NNCL1834-607v1.0Nemere István

EGYIPTOM TITKAI

Piramisok, fáraók, idegenek?

Puedlo KiadóFelelős kiadó a Puedlo Kft. vezetője Borító: Frigya DesignCopyright: Nemere István © ISBN: 963 9477 46 X Kiadónk honlapja: www.konyvdiszkont.hu E-mail: puedlo@axeiero.huKészült a Kinizsi nyomdában, Debrecenben Felelős vezető: Bördős János

1. Mi történhetett korábban?

Egyiptom nem nagy ország. Csak a térképen látszik annak, mert hiszen rengeteg sivatag tartozik hozzá. Valamikor azonban itt nem sivatag, hanem kellemes éghajlatú szavanna terült el. Erdős ligetek váltogatták egymást sík, füves területekkel és számos nyílt víz, főleg tó is volt arra-felé. Amikor később az emberek csak a tengerpartra és a Nílus folyó mellé szorultak, már sok ezer év telt el a kezdeti, mondhatni „paradicsomi" időszak óta.

Vajon mi történhetett? Miért változott meg ennyire az éghajlat és a táj? Mert a kettő természetesen összefi.iggött akkor is. Nem kétséges, hogy valamilyen természetes eredetű felmelegedésnek kellett bekövetkeznie. Akkor ember még nem élt a Földön, így az üvegházhatásra sem gyanakodhatunk, amely a huszonegyedik században oly sok bajt okoz még.

Abban az általunk nem ismert régi korban is éltek emberek arrafelé. Egy ókori görög történetíró, Hérodotosz értesít bennünket arról, hogy maguk az egyiptomi papok a beszámoló időpontjától visszamenőleg 7-8 ezer évre teszik a birodalom kezdetét. Ez teljességgel ellentétes a mai tudományos állásponttal, amely az egyiptomi civilizáció megjelenését csak a Kr. előtti 3000 körüli időkre teszi. Nehéz elképzelnünk, bár igaznak tűnik, hogy a piramisok még a rézkorban épültek! Vagyis akik azokat építették, azok még a vasat sem ismerték a fémek közül, csak kez-detleges rézszerszámokkal dolgozhattak... Annál nagyobbnak és érthetetlenebbnek tűnnek hát a piramisok.

De mi történhetett korábban?Ezen már sokan gondolkoztak anélkül, hogy számottevő, értékelhető eredményre jutottak

volna. A spekulációk száma lényegében végtelen, és nincs, vagy alig van fogódzónk, amelybe kapaszkodhatnánk.

Ugyanakkor a kétségeinknek erős támaszokat adnak azok az adatok, amelyeket paradox módon éppen a tudomány szolgáltatott. Bár ezzel is vannak gondok. Hiszen ez a tudomány azt állítja, hogy alig tízezer évvel ezelőtt őseink még ősemberi szinten, alig kiemelkedve az állatvilágból futkostak a prériken, vándoroltak kicsiny hordákban és teljesen ki voltak szolgáltatva az elemeknek. Ugyanakkor ugyanez a tudomány - csak másik ága - egyre mélyebbre nyúlhat a múltba és azt állítja, hogy mind régibb városokat talál. Ha civilizációnk alig pár ezer éves, akkor hogyan lehetséges, hogy városok épültek már 6-7 ezer évvel ezelőtt is? Hogyan lehetséges, hogy egyes gabonafajtákat 15 ezer évvel ezelőtt kezdtek nemesíteni, hogy mára azzá legyenek, amik? Nincs nyoma annak az átmeneti korszaknak, amelynek során a félig állat ősember - kinek fejlődése összességében millió évig is eltartott - a vége felé mindössze 3-4 ezer év alatt állatból városokat építő civilizált lénnyé lett. Ez a korszak nekünk valahogyan túl rövidnek tűnik.

Egyiptomhoz is van köze mindennek, hiszen a mediterrán kultúrkörben ez volt az első ilyen civilizáció, amely messze megelőzte a görögöket és rómaiakat és nincs kizárva, hogy a kínaiakat is. Mindenesetre furcsa, hogy a szinte a semmiből előbukkanó, gyanúsan rövid idő alatt ennyire kifejlődő civilizációk már 6-7 ezer évvel ezelőtt ismerték a későbbi nagy matematiktisokról elnevezett tételeket, bonyolult építészeti-mérnöki számításokat vé-gezhettek. Furcsa, hogy a Kr. előtti IV. évezredben egy nagyon rövid, mindössze pár

nemzedéknyi idő alatt az összes akkori kultúrában olyan nagy változások álltak be. Akik addig annak semmi jelét sem adták valamiféle tudásnak, most hirtelen nekiállnak városokat emelni, államokat alapítanak, feltalálják az írás különféle fajtáit, monumentális építészetre támad kedvük, és „beindul" a tudományos kutatás is.

Számos jel mutat arra, hogy a mai tudomány megállapításai az ember őstörténetéről alapvetően hibásak. Mert a fentebb csak vázlatosan említett ellentmondásokat csak úgy lehet feloldani és tudományosan is megindokolni (majd valamikor, ha együtt lesznek a bizonyítékok), hogy az emberiség egész fejlődését „hátratoljuk" az időben. Minden jóval régebben vehette kezdetét, mint azt mi sejtjük. Ez megmagyarázná, hogyan lettek az ősemberekből „hirtelen" olyan fejlettek. Bebizonyítaná, hogy nem kellett ehhez senkinek sem átugrania bizonyos fejlődési szinteket, hanem mindenre volt elég idő.

Hogy mennyi idő, arról aztán sokáig vitatkozhatnánk. Már nemegyszer felmerült a mai emberekben, hogy mi van akkor, ha létezett előttünk egy másik civilizáció is? Egy olyan természetesen, amely elért egy bizonyos fejlettségi szintet (de nem az atomkorszakét), majd megsemmisült valamilyen okból. Ennek nem sok nyoma maradhatott, de úgy tűnik, azért maradtak jelek. A világ számos ókori civilizációja hordozott olyan jellemzőket, amelyek egyformának bizonyultak a földgolyó egymástól messzi pontjain is. Mivel a civilizációk diffundálásának akkoriban szinte semmilyen lehetősége sem volt, azt kell feltételezni, hogy számos ilyen jellemző egyazon forrásból eredt. Vagyis létezett valamilyen közös ős-civilizáció is!

Ezt nem csak én állítottam (először Magyarországon az 1983-as „A rejtélyes elődök" c. kis könyvem második részében), hanem neves tudósok is emellett tették le a garast.

Nekik is feltűntek az ellentmondások - kár, hogy a tudományos világ nem hallgatott rájuk. Sem amikor azt állították, hogy vannak nagyon régi leletek, amelyek régi civilizációra utalnak, sem amikor egyes földi városok és kultúrák keletkezését és/vagy előéletét több tízezer évre tolták volna vissza az időben, bizonyítékaik és leleteik alapján.

Egyfelől ott vannak tehát azok a tárgyak, amelyek nem illenek bele semmiképpen abba az időrendbe, amelyet a tudomány hivatalosan megállapított és amely keretek közé akár erőszakkal is beszoiítani igyekszik az emberiség múltját. Itt csak néhány olyant említünk meg, amelyek enyhén szólva is elgondolkoztatóak:

A mai tudomány azt állítja és sugallja minden eszközével: ha léteztek is emberek valamivel régebben, mint ahogyan azt ma megállapítják, azok az emberek primitívek voltak. Ennek megfelelően nem voltak képesek értelmes és összehangolt cselekedetekre, „akciókra", és mivel egymás közti kommunikációjuk is zavaros volt, társadalomról mint olyanról az ő esetükben nem beszélhetünk.

Akik régebben is ezzel ellentétes nézeteket gyanítottak, azok bizony már idestova százötven évvel ezelőtt is kifejezték kétségeiket. Akkoriban kiadott műveikben azt hangoztatták: ha volt egy régi civilizáció, miért nem találjuk nyomait? Nem csak faragott csontokat vagy kőszerszámokat vagy cserépedények tönnelékeit, hanem a korabeli tudomány eszközeit! Olyanokat, mint az ezt követelőkkeresők korában is láttak maguk köri.il: mikroszkópokat, elektromos vezetékeket, vasútisíneket, gépeket, bányákat stb. Ez a vágy teljesen jogos volt - szerzőik viszont nem tudhattak róla, hogy ilyen leletek lapulnak odalent és közülük nem kevés elő is került.

A francia városban, Aix-en-Provence-ban 1786 és 1788 között egy homokkőfejtő bányában tizenegy réteg lefejtése után megmunkált oszlopdarabokat, pénzérméket és kőművesszerszámokat találtak. Olyan rétegben, amely minimum több tíz- vagy százezer éve nem érintkezhetett a külvilággal (hiszen akkor a mészkő megkeményedett volna, ahogyan ma is megkeményedik nem sokkal azután, hogy kitermelik a bányából). Persze a korabeli emberek nem tudták megállapítani, milyen régen keletkezhetett az a kőzet, vagyis hogy a kétségtelenül emberi civilizációs tevékenység e tennékei mikor kerültek oda.

1844-ben egy skóciai bányában homokkő-tömbbe ágyazódott szöget találtak. Lenyomata ősidők óta benne volt a kőben, vagyis nem később a bányászok „nyomták bele". A szög teljesen elrozsdásodott, de felismerhető volt. Most tessék kapaszkodni: az ottani homokkő réteg a tudó-sok konnegállapítása szerint 360-408 millió éves lehet!

Nem csoda, ha a tudomány emberei nem foglalkoznak az efféle leletekkel. Hiszen teljességgel lehetetlennek tartják még azt is, hogy emberek akár csak egymillió évvel ezelőtt éltek volna a Földön - nemhogy több százmillió évvel korábban!

De menjünk tovább. 1844-ben egy angliai bányában, széntartalmú kőzetben aranyláncot leltek. Az a kőzet 320360 millió éves, és nehezen képzelhető el, hogy valahová teljesen a közepébe belecsúszott egy aranylánc - mostanában. Hiszen mielőtt a tömböket szétvágták a bányászok, sok méteres rétegeken át kellett odajutniok, amelyek öszszefüggőek voltak. Sok millió éve „összeállt" az a réteg. Az aranyláncnak tehát még akkor kellett odakerülni, amikor a réteg ki sem alakult. Vagyis több százmillió évvel ezelőtt...

1852-ben az USA Massachusetts államában építők sziklákból köveket robbantottak ki maguknak. Egyszer csak egy ezüstből és ismeretlen fémből készült, gyönyörűen megmunkált edény került elő - a robbanás kettészakította, de így is igen fejlett művészi munka volt. A ,,baj"' csak az, hogy olyan prekambrium-kori kőzetbe volt beágyazva, amelyhez kb. 600 millió éve nem fért senki.

1871-ben Illinois államban kútfúrók 36 méter mélységből egy érmet hoztak fel. Látszott a közepén egy madárszerű ábrázolat, a széleken pedig ismeretlen betűkkel felirat. Az üledék kora, ahonnan előkerült, 200-400 ezer éves volt. Így ez a tárgy volt az eddigiek közül a legfiatalabb, átlag százszor fiatalabb amazoknál - de még így is vagy tízszer öregebb annál, amit a tudomány „megenged". 1889-ben egy idahói kútból kicsiny szobrocska került elő. Korukat kétmillió (!) évesre becsülték, és meg kell mondani: sokkal finomabb vonalú, esztétikusabb, mint az alig 30 ezer éves „willendorfi Vénusz", amely valóságos felpuffadt szörnyetegnek tűnik mellette. A szobrot borító vasoxid-lerakódás is arra utalt, hogy nem lehet hamisítvány, hogy igen sok ideig kellett a föld alatt hevernie. A pliocén és a pleisztocén kor határán keletkezett kőzetbe szintén nem kerülhetett másképpen a lelet. Mivel ezen a bolygón (mindeddig) az ember az egyetlen olyan élőlény, amely szellemi termékként is felfogható szobrokat, tehát művészeti alkotásokat készít, kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogy legalább kétmillió évvel ezelőtt is éltek már emberek ezen a bolygón.

De persze pénzérmét, aranyláncot sem készít más, csak az ember, különösen ha azok olyannyira hasonlítanak a mai tárgyakra. Ami persze érvényes a szögekre vagy építészeti elemekre (pl. oszlopokra) is.

1891-ben egy illinoisi bányából származó széndarabot fiítés előtt összetörtek, és abban is egy aranyláncot találtak. A lánc lenyomata jól látható volt a szénben. Nyolckarátos arany volt, mintázat nélkül, csak láncszemek és a két végén kapocs. A szénréteg, amiből kifejtették (az egész bánya arra a rétegre épült) 260-320 millió éwel korábban keletkezett.

A szénbányák különben igen gyakran rejtenek efféle tárgyakat. Ne csodálkozzunk, hogy a legtöbb fellelési dátum a tizenkilencedik századból való. Mióta a tudomány oly erősen hat az emberi közgondolkodásra, ugyanakkor intézményessé is szerveződött, efféle leletek „nem kerülnek elő". Helyesebben szólva ma is találnak ilyeneket, de azokat a tudomány embereihez továbbítják, azok pedig... hát, igen. Anélkül, hogy vádolnánk bárkit is, tudjuk, hogy a kötelezően elfogadott képbe bele nem illő leleteket „elteszik". Raktárak, múzeumok mélyére kerülnek, vagy akár még az is elképzelhető, hogy megsemmisítik őket. Hasonló és bizonyított esetek tucatjait sorolhatnánk olyan szerzők, szakavatott régészek után, akik ezt felderítették. Az itt felsorolt leletek legjavát nem sikerülne ma már megtalálni - azok úgymond „elvesztek".

De találtak ilyesmit 1912-ben is. Egy oklahomai szénbányában (a leletről és megtalálási helyéről minden adat rendelkezésünkre áll, itt azonban helyhiány miatt éppen csak a legfontosabb jellemzőket említem) egy széntömbben egy vasból készült kelyhet találtak. Abban a bányában 312 millió éves szénrétegből bányásztak. A vaskehely évtizedekig megvolt, aztán nyoma veszett.

Franciaországban 1968-ban egy kőbánya kitermelése folyamán hatvanöt millió éves mészkőrétegben több ovális fémcsövet találtak. Ezek úgy néznek ki, mintha csatorna-csövek lennének. A fémcsövek a megtalálók szerint azt bizonyítják, hogy hatvanötmillió évvel ezelőtt a Földön intelligens lények éltek.

Vagyis együtt a dinoszauruszokkal? Tudjuk, hogy Latin-Amerikában több helyen is egymástól fiiggetlenül olyan 500-1000 évvel ezelőtt készült égetett agyagszobrokat találtak (több százat egy-egy lelőhelyen), amelyeken emberek játszanak dinoszauruszokkal és más őskori állatokkal. Mivel a mai tudomány dogmaszerűen ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy az emberek csak mostanában alakultak ki, mondjuk pár százezer éve, az akadémiák nem képesek elfogadni azt az egyszerű logikus állítást sem: ha a szobrok tudományos vizsgálatok eredményei szerint minimum ötszáz éve készültek, készítésük idején ki tudhatott a földön egyáltalán arról, hogy régebben itt dinoszauruszok éltek? A Kolumbusz előtti Amerika indiánjainak fogalma sem lehetett arról, amit

mi, európaiak és amerikaiak is csak alig száz-százhúsz éve tudunk. Mióta az ásatások során őslénycsontok keriilnek elő a földből.

Viszont ha a szobrocskák készítői ezt nem tudhatták - mert nem tudhatták -, akkor honnan vették a különféle dinoszaurusz-típusok tökéletesen ábrázolt alakját, formáját?

És persze nem ezek az egyedüli efféle jelek.A mai tudomány állításainak ellentmond számos csontváz is. Ezek persze megint olyanok,

amelyek nem illeszthetőek bele az általánosan elfogadott (...éppen ez a könyv is annak bizonyítéka, hogy ezek az akadémikus megállapítások nem mindenki által elfogadottak és közel sem olyan magától értetődőek, ahogyan azt velünk elhitetni szeretnék... ) elvekbe és a „képbe".

De ha a lelet semmiben sem különbözik az elfogadott leletektől, akkor meg a korával van baj - vagy a hellyel, ahol megtalálták. 1899-ben egy vasútépítés helyén az előkészített terepen találtak néhány koponyadarabot és combcsontot egy körülbelül 107 ezer éves kőzetrétegben. Ebben semmi meglepő nem lenne - ha ez nem Amerikában történik. Ugyanis a mai tudomány szerint az első emberek ekkortájt tűntek fel... Afrika déli részén, majd elkezdtek vándorolni, és csak kb. 30 ezer éve jutott el közülük az első Észak-Amerikába... Akkor viszont ki volt e csontok gazdája az amerikai földrészen már akkor?

De találtak 1-1,5 millió éves emberi csontokat Buenos Aires mellett is. Ami még régebbivé teszi az ember jelenlétét Amerikában - már persze ha ugyanarról a modern, mai emberről van szó. És nem egy másikról, egy régebbiről, amely millió vagy százmillió évekkel korábban élt ott is...?

Hosszan sorolhatnánk azokat a jobbára európai leleteket, amelyekben csontokat vagy akár szinte teljes csontvázat találtak minimum 300 ezer éves, vagy még régebbi rétegekben. Ugyanakkor ezek a csontvázak teljességgel megegyeztek a mai ember felépítésével, csontjaival. Ami ismét arra utal, hogy a teljesen mai külsejű ember legalább tízszer olyan régi, mint ahogyan azt a neandervölgyi-crőmagnoni stb. „meséket" (?) előadó hivatalos tudomány hiszi és elhiteti velünk.

És akkor még nem szóltunk azokról a megkövesedett lábnyomokról, amelyek egyfelől igen régiek, több millió vagy több százmillió évesek, másfelől nemegyszer cipőtalplenyomatokat őriznek így az egykor olvadó, aztán a nyomok befogadása után szilárduló kövek, kőzetek. Nem szóltunk rengeteg olyan csontvázról, amelyeket igen régi rétegekben leltek, és ezek nagyobbrészt több százmillió évesek.

Ha mindezeket a leleteket egy csokorba kötjük, azt kell mondanunk: a minimum az, hogy elfogadjuk: valami van ebben a dologban. Nem lehet teljesen elvetni azt az állítást, hogy minden rendben van a tudomány által ma hirdetett elmélettel (amit persze nem is elméletként, hanem kőkemény bizonyosságként, mindenki által elfogadott tényként hirdetnek meg.) Hiszen már egyszer így jártunk a darwini fejlődéselmélettel is - előbb csak javítgatták, toldozták-foldozták, amikor rájöttek, hogy ezer sebből vérzik. Ma pedig ott tartunk, hogy dogmává léptették elő és igazi bizonyítékok nélkül oktatják és elfogadtatják mindenkivel. Mintha nyilvánvaló igazság, megcáfolhatatlan és megdönthetetlen állítás lenne - holott nem az.

Nehogy ismét így járjunk, ezúttal óvatosabban kellene kezelnünk ezt a kérdést. Ha mindösszesen az egész világon csak egyetlen csontot vagy tárgyat találtak volna egykét vagy több százmillió évvel ezelőtti korból, már nem szabadna olyan határozottan állítanunk, hogy az ember ekkor és ekkor „született", és hozzátenni még egy ugyanolyan kemény állítást is: hogy ezért annak előtte nem létezhetett semmilyen ember.

Mert akkor ki készítette a százmillió éves aranyláncot, vaskelyhet, ezüstedényt? Kinek a százezer éves csontjaira leltek Amerikában, és kié volt az a másfél millió éves koponya, amit Buenos Aires mellett találtak?

A sort még sokáig folytathatnánk az érvek területén is. Egyszerűen túl sok dolog jött itt össze: a csontok, amelyek lelőhelyük szerint nem illenek bele a tudományosan úgymond elfogadott rendszerbe, vagy a réges-régi kőzetekben talált emberi maradványok, a tárgyak, a cipős lábnyomok sok százezer vagy millió évvel ezelőttről... Néha még csodálkozom is. Hát nem ez lenne a legszebb tudományos kaland? Nem azt kellene tennie minden régésznek, pale-ontológusnak és másnak, hogy rávesse magát ezekre a leletekre?

Miért hallgatnak hát, ha valahol emberi csontok kerülnek elő egy megkövesedett vulkáni hamuból - miközben tudják a geológusoktól, hogy az a vulkán utoljára egymillió évvel ezelőtt tört ki?

De térjünk most rá a másféle érvekre. Ezek nem fizikai tárgyak, hanem szellemi termékek. Úgy is mondhatnánk: az emberi tudás az, amely nagyon is árulkodik. És sok szempontból ugyanarra utal, amiről az előző oldalakon esett szó.

Lassan eljutunk majd Egyiptomba is. Úton vagyunk feléje. Olyan adatokat ismertettünk most, amelyeket a tudomány eredményeképpen ismertünk meg - bár nyugtalanító kérdéseink messze elhagyják a ma elfogadott tudományos nézeteket, kánonokat.

Említettük már azt, hogy egyes haszonnövényeket az ember túl régen nemesített. Még akkor, amikor sem erre irányuló szakismeretekkel, sem kellő intelligenciával nem rendelkezett. Már persze csak akkor, ha elfogadjuk a mai tudomány által megállapított, rendkívül szűk kereteket és időhatárokat. Vagyis felmerül a gyanú, méghozzá megalapozott gyanú, hogy egyes Triticum-nemzetségeket (kromoszóma-szám és más vizsgálatok elvégzése, összevetése után) nem is ez a mostani emberiség nemesített, hanem talán még egy előző?

A Kr. előtti III. évezredben, tehát mostantól visszafelé számolva körülbelül 5 ezer évvel ezelőtt az ó-indiai kultúrák színhelyén égetett téglákból hatalmas nagyvárosokat emeltek. Ma már nehéz elképzelni, hogy az „imént" még ősemberek, akik egy-két száz vagy ezer évvel korábban kőbaltával a kézben jöttek ki a dzsungelekből (és számos társuk továbbra is ott maradt), azok most valamilyen isteni sugallatra váratlanul és igen sebesen építészekké, tervezőkké, kivitelezőkké,remek és pontos számításokat végző mérnökemberekké váltak. Egyáltalán, honnan lett volna ily gyorsan igényük arra, hogy sokemeletes házakat emeljenek lakások és hivatalok céljaira? Mi inspirálta őket arra, hogy a lakásokban fürdőszobák is legyenek? Hogy a várost alácsatornázzák - az az ötlet honnan jött, ha azelőtt nemhogy ilyent nem láttak soha, de a legjobb esetben is csak faágakból eszkábált ideiglenes viskókban laktak? Mi szülte a vágyat arra, hogy közfürdőket és közös kulturális, sport- és művelődési intézményeket emeljenek maguknak? Ötezer évvel ezelőtt!

Ahhoz, hogy valakik ilyeneket építsenek szinte rutinszerűen és nem egy, nem két ilyen várost emeljenek - először igény kellett. Hol láttak ilyen mintákat, honnan származott a vágy, hogy ilyen városokban lakhassanak? És a második érv: valahonnan tudniok kellett elébb azt, hogy az ilyesmi lehetséges. Aztán azt, hogy ilyenek már voltak, valakik már éltek így a fóldön. E feltételek együt-tes létezése teszi csak lehetővé az efféle hatalmas beruházások megvalósítását!

Már csak azért is, mert egy-egy ilyen város nem összevissza épül. Nem úgy van (ahogyan sokfelé aztán később, még a középkorban, sőt olykor később is megesett), hogy valakinek megtetszik ez a földdarab, a folyóparton emel egy kis házat, később mások is csatlakoznak hozzá, ők is építenek, kialakulnak az utcák, a terek, spontán módon követve a kezdeti ösvényeket, utakat. Itt, e mára régészek által feltárt városok esetében szembeötlő, hogy utcáik általában egyenesek, megtervezettek, és szinte az összes építlnény közel azonos időben készült el. Ám ha fel is tételezzük, hogy valamely király adott parancsot az építésre, még nem magyaráztuk meg a fenti kérdéseket. Emeletes, fiirdőszobás, csatornázott, tervezett városok nem épülhettek csak úgy, előzetes minták nélkül!

Egy lesothói vasércbányából - mint a tudósok megállapították - valakik már 43 ezer évvel ezelőtt kitermeltek ércet. Vajon kik lehettek azok? Talán a környéken élő bennszülöttek, akik ilyesmivel még kétszáz évvel ezelőtt sem foglalkoztak?

Amikor a tudomány mai állítása szerint az emberek még csak követ használtak eszközként - körülbelül 10 ezer évvel ezelőtt -, már rengeteg fémet szállítottak ideoda Eurázsián keresztül. Angliából Franciaországon keresztül (ezek az országok persze akkor még nem léteztek....) Kréta szigetére valakik rendszeresen szállítottak cinket. De kinek, és miért? Ha az akkori ősemberek azt nem is használták fel? Ki kockáztatott volna ekkora vándorutakat a vele járó összes veszéllyel, plusz a végén a tengeri utat - ha nem lett volna ennek az árucikknek magas ára? És aki az út végén Krétán felvásárolta a cinket, vajon mihez kezdett vele?

Talán mégsem olyan volt hát az őskor, ahogyan azt nekünk tanítják?A tömény kőkorszakban valakik aranyat szállítottak Dél-Afrikából a mai Izrael területére.Nem olyan régen, ötezer éve - már a rézkorszakban! - az angliai Cornwallból rendszeresen

uránércet szállítottak Déllcelet-Eiu-ópába! Kik, miért és hogyan? Nehogy azt mondja valaki, hogy ezt a rézszerszámok előállításához használták fel!

Amerikában, a mai Michigan állam területén hatezer évvel ezelőtt egy ismeretlen csoport 200 ezer tonna vörös rézércet bányászott ki külszíni fejtéssel. Ám mindeddig egyetlen őskori vagy ókori civilizáció réztárgyaiban sem bukkantak fel azok a vegyi összetétel jellemzők, amelyek megkülönböztetik a michigani bánya rezét más bányák rezétől. Hová tűnt tehát 200 ezer tonna

érc?Sokáig azt állította a tudomány és ehhez persze ma is mereven ragaszkodik, hogy a fejlett

mezőgazdasági kultúrák 6 ezer éve a Folyatnközben, vagyis Mezopotámiában (nagyobbrészt a mai Irak területén) jöttek létre. Aztán Sri Lanka szigetén 14 ezer éves földműves kolóniák bizonyítékaira bukkantak. És egyre régebbi mezőgazdasági kultúrákra találnak az utóbbi évtizedekben szerte a világban. Akkor hát talán mégsem kellene oly mereven hinni és másokkal is elhitetni, hogy tízezer évvel ezelőtt mamutokra vadászó ősemberek népesítették be Európát és nem csak Európát. No és hogy mindenki afféle őskori „bunkó" volt, aki kőbaltával szaladgált és serrunit sem értett ebből a világból.

De nézzünk másféle eredményeket is. A babiloniak megoldottak másod- és harmadfokú egyenleteket is. Vajon ezt a tudást is a kőbalták világából hozták magukkal? Vagy ők - és csak ők - voltak ilyen zsenik? Vagy hogy a sumérek már a százbilliókkal tudtak számolni, miközben az európai emberek a millió fogalmát is csak nemrégen ismerték meg?

És akkor még nem szóltunk olyan furcsaságokról, hogy Mezopotámiában a papok egy másodpercnél kisebb eltéréssel voltak képesek kiszámítani, hogy a Hold mennyi idő alatt kerüli meg a Földet. A sumér csillagászok ugyanolyan pontossággal számították ki a holdfogyatkozások bekövetkeztét.

Nekünk azt mondják-tanítják: a tudás nem vándorolhatott kontinensről kontinensre, mert az őskorban e földrészek között nem volt lehetséges a közlekedés. Persze azért, mert a kontinensek lakói nem voltak képesek tengeri utazásokra, például. Akkor mivel magyarázzák, hogy Pe-ruban évezredekkel korábban készült szobrok és más ábrázolások bizonyítják: alkotóik tudatában voltak annak, hogy a Földet négy különböző fajhoz tartozó emberek lakják? A dél-amerikai indiánok akkor honnan tudhattak a fekete, a sárga és a fehér emberek létezéséről, akiket oly szépen ábrázoltak is?

Hogyan lehetséges, hogy egy háromezer évvel ezelőtt meghalt és eltemetett kínai hadvezér sírjában 85 százalékos alumíniumékszert találtak? Hiszen a fém előállítását csak az elektromos áram tette lehetővé, vagy már a kínaiak is ismerték volna az elektrolízist?

Vagy hogy a perui hegyek között régészek platinából készült dísztárgyakra bukkantak. Ahhoz, hogy ezt a fémet előállíthassák, csaknem 1780 Celsius fokos hőmérsékletre van szükség. Vajon hogyan állították ezt elő a perui indiánok, vagy éppenséggel korábban a kínaiak? Egy ecuadori múzeumban ősi indián gyártmányú ezüst- és aranylapokon... elefántokat láthatunk. Ez az állat sohasem élt azon a földrészen. Akik azokat a lapokat csinálták, mégis jól tudták, hogyan néznek ki azok az állatok. Vajon honnan?

A Ramájana ősi indiai époszban a szerzők leírják, hogyan néz ki országuk és Ceylon szigete (a már említett Sri Lanka) felülről. Vagyis akik ezt írták, azoknak valóban látniok kellett e tájat igen magasról. Vajon mivel röpködtek ott fent az őskori emberek...?

És most kanyarodjunk el Egyiptomba. Mert bizony az ebbe a körbe sorolt bizonyítékok, furcsa események, tárgyak és történések között tekintélyes helyet foglal el ez az ország - a legrégebbi időktől kezdve.

Az antropológusok a mai Egyiptom területén igen régi, a Birodalom előtti korból származó emberi csontmaradványokból arra következtettek, hogy ott többféle faj képviselői éltek együtt. Bár az emberiség egyetlen fajt jelent, itt arra célzunk, hogy néhány helyen, ma még ismeretlen okból, fehérek, feketék, sárgák is éltek Észak-Afrikában. A régi időkben a Nílus partjain eltemetett emberek csontjaiban a mai kutatók tetracikli-nyomokat találtak. Ez egy antibiotikum, amit sok ezer évvel ezelőtt az emberek feltehetően á gabonaraktárakban keletkező penészből vontak ki. Sok ezer páciensen alkahnazták hát az egyiptomi orvosok az antibiotikumot.

A Kanári-szigetek egykori (mára kipusztult) őslakói gyakran mesélték, hogy nem a mai emberek az elsők ezen a földön. Állították teljes határozottsággal, hogy valaha régen már nagy tudású emberek egész társadalma élt ezen a bolygón.

Ezt most azért sziirtam közbe, mert hiszen eredetileg erre céloztunk mi is. No és arra, hogy vajon akkor nem kellene-e hátrébb tolni az időhatárokat? De lehet, hogy nem ez a megoldás. A mai kor emberei lehettek okosabbak pár ezer - vagy tízezer - évvel korábban is annál, amit a mai tudomány megenged nekik - mégsem ez a lényeg. Hanem az, hogy csakugyan volt-e előttünk egy másik civilizáció, amely éppen Egyiptom múltjában érhető tet-ten? Vagy ez a két civilizáció valamilyen módon „egymásba ért" az időben és így

összeolvadt? Hogy az előző már leszálló ágban volt, valami okból elvesztette lendületét, esetleg egyedei pusztulásnak, kihalásnak indultak - mégis sikerült átadniok tudásuk egy részét legalább a földgolyó egy pontján? Vagy szinte minden kontinensen volt egy ilyen pont, egy kezdődő, még primitív új társadalom? És az kapta meg ezt a csonka, mégis oly jelentős tudást?

Lássuk hát Egyiptom múltját e tekintetben.Diogenész Laertiosz ógörög történetíró a Kr. utáni harmadik században élt. Járt

Egyiptomban, és sokat beszélgetett az ottani papokkal, akik a tudás őrizői voltak ott is, csakúgy, mint más ókori társadalmakban. Kérésére a papok megnézték a régi feljegyzéseket, és ebből az a döbbenetes tény derült ki (a mi számunkra, mert Laertioszt sejthetően ez nem rázta meg különösebben), hogy az egyiptomiak az idők során 373 napfogyatkozást és 832 holdfogyatkozást jegyeztek fel az ő koráig. Ezek közül elsősorban a napfogyatkozások magas száma fontos. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az egyiptomiaknak több mint tízezer éven át kellett szüntelenül figyelniök az égboltot és feljegyezni minden kozmikus történést, amit vizuálisan megtapasztalhattak.

Igen ám, de a mai tudomány szerint egyiptomiak nemhogy olyan régen, de még feleannyi ideje sem létezhettek! Az ellentmondást persze valahogyan fel kell oldani. És mivel más adatok is alátámasztják az egyiptomiak állításait (ezekről mindjárt), hát inkább azt fogadjuk el és nem a mai tudomány „ősember-meséjét". Amely szerint tíz vagy tizenkét ezer évvel ezelőtt csak és kizárólag primitív ősemberek éltek a földön, akik semmilyen civilizációs, értelmes tevékenységet nem folytattak - hát még tudományos igényű rendszeres és tervszerű megfigyeléseket!

Hérodotosz szintén ókori görög történetíró is megfordult Egyiptomban. Ő is a papokat kérdezte. Mint Laertiosztól fiiggetlen forrás (már csak azért is, mert nála nyolcszáz évvel korábban élt... ) valami nagyon is hasonlót állapított meg, csak más mődszerrel. Ő az iránt tudakozódott, hogy az idők kezdetétől az ő ottani látogatásáig (Kr. előtt az ötödik századig) hány főpapjuk volt. Olyan adatot közöltek vele, amelynek alapján még ha elég rövid életet tulajdonított is egy-egy főpapnak, az egyiptomi történelem és állam kezdete a Kr. előtti 11 ezer 340. évig nyúlt vissza...

És ezzel még nincs vége. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy ez még csak a kezdet. Mert más ókori és későbbi források is feszegették ezt a témát. Nyilván minden utazót, tudóst meglepett és izgatott, hogy íme itt van az „idő kútja", hogy Egyiptom az a hely, ahol a legrégebbi emlékek fennmaradtak, ahol mintegy vissza lehet nézni a rég elmúlott korszakokba. Egyes források szerint az egyiptomiak írásos (!) emlékei 17 ezer évre nyúltak vissza. Tudunk olyan írásos emlékről is, ami viszont ennek majdnem a dupla idejét, több mint 30 ezer évet tételez fel! Az említett írás állítólag 30627-ből szán-nazik.

És még ez sem az utolsó dátum vagy korszak. Bizánci források szerint az egyiptomiak a Kr. előtti 35525-ös évtől kezdve rótták fel krónikáikat, vagyis az egymást követő évek eseményeit. A római történészek pedig azt állították, hogy Nagy Sándor ottani hódításait megelőzően az írásos emlékek 48863 évre nyúltak vissza.

A különbség több dologból adódhat. Az egyik az, hogy több olyan központ létezett Egyiptomban, amelyben az ottani írástudók krónikákat jegyeztek fel. Csakhogy ezek nem egyszerre keletkeztek, hanem az idők során akár sok ezer éves eltéréssel, késéssel is a korábbiakhoz, az elsőkhöz képest. Minden korabeli centrum nyilvánvalóan csak attól kezdve jegyezte az eseményeket, mióta megalapíttatott, mióta szervezetten létezett.

Ha ez igaz, akkor viszont a hihetetlennek tetsző 48 ezer éves krónikákat sem kell okvetlenül a legrégibbnek elfogadnunk. Csupáncsak annyi történhetett, hogy annak írásos emlékei, bizonyítékai voltak egy adott időben a legrégebbiek. Sajnos attól kell tartanunk, hogy mindez már megsemmisült. Ezek a krónikák talán még létezhettek Hérodotosz idejében, talán Laertiosz is látott közülük néhányat. Talán akadtak még a római birodalom idején is. Aztán annyi minden történhetett még az ókorban, hogy vagy odavesztek a krónikák és ezzel együtt a mi állításunk bizonyítékai - vagy azok valahol még rejtőznek!

Egyiptom legnagyobb titka - előrebocsátom - érzésem szerint az lehet, amit még fel sem fedeztünk. Abban az országban nem csak a piramisok léteztek, léteznek (ezekről sok szó esik majd e könyvben), hanem talán éppen azok a még fontosabb, ily módon az igazi titkok, amelyek révén ennyire „hátrébb léphetnék" az időben. Paradox módon minden ilyen hátralépés sokkal inkább előrelépés lenne. Az igazi múlt megismerésében jutnánk sokkal, de

sokkal előbbre.Ha sokan nem is hajlandók elfogadni már azt sem, hogy Egyiptomban (és talán a Föld más

pontjain is) léteztek civilizációk akkor, amikor a mai tudomány szakemberei szerint csak primitív ősemberek szaladgáltak a bolygó felszínén - hát hallgassák meg a közelmúlt tudósainak idevágó véleményeit.

Champollion, a napóleoni korszak sztár-régésze és valóban nagy koponyája, a vezető egyiptológus arra a belátásra jutott, hogy az egyiptomi civilizáció és állam alapítási éve Kr. előtt 9850 körül lehetett. Ő ugyanis talált krónika-papirusztekercseket, és ezek dátumozása (ami roppant bonyolult módszer), kiszámítása, mai adatokra történő „átfordítása" után jutott erre a felismerésre. Remélem, észrevették: a Kr. előtti csaknem tízezer évhez hozzá kell adni még 2 ezer évet, hogy eljussunk a mába. Vagyis ha innen nézünk vissza, akkor az egyiptomi állam Champollion szerint csaknem 12 ezer éves!

Hasonlóan „bajban vagyunk" a piramisok korával is. Erről később még lesz szó, most erről csak annyit: a mai tudomány, vagyis az egyiptológusok szerint ezek kb. 5 ezer évesek, tehát Kr. előtt kb. háromezer évvel épültek. Ám Hérodotosz és neves mohamedán tudósok jóval később mind-mind sokkal régebbre teszik az építésüket. Végső soron nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy a hatalmas gúlákat az emberek az özönvíz előtt emelték!

Ezen elmélet szerint szinte azt is mondhatnánk, hogy „piramisok mindig voltak", és a mindig szó itt az egyiptomi állam létezését, időtartamát jelenti. Vagyis e föld lakói már itt találták ezeket a hihetetlenül hatalmas és érthetetlen építményeket. Az egymást követő fáraók pedig csak tatarozták őket, időnként ezek mintájára maguk is emeltek egy-egy kisebbet, vagy csak beléjük temetkeztek - már ha egyáltalán sírhelynek szánták őket. De nem akkor keletkeztek, nem ők építették az elsőket... !

Nem kizárt, hogy egyfajta sajátos „állagmegőrzést" végeztek a fáraók, és ezt a maguk krónikáiban, felirataikban és minden egyéb forrásban „építésnek" nevezték.

Arra is gondolni kell, hogy az emberek különféle csoportjai, amelyek egymással állítólag nem érintkezhettek az ókorban, lévén hogy különböző földrészeken éltek - mikor kezdték időszámításukat. Ezt a kérdést is Egyiptom miatt, annak érdekében tesszük fel. Mert hátha itt is felfedezünk valamit, ami ismét csak alátámasztja az ókori egyiptomi papok állításait az időkkel kapcsolatban?

És úgy tűnik, hogy igen, jó úton járunk. Olyan mélyre senki sem megy vissza az időben, mint az egyiptomiak. Ám amit a többiek állítanak vagy amit róluk tudhatunk, az mintha megint csak elméletünket látszana alátámasztani. Ugyanis itt is a ma elfogadottaknál sokkal régebbi időkbe „botlunk".

Nézzük például az indiai Hold-naptárt, amelynek kündulópontját könnyű visszaszámolni. Ez a pont pedig a 11 ezer 652-es évben volt. Kérem figyeljenek, mert ijesztően hasonló évszámok fognak itt megjelenni. Az előző oldalon már említettük Champollion számítását, amely szerint az egyiptomi civilizáció kezdete 11850 körül lehetett. A maják naptára 2760 évig tartó ciklusokra oszlott, és ennek a kezdete visszaszámolva a 11653-as évre „áll be". Egy másik fajta számítás szerint az egyiptomiak napciklusát véve alapul az ő időszámításuk a 11542-es évben indult volna. Az asszír holdciklus-naptár 1805 éves szakaszokból állt össze, és minden jel szerint a 11543-as évben vette kezdetét. Az óperzsa vallási időszámítás is őrzi az első évet, amikor „kezdetét vette az idő", és ez visszaszámolva a 11560-as évre esik. A hindu bráhminok számításait követve pedig kezdőpontként a 11562-es évhez jutunk.

Nos, ha alaposan végiggondoljuk csak az eddig felsorolt adatokat is, amelyek négy kontinensről származnak, kénytelenek vagyunk elhinni néhány alapvető dolgot (és ebben szorgalmasan követjük a mai tudomány álláspontját is):

l. Amerika és Eurázsia, valamint Afrika között tizenegyezer évvel ezelőtt nem volt semmiféle közlekedés, eszközök híján az itt és ott lakó „ős" emberek nem járhattak el egymáshoz.

2. Mégis mind a négy földrészen igen hasonló időpontban kezdték az idő számolását (hozzátéve, hogy több jel szerint Egyiptomban már jóval korábban, amire még majd kitérünk).

3. Azt hiszem, nyugodtan elfogadhatjuk azt az állítást, hogy ez aligha véletlen! Ilyen fokú véletlenek nincsenek.

4. Ha pedig már idáig jutottunk, akkor kézenfekvő a feltételezés: valaminek történnie kellett akkoriban. Valaminek, ami kiterjedt mind a négy kontinensre és olyan hatalmas esemény vagy

folyamat volt, amely mélyen beleivódott az összes akkor élő ember tudatába. Valami megrázó esemény, amely kiterjedt a teljes Földre, mindenütt nagyjából ugyanakkor és ugyanúgy játszódott le. Valami, ami az azt túlélőknek azt sugallta, hogy mostantól kell és lehet számolni az időt, az éveket, mert ezt az emlékezetes dolgot meg kell örökíteni.

Egyben azt is sugallhatta az esemény a szerencsés túlélőknek, hogy ilyesmi többé nem fog előfordulni. Ez önbizalmat, hitet adott nekik. Reményt arra nézve, hogy ezután békésebb idők jönnek. Az építés, a fejlődés évei, korszakai. Még akkor is ezt tételezzük fel, ha azoknak az embereknek esetleg nem voltak ilyen kifejezései és nem ennyire felemelően határozták meg az új, közelgő korszakot.

A fentiekben tehát már céloztunk rá, hogy a dolog, ami az „idő(számítás)t elindította", egy globális méretű katasztrófa lehetett csupán. Az a tény pedig, hogy azért a fentebb elsorolt évszámok nem pontosan egyeznek, hogy kisebb-nagyobb eltérések is akadnak közöttük (11850, 11652, 11653, 11542, 11542, 11560, 11562 stb.) csupáncsak annyit jelent, hogy az idők során, különösen a kezdeti korszakban a „számolók" nemegyszer eltévesztették a számolást. Az említett számítások végeredményei között a legnagyobb eltérés alig nagyobb háromszáz évnél, ami még belefér a hibahatárba.

És mint már volt róla szó éppen Egyiptommal kapcsolatban, ez korántsem jelenti azt, hogy a Földön minden civilizáció csak ilyen régi lenne, lehetne. Éppen az egyiptomi az, amelynél számos jelét tapasztaljuk egy korábbi kezdésnek. Nem zárható ki, hogy - mint azt a föld összes régi népének mitológiája emlegeti - volt egy globális katasztrófa, egy vízözön, amely után a túlélők elkezdték számolni az éveket. A fenti számsorok alapján biztosra vehető, hogy csakugyan történt ilyesmi, és ennek az időpontja valamikor 11500 évvel ezelőtt lehetett (durván számolva).

Ám most jönnek az egyiptomi érvek. Dendera városában található Hathor istennő szentélye, abban pedig zodiákus-rajzokat tekinthetünk meg. Vagyis a csillagok állását mutatják ókori kezek által ábrázolva. Mivel nem tételezzük fel, hogy alkotójuk csupáncsak fantáziájának engedett volna, logikus, hogy azt ábrázolta, amit a saját szemével látott.

Nos, hogyan látta a Földről az eget? Hát úgy, ahogyan azt 25 ezer évvel (!) ezelőtt láthatták innen a Földről, ráadásul éppen Egyiptom területéről!

Felmerülhet persze a kérdés - mivel a szentély jóval később épült - hogy csakugyan az látta-e mindezt, aki az ábrázolást készítette? Vagy átvette azt valahonnan? Mert ez ismét egy olyan előd-civilizáció létezését bizonyítja, amely igenis élhetett a Földön, sőt konkrétan a mai Egyiptom területén 25 ezer évvel ezelőtt. Mi több, ennek tagjai csillagászati megfigyelésekkel is foglalkoztak, és ezt fontosnak tartották...

Nemcsak az évszámok árulkodnak. Sok nép állította már az ókorban és később is, hogy őseik legalább 10 ezer éve éltek és tevékenykedtek azon a teri.ileten, ahol ők is éltek. Persze az a baj, hogy a tudomány emberei ezeket a beszámolókat éppen úgy „legendáknak" és „mitológiának" hiszik és veszik, mint az özönvízről vagy égből lelátogató idegenekről szóló (amúgy meglepően nagy számban létező) történetet. Nos, úgy persze könnyű „kilőni" ezeket az érveket, ha egyszerűen legyintünk rájuk és semmi pénzért nem vagyunk hajlandóak elfogadni őket.

A tudomány emberei már okulhatnának a tudománytörténet - és akár éppenséggel a régészet történetének - egyes eseményeiből. Tróját és a róla szóló époszt is csak homéroszi költészetnek, kitalációnak („legendának, mitológiának") tartották egészen addig, míg egy amatőr (!) régész be nem bizonyította, hogy minden, amit ott leírtak, az első szótól az utolsóig igaz volt. Azon sem ártana elgondolkozniok ezeknek az uraknak és hölgyeknek, hogy a csillagászat egyik legnagyobb felfedezését az a Kopernikusz tette, aki nem volt csillagász, aki csak teológusnak és orvosnak készült, e tárgyakat tanulta az egyetemen is. Persze talán éppen azért merte felforgatni az akkori tudomány által is elfogadott, szentnek és sérthetetlennek tartott (mint ma a „darwini fejlődéselméletet") földközpontú világrendet, mert nem tartozott a ,,brancsba", mert okos és merész kívülálló volt... ?

És ezzel még nincs vége a folyamatnak. Különösen a Dél-Amerika kutatásával foglalkozó történészek, régészek között akadt és akad, aki a fenti időszaknál akár tízszer akkora időtávot is megad egyes civilizációk keletkezésére, fejlődésére. Ott elhangzott már az is, hogy a nagy fennsí-kon fekvő Tiahuanaco városa akár 150 vagy 200 ezer évvel ezelőtt keletkezhetett! Erre utaltak olyan vonatkozások, amelyek már geológiai folyamatoktól függenek, ezek pedig köztudottan igen nagy léptékű események az időskálán.

Míg a közelmúlt egy francia kutatója azt állította, hogy Egyiptom ókori tudósainak csillagászati

és matematikai tudása minimum 30 ezer éves „kifutási idő" alatt fejlődött fel akkorára, amekkorát az ókor mai kutatói találtak náluk. Ám voltak az ókorban olyanok, akik ennél sokkal bátrabban számoltak és ennek nyilván látták-tudták valami alapját is (amiről sajnos ma fogalmunk sincsen). Berossos, a Kr. előtt élt babiloni kutató 432 ezer évesnek mondta Egyiptomot! De még ennél is többre taksálta ezt a kultúrát az ókor másik neves tudósa, Szicíliai Diodórosz, mert ő úgy vélte, hogy Egyiptom civilizációja 473 ezer évvel az ő ideje előtt „startolt". Most tehát ott tartunk, hogy ha ezeknek a „vad" időtartamoknak akár csak a tíz százalékát fogadjuk is el, máris keményen ütközünk a mai tudomány állításaiba. Amelyek szerint nemhogy 400 ezer, de 40 ezer évvel ezelőtt is csak ostoba ősemberek futkostak szerte a kontinenseken, és nem akadt közöttük egyetlenegy sem, aki képes lett volna aranyláncot készíteni, uránt vagy vörösrezet bányászni, csillagképeket megfigyelni majd ábrázolni, időt mémi vagy alumíniumot gyártani.

Akkor hát valami nem stimmel, valahol. De hol?A keresést a legtöbbet ígérő helyen: Egyiptomban kezdjük.

2. Titkokkal terhes korszakok

Említettük, hogy Egyiptom nem mindig nézett ki úgy, mint ma.Ez már önmagában is sok mindent megmagyaráz. Ha nem 400 ezer vagy 40 ezer, de még 10

ezer, vagy kevesebb évvel ezelőtt is egészen lakható világ volt ez, akkor felejtsük el a ma általunk ismert és látható Egyiptomképet. Szó sem volt Szaharáról, forró sivatagról, még nem.

Az ország akkortájt egészen rnásképpen nézett ki. Szavanna volt, vagyis olyan örökké zöld táj, amilyent most sokfelé látunk Afrikában - igaz, az egyiptominál sokkal jobb időjárási övezetekben. Mindent fr'r borított, sőt folyók és tavak tarkították a látványt ott, ahol ma a kietlen ho-moksivatag terpeszkedik. Még kisebb erdők is voltak, sőt talán nagyobbak, összefüggőek is. Az éghajlata már csak ezért sem lehetett forró, inkább mérsékeltnek volt mondható.

Ez egyben azt is jelentette, hogy az emberek kedvvel telepedtek le ezen a vidéken. Jó vadászterület volt és a földet is művelni lehetett, a folyókban bőven akadt hal, és mivel elég gyakran esett is, hát a földművelésnek sem voltak akadályai. Még sok ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a klímaváltozás gyökeresen átalakítsa a tájat. Lehet, hogy már az imént elképzelt időszakban is nyomult előre a sivatag (mint teszi azt manapság a Szahara déli szélén), de még nem foglalt el majdnem mindent, és a mezőgazdaság nem szorult vissza a Nílus két partján lévő öntözött, keskeny csíkra, mint a fáraók idejében.

Ami egyértelmű azzal, hogy elég sokan éltek itt. Többen, mint a kontinens más részein, tételezzük fel. Már csak éghajlati okokból is, hiszen itt kellemes volt az időjárás, a klíma nem trópusi, mint lent délen. A sok ember együttléte már az ősidőkben követelt valamiféle együtt-működést, ami szabályokkal, törvényekkel, a szokások összecsiszolásával és összecsiszolódásával is járt. Ohatatlanul kialakult valamiféle konszenzus, mind többen jöttek ide és csatlakoztak ahhoz a civilizációhoz, amely már létezni kezdett ezen a földön.

De fordítsuk meg a dolgot. E könyvben pár oldallal korábban már céloztunk arra is, hogy mi van akkor, ha a két nagy emberi civilizáció: az előző meg a mai valahol térben és időben összeért?

Ez az igazi kérdés. Mert bizony elképzelhető úgy is - helyesebben: történhetett úgy is -, hogy egy régebbi létezett itt már sok százezer évvel korábban is. Mi több, létezhetett két előző: egy, amely kitermelte azokat a tárgyakat, amelyeket az emberek az utóbbi századokban több száz millió éves geológiai rétegekben találtak. Az csakugyan lehetett egy kis kiterjedésű, talán csak egy vagy két csomópontban létező civilizáció, lehetett éppenséggel egy más világból idelátogató űrexpedíció is, amely esetleg huzamosabb ideig lakott a Földön és annak több száz pontját felkereste, mindegyiken élt is egy ideig, és az általuk elvesztett tárgyakat találták meg az emberek az 1700as évektől napjainkig.

De minket az előző, már valóban emberi civilizáció érdekel, amely majdnem nyom nélkül veszett bele az idők homályába. Lehet, hogy ezt nevezték Atlantisznak, lehet, hogy nem. Lehet, hogy pár tízezer évet már leéltek azok az őseink (?) itt a bolygón, mielőtt valamilyen kozmikus eredetű, az egész bolygóra kiterjedő katasztrófa végzett anyagi javaikkal. Eltüntetve egyben ittlétük, korai létezésük szinte minden bizonyítékát.

De nem tüntethette el a tudást.Ezt már részletesebben kifejtettem „A rejtélyes elődökben" 1983-ban és annak 1998-ban

megjelent sokkal bővebb változatában, a „Rejtélyes elődök 2"-ben. Vagyis ha az előző civilizáció

nem annyira „anyagias" volt, mint a mostani, ha nagyobb súlyt fektetett a nem eszközigényes kutatásokra és tudományágakra, ha főleg elméleti tárgyakban jeleskedtek, amellyel kutatóik a Földet vizsgálták elsősorban, és csillagászaik a kozmosz innen megtapasztalható összefiiggéseire igyekeztek rájönni - akkor nem okvetlenül kellett nekik nagyszabású ipari háttér, bányák, gyárak, vaskohók, nehézipari üzemek és kiterjedt közlekedés meg hírközlés. Már csak azért sem, mert könnyen meglehet, hogy ezek az emberek maroknyian voltak. Maximum pár ezren élhettek, a vad vidékeken szaladgáló ősemberektől elkülönítették magukat, feltehetően egy vagy több szigeten éltek, ahová a vadak sohasem jutottak el. Voltak akkoriban ultramodernnek tekinthető közleke-dési eszközeik, hajók mindenképpen és talán repülő szerkezeteik is. Ezt bizonyítják többek között azok a térképek, amelyeket nálunk a középkor végén másoltak le korábbi példányokról és amelyek a görög szigetvilágot a Vízözön előtti időkben ábrázolták, vagy az Antarktiszt az eljegesedés előtt - mindkét esetben maximum 11-12 ezer évvel korábban készült, nagyon alapos és pontos térképekről volt szó. A korabeli Európában már az 1400-as és 1500-as években is készültek olyan térképek, amelyek a csak kétháromszáz év múlva felfedezendő földrészeket ábrázolták!

Ez pedig nem lehetséges másképpen, csak úgy, hogy valakik ezt a munkát már korábban elvégezték. Túl jól, túl pontosan végezték el - ez árulta el, hogy egy sokkal fejlettebb civilizáció egyedei voltak, akik a mi korunkat messze megelőzően már olyan technikával dolgoztak (legalábbis a térképezés területén), mint mi a huszadik században (légifényképezés, például). Valakik tehát már dolgoztak, tevékenykedtek, éltek itt akkor is, amikor a mai emberek ősei, a Neander-völgyi ősemberek úgy fejlődtek, ahogyan azt a tankönyvek manapság írják.

Csak arról akar mindenáron, tehát a homokba dugva elfelejtkezni a tudomány, hogy számos bizonyítékra bukkantunk már eddig is, amelyek az elődök és az ősemberek egyidejű létezését bizonyítják. A fentebb említett térképek csak egy bizonyíték a sok közül. Említettük már a régi indiánok által készített dinoszaurusz-ábrázolásokat és anakronisztikus tárgyakat, leleteket stb.

