1

Richard Wilson A Carson-effektus 2 Gálvölgyi Judit ford.

D. Németh István Világnemzés 10

V. Nagy Zsuzsanna AZ után 16

Herbert W. Franke Csapás és ellencsapás 18 Weinbrenner Rudolf ford.

Arthur C. Clarke Az elfelejtett ellenség 20 Pogány Katalin ford.

Nemere István A remekmű 26

C. A. Smith Szörnyek jövője 30

KÖNYVEKRŐL Hargitai Károly: Fred Hoyle: A túlélés lehetőségei 32 Dani Tivadar: A futurológus regénye 32 Hargitai Károly: Asimov a Halley-üstökösről 33 Várkonyi Tibor: Kozmogónia vagy szárnyaló képzelet? 34

Isaac Asimov A Daloló Harang 38 Fencsik Flóra ford.

Pap Viola Rendhagyó vadászat 44

C. J. Cherryh Kasszandra 48 F. Nagy Piroska ford.

Will Stanton Barney 52 Gálvölgyi Judit ford.

Damon Knight Így ér véget a világ 54 Gálvölgyi Judit ford.

Weinbrenner Rudolf: Siva éjsötét torka 58

MŰHELY Ponori Thewrewk Aurél: Itt a Halley! 62 Várkonyi Tibor: Az igazi világvége 88

Sámathy Tamás Csomópontban 70

Roald Dahl Genezis és katasztrófa 72 Gálvölgyi Judit ford.

Bob Kurosaka Aki tudja, tegye! 75

Damon Knight A Guberáló 76 Békés András ford.

FILM, TV, VIDEO Kóczián János: Mit láthatunk 1986-ban? 82 Hülyeség nem akadály 85

Tartalomjegyzék2

James Tiptree Jr. A halott zátonyon túl 86 F. Nagy Piroska ford.

LEXIKON Bűn és büntetés . . . 95

3

RICHARD WILSON

A CARSON-EFFEKTUS

Andrew Grey feszülten ült a The New York Times hírszerkesztői asztalánál, s visszaemlékezett a legutóbbi esetre, amikor egy lehetetlen históriát kellett volna megírnia.

Akkor New Yorkban élt, s így egy tengeren túli hírügynökség, a European Press észak-amerikai tudósítója volt. A leghíresebb ügy akkoriban Zeb Speedé, egy elítélt gyilkosé volt, aki már tucatnyi évet töltött Utah állam börtönében, s egymás után adta be folyamodványait, melyekhez az ötleteket a börtön könyvtárának tanulmányozásából merítette. Végül Speed forrásai láthatólag kimerültek, és a kormányzó másnapra, egy pénteki napra tűzte ki Speed kivégzésének időpontját.

De Speed csütörtökön végső folyamodványt küldött a Vatikánnak, a Fehér Háznak, valamennyi szenátornak és a Legfelsőbb Bíróság minden egyes bírájának. Új fejlemények történtek minden órában. Grey minden erejét megfeszítve igyekezett lépést tartani, nyelte az aszpirint és a feketét, mikor Párizsból szolgálati utasítást kapott, hogy pénteki dátummal írja meg a sztori várható végét.

Az üzenetet Grey délután hatkor kapta. Ő New Yorkban tartózkodott, s az eseményeket a hírügynökségek jelentéseinek meg azoknak az ismereteknek az alapján próbálta megírni, melyeket egy évvel korábban szerzett Utah állam siralomházában, amikor az ottani börtönlázadásról írt.

Tudta, hogy Párizs mit vár: egy egyszerű, világos történetet, melynek a legelső szava “ma”. Mondjuk így:

SALT LAKE CITY, február 4. (EP) - Zeb Speed, akinek végső folyamodványát is elutasították, választhatott a hóhér kötele és a kivégzőosztag puskái között.

A tizenkétszeres, félindián gyilkos, aki perét alkotmányellenesnek minősítette, és folyamodványait a börtön könyvtárában végzett kutatásaira alapozta . . .

Hát ilyesmit várt az Euro. Csak az volt a baj, hogy amikor Európában éjfél volt, akkor New Yorkban délután hat óra, és Utahban csak délután négy óra. A csütörtökből Zeb Speednek még mindig nyolc órája volt hátra. Mindaz, amit Andy Grey pénteki eseményként írt volna, mielőtt Utahban beköszönt az éjfél (párizsi idő szerint reggel nyolc óra), puszta sci-fi lett volna.

Mivel ebben a műfajban nem volt jártas, üzenetet küldött Párizsba: “Sajnos a gyors események Utahban, ahol csak délután négy óra van, a holnapi keltezésű történetet lehetetlenné teszik. Javaslatom: a fejleményeket megtáviratozom, mihelyt garantáltak.”

Ezért az elővigyázatosságáért rúgták ki Andy Greyt a European Presstől (Speed végső folyamodványait elutasították, s a kivégzőosztagot választó gyilkost pénteken agyonlőtték), s ezért szerződtette a The New York Times.

Most Andy Grey a Times asztalának rá eső része fölé hajolt, s a legteljesebb felelősséggel megpróbálta megírni ezt a még sokkal nehezebb történetet. A kézbesítőfiú az asztalára pottyantotta a legfrissebb fejleményt. Már több adat állt a rendelkezésére, mint amennyire szüksége volt. Cédulák mindenhonnan.

Amikor meghallod a hangot, pontosan délelőtt 10 óra 26 perc lesz keleti standardidő szerint. Douglas Roche megpróbált a bank bejáratától természetesen odamenni a

derékmagasságú pultokhoz, ahol a betéteket tartották.

4

Még sohasem tett ilyesmit. Mélyet lélegzett, izzadó tenyerét a kabátjába törölte, és fölvett egy tollat. Egy pénzfelvételi cédula hátára ezt írta: “Adj ide 10 000 dollárt közepes címletű bankjegyekben. Ne csinálj őrültséget, az üvegben nitroglicerin van.”

Roche negyvennégy éves, nős férfi volt három gyerekkel. A munkahelyén heti 127 dollárt keresett levonások nélkül. Volt egy jelzálogkölcsöne, egy másik jelzálogkölcsöne, egy kocsija, egy mélyhűtője, egy új televíziója, egy fűnyíró gépe és három hónapi tartozása annál a drága fűszeresnél, amelyik az árut házhoz szállította, és hitelt adott.

Két dollár tizennyolc cent és egy metrójegy volt a zsebében, s a feleségét most vitte kórházba, hogy megoperálják. Az asszonyt csak azért vették föl előleg nélkül, mert Roche megígérte, hogy másnap reggel kilencre bevisz 200 dollárt. Ő még sohasem volt kórházban, annak a költségét mindig megspórolta. Viszont hallotta, hogy a sebészek ezer dollárt is elkérnek egy műtétért. Az orvosokkal most még nem beszélte meg a honoráriumot. És ott volt a könyvelő is, akinek Roche ötven dollárral tartozott.

Doug Roche nem volt bankrabló. Csupán egy falhoz szorított ember. De most már bankrablóvá lett.

A legrövidebb sorba állt be. Csupán egy ember volt előtte. De az egy nő volt, aki a legkülönbözőbb dolgokat intéztette el a tisztviselővel: befizetett a csekkszámlájára, személyi kölcsönt vett föl, pénzt tett a takarékba, csekket váltott be készpénzre, egy dollárt adományozott egy klubnak. Aztán végzett.

Doug Roche még egyszer utoljára arra gondolt, hogy elmegy. De nem volt hová mennie. Bedugta a cédulát az ablak alatt, és megmutatta a markában szorongatott üveget a színtelen folyadékkal. Az üvegben persze csak víz volt.

A tisztviselő fölpillantott, és Roche fenyegető mozdulatot tett az üveggel. Ugyanakkor már bánta, hogy ilyen sokat kért. Kétezer dollár is kihúzta volna a mostani bajból. A tízezer dollár miatt még lepuffanthatja egy rejtőzködő őrszem. De a tisztviselő azt mondta:

- Persze. Ne aggódjon, nem csinálok őrültséget. És elkezdte a fiókból előszedni és egy nagy borítékba dugni a pénzt. Roche

látta a feliratokat a bankjegykötegeken: 1000 dollár, 5000 dollár, 3000 dollár, 50 000 dollár.

Majdnem hisztérikusan, fojtott hangon szólalt meg: - Elég!

- Csak még egyet - mondta a tisztviselő, s megmutatta a vékony köteget, amelyen ez állt: 100 000 dollár.

Roche megpróbált halkan és nyugodtan beszélni: - Oké. Ne nyomd meg a riasztócsengőt, míg ki nem lépek az ajtón, másként

hozzád vágom az üveget! - Ne aggódjon - mondta ismét a tisztviselő. Aztán hozzátette: - Az Isten áldja

meg. Roche izzadt, kis híján elejtette a borítékot idegességében, de megfordult, és

az ajtóhoz indult. Fegyelmeznie kellett magát, hogy ne fusson. Kiment a bevásárlók tömegébe, befordult a sarkon, és sietősen haladt. Bement egy áruházba, majd kiment a kijáraton, aztán le a metróba. De senki nem üldözte.

Hazament, bezárta az ajtót, leengedte a redőnyt. Elővette a borítékot, letette a konyhaasztalra, kivett a hűtőszekrényből egy sört, kinyitotta. Nagyot kortyolt belőle, rágyújtott, és megszámolta a pénzét ...kétszázhuszonháromezer-hatszázötven dollár. 223 650 dollár.

5

Mire a második sört is megitta, már kétszer megszámolta a pénzt. Majdnem egy negyedmillió. Szóhoz sem jutott. Egy idő múlva elvett egy tízdolláros bankjegyet az egyik csomagból, a többit

pedig egy papírzacskóba tette, amit a mosogató alá rejtett, a krumplit és hagymát tartalmazó papírzacskók közé.

Azzal a szándékkal ment el, hogy vesz egy üveg whiskeyt, és leissza magát. De inkább bement egy kínai étterembe, és napok óta először rendesen megebédelt.

Később ismét elővette a pénzt, és újra megszámolta. A tíz dollár nélkül most 223 640 dollár volt az összeg. Nevetni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Hosszú időn át hisztériásan nevetett, miközben feküdt az ágyon, és a párnába temette az arcát.

Végül fölkelt, megmosakodott, megborotválkozott, és tiszta inget vett. Kivett 200 dollárt, a többit visszatette a mosogató alá, és elment a feleségéhez a kórházba.

Amikor meghallod a hangot, pontosan délután 2 óra 17 perc lesz keleti standardidő szerint. Frieda Barring - az irodában az idősebb nők tréfából Theda Barának

nevezték, pedig minden volt, csak filmsztártípus nem - bizonytalanul ment oda a főkönyvelőhöz. Azért volt ideges, mert szerette volna végre megkapni a 3,65 dollár költségét, de az az ember. aki felhatalmazta a kiadásra, már egy hónapja nem volt a cégnél. Ráadásul elfelejtette kiállítani az igazolást. Így most csak Frieda szava állt szemben a cég szavával.

Az történt, hogy a kereskedelmi igazgatóhelyettes, aki immár egy hónapja nem volt a cégnél, megkérte Friedát, hogy üljön taxiba, és hozzon el bizonyos papírokat, amelyekre azon nyomban szüksége volt. Megmondta Friedának, hogy ne küldje el a kocsit, és Frieda úgy érezte, hogy a taxi nagyon sokáig várakozott rá.

Ezt a históriát nehéz volt elmagyarázni, és Frieda rettegett a Schlarf & Son főkönyvelőjétől, akiről köztudott volt, hogy milyen nehezen válik meg egy fillértől is.

De ma az ötvenes éveiben járó, ősz hajú főkönyvelő szinte joviális volt. - Ó, Miss Barring - mondta. - Mit tehetünk önért? Foglaljon helyet, foglaljon

helyet. Frieda leült a szék szélére. - Egy apró készpénzkiadásról van szó. Taxiba kellett ülnöm Mr. Westfall

megbízásából - ez akkor történt, amikor még nálunk volt -, és az összeg 3,65 dollár. Ebben benne van 35 cent borravaló is, de ha úgy gondolja, hogy nem kellett volna borravalót adnom, akkor csak 3,30. Úgy értem, hogy Mr. Westfall nem mondta kifejezetten, hogy borravalót is adjak, és ha a Schlarf & Son nem engedélyezi . . .

A főkönyvelő fölemelte a kezét. - A borravaló természetesen engedélyezett, Miss Barring. Tessék. - Kihúzta a

fiókot, és fölnyitotta a számlákkal és készpénzzel teli fémdoboz tetejét. - Pontosan három dollár és hatvanöt cent. Itt írja alá.

Frieda aláírta, és elvette a pénzt. Megkönnyebbülten állt föl, hogy induljon. Csodálatos. Most ki tudja fizetni a villanyszámlát a következő fizetésnap előtt,

mert másként addigra kikapcsolnák az áramot. - Ne menjen, Miss Barring - mondta a főkönyvelő. - Volna még egy ügyecske,

amit elrendezhetnénk, amíg itt van. Szomorúan mosolygott, amitől Frieda megrémült. Talán kirúgják, mert volt olyan szemtelen, és elkérte a taxiköltséget? Vagy rájöttek, hogy elvitt fél tucat doboz gemkapcsot, hogy megcsinálja belőlük azt az ostoba mobilt, ami a konyhája mennyezetéről csüng alá?

De a főkönyvelő így folytatta:

6

- A .nyugdíjjárulékáról van szó Rájöttünk, hogy évente 34 dollárral többet fizetett. S mivel valamivel több mint 12 éve dolgozik a cégnél, most 414,80 dollárral tartozunk magának. Ehhez természetesen még hozzájön a kamat is.

Kezdte leszámolni a pénzt húszasokban és tízesekben. Egész szép kis pénzhalom került az asztalra.

- Remélem, nincs kifogása a készpénz ellen, Miss Barring - mondta. - A csekkíró gépünk bedöglött.

Frieda kábultan vette el és tette a táskájába a pénzt. - És most, Miss Barring, kérném, mutassa meg Mr. Schlarfnak, hogy

megbocsátott azzal, hogy a mai nap további részét szabadságon tölti. - De még csak fél három van - motyogta Frieda. - Igaz. De Mr. Schlart úgy gondolta, talán kedve lenne bevásárolni. Esetleg

venne egy új kalapot. Még rengeteg ideje van rá. Amikor meghallod a hangot, pontosan délután 3 óra 49 perc lesz keleti

standardidő szerint. A hatéves Billy Boyce vásárolni készült. Negyvenhét centet takarított meg,

hogy születésnapi ajándékot vegyen belőle a mamájának. Tizennégy éves nővére adott neki további huszonhat centet, azaz kikerekítette az összeget egy teljes dollárra, s azt is megígérte, hogy ő fizeti a forgalmi adót.

- Muszáj az áruházba mennem? - kérdezte Billy. - Muszáj? - Csak egy dollárod van - mondta a nővére. - Hová akarnál menni?

Tiffanyhoz? - Persze, Tiffanyhoz - mondta Billy. Hiszen olyan szépen hangzott. Eunice, a nővére azt gondolta, miért is ne. Ő rövidesen tizenöt éves lesz,

aztán nemsokára tizennyolc, addigra talán már meg is kérik a kezét. És még sohasem járt Tiffanynál vagy más hasonló helyen. Mindenesetre jó lenne megnézni, hogy milyen árujuk van. Aztán még mindig azt mondhatja az eladónak, hogy csak meg akarta tréfálni a kisöccsét.

- A kedvedért, Billy - mondta Eunice -, elmegyünk Tiffanyhoz. De aztán ne keseredj el, ha nem lesz elég a pénzed. Nagyon drága üzlet.

- Oké - mondta Billy -, de van egy egész dollárom. Milyen pompás holmik voltak ott! Gyűrűk és nyakláncok és brossok (amelyeket Eunice brassnak nevezett) és fülbevalók és függők és főleg gyűrűk és nyakláncok.

- Azt szeretném a mamámnak - mutatott Billy egy csillogó gyémánt nyakékre, amely egy bársonydobozban pihent. A diszkrét árcédulán ez állt: 6760 dollár, plusz forgalmi adó.

Eunice rámosolygott az eladóra, jelezve, hogy csak megtréfálja az öccsét. Az eladó visszamosolygott rá.

- Szép darab, igaz? - mondta. - És ma árengedménnyel adjuk. Eunice el tudta képzelni. Még 10% engedménnyel is annyi lenne, mint 6760-

ból 676, ami annyi, amennyi, plusz 10 százalék adó. - Volna valami, ami nem ennyire . . . tudja, nem ennyire csicsás?- kérdezte,

hogy az eladó lássa: ez nem pénz, hanem ízlés dolga. - Szabadjon megjegyeznem, hogy ez egyáltalán nem csicsás - mondta az

eladó. - És ha a fiatalember ezt szeretné az édesanyjának . . . - Akarom - mondta Billy. - Van egy egész dollárom. Az eladó mosolygott, és

Eunice halálra rémült. - Az nem lesz egészen elég - mondta az eladó. - Tudja, van még tíz százalék

szövetségi adó meg négy százalék forgalmi adó. Attól tartok, hogy így a nyaklánc ára egy dollár tizennégy cent lesz.

7

- De nekem csak egy dollárom van - mondta Billy. Eunice dühösen nézett az eladóra.

- Talán - mondta az eladó - a fiatalember beleegyezne háromhavi részletfizetésbe. Mondjuk, most lefizetne negyven centet, aztán a következő két hónapban ismét havi negyvenet. Ebben már a részletfizetési pótlék is benne lenne.

- Ne szórakozzon vele. uram - mondta Eunice. - Hiszen még kicsi. - Nagyon dühös volt. - Nincs egy szép kis tűje vagy valami ilyesmi?

- Nem, kisasszony - mosolygott az eladó. - Az én osztályomon nincs semmi ilyesmi. És nagyon meg akarom kötni ezt az üzletet. Megmondom, mit teszek. A szövetségi adót kifizetem én magam. Így a végösszeg egy dollár négy cent. Nem tudna kölcsönadni neki négy centet?

Eunice mindig is gyakorlatias nőnek tartotta magát. És van az úgy, hogy meg kell ragadni az alkalmat. Elővett egy ötcentest, és a pultra tette.

- Tessék - mondta. - Megvesszük a nyakláncot. Add oda a dollárodat, Billy. Billy kötelességtudóan elővette a zsebéből a gyűrött bankjegyet, és a pultra

tette. - Be is tudná szépen csomagolni? - kérdezte udvariasan az eladótól. - Ilyen szép csomagot még sohasem vittél haza, Billy mondta az eladó. - A mamám születésnapja holnap van, de már ma odaadjuk az ajándékokat -

mondta Billy. - Ezt örömmel hallom - mondta az eladó. - Valóban így a legjobb.

Amikor meghallod a hangot, pontosan délután 4 óra 03 perc lesz keleti standardidő szerint. Orion Newcastle, aki egykor oly keményen küzdött, hogy megszerezze

pártjában az első helyet, majd azt kellett látnia, hogy azt egy sokkal kevésbé rátermett ember kapta meg, most ennek az embernek, immár az Egyesült Államok elnökének az irodájába sietett.

Newcastle alelnök, aki reggel nem vett részt a Nemzetbiztonsági Tanács titkos ülésén, nem is sejtette, miért hívatták ilyen sürgősen.

Orion Newcastle gyakran a saját jószántából nem vett részt a Nemzetbiztonsági Tanács ülésein. Elvégre többnyire csupán annyi volt a szerepe, hogy történetekkel szórakoztassa a korán jövőket, amíg az elnök meg nem érkezik, majd később, amikor az elnök megkérdezi: “Hát nincs igazam, Orion?” - akkor így válaszoljon: “De igen, elnök úr.”

Az elnökjelölő pártgyűlés óta mindig egyetértett. Elvégre gondolnia kellett az elnök második négy évére is. Orion nem kívánta, hogy lecseréljék, ahogyan Roosevelt lecserélte Henry Wallace-t Harry Trumannal. Orion őszintén remélte, hogy nem táplál rossz szándékot az elnökkel szemben. Kétségtelenül őszintén áhította, hogy az elnök megélje a második négy évét is. De senki sem láthat a jövőbe, és az ember halandó, mint ezt Newcastle már maga is több ízben tapasztalta. Így jobb volt nem kockára tennie a pozícióját sem szóval, sem tettel. És a tiszteletre méltó Orion Newcastle, az Egyesült Államok alelnöke, kissé gyorsabbra fogta a lépést, úgy haladt az elnök irodája felé.

Odaérve nemcsak az elnököt találta ott, de a külügyminisztert, a legfelsőbb bíróság elnökét és a képviselőház elnökét is, meg a kongresszus mindkét pártjának legfelsőbb vezetőségét, a washingtoni lapok diplomáciai tudósítóit, az országos lapok washingtoni tudósítóit és a nemzetközi hírügynökségek tudósítóit.

Orion tegező viszonyban volt mindezekkel az emberekkel. Eleget itták egymás italát, elég disznó viccet meséltek egymásnak. Azt is tudta, hogy közülük kik

8

terjesztik az országszerte divatos úgynevezett Orion-történeteket, melyek őt tették nevetségessé, mivel sohasem szabadult meg déli akcentusától.

De most úgy látta, hogy valamennyien szokatlan tisztelettel néznek rá. EI sem tudta képzelni, hogy mit forgathatnak a fejükben.

Így elvigyorodott, és erőteljes akcentussal szólalt meg: - Nos, elnök úr és uraim, vagyis elnök úr és többi uraim, miféle ünnepélyes alkalom ez?

De a tréfáján senki sem nevetett. A többiek az elnökre néztek, aki hosszasan kibámult az ablakon, körülnézett, majd végre megszólalt:

- Uraim, az Egyesült Államok alkotmánya adta jogom értelmében lemondok az alelnök javára.

Bár nyilván célzott már ilyesmire Orion érkezése előtt, tiltakozó moraj hallatszott, amit az elnök kezének fölemelésével csillapított le.

- EI van döntve, uraim. Elkészíttettem a szükséges papírokat, amelyeket most aláírok. - Gyorsan és többször aláfirkantotta a nevét. - Most már csak önök közül néhánynak az aláírására van szükség, hogy az iratok hivatalosak és kötelező érvényűek legyenek. Aztán Mr. Newcastle az önök jelenlétében leteszi az esküt a legfelsőbb bíróság elnökének a kezébe mint az Egyesült Államok következő elnöke.

- De miért, uram? - kérdezte a külügyminiszter. - Miféle oka lehet erre? - Igen nyomós okom van - mondta száraz mosollyal az elnök. - Az ok

egyszerűen az, uraim, hogy a legbiztosabb forrásból tudom, hogy mindössze néhány óra van hátra az életemből.

És a döbbent gyülekezet negyedórán belül aláírta a papírokat, s végignézte, amint Orion Newcastle - akit sokan csupán egy öregedő pojácának tartottak - letette az elnöki esküt.

Amikor meghallod a hangot, pontosan este 7 óra 10 perc lesz keleti standardidő szerint. Persze nem Andrew Grey volt az egyetlen újságíró, aki megpróbálta megírni

ezt a lehetetlen históriát. A hatalmas teremben még tizenöten dolgoztak az ügy különböző aspektusain. De az övé lett volna a vezércikk, amely az első oldal jobb felén jelenik meg, hatalmas főcím alatt.

Az esti lapok utolsó kiadásai már megtették a magukét. Igaz, számukra a dolog egyszerű volt, ha reménytelen is. Talán a Post fogalmazta meg a legegyszerűbben egyszavas főcímében: “VILÁGVÉGE”.

És ez volt az utolsó előtti nap, a világ vége előtti. Erre utalt az elnök is délután négy után, amikor azt mondta, hogy már csak órák vannak hátra az életéből. Majd kicsit később hozzátette, hogy mindenki meg fog halni. A vég éjfélkor volt esedékes keleti standardidő szerint (este kilenckor csendes-óceáni standardidő szerint, másnap reggel ötkor londoni idő szerint, hatkor párizsi idő szerint, hétkor mekkai idő szerint, nyolckor moszkvai idő szerint) az egész szegény, pusztulásra ítélt világon.

Az elnök már hetek óta tudta, hogy közeleg a vég. Tudta a külügyminisztérium is, meg külföldön a Downing Street 10., a Quai D'Orsay, a Vatikán és a Kreml. Valamennyi fővárosban teljes gőzzel, 24 órán át dolgoztak a komputerek, és keresték a kiutat. És a kommunista, a semleges meg a nyugati komputerek egyaránt azt állapították meg, hogy nincs kiút. A Föld semmit sem tehetett, hogy megmentse önmagát.

Ha csupán egy meteor lett volna ez a földön kívüli fenyegetés, még lehetett volna tenni valamit. Még egy, a pályájáról letévedt és a Földdel összeütközni készülő, jókora kisbolygót is viszonylag apró és ártalmatlan darabokra lehetett volna robbantani, amelyek a Föld légkörébe kerülve elégnek, ha a nagyhatalmak együtt vetették volna be űrkorszaki fegyvereiket.

9

De annak senki sem tudta a módját, hogy hogyan lehetne szétoszlatni egy mérgező gázfelhőt, amely olyan hatalmas, hogy 37 napon át körülburkolja a Földet, és megmérgez minden lélegző lényt.

Az esti lapok kibocsátották utolsó kiadásaikat, és munkatársaik hazamentek a szeretteikhez, vagy elmentek leinni magukat, vagy templomba, imádkozni. A Journal-American így írt:

VILÁGVÉGE az elnök, a pápa és a Kreml

megerősítik a teljes pusztulás hírét A FÖLD SZÁMÁRA NINCS KIÚT

A Holdra tartó két űrhajós sem menekülhet

A World-Telegram megírta, hogy miért mondott le az elnök Orion Newcastle javára: hogy a második világháború idején, amikor mindketten ismeretlen altisztek voltak, az idősebb férfi, habár maga is megsebesült, méterről méterre kúszva elvonszolta a fiatalabbat egy aknamezőn át egy segélyhelyig, ahol megmentették az életét; és hogy Newcastle sem nyilvánosan, sem baráti körben soha nem említette ezt az esetet a háború óta. Az ilyen vakmerő és önzetlen ember, akit különben is a nép az ország második legmagasabb tisztségére választott meg, kétségtelenül jogosult az elnöki posztra élete és a világ életének utolsó néhány órájában, még akkor is, ha ostoba pojáca.

A World-Telegram talált helyet vagy fél tucat érdekes és emberi történet számára is. Az egyik egy bankelnökről szólt, akit barátja, a pénzügyminiszter bizalmasan informált a közeledő végről, s aki azzal szórakozott, hogy beállt az egyik tisztviselője helyére, és nagyobb összegeket osztott szét; többek között vagy egy negyedmilliót adott egy bankrablónak, aki azzal fenyegetőzött, hogy fölrobbantja a bankot nitroglicerinnel, de nyilvánvalóan amatőr volt, és mindössze víz volt nála. Voltak történetek a könyvkiadóról, aki 15 000 dollár előleget fizetett egy beatnik költőnek egy borzalmas, érthetetlen versre, meg Tiffany partneréről, aki eladónak adva ki magát, eladott egy kisfiúnak egy hétezer dolláros nyakláncot egy dollár tizennégy centért.

Csak néhány kiválasztott tudta az igazságot az elnök bejelentése előtt, de az igazság arra késztette a befolyásos és pénzes emberek némelyikét - akik eddig sohasem tettek ilyesmit -, hogy eljátsszák végre az emberbarát szerepét; akár szórakozásból, akár a jó pontokért, amelyeket ez szerezhet nekik a túlvilágon, ha ugyan van túlvilág.

Jaj, és a két űrhajós. Egy férfi meg egy nő volt a hajóban, oroszok. Ők is pusztulásra voltak ítélve - írta bánatosan a TASSZ -, mert a gyilkos

felhő körülfogja majd a Holdat meg a Föld és a Hold közötti űrt is. De térjünk vissza Andy Greyhez a Timesnál, aki azzal kínlódik, hogy megírja

ezt a mai történetet a holnap mitikus (mivel nem létező) szemszögéből. Másként szólva, úgy kívánta megfogalmazni a történetét, hogy az a lehető legbecsületesebben pillantson vissza egy immár nem létező napon a Föld végső napjának eseményeire.

A történet mégsem lehetett százszázalékos. Az első kiadás este tízkor jelent meg, és még mindig volt lehetőség rá, hogy

történjen valami a lap leadása és éjfél között, valami, ami mindent megváltoztat. Elméletileg a történetet nem lehetett megírni. Gyakorlatilag azonban meg lehet csinálni, ha elég kibúvót hagynak benne.

10

Andy Grey új papírt tett az írógépébe, újabb cigarettára gyújtott (legalább sohasem kap már tüdőrákot), és megpróbálta úgy megírni a vezércikket, hogy az megállja a helyét valamennyi kiadásban: az éjszakai kettőben is meg abban is, amit reggel kellene kinyomtatni.

A világ tegnap elpusztult. Ezt persze nem lehet leírni. Mert ha a világ elpusztult, akkor senki sem maradt, aki leírhatná ezt a mondatot.

A Földnek tegnap éjjel el kellett pusztulnia, állapították meg a legismertebb, nemzetközi hírű tudósok. Mikor? Föltehetőleg tegnap este. Csakhogy a “tegnap este” fogalma nem létezik, ha nincsen egy “ma”, ahonnan vissza lehetne tekinteni rá. Így, ha a világ elpusztult tegnap éjjel, akkor nem lehet ma, és a mondatnak - amelyet a ma élő embereknek kellene elolvasniuk - semmi értelme.

Nem lesz ma az ezen a lapon álló dátum ellenére sem. Ilyesmit a The New York Timesban? Ez túl szeszélyes.

Meg lehetett volna írni más városból - Washingtonból, Londonból vagy Moszkvából - való keltezéssel (már sok ilyen cikket nyomtak a nyomdagépek “tegnapi” dátummal), de a lap kiadója és elnöke úgy határozott, hogy a vezércikknek keltezés nélkülinek kell lennie, s a lap megjelenési dátumának szemszögéből kell megírni, vagyis “ma”, azaz holnap.

Andy Grey összegyűrte a sokadik papírt, újabb cigarettára gyújtott, és arra gondolt, hogy az egykor az European Pressnél fölmerült nehézségek semmiségek voltak ehhez a mostanihoz képest.

A kézbesítőfiú letette Andy elé a “holnapi” bulvárlap, a Daily News első kiadását, amely két órával korábban jelenik meg a Timesnál.

“AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA” - írta a Daily News legnagyobb, legvastagabb betűivel. Mielőtt megnézte volna a folytatást a harmadik oldalon, Andy föllapozta a középső előtti oldalon a szerkesztőségi cikket. A címét tipikusan társalgási stílusban fogalmazták: “VISZLÁT MINDENKINEK” - és így folytatódott: Azt mondják, csak az időnket pocsékoljuk ennek a cikknek az írásával egy olyan lap számára, amely nem jut el az árusokhoz ma (ami valójában holnap a számunkra, vagyis annak az embernek a számára, aki ezt a cikket írja), de van egy régi mondás, ami a mi szakmánkra is vonatkozik: az újságnak meg kell jelennie, amennyiben ez egyáltalán lehetséges.

Közelgő pusztulásunk hírét, melyet oly drámain fogalmaz meg washingtoni tudósítónk a 3. oldalon, természetesen vegyes érzelmekkel fogadtuk . . .

Grey irigyelte azt a könnyed társalgási stílust, ahogyan a News a világ végéről írt. A lapban volt még egy kis cikk ezzel a biztató címmel: “A VALLÁSI VEZETŐK GARANTÁLJÁK A TÚLVILÁGOT.”

De mindez nem segített Greyen. Már a negyedik csomag cigarettát szívta, amikor a kézbesítőfiú meghozta a

Herald Tribune-t, amely nyilvánvalóan előrehozta megjelenési idejét. A Trib, amely az utóbbi években igencsak följött - a Times nagy bosszúságára -, valamennyi vezető munkatársának a képét az első oldalra tette, mintegy azzal enyhítve olvasói bánatát, hogy Walter Lippman, John Crosby, David Lawrence, Judith Crist és Art Buchwald is el fog pusztulni. Mindegyik írt valami bölcset, humorosat, kesernyéset vagy mélyértelműt a világ vélt végéről. Donald I. Rogers, a gazdasági szerkesztő nem az első oldalon szerepelt, de a kommentárja ott volt az aktuális rovatban. Többek között ezt írta: “Ha ezeket a sorokat ma olvassák, megjósolom, hogy az lesz a Wall Street legnagyobb, legjobb, legmenőbb napja!!!” (A felkiáltójeleket ő írta oda.)

A Trib egyszerűségében is sokatmondó főcíme így hangzott: “NINCS HOLNAP?”

11

A kérdőjel a szó után, amely olyan fenségesen hagyta figyelmen kívül a tegnap-ma-holnap kicsinyes újságírói fétisét a maga metaforikus jelentésével - amely halványan a jövőre utalt -, kifejezte minden New York-i lapkiadó, talán az egész világ kétségbeesését.

Mert a világnak persze nem lett vége. A komputerek tévedtek, mivel régi adatok alapján dolgoztak, amelyeket régi

programozók tápláltak beléjük, régi tudósok megállapításai alapján. Ha 1900-at írtak volna - vagy akár 1930-at -, amikor a mérgező felhő elérte a

Földet, az emberiség, nem is szólva az állatokról, madarakról, halakról és rovarokról, azon nyomban kipusztult volna. De az azóta eltelt években a Föld lakói megmérgezték légkörüket sugárzással, kipufogógázokkal, DDT-vel és más rovarirtó szerekkel, a gyárkémények füstjével, cigaretta-, szivar- és pipafüsttel, a külvárosokban ősszel elégetett hulladékok füstjével és számtalan más mérgező anyaggal. Ez az egészségtelen keverék volt az - amelyet egyesek Rachel Carson-effektusnak neveznek -, ami megmentette a Földet.

Ez a kutyulék, ahogyan Buchwald később nevezte, sokkal mérgezőbb volt, mint az a nyomorult kis mérgező felhő, amely állítólag a bolygót fenyegette.

Az történt, hogy az évtizedek során az emberiség apránként immúnissá vált a különböző mérgekkel szemben, amelyekkel együtt kellett élnie. Ez a fölgyülemlett immunitás olyan erős volt, hogy csak valami rendkívül nagy hatású méreg tudta volna leküzdeni.

Így hát a Föld élt - ahogyan az Associated Press gyors híre (amelyet elhivatott újságírók egy csoportja adhatott le) megállapította 0 óra 01 perckor keleti standardidő szerint.

“SZENZÁCIÓ! A FÖLD ÉL” - és a telexek megállás nélkül kopogtak. A UPI mindössze egy fél perccel később jött rá, hogy elkezdődött egy újabb nap.

Természetesen általános volt a megdöbbenés. A tőzsdén óriási árfolyam-emelkedés volt, ahogyan Don Rogers megjósolta a

Tribben. És nagy volt a pánik magasabb helyeken, amikor a fejesek megpróbálták

visszaszerezni mindazt, amin jótékonysági rohamukban túladtak. Ám nagyon-nagyon sokan - Orion Newcastle elnöktől a kis Billy Boyce-ig -

nem voltak hajlandók visszaadni semmit. Gálvölgyi Judit fordítása

12

DÉVÉNYI TIBOR

MŰSORVÁLTOZÁS Mint azt a Világújság április 2-i különszáma hírül adta, a Központi Nagy

Komputer előrejelzése szerint a Föld felé közeledő Helia D üstökös frontális ütközése következtében július 13-án, délelőtt 10.30-kor vége a világnak. Ezért a július 12-i és 13-i tévéműsor az alábbiak szerint módosul: SZOMBAT JÚLIUS 12 MTV 1

18.20 Nemzetközi tv-szakácskönyv Helyszíni közvetítés Milánóból. Az Utolsó Vacsora 4 személyre

18.55 REKLÁM A Könyvterjesztő ajánlata: Móricz: Légy jó mindhalálig

19.00 DELTA A Tudományos Híradó különszáma A korszerű szemétégetés

19.15 ESTI MESE Három kismalac. XXXIV.: Nem a farkastól félünk

19.30 TV-HiRADÓ Robbantások, emberrablások, tűzpárbaj az utolsó percekben

20.00 Sose halunk meg! Magyarnóta-est a Vigadóból

22.00 Himnusz

SZOMBAT JÚLIUS 12 MTV 2

18.30 GÓLYAVÁRI ESTÉK (Műsorzárásig) A Biblia világa Az Ó- és Újtestamentum vallási, erkölcsi, társadalmi és ideológiai koncepciója a feltámadást illetően

VASÁRNAP JÚLIUS 13 MTV 1 MTV 2

ADÁSSZÜNET Ha a Helia D üstökös pályája eltér a Központi Nagy Komputer által megadott

értékektől, és a világ vége nem következik be, úgy az MTV 1 és MTV 2 műsora július 13-án az alábbiak szerint módosul:

12.00 Jó napot, Magyarország! Körkapcsolás Ön ma hogyan vélekedik a számítógépekről? Vezető riporter: Vidrai T. Tamás

24.00 Himnusz

13

D. NÉMETH ISTVÁN

VILÁGNEMZÉS 1. Az alkonyi égen enyhe léghuzatot kavarva elsuhant egy gondola. Gardénia asszony kint állt a kocsma nyitott teraszán, és vágyódva tekintett a kivilágított jármű után. Azután távolabbra és messzebbre pillantott. Odalent a völgyben ott fehérlett a Világmindenség Legnagyobb Fedett Csarnoka. Majd az eget kémlelte, szemével az üstököst kereste, amelyről olyan sokat hallott a napokban, de nem találta a lassan sötétedő égen.

Ekkor zajt hallott odabentről, besietett az ivóba. A hajtóműszerelő éppen levetette zubbonyát, keresztülhúzta a fején, és elégedetten nézegette domború, barnára sült, meztelen mellkasát.

- Ide kérem azt az ábrát - feszítette meg izmait, és büszkén körülnézett az ütött-kopott helyiségben. A csarnokbéli szerelők elcsitultak, és köré gyülekeztek. A vándortetováló kiteregette sémáit, kinyitotta titokzatos, fekete dobozkáját, és csak annyit mondott:

- Hát válasszon, kérem. - Ezt - bökött a félig meztelen férfi egy csupa talányos szerkezettel feldíszített,

régimódi űrhajóra. - Hiszen már a múltkor megbeszéltük, hogy ez lesz. - Ó - lehelte Gardénia asszony, a kocsma tulajdonosnője, és egy futó

pillantást vetett a sémára. - A legszebbet választotta, Schluss úr! - Ez három garasba kerül - mondta a vándortetováló. Sok apró, finom részlet

van rajta - tette hozzá, és mohón Gardénia asszonyra bámult, aki le nem vette szemét a félmeztelen férfiról, miközben azt rebegte:

- Schluss úrnak az nem gond, ha három garasba is kerül, hiszen neki igazán telik rá. Ő a legjobb szerelő a Csarnokban, és rendesen megfizetik a munkáját. Ha egyszer ragaszkodik ahhoz a rajzhoz, akkor bizonyára ki is tudja fizetni.

- Ha három garas, akkor három garas! - kiáltotta hetykén Schluss úr, és kacagott. - Kezdjen hozzá! - bólintott a vándortetováló felé.

- Tessék lefeküdni, kérem - mondta az apró emberke, és a pad felé mutatott. - Pontosabban hova is lesz? - kérdezte aztán.

- Itt legyen a csúcsa- ült le Schluss úr a padra, és mutatóujját a mellkasának közepén lévő mélyedésbe helyezte. A vándortetováló lemért két araszt.

- Valamivel lejjebb fog érni a köldökénél - nézett kérdően a férfira. - Nem baj - lazította meg Schluss úr az övét, majd kicsatolta és kissé lejjebb

tolta a nadrágját. A kék alsónadrág láttán Gardénia asszony elpirult, de nem bírta otthagyni a vándortetováló köré gyülekezett csarnokbéli úriemberek társaságát.

- Nem akar inkább egy üstököst? - kérdezte a vándortetováló. - Az most nagyon népszerű - nézett a nyitott ajtón keresztül a terasz, az ég felé. Egy pillanatra csend lett, nagyon nagy csend, és mindenki az alkonyi eget fürkészte. - Ilyenkor még nem látni - mondta az egyik szerelő a Csarnokból, s meghúzta a kezében tartott sörösdobozt. - Csak később, amikor jóval sötétebb lesz.

- Azt mondják - mondta egy másik szerelő a Csarnokból -, hogy egyenesen a Nap felé tart.

14

- Ez a szerencsénk - vélte egy kölyökképű szerelő. - Hiszen ha a Földre zuhanna, akkor bizonyára szökőár, földrengés és világvége lenne - hadonászott. - Így - legyintett - a jó öreg Nap majd magába olvasztja, elemészti azt az üstököst.

- Nem akarok üstököst! - könyökölt fel Schluss úr, és megfeszítette izmait. - Szóval ennél maradunk - emelte fel a vándortetováló a kiválasztott sémát. -

Ön jól választott, ahogyan Gardénia asszony is megjegyezte az előbb - nézett a kocsma tulajdonosnőjére, aki ijedten kapta el tekintetét a kék alsónadrágról. - Schluss úrnak - sóhajtotta - jó ízlése van.

A vándortetováló az asztalhoz támasztotta két mankóját, és a papírsémát ráfektette a férfi mellkasára.

- Szépen fog ez itt mutatni - bólintott. - Igazán megéri a három garast. Manapság mindenki az üstököst akarja a karjára vagy a mellére tetoválni. Van is - nézett a titokzatos fekete ládika felé - vagy egy tucat különféle üstökösrajz a kollekciómban. Az egészen aprótól - mutatta - az egészen nagyig, amely - emelte fel a sémát Schluss úr mellkasáról, ahol már láthatóvá vált a barnára sült bőrre kopírozódott rajz - olyan hosszú, hogy innen - tette az ujját a férfi mellkasára, majd végighúzta ujját a hasán egészen a köldökéig - idáig tart. Vagy esetleg - nézett újra Gardénia asszonyra, miközben egy tűt vett a kezébe, amelyet belemártott egy kis üvegbe - még lejjebb is! - Kacsintott, és Gardénia asszony elpirult.

- Az talán mégsem igaz - csóválta meg a fejét. - Maga ugrat engem. - Én?! - kiáltott fel a vándortetováló. - Én ugyan nem. Kérje csak meg, hogy

mutassa meg magának - intett az egyik csarnokbéli szerelő felé a fejével -, hogy hova is tetováltam neki Mindenszentek napján azt az üstököst!

- Isten ments! - kiáltott fel Gardénia asszony, és az említett, kölyökképű szerelőre nézett, aki teli szájjal vigyorgott. - EI tudom képzelni, hogy hol van az az üstökös.

- Igen, most ez a divat - bólintott a vándortetováló, és belebökte a tűt Schluss úr bőrébe. - A szép régi rajzokat teljesen elfeledik. Pedig ez az űrhajó - futott végig a mellkasra kopírozott rajzon az ujja - a kollekcióm egyik legszebb darabja, ha nem a legszebb! Régi típus, az már igaz, hiszen még az első utazásoknál használták, de éppen ezért olyan szép. Az uraknak természetesen sok minden tetszhet. Még egy üstökös is. Ugyanaz persze tetszhet az egyszerűbb embereknek is, de a bölcs, csarnokbéli ember jobban teszi, ha egy ilyen csavaros részletgazdag űrhajót rendel magára. Ha már - tette hozzá - ott a Csarnokban egyébként is űrhajókat javítgat. Tudja, asszonyom - nézett Gardénia asszonyra -, sokkal jobban menne a munka, ha kapnék egy pohárkát abból a mentalikőrből.

- Hiszen hozhatok - mondta Gardénia asszony, és elkapta tekintetét a kék alsónadrágról. - Most úgy néz ki, hogy a három garasa meglesz. Akár - kacagott fel erőltetetten - tíz pohárkával is hozhatok három garasért! -, és elindult a söntés mögé, ahol a polcról leemelt egy csinos, zöld üvegcsét, telitöltött egy poharat, és odavitte a vándortetoválóhoz.

- Ha kell - mondta -, inkább hozok még egy pohárkával, csak el ne rontsa azt a szép rajzot -, és szeme megint végigfutott Schluss úr barnára sült felsőtestén.

- Uraim, uraim - szólalt meg a vándortetováló, miután felhajtotta a mentalikőrt. - Hagyjanak lélegzethez jutni! - fordult körbe, és a csarnokbéli szerelők távolabb húzódtak.

Gardénia asszony tapintatlanságnak érezte volna, hogy most ott lábatlankodjék, ezért inkább kiment a kocsma nyitott teraszára. Valahol távol bizonyára emberi fények is világítottak, de itt, nem messze a Világmindenség Legnagyobb Fedett Csarnokától csupán az égbolton száguldó üstökös ragyogása

15

lopott némi fényt a sötétségbe. A kis, meddő asszony hosszú ideig és elbűvölve nézte a szikrázó, Földön túli jelenséget.

Háta mögül kopogást hallott, s tudta, hogy a vándortetováló bicegett ki utána. - Engedelmével - szólalt meg a férfi, és mankóit a terasz korlátjához

támasztotta, és feneketlen zsebeinek egyikéből előhúzta a csinos, zöld üvegcsét - ezt kihoztam. A mű bizony elkészült - intett a kocsma zajos, kivilágított belseje felé -, és az alkotó megpihen - nevetett fel, de látta, hogy Gardénia asszony nem figyel fel rá, ezért közelebb szökdécselt hozzá, és megérintette vállát. - Az üstököst. Azt figyeli, ugye?

- Azt - bólintott az asszony. - Nagyon sok embert megbabonázott a fénye. Főként asszonyokat igéz meg -

kortyolt az üvegbe a vándortetováló. - Tudok asszonyokról - fogta suttogóra hangját -, akik már az álmaikban is látták.

- Nahát - lehelte Gardénia asszony -, ez különös. - Miért volna ez különös? - Mert én is láttam álmomban - nézett a vándortetoválóra. - Még hogy láttam! -

kiáltott fel akaratlan, azután hirtelen elhallgatott, s szégyenében kiverte a verejték. - Mesélje el - biztatta a vándortetováló, és újra belekortyolt az üvegbe. -

Nekem nyugodtan elmondhatja. Egy ilyen vándorló jöttmentnek mindenki szívesen kitárulkozik. Én mesélhetnék csak igazán különös álmokat magának, amelyeket magányos asszonyok súgtak meg nekem.

- Én tisztességes asszony vagyok. Özvegységem óta senki nem férkőzhetett hozzám.

- Nem is kételkedem benne - bólintott a vándortetováló. - A tisztességes, magányos özvegyasszonyok álmaira vagyok én kíváncsi. A magáéra . . .

- Istenem! - kiáltott fel Gardénia asszony. - Hát miért nem hagy engem nyugton! Ha erre veti a sorsa, akkor mindig evvel zaklat. Hát hányszor mondjam már, hogy nem!

- Egyszer - kortyolt az üvegből a vándortetováló - úgyis azt mondja majd nekem, hogy igen - nézett az asszonyra, aki hevesen megrázta fejét. - Minden hiába, Gardénia. Még az üstökös is - néztek mind a ketten az égre -, amely egyenesen a Nap felé száguld, még az is nyugtalanná teszi. Tán a szél zúgása is, az ajtók csapódása is. Hát nem vágyik egy kis nyugalomra?

- Nem - mondta az asszony. - Egy ideje nem vágyom semmilyen nyugalomra - lehelte, és tegnapi álma jutott eszébe, az ölét égető, belészabadult üstökösről, ezért újra kiverte a verejték. - Menjen, menjen - suttogta izgatottan. 2. A vándortetováló tán egy hét múlva járt újra a kocsma tájékán. Még nem kelt fel a nap, s Gardénia asszony nagymosást tartott hátul a kertben.

- Igen korán kelt ma, Gardénia! - köszönt a vándortetováló. - Mégsem látszik fáradtnak . . .

- Pedig ez nehéz munka! - kacagott fel az asszony, majd hamiskásan ránézett. - Tudja mit? Hozom a mentalikőrt! - kacagott újra, s befutott a házba.

- Hát magát mi lelte? - emelte le válláról a titokzatos dobozt a férfi. - Egészen kivirult, megfiatalodott. S lám - kerekedett el a szeme -, két poharat it is hozott! Csak nem iszik velem egy pohárkával?

- Dehogynem - fuvolázta Gardénia asszony. - Egy pohárkával még senkinek sem ártott meg. - Töltött mind a két pohárba a csinos, zöld üvegcséből, majd hozzátette: - Tán még kettővel is megengedhető ilyen kora reggel, napfelkelte előtt.

16

- Nem győzök csodálkozni - krákogott a vándortetováló. - Még a mentalikőrje is erősebb lett egy hét óta - nézett a sürgő-forgó robotokra, amelyek egymással versenyezve mostak, szárítottak és teregettek, azután a kézi teknőre esett a pillantása. - Kézzel is mos?

- Ó persze - nyúlt a vízbe az asszony. - A finomabb, jobb darabokat nem bízom rájuk - intett a rohangáló robotok felé. - Az asztalterítőkben meg ilyesmikben nem sok kárt tesznek - emelt ki a habos vízből egy kék alsónadrágot -, de van, amit rájuk nem bíznék. - Kirázta a vizet a kék alsónadrágból, s büszkén ringatva csípőjét a szárítókötél felé indult. - Ott az üveg - szólt vissza -, töltsön magának.

- Gondolom - töltött a vándortetováló az üvegből, és Gardénia asszonyt nézte, ahogyan az nyújtózkodva felakasztotta a kék alsónadrágot a többi, vagy két tucat alsónadrág mellé -, mostanában nem álmodik az üstökösről.

- Már nem - törölte meg gyöngyöző homlokát az asszony. - Már napok óta nem. Tudja, hogy az üstökös elérte a Napot?

- Hiszen azt mindenki tudja. - Mindenki tudja - bólintott az asszony. - És látja, nem lett se földrengés, se

özönvíz, se világvége. A Nap hatalmas, izzó gömbje elemésztette az üstököst. - Bérmosást is vállal? - kérdezte váratlanul a vándortetováló. - Bérmosást? - Hát - nézett a vándortetováló a szélben nedvesen csattogó alsónadrágokra -

, olyan finomabb holmik bérmosására gondoltam. - Ugyan - követte tekintetét Gardénia asszony, és egy kissé elpirult. - Ne

csűrje-csavarja. Úgyis tud mindent. - Hát igaz, amit a csarnokbéli szerelők mondanak magáról meg a Schlussról -

sóhajtotta a férfi, és csak úgy legyintett, céltalanul. - Igaz - bújt a teknőbe az asszony. - Felnőtt emberek vagyunk. Elegem van az

özvegységből. - Akkor - sóhajtott még egyet a férfi - nekem nem sok keresnivalóm van erre -

nézett a lassan felvöröslő látóhatár felé, majd hóna alá kapta mankóit, és nekivágott a lejtős rétnek.

- Nem várja meg a napfelkeltét? - kiáltott utána Gardénia asszony, némi bűntudattal a hangjában, de a vándortetováló nem válaszolt. Az asszony vállat vont, és szaporán mosni kezdett. A domb mögül hirtelen kibukott a Nap. Óriási volt és vörös. Még bele lehetett nézni az izzó korongba, s Gardénia asszony elhűlve látta, hogy a napkorongot középen egy függőleges, fekete hasadék osztja kétfelé, két félgömbre. Szokatlan, tűnődött, ezt én még eddig nem láttam, csapkodta tovább a ruhát, vagy csak nem vettem volna észre, nyugodott meg. Nem baj, döntötte el, majd a Schlusstól megkérdezem. Később a vándortetováló jutott eszébe, elmosolyodott, na ezt se látom többé, vélte. 3 Gardénia asszony ez egyszer tévedett, a vándortetováló néhány nap múlva újra bebicegett a kocsmába.

- Hát itt vagyok - roskadt le az egyik székre. - Nem sok vendége van - jegyezte meg borúsan, miután körülnézett. - Senki - állt fel az asszony, és a pulthoz ment. - Igyunk! - mondta, és leemelte a csinos, zöld üvegcsét.

- Hideg van itt.

17

- Pedig fűtök - intett az asszony a kandalló felé. - Azok meg - s a csarnokbéli szerelőkre gondolt - egytől egyig elmentek. Még - csuklott meg a hangja -, még a Schluss is elment egy szó nélkül.

- Az már igaz - bólintott a vándortetováló -, hogy mindenki délre tart, ahol van még némi ereje a napsütésnek. Nem is csodálom! - kiáltott fel. - Ahelyett, hogy ennek a fokozatos lehűlésnek az ellenszerét keresnék meg azok a székvárosi nagyokosok, ahelyett inkább tudja, mit csinálnak?

- Nem én - rázta meg fejét Gardénia asszony, és csak úgy, pohár nélkül meghúzta a zöld üvegcsét.

- Papírokat kértek tőlem! - méltatlankodott a vándortetováló. - Tőlem! Igazoltatni akartak, de a papírjaim nem voltak rendben, illetve nem is voltak. Húsz esztendőn keresztül ugyanis semmiféle iratra nem volt szükségem. Ha jártam is olyan helyekre, ahol az ingyenleveseket osztogatták, soha nem tudtam, melyik hivatalhoz forduljak utalványért. Kaptam anélkül is. Hogy ki vagyok, az nem volt érdekes. Hogy mi a sorsom, azt ezek - mutatott az asztalhoz támasztott mankóira - mindig elárulták.

- Igyon - sóhajtott Gardénia asszony. - Amióta az a dolog történt avval az üstökössel, amit felemésztett a Nap, azóta megbolondult a világ.

- Milyen igaza van - bólintott a vándortetováló. - Azóta napról napra hidegebb van, mintha a jó öreg Nap minden erejét igénybe venné a beléfúródott üstökös felemésztése. És milyen különössé vált a Napunk! - kiáltott fel. - Akár délben is belebámulhatunk a közepébe. Szabad szemmel!

- Az azért mégsem ajánlatos. - Ugyan - legyintett a férfi. - A mi jó öreg Napunknak nincs már ereje. Azért

van ez a hideg is, ez az új jégkorszak. - Miket beszél? - csóválta meg fejét Gardénia asszony. - Még hogy

jégkorszak! - kacagott fel. - Emlékszik, annak idején, amikor feltűnt az üstökös - húzta meg újra az üveget -, mennyi mindent összehordtak az újságok földrengésről, tengerárról, özönvízről és világvégéről? Azután nem lett semmi. Hideg van csak. Majd ha a Nap felemésztette az üstököst, akkor visszatér régi ereje.

- Rómában havazott! - kiáltott fel a vándortetováló. - Júliusban, kérem! - Hogy Rómában havazott vagy sem - vélte Gardénia asszony -, azt mi itten

nem tudhatjuk. - De itt is hideg van. - Egy kissé. Korán köszöntött be a tél. - Ez nem tél, Gardénia . . . - Igyunk - szakította félbe az asszony. - Éppenséggel ihatunk - bólintott a vándortetováló. - De annyit azért meg kell

jegyeznem, hogy nem ártana Önnek is délebbre költöznie. - És az üzlet? Avval mi lesz? - rázta meg fejét a nő. Nem megyek én sehova.

Itt ez a jó kályha. Befűtök, iszom a mentalikőrből, és már nem is fázom. - De egy árva vendége sincs. - Majd lesz - álIt fel az asszony, és az ablakokhoz lépett. - Az ablaktámlákat

csukva tartom - nyitotta ki az ablaktáblákat -, mert nem szeretem nézni a Napot. Ronda - borzongott meg. - Azok a kitüremkedések, azok a bibircsókok rajta. Először csak kettő volt, azután négy lett, tizenhat és így tovább.

- A Központi Könyvtárban - töltött a mentalikőrből a vándortetováló - láttam egy szép nagy könyvet. Mindenki azt nézte. A komoly tudósok is - tette hozzá. - Azok a komoly tudósok azt mondták, hogy a jó öreg Napunk úgy viselkedik, mintha nem is égitest, hanem egy sejt volna.

- Miért? Hogyan viselkedik egy sejt? - Osztódik.

18

- Ugyan - legyintett Gardénia asszony, és kitárta az ablakot. - Csak egy rövid időre - mentegetőzött -, hiszen kell a levegő, még ha hideg van is. - Kitekintett a dérverte domboldalra s a magasban vöröslő, lüktető Napra. - Tényleg nincs már semmi ereje.

- És egyre kevésbé lesz - bicegett mellé a vándortetováló. - Hát nem olyan, mint egy osztódó petesejt?

- Még - vörösödött el a kis meddő asszony - sohasem láttam osztódó petesejtet.

- Lehet, hiszen maga nem járt a Központi Könyvtárban, és így nem láthatta azt a nagy könyvet, amelyet komoly tudósok is elolvastak.

- Persze hogy elolvassák - bólintott Gardénia asszony -, hiszen egyik tudós írja a másik tudósnak. - Becsukta az ablakot, és újra töltött a csinos, zöld üvegcséből. - Gondolom - nézett a vándortetoválóra -, a maga üzlete sem megy valami fényesen.

- Nem - rázta meg fejét a vándortetováló. - Kinek van manapság ilyesmire kedve? Pedig - bicegett az asztalhoz - ez az új kollekcióm különlegesen szép darabokból áll. Gondoltam, az üstökös most már lefutott, újra visszatérhetek az űrhajókhoz, mesterséges holdakhoz, a Mars-lakókhoz meg ilyesmikhez, hiszen ismeri - Gardénia asszony bólintott -, de nem! - kiáltott fel a vándortetováló. - Senkinek sem kell! Hideg is van, s csak a Nap, csak a Nap lett a beszédtéma. Ez persze - tette hozzá immár csendesen - tulajdonképpen érthető.

- Hát vegye fel a kollekciójába a Napot. - Ezt! - kiáltotta undorodva. - Ezt a gigantikus petefészket! Soha! - hajtotta le a

mentalikőrt, töltött magának, az asszony beleegyezően bólintott, tehát még egyszer. - Meg aztán - folytatta később - ki szeretne egy ilyen szörnyűséget látni a saját testén? Vagy máson?

- Az már igaz. És most mihez kezd? - Délre! Délre, kérem! Elmegyek délre. Jöjjön velem, Gardénia. Ott lent délen

még van némi meleg. - Nem - rázta meg fejét az asszony. - Soha.

4. - Pedig már Afrikában vagyunk - csóválta meg fejét a vándortetováló, s az alacsonyan száguldó, sötét fellegekre nézett, amelyekből egyhangúan hullt a hó.

- Lassan - szólalt meg Gardénia asszony - az Egyenlítőt is elérjük. Akkor - borzongott meg, és összehúzta magán a kendőt - igazán felesleges lesz még délebbre mennünk. És - tette hozzá - amióta lejöttünk otthonról, egyfolytában havazik. Az a vacak - nézett ő is a fellegekre, amelyek mögött a Napot sejtette - már egy hete elő sem bújik. Már annyi ereje sincs, hogy a felhőket szétkergesse! - kiáltott fel.

- Ha valaki azt mondja nekem - állt meg a vándortetováló -, hogy egyszer majd a behavazott Szaharában fogok sétálgatni, hát én azt az idiótát kinevettem volna. Álljunk meg egy percre! - szólt az asszony után, aki a térdig érő hóban küszködve a tehercipelő robotba kapaszkodott. - Nagyon csúszkálnak ezek a lábak - mutatott a mankóira.

Az asszony megállt, a tehercipelő roboton függő számtalan csomag egyikéből kihúzta a csinos, zöld üvegcsét.

19

- Ez talán felmelegít minket - húzta meg az üveget, azután odaadta a vándortetoválónak. - Ha ezt tudom - nézett körül, és idegesen seperni kezdte válláról a hópelyheket -, nem engedem magam rábeszélni erre az utazásra.

- Ez nem utazás - emelte fel kezét a férfi. - Ez menekülés. - Ugyan hová? És ugyan mi elől?

- Én - sóhajtott a vándortetováló - tulajdonképpen boldog vagyok. Eddig mindig magam elől futottam, magam elől menekültem. Hát most - kiáltott bele a hóförgetegbe - végre a külső démonok elől futok! Csakhogy - tette hozzá - a belső démonokat le lehet győzni szerelemmel, munkával, mentalikőrrel - húzta meg az üveget -, ez elől viszont - mutatott körbe - nem lehet elmenekülni.

- Ó, Sam! - sóhajtotta Gardénia asszony. - Itt fagyunk meg a hóviharban, maga pedig bölcselkedik. Inkább induljunk.

- Jó - bólintott a férfi, és a mankóiért nyúlt. - Tudja - mondta csendesen -, hogy először szólított a nevemen? - Igazán? Szerintem már korábban is.

- Nem, nem. Emlékeznék rá. - Sam! - kiáltott fel az asszony rémülten, és a hóförgeteg mélyébe mutatott. -

Ott mozog valami! A sok fehér hópehely által felkavart sötétségből közvetlenül az orruk előtt

néhány szőrmebekecsbe és vastag gyapjútakaróba burkolózott alak bontakozott ki, akik egy hatalmas, összeeszkábált szánkót húztak maguk után. Közrefogták őket, és furkósbotjaikkal hadonászva, valami furcsa, érthetetlen nyelven a fülükbe üvöltöztek.

- Mit mondanak? - kérdezte Gardénia asszony. - Honnan tudjam? - üvöltötte vissza a vándortetováló, aki egyik mankójára

támaszkodva, a másik mankóval hadakozva próbálta távol tartani magától- a körülötte csúszkáló, ugráló embereket. Végül egyensúlyát veszítve elzuhant. A támadók megragadták, és a szánkóra kötözték, azután Gardénia asszonyra vetették magukat. A menet ezután kínos lassúsággal elindult valamerre.

- Ha nem mozgunk, meg fogunk fagyni - mondta a vándortetováló a mellette ziháló asszonynak.

- Mit akarnak ezek tőlünk? Maga, Sam, olyan sok helyen megfordult már az életében . : .

- Errefelé - próbált kiszabadulni a szíjakból a férfi - még sohasem jártam. Pedig - sóhajtotta - mindig Afrikába vágytam . . . - hallgatott el.

- Itt - szólalt meg az asszony suttogva -, itt, közvetlenül mellettem fekszik valaki. Ugyanígy megkötözve, mint mi. Csak - kezdett hisztérikussá válni a hangja - nem mozog. Nem is szuszog! Nem lélegzik!

- Hallgasson! - szólt rá a vándortetováló. - Ne ingerelje ezeket. Lehet, hogy nem is halt meg, csak az eszméletét vesztette el.

A vándortetoválónak igaza volt. Amikor végre-valahára megérkeztek, és megálltak egy szabálytalan sziklafal

előtt, akkor elrablóik addig dörzsölték útitársukat hóval, amíg az életre nem kelt. A szőrmebekecsbe és vastag gyapjútakarókba burkolt emberek

mindhármukat áttuszkolták a szabálytalan sziklafalban nyíló hasadékon, és egy tágas, füstös barlangban találták magukat.

Középen tűz lobogott, s körös-körül a fal mellett asszonyok és gyermekek üldögéltek, akik érkezésükre felugráltak, és valósággal körbetáncolták őket.

- Ezek - suttogta Gardénia asszony - úgy látszik, örülnek nekünk. - De a szíjakat azt le nem vennék rólunk - méltatlankodott a vándortetováló. - Ezt az embert - intett az asszony útitársuk felé - mintha ismernék, mintha

jobban örülnének neki.

20

- Na végre - sóhajtott a férfi, amikor látta, hogy a szíjakat oldozni kezdik róluk, de korai volt az öröme, mert kettőjüket betuszkolták egy fából készült ketrecbe.

- Mit akarnak ezek? - rogyott le Gardénia asszony a sarokba. - És az az alak, az miért maradhatott kint velük? - dörzsölgette kisebesedett csuklóját.

- Jobb lesz, ha nem néz oda. - Miért? - Most megfogják azt a férfit, és a tűzhöz vonszolják. Nem szabad odanéznie.

EI fogják vágni a torkát, azután megeszik. - Nem! - sikoltotta az asszony. - Nem, ez nem igaz. - A tűz körül - mondta a vándortetováló - számos csont hever szanaszét, s

ahogy én az anatómiát ismerem, azok emberi csontok. Mi történt?! - kiáltott fel később. - Most mind kirohantak a barlangból.

- A ketrec - suttogta Gardénia asszony. - Nyitva van ám. - Én nem tudok elmenekülni. Nincsenek meg a mankóim. - Ott vannak a sarokban - állt fel az asszony. – Idehozom - lódult ki a

ketrecből, és átrohant a barlangon. A tűz mellett heverő, félig feldarabolt férfi láttán kissé megszédült, de erőt vett magán, felkapta a mankókat, és visszafutott a ketrechez.

- Most siessen, Sam! - kiáltotta izgatottan. A vándortetováló, mint egy rémült veréb ugrált végig a barlangon. Odakint

elállt a hóesés, s szemük előtt felragyogott a látóhatárig húzódó, szikrázó hómező. Elrablóik ott hasaltak a barlang bejárata előtt, és szokatlan, ritmikus, de mégis fájdalmas éneket kántálva föl-le dobálták karjaikat.

- Ezek - torpant meg a vándortetováló - már megtalálták az istenüket. - Milyen istenüket? - Nézzen fel, Gardénia - mondta a férfi, és az asszony felnézett az égre.

Egyikük sem tudta, hogy ez volt az utolsó mondat, amely elhangzott a Földön. A halványvörös Nap gyengén lüktetett. Belsejében rémítő, gigantikus méretű

embrió lélegzett a hártya védelmében. Karjai, szárnyai, csápjai szüntelen mozgással ingerelték az átlátszó burkot, s minden pillanatban várható volt, hogy a burok felpattan, s az iszonyatos lény kiszabadul. Azután kiszabadult, és már nem történt semmi.

21

V. NAGY ZSUZSANNA

AZ után - Két portugál szendvicset kérek és egy teát! - Tea nincs . . . kóla, jaffa, gyümölcslé . . . - Őszibaracklét legyen szíves! - Igen.

A csomagokat magam mellé tettem. Azt hiszem, minden megvan. A füzet, szalvéta, könyv . . . derékszögű vonalzó nem volt . . .

- Tessék az ital! Nincsenek most sokan, talán nem kell annyit várni a szendvicsekre. Nők

kisgyerekkel vagy öregasszonyok . . . Még hely is van. - Jó étvágyat! - mondta a pincérnő, és elém tette a tányért. Ahogy felegyenesedett, hirtelen megváltozott minden. Mintha a Nap zuhant

volna le, vakító fénylobbanással. Felizzott a levegő, égető vörösen. Belemart a tüdőbe, ruhába, bőrbe. Az emberek foszforos vakufénnyel felvillantak. Fekete kontúrként a vörös posztó előtt. Mint egy ősrégi fotó halványuló alakjai.

Aztán vége lett. Mindennek. A pillanatnyi kábaság a tudat és öntudatlanság között elmúlt. Mozdulatlan, fekete tetemek. Mindenütt. Itt az enyém. Talán.

Percekig tart az eszmélés az elszenesedett, fekvő alakok fölött. Áttetsző, tétova mozdulatok.

Ez az. Tehát mégis . . . A szívem helyén halk, de egyre erősödő ketyegés indul meg.

Százkilencvennyolc . . . tiktak-tiktak . . . százkilencvenhét... Sietnem kell. Átugrok az asztal romja fölött. Már megelőztek. Százkilencvenhat... A műanyagosztály olvadó, csepegő szurok. Az ékszerpulton karikába fűzött

medvecukor nyakékek. Lebegő hamu. A műszálas kabát ráolvadt a cipzárra. Utat kell törnöm a mozgáson keresztül. Az áramlás visz, mint pihét a huzat.

A mozgólépcső üres, működik. Izzó fémfokain egybehordja a széndarabokat. Összetorlódnak az aljánál. Elérem. Harmadiknak. Mögöttem nő a tömeg. Lökdösnek . . . nem igaz, hogy a szellemek testetlenek . . . Százkilencvenöt. Mindenki rohan, ketyegnek az órák. Átugrálom a százával heverő, felismerhetetlen testeket. Könnyű vagyok. De nem súlytalan.

Az ajtó túl szűk, még így is, kitörve, megolvadva, elhajolva. Az utca tele fekete csomagokkal. Dulakodás, tömeg. Káosz a káoszban.

A romantikus, szűk utcák. Egymást tapossák a lelkek. És megy az idő. Nyitott szemű, vak kirakatok. Az iskola. Az utcán apró, szaladgáló, halvány foltok. - Anyu, anyu, anyukám . . . - Hol vagy? . . . - Itt . . . itt . . . Felismerem a gyereket. Nem a formájáról, arcáról vagy a hangjáról, hisz ilyen

nincs neki. De megismerem, mint a macska a kölykét. Tévedhetetlenül. - Gyere, drágaságom . . . százhetvenegy . . . rohannunk kell. - Szorítom a

kezét, de nem érzem. Tudom, hogy itt van, rohan velem, mindenütt a nyomomban. Az úttesten autóroncstelepek. Parázsló facsonkok, fekete, fekete város.

22

- Hova megyünk, anyu, hisz sehol sincs élet. Hiába minden. - Csak gyere, drágám, igyekezz. Még van idő. Alig-alig, de talán elég. A híd járhatatlan. Átmegyünk a síneken. Buszok és vonatok összeolvadt masszáját kerülgetve.

Fekete vonatok, fekete buszok. Nincs szín más. Semmilyen. Se piros, se sárga, se zöld, kék.

A vidéki buszpályaudvaron már megszűnt a mozgás. Csak gőz van vastagon, keményen álló gőztakaró. Befedi a fortyogó lávát a talajon, mint szappanhab a teknő vizét.

Hosszú, kanyargós utcák. Tűzvájta katlanok. Izzó, csöpögő fémteraszok. Lebbenő hőség. Nem érzem. Ő sem érzi. Csak az óraketyegés . . .

Az óvoda már csak néhány utca. Mindenütt a rohanó áradat. A mozgás. Se teste, se szeme. Csak a mozgás. Ez maradt. Az egymást fékező, összeolvadó, széteső mozdulatok.

- Nézd, ott jön apu a húgocskámmal! - Na látod, mégiscsak ideértünk. - De élet, anyu, nincs . . . sehol. Minek az egész? - Csak gyertek, gyertek, édeseim! A fák, bokrok, sötét csonk. Gyökerük nincs. Az a marék hamu egy macska volt vagy kiskutya. Az erdőbe! Talán ott. Még lehet esély! . . . Harminckilenc . . . tiktak-tiktak . . .

Az aszfalt forr, felolvadt, ne érintsétek! Harmincnyolc . . . Itt volt a kukoricatábla. Rossz nyár volt. Még nem aratták le. Már nem kell.

Az erdő. Deréknyi széncsúcsok merednek a földből. Megannyi romos sírkereszt. A

világ most tele van csupasz, hegyes, fekete keresztekkel. Ez és a mozgás. Aztán csak ez. A viszszaszámlálás után már csak ez.

Itt nézzétek! Ebben lesz egy kis élet . . . Huszonegy . . . foglalt. Ott egy másik, vagy az, vagy az!

Talán ez itt. A gyökerei még élnek. Nagyon-nagyon mélyen, de élnek. Élni fognak, és kihajt majd egyszer . . . Siessetek . . . három . . . ide, hozzám, szorosan . . . kettő...

- Gyertek, kicsikéim. Itt jó. Itt . . . jó.

23

Vita a gyermekirodalomról A Hazafias Népfront országos “Olvasó népért” mozgalmi munkabizottságának gyermek- és ifjúsági irodalommal és olvasástanítással foglalkozó munkacsoportja vitát rendezett 1985. november 20-án. Gyermeklapok; magazinok, folyóiratok - kamaszok címmel F. Komáromi Gabriella, a kaposvári Tanítóképző Főiskola tanára készített áttekintést. Tapasztalatait Hurtony Zsuzsa, a Móra Könyvkiadó szerkesztője és Nagy Attila, a KMK olvasáskutatója egészítette ki. Vizsgálódásuk egyik kérdésköre: vajon mi határozza meg egy gyermeklap értékét? Az, hogy hányan olvassák, vagy az, hogy a pedagógiai eszményekhez igazított színvonalon azokat az értékeket közvetítse. azokat a minőségeket fogadtassa el, amelyek képessé teszik a gyermekolvasót szellemi kalandra, saját életének, élményeinek feldolgozására, az olvasással, a művészetekkel való bensőséges viszony kialakítására?

Ebben a vonatkozásban irodalmi gyermekfolyóirataink (Dörmögő, Kincskereső) gyermekvers- és gyermekpróza-anyagát tekinti át az elemző, erényeket, gondokat számba véve. Elgondolkoztató tény, hogy mindeddig legigényesebben szerkesztett gyermeklapunk, a Kincskereső, értékeihez képest nem eléggé szeretett, keresett, olvasott, mégis igaztalan lenne az elmarasztalás, hiszen irodalmunk legjobb erőit vonultatja fel számaiban, irigylésre méltó igénnyel és kitartással.

Foglalkozik az elemzés a mozgalmi élet gyermekfolyóirataival is (Pajtás, Kisdobos, Iránytű stb.), e téren több gondot jelezve, mint eredményt.

Végül szociológiai felmérés egészíti ki a képet. Mit és hogyan olvasnak a gyerekek, miként vélekednek a nekik szánt folyóiratokról?

A Kincskereső olvasottsága nem örömkeltő. Sokat segíthetnének ezen az iskolai magyartanárok, ha oktató munkájukba szervesen építenék be a folyóiratot. A Pajtást főleg lányok olvassák. Mindent felülmúló sikere van azonban a Roburnak lányoknál, fiúknál egyaránt. “Igényesen, leleményesen, a kamaszérdeklődést kiszolgáló és az ismeretterjesztést nemesen szolgáló periodikum a Robur. Az olvasás érdekében okosan köt kompromisszumokat” - írja a tanulmány szerzője. Nem véletlen e nagy népszerűség. A gyerekek negyede a sci-fit nevezte meg legkedvesebb olvasmányának.

A tanulságok összegzése néhány javaslat, óhaj formájában fogalmazódott meg. Ezek lényegét talán a következőképpen adhatnánk vissza: irodalmi folyóiratainkban az “élet”, mozgalmi folyóiratainkban az “irodalom” kaphatna nagyobb hangsúlyt, hogy eszményeinkhez igazított minőségeket közvetítsen a gyerekek számára, de nekik is elfogadható és feldolgozható módon.

H. F.

24

HERBERT W. FRANKE

Csapás és ellencsapás

A városok kipusztultak, lakóik halottak. Valami azonban még él: az automatikus elhárítórendszer. Az élőlények ősi ösztöne - hogy megvédelmezzék, megoltalmazzák magukat - belerögződött ezekbe a halott gépezetekbe az idők végtelenségéig. És a legkisebb lökés elegendő, hogy működésbe lépjenek.

A végtelen tenger közepén úgy terült el a két vulkáni sziget, mint két égre néző szem. Az űrhajó fokozatosan mélyebbre ereszkedett.

- Válaszol valaki a jelzéseidre? - kérdezte Kai. - Senki . . . - morogta Ben, munkájába mélyedve. - Akkor egyszerűen az egyik szigethez irányítom a hajót - döntött Kai. A körvonalak fokozatosan növekedtek. Rácsszerű vonalrendszert, szabályos

derékszögeket vehettek ki. Ezek sűrűn kitöltötték mindkét kráter belsejét. Kettejük közül az egyik most megnőtt, aztán teljesen elfoglalta a képernyőt. Legalább kétszáz kilométer átmérőjű lehetett.

- Odalenn nem mozdul semmi - állapította meg Ben. A hajó most érte el a vulkáni hegység csúcsainak magasságát. Mintegy húsz

kilométerrel lehettek a talaj fölött, melyen már világosan látták az épületeket és utcákat. Ekkor váratlan lökés rezdült végig a fülkén. Kai azonnal leállította a motort. Azt a képernyőt figyelte, mely a mögöttük maradt űrszelvényt mutatta. Ben átállította közeli vételre. Mindjárt megpillantották a lökés okát: áttörtek egy finom, ezüstösen csillogó hálót.

- Ennek a pókhálónak kellett volna bennünket feltartóztatnia? - tamáskodott Kai.

Válasz helyett társa kimutatott a fülke ablakán. Alattuk hirtelen életre kelt minden. Az óriási város több pontján ernyőszerű képződmények szálltak fel, s medúzaszerű mozgással tovarepültek. Valamennyi a másik kráterváros irányába.

Kai kissé magasabbra emelte az űrhajót, hogy a tárgyak röptét ellenőrizhesse. Addigra a képződmények egész sora repült egyre növekvő sebességgel a tenger felett. Egyik-másik lassan megérkezett a másik szigetvároshoz. Ott megálltak, néhány másodpercig mozdulatlanul lebegtek, aztán zsákként zuhantak a házak tengerére. Erre ott is megmozdult hirtelen valami. Tizenkét tömbszerű test emelkedett fel, s parabolapályán haladva, az első kráter közepébe tartottak. Megérkezve, valamennyien azonnal a mélybe merültek. Közben ütemesen, harmonikaszerűen kitágultak és összehúzódtak, zöldes folyadékot permetezve alá, melynek gőze lustán terjedt tova a mozdulatlan utcák felett.

És ez így ment, minden változás nélkül, 48 órán át. Mindig újabb és újabb ernyőszerű képletek zuhantak az egyik városra, anélkül, hogy bármilyen látható hatást elértek volna, a másik városóriás háztetőire pedig ismételten leereszkedett a zöldes köd. Aztán egyszerre vége szakadt a kísértetjárásnak.

- Megvizsgáljuk ezt a zöld micsodát? - kérdezte Ben. - Természetesen! - helyeselt Kai. Az elképzelhető legnagyobb elővigyázatossággal értek talajt az első

kráterben. Ben próbát vett a ködből egy légmentesen zárható kémcsőbe, és

25

vizsgálódásokba kezdett. Kai időközben űrruhában átszáguldott a városon. Utcákat és házakat vizsgált meg, s végül azzal a hírrel tért vissza, hogy sem élő, sem halott lényeket nem talált.

- Nézz csak a mikroszkópba! - szólította fel Ben. Kai engedelmeskedett, és remegő zöld pálcikák vibrálását látta.

- Baktériumok - világosította fel társa. Később átmentek a másik kráterbe. Mikor leszáIltak egy biztonságosnak

látszó helyen, és kiléptek a hajóból, a Geiger-számláló ketyegésbe kezdett. Elindultak megkeresni a sugárforrást, és megállapították, hogy az egyik ernyőszerű test az, mely túlméretezett szivacsként hevert az úton.

Miközben Ben újabb mérésekbe kezdett, Kai ismét behatolt néhány házba. Itt sem bukkant semmiféle élőlény nyomára.

- És te mit találtál? - kérdezte, mikor végre visszatért Benhez. - Radioaktív stronciumot - világosította fel a társa. - Mindenesetre a sugárzás

intenzitása meglehetősen gyenge. Visszakocogtak az űrhajóhoz, és beszálltak. - Lehet, hogy az itteni lények nagyon érzékenyek a radioaktív sugárzásra -

kockáztatta meg Kai. - Azt hiszem, egy háború kellős közepébe érkeztünk. Lehet, hogy az itt lakók föld alatti óvóhelyekre húzódtak.

- Van jobb magyarázat - szólalt meg Ben. - Mint te is tudod, a radioaktív anyagok szétesése megállíthatatlan folyamat. Például az itt végbemenő sugárzással egyidejűleg a stroncium yttriummá alakul. A két elem tömegviszonyából megállapítható, milyen régi a próbaminta sugárzó anyaga. Vizsgálatom körülbelül 2600 évet eredményezett. Ez mindjárt azt is megmagyarázza, miért olyan gyönge a sugárzás. Ezeket a radioaktív bombákat 2600 éve nem újították fel.

- Amiból valószínűsíthető, hogy itt 2600 éve nincs több élőlény - töprengett Kai. - Mi magyarázza akkor a harccselekményeket?

- Azokat mi magunk indítottuk meg, mikor áttörtük azt a bizonyos hálót. Feleletül az automatikus rendszer kilőtte az egyetlen lehetséges ellenség, a másik kráterváros ellen radioaktív lövedékeit. Viszont itt is van riasztórendszer. Ez meg baktériumtámadással válaszolt.

- Hát . . . örülök, hogy nem 2600 évvel korábban értünk ide - vélte Kai. - Én is - felelt Ben, s még egyszer visszapillantott a két, szemhez hasonlító

kráterre, melyek újra magányosan meredtek elő a tenger csillámló síkjából. Az egyik fölött még mindig fakózöld pára lebegett. Weinbrenner Rudolf fordítása

26

ARTHUR C. CLARKE

Az elfelejtett ellenség A vastag szőrmék tompa puffanással estek a földre, amint Millward professzor

hirtelen mozdulattal felült keskeny ágyán. Biztos volt abban, hogy ez egyszer nem álmodott: a metszően hideg levegő, mely élesen hasított tüdejébe, még mindig vibrált az éjszakán áttörő robaj hangjától.

Vállára húzta prémtakaróját, s feszülten figyelni kezdett. Most ismét csend volt: a nyugati fal keskeny ablakain át a hold - akárcsak lent a városon - sugaraival a könyvek végeláthatatlan sorain játszadozott. A külvilág teljes némaságba burkolózott: egy ilyen éjszakán a város még a régi időkben is csendes lett volna, most pedig kétszeresen is az volt.

Millward professzor fásult elszántsággal kimászott az ágyból, s egy kevés szenet vetett az izzó kályhába. Aztán lassan megindult a legközelebbi ablak felé, időnként meg-megállva, szeretettel pihentetve meg kezét az elmúlt évek alatt féltve őrzött könyvei egyik-másik darabján.

Szemét a hold ragyogó fénye elől elfedve kibámult az éjszakába. Az ég felhőtlen volt: akármit hallott is, mennydörgés biztosan nem lehetett. A robbanás északi irányból jött, s ahogy figyelt, most ismét hallani vélte.

A távolság s a Londonon túl elterülő hegyek fala letompította a zajokat. Nem, ez a hang nem hasonlított az égen féktelenül keresztülhasító villámlások dübörgésére; inkább úgy tűnt, egy pontból érkezik, valahonnan messzi északról. Millward a természetben korábban sohasem észlelt semmi ehhez hasonlítható hangot, s ez egy pillanatra ismét reménnyel töltötte el.

Biztosan érezte, hogy ez a zaj csak embertől származhat. Lehetséges, hogy álma, mely több mint húsz éven át láncolta őt ide, a kultúra e kincsei közé, hamarosan valóra válik. Az emberek visszatérnek Angliába, s fegyvereikkel, melyeket a tudomány adott kezükbe még a Por megjelenése előtt, utat vágnak maguknak a hó és jég birodalmában. Furcsának tűnt ugyan, hogy szárazföldi úton érkeznek és épp észak felől, de Millward igyekezett minden olyan gondolatot elhessegetni magától, mely kiolthatta volna benne a remény csak épp most feléledő lángját.

Háromszáz láb mélységben a hófödte háztetők megtörten hullámzó tengere a hold éles fényében fürdött. Mérföldekkel odébb, a Battersea erőműtelep magas kéményei mint sovány, fehér kísértetek, csillogva emelkedtek ki az ég sötétjéből. Miután a Szent Pál-katedrális épülete összedőlt a ránehezedő hó súlyától, már csak ezek a kémények vonták kétségbe Millward egyeduralmát.

Míg a professzor lassan visszafelé indult a könyvsorok mentén, egyre csak iménti gondolatain töprengett. Húsz év telt el azóta, hogy látta, amint a Regent's Park földjéről az utolsó helikopterek is nehézkesen felemelkednek, légcsavarjukkal kavarva a szüntelenül hulló hópelyheket. De még az őt lassan körülölelő csendben sem volt képes elhinni, hogy az északi földrész egyszer s mindenkorra elnéptelenedett. Azóta már egy hosszú emberöltőt töltött el könyvei között, melyeknek egész életét szentelte.

Azokban az első napokban a rádión keresztül - mely egyetlen kapcsolata maradt a Déllel - néha még hallott azokról a küzdelmekről, melyek során az emberek az akkor már mérsékelt égövi Egyenlítő vidékét próbálták meghódítani. Azt már nem

27

tudta meg, hogy e távoli harcok, a kétségbeesett támadások a pusztuló őserdők s sivatagok ellen, ahol a közelgő havazás első jelei már szintén mutatkozni kezdtek, sikerrel jártak-e. Lehet, hogy nem: a rádió több mint tizenöt éve elnémult. De ha igaz, hogy Észak minden irányából emberek és gépek közelednek, akkor elképzelhető, hogy ismét emberi hangokat fog hallani, amint egymással vagy azokkal a területekkel beszélnek, ahonnan érkeztek.

Millward professzor jó ha egy évben tízszer elhagyta az egyetem területét, és akkor is csak azért, mert körülményei kényszerítették rá. Az utóbbi húsz év során sikerült a Bloomsbury környék üzleteiből mindazt összegyűjtenie, amire úgy érezte, szüksége lehet; a végső kiürítéskor ugyanis a szállítás nehézségei miatt hatalmas készletek maradtak a városban. Élete tulajdonképpen sok szempontból fényűzőnek volt mondható: soha angol irodalomtanár nem hordott még olyan finom ruhákat, mint amilyeneket ő szerzett be az Oxford Street-i szőrmekereskedők üzleteiből.

Ragyogott a nap, amikor vállára vette hátizsákját, s kitárta a kapu súlyos szárnyait. Még tíz évvel ezelőtt is előfordult, hogy falkákba verődve kóboroltak erre az éhező kutyák, s noha már évek óta nem találkozott eggyel sem, ha elhagyta az épületet, óvatosságból még most is magával vitte revolverét.

A nap olyan erősen szikrázott, hogy a visszatükröződő ragyogás szinte teljesen elvakította, meleget azonban egyáltalán nem érzett. Az a kozmikus porgyűrű, melyen a naprendszer épp most haladt keresztül, alig csökkentette a nap fényét, erejétől azonban szinte teljesen megfosztotta. Mivel senki sem tudhatta, hogy vajon tíz vagy száz év elteltével a Föld képes lesz-e ismét megmártózni a napfény melegében, az emberek dél felé menekültek, ahol az a szó, “nyár”, még nem hatott üres tréfálkozásnak.

A legutóbb leesett hó kemény réteggé állt össze, így Millward professzor aránylag könnyen eljutott a Tottenham Court Roadig. Néha órákba telt, míg keresztülvergődött a hóbuckákon, s egyszer az is előfordult, hogy teljes kilenc hónapon át kellett hatalmas beton őrtornyának foglyaként élnie.

Millward megpróbálta kikerülni a házakat, melyek a rájuk nehezedő hó s a Damoklész kardjaként csüngő jégcsapok miatt komoly veszélyt jelentettek. Észak felé tartott mindaddig, míg el nem érte azt az üzletet, ahová igyekezett. A bezúzott kirakatablakok felett még ott csillogott a felirat: Jenkins és Fiai. Rádió- és elektromos készülékek. Márkás televíziók.

A tető egy helyütt beszakadt, s a nyíláson át beesett a hó, de a kis emeleti szoba éppúgy állt, mint jó pár évvel ezelőtt, mikor utoljára járt itt. A világvevő rádiót is ugyanúgy ott találta az asztalon, s a padlón szétszórt üres konzervdobozok némán tanúskodtak azokról az órákról, melyeket itt töltött, mielőtt még minden reményét elvesztette volna. Kíváncsi volt, vajon most ismét át kell-e esnie az akkori megpróbáltatásokon.

Millward professzor lesöpörte a havat az Amatőr rádiósok 1965-ös évkönyvéről, melyből egykor megtanulta azt a keveset, amit a rádiózásról tudott. A feszültségmérők és az elemek ott feküdtek félig elfeledett helyükön, s Millward nagy megkönnyebbülésére némelyikük még nem is merült le egészen. Az egész készletet végig kellett próbálgatnia, mire annyit össze tudott szedni, amennyire szüksége volt, majd ahogy csak tőle telt, átvizsgálta a rádiót. Aztán ezzel is elkészült.

Millward sajnálta, hogy nem küldhet a kiváló minőségről tanúsítványt a gyártó cégnek. A hangszóró halk sípolása visszaidézte emlékezetébe a BBC adásait, a kilencórás híreket, a szimfonikus koncerteket s mindazt, ami egykor oly természetesnek számított abban a világban, ami ma már csak tünékeny álomnak tetszett. Alig fékezett türelmetlenséggel végigfutott a különböző hullámsávokon, de a

28

mindent betöltő sípoláson kívül semmit se hallott. Csalódást érzett, de nem többet: emlékezett rá, hogy az igazi próba ideje éjjel jön el. Addig átkutatja a környező boltokat, hátha talál valami használható dolgot.

Alkonyodott, amikor visszatért a kis szobába. Úgy száz mérföldnyi magasságban, a lenyugvó nap után most a csillagok felé nyújtózva, finoman és láthatatlanul terül szét a Heaviside-réteg. Évmilliók óta ez játszódik le estéről estére, de alig fél évszázada csak annak, hogy az emberiség képes lett mindezt saját szolgálatába állítani, hogy segítségével gyűlölködő vagy békés üzeneteit továbbítsa, üres közhelyeit visszhangozza, vagy éppen egykor halhatatlannak vélt zenéjét árassza szét az éterben.

Lassan, végtelen türelemmel Millward professzor végigtekerte a keresőt a rövidhullámú sávokon, melyek alig egy emberöltővel ezelőtt harsogó állomások és kattogó morzejelek bábeli zűrzavarától voltak hangosak. A halovány remény, melyet mindeddig dédelgetett magában, lassan kezdett szertefoszlani. Az éter egykor zsúfolásig telt hullámai éppúgy elnémultak, mint maga a város. Az elviselhetetlen csendet csak a világ másik felén dúló viharok idehallatszó zaja törte meg. Az emberiség már e legújabb vívmányáról is lemondott.

Nem sokkal éjfél után kimerültek az elemek. Millward professzornak már nem volt ereje újabbak után kutatni, s prémjeibe burkolózva nyugtalan álomba merült. Egyetlen vigasza az volt, hogy ha nem próbálta volna igazolni elméletét, úgy megcáfolni sem tudta volna azt.

Hideg napfény terült szét a magányosan fehérlő úton, mikor Millward hazafelé indult. Fáradt volt, mivel keveset aludt, s a menekvés visszatérő víziói szüntelenül felriasztották álmából.

A csendet hirtelen a fehérlő háztetőkön áthömpölygő távoli morajlás törte meg. Most már kétségtelen volt, hogy a hang valahonnan az északi hegyeken túlról érkezett, ahol egykor London kedvelt kirándulóhelye volt. A házsorokról mindkét oldalon kisebb hógörgetegek omlottak le a széles útra; aztán ismét csend lett.

Millward professzor mozdulatlanul állt, töprengőn mérlegelve, elemezgetve a helyzetet. A zaj túl hosszú ideig tartott ahhoz, hogy egy egyszerű robbanástól származzon - álmodozott el ismét -, tehát nem lehet kevesebbről szó, mint egy atombomba távoli dördüléséről, mely képes egyszerre száz- és százezer tonnányi havat felolvasztani és megsemmisíteni. Reményei ismét feléledtek, s az éjszaka csalódásai kezdtek elhalványulni.

Percnyi tűnődéséért majdnem életével fizetett. Az egyik mellékutcából hirtelen valami hatalmas fehér tömeg lépett látóterébe. Egy pillanatig nem is volt képes felfogni, hogy amit lát, az valóság; aztán feleszmélt hirtelen kábultságából, s kétségbeesve tapogatózni kezdett ócska revolvere után. Nesztelen léptekkel, fejét - mint egy hipnotikus álomban kígyózó mozdulatokkal ide-oda ingatva, a havon át egy hatalmas sarki medve közeledett felé.

Millward minden holmiját eldobta, s bukdácsolva futni kezdett a legközelebbi épület felé. Óriási szerencséjére a földalatti bejárata alig ötvenlábnyira volt tőle. Az acélrács ugyan el volt húzva, de emlékezett rá, hogy a zárat már évekkel ezelőtt feltörte. Alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy hátra ne forduljon, hogy lássa, milyen messze van tőle üldözője. A fémrács egy szörnyű pillanatig ellenállt dermedt ujjainak, de aztán nehézkesen kinyílt, s Millward benyomakodott a szűk nyíláson.

Furcsa módon, hirtelen felrémlett előtte egy gyerekkori emlék, egy albínó menyét képe, amint szakadatlanul próbálja átpréselni magát a kalitka dróthálóján. A medve, mely felegyenesedve kétszerte nagyobb volt az embernél, tehetetlen dühvel feszült neki a rácsnak. Millward mégis ennek az apró állatnak a kecsességét vélte

29

felfedezni benne. A fémrács meghajlott, de nem engedett a nyomásnak; így aztán a medve ismét négykézlábra ereszkedett, halkan felmordult és továbbcammogott. Mancsával egyszer-kétszer még rácsapott Millward elejtett hátizsákjára, szétszórt a hóban egypár ételkonzervet, aztán eltűnt, éppoly csendesen. ahogy jött.

Három órával később a professzor elcsigázva ért visszá az egyetem épületéhez, miután rövid iramlásokkal igyekezett egyik fedezékből a másikba eljutni. Ennyi sok év után most ismét nem volt egyedül a városban. Szerette volna tudni, vajon más látogatók is érkeztek-e, s kérdésére még aznap éjjel választ kapott. Alig pirkadt, mikor egészen tisztán meghallotta, hogy valahonnan a Hyde Park irányából felüvölt egy farkas.

A hét vége felé már tisztában volt azzal, hogy az északi földrész felől az állatok megindultak délre. Látta, amint egyszer egy dél felé rohanó rénszarvast némán üldözőbe vesz egy csapat farkas, s éjszakánként hallotta, amint az állatok élethalálharcukat vívják egymással. Meglepődött, hogy a London és az Északi-sark közötti hófödte pusztaság még ennyi élőlénynek volt képes otthont adni. Most valami dél felé hajtja őket, s ez a tény fokozódó izgalommal töltötte el a professzort. Nem tudta elképzelni, hogy ezeket az elszánt túlélőket bármi más menekvésre tudná késztetni, az emberen kívül.

A várakozás izgalmában Millward idegei pattanásig feszültek. Szőrméibe burkolózva képes volt órákig üldögélni a hideg napfényben, miközben egyre csak megmeneküléséről álmodozott, vagy azon töprengett, vajon az emberek miképp is tudnak visszatérni Angliába. Talán egy észak-amerikai expedíció vágott keresztül az Atlanti-óceán jegén. Lehet, hogy már évek óta úton vannak. De miért jöttek volna fel ennyire északra? Kedvenc elmélete szerint az óceánt borító jégtorlaszok miatt délebbre már nem volt elég biztonságos az út a nehéz járművek számára.

Egyvalami maradt azonban, amire sehogy sem tudott megnyugtató választ találni. Nem értette, miért nem lépett eddig még akcióba a légi felderítés; nehéz elhinni, hogy a repülés tudománya máris semmivé foszlott volna.

Néha végigsétált a hosszú könyvsorok mellett, oda-odasúgva valamit egy-egy kedvesebb kötetének. Voltak könyvek, melyeket évek óta nem mert kinyitni, olyan szívszorítóan emlékeztették a múltra. De most, hogy a napok egyre hosszabbak és világosabbak lettek, időnként leemelt egy verseskötetet, hogy újraolvassa régi kedvenceit. Aztán odalépett a magas ablakokhoz, s a háztetők csúcsai fölött a távolba kiáltotta a bűvös szavakat, mintha ezáltal megtörhetné a varázst, mely fogva tartotta a világot.

Mostanában melegebb volt, mintha az elveszett nyarak visszatérő szellemei kísértették volna a vidéket. A hőmérséklet napokig fagypont felett maradt. Akármi volt is úton észak felől, ez a valami egyre közeledett, s a titokzatos morajlás naponta többször is átdübörgött a városon, háztetők ezreiről sodorva le a havat.

Időnként furcsa, alig hallható csikorgások is hallatszottak, melyek Millward professzor számára érthetetlenek, sőt vészjóslóak voltak. Néha úgy tűnt, mintha hatalmas hadseregek csatáját hallaná, máskor pedig egy őrült és félelmetes gondolat kerítette hatalmába, melytől nem tudott megszabadulni. Éjszakánként gyakran felriadt, s hegyeket látott maga előtt, amint dübörögve megindulnak a tenger felé.

Így múlt el a nyár, s mivel a távoli csatazaj egyre közelebb ért, Millward professzor a remények és félelmek egyre gyötrőbb hullámai között vergődött. Noha többé már nem látott sem farkast, sem medvét - úgy látszik, valamennyien dél felé menekültek -, erődítménye biztonságából nem mert kilépni. Minden reggel felmászott a torony legmagasabban lévő ablakához, s távcsövével az északi

30

látóhatárt kutatta. De sohasem látott egyebet, mint havat, amint Hampstead felett konok elszántsággal elkeseredett utóvédharcát vívja a nap sugarai ellen.

Átvirrasztott éjszakáinak a rövid nyár utolsó napjai vetettek véget. A csikorgó, dübörgő hangok még sohasem voltak ilyen közeliek, de forrásuk pontos távolságát még most sem lehetett felmérni. Millward professzor minden baljós előérzet nélkül mászott fel a keskeny ablakhoz, s látcsövét az északi égre szegezte.

Mint az ellenségtől fenyegetett erőd falán álló őr, ha megpillantja, hogy a nap első sugarai megcsillannak a közeledő had lándzsáin, Millward professzor már az első pillanatban rádöbbent az igazságra. A levegő kristálytiszta volt, s a hegyek szikrázó élességgel rajzolódtak ki az ég hideg kékjéből. A hótól szinte teljesen megtisztulva álltak. Valaha talán megörült volna ennek, de mindez most már semmit se jelentett.

Az éjszaka folyamán az ellenség, melyről Millward teljesen megfeledkezett, az utolsó ellenállást is letörte, s végső rohamra készült. Amint meglátta a halálra ítélt hegygerincek mentén a gyilkos ragyogást, végre megértette, mi volt az, amit oly sok hónapon át hallott közeledni. Nem csoda, hogy menetelő hegyekről álmodott.

Messzi északról, ősi otthonukból kilépve az egykor már leigázott területekre, győzedelmesen tértek vissza a gleccserek. Pogány Katalin fordítása

31

NEMERE ISTVÁN

A REMEKMŰ Bodd ledobta a TN-26-os bombát, és az egyik kontinens fele szinte teljesen

megsemmisült. Biztonságos távolból műszeresen figyeltük az eseményt. Űrhajónk bolygó

körüli pályán keringett; innen a pusztítás nem érhetett el bennünket. Jól láttuk, hogy a termonukleáris detonáció lökéshullámai leírhatatlan rombolást okoztak. A tájból egész hegyek tűntek el; a tengereken magas árhullámok gördültek végig, ezek más földrészeken is pusztítottak. Folyók tértek ki medrükből, holtnak hitt vulkánok hánytak lávát, tüzet és füstöt. Rengett a talaj, és eltűntek a városok.

- Hol is volt ez pontosan? - kérdezte Elissa. Hordozható kis tükrébe pillantott, és megfésülte vörösbarna haját. Meg kell hagyni, tökéletes termetét ez a régimódi, hosszú hajzat úgyszólván megkoronázta. Mi férfiak - Bodd, Perton és én - régebben bolondultunk Elissáért. A másik két lány - Ralla és Magda - nemegyszer meg is orrolt emiatt. No, de ez régebben volt, legalábbis ami Boddot és engem illet.

- Tájold be a térképedet - sziszegte társnőjének Ralla, ez a sovány, erős, okos nő, aki biológus kutatóként dolgozott nálunk -, a dél-amerikai földrészen vagyunk, a bomba egy Buenos Aires nevű város fölött robbant. Nyolcmillió lakosa volt.

Elissa vállat vont. - No jó, betájolom. Mit is mondtál, micsoda? Olyan hosszú neve van . . . - Buenos Aires - szóltam közbe. Elissa rám nevetett. - Így már értem.

Köszönöm. Fél szemmel még elkaptam Ralla ideges tekintetét. Szerencsére ekkor Bodd

szólt le a felső szintről: - Mi van a biológiai érzékelőkkel? - A szondák elég alacsony pályán keringenek, ezért az adatgyűjtés a

szokásosnál tovább tart - feleltem. Láttam, hogyan sokasodnak a számok a képernyőkön. Az összegzés még folyamatban volt. Az összehasonlító adathalmaz biztosan megint nagy örömet okoz majd a statisztikusoknak.

Még tartottak a bomba utóhatásai. Némelyiket szabad szemmel is láttuk, de a legtöbbet a megfigyelő műholdak kamerái tárták elénk. A városból szinte semmi sem maradt; utcák ezrei hevertek romokban. Mást nem láttunk, “lakosságot" sem. Azt hiszem, a főnökeink szándékosan állították be annak idején a műholdak optikai felbontóképességét úgy, hogy csak a házakat és az azoknál nagyobb tárgyakat lássuk. “Bizonyos lelki sérülések elkerülése érdekében", mint egyszer olvastam az előkészületekről írott egyik jelentésben. “Fantomérzés", legyintett rá Bodd, akinek persze elmondtam a dolgot. Mert hát Bodd gyerekkori barátom, együtt videóztunk egy közép-afrikai kisvárosban, amikor még nem sejtettük, hogy valaha űrhajósok leszünk, sőt nemcsak azok.

- Jönnek az eredmények - mondta Ralla. - Az első lökéshullám áldozatainak száma négymillió-hatszázezer. Kikerekítve, persze.

- Remek. A dolog gyorsabban megy, mint hittük - így Magda. - A végén talán nyerünk egy egész hetet - örvendezett Perton. Kövérkés

arcán szétterült egy mosoly. - Gyerekek, befejezzük ezt a sorozatot, és elmegyünk a

32

Marsra, jó? Az Olympia-kráterben nemrégen épült egy szabadidő-központ, hogy ott mik vannak . . . - Sorolta volna az élvezendő látnivalókat, de Bodd leintette.

- Mi ez a csevegés? Nem látjátok, hogyan repül az idő? Ideje felkészülni a következő akcióra. Egyeztessétek a sebességet és a többi pályaadatot a videósokkal.

Magda hívta a másik űrhajót. Az három kilométerrel mögöttünk repült. A hangszóróból tisztán hallottuk jelentésüket. Jól láttak mindent. Közben az adatok egyre-másra érkeztek, a képernyőkön megnyúlt a kiértékelt eredmények sora.

- Felvettétek? - kérdezte Bodd. - Igen, remekül sikerült - hallottuk válaszukat. Repültünk tovább. Alattunk az

Atlanti-óceán szürkéskék tömege. Egybefolyó, hatalmas víz; egy pillanatig mindnyájan elcsendesedve, szótlanul néztük. Még Bodd is. Akkor én törtem meg a csendet:

- A következő célig tizenöt perc repülésidő maradt. - Kész a program? - csattant Bodd.

- Természetesen, főnök. - Tudtam, ezt nem kedveli, a “főnök” szót bizalmaskodásnak tekinti. Valaha régen állítólag bűnbandák tagjai szólították így vezetőiket. Hát az már nagyon régen lehetett, merthogy már jó ideje nincsenek bűnbandák. De Bodd most lenyelte, nem szólt.

- Nem látok egyetlen hajót sem - jegyezte meg Ralla. Még régimódiakat sem. - Lehet, kikötőkbe vitték őket az árhullámok miatt. Vagy nem tettek vízre egyet

sem? - vélte Perton. A keze gyorsan járt; az érzékelőknek továbbította a következő megfigyelőpont koordinátáit. A mesterséges holdak hálózatának más példányai készültek fel folyamatos adatszolgáltatásra. Bodd ismét visszament a hajó felső szintjére.

Egy röpke pillantás a meteo-képernyőkre; előttünk legalább kétezer kilométeren felhőtlen az égbolt, mindent szépen láthatunk majd.

- A part! Afrika! - jelentette Elissa. Ezt most magától felismerte, roppant büszke volt. Megint hátravetette haját, és rám mosolygott. No igen, fél évvel ezelőtt még nem sejthettem, mit jelent Elissánál ez a mosoly. Egy világot ígér annak, akire ránevet. Ám utána a férfiak nem érnek nála célt. Elissa mestere az üres ígéreteknek, akkor is, ha egy szót sem szól. Mi hárman bolondultunk érte, igaz. De Bodd és én már előbb beláttuk, hogy feleslegesen törjük magunkat, Elissa olyan, mint egy aranyozott gömb: kívül csillogó-ragyogó-fényes - ám belül üres . . . Perton még loholt utána, sokért nem adta volna, ha Elissa végre kegyet gyakorol vele. Pedig Magdának is tetszett Perton, amit szókimondó navigátornőnk nemegyszer világosan a fiú értésére adott. De Perton még Elissa-korszakát élte, akárcsak a Bázis félszáz újonca az első hónapokban. Pedig Perton barátunk nem volt újonc, igazán megjöhetett volna már az esze.

Ez mind átfutott a fejemen, de most már nem volt idő ilyesmire. A memóriaegységek elraktározták az előző robbanás és hatása adatsorát, mi pedig felkészültünk. Alattunk Afrika; innen fentről nézve olyan volt a látvány, akárha térképet néznénk. A folyók keskeny szalagja sárgás szavannák közepén kanyargott. Lassan haladtunk kelet-északkelet felé. A bolygó védtelen volt alattunk. Nekünk pedig a kezünkben volt minden, ami azt megsemmisíthette.

Bodd utoljára egyeztette az időket a videósokkal, Magda már visszaszámolt a detonációig. Ralla és Perton előkészítették a szondát a töltettel. A rakétahajtómű bemelegítése folyt.

- A célig ezer kilométer - jelentettem. Vagyis csak percek voltak hátra. Magda rám nézett.

33

- Érdemes ezt csinálni? Tudod, micsoda romok maradnak a nyomunkban? - Tudom - bólintottam. - De miért nekem mondod? Azt hiszed, az én ötletem

volt ez az egész ügy? Már csak ötszáz kilométer maradt, az első szonda elrepült és visszajelezte: a

magasabb rendű élő szervezetek száma tizenhét és fél millió, de ez csak a városra és közvetlen környékére vonatkozott. A tágabb környéken volt még legalább ugyanannyi. Összesen legalább harmincötmillió “tudatos élőlényt” ér perceken belül a lökéshullám, az égető-pusztító forróság, a vég.

- Szonda indul! - jött az utasítás. - Szonda elment! - jelezte vissza Ralla. Perton összehúzta a szemét. A

képernyőn követte a bomba útját, bár hamarosan csak egy pontot látott. A bemérők számsorai gyorsan nőttek.

- A cél fölött vagyunk . . . - mondta halkan Elissa. Most más volt a hangja, mint eddig. Az űrhajóban csönd lett. Kiszáradt szájjal néztem Kairót. A várost átszelő Nílust, a szigeteket, a hidakat. A hatalmas háztengert. A piramisokat . . .

A fehér folt gyorsan bomlott szét. Ebből a magasságból füstnek látszott, csak füstnek. De mi tudtuk, hogy gombafelhő. A lökéshullámot szinte látni lehetett - majdnem egy teljes percig tartott, ahogy sugarasan távolodott az epicentrumtól.

A város helyén romok maradtak, romok, romok. A hidak vonala megtört, eltűnt, de a víz is kipárolgott medréből, vörös parázsszőnyeg futott szét. Talán még a homok is égett a piramisok körül.

Ralla elsápadt. - Szörnyű - suttogta. Bodd lerohant a felső szintről. - Szóltak már a videósok? - Nekünk jó - hallottuk a hangszóróból. Ezek éppen ők voltak. Elissa az

adatgyűjtőket nézte. Hamarosan kiveheti a kristályt. Megint túl vagyunk egy robbantáson.

- Mi van még? - törte meg a csendet Perton. Bodd arcán láttam, őt is megviselte a dolog. Bár szokása szerint igyekezett a valóságosnál keményebbnek látszani. Azt hitte, így illik egy parancsnoknak.

- Pályaváltoztatás után . . . Róma. - A szónak súlya volt. Most csak Perton próbált vidámnak látszani.

- Szóval két óra múlva mehetünk pihenni! - Nyújtózkodást mímelt, fesztelennek akart látszani, nagyon ügyetlenül csinálta. Ez a munka már az idegeinkre ment, pedig csak tegnap kezdtük. Most meg ráadásul éppen Róma? Miért az? Annyi más ronda, modern város van, amiket jóval Róma után építettek . . . Persze egyikünk sem szólt. Tudtuk, nem érdemes. Itt egészen másról van szó, más érvek csaphatnak össze. Most a videósok aratnak, nekik van elsőbbségük, mi csak kiszolgálók vagyunk. Tényleg, a legjobb lesz este, munka után. És ha valóban egy héttel korábban végzünk ezzel az általános rombolással, elmehetünk pihenni. Rám is fér majd; akkor nemcsak izmaimban, de az agyamban is éreztem a fáradtságot. És egy kis undort is. Pocsék munka ez a bombázás. Hihetetlen értékeket és mennyi előzetes munkát semmisítünk meg.

- Hagyjuk a lelkizést, gyerekek - mondta Elissa. Megérezte a hangulatunkat, ami persze nem volt nehéz. Csak ránéztem. Azt hiszem, akkor Perton is kevésbé lelkesedett a tányért. Bodd kutató pillantásokat vetett ránk, szeretett volna mindenkinek az arcába nézni.

- Nyugalom! Hiszen nincs semmi baj, igaz? Gyerünk, álljunk arra az új pályára, aztán nyomás Rómába!

Ralla a padlót nézte. “Nincs semmi baj, igaz?" Lehet, tényleg nincs baj. Magda vállat vont. Ujjai sebesen ugráltak a billentyűkön. Leültünk a helyünkre, még

34

a biztonsági öveket is becsatoltuk arra a pár percre, amíg a hajó pályát változtatott. A műszerek közölték, hogy a videósok hajója is követ bennünket. Alattunk elfordult a bolygó. Azon járt az eszem, vajon ebben a Rómában mennyi épületet ismernék fel, ha most odalenn sétálnék? A vatikáni múzeumváros is úgy néz ki, mint . . . De végül is mindegy. Hamarosan meglátom az utcákat, talán az embereket is? Az persze csak kényszerképzet, amit az ismerős földrajz, a városok híre és képe, vagyis egy hatalmas méretű megszokás diktál a tudatomnak? De összetéveszthetném-e az Angyalvár ormát, a Tevere hídjait, Bernini kettős oszlopsorát? Lehet, jobb lenne nem is gondolni most egy római sétára. Jobb, ha semmire sem gondolok. Az ismerős utcákra, az emberek zajára. A szülővárosomra. Igen, idegen érzés fog el, most nem szeretnék ott járkálni; azokon az utcákon hamarosan végigsüvít a halál.

Ralla még sápadtabb volt, de maga is belátta, fölösleges most ezzel foglalkozni. Perton értékelte az előző adatsort, aztán szótlanul eltette az őrzőbe. Hajónk akkor megint az Atlanti-óceán fölött repült délkelet felé. A tenger szürke hullámait innen nem láthattuk. Örvénylő felhők úsztak a levegőben.

- Hány millió áldozat lesz? - kérdezte Bodd teli szájjal, mert egy szendvicset vett ki a hűtőből. Próbált könnyed lenni megint, de hát én jól ismertem. A gyomra ugyanúgy elszorult, mint az enyém, ezt abból tudtam, hogy a szendvicset kétszer is megfordította a kezében, aztán letette az egyik számítógép mellé.

- Közeledünk a célhoz - mondtam. Meglepően könnyen csúsztak ki a számon a szavak. Végtére is, ez csak munka, tényleg csak munka.

- Párizs fölött mentünk el éppen - jegyezte meg Ralla. Mintegy mellékesen, de persze nem véletlenül. Ha holnap vagy holnapután oda repülünk bombázni?

- Jófélék ezek a régi fegyverek. - Perton már túltette magát a keserves hangulaton. - A TN-26-os meg egyenesen játszi könnyedséggel talál a célba. Praktikus. Még jó, hogy otthon nem . . . - elharapta a mondat végét. Hallgattunk.

- Mi van a szondákkal? - dörögte fentről Bodd. Ralla és Perton új szondákat készítettek elő, ki is lőtték hamarosan. Most Elissa vezette a visszaszámlálást. Én a videósok hajóját hoztam a radarra - pontosan követtek bennünket. Négy perc volt a célig. Aztán csak három. Kettő. Egy.

Nem néztem a képernyőket. Elég volt, hogy láttam Rallát. A lány ajkába harapott, felnyögött, ujjait tördelte, aztán bénultan nézett maga elé. Tudtam, felcsapott a fehér füst, a lökéshullám elsöpörte a várost, futótűz dúl mindenfelé. A dombok parázsban állnak, az oxigént tűz emészti, csak tűz. Nincs ott már semmi, ami életet jelezhetne vissza nekünk. Az áldozatok száma most hány tízmillió?

Aztán ezen is túl voltunk. - Irány a Bázis - mondta Bodd. - Mára végeztünk. Nyomott hangulatban ültünk

a hajóban. Tudtuk, miről van szó, tudtuk, hogy ezt az egész bombázást nem kell olyan komolyan venni. De minket akkor nehéz lett volna megvigasztalni. Most még Elissa is elkomorult. Szép arcán a komoly, bánatos kifejezés szokatlan volt; Perton töprengve nézte a lányt. Javarészt hallgattunk.

A Bázisra érve már a zsilip előtt toporogtunk, mire felnyíltak az ajtók. A másféle tömegvonzás jólesően hatott felborzolt idegeinkre. Igen, ez is mesterséges volt, mégis hasonlított a földihez. Mint errefelé annyi minden.

A főnök a videósokkal várt bennünket. Úgy látszik, ez utóbbiak visszafelé jövet megelőztek bennünket. Hangoskodva, vidáman integettek a másik folyosóról az átlátszó falon keresztül.

- Remek munkát végeztetek! - dicsért bennünket a főnök.

35

- Akkor valami jutalom is jár érte - figyelmeztette Bodd bizalmaskodva. - Az életjelfigyelők hatvanhárom és fél millió jel kioltását regisztrálták. Ez eddig egynapi rekord, igaz?

- Így valahogy. Tegnap a 3-as csapat ötvenkilencmillió “lelket” oltott ki - mosolygott a főnök. A videósok elégedetten vigyorogtak. '

- Minden fölvétel sikerült. Régen volt már ilyen jó napunk - dörzsölte össze kezeit egy nyurga fekete fiú. Hófehér fogsora messzire világított. - A Történelmi Oktatási és Nevelési Központ örülni fog. A dokumentumok jól sikerültek, biztosan bekerülnek a globális ifjúsági tananyagba. Most legalább meglátják a gyerekek, milyen lett volna a pusztulás . . . Termonukleáris világháborúról még sohasem készültek ilyen mesteri felvételek.

- Hála a pontos időzítésnek! - Ezt persze Bodd jegyezte meg, a mi érdemeinket hangsúlyozva. A főnök nevetett. Most nem gondoltunk arra, hogy otthon ez a veszély még egyáltalán nem múlott el. Furcsa, atavisztikus ösztönök ébredtek egyes katonai vezetőkben, világrésznyi erők acsarkodtak egymásra . . . Ralla is jobban érezte magát végre.

- Majdnem kikészültem, tudjátok? - kérdezte Pertontól és tőlem. Az egyik, egész falat betöltő képernyőhöz ballagtunk. Magda egy tálcán poharakat hozott. Az ital keserédes volt. Ízlett.

- Nézzétek. A képernyőn a Föld forgott. Vagyis az a bolygó, amit ma bombáztunk. Kékes

légkörében barnás foltokként, lomhán mozdultak odébb a kontinensek. Furcsa volt elképzelni, hogy nincs ott egyetlen ember sem. Nem is volt soha. Elődeink e távoli naprendszerben sokéves kemény munkával hozták létre a bolygót. Pontosan az efféle kísérletek kedvéért, mint a mai. Ha épültek is városok - csak az alakjuk hasonlított az eredetiekhez, a házrengeteg, a folyók, a hidak. Nem volt egyetlen műemlék sem - nem is lehetett, hisz a legrégebbi ház sem állt ott tíz évnél régebben. Az építők azt mesélték, a folyókat volt a legnehezebb létrehozni, a műholdas kijelölés alapján kellett medret vájniok, és hány ezer folyó van a Földön? Itt is mindegyiknek ugyanoda kellett kerülnie. Nem is szólva a kontinensek rajzolatáról, határairól, a hegyekről, sivatagokról . . . Tulajdonképpen mindig csodáltam a mérnökök seregének ezt a hatalmas teljesítményét. Elég volt találniok egy, a Földhöz méreteiben eléggé hasonló halott bolygót. Életet vittek rá, és az igazi Földhöz tették hasonlóvá, hogy számtalan globális méretű tudományos modellkísérletet végezhessenek rajta, amit a sűrűn lakott eredeti bolygón soha nem tehettek volna meg. Egy valódi remekművet hoztak létre, ez biztos.

- Még jó, hogy emberek helyett csak hatmilliárd biológiai életjelző van ott - suttogta Perton. Azt hiszem, most Elissára sem gondolt.

Rólam lassan olvadt le a jégpáncél. Élethű volt minden, nagyon is az, hát elöntött a félelem. Milyen jó, hogy nem akkor éltem a Földön. Az igazi Földön. Amikor bármelyik napon valódi bombák érkezhettek a magasból. És akkor a halál is igazi volt. Bár - ahogy az újonnan érkezettek mesélték - otthon most megint ugyanilyen a helyzet.

- Jól sikerült másolat - lélegzett fel Ralla. - Tulajdonképpen lakni is lehetne itt, hisz a légköre is földi - ábrándozott

Magda. - Amint elmúlik a bombáink radioaktív hatása, leköltözhetnénk. A Bázison vagyunk vagy kétszázan. Ennyi ember már elkezdhetne egy új civilizációt, nem?

Mosolyogtunk. Persze nem rossz ötlet. De minek az új, ha megvan a régi is? - Gyertek vacsorázni - mondtam. Indultunk volna, de akkor megszólaltak a

hangszórók:

36

- Legénység, figyelem! Kérjük a Bázis személyzetét, mindenki haladéktalanul jelentkezzen a munkahelyén.

A folyosón éppen arra jött Leila, a parancsnok helyettese. A máskor jókedvű, fiatal nő arca most komor volt. Míg a többiek a bejelentést várták - sejtették, hogy a szabadnaposok kedvéért úgyis elmondják az egészet a megafonokban is -, elkaptam Leila karját.

- Mi történt? Nekem elmondhatod. Leila nagyot sóhajtott. Körülnézett, senki sem figyelt ránk. Hát közelebb hajolt. - A Föld negyvenkét órája nem válaszol a hívásokra. Minden hullámhosszon

tökéletes csönd van. Tudod, mit jelent ez . . .? A szakértők teljes megsemmisüléstől tartanak. Globális nukleáris pusztulástól . . .

Elakadt a lélegzetem. Nem is vettem észre, mikor ment el Leila. Csak álltam a nagy képernyő előtt. A Föld II-t néztem. A kékes fényben villózó kontinenseket . . . a gigantikus, de tökéletes másolatot. Remekmű volt. Lehet, hogy már csak egy ilyen létezik a végtelen mindenségben?

Magda állt mellettem. - Egészen olyan, mint az igazi - mondta, és én tudtam: ugyanarra gondolt,

amire én.

37

CLARK ASHTON SMITH

SZÖRNYEK JÖVŐJE Amikor a változás végbement, még csak a kabátjától meg a sáljától tudott

megszabadulni. Csak ki kellett lépnie a cipőjéből, lerúgnia a zokniját, leráznia a nadrágot szikár lábáról, hasáról. De a mellkasa a változás után is domború maradt, s az ingétől nehezebb volt megszabadulnia. Bosszúsága dühvé növekedett, miközben fejét forgatva tépőfogaival türelmetlenül szétmarcangolta az inget. Hullottak a gombok meg a rongydarabok. Mikor az utolsó cafatoktól is megszabadult, már bánta a sietségét. Mind ez ideig ügyelt a legapróbb részletekre is. Az ingen rajta volt a monogramja. Majd össze kell szednie a foszlányokat. A rongydarabokat bedughatja a zsebébe, s a kabátját állig begombolhatja majd hazafelé, ha már visszaváltozott.

Az éhség ágaskodott benne a gyomrától a torkáig, a torkától a szájáig. Mintha egy hónapja - mintha ezer éve - nem evett volna. A hentesnél vásárolt nyers hús sohasem volt elég friss: a halál és a hűtőszekrény hidege érződött rajta, elvesztette eleven lényegét. Régebben voltak más ételek is, forrók, zaftosak a frissen fröcskölő vértől. De ezeknek a halvány emléke csak fokozta vérszomjas éhségét.

A gondolatai kavarogtak. Hirtelen érthetetlen módon eszébe ötlött betegségének első előjele, amely még a főtt étel iránti undort is megelőzte: a viszolygás az ezüst evőeszközöktől. Ez később átterjedt az ugyanebből a fémből készült más tárgyakra is. Az aprópénz érintésétől is irtózott, mindig papírpénzzel fizetett, s a visszajáró aprót nem fogadta el. Az acél is taszító volt a hozzá hasonló lények számára, s eljött az idő, amikor éppoly kevéssé tudta elviselni, mint az ezüstöt.

Miért gondolt most ezekre a dolgokra, mikor olyan undor fogta el tőlük, hogy még a gyomra is fölkavarodott?

Az éhség visszatért, minél gyorsabban csillapítania kellett. Esetlen mancsával a bozótba rejtette levetett ruháját, el a teli képpel vigyorgó Hold elől. A Hold ébresztette föl vérében a tébolyt, az okozta az átalakulást. De nem szabad elárulnia az arra járóknak a ruhát, amire később szüksége lesz, ha majd újra emberi formát ölt az éjszakai vadászat után.

Az éjszaka meleg volt, levél sem rezdült, mintha az erdős vidék visszafojtotta volna a lélegzetét. Jól tudta, hogy a XI. századnak abban az évében más szörnyek is kóboroltak a világon. Ám a vámpír is fönnmaradt, s ravaszabb és veszélyesebb volt, mint valaha, hiszen az emberek nem hittek benne. Nem ő volt az egyetlen farkasember: fivérei és nővérei biztonságban garázdálkodhattak a városok dzsungeleiben, de ő vidéki fiú volt, s jobban kedvelte az ősi módszereket. Aztán éltek olyan szörnyek is, amelyeket még nem tartott számon a mítosz vagy a babona. De ezek jobbára a városokban éltek. Nem volt kedve találkozni velük. Bár egy ilyen találkozás nem is volt túlságosan valószínű.

Az előre földerített, kanyargós úton haladt. Az út túlságosan keskeny volt az autók számára, s rövidesen ösvénnyé szűkült. Az ösvény elágazásánál elrejtőzött egy vaskos törzsű, fagyöngy borította tölgy árnyékában. Az ösvényt azok a későn járó gyalogosok használták, akik a városon kívül laktak. Bármelyik pillanatban jöhet közülük valaki.

Halkan nyüszített, mint a kiéhezett kutya, és várt. Szörny volt, melyet a természet alkotott, s mely boldogan engedelmeskedik a természet első

38

parancsolatának: Ölj és egyél! Maga volt az iszonyat . . . a rém, melyről a kőkorszaki barlangok mélyén regéltek . . . a keresztezett fajta, melyet a későbbi mítoszok a pokol és a gonosz varázslat erőinek tulajdonítottak. De nem volt rokon azokkal a természetfölötti szörnyekkel - egy újabb és még sötétebb mágia teremtményeivel -, amelyek éhség és rosszindulat nélkül öltek.

Csak néhány percig kellett várnia, s feszülten figyelő füle máris meghallotta a távoli lépések vibrálását. A lépések gyorsan közeledtek, s közben sok mindent megtudott belőlük. A határozott és ruganyos, fáradhatatlan és ritmikus lépések fiatal vagy érett, de még nem öregedő emberre vallottak. Értékes zsákmányt ígértek: friss, ruganyos húst és bőven áradó, eleven vért.

A várakozó szájában összefutott a nyál. Már nem nyüszített. A földhöz lapult, ugrásra készen.

Az ösvényt árnyék borította. Az árnyékban homályosan föltűnt a közeledő, gyorsan haladó alak. Éppen olyan volt, amilyennek a várakozó a lépései alapján elképzelte. Magas volt és vállas, magabiztosan, remek mozgással haladt az útján. A félhomályban nem lehetett kivenni az arcát. Kalap nem volt rajta, s olyan sötét kabátot és nadrágot viselt, mint bárki más. Úgy ment, mint akinek nincs mitől félnie, mint aki sohasem hallott a sötétben settenkedő lényekről.

Már majdnem egy vonalban volt a várakozó fedezékével. A várakozó nem várhatott tovább, előugrott az árnyékból, hátsó lábaival magasra rugaszkodva a földtől. A roham ellenállhatatlan volt, mint mindig. Az idegen reménytelenül kapálódzva hanyatt esett, mint a többiek, s a támadó a hívogatóan fénylő, csupasz torok fölé hajolt.

Ez a stratégia soha nem mondott csődöt . . . mostanáig . . . Hirtelen rémület rántotta vissza a földön fekvő alaktól, remegő lábbal állt föl.

Talán a rémülettől volt az is, hogy az ideje előtt öltötte föl ismét emberi alakját. Amikor a változás megkezdődött, egymás után köpte ki kitört farkasfogait, aztán már emberi fogait köpködte.

Az idegen fölálli, sem ijedtség, sem sérülés nem látszott rajta. Harag sem. Előrelépett a holdfényben, kissé lehajolt, kinyújtotta hússzínűre zománcozott acélujjait.

- Ki vagy . . . mi vagy te? - nyögte a farkasember. Az idegen nem fárasztotta magát azzal, hogy válaszoljon. Csak közeledett, s

közben komputeragya a legegyszerűbb nyelvre, a kettes számrendszer nyelvére fordította a helyzet hordozta üzenetet: “Veszélyes. Nem emberi lény. Öld meg!” Gálvölgyi Judit fordítása

39

Mi van a Baross-lapokkal? Rigó Béla rövid írására, amelyben Németh Lajos felfedezését méltatta,

számos reflexió érkezett. Több olvasónk kifogásolta, hogy az infravörös színtartományban nem lehet fényképezni, ám tudjuk, hogy elvileg, megfelelő eljárással, bármilyen hullámhosszú sugárzás felfogható és láthatóvá tehető. Volt, aki a tárgyak árnyékát hiányolta, neki azt válaszolhatjuk, hogy a látható színtartományban láthatatlan testnek nem lehet árnyéka, az infravörös tartományban viszont az idegenek járművei maguk is sugárforrásként szerepelnek. A beérkezett anyag feldolgozása még tart, a jelenséget az elkövetkező Galaktika-számok valamelyikében igyekszünk megnyugtatóan tisztázni. Olvasóink levelei közül is csupán egyet közlünk kissé rövidítve, helyesírását javítva; dokumentumértékei miatt.

Tisztelt Szerkesztő Urak! Bocsássanak meg a szegény tanulatlan öregasszonynak, hogy levelemmel

zavarni merészkedem fontos munkájukat. Tudatom, hogy Péter-Pálkor jó egészségben töltöttem be nyolcvanhatodik esztendőmet. Hála Istennek megvan mindenem, itt a szociális otthonban jól bánnak az öregekkel. Most mégis napok óta sírok. Van itt egy mérnök úr, az mutatta nekem azt a képeslapot a kápolnai kocsmáról. Hogy az Isten áldja meg! Oda járt folyton az én szegény uram, amikor elzavarták a vasúttól. Még el is verték a csendőrök, mert azt jelentette, hogy valami nagy vöröset látott a levegőben, mielőtt kigyulladt a szénraktár a fűtőház mellett. - Vörös is volt! Nagy is volt! - kiabálták neki, akkor nesze, részeg disznó! Pedig csak azután kezdett el inni szegény. De hát akkoriban ilyen idők jártak. Később már gyanút fogtak a sok tűznél a csendőrök is. Szegény uramnak megígérték, hogy visszaveszik a vasúthoz, ha eszébe jut, hogy melyik vöröset látta a vasúthoz lopakodni, de az én Józsikám egyre csak fölfelé mutogatott, hát megint csak elverték. Nem is kapott az már tisztességes munkát. Én is elestem attól a kis nyugdíjtól. De most már az urak kiderítették, hogy nem is ő volt a hibás. Akkor nekem jár az a kis nyugdíj a vasúttól. Kérem intézkedésüket.

Tisztelettel

özv. Bice-Kovács Józsefné

40

Könyvekről

A túlélés lehetőségei

Fred Hoyle: Ice Olyan, mint egy detektívregény. Mint egy furcsa, teljesen szabálytalan, de

rendkívül izgalmas krimi, amelyet olvasva állandóan azt hisszük, hogy na végre, megvan a tettes, de aztán jön egy csavaros fordulat, az író fejbe kólint bennünket egy hideg és logikus érvvel: nem, nem ő a gyilkos, hanem valaki más.

Fred Hoyle, őfelsége csillagásza a jégkorszakok keletkezésének okait kutatja. Sorra veszi a különböző elméleteket, oly meggyőzően adja elő őket, hogy az ember állandóan “beugrik” az elmélet kiagyalójának és az írói vénával bőven megáldott, nagyon tehetséges Fred Hoyle-nak. A könyv vége felé már kezd ideges lenni - végül is ki a csuda a tettes, ha nem az ekliptika terén bekövetkezett változások, ha nem a Galaxisban változóan elfoglalt helyünk és így tovább. E rendhagyó tudományos krimiben nem egyetlen tettes van.

Fred Hoyle-t nem kell különösebben bemutatni a science fiction irodalmat kedvelő magyar olvasóknak. Magyarul is kiadott írásai minden bizonnyal ott sorakoznak minden “sci-fi fan” könyvespolcán. A ragyogó angol írót igen könnyű megkedvelni remek stílusa, jó cselekménybonyolítása, izgalmas témái miatt. Nos, Fred Hoyle, a tudós és ismeretterjesztő semmivel sem unalmasabb egyéniség és író, mint Fred Hoyle, a mesélő.

Az Ice - ez a mű eredeti címe - szerzője bravúrosan játszik a kor legmagasabb szintű csillagászati, geológiai; biológiai, őslénytani, evolúciós és meteorológiai ismereteivel. Elő is varázsol a földtörténet rejtélyes paklijából egy-két Fekete Pétert. E kriminek, a jégkorszakok történetének ugyanis rendhagyó módon nem egy, hanem több “vilain”-je, negatív hőse, ha úgy tetszik, tettese van.

Az egyik a lemeztektonikai elmélet köntösében jelenik meg ámuló szemünk előtt. Alfred Wegenert még a tudományos világ is enyhén őrültnek tartotta, amikor előállt elméletével: a világ képe nem mindig volt olyan, mint amilyennek mi ma látjuk. Véleménye szerint a kontinensek meglehetősen nyugtalan alakulatok, és gyakran változtatják helyüket. Ezt az elméletet ma már bizonyítottnak lehet venni, belőle fejlődött ki a modern lemeztektonikai tudomány. Tudjuk, hogy szárazföldjeink és tengereink hatalmas lemezeken nyugosznak, melyek egymás alá bújnak, összeütköznek, vagy a Föld belsejéből felbugyborékoló láva hatására egymástól eltávolodnak. Panta rei - egy kis módosítással: minden mozog, még a szilárdnak hitt talaj is a talpunk alatt. E mozgás nemcsak földrengéseket és ezzel kiterjedt pusztulást és tragédiákat idéz időnként elő, hanem millió és millió év alatt teljesen átformálja bolygónk arculatát is. Ahogy a kontinensek vándorolnak, előbb-utóbb a sarki övezet közelébe kerülnek. llyenkor a rájuk hulló csapadék hó és jég formájában felhalmozódik, és ezzel, valamint azzal, hogy az éppen eljegesedett kontinens jól meghízott jege hatalmas jégfolyamokban, gleccserekben a tengerekbe csúszik, s lehűtve a Föld hőháztartásában főszerepet játszó óriási vízmennyiséget - előidézi hosszúhosszú időkre a jégkort. Minden kontinens volt már ilyen helyzetben, most éppen az Antarktiszon van a sor, amelyen, amikor a Föld boldogabb helyein tanyázott, dús és pompás élet tenyészett. A jégkorszakok tehát a kontinensek vándorlása következtében be-beköszöntenek. Ez ellen nem lehet tenni semmit.

41

Hatásuk nem halálos olyan értelemben, hogy a földi világ a változásokhoz alkalmazkodik, az élőlények megtanulnak a megváltozott körülmények között élni.

Van azonban a jégkorok beköszöntésének egy másik ludasa is. Ez a csínytevő a világűrből látogat hozzánk. Neve: meteor. Számítások szerint e kozmikus bombák akár tízezer évenként is előidézhetnek egyegy hirtelen ránk törő, a lassan kifejlődőnél lényegesen veszélyesebb jégkorszakot. Ha ugyanis egy hatalmas kőmeteorit a Földdel összeütközve szétrobban, a robbanás következtében a felső légrétegekben olyan, a napfényt visszaverő porfelhő keletkezik, és veszi körül bolygónkat, amely lehetetlenné teszi a növények számára a túlélést. llyesmi történhetett - különösen nagy léptékben körülbelül 65 millió évvel ezelőtt, amikor a gigantikus ősgyíkok kihaltak. Ezt csak az apró termetű állatok, a magvakat kikaparó és belső hőszabályozással működő emlősök meg más, igénytelenebb állatok tudták túlélni. Az ember uralmát ezen a bolygón tulajdonképpen ennek meg szorosabban véve a tízezer évvel ezelőtti jégkornak köszönheti. A 65 millió évvel ezelőtti eltakarította útjából gigantikus versenytársait, a tízezer évvel ezelőtti pedig megedzette, megokosította, leleményesebbé tette az embert. A homo sapiens tehát kétszeresen is a jég szülötte.

Csakhogy végső áldozatává is válhat - írja Hoyle. A jégkor, az újabb eljegesedés bármikor beköszönthet. Elég egy hatalmas kőmeteorit beavatkozása, és hosszú időre besötétül az égbolt. A Föld nagy részén kipusztul a növényi és megritkul az állati élet. A szegényebb nemzetek hetek alatt éhen halnak, a gazdagabbak sem húzzák soká, hiszen a felhalmozott ételkészletek legfeljebb egy-két évre elegendők. E tragédia beköszönte - Hoyle szerint - tudományos bizonyosság. És - ugyancsak Hoyle szerint meg lehetne előzni. Ha a ma már rendelkezésre álló eszközökkel, a Nap energiáit hasznosítva nagy mennyiségű hőt tárolnánk a világtengerekben. Csakhogy ehhez széles körű nemzetközi összefogásra lenne szükség. Másként nem megy.

Csak emlékeztetőül: Carl Sagan és más amerikai tudósok 1984 nyarán olyan vizsgálati és modellezési összegezést tettek közzé, amely szerint még egy korlátozott atomháború is “atomtelet” idézne elő. Vagyis ugyanúgy egy jégkorszakot, mint egy kóbor meteor. A két jelenség szinte egymással azonos lenne - orvosságuk, megelőzési lehetőségük is azonos, teljesen azonos. Csak végre meg kellene már értenünk.

Hát ennyit egy kitűnő könyv ürügyén, amelyet talán érdemes lenne lefordítani magyarra.

Hargitai Károly

A futurológus regénye

Ernst von Khuon: Helium A kötet A Science Fiction klasszikusai sorozatban jelent meg. Korunk Verne

Gyulája - ilyen minősítés olvasható a kötet fülszövegében. Ernst von Khuon meglepő pontossággal írta meg a Holdra szállás és az űrállomások megvalósításának lehetőségét egy olyan időpontban, amikor a konkrét tervekröl még nem tudhatott a világ. Egyik rádióriportjában Gagarin repülésének időpontját is megjósolta. Ő volt az első publicista, aki 1970-ben megkapta a Hermann Obert-érem arany fokozatát.

Az 1947-ben írt Helium című regényében lényegében a hidrogénbomba elvét vázolja fel. Műve elején a szerző megjegyzi. hogy a szereplők, a nevek a képzelet

42

szülöttei, ám a könyvet olvasva csábító a lehetőség, hogy a hősöket valóban élt személyekkel azonosítsuk.

A regény egyik szereplője Zweiholz professzor, aki megfogalmazta a hidrogénbomba elvét. Legtehetségesebb tanítványa, dr. Cziensky részleteiben is kidolgozta a megfogalmazott elvet, és a bomba kipróbálására törekszik. Az első pillanattól kezdve érezhető, hogy Zweiholz és Cziensky törekvése merőben ellentétes (mint ahogy Einstein és Teller törekvése sem volt azonos). Cziensky makacsul ragaszkodik az új rakétabomba, az XZ-1 kipróbálásához. Hiába figyelmezteti Zweiholz a tanitványát: ez világunk elpusztításához vezethet. A kristálytiszta logikával rendelkező, cinikus Cziensky nem hajlandó senkinek a véleményét figyelembe venni. A feszült nemzetközi helyzet meg egyenesen a kezére játszik. A nagyipar is azonnal bekapcsolódik a “bombaüzletbe”. Cziensky könnyűszerrel megszerzi Carter nagyiparostól a bombához szükséges 100 kg arany árát. A külügyminisztert, aki nem túlságosan lelkesedik egy ezer atombomba hatását produkáló hidrogénbombáért, beosztottai igyekeznek kikapcsolni a játékból. Ugyanakkor mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elnök hozzájárulását megszerezzék a bomba kipróbálásához. Munkatársai nyomására az elnök sürgősen elrendeli az Állami Atombizottság titkos ülésének az összehívását. Az ülés főszereplője természetesen Cziensky, aki zsarolással igyekszik kicsikarni a szenátorok beleegyezését. Ám ez a gyűlés még döntés nélkül ér véget. De az államgépezet fogaskerekei könyörtelenül működésbe lépnek. A cél: a kísérlet végrehajtása. Aki ellenzi a bomba kipróbálását, azt “gleichschaltolják”. A minisztertanács ülésén a külügyminiszter benyújtja a lemondását. A külügyek képviseletével helyettesét bízzák meg, aki lelkes híve a bombának. Közben Zweiholz professzor meghal, s így egyre fogyatkozik a kísérlet ellenzőinek a tábora Végül az elnök is beadja a derekát, és megszületik a régen várt döntés a kísérlet végrehajtására. Ehhez egy sziget bennszüIött lakosságát is át kell telepíteni egy másik szigetre. Hiába a törzsfőnök ellenkezése. Az előkészítést végzö vezérkar mozgás- ba lendül. A parancsnoki hajón, az Erinnyán természetesen Cziensky lesz a főszereplő. A mozgósított flotta legénysége és a flottát vezénylő admirális vegyes érzésekkel készül a kísérlet végrehajtására, csupán Cziensky az, aki megszállottan készül a bomba felrobbantására. Eljön a pillanat, amikor a rakéta útjára indul, hogy majd 56 perc múlva valahol a Csendes-óceán felett felrobbanjon. Működésbe lépnek az ellenőrző pontokon horgonyzó hajók, amelyek pontosan regisztrálják a rakéta útját és az újságírók, akik állandó kapcsolatban vannak újságjaikkal. S amíg a rakéta célja felé tart, a rádióállomások az első atombomba kipróbálásának történetével szórakoztatják a hallgatókat.

Aztán egy mindenkit nyugtalanító rádiójelentés érkezik arról, hogy a rakéta 19 fokkal eltért a kiszámított pályától, és irányíthatatlanná vált. Csak Cziensky marad nvugodt, és a megfelelő pillanatban távirányítással felrobbantja a bombát. A hatás leírhatatlan. A Terpsichore nevű hajó, amely túlságosan közel horgonyzott a robbanás helyéhez, már nem tudott elmenekülni. De pusztulás várt az Erinnyára is, amelyen Cziensky tartózkodott.

Khuon regénye megrendítő és elgondolkodtató olvasmány. Gördülékeny meseszövése, világos, egyszerű, a képzetlen olvasó számára is közérthető nyelvezete a műfaj legjobb alkotásai közé sorolja Khuon művét. Khuonnál nincsenek felesleges kitérők, a cselekmény valamennyi szála érdekes, izgalmas, és szervesen illeszkedik a regény szerkezetébe. Olyan könyv, amelyet egy szuszra szoktunk elolvasni.

43

Dani Tivadar

Asimov a Halley-üstökösről

Asimov's Guide• to Halley s Comet Az 1985-ös valószínűleg az első olyan év az emberiség történetében, amikor

az emberek többsége nem aggódó félelemmel, rettegéssel, hanem kíváncsian, tudományos érdeklődéssel eltelve várja egy kométa feltűnését az égen. A csavargó életű égitestnek, amely hosszú időn át zavarba ejtette az égi mechanika rendjéhez, kiszámítható szabályosságaihoz szokott csillagászokat, már a neve is rossz érzéseket és képzettársításokat ébreszt azokban, akik tudják, hogy a “kometes” görög szó hajat jelent, hajat, amelyet halálesetkor a gyászoló görög asszonyok, tudatván a világgal, hogy még ahhoz is túl szomorúak, hogy külsejükre időt fordítsanak, a derekukig leomlani engedtek. Kultúránk. jajgató, síró görög asszonyokat Iáttat velünk az égen úszni, hosszú hajuk utánuk Iebeg a térben, valahányszor üstökösök jelennek meg városaink és falvaink felett. Az üstökösök csóvájában a képzelet másokkal kardot vagy szablyát, a gőzökkel, párákkal körülvett magban pedig Ievágott fejet Iáttatott. 66-ban - így tartották - egy üstökös már előre jelezte, hogy Róma csapatai 70-ben majd elfoglalják Jeruzsálemet. 1066-ban egy másik Anglia elestét és a normannok által való Ieigázását harangozta be, míg ismét egy másik Bizánc bukását nyugtázta 1456-ban - utólag -, hiszen Konstantinápolyt a törökök 1453-ban foglalták el.

A távcső felfedezéséig körülbelül 900 üstökösészlelést jegyeztek fel. Különösen sok kóbor planéta csellengett a Föld közelében 1400 és 1600 között. A rettegés, a pánik minden esetben összeszorította a szíveket. Az első ember, aki már elfogulatlanul. természeti jelenségként kezelte a kométákat, a német Johann Müller (ismertebb nevén Regiomontanus) volt. 1472-ben már tudta, hogy amit az égen Iát, nem baljóslatú események előhírnöke, hanem éppen olyan szabályos csillagászati jelenség, mint a Nap, a Hold vagy a csillagok. Tycho Brahe dán asztronómus, a csillagászat történetének talán egyik legjobb, legtehetségesebb megfigyelője 1577-ben már arra is képes volt, hogy megmérje egy üstökösnek a Földtől való távolságát. Otto von Guericke (1602-1686) pedig már azt is kiderítette. hogy mozgását tekintve kétféle üstökös van: az egyik fajta parabolikus pályán mozog; ez soha nem tér vissza a naprendszerbe. A másik típusú üstökös viszont elnyújtott elliptikus pályán kering, és időről időre fel-feltűnik a láthatáron.

Ilyen, az utóbbi típusba tartozó kométa a Halley-üstökös is. (Érdekes Halley nevének a kiejtése. Nálunk általában héilinek ejtik. Ez a kiejtés világszerte úgy terjedt el, hogy egy ismert popzenész, Bill Haley - aki héilinek ejti a nevét - néhány évvel ezelőtt szervezett egy Haley's Comet nevű együttest. Mivel a rock népszerűbb, mint a csillagá- szat, Halley nevét - amelyet egyébként heli- nek ejtenek helyesen - is elkezdték héilinek ejteni. Az angolok amellett kardoskodnak, hogy Edmund Halley - 1657-1742 - angol királyi udvari csillagász saját maga a nevét hólinak mondta, de erre nincs semmiféle érdemleges bizonyíték.) Őfelsége csillagásza 1682. szeptember 15-én észlelte először a nevezetes vissza-visszatérő égi látogatót. Erre a különös, 75 évenként megjelenő üstökösre az emberiség már korán felfigyelt. Ókori, különösen kínai csillagászok már az időszámításunk előtti harmadik-negyedik században észlelték. A későbbi évszázadok során még tudósokkal is előfordult, hogy aggódva gondoltak egyik-másik üstökösre, így a Halleyre is, mert attól tartottak, hogy egyszer esetleg bekövetkezhet egy összeütközés valamelyik kométa és a Föld között. Megállapították ugyanis, hogy az üstökösök pályája keringésük

44

során állandóan valamelyest módosul, hiszen valahányszor a Nap közelébe érnek, és azt megkerülve ismét távolodni kezdenek, csillagunk hőhatására anyaguknak egy részét elpárologtatják, ami viszont kihat a gravitációs viszonyaikra és így pályájukra is. Vannak, akik azt feltételezik, hogy a vízözönt is egy ilyen összeütközés okozta. Attól is tartottak, hogy egy üstökös csóvája - amely mindig a Naptól elfelé húzódik a napszél nyomásának a hatására - egy szép napon majd beborítja a Földet, és mérges gázaival megfojtja az embereket, nem beszélve arról, hogy világunkat elfátyolozza éltető csillagától, és így fagyhalálra ítéli bolygónk élővilágát. Üstökös csóvájába a Föld már többször is belekerült, de azt jóformán észlelni sem lehetett, mert a csóva anyaga rendkívül gyér. Nem árt senkinek.

A Halley-üstökös legutóbbi megjelenésekor is nagy volt a pánik, amit lelkiismeretlen emberek üzletileg alaposan ki is használtak. Az 1910-es év valószínűleg legkeresettebb cikke az az “üstökös-pilula” lehetett, amelyet az üstökösök feltételezett mérges gázai elleni védekezés céljából árultak.

Érdekes kultúrtörténeti tény: 1910-ben Mark Twain, a híres amerikai író súlyos betegen feküdt otthonában. Vigasztalták, hogy hamarosan rendbe jön. Ő megcsóválta a fejét, és csak ennyit mondott: “Én az üstökössel érkeztem, vele is fogok eltávozni.” Így is lett. Éppen hetvenöt évet élt.

Vajon honnan jönnek hozzánk e titokzatos égi vándorok? Jan Hendrik Oort (sz. 1900) holland csillagász szerint körülbelül 1-2 fényévnyi távolságban vagy 100 000 millió üstökös kering a naprendszer körül. Érdekes, hogy e tömérdek égitest együttes tömege még a Földét sem érheti el, oly ritka az anyaguk. Eredetileg innen jön legközelebb izgalmas látogatónk, a Halley-üstökös is. Fogadjuk érdeklődéssel és szeretettel, nincs mit tartanunk tőle. Hargitai Károly

Kozmogónia vagy szárnyaló képzelet?

P. W. Atkins: The Creation

Nem akármilyen könyvet tart a kezében, aki szert tett Atkins A teremtés című, sajnos magyarul meg nem jelent művére. Megismerve a szerző szemléletét, helyesebb lenne a szó szerinti fordítás helyett “A keletkezés” címet adni a könyvnek, hiszen szó sincs benne túlvilági hatalmak működésérőI.

Atkins 45 éves, az oxfordi egyetemen fizikai kémiát ad elő, több sikeres tankönyv és szakkönyv szerzője. Fő törekvése, amit más írásában megfogalmazott, a tudománynak a legjobb (de nem a legkönnyebb) értelemben vett népszerűsítése. “Az a véleményem - mondja -, hogy a modern tudomány minden fogalma elmondható úgy, hogy azt megértse a művelt hallgatóság.” Ezen a művén is végigvonul az az alapelve, hogy a tudomány előrehaladásával a dolgok egyre egyszerűbben magyarázhatók meg. Ennek az “egyszerűségnek” a megértése és átélése azonban igen nagy elmélyülést kíván az igényes olvasótól.

A könyv szerkezetéről annyit, hogy a páratlan oldalakon olvasható a szerző mondanivalója, a páros oldalakon azok a tudományos tények és elméletek, melyekre véleményét alapozza.

A mű a világ legalapvetőbb kérdéseiről szól: az univerzum kialakulásáról, az idő természetéről, arról, hogy miért éppen háromdimenziós a tér, miért halad a fény egyenes vonalban (ha ugyan egyenesen halad), mi mozgatja az anyagot és hová.

45

Erre utalnak a fejezetcímek is: Miért változnak a dolgok?, Hogyan változnak a dolgok?, Merre változnak a dolgok?, A dolgok keletkezése stb.

Mindamellett tévedés lenne azt gondolni, hogy egy újabb, több századik könyv készült a csillagászatról vagy a részecskefizikáról. Atkins túllép minden eddigi kozmogóniai elméleten, a Big-Bang csak egy apró kis esemény, egy lehetőség a mindent átfogó szemléletben. Nem a galaxisok vagy az atomok keletkezéséről beszél, hanem azokról az erőkről és tendenciákról, melyek azokat létrehozhatják. Nem marad adós azzal sem, hogy megindokolja: miért éppen ez a világ az, amely létrejött, s nem bármilyen más.

Az, amiért a könyv olyan nagy visszhangot keltett, s amiért élénk viták folynak róla szakmai és laikus körökben, a mű (és nyilván a szerző) kettős arculata: egyfelől a természettudományos alapállás, másrészt azok a költői, néha fellengzős “magyarázatok” és részletek, melyek megkérdőjelezik az olvasóban, hogy tudós szerzővel áll szemben. Elméletét leginkább valamiféle tudományos hittannak nevezhetnénk.

És ez a momentum az, amiért A teremtést egy tudományos-fantasztikus folyóiratban ismertetjük. Úgy érezzük, minden tudományossága ellenére időnként átlépi a fikciók birodalmának határát. Kétségtelen, hogy nincs alkotó tudomány fantázia nélkül. Ez a mű, mint azt a reflexiók is bizonyítják, megmozgatja, megmozgatta sokak fantáziáját.

Atkins könyve azon túlmenően, hogy új, egyszerűbb és mégis mélyebb képet ad a világról, irodalmi, esztétikai élményt is nyújt. Mivel magyarul nem hozzáférhető, álljon itt néhány szemelvény példaként tudományos műben szokatlan stílusára és meglepő mondandójára.

“A teremtődés csak a legegyszerűbb struktúrákat képes létrehozni, melyek olyannyira egyszerűek, hogy a majdnem semmiből is létrehozhatók. (...) A legegyszerűbbet a pont és a nem pont vagy az egy és a mínusz egy különbségével lehet összefoglalni, egybesűríteni. Szíve mélyén az univerzum alapja olyan egyszerű kell legyen, mint az igennel és nemmel (prózaiabban) az igazzal és hamissal jelképezett különbség. Az egész teremtődés építőköveinek ilyen egyszerűen bináris formájúaknak kell lenniük, biztos, hogy ilyenek is.”

“Lehet, hogy az univerzum egyetlen villanásnyi dolog csupán. Egyetlen teremtődés, egyetlen tavaszförgeteg, egyetlen viszszafordíthatatlan lendület a véghetetlen uniformitás és globális laposság felé. Tökéletesen végleges laposság, mely nélkülöz minden aktivitást és annak lehetőségét is. Hótt dög téridő.”

“Összeütközéskor a részecske és az antirészecske semmivé, egy energiapacává roncsolódik: egy részecske és egy antirészecske lényegében a semmiből keletkezhet. A jelenlegi univerzumban forronganak, bugyognak az ilyesféle események. Energiából (kígyóként összetekeredett téridőből) létrejönnek a részecskék, és ők rombolódnak szét ismét energiává.”

“Az idő dimenzionáltsága nem véletlen. Ha az időnek több mint egy dimenziója lenne, körözhetnénk az időben éppúgy, ahogy a térben körözhetünk. De mivel csak egy dimenziója van, kénytelenek vagyunk a jövőt üldözni. (. . .) A téridőt az összeomlás ellen az energiamegmaradás stabilizálja. Más idődimenzió esetén ez a kényszer szétbomlik, vele együtt széthullik az anyag is. Ha az időnek egynél több dimenziója lenne, az univerzumnak egyetlen villanás alatt vége szakadna. Ha az idő túlzott mennyiségben volna jelen, nem élné túl saját létrejöttét.”

“Ha az atommagok egy picit gyengébben vagy erősebben kapcsolódnának össze, akkor a világból hiányozna a kémia, és így nem volna élet sem. Ha az elektromos erő egy csöppet erősebb lenne, mint amilyen, az evolúció nem

46

produkálhatna organizmusokat a Nap kialvása előtt; ha pedig pirinyót gyengébb volna, a csillagoknak nem lennének bolygóik, és ezért volna lehetetlen az élet.”

“Véletlen folytán élünk. Lehet, hogy az erők ereje változik majd az idővel, és mi olyan korszakban élünk, amikor kedvesek, kedélyesek az erők. A világegyetem mindenesetre ebben az időszakban ébredt jótékonyságára: előkeveredett a tudatosság. Nem mintha szükség lett volna rá, nem mintha szükségszerű lett volna, hogy létrejöjjön, de így esett. A világegyetem újra álomba merül majd, ha lejár ez a korszak. Mi, a világegyetem, csak most vagyunk ébren...”

“Majd amikor úgy tekintünk az alapvető konstansok értékeire, hogy látjuk, csak olyanok lehetnek, amilyenek, vagy elvetjük őket mint irrelevánsakat, akkor érkezünk el a tökéletes megértéshez. Akkor pihenni térhet az alaptudomány. Már majdnem ott tartunk. Már szinte markunkban van a teljes tudás. Úgy ébredünk a megismerésre, ahogyan a Nap kél föl az égre.”*

Gyakran polemizálunk arról, hogy milyen távol esik egymástól a társadalomban a természettudományos és a humán kultúra. Sokszor szinte kirekesztik egymást az emberek agyából. A könyv olvasásakor az az érzésünk támad, hogy valahol a nagy alapigazságok táján ez a két kultúra eggyé válik. Talán nem kell feltétlenül mindent mindenkinek megértenie. Van, amit sokaknak csak (csak?) át kell érezniük. A “teremtődést” egyszer mindenki megértheti, megérezheti majd, légyen művész vagy mérnök, költő vagy kétkezi munkás. Ehhez visz közelebb egy lépéssel ez a könyv, akár scifi, akár tudomány.

Várkonyi Tibor * Tuska András és Kozmáné Kézdi Katalin fordítása

Mit olvassunk 1986-ban?

Könnyű a jövőbe látnunk, könyvek megjelenését jósolnunk, ha végiglapozzuk

a Móra Könyvkiadó vaskos, belső használatra készült tematikai tervét. Mesekönyvek, regények, verseskötetek, ismeretterjesztő művek sorában ott vannak a megszerkesztett, nagyrészt már nyomdába küldött sciencefiction könyvek is, regények, antológiák, a Metagalaktika és a Robur új számai.

A közismert és népszerű Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatából bizonyára a legnagyobb érdeklődésre számíthat Isaac Asimov nálunk is két kiadást megért művének, az Alapítvány-trilógiának új kötete, Az Alapítvány pereme, amely tovább bonyolítja az egykori Birodalom romjain felépülő új világ történetét. Kiderül a regényből, hogy a Második Alapítvány mégsem ott van, ahol korábban megtalálni vélték, új expedíciót kell indítani a rejtélyes és rejtőzködő szervezet felkutatására. A hősök űrhajóra szállnak, és egy titokzatos bolygó felkutatására indulnak. A bolygó neve: Föld . . .

A Kozmosz-sorozatban mindig nagy helyet kaptak a magyar szerzők legjobb írásai, így lesz az idén is. Egymás után jelennek meg Szepes Mária, Lőrincz L. László és Nemere István regényei. Szepes Mária A változatlanság hullámhossza című regényének főhőse, egy fiatal fizikus a jövőbe akar menekülni gondjai elől, de időzárlatba kerülve kénytelen a múltban bolyongani. Lőrincz L. László regényében, A föld alatti piramisban hihetetlen kalandok és bravúros nyomozás után Egyiptomba vezet a szereplők útja, hogy ott idegen űrhajósok nyomaira bukkanva az emberiség történelmének titkaira kapjanak meghökkentő válaszi. Nemere Istvánnak két kisregényét, a Holtak harca és a Játszma tízmilliárdért címűeket fűztük egy kötetbe.

47

Az első fantasztikus krimi, amelynek nyomozója évszázadokon át üldözi ellenfelét, a második egy veszélyes meteor leküzdésére indított űrhajó fordulatos, feszültségekkel teli története.

Az angol Clive Staples Lewis a tudományos-fantasztikus irodalom egyik igazi klasszikusa, akinek A csendes bolygóról című könyvét az egész világon ismerik és olvassák. Ez a regény kerül most kiadásra nálunk is, reméljük, hogy olvasóink megelégedésére. A történet hősét, dr. Ransomot elrabolják és egy különös világba viszik, hogy ott egy szertartáson feláldozzák. Ransom megszökik fogvatartóitól, ám igazi kalandjai csak ezután kezdődnek . . .

Ugyancsak szenzációja lesz a sorozatnak a nemrég elhunyt híres amerikai író, Philip K. Dick regénye, A halál labirintusa. Az értékes, magas színvonalú kötetben 14 űrhajós kerül váratlannál is váratlanabb helyzetbe, halálos veszedelembe, amelyből kimenekülve az is kiderül, hogy igazán megmenekülnie csak egyiküknek sikerült. Akik Dick néhány novelláját a Galaktika régebbi számaiból már ismerik, sejthetik, hogy kitűnő és lélektanilag is hiteles regényt vesznek majd a kezükbe.

Megjelenésekor óriási siker volt az NDK-beli Johanna és Günter Braun könyve, A nagy varázsló tévedése. A könyv gyorsan bejárta az országot, számos nyelvre lefordították. Színhelye egy képzeletbeli ország, amelyet “a nagy varázsló” diktatórikus eszközökkel és modern technikával kormányoz, de amelynek fejlődése egy ponton megszakad. A diktátornak és a lakóknak egyaránt dönteniük kell, megmaradjanak-e a régi formáknál, vagy új utakat keressenek. Nagy művészi képzelettel egy társadalmi és politikai utópia veszélyeit idézik fel a kitűnő regény írói.

Érdekes és figyelemre méltó kötet lesz a sci-fi olvasók által megkedvelt Metagalaktika sorozat kilencedik száma. A válogatás az amerikai science fiction tíz évének, az 1939től 1949-ig terjedő úgynevezett “aranykorának” legjobb írásait gyűjti össze.

Tizenéves olvasóknak szánja a kiadó V. A. Obrucsev Utazás Plutóniába című regényét, amely az “üreges Föld” fantasztikus ötletét felhasználva kalandos utazásra vezeti hőseit az őskori szörnyek és ősemberek világába. Nemzedékek élvezték az író meséjét, cselekménybonyolító képességét, rokonszenves hőseinek kalandjait, sikerére vonatkozóan elég annyit mondanunk, hogy ez lesz a regény hetedik kiadása.

Rövid idő alatt kedveltté vált a fiatalabb - és az idősebb - olvasók körében a Robur változatos, bőven illusztrált, vonzó, színes címlapokkal ékes sorozata. Az idén megjelenő számokban részben ugyanazt találhatjuk, mint az eddigiekben, de számos újonsággal és meglepetéssel is találkozhatunk. Tudományos-fantasztikus képregények, rejtvények, pályázatok indítását tervezik a Robur szerkesztői, de gondolnak színes mellékletekre, önállóan megszerkeszthető, amolyan “csináld magad” történetek közlésére is. Ez utóbbi még teljesen ismeretlen a magyar könyvkiadásban, de jól elszórakoztatja majd azokat a fiatalokat - és idősebbeket -, akik találkoztak már a különböző számítógépes- és videojátékokkal.

Gondoskodni kíván a Móra Könyvkiadó a tíz év körüliek science fiction olvasmányigényeinek kielégítéséről is, ezért jelenteti meg Mányi László Hova tűnt Dorman professzor agya című regényét, Tőke Péter Veszedelem az ősvilágból című könyvét és Simai Mihály Zobb, a legcsibészebb robot című gyerekregényét. Mányi László 2025-ben játszódó történetének jó és gonosz hősei egy csodálatos találmány megszerzéséért küzdenek, és csak sok-sok kaland után derül ki, hogy a találmány annak a kezében van, akire legkevésbé gondolunk. Tőke Péter új könyvében biológia szakos tanulók utaznak időgéppel a jurakorszakba, hogy egy őrült tudós

48

emberellenes tervét megakadályozzák, és a teljes katasztrófát megelőzzék. Simai Mihály regényében egy gézengúz kisfiú hozzá teljesen hasonló, de jó viselkedésű robotot kap, aki valóságos két lábon járó illemtankönyv, s akiből azután, egy átprogramozás hatására, ugyancsak égető gézengúz válik.

Az ismeretterjesztő könyvek között jelenik meg, de nyugodtan mondhatjuk fantasztikus írásnak Alekszandr Gorbovszkij Elsüllyedt legendák című munkáját. A szovjet szerző régen eltűnt korok, népek és civilizációk titkainak ered a nyomába, végeredményben ugyanazokkal a módszerekkel, mint hírhedt könyveikben Däniken, Kolosimo, Charroux, Várkonyi Nándor és még sokan mások. Foglalkozik a könyv a különböző vízözönmítoszokkal és -legendákkal, Atlantisz rejtélyes kontinensével, a piramisok és más ókori épületek máig is megfejthetetlen, bár sokak szerint már megfejtett titkaival. A tények és a fantasztikum határán egyensúlyozó kötet bizonyára kedvence lesz azoknak az olvasóknak, akik a különböző spekulációkat, fellegjáró hipotéziseket, ufókról, zöld emberkékről, idegen űrhajósok látogatásáról szóló “igaz” történeteket szeretik. A könyv szövegét számos érdekes illusztráció egészíti ki.

Ezeknek a könyveknek várható megjelenéséről értesíthetjük rövid áttekintésünkben olvasóinkat, akiknek figyelmét ismételten felhívjuk arra, hogy helyesnek tartjuk az általuk kiszemelt kötetek előjegyeztetését valamelyik könyvesboltban, mert így a kívánt műveket biztosan megszerezhetik.

Említsük meg végül, hogy 1986-ban, minden hónap 15-e körül megjelenik az újjáalakított, gazdagabb tartalmú Galaktika. amelyet már első számai alapján is a világ egyik legjobb science fiction magazinjaként tartanak számon a tudományos-fantasztikus irodalom szakértői. A. P.

49

ISAAC ASIMOV

A Daloló Harang

Louis Peyton sosem hozta nyilvánosságra, miféle módon játszotta ki a Föld rendőrségét, miként vívta ellene párviadalait éles elmével s fondorlattal; miként tette lehetetlenné mindig, hogy pszichopróbának vethessék alá. Persze bolond is lett volna, ha nyilvánosságra hozza. Bár önteltebb pillanataiban eljátszott a gondolattal: testamentumot hagy hátra, amelyet csak halála után szabad fölnyitni; e testamentumban kiderülne töretlen sikersorozatáról, hogy nem a szerencséjének köszönhető, hanem a képességeinek.

Ebben a testamentumban elmondaná: “Nem lehet sémát kialakítani bűntény elleplezésére anélkül, hogy az magán viselné kialakítójának nyomait. Inkább magukban az eseményekben kell megkeresni a már létező sémákat, s azután ehhez igazítani az akciót.”

Peytonnak akkor is ez az alapelv járt az eszében, amikor Albert Cornwell meggyilkolását kitervelte.

Cornwell, ez a kisszerű orgazda az ügy kezdetén épp akkor környékezte meg Peytont, amikor az szokásos egyszemélyes asztalánál üldögélt a Grinnellnél. Cornwell kék öltönye sajátosan fénylett, árkolt arcán sajátos mosoly ült, fakult bajsza sajátosan borzolódott.

- Mr. Peyton - üdvözölte leendő gyilkosát, híján minden jövőbe látó aggálynak -, örülök, hogy látom. Már majdnem lemondtam róla, uram, már majdnem lemondtam róla.

Peyton, aki ki nem állhatta, ha a Grinnellnél újságolvasás és desszertfogyasztás közben zavarják, így szólt:

- Ha valami dolga van velem, Cornwell, tudja, hol érhet el. - Peyton elmúlt negyven, hajának egykori feketesége megkopott már, de háta feszes, tartása fiatalos, szeme sötét, hangja pedig akkor se lehetett volna élesebb, ha külön gyakorolja.

- Másról van szó, Mr. Peyton, másról van szó - mondta Cornwell. - Tudok egy rejtekhelyről, uram, egy rejtekhelyről . . . tudja, mi van benne, uram. - Jobb keze mutatóujja ide-oda mozgott, akár egy láthatatlan anyagot ütögető harangnyelv, bal markát pedig a füléhez nyomta.

Peyton tovább lapozta a távelosztótól még mindig nedves újságját, kisimította, és megkérdezte:

- Daloló Harangok? - Jaj, csöndesen, Mr. Peyton - suttogta kínlódva Cornwell. Peyton így szólt: - Jöjjön velem. Átsétáltak a parkon. Ez is az egyik Peyton-alapelv volt: nincs jobb módja a

titokőrzésnek, mint halkan beszélgetni a szabad ég alatt. Cornwell suttogott: - Daloló Harangokkal teli rejtekhely; tömérdek Daloló Haranggal teli rejtekhely.

Fényezetlenek, de gyönyörűek, Mr. Peyton. - Látta őket? - Nem, uram, de beszéltem azzal, aki látta. Bizonyítéka épp elég volt rá, hogy

meggyőzzön. Van ott annyi, amennyi mindkettőnknek elég ahhoz, hogy gazdagon vonuljunk vissza. Abszolút gazdagon, uram.

50

- Ki volt az a másik ember? Cornwell arcán ravaszság fénylett föl, akár egy füstölgő fáklya, inkább

elsötétítette az arcát, mintsem megvilágította, s viszolyogtatóan olajossá tette. - Az az ember egy holdbéli szerencsevadász volt, értett hozzá, hogy a kráterek oldalában rátaláljon a Harangokra. Nem tudom, mi volt a módszere, sosem mondta el nekem. De tucatszám gyűjtött belőlük, elrejtette őket a Holdon, és visszajött a Földre, hogy az elszállításukról intézkedjék.

- Az illető, gondolom, elhalálozott. - Csakugyan. Rendkívül tragikus baleset érte, Mr. Peyton. Lezuhant egy

magaslatról. Szomorú eset. Persze a Holdon végzett tevékenysége teljesen illegális volt. A Domínium igen szigorúan ítéli meg az engedély nélküli harangbányászatot. Így hát valószínűleg égítélet sújtott le rá . . . Mindenesetre: itt van nálam a térképe.

Peyton, arcán különös kifejezéssel, így szólt: - Nem vagyok kíváncsi a maga kis tranzakciójának részleteire. Csak azt

szeretném tudni, miért jött énhozzám. Cornwell így felelt: - Hát, szóval van ott elegendő mindkettőnknek, Mr. Peyton; elvehetjük belőle

a részünket. Ami engem illet, tudom, hol a rejtekhely, és tudok űrhajót szerezni. Ön pedig . . .

- No? - Ön tud űrhajót vezetni, és remek kapcsolatai vannak a Harangok

elhelyezésére. Ez igen tisztességes munkamegosztás, Mr. Peyton, ugyebár? Peyton az élete alapelvét latolgatta - ez az alapelv már kialakult akkor -, s a

dolgok beleillettek. Így szólt: - Augusztus tizedikén indulunk a Holdra. - Cornwell megtorpant. - Mr. Peyton, még csak április van. Peyton egyenletesen lépkedett, Cornwellnek szednie kellett a lábát, hogy

utolérje. - Hallotta, amit mondtam, Mr. Peyton? Peyton így szólt: - Augusztus tizedike. Idejében értesítem magát, közlöm, hova kell hoznia a

hajót. Addig ne is próbáljon személyesen megkeresni. Isten áldja, Cornwell! Cornwell még megkérdezte: - Fele-fele? - Pontosan - felelte Peyton. - Isten áldja! Peyton magányosan sétált tovább, és újra átgondolta élete alapelvét. Annak

idején, huszonhat évesen vásárolt egy földsávot a Sziklás-hegységben. Valamelyik régebbi tulajdonosa házat épített rajta. Menedéknek szánta a két évszázaddal azelőtti atomháború-fenyegetés ellen, amely atomháború azután végül is nem következett be. A ház azonban megmaradt, mint az önzés és rettegés mániájának emlékműve. Acélból és betonból épült, a Föld lehető legelszigeteltebb helyén, magasan a tengerszint fölött, s szinte minden oldalról hegycsúcsokkal körülvéve, amelyek túlmagaslottak rajta. Saját áramfejlesztője volt, víztartalékát hegyi patakok biztosították, fagyasztóiban tíz fél marha húsa is kényelmesen elfért, pincéjét erődítménynek képezték ki, fegyverek arzenáljával, amelyet arra terveztek, hogy elkergessék vele ama rémült, éhes hordákat, amelyek azután sosem állítottak be. Megvolt a maga klimatizáló részlege, amely addig tisztította, tisztította a levegőt, amíg a radioaktivitást kivéve - jaj neked, emberi gyarlóság! - mindent kimosott beIőle.

Peyton, az örök agglegény minden évben a túlélésnek eme házában töltötte augusztus havát. Kivitte a kommunikátorokat, a televíziót, az újságtávelosztót.

51

Masszív kerítést épített birtoka köré, és közvetlen jelzőrendszert szerelt be attól a ponttól, ahol a kerítés átszelte a hegyeken végigkanyargó egyetlen ösvényt, egészen a házig. Évente egy hónapon át tökéletesen egyedül lehetett. Senki se látta, senki se érhette el. A tökéletes magányt tartotta az egyetlen igazi vakációnak az emberiséggel folytatott tizenegy hónapi kapcsolat után; megvetette az emberiséget.

Még a rendőrség is jól tudja - mosolyodott el Peyton -, mily mereven ragaszkodik ő a maga augusztusához. Egy ízben még meg is szökött a bíróság elől, és inkább a pszichopróba kockázatát is vállalta, semhogy lemondjon augusztusáról.

Peyton latolgatta: ne vegye-e be esetleges testamentumába a következő aforizmát is: “Semmi se kelti oly meggyőzően az ártatlanság látszatát, mint egy diadalmas alibinélküliség.”

Július harmincadikán, akárcsak minden év július harmincadikán, Louis Peyton fölszállt New Yorkban a 9.15-kor induló nem grav sztratojetre, és 12.30-kor Denverben volt. Itt megebédelt, és fölült a Hump's Point-ba tartó, 1.45-kor induló félgrav buszra, onnan pedig Sam Leibman vitte tovább ősöreg talajautóján - teljes grav! - föt az ösvényen, birtoka határáig. Sam Leibman ünnepélyesen átvette a mindig megkapott tízdolláros borravalót, megérintette a kalapja szélét, mint tizenöt éve mindig.

Július harmincegyedikén, akárcsak minden év július harmincegyedikén, Louis Peyton visszatért a Hump's Point-ra a maga nem grav aeroflitterjén, és a Hump's Point-i nagyáruházban rendelést adott föl azokra az élelmiszerekre, amelyekre a hónap folyamán szüksége lesz. A rendelésben nem akadt semmi szokatlan sem. Lényegében ugyanaz volt, mint előző rendelései.

Maclntyre, az áruház vezetője ünnepélyesen végigolvasta a rendelést, leadta Denverbe a Központi Áruház Hegység kerületének, s az egész egy órán belül átnyomult a tömegszállító sugáron. Peyton, Maclntyre segítségével berakta az élelmiszert aeroflitterébe, otthagyta szokásos tízdolláros borravalóját, és visszatért házába.

Augusztus elsején, 12.01-kor árammal telítődött a birtokát körülvevő erőtér.

Peyton izolálódott. Ám most megváltozott ez a rendszeresség. Szándékosan adott magának

nyolc napot. Ez idő alatt lassan és módszeresen elpusztította az egész augusztusra szóló tartalék nagy részét. A porlasztófülkéket használta, amelyek hulladékmegsemmisítőként szolgáltak. Ezek fejlett szerkezetek voltak, minden anyagot - fémeket és szilikátokat is beleértve - föllelhetetlen és láthatatlan molekuláris porrá tudtak átalakítani. A folyamat során létrejött fölös energiát a birtokán áthaladó hegyi patak vezette el. Ez a patak egy héten át öt fokkal melegebben folyt a szokottnál.

Aeroflitterje augusztus kilencedikén elvitte őt egy wyomingi helyszínre, ahol Albert Cornwell már várta űrhajójával. Maga az űrhajó persze az ügy gyenge pontja, hiszen valakik eladták, valakik elszállították, és segítettek előkészíteni a repüléshez. Ám mindeme valakik szála csupán Cornwellig vezetett, márpedig - gondolta Peyton hideg ajkán kis mosollyal - Cornwell a holtpont lesz. Nagyon is holt pont.

Augusztus tizedikén az űrhajó, Peytonnal az irányítóműszereknél és Cornwell-lel meg a térképeivel az utasülésen, elhagyta a Föld felszínét. Remek voit a nem grav mezője. Teljes sebességnél a hajó sútya alig huszonöt grammra

52

csökkent. A mikromáglyák hatékonyan és zajtalanul táplálták energiával, s a hajó láng és zaj nélkül emelkedett a légkörön át, ponttá zsugorodott, majd eltűnt.

Valószínűtlen volt, hogy a fölszállásnak tanúja lenne, vagy hogy eme lagymatag, békésen csicsergő korszakban radarfigyelő működne, mint hajdanában. Ami azt illeti, nem is működött efféle.

Két nap az űrben, azután két hét a Holdon. Peyton már kezdettől, szinte ösztönösen két hetet kalkulált. Nem voltak illúziói ezekkel a nem térképészek készítette, házilagosan barkácsolt térképekkel kapcsolatban. Talán annak hasznára lehet, aki rajzolta, akinek ott van segítségül az emlékezete. Idegennek azonban rejtjelnél nem sokkal többek.

Cornwell csupán a leszállás után mutatta meg Peytonnak a térképet. Alázatosan mosolygott.

- Elvégre, uram, ez volt az egyetlen kártya a kezemben. - Összeegyeztette a holdtérképekkel?

- Nem értek hozzá, Mr. Peyton. Magától függök. Peyton jeges pillantást vetett rá, miközben visszaadta a térképet. Rajta

egyetlen biztos pont: a Tycho-kráter, a betemetett Luna City helyén. Egy vonatkozásban mégis segítségükre volt a csillagászat. A Tycho

pillanatnyilag a Hold Nap világította oldalán volt. Ez azt jelentette, hogy kevésbé valószínűek őrjárathajók, s így aligha veszik észre őket.

Peyton vakmerően, gyors nem grav leszállással hozta le gépét a kráter belső árnyékának biztonságos, hűvös sötétjébe. A Nap túl volt zenitjén, s az árnyékok már nem fognak rövidülni.

Cornwell arca megnyúlt. - Ajaj, Mr. Peyton. Aligha kutathatunk holdnappalon! - A holdnappal nem tart örökké - válaszolta foghegyről Peyton. - Még vagy

százórányi nappal van hátra. Ezt arra használhatjuk, hogy akklimatizálódunk, és feldolgozzuk a térképet.

A válasz gyorsan jött, s többes számban. Peyton újra meg újra áttanulmányozta a holdbéli térképeket, aprólékos méréseket végzett, és megpróbált rendszert találni a házilag készített firkálmányban, amely a kulcs volt - mihez is? Végül Peyton megszólalt:

- A kráter, amelyet keresünk, a három közül bármelyik lehet: GC-3, GC-5 vagy MT-10.

- Mit csinálunk, Mr. Peyton? - kérdezte Cornwell. - Végigkutatjuk valamennyit - így Peyton. - Elsőként a legközelebbit. A fényhatárvonal áthaladt rajtuk, és már benn is voltak az éji árnyékban. Ezt

követőleg egyre növekvő időszakokat töltöttek a Hold felszínén, hozzászoktak az örök csendhez és feketeséghez, a csillagok éles pontjaihoz és a fénycsíkhoz, amely a Föld volt; a Föld lesett be a fölöttük lévő kráterszegélyen át. Mély, alaktalan lábnyomokat hagytak a száraz porban, a nyomok meg se moccantak, meg se változtak. Peyton akkor vette először észre őket, amikor kimásztak a kráterből a gömbölyödő Föld teljes fényénél. Ez Holdra érkezésük nyolcadik napján történt.

A holdbéli hideg határt szabott az időtartamnak, ameddig egyhuzamban a hajón kívül maradhattak. Mégis napról napra tovább bírták. A megérkezésüket követő tizenegyedik napon kiiktatták a GC-5-öt; ebben nincsenek Daloló Harangok. A tizenötödik napra Peyton hidegvérét átforrósította a kétségbeesés. A kincsnek a GC-3-ban kellene lennie. Az MT-10 túl messzire van. Nem lesz idejük odaérni, föltárni és még időt hagyni augusztus 31-ig a Földet érésre.

Ám kétségbeesésre végül is nem lett ok: fölfedezték a Harangokat!

53

Nem voltak szépek. Csupán szabálytalan tömegű szürke kövek, kétöklömnyiek, légűrrel teltek és pihekönnyűek a holdbéli gravitációban. Kéttucatnyi volt belőlük; gondos kifényesítés után mindegyikük legalább százezer dollárért adható el.

Vigyázva, két markukban vitték föl a Harangokat az űrhajóhoz, faforgácsba ágyazták be őket, és visszatértek a többiért. Háromszor tették meg az utat oda-vissza olyan talajon, amely a Földön megviselte volna őket, ám a Hold törpegravitációjában alig számított.

Cornweli átadta az utolsó Harangot Peytonnak, aki gondosan rakosgatta őket a gép belsejében.

- Vigyázzon rájuk, Mr. Peyton - mondta, s rádión erősíteti hangja élesen csengett Peyton fülébe. - Jövök föl! Lekuporodott, hogy megtegye lassú ugrását a holdbéli gravitáció ellenében, fölnézett, s arca megdermedt a rémülettől. Vonásai tisztán látszottak az űrsisak kemény, átlátszó ablaka mögül, amint végső fintorba dermednek.

- Ne, Mr. Peyton! Ne . . . Peyton ökle szorosabban markolta fegyverét; az elsült. Alig elviselhetően

vakító fény villant föl. Cornwellből pedig halott lett - az űrruha cafatai közt elterülő, vérrel telifröcskölt emberrepesz.

Peyton mélán meredt a halottra, de csak egy másodpercig. Azután elhelyezte az utolsó Harangot az előkészített tartályba, levette űrruháját, működésbe hozta előbb a nem grav teret, azután a mikromáglyákat, és - egy- vagy kétmillióval gazdagabban, mint két héttel ezelőtt - nekivágott a Földre vezető visszaútnak.

Augusztus huszonkilencedikén Peyton hajója csöndben leszállt a Földre ugyanazon a wyomingi ponton, ahol augusztus tizedikén fölszállt. Nemhiába kereste ki előzőleg oly gondosan a helyet. Aeroflittere még most is ott állt a sziklás, tekervényes táj egy elzárt részének védelmében.

Újra elszállította a Daloló Harangokat tartályostul a rés legmélyebb rejtekébe, és lazán, ritkásan földdel temette be őket. Újra visszatért az űrhajóhoz, hogy beállítsa az irányítóműszereket, elvégezze az utolsó beszabályozást. Megint kimászott, s két percre rá beindult az űrhajó automatikája.

A hajó halkan és gyorsan tört fölfelé, valamelyest nyugati irányba kanyarodott, amint a Föld elfordult alatta. Peyton beárnyékolta résnyi szemét, és nézte, amíg a láthatár legszélén parányi fény és egy felhőpont tűnt fel az ég kékjén.

Peyton szája mosolyra húzódott. Jól számított. A használhatatlanságig begörbített biztonsági máglyával a mikromáglyák túlvetődtek a berendezést fönntartó biztonsági szinten, az űrhajó pedig eltűnt az ezt követő nukleáris robbanás hevében.

Húsz perc múlva már vissza is ért a birtokára. Fáradt volt, izmai sajogtak a földi gravitációtól. Jóízűt aludt.

Tizenkét órával később, hajnalok hajnalán, megjelent a rendőrség. A férfi, aki ajtót nyitott, összekulcsolta kezét a pocakján, és mosolygó fejét

két-háromszor köszöntésre biccentette. A belépő férfi H. Seton Davenport volt a Földi Nyomozó Irodától. Zavartan tekintett körül.

Nagyméretű és félhomályos volt a szoba, amelybe belépett, csupán egy karosszékkel kombinált íróasztal fölött fénylett munkalámpa. A falat könyvfilmek sora borította. A szoba egyik sarkát galaktikus ábrák foglalták el, a másik sarokban, állványon galaktikus lencse homálylott.

54

- Ön dr. Wendell Urth? - kérdezte Davenport olyan hangon, mint aki alig hiszi, hogy az. Davenport tömzsi, fekete hajú férfi volt, vékony és előreugró orral, fél orcáján csillag alakú sebbel; ez jelölte meg mindörökre azt a helyet, ahol egy idegroncsoló ostor megérintette, túlságosan közelről.

- Én vagyok az - felelte vékony tenor hangján dr. Urth. - Ön pedig Davenport felügyelő.

A felügyelő fölmutatta igazolványát, és így szólt: - Az egyetem ajánlotta önt mint extraterrológust.

- Ezt már volt szíves említeni, amikor félórája fölhívott mondta dr. Urth nyájasan. Vonásai vaskosak voltak, orra turcsi gomb, kissé kiálló szemén vastag szemüveg.

- A tárgyra térek, dr. Urth. Úgy tudom, ön járt a Holdon... Dr. Urth épp egy palack vörös folyadékot és két poharat hozott elő a

könyvfilmek ledőléssel fenyegető halma mögül, a poharakra ráfért volna némi törülgetés. Váratlanul nyersen vágott közbe:

- Sosem jártam a Holdon, felügyelő úr. Nem is áll szándékomban. Az űrutazás szamárság. Nem hiszek benne. Azután szelídebbre fordította a szót: - Üljön le, uram, üljön le. Igyon egyet.

Davenport felügyelő szót fogadott, és megszólalt: - De hát ön . . . - Extraterrológus vagyok. Igen, más világokkal foglalkozom, de ez nem azt

jelenti, hogy oda is kell mennem ezekre. Elvégre ahhoz se kell időutazónak lenni, hogy az ember történész legyen! - Leült, kerek arcán ismét mosoly áradt szét, s így szólt: Most pedig mondja el, mi nyomja a szívét.

- Azért jöttem - kezdte komoran a felügyelő -, hogy egy gyilkossági ügyben konzultáljak önnel.

- Gyilkosság? Mi közöm nekem a gyilkosságokhoz? - Ez a gyilkosság, dr. Urth, a Holdon történt.

- Döbbenetes. - Több mint döbbenetes. Példátlan, dr. Urth! Ötven év óta, amióta a Holdbéli

Domínium létrejött, űrhajók robbantak föl, űrruhák hasadtak szét. Emberek halálra főttek a napoldalon, megfagytak a sötét oldalon, s megfulladtak mindkét oldalon. Történt haláleset lezuhanásból, ami a holdgravitációt figyelembe véve elég meglepő. De mindmostanáig senki se hunyt el másik személy szándékos erőszaktette miatt.

- Hogyan történt? - kérdezte dr. Urth. - A körülmények szerencsés alakulása folytán a hatóságok egy órán belül a

helyszínen voltak. Egy őrjárati űrhajó felvillanást észlelt a Hold felszínén. Tudja, milyen messzire ellátszik egy villanás az éji oldalon. A pilóta értesítette Luna Cityt, és leszállt. Esküszik, hogy miközben visszafelé körözött, sikerült meglátnia földfénynél valamit, amit űrhajófelszállásként észlelt. Leszálláskor rátalált egy szétlőtt holttestre és lábnyomokra.

- Föltételezi, hogy az a fényvillanás a tüzelő fegyver volt? - Ez biztos. A hulla friss volt. Testének belső részei még meg se fagytak. A lábnyomok két embertől származnak. Gondos mérések kimutatták, hogy a lenyomatok valamelyest különböző nagyságúak, ami eltérő méretű űrcsizmára utal. Mindent összevetve két kráterbe vezetnek: az egyik a GC-3, a másik a GC-5, ez azt jelenti . . .

- Tisztában vagyok a holdbéli kráterek elnevezésének jelrendszerével - mondta szívélyesen dr. Urth.

- Hm. Szóval: a GC-3-on olyan lábnyomok voltak, amelyek hasadékhoz vezettek a kráter falában, e hasadékokban megkeményedett horzsakő lenyomataira találtak. Röntgenfényelhajlásos minták kimutatták . . .

55

- Daloló Harangok - vágott a szavába izgatottan az extraterrológus. - Csak nem akarja azt mondani, hogy a gyilkosság a Daloló Harangokkal függ össze?!

- És ha mégis? - kérdezte értetlenül Davenport. - Nekem van egy. Egy egyetemi expedíció lelt rá, és megajándékozott vele

viszonzásul, amiért . . . Jöjjön, felügyelő úr, ezt meg kell mutatnom. Dr. Urth fölugrott, és átkocogott a szobán, közben maga után hívta a

felügyelőt. Davenport bosszankodva követte. Beléptek egy másik szobába. amely az elsőnél is nagyobb, homályosabb és

jóval rendetlenebb volt. Davenport elképedten nézte a tömérdekféle-fajta anyagot egymás hegyén-hátán, amely még csak meg se játszotta a rendet.

Szeme a homályban kivett egy kis rög “kék pillantást” a Marsról, azt a holmit, amit romantikus lelkek a rég kihalt Mars-lakók művének tartanak; egy kis meteoritot, egy korai űrhajó modelljét, egy bedugaszolt palack semmit, rajta címke: “Légkör a Vénuszról”.

Dr. Urth boldogan közölte: - Múzeumot csináltam az egész házból. Ez az előnye az agglegényéletnek.

Persze még nem rendeztem el egészen. Majd egyszer, ha lesz egy szabad hetem . . .

Egy pillanatig tűnődve nézett körül, azután eszébe jutott, félretolta a tengeri gerinctelenek fejlődésének rendszerét ábrázoló táblázatot (e gerinctelenek a Barnard-bolygón az élet legfejlettebb formái), és így szólt:

- Itt is van. Sajna, egy kissé repedt. A Harang vékony dróton függött alá, finoman hozzáforrasztva. Szemmel

láthatólag csakugyan repedt volt. Közepén kötél fogta össze, amitől úgy festett, mintha két kis gömböt préseltek volna össze tökéletlenül. Ennek ellenére szeretettel ki volt fényesítve, tompa fényűre, lágy szürkére, bársonyosan simára, kissé ragyásra - a laboratóriumokban, ahol mindenáron szintetikus Harangokat szerettek volna előállítani, képtelenek voltak másolatokat készíteni róluk. Dr. Urth így szólt:

- Jó sokat kísérleteztem, amíg megfelelő ütőt találtam. Igen szeszélyesek ezek a törékeny Harangok. De a csont jó hozzájuk. Itt van egy - és fölemelt egy szürkésfehér anyagú, vékony, kanálszerű valamit -, ezt egy ökör combcsontjából készítettem. Figyelje csak!

Tömzsi ujjai meglepően ügyesen mozgatták a Harangot, hogy kitapogassa a legjobb helyet. Beállította, és finoman rögzítette. Azután elengedte, a Harang szabadon lengett, . majd a csontkanál vékonyabbik végével lágyan megütötte a Harangot.

Mintha milliónyi hárfa zendült volna meg mérföldnyire. Fölerősödött, elhalt, visszatért. Nem valami meghatározott irányból jött a hang. Belülről, az ember fejéből szólt, egyszerre hihetetlenül édesen, szomorúan és reszketőn.

Elnyújtottan halt el, s egy teljes percig csöndben voltak mindketten. Dr. Urth megszólalt: - Nem rossz, mi? - S egy kis fricskával lendületbe hozta

drótján a Harangot. Davenport nyugtalanul megrebbent. - Óvatosan! EI ne törje! - Köztudott volt, mily törékeny egy jó Daloló Harang. Dr. Urth ezt mondta: - A geológusok szerint a Harang csak nyomástól megkeményedett horzsakő,

amely légüres teret zár magába, s ebben szabadon csörögnek a parányi kőgyöngyök. Szerintük. De hát: ha csak erről van szó, miért nem tudjuk lemásolni? Egy hibátlan Haranghoz képest az enyém csak gyerekharmonika.

56

- Így igaz - mondta Davenport -, s a Földön nincs tíz ember, akinek hibátlan Harang lenne a tulajdonában, s akad száz olyan személy vagy intézmény, akik bármely árat megadnának érte, kérdezősködés nélkül. Nagyobb mennyiségű Harang már megér egy gyilkosságot is.

Az extraterrológus odafordult Davenporthoz, és tömzsi mutatóujjával visszatolta szemüvegét makrancos orrára.

- Úgy értem, ahogyan mondom. Ha lenne alibije, azt valahogy meg tudnám dönteni, mert hamis alibi lenne. Ha tanúi lennének, akik azt állítják, látták a Földön a gyilkosság időpontjában, vallomásuk megtámadható lenne. Ha dokumentált igazolása lenne, arról is ki lehetne mutatni, hogy hamisítvány vagy valamiféle trükk. Sajnos neki egyik sincs.

- És mije van? Davenport felügyelő részletesen leírta a coloradói Peyton-birtokot. Majd így

fejezte be: - Minden augusztust ott tölt, a legszigorúbb elszigeteltségben. Még a Földi

Nyomozó Iroda is igazolhatja ezt. Egy esküdtszék biztosra venné, hogy az idén augusztusban is a birtokán volt. Hacsak nem szolgálunk határozott bizonyítékkal arra, hogy a Holdon járt.

- Miből gondolja, hogy Mr. Peyton csakugyan a Holdon járt? Hátha ártatlan. - Nem az! - Davenport kikelt magából. - Tizenöt éven át igyekeztem megfelelő

bizonyítékokat gyűjteni ellene, de még sosem sikerült. Most azonban érzem, hogy ez Peyton-bűntény. Azt mondom önnek: senkiben e Földön nem lenne meg a kellő arcátlanság ehhez, vagy másfelől: senkinek se lenne meg a kellő üzleti kapcsolata ahhoz, hogy csempészett Daloló Harangokat próbáljon továbbadni. Tudjuk róla, hogy szakértő űrpilóta. Tudjuk, hogy kapcsolatban állt a meggyilkolt férfival, bár az igaz, hogy az elmúlt néhány hónapban nem találkoztak. Sajnos azonban e tények egyike sem bizonyíték.

Dr. Urth így szólt: - Nem lenne egyszerűbb a pszichopróbát bevetni most, hogy ennek

használata törvényessé vált? Davenport arca elborult, orcáján élénk színűre vált a seb. - Olvasta a Konski-

Hiakawa-törvényt, dr. Urth? - Nem. - Azt hiszem, senki se. Alapvető a jog a lelki érinthetetlenséghez, mondja a

kormány. Rendben van, de mi következik ebből? Az, akit pszichopróbának vetettek alá, és ártatlannak bizonyult abban a bűntényben, amelyben a pszichopróbát alkalmazták nála, annyi kártérítésre jogosult, amennyit csak ki tud sajtolni a bíróságból. Nemrégiben egy bankpénztárost huszonnégyezer dollárral kárpótoltak, mert nem bizonyult alaposnak a gyanú, hogy lopott. A közvetett bizonyíték, amely látszólag a lopásra vallott, valójában egy kis házasságtörés felé mutatott. A bíróság elfogadta a panaszát, amely szerint a férfi elveszítette az állását, a kérdéses férj megfenyegette, s testi rettegésben tartotta, amellett nevetségessé vált és megszégyenült, mert egy újságskribler kiderítette a próba eredményét.

- Megértem annak az embernek a szempontjait. - Mi is. Épp ez a baj. Ez ismét egy üggyel több, hogy el ne feledjük: akit

egyszer már pszichopróbának vetettek alá, soha többé nem tehető ki pszichopróbának más okból. Senkit nem lehet lelki veszélyeztetésnek kitenni életében kétszer, mondja a törvény.

- Kényelmetlen dolog.

57

- Az bizony. Két év óta, amióta a pszichopróbát törvényesítették, meg se tudom számlálni, hány vagány és svindler igyekezett alávetni magát ennek az eljárásnak apró zsebmetszésért, hogy utána szabadon űzze nagyobb játékait. Tehát az Igazságügy addig nem fogja megengedni, hogy Peytont pszichopróbának tegyék ki, amíg nincs erős bizonyítékunk a bűnösségére. Ha nem is jogi bizonyíték, de bizonyíték, amely elég erős ahhoz, hogy meggyőzze a főnökömet. Az a legrosszabb a dologban, dr. Urth, hogy ha pszichopróba-dokumentum nélkül megyünk a bíróság elé, nem nyerhetünk. Olyan komoly ügyben, amilyen egy gyilkosság, az a tény, hogy nem éltünk a pszichopróba eszközével, még a legostobább esküdt szemében is egyértelművé teszi: a nyomozás nem áll biztos lábakon.

- Tehát mit óhajt tőlem? - Bizonyítékot, hogy Peyton a Holdon járt valamikor augusztusban. Ezt

gyorsan kellene előteremteni. Nem tarthatom őt tovább benn csupán gyanú alapján. És ha a gyilkosság híre kitudódik, a világsajtó robban, akár egy aszteroid a Jupiter légkörében. Pompás bűntény, lássa be: az első gyilkosság a Holdon.

- Pontosan mikor követték el? - kérdezte Urth, aki hirtelen gyors keresztkérdésekbe csapott át.

- Augusztus huszonhetedikén. - És mikor történt a letartóztatás? - Tegnap. Augusztus harmincadikán. - Akkor, ha Peyton volt a gyilkos, volt ideje visszatérni a Földre. - Éppen hogy. Éppen csak hogy. - Davenport ajka elvékonyult. - Ha egy

nappal előbb érek oda . . . Ha üresen találom a házat . . . - És maga szerint mennyi időt töltöttek a Holdon ezek ketten, a meggyilkolt és

a gyilkos? - A lábnyomokkal borított talajból ítélve, több napig. Legalább egy hétig. - Megtalálták-e az űrhajót, amellyel utaztak? - Nem, és aligha fogjuk valaha megtalálni. Úgy tíz órával ezelőtt a denveri

egyetem a háttér-radioaktivitás növekedését jelentette, amely tegnap délután hatkor kezdődött, és pár óra hosszat tartott. Nem nehéz egy űrhajó irányítóberendezését úgy beállítani, hogy legénység nélkül szálljon föl és robbanjon szét ötven mérföldnyi magasságban mikromáglya-elégtelenség miatt, dr. Urth.

- Ha én lennék Peyton - mondta elgondolkodva dr. Urth -, én a hajón ölöm meg azt az embert, azután pedig együtt robbantom föl a hajót és a hullát.

- Maga nem ismeri Peytont - válaszolta komoran Davenport. - Ő élvezi, hogy győz a törvény fölött. Ez sokat megér neki. Otthagyni a hullát a Holdon: ez nekünk szóló kihívás.

- Értem. - Dr. Urth körkörösen csapkodta hasát, és így szólt: - Hát, volna egy lehetőség.

- Arra, hogy bebizonyítsa: Peyton járt a Holdon? - Hogy szakvéleményt tudjak mondani róla magának. - Most? - Minél hamarabb, annál jobb. Persze csak ha lehetőséget kapok rá, hogy

beszélgessek Mr. Peytonnal. - Ezt el lehet intézni. Kinn vár rám egy nem grav jet. Húsz perc alatt

Washingtonban lehetünk. Ám a kövér extraterrológus arcán hallatlan riadalom jelent meg. Fölpattant, és

eltopogott a nyomozó mellől a rendetlen szoba legzsúfoltabb sarkába. - Nem! - Mi a baj, dr. Urth?

58

- Nem ülök nem grav jetre. Nem bízom bennük. Davenport zavartan nézett dr. Urthra. Ezt dadogta: - Szívesebben menne egykerekűvel?

- Nem bízom semmilyen járműben. Nem hiszek bennük. Csak a két lábamban. - Hirtelen mohón megkérdezte: Nem hozhatná el Mr. Peytont ebbe a városba? Valahova járótávolságon belülre? Mondjuk a városházára? Odáig már gyakran mentem el gyalog.

Davenport csüggedten nézett körül. A nyitott ajtón át belátott a túlsó szobába, benne az égen túli világokból idekerült tárgyakra. Majd dr. Urthra nézett, aki elsápad a nem grav jetnek még a gondolatára is. Azután megvonta a vállát.

- Idehozom Peytont. Ebbe a szobába. Megfelel önnek? Dr. Urth megkönnyebbülten sóhajtott.

- Teljesen. - Remélem, segít rajtam, dr. Urth. - Megteszem, ami telik tőlem, Mr. Davenport. Louis Peyton undorral tekintett körül a környezeten, és megvetéssel mérte

végig a kövér embert, aki bólogatva köszöntötte. Rápillantott a felkínált székre, és letörölgette, mielőtt ráült. Davenport széket húzott melléje, fegyvere tokja jól látszott. A kövér emberke mosolyogva ült le, és gömbölyű hasát paskolta, mint aki épp most fejezett be egy jó vacsorát, és ezt mindenáron tudatni akarja a világgal.

Így szólt: - Jó estét, Mr. Peyton. Dr. Wendell Urth extraterrológus vagyok. Peyton újra ránézett. - És mit akar tőlem? - Tudni szeretném, járt-e a Holdon augusztus folyamán. - Nem jártam. - Mégse látta önt senki augusztus elseje és harmincadika között. - A szokott életemet éltem augusztusban. Ebben a hónapban sosem vagyok

látható. Kérdezze meg tőle. - És fejével Davenport irányába bökött. Dr. Urth kuncogott. - Jó lenne, ha ezt ellenőrizhetnénk. Ha volna valami fizikai módszer, amellyel

elemezhetnénk mondjuk a hajában levő port, és azt mondhatnánk: “Aha, holdkőzet.” Sajnos nem tehetjük. A holdkőzet ugyanolyan, mint a földkőzet. És még ha nem így lenne is, akkor se lenne belőle a hajában, hacsak nem űröltözet nélkül lépett volna ki a Hold felszínére, ami valószínűtlen.

Peyton közönyös maradt. Dr. Urth jámbor mosollyal folytatta, s közben az orra hegyére csúszkáló

szemüvegét nyomkodta vissza. - Az űrben vagy a Holdon utazó ember földi levegőt lélegzik be, földi étket

eszik. Földi környezetet hordoz a bőrén, akár az űrhajóban van, akár az űrruhában. Keresünk valakit, aki két napot töltött az űrben a Hold felé menet, legalább egy hetet a Holdon és két napot a Holdról visszatérőben az űrben.

- Javasolnám - szólt Peyton -, könnyítse meg a dolgát azzal, hogy engedjen el, és keresse meg az igazi gyilkost. - Sor kerülhet rá - mondta dr. Urth. - Látott már valaha ilyet? - Tömzsi kezével kotorászott a padlón, s szürke gömböt kerített elő, amely tompított fényt árasztott.

Peyton elmosolyodott. - Azt hiszem, Daloló Harang. - Csakugyan Daloló Harang. A gyilkosságot Daloló Harangokért követték el.

Mi a véleménye az enyémről? - Szerintem meglehetősen repedt. - De vegye csak szemügyre - mondta dr. Urth, és gyors mozdulattal

odahajította a csaknem kétméteres távon át. Davenport fölkiáltott, és félig

59

fölemelkedett ültéből. Peyton erejét megfeszítve és oly gyorsan emelte föl karját, hogy sikerült elkapnia a Harangot.

Peyton így szólt: - Magának elment az esze! Ne hajigálja így. - Nagyra becsüli a Daloló Harangokat, mi? - Túlságosan is, semhogy összetörjek egyet. De ez talán nem bűn. - Peyton

szelíden megsimogatta a Harangot, azután füléhez emelte, és lassan megrázta, figyelte a lunolithek lágy csilingelését, a csöpp horzsakőrészecskéket, amint csörögnek a légüres térben.

Azután, a még mindig hozzáerősített acéldrótnál fogva fölemelte a harangot, hüvelykujja körmét görbült ívben szakszerűen végighúzta a felszínén. Megpendült! Nagyon lágy, nagyon fuvolaszerű volt az enyhe vibratóval kitartott hang. Egy pillanatra mindhármukat megbűvölte.

Azután dr. Urth így szólt: - Dobja vissza, Mr. Peyton. Lökje ide! - És várakozón kinyújtotta kezét. Louis Peyton automatikusan odalökte a Harangot. Az rövid ívben tette meg a

dr. Urth várakozó keze felé vivő út egyharmadát, majd lefele fordult, és szívet tépő, sóhajos disszonanciával összetört a padlón.

Davenport és Peyton egyaránt szótlanul bámult a szürke törmelékre, s dr. Urth szelíd hangját alig lehetett hallani, amint így szólt:

- Ha rátalálnak a rejtekhelyre majd, ahol a bűnöző a nyers Harangokat őrzi, kérem, hogy egy hibátlan, kifényesített példányt kapjak kárpótlásul és tiszteletdíjként.

- Tiszteletdíj? Mire? - kérdezte Davenport. - Hiszen az ügy már világos is. Az iménti kiselőadásom ellenére mégiscsak

létezik a földi környezetnek egy olyan eleme, amelyet egyetlen űrutazó se visz magával, s ez a földfelszín gravitációja. Az a tény, hogy Mr. Peyton ily elképesztően rosszul ítélte meg egy olyan tárgy elhajítását, amelyet sokra becsül, csak arra vallhat, hogy izmai még nem alkalmazkodtak újra a Föld gravitációjának húzóerejéhez. Az én szakvéleményem, Mr. Davenport, az, hogy a maga foglya az utóbbi néhány nap során távol volt a Földtől. Vagy az űrben járt, vagy valami bolygó jellegű helyen, amely jóval kisebb méretű a Földnél, például a Holdon.

Davenport diadalmasan állt föl. - Kérném a véleményét írásban - mondta, kezével fegyverén -, és az elég lesz

arra, hogy engedélyt kapjak a pszichopróbára. Louis Peyton kábán és ellenállás nélkül látta be, hogy hátrahagyandó

testamentumába bele kell vennie majd a végső műhiba tényét is. Fencsik Flóra fordítása

60

PAP VIOLA

Rendhagyó vadászat Vajon hányan lőnének vadkacsára, ha az vissza tudna lőni?

A köd fenségesen terült a tájra, a tölgyesbe zárt tisztás barnába forduló fűszálain itt-ott megcsillantak a harmatcsöppek az át-áttörő, gyenge napsütésben. Minden jel arra mutatott, hogy a köd nemsokára felemelkedik, szertefoszlik. Nyirkosan, csípősen közeledett a reggel, s az erdő lakói bágyadtan ébredeztek. Megjött az ősz.

Őhercegsége finom, szürke angolszövet kabátjának melegében hosszasan elnézte az idilli tájat a vadászlak lépcsőjéről. Arcát pirosra csípte a hideg, de mindenáron kint akarta eldönteni, hogy csatlakozik-e a vadászokhoz. A háziak kíváncsian lesték a konyhaablakból, és szívük kívánságát próbálták beleszuggerálni: mondjon nemet, mert akkor ismét elkerülhetik a nagy felhajtást. Őhercegsége nyakukra küldött vendégeivel igen jól megvoltak: a lehető leghamarabb leitták magukat, és békésen aludtak a következő ivászatig. Akik vadászni jöttek, azok pedig éjt nappallá téve vadásztak, és megint csak nem sokat zavartak. De Őhercegsége más. Neki mindenféle különc óhajai lesznek. Mint például a hajnallal együtt kelni.

A ház mögött, az istállóban fölnyerített egy ló. Őhercegsége megborzongott, és tanácstalanul rágni kezdte alsó ajkát. A reggeli nyirkosság már bejutott a kabátujjába. Döntött: részt vesz a vadászaton. Néhány szökkenéssel a lépcsősor tetején termett, és bement a házba. Egyenesen a konyhába tartott.

- Tizenhatan leszünk a vadászaton. Készüljenek föl rá! A háziak zavartan bólintottak. Őhercegsége felfedezte a rémületet a szemükben. Szó nélkül hagyta. Az előtérben az inas kezébe nyomta kabátját, bement a társalgóba, s letelepedett a kandalló mellé. Vaskos fatönkökben ropogott a tűz. Amint kezébe vette az újságot, megpillantotta az ablaknak támaszkodó, tagbaszakadt felügyelőt.

- Ön már fent van? - kérdezte meglepetten. - Őhercegsége bizonyára csodálkozik ezen - dörmögte a felügyelő, az ajtóhoz

lépett, és becsukta. - Ha úgy gondolja, gyújtson lámpát, és foglaljon helyet - mutatott

Őhercegsége a mellette lévő fotelra. A felügyelő mély meghajlással elfogadta a felkínált helyet.

- Nekem régi-régi szenvedélyem, hogy a kandalló mellett kísérem végig a természet e csodáját: a hajnalból reggel lesz...

A kandallóból előszökő fényben a felügyelő arcát meglehetősen barátságtalannak találta, és az illem úgy diktálta neki, hogy ne részletezze a természet csodáit annak, akihez oly rút volt. Vajon miről fog ezzel az emberrel beszélgetni, ha nem az erdőről, a birtokról?

- Őhercegsége igazán nagy csodálója lehet a természetnek - bókolt a felügyelő. Csalódással vette tudomásul, hogy vizslaszeme egy rándulást sem észlelt Őhercegsége szeplős képén.

- Az vagyok - bólintott Őhercegsége, s szenvtelen hangjában az előbbi pátosznak nyoma veszett.

A felügyelő könyökét a karfán pihentette, hurkaujjait összekulcsolta, próbált megbarátkozni a félhomállyal. Majd mikor észrevette, hogy kinőtt, fekete öltönyének

61

ujja feltűnően rövid lett, két kezét maga mellé rejtette a fotel öblébe. Egy pillanatra megirigyelte Őhercegsége testre szabott, sötétzöld vadászruházatát. Jól passzolt a megfakult, szőkésvörös hajhoz, a gallér fekete bársonybetéte pedig kiemelte a férfi eltüntethetetlen előkelőségét.

- Puszta kíváncsiságból kérdezem meg: eddig miért nem vadászott ezen a birtokán?

Őhercegsége értetlenül ráncolta magas homlokát. - Hogyhogy nem vadásztam? Vadásztam, csak éppen a tavalyi szezont

hagytam ki. Egyéb intéznivalóimban raboskodtam. - Őhercegségének igen nagy szerencséje volt, hogy a tragédiától távol

maradhatott. - Mindig jól jön egy kis szerencse - affektált Őhercegsége. - Mindazonáltal

azért vagyok itt, hogy már jelenlétemmel is megmutassam, nem állok a tragédia hatása alatt, ahhoz semmi közöm.

- Hova gondol, Őhercegsége! - szabadkozott a felügyelő. - A rendőrség megnyugtatóan közhírré tette, hogy Őhercegsége makulátlanságához kétség sem fér.

- Ettől függetlenül szárnyra kaptak olyan pletykák, hogy felbujtó voltam. - Sajnos a pletykáktól senkit sem tudunk megvédelmezni, és a pletyka az

pletyka marad. Mindazonáltal Őhercegsége gondoljon mindig arra, hogy a törvényszéki boncolás egyértelműen természetes elhalálozást állapított meg a tragédia áldozatainál. Ez pedig mindennek a végére pontot tesz.

- Na nem mintha különösen zavarna, hogy mit pletykálnak rólam, de azért én is igen különösnek tartom, hogy egy vadászat összes résztvevője ugyanazon a napon leli természetes halálát az erdőmben szerteszéjjel.

- Hát ez bizony tényleg rendkívül különös - helyesett a felügyelő, s vastag száját formátlanul összecsücsörítette. Annyira különös, hogy a nyomozást nem hagyhatjuk abba. Mindazonáltal igyekszem Őhercegségének a legkevesebb gondot jelenteni. Ideutazásom előtt szorgalmasan tanulmányoztam a vadászati ismereteket, és majd legjobb tudásommal fogok igyekezni, hogy a szabályokat betartsam.

- Ez igen ajánlatos, mert az idén összehívott tizennégy vadász az ország legjobb tizennégy vadásza. Alighanem az első rossz lépésnél rá fognak jönni, hogy nem jártas a vadászatban.

A felügyelő bűnbánóan széttárta vaskos karját. - Azért, amíg lehet, hallgassuk el mindenki elől a foglalkozásomat. Hogy

tudnék közelebbi kapcsolatba kerülni a háziakkal? - Sehogy. Mindenkitől elzárkóznak. Mindnyájuknak az a rögeszméje, hogy aki

Nennára, az ünőre vadászik, bajt hoz arra, aki szóba áll vele, de maga is pórul jár. - Igen, igen . . . Ez az a régi monda . . . Milyen régi is? - Pontosan nem tudom, de már nagyapám korában is hallottam. Éppen lehet benne valami . . . - Ugyan mi? - Nos, fogalmam sincs. A monda szerint egy nap egymásra lelt itt egy

szarvaspár. Mindig együtt jártak, sosem tágítottak egymás mellől. Amikor csak felbukkantak, szépségükkel még a legvérengzőbb vadászt is elkábították. Úgy hírlik, hogy a vadásznak az ilyen párnak vagy mindkét tagját le kell lőnie, vagy egyiket sem, mert az életben hagyott bosszút áll a párjáért. Néhány évvel ezelőtt új erdészt fogadtam. Ő fedezte fel, hogy a legendából ismert pár valójában létezik, mi több, három ízben megbizonyosodott arról, hogy a bika agancsa igen értékes. Azóta vadásztuk. Csak tavalyelőtt sikerült elejteni. Óriási hajsza volt, de sikerült. Az

62

agancsából visszaszámoltuk, hogy legalább százharminc éves volt. Ritkaságok ritkasága.

- Kinek a gyűjteményét szaporítja ez az egyedülálló érték? - Egy kedves barátomét, aki sajnos meghalt. A tavalyi vadászaton történt, az

erdőszélen találtunk rá. Természetes halállal távozott. - Tehát ő volt az első - motyogta maga elé a felügyelő, és formátlan fejét

tenyerébe temette. - Ha kapcsolatot vél felfedezni a tavalyi tragédia és a barátom halála között,

akkor igen. De ebben az esetben érdekelne, mi ez az összefüggés. - Hol van most az a trófea? - Az elhunyt otthonában. A gyűjteményében. - Ön látta? - Igen. Egyszer a család meghívott, és megnéztem. Nincs hozzá fogható.

Teljesen hibátlan. - Lehet, hogy a barátja halála sugallta a távolmaradást tavaly? A válasz

természetesen köztünk marad, és feltétlenül kell tudnom, mert segítheti a munkámat.

- Nem, tulajdonképpen nem. Azért olyan nagyon közeli barátom nem volt az illető, hogy megrendüljek. Netán az ünőre gondol?

- Hogy is állunk az ünővel? Őhercegsége a lángokba meredve gyűjtötte össze a gondolatait. - Már a barátom halálakor elterjedt a hír, hogy halálát Nenna okozta, az ünő.

Egyszerűen bosszút állt a párjáért. Ezt aztán tavaly megtizennégyszerezték. Most már széltében-hosszában terjesztik a környékbeliek, hogy aki Nennára indul vadászni, az életével fizet. Nem tudok visszaemlékezni, kitől hallottam ezt először. A háziak egészen biztosak benne, hogy Nenna csupán igazságot szolgáltatott.

- És Őhercegsége? - kapta föl fejét a felügyelő. Őhercegsége hosszasan elmélázott. Kint felszállt a köd, kitisztult a kép, és messzire lehetett látni a tisztáson.

- Akárhogy is van, az biztos, hogy a bikát nem szabadott volna elejtenünk. Gyönyörű volt.

A vadászattal járó szokásos izgalmat ezúttal az fokozta, hogy a résztvevők Őhercegsége és a csak Őhercegségével ismeretségben álló felügyelő tudta nélkül és kihagyásával fogadást kötöttek: az ünőt nem Őhercegsége fogja elejteni. Miközben puskáikat tisztogatták, és megtöltötték a monogrammal megjelölt töltényekkel, a vadászok felváltva gondoltak a fogadás tetemes összegére és az ismeretlen ünőre, Nennára. Egyáltalán elejti-e valaki?

Sir William Lang, Őhercegsége legkedveltebb, patinás vendége elhúzódott a csapattól egy távolabbi padra. Holmijait nagy műgonddal rendezte, s valahogy úgy ítélte, hogy az ünőt mindenképpen NEKI kell elejteni. Amikor felkészült, kellékeit összeszedte, puskáját vállára vetette, s visszatért a csapathoz. Odalépett Őhercegségéhez, aki nyúlánk termetével nagyjából eltakarta előle a felügyelőt.

- Attól tartok, hogy Őhercegsége erdejében könnyen lehet ma szarvasirtás. Az előbb mintha egy egész csoportot láttam volna: egyik kápráztatóbb volt, mint a másik. Hogy tudjuk mégis Nennát félreérthetetlenül felismerni?

Őhercegsége a szikár férfiba karolt, és elvonta őt a felügyelő közeléből. - No de kedves barátom, azt kell megállapítanom, hogy kegyed éles figyelme

máris kezd az izgalom hatása alá kerülni - kezdte Őhercegsége Sir Lang duruzsoló hangját utánozva. - Márpedig az ünőt csakis halálos nyugalommal fogjuk tudni elejteni. Ugyebár, kegyed tudja, hogy Nenna milyen idős. No. körülbelül . . . - mosolygott Őhercegsége titokzatosan. - Ez az egyetlen, de kitűnő támpont ahhoz,

63

hogy egy olyan kiváló és tapasztalt vadász, mint kegyed, felismerje Nennát. És ne feledje, fegyelem és figyelem!

Sir William Lang mélyen ülő, szürke szemében különös láng lobbant: ez a vadászat príma játéknak ígérkezik. Csontos arcára alázatos mosolyt ültetett.

- Őhercegsége becses tanácsa arany helyett most talán az ünők legszebbikét fogja érni - mondta, és huncutul rákacsintott Őhercegségére.

Őhercegsége visszakacsintott; mindig is kedvére voltak a titokzatoskodó emberek, majd visszasétált a felügyelő közelébe.

A köd megint csak lassan akart szétoszlani. Idő szerint már csak másodpercek maradtak hátra a vadászat tervezett kezdetéig, a csapat lóháton ült, a hajtó kutyákat készenlétben tartották, minden együtt volt, csak éppen az erdőt eltakaró, sűrű köd taszította a vadászokat. Ketten előreügettek, hogy kitapasztalják, valóban olyan zavaró-e a köd az erdőben is, avagy csak a ház körül tűnik annak. A lovak türelemmel fogadták a várakozást, a vadászok már kevésbé, a felügyelő, aki Őhercegsége sokatmondó, vízkék hunyorítása szerint aránylag jól ülte meg a lovat, felfedezni vélte a talányt a fürkésző tekintetekben: vajon ez is Nenna műve? Aztán a köd szinte egyik percről a másikra eltűnt. Kisvártatva visszatért a két felderítő. A kutyákat kiengedték, hangos csaholással körbefutkosták a lovakat, a kürtös szájához emelte a csodaszép remekművet, Őhercegségére pillantott, Őhercegsége fejében átcikázott a gondolat: mégis jobb lenne, ha lefújná a vadászatot, de bólintott, a kürt megszólalt, a kutyák nekiiramodtak, a vadászok könnyű ügetésben utánuk - hadd verjék csak fel az erdőlakókat, hogy ők aztán kényelmesen kiválasszák közülük Nennát. Pillanatok alatt megbolydult az erdő.

Ahogy a kutyacsaholás halkulni kezdett, úgy szakadoztak le a tagok a sorból, egyik-másik eleinte csak rövid kitérőt tett egy-egy ösvényre, majd apránként végleg elmaradtak. Fekete gallérbetétes, sötétvörös vadászkabátjuk bele-beleveszett az őszülő erdő színeibe. Őzek, szarvasok, vaddisznók, kóbor kutyák menekültek az ebek elől, nyúl nyúl hátán iszkolt a vadászok előtt, pompás fácánok röppentek fel fészkükről, de puska nem szólalt.

Nenna, az ünő, megérezte az ember vérszomját. Kinyitotta nagy gesztenyeszemét. A félhomályban jól kivette a környező növények vonalait. Még csak hajnal volt. Beleszagolt a levegőbe, s érzékelte a hajtó ebek szagát, amit a fölszálló köd alatt a szél szertevitt az erdőbe. Fölpattant a bokor melegéből. “Ma megint jönnek” - futott át az agyán, és már szökellt is beljebb, a cserjés felé. Még párja hívta fel rá a figyelmét, hogy arrafelé a cserje olyan sűrű alul, hogy a hajtó kutyák nem tudnak átbújni köztük, és olyan magas, amit a kutyák nem tudnak átugrani. Sokáig volt ez búvóhelyük. A cserjés nyújtotta biztonságban Nenna megrázkódott. Aranybarna szőre igézően fénylett.

Felhangzott a kutyacsaholás. Nenna füle megmerevedett. Aztán a csaholás elhalt, és megtudta, hogy a kutyák milyen irányba rohantak el. Meglehetősen távol jártak tőle. Párja még ifjúkorukban versenyzett a hajtó kutyákkal. Mindig legyőzte őket. Neki sosem volt kedve versenyre kelni velük.

Az alig rezdülő szél immár az ember szagát hozta közelebb. A tompa lódobogásból Nenna kiszámolta, hogy most igen kevéssel többen vannak, mint múlt ősszel. Megjegyezte, hogy az egyik lovas igen ügyetlen. Fejét oldalra hajtotta, csak egy füllel hallgatózott, és magában feltérképezte, hogy a vadászok merrefelé szóródtak szét. Egy sem közelített feléje. Most a legközelebbi lovas leszállt a nyeregből, de ő is meglehetősen távol volt. Most még egy leszállt. Egészen az előbbi közelében. Nem moccannak. Lesben állnak. Őrá lesnek. Nenna szíve elszorult. Egy pillantással felmérte helyzetét: ez a cserjés szinte tökéletes biztonságot nyújt neki.

64

Ha nem mozdul, nem valószínű, hogy rátalálnak. Az a kettő is, akik leszálltak, lassan még inkább eltávolodtak. Majd megint megálltak. És megint távolodtak. A többi mind, mind nagyon messze járt. Szinte az erdő túlsó végében.

És Nenna megindult feléjük. Hosszú lábain teste kecsesen ringott, fejét kicsit mereven oldalra hajtotta, fülelt és szaglászott, és lépésről lépésre érzékelte, hogy a kettő közül az egyik lassan távolodik, a másik meg sem moccan. Néhány nesztelen szökelléssel elhagyta a biztonságot nyújtó cserjést. Lassan közeledett az ember felé. A másik változatlanul távolodott, távolodott . . .

Az avar elnyelte Nenna patájának hangját. Könnyedén futott a vadász felé. Nem messze az apró tisztástól megpillantotta a lovat. Alig néhány méterre állt tőle a vadász, egy fának támaszkodva. Nyúlánk volt, a sapka a magas homlokot alig fedte el, és látni engedett valamit megfakult, szőkésvörös hajából. Nenna a hátába került, és óvatosan, hogy a ló föl ne figyelhessen rá, milliméterről milliméterre közeledett a vadászhoz. És hallgatózott. Más ember nincs a közelben. Tak-tak. Nyugodt, egyenletes szívdobogás: ez az ember fegyelmezi magát. Vadász. Lesben áll. Őrá les. Már olyan közel járt hozzá, hogy orrával megbökhetné. Nenna egy pillanatig tétovázott, és meggondolta magát: nem, nem böki meg az orrával - melléje lépett, és fölnézett rá.

Tekintetük találkozott. Nenna nagy gesztenyeszeme fogva tartotta a vízkék tekintetet mindaddig, amíg az ijedségtől az a zörej elhallgatott: tak-tak. Most a vadász szíve fegyelmezettebb, mint bármikor: meg sem rezdül.

Őhercegsége élettelenül vágódott el. A színes avar felfogta a zuhanás hangját. A ló idegesen felnyerített és elvágtatott. Nenna visszahúzódott a sűrűbe. “A mai vadászat jól kezdődött” - villant fel benne a gondolat, és beleszagolt a levegőbe, hogy megkeresse újabb áldozatát.

65

Móra sci-fi kiadványok bibliográfiája

Nem is olyan régen kezdődött az egész . . . A Kozmosz Fantasztikus Sorozat első kötete, Isaac Asimov: A halhatatlanság halála című regénye 1969-ben jelent meg. Ezt olyan neves szerzők művei követték, mint például Fred Hoyle, Abe Kobo, Mesterházi Lajos és sokan mások. Jöttek novelláskötetek, megjelent az Ötvenedik, csupa elbeszéléssel. Napjainkig 107 kötet sorakozhat a gyűjtők könyvespolcán. És 1972-ben megjelent a Galaktika elbeszélésekkel, versekkel, tanulmányokkal; összesen hatvan számmal. A szerkesztők azonban még ennyivel sem elégedtek meg, 1978-ban már volt Metagalaktika is:

Gondolom, a Iegtöbb olvasónak vannak kedvenc szerzői, akiknek a műveit szívesen elolvassa. Én is újra kezembe veszem A halhatatlanság halálát, elmerengek 8,- Ft-os árán - és szeretnék még valamit olvasni a kiváló amerikai szerzőtől. Lapozom a Galaktikát, egyre több és több számát, amikor fölmerül bennem a gondolat: jól jönne egy bibliográfia, amelyben megtalálom kedvenc íróim munkáit, tanulmányokat, amelyek már csak rémlenek . . ., kellene tehát egy jó összeállítás.

A gondolatot tett követte: elkészült a bibliográfia, amelyben a Galaktika számaiban megjelent elbeszélések, versek, tanulmányok, az egyes kötetek képeiről írott ismertetések, valamint sci-fi talákozók beszámolói szerepelnek. Szintén belekerültek a bibliográfiába a Metagalaktika 1-9. számainak elbeszélései, valamint a Kozmosz Fantasztikus Sorozat kötetei; a novelláskötetek részletes címlistával. A bibliográfia végén névmutató segíti a tájékozódást.

Remélem, hogy az olvasók haszonnal forgatják majd ezt a kis kötetet, amely segít eligazodni a Móra Ferenc Könyvkiadó sci-fi kiadványaiban. Mindehhez sok sikert kíván az összeállítás készítője, abban a reményben, hogy az új Galaktika elkövetkezendő számainak - mondjuk, úgy a századik után - a bibliográfiáját is ő fogja elkészíteni . . . TJ

66

C. J. CHERRYH

KASSZANDRA

Tüzek Ez már elviselhetetlen. Alis a lakás ajtaja felé tapogatózott: tudta, hogy az tömör lesz. Bőrén érezte a lángoktól körülnyaldosott kilincs fémes hűvösségét . . . az odakint gomolygó füstben föl-föltünedeztek az árnylépcső fokai; letalál rajtuk, nyugtatta magát, a lépcső elbírja a súlyát.

Bolond Alis. Nem sietett. Lángok mindenütt. Keresztülhatolt rajtuk, le, a nem létező

lépcsőfokokon át a szilárd földre. Borzadva gondolt a liftre, erre a zárt, árnypadlós fülkére, mely zuhan, egyre csak zuhan lefelé . . . A földszintre érve szemét elfordította a vörös, hideg lángokról.

Egy szellem jó reggelt kívánt . . . Az öreg Willis vézna teste áttetszővé vált az ugrándozó lángok előtt. Rebbenő szemmel viszonozta az üdvözlést, kilépett a kapun, de még észrevette, hogy az öreg Willis megcsóválja a fejét. A szokásos nappali forgalom látványa fogadta, mely ügyet sem vetett a falakat ledöntő s a házakat csontvázzá apasztó lángokra.

A ház, amelyből kilépett, leomlott - kormos téglák zuhantak alá a pokolba, melyből ki-kivillantak a kísérteties, zöld lombú fák. A tűz belemart a menekülő Willisbe, az öreg elesett, majd vonagló, lassan elfeketülő testtel meghalt - meghalt naponta. Alis már nem sírt, talán meg sem rettent igazán. A körötte tomboló iszonyattal mit sem törődve keresztülvergődött az anyagtalan, málló téglakupacokon, elhaladt a dolgaik után loholó kísértetek mellett, akiket semmi sem állíthatott meg örökös rohanásukban.

A Kingsley-féle kávéház még állt, és sokkal jobb állapotban volt, mint a többi épület. Itt töltötte minden délutánját, itt, ahol még biztonságban érezte magát. Lélekharang csilingelését hallotta, amikor benyitott az ajtón. A kísértetvendégek fölpillantottak és összesúgtak.

Bolond Alis Bántotta ez a sugdosás. Nem nézett rájuk, nem vett róluk tudomást. Abban a

félreeső bokszban ült le, ahol csak halvány nyoma volt a tűznek. HÁBORÚ! - rikoltották az állványon az újságok címoldalai. Összerázkódott,

majd fölpillantott Sam Kingsley kísértetarcába. - Kávét - mondta -; sonkás szendviccsel. - Mindig ezt kérte. Még a sorrenden

sem változtatott. Bolond Alis. A szenvedés tartotta életben. Amióta kidobták a kórházból, minden hónapban kapott egy csekket. Hetente visszajárt a klinikára, ahol lassanként az orvosok is szellemalakot öltöttek, akár a többiek. Az épület lángokban állt a fejük felett, a világoskék, fertőtlenített folyosókon gomolygott a füst. A múlt héten látott egy beteget . . . futott, és közben égett . . .

Porcelán csörrent. Sam az asztalra tette a kávét, majd kisvártatva hozta a szendvicset is. A lány a törött porcelán fölé hajolva enni kezdett, aztán kávét kortyolt a repedt, füsttől maszatos, áttetsző fülű csészéből. Éhsége legyűrte állandósult rémületét. Még a legszörnyűbb látvány is elvesztette a hatalmát fölötte, hiszen százszor is végig kellett néznie; már nem fakadt sírva az árnyak láttán. Beszélt a

67

szellemekhez, meg is érintette őket, megette az ételt, ami valami módon enyhítette gyomra sajgó fájdalmát, nap mint nap fölvette bő, fekete pulóverét, elnyűtt, kék blúzát és szürke nadrágját, mert már csak ezek tartottak ki mellette. Éjszakánként kimosta, megszárította, másnap újra fölvette őket, a többi árván lógott a szekrényben. Csak ezek anyaga maradt szilárd.

Ilyesmikről nem mesélt az orvosoknak. Egész életében kórházról kórházra járt, ettől vált ilyen gyanakvóvá. Tudta, mit kell mondania. Féléber látomásai felhatalmazták, hogy mosolyogva nézzen a szellemarcokba, fejlapjaikra és kartonjaikra, miközben a romok, melyeken ült, késő délutánra üszkös parázzsá váltak. Egy elszenesedett holttest hevert a hallban. Meg sem rándult, amikor kedélyesen rámosolygott az orvosra.

Gyógyszereket adtak neki, s attól kezdve nem álmodott többé: nem vijjogtak a szirénák, nem dübörögtek rohanó léptek az ablaka alatt. Békén alhatott kísértetágyában, magasan a romok, a dühöngő lángok és a sikolyok fölött. Ezekről a dolgokról sohasem mesélt. Ennyit megtanult a kórházban töltött évek során. Csak a lidérces álmokról, a nyughatatlanságról panaszkodott, és akkor megengedték, hogy többet vegyen be a piros tablettákból.

HÁBORÚ! - rikoltották az újságcímek. Ahogy fölemelte, a csésze megcsörrent és megremegett a csészealjon. Egy

korty kávéval leöblítette az utolsó falat kenyeret. Nem akart a törött kirakatablakra nézni, melyen túl összecsavarodott fémvázak füstölögtek az utcán. Csak üldögélt, mint mindennap, Sam pedig kelletlenül újratöltötte a csészéjét, mert tudta, ameddig csak lehet, tartogatni fogja, s csak aztán kér újabb adagot. Ismét fölemelte a csészét, s ezúttal sikerült megfékeznie keze remegését.

Halk csilingelés hallatszott. Egy férfi csukta be maga mögött az ajtót, aztán a pult mellé telepedett.

Tisztán látta, hogy egészben van, és a teste ép. Döbbenten bámult rá, a szíve a torkában dobogott. A férfi kávét rendelt, az állványhoz lépett, levett egy újságot, majd visszaült, s míg átnézte a híreket, hagyta, hogy a kávéja kihűljön. Mialatt olvasott, a lány csak a hátát látta, a kopott, barna bőrkabátot, az enyhén lenőtt, barna hajat. Végül a férfi egy hajtásra megitta a kihűlt kávét, pénzt tett a pultra, s az újságot is ledobta, címével lefelé fordítva.

Egy fiatal, hús-vér ember a kísértetek között! Körül sem néz, csak elindul egyenesen az ajtó felé.

Alis kiugrott a bokszból. - Hé! - kiáltott utána Sam. Már csilingelt a kis harang, amikor Alis beletúrt a tárcájába, ledobott egy

bankjegyet a pultra, ügyet sem vetve rá, hogy egy ötdollárost adott. A félelem fémízét érezte a szájában: elmegy! Kirohant a kávéházból, s miközben öntudatlanul kerülgette a törmelékhalmokat, látta, hogy a férfi háta eltűnik a kísértetek között.

Dacolva a lángokkal, félretaszigálva a kísérteteket rohant utána - olykor-olykor felkiáltott, amikor érezte, hogy törmelék záporozik rá, de mert tudta, kárt nem tesz benne, csak rohant tovább.

Meghökkent kísértetek fordultak utána - még ő is így nézett rá, amikor végre utolérte, s megrendülve látta a férfi arcán ugyanazt a meghökkenést.

- Mi az? - kérdezte a férfi. A lány pislogott, s hirtelen ráeszmélt, hogy a férfi is annak látja őt, aminek a

többiek. Nem tudta, mit válaszoljon. A másik bosszúsan indult tovább, a lány pedig követte. Könnyek peregtek le az arcán, zihálva vette a levegőt. Az emberek megbámulták. A férfi észrevette, hogy a lány a nyomában van, és meggyorsította a

68

lépteit, keresztülgázolva romokon, lángokon. Amikor egy omlófélben lévő fal alá ért, a lány önkéntelenül is fölkiáltott.

A férfi összerándult. Fellegként kavargott mögöttük a por és a korom. A férfi arcán zavar és düh tükröződött. Úgy nézett rá, akár a többiek. Az anyák elvonszolták gyerekeiket a közelükből. Suhancok bámulták őket nevetve, jéghideg tekintettel.

- Várjon - mondta a lány. A férfi szóra nyitotta a száját, mint aki szitkozódni akar. A lány megremegett, a lángok hideg szele lehűtötte arcán a könnyeket. A férfi tekintetében valami zavart szánalom jelent meg. A zsebébe nyúlt, pénzt vett elő, és sietősen a lány markába akarta nyomni. Amaz könnyeit nyeldesve, dühösen rázta a fejét - hunyorogva bámult a magasba, ahol megint egy újabb ház vált a tűz martalékává.

- Mi a baj? - kérdezte a férfi. - Mi baja van? - Kérem - mondta a lány. A férfi a bámészkodó kísértetekre nézett, majd

lassan elindult. A lány most már mellette lépkedett, bátorítva magát, hogy ne sirassa a romokat, az égő házak üres kagylóhéjai közt bolyongó sápadt alakokat, a megszokott forgalomtól nyüzsgő utcán heverő, eltorzult holttesteket.

- Hogy hívják? - kérdezte a férfi. A lány megmondta. A férfi időnként ránézett, ilyenkor a homlokán összefutottak a ráncok. Fiatalember létére nyúzott volt az arca, s a szája mellett vékony sebhely húzódott. Idősebbnek látszott a lánynál, akit kényelmetlenül érintett a testén kalandozó tekintet. De úgy érezte, lesz, ami lesz, még ebbe is belenyugszik, csak ne vegyék el tőle ennek az embernek a valóságos jelenlétét. Minden hajlandósága ellenére kezét a férfi karja alá csúsztatta, s ujjaival átkulcsolta az elnyűtt bőrkabátujjat. A férfi elfogadta a karolást.

Kis idő múlva pedig átfogta a lány derekát, és úgy sétáltak, akár egy szerelmespár.

HÁBORÚ! - rikoltották a főcímek az újságosbódé felől. A férfi be akart fordulni a Tenn-féle vaskereskedés melletti utcába. A lány megtorpant a mellékutca látványától. A férfi erre megállt, s háttal a tűznek a lány felé fordult.

- Ne menj - kérte a lány. - Hová akarsz menni? A lány csüggedten vonta meg a vállát, majd a másik irányba, a főutca felé

mutatott. A férfi akkor úgy kezdett beszélni hozzá, mintha gyerekhez szólna, mintha

mulatna a félelmén. Szánalomból, gondolta a lány. Akadtak mások is, akik így bántak vele. De most még ezt is vállalta.

Jimnek hívták. Tegnap érkezett a városba, autóstoppal. Munkát keresett. Senkit sem ismert errefelé. A lány hallgatta suta, feszélyezett szavait, mindent értett. Amikor elhallgatott, a lány csak nézett rá nyugodtan, s látta, hogy a másik retteg tőle.

- Nem vagyok bolond - mondta végül. Hazudott, s ezt mindenki tudhatta Sudburyben, csak ő nem, hiszen senkit sem ismert a városban. A férfi arca egyszerű volt és valóságos: vonásait kissé eldurvította az apró sebhely a szája mellett, kivált, ha gondolkodott. Már körülmények között a lány félt volna tőle, most azonban csak attól félt, hogy eltűnik a szeme elől, s elvész az árnyalakok között.

- A háború teszi - szólalt meg a férfi. A lány bólintott, s minden erejével azon volt, hogy a férfit nézze, ne a

lángokat. Ujjai szelíden érintették a másik karját. - A háború teszi - ismételte a férfi. - Őrület az egész. Mindenki megbolondul. S kezét a lány vállára téve, visszafordította az ellenkező irányba, a park felé,

ahol zöld levelek libegtek a csontvázszerű, fekete ágakon. Végigsétáltak a tó partján,

69

a lány pedig, hosszú idő óta először, szabadon lélegzett, s úgy érezte, hogy egy ép, egészséges lény halad mellette.

Kukoricát vettek, letelepedtek a fűre, és etették a kísértethattyúkat. Errefelé kevés szellemalak járt, éppen csak annyi, hogy ne érezzék kihaltnak a parkot. Főleg öregek vonszolták magukat lassú, megszokott útvonalukon: nyugalmukból még az újságok szalagcímei sem zökkenthették ki őket.

- Látod - kockáztatta meg végül a lány -, milyen véznák és szürkék? A férfi nem értette, mit jelentenek ezek a szavak, csak megvonta a vállát. A

lányban fölülkerekedett az óvatosság, több kérdést nem is tett föl. Felállt, a látóhatár felé nézett, ahol füstöt lobogtatott a szél.

- Vigyelek el vacsorázni? - kérdezte a férfi. A lányt nem érte váratlanul a kérdés. Megfordult, és szomorúan,

szégyenlősen elmosolyodott. - Igen - felelte, jól tudva, mit kell vállalnia ezért; akarta, de közben gyűlölte

magát érte, és közben rettegett, hogy a férfi elmegy, talán még ma éjjel, talán holnap. Nem volt még dolga férfiakkal. EI sem tudta képzelni, mit kellene mondania vagy tennie, hogy ne menjen el, holott így is, úgy is elmegy, mihelyt rájön, hogy ő bolond.

Még a szülei sem tudták elviselni - eleinte még látogatták a kórházakban, aztán már csak a szabadsága idején, s végül teljesen elmaradtak. Azt sem tudta, hol élnek.

Volt egy fiú a szomszédjukban, aki vízbe fulladt. Ő megmondta előre. Sírt is miatta. Az egész városban azt beszélték, ő volt az oka.

Bolond Alis. Rémlátomásai vannak, mondták az orvosok. Nem veszélyes. Kiengedték.

Voltak speciális iskolák . . . állami iskolák. És újra meg újra a kórház. Nyugtatók. Otthon felejtette a piros tablettákat. Csak eszébe jutott, máris

nyirkos lett a tenyere. A tabletták jelentették az alvást. Elnyomták az álmokat. Összeszorította a száját a feltörő vakrémület ellen, és minden erejével arra gondolt, nem lesz rájuk szüksége - addig nem, amíg nincs egyedül. Ismét belekarolt a férfiba, s a biztonságot jelentő idegen mellett lépkedett föl a park lépcsőin az utcára.

És akkor megtorpant. A tüzek kialudtak. Kísértetházak meredeztek a csorba, ablaktalan vázak fölött. Szellemek keltek

át az olykor alig kivehető törmelékeken. A férfi kézen fogva húzta maga után, de látva; hogy a lány botladozik, megállt, átölelte, és különös tekintettel nézett rá.

- Reszketsz - mondta. - Fázol? A lány megrázta a fejét, és mosolyogni próbált. A tüzek kialudtak. Hátha ez

valami jó előjel? A lidércnyomásnak vége. Nézte ezt a hús-vér, aggodalmas arcot, s a mosolya már-már vidám volt.

- Éhes vagyok - mondta. Hosszasan piszmogtak a vacsorával Grabennél. Az elegáns vendégek

megbámulták az ütött-kopott zakós férfit és a kinyúlt pulóvert viselő lányt. Az ajtóhoz legközelebb eső sarokban ültek le, ahol a legkevésbé voltak szem előtt. Az anyagtalan asztalokat hasadt kristállyal és repedt porcelánnal terítették meg, hideg csillagok villogtak be a sápadt fényű, törött csillárok fölött tátongó lyukon.

Romok. Hideg, néma romok. Alis nyugodtan nézett körül. Az ember megél a romokon, ha egyszer már

kialudtak a tüzek. És itt volt Jim, aki immár szánakozás nélkül, csak azzal a zilált, vad

szomorúsággal mosolygott rá, amit a lány jól értett - Jim, aki jóval többet költött, mint

70

amit megengedhetett magának, hiszen itt voltak Grabennél, ahová különben a lány be sem tette volna a lábát soha . . . És Jim itt azt mondta neki - tudni lehetett előre -, hogy Alis gyönyörű. Mások is mondták már. Kicsit bántó volt tőle ez a közhely, éppen tőle, akiben annyira bízni akart. Válaszul szomorkásan elmosolyodott, de megijedt az összeráncolódó homloktól, s hogy bánatával el ne riassza, újból elmosolyodott.

Bolond Alis. Ha nem vigyáz, még ma éjjel megtudja és elmegy. Megpróbálta hát a vidámságot, a nevetést.

És ekkor elhallgatott a zene, elnémultak a vendégek, s a műsorvezető valami képtelen bejelentést tett:

Óvóhelyre . . . óvóhelyre . . . óvóhelyre . . . Sikoltoztak. Feldöntötték a székeket.

Alis ernyedten hevert a széken, érezte, hogy Jim hűvös, tömör keze az övét rángatja, látta rémült arcát, ahogy a nevén szólongatja, ahogy a karjába kapja, vonszolja maga után, és rohan, rohan.

A kinti hűvös levegőn magához tért, hogy ismét megszédüljön a romok látványától... szellemalakok futottak a káosz felé, pontosan arra, ahol a legjobban tombolt a tűz. És akkor már tudta.

- Ne! - kiáltotta, és megragadta Jim karját. - Ne! A vesztükbe rohanó félalakok lökdösték, taszigálták őket, de a lány nem tágított. A férfi engedett ennek a váratlan magabiztosságnak, kézen fogta, s szaladtak, szemközt a tömeggel, miközben a szirénák eszeveszett jajongása verte föl az éjszakát - szaladtak a romok közt kanyargó ösvényen, amit csak a lány szeme látott.

Egyenesen Kingsleyhez, ahol elhagyatva álltak a biztonságot nyújtó asztalok, még rajtuk az étel, de az ajtók tárva-nyitva s a székek egymás hegyén-hátán. Hátrafutottak a konyhába, onnan le a pincébe, a lángoktól elzárt sötét, hideg menedékbe.

Senkit sem találtak odalent. Érezték a föld rengését, de a hang ebbe a mélységbe már nem hatolt le. A szirénák elhallgattak, s nem is szólaltak meg többé.

Egymást átölelve, remegve feküdtek a sötétben. Fejük fölött órákon át dühöngött a tűz, néha-néha leszivárgott a füst, s csípte orrukat-szemüket. Hallották a magasban leomló falak dübörgését, érezték, mint rázkódik súlyuk alatt a föld, mind közelebbről, közelebbről - de menedékhelyüket nem érte el a vész.

És reggel, amikor a tűz kesernyés bűze még ott terjengett a levegőben, kimásztak a homályos napvilágra. Némán álltak körülöttük a romok. Immár a szellemházak váltak kézzelfoghatóvá. A kísértetek eltűntek. Furcsák voltak a tüzek: hol valóságosan, hol visszfényként játszottak a fekete téglafalak körül, legtöbbjük elhomályosulóban.

Jim szünet nélkül, halkan káromkodott és sírt. A lány száraz szemmel nézett rá. Ő már elsírta minden könnyét. Hallotta, hogy a férfi ennivalóról beszél, és arról, hogy hagyják itt a várost. - Jól van - mondta a lány. Aztán beharapta a szája szélét, lehunyta a szemét, hogy ne lássa a férfi

arcát. De amikor kinyitotta, megint csak az áttetszővé vált arcot látta, amelyet hirtelen elborított a vér. Megremegett, a férfi pedig tébolyult szellemarccal rázta meg.

- Mi a baj? - kérdezte. - Mi a baj? A lány nem mondhatta meg neki, nem merte megmondani. Eszébe jutott a fiú,

aki megfulladt, eszébe jutott a többi kísértet. Kitépte magát a férfi kezéből, és rohanni kezdett a törmelékek között, melyek ezen a reggelen valóságossá váltak.

- Alis! - kiáltotta a férfi, és a nyomába eredt.

71

- Ne! - szakadt ki belőle a kiáltás, amikor látta a megmozduló falat, a leomló téglákat. Hátrahőkölt, megállt; mozdulni sem bírt. Intett a férfinak, hogy ne tovább, mert a fal tömör volt.

Dübörögve zúdult alá az omladék. A nyomában kerekedő porfelhő egy percre mindent homályba vont.

Csak állt ott mozdulatlanul, lecsüngő kézzel, aztán megtörölte kormos arcát, sarkon fordult és elindult, gondosan ügyelve rá, hogy a halott utcák közepén haladjon.

A feje fölött komor esőfelhők gyülekeztek. Békésen bandukolt; még nem érezte, de már látta a járdára lehulló

esőcseppeket. Jókor jött az eső, lehűtötte a romokat. Megnézte a halott tavat és az elégett

fákat, a Graben romjai közül kimentett egy kristályfüzért, és a nyakába akasztotta. Csak mosolygott, amikor másnap egy fosztogató elkergette az

élelmiszerkészlete mellől. Látszott rajta, hogy kísértet. Olyan magas helyről nevetett le rá, ahová az nem merte követni, és meg is mondta neki, hogy min nevet.

És később ismét rátalált a rejtett készletre, be is rendezkedett a romok között, amelyek már nem fenyegették, nem ijesztgették lidérces álmokkal. Viselte a kristály nyakláncot, s várta a mindig egyforma holnapokat.

Az ember megél a romokon, ha egyszer már kialudtak a tüzek. És a kísértetek nyomtalanul enyésztek el a múltban.

F. Nagy Piroska fordítása

72

WILL STANTON

BARNEY

Augusztus 30. Most már kettesben vagyunk a szigeten, Barney meg én. Komoly megrázkódtatás volt eltávolítani Tayloe-t ennyi év után, de nem volt más választásom. Kicsinyes vandalizmusát még meg tudtam volna bocsátani, de mikor merő rosszindulatból meg akarta mérgezni Barneyt, útjában állt a tudományos haladásnak. S ezt nem tűrhettem.

Azt kell hinnem, hogy alkoholos állapotban követte el a mérgezési kísérletet, olyan ügyetlenül csinálta. A mérget tartalmazó dobozt fölborulva találtam, s a doboztól a kiszórt méreg Barney tányérjához vezetett. Tayloe a lehető leggyatrább módon védekezett. Tagadta. Hát akkor ki?

Szeptember 2. Most már nyugodtabban mérlegelem a Tayloe-ügyet. Nyilván nem tudta már elviselni az itteni szerzetesi életet. Az életet, meg hogy meg kellett válnia kedvenc tengeri malacaitól. Az utolsó percig azt állította, hogy sokkal alkalmasabbak lennének a kísérleteimhez, mint Barney. Attól tartok, hogy közelebb álltak hozzá a malacok. Tisztességes és szorgos munkás volt, de valahogy hiányzott a fantázia szegény fickóból.

Most viszont legalább szabadon, Tayloe néma szemrehányásai nélkül folytathatom a munkámat. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy azért gyűlölte annyira Barneyt, mert féltékeny volt rá. És most, hogy elment, Barney is sokkal boldogabbnak látszik! Megengedem neki, hogy szabadon közlekedjék az egész terepen, s milyen öröm látni újonnan föltámadt intellektuális kíváncsiságát!

Mindössze kétheti kezelés után érdeklődni kezdett a könyveim iránt, leráncigálja őket a polcokról, s lapról lapra végignézi őket. Úgy érzem, tudja, hogy a könyvekből tudásra tehetne szert, ha meglenne hozzá a kulcsa.

Szeptember 8. Az utóbbi két napban be kellett zárnom Barneyt, és hogy gyűlöli ezt! Attól tartok, hogy a kísérleteim befejeztével végeznem kell Barneyval. Talán nevetségesen hangzik, de lehetségesnek tartom, hogy képes lenne megosztani tudását a fajtájabeliekkel. Bármilyen kicsi is erre az esély, a kockázat nagyobb, semhogy vállalni lehetne. Szerencsére a pincében van egy üreg, amit arra a célra építettek, hogy távol tartsa a férgeket, de most éppen jó lesz Barney őrzésére.

Szeptember 9. Úgy látszik, elkiabáltam a dolgot. Reggel kiengedtem, hogy szaladgáljon egy kicsit, mielőtt hozzálátunk az újabb kísérletekhez. Gyorsan szemügyre vette a szobát, visszatért a ketrecéhez, fölugrott a kilincsre, a fogával kivette a kulcsot, s mielőtt megállíthattam volna, kiszökött az ablakon. Mire a kertbe értem, már a kút káváján volt, s éppen akkor értem oda, mikor a kulcs csobbanva belepottyant a vízbe.

Kissé bosszús vagyok. Ez volt az egyetlen kulcs. Az ajtó zárva. Az üregben egy szekrényben pedig fontos feljegyzések vannak. Szerencsére - bár a kút negyven láb mély - a kútban alig van víz, így hát nem lehetetlen visszaszerezni a kulcsot. De be kell vallanom, hogy az első játszmát Barney nyerte.

Szeptember 10. Döbbenetes élményben volt részem, s ismét sor került egy kisebb összecsapásra Barneyval, amiből újra ő került ki győztesen. Ezúttal a hős szerepét játszotta, s talán az életemet is megmentette.

73

A kútba való leszálláshoz amolyan egyszerű kötéllétrát csomóztam. Elég könnyen leértem, de alig néhány perce kerestem a kulcsot, mikor a zseblámpám kiégett, s föl kellett mennem ismét. Néhány lábnyira voltam már a kávától, mikor Barney izgatottan visítani kezdett, s mikor fölértem, azt láttam, hogy a kötél majdnem teljesen szétfoszlott. Nyilván hozzádörzsölődött a kávához, és Barney, látva a veszélyt, mindent megtett, hogy figyelmeztessen.

Kicseréltem a kötélnek azt a darabját, s a kötél alá valami ócska zsákot tettem, hogy a baleset ne ismétlődhessék meg. Kicseréltem a zseblámpámban az elemet, s most készen állok a végső leszállásra. Ezt a néhány percet azért engedélyeztem magamnak, hogy kifújjam magam, s naplómba bejegyezzem a legfrissebb eseményeket. Talán egy szendvicset is csinálok magamnak, mert elképzelhető, hogy tovább kell lent maradnom, mint gondolnám.

Szeptember 11. Szegény Barney halott, s nemsokkára azz leszek én is. Csodállatos pattkány volt, s nélkülle nincs értelme az élletnek. Ha eszt elollvassa valaki, kéremm, hogy semmihez se nyúlljanak a szigeten, maraggyon meg Barney emlékkhelyének, különössen a vén kút. A testemet ne keressék, merrt a tengerrbe ölöm magam. Hoszhatnak néhány fiatal pattkányt, élő emlékkül Barneynak. Nőstényeket - ne hímeket. Ellváktam a csuklómat, azért írokk ilyen rosszul. Ez a végakaratom. Tegyék, amitt montam, ne jöjenek ide, és ne nyúlljanak semihez, miután idehoszták a fiatal pattkányokat, ahogy montam. Csak nőstényeket.

Issten velük

Gálvölgyi Judit fordítása

74

HUNGAROCON VI. 1985. BUDAPEST

A VÉGA Magyar Sci-fi Egyesület a XXI. kerületi Ifjúsági Művelődési Központban rendezte meg november 22-24. között a Hungarocont, a tudományos-fantasztikus klubok országos találkozóját, sorrendben immár a hatodikat. A Hungarocon alkalmából képzőművészeti kiállítás is nyílt, amelyen Bakó Károly, Farkas Rudolf, Gadó János, Gecse Gyula, Gombos Ilona, Horváth Ákos, Jancsó Csaba, Jenkovszky Iván, Kőfaragó József és Németh Lajos festményeiben és grafikáiban gyönyörködhettek a látogatók. A háromnapos összejövetelen mintegy másfélszázan vettek részt. A programokon vetítettek néhány éve készült magyar tv-játékokat - mint Az elszabadult idő, A rejtélyes égitest, Az a bizonyos homokszem, bemutatták az űrstratégiai társasjátékot, amelynek egyik szakértője Magyari Béla űrhajós volt, diaképekkel színesített előadást tartott a VÉGA-programról dr. Horváth András, a Planetárium és az Uránia Csillagvizsgáló igazgatója, Biegelbauer Pál egyetemi tanár pedig az üstökösökkel kapcsolatos hiedelmekről beszélt.

Az antikvárkönyvjáték keretében a résztvevők kiegészíthették sci-fi könyvgyűjteményüket; a régi és újabb kiadások gyűjtői egyaránt elégedetten távozhattak új szerzeményeikkel. A Hungarocon alkalmából jelent meg a VÉGA-Líra című sci-fi versantológia is, amelynek szerzői között Veress Miklós, Németh Lajos. Dei Erzsébet mellett számos fiatal tehetség is szerepel. Érdekes találkozó zajlott le a korábban megjelent Gemma című novelláskötet szerzőivel, a kiváló írónő, Gáspár Margit válaszolt az érdeklődő olvasók kérdéseire.

A Hungaroconon természetesen a szokásos díjkiosztásra is sor került. A Kék Csillag díjjal a klubmozgalom szorgos aktivistáit jutalmazták, míg az Arany Meteor díj plakettjét és oklevelét a tudományos fantasztikum területén kiemelkedő teljesítményt nyújtott neves alkotók és művészek vehették át, így Markó Iván és Gombár Judit az Izzó Planéták című táncjáték koreográfiájáért, illetve jelmez- és díszletterveiért, Lengyel Péter író Ogg másik bolygója című regényéért, dr. Matas Lajos a sci-fi filmekkel kapcsolatos cikkeiért és tanulmányaiért, valamint a Solaris együttes a Marsbéli Krónikák című nagylemezéért.

A találkozó harmadik napján a Lapkiadó Vállalat, a könyvterjesztők és a Galaktika képviselői válaszoltak a sci-fi kedvelők kérdésére.

A Hungarocon VI. sikeres rendezvénynek bizonyult, résztvevői azzal távozhattak - jövőre ismét találkozunk! T.J.

75

DAMON KNIGHT

ÍGY ÉR VÉGET A VILÁG

Tíz hónappal azután, hogy az utolsó gép is elröpült, Rolf Smith tudta, hogy rajta kívül csupán egyetlen emberi lény maradt életben. A nő neve Louise Oliver volt, s most itt ült vele szemben egy áruházi kávézóban, Salt Lake Cityben. Konzerv virslit ettek, kávéztak.

A törött ablakon át behatoló napsugár kardként függött a fejük fölött a helyiség poros levegőjében. Semmi zaj se kint, se bent - csak a szinte kézzelfogható csönd. Az edények csörömpölése a konyhán, a villamosok csikorgása nem hangzik föl soha többé. Csak napfény, csönd és Louise Oliver nedves, ijedt tekintete.

Rolf előrehajolt, próbálta magára vonni a nő halszemének tekintetét. - Drágám - mondta -, természetesen tisztelem az elveidet. Csak szeretném,

ha megértenéd, hogy nem praktikusak. A nő kissé meglepetten nézett rá, majd újra elfordult. Csöndesen rázta a fejét.

Nem. Nem, Rolf, nem fogok bűnben élni veled. Smith Franciaország, Oroszország, Mexikó s a déli tengerek asszonyaira

gondolt. Három hónapot töltött egy rochesteri rádióállomás romos stúdiójában, hallgatta a hangokat, míg el nem hallgattak. Svédországban nagy kolónia volt, köztük egy brit miniszter. Ők jelentették, hogy Európának vége. Egyszerűen vége: kipusztította a radioaktív por. Volt két repülőgépük és elegendő üzemanyaguk, hogy eljuthassanak bárhová a kontinensen; de nem volt hová. Hárman megkapták a fertőzést, aztán tizenegyen, aztán valamennyien.

Egy bombázó pilótája Palesztinában zuhant le, az állami rádióadó közelében. Nem élt már sokáig - a zuhanásnál csontjai törtek -, de még látta a puszta víztükröt a csendes-óceáni szigetek helyén. Azt gyanította, hogy a sarkvidéki jégmezőket bombázhatták. De nem tudta eldönteni, hogy ez hiba volt vagy sem.

Washingtonból, New Yorkból, Londonból, Párizsból, Moszkvából, Pekingből, Sydneyből nem jöttek jelentések. Nem lehetett tudni, hogy melyiket pusztította el betegség, melyiket a por, melyiket a bombák.

Smith asszisztens volt egy laboratóriumban, ahol a betegség ellenszerét kutatták. A főnökei találtak is valamit, ami bizonyos esetekben használt, de túl későn. Mikor eljött, Smith magával hozta az egész készletet, negyven ampullát - évekre elég lesz neki.

Louise ápolónő volt egy előkelő kórházban, Denver közelében. Elbeszélése szerint a kórházzal valami különös történt, mikor munkába tartott a támadás reggelén. Egészen nyugodtan beszélt erről, de a szeme elhomályosult, s megviselt arca még megviseltebbé vált. Smith nem volt kíváncsi a részletekre.

Akárcsak Smith, Louise is eljutott egy még működő rádióállomásra, s mikor Smith rájött, hogy a nő még nem kapta meg a betegséget, beleegyezett, hogy találkozzanak. Úgy látszott, hogy a nő természettől fogva immúnis a betegséggel szemben. Nyilván voltak mások is, legalább néhányan, de a por meg a bombák végeztek velük.

Louise rendkívül kínosnak tartotta, hogy egyetlen protestáns pap sem maradt életben.

76

S az volt a legnagyobb baj, hogy Louise ezt komolyan gondolta. Smith sokáig el sem tudta hinni, de végül kénytelen volt. A nő még arra sem volt hajlandó, hogy egy szállodában aludjon vele, elvárta és meg is kapta a legnagyobb udvariasságot és illendőséget. Smith megtanulta a leckét. A törmelékkel borított járda külső oldalán közlekedett, kinyitotta a nő előtt az ajtót - már ahol volt ajtó -, odatolta Louise alá a széket, leszokott a káromkodásról. Udvarolt.

Louise a negyvenes éveiben járt, legalább öt évvel idősebb volt Smithnél. Gyakran eltűnődött, vajon a nő hány évesnek tarthatja magát. A kórházzal történt szörnyűségtől meg a betegápolással töltött évektől valahogy szellemileg gyerekessé vált. Hallgatólagosan tudomásul vette, hogy a világon mindenki más meghalt, de nem tartotta illendőnek, hogy erről beszéljenek.

Az elmúlt három hét alatt Smith legalább százszor érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy kitekerje a nő vékony nyakát, s elmenjen a fenébe. De erről szó sem lehetett: Louise volt az egyetlen nő a világon, s neki szüksége volt erre a nőre. Ha meghal vagy elhagyja, neki is vége. Vén tyúk!- gondolta magában, de ügyelt, hogy semmi se tükröződjék az arcán.

- Louise kedves - mondta neki gyöngéden -, tudod, hogy amennyire csak lehet, tiszteletben akarom tartani az érzéseidet. Tudod.

- Igen, Rolf - mondta a nő olyan képpel, amilyen egy hipnotizált csirkéé. Smith erőt vett magán, és folytatta: - Szembe kell néznünk a tényekkel, bármilyen kellemetlenek is. Kedves, mi

vagyunk az egyetlen férfi és az egyetlen nő a világon. Mint Ádám és Éva a Paradicsomban.

Louise arcán enyhe undor tükröződött. Nyilván a fügefalevelekre gondolt. - Gondolj a meg nem született nemzedékekre - mondta neki remegő hangon

Smith. Gondolj, mondjuk, rám is. Talán jó vagy még tíz évre, talán nem. Borzadva gondolt a betegség második szakaszára, a minden előzetes jel nélkül beköszöntő, tehetetlen merevségre. Már volt egy ilyen rohama, s akkor Louise ápolta. Louise nélkül úgy is maradt volna, míg meg nem hal: a jobbulást hozó injekciós tű mindössze néhány centiméterre volt megmerevedett kezétől. Ha szerencsém van, gondolta kétségbeesetten, csinálok neked legalább két gyereket, mielőtt elpatkolnál. S akkor biztonságban leszek.

- Isten nem akarta, hogy így pusztuljon ki az emberi faj folytatta. - Minket, téged meg engem megőrzött, hogy . . . Elhallgatott. Hogyan mondhatná úgy, hogy ne legyen bántó a nő számára? - . . . hogy továbbvigyük az élet fáklyáját - fejezte be a mondatot. Tessék. Ez elég jól hangzott.

Louise valahová a férfi mögé bámult. Ritmikusan pislogott, s a szája ugyanerre a ritmusra mozgott, akár a nyúlé. Smith az asztal alá pillantott, a saját lesoványodott combjára. Nem vagyok elég erős, hogy megerőszakoljam, gondolta. Jézusom, ha elég erős lennék!

Ismét tehetetlen haragot érzett, de leküzdötte. Szüksége van a tiszta fejre, mert ez talán az utolsó lehetősége. Az utóbbi időkben Louise a maga zavaros stílusában valami olyasmiről beszélt, hogy fölmegy a hegyekbe, és útmutatásért fog imádkozni. Nem mondta ugyan, hogy “egyedül”, de nem volt nehéz rájönni, hogy úgy képzelte. Addig kell meggyőznie a nőt, míg az elhatározása végleges formát nem ölt. Dühösen koncentrált, és megpróbálta újra.

A szavak csak úgy jutottak el a nőhöz, mint a távoli mennydörgés robaja. Louise csak egy-egy szót hallott, s minden szó gondolatai újabb láncolatát indította el, egyre mélyebbre merült gondolataiba. “Kötelességünk az emberiséggel szemben . . .” Mama mindig azt mondogatta - ez még a régi házban volt, a Waterbury

77

Streeten, mielőtt mama megbetegedett -, mindig azt mondta: “Gyerekem, az a kötelességed, hogy tiszta, udvarias és istenfélő légy. A szépség nem fontos. Nagyon sok jelentéktelen asszonynak jutott rendes, keresztény férj.”

Férjek . . . megszerezni és megtartani a férfit . . . narancsvirágok, koszorúslányok, orgonazene. Ködösen fölbukkant a szeme előtt Rolf farkasképe. Persze ő az egyetlen férfi, akit megkaphat, ő ezt nagyon jól tudja. Istenem, ha egy lány elmúlt huszonöt, be kell érnie azzal, akit megkaphat.

Csak azt nem tudom, igazán rendes ember-e, gondolta. “ . . Isten szemében . . .” Visszaemlékezett az öreg templom színes üvegablakaira, s hogy ő mindig úgy érezte, hogy Isten azokon a fénylő ablakokon át néz be rá. Talán most is lenéz rá, bár néha úgy érezte, hogy Ő megfeledkezett róla. No persze, az esküvői szokások megváltoztak, s ha nem lehet rendes papot szerezni . . . Mégis kár, sőt bosszantó, hogy ha feleségül megy ehhez az emberhez, nem lehet része azokban a szép dolgokban . . . Még nászajándékok sem lesznek. Még azok sem. Persze Rolf azért meg tud adni neki mindent, amit csak akar. Most ismét látta a férfi arcát, tüzes, keskeny, fekete szemét, rángatódzó, keskeny száját, a szőrös fülcimpákat a fekete sörény alatt.

Nem kellene ilyen hosszúra növesztenie a haját, gondolta, ez nem egészen illendő. Persze ezen ő változtathat is. Ha feleségül megy a férfihoz, meg fogja változtatni. Ez egyszerűen kötelessége.

A férfi most valami tanyáról beszélt, amit a városon kívül látott - egy jó nagy ház meg egy pajta. Állatok nincsenek, mondta a férfi, de később talán szerezhetnek. És majd kertészkednek, maguk termelik meg az élelmüket, nem kell mindig vendéglőbe menniük.

Hirtelen azt érezte, hogy az asztalon fekvő, sápadt kezét megérintették. Rolf barna, szőrös, rövid ujjai értek a kezéhez. A férfi elhallgatott egy pillanatra, de aztán még sürgetőbben folytatta. Louise elhúzta a kezét.

- . . . és neked lesz a legszebb menyasszonyi ruhád mondta a férfi -, nagy csokorral. Amit csak akarsz, Louise, amit csak akarsz . . .

Menyasszonyi ruha! És virágok, ha papot nem is lehet szerezni! Hát miért nem mondta ez a bolond egy kicsit előbb?

Rolf a mondat közepén hallgatott el, mert Louise tisztán és érthetően megszólalt:

- Igen, Rolf, feleségül megyek hozzád, ha akarod. A férfi hinni sem akart a fülének, de nem merte megkérni a nőt, hogy

ismételje, amit mondott, mert attól tartott, hogy fantasztikus választ kap, ha ugyan kap. Nagyot sóhajtott. - Még ma, Louise? - kérdezte.

- Hát hogy még ma . . . - mondta Louise - nem is tudom . . . Persze ha úgy gondolod, hogy el tudsz rendezni mindent ilyen rövid időn belül, de nem hiszem . . .

Smith egész testében ujjongott. Most már az ő kezében volt az ütőkártya, s ki kellett játszania.

- Mondj igent, drága - sürgette a nőt -, mondj igent, s a világ legboldogabb emberévé teszel . . .

Nem forgott a nyelve, nem tudta folytatni, de ez már nem számított. - Ahogy a legjobbnak tartod, Rolf - mondta alázatosan a nő. A férfi fölállt, s Louise megengedte neki, hogy megcsókolja sápadt, vértelen

arcát. - Rögtön indulunk - mondta a férfi. - Ha egy pillanatra megbocsátanál,

drágám.

78

Megvárta, míg a nő igent mond, aztán a vastag porszőnyegben nyomokat hagyva elindult a terem vége felé. Már csak néhány órán át kell így beszélnie ezzel a nővel, s azután a nő - a maga elvei szerint - immár örökre hozzá lesz kötve. Azután azt tesz már vele, amit akar - meg is verheti, kimutathatja megvetését és undorát, a magáévá teheti. S akkor már nem is lesz olyan rossz az utolsó embernek lenni a Földön - nem is lesz olyan rossz. Ez a nő még szülhet lányokat is . . .

Megtalálta a mosdó ajtaját, és belépett. Aztán tehetetlenül megdermedt. A rémülettől elszorult a torka, megpróbálta elfordítani a fejét, de nem sikerült; kiáltani próbált, de nem tudott. Hallotta az apró kattanást, amivel az ajtó hidraulikus zárja becsukódott mögötte, örökre. Kívülről, persze, ki lehetett volna nyitni. De az ajtón ott állt a figyelmeztető felirat: FÉRFIAK. Gálvölgyi Judit fordítása

79

WEINBRENNER RUDOLF

Siva éjsötét torka

George Verbowsky óvatosan verte le szivarjáról a hamut a hamutálba. Aztán kényelmesen hátravetette magát a próbaterem bőr karosszékében, s igyekezett megtartani azt a semleges arckifejezést, melyet oly találóan neveznek pókerarcnak. Hát ez valami óriási! . . . Most aztán nyugi! Ilyen illuzionista mutatvány ritkán kerül még egy olyan viharedzett, nemzetközi hírű artistaügynök keze ügyébe is, mint ő. Ezt nem lehet elszalasztani . . . Persze nem volna jó, ha a két hindu észrevenné, mennyire izgatja őt a dolog. Itt most valami semleges kérdést kell bedobni.

- Ügyes . . . - vetette oda, látszólag csak úgy mellékesen. - Honnan is jöttek maguk, Radzsendrala úr? Ha ugyan jól értettem a nevét . . .

- Szikkimből - válaszolt a közönséges, de tiszta európai öltönyben feszítő artista, kezét óvatosan egy hófehér kendőbe törölgetve. - Mindketten Szikkimből. Én, Vardhamána Radzsendrala régi brahmin családból származom, ő pedig - mutatott a mögötte álló, sötétebb bőrű, bíborvörös lepelbe burkolódzó alakra, kinek arcát szent fehér hamu csíkozta több ezer éves minta szerint -, ő pedig Sumser Dzsung, vezeklő. Szent fogadásához tartozik az is, hogy segíti a munkámat.

- Szikkim . . . - Verbowskyt elbűvölte az egzotikus csengésű név. - Hol is van ez?

- A Himalája lábánál, uram. Tudja, arrafelé régi hagyományai vannak ennek a . . . - habozott, kereste a kifejezést - ennek, amit önök illuzionizmusnak neveznek. Több ezer éves hagyományai.

- Értem... Óvatosan a hindukra pislogott, akik a bemutatópódiumon lassan

összeszedték a rekviziteket. Csak az előbb használt egyetlen retorta volt még érintetlen, amelybe az előbb, valamilyen ismeretlen módon, a Tadzs Mahal gyönyörű épületének színes, háromdimenziós képét varázsolták. A tájkép még mindig ott lebegett az üvegedényt betöltő halvány füstben. Nem! Ilyen lehetőséget nem szabad elszalasztani. Támadásra indult.

- Nem rossz mutatvány - jelentette ki kissé fölényesen. - Tulajdonképpen mi a lényege?

Radzsendrala rosszallóan csóválta a fejét. - Bizonyára tisztában van vele, uram, hogy egyetlen artista sem hajlandó

teljesen feltárni mutatványa lényegét. Hiszen ezt nem védi szabadalmi törvény. Annyit mondhatok el, hogy egyfajta gondolatkivetítésről van szó. Ezt persze csak hosszú gyakorlással lehet megtanulni. A retortákba, melyekből sajnos még az önök szép országában sem lehet azonnal 5 literesnél nagyobbat kapni, egy csipet vegyszert teszek. Maradjunk abban, hogy jodidot. Pusztán csak némi füstképzés a látvány emelése szempontjából . . . Nem lényeges. Két elektródát eresztek bele, melyek aztán ezeken a kábeleken át - mutatott a csillogva aranyló drótokra - egy homlokpánthoz vezetnek. Ezt veszi fel a kísérlet alanya, jelen esetben a kollégám. Én meg mögé állok, s az ön által is látott módon gondolatát az edénybe projiciálom a kábeleken keresztül. Ilyen tiszta gondolati kép kivetítéséhez persze szükséges, hogy maga az alany is gyakorlott legyen, mint Sumser Dzsung. Az ő gondolati képei annyira tartósak, hogy akár félórán át is lebeghetnek az üvegedényben. De

80

végeredményben valamilyen gondolat mindenkiből kivetíthető, így a mutatványban önkéntes jelentkezés alapján a közönség is részt vehet. Ennyit mondhatok.

- Hát jó! - Az ügynök nekilátott a végleges bekerítő hadműveletnek. - Minden rendben, az egyetlen baj, hogy a mutatványt nagy nézőterű cirkuszban nem lehet előadni. Ez csak exkluzív helyre, zárt varietébe való, ahol a közönség közel ül a pódiumhoz. Világos?

- Mi is ilyesmire gondoltunk - bólintott az öltönyös artista, miközben homloka közepén a kasztjel egy pillanatra megvillant a lámpafényben.

- Az ám! - csapott le Verbowsky. - Csakhogy az ilyen helyek műsorai már kialakultak. Kissé későn jelentkeztek. Az idény már javában tart . . .

- Nem jöhettünk előbb . . . - vágott közbe az ősi indiai öltözéket viselő Dzsung. - De nagyon kérnénk . . . ugyanis...

Társa egy kézmozdulattal elhallgattatta. Az artistaügynök megszívta a szivart. - Talán azért tehetek valamit . . . - Jegyzeteiben kezdett lapozgatni, mintha

most keresné a megoldást. - Lássuk csak . . . Esetleg az Alhambrában . . . Ez egy kis exkluzív éjszakai lokál a Broadwayn. Ott valahogy be tudnánk dugni két szám közé . . . De előre kijelentem, hogy fellépésenként csak száz dollárt adhatok . . .

- Százat? Ezért?! - méltatlankodott Radzsendrala. Verbowsky tisztában volt vele, hogy ajánlata a szemtelenségig alacsony. Ezért az artista felkiáltását természetes reakciónak tartotta. Hiába, muszáj valamivel feljebb srófolni a tarifát. És érdemes is. Ezek meg fogják őrjíteni a Broadwayt! Jó volna ellesni, mi a trükk lényege.

- Maximum százharmincat tudok kiszorítani - nyomta el határozott mozdulattal a szivarvéget.

Dzsung ismét megelőzte társát a válaszadásban. - Elfogadjuk . . . - dörmögte. - Nekünk ugyanis küldetésünk van! Társa idegesen félrelökte Dzsungot. Persze, Verbowsky is felfigyelt a különös

kijelentésre. - Hogy érti ezt? - kérdezte. - A segítőm nagyon lelkes artista - magyarázkodott Radzsendrala,

visszaszerezve a tárgyalásban eddig játszott szerepét. - Úgy értette, nem szeretnénk munka nélkül várakozni.

- Oké! - állt fel az ügynök. - Szedjék össze a cuccot. Az irodámban megcsináljuk a részletes szerződést.

Csak egy hete léptek fel az Alhambrában, s New York jobb köreiben máris

híre ment a különös mutatványnak. A mulató estéről estére zsúfolásig megtelt. Az üzletvezető, Abel Smith titokban hálaimát rebegett, ha Verbowskyra gondolt meg arra, mennyi ideig kellett puhítania őt, hogy beiktassa ezt a számot a műsorba. Szerencsére sikerült! Azóta valósággal megbűvölte őt a két hindu munkája. Nem is mulasztotta el egyetlen este sem, hogy végignézze a mutatványt.

Most is megállt az egyik oldalajtóban, hogy mindent jól láthasson. A színpadot megvilágító reflektorok éppen akkor váltottak narancsszínűre. A tompa, de kellemes világításban a csillogó flitteres fürdőruhákba bújtatott női kisegítő személyzet gondosan koreografált mozdulatokkal tolta be a hosszú, nikkelezett kocsit a sorban álló retortákkal. Aztán kitáncoltak a pódiumról.

A függöny nyílásában megjelent a két hindu. Radzsendrala fekete frakkban, simán, elegánsan. Akármelyik szalonban megjelenhetett volna így. Csak a bordó petty a két szemöldöke között, a brahmin kasztjelvény hatott rajta idegenszerűen. Mögötte Sumser Dzsung. Kissé borzasan, mint mindig. Arcán a fehér hamucsíkok

81

ebben a megvilágításban szinte lilásnak tetszettek. Fehér pizsmája fölött festőien borult hatalmas termetére a bordó muszlinlepel. Villogó szemmel, majdnem mérges pillantást lövellve a közönség felé, mereven - szinte megvetően - hajolt meg.

Radzsendrala sima stílusban rögtönzött kiselőadásba kezdett. Üdvözölte a hölgyeket és urakat, közölte, hogy az egyik ősi indiai titkos tudományt, a gondolatkivetítést fogja bemutatni nekik. Az egyszerűség kedvéért először kedves társa, Sumser Dzsung egy gondolatát fogja eléjük tárni. Az ő Sumser Dzsung kollégája kiváló memóriával rendelkezik. Bármikor képes emlékezetébe idézni egy szép tájképet, amit hazájában valamikor látott. Mivel mindennap más és más tájképpel kívánnak a közönségnek kedveskedni, úgy gondolja, a mai napon - amikor New Yorkban leesett az első hó - talán egy szép himalájai havas tájkép volna a hangulathoz a legmegfelelőbb.

A brahmin néhány varázsmozdulatot rajzolt a levegőbe, s elővette az aranyszínben szikrázó vezetékeket. A két elektródát becsúsztatta az első retorta nyílásán, csipesszel rögzítette, s kezébe vette a kábelek túlsó végén kiképzett, fejre illeszthető drótköteget. Közben szóval tartotta a lassan elcsendesülő közönséget, megmagyarázva, hogy semmiféle külső áramforrást nem használnak. Kizárólag saját bioáramukkal idézik elő a jelenséget.

Sumser Dzsung komoran előrelépkedett. Radzsendrala rutinosan halántékára illesztette a sapkaszerű elektródákat. Dzsung a retorta felé fordult, s furcsa, merev tartást vett fel. A brahmin mögéje lépett, két karját a magasba emelte. A nézőtér elnémult. Így is csak az első asztaloknál ülők hallhatták, amint Radzsendrala valami ősi manthamot - varázsformulát - mormolt. A két aszketikus alak szoborszerűen állt a pódiumon. Olyan hihetetlen mozdulatlanul, ahogy csak a vallásos meditációban teljesen elmerülő ázsiaiak képesek állni. A közönséget, az ajtónak támaszkodó igazgatóval együtt, teljesen lenyűgözte ez a mozdulatlanság.

Így telt el egy-két perc . . . Sokan óvatosan behunyták a szemüket, vagy félrenéztek, nehogy ájulásba essenek. Való igaz, az ilyen megkövült emberalakok nézegetésének van hipnotizáló hatása. Abel Smith például úgy látta, mintha a bíborleples vezeklő arca időnként ködbe burkolódzna. De nem volt ott köd. Csak a szent tilak-rajz, a sötét arcbőrre húzott hamucsíkok keltették ezt a különös hatást. Főleg a homlokára húzott nagy U betű - Visnunak, a Megtartónak ez ősi jelvénye - segítette elő a víziót.

Váratlanul szikra villant a retortában. A fehér por az edény alján ellobbant, füstté változott. De csak egy szempillantásig gomolygott alaktalanul. A következő másodpercben kialakult a színes, csodás tájkép. Hatalmas havasok, kékes sziklákkal és kissé talán rózsaszín benyomást keltő hóval, fölöttük felhőtlen, mélykék égbolt. A kép előterében a hó kásássá változott, apró pocsolyák tükrözték vissza a napfényt. Gyönyörű volt! A közönség szinte egyszerre fújta ki az eddig visszatartott levegőt. Aztán felzúgott a taps . . .

Radzsendrala mosolyogva a pódium szélére lépett. - Íme egy tájkép, melyet Sumser Dzsung, a nagy vezeklő lelke legmélyéből

ad. Benne a honvágy Szikkim rég nem látott havasai iránt . . . A réges-rég elhagyott tájak iránt, melyek már szinte a lélekvándorlás mélységeibe tűntek előle. Hölgyeim és uraim, oly gyönyörű, plasztikus ez a gondolatkép, hogy akár félóráig is itt lebeghet üvegtartályában. Újabb, lelkes taps.

- Most pedig, hölgyeim és uraim - folytatta az illuzionista -, önökön a sor. Igaz, a fel nem készült agyak kivetült gondolatai nem ennyire színesek és határozottak, de hajlandó vagyok bárkinek, aki önként jelentkezik, gondolatait kivetíteni. Természetesen a legteljesebb inkognitó mellett. Tudják, hölgyeim és uraim, a

82

gondolatok nem mindig szépségesek . . . Ezért mindössze annyit kérek, hogy a jelentkező foglalkozását közölje. Ez megkönnyíti számomra a koncentrálást.

Várakozóan végignézett a mintegy százfőnyi csoporton. Zsibongás támadt. A hindu nyugodtan várt. Tudta, hogy sokszor két perc is kell, míg végre valaki elhatározza magát. Most is úgy volt.

Egy középkorú férfi állt fel, lassú léptekkel a pódium elé jött. - Íme, mai első önkéntesünk! - mutatott rá Radzsendrala. - Szabad a

foglalkozása után érdeklődnöm, uram? - Matematikus vagyok. - Remek! Azok logikus gondolkodók. Kérem, szíveskedjék fellépni! Az ismeretlen felment a színpadra. Komoly arccal fordult a frakkos artistához,

aki nekilátott a második retorta felszerelésének. - Szakmai kérdésre gondoljak? - Nem feltétlenül - válaszolt Radzsendrala. - Bármire, ami kedves önnek.

Persze ne valamilyen túlzott pajzánságra... Halk nevetés hullámzott végig a felcsigázott nézőkön. A hindu közben

kísérleti alanyának fejére illesztette a sapkaszerű elektródákat. Sumser Dzsung a színpad hátterébe húzódott, s kezeit összetéve mintha imába merült volna.

A szmokingos úr a retorta felé fordult, Radzsendrala mögé lépve, kezeit felemelve újra elmormolta az ősi varázsigéket. A csönd, a feszültség valósággal tapinthatóvá vált a kis teremben.

Dzsung sötét szemeit a két mereven álló alak felé fordította, de ő sem mozdult. A matematikus homlokán a lámpák fényében láthatóan gurultak alá az izzadságcseppek.

Végre! A por elfüstölt a második retortában is, és kialakult a kép. Sziklák közül előrohanó patakocskát ábrázolt. A vízre alácsüngő falombok hajoltak. Az előtérben mintha horgászbot lógott volna be a képbe. A színek nem voltak olyan élénkek, mint a hinduk közös produkciójánál, de a részleteket jól ki lehetett venni. A brahmin is elégedetten biccentett, miközben megszabadította ügyfelét a drótsapkától.

- Íme, hölgyeim és uraim, egy passzionátus horgász emlékei! Tapsoljuk meg! A férfi esetlenül meghajolt, izzadt homlokát törölgetve igyekezett eltűnni a

közfigyelem fókuszából. Felzúgott a taps. Az asztalok között most már a szmokingost ostromolták.

Zavartan bizonygatta, hogy valóban sűrűn horgászik, ebben az artistának igaza van.

- Még egy önkéntesre van időnk, hölgyeim és uraim! - kapacitált újabb áldozatot a brahmin. - Lássuk, kinek volna még egy értékes gondolata a számunkra?

Újabb jelentkező indult előre, ám ugyanakkor Abel Smith az ajtó mellől észrevett valamit, amit többek között az artisták mutatványán kívül meg akart figyelni. Ugyanis már harmadik napja azonos a szituáció . . . Egy estélyi ruhás, fiatalabb férfi gyorsan fizetett a mulató hátterében, s feltűnés nélkül igyekezett az ajtó felé.

- Mindig ilyenkor . . . - morgott Smith maga elé. - Hát most utána megyek . . . Kilépett a háta mögötti ajtón, s a ruhatárnál utolérte a távozó vendéget. - Bocsánat, uram! - szólította meg. - Az igazgató vagyok. Nem nyerte meg

tetszését a műsorunk? - Dehogynem . . . Nagyon is nívós . . . - felelt az; némileg zavartan. - Ugyanis megfigyeltem, hogy ön már negyedik alkalommal mindig olyankor

távozik, mikor a két hindu illuzionista befejezte vagy majdnem befejezte a mutatványát.

83

A kisportolt férfi időközben már felvette a kabátját. Enyhe mosollyal nézett végig az igazgatón.

- Hm . . . Nem rossz megfigyelő. Erre valószínűleg az ön szakmájában is szükség van. Hát jó . . . - ezzel belső zsebébe nyúlt, s egy műanyagba burkolt igazolványt lebbentett az érdeklődő orra elé. - Szóval, most már tudja . . .

- Értem . . . - Abel Smith megdöbbent. - Talán valami baj van a hindukkal? - Semmi, semmi! Csak éppen érdekelnek minket. De kérem ezt a

legszigorúbban titokban tartani. Megértette, ugye? - De mennyire! Eszem ágában sincs kikezdeni önökkel! - Hát akkor jó éjt! - S

azzal igazolványát visszasüllyesztve egy szempillantás alatt úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna ott.

Az igazgató fejcsóválva ballagott vissza a terembe. Ott éppen nagy kacagásba fulladt a következő önkéntes jelentkező - állítólag belgyógyász - gondolati projekciója. Hosszú és kínos koncentrálás után a ködből hússzínű és szürkés törmelékek zagyva együttese alakult ki, de nem lehetett határozottan felismerni, mit ábrázol. Az orvos zavartan, égő fülekkel surrant a helyére.

- Leginkább az olasz hússalátához hasonlít! - kiáltott valaki a nézőtérről. A brahmin is elmosolyodott. - Igen, mintha valami bizonytalanság volna az agy természettudományos

memóriarétegeiben . . . De ezzel, hölgyeim és uraim, a mai demonstrációnkat be is fejeztük. Remélem, jól szórakoztak . . .

Dörgő taps kísérte le a színről a két illuzionistát. Smith maga is tapsolt. Egy pillanatra eszébe jutott, ez a két derék ember megérdemelné, hogy megtudja, kík érdeklődnek annyira feltűnően utánuk. Aztán kalandos ötletnek minősítette a gondolatot, és letett róla.

- Ki tudja, mi lehet emögött - töprengett. - Jobb, ha nem ártom bele magam. A Céggel nem ajánlatos kikezdeni.

Világszabvány, hogy a katonai kutatással foglalkozó szerveket a hadseregek

ócska épületekbe rejtik, s olyan fedőnevekkel látják el, melyek szerintük abszolút semmitmondók. Így található mindenfelé Műszerfejlesztő Vállalat, Technikai Laboratórium vagy Légkörkutató Intézet. Más kérdés, hogy az ilyen névről még az utolsó újságíró-gyakornok is sejti, mi rejtőzik mögötte. A négy-öt emeletesnél ritkán nagyobb, lehetőleg málló vakolatú épületek rendszerint az elővárosi mellékutcákon éktelenkednek. Az ártatlan, tiszta lelkű civil persze csak akkor döbben rá, hová tévedt, ha az utcáról belépve egyenruhás és fegyveres portás fogadja.

E szabványnak tökéletesen megfelelt a bronxi mellékutca vedlett négyemeletes szürke épületében megbúvó Pszichotechnikai Kutatóintézet. Itt Thomson tábornok és derék gárdája a lélektani hadviselési módszerek fejlesztésével foglalkozott. Persze ne propagandára gondoljunk, hanem konkrétumokra. Idegmérgekre, hazugságvizsgáló masinákra meg hasonlókra. A tábornok valósággal imádta a rá mért feladatot, bár eddigi munkássága nem sok megfogható eredményt hozott. Beosztottjai mérsékeltebben lelkesedtek.

Csendes állóvíz életet éltek. Civilben jártak, s mivel szigorúan titkos munkát végeztek, otthon sem beszélhettek meddő kutatásaikról. Igaz, nem hajtották agyon magukat. Erről már leszoktak. Ha reggel összegyűlt a társaság, először megvitatták a legújabb jéghoki- vagy kosárlabda-eredményeket, csöndesen elbeszélgettek, csak aztán merültek bele a hivatalos semmittevésbe.

Úgy hozzászoktak ehhez a jellegtelen vegetáláshoz, hogy valóságos riadalmat keltett, mikor egy reggel Thomson tábornok összekürtölte munkatársait a

84

jóformán sohasem használt tárgyalóterembe. Mikor beóvakodtak a levegőtlen helyiségbe, a tábornok már az asztalfőn trónolt, mellette pedig egy ismeretlen fiatalabb civil. Thomson röviden üdvözölte tisztikarát, majd bemutatta az ismeretlen urat, Norton főhadnagyot a Cégtől. A főhadnagy roppant érdekes dolgot hozott nékik. Olyasmit, amiről a Cég úgy véli, talán az intézet programjához volna csatolható. Hogy megértsék a dolgot, mindjárt látnak egy kis bemutatót.

Az Alhambra kisportolt törzslátogatója videoszalagot lökött a kéznél lévő display-be, és remek technikával készült felvételen bemutatta Radzsendrala és Sumser Dzsung egy esti produkcióját, az önkéntes jelentkezőkkel együtt. Volt ezen kívül néhány magnószalagja is. Ezek más estéken rögzítették a műsor eme szenzációs számát, bár képek nélkül. Némán nézték és hallgatták végig a bemutatót. Így filmen az egész jelenség még furcsábbnak tűnt, mint a valóságban. Mikor Norton befejezte az anyag bemutatását, senki sem mert mukkanni. Végül a tábornok törte meg a csendet:

- Én most másodszor látom, de nem tudok tisztába jönni vele. Mi ez? - Nem tudjuk pontosan. Állítólag gondolatkivetítés - vonogatta vállát a Cég

embere. - A lényegéről semmit sem tudunk. Mindössze egyetlen dolgot sikerült tisztáznunk. A két hindu semmiféle energiaforrást nem használ. Ezt biztonsággal állíthatom.

- Honnan tudják? - faggatódzott Barclay őrnagy, az egyik kutatócsoport vezetője.

- Van ott egy emberünk, s ő meggyőződött róla, hogy a két ázsiai nem használ külső energiaforrást.

- Szóval valószínűleg biohullámok . . . - merengett el Barclay, akinek ez volt a kedvenc vesszőparipája.

- Nem tudjuk - felelte Norton. - Ezt már önöknek kellene eldönteni. - Az ám, csak nem tudom, hogyan! - zsörtölődött a tábornok. - Mi nem

vagyunk nyomozók, nem játszhatunk hatóságosdit. Egyébként leellenőrizték ezt a két embert? Honnan csöppentek ide?

- Az útvonalukat nehéz lenne rekonstruálni. De Indiából, Szikkimből valók. Az egyik, az európai ruhás remek irodalmi angolsággal beszél, előkelő származás, a brahmin kaszt tagja, a neve Vardhamána Radzsendrala. A másik, Sumser Dzsung egyszerű ember. Vallási aszkéta, úgynevezett “vezeklő”. Indológusaink szerint mindketten dzsainisták lehetnek. Ez egy szekta . . . - tette hozzá magyarázóan az értetlen arcokat látva.

Barclay őrnagyot megsuhintotta az egzotikum szele. - Szikkim . . . Hol van ez?

- A Himalája alján. Kína határán - adta meg a felvilágosítást kissé aggodalmas hangon Norton.

- Ajjaj, Kína . . . - dünnyögte maga elé a tábornok. - Akkor muszáj foglalkozni ezzel a két színessel. Mert ha a varázslatuk megtanulható, a kínaiak biztosan megtanulják.

- Hát ez a probléma! - tüzelte a kedélyeket Norton. Úgy gondoljuk, valóban foglalkozniuk kell a két emberrel. Talán meghívhatnánk őket egy bemutatóra ide az intézetbe. Elvégre pszichológusokat érdekelhet egy ilyen mutatvány. Igen, ez jó érv . . . Feltéve, ha elfogadják a meghívást. Mert eddig csak a fellépés idejére hagyták el a szállodájukat. Egyébként állandóan otthon ülnek.

- Meg kell próbálni, urak! - döntött Thomson. - Egy héten belül itt akarom látni a fickókat a lombikjaikkal együtt. Barclay, maga fog intézkedni!

85

És Barclay őrnagy intézkedett. Meg kell adni, viszonylag elég ügyesen. Ő legalábbis szentül meg volt erről győződve. Persze a valóság némiképp eltért ettől. Ugyanis a két hindu pillanatok alatt átlátott rajta. Hiába, ezek a katonák valahogy civilben is magukon hordják mesterségük bélyegeit. Ha Barclay igazán álcázni akarta volna magát, nem a nyájas idegorvos szerepét kellett volna vállalnia. Inkább a szendvicsemberét. Két jó nagy hirdetőtábla talán eleget takart volna belőle.

Mindenesetre az illuzionisták látszólag elfogadták idegorvosnak, egy fontos kutatóintézet munkatársának. Tudomásul vették, hogy számos intézeti kutatót érdekel a mutatványuk. Nem is tanúsítottak nagyobb ellenállást, simán meg lehetett velük beszélni egy délelőtti bemutatót a Pszichotechnikai Intézet érdeklődő szakemberei előtt. Nagy örömében az őrnagy nem vette észre, hogy az otthon is lepelbe burkolódzó Sumser Dzsung nagy fekete szemével úgy nézi őt, mint kobrakígyó az ebédre szánt kisegeret. Nem vett észre az őrnagy semmit. Sőt a kedvező döntés után megígérte, ő maga fog segédkezni, saját kocsijával a rekvizitek helyszínre szállításában.

Ebben maradtak. Mikor a boldogságtól lobogó őrnagy mögött becsukódott az ajtó, a brahmin óvatosan megérintette társa karját.

- Talán most? - kérdezte kissé gúnyosan. - Talán! - kiáltott lelkesen a vezeklő. - Minden esély megvan rá. Hiszen ezek

katonák . . . A demonstráció az intézetben is nagyon jól kezdődött. A kellékeket hamar

elrendezték, s a két rutinszerűen dolgozó hindu szenzációsan éles képet vetített a körben tolongó érdeklődők elé, egy zöldellő hegyoldalban álló, ősrégi kolostorról.

Mindenki érdeklődve vizsgálgatta a retortában kirajzolódó tájképet. Egyedül Willard főhadnagy maradt távol a tolongástól. Ugyanis rá még nehéz

percek vártak . . . Ma reggel közölte vele a tábornok, hogy mint legfiatalabb pszichológus, ő lesz a kísérleti nyúl. Az ő gondolatait fogják előhívni. Az öreg vaskalapos ezután mindjárt kitért az intézet titkosságára is. Keményen figyelmeztette a főhadnagyot, úgy irányítsa gondolatait, hogy azok kivetülve semmiféle titkos katonai dolgot ne ábrázoljanak. Ez kellett csak az ifjú lélekbúvárnak! Valósággal stresszbe esett. Elérte a pszichológusok végzete. Persze valamennyi roppant szakszerűen vájkál mások gondolataiban, de most a sajátjáról van szó! Különben is, hogyan lehet a gondolatokat irányítani? Magába roskadva töprengett. Valahol olvasott valamit a jógával kapcsolatban, hogy az agyat el lehet ernyeszteni. Az ám, de akkor semmiféle gondolat nem marad! Mégis ezt kellene megpróbálni. Legfeljebb kudarcba fullad a kísérlet. Ez még a jobbik eset. Mert ha valami katonai ügyet vetítenek ki belőle, Thomson úgy megbünteti, hogy belefeketedik. Ismeri eléggé.

Nem maradt további idő a meditálásra. - Nos, uraim! - csevegett gyakorlottan Radzsendrala. - Csináljuk katonásan a

dolgokat! Hiszen előttünk nem titok, hogy önök katonák. Ki lesz a jelentkező a tiszt urak közül?

Thomsont ellepte az idegesség. Látta, az intézet lelepleződött az illuzionisták előtt.

Barclay már megint felületesen szervezett! - állapította meg. - Meg kell büntetni a marháját! Hol ez a Willard? Körülnézett és meglátta, a főhadnagy még mindig sápadtan ül a sarokban. Ráreccsentett:

- Hát ne titkolóddzunk! Willard főhadnagy, hajtsa végre a parancsot!

86

A fiatal pszichiáter előretámolygott. Radzsendrala biztos kézzel rakta fel az elektródákat. Dzsung közben leplébe burkolódzva az ablakhoz húzódott. Megvetően gúnyos pillantásokkal méregette a feszülten figyelő társaságot.

A brahmin felemelte két karját a főhadnagy mögött, s elmormolta a formulát. A vezeklő is megmerevedett. Valóságos állókép alakult ki a terem előterében. Múltak a percek . . . Semmi . . .

Radzsendrala egyre vadabbul koncentrált. A csendben jól hallhatóan csikorogtak a fogai. Izzadsága belefolyt a szemébe. Willard sem mozdult, de láthatóan ismeretlen okból, kínlódott. A többiek csodálkozva lesték az arcára kiülő testetlen rémületet. Dzsung is látta, hogy a mutatvány nem a megszokott rendben megy. Macskaléptekkel settenkedett a brahmin mögé. Ő is felemelte a kezét, mintegy megkétszerezve az erőket.

További percek teltek el . . . Többen csodálkozva összenéztek, de szólni senki sem mert, még a tábornok sem. Valami volt a szoba levegőjében . . .

Végre! A por ugyan nem lobbant fel, de váratlanul alma nagyságú fekete golyó jelent meg a retorta közepén.

A két artista láthatóan megdöbbenve eresztette le a kezét. Willard buzgón igyekezett megszabadulni az elektródáktól.

- Úgy látszik, ez nem sikerült . . . - motyogta kínosan elvigyorodva, és igyekezett eltűnni az érdeklődők mögött. Dzsung találta meg elsőnek a hangját.

- Hogyhogy nem sikerült?! - bömbölte furcsa angolságával.- De mennyire sikerült! Ezzel küldetésünk véget ért! Radzsendrala nyugodt léptekkel a retortához ment. Óvatosan felemelte.

- Hát igen, uraim! Íme, egy ritka, de az egész univerzum sorsát meghatározó tünemény! - mutatott a fekete gömbre. - Íme az abszolút, a matematikai semmi, hogy az önök tudományos szóhasználatával éljek.

- Tudtam! - ujjongott mögötte Sumser Dzsung. - Tudtam, hogy a katonák között találhatunk olyat, akinek egyáltalán nincsenek gondolatai!

- De hát mit ért azon, hogy “matematikai semmi”? - érdeklődött óvatosan Barclay őrnagy.

- Talán a legjobban a gyakorlatban demonstrálhatom felelte az udvarias hindu. Erőteljes mozdulattal meglóbálta a retortát. A gömbszerű valami az üvegfalhoz ütődött, és darabokra pattantotta. Ám a szilánkok nem hullottak a földre, egyszerűen eltűntek a valamivel megnagyobbodó gömb belsejében, amely immár szabadon lebegett a levegőben.

- Az önök elméleti szakembereinek igen helyes sejtései nyertek itt bizonyítást - folytatta Radzsendrala. - Ez, hogy úgy mondjam, egy fekete lyuk. Látják, nem is annyira gömb, mint amennyire nyílás. A vele érintkező anyag beléhullik, megsemmisül, nyomtalanul eltűnik.

- Siva éjsötét torka! - rikkantott fel vidáman Dzsung. A torka, amivel elnyeli a világot! A világot, amelyet Brahma teremtett, Visnu eddig fenntartott, most a romboló Siva megsemmisíti, hogy újat alkothasson.

A tisztek óvatosan hátráltak. Maga a brahmin is távolabb helyezkezdett a fokozatosan növekvő, lebegő fekete nyílás közeléből. Egyre erősödő sziszegő hang hallatszott. A nyílás szívta be a szoba levegőjét. Persze még bőven volt utánpótlás. Szél keletkezett, néhány irat is felkavarodott az asztalról és eltűnt a feketeségben. A derék hadfiak Thomson tábornok vezetésével az ajtó felé igyekeztek.

- Ne féljenek, nem tart sokáig! És ne bánkódjanak! - kiáltott utánuk Radzsendrala. - Hiszen maguk eddig is Siva rombolása érdekében dolgoztak! Csak nem sejtették, milyen közel van a végleges megoldás!

87

- Nem menekülhettek! - bömbölte Dzsung. - Teljesítettük a feladatunkat, testvérek! Ne féljetek, nem olyan nagy dolog ez! Előbb-utóbb mindenki a lét negatív oldalára kerül!

88

PONORI THEWREWK AURÉL

Itt a Halley! Az üstökösök a Föld kipárolgásai, amelyek meggyulladnak és elégnek a Hold alatti térben Arisztotelész, i. e. 4. sz. Az üstökös baljóslatú tünemény, amely a Föld hatalmasait a porba dönti. id. Plinius, i. sz. 1. sz. Az üstökösök szabályos pályákon haladnak. Seneca, i. sz. 1. sz. Az üstökösök százszor is távolabb lehetnek, mint a Hold. Tycho Brahe, 16. sz. Annyi üstökös van, mint hal a tengerben. Pályájuk egyenes. Kepler, 17. sz. Az üstökös jatagán alakú! Keresztények, 1456 Az üstökös kereszt alakú! Oszmán-törökök, 1456 Az üstököscsóva “látható semmi”. Az üstökösmag “piszkos hógolyó”. Csillagászok, 19-20. sz.

A kifejlett üstökösök három részből állnak: mag, fej vagy kóma és csóva. A mag átmérője néhány, legfeljebb 30 km, anyaga vízjég, de bizonyos százalékban metán, ammónia, szén-dioxid, cián és hasonló gázok jege. Ebbe a jégbe kisebb-nagyobb kőzet- és vas-nikkel-darabok, többnyire mikroszkopikus porszemek fagytak. J. H. Oort, holland csillagász ma általánosan elfogadott feltételezése szerint az üstökösök százmilliárd számra keringenek a Naptól igen távol, 0,5-1,5 fényévnyire, az ún. üstököszónában. Ha valamilyen hatásra ezeknek a kis égitesteknek pályája megváltozik, az üstökös helyesebben üstökösmag - belekerülhet a Naprendszer belső, központi térségeibe. Amint néhány Csillagászati Egység (Föld-Nap-távolság, kb. 150 millió km) közelségbe kerül a Naphoz, a napsugárzás hatására a jégmagból a gázanyag párologni, szublimálni kezd, és egyre kiterjedtebb légkört alkot a mag körül. Ebben a jégből kiszabadult poranyag is megtalálható. Az üstököslégkörnek - tehát a fejnek vagy kómának - átmérője több tízezer, sőt százezer kilométer lehet, és anyaga rendkívül ritka. Közelebb kerülve a Naphoz, az üstökösmag felületén a gázképződés egyre hevesebb, és a fej ritka gáz- és poranyaga a Nap sugárnyomásának, továbbá a belőle kiinduló nagy sebességű elektromosan töltött anyagi részecskéi áramának, a napszélnek hatására részben eltávolodik a mag közeléből, létrehozva a csóvát. Az általában sok millió, néha egy-két százmillió kilométer hosszúságú csóvának iránya mindig ellentétes a Nap irányával. A “látható

89

semmi” anyaga még az üstökösfejnél is ritkább. Ilyen nagyfokú vákuumot földi laboratóriumokban csak igen nehezen lehetne előállítani. A fej és a csóva tartalmazza a kőzetdarabokat, a porszemcséket is. A túlnyomórészt porból álló ún. porcsóva többé-kevésbé görbült alakú, míg a gázcsóva többnyire egyenes. Az üstökös fényét részben a szilárd alkotórészekről visszaverődő napfény, részben a gázanyag saját fénylése hozza létre. Az üstökös Földről látható fényessége és nagysága függ az üstökös csóvaképző anyagától, a Naptól és a Földtől való távolságtól, illetve ezek egymáshoz viszonyított helyzetétől. Némelyik üstökös csóvájának látszó hossza 90-120 fokos volt, és egyiket-másikat még nappal is látni lehetett az égen.

A napközelségi pont - az ún. perihélium - elérése után a távolodó üstökös gyorsan veszít a fényéből, és pályája távolabbi szakaszaiban fejét és csóváját elvesztve ismét láthatatlanná válik a földi megfigyelők számára.

Az üstökösök egy részének pályája nyitott, tehát parabola vagy ahhoz közel álló hiperbola. A zárt, tehát ellipszis alakú pályán haladókat periodikus üstökösöknek nevezzük. A hosszú periódusú üstökösök keringési ideje 200 évnél hosszabb. A rövid periódusúak néhány év alatt kerülik meg a Napot. Ide tartozik a Halley-féle is a maga 74-79, átlagértékben 76 éves periódusával.

Mindebből következik, hogy a periodikus, különösen a rövid periódusú üstökösök minden napközelségük alkalmával veszítenek anyagukból: a fejet és a csóvát alkotó gázmolekulák és porszemek végképp eIvesznek a mag számára. A Biela-üstökös 1846-ban, az Ikeya-Szeki-üstökös 1965-ben szinte a csillagászok szeme láttára szakadt szét két és több darabra. A szilárd alkotórészeket összecementező jéganyag ekkorra fogyott el annyira, hogy megszűnt összetartó képessége. Egykori üstökösök pályái közelébe érve, a szétszóródott szilárd üstökösmag-törmelékek laza halmazát metszve, a Földről hullócsillagrajt, meteoresőt láthatunk. A májusi Éta Aquaridák és az októberi Orionidák meteorraj tagjai például a Halley-üstököshöz közel álló pályákon haladnak a térben. Nem kétséges, hogy ilyenkor az üstökösmag apró, egykori szilárd anyagrészeivel találkozunk.

Régi üstökösábrázolások

Üstökösmagot közelről még senki sem láthatott. A Föld - és a Nap - közelébe

érő üstökösök magját a fej gázanyaga úgy körülfogja, hogy semmiféle távcsővel nem

90

látható. A magról elszabadult eredeti, ún. anyamolekulák a világűr légüres terében elsősorban a Nap ibolyántúli sugárzásának hatására gyorsan felbomlanak egyszerűbb molekulákra, gyökökre, sőt atomokra. Így nem tudhatjuk teljes biztonsággal, hogy valójában milyen bonyolultabb, részben szerves molekulák találhatók a magban.

A pályaszámítójáról Halleynek nevezett üstökös első biztos feltűnése i. e. 239-ből maradt ránk, görög forrásmunkában. Valószínűsíthető régebbi megjelenéseiről kínai krónikákban találhatunk utalásokat. De ilyesmikre bukkanhatunk a Biblia néhány helyén is.

Apianus rajza 1531-ből

l. Krón. 21, 15. . . 30: “Dávid feltekintett, látta az Úr angyalát, amint föld és ég között áll kivont

karddal a kezében, Jeruzsálem ellen fordulva . . . Dávid . . . félt az Úr angyalának kardjától.”

A régi népek a legtöbb esetben kardhoz, tőrhöz hasonlónak látták az üstökösöket, és váratlanságuk, ijesztő fényük és alakjuk miatt baljóslatú jeleknek vették őket. A fenti bibliai leírás Dávid uralkodásának elején kitört dögvész körülményei között olvasható. Dávid i. e. kb. 1000-ben lépett trónra.

A több-kevesebb bizonytalansággal elvégezhető visszaszámolás szerint a Halley-üstökös is i. e. 1000 táján került nap- és földközelbe.

Jeremiás próféta könyvében (Jer. 1, 13-14) olvasható: “Szólt hozzám az Úr: »Mit látsz . . .?« Ezt feleltem: »Forró fazekat látok,

amelynek tartalma észak felől buzog.« Erre az Úr így szólt: »Észak felől támad a veszedelem ennek a földnek minden lakójára . . .«

Jeremiás az i. e. 7. sz. végén jövendölhetett. A Halley-üstökös kb. i. e. 613-ban érte el akkori napközelségét.

A zsidók babiloni fogsága végéről számol be egy ismert bibliai leírás Dániel könyvében ( Dán. 5, 5-6) :

“Ugyanabban az órában emberi kéz ujjai jelentek meg, és írni kezdtek . . . A király észrevette az író kéz ujjait . . . elváltozott az arca, s gondolatai megrémítették. Csípőjének ina elernyedt, és térdei egymáshoz verődtek . . .”

Nem lehetetlen, hogy a némelykor több csóvát mutató üstökös rémítette meg Baltazár (Bel-sarri-uszur) “királyt”, méghozzá i. e. 538 körül - ugyanakkor, amidőn a Halley-üstökös ismét nap- és földközelbe ért.

Voltak, akik a Máté evangéliumában említett csodás betlehemi csillagot a Halley-üstökös i. e. 12-es megjelenésével hozták összefüggésbe. Ez az időpont azonban távol esik az i. e. 7-6 körüli időre valószínűsíthető legendás születéstől, és különben sem jelenthetett volna egy baljós égi jel olyan örvendetes eseményt, mint a Messiás születése.

91

Az időszámításunk kezdete utáni csaknem minden visszatéréséről maradtak ránk írásos emlékek a Halley-üstökös történetéből.

A 66. évi, kard alakú megjelenést az akkor kitört zsidófelkelés és -háború jelének vélték. Suetonius római történetíró még Néró császár rémtetteiért is az üstököst okolta.

Az üstökös 451-ben is feltűnt. Ekkor volt a nagy hun-római csata Catalaunum mellett. Természetes, hogy ezt a véres eseményt és Attila két év múlva bekövetkezett váratlan halálát is az üstökös hatásának tudták be.

A Halley-üstökös a Bayeux-i falikárpiton

Az 1493-as kiadású Schedel-féle krónikában a 684. évnél találjuk az akkor

feltűnt üstökös képét. A Halley-üstökös 837-es napközelsége évében félelmes nagyságú, 100-110

fokos csóvájával rémítette meg az embereket. Jámbor Lajos frank király attól rettegett, hogy az üstökös az uralkodó személyében történő változásra utal. Ennek elhárítása érdekében udvari tanácsadói javaslatára templomokat építtetett és kolostorokat alapított, de mint a mesékben, hiába: rövidesen elűzték, és három év múlva elhagyatva halt meg.

A Schedel-krónikában a 684-es üstökös

Midőn az üstökös 1066 tavaszán feltűnt, Normandiában Hódító Vilmos már

készülődött Anglia meghódítására. A szigetország királya, II. Harald halálra rémült az égi látványra, mintha megérezte volna: a normannokkal vívott hastingsi csatában életét veszti. A győztesek hadjáratát később Vilmos felesége, Matild királyné és udvarhölgyei a ma Bayeux-i falikárpit néven ismert óriási - 0,5 x 70 méteres -

92

kézimunkán hímezték ki. Ezen a különös alakúnak ábrázolt üstökösre a trónján ájuldozó Harald udvari emberei mutogatnak. Fölöttük a latin felirat: Isti mirant(ur) stella(m): ők csodálják a csillagot.

1145 tavaszán egy angliai kolostorban Eadwin barát a zsoltárokat másolgatta. Az 5. zsoltár mellett egy négyágú csóvával ékes üstökös látható mintegy illusztrációképpen, noha a zsoltár szövegének semmi köze égi jelenségekhez. A Canterbury zsoltárkönyvben az akkor látott Halley-üstökös látványának kétségtelen jele ez a rajz.

Eadwin barát rajza 1145-ből

Egy tehetős paduai kereskedő, Scrovegni a család házi kápolnája falát az

akkor már jónevű Giotto di Bondone festővel részben bibliai jelenetekkel festette ki. A képek sorrendjéből valószínűsíthető, hogy Giotto 1303-ban, legfeljebb 1304-ben festhette oda a Háromkirályok imádása címen ismert freskóját. Ezen a betlehemi istálló felett - elsőként a művészetek történetében! - csóvás üstökös alakjában látható a betlehemi csillag. Erősen valószínű, hogy Giotto a két-három évvel azelőtt, 1301-ben feltűnt és emlékezetében híven megőrzött Halley-üstökös alakját festette a betlehemi jelenet fölé - meghökkentő, évszázadokig példa nélküli realitással.

1453-ban az oszmán-török hadak bevették a kelet-római császárság fővárosát, Bizáncot, vagyis Konstantinápolyt. A keresztények joggal rettegtek a további pogány terjeszkedéstől, a törökök viszont a keresztények esetleges visszavágásától tartottak. 1456-ban II. Mehmed, a keresztény Európa védőbástyája, Nándorfehérvár - a mai Belgrád - ellen indította hadait. A keresztény harcosok a várban Hunyadi János vezetése alatt várták a pogányok támadását. És ekkor tűnt fel a Halley-üstökös. Csóvája legalább 60 foknyi hosszban, fenyegetőleg húzódott az égen. A pápa, 111. Calixtus június végén elrendelte, hogy minden keresztény hivő mondjon naponta könyörgő imát részben az üstökös képében megjelent ördög, részben a pogány törökök eltávozásáért. Hogy senki ne mulassza el a naponkénti könyörgést, minden délben meg kell szólaltatni a templomok harangjait, hogy a harangszó figyelmeztesse a hivőket az imára. Nándorfehérvár ostroma a törökök részéről sikertelen volt (mégis kereszt alakú lett volna az üstökös?), és Hunyadi János vitézei kivívták a diadalt - július 22-én. Akkor tehát már egy hónapja szóltak délben a harangok - és ezt a szokást csak állandósította a keresztények győzelme.

1531-ben Bienewitz - latinosan Apianus - német csillagász megállapította, hogy az üstökösök - abban az évben is a Halley-üstökös látszott - csóvája mindig ellentétes helyzetben van a Naphoz viszonyítva.

Az 1607-es láthatóság után Kepler könyvet adott ki az üstökösökről. Akkor már mérésekkel mutatták ki a csillagászok, hogy ezek a bolygók térségében járnak.

93

A Halley-üstökös London felett 1759-ben

A Halley-üstökös 1682-es nap- és földközelsége minden üstökös történetében

fontos esemény lett. Ekkor kezdett foglalkozni Edmund Halley (1656-1742) a Newton által megfogalmazott gravitáció törvénye alapján az üstökösök pályáinak meghatározásával. Tudta, hogy három észlelésből ki lehet számítani az egész pályát. 1705-ben kiadott könyvében közölte számításai eredményét, amelyeket az 1337 és 1698 között feltűnt és megbízhatóan észlelt 24 üstökös pályáira vonatkozólag végzett. Kimutatta, hogy az 1531-es, az 1607-es és az 1682-es üstökösök pályái oly hasonlóak egymáshoz, hogy nyilván ugyanaz az üstökös jön vissza a Nap közelébe, minden kb. 76. évben, zárt, ellipszis alakú pályán. Halley később az 1456-os üstököst is bevonta a számításokba, és valószínűsítette, hogy a keringési periódust a bolygók kismértékben módosíthatják, így az üstökös visszatérésének idejét csak körülbelüli pontossággal tudja megadni. “Ha az üstökös - írta - 1758 táján újra visszatér, az utókornak el kell ismernie, hogy ezt egy angol ember már előre megmondta.”

Három francia matematikus és csillagász - Clairaut, Lalande és Hortense Lepaute - számolta ki fáradságos munkával Halley halála után a nagybolygóknak az üstökösökre gyakorolt perturbáló - zavaró - hatását. Megállapították, hogy az üstökös 1759 április-május havában ér napközelbe.

A tudós világ feszülten várta a számítások eredményének beválását. 1758 karácsony napján egy Drezda melletti amatőr távcsövében tűnt fel a vándor égitest, amely aztán a következő év március 13-án érte el napközelségét. A newtoni mechanika első nagy győzelme volt ez. (Az egyhónapos pontatlanság sem az elmélet vagy a számolók hibája volt, hanem az akkor még nem ismert és így számításba nem vett Uránusz és Neptunusz perturbáló hatása.)

Az 1835-ös napközelség idejét már 4 nap pontossággal számították előre a csillagászok. Ekkor is még csak rajzok készülhettek az üstökösről, minthogy az első használható fényképeket üstökösökről csak a század 80-as éveitől készítettek. Az egyetlen múlt századi feltűnése idején figyeltek fel az üstökösfej hirtelen kifényesedéseire, a csóvában haladó szabálytalan, fényesebb sávokra és csomókra.

94

A Halley-üstökös 1910 májusában

Az 1910-es földközelséget teljes felkészültséggel várták a tudósok. A laikus nagyközönség körében nagy riadalmat keltett az a - talán kissé vigyázatlanul közzétett - hír, hogy az üstökös fejében ciánmolekulákat mutattak ki a csillagászok színképelemzői, és hogy a Föld május 19-e és 22-e között áthalad az üstökös csóváján. Hiába közölték aztán, hogy ezek a tudományos tények tökéletesen veszélytelenek a Föld-lakók számára. sokfelé elhatalmasodott a pánikhangulat a vélt világvége közeledése miatt. Megteltek a templomok és a mulatók, többen öngyilkosok lettek a rettegve várt idő előtt - amely azonban a legkisebb hatás és nyom nélkül múlt el, mint az azt megelőző és azt követő minden beharangozott világvégedátum. Aligha érkezett a Föld sűrűbb légrétegeibe csak egyetlen ciánmolekula is az üstökös anyagából.

Vagy másfélezer jó minőségű fénykép készült a ritkán látott égitestről 1909 és 1911 között. A fejben észlelt táguló, hagymahéjszerű sávok arra utaltak, hogy a mag forog, és forgási ideje 10 óra 19 perc. Ezt az időt az 1835-ös rajzok utólagos kiértékelése is megerősítette. A fej legnagyobb átmérője mintegy 200 000 kilométer volt.

Az utóbbi 7-8 évtized alatt nyilvánvaló lett, hogy az üstökösök a Naprendszer előtörténete szempontjából egyedülálló fontosságú égitestek. És épp ezek az évtizedek üstökösökben rendkívül szegényeknek mondhatók. Amíg pl. az 1807 és 1887 közötti 8 évtizedben 25 fényes üstökös volt látható köztük nyolc igazán feltűnő fényességű és nagyságú -, addig a 20. századiaknak eddig legfeljebb 5-6 szabad szemmel is észrevehető üstökös látványában lehetett része.

Az 1986. február 9-ére számolt napközelségű Halley-üstökös e századi második megjelenése sem ígér szép égi látványosságot. Ennek oka az, hogy ez alkalommal a legnagyobb fényessége, tehát napközelsége körüli időkben a Nap túlsó oldalánál halad pályáján, és csak április 11-én lesz földközelben, akkor is mintegy 60 millió kilométer távolságban halad el mellettünk. (Összehasonlításul: 837-ben, Jámbor Lajos korában, földközelsége idején mindössze hatmillió kilométerre volt Földünktől.)

A csillagászok úgy számítottak, hogy már két évvel a perihéliuma előtt, 1984-ben lefényképezhetik a közeledő, már kis fejjel rendelkező üstököst. Közben azonban kifejlődött a fényképezés új, számítógépes, ún. CCD-detektoros módszere, amelynek segítségével már 1982 októberében sikerült lencsevégre kapni a Naptól mintegy 11 Csillagászati Egységre, tehát a Szaturnusz és az Uránusz pályája közötti térrészben haladó, fej és csóva nélküli üstökösmagot. Ennek fényességéből -

95

közepes fényvisszaverő képességet feltételezve - kiszámítható, hogy a mag átmérőjének három kilométernél kisebbnek kell lennie.

Ez az égitestek világában parányi mag riogatta tehát 3000 éven át az emberiséget!

A legvalószínűbb feltételezések szerint a magban kétszer annyi a kőzet- és poranyag, mint a szublimálásra - tehát a fej- és csóvaképzésre - képes jéganyag. Ez utóbbinak legnagyobb része vízjég, és legfeljebb hatodrésze egyéb, jobbára többatomos, szerves molekulákból álló fagyott gáz.

Utolsó itt járta óta fejlődött ki a Földön az űrkutatás. Ezt az alkalmat nem szalaszthatják el a technikailag legfejlettebb államok: üstökösszondát kell küldeni az üstökös magja közelébe, különféle mérőműszerekkel és híradástechnikai berendezésekkel.

A Halley-üstökös magja (a körben) 1982 októberében

Az Egyesült Államok ilyen irányú terveit az igen magas költségek miatt a Carter-kormányzat törölte. A Szovjetunió módosította az ezekre az évekre egyedül tervezett Vénusz-szonda tervét: a szonda a Vénusz felszínét és légkörét tanulmányozó műszeres egységek kibocsátása után közelítse meg a Halley-üstököst. Más nemzetek - francia, NSZK-beli, osztrák, bolgár, cseh, lengyel és magyar - tudományos intézetei és szakemberei segítségével felműszerezett, kettős célú, ezért - az orosz VEnyera és GAlej (Halley) szavak után - VEGA nevű szondáját 1984 decemberében útjára bocsátotta. Miután ez 1985 tavaszán eljuttatott a Vénusz felszínére és légkörébe néhány kutatószondát. továbbhaladva, 1986 márciusában mintegy 10 000 kilométerre megközelíti a Halley magját. Ha berendezései akkor is hibátlanul működnek, a magával vitt 150 és 1200 mm-es teleobjektívvel felszerelt tv-kamerái segítségével 180 méteres felbontásban mi is megláthatjuk az üstökös magját, amely eddig rejtve maradt előlünk. A biztonság érdekében néhány napos időkülönbséggel egy másik VEGA-szonda is indult társa után.

A nyugat-európai államok Giotto néven bocsátottak fel üstökösszondát, és a japánok is indítanak két kisebb méretű, de szép teljesítőképességű, műszeres szondát a Halley felé. Mindegyik márciusban ér a mag közelébe.

A szondák feladata nem könnyű és nem is veszélytelen. A Halley ugyanis ellentétes irányban kering a Nap körül, mint a Föld és a szondák. Így az üstökös és a szondák relatív sebessége igen nagy, közel 80 km/mp lesz a találkozás idején. És ez vonatkozik a magról levált szilárd részecskékre, porszemekre is, amelyek közül már egyetlenegy is képes tönkretenni a szondák valamelyik fontos műszeregységét.

96

Miért ez a sok fáradság, kockázat, óriási szellemi és anyagi tehervállalás? Megéri mindezt egy távoli, jelentéktelen méretű égitest tanulmányozása?

Az az ősanyag, amelyből a Naprendszer kialakult, a Napban, a bolygókban, sőt a nagyobb holdakban is már rég és többször is átalakult, olvadt állapotban átgyúródott. Ezt mutatja minden Földön kívüli, űrhajósok vagy űrszondák által felkeresett naprendszerbeli égitest kutatása - és elsősorban természetesen a Földet tanulmányozó geológia. Nem tudjuk pontosan, mi van a lábunk alatt. Ezt a homályt ismereteink között csak az egykori, eredeti ősanyag tüzetes tanulmányozása oszlathatja el.

Ezt az ősanyagot már csak a Világegyetem egyetlen helyén találhatjuk meg a maga változatlan, a szó szoros értelmében mélyhűtött állapotában: az üstököszónában. Az égitest, amely onnan érkezik, ebből hoz számunkra mintát. Ilyen iszonyú távoli anyag vizsgálata döntheti el, hogy miből állt a Föld, milyen nyersanyag- és energiahordozó-kincs található a mélyében. Ezek keresése a mai ember egyre sürgetőbb feladata.

A rádiócsillagászati kutatások eredményeiből tudtuk meg, hogy a jeges csillagközi térben is találhatók, tehát létrejöttek 8-10 atomos, tehát bonyolultabb szerves molekulák - az élet építőkövei. A Földről az üstökösmag összetettebb molekulájú gázainak csak szétesett töredékeit tudjuk regisztrálni. Milyen az eredeti üstökösmag-gázkeverék?

Titokban még az is remélhető, hogy az élet kialakulása, az első élő szervezetet létresegítő bonyolult szerves anyagok őstörténetére, eddig rejtve maradt részletkérdéseire is fényt vethet a Halley-üstökös első helyszíni tanulmányozása.

97

VÁRKONYI TIBOR

Az igazi világvége

Tudva tudjuk, hogy mi magunk száz év múlva, leszármazottaink ezer év múlva, az emberiség pár évmillió, a földi élővilág néhány