EÖTVÖS KÁROLY MUNKÁI

VI

EMLÉKEZÉSEK

BUDAPEST MDCCCCI RÉVAI TESTVÉREKVIII., ÜLLŐI-ŰT 18. SZÁM IRODALMI INTÉZET R.-T.

EÖTVÖS KÁROLY

EMLÉKEZÉSEK

VIII., ÜLLÖI-ŰT 18. SZÁM.

IRODALMI INTÉZET R.-T.RÉVAI TESTVÉREK

BUDAPEST MDCCCCI

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAI,

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

RÉG ELMÚLT IDŐKBŐL.

Naplót soha sem vezettem. Rendszeres és összefüggőemlékiratot készíteni nincs szándékom. Pedig talánérdemes volna. Az én emlékirataim talán érdekesebbeks talán fontosabbak volnának, mint sok apróbb ésnagyobb ember emlékirata, a mely nálunk vagy másuttmegjelent.

De bizony nem önmagam miatt. Hiszen nagy dolgotvégezni kevés alkalmam volt, a nemzet sorsát intézninem engedték végzetem és vidám természetem és erőm-ben való komoly kétségeim. Nagyra vágyódásom se voltelég erős és elég kitartó.

Születésem, származásom, családom se elég ok arra,hogy emlékiratokat tákolgassak össze. Az én családomegyike ama tíz ezer köznemesi magyar családnak, mely-ből áll a magyar nemzet és a mely ha egykor elpusz-tulna: kihalna vele az igazi, a történelmi magyar nem-zet. Mind a tíz ezer családnak külön-külön annyi jogavan emlékiratot írni, mint nekem.

4

Hanem hát én mégis sokat láttam, sokat észleltem,sok dolgot és embert nagyon megfigyeltem, sokat érez-tem és sokat gondolkoztam. Három nemzedék élt és élszemeim előtt. Az 1848 előtti kor, a nemes emberekküzdelmes világa, Verbőczy nemzetének haldokló kor-szaka, melynek nagy és kis alakjait én még színről-színre láttam. Ez az egyik nemzedék.

A másik a velem egyidejű és egykorú. A melylyel atanintézetekben, a vármegyében, az egyházban, a tör-vényhozásban s az irodalomban együtt dolgoztam sgyakran keserű harczban is állottam.

A harmadik maradék, a mely mostanában serdül,a mely nyomunkban jár s a mely joggal és erőveltolakodik utánunk s tol bennünket hol előre, hol félre,S inkább félre mint előre.

Nagy munka s bizony érdemes munka megírni azt,a mit erősen figyelő lélek e három nemzedék életébőlszépet, dicsőt, tanulságost észre tudott venni.

Ezt cselekszem én.Egész irodalmi működésem nagy része abból áll, hogy

különböző alakok, tünetek és események czímén ésalkalmán megfigyeléseimet rakom le a papír betűibe.S a ki szemeivel minden soromat végigszántja: az meg-tudja az én történetemet is, családom történetét is.

De megismeri a közelmúlt és múló nemzedékek éle-tét is.

S ez a czélom.Sok fenség és sok vidámság, nagy érzések és nagy

ábrándok töltik meg a magyar társadalom szellemét.

5

Bűnök és gyöngeségek is, de én ezeket nem értem, smikor ezekre gondolok, makacs tollam mindig meg-tagadja az engedelmességet.

Én csak arról írok, a miben magam is gyönyörű-ségem találom. Jobban szeretem a napsugaras világot,mint a sötétséget.

A HÁZATLAN ZSÖLLÉR.

I.

A rókának van barlangja, az égi madárnak van fészke,de némely embernek nincs háza. Még a fővárosban isakad ember, a kinek háza nincs. Félszázad előtt, 1848előtt, egész osztály volt az országban, melynek nem voltháza. Ezt az osztályt hazátlan zsöllérnek nevezték.

Hol lakott hát a házatlan zsöllér?Az uraság házában. Rendesen volt az uraságnak olyan

korhadt, régi, félreeső, düledező háza, a melybe se cse-lédet, se lábas jószágot nem lehetett elhelyezni, merthátha leroskad s cselédet s lábas jószágot agyoncsap?Az ilyen ház jó volt a hazátlan zsöllérnek.

Apámnak nem volt ilyen háza, hazátlan zsöllérjeazonban volt. Az egyiket Szombatinak hívták. Ezenúgy segített apám, hogy a gyümölcsös kert végébenadott neki egy kis gyöpöt s megengedte, hogy ott putritépíthessen magának, feleségének s öt gyerekének. Ottlakott a Szombati.

8

A putri építése érdekes. Kissé ódon építészeti isko-lához tartozik s azért a műszaki egyetemeken nem istanítják. De gyakorlatilag fontos és nevezetes. Háborúidején, télben, fagyban, esőben, zivatarban nagyon jólesik a szegény katonának. Annyit nem ér ugyan, minta laktanya, noha ennél tisztább, de a sátornál és^guny-hónál csakugyan többet ér. Csőszök, halászok, nyájőrzőemberek ma is használják országszerte.

Ásnak egy nagy gödröt. Három öl a hossza, két öla szélessége, fél öl vagy valamivel nagyobb a mélysége.Széleire födélfákat ültetnek, azok hegyét fönt az ormo-zaton összecsíptetik, a tetőt nádból vagy szalmából,vagy gyékény sásból megcsinálják; hátul falat, elől ajtótcsinálnak hozzá s kész a putri-palota.

Egy teremből áll az egész, mint az egyptomi pira-misok belseje. Ez a terem a konyha s egyúttal a mű-hely, a nappali és a hálószoba. Egyik sarka a tűzhely,a rag alja az éléstár és a ruhatár. Tulipános láda, egypár fejős szék, egy föstetlen fenyőasztal az egész bútor-zat. Néhány konyhaedény az ajtó mellett. Agynak híresincs. Jó széles, meleg, puha szalmavaczok. Ezen fek-szik a zsöllér, a felesége, meg öt gyereke. Azután ittfekszik még a kutya is, meg két-három malaez is.A macska, a kakas és néhány tyúk föltelepedik a tetősarkába a rag alá.

Sok előnye van a putri-palotának.Szomszédja nincs. Nincs tehát kivel viszálykodni.A villám nem üt bele s azért villámhárítóra nincs

is szüksége.

9

Katonát ide be nem szállásolnak. Adót ettől fizetninem kell. Lakásbérlővel se kell negyedévenként vesződni.Ha elégne is, nem ég bele semmi, mert hiszen nincsenbenne semmi.

Ilyenforma putri-palotája volt a Szombati zsöllérnekis. Csakhogy kissé különb a többinél. Ennek volt egykis rakott fala is, volt ablakja is; teteje pedig épenolyan tisztes volt, mint akármelyik telkes jobbágyházának teteje. Apám se a fát, se a nádat, de méga meszet se sajnálta. Szép fehérre ki volt mázolva abelseje. Csakhogy ezt kívülről természetesen senkise látta.

Bútorféle is több volt benne, mint a csőszök putri-jában. Hiszen a mi zsöllérünk, az öreg Szombati tanult,tapasztalt, világlátott ember volt s ügyes kézműiparos.Neki tehát szerszámának is kellett lenni.

A putri-paloták közös kellemetlenségét azonban ittse lehetett kikerülni. Ha az ajtó felől fújt a szél vagyaz idő esőre állt: ebben a putriban is akkora volta tűzhely és pipa füstje, hogy úszni lehetett benne,mint a tengerben s a benne lakónak olyan kisírt, pirosszeme támadt, mintha apját-anyját siratta volna egyhét óta. De már ezen segíteni nem lehetett.

És én mint gyerek, mégis szerettem a putri körülácsorogni s az öreg Szombati mesélgetését áhítatoslélekkel hallgattam. Többet tudott, mint a papunk.

Száz esztendős fűzfák szegték be a gyümölcsöst. A falu-beliek csak úgy hívták ezt a portánkat: »A fűzfákalja». Óriás törzsökök s valamennyi odvas. Minden

10

odúba befért egy-két gyerek, csak hogy sokáig mulatnibenne nem volt tanácsos, mert tele voltak öreg han-gyával s a hangya kegyetlenül megmart bennünket.Néhány fűzfának csonka ágán egy-egy gólyafészek isállt s a gólyával én is csak úgy voltam, mint Petőfis mint a hogy Petőfi megénekelte.

Óriás határunkon fának, hegynek, magasságnak semminyoma. Egy hatalmas szilfa állt az udvaron s ezenkivüi a természetnek fenségesebb alkotását mint ezeka fűzfák, akkor még nem ismertem. Kint a határbana legmagasabb fa apám egyik kaszálóján egy kökényfavolt. Magasba vágyik a gyermeki lélek. A hol a felhőbujdosik. A hol a madár repül. A hol a fák lombjasusog. A hol esténként és hajnalonként a darvakés vadludak vonulnak el. Hányszor néztem el órákiga fűzfák levelének örökös mozgását. Millió falevél,valamennyi mozog, mind egyenlőn mozog. Miért és mitőlmozog? Ki magyarázza meg a természet titkait? Kimagyarázza meg a mélységet és a magasságot? Felhőnekjárását, madárnak repülését, szelek támadását, meny-dörgésnek eredetét, néma villám esti villogását kimagyarázza meg?

Megmagyarázta Szombati.De minden magyarázat után megkért, hogy vigyek

neki vagy egy kalapnyi gyümölcsöt, vagy tíz-tizenötcső tejes kukoriczát, vagy egy szakasztó-kosárnyi bur-gonyát. Nekünk volt, neki nem volt s szívem repesettörömében, ha vihettem neki. A sült burgonyából vagyfőtt kukoriczából nekem is mindig adott. Jól esett,

11

gyerekei körbe ültek, úgy ették s én közibük álltams velük együtt ettem.

Hogy ne esett volna jól szívemnek, ha vihettem nekikvalami enni valót? Hiszen vittem én orvul ennivalóta csikónak, borjúnak, baromfinak s galambnak is; —a hazátlan zsöllér pedig csak úgy apám gazdaságáhoztartozott, mint a csikó, borjú, baromfi.

Az öreg Szombatinak három mestersége volt.Volt ő saru varga.Volt ő pecsenyeforgató.Volt ő gyalogpostás.Ez a három mesterség ma már nincs meg, mind

kiveszett a világból. E három mesterséggel szolgálta leévenként zsöllérszolgálatát.

Sarut ma már senki nem visel. Czipő, csizma, papucs,topánka, bocskor van már csak a világon, de saru nincs.Csak egy pár van még, az is rossz, viselni már senkise tudja. Ez Szent István király saruja. Közel kilencz-száz éves. Ott őrzik a szent korona mellett, a királyipalást társaságában; minden embernek s minden alka-lommal meg se lehet látni. Mostani királyunk már fölse húzhatta lábára. Ferdinánd király még viselte koro-názáskor ez előtt hatvanöt évvel, de már akkor is olyanrossz volt, hogy selyem madzaggal kötözték fel lábafejére és bokájára.

Gyerek koromban a béresek szegődségéhez tartozottmég évenként egy pár saru. Rövid volt a szára, fény-telen volt a bőre, a talpára kívülről volt rá varrvaa fejebőre, sámfa kellett hozzá, de fordítófa nem kellett

12

hozzá. Remekes csizmadiamester szégyennek tartottavolna sarut készíteni. A német varga se vesződött vele.Csak a saruvarga készítette. Remekelni nem kellett vele,mert a saruvargák nálunk már czéhbe se állhattak.

Az öreg Szombati csinálta a mi cselédeink szegődöttsaruit.

Ő volt a pecsenyeforgató is. Szüreten, névnapon, nagyünnepen, a nemesség gyűlésein.

Pecsenyeforgatás sincs ma már. Vagy gép végzi, vagysenki se végzi. A takaréktűzhelyek véget vetettek azigazi pecsenyének. Ma már csak párolt hús van, nempedig sütött pecsenye. Mártással készítik a legtöbb hústs az emberek nagy része még csak nem is sejti, minőisteneknek való étel volt egykor a nyárson sült pecsenye.

Nyitott konyhában volt a sütő kemencze. Kemenczetetején a nyitott tűzhely. Tűzhelyen a vaskutya. Mellettea nyárs, a csípővas, a rostély, a vaslábas, a tepsi, —mindegyik a maga helyén.

Az öreg Szombati a szabad ég alá szokta vinni avaskutyát. Ott tüzelt alatta. A nyárson sült pecsenyeegy kissé füstös ízű szokott lenni. Ízének csak finom-sága gyarapodott ezzel. Ma egy kissé rothadt szagánakkell lenni a nagyúri pecsenyének.

Hízott kappan, hízott lúd, hízott pulyka, gyöngemalacz, marha-vesés fele, egész nyúl, őzczomb, őzderékegyaránt ott piroslott a nyárson. Ki megtűzdelve szalon-nával, ki a nélkül. A mi zsöllérünk volt a leghíresebbpecsenyeforgató. Úgy tudta a vaskutyát állítani, a tüzetbiztatni, a parazsat halomba gyűjteni, a szelet irá-

13

győzni, hogy piros lett, de füstös nem lett a pecsenye.Híre volt annak messze vidéken. A szilasbalhási ésfcüngösi atyafiak, ha híres lakodalmat tartottak, haszép lányt adtak férjhez: mindig elkérték a zsöllérjétapámtól.

Még Festetich Antal is elkérte egyik déghi vadásza-tára, a ki még csak köznemes volt, de volt jó negyvenezer hold földje s franczia szakácsa. A franczia szakácskotyvalékához hozzá se nyúlt senki. Szombati pecse-nyéje után pedig az ujjait is szopogatta maga az ura-ság is. Ki is lépett nagy duzzogva a szakács azonnala szolgálatból s úgy el-kiment az országból, meg seállt Prágáig.

Legszebb mestersége volt azonban Szombatinak agyalogposta. Ebben már aztán csakugyan nem voltversenytársa a világon.

II.

Hajdan kevés posta járt a mi országunkban. Igaz,hogy a levélírás gyönge oldala volt a nemes embernek.Esztendő is eltelt, míg egy levelet megírt. Eljegyzés,esküvő, haláleset, keresztelő vagy ilyesmi ha előfordulta családban: vagy maga ült kocsira hírt adni, vagyüzenethordót küldött élő szóba foglalt üzenettel.

A királyi postát nem használta.Először is meg kellett volna írni a levelet. Nehéz

dolog az. Íródiáknak való, nem nemes embernek.

14

Azután be kellett volna küldeni a postamesterhez,a ki gyakran az ötödik-hatodik faluban lakott.

Azután a postamester ki nem hordatta a levelet senkifiának. Levélhordó nem volt a világon. A kinek levelevolt a postán, menjen utána, ha el akarja olvasni. Azuraságok hetenként kétszer-háromszor csak küldtekembert a postamesterhez: van-e levél? De közönségesnemes ember ezt nem csinálta utánuk. Néhol annyitmegtett a nemesség, hogy a családok összebeszélteks minden család hetenként egyszer a csőszt, vagy amindenest, vagy a belső cselédet lóra ültette s elküldtea postamesterhez a levelekért. A mit ez hazavitt: azonaztán a családok megosztoztak.

Kerkapoly Károly volt miniszter 1847-ben Berlinbenlakott. Ott mindennap megkapta a naponként meg-jelenő pesti újságot. De a mikor haza jött jurátusnakZala vármegyébe az alispán mellé: itt hetenként csakegyszer kapta meg napilapját. Kisfaludy Sándor a költő1810-ben József nádor kedves embere és főtisztje voltBudán; feleségének levele Sümeghről sohase ért előbbhozzá kilenez napnál, rendesen azonban tizenöt napalatt ért Budára. Ma Amerikába is előbb odaér. Csak-hogy ha a királyi postamesternek mezei munkája,szüretje vagy jó vadászata akadt: vigye manó a leve-leket, nem törődött velük.

Egészen természetes volt tehát, hogy a nemes embernem gyakorolta magát a levélírásban.

Ha pedig messze földre mégis hírt kellett adni vala-miről valakinek: ott volt a gyalogposta.

15

Napkeleti országokban tatárnak nevezik a levélhordót.Ma is így nevezik Orosz- és Törökországban. Nálunka czigány volt a tatár. Csakhogy a napkeleti orszá-gokban a tatár lóháton járt, nálunk a czigány gyalog.

Van kóbor czigány és megszállott czigány. A kóborczigány csak tolvaj, kolompáros vagy teknővájó, míga megszállott czigány csak muzsikus, vályogvető vagygyalogposta. A czigány, ha akarja, olyan gyorsan jár,mint a szél, de Szombati olyan gyorsan járt, minta szélvész. Mellette semmiféle czigány a levélhordásbólés üzenethordásból meg nem élhetett.

Mert a czigány mezítláb járt, Szombati pedig papucs-ban s mikor sietős volt az útja, papucsát tíz ölnyireelőre rúgta s aztán utána ugrott, hogy kezével elkap-hassa. Mi a nyúlnak és agárnak gyorsasága ehhezképest? Nyúl és agár csak perczekig tud gyorsan futni,a papucsot pedig előre lehet rúgni egész nap.

Egykor a főszolgabíránk Hollóssy Fülöp László jónégy lovas kocsival indult haza Budapestről, a holvalami pőrében informálni járt. A mint napköltekora budai vámnál kihajt: csak eleibe ugrik Szombatis leveszi kalapját.

— Szerencsés jó reggelt kívánok tekintetes uram.Én is megyek haza.

A főszolgabíró jó szívű ember volt s oda szólt hozzá:— Ülj fel oda a bakra, ne fuss egész nap, mint

a kutya.— Csókolom a kezét tekintetes uram, nem ülhetek

föl, mert sietős az utam.

16

A főszolgabírónak négy jó lova, Szombatinak pedigcsak két rongyos papucsa. A főszolgabíró indulatba jön:

— No hát csak lógasd a nyelved egész nap.Megy a kocsi, csak úgy porzik s megy utána Szom-

bati.Mikor a főszolgabíró Tétény körül a Libadöglő csár-

dához ér, Szombati már ott üldögél a lóczán, akkorraki is pihente magát. Oda ugrik a kocsi mellé:

— Szerencsés jó napot kívánok a tekintetes urnák.A főszolgabíró el se fogadja a köszöntést.Üget a négy ló, porzik a kocsi, lépeget a Szombati.A főszolgabírónak Baracskán meg kell állani, a lova-

kat meg kell etetni, az atyafiakhoz egy órára be kellnézni. De azért a mint a lovak ettek-ittak: nem mulat,nem késik, hajtat előre, estére otthon kell lenni Mező-szentgyörgyön, ez pedig Budapesthez jó tizenkét mér-föld, sőt még föle is van.

Hát a mint Nyéken elkoczog a Balassa-kuria előtt:csak ugrik ám eléje Szombati megint.

— Még egyszer szerencsés jó napot kívánok tekin-tetes uramnak.

A főszolgabíró megint nem fogadta el a köszöntést,hanem oda szólt kocsisának.

— Hejh, ez a Szombati szemünk elé ne kerüljön ámma még egyszer, mert különben leszállasz a bakról!

Hajtott is a kocsis nyakló nélkül. Csakhogy Fehér-váron megint meg kellett etetni-itatni; a négy lónaknem volt kedve étlen-szomjan futni. A ló másként vanszoktatva, mint a papucs.

17

Nem is látták többé Szombatit sötét estélig. Dea mikor haza értek s a nagy kapun befordultak, hátcsak oda ugrik ám megint a kocsi mellé Szombati.Ott üldögélt már régen a kapu kerékvető kövén; ki ispihente, ki is aludta már magát.

— Szerenesés jó estét kívánok tekintetes uram.A főszolgabíró rá rivall:— Megállj gazember, el ne menj innen, míg a kocsi-

ról le nem szállok.Nem tudta hamarjában, a deresre húzassa-e Szom-

batit, vagy egy jó ital bort adjon neki, a miért az őnégy lovát így csúffá tette.

Természetes, hogy egy jó ital bort adott neki.1848-ban békén ment át Szentgyörgyön Jellasich bán

az ő dúló seregével. Se nem öltek, se nem raboltak,se nem gyújtogattak.

Este felé összejöttek házunknál a nemes atyafiaka nap eseményéről beszélgetni. A beszélgetésből vacsora,a vacsorából poharazás lett. Ott érte őket a reggel.

Anyám két kisebb öcsémmel a horvátok elől balaton-füredi szőlőnkbe vonult, nem volt otthon. Azt mondjaegyik rokon apámnak:

— Jó lenne a húgomasszonyt Füreden értesíteni,hogy mindnyájan élünk, nincs semmi baj.

— Igaz a! Hol a Szombati?Futok a putrihoz, hívom a Szombatit. Jön a Szom-

bati, papucsa a lábán.Eredj Füredre, mondd meg a feleségemnek: nincs

semmi baj, holnapután megyek érte. De siess!

18

Sötét este volt már, de Szombati rögtön indult.Heggel felé megy ki apám a konyha felé, ott látjaSzombatit. Eszik mind a farkas s iszik nagyokat.

— Hát te akasztófa, még most se indultál el?— De bizony már meg is jöttem. Éjfélkor bezör-

gettem a nemzetes asszonyomhoz s átadtam az izenetet.Oda-vissza legalább ötven vagy hatvan kilométer

s ezt az utat befutotta egy őszi éjszakán.A gyalogposta kezén biztos volt a levél. Se el nem

késett, se el nem tévedt, se a bécsi kormány kezébenem került.

Maga Deák Ferencz is Kehidáról, ha csak lehetett,nem királyi postán küldte leveleit Kossuth Lajoshoz,Wesselényi Miklóshoz, Beöthy Ödönhöz. Ő ugyan gya-logpostát nem tartott, de volt vidékén két derék zsidó,a ki leveleit Pestre hordta. Az egyik a szentgrótiSteiner, a másik a keszthelyi Báron. Az egyik elszegé-nyedett, a másik milliomossá lett, de Deák Ferenczlevele biztosabb volt az ő kezükön, mint a királyiposta kezén.

De mi lett Szombatiból, a mi jó hazátlan zsöllé-rünkből?

Az lett belőle, hogy egy napon nagyon nyugtalanvolt; hol lefeküdt, hol fölkelt; tízszer is kifutott putri-jából. Utóbb összehívta gyerekeit egy csomóba s aztmondta nekik:

— Gyerekek, aligha nem hosszú útra megyek, talána másvilágra. Van-e valami üzenni valótok?

A gyerekek nevettek.

19

De az öreg belelépett papucsaiba s nagy gyorsanel-kiindult a fehérvári országút felé.

Útjába esett apámnak egy kaszálója. Július végénvolt, a szénaboglyák még ott feküdtek a réten. Jártá-ban-keltében legkedvesebb pihenője volt az öregneka szénaboglya töve. Ha meleg volt: az árnyékában.Ha hideg szél fújt: az enyhe oldalán. Kihúzott egy-két nyaláb szénát, ráfeküdt, fejét a boglya tövénektámasztotta, úgy nyugodta ki magát.

Most is úgy tett, pedig alig végzett néhány percznyiutat. Elnehezedett s szokott módja szerint ledőlt aboglya tövébe. A délesti napsugár odasütött öreg redősarczára. Egyszer csak homlokát megtörölte s szemeitlehunyta.

Lehunyt szemeit nem is nyitotta fel többé. Körülötteszöcskék ugrándoztak. Elszálló lelke ezekbe költözött.És én, ha ott járok, most is jól látom őt a zöld pázsi-ton, ugráló szöcskében, ragyogó napfénynek sugarában!

A MAGYAR ASSZONY.

Az én német barátom, a lipcsei egyetemi tanár, húszév óta először jutott eszembe. Egy napiglan való bará-tom ugyan, de mégis barátom. Vasúti barátom ugyan,de jól esik rá emlékeznem. Most mégis csak azértjutott eszembe, mert barátaim arra szólítottak, írjakvalamit a magyar családról.

Ennek története van.Külföldön és vasúton utaztam. A vasúti, kocsiban

rajtam kívül egyetlen utazó volt. Ez nem tett egyebet,csak olvasott szakadatlanul. Egy kopott táblás, fakópapirosú könyvet le nem tett kezéből s szemét le nemvette a lapokról. Falu jött, város jött, állomás jött:ő csak olvasott. Rekkenő volt a hőség, izzadott erősen,az állomásokon hűs ivóvizet kiabáltak: ő se látott, sehallott, csak olvasott.

Kíváncsi lettem rá is, könyvére is. Egy kissé irigy-kedtem is, boszankodtam is. A cseh Érczhegyek legszebbszakadékain dübörgött át vasutunk, ő ki sem nézettaz ablakon. Vízesés harsogott le a szikláról, mókus ug-rált a faágon, sötét fenyves borult reánk: ő nem vett

21

észre semmit. Csak olvasott örökké, még pápaszemétge jutott eszébe megtörülni.

Elvégre megszólítottam. Udvariasan könyvének tar-talmát kérdeztem.

Előzékenyen, szívesen felelt s könyvét kezembe adta.A könyvnek czímére biztosan nem emlékszem. Németkönyv volt, Münchenben jelent meg 1844 körül. Körül-belül ez volt czíme is, tartalma is: »A német nép,bölcsészeti szempontból megvilágítva.« Belepillantottamélőbeszédébe s ebben hegeli műszavakat láttam. Vélet-lenül egyik lapjára nyitottam, ott meg egy bajorországiparasztasszony szoknyaránczainak elrendezését találtama hegeli bölcsészet világánál megmagyarázva.

Némi szánalommal tekintettem a fiatal, alig harminczéves utazóra. A könyvet összecsuktam s visszaadtamneki. Azt kérdezé: mit szólok hozzá?

— Ostobaság ez a könyv egészen.— Bocsánat, uram, — a német etnográfiai irodalom-

ban ez egyike a legjobb műveknek.— Sajnálom, hogy más véleményben kell lennem,

ön uram, úgy látszik, Hegel iskolájának hive s én önelőtt is vállalkozni merek bebizonyítani, hogy ez akönyv ostobaság.

— Kíváncsi vagyok rá.Kértem, hogy véletlenül nyissa föl a könyvet s én

az ott talált legelső mondatot fogom e czélból megvitatni.A könyvet fölnyitotta s nekem átadta. A fejezet

czíme volt: »A német család.« A fejezet e mondattalkezdődött:

22

»A német család nem úgy épül meg, mint a románépület, tudniillik: kívülről befelé, hanem úgy épül meg,mint a góth épület, tudniillik: belülről kifelé.«

— No itt álljunk meg, — így szóltam. S erre elkezd-tem neki magyarázni, hogy az egészséges német családcsak úgy a férfi és a nő vonzalmán alapszik, mint min-den más egészséges család. Gyermekei csak úgy szület-nek s azokat csak úgy neveli föl a hazának, a jó er-kölcsnek s a kenyérkeresetnek czéljaira, mint a franczia,vagy a kirgiz, vagy a kaffer. Sőt épen a hegeli speku-latív gondolkodás törvényei szerint a német család csakép oly naturális intézmény, mint a fecskék és galam-bok szerelmes párzása, amikor összeállnak, közös fész-ket raknak s kicsinyjeiket kiköltik és fölnevelik.

Láttam az én utazótársam arczán, hogy kezdetbenbizonyos kicsinyléssel figyelt az én parasztos eszemjárására s azért, hogy jobb véleményre bírjam, tele-tömtem beszédemet Hegel műszavaival, a logika ésmetafizika frázisaival, az Ítéletek és következések sza-bályaival, a meghatározások és kategóriák tömegével,az eszmének és a létnek a különbözések és ellentétektalaján felnőtt tovafejlődésével s e fejlődés örök törvé-nyeivel, a valóság és lehetőség egységével, az ideálnakkezdetleges és végzetleges alakzataival s több effélekatedrái haszontalansággal.

Ez aztán hatott. Komoly figyelemre egyesült arczánakminden vonása s amikor szavaimat befejeztem, zsebébenyúlt, elővette tárczáját, két ujjával kivett egy látogatójegyet, átadta s udvariasan bemutatta magát. Heilbrun-

23

ner Ottó lipcsei egyetemi magántanár a bölcsészetiszakban, de reményli, hogy pár év múlva nyilvánosrendes professzor: ha Lipcsében meglátogatom, szívesenkalauzol a gyűjtemények megtekintésében. És hát nekifcihez van szerencséje?

Én is megmondtam nevemet s mely országból ésmiféle nemzetből való származásomat.

— Örömmel sejtem, — úgymond, — hogy professzorkartárshoz van szerencsém.

Ez örömét, fájdalom, el kellett oszlatnom s be kellettelőtte vallanom, hogy én bizony csak mezei gazda va-gyok s ahhoz se értek sokat, mert nincs hozzá elégpénzem.

Bizalom fejlődött ki köztünk. Csodálkozását adtaugyan tudtomra a fölött, hogy a magyar gazda némi-leg Hegel bölcsészetével is foglalkozik, de azt meg egé-szen természetesnek találta, hogy a magyar gazda He-gel bölcsészetének magaslatára egészen még sem tudfölszállani s amikor ezt én is egészen természetesnektaláltam: ő visszatért az eredeti kérdésre.

— Lássa, tisztelt uram, — monda, — ha ön e köny-vet elolvasná, mégis rájönne talán arra, hogy a németcsalád és például a magyar család közt mégis csak vanvalami különbség.

— Tisztelt uram, ön nem ismeri a magyar családot, énpedig nem ismerem a német családot, tisztába tehátúgy se jönnénk a kérdéssel. Hanem Hegel szerint töké-letesen igaz, hogy ha a német család különbözik amagyartól: akkor a magyar család is különbözik a né-

24

mettől. Hogy a két család közül melyik a bazilika ésmelyik a gót templom: azt se én nem tudom, se azön könyve, se Hegel. Hanem azt mégis tudom, hogyaz a család a tökéletesebb, a melynek kebelén tisztább,bensőbb s magasztosabb a férfi és nő boldogsága. Esazt is tudom, hogy a családi boldogság annál a népnéllegfenségesebb, a mely a nőt legjobban tiszteli. Denem jobban és nem magasabban mint a magyar. Nincsa kerek föld népei közt alkotmány és jogrend, a melya feleségnek annyi nemes és szép jogot biztosítana,mint a magyar. S így van ez ezer esztendő óta. Pediga magyar keletről jött, ahol a nő nem családtag, ha-nem családi vagyon. S már keletről is magával hoztaa nő magas tiszteletét. S ha szilaj haragjában kitörs mosdatlan szájára veszi a vallás jelszavait: még ak-kor is az Istent és a Krisztust és a Jehovát káromolja,de soha szűz Máriát.

S utána tettem: Mit jelent mindez, professzor úr,Hegel bölcsészetének világánál?

Azzal váltunk el, hogy én őt meg fogom látogatniLipcsében, ő pedig engem Mező-Szent-Györgyön. Ez ismegeshetik még.

A KORTES.

Teher alatt nő a pálma — monda egykor saját nyel-vén valamelyik római bölcs. Ha a pálma alatt a kor-test értette: igaza volt. A kortes annál vidámabb: minéltöbb a dolga, minél nagyobb a feladata, minél súlyo-sabb a terhe. Még ha nincs is reménye a győzelemhez:a valódi kortes annál nagyobb önfeláldozással, annálrózsásabb kedélylyel végzi el a mindennapi feladatot.Hoffmann Pál kortese sokkal szerencsésebb, mint DeákFerenczé. Ez csak egy helyen ül; sört iszik ha ébrenvan, és sört ihatnék, mikor alszik. Unja magát, minta szobaczicza, a mely nem mehet ki egerészni, (vala-hogy a szobacziczust ne tessék érteni, a ki rendszerintki mehet egerészni.) De Hoffmann Pál kortese: az máregészen más. Van annak dolga éjjel-nappal, reggeltőlestig és estétől reggelig. Keze, nyelve, két villogó szeme,két penegő sarkantyúja: mind-mind talál foglalkozástszünet nélkül, fáradság nélkül, örökkön örökké. Mint-hogy Hoffmann Pál nagy tudós, egyetemi tanár, tanultszónok, ennél fogva mindig nehezen kap választó-kerületet.

26

Tiszta vérű jó magyar kortes részére még nemszületett meg az a kalendáriomcsináló, a ki megtudná mondani, mikor kel fel a nap és mikor nyug-szik. Ő csak ama folyadékok színe, szaga, mennyi-sége és minéműsége után képes magát naprendszerünkkülönböző titkai iránt tájékozni, melyeket időszakon-kint önmagába vagy másokba töltöget. Van olyan idő-szak, a mikor a jó szilvapálinka kerül elő valahonnan.Ez az időszak kezdődik körülbelül akkor, a mikor akondás kihajtja a csürhét és tart addig, a mikor amenyecske tűz mellé teszi a leveses fazekat. Csillagá-szok és világutazók meg tudnák mondani, mi mindentörténhetik égen és földön ez időszak alatt. Ennek eltel-tével, ha melegek járnak, rákerül a sor a jó kettősmárcziusi sörre; ha pedig szilaj, hideg, fergeteges idő-járás köszönt be, a még sokkal jobb borlevesre tojás-sal vagy paprikával, langyosan vagy égetően. Aztánjön a papramorgó appetitoriuma, aztán jönnek a borok,néha egy kis hűtő vízzel keverve, néha fekete kávé,vagy thea által félbeszakítva, mint mikor a folyóvíznéha elbúvik és ismét előtör. — Mint az eocén, miocén,pliocén, kréta, jura, márgakorszak a földnek történeté-ben: úgy következik a szilvórium, sör, bor, fekete kávéés theakorszak a kortesnek választási történetében. —Es valamint a földnél is van pihenés, a mikor méga Vezúv sem okádja a tüzet: azonképen a kortes ismegpihen néha, a mikor nem szórja a jelszót, a dalt,a programmot, a káromkodást. Ez rendesen akkor szo-kott bekövetkezni, mikor a feleség megcsípi valahol,

27

hogy váltson egyszer már tiszta inget, vagy ha nyel-véről a szivar és pipa vagy a bagó leszedi a bőrt. Ezutóbbi a legbiztosabb jel, mely a kortest arra inti,hogy most már ideje egy kevéssé megpihenni.

Csodálatos életerő lakik a kortesben. A kortes örökkéól, mint az isteni irgalom vagy a deákkori adósság.És miként ól! Ismer minden embert, minden asszonytós minden titkot. Jövendőt mond; tenyérből olvas;beteg marhát gyógyít. Esküvő, keresztelő és disznótornélküle meg nem esik. Atyafiságban áll három várme-gyével. Minden választásnál betörte valakinek fejét sminden választásról hozott magával valami csatajelt.Vagy az orrán, vagy a fogán, vagy a fokosán. Büszke,mint egy szolgabíró s kezet szőrit vele még a főispánis. Sógora és komája van annyi, mint akármelyik teréz-városi képviselőnek. Mindig tudja: ki halt meg és kiszületett s ki fog meghalni és mi fog születni, fiú-evagy lány? A huszárnak és kolduló barátnak mindenerényét gyakorolja férfiak és nők körül. Verekszik éshízelkedik, adakozik és kéreget. Öltözete mindig egy-forma, szava mindig más. Országos vásár és heti vásár,korcsma és faluháza rendes tanyája. Birtoka kevés,adóssága sok, hitele semmi, hitelezője mindenki, deneki is vannak adósai. A muzsikus czigányt nagyonszereti, de a papot ki nem állja. Templomba azért eljár,ha az üzlet azt hozza magával. Törvényt nem ismer,prókátornak nem adózik. Isten nevét hiába föl nemveszi, mert nem imádkozik soha. Szíve jó, szereti azembereket, a szép asszonyt és a disznóhúspecsenyét.

28

Néha megél atyafilátogatással. Dalol és toasztoz, mintakármelyik kálomista pap. A múltakról szeret megem-lékezni, de nem úgy, mint a katona, a ki mindig csakazzal dicsekszik, hol mulatott jól; de nem is úgy, minta barát, ki mindig azt panaszolja föl, hol koplalt leg-többet. Ő jót-rosszat egyaránt elbeszél, mikor se követ-választás, se tisztújítás nincs előtte. Ha van: akkorcsak győzelmeit ismeri a világ.

Ez a kortes, tudniillik az öreg kortes. Az ő idejé-ben még nem volt választási törvény, hanem voltválasztási szokás. A szokást ő jobban megtartotta, mintutódja a törvényt. És ez természetes. A törvényt tudó-sok készítik, a szokást pedig ő csinálja. A tudósokatkülönben sem nagyon tiszteli. Azt hiszi, tőlük eredminden veszedelem, ők hoznak törvényt az etetés-itatásellen, a mi sehogy se megy a fejébe. Ő csak annyittud, hogy a katona, ha éhes, elszalad az ellenség elől,ha pedig jól van tartva, megveri azt. Étlen-szomjanbecsületes tisztújítást vagy követválasztást képzelni semtud. Az idealisták és materialisták küzdelmét ő nemismeri.

Darwin, Liebig, Vogt és Tyndall ő előtte mitsem nyom. Ő materialista szükségből, de idealista elv-ből, mint ez már bevett szokás a jó hazafiaknál. Mate-rialismusa mérsékelt. Szénát, zabot a lovának, jó vacso-rát önmagának: ez az egész kívánsága. Házat építeni,jószágot venni, örökséget hagyni ő nem akar. Nemigazi kortes ki kizsákmányolja a maga jelöltjét.

Hanem koplalni és szomjúhozni: ez már csakugyan

29

nem az ő világa. Ha ezt meg kell érnie: megbetegszik,pipája kialszik, agara világnak fut s ő maga kiballaga temetőbe. Czudar világ, nem érdemli meg, hogy azember beléköpjön.

Most már fenyegeti a kihalás veszedelme, mint azó-világi bölényt. A bölény helyett ma nyulakra vadász-nak s a kortes helyét kezdik elfoglalni a lótó-futó nap-számosok, az élősdi kapczabetyárok. Sok konkurrenseakadt. Papok a szószékből, tisztviselők az irodából,zsidók a korcsmából, nagy hazafiak az országházból,újságok a postáról — mind-mind az ő kenyerét akar-ják elenni. És eleszik. Neki nem marad egyéb teen-dője, mint számba venni az embereket, lajstrombaszedni alphabet szerint a neveket s őrizni őket, minta birkát. És a mi legszomorúbb, csak minden harma-dik, negyedik esztendőben. Még verekednie sem sza-bad. Katona útját állja, bíró megárestálja, újság ki-prédikálja.

Elvet kell tartania, színt kell vallania. Jobboldal,baloldal, középpárt, szélsőpárt — hogy veszett volnabölcsőjében valamennyi. Nincs ő ahhoz szokva, hogyegy jászol mellé álljon, mint az ökör. Nem barát ő,hogy fogadást tegyen és azt meg ne tartsa. Péter vagyPál: ez az ő jelszava. Vagy az egyik, vagy a másiks egyszer az egyik, másszor a másik, a hogy illendőbb.így marad meg a becsület mind a két félnél. De apárthoz állani és annál megmaradni csak azért, mertaz elv úgy hozza magával: ki látta azt? És szidni azellenfelet, noha becsületes ember és szidni a papot,

30

noha keresztkomája. Ezt ő nem szereti. Hajdanábanis voltak pártok, míg a választásra mentünk s azt benem végeztük. Akkor is voltak összeütközések, csakúgy hevert a bevert fő szerteszélylyel, de csak addigtartott a háborúság, míg haza jöttünk. Akkor békességlett és jövő alkalommal másként szólt a nóta.

És aztán azok a követjelöltek — ha rájuk gondol,a háta is borsódzik bele. Jön egy tudós, jön egy újság-író s azt mondja, hogy őt küldte a központ. (Központ— miféle központ? Bánja is ő, akármiféle központ.)Jön vasúton, hajtat fogadott kocsin, beszáll más házába,hoz magával nyomtatott levelet s még azt kívánja,hogy a választók adjanak neki társas ebédet. A helyett,hogy befogatná jó négy lovát, bakra ültetné a Pistahuszárt, oldalára kötné a sáraranynyal kivert fringiáts azt mondaná: »Atyafiak, holnap szívesen látlak ben-neteket barátságos ebédre«, a helyett hoz magávalesernyőt, papol órahosszant s elmondja: hogy van,mint van angol, franczia, talián országban a világ sora.Törődik is ő azzal. Úgyis az a baj, hogy angolt, fran-cziát, németet oltottak már belénk ötven esztendő óta.

Hejh nem így volt ez hajdanában. Ismerte követ-jelöltjét szopós korától kezdve. Ismerte apját, anyját,egész úri famíliáját. Szolgabírája volt, viceispánja volt,nemes birtokostársa volt. Ha hazajött az országgyűlés-ről, akkor sem volt más, mint mikor oda küldték. Dehiszen próbálta volna csak megváltoztatni jó magyarerkölcsét, soha se lett volna egyéb, mint világ csúfja.Ma már azt sem szégyenli a követjelölt megvallani,

31

hogy ő kormánypárti. Csak azt szeretné tudni, mi szük-ség van odafönn Pesten kormánypárti követre? Megvan a kormány anélkül is s legalább nem szükségesfejét törnie a fölött, mit csináljon saját pártjával. Tudannak okozni elég bajt az is, a ki nem támogatja,minek még oda támogató is? — Kormánypárti! Úgybeszél a kormányról, mintha valami nagy becsület volnaahhoz közel állani! Csak legalább meg ne vallaná.A követ lehet kormánypárti, de a kortes nem. Még mikora pénzügyminiszter mellett dolgozik is: akkor is astemplit szidja meg a finánczot. Ez már annak a rendje.Kortes gyomra utálja a kormánypártiságot, mint a für-dővizet.

— Igazad van öreg barátom! Szomorú ez a világmost a fenekéig. A választási törvény egész perrend-tartás, a képviselő szegény ember, a zsidó földes ura-ság, a kortes ütött-kopott öreg legény. Prókátor éspatika falura is kerül immár s a felköszöntést, szerel-mes verset és kortesnótát csak úgy árulják kinyom-tatva, mint az álmoskönyvet, vagy Zöld Marczi szo-morú históriáját. Te vagy a lenyugvó múltnak utolsósugara, a politika költészetének utolsó lélekzetvétele.Hunyd be szemeidet. A te világod nem e földről való.A hol te és á te apáid vadruczára vadásztak: vörös-hagymát nem tudsz te ott termeszteni. Pedig ma márebben rejlik az életnek bölcsesége. Nem a becsület adjaa pénzt, hanem a pénz adja a becsületet. Hunyd beszemeidet, mert bizony még meg kell szoknod a víz-ívást is. Ezt pedig már csakugyan meg nem érdemletted.

MAGYAR RUHA, MAGYAR PAP.

Hogy a magyar katholikus papság, kiváltképen pedigaz alsó papság, mindig hazafias volt és most is az:erről beszélni egészen fölösleges, mivel hogy ezt Magyar-országon mindenki tudja. Sőt hogy a főpapok közt isminden időben találkozott hol egy, hol több kiválóhazafi: erre is megoktat bennünket a történelem. A mipedig annyival inkább épületes dolog, mert a magyarfőpapnak a király adja a hivatalt és uraságot, mégpedig valóságos uraságot, tehát azt egészen emberidolognak kellene tartanunk, ha főpapjaink inkább jár-nának kedvében a bécsi udvarnak, mely a királyt taná-csával vezeti, mint a nemzetnek, a mely bizony a bécsiudvar előtt nagyon ritkán s akkor is nagyon rövidideig állott kedvességben.

Másfelől azonban az is egészen igaz, hogy kivált Kol-lonich óta a bécsi udvarnak sem igen lehetett pana-sza úgy »nagyban és egészben« a magyar főpapságellen.

De hát végre is én nem a főpapokról vagy legalább

33

főleg nem azokról akarok most egyet és mást meg-jegyezni.

Hanem megjegyzem azt, hogy a katholikus alpapsága magyar ruhához mindig hű maradt s hogy a magyartársadalom mívelt osztályai között egyedül a katholikusalpapság az, mely soha egy pillanatig se vált meg amagyar ruhától. Sem a nemzeti elszunnyadásnak a bécsikongresszus utáni idejében 48-ig, sem a vad abszolu-tizmusnak idejében 50-től 59-ig. Volt idő, a mikor ügy-véd, tisztviselő, nemes urak, bérlők, birtokosok, mindletették a zsinóros nadrágot s mind felvették a plund-rát és pantallont, csak a plébános, ispán és parasztmaradt meg az ősi öltöny mellett.

A plébános persze csak annyiban, a mennyiben azegyházi öltöny megengedte a magyar ruha használatát.

A corpus juris és a tripartitum Könyves Kálmánkirályunk óta természetesen nem szól arról, hogy apapok minő ruhát viseljenek. És ez talán szerencse.Ha e jó, régi törvények a magyar ruha viselésétparancsolnák: Bécsben bizonyosan gondoskodtak volnamár arról, hogy e törvények eltöröltessenek.

Az érsekek, püspökök és apáturak, ha emberek sze-mei elé kerülnek, ősi idők óta szakadatlanul a hosszú,bő papi reverendát viselik, hol színeset, hol feketét,a hogy egyházi állásuk vagy ízlésük hozza magával.De a hosszú, bő öltöny alatt rendszerint ott volt régeb-ben a zsinóros magyar nadrág s a feszes csizma.

Kopácsy József esztergomi érsek s prímás szenvedé-lyes gazda volt s ha ideje engedte, szeretett a gazda

34

ságnak utána nézni. Veszprémi püspök korában egytábla luczernavetést nagyon sokba kerített a tiszt s apüspök saját szemeivel akart a következő évben meg-győződni, mennyit ér a luczerna. Kiment a földre s apantallonos kasznár az útról mutogatta, mily szép a vetés.

— Nem ér az semmit, kasznár uram, tessék csakvelem bejönni a közepébe, ott kell azt megnézni.

Eső után volt, a luczerna harmatos volt s a kasznárféltette czipőjét és új pantallonját.

— Kegyelmes uram, harmatos lesz a reverenda.— Nem lesz az kasznár uram, csak jöjjön.A püspök felhúzta a reverendát s alól olyan zsinóros

nadrág és fényesre mázolt magyar csizma volt, hogymagára vehette volna a csizmadia czéh-mester is.

Kovács Zsigmond egykori veszprémi püspök se tette lea hosszú szárú csizmát és a magyar nadrágot. Ebben jártmég az ostendei tenger partján is, mikor ott fürdőzött.

Furcsán is járt e miatt egyszer.Ugyanis sok orosz és lengyel zsidó is jár ott s ezek

nagy része is hosszú szárú csizmában, noha nem magyarszabásúban. Tudni kell pedig, hogy az ostendei népépen nem szereti a zsidót s a rakonczátlan, sihederkölykek gúnyolni, boszantani, kavicscsal dobálni szoktáka zsidókat. A zsidó bajuszt, szakált s gyakran halantékfürtötis visel, a minek Kovács Zsigmond püspök arczán nyomase volt. A kölykek csak csizmáját nézték s mert ez azsidókéhoz hasonló volt, őt is megdobálták. A rendőrség-nek kellett beavatkozni. No hiszen lett ebből derültség,a mikor otthon egyházmegyéjében megtudták az esetet.

35

A kálvinista papok időnként jobban elhanyagoltáka magyar öltönyt, mint a plébánusok. És ez annálcsodálatosabb, mert hiszen a kálvinista egyház híveiképviselték szakadatlanul a tős-gyökeres magyarságots náluk volt a nemzeti érzelem a leggondosabban kul-tiválva.

A protestáns egyház s annak mindkét nagy feleke-zete különösen József császár idejében viseltetett Bécsés az udvar iránt nagy hódolattal. József császár bocsátáki a türelmi parancsot, a püspökök és katholikus föl-des urak ellenében ő engedé meg protestáns templomoképítését: a protestánsok külsőleg is törekedtek egyben-másban hálájukat és elismerésüket kifejezni.

Így jött sok protestáns s kivált kálvinista templomtornyára azon időben a kétfejű sas. Ez azonban méghagyján, de némely kálvinista templomban még belüla falra is felfestették ama kétfejű madarat, a mi annálfurcsább, mert a kálvinistáknál a templomban mégJézus-Krisztus képének festménye se foglalhat helyet,épen Kálvin szigorú tanai miatt.

A magyar ruha viselése országszerte a szolferinóicsata után jött divatba. Először Pesten s aztán az egészországban. Először a jogászoknál s aztán mindenkinél-

Még a pinczéreknél is, a mi pedig nagy szó.Ez év őszén Sopronban jártam iskolába az ágostai

lyceumban. A maturitásra készülendő nemes ifjúságkebelében akkor három párt állott fenn. A magyarokpártja, kiknek zömét a kemenesaljiak és alföldiek képez-ték a kálvinistákkal együtt. A németek pártja, kiknek

36

sorai a vasi és soproni Kraxelhuberekből újonczoztattak,de a kik azóta elszánt magyar emberekké alakultakát. És végre a tótok pártja holmi Sturok, Hodsák ésBalthazárok akkor, részben magyarok, részben pánszlá-vok most.

Olvastuk az újságban, hogy Pesten magyar ruhátviselnek.

Nagy szeget ütött ez a magyarok fejébe. El kezdtünka fölött tanakodni: milyen lehet az a magyar ruha?

Mert hogy az a pötyögős nadrág és kurta dolmány,melyet a rábavidéki és hansági paraszt visel, nem valamikülönös szép s a maturitásra készülő ifjú Magyarország-hoz épen nem illendő, a fölött nem volt semmikétség.

Különösen nagy gondot okozott az a kérdés, hogya testhez simuló feszes nadrág fekete posztóból vájjonmiként állhat az ember fián s vájjon a sétányon mitszólnának ehhez a soproni menyecskék!

Elhatároztatott, hogy ilyféle nadrág fölött szemlétkell tartani úgy, a hogy az élő emberen szemlélhető.

De hát hol található ilyféle nadrág?Hol másutt, mint a czenki plébánoson, a jó Tolnay

Antalon, a ki a legnagyobb magyarnak, gróf SzéchenyiIstvánnak,a döblingi szenvedőnek oly kedvencz papja?

Dictum-factum. Küldöttség ment Czenkre, hogy szem-lét tartson a plébánusnál a magyar nadrág fölött, hogyennek mintájára új öltönybe bújhasson a maturitásrakészülő nemes fiatalság.

Szegény jó Tolnay Antal!

37

A czenki templom, roskadozó állapotban volt akkor.Ép úgy, mint patrónusa, a legnagyobb magyar. Széchenyiez után néhány napra, épen új évre, írt egy levelet aczenkiekhez s e levelet Tolnayhoz küldé.

E levélben így szólitá a czenkieket, kiket 1848 ótanem látott s aztán sem láthatott soha:

»Drága hazafiak, tisztelt magyar polgártársak, egy-kori hűn szeretett jobbágyaim!«

E levélben arra hívta fel a czenkieket, hogy veleközös erővel építsenek új templomot.

»Mi czenkiek — úgymond — édes és egykor oly bol-dog hazánk véghatárán állunk. Czenk nyugot felé elsőhely, hol drága anyaföldünknek szívünk és lelkünkbebeleszőtt nyelvén dicsértetik a királyoknak királya, anagy Isten.«

»A nyomorultak szívrepedt fohászait meghallja ugyanIsten mindenünnen és a lakosok erénye erdő közepettés a nyílt mezőn is oltárt képez, melynek áldozata fel-hat az egekben« ............

Ez volt Széchenyinek a nagy pusztulás után első levele,melyet a bécsi kormány kinyomatni nem engedett.Minő nyelven írtak és írnak az igazi nagyok!

Tolnay oly buzgósággal látott a dolog után, hogykegyura óhajtásának eleget tehessen és pár hó múlvaoly keserű zokogással temette el a legnagyobbmagyart!

— — De végre mi ifjabb nemzedék e plébánusonláttuk akkor a legelső divatos magyar nadrágot. A vilá-giaknál divatos, a papoknál százados öltöny volt az.

38

Divatos!Gonosz szó ez. Ez ölte meg a magyar ruhát. Ez és

a fényűzés és a mi jó fajunknak oly sokszor emlege-tett szalmalángja.

Akkor azt hittük: örökké tart a magyar ruha és aztsoha többé le nem teszszük.

Midőn a hírlapok tudtul adták, hogy az attilát ésfeszes nadrágot Bécsben is széltében viselik: midőnEugénia császárné divatba hozta nők számára a kispörge kanászkalapot; midőn külföldi divatlapok, méga Bazár is, zsinórral ékítették a női felöltönyöket: azthittük, mi fogjuk ezentúl Európára ráparancsolni adivatot.

Kemény Farkas is azt monda, midőn Szebent bevetteBem: »új mappát csinálunk Európának.«

Hajh azóta nagyot kopott, nagyot fogyott a magyar-nak önbizalma. Alig van belőle valami.

A magyar »divatnak« is vége van. Gróf Károlyi Edeakkor is váltig integetett bennünket, ne csináljunk amagyar öltönyből divatot és fényűzést, mert különbendivat-divat s egyik a másikat kiszorítja.

Úgy lett.Szegény gombkötőkre megint bekövetkeztek a rossz

napok. A vitézkötésnek nincs keleté ma.Egy győri gombkötő monda az 50-es években, ki

nagyon szerette a bort:— Ha egy kis jó bor, meg a tisztelendő urak nem

volnának, a gombkötőnek éhen kellene meghalni.Most is elmondhatná.

39

Ám a tisztelendő urak csak tartsák meg a századosdivatot s im a katholikus lelkészeket kövessék, ha mégnem követnék, a többi lelkészek is.

Nagy Napóleon, mikor nagyon lenézte az olasz nem-zetet, azt monda róla: »a pantallon-nemzet«. — Bizonya magyar is azzá lőn immár.

A NÉP DÜHE.

Borsód-Kápolnán hihetetlen kegyetlenséggel gyilkoltameg a felbőszült néptömeg az adóvégrehajtót.

Borzalmat kelt bennünk az a látvány, melyet azemberi vérengzés elénk tár. Az embert mutatja az fel előt-tünk, de nem azt, melynek feje az ég felé áll, szellemeaz istenséggel rokon, szíve részvéttel és szeretettel tölt,hanem azt az embert, melyről Darwin elmélkedik smely százezer évek előtt testvéreivel, a fenevadakkalegyütt kóborlá be a mezőket és rengetegeket, hogymegölje azt, a mi nála gyengébb s ha legyőzetik, méghalálvergődése közt is fogaival marczangolja szét legyő-zőjét. Irtózatos az emberi állat, mikor tömegben vanés tömegben válik dühössé.

A düh és a gyilkos harag az embernek sajátsága snem a fajnak, nem a nemzetnek. A magyar faj sem nemkegyetlenebb, sem nem lobbanékonyabb, sem nemboszúálóbb, mint Európának bármely művelt vagy nemművelt nemzete. Sőt én abban a véleményben vagyok,hogy minden európai nemzetnél a mesterkélt kegyet-

41

lenkedés bűntettei aránylag nagyobb számban jönnekelő, mint a magyarnál. Az angol, franczia, spanyol,olasz és orosz népre nézve legalább ez teljességgel igaz.E népek bűnügyi krónikái sokkal borzalmasabbak,mint a magyaré. De én szentül hiszem, hogy a németse áll mögötte a mi jó nemzetünknek. Bécsnek, Berlin-nek és Hamburgnak esetei elég borzalmasak arra, hogyPitaval szemében elnyerjék előlünk az elsőség díját.

Forradalmi harczról, agrárius lázongásról nem akarokitt beszélni.

Fajunk a forradalmi harczokban nem szokott kegyet-lenkedni. 1848-ban és 49-ben Lamberg meggyilkolásánkívül alig fordult elő akár tömeges, akár orvtámadás.48 után az abszolút hatalom gondoskodott jól fizetett,sőt bérbe vett tollakról, melyek utálatos színben tün-tették föl a magyar függetlenségi harczot s rablónakés kegyetlenkedő gyilkosnak a honvédet. De még abérbe vett tollaknak sem sikerült ez. A mit a szerbekés románok cselekedtek védtelen magyarokkal: a cse-csemők meggyilkolása, az élők megégetése, az elevenenvaló megnyúzások, az iszonyú megcsonkítások, mindeztvagy ezekhez hasonlót a magyar fajra rábizonyítaninem volt képes senki.

A franczia forradalom eseményei közt irtóztató rész-letekre akadunk. Kegyetlenkedések jönnek elő ezer ésezer számra, melyeket vagy a féktelen népdüh, vagya hideg, számító ész követett el. Féktelen népdühnekkitörése nálunk is fordul elő igen gyakran, de hideg,számító észszel elkövetett kegyetlenkedés, akár békében,

42

akár forradalomban, igen kevés. Ehhez — szerencsére— nem igen ért a mi fajunk s ez bizony becsületére válik.

Gyilkosság sok fordul elő minálunk is, de orgyil-kosság, méregkeverés, sőt rablógyilkosság is igen kevés.S ha fordul is elő: annak legnagyobb részét nem magyar,hanem idegen származású egyén követi el. Az igazimagyar rabló, mint rabló, ugyan semmivel se jobb amás fajta rablónál, de ha ellent nem állanak neki, hafel nem bőszítik: rendszerint nem veszi el életét annak,kit vagyonától megfoszt. Ezt inkább olyan gonosztevőkteszik, kik nem hivatásszerű rablók, kik egy alkalom-mal vállalkoznak csak bűntettre s kik ezután még tisz-tes helyet akarnak elfoglalni a társadalomban. Hidegmegfontolással oltani ki az emberéletet: ez az, miremagyar ember igen ritkán vállalkozik. Ritkábban, mintbármely más európai nemzetbeli.

Mégis sok emberéletet oltanak ki nálunk erősza-kosan.

Düh, boszú, verekedési hajlam, versenygési viszketeg,vad és vakmerő hetykeség, könnyelmű játék a halál-lal: íme ezek a magyar fajnál a legtöbb emberölésiós gyilkossági eset indokai. Csárdák, korcsmák, biiesuk,vásárok, tisztújítások, követválasztások, szüretek, laka-dalmak: íme ezek szolgáltatják a legtöbb emberölésreés gyilkosságra kedvező alkalmat.

Néha azonban rettenetesen tör ki a felbőszült népdühe. Ily eset a borsod-kápolnai vérengzés is.

Az ily eset hasonlítható legjobban az amerikai néplynchelési szokásához. Csakhogy míg a népboszú Ame-

43

rikában rendszeres, addig nálunk csak szórványosanszokott előfordulni.

Leggyakoribb eset, midőn a gyújtogatót tűzbe dob-ják s megégetik.

Régebben s kivált 48 előtt ez gyakori eset volt. Haegy faluban rövid időközben több gyújtási eset fordultelő: a nép gyanítja rendesen megjelölt valakit, férfitvagy nőt s igen sok esetben vén leányt vagy urahagyottasszonyt, mint gyújtogatót. S ha aztán akkor, mikor azily gyanú már megerősödött, véletlenül tűz ütött ki s a gya-nús egyén kézbe került: azt rendesen az égő házba vagyégő kazal tetejére szokták lökni s ekként megégetni. Ilybűn-pör száz meg száz van a 48 előtti, de sok van a 48 utániidőből is. Ily esetekben a tűz által megriadt s vagyonaelvesztén kétségbeesett, a rég táplált gyanú által őrültdühre gerjedt tetteseknek a gyilkosságot egész mértékbenbeszámítani nem lehet s nem is szokták a bíróságok.

Más dolog az, mikor a falu rosszát, de nem azt, kia népszínműben előjön, hanem az igazit, szokták elemész-teni. Gyakori eset, hogy egy-egy faluban akad valamelyelzüllött, vakmerő, kétségbeesett egyéniség, ki lop, erő-szakoskodik, beleköt mindenkibe, fenyegeti az embere-ket minden rosszal s ha kiszabadul a börtönből: megnem javul, hanem tovább folytatja istentelenkedését.Ha a falu népe ezt már megunja s ha látja, hogy avármegye nem képes e zenebona-embert megjavítani,vagy láb alól eltenni: gyakran összebeszél s bármi kisürügyre tömegesen ráront a falu rosszára s agyonveriazt. Ez már tömegesen s meglehetős hideg vérrel elköve-

44

tett kegyetlenkedés. Ez az amerikai módra való igaz:lynchelés vagy népboszú. A bíróságok természetesenez esetben elítélik a tetteseket, de jelentékeny mérv-ben alkalmazzák az enyhítő körülmények számbavételét.

Az igazi népdüh azonban nem ilyen. Hanem olyan,a minő kitört a kápolnai adóvégrehajtó ellen. Ez typi-kus eset, melynek azonban sok párja van.

Egy községben például sok a közös birtok s rende-zetlen a közös haszonélvezet. A birtokosok egy részetagosítani akar, nagyobb része s kivált a kisebb birto-kosok tömege nem akar. Ha van egy valamennyinélnagyobb földbirtokos s az akarja a tagosztályt: annakszemélye ellen nem folyik a gyűlölködés és az izgatás,de ha a birtokrendezés élére valamely kisebb birtokosáll: annak személye ellen gyakran hihetetlen mélysé-gűvé válik a gyűlölség. Férfiak, nők, örege, apraja fék-telen dühvel beszélnek róla s az emberek egymástgyakran annyira felizgatják a legjobb, legbecsületesebbember ellen is, hogy annak életét folytonosan halál-veszély fenyegeti.

Szomorú példát tudok arra, hova fejlődhetik az ilyfokozott népdüh.

Volt egy barátom. Derék, kitűnő, eszes ember, jógazda, jó férj, nemes gondolkozású emberbarát, szegé-nyeknek istápja, egyháznak, iskolának, községnek támasza.48-ban honvéd; — később az ötvenes évek végéns a hatvanas évek elején egyik toborzó tisztje amatitkos forradalmi hadseregnek, melyről Kossuth Iratai-nak III-ik kötetében van tüzetes ismertetés. Magam is

45

nála lettem mint ifjú beújonczozva e titkos had-seregbe.

Gombás Lajosnak hívták, szentgáli birtokos volt s közsé-gének gyönyörű negyven ezer holdas határát akarta tago-sítani s a jó, becsületes szentgáli nemességet ezzel azelpusztulástól megmenteni. Csak egyetlen lépés volt méghátra, hogy a tagosítás visszatarthatatlanul megkez-dődjék. De ezt a lépést nem tudta megtenni, mert iitjátállotta a népdüh, mely hetek és hónapok óta folytonizzott már ellene azok közt, kik a tagosztályt meg akar-ták akadályozni.

Egy szép téli reggelen, 1865. január 7-én, épen bará-taival s birtokos társaival tanácskozott a községháznál;a nép oda tódúlt, őt meglátta, egy-két bujtogató szóa düh kitörésére elég volt; a község tanácstermébebetörtek, őt kihúzták s a templom előtt irtóztató kegyet-lenséggel agyonverték. Még rokonai közt is találkozott,ki élettelen hullájába beleszúrta a vasvillát. S találkoz-tak nők és gyermekek, kik a tiszta havon fekvő véreshullát örömükben körülujjongták és körültánczolták,mint a hottentották a leölt áldozatot.

Ez az eset borzasztó hatást gyakorolt akkor rám.Eliszonyodtam a néptől, a mely dühöng s fenevada-

kat láttam azokban, kik így bánnak a becsületes ember-rel s a jó hazafival. De aztán vérem csillapultával meg-ismerkedtem az egykori gyilkosokkal. Kissé nyers, denem megromlott, erkölcsileg nem elvetemült emberek-nek találtam őket. Ellenállhatlan düh uralma alatt,alig beszámítható állapotban, tömegesen, egy pillanat

46

folyamán követték el az iszonyú tényt, s bizony tisz-tességes emberekké váltak azon perczben, a mikor axigazságszolgáltatás keze szabadon ereszté őket. Szentülmeg voltak arról győződve, hogy maguk és családjukjóléte és jövendője a tagosztály megakadályozásátólfügg s hogy ezt megakadályozniuk sikerül, ha ennekbajnokát elteszik láb alól. Halálát el is határozták sok-szor, de annak hideg észszel elkövetésére sohase vállal-kozott senki. Az ellenállhatatlanul kitört dühnek egyet-len pillanata ragadta csak el őket — a végzetes tettelkövetésére.

Egy másik eset hivatalos elintézés végett jutottkezembe.

Suur községben a lakosok az egyik politikai párton,a jegyző a másikon volt. Lelketlen kortesek mélységesgyűlöletet szitottak borozások közben a jegyző személyeellen.

A választás előtti izgalmas napok egyikén a tömegoda ment a jegyzői lakhoz s a jegyzőt bántalmazá.Ő pisztolyt ragadott s önvédelme közben meglőtt smegsebesített egy ifjút. Az ifjúnak halálhíre terjedvéna faluban, a nép összefutott, a menekülő jegyzőt elfogtas az utczán agyonverte s hulláját, vagyis hullának vélttestét az iskolában kinyújtóztatta. Az erős fiatal jegyzőazonban magához jővén, az ablakon át megkísérté amenekülést. Erre a düh újra fellángolt, újra elfogták,az utczára újra kivonszolták s fél oldalára fektetve,fülébe fakarót illesztettek s fejszéket hozván elő, a karó-nál fogva fülén keresztül fejét a földhöz szegezték. Ez

47

nemcsak kínos, hanem egyúttal hosszadalmas, iszonyúkegyetlenséggel elkövetett gyilkosság volt. Ennek tette-sei iránt sohasem tudtam kiengesztelődni s ellenük atörvény szigorát óhajtottam alkalmazni.

A nép, mely ezt tette, nem magyar, hanem tót eredetű.Általában a magyar faj által elkövetett tömeges kegyet-

lenkedések nem is hasonlíthatók borzalmasságban azok-hoz, melyeket a 31-iki kolera-lázadáskor a tótok, 48-banaz erdélyi móczok elkövettek.

A népdühnek kápolnai kitörése, bármily borzasztóis különben, egyúttal sok enyhítő körülményt is tün-tet fel. A nép nem egy helyütt nagyon el van kese-redve az adókezelés közegei ellen s az a szegény falusiföldműves, kinek marháját, vetőmagját, ágybélijét visziel az adóvégrehajtó, nem igen tud különbséget tenniaz eszmékben, intézményekben és emberekben s düheaz ellen lángol fel, kit közvetlenül lát s kiről alig tudja,hogy az csak alárendelt tedd-ide tedd-oda közeg snem maga a végrehajtó hatalom, hanem annak csakvak eszköze. S aztán nem lehetetlen ugyan, de nem isvalószínű, hogy az első lövés és emberhalál nélkül isagyonverték volna azt a szerencsétlen végrehajtót.

Az igazságszolgáltatásnak mindenesetre szomorú dolgalesz a kápolnai esettel, de intézkedni kell annak tanul-ságai alapján a kormánynak s törvényhozásnak is.

A népdüh, ha egyszer kitör, olyan mint a leütő vil-lám. Okos gazda megfogja a villámot, hogy kárt netegyen; — a népnek bölcs vezetői meggátolják a düh-nek és haragnak romboló kitörését.

A RÉGI MEGYEI FIZIKUSOK.

Hajdan nem volt annyiféle hivatalbeli orvos, mintmai napság a vármegyében. Most a főfizikuson kívüla kórházi, pénzintézeti, uradalmi és magánorvosokonkívül ott vannak a központi, a járási, a községi éskörorvosok, akik mind valamennyien hatósági orvosok.Most ennek mind megvan az ő teljes joga és köteles-sége a betegséget üldözni s az egészséget költségessétenni. Főképen pedig a halálesetekről, betegségekről ésveszedelmes balesetekről rovatos íveket kitölteni, statisz-tikát készíteni.

Hanem azért voltak hajdanában is tudós doktorok éskirurgusok és borbélymesterek, a kik egyformán gyógyí-tottak és nem gyógyítottak, akiket a vármegye, haszüksége volt az orvosi tudományra, egyformán meg-kérdezett. A kit legközelebb ért, attól kért tanácsot.És pedig felette rövid tanácsot. A kinek például bevertéka fejét s abban halt meg: annál a vármegye nem voltkíváncsi arra, hogy a tüdeje, mája, lépé rendbenvolt-e?

49

egyáltalán a bonczolások, látleletek, megfigyelések,vélemények és felülvélemények, egyetemi s orvostanácsiszaknyilatkozatok szükségét sokkal kevésbbé vette észrea régi vármegye, mint a mai divatos igazságszolgáltatás.Jóiért tagadnám: a mai fölfogásnak igaza van. De azértaz orvosi vélemények sokszor ma is csak oly furcsákés tévetegek, mint voltak hajdanában.

Azonban a kérdést nem vitatom. Se tudományt, setörvénykezést írni nincs szándékomban. Csak egy páresetet akarok fölidézni emlékeimből, miként járt a régivármegye a régi orvosokkal, a régi fizikusokkal.

** *

A híres Sobri Jóska meghalt ezelőtt hatvanötesztendővel. A lápafői erdőszélben találkozott össze huszonnégy pandúr-ral, egy század ulánussal s vagy százötven fegyveres haj-tóval. Neki is volt hat legénye, köztük az öreg Pap Andors a fiatal Liliom Jancsi. A csata eredménye nem lehe-tett kétséges.

Az ulánusokat b. Beust kapitány vezette. Bátyjaa későbbi b. Beust közös miniszternek. Sobri és társaisokáig lövöldöztek az ellenségre a fák mögül, mit Beustutóbb megunt s rohamot vezérelt. A híres haramia-vezér szép arany veretű Hunkár-puskájával vette biztosczélba a kapitányt, de mielőtt lőne, körülnézett. Látta,hogy Pap Andor és Liliom menekülnek, négy mástársa pedig összelőve-vágva. Eldobta a puskát, kirán-tott egy pisztolyt s azzal magát agyonlőtte.

Ott volt közelben a járási kirurgus is. Valami Dur-csany nevű jámbor férfiú, ki menten odament a csata

50

színhelyére, hogy a sebesült, de még élő haramiákatkeze alá vegye. Valami Szűcs nevű fiatal ember aztmondta neki:

— Hozzám ne nyúljon az úr, meg tudok én döglenidoktor nélkül is.

Két golyó és három szurony járta keresztül s kard-vágás is volt a fején és mellén egy csomó. A kirurgusmérgesen szólt rá:

— De hiszen gazember, akasztófán kell neked meg-halnod.

— Oda sem kell nekem doktor.Lefogták erővel, úgy bírt vele csak a kirurgus.— Hát ezzel mit csináljunk? — Kérdi egyik csend-

biztos a járási kirurgust, oda mutatva Sobri holttestére.— El kell temetni.Úgy lett. Eltemették bonczolatlanul. Reggelre kereszt

is volt a sírján, koszorú is a kereszten.A vármegye megnyugodott a dolgon. Csak jó későre,

miután a helytartó-tanács kérdezősködött, hívta fela vármegye a járási kirurgust, hogy mit csinált Sobriholttestével, hol az obductionale protocollum? A kirur-gus azt felelte:

»Minek utána mind közönségesen meggyőződtünkarról, hogy az istentelen duhaj rabló maga magát egypisztolylyal agyonlőtte s ekként saját életét kioltván,érdeme szerint való gyalázatos véget ért: ennélfogvaholttestének obdukálása szükségesnek nem találtatott.«

Szinte lehetett egy kis igaza.

* *

51

A szentgáli kanásznak egy kanásztársa ketté vágtaegyik karját fejszével. Sokáig tartott a gyógyulás, sokáratarthattuk meg a végtárgyalást.

— Mit kívánsz orvosi költségre? — Kérdi az alispána sértett kanászt.

— Semmit! — volt a felet.— Mit kívánsz fájdalom díjúl?— Semmit!— Mit kívánsz munkamulasztásért?— Semmit!Eléje tartják a kanásznak a főorvosi véleményt, mely

három íven keresztül fejtegetette, hogy minő nagy volta seb, milyen életveszély származhatott volna belőlemennyibe került az orvoslás. A kanász rá sem hede-rített, csak annyit mondott:

— Beszélhet a doktor, a mit akar, de azt ne mond-hassa senki, hogy az én bőrömet megfizette.

S nem fogadott el semmit.

* * *

1834-ben nagy késői fagy pusztította a túl a dunaigazdaságokat. Vasvármegye elkezdett tűnődni, mi azoka a kései fagynak s lehetne-e az ellen mentőszerttalálni? Felhívták egyebek közt a vármegyei fizikustis: adjon e tárgyban indokolt véleményt.

A fizikus véleménye az volt, hogy miután a késeifagy évenkint összeesik a kökényfa virágzásával, tehátazt nem idézheti elő más, mint a kökényfa. Ki kelltehát irtani a vármegye területéről minden kökényfát

52

s meg kell keresni az ország összes vármegyéit, defőképen a szomszéd vármegyéket, hogy a kökényfáthasonlóképen irtsák ki mindenütt.

Zalavármegyében nem kisebb ember, mint DeákFerencz szólalt fel az indítvány elfogadása ellen.

Veszprémvármegyében is akadtak tüzes szónokok,kik Vasvármegye átiratát pártolták. Végre felszólaltKocsi Sebestyén Gábor tiszti ügyész, kinek elmésségekésőbb az országgyűléseken országos hirűvé vált:

— Én pártolom, — úgymond — nemes Vasvármegyeközönségének átiratát s egyetértek a vármegyei fizikussal,de sőt még meg is toldom az indítványt. Minekutánaköztudomású ugyanis, hogy nálunk nyáron felette kevéseső szokott esni s az aszály sok kárt okoz s viszont aztis tudja minden ember, hogy a tyúkszem két-háromnappal rendesen előre megérzi az eső bekövetkezését:ennélfogva a nemes vármegye szigorú büntetést szabjonmind azon borbélyokra és kirurgusokra, nemkülönbenmagánszemélyekre is, kik nyári időn a tyúkszemetkimetszik s ezáltal aszályt idézvén elő, embertársaiknaksok nagy károkat okoznak.

A nemes vármegye elnevette magát s ekként Vas-vármegye átirata el nem fogadtatott.

* *

Volt vármegyémben a Schmerling-rendszer alatt egyesküdt: Németh Imrének hívták. Jámbor, szelíd embervolt, de zene-bonás, ha ivott. Ugyanilyen természetevolt egy birtokos nemes társunknak is, kit Vámosi

53

Saáry Dénesnek hívtak, ki a Bach és Schmerling rend-őrnek természetesen nem volt nagy barátja. Mostmár meghalt mindakettő, sőt a harmadik is, kirőlmindjárt szó lesz.

A két férfi találkozott Devecserben. A találkozásbólfeleselés, a feleselésből pedig az következett, hogy SaáryDénes kiütötte az esküdtnek három fogát.

Nosza fut az esküdt a járási orvoshoz visum reper-tumért. A járási orvosnak Puposs Károly volt a neve.Adott az visum repertumot.

A vizsgálat sokáig húzódott s végre tárgyalásrakerült az ügy. Az orvosi látleletben ezt a furcsa mon-datot találtam:

»Sértett előadása nyomán megvizsgálván a bántal-mazott testrészeket, úgy találtam, hogy három metsző-fog kimozdulva látszott lenni.«

Nem értettem a dolgot. Nem tudtam a látleletbőlfelvilágosodni, hogy a három fog kiesett-e, vagy nem,valósággal kimozdult-e, vagy csak kimozdulni látszott.

A végtárgyalásra megidéztem a fizikust is, ki a visumrepertumot adta. Hogy mondaná meg élőszóval, mitörtént a három foggal.

Megjelent. Kérdeztük, faggattuk, belevesztünk, denem mentünk semmire. Nem tudott többet, mint a visumrepertuma, az pedig nem tudott semmit.

Ott volt a sértett fél, az esküdt is. Bárgyú képpelhallgatta a vitát, mintha nem is az ő fogáról volnaa szó. Utóbb egy táblabíró mérgesen rárivall, hogy mitbámészkodik,mért nem mondja meg: mi történt a fogaival.

54

Erre fölkel, odajön a tanácskozó asztal mellé s kérdeziegész tisztelettel, miről van szó?

— Az a kérdés, kiestek-e a fogai?Az esküdt nem szól, hanem komoly képpel belenyúl

a mellénye zsebjébe, kivesz onnan egy maroknyi papír-csomagot, kibontja a papírt, kivesz belőle három fogats leteszi a törvény asztalára. Csaknem akkora fogak,mintha lófogak lettek volna.

A mérges táblabíró rákiált a fizikusra: Mit szólehhez?

Erre az esküdt félrehárítja nagy bajuszait s kinyitjaa száját. Nagy szája volt, mint egy hippopotomusnak.Ujjaival felső ínyére mutat. Nyilvánvaló lett, hogy hárommetszőfoga hiányzik.

A mérges táblabíró haragos arczczal kérdőleg ránéza fizikusra:

— Kérem,—szólt a fizikus, — abból, hogy a fogak hiány-zanak, én a tudomány szabályai szerint meg nem álla-píthatom, hogy miért s miképpen hiányzanak.

A fizikust összeszidtuk s elkergettük. Az összes iratokatpedig felküldtük az egyetemre orvosi legfelső véleményvégett. S az egyetem orvosi tanácsa a fizikusnak adottigazat.

Ettől kezdve minél kevesebbet alkalmatlankodtunk azegyetemnél.

** *

Néha felette jól estek az orvosi tudomány szabályai.Apám, mint nemzetőri parancsnok, 1848-ban kisded

csapatjával megtámadott egy futár »különítményt«

55

Jellasich bán hadseregéből s a csetepatéban a horvát csapat-nak mind a tizennyolcz embere elesett. Miután zivatarosidők jártak, a jövendőt biztosan tudni nem lehetett, apámóvatosságból a holttesteket nem egy csomóban, nemegy helyre s nem nyilvánosan temettette el, hanembizalmas emberek által éjjel, több sírgödörbe s félre esőhelyekre.

1850-ben kijött a szigorú vizsgálat s keresték a hol-takat és a tetteseket. Nem találták egyiket sem. Akadtazonban a hosszú vizsgálat alatt egy áruló, ki titkonfeljelenté, hogy ő tudja, hol vannak a horvátok tizen-nyolczan eltemetve.

Újra kijöttek a vizsgálatra, elmentek a megjelölthelyre, felásták a földet és csakugyan találtak háromcsontvázat. Se fegyver, se ruhamaradványok nem voltaka csontok körül. A csontokat megmosatta a megyeifizikus. Úgy fehérlettek ott a nádi bozótban, mint Varruslégionáriusainak csontjai a teutoburgi erdőben. Utasít-tatott a fizikus, adjon róluk visum repertumot.

A fizikus Röck János volt. Derék becsületes ember,alapos tudós, jó hazafi. Adott visum repertumot ésvéleményt. Ennek döntő pontja ekképpen hangzott:

»A föntebb előadott lelet adataiból az orvosi tudo-mány szabályainak s a törvényes gyakorlatnak meg-felelőleg megállapítható:

1. hogy a talált csontok teljes korukat elért férfiegyének csontjai;

2. hogy a talált csontokból se a halál neme, se a halálbekövetkezésének ideje biztosan meg nem határozható

56

és nincs kizárva annak lehetősége, hogy a halál háromév előtt, de harmincz év előtt is bekövetkezhetett;

3. hogy a talált csontok alakja és méretei semmitámpontot arra nézve, hogy ezek valaha horvátok vol-tak, nem nyújtanak.

E vélemény ellen Haynau zsandárjai semmi argumen-tumot felhozni nem tudtak.

** *

Volt egyszer egy rendkívül érdekes perem, melyben egy1794-iki orvosi vélemény helyessége is kérdésbe tétetett.

Azzal vádoltak egy csomó zsidót, hogy megöltek egygyermeket, nyakát felvágták s így vérét vették. De miutána gyermek holttestén s kivált nyakán vágásnak nyomanem volt, a sédria orvosi véleményhez folyamodotts e véleményt így iktatta jegyzőkönyvbe.

»Azon cirkumstánciákra való nézve, melyeknél fogvaa gyermek vérének vétele alkalmatos tanúk által két-ségen kívül való módon megbizonyíttatott, noha torkána sebnek helye nem látható, vármegyénk hütös bor-bélya megkérdeztetvén, ugyanezen hütös borbély kon-kludálta, hogy minek utána vérének vétele megbizo-nyosodott, másképen a dolog nem történhetett, minthogy a zsidók a vérontás után a sebet valamiféletitkos írral bekenték és a bőrt összeforrasztották.«

Kérdeztem Mihalkovicsot, a nagy tudóst, mi a véle-ménye ez orvosi látleletről?

— Ez csak olyan múlt századbeli borbélybeszéd!Bizony úgy van az. De mit mondanak majd száz

esztendő múlva a mai orvosi véleményekről?

„GYANÚJELEKRE EL NE ÍTÉLDFELEBARÁTODAT!”

(Levél egy szerkesztőhöz.)

Budapest, jul. 27. 1889.

Tisztelt barátom!

Felhívtál és pedig különösen megtisztelő szívességgel,hogy írjak valamit neked a nálunk divatos bűnvizs-gálati módszer árnyoldaláról s különösen arról, hogye módszer mellett a személyes szabadság jogát mikéntkímélik vagy nem kímélik részint a bűnügyi nyomo-zásnak, részint a bűnvizsgálatnak közegei.

E felhívásnak most nem felelek meg. Hanem e helyettelmondok egy esetet, mely velem történt köztisztviselőipályám kezdetén. Ez eset élénk emlékezete kísért és kísérengem a közvádlói, a bírói, az ügyvédi, sőt a törvény-hozói pályán is folytonosan. Többet tanultam belőle,mint a mennyire Bentham, Beecaria, Carrara, Mitter-mayer s általában korunk legnagyob büntetőjogi íróitaníthattak. Mert a büntető igazságszolgáltatás előkészítőintézményeinek egyikét oly világosan feltárta ez esetelőttem, a mint azt könyv és lángelme nem teheti.

58

Rád bízom: közöld vagy ne közöld lapodban. Aztse bánom, most közlöd vagy máskor. De ha közlöd, adde czímet neki:

„GYANÚJELEKRE EL NE ÍTÉLD FELEBARÁTODAT!”Az eset a következő:Ezelőtt huszonöt évvel apámtól átvettem Balaton-

Füreden egy kis szőlőt pinczével s két kis hajlékkalegyütt. A szőlőt kivágattam s 1866-ban újra elültettem.Az volt tervem, hogy saját asztalomon saját termésem,saját borom legyen, míg élek. E tervemet az utolsóévekben összerombolta a fillokszera. De ez nem tar-tozik ide.

Kis szőlőm szomszédságában van egy kis üres telek.Ezt nagyon szerettem volna megvenni. A tulajdonosVörös József füredi gazda ember. Értelmes ember, jószomszéd, gyerekkoromból ismerem magát is, derékfeleségét is, első szülött fiának én vagyok a keresztapja.A telek megér száz forintot, ígértem érte kétszázat, deháromra tartotta. Ezt sokaltam, de később ezt is meg-ajánlottam. Akkor meg négyszázra tartotta s utóbb iskijelenté, hogy nem eladó. Egy kissé bosszantott a dolog,azután megnyugodtam benne.

1867-ik évi áprilisban volt megyei tisztújításunk.Engem tiszti ügyésznek választottak.

Alig voltam két hetes közvádló, egyik nap délutánján,úgy két óra tájban beáll hozzám Vörös József, a fürediszőlőszomszéd.

— Tekintetes komám uram, — úgymond, — hadélután négy óráig ad nekem kölcsön vagy szerez szá-

59

momra kétszáz forintot: én azt két hónap múlva köszö-nettel visszafizetem, a kamatokat is megfizetem s azonkívül ráadásul odaadom azt a kis szőlőtelket.

Erre az ajánlatra nagyot néztem.Nagyon szerettem volna azt a szőlőtelket, de hogy

azt ingyen adja oda nekem füredi gazda ember: e fölöttnagyon el kellett bámulnom. A dolog nem volt természetes.

Kérdeztem: mire kell a pénz s miért oly hamarosan?Azt nem mondhatja meg, ez volt felelete.Figyelmeztettem, hogy az a pénz rendes úton nem

hozhat neki két hónap alatt száz perczentet.Biztosított, hogy neki többet is hoz, ezereket is hoz.Azt mondtam: ilyen üzletet nem csinálok vele, hanem

a szőlőtelket megveszem s árát kifizetem, de csak úgy,ha megmondja, mire kell a pénz.

Attól féltettem ugyanis, hogy a pénzt valamely kár-tyázó kompániának, vagy szédelgő embernek akarjaadni nagy ígéretek fejében. Ettől akartam megóvni.

Kereken kijelenté: nem mondja meg, mire kell a pénz.A dolog gyanússá kezdett válni előttem. Kíváncsi-

ságom, érdeklődésem mindinkább fokozódott. Elkezdtemfaggatni az embert.

Végre úgy öt óra tájban megvallotta, hogy két hamis-bankó-csináló úr van Füreden, gépük fel van állítva,a nyomás tökéletes, de papirosuk még nincs alkalmas,ezt beszerezni kell a kétszáz forint.

Kérdeztem, hogy hívják azokat az urakat?Az egyiknek neve Bezerédy, a másiké Balogh volt.

Álneveknek véltem akkor.

60

Kérdeztem: ő maga van-e az ügybe még belebonyo-lódva, vagy más valaki is?

Megvallotta, hogy rajta kívül még a vörös Bereczbodnár is részes, a két úr is ennél van szállva.

Kérdeztem: hol van a gép felállítva?Azt mondta, hogy az én szőlőbeli hajlékomat szemel-

ték ki erre.Rettentő haragba jöttem. Dühösen kérdeztem tőle:

miként jöttek e vakmerő gondolatra?Elmondta őszintén, hogy azok az urak az ő pinczé-

jében (az én szomszédságomban) mulattak s kérdezték:kié a szomszéd hajlék? — Mondták nevemet. Erre aztkérdezték: ki és mi az az úr? — Mondták, hogy énVeszprémvármegye tiszti ügyésze vagyok. Erre Bezerédyörömmel felkiáltott:

— No ez jó lesz. Az ő hajlékában dolgozunk a gép-pel, ott nem fog ránk gyanakodni senki.

Az izzadtság vert ki felindulásomban, míg e részle-teket végig hallgattam.

Elővettem az embert. Figyelmeztettem a bűnre sannak iszonyú következményeire. Figyelmeztettem vagyo-nos helyzetére, derék feleségére, kis gyermekeire, kik-től mind meg kell válnia, ha e bűntény kitudódik.

Az ember megtört. Megbánta — úgymond — a mittett, szeretne megszabadulni.

De miként lehetne az?Tanácsom az volt: ő jelentse fel az esetet nekem

s akkor büntetése csekély vagy semmi leend.Erre nem volt hajlandó. Inkább meghal — úgymond

61

mintsem társait, kik benne bíztak, feladja, elárulja.Készebb velük szenvedni s velük meghalni.Tárczámból elővettem egy forintos bankjegyet. Az

akkori jegy barna nyomatos volt, később jött apiros, még később a zöld. Az akkori bankjegyre apróbetűkkel egy figyelmeztetés volt nyomva, mely így kez-dődött: »Die Nachahmung und Verfälschung dieserNoten stb. húsz évi sőt életfogytiglani büntetéssel sújtatik.«

Ezt felolvastam az ember előtt s magyarul meg-magyaráztam neki. Halálra ijedt, könyezett, de a föl-jelentésre nem volt hajlandó.

Végre esti tíz órakor megtört s hozzám intézett magán-levélben saját keze írásával az esetet följelenté.

Elbocsátottam s megnyugtattam.A mint eltávozott: rögtön megtettem a közvádlói

előterjesztést a vizsgálat, az emberek elfogatása s a gépés hamis bankjegyek elkobzása iránt. Csak törvény-széki ülést kellett tartani.

Éjjel volt, tizenegy óra tájban volt az idő. Nehézneklátszott most törvényszéket tartani.

Ha nem csalódom: május nyolczadika volt. Épen akkormegyei állatkiállítás a gróf Zichy-Ferráris Bódog, mostTodesco-féle telken. Kimentem oda. Ott megtaláltam azegyik alispánt, Késmárky Józsefet. Közöltem vele azügyet. Eögtön fölkerestünk két táblabírót és egy jegy-zőt s pontban éjfélkor törvényszéket tartottunk.

Egy óra múlva a vármegye egyik lovas katonájavitte a stafétát Zalavármegye balaton-füredi szolga-bírájához.

62

A szolgabíró, Mórocza Kálmán jó barátom, eszes,erélyes és humánus ember. Még az igazak álmát aludta,a mikor berobogott hozzá a megyekatona. Rögtön föl-kelt, befogatott s hajnali négy órakor a bankjegy gépegy csomó félig kész bankjegygyel s a két bűnösemberrel kezében volt.

A vizsgálatot úgy vezette, hogy a két füredi ember:Vörös és Berecz, büntetlen maradt, Bezerédyt és Baloghotsok évre elítélték.

** *

Ez az eset.Most már tisztelt barátom, te mint jogász, felelj

nekem a gyanújelek elméletének alapján erre:én alkudtam Vörös Józseffel a szőlőtelek megvételére;én elfogadtam (mert tehettem volna) a szőlőtelket;én adtam a hamis bankjegy készítéséhez papírra két-

száz forintot;az én szőlőhegyi hajlékomban állították fel a gépet

s készítették a hamis bankjegyet;vájjon kell-e még több arra, hogy száz vizsgálóbíró

közül kilenczvenkilencz azonnal elvegye az ekként gyanú-sított ember szabadságát s a nagy közönség kivételnélkül elítélje az ekként fogságba helyezett vádlottat?

Természetesen mindez nem történhetett meg túlzóóvatosságom miatt, de bizony mondom: ma is komolymegilletődéssel gondolok e különös esetre. Pedig közelnegyedszázad múlt el azóta! Mily hajszálon függ gyak-ran az ember jó hírneve és szabadsága!

A HÍRES BAKONY ÉS A HÍRES SOBRI JÓSKA.

A Bakony megint rossz hírbe jött. Megint azt hiszikországszerte, hogy a Bakony tele van haramiával, em-berirtó rablókkal, gyilkosokkal, gyújtogatókkal. A lapokpár hét óta mindig tudnak valamit Renkó bandájáról,útonálló czigányokról, szökevény foglyokról, kik minda Bakony rengetegeiben tanyáznak s nyúzzák a szegényutasokat.

Pedig hát a Bakonynak régen kiirtották rengetegeit,Luczenbacher fejszései régen keresztül-kasul járnak rajtas a moóri völgytől Zala-Egerszegig s a Balatontól Pan-nonhalmáig hiába keresne az ember négy-öt ezer holdnyiszálas erdőt egy darabban. A gyönyörű bükkösöket éstölgyeseket szántóföldek, nyíres legelők és fiatal vágá-sok váltották fel; tömérdek helyen nyilvános az erdő-pusztítás s most már Veszprémtől Pápáig, ZircztőlCsesznekig, Nagy-Vázsonykőtől be Zalába sehol se bo-rítja sűrű lombok árnyéka a jól kavicsozott ország-utakat. A »szegény legények« is megfogytak egészen,csak a »szegény emberek« szaporodtak el rettentően.

64

Hanem az igaz, hogy a Bakonynak félelmes rosszhíre van. Mikor Windischgrätz ránk rontott 1848deczemberben, táborának szélső szárnya Pápán mentkeresztül: egy osztrák ezredes egész komolysággal monda:

— Csak a Bakonyon tudjunk átmenni szerencsésen, az-után már kardcsapás nélkül foglaljuk el Magyarországot.

— S kitől félnek a Bakonyban? — kérdé Bezerédyprefektus.

— Hát itt vannak a csikósok, kanászok, pandúrok,betyárok és a híres Sobri vezér.

Bezerédy minden komolysága daczára is elnevettemagát. A jó német szentül azt hitte, hogy csikós, ka-nász, pandúr, betyár mind külön fegyvernem és had-osztály, Sobri pedig valami híres generális.

Sobri akkor már tizenkét év óta porladozott a lápafőihatár erdős domboldalán.

De az igaz, hogy a Bakony félelmes hírét Sobri Jóskaalapította meg. Hiszen előtte is voltak már e századok-ban híres haramiák, még sokkal veszélyesebbek mint ő.Zöld Marczi, Becskereki, Palatinszki, Angyal Bandi;de ezekről még nem írtak akkor a lapok; miutánlapok nem is léteztek s különösen nem írtak az osztráklapok. Sobri föllépése abban az időben, a harminczasévek közepén történt, a mikor már volt bizonyos hír-lapirodalom nálunk is s a mikor a bécsi kormány ésbécsi sajtó mindent elkövetett, hogy nemzetünket rosszhírbe keverje a művelt világ közvéleménye előtt.A legkisebb kihágásból is rablóhistóriát csinált és Sobritoly híressé tette, mint Rinaldo Rinaldinit.

65

Sobrinak egyébiránt itthon is nagy reklámot csinál-tak noha ő arról alig tudott valamit. Kezdetleges lap-jaink sokat írtak róla, a népdalok felkapták nevét, nép-színműben is felhasználták nevét, alakját s képzelet-költötté hőstetteit. Eredetének homályos volta s örökreeltűnésének villámszerűsége is alkalmas volt arra,hogy nevéhez a népies mesék és legendák egész sorátkössék.

A Duna-Tisza közén sokáig hitték és sokan hiszikma is, hogy egyik Vay gróf volt Sobri voltaképen.Túl a Dunán pedig szentül meg voltak sokan győződve,hogy Sobri senki se volt más, mint a becsehelyi Csúzyhíres vagyonos családnak egyik tagja, kinek nagynemesi telkét ma is Csúzy-háznak hívják Pápán. Betyá-ros modorú, délczeg, bátor, nagyúri alak volt ez. Mintifjú nem tűrte az apai ház fegyelmét, a húszas évekelején eltűnt hazulról. Sok csavargás után — mintmaga mondogatta — csikóssá lett a Bácskában s tízévi bujdosás után a negyvenes évek elején jelent megPápán s élvezte s érvényesíté nemesi nevét, jogát ésnagy birtokát. S miután eltűnése Sobri szereplésévelesett össze: jó barátai és ellenségei egyaránt azt sut-togták, hogy ő volt Sobri, senki se más. Vay Józsigróf pedig szándékosan tréfálta meg a világot azzal,mintha maga is hinné a róla költött meséket, melyekepén azért határozott alakban képződtek ki s maradtakfenn róla.

Sobri Jóska pedig nem volt se Vay, se Csúzy, hanemegyedül csak Sobri, sőt még ez sem voltaképen. És én

66

most elbeszélem magának és bandájának történetéthíven és igazán, minden romantika, minden túlzás nél-kül. Elbeszélem azért, hogy a sok mesének véget ves-sek s hogy ifjabb írótársaim ismerjék azokat a viszo-nyokat, melyek a Sobri-világot szükségképen megterem-tették s hasonló körülmények közt megteremtenékmost is.

Sobri Jóska egy endrédi vasmegyei kanásznak volt fiaBaltavár mellett. Apját s őt magát is igazán Pap József-nek hívták, Sobri neve csak álnév volt, melyet a hara-mia-élethez választott. A század elején ez közönségesszokás volt legalább túl a Dunán, sőt a juhászok, kaná-szok közt a Bakonyban most is szokás. Sobri társaiközt például ott voltak: Mógor, Zsidó, Fűmag, Kala-rábi, Franczli, Bodai, Virrasztó, Liliom, Csuha, Görhes,Czifra. Ez egy se igazi családi név, ez mind haramiaálnév. Társai voltak például: Műfajt, Pap Andor, KirályJanesi, Pityerész Istók. Ezeknek más neveit nem isme-rem, de csaknem bizonyosnak tartom, hogy ezek se azigazi nevek. Sok társát csak egyetlen keresztnév utánismerte maga Sobri is. Ilyenek voltak: Ádám, Peti,Pista, eredetileg mind szökött katonák, dezentorok, mintakkor mondották.

Sőt még Sobrinak nevét se tudta minden társa s ezigazán sajátságos.

A lápafői véres harcz után, melyről később szólok,elfogtak és Szegzárdra bevittek egy haramiát. A nevevolt Varga István. Összevágva, lőve, zúzva, törve büsz-kén vallott a fiú mindent s bátran ment az akasztófa

67

alá. De mikor azt kérdezték tőle, hogy Sobri elesett-eLápafőnél, azt felelte:

— Nem tudom. Azt se tudom, melyik volt a Sobri.Mi csak úgy ismertük egymást: Pista, Jóska, Ferkó. Éntőlem sem kérdezték a nevemet, én se kérdeztem senkitől.

A megyei urak nem hittek neki, pedig igazat mon-dott. E titkolózásnak meg volt a jó oka akkor is éskésőbb is.

Egyszer húsz év előtt volt a kezemen egy szegénylegény. Ha jól emlékszem, épen annak az OroszlánPalinak bűntársa, a kit mint megyei fiskus egykor énítéltettem el s a ki most mint szökevény fogoly RenkóKálmánnal az úrkúti erdőben együtt találtatott. Annaka szegény legénynek Hatlábú volt a neve s igaz nevétsehogy se akarta megvallani. Zalamegyei juhász volts hiába kutattam igaz neve után.

Egyszer bejött hozzám a szeretője s engedelmet kért,hogy tisztát és ennivalót adhasson be Hatlábúnaks beszélhessen vele. De ő igaz néven nevezte a betyárt,melyet már elfeledtem. Szeretője kérelmét teljesítems Hatlábút hivatalszobámba hozattam s ott szemre-hányókig mondtam neki, hogy íme tudom már igazinevét ettől a leánytól.

Hatlábú megütközve s aztán mély szomorúsággalmondta a leánynak:

— Szerencsétlen, mennyi keserűséget okoztál te mostszegény öreg szüleimnek. És azután hogyan legyek énmost beesületes ember valaha, ha mindenki tudja avidéken, hogy a vármegye kezébe jutottam.

68

Íme az álnév használatának valódi oka. Gyöngédséga szülék iránt s számítás arra, hogy az ifjúság kitom-boltával s a büntetés kiszenvedésével valamikorbecsületes emberek közé számíttassék még a hara-mia is.

Sobri apja nagyon istenfélő, kegyes ember volt. Min-den búcsúra elment Kis-Czellbe s minden vasárnaptérdepelve látták imádkozni a baltavári templomban.Ha mondták neki, hogy üthetett el tőle fia annyira,azt felelé:

— Igaz, hogy rósz gyerek volt s nem is tudom, holvan, talán el is vette már az Isten, de hogy a Sobriaz én fiam volna, azt el nem hihetem.

Holta napjáig sohase hitte igazán, hogy az ő fiavolna ama híres haramia.

Sobri nagyon szép fiú volt, nagyon elkényeztettéka falubeli leányok és menyecskék, szeretett szépen öltöz-ködni s a kocsmán mulatni s hogy pénzhez juthasson,disznót lopott.

Megcsípték, elítélték, kiállta a börtönt és botot, demikor kiszabadult: újra lopott. Újra a vármegye kezérekerült s ott, mint csinos, tiszta és ügyes fiú, börtön-büntetésének vége felé a várnagy konyhájára kerültpecsenyeforgatónak.

Innen megszökött s Fényes Istók nevű bajtársával szö-vetkezve, kirabolta a kolomposi számadójuhászt. Társátelfogták, felakasztották, ő maga megugrott.

Ez történt 1835 évi májusban. Ettől kezdve lett haj-léktalan rabló, erdei haramia.

69

Első társai: Milfajt, Mógor, Király Jancsi, Pap Andorés Franczli valának.

Milfajt Ferkó volt Sobri bandájában a vezér után alegtekintélyesebb legény. Legértelmesebb is volt, isko-lába járt, írni, olvasni jól tudott s ponyvairodalmúművekből egy kis kézi könyvgyűjteménye is volt, melyeta bokodi erdőben ásott el, mikor megsebesült. Vala-mikor urasági inas volt kanász korában és Sobri leg-bizalmasabb emberének őt tartották társaik is, a ható-ságok is. Közel másfél évig, 1836 őszéig Vas-, Sopron-és Győrvármegyékben űzték portyázó rablásaikat, leg-inkább papok, zsidók, birkások ellen. Abban az időbena bérlőket nevezték túl a Dunán birkásoknak.

Mógor igaz neve Nagy Jancsi volt. Veszprémmegyé-ben Nagy-Szőllősön született, apja Zichy Manó grófjobbágya volt. Katonafogdosás elől ugrott meg s lettduhajjá és Sobri társává.

Király Jancsi szökött katona, Pap Andor kanász volt.Származását egyiknek sem tudom. Pap Andor örökreeltűnt és senki se tudja bizonyosan, hova lett. Egyikea legérdekesebb mesés alakoknak.

Franczli igaz neve Kaufmann Ágoston volt. Ez kéttársával, úgymint Babóthi Istókkal és Páli Józseffel,kit haramia néven Bodri Ferkónak neveztek, 1831 éviáprilban szökött meg a fraknai sopronmegyei börtönbőlés több évi bujdoklás és betyárélet után Sobrihoz csat-lakozott. Mikor Sobrit elérte végzete: ez a Franczlikét szökött társával, azután Virrasztóval, később PapAndorral alkotott külön rablóbandát. Társai lassankint

70

részint elhagyták, részint elvesztek és ekkor ő 1838-banNagy Jancsi vezérlete alá szegődött, de mikor ezt társaikivégezték, megint ő lett haramiavezérré.

Sopronmegye 1836 nyarán megunta már a rabláso-kat és Sobri ellen katonát kért, mozgósítá egész pandúr-seregét és népfelkelést is rendezett, kihajtván Sobriüldözésére, mint a megyei végzés mondja, »a földnépét.« Tudniillik a jobbágyságot.

Sobri ekkor átvonult Veszprém- és Győrmegyékbes végrehajtván a tüskevári és tornai rablásokat, elha-tározta, hogy nagy számra felszaporodott seregét kétrészre osztja. Felének Műfajt vezetése alatt átadjaVeszprém-, Fehér- és Komárommegyéket, maga pedigmegtartja Győrt, Vast és Zalát. Mielőtt azonban e tervétmegvalósította volna, még két feltűnő rablást vitt vég-hez, melyek utóbbika volt végzetes sorsának kezdete.E két rablás volt a kónyi és szolgagyőri.

Kónyban, Győrmegyében az uradalmi számtartótrohanta meg s a győri káptalan pénztárát vette magá-hoz 1836 évi október 10-én. A pénztár nem volt üres,mert a jobbágy tized már eladva volt. A pénztáron kívülelvitte a kasznár értékesebb ingóit is, fegyvereit, ezüst-jét, ékszereit.

Mikor mindezt összeszedték, a kasznár neje sírásrafakadt. Sobri kérdezte sírásának okát. A kasznárné aztmondta, hogy holnap jön ki egyik kanonok Győr-ből a pénztár átvételére s miután Sobri mindenezüstjét elvitte, tisztességesen asztalt se teríthet azuraságnak.

71

— Egyék a pap — monda Sobri — fakanállal, Jézusse ezüstkanállal evett.

— Hát mi mivel eszünk? kérdi az asszony.— Hányan vannak a famíliában, kérdé Sobri.— Heten.Erre Sobri hét pár ezüst evőeszközt visszaadott a

kasznárnénak.Volt a háznál egy felnőtt fiatal csitri lányka is. Ez

is sírt a rablási művelet alatt.— Hát maga lányasszony mit siránkozik itt a fülembe?

kérdé Sobri.— Hogyne siránkoznám, felelt a lányka, mikor két

hete kaptam újdonatúj aranygyűrűmet és kendtek máriselviszik.

— No egy csókért visszaadom, felette a haramia.A lányka habozott.— Ne viszologj tőlem babám, rivalt rá hetykén

Sobri, ma még se lányt nem csókoltam, se pálinkátnem ittam.

Erre a lányka oda ugrott, megfogta a haramia kétfülét s hangosan megcsókolta arczát. Arangyűrűjétazonnal visszakapta.

Itt Sobri huszannyolczad magával volt. A fent emlí-tett öt társán kívül még vele voltak Fekete Jóska,Ádám, Hobics Gyuri, Lakat Miska, Recze Marczi, CsuhaAnti, Laezi, Liliom, Babóthi, Virrasztó, Nagy Jancsi,Pityerész Istók, Bucs Józsi, Cser Miska, Pista, CzifraMiska, Páli Józsi s még egy pár.

A haramia csapat ezután Győr-, Veszprém- és Koma-

72

rom megyék összeszögellő határain mulatott s űzteapróbb rablásait hol együtt, hol különválva.

Ugyanez év deczember 6-án Műfajt a csapat másikfelével Pápa-Teszéren rabolta ki a bérlőt, ki a falunkívül lakott. Itt a haramiának jó kedve kerekedett,a pinczéből hozatta fel a bort, a faluból dudást hoza-tott, a cselédleányokat és menyecskéket berendelte s tár-saival együtt hajnalig tánczolt. Jó kedvében a bérlő-nek is visszaadta pénzének egy részét, sőt hajnalbana bérlővel váltatott fel egy 25 frtos bankjegyet s min-den leánynak öt forintot adott ajándékba.

Pár nap múlva maga Sobri, legjobb legényeit vévemagához, végrehajtotta Veszprémmegye északi részéna szolgagyőri rablást. Ez deczember 8-án este törtónt.

Szolgagyőr ura Hunkár Antal volt, a legvitézebbinzurgens ezredes az 1809-iki franczia beütés alkalmá-val. Nagy tekintélyű közbirtokos, több országgyűlésenkövet, hírneves liberális hazafi, 1848-ban a Batthyány-miniszterium alatt veszprémi főispán, 49-ben Debre-czenben főrendiházi tag.

A kastély a század elején épült ódon épület, egy-emeletes egy domb tetején, körülvéve gazdasági épüle-tekkel. Sobri estennen lopózott oda társaival, körülvettea kastélyt, minden cselédet rászegzett fegyverrel betereltés összehajtott egy pinczébe s aztán néhány társávalbement a kastélyba Hunkárhoz. Bátran beköszönte szóval:

— Jó estét tekintetes uram, én volnék Sobri Jóska,a nevem után tudja már, miért jöttem.

73

Hunkár felugrott, fegyverhez akart kapni.— Sohase bántsa tekintetes uram azt a puskát —

szólt Sobri — látja, hogy hozzánk közelebb van a fegy-ver és aztán úgy se lenne annak semmi haszna. Hatetszik, megnézheti, hogy minden cselédje a pinczébenvan megkötözve. Két legényem elkíséri.

Ekkor észrevette Sobri, hogy az úrnő nagyon megvan ijedve, láthatóan reszket. Oda ment hozzá.

— Tőlem ne féljen a tekintetes asszony, Sobri Jóskakezén még nincsen másnak vére, nem is lesz, de kérjemeg a tekintetes urat, hogy gyorsan végezzünk, mertnekem nincs sok időm.

Az úrnő magához tért s németül oda szólt férjének,hogy adjon oda mindent.

Mást tenni úgy sem lehetett. Hunkár nem állottellent, csak arra kérte a haramiákat, hogy nejét ne bántsák.

— Egy hajszála se görbül meg, szólt Sobri.Erre összenyaláboltak mindent. Pénzt, aranyat, ezüs-

töt, Hunkár díszruháinak lánczait és ékszereit, ezüst-sarkantyúit s minden használható fegyverét, ezek köztegy aranynyal kivert damaszkcsövü puskát is.

Végül Sobri az úrnő kezén gyűrűket látván, kezdtelehúzni ezeket is.

Hunkár ingerülten szólt:— Hát ez a becsület gyerekek? Nem megígértétek,

hogy nőmet nem bántjátok?De Sobri nem tudta legyőzni rabló természetét.— Nekünk is jó lesz ez tekintetes uram, nekem is

van szeretőm, annak is kell.

74

Hunkárt ez nagyon elkeseríté. Annál inkább, mertneje a nagy izgatottság miatt súlyosan megbetegedett.E jelenetről Hunkár még aggkorában is nagy keserű-séggel nyilatkozott.

Elvégre a rablók értékes terhükkel eltávoztak, deelőbb az uraságra rázárták az ajtókat s keményenelzárták a pinczét is, melyben megkötözve kínlódtaka cselédek. Csak 9-én reggel tudtak kiszabadulni. Sobriekkor már árkon-bokron túl volt.

De a szolgagyőri rablás aztán fordulópontot képeza Sobri világ történetében. Eddig csak papok, zsidók,birkások, pásztorok voltak Sobri áldozatai, de Hunkárnagybirtokú és tekintélyes nemes volt, tagja a szentkoronának s az ő esetét most már másként fogták fela vármegyék és kormányszékek.

Hunkár rögtön ment Budára a nádorispánhoz ésBécsbe a királyhoz.

Hunkár nem törődött téllel, rossz úttal, ott hagytamég a beteg feleségét is és lóhalálában hajtott Bécsbe,hol a kanczelláriánál levő barátai segélyével csakhamarkihallgatást nyert az új királynál Ferdinándnál. Mikénttérj észté elé panaszát, azt ma már szórul-szóra senkise tudná, de Hunkár maga nem egyszer beszélte, hogya királynak többi közt e szavakat is monda:

— Én omló véremmel védelmeztem meg felségedtrónját, családját és birodalmát a franczia császár ellenés felséged nem tudná megvédelmezni az én szegényfalusi hajlékomat egy haramiabanda ellen?

Szintén Hunkár beszélte, hogy a gyenge idegzetű új

75

király szemmel láthatólag megrezzent, sőt reszketett ezerőteljes hangon kiejtett kemény szavakra s akadozvabár, de határozottan megígérte, hogy minden rendel-kezést megtétet Sobriék kipusztítására.

Hunkár innen a nádorhoz ment Budára. A nádorszemélyesen is jól ismerte őt nemcsak az országgyű-lésekből, hanem a győri csatából is, melyben a felkelőnemesi hadsereget maga a nádor vezette s melybenHunkár bámulatos vakmerő vitézséggel küzdött és soksebbel maradt a csatatéren s csakis hű lovászának önfel-áldozása mentette meg életét. A nádornak ezt monda:

— Én hű vitéze és igaz bajtársa voltam fenséged-nek, mikor hazánkat és királyunkat együtt védtük ésmost nemesi hajlékom védelmét kérem fenségedtől.

A nádor is megígért mindent.A király és nádor Ígérete nem maradt puszta szó.

Mind az udvari kanczelláriától, mind a helytartó-tanácstól lovas sürgöny gyorsaságával adatták kia szigorú és megfelelő intézkedések a vármegyékhezs a budai katonai parancsnoksághoz, Sobriéknak min-den áron és haladéktalanul üldözésére.

Sopron, Győr, Vas, Veszprém, Zala rögtön felállítottaa statariális bíróságot.

Ez öt vármegye ötszáz pandúrt központosított a rablókbekerítésére.

Ezenkívül a szolgabírák közbenjöttével népfelkelésrendeztetett mindenütt, hol a rablóknak nyomait vél-ték az ifjabb és erőteljesebb jobbágyokból. A költségeketa vármegyék és uradalmak viselték.

76

Kalandszomjas nemesi ifjak is számosan akadtak, kikfegyvert ragadva, a felkeléshez csatlakoztak.

Végre mozgósíttatott a katonaságtól egy csomólovasság és gyalogság s a szükséges helyekre vezényel-tetett.

A Bakonyt csatárlánczokká alakított tömegek vettékkörül és nyomról-nyomra kerítették be és szorítottákössze Sobri csapatjait. Az említett öt vármegyén kívülmég Somogy, Tolna, Komárom és Fejér is bevonatotta működési tervbe s e kilencz vármegye állapota való-ságos hadjárat képében mutatkozott.

Mindez azonban abban a korban, a mikor vasútnakés távírdának még híre sem volt s a téli zord időbenpár nap alatt nem volt foganatosítható. De mégis eléggyorsan következett be a siker.

A szolgagyőri rablás után ismét kétfelé osztá csapatjátSobri Jóska. Műfajt a Vértes felé vonult, Sobri pediga Balatonhoz és Tihanynál átkelve, Somogynak ésTolnának tartott.

Műfajt Mogorral, Papp Andorral, Király Jancsivals még vagy tizedmagával deczember 11-ikén a majkikorcsmárost rabolta ki Komárommegyében. S szokásaszerint az éjjel ugyanabban a korcsmában dőzsölt ósmulatott.

Megjegyzem, hogy Műfajt és Pap Andor e vidékrőlvaló volt, mert Milfajtnak itt élt neje és két kis leánya,Pap Andornak pedig a közelfekvő Kéthely községbenvolt sógora, Gerhárd András nevű, ugyanekkor törvény-bíró.

77

Volt a majki korcsmában, a hol dőzsöltek, egyoroszláni tót is, ki egy külön asztalnál csendesen iddo-gált önmagában. Előtte az asztalon egy szál fagygyú-gyertya égett.

Milfajt jókedvében odament a tót asztalához s elvetteelőle a gyertyát s a maga asztalára tette szó nélkül.

Az oroszláni tót, talán kissé ittas is volt, erre fel-hörkent s a haramiát összeszidta. Milfajt rárivalt a tótras puskáját félkézre kapta s agyával nagyot ütött a tótvállára. A puska agya ketté törött.

Erre Milfajt rettentő dühbe jött s puskája csövét kétkézre kapva, a tótot agyon akarta csapni. De a tót azütés elől hirtelen az asztal alá bukott, a puska azasztalhoz ütődött, elsült s egész töltése Milfajt balczombján ment keresztül. A töltés sörétből állott, csontotnem tört ugyan, de Milfajt azért leesett lábáról. A sebés vérzés nagy volt.

Ez a puska is Hunkártól való volt s a néphit a neme-zis kezét látta e balesetben.

Hunkárnak nem volt gyermeke, de elhalt testvérjénekvolt két árvája: Hunkár Miska és Sándor barátim,képviselők az utóbbi országgyűléseken, de ekkor méggyermekek. A Milfajt-féle puska ezek tulajdona volts mikor a rablók ezt is el akarták vinni, Hunkár aztmonda nekik:

— Az enyémet vigyétek gyerekek, de azt a puskátne bántsátok, mert az az árvák tulajdona.

— Hejh uram, mi vagyunk az igazi árvák, szólthetykén Milfajt s elvitte a puskát.

78

— No Ferkó, szólt Hunkár, megjárod azzal a puskával,az árvák istene számon kéri tőled!

És csakugyan a puska lett Milfajtnak veszedelme.A megsebesült haramiát társai felnyalábolták s még

ez éjjel a bokodi erdőre vitték. Faágból, hóhányásbólcsináltak neki árnyékot s hóval borogatták súlyossebjét. Ez éjszaka s a következő napon itt maradtak.

Azonban orvosról és ápolásról kellett gondoskodnis azért a következő éjszakán bevitték a sebesültet Két-helyre, Pap Andor sógorához, a már említettem GrerhártAndrás törvénybíróhoz. Ez egy öreg asszonyt rendelta beteg mellé ápolónak, ő maga pedig hírt adott azesetről a járási főbírónak.

A gesztesi járás főszolgabírája Thaly Lajos volt,Thaly Kálmán édes apja. Ő a hír vétele után haladék-talanul mozgósítá pandúrjait s egyúttal a komáromivárból katonát rekvirált. Az óvatosság indokoltnak lát-szott, mert kis erővel szemben a haramiák bizonyáramegvédelmezték volna sebesült vezéröket.

Az elfogatás műveletét maga Thaly vezette esküdt-jével, a még most is élő öreg Milkovics Zsiga bátyánk-kal, ki szintén több országgyűlésen át volt balközépiképviselő.

Én az elfogatás körülményeit egy Gangol Mihálynevű egykori német őrmestertől hallottam, ki későbbfalumban volt Matkovich Tivadar ispánja. Ennekkellett katonáival a beteg haramia szobájába törni s őtelfogni. Sajó német őszintén megvallotta, hogy mindő, mind társai reszkettek, mikor a szobába behatoltak,

79

oly rémitő híre volt már akkor Sobrinak és Milfajtnaka katonák közt is.

Pedig előttük egy fájdalmában nyöszörgő súlyos betegfeküdt. Igaz, hogy ágya mellett egy széken két töltöttpisztoly hevert, de mit használt az már akkor?

A rablót Komáromba vitték s az esetről rögtön érte-sítették Veszprémvármegyét. Milfajt kérte, hogy enged-jék meg neki, hogy Kisbéren lakó ártatlan feleségévelés két kis lányával beszélhessen. Természetesen meg-engedték. Szívrázó volt az utolsó találkozás.

Milfajtot 21-én vitték Veszprémbe. Az egész útonmindenütt, de különösen Veszprémben összeseregletta nép, hogy Sobrinak főemberét a híres Milfajtot láthassa.

Magas szélű kerek kalapot viselt. Kalapjának peremeezüsttel volt szegélyezve és fekete selyem nyakkendőjénis ezüst rojt volt.

— Szép nyakravalód van fiam, monda neki MicskyLajos képviselő barátom édes apja, akkor megyei főszám-vevő Komáromban.

— Szebbet ád majd nekem Veszprémmegye nemsokára,felelt nyugodtan a haramia.

Testhez álló prémes dolmánya, gyönyörűen kivarrottbakonyi szűr, a hideg tél daczára is egy szál gatya,ezüst sarkantyús kordován csizma s derekán egy értékesszínes salikendő, ebből állott Műfajt öltözete.

Egy Bucher Ferencz nevű veszprémi szentkép-festőle akarta arczképét festeni. Milfajt ebbe csak oly fel-tétellel egyezett, hogy a képet összetéphesse, ha nekinem tetszik.

80

Mikor a kép készen volt, sokáig komolyan nézegettea rabló.

— Meg van-e kend elégedve? — kérdezé a festő.— Jól van no, — felelt a haramia — hanem már

nekem szebb képeim is voltak.— Mifélék?— Hát Zöld Marczié és Becskerekié, a kiket mindig

magammal hordoztam, de most nemrég elástam abokodierdőben. Minek legyen másé?

Deczember 22-én állították a »talponálló« bíróság elé,mint a statáriumot akkor nevezték és karácson előttinapon 24-én akasztották fel. Hullája éveken át láthatóvolt az akasztófán.

Ez után gyorsan következett Sobri társainak pusz-tulása.

Mógor és Király visszamentek a Bakonyba s nehézbujdoklás után deczember végére Nagy-Szőllősre jutot-tak a Somlyó alá, Király Jancsi szülőhelyére. A vár-megyének híres pandúrőrmestere volt akkor Paál Dániele vidéken. Ez nyomról-nyomra üldözte a két rablót és1837 évi január 1-én este Szőke Péter nagy-szőllősijobbágy házánál megnyomta és elfogta őket.

Kegyetlen szokás volt akkor az elfogottat nyombanmindaddig kínozni, míg minden bűnét be nem vallja,így történt itt is. A két haramia január 3-án állíttatotta bíróság elé s 5-én akasztatott fel Milfajt mellé. Bullá-járól mindkettő felismerte Milfajtot.

— No lásd, megint csak összekerülünk, szólt társáhozMógor.

81

Mógorról azt hallottam még, hogy ez kegyetlen éstavasz ember volt, gyakran női ruhában járt s szegényöreg asszonynak alakjában menekült. Épen így menekültegyszer Thaly Lajos főbíró kocsiján is Nagy-Igmándkörül.

Pap Andor és a majki kaland többi részese ismétegyesült nehéz bujdoklás után és folytonos üldöztetésközben Sobrival, de Sobri csapatja teljes számbantöbbé sohase jött össze, mert oly nagy számú sereggelmind a menekülés, mind az élelmezés nehéz lett volnavagy épen lehetetlen. Egyesek, sőt egyes kisebbcsapatok külön váltak s így kísérelték meg a menekülést.

Megyei fiskus koromban volt kezem alatt egy szép,erőteljes betyár: Görhes Jancsi. Máskor talán elbeszé-lem történetét. Ennek apja szintén társa volt időn-ként Sobrinak Görhes név alatt, mely azonban csakfölvett haramia álneve volt. Mellesleg megjegyzem,hogy fia már talán nem is tudta igazi családnevét.

Az öreg Görhes látta, hogy a haramia életnek nem-csak rossz vége lesz, hanem előreláthatólag hamar végeis lesz s miután vér nem nyomta lelkiismeretét, nagydolgot határozott el magában.

Bement egyenesen Bezerédy főbíróhoz, megmondtabizalmasan, hogy ő meg akar javulni és kegyelmet kéra vármegyétől. Bezerédy azt monda, hogy ő szót emelmellette, ha Sobri társai közül legalább kettőt kézre adélve. Görhes meggondolta a dolgot.

— Élve nem tudom tekintetes uram, — úgy mond —de halva megpróbálom.

82

Görhes kanász volt s a baltavetéshez úgy értett, minta kínai jongleurök a késhajigáláshoz. Ötven lépés távol-ságról embernek vagy disznónak le tudta biztosan vágnia fülét. Nem telt bele egy hét, a dabronyi csárdábanSobri két bujdosó társát poharazás közben két fejsze-csapással agyon vágta. Az esetet maga jelenté bes a zsákmányolt fegyvereket maga adta a kézhez.

A vármegye nem állította statárium elé, pár hónapotült Veszprémben s aztán megszabadult.

Sobrinak jelentékeny híres társa volt a vakmerőFekete Jóska. Ez sárvári, vasmegyei születésű s ere-detileg kanász volt; Sobrinak egyik legrégibb társa.Haramia neve egyszer Sipos Józsi, máskor Zsidó Józsis február 10-ike körül fogatott el a Dobos vidékén. Eza Dobos a Bakonynak egyik ága Zalában, a birtok-viszonyok tekintetében egészen rendezetlen roppant erdő-ség; — már akkor is, később az én megyei időmben is,sőt még most is valóságos menedéke a »szegénylegények»nek.

Fekete Jóskát Sümegen állították a statárium elé.Bevallotta, hogy résztvett a kónyi, tüskevári, tornai ésszolgagyőri rablásokban Sobri vezetése alatt. Nálatalálták meg Hunkár egyik pisztolyát és egy ezüstsarkantyúját. Nyalka gyerek volt, kordován csizmájapiros szattyánnal volt kivarrva s bakonyi szűrénekposztója alig látszott a rávarrt virágtól.

Február 16-án akasztották fel. Mikor hámba öltöz-tetve, felhúzták már az akasztófára, szép beszédet tar-tott a néphez, intvén különösen az anyákat, hogy jól

83

neveljék gyermekeiket, nehogy az ő szomorú sorsárajussanak.

Ez a február 16-ika emlékezetes nap. Ekkor történta lápafői összeütközés is, melyben Sobri elesett.

Lápafő Tolnamegyében fekszik, de egészen a somogyihatáron. Hullámos és erdős vidék, kivált akkor nagyonerdős volt. Sobrit Tamási és Szakcs felől szorítot-ták oda.

Körös-körül nyomában volt nyolczvan pandúr, félszázaduhlánus lovasság, a megyék által kirendelt népfelkeléss vagy huszonöt fiatal nemes gyerek önkénytesen. Sobriaz akkori hivatalos felfogás szerint heted magával volt.Minden egyes emberére ötven üldöző esett legalább.

Hogy Sobri azonban nemcsak heted magával volt,az én előttem egészen bizonyos. Hiszen négyen halvamaradtak ott, Varga Pistát Szegszárdra vitték be;az pedig bizonyos, hogy Pap Andor, Recze Marczi ésLiliom Peti innen is megmenekültek. Ez már összesennyclcz s menekülhettek még többen is. Azonban hakétszer heten voltak is, ez még mindig eltűnő csekély-ség az üldözők nagy számához képest.

Sobri és minden társa el volt szánva magát megnem adni, hanem halálig küzdeni. Sobri nem egyszermonda:

— Az én kezemen más vére soha nem szárad. Éncsak egyszer fogok vért ontani.

A magáét értette alatta.Egy kis patak van ott a lápafői határban, a Magya-

rád-patakja, melynek egyik oldalán letarolt ritka vágás,

84

másik dombos oldalán ritkás szálas erdő volt akkor.Havas és zúzmarás volt az erdő.

Pandúrok és felkelők messze maradtak, de a lovas-ság és a lovas csendbiztosok nyomon üldözték Sobrit.Ez a patak mögé a szálas erdők szélére vonult társai-val s bízva abban, hogy a lovasság a gyöngén befagyottpatakon talán nem tud áthatolni, ez állásból több mintegy órán át folyton tüzelt a támadókra.

A támadók tömeges sortüzelése alatt egyik emberea másik után esett el vagy sebesült meg. Végre köze-legtek minden oldalról a pandúrok is. Ezt az ulánusokbátor kapitánya is észrevette, ő pedig nem szerettevolna, hogy a híres haramia vezért ne ő kerítse bir-tokába, hanem a pandúrok. Megsarkantyúzta tehátlovát s egy közlegény kezéből kikapott lándzsával Sobrifelé rúgtatott s neki ment a pataknak.

Sobri ezt jól látta. Puskáját megvizsgálta s a legbiz-tosabb lőtávolban arczához emelé, hogy a kapitánytlelője. Azonban egy pillantással körülnézett üldözőiknagy seregén, villámgyorsaságú elhatározás lobbant felbenne, arczhoz emelt puskáját leereszté maga melletta földre s egy pisztolyt rántván elő, magát szíven lőtte.

Egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül rögtön meg-halt. Piros vére befesté a havat körülötte.

E jelenetet ugyanez a tiszt beszélte el apámnak s hoz-zátette:

— Nem adtam volna magamért egy rossz garast,mikor a ficzkó puskájának csövét láttam. Hanem ezbátor gyerek volt — tette hozzá.

85

Sobri elestével társai megfutamodtak, a kik mégépen valának. Négy meg volt halva. Varga Pistát sebe-sülten elfogták, Recze Marczi és Liliom Peti gyorsaneltűnt az üldözők látköréből. Pap Andort még sokáiglátták, a mint ment fölfelé a hegynek, s száznál többlövés ment utána eredménytelenül.

Ezzel be volt fejezve Sobri élete.De be volt-e hát? Vájjon Sobri Jóska volt-e valóban

az az elszánt legény, a ki ott szíven lőtte magát? Eza kérdés a túladunai körökben, sőt országszerte isbeszéd tárgya volt éveken át és nagyon sokan élnek,a kik ma is hiszik, hogy nem Sobri volt az, a kiott a lápafői erdőben meghalt.

Nekem nincs semmi kétségem.Igaz, hogy a holtat akkor nem agnoszkálták, nem

bonczolták, jegyzőkönyveket nem vettek fel róla, tanú-kat nem hallgattak ki s mindenféle hókusz-pókuszszala hatóságokat nem zaklatták.

Hanem eltemették a holtat nyomban ott, a holvére kiomlott. Hiszen ki is lett volna ott Sobri tanúja.A kik ismerték volna, azok vagy bujdostak, vagy megvoltak halva, vagy messze-messze vidéken laktak túla Balatonon és Bakonyon.

Finom varrású és kelméjű szorosan testhez álló pré-mes dolmány, igen gazdag hímzésű szűr, csizma ésgatya volt a hullán. A puska, melylyel lövöldözött,Hunkárnak legszebb, legdrágább aranynyal kivert da-maszk fegyvere volt és a szűrkötőszíjat Hunkárnakzománczos és drágaköves aranyláncza helyettesíté. Csak

86

a haramia vezérnek lehetett osztályrésze mindez a szolga-győri zsákmányból.

Ez az egyik bizonyíték arra, hogy a halott nem voltmás, mint Sobri.

A másik az, hogy ettől kezdve Sobri örökre eltűntés élve soha többé senki nem látta.

A harmadik az, hogy Sobrit úgy ismerték, minthuszonnégy éves ifjút mintaszerű szép arczczal éstermettel s a halott ifjú csakugyan mintaszerű szépalak volt.

A negyedik az, hogy Recze Marczi, midőn későbbelfogták, nyilván megvallotta és halálos óráján is meg-erősítette, hogy az az ifjú, a ki Lápafőnél agyonlőttemagát, Sobri volt. — íme ez már egyenes és közvet-len tanú.

De nekem Kiliti Mózsa Mihály és Basa Szenté János,e korszak utolsó öreg betyárjai és Sobrinak jó isme-rősei határozottan állították Sobri ottani halálát s állí-tották oly körülmények azt, melyek nem engedik mega feltevést, hogy engem félre akartak volna vezetni.Kiliti Mózsa Mihályt, mint a halál révén álló öregetkieresztettem a börtönből s ekkor önkényt száz megszáz leleplezést közölt velem rég elfeledett rettenetesbűntényekről s a betyárvilág ismert és ismeretlen alak-jairól. A hány esetben elrendeltem a vizsgálatot, azöreg mindenütt igazolva lett. Miért nem mondott volnaez egyben igazat? Sőt hozzá tette:

— Én uram megnéztem Sobri sírját másnapon, sokanvoltak ott csodájára. Megnéztem egy hét múlva, akkor

87

is sokan voltak ott. Aztán megnéztem két hét múlva,akkor már senkit sem találtam ott, csináltam hát egykeresztet erdei faágból s oda tettem sírja fölé. Pedigén kálvinista ember vagyok, de a keresztet, ha sírha-lomnál van, a kálvinista is tiszteli. Azt gondoltam,legalább legyen a sírján egy kereszt, hiszen nem akasz-tófán halt meg.

Az a hit egyébiránt, hogy Sobri nem halt meg Lápa-főnél, legnagyobb tápot nyert elfogott társának VargaPistának vallomásából.

Ez 22—23 éves ifjú volt, erős, bátor és zord, minta vas. Bement a vásárra, hogy jegyesének ajándékotvegyen. Épen katonafogdosás ideje volt, ráfogták, hogykóbor gyerek, elfogták, megkötözték, besorozták egygránátos ezredbe. Onnan megszökött és Vasmegyébencsikósnak állt be. Később itt is felfedezték, innen ismegszökött és Sobrihoz állott.

A már nagyon is üldözött Sobrihoz épen négy nappala lápafői összeütközés előtt csatlakozott. Itt a fiú kapott afejére két kardvágást, oldalába egy lándsaszúrást, bal-kezének négy ujját levágták, jobbkarját keresztüllőtték, ígyazután megnyomták, megkötözték s bevitték Szegzárdra.

Az ütközetben úgy harczolt, mint az oroszlán s bírái-val szemben is oly bátor volt, mint az oroszlán. —Hogy mit felelt a kérdésre: Sobri volt-e az, a ki magátagyonlőtte, ezt már föntebb közöltem.

Feleletének őszinteségét nem hitték s egyik bírájaazt monda:

— Hazudsz te most is.

88

Varga Pista komor arczczal végig nézte a bírót s ígyfelelt: — Én hazudok? Ezzel a testtel? Mikor holnapúgyis felakasztanak? Nem. szégyenli magát az úr?

S büszkén elfordult attól a ki a halálra menőt sér-teni tudja.

Sobri halálával még korán se lett vége a Sobri láz-nak túl a Dunán. Az életben maradt társak továbbbujdokoltak, a hajsza még tovább tartott, sőt tüzesebbvolt, mint eddig. Az emberek nem hitték s a hatósá-gok még kevésbé hitték, hogy Sobri Jóska elveszett,keresték hát nyomát s üldözték nevét és emlékezetétszünet nélkül. A hol egy-két szegény legényt vagybujdosó szökött katonát együtt láttak, mindenütt Sobritvélték ott lenni. Akadtak haramiák is, kik Sobri nevé-ben garázdálkodtak. S mert a bakonyi haramiavezérfejére és társaira nagy díjak voltak kitűzve, feladó, sőtárulkodó is elég jelentkezett. Mindez közreműködöttarra, hogy Sobri társai oly gyorsan, legalább aránylaggyorsan kiirtattak.

Veszprém-, Zala- és Vasvármegyék összeszögellése,Sümeg, Somlyó, Devecser és Kis-Somlyó köze mindigbuja tenyészetű telepe volt az erdei betyároknak. Erdők,patakok, erdei legelők váltják fel itt egymást nagyterületekben. Sok a juhász, sok a kanász, kik egymás-sal versenyezni szoktak a tolvajlás ügyességében. A hogytúl a Dunáról minden lopott lovat hajdan Kis- Kun-ságba szoktak átterelni: úgy hét-nyolcz vármegyénekminden lopott juh- és disznófalkája e vidékbe szokott

89

tereltetni. S az üldözött szegény legénynek, a menekvőbujdosóknak e vidék juhászai és kanászai lehetőlegsegítséget, menedéket szoktak nyújtani.

így volt ez az én megyei tisztviselősködésem idejénis. így volt ezelőtt negyed századdal, mikor a Schmer-ling rendszer Patkóék és Illések ellen a katonai rögtön-ítélő bíróságot állította föl. Így volt Sobriék korában is.

A vármegyék sokat törték fejüket azon, mikéntlehetne e fészket szétrobbantani. Zalamegye gyűlésénépen a Sobri-korban maga Deák Ferencz is foglalko-zott e kérdéssel s ő maga is pártolta a rendek amahatározatát, hogy juhásznak, kanásznak ne legyenszabad se hátas, se hámos lovat tartani. Deák Antalerélyesen ellenzé e törekvést, azt mondván, hogy azállattartás s az ingó-jószág megszerzésének joga olyföltétlen joga minden embernek, hogy e jogot elko-bozni semmi indokból nem szabad. S érdekes, hogyDeák Ferencz tekintélyénél e kérdésben nagyobb nyo-matéka volt Deák Antal tekintélyének. Hiába vetettékellene, hogyha a pásztoroknak lovuk nem lehet: akkorgyorsan nem menekülhetnek s akkor jól fogják magu-kat viselni. Az emberi jognak és az alkotmánynakszentsége mindenek fölött való: monda Deák Antal.S győzött.

A szakadatlan üldözésben Sobri társai szétszóródtakós sokan Sümeg biztos menedékű vidékére vonultak.De épen ezért idejöttek a legügyesebb csendbiztosok éspandúrhadnagyok s ide vezényeltettek a legbátrabbpandúrok is.

90

Február 21-én ezek Sobri három társát lepték megRigácson, Sümeg mellett. Ezek voltak: Holics Gyuri,Lakat Miska és egy Ádám nevű katonaszökevény.Ádámot és Holics Gyurit sikerült elfogni, ezeket rög-tön a sümegi talponálló bíróság elé állították és 28-ánfelakasztották.

Lakatos Miska elszánt ellenállás és folytonos lövöl-dözés után itt megmenekült, de szakadatlan üldözésbenhajszoltatott egész éjjel s a következő egész napon.Február 22-én este bevette magát a rendeki erdőbes két napi harcz, éhség, szomjúság, futás és álmatlan-ság után testben-lélekben kifáradva s télben hóbanmegdermedve, egy dőlt fára leült s lehajtá fejét pihenni.Néhány percz múlva itt is nyomába értek a pandúrok.Néhány lövést még váltott velők s azután egy pisztolytrántott elő, felállt a dőlt fára s odakiáltott a pandú-rokhoz.

— No hát kutyák, egyetek meg!E szavakkal szíven lőtte magát s holtan esett le a

dőlt fáról a zúzmarás harasztba.Sümeg közelében van Prága, a veszprémi püspökség-

nek egy kis falucskája. A prágai erdőben volt a vesz-prémi püspöknek egy nyári birka-akla. A zord téli éstavaszelei napokban éjszakánként ez akol árnyékábanhúzta meg magát Sobri néhány bujdosó társa.

Egyszer, márczius végén, a pandúrok ötöt leptek megott úgy alkonyat táján.

Az egyik volt Recze Marczi; haramia nevén holFűmagnak, hol Kalarábinak nevezték.

91

A másik volt Csuha Anti.A harmadik Laczi nevű dezentor, családnevét sohase

tudta senki.A negyedik volt Czifra Miska, haramia néven Peti.Az ötödik volt Pista. Ennek családi neve is ismeret-

len maradt.E két utóbbi tornamegyei volt a Bodvavölgyből.

Kassán fogták el őket, mint állítólag kóbor gyerekeketkatonának, hogy a város ezzel is kevesebb ujonczotadjon a maga részéről a hadsereghez. A két fiú nemvolt kóbor gyerek, csak vásárolni ment be Kassára.Először könyörögtek, sírtak s kérve-kérték a szabadon-bocsátást. Ez nem használt. Azután ellenálltak s daczos-kodtak. Ekkor lehúzták őket a deresre. Azután nemszóltak semmit, hanem a legelső alkalommal leütöttekegy káplárt s elmentek világgá. Átjöttek túl a Dunáras beálltak Sobrihoz. Elszántabb legénye alig volt Sob-rinak, mint e két tornamegyei fiú.

A prágai megrohanásnál Eecze, Csuha és Laczi meg-ugrott. Czifra Miska és Pista menekülhetett volna, deúgy látszik, ők már kifáradtak a folytonos üldözte-tésben. Megálltak a harczot s meglövöldözték a pan-dúrokat.

Este lett, besötétedett s a pandúrok nem mertek azakolba behatolni. E helyett felgyújtották az aklot s jótávolban körülállták, hogy senki ne menekülhessen.De a két fiú nem is akart menekülni. Lőttek, míglőhettek s mikor a tető egyik fele égve lezuhant, őkaz izzó zsarátnokba egymást átölelve belefeküdtek.

92

A pandúrok megvárták míg a csűr leégett, bevártáka reggelt és se embert, se holttestet nem látva, továbbálltak. Recze Marczi vallotta meg május közepén abíróság előtt, hogy két társuk ott égett s hogy ki volte két társuk. A hamut és pörnyét szétszórták s akkortaláltak ott két megszenesedett csontvázat. Még akkoris átölelve tartották egymást.

Rokonaik talán most is várják hazatérésüket!Recze Marczi vagy másként Fűmag se élt ezen túl

már sokáig. Őt Laczival és Csuka Antival együtt május17-én a padári vágásban szintén Sümeg közelében lep-ték meg és kerítették be a biztosok. Heves ellenállásután Laczi elmenekült, de Fűmag és Csuha kézrekerültek s május 29-én Sümegen fölakasztattak. Fűmagrészletesen bevallott mindent. Bevallotta, hogy a lápafőiösszecsapásnál ő is jelen volt s határozottan állította,hogy maga Sobri Jóska volt az, a ki ott szíven lőttemagát. Ő fedezte föl, mint említem, a két tornamegyeifiúnak prágai katasztrófáját is. Egy nagyon elterjedthírt is megczáfolt. Általánosan azt beszélték ugyanis,hogy mikor Sobri Veszprémből és Zalából kiszorítvaSomogyba menekült, a szántódi réven Tihanynál lako-dalmas népnek öltözve, pandúrok társaságában hajózottát, a révésznek szép leánya kísérvén őt, mint állítóla-gos mennyasszonya. Fűmag azt monda: ebből egy szóse igaz, ők Sobrival a Balaton jegén menekültek át.

Hogy Laczi a padári meglepetés után hova lett: ezsoha ki nem tudódott. Többé neve elő nem fordul;híre, hamva elenyészett.

93

Említettem, hogy a lápafői vérengzésből megmenekültliliom is. Ezt keresztnéven hol Petinek, hol Jancsinaknevezték. Ez egy időre nyom nélkül eltűnt, 1838-banazonban valamely kisebb bűntény miatt elfogatott ésa szegszárdi börtönbe vitetett. Innen szeptemberben meg-szökött s a híres Pap Andorral együtt egy nyolcz főbőlálló bandát alakított. Leginkább Tolnában űzte a szegény-legénykedését s az erélyes üldözés elől gyakran mene-kült a Dunán át Kis-Kunságba.

A túladunai betyárok gyalogszerrel szoktak járni.Ott az erdők, szakadékok, hegyek, völgyek miatt a lóhasználhatlan. Sobri és társai alig ültek lovon valaha.De Liliomnak a Kis-Kunságban lóhoz kellett szokni.

Ő talán az öreg Petrovics korcsmájában is megfor-dult. Petőfi legalább sokat hallhatott róla s híres lovasügyességéről. Legalább úgy énekli meg:

Emberül megült ő mindenParipa hátán;Le nem vetette volna aHétfejű sárkány.

S a hol vele elvágtatottGyors paripája.Majd megveszett a falusiLyánság utána.

A költő azzal végzi költeményét, hogy Liliom Petinyakravalója elvégre is hóhér kötele lett. Ez ily érte-lemben nem felel meg a valóságnak.

Liliom Petit 1838. évi márczius 25-én a szabadszállásihatárban, a városnak Balázsi nevű pusztáján egy tanyai

94

házban szorították meg a pusztázó hadnagyok. Liliomharmad magával volt s az ajtókat eltorlaszolva, kétség-beesetten védte magát. Délutáni 3 órától 7-ig tartottkölcsönösen a lövöldözés s ekkor a sötét este beállván,a hadnagyok a tanyát rágyújtották. Két társa megadtamagát rögtön, de ő tovább is ellenállt.

Végre a ház feje fölött kezdett égni s füst és zsarát-nok majd megfojtották. Ekkor kinyitotta az ablakots kikiáltott, hogy megadja magát.

— Add ki előbb fegyvereidet, kiáltották vissza a had-nagyok.

Liliom kidobálta a puskáját s pisztolyát.A hadnagyok ekkor kötelet vetettek be hozzá, hogy

azzal kötözze meg magát s azt kösse nyakára is.A kétségbeesett s egyébként is megsebesült betyár meg-tette ezt is, hisz a tűz már égetni kezdte.

Mikor a hadnagyok meggyőződtek, hogy a kötélnyakán van, egyik oda szólt hozzá:

— Szép szóra nem akartál kutya kijönni, hát mostmajd kijösz másként!

S a hadnagyok és legények megfogták a kötél végéts a nyomorult sebesültet a kötélnél fogva vad erő-szakkal az ablakon át vonszolták ki. Mire kihúzták:csontjai összetörve, nyaka kificzamodva s maga halva volt.

A hatóságok ezért valószínűleg megdicsérték a had-nagyokat. A lapok minden megjegyzés nélkül közöltéke hihetetlen kegyetlenséget. A legvadabb haramiák sevoltak akkor embertelenebbek, mint igen sokan a tár-sadalmi rend hivatalos őrei közül.

95

Sobri főbb emberei közül már csak Pap Andor ésFranczli voltak életben.

Franczli több mint egy éven keresztül rejtőzöttvalahol társaival együtt, vagy azoktól külön válvaa nélkül, hogy nyomára jöttek volna. Ép oly ügyesekés szerencsések voltak egyelőre társai is: Babóthi Istók,Bodor Ferkó, Cser Miska, Bucs Józsi, Virrasztó, Pitye-rész, Nagy Jancsi és a többiek, kiket Sobri maga mellőlaz 1837-ik év elején elszélyesztett, hogy ő is, ezek iskönnyebben menekülhessenek.

Az 1837-ik év vége felé egyébiránt már a vármegyéktevékenysége is csillapodott. A statáriumokat abba-hagyták, a katonaságot visszaküldték, a pandúrokatállomásaikra visszahelyezték s rendszeres haramia-bandaalakulástól nem tartottak.

Csalódtak. A következő évben Sobri szétugrasztottlegényei újra veszélyes bandát alakítottak, melynek köz-pontja Franczli volt. Tagjait fentebb elősoroltam.

Ezek közül Babóthi Istók nyomtalanul eltűnt. Magaemésztette-e el magát, vagy agyonlőtték valahol, vagyvisszatért a társadalom kebelébe: nem tudom. Franczliés társai, mikor elfogták őket, nem adtak róla semmifölvilágosítást.

Pap Andor is örökre eltűnt, mint már többszöremlítém. Lápafőnél még látták menekülni; Liliommalegyütt volt, de ennek sorsát elkerülte; utoljára Franczli-val volt egy társaságban, de elhagyta ezt is idejében.Kiliti Mózsa Mihály azt monda nekem, hogy élemedettkort élt s úgy halt meg, mint igaz ember. Annyi bizo-

96

nyos, hogy egyike lőn a Sobri társaság legmerészebbalakjainak.

Virrasztó is eltűnt, legalább a vármegye kezére sohanem került. Ez részt vett a lángi rablásban Fehér-megye területén, a gyulakeszi rablásban Zalamegyeterületén és a dobronyi, sandorkai és peterdi rablások-ban Veszprémmegye területén. Azután önként elhagytaa haramia társaságot és életet. Hol élt tovább és miként:nem tudom. Fia az én időmben, mint juhász élt s egy-kor vádlottként állott hatóságom előtt.

Ezek eltűntével Nagy Jancsi lett a haramia-bandavezére s Franczli is önkényt ennek vezetése alá húzó-dott. Ez a Nagy Jancsi nyers, vad, kegyetlen s mégtársaihoz is igazságtalan ember volt. Eredetét s igaznevét nem ismerem. E banda tettei közt nevezetesa gyulakeszi rablás.

Gyula-Keszi Zalamegyében fekszik Csobáncz váratövében. Az e vidéki lakosság Csobáncz várát is csakgyulakeszi várnak nevezi. Az uradalom az Eszterházyherczegeké s ez időben is bérben volt.

A sáskai gulyás a Dabas szélén ellensége volt valami okmiatt a bérlőnek s azért Nagy Jancsi bandáját a bérlőrevezette.

A bérlő idejében észrevette a rablókat, az ajtókateltorlaszolta előttük s fegyverrel védte magát. Heveslövöldözés fejlődött ki közte s a támadók közt.

A harcz éjszaka folyt s a lövöldözésre se mert senkia bérlő megszabadítására sietni. Nejét a rablók agyon-lőtték, ő maga Pityerész Istókot lőtte mellbe. Végre

97

a rablók behatolni nem tudván, sebesült társukat maguk-kal vitték s a lakást a bérlőre rágyújtották.

A haramiák a Dobosba vonultak vissza s ott taná-csot tartottak a fölött, hogy mit csináljanak PityerészIstókkal. Hosszas tanácskozás után azt határozták, hogysebesült társukat kivégzik, nehogy betegen a hatóságkezébe jutva, esetleg árulkodó vallomást tegyen. A kivég-zés módjául a lenyakazást választották s azért fejétfejszével levágták. E műveletet egyik se akarta végre-hajtani, míg végre a vezér Cser Miskának parancsolta,agyonlövéssel fenyegetvén, ha parancsát végre nemhajtja.

Ezután Borbást, haramia néven Máté Miskát ésMagyar Jancsit vették magukhoz a bandába. Mindkettőzalai pásztorgyerek volt.A gyulakeszi rablás után Zalamegye újra mozgósítápandúrerejét s a rablókat csakhamar kiszorítá a megyeterületéről. Ezek most Veszprém megyébe Zircz tájékára,a magas Bakonyba vonultak. Néhány napon át nyáriidőben a borzavári erdőn Zircztől nyugatra tanyáztak.Ekkor már vezérük: Nagy Jancsi sokat vétett ellenük.A rablott zsákmány fölosztásában igazságtalan s társaihozminduntalan durva és kegyetlen volt. Elhatározták hát,hogy törvényt látnak fölötte s ezt a borzavári erdőnmeg is tették.

Mindenekelőtt elvették fegyvereit s forma szerinttanácsot tartottak fölötte. Halálra ítélték egyhangúlag.A határozat szerint Bucs Józsi lőtte agyon s aztánnyakát Cser Miska vágta el fejszével.

98

— Hadd lássa ő maga is, — monda a haramia —mire tanított ő engem a Dobosban.

Ilyen vérengzés Sobri életében sohase történt se magukközt, se védtelen emberekkel szemben.

Innen a rablók Bakony-Bél és Pápa felé portyáztak,most már megint Franczli vezetése alatt. Szeptember11-én az iharkúti csárdában mulattak, mikor 8 óratájban a pandúrok őket megtámadták.

A rablók bevonultak a csárdába s nagy elszántsággalvédték magukat éjfélig. Török Imre pandúrt meglőtték,de közülők is agyonlövetett Cser Miska meg BodriFerkó és Bucs Józsi súlyos lövési sebeket kapott. EkkorFranczli megadta magát. Őt és két sebesült társát más-nap Veszprémbe szállították, hol a talponálló bíróságelitélte őket. A halálos Ítélet szeptember 16-án hajtatottvégre.

A banda legújabb két tagja Máté Miska és MagyarJancsi is csakhamar kézre került Bakony-Tamásiban.Ezekre nem bizonyult be, hogy rablásban részt vettekvolna, a statárium nem Ítélte el őket, hanem átadtaa rendes bíróságnak. Pár évig raboskodtak s aztánmegszabadultak.

Így végződött a Sobri-világ. Így vesztek el Sobri éstársai. Ők tették rósz hírűvé túl a Duna erdős vidé-keit s különösen a Bakonyt, melynek többnyire svábok-ból álló jámbor lakossága csakugyan nem szokotta törvénynek ellene szegülni. A Bakony a Sobri-világ-nak mind előtte, mind utána teljesen biztos volt mindszemélyre, mind vagyonra. Még a lókötés se volt ott

99

annyira divatban, mint például Fehér- és Tolnamegyé-ben. Juhász, kanász lopott és lop ugyan ma is egyika másiktól, de az orzásban a duhaj versenyzési vágylegalább is szerepel annyira, mint a szegénység vagykapzsiság. Ha egy számadótól ügyesen elterelhetnekharmincz-negyven juhot, a fölött valamely búcsúnvagy lakodalmon nagyot nevetnek a társak. S a kár-vallott bojtár ritkán megy panaszra, önjószántából soha,hanem megkeresi juhait s azok nyomát meg is találjaföltétlen biztossággal. S egyéb nem kell neki. A kijuhait megvette, vagy elvásárolta: attól előbb-utóbbduplán lopja vissza a magáét. Egyik-másik rajt veszts a törvény kezébe kerül, de a legtöb esetben sohasenyernek értesülést a hatóságok.

A negyvenes és ötvenes években csendes volt a Bakony.Még a Patkó, Illés, Kulicsbandák se az igazi Bakony-ban, hanem Somogyban és Zalában garázdálkodtak.Igaz, hogy a hatvanas években borzasztó katonairögtönítélő bíróság működött túl a Dunán s vagy százembert juttatott kötélre, de legalább a veszprémi bíró-ság működése nem bizonyít semmit, mert itt a szónakpathologiai értelmében valóságos őrült hadbíró dol-gozott, kinek rögeszméje volt, hogy minden embert— kivált ha magyar — fel akasztani s ki egy akkorifőispánt is statárium elé akart állítani s bizony nemrajta múlt, hogy meg nem tette.

Még egy megjegyzést.Mívelt társadalom s rendes állami élet az oly ala-

kokat, minők Sobri és társai voltak, meg nem tűrheti

100

kebelében s azokat minden alkalmas módon kiirtanitörekszik. S ezek akkori társadalmunkban mégis nagyrokonszenvet keltettek föl maguk iránt s felfogásunkminden szigorúsága daczára is a mi részvétünket ismegszerezték. Ennek okát akkori törvényeink és intéz-ményeink borzasztóságában kell keresni.

Hihetetlenül vad és kegyetlen volt a börtönrendszerés testi büntetés. Ha a szabadsághoz szokott nyers, deegyeneslelkű pásztorfiú, valamely bár kisebb botlásérta börtönbe került: a vas, a sötét penészes lyuk, melyetbörtönnek neveztek, a megszégyenítő közmunka, a bör-tönőrök hetyke és durva bánásmódja, a rossz élel-mezés s különösen a piacz közepén való nyilvánosbotoztatás negyedévenkint — lelkét örökre elvadították.Ő kutyájával és barmával se bánt így s ha elkeseredve,megszökhetett: alig volt más menedéke, mint földön-futóvá, bujdosóvá s »szegény legény«-nyé lenni.

Fennállott a jobbágyság. Az úrnak, sőt tisztjeinek,de még hajdúnak is jogukban állott a jobbágyot felelős-ség nélkül testileg fenyíteni. Ha nem volt is ez törvény,de százados gyakorlat volt s a jobbágy bántalmazásaértsoha az úr vagy tisztje feleletre nem vonatott.

Az öreg jobbágy eltűrte rendszerint az oktalan kín-zást is, de nem tűrte el minden ifjú. Különösen nemtűrte, ha robotmunkán öreg apját, vagy ifjú jegyeséta hajdú vagy ispán ártatlanul botozta — az ő szemeláttára. Lehet-e csodálni, ha leütötte azt a hajdút vagyispánt? Sőt ha le nem ütötte, ha csak kezét megfogtais; a büntetés ötven vagy száz bot s egy-két évi börtön

101

nyilvános botoztatással. Mi volt a menedék? Megugraniés Sobrihoz állani, vagy a halál vagy a halálos börtön.

Képzeljük el a katona-fogdosást! A katonakötelezett-ség nem volt általános s az újonczok összefogdosásaoly durván és igazságtalanul hajtatott végre, melybőla mai kornak alig van fogalma. S a katonaság egy-értelmű volt a társadalomból örökre való kiszakítással.S a szegény pásztorfiú, ha jegyesét vagy az ő két kezeután élő agg anyját volt kénytelen elhagyni, csodálható-e,ha néha elkeseredett, megvadult, elszökött, erdőbe vettemagát s bosszút esküdött a törvénynek és rendnek ésezek őreinek?

Csak a 36-iki és 40-iki törvényhozás tudott ez álla-potokon kissé segíteni. De a Sobri-kor e törvényhozáselőtt támadott. Sobri és társai bizony megérdemeltéka »szegény legény»-nevet. E két szóban benne volthalálos végzetük, de egyúttal a jobb és igazságosabbkornak fájdalmas és nemes részvéte is — sorsuk iránt.

REJTÉLYES ELTŰNÉS.

I.

Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése eszembe juttategy bűnvizsgálati esetet, mely megyei tisztviselő korom-ban fordult elő Veszprém vármegyében; mely földerítvesohasem lett s mely mind máig rejtély előttem, s meg-lehet, az marad örökre. Ha magam nem vezettem volnaa vizsgálatot, ha ifjú embernek egész hevével, egésznagyravágyásával s egész találékonyságával nem töre-kedtem volna világosságot deríteni oly körülményekre,melyek — úgy látszik — örökre homályban maradnak:a vizsgálat sikertelenségét hajlandó lettem volna a vizs-gálati eljárás lanyhaságának s talán az illetékes egyénekgyöngeségének tulajdonítani.

A sajtó csak akkor szabadult fel igazán nálunk.Akkor még nem volt annyira divatban, mint most,a büntető bíróságok titkait, a bűntények érdekfeszítőrészleteit, a vizsgálat előhaladását, a nyilvános tárgya-lások menetét napról-napra oly részletesen közzétennimint most. A sajtó tehát és a nagy közönség érdeklő-dése nem jöhetett segélyére a vizsgáló bíróságnak, de

103

annak működését nem is zavarhatta örökös közbeszó-lásával. Legfölebb egy-egy vidéki levélben vagy rövidújdonságban vettek tudomást a lapok a büntetőjogilaglegfontosabb, legérdekesebb esetekről.

Az esetet elmondom azzal a részletességgel, a melyreemlékező tehetségem tizenhat év múltával képes. Sokapró mellékes körülmény talán nem jut eszembe, dea lényeges dolgokat érinteni fogom.

1866-ban a karácsonyi ünnep keddre és szerdáraesett. Karácsony előtt való szombaton a csajági segéd-tanító átment a szomszéd faluba, Balatonfő-Kajárra,állítólag az ottani tanító látogatására s többé nem jötthaza soha.

A segédtanító neve Szombathy János volt. Ismertemkis gyermek korától kezdve, mert falumból származott.Szegény özvegy asszonynak, falusi paraszt nőnek volt— úgy tudom — egyetlen fia, öröme, reménysége.Erőteljes, szép fiú volt s eltűnésekor lehetett vagy tizen-kilencz éves. Több semmi esetre, de kevesebb sem.

Elmaradása nem tűnt fel Csajágon, mert ott a lel-kész, a tanító s a lakosok azt hitték, hogy a szomszédfaluból a karácsonyi ünnepekre haza ment édes anyjá-hoz. Édes anyjának sem tűnt fel, mert az meg azthitte, hogy fia Csajágon van, tanítói székhelyén. S végreBalatonfő-Kajáron sem tűnt fel, mert onnan este későneltávozott, különösen nem is érdeklődtek utána, mertsenkinek se jutott eszébe valamely rejtélyes eltűnésnekvagy bűnös elsikkasztásnak lehetősége. Kemény hidegtél volt; tiszta, szép napok, a földön csikorgó hó,

104

a szent ünnepeket mindenki otthon tölté, a három falulakossága nem igen érintkezett egymással, a segédtanítóután tudakozódni senkinek se jutott eszébe hamarjában.Napok, sőt tán hetek teltek el, míg végre a szeren-csétlen ifjú után kérdezősködni kezdtek s a járásbeliszolgabíróság az ügyet kezébe vette.

A hivatalos nyomozás megindult. Keresték vagy azélőt, vagy annak holttestét. Több napig eredményte-lenül. Az ifjú haza nem ment se anyjához, se Csajágra:ez bizonyos volt. Kajárról eltávozott és pedig kisséboros fővel késő este s azzal a szóval, hogy Csajágramegy s tényleg a faluból ez irányban el is indult.Kaj ár és Csajág, a két szomszéd falú nincs messzeegymástól, gyalog szerrel se igen több jó félórai útnál— tehát csak kis séta az egész. Farkasok meg nemehették, mert azon a vidéken nincsenek. El sem igentévedhetett, meg sem fagyhatott, erdőn nem vezetettkeresztül az út s az ég is tiszta, csillagos, holdvilágosvolt. Hova lett hát?

A két falu közti út egyik oldalán gyenge emelkedésűhegy van, mely régebben szőlőhegy volt, most márszántóföld. De néhány szőlőhegyi hajlék s néhányelhagyott kert volt még akkor a dombon. A kutakkámva nélkül, de afféle deszka kunyhó-féle tetőzettelellátva, a minők mint csőszkunyhók a budaelőfokiszőlőkben láthatók. Azért voltak, hogy a barom a kútbabe ne eshessek, de azért a kútból esetleg vizet lehessenmerítni.

Hosszas kutatás után végre a kutak egyikében meg-

105

találták a holttestet. Az azonosság iránt semmi kétségse foroghatott fen. A hulla teljesen ép állapotban volt,ruhája is megvolt sértetlenül. Jegyzet-tárczája oldal-zsebjében, tollkése s egyéb apró tárgyai mellényénekzsebében valának.

Jegyzettárczájában egyik tiszta lapon irónnal a követ-kező jegyzet találtatott:

»Az utat eltévesztettem, e kútnál leültem pihenni,a kútba beleestem, innen ki nem tudtam menekülni,erőm elfogyott, a kiáltozásban hangom elveszett.»

»Négy napig éltem, akkor elaludtam. Senki se jöttmentésemre, itt meghaltam.«

»Édes jó anyám, adjon az isten a te szívednek vigasz-talást, bocsáss meg szerencsétlen fiadnak, az isten áld-jon meg, örökre.«

»Örökre . . . .« itt még vonások következtek, de azokatelolvasni már nem lehetett.

Az írás kétségen kívül a szerencsétlen ifjú kezeírásavolt. Legalább látszólagos, felületes megtekintésre min-denki, ki írását jól ismerte, az ő keze írásának tartottaazt. Nem volt okom ezen nekem sem kételkedni, mikorkésőbb vizsgálat alá vettem a kéziratot.

A hulla felbonczoltatott. A bonczlelet és orvosi véle-mény azt igazolta, hogy az ifjú éhen halt meg. A gyo-mor és a belek üresek valának, a beleken gyuladásjelenségei.

Ezeket az eredményeket mutatta fel a nyomozásés elővizsgálat. S miután a jegyzet-tárczában találtszavak a véletlen kútba-esést s az onnan való kimene-

106

külés lehetetlenségét világosan igazolták; miután azonkútnak környékén téli napokban, karácsonyi ünnepek-ben csakugyan nem szokott járni senki, a ki a segély-kiáltást meghallhatta volna; miután a kút a két faluközti úttól akkora távolságra esik, hogy az úton járóka kútból jövő segélykiáltás hangjait nem igen hallhat-ják meg; miután az eltévedés és kútbaesés lehetőségeellen a helyszíni körülmények egyike sem képezettsemmi akadályt; miután az orvosi vélemény teljesenmegerősíté a tényállásnak mindezen esetlegességét s végremiután semmi más gyanús körülmény az egész nyomo-zás alatt semmi irányban föl nem merült: mindezenokoknál fogva a járásbeli szolgabíróság a további vizs-gálatot megszüntette s az összes iratokat a zsebekbentalált tárgyakkal együtt a vármegye törvényszékéhezfölterjesztette.

Ez idő alatt én fiskusi állást foglaltam el a közbe-jött tisztújításkor a vármegyénél. Az iratok kezembekerültek; a vizsgálatban némi hézagokat véltem föl-fedezni; merültek fel előttem bizonyos körülmények,melyekre — így hittem — a vizsgálat alkalmával kellősúlyt nem fektettek; a kézírás szakértőileg még nemvolt megvizsgálva; az éhhalálnak a hullán talált s azorvosok által megállapított jelenségei én előttem nemegészen kétségteleneknek tűntek fel s egyéb aggályaim isnagy számban merülvén föl, én a további tüzetes vizsgá-latot tartottam szükségesnek s az eset rejtélyes volta s nemmindennapi természete arra indított, hogy annak ellen-őrzésére, sőt vezetésére magam menjek ki a hely színére.

107

Erre indított ama mély részvét is, melyet bennema szerencsétlen ifjú anyjának határtalan fájdalma ger-jesztett. Az anya eljött apám házához hozzám s min-denre kért engem, ne hagyjam az ő szerencsétlenségétmegtorlatlanul. Nem hiheti ő — úgymond — hogya jó isten maga szerezte volna egy szegény özvegyasszonynak ezt a nagy bánatot, rossz embernek kellettaz ő fiát elemészteni.

Haladéktalanul hozzáláttam az eset körülményeinektanulmányozásához, s megállapítottam magamnak amafeltevéseket, melyeknek kisebb vagy nagyobb valószínű-sége a vizsgálat eddigi adatai által igazolható volt.

Egyik feltevés az öngyilkosság lehetőségére irányult.Ez volt legkevésbbé valószínű. Az ifjú tökéletesen

egészséges és korához képest tökéletesen szabályos ter-metű volt. Emlékeztem rá, hogy 12—13 éves korábanegyszer Pápán a vízben úszkált mezítelenen s egyik taná-rommal, Vályi Ferenczczel, épen mellette a hídon men-vén át, tanárom figyelmeztetett, nézzem csak annaka fiúnak a termetét, ilyennek kell lenni a tökéletesemberalkatnak. Azt is tudtam, hogy meglehetős jó tor-nász volt. Édes anyja biztosított, hogy betegség sohase lepte meg semmiféle alakban. Tanítófőnöke s isme-rősei, kiket kihallgattattam, biztosítottak, hogy kitűnőjókedvű természete volt, semmiféle beteges ábrándo-zásnak soha semmiféle jelét nem adta, regényeket nemolvasott, nem búslakodott, soha semmi bajáról- senki-nek nem panaszkodott, a lelket mélyen megrázó ésszerenesétlen szerelmi viszonyáról senki se tudott semmit,

108

de az ily értelemben való mély elmerülés már koránáls természeténél fogva sem volt valószínű, a szeszesitalokat mértéken túl nem itta, kitűnő étvágya ésalvása: az ily ember öngyilkos nem lehet, kivált haszármazásának s családjának társadalmi állásához képestelőnyös anyagi helyzetben van; már pedig szegény,vagyontalan, tizenkilencz éves paraszt fiúnak jó községbena segédtanítói állomás csakugyan nem kedvezőtlen állás.

Az öngyilkosság feltevését csakhamar elejtettem.Másik feltevés volt a baleset, a kútba való véletlen

bebukás s abban az éhhalál, a mint saját keze irása,az orvosi vélemény s a helyszíni körülmények való-színűnek tüntették föl.

A kézírást szakértőileg is megvizsgáltattam; — demegmutattam egyik testi-lelki jó barátjának is, ki azesetről még semmit nem tudott s ki írását kis gyer-mek korától fogva ismerte. Barátja a kéziratot elsőpillanatra valódinak nyilvánítá, valamint a szakértőkis — kellő indokolással. A kézirat valódiságának volt más jelensége is. —A sorok ingadozva következtek egymás után; egyikhelyen az egyik sor majdnem tetejébe írva a másiknak,másik helyen pedig a sorok nagy távolságban egymás-tól. Tehát úgy írva, a hogy írni tudott, de későbbmegvakult emberek szoktak, vagy a hogy az ember teljessötétségben szokott írni. Öt öl mély kút fenekén pedig,melybe a nap be nem süthet, meglehetős sötétség van.

Íme az orvosi véleményen s a helyszíni körülmé-nyeken kívül ezek voltak a véletlen baleset valószínű-

109

sógét igazoló jelenségek. De a jelenségek, melyek külö-nös ügyességgel elkövetett s egyúttal elleplezett gyil-kosságra mutattak, talán még súlyosabbak valának.

II.

A véletlen balesetnek s kútba zuhanásnak némi iga-zolásául szolgált az is, hogy a holttest mellényzsebjébentalált tollkés tele volt sárral, mi azt mutatá, hogya szerencsétlen ifjú késével megkísérté a kővel ki nemrakott kút oldalfalában lépcsőül szolgáló lyukakat vágni,melyek azonban az agyagfal elázottsága miatt használ-hatlanok valának s midőn ő e kísérlet sikertelenségérőlmeggyőződött: kését azon sárosan, földesen tette visszazsebjébe. Megjegyzendő, hogy a kútban a járásbeliszolgabíró mérései szerint annyi víz volt, a mennyiaz ifjúnak derékig érhetett.

Én a helyszínén rögtön leküldendő emberekkel slámpákkal a kút oldalfalait megakartam vizsgáltatni,hogy vájjon vannak-e ott késsel vájt lyukak vagyilyenek jelei. Azonban mire én a helyszínére érhettem,a kutat gazdája már betemetteté hetekkel előbb. Ezt akísérletet tehát meg nem tehettem, mert a kút újra kiásásaakként, hogy oldalfala meg ne sértessék s az a betemetéselőtti állapotban legyen, teljesen lehetetlen volt.

A gyilkosságra — mint mondám — súlyos tünetekmutattak.

Mindenekelőtt feltűnt nekem, hogy az orvosok úgyírták le a hullát, mint a mely az előtt »jól táplált«-

110

nak mutatá. A ki éhen hal: annak hullája »jól táplált«alakot rendszerint nem mutat. Én ugyan éhen haltembernek hulláját akkor még nem láttam, de a medicaforensisre kezemnél levő kitűnő források szerint az éhenhalt ember hullája nem kövér, hanem teljesen lesová-nyodott, kiaszott alakot mutat, a mi természetes. Más-részről azonban meg kellett engednem azt a lehetőséget,hogy télen, kút fenekén, derékig vízben, fiatal, erőteljesember előbb meghalhat éhen s bizonyos más mellékesheveny betegségben is, mely az éhséghez csatlakoz-hatik, mintsem teljes csontvázzá lesoványkodhatnék.

A másik aggályos tünet az volt, hogy a mely kút-ban a hullát egy bizonyos napon horoggal megtalál-ták: ugyanazon kutat pár nappal előbb már ugyanazonhoroggal s ugyanolyan módon kikutatták a nélkül,hogy benne a hullát felfedezhették volna. Ez fontos körül-ménynek látszott s arra mutatott, hogy a gyilkosoka kútba akkor dobták a hullát, a mikor azt egyszermár a hatóság gondosan kikutatta s egyáltalán nemszámítottak arra, hogy a hatóság annak az egész szőlő-hegynek minden kútját és pinczéjét még egyszer ismé-telve át fogja kutatni. Ezen föltevéssel szemközt állottama lehetőségnek megengedése, hátha az első ízbenikutatás nem volt elég gondos s hátha a hulla márakkor is a kútban volt, csakhogy nem akadtak ráa horoggal.

A harmadik aggályos tünet az volt, hogy az ifjúkézirata így szólt: »Négy napig éltem, akkor elaludtam.«E szavak azt jelenték, hogy miután szombat és vasár-

111

nap közti éjjel és pedig, mint egyéb adatokból kitűnt,legkorábban éjfél tájon eshetett a kútba: tehát szerdáig,esetleg szerda estéig még ébren, vagy legalább eszmé-leténél volt. A mediea forensis mutat föl eseteket,a melyekben az éhség kínjai közt időnként elgyengül,gőt el is vesz az eszmélet, de mutat föl és pedig tánnagyobb számban olyanokat, a mikor az eszmélet, nohahalaványan, de folytonosan megvan. Az azonban két-ségtelen, hogy az éhség és kimerülés kínjai közt islehet aludni, noha tökéletlenül.

Miután a jegyzettárczába írt szavak a tökéletes esz-méletnek és öntudatnak minden jelenségét bizonyíták,e szavak, ha valódiak, csak szerdán írattak, teháta kútba eséstől számított nyolczvan-kilenczven óra múlva.A napokat a szerencsétlen ifjú kétségtelenül biztosanszámíthatá addig — a meddig; — mert bár öt öl mélykút fenekén felülről nézve mindig sötétség látszik lenni,de alulról nézve fölfelé, a nappal és éjszaka teljes biztos-sággal sőt pontossággal is felismerhető. Következtetnilehet, sőt kell is tehát, hogy ha a tárczába írt szavakvalódiak: akkor az ifjú a kútbaeséstől számított nyolcz-van-kilenczven óra múlva nemcsak élt, hanem teljeseszméleténél is volt.

Ámde a vizsgálat folyamán kiderült, hogy egy javaidejebeli, komoly természetű telekcsősz kedden reggelnapkölte táján, tehát reggeli nyolcz óra körül ment ela kút mellett közvetlenül, sőt a reggeli szél lengedezése miatt pipára gyújtani nem tudván, a kútnakkunyhó-eresze alá ment és épen a szerencsétlen ifjú feje

112

fölött s gyufával ott gyújtott pipára. Megjegyzendő,hogy vele volt kutyája is.

Ez történt a vélelmezett kútba eséstől számított 56óra múlva, tehát az az éh-beteg, a ki még 80—90 óramúlva is teljes eszméleténél volt: 56 óra elteltévelnagyon is észrevehette volna, a mi feje fölött öt ölnyiretörténik. Tegyük föl, hogy a beteg szundikált — mertalvása mélynek nem mondható. Ámde a fagyos csikorgóhavon egész harsogást idéz elő a nehéz ember lépése;a csősznek a kúteresz alá állása is zajjal járt, az ellob-bant gyufa lángja pedig szintén lelátszik a kút fene-kére. Mind e körülmény majdnem lehetetlennek tüntetifel, hogy az ifjú, ha szundikált is, föl ne ébredt volna.Ha pedig fölébredt, annyi ereje még mindig volt, hogyjelt adhatott magáról. Ha erős hangon kiáltani, mintfeltehető, nem tudott is, de a víznek tenyerével esap-kodása s nyöszörgő sóhajtásának hangja is elégségeslett volna arra, hogy azt vagy a csősz, vagy kutyájaészrevegye. De a csősz nem vett észre semmit.

Mindezekkel szemben csak egy ellenkező lehetőségvan. Az, hogy épen a csősz ottlétének ideje alatta szerencsétlen ifjú vagy pillanatnyilag eszméleten kivüliállapotban, vagy mély álomban volt. Vagy pedig élve egy-általán nem volt a kútban és csak hullája dobatott abba.

És ez utóbbi véleményt még egy másik igen fontoskörülmény is megerősíté.

A hullán ugyanis, mikor a kútból kivették, szokottszűk magyar nadrág és kordován csizma volt, szinténlehetőleg szűk szabású. Ámde a magyar nadrág egyik

113

szára szokott módon a lábszárra felhúzva, a másikszára pedig fel nem húzva volt, de azért mindkét lábánrajt volt a szűk magyar csizma, a nadrágon pedigsemmi sértés, semmi repedés, valamint a csizmákon se.

Itt egy talánynyal állottam szemközt.Elgondoltam, hogy az ifjú, mint ügyes tornász, meg-

kísérté a menekülést a kút oldalain való felmászással.S elgondoltam, hogy ebben őt talán a csizma is, dea szűk magyar nadrág minden esetre akadályozá s ezértannak levetését határozta el.

Magyar nadrágot csak úgy lehet egészen levetni,feltéve, hogy elszaggatni nem akarjuk, ha előbb acsizma lehúzatik. Fel kell tenni, hogy oly kétes sikerűkísérletre, a minő az omló oldalú kút oldalán valófelmászás, csak akkor szánja rá magát az ember, a mikoregyéb menekülésre lehetőség már nincsen. De min-den esetre több percz, sőt több idő kell ahhoz, míga lezuhant, megijedt s ijedeséből felocsúdó s tán a szen-vedett sérülésből is némileg felüdülő ember az ilyneműkísérletre s midőn ebben ruhája akadályul szolgál,a ruha levetésére elhatározza magát.

A kordován csizma néhány percz alatt is a vízbenpaczallá ázik. A csizmát ily minőségben szűk helyen,kút fenekén, megfogyott erővel lehúzni igen nehéz s haigen szűk a csizma, segítség nélkül majdnem lehetetlen.De ha az ifjú erre képes volt is, a mi elvégre meg-engedhető: annyi bizonyosnak látszott előttem, hogya paczallá ázott kordován csizmát több óra múlvaújra fel nem húzhatá.

114

Ő ugyanis — feltevés szerint — teljesen levetkőzvén,a felmászási kísérleteket minden irányban megtettes midőn ezek eredménytelenségéről meggyőződött: csakisakkor juthatott eszébe nadrágját és csizmáját újra fel-húzni. Igen, de akkor már a kísérletek előtt mégmegvolt izomerőinek nagy része is elenyészett s ő azújra felöltözés erőfeszítésére képtelenebbé vált.

De miért is kellett neki nadrágját és csizmáját újrafelhúzni? Azt felelhetjük: fázott, mert hiszen a kútfenekén 12 R. foknyi melegnél nagyobb semmi esetrenem lehetett, sőt tán annyi sem volt. Ez igaz, de azis igaz, hogy a víz legalább oly magas volt, a meddignadrágja ért. Vízben pedig semmiféle ruha sem ad, haaz tökéletesen átázik, több meleget, mint a mennyitmaga a test meztelenül a vízzel szemközt ki tud fejteni.

Ez azonban hideg elmének okoskodása, melyre talánnem képes az, a ki ifjú korában véletlenül irtóztatóéhhalál előtt áll. A szegény ifjú — feltevés szerint— ösztönszerűleg újra fel akart öltözni, mert fázotta vízben. Ámde, ha nadrágjának egyik szárát felhúzta:miért nem húzta fel a másikat is? Ösztöne és homá-lyosodó elméje egyaránt indíthatá mindkét ruhadarabfelvevésére. Hiszen mindkét csizmáját felhúzta s aza halluczináczió, mely őt erre bírta, okvetlenül mind-két nadrágszár felhúzására is ösztönzé.

A dolog azonban valósággal úgy állt, hogy szűkkordován csizmát, mikor az tökéletesen el van ázvas az ember lába is nedves, még teljes erejében levős erejét akadály nélkül kifejthető férfi sem képes fel-

115

húzni lábára. Tettem én ezzel kísérletet. Elszakadta csizma húzója, összeszakadozott maga a bőr, dea csizma fel nem ment. A szerencsétlen ifjú lábbelijepedig ép volt, valamint nadrágjának lábfej akasztója ésszövete is, a mi kizárta annak lehetőségét, hogy a nad-rágot a csizma levetése nélkül tépte volna le magáról.

Igaz, arra nézve nem tettem kísérletet, vájjon derékigvízben állva miként lehet az ázott kordován csizmátfel- és lehúzni.

Gondos vizsgálatot teljesítettem arra nézve is, nemvolt-e az ifjú azon este, mikor utoljára látták, részeg.Nem volt. A mennyi szeszes italt ivott, mert vala-melyest ivott, az őt részeggé egyátalán nem tehette.Ha pedig józan elmével volt: miért kellett volna nekia világosan látható s általa igen jól ismert járt útrólletévedni, miért kellett volna neki a kút eresze alámenni s miként lehetett volna oly vigyázatlan, hogya kútba beleessék, holott jól tudta, hogy az ily ereszekalatt kutak vannak?

Mind e sok körülmény arra utalt, hogy nem véletlenbalesettel, hanem gyilkossággal állok szemközt és pedigolyan gyilkossággal, mely óriási leleményességgel követ-tetett el. S ez esetben maga a jegyzettárcza kéziratasem valódi, hanem vagy teljesen hamis, vagy páratlanerkölcsi nyomással kényszeríttetett arra az ifjú.

De ki hát a gyilkos?

116

III.

Gyilkosságot ok nélkül senki sem követ el. S mihelyta szerencsétlen ifjú esetében sem az öngyilkosság, sema véletlen baleset hipothézise teljesen biztosnak tekint-hető nem volt, sőt mindkét hipothézis sok tekintetbenvalószínűletlennek tűnt fel, s mihelyt én gondolataim-ban tért engedtem a gyilkosság lehetőségének: termé-szetesen ennek indokait kellett kutatnom s a feltettindokok szerint a gyilkosság különböző esélyeinek föl-tételes képét kellett kirajzolnom, hogy a vizsgálatraa rendelkezésem alatt álló bírói és rendőri közegeknekutasítást és irányt adhassak.

Az ifjút rablási vágyból ölték meg: ez volt egyiklegközelebb álló ötlet. Ha a gyilkosságnak ez voltindoka: akkor ezt az ifjúnak semmiféle ismerőse elnem követhette, valamint a két falu lakosai közül sekövethette el senki. Hiszen szegény segédtanítónak nemszokott pénze lenni, ruhájáért pedig nem tették el lábalól, mert minden ruhája megvolt. Tanítókat különbensem szoktak kirabolni, ilyen esetről nem volt tudo-másom sem addig, sem azóta. Ha mégis rablás kísér-lete forgott fenn, azt más, mint ismeretlen csavargóvagy oláh czigányok el nem követték. De még ez isvalószínűtlennek tűnt fel, mert afféle emberek legalábbkalapját, kabátját vagy csizmáját elvitték volna, a mipedig nem történt. De éjjel, éjféltájban, csikorgó télihidegben efféle nép nem szokott az országúton járkálnivagy zsákmány után leskelődni. Végre leggondosabb

117

nyomozásaink daczára sem merült föl semmi jelenség,hogy az eltűnés napjaiban e vidéken efféle emberekmegfordultak volna.

A rablógyilkosság hipothézisét tehát föltétlenül elkellett ejtenem.

A második föltevés a boszú s különösen a szerelmiboszú indokából elkövetett gyilkosságra utalt.

Ez volt nézete a tiszti főorvosnak, egy nagy tapasz-talatú s éles elméjű tudós férfiúnak is, ki az éhhalálorvosi véleményét megállapítá. De ez volt nézete azalispánnak is, ki szintén leleményes elméjű tapasztaltférfiú volt, később képviselő, majd törvényszéki elnök.Ez a nézet fogamzott meg bennem is. S a lehetőségképét úgy alkotám meg, hogy az ifjút valaki nagyonkényes helyzetben feleségénél vagy szeretőjénél lephettemeg s aztán erőszakkal valamely elhagyatott földpin-czébe vagy használatból rég kiment szőlőhegyi ó verembezárta s aztán a bekövetkezett halál után a hullát akútba dobta. Balatonfő-Kajár körül ily pincze s ilyverem elég van. Vagy pedig az ifjút valami szerelmivetélytársa csalta s lökte bele vagy az ó verembe, vagyaz elhagyott szőlőhegyi kutak valamelyikébe. A hullátő is csak később vetheté az illető kútba, miután a jegy-zettárczába a közlött szavak bevezettettek.

Némi elmosódott, halvány nyom mindkét iránybanszükségessé tette a vizsgálat arra irányzását.

Kerestem, vajon az ifjúnak nem volt-e valami engesz-telhetlen ellensége bármely czímen. Ilyet nem találtam.egy falusi segédtanító, egy tizenkilencz éves jókedvű

118

ifjú egyszerű kis magyar falúban kinek állana útjában,kit gátolhatna a pénzszomj vagy a fékezhetlen dics-vágy kielégítésében?

Egyedül szerelmi viszony s tán női cselszövény lehe-tősége juthatott eszembe.

Rájöttem, hogy Balatonfő-Kajáron volt egy férjes nő,ki iránt némileg érdeklődött, kihez gyakran és szívesenbetért beszélgetni s kinek férjével is — egyszerű parasztemberrel — jó viszonyban volt. Ama végzetes estén,melyet e faluban barátaival borozgatásban töltött, szin-tén említé barátai előtt, hogy e nőnek ma még, hakésőn lesz is, egy izenetet kell átadnia. De midőn bará-taitól kilencz és tíz óra közt este elbúcsúzott, e nőhöz nemtért be, hanem kiballagott a faluból egyenesen Csajágfelé. Föltettem, hogy talán később az éj folyamábanvisszatért. Nő és férj egyaránt kijelenték, hogy nemtért vissza. Szomszédok se vették észre semmi nyomátmég kutyaugatásban sem, pedig a nő lakása körültömérdek kutya volt. Mind a nő, mind a férj oly őszinte,nyilt, egyenes, alig csalható arczczal s a részvétnek olykétségtelen jeleivel nyilatkoztak, hogy őket egyszerűfeltevésre mint vádlottakat faggatni erkölcsi és jogilehetetlenség volt. Falusi, egyszerű, mezei gazda nemképes úgy színlelni, mint fővárosok próbált gonosz-tevője. Aztán, ha a férj — föltevés szerint — kényeshelyzetben találta volna is nejével: magyar földmívesember a pillanatnyi fellobbanás és harag uralma alattáll s oly kikeresett leleményességgel nem követ el gyil-kosságot. Vagy ha követ is: előbb egyet vagy kettőt

119

mindenesetre üt a kilobbant szenvedélynek boszulóhevében. A hullán pedig semmi ütésnek vagy egyébkülső sértésnek nyoma nem találtatott.

Nagy nehezen rájöttem, hogy egy pár évvel nálaidősebb ifjú emberrel, lakatossegéddel volt ama vég-zetes estén utoljára. Ez is csajági lakos volt. Ez isfalujába akart haza menni amaz estén s a kajári falúvégétől együtt indultak hazafelé az országúton. Ez voltéletének utolsó tanúja, nála kellett a nyomra vezetőfonál kezdő végét kézbe vennem.

Elrendeltem a lakatossegéd letartóztatását előlegesens az épületet, hol elzárva volt, a legmegbízhatóbb pan-dúrokkal őriztettem, hogy senkivel semmiképen neérintkezhessek. S így kezdtem nyomozni: minő viszony-ban állhatott ő a szerencsétlen ifjúval.

Nyomozásaim eredménye az volt, hogy mindkettenegy ifjú leánykának udvaroltak, ki szülőinél ott lakotta faluban s hogy a szerencsétlen ifjú egykor panasz-kodott, hogy a leányka nagyobb figyelemben és kitün-tetésben részesíti vetélytársát, mint őt.

Megidéztettem a leánykát s apja jelenlétében kérde-zem ki a viszony felől.

A leányka teljesen kifejlett, szép magas és széles termetűhajadon volt. Midőn évei felől kérdezem: tizennégyéves életkort vallott be. Semmiképen se hittem el, hogycsak annyi éves legyen. De csalódtam. Keresztelő leveles kifogástalan tanúk vallomása bebizonyítá csalódáso-dat. A leányka vallomása különben semmi felvilágo-sítást nem tartalmazott. Beismeré, hogy ő szívesen

120

beszélgetett mindkét ifjúval, de valami különösen nemtünteté ki egyiket sem. A két ifjú ő előtte tréfásansokat versenygett ugyan ő miatta, de versenygésük ajókedv határait soha se lépte túl. Ugyanekként nyilat-koztak egyebek is.

Egy csajági templomszolga vagy egyházfi vagy haran-gozó azt vallotta, hogy a végzetes estén ő elaludni nemtudott s este úgy tizenegy óra tájban hallotta, a minta téli éj csendjében a segédtanító és lakatossegéd együtténekelték azt a dalt: »Télen-nyáron pusztán az én laká-som.« Megjegyezte, hogy a dalolok, mikor ezt dalolták,az úgynevezett Röcsöge hegynél jöhettek. — Ez aRöcsöge nevű hegy, vagy inkább dombocska a Kajárés Csajág közti úton Csajághoz mintegy kétezer lépés-nyire fekszik. A dal hangja onnan téli csöndes éjsza-kán a falu felé lengedező széllel a templomhoz jólelhallatszik.

Kérdezem a tanútól, mi alapon tudja azt állítani,hogy a két daloló a segédtanító és lakatossegéd volt?Azt felelé: jól ismeri mindkettőnek hangját a templom-ból is, de ő is sokszor szokott velük együtt dalolgatni;— a tanítónak vékony alt hangja volt, a lakatossegéd-nek mélyebb, érczesebb, férfiasabb hangja.

Ekkor kérdeztem ki a lakatossegédet.Feltűnő szép ifjú volt, sugár erőteljes termettel, fehér

arczbőrrel, csinos fekete bajuszszal. Szinte nem csodál-koztam, hogy a leányka — ha igaz volt — előnybenrészesíté. Bátor, nyílt, őszinte arczczal állott meg előt-tem; — látszott, hogy se nem fél, se hetvenkedni nem

121

akar. Komoly, önérzetes ifjú benyomását gyakoroltarám.

Nyíltan elmondá, hogy azon az estén hol és mikortalálkoztak egymással, miként jöttek haza felé, mirőlbeszélgettek, hol és minő dalokat daloltak el. Elmondá,hogy a Röcsöge aljáig jöttek együtt, de onnan a tanítóvisszafordult azon szóval, hogy neki Kajáron egy nőnélmég üzenetet kell átadni, ő tehát visszamegy. Figyel-mezteté — úgymond — hogy Kajár messze van, azidő hideg és éjfélre jár, hajnal előtt nem jöhet visszaCsajágra, baj érheti útban, de az ifjú minderre nemhallgatott, hanem tényleg visszafordult s így váltak elegymástól örökre.

Kérdeztem: miről tudta, hogy már éjfélre jár az idő?Azt felelte, hogy kakasszót hallott Csajágról, ennek azelső kakasszónak kellett lenni, tehát akkor már éjjelitizenegy óra volt kétségtelenül.

Kérdezem: minő dalt daloltak Köcsögén. Hamarjábanem jutott eszébe, de aztán némi gondolkodás utánelsorolván magában az elmondott dalokat, egész biztos-sággal kijelenté, hogy a Köcsöge oldalán ezt a dalt:»Télen, nyáron pusztán az én lakásom« énekelték.

Kérdezem: miként hagyhatta el barátját oly ridegkörülmények között, miért nem fordult vele vissza, hamár őt a hazatérésre nem bírhatá. Egész megillető-déssel felelte: tudja ő, hogy ez a gyöngeség nem válikbecsületére, eleget búsult ő ezen, de most már nem tudrajta segíteni.

Mondám neki, hogy őt terheli a gyanú s azért, míg

122

az egész szomorú, rejtély ki nem világosodik, ő le lesztartóztatva.

Nem ütközött meg rajta. Egész komorsággal monda:»Uram, szívesen várok, pár nap alatt ki kell derülniaz igazságnak, olyan biztos vagyok ebben, hogy énaddig se nem eszem, se nem iszom, míg ártatlanságomki nem derül.«

Nem tarthattam fenn ellene tovább a vádat, de méga gyanút sem. Szabadon bocsátottam.

Hogy utolsó együttlétük alkalmával jókedvűleg dalol-gattak együtt: ez kétségtelen volt. Hogy ő éjfélre azoneste haza ért: ez is be lett bizonyítva. Hogy első kakas-szótól, tehát tizenegy órától kezdve a Röcsögétől visszalehessen menni addig a kútig, melyben a hulla volts onnan ismét éjfélre Csajágra lehessen menni: eztsebesen nyargaló ló is alig teheti meg, gyalogló embersemmi esetre. Pedig ha ő dobta volna is bele a kútba:ezt küzdésnek s a küzdést odacsalogatásnak kellettvolna megelőzni. Ez esetben reggeli 5—6 óra előtt hazanem érhetett volna. S aztán lélektani lehetetlenség,hogy jókedvű dalolás közben jusson ifjú embernekeszébe oly iszonyú bűnt elkövetni. Még ha el akartavolna is követni: akkor teszi azt, a mikor az elhagyottkutak és vermek körül jártak, azok pedig Kajár köze-lében s Eöcsögétől messze vannak.

Ez az ifjú nem volt gyilkos: ez meggyőződésemmé vált.De ki volt hát?E kérdésre nem tudtam megfelelni. E kérdésnél szürke

lett a világ előttünk. Hiszen azt sem tudtuk igazán,

133

az is csak feltevés volt, igaz, hogy súlyos jelenségekkeltámogatott föltevés, hogy egyáltalán gyilkosság áldozatalőn a szerencsétlen ifjú.

Elfogyott előlem minden nyom, kialudt az elménekminden találgató fénye. Tizenhat év telt el azóta ésa rejtély ma is rejtély. Ma sem tudja senki, hogya szerencsétlen ifjú öngyilkos volt-e, véletlen balesetfolytán szenvedett-e éhhalált vagy iszonyú gyilkosságnaklőn áldozatává.

Rettentő talányok vannak a büntető igazságszolgál-tatás mezején. Szerencsés az a bíró, ki az esetleges-ségeknek s az emberi lélek működésének megfejthetlentitkai közt kikerülheti azt, hogy ártatlan ember szen-vedjen az ő kemény Ítélete által kemény büntetést. Deaz az igazság örökké igazság marad: inkább száz bűnösmeneküljön meg, mint egy ártatlan szenvedjen bün-tetést.

MEDDIG BORJÚ A BORJÚ?

Limitáczió volt a vármegye gyűlésén, meg kellettszabnunk a hús árát. Régi eset. Akkor még a vár-megye szabta meg: hány krajczár legyen egy fontmarhahús ára, hány latot szabad csontból, májból,tüdőből nyomtatóknak adni.

Báró Fiáth Ferencz volt a főispán, ő elnökölt.Elmondta pár szóval, hogy a limitáczió jön napirendre.Felhívta a második alispánt: terjessze elő a kérdést.

Mi volt a limitáczió?Az volt, hogy disznóhúst, birkahúst, borjúhúst, vadat,

halat, baromfit szabad árban adhatott mindenki, a hogyvették, de a marhahús árát a nemes vármegye szabtameg. Hogy pedig a marhának melyik húsa mennyitér: azzal a nemes vármegye nem törődött. Szegye,felsárja, rostélyosa, bordaköze, vesés fele, nyelve, fartöve,veséje: mindegy volt. Csontot, paczalt, májat nem vetthússzámba a nemes vármegye. Velőt se. Ezekből csaknyomtaték lehetett. De azt azután keményen megszabta,hogy a nyomtatéknak három-négy laton túlterjedninem lehet.

125

Az alispán, Késmárky József, nem volt bőbeszédűember. De azért röviden mégis megjegyezte, hogy a köz-egészségügynek és a magyar embernek javára válik,ha minél több húst eszünk. Ettől nől a gyerek és avirtus. Ha pedig a hús drága: akkor elég húshoz nemjuthat, a kinek pénze nincs. Minthogy pedig a szarvas-marha ára leszállt: ennélfogva a nemes vármegye bölcsmegfontolása elé terjeszti javaslatát, a mely szerint egyfont húsnak az árát húszkrajczárban kell meghatározni.Egyébiránt fölkéri a vármegye tiszti főügyészét: ter-jeszsze elő hivatalos véleményét.

Kenessey Károly volt a tiszti főügyész. Becsületesésnagyon szigorú ember. Szerette a nagy szakált és azékesszólást. Nagy szakálát végig simította s aztán ékesszóval előadta, hogy minő nagy volt őseinknek bölcsesége,mikor a hús árának megszabását a nemes vármegyékrebízták s ekként a marhahús élvezését a mészárosokhaszonlesésének és nyerészkedési vágyának, e mindenközjólétet fenyegető ártalmas szenvedélyeknek veszedel-mes karmaiból kiszabadították. És így tovább. Nagyonszép beszéd volt. Vagy tizenöt piros-pozsgás mészáros-mester hallgatta a karok és rendek háta mögött. Vala-mennyi szerette volna egy kissé megmarkolni a tisztifőügyész szép szürkülő, hosszú szakálát. A tiszti főügyészegyébként átadta a szót a főszámvevőnek.

A főszámvevő bódéi Bóday József hatalmas termet,piros arczó. igazi ősi mészáros-mesterhez s legalább isatyamesterhez hasonló derék alak. Ettől már jót vártaka mészárosok. Nem is csalódtak.

126

Elmondta ő okos írásokból a próbavágás eredményét;negyvenhét forint volt a próbatehén, — feje, szarva, bőre,patája nyomott egy mázsát, — bele, gyomra, tüdeje,szíve, mája, paczalja nyomott szintén egy mázsát,maradt tehát húsra, csontra kétszáznegyvenhét font,ha tehát egy fontra 1974/100 krajczárt számítunk: megvana tehén ára, elég a mészárosnak az esedékhaszon mindenfont után 26/100-rész krajczár. Egyébként a nemes vár-megye bölcseségére bízza az elhatározást.

Most már megindult a vita s folyt szent hévvel ésnemes hazafiúi lelkesedéssel órákon át.

Egyszer csak szóhoz jut Gombás Lőrincz szentgálibirtokos nemes atyánkfia s ellenségriasztó harsány han-gon el kezd beszélni:

— Mivelhogy a mészárosoknak a borjúhús árát sza-bad árban lehetséges, árulni, ennélfogva nálunk mindenhúst borjúhús gyanánt mérnek ki, pedig olyan öregmár az a marha, mint a bábaasszony. Hiába határozzael tehát a nemes vármegye, hogy mi legyen a húsnakára, tessék egyúttal azt is elhatározni, meddig borjúa borjú?

Úgy emlékszem, 1647-ben épült a vármegyeház. Falaikét öles vastagok, ágyú ellen várfalnak készültek. Ezvolt a szerencse, mert különben nyomban összeomlottakvolna arra a harsogó nevetésre, a mi a Gombás Lőrinczszavaira kitört. Elvégre csillapult ugyan a kaczagás,de akkor meg egyhangú lett a felkiáltás: Halljuk atiszti főügyészt!

A tiszti főügyész megőrizte hivatalos komolyságát.

127

Elmondta, hogy ő a felvetett kérdést érdemes kérdés-nek tartja s annak bölcs megoldását a hazai közérdekekszempontjából szükségesnek látja, minthogy azonbanerre nézve se a corpus juris, se a tripartitum nemhatároz, ellenben pedig itt a fizika, fiziológia, kémiaés higiénia, valamint a megyei és községi adminisztrá-czió szempontjából fontos szakkérdések forognak fenn:erre nézve szakértői vélemény beszerzését javasoljas ilyennek adására a megyei főfizikust és járási orvo-sokat, úgy a veszprémi és pápai patikáriusokat kériutasíttatni.

Hosszú és eleven vita után a tiszti főügyész véle-ménye fogadtatott el.

Nosza lőn erre nagy keveredés a szakértők közt.Mert hát csakugyan ki tudná megmondani azt teljesbiztossággal, hogy meddig borjú a borjú?

Tegyük fel, hogy addig borjú, a míg szopik. Igen,de hát meddig szopik, ha ő rá magára bízzák? Olyan öregember nem volt a vármegyében, a ki látott volna olyanborjút, a melyik önkényt mondott le a szopásról. A borjúterőszakkal szokták elválasztani. Vagy borjúkötélre kötik,hogy anyjához ne férhessen; — vagy pedig vasgerebentkötnek az orrára, hogy anyja ne engedje magához közelse férni.

A szarvasmarha természetének törvénye szabhatjacsak meg: meddig borjú a borjú. Ámde az emberiakarat és erőszak, mely a borjút anyja emlőitől elvá-lasztja, a szarvasmarha természetét nem helyettesítheti.S azután más természete van a szép fehér magyar

128

marhának, s más a tarkaszőrű nyugoti marhának.S azután tovább kell szopni a borjúnak, ha abbólmagmarhát akarnak nevelni, mintha azt eladjuk amészárosnak. S száz szónak is egy a vége, a borjúmég sokáig borjú marad, a mikor már nem szopik is.

A szakértők egyelőre azt javasolták, kérdezzük mega magas kormányt.

Fölírtunk a belügyek miniszteréhez. A miniszter aztfelelte, hogy a kérdést a marhafajok, éghajlat, táplál-kozás minősége és helyi szokás figyelembe vételéveloldja meg a nemes vármegye maga.

Megint a szakértők nyakába kerítettük a dolgot.Szegény szakértők, mind elpusztultak azóta, mind-máiglan be nem adták véleményüket. S azért ma setudjuk még hitelesen: meddig borjú a borjú?

A KÁLVINISTA KÉTFEJŰ SAS.

Egykor Kaas Ivor írótársamnak egy szép vezér-czikke jelent meg a lapok hasábjain, mely Hurbánróls pánszláv irányú ünnepeiről szól s melyben mintfurcsa dolog említtetik, hogy Hurbánék egy most épí-tett és fölszentelt lutheránus templom tornyára a két-fejű sast tették föl.

Biz ez furcsa dolog a mi napjainkban, noha hajda-nában a legnyakasabb tősgyökeres magyar kálvinistákis országszerte sok templomuk tornyára oda illesztettékaz osztrák császári vagyis inkább habsburgi kétfejűsast. S azt hiszem, ma is van még néhány kálvinistatemplom itt-ott, melynek tornya csúcsán a csillag a két-fejű sas nyakára helyezett lándzsahegyen csillog.

Az én szülőfalumnak, Mezőszentgyörgynek is szépsudaras kálvinista tornya volt gyermekkoromban, dea kétfejű sas ezen is rajta volt. 1848-ban elhatároztaaz eklézsia, hogy azt leveteti onnan, de egy fehérváriácsmester háromszáz forintot kért a levételért. Ezt mármégis sokalták érte s a nemes ifjak e helyett azt hatá-roztak, hogy puskával lelövöldözik a torony csúcsáról.

130

Vagy legalább is puskagolyóval úgy kilövöldözik alak-jából, hogy senki se ismer rá.

Persze nem lett belőle semmi. Néhány száz golyótrá lőttek, de a kétfejű sas észre se vette. Magasan állott,erős kalapált vasból készült, a puskagolyó semmitsem ártott neki. Utóbb is abban hagyták a mulatságots akkor szabadultunk meg tőle, mikor ezelőtt harmincz-hét esztendővel új tornyot csináltattunk.

Komárommegyében is csaknem így járt egyik kál-vinista falu. Már nem jut eszembe a neve, csakhogyennek derék presbiterjei okosabbak voltak, mert őkágyúval akarták 1848 áprilisban a kétfejű sast lelőni.De sokkal okosabbak még se voltak, mert valamigonosz csont tanácsára a várkormányzótól kértek hozzáágyút és tüzért. Természetesen huszonöt bot lett a vége,oly gyorsan és sommásan kiszolgáltatva, mintha aparancsnok valamikor makai kapitány lett volna.

A komáromiakról azt beszélik, hogy 1848-ban ágyúk-kal lövöldözték le kálvinista tornyukról a kétfejű sast.

A győriek különösen megjárták a városi őstoronykétfejű sasával. 1848-ban és 1849-ben kétszer levettékönkényt, midőn a magyar sereg itt táborozott s azosztrák sereg kétszer tétette vissza erőszakos fenye-getéssel.

Láttam egy kálvinista templomban fészkelt kétfejűsast is.

Egerallyán vagy Adorjánházán a Marczal mellettláttam ezt. A szép fehérre meszelt templom falánés pedig a karzat falán volt fekete színnel fölfestve

131

egy nagy istenadta kétfejű sas. Magassága, szélességelehetett vagy fél öl. Ezen annyival inkább csodál-koztam, mert mint mindenki tudja, a kálvinistáksemmi faragott vagy festett képet nem tűrnek szent-egyházaikban. De a kétfejű sast megtűrték. 48-ban,49-ben elfeledték bemeszelni, az 50-es években pedigmár nem lehetett tenniök. Most azonban nem hiszem,hogy megvolna már.

Jól emlékszem, ez a sas még a régi alakú volt, aminőt Mária-Terézia és József császár idejéből isme-rünk. Az a kétfejű sas sokkal soványabb és ritkábbtollú, mint a mostani és sokkal jobban hasonlit a mainémet császári vagy porosz sashoz. Igaz, hogy a múltszázadban az osztrák császárság felállítása előtt körül-belül egy volt mindakettő.

Nem emlékszem, hogy a kétfejű sast túl a Tiszánvagy a Tisza mellékén láttam volna kálvinista tornyo-kon. Igaz, hogy e vidéken 48 előtt nem jártam. Kakastazonban láttam s különösen sokat láttam a felvidéken,lutheránus templomok tornyain is. S bizonynyal a vénHurbán, ha már úgy beleszeretett a madárvilágba, job-ban teszi, ha kétfejű sas helyett, hitrokonainak ősi szo-kásához ragaszkodva, kakast tétet temploma tornyára.

Egyébiránt valamikor ezelőtt száz évvel a tiszamel-léki kálvinistáknál se volt gyöngébb a Habsburgokiránti lojalitás, mint túl a Dunán.

József császár 1781. október 19-én adta ki híres ren-deletét a vallás szabadságáról, a »christiana tolerantia«-ról, mint az egykorúak nevezték. Ez a rezoluczió deczem-

132

ber 26-án érkezett és publikáltatott Debreezenben s akrónikaíró megjegyzi, hogy te napnál nem ért Debre-czen örvendetesebb István-napját«.

Ez évnek utolsó és a következő évnek első hónap-jaiban az egész országban felharsogott a protestánsokörömének vidám zaja. És az ünneplések, lakomák, hála-adások és áldomások tömegesebbek valának, mint1848-ban a márcziusi törvények ünneplése.

És ez természetes volt.A protestánsok, kálvinisták túlnyomó nagy része

jobbágy volt, igaz, hogy a köznemességé is.1715-től kezdve is talán ezer protestáns templomot

vettek el s az iskolák százait zárták be. Még nagyobb váro-sokban is folyt az okkupálás. Veszprém 1716-ban, Pápa1752-ben vesztette el kálvinista templomát és iskoláját.

A kálvinistákat plébános anyakönyvezte; a protes-tánsok fizetni tartoztak a katholikus papságot, ép úgy,vagy sokkal jobban, mint maguk a katholikusok. Ezen-kívül fenn kellett tartaniok saját egyházaikat, papjaikat,iskoláikat.

Mária Terézia szabályozta az úrbért, József a vallás-szabadságot. Mindkettő tette mindezt a rendek, a nemes-ség, az országgyűlés, a vármegyék ellenére. Bizony ter-mészetes volt, hogy a protestáns nép, mely szabadsá-gát és anyagi érdekeit és vallásának gyakorlatát aHabsburgoktól nyerte: ezek iránt túláradó hálát érzettszívében és demonstrált külsőleg is, a hogy tudott.

Így kerültek a kétfejű sasok a kálvinista templomokcsúcsára. — 1781-től a század elejéig száz meg száz

133

kálvinista templom épült s ezek nagy részére hálábólodafészkelt a kétfejű sas. Jókai egyik legszebb regényé-ben, az »Elátkozott család«-ban leírt templomépítés éstemplompusztítás is ez időre esik. Az eset Komárom-ban történt s a komáromi kálvinistáknak is megvoltegykor a maguk kétfejű sasuk.

A »Gott erhalte«-nak hallása ma például rosszul esikfülünknek. 1849 óta annyi keserű emlék támad fel lel-künkben, a mikor ezt halljuk. De 1848 előtt nem ígyvolt ez egészen. S én még jól emlékszem kálvinistanépiskolai tankönyvekre, melyekből naponként tanultukés énekeltük a »Gott erhalte« szövegét és dalát magya-rul e kezdettel:

»Isten tartsd meg Ferdinándot«.Mennyit kellett vétkezniök az ország minisztereinek

száz év óta, hogy e hangulatot kiverjék a magyar kál-vinista nép szívéből! És a kétfejű sast a kálvinistatornyok tetejéről. Ezt ugyan kiverték alaposan.

AZ ÖREG GULYÁS.

Van egy képem a Képzőművészeti Társulat téli kiállí-tásán. Ott van valahol a tizenkettedik teremben. Nemis én festettem, nem is engem ábrázol, meg se vettem,mégis az én képem.

Van egy ifjú, hajadon úrnő, a ki még kis lány, demár nagy művésznő. Ismerik nevét, a kik ismerika mai magyar képzőművészetet.* Istenadta lángelmével,sors- és születésadta független vagyonnal a színek köl-tészetének engedi át ábrándozó szellemét. Fölöslegesjáték serdülő lányok részére.

Ez a művésznő valahol valamikor megpillantotta az éngömbölyű tar fejemet. S jó műtárgyat talált benne. S le isfestette volna nagy kedvvel és türelemmel, ha én tudtamvolna »ülni« nagy kedvvel és türelemmel. De kárpó-tolta magát. Fogott Törtelen egy öreg gulyást, beédes-gette műtermébe, megtanította »ülni« s lefestette énhelyettem. És az én számomra. Ez az én képem. Azt

* Schlésinger Magda a bájos, ifjú művésznő, Schlésinger Samutörteli birtokos s vendéglátó és művészetkedvelő derék magyargazda leánya.

135

gondolta a művésznő: mindegy az öreg gulyás: öregpolitikus. Mindegyik nyájakat terelget. Pedig mégsemindegy. Mert az öreg gulyás nyája szót fogad, mégha bogárzik is. Másként van az öreg politikusnál.

Ott gubbaszt az öreg gulyás aranyos rámában a falon.Napsütötte fekete-barna arczán egygyel sincs több redő,mint a mennyi egy öreg gulyást megillet. Szemeibenmég eleven tűz villog, vastag bajusza még ki van fenvekeményen. Kalapját már nem vágja félre, de arczátmég gondosan borotválja s öreg korára még fogaibólis megtakarított annyit, a mennyi a pörkölthöz szükséges.

— Hány éves kend, öreg gulyás?— Találja el kegyelmed.— Hatvan.— Az is voltam valamikor.— Hetven.— Az is voltam már régen.— Nyolczvan.— Tavaly nyáron találkoztam vele kunt a legelőn.

Tehát nyolczvanegy éves az öreg gulyás. Szép kor,szép idő, kivált ha még keményen pödrött bajusz isjár vele.

Mosolyog az öreg. Mosolyában jólelkűség s egyúttalegy kis ravaszság leskelődik ránk. Bámulom a művészt,mikor az arcz színein és vonalain elém tud állítaniegy egész lelket, egy egész jellemet a maga ezerindulatával.

A hősnek, az elkeseredettnek, a dühöngőnek, a kacza-gónak, az irigynek, a lelkesülőnek, a haldoklónak,a részegnek, a nagy indulatok emberének csak egy

136

arcza van. Az arczvonások szövetének egyetlen válto-zata elénk állítja azt a jellemet a művész színeineksegélyével. De mit csinál a művész ott, a hol minden-napi egyszerű lelket egymásnak ellenmondó határozottindulatokkal kell egy arcz keretében elénk állítania?

Az öreg gulyás arczán ravaszság van. Tehát lelké-ben is ravaszság van. Nyolczvan éves életének egészjellemében ott kell lenni a ravaszságnak. Ha ott nemvolna: hol vette volna a művész?

Nem az a ravaszság, melyet Csemegi a büntető tör-vénybe beiktatott. Mely az előtte állót, a vele beszélőte gondolattal üdvözli: Mid van, a mit elcsaljak tőled?Az öreg gulyás ravaszsága némán szól, de így szól:Hátha nem is oly derék legény kegyelmed, a milyennekelső pillanatra látszik? Hátha én nem hiszek el mind-járt mindent, a mit kegyelmed állít? Hátha én jólmegnézem azt, a mit meg akarok látni? Hátha énnem azt látom, a mit nézek s nem azt nézem, a mitlátok? Hátha nekem nem lesz jó a fapénz? Hátha énnem tartom addig a zsákot, míg meg nem nézem, mivan felöntve a garatra? — Ne félj, meg nem csallak,de ne is bízd el magad, hogy engemet megcsalsz.

Íme az öreg gulyás ravaszsága.Harczban a születéssel, harczban az élettel, a nyomo-

rúsággal, a betegséggel, harczban az asszony és gyerekéhes gyomrával és meztelen testével, harczban nyolcz-van éves korral s öregség súlyával: bizony a vén gulyásrégen elpusztult volna ravaszság nélkül. Nagy erő ésnagy erény van az ő ravaszságában.

137

Mert a ravaszság csúnya dolog, ha valakit megejtenikészül, de szép dolog, ha megvédi azt, a mit a sorsés a rossz ember el akarnak ragadozni. Okosság éskötelesség ilyenkor a neve.

S volt erre a vén gulyásnak alkalma a hosszú életenkeresztül.

Íme, most vertek ki eléje egy nyolczhetes borjút.Nem legel az istenadta. Csak áll, csak feltartja a fejét,csak elbődül egyszer-másszor, csak néz arrafelé, a hovaa legrövidebb úton visszakívánkozik. Anyja tejéhez,melyet most vettek el tőle; kisebb testvérjeihez, kikkelösszeszokott; az udvarbeli csatangoláshoz és a szérűs-kertbeli legelőhöz, mely jobban megfelelt ízlésének. Azöreg gulyás első pillanatra észre veszi, hogy a borjúmegugrani készül. Vagy hazafut s ő kap ki miatta,vagy elbódorog s ő ad számot róla. Minő körmönfontravaszsággal kell a borjú szándékát megelőzni s bojtárt,ebet úgy állítani, hogy mire a borjú érett megfontolásután elkezdené a futást: akkorra útját állják minden-felől. Mert ha egyszer már megindul: paripa se vágtatjobban, mint ő kelme.

Pedig hát ez csak egy rúgott borjú volna, a ki aző elméjét próbára teszi. Hát még a czeglédi, abonyi,nagy-kőrösi vásárban mennyi okos emberrel kell meg-tilódnia, míg szűrét, kalapját, dolmányát, csizmáját,minden gönczét beszerzi, tehénkéjét eladja, újat veszhelyette, borját rávallja a mészárosra vagy a pestizsidóra s asszonynak, gyereknek, lánynak minden vásáridolgát eligazítja?

138

Asszony! Hejh, az asszony régen ott porlad mára törteli temetőben. Sírhalmát is elegyengette már azidő, fejfája is régen elkorhadt, de az öreg gulyás azértodatalálna még éjszaka is. Nagyon jól emlékszik mégörökös nyugvóhelyére, pedig bizony ritkán látja. Virágotse hord oda, a pázsitot se öntözgeti, mindenszentek nap-ján lámpát se gyújt az örök alvó fejéhez, de öreg szívemég nem korhadt el egészen s benne még mindignyílik a halványuló emlékezetnek szerény kis kakukfűvirága. Ezt a virágot nagyon szerette a boldogult s eznyílik a sírhalma körül is. Tudja jól, mert ha mikorvásárra megy: ott vezet el az út a temető mellett s haegyszer nem, másszor csak betekint a temetőbe. Dolgaugyan nincs ott, de mégis csak betekint, minthanógatná valaki.

— Hát aztán jó asszony volt-e az Istenben boldogult?— Minden vasárnap tisztát adott, gyereknek, házi

jószágnak gondját viselte, szomszédolni nem volt akenyere, az ebédet meg pontosan kihozta s míg fiata-talok voltunk, el is időzött nálam egy-két óráig minden-nap. Most is élne szegény, ha a Berkiné komaasszonyvirrasztásánál át nem fázott volna. Kolerás idő is járt,ágynak esett, nem is kelt fel többé. Azóta is eszembejutott egyszer-másszor, hogy az abonyi orvosnak mégismeg kellett volna mutatni, de olyan gyorsan elgyaláztaa betegség, hogy nem lehetett kocsira tenni. Így voltbiz az! Nyugodjék békével!

— De kegyelmed más menyecskét is meg-meg nézetthamis szemmel.

139

Az öreg gulyás komoly képet mutat erre a hiába-való beszédre. Nem is felel rá semmit. Az asszonyhalála után soha se jutott ilyesmi eszébe. A mi pedigvalamikor volt, az meg már nagyon régen volt. Mégbojtár-gyerek korában volt, mikor a kocséri Jenei Viczátmegkedvelte. Szemre való lány volt, csakhogy nagyonpajkos lány volt. Nem ijedt meg a csintalanságtól, magais csintalan jó kedvű volt. El is vette volna, ha istenúgy rendelte volna. De egyszer az abonyi vásáron kétforintos sali-kendőt vásárolt. Idres-bodros széle csak úgyröpködött a karcsú derekán. Nyolcz forint volt a boj-tárnak esztendei bére: mit csináljon ő sali-kendős lány-nyal? Beszéltek is utóbb a szép Viczáról Kara-Jenőben,a hova feleségül vitték. De az öreg gulyás azóta selátta, nem volt arra járója se neki, se a gulyának.

Pedig hát akkor még volt a gulyának elég mezeje.Törteltől Abony alá lehetett hajtani. De ez még semmi.

A Gerje folyásán három egész nap lehetett terelgetnia gulyát arra napnyugat felé. Híre se volt a tilosnak.A nagy-kőrösiek pedig a város alól Tetétlenig enged-hették a juhot, ökröt, csikót legelni. Nem olyan világvolt akkor, mint most. Most a tinó, ha bogárzik, sefuthatja ki magát. Sánczba, garádba, tilosba ütközikazonnal. Nem is hiszem, hogy nem én vagyok ezena vidéken az utolsó gulyás. Hiszen csak lesz még marhaazután is, de gulyás már nem lesz többé én utánam.

— Hát ehhez a föstött képhez mit szól kelmed?— Nem tudom mire vélni ezt a dolgot. A mi jó

kisasszonyunk aligha csúffá nem akart engem tenni.

140

Pedig akár a képre nézek, akár a tükörbe nézek, mind-egy az. Azt mondta, üljek le előtte, majd ő engemleföst. Gondoltam magamban: engem ugyan nem. Deszépen is beszélt, rám is parancsolt, egy-egy pohár boris járta: no hát Isten neki. Valami kenőcsöket addigkevergetett ide-oda, míg utóbb magamat láttam a táblán.El nem tudtam gondolni, miért tölti az idejét ilyenhiábavalósággal. Hiszen a kertben sétálhatna, kávét isihatnék ezalatt. Csak azt röstellem, hogy a kopottkalapomban föstött le. Pedig van énnékem jobb kala-pom is.

— De kiállítják ám kegyelmed képét Budapesten azurak előtt!

— Hallom. De hiszen én meg nem nézem. Még rámtalálna ismerni valaki!

A NAGY ÉV APRÓ EMLÉKEI.

Lesz-e még háború? Lesz-e még forradalom? Föl-harsan-e még egyszer a függetlenség szilaj szenvedélyénekriadója az alföld síkjain, a Duna és Tisza völgyén,Erdély bérczei közt s a Bakony rengetegeiben? Lesz-emég hős a magyar egykoron? S elszenvedi-e még egy-szer a csaták tüzét, hősei bukását s üldöztetéséneknéma kínjait?

Nem tudom. Az én életemben már nem zúdulnakránk többé a harcz viharai. Több mint félszázad teltel az utolsó szabadságharcz óta. Én gyerek észszel, deéber és kíváncsi szemekkel láttam az utolsót. Annakis csak azt a kis részét, mely az ón szülőföldemenfolyt le s melyben az én családom s az én véreim ésismerőseim vettek részt. Bizony kis rész volt az. S nemis oly véres és nem is oly irtózatos, mint Erdélybenés a Bácskában.

És ez is érdekes volt.Nem külső eseményei miatt. Hiszen én elvégre se

144

láttam mást, mint Jellasich bevonulását, Roth ésFilippovich táborának fegyverletételét s apámnak egycsapat horváttal való csatározását. Mi ez a nagy csaták-hoz képest?

De az én családom mindazt átérezte, a mit mindenjó magyar átérzett akkor a haza egész területén.

A gyász és aggódás keserű napjait, a mikor fegyve-rünket a bukás fenyegette. A diadal dicsőségének hajnal-derűjét, mikor az ellenség megfutamodott. A kétségbe-esés sötétségét, mikor északnak számlálhatlan csapatairánk hömpölyögtek. — S aztán jöttek a szolgaságnak,ez elnyomatásnak, az üldöztetésnek szomorú évei.

Az én kis köröm érzésének és gondolkodásának vál-tozatairól akarok néhány kis korrajzban számot adni.

Alakjaim mintha most is előttem állanának.A kálvinista pap, a ki perbe száll saját istenével is,

ha az elhagyná magyar népét.A czigány, a ki sebesülten jön haza a piskii csatá-

ból s világgyőzelmek hírét hozza messze földről.A hős, a kit szegény öreg német jobbágyok men-

tenek meg a moóri csatatéren.A lázadó rácz, a ki megbánja fajának bűneit.A börtönből hazatérő főúr, a kit romba dőlt várában

nem vár és nem fogad senki, de a kihez leszáll a felhő-ből az erdei sas, hogy őt üdvözölje.

A kétségbeesett törvényhozó, a ki kioltja saját életét,de még akkor is rágondol arra a virágra, melyet egy-kor győzelmes harcz után a csatatéren gyöngéd nőikéz nyújtott neki elismerésül.

145

És még sokan, a kik már nem élnek s a kik mindrokonaim vagy jó ismerőseim és barátaim voltak.

Mindannyinak története nem e könyvben van együtt.De együtt van és együtt lesz összes műveimben.

Bizonyosan akad ifjú lélek, a ki szent gyönyörűségettalál visszaemlékezéseim tarlózatán.

EGY SZILVESZTER-ESTI TÁRSASÁG 1832-BEN.

Az 1832-ik évi országgyűlés az év végére, deczember16-ára hivatott össze. Ősi szokás szerint az első háromnap gyülekezésre volt szánva, tehát csak 19-én lehetetttartani az első nyilvános ülést. Karácsony ünnepe előttmég két ülés volt és azután a karácsonyi és új éviünnepek czímén elnapoltatott az országgyűlés 1833-ikévi január hó 10-ig.

Akkor még nem vasúton, nem is gőzhajón, hanemközönséges utazó kocsin vagy forsponton jártak amegyei követ urak az országgyűlésre. A máramarosi,szatmári és temesi követeknek rossz úttal és rossz idő-vel jó két hét kellett, míg felértek Pozsonyba. Arratehát a távolabb lakó követek nem is gondolhattak,hogy a húsz napra terjedő szünet alatt egyet hazatekintsenek.

Egyébként se siettek haza. Kedélyes, vidám életetéltek Pozsonyban. Sok követnek ott volt felesége, csa-ládja; a barátságos és tömeges vendéglátás, a meny-nyire a hivatalos szállás engedte, divatban volt. Bor,

148

kártya és szép asszonyok csevegése jobb mulatság volt,mint a sárban, hóban, fergetegben való utazgatás ide-oda.

Néhány követ összebeszélt, hogy együtt töltik a Szil-veszter-estét egyik alkalmas vendéglőben. KülönösenSiskovics József baranyai követ és első alispán buzgól-kodott egy jó társaság összehívásán. Buzgólkodásasikerre vezetett. Összejöttek Deák Antal, Kölcsey Ferencz,Niczky vasi követ, Sárközy Albert somogyi, Kocsi-Horváth Sámuel veszprémi, Balogh János barsi, BeöthyÖdön bihari követek s még vagy tízen-tizenketten. Sőta mágnások közül is megjelent az estélyen báró Wesse-lényi Miklós és báró Perényi Zsigmond. A társaságnagyobb része, mint látszik, nőtlenekből állott.

A vacsora szokott kedélyes, vidám zajjal folyt le.A leghangosabb társalgást természetesen Wesselényi,Beöthy, Balogh János folytatták: az ellenzék legifjabbés leglángolóbb -tagjai.

Deák Antal ült az asztalfőn. Ő komoly, sőt komorvolt ez estén és kevés beszédű, mint rendesen szokottlenni. Nem messze ült tőle Kölcsey, az álmadozó költőés szónok, kit a zajos társalgásban alig vettek észre.Ő ép oly szótalan volt, mint Deák.

Vacsora után nem ültek kártyához, mint a hogykülönben a követek általános szokása volt, ha nőknem voltak jelen. Hanem kártya helyett mély politikaieszmecserébe bocsátkoztak és sok reményt, nagy vív-mányokat, a haza felvirágzását s nemzetünk megerő-södését kötötték az épen most megnyílt országgyűlés-hez. A társalgás leggyakoribb tárgyai a júliusi forra-

149

dalom, a felvidéki lázadás és Széchenyi nagy röpirataivalának.

Wesselényi a maga ifjúi tetterejét és elszántságátlátta feléledni az újra ébredt nemzetben. Csak Bécscselkell — monda — megküzdenünk, erre pedig elég erőnkés akaratunk, s a nemzetet nagygyá és boldoggá tesz-szük, a milyen nem volt Mohács óta.

Beöthy Ödön megjegyzé, hogy van még más ellenségis, nemcsak Bécs. Ez ellenség a főpapság, mely szövet-kezni fog Bécscsel, egymás ellen uszítja a felekezetekets a nemzet figyelmét és lelkességét átkos felekezetiharczban fogja kifárasztani.

Balogh János hozzátette, hogy se Bécs, se a főpap-ság nem oly veszélyes, mint a mágnások. Ezeket leszo-rítani, az igazi demokrácziát megalapítani s a szabad-ságot és nemzeti jellemet ez alapon kifejteni.: ez a mifeladatunk.

A három pont közül folyt az élénk eszmecsere. Köl-csey lehunyta ép szemét, Deák Antal néha megsimo-gatta vastag, lecsüngő bajuszát: úgy hallgatta ez üdeszellemek érdekes nyilatkozatait. Végül megszólalt DeákAntal:

— Se Bécstől és az udvartól, se a főpapságtól, sea mágnásoktól nem tartok annyira — úgymond — mintsaját gyengeségünktől. Meg tudnánk mi küzdeni minda hárommal külön is, együttvéve is, ha igazán megakarnánk küzdeni. De én akaratunk komolyságában éskitartásában kételkedem. Sok bennünk a hivalkodáss azok, kiknek elől kell járni, hamar megunják a veze-

150

tést s vagy nyugalomra térnek, vagy a kormány édesszavaira és kecsegtető ígéreteire elhallgatnak, sőt anemzet ellen állanak pártot. Ez aggaszt engem.

— Kit sújt ez a vád? — kérdé Wesselényi. — A nem-zetet-e vagy az országgyűlést?

— Minket, a nemzet választottjait — felelte nyugodtanDeák Antal. — Emlékszem a tíz év előtti nagy alkotmá-nyos küzdelmekre s az 1825-iki országgyűlés dolgaira.Mily nagy reményeket kötöttünk Barthalhoz, PlattyhozSzerencsyhez, Somssich Pongráczhoz s ma már vala-mennyien a kormány árnyékába húzódtak és csöndesemberek, sőt az udvar igyekezetét támogatják. VayÁbrahámtól sokat vártam s egy nyomorult grófságértlemondott szép nemzeti szerepéről. Mit gondoltok: haNagy Pál, ha Ragályi, Bernáth, Pázmándy, Borsiczkys még néhányan a vezetők közül megadnák magukataz udvarnak: mi lesz akkor nemzetünk ügyéből?

— Itt leszünk mi, — dörgé Wesselényi.— Mi meg nem ingadozunk, — kiáltá tüzesen Beöthy.— Elhiszem, mond Deák Antal, hogy titeket és még

igen sokat az édes szó és kecsegtető ígéret el nem tán-torít, de vajh meg tudtok-e állani az ármány, erőszak,meghurczoltatás és vérpad előtt is s példátokat követnifogja-e majdan a sokaság? Mert héroszok nem teszneknagygyá nemzetet, hanem csak oly nemzet lesz nagygyá,mely héroszait nemcsak megszüli, hanem azokhoz hűis marad.

Viharos szóváltás következett ez után. Csaknem mind-nyájan megegyeztek abban, hogy az udvarnak és kor-

151

mánynak régi eszközei; ranggal, hivatallal, adomá-nyokkal szédíteni el a nemzet vezetőit, többé nem leszsikeres.

A vita hevében Kölcsey oda ment Deák Antalhozs lassan monda neki:

— Nagyon tisztelt barátom, az én hitem nagyobbmint a tiéd, pedig az én hitem is gyenge.

— Az én gyenge hitemmel — úgymond Deák Antal— nem is szabad nekem itt maradnom. Azért, mihelytlehet, megyek haza birtokomra, vigyék az ország dol-gát az erősebb hitnek, rám mint hű közlegényre min-dig bizton számíthattok.

Balogh János felugrott egy székre s férfias szépségé-nek s érczes hangjának egész teljességével kiáltá:

— A fölserkent nemzetet se az erőszak vérebei, seaz udvari vesztegetések mérgei, se a kormánynak nem-zettagadó ármányai, se saját hitetlenségünk gyöngesé-ge! meg nem rontják többé. Esküdjünk meg barátim,hogy mi kitartók leszünk!

Felkapta poharát; tüze elragadt társaira, mindenkipoharához nyúlt, még Deák, még Kölcsey is s lelke-sülten fogadták meg, hogy egyetértők és szilárdak lesz-nek szegény magyar nemzetünk igaz ügyeinek védel-mében.

** *

Deák és Kölcsey már negyed év múlva nem voltakaz országgyűlésen. Amaz önkényt, emez kényszerítvetávozott el, de ők hívek maradtak.

152

Niczky vasi és Kocsi-Horváth veszprémi követek nem-sokára meghunyászkodtak a kormány előtt.

Wesselényi agyonüldözve, Beöthy számkivetésben,báró Perényi bitófán végezte életét.

Balogh János pedig mint remete, elvonulva a Zobor-hegyi kamalduli zárda romjai közé, öregen, koldusán,szeme világától megfosztva, írta egykori jó barátjához,Sembery Imréhez, e levelet:

»Kedves jó régi Barátom.«

»Te jól ismered múltamat minden részleteivel. Jóltudod, hogy én is egyik részese valék ama dicsőségnek,minőt a Nemzet választottjainak osztogat; hiszen Veledegy elvért küzdöttem több éveken át: a hon szabad-sága és függetlenségeért.«

»Azonban mi lőn mindennek vége rám nézve? Ősz,kopár homlokomról a babérlevelek mind elhulltak,csillagom elhomályosult, eltűnt; múlt életem rózsa-ágairól a virágok elfonnyadtak, csak tövisei marad-tak . . . Nihil durabile sub sole!«

». . . . Ha én nem áldoztam, nem vesztettem, nemszenvedtem volna annyit a hazáért; ha a hon méh-kasában here lettem volna, ki mitsem dolgozik, csakhenyélve élvez: nem panaszkodnám. De isten és amagyar világ tudja, hogy én serdülő korom óta min-den leheletemet a haza közügyeinek szenteltem, meg-téve, megmozdítva érettük mindent, mit csekély tehet-ségem engedett.«

»Szerencsétlenül végzett szabadságharczunk után a

153

természet ösztönét követve, életemet megmentendő, egyistennel s egy köntössel kivándoroltam és midőn tízévi mesés viszontagságok után a honvágy leírhatatlankínjaitól űzetve, felsőbb engedelem nélkül visszatértemin laribus paternis, még csak annyit se találtam, amennyi kis ujjam körme alá férne. Hova lett hátra-hagyott, elkobzott vagyonom?» . . .

* *

Balogh János barátai alamizsnájából élve, nyomor-ban halt meg.

Azok pedig, kik a hon méhkasában here módrahenyélve élveznek: élvezik a föld minden örömeit sélvezeteik tíz éves tartamát országos zajjal jubilálják.

Most már senki sincs életben azok közül, kik 1832-bena pozsonyi Szilveszter-estén hazájuk javára, a legneme-sebb harczra megesküdtek.

A kik megszegték esküjüket: azok boldogultak.A kik hűk maradtak a haza igaz ügyéhez: azok

száműzve, börtönben, koldulva vagy bitófán végeztékaz életet. De ezeknek utolsó szava is áldás volt azimádott hazára.

Amazok pedig nem áldják, csak élvezik a hazát. Denincs és nem is lesz áldás nevükön, hanem eltemetiőket a feledékenység.

A hősök pedig, a lánglelkek, a koldusok, a bitónakés száműzetésnek áldozatai áldva lesznek örökké —nemzedékről nemzedékre, míg lesz e földön magyar.

S lesz addig, míg ily fiai lesznek.

154

II.

Az előző sorokban megemlékeztem Balogh Jánosróls érintem életének keserű viszontagságait. Erre nézveNagy Nepomuk János úr valamely lapban erős bírála-tot indít rám. Nem hagyhatom szó nélkül bírálatát.

Egy kis országgyűlési reminiszczencziát akartam énközölni az előző sorokban. A mivel azt bizonyítani,hogy a hatalom és a sors még mindig üldözi azokat,kik szegény nemzetünk igaz ügye mellett elszántan,alku nélkül küzdenek s hogy kényelmes jólétben dob-zódnak azok, kik elvük árán s a nép bizalmának kiját-szásával a hatalom vak eszközeivé ajánlják fel ma-gukat. Közleményem czíme volt: »Egy Szilveszter-estitársaság 1832-ben«.

Ebben szó volt Balogh Jánosról is, a híres bars-megyei ellenzéki követről, a későbbi forradalmi férfiú-ról, a bujdosóról, az ismét hazatért hazafiról, ki vakon,koldusul, remete módra élt a zoborhegyi, egykor kamal-duli zárdában s barátai alamizsnái által is segítve,szegényül halt meg.

Ennyit állítottam s nem többet és nem kevesebbet.Állításomra ily szavakat használni felhatalmazott engema poézis és a stilisztika s kitűzött czélomnak nemes-sége.

Azonban Nagy Nepomuk János reám támadott skimondá, hogy állításaim a történeti hűségnek nemfelelnek meg, s azon kívül sértők a most élő roko-

155

nokra is. Czáfolatát alapítja az igazságra és történetihűségre.

Elismerem, hogy az igazság és történeti hűség min-denek felett való s hogy ezeket megsérteni nem jogo-sít fel se poézis, se stilisztika, se semmiféle czél nemes-sége. De határozottan állítom, hogy minden szavamteljesen hű a történethez és igazsághoz s hogy NagyNepomuk János teljesen téved mindabban, a mit elle-nem czáfolatul hoz fel.

Igazságomat Balogh János saját szavaival bizonyítom.Egy levelében, mely Érsekujvárott 1871 decz. 10-én

kelt, valamely egy év előtt történt dologra való hivat-kozás után szóról szóra így ír:

»— — Az óta nagy változás történt rajtam, igen isnagy változás, de nem jobbra, hanem rosszabbra, mertakkor csak gyengélkedő szemeim világát jelenleg vég-kép elvesztve, merő vak lettem.«

»Voltam ugyan a múlt nyár közepén Bécsben a világ-hírű szemorvosnál, dr. Arlnál, ki is szemeimet szorgo-san megvizsgálván, egy pontosan használandó szem-kenőcscsel és azon biztatással bocsátott el magától,hogy rövid idő múlva visszanyerendem szemeim vilá-gának legalább is egy jó részét.»

»Azonban ember tervez, isten végez. A szem-máguszreám nézve arany szavai nem teljesültek, jóslata nemlőn incarnálva és így eddigelé szemeim nemcsak hogyfel nem épültek, de végkép elhomályosultak.«

»No de még engem mindig táplál az az édes remény, hogymég egykor barátaimat és e szép világot meglátandomstb.«

156

Ez édes remény nem teljesült. Tehát igazságot írtam,midőn a boldogult hazafit vaknak állítám.

* *

Állítám azt is, hogy barátainak alamizsnái is segí-tették őt.

Egy levélben egyik barátjához így ír a fentebb érin-tett dátum alatt:

»Ha emlékezetem nem csal, most folyt le körülbelülegy éve, hogy szíves valál baráti kérelmemre jóltévőjobbodat felém kinyújtani. Fogadd e szívességért márakkor is mélyen érzett, de úgy hiszem, tőled nagylelkü-leg elengedett szóbeli köszönetem manifesztáczióját stb.«

Módomban állana e hű barátot megnevezni s tényétrészletesen is közölni, de ő még él és gyöngéd érzel-meit sérteném vele. Hadd maradjon tehát ez és egyébadatom jegyzeteim közt a későbbi jövendőnek.

Tehát ez az állításom is megfelel a legszorosabb tör-téneti igazságnak.

* *

Állítám zoborhegyi remeteéletét. Erről ő egy barát-jának a következőleg ír:

»Zoboron. Aug. 6. 1870. Kedves jó régi barátom!Elevenen képzelem, mikép csodálkozol, midőn tőlem, kia nagy világtól elvonulva, itt, Zobor hegyén, az egykorikamalduli szerzetesek zárdája romjai közt lézengveéldegélek, e sorokat olvasod; azonban . . . quis contratorrentem?»

157

Ezek a dicsőült hazafi szavai. S ő valószínűleg job-ban ismerte saját helyzetét, mint Nagy Nepomuk János.

** *

Állítám és saját levelével igazolám, hogy javait ahatalom 1849-ben konfiskálta. Ezt az ő levelén kívül,ha ez birtokomban nem volna is, be tudnám Barsmegyelevéltárának adataiból bizonyítani. Hogy e javakat roko-nai, gyermekei miként vették ki (s jól tették, hogykivették) — a kormány kezéből: erről semmit seszóltam.

Nem szólok ama magánjogi kérdésről sem, melyetNagy Nepomuk János fölvet, hogy e javak körül kikvoltak az illetékes örökösök s mire alapíták örök-jogukat. Ezt vitatni vagy csak érinteni is nem az énfeladatom.

A boldogult hazafi rokonait igen is fájdalmasan érint-hetné, noha őket akkor se sérteném, ha a nálam levőleveleket egész terjedelmükben nyilvánosságra hoznám.S ehhez az általános felfogás szerint s kivált NagyNepomuk János támadása után volna is jogom.

Azonban az én jogi felfogásom szigorúbb az általá-nos felfogásnál. Érzem azt, hogy bármily jogosult bir-tokosa legyek a leveleknek, nincs jogom fájdalmatokozni a hű rokonoknak, kik elvégre kötelességszerűen,de szívesen is segélyezték erejükhöz képest a rég elhunytkiváló hazafit.

** *

158

Hanem. Nagy Nepomuk János, ha már oly nagykedve van a czáfolgatáshoz, sokkal méltóbb s talánsokkal alaposabb tért találna maga előtt, ha gondosangyűjtött adatokból sikerülne megczáfolni azt, mit Hor-váth Mihály állít »Huszonöt év stb.« czímű történelmimunkájában Balogh Jánosról. Én ismertem koszorústörténetírónk ez állítását s ez igazán fájdalmas s havalótlan, sértő is lehet a hű rokonokra, de én BaloghJánosról életének nagy tragikuma után más képet alkot-tam magamnak, mint Horváth Mihály. És magasztosképet, mint előző soraim igazolják. Benne én a haza-fiság vértanúját látom. Nem a legnagyobbat, de olyat,a ki mély tiszteletünkre méltó.

** *

Megjegyzem végül, hogy állításaim igazolására hivat-kozhatnám Sembery Imrére, az elhunytnak nemeslelkűbarátjára, ki vele együtt volt már az 1825-iki ország-gyűlésen. A nálam levő leveleket pedig illetékes férfiak-nak szívesen megmutatom.

A KÉPVISELŐI NAPIDÍJ 1848-BAN.

I.

Jegyzeteim közt néhány érdekes dolgot találok anapidíjakról, melyek fölött nemcsak 1848-ban, hanem1848 előtt is folyt már vita nem egyszer. Folyt azországgyűlésen, de folyt különösen a vármegyéken 1834óta, a mikor egész komolysággal vitatták a vármegyéknemesi rendéi, hogy az illendőség azt hozná magával,hogy a vármegyék követeit ne a házi pénztárból fizes-sék, hanem azok fizetését egyedül a nemesség vállaljamagára.

Mindenki tudja, hogy a nemes ember adót nemfizetett s a békés idők közterheit nem hordozta. Ésazt is tudja mindenki, hogy az úgynevezett »házipénztár« — domestica — jobbágyokra ésúrbéres telkekre kirótt közadókból telt meg. És végülaz sem titok senki előtt, hogy a haladás szabadelvűbajnokai már Széchenyi első irodalmi föllépése ótaarra törekedtek, hogy a közteherviselés alkotmányunkbabehozassék s a nemesség »szűz vállai« is viseljék arány-lag a közterheket.

160

A bécsi udvar konokul ellenezte az efféle javítást.Ő minden áron országgyűlési többséget akart a követektábláján is s arra számított, hogy a »nem adózunk«kecsegtető jelszava alatt a nemesség átalában az udvartörekvéseit támogatja, mert hiszen követválasztási jog-gal csak a nemes ember bírt.

Az ország jobbjai két javaslattal törekedtek a köz-teherviselésnek legalább elvét elfogadtatni. Az egyikvolt a budapesti lánczhíd építése akként, hogy ennéla nemes ember is köteles legyen hídpénzt fizetni.A másik volt a napidíj kérdése, melynél a politikai tisz-tesség, sőt egyéni illendőség is azt parancsolta, hogymiután más nem lehetett megyei követ, csak nemesember, s másnak nem is volt követválasztási joga,csak nemes embernek: tehát a nemes által választottnemes követnek legalább napidíját ne a »szegény adózónép« fizesse, hanem maga a nemesség. Hiszen egyébilletményei még így is a jobbágyság és városi polgár-ság nyakába estek, ezek közterheit növelték.

Minden követ mellé adtak tiszti hivatalszolgát, úgy-nevezett megyei katonát. Ennek díszes ruházata, utazási,élelmezési és lakásköltséggel ellátása a jobbágyság fillé-reiből került ki. És minden követ mellett volt egyíródeák, rendszerint jurátus fiatal ember, kit házi pénz-tárából szintén a vármegye fizetett. Végül az a város,legtöbbször Pozsony városa, hol az országgyűlés tarta-tott, köteles volt ingyen lakást adni a követeknek s azországgyűlés egyéb tagjainak. E terhet a városi polgár-ság viselte. E teher pedig nem volt kicsiny.

161

Lássuk csak a számítást.A nádor számára kellett ötven szoba. Az ország bírája

és a személynök számára külön-külön húsz szoba. Azországgyűlés egyéb tagjai számára külön-külön négy szo-bás lakás konyhával és fakamarával. A nádornak hatkonyha, tíz kamara, három pincze, hat fakamara, tizen-két kocsiszín s negyven lóra való istálló.

Az országgyűlés tagjai közül a távollevők követeinem kaptak ingyen szállást. De a többi mind kapott.

Ezek száma pedig nagy volt.Az utolsó rendi országgyűlésen volt huszonöt egyházi

főrendü, kilencz zászlós úr, harminczkét főispán, száz-kilenczven világi főrendű, egy horvát főrendű, huszon-három királyi táblabíró, két horvát táblai követ, har-minczöt egyházi követ, százhárom megyei, hét kerületiés hetvenkét szabad királyi városi követ. Mindez összesenvagy ötszáz ember, ugyanannyi külön lakással s a nádori,országbírói és személynöki szobákat is ideszámítva,legalább kétezerkilenczven szobával.

A szoba pedig nem lehetett csak akármilyen. A fő-lovászmester válogatta meg a lakásokat s minthogya rossz lakásokért ugyancsak sokat kellett hallania, tehátelég szigorú volt a válogatásban. Az 1848-iki ország-gyűlés Pozsonyban ugyan nem tartott sokáig s ekkormár mérsékelt lakbért fizettek is a törvényhozók, demár az 1832—36-iki országgyűlés öt éven át tartott8 el lehet képzelni a pozsonyi jó városatyák keserveit,kiket négy-öt éven át megszokott kényelmes lakásukbólingyen kizavartak. Igaz azonban, hogy a legtöbb főrendű

162

és sok megyei követ önkényt és szívességből fizetettnémi lakbért a magáéból, sokan pedig épen nemvették igénybe a városi polgárok lakásait.

Nos hát a napidíj kérdése a harminczas évektőlkezdve a nemesi előjogok megszüntetésének, a rendialkotmány megifjításának s demokratikus alapon valókorszerű átalakításának kérdése volt. A bécsi udvar saz ifjodó magyar nemzet a fölött is vívta azt a har-czot, mely a 48-iki törvények meghozatalával végződött.

Kossuth és elvbarátai 1848. márcziusban szerkesztet-ték meg az »országgyűlési követeknek népképviseletalapján választásokról« szóló törvényjavaslatot. Ennek56. §-a rendeli azt, hogy ezentúl minden követ öt pengőforint napi díjat s negyven pengő forint évi lakbért kapjonaz állam pénztárából. Ez óriási fontosságú javaslat amárczius 28., 29. és 30-iki kerületi ülésekben vitat-tatott meg.

Hatalmas vita volt ez. Részletei mind máig nemlátták meg a sajtó napvilágát. E vitában a konzervatívudvari párt tagjai szélesebb alapra törekedtek fektetnia választói jogosultságot, mint maga Kossuth. De indo-kaik se tiszták, se nemesek nem valának. Boszú ésdemagóg számítás vezette őket.

Nem ide tartozik e vita részleteit ismertetnem. A napi-díj kérdése nem támasztott nagyobb vitát. Nem arrólvolt szó, hogy a napidíj akár behozassék, akár emel-tessék. Hiszen a megyei követek túlnyomó részénekakkor egyéb illetményen túl hat pengő forint volt napi-díjuk. A törvényjavaslat inkább leszállítá az akkori

163

fizetést. Hanem arról volt szó, hogy ezentúl ne a vár-megyék, kerületek és szabad királyi városok külön, hanemaz ország kincstárából egyenlően fizessék a napidíjakat.

Ezt ellenezni lehetetlen volt, mert hiszen azon túlnem a megyék mint olyanok küldöttek a követeket.Az alsó tábla márczius 31-én tárgyalta s fogadta el atörvényjavaslatot alig egy óra alatt. A napidíj kérdé-sében senki fel sem szólalt. Nem, még Somssich ésPaczolay sem, a kik pedig a kerületi ülésben ugyan-csak kemény harczot folytattak egyéb kérdések fölöttKossuthtal.

A főrendek másként viselték magukat. Negyvenkétbeszédet tartottak e kérdésben. Lappangó haragjuknakitt engedték meg az ádáz kitörését a szabadelvűség,magyarság és demokráczia összes vívmányai ellen. Deegyúttal nagy tájékozatlanságot is árultak el. Indítvá-nyaik sokfélesége bizonyítja ezt.

Az egyik indítványt gróf Zichy József tette. Ő min-den napidíjat és szálláspénzt el akart törölni. Őt támo-gatták a tisztavérű föltétlen aulikusok: báró BánffyPál, gróf Széchen Antal, gróf Pálffy József, gróf For-gách Antal, gróf Zichy Henrik mosonyi főispán, grófCziráky János, gróf Andrássy György sárosi és ÜrményiJózsef tolnai főispán, gróf Barkóczy János és báróSennyey Pál.

A vita kezdetén gróf Pálffy József azt indítványoztas a mellett bizonykodott, hogy a követek két forintnapidíjat kapjanak. E miatt gróf Batthyány Kázmér,de mások is keményen megtámadták. Batthyány azt

164

mondta, hogy ily napidíj csak béresnek vagy inasnakvaló. Gróf Pálffy Móricz akként érvelt a két forintmellett, hogy ha a követ vagyonos, akkor öt forintranem szorul: ha pedig szegény: akkor érje be kétforinttal.

A másik indítvány volt gróf Batthyány Kázméré, ki atörvényjavaslat szerinti öt forint napidíj í és négyszáz forintlakbért helyeselte. Még szebben s igazán magas politikaiérvekkel támogatta ez indítványt gróf Károlyi György,békési főispán s némi habozás után gróf Teleky László.Ez indítvány mellé sorakoztak: báró Vay Miklós korona-őr, báró Majthényi László barsi s Hertelendy Ignácztorontáli és Marczibányi Antal trencsényi főispán is.Utóbbi azt a furcsa módosítást tette, hogy a választókmaguk fizessék a képviselő napidíját és lakbérét.

A harmadik indítvány volt ifjú Majláth Györgybaranyai főispáné, ki azt kívánta, hogy az alsó táblátfigyelmeztessék a javaslott összeg magas voltára s min-den összeg megjelölése nélkül követeljék annak leszál-lítását. Hozzá csatlakoztak br. Perényi Zsigmond, grófPálffy Móricz, gróf Haller Ferencz, báró WenckheimBéla, gróf Károlyi Lajos nyitrai főispán, báró Maj-thényi Antal liptai főispán, báró Jeszenák János, grófPéehy Manó, gróf Batthyány Imre főlovászmester s id.Majláth György országbíró.

Egyik-másik szónok kétszer, sőt háromszor is felszó-lalt s oly hevesen folyt a szóváltás, hogy gróf BatthyányLajosnak, akkor már megbízott miniszterelnöknek, afőrendek csillapítására föl kellett szólalni.

165

Alig érthető, hogy oly kiváló szabadelvű férfiak,mint Perényi, Jeszenák, Wenckheim a napidíj eltör-lését vagy leszállítását javasolhatták. Elvégre is győzöttifj. Majláth György indítványa s ez a következő izenet-ben közöltetett az alsó táblával:

»A méltóságos főrendek, tekintve más alkotmányosországoknak példáját s a parlamentáris kormányzásirendszernek természetét, legczélszerűbbnek látnák, hogyaz országgyűlési követek semmi díjjal se láttassanakel; azon esetre pedig, ha a t. rendek a hazánkbanjelenleg fenforgó körülmények közt elfogadhatónak nemtartanák, a napidíjaknak s lakbérnek javaslatba tettmennyiségét — tekintve az országos pénztárra háromlótehernek tetemesebb voltát — aránylag nagynak véliks ezért lejebb szállíttatni kívánják.«

II.

A főrendek többségének azon terve, hogy a képvise-lőktől a napidíj elvonassék, mindenesetre feltűnő voltaz akkori napokban. Hiszen a megyei, kerületi és horvát-országi követek akkor sok egyéb illetményen felül hatpengő forint napidíjat s a városi követek is három-négy-ötpengő forintot kaptak. A távollevők követei nem tekin-tettek a törvényhozás valódi tagjainak. Kerületi ülé-sekben nagynéha felszólalt egyik-másik távollevő követ,de nyilt országos ülésben a gyakorlat mind a szót,

166

mind a szavazatot megvonta tőlük. Ezeknek nem voltnapidíjuk. Szabály szerint ezek is húztak valami java-dalmat megbízóiktól, melynek mértéke magánalku tár-gya volt. Sokan maguk költségén voltak ott, mintpéldául gróf Andrássy Aladár, ki édes anyját özv. grófAndrássy Károlynét, vagy például Szlávy József, ki grófAlmássy Ernőt képviselte, kik tehát csak jogczímetakartak szerezni arra, hogy az országgyűlésnek tagjailehessenek. Ezek példája nem vezethette a főrendeket,mert hiszen ezen intézményt a javaslott népképviseletirendszer úgy is örökre eltörölte, valamint eltörölte akirályi tábla tagjainak országgyűlési jelenlétét, a társaskáptalanok követküldési jogát s a kir. adományosapátságok közvetlen törvényhozói jogát is. De hiszenezek se voltak díj nélkül. A székeskáptalanok magukfizették követjeiket. A királyi tábla tagjai az országospénztárból rendes fizetésükön felül külön napidíjat húz-tak. A bakonybéli, dömölki, szentgotthárdi, lekéri, telki,tihanyi és zirczi apátok s a csornai stb. konvent pré-postja pedig elég nagy javadalommal bírtak, melynekegyik rendeltetése az alsó táblai személyes jelenlét költ-ségeinek viselése is volt.

Történelmi tény az, hogy a főrendek sem az ősiségmegszüntetése, sem az úrbéri szolgálmányok eltörlése,sem a papi tized elejtése miatt akkora s oly keserű vitátnem folytattak, mint a képviselők napidíja miatt. Pedigamott csak maguk a főrendek legalább ezer millióforintnyi értéket vesztettek, holott a napidíjaknál vesz-teségről szó nem lehetett.

167

Egyébiránt lelkük bensejére nyíltan felhozott indo-kaik vetnek világot.

Meg kell jegyeznem, hogy márczius 31-én mind grófBatthyány Imre főlovászmesternél, mind gróf PálffyJózsefnél a Pálffy-palotában összejött vagy ötven főrendűa törvényjavaslat előzetes megbeszélésére, de mindkéthelyen csupán a képviselők napidíjairól volt szó sannak ellenzését mindkét helyen csaknem egyhangúlagmegállapították. A csanádi püspök, Lonovics József,csak arra kérte a főrendeket, ne kívánják, hogy ekérdésben a főpapok is felszólaljanak, mert bár őkegyházi tizedeikről nagylelkűen lemondanak, de mégisoly tetemes javadalmuk marad, hogy hozzájuk nemlenne illő a képviselők szerény öt-forintos napidíjátostromolni. Ezt belátták a főrendek is.

Egyik indokuk, melyet főleg báró Bánffy Pál és grófPálffy József hangsúlyozott, az volt, hogy az öt forintnapidíj s egyátalán minden napidíj keresetmóddá tennéa képviselőséget, a mit kerülni kell.

Bánffy különösen hangsúlyozá, hogy Erdélyben azerdélyi követek korábban csak öt váltó forint napidíjatkaptak s napidíjuk most is csak hat váltó forint, ami nem több két frt negyven kr. pengő pénznél, de ő mégezt is sokallja. Lakbérre is elég kétszáz forint, mert őközvetlen tapasztalásból tudja, hogy Pesten kétszáz forintbér mellett egész esztendőre lehet kapni két-három szobáslakást, ily lakás pedig untig elég egy népképviselőnek.

Gróf Pálffy az országnak nagy terheltetését emlegette.Szerinte háromszázhetvennyolcz követ öt forint napidíj

168

mellett négy ötszázezer forintba kerülne az országnak, a mipedig — miként ő vélekedik — aránytalanul nagy kiadás.

Az a felfogás, melynek gróf Zichy József adott kife-jezést, mindenesetre eredeti. Ő azt monda, hogy míga követi utasítás fennállott, addig megengedhető volt anapidíj, mert a követ nem a maga nézetét, hanemválasztói nézetét tolmácsolta. De most, a mikor azutasitás megszűnik s a követ a maga nézetét képviseli,elégedjék meg a népnek közbizalmával.

Legáltalánosabb volt az a vélemény, hogy képviselő-nek csak gazdag ember való, nem pedig szegényember. Gróf Haller Ferencz kifejti, hogy csak gazdagember élhet a követi díszhez illőleg, Ürményi József,valamint gróf Pálffy József is nyíltan kijelenté, hogyha tetszik követnek a szegény ember, adjon neki fize-tést az a párt, mely követté megválasztja.

A kérdés ezen részét meglehetősen ledér felfogássalérintették.

Báró Perényi Zsigmond s báró Majthényi Antal skülönösen (a nem rég elhunyt) gróf Zichy Henrikakkor mosonyi főispán azt a nézetet állították fel, hogy»a népképviseleti rendszerrel nem fér össze a képvise-lők napi díjazása.« Hogy miért nem fér össze? Errefeleletet, okokkal ellátott feleletet adni meg se kisér-tették. Csak egyszerűen hivatkoztak az angol és fran-czia példára. Gróf Zichy azt monda: ha már behozzuka parlamentarizmust, tegyük azt egészen, csináljunktiszta munkát, ne adjunk semmi napidíjat.

Arra az ellenvetésre, hogy a díjazatlan képviselők

169

majd hivatalok után kapkodnak, azt felelték, hogy anapidíj ezen nem segít; a napidíjas képviselők is hiva-talba jutni törekednek.

E nézet minden egyoldalúsága mellett is tartalmas.De akkor még nem jutott a főrendeknek eszébe az, aminek később nem egy példáját láttuk, hogy a hiva-talok után való kapkodásnál is rosszabb az üzletekután a kormány segélyével való kapkodás.

De e nézet a mi viszonyaink közt sehogyse képez-hetett érvet a parlamentarizmus és népképviselet ellen.Hiszen 1848 előtt szó se lehetett parlamentarizmusrólés népképviseletről, mégis a nemzeti ellenzéknek fölöttesok és kitűnő vezértagját hivatallal sikerült elnémítani.A bécsi udvari kormány ehhez csakugyan jobban értettmint a népképviselet.

A napidíj ellen egyéb érvet, mint a melyet érintet-tem, hiába keres akárki abban a huszonöt-harminczbeszédben, mely a javaslott diurnum ellen elhangzott.Ez érvek pedig nyíltan bebizonyítják, hogy az 1848-ikév márcziusának és áprilisának új korszakkezdő moz-galmas napjaiban ily aránylag kis kérdésnél nem azérvek, legalább nem ezen érvek súlya vezette a főren-dek többségének nézetét, hanem egészen más. Vezettea kicsinyes bosszú s a keserűség, melynek érzetét anagy átalakulások rohamossága keltette föl.

De azért a követek nagy részénél fájdalmas, sőtbosszús visszahatást szült a főrendek e vitája.

Kocsi Sebestyén Gábor, Veszprémmegye már agguló,de mindig szellemes követe a konzervatív táborhoz

170

tartozott s egyénileg is nyugodt természetű ember volt,nem is gondolt arra, hogy követnek újra megválasz-tassék s mégis keserűséggel beszélt a főrendek maga-viseletéről. Sőt írt is még az napon, 1848. ápril 1-énegy szatirizáló verset, mely kéziratban kézről-kézrejárt a követek közt. E gyönge, de azért hangulatáranézve jellemző versecske így hangzik:

A DIURNUM KÉRDÉSÉNEK VITATÁSA.

Ékességes dolog követségbe menni,Dicséretre méltó hon atyának lenni.Elhagyni az asszonyt és a gazdaságot,Boldogítani a népet és országot,Négy, ötezer voksnak viselni a képét,Követválasztásnak szapora költségét.Czivakodni lent a magyar pártossággal,Ide fönt pediglen a német ármánynyal.Mind ezért ne számíts semmi szánalomra,Se ott lenn, se itt fönn semmi jutalomra.Diurnumot ne várj, maradj nemes ember,Nem vagy te se kocsis, se lovász, se kellner.Nézz be a lelkednek kellő közepébe:Hazafiságodnak ott lakik a bére.Gyomroddal ne törődj, ha rád jön az éhség:Jóllakhatol azzal, hogy szeret a népség.Gyűjtsd össze magadnak a közbizodalmatS ha száraz a torkod: azzal űzd el szomjad.A mit otthon nyertél, a rendek vivátját,Hozd el és ha fázol, fűtsd be azzal kályhád,S ha üres a zsebed, a mentéd elfoszlott,Jószágod, mint a füst, szanaszéjjel oszlott,Gyereked elzüllött, magad elavultál,

171

S a nép kegyéből is elvégre kibuktál,Mindened oda lett, magad földön fekszel;Még se ess kétségbe, vigasztalódj ezzel:Hogy hiszen megmaradt czinczár, zsidó pénze,Mágnás uradalma, német dicsősége!

Bizony ennél hangzatosabb versek is készültek akkormár, de hiszen az öreg Sebestyén Gábor a húszas ésharminczas évek verselői s főleg csak országgyűlésiverselői közé tartozott.

Egyébiránt nem volt ok e búsongó keserűségre.A főrendek kisebbsége elég erélylyel, sőt eléggé hatal-masan érvelt a napi díjak megszavazása mellett.

Gróf Batthyány Kázmér kifejté, hogy a fukarkodásily dologban nem illik nemzetünkhöz s hogy háromszáz-hetvennyolcz független vagyonos ember s alkalmas tör-vényhozó alig akad, ki díj nélkül követséget vállaljon.

Meglepő érvet alkalmazott gróf Pálffy Móricz. Fur-csa lenne — úgymond — hogy míg csak az adómen-tes nemes ember volt a követ, addig adtunk hat forintnapidíjat, most pedig, mikor az adózó nem-nemes islehetne képviselő: akkor ne adjunk semmi díjat.

Gróf Teleky László nagy politikai indokot hang-súlyozott, azt mondván, hogy az lenne a választóijognak legcsúnyább megszorítása s a czenzusnak leg-rosszabb neme, ha a választók csupán gazdag embertválaszthatnának képviselőül.

A békési főispán, gróf Károlyi György, találón jel-lemzé az angol és franczia viszonyokat. Francziaország-ban — úgymond — nem volt napidíj s a parlament-

172

ben kétszáz hivatalnok s ugyanannyi hivatalra vágyó volta képviselő, a parlament tehát mindenben vakon tel-jesítette a kormány kívánságát. S mi lett az eredmény?Az, hogy a parlamentet szétverték, a királyt elkerget-ték s a képviselőknek nyolcz pengő forint napidíjat sza-vaztak meg.

Gróf Zay Károly azt monda: »Ha az elmebeli tehet-ség s a honszeretet arányban állana a vagyonnal:akkor ő se adna napidíjat, de minthogy gyakorlatilagtöbbnyire megfordítva áll a dolog: ennél fogva meg-szavazza a napidíjat.«

A főrendek elutasító izenetét ápril negyedikén tartottkerületi ülésében tárgyalta a követek táblája MakkaySándor krassómegyei követ elnöklete alatt. Nagy ked-vetlenség vagy viharos szemrehányás nem nyilvánulta főrendek ellen. A főrendek izenetét nem támogattaugyan komolyan senki, de nem is érveltek sokat azizenet ellen. A főrendek ellenállásának se sikerétől, sekomolyságától senki nem tartott.

Makkay mint elnök kész rezolúcziót terjesztett elő,Deák, Sebestyén, gróf Széchenyi, Kossuth csak párszóval, röviden tettek megjegyzést.

Legélesebb volt Madarász László, kit csak pár héttelelőbb küldött fel Somogymegye. Azt monda: úgylátszik, hogy a mint voltak huszasos mágnások, mosta főrendek azt akarnák, hogy legyenek »huszasos«követek.

Tudni kell, hogy az 1839-iki országgyűlésen »husza-sos« mágnásoknak csúfolták a főrendiház ama szegé-

178

nyebb mágnástagjait, kiket a kormány behívott s állí-tólag fizetett azért, hogy a főrendi táblán föltétlenül akormány nyal szavazzanak.

A viszonüzenet következő lett:»Az 56. §-ban meghatározott napidíjakat már csak

azon tekintetnél fogva is megállapítandóknak vélik akarok és rendek, mivel az országgyűlési képviselőségelvállalását szegényebb sorsú, de értelmi képzettséggelbíró egyénekre nézve lehetetlenné tenni nem akarják,másfelől pedig alkalmat nem kivannak nyújtani arra,hogy a mindennapi szükség aggodalmai közt igen nehe-zen fentartható függetlenség, mely a törvényhozásnakegyik főkelléke, a megvesztegetésnek áldozatul essék.«

Ezt az ápril 5-iki országos ülésben minden vita, sőtminden szó nélkül fogadták el a követi tábla tagjai.

Ghyczy Kálmán nádori ítélőmester nyomban átvittea főrendekhez, kik ugyanez napon déli tizenkét órakormegkezdették a tanácskozást.

A napidíjak kérdéséhez nem szólt senki. Ezt elle-nezni egyetlen főrendű sem vélte czélszerűnek. Elfogad-ták szó nélkül.

A ZENDÜLÉS.

Mikor a 48-iki törvényeket Pozsonyban meghozták,s különösen az úrbéri szolgálmányokat eltörölték, s ajobbágyságot felszabadították: a nemesség nálunk Vesz-prémvármegyében is aggodalommal volt eltelve, vájjona szabadság nem idéz-e elő pórlázadást?

Voltaképen nem az új törvényektől s nem is a sza-badságtól félt a mi nemességünk. Hanem még nemvolt távol az idő, a mikor Galicziában a kormány általfellázított tudatlan nép rettenetes vérengzést követettel a lengyel nemesek ellen. E vérengzés egyes rész-leteiről iszonyú színekben, túlozva beszéltek mi nálunk iss itt is eszébe jutott sok embernek, hogy ugyanazonosztrák kormány nálunk is megkísérthetné ugyanazt,a mi oly jól sikerült Galicziában — az ellenzék leöle-tését vagy megrémitését.

S e fölött annyival többet tűnődtek, mert apám is,ki a zalavármegyei tisztújításokban és követválasztá-sokban is folyton részt vett, szentül hitte, hogy pél-

175

dául a Deák Ferencz elleni véres jelenetek, melyeketForintos vezetett, egyenesen a bécsi kormány pénzébőlés sugalmazásából eredtek.

De volt az aggodalomnak másik, igen sajátságos okais. Akárhogy és akármint történt, nálunk a szegényebbkis nemességnél, melyhez apám is tartozott, a 48-ik évelején sem Kossuth, sem Petőfi nem volt valami nagyonnépszerű név. Pedig a mi nemességünk a szabadelvűellenzékhez tartozott, minden fegyverbíró tagja el isment honvédnek s később rajongott Kossuthért úgy,mint csak az ország bármely vidékén. Hanem hát kez-detben nem volt ez így.

Különösen Petőfit és Táncsicsot nem szerették. Petőfi-nek az »urak« viszkető nyakáról szóló költeménye sTáncsicsnak kommunisztikus és földosztó iratai köz-kézen forogtak s bizony e dolgokban a nemes atyafiaknem nagy gyönyörűséget találtak.

De azért mi mezőszentgyörgyiek ott a Mezőföld köze-pén legkevésbbé féltünk.

S bátorságunk oka abban állott, hogy mi volt job-bágyainkat már 1842-től fogva rendesen elvittük atisztujitásokra és követválasztásokra, csak úgy, minthanemesek lettek volna.

Veszprémvármegyében kisebbségben volt a liberálisellenzék. A bakonyvidéki és mezőföldi nemesség ellenmindig győzött az a nemesség, melyet gróf EszterházyKároly tolnai főispán, gróf Zichy Domokos veszprémipüspök és a győri püspökség aulikus érdekben vezetett«s pénzelt. Mi tehát úgy akartunk magunkon segíteni,

176

hogy a hol lehetett, a szebb, vagyonosabb, értelmesebbjobbágyokat felvettük soraink közé s a tömeges szava-zásnál igen jó hasznukat vettük. Csak arra kellettvigyázni, hogy valahogy a kormánypárti nemesség felne ismerje őket, mert akkor bizony jaj lett volna ártat-lan fejüknek.

A mezőszentgyörgyi jobbágyok között különösen sokvolt az ily lappangó nemes szavazat. Öregeink hat évenát együtt mulatva és restaurálva velük, lehetetlennektartották, hogy most, épen most, mikor a jobbágyságkülönben is eltöröltetett, épen ezek fellázadjanak s voltföldesuraikat és úgyszólván nemes társaikat megro-hanják. Becsületes, értelmes és vagyonos magyar embe-rekről ezt fel nem tehették.

Baj nem is történt, hanem azért valami mégistörtént.

Egy szép, napfényes, áprilisi vasárnap reggelen egynemes atyafi lélekszakadva átizen apámhoz, hogy a népkorcsma előtt, házak előtt, templom előtt gyanúsancsoportosul s különösen apám nevét gyakran emlegeti;vigyázni kell, mert különben baj lehet.

Apám átmegy a nemes atyafihoz s ott megtudja,hogy cselédek hozták a kósza hírt. Apám valami csa-ládi tisztviselője volt a nemességnek s a hírre rögtönösszehívja a falu házához az összes nemeseket.

Mire ezek összegyülekeztek a falu házánál, akkorraa jobbágyok is összegyűltek a templom előtt. Egyikvezetőjük, a hosszú nyakú Szente Péter, nagy tűzzelmagyarázott nekik valamit s gyakran mutogatott a

177

falu háza felé, hol a nemesség nem ugyan megrettenve,hanem azért egész komolysággal tanácskozott a netalániösszeütközés esélyei felett. Fegyvereik ugyan voltak, deépen arról volt a szó, hogy baj esetén miként lehetnea fegyver használatát elkerülni.

Tanácskozás közben gyakran ki-kimentek a falu házaelé, nézték a csoportosulást s hallgatták az oda vetődőhangokat, A templom a falu házától alig volt kétszázölnyire, a hang tehát áthallatszott. De az áthallatszóhangból leginkább apám nevét lehetett kivenni.

Apám elgondolkodott. Végig gondolt a múlt napokonés éveken s keresett valamely esetet, hogy egyik vagymásik jobbágyot mikor, mivel bánthatta meg s esetlegmiként haragíthatta magára. Olyan esetet nem talált.

Az ugyan eszébe jutott, hogy Szalay János nevű job-bágyának fülét hosszú fuvar alkalmával gyakran meg-ránczigálta, mert annak az a furcsa szokása volt, hogyúton lovait megitatni nem szerette s a nyomorult páralovak majd eldőltek a szomjúságtól s gyakran, ha kutatláttak úton vagy útfélen, még a kocsit is készek voltakfeldönteni, hogy oda rohanjanak. Egy alkalommal apá-mat csakugyan fel is döntötték. Ezért és ilyenért szoktafülét megránczigálni. És Szalay János uram szintén atemplom előtt, a zendülők közt volt és szintén nagyhangon beszélgetett.

De apám azért nem ijedt meg, sőt inkább azt mondaa nemes atyafiaknak, hogy ő egyedül, egy maga odamegy a tömegbe a templom elé; ha az ő nevét emle-getik, ő majd megkérdi, kinek mi baja van vele.

178

A nemes atyafiak aztán ám segítsék, ha netalán bajlesz.

Az atyafiak istenre és mindenre kérték, ne menjena tömegbe s utóbb azt is kijelenték, hogy ők ugyanmég segítségére sem mennek, nehogy a falu elpusz-tuljon.

Apám gondolkodott. Java idejebeli, erős férfi volt:Tolna-, Veszprém- és Zala-vármegyében minden restau-rácziónál gyakorolta jogát tíz év óta; sok ártatlannemes ember halálát színről-színre látta, a politikaiszenvedély sok viharos kitörésének szemtanúja volt:ő csak megmaradt a mellett, hogy elmegy a templomelé, de ő miatta a nemességnek baja ne legyen. Aztaz engedményt azonban megadta magának is, a nemesatyafiaknak is, hogy kézi fokosát letette kezéből éspuszta kézzel indult el a »zendülők« felé.

A »zendülők« lehettek vagy háromszázan s midőnlátták, hogy apám feléjük megy, valamennyi arra nézetts a tanakodást is abban hagyták.

Apám bátran, de nem kihívólag közelített feléjük,s midőn két lépésre volt már, szokott hangján monda:

— Jó reggelt és jó munkát kívánok atyafiak!— Adjon isten az úrnak is. — így fogadták el a

köszönést egész tisztességgel.De azután kiugrott a tömegből saját jobbágya, Szalay

János uram s oda állva orra elé, nagy önérzettel el-kiáltá:

— Tudja-e az úr, hogy most szabadság van?— Tudom ám hejh, te nem is tanítasz engem arra.

179

— Tudja-e az úr, hogy az úr nekem nem paran-csol?

— Azt is tudom János, mi kifogásod ellene?— De hát azt tudja-e az úr, hogy most már akkor

itatom meg a lovaimat, mikor nekem tetszik?— Tudom ám, de azt is látom, hogy te János most

is csak olyan bolond ember vagy mint eddig voltál.— De az már igaz! szólt közbe a hossza nyakú

Szente Péter s megfogván Szalay János uram dolmányá-nak gallérját, elhúzta őt apám elől.

De ekkor már hangosan nevetett az egész zendülőtömeg. A nemes atyafiak csak ekkor vettek nyugodtlélegzetet a falu házánál.

Azonban Szenté Péter állt apám elé s komoly erőshangon monda:

— Hanem nekünk van egy szavunk az úrhoz.— Meghallgatom Szente Péter, mi lesz az?— Oda adja-e nekünk az úr azt a zászlót békességgel?— Micsoda zászlót?— Azt a zászlót, a mi ott van az úrnál az első szo-

bában, a mit Kossuth Lajos küldött, de nem az úrnak,hanem nekünk.

Csakugyan volt a házunknál egy zászló. Gyönyörűfehér atlasz-selyem, vastag aranybetűkkel ráhímezve:»Ipar: Nemzeti Jóllét: Szabadsága Ez a zászló véd-egyleti zászló volt, nem is volt benne nemzeti színtöbb, csakis két boklyója. Ez volt házunknál, mert apámvidéki kis védegyletet akart alapítani, ezért szerzé azászlót.

180

— Hallja kend Szenté Péter, azt a zászlót nemKossuth Lajos küldte kelméteknek, hanem magam sze-reztem harmincz ezüst forinton. Mit akarnak azzal azászlóval?

— Ki akarjuk tűzni a toronyba, mert most szabad-ság van!

— No ezért odaadom, jöjjenek kendtek velem!Elindult az egész zendülő tömeg. Az öregek komolyarczczal, a fiatalok éltetve Kossuth Lajost és a szabad-ságot. Oda jöttek udvarunkra, anyámnak egyik-másikfiatal ember kezet is csókolt; néhány percz alatt odahívták a muzsikus czigányokat s zeneszóval elvittéka zászlót s kitűzték a torony ablakába.

Minő igaz öröme volt ez annak a jó népnek. Hat-hétéves gyermek voltam, de élénken emlékszem e jelenetre.

A. zendülésnek vége lett. Igazi magyar nem tudjaazt bántani, a ki őt nem bántotta. Bár volna ridegebb,boszúállóbb, igazi ellenségéhez engesztelhetlenebb!

Azt a zászlót később, a katona-uralom és üldözéséveiben, el kellett dugdosnunk. Idő, nedvesség, penész,csak rongyait hagyta meg.

De e rongyokat, mint becses emléket, kegyelettelőrzöm.

A MI KARÁCSONYUNK 1848-BAN.

Nem történet az, a mit elbeszélek. Nincs abbansemmi, a mi ország figyelmére méltó, jövendő előttmegörökítésre érdemes. Szerény falusi háznak, szerénymagyar családnak ünnepi hangulata az, a mint keresz-tül tör rajta a véres harczát vívó nemzet jajkiáltása.Mint mikor estalkonyon a nyugovó nap enyhe fényétégő házak piros lángja s fekete füstje zavarja meg.

Sok nem él már azok közül, a kik alkották azt acsaládot, a kik együtt voltak annak az ünnepnek nap-jaiban. Régen volt, gyermek voltam akkor, harmincz-három évnek ködös múltján keresztül csak úgy csillogát az emlékezet, mint pisla mécs a messzeségből. Nagyvolt az a korszak s én legkisebb emlékét is meggyúj-tom magamnak. Még azt is, a mi csak az én csalá-domnak emléke.

Vastag hó, csikorgó hideg, fényes téli nap köszön-tött be hozzánk karácsony első ünnepére. Mi gyermekekreggeli után szedtük elő szánkóinkat, hogy megyünkki a tópartra szánkázni. Apánk nem engedte. »Ma nemszánkáztok gyerekek« — monda.

182

Templomba kellett mennünk. Az isteni tisztelet kivé-telesen rövid ideig tartott. Minket még nem eresztettekaz úr asztalához, apám pedig az napon nem vette magá-hoz az úrvacsorát. Korán haza mentünk.

Zálogos házban laktunk akkor. Az ősi kúria szem-közt feküdt, de még nem volt rá ház építve. De gyü-mölcsöst már alapított rá apám a múlt évben. A kúriaközepe szép, fiatal oltoványokkal volt tele.

Alig értünk haza: a szomszédságból átjött hozzánka községi jegyző. Jó komája volt apámnak s gyakorivendég nálunk. Egykor katonaviselt ember, huszárstrázsamester, iskolákat végzett, de azért hatalmasanértett a káromkodáshoz. Gregoricsnak hívták, szerbszármazású volt, sohase tudtam meg, hogy vetődöttmi hozzánk, lelkesült híve volt a magyar ügynek; óraszámra el tudta szidni a németet s lázadó szerb atya-fiait. Mi gyermekek szájtátva hallgattuk.

Most sántított. Midőn szeptember végén Jellasich sere-géből egy küldöncz csapatot apám vezetése mellettmegsemmisítettek: ő is részt vett a véres összeütkö-zésben s egy horvát golyó fúródott át czombján. Kígyó-gyult belőle, de kissé sánta maradt. Valami fontosmondani valója lehetett, hogy karácsony első ünnepénekdélelőttjén is átjött hozzánk.

— Komám, — szólt apámhoz, — az éjjel nem csúfí-tották-e meg a nyulak az oltoványokat?

— Nem tudom, komám, ma még nem néztem meg.— No hát nézzük meg.Kimentek a gyümölcsösbe, én utánok. Valószínűleg

183

azért mentek ki, hogy a háznép ne hallja beszélgeté-süket. Rám még akkor természetesen nem hederítetteksemmit.

— Komám, — monda a jegyző, — kutya világot érünk.Jön a német, már Győrnél jár, ma beszélte a pandúr,a ki Veszprémből jött az este. Veszprémben az a híris jár, hogy az országgyűlés szétfutott, Kossuth pedigelszökött. Nincs már magyar sereg.

Nem volt ez mind igaz. De akkor még a faluvégense a vasút, se a távírda nem mozgott. Zsidó, czigány,ökörhajtsár, ezek voltak akkor a gyors hírhordók.A hírek pedig támadtak özönnel.

Apám kedélye e napokban mindig a végleteken moz-gott. Vagy túlcsapongó reménynyel, vagy szomorú két-ségbeeséssel nézte a nemzeti ügy változásait. Most iskezdett már a kétségbeeséshez hajlani, de azért mégnem mondott le minden reményről.

— Dehogy nincs, — felelte, — van még komámmagyar sereg, ott van Perczel Mór tábora, útját álljaaz még Windischgratznek.

— Nem az komám, tudom én azt már jól, beleütött már ebbe az országba, noha tél van, a menny-dörgős ménkű.

Így folytatták a beszédet jó darabig. Egyszer aztánazt monda a jegyző:

— Van egy kérésem is komám. Ha majd a horvá-tok miatt inquiziczió jön ellenünk: engemet veszneklegkeményebben, mint afféle katonaviselt ember. Hasebemet megvizsgálják és kisütik, hogy golyótól kap-

184

tam, legyen tanú édes komám, hogy én azt a sebetvadászaton kaptam.

— Ha ezzel segíthetünk magunkon: majd meglássuk.De hiszen a vármegye talán nem teszi azt.

— Mit a vármegye? Hát még komám azt gondolja,hogy lesz ebben a mi életünkben vármegye? Hát nemtudja azt komám, hogy császári biztos van a várme-gyében és hogy vasas németek kísérték be Veszprémbe?Hajh édes komám, a hová a német beteszi a lábát:nem parancsol ott többé a vármegye.

Apám a fejét csóválta. Azért-e, hogy nem hitte ebeszédet, vagy azért, mert elfogta a keserűség.A jegyző újra kezdte a beszélgetést.

— Van-e komám még a háznál Jellasich-proklamá-czió? A mi nekem volt, azt az asszony már mind el-fütötte, most pedig ugyancsak jó lenne, ha volna.

— Talán lesz, de mire lenne az jó?— Hjah komám, mindenre gondolni kell. Ha ide jön

a német, a falu táblájára jó előre kiragasztok egyet sa tanácsasztalra is teszek egynéhányat. így talán majdnem pusztítják el a falut.

Ez volt az a proklamáczió, melyet gróf Zichy Eugén-nál megtaláltak, s melyért a grófot felakasztatta Gförgey.

Nálunk ebből csomagszámra volt a padláson. MagaJellasics adta apámnak személyesen.

Az eset úgy történt, mint másutt bővebben elbeszélem,hogy a mikor Jellasich a szomszéd faluban, Lepsény-ben ütötte fel főhadiszállását, s a mikor a mi falunkis el volt árasztva horvát katonasággal, falunk nemes-

185

sége apámmal együtt deputácziót küldött Jellasichhozmegkérni őt, hogy rablást, gyilkosságot, gyújtogatástne engedjen meg katonáinak. Jellasich jó hangulatbanvolt, épen Kossuth Hírlapját olvasta, a küldöttséggelmagyar nyelven kedélyesen beszélgetett, megígért min-dent s a mennyire katonáinak fegyelmezettsége engedé,ígéretét meg is tartotta. De a mikor a küldöttségelbúcsúzott s menni készült, egy nagy köteg prokia-mácziót adott a küldöttségnek, hogy azt vigyék hazas oszszák el a nép között.

E proklamáczió apámhoz került, ki annak szétosz-tását természetesen meg nem engedte. Talán most isvan még belőle a padláson.

E proklamácziót tartotta a mi jó jegyzőnk erős véd-bástyának a német haragja ellen.

Miként telt el a nap: arra már nem emlékszem,de hogy miként telt el az este, arra már jól emlékszem.

Sokan jöttek össze nálunk rokonok, jó barátok. Ottvolt tanítónk is; lelkes, derék ifjú akkor, — hajlottkorú, derék lelkész most. Ő tanított engem írni ésolvasni s úgy szerettem, hogy egy-két előadását mostis el tudnám mondani csaknem szórul-szóra.

Könyvek vásárlása, szépirodalmi lapok olvasása akkora mi kis falunkban nem volt divatban. Nem volt mégközségi könyvtárunk sem s Vörösmarty és Petőfi ver-seit csak kéziratban olvashattuk. A mi jó tanítónka legszebb költeményeket leírta annyi példányban, hogyminden előkelőbb háznak jusson egy. Jutott nekünk is.A költemények közt legelső volt Vörösmarty Szózata.

186

Nekünk gyermekeknek ezt különösen, de a többit iskönyv nélkül meg kellett tanulnunk. A kis füzet aztánfolyton öregbedett. Midőn vége lett a harcznak, midőnvérbe fojtották a szabadságot és igába verték a nem-zetet: jó tanítónk akkor is elhozá a honfibánat titkoskölteményeit. Szegény apám nem is igen szerette őketolvasni. Erős, életedzett, kemény ember volt, lelkét amindennapi élet gondjai is elfoglalták, de ha e kiskéziratfüzetet kezébe vette s kivált ha elolvasá azt averset, melynek refrainje ez: »Tánczoljatok Magyarhonleányi!« mindig mély izgatottság fogta el s könnyeikicsordultak. Akkor nem értettem ezt a dolgot, a pipa-füstnek tulajdonítám, hogy szemeit törölgette. Mostmár elképzelem, minő érzelem lehetett az, midőn Pest-nek hölgyei — vájjon kik lehettek azok? — a vér-tanúk sírhalmai közt tánczvigalmat tudtak tartani. Ezta kis füzetet pár évvel ezelőtt megtaláltam korán elhunytLajos öcsém iratai közt. Ő, a ki akkor még csecsemővolt, ő mentette meg.

Vacsora után sokáig beszélgettek vendégeink. Beszél-getésük tárgya a nemzeti ügy szomorú bukása volt.1848 karácsonyán végkép elveszettnek hitték az ügyettúl a Dunán. A ki Windischgrätz herczeg hatalmashadseregét látta, mely leverte Prágát, leverte Bécset,s mely elől a magyar hadsereg megfutamodott, az lehe-tetlennek tartá, hogy ennek útját állja valaki. S aztánegyik rémhír a másikat kergette.

Beszélgetés közben tanítónk előszólított engem, hogyszavaljam el a Szózatot. Kiálltam a pikétre, a beszél-

187

getők elhallgattak s én kis gyerek módjára el kezdtemhadarni azt a fenséges költeményt.

— Lassan fiam, csak lassan mondd! — szólt hozzámegyik is, másik is.

Midőn azt a versszakot elmondtam: »Az nem lehet,hogy annyi szív — Hiába onta vért — S keservbenannyi hű kebel — Szakadt meg a honért«; midőnezt elvégezem és tovább akartam mondani: egy roko-nunk, Kovács Antal ráütött az asztalra, felugrott mel-lőle s iszonyú hangon rám rivallt:

— Megállj kölyök, ne mond tovább, ne monddtovább!

Én ijedten elhallgattam s néztem meredt szemekkel,— mit akar velem az a haragos bácsi. Az a haragosbácsi pedig nem akart velem semmit, hanem újra leültaz asztalhoz, két kezére hajtá fejét és elkezdett zokognikeserűen. És vele együtt zokogott az egész társaság.

Ez volt a mi karácsonyunk 1848-ban.Pár nap múlva megtörtént a moóri csata, a hol

Perczel tábora megsemmisült. E csatáról csak annyittudok, hogy az emberek mondták egymásnak aggodal-mas arczczal: ni, hogy ide hallszik az ágyúzás! Éshogy jobban hallják az ágyúszót, sokan lefeküdtek aföldre s fülüket a fagyos göröngyre fektették. Mi gyer-mekek is ugyanazt tettük utánuk. Úgy tetszett, minthaegy-egy kemény lábdobbanást hallottunk volna a távolból.

Másnap reggel vagy negyven-ötven huszár állott megfalunkban. Lovuk átszakadva, maguk elfáradva, mene-külve egész éjjel irtóztató hidegben, melyhez hasonlót

188

azóta sem értünk. A lovak hófehérek a dértől, az embe-rek bajuszán és szemöldökén jégcsap és zúzmara.

Württemberg-huszárok valának, a szétvert magyarseregnek elszakadt, menekülő foszlányai.

Megálltak és kérdezték: micsoda falu ez s merrejárnak ők?

A feleletet megkapták s vele együtt boldog, boldog-talan sietett hozzájuk: hívni be őket, lesegíteni a lóróls vinni nekik meleg és hideg ételt, bort, sültet és kalá-csot, maguknak és elfáradt, elgémberedett lovaiknak.Az asszonynépség sírva rajzotta őket körül. Azt hitte,halottaikból támadtak föl, hiszen az a hír járt már,hogy a magyar sereg egy lábig elveszett.

Első pillanatra apám se ismerte fel a vastag déralatt az ezredet. Egy öreg, vastag bajuszú legénytőlkérdezé:

— Micsoda ezred ez fiam?— A Württemberg-ezred.— Hála isten, azt beszélték már, az egész ezred el

van fogva.A vén huszár komoly szemekkel nézett le a lóról

és csendes, nyugodt, kevély hangon azt felelé:— Nem lehet ezt föltenni a Württemberg-huszárról!

* *

Sok gyász, sok szomorúság volt abban az időben.De annak az időnek gyásza is fényesebb és szomorú-sága is vigasztalóbb volt, mint mostani napjainknakminden dicsősége.

SZILVESZTER REGGELÉN.

Ötszörös erővel jött ránk a büszke ellenség.Elfoglalta már Sopront, Győrt, Tatát, Pápát, Vesz-

prémet s a Vértesnek és Bakonynak szakadékos völgyénkeresztül közelgetett a főváros felé.

A moóri halmokon megállott előtte Perczel Mór,a vakmerő, a rettenthetetlen honvédtábornok.

Volt neki ötezer embere és tizenkét ágyúja s jöttellene huszonkétezer ember és hatvan ágyú. S az ő seregefázott és napok óta hátrált s ellenfele győző volt ésbüszke. Neki volt hat század lovassága s ellenfelénekharmadfél ezrede.

A csatát elveszte, el kellett vesztenie. Ezer honvédmaradt holtan és sebesülten a sziklává fagyott havon.

Oly nagy volt az ellenfél túlereje, hogy elfoghattavolna az egész honvédtábort a visszavonulásnál.

** *

Mikor a visszavonulás megkezdődött: az utóseregnélegy csapatban állott Moórtól észak felé pár századhuszár. Fiatal főhadnagy volt a parancsnoka.

A főhadnagynak Kun Béla volt neve.

190

Tizennyolcz éves volt. Egész gyermek, még bajuszase pelyhedzett. Fia a veszprémi alispánnak.

A csata előtti éjszakán Moórott egy Schmidt nevűsvábnál volt elszállásolva. Az öreg sváb asszony egészeste fejét czirógatta, meleg étellel etette-itatta, édesfiának nevezte s tízszer kicsordultak könyei, midőn arragondolt, hogy ez a gyermek már katona s hogy mégcsatába is kell neki menni, a hol baj érheti. A szegénysváb jobbágyasszony el nem gondolhatta, hogy oly nagyúr, mint egy alispán, hogy nézhette el gyönge fiánakkatonává lettét.

— Így parancsolta az ország — monda a főhadnagya sváb asszonynak.

— Oh édes istenem, már hogy parancsolhatna azország egy alispánnak!

Egész éjjel nem aludt a sváb asszony. Csak ott vir-rasztott a gyermek fejénél és sírva fakadt, ha elgon-dolá, hogy tud ez oly nyugodtan aludni.

Reggel csatára készültek.A sváb asszony sehogyse akarta ereszteni a gyer-

meket. Kérte, biztatta, hogy maradjon nála, elrejtia szénás pajtába a csata elől s másnap elviszi hazaVeszprémbe édes anyjához.

A gyermek nevetett e nagy jóindulaton. Hanem azértmielőtt lovára ült volna, megcsókolta az öreg svábasszonyt.

— Estére visszajövök, — szólt s kiugratott legé-nyeihez.

* *

191

Elmondtam másutt már egyszer a fiu történetét. Csakröviden ismétlem most. Csak föltámadásának csodájátbeszélem el.

Ez a főhadnagy volt a csata után ama alig pár százhuszárnak parancsnoka. Fölebbvalói már akkor itt-ottelhullottak.

Legényeivel félre állott az útból egy kissé emelkedetthelyre, hogy a honvéd menekülhessen a város felé.Az ellenség nagy gyorsasággal fejté ki lovasságát azüldözésre.

A gyermek sasszemekkel nézte a naptól és hótólcsillogó levegőn át az ellenség mozdulatait. S észre-vette, a mint egy egész ezred vasas fejlődött ki széleshadsorra, üldözni, bekeríteni és elfogni a menekülőhonvédsereget.

— Fiaim, — szólt huszárjaihoz, — ezt a vasasezredet nekünk fel kell tartóztatnunk.

Az ezred állott ezer jó katonából s a huszároklehettek tán másfélszázan.

Egy vén huszár megcsóválta fejét.— Főhadnagy uram, mi ezzel a sereggel meg nem

ütközhetünk.E pillanatban jött oda a vezér futárja azzal a ren-

delettel, hogy a huszárok utolsó emberig fedezzék avisszavonulást s állják meg a tért, különben elvész minden.

A gyermek legényei előtt megállott s kardjával aközelgő ellenségre mutatott.

— Hallottátok fiaim a parancsolatot, itt most megkell halnunk. Előre!

192

A huszárok nem mozdultak. Bolondság volna az.Már zúgott feléjük az ellenséges lovasság tömegénekrettentő robogása.

A gyermek elhalványodott. Pisztolyát kirántá, bele-lőtt a huszárok sorába s azután elhajítá kezéből. S har-sány hangon rivallta hozzájuk:

— No hát én majd megmutatom, hogy kell meghalni.Baljával összerántá a kantárszárat és sarkantyúit

belevágta a ló oldalába, villogó karddal, mint a viharrohant neki az ellenségnek.

Kiválasztá az ezredparancsnokot. Gróf Schaaffgotschevolt az, vitéz katona, termetre óriás, oldalán és hátamögött a győzedelmes ezred. S szemben vele egyetlenhuszár s az is gyermek.

Az összecsapás egy szempillantásig tartott. A gyer-mek kardja ketté hasítá az óriás ezredparancsnoknaksisakját és koponyáját. Holtan esett le lováról.

A huszárok megmerevedve nézték e jelenetet a távol-ból. De most a düh, a szégyen, a hősi kötelesség föl-támadt bennük s vadállat bőszült haragjával ordítvarohantak neki a vasas ezrednek. Hogy megmentséka gyermeket, az ő főhadnagyukat.

Késő volt.A gyermek és lova száz kardcsapás alatt esett össze

egy halommá. S keresztül robogott rajta az egész ezred.A huszárok közül elesett vagy száz. Csak hatvan-

kettő menekült meg. Valamennyi: sebbel.S midőn a csatának vége lett, gróf Schaaffgotsche

holttestéhez oda ment egy hű szolgája és sírva fakadva

198

holt ura fölött, midőn e mellett meglátta a gyermeket,kirántá pisztolyát s a gyermek mellébe lőtt.

— Ez a kutya ölte meg — szólt — az én uramat.A gyermek nem hallotta e szót s nem érezte a lövést.

Piros vére rózsákat festett a fehér hóra.

** *

Schmidt, a vén sváb és felesége kiálltak az uteza-ajtóba s ott lesték-várták, mikor jön már a fiatal huszár,az ő vendégjük.

Előttük menekült el az egész tábor, gyalogosok, tüzé-rek, lovasok, az egész táborkar, maga a vezér is. Aző vendégjük nem jött.

A sváb asszony sírva kérdezett meg minden futóhonvédet, hova lett a veszprémi alispán fia.

Nem felelt neki egy se.Utóbb menekültek a huszárok is. Egy, kettő, egymás

után, véresen, foszlott ruhával, szakadozottan.A sváb asszony ezeknél is a gyermek után rimán-

kodott. Egy huszár meghallotta s kardjával a városvége felé mutatott a csatatérre.

A sváb asszony sietve indult meg, hogy fölkeressea gyermeket. Alig ért a város közepére, már a vasasezred jött rá szemközt tömegben, győzve, trombitahangrivallgása mellett.

Csak megállt a sváb asszony, mint a sóbálvány. Ezekközt nem lesz már az ő vendége.

Haza tántorgott. Nyugtát nem találta. Egyszer sírt,másszor imádkozott. Hogy az a gyerek meghalt volna,

194

el nem hitte. Bizonyosan elbújt, valahol a hóban rej-tőzik, bizonyosan meghűl, megbetegszik, fel kell aztkeresni.

Mikor bealkonyodott, a két öreg kiment a városvégére s elment a csatatérre. Megnéztek minden holtat,a gyermeket nem találták. A csikorgó hidegben mentektovább, lámpát is gyújtva, pedig a hó is, a hold isvilágított, a csillagok is fénylettek. Végre két holtattaláltak egymás mellett. Az asszony rögtön megismerte,hogy az ő vendégje az egyik.

De még akkor se hitte, hogy meghalt.Férjét rögtön visszaküldte emberekért és ágybéliért.

Ő maga addig melengette, ápolgatta, siratgatta.Haza vitték s levetkőztették a meleg szobában. Irtóz-

tató volt arra ránézni. Az a gyönge termet hogy összevolt zúzva, az a gyermekarcz hogy össze volt vágva!

De a meleg szobában vérezni kezdettek a sebek.Orvost hívtak rögtön s az bekötözte a sebeket.

Kiint az irtózatos hidegben elfagytak a sebek ajkai.Ezért nem vérzett el a gyermek.

A sváb asszony kezén magához jött s szemeit fel-nyitotta épen Szilveszter reggelén.

** *

Tavaszra felgyógyult. Kardot többé kezébe fogni nemtudott, de azért végig harczolta a függetlenség harczát.

Tizenöt esztendő múlva jöhetett haza Olaszországbóls első útja volt a vén svábot és feleségét fölkeresni.

Azok már akkor rég porladoztak fönt a dombon,a temetőben. Még sírjukat se találta meg.

HÚSVÉTI ÜNNEP 1849-BEN.

1849-ben húsvétkor apámmal nem mentünk atyafi-látogatóba sehova, a 49-iki húsvétot tehát otthon vár-tuk, otthon ünnepeltük, hogy a messze földről látogatórokonok otthon találjanak.

Jöttek is nem egy vidékről. Szilasról a Kenessey,Boda, Laszly, Várady családokból többen, VasmegyébőlZáborszky, Komárommegyéből Takó, Somogyból Hodossy,Zalából Újhelyi. Megtelt a ház. Közel rokon, osztályosatyafi, kis- és közép-nemes nemzetség maradéka, szegé-nyebb és gazdagabb vegyesen.

Azután a helybeli atyafiság. Az én falum nemességekét részből állott. A nemesség kétharmada volt az öreg-Tész, egyharmada volt az aprórész. Az öregrészen vol-tak a nagyobb birtokosok, szám szerint kevesebben;az aprórészen voltak a kisebb birtokosok, szám szerinttöbben. Az aprórésziek közt már voltak katholikusokis majdnem feles számmal. Valamikor egy család voltmind a két rész, mert egy ős birtokán osztozott.

196

Apám az öregrésznek volt inspektora. Azonkívül anegyvenes évek nagy megyei harczaiban a Deák—Kossuth-párti mezőföldi nemességnek gazdája. Mai napság azefféle hivatalt háznagynak vagy minek neveznék. Fize-téssel nem járt, hanem munkával, felelősséggel annálinkább. Ha pedig a pecsovicsokkal össze kellet verekedni:az ellentábornak abban tellett legnagyobb gyönyörűsége,ha a háznagyot agyonüthette. Apámmal ugyan ez nemtörtént meg, de egy vagy két alkalommal nem is voltmessze tőle.

No de mindez most nem tartozik ide. A húsvétiünnepre természetesen a helyben lakó nemes atyafiakis átjöttek, ki az első, ki a második ünnepen, ki ebédre,ki vacsorára.

Nagy társaság volt együtt. Alvásról nem igen lehetettszó, pedig se a kártya, se a czigány nem szólt. A for-radalmi események elbeszélése elég ok volt arra, hogyaz urak egy pár éjjelen át hajnalig eltöltsék az időtjó balatonfüredi bor és pipaszó mellett.

Apám nemzetőri főhadnagy is volt, vagy talán századosis, harczban is állott, ellenséget is pusztított, de ezzel nemdicsekedett, sőt inkább nagyon is nyomta ez eset a lelkét.

Becsületes és nyílt volt a harcz. Fegyverrel álltak szem-ben. A horvátok tizennyolczan, apám tizenötöd magával.A horvát elesett mind, apám csapatjából is súlyos sebetkaptak ketten. Szemrehányást ő maga ebből magánaknem csinálhatott.

Hanem csinálhatott az osztrák.Windischgrätz még Budán volt. A túladunai váro-

197

sokban és megyékben még mindenütt az osztrák paran-csolt. A Tisza és Pest körüli harczok híre csak nagyonszakadozottan érkezett hozzánk. A komárommegyeiatyafi tudta, hogy Komárom még körül van véve. A somogy-megyei atyafi tudta, hogy a horvátok ott a Dráva körülugyancsak fenekednek. A vasmegyei atyafi pedig szentülállította, hogy minden harcz hiábavaló, eltipor bennün-ket a német előbb-utóbb. Sőt már el is tiport.

Valami nagy lelkesülés nem volt a társaságban.Valami nagy bizalommal senki se volt a nemzet vég-győzedelméhez.

Apám a vérmes emberek közé tartozott. Mikor JellasichPákozd alól elfutott, akkor azt hitte, hogy leverjük azegész világot. Mikor pedig elveszett a moóri csata sWindischgratz elfoglalta Budát, akkor meg azt mondta:jó éjszakát!

Ha pedig végkép győz a német: akkor a tizennyolczhorvát katona bőrét rajta fogják keresni s annyit tudotta számtanból, hogy tizennyolcz katona bőréért egyember bőre még nem is lesz igen sok. S ismerte annyiraaz osztrákot is, hogy az nem fogja mentő körülmény-nek tekinteni, hogy az a tizennyolcz katona ellenség-ként jött ránk, mi pedig csak a hazát és az alkotmánytvédtük.

Mert hiszen épen csak az volt a baj, hogy a hazátés az alkotmányt védtük.

Máskor húsvéti szent ünnepen délelőtt az egész csa-lád az összes vendégekkel együtt elment a szentegy-házba s részesült az úrvacsorában is. Délután az ólak,

198

lovak, ökrök, egyéb lábas jószág s a vetések megtekin-tése vette el az időt. Mivel mással mulassa magátötven-száz-kétszáz holdas ember?

Most ez mind elmaradt. Templomnál, vetésnél, lábasjószágnál fontosabb volt az ország ügye. Ezt kelletttárgyalni.

De bár a hangulat vidám nem volt: azért akadtvidám adoma is.

A moóri csata után Perczel Mórtól azt kérdezte CsapóJózsef fehérmegyei alispán:

— El kellett ezt a csatát veszteni barátom?— El bizony pajtás! Ha a határhoz ily közel verjük

meg a németet, mindjárt hazafut. De ha becsalogatjukaz ország közepébe: onnan egy se menekül.

Ez már világos!Mikor a piskii hídtól visszaverték az osztrákot, akkor

báró Kemény Farkas azt mondta Bemnek:— Tudja-e tábornok, mit fogunk most csinálni?— Mit?— Új mappát csinálunk Európának.Ez már önbizalom!Mikor Windischgrätz jött ellenünk, jobb szárnya

Pápán vonult keresztül és egy Hánnel nevű őrnagyBezerédy Ferencz jószágigazgatónál volt elszállásolva.Ebéd alatt az őrnagy egyebet se tett, csak a honvéd-sereget gyalázta.

— Egy becsületes csatában se lehet megverni ezta nyúllábú sereget. Csak fut, csak fut, sehol megnem áll.

199

Darabig csak hallgatta az öreg Bezerédy ezt a gyalázóbeszédet. Nagy pecsovics volt, de jó magyar. Egyszeraztán nagyot ütött öklével az asztalra s oda kiált anémetnek:

— Addig imádkozzál az istenhez német, míg a magyarmeg nem áll, mert ha egyszer meg talál állni: no hiszenfutsz te majd vissza lelked szakadtáig.

Mind felugráltak a német tisztek erre a szóra s kard-juk után kapkodtak, hogy az öreg házi gazdát össze-kaszabolják. Az pedig fölemelte poharát s kegyetlenhumorral oda szólt:

— Hanem a mikor majd retirálnak az urak: Pápátakkor is útba ejtsék s vendégeimül akkor még szíve-sebben látom az urakat.

Búfelejtőül ilyen adomák röpködtek az asztal körül.Két váratlan vendége is jött apámnak ezen a húsvéti

ünnepen.Az egyik a mi czigányunk volt. Apámnak hazátlan

zsellérje. Jónás Ferkó volt a neve. Apám után én örö-költem. Most halt meg, alig egy éve, mint nyolczvanéves öreg nyugdíjas honvéd.

Befolyást gyakorolt az én életemre is. A pápai fiataldiák mindenféle ostobaságot meg akart tanulni az énidőmben. A mindenféle tantárgy mellett még rajz, festés,nyelvek, ének, zene, falábon járás s más egyéb. Nos hátén a gordonkához láttam. Vettem egy akkora feketeszínű gordonkát, nagyobb volt, mint magam. Tudtamis már rajta a bandában néhány jó magyar dalt kísérni.Kálmán Farkas barátom és zenetudós társam oktatgatott.

200

De a Ferkó czigányunk is gordonkás volt s egyszervakácziókor egy lakodalomra elkérte tőlem a gordon-kát egy éjszakára. Odaadtam szívesen.

Másnap hetvenhét darabban hozta haza egy zseb-kendőbe kötve. Lakodalom után a czigányok össze-vesztek az osztozásnál s a Ferkó az én gordonkámmalagyonvert valami öt czigányt és ugyanannyi hegedűt.Persze, hogy egy czigánynak és hegedűnek se lett utóbbsemmi baja, de az én gordonkámnak nem akadt sza-bója, a ki összevarrja. Újat venni nem volt kedvem sígy az én zeneművész pályámnak félben kellett szakadniaörökre.

Nos hát a Ferkó czigány épen húsvétra jött haza.Ott volt a piskii harcznál s egy napon nagyon meg-szomjult. A víz be volt fagyva keményen. Mit csináljonmár most?

— Igyál havat.— Vizet se örömest.De nagyon szomjas volt, lement tehát a piskii híd

mellé a jeget beverni és sapkája segélyével vizet inni.A dolog nem lett volna nehéz, csak az a kellemet-

lenség járt vele, hogy az osztrákok czélba lövöldöztekarra, a ki lement a mederbe jeget törni, vizet inni.Ferkó ugyan kiállt valami huszonöt lövést, de egygolyó mégis összetörte puskaagyát is, a balkarját is.

Mikor kigyógyult, mint harczképtelen sebesült haza-jött s épen húsvétra jelentkezett apámnál. Nagy szívesüdvözléssel fogadták s ezer kérdést intéztek hozzá: Miújság ott a Dunán túl, Tiszán túl, Királyhágón túl?

201

Elmondta, hogy Bem generális mind agyon vertemár az osztrákot, oláht, muszkát, szászt, — hírmondótse hagyott belőlük, most százezer emberrel Pestnekjön, hogy Windischgratzet hátas tarisznyába tegye.Ő ott hagyta el Debreczennél, a hol Bem generálisépen kifogatott és abrakoltatott.

Ez már jó hír volt, akár hitték, akár nem.Jött azonban egy másik váratlan vendég is. Ez egy

Tomics nevú rácz volt valahonnan Kalocsa vagy Bajavidékéről.

Őseim Ráczkevéből származnak, nagy rokonságompedig Dunaszentgyörgyön bír a Duna mellett. Ez akörülmény hozta magával, hogy nagyapám idejébenmég családom egy csomó rácz családdal ismeretségbenállott. Ilyen volt a Tomics család is Budán, Pest- ésBácsmegyében. Ez a látogató ugyan apámat nem ismerte,de Dunaszentgyörgyön ismerte a rokonságot s annakajánlatára egész bátran hozzánk szállott. Útja volt felénk;abban az időben a ráczokat nagyon könnyen agyon-verhették a mi vidékünkön, mert kegyetlenkedésükrossz hírbe hozta őket, kapva-kapott tehát az alkalmon,hogy nálunk éjszakára biztos menhelyet találjon.

Ez a Tómics épen Szent-Tamáson volt, mikor ott azerődöket Perczel Mór ostrommal elfoglalta. Ötven évelőtt ápril nyolczadikára esett húsvét s ekkorra épenhozzánk ért el.

Ez azután jó híreket hozott.— Elvesztünk mi szerbek — úgymond — egészen

Zsivány volt az, a ki minket a magyarok ellen felbúj-

202

togatott. Nem bírunk mi azokkal. Én magam láttamőket, a mikor a mi sánczainkat bevették. Nem is embe-rek voltak, hanem ördögök. Most aztán itt vagyunk.Egy sógoromat Perczel generális Deszpot-Szentivánonsaját kapujára akasztatta fel, pedig pap volt a szegény.Ott Szent-Tamásnál leöltek tízezer szerbet, magam isalig menekültem. Most pedig kihajtanak bennünketegész Bácskából és Bánátból. Istentelenség az, a mita német mivelünk kezdett. Én magam is szerb vagyok,de kimondom nyíltan, hogy én ezentúl a magyarsággaltartok.

Könnyei hullottak a rácznak, míg ezt hosszan, rész-letesen elbeszélte.

De a rokonok húsvéti társaságát ott apám házánález a Tomics úgy felvillanyozta, hogy mindenki poharatemelt s harsányon kiáltott éljent Tómicsra és amagyar-szerb békességre.

Erre még jobban elérzékenyedett a vad rácz.— Hej az isten áldjon meg benneteket jó urak, egy

unokatestvérem halt meg Esztergomban mag nélkül,oda igyekszem. De én azt hittem, hogy útközben mégiscsak agyonvernek a magyarok valahol. És ime milyenjó szívvel fogadnak.

De bizony nem verték agyon.Még az örökségét is biztosíthatta Esztergomban s

visszajövet is ellátogatott hozzánk. Egy csomó pénzt isvitt magával.

Hogy e miatt aztán otthon nem verték-e agyon, eztmár csakugyan nem tudom.

203

A következő évben apám engem felhozott Budára sa szerb nyelvet megtanulni ennek a Tomicsnak egyrokonához, Tomics nevű gazdag szűcshöz adott. Taní-tott is engem lelkiismeretesen s nagy szeretettel.

Ott volt háza a Gellérthegy alatt, nem messze a Sáros-fürdőtől. Óriási pinczeraktára volt a hegy alatt. S ebbenötvenháromezer új ködmen egy rakáson. Sohase születiktöbbé ember a föld kerekén, a ki egy csopron lássonennyi ködment.

A Tómics házának ma már nyoma sincs. Családjais kihalt végképen. De kihalt az én szerb tudományomis. Egy aszú bodzafabokor él ott, a hol egykor szerbültanultam, de tudományomból is csak egy szó maradtmeg. Ez a szó: zbogom.

Magyarul azt teszi: isten velünk!

A MI PÜNKÖSDÜNK 1849-BEN

Jött a muszka. Régóta szállongott már a hír, hogyjön a muszka ellenünk. Hitte, a ki hitte. A pecsovicsokszentül hitték, az aggódó hazafiak mindig féltek tőle,a vérmes hazafiak mindig tagadták, a rajongó hazafiakpedig egyenesen várták. Hadd jöjjön a muszka: agyon-verjük azt is, mint az osztrákot. Nem is rajtuk múlt,hogy nem úgy történt.

Apám az aggódó hazafiak közé tartozott. Egy csomóhorvát-osztrák katona halála nyomta a lelkét. Ha jöna muszka: hátha számon kérik. Becsületes harczbangyőzte le őket, de hát az osztrák mikor ismerte el ami harczunkat becsületes harcznak?

Pünkösd szombatján bement Veszprémbe, a megyeszékhelyére, megkérdezni az alispántól, Szentkirály-szabadjai Bosos Istvántól, hogy csakugyan jön-e háta muszka?

Az alispán mutatja a nyomtatott manifesztumot, melymájus 12-én kelt. Ebben a vérengző Schwarzenberg

205

osztrák miniszter ily szavakat ad Ferencz József ural-kodó szájába:

»Egyesült velünk fenséges szövetséges társunk, azorosz czár ő felsége.«

»Az ő hadi seregei a mi kívánságunkra és velünktökéletes egyetértésben jelennek meg Magyarországon.«

»Ne tekintsétek azokat hazátok ellenségeinek, őkkirálytoknak barátai.«

Apám egy példányt zsebjébe tett s hajtott haza egye-nesen.

Még azon az estén összehívta a nemességet s meg-mutatta a Manifesztumot.

Tehát jön a muszka.Négy-öt nappal azelőtt égi öröm tombolt a honfi-

lelkekben, hogy bevettük Budavárát.

* *

A nemesség gyűlésére meghívta a lelkészt is, BózsaLászlót. Kemény hazafit s fegyvertársát a harczban.Szigorú, komoly arczczal hallgatta a lelkész apám jelen-tését s olvasta el a császári Manifesztumot. Akkor ő szólt:

— Most pedig urak, én adom elő jelentésemet. Énis megkaptam egyházi fölebbvalómtól a mai napona nemzeti kormány utasítását Debreczenből.

»Hogy a holnapi naptól kezdve minden ünnepnaponés minden csütörtöki napon egyházi könyörgést bocsás-sunk az egek urához.*

»Hogy a jövő hónap hatodik napján szent böjtöttartsunk; ételtől, italtól óvakodjunk.«

206

»Hogy naponként kétszer minden templomban min-den harang megszólaljon!«

»Hogy fölkeljen és fegyvert fogjon a magyar nemzet.« »Hogy a lelkész oda menjen a nép közé s papi öltö-zetében a népet a halált szenvedett Megváltó nevébenhősi harczra buzdítsa.«

— Így szól, nemes urak, az utasítás. És itt van azimádság is, melyet a vallási és közoktatási miniszterküldött, hogy ekként imádkozzunk.

A nemes urak közül senki se szólt. Utóbb apámszólt a papnak:

— Talán olvasná fel komám uram azt az imádságot.A pap felolvasta.Ott volt a nemesség közt Bárdossy József is, mező-

szentgyörgyi nemes, birtokos, de katholikus vallású.Sógora a fehérvári püspöknek. A mint az imádság fel-olvasása bevégződött, a szakállába dörmögte e szavakat:

— No püspök-sógor, most az egyszer megtérdellek,most nem szabadulsz.

Többen nevetni kezdtek a furcsa eszű öreg nemesbolond megjegyzésén. De elmúlt a nevetés, a mint apap, Bózsa László kemény képpel közbe szólt:

— Én mindent megteszek, a mit az én nemzetemkormánya parancsol, de ezt az imádságot a holnapiszent ünnepen megtoldom a magam imádságával.

*

207

Derűs szép nyári nap volt nálunk ötven év előttPünkösd napja. Ragyogott ránk a napsugár, mint isten-nek szerelme. Mindenki ott volt az úrnak szentegy-házában, még a beteg is. Én is ott voltam az iskolásgyerekekkel mint köztük való.

A pap a hazáról tartott szent beszédet. Dicső múlt-ról, dicső jövendőről, sok kegyetlen ellenségről, sok nagyszenvedésről. Azután elmondta: jön a muszka. Azutánelmondta, mit rendel a nemzetnek kormánya. Azutánelmondta a szent imádságot, a melyet küldtek Debreczen-ből. Utolsó pontja így szólt;

»Isten, ki a jóságnak és igazságnak istene vagy, kia jókat kegyelmeiddel tetézvén, a bűnösöknek is készvagy megbocsátani, ha hozzád folyamodnak, hallgasdmeg fohászunkat, hallgasd meg könyörgésünket! Mentsdmeg hazánkat a vad ellenségtől, áldd meg, mint eddigmegáldád, fegyvereinket győzelemmel, hogy messzeűzvén őket hazánk határaiból, szelíd béke boldogítókebelén áldjuk és magasztaljuk szent nevedet. — Hall-gass meg atyánk, mindenható szent istenünk, a te szentfiad, a mi urunk Jézus Krisztus által! Ámen!«

E szavakat lassú hangon, majdnem zokogó hangonmondotta el a pap.

Akkor egy perczig elnémult, lehajtotta fejét s imárakulcsolt két kezét rátette a szent-írásra.

De fölkapta fejét azonnal, belenézett mereven az égbes imára kulcsolt két kezét magasra emelte. Hangjazúgott, dörgött, harsogott, a mikor szólni kezdett;

— Isten, ki örökkévaló vagy és mindenható vagy,

208

hallgasd meg most az én imádságomat is. Lelkem kese-rűségéből és tisztaságából fohászkodom hozzád én is.A te bölcs akaratod a te szent igédnek szolgájává tettengem. Méltatlan szolgád vagyok, mert ki is lehetneméltó a te szent igédhez? De azért híven törekedtem telje-síteni parancsodat Uram és Istenem. Dicsőségedet hir-dettem minden időben s elvezéreltem hozzád az erőtlenés fájdalmas szíveket. Szent házad falai közül és titkoskamarámból éjjel és nappal elküldtem hozzád fohászo-mat, hogy a te végtelen hatalmad és kegyelmed ment-sen meg minket kárhozattól, dögvésztől, pusztulástól,égnek-földnek ránk szakadásától. Most új ellenség rohanránk bőszen, mint a fenevad, hogy széttépjen bennün-ket. Ha te elpusztulni engeded ezt a mi hazánkat, hate kiirtani engeded ezt a mi magyar nemzetünket: azén ajakam akkor megnémul örökre s az én szívembezáródik. Akkor én hozzád többé nem fohászkodom,hadd jöjjön rám a kárhozat és dögvész, a pusztulásés égnek-földnek rám szakadása. Porszem vagyok,egyetlen lehelleted elfú engem a semmiségbe. Bocsásdrám lehelletedet, ha én elvesztem hazámat és nemze-temet! . . .«

Szava elhalt a zokogástól. Vele sírt a szent gyüle-kezet örege, apraja.

Akkori tanítónk, most egresi lelkész, úgy tudom,ma is élő ember, írta le ezt minden iskolás fiú és leányszámára. Azután még sok tiltott szót leírt apám szá-mára is.

** *

209

Farkas Imre volt a székesfehérvári püspök. Kegyesés derék ember. Nővére volt Bárdossy József felesége,a ki nemestársunk és birtokostársunk volt Mező-Szent-Györgyön. Ámbár katholikus, mégis eljött Pünkösdelső napján templomunkba s meghallgatta Bózsa Lászlórettenetes imádságát.

A második ünnepen korán befogatott s bement Fehér-várra püspök sógorához, a ki atyafiságos szívességgelíogadta. Szótlanul ette meg az öreg Bárdossy az ebé-det, melynél néhány városi és megyei úr s pár kano-nok is jelen volt. Ebéd után azonban a jelenvoltakelőtt azt mondotta a püspöknek:

— Tudod-e, püspök-sógor, miért jöttem most hozzád?— Tudom. Atyafiszeretetből.— Nemcsak azért, hanem azért is, hogy megmond-

jam neked, hogy most vágd már földhöz a bibliádat.Mindenki elképedt, bár ismerték az öreg hóbortos

eszejárását. Csak várták mit mond még.— Csak vágd a földhöz. Beleütött már a menny-

dörgő ménkő ebbe a mi szegény, jó hazánkba. A kor-mány azt rendeli, imádkozzatok érte. Csak a haldok-lóért szokás imádkozni. S ha már egyéb mentségünknincs, mint az imádság: akkor már nincs mentségünk!

** *

Alig várta be a pogány szavakért a megérdemlettszemrehányást. Hazajött s otthon nyomban elmondotta:

No most igazán megtérdeltem püspök-sógoromat.

A SEGESVÁRI POLGÁRMESTER.

1849-ből szól a történet.A mint Szebent bevették, oroszt, németet, Heydtét,

Urbánt, Skariatint pokolba kergették, gróf Haller Ferenczújra elfoglalta kormányzói székét Segesvárit és Felső-Fejérvármegyében. Fejéregyházi vára volt rezidencziája.

Egy napon tagbaszakadt oláh sihedert hoztak eléje.Megkínzott, kirabolt egy falusi magyar nemes özvegyasszonyságot. Halálra kellett ítélni, fel kellett akasztani.

Éppen kihirdette gróf Haller a halálos ítéletet s éppentérdre hullva könyörgött a siheder kegyelemért, mikorbejelentik a segesvári polgármestert, a kijött egy csomótanácsbelivel tisztelkedni, a grófot valami alkalombólüdvözölni. Igazi szászok voltak az istenadták, most mármásodszor, harmadszor öntik ki szívök hazafias érzel-meit, felváltva magyar kormányzó, osztrák generális,oláh tribun, orosz hadvezér előtt.

A gróf rögtön beereszté a küldöttséget. A sihederakkor is térdelt, akkor is könyörgött. A segesvári pol-gármester díszruhában elmondotta üdvözlő beszédét.Csak úgy duzzadt magyarságtól, hazafiságtól, szabad-

211

ságnak, függetlenségnek forró szerelmétől az a beszéd.A gróf meghallgatta türelemmel s elbocsátotta az ura-kat kegyesen. Mikor az ajtót betették maguk után,a gróf odaszólt a várnagyhoz, a sihederre mutatva:

— Vigyétek! A törvényes idő alatt akaszszátok föl.A törvényes idő két órai siralomház.Két óra nagy idő. Segesvár közel van. Két óra alatt

meg lehet fordulni Segesvárról s közben meg is lehetreggelizni. Az oláh gondolt egyet, föltápászkodott tér-déről s a grófhoz fordult.

— Nagyságos uram! Mikor ezt a várat az őszszelkirabolták, elvittek ám innen minden ékszert, aranyat,ezüstöt.

— El ám! Honnan tudod te ezt?— Hogyne tudnám, mikor magam is vittem.— Ejnye gazember, hogy merted te ezt megcselekedni?— Hogyne mertem volna, mikor a segesvári polgár-

mester úr rendelt ide fosztogatni s adott is öt forintotjutalomképen.

— Ejnye gazember, kétszer akasztatlak föl, ha benem tudod bizonyítani, a mivel ilyen derék, előkelőurat vádolsz.

— Hogyne tudnám, mikor minden ékszert, aranyat,ezüstöt az ő belső pinczéjébe vittünk, ott egy falbabefalaztunk s eléje egy száz ejteles hordót hengerítet-tünk. Ott van az még most is valamennyi. Rá tudomén arra vezetni a várnagy urat. Hanem egyet kérek,nagyságos uram! Nem bánom, ha kétszer felakasztanak,csak az első akasztás maradjon el mindig.

212

A gróf hitte, nem hitte a siheder szavát, de azérta várnagygyal és nyolcz hajdúval azonnal beküldteSegesvárra a polgármester pinczéjét megvizsgálni. Hátbizony csak megtalálták ott a fejéregyházi várból elrab-lott összes ékszert, aranyat, ezüstöt. Ahogy a sihedermondta.

A polgármesternél!A ki egy órával előbb díszruhában biztosította a gró-

fot hazafiságáról s tisztes polgári erényeiről s mély tisz-teletéről — fényes küldöttséggel, ünnepélyes üdvözlőbeszédben.

KÉT SZOMORÚ KÖNYV.

Az osztrák hadsereg nemcsak fegyverrel harczoltellenünk 1848-ban és 1849-ben, hanem tollal is. Többproklamácziót sütött el, mint ágyút; több nyomtatottívet küldött a levegőbe, mint golyót; minden vesztettcsatája után tíz manifesztumot s minden nyert csatájaután ötvenet bocsátott ki. Ezt a kórságot eltanultákutóbb az oroszok is és Paskievics herczeg Oroszország-ból s Lüders tábornok Oláhországból már magyar nyelvűproklamácziókat küldtek be az országba, mielőtt egyet-len orosz is átlépte volna a határokat.

Vájjon az összes felhívások, oktatások, rendeletek,nyilatkozmányok, utasítások, proklamácziók és mani-fesztumok gyűjteménye megvan-e valakinek minden hiánynélkül? E kérdésre alig lehetne igenlőleg felelni.

S énnek egyszerű oka van.A mint gróf Zichy Ödönt Görgey szeptember 30-án

1848-ban felakasztatta s köztudomásra jutott, hogy azellene emelt vádak közt legsúlyosabb az volt, hogyő báró Jellasich proklamáczióit rejtegette, attól kezdveminden osztrák nyomtatványt kiki sietett megsemmi-

214

síteni, ha közelgett a magyar sereg. S viszont a magyarnyomtatványok, Kossuth lángszavai, manifesztumaihasonló sorsban részesültek mindenütt, a hol csak azosztrák vagy orosz sereg megjelent.

De a függetlenségi harcz hivatalos irodalma egyéb-ként is felette csonkán lehet csak összegyűjtve egye-seknél. Az erdélyi vagy tiszavidéki proklamácziókatnem igen kaphatták meg a dunántúliak és felvidékieks megfordítva is így állt a dolog. A legszenvedélyesebbgyűjtőknek is lehetetlen volt minden nyomtatványhozhozzáférni, kivált ha elgondoljuk, hogy az utánkér-dezősködés, keresgélés, postán vagy futár általi küldöz-getés egyesekre nézve veszélylyel járt.

Néha maga az ember is alig tudta elgondolni, hogyjuthat valamely veszélyes nyomtatványhoz.

Csak egy példát a sok közül.Midőn Jellasich báró bevonult Magyarországba s a

Balatont már elhagyá: szeptember közepén egy naponLepsényben ütötte fel főhadiszállását. Lakást grófNádasdy Lipót lepsényi földszintes, s akkor még, hajól emlékszem, nádfedeles kastélyában vett vagy rendeltmagának.

A szomszéd falu, Mező-Szentgyörgy, alig van oda párpuskalövésnyire s a falu közbirtokossági nemes községvolt. A horvát tábort megelőzte rossz híre s a néprémülten beszélte, hogy a horvátok, határőrök gyújto-gatnak, ölnek, rabolnak, nőket gyaláznak s mindenfélegonoszságot elkövetnek. Volt ijedelem a mezőszent-györgyiek közt is.

215

Midőn a horvát előcsapatok már oda értek, a szent-györgyiek tanácsot ültek s elhatározták, hogy deputá-eziót küldenek Jellasichhoz, megkérni a kedvest bánt,hogy tartson rendet katonái között s a falvakat neengedje kirabolni. Apám is, mint egyszerű nemes s akkormég nemzetőri főhadnagy, a deputáczió tagjául válasz-tatott.

A deputáczió átment Lepsénybe tisztes magyar ruhá-ban kardosan és panyókával, a hogy a nemes emberszokta, ha nagy úrhoz ment tisztelegni. Az őrök min-denütt akadálytalanul áteresztették őket, míg végre odajutottak a generális elé. A deputáczió szónoka a szent-györgyi kálvinista lelkész lett volna, annál az egyszerűoknál fogva, mert az egész faluban körülbelől csakő tudott valami gyöngén németül beszélni.

A vitéz bán épen jó kedvében volt. Félpongyolábana pamlagon üldögélve s Kossuth hírlapját olvasgatvafogadta a küldöttséget. A küldöttség mindjárt bátrabblett, a mint Kossuth lapját látta s a mint abból meg-győződött, hogy Jellasich legalább is érti a magyarnyelvet.

A szónok előadta küldetését Mezőszentgyörgy szabadnemes községének nevében s előtérj észté a lakosságkérelmét. A bán, kezében a hírlappal, mosolyogva hall-gatta a kérelmet.

— No lássák — szólt Jellasich — jól nézzenek meg,én vagyok az a rettenetes horvát bán, a kivel Kossuthúgy ijeszti a nemzetet. Hát van én rajtam valamiijesztő?

216

A küldöttség persze nem mondta meg világosan,a mit e kérdésre mondhatott volna, hanem azért a kül-detésnek lett sikere, mert ott legalább a horvát csapa-tok rendszeres kihágásokat nem követtek el s egyesekkihágása is többé-kevésbbé büntettetett.

Midőn az ünnepélyes kihallgatásnak vége lett, Jella-sich lenyúlt a pamlag mellé. Ott volt egy rakás prokla-máczió, melyet ő nyomatott Bécsben, abból felvettegy nyalábot s a küldöttség minden tagjának kezébenyomott egy csomót.

— Íme itt van, ez az én szózatom, láthatják ebből,hogy szándékom jó, oszszák ki és terjeszszék ezt a népközött.

Lett hát proklamáczió özönnel.De lett még másnap is.Jellasich nyitott hintón ülve vonult el a Szentgyörgy

fölött elnyúló fehérvári országúton. Mellette egyik tisztjeült s az előülés tele volt proklamáczióval.

A falu lakosai, férfiak, asszonyok, gyerekek kimentekaz országút mellé katonát látni s valamennyien nagytisztességtudással jó reggelt köszöntek az előttük elhaladógenerálisnak.

Jellasichnak nagyon megtetszett ez a »lelkesült«fogadtatás s háláját akként tünteté ki, hogy maga isés tisztje is nyalábszámra szórta ki az asszonyok ésgyermekek közé a proklamácziót.

— Netek fiaim, — monda — vigyétek haza, meg-látjátok ebből, hogy én jó ember vagyok.

Így lett tele falunk Jellasich-féle proklamáczióval.

217

Talán még most is van belőle valahol, padlásokon,szemét között, rag alatt, ha az egér harminczegy évalatt meg nem őrölte.

Midőn az osztrák és orosz fegyver elvégezte már a magadolgát s Magyarország le volt igázva, vérébe volt fojtvaa a legnemesebb szellemek sírban, börtönben vagy szám-űzetésben voltak: Haynaunak eszébe jutott a két éveskorszak válogatott proklamácziónak gyűjteményét össze-szedetni és külön kötetekben kiadni. Mint most a kezdőpoéta válogat költeményeiben, mint a vadkörtébens mire bajuszát ki tudja pödörni: akkorra már néhánykötet gyűjteménynyel tud előállani: úgy tett Haynau.

Két tisztességes vastagságú kötetben adta ki előszöra szózatokat: »Gyűjteménye a Magyarország számárakibocsátott legfelsőbb manifesztumok- és szózatoknak,valamint a cs. kir. hadsereg-főparancsnok által Magyar-országban kiadott hirdetményeknek«. Ez a könyvnekczíme.

Megjelent két füzetben, magyar és német nyelven.Az első füzet magában foglalja az 1848. évi szeptember22-től 1849. évi július 31-ig terjedő időszakot; a máso-dik füzet pedig az 1849. július 28-tól ugyanazon évdeczember 31-ig terjedő időszakot. A két füzet összesen175 különféle nyomtatványt, felhívást, utasítást, szó-zatot, oktatást, alkotmányt és rendeletet foglal magá-ban. Gyakran szomorú, néha komikus, de mindig érde-kes olvasmány.

Persze, hogy ezek közt egyetlen egy sincs azok közül,melyeket a magyar kormány, a magyar hadvezérek

218

vagy kormánybiztosok bocsátottak ki. Ezek az én tud-tommal rendszeres, gyűjteményes kiadásban soha semjelentek meg.

De az osztrák és orosz proklamácziók gyűjteményesem teljes. Legalább tízszer annyi az egyes ívekben kibo-csátott nyomtatványok száma, mint a mennyi a kétkötetben fel van véve. E két kötet csak szemelvényekettartalmaz.

Egy jó bátyám, Mórocza Dániel veszprémmegyei öregtáblabíró monda előttem:

— Három rendeletet olvastam már, melyben a Rákóczy-induló húzatása meg van tiltva, pedig még egyetlenegy sem adatott ki, melyben meg lett volna engedve.Ilyen bolond ám, öcsém, a német!

Valahány csapatparancsnok egy-egy városban meg-jelent: mindannyi adott ki a városnak vagy vidéknekvagy vármegyének lakosságához egy-egy vagy néha többproklamácziót. Hát a császári biztosok, a kik Windisch-grätz herczeg, vagy a kik Haynau és Paskievics had-serege mellé neveztettek ki, mennyi kiáltványra paza-rolták ők a papirt és nyomdafestéket — ki tudná aztmegmondani? Mind ez nincs benne abban a kétkötetben.

Könyvészeink megmondhatnák: vájjon Varsóban jelent-emeg orosz szerzőtől valaha valamely magyar nyomtat-vány. Mert Haynau gyűjteményében ilyen is van.

Paskievics beszél ebben a magyar nemzethez.»Magyarország lakói!« Így kezdi beszédét.»Törvényes uralkodótok felhívására, ki legmagasb

219

uram segítségét igénybe vette, a főparancsnokságomalatt álló sereg az osztrák hadsereggel egyesült, helyre-állítandó a törvényes rendet, mely honotokban a lázadásfegyverei által erőszakosan felforgattatott.«

»— A császár, az én uram, nem hiheti, hogy a nem-zet többsége ősi erényét, királya családjához való veleszületett hű ragaszkodását eltagadhatta volna.«

»Az orosz hadsereg országtokba nem mint ellenséglép fel, hanem királytok által hivatva vonni be. Ha tiaztat mint ellenséget fogadnátok, ily merénylet követ-kezményeit megérezenditek.«

»Vaj ha intéseim benneteket bánatra és megadástokrabírhatnának és így egy véres háború szörnyeit tőle-tek elháríthatnák. Felséges uramnak ez legbensőbbkívánsága.«

Varsó, május 23-án (június 4-én) 1849. Varsói herczeg,eriváni gróf Paskievics tábornagy és ő felsége az oroszokcsászára hadseregének főparancsnoka.«

Kevés kihagyással így szól a varsói magyar kiált-vány. Vájjon ki fogalmazhatta azt magyarul, vagy kifordíthatta azt le magyarra Varsóban 1849-ben?

De ha Varsóban valaha jelenhetett is meg magyarnyelvű okirat, Predeálban, a mai Romániában való-színűleg sohase jelent meg.

Csak 1849-ben június 19-én. Itt és ekkor kelteziLüders gyalogsági tábornok és a császári ötödik oroszhadtest parancsnoka azt a proklamácziót, melyet »Erdélylakosaihoz« intézett.

Ez már magyar nyelven is németül beszél.

220

»Valamint én, — úgymond — most szent köteles-ségemmé teendem minden józanoknak menedéket nyúj-tani, — úgy ellenben a szemtelen csendháborító ésgonosztévő, ki a rendrei felhívást gúnyolni merészli,reszkessen a büntetéstől, mely keményen és borzasztó-lag utolérendi őt.«

Ilyen hangon beszéltek Magyarország függetlensé-gének hőseihez abban az időben!

De ne feledjük, hogy Lüders, noha orosz generális,de német születésű volt. Csak a német értett akkorehhez a nyelvhez.

A Haynan-féle gyűjtemény első kötetében mintegyhúsz darab fejedelmi kiáltvány van felvéve. Ezek közülhét darab Ferdinánd király nevében adatott ki, egyetFerdinánd és Ferencz József kettős és közös aláírássalbocsátottak ki, a többi tizenkettő mind Ferencz Józsefnevében lőn kibocsátva.

A miniszteri ellenjegyzés e fejedelmi manifesztumoklegnagyobb részén teljességgel hiányzik. Magyar miniszterellenjegyzésével csakis azon fejedelmi rendelet vanellátva, mely Bécsben, illetőleg Schönbrunnban 1848.október 3-án kelt. Ezt Récsey Ádám magyar miniszter-elnök írta alá.

Ki volt ez a Récsey Ádám? Mikor, miért, mikénts meddig lett és volt ez magyar miniszterelnök? Midőnrendelete Budapestre, az együtt volt országgyűlésre meg-érkezett: a képviselők közül senki sem tudta, hogy kilégyen ez az úr. Kossuth rettenetes humorral tettetönkre ennek a jámbor és ismeretlen embernek még

221

ismeretlenebb tekintélyét. Hogy az országgyűlés nemfogadott neki szót, az természetes.

Hanem azért a képviselőket felette érdekelte ennekaz embernek kiléte s honnan való származása. A kép-viselők találkozásánál, házban, folyosókon, ebédnél egydélután csak erről folyt a szó.

Gróf Batthyány Lajos és egész kabineté ugyan lemon-dott már, de miután még új kabinetet alakítani nemlehetett, törvény és alkotmány szerint és parlamentigyakorlat szerint gróf Batthyány volt a törvényes minisz-terelnök. Schönbrunnban is, Pesten is, az országbanis, az udvarnál s a képviselők is őt tartották miniszter-elnöknek, s íme egy szép napon csak előáll Eécsey,mint berekből a róka, s kinevezi magát a magyarkabinet elnökének, holott magyar kabinet épen akkornem is volt.

Deák Ferencztől egész naivsággal kérdé Vermes Illéspápai képviselő, hogy lehetett Récseyt ilyen méltóságrakinevezni.

— Gondold csak meg, — monda Deák — hogy olyanegyügyű ember is van a világon, a ki kihúzott rosszfogát nem dobja el, hanem elteszi és magával hordozzaa zsebjében; mikor aztán valakivel fogad, hogy nekimég minden foga megvan, azt hiszi, megnyerte a foga-dását, ha a zsebjében levő fogat is fogai közé számít-hatja.

— Én pedig fogadnék rá — kiáltott fel Anyós István,a zirczi követ, — hogy Illés barátom zsebjében is vanvagy kettő.

222

Igaza volt s lőn rettentő kaczagás.A 48-iki nemzetgyűlés tagjai gyakran kaczagva néz-

tek a vihar elé, mely elsöpörni fenyegette mindazt,a mi nemes és drága volt. De gyakran és válságospillanatokban e kaczaj tartá fenn a nemzet számára abátorságot, a bizalmat, az önérzetet. Pedig ezekre bizonyigen sokszor nagy szükség volt.

Ferdinánd első manifesztuma, mely Haynau gyűjte-ményébe felvétetett, szeptember 22-én kelt Schönbrunn-ban. Miniszteri ellenjegyzés nincs rajta. Ez napvilágotnem igen látott s a képviselőknek nem is volt rólatudomásuk. Valószínűleg Deák Ferencz sem tudotterről, mert Lustkandl elleni művében e fejedelmi nyi-latkozatra nem hivatkozik, pedig ebben még a bécsikamarilla is nyíltan, világosan, határozottan elismeria 48-ki törvényeknek közjogi érvényét és alkotmányoshatályosságát.

Azon rendelet, mely gróf Lamberget nevezi ki Magyar-ország kormányzójává, szeptember 25-én kelt. Két napmúlva Lamberg a hajóhídon megöletett s kinevezésirendelete is csak esetleg jutott az országgyűlés tudo-mására. Később október 20-iki rendeletében keservesenpanaszkodik Ferdinánd, hogy gróf Batthyány Lajosminiszterelnök Lamberg kinevezési rendeletét semmi-képen nem írta alá. A bécsi kamarilla urai tehát eztóhajtották volna!

Általában sok komikum, rettentő komikum van akinevezési rendeletekben. Lamberget kinevezik szeptem-ber 25-én s a nép megöli őt szeptember 27-én.

223

Báró Jellasichot kinevezik október 3-án, a mikor márfutott hadseregével együtt Bécs felé, miután négy nap-pal előbb Pákozdnál megveretett.

Windischgrätz herczeget kinevezik október 16-áns ő elveszti az egész hadjáratot.

Utána 1849. ápril 12-én kinevezik Weldent s ennekhadseregét nyomban agyonverik Nagy-Sarlónál.

Haynau május 30-án katonai teljhatalmú kormány-zóvá s Géringer-Oderberg június 4-én polgári kormány-zóvá neveztetett ki. Mindakét kinevezési okmánytSchwarzenberg herczeg kontraszignálta, az a gonoszminiszter, a kit Széchenyi »Rückblick« czímű művében»vérszagu«-nak nevezett.

Rendeletek vannak a gyűjtemény első kötetébenWindischgratztől, Haynautól, Jellasichtól, Wrbnától,Kempentől, Weldentől, Gerstnertől, Heyntzetől, Paskie-vicstől és Lüderstől. Gyászos emlékű barbár nevek,melyeknek egyikéről, másikáról alig tudjuk, hogy avilágon volt-e valaha. Legtöbb rendelet van természe-tesen Windischgratztől és Haynautól. Ők ketten hatal-maskodtak Magyarországban legtöbb ideig.

Gróf Wrbna altábornagy és hadtestparancsnok volt.Cseh származás, valóságos véreb természettel. A mintlábát betette Magyarországba 1848. deczember közepén,azonnal ostromállapotba helyezte Pozsonyt, mind avarost, mind a vármegyét. A házmester-rendőrséget,melyet most Szentpétervárott a nihilisták ellen alkal-maznak, ő találta fel először és ő alkalmazta az orosz-nál is gonoszabb módon. Ő a háziurakat tette rendőrré

224

s a kinek házában gyanús egyén megfordult, azt haditörvényszék elé állítá. 1849. január 7-én Budát ésPestet, Pest-, Esztergom- és Fehérmegyét s a Jász-Kunkerületeket; február 12-én pedig Hont- és Nógrád-megyét helyezte ostromállapotba. Rendeleteiben min-denütt különös gondot fordított a háziurakra.

De a sipkákra is. Január 31-én kiadott itt a fővá-rosban egy rendeletet, melyben szórói-szóra azt mondja,hogy a magyar harczi szellem főleg a sipkának, vöröstollnak és fekete szalagnak viselésében nyilatkozik; aki tehát ezentúl ilyes valamit viselni merészel, az rang-és életkorkülönbség nélkül befogattassék a legközelebbikatonai szállítással elvitessék s valamennyien egy hadi-testbe soroztassanak. Ugyanő ápril 7-én elrendeli, hogyBudán és Pesten kocsira ülni és az utczán kocsizniszorosan tiltatik, s a ki kocsizni akar, annak a katonaihatóságoktól engedélyt kell kérni. Nem volt kivételmég az orvosokra sem. Ezzel a fiakker-rendőrséget akartafelállítani.

Kempen altábornagy már szelídebb megbízásokat tel-jesített. Ő 1848. deczember 31-én Pozsonyban kiadottrendeletével az osztrák katonák által elkövetett károkmegtérítését ígéri meg, 1849. márczius 17-én kiadottrendeletében azt mondja, hogy a ki fegyverét a katonaihatósághoz be nem adja, azt ugyan hadi törvényszékelé kell állítani, de ő azt eddig nem tette és ezutánsem teszi, de ha valaki a fegyvert és lőszert be nemszállítaná, az ellen mégis a rögtönítélet szigorát fogjaalkalmazni; végül pedig Nagyszombat, Bazin és Szent-

225

György városok részére dicsérő oklevelet állít ki, amiértezek az osztrák hadsereg részére önként újonczokatadtak s ugyan ily fajta érdemekért megdicséri Mosony-vármegyét is s különösen annak alispánját, KronerLajost, »a fejedelem iránt, mind azon incselkedésekmellett, melyeket a lázadó párt részéről tűrnie kellett,bebizonyított rendületlen hűségéért.«

Gerstner és Heyntzel generálisok a budapesti katonaiparancsnoksághoz tartoztak s ők különösen azok ellenfolytattak hadjáratot, kik a plakátokat a falakról leté-pik. Elnevezik őket garázda embereknek, a kiknek atisztességről s a császár iránti tiszteletről rossz fogal-maik vannak s fenyegetik őket mindenféle veszedelem-mel és szigora büntetéssel.

Windischgratznek egyik legérdekesebb kiáltványa az,mely márczius hó 11-én kelt. Ebben szórói-szóra aztmondja:

»Az ügy, melyért a pártütők küzdenek, sem az országé,sem a nemzetiségé. A pártütők nyíltan a fölforgatás éskommunizmus bajnokai. S ezért oly emberek harczol-nak, kik Európának minden országaiból száműzettek.«

»Az emberi nemnek ezen söpredékét a pártütőKossuth a haza áldott földjére gyűjtötte. A fővezérek,egynehányat kivéve, mind külföldiek. Száz fogoly köztlegalább hatvan különféle nemzetből való egyén, a többinegyven magyar nyelvűnek legalább fele erőltetve szolgál.A munkás földmívelő, a szorgalmas polgár s a nemes-ségnek többsége mit sem akar tudni a pártütésről.«

Erre monda ifj. Pázmándy Dénes Windischgratznek,

226

kivel épen ez időben gyakori találkozása és érintkezésevolt a kremziéri alkotmány megbeszélése tárgyában,a következő szavakat:

— Herczegséged helyén én azt a proklamácziót ki nemadtam volna. Ha az a szedett-vedett, csőcselék nép isitt-amott megveri az osztrák seregeket: mi történnékakkor, ha a magyar nemzetnek színe-java fogna fegyvert.

—- Hiszen az fogott fegyvert, — felelt Windischgratz,— csakhogy Bécsben mindig egy csomó prókátort tuk-málnak rám proklamácziót készíteni. Nem ér ez sem-mit, csak az hódol meg előttem, a kit meghódítok;kard és golyó világosítja fel ezt a népet, nem a prokla-máczió.

E párbeszédet én Deák Ferencztől hallottam, kinekmaga Pázmándy Dénes beszélte el.

Mulatságos Haynaunak a nagy-igmándi főhadiszál-láson kiadott ama »híradás«-a, melyben a csataterekentalált golyók árát szabja meg. Hat fontos ágyúgolyóÖt krajczár; tizenkét fontos tíz kr. — hét fontos gránáttizenöt kr. — tíz fontos bomba tizennyolcz kr. — har-mincz fontos bomba harmincz kr. — hatvan fontos bombahatvan kr. Minden ezüst pénzben számíttatott. Zsidókmegkísértették a golyók beszállítását, de miután azígért pénzt nem kapták meg, ők is abban hagyták.

A zsidókra különösen haragudott Windischgratz is,Haynau is. Amaz elrendelé, hogy zsidóknak leveletszállítani, hírt hordani, félelmet és bizalmatlanságotgerjeszteni, statáriális akasztófa büntetés mellett eltil-tatik; ha pedig egy zsidó elítéltetik, az illető zsidó-

227

község, melyhez tartozott, húszezer pengő bírsággalbüntettetik. Tehát ép úgy, mint Khinában.

Haynau pedig az óbudai és pesti zsidókra »ismételtgyalázatos és törvényellenes lázadó magaviseletükért*azt a hadi sarczot rótta, hogy ingyen tartoznak adni:negyvennyolczezer köpenyeget, hetvenhatezer nadrágot,kilenczvenötezer pár csizmát, százhúszezer inget, gatyát;harminczhatezer nyakravalót, negyvenhatezer rőf posz-tót, ezerötszáz mázsa csizmának való bőrt egy hónapalatt, továbbá száz lovat, harminczkét pár lószerszámot,százkilenczvenhat kumetet és harminczöt nyerget négynap alatt.

Szegény zsidók! No hiszen volt lótás-futás e párnap alatt, hogy a sarczot kiteremthessék. Természetesenkész pénzen kellett megváltaniuk a sarcz legnagyobbrészét.

AGGODALMAS NAPOK.I.

A forradalom zaja elnémult. Eltompult már a nagyfájdalom is, melyet vértanúink kegyetlen halála idézettföl. A főváros rémnapokat élt, a kényuralom dühemég egész erejével tombolt itt, Haynau még ura volta helyzetnek s minden hazafi életének s minden magyarcsalád boldogságának, de a vidék kis falvaiban már,ha nem is teljes nyugalom, legalább a kedélyek csön-dessége vissza kezdett térni.

A mi kis falunk novemberben látta az utolsó vasasnémetet. Talán az elsőt is. Villogó fegyverüket, fénylőtaréjos sisakjaikat és mellvértjüket mi gyermekek meg-bámultuk, öregeink azonban kerülték a velük valótalálkozást. Vége volt már a harcznak, földön feküdötta nemzet, korlátlanul parancsolt a győző, hiában valólett volna minden dacz, minden vitézkedés. Aztán csak-hamar elmentek nyakunkról a vértesek s a mi falunkbatöbbé nem tette be német a lábát.

Vége lett a szomorú évnek s következett az 1850-ik év,

229

melyben a kényuralom telepedett meg Magyarországon.Mi kívül estünk minden nagy vonalon, melyen egynemzet történetének sorskereke végig döczög vagy végigrobog, falunk nem pusztult el, házaink le nem égtek,halottaink se voltak nagy számmal, néhány ifjú voltbesorozva s olasz földre elhajszolva, de ezek távollétese tűnt fel valami nagyon, midőn oly sok nemes életkioltása, oly sok nemzeti szerencsétlenség lehetett a min-dennapi beszéd tárgya.

Társadalmi életünk az 1849 és 50 közti télen csak-nem úgy folyt le, mint az előbbi években. Ugyanazonrokonok és jó barátok összejöttek esténként, kedvükki nem tört, mint máskor; czigány nem húzta a nótát,a felköszöntők nem voltak oly harsányak, a nemzetbujdosó nagyjairól csak halkan emlékezénk meg, deazért régi társaságaink külső alakja nem változott.

Még csak túlságos aggodalomban se valánk. A magyarpénzt eldugtuk az eresz alá, a honvédfegyvereket, kar-dokat, puskákat eltemettük a kutak fenekére s itt-otta föld alá; zászlóinkat összeszabdaltuk, a rájuk hímzettjelszavakat kibontottuk, megsemmisítettük, a nemzetikormány szózatait, kiáltványait régi kutyabőrbe kötöttpapi könyvek táblái alá rejtettük s a könyveket pad-láson pusztítá az egér; nem igen féltünk a vizsgálattólsem, mért nem volt okunk félni kémektől, feladóktól,árulóktól.

Csak a holtak lehettek árulóink. A kiket Jellasichhadseregéből nyílt csetepatéban megtámadtunk s leöldö-senk: azok csontjai ott porladoztak a határban szana-

230

szét. Ha jönne vizsgálat ellenünk, ka megtalálná e cson-tokat, ha ráismerne az elejtett vitézekre: csak ebbőltámadhatna veszedelem. De apám a nemzeti harczutolsó napjaiban még az őszön ezeket is összeszedette sbizalmas emberek segélyével jól elrejtett helyre, a bozótbatemettette el. Ott már elnyelte őket az iszap, megálltfelettük a víz, összeborult a nádas, jég- és hó-kérgetvont föléjük a tél; ki kereshette, ki találhatta volnameg a földnek, víznek, hónak és jégnek fenekén pihenőholtakat?

Megyei tisztviselőink maradtak a régiek. Csodálatosábránd tölte el honfigondtól terhes elméjüket. Lehe-tetlennek tartották, hogy legyen földi hatalom, melyaz ősi alkotmányt véglegesen eltörölhesse. Azt hitték;legföljebb egy évig, két évig tart a zimankós idő saddig kötelessége a vármegye minden tisztviselőjénekkitartani; a mit lehet, minden jót megtenni, s a meny-nyire lehet, minden rosszat elhárítani. Tíz évvel későbbugyan a vármegyeház termében az volt a jelszó, hogy»meghalta, a ki »szolgált«, de 1850-ben még nem ígygondolkodtak öregjeink. S jól tették. Sok jó hazafiéletét és szabadságát mentették meg. De azt is jól tet-ték, hogy a mikor ez az ábrándjuk szétfoszlott s azönkényuralom véglegesen megtelepedett: ott hagytáka szolgálatot s hazamentek szántani, vetni. A kik ezen-túl is ott maradtak: azok maguk készítek maguk szá-mára a politikai halált.

A szolgabíró apámnak jó ismerőse s távoli rokona,az esküdt jó barátja, jó komája volt. Bent a megyei

231

központban is derék férfiak, rokonok, jó barátok vezet-ték az ügyeket; tőlük félni nem lehetett okunk. Arratermészetesen nem igen számítottunk, hogy zsandár isvan a világon s hogy esetenként a legutolsó zsandárnakis több hatalom lesz kezében, mint egykor a legelsőalispánnak.

Közelgettek a húsvéti szent ünnepek. S minél többidő telt el az októberi véres napok után, annál nyu-godtabbak valánk.

Egy esős, havas, szeles, barátságtalan, sötét éjszakánkopogtatnak ablakunkon. Mind aludtunk már, de apámrögtön fölébredt s ajtót nyitott. A járási központbóljött egy levélhordó ember, levelet hozott apámnak azesküdtől. A levélben ez volt:

»Édes komám! Baj van; a zsandárfőhadnagy keresia horvátokat, holnap idejében kunt lesz az egészkomissió, hozzon rendbe mindent, mert különben elvesz-tünk. Egyébiránt maradtam atyafiságos szeretettel. FodorLászló.«

Természetesen az esküdt is csak olyan bűnös volt,mint apám.

Apám rögtön felöltözött, a levélhordónak adott egyital bort s elküldte az istállóba a cselédek közé, hogyfekügyék le. Megnézte az órát, az épen éjfélt mutatott.Kezébe vette fokosát s elindult fölverni legjobb barátaités rokonait a fekete éjszakában.

Tizenöten voltak azok, kik Jellasichnak egy fontosdepessel ellátott küldönczcsapatját, tizennyolcz emberétmegtámadták s nyilt mezei duellumban lekaszabolták.

232

Ezt a tizennégy bajtársat kereste fel, maga volt a tizen-ötödik, a vezető. Mind a tizennégy nyugodtan aludtágyában s valamennyinek megmondá, hogy rögtön kel-jenek föl, öt-hat-tíz szomszédját mindenki értesítse shajnali három órára a falu minden férfia ott legyena templomban.

Ott is volt. Nemes, paraszt, pápista, kálvinista, zsidó,czigány, öreg és ifjú egy csomóban. Csak az asszonyokés gyerekek nem voltak ott.

Apám közié, mi fog történni a mai napon s minőveszély fenyegeti a falut, ha a vizsgálat sikerrel mű-ködik.

A lelkész, egyike a legbátrabb és leglelkesebb férfiak-nak, maga is családapa sok gyermekkel s ő is részesa horvátok leverésében, gyönyörű beszédet tartott, mely-ben kifejté, minő undok bűn az árulás és árulkodáss minő szép volna az, mire ő bizton számít, ha falunk-ban nem találkoznék áruló.

Az együtt levő gyülekezet erős hittel kiáltott föl,kiáltása zúgassa vált, hogy falunkban nem lesz áruló.

— Ha pedig lesz, — kiáltá egyik — se neki, se fiainaknem lesz nálunk maradása, kiirtjuk utolsó Íziglen.

Szétmentek. Ezen a hajnalon a kis gyermekeken kívülnem aludt a faluban senki. Reggelre, mikor a vizsgálóküldöttség a faluba ért, minden ember, minden asz-szony és minden cseléd tudta, hogy mit feleljen s mitne feleljen, ha kérdezik. Hanem azért nyugodt volt afalu s a küldöttségnek még bámulója se akadt végiga hosszú utesán.

233

Pedig a hegyes sisakú, vállrojtos, fényes kiállításúzsandárokat oly tömegben ekkor látta először a falunépe. Köztük legfényesebb a zsandárfőhadnagy, egyfélig magyar, félig német férfiú, de a ki engesztel-hetlenül gyűlöli a magyart s ha rajta állott volna:kiírtja fajunkat egy lábig.

Folyt a vizsgálat egész nap. Ki lett hallgatva százember. Egy se tudott a harczról semmit, egy se láttaa horvátokat se élve, se halva. Dél felé már a zsandár-főhadnagy fele bajuszát elrágta dühében.

A kihallgatásokat a szolgabíró maga vezette. A főhad-nagy minden kihallgatásnál jelen volt s folyton kemé-nyebb rendszabályra nógatá a szolgabírót. Kínoztatniakará az embereket. Kezében volt valami névtelen föl-jelentésben az egész tényállás s látta, hogy mindenkikisiklik kezéből. Dél felé végre azt monda a szolga-bírónak, hogy ha keményebben nem veszi a dolgot,maga fogja szolgabíró nélkül a vizsgálatot teljesíteni.A szolgabíró azt monda:

— Nohát majd keményebben veszem.Épen egy ősz, roskadt, öreg embernek, a nyolczvan éves

Baditz Péternek kihallgatásán volt a sor. A szolgabíróvad nyerseséggel kiáltott rá:

— Hát kend mit tud? Beszéljen szaporán.Az ősz, roskadt ember kiegyenesedett a »kend« szóra.

Nemes ember volt s 1790 óta minden tiszujitásnak éskövetválasztásnak szereplője.

— Ha én kend, akkor kend is kend, szolgabíróuram!

S aztán nagy méltatlankodva odafordult a jelen voltközségi és kiildöttségi tagokhoz s így folytatá:

— Ebadta kölyke, apját, öregapját, de még magátis én választottam szolgabírónak és mégis csak »kend«.

A szolgabíró is nyakas ember volt. Egyike a leg-büszkébb, legelőkelőbb s legvagyonosabb dunántúli ésdunáninneni köznemesi családoknak. Felpattanó han-gon monda az ősz embernek:

— Megfogja kend a nyelvét, vén gazember, mertkülönben ötven botot veretek kendre.

Ez irtózatos fenyegetésre megtántorodott a vén nemes.Ajkai reszkettek, de a nagy indulat megülte szivét sszólni nem tudott. Végre könyei előtörtek s azt mondaa körülállókhoz:

— Fiaim, én már rokkant ember vagyok, de leg-öregebb vagyok köztetek, eltűritek ti ezt szó nélkül?

Embereink közt fájdalmas és haragos zúgás hangjakezdett emelkedni. A zsandárfőhadnagy végig nézett anépen s látta, hogy itt és most az ő zsandárerejévelnem lesz tanácsos e néppel végletekig vinni a dolgot.Azt monda a szolgabírónak, hogy ő maga fogja azöreget kihallgatni. S aztán oda fordult hozzá:

— Ön Baditz úr nincs vádolva semmivel, nem islesz semmi bántódása, ön már koránál fogva semvehetett részt ő felsége a császár vitéz katonáinaklegyilkolásában, öntől ennélfogva is megvárom, hogya mit hallott, a mit tud: azt itt a bíróság előtt hívenel fogja mondani.

— Nem mondok semmit, — monda daczosan az öreg.

234

235

— De hát ön mindent hallott, mindent tud.— Mindent tudok, de nem mondok semmit.Fölugrott a zsandárfőhadnagy s rárivallt:— Akkor előttem is csak »kend« s én kendet vason

vitetem be Veszprémbe.— Teheti. A főhadnagy úr mondhat engem kend-

nek, ez nem haragít meg, mert a főhadnagy úr csakegy zsandár, de ez itt ni — s ekkor rámutatott a szol-gabíróra — csak oly igaz nemes ember volna, ha volna,mint magam. Szégyen, gyalázat.

A főhadnagy oda fordult a szolgabíróhoz és németülmonda neki:

— Ilyen kutya néppel még nem találkoztam, hanemmajd kiverem én ebből a nemességet is, a titok-tartást is.

Szerencse, hogy rég elmúlt már ekkor dél s hogyaz ebédre hívták a küldöttséget. Ebéd alatt és utánarra a meggyőződésre jutott a főhadnagy, hogy ez alka-lommal hiábavaló minden kísérlet, jobb lesz a vizs-gálatot abban hagyni s más alkalommal s jobb készü-lettel kijönni.

Kapva kapott ez ürügyön a szolgabíró is s a kül-döttség valamennyi zsandárjával, úgy a hogy jött, dél-után visszament a járási székhelyre. A nép megint nembámulta őket, csak a kutyák ugatták meg a katonásrendben kivonuló zsandárcsapatot. Mivelhogy ilyet ők ismost láttak legelőször.

A második vizsgálat már sokkal részletesebb volt,mint az első. De nem sikeresebb.

236

II.

Az első kihallgatás után több idő, körülbelül párhónap telt el a nélkül, hogy a vizsgálat folytatásárólbármi is hozzánk kiszivárgott volna. Már-már azt hit-tük, nem lesz az egészből semmi. Egyébiránt bíztunkaz esküdtben, sőt minden látszólagos durvasága daczárabíztunk a szolgabíróban is. Hiszen magyar ember satyafi volt ő is.

Időközben apám valami névnapra átrándult egyikrokonunkhoz, egyik távolabb eső faluba. Sokan voltakegyütt a névnapi köszöntőn, egész éjjel folyt a mulat-ság, túlnyomólag rokonok és ismerősök voltak jelen.Természetesen nem egyszer előjött a szó a szent-györgyivizsgálatról s a horvátok leöletéséről is, melyről ottabban a bizalmas társaságban is mesésnél-mesésebbhírek és hallomások merültek föl.

Apám könnyen érthető óvatossággal hallgatott azügyről és sehogyse volt hajlandó arról részletesen nyi-latkozni. Hallgatagságában azonban nem maradhatottmeg. Később oly sokan, oly következetesen s oly roha-mosan ostromolták, hogy mondja el a horvátok lekon-ezolásának történetét, hogy a társaság tagjai iránti sértőbizalmatlanság kitüntetése nélkül lehetetlen volt a hall-gatás. Hosszú és erőszakos nógatásra elmondta tehátapám az egész esetet. Hiszen erkölcsi lehetetlenség voltfeltennie, hogy abban a társaságban áruló vagy ostobafecsegő lehessen.

237

És mégis volt. Alig egy hét múlva nálunk termetta vizsgáló küldöttség s apám elbeszélése meglehetőshűséggel Írásban meg volt a zsandárfőhadnagynál. Magá-val hozta a küldöttség a megyei főorvost is.

Az esküdt a vizsgálat napján eleve megsúgta apám-nak, hogy a zsandár mindent tud s hogy ha valaha,most lesz szükség óvatosságra és ügyességre. Külön-ben a halálos veszély, melyet már elhárítottnak hit-tünk, nyakunkra bekövetkezik. A falubeli emberekmegbízhatóságában egyébiránt nem volt okunk mostsem kételkedni s e tekintetben a helyzet nem voltrosszabb.

A kihallgatásokat most is a szolgabíró vezette s azokélét néhány mit sem mondó tanú kikérdezése utánapám ellen irányozta. A zsandárfőhadnagy feszültenfigyelt minden szóra és a kezében volt tényállással vetéegybe apám minden szavát.

A szolgabíró kemény, pattogó hangon mindenekelőttaz elkövetett bűntény iszonyúságára figyelmeztetőapámat.

— Tudja-e ön — monda — hogy ama tizennyolczvitéz, Handits Milivoj hadnagygyal élén, báró Jellasichüzenetét s depeseit vitte Roth hadseregéhez. Tudja-e,hogy e csapat leölése miatt Roth hadserege nem nyertértesülést, nem csatlakozhatott b. Jellasich hadseregé-hez s ennélfogva ő felségének, legkegyelmesebb császá-runknak e hadsereghez kötött czélja meghiúsult, sőtRoth hadserege kapituláczióra kényszeríttetett. A tény-állás földerítésével tehát nemcsak egy orgyilkos tény-

238

nek, hanem egyúttal egy vakmerő felségárulási ténynektettesei is az igazságszolgáltatás kezébe jutnak s magaskormányunk abban a helyzetben lesz, hogy a trón ésnemzet ellen elkövetett ezen rettenetes tényt illőképenmegtorolhatja.

Úgy beszélt a szolgabíró, mint egy zsandártiszt, vagyegy Haynau-vérbírósági auditor. A zsandárfőhadnagymegvolt elégedve a beszéddel.

Apám csak a fejével intett, mintegy mutatván, hogyő mind e nagy dolgot jól tudja.

— Beszélje el tehát, a mit tud; hogy történt az esets kik voltak a tettesei.

— Nem tudom elmondani, — felelte apám.— Miért?— Nem tudom minden részletét, mende-monda kósza

beszéd után pedig nem akarok semmit se mondani.— Gondolja meg, hogy szabadsága és élete forog

koczkán.Apám nem felelt.Ekkor felugrott a zsandárfőhadnagy s azt monda a

szolgabírónak:— Most majd én veszem az ügyet a kezembe.S oda állva apám elé, kezében a névnapi elbeszélés

részleteivel egy papíron, nyersen kérdezé:— Hol volt ön 1848-ik évi szeptember 28-án, midőn

Handits Milivoj hadcsapata Lepsény és Mező-Szent-György közt felkonczoltatott?

— Útban voltam Balaton-Füred felé.— Mit keresett ott?

289

— Családomhoz mentem, melyet a horvát tábor előloda vittem.

— Kivel tudja ezt bizonyítani?— Hivatkozhatom-e helybeli tanukra és cselédeimre?— Nem ér semmit.Apám gondolkodott. Csodálatosan éles emlékező tehet-

sége nem hagyta cserben.— Én — monda — azon a napon kilencz és tíz

óra közben mentem Balaton-Fő-Kajáron keresztül.A községháza előtt vezet el az országút s a községházatornáczában állt Kenessey Dániel, Cserki Mihály, TóthFerencz. Ők megszólítottak, kocsimmal megálltam, kér-dezték: hová megyek s mi újság nálunk. Beszélgettemvelük s elmondám, hogy egy csapat horvát katonát alepsényi fogadónál láttam, midőn reggel ott elkocsiz-tam. Ezek tanúim lehetnek.

Megjegyzem, hogy apám ezen előadása tökéletesenigaz volt. Midőn már Kajárt a Füred felé vezető útbanelhagyta: akkor jutott eszébe, hogy jó lenne a Lep-sényben látott horvát csapatot elfogni, lefegyverezni sa nála levő leveleket kézbekeríteni. Innen fordult shajtott vissza lóhalálában, de ezt már nevezett tanúinem látták.

Midőn a zsandárfőhadnagy ez elbeszélést s a tanukneveit meghallotta, oda fordult a szolgabíróhoz:

— Szolgabíró úr, ezt az urat őrizet alá teszem,míg én magam személyesen a megnevezett tanúkatkihallgatom.

Apám ott maradt a község házánál a küldöttség előtt

240

néhány zsandárral, a főhadnagy pedig rögtön kocsiraült s pár legényével hajtott Kajárra. Szigorú figyelem-mel maga hallgatta ki a megnevezett tanúkat, kikutolsó betűig helyeselték s igazolták apám előadását.Délután érkezett vissza nagy bosszúsan. Haragosankérdezé apámat, nagyot ütve a kezében volt papírokra:

— Hát mit beszélt ön a küngösi névnapon itt és itt,ekkor és ekkor?

Részletesen elmondá a besúgás tartalmát. Apám aligtarthatta vissza magát a mosolygástól, felelé:

— Mulattattam a társaságot.A főhadnagy káromkodott, mint a jégeső, s oda for-

dulva a község házában s háza körül ácsorgókhoz, fel-kiáltott:

— Hát nincs e komisz faluban már egyetlen becsületesember se?

E szóra sunyi arczczal előállott egy V. Ferencz nevű úriember, helybeli birtokos, okleveles ügyvéd s azt monda:

— Én megmutatom a főhadnagy úrnak, hol vannaka megölt horvátok eltemetve, mert én becsületes embervagyok.

E szóra a zsandár majd megmeredt örömében. A miembereink közé pedig mintha menykő ütött volna.Iszonyú megütközés, sőt ijedtség fogta el őket.

Ez a V. Ferencz olyan fajta ember volt, a ki teljeséletében mindig és mindenütt azon törte a fejét, kinekmiként mondhat vagy tehet minél nagyobb kellemet-lenséget. Elment mindenüvé, kidobták mindenünnen,megverték mindenütt, minden csontja össze volt törve,

241

kocsmában, névnapon, szőlőhegyen, tisztújításoknál,általa kezdett verekedések közben. Most se mondhatottle arról, hogy kellemetlenséget csináljon a falunak. Deinkább a bolond emberek egyike volt, mint a gono-szaké. Az eszébe se jutott, hogy otromba leleplezéseimiatt akasztófára kerülhet húsz-harmincz derék magyarember.

A főhadnagy oda ment hozzá, vállára vert, megölelte,kezet szorított vele s monda:

— Vezessen uram. Ön az egyetlen derék, becsületesember a világon.

Ment az árulkodóval egész csapat ember, bíró, orvos,zsandár, tanú, napszámos.

Apám némileg megnyugodott, midőn megtudta, hovavezeti V. F. a küldöttséget. Ott igenis voltak horvátoka föld alatt, de azok onnan az ő tudomása szerint fellettek szedve s máshova eltemetve. Ezt pedig a hóbor-tos V. F. nem igen tudhatá.

Azonban reményében mégis csalódott. Hogy és hogynem történt, egy hullának csontvázát csakugyan meg-találták az árulkodó által megjelölt helyen. S e csont-vázat nagy diadallal hozta be a főhadnagy a faluházhoz.

— Várjatok gazemberek — szólt a községi lakosok-hoz, kik jelenvoltak — kezemben vagytok most.

Ekkor már estefelé járt az idő. A főorvos azt a javas-latot tette, hogy a hullavizsgálat a következő naprahalasztassék, miután esti szürkületben vagy gyertyafény-nél ezt sikerrel megszemlélni nem lehet.

Úgy lett.

242

A vizsgáló küldöttség a további vizsgálatot elhalásztaaddig, míg a főorvos véleményt ad. A főorvosi véle-mény pedig tovább késett hat hétnél.

De a mikor készen lett: akkor csakugyan véget vetettminden vizsgálatnak s az egész ügy minden komoly-ságának. A főorvos igen eszes, tanult, hatalmas humorúember, s jó hazafi volt s véleménye mind e jellem-vonásának megfelel.

Kimondá, hogy a talált csontváz férfinak csontváza,a ki lehetett harmincz éves, de lehetett hetven évesis. Hosszasan bizonyítá a tudomány egész komolysá-gával, hogy a csontváz sem azt nem igazolja, hogy azélő ember katona volt, se azt, hogy horvát volt, miutána tudomány mai állásában a csontok a nemzetiségikérdésben érvet nem nyújthatnak s a polgári foglal-kozásra róluk biztos következtetést vonni nem lehet.Végre kimondá, hogy az az ember, kitől a váz ered,ezelőtt tíz évvel is meghalhatott, noha az sincs kizárva,hogy két év előtt halt meg.

A főhadnagy dühösebb lett az orvosra, mint a szent-györgyi emberekre. Nem is jött ki ellenünk többé s nemis láttuk többé soha. Nemsokára áthelyeztetett megyénk-ből s meg is halt. Nevét nem írom ki, mert utódai jóhazafiak.

Nem írom ki a szolgabíróét sem. Ő sem él már.Az öreg nemes, kit úgy megsértett, soha se tudott

neki megbocsátani. Az öreg nemes esetét megtudta azegész vármegye és ezért a szolgabíró sohase tudta régijó hírnevét visszaszerezni a vármegyében.

243

Pedig az önkényuralom végleges bekövetkeztévelvisszalépett ő is s lőn gazdálkodó és renitens magyarember, mint a többi. Egyházának kiváló férfia volt, aprotestáns küzdelemben derék szerepet töltött be, akatonaexekucziók korában országos lett jó hírneve, egy-kori esküdtjével együtt. De azt az egy tényét nemtudták neki elfelejteni.

Húsz év múlva egyszer kérdem tőle egy megyeigyűlésen:

— Miért tetted azt akkor, bátyám?— Ha én azt nem teszem, öcsém, apádat akasztatta

volna fel a német legelőször. Mert úgy tettem: csakazért bízták rám az egész ügyet.

Ezt felelte. S én szentül hiszem, hogy igazán beszélt.

A FEJÉREGYHÁZI SAS.

Gróf Haller Ferencz nagy részt vett a függetlenségiharczban. Mint katona: karddal, mint kormányzó: ész-szel, erélylyel, hazafisággal. A legjobbak közé tartozott.

A harcz után elfogták, bilincsbe verték, elhurczolták,börtön fenekére zárták. Egykor, régen, fiatal korábanjó barátságban élt Ottinger osztrák tábornokkal, ennekközbenjárására 1854-ben megszabadult és sietett haza-felé, — uradalmába, fejéregyházi várába.

Uradalmát elkobozták. Vára elpusztult. Birtokait jött-ment idegenek, az önkény odaküldött emberei pusztí-tották. Nem volt cseléd, nem volt igavonó, nem voltrideg jószág, földek vetetlenek, erdők letarolva, szőlőkavarban. A Küküllő folyik vára közelében, azon voltegy jövedelmes malma. Az a malom is leégett; fal-romok, füstös csonka törzsek álltak a malom helyén.Gátak, malomfej omladozóban.

Gyalog ért haza a gróf. Pénze nem volt kocsira. Elsődolga volt megnézni várát.

A sánczárkok megvoltak, tele nőve iszalaggal. A fel-

245

vonó híd le volt eresztve, de csak gerendái álltak. A várfalain semmi tető. A mint leégett, úgy maradt. A vár-udvar gazzal tele. A földszinten a téli lovagló terem-nek se ajtaja, se ablakja. Úgy volt az udvarbíró, lová-szok, szolgák, szegődvényesek, várhajdúk minden lakása.Az emeletre vezető lépcsők elpusztulva. A nagy kerek-palota boltozata összerepedezve. A boltozaton körülfreskó-festményekben volt egykor megörökítve száznemes ősnek arczképe. Az asszonyoknak bajuszt festett,minden arczképbe belelövöldözött a pusztító ellenség.A Küküllő völgye felé néző lakószobák s a hegy felénéző vendégszobák romba dőlve. Baglyok, denevérektanyája.

A várban nem volt mit keresni. Lassankint elterjedta híre: megjött az uraság. Régi udvarbírája elékerültvalahonnan s kezet csókolt a grófnak. Ez is vagy félt,vagy hamis volt, vagy hű maradt, vagy jutalmat várt.Miért csókolt volna kezet másért?

Lement a gróf a Küküllőhöz. Puszta helye a régijó malomnak. A régi udvarbíró újra felajánlotta szol-gálatát.

— Köszönöm barátom, nem fogadhatom el szolgála-todat, fizetni nem tudlak; magam se tudom, mibőlélek.

Leült egy égett csonka törzsökre, fáradt fejét kezérehajtá s szomorún nézett végig várán gazdaságán, mesz-szeségbe nyúló uradalmán.

— Eladom birtokom, nincs mivel gazdálkodjam.Pénzt nem kapok, adósságot nem akarok csinálni. Min-

246

den hatalom és minden hatóság ellenségem. Rombadőltvár, puszta birtok, sok adósság, mindenütt ellenség,pár év alatt úgy is megölne. Eladom birtokom. Kibúj-dosom, elköltözöm Amerikába, szabad földre, szabadhazába.

Egy sas kerengett fönt a magasban. Rekedt hangjánkiabált a levegő-égbe.

Volt a fejéregyházi várnak egy régi sasa. Még 1814-benszoktatta meg a gróf öreganyja, Toldalaghy Krisztinagrófné. Hűségesen ott telelt, ott nyaralt a kerek palotatornyán s el nem hagyta helyét két nemzedék óta.Néha egy-két napra ellátogatott a havasokra, de min-dig visszajött. Ez jutott eszébe a grófnak, mikor amagasban kerengő vad madarat látta.

— Hát a mi sasunk hova lett? — kérdi az udvarbírót.— Elment örökre. Mikor a vár leégett, az napon

ment el s 1849 óta sohase láttuk. Mit is keresne itt?E pillanatban a magasságból lerebbent a sas s egy

korhadt fűzágra odaszállt a gróf közelébe. Szárnyátlibegtette s durva hangján oda szólt a grófhoz. Minthamondta volna: »Isten hozott jó uram, régi barátom.«

Megismerték. Ez volt a régi sas. Már Nagy-Enyedkörül megismerte régi jó gazdáját s fönt a magasbólkísérte őt. Haza jött a rengetegből a nagy pusztulásóta, hosszú évek múlva. Hűségesen.

Fölszállt a fűzágról, átröpült a kerek palota rom-falára, egyet-kettőt ott is kiáltott s megint visszajött,de most oda szállt a gróf lábaihoz s hatalmas csőrévelszelíden kopogtatta térdeit:

247

A gróf szemeiből kicsordult a köny. Örömét és fáj-dalmát nem tudta szíve magába tartani. Fölállt.

— Nem. Nem megyek Amerikába. Itthon maradok,küzdök, dolgozom. Ha ez a sas, e vad madár ott hagytaa rengeteget s visszaszállott leégett ősi tanyájába: hátén akkor hogy hagyhatnám el leigázott, elpusztult,imádott hazámat!

Itthon maradt s dolgozott.— — Én még láttam ezt a sast 1875-ben. Él-e még,

mikor halt meg: nem tudom. A gróf — nemes bará-tom egykor — rég alszik már őseinek sírboltjában.

CHAMAECIPARIS.

Kilenczedik már a mai szent karácsony, a miótanem láttam Simonyi Ernőt. Mert nyolcz karácsonytelt el azóta, a mikor őt a Kerepesi-temetőbe kivittüks tőle örökre elbúcsúztunk.

Beteg volt már régen, Rég nem hallotta már hang-ját az országgyűlés. Zordan köszöntött be a kora téls ő a tél elől elköltözött az enyhe Abbáziába.

Utána mentem, hogy meglátogassam.Nálunk förgeteges, havas, kemény tél uralkodott;

az Adrián, a tengerre néző lejtőkön szelíd, langyosmeleg, vidám napsugár.

Egy napig Fiúméban voltam, hogy az utat kipihen-jem s a város nevezetességeit megszemléljem. Másnapkora reggel akartam hozzá menni s már este a kocsitmegrendeltem.

Este beborult és esni kezdett, éjjel ránk jött a kegyet-len Bóra s reggelre havas volt a tengerpartok csúcsa.Havas volt az út is, melyen Voloska és Abbázia felékoczogtunk.

Egy villája volt még akkor Abbáziának, de telelőbetegjei már akkor is sokan valának. A kertek magán-

249

házaiban, szegény tengerészek egyszerű, de csinos laká-sában húzódtak meg.

Ily lakása volt Simonyi Ernő barátomnak is. Tágaskert közepén, mely ritka lombú fákkal és cserjékkelvolt tele, állott egy kis emeletes villaszerű épület.A bemenetnél jobbról-balra cziprusfa. Az út mellettrózsák. Alattuk hó volt, levelük is havas volt, dea rózsák teljes virágzásban voltak. Sohase láttam mégeddig nyiló piros rózsát hóesés közben. Igazán meg-lepett a nyiló rózsa a hófuvat tetején.

Fölmentem Simonyi Ernőhöz. Már akkor fenn volt,hálókabátban a szobában maradásra öltözködve. A kan-dalló előtt üldögélt, melyet a fűtést nem ismerő lakásbaő készíttetett. A kandallóban vígan lobogott a tűz.

Mikor meglátott, egy kis vidámság sugározta befonnyadó beteg arczát. Fölkelt, karon fogott, üdvözölts rendes ülőhelye mellett a kandallónál egy karos-széket mutatott ki számomra.

— Nagyon örülök, — úgymond, — hogy megláto-gattál, senki sem jön hozzám. Messze vagyok, hiába.

Lassú hangon, nehezen beszélt, mintha rettenetestesti munka után teljesen ki volna fáradva. A kor ésa betegség együtt okozta a nagy erőtlenséget.

— Lásd, már írni akartam neked, — folytatá — egydolgot akartam rád bízni, valamire meg akartalakkérni.

— Ugyan mi lehet az?— Ha haza mégysz, menj föl lakásomba, keresd

össze irományaimat, azok közt találsz egy papírban

250

egy chamaeciparist és egy aster alpirnist, küld el eze-ket nekem gondosan, de úgy, hogy össze ne törjenek.

— Megkeresem és elküldöm, légy nyugodt. De hiszen,majd haza jösz te, miért küldjem én azokat ide azidegen földre?

— Csak tedd meg te az én kérésem. Mikor megyekhaza, én nem tudhatom. Addig nem megyek, mígegészségem teljesen vissza nem tér s újra erőhöz nemjutok. Nem lehet ez a késő tavasz előtt. S nekembecsületbeli kötelességem azokat a virágokat rendel-tetésük helyére juttatni.

Most tudtam meg, hogy az a chamaeciparis egyvirág. Azt gondoltam, valami tengeri kagyló. Nem egy-szer hallottam barátomtól, hogy ő, mikor bujdosó volts Angliában tartózkodott, egy szép és gazdag gyűjte-ményt állított össze kagylókból. Mikor haza jött, egye-lőre ott hagyta becsomagolva egy jólelkű angol család-nál, hogy őrizzék csak, majd egyszer eljön érte s hazahozza Magyarországba.

Az a jólelkű család talán most is őrzi, talán ezentúlis őrzi, de a szegény magyar bujdosó nem megy eltöbbé azért Angliába. Ott pihen már nyolcz év ótaa temetőben.

Nem kérdezősködtem tovább, átmentünk egyéb tárgyra.Pártról, politikáról, a sötét jelenről és a fényes jöven-dőről beszélgettünk. De mikor már a villásreggeli idejeeljött, elméje megint csak visszatért a chamaeci-parisra.

— Lásd pajtás, én egy nagy mulasztást követtem el.

251

Feledékeny ember vagyok, de ebben én magamra nézvenem találok egész mentséget. Sok esztendő múlva eza dolog most jutott eszembe. Nekem ezt a mulasztástminél előbb helyre kell hoznom. Úgy sem tudom máregészen helyrehozni. Csak arra kérlek, mihelyt Buda-pestre mégysz, azonnal tedd meg nekem ezt a szí-vességet.

Határozottan megígértem, mihelyt hazamegyek, azon-nal felforgatom minden irományát s kikeresem s elkül-döm neki azt a két virágot. El nem gondolhattam,miért okoz ez néki oly nagy nyugtalanságot.

Ismét beszélgettünk egyéb tárgyról. Nagy terveketalkotánk, hogy ha majd ő egészséges lesz és hazajöhet,összefogva mily nagy dolgokat viszünk mi véghez.

Alkonyat felé vissza akartam menni Fiúméba. Mikorkészülődésemet észrevette, újra visszatért a két virágra.Újra lelkemre kötötte, hogy megbízását el ne felejtsem.De már ekkor bántott a kíváncsiság s megkérdeztemőt aggodalmaskodásának oka iránt.

—Lásd barátom, — felelé, — bolondság az egész. Min-denesetre nagy kicsiség. El ne ítélj érte, ha megtudod,de azért mégis elmondom neked. Az én lelkemet rideggétette már a sors, de ily dologban még tudok éreznis tudom más érzését méltányolni.

S alig pihegő tüdővel elkezdett beszélni.— Ismerted Dietrich Ignácz barátunkat. Tüzes lelkű

jó hazafi volt s igazi ellenzéki ember. Mikor ezelőtttizenkét, tizenhárom évvel a bírósági törvényjavaslatottárgyaltuk, ő használatra elkérte Vidacs Jánostól ennek

252

Corpus Jurisát s ez egy parlamenti szolgát egy levél-kével haza küldött s a Corpus Jurist azonnal elkül-dötte, a nélkül, hogy látta volna, Dietrichhez.

— Dietrich nem sokáig élt ezután, mikor az a beteg-ség rájött, mely halálát okozta, engem elhivatott magá-hoz s ekkor tudatta velem, hogy ő Vidacs könyvébenkét száraz emlékvirágot talált, hátha kedves tárgyaiVidácsnak, én azokat vegyem át s adjam oda bará-tunknak. Én babonás sejtelmet láttam ebben, vigasz-taltam Dietrichet és rábeszéltem, hogy csak tartsamagánál a virágokat, majd ha meggyógyul és fölkel,adja át személyesen. Úgy illik az.

— Rábeszélésem meggyőzte s talán megnyugtatta őt.De bizony meghalt nemsokára. De halála előtt kétnappal a virágokat egy papírkuvertbe tette s elküldöttelakásomra. Akkor a »Nádor« vendéglőben laktam.Vidacscsal nem találkozhattam hamarjában. Későbbmás lakásba költözködtem s a málházás közben a papir-csomag elkeveredett és utóbb én az egészet elfelej-tettem.

— Szegény Vidacs barátunk nyolcz év előtt meg-halt. Legszebb, legerőteljesebb férfikorában önmagaoltotta ki életét. De sötét elhatározása előtt háromnappal lázasan kérdezősködött Dietrich örökösei után.Egy kedves emléktárgyat szeretne — úgy monda —-visszakapni. Bizonyára azt akarta, hogy sírjába tegyékhideg szíve fölé.

— Ezt is csak később tudtam meg. Leírhatlan fáj-dalmat és szemrehányást éreztem, hogy az én mulasz-

253

tásom minő gyötrelmet okozott a haldoklónak. Talánha látta volna azt a két hervadt virágot, elrepült volnaagyából az a sötét elhatározás s még most is élne,örülne és küzdene velünk együtt.

— Mikor megyek haza, — fordult ekkor hozzám, —nem tudom. De te vedd magadhoz azt az emléket s külddel nekem. Barátunk már elporladott, de hátha én meg-találom azt a nőt, kinek nemes szíve s gyöngéd kezeiegykor megajándékozák ezzel barátunkat. Mátul fogvakeresni fogom s legalább neki visszaadom.

Kereste-e: nem tudom. Megtalálta-e: nem tudom.De nem is hiszem. Oly beteg volt már, hogy pár napmúlva ágynak esett s mielőtt a szép tavasz igazánbeköszöntött volna: át kellett őt adnunk a sírnak.

Az emléket én később megtaláltam.Egy száraz, halvány sárga aster alpinus virágboga

az egyik. Még megvan minden szirma, de illata márnincs meg.

Egy örökzöld chamaeciparis ágának két száraz törtdarabja a másik. Amaz talán a vidám barátságnak,emez talán egy szomorú, de jól megérdemelt dicsőség-nek a szimbóluma.

S egy fehér atlaszra gyönyörűen hímzett két szőlő-levél s két babérlevél a harmadik. A három együttalkotja az emléktárgyat.

Egy szép és ifjú lelkes hölgy adta egykor ezeketVidacsnak, egy diadalmas honvédütközet után örökemlékül. A csatában sebet kapott s a sebet ez az édes ésgyöngéd figyelem gyógyítá meg. Hogyne nyugodott

254

volna meg zaklatott szíve ott a sírban, ha ez édes ésdicső kis emléket oda temetik vele a koporsóba.

Most már a száraz virág ott porlad az én gyűj-teményemben. Mind elköltöztek már azok, kiknek egykor joguk volt hozzá. Most már az én örökségem, énnem adhatom senkinek.

DEÁK FERENCZ.

Sokáig tűnődtem, fölvegyem-e gyűjteményes művembeama kisded czikkeket, a melyek e czím alatt olvas-hatók. E czikkek a hírlapok hasábjain Deák halála ótamindig alkalmilag jelentek meg. Megjelenésük alkalmivolta kényszeritett arra, hogy őket azzal a repülő gyor-sasággal irjam meg, a melylyel a napok és a hirlapokszületnek és élnek.

Ha fel nem veszem gyűjteményes műveimbe: azörökkévaló feledés a sorsuk. Még magam is elfeledtems elfeledném őket végkép. Mint a hogy mindenki elfe-ledi a hírlapok közleményeit. Szerencséjükre azoknak,a kik a hírlapokat írják.

Mégis arra szántam el magam, hogy összegyűjtömőket. Íme itt van tíz kisebb-nagyobb közlemény. Méltó-nak tartom az elolvasásra. Nem az író miatt. Nemis a miatt, a hogy megírvák. Hanem a miatt, mertDeák Ferenczről szólanak.

Gyermek voltam még, jól elmúlt annak már fél-százada, a mikor én Deák Ferenczet először láttam.

258

Nemzetünk történetének dicső alakja volt ő akkor is. Máraz is régen volt, a mikor ő engem méltónak tartottarra, hogy velem szóba álljon. Fél emberélet múlt elazóta is. Azután voltam vele együtt képviselő, voltamaz ő táborában törvényhozó s mindig áhitattal hall-gattam szavait, a mikor szerét ejthettem.

Ki csodálkoznék s ki ne hinné el, hogy én a mélyenfigyelő emberi lélek teljes tudatosságával vigyáztamminden szavára, minden mozdulatára, arczának és sze-meinek minden változására? Igazán tiszteltem s igazánszerettem őt. Elméjének működése s szivének nagyságaegyaránt vonzott. És azután történelmi alak volt ő márhetven év előtt is s minden vitán és kétségen túl emel-kedő dicsőségünk az idők végéig.

Az én kis czikkeim nem a haza bölcséről, nem anagy államférfiról, nem az ő nagy alkotásairól, nem isnemzetünknek az ő életében lefolyt dolgairól szólanak.Könyveket kell ezekről irni, nem apró elbeszéléseket.

Én az emberről, az egyéniségről akartam apró jellem-vonásokat gyűjteni. Olvasóim elé az embert akartamoda állítani.

Százszor annyit Írhattam volna, mint a mennyit ittközlök. Hiszen mi ez Deák egyéniségéhez képest? Deén komolyan sohase készültem iróvá válni. Nálam azirás mindig csak mellékes foglalkozás volt s ha tollatfogtam kezembe, mindig külső ösztönzésre tettem.Vannak nemes és jó barátaim, de egy se akadt köztük,a ki ellenállhatlan erkölcsi erővel hajszolt volna az írásra.Ez oka a kis eredménynek.

259

És mégis most, a mint végig nézem e rég megirtközleményeket, úgy látom, kár lenne ezeket a feledéssötétségébe temetni. Ezekben is meg van örökítve DeákFerenczről néhány emberi és egyéni igaz vonás. S ezek-ben is van itt-ott egy sugár, mely születésére, gyermek-korára s gondolkozásának néhány vidékére egy-egyvilágot vet.

Ha élünk: talán még többet is tehetünk. Egyébgyűjteményes műveimben Deák egyéni életének talánsokkal gazdagabb és egységesebb rajzát készíthetem el.

KEHIDA.

A Balaton délnyugoti vége gazdag nádas bozótokbanvész el, csak egy keskeny folyócska az égszínkék víz-tükörnek szelíd folytatása. De e folyócska már nemégszínkék és igen gyakran nem is szelíd. A szeszélyesZala ez, mely néha szelíd morajjal csatangol medrében— de gyakran haragra gerjed s iszapos sárga hullá-mokkal borítja az egész Zala völgyét s a völgynekgyönyörű erdőségeit.

Mert a Zala völgyét helylyel-közzel vad ős rengetegborítja, tele óriás magasságú égerfával, melynek apályidején még gyökerei is kiállnak a talajból. Sok helyüttaz egymásra dőlt fák, korhadó gyökerek s szétágazótörzsek labyrintján át sem vad, sem ember keresztülhatolni nem képes.

E folyam völgyében és ennek partján fekszik Kehida.Eégi fészek, mely állítólag 1266-ban, tehát még azÁrpádok korában épült és települt meg. Mondják, hogynéhány évtizeddel ez előtt még meg volt a kehidaivárkastély udvarán az a márványlap, melyre az elsőalapítás éve, 1266 vésve volt s melyet azon kívül aKanizsay család czímere ékesített.

262

Történetbúvárok úgy mondják, hogy e birtok egykora gróf Kanizsay család birtoka volt s ott, hol ma DeákFerencz egykori háza áll, egy vár állott, kőből szilár-dan építve és vízárokkal körülvéve. Annyi bizonyos,hogy a kastély homlokzata előtt a régi vár árkai mostis biztosan felismerhetők s mutatják az udvarban azt arégi épületet is, melyben egykor egy partialis ország-gyűlést tartottak a török ellen a túladunai, sziavonés horvát vármegyék rendéi. Ez az épület jó karbanvan s most istállónak használják.

A Kanizsay család kezéről a Harshágyi család kezére,majd innen a Hertelendy, ma is virágzó zalamegyeicsalád birtokába jutott Kehida. Neve tulaj donkép nemis Kehida, hanem Kéthida volt azon okból, mert itt,hogy a várnak a folyón túli összeköttetése biztos legyen,két híddal volt megnyergelve a Zala vize.

A vár sorsa különben török-tatár-német alatt ugyanazvolt, a mi a közelfekvő Nagy-Kanizsáé. Ettől északramár nem igen hódoltatott a török; Tátika, Gyula-Keszi,Sümegh már inkább megóvták magukat hatalma ellen.

A mint Nagy-Kanizsa a töröktől a tizenhetedik szá-zad végén visszavétetett, Kehida is régi urainak birto-kába került. De nem volt betelepítve. Népsége, jobbágy-sága ki tudja hova züllött szélyel. Mondják, hogy régilakossága visszajővén, Kehidára telepedni nem mert,hanem felvette magát a gesztenye erdők magaslataira,s ott építé Pusztafalut, melyből csak 1470-ben költözöttát a mai Kehidára. Annyi bizonyos, hogy a falu ekkortájt épült újra templomával és kastélyával együtt.

263

A mostani kastélyt Hertelendy Gáspár építette föl arégi kehidai vár helyére és annak romjaiból. Ennekegyetlen leányát, Hertelendy Annát, Deák Gábor vetteel s így került Kehida a Deák-család kezére.

A birtok körülbelől kétezer hold, melynek felegyönyörű erdő volt a magaslatokon. Szőlőhegye akastélyra mosolyog, ennek homlokzatáról pedig gyö-nyörű kilátás nyílik a Zala völgyére, melyben bujarétek és legelők termékeny szántóföldekkel váltakoznak.A gazdaság kezelésének gondját egész haláláig, 1844-igDeák Antal, Ferencznek testvérbátyja viselte, a közösjövedelemben azonban soha meg nem zavart testvériszeretettel részeltette Ferencz öcscsét. Ide rontott be1843-ban a felizgatott Forintos-párt garázda csőcseléke;ide jött az 1844-iki országgyűlésről Batthyány, Eötvös,Klauzál, Wenckheim és Bónis, hogy a hazának otthonmaradt bölcsét a válaszfelirat iránt megkérdezzék, sitt történt az a jelenet, mely oly óriási válaszfalat vona holtáig rabszolgákkal dolgoztató Washington és DeákFerencz jelleme közt.

A mint Deák Antalt eltemették, Deák Ferencz a kas-tély udvarára összehívta jobbágyait és zselléreit.

»Fiaim, úgymond, én földesuratok vagyok és ti job-bágyaim vagytok. A törvény megszabja az én jogaimatfölöttetek és a ti kötelességeiteket én irántam. De énjogaimmal élni nem akarok és titeket kötelességtek telje-sítésére nem kényszerítlek erővel. Ha azonban jószán-tatokból eljöttök gazdaságomban segíteni, szívességteketmegköszönöm s a becsületes munkát megjutalmazom.”

264

Sírtak jobbágyai a földesúri szavakra, s bár Deákszavát tartá, jobbágyai még nagyobb hűséggel telje-siték nála a munkát, mint előbb.

Forradalom után itt vigasztala vérző szívét a nemzetbölcse. A szép természet és a vendégek soha nem apadóserege volt öröme. Vendégei között nagy számmal vol-tak a rokonok, jó barátok, megyei tisztviselők, kikkela házigazda szívesen eladomázgatott. Ha országos neve-zetességek látogatták meg: azokkal természetesen azországos politika járta. Végre gróf Széchenyi, hogyDeák Ferenczet Kehidáról kimozdítsa s az ország köz-pontjába kényszerítse, azt az ajánlatot tévé neki, hogy abirtokot megveszi százhuszonöt ezer forintért. Sokáig tűnő-dött Deák, de végre az alkuba beleegyezett. A vételárnakközel fele terhek kifizetésére lőn fordítva, a másik felé-ből, úgy tudom, mintegy húsz ezer forintot Deák kész-pénzben vett föl, a vétel ár többi része pedig évjára-dékra lett megállapítva. A hetvenes években a legnagyobbmagyar egyik örököse, gróf Széchenyi Ödön, a birtokotaz évjáradéki kötelezettséggel Bárányi keszthelyi lakos-nak adta el, kinek apjával Deák Ferencz apja már isme-retségben volt.

Az épület egy főépületből s két szárnyból áll. A hom-lokzatnak völgy felőli részén volt Deák Ferencz kezénkét könyvtárszoba, egy nagy ebédlő s két más kisebbszoba. Az udvar felőli részén voltak a vendégszobák.

A kastély és szobái most is épen úgy állanak, a mintezelőtt huszonegy évvel azokat a legnagyobb hazafielhagyá. Elismerésünk érte a mostani birtokosnak.

DEÁK FERENCZ MINT TANULÓ.

Deák Ferencz ma már a történelemé s nemsokára anéphagyományé is lesz egyszersmind. Alakjának nagy-ságát s egyéniségének varázsát nem csökkenté az élőnekszínről-színre ismerete, de mérhetlen arányokban fogjanövelni az emlékezet, a mint az a népnek szeretetes kegyeletes fantáziája által évről-évre gazdagabbá leend.De hogy ő folytonosan oly magasságban álljon az utó-kor előtt, a mily magasra az élőt a nemzet köztiszte-lete s az elhunytat a nemzet fájdalma hely ezé: ahhoznem szükséges a költő lantja, nem szükséges a szónokdicsérete, nem szükségesek a hagyománynak ábrándosvisiói. Ahhoz elég, ha följegyezzük szigorú hűséggelmindazt, a mit róla vagy általa tudunk, a mit tőlevagy általa nyerénk.

Életének nagy cselekményei a nemzet történelménekképezik dicső részleteit. Ezeket följegyzendi a történet-író. Az államférfit, a törvényhozót, a bölcset, a publi-czistát ismerni fogják utódaink a história örök lapjairól.Az embert és közpolgárt megörökíteni a mi feladatunk.A miénk, kik láttuk az ő jóságos és dicső arczát, kik

266

hallhattuk az ő egyszerű és bölcs szavait, kiknek meg-enged é, hogy az ő nagy lelkének melegénél meleged-hessünk s kik sirattuk és siratjuk őt halottaiban. Össze-gyűjteni róla mindazt, a mit összegyűjthetünk: ez akötelesség, mely reánk hárul.

Én a kötelességet szintén teljesíteni akarom. Nagynaktartam, míg személyesen nem ismerém s midőn hozzáközelebb juthaték, úgy éreztem magam mindig, minthaoltár előtt álltam volna. Én nem tudom, más is úgyvolt-e vele, én csak saját érzelmeimről adok számot.Lestem arczvonásait s figyeltem minden szavára. Fölis jegyezgettem egyet s mást ós törekedtem múltjábanés múltjának részleteiben is megismerni őt. A. mittudok róla: abból hadd álljon itt egyelőre e rövidkeközlemény.

* *

Csaknem minden lap megjegyezte az utóbbi napok-ban, hogy Deák Ferencz a gimnáziális tanfolyam egyrészét Kőszegen végezte. E közlemény tudomásom sze-rint valótlan. A kőszegi gimnázium tanulói között aző neve nem található. Igenis tanult két Deák Kőszegen,tudniillik Deák György és Deák József, de ezek DeákJózsef tárnoki földbirtokos gyermekei valának s tud-tommal Deák Ferencznek csak oldalági rokonai.

Több év előtt Kőszegen egy Koller nevű öreg tanítógyakran szeretett azzal dicsekedni, hogy Deák Ferenczetírni és olvasni ő tanította. A kőszegiek hitelt adtak ajó öreg tanítónak s midőn 1871-ben a törvényszékek

267

fogdosása napirenden volt, Kőszeg városa Deák Ferencz-hez is kérelemmel járult, hogy ő pártolná a városnaktörvényszék iránti kérvényét a minisztériumnál. A kére-lem indokául Deák Ferencznek azon város iránti kegye-lete is felhozatott, melyben ő első kiképeztetését nyerte.De a kérelem ezen indokára Deák Ferencz kijelenté,hogy ő Kőszegen soha se járt iskolába.

Tarányi (Oszterhuber) Ferencz veszprémi kanonok,ki Deák Ferenczcsel másodízigleni sógorsági viszony-ban állott s kit Deák néhányszor látogatásával is meg-tisztelt, azt állítja, hogy Deák a gimnáziális tanfolyamegy részét Nagy-Kanizsán, a kegyesrendű szerzetesekkezén levő gimnáziumban végezte. Ez állításnak min-den esetre hitelt adhatunk, annyival inkább, mert a győriakadémia beírási és osztálykönyveiben is meg vanjegyezve, hogy Deák Ferencz oda Nagy-Kanizsáról ment.Remélhetjük, hogy a kegyesrendűek nagy-kanizsai főnökemindent, mi Deák Ferenczre vonatkozólag rendjénekiskolai évkönyveiben föltalálható, összegyűjt s köztudo-másra hozand.

Deák Ferencz négy éven át tanult Nagy-Kanizsán,úgymint az 1813/4-ik tanévtől kezdve az 1816/7-ik tanévbezártáig. Itteni iskolai előhaladásáról s élményeirőlsemmit sem tudok.

Az 1812/3-ik tanévet Deák a pápai királyi algimná-ziumban végezte. E gimnázium második grammatikaiosztályának első félévi informatiójában hetedik számalatt Deák ekként van (latin nyelven) bevezetve:

»Deák Ferencz, tíz éves, római katholikus, magyar-

268

országi, Kehidáról, Zalamegyéből való. Gyámja: DeákAntal alszolgabíró, lakik ugyanott.«

Mellesleg megjegyzem, hogy a mint e közleménybőlis látszik, ekkor már Deáknak édes apja s valószínűlegédes anyja sem élt.

Pápán tanára volt: Stajkó Ignácz, ha jól vélem,benczésrendű szerzetes. Szigorú tanárnak kellett lennie,mert az első félévben harminczegy tanítvány közülcsak két eminenst, a második félévben már csak huszon-nyolcz tanítvány közül négy eminenst osztályozott.

Deák mind az első, mind a második félévben úgyaz erkölcs- és vallástanból, mint a többi tudománybólclassis primae-t, első osztályzatot kapott de az eminen-sek között nem foglalt helyet.

Egy évi tartózkodása alatt Pápán Deák Ferencz egyözvegy kasznárnénál a Rozmaring-utczában s azon ház-ban volt elszállásolva s nyert élelmezést is, mely mostMorvai-féle ház néven ismeretes. Az özvegy kasznárnőnevére már nem emlékezik Kéler József pápai lakosöreg úr, kinek emlékező tehetsége őrizte meg e kisadatot.

Győrbe a nagy-kanizsai tanfolyam bevégezte után az1817-ik év őszén ment Deák Ferencz s a következőnégy tanévet, mint logikus, phisikus, primi és secundianni (első, másod éves) jogász itt végezte. Tanárai vol-tak 1817/8-ban:

a vallástanból: Mollik Tóbiás világi pap és hitszónok;a történelemből: Berta György világi;a szám- és mértanból: Brestyenszky Adalbert ben-

269

czésrendű szerzetes, ki későbben tihanyi apát lett, smint ilyen 1850-ben halt meg. Ez kedves tanára lehe-tett Deák Ferencznek, mert én előttem 1873-ban kétizben is nagy kegyelettel emlékezett róla.

Ezen tanévben Deák mind az első, mind a másodikféléven az összes tantárgyakban eminens, még pedigkevés kivétellel első eminens volt. Erkölcsi magavise-lete classis primae-vel jegyeztetett, tudnivaló levén,hogy ebből eminens-t adni nem volt szokásban.

Physikus korában 1818/9-ben tanárai voltak:a magyar nyelvből Fessel Zsigmond világi s a phy-

sikából Grőber Laurent szintén világi. Ezeken kívülBerta, Vernéi és Brestyenszky ama tudományokban,melyekben az előző év folyamán át.

Ez évben nyert osztályzatai szerint második emi-nens. Kivévén a magyar nyelvet, melyből classis secundaeoctavus-t (másodosztályt a nyolczadik helyen) nyert,a mely osztályzat bizony a legrosszabbak egyike. Tanáratót ember volt e tantárgyból s alig törte a magyar nyel-vet és ez szekundázta meg Deák Perenczet a magyarnyelvből. Valami kedves egyéniség e tanár mások előttsem lehetett, mert a midőn ez adatokat közli velemSárkány Miklós bakonybéli apát s Deák egykorúja s egyéven át tanulótársa, így sóhajt föl Deákra és tanárjáraczélozva levelében:

Hová nyomta a magyarul alig tudó tót ember anemes magyar ifjat!«

Első évi jogász korában, 1819/20-ban statistikábóltanára volt: Kmethy András, ha nem csalódom, a 48-ki

270

honvédtábornoknak nagybátyja; a római és nemzetközijogból pedig Szibenliszt Mihály.

Másodévi jogász korában a hazai jogot Bognár József-től, a politikai tudományokat pedig Beke Wolfgangtólhallgatta. Az egyházi jogot valószínűleg Pendl Alajosbenczés szerzetes adta elő, ki ugyanekkor akadémiai hit-szónok (exhortator) volt. Mint jogász már mindenüttelső eminensként nyert osztályzatot.

Ez időtájt agyőri királyi akadémia az egy Brestyenszkykivételével, világiak kezelése alatt állott. A fundus stu-diorum, illetőleg a helytartótanács nem sok gondot for-ditott sem a tanárok megválogatására, sem a kellő tan-eszközök beszerzésére. Grőber Laurent, a physika tanáracsak úgy kongott a physicum múzeumban, mely majd-nem egészen üresen állott s egyáltalán alkalmatlan volta kellő kísérletek megtételére s az elméleti oktatás meg-világitására. Grőber tehát, ki észrevette a tehetséget Deák-ban, azt tanácsolta ennek, hogy a physikai előadásokata Benczés-rendű szerzetesek kezén levő győri lyceumbanhallgassa, mint a melynek kisérleti eszközei elég bővenvannak beszerezve.

Deák szívesen megfogadta a jó tanácsot. Egyik kedvelttanulótársával, nágocsi Zichy Jánossal (Zichy Mihály ésAntal testvérek apjával) az 1818/19-dik tanévben csak-ugyan átment a benczések lyceumába hallgatni a termé-szettani előadásokat. Itt a physika tanára akkor CzinárMór volt, ki később Pannonhalmára az országos hírűkönyvtár rendezése czéljából visszavonult. Deák nagyonszerette e különben is kedves modorú és mívelt szerze-

271

test, előttem is többször s mindig kegyelettel emlékezettróla, soha sem nevezvén másként, mint »Maurus Czinár,«a hogy t. i. még tanuló korában szokta nevezni. Halála,mely a múlt évben 1875-ben következett be, bizonyárafájdalommal érintette Deákot.

De Czinár is büszke volt egykori tanítványára. Mégaz ország alig ismeré s a »haza bölcsének« nem nevezéDeákot, már az öreg Czinár — mint később önérzettelmondogatá — megjósolta, hogy Deák Ferenczből minőnagy ember lesz egykoron. Ő monda egykor Deáknakés tanulótársainak: »Nem az a valódi tudomány, a mitjól megtanultok, hanem az, a mit jól meggondoltok; aki az iskolában komolyan és alaposan gondolkodni meg-tanul, az végezte jól az iskolát.« E szavakat különbözőalkalmazásban nem egyszer hallottuk Deák Ferencz szá-jából is a magán társalgások folyamában.

Tanulótársai közül fölemlitem Faiszi Ányos Istvánveszprémmegyei előkelő birtokost, megyéjének egykorifőbiráját s a zirczi kerületnek három országgyűlésen átországgyűlési képviselőjét. B nyers modorú, de egyenes,őszinte jellemű táblabírót Deák mindig kedvelte. Szere-tett vele — mint másokkal is — gyakran tréfálkozni,mit Ányos, a ki pedig nagyon hamar komolyan szembenézett a tréfálkozókkal, az »öreg ur«-nak rendesen meg-engedett.

Tanulótársai voltak még a többi között BretzenheimFerdinánd herczeg és Rohonczy Ignácz. Amaz nagyon isherczeg volt ahhoz, hogy Deák valami bizalmas barátiviszonyban állhatott volna vele, emezt kedvelte régeb-

272

ben, de később, miután ez az Apponyi-regime szolgála-tába szegődött s a Bach-rendszer alatt is előkelő hiva-talokban volt, elhidegedett tőle. Ghyczy Kálmán, bártöbb ízben állították, nem volt tanulótársa Deáknak, nemis egy időben hallgatták az előadásokat. Ghyczy csak az1821/22-ik tanévben jött agyőri akadémiára, Deák ekkormár — végeztén ott a kurzust — onnan eltávozott.

Volt azonban még egy tanulótársa, kit említetlenülnem hagyhatok. Ez Sárkány Miklós hittudor s bakony-béli apát, a negyvenes évek politikai küzdelmeinek akonzervatív táborban egyik érdekes alakja, ki nem egy-szer nevezetes csatákat vívott a győrmegyei ellenzékkel.

Sárkány Miklós a győri lyceumnak volt hallgatójas vele Deák akkor ismerkedett meg, mikor Grőber taná-csára a lyceumba ment physikát hallgatni. Sárkány, bárő Deák pártjához 48 előtt nem tartozott, mindig egyiklegnagyobb tisztelője volt Deáknak, még akkor is, mikora vegyes házasságok kérdése oly igen elmérgesité a kedé-lyeket. De maga Deák is úgy nyilatkozott előttem, hajól emlékszem, ezelőtt két évvel, Sárkányról: lOszinte,becsületes ember, meggyőződése vezérelte a politikai küz-delmekben, bár minden pártfele olyan lett volna, mintő; esze és tudománya is helyén van.« Sárkány Miklósvolt az, ki aggkora és a tél zordonsága daczára is kérel-mem folytán szíves volt a Deák tanulói korára vonat-kozó adatokat összegyűjteni s velem közölni.

Deák Győrben tartózkodásának egész ideje alatt JósaJózsefnél, ennek házában volt szálláson. Házi gazdájaa győri püspöki javak praefektusa volt, tekintélyes és

273

eléggé értelmes ember. Ugyane házban lakott FejérGyörgy is, mint győri tankerületi főigazgató s ekkormár a »Codex diplomaticus« fáradhatatlan gyűjtője.E körülményből sokan azt következtették s Dunán túlma is hiszik, hogy Deák Fehér Györgynél lett volnaszálláson s a vele való társalgás folytán szerezte volnaközjogunk történetének mélységes ismeretét. E hit azon-ban alaptalan, ámbár könnyen hihető, hogy az élénkszellemű, s vidám kedélyű, de a mellett tanulni szeretőifjú Deák már ekkor is ismeretségben állott Fejérrel.Annyit biztosan tudok, hogy később, midőn már FejérGyörgy a pesti egyetemhez került, Deák vele gyakranés szívesen érintkezett s társalgott történelmi dolgokról.

Jósa József házát Deák ott tartózkodásának emlékérea győri polgárság kegyelete már több év előtt márványemléktáblával látta el.

Deák Ferencz külső modora már tanulóifjú korábanis oly igénytelen és egyszerű volt, mint később. TarányiFerencz kanonok állítja, hogy kora fiatalságában ruhá-ját elhanyagolta s a külsőségekkel keveset törődött.Ez állítást, ismervén Deákot, én egész nyugalommalelhiszem. Hogy már tanuló korában is bizonyos tekintélykörnyezé nemcsak tanulótársai, hanem tanárai szemé-ben is, abból a körülményből magyarázható, hogy Nagy-Kanizsán, mikor a poétikát végezte, tanárja nyugodtanbizta rá az előadást és az iskola feletti felügyeletet, hanéhány órára vagy napra neki az iskolától távol kellettmaradnia. Ekkor pedig Deák nem volt több tizennégy évesgyerkőcznél. Hogy ily esetnek kellett történni, azt onnan

274

merem állítani, mert ezt képviselői körökben 48 előttDeák tudtával s az ő ellenmondása nélkül széltébenbeszélték s én is egy 48-iki követtársától hallottam.

Deák életének utolsó szakában elméleti olvasmányok-kal keveset látszott foglalkozni. De ez nem mindig voltígy. Ő készen állott elő az 1832-iki országgyűlésen, mintMinerváról, a bölcseség istenasszonyáról beszéli a hit-rege, de e nagy varázsnak előföltétele minden esetrehosszas és mély tanulmányozás volt. Könyvtára leg-alább, melyet 1844 végén Kerkapoly Károly használts részben rendezett Kehidán, ezt bizonyítja, ha mindenmás bizonyíték hiányoznék is.

AZ IFJÚ DEÁK FERENCZ.

A mai nemzedék keveset tud már arról, milyen voltaz »öreg úr«, mikor még »ifjú úr«-nak hívták, s mikormég megérdemelte az »ifjú« nevet. Harmincz esztendőóta, a függetlenségi harcznak lezajlása óta, az ő nevebizalmas körben sohase volt más, csak a kedélyes»öreg úr«.

Országgyűlési és képviselői körökben még most isállandó divat, hogy törvényhozók, miniszterek, képvi-selők egymást »per tu« szólitják. De vájjon hogy szólí-tották Deák Ferenczet, kinek tekintélye határtalan volt;ki előtt mindenki meghajolt, kit két császár látogatottmeg szegényes szobájában, az osztrák császár és a brazi-liai császár; kinek nagyobb hatalma volt, mint mindenközös és nemközös miniszternek összevéve, kihez taná-csért és pártolásért jártak magyar miniszterek, kihezlélekszakadva jöttek az osztrák államférfiak, Giskra ésDemel és mások 1871-ben, hogy mentse meg őket Hohen-warth-tól és a csehektől és a pánszlávoktól; ki koronátadott a királynak és királynénak.

Vájjon hogy szólították őt, az ősz államférfit, ki ifjú

276

korától kezdve minden napját és minden erejét a köz-ügyeknek szentelte? Hogy szólították őt kortársai és kép-viselőtársai, a kik között akárhány szeleburdi ifjoncz,fiatal mágnás és ifjú szolgabíró volt, a ki az emberta szerint mérte meg, hány forint volt a tárczájában,hány hold földje van neki otthon, hány kalandnak hősefürdőn, színházban, kaszinóban, rókahajsznál, lóverseny-téren?

Bizony öregek és fiatalok, komoly férfiak és könnyü-vérü emberek, saját pártjabeliek és ellenzékek egyformakegyelettel járultak hozzá.

Őt, egyedül őt nem neveztük, nem szólítottuk pertu-nak. Nem azért, mintha ő azt rossz néven vette volna.Istenért se. Hiszen egyszerűbb, szívesebb, kedélyesebbember sohase volt, mint ő. Ámbár tagja volt a Batthyányminisztériumnak, mindamellett ő az egyszerű »tekin-tetes úr« maradt minden rend, rang, czím és czaf-rang nélkül. Bár a »nagyságos« czímet idegenektől nemutasitá el, hiszen mindennap százan mentek hozzá kér-vényezők, mint a királyhoz s ezekkel a czímezés miattnem perlekedhetett, mindamellett ő a czímekre nemadott semmit.

Gyulai Pál, mikor Vörösmarty életét írta, levélbenfordult valamiért Deák Ferenczhez s őt »nagyságos úr«-nak szólítá, de egyúttal bocsánatot kérve azt kérdezétőle, írja meg, mi az igazi czíme? Deák azt felelte:»Czímezzen a minek tetszik, legjobban szeretem, ha barát-jának czímez.« Pedig bizony akkor még Gyulai Pálkicsike kis emberke volt. A király »Deák úr«-nak,

277

a királyné egy alkalommal a koronázás után szemtül-szembe »Deák bácsi«-nak szólította. Ekként szólítá őta fővárosban és vidéken minden szép asszony és min-den ifjú lányka, kinek alkalma volt vele bizalmasanbeszélni.

Néhány idősb képviselő, kikkel sok országgyűlésenvolt már együtt, tegeztek őt s »Feri« néven szólították.Az öreg Justh, Zsedényi, Szentiványi, Kállay Ödön,Pulszky Ferencz, s még néhányan ekként szóltak hozzámég a legutóbbi években is. Mindenki más ez egyszerűnévvel közeledett hozzá: »bátyám«. Mintha mindenkinekvér szerinti rokona, édes apja lett volna. Az igaz, hogyolyan jó is volt mindenkihez, mintha édes apja lettvolna.

Hogy fogadták Deák Ferenczet a legelső országgyűlé-sen, melyen megjelent? Ezt már igen sokszor, igensok ember megírta, noha Deák Antalról, ki Ferenczöcscsét maga után felküldé követnek s Ferencz első sze-repléséről kevés adat látott napvilágot.

Deák Antal sokkal idősebb volt, mint Ferencz öcscse.Mikor Ferencz még csak tiz éves volt s tanuló az elsőgimnáziumi osztályban: Antal bátyja már akkor szolga-bíró s tekintélyes férfiú volt a vármegyében s egyúttalgyámja és gondnoka Ferencznek. Épen huszonkét évvelvolt idősebb, mint emez.

Az 1832-iki országgyűlésen Deák Antal közkedvességűember volt. Híre megelőzte már őt is. Gróf Amadé

278

Ferencz zalamegyei főispán ellenében rettenthetlen bátor-sággal lépett fel az alkotmányellenes újonczozás és adó-szedési ügyben s Amadét arra kényszeríté, hogy Zala-Egerszeget elhagyja, sőt a főispánságot is letegye. Pedigmikor Deák Antal oly erélylyel lépett fel: akkor Eger-szegen két dragonyos osztály volt felállítva a megyetáblabíráinak s tisztviselőinek megrettentésére.

Deák Antal olyanforma magasságú termettel bírt,mint öcscse Ferencz, csakhogy sem oly széles, sem olyerős nem volt. Szakált az sem viselt, tömött bajuszaúgy csüngött lefelé, mint Laudon generálisé, noha nemvolt olyan hosszú. Legjobb barátai voltak: felsőbükkiNagy Pál, id. Pázmándy Dénes, Marczibányi, Ócskay,Rohonczy János és Kocsi Horváth. Utóbbiak Vesz-prémmegye követei s Deák Antallal már ifjú korbólismerősek. Szerette Kölcsey Ferenczet is, kivel azonbansok tekintetben nem értett egyet. Kölcsey nemcsak Bécs-csel szemközt, hanem a jobbágyok iránt is szabadelvűvolt, míg Deák Antal Bécscsel szemközt engesztelhetlen,de a jobbágyok felszabadításáról hallani sem akart.

Voltaképen ez volt egyik oka, a miért lemondotta követségről s öcscsének helyet adott.

— Nem vagyok még vén ember, — monda Palóczynakés Kocsi Horváthnak, — de közületek már kiöregedtem.Ferkó öcsém jobban illik hozzátok, ő is olyan hóbortos,mint ti vagytok.

A »hóbortos« alatt azokat az ábrándozókat értette,a kik a jobbágyokat felszabadítani s ezzel — szerinte— a nemességet tönkre tenni akarták.

279

El is ment, ott hagyta az országgyűlést. Hanem előbbfeldicsérte öcscsét annyira, hogy mindenki a fejét csó-válta, vagy mosolygott. Id. Pázmándy Dénes sehogy sehitte, hogy a fiatal, harmincz éves Deák Ferencz olykitűnő ember legyen, sőt később is sok ideig, mikormár Deák Ferencz hatalmas szerepre vergődött, az öregPázmándy csak úgy félvállról beszélt vele és róla —egy darabig.

* *

Öreg emberek, kik Deák Ferenczet harmincz éveskorában ismerték, azt állítják, hogy arcza az időtőlkezdve nem változott. Valamivel kövérebbé vált, de haja,szemei, bajusza s egész arczjellege ugyanazok maradtak.

Az országgyűlésen élczeiről és anekdotáiról előbb ismer-ték s előbb megismerték, mint nyilvános beszédjeiről.Akkori anekdotái közül fölemlítem a következőt:

Kocsi Horváth Sámuel veszprémi követ nagyon békes-ség szerető ember lévén a magán társalgásban is, min-dig mindenkinek igazat adott s mint alispán is mindenperes felet kibékített. Az országgyűlésre is utána mentaz az adoma, hogy egyszer bement hozzá a felperess baját elpanaszlá, mire ő mint alispán azt feleié: »Fiam,neked teljesen igazad van«, — de ugyanakkor odamen-vén az alperes is s baját az is elpanaszolván, annak isazt feleié: »Fiam, neked is teljesen igazad van«; —mikor pedig ezt az ott jelen volt Bohonczy János elsőalispán meghallotta s azt monda: »Bolond vagy te Samu,mindakettőnek csak nem lehet igazat, — erre azt felelé:»Neked is teljesen igazad van János.«

280

Ez a Kocsi Horváth Sámuel az országgyűlésen is ilyen-formán viselte magát. Hol az aulikusokkal szavazott,hol a liberálisokkal, csakhogy meg ne haragudjék ráegyik se.

Egyszer aztán Beöthy Ödön és Balogh János kemé-nyen megtámadták Kocsi Horváthot a pozsonyi ligetbenDeák Ferencz jelenlétében. Deák mosolyogva hallgattaBeöthy és Balogh szemrehányásait s mosolyogva nézteKocsi Horváth kellemetlen helyzetét. Midőn már a vitakissé élessé kezdett válni, Deák közbeszólt:

— Olyanformán gondolkodik az én Sámuel barátom,mint az egyszeri szentgróti menyecske. Az is egy kisséhűtelen lett az urához s beleszeretett a szomszédbanlakó csizmadia czéhmester fiába. A menyecske ura nemnézvén jó szemmel a dolgot s pörlekedése se használván,elment a plébánushoz panaszra, hogy az hívja mega feleségét magához s térítse istenes útra. A plébánosmeghívatja a menyecskét, lelkére beszél istenesen s meg-mondja neki, hogy isteni és emberi törvények szerintaz asszonynak hűségesnek kell lenni törvényes uráhozés senki másra még csak gondolni sem szabad, hanemmeg kell maradni egyetlen egy férfi mellett. »Jaj édestisztelendő uram, így felel a menyecske, könnyű a gazdag-nak, de az olyan szegény asszonynak, mint én vagyok,mindegyik jó, nekem nem illik válogatósnak lenni.«

Ez anekdotára hatalmas kaczagás lett a felelet s eznaptól fogva Kocsi Horváth Sámuel nem válogatotta két párt között, hanem megmaradt — aulikusnak.

* *

281

A pozsonyi országgyűlések a pozsonyi országház nagytermében tartattak.

Ez a terem egyszerű pajta volt oldalablakokkal, kő-boltozattal minden festés vagy ékesség nélkül egyszerűfehér meszeléssel volt ellátva.

A terem belső végén volt egy emelvény deszkából,melyre három lépcsőn kellett felmenni. Ez emelvény levolt terítve pokróczczal s ez emelvényen volt egy hosszúasztal keresztben, ez le volt terítve zöld posztóval. Ezasztal közepén ült a királyi személynök, az alsó táblaelnöke. Mellette jobbról a királyi tábla tagjai és a pro-tonotáriusok, balról pedig a káptalanok követei, az alsótáblai prelátusok.

Ez emelvényhez támasztva három hosszú asztal volta terem hosszában, zöld posztóval bevonva. E háromasztal mellett egymással szemközt ültek a vármegyékkövetei, párosával egymás mellett. Azok, kik a középsőasztal mellett ültek, természetesen a hátuk mögöttisorokra nem is nézhettek. Mint valami nagy vendéglőiétterem: úgy volt berendezve az országgyűlés helyisége.Karzat csak egy oldalon volt, a baloldalon. A követeknejei onnan szokták a gyűléseket végig hallgatni. Azországgyűlési ifjúság, a juratusok lent a követek mögöttálltak kardosán, kalpagosan, fekete magyar ruhában.

Deák Ferencz a középső asztalnál, a királyi személy-nőkkel egy vonalban a kilenczedik széken foglalt helyet.Fekete franczia nadrág, fehér mellény, fekete atilla,s oldalán vaskos ősi kard: ebből állott öltönye.

Szűz beszéde nem keltett nagy figyelmet. Igaz, hogy

282

a vitakérdés nem is volt valami fontos. Mindössze isa fölött tanácskoztak egy hónapig, hogy az úrbéri kér-désen vagy a kereskedelmi kérdésen kezdjék-e a tanács-kozást.

Azonban következett a lengyel kérdés. Szegény Len-gyelországot akkor osztották fel utoljára s a magyarközvélemény ép úgy lelkesült a lengyelek mellett, mintnegyvenöt év múlva a törökök mellett. Ép úgy hiába.

Deák Ferencz felállt. Szokott ruhájába volt öltözve.Egyik térdét feltette a székre, melyről fölkelt. Kardjátis a székre állítá s balkezében kardjának markolatátfogva, tartá azt a beszédet, mely első beszédje volt való-sággal. Azóta közel ötven év telt el s most már a tizen-egyedik országgyűlés folyik, de ennél szebb beszédetalig tartott.

E naptól kezdve vezére volt a nemzeti pártnak.

** *

Minő magas tekintélye volt Zalavármegyében DeákFerencznek mint harminczhárom éves ifjúnak: arracsak egy példát.

1836-ik évi június 22-én és 23-án tartották a megyerendéi azt a gyűlést, melyen követeik, Deák és Herte-lendy, beszámoltak. Deák fogadtatását lelkesültnek neveziKossuth Lajos akkor, a mikor még a hírlapok nembeszéltek superlativusban, mert a világon se voltak.

Ugyanekkor főispáni beiktatás is volt s a főispánnakle kellett tenni az esküt.

283

Az esküformát ős időktől fogva alkotmányos gyakor-lat alapján mindig egyházi férfiú szokta előolvasni. Dea rendek felkiáltottak, hogy Deák Ferencz olvassa fel.»Az tekintetes követ úr szájából akarjuk hallani istennekigéjét«, kiáltott fel egy kővágó-eörsi nemes. Pedig jelenvolt két apát is.

»Aligha nem ez volt az első eset, hogy hivatal nél-küli polgári személy esketett fel főispánt magyarul« —írja e jelenetről Kossuth Lajos.

DEÁK FERENCZ MAGÁN KÖRBEN.

Deák Ferencz, mikor még állandóan Kehidán lakott,minden év nyarán Balaton-Füreden szokott néhányhetet tölteni. Lakása, étkezése, ruházata, társalgása olyegyszerű, oly igénytelen, oly feltűnés nélküli volt, hogyaki egyébként nem tudta, ki ő, el nem találta volna,hogy ő nemzetünknek és korunknak egyik legnagyobbállamférfia s a világtörténetnek egyik legnemesebbalakja.

Hogy azokat, kik az emberi lélek nagyságának jellem-vonásait észlelni és fölismerni nem szokták, meny-nyire csalódásba ejté Deák egyszerűsége, erre furcsa,de jó példát tudok saját ismerőseim köréből.

Volt egy jó tiszttársam és kedélyes keresztkomáma vármegyénél. Mérnök és főszámvevő. Ország, nemzet,politika, emberi vagy államférfiúi nagyság, művészet,irodalom, hírlap, ismeretlen dolgok voltak előtte.A numeruson, restauráczión, jó ételen, italon és vadá-szaton kívül más munkát vagy élvezetet nem ismert.

Az ötvenes évek elején mint ifjú mérnöksegédKehidát és vidékét mérte. Deáknak volt ingyen lakója

285

s Deák asztalának mindennapos vendége. Ha rokon vagylátogató nem volt Kehidán, az öreg úr csak vele,a kasznárral és a plébánossal szokott társalogni, enyelegniés csak nekik adomázni.

Jött 1861. Deák újra a nemzet vezére lőn. A lapokcsak róla írtak, a nemzet csak róla beszélt. Lehetetlenvolt, hogy az én jó keresztkomám is meg ne hallja,hogy milyen híres, nevezetes ember az a Deák Ferencz.Meghallotta s egyszer, mikor Deákról beszéltünk, ígyszólt hozzám:

— Én is ismertem pajtás egy Deák Ferencz nevűembert. Mikor Kehidát mértem, három fertály eszten-deig laktam és étkeztem nála mindennap. Csöndes, jóember volt, nem fogadott el tőlem semmi fizetést,hanem se mulatni, se vadászni nem lehetett vele. Nincsez valami atyafiságban ezzel a híres Deák Ferenczczel?Azt mondják, ez is zalai ember.

Íme minő csalódás! Az igaz, hogy az én jó kereszt-komám nem valami lumen, de nem is épen tökfilkó.Mikor az együgyű beszéd miatt a társaság rárontottés majd megette, vállát vonva felelt:

— Csak nem vagyok bolond, hogy én Kehidán keres-sek olyan híres embert. Csak olyanformán beszélt azmindig, mint akármelyikünk.

Deák Ferencz ott Balaton-Füreden is szívesen felvettetársaságába még az olyan embereket is, kik boldogegyszerűségükben szentül meg voltak győződve, hogyDeák is csak épen olyan kicsiny vagy épen olyan nagyember, mint ők maguk.

286

Volt vármegyénknek egy Tuba nevű esküdtje. Jókedélyű, élemedett ember, régen meghalt, hiszen még48 előtt szolgálta a vármegyét. Balaton-Füred közeléből,Szent-István-Király-Szabadja nevű veszprémmegyei falu-ból való volt s Füredre nyaranta gyakran ellátogatott.Ő is oda csatlakozott Deák társaságához s az öreg úrszívesen látta az önérzetes öreg esküdtet, ki elanek-dotázni és találós kérdésekre furcsa feleleteket adninagyon szeretett. Különösen meg volt elégedve kálvi-nista hitvallásával.

Egyszer azt kérdi tőle Deák:— Ismeri-e barátom a kálomista varjút?— Hogyne ismerném, domine spektábilis. Szürke

gubája, fekete gatyája, mint a veszprémi pandúroknak.— Hát azt megtudná-e mondani barátom, hogy hív-

ták a kálomista varjút, mikor még kálomisták nemvoltak a világon? Tudja-e ezt?

Gondolkozik az öreg Tuba, de hiába. Egyszer odafordul Deákhoz.

— Én nem tudom, hanem hát mondja meg dominespektábilis, hogy hívták?

— Bizony ezt magam sem tudom, — felelt Deákmosolyogva.

— No tessék, — pattant fel az öreg Tuba. — De netessék rossz néven venni domine spektábilis, de ilyenekám a deputátus urak ott a diétán. Hány kérdést föl-vetnek, a mire maguk se tudnak megfelelni.

Deák jóízűen és hangosan felkaczagott:— Ebben — úgymond — igaza van barátom!

287

Ha Deák Ferencz gyermekek vagy földmívesek, vagyifjak, vagy politikusok, vagy nagyszabású államférfiakközt volt; modora és társalgása mindig olyan volt,hogy a társaság tagjai azt hitték, hogy ő épen csakolyan ember, mint ők maguk. Azt hitték még a gyer-mekek is.

E tekintetben senki se hasonlított hozzá nagyjainkközül. Nála hiányoztak a szellemi nagyság kicsinységei.

S mégis voltak pillanatok, a mikor látszólag önkény-telenül tört ki belőle az eszméknek és érzelmeknekfensége.

Emlékszem egy ily pillanatra füredi társalgásából.Régen volt, kis gyermek voltam, de jól emlékszem.

Még új volt a Kisfaludy-szobor. Nem ez a mostani,hanem a régi, az a vastag, meredt nyakú. Deák a szo-bor közeiében sétált társaival s a társaság Kisfaludyműködéséről emlékezve, magasabb eszméket vont abeszélgetés körébe. Nemzetünk nagyságáról, jövendő-jéről volt szó.

Egyszer Deák ezt monda:— Úgy látszik, minden nagy nemzetnek különös

rendeltetése van az emberiség történetében, mely bizto-sítja fenmaradását. A görög nemzet a művészetet, arómai a jogot és állami szilárdságot szolgálta és fej-tette ki. A mi időnkben is az angol a világkereskedés-nek és a míveletlen földrészek polgárosításának nagymunkáját végzi, a franczia szabadságra, egyenlőségrees dicsőségre törekszik, a német a tudományt mívelikülönösen, s az orosz világbirodalmi nagyságért lelkesül.

288

Sokat gondolkodtam, hogy a mi nemzetünknek milehet missziója. S úgy láttam történeteinkből, s úgylátom mostani helyzetünkből, hogy nekünk az igaz-ságért kell élnünk és küzdenünk, s a vallási, nemze-tiségi és társadalmi osztályok közt az igazságot kelldiadalra juttatnunk. S fenmaradunk, sőt szép jövőáll előttünk, ha mi rendeltetésünkhöz, az igazság szol-gálatához hívek maradunk!

Íme Deák ideálja!

DEÁK FERENCZ BESZÉDEI.

I.

Kónyi Manó nagy munkát végzett, nagy hálára köte-lezte maga iránt a nemzetet s a magyar irodalom bará-tait s nagy szolgálatot tett történetíróinknak is, kika tizenkilenczedik század Magyarországának történetétmegírni lesznek hivatva. S mindezt azzal, hogy Deákbeszédeit összegyűjtötte.

E munka sem nem oly kicsiny, sem nem oly egy-szerű, mint a minőnek első pillanatra látszik.

Deák Ferencz nyilvános szereplése kora ifjúságától,1822-től kezdődik s tart ötvennégy éven keresztül1876-ban bekövetkezett haláláig. Ránk maradt elsőbeszédét 1828-ban tartotta. Ez törvényszéki védőbeszédvolt. 1833-tól kezdve már mint törvényhozó s mint anagy nemzeti szabadelvű-pártnak elismert vezére szóla közpolitikai kérdésekhez az országgyűlésnek s a vár-megyének tanácskozó termében. S nemcsak szól, hanemír is, nyilvánosságra szánt alakban ugyan keveset, demagánleveleiben eléggé gyakran. S beszédei és iratais nyílt és bizalmas közleményei egyaránt szépek s han-

290

gulat, nyelv, irály, tartalom, felfogás tekintetében tel-jesen összhangzók. Senki sincs közférfiaink közt, kinekegyénisége s nyílt, közérdekű és magán cselekvése snyilatkozatai közt oly teljes összhang volna, mint Deáknál.

Kónyi Manó azt tűzte ki feladatául, hogy Deák min-den nyilvános beszédét s minden közérdekű, de magántermészetű iratát, levelét összegyűjti s egyelőre legalábbbeszédeit rendszeres gyűjteményben kiadandja.

48 előtt a sajtó nem volt szabad s a gyorsírás csakcsecsemő napjait élte. Deák nem szokta beszédeit meg-írni sem előbb, sem utólag. Íme az okok, melyek agyűjtés munkáját fáradalmassá tették.

Megvannak a rendi országgyűlések naplói és jegyző-könyvei s ezekben a követek beszédei és iratai. De milykeserves dolog ezekből egyes emberek beszédeit hiánynélkül összekeresgélni, ezt csak az tudja, ki valósággalmegkísérlette.

A régi kormányok nem szerették, hogy a követekbeszédei szó szerint megörökíttessenek. Az alsó táblaelnökei, a királyi személynökök különösen ügyeltek arra,hogy az ellenzék vezérférfiainak beszédei csakis a leg-halványabb kivonatban tétessenek bele a diáriumba.S Deákért épen nem tettek kivételt. Rend szerint a nap-lókban elő sem fordul, hogy személy szerint ki tartottaa beszédet, csak az van mondva: Zala, Somogy, Békésmegye stb. követe ezt és ezt feleli. S miután mindenvármegyének két követe volt, gyakran lehetetlen meg-mondani, hogy a kettő közül melyik tartá ezt vagyamazt a beszédet.

291

Deák mint harmincz éves fiatal ember rögtön feltűnts pár hó alatt pártvezérül fogadtatott el az ország-gyűlésen. E miatt nagyobb figyelmet fordítottak beszé-deire, de nem mindig ezek előnyére. Nem egy beszéde,mint az is, melyben a hétszemélyes-tábla szervilizmusátostorozá a politikai perekben, épen e miatt csak nagyonis csonkán s halvány töredékes kivonatban láthatottnapvilágot s maradhatott ránk. Szerencse, hogy azországgyűlési ifjak Deák beszédeinek nagy részét kéz-iratban lehető híven őrizték meg.

Kónyi páratlan szorgalommal és gondossággal búvá-rolta át a régi országgyűlések iratait s a 48 előttipubliczistika összes sajtótermékét Deák beszédei végett.Ezen kívül utazásokat tett Zalavármegyébe Deák ifjú-kori barátaihoz, tisztelőihez, rokonaihoz s egykori tiszt-társaihoz, kik Deák sok beszédét, nyilatkozatát, magánlevelét ereklyeként őrizték. Részint személyesen, részintlevélben fölkereste Deák szereplő egykorú társai közülaz élőket s az elhunytak örököseit, hogy a birtokukbanlevő adatokat engedjék át. Éveket töltött el e fárado-zások közben.

Midőn a beszédek gyűltek: akkor eszébe jutott, hogyminden beszéd csak akkor lesz egész, akkor teljesenérthető és élvezhető, ha egy kis előszóban mindenbeszédnek történetét s minden alkalmi eseményt ésérvet, melyre a beszéd vonatkozik, összeállít s lehetőrövidséggel, de a szükséges teljességgel megszerkeszt.S ez szerfölött nehezíté a munkát.

Deák beszédei a szó igaz értelmében mind alakilag,

292

mind tartalmilag igen becses s nagy részükben való-sággal remek beszédek, a magyar politikai nyelvneks a specziális magyar észjárásnak páratlan alkotásai.Azonban Deák azért, hogy beszédet tartson s hatalmaselméjét és ékesszólását ragyogtassa, soha nem beszélts minden beszéde az alkalmi szükségnek, a szükségesezélszerüségnek szüleménye. Epén ezért volt helyes.sőt szükséges Kónyi terve, hogy minden beszédnektörténetét is megírja. A legtöbb beszéd megkezdett vagybevégzett cselekmény jelentőségével és súlyával bír s alegkisebb ós legjelentéktelenebb nyilatkozat is Deáktóla kor jellemének megértésére nagy becsű.

Ám egy beszéd történetének, valódi indokának s hüelőzményének megírása nem könnyű dolog. Meg kellismerni a kérdést magát; életre kelteni azokat, kikabban felszólaltak; rámutatni az érdekekre és szenve-délyekre, melyek a kérdés körül kifejlődtek vagy aztfelszínre hozták: mindez elengedhetlenül szükséges. Deaz érdeklődők közül esetleg ma is élnek talán többenis; Kónyi pedig nem akarta, hogy akár a beszéd, akárannak története felszólalás, ellenzés vagy politikai czá-folgatás tárgyává tétessék s ezért minden fontosabbbeszédnél az összes érdeklődők s közvetlenül érdekelteknézetét s véleményét is előzetesen megismerni s egy-úttal tájékozni is törekedett. Czéljául tűzte ki az embe-rileg elérhető legtökéletesebb tárgyilagosságot és törté-neti hűséget s e végből egy vagy két esetben, a holszükséges volt, Ferencz József király tanúságtételét iskorrekt alkotmányos módon megszerezte.

293

E nagy gondosságnak s a Kónyit jellemző e skru-pulózitásnak némi árnyoldalai is valának, melyeket anagy közönség ugyan alig vesz észre, de a melyeketegy későbbi kiadásnak el kell távoztatni. A mit Kónyigyűjteménye ad, az mind becses és történetileg tel-jesen igaz és hű; de épen e nagy skrupolózitás miattKónyi gyűjteménye nem ad sok dolgot, melyet adnikellene s mely nélkül Deák mint szónok, mint állam-férfi s mint korát vezérlő hatalmas egyéniség csak héza-gosan áll előttünk.

Merültek fel egyéb nehézségek is, melyek közül csakegyet említek fel. Ez a beszédek variánsai. Deáknaknem egy 48 előtti beszéde egymástól sokszor jelenté-kenyen eltérő több szerkezetben maradt meg tiszte-lőinél. A költők verseinek minden variánsa becsess híven megőrizendő, mert minden variánst maguk aköltők írtak. De Deák a beszédet csak egyszer s egyszerkezetben tartotta, s azért a variánsok egyike vagymásika, esetleg mindegyike lehet hamis vagy helytelen.Kónyi szerencsésen választott ezek közt, de alig hihetőgond, utánjárás és tanulmány előzte meg minden válasz-tását.

Kónyi gyűjteményének első kötete Deák nyilvánoséletéből 20 évet ölel fel s 1828-tól 1847 végéig tartottbeszédeit közli. A második kötet 1848 elejétől 1861márcziusig terjed s a 61-iki országgyűlésre már nemterjeszkedik ki. Közli Deák 48-iki pozsonyi követségét,igazságügyminiszteri szereplését s néhány e korból eredtnagybecsű magánlevelét. Közöl némelyeket az ötvenes

294

évek abszolutizmusából, az akadémia új szervezkedésé-ről, az októberi diploma és februári pátens előzményei-ről, az országbírói értekezletről s végül közli DeáknakZágrábmegye körlevelére írt 1861-iki feleletét. Mind-ezekről el fogjuk mondani véleményünket.

A mi a gyűjtemény szerkesztését illeti, e másodikkötet jelentékenyen különbözik az elsőtől és pedig elő-nyösen. Ebben ugyanis Kónyi már sokkal bővebbenközli s használja fel Deák magán leveleit, mint az elsőkötetben. Úgy látszik, gyűjteményének szélesebb keretetakar adni, azt bővebbé és tartalmasabbá akarja tenni,mint eredetileg terve volt s mint az első kötetnél tette.Mondanom sem kell, hogy ezért csak köszönettel tar-tozunk neki s hogy ez a könyvet érdekesebbé s Deák egészalakját fényesebbé és világosabbá teszi s ezzel történet-irásunknak is gazdagabb anyagot bocsát rendelkezésére.

Azonban meg kell jegyeznem, hogy e kötetnek mégisnagy hiányai vannak.

Az első kötetnél is nagy hiánynak tartom, hogy abbólDeák kodifikátori működése csak nagyon kevéssé tűnikki s különösen a büntető kódex körüli 43-iki műkö-dése csaknem egészen hiányzik. Igaz, hogy akkor mégKónyi csak a beszédek közlésére fekteté a súlyt s kevésséa levelekre és egyéb munkálatokra. Deák a 43-iki bün-tető törvény javaslatánál s annak mellékleteinél nemegy igen becses munkálatot készített s Mittermayerrelis sűrűn levelezett.

A második kötetben érzékeny hiányok vannak. Csaknéhányat említek itt fel.

295

Függetlenségi harczunknak érdekes és fontos epizódjaDeák békekövetsége Windischgrätz herezegnél. EbbőlKónyi csak Deák két parlamenti beszédét s két hiva-talos jelentését közli. De maga a követségi eljárás isrendkívül érdekes és fontos, mert — a többek közt —ez lőn végzetes gróf Batthyány Lajosra nézve, ki, haDeák tanácsát elfogadja, könnyen megmenekülhetettvolna. Ezt Deák 1869-ban lediktálta Csengery Antalnak,magam is szerencsés voltam Deáktól hallani; Csengeryfeljegyzése legalább is helyén lett volna a másodikkötetben annyira, mint Somssich Pál vagy gr. DessewffyEmil emlékiratai.

Érdekes levélváltás folyt Deák és gróf SzéchenyiIstván közt a kehidai birtok megvétele tárgyában. Fon-tos dolog ez, mert ez bírta Deákot arra, hogy Pestrejöjjön s a nemzeti közvéleménynek központjává legyen.

Deák 1855 végén és 1856 elején közel száz leveletírt Vörösmarty családja érdekében barátaihoz. Ezekközt vannak olyanok — például a gróf Mikó Imréhezirott — melyeknél szebbet és tartalmasabbat magyarnyelven alig írt még valaki. Ezekben fejti ki, hogymivel tartozik nagy költőjének és szépirodalmának amagyar nemzet. Nagy kár, hogy ezeket Kónyinak vala-mely ok miatt ki kellett hagynia. A második kiadás-ban ezeket fel kell venni múlhatlanul.

Azt hiszem, Deák társalgó szobájáról s a forradalomratörő férfiakkal való passzív érintkezéséről is — 1860 és61-ből — lehetett volna írni egy fejezetet.

296

II.

Deák Ferencz nem vállalt mandátumot az 1843-ikiországgyűlésre. Hogy ez országgyűlés oly eredmény-telenül oszlott el: ezt Deák távollétének rótta fel anemzeti közvélemény. Így nyilatkoztak az ország-gyűlésen Beöthy Ödön és mások; így vélekedett Maj-láth kanczellár; így írtak a lapok, így volt meggyő-ződve Zalavármegye s ama többi vármegye is, melyDeáknak felajánlotta a mandátumot.

Hogy Deák más irányba tudta volna-e terelni a sorskerekét: oly kérdés, mely meg nem oldható soha,Somssich azt mondja Kónyi gyűjteményében, hogy1844-ben már Deák se tudta volna kiegyenlíteni a nagyellentéteket, melyek a bécsi kormány és a nemzet köztkifejlődtek. Annyi bizonyos, hogy 1848-ban már nemtudta, de 1840-ben még ki tudta egyenlíteni, pedig1839—40-ben legalább is volt akkora távolság Bécs ésa magyar nemzeti párt közt, mint 1844-ben.

Tény az, hogy 1841 és 1847 közt a reformokra léhántelt el hat-hét drága év s hogy a 48-iki rázkódás semmiesetre se lett volna oly nagy, ha 44-ben legalább abelpolitikai kérdések nagy része egészséges alkotásokbanmegoldást nyert volna. S az is valószínű, hogy amazegyetemes bizalom, mely Deákot a nemzet részérőls ama nagy tisztelet, mely a konzervatívek részéről44-ig kísérte, Deákot 44-ben is nagy dolgok elvégzéséretette volna képessé. Deákot mint embert sohasem vezé-

297

relték magasztosabb indokok, mint 43-ban, mikor akövetséget visszautasítá, de Deák mint államférfi ezzelvégzetes mulasztást követett el. Érezé ezt maga Deákis, mind 1848-ban, mind 1861-ben s nyíltan megvallábarátainak, hogy a kibontakozásra ugyan semmi reményenincs, sőt a jövőt felette komornak és veszélyesnek látja:mind a mellett elvállalja a követséget, nehogy a bekö-vetkezendő rossz fordulatot az ő kimaradásának tulaj-donítsák. (1861. január 9-én Pesten kelt levele.)

Deák az 1847-iki országgyűlés kezdetén betegens komor lélekkel ült kehidai birtokán, visszautasítvamegyéjének a követválasztáskor fölajánlott bizalmát.Okul betegségét s reményeinek a közel jövőre valóelenyésztét hozván fel. Tétlensége nem a haragvó Akhil-lesé s nem is a száműzött Belizáré, hanem a felelős-ségét mélyen érző bölcs hazafié volt, ki nem akart olymunkára vállalkozni, mely erejét túlhaladá s mely tem-peramentumának meg nem felelt. Miért vállalkozottmégis?

Sajátságos kérdés ez, de Deák magas erkölcsi gon-dolkozásának természete szükségessé teszi a kérdést.

A 48-iki márcziusi napokban Kossuth vezetó azországgyűlést s a közvéleményt. Mindkettő a birtok-kérdések gyökeres megoldását, az államjogi önállásts a teljes alkotmányosságot követeié s mindezeknekelengedhetlen föltétele gyanánt a felelős minisztériumottekintette.

A miniszterium elnöke rendes viszonyok közt csakKossuth lehetett volna, de a tényleges viszonyok gróf

298

Batthyányi kényszerítették a kabinet élére. Batthyánypedig a kabinet alakításába fogni Deák nélkül nemakart. Hogy mik voltak erre legközelebbi indokai, eztfejtegetni nem akarom. Tény az, hogy nem akart.

Márczius 13-án kiüt a bécsi forradalom.Márczius 14-én rövid, de tartalmas manifesztumban

állapodik meg Pozsonyban a követek kara.Ugyanez napon gróf Batthyány, a kijelölt miniszter-

elnök, Tolnay Károlyt és Wenckheim Bélát küldi Kehi-dára azzal a kéréssel, hogy Deák menjen fel Pozsonyba.

Ugyane czélból a főrendek és a követek nagy seregelevelet írt Deákhoz. Nagyon rövidet, melynek végpontjaez: »Szükségünk van rád s bizton várjuk minél előbbijelenlétedet.«

Márczius 16-án Zalavármegye közgyűlést tart s ottHorváth kamarás előadja Tolnay Károly követ hivataloslevelét, mely szerint »az összegyűlt országos rendekpártszínezet nélkül, a mágnások s maga az ország fen-séges nádora közakarattal Deák Ferencz úrnak az ország-gyűlésen leendő megjelenését óhajtják, a körülményekszüksége pedig ezt parancsolja.«

A közgyűlés nagy választmányt alakít, mely az al-ispán vezetése alatt Kehidára menjen Deákot a követ-ségre felkérni.

Márczius 17-én Zala mindkét követe lemond, hogyDeáknak helyet engedjenek.

Márczius 18-án Batthyány kijelenti, hogy Deákotmegvárja, addig a független, felelős minisztériumot nemalakítja meg.

299

A »Pesti Hírlap« márczius 21-én ezt írja: »DeákFerencz Pozsonyba megérkezett. Megnyugvással és biza-lommal van függesztve reá a közönség szeme, mely alegközelebbi napok villámzó eseményei közt káprázniés tévedezni kezdett.«

Íme a külső körülmények, melyek Deákot arra bírták,hogy követséget és miniszterséget vállaljon. Vállaljonannak daczára, hogy hite és bizalma nem volt a jövő-ben. Annyira nem volt, hogy Pozsonyba érkezte utánegy hét múlva márczius 28-án, midőn az egész nemzetörömmámorban úszott s lelkesült bizalommal ment ajövő elé, azt írta sógorának: »Hazánk talán nagyobbveszedelemben soha nem volt. Oroszok nyomnak elbennünket vagy ismét az ausztriai hatalom, vagy talána legborzasztóbb anarchia: ezt csak Isten tudja!«

Halandó embernek nem adatott élesebben és bizto-sabban látni a jövendőt.

Miniszterré lőn s miniszter maradt a Batthyány-kabinet végéig és jelen volt az országgyűlésen az évnekvégéig Pozsonyban és Pesten. Debreezenbe nem mentkezdetben azért, mert nem tudott s később mert nemakart menni. Bár semmi adat sincs arra, Deák vér-mérséklete kétségtelenné teszi, hogy ápril 14-dike utánnem maradt volna Debreczenben s nem ment volna odasemmi esetre. Arra azonban van adat, noha nem Kónyigyűjteményében, hogy ő Kossuthot semmi esetre seakarta volna gátolni abban a fenséges munkában, melyfolyt a csaták mezején először az alkotmányért, azutána nemzeti becsületért.

300

De mi szerepet töltött be hát Deák Pozsonyban ésPesten? Oly kérdés, melyet e kornak s e kor törté-netének mélyebb búvárlója mindenesetre fölvet.

Egészen furcsa, mai napság alig érthető jelenségekállanak előttünk Kónyi könyvében, melyek a parlamentingadozását bizonyítják egész az év végéig — a fölött,vájjon Kossuth iránya fogadtassék-e el vagy Deákiránya.

Az udvarhoz és a főherezegekhez Deák megy a tör-vényjavaslatok elfogadásának kieszközlésére.

Az osztrák birodalmi gyűléshez követül őt küldi aparlament.

Európához manifesztumot küldeni őt kérik fel.A néphez proklamácziót intézni őt akarják kény-

szeríteni.Windischgratz herczeghez, ki győzelmes hadak élén

jön az ország fővárosát elfoglalni, őt küldi az ország-gyűlés békekövetségbe általános felhatalmazással s min-den részletes utasítás nélkül.

Felszólalásainak mindig enged a többség s nyugodt,de erélyes szavával mindig le tudja fegyverezni egypillanatra a parlament forradalmi elemeit.

Kossuth mindent fényesen keresztül visz a parla-mentben, a mit akar s Deák mellé is mindig oda álla többség, valahányszor felszólal.

Kossuth és Deák soha nyíltan összeütközésbe nemjönnek; egyiket vagy másikat elejteni a parlamentneksoha sincs alkalma; a két férfiú se nem követi egy-mást, se nem mérkőzik egymással. A mi bizonyítja,

301

hogy girondi és montagnard egyik se volt s a hazafi-ságban mindakettő magyar volt egészen.

Minden fény, minden dicsőség s a korszakokra szólónagy tettek minden emléke Kossuth nevéhez és műkö-déséhez van kötve s méltán, de azért Deák is nagydolgokat mívelt, melyekre azonban a véres lázadásoks a nagy függetlenségi harczok idején a nemzetnek nemlehetett figyelni.

Bizonyosnak látszik, hogy néhány nagy államjogialaptörvényt Bécsben nem fogadtak volna el Deákbefolyása nélkül s az úgynevezett kamarilla előbb meg-rohanta volna a rendes hadsereggel hazánkat s a szer-vezkedésre alig engedett volna annyi időt is.

Az pedig egészen bizonyos, hogy a parlament szélsőellenzéki elemei a nemesi középosztálynak óriási káro-kat okoztak s az egyházat is súlyosan megtámadtákvolna, ha Deák a maga erélyével és megingathatlanelmeerejével útjukat nem állja. Nagyon szép és nagyontanulságos az a több mint tíz beszéd, melyet Deák alegviharosabb napokban a magyar középosztály s azegyház védelmére teljes sikerrel tartott.

S ki tagadhatná, hogy függetlenségi harczunk ere-jének nagy részét tette a nemességnek lelkes csatlako-zása s az egyháznak legalább is jóakaró semlegessége?S a nemesség nagy része nem kergettetett volna-eAusztria karjaiba s nem követte volna-e a pozsonyi kon-ventikulum főurait, ha vele úgy bánnak a parlament-ben, mint a hogy néhány rajongó akart a franczianagy forradalom mintájára?

302

Magánjogunk s alkotmányunk történetének búváraiegykor felismerik s kimutatandják Deák érdemeit,melyeket e férfiú, kiben egy csepp forradalmi vér semvolt, még a forradalom lázában is szerezni tudott.

Kónyi gyűjteményének második nagy része az októ-beri diploma történetével foglalkozik. Ebben Deáknaknem volt szerepe. De óriási szerepe volt igazságszolgál-tatásunk érdekeinek s a nép benső nyugalmának meg-védelmezése körül 1860-ban, 1861-ben. Meglehetősenelfelejtett nagyon becses beszédeket hoz itt Kónyi nap-világra.

A FELIRATOK.(Országgyűlési viszaemlékezés.)

I.

Az újabb alkotmányos korszak óta, ide értve az1861-iki kísérletet is, kilencz felirat jutott el a kép-viselőháztól a királyhoz. A tizedik a mostani, melyetJókai Mór szerkesztett. A kilencz közül ötöt egyenesenDeák Ferencz szerkesztett, részint sajátkezűleg írva,részint másoknak tollba mondva, kettőt pedig, úgymintaz 1869-ikit és 1872-ikit, ő sugalmazott s egyenesenhelybenhagyott. Csakis két s a mostanival, az 1881-ikivelegyütt három felirat az, melyhez Deák már nem szólhatott.

Az 1861-iki első felirat sorsa viszontagságteljes volts ehhez egy nagyon szomorú emlék is van kapcsolva,melyet azonban kevesen tudnak vagy rég elfelejtet-tek már.

Ezt a feliratot egész terjedelmében Deák Ferenczírta saját kezével. Írta pedig az 1861-ik év ápril utolsós május első napjaiban.

Deák legbensőbb tanácsát ekkor Szalay László ésbáró Kemény Zsigmond képezék. Olyan fontos dolognál,

304

minő akkor a felirat volt, ezekkel közlé nézetét s mi-előtt a megszerkesztett művet annak idején nyilvános-ságra hozta volna, azt ezeknek megmutatá. Nyilvánazért, hogy észrevételeiket meghallgassa s netalán helyesmegjegyzéseiket elfogadja. De észrevételek és megjegy-zések rendszerint nem voltak, ha voltak is, a művethelyeselték.

A hatvanegyediki feliratot Deák eleintén beszédnekszánta. Beszédeit ugyan ő előre megírni nem szokta,de most szükségesnek látta a kivételes eljárást. Tudta,hogy az országgyűlés nagy része s esetleg a többségő utána megy, ő rá hallgat; tudta, hogy Bécsben ésaz udvarnál a magyar alkotmány alapjára áttérni mégnem hajlandók, Schmerling már akkor megkészíté afebruári alkotmányt, mely Magyarországot is a Reichs-rathba akarta terelni, tehát Deák minden általa kiejtettszót kétszeresen fontosnak tartott, nehogy a bekövet-kezendő s előre látható újabb szakításért Európa előttMagyarország tétessék felelőssé.

De más oka is volt arra, hogy felirati indítványnyals már megszerkesztett felirati javaslattal elő ne álljon.Ugyanis az országgyűlésen nem az ő pártja volt több-ségben, hanem a határozati párt, melynek vezére grófTeleky László volt. A feliratok készítése erre kiküldöttbizottságok által szokott történni s a képviselőháznaka javaslat külön jelentés mellett bemutattatni. Deákmaga legkevésbbé tért volna el e szokástól, melyet az1848-ik gyakorlat is szentesített. S aztán a határozatipárt feliratot küldeni s Ferencz József császárral szóba

305

állani nem is akart. Hogy állott volna tehát elő Deákkész felirati javaslattal, midőn egyáltalán nem voltbizonyos, hogy a képviselőház általában akar-e fel-iratot, sőt előreláthatólag azt lehetett bizonyosnak tar-tani, hogy a világos többség megmarad a határozatnál.

Ezért készített Deák pusztán csak beszédet.Május 3-án szokatlan időben kereste fel Deákot gróf

Teleky László. Olyan időben, korán reggel, a mikorbiztos volt arról, hogy Deáknál nincs látogató.

— Mutasd meg nekem Feri, — monda Deáknak— minő beszéddel akarod te a tárgyalást megkezdeni?

Deák és Teleky contemporaneusok valának, ifjúkoribarátok s egymással teljes bizalmas lábon.

Deák minden vonakodás nélkül szokott kedélyesszivességével megmutatá kész beszédét Telekynek.

Teleky az asztalra könyökölve, komor arczczal hall-gatá végig. Nem mozgott, nem sétált, szokott ideges-ségének semmi jelensége se mutatkozott.

Mikor a felolvasásnak vége lett: Teleky még többideig hallgatott és gondolkodott. Végre azt mondaszékéről felkelve Deáknak:

— Feri, mondanék én neked valamit; ne a magadnevében mondd el ezt a beszédet, hanem valameny-nyiünk nevében terjeszd elő, mint felirati javaslatot.Az »én« helyett tedd oda ezt a szót: »mi«. Egyebetnem kell rajta változtatni.

Deák nagyot nézett. Komor, fenséges arczával rábá-mult Telekyre. Meg nem foghatá, miért tanácsolja eztépen Teleky, ki semmiféle feliratot nem akar s a hatá-

306

rozati pártnak vezére. Teleky maga is észrevette Deákkételyét s nagy komolysággal monda:

— Nem ok nélkül mondom ezt, megfontoltam jól.— Jól van, — monda Deák, — meggondolom a dol-

got magam is, de ha elfogadom is javaslatodat, itt-amott némi változtatást kell tenni a beszéden.

Teleky ekkor elhagyta Deákot s pár napig nem talál-koztak egymással. Másnap, május 4-én volt egy néhányperczig tartó képviselőházi ülés, de aztán 7-ig nyilvánosülés nem tartatott.

E három nap alatt Teleky sötét sejtelmeket és mégsötétebb szándékot forgatott agyában. Sajátságos bús-komorsággal búcsúzott el barátaitól és rokonaitól, kikkelez idő alatt találkozott. A 7-iki ülés előtt találkozottDeákkal s kérdé tőle:

— Tehát csakugyan felirati javaslatként fogod elő-terjeszteni beszédedet?

— Úgy.— Holnap?— Holnap, — felelte Deák.Teleky melegen és erősen megrázta Deák kezét s

szó nélkül elváltak.A bekövetkező éjszakán gróf Teleky László agyon-

lőtte magát s másnap reggel Deák Ferencz reszketőajakkal s fátyolozott hangon nagy megindulással monda,hogy: »A haza veszteségén kívül ő egy ifjúkori hűbarátot vesztett s a fájdalom első rohama alatt nekilehetetlen tanácskozni.«

A tárgyalás elnapoltatott. A nagy hazafit temette a

307

haza. Deák csak május 13-án terjesztheté elő feliratijavaslatát. Negyven napig folyt e fölött a felirati vita.A felirat a többségben levő ellenzék módosítványaivalküldetett fel Bécsbe június 25-én. Öt napig az udvar afölött tanácskozott: elfogadhatja-e a fejedelem a feliratot.Az lett a határozat, hogy nem fogadja el. Gróf ApponyiGyörgy országbíró és Ghyczy Kálmán felbontatlanulhozták vissza. A képviselőház július 5-én HunkárAntalnak, a legvitézebb inzurgensnek indítványára azthatározta, hogy Deák eredeti felirati javaslatát küldjékfel a fejedelemhez.

Ez az, melyet még gróf Teleky László is látott.E felirat csakugyan elfogadtatott a fejedelem által.Sikere, mint tudjuk, nem lett.

A Deák és Teleky közti titkos beszélgetés történetétmaga Deák Ferencz beszélte el két évvel később NémethAlbertnek. Annak igazságában tehát kételkedni nemlehet.

Az 1861-iki országgyűlés második felirata óriási mű,mind tartalmára mind terjedelmére nézve. Mióta alkot-mány van és feliratok vannak, ily terjedelmes feliratotegyetlen parlament se intézett fejedelemhez.

Az igaz, hogy hasonló viszonyok nem is fordultakelő nálunk s talán másutt sem.

A leirat az első feliratra kelt július 21-én s kihir-dettetett a képviselőházban 22-én. A július 6-ika és21-ike közti időben báró Vay Miklós lemondott a kan-czellárságról, mert a februári pátens kötelező voltátMagyarországra nézve elismerni nem akarta. Helyére

308

gróf Forgách Antal jött. A leiratot már nem Vay ésZsedényi, hanem Forgách és Beke ellenjegyezték.

A leiratot 23-án kapta kezébe Deák s a felirati javaslatkészítését 25-én kezdte meg. És dolgozott e művönszakadatlanul tizenhárom napig, majdnem két hétig.Augusztus 6-án lett vele készen.

E mű, mint akkor valaki kiszámítá: 99,170 betűbőláll s terjedelmére nézve akkora, mint politikai napi-lapjaink szokott vezérczikkeiből 25—30 darab össze-véve. E mű úgy van megírva, hogy ezt egyszeri fel-olvasása után az egész képviselőház egyetlen felkiál-tással elfogadta s nem találkozott képviselő sem a szélsőjobbon, sem a szélső balon, a ki egyetlen szava ellenfelszólalt volna. Deák ugyan páratlan könnyűséggelés soha senki által felül nem múlt szabatossággal fogal-mazott, de ily nagy államokiratot oly gondosan meg-fogalmazni mégis csak nagy munkával és sok idővel járt.

Beszélték akkor, hogy az alaki szerkesztést SzalayLászló végezte, valamint később beszélték Deák néhányművéről, hogy azt Csengery Antal szerkeszté. A mitDeák szerkesztett, azt Szalay és Csengery művévelösszetéveszteni nem lehet. Deák irálya, valamint beszédeis egészen sajátságos, mely mindenki irályától és beszé-détől könnyen megkülönböztethető.

A második felirat szerkesztésének külső körülmé-nyeiről elmondom azt, a mit tudok. Kicsiny dolgokugyan, de a mainál nagyobb idők és nagyobb férfiakjellemvonásai. S azok a kicsinységek gyakran szebbek,mint napjaink nagyságai.

309

Deák az Angol királynő vendéglőben, szokott szobá-jában lakott. Ott készíté művét. Július és augusztuséktelen forró napokkal köszöntött be, de azért fürdőznitermészetesen nem lehetett. Künt a vármegyéken tatármódra ment a katonai adóvégrehajtás, Olaszországbandicsőséges harczokat vívtak menekültjeink az olasz egy-ségért, Kossuth és társai európai szövetséget készítettekAusztria ellen, Bécsben Magyarország új divatú bekeb-lezését csinálták, az országgyűléssel végezni kellett gyor-san, így akarta az udvar is, de nem bánta a nemzetsem, ha vége lesz a meddő tanácskozásnak.

Deák magához rendelt egy-egy országgyűlési elnökititkárt. Többnyire Juraszek Ferencz barátom s későbbvolt képviselőtársam volt ott, ki akkor Ghyezy Kálmánelnök mellett fungált. Deák maga írta művének leg-nagyobb részét, de ha elunta az írást, toll alá diktáltaaz oda rendelt elnöki titkárnak.

A reggeli séta után Deák nyolcz, néha fél kilenczórakor rögtön a dologhoz látott. S dolgozott egyfoly-tában délig. Akkor lement ebédelni. Ebédnél barátaivalbeszélgetett. Délután három órakor ismét munkáhozült s dolgozott esti hét-nyolcz óráig. Ekkor ment ki sétálni.

Természetesen szivarfüstnél folyt a munka. Az ő szá-jában a szivar soha sem aludt ki. Kellett füstölni atitkárnak is. Ott volt a szivar nyaláb számra skatu-lyában. Deák rendesen két harmadát szívta el szivar-jának szívó nélkül, akkor félretette, de nyomban újragyújtott.

A nyári- forróság igen nagy volt. A nagy meleg iránt

310

Deák nem volt érzéketlen, se közönyös. De a titkárnem feszélyezte őt. Letette kabátját, mellényét és vastagfekete selyem nyakkendőjét. Egy-rét ingben dolgozott,természetesen bezárt ajtóknál. Ha egyszer ajtaját bezárta,kopogtathatott ott a magyar birodalom legnagyobb uravagy legelső államférfia, az »öreg úr« írt vagy diktálttovább, néha hangosabban, mint szokott, de azért azajtó meg nem nyílott.

Benső barátainak mindamellett tett némi engedményt.Megengedte ugyanis, hogy ebéd után felmenjenek hozzálakására s délután három óráig nála társalogjanak. Ekkorő is anekdotázott. A feliratról beszélni nem engedett,sem maga nem beszélt semmit.

Leggyakrabban látogatták zalai követtársain s néhánykisebb nevű férfiún kívül Szalay László, báró KeményZsigmond, Klauzál Gábor, Szentiványi Károly, grófAndrássy Gyula, Lónyay Gábor és Menyhért, Bittó,Csengery, báró Eötvös József, Gorove, Kazinczy Gábor,Bónis Samu, Ghyczy, Justh József, Somssich Pál,Trefort, Bezerédy László, az öreg Bernáth Zsigmond,Hunkár Antal éós többen.

Egy délután a következő mulatságos jelenet történt.Pontban három órakor Deák órájára nézett s a tit-

kárnak szólt. Ez volt a jeladás arra, hogy az uraknaktávozni kell. Azok el is siettek s egy percz alatt üresvolt a társalgó terem. Deák nyugodtan leült asztaláhozés írt.

A mint egyszer gondolataiba mélyedve a legnagyobbbuzgalommal dolgozik, szobájának egy sarkából rette-

311

netes hortyogás üté meg fülét. Oda néz haragos szem-öldökkel s látja, hogy a kényelmes karos székbenKlauzál Gábor ül és aluszik. Feje hátraszegve, jóságoskomoly arcza a plafont felé fordulva, hortyog hatalmasan.Ő bizony még akkor aludt el a nagy melegben, mikorott volt a társaság s mikor az »öregúr« kizárta barátait,ő észrevétlenül ott maradt a sarokban s aludt tovább.Deáknak egy futó mosoly vonult el ajkai körül. Föl-kelt, odament Klauzálhoz, forradalmi minisztertársához,megfogta vállát, megrázta becsületesen s midőn Klauzálfölébredt, ezt monda neki:

— No eredj Gábor te is a többi után, orgona kíséretmellett nem szokás feliratot készíteni.

Augusztus 6-án kész lett a felirat. 7-én Deák közöltebarátaival. 8-án felolvasta a képviselőházban. A fel-olvasás negyedfél órán át tartott szakadatlanul. Fel-olvasás közben Deákot két ízben Szalay László váltottafel. De több mint kétharmadát Deák olvasta, Szalayraalig jutott egyharmada.

Hol vannak e felirati javaslatok kéziratai?Az elsőé, mely egészben Deák sajátkezű kézirata,

Dániel Pál barátom birtokában van. Deák maga adtaneki e szavakkal:

— Ne Pali, neked adom, nálad bizonyosan nemhányódik el, mint nálam. Majd ha kérem, add vissza.

Sohase kérte vissza.A második felirat kézirata talán a 61-iki országgyűlés

iratai közt feltalálható. E kézirat némely részben más-nak s leginkább Juraszek Ferencznek keze írása.

312

II.

Az 1865-iki országgyűlés koronázó országgyűlés volt.De mielőtt a koronázásra rá került volna a sor: előbbmég a porosz-olasz szövetség ellen végig kellett har-czolni a háborút, el kellett veszteni a königgräczi ütkö-zetet, sőt a magyar emigrácziónak is egy betörő had-csapatát Klapka vezérlete alatt látnunk kellett az országhatárszélein.

A koronázás előtt három feliratot kellett a képviselő-háznak felküldeni.

Minisztérium nem volt. E helyett Majláth mint kor-látnok, Sennyey mint tárnokmester képezték a kor-mányt. Erdély és Horvátország s Fiume és a Határ-őrvidék nem volt jelen az országgyűlésen. Az országabban az állapotban vala, melyben Bach és Schmerlinghagyta.

Az 1861-iki feliratoknak az az eredményük volt a65-iki választásoknál, hogy tizenöt-húsz képviselőt kivéve,csaknem minden jelölt azzal a világos programmallépett föl, hogy ő Deákot fogja követni. De azért azországgyűlés elején mindjárt négy párt alakult. A szélső-bal, mely Magyarország ős függetlenségét írta zászló-jára, melyben az emigráczió tagjai: Simonyi Ernő,Irányi Dániel, Helfy stb. még nem vehettek részt,s melyet Kállay Ödön, Madarász József és BöszörményiLászló vezettek. Továbbá a szélsőjobb, az akkori kormány-párt, gróf Apponyival az élén, harmincz-harminczöt tagból

313

állva. Ez a főrendiházban oly erős volt, hogy Deákegyik felirata csakis négy szótöbbséggel győzhetett.Továbbá a valódi Deákpárt, melyet jobbközépnek isneveztek, végre a balközép, élén Tiszával, Ghyczyvel,Nyáry Pállal, Bónis Samuval. Ezt tigrispártnak nevezteel 1866. januárban Ludasi Gans Mór az Apponyi-pártlapjában, a »Magyar Világ«-ban s e név a koronázásigrajta maradt. A tigrispárt] mintegy kilenczven tagból, aDeákpárt mintegy száznyolczvan tagból állott.

Az országgyűlés deczember 10-re volt összehíva. Ala-kuló pártgyülését a Deákpárt 1866. január 22-én tartáaz Európa vendéglőben. Pártelnökké Klauzál Gáborválasztatott. Ezután a tagok összeírták magukat. Voltak181-en. Bánó József azt jelenté, hogy egy társaságban20 balközépi férfiú kijelenté, hogy ő is idejönne, hameghivnák őket, egy másik képviselő kijelenté, hogyGhyczy Kálmán is hajlandó volna meghívásra idejönni.Deák azt monda e kijelentésekre:

— Nem vendégséget tartunk mi, hova meghivásrakell megjelenni, e kör nem zárt kör, ide mindenkibejöhet s ha őszintén hozzánk csatlakozik: szivesenfogadjuk.

Ugyanezen az értekezleten indítványozta Deák, hogyegy felirati bizottság alakíttassék. E bizottság harmincztagból volt összeállítandó, kik közé tizenkilencz deák-párti, kilencz balközépi és két szélsőjobb indítványoz-tatott. A szélsőjobbról gróf Apponyi György és BartalGyörgy voltak a jelöltek.

Két nap múlva, január 24-én, a balközép is alakuló

314

gyűlést tartott a Tigris vendéglőben. A 30-as bizott-ságot ők is elfogadták, a pártarányt e bizottságban őkis helyeselték, de a Deákpárt kijelölt emberei közülcsak 9-et fogadtak el, a többire nézve kinek-kinek sza-bad elhatározására bízatott a szavazás. Szavazhattaka kijelőltekre vagy másokra. A szélső jobbot egészenkihagyták s báró Kemény Zsigmond ellen, továbbáFest Imre, gróf Csáky László és Kandó Kálmán ellennagy agitácziót csináltak.

Mindamellett az Európa vendéglőbeli lajstrom nyerttöbbséget január 27-én. Legkevesebb szavazatot JókaiMór nyert, mert a Deákpárt meg ő rajta akart báróKeményért boszut állani.

A felirati bizottság már megalakult s működését megis kezdé, mikor ő felségeik január 29-én Budapestrejöttek. Épen úri bál volt az Európa nagytermében.A császárné kíséretéből többen óhajtottak volna ottmegjelenni s a császárné főudvarmestere ezt közié arendezőséggel. A rendezőség néhány tagja azonban kije-lenté, hogy udvari emberekkel és katonatisztekkel őkegyütt nem mulatnak s igazi honleányok nem tánczolnak.Megjegyzendő, hogy az Almássy összeesküvés áldozataiakkor még a börtönt szenvedek. No hiszen, lett erreaz udvarnál rettenetes riadalom. Az udvari személyzetnem akart kevesebbet, mint hogy a fölségek rögtönpakoljanak s menjenek Bécsbe, a magyar rebelliseketpedig vasra kell verni. Midőn a császárné megtudtae báli botrányt, mint a bécsi lapok nevezték, kezéttördelve így kiáltott fel: »Mein Gott, was werden die

315

Herren Erzherzoge dazu sagen?« (Istenem, mit mon-danak ehhez a főherczegek.)

A felirati bizottság az akadémiában tanácskozott.Elnöke volt gróf Andrássy Gyula, előadója: CsengeryAntal. A felirati javaslatot készen Deák Ferencz ter-jeszté elő. Ezt minden tag számára lelitografálták,de minden tag becsületére fogadta, hogy a bizottságtárgyalásait s a felirat szövegét titokban tartja s a hír-lapoknak oda nem adja. Midőn e miatt egykor valakia deákpárti körben zúgolódott, azt feleié Andrássygróf:

— A titoktartást megfogadtuk, meg is álljuk; kiszeretné a nyúlpecsenyét, ha akkor hoznák az asztalra,mikor a nyulat nyúzzák?

A felirati javaslat egészen Deák műve. Néhány lényeg-telen módosítással elfogadta a bizottság, február 8-ánelőterjesztetett a képviselőházban s tárgyalása 15-rekitüzetett. Előadója a házban Csengery volt.

Érdekes és izgalmas napok voltak ezek is.A felirati bizottságban egy kínos jelenet történt egy-

szer. Deák Ferencznek és gróf Apponyi Györgynek ret-tenetes összeütközése.

Apponyi a bizottságban egy hosszabb módosítványtadott elő, mely elburkoltan az októberi diploma elfoga-dását s Magyarország alkotmányának erre alapításáttartalmazta.

Kemény Zsigmond felszólítá Apponyit, hogy ne beszél-jen ilyen burkoltan s adja elő nézetét világosan.

Apponyi aztán előadá, nézete szerint az októberi

316

diploma a legnagyobb vívmány, melyet elérhetünks melyre számíthatunk.

Deák erre rettentő haraggal fölállott s tartott egyolyan beszédet, a minőt ő se tartott soha. Elszámláltaa konzervatív párt bűneit s összetörte Apponyit, azegykori alkanczellárt úgy, hogy az többé Magyarországpolitikai közéletében nem szerepelt. Azt monda a többekközt, hogy a magyar nemzet ellen sem magyar, semidegen ezer év óta nagyobb bűnt nem követett el, mintazok, kik az illír mozgalmat felszították s a 48-ikieseményeket, tudva, szándékosan előkészítették. S most— úgymond — mikor a nemzet és fejedelem újra azonaz úton van, hogy egymást megértse, most ismét elő-állanak azok a férfiak, hogy útját állják az üdvös köze-ledésnek. Engesztelhetlen haragja s a legsúlyosabb érveközöne borítá el szavai alatt a konzervatív párt férfiait.

Tartott vagy egy óráig a beszéd. A jelenlevők elké-pedve hallgatták. Apponyi reszketve, halotthalványanült székén. Deák után sokáig senki se szólt. KésőbbApponyi fölkelt s távozni készült. Távozás közben monda:

— Félek, hogy gyönyörű csikóimnak, miket a koro-názásra taníttattam be, nem vehetem már hasznukat.

Deáknak e beszédét a világ legnagyobb és legszebbszónoki művének mondák a jelenvoltak. A beszédnincs meg. Gyorsíró nem volt jelen. Jókainak, ki jelenvolt, csak később jutott eszébe jegyezgetni. A legszebbrészeket ő sem jegyezheté fel. De azért az ő jegyzeteinémi halvány képet nyújtanak a beszédről. Abban azidőben — jól emlékszem rá — szájról-szájra menve

317

a beszéd sok része köztudomásúvá vált. Másnap mondaJókai, czélozván arra a körülményre, hogy Apponyiéklapja mindig a tigris-pártot — a balközépet — támadá:

— Apponyiék addig kerülgették a tigriseket, mígrábukkantak az oroszlánra.

Valóban úgy is történt.A felirati általános vita február 20-ig tartatott, a rész-

letes 24-ig.Február 22-én a részletes vitánál tartá Deák leg-

nagyobb és legszebb beszédét azok közt, melyek ránkmaradtak.

A beszédnek óriási hatása volt. E beszéd volt a kon-zervatív pártnak akkor halotti beszéde. Ettől kezdveaz Apponyi-párt örökre megszűnt. Tagjai elszéledtek,a parlament tárgyalásaiban többé részt nem vetteks még a koronázás után a következő országgyűlésre sevállaltak mandátumot.

— E beszéd után, — monda nékem Ürményi Miksakésőbb, — e beszéd után csak mi ketten, gróf ZichyNándor és én maradtunk a parlamentben s vállaltunkmandátumot, hogy legyen mégis hírmondó az egykoroly hatalmas konzervatív pártból.

Báró Sennyey bejött ugyan a parlamentbe 1872 őszén,de külön pártot nem alakított. A külön konzervatívpárt csakis 1875 tavaszán, a fúzió után, alakult meg,a 66-iki feloszlástól épen kilencz esztendőre. De háromév múlva ez is meghalt a nélkül, hogy e három évalatt is élt volna. 1878-ban egyesült a középső ellen-zék elemeivel s alkotá az egyesült ellenzéket.

318

A 65-iki országgyűlés első felirata tehát a konzervatívpárt megszűnéséről nevezetes. De e felirat részletes tár-gyalása alatt még egy más érdekes dolog is történt,mely azonban sokkal kevésbbé maradt emléke-zetben.

Erdélynek külön országgyűlése volt 1865-ben. A 48-ikitörvényekkel ugyan ez ellenkezett, de az udvar a 48-ikitörvényeket épen nem akarta úgy egyszerűen végre-hajtani. Az Erdélylyel való uniót is csak az esetbenvolt hajlandó megszivlelni, ha azt még egy országgyűlés,mely képviseleti alapon jön össze, helyben fogja hagyni.

Helyben is hagyta s most már nem volt tettlegesakadály abban, hogy az erdélyi képviselők is Buda-pestre jöjjenek.

1848. óta először! Tizennyolcz esztendő óta nemlátott Budapest erdélyi képviselőt.

1866. évi február 22-én jelent meg az első. EpénDeák nagy beszédének napján.

Gyula-Fehérvár egyik képviselője volt ez. Fiatalember, középmagas termettel, kopaszodó homlokkal, demosolygó arczczal. Egyszerű fekete díszben jelent megott a Nemzeti Múzeum dísztermében, a hol akkor agyűlések tartattak. De megjelenése harsogó eljenzésreragadta a házat. Sok képviselő fölemelkedett helyéről,úgy adott hangot kitörő érzelmeinek.

E mosolygó férfiú, ez ifjú törvényhozó pedig nemvolt más, mint báró Kemény Gábor, a későbbi köz-gazdasági miniszter.

Sohase kapott többé oly egyetemes, dörgő éljent.

DEÁK UTOLSÓ BÉCSI ÚTJA.

(Visszaemlékezés 1867-re s az első nagy egyházpolitikai kérdésre.)

A kiegyezési tárgyalások alatt a hazai főpapság szen-vedőlegesen viselte magát. Nem vélte időszerűnek kifo-gásait érvényesíteni az 1848-ik évi törvények ellen,melyek az egyház és iskola kormányzati ügyeinek veze-tését is parlamenti felelős miniszterre bízták s a par-lament interkonfesszionális ellenőrzése alá helyezték.

Az egész nemzetnek pártkülönbség által meg nemzavart egyetlen kívánalma volt a 48-iki törvények vissza-állítása. Restitutio in integrum: ez volt a jelszó. A fő-papság elég hazafias és elég eszélyes volt az ő különálláspontját nem hangsúlyozni.

A bíbornokprímás, Szcitovszky agg volt és beteges.A kiegyezés létrejöttét nem érheté meg, az országgyűléselején meghalt.

A főpapság nélkülözte szokott vezetőjét. Különben akonzervatív Apponyi-párttal tartott, de mikor ez Deákheves támadásai alatt széttöredezett, a főpapság is hall-gatag maradt.

De nézetéről — mint a következés megmutatta —nem mondott le.

330

A kanczellár Mailáth György volt, ki, valamint báróSennyey Pál tárnokmester is, a konzervatívekkel tartott.Mailáth ismerte és helyeselte a főpapság külön nézetét.A mit csak kanczellárságának utolsó napjaiban árultel az esztergomi prímás kinevezésével. Ámbár, s ezt itthangsúlyoznunk kell, maga Mailáth nem erőltette a dol-got s egyáltalán nem exponálta magát a magas klérusprogrammja mellett.

1867. januárban már odáig érlelődtek a viszonyok,h#gy a magyar felelős minisztérium kinevezésére kerülta sor. Beleredi állása meg volt ingatva s a koronaBeust báró támogatása mellett is el volt határozva azalkotmányi és államjogi viszályt Deák Ferencz javas-latai szerint megoldani s az ország kormányát Deáknakés társainak adni át.

E helyzetben egészen természetesnek, a politikaiildom. követelményeivel egészen összeférőnek volt tekint-hető az üresedésben levő esztergomi érseki és prímásiállás betöltésével néhány napig várakozni s ily magasméltóságnak, ily nagy közjogi hatalomnak s ily nagyjavadalomnak adományozását a néhány nap múlvakinevezendő törvényes kormányra hagyni s ennekengedni át.

Mindamellett Mailáth György a korona elé térj észté,hogy Simor János győri püspök az esztergomi primásiszékre sürgősen neveztessék ki. A korona elfogadta atanácsot s 1867. január 20-án aláirta a kinevezési ok-iratot.

Erről előzőleg se Deák Ferencz, ki otthon az ügyeket,

321

vezette, se gróf Andrássy Gyula, ki miniszterelnök leen-dett, se báró Eötvös József, ki a kultuszminiszteri tár-czát volt átveendő, nem bírt tudomással.

Bécsi jól értesült lapok hozták a bírt január 22-ikén.Megjegyzendő, hogy a hivatalos lapok mind Bécsben,mind Pesten mélyen hallgattak a kinevezésről.

A kinevezés híre a Deák-párt köreiben nagy vissza-tetszést szült. Deák maga helytelennek monda bizalmaskörökben. Andrássy gróf épen nem csinált titkot nehez-telő érzelmeiből. Vérmesebb deákpárti politikusok aklubban és a képviselőház folyosóin kijátszásról, meg-lepetésekről beszéltek. Készen volt a fulmináns hírlapiczikk, melylyel a Deák-párt főlapjában támadtatott volnameg a Mailáth-Sennyey-kormány e tapintatlanságért.

A czikket azonban Deák Ferencz nem engedte közzétenni s általában tiltá, hogy ebből zajt üssenek, sérel-met formáljanak. A dolgon, mint monda, úgy sem lehetváltoztatni, tehát csak kárral járna, ha mind a korona,mind az új prímás elkedvetleníttetnék.

Simor János kineveztetése csak tizennégy nap múlva,január 31-én tétetett közzé a bécsi hivatalos »WienerZeitung «-ban.

Itthon Deák Ferencz lapja agyonhallgatta a kineve-zést, nem szólt róla se jót, se rosszat, csak az újdon-ságokban vett róla két sornyi tudomást.

Simor János püspök eleve már Bécsbe hivatott. Mintakkor kiszivárgott a hír, neki nem nagy kedve volt aprimási széket elfoglalni s csakis ő felsége hang-súlyozott kívánságára nyugodott bele a kinevezésbe.

322

De a midőn már belenyugodott, nem késett a magyar-rszági róm. kath. egyház sérelmeit a 48-iki törvények-ben instituált kultuszminiszteri állás ellen formulázni.Már január utolján átnyújtott ő felségének egy errőlszóló, gondosan kidolgozott promemoriát.

Az ebben kifejtett nézet s annak indokolása teljesenazonos azzal, melyet Schlauch Lőrincz szatmári püs-pök a 80-as évek elején terjesztett elő a Szent László-társulat egyik ülésén.

Eszmemenete legszűkebb vázlatban a következő:A magyar király a magyarországi római kath. egy-

háznak legfőbb kegyura s mint ilyen, mint supremuspatrónus gyakorolja ez egyház fölött a fölségjogokat:a püspöki kinevezéseket, az egyházi javadalmak ado-mányozását, az alapok, alapítványok és iskolák felettilegfőbb felügyeletet, a legfőbb fegyelmi jogot stb. Ámdea legfőbb patronátusi jogot az egyház ruházta a magyarkirályra, de nem mint puszta államfőre, hanem mint»apostoli király«-ra. A minden más felekezet fölöttilegfőbb patronátus csak a rex apostolicus-t illeti. Ezoly jelleg, mely specziális; oly jog, melyet a fölség nemgyakorolhat egy esetleg más vallású miniszter közveti-tésével s nem bocsáthat egy interkonfesszionális parla-ment ellenőrzése alá. A kultuszminiszter kinevezéses a róm. kath. egyház és iskolaügy legfőbb kormány-zati ügyeinek erre bizása tehát nyilván sérelmes azegyházra, a miből következik, hogy vagy kultuszminisz-tert nem lehet kinevezni, vagy erre a róm. kath. egy-ház ügyeit nem lehet bízni, hanem ezeket ő felsége a

323

felelős kormányon és parlamenten kívül a prímás köz-vetítésével intézheti.

A promemoria e nézetet bőséges idézetekkel s törté-neti hivatkozásokkal támogatta s ő felségének különö-sen figyelmébe ajánlá az egyházhoz buzgón ragaszkodóőseinek dicső példáit.

Ez előterjesztés mély benyomást tett ő felségére. Meg-győzni látszott őt arról, hogy a magyar ősi közjoggals az egyház valódi érdekével csak az a nézet hangzikössze, melyet Simor János prímás fejt ki az előterjesz-tésben.

Ő felsége meghallgatá e tárgyban Mailáth Györgykanczellárt. Valószínűleg meghallgatott másokat is.A kanczellár egyenesen hivatkozott a 48-iki törvényekre,melyek visszaállítása a kiegyezés feltételét képezi s mely-nek csonkán való visszaállítása nem nyugtatná meg sea nemzetet, se a Deák-pártot; a 48-iki törvények pediga róm. egyház kultúr és iskolai stb. ügyeire kivételtnem tesznek s nem is engednek. Főleg e körül moz-gott Mailáth érvelése.

Ez nem tudta eloszlatni ő felsége aggodalmait. Szük-ségesnek látta Deák Ferencz tanácsát is meghallgatni.

Deák erről a kanczellár által értesíttetvén, február7-én a reggeli vonattal Bécsbe indult s oda érve, otta Bécsben tartózkodó magyarok által a pályaházbannagy ovácziókkal fogadtatott. Még ez este fölkeresteMailáth Györgyöt, ki viszont őt látogatta meg a »HotelFrankfurt«-ban. Itt tudta meg Deák tüzetesen, miérthívatta őt ő felsége különösen.

324

Február 8-án tíz órakor fogadta ő felsége DeákFerenczet. Ekkor kínálta meg formaszerűleg a miniszter-elnökséggel s ekkor kérdezé meg véleményét a leendőminiszterek iránt is.

Mindezekről ezúttal nem akarok szólani. Csak aprímás előterjesztéséről, melyet ő felsége maga is meg-ismertetett Deákkal s melyre nézve tüzetes véleményétkérte, érintvén egyúttal azt is, minő véleményt adotterre nézve Mailáth kanczellár.

Deák Ferencz lényegileg a következő véleményt nyil-vánítá:

Hogy a magyar király »apostoli« czíme szorosan mitjelent, ezt törvényeink nem határozzák meg s egészbiztosan ő sem tudja. Valószínűleg czímnél nem sokkaltöbb s királyaink a múlt századokban nem is használ-ták — ha jól tudja — Mária Teréziáig. Azt azonbanbiztosan tudja, hogy a legfőbb patronátusi jog nem a»rex apostolicus«-t illeti, hanem a mindenkori állam-főt. Ezt illeti most, midőn örökös királyságunk van,ezt illette a választott királyok alatt, sőt a mikor afölségjogokat nem király gyakorolta, hanem gubernátor,t. i. Hunyady János: a legfőbb kegyúri, püspökkineve-zési, egyházi adományozási stb. jogok ő általa is tör-vényesen, sőt egyenesen a római szentszék egyetérté-sével gyakoroltattak. Előfordult ugyanis, hogy az Álmosherczeg által alapított s fia vak Béla király által gazda-gon dotált dömösi prépostság megürülvén, erre HunyadyJános az esztergomi szent Tamás prépostját, Istvánmestert akarta kinevezni s a javadalmat ennek adoma-

325

nyozni, de V. Miklós pápa ebben megegyezni nemakart, hanem saját penitencziáriusát, a szent Bemetekrendjéhez tartozó Valentinust óhajtotta kinevezni. A pápanem hajolván, végre Hunyady János a pesti ország-gyűlésből 1450. évi június 12-ről a pápának egy erélyeslevelet írt, melyben szorul-szóra ezt monda a többiközt: »Ita induxisse in animum, ita denique omniumgeneralem voluntatem esse, ut in dicta Ecclesia hostiprius, quam tali hospiti licebit portás patefacere, quippelibertate in regno finis, idem regno fiet. Proinde Beati-tudo Vestra, si devotam sibi fide et officio, salvamcupit esse Hungariam, patiatur et liberam fore.« (Magya-rul: »úgy vagyok elhatározva s mindeneknek akarataaz, hogy amaz eklésiába, t. i. a dömösi prépostságba,inkább ellenség jusson, mint ilyen vendég, mert havége lesz az ország szabadságának, legyen vége magá-nak az országnak. Ha tehát Szentséged Magyarországothűnek és engedelmesnek óhajtja: tűrnie kell, hogyszabad legyen.«) Véleményét Deák Hunyady János örökkéigaz szavainak hangsúlyozása után ekként végezé:

V. Miklós római pápa e levélre elismerte Hunyady néze-tének jogosságát. Ha tehát ő, a ki király se volt s annálkevésbbó lehetett apostoli király, mint választott kor-mányzó teljes joggal gyakorolhatá az összes legfőbbpatronátusi és fejedelmi jogokat s ha ebben maga arómai szentszék is teljesen megnyugodott: akkor ő fel-sége is nyugodt lélekismerettel kinevezheti a kultusz-minisztert s gyakorolhatja ennek közvetítésével az egy-házra vonatkozó felségjogokat.

326

A felhozott történeti példa nagy hatást tett ő fel-ségére annál inkább, mert az nagyon találó volt azalkotmány viszályra is. Deáknak ezzel kapcsolatos egyébfejtegetései teljesen meggyőzték őt és Simor János pri-másnak reprezentáczióját nyomban félretette.

Deák február 9-én jött el Bécsből.Ugyanezen a napon Simor János ő felsége kezébe

letette az esküt.Február 10-én gróf Andrássy, báró Eötvös, Lónyay,

Wenckheim és Horváth Boldizsár mentek fel Bécsbe.Február 16-án visszalépett Mailáth s 17-én kinevez-

tetett a magyar minisztérium. A kinevezési okiratotnem Mailáth szignálta.

Mind e részleteket, t. i. a Simor előterjesztésérevonatkozókat, maga Deák Ferencz beszélte el előttems mások előtt. Báró Eötvös József és Csengery Antalnaplóiban, különösen Csengeryében meg kell örökítvelenni ez esetnek.

Midőn elbeszélte: elbámultam amaz emlékező és itélőtehetségen, mely képes volt ő felségének rögtönözve ekérdésben a legmeggyőzőbb érvet előhozni s miutánHunyady János ezen leveléről én addig sohase hal-lottam semmit, kérdem tőle, hol lehet azt a leveletolvasni:

— Arra már biztosan nem emlékszem, — monda, —hanem vedd elő Kelemen História Juris Hungarici Privati-könyvének első kötetét s a Johannes de Hunyad Guber-nátor czím alatt marginalis jegyzésben megtalálod, hololvasható a levél.

327

Deák ez után még tizenkét nap hián kilencz esztendeigélt, de többé sohase látogatta meg Bécset. Beszéltugyan a királylyal még többször is, de mindig Budána királyi palotában vagy vendéglőbeli lakásán Pesten,a mikor a király látogatta meg őt.

EGY DEÁK-ADOMA.

Sok adomát adnak szájról-szájra, melyről azt hiszikés vallják, hogy az Deák Ferencztől származik, melynekazonban Deák soha hírét se hallotta. De viszont Deák-nak is sok adomája jár szájról-szájra jó vagy rosszalakban, gyakran eltorzítva, gyakran eredeti, egyszerűalakjából s találó jelentéséből teljesen kiforgatva.Zichy Antal is egykor egy Deák-adomát szőtt parla-menti beszédébe, melylyel demonstrálni akarta, hogyDeák miként vélekedett a vármegyéről s miként azok-ról, kik a megyerendszert a negyvenes években üldö-zőbe vették. A Deák-adomát azonban nem igazi alak-jában adta elő.

Sietek megjegyezni, hogy Zichy Antal nem akartaaz adomát kiforgatni, sőt annak egészen helyes értelméts jelentőségét akarta a parlament előtt feltüntetni.Hanem hát, az adoma is, ha igazi, saját alkatú költőimű, melyben meg kell lenni a mese egyszerűségénekés plasztikájának s az epigramma szellemszikrájánakés élességének. Deák adomái különösen kitűnők e

329

tekintetben, de Zichy Antal előadásából az adomáknaképen e kitűnősége hiányzott.

A Deák-adomák kétfélék.Voltak Deáknak pikáns és nem pikáns adomái, melye-

ket ő a magán és társaséletből ellesett, vagy mások-tól hallott, a melyeket ő minden konkrét alkalmazásnélkül pusztán kellemes időtöltésül, társaságánakmulattatására szokott elbeszélni. Czélszerű, ha az ilyadomák is lehetőleg azzal a czikornyátlan egyszerű-séggel adatnak elő, melynek Deák példányszerű mesterevolt annyira, hogy összes íróink és közférfiaink közülalig lehet valakit e tekintetben hozzá hasonlítani.S különösen nyelvének és beszédmódjának magyaros-sága az, mely megérdemli, hogy íróink és elbeszélőinklelkiismeretesen tanulmányozzák és kövessék. Termé-szetes azonban, hogy nincs valami szembeötlő abban,ha az ilyfajta adomákat kiki az eredetitől többé-kevésbbéeltérő alakban adja tovább.

Egészen másként kell. tekintenünk Deák más fajtaadomáit.

Deák ugyanis klubban vagy magán tanácskozásbannem egy politikai és irodalmi kérdést gyakran egyélezés ötlettel vagy egy alkalmazott adomával vagyegy szándékosan előidézett komikus helyzettel döntöttel vagy világosított meg. Az ily ötletek vagy alkal-mazott adomák azok, melyek különösen megérdemlika Deák-adoma nevet. Ezek gyakran nagy politikai böl-cseséget tartalmaznak, gyakran hosszú és komolygondolkodásnak s mély megfigyelésnek néhány szóban

330

kifejezett becses eredményei. S hasonlítanak gyakranaz emberiség nagy gondolkozóinak úgynevezett »bölcsmondás«-aihoz.

Az e fajta adomákhoz tartozik az is, melyet ZichyAntal a parlamentben elmondott s jó czélzattal ugyan,de nem egészen hű alakban mondott el. Hiányzott ado-májából a valódi plasztika s az adoma epigrammai élese volt egészen az igazi.

Az adoma az én tudomásom szerint lehető hűséggela következő:

Deák a negyvenes évek elején — mint később is —— igen jó bizalmas viszonyban volt az akkor úgy-nevezett czentrálistákkal, kikhez báró Eötvös József istartozott. Ezek különben mind az általa vezetett nem-zeti oppoziczióhoz tartoztak, de e pártban külön árnya-latot képeztek. Ők a parlamentáris kormányzat ésminiszteri felelősség behozására törtek, de a nmniczí-pálisták elleni eszmecserében a vármegyék hibáit, gyön-geségeit, visszaéléseit rikító színekben festegették s gyak-ran megtámadták a vármegyékben azt is, a mi ezekbenjó és üdvös volt. Deák ezért gyakran megintette, nemegyszer élczeinek tárgyává tette őket.

Báró Eötvös a »Falu jegyzője« czímű regényét egye-nesen a vármegye-rendszer ellen írta s a mi vétek, bűnés visszaélés a kiváltságos nemesi osztály által a vár-megyében valaha elkövettetett, azt egyetlen vármegyé-ben személyesítve tárta a közönség elé a regényben.Mikor a regény készen volt, annak egy díszes kötésűpéldányát személyesen elvitte Deákhoz, átadván azt

331

baráti emlékül s megkérvén Deákot, hogy ha elolvasta,mondja meg róla véleményét.

Abban az időtájban jelent meg dr. Máttyus-tól alovakról egy különben becses szakkönyv, melynek ezvolt a czíme: »Lótudomány.« E könyvnek czímlapjánle volt rajzolva egy beteg ló s erre rá volt rajzolvamindennemű betegség, mely a lovakon csikó koruktólfogva vénségükig előfordulhat. Mindennemű belső éskülső betegség.

Deák rögtön elolvasta báró Eötvös irányregényét smidőn pár nap múlva báró Eötvös őt meglátogatá s aregény felől véleményét kérdezé, Deák nem felelt egye-nesen, hanem eszében tartva azt, hogy báró Eötvösminden elképzelhető megyei visszaélést egy megyérealkalmazva, élénk költői tehetséggel felhord a regényben,egész komolysággal oda fordul Eötvöshöz:

— Ismered Máttyus Lótudományát?Báró Eötvös megütközve feleli:— Nem ismerem.Deák erife előveszi Máttyus könyvét s a czímlapot

s azon a beteg lóalakot mutatva, ezt mondja:— Nézd barátom, mind ez a lóbetegség előfordul,

hanem azért ilyen ló nincs a világon s nem is volt.Báró Eötvös, a költő, a tudós s az államférfi egy szót

se szólt többé, mert ebből teljesen megértette, mikéntvélekedik Deák a megyerendszer elleni hajtóvadá-szatról.

S különösen miként vélekedik a »Falu jegyzője«czímű regény politikai értékéről.

KÉT KIS DEÁK-ADOMA.

I.»Sohase tartsd grácziának, ha oda kell adnod, a mi

a tied.»E bölcs mondásnak története van, melyet Deák

Ferencz így adott elő:»Gyakran csodálatos befolyása van az emberre annak,

a mit gyermekkorában látott vagy hallott. Talán négyesztendős gyerek voltam, mikor egyszer édesapám elvittmagával Németujvárra látogatóba az öreg BatthyányLajos herezeghez. Édesapám és a herezeg jó ismerősökvoltak, s a herezeg szerette apámat.

míg az öregek egymással beszélgettek: addig engema herezeg parancsára egy inas kivezetett a kertbe ját-szani. A kertésznek volt egy fia, ki velem egykor a volt,s kivel csakhamar összebarátkoztam. A kertész kétnarancsot adott nekem ajándékba és a kertészfival sa két narancscsal a parkban igen jól mulattam.

A mint ott játszadoztunk, egy útkanyarulatnál jönszemközt a herezeg édesapámmal. Apám meglátja nálama narancsokat, s azt kérdi tőlem:

333

— Hol vetted fiam azt a szép gyümölcsöt?— A kertész bácsi adta.— Jól van fiam, de most jer a kegyelmes herczeg-

hez, kínáld meg a narancscsal s mondd neki tisztesség-tudással: Kegyelmes herczeg tegye meg azt a grácziát,fogadja el szegénységemtől ezt a két narancsot.

E szavakra én a két narancsot erősen megszorítottam,s kezemet hátratéve azt mondám:

— Nem adom.Édes apámat meglepte e gyermeki dacz, szégyelte

magát a herczeg előtt, s haragosan, botját fölemelvekérdé tőlem:

— Miért nem adod?Erre újra daczosan feleltem:— Nem adom, mert ez az enyém.Apám újra haragba jött, de őt a herczeg lecsillapitá

s aztán a herczeg hozzám jővén, arczomat megsimogatás e szavakat monda:

— Derék gyerek vagy fiam. A tied az a narancs.Soha se tarsd grácziának, ha oda kell adnod, a mi atiéd.

E szavakat — úgymond Deák Ferencz — soha sefelejtettem el, gyakran eszembe jutottak akkor is,mikor a bécsi kormánynyal alkudoztunk.

334

II.

»Magad légy olyan ember, mint a milyennek fiadatszeretnéd.»

E bölcs mondásnak szintén története van, melyet énmondok el.

1872-ik évi karácsony előtt való nap délutánján meg-látogattam Deák Ferenczet Angol Királynő szállodailakásán. Szerencsére néhány perczig maga volt.

— Azért jöttem kedves bátyám, hogy megkérjem,engedje meg, hogy fiamat ide elhozhassam.

— Hány éves a fiad?— Negyedfél.— Miért akarod ide hozni?— Hogy kedves bátyámat láthassa, azt hiszem akkor

különb ember lesz belőle.— Ostoba beszéd.Rossz kedve volt az öreg úrnak, nem szólt többet

s én nem hoztam a dolgot elő többé, noha tervemrőlle nem tettem.

A következő nyáron gyakran kivittem a kis fiút azállatkertbe. Ott találtam egyszer Deák Ferenczet KvassayLaczi társaságában, a mint nézte Casanova asszonyoroszlánait és kezében fogva simogatta a kis hat hetesoroszlánkölyket.

Eléje vezettem fiamat azt mondám neki:— Fiam, nézd meg ezt a bácsit. Ez Deák Ferencz.

— Ma van június 6-dika. Ha felnősz jusson eszedbe,

335

hogy te még láttad Deák Ferenczet. Légy erre büszke,s légy erre méltó.

Deák Ferencz komoly képpel nézett reám és a fiúra.A fiú odament hozzá, az oroszlánkölyökről lehúztakezét s megcsókolta azt. Az öreg úr arcza szelíddé vált,s kezét reátévén a fiú fejére, azt monda nekem:

— A gyermekek legjobban követik apjuknak pél-dáját. Magad légy olyan ember, mint a milyennekfiadat szeretnéd.

DEÁK FEKENCZ BETEGSÉGE.

Eszembe se jut az orvosok mesterségébe belekontár-kodni s a mit magam se tudok, arról irni. De a mithallottam és láttam s a mi Deákra közvetlenül vonat-kozik s különösen betegségére: arról akarok egyet s mástelmesélni.

A karszék, melyben Deák majd egy évig ült s mely-ben nagy lelke elszállt tőle, ott van a múzeumi Deák-szobában. Egyszerű, olcsó, viseltes, közönséges karszék,a minők ez előtt harmincz vagy negyven évvel voltakdivatban. Ott volt e karszék az Angol Királynő fogadóilakásban is, sőt meg volt ez már Kehidán is. E kar-szék történetét 1873-ban így beszélte el nékem Deák:

— Ez előtt mintegy húsz esztendővel azt vettem észre,hogy nekem szívbajom van, vagy ha nincs még, hátkezdődik. Nem vettem tréfára a dolgot s fölmentemBécsbe, hogy Oppolzerrel s még egy más jó nevű orvos-sal konzultáljak. Megvizsgáltak alaposan s megnyugtat-tak, hogy szívbajom nincs és nem is mutatja semmijel, hogy ily betegség készülődnék nálam. De én mégiséreztem, hogy valami nincs rendben a szív körül s tud-

337

tam, hogy apám és Antal bátyám is szívbajos volt.Mindig azt hallottam, hogy a szívbajosok, mikor mára baj nagyon elhatalmasodik, se feküdni, se állani nemtudnak s még legkevesebbet szenvednek a karos-szék-ben. Én tehát csak megvettem már akkor ezt a karosszéket. Igaz, hogy húsz esztendeig nem volt rá szükség,de akármit beszéltek a bécsi orvosok, most már mégiscsak bele kerültem én ebbe!

Születésénél s természeténél fogva Deák Ferencz hatal-mas erejű, izmos férfiú volt. Mikor a 32-iki országgyű-lésre felment — igaz, hogy akkor még csak harminczéves volt — az összes követek és mágnások közt egye-dül br. Wesselényi Miklós volt nagyobb testi erejű, mintő. Azok az erőpróbák, melyeket egy e czélra szolgálógépen tettek, bizonyították ezt.

Deák nyugodt vérmérsékletű s a szó teljes értelmé-ben bölcs ember volt az életmód tekintetében is.

Keveset evett s naponkint csak egyszer. Soha semmi-féle szeszesitalt nem ivott. Nagy indulatok, nagy szen-vedélyek soha nem bántották, ezeket távol tartotta magá-tól. A megélhetés gondjai se bántották s bár a haza ésbarátai iránt szive meleg és fenséges érzésekkel volt teles bár neki is mélyen fájt, a mi fájt jobbjainknak: mind-amellett ő bánatnak és kétségbeesésnek át nem engedtemagát, hanem a jó emberek közt kedélyes társalgásbankeresett vigaszt és szórakozást. Haragudni is ritkán hara-gudott s még öreg korában is mindig csak néhány per-czig tartott haragja.

Könyvmoly se volt. Szobán ülni se szokott állandóan.

338

Pesten is naponkint nagy sétákat tett s Kehidán is. Kehi-dán esős időben nagy sár szokott lenni. Deák tehát desz-kával kipadlóztatott parkjában egy sétahelyet, hogy mégesős időben is kényelmesen sétálhasson. Még lovai iselhízottak voltak s nehéz testűek, nehogy esetleg meg-bokrosodjanak, elragadják s kezét-lábát törje, a mi pedigfélszázad előtt gyakori eset volt, kivált hegyes-völgyesvidéken. Csakis a dohányzás volt szenvedélye az összesszükségtelen szenvedélyek között.

Ily erős szerkezetű s bölcs életmódú ember — úgyhiszszük — száz évet is megérhetett volna. AzonbanDeák Ferencz tudta, hogy családjában a férfiak ritkánszoktak hatvan éven túl élni. Atyja és bátyja is előbbelhaltak. Ő e nagy mérséklettel hitt néhány évet lopnia sorstól. S ő valóban hetvenhárom évig élt.

A negyvenes évek előtt úgyszólván sohase volt beteg.De 1846-ban súlyos beteg lett s e betegsége még 1848elején is tartott. Erről sajátságos monda kering túla Dunán. Elmondom úgy, a hogy hallottam.

1846 őszén Deák osztoztató bírósági elnök volt Sümeg-Kendeken egy általa jól ismert és szeretett családnál.A veszprémi püspök, gróf Zichy Domokos, ugyanakkorSümegen tartózkodván, Deák tiszteletére nagy ebédetadott. Deák az ebéd után súlyos beteg lett és sokanhitték s állították, hogy az ebéden megmérgeztetettvolna. Erős szervezete legyőzte ugyan a betegséget, deteljesen sokáig nem üdült fel s a 48-iki pozsonyi ország-gyűlésre is betegsége miatt nem vállalt eleintén man-dátumot.

339

Életének és betegségének utolsó évében, 1875-benrendkívül sokat szenvedett. Szívbaja, tüdőtágulása, nehézgörcsös légzése és vízkórja borzasztó fájdalmakat okoz-tak. Az ember szeméből kicsordult a köny, ha őt karos-székében, vánkosokkal feltámogatva, fájdalomtól feldúltszenvedő arczával s fátyolozott szemeivel látta. Miketkellett szenvednie: isten a megmondhatója.

S szellemének ereje és kedélyének vidámsága ekkorse borult el. Ötletei bizonyítják ezt.

Hadd mondjam el az utolsó Deák-adomát róla.Egyik ápolónője tenyeres-talpas derék magyar me-

nyecske volt, a ki épen január közepén 1876-ban szültegy egészséges gyermeket.

A rokonok megijedtek, hogy a menyecskének mostmár gyerekágyat kell feküdni s a jól ismert alak távol-léte és nélkülözése fájni talál az »öreg úr«-nak. Meg-kérdezték tehát Kovács Sebestyén Endrét, mit csinál-janak.

Az orvos megvizsgálta a menyecskét s azt monda,hogy elég erős az, alig kell egy napig feküdnie, ottlehet a nagy beteg szobájában, csak nagy terhet ne emel-gessen s ne sokat mozogjon.

Kovách Laczi és Széll Kálmán tréfásan vigasztaltákaz öreg urat:

— No bátyám, az új év szerencsés lesz, meggyógyulmajd, ezt jelenti a menyecske szerencsés megszapo-rodása.

A nemzet bölcse inkább holt volt már, mint élő. Sze-mei alig fénylettek, mozdulni már nem tudott és beszélni

340

se. De azért reszkető kezét megmozdítva, suttogó han-gon visszaenyelgett a két jó baráthoz e szavakkal:

— De nem én rám gyanakodtok, úgy-e?A két jó barát nevetett, hogy a könyje kicsordult bele.Ez volt Deák Ferencz utolsó adomája.Pár nap múlva meghalt.

TARTALOM.

RÉG ELMÚLT IDŐKBŐL. Lap.

Bevezetés........................................................................... 3A hazátlan zsöllér (1899)............................................... 7A magyar asszony (1897)............................................... 20A kortes (1875).............................................................. 25Magyar ruha, magyar pap (1880)................................................ 32A nép dühe........................................................................ 40A régi megyei fizikusok (1890)...................................... 48Gyanújelekre el ne ítéld felebarátodat (1889)................ 57A híres Bakony és a híres Sobri Jóska (1885) …............ 63Rejtélyes eltűnés (1882)................................................. 102Meddig borjú a borjú? (1899)........................................ 124A kálvinista kétfejű sas (1882)....................................... 129Az öreg gulyás (1899).................................................... 134

A NAGY ÉV APRÓ EMLÉKEI.

Bevezetés........................................................................... 143Egy Szilveszter-esti társaság 1832-ben (1886) ….......... 147A képviselői napidíj 1848-ban (1894)............................ 159A zendülés (1880).......................................................... 174A mi karácsonyunk 1848-ban (1881) ........................... 181Szilveszter reggelén (1885)............................................ 189Húsvéti ünnep 1849-ben (1900)..................................... 195A mi pünkösdünk 1849-ben (1899)................................ 204A segesvári polgármester (1898).................................... 210Két szomorú könyv (1879)............................................. 213Aggodalmas napok (1883)............................................. 228A fehéregyházi sas (1898).............................................. 244Chamaeciparis (882)...................................................... 248

DEÁK FERENCZ. Lap.

Bevezetés........................................................................... 257Kehida (1890)................................................................ 261Deák Ferencz mint tanuló (1886) ............................... 265Az ifjú Deák Ferencz (1879).......................................... 275Deák Ferencz magán-körben (1881).............................. 284Deák Ferencz beszédei (1886)....................................... 289A feliratok (1881).......................................................... 303Deák utolsó bécsi útja (1884)......................................... 319Egy Deák-adoma (1886)................................................ 328Két kis Deák-adoma (1886)........................................... 332Deák Ferencz betegsége (1887)..................................... 336