Mivel erről már többször és több helyen írtam, nem veszem elő ismét, csak utalok rá: a legtöbb latin-amerikai indián törzs - de ázsiai és óceániai bennszülötteknél is találunk erre forrásokat - azt említi, hogy volt egy nagy Csapás, egy gigantikus Pusztulás, amely majdnem teljesen megsemmisítette az akkori emberiséget. Ám mielőtt ez bekövetkezett volna, furcsa öltözetű, fehér bőrű emberek érkeztek hozzájuk. Bár nem helyes a többes szám: ugyanis minden törzset általában csak egy ilyen rejtélyes ismeretlen keresett fel (feltehetően az „elődök" közül az, aki ismerte e törzsek nyelvét), és figyelmeztette őket a közeledő csapásra. Ebből gyanítható, hogy a Csapás nem geológiai, nem földi, hanem kozmikus eredetű lehetett, és ezek a nagy tudású emberek arról a maguk módszereivel jó előre tudomást szereztek. Az is szinte bizonyos, hogy egy, a Földhöz közeledő kisbolygó becsapódásáról volt szó. Ők a maguk műszereivel alighanem sejthették a becsapódás idejét, talán megközelítő helyét is. Ám mindezen felül azzal is tisztában lehettek, hogy a becsapódás helyétől fiiggetlenül a Csapás az egész földre kiterjed, hatását min-denütt megsínylik majd. Figyelmeztették a már valamenynyire is szervezett, együtt élő csoportokat, hogy vonuljanak a magasabb hegyekbe, vigyenek magukkal állatokat, vetőmagot stb. Így adtak esélyt sokaknak a túlélésre. Majd a csapás után ismét fellceresték ezeket az embereket, és mindenre megtanították őket, ami okvetlenül szükséges volt az új élethez a romba dőlt Földön.

Az egy más, szinte regénybe illő kérdés, hogy akkor mi lett ezekkel a nagy tudású emberekkel. Hiszen közülük sokan szintén túlélték a kisbolygó becsapódása okozta dúlást, a Földet esetleg több ezer méter magasságban többször is megkeriilő tengeri árhullámot.

És itt jön be Egyiptom ismét a „képbe". Mint már volt róla szó, egyes ókori szerzők -,,kutatók" - makacsul állították, hogy a piramisok a Vízözön előtt épültek, éppen azér-t, hogy

menedéket nycíjtsanak a katasztrófa idején!Ezt a teóriát főképpen azok támogatják ma is, akik egyben azt állítják: maguk a piramisok,

vagy közülük is néhány nagyon ismert, nagyon régi gizai építmény - egyben az előd-civilizáció létezésének is bizonyítéka! Mi több, arra is bizonyíték, hogy az elődök kisszámú, de nagy tudású csoportja a Földnek ezen a pontján gyűlt össze, hogy folytassa, amit elkezdett ki tudja, hány ezer vagy tízezer évvel korábban.

Hogy folytassák a munkát, de már az addigi háttér nélkül. Ha voltak is az elődöknek valamiféle bányái, fémkohászati üzemei, ahol hajókat és repülőgépeket gyártottak, hogy ezekkel eljussanak a bolygó legtávolabbi pontjaira is - mindez megsemmisült. Csak az a tudás maradt,

amit a fejükben vagy valamilyen, mindent túlélő primitív módokon próbáltak átmenteni, esetleg a Csapás után rekonstruálni. Ez utóbbinak jó bizonyítékai a szintén LatinAmerikában talált úgynevezett ica-i kövek. Ezeken szemmel láthatóan kézzel, meglehetősen primitív módon ábrázolták egy előzetesen létező civilizáció szinte összes tudását, gyakorlatát, eredményeit. Például lerajzolták, hogyan kutatták az eget, hogyan végeztek vérátömlesztéses műtéteket és ezer más dolgot - amiről sok ezer évvel ezelőtt más ember ezen a Földön aligha tudott. Még el-képzelni, kitalálni sem volt képes ilyesmit. Aki a fekete kemény kövekbe ismeretlen eszközzel belevésett jeleket és rajzokat nézi (több ezer ilyen követ találtak eddig barlangokba rejtve számos rejtekhelyen), annak óhatatlanul olyan benyomása támad: ezeket nem maguk a kutatók alkották. Talán a segédszemélyzet életben maradt tagjai próbálták ilyen primitív módon megőrizni a régi tudást?

De térjünk vissza Egyiptomba.Akár igaz az az elmélet, akár nem - hogy a nagy tudású elődök néhány vagy néhány tíz tagja

valamilyen módon a csapás előtt felépítette a piramisokat - azért hányjuk-vessük meg ezt is. Az mindenképpen gyanús, hogy valakik hirtelen tudomást szereznek egy, a Föld felé tartó kisbolygóról és akkor hamarjában intézkedni kezdenek. Még elhisszük, hogy pár hónap alatt eljuthattak a Föld különféle részeire és ott figyelmeztethették a bennszülötteket. Azokat a nem vérengző hordákat, csoportokat, amelyeket szerintük is érdemes volt megmenteni. Még azt is el tudom hinni, hogy szándékosan nem mentek el olyan törzsekhez, amelyekről tudták, hogy a „normálisnál" vérengzőbbek, kegyetlenebbek, vagy betegesek, genetikailag fertőzöttek. Értük nem volt olyan kár, mint azokért a csoportokért, amelyekben több pozitív tulajdonság volt - no és úgysem menthettek meg mindenkit. A nagy síkságokon élőknek talán nem is maradt volna annyi idejük, hogy eljussanak a magas hegyekbe, talán nem is hittek volna ezeknek a nagy bajt jósoló „prófétá.knak" (ami többször, többfelé megtörténhetett így is).

De lehet ám, hogy évekkel korábban tudták már: az a bizonyos kisbolygó valamelyik következő közeledésekor becsapódik! Ha rendszeresen képesek voltak figyelni az eget a megfelelő műszerekkel, akkor a várható katasztrófáról - vagy annak esélyéről, lehetőségéről, veszélyéről - akár sok évvel előbb is tudhattak. Legfeljebb nem voltak benne bizonyosak, de nyilván úgy vélték, jobb félni, mint megijedni". Vagyis mindenesetre gondoskodtak egy-egy értékmentő helyről.

Szemünkre vethetné valaki, hogy ez ostobaság. Miért éppen egy sík teri.ileten akartak volna roppant nagy energiával, költséggel létrehozni egy vagy több ilyen építményt, amikor azt a területet kétségtelenül el fogja önteni a nagy árhullám? Hiszen ők maguk tanácsolták a bennszü-lötteknek, hogy a Csapás idejére vonuljanak fel a hegyekbe, ahol több az esélyük az életben maradásra (a globális árhullám magasságát nyilván ők sem tudták előre kiszámítani, ha nem ismerték a kisbolygó pontos méreteit és esetleg a becsapódás helyét sem). Nem lett volna egyszerűbb valahol a legmagasabb hegyekben (Himalája) építeni fóldbe mélyített rejteket? Vagy Amerika valamelyik részén, mondjuk a déli Andokban vagy Kordillerákban találni olyan nagy barlangokat, ahol az előd-civilizáció több száz vagy ezer egyede és az általuk tízezer évek alatt öszszegyűjtött tudás is átvészelheti a Csapást?

Ez bizony fogós érv, lényegében nem tudjuk, mit válaszoljunk rá. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a válasz „is-is". Vagyis számosan elrejtőzhettek a magas hegyekben, és ettől fi.iggetlenül felépíthettek egy piramist is a nagy észak-afrikai szavannán.

Még az is lehet, hogy a Csapás után ezek a telepek elszakadtak egymástól, kapcsolataik attól kezdve sporadikussá váltak vagy akár végleg meg is szakadtak. Ez indokolná azt, hogy némely ázsiai kultúrák olyan nagy tudással rukkoltak elő „hirtelen" - kínaiak, sumérek, indiaiak, és ugyanakkor a Föld másik oldalán, Dél-Amerikában is egyes indián törzsek hihetetlenül magas civilizációt tudtak teremteni aránylag rövid idő alatt. Egyesek emögött is az elődök valamiféle beavatkozását, túlélését, segítését sejtik.

Ám ismételten visszakanyarodva Egyiptomba, mi azt valljuk: lehet, hogy a katasztrófa megjósolása és tényleges bekövetkezte között eltelt jó néhány év, esetleg több évtized alatt az elődök ezen az egy ponton kísérleti technikát alkalmaztak. Talán ki akartak próbálni egy új technológiát? A maguk és az utódaik számára bebizonyítani, hogy hasonló kozmikus csapás esetén nem csak a hegyekben lehet menekvés? Hiszen arra is gondolni kellett, hogy ilyesmi a jövőben is megtörténhet majd. Igaz, nem túl gyakori, hogy kozmikus égitestek bombázzák a Földet, de mint (ma már) tudjuk, azért az elmúlt százmillió évben megesett jó néhányszor, és

annak majdnem mindig fatális hatásai voltak a földi életre.Feltevésünk szerint tehát a következő történt - távirati stílusban elbeszélve:- Az elődök élték a maguk életét, felfedezték a Földet, feltérképezték a kontinenseket, sok

ezer évvel lekörözték az ősembereket (hogy ők honnan eredtek, nem tudható).- Talán eleve volt bennük egy olyan „hittérítői" indulat, hogy szerették volna a félvad (ős)

embereket jobb belátásra téríteni, a törzsek közti harcokat megszüntetni, a majdani emberiséget békésebb fejlődés felé vezetni. Nyilván azért, mert vagy elméleti síkon előre látták, vagy mert a saját múltjukból keservesen megtanulták, hogy az erőszak nem segít, az csak rombol, nem épít.

- Mindezen tevékenység közepette jött a hír a csillagászaiktól, hogy milyen katasztrófa közeleg. Gyorsan szétosztották a feladatokat. Egyesek azonnal elindultak a magas hegyekben barlangokat keresni. Mások előkészítették az egyes csoportjaik evakuálását az addig összegyűjtött tudományos anyaggal, krónikákkal, tudásanyaguk rögzített formáival, műszereikkel stb. együtt. Megint mások, akik nyelveket beszéltek, mehettek a törzsekhez megmenteni őket - vagy legalábbis megkísérelni azt.

- És volt egy csoport, gyanúnk szerint a piramisépítők, akiknek feladatuk volt az észak-afrikai szavannán, egy kiválasztott helyen megépíteni azt a valamit, ami terveik szerint ellenállhatott a Csapásnak. Azelőtt soha nem létezett kísérleti építményről volt szó, amit gondosan megterveztek az elődök szakemberei, profi építészek, fizikusok. - Miközben az előre küldött embereik már a szavannák lakóit győzködték, hogy segítsenek felépíteni - különben soha nem menekülhetnek meg a közeledő katasztrófától. Hiszen ha ránézünk a térképre, láthatjuk: Kairó közelében sehol sincsenek számottevő hegyek, és ez nyilván így volt körülbelül tizenkétezer évvel ezelőtt is. A domborzati térkép változik a leglassabban.

- Azért is „kísérleti" lehetett az építmény, mert az elődök arra számíthattak: ha beválik és megvédi a benne lévőket értékeikkel együtt, akkor más sík területeken is alkalmazhatják a jövőben.

- Tehát miközben a csillagászaik a következő években rendre és kitartóan figyelték az ominózus kisbolygót, amelynek átmérője a későbbi csapás mértékéből adódóan közel 10 kilométer lehetett, addig társaik a Föld több pontján előkészültek. Kiderült a huszadik században, hogy Dél-Amerika több pontján mesterséges eredetű (gépekkel vagy nagy teljesítményű lézersugárral egyenesen metszett falak árulkodnak erről) több kilométer hosszú barlangok vagy inkább alagútrendszerek húzódnak. Állítólag találtak ilyeneket Ázsiában is, méghozzá mindenütt csak a magas hegyek körzetében. Ezek méretei arra is utalnak, hogy az elődök talán az egy-egy vidéken élő primitív törzsek több ezer tagját terelték be a túlélőhelyekre, hogy életben tartsák őket.

- Ugyanekkor a Nílus partján, amit akkor nyilván egészen másképpen hívtak, javában folyt a munka. Az elődök szakembereinek irányításával a helybeliek kőtömböket termeltek ki, és feszített tempóban dolgoztak. Gyanúnk szerint ekkor mindössze egyetlen piramis készült - az, amelyiket ma Nagy Piramisnak neveznek. Az elődök nyilván alapos számításokat végeztek, sőt menet közben az egyre módosulhatott is. Amint a csillagászaik megközelítően sejteni kezdték, milyen nagy égitest közeledhet, úgy módosulhattak a piramis méretei is. A legszívesebben nyilván nem egy ilyen nagyot emeltettek volna, hanem egy kisebbet, amivel hamarabb elkészülnek. De mert már tudható lett, hogy egy tíz kilométeres kisbolygó fog becsapódni a Földbe, feltehetően valamelyik óceánba, hát annyi követ kellett összehordani és egymásnak támasztani-építeni-felhalmozni, ami még egy ily borzalmas erejű árhullámot is kibír. Legalább egyszer a legnagyobbat, aztán még egyszer vagy kétszer a lassan csillapuló kisebbeket is.

- Az a bizonyos építmény, amely szerintük a legjobban ellenáll, egy szabályos négyzet alapú, négyélű gúla kellett legyen. Mivel nem tudhatták, honnan, milyen irányból jön a csapás, hát a négy égtáj felé tájolták azt be. Remélték, hogy még egy sok száz vagy több ezer méter magas tengeri árhullám sem mozdítja el, nem lesz képes kárt tenni benne. Igazuk lett.

- Amint a piramis elkészült, afféle korai Noé bárkájaként működhetett. Egyben persze „genetikai óvóhely" is volt. Belegyűjtötték a környék összes vetőmagvát, minden növény magvából zsákszámra mentettek el, kalitkákban madarakat, ketrecekben elfogott vadállatokat, tenyésztett állatok istállóit is berendezték a piramisok belső üregeiben (ezeket később már az egyiptomiak építhették be, vagy mint fölösleges helyiségeket, teleszórtak törmelékkel). Felhalmozták az ivóvízkészleteket (az árhullám után a Föld összes folyója, így a Nílus is elszennyeződött, ami a Csapás után a természetes tisztulás folyamatában lassan vált ismét

ihatóvá). No és élelmiszert és elegendő helyet pár ezer embernek, akikkel sorsközösséget vállaltak az elődök is - nem hagyhatták magukra a piramisba zárt embereket.

- Aztán amikor bekövetkezett a Csapás, már minden készen volt. Legalább pár héttel előbb napra és órára tudhatták az elődök, mikor jön a baj. A piramis volt talán az egyetlen építmény a síkságokon, amely szembeszállt a Csapással. A Föld hatalmasat rendült, amikor megtörtént a becsapódás, aztán hamarosan jött az árhullám. Addigra a piramis utolsó emberszélességű rését is berakták kövekkel, és reszketve, torkukban dobogó szívvel várták, mi fog történni.

- Nos, ami történt, az elődök számításait igazolta. A furcsa menedékhely kitartott, a bennlévőknek legfeljebb az intenzív halálfélelemmel kellett megküzdeniök. Természetesen úgy tudták, hogy az „istenek haragja" dühöng odakünn. Amikor elmúlott a közvetlen veszély, még hoszszú hónapokon át ha el is hagyhatták a piramist, nem távolodhattak el tőle. Meg kellett várniok, hogy a levegőben terjengő por eloszoljon - ez eltarthatott akár egy álló évig is, mígnem a szelek kisöpörték a légkört. Addigra a fertőzött folyók is megtisztultak. Sem ember, sem állat nem maradt élve az árhullám nyomán. Így tehát Kr. e. 11 ezer 500-600 környékén - amikor ez történt - csak azokon a pontokon élték túl az emberek, ahol az elődök közvetlen segítséget nyújtottak ehhez a túléléshez - és talán néhány általuk fel sem keresett hegyvidéken, ahol a mit sem sejtő hordák, törzsek vagy kisebb vadászcsoportok éppen a magas hegyekben tartózkodtak a Csapás napjaiban.

- Mivel a Nagy Piramis alig sérült, az elődök számára kiderült, hogy ez az építészeti forma ilyen méretekben és főleg tömegben képes ellenállni még egy kozmoszból érkező hatalmas katasztrófának is. Mindez azonban nem ösztönözte őket arra, hogy többet építsenek belőle. Vi-szont elterjesztették a „mintát", és ezért épültek állítólag Ázsia néhány pontján hasonlók később, kisebb méretekben, és azok a latin-amerikai piramisok, amelyeket jóval későbbre datálunk és amiket már nem is ők, hanem az indián törzsek építettek. Azok a már említett dél-amerikai, Kolumbusz előtti indián civilizációk, amelyekről tudjuk, hogy korábban jártak náluk az elődök, és amelyek tudomással bírtak arról, hogy más kontinenseken elefántok élnek és más külsejű és bőrszínű egyéb emberek...

És itt visszakanyarodhatunk egyiptomi történetünkhöz. Adva volt hát egy nagy kapcsolat. Nem csoda, ha Hérodotosz és mások összekapcsolták az előzőt az újjal és több ezer év távlatából már talán maguk az egyiptomiak sem voltak képesek elválasztani egymástól azt, ami csak az övék volt - attól, ami a számukra idegen elődöké. Így folyhattak egybe a később emlegetett időszakok, korok is. Így történhetett meg, hogy Szicíliai Diodórosz és mások több százezer (!) éves múltat ajándékoztak azoknak az egyiptomiaknak, akikkel ők annak idején (pár ezer éwel ezelőtt) találkoztak.

Nyilván arról volt szó, hogy az elődök sokat meséltek saját múltjukról, és tudásuk egy részét is átadták a Csapás után rohamos fejlődésnek induló új civilizációknak, köztük a legtöbbet ígérő, igen dinamikus „szavannai-nílusi" civilizáció egyedeinek is. Ők hozták létre a papi státuszokat is. Teljesen érthető különben, hogy ezt tették. Ahhoz, hogy addig szerzett tudásukat átmenthessék, hogy az folytatódjon és ne pusztuljon el hordozóival együtt, egy egészen új „osztályt" kellett kreálni. Egy olyan, még kezdetleges társadalomban, amelyben amúgy igen primitív viszonyok uralkodtak.

Létrejöttek hát a „papok", akiknek tekintélyre volt szükségük. A korabeli embereknek hiába is mondták volna, hogy ezt a tekintélyt a tudás mint olyan adja - ezt senki sem vette volna komolyan. Az egyetlen külső erő, amelytől mindenki tartott, még a primitív rabló, katona, csavargó is - az istenek (később egy isten) voltak. A papok hatalmát tehát igen hatalmas, mindenható erőktől származtatták, nehogy bárkinek eszébe jusson kezet emelni rájuk és birtokaikra.

A ,,birtokok" pedig nem mások, mint a szentélyek voltak. Ahol persze tudományos kutatás is folyt eleinte teljesen „isteni" álca alatt. Később a papok egy része, amikor az elődök már nem voltak közöttük (kihaltak), már mit sem tudott tudománygyűjtő, megfigyelő és gyakorló sze-repéről. De azért sok ezer éven keresztül nem véletlenül tartották a papokat a tudás birtokosainak - és nem csak Egyiptomban, hanem szerte a világban 11.500 után létező civilizációkban.

Szükség volt egy olyan érinthetetlen rétegre, amelynek tagjait a királyok sem bántják. Kialakultak az első sajátos „egyházak", amelyek az éppen aktuális istent imádták a papok vezérletével, tanácsai és szolgálatai révén. A papokat a társadalom fizikai munkát végző egyedei tartották el - másképpen azok nem tudtak volna csillagászattal, építészettel, növénynemesítéssel

és száz más dologgal foglalkozni, amelyek végső soron az adott társadalmak javára váltak.A papok őrizték a múltat is.Hiszen a régi krónikák, amelyek hol képekben, hol kezdetleges szöveggel jegyezték fel a

régmúlt sokáig csak szavakban megőrzött emlékeit, az ő birtokukban voltak. A nagyobb biztonság érdekében - paradox, de így volt! - egy-egy krónikát csak egyetlen példányban őriztek. Nehogy a köznép hozzáférjen a múlt ismeretéhez, a nem neki rendeltetett tudáshoz. Mert az elődöktől kapott instrukciók szerint alaposan meg kellett válogatniok azokat, akik papok lehettek. Ezek még elég sokan voltak. Aztán féligmeddig beavatott, magasabb rangra emelt papból már nem volt olyan sok, minden kolostorban, központban, szentélyben csak maroknyi. És több évtizedes papi lét és értelmes, hasznos munka, valamint a titoktartási képesség aktív bizonyítása után a sok közül mindössze néhány érte el a csúcsot, vagyis beavatták a múlt rejtelmeibe. Megtudhatta, miért készült az első piramis, kik voltak az elődök, mit köszönhet nekik Egyiptom, miért kell gyarapítani a tudást és miféle hihetetlen addig elért tudásra épül az, amit most építgetnek tovább.

Aztán mielőtt egy ilyen pap meghalt, már kiválasztotta az utódját, akiben legalább annyira megbízott, mint önmagában. Ezzel a módszerrel elérték, hogy a titok annyi évezreden át nem szivárgott ki. Különben pedig mit ért volna el az a pap, aki elhatározza, hogy áruló lesz? Akiknek elmondhatta volna a titkokat, azok egyszerűen fel sem fogták volna, miről beszél. Sem „fent", sem „lent". Sem a fáraó udvarában, a gazdag kereskedők vagy hadvezérek, birtokosok között, még kevésbé odalent a parasztok között sem értette volna senki, hogy miféle elődökről, tudásban gazdag múltbeli szövetségesekről beszél...

A papok ezt a tudást részben arra is használták, hogy hatalmukat megőrizhessék, ami szükségszerű kényszer volt. Vegyi anyagok ismeretében félelmetes jelenségeket tudtak előidézni, találmányaikkal pedig nemegyszer az országot, az uralkodót segítették, tehát hasznára voltak és ezzel ismételten megszerezték a hatalmasok támogatását. Titkos tudásuk is egyre csak gyűlt. Még ma ismert csillagászati eszközök, például távcsövek néllcül „sólyomszemmel" figyelték az égboltot és a sok ezer év feljegyzett és kielemzett megfigyelései után játszi könnyedséggel megjósolhattak jövőben bekövetkező kozmikus eseményeket. Amivel persze mérhetetlen tekintélyre tettek szert az ehhez nem értő egyszerű emberek körében.

Mi tehát azt állítjuk, hogy az elődök minden bizonnyal maguk építették a Nagy Piramist, amit aztán később Kheopsz-nak is neveztek a később élők. Könnyen lehet, hogy az évezredekig csak magában álló Nagy Piramis volt a minta, amelyet a fáraók később utánozni kezdtek. Hiszen azt tudták az elsőről, hogy egykoron sok-sok ember életét megmentette a haláltól. Innen eredhetett az uralkodóknak az a tudata, később talán rögeszméje, majd a végén meggyőződése és hite, hogy egy piramis alakú építményben szembeszállhatnak a halállal. Ezért az első idők uralkodói valamikor Kr. előtt 9, 8, 7 ezer évvel talán még benne is laktak a Nagy Piramisban, aztán eljött az idő, amikor némelyik úgy hitte, hogy maga is építtethet ilyent. A papok elkészítették a terveket, talán éppen az Első, a Nagy Piramis egykori tervrajzai alapján, és eljött az idő, amikor a fáraók sorra emelték a piramisokat. Kheopsz vagy más még azt is kitalálta, hogy a Nagy Piramist ő építette! Felfestette rá ,tulajdon-jegyeit", nevét és valóságos történeteket kerítettek arról, hogyan is építették a piramist. Végül ezt is elfogadta mindenki.

De végső soron mikor épültek a piramisok?Már a kérdésben kihangsúlyozott többes szám is azt a - nézetünk szerint hamis - benyomást

kelti, hogy mindet egyazon időben emelték. Ezt persze ne úgy értsük, hogy néhány vagy néhány tíz év alatt. Egyiptomban összesen csaknem száz piramis van, és messze nem csak Kairó mellett, hanem másutt is. Ám ezek nem azonos időben épültek, mondjuk mi.

A mai tudomány és annak igen kifejlett ága, az egyiptológia, vagyis egyiptomi régészet és társtudományai viszont valami ilyesmire célozgatnak. Előre kell bocsátanom: nincs egyetlen olyan elfogadott ehnélet sem, amely ugyanazt mondaná, amit én itt fentebb leírtam. Senki sem állítja a komoly régészek között, hogy a Nagy Piramis hathét ezer évvel korábban épült volna, mint a többi. De azt sem, hogy egyáltalán bármelyik idősebb lenne ötezer évesnél.

Még az is megesett, nem is olyan régen, az 1990-es években, hogy mivel a legrégibb piramis is a rézkorszakban épült, gondolkodóba estek egyes tudósok. Aztán azt sütötték ki, hogy javasolják: hozzuk hátrébb, vagyis a mi időnkhöz közelebb a piramisok építési idejét, hogy az beleessen a vaskorszakba! Mert azt bizony belátták a derék akadémikusok (a jelzőt a világért se vegyék komo-lyan...), hogy primitív rézszerszámokkal az egyiptomiak aligha munkálhatták meg a márvány- és

gránittömböket. Tehát inkább egy kis korrekciót (én inkább úgy mondanám: „csalást") sugalltak, hogy az építés inkább a vasszerszámok használati idejébe csússzon át...

Ha mi ezenközben arról beszélünk, hogy a Nagy Piramis Kr. előtt 11500 körül épült, akkor persze még nagyobb bajban lennénk, hiszen akkor még rézszerszámok sem voltak. De mert a hatalmas építményhez a köveket az elődök útmutatásai szerint termelték ki, nyilvánvaló, hogy az ehhez szükséges szerszámokat, eszközöket is ők biztosították.

Így aztán előállt a fura helyzet, hogy ha e tudósok véleményét elfogadják, akkor a piramisokat nem Kr. előtt pár ezer, hanem csak hat-hétszáz évvel építették! Ám szerencsére az ilyesmit nem lehet hatalmi szóval eldönteni.

Furcsállhatjuk azt is, hogy az egyiptológusok a modern kormeghatározó technikák használatától jobbára eltekintenek. Igaz, hogyan is lehetne egy piramis vagy bármilyen kőhalmaz korát megállapítani? A módszerek általában csak szerves anyagokkal működnek, a műszerek és egyéb módozatok csak azok korát képesek meghatározni egyértelműen, persze így is jelentős hibahatárral.

Ezért általában igen körmönfont módszerekkel próbálkoznak. Például azzal, hogy az egyes dinasztiák egyes fáraóinak - ha ismertek - idejét igyekeznek kiszámítani. Itt is történtek persze kegyes csalások. Különösen a legizgalmasabb a régi negyedik dinasztia tagjainak életkora. A fáraók ugyanis - így szólt a kiindulási elv - uralkodásuk első percétől kezdve építették a maguk piramisát, amit természetesen csak és kizárólag sírhelynek tekint a mai egyiptológia.

A baj ott van, hogy egy-egy fáraó uralkodási ideje túl rövid volt ahhoz, hogy annyi idő alatt felépítsenek neki egy piramist. Erre azt találták ki - különféle adatokkal alátámasztva, természetesen -, hogy biztosan sokkal tovább uralkodtak! Így jött ki nekik néhány egészen hihetetlen adat. Míg köztudott, hogy az ókori Egyiptomban (és akkor a világon másutt is) az emberek nagyon rövid ideig éltek, a férfiak legtöbbje huszonévesen meghalt, közvetlenül az alapítás után (vagy előtt), és a ham-tincasok már igencsak veteránnak, sőt szinte öregnek számítottak azon az összehasonlítási skálán - egyes tudósok fáraói valóságos matuzsálemek voltak. Már persze csak akkor, ha hiszünk állításaiknak.

Így jött ki az, hogy Sznofru fáraó 24, Kheopsz 23, Khefrén pedig 26 évig uralkodott volna! És mivel nem csecsemőként léptek a trónra, hanem azért előtte is éltek már egy kicsit, minimum 10-15 évet - így ők lettek volna a kor legtovább élő emberei. Miért pont a fáraók? Őket nem vitte el semmilyen betegség? Tudjuk a fellelt múmiák vizsgálataiból, hogy rengeteg kór kínozta őket is, és mivel az orvostudomány, a gyógyítás szintje akkoriban a nullával volt egyenlő, hát bele is halhattak minden banális nyavalyába is, nemcsak a halálos kórokba.

Ezek a kedves emberek kiszámították, hogy hány köbméter gránitot kellett megmunkálniok az embereknek X. fáraó uralkodásának minden órájában! Hogy ezt hány ember végezte, nem tudható persze, de azért így is imponáló számok jöttek ki nekik. Volt olyan fáraó, akinek egész h-

ónon töltött ideje alatt óránként 43 köbméter gránitot kellett megmunkálniok az alattvalóknak (aztán azt elvinni a bányából, elhurcolni a leendő piramis helyére, majd ott beépíteni'a többi közé). Az a baj, hogy még így is csak akkor jött ki valamilyen elfogadható mennyiség, és épülhetett fel egy piramis, ha napi huszonnégy órás munkával számoltak. Márpedig szinte elképzelhetetlen, hogy az ókori Egyiptomban három műszakban, éjjel is követ törtek és faragtak volna munkások.

Mint észrevették, az elmélethez akarták igazítani a gyakorlatot. Egy más területről: a kommunizmus bukásából tudjuk, hogy ez sohasem járhat sikerrel...

No és persze ezek az utólagos kor javítások szinte mindennaposak az utóbbi évtizedek egyiptológiájában. Különösen a homályba vesző negyedik dinasztiát vették célba, hisz ott sejtették a nagy piramisépítőket. Előbb képesek voltak akár kétezer évvel is „elhúzni" a piramisépítések idejét az addig elfogadott Kr. e. 2500-3000-től, aztán más szerszámokat tulajdonítottak az építőknek, végül önkényesen és utólag - a sötétben tapogatózva, adatok híján - meghosszabbították a fáraók életkorát, kivétel nélkül mindegyikét. Csak azért, hogy belepasszoljon az amúgy is hihetetlen és valószerűtlen elméletekbe...

Ennyit az intézményes tudományról.Aztán az is érdekes, ha megnézzük, hogy az elmúlt százötven évben az egyiptológusok hosszú

tömött sorai miképpen látták Egyiptom „születésének" dátumait. Melyik milyen korba helyezte a birodalom, az államszervezet, egyáltalán az egyiptomi civilizáció kezdetét?

Itt bizony a legkorábbi dátum 6400, a legrövidebb pedig mindössze 1700 év. Ezek között

minden lehetséges időtartam megtalálható, és mindegyiket egy-egy híres, a maga korában megbecsült egyiptológus állította. Persze ne legyenek illúzióink: azért tapogatóznak a sötétben és billegnek ide-oda az évezredek homályában, hol ide, hol oda mutogatva - mert a források vagy bizonytalanok, vagy egyáltalán nem léteznek. Nagyon kevés a valós kapaszkodó, és azok is többféleképpen értelmezhetőek.

A logika persze minden-e rácáfolt. Először is: egyik fáraó sem tudhatta, meddig fog élni, viszont már az építés kezdetének pillanatában tudni kellett, mekkora alapterületű (és ezáltal milyen magasságú) piramist kell építeni.

Aztán bebizonyosodott, hogy volt fáraó, aki egyáltalán nem építtetett magának piramist. Volt olyan, aki csakugyan nagyon hosszú életet kapott a sorstól, mégis a Nagy Piramisnak 4 százalékát teszi ki az ő építménye... Aztán volt olyan is, a már említett Sznofiu, aki viszont életében három piramist is emeltetett. Maliciózusan kérdezhetnénk: hát neki netán három teste volt... ?

Ez utóbbi érv megint amellett szól, hogy a piramisok elsődleges célja aligha a sírbolt lehetett.Volt aztán olyan nagy szakember is, aki szerint amikor a fáraó trónra került, gyorsan csináltak

neki egy „kis piramist". Arra az esetre, ha szegényt már az első hónapokban elvinné valami baj vagy meggyilkolnák a palotában (ami szintén megesett, mint tudjuk, nem is egyszer...) Aztán a kis piramis köré, ahogyan a fáraó még élt, egyre csak építették a leendő nagyobb piramist. Így ez olyan lett volna, olyan egymásra épülő rétegekből állt volna, mint egy hagyma! Ha elég sokáig élt, elég nagy piramisa lesz majd, amely befogadja a testét - hitték sokan az elméletet.

Mások meg azt állították - sokfelé felmerült ez az elmélet -, hogy a piramisok igazi célja nem a sírbolt, a temetkezési hely volt - ez csak másodlagos felhasználásukat jelentette. Hanem hogy munkát adjanak a népnek azon időszakban, amikor a Nílus áradásainak ütemében éppen learatták a termést és a következő évszakig nem volt mit tenni. Ezzel magyarázzák azt is, hogy a piramisok mellett soha sehol senki nem talált tömegsírokat. Márpedig ha igaz, hogy naponta több tízezer ember dolgozott a hatalmas építkezéseken, akkor naponta több embernek kellett meghalnia. A betegségek, a kegyetlen bánásmód, a nehéz munka, az éghajlat és így tovább ilyen tömegű ember esetében ekkora „elhullást" okozott. Nyilvánvaló, hogy a rabszolgákat nem vitték el komótosan valahová messzire, netán a szülőföldjükre. Azon éghajlat mellett a halottakat órákon belül el kellett temetni.

Mégsem találtak sírokat!Akkor mi lett a halottakkal? A „közmunka-elmélet" hívei szerint ez is bizonyíték. Merthogy a

munkások lényegében környékbeli parasztok lehettek, akik talán naponta „bejártak" az építkezés színhelyére, és ezek az ókori „ingázók" nap mint nap hazavitték halottaikat, hogy falusi temetőjükben elkaparják a szerencsétleneket.

Ez is egy elmélet, de a lényeget nem érinti. Sohasem az volt a kérdés, hogy hányan nyüzsögtek egy-egy piramis építési helyén, hanem hogy mikor és milyen technológiával épült - és mi célból.

Nos, ezekre a kérdésekre a mai napig sem kaptunk kielégítő választ. Így ezek az ókori Egyiptom máig legégetőbb, megfejtetlen titkai.

Azt a kérdést, hogy mikor emelték például a legismertebbet, a Nagy Piramist (a Kheopsz fáraónak tulajdonított épületet), már sokan feszegették. A közhiedelem ugyanis egészen egyszerűen összekapcsolja a két dolgot és feltételezi, hogy akkor alakult meg a birodalom, amikor az első piramis felépült. Ez persze nem így van, a kettőnek gyakorlatilag semmi köze egymáshoz - és nem is kell, hogy köze legyen.

Már csak azért is, mert hiszen mielőtt a piramisok épülni kezdtek (a hagyományos felfogás szerint), addig össze kellett szerveződnie annak a társadalomnak, amely azokat később felépítette. Ezer és ezer év eltelhetett piramisok nélkül is az ókori Egyiptom kezdeti korszakában. És ezen nem változtat az sem, ha a mi elméletünk az igaz, és legalább egy piramis „mutatóba" már létezett a kezdet kezdetétől. Amikor az észak-afrikai szavannán és a Nílus partján elég ember élt egységes irányítás alatt és a többség ugyanazt akarta, államiságba szerveződtek - a kor minden hibájával együtt. Ahol voltak szabad emberek - szegények és gazdagok - és rabszolgák, jogfosztottak. Voltak katonák és voltak a tudás birtokosai, a papok. Ahol uralkodócsaládok kerültek hatalomra, amelyek az erősekkel szövetkezve bizonyos értelemben persze elnyomták, kihasználták a szegényeket, a nincsteleneket. Azokat, akik puszta testi (munka)erejükön kívül mással nem rendelkeztek. Egyszóval - lett egy társadalom, később lett egységes közigazgatás, vagyis államszervezet. A dolgok persze nem ilyen problémamentesen, nem egyszerűen és nem gyorsan alakultak ki - de kialakultak.

Mindmáig azonban nincs egységes tudományos, történészi álláspont arra nézve, mikor kezdődött mindez. Csak emlékeztetőül: van egy laikus nézőpont, miszerint mindez a piramisokkal vette kezdetét, így nem lehet régebbi (mától visszafelé számítva) 4,5-5 ezer évesnél. Vagyis ez esetben Kr. előtt 2500-3000 körül kellett volna „valaminek" elkezdődnie Egyiptomban. Akkor, amikor a klimatikus viszonyok rohamos rosszabbodása miatt már csak a Nílus mentén volt lehetséges a mezőgazdasági termelés, ergo: az élet.

Mások ugyanerre a klímaváltozásra és a környezeti tényezők elromlására hivatkozva állítják, hogy ha Egyiptom olyan sivatag lett volna, mint manapság, bizony épeszű ember nem ott alapít birodalmat, és még azok is elvándoroltak vohla rendesebb éghajlat alá, akik ott születtek. Mi is úgy véljük: az is a birodalom régebbi megalapítása mellett szól, hogy valaha - nem ötezer évvel ezelőtt, hanem legalább kétszer annyi idővel korábban! - éppen a jó természeti viszonyok, a kellemes éghajlat, a sok termőföld, az állatok sokasága és a felszíni vizek miatt költöztek em-bertömegek a szavannába, és ez tette lehetővé az ottani társadalom, majd államszervezet kialakulását.

De nézzük tovább a listákat. Vannak ugye azok, akik a ma (még) tudománytalannak tartott elméletet vallják, hogy 11500 évvel ezelőtt, vagyis Kr. előtt 9500 körül „valami történt" a Földön globális méretekben - ezt ismertettük fentebb - és ha nem előbb, hát akkor kellett kezdődnie a legrégibb civilizáció(k)nak ezen a bolygón. Végül vannak aztán a „fantaszták", akik szerint már a kozmikus Csapás előtt is létezett legalább egy, ha nem is globális kiterjedésű és talán meglehetősen kis létszámú, de mindenképpen nagy tudású csoport, ez tevékenykedett már akár tízezer évvel ezelőtt is.

Igazán szólva van még a nagyon kis létszámú és a tudománnyal (ma még sajnos) semmilyen kapcsolatban sem álló csoport, amely vallja, hogy az egész akadémialáncolattal ellentétben emberek és valamiféle emberiség létezett már több tíz, vagy akár százezer évvel ezelőtt is. Az ő bizonyítékaik egy részét is felsoroltuk már az első fejezetben. Egyelőre senki sem veszi őket komolyan, ami persze még automatikusan nem jelenti azt, hogy nincs igazuk. Nagyon jellemző - és ez itt-ott nyomtatásban is megjelent, sőt magyarul is olvasható (pl. M. Cremo Az emberi faj rejtélyes eredete című könyve előszavában), hogy neves és ott meg is nevezett tudósok a nyilvánosság előtt is nemcsak csalással és hazugságokkal, ostobaságok terjesztésével vádolják az efféle állítások szerzőit, de a világ előtt nem haboznak őket lejáratni, kigúnyolni.

De térjünk csak vissza ahhoz a kardinális kérdéshez, hogy mikor is épültek a piramisok! Vagy legalábbis a legnagyobb, legérdekesebb, sokak által legtitokzatosabbnak nevezett Nagy Piramis?

Mi tehát azt állítottuk, hogy mire az egyiptomi civilizáció kezdetei megjelentek és létrejöttek, a Nagy Piramis mint afféle később sokszorozandó minta, már ott állt nem messze a Nílustól. A tudomány szerint azonban csak a Kr. előtti 2500-as év körül emelték. A két egymástól szélsősé-gesen távoli időpont között próbálnak valamiféle kompromisszumot találni azok a kutatók, akik úgy vélik: ha a piramis a maga fizikai valóságában ugyan tényleg csak 4500 évvel ezelőtt keletkezett is -- valamilyen értelemben az építés előkészületeit már legalább 10 ezer éwel ezelőtt megkezdték!

A konzervatív egyiptológia állítása szerint nem is a Nagy Piramis lett volna az első, hanem a szerte az országban fellelt kezdetlegesebb piramisok épültek elsőnek. Mint például a szakkarai, Dzsószer fáraónak tulajdonított „lépcsős" piramis, majd három másik, ezek közül kettő Danszúr mellett. Nos, az akadémikusok szerint az építők ezeken tanulták ki az építés fortélyait, azért sikerültek ezek a „kísérleti példányok" ilyen felemásra, mondjuk ki kereken: elrontották őket. De egyre többet tudtak, és amikor nekifogtak építeni az ötödiket, az már igazi piramisra sikeredett...

Mi azt állítjuk, fordítva történt a dolog. Az építők egy kész mintát akartak követni, csak eleinte nem sikerült nekik. Közben pedig eltelt legalább egy évszázad. Tehát a „gyakorlás" elmélete és akadémiai állítása már csak azért sem helyes, mert hiszen több nemzedék született és halt meg eme elvetélt próbálkozások alatt, így a tapasztalatokat úgyis csak szájhagyomány útján adhatták át egymásnak. Ez nem lehetett elégséges ahhoz, hogy ne kövessék el újra és újra ugyanazokat a hibákat. Emiatt is valószínűbbnek látszik tehát, hogy egy minta gyakorlatlan, ügyetlen, majd később egyre ügyesebb másolásáról volt szó.

A Nagy Piramis korát illetően érdekes adatok keriiltek napvilágra 1986-ban. Egy alapítvány pénzén dolgozó kutatók a kövek közti malter, a kötőanyag vizsgálatát végezték el C-14-es módszerrel. Mint ismeretes a szakmában, a kövek korát ezzel nem lehet meghatározni, mert a szénalapú kutatási módszer csak szerves maradványokkal képes dolgozni. A kutatók hát nem is a

kövekkel, hanem a köztük lévő beszáradt habarccsal próbálkoztak. Olyan részeket szedtek ki közülük, amelyekben voltak - vagy lenni látszottak - egykori szervesanyag-maradványok is. (Felte-hető a kérdés, hogy az addig miért nem jutott eszébe másoknak - mondjuk éppen az akadémiák büszkeségeinek...?)

A tizenegynéhány próba-anyag egyik részét az Egyesült Államokban (pontosan a texasi Dallas egyik egyetemének éppen ezzel foglalkozó laboratóriumában), a másikat Svájcban, egy zürichi, részecskegyorsítóval is rendelkező laborban végezték el. Az eredmény aligha tetszene a fentebb említett nem hagyományos kutatóknak sem, de persze az akadémikusok sem örülnének neki. Ugyanis a maradványok szerint a habarcsot 3800-2869 között készítették. Nyilván akkor rakták be a kövek közé, vagyis hát akkor épült a Piramis.

Ez mindenképpen azt jelenti, hogy minimum 200, de inkább 1200 évvel korábban épült volna a Nagy Piramis, mint azt a legmerészebb akadémikus egyiptológusok eddig feltételezték, leírták és tanították-tanítják. Ez igen nagy dolog, hiszen ezzel együtt az egész egyiptomi kronológiát (időrendet) hátrébb kell tolni, és a piramisokkal kapcsolatosan oly sokat emlegetett N. Dinasztia is jóval hátrébb kerül az időben, nem is szólva az egész egyiptomi civilizációról.

De csitt, álljunk csak meg! Megtorpanásunk oka nagyon egyszerű: az itt leírt tudományos kutatásról és legfőképpen annak eredményéről senki nem tud. Egészen egyszerűen soha sehol nem közölték le az itt végzett kutatások eredményeit. Egyetlen régészeti vagy egyiptológiai szaklap sem volt hajlandó elfogadni ezeket a neves, és méltán megbecsült intézmények által kiállított szakvéleményeket. Hogyne. Hiszen akkor át kellett volna írni az összes szakkönyvet és minden egyetemen másképpen tanítani az ó-egyiptomi állam és társadalom történetét!

Ahogyan eltitkolják a több százezer éves régi emberi civilizáció anyagi emlékeit és bizonyítékait, ahogyan nem közlik senkivel, hogy a darwini fejlődéselmélet úgy nevetséges, ahogyan hirdetik - nos, ezt (az előbbiekkel összehasonlítva jóval kisebb jelentőségű) dolgot is elhallgatja és elhallgattatja a hivatalos tudomány még saját bajtársai, a szakma emberei előtt is!

Ezen azért érdemes elgondolkodni. Vajon csak szakmai féltékenységről vagy általános ignoranciáról van szó? A tudatlanság és a rosszindulat határtalanságát bizonyítják-e ezek az imént említett esetek - vagy valami ennél jóval többről van szó? Nem kedveljük az összeesküvés-elméleteket, de kétségtelenül kell valami oka legyen annak, ha egy egész világ összes szakmabeli folyóirata elzárkózik bizonyos, szigorúan tudományos alapon tudósok által kiderített eredmények közlésétől. Megakadályozva ezzel azt, hogy úgy a szélesebb közvélemény, mint a szakma képviselői értesüljenek ilyen alapvető tényekről a saját kutatási területükön!

Ez rosszabb, mint a politikai cenzíua, ugyanis ez a haladást és a tudomány előrejutását fékezi, befolyásolja, szélsőségesebb esetben akadályozza.

Itt is van egy csoport szakértő, amelynek tagjai ugyan elfogadják, hogy a piramisok - és fóleg a Nagy Piramis - nem a vízözön, a Csapás előtt, hanem jóval utána épültek. De ők azt állítják, hogy abban a korszakban, amikor a tudomány állítása szerint jobbára szinte csak ősemberek és nagyon primitív, első letelepült nemzedékek éltek a Földön szerte, a Nílus mellett valakik már alaposan készültek a Piramis építésére. Figyelték az eget, hogy majdan pontosan tájolhassák azt a nevezetes és számukra oly fontos építményt. Már csak azért is ezt kellett tenniök, mert mint a későbbi mérések kimutatták (kimutatják akár ma is, ha újra és újra elvégezzük őket), az építők szinte hihetetlenül pontosan tájolták be az építményeket az ég négy tája szerint. Az, hogy a 230 méter hosszúságú oldalaknál az északi oldal 230 méter 14 centire, a nyugati 230 méter 35,6 centire, a keleti oldalon 230 méter 39 centire és a déli 230 méter 45 centire sikeredett, a kezdetleges viszonyok között igen nagy pontosságot jelent!

Ne feledjük el, hogy nem egy mai irodaházat vagy felhőkarcolót építettek (ahol szintén akadhatnak különbségek az oldalhosszak között, de azokat legfeljebb milliméterekben mérhetjük), és hozzátesszük, hogy alighanem ez volt a világ legelső ilyen nagy építménye - hát ez pontosnak számít. Ilyen hatalmas méretek esetében ha a legrövidebb és leghosszabb oldal között a különbség mindössze 22 centimétert tesz ki - az világszenzációnak számít.

Mindenképpen az építők szervezettségét, tudását, az építőanyag feletti uralmát bizonyítják ezek az adatok is. Mellesleg ha egy-két méterrel elszámították volna magukat, akkor sem lenne látható a különbség és a piramis nem különbözne a mostanitól. Látszólag tökéletes építmény lenne. De lám, az építők a hibahatárt, nyilván tudatosan, arányaiban leszorították az egy ezrelék alá. Mert ez fontos volt számukra, törekedtek rá. Ha ismét belegondolunk, hogy milyen otromba szerszámokkal és kezdetleges eszközökkel (és tegyük hozzá: milyen kevés tudással!) dolgoztak,

hát ez valóságos csoda.Nem hiába mondják sokan: a Nagy Piramis egy „civilizációs fekete lyukból" esett ki hirtelen.

Az előtte lévő korszak maga a tökéletes sötétség, a nagy semmi. Mert elötte az emberek semmi ehhez foghatót nem építettek. És akkor egyszerre „előugrottak" a semmiből egy ilyen nagy és kész építménnyel! Ez is csodaként értékelhető.

3. Nem csak irdatlan kőhalom

Képzeljük el, mit tennénk, ha ma kapnánk feladatul egy piramis építését.Először is megtekintenénk a helyet, ahol majd állnia kell. Ismerve a létesítmény várható súlyát,

természetes, hogy csak kőzet alapra gondolhatunk. A látszattal ellentétben a piramisok sem homokon állnak, hanem az alatta lévő gránitrétegen. Homok ugyanis nem bírná el az építmény súlyát, az régen besüppedt, megrepedezett, szétesett volna.

Aztán kiszámítanánk, hány millió - igen, millió! - többtonnás kőtömbre van szükségünk ahhoz, hogy azokat egymásra rakva létrejöjjön az objektum.

Meg is terveznénk, természetesen. A tervezés több száz órát venne igénybe, mert a piramis csak látszólag egyszerű építmény. Nem olyan, mint a papírból készülő gúla, amit annak idején az iskolában megrajzoltunk kemény rajzlapra, aztán kivágtuk és összeragasztottuk az éleit. Így kap-tunk egy miniatűr „piramist".

Itt első lépésben az a feladat: ha a piramis egy-egy éle 230 méter hosszú, akkor hány darab - mondjuk egyenként 2 méter hosszú, 130 centiméter széles és 120 centiméter magas - kőtömböt kell leraknunk az első rétegbe? Ezt ma számológéppel számítjuk ki.

Aztán ki kell számítanunk, hogy ha egy bizonyos dőlésszöget alkalmazunk, amit mellesleg maga a fizika diktál attól fiiggően, mekkora lesz az alapot jelentő legalsó réteg, akkor milyen magas lesz a piramis? Gondoskodnunk kell majd arról is, hogy a négy oldal találkozási pontja, vagyis a piramis csúcsa az alsó négyzetnek pontosan a közepe fölött legyen. De ez későbbi feladat. Most azt kell kiszámítani, hogy a második oldal kőtömbjei a széleken mennyivel legyenek beljebb, mint az alattuk lévő elsőé? Ez meghatározza majd az oldalak dőlésszögét, és persze az oldalak szélére az eddigiektől eltérő alakú és méretű, külön erre készített kőtömböket kell majd helyezni. Ezek derékszögben csatlakoznak az alsó és a mellettük lévő második réteg egyenes falú köveihez, szinte hozzájuk tapadnak, míg a harmadik, éppen a dőlésszöget követő ferde oldaluk adja majd a piramis külső, egyenes falát (ami manapság már nem látható, a legtöbb helyen leszed-ték vagy leomlott az idők során, ezért lehet akár gyalog is felmenni a köveken, mint afféle lépcsőkön - illetve amíg ezt az egyiptomi hatóságok engedélyezték.)

Amint ezt megállapítottuk, ki kell számítanunk, hogy hány négyszögletes kőtömböt kell beépíteni a második sorba vagy rétegbe. Amely már nem 230 x 230 méteres terület (vagyis 50600 négyzetméter, azaz 5,6 hektár!), mint a legalsó réteg, hanem annál valamivel kisebb. Mondjuk 40-50 centivel kisebb a széleken, hisz ott kapnak majd helyet a ferde oldalakat formázó kőtömbök. Egyúttal itt most már azt is kiszámítjuk, hogy azokból hányra lesz szükség ezen a második szinten.

Több mint kétmillió, egyénként is legalább két és fél tonnás (!) kőtömböt kell majd a helyére tenni. De még nem vagyunk ott, csupán a tervezés fázisa zajlik. Megterveztük a második szintet, a tervrajzon ott sorakoznak az adatok, a számok. Miből mennyire lesz szükség? És még mindig nem volt szó a munkafolyamatokról, csak egy sajátságos „anyagköltséget" Wdtunk összeállítani.

Ezt ismételjük még. Ha egy réteg vastagsága (magassága) 120 centiméter és vízszintesen nincs szükség arra, hogy a kőtömbök közé habarcsot is tegyünk (hatalmas súlyuk miatt úgyis elmozdíthatatlanok... ), akkor száztizenhat réteget kell egymás fölé helyeznünk. Minden rétegben arányosan egyre kevesebb kőtömbre lesz szükség.

Alapfeltétel viszont, hogy a méretük egyforma legyen végig az egész építés alatt a legalsó rétegtől a legfelsőig. Ahogyan haladunk felfelé, úgy kell mindkét fajta kőből mind kevesebb.

Igen ám, de ha csak annyi lenne az építés - egymásra hordani az egyforma köveket és a széleken mintegy „lecsiszolni" a kiálló részeket, hogy az egész egyetlen tompa fényű háromszög alakú lappá álljon össze - akkor túl könnyű dolgunk lenne. A megrendelő szerteágazó kívánalmai között szerepel, hogy e hatalmas kőrakáson belül legyenek mindenféle helyiségek és amolyan folyosók, lépcsők, átjárók is, amelyeken át e helyiségek megközelíthetőek. Nyilván hosszabb

tartózkodásra is gondolt a megrendelő önmaga vagy személyzete számára, mert szellőzőaknák beépítését is kívánta, megrendelte.

Ez újabb tervezői feladatok elé állít minket. Ugyanis a helyiségek födémjét át kell hidalni! Aholbánnilyen, egy kőtömbnél szélesebb légterű helyiségre van szükség, oda nem építhetjük be a hagyományos kétméteres kőtömböket. Itt legalább akkorákat kell kifaragtatnunk és beépítenünk, amekkora maga a szóban forgó helyiség. A folyosók fölött is ilyent kell építenünk. Mi több, a dolog még ennél is bonyolultabb, mert a helyiségek fölött úgynevezett vakkamrákat kell hagynunk! Ezek minden oldalról körbeépített, de bejárat nélküli sötét üregek, majdnem akkorák, mint az alattuk lévő termek. Így kell tehermentesítenünk a helyiségeket fentről lefedő kőréteget, hisz az áthidaló, hosszú boltozat-kövek talán nem bírnák el a piramis fölöttük magasodó részének nagy súlyát!

A folyósok hol erre, hol arra vezetnek, és bizony nem egyenesen, vízszintesen, ugyanabban a rétegben - akkor nagyon könnyű dolgunk lenne. Ám ezek hol lefelé mennek, mint afféle lejtős rámpák, hol felfelé vezetnek, hol meredekebben lejtenek, és ezért lépcsőt kívánnak. A szel-lőzőaknák meg olyan keskenyek, hogy abban emberek el sem férnének, tehát nem lehet őket utólagosan javítgatni, eleve és egyszer s mindenkorra úgy kell őket megépíteni, hogy aztán sok ezer éven át a célnak megfelelően működjenek. Mindent kemény kőből kell kifaragni.

Azzal a tudattal kell dolgoznia a tervezőnek, hogy bár a megrendelő rengeteg folyosót építtet bele a piramisba - azok kilencven százaléka sehová sem vezethet! Csak a majdani illegális behatolók megtévesztésére szolgál, akik ha bejutnak, eltévednek bennük, fel-alá kóvályognak és nem jutnak el sehová. Tehát a tervezőnek egyben sok szinten össze nem fiiggő vakfolyosókat is kell terveznie. Ugyanakkor gondolnia kell arra is, természetesen, hogy lehetőleg elrejtse a helyiségekhez vezető vagy az azokat összekapcsoló folyosókat, járatokat. Itt-ott mindenféle kőlapokat kell majd beépíteni, amelyek az értők által elmozdíthatóak, és mögöttük lehetnek a folyosók - igaziak vagy hamisak.

Mindez rengeteg munkát jelent és bonyolítja a kezdetben olyan egyszerűnek tetsző építési munkálatokat. A tervszérű folyamatot számos szinten meg kell szakítani, hogy a közös mérettől eltérő nagyságú áthidalókat építsenek be, vagy éppen ellenkezőleg, kihagyjanak a kőtömbök között előre meghatározott méretű nyílásokat...

De ez még mindig csak a tervezés szakasza.Amikor mindennel készen vagyunk, a megrendelő jóváhagyja a tervet. Feltehetően döbbenten

nézi az anyaglistát. Úgy tűnhet számára, hogy ennyi kő nincs is a világon! Az már világos rögtön, hogy egyetlen kőbánya nem is tartalmaz annyi követ, amennyire szükségünk van. Ezért hát több tíz kőbánya teljes tennésére szükség lesz.

Miután kész a tervezés és a megrendelő továbbra is fenntartja szándékát, kezdődhet az előkészítés második szakasza: a logisztika.

Meg kell szervezni az anyag kitermelését, szállítását és beépítését. Meg kell szervezni, hogy melyik folyamatban, hol, hányan dolgoznak majd. Milyen a munkaerőszükséglet, és melyik folyamathoz hány középvezetőre és munkafelügyelőre lesz szükség? Ezt az embertömeget el kell látni szerszámokkal, méghozzá minden munkacsoportnak a megfelelő célszerszámokat kell a kezébe adni. Gondoskodni kell kis műhelyekről, ahol az elhasználódó szerszámokat felújítják, vagy újakat szereznek be. Gondoskodni kell a dolgozók napi egyszeri vagy többszöri étkeztetéséről és elegendő vízre is sziilcségük lesz. Ha az „objektum" a lakott területtől távol áll és/vagy a munkások egy része nem a környékből való, akkor vagy a napi rendszeres oda- és visszaszállításukat kell megoldani, vagy ideiglenes szálláshelyeket kell biztosítani az építési terület közelében. Szükség van szociális helyiségekre, mosdókra, vécékre stb. Hogy az élelmet ne kelljen messziről szállítani, konyhára is szükség van. Ha több ezer vagy tízezer munkás lesz ott, akkor a szakácsokból is egy kisebb hadsereg verbuválódik. Ha konyha, akkor élelmiszerraktárak, tűzifa, vízkészlet és persze őrök, akik minderre vigyáznak...

És még nincs vége. Meg kell szerezni az anyag szállítását. A bányák közül csak néhány van közel, mások jóval messzebb találhatóak. A két és fél tonnás kőtömbök mozgatása nem könnyű, de megoldható. Csak sok időbe és energiába kerül. Ahhoz, hogy az építés tervszerűen és viszonylag gyorsan, vagy legalább ütemesen haladhasson, mindig kell elegendő anyagtartaléknak lennie. Az objektum közelében tehát kialakítunk egy raktározási céllal használt nagy üres teret. Ide hozzák a bányákból a köveket. Ahhoz, hogy az építésen dolgozók ne legyenek kénytelenek ölbe tett karokkal várakozni olykor órákon vagy netán napokon keresztül - azon a „placcon"

mindig elegendő kőnek kell lennie.Azonfelül természetesen erről az „érkezési pályaudvarról" a piramishoz is rendszeresen kell

szállítani a köveket, hogy annak egyszerre több pontján is folyhasson a munka. A kőtömböket a helyükre csúsztató vagy beemelő emberek egymástól távolabb több csoportban is dolgozhatnak. Az tehát a normális, ha legalább mind a négy oldalon dolgozik egy-egy csapat, és egyszerre éppen négy követ raknak a helyére. Ha tudjuk, hogy egy kö berakása mennyi ideig tart, akkor kiszámíthatjuk akár az egész munka elkészültének végső határidejét is.

Manapság mindehhez hozzájönnek például az üzemanyagköltségek. Ha ma építenénk a piramist, tömérdek bérre és azok járulékaira, az anyagok adójára, a szállítójárművek üzemanyagára kiadott költséget is számításba kéne venni. Az ilyen nagy munkálatokon, ahol sok tízmillió munkaórát dolgoznak az emberek, óhatatlanul lesznek balesetek, olykor halálos balesetek is. Manapság az ezzel járó költségeket - orvosi ellátás, táppénz, temetés, kárpótlás, pereskedés, ügyvédi és egyéb költségek stb. - is felszámítódik.

Amit eddig elmondtam, az csak nagyon dióhéjban magát a tervezést ábrázolta.A mai rendszerben ezt számológépekkel és számítógépekkel oldják meg. Pontos ütemtervek

és anyaglisták készülnek részletes költségkimutatással és határidőkkel, részfeladatok beütemezésével és a nagyobb szakaszok határidejével.

És most nem mondok majd nagy újságot. Mégis érdemes végiggondolni, hogy azokat a piramisokat, amelyeket ma Egyiptomban látunk, nem a számítógépes tervezés időszakában, hanem a bronz- és rézkorszakban készítették!

Úgy kellett tervezniük, hogy azt semmilyen gép nem segítette. Minden egyes kőtömbnyi anyagszükségletet fejben kellett kiszámítaniok olyan embereknek, akik eleve nem voltak felkészülve arra, hogy nagyobb számokkal, mennyiségekkel operáljanak. Aztán nekik kellett megoldani az összes fázist, amit fentebb leírtunk - úgy, hogy ehhez sem állt rendelkezésre semmilyen gépezet.

Mi több, az agyuk sem úgy volt „beállítva", mert hiszen manapság ugye sok éven át képezik az építészeket és képezik a logisztikai szakembereket. Képeznek pallérokat, kőműveseket, bányaipari szakembereket és szállítókat, munkafelügyelőket, mérnököket stb. De akkor ilyen képzés nem létezett! Nem létezett tehát a ,szoftver", csak a „hardver". Vagyis volt szándék, volt anyag és volt valamiféle pénzügyi keret arra, hogy a megrendelő Iétrehozassa az objektumot. De az agyak szürkeállománya négy-ötezer évvel ezelőtt, ilyen viszonyok között bizony aligha volt felkészülve egy ilyen hatalmas munkára.

Csak az a csoda, hogy nem rontottak el több piramist, mint ahány bizony furcsára sikeredett és ami arra is utalhat, hogy nem mindig jöttek össze a dolgok.

És akkor még egy szót sem szóltunk a fizikai nehézségekről.Pedig azok is akadtak bőven, különösen olyan emberek számára, akiknek csak törékeny

bronzból és gyenge rézből voltak a szerszámaik arra, hogy gránitsziklákat véssenek! Akik igazából még semmilyen szállítóeszközzel sem rendelkeztek a folyókon lavírozó otromba tutajokon kívül. Akik csak néhány egyszerű emelőszerkezet előállítására voltak képesek, akiknek már egy ék is bonyolult gépezetnek számított. Akik mozgatóerőként csak emberi erőt tudtak felmutatni, semmi egyebet. Még a lovaskocsit sem ismerték akkortájt.

A dolog tehát azért gyanús nemcsak a laikusok, de a szakemberek számára is, men valami nagyon nem áll össze. Hiszen a legnagyobb titok a piramisok körül éppen az, hogy anakronisztikusak. Vagyis nem illenek bele abba az időbe (sem), amelyben állítólag épültek. Mi, örök kételkedők és egyben a tudományos eredmények folyton szomjas hívei nem azon akadunk fenn, hogy talán húsz évig, vagy akár tovább is tarthatott egyiknek-másiknak a felhúzása - nem ez a bajunk. Hanem az, hogy az akkor rendelkezésre álló technika és technológia, az általános ismeretek hiánya ilyesmire ösztönözte mégis az akkori egyiptomiakat.

Persze van egy lehetőség, amit viszont az akadémiák nem fogadnak el, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoznak. Azt, hogy az általános tudásszint akkoriban mégis magasabb lehetett annál, amit ma nekünk erről tanítanak!

Bizony, a papok... Azok a papok, akik akkor immár vagy nyolcezer éve (ez kétszer annyi, mint az egész ismert és elfogadott emberi civilizáció létének időszaka!) őrizték, sőt gyarapították a tudást. Ők lehettek a piramisépítés kezdeményezői, hívei, támogatói és megszervezői. Ők önthet-ték bele a fáraókba előbb a szándékot igen ügyesen sugallva, hogy szüksége lehet egy sírhelyre, ahol holttestéhez nem férnek hozzá a rablók, a megszentségtelenítők, és ahol értékeit is

átmentheti a túlvilágra. A legfőbb persze a fáraó kaja, vagyis lelke volt. Mióta itt jártak az idege-nek, vagy atlantisziak, vagy bárkinek is nevezzük a nagy tudású idegeneket és bebizonyították, hogy egy piramis alakú és tömegű nagy építményben túl lehet élni akár az egész világ elpusztulását is - tehát a HALÁLT - nem nagyon kellett győzködni őket, hogy építsenek maguknak piramist.

A tudósok azt állítják: mára részletesen és hitelesen bebizonyították, hogy a korabeli eszközökkel is lehetett piramist építeni. Csak az nagyon fáradságos és hosszadalmas volt.

Szerintünk viszont ha nem lettek volna papok és azoknak a régről rájuk maradt különleges, idegenektől származó tudása, bizony egy fia piramis sem épülhetett volna fel.

A tudomány viszont mindeddig nem magyarázott meg jó néhány dolgot. Az egyik: ha a piramisok fáraósír céljából készültek, akkor némelyiket miért nem fejezték be? Hisz nyilvánvalóan nem az történt, hogy a fáraóról váratlanul kiderült: örökéletű és nem halt meg, tehát nem volt szüksége sírboltra.

De azt sem magyarázták meg - már említettük az előző fejezetben -, hogy mivel a fáraók is elég rövid ideig éltek, általában nem annyi ideig, amennyi alatt felépülhetett egy nagyobb piramis - vajon tartható-e még az akadémikus elmélet? Vagyis inkább arrafelé terelődnek gondolataink, hogy azok eleve nem is síroknak épültek és az, hogy rajtuk itt-ott megtalálták egyes fáraók nevét, jelét, feliratait - még egyáltalán nem azt jelentette, hogy azokat ők építtették és abban temették el őket.

Arra sem kaptunk feleletet, hogy mai tudós barátaink szerint végül is mi értelme volt ekkora kőhegyeket emelni. A Khefrén-piramis (a Nagy Piramis melletti második legnagyobb, amely azonban méreteivel alig marad el a Nagy mögött) árulkodik ezekről az illogikus arányokról. Kiderítették ugyanis, hogy az egész piramis tömegéhez képest a beléje vésett-épített helyiségek az egész köbtartalomnak mindössze 0,01 század százalékát teszik csak ki!

Akik tehát a sírkamra-elmélet mellett kardoskodnak, egyszerűen roppant ostobának hiszik és tudat alatt mélyen lenézik az ötezer évvel ezelőtti egyiptomiakat. Márpedig ha még ezeket a zseniális építőket is lenézik - milyen véleményük lehet a többi egykori barbár, primitív népről? Talán jobb is, ha nem kérdezünk rá...

Hisz nem lehettek olyan buták és korlátoltak, hogy évtizedes munkával felhúzzanak egy ilyen hatalmas valamit azért, hogy abban egy századrésznyi szabad helyen történjen aztán valami. Hogy az egész fáradságnak az állítólagos „eredménye" csak ennyi legyen? Bármit is akartak tennirejteni a piramisba, a befektetett energia és anyag aránya szembeszökően magas az úgynevezett „hasznos területhez" képest.

Az akadémikusok véleményével ellenkezik az is, ami például a Kheopsz- vagy Nagy Piramisban történt. A mai tudomány által makacsul királysímak tartott kamrát, amely az építménynek körülbelül az egyharmad magasságában helyezkedik el, szinte légmentesen lezárták az építők. Nyilván azért, hogy a majdani sírrablók ne találjanak rá a fáraó múmiájára és kincseire. Ám ha csakugyan ez és így történt - miért építettek a kamrához két szellőzőfolyosót? Miért vezet ki két keskeny akna - egy a déli, egy pedig az északi oldalra? Kinek volt ott szüksége mindenkori fi-iss levegőre, netán a halottnak? És főleg: ha elrejtették a sírkamrát, miért tették azt mégis nyilvánvalóvá, meglelhetővé azzal, hogy egyszerre két ilyen, egyenesen odavezető jelet is hagytak a piramis felszínén?

Bizony ez nehezen érthető, ha tudjuk, hogy „alul" bonyolult csapda-folyosókat, labirintusokat hoztak létre, és minden lehetséges módon próbálták elrejteni az állítólagos királysír helyét - ugyanakkor odafönt meg azt szinte nyíltan meg is mutatták a külvilágnak...

Említettük már azt is, hogy a piramisok környékén sehol sem találtak négy-ötezer éves csontokat, pedig ahol sok tízezer ember dolgozott nap mint nap, ott sok halottnak kellett lennie. Erről is hallgatnak a szakkönyvek. Persze, mert ez sem illik bele az előre elfogadott koncepcióba, zavaró tényező, nyugtalanító „apróság" („Az ördög a részletekben rejtőzik".)

Talán nem ok nélkül állították az ógörög történészek, hogy a helybeliek - vagyis az egyiptomiak - már maguk is készen találták a piramisokat. A többes szám kétségtelenül túlzó ez esetben, hiszen nem mind a 80-100 piramis készült régen. Minden valószínűség szerint csak egyet, a „mintát" találták készen, a többit aztán jól-rosszul maguk építették.

Mindenképpen nagy teljesítmények voltak ezek, el kell ismerni.Akár bevalljuk, akár nem - a méretek e téren bizony sokat jelentenek. Aki állt már a gizai vagy

más piramisok előtt és égnek szegett fejjel nézte azokat, vagy akár csak kezével megérintette a

szóban forgó többtonnás kőtömböket (mint e sorok írója), az nem maradhat közömbös. Már soha életében. Mindig megjelennek előtte ezek az irdatlanul nagy építmények, érzi a bennük lapuló hűvöset, a semmi mással össze nem téveszthető szagokat odabent, és bőrén a szaharai meleget. Érzi azt a hangulatot, amit az ősi falak árasztanak magukból. Nem tud szabadulni a gondolattól sem akkor ott, sem később, ha onnan hazatért - hogy ezeket a köveket sok ezer évvel ezelőtt építették az emberek.

Valami hasonlót csak az ötezer éves máltai őskori szentélyekben lehet érezni. Ne feledjük, azok persze méreteikkel ugyan nem is hasonlítanak a piramisokhoz, ám azoknál korábban készültek. Persze olyanok csupán, mint egy kétszobás lakás egy középkori nagy katedrálissal ösz-szehasonlítva. A piramis az igazi szentély - a szónak egy történelmi, építészeti, gondolati jelentésében.

Ne vesztegessünk időt a piramisokkal kapcsolatba hozott számokra. Minden lehetséges méretet, kitaláltat és valódit „beépítettek" ezekbe az olykor egészen jól hangzó elméletekbe. Minket nem az érdekel, hogy valóban a Nagy Piramisba kódolták-e az egész Naprendszer adatait, vagy az emberiség tudását, avagy az emberiség múltját és jövőjét is - ahogyan azt számos kutató és főleg persze amatőr állította. Mi nem hisszük, hogy a Nagy Piramis lenne a „kőből készült Biblia", amely minden bölcsesség forrása lehet.

Holott bőven elégségesek azok a titkok, amelyek benne vannak. Ott, a szemünk előtt, mégis eltartott évszázadokig, míg valaki észrevette. Bizony ennyi időbe került, míg egyszer valaki felvetette: mivel világítottak a piramisokban... ?

Mert bár nem tudunk arról, hogy odabent valaha is emberek laktak volna - amikor építették és a kőben a folyosókat vésték igen hosszan tartó, lassú és fáradságos munkával, az ide-oda kanyargó folyosókon bizony kellett látni is valamit. A leginkább kézenfekvőnek a fáklya látszott. De ezek sok oxigént fogyasztanak és idővel egy-két fáklya egy szűk folyosóban (ami sokszor egyembernyi széles mindössze) hainar elveszik az éltető levegőt.

Valamivel jobbak a mécsesek, de azok meg kevesebb fényt adnak, fiistölnek, és ezzel szennyezik a bezárt tér levegőjét. Oda jutunk, hogy egy-egy fáklyával ugyan könnyedén bejárhatott valaki számtalan folyosót - de ahol munkások dolgoztak mélyen a föld alatt vagy bent a piramisban, ott ugyan honnan vették a fényt?

Köztudott, hogy találtak már ókori galvánelemet, nem is egyet. A bagdadi múzeumban az 1930-as évektől látható volt egy ilyen szerkezet, amellyel végeztek is kísérleti áramtermelést, pozitív eredménnyel. Ez egyben magyarázatot is adhatott azokra a középkorban vagy még koráb-ban gyártott „aranyláncokra" és egyéb ékszerekre, amelyekről kiderült, hogy más fémből vannak és arannyal csak befuttatták őket. Ez pedig csak elektromos áram segítségével volt lehetséges.

Nem kell azt hinnünk, hogy egyedi esetről vagy lehetőségről van szó. Minden bizonnyal azok a bizonyos „atlantisziak", az előd-civilizáció egyedei is ismerték már az elektromosságot, és természetesen használtak ilyen eszközöket is. Nem valószínű, hogy csak világításra, nyilván sokkal szélesebb körben alkalmazták.

Viszont azoknak a primitív embereknek, akikkel találkoztak, ez volt a legszembetűnőbb, a leginkább sokkoló és egyben a legvonzóbb eszköz. Amely nagyon sokat könynyíthetett az életükön. Nem csoda, ha annyi szó esik olyan fényforrásokról, amelyeket a „legendákban" felbukkanó idegenek hoztak magukkal és használtak.

Már az indiai védikus könyvekben olvasható, hogy a Földre látogató, igen fejlett technikával rendelkező idegenek bármikor fényt tudtak kelteni és egész fényben úszó városaik is voltak, valamint repülő szerkezeteiket is kivilágították. Hozzátehetjük: aligha mécsesekkel vagy fáklyákkal tették...

De a latin-amerikai maják szent könyvében is szó van egy zöldes fényt árasztó lámpáról, amit vagy éjszaka, vagy a „földalatti világban" használtak (és ami ezáltal ismét arra utal, hogy az előd-civilizáció" egyedei gyakorta használtak alagutakat, barlangokat, egyszóval éppen olyan otthonosan mozogtak a föld alatt, mint felette). Ezekhez hasonló lámpákkal több ezer évvel később is találkoztak európai kutatók szerte Ázsiában - például Tibetben, Kínában, a Himalájában és másutt.

Még a későbbi korokban is feljegyezték a szemtanúk, hogy láttak „örökké égő lámpákat", de ezek inkább vegyi alapon működhettek, és nem volt közük az elektromossághoz. Mi azonban azt állítjuk - a témát kutató, gyakorta igen tudományos igényű keresők nyomán -, hogy valamiféle elektromosságot már az ókor hajnalán is ismertek egyesek. Egyiptomi viszonylatban ezek is

nyilván csak a papoknak nevezett korabeli tudósok lehettek. A tudást, az eszközt, az elvek ismeretét és szabályait nyilván a régmúltban kapták.

Bizony bármilyen sokkoló is mindez, azt kell mondanunk: vannak eléggé meggyőző érvek annak alátámasztására, hogy csakugyan használtak elektromos lámpákat az ókori Egyiptomban. Ez ugyan teljességgel ellentmond a tudománytörténetnek és mindennek, amit eddig tudunk az elektromosságról. De hát nem úgy természetes-e, hogy ha tagadjuk egy előttünk járt civilizáció létezését és annak bizonyítékait, akkor tagadnunk kell azt is, amit az a civilizáció létrehozott...? És mivel időben és térben az eltűnő, pusztuló és most születő második, újabb civilizáció összeért és egyedei érintkeztek - hát kellett legyen köztük kapcsolat is.

Méghozzá olyan kapcsolat, amit a legmagasabb rendű dolog: a tudás hozhat csak létre. Egyfelől ott voltak a már oly sokat ismerő elődök, másfelől itt a még semmihez sem értő, de tudásvággyal teli fiatalok. Az új nemzedék. Teljesen természetes hát, hogy a tudás így átkerült, ha csak részben is, az újak kezébe. Akik nem mindig értették az összefiiggéseket, és csak használni tudták a készen kapott szerkezeteket. De időnként talán akadt köztük egy-egy olyan is, aki aztán felfogta ésszel azok működését, képes volt őket megjavítani, sőt tökéletesíteni is.

Ha végignézzük nemcsak az egyiptomi „képregényeket", rajzokban elbeszélt történelmet, amit sokfelé láthatunk az ókori szentélyekben és másutt - de a domborműveket is, például Dendera városában, akkor alig hiszünk a szemünknek. Emberméretű nagy lámpákkal - igen: égőkkel, üveg „körtékkel" ábrázolt embereket látunk, és ezek a tárgyak fényt árasztanak a sötétségben is. Sőt, kábelekkel összekapcsolt berendezéseken látjuk a galvanizálás folyamatát is... !

Vagyis előbbi gyanúnk beigazolódni látszik. Volt elektromosság ötezer, négyezer, háromezer évvel ezelőtt és lehet, amellett dolgoztak a piramisok mélyén a kövekbe folyosókat vájó munkások. Fény, amely nem fogyasztotta az oxigént, nem terhelte a tüdőt fiisttel, és mindig egyenletesen áradt. Nem is kell hozzátennünk, hogy ez a fény hihetetlen presztízst adott azoknak, akik e szerkezeteket működtették. A papoknak - vagyis a korabeli tudósoknak.

Ilyen „trükkök" tucatjaival tartották kezükben nemcsak az egyszerű népet, de a társadalom nagyobb tudással és hatalommal rendelkező rétegeit és személyiségeit is. Nem kétséges, hogy bizonyos esetekben a fáraók is tartottak tőlük, mert hamar bebizonyosodott: ezt a tudást még fe-nyegetések, fizikai erőszak hatására sem hajlandók megosztani a fáraóval. Nem volt és nem is lehetett olyan „főnök", aki fontosabb lehetett volna számukra ennél a tudásnál. Jól tudták: fáraók jönnek és mennek, ám a tudás az egyetlen igazi hatalom, amely megvédheti őket. És amely újabb és újabb hatalom-falatokat juttathat nekik a jövőben is.

Aki nem hiszi, járjon utána - hallhattuk a mesék végén. Ez most is érvényes. El lehet menni Kairóba, Denderába, Abüdoszba, és ha valaki értő szemmel nézi a sok ezer évvel ezelőtt ügyes kezek által készült ábrázolásokat, megdöbbentő részleteket fedezhet fel. Kicsiny „madár-szobrocskákról" derült már ki, hogy tökéletesen hasonlítanak a mai szuperszonikus vadászgépekre. Aztán a laboratóriumi kísérletek során bebizonyosodott, hogy ezek csakugyan repülőmodellek voltak és nem madarak. Abüdoszban egy domborművön modern helikoptert láthatunk - az ábrázolás mintha csak az utóbbi évtizedekben készült volna -, holott amikor azt valaki elkészítette, még a római birodalom sem létezett, tudomásunk szerint az emberiség nem volt képes repülni semmilyen eszközzel, és több ezer évnek kellett eltelnie addig, hogy ilyen heli-koptereket mi is gyártsunk.

Nagyon sok helyen fedezhetünk fel mainak tűnő modern eszközöket, amelyeket az ókorban ismertek. Ismerniök kellett, különben nem ábrázolták volna. Nem volt és nem is lehetett olyan fantáziájuk, hogy előre sejthették volna a következő évezredek technikáját, találmányait, eszközeit. Igenis, az akadémikusok figyelmébe ajánljuk a következő eszmefuttatást: csak olyan forrásból ismerhettek az ókori egyiptomiak elektromos fényt, helikoptert, galvánelemet stb., ami előttük ezeket a felfedezéseket már megtette. Amely civilizáció ezeket az eszközöket kitalálta, megvalósította és használta. Más logikus, tehát tudományosan elfogadható és megvédhető magyarázat minderre nem létezik!

Amennyire tudjuk, eddig senki sem akart utánajámi annak, honnan tudhatták az egyiptomiak négyezer évvel ezelőtt, hogyan fog kinézni a jövőben egy vadászrepülő vagy egy helikopter. Vagy alapjaiban hibázunk, rosszul tettük fel a kérdést...? Mint fentebb már céloztunk rá, ez nem jövő idő volt az ő számukra - hanem múlt idő! Nem fantázia, nem puszta elképzelés vagy ábrándozás késztette őket arra, hogy ilyesmiket rajzoljanak, véssenek a kőtáblákra, domborművekre. Hanem a tapasztalat vagy az emlékezet. Hiszen számukra ez már a múlt volt akkor is, ha a rajzolók ilyen

szerkezeteket személyesen már nem láthattak. Azok a régi múlthoz tartoztak, akkoriban röpködtek, aztán vagy elvonultak az idegenek, vagy elrejtőztek, netán olyannyira lecsökkent a számuk, hogy mire a fáraók elkezdték utánozni a piramisépítést, addigra ők már nem is léteztek. Repülőgépeiket elnyelte az őceán, vagy elrejtették őket, és hagyták, hogy onnan kezdve a fejlődés menjen a maga útján. Ők megtették a kötelességüket - megadták a nagy kezdőlökést ennek az új társadalomnak, amely mintegy elölről, tiszta lappal kezdve indult a fejlődés felé.

Az egyiptomiak úgy hitték - szerintünk: úgy emlékeztek -, hogy az idők kezdetén országukat égből érkezett idegenek uralták. Ezeket természetesen isteneknek tartották. Aztán egy következő korszakban „félistenek" kerültek hatalomra. Gyanúnk szerint ezek már valamiféle biológiai keveredés sajátos „termékei" lehettek. Nem kell itt okvetlenül földönkívüli űrhajósokra gondolni! Hiszen akkor efféle keveredés aligha jön létre. Sokkal inkább gyanítható, hogy az a bizonyos, az akadémikus tudomány által mindmáig görcsösen tagadott „előző emberiség" egyedei lehettek azok a messziről érkezett „idegenek". Akik olyan magas színvonalú tudással és technikával ren-delkeztek, amit a primitív észak-afrikai őslakosok minimum egy-egy istenség hatalmának hihettek.

És joggal. Hiszen a szinte még kőkorszaki emberek és a repülő szerkezeteken és/vagy hajókon is érkező idegenek tudásával szemben ők sehol sem voltak. Még szerencse, hogy az „elődök" nem voltak agresszívek, nem rendeztek népirtást, és senkinek sem kívántak rosszat. Az is lehet, hogy amikor erre a letelepedésükre sor került, azt megelőzően már sokszor felvették a kapcsolatot ezekkel az egyszerű emberekkel, és ezek már nem tartottak tőlük. Valami történhetett az elődök kis világában. Feltehetően akkoriban született meg a döntés, hogy a kezükbe veszik a Föld fejlődését, és a Vízözönből megmenekült (részben általuk megmenekített) emberek első, kezdetleges társadalmait maguk formálják ki, indítják el a fejlődés felé.

Ez viszont nem csak Egyiptomban történhetett így. Aligha lehet véletlen, hogy a legendák szinte minden későbbi nagy kultúrközpontban, minden későbbi birodalomban azt mesélték: őseinket először égből érkezett idegenek uralták, csak később került a hatalom az emberek kezébe. A mai tudomány is észleli persze ezt a hasonlóságot a kínai, az egyiptomi, az amerikai indián és afrikai törzsi kultúrák legendáriuma között. De úgy magyarázza: az első királyok, uralkodók ezzel a mesével szereztek legitimitást, ezzel magyarázták, miért éppen ők ülnek a trónon és nem mások, az égi eredettel, önmaguk istenségének erőteljes hangsúlyozásával legitimálták hatalmukat...

Sajnos a mi verziónk legalább annyira erős és hiteles, mint az akadémikusoké. Különösképpen Egyiptomban, ahol az előző oldalakon említett, máig létező bizonyítékok szerint ezeknek az első uralkodóknak, ezeknek az „isteneknek" repülő szerkezetek és fejlett technikai eszközök álltak rendelkezésükre, amit egyetlen ókor-eleji király sem mondhatott a magáénak sehol ezen a bolygón.

Az akadémikusok ármányossága különben rajtakapható több szinten is. A vezető egyiptológusok azt állítják, hogy a dinasztiákat megelőző korról is tudnak mindent, ott nagyobb meglepetések már nem várhatóak. Pár száz év alatt több ezer egyiptológus kutatta ezt a témát is, és minden világos - hangoztatják. Ők egyenes vonalú fejlődést látnak az idők homályától a visszafelé számolt kb. 3100-as évig, amikor aztán még inkább kivilágosodik minden és elkövetkezik a fények fénye: a fáraók korszaka. Ahol aztán az évszámok, az egyes uralkodók tól-ig korszakait és a dinasztiák uralkodási idejeit összeadva már szinte minden lyukat befoltoztak.

Mégis, ha elolvassuk a szakkönyvekben a régi korokra vonatkozó adatokat, tanulmányokat, akkor észrevesszük, hogy azokban az efféle szavak hemzsegnek: „valószínűleg", „állítólag", esetleg", talán", „minden bizonnyal", „feltehetően"... A bizonytalanság enyhén szólva is túlteng. Ami arra utal, hogy mégsem minden világos, sőt messze nem az. Akkor meg honnan ez a nagy mellény, ezek a magabiztos állítások arról, hogy Egyiptom történetével kapcsolatban a tudomány számára már nincsenek titkok, minden világos...?

Ugyanakkor az ókori egyiptomiak nemegyszer igencsak árulkodó jegyzeteket hagytak ránk. Még azokban is találunk furcsaságokat, amelyeket a mai tudomány gyakorta és bőven idéz és amelyen az egyiptológia időrendjét felállították. Mint például a Manethon egykori pap által írott „Egyiptom története" című alapműben. Itt is azt olvashatjuk, hogy az első királyok az idegenből, pontosabban „az égből" jött istenek, elsősorban Hórusz voltak. Ezt követően aztán átvették a hatalmat „Hórusz társai" - és itt álljunk meg egy pillanatra. Két kérdés merül fel.

l. Ha Hórusz valóban isten lett volna, akkor nyilván örökké élt volna. Ebben az esetben az uralkodással sem hagyott volna fel. Egy örökéletű „isten" ezt a sajátos foglalkozást űzi

mindvégig. Kissé cinikusan megjegyezhetném: manapság sem hallottuk, hogy a Teremtő egy idő után lemondott volna tisztéről, netán visszavonult, más foglalatosság után nézett vagy nyugdíjba ment volna... A következtetés: a lény, akit Hórusznak neveztek az egyiptomiak és aki oly sokáig irányította őket, valamilyen okból kénytelen volt feladni az uralkodást. Teszem azt azért, mert meghalt. Ha meghalt, nem volt isten.

2. Egy istennek nincsenek társai - hisz nem egy vállalatról van szó, ahol Hórusz lett volna az ügyvezető igazgató és a többiek a cég vezető menedzserei („Hórusz és Társa Kft. vagy Rt."...) Ez már a második igen fontos jelzés, amit sajnos az akadémikus urak és hölgyek nem vettek, mert nem is akartak érteni és értelmezni. Tehát szó sincs legendáról, amely misztikus és nem létező istenekről regélne. Nagyon is kőkemény valóság volt. Egyiptom földjére megérkezett egy csoport. Nyilván ugyanazok jöttek, akik 11500 évvel előttünk felépítették az első piramist, a Vízözönből kimentettek pár száz vagy ezer embert, és a túlélők számára biztosították a továbbélés feltételeit a lerombolt világban is.

Tehát nem voltak igazán idegenek, legalább a hírük megelőzte őket. A szavannán és a Nílus partján élők már ismerték őket, tudták, kik ők. Tudták azt is, hogy bízhatnak bennük, nem akarnak nekik rosszat. Ily módon aztán a „Hórusznak" nevezett „istenség" akadálytalanul átvehette a kezdetleges társadalom irányítását. Hamar elterjedt a híre végig a tengerparton, a mai sivatag helyén akkor létezett vidéken és talán még messzebb délen és keleten is - hogy itt biztonságos, szép élet várható, nagyobb társadal mi konfliktusok, háborúk nélkül. Ki lett volna olyan esztelen, melyik afrikai vagy ázsiai primitív horda vagy törzs vezére indult volna lándzsás embereivel „Hórusz" uralta földek ellen...? Így hát ez az ország maga volt a biztonság.

Manethon, az egyiptomi pap nyilván jól tudta, mit ír, amikor hazája történetéről szólott. Hisz maga is a beavatottak közé tartozott. Mindazonáltal ő is alkalmazta a kódot: „istenekről" és félistenekről" beszélt. Lehet, már ő is így és ennyit tudott, ezt hitte. Végtére is évezredek teltek el azóta, hogy akkor régen, a ködös múltban mindez megesett.

Miután tehát „Hórusz", vagyis az első bölcs előd-tudós meghalt, helyét a krónikások által később „félisteneknek" nevezett társai vették át. Az eredeti szövegben - nem véletlenül! - a „Hórusz Társai" szavakkal fémjelzett uralkodói kör következett. Sokan bizonyára azt mondanák, hogy idegen űrhajósok, kozmonauták érkeztek, és előbb az idegen űrhajó kapitánya, majd annak halála után űrhajós társai uralkodtak Egyiptomban. Mi meg csak annyiban tériink el ettől, hogy „Hórusz" és társai ugyanolyan emberek voltak, biológiailag, külsejüket tekintve, mint az egyipto-miak. Csak ők egy már régen fejlődő nagy civilizáció végén jártak, míg azok az ókori egyiptomiak vagy 11 ezer évvel ezelőtt és később már egy feltörekvő új csoportot jelentettek. Egyszerűbben: ők voltak a jövő.

A krónikás szerint ezek a „társak" (akiket tehát soha nem neveznek isteneknek) szintén mérhetetlen tudással és hatalommal rendelkeztek, és több száz éven át vezették az egyiptomiakat. És csak ezután következett el a harmadik korszak. Amikor az utolsó „társ" végre egyszer egyiptomi embernek adta át a hatalmat. A jelek szerint az elődök ekkor látták elérkezettnek az időt arra, hogy most már mindent rábízzanak a helybeliekre, a „bennszülöttekre". Onnan kezdve aztán a legendás Menesz fáraótól, az első ismert uralkodótól kezdve jöttek a dinasztiák sorban egymás után, és ma a büszke egyiptológusok mindent tudnak már, minden tényt ismernek - vallják.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a mai tudomány állítása szerint ebben a sorban csupáncsak az egyetlen Menesz fáraó az egyetlen történelmileg hiteles, valóban létezett alak. Mindenki más az őt megelőző korokban - idézek a szakkönyvekből: - csak „vallási fikció", „Hórusz Társai" pedig csak „misztikus királyok", akik sohasem léteztek. Sajnos hosszan sorolhatnánk az amúgy jobbnál jobb, a mai egyiptológiában is használt és tanított alapműveket, amelyekben ez az állítás szerepel.

Pedig hát az ókori szövegek világosak. Leírták a szerzők, amit hallottak arról az időszakról. Például azt, hogy Hórusz és társai között afféle mester-tanítvány viszony állt fenn. A későbbi - a mai - tudósok állításával ellentétben egyenesen kiderül ezekből a szövegekből az is, hogy Hórusz halála után a „társak" nem igazi királyok, tehát nem parancsoló egyének voltak. Hanem inkább afféle lelki támaszok. Akik - írják a krónikák - beavatottak lévén a titkos tudás fáklyáit vitték tovább. Ezt a tudást át is adták Gizában (ahol a Nagy Piramis áll...) egy sajátos, igen hosszú tanfolyamon, amit leginkább a jóval későbbi ógörög korszak athéni akadémiájához hasonlíthatnánk. Nem vitás, sugallják az ókori szövegek, hogy a későbbi „fáraó-civilizáció" egész

különlegességét és virágzó fejlődését éppen ennek az „elit akadémiának" köszönheti. Amiből arra is következtethetünk, hogy ott csak eleinte tartották sajátos továbbképzésüket a „félistenek", vagyis Hórusz kései társai és utódfiai - de hamarosan elkezdték ott képezni a leendő fáraókat és az ország adminisztrátorait, lehetőleg gyermekkoruktól.

A világ legrégibb „tudományos központja" a mai Nagy-Kairó területén lehetett, Gizától 20 kilométerre északkeletre. A korabeli tudományos elit - már jóval a fáraók előtt! - itt élt és tevékenykedett. A papokat a környékbeli lakosság tartotta el, ők maguk pedig elsősorban csillagászattal foglalkoztak, az eget figyelték. Különösen a nap futását az égen éves és hosszabb ciklusokban. Ma már tudjuk, hogy ismerték a „Nagy Évet" is, vagyis azt a kozmikus ciklust, amelynek során a föld tengelyének mozgása miatt a látható csillagok „sodródnak" és 25960 év alatt mennek végig a zodiákus j egyel előtt.

Nos, ez is egy bizonyíték az elődök létezésére! És persze egyiptomi kapcsolataikra is. Mivel a fáraók kora előtti vagy az abban élő papok nem tudhattak egyetlen „nagy évről" sem, hát ezt az információt csak olyanoktól kaphatták meg, akik minimum egy, vagy akár két „nagy évet" is végig megfigyeltek. Az egyiptomi papoknak ahhoz, hogy tudhassanak a nagy év létezéséről mint csillagászati jelenségről, csak az eget figyelve ezek szerint minimum 26 ezer évet kellett volna ezzel tölteniök, a szükséges információk megszerzése érdekében. Másképpen egyáltalán nem képzelhető el még az sem, honnan ismerték volna a nagy év hosszát... ?

Márpedig ismerték. És mivel ők maguk a kőkorszakban aligha foglalkoztak ilyen intenzív megfigyeléssel - és amit az egyik nemzedék megfigyelt, az írás feltalálása előtt hogyan örökítette azt a következő száz és száz nemzedékre? - hát ezt valaki más végezte el helyettük. Olyan civilizáció, amely már minimum 26 ezer évvel korábban is tervszerűen és tudatosan gyűjtötte a tudást, figyelte az égboltot!

Egyértelmű, hogy ezek nem lehettek maguk az egyiptomiak. Valaki másnak kellett lennie a szorgalmas és tudatos megfigyelőnek. Érdekes és bosszantó, hogy a tudósok ezt az érvet sem veszik figyelembe.

„Nem csak irdatlan kőhalom", írtuk a fejezet címében. Bizony nem az. Már csak azért sem, mert sokkal több annál, és erről a következő fejezetekben még sok szó esik majd. Már említettük, hogy kellett valami előzménynek lennie, nem lehetséges, hogy egy nép, amely addig a kőkorszak homályában élt és szinte semmilyen tudással nem rendellcezhetett (ha elfogadjuk a hivatalos tudomány állításait, ezt kell hinnünk), az mindjárt elsőre ilyesmit emel. Olyan ez, mintha az észak-amerikai indiánok, akik ezer éveken át éltek bivalybőrből és rudakból összeállított „tipikben" vagy „wigwamokban", olykor meg nyári vadászataik közben ideiglenes szálláshelyeken ágakból, bok-rokból összetákolt hevenyészett esőfogók alatt - egyszer csak minden előzmény nélkül összegyűltek volna és nosza, villámgyorsan felépítettek egy csupa beton és üveg... felhőkarcolót!

Már igazán beláthatná a tudomány, hogy az ilyesmi nem így szokott történni. Ha nincs a „felhőkarcolónak" előzménye, akkor azt nem az indiánok építették. Ha azok nem építettek előtte igazi házakat kőből, ha nem jöttek rá, hogy ezer más szerszámra és műszerre is szükségük van, nem csak a tomahawk-nak nevezett kétélű baltára, amivel a fát és ellenségeiket aprították... Ha aztán nem fedezték fel a betont és nem gyártottak acélt és üveget, és nem okítottak tervezőmérnököket és pallérokat stb., ha nem építettek előtte vagy száz éven át egyre magasabb házakat és nem ismerték meg a statika törvényszerűségeit, akkor egyszerűen nem építhettek felhőkarcolót!

A tudomány emberei kézzel-lábbal tiltakoznának, ha azt mondanánk, hogy Manhattan szigetén az első négy vagy tíz felhőkarcolót baltás indiánok építették. És igazuk lenne, természetesen. De lám, a mai egyiptológusok és mindenki más egyszerű fejbólintással veszi tudomásul, hogy a kőkorszakból még jószerével ki sem kecmergett, csak bronz- és rézszerszámokkal rendelkező primitív emberek minden előzmény nélkül egyszerre felemelték az ókori világ első és mindjárt leghatalmasabb építményét! Amelynek tájolásához bonyolult tervezésre volt szükség, nem is szólva a belső munkálatokról és az egésznek a logisztikai részéről!

Nos, aki elhiszi, hogy már a legelső piramist is ezek az emberek építették, ezzel az erővel azt is elhiheti, hogy indiánok emelték a felhőkarcolókat. Ha pedig az illető ráadásul tudós ember, aki éppen azzal a korral és kultúrával foglalkozik, még nagyobb melléfogás részese lesz.

4. Piramisok és tudomány

Elmesélek most egy tanulságos történetet.Ez csak a minket támogató irodalmakban - mondhatni szakkönyvekben - jelent meg eddig, no

meg a népszerű sajtóban. A tudományos sajtóban úgy kerülték, mint a tüzet, soha sehol nem hivatkoztak rá. Pedig tudományos kísérlet volt, amit tudósok végeztek el. Csak mivel az eredmény nem igazolta a prekoncepciót, vagyis az előzetes feltevéseket, tehát nem bizonyította be, hogy a hivatalos egyiptológiának igaza van - hát azóta is mélyen hallgatnak róla.

1978-ban történt. A híres és méltán nagyhírű tokiói Waseda-egyetem professzora, Szakuzsi Josimura (Sakuji Yoshimura) úgy döntött, bebizonyítja, hogy az egyiptológusoknak igazuk van, amikor azt állítják, hogy a piramisokat fel lehetett építeni az abban a körben rendelkezésre álló szerény eszközökkel is. Mert ne feledjük, ez az egyiptológia egyik „dogmája". Mint a keresztény egyházakban, a tudománynak is van néhány ilyen, hitvallói szerint már bebizonyított és ezért további bizonyításra nem szoruló axióma-szerű állítása. Az egyiptológiában ilyen az, hogy a „fantaszták" véleményével szemben négyezer-ötszáz évvel ezelőtt a rézkori embereknek nem volt szükségük szinte semmilyen modern eszközre ahhoz, hogy piramisokat építsenek.

Nos, a japán professzor és kutatótársai mégis úgy érezhették, hogy a „dogma" nem áll elég szilárd lábakon, ezért úgy döntöttek: ország-világ előtt bebizonyítják állításuk helyességét. És milyen jól tették, hogy belefogtak! Rengeteg jó érvet szolgáltattak ezzel az... ellenoldalnak, a hoz-zánk hasonló másképpen vélekedőknek.

Josimura professzor megszerezte az összes szükséges engedélyt, és csapatával megérkezett Gizába. A Kairó melletti térségen látható a Nagy Piramis és két nagyobb, valamint több kisebb társa a hallgatag Szfinx társaságában. Vagyis olyan helyen határozták el egy kísérleti piramis építését, amely ugyanolyan távol van a Nílustól, mint az ókori minták.

Természetesen az szóba sem jött, hogy ugyanolyan nagy piramist emeljenek! A tervek szerint egy mindöszsze.... 12 méter magas építményről volt szó. A kísérlet azon alapult, hogy közeli kőbányában kivésett és megfaragott köveket ókori módszerrel hoznak el az építés helyszínére és ott az ókori eszközökkel, valamint puszta emberi erővel a helyükre emelik őket.

Ez volt a terv. Az egyik japán televízió forgatócsoportja is elkísérte őket, hogy mindent felvegyen. A professzor bizakodott és meg volt győződve - szorgosan nyilatkozta is ezt jobbra-balra az egyiptomi és nemzetközi sajtónak -, hogy eredményes kísérletével végre pontot tehet a viták végére, és ezentúl egyetlen „fantaszta" sem állíthatja majd, hogy a piramisokat nem is az egyiptomiak építették, vagy nem akkor, amikor, merthogy olyan eszközökkel ez lehetetlen. Ő majd bebizonyítja, hogy igenis lehetséges!

Helybeli munkásokat fogadtak fel a japánok, és nekiláttak a munkának. Természetesen mérték is az egyes fázisokra fordított időt. A filmesek meg mindent élénken filmeztek.

A feltevés tehát az volt, hogy csak és kizárólag emberi fizikai erőt, valamint dorongokat, köteleket használnak. Josimura annyira biztos volt a dolgában, hogy az odagyűlt alkalmi nézőket sem zavarta el. Természetesen nap mint nap rengeteg piramisnézőbe jött turista is bámészkodott a készülő miniatűr gúla mellett.

Aztán kiderült, hogy semmi sem működik úgy, ahogyan azt a japán urak előzetesen eltervezték.

Először is a kövek kivágása a kőbányában sokkal lassabban ment, mint ahogyan tervezték. Amikor aztán végre sikerült egyet-kettőt kidönteni, a megfaragásuk kézzel iszonyú lassú volt, fáradságos és szaporátlan. A japánok óvakodtak attól, hogy a Níluson szállítsák tutajokon, aho-gyan gyakorta tették ezt a régi egyiptomiak. Inkább egy, a Nílus innenső partján lévő kőbányát választottak, ahonnan a köveket szárazföldön is elhozhatták.

Ez sem ment simán. Az a módszer, ahogyan a régi ábrázolásokon látták: fából készült szánokon a két és fél tonnás kőtömbök, amiket sok ember vonszol a földön és előtte-alatta vízzel sarat csinálnak, hogy jól csússzon - csak elméletben volt ilyen egyszerű. A primitív szánok nem bírták el a kőtömbök súlyát, és szétestek már az út elején. Akárhány ember vontatta a szánt, az alig mozdult, különösen először volt nehéz megmozdítani. A régi módra fonatott kötelek elpattantak.

A kis piramisnál sem mentek jobban a dolgok. Lehet, az alap alá nem csiszolták le kellőképpen a gránittalapzatot? Vagy más okból történt, hogy a nagy nehezen idevonszolt és egymásra rakott kövek kezdtek kifelé dőlni. Szégyenszemre oldalról nagy gerendákkal kellett megtámogatni az egész minipiramist, szét ne dőljön!

A maguk elé tűzött határidő rég lejárt. A kőbányákból meg csak nem jöttek a tömbök - a fentebb leírt okokból is. És azért sem, mert kiderült, hogy kézzel avagy rézszerszámokkal akár hetekig lehet csiszolgatni egy-egy tömböt, míg annak minden oldala egyenes lesz. Ha nem egyenes, a kőtömb nem építhető be, nem illeszkedik, kidől...

A vége felé aztán Josimura feladta. Annak érdekében, hogy a média szeme előtt lévő tizenkét méteres kis piramisát befejezze, engedélyezte a modern módszerek használatát. Attól kezdve a bányában elektromos meghajtású csiszológépekkel simították le a gránittömbök oldalait, majd emelődarukkal teherautókra rakták, és a piramis mellé vitték őket. Ott persze felmerült a következő probléma: hogyan tegyék fel a harmadik, negyedik, ötödik stb. „emelet" köveit a már meglévőkre?

A világ úgy tudja, hogy az ókori piramisépítők földhányásokat emeltek, homokból és kövekből a piramis felé egyre emelkedő rámpát építettek, és azokon vonszolták fel a kőtömböket.Nos, egy másik tudós számításaiból és kísérleteiből meg az derült ki - hagyjuk itt egy pillanatra a szerencsétlen Josimurát -, hogy sima homokból egyszerűen nem is lehet rámpát készíteni. Többen elemezték a problémát, és tudunk olyanokról is, akik sok száz tonna földet mozgattak meg Egyiptomban azért, hogy utólag bemutassák, miképpen lehetett felépíteni a piramisokat.

Ha mondjuk a Nagy Piramis építéséhez csakugyan ezt a módszert használták volna, akkor az építés vége felé a piramis egyik-másik oldala - vagy mind a négy, tehát a teljes épület - eltűnt volna a föld alatt! Később igen nagy munka lett volna azt ismét kiszabadítani és azt a tömérdek homokot elszállítani onnan. (Mindezt természetesen kézzel, merthogy más szállítóeszköz akkoriban még nem létezett... )

Egy mondjuk 150 méter magas rámpa nem is állt volna meg. A kísérletezők kiderítették, hogy bármilyen jól épített, köves földből és kövekkel megerősített, oldalán fatörzsekkel fedett (!) rámpa is csak körülbelül 80 méteres magasságig volt „működőképes". Ha még több földet hord-tak rá, egyszerűen nem bírta el a saját súlyát és leomlott.

Persze nem zárja kí, hogy használtak rámpákat, csak éppen különlegeseket. Egyesek szerint agyagtéglákat használtak. Csak az baj, hogy bármilyen anyagból készültek is a rámpák, nagyon sokat használtak fel belőlük, és ez megtépázza az életszerí.íségét. Tény viszont, hogy valami módon fel kellett vinni a kőtömböket az egyre magasabb szintekre, és ezt a korabeli eszközökkel nem emelhették. Hisz még nem ismerték az emelődarut, a kötélcsigát sem! Amikor a Nagy Piramist építették (volna) ezzel a módszerrel, akkor már 15 méteres magasságnál annyi föld kellett a rámpához, ami az egész piramis tömegének egyharmada - amikor elérték a 30 méteres magasságot, már a piramis tömegének több mint a felét a rámpába kellett beépíteni. Igaz ugyanakkor, hogy minél magasabbra mentek, annál kevesebb kőre volt szükség, hiszen a felsőbb szinteken a felhasznált anyag mennyisége rohamosan csökkent, így minél magasabbra emelték a rámpát, azon annál kevesebb követ kellett felvinni.

Mégis, a kutatók a kísérleteikkel oda lyukadtak ki (a laikus nem is sejtené, hány kutató foglalkozott ezzel a kérdéssel!), hogy egyik általuk kitalált rámpafajta sem tökéletes, sok közülük egyáltalán nem is felel meg a célnak. Mindenesetre a rámpa-ügy csak egy a rejtélyek között. Ugyanis még ma sem tudhatjuk igazán, hogyan vitték fel a kőtömböket a piramis fele magassága után. Vagyis miután elhagyták a 70-80 méteres magasságot, milyen rámpák bírták el az építést?

És most térjünk vissza Josimurához.Mivel már sürgette az idő - a kísérlet elvégzésére záros határidőt kapott az egyiptomi

hatóságoktól - hát sietnie kellett. A rámpákon végleg megbukott a dolog - pedig neki csak egy 12 méter magas piramist kellett építenie! Nem 150 métereset, mint Kheopsz piramisa vagy valamivel alacsonyabbat, mint a többiek!

Az utolsó csepp a hatóságok számára az volt, amikor Josimura szégyenszemre emelődarukat rendelt minipiramisa mellé és azokkal rakatta fel a kőtömböket a helyükre... Ezt már megelégelte az egyiptomi kormány, és megtiltották a japán kutatóknak a további lépéseket. Ami érthető is, hiszen a mindenkori kairói kormányzat az óegyiptomi történelmet és kultúrát sajátjának vallja, nem is minden alap nélkül véli úgy, hogy az itt élő egyiptomiak lettek később arabbá és mohamedánná. Efféle átalakulás a Föld sok pontján lezajlott, csöppet sem egyedi esetről van szó.

Most viszont a hatóság úgy látta, hogy Josimura és társai csúfot űznek a történelemből. Az „égés" nyilvánvaló volt. Nem sikerült bebizonyítani, hogy valóban úgy épültek a piramisok, ahogyan azt nekünk tanítják a sokdiplomás urak és hölgyek...

A végeredmény, amin el kell gondolkoznunk, egy kérdéshez vezet. Ha egy piramist, amely a

réginek csupán a tizenötöd része, nem vagyunk képesek felépíteni úgy, ahogyan hitünk szerint az ókoriak azt megtették - akkor miképpen épülhettek? Mert hogy nem így, az biztos. Hiszen bebizonyosodott, hogy kézzel kibányászni a gránittömböket igen lassú munka. Kézzel és rézszerszámokkal egyenesre, tükörsimára csiszolni őket meg szinte lehetetlen, legalábbis a mai emberek számára. A kőtömbök szállítása sem igazán oldható meg úgy, ahogyan állítólag az ókorban csinálták. Azok felemelése a helyükre pedig szintén megoldatlan maradt, ráadásul a kész építmény sem állt olyan szilárdan, ahogyan az ókoriak mind. Akkor hát hogyan építették az ókorban a piramisokat... ?

Néha úgy tűnik, a „fantasztáknak" igazuk van hát, amikor azt állítják: még a mai technikával sem lennénk képesek ilyen nagy építményt létrehozni, mint a piramisok.

Ez viszont nem igaz. Ezer és ezer olyan építmény van már most is a Földön - legjavuk természetesen a huszadik században épült -, amely nagyobb méreteiben, tömegében, mint akár a legnagyobb piramis. A középkor végén emelt nagy európai székesegyházak, katedrálisok sokszor magasabbak és bonyolultabbak, mint a piramisok - legfeljebb a felhasznált anyag mennyisége nem olyan sok, mint azokban, hiszen ezeket üregesre építették, használati céllal. De a piramisok anyagmennyiségénél nagyobb tömegeket is beépítettünk már például a nagy vízierőművek hatalmas gátjaiba.

Hasonlóan ostobaságnak tartható az az immár vagy százötven éves elmélet, miszerint a Nagy Piramis magában foglalja a Biblia összes állítását, számait stb. Könyvek tucatjai készültek erről is, miközben soha senki nem vett figyelembe egyetlen tudományos érvet: a Piramis előbb készült el, mint a Biblia! És ha eltekintünk attól, hogy a szent könyvet valóban nem emberek írták, hanem egy felsőbbrendű lény diktálta - ahogyan azt vallásos körökben elfogadták -, akkor sem oldható fel ez a logikai ellentmondás. De ha megfejeljük mindezt egy tipikusan „fantaszta" érveléssel, akkor is erős hiányérzetünk marad. Ha ugyanis nem egy isten, hanem valamilyen istenszerű, de itteni lény (az elődcivilizáció egy vagy több tagja) sugallta a Bibliát, miért építette volna be ugyanazokat az adatokat egy kőhalomba is? És amikor a Nagy Piramist az előd-civilizáció létrehozta, felépítette mintául a későbbi emberek számára - vajon tudta már, hogy hét-nyolcezer évvel később majd egy ilyen szent könyvet fog sugallni az akkori emberiségnek?

Egyáltalán, miért kellett volna ugyanazt kétszer az emberiség tudomására hozni? Ráadásul úgy, hogy tudható volt: eltelik jó pár ezer év, mire az emberek eljutnak arra a szellemi szintre és megszerzik azt a matematikai tudást, amikor majd értelmezhetik a piramisban állítólag elrejtett összefüggéseket. Mi mindenesetre azt állítjuk, hogy nincsenek ilyen összefiiggések, illetve egy kellően nagyméretű építmény adataiból bármit ki lehet hozni, amit csak akarunk.. .

Ami most következik, az részben a tudományos felfedezések, megállapítások vagy elméletek gyűjteménye - részben pedig a „fantaszták", vagyis az amatőr kutatók töprengéseinek vagy helyszíni vizsgálódásainak eredményei. Némelyik eléggé meglepőnek bizonyul, mint majd látni fogják.

Onnan indulunk el, hogy az emberek nagyobb része mindmáig nem nyugodott bele abba a tudományos állításba, miszerint a piramisoknak már nincs semmiféle titkuk, mindent megfejtettek. Igazából a tudósok is jobban tennék, ha ezt a magatartást követnék. Ha egyszer valamibe belenyugszanak, ott nem kutatnak tovább. Ha elfogadnak egy elméletet, mi több, azt képletesen szólva „bebetonozzák" és dogmává merevítik, amivel aztán a következő tudósnemzedékek már nem is mernek szembeszállni, sőt erre semmiféle késztetést sem éreznek - akkor nagy baj van. És ilyenkor nemcsak a tudomány, de az emberiség mint a tudományos munkák megrendelője, felhasználója, igazi tulajdonosa is bajba kerül.

A népszerű média persze általában rossz helyen keresgél, mint oly gyakran. A „piramisok titka" vagy „titkai" nem csupán abban rejlenek, hogy ki, mikor, hogyan, miért építette őket. Ezenfelül mint már eddig is láthatták, van itt számos más rejtély is.

Az egyik ilyen felfedezés: alatt?A földbe látó „radar" sajátságos új találmány, amit viszont már más földrészeken is

bevetettek, még mielőtt Egyiptomban is debütált volna. A guatemalai Tikaléban egy maja piramiskomplexus alatt igen hosszú alagútrendszereket tártak fel vele. Ez még a huszadik század második felében volt. Utána több mint húsz éven át a legnagyobb titokban folytatták a kutatásokat Gizában, ahol több piramis és a környék alatt is szenzációs felfedezéseket tettek.

mit találtak a piramisok

Azt még csak értjük, miért folytatták e kutatásokat titokban. De miután befejezték őket, miért nem hozták nyilvánosságra az eredményt?

Azt már régebben is tudták, hogy a legendás Szfinx bal mellső lába (mancsa) alatt van egy rejtett helyiség. De amit a SERA-készülékkel felfedeztek, az ennél sokkal szenzációsabb. Ugyanis a gizai piramisok alatt egy többszintes, valóságos föld alatti városra bukkantak. Ez olyan kiterjedt, nagyméretű, hogy ehhez foghatót eddig még sehol sem találtak - mondják a szórványos híradások. A kutatás eredményét pedig a tudóscsoport azért nem közölte sokáig senkivel, mert a szakvélemények szerint a föld alatti város korát... 15 ezer évre teszik!

Ha ez igaz, akkor ismét van egy bizonyítékunk az Elődök létezésére. Mert azt ugye senki sem állítja, hogy azok az „egyiptomiak" építették a várost a föld alá, akik akkor még jó esetben csak pásztorkodtak és vadásztak-halásztak, még igazán le sem települtek.

Ez újabb bizonyítéka lehet annak, hogy legalább egy - a Nagy Piramis - sokkal korábban épült, az annyit emlegetett Vízözön előtt. És akkor persze nem a későbbi egyiptomiak, hanem az Elődök keze van a dologban.

Nem valószínű, hogy csak úgy találomra kezdtek valahol lefiuni a mélybe, és ott létrehoztak egy egész várost. Miért tették volna? Ha csak nem ez lett volna az első változata a „Noé bárkájának", a nagy túlélőhelynek. Lehet, már javában építgették, amikor újabb információkat kaptak a Földhöz egyre közelebb keringő aszteroidáról. Például a méretéről. És akkor tudták meg, hogy ez bizony igen nagy mennyiségű tengervizet fog végiggörgetni a kontinenseken. Ha pedig így van, a szerencsétlen „túlélőket" úgy kiönti föld alatti rejtekhelyükről, akár az ürgéket, és sorsuk megpecsételődik. Talán akkor döntöttek inkább a felszíni építmény mellett, amelybe ha be is hatol némi víz, az árhullám elvonulása után ki is jön belőle és nem okozza a menekülők halálát?

Nem tudjuk persze, hogyan történt. Mindenesetre valószínűbb, hogy a föld alatti város és a föléje épített Nagy Piramis összefüggött egymással, hogy építőik ugyanazok lehettek.

Az egyetlen kutató, aki áttörte a hallgatás falát - dr. James Hurtak - egy filmet is mutatott a föld alatti városról. Persze csak egy kis részéről, ahová a kutatók addig nagy titokban lejutottak. Itt hatalmas, sziklába vájt „szentélyeket" látni, bennük ismeretlen istenségek (?) szobraival, és érdekes módon azt is, hogy gondosan kiépített csatornarendszer vezethette el az esetlegesen betörő vizet. Ez az egyik bizonyíték, ami arra utal, hogy a föld alatti város kora 15 ezer év lehet - ugyanis később a vidék az éghajlatváltozás következtében száradni kezdett. Nem valószínű, hogy a város építői valamiféle árvízre, betörő vízmennyiségre gondoltak volna, ha három-négyezer évvel ezelőtt fognak bele az építkezésbe. Hiszen akkor - de már évezredekkel korábban is - az egykori szavanna helyén a mai Szahara terjeszkedett, és sok-sok éven át nem esett egyetlen csepp eső sem.

A rejtélyes várost bemutató film nem túl jó minőségű, amit Hurtak azzal magyarázott, hogy odalent fény nincs, kénytelenek voltak a magukkal vitt gyenge lámpák fényében dolgozni. Mindenesetre azt állította, hogy a városnak csak nagyon kis részébe jutottak el, és hogy láttak föld alatti patakokat, sőt kisebb tavat is.

Természetesen Hurtak és meg nem nevezett társai bejárták a Földet, és más piramisokat is felkerestek. Azt állítják, hogy ezek nem véletlenül álinak ott, ahol állnak. Ezzel sugallják egyfelől azt, hogy építőik sokkal többet tudtak a világról, mint azt ma hisszük, másrészt pedig a pira-misoknak vannak kozmikus kapcsolódásaik, tartalmuk, jelentésük (erről majd külön szólunk még).

Szó volt arról is, hogy a piramisok afféle energetikai pontok lennének. De az egész elméleti résznél sokkal érdekesebbnek tűnik a gizai föld alatti város leírása. A baj csak az, hogy mint Hurtak doktor ezzel előállt, utána sehol semmi. Nemhogy bizonyítékok, de említések sem estek tovább a témáról, és ennek már néhány éve. Ha valóban létezik a föld alatti város, akkor azt valakik bizonyosan kutatják. Könnyen lehet tehát, hogy van itt valami, amire egyesek ismét azt mondták, nem nekünk való, még nem.

Nem szeretjük, ha eltitkolnak előlünk bármit is. A globalizáció sok-sok pozitív dolgot hordoz, de szerintem az benne a legjobb, hogy a teljes Föld mindnyájunké lesz.

Az is volt mindig, de eddig nem élvezhettük. Mostantól kezdve majd együtt tehetünk valamit azért, hogy titkaira fényt derítsünk.

Tudunk egy olyan kísérletről, amelyben egy nőt regresszív hipnózisba vittek (úgy a kísérleti személy, mint a hipnózist végző pszichológus és a tanúk neve ismertek, a kísérletre 2001. május 6-án került sor). Ami a mi számunkra azért érdekes, mert a kísérleti személy saját állítása szerint

(ne feledjük, a hipnózisba vitt személynek nincs önálló akarata, hazudni sem képes) ott volt az építésnél, és mintegy „helyszíni közvetítést" adott arról, hogy mit lát. Az egész folyamatot végignézhette, mert ott élt az építkezést irányító egyik főpap mellett.

Az illető azt állította, hogy a fáraót nem a Kheopszpiramisban temették el, hanem valahol mellette. Említett föld alatti folyosókat, alagutakat is. Ami nekünk kényelmetlen lehet (már ha ezt bizonyítékként fogadjuk el): szerinte is Kheopsz idejében, tehát körülbelül négy és félezer éwel ezelőtt építették a Nagy Piramist, nem pedig a Vízözön előtt, mint mi állítottuk az előző fejezetekben.

Ezen túlmenően bizony furcsa dolgok derültek ki. Olyasmik, aminek inkább egy UFO-kkal vagy más paradolgokkal foglalkozó folyóiratban lenne a helye. A szemtanú szerint egész idő alatt voltak ott „idegenek", akik a piramisépítést vezényelték, tanácsokat adtak. Ezeket a kísérleti személy ,jövevényeknek" nevezte. Ezek az ismeretlenek vezették a repülő járműveket, amelyek apiramis kőtömbjeit szállították a helyszínre.

Mert hát a hipnotizált személy azt állította, hogy most ő ott van és látja, amit lát. És elmondta. Nagyon szép emberek vezetik a repülő járműveket, amelyek játszi könnyedséggel hozzák a nagy köveket. Azokat nem is kötelekkel erősítik a járművekhez, hanem „fénnyel". Valamiféle látható sugarak fogják a köveket, és amikor azt leteszik, a sugár-fény kialszik. Hogy földi emberek-e, vagy csak hasonlítanak hozzájuk, nem rögtön derül ki - a szemtanú szerint az idegenek egész testüket befedő kezeslábast hordanak, fejükön pedig sisak van. Ismerik a helyi nyelvet, azon beszélnek az emberekhez. Igen barátságosak, mi több, eleve azt kérik, hogy „barátomnak" szólítsák őket.

Mellesleg ezek az idegenek egy „másik Földről" jöttek „át". Az a másik ideális, tiszta, szép, ott minden jó. A piramist állítólag azért kell felépíteni, hogy ez a Föld is olyan legyen, mint az a másik - de a magyarázat erősen hiányosnak és logikátlannak tűnik. Talán azért, mert a kísérletet vezető pszichológus nem merül mélyebben a témába, mást kérdez.

Kiderül a továbbiakban, hogy a „Fehér Testvérek" - ez a jövevények neve - időnként a piramis tervének újabb és újabb részletét adják át a fáraónak és a fópapnak, akiknek e célból el kell menniök a Fehér Testvérek sátrába.

A kőtömböket a repülő szerkezetekből kivillanó „fény" csiszolja simára. Nyilván lézerről lehet szó. A későbbiekben szó esik a fáraó temetéséről és arról is, hogy a jövevények mégsem itteniek, hanem egy másik bolygóról érkeztek, amelynek neve „Ashun". A piramis különben egy mágneses összeköttetés egyik „vevőkészüléke", a másik azon a bizonyos bolygón található. Ha valaki a fáraó temetkezési terméből - a piramis közepén - átjuthat a mellette lévő üres helyiségbe, ott találna egy speciális készüléket, amely talán afféle „adó-vevő". Az is kiderült, hogy ezek az idegenek nem érintkezhettek a földdel, a földi kömyezettel, mert az igen veszélyes, szennyezett, nyilván fertőző volt számukra. Azért az egyetlen helyiség, ahol letehették sisakjukat, egy speciálisan felépített, zsiliprendszerrel és „ember-tisztítóval" ellátott építmény volt.

Arra is kitért a „közvetítő", hogy azok a régiek, az elődök nemcsak voltak, hanem ma is léteznek. Az „atlantisziak", ahogyan az Előd-Civilizáció egyedeit nevezhetjük, eme ókori közvetítés értelmében nem vesztek oda, sőt talán egyetlenegy sem veszett oda a nagy kataklizmában, mind megmenekültek és szétoszlottak a Földön. Nagyon sokan kerültek akkor Egyiptomba.

Természetesen ne várja el tőlünk senki, hogy egy ilyen regressziós hipnózis eredményét (ha annak nevezhető) besoroljuk a tudományos bizonyítékok közé. Már csak azért sem, mert ez semmiben sem felel meg a tudományosság kritériumainak. Mégis beillesztettük ide, hogy az olvasó lássa: nagyon sokféle úton-módon próbáltak az emberek eljutni az igazsághoz. Sokféle ösvényen igyekszünk a titkok felé.

Ami a fenti két történetből közös, arra érdemes felfigyelünk. A hipnózisba merített „közvetítő" is említette, hogy a piramis alá különféle folyosókat ástak és véstek.

Ámde egy föld alatti városról nem tett említést. Viszont szinte nyilvánvaló, úgy is mondhatnám, hogy magától értetődő: biztosan vannak ott föld alatti járatok, helyiségek. Ez annyira rávallana a régi egyiptomiakra! Rávall azokra, akik már eleve, a piramis építése közben is szorgalmasan véstek az alapzat sziklájáig és jóval a piramis szintje alá, a „pincében" is kivéstek néhány helyiséget, úgymond „halottaskamrát". Mégsem temettek oda soha senkit. És nem sajnálták a fáradságot, hogy a már helyükre rakott kőtömbökbe is véssenek folyosókat, csalóka labirintusokat, megtévesztő alagutakat. Ha mindezt megtették, akkor 1. okuk volt rá, és 2. alighanem többre is képesek voltak.

Azt egyáltalán nem tartom valószínűtlennek, hogy valahol a gizai piramisok kömyékén, a mélyben csakugyan létezhetnek föld alatti helyiségek. Ha nem is egész többszintes „megalitikus polisz", kőkori hatalmas város - valamiféle raktárak és rejtett szentélyek csakugyan lehetnek. Akkor is, ha a „szentély" szó alatt nem istenségek imádására szolgáló helyet értünk. Nagyon is valószínű, hogy az egyiptomi papok elrejtették ott tudásuk egy részét. Ha nem más formában, hát rengeteg képi ábrázolás, hieroglifa lehet ott, és ki tudja, talán még más, talán ennél még több is. Valamiféle információs tárházra akadhatnánk, ha elég komolyan vennénk a dolgot és csakugyan keresnénk a Nagy Piramis alatt. De nem csak ott. Még azt is el tudom képzelni, hogy valamivel távolabb a piraanisoktól, egy teljesen ártatlannak látszó részén a sivatagnak lelhetnénk fel egy bonyolult módon elrejtett lejárót, amely a titkok titkához vezetne...

Azt sem zárhatjuk ki, hogy nem a Nagy Piramis volt az első.Hogy azok az „atlantisziak", vagy nevezzük bárhogyan az előd-civilizáció egyedeit,

próbaképpen és Vízözön elleni menedékhelyként egy kisebb piramist építettek és talán nem is pontosan ott, ahol most az a három nagy áll. Mert bizony úgy is elképzelhető, hogy az a Kheopszpiramisnak alig a felét kitevő építmény - ha elegendő szabad, beépítetlen teret hagytak a belsejében - szintén képes volt több ezer embert és állatot átmenteni a katasztrófán.

A Nagy Piramis és a többiek mind-mind csak ennek lennének a másolatai? És még azt is hozzátehetnénk, hogy azt a „mintát" aztán maguk az idegen jövevények rombolták-bontották le, tüntették el? Mert talán úgy vélték, az ott alkalmazott technikai megoldások nagyon is árulkodóak - egy hamarosan kifejlődő, sokkal értelmesebb emberiség számára egyértelművé teszik, hogy azt a minta-piramist nem az ókoriak készítették? Hogy technikai-technológiai megoldásait tekintve erősen különbözött a későbbi, annál nyilván sokkal primitívebb utánzatoktól?

Hiszen nyilvánvaló, hogy amikor az elődök a maguk piramisát készítették, nem álltak neki kézzel vésni a helyükre rakott kőtömböket. Nem úgy készítették a belső szabad tereket, hogy a már készen a helyükre illesztett kőtömbökbe hosszú évek fáradságos munkájával, rézvésőkkel és kőkalapácsokkal vésegették ki a folyosókat és termeket... Előkapták a lézert és hasonlóan „modern" (az ő számukra mindennapos) eszközöket, és azokkal dolgoztak. Ettől persze az a minta-piramis egészen másképpen nézett ki belül és kívül, mint a későbbi utánzatok. Nem engedhették meg maguknak, hogy ez a kétfajta építészeti megoldás együtt, egy időben fennmaradjon, és az egyre okosodó emberek végül majd felfedezzék az ordító különbségeket - tudomást szerezzenek az „idegenekről", a ,jövevényekről", vagyis az elődökről!

Persze, ha igaznak fogadjuk el a regresszív hipnózisos történetet, akkor több gondolatunk és kérdésünk támadhat egyszerre.

Az egyik: ha ez az illető (akiről a fenti kísérlet szólt) egy régebbi életében ott tudott lenni a piramisépítés helyszínén és látta ott az idegeneket, akik valamiféle „varázslattal" a levegőben röptették helyükre a két és fél millió darab többtonnás kőtömböt - más reinkarnáltak, más hip-nózisban emlékezők ezt miért nem látták? Érdekes módon ugyanis nem ez az egyetlen ilyen beszámoló létezik csak, amely rendelkezésünkre áll. A többieket is regresszív hipnózissal készítették és azok résztvevői - férfiak és nők, úgy értem, akik akkor férfiak és nők voltak - nem efféle munkamódszerről számolnak be! A többi, általunk jelenleg ismert regresszív beszámoló szerint a piramisépítés a hagyományos módon folyt: emberek tömegei hosszú kötelekkel előbb a földön vonszolták a hatalmas köveket, majd rámpán fel a megfelelő szintre stb.

Lehet, a többi visszaemlékező nem ugyanazt a piramist látta? Nem ugyanabban a korban járt? Hiszen végül is sok száz éven át építettek piramisokat az egyiptomi uralkodók.

A másik kérdés: vajon az elődök mit sem tudtak a regresszív hipnózisról?Ez nagyon érdekes és fontos kérdés. Ugyanis ha már ők is felfedezték azt és így ismerték -

tudniok kellett, hogy a jövőben majd „lebuktathatják" őket azok, akik újjászületnek. Azok, akik most ott járkáltak körülöttük, egyiptomiak voltak. Elröppen pár ezer év, és egyszer vagy többször újjászületnek, aztán majd egy másik korban netán ezen a sajátságos módon fognak „árulkodni" róluk a maguk idejében élő modern embereknek...?

Ezt a hatást már csak egy módon fokozhatom. Ha felteszem a kérdést: mi van akkor - mi lenne akkor -, ha egyszer csak valamelyik ma élő embertársunk regresszív hipnózisban szintén ugyanerről a korról kezdene mesélni, amit ott és akkor élt át - de ő akkor a rejtélyes elődökhöz tartozott... ?

Mert miért is ne? Ha valóban igaz, hogy az emberi lélek nem hal meg sohasem, hanem sokszor, nagyon sokszor újjászületik sokféle testben és talán nem csak a Földön (ahogyan sokáig

hitték), hanem az egész Univerzumban, bánnilyen térben és időben megeshet ez vele – akkor azt is joggal tételezzük fel, hogy nincsenek kivételek. Akkor bizony az előd-civilizáciő emberegyedeinek lelkei vagy tudatai (nevezzük bárhogyan) is „benne állnak a sorban", rájuk is vonatkozik az örök körforgás. Ily módon már egyszer vagy többször meg kellett volna történnie, hogy előd-lény lelke költözik valakibe. Mivel ma hat és fél milliárdan élünk a Földön, nagyon valószínűen így van ez. Már persze akkor, ha ebben a kérdésben egyáltalán alkalmazható a matematikai valószínűségszámítás bármelyik eleme.

Visszatérve a piramisépítésekre - ma úgy tartják, egy bizonyos Imhotep volt az első „mérnök", az első építőmester, aki felépítette az első piramist. Sokan úgy vélik, ez a Dzsószer-fáraónak tulajdonított építmény volt. Ami azt illeti, sokkal kezdetlegesebb, mint a Nagy Piramis. Lehet, ő volt az első piramis-másoló? Hogy zsenialitása csak abban mutatkozott meg, nem pedig az önálló tervezésben és építésben?

Akadnak manapság kutatók -- igaz, jobbára amatőrök, bár felkészültség tekintetében semmiben sem maradnak el a diplomás tudósok mögött -, akik azt vallják, hogy a bibliai Noé bárkája nem is létezett. Illetve létezett, csak nem úgy, nem akkor, nem ott... Hanem azt állítják, amire már mi is céloztunk: volt ugyan „bárka", ahol emberek és állati párok túlélték a Vízözönt, de az egy piramis volt. Amit később oly sok évszázadon át regéltek Noé bárkájáról, az a valóságnak már csak egy, a sok szájról szájra vándorló történetben elváltozott, elferdült változata. Mivel nagy víz jött, a későbbi emberek - akik nem élték át a Vízözönt és igazából elképzelni sem tudták azt - esőről regéltek. Hogy sokáig, sokáig esett az eső, és úgy öntött el mindent a földön. Ezt a vízbővülést ugyanis még el tudták képzelni, ennek indokát, okát szintúgy. Az igazi okkal nem voltak és nem is lehettek tisztában nemcsak ők, a későbbi leszámiazottak, de még a Vízözönt átélők sem. Hogyan is foghatták volna fel, hogy egy kisbolygó ütközött a Földdel? Hiszen azzal sem voltak tisztában, hogy a Föld egy kozmikus „tárgy", egy objektum, amely a fekete és jéghideg űrben kering időtlen idők óta. Hogy nincs egyedül ebben a keringésben, mert más égitestek is keringenek ott, ezért egy ütközés olykor teljesen valószerű lehet. Olyasmi, amivel egyenesen számolni is kell.

Azt meg semmiképpen sem foghatták volna fel, hogy léteznek olyan lények, akik előre látják az ütközést, annak összes következményét. És azt sem, hogy ezek a lények oly barátságosak az emberekkel, és ezért figyelmeztetik őket. Mi több, annyira segíteni akarnak, hogy gondoskodnak ha nem is mindenki, de sokak túléléséről!

Nem, minderről nem tudhattak azok, akik előbb csak pár száz, később már sok ezer éwel a Vízözön után szájhagyomány útján adták át egymásnak (írás még nem volt) a Csapás hírét. Nagyon is természetes, hogy a történet előbb kisebb, később talán nagy változásokon ment át. Talán így lett a váratlanul jött Vízözönből negyvennapos eső, így lett a mindenható és előrelátó idegenekből Isten (hisz a Biblia első fele voltaképpen „róla szólt") és ami most számunkra a legfontosabb: így lett a stabil, elmozdíthatatlan túlélőhelyből, a piramisból... egy hajó. Egy ormótlan nagy bárka, amit egy ahhoz nem értő emberrel faragtatott meg az Isten sokévi munkával.

Ez a változat mindenesetre közelebb állt az akkori emberek gondolatvilágához, ebben a történetben mindent értettek, és a részletek elfogadható egésszé álltak össze. Ezt így el tudták hinni. A történet voltaképpen teljesítette eredeti célját. Bebizonyította a hallgatóságnak (később pedig az írott könyv olvasóinak, magyarázóinak) egyfelől azt, hogy az isten nagyon haragudhat, bosszúálló is lehet, nem habozik megbüntetni az egész emberiséget - de azt is, hogy ugyanakkor jóságos és az arra méltókat kimenekíti a biztos halálból.

A fenti történet azonban egy helyen alaposan sántít: teljesen meg nem történtté teszi a piramis-ügyet! Nem szól az első piramis építéséről, nem említi, hogy annak bármi köze is lehetett a Vízözönhöz. A Bibliát olvasva olyan érzésünk támad, mintha piramisok nem is léteznének. Mintha nem léteztek volna akkor, ainikor ezek a történetek születtek - márpedig bizony mindegyik ott állt a mostani helyén, már jó ideje...

A kairói múzeumban magam is láttam azt a sztélét - feliratos kőoszlopot -, amelyet a Nagy Piramis mellől hoztak oda. Ennek szövegét így fordították le a hozzáértők:

„Kheopsz fáraó emelte Izisz házát, a Piramis asszonyáét, amely a Szfinx háza mellett áll".Ez viszont egyértelműen arra utal, hogy a fáraó a már létező piramis mellé építtetett valamit,

valószínűleg egy Izisz-szentélyt. Vagyis amikor ez a fáraó trónra került, a világ legnagyobb piramisa már a helyén állott. Amiből értelemszerűen az is következik, hogy azt nem ő építette.

Mint már könyvünk elején említettük, valószínűleg csak kivésette, levakartatta elődei nevét (akik szintén csak bitorolták a piramis valamiféle „tulajdonjogát" és új, a saját nevét és birtokbavételét jelző feliratokkal látta el.

Még ma is akad sok tájékozatlan látogató, sőt kutató is, aki készpénznek veszi az egyik kamra nagyméretű kövére helyezett feliratot, amely a „Khufu" (.Kheopsz) olvasatot adja. Vagyis mintha ez jelentené a döntő bizonyítékot arra, hogy Kheopsz (Khufu) fáraó építette ezt a piramist. Ma már tudható pedig, hogy ezt egy brit amatőr „egyiptológus", bizonyos Howard Vyse festette oda vörös festékkel 1850-ben.

Hogy végül is mi volt a Nagy Piramis, azt manapság igen élénk fantáziával próbálják eltalálni az amatőrök. Nem csoda különben, hogy a szakmabelieknek (az „igazi egyiptológusoknak") égnek áll a haja, amikor az egymást követő és vadabbnál vadabb elméleteket hallják.

Az ő világképük ugyanis nagyon egyszerű és a kezdetektől változatlan. Azt mondják: minden piramis temetkezőhely volt. Sírbolt, amelyet minden fáraó magának építtetett abban az időszakban, amikor ez szokás volt. Egész dinasztiák temetkeztek el így. De később a sírrablók az építők minden óvatossága és ravaszsága ellenére is fellelték a bejáratokat, kifosztották a sírokat, a szarkofágokból nemcsak az ott felhalmozott, a túlvilági élet megkönnyítésére szánt kincseket és egyéb tárgyakat vitték el, de idővel még a fáraók múmiái is eltűntek. Ma csak a mozdíthatatlan, nagyméretű, de üres szarkofágokat láthatjuk a piramisokban. És kész.

Ehhez képest a másik oldal véleménye szerint a piramis már mindig volt és lesz is, Noé bárkájától genetikai kísérletezőhelyen át csillagászati mérőpontig és még vagy száz másféle célt is szolgálhatott egykoron. Az egyiptológusok már belefáradtak a harcba, ritkán szólnak vissza, szabadjára hagyták már ezeket az „őrülteket"... Ám mindez így együtt nem jelenti azt, hogy nekik van igazuk és nem valamelyik „fantasztának"!

A fejezet címében azt ígértük: a piramisokról és a tudományról lesz szó.Ismeretes és már bizonyított a „piramis-effektus". Ez nagyon röviden azt jelenti: megfigyelték,

hogy a piramisok alakja bizonyos jól körülírható hatásokkal bír. Ha pontosan követjük a Nagy Piramis arányait és az oldalak dőlésszögét (51-52 fok), akkor bármilyen nagyságban és szinte bármilyen anyagból építve egy hasonlót, magunk is reprodukálhatjuk ezt a hatást.

Amely azt jelenti, hogy ha például egy ilyen házi készítésű kis piramisba, a belmagasság alsó egyharmadnyi magasságába beépítünk egy vízszintes kis „polcot", akkor az ott tárolt élelmiszerek nem romlanak meg. Ez az energiát nem igénylő sajátos „hűtőszekrény" sok-sok megfigyelés és próba szerint igenis működik. Azon tárgyak, amelyek elhasználódtak, itt ismét használhatóvá lesznek, például a kések megéleződnek, a borotvapengék szintén (ezen az alapon kapott a szerkezet nemzetközi szabadalmat borotvaélezésre). Ha egy kis állat tetemét tesszük bele - mond-ják az értők, a használók - az mumifikálódik (!). Ami kétségtelenül érdekes párhuzam. Már csak azért is, mert mint láthatjuk minden ide vonatkozó rajzon, keresztmetszeten, a Nagy Piramisban a felső királysír helye éppen az egész építmény belmagasságának alsó harmadán helyezkedik el...

Egyes fantaszták a következő elméletet állították fel mindezzel kapcsolatban:Az ügyet nem földi előd-civilizáció kezdeményezte - őket ebből az elméletből teljesen

kizárták, nem létezőnek tekintik -, hanem a kozmoszból érkezett idegenek. Akik nagyon hosszú ideig éltek (az akkori emberekhez képest, természetesen) és amikor valaki közülük mégis meghalt, akkor a testét egy ilyen piramis-alakú szerkezetbe helyezték. Nem tudni, azért-e, hogy csak konzerválják, vagy afféle mesterséges kómában, tetszhalottként megtartják, míg hazaviszik és ott feltámasztják?

A mindezt látó egyiptomiaknak talán arra is volt alkalmuk, hogy lássák, amint az idegenek „összedobnak" egy kőpiramist és a hatás ott is megismétlődik. Talán még annak is szemtanúi lehettek, hogy egy halott egyiptomit az idegenek ott egy ideig „tartósítottak", talán pólyákba bur-kolták, folyadékba merítették stb. - aztán felélesztették!

Amikor egy idő után az idegenek űrhajójukkal elrepültek, elhagyták a Földet, az itt maradt emberek, elsősorban persze akik tehették: az uralkodók - folytatni akarták, amit elkezdtek. Vagyis ők is birtokolni akarták a módszert, amivel az ember bár meghal, feltámasztható és ismét élhet. Úgy hitték, hogy ha egy piramis alakú tárgy belső egyharmad magasságában elhelyezik őt, ha meghal, és pólyákba burkolják, egy tartályban otthagyják, akkor tetszőleges idő múlva is feléleszthető lesz. Az idegen űrhajósok, mielőtt elrepültek, azt mondták:

- Visszajövünk... !És amikor majd visszajönnek, akkor fel is éleszthetik, ismét életre kelthetik azokat, akik a

testüket megfelelően konzerválták, a majdani újjáélesztésre előkészítették és megőrizték.Nos, a „fantaszták" egyik tábora szerint ezért épültek a piramisok, ezért kezdték magukat a

fáraók balzsamoztatni és szarkofágokban eltemetni éppen ott és nem másutt...Természetesen erre nincsenek bizonyítékok. Egyfajta logikus gondolatmenet azonban

tagadhatatlanul van a dologban, de bizonyítéknak ez kevés. Hiszen lehet ez egy utólag felépített spekuláció is - és az egyiptológusok (már ha egyáltalán megszólalnak egy efféle vitában) éppen ezt állítják.

Nemcsak a piramisok építésének célja, de módozatai is sok vita tárgyát képezték az elmúlt másfélszáz évben. Most egy tudományosnak is nevezhető elméletet ismertetünk.

Szinte már közhely, hogy a legtöbb ember - különösen a laikusok, de még a szakemberek egy része is, no meg a sokat emlegetett „fantaszták" - meg vannak győződve arról, hogy a rézkorszak emberei nem tudtak, nem lehettek képesek ilyen hatalmas építményt létrehozni saját erőből. A legtöbb elméletet az idegen segítőkről éppen ez a meggyőződés generálta, ez nem kétséges. Mindenki, aki csak kapcsolatba került a problémával, úgy érezte a huszadik században, hogy valamiképpen át kell hidalni mindezt.

Az egyik csapat tehát a fejlettebb, barátságos, segítő civilizáció vagy csoport felé ment el. Ők beszélnek „atlantisziakról", elődökről vagy földidegen (nem emberi civilizáció, más kozmikus tájról érkezett) űrhajósokról.

Ám van egy olyan csapat is, amelynek tagjai vért izzadnak, hogy megmagyarázzák valahogyan: maguk az ókori egyiptomiak voltak képesek megoldani mindent. Paradox módon és akaratlanul őket támogatják az egyiptológusok is, hiszen alapjaiban ők is éppen ezt állítják. A különbség csak az, hogy a tudósok számára minden egyértelmű úgy, ahogyan van: kőbányákban kivésték, lecsiszolták a kőtömböket, szárazföldön elvonszolták a Nílusig, tutajokon levitték Gizáig, ott partra tették és nedvesített földön, szánokon elvonszolták a piramisokig, ott földrámpákon felvitték a megfelelő szintre és beépítették - ennyi.

Az amatőrök is ezt állítják, de... Apró különbségekkel. Véres verejtékkel próbálják megmagyarázni azt, amiről a tudomány hallgat. Lássunk erre néhány nagyon egyszerű példát.

Vegyünk egy rézből készült vésőt vagy bármilyen szerszámot és egy gránitdarabot, aztán próbáljuk meg vele vésni a követ. Percek alatt rájövünk, hogy ez lehetetlen - az egyetlen eredmény, hogy a rézről lereszelődő apró szemcsék sárgára festik a követ. De azon bizony egy karcolást sem ejthetünk.

Mivel tudjuk, hogy az ókori egyiptomiaknak más eszközök nem álltak rendelkezésükre, kétségbeesetten keresünk valamit, amivel azok mégis véshették a követ! Például - követ kővel? Hiszen a tudományos dolgozatok arról is szólnak, hogy a kőbányákban négyezer-ötszáz évvel ezelőtt a szerencsétlen egyiptomiak - gondolom, jobbára rabszolgák - kővel (is) vésték a követ. Nos, próbáljuk meg ezt! Ismét arra az eredményre jutunk, hogy 1. a gránitnál keményebb kőeszközökre lenne szükségünk, és 2. még ha ilyenre szert is teszWk, a munka hihetetlenül lassú, sok erőt kíván, de akkor sem megy jól.

A tudomány racionális álláspontból megy tovább: a piramisok állnak, tehát azokat az egyiptomiak felépítették! Amiből egyértelműen következik az összes előzmény: akárhogyan is, de kibányászták a nagy kőtömböket, simára csiszolták őket, elvitték a bányától a piramisig, és be is építették azokat! Ez az alap, ami nem kétséges - és csakugyan, máig látjuk, hogy ott állnak a piramisok. Azt még a legnagyobb fantaszták vagy amatőr egyiptológusok sem állították soha, hogy nem lennének ott. Aminthogy azt sem, hogy nem akkor épültek volna, amit a tudomány állít. Legfeljebb azt (sokan), hogy még annál is régebben. Ám akkor hogyan... ?

Kezdjük a rézszerszámnál. A hivatalos állítás szerint azzal és kővel dolgoztak a bányában. Jellemző különben az akadémikusokra, hogy ők maguk sohasem próbálkoztak ezzel (kivéve a szerencsétlen Josimura professzort és csapatát...), akkor tudnák, hogy ez nem működik. De tény, hogy akár rézvésőkkel, akár mással - két és fél millió kőtömböt kivéstek, megfaragtak, lecsiszoltak, odavittek - és ez még csak a Nagy Piramis tartalma, de ugyanazt megtették számos másik piramis esetében is! Vajon hogyan?

Akadt olyan fantaszta, aki azzal próbálkozott, hogy vasat vitt a korszakba. No persze, csak elméletben. Oda lyukadt ki állítólagos kutatásai során, hogy mivel ősidők óta elég sok meteor, különösen vasmeteor esett a földre, és ezeknek akadtak lelőhelyeik az Arábiai-félszigeten és Egyiptom területén is - már az ókorban és régebben - hát a régi emberek azokat gyűjtötték és vassal keverték a rezet, hogy erősebb, keményebb szerszámaik legyenek. Sőt, a vasmeteorokból

kovácsoltak maguknak eleve erős szerszámokat! A dolog csak ott hibádzik, hogy nem véletlenül nevezték a rézkort rézkornak. A piramisépítők korszakából a régészek csak rézszerszámokat leltek mindenütt a megfelelő rétegekben.

Nézzük a szállítást. A kövek egy részét, mint ismeretes, hajón vitték az építési terület közelébe. Kérdés: hogyan tették a hajóra vagy tutajra a több tonnás tömböt? De ezt még megoldhatták valahogyan.

A szárazföldi szállítás már érdekesebb kérdés. Egy magyar magyarázó („fantaszta"?) szerint az egész építési területet elárasztották vízzel, és annak szintjét fokozatosan emelték egyszerű átemelőszerkezetekkel, így a vízszint mindig az éppen építendő piramisszinttel volt egyenlő. Állítólag így a kőszállító tutajok egyenesen a megfelelő szintre vitték rakományukat. Ha belegondolunk, hogy a legfelső szintek már csaknem 150 méterre voltak az alaptól, nehéz elhinnünk, hogy az építők erre is képesek lettek volna.

Egy másik, szintén magyar mérnök szerint gázzal működő szerkezetekkel, mint liftekkel emelték a kőtömböket a kívánt szintekre. De sorolhatjuk még az elméleteket - egyik sem igazán meggyőző, legfeljebb vannak olyan részleteik, apró részeik, amelyek valószínűen hangzanak.

Egy lengyel kutató azt találta ki, hogy a kőtömbök szárazföldi szállítására a legjobb módszert az egyiptomiak a... ganajtúró bogártól lesték el! Azóta szent bogaruk a más néven szkarabeusznak is nevezett állatka, merthogy „ő" adta meg a módszert a kőtömbök játszi könnyed mozgatására...

A lengyel „fantaszta" szerint ez így történhetett: az egyiptomiaknak feltűnt, hogy ez a bogár a trágyából egyre nagyobb darabokat ragaszt össze, saját testméretének és súlyának a sokszorosát képes elvinni úgy, hogy a „rakományt" gömb alakra formálja, majd azt erős lábaival görgeti. Az egyiptomiak ugyan nem találták fel, ezért akkoriban tudomásunk szerint még nem ismerték a kereket (ezért is vonszolták állítólag a kőtömböket afféle szánokon) - de a lengyel szerint feltalálták a gömböt mint szállítóeszközt!

Ha a bogár gömb alakban görgeti a nagyon nehéz súlyt, akkor ezt az emberek is megtehetik - ez lehetett a kiindulópont. Aztán töprengtek egy sort azon, hogyan lehetne a kőtömböket „gömbösíteni" - és rájöttek. Fából ácsoltak afféle keretet, minden oldalról kerek formát. Valahogyúgy nézhetett ki, mint manapság egy új sportág (?) eszközei, a nagyon kemény átlátszó műanyagból készült gömbök, amelybe az ember egy lyukon bemegy, aztán négy végtagját a kapaszkodókba illeszti és gördül, amerre akar.

Nos, valami ilyesmit készítettek fából, egy megközelítőleg gomba-alakot, amelybe oldalról betolták a kőtömböt, aztán már könnyű dolguk volt. Csak arra vigyáztak, ki ne essen, és mint a szkarabeusz, görgették maguk előtt a követ ebben a szerkezetben. Valamilyen értelemben hát mintha a kereket találták volna fel...

Nagyon tetszetősen hangzik ez is, csak nincs rá bizonyíték. Amennyire tudjuk, nem maradt fenn egyetlen bizonyíték sem arra nézve, hogy a piramisépítők ismerték és használták volna ezt a szerkezetet. Semmilyen ábrázoláson nem láthatunk ilyesmit.

De ne feledjük a fantaszták egy másik csoportjának állításait. Ők amellett kardoskodnak, hogy ne higgyünk a fennmaradt piramisépítési rajzoknak, mert azok... hamisak. Hogy mivel a Nagy Piramist (vagy egy kicsit, korábban?) az idegenek építettek, méghozzá antigravitációs módszerrel a levegőben röptetve a nehéz köveket - hát ezt később eltitkolták. Megparancsolták a rajzolóknak, hogy a „hagyományos" építési módokat rajzolják le. Ezért maradtak ránk olyan képek, amelyeken száz és száz ember hoszszú kötélen a földön vonszol egy-egy kőtömböt, no és a rámpák... Tényleg, a rámpák! Már bebizonyosodott róluk, hogy csak egy bizonyos magasságig használhatóak megbízhatóan. Körülbelül a piramis fele magasságáig. Hogy később hogyan vitték fel a köveket, nem tudható.

És még ezernyi egyéb összetevőt sorolhatnánk. Nem lehet véletlen, hogy olyan sokan rávetették magukat ezekre a kérdésekre. A piramisok kétségtelen rejtélyessége mellett az sem lehetett közömbös, hogy a tudomány (szokása szerint) igyekezett a dolgot túlságosan leegyszerűsíteni. Ott is megoldást kiáltott, ahol az nem volt. Akkor is azt állította, minden világos, ahol bőven maradtak még érthetetlen dolgok, titkok, rejtélyek. A mai állapot kialakulásáért tehát - amikor értők és nem értők egyremásra állnak elő az őrültebbnél őrültebb ötletekkel, amelyekben szentül hisznek előbb ők, aztán ezernyi követőjük - a tudomány, az akadémikusok is felelősek.

S. Sugárzás, elektromosság és más... ?

Akadt olyan európai kutató, aki szerint a piramisok kőtömege egy általunk még nem kellően ismert sugárzást erősített - ez pedig nem más, mint a gravitáció. Ahogyan a Holdon is felfedeztek olyan sűrűbb anyagrészeket, ahol úgynevezett „masscom"-ok jöttek létre (az angol mass concentration = tömeg összpontosítás, koncentráció) természetes úton, azt itt valakik mesterségesen létrehozták.

Ha arra célzott az illető, hogy erre valakiknek szükségük volt, tehát szándékosan halmoztak össze több millió követ - akkor nem értjük a művelet célját. Az így létrehozott gravitációs anomália ugyanis maximum arra jó, hogy amikor egy (kellően alacsonyan keringő) mesterséges hold elrepül Egyiptom fölött, akkor a piramisokhoz érve sebessége alig észrevehetően gyorsul. Mivelhogy a nagyobb tömeg így hat rá. De ebből egyéb aligha következik. És kétséges, hogy a piramisok építői rendelkeztek mesterséges kövekkel és a Föld mágneses terét mérték úgy, hogy mesterséges gravitációs anomáliákat hoztak volna létre.

Már olyan is akadt, aki szerint ez egy jelzés, amely a kozmoszból érkező újabb űrhajósoknak szól csábítóan. És azért épültek volna egyre többen, azért emeltetett volna szinte minden fáraó legalább egyet (akadt olyan, aki hármat is építtetett, aztán mégsem oda temettette magát, hanem kint a sivatagban egy rejtekhelyre - nesze neked, „piramis=temetkezési hely"-elmélet!), mert azt akarta, hogy ennek láttán majd visszajönnek a kozmoszból az egyszer már itt járt mindenható „istenek". Ám az efféle törekvésnek nem maradt jele a fennmaradt szövegekben, ábrázolásokban.

Tudunk olyan elmélkedőről is, aki szerint a piramisok azért épültek, hogy megakadályozzák a... kontinensek vándorlását! Egy-egy amatőr képes olyasmit halálos komolysággal állítani - nem csoda hát, hogy az akadémikus tudomány embereinek néha leesik az álluk, de az is érthető, ha szánakozva tekintenek ezekre az önjelölt szakértőkre.

Szóval az egyik elmélet szerint az ősi egyiptomiak ismerték a tektonikus lemezeket, azok mozgását is előre látták, és a piramisokkal „egyensúlyozták ki" a további elmozdulásokat, hála ennek Afrika egyben maradt. Ezt a vadul hangzó gondolatot aztán fokozták azzal, hogy valami ilyesmit figyeltek meg a. . . Mars bolygón is!

A Mars körül keringő amerikai űrszondák szorgos fényképezése eredményeképpen csakugyan felbukkant néhány gyanús tereptárgy (most nem a híres-hírhedt „Arcról" beszélünk). Ezek bizony piramisok a javából! Legalábbis a nagy távolságból készült fényképeken annak látszanak. De ettől még lehetnek természetes képződmények is. Amíg nincs bizonyságunk, addig ne vegyük készpénznek ezeket a képeket.

Mindenesetre akik a földi piramisokat tektonikus ellensúlyoknak tekintik, azok máris „bebizonyították", hogy a Mars bolygón a kontinensek vándorlását is ezek az ottani piramisok szüntették meg...

Akármilyen oldalról közelítünk a piramisokhoz, előbbutóbb előbukkan a kérdés: mikor épültek? Ez ugyanis alapvető volta mellett még sok egyébbel is összefüggésbe hozható.

Például azzal, hogy kik építették, milyen céllal stb.Az építés idejére nézve ahány kutató, annyi elmélet - no persze nem az akadémikusokra

gondolunk. Ők továbbra is azt állítják, hogy az első piramist Dzsószer fáraó építette Szakkarában - ez a jól ismert „lépcsős piramis" - és erre Kr. előtt 2650 és 2611 között került sor. Dzsószer még a régi, óegyiptomi állam idején a III. dinasztia első fáraója volt. A másodikat is ugyanott emelték, és aztánültek a többiek. Azt kizátják az akadémikus történészek, hogy a Nagy Piramis lett volna időben az első.

Mások viszont arra mutatnak rá, hogy a három gizai piramis pontosan ugyanúgy helyezkedik el, mint az úgynevezett Orion-öv csillagai - csak éppen nem azok mai állása, hanem 10450 évvel ezelőtti helyzete szerint! Ami természetesen kimondatlanul is arra utal, hogy a piramisokat éppen azért lokalizálták és építették oda és egymáshoz képest úgy, merthogy akkor emelték őket.

Persze találtak olyan csillagászati adatokat is, amelyek ennek mondhatni az ellenkezőjét bizonyították. Ha a nagy Piramis tájolását vesszük alapul és feltesszük, hogy az akkori csillagok állása szerint tájolták őket a négy világtáj felé, akkor meg Kr. e. 2480 körül épülhetett. Ami még inkább megörvendeztette a hagyományos egyiptológia diplomás művelőit. Nem tudni miért, de nagyon örülnek mindig, ha valaki egy-egy újabb módszerrel „bebizonyítja", hogy a Nagy Piramis valamikor a Kr. előtti 2500 körül épült és a világért sem régebben. Ennek megfelelően „fújnak" mindenkire, aki akár csak pár száz éwel korábbra teszi az építés dátumát - azt pedig, aki több ezer évvel viszi azt hátrébb az időben, eleve szélhámosnak vagy őrültnek tartják.

Érdekes viszont egy olyan elmélet, amely valamiféle sugárzásra apellál - de hiányzó sugárzásra! A régi ábrázolásokon ugyanis felfedeztek olyan képet, ahol egy egyiptomi pap áll és kezéből rövid zsinóron apró tárgy lóg le. Akik foglalkoznak radiesztéziával, vagy a földsugárzások mérésével, keresésével stb., azok jól ismerik ezt a tárgyat. Ma is használják sokan vagy ezt, vagy az immár „hagyományosnak" mondható és magyarul igen szerencsétlenül elnevezett „varázsvesszőt".

Az egyik sugárzás-elmélet (mert több is van) hívei azt állítják: a Nagy Piramis azért épült éppen oda, ahová, mert akkor ott ment át a Föld egyik mágneses vonala. Ám időközben elmozdultak ezek a vonalak, ami természetes folyamat, és a piramis, ami egykor annyira sugárzott, ma már kívül esik ezen a vonalon és semmilyen sugárzást nem bocsát ki magából.

Ugyanakkor vegyük figyelembe: a földgolyó földrajzi és mágneses sarkai nem esnek egybe. Az északi mágneses sark jelenleg körülbelül 1500, a déli pedig 3200 kilométerre esik a földrajzi saroktól!

Azt sugallják - mit sugallják, kereken ki is mondják! - hogy a Nagy Piramist ebből következőenmég akkor építették (akkor ment át rajta a mára elcsúszott földmágneses vonal), amikor a földrajzi és mágneses sarkok egybeestek. Akkor a Piramis nyugati és keleti oldala követné ezt a vonalat - amelytől ma kissé eltér. (Mellesleg ma éppen a Nagy Piramison halad át a keleti hosszúság 31-ik fokát és 09 percét jelölő délkör.)

A mai tudásunk szerint a Föld felülete százmillió éveken át jelentősen változott. A kontinensek vándorlásának elmélete nem légből kapott dolog. Mindenesetre azok, akik a fenti nem biztos, hogy tudományos elmélettel előálltak, azt állítják: a Nagy Piramis az idők során - éppen a Föld és különösen Afrika tektonikus mozgása következtében - elfordult kissé az egykori mágneses vonaltól. Nem kevés, de nem is olyan sok az a 28 méteres különbség, amivel most „torz" helyzetben áll. Állítólag az elmélet hívei elvégezték a szükséges méréseket, és a Piramis most nem sugároz. Vagyis nem megy át rajta a földmágneses vonal. Viszont a fenti adatokból ezen urak szerint ki lehet számítani, mennyi idő telt el a változás óta. Ismeretesek ilyen tudományos (!) mérések is, hát azokat vették alapul.

Skóciában például a geomágneses elmozdulás mértéke 1 centiméter = 35 év volt. Ami azt jelenti, hogy a 28 méteres elmozdulásnak időben... 98000 év felel meg!

Viszont ha a kaliforniai San Andreas-árok körül mért elmozdulásokat vesszük figyelembe, ahol 1 centiméteres eltolódásra csupán 3 évet kellett várni - akkor a Piramis építésének ideje a mától visszaszámított 8400 év lenne. Vagyis Kr. e. 6400 körül!

Persze egyik dátum sem lehet bizonyosság. Már csak azért sem, mert könnyen lehet, hogy az afrikai kontinens más sebességgel mozog, illetve fordul el a térben. Azon felül ez az egész földmágneses beállítás sem bizonyos. Persze ha egy tudományos csapat végre felmérné Afrika, de különösen Egyiptom ezen vidékének tektonikus „sebességét", akkor csakugyan meghatározható lenne a Nagy Piramis építésének valós ideje.

Ám mivel a tudomány ezt az időhatárt már elfogadta, mi több, úgymond megállapította, hát senki sem érzi szükségét egy újabb bonyolult és a témához látszólag nem is kapcsolódó, igen drága műveletsor elvégzésének.

Terrnészetesen számos más célt is szolgáltak - állítólag - a piramisok. Attól fiiggően, hogy ki mit akart bennük látni, belőlük kihozni. Egyesek azt állították, hogy ezek az építmények igazából csillagvizsgálók voltak, ez persze hamar megdőlt. Mások szerint bonyolult csillagászati műveletek végzésére akkor is alkalmasak voltak, ha nem mentek-mehettek fel a tetejükre az eget vizsgálók. Megint mások szerint a szellőzőnyílások néztek bizonyos csillagokra vagy égitestek csoportjára és azokat figyelték. Ismét mások a piramisok oldalai, szögletei szerint kémlelték az eget, keresve a nagy titkot: Miért...? Miért épültek, mit akartak vele mérni, bizonyítani, állitani, jelölni az egyip-tomiak... ?

Aztán voltak olyanok is, akik elektromos sugárzást véltek érzékelni a piramisban. Megint mások olyan műszerekkel állítottak be, amellyel a neutrinó áthaladását mérték a hatalmas kőtömegen. Ismét mások úgy vélik, hogy a piramisok - no persze elsősorban és különösen a Nagy Piramis - azok valamiféle „adókészülékek" (mások szerint meg éppen hogy „vevők"), amelyekkel az óegyiptomiak igyekeztek vagy szerettek volna kapcsolatot találni a rég eltávozott kozmikus idegenekkel...

Így aztán ezek is valamiféle sugárzást keresnek. De nem találnak. Voltak már olyan expedíciók a piramisokban és környékükön, amelyek tagjai érzékelni véltek valamit - de ezt sohase sikerült bebizonyítaniok.

Akadtak olyanok is, akikről e könyvben nem akartunk szólni - a számmisztikusok, számbolondok, számmegszállottak. Ők azok, akik minden lehetséges információt megtalálni véltek már akár csak a Nagy Piramisban is - ritkábban más hasonló építményekben. Kerestek itt már gamma-sugarakat és természetesen nukleáris, radioaktív sugárzást is. Időről időre felröppentek efféle bejelentések is. Ám tudnunk kell, hogy a piramisok építőanyagául szolgáló gránitban (és más, itt nem használt kőzetekben szintén) van természetes radioaktív sugárzás. Ha pedig a kövek ilyen hatalmas, másutt nem tapasztalt mennyiségben vannak jelen, akkor ez ugyan mérhető, de ártalmatlan mennyiségű, erősségű sugárzást jelezhet a műszerekben. Ám ez még nemveszélyes.

Vannak viszont ha nem is sugárzások, de olyan dolgok, amelyek enyhén szólva is elgondolkoztatóak, és megint csak nem állnak összhangban a hivatásos régészek, történészek, egyiptológusok állításaival.

Az egyik az, hogy bizonyos műszeres mérésekkel kiderítették: a nagyobb helyiségek fölött akadnak üres kamrák, amelyeket statikai okokból hoztak létre - ne érje akkora nyomás a helyiségek mennyezetét (nehogy idővel beomoljanak). Annak ellenére, hogy ott nagyméretű szik-latömbökkel hidalták át a távolságot. Valami okból azonban az építők ezeket a vak üregeket is homokkal töltötték meg.

Nos, miután a kutatók műszerekkel kiderítették, hogy hol vannak ilyen vaküregek, azokba befúrva onnan homokot nyertek. Természetes, hogy ezt a homokot is megvizsgálták - bár eleinte nyilván úgy hitték, ez ugyanaz a homok, mint amit a piramisok körül fölös mennyiségben láthatunk, tapinthatunk. Ám ekkor jött a meglepetés!

Egyes kutatók váltig állították (mások ezt vitatták), hogy az üregből származó homok a jégkorszak előttről származik! Erre mutatott több jellemzője, például a magas nehézfémtartahna.

De miért használtak volna az egyiptomiak ilyen homokot? Semmi értelme nem látszott, hogy azokba a soha nem használatos, csak statikai célokból épített és betöltött üregekbe valamilyen különleges, nehezen megszerezhető, ki tudja hol őrzött homokot tegyenek... ! És mi értelme lett volna ennek, ha odakünn millió tonnaszám áll a homok, hisz ott van a Szahara...?

A másik tábor, a „fantaszták" persze hangosan kiáltják: a homok bizony a sivatagból származik, és teljesen közönséges... volt tizenvalahány ezer évvel korábban! Ez egy nagyszerű véletlen, érvelnek. A régi egyiptomiak véletlenül megőrizték nekünk azt a homokot, ami a Nagy Piramis építésének idején itt szerte hevert. Tehát nem más térből származott az a homok - hanem más időből!

Az ő számukra teljesen egyértelmű volt, hogy ha az addig rejtett homok összetételében nem egyezik a maival, akkor az egy másik kor terméke. Néhány tudós szakvéleménye a belső homokról ezt látszott alátámasztani.

Ezenközben senki sem figyelt fel a homok-ügyben harmadik, köztes véleményt hangoztató megfontoltak csoportjára. Ők itt nem látnak semmi titkot - azt mondják,

mindkét állítás igaz! Hogy hogyan lehetséges ez? Egyszerűen: a jégkorszak előtti homok akkor még majdnem ugyanolyan összetételű volt a jégkorszak után pár ezer évvel is! Merthogy az nem változik olyan sebesen. Vagyis a piramisok építői a piramisok melletti homokból tömedékeztek, amely akkor - alig pár ezer évvel a jégkorszak után - sokkal jobban hasonlított régebbi jellemzőire, mint manapság, közel ötezer évvel később. Ez a homok az időben akkor valahol „félúton" lehetett az eredeti jégkorszaki és a mai állapota között.

Így tehát ez sem lett mindent eldöntő bizonyíték.Akadtak, akik szerint a piramisok általában - vagy mások véleményét leszűkítve: csak a Nagy

Piramis - nem egyéb, mint egy generátor. Amely ismeretlen eredetű sugárzást küld ki az űrbe, amit mi itt semmilyen módon nem érzékelhetünk, műszerekkel sem.

Ostobaság arra alapozni bármit is, hogy a Piramis hol áll most. Sajnos sokan ebből vonnak le észveszejtő következtetéseket. Állítják, hogy a rajta keresztülhaladó délkör pontosan két részre osztja a Nílus-deltát, és ugyanúgy két részre osztja a földgömb összes kontinensének területét. Ami persze nem igaz. Kezdjük azzal, hogy amikor a Nagy Piramis épült (és tételezzük fel, hogy az egyiptomiak emelték minden külső vagy bármilyen idegen segítség nélkül), az egyiptomiak bizony azt sem tudhatták, hogy a földnek hány kontinense van, nemhogy azok elhelyezkedését, alakját, területét stb. ismerték volna.

A délkörökről sem tudhattak semmit, már csak azért sem, mert arról sem volt fogalmuk, hogy a Föld gömb alakú. Ők laposnak hitték, mint arra számtalan bizonyítékunk van. Ráadásul ennek

sincs jelentősége az ügy szempontjából - ugyanis a délkörök használatában vagy négyezer-ötszáz évvel később állapodtak meg az emberiség képviselői, és akkor is csak elhatározás kérdése volt, hol „húzzák meg" az elsőt, a nulladik délkört, és ahhoz képest kapott helyet a többi - a térképeken. Hisz azok a valóságban természetesen nem léteznek. Így az, hogy melyik délkör hová került, előre kiszámíthatatlan véletlen volt... Ennyit azokról, akik ilyesmire alapoznak egy „komoly tudományos elméletet"...

Azok, akik a Piramisból vélték kiolvasni nemcsak a múltat vagy a Bibliát, de az emberiség jövendő történetét is, alaposan melléfogtak és nem is csak egyszer. Hiszen megjövendölték (mint pl. a tudós dr. Adam Rutheford), hogy 1978 és 1998 között megváltozik a Föld mágneses tengelyének szöge, és ez hatalmas katasztrófákkal jár majd. Nem vettük észre, hogy ilyesmi történt volna. Feltehetően hasonló sorsra jut egy másik, piramis-számoló jövendőmondó. Ő azt állította, hogy 2025-re teljesen más világrend fogja uralni a Földet (sokkal jobb, szinte ideális az eddigiekhez viszonyítva).

Említettük már az ún. alaksugárzás híveit - vagyis akik abban hisznek, hogy a szabványos piramismodellben bizonyos (gyógy)hatások működnek. De itt is akadnak kétségek. Kiszámították ugyanis, hogy nem működhetne úgy a piramismodell, hisz az teljesen üres belül. Míg viszont a Nagy Piramisban a kőtömeg és az üres helyiségek köbméter-aránya igen „rossz" - a kőtömeg 1725-ször több, mint az üres térség. Vagyis másképpen fogalmazva a belső tér az egész piramishoz viszonyítva mindössze 0,005797-ed részt tesz ki. Arról nem is szólva, hogy - mint azt olykor, bizonyos napállásnál szabad szemmel is lehet látni - bizony a Nagy Piramis sem tökéletes építmény, a falai oldalt beesnek, de nem szabályosan, nem középen. Persze az is lehet - el kell ismerni -, hogy ilyen gigantikus építmény esetében ez nem változtat semmin. És különben is, ezeket az oldalfalakat valaha sima mészkőréteg fedte, ami mára csak nyomokban maradt meg a csúcsok körül.

Sok elmélet létezik, az itt felsoroltakon kívül is akadnak még szép számmal. Viszont vannak kérdéseink is. Méghozzá igazából néhány tudományosan megalapozott kérdést kellene feltenni. Csak az a kár, hogy akiknek címezzük őket, azok nagyon ritkán vagy inkább soha nem válaszolnak rá. Pedig ezek a dolgok kellene hogy érdekeljék - mit érdekeljék, egyenesen izgassák! - az akadémikusokat is.

Például:Miért nem kutatta még valaki a Nagy Piramist (vagy bánnelyík, erre alkalmas másikat)

energetikai szempontból? Vagyis mi történik a Piramisban, ha az egyik oldalát süti a nap? Méghozzá erősen perzseli, és ott a hőmérséklet a felforrósodott köveken elérheti akár a 100 Celsius fokot is - míg a másik, árnyékban lévő oldalán nyilván ennél jóval alacsonyabb a hőmérséklet? Miféle erővonalak futhatnak ebben a hatalmas építményben, és azok miképpen hatnak? Mi csillapul le éjszaka, és miféle erők generálódnak nappal?

Arra is számítani lehetne és kellene, hogy egy-egy huszonnégy órás ciklusban a Piramis építőanyagát jelentő kövekben piezoelektromos változásoknak kellene lejátszódnia. Amelyek nem is túl bonyolult eszköztárral mérhetőek. Már persze csak akkor, ha az illetékesek meg is akarják azt mérni...

Jó lenne tudni, hogy a Piramisokról miért nincs egy árva szó sem a Bibliában. Hiszen bármikor is épültek, már készen kellett lenniök (és nem egy-két esztendeje...), amikor annak szövege keletkezett. Arról nem is szólva, hogy az Ótestamentum egy része éppen Egyiptomban, sőt kifejezetten a fáraó udvarában játszódik. (Állítólag, teszem hozzá. Ugyanis éppen izraeli kutatók megállapították, hogy igazából a zsidók sohasem éltek Egyiptomban, hisz nincs róluk semmilyen, egy fél mondatnyi említés sem. E kutatások eredményét csak a napisajtó közölte Izraelben, vallási okokból azonban mindenütt hallgatnak róla. Hiszen ez a tény óriási csapást mér arra a hitre, miszerint a Biblia isten szava, műve és így minden szava maga a tökéletes igazság... ).

Ki kéne deríteni, hogy a három gizai nagy piramis valóban az Orion-csillagképet utánozza-e (akár azok mostani, akár korábbi állása szerint). Persze egy szempontból ez teljesen fölösleges fáradság lenne, ugyanis száz százalékig bizonyos, hogy még ha teljes az egyezés, az akadémikusok akkor sem fogadják ezt el ténynek, majd azt mondják rá: „Véletlen".

Aztán érdekelne bennünket az is, hogy ha oly sok száz akkoriban emelt épület, szentély stb. belső falain láthatóak a festmények és egyéb ábrázolások, akkor a piramisok belső falain miért nem látunk ilyeneket?

Jó lenne tudni, hogy az egész ókori Egyiptom területén miért nem látni egyetlen teve-

ábrázolást sem. Úgy hisszük vagy inkább sejtjük, hogy ezt az állatot már akkor is ismerni kellett (volna) azon a vidéken, hisz ott őshonos.

Csakugyan érdekelne minket az is, hogyan lehetséges, hogy sehol a piramisok belsejében, a folyosókon és helyiségekben sehol nincs nyoma annak, milyen világítóeszközöket használtak az ott dolgozók, oda betérők.

Az efféle kérdéseket persze tovább sorolhatnánk. Nagyon érdekes hipotézisek születtek a piramisok céljával, működésével, korával stb. kapcsolatosan. Nincs annyi helyünk, hogy azt mind felsoroljuk (megtöltenének egy másik, ugyanilyen terjedelmű könyvet). Ugyanakkor örömmel vesszük észre, hogy az embereket ezek a nagy építmények hihetetlen módon izgatták és ma is izgatják. Gyakorlatilag nem múlik el hét, hogy valahol a világban valakinek ne jutna eszébe egy újabb elmélet a Nagy Piramissal kapcsolatban. Aztán nekiáll, kidolgozza, indokolja, érveket keres mellette (kevesen veszik a fáradságot, hogy az ellenérveket is kitalálják és előre megválaszolják...), aztán igyekeznek azt meghirdetni. Hogy eljusson minél több emberhez.

A baj csak az, hogy ezek az elméletgyártók általában nem figyelnek egymásra. Ha el is olvassák néhány más „fantaszta", vagy igazi tudós műveit - csak azért teszik, hogy azokból kiragadjanak néhány nekik tetsző, számukra roppant alkalmas érvet vagy adatot. Ami persze beleillik elméletükbe, azt még látszólag meg is támasztja. Aztán hajrá! Lehet hirdetni, leközölni sajtóban, könyvet írni belőle, dokumentumfilmet csinálni róla...

És nem veszik észre, hogy lassan már annyian vannak, hogy el sem férnének a Piramisban. Ugyanakkor az alapvető kérdéseinkre még mindig nincs válasz:

- Kik?- Mikor? - Miért?- Hogyan építették a piramisokat?

6. Kozmikus kapcsolatok?

Az ókorban szinte természetes volt, hogy minden rejtélyt vagy annak tűnő dolgot az égiekhez kapcsoltak. Mindent, aminek eredetét vagy származását nem ismerték, azt azzal a másik, megfoghatatlan világgal kapcsoltak össze.

Már említettük, milyen okokból állították a királyok (még az európai késő középkorban is olykor), hogy őseik egyenesen isteni származásúak voltak. Ez segített fenntartani a tekintélyt és megőrizni a hatalmat mindenki mással szemben - hiszen azok a mások általában nem származ-hattak az isten(ek)től, tehát pórok, mit sem érő kisemberek voltak.

Ez hasonlóképpen „működött" bizonyos tárgyak esetében is. Ami At a Földön keletkezett, de nem azok építették, akik mellette-vele élni kényszerültek, akik birtoklásukba csak belecsöppentek - hajlamosak voltak a nagyméretű, szokatlan, ismeretlen rendeltetésű építményeket is az istenek művének hinni.

Talán nem véletlen, hogy az ókori történészek műveiben és a legendákban makacsul vissza-visszatérő motívum az állítás: a piramisokat nem az egyiptomiak építették, ők azokat már készen találták. Ez nyilván nem igaz mindegyikre, de legalább egyre igaz lehet - lásd könyvünk első fejezetét.

Egyáltalán nem csodálhatjuk, hogy így gondolkoztak a későbbi évezredekben. Hiszen aki csak egyszer is látta valamelyik ilyen hatalmas építményt, annak első gondolata az volt: „Ezt nem emberi kéz emelte!" Nem csoda, hogy számos „fantaszta" a mai napig sem képes ezt elhinni. Való igaz, amikor az ember ott áll Gizában és tekintete

egyszerre három óriási piramist foghat be, vagy amikor egészen közel megy a Nagy Piramishoz és felnéz rá, míg megfájdul a nyaka - pontosan ilyen gondolatai támadnak. Ez nem a mi hibánk, az építmény gigantikus volta gyakorol ilyen hatást a megfigyelőre.

Így hát nem csodálható, ha nemcsak az építmény származását írták az ősök az égiek számlájára, de a célját is!

Itt kétfelé ágazik a történet. Az egyikben ugyanis az „égiek" feltehetően idegen űrhajósok vagy a Földön élő nagy tudású emberek, az „előd-civilizáció" tagjai, vagy az „atlantisziak" lehettek. A másik történetben meg a klaszszikus, a mitológiai isteneknek tulajdonított cselekvések középpontjában állnának az építmények, vagy legalábbis a Nagy Piramis.

Tudunk olyan elméletről, amely szerint a sumérok valóban magas szintű, előzmények nélküli

civilizációja is az első emberiség romjain jött létre. Nyilvánvalóan ők is találtak valamilyen magyarázatot arra, hogy területükön furcsa romokkal találkoztak, és azok céljait sem értették. Ott is csak egy nagyon szűk réteg vagy csoport - az ő „papjaik" őrizték a tudást. Ez olyan magas volt a környező népek és saját egyszerűbb lakosaik elmebeli szintjéhez viszonyítva, hogy az egészet soha nem is merték demonstrálni a népnek. Titokban tartották, hiszen már az idők hajnalától kezdve jól tudták: a tudás hatalom. A szó legszorosabb értelmében is. Aki többet tud másoknál, az uralhatja őket akár közvetlenül, akár valamilyen csavaros, ravasz módon is. Például egy jól felépített hitvilággal, egy vallás előírásaival, szabályaival, tiltásaival, a hozzá tartozó egyházi szervezettel és annak a világi hatalomhoz történő szoros kapcsolódásával.

Ilyesmi történt ott is. Egy, az utóbbi évtizedekben igen népszerű, e tárgyban sokat kutató tudós „fantaszta" pedig annak a véleményének adott hangot, hogy a gizai három piramis egyszerű... jelzőberendezés volt. A térképre tekintve szerLŐnk elképzelt egy hatalmas leszállópályát, amelynek északkeleti végpontja az Ararát hegye volt, és a ki nem épített, csak a kozmikus jánnűvek számára mint afféle megközelítési zónaként szereplő nagy csík húzódott több ezer kilométeren át. Ennek délnyugaton nem volt végpontja, hiszen a mai Szahara végtelen sivataga húzódott csak arra. Ezért és csak ezért, az űrből érkezőknek jelzett terület mintegy lezárása, a leszállási manőverek területének kezdőpontjára építettek néhány piramist ezek az idegenek - vélte a szerző.

Kapásból ellene vethetjük, hogy ha olyan fejlettek voltak - hiszen már járművekkel közlekedtek a kozmoszban! -, miért lett volna szükségük ilyen optikai jelzésekre? Ez egyszerűen illogikus és érthetetlen. Akik számos idegen világban közlekednek, és mondjuk első ízben érkeznek egy idegen bolygóra, ott senki sem épít nekik jelzőtornyokat, „mesterséges hegyeket" és egyéb optikai jelzéseket, hogy megkönnyítse vagy eleve lehetővé tegye a leszállásukat. Ha már olyan fejlett a technikájuk, hogy ide-oda röpködnek az űrben és sorra fedeznek fel más bolygókat és civilizációkat, akkor nyilván ismerték a kapcsolattartás valamilyen más, mondjuk elektromágneses (rádió) módját.

Ráadásul ha ők már egyszerűen itt voltak, akkor az előző alkalommal leszállt társaik irányíthatták őket a leszállóhelyre. Ha meg elmentek és a valamikori jövőben ismét megérkezőknek kellett jelzést adniok - talán egyszerűbb lett volna nekik egy térképet adni át, abból is remekül tájékozódhattak volna - ha már oly nagy mértékben a vizuális jelekre voltak utalva...

A sumér mitológiában, a feltalált és lefordított ősi szövegek között szép számmal találunk olyant, amely az idegnek - vagy atlantisziak? - egymás közti ellentéteiről, sőt itt-ott valóságos „háborújáról" szól. Amit nehéz elhinnünk, ha csak nem tételezzük fel, hogy az idegenek több, egymással vetélkedő csoporthoz tartoztak, talán nem is ugyanabból a világból érkeztek és a Földön éppen a... Földért küzdöttek volna egymással? Ezért a sokat ígérően szép ,gyarmatért", nyersanyaglelőhelyért, élővilágért, vagy bármiért, ami nekik fontos lehetett?

Ne feledjük, számos sok ezer éves indiai ősi époszban is egy ilyen háború leírását találjuk. Ezek közös jellemzője, hogy a Földön akkor (vagy részben még most is) ismeretlen határú és erejű, rettenetes fegyverek bevetéséről tudósítanak ezek a források: olyan harci eszközöket és hatásukat ímak le, amelyek lélegzetelállítóan hasonlítanak a mi mostani eszközeinkhez, beleértve a vadászgépeket, a termonukleáris bombákat is.

A sumér forrásokban olvasható valami olyasmi is, mintha az idegenek felosztották volna maguk között a Földet (annak akkor még igencsak primitív lakóival együtt), és amikor egyes csoportok hadat viseltek egymás ellen, annak nyilván az adott területek földi lakossága is megitta a levét. Mindenesetre az egyik sumér szövegben azt olvashatjuk, hogy az ázsiai, konkrétan feltehetően a mai Mezopotámia területén élő idegenek vezére legyőzte az „afrikaiakat", vagyis az ottani idegeneket és behatolt főhadiszállásukra, a... Nagy Piramisba! És ott mit talált? Minden jel szerint egy csöppet sem csodálkozott, nagyon is jól tudta, mit fog ott látni, és azzal is tisztában volt, mit kell tennie. A szöveg szerint ugyanis a behatoló győztesek kiszedték a piramis belsejéből a „pulzáló kristályokat", valamint a hasonlóan rejtélyes „hangjelzö berendezéseket".

Ha követjük az előbb említett szerző gondolatmenetét, akkor itt arról lehet szó, hogy a Nagy Piramis valamilyen központi berendezés lehetett. Talán irányító berendezés, de nem okvetlenül kell itt űrhajózásra gondolni. Lehet, valamiféle különleges energiát sugárzott ki a térbe, amelylyel az idegenek meghajtották járműveiket, gépeiket. Nem zárhatjuk ki azt sem, hogy az általunk most már oly lelkesen és kétségbeesetten keresett „nullponti energiának" volt valamilyen központi

adója, forrása, amelyből szabadon meríthettek mindazok, akik ismerték ennek módját, kódját, és voltak hozzá megfelelő eszközeik. A „hangjelző" vagy „hangkeltő" berendezések lehettek éppenséggel egy hírközlő, vagy ahogyan ma mondanánk, rádiós központ is.

A „baj" itt csak az, hogy mindez legalább hatezer évvel azelőtt történt, hogy az akadémikus egyiptológusok szerint a piramisokat felépítették!

Mellesleg nemcsak a sumér szövegek ilyen árulkodóak. Bizony az ókori Egyiptom fennmaradt szövegei sem támasztják alá az egyiptológusok „szakvéleményét", bizony nem. Túl azon, hogy az összes egyiptomi piramisban megtalálták a „tulajdonos" fáraót jelző feliratokat és belül a rengeteg hieroglifát és ábrázolatot - ilyeneknek nyomuk sincs a Nagy Piramisban, de két gizai társában sem. Ez a három piramis teljességgel különbözik az összes többi egyiptomi ilyen építménytől. Már ezen is el kéne gondolkodniok az illetékeseknek.

De ismétlem: sok örömet az egyiptológusoknak nem nyújthatnak az óegyiptomi szövegek sem. Például a már említett, kőoszlopra vésett szöveg, ami nem más tulajdonképpen, mint Kheopsz fáraó javainak, eredményeinek sajátos leltára. Abból is az derül ki, hogy nem ez a fáraó építette a piramist, mi több, a Szfinx már létezett akkor, amikor ő egy szentélyt emelt mellette. Holott a hivatalos tudomány szerint a Szfinxet Khefren fáraó építette, később... A Szfinxről még majd ejtünk pár szót.

Az is gyanús, hogy az ókori szöveg szerint Kheopsz fáraó olyan nagy hevülettel énekeltette meg azt a dicső tényt, hogy épített egy kis szentélyt - de miért nem emlékezett meg arról a sokkal nagyobb tettről, hogy felépítette a valaha létezett legnagyobb piramist? Nagyon egyszerű a magyarázat: mert nem ő építette. Nem is akkor épült, hanem már régen készen volt.

Akadtak persze olyanok is, akik valamiféle csillagvizsgálónak képzelték el a piramisokat. Való igaz, hogy ilyeneket építettek Mezopotámiában (lapostetővel) és KözépAmerikában is. Az sem titok, hogy e kényelmes megfigyelőpontokról különféle népek „papjai", tudósai figyelték ez eget és gyűjtötték az ismereteket, a tudást.

De a Nagy Piramis és társai aligha szolgáltak ilyen célokat. Ám enéllcül is lehettek csillagászati kutatóhelyek - vagy éppenséggel jelzőhelyek.

Itt találkozik a számok birodalma a piramisokkal és azokkal, akik különleges jelentőséget tulajdonítanak a Nagy Piramis méreteinek, helyzetének, az állítólag beléjük foglalt számoknak. Mivel könyvünk elején megfogadtuk, hogy kerüljük ezt a „szám-misztikát", hát most is csak csínján bánunk velük.

Az igazságot a számokban kell keresni - állítják ezek az elmélet-szerzők -, mivelhogy csak ők változatlanok. A számokra nem hat semmiféle szubjektív dolog, érzelem és indulat. Azonkívül a számok léteznek a Világmindenségben is, nem csak a Földön. Sem az istenek, sem az emberek nem képesek befolyásolni őket. Univerzálisan kiterjedt eszközről van tehát szó, ez szolgáljon igazi útmutatásként!

Csak az a baj - keseregnek ezek az urak -, hogy nem mindenki képes egyformán világosan olvasni a számokat. Így aztán nem is értékelik őket megfelelően.

A kérdésre tehát, hogy mi értelme volt piramisokat, vagy konkrétan a Nagy Piramist felépíteni, ezek az emberek azt felelik: azért, hogy belerejtsék a világegyetemben vagy csak a Földön érvényes összes számot, mennyiséget, méretet és mértéket. Ha úgy vesszük, persze ez is kozmikus kapcsolat - merthogy szinte bizonyosan nem ismerhették az összes számot a korai ókor emberei, ahhoz túl kevéssé voltak műveltek. A fontos információknak tehát valahonnan kívülről kellett érkezniök.

Ezt állitják az elmélet hívei. Már említettük, hogy egy kellően nagy építményben biztosan megtalálhatunk mindenféle számot, mennyiséget és mértéket, ha elég kitartóan keresünk és számolunk. Nem tartjuk hát nagy titkok leleplezésének, sem óriási felfedezésnek, ha valakik azt állítják: a Nagy Piramis magában foglalja az Eulerszámot, a híres „pí" értéket, az aranymetszés szabályának matematikai formuláját és száz hasonlóan fontos számot. Ezek felfedezéséhez több ezer évre volt szüksége a földi tudománynak.

Hasonlóan bonyolult számításokkal bizonygatta két kutató pár éwel ezelőtt, hogy csupán a matematikai elemzések révén kiderült: az egyiptomiak már 13 ezer éwel ezelőtt ismerték az űrhajózás alapszabályait, és ki tudták számítani például, hogy a Földtől milyen távolságban kell lennie az ún. geostacionárius pályának - ahol egy űrhajó úgy „parkolhat", hogy forgási ideje megegyezik a Föld forgásával, vagyis az űrhajó mindig ugyanazon földi pont fölött helyezkedik el (35810 km). Mielőtt erre is legyintenénk, ne feledjük: az erről szóló könyv kiadási költségeit a

NASA, az amerikai űrkutatási hivatal állta...Enyhén szólva is gyanús végső soron, hogy a megszállottak az utóbbi másfélszáz évben az

összes létező számot és azok variációit is belezsúfolták a Nagy Piramisba. Az univerzum állandóitól kezdve a legújabb felfedezésekig mindennek, ami matematika vagy annak halvány mása, meg kell jelennie az ő érdeklődési körükben. Így azt is állítják, hogy a fraktál- vagy a káosz-elmélet is kiolvasható az „irdatlan kőhalomra" jellemző mennyiségekből, számokból. Ezzel persze nem is titkoltan azt sugallják, hogy 1. a Nagy Piramis nem közönséges építmény, hanem különleges, egyedülálló és megismételhetetlen tudományos csoda, egy gigantikus ismerethahnaz, 2. ez csak a matematika ismeretében és annak eszközeivel fejthető meg, 3. aligha készíthette azt egy primitív bronz- és rézkorszaki embertömeg, amelynek fogalma sem lehetett a magasabb összefiiggésekről, tehát 4. vagy a piramiskészítők, vagy azok irányítói rendelkeztek ilyen magas tudással.

Tulajdonképpen még hálásak is lehetnénk nekik, hiszen végkövetkeztetéshez ugyanoda jutottak, ahová mi: hogy a piramisok és különösen a Nagy Piramis nem illik bele a maga korába. Hogy olyan technikai és egyéb megoldásokat tartalmaz, amelyek eltervezésére, majd végre-hajtására aligha voltak képesek azok az emberek, akik akkor ott éltek. Nem lehettek ilyen szándékaik és még kevésbé voltak ehhez való eszközeik - hogy a szükséges tudásról ne is beszéljünk.

Ám lássuk a többi változatot. Mit láttak még a piramisban?A legérdekesebb teória bizonyosan az, amely szerint a Nagy Piramis nem más, mint egy...

palackposta.A dolgot nem is nagyon átvitt értelemben használják az elmélet hívei. Sőt, az többféle módon

is értelmezhető. Az egyik például így:Jártak itt idegenek, ahogyan arról beszámolnak a régi források („legendák, mondák,

hiedelmek") és amikor . távozniok kellett, szerettek volna valamit itthagyni nekünk. Emlékeztetőül, figyelmeztetésképpen vagy más célból. Lehet, csak egy sima kis hiúsági kérdés volt ez?

Lehet, szokás abban a kozmikus világban, ahonnan ők jöttek? Lehetséges, vagy legalábbis nem zárható ki, hogy létezik már régóta egy igen fejlett faj valahol az űrben - viszonylag közel hozzánk, ahol a viszonyítást kozmikus távolságokban kell értehnezni -, amely rendszeresen járja az űrt és vándorlásai közben egyszer eljutott ide a Földre is. Nem zárható ki, hogy nem is csak egyetlen űrhajó legénységének erejéig, hanem lehetett korszak, amikor sokszor és sokan eljöttek. Talán már akkor is jártak itt, amikor az ember mint olyan még nem élt ezen a bolygón (ez esetbenők lennének a volt tulajdonosai és elvesztői azoknak a furcsa tárgyaknak, amelyeket több millió vagy több száz millió éves földtani rétegekben találtak, lásd az első fejezetet), és itt voltak később is. Járhattak itt 15-20 ezer évvel ezelőtt is, és még azt is el tudjuk képzelni, hogy valamilyen pozitív módon beavatkoztak az emberiség fejlődésébe. Mielőtt eltávoztak volna, szerettek volna valamilyen jelet itthagyni. Hogy ne feledjük el őket, hogy tudjuk: nem vagyunk egyedül a kozmoszban. Hogy emlékeztessenek itteni tartózkodásukra.

Mert azt sejthették vagy tudták is, méghozzá saját történeti tapasztalatból, hogy elég szinte néhány vagy néhány tíz nemzedék, és a régmúltról szóló hírek előbb „legendákká" silányulnak, aztán azok is halványodni kezdenek. Mint egy parancs, amit egy őrt álló láncon keresztül bele-kiáltanak az éjszakába. Az őrök nem egyforma távolságra állnak egymástól és a terep sem azonos. Amikor elindul a parancs - kiáltják bele az éjszakába, nem is tudják pontosan, hol, merre áll a következő láncszem -, még érthető a szöveg, világos az utasítás. Ám az őrlánc hol sík terepen áll, hol erdőben, hol hegyen, hol völgyben. A parancs hát lassan torzul. Elég, ha az egyik őr egy szótagot nem hall a végén vagy az elején, már anélkül adja tovább a szöveget. Később egy másik őr a lombok susogásától nem hall egy szót, próbálja kitalálni, mi hiányozhat - ha egyáltalán ész-revette, hogy ott hiányzik valami. Szavak ferdülnek el, válnak önmaguk ellentétévé...

Nos, a képzeletbeli őrláncot a térben most az időben „álló" utódok lánca helyettesíti. Az üzenet ugyanúgy torzulhat és törvényszerűen torzul is, akár visszájára fordulhat. Az idegenek ezt tudták, hát nem kockáztattak. Egyértelmű, maradandó jelzésre volt szükség. Olyasmi, ami fennáll az idők végezetéig, de legalább tíz-tizenötezer évig. Kalkulációjuk szerint ezek az itteni értelmesnek tűnő lények addigra érik el a szellemi érettség és tudás olyan fokát, amikor majd elkezdik nyomozni a piramis titkát. Amikor már mindenáron magyarázatot keresnek majd annak létére.

Lehet persze, hogy az az idegen civilizáció másutt is piramisokat hagyott maga után. Merthogy az volt a szokása! E lényeknek ez volt a sajátságos kozmikus „névjegyük". Amerre megfordultak, ahol akkori vagy leendő értehnes életre alkalmas lényeket találtak, ott építettek egy piramist. Nagyot, hatalmasat. Senki el ne hordhassa. Nem tornyot, mert azt ledönti egy földrengés, vagy felismerhetetlenné rombolja az évezredek alatt egymást követő sok földrengés. Nem szentélyt, oszlopcsarnokot, mert az is összedől, ráadásul a bennszülöttek széthordják és nyoma sem marad.

Olyan építményre volt szükség, amivel a dühöngő természet sem bír el és amely évezredeken át alig változik. A piramis-alakzat ennek megfelel. Széles alapokon nyugszik, és ha több millió tonnát nyom, ráadásul a megfelelő alakban halmozódnak alkotórészei, akkor egy ilyen Földtípusú bolygón nincs olyan erő, amely hathatna rá. Ezért és így keletkezett a Nagy Piramis, állitják az elmélet hívei. Tehát az nem más, mint egy emlékmű. Nyilván egyben arra is utal, hogy ott, azon a helyen, ahol áll, szálltak le és éltek egy ideig az idegenek, ott volt a bázisuk, támaszpontjuk.

Ez az elmélet arra is választ adna, hogy valóban piramisokat látunk-e a Marson. Mert ha igen, abból több dolog következik. Az egyik az, hogy amikor az idegenek odalátogattak, talán ott is éltek értelmes lények. Egy népszerű elmélet szerint ott is emberek éltek, sőt ennek egyik elágazása arra utal, hogy ott éltek először az emberek, akik el-eljártak a Földre idegenek űrhajói vagy saját technikájuk segítségével, ők okozták az időbe nem beleillő jelenségeket, hagyták itt a tárgyakat, aztán a marsi civilizáció valamilyen, feltehetően klimatikus okból megszűnt létezni. Az is ehhez tartozik még, hogy ha a közeli évszázadokban az emberiség is elkezdi járni az idegen világokat, eljutunk Tejútrendszerünk (galaxisunk) más vidékeire, sokfelé felfedezhetjük majd a valaha ott (is) járt idegenek által emelt piramisokat...

A sugalmazás alváltozata viszont azt meséli, hogy nem a puszta piramist hagyták ránk az idegenek. Hiszen a hajótörött palackja sem üresen hányódik a nagy vízen („az idők tengerén"...), hanem a puszta jelzésen kívül hordoz még valamilyen alapvető infonnációkat is. A hajótörött azt tudatja, hol lelhetnek rá és persze kéri, mentsék meg. A piramis mint sajátos palackposta tehát - állítják ők - belül is hordoz valamiféle információkat.

Egyesek ezt az építményre magára értik, ők kardoskodnak a beléje zsúfolt számok és ilyen természetű információk mellett. Mondván: nem tehettek bele semmi egyebet, hiszen az emberek az idők során minden mozdíthatót elvittek volna belőle.

Van egy harmadik alváltozat is, ennek szerzői szerint eredetileg mégis voltak benne különféle információk, de azokat csakugyan kilopták az emberek. Hogy miféle infók lapulhattak hát egy piramisban? Aligha olyasmik, amik magasan felette álltak az akkori technikának. Az ilyenek évezredeken át ott maradva is használhatatlanná válhattak. Tehát aligha számítógépeket hagytak ott olyan felfedezőknek, akik még az elektromos áramot sem ismerik a behatolás pillanatában. Azonkívül mindig is számolni kellett rablókkal, gyűjtőkkel és más, felelőtlen elemekkel. Azzal is, hogy valamilyen egyházi vagy világi hatalom egyszerűen kisajátítja magának ezeket az épületeket.

Nem zárható ki, hogy a piramis belső helyiségeiben (amelyeket éppen ezért és nem más célból építettek be annak idején) például kövekre vésett ábrák mutatták meg a kozmosz vidékeit, magyarázták el a természeti törvényeket, és talán valamiféle erkölcsi útmutatást is adhattak a leendő fejlett embereknek. Ha így is volt, ez az anyag elveszett, ma már nyoma sincs. Legfeljebb a közmondásos „hűlt helyét" találjuk a Nagy Piramis évezredek óta üres kamráinak, folyosóinak képében.

Még van egy alváltozat: eszerint minden így történt, ahogyan eddig elmondtam, ám az információs anyag... megvan ma is! A későbbi fáraók esze járását megelőzve az idegenek a piramist -Jelzésértékén túlmenően - azért is emelték, hogy ezzel elvonják a kincskeresők, rombolók figyelmét. És az információs tárház nem a piramisban volt-van, hanem vagy alatta, vagy mellette valahol, a föld mélyében elrejtve.

Ezt igazolná a nemrégen állítólag felfedezett föld alatti „város", amely részben vagy egy-egy folyosó által benyúlik a Piramisba. Netán csak onnan, egy titkos lejárón keresztül közelíthető meg? Ha az is igaz, hogy már jártak odalenn tudósok, akik különleges föld-radarral fedezték fel a mélyben lapuló nagy kiterjedésű üregeket és járatokat - ez nem ellenkezik ezzel a feltételezéssel. A „kincsek" - tudományos bizonyítékai annak, hogy nem vagyunk egyedül a kozmoszban és főleg annak, hogy idegen civilizációk képviselői már jártak a Földön! - ma is háborítatlanul lapulnak valahol egy több mint tízezer éves rejtekben...

Megint mások azt vallják: a Nagy Piramis két okból is kell, hogy idegenek valamikori ittlétére utaljon. Az egyik: az építmény méretei, a másik: az ehhez szükségtelen pontosság!

Ez rafinált vélemény, el kell ismemi. A méreteket illetően már elég sokat elmondtunk róla. Nem kétséges, hogy ha valóban nem Kr. e. 2600 körül épült, és mi hisszük, hogy nem, hanem sok ezer évvel korábban, akkor bizony csakugyan érthetetlenek a hatalmas méretei. Ezt egy szer-vezetlen, minden építészeti tudást még meg sem tanult embercsoport nem emelhette.

Még inkább jelzésértékű a „szükségtelen precizitás", ahogyan ezt tudós körökben is szokták hangsúlyozni. Ugyanis ha csupán egy nagy kőhalmot-épületet akartak emelni valamilyen földi céllal, akkor nem kellett volna minden oldalát szinte húszcentis pontossággal egyformára építeni. Ha az idegenek csak egy gúlát akartak volna itt hagyni, hogy mi, kései utódok is tudjuk: itt jártak - nem kellett volna a Piramist olyan pontos adatokkal felhúzniok. Nemcsak a mi szempontunkból nem volt értelme e pontosságnak, de az ő szempontjukból sem! Sokkal egyszerűbb és gyorsabb lett volna hanyag építkezés, amely azonban ugyanúgy elérte volna a kellő hatást.

Ha tehát ez üzenet, akkor a pontosság is az üzenet része lehet - érvelnek.Azt is állítják sokan, hogy a Piramis építői közölték velünk az utat a kincseskamrába, vagyis az

információk tárházába, csak eddig mi azt nem fogtuk fel, nem értettük és nem fejtettük meg.Hogy valóban idegenek járhattak itt, arról árulkodnak még a piramisokban (nem a Nagy

Piramisban és gizai társaiban, hanem az ország egyéb területein, más hasonló építményekben) talált feliratok. Az ún. Piramisszövegeknek több száz darabja maradt fenn, és ezek olykor elárulják nekünk azt, amiben ma a legtöbb ember egyáltalán nem hisz.

Vagyis azt, hogy itt valaha idegenek jártak, akik a kozmoszból érkezhettek és oda is távoztak. Az ittlétük talán többszörös volt. Hiszen nem kell úgy felfognunk a Nagy Piramis születését, mintegy búcsú-aktust. Bizony lehet, hogy utána még egyszer vagy többször megint csak felbukkantak az idegenek. Talán csak azért, hogy megnézzék, mennyire fejlődtek már az emberek a Nílus part-ján és persze más földrészeken is? Vagy csak azért, hogy ellenőrizzék a Nagy Piramis állagát? Vagy a titkos információs tárházat újabb tudásanyaggal töltötték fel?

Mindenképpen kellett legyen valamilyen kapcsolat az idegenek és a fáraók világa között akkor is, ha ezredévek múltak el úgy, hogy az idegenek többé nem jelentkeztek. A fáraók a titkos tanokat birtokló mindenkori papoktól tudhattak annyit, hogy l. az idegenek halhatatlanok voltak, 2. képesek voltak feltámasztani a halottakat is.

Ennyi már elég lehetett nekik ahhoz, hogy valamiképpen ők is elvágyódjanak az idegenek világába, keressék az odavezető utat és mintegy mellesleg - de nem utolsósorban - megszerezzék a halhatatlanságot is.

Az említett piramis-szövegekben olyan utalásokat találunk például, hogy az idegenekhez egy „létrán" lehetett feljutni. Akik különben az égből érkeztek egy „vastányéron" - a kifejezés alighanem megörvendezteti azokat, akik vallják, hogy az idegenek UFO-kon (régebbi keletű kife-jezés szer-int „repülő csészealjakon") közlekedtek és közlekednek. Hogy ez a jármű „fel volt akasztva az égboltra", ami elég találó és plasztikus képet ad egy olyan mesterséges szerkezetről, amelyet a földiek mindig az égboltnak ugyanazon a pontján láthattak. Vagyis amely követte a Föld forgását.

A 261-es számú szövegrészletben arról olvashatunk, hogy a király (fáraó), miután megkapta a beavatást és az idegenek segítségével repülhetett, égtájról égtájra vándorolhatott, és láthatta az égboltot és a földet és annak széleit is.

A 310-es részletben olyan „csónakról" emlékeznek meg, amelyik „repül és magasra emelkedik". Mint tudjuk, az emberek maguk ilyen járművel nem rendelkeztek, tehát ha ilyenről így írtak, akkor annak léteznie is kellett volna. Könnyű helyzetben van (vagy csak érzi magát) a hivatalos egyiptológia és általában a tudomány, amikor minderre csak legyint és azt mondja: „legenda" vagy „mesék". Mi ennél sokkal szigorúbbak vagyunk és azt mondjuk: mese lehet a hétfejű sárkány meg Jancsi és Juliska, bár nyilván e történeteknek is volt valamilyen alapjuk. De amikor sok ezer évvel ezelőtti emberek úgy és olyasmiket beszélnek, aminek helyessége mára bebizonyosodott, illene legalább elgondolkozni ezen! Hiszen aligha lehet „mese"' az, hogy azok az emberek sok-sok ezer évvel előttünk már tudtak a szabályokról, amelyek szerint egy repülő szerkezetnek mozognia kell, vagy amelyek alapján mozoghat, és csak úgy, nem másként változtathatja a helyét.

Mit tartsunk akkor arról a részletről - a fáraó saját szavairól -, amelyet a 332-es részletben olvashatunk imigyen: „Én vagyok a király, ki elkerülte a kígyót (értsd: a halált - a szerző megj.), aki hátat fordítva tűzoszlopon emelkedett a magasba. Két égbolt járul elém".

Az első mondatból több érdekes dolog derül ki: van egy utalás arra, hogy a fáraó már-is úgy

érzi, halhatatlan lett. Ebben hitt, és nincs kizárva, hogy valóban igaza lett, mert az idegenek magukkal vitték őt. Aztán megtudjuk azt is, hogy egy tűzoszlopon emelkedett fel. Nern kétséges,

hogy a szavak egy hajtómű lángjaira utalnak. Ide tartozik a mondatnak az a része is, hogy hátat fordítva repült. Nyilván arra utalt, hogy amikor a szerkezet felemelkedett, az utas-fáraó félig fekvő helyzetben ült a helyén, és így hátat fordított a földnek, alattvalóinak.

Több más szövegrészletben vannak világos utalások arra, hogy a fáraó repült, feltehetően többször is.

Az is gyanús, hogy ezekben a szövegekben léptennyomon emlegetik a vasat - akkor, amikor azt még csak meteorit-formájában ismerték és alig használták! Különösen a piramisok építésének idején számított hihetetlenül ritka fémnek. Úgy tűnik, az egyiptomiak a vas feldolgozásának technikáját is az idegeneknek köszönhetik. Sokszor esik szó repülő vastányérokról, vastrónról, amin az istenek ülnek, és olvashatunk „vascsontokról" is, amelyek szintén a királynak (fáraónak) szolgáltak. Hogy ez mi lehetett, csak halvány fogalmunk van. Például olyan, még ma is jobbára csak kísérleti állapotban lévő mesterséges „izmokról", afféle emberszerű fémvázról, amit magára ölthet valaki és akkor a szerkezet segítségével sok száz vagy ezer kilogrammos terheket emelgethet. De ez persze nem biztos.

Természetesen a csillagászat és a térképészet is élő változat maradt. Említettük, egyesek szerint a gizai piramisegyüttes pontosan az Orion csillagkép helyzetét utánozza - igaz, nem most, hanem tizenvalahány ezer évvel ezelőtti helyzetét... A másik verzió szerint a gizai három nagy piramis és a Szfinx egy olyan égi térkép kis részletét képezik, amilyen égboltot Kr. előtt 10500-ban láthattak az emberek Egyiptom fölött...

Ez esetben tehát a piramis, vagy piramisok együttese egyfelől „nem jelölt semmit", csak lemásolta az ég egy darabját, persze valami célja annak is lehetett akkoriban. Viszont manapság, a mi számunkra azt jelzi többek között, hogy Gizában nem a fáraók építkeztek, sőt, hogy a piramisok a mai tudományos állításoknál nyilván sokkal korábban épültek.

De aligha ez lehetett a célja az építőknek! Hiszen nem azért fektettek be olyan sok energiát és időt az óriások felépítésébe, hogy nekünk majd tizenkét-tizenhárom ezer évvel később kényelmes érvünk legyen a vaskalapos, akadémikus tudósokkal szemben!

Mint észrevették, két szemlélet van, de ezek nem állnak egymással szemben élesen. Az egyik ugyanis csak és kizárólag a Nagy Piramisról beszél, abban keresi a jeleket és állítja: ha valamilyen célt találhatunk egyáltalán, akkor itt, ebben az építményben vagy körülötte vagy alatta... A másik változat az, hogy a gizai piramisegyüttest, a három nagyot, a három kicsit, a Szfinxet és a sírokat együtt kell szemlélni, és azok nem véletlenül állnak úgy, ahogyan állnak. Együtt jelentenek valamit. De mit... ?

Ez utóbbi szemlélet annyiban fenyegeti az elsőt, hogy ha elfogadjuk, akkor azt is el kell fogadni, hogy megközelítően egyazon időben építették mind a három nagy piramist, és ez esetben a Nagy Piramis, a Cheopsz vagy Khufu fáraóhoz társított építmény sem lóghat ki a sorból, az sem más, az sem korábbi a többinél.

Azt, hogy voltaképpen mi is akar lenni a piramis - a Nagy Piramis -, azt ebből a fejezetből nem sikerült megtudnunk. A legérdekesebbek az autentikus források, vagyis a piramis-szövegek. Ezeket a lelkes kutatók nevezték már „Egyiptom Ótestamentumának" is, nem éppen oktalanul. Végső soron egy V. dinasztiabeli és négy VI. dinasztiából számnazó piramis belső falain találták meg őket.

A szövegek Kr. e. körülbelül 2300 és 2100 között készülhettek, és manapság a világ legrégibb vallási szövegeit jelentik. (A szakkönyvekben az fel sem merül, hogy ezekben bármi más is lenne, mintsem csak vallásos gondolatok és események...) A szövegek érezhetően egy sokkal régebbinek az átvett és megörökített fonnái. Vagyis nem Kr. e. 2300-ból szánnaznak, csak akkor festették vagy vésték fel őket a sziklafalakra. Ha pedig ennél régebbi szövegekkel állunk szemben, ez azt jelenti, hogy az eredeti, ami csak szájhagyomány útján terjedt, éppenséggel nagyon régi is lehet. Akár tízezer éves is...

A másik érdekesség: a Biblia és néhány más szent irat szövegével ellentétben ez nem változott és nem is változhatott. Mert ezer éveken át néhány piramis belsejében, örök sötétségben, termekben és falakra festve lapultak ezek a szövegek. Nem fért hozzájuk senki, nem is tudtak a létezésükről, és ha nagy néha arra is járt egy-egy sírrabló vagy kalandor, hát nem az járt a fejében, hogy belekontárkodik a falakat borító hieroglifa- és piktogram-együttesbe. Főleg azért, mert a legtöbben nem is tudtak olvasni, nem értették ezeket a jeleket.

A piramis-szövegekben a király vagy fáraó, tehát az uralkodó, a vezető személyiség a legtöbbször úgy bukkan fel, mint egy csillag. Talán nem kellene arra korlátozódni, hogy elfogadjuk az itt szokásos (akadémikus) magyarázatot. Miszerint a királyokat az égből eredeztették, és haláluk után maguk is csillaggá lettek.

Ezt persze értelmezhetjük úgy is, hogy mindent szó szerint elfogadunk és messze dobjuk a vallási fátylakat. Amelyekbe különben oly szívesen burkolózik ma is a tudományos egyiptológia. Tehát ha azt olvassuk a többször lefordított és alaposan feldolgozott szövegekben, hogy...

„A király egy csillag" (1583-as piramis-szövegrészlet), vagy azt, hogy:„A király lelke akár az élő csillag" (904-es szövegrészlet), akkor higgyük el, hogy a távolban

feltűnő csillag, vagy a szintén tüzes csillagként távozó uralkodó igazából nem áttételesen, szimbólumként emlegeti önnön csillagvoltát és a narrátor sem azért írja le így őt, mert meghalt.

Hanem mert - különösen az „első királyok" - még így érkeztek. Maga Ozirisz vagy Hórusz feltehetően vagy földidegen űrhajósok, vagy az itteni előző civilizáció egyedei voltak, akik ti:czet okádó (rakéta-hajtóműves) járműveken érkeztek Egyiptomba azoknak az őseihez, akik aztán pár ezer évvel később majd a Nílus menti övezetet megművelik és többek között a nagyvárosokat és a piramisokat is felépítik majd.

Ez csak áttételesen csatlakozik fejezetünk témájához. Vagyis hogy mik voltaképpen a piramisok? Nos, ha a piramis-szövegeket így értelmezzük (ahogyan, ismétlem, a tudomány sohasem teszi!), akkor a piramisok megértéséhez mindenképpen tudnunk kell arról, hogy az egyiptomi civilizáció bölcsőjét idegenek ringatták. Ismétlem: vagy távoli kozmikus világokból jött idegenek, vagy földi idegenek, „atlantisziak".

Mindkettőre utalnak bizonyos jelek. A regresszív hipnózisba merített személy azt állította: az idegenek, akiket akkor „lát", akikkel együtt élt valamikor az ősi Egyiptomban, egy időben a piramisok építésével - nem közösködtek az itteniekkel, sisakot és maszkot és valamilyen másféle ruhát hordtak, és ritkán jelentek meg a földi emberek között. Csíramentesített, jól zárható, fertőtlenített sátort kellett felállítani a számukra, és amikor emberekkel érintkeztek, azoknak is igen hosszú ideig kellett átesniük egy fertőtlenítésen, mielőtt az idegenek színe elé kerülhettek.

Ezek a jelek arra utalnak, hogy nem földiek építették az első piramisokat. Már persze akkor, ha elhisszük, amit egy vagy több hipnotizált tanú mesél az egyik előző életéről.

A másik változat valószerűbb: az idegenek is földiek voltak. Hogy akkor hogyan alakult ki az Orion- vagyis Hórus-Ozirisz kultusz és mi köze volt a piramisoknak ehhez a csillagképhez és annak esetleges bolygóihoz - nem tudható.

Viszont nagyon jó magyarázatokat kapunk arra nézve, hogyan volt lehetséges, hogy a közép-amerikai indián művészek fekete és sárga embereket is ábrázolhattak. Hiszen ha nincs közlekedés az amerikai, valamint az afrikai és ázsiai kontinensek között, akkor sok évezreden át fogalmuk sem lehetett volna sötét bőrű négerek vagy mandulaszemű, sárga bőrű ázsiaiak létezéséről, és akkor persze ábrázolni sem tudták volna őket.

A közlekedők nem e világok primitív lakói, hanem a mozgékony „idegenek" voltak. Akik addigra már rég elsajátították a tengeri és minden bizonnyal a légi utazások módjait, könnyedén mozogtak a földrészek között, bármilyen távolság megtételére képesek voltak. És ha már idáig jutottak, ezt nyilván sok ezer éves fejlődés előzte meg. Ha már itt tartottak tizenkét-tizenháromezer évvel előttünk, akkor bizonyosan tervszerűen cselekedtek, nem összevissza röpködtek, nem kaptak hol ide, hol oda. Nem csaphatták be a bennszülötteket, a félig még majdnem ősembereket. Különösen nem azokat a törzseket, csoportokat, „népeket", amelyek akkortájt kezdtek összeszerveződni, már valamilyen kezdetleges társadalmat is kialakítottak. Akik már nemcsak örökké vándoroltak és vadásztak, hanem letelepedtek, állatokat tenyésztettek és földet műveltek - úgy, ahogy, még primitív módszerekkel és eszközökkel, de már a fejlődés jól látható útjára léptek.

Ha egy ilyen körben megjelentek az idegenek, ki kellett ott tartaniok egy ideig. Okítani a népet, vigyázni rájuk. Akár idevalósiak voltak, akár kozmikus idegenek, elég sok időt kellett áldozniok a kapcsolattartásra.

Mindezek alapján természetesen arra kell gondolnunk, hogy ha nem az idegenek - ilyenek vagyolyanok -, hanem esetleg az ó-egyiptomiak akartak nekünk üzenni valamit a piramis által?

Ezt sem zárhatjuk ki, de erre még nem jöttünk rá. Ehhez az kellene, hogy az akkori állattenyésztő, földművelő népek, akik szerény kis kunyhókban éltek, valami okból hirtelen megtáltosodva a saját erejükből építették volna fel a világ egyik csodáját. Egy akkora tömegű

építményt, amihez hasonlót a fejlett emberiség is csak 1900 évvel Kr. után - és sok-sok ezer évvel a piramisépítők kora után - volt képes építeni.

7. A Szfinx titkai

A rejtélyes, emberfejű, de oroszlántestű hatalmas szobor - máig egyike a világ legnagyobb ilyen műtárgyainak - nagy ellentéteket ébresztett. Már az egyszerű néző, az odalátogató turista is csak áll és farkasszemet néz a keletet, a felkelő nap irányát figyelő... valamivel. Nem nagyon tudható, „kicsoda" ő és mit akartak vele ábrázolni. Természetesen van róla szó a régi iratokban, de az, hogy mikor készült, mi céllal, kinek a rendelkezésére - továbbra is nagyobbrészt homályban marad.

Utólag még azon is csodálkoznak egyesek, hogy a hatalmas fekvő szoboralak a tizenharmadik hosszúsági fokon fekszik, pedig mint fentebb már bizonyítottuk, az ősidőkben senki sem tudhatta, hogy pontosan hol fognak húzódni a földrajzi szélességi és hosszúsági körök. Ezért ezt nyugodtan kihagyhatjuk a Szfinx titkai közül. A szoboralak feje búbja 20 métere van az alaptól, a fekvő oroszlántest hossza pedig 73 métert tesz ki. Szélessége 11 méter.

Igaz, hogy a szoboralak megrepedezett, letöredezett, félig romba döntötték már az elemek és az emberek. Mégis, ez a világ legrégibb szobra és bármi, ami az ókorból ránk maradt, nem veheti fel vele a versenyt a rejtélyesség, a fenségesség terén. Sokan állítják, hogy van benne valami hipnotikus!

Akárcsak a piramisok, ez is igen sokat látott. Köröskörül a keletkezése napjától kezdve oly sok ezer év telt el! Ezalatt megváltozott minden. Az egykori szavanna sivataggá lett. Az enyhe időjárásból kegyetlenül forró klíma lett. Körös-körül más lett a kultúra, más a nyelv. Még a csillagok állása az égbolton is alaposan megváltozott.

Ezenközben a Szfinx szobra csak állt ugyanott, rezzenéstelenül és változatlanul. Hol a viharok szórták tele homokkal, hol az emberi ostobaság. Mert az utolsó ezer évben többször is eltemették a homok alá, csak a feje állt ki belőle. Aztán akadt „okos" uralkodó, aki vérvörösre festette, egy másik jó szándékkal restauráltatta volna, ügyetlenül foltozgatva teste évezredes lyukait.

Az ókori egyiptomiak a források szerint az első isten, Atun nevével is illették, jelezvén, hogy annak arcvonásait viseli. De azonosították Hórusszal is. Akik a könyvünk elején ismertetett „előd-civilizáció" és annak minimum 12-15 ezer éves múltja mellett teszik le a garast, azt állítják: 121 ezer évvel ezelőtt keleten az Oroszlán csillagkép uralta az eget. Ezért épült egy oroszlántestű, emberarcú szobor a piramisok mellé. Vagy még azok előtt... ?

Mióta fekszik már ott, mióta figyeli-várja a napfelkeltét?A hivatalos egyiptológia „természetesen" tudja a választ. Sőt, ha úgy vesszük, még aránylag

pontos dátummal is szolgál. A IV. dinasztiához tartozó Khefren (Chafré) fáraó idején, körülbelül Kr. e. 1575-1465 között készülhetett, és még azt is tudni vélik, hogy az őt emeltető király arcvonásait viseli... Ezt az arcot persze ma már nem úgy látjuk, amilyen volt. Hiszen megviselte az idő, de megviselték azok a muzulmán katonák is, akik rálövöldöztek. A legjobban pedig Napóleon tüzérei, akik a legbarbárabb módon céltáblának használták és ágyúval lőttek a fejre (a nyugati civilizáció nagyobb dicsőségére...)

Hogy valójában mikor készült a Szfinx, az nagyon is vitatható. Egyfelől a mai modem műszeres kormegállapító módszerek csődöt mondanak, hiszen a Szfinxet tetmészetes sziklából faragták ki, egy darabban. Egy kő korát ugyan megállapíthatjuk és abból több millió vagy több száz millió év jön ki - de hogy abból a kődarabból mikor faragtak szobrot, az jelenleg még semmiképpen sem állapítható meg. Azonfelül lám, van itt még egy érdekes dolog. Nincs egyetlen olyan dokumentum, írásos vagy rajzolt forrás, ábrázolat vagy bármi más a IV. dinasztia korából, amely említené a Szfinxet.

Ellenben van nyoma.., korábban!Méghozzá évszázadokkal Khefren fáraó korát megelőzően egy kis táblán sok egyéb hieroglifa

és rajz között felfedeztek egyet, amely a Szfinx fejét ábrázolja. Ezt már több mint száz éve, a XX. század elején közzétette egy brit tudós, az akkori egyiptológia egyik szaktekintélye, F. Petrie. A tábla még a dinasztiák előtt uralkodó királyok tetteit sorolja fel, illetve mutatja, illusztrálja. Ha pedig a Szfinx feje ott már látható, akkor ez az óriási szobor kellett hogy létezzen jóval előbb is.

A végén még kiderül, hogy ahogyan a Nagy Piramis is sokkal, de sokkal régebbi annál, amit

róla az akadémikusok állítanak, úgy kortársa lehet az oroszlántestű emberarc is?Már csak azért is indokolt a gyanúnk, mert egy jóval későbbről keltezett sztélét - hieroglifákkal

borított kőtáblát - találtak az „oroszlán" két előrenyújtott hatalmas mancsa között. Ezen egy évezredekkel később élt fáraó dicsérte önmagát, amiért kiásatta a homokból és megtisztítatta a szobrot, amely - és itt jön a lényeg - „az idők kezdetétől fogva itt fekszik". Vagyis a vitatott korszakhoz időben sokkal közelebbi fáraó, akinek rendelkezésére álltak a régi krónikák, nem állította, hogy valamelyik elődje készíttette a szobrot. Azt sugallja a felirat, hogy a szobor szinte időtlen, vagyis akár a piramisok előtt is keletkezhetett már, az idők hajnalán. És ezzel együtt azt is állítja ez a felirat, hogy az egyiptomiaknak semmi közük hozzá, hiszen már ezt is készen találták (Hérodotosz szerint az egyiptomi papok azt mondták neki: amikor erre a tájra értek őseik, a Nagy Piramis már ott állt... )

Sokat lehetne mesélni arról is, hogy száz évvel ezelőtt az egyiptológusok köre milyen nagy nyomást tudott gyakorolni minden olyan kollégára, aki ki akart törni az „általánosan elfogadott elvek" közül (ismerős ez a felállás ma is...) és akik amellett kardoskodtak, hogy Khefren fáraónak semmi köze sem lehetett a Szfinxhez, sőt - uram bocs'! - még azt is állították, hogy annak eredete beleveszhet az ősidőkbe, az egyiptomi dinasztiák előtti korszakokba - azokat hamar megfegyelmezték és rávették, hogy álljanak be a sorba és ugyanazt vallják-mondjákhirdessék, amit a többség már elfogadottnak tekint. Ilyen köWhnények különben gyakorta megestek a tudomány történetében, mint tudjuk - és ma is megesnek, lásd a darwini fejlődéselméletet, vagy az „élet keletkezésének elmélete" című népmesei anyagot, amit az egyetemeken tanítanak.

Természetesen azoknak a tudósoknak is vannak elgondolkoztató érveik, akik szerint a Szfinx része volt a piramis-komplexusnak, sőt az egész szent város-koncepciónak, amelyben számos temetőt és szentélyt is feltártak. Ők úgy látják, hogy az oroszlántestű emberszobor is szervesen hozzátartozott ezekhez az intézményekhez, épületekhez.

De a dolog mégsem ilyen egyszerű. Tudható a geológiai nyomokból, hogy a mai Egyiptom területén utoljára 12 ezer évvel ezelőtt volt „nonnális időjárás", vagyis akkoriban éppen úgy esett az eső, mint mondjuk kétezer kilométerrel északabbra. Mi több, akkortájt árvizek is előfordultak. Mi tudjuk, hogy akkor volt a Vízözön is, egy nagy tennészeti katasztrófa (most ne firtassuk, milyen okból), és ez is rengeteg nyomot hagyott a kőzeteken.

Az 1960-es években aztán egy tudós az egykori Vízözön nyomait fedezte fel... a Szfinxen!Ez igazából valóságos régészeti-történelmi bomba kellett volna legyen. Mégsem robbant,

jobbára mindmáig nem tud róla a szélesebb közönség sem. Nemhogy a szakma!Pedig a dolog meglehetősen egyértelmű. Előbb egy francia kutató, R. Schwalter jelezte a

felfedezését, majd egy amerikai, J. West az ő nyomán kutakodott, és le is írta, mit találtak. Mondani sem kell, hogy a szakma egyöntetűen tiltakozott. Mi az, hogy a Szfinx akkor keletkezett volna, amikor még „semmi sem volt" Egyiptomban? West kerekperec le is írta:

Ez a felfedezés megváltoztatja az egész egyiptológiát és főleg annak kronológiáját (időrendjét), hiszen ha a Szfinx magán viseli mint szoboralak a Vízözön nyomait, akkor egyértelműen már készen kellett lennie Kr. e. 10-11 ezer között is... Mert valamikor akkor hömpölyögtek arrafelé azok a rettenetes víztömegek.

Még csak azt sem mondhatta erre senki, hogy maga a nagydarab szikla szenvedte el azokat a változásokat 12 ezer évvel korábban - mert hiszen azt ha később megfaragják, a szoboralak megteremtése érdekében lehántják, eltávolitják róla a felső rétegeket - az alsókon, a belső részén nyilván nem maradnak ott a rá kívűl az időjárás által felvitt jelek, nyomok. Tehát a Szfinxnek már szobor formájában kellett átélnie az időjárás ilyen mérvű változásait, sőt viszontagságait, katasztrófáját.

Itt aztán kemény dolog történt. Schwaller, és nyomában az igazában ugyan kételkedő, de a kutatások eredményeit ismertető West kereken leírta: tudóstársa a geológia segítségével próbálja bebizonyítani, hogy Egyiptom területén sokkal korábban már létezett egy fejlettebb civilizáció! Miazt mondjuk erre: persze, az előző emberiség civilizácicíja.

A kutatók tisztában voltak vele - West mindezt le is írta Serpent in the Sky című 1993-as könyvében -, hogy ha a Szfinx víztől eredő erózióját sikerülne bebizonyítani és ami nehezebb: elfogadtatni az egyiptológiával, azonnal sutba vághatnák az összes eddigi tankönyvet, szakköny-vet, egyetemi oktatási anyagot és minden kiadványt, még a művészettörténeti albumokat is, merthogy az egész korszak és civilizáció dátumozása alapvető és hatalmas változáson menne át! Semmi sem lenne többé érvényes, ami a korai egyiptomi leletekre, a régészet megállapításaira, a

történelemre vonatkozik...Mi több, nemcsak Egyiptom, de az egész világ története megváltozna! Hiszen akkor végre

bebizonyosodna az Elődök létezése. El kellene fogadnia a tudományos világnak azt is, hogy nemcsak Egyiptom területén történtek „furcsa dolgok", nemcsak ott bukkant fel a rejtélyes és előzmények nélküli tudás - hanem az egész világon minden régi nép legendáit el kéne fogadni valóságosnak. Akkor a tudománynak foglalkoznia kellene a térképek rejtélyeivel (ezeket könyvünk elején csak futólag említettük) és minden más dologgal, az acambarói, az icai, a glozeli és más leletekkel. Vagyis mindazzal, ami két civilizációt összekapcsol - amelyek közül eddig csak egynek a létezését volt hajlandó elismemi a tudomány.

Az egyiptológusok addig és azóta is azt állítják: a Szfinx erodálódását a szél és a homok okozta, és emellett szentül kitartanak mindmáig. Itt egy tudományos bomba ketyeg - ugyanis a jelek szerint a Szfinx testén látható erózió nyomai nagyon is hasonlítanak a gizai piramisok és más építmények falain látható nyomokhoz. Vagyis ha a Szfinx nem (mostantól visszafelé számított) négyezerötszáz, hanem tizenkétezer éves - akkor a gizai piramisok is olyan idősek!

Mindent megpróbáltak, hogy elűzzék maguktól a tényeket. Kitalálták hát, hogy egy sokkal későbbi korszakban talán kiöntött a tenger... (Ne feledjük, a Földközitenger Kairótól, vagyis Gizától azért van egy pár száz kilométerre, így ez kevéssé valószínű. Próbálták tagadni, hogy a Szfinx víz nyomait viselné magán. Állították, hogy biztosan a közeli Nílus öntött ki néhányszor... No de ilyen magasra? Legalább harminc méteres vízállásnak kellett volna lennie... Közben az egyiptomi történészek és régészek efféle bajairól mit sem tudó geológusok és klimatológusok meg azt állapították meg, hogy Egyiptomban Kr. e. 15 ezer és 10 ezer között valóban történtek efféle „vizes katasztrófák" - később azonban már nem, egyszer sem!

Érdekes ám végigtekinteni azon, hogyan reagáltak a kutatók erre a hírre. Pedig a legnagyobb eróziós geológus szaktekintély még csökkentette is az időt, csaknem a felére. A professzor szkeptikusan állt neki a kutatásnak, de aztán a víz erodálásának annyi jelét tapasztalta, hogy rábó-lintott az új elméletre. Akkor az egyiptomi régészeti hatóságok elzárták a kutatócsoport elől a Szfinxet! Valamiféle előre be nem jelentett renoválási munkálatokra hivatkoztak, ami (addig) példa nélküli eset volt (könyvünk végén még ennél cifrább esettel is találkozik majd a kedves olvasó). De már későn tiltották el a merész kutatókat, amit tudni akartak, megtudták.

A geológiai szaktekintélyek végül is nem 10, hanem csak 7-5 ezer évre becsülték ily módon a Szfinx és a többi építmény korát. Ezzel is óriási ellenkezést váltottak ki az egyiptológusok és általában a történészek köreiben. Hiszen a tudomány szerint Kr. előtt 700-ban és még évezre-dekkel később is a Nílus völgyében primitív gyűjtögetővadászó hordák éltek, akik kőkésekkel és botokkal felfegyverezve vándoroltak a napi táplálékot keresve. Ezek építették volna a piramisokat...? Az egyiptológusok nyilatkoztak és azt állították, hogy ez nevetséges. Sok ezer egyiptológus dolgozott már évszázadok óta azon, hogy megállapítsa a kronológiát, összecsiszolták szépen a dinasztiákat, korszakokat, minden a helyén volt és van. És most rúgjanak fel mindent egyetlen kétséges felfedezés miatt?

Érdekes módon mindegyik azzal védekezett (és egyben persze támadott), hogy a kor emberei, ezek a primitívek nem építhették a Szfinxet, a piramisokat stb. Azt már a merész, új elrriélet hívei sem merték megpendíteni, hogy ha az ősemberek nem, akkor talán valaki más emelte a nagyszerű építményeket? Valakik, akik rendelkeztek az ehhez szükséges tudással, szándékkal és energiával?

Egyesek még attól sem riadtak vissza, hogy a képzett és sokat publikáló, a maguk szakmájában elismert tekintélyeket „amatőröknek" nevezték, felfedezésüket pedig „hallucinációnak". Még arra az aljas fogásra is képesek voltak, hogy megvádolták Westet és társait: csak azért találták ki ezt az egészet, hogy ebből... meggazdagodjanak! Mert azt hitték - vagy nem is hitték, csak elhitetni akarták a világgal -, hogy ezek az emberek meghamisították saját kutatási eredményeiket azért, hogy bebizonyítsák a világnak: „kozmoszból jött idegen lények vagy Atlantisz lakói építették a piramisokat" (idézet az ellenzők szövegéből...)

West nem maradt adós, még „rátett egy lapáttal" és kihirdette: az ő véleménye szerint a geológusok is túl óvatosak voltak azzal a 7-5 ezer éves határral. Ő meg van győződve arról, hogy a Szfinx és a mellette álló többi építmény az utolsó jégkorszak előtt keletkezett, és ezért viselik magukon a víz hatásainak oly sok nyomát.

Ezzel alaposan emelte a tétet, mert az utolsó jégkorszak az északi félgömbön Kr. előtt 15 ezer körül kezdődött. Ha tehát a Szfinx és építészeti társai még az előtt, vagy annak kezdetén épültek, akkor még az előbb annyit emlegetett 12 ezer évnél is régebbiek. A logikája érdekes és tanulságos,

hisz ő is jól tudja, hogy 7 ezer évvel Kr. előtt - vagyis 9 ezer évvel a mi korunk előtt - Egyiptomban nem létezett olyan nép, amely tudásban és felszereltségben képes lett volna bátmit is felépíteni. Nem a világ máig egyik legnagyobb építményét, a Nagy Piramist, vagy más piramiso-kat, vagy akár a hatalmas szobrot - de akár egy családi házat sem tudtak volna felépíteni. Ha pedig a Szfinx és a piramisok mégis ott állnak, és magukon viselik a Vízözön és/vagy egy lezajlott teljes jégkorszak külső nyomait - akkor azoknak a jégkorszak előtt, még normális időjárási viszonyok között kellett keletkezniök.

Hogy akkor még kevésbé voltak olyan emberek, akik felépíthették őket? Ez nem baj. Egyszerűen el kell fogadni azt, hogy akkor más emberek foglalkoztak ilyesmivel... És így máris megérkeztünk az előd-civilizációhoz. Mi több, azt is megkockáztatta, hogy a mindezt létrehozó civilizáció a Kr. előtti 7-6-5 ezer évre már el is tűnt, szinte nyomtalanul.

Westnek és társainak sikerült az, ami másnak ritkán: a maguk oldalára állították a geológusokat - kontra régészek! Vagyis a geológusok, ismerve szakmai érveiket, legalábbis az Egyesült Államokban egyhangúan kiálltak mellettük, és elfogadták ezt az érvelést. Az egyiptológusok, régészek, történészek meg felháborodottan tiltakoztak és mindennek elmondták Westet a többi geológussal együtt... (Most finoman megkérdem az olvasókat: mit vettünk mi észre ebből? Semmit. Pedig az 1990-es években zajlott mindez, de bizonyos akadémikus köröknek sikerült „lokalizálnia a tüzet". A világ nagyobbik része előtt elhallgatni az egész vitát.)

A reakciós ellenoldal egyetlen kérdése maradt megválaszolatlanul, ezt el kell ismerni: hol vannak a többi nyomai annak a rejtélyes kultúrának, amely ezek szerint tizenvalahány ezer évvel ezelőtt felépítette volna a piramisokat? West és mások valóban nem tudtak szolgálni ilyen bizonyítékokkal, de ez nem is volt a feladatuk. Ők arra vállalkoztak, hogy bebizonyítsák a Szfinx révén annak régi, nagyon régi voltát. Ezt sikeresen teljesítették. Hogy ezáltal aztán hatalmas újabb kérdések keletkeztek, arról nem tehettek. Nem is az ő feladatuk bizonygatni a többi kísérő tényt.

Éppen a régészek, az egyiptológusok dolga lenne megnézni például - ahogyan West sugallta - a Nílus régi, ókori medrét (ami nem teljesen azonos a maival), sőt akár a jégkorszak alatt csaknem kiszáradt Földközi-tenger medrét valahol az egyiptomi partok közepében. Hátha ott találják meg a rejtélyes és fejlett, de eddig még meg nem ismert civilizáció létezésének bizonyítékait...?

Az ortodox egyiptológusok nem bizonyították be, hogy a Szfinx és a piramisok Kr. előtt 2500 körül keletkeztek. West és társai nem bizonyították be egyértelműen, hogy a Szfinx és a piramisok 7 ezer éve épültek. De azt sem, hogy 15 ezer éve. Csak annyit sikerült megállapítaniok, hogy a Szfinx és más építmények oldalain látható tipikus, szinte tankönyvszerű nyomok szerint ezekre a felületekre több, ezer éven keresztül eső esett.

De a mi számunkra a leggyanúsabb a következő tény: az egyiptomi kormány- az ottani egyiptológusok tanácsára - 1993 óta megtiltott minden kutatást a Szfinxszel kapcsolatban. Magas drótkerítéssel vették körül a piramisokat is (ez már az 1980-as évek végén állott, magam láttam), és azóta egyetlen kutatót sem engedtek az építmények közelébe. A Szfinx-kutatás gyakorlatilag megszűnt.

Nos, ez vajon miféle gyanúra ad okot?Akadt az ellentáborban olyan kutató is, aki egy másféle érvvel állt elő: a Szfinx feje nagyon

hasonlít a N. dinasztia idején alkalmazott stílushoz. Vagyis hogy más díszítő elemeken is felfedezhetőek ugyanazok az elemek, amelyek a Szfinx fejrészén láthatóak. Nos, szerény vélemé-nyem szerint erre nem az lehet a válasz, hogy „a teste régi, csak a fejét cserélték ki vagy faragták meg Khefren fáraó idejében", mert ez nyilvánvaló ostobaság lenne. A helyes válasz sokkal egyszerűbb és logikusabb: igen, így van! De azért, mert a Szfinx volt a minta!

Tehát logikus, hogy ha ott állt már egy ilyen jellegzetes és minden tekintetet magára vonzó építmény, amely köré a Kr. előtt 2500 körül élő egyiptomiak szokásuk szerint egész vallásos legendakört kerítettek és a Szfinxen keresztül is ősi isteneiket imádták, azt áhítattal vették körül - akkor az is nyilvánvaló, hogy a fejdíszét és más stiláris elemeit átvitték az akkoriban arrafelé emelt szentélyeikbe, sőt talán sírboltjaikra is. Érthető, hogy azt utánozták, ami már régtől - „öröktől" fogva ott volt és amit természetesen az istenek művének, tehát tökéletesnek véltek, mintsem hogy azt átalakitsák csak azért, hogy hasonlítson a többi, mostanában alkalmazott díszítőelemhez.

Nem lehet véletlen, hogy a megfejtett hieroglifák tanúsága szerint az ókori egyiptomiak a Szfinxet „őrnek", tekintették, aki az „Idő Kezdetének Dicsőséges Helyét" vigyázza. Itt minket főleg az „idő kezdete" kifejezés érdekel. Logikusnak tűnik, hogy ezzel egy igen távoli, homályba vesző dolgot jelöltek. Arra célozhattak, hogy a Szfinx volt az első emberi építmény, amely ezen a

bolygón valaha is elkészült, és csak utána jöttek a többi építmények. Mi több, a fordított logika is érvényes és meggyőző. Hiszen ha előbb épültek volna a piramisok és mellettük a Szfinx - Kr. e. 2500-ban - akkor miféle „idők kezdetéről" beszélnének a feliratok, mit jelenthetne a Szfinx ókori neve, büszke címe? Akkor csak egy lett volna a sok közül, akkor hozták volna létre, amikor már annak előtte számos másik dinasztia uralta ezt a földet, és minden addig történt eseményt feljegyeztek krónikáikban a sokat tudó papok. Éppen ők voltak azok, akik ezt a nevet adták az oroszlántestű szobornak. Illogikus lett volna, ha a birodalom létezésének ki tudja, hányadik évszázadában - vagy évezredében! - egyszer csak az egyik ottani és akkor keletkezett tárgyat az „idők kezdetével" hoznak összefiiggésbe.. .

Tudjuk azt is - éppen a szigorú tudomány adta ennek bizonyítékait -, hogy az utóbbi 5 ezer évben a gizai fennsíkon semmilyen érdemi klimatikus változás nem történt. Viszont azt is tudjuk, hogy a Szfinxet időnként teljesen belepte a homok. Nemcsak a fáraók korában, hanem szinte a mai időkben is. 1818-ban egy kutató csak úgy fért hozzá, hogy munkásokat bérelt fel, akik újra kiásták az egész szobrot a homok alól. 1886-ban a kutatók következő nemzedékének ezt meg kellett ismételniök, ha egyáltalán látni akarták a szobrot - akkor a Szfinxnek csak a feje búbja volt látható, semmi több. De még 1925-ben is, tehát alig hamlinckilenc évvel később - a hatalmas szobrot ismét ellepte a homok.

Ez a mi értelmezésünk szerint azt jelenti: ha már a Szfinx keletkezése idején is ilyen időjárása lett volna Giza kömyékén, akkor mi értelme lett volna az egész hatalmas munkának? Hiszen nem csak a szobrot, hanem a piramisok jelentősé részét is betakarta volna a széltől hordott homok - idővel. Nem is szólva a temetkezési helyekről, a szentélyekről, a kis piramisokról stb. Olyan ostobák lettek volna a piramisépítők Kr. e. 2500 körül - amikor már javában tartottak a máig ismert szél- és homokviharok! -, hogy ilyen fölösleges munkát okozzanak maguknak?

Így tehát elmondhatjuk, hogy nem csak a víz okozta erózió jelei, hanem a legtisztább logika is amellett szól: a Szfinxet akkor faragták, amikor homokviharokról még szó sem volt. Amikor senki nem is sejtette, hogy ezen a vidéken a megszokott zöld mezők és tennékeny ligetek helyett egykor majd homoksivatag lesz az egész vidék sok ezer kilométeren át mind a négy égtáj felé.

Arról nem is szólva, hogy Gizában sokszor felbukkan az ókori egyiptomiak által használt elnevezés, az „Első Idő". Első allcalom, első történés, tehát valami nagyon fontos dolog, ami ott először történt meg. Ez egyben arra is utalhat, hogy később aztán volt több is. Sok okunk van feltételezni, hogy ez a félig-meddig vallásos révülettel is emlegetett fogalom az idegenekkel, a fejlett emberekkel, az „istenekkel" történő első találkozásukra utalt. „Hórusz és Társai", avagy Ozirisz érkezése az égből - ez lehetett az „Első Idő".

A gizai fennsík a geológiai jelek szerint 15-11 ezer évvel ezelőtt sok csapadékkal rendelkező termékeny terület volt. A mai Kenya vagy Tanzánia szavannáira emlékeztetett, mondják a hozzáértők.

Egyre több hát a bizonyíték, amely az ortodox, vaskalapos egyiptológusok ellen szól. De még sok víznek kell lefolynia a Níluson, hogy maradéktalanul bebizonyíthassák a világnak - igen, a világnak, nem ennek a pár száz begyöpösödött fejű embernek - mindazt, amiről e fejezetben (is) szó volt.

8. A „fáraók átka"

Az ókori egyiptomiak természetesen mindent megtettek, hogy vigyázzanak halottaikra, azok földi maradványaira és ha lehet, a lelkükre is. Nem is szólva a tehetősebb halottak posztumusz vagyonáról.

Az a kultúra igen erős halottkultuszt valósított meg. Ebben nem különböztek más népektől. Abban azonban igen, hogy náluk minden más népnél erősebben kifejlődött egy olyan szakma, amely veszélybe sodorta törekvéseiket. A sírrablókról van szó.

Feltehetően ez nem lett volna olyan kifizetődő mesterség, ha a gazdagabb vagy előkelőbb halottak sírboltjába nem helyeznek el annyi értékes tárgyat. Sokszor valóságos kincseskamrák vándoroltak a föld alá, a temetkezési helyekre. Az a szokás pedig, hogy a halottakat mumifikálták, balzsamozták, mintegy „eltették" a jövőre, csak megerősítette a tolvajok helyzetét. A vallásos hiedelem azt parancsolta, hogy a testet a lehető legjobb állapotban őrizzék meg a várt feltámadásra - tehát az elégetés szóba sem jöhetett. Márpedig ha csak hamvak maradnak meg és azokat urnákban eltemetik, aligha jutott volna bárki eszébe, hogy azok mellé kincseket

temessenek el.Az egyiptomiak meg voltak győződve a mindenképpen bekövetkező majdani feltámadásról, és

mindent ennek rendeltek alá. A gondos balzsamozás, mumifikálás szolgálta ezt elsősorban. Ha pedig a test - vagyis az ember - egyszer ismét létezni fog és a lelke is visszatér hozzá sejtelmes másvilági vándorlásaiból, akkor nyilvánvalóan szüksége lesz azon tárgyakra is, amelyeket életében használt, kedvelt. Egy ismeretlen birodalomban, a halál utáni

életben ezeket használni tudja majd - hitték, és melléje temették az eszközöket. Mivel nem nagyon tudtak elvonatkoztatni az evilági léttől, szinte természetes, hogy a túlvilág főbb jellemzőit is az itteni „paraméterek" szerint képzelték el. Például meg voltak győződve, hogy aki itt gazdag, tehetős, előkelő és magas rangú volt, azzal a túlvilágon is így bánnak majd, ott is a megfelelő rangra jut. Tehát jól jön neki odaát is az arany, az ezüst, a drágakő...

Hogy a sírrablásokat megakadályozzák, a legkülönfélébb módszereket eszelték ki és alkalmazták.

Például az átkokat. Sokat írhatnánk az átkok pszichológiájáról és gyakorlati értékéről, de arról is, hogy azok bizony manapság is működnek. Sok egyebet nem tehettek. Amikor még a tolvajok is úgy tudták, hogy a fáraók egyegy mesés vagyont jelentő kincseskamrával a piramisokba temetkeztek, bizony nem volt az az őrség, amely sikerrel akadályozta volna meg a tolvajok behatolását. Rémes regényekből és filmekből azt tudjuk, hogy a piramisokban számos labirintust építettek, olyan folyosókat, amelyek csak egyetlen célt szolgáltak: elvenni a sírrablók kedvét és ha már ott vannak oly közel a sikerhez - az életüket is. Az egyiptomi törvények azokban a réges-régi időkben igen szigorúan rendelkeztek afelől, mi jár a sírrablónak. A legegyszerűbben egyetlen szóval jellemezhetnénk a penitenciát: halál.

Akit a külön e célból szerződtetett őrök elfogtak, azt rövid úton, mondhatni statáriálisan kivégezték. Persze csak akkor, ha nem fizette le a bírákat vagy már előbb az elfogó őrséget... Ezt a szakmát egyszerűen nem lehetett kiirtani, vagy ötezer éven át létezett a legkisebb szünet nélkül. Csak néhány nagyon is „ősi" foglalkozással lehet összevetni...

A verseny tehát tovább folyt. Ahogyan az lenni szokott, a gazdagokat eltemető intézmények, családtagok, barátok egyre újabb és újabb módszereket találtak ki;arra nézve, hová rejtsék el a halottakat. Gyakorta megesett, hogy a kedves halott összes kincsét betették egy sírkamrába - nem piramisba -, de magát a bebalzsamozott halottat mintegy „kifelejtették" a szarkofágból. Máshová temették, elővigyázatosságból. Ám mivel a múmiák készítésének egyik módja az volt, hogy a testre tekert pólyák közé is betettek egy-egy drágakövet, gyűrűt, kisebb ékszert - igazából a halott a túlvilágon így is boldogulhatott anyagilag. Kivéve, ha megtalálták a sírrablók, mert akkor vagy egyben elvitték az egész múmiát, és később egy rejtekhelyen szabadították meg ékszereitől, a földi maradványokat pedig eldugták, földbe ásták vagy a Nílusba dobták, hadd vigye a víz a tenger felé - vagy ha volt rá idő, akkor még ott a sírkamrában fejtették le róla a pólyákat és szedtek el tőle mindent, ami értékesíthető volt. Nyilván egy jól működő orgazdahálózat is állt mögöttük. Pár ezer évvel később már olyannyira lezüllöttek a közviszonyok, hogy nemegyszer maguk a sírok őrzésével megbízott papok és katonák alakítottak célirányos sírrabló „teameket", és azok szépen, nyugodtan, alaposan dolgozhattak.

Ma már csak nagyon kevés múmiát láthatunk, elég kevés kincset sikerült előásni, amit múzeumokban megcsodálhatunk.

Az eltemetőknek sokszor csakugyan nem maradt egyéb fegyverük, mint a szó. Az írott és a kimondott. A sírok fölé átkokat írtak, és az istenek haragját kérték azok fejére, kik háborgatni merészelik az elhunytakat (és kincseiket...). De hát a sírrablók a maguk idejében feltehetően nem a legműveltebb rétegekből kerültek ki - olvasni sem tudtak, például. És különben is, aki erre a veszélyes mesterségre adta a fejét, az „rá se rántott" az átkokra. A közvetlen veszélyek sokkal jobban érdekelték őket. Tudták, hogy a piramisokban vakfolyosókkal, csapdákkal kell számolniok, és aki egyszer behatol, nem biztos, hogy élve ki is jut. Gondolom, a szakmában rémtörténetek terjedtek X-ről meg Y-ról, akik egy éjszaka elmentek valahová „dolgozni", és soha többé senki sem látta őket. Könnyen lehet, hogy éhen haltak valahol bezárva, ezerszer megbánva, hogy ilyesmire vetemedtek. A kezdetlegesebb vagy nagyon régi sírok bármikor a behatolók fejére omolhattak, pusztulásukat okozva. Ők ezt szintén a halottak átkának vélhették, ha maradt rá idejük.

No de voltak egyéb módszerek is, amiről ebben a fejezetben még lesz szó.Nincs semmi furcsa abban, ha mindezt tudva a régi egyiptomiakról, a huszadik században is

alkalmazhatónak, hatásosnak hiszik az emberek a régi átkokat. Az ókoriak megátkozták azokat, akik megbolygatják nyugalmukat, akik rossz szándékkal behatolnak sírboltjukba, szarkofágukba. És ebben a logikában van is ráció. Mert hiszen mi különbség volt - az elhunytak szempontjából - a régi sírrablók és a mai régészek között? Mindkettő ugyanazt tette: illegálisan behatolt az idegen területre, a halott sírvilágába, és elvitt onnan minden mozdíthatót, értékeset.

Ha ez így van, akkor az átkok a régészekre is vonatkoznak - vonta le a következtetést az első ilyen nagyobb sírfeltárási esetnél a média, és attól kezdve mindmáig nem ültek el az efféle ügyek hullámai. Mit sem számít, hogy mesterségesen keltették őket! Ugyanis később legalább két nagyhírű esetben bizonyosodott be, hogy valamiféle átok csakugyan „dolgozik", hatást gyakorol - ha nem is úgy, ahogyan a régi rémfilmek készítői szerint szokott történni. Messze nincs szó arról, hogy a míuniák felélednének és gyilkolászni kezdenének - mint a fércművekben.

Mégis van a dologban valami, amit viszont tudományosan is igazolni, sőt megmagyarázni is lehet.

Erről fogunk most szólni.Előbb ismerkedjünk meg a történetben érintett személyekkel. Elsősorban persze éppen a

sajátos „föszereplővel", aki azonban akkortájt már jó ideje nem volt az élők sorában. Egy rég halott fáraóról, bizonyos Tutanhamonról van szó. A történetünk mai idő szerint 1907-ben kezdődik, és akkor bizony néhány régészen, egyiptológuson kívül szinte senki sem ismerte még ezt a nevet.

Annál is inkább, mert még a szakmabeliek között is alig tudtak róla. Más fáraók viselt dolgaihoz, történetéhez képest róla nagyon kevés adat maradt fenn, létezésére csak párjel utalt.

Abban a korban uralkodott, amikor az egyiptomi fáraóknak még a mai Szíria és Szudán területén élő törzsek is adót fizettek. Tehát nem volt éppen rossz korszak. Egy fennmaradt szoborábrázoláson egy fiatal férfit látunk semmitmondó tekintettel és eléggé beteges külsővel. A XVIII. dinasztia uralkodásának második felében került a trónra. Ez egy izgalmas dinasztia volt, innen került ki Tothmes vagy Tutmózisz, de a női fáraó Hatsepszut és az eretnek, az egyistenhitet kis időre bevezető Ekhnaton is. A régészek sem akkor, sem ma nem tudják biztosan, hogy Tutanhamon mikor uralkodott a dinasztia korszakán belül, különféle feltételezések vannak ezzel kapcsolatban. Csak sejthetjük tehát, hogy Tutanhamon Kr. e. az 1330-as és 1340-es években uralkodott, nem túl hosszú ideig. Nem volt ez könnyű időszak, amiről egy, éppen a fáraótól fennmaradt feljegyzés tanúskodik. Ebben az uralkodó egyes szám első személyben mondja el, milyen sok baj érte az országot és az istenek elfordultak Egyiptomtól.

De ennyi aztán elég is - hisz paradox módon ez az ember majd halála után csaknem 3300 évvel lesz számunkra fontos. Most elég, ha annyit tudunk róla: annak idején meghalt, és szokás szerint eltemették. No persze, nem piramisba (soha egyetlen piramisban sem találtak egyetlen odatemetett uralkodót sem, ennek ellenére a régészek továbbra is makacsul fújják a ,,piramis = temetkezési hely"tételt.)

Lássuk a huszadik századi szereplőket. Az 1907-es évben vagyunk tehát, Egyiptomban, amely akkor már nagyon is érdekelte a régészeket. Az egyiptológia mint szinte önálló tudomány fejlődött ki még a tizenkilencedik században, és addigra sok nagyszerű koponyával büszkél-kedhetett. Tagadhatatlan érdemei voltak ennek a tudós társaságnak, ezt el kell ismerni.

A történet másik szereplője Lord Carnarvon, akkoriban negyvenes férfi. Oda vezető élete tele volt ürességgel és mit sem jelentő kalandokkal. Sokan hihették és joggal, hogy egy dúsgazdag és értelmes ember ugyanolyan gazdag, de tehetségtelen fiával van dolguk. A férfit - bár sok iskolába járt - semmi sem érdekelte igazán. Bejárta a világot és mindig mindenféle sportokat űzött, arisztokrata létére egyszerű emberekkel barátkozott, és semmit sem csinált sokáig. Egészen addig, míg harmincas évei elején autóbaleset érte, amelyből alig jött ki élve. A teljesen öszszetört férfi a sérülésektől megtörten alaposan megváltozott. Kiderült, hogy vannak rejtett tehetségei, például a régészet is vonzotta.

Hamarosan csak Egyiptom érdekelte, semmi más. Minden évben sok hónapot töltött abban az országban (akkoriban brit gyarmat volt), és kapcsolatai révén elintézte azt is, hogy a piramisok környékén kutathasson. Az addigi ingyenélőből lassanként az egyiptológia szenvedélyes szakértője lett. Egy évvel a történetünk kezdete előtt Luxortól nyugatra, a híres Halottak Városa területén kezdhetett ásatásokat. Akkoriban még úgy igazán senki sem ismerte a nevét.

Aminthogy nem ismerték Cartert sem.Az akkor harminc-egynéhány éves, egyszerű származású angol fiatalember rajzolóként került

Egyiptomba. Mivel a fényképezés még nem terjedt el, általában lerajzolták, amit találtak. A régészek rajzolói készítették el a falfeliratok másolatait, idővel megtanulták persze azt is, melyik hieroglifa mit jelent. Rajzolták a sírokban talált tárgyakat, a faliképeket stb.

Carter közel húsz évet húzott le egyiptomi ásatásoknál az egyik leghíresebb egyiptológus, az e könyvben is említett Petrie mellett. Nem csoda, hogy elleste nemcsak a szakma titkait, de azt is, hogyan kell megszervezni egy ásatást, mire kell közben ügyelni, hogyan kell bánni az emberekkel - a régészekkel és a munkásokkal, meg az egyiptomi hivatalnokokkal. És közben hűségesen másolta a feliratokat, végezte a dolgát. Később ugyan összeveszett munkaadójával, pár évig csak tengett-lengett Egyiptomban, akvarellek festéséből és idegenvezetésből élt. Aztán egymásra találtak lord Carnarvonnal, és mindketten tudták, hogy jól jártak. Pontosan kiegészítették egymást. Az egyiknek volt pénze és szenvedélyes érdeklődése, a másiknak volt szakértelme, ráadásul olcsón vállalta az együttműködést.

A Holtak Városában mindketten otthon érezték magukat. Sok éve folytak ott kutatások, és azt már tudták az egyiptológusok, hogy számos királysírnak kell itt lennie valahol. Neves nagy fáraók választották ezt a helyet - a sírkamráikat persze mélyen a föld alá építették, és híveik, családjuk gondoskodott arról, hogy a temetés után a felszínen a sírnak semmilyen nyoma ne maradjon. Még a kiásott köves talajt is elhordták jó messzire és ott szétszórták. Ez a tragikomikus álcázás olykor eredményes volt, olykor nem. Ne feledjük, a sírrablók nem csak a fáraó halála utáni hónapokban vagy években jöhettek - hanem bármikor, sok ezer éven keresztül! Hiszen az erre vándorló vagy a közelben lakó emberek, előbb egyiptomiak, később arabok - is tudták vagy sejtették, hogy e romok között valaha gazdag embereket temettek a föld alá.

Kicsiben a Holtak Városában is lejátszódott mindaz, ami nagyban a piramisokban. Itt is építettek hamis lejáratokat, tettek az ajtó elé soktonnás hatalmas köveket, álcáztak mindent, sőt építettek hamis - üres - sírokat is, hogy oda tereljék a sírrablók fölös energiáit... De igazából semmi sem használt. A huszadik század elején úgy tűnt, hogy már vagy nincs több sír, vagy mindet kirabolták az elmúlt korokban.

Olyannyira, hogy amikor Carnarvon lord koncessziót kért és kapott arra, hogy abban a „Királyok Völgyének" is nevezett állítólagos temetkezőhelyen ásatásokat végezzen - senki sem hitte, hogy csakugyan találhat is valamit. Talán ő maga sem - amíg nem találkozott Howard Carterrel. Senki nem is gondolta komolyan, hogy a lord valóban keresni-kutatni fog, ráadásul szenvedéllyel. Azt hitték, ő is csak egyike azoknak az unatkozó gazdag uraknak, akik évről évre felbukkantak Egyiptomban, fellelkesültek, egy csomó pénzt kiadtak, aztán sebesen odébbálltak. Ám jöttek helyettük mások, ám azok sem találtak semmit.

Hamarosan felbukkant még egy szereplő, egy amerikai régész, Herbert Winlock. Nagyon jól ismerték és becsülték a szakmában, voltak is felfedezései. Ő is vezetett ásatásokat a királyok temetőjében, néha talált is valamit, eztazt, nem túl fontos dolgokat. A morcos Carter és a vidám Winlock érdekes módon hamarosan összebarátkoztak. Winlock is egy gazdag milliomos amatőr számára dolgozott azokban az években, néha találtak is valamiféle tárgyakat, de egyetlen jelentős királysírra sem bukkantak - és ez így ment hosszú időn keresztül.

Tutanhamon egy idő után elsősorban Cartert kezdte izgatni. Túl keveset tudtak erről a királyról, de Carter valahogyan szinte megérezte, hogy a fáraót valahol itt temethették el. Ha sikerülne megtalálni a sírját - méghozzá érintetlen állapotban! -, az egy több mint háromezer éves „időutazás" lenne! Belépni egy olyan sírkamrába, amit ennyi evvel ezelőtt zártak le... Carter álmodott erről a csodálatos érzésről. Hosszas kutatásokat végzett azzal kapcsolatban, hogy miféle sírokat tártak fel elődei egész Egyiptomban, milyen múmiákat vittek ki az országból és azon sírok a felirataik szerint kihez tartoztak, kinek a múmiáját rejtették. Egyre biztosabb volt benne, hogy a Tutanhamon nevű fáraó még véletlenül sem volt az eddig felfedezettek, kiásottak, kiszállítottak között. Akkor tehát valahol itt kell még lennie!

Kinyomozta régi iratokból, hogy Tutanhamon király családja és vele együtt az egész királyi udvar Thébába költözött. Théba pedig ott volt a közelben, hiszen az élők városa, a királyi hatalmi központ a Nílus keleti, míg a Halottak Városa a szentélyekkel, sírokkal, temetőkkel stb. a nyugati parton terült el. Ha pedig így van - jutott ide Carter pár évvel később -, akkor a királyt-fáraót is valahol itt temették el.

Ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy ezek az emberek oly sok éven át kerestek egy sírt. Amivel kapcsolatban még abban sem lehettek biztosak, hogy egyáltalán létezik! Csak annyit tudtak, hogy a fáraó létezett. Ha ember volt, nem élt örökké. Ha meghalt, eltemették a kor

szokásai szerint. Mivel uralkodó volt, hát megfelelő pompás sírboltot készítettek neki, és azt telerakták kincsekkel. Mivel Thébában élt, hát ott is temették őt el - ennyi volt a logikai sor, amely reményt adott nekik.

De a remény nem volt elégséges - igen nagy kitartásra is szükség volt. Számos kudarc edzette a lelküket és tette próbára türelmüket. Minden sztélé, amit valahol találtak és ami csak említette az uralkodó nevét, újabb nyom volt. Újabb megerősítése annak, hogy ez a fáraó az „eretnek" Ekhnaton után került trónra. Korabeli állapot-leírásokból az is kiderült, hogy abban az időben az országban hatalmas káosz uralkodott.

A kutatók folytatták az ásatásokat - hol itt, hol ott. Minden apró jel árulkodó lehetett - de múltak az évek, és nem találtak semmit. Vagy jelentéktelen emberek sírjaiba botlottak valahol mélyen a föld alatt, vagy éppenséggel csak... szemétdombokra leltek. Mert hát az ősi időkben errefelé ásták el a város szemetét is. No de Carter, Carnarvon és a többiek azt sem vethették el, hogy a ravasz óegyiptomiak talán elásták a fáraó sírját és később szemetet hordtak rá? Hát erre is ügyelniök kellett.

Már 1917-et írtak, Európában három éve zajlott az első világháború - itt pedig, a legforróbb nyári hónapok kivételével folyt a munka. Az angolok és az amerikaiak csak Tutanhamonnal foglalkoztak gondolatban. Mit érdekelte őket a világ zaja, a harcok, a halottak tömege, a politikai változások? Birodalmak omolhattak össze és milliók váltak földönfutóvá, ők meg csak ástak, kutattak, kerestek, szimatoltak...

Nem lehet irigyelni őket. A nagy hőségben, porban fulladozva dolgoztak. Egyre újabb és űjabb területeket jelöltek ki a Holtak Városában. A lord mind nagyobb területekre kért és kapott engedélyt. A legtöbb helyen szó sem volt homokról - itt mindenütt kő, kő meredt elő a föld alól. Azt kellett feltörni, ásni olyan munkásokkal, akik enyhén szólva nem voltak a szorgalom kitüntetett bajnokai. Kétéves keresés után az egyik ilyen ponton egy szikla alatt II. Ramszesz korabeli vázákra akadtak. Hát ez nem volt sok.

1921-et írtak már, amikor lord Carnarvon pénze majdnem elfogyott. A háború utáni infláció az ő vagyonát is kikezdte. Ráadásul minden szakember azzal „biztatta", hogy a Királyok Völgyét már alaposan és végérvényesen „kitisztították" a kincskeresők, a régészek, az ásatások. Ott már minden négyzetcentiméternyi helyet feltúrtak, átkutattak - tehát eleve reménytelen, hogy akár Tutanhamon, akár bármelyik uralkodó sírja előkerüljön. És mivel addig soha egyetlen fáraó sírboltjára sem akadtak a keresők, hát úgy tűnt, ez sem fog előkerülni. Ahogyan az összes fáraó-sírt kirabolták és megsemmisítették a sírrablók az eltelt évezredek folyamán, úgy ezzel is végeztek nyilván.

Sokszor fehnerült a kutatók agyában: lehet, délibábot kergetnek? Olyasmibe ölik az életüket, az idejüket, a pénzüket, az energiájukat, ami már nem is létezik? És nem létezik talán háromezer éve - ők meg itt keresgélik, akár az eszelősök?

Közben a dráma hannadik fószereplője, az említett amerikai Winlock tett egy nagy felfedezést. De nem a Halottak Völgyében, nem is Egyiptomban - hanem New Yorkban!

Alaposan átnézte a Metropolitan Múzeurnban található egyiptomi műtárgyakat. Azokat is, amelyeket a háború előtt szereztek éppen a Halottak Völgyéből, a királyi temető kömyékéről. És bizony talált néhány tárgyat, amelyeken Tutanhamon... és a királyi temető pecsétje volt! Ehhez tudnunk kell, hogy a régi Egyiptomban az összes intézménynek megvolt a maga jele, pecsétje, azt írták vagy pecsételték rá mindenre, ami az intézmény tulajdonában volt. Nos, több olyan tárgy is előkerült, amelyen ez a két pecsét állt. Ami nem kevesebbet j elentett - a korabeli szokások ismeretében ebben bizonyosak lehettek! -, mint hogy a fáraót halála után oda temették. Néhány tárgyon a közös pecsét ezt bizonyította. A tárgyak egy része Tutanhamon mumifikálásából szánnazott, ott alkalmazott edények és nátront tartalmazó kis bőrzacskók voltak - az ősi időkben ezeket is eltették nagy kegyelettel, mert a nagy fáraóhoz kapcsolódtak, de nem temették el vele, hanem másutt őrizték. Így ezek az edények most jelzésértéket kaptak.

Ez az eredmény ugyan szárnyakat adott az Egyiptomban ügyködőknek - de az eredmény így is a nullával volt egyenlő. 1922 tavaszán kénytelenek voltak bevallani: Winlock ugyan bebizonyította, hogy Tutanhamont valahol ott temették el - de ezen túlmenően semmire sem jutottak. Végül is úgy döntöttek, hogy még az év végéig folytatják a kutatást, aztán feladják. Lord Carnarvon időközben idősebb lett jóval és sokat betegeskedett, néha egészen elhagyta az ereje. Carter sem lett fiatalabb, ő is elhagyta a negyvenet. Már szinte minden reményük elfogyott, hogy eredményt érnek el. 1922. október végén még egyszer nekifutottak. A munkásoknak kijelöltek

egy területet, hogy ott ássanak. Mivel háromezer év alatt még az eredeti felszínre is sok réteg rakódott rá, hát volt mit ásni. Kutatóárkokat vésettek a nehéz, sziklás földbe.

És akkor, november elején egy napon jó mélyen a köves földben az egyik munkás egy szabályos nagy kőre bukkant. Körbeásva kezdték sejteni, hogy az egy lépcső első foka. Carter izgalomba jött - az ilyesmi mindig azt jelentette, hogy onnan lefelé indul egy akna, amiben lépcső vezet lefelé és az végül eljut egy ajtóig. Ami mögött egy tehetős ember sírboltja lapul...

Hátha ez lesz az?A dolog iróniája, hogy öt évvel korábban majdnem pontosan ezen a helyen egyszer már

felásták a földet. De alig pár méterre attól a ponttól kezdték, és más irányban folytatták. Most viszont ismét kigyúlhatott bennük a remény szikrája. Az értők számára minden jel arra utalt, hogy ez egy XVIII. dinasztiabeli uralkodó sírja lehet. Hiszen minden korban másféleképpen építették a fáraósírokat, más volt a lépcső dőlésszöge, mérete. Itt sziklába vájták az építők a lépcsőket magába foglaló aknát és nagyon meredeken vezettek alá.

Napokon keresztül kora reggeltől késő estig dolgoztak. Ne feledjük, azért is tartott ilyen sokáig, mert hát fonott kosarakban, kézben kellett kihordani a követ, a kavicsokkal terhelt földet. A nagy hőségben az emberek úgy mozogtak, akárha lassított filmet néznének. Nem csoda, hogy a lord és társa sokszor elvesztették közmondásos brit hidegvérüket és türelmüket.

Mindehhez jött még az a lelkiállapot is, amely valahol az ösztöneik mélyén lapult: hátha ismét csalódniok kell...? Hiszen találtak már királyi sírokat nem is egyet - és mind üres volt! Vagyis a sírrablók megelőzték őket, valaha olyan régen, hogy az is az idők homályába merült. Mi van, ha ennyi éves kutatás után és most ilyen nagy munkával kiássák a sírt - és csak azt találják ott, azt az értéktelen szemetet, maradványokat, amiket az egykori rablók otthagytak... ?

Összeszorított foggal dolgoztak hát tovább. Közben arra is ügyelniök kellett, nehogy a dologról idő előtt tudomást szerezzenek a környékbeli modern sírrablók, vagy a műemlék-felügyelet, amely elvileg az összes régészeti feltárásnál jelen lehetett volna és az értékesebb darabokat lefoglalhatja az egyiptomi állam nevében. Carnarvon úgy érezte: ha már ennyi évet, sőt évtizedet áldozott az életéből az egyiptomi régészeti kutatásokra, igazán megérdemelné már azt a dicsőséget, hogy ő találhassa meg az első érintetlen királysírt. Carter pedig szintén erre a dicsőségre vágyott.

Tizenkét lépcsőfokot megtisztítottak, és egy falhoz értek, amelyen rengeteg pecsét látszott. Ezeket az akkor még friss malterbe nyomták ismeretlen kezek. De a szokással ellentétben Tutanhamon királyi pecsétjét nem látták itt! Carter elszomorodott - akkor hát ugyan valaki előkelő személy sírját lelték csak fel, nem a fáraóét?

És ekkor mit tett Carter? Megparancsolta a munkásoknak, hogy szórják vissza a földet a nyílásba! Vagyis látszólag betemettette mindazt, amit addig kiástak. Főleg azért, mert a lord akkor éppen Angliában volt és nem akarta nélküle végrehajtani a nagy felfedezést. Ennyivel igazán tartozott annak az embernek, aki egykor őt felkarolta, amikor éveken át nyomorgott munka nélkül. És aki az egész eddigi ásatást pénzelte, és maga is lelkesen hitt benne. Azonfelül Carter odahívott még egy angol régészt, akiben megbízott és aki kettejüknél sokkal inkább szakértője volt az egyiptológiának. Mire a lord és lánya megérkeztek Luxorba (az egykori Théba helyén épült mai városba), Carter rengeteg elektromos vezetéket, áramfejlesztőt stb. vásárolt. Ez már a modern idők előszele volt. Két igen távoli civilizáció találkozásának ígérkezett hát a háromezerkétszáz éves sír felbontása. A munkások immár a lord és társai jelenlétében ismét kiemelték a földet az aknából, szabaddá váltak a lépcsők, áttörték az első falat, ami mögött ott volt a második és azon már ott virított... Tutanhamon pecsétje! A falak és a pecsétek ép voltajelezte, hogy ezúttal egy érintetlen sírbolt előtt állnak!

Jelen voltak a régészeti felügyelet emberei, hoztak egy fotóst is, aki a behatolást lépésről lépésre fotózta. Így is napokig tartott, míg a kettős ajtó mögött talált hatméteres folyosót kitisztították - abban is csak romok, törmelék voltak. A sírbolt építői így akarták azt a benyomást kelteni, hogy itt nincs is sír! No persze, a sírrablókat akkortájt talán megtéveszthették ezzel a módszerrel, de a huszadik századi régészek sokszor láttak ilyesmit és haladtak tovább. Tudták, még néhány helyiségnek kell előttük lennie: az egyikben kell feküdjön a fáraó múmiája díszes szarkofágban és több koporsóban, a másik lehet a kincseskamra, egy harmadikban pedig azokat a használati tárgyakat gyűjthették össze, amelyekre a fáraónak a túlvilági életében, feltámadása után szüksége lehet.

Most már elég, ha lerövidítjük a dolgot. Végül is ennek a fejezetnek nem csak a felfedezésről

kell(ene) szólnia, hanem a fáraó átkáról. Arról, hogy milyen sors várt később azokra, akik megtalálták a sírboltot és abba behatoltak, mintegy „Megzavarva ezáltal a halott nyugalmát".

A kincs valóban észvesztő volt.Úgy a tudományos, régészeti, egyiptológiai, mint valós értékét tekintve. Mai pénzben ki sem

fejezhető értéket képviseltek a használati tárgyak, ma már híres múzeumok büszkeségei. A királyi koporsón talált, egykori arcát idéző színarany maszk, amelyből aztán az egyik legismertebb egyiptológiai műtárgy lett szerte a világon. Száz és száz tárgy, köztük sok színaranyból. Ott volt például az egyik koporsó, amely a múmiát rejtette - és az egész tiszta aranyból készült! Meg a fáraó színarany trónja. Aranyból készült edények és más tárgyak. Ábrázolatok, amelyek az akkori Egyiptom mindennapi életét mutatták be.

Nem írunk arról, milyen huzakodás támadt a leletek körül. Hogy mennyi járt belőlük lord Carnarvonnak, aki anyagilag amúgy is az utolsókat rúgta, és most érthetően szerette volna a rá eső részt jó pénzért eladni a nagy múzeumoknak. Miképpen szaladt össze a világ szinte minden újságírója a sírhoz - hónapokon keresztül ez volt a nyugati világ szenzációja és azok, akik addig még Egyiptom létezéséről sem tudtak, most megtanulták a Tutanhamon, a Luxor, a Halottak Városa, a Királyok Völgye stb. szavakat, és egészen profik lehettek az ó-egyiptomi műemlékek tárgykörében... A helyszínen is sokan bukkantak fel hirtelen, rengeteg üzleti tanácsadó, szakember került elő, és valamilyen formában mindnyájan bekapcsolódtak az ügyekbe.

De lássuk az átkot.Lord Camarvon, az egész kutatást pénzelő és azt annyi éven át lelkesen támogató férfi pár

hónappal a sír fellelés után meghalt. Ebben sok ok játszott közre, többek között az, ahogyan az egyiptomi sajtóban támadták őt. Mindenféle aljas machinációkkal gyanúsították a férfit, többek között azzal, hogy ki akarta csempészni Tutanhamon múmiáját valamelyik angol múzeumba, holott erről szó sem volt - a múmia még hónapokkal a nagy felfedezés után is a sírboltban maradt, persze erős őrizet alatt. Aztán Carter, a régi társ érezte úgy, hogy előállhat immár a sokáig titkolt kérésével: megkérte a lordtól annak Evelyn lánya kezét... A lord viszont alacsony származású embernek tartotta Cartert, amiben sajátos angol szempontok szerint talán igaza is volt, nem beszélve arról, hogy Carter, a hűséges munkatárs majd' kétszer annyi idős volt, mint a lány. Hogy ezt a lord milyen formában közölte Carterrel, nem tudható, de tény, hogy volt köztük egy nagy veszekedés, ami aligha hatott pozitívan az amúgy is beteges lord állapotára. Carter attól kezdve nem beszélt többé a lorddal.

Aki elment Kairóba, hogy a kincsek további sorsáról - és a saját részének mértékéről - tárgyaljon a régészeti felügyelettel. Aztán márciusban a lord állapota rohamosan romlásnak indult. Arról is beszéltek, hogy valamilyen mérges rovar megcsípte - szúnyog? pók? más? - és a csípés nyomai rohamosan terjednek szét a testén. De senki sem tudott semmi bizonyosat. Állítólag vérmérgezést is kapott, és három hétig élet-halál között lebegett. Ezenközben a láza nemegyszer elérte a 40 fokot. Aztán meghalt.

Érdekes módon - az igazság kedvéért ezt is jegyezzük meg - egészen addig senkiben még csak fel sem merült ez az egész átok-ötlet. Addig senki nem ejtette ki a száján a „fáraó átka" kifejezést. Ami logikus is, hiszen egészen 1922 novemberéig soha senki nem talált ép fáraósírt Egyiptomban. Talán azt is hozzátehetjük: amíg lord Carnarvon élt, a régészéthez nem kötődött semmilyen átok, ami halálos lenne. De akkor, amikor ez bekövetkezett, megváltozott a helyzet.

Sok ember tudta pontosan, ki az a lord Carnarvon. Akkor már négy hónapja szinte mindennap róla szóltak az újságok - no meg persze Tutanhamonról és másokról. A fáraók soha nem voltak még olyan népszerűek, mint akkor. Hirtelen divatba jött minden, ami egyiptomi, ami „fáraós", és persze valahol valaki - nem okvetlenül régész - olvashatott a régi átkokról is. Azokról, amelyeket állítólag a tolvajok, sírrablók elijesztése céljából írtak fel a sírok bejárataira. Ma már tudjuk, hogy ezek általában teljesen hatástalanok voltak - ezért találtak olyan sok üres, kifosztott sírt. Ha az ókor emberei valóban hittek volna az átkokban, azoknak lett volna visszatartó ereje, és most számos múzeumban őriznének királyi míuniákat és mutogatnának lélegzetelállító kincseket.

Így fiiggenek össze a három-négyezer évvel ezelőtti átkok a mai eseményekkel.Ezt hamarosan tapasztalhatták többen is. Kairóban már a lord halálát követő napon kezdtek

terjedni a vadnál vadabb pletykák. A dolog mind nagyobb köröket vetett, a hírek eljutottak Luxorba, aztán Londonba, Párizsba és persze a világsajtó éhes keselyűként csapott le ezekre a „hírekre". Azt beszélték, hogy lord Camarvon halálának pillanatában egész Kairóban megszűnt az

áramszolgáltatás, a város sötétségbe borult, és később sem tudták megmagyarázni az áramszünet okát.

A lord angliai birtokán abban a pillanatban -jelentette az ifjabb Carnarvon, a lord fia -, amikor a lord Kairóban elhunyt, itthon a kedvenc kutyája felüvöltött és holtan esett össze. Az ismert író és okkultista, a „szellemekkel társalgó" Conan Doyle (Sherlock Holmes alakjának megformálója) volt az „átok-elmélet" egyik legfőbb terjesztője. Neki aztán igazán kapóra jött a dolog, hiszen ő akkortájt már túl volt a szellemek és tündérek (!) fotózásán. Akadt olyan brit újság, amely állítólag szó szerinti fordításban lehozta a Tutanhamon sírboltjának egyik ajtaján található átkot: „A halál szárnyai sebesen átölelik azt, ki belép e szent sírba". Tagadhatatlanul jól és régiesen hangzott az átok - egy baj volt csak vele. A jelzett ajtón semmilyen felirat nem volt, amit máig láthatunk a sírban készült számos fotón.

De akkor már elindult a lavina, és többé nem lehetett megállítani. Mellesleg nem akarjuk azt a benyomást kelteni, mintha egyáltalán nem lett volna átok. Hiszen nem csak írni szokták azt - sokszor elég kimondani. Háromezer-kétszáz esztendővel korábban a temetést végző papok biztosan kimondták az átkot örök időkre, az tehát a maga módján „érvényes" volt 1922-ben, 1923-ban és később is.

Hogy aztán az hogyan működött, még ebben a fejezetben meg fogjuk látni. Ám most még nem tartunk ott. A világ is csak annyit tudott, hogy 1923 tavaszán Kairóban eléggé szokatlan körülmények között, furcsa betegségnek esett áldozatul az az ember, akinek nevéhez a Tutan-hamon-sír megtalálását és felbontását kötötték. Mert bár igaz, hogy Egyiptom éghajlata akkoribannem volt igazán egészséges egy európai ember számára, azért mégsem mindennapos, hogy szúnyogcsípés áldozatául essen.

Persze a sajtó akkoriban már arról is cikkezett, hogy valamilyen baktérium vagy vírus élhetett a sírban háromezer év óta. Amely annak idején az emberekre már nem volt veszélyes, mert a szervezetük ellenálló volt, de a mai embernek bizony „annyi", ha ezt töményen belélegzi egy szűk kamrában...

Ez is szépen, sőt valószerűen hangzott, csak egy baj volt vele: Carter, aki megtalálta a sírt és mindenben első volt, mindenütt ott volt, ahol a lord is, sőt... ő bizony életben maradt, és még évtizedekkel később is előadókörutakat tartott arról, hogyan találta meg a sírt és háromkötetes könyvet írt minderről. Aminthogy semmi baja sem lett annak az amerikai régésznek, akit az első alkalommal és éjszakai titkos sírlátogatásuk alkalmával is magukkal vittek Tutanhamon sírboltjába - de épen és egészségesen megúszta Evelyn Carnarvon, a lord lánya is. Pedig ő is ott volt a sírban annak első felbontásakor.

Ez tehát csökkenteni látszik annak valószínűségét, hogy valamilyen betegséget szereztek a hölgy és az urak a sírboltban. Viszont ha mégis, akkor az elsősorban a gyenge és már amúgy is beteges lordot támadta meg. Lehet, valóban kaptak valamilyen fertőzést ők négyen, de az csak a legyengült szervezetre gyakorolt végzetes hatást, a többiek megúszták?

A lorddal kapcsolatban a sajtó olyasmiket is sugallt, hogy egyáltalán nem szúnyog csípte meg - tehát orvosai tévesen diagnosztizáltak valamilyen kis szúrást a testén -, hanem a sírban lévő valamelyik éles tárgy szúrta meg őt, amit az egyiptomi papok pár ezer évvel később máig ható méreggel kentek be (szintén a sírrablókon beteljesítendő bosszú érdekében). De ez sem bizonyosodott be.

A sajtóban az átok ijesztő mértékben kezdett terjedni - és úgy tűnt, hogy az életben is! Mert való igaz: túl sok tragikus eset történt a következő időkben azok között, akik valamilyen formában érintkeztek az üggyel vagy Tutanhamon sírjával.

Az egyik régész például, aki szintén megfordult később a sírban, tüdőgyulladást kapott. A brit lapok némelyikében már külön rubrikát nyitottak, ahol nap mint nap közölték az újabb „átok-eseteket" és persze a régi névsort is, akiken az átok úgymond már „beteljesült". Persze az említett régésznek már régebben is voltak tüdőproblémái, amelyek most kiújultak. Ennyi volt a hivatalos magyarázat. Egy turistát, aki lement a sírba, később elütött egy taxi Kairóban. Mások szerint nem is őt, hanem a barátját, de azt éppen abban a percben, amikor a turista Luxorban lement a sírba... Az egyik brit muzeológus is meghalt akkoriban - rögtön elterjedt, hogy azért, mert valami köze volt a sírból származó tárgyakhoz. Pedig azokat akkor még nem vitték ki Egyiptomból.

Ahogyan az áldozatok száma nőni kezdett, úgy nőtt az ügy körül gerjesztett hisztéria. Amit persze a Doyle-féle szerzők még csak növeltek is, szándékosan. Az emberek hirtelen félni kezdtek mindentől, ami egyiptomi. Száz és száz brit polgár adta postára a British Museum vagy

más intézmény címére a régi emléktárgyakat, amelyeket 6k vagy őseik hoztak haza régebben. Egyszer valaki még egy múmia-kezet is küldött... Az emberek attól rettegtek, hogy azokat is kíséri valamilyen ősi átok, amely beteljesedhet rajtuk vagy a családjukon.

Amerikában még politikusok, képviselők is követelték, hogy vizsgálják meg az összes múzeumban található egyiptomi tárgyat - bár nem tudom, hogyan akartak az azokat kísérő átkok nyomára jutni... Winlock amerikai egyiptológus, akinek a távolból is volt szerepe a Tutanhamon-sír megtalálásában, szenvedélyesen gyűjtötte az átokkal sújtottak névsorát a sajtóból: Nemegyszer helyesbítést is küldött az illető orgánumnak, jelezve, hogy az a halál nem azért vagy nem úgy következett be - de szélmalomharcot vívott.

A sajtó a következő listát állította össze:1. Lord Carnarvon, akinek halálát minden kétséget kizáróan a fáraó átkának tulajdonították.2. A. Mace amerikai régész, akit állítólag ugyanaz a furcsa betegség vitt el, mint a lordot.3. Camarvon fivére.4. Camarvon ápolónője. 5. Carter titkára.6. George Gould, Carnarvon barátja, aki turistaként jött Egyiptomba. Winlock később azt írta

róla a sajtónak, hogy nem szabad az esetét összekapcsolni a sírral, mert a lord csak az egészségét feljavítani jött Egyiptomba. Ez igen furcsa, ha figyelembe vesszük, hogy éppen Winlock és társai állították mindig: Egyiptom éghajlata igen kellemetlen, könnyen beteggé teheti a nem itt született embereket. Akkor valaki éppen itt keresné a gyógyulást... ?

7. Arthur Weigall, turista. Winlock későbbi nyomozása szerint nem is jutott be a sírba, olyan nagy volt a tömeg, későbbi halála tehát nincs összefüggésben Tutanhamon állítólagos átkával.

8. Ali Fahmi arab herceg, aki felkereste a sírt. Aztán később egy londoni szállodában francia felesége féltékenységből megölte. Winlock nem tudta, vajon járt-e a sírban a herceg, mindenesetre őt is szerette volna kihúzatni az „átok áldozatainak listájáról".

9. Egy meg nem nevezett múzeumi dolgozó, aki állítólag akkor fordult le székéről holtan, amikor a Tutanhamon-sírból származó tárgyat katalogizált. Winclock szerint abba a múzeumba sohasem küldtek tárgyat a sírból, de ezt az áldozatot sem sikerült kihúzatnia a listáról.

10. G. Bénédite, egy francia régész, aki lement a sírba, de percekkel később kiszaladt onnan - nem jutott messzire, szívroham végzett vele még ott a Királyok Völgyében. A rossz nyelvek szerint annyira irigyelte a „nagy fogást" az angol kollégáktól, hogy ez végzett vele... Végső soron a Tutanhamon-sír körül, a tárgyak kiszállításában stb. csaknem harmincan vettek részt, ám ezek közül heten hamarosan elhunytak. Ki így, ki úgy.

Vagy még jóval többen is lehettek, mert végül is összesen 27 „átok-áldozatot" hirdetett meg a sajtó azokban az években! És a lista persze az idő múlásával hosszabbodott, mert például Carter csak 1939-ben, tizenhét évvel a sír felfedezése után halt meg, közel a hetvenhez, mégis odaírták a nevét. 1977-ben Camarvon fia, aki már maga is idős ember volt, Amerikában járva egy tévéinterjúban kijelentette: ő bizony még egymillió fontért sem lépne be Tutanhamon sírboltjába... Vagyis mint oly sok angol, ő is hitt az átokban.

És most lássuk azt, ami fél évszázaddal később bebizonyította, hogy valamilyen „átok" csakugyan létezhetett a sírban!

Valamilyen halál-ok - hogy pontosabbak legyünk. A gyanúnk abba az irányba terelődik, amit a mikrobiológia sugall. Nem valószínű, hogy a múmiákban rejtőznének valamiféle fertőző baktériumok - ezeket legalább kétszáz éve ismerik, sőt a bebalzsamozott holttesteket széthordták a világba. Magángyűjteményekben, múzeumokban láthatóak. Nem tudunk róla, hogy ezek fertőztek volna.

A gyanú tehát más irányba terelődik. Ha vannak mérgező mikroorganizmusok, akkor azok nem az egyiptomi sírokból származó tárgyakhoz kötődnek, hanem valami máshoz. Másképpen „működhet" ez a fertőzés. Az sem titok előttünk, hogy a baktériumok képesek igen szélsőséges körülmények között túlélni - ha kell, több ezer évet is...

Abban a szerencsés (?) helyzetben vagyunk, hogy egy szinte mai példával bizonyíthatjuk be: a fáraó „átka" igenis létezett, csak persze nem úgy, ahogyan azt az 1920-as évek világsajtója képzelte. Talán mégsem véletlen, hogy ha nem is huszonhét vagy még több, hanem három-négy-öt akkori és ottani halálesetnek mégiscsak köze volt a Tutanhamon-sírhoz?

A példa Lengyelországból való. Mint ismeretes, Krakkóban, az ország egykori történelmi fővárosában vannak a lengyel királysírok. Nekik több szerencséjük volt e téren, mint nekünk - szinte minden nevesebb uralkodójuk földi maradványait sikerült megőrizni a történelmi

viszontagságok során. Még a náci megszállás alatt sem bolygatták meg a krakkói Wawel dombján, az egykori királyi palota templomában tartott szarkofágokat.

Egy bolygatásról viszont tudunk, erre tudományos okokból került sor. (Érdemes itt zárójelben megjegyezni, hogy Lengyelországban még királysírt is felbontanak ilyen célból, míg nálunk egy barguzini lelet miatt egy költő rokonainak sírját sem engedik kinyitni, ami arra utal, hogy az illetékes akadémikus tudósok félnek szembesülni az esetleges igazsággal, illetve nem tesznek meg mindent azért, hogy az kiderüljön akár negatív, akár pozitív irányban. Ami alapvetően ellenkezik tudóslétük céljaival. Milyen ismerős ez például az egyiptológiából is - lásd könyvünk egész eddigi részeit...)

1972 végén és 1973 tavaszán közmegegyezéssel és a fent említett tudományos vizsgálat céljából megbontották a Wawelen őrzött egyik régi, légmentesen lezárt szarkofágot. Ebben Jagello Kázmér maradványai feküdtek. Ez a király N. Kázmér néven mint litván herceg került a trónra, lengyel királyként 1447-től uralkodott. Meglehetősen nagy és neves uralkodónak tartják őt, sok háborúban védte meg az országot, sőt európai kitekintéssel is rendellcező felvilágosult ember volt. A fiából például előbb cseh, aztán magyar király is lett. Amerika felfedezésének évében, 1492-ben halt meg. Tizenhárom évvel halála után még egyszer felnyitották sírját, hogy melléje temessék a feleségét.

Tehát a király és felesége csaknem 480 éven át háborítatlanul hevertek a közös szarkofágban, ami egy falba volt beleépítve a krakkói vár Szentkereszt-templomában. Erről most nagyon röviden számolunk be, mert végső soron nem tárgya könyvünknek. A király és felesége csontvázát később igen ünnepélyesen újratemették. Mellettük megtalálták jelvényeiket és egyéb, velük eltemetett tárgyaikat.

Aztán... „beindult az átok"! Vagyis ismét megmagyarázhatatlan halálesetek sora következett be. Ahogyan ötven évvel korábban Luxorban (Thébában), úgy most Krakkóban is. Rövid idő alatt négy férfi vesztette az életét. Négy kutató, akik mindnyájan részt vettek a sírok felnyitásában! Amit mellesleg a televízió is közvetített, és ezeket az embereket a nézők is láthatták, amint erejük teljében nyüzsögnek az esemény körül. A négy közül még csak kettő távozott az életből, amikor már nemcsak Krakkóban, de egész Lengyelországban arról suttogtak az emberek, hogy a sírban volt valamilyen pergamen, amelyre valakik 480 évvel korábban felírták az átkot. Hogy milyen szörnyű halál vár azokra, akik megzavarják Kázmér király nyugalmát... !

F. D. 1974 áprilisában halt meg. Dr. S. W.-re két hónappal később, júniusban került sor. A harmadik áldozat haláláig már két hónapot sem kellett várni, mert hat héttel később K. H. mémök is elhunyt. Az utolsó áldozat, J. M. mérnök 1975 májusáig húzta, aztán őt is eltemethették.

A dolog annyiban még tragikusabb, mint a Tutanhamon-esetben, hogy a harmadik és a negyedik halott már pontosan tudta, mi vár rá. Hiszen ugyanabban a városban éltek, ismerték egymást és tanúk állításai szerint a két mérnök többször mondogatta: nekik is hamarosan végük lesz, mert ott voltak a királysír felbontásánál.

Az orvosok vigyáztak is rájuk, de hiába. Az egymást követő vizsgálatok során döbbenten érzékelték, hogy egészen köznapi betegségek vagy állapotok - mint például egy szokványos magas vérnyomás - egyre nagyobb gondokat képes okozni ezeknek a férfiaknak. Akik különben egyre rosszabbul lettek, aztán eljött a vég.

Az utólagos rendőri és még inkább tudományos nyomozás nagyon érdekes eredményeket hozott. Azt, hogy a négy halált valamelyik sírban talált tárgy fertőzése okozta volna, kizárták. Ugyanis ezeket a tárgyakat magas hőmérsékleten kezelték rögtön azután, hogy kivették őket a sír-ból. Ám ez a négy ember ott volt a sírbontásnál minden védőfelszerelés nélkül - és itt keresendő a baj gyökere.

Egy olyan mikrobiológus oldotta meg a rejtélyt, aki annak előtte huzamosabb ideig Kairóban dolgozott. Éppenséggel a sírokból kiszedett ősi faszobrokkal és más műtárgyakkal - ugyanis azok mikrobiológiai kutatása volt a munkája. Tudta már, hogy az egyiptomi királysírokban gyakorta átvészelték a közbenső időt olyan baktériumok, amelyek víz, oxigén és táplálék nélkül eléltek több ezer évet is! Egyszerűen „begubóztak" és vártak. A természet parancsára anabiotikus állapotba kerültek és megtartották életerejüket. Amikor aztán megváltoztak a külső körülmények - levegő, nedvesség került be a sírba - feléledtek és „tevékenykedni", élni kezdtek. Ha Tutanhamon sírjában eléltek így 3200 évet, akkor nevetségesen rövid idő volt számukra Kázmér király és felesége sírjának 480 röpke éve...

Tudjuk, ma tudósok találtak már baktériumokat több millió, sőt több milliárd éves jégtömbökben is! Vagyis olyan régóta vártak a „feltámadásra"... Amikor oda bekerültek, még egészen más volt a földi légkör és az egész bolygó másképpen nézett ki. Ezek a változások persze nem jelentettek semmit a baktériumoknak.

Hogy ne húzzuk tovább az időt, lássuk a lengyelországi kutatások végeredményét. Minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy mind a négy áldozat halála egy olyan kórokozó számlájára írható, amely penészgomba formájában maradt meg a sírban több évszázadon keresztül. A latin neve Aspergillus flavus, vagyis sárga aspergillus. Ez „aflatoxint" termel, ami rákkeltő anyag és azonfelül egyéb csúnya kórokat is okozhat. Egyik sajátos tünete, hogy az emberi szervezetet szinte észrevétlenül legyengíti, és az orvosok nem találják e gyengeség okát - aztán amikor az ellenállóképesség szinte a nullára csökken, jön valamilyen banális betegség és végez az áldozattal. Ez történt a négy krakkói szakemberrel is.

Most már aligha lehet kétséges, hogy a Tutanhamonsírban is ez a kórokozó rejtőzött. A teljesen egészséges Carter vagy a lord húszéves lánya valamilyen módon túlélte a veszélyt. Talán nem is fertőződtek meg. Sőt biztosan nem. Viszont a lord, aki amúgy is betegeskedett már egy két éve, legyengült szervezetével szinte felkínálta magát. A lengyel áldozatok a huszadik században, amikor számos antibiotikum-készítmény volt már forgalomban, egy-két évig, az utolsó három évig küzdött a baj ellen, mígnem a szervezetük feladta a harcot. 1923-ban és később a kór egyeseket korábban, másokat később gyűrt le.

Ebből az következik, hogy nagyon kell vigyáznunk, ha olyan térségeket nyitunk fel, ahol sok száz vagy ezer éve nem járt senki. Megesik ez barlangoknál, vagy főleg víz alatti barlangoknál is. Ezek nemegyszer több ezer vagy tízezer évig el voltak zárva a külvilágtól. Az Aspergillus flavus bizony éveken át lapulhat, inkább a sírokban, sírkamrákban. Szinte bizonyos, hogy az vagy valamilyen hasonló veszedelmes fertőzés forrása fenyegeti azokat, akik ilyen helyekre merészkednek.

Ennyit tehát a „fáraó átkáról". Bár nem ez az utolsó Egyiptom titkai között.

9. Múmiák kalandjai

Nem a rémfilmekből - vagy az azok mintájára készített vígjátékokból - kivett részletekkel fogunk most szolgálni. Ám úgy véljük, hogy a múmiák szervesen hozzátartoztak a régi egyiptomi kultúrához, és azért érdemes róluk szólni.

Kevesen tudják - ezért ez is a „titkok" közé sorolható -, hogy az ősi Egyiptomban volt egy szokás: gazdaságilag nehéz időkben a megszorult család% afféle sajátos „zálogházba" adhatta be... az apja holttestét!

Néhány szakértő úgy vélekedett az idők során, hogy talán ez volt az egyik oka a balzsamozásnak. Mindenesetre tény, hogy azok az emberek, akik egyáltalán megengedhették maguknak a balzsamozás csöppet sem olcsó műveletét, nem mindig temették el szüleiket. A balzsamozott holttestet, vagyis a múmiát eltették maguknak afféle gazdasági tartalékként. Erről történetírók is beszámoltak. Állítólag a nehéz időkben a legfelső hatóság - értsd: a királyi udvar, vagy maga a fáraó - kiadott olyan törvényi rendelkezést is, hogy az államtól az ínséges időkben csak az kaphatott kölcsönt (termény formájában), aki zálogba tette apja múmiáját.

Ez biztosan erősen diszkrimináló rendelkezés volt, mert hiszen a legszegényebb réteg, a parasztság általában nem arról volt híres, hogy tellett volna az előző nemzedék - a szülők - balzsamozására. Arról nem is szólva, hogy mivel az emberek elég rövid ideig éltek, a szülők gyakorta már akkor meghaltak, amikor gyermekeik még legfeljebb kamaszok voltak, így azoknak eleve nem lehetett olyan anyagi hátterük, hogy a balzsamozást elvégeztessék.

Mégis, mint a fentiekből kiderül, lehetett azért egy valamivel tehetősebb réteg, amelynek tellett a balzsamozásra, ugyanakkor éhínség, rossz termés idején rászorult az állami vagy egyéb segítségre. Már önmagában is morbid helyzet lehetett; ha egy állami hivatal vagy magán-uzsorás házában, raktárában felpolcolva feküdtek a múmiák, mindegyik egy-egy tartozás biztosítékaként... Nem tudjuk, mi kellett történjen az ilyen zálogba adott múmiával, ha a zálogba adó valami okból váratlanul elhalálozott és nem tudta azt kiváltani. Talán a távolabbi rokonok kötelessége volt ilyenkor a helyzet megoldása?

Volt olyan népszerű szerző külföldön, aki ebből vonta le azt a következtetést, hogy lám, ezért épültek a piramisok! Merthogy valahol meg kellett őrizni a sokat érő múmiákat, hiszen azok

bármikor pénzt is jelenthettek. Olybá vehették talán, mint valamiféle ,jószágot", vagyontárgyat? Ha fedezetként szolgálhatott kölcsönöknek, akkor kétségtelenül vagyontárgyak is voltak ezek a múmiák - az ősök tartósított holttestei.

Diodórosz, a görög történész szerint sokkal cifrább dolgok is megeshettek egyes múmiákkal. Még akkor is, ha nagyon előkelő származásúak voltak. Állítólag a könyvünkben oly sokat emlegetett Kheopsz-piramis építtetőjét (?), a fáraót annyira meggyűlölte a nép, hogy halála után valóságos forradalom tört ki. Miután a kilencvennapos határidő után (annyi időre volt szükség egy test szakszerű preparálásához, a megfelelő vegyi oldatokban fürdetéséhez és múmiává alakításához) eltemették, a nép megrohanta a sírját. Ez korabeli viszonyok között már valóságos forradalomnak számított. Az akkori uralkodó réteg szerencséjére - a történetíró szerint - a fellázadt tömeg nem akarta átvenni a hatalmat, ezért ezt nem tekinthetjük a történelem első forradalmának. Csupáncsak a holt fáraóval akartak valahogyan leszámolni, rajta bosszút állni - ha már az életében ezt nem tehették meg. Kidobták a sírból Kheopsz múmiáját, állítólag össze is taposták, széttörték, elpusztították.

Állítólag ugyanez történt aztán Khefren fáraóval, Kheopsz fiával is. Akit a nép ugyanazért gyűlölt, amiért az apját - írja Diodórisz - vagyis azért, mert évtizedeken keresztül rabszolgamunkát követelt tőlük a piramisépítéseknél. Ez persze lehet legenda is - ne feledjük, mire ezek a görög történetírók Egyiptomba érkeztek, már legalább kétezer éve nem építettekpiramisokat!

A múmia szerepe más is lehetett. Akkor is, ha nem temették el, hanem csak otthon tartották a házukban. A sírokba tenni veszélyes volt - hiszen ellophatták a sírrablók, vagy megszentségteleníthették, összetörhették azt. Márpedig ha egy múmia megsérül, akkor a halott lelke már nem tud mit kezdeni ezzel a testtel - legyen bármilyen gondosan balzsamozott is. Akkor a lelke, a „ka" ja ott marad test nélkül, és a túlvilágon nem tud majd feltámadni.

A másik dolog: mint azt sírfeliratok is gyakorta jelzik, az egyiptomiak hittek abban, hogy jót tesz, ha kimondják a halott nevét. Mi több, minél többször mondják ki a meghalt személy nevét a még élők, annyival valószínűbbé teszik mielőbbi feltáinadását! Ezzel mintegy lélegzetvételt, oxigént adnak neki. Ahányszor valaki megemlékezik egy hallottról és hangosan kiejti a nevét, az annyival több esélyt kap a másvilágon a feltámadásra.

Nos, ha a halott otthon volt, ha a ház egy félreeső zugában feküdt, senki sem tekintette őt fölösleges ballasztnak még akkor sem, ha elég sok helyet foglalt el egy szegényes, egyetlen helyiségből álló kis házban is. És mivel ott volt a szemük előtt, hát naponta kimondták a nevét. Ez biztosan jót tett a „ka" jának.

Amikor Howard Carter mint háromezerkétszáz éve a legelső ember felnyitotta a harmadik, színarany koporsót is és egy pillantást vethetett Tutanhamon arcára, akkor az még nem úgy nézett ki, mint ma.

Az arany álarcot, a halotti maszkot levéve egy sima, nyugodt, mondhatni szép arcot látott. A fáraó igen fiatalon halt meg, talán még húszéves sem volt. Az arcán nem volt egyetlen gyűrődés sem. Semmiben sem különbözött az arany halotti maszkon látható vonásoktól - írta később Carter.

Nos, a múmia ma már nem így néz ki. Mióta friss levegő érte és éri a bőrét, a felső réteg megrepedezett, és szinte az egész feje deformálódott. Ez egyben azt is jelenti, hogy nyilván nem csak ez az egy múmia változott meg - hanem az összes!

Minden múmia, amely a külvilágtól elzárt sírban feküdt ezer éveken át, mielőtt az utolsó pár száz évben a régészek vagy kincskeresők rájuk találtak, megváltoztak. Nem olyan természetesek, nem olyan szépek már, mint az első időkben lehettek. A Tutanhamon-múmiának elég volt fél évszázad a mi levegőnkből és mint a szemtanúk állítják, eléggé elváltozott. Más múmiáknak a múlt századok kevésbé szennyezett levegőjében ehhez talán hosszabb időre volt szükségük.

No de azt se felejtsük el: a fáraó esetében a halottkikészítők, balzsamozók és egyéb korabeli kozmetikusok nyilván sokkal jobban igyekeztek, mintha más, alacsonyabb származású múmiával kellett volna bajlódniok. Ezért Tutanhamon múmia korában is valóságos mestermű volt. Készítői igyekeztek olyanná varázsolni, „mintha élne".

Hogyan készítették a múmiát? A folyamatot sokan sokfelé leírták már. Mi most csak sebtében átrepülünk ezen is. Igaz, az egyiptomi múmiák valóságos mestermunkának számítanak, ha összehasonlítjuk őket más ókori kultúrák hasonló „termékeivel". Mert bizony sem a kínai, sem a latin-amerikai múmiák nem versenyezhetnek ezekkel.

A folyamatot Egyiptomban lényegében már abban a percben elkezdték, amikor híre jött, hogy a fáraó meghalt. A balzsamozás sajátságos ipar volt, amely egyfelől összefonódott a gazdagokkal, tehát a pénzzel - másfelől a tudós papokkal. Akik ismerték a vegyi anyagok és a test titkait, jobban, mint sok mai boncmester.

A fáraó holttestét a neki kijáró nagy tisztelettel áthozták a speciális épületbe, amelynek nagy termében egy rituális sátor alatt kezdtek hozzá a munkához. A fáraó testét nem érinthette bárki, csak az igazán beavatottak, az erre mintegy feljogosítottak. Ami egyben azt is jelentette - fogjuk fel mai gyakorlatias eszünkkel -, hogy a fáraó értelemszerűen a legjobb szakemberek kezébe került. Itt senki sem hibázhatott, és nem is hibázott. Minőségi munkára volt szükség, és a fáraó azt meg is kapta - holtában.

Ezenközben egész Egyiptom gyászba borult. Hetvennapos, mondhatni „állami" gyászt rendeltek el minden fáraó halála után. Ekkor az egész lakosság böjtölt, betiltottak mindenféle mulatságot, szórakozást. A fáraó legközelebbi környezete, férfi hozzátartozói nem borotválkoztak egészen a temetés napjáig.

Mivel a hitvilág szerint a túlvilági feltámadás reménye csak annak járt ki, aki testét el tudta tenni - hát balzsamozni, tartósítani kellett. Így aztán nem csoda, ha a balzsamozás annyira elterjedt volt. Maga a test konzerválásának igénye egyértelmű volt a hittel, a vallás parancsainak betartásával. No és azonfelül mindenki „privátin" is érdekelt volt a túlélésben, a túlvilági újjászületésben. Ezek így együtt hatalmas motor voltak.

Így az sem csoda, ha az egyiptomiak a balzsamozó műhelyeket a maguk virágos nyelvén a „Életerő Házának" nevezték. Az igazi élet majd a túlvilágon kezdődik, vallották. Azzal vigasztalták magukat, hogy aki a túlvilágon is

életre kel, az ott már örökéletű lesz, a halál, a fájdalom, a betegségek, a nyomor többé nem fenyegeti.

Az más kérdés, hogy a mumifikálás technikája ugyan egyező volt, de a társadalmi különbségek itt is megmutatkoztak. A halottakkal azok földi rangja szerint „bántak", vagyis egyszerűbben fogalmazva: volt első osztályú, másodosztályú, harmadosztályú mumifikálás. A célját voltaképpen mindegyik esetben elérte az egyén és a társadalom, amely ezt a műveletet megkövetelte - mégsem egyformán. Az igazán teljes, szinte már-már szertartásszerű mumifikálást csak a fáraó kaphatta meg. Nála mindenből első osztályú anyagot használtak, és a módszerek is kifinomultak, mondhatni tökéletesek voltak, a legjobb szakemberek kivitelezésében. Másoknál már nem annyira ügyeltek ezekre a dolgokra, bár el kell ismemi, hogy azért ők is megkapták, amit akartak.

A minőségi sor legvégén kullogtak a már említett szegények, sőt. . . a háziállatok. Hiszen tudjuk, hogy például a tehetősebbek kedvenc macskáit is mumifikálták, és egyes szent állatok is erre a sorsra jutottak haláluk után.

Az első hetven napon át a holttest a szakemberek kezében volt. Amit műveltek, annak volt némi mitológiai előtörténete. Kicsit olyan volt ez - hitték -, mint amit annak idején a rossz erők által apró darabokra vágott Ozirisz tetemével tettek az istenember kísérői: összerakták őt ismét egybe. Csak itt néha fordítva működött a dolog: az egy fáraóból kellett kivágni a fölösleges testrészeket, darabokat. Mindeközben - bármit is tettek éppen a holttesttel - a papok egyike csak ült és a szent szövegekből szavalt, mintegy imádkozott. Meglehetősen morbid látvány lehetett, amint az imádkozó és szavaló papok jelenlétében a balzsamozás helyi nagymesterei preparálták a holttestet.

Ami abból állott, hogy az orrlyukakon keresztül kiszedték a halott agyvelejét. Persze nem sikerült ezt száz százalékosan teljesíteni, de a maradékot sem hagyták a koponyában. Egy különleges oldattal ezt is mintegy feleresztették. E folyadékok különben igen illatosak, szinte illatszerek voltak. A különös módszerre azért volt szükség, mert hiszen a halott testének egyben kellett maradnia. Nem nyithatták fel a koponyát, nem fiírészelhették azt ketté (mint ma teszik a fülek fólötti vonalban) és más tartós sérülést sem okozhattak sem a fejen, sem a testen.

Aztán - vagy közben - más szakemberek felvágták a halott oldalát egy speciális eszközzel. Hérodotosz szerint ezt „etiópiai kőnek" nevezték, könnyen lehet, hogy vasmeteoritból szánnazó, akkor és ott jobbára még ismeretlen fémből: vasból készült valamilyen fémkohászati eljárással. De nem zárható ki, hogy valamilyen, Egyiptomban ismeretlen ásványi anyag volt, amit borotvaélesre fentek.

A belső szerveket kiszedték, majd a hasüreget kimosták pálmaborral, egy ideig illatos olajokkal kezelték, majd más illatszerekkel, például mirhával és rózsaolajokkal töltötték meg. A zsiradékot,

ami „elromolhatott" volna és ami ugyanakkor tönkretette volna a balzsamozás műveletét, már eltávolították a testből.

A belőle kiszedett belső szerveket külön edényekbe tették. Ezek is rituális tartályok voltak, nemegyszer dombonnűvekkel az oldalukon, vagy éppenséggel emberi koponyát utánoztak. A testről aztán lenyírtak minden szőrt és hajat, majd hetven napra nátronszódába helyezték. Ez a maradék nedvességet, vizet is kiszívta a testből. Az imák csak ilyenkor szűntek meg - egy időre. A nátronban pihenő test körül nem zajlottak ceremóniák, itt csak a fizikai és kémiai folyamatoknak volt helye.

De miután letelt a szódában töltött hetven nap, az immár csontszáraz és persze merev testet kivették az anyagból, és egy magas állványra helyezték. Egyes mai szakértők szerint azért tették ilyenre, hogy a vele fáradozó dolgozóknak ne kelljen folyton lehajolniok. Amiben lehet is valami. Mi most csak a fáraó vagy felesége holttestéről beszélünk, mindezeket a szertartásokat és megkülönböztetett figyelmet csak ők érdemelték ki. A többi, kevésbé rangos múmiával a készítés során - gondolom - nem bántak ekkora tisztelettel. Ők csak „munkadarabok" voltak, mások nem is lehettek. Akik a balzsamozóban dolgoztak, az ilyen ritka esetek kivételével - mint egy fáraó „elkészítése" - általában folyton ugyanazt a munkát végezték. Kevéssé volt ez változatos, feltehetően nem sok szakmai örömöt adott. Hát legalább igyekeztek kényelmessé, nem túl fárasztóvá tenni.

A mumifikálás utolsó szakasza a pólyázás volt. Egy-egy előkelő halotthoz több száz méter hosszú, igen messziről odaszállított (importált) és ezért nagyon drága, finom anyagot használtak. Magát a szövetet is bekenték illatszerekkel, és feltehetően ebben a különleges keverékben is voltak tartósítószerek. A pólyázást a kezek és lábak ujjaitól kezdték, mindegyiket külön-külön körbetekerték, majd ezt követően a végtagokat csavarták be, és végül az egész testet.

A pólyázás közben is folyamatosan énekeltek a papok, szavalták verseiket és amit kellett. A szent könyvekből és szövegekből idéztek, mindig olyan részt, ami odaillett, az éppen pólyázott testrészről szólott. Azt is mondhatnánk, hogy végig folyamatos volt a kapcsolat az emberek és az istenek világa között. Mert hiszen már eleve az egész folyamatra azért került sor, mert úgy hitték, most készítik elő az elhunytat az örök életre. Arra a másikra, arra a „mennyországbelire", ahová éppen úton van. A papok gondoskodtak róla, hogy a lelki szálak ne szakadjanak meg addig sem, míg a halott a maga teljes múmiapompájában át nem ér abba a másik világba.

Egy apróság, éppen Tutanhamonnal kapcsolatban: mielőtt egy-egy testrészre rátekerték a pólyákat, bőven bekenték azt különféle erős olajokkal és más anyagokkal. Ezek összetételét ma is csak részben ismerjük. Néhány összetevőt sikerült azonosítani, másokat nem. A fiatalon meghalt fáraó esetében a papok és balzsamozók annyira bőkezűen bántak ezekkel az anyagokkal, hogy azok később a sírban is kifejtették káros hatásukat: megtámadták a bőrt, sőt a csontokat is! A balzsamozók nyilván nem voltak tisztában azzal, hogy milyen folyamatok játszódhatnak le a későbbiek folyamán - hisz utólagos ellenőrzésre, mondjuk évtizedek vagy századok múlva már nem volt lehetőségük. Az általuk készített múmia a temetéssel együtt örökre eltűnt a szemük elől. Ezért inkább csak sejtéseik lehettek az általuk használt anyagkoncentrátumokkal kapcsolatosan.

Nos, itt a sejtés nem bizonyult elégségesnek. Tutanhamon testét az időn, az enyészeten kívül elsősorban éppen a balzsamozó anyagok sajátságos „túladagolása" is rombolta. Végül is csak ott maradt minden érintetlen, ahol aranylappal fedték le a testet - vagyis az arcán. Oda nyilván kevesebb anyagot kentek a balzsamozók, vagy a szorosan illeszkedő arany maszk miatt nem érhették ott más hatások.

Aranylapok borították az arcon kívül a kezeket és lábfejeket is, legalábbis az ujjak első két percét. Így azoknak nem esett bajuk.

A történetíróktól tudjuk, hogy a balzsamozás kifejlett ipar volt, és bizonyos értelemben tömeges méretekben is „termelt". Hiszen a vallás egyformán vonatkoztatta hitparancsait a gazdagokra és szegényekre. Ezért a szegények is szerették volna, ha hozzátartozóikat valamilyen formában tartósítják. Már csak azért is, mert - emlékezzünk csak - ha a halála után sokszor kimondják a nevét, annál közelebb jut a halhatatlansághoz, az örökléthez. A vidéki balzsamozókban például mesterien kifaragott fából készült múmiákat mutattak az ügyfeleknek. Ezeken lehetett látni, hogy ennyi pénzért ilyent, annyi pénzért meg amolyant készítenek majd az idehozott kedves halottból.

Tehát eleve sokféle módszert ismertek, és bármelyiket meg lehetett rendelni egy „árjegyzék" szerint...

A legegyszeriíbb és legolcsóbb módszer az volt, hogy az általában szegény halottból kiszedték a belső szerveket, nátronszódába helyezték hetven napra, aztán a hozzátartozó, leszármazott vihette haza úgy, ahogyan volt, „meztelenül". Nem szedték ki az agyat, nem pólyázták gondosan, nem használtak semmiféle illatszert. A beesett mellű és hasú lapos, de merevre szárított halottal aztán otthon azt csinált a szegény egyiptomi, amit akart.

A kezdeti időkben persze még aszfalttal vagy gyantával dolgoztak, és a végtermék egy felismerhetetlen, bár jó ideig elálló halott volt. Később, századok során a módszerek finomultak, újabb találmányok és tökéletesítések révén egyre jobb minőségű munkát végezhettek a balzsamozók. A végén elérték azt a szintet, hogy minden egyes halott individuális tulajdonságait láthatóan megőrizték - például az arcvonásai is felismerhetőek maradtak akár évezredeken keresztül is.

A balzsamozók természetesen papok is voltak egyben, vagyis a kivételezett és nagy tudású csoport tagjai voltak. Mindig kevesen osztották meg egymással a tudást. Nincs kizárva, hogy ők is az előző civilizációtól szerezték az alapokat, valaha régen, és azt adták tovább szájról szájra, miközben a módozatokat, mondhatni a technológiát tökéletesítették is.

Írhatnánk itt persze a kínai és dél-amerikai múmiákról, azok készítési módjáról - de ez nem tárgya könyvünknek. Mindössze jelezni akartuk, hogy azért ott is ismerték ezt a technikát. A Föld számos táján feltehetően maga a természet vezette rá az embereket arra, hogyan lehet tartósítani az emberi testet. A sivatagi szárazság, egyes barlangok, pincék száraz mikroklímája adta a támpontokat, az ismereteket.

De találtak például egy kínai múmiát - egy asszony testét -, amely ugyan csak négyszáz évig feküdt a föld alatt, ám olyan remek állapotban volt, mint soha egyetlen egyiptomi sem. A kínai nő sírját mésszel, gyantával zárták le, a test kettős hennetikusan zárt koporsóban rejtőzött. Szó sem volt pólyákról, a holttestet egyszerűen selyembe csavarták, és kis kámforgolyókat helyeztek melléje.

És amikor ezt a sírt felnyitották - olyan volt, mintha élne! A bőre rugalmas, és a végtagok összes ízülete mozgatható volt! A szájában megmaradt az összes foga.

Kínában különben csak az előkelő, gazdag embereket, fóleg állami tisztségviselőket mumifikálták, a kevésbé rangos vagy szegény emberek számára a balzsamozás nem volt elérhető. Abban is különböztek az egyiptomi módszertől, hogy nem szedték ki az elhunytak belső szerveit - miáltal a kinai balzsamozott tetemek jobban hasonlítanak az emberre, mint a lapos egyiptomi múmiák. A halottakat előbb négy, egyre nagyobb koporsóba tették, miközben mindegyiket légmentesen lezárták, aztán még az így keletkezett nagyobbat is betették két másikba, a sírt pedig általában száraz közegben és sohasem földben alakították ki. És még ezen túlmenően is - mielőtt azt légmentesen lezárták, a porcelánkészítéshez használt kaolint és faszenet raktak bele bőven - mindkét anyag erősen higroszkopikus, vagyis nedvességet elnyelő. Nem csoda hát, ha a kínai múmiák - bár kevésbé idősek - jobb állapotban maradtak fenn, mint az egyiptomiak.

Európában is próbálkoztak ezzel, de megesett, hogy a természet balzsamozott. Egy etruszk sír huszadik századi felnyitásánál még az is megesett, hogy az évezredeken át érintetlenül maradt férfiholttest a megnyitás pillanatában - akár egy filmen - hirtelen szétesett, magába roskadt, porrá vált. Az egyik pillanatban a szarkofág körül állók még látták a fiatal férfi, a harcos arcát, testét - de amint levegő érte a testet, egy szempillantás alatt elporladt, akárcsak a mesékben a gonosz varázslat hatására.

Bármilyen hihetetlenül is hangzik, még manapság is előfordul, hogy valahol Európában találnak egy tucat múmiát...

Méghozzá eredeti egyiptomit. Mint 1980-ban Tübingen német városkában, amely csak egyeteméről volt nevezetes. Az tette híressé a várost már 1477 óta, és máig ismert és tisztelt felsőoktatási intézményében történt a nem mindennapi esemény. Egy napon kiderült, hogy a pincében hetven éve hevertek „észrevétlenül" (?) a múmiák, amelyek ezek szerint még az első világháború előtt kerültek oda, és azóta háborítatlanul hevertek a sötétben, a pókhálós sarkokban...

Abban a pillanatban ez lett a legnagyobb ilyen gyűjtemény Európán kívül. Igaz, a múmiák egy részének csak a feje volt meg, és a sajátos raktározási hely körülményei sem nagyon kedveztek az állagmegóvásnak, de azért a múmiák egyben maradtak.

Ezzel az antropológiai és genetikai tanszék szinte kimeríthetetlen kutatási anyaghoz jutott, ami mellesleg a mai napig tart. Az egyetem érdekes kutatásaiból például az derült ki, hogy a múmiák

többségükben alighanem magas beosztású emberek voltak, 25-45 év közöttiek és Kr. előtt 1800 és 300 között haltak meg. (Hogy a kutatók honnan vették az adatot, miszerint ezek állami hivatalnokok voltak, nem tudjuk. Talán abból indultak ki, hogy akkoriban ilyen minőségben nem akárkiket balzsamoztak... ?)

Ami minket alighanem jobban érdekelhet: a kutatók bevetették a szövettani, bonctani és a legmodernebb műszeres technikát. Így sikerült megállapítani legtöbbjük halálának okát. Annak ellenére, hogy ezek az emberek 2300 és 3800 évvel ezelőtt haltak meg!

A múmiáknál manapság már sok mindent meg lehet állapítani, amiről akár csak ötven évvel ezelőtt még szó sem lehetett. Ki kinek a rokona vagy leszármazottja volt. (Genetikai vizsgálatok révén így derült ki különben, hogy Tutanhamon Ekhnaton fia volt.) Az is megerősítést nyert, amit csak történelmi elbeszélőktől tudtunk: hogy a közeli rokonok házassága mindennapos volt a fáraók családjában - a legtöbben saját testvérekkel házasodtak össze. Nem vitás, hogy számos olyan betegségben szenvedtek az egyiptomi emberek - így a fáraók sem lehettek kivételek -, amelyeket még a huszadik században is ismertek!

A himlő például a múmia-vizsgálatok szerint már időszámításunk kezdete előtt jóval megjelent Ázsiában, a Közel-Keleten és eljutott Egyiptomba is. V. Ramzesz fáraó éppen ennek esett áldozatul Kr. e. 1157-ben, és amikor múmiája előkerült, a bőrén láthatóak voltak a jellegze-tes fekete pontok.

Sokat aratott a lepra is - találtak számos leprás múmiát. A kórt már a Biblia is említette, bár akkoriban minden jól látható bőrbetegséget leprának tartottak. A kutaktól és lakóházaktól elűzték ezeket a betegeket, nem csoda hát, hogy általában hamar életüket veszítették. A társadalom teljességgel elfordult tőlük, mindezt egy bibliai idézetnek köszönhették Európában oly sok századon át (Mózes negyedik könyvében esik szó róla, hogy a leprásokat el kell űzni az egészségesek táborából...)

De a múmiák nem csak orvosi kutatások tárgyául szolgálnak. Nem csak régészeti leletek azok - hanem árucikkek is.

És bizony nem csak régen, a tudatlan világban, hanem manapság is! Mielőtt 1985-ben a velencei Dózsepalotában megrendezték volna a világra szóló nagy kiállítást a „Fáraók kincse" címmel - meglehetősen szokatlan adásvételre is sor került. Egy pénzügyi nehézségekkel küzdő olasz kolostor eladott a kiállítóknak egy múmiát! A kiállítás szervezőinek éppen kapóra jött a múmia, a kolostomak meg a pénz jelentette a kilábalást a gondokból. Mindenki jól járt - bár a múmiát ez feltehetően már kevéssé érdekelte. Századokkal korábban ajándékozás címén került a kolostor birtokába, de igazán nem tudtak vele mit kezdeni. Végtére is - ne feledjük! - akárki is volt a bebalzsamozott személy, mindenképpen pogánynak kellett lennie. Hiszen még Krisztus előtt élt, márpedig a katolikus dogmák szerint aki nem érthette meg a keresztény tanokat, aki azokat nem ismerte és nem vette át, az nem is üdvözülhet, vagyis lelke a pokolra kerül. Így aztán máig ott van az összes nagy ember, tudós, filozófus, író és költő, akiket a római birodalomban, az ógörög kultúrában és máshol oly nagynak ismertünk meg. Nagy Sándortól Julius Caesaron keresztül Homéroszig, Szókratésztől Ciceróig és Kleopátrától Tutanhamonig mindenki a pokolra jutott már - legalábbis a Vatikán szerint. (Ahhoz képest elég sok pogány ókori művész szobrát csodálhatjuk meg a pápai állam területén...)

Manapság az is előfordul, hogy egy múmiát... államfőnek kijáró tisztelettel fogadtak!Szintén az 1980-as években történt: az akkori egyiptomi kormány furcsa kéréssel fordult a

francia kormányhoz. A tudósok ugyanis észrevették, hogy a kairói múzeumban őrLÖtt Nagy Ramzesz fáraó múmiáját ismeretlen eredetű penészgombák támadták meg. Nem kétséges, hogy ez már a modern kor egyik fertőzése volt, amelynek a jelek szerint egy-egy múmia sem állhat ellent.

Párizs örömmel jelezte vissza, hogy a francia tudósok készen állnak a baj elűzésére, és kijelölték a megfelelő tudományos intézetet, ahol majd „penésztelenítik" a fáraót. Olyan technológiáról volt szó, amit akkoriban csak a francia tudósok ismertek és gyakoroltak.

Talán némi aktuálpolitikai éllel - Párizs akkoriban erőteljesen barátkozott az arab kormányokkal, ezek között Kairót is szerette volna megnyerni magának - különös döntés született az illetékes minisztériumokban.

Még a múmiát kísérő egyiptomiakat is meglepte, ami ezután történt. Nagy Ramzesz életében - pardon, javítok: halálában - első ízben repült és szintúgy első ízben került át egy másik földrészre. De az igazi meglepetés csak ezután következett. A franciák ugyanis államfónek kijáró tisztelettel

és külsőségekkel fogadták Ramzeszt, illetve hát az ő földi maradványait. Amikor a múmiát tartalmazó tartályt kiemelték a gépből, díszegyenruhás katonák vették át és vitték előre. Feszesen tisztelgő katonatisztek, díszalakulat, katonazenekar, zászlók! A zenekar - mivel az ókori Egyiptom himnuszát nem játszhatták el, lévén akkortájt az ilyesmi ismeretlen - szükségből a mai Egyiptom himnuszát játszotta el, majd felharsant a Marseillaise csöppet sem himnikus, inkább vidám dallama. Azután Ramzeszt feldíszített kocsira tették, és kétoldalt fehérre festett motorokon rendőrök kísérték. Így vitték be abba a párizsi tudományos intézetbe, ahol aztán penésztelenítették az „államfőt". ..

Volt olyan múmia is, amelynek kalandjaiból regényt vagy izgalmas filmet lehetne készíteni.Például abból, amelyet egy francia kalandor szerzett Egyiptomban még az 1770-es évek

közepén.A kalandor neve nem maradt fenn, talán nem is baj. Az illető orvosnak adta ki magát, és

majdnem egy évet töltött Kairóban. Akkoriban még megesett, hogy az arab kincskeresők ráleltek egy-egy sírra vagy Gíza környékén, vagy lent délen, Luxorban. Az álorvos

igyekezett beférkőzni tehetős emberek bizalmába, és azokat „gyógyította". A módszer egyszerű volt: bánnilyen nyavalyában is szenvedett az illető beteg, különféle európai szereket adott be neki, amelyek mind igen drágák voltak. És mindig figyelmeztette a beteget és környezetét, hogy bár ő mindent megtesz, a kór már nagyon elhatalmasodott, ezért nehéz dolga lesz, és bármikor meghalhat a beteg minden törődése, küzdelme ellenére. Így ha valóban meghalt, hát védve volt - ő megmondta! Ha meggyógyult vagy legalábbis jobban érezte magát, még külön jutalomra is számíthatott. Egyszer az egyik betege hálája jeléül egy sírrablásból származó múmiát adott neki. Akalandor sejtette, hogy ez Európában majd sokat érhet, hát amikor számára Kairóban nem termett több babér, elvitte az ismeretlen férfiholttestet Európába. Ott az első alkalommal eladta egy vevőnek, és többé nem hallottak felőle.

A vevő egy vándorcirkuszos volt, aki attól kezdve a múmiát mint „ázsiai királyt" mutogatta. A napóleoni időkben a cirkusz társulata szétfutott, a nyomorgó tulajdonos a múmiát eladta egy fogadósnak. A fogadós a császárság évei alatt egyszerűen eltette a testet valahová egy csűrbe, ott maradt az 1820-as évekig. Csak utána került elő, véletlenül, a tulajdonos halálát követően. Az örökösök egy hosszan tartó perben igyekeztek megkaparintani - no nem a múmiát, mert azt értéktelennek tartották, hanem a fogadót és az összes ingóságot. Ez végül is az elhunyt egyik lányának sikerült.

Aki szintén nem öri.ilt a bepólyált valaminek. Akkoriban a múmia még nem volt olyan ismert dolog, mint manapság, az embereket elrettentette a tudat, hogy ez egy balzsamozott halott, ráadásul a régi, pogány időkből való. No és nem is innen, hanem valahonnan a világ „másik végéről" szánnazik... A fogadós örökösei próbálták eladni, de nem jártak sikerrel. Így hát feltették a szénapadlásra. Ami jó szellős, száraz hely volt, így hát múmiánk károsodás nélkül átvészelte a következő évtizedeket.

Ismételt felbukkanására és mozgatására 1844-ben került sor. Egy gazdag spanyol úr utazott kíséretével Flandria felé, és útközben megszállt a fogadóban. Majd meg is betegedett, és ezért ottani tartózkodása elhúzódott. Egy szolgáló mesélt neki a „csodatévő fekete emberről", aki a szénapadláson fekszik. Hogy időközben mitől lett a múmia csodatévő, ha egyetlen ilyen esemény sem kapcsolódott a nevéhez - azt csak a szolgáló tudná megmondani. Feltehetően szeretett volna egy kis különpénzhez jutni. Ne feledjük, akkoriban a betegek gyakorta kerültek mindenféle szélhámosok kamiaiba, akik gyógyítást és biztos gyógyulást ígértek, ami persze nem kevés pénzbe került.

Feltesszük hát: a szolgáló is szerette volna kissé megkopasztani a szemmel láthatóan gazdag spanyol urat. Elhitette hát az idegennel, hogy a múltban is sokszor meggyógyultak azok a betegek, akik naponta háromszor megérintették a „fekete embert". A szolgáló becsempészte a múmiát a vendég szobájába, aki azt valóban megérintette napjában háromszor.

A történet sajátos poénja: az úr csakugyan meggyógyult!Ez volt a placebo-effektus diadala a józan ész fölött, amit azóta is gyakran észlelhetünk. Az úr

- kit Felipe Gonzalez y Adramantének hívtak - egyszerűen bebeszélte magának, hogy az érintések őt meggyógyítják, és mivel ezt a tudata elhitte, a szervezete sem tehetett mást, engedehneskedett. Tény, hogy a szolgáló hamarosan eladta az úmak a múmiát a tulajdonos tudta nélkül, majd a szerzett pénz birtokában felmondott és elköltözött. A spanyol úr a múmiával akkor már messze járt. Azt tervezte, hogy magával viszi Flandriába. De csak Párizsig jutott el, amikor az esetnek

híre terjedt a fogadóban is. A meglopott tulajdonosnő panaszt tett a hatóságnál, amely meglehetősen komolyan vette a feladatot. Körözést adtak ki a tolvaj szolga, az orgazdának titulált spanyol úr, és... a múmia ellen is!

Való igaz, a tizenkilencedik századig sehol sem fordult elő, hogy egy múmiát a rendőrség körözött volna. Viszont ki is nyomtattak néhány plakátot, ahol a két említett személyen kívül ábranélkül, csak szövegesen ott volt a keresett bűnjel leírása is. „Balzsamozott holttestnek" nevezték, de mintha kerülték volna annak sugallatát, hogy ez ember volt valaha. Pedig hát holttest nem is lehetett más. Érezhető volt a hatóság furcsa érzése. Igazából senki sem tudta, hogyan viszonyuljon a múmiához. Sokan már annak is örültek volna, ha a tolvajt és/vagy az orgazdát sikerül megcsípni.

Ám Párizs már akkor is nagyváros volt, ahol feltűnés nélkül el lehetett tűnni. Az a bizonyos Felipe Gonzalez y Adramante nem nagyon dicsekedett a múmiával, de néhány ismerőse révén szűk körben elterjesztette: a „fekete ember" gyógyítani képes akár a legveszélyesebb betegséget is. Így fú alatt sikerült vevőt szereznie rá. Igaz, kissé fájt a szíve, hogy le kell mondania „orvosáról", viszont a rendőrségi körözés sem hagyta nyugton. Ha elcsípik őt a múmiával együtt, már bárkinek hazudhatja magát, szembesítik a vidéki fogadó személyzetével, és akkor bizony felelnie kell az állítólagos orgazdaságért. Hát inkább eladta a múmiát nyolcezer frankért. Ez igen nagy pénz volt akkoriban, egy soktagú család két évig vidáman elélhetett belőle, egy kisebb és takarékosabb pedig akár négy évig is.

Ezután a spanyol úr más néven elhagyta Párizst és kitűnt a képből - többet nem hallani felőle. A vevő az akkori párizsi édes élet egyik heves alakja, bizonyos Morimont volt. A már nem fiatal, de élvhajhász férfinak fogytán volt a pénze, és most úgy döntött, a múmia révén szerez ismét.

Jól ismert néhány külföldi urat, akikkel együtt szokott dorbézolni, legtöbbször persze azok pénzén. Morimont nőket szerzett az uraknak, ha kellett, egyetlen nap alatt bármilyen nemzetiségű, bőrszínű, korú és testi állapotú hölgyet képes volt felhajtani a nagyváros félelmetes bugyraiból. Amelyekben olyan jól tájékozódott.

Mivel egyes külföldi grófok, hercegek szívesen vásároltak nemcsak műtárgyakat, de különlegességeket, eredeti furcsaságokat is - hát némi tapogatózás után az egyik orosz grófnak felajánlotta a múmiát. Jó emberismerőnek bizonyult, mert a gróf azonnal lecsapott az ajánlatra. Megtekintette a „fekete embert", majd szó nélkül kifizette az érte kért tizennyolcezer frankot. Morimont boldog volt - de nem sokáig. Az orosz gróf hamarosan hazaindult, de Párizstól nem messze már az első éjszakai szállásán, egy fogadóban lebukott. Valaki ugyanis meglátta a poggyá-szában a nem kellőképpen becsomagolt múmiát, és eszébe jutott a körözés. Azonnal értesítette a rendőrséget...

Hamarosan megérkeztek a fogdmegek, és felelősségre vonták az oroszt. Aki nemesi rangjára hivatkozva szóba sem akart velük állni - de hát ez itt köztársaság volt és abból, hogy valaki nemesember, még nem következett ártatlansága vagy büntethetetlensége. A múmiát erőszakkal elkobozták, és a grófot nagyobb büntetés kifizetésére szólította fel a vidéki vizsgálóbíró. Máskülönben nem távozhatott. Szentségelt egy ideig, aztán megkérdezte: ha kiadja azt, akitől a míuniát vásárolta, eltekintenek a büntetéstől? Némi mérlegelés után közölték, hogy ez esetben csak az összeg felét kell kifizetnie. Ebben maradtak.

Másnap reggel Morimont ajtaján kopogtattak a rendőrök. Az éjszakai élet ismert alakja eleinte szintén csak átkozódni tudott. Hogy a várható büntetést mérsékelje, ő is szívesen kiadta volna Gonzalez urat, a spanyolt, akitől a múmiát vette - de jól tudta, hogy amaz már árkon-bokron túl van.

A múmiát ezenközben egy hatósági raktárba zárták. Szegény az utóbbi hetven évben irrunár sokadszor maradt magára egy sötét, száraz helyiségben...

Ismét eltelt néhány év. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy senki sem tudta, mit lehet ilyenkor csinálni egy múmiával. A hatóság elkobozta mint bűnjelet, mint olyan tárgyat, amit illegálisan adtak-vettek, holott lopott volt. Felajánlották a vidéki fogadósnénak, az eredeti tulajdonosnak, hogy visszakaphatja. De Párizs messze volt, az oda-vissza utazás és szállítása sokba keri.ilt volna - azonfelül a fogadóban sem tudtak volna mit kezdeni a „fekete emberrel", hát lemondtak róla. Időközben hatalomra került III. Napóleon császár, és Franciaországra most egészen más idők jöttek. A múmia - akiről soha nem derült ki, kinek volt a teste az életében, és egyáltalán, mikor élt...? - meg csak feküdt türelmesen. Ha már több ezer éve tette ugyanezt, ez a pár év számára mit sem számíthatott...

Végül vagy kétszáz más tárggyal együtt elárverezték. A hatóság megelégelte a huzavonát. 1859-et írtak, amikor Párizs egyik külvárosában meghirdették „az elkobzott és jogos tulajdonosukhoz különféle okokból vissza nem került tárgyak" árverését. Rengetegen jöttek el, különösen azután, hogy többek között a múmiát is meghirdették. A legtöbben persze csak bámészkodni akartak, mert múmiát sem láttak még életükben. Volt ott minden, mint a búcsúban, még egy gőzmozdony és egy kitömött kardhal is. Valaki nagy sikert aratva a múmiát is „kitömött embernek" nevezte...

Az első fordulóban a múmiára nem akadt vevő. Az emberek borzongással vegyes tisztelettel és egyben utálattal néztek rá. Csak két héttel később, amikor a maradékot is árverezték, végre megvette egy különös dolgokat gyűjtő úr. Négyezer-hatszáz frankot fizetett érte, és hazavitte Párizs környéki házába.

A következő pár évtizedről nem sokat tudunk. Csak sejthető, hogy a múmia ezenközben a vidéki ház padlásán feküdt. Egy akkori helyi újságból tudjuk - ott mint furcsa érdekességet írták meg -, hogy évente egyszer az úr lehozatta a szalonba, egy díványra fektette és meghívott ven-dégeit sokkolta vele. Ez a nem különösen eredeti ötlet és kevéssé változatos program azonban elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy az úr barátai lassan elmaradozzanak a háztól. Ő is megöregedett.

A halálra készülve végrendeletében mindenét egy fiatal hölgyre, távoli rokonára hagyta. Amikor az íu- 1874-ben meghalt, a fiatal hölgy pénzzé tette a házat és az ingóságokat. Történetünkbe igazából nem is került be, csak egy villanásnyi időre. Mindent eladott egy kereskedőnek, aztán elutazott Itáliába.

A kereskedő alaposan átvizsgálta a hagyatékot. Feltehetően meglepődött, amikor rábukkant a múmiára. Kezdetben nem is sejtette, milyen jó üzletet csinálhat vele. Akkoriban már évtizedek óta tartott az „egyiptomi boom", az előkelő (és pénzes) francia közönség számára minden nagyon érdekes és értékes volt, ami egyiptomi. (Hasonló „rohamok" kitörtek olykor az orosz, a kínai, a japán, a tahiti kultúrával kapcsolatosan is azelőtt és később.)

Így aztán a múmiára is sikerült vevőt szereznie. Még abban az évben eladta egy párizsi orvosnak, aki megszállottan gyűjtött mindent, ami egyiptomi. Múmiája addig nem volt. Így azt is mondhatnánk, hogy az ismeretlen ókori férfi balzsamozott maradványai szerető légkörbe kerültek. Az orvosnak tágas házában saját kis múzeuma volt, és az egyik kiállítóteremben üvegezett vitrinbe helyezte a múmiát - állva. Néhány látogatója, aki nem volt erre felkészülve, kissé meg is ijedt a komor arckifejezésű, pólyáitól az elmúlt száz évben egy kissé megfosztott holttest láttán.

1887-ben az orvos házában tűz ütött ki. Nem tudni miért, az orvos és már felnőtt gyerekei a múmiát az első tárgyak között mentették ki az udvarra, még a tűzoltók megérkezése előtt. A lángoló mennyezet egyszer csak beomlott, és az orvosra, valamint a házi személyzet két másik tagjára zuhant. Valaki később kitalálta, hogy a múmia csak bajt hoz minden tulajdonosára, ami azért nem volt teljesen igaz. Egy újságíró az 1890-es években nem volt rest és jó „sztorit" gyanítva visszafelé kinyomozta a múmia történetét. Bizony voltaképpen csak Gonzalez y Adramante járt jól az eddigi tulajdonosok közül. Őt a múmia „meggyógyította", és még sok pénzt is kapott érte, amikor túladott rajta.

De az utána következő tulajdonosok sorsa nem volt éppen rózsás, legalább kellemetlenségeket okozott nekik a múmia. Ami persze nem a lényegében halott tárgynak számító balzsamozott test hibája vagy bűne volt, hanem azoké az embereké, akik különféle előnyöket reméltek általa megszerezni, vagy csak egyszerűen birtokolni akarták, mint az orvos. És még csak azt sem lehet mondani, hogy az orvos halálát is a múmia okozta volna, hiszen azt már kimentették, amikor a szerencsétlen doktor berohant az égő házba a többi egyiptomi tárgyat kimenteni...

Az orvos egyik fia örökölte a félig leégett házat, a másik fia a praxist, merthogy az is orvos lett. A múmiára egyikük sem tartott igényt. Akkor jelentkezett egy cirkuszos - száz év leforgása alatt immár a második, aki fantáziát látott abban, hogy szerte a világban mutogassa a bal-zsamozott testet, egy régi civilizáció meglehetősen szánalmas maradványát.

A következő két évtizedben a cirkuszos bejárta Európát. Megfordult akkoriban szinte mindenütt, kivéve a Balkánt és a magas északot. Dániától Itáliáig, Portugáliától az Osztrák-Magyar Monarchia legkeletibb határvidékéig járta a kisvárosokat, és mindenütt kiállította furcsaságai gyűjteményét is. Akadtak országok, ahol a múmia igen népszeriínek bizonyult, például

Krakkóban sokan megcsodálták, és számos német városban is nagy népszerűségnek örvendett. Egy élelmes fényképész igazi karriert alapozott meg vele, amikor az 1900-as évek elején lefotózta, amint a múmiát egy gépkocsin szállítják egyik városból a másikba. A két idő jelképe, az ókor és a modern, huszadik századi eszköz találkozása belekerült a világlapokba is...

Ez indította el a múmia sokadik karrierjét. Egy holland városkában akkor alapítottak múzeumot. Ahogyan az lenni szokott az efféle helyeken, a múzeum az első időkben afféle „mindenevő" volt, alapítóival együtt. Nem tudták elszánni magukat, mit gyűjtsenek és mit nem. Ezért a szakmában a lehető legrosszabb megoldást választották: egyelőre bármit megvásároltak, ami a kezükbe került. Néhány tehetős támogatójuk akadt, akikre anyagilag minden körülmények között számíthattak.

És az egyikük egy napon rámutatott az újságban megjelent fotóra: vegyük meg a múmiát! Ilyen egyik múzeumban sincs a környéken! Sőt, talán az országban sem!

Ekkor 1906-ot írtak, és a cirkuszos a múmiával még mindig Európát járta. Már a harmadik vagy negyedik kört tette meg társulatával a földrészen, gondosan jegyezgetve, hogy hol nem jártakmég. Igyekezett persze ilyen városokat felkeresni. Akkor éppen Bécsben volt. Mire ezt a hollandok kinyomozták és egyikük elindult oda azzal a feladattal, hogy vásárolja meg a múmiát - a cirkusz elindult délre. Horvátországban is fellépett, aztán áthajóztak görög földre. A holland megbízott egészen egyszerűen nem érte utol őket. Csak egy évvel később, amikor a társulat a görögországi turné után vonaton ismét NyugatEurópába érkezett, akkor sikerült rájuk találni.

De a múmia már nem volt velük!A történet ekkor ismét elképesztő fordulatot vett. Ugyanis a múmiát a vonaton ellopták tőlük!

A társulat a híres Orient expressz másodosztályú kocsijain jött vissza nyugatra. A felszerelést egy külön az ő számukra a szerelvényhez csatolt poggyászkocsiban vitték, amit a jelek szerint nem őriztek kellőképpen. Csak Bukarestben derült ki, hogy valakik útközben megdézsmálták a rakományt és többek között ellopták a míuniát is. A cirkusz személyzetének másik része az állatokkal együtt hajón érkezett Genovába. A két társulat ott találkozott. De immár a múmia nélkül.

A hollandok kedvét nem szegte a dolog. Az otthoni gazdag urak egyenesen sértve érezték magukat - ki merészelte elhalászni az orruk elől az „ő" múmiájukat? Ezért a mecénások még több pénzt tettek a közös kalapba. Megbízottjuk úgy döntött, nem adja fel, még nem. Segítséget kért otthonról, és hamarosan két fiatal és energikus hollandus szintén felpattant az Orient expresszre. Csakhogy ők kelet felé mentek vele. Az egyikük leszállt Bukarestben, és hirdetéseket tett közzé a helyi sajtóban, aztán a következő héten (az expresszvonat akkoriban hetente egyszer közlekedett oda és vissza) továbbment, és Bulgáriában adott fel hasonló hirdetéseket. Amelyekben természe-tesen a múmiát keresték, amely „elveszett" valahol a vasútvonal mellett, de ők hajlandók tisztes összeget fizetni a „becsületes megtalálónak". Előre szemet hunytak hát afölött, hogy illegális úton szerzett javat fognak vásárolni. Nagyon bíztak a pénz erejében. Nos, valljuk be férfiasan: ez az erő, amely az utóbbi pár ezer évben mindig hatni tudott. Minden körülmények között majdnem mindenkire. És így előmozdított sok jó és sok rossz ügyet is.

A másik hollandus Isztambulban kezdte ugyanezt, aztán egy héttel később, a következő vonattal közelebb jött, és egy másik városban adta fel hirdetését. Végül Isztambul és Bukarest között minden városban megjelentek a hirdetések 1907 tavaszán. Az erőlködést és az ötletes tervet siker koronázta. Az egyik hirdetésre jelentkezett egy „becsületes megtaláló", aki állította, hogy birtokában van a múmia. Amikor a hollandok két irányból összeszaladtak, hogy tárgyaljanak vele, egy kissé megdöbbentek. Ilyen szakadt és fenyegető külsejű, voltaképpen közönséges rablóhoz hasonlító emberrel még nem találkoztak.

A „rabló" kifejezés kétszeresen is igaz volt. Egyfelől ez az ember lopathatta el a múmiát, tehát közönséges bűnöző, egy balkáni vonatrabló és tolvaj volt. Másfelől viszont a jelzőt azzal is kiérdemelte, hogy igen drágán volt csak hajlandó eladni a múmiát. A soha meg nem nevezett férfi, akinek még a nemzetiségét sem ismerték meg a hollandok, nagyon jól sejtette: értékes dologról lehet szó, ha ezek nem sajnálták az időt és a fáradságot, eljöttek igen messziről csak ezért... Akkor hát meg kell őket kopasztani!

Ami azért nagyjából sikerült is, bár a hollandusok vitézül alkudtak. Alkudoztak... két teljes napig! A színhely egy fogadó és kocsma volt valahol az akkori Bulgáriában, ami nyilván erősen hatott a nyugatiak gondolkodására. A rabló szisztematikusan puhította őket, de azok is őt. Érté-sére adták, hogy ha nem egyeznek meg, ha nem enged az árból, akkor egy garast sem kap, a

hollandok felszállnak a legközelebbi expresszre és többé nem látja őket. A rabló meg abban a tudatban, hogy fognak ezek adni többet is, ha már közeledik a vonat érkezésének ideje... hát ő is csak nagyon apránként engedett.

Ahogyan az lenni szokott, végül megegyeztek. De a hollandok előbb látni akarták a múmiát. A rabló cinkosai odahozták az egyik pályaudvarra. Szerencsére a sokat átélt balzsamozott holttest nem sérült meg a balkáni télben, és látszott: nagyon vigyáztak rá. Mintha tudták volna, hogy egyszer még jelentkeznek érte a „tulajdonosok". Mert persze a színjáték része volt, hogy a hollandok azt állították: az ő szállítmányukból „veszett el" a múmia. A rabló úgy tett, mint aki ezt el is hiszi. Viszont ő meg azt állította magáról, hogy a múmia csak „kiesett a vonatból", ő meg éppen arra járt és hazavitte, tehát egy becsületes megtalálóval állnak szemben az üzletfelek. Azok meg úgy tettek, mint akik ezt hiszik el.

Az Orient expressz Isztambul felől közeledő mozdonya már állítólag ott fiityült a láthatár szélén, amikor a tárgyaló felek megegyeztek. A bankjegyköteg és a múmia sebesen gazdát cserélt. Bekerült a poggyászraktárba, ahonnan negyedórával később már fel is tették a befutó Orient expresszre. A hollandok búcsút intettek volna a rablónak, de persze annak akkor már csak hűlt helyét látták.

A történet krónikásai szerint a két holland felváltva utazott a poggyászkocsiban - egyikük éjjel és nappal a múmia mellett volt. Elég sokat fizettek érte ahhoz, hogy ne tűrjék el, ha az ismét valamilyen titokzatos módon „kiesne a vonatból"...

Még volt némi huzavonájuk az egyik határon. Az egyik vámhivatal állítólag vámot akart kivetni a múmiára. Ami eléggé mulatságos dolog volt, de a vonat jelentős késését okozta. Végül a hollandok a múmiával együtt leszálltak, az Orient expressz pedig továbbment Párizs felé. A vámosoknak hosszan kellett magyarázni, hogy mi is az a múmia. Végre elhangzott a bűvös szó: „holttest"! Akkor végre elfogadták az érvelést, hogy ez nem megvámolandó árucikk. Nem kereskedelmi tárgy, hanem egy halott, akit „temetni visznek". Így a koporsóban szállított halottak nemzetközi szállítására vonatkozó szabályokat vették figyelembe. Ez annyiban volt jó, hogy vámot ugyan nem kellett fizetniök a kissé különös rakomány után - viszont kötelesek voltak ott helyben vásárolni egy koporsót és abban szállítani tovább. Merthogy ez az előírás...

A múmia oly sok kaland után végül is koporsóban érkezett meg újabb lakóhelyére. A holland kisváros múzeumának büszkesége lett - de csak a következő pár évre. Ugyanis a szponzorok tönkrementek, a múzeumot később már nem volt miből fenntartani. 1911 nyarán be is zárták, és a kiállított tárgyak sokáig porosodtak. Végül sikerült az épületet eladni.

Mint a régi époszokban a váratlan égi segítség, úgy bukkant fel egy amerikai múzeum. Ott hallottak a hollandok gondjairól. Az amerikai közép-nyugat egy nem túl jelentős városában ugyanazt élték át, amit a hollandok itt négy évvel azelőtt: ők is létrehoztak egy kis múzeumot és nagy energiákkal keresték azokat a kiállítási tárgyakat, amelyek odavonzzák a közönséget. Hallottak a múmiáról is.

Az Egyesült Államok múzeumaiban akkortájt még igen kevés eredeti egyiptomi múmia volt. Csak a tízegynéhány évvel későbbi Tutanhamon-ásatásokban is érdekelt New York-i Metropolitan Múzeumban volt említésre méltó egyiptomi anyag.

Ennek a kis múzeumnak a kurátorai úgy döntöttek hát, hogy mindenképpen szükségük van egy igazi múmiára. Ezért nem kis áldozatra is készek voltak. Egyiptomban nem juthattak hozzá - akkor már igen erős kiviteli tilalmak léptek érvénybe minden ókori eredetű műtárgy kivitelére. Egy fáraót már nem lehetett kivinni, még ha találtak is. Más, alacsonyabb rendű-rangú múmiákat persze talán akkoriban is ki-kicsempésztek a sírrablók, de erre évekig kellett volna várniok.

Ezért a muzeológus körökben járatos szakemberek tanácsára az amerikaiak inkább a hollandokhoz fordultak. A kisváros múzeumának tulajdonosai végül - több hónapos kapacitálás után - belátták, hogy az ő múzeumuknak befellegzett. Akkor hát legalább a pénzük egy részét visszaszerzik, döntöttek. 1912 elején jött létre a tranzakció, majd pár hetet még igénybe vett. Kora tavasszal sikerült a múmiát kellőképpen becsomagolva - hogy ne sokkoljon útközben senkit - Angliába szállítani. A White Star Line hajóstársaság egyik utasszállítójára kaptak csak jegyet, és hamar elintézték azt is, hogy a szükséges engedélyek birtokában az utasokkal egy időben a sajátos „poggyász" is felkerüljön a hajóra.

Április első napjaiban történt mindez. A múmia és új gazdái Southampton kikötőjéből elindultak New York felé.

A hajó neve Titanic volt.

10. A világraszóló botrány

Nem lenne teljes az Egyiptom titkairól szóló könyv, ha a végéről elhagynánk az utóbbi idők - már a XXI. század - legnagyobb botrányát. Egy olyan „tudományos" eseményt, amely éppenséggel a könyvünk fő témáját jelentő piramisokhoz kapcsolódik, és amelynek lezajlása után az igazi szakembereknek igen lesújtó véleményük lett az egyiptomi helyzetről. Nem is ok néllcül, már ami a tudományos kutatás szabadságát, értelmét és eredményességét, valamint elsősorban a jelenlegi egyiptomi régészet helyzetét illeti.

E fejezetben vissza fogunk térni a piramisokhoz, bár most csak annak egy nagyon keskeny ágához. Ez azonban fontos része a piramiskutatásnak, vagyis az ősi titkok feltárásának.

A szellőzőnyílásokról van szó - vagy annál is többről? Emlékezetes, hogy a Nagy Piramisban három „sírkamrát" találtak eddig. Hogy más helyiségek is lennének benne, azt még senkinek sem sikerült bebizonyítania. Pedig sokan próbálkoztak vele. A belső radarral végzett kutatások is csak nagyon halványan utaltak arra, hogy abban az irdatlan kőtömegben lehetnek még fel nem fedezett helyiségek. Ismeretes, hogy több, e tárgyban igen képzett és a Piramist jól ismerő tudós kutató jelentette már ki: meggyőződése szerint még mindig nem találták meg azokat az üres helyiségeket. Márpedig ezeknek lenniök kell.

A „temetkezési-hely"-pártiak váltig állítják, hogy a Nagy Piramis Kheopsz fáraó múmiájának megőrzésére épült, ez volt a célja valaha és ez ma is! Vagyis arra utalnak, hogy a piramis ma is eredeti céljának megfelelően működik Ez közelebbről annyit tesz, hogy a nagy fáraó földi maradványainak elrejtésére építették, és ezt a funkcióját Iáin ma is betölti - merthogy Kheopsz fáraó múmiáját mind a mai napig nem találtuk meg.

És nem is fogjuk addig - így az elmélet hívei -, míg alaposabban át nem kutatjuk a Nagy Piramist! Mert abban még valahol lapulnak titkos kamrák, köztük az is, amely a fáraó maradványait rejti. A roppant ügyes építők, ugyanis - vélik - simán elrejtették az igazi halottas kamrát, és amit mi mindeddig felfedeztünk, csak a megtévesztésül épített folyosók és helyiségek egy része. Még az is lehet - érvelnek tovább -, hogy a következő években vagy évtizedekben is csak olyan kamrákba jutunk el, amelyek szintén ugyanezért épültek, és azokban sem leljük fel a fáraót!

De valahol - és erről szentül meg vannak győződve - a szarkofág az alaposan elrejtett helyen ott lapul...

Nos, ezt már elég sokan keresték az elmúlt akár csak száz évben is. Hogy nem találtak semmit, az kétségtelen - ma is csak azt a pár folyosót és kamrát ismerjük (ezekből összesen nincs húsznál több), amiket már réges-régen ismertek az emberek.

Vannak viszont olyan lehetőségek, amikre eddig kevesen gondoltak. Például azok a járatok, amelyeket eddig szellőzőnyílásoknak hittek.

Most pár percre térjünk vissza a közelmúltba és könyvünk egy nem is olyan régi fejezetéhez. Oda, ahol a Szfinx kora megállapításáról írtam és említettem olyan kutatókat, mint West és mások. Vagyis olyanokat, akik meglehetősen „eretnek" módon álltak hozzá a szentséges egyiptomi időrendhez és kutatásaikkal kis híján felborították a régészeti kutatók által állítólag oly nehezen létrehozott, de ma már kőszikla-szilárdságú és beton-biztos időrendet. A vaskalapos, semmi újat befogadni nem képes kutatók számára már minden dinasztia és uralkodó a helyén van, és semmi kétség afelől, hogy szinte mindent tudunk...

Nos, amikor West és társai a Szfinx korát akarták megállapítani, volt egy ilyen momentum: 1993 táján az egyiptomi régészeti felügyelet - hivatalos nevén az Egyiptomi Ókori Szervezet - megtiltotta a további kutatásokat. A Szfinx-ügyben dolgozó amerikai és más kutatóktól meg-vonták a még érvényes kutatási engedélyeket, mi több, az illetőket kiutasították Egyiptomból is. A Szfinxet pedig - a piramisokhoz hasonlóan - magas drótkerítéssel vették körül, és attól kezdve senki sem mehetett-mehet közel hozzájuk. Ezt persze mindenféle egyéb ürüggyel indokolták. A lényeg viszont az - és ide szeretnék kilyukadni, hogy a kedves olvasó majd értse mindazt, ami ezután történt -, hogy az az ember, aki kitiltotta onnan a bevett dogmákkal ellenkező, a megszokott útról letérő kutatókat, dr. Zahi Hawass volt.

Aki mellesleg a következőket jelentette ki Westről és egész elméletéről:„Ezek csak amerikai hallucinációk. West egy amatőr. Amit állít, annak semmi tudományos

alapja nincs. (...) Ennek semmi értelme és nem fogjuk megengedni, hogy valakik kihasználják a

műemlékeinket a saját meggazdagodásukra. A Szfinx Egyiptom lelke!"E pár mondatban még sok egyéb is tetten érhető. Az egyik és a legfontosabb persze az a

tudományos(nak álcázott) gőg, amely az efféle akadémikusok szavaiból gyakran kiérezhető - mintha csak ők birtokolnák a tudást, és ebből kifolyólag mindig nekik lenne igazuk... ! Ha igazuk nincs is, hatalmuk van arra, hogy a más véleményen lévőket elhallgattassák (ebben erősen emlékeztetnek a pártállami idők MTA-idra, amely szintén a párt segítségével némította el azokat, akik szerinte „áltudományos" nézeteket képviseltek.)

De van itt más is. A másképpen gondolkodó, más úton járó, bár szintén tudós kollégák egyszerű ócsárlásától kezdve dr. Hawass hamar átment azok rágalmazásába. West nem amatőr, hanem éppen olyan diplomás kutató, mint bárki más. No és milyen alapon állítható valakiről, hogy új elméletével a „saját meggazdagodása érdekében" állt elő? És hogy a kutatásait is azért végzi? Hiszen ha sikerül bebizonyítani, hogy a Szfinx és vele együtt a piramisok is jó pár ezer évvel régebbiek, mint eddig hitték, ettől senki anyagi helyzete nem változik. Nem is lesz kevesebb és nem lesz több pénze sem. Az egyiptológia nem olyan tudományág, amelynek képviselőiért kapkodnának a nagy vállalatok, multik, állami kutatóintézetek. A Szfinx korából senki sem fog mesés vagyont hozó találmányokat létrehozni, és ezt a tényt bármelyik iparág sem fogja tudni hasznosítani egyetlen euró vagy dollárcent értékben sem.

És van itt még egy aspektus, amelyre csak az utolsó rövid mondatból lehet következtetni. Hawass azt mondta ki, ami manapság már egy ideje észlelhető Egyiptombanjavarészt éppen neki köszönhetően. Hawass az ottani politikusok tudatába beültette azt az alapjaiban hamis nézetet, miszerint az ókori Egyiptom a mai Egyiptom büszkesége lenne. Mintha bármilyen kulturális összefiiggés is lehetne és lenne az ötezer évvel ezelőtti egyiptomiak és a maiak között! Pedig tudható, hogy itt nem egyenes leszármazásról van szó. A közösség itt csupán annyi, amennyi a régi sutnérok vagy babiloniak és a mai irakiak vagy irániak között van - vagyis szinte a nullával egyenlő.

De Hawass és társai a mai egyiptomi nagyhatalmi ábrándok egyik eszközévé tették ezt a hamis hitet. Mi több, a mai egyiptomiak teljesen kisajátítanák az ókori kultúrát, holott mindehhez csak annyi közük van, hogy most ugyanott élnek, ahol egykoron az ókori egyiptomiak éltek. De ezzel aztán a közösségnek vége is.

Nos, ez elég volt arra, hogy Önök megismerjék ennek a fejezetnek a negatív főhősét. Azt az embert, aki évtizedek óta ahol lehetett, ott akadályozta azokat a kutatókat, akik más megközelítéssel jöttek a piramisokhoz. Mint látni fogjuk, ezt pár évente igen nagy aktivitással meg is teszi, majd a sor végén maga lendül hatalmas támadásba...

Ott hagytuk abba, hogy 1993-ban az egyiptomi kormány - amelynek tagjaival dr. Hawassnak igen jó kapcsolatai vannak - megtiltotta a Szfinx körül végzett geológiai, szeizmikus és egyéb kutatásokat. Zahi Hawass nem is titkolta, hogy ez az ő műve - még büszke is volt rá, és interjúkban hangsúlyozta is erősen. Az embernek olyan érzése volt és van, hogy Hawass doktor mindenki tudomására akarja hozni: csak olyanok kutathatják a piramisokat, akik teljes mértékben alárendelik magukat a fafejű, maradi, despota akadémikusoknak. Akiknek eszükbe sem jutna valaha is szembeszállni azokkal a dogmákkal, amelyeket ezek hirdetnek.

Mint látni fogjuk, dr. Hawass és elvbarátai ragaszkodnak is ezekhez a maguk által megállapított drákói szabályokhoz. Nem sokkal ugyanis a Szfinx-ügy után ismét történt valami, ami kiborította az akadémikus urakat és ami miatt a doktor úrnak ismét közbe kellett lépnie úgy-mond a „tiszta tudomány védelmében".

Említettük már a két, körülbelül 20x20 centiméteres, szögletes keresztmetszetű szellőző (?) aknát, amelyek ferdén vezetnek ki a királynő halottas kamrájának tulajdonított helyiségből. Az egyik a Nagy Piramis déli, a másik az északi oldalára. 1993 márciusában minden hírügynökség közölte, hogy oly sok habozás után végre lehetőség nyílott e két kis „folyosó" kutatására is.

Rudolf Gantenbrink német mémök egy kicsi, hosszú és kamerával is felszerelt robotot alkalmazott. Az elmés szerkezet be is hatolt a nyílásba - a déli oldalon, abba, amelyik sokak szerint pontosan a Szíriusz csillag(ok) felé néz, vagy nézett a Piramis állítólagos építésének idején. A szerkezet, mielőtt elérte volna a folyosó végét, kicsiny felemelhető ajtóhoz ért, amelyen két rézből készült fogantyút láthattak a kamera által közvetített színes képen.

Ami azt illeti, hogy a folyosók kapcsolódnának a csillagok irányához - éppen ez a kutatás törte meg. Ezek az állítólagos szellőzőnyílások több ízben el-elfordulnak kissé. Nem nagyon, de ahhoz éppen eléggé, hogy mire kiérnek - annak idején kiértek - a Piramis szélére, már nem ugyanabba az

irányba mutattak, mint odabent a kiindulóponton.A szellőzőnyílás-funkció is érthetetlen lenne, hiszen mint tudjuk, ha valóban halottat őriztek

odabent a súlyos falak, miért nyitottak volna egy, sőt kettő kényelmes nyílást az esetleg betévedő madaraknak, rágcsálóknak? Hogy azok kárt okozzanak majdan a fáraó múmiájában? Egyelőre semmi bizonyíték ama, hogy a két folyosó külső vége egyáltalán nyitott lett volna. Lehet, azokat is befedték azokkal a ma már nem látható, simára csiszolt mészkőlapokkal.

Gantenbrink szerkezete tehát nem mehetett tovább a déli folyosón, mert egy szemmel láthatóan ajtónak készített kőlap (fogantyúkkal) zárta el az útját. Zahi Hawass lelkesen nyilatkozta a tévériportereknek, hogy szerinte ez a legnagyobb felfedezés Egyiptomban! Még azt is megje-gyezte, hogy szerinte a rejtélyes ajtó mögött majd papirusztekercseket találnak, amelyek szövege vallási lehet, vagy a piramis építésére, netán a csillagokra vonatkoznak.

A londoni Times akkoriban azt írta: minden valószínűség szerint teljesül a huszadik századi amerikai jós, Edgar Cayce előérzete. Az 1945-ben meghalt férfi azt jósolta ugyanis, hogy a huszadik század vége felé Gizában, nem messze a Szfinxtől egy titkos kamrát találnak, amely At-lantiszról rejt történelmi feljegyzéseket.

Vajon mi történt, hogy Zahi Hawass egyszer csak - teljesen váratlanul - feladta addigi elveit (ismét)? Ugyanis nem sokkal később kijelentette, hogy megtiltják a lejtős „szellőző" akna kutatását. Amit a kamera mutatott, az nem is ajtó és mögötte nincs is semmi.

Rudolf Gantenbrink sem értette a dolgot. De rövid úton - állami segédlettel őt is eltávolították Egyiptomból! Hawass nem is titkolta, hogy ez az ő műve. Ez a minizsarnok, aki az egyiptomi állami szervek segédletével akár a világ neves tudósait vagy bárki mást eltávolíttathat országából - senkinek nem tartozik felelősséggel. Élet és halál ura az egyiptológiában, és persze jellemző, kik tapsolnak neki. Azok, akik a mostani állapot megmaradásáért remegnek. Akik soha nem viselnék el, hogy bárki felfedezése nyomán át kelljen írni a régi, jól bevált, bár már kissé penészes tankönyveiket.

Az a Hawass tetszik nekik ennyire, aki egyszer több mint egy évig fel volt függesztve állásából egy... lopási ügy miatt. Az ő hatáskörében eltűnt egy IV. dinasztiakorabeli szobor. Nem állítjuk, hogy ő lopta el - hamarosan visszakapta állását -, csak jelezzük, hogy nagyon nagy ügynek kellett lennie, nagy botránynak a háttérben, ha még ezt a teljhatalmú urat is elérte. De aztán Hawass viszszajött, és folytatódott minden úgy, ahogyan addig.

A bajok mindig akkor kezdődtek, amikor a média túlságosan is felkapott egy-egy kutatást. Így volt ez 1986-ban két francia tudós kutatásaival, így volt 1988-ban a már említett Josimura professzor munkáival is. Hawass és hivatala nem bírta elviselni a média túlzott érdeklődését. Ez - a későbbi események fényében - nagyon különösen hangzik. Hiszen nemsokára éppen Hawass doktor talált ki valamit, ami minden addiginál jobban odacsábította a médiát.

Lehet, úgy döntött: felveszi a versenyt? Ő is ugyanazokkal az eszközökkel fog küzdeni, mint amazok? Mindenesetre a doktor kitiltotta a piramisból, sőt Egyiptomból is Gantenbrink kutatót, majd azt a hazugságot próbálta „megetetni" a sajtóval, hogy a robotot eleve nem is azért használták, hogy végigmenjen a szellőzőaknán, hanem „kizárólag a piramis levegőjének nedvességtartalmát kellett megállapítania" (!).

A következő években Gantenbrinket nem engedték be Egyiptomba, hiába kérelmezte többször is, hogy folytathassa kutatásait. Egyiptomtól mindig azt a választ kapta, hogy nincs idejük ilyesmivel foglalkozni. Még azt is felajánlotta, hogy a robotot - amit az ő intézetében készítettek, ingyen átadja, sőt annak kezelésére kiképez egy egyiptomi technikust a saját pénzén - Kairó elzárkózott. Gantenbrink csak annyit ért el, hogy végül beengedték Egyiptomba, mint turistát, de a piramisok közelébe sem mehetett.

Képzeletben - de szoros adatok alapján - próbáljunk most végigmenni az aknán úgy, ahogyan azt az utat megtette Gantenbrink szerkezete és amiről film is készült. Ezt sok ország tévéje bemutatta az 1990-es években.

A szerkezet kicsiny kerekeken haladt, vékony kábelt vonszolt maga után, amelyen át energiát kapott. Volt beépítve egy videokamera is, és egy erős fényű lámpa világította meg útját. A szerkezet lassan haladt, a tudósok pedig képernyőkön nézték, mit „lát". A keskeny keresztmetszetű folyosóban ember nem fért volna el, kénytelenek voltak hát géphez folyamodni.

A kamrából körülbelül 1 méter magasságban indulnak ki ezek az aknák. Az északra néző előbb 2,6 méter vízszintesen halad (a robotban távolságnérő szerkezet is volt, a képernyőre kivetette a megtett távolságot centiméteres bontásban). Aztán emelkedni kezdett az akna, 19 és

40 fok közötti emelkedőn haladt (a robot ezt is jelezte), aztán az akna hirtelen elkanyarodott nyugatra, elkerülte a Nagy Galériát. A tizenkettedik méteren stabilizálódott az emelkedés 33 fokon, aztán változott néhányszor jelentéktelenül, és a végén 31 fokos volt.

Sokkal izgalmasabbnak bizonyult a déli szellőzőakna. Előbb 1,7 méter hosszan ez is vízszintesen futott ki a halottas kamrából, aztán mind meredekebb lett. Előbb 39, majd 50 fokon emelkedett, végül kissé alább adta 45 fokra. Közben a mérnökök láttak rosszul megmunkált kő-tömböt is - Gantenbrink szerint olyan volt, mintha hétfőn reggel készítették volna... (vagyis a hosszú szabadság után rosszkedvű emberek rossz munkát végeztek volna).

A 29. méteren - jól látszik a képeken - más szellőzőkben sosem látott módszerre leltek. Függőlegesen berakott kőtömbök között halad az alagút.

A 34. méteren az akna kissé keletre kanyarodik. A 45.en rejtélyes bemélyedést találtak oldalt. Mintha ide valaha egy „ajtót", gátat akartak volna behelyezni, de aztán nem tették meg?

A másik két akna - a két kamrából kettő-kettő nyílott - egyikében olyan éles kanyart vett a folyosó, hogy azt a szerkezet nem tudta követni, attól a ponttól vissza kellett jönnie. Egy másikban pedig egy fekvő botszerű, de megmunkált fadarabot talált. Talán valamelyik munkás hagyta azt ott...? Nem kétséges, hogy az a fadarab a Piramis építésének idejéből származik. Ha azt a tudósok „megkaparintanák", akár a C-14-es izotópos, akár más kormegállapító módszerrel megtudhatnánk talán a Nagy Piramis építésének pontos idejét, hiszen más szerves anyag nem maradt az építményben, amiről biztosan tudhatnánk, hogy ott van az idők kezdetétől...

Térjünk vissza a királynő halottas-kamrájából délre futó aknához. Gantenbrink robotkészüléke ebben jutott el a legtávolabbra, és mégis itt talált legyőzhetetlen akadályra. Itt a 60. méteren ugyanis egy kőajtó állta útját. Az „ajtó" (ha ugyan az) egyetlen kődarabból készült, és két réz-, esetleg bronzfogódzó áll ki belőle. Nagyon korrodáltak - ha valaki megérintené őket, biztosan azonnal szétesnének. Egy fémkohászati szakértő szerint a korrózió mértéke - így szemre - körülbelül négyezer éves kornak felel meg. A baloldali „kilincs" vagy kapaszkodó félig már letört, ez a része az ajtó előtt az akna alsó részén hever.

Mindez körülbelül 15 méterre van a piramis oldalától, a külső szélétől.Felmerül a kérdés: minek tettek ide egy ajtót az építők? És mire számítottak? Ki fog idejönni a

20x20 centiméteres nyílásban, aki megfogja mindkét „kilincset" és vagy elfordítja, vagy maga előtt tolja ezt a követ, amely a filmek tanúsága szerint körülbelül 5 milliméterrel szélesebb az aknánál, tehát szorosan illeszkedik - remélhetőleg mögötte ennyivel szélesebb az akna. Ezeket az útvonalakat nem véshették ki munkások, hisz bele sem fértek volna - ezeket építés közben vésték a kőtömbökbe, és azokat már ezekkel a „csorbulásokkal" helyezték ide. Látszik sokfelé a falakon, hogy nem is munkálták meg olyan szépen, nem csiszolták le túlzottan.

Gantenbrink később elkészítette robotja tökéletesített változatát, amely élesebb kanyarokban is el tud fordulni. De ennek alkalmazását is hiába ajánlotta fel az egyiptomi régészeti hivatalnak. Zahi Hawass 2000-ben kerek perec kijelentette egy interjúban: „Nem akarjuk, hogy ez a német ott dolgozzon". Persze elutasító magatartását nem tudta vagy nem akarta indokolni egyetlen szóval sem. 2001-ben Hawass meg azt jelentette ki a médiának, hogy új javaslatokra, új technikai megoldásokra várnak a szellőzőakna-problémakörben. Mintha Gantenbrink nem tett volna az asztalra éppen elég javaslatot!

Hawass maga is érezhette, hogy furcsa helyzetbe került. 1995 novemberében az amerikai Egyiptom-kutatók konferenciáján közölte: a déli aknát 1996 májusában ismét kutatni fogják. Ez nem következett be.

1996 szeptemberében hivatalosan csak annyit közöltek Kairóban, hogy anyagi nehézségek miatt lemondtak erről a tervről. (Gantenbrink és társai anyagi ellenszolgáltatás nélkül ajánlották fel segítségüket, még úgy is, hogy Gantenbrink maga el sem jött volna Egyiptomba, csak a tökéletesített robotját küldte volna el...)

1998 januárjában doktor Hawass egy interjúban azt ígérte, hogy azon év májusában átkutatják az aknát. Erre sem került sor. 1998 novemberében meg azt ígérte, hogy a 2000. milleniumi évben fogják ünnepélyesen megnyitni azt a bizonyos kis ajtót ott az aknában. 1999 decemberében Hawass doktor ünnepélyesen megígérte a média színe előtt, hogy öt hónappal később fog ez történni. Még később, 2001 októberében egy londoni konferencián jelentette ki, hogy egy új robotot rendelt a NASA-tól (az amerikai űrkutatási hivataltól), és az a szerkezet 2002 márciu-sában felnyitja majd az aknát. Persze ez sem következett be.

Természetesen egyik dátum sem vált valóra, és ma már tudható, miért. Mert Zahi Hawassnak

más tervei voltak. Ő maga akart egy nagy show-t rendezni, amely végső soron a világ teljes félrevezetésén alapult.

Eljött a Nagy Show ideje.Ami persze fiaskóval végződött. De vajon nem ez volt kitervelőjének eredeti szándéka?Mindenesetre már hetekkel 2002 szeptembere előtt azt harsogta az amúgy elismert National

Geographic tévécsatorna, hogy élő közvetítést ad arról, amint egy robotgép áttöri-átfúrja, eltávolítja a Nagy Piramis szellőzőaknájának ajtaját, és sugallta, hogy mögötte nagy titkok várnak ránk. A világon sok millió ember készült erre az „előadásra", hiszen ily módon részesei lehettünk volna egy olyan történelmi pillanatnak - mindnyájan egyszerre, függetlenül államhatároktól, nyelvektől, rendszerektől -, amihez fogható talán csak az első holdra szállás volt. Több száz mil-lióan néztük azt az eseményekkel egy időben (illetve azt, amit ebből nekünk mutattak, mert ott is voltak ám máig megmagyarázatlan rejtélyek...)

Hawass volt az egésznek a lelke. Megjelent a képernyőkön és bizonygatta, hogy amit most látni fogunk, az élő egyenes közvetítés. Egy általuk konstruált robotról volt szó, amely bemegy a szellőzőaknába és átfiuja azt az ajtót, ami a 60. méteren - ismételjük: 15 méterrel azelőtt, hogy az akna, ha egyáltalán akna az és továbbmegy a piramis széle felé - kiéme az építmény szélére. Lehet, hogy egy kamra, egy helyiség lapul az ajtó mögött, amely fontos titkokat rejt...? A nézők lélegzetüket visszafojtva figyelték. És bár néhány józan szervezet - amelyek korántsem szimpatizáltak dr. Hawass módszereivel - előre figyelmeztették a nézőket az interneten és itt-ott a sajtóban is, hogy alighanem felültetés áldozatai lesznek - olybá vették, hogy minden igaz, amit látnak. Igaz az utolsó látvány-másodpercig.

Mielőtt továbbmegyünk, szögezzük le: dr. Hawass azt tette, amit ő maga kilenc évvel korábban megtiltott Gantenbrinknek. Aztán jött a következő etikátlan viselkedése: azt állította, hogy a módszer az ő találmánya, aminthogy a robot ötlete is tőle ered. Természetesen nem kell mondanunk, hogy a National Geographic tévécsatorna - amelynek vezetése ezzel aztán komolyan megingatta a nézők beléje vetett bizalmát - riportere csak két kérdést nem tett fel dr. Hawassnak (aki különben egész idő alatt úgy viselkedett, mint egy sztár): 1. Miért csak most, az „ajtó" felfedezésének tizedik évében jutottak el ide, ha addig folyton ígérgette, hogy hamarosan megteszik ezt a lépést? 2. Miért nincs jelen Rudolf Gantenbrink mérnök, aki ezt az egészet felfedezte és robotjával mindezt már jóval korábban megtehette volna?

Ismétlem, ilyen „ünneprontó" kérdéseket a műsorvezetők nem tehettek fel a „sztárnak", nyilván azért, mert az ezt előre kikötötte. Sajtóhírek szerint a National Geographic csatorna (nem az ugyanilyen című folyóirat, ezt mindjárt szögezzük le) magára vállalta az akció állítólag egymillió dolláros költségét, amit persze a műsorhoz kapcsolt reklámokból bőven behozott. A kétórás programban is huszonöt perc reklámot adtak le.

A „piramisok diktátora" ismét bebizonyította, hogy nem az igazságot keresi (amit persze olyannyira hangoztat), hanem csak a hatalma megtartása a cél. Önelégült, narcisztikus személyiség, akiben hatalmas akaraterő és hatalmi vágy lakozik. Minden bizonnyal politikusnak kellett volna mennie, ott az effajta viselkedés hamar a csúcsra repítette volna. Így most kénytelen megelégedni egy tudományos ágazat, az egyiptológia feletti szinte tökéletes uralommal. Ennek megerősítését szolgálta ez a műsor is.

A műsorban őt is bemutatták. Itt senki sem említett általa eltiltott kutatókat és kutatásokat, nem idézték ostoba kijelentéseit, nem említették egy szóval sem, hogy lopási ügy miatt fel volt fiiggesztve hivatalából. Ezek után a fiiggetlen kutatók, a szabad szellem emberei már tudhatták, hogy a tévécsatorna sem az objektív kutatást szolgálja majd, és igazuk lett.

Biztosan akadt néhány naiv ember, aki ismerve az eddigi eseményeket azt hitte: dr. Hawassban megszólalt a lelkiismeret és igazi tudóssá lett hirtelen. Aki eddigi bűneit megbánva most végre csakugyan az igazságot keresi... De ezeknek erősen csalódniok kellett.

Aztán beindult a hazugságáradat. „Mr. Piramis" (mert szereti, ha így szólítják - olyasmiket sugallt a nézőknek, amik az igazsággal köszönő viszonyban sem voltak. Azt állította például, hogy a szellőzőaknát lezáró kis ajtót 100 évvel korábban fedezték fel! Ami eleve nonszensz, hiszen nem volt technikai eszköz, ami oda behatolhatott volna, és persze a beavatottak tudták, hogy erre 1992-ben, vagyis éppen tíz évvel azelőtt került sor, a felfedező pedig Gantenbrink volt. Aztán a piramisok újkori atyja azzal lepte meg hallgatóit, hogy a robotgép az ő saját konstrukciója, igaz, korábban is voltak már hasonlók, de azok csődöt mondtak (!).

Most azt hallottuk, hogy a titkok - mi rejtőzik a kőajtó mögött - régóta nagyon érdekli dr.

Zahi Hawass urat, és szeretné meglátni, mi van mögötte! Ehhez a felfedezéshez meginvitálta a nézők millióit is. A szemtelenségnek ez már művészi foka volt, el kell ismemi. Főleg, amikor ál-szerény vigyorral kijelentette: „Erre vártam egész életemben". Még valami olyasmit is mondott, hogy az egész egy nyáron jutott eszébe, amikor nagy volt a meleg és ő unatkozott. Akkor - isteni szikra! - eszébe jutott, meg kéne nézni, mi van a kődarab mögött...? Egyszerűen hihetetlen, hogy valaki ilyen fokon nézze hülyének az embereket. Mégis így van, így történt.

A titkokra már tíz évvel korábban fény derült volna, ha nem akadályozza az egészet ugyanaz a dr. Hawass, aki 2002. szeptember 17-én széles mosollyal magyarázta a nézőknek, milyen nagy ember is ő. Közben egyszerűen ellopta a német mérnök műszaki megoldását, épített egy nagyon hasonló robotot, ami csak abban különbözött a németétől, hogy egy fúró szerkezet is volt rajta. Azt is hazudta, hogy a „régebbi próbálkozások" során csak két piramisbeli helyiség közti aknákat kutattak robottal - holott a valóságban éppen szellőzőaknákat kutattak, és legfőképpen ezt, amit őitt most a tévékamerák fényében akart úgymond „felnyimi".

A tévécsatorna emberei, a kommentátorok és a helyi riporter(nő) melléfogásaitól eltekintve a műsor kellemesen indult. Szó volt egy másik sír felbontásáról (nagyon finom, régészhez illő módon „pajszerrel" estek neki a fedelének...) Sok jel mutat arra, hogy e sírbontást is megren-dezték és természetesen nem élőben ment az adás, aminthogy a későbbi, a szellőzőakna „felbontása" sem.

Kapitális baromságok is elhangzottak ezenközben a „nagy tudós" szájából, aki ismét azt állította, hogy a piramisokat az egyiptomiak építették. Ez igaz, csakhogy ő a mai egyiptomiakat értette ezen. Ez a már említett régészeti nacionalizmus szép kerek példája. A Hawass-félék soha-sem fogják megérteni, hogy a mai egyiptomi arabok nem leszármazottai az egykori piramisépítő egyiptomiaknak.

Hawass nem titkolta ekkor sem, hogy utálja azokat, akik a piramisok építését az atlantisziaknak vagy más régi civilizációnak tulajdonítják. Olybá vette, hogy ezek „ellopják az egyiptomi néptől" a piramisokat azzal, hogy egy olyan korba tolják ki, amikor „ők" még nem léteztek!

Mindenesetre jellemző, hogy Hawass doktor, aki a tévéközvetítés napjától kezdve önmagát kétségtelenül a „világ egyiptológiai gurujának" tekinti, a piramis-ügyben más nézeteket valló tudóstársait és kutatókat egyetlen szóval képes csak jellemezni: „hülyék".

De lássuk tovább a közvetítést. A kétórás műsorban Hawass és egy másik régész, természetesen társa ezekben a nézetekben brillírozott, és csak a végén indult el a közvetítés a robotból, amely a szellőzőaknában haladt. Az összes néző az élőben közvetített Nagy Megnyitásra koncentrált, azt várta lélegzet-visszafojtva. Más kérdés, hogy az egész totálisan összeomlott. Először is sokak gyanúja szerint a közvetítésbe bevetítettek néhány olyan képet is, amit Gantenbrink vett fel tíz évvel korábban a saját robotos kísérletei során. De nem ez a lényeg, hanem hogy a nevezetes „ajtót" átfúrva... egy másik ajtóra leltek!

Minden úgy történt különben, mintha ezt már legalább egyszer elpróbálták volna. Az ajtóhoz közeledő fúrónál - mielőtt odaért volna - az élesebb szemű nézők észrevehettek egy kis lyuk-kezdeményezést azon a ponton, ahol a fúró aztán valóban dolgozni kezdett. Ez is előzetes próbá-ra utalt. Már akkor lehetett ezt látni, amikor a robot még csak közeledett ahhoz a bizonyos hatvan-valahányadik méterhez az aknában. Hawass megmutatta az ismert brit hamisító Vyse saját kezűleg készített ál-hieroglifáit is - ez az egyetlen „bizonyíték" arra, hogy a Nagy Piramisnak bármi köze lenne Kheopsz fáraóhoz -, és szemrebbenés nélkül azt hazudta a nézők millióinak, hogy lám, itt a bizonyíték arra, hogy a piramis akkor, és nem korábban épült.

Számos olyan, az igazi tudományt és a szabad tudományos véleménynyilvánítást (!) védő szervezet létezik, amelyek ezeket az eseményeket is figyelik és kommentálják. Az egyik ilyen már egy hónappal a közvetítés előtt a világhálón közhírré tette, hogy a lezárt piramisban - leleplezték, hogy hány munkás dolgozott éjszakánként valamilyen titkos munkálatokon, amiket dr. Zahi Hawass vezetett - és azt is, hogy azt a bizonyos ajtót már egyszer kinyitották. Valószínűleg akkor készültek azok a filmek, amelyeket aztán 2002 szeptemberében mint „élő adást" vetítettek le a nézőknek. Azon a napon Gizában, a Nagy Piramisban semmilyen élő adás nem volt - állították ezek a források, saját megfigyelőikre hivatkozva.

Hasonló dolgok történtek a közvetítés első részében, amikor egy sírt nyitottak fel, miközben Hawass egyik ostobaságot mondta a másik után. De ez minket nem érdekel, számunkra a piramis szellőzőaknájának ajtaja fontos. Itt egy nagyon rövid látvánnyal ért véget az adás – az állítólag

átfúrt ajtón keresztül betekinthettünk volna a másik világba, abba, ami ott található - ehelyett állitólag egy másik kis ajtót láttunk, és ezzel vége is volt. Nem erre és nem ennyire számított a világ.

Tény, hogy a közvetítés előtt több hónapon keresztül zárva volt a Nagy Piramis a közönség előtt. Vajon miért? A tudomány tisztaságára ügyelő szervezetek már hat héttel az esem6ay előtt

figyelmeztették a világot (elsősorban a www.legendarytimes.com honlapon) a Hawass-féle várható hamisításokra. Mi több, előre tudták pontosan, hogy mi fog történni! Ami nem csak azt jelenti, hogy voltak „kémeik" a Hawass-féle táborban. Hanem azt is, hogy a közvetítés nem élő volt, ezért lehetett tudni, hogy mi fog történni, mit fognak látni a nézők. Ha olyan valódi spontán dolog lett volna, mások hogyan tudhatták volna előre? Ők vették észre - összehasonlítva Gantenbrink robotjának tíz évvel korábbi felvételeit a mostaniakkal -, hogy lényeges különbség van a rejtélyes ajtó kallantyúi között! A régi felvételeken a két kiálló „kilincs" nem egyfonna nagy volt. A bal oldali rövidebb a jobb oldalinál, hisz eltört, és a letört darab ott feküdt a padlón.

A 2002-es Hawass-féle robot felvételén az állítólagos élő közvetítésben meg mit láttunk? Mindkét kilincs egyforma méretű! Hát ez hogyan lehetséges, netán éppen az időközben eltelt évtized alatt letörött volna a jobb oldali is? Ha igen, akkor hová tűnt?

No és hová lett a bal oldali kilincs letört darabja, ami tíz éve még ott volt az akna padlóján, az ajtó előtt? Elmászott valahová...?

Mindez arra mutat, hogy vagy nem is abban az aknában zajlott az „élő közvetítés", hanem e célra felhasználtak valamilyen másikat, talán nem is a Nagy Piramisban lévőt - vagy ha mégis, akkor már többször kísérleteztek a robottal ugyanott. Az sincs kizárva, hogy ennek a robotnak voltak fogókarjai is és vele hozatták ki a letört kilincsdarabokat. Hogy ezt nem mutatták meg, érthető, hisz akkor leleplezték volna azt, hogy már járt odalent a robotjuk. De kapaszkodjanak meg - jelentheti azt is, hogy a kilincs darabok olyan fembol vannak, ami nem illik bele a

Hawass-félék koncepciójába! Például ami azt bizonyítaná, hogy a piramisok mégis sokkal korábban épültek!

Az „élő közvetítés" ellen szól az is, hogy az adás végétől számítottt nem egészen 2 perc alatt a National Geographic csatoma tévés honlapján már megjelent az egész adás szövegének, minden elhangzott szónak és mondatnak, véleménynek a tejes szövege! A szakmabeliek jól tudják, hogy igazi élő adás esetén ez lehetetlen, az ilyesmihez sokkal több idő kell. Mondjuk, minimum 45 perc:...

Az „élő közvetítés" ellen szól az is, hogy az adás végétől számítottt nem egészen 2 perc alatt a National Geographic csatoma tévés honlapján már megjelent az egész adás szövegének, minden elhangzott szónak és mondatnak, véleménynek a tejes szövege! A szakmabeliek jól tudják, hogy igazi élő adás esetén ez lehetetlen, az ilyesmihez sokkal több idő kell. Mondjuk, minimum 45 perc:...

Ha ilyen Hawass-fele tempoban folyik tovább a szellőzőakna kutatása, akkor megint elvárhatunk vagy tíz évig, míg megtudjuk azt is, mi rejtőzik a második ajtó mögött (már ha az az ajtó egyáltalán létezik és az egész „élő közvetítés" nem volt egy előre elkészített film - amit sokan gyanítanak).

Sajnos itt tartunk ma.Az egyiptológiába is befészkelték magukat azok, akik nagyon is ellenzik a szabad kutatást, a

hipotézisek felállításának és azok bizonyításának jogát. Mi több, ez lenne az igazi tudósok kötelessége. Nem az, hogy mereven ragaszkodjanak a már százszor megingatott elméleteikhez, amelyeket szilárd és bizonyított igazságként tálalnak a világ felé, a sáncokon belül pedig bizonyításra már nem is szoruló dogmaként tanítanak. És persze ezeket kötelezőnek tartják a maguk számára, és másokat is arra köteleznek, hogy higgyenek bennük.

Mint olvashatták, Egyiptom ma is tele van titkokkal. Hogy mikor ériink e rossz sorozat végére, nem tudható.

Tartalom

1. Mi történhetett korábban? ............................................ 52. Titkokkal terhes korszakok ........................................ 283. Nem csak irdatlan kőhalom......................................... 54

4. Piramisok és tudomány................................................. 785. Sugárzás, elektromosság és más? ..............................1056. Kozmikus kapcsolatok? ............................................. 1177. A Szfinx titkai.................................................................1388. A „fáraók átka"...............................................................1519. Múmiák kalandjai .........................................................17710. A világraszóló botrány................................................ 205

A szerző más, ehhez is hasonló műveinek listáját megtalálják a www.nemere.hu honlapon. 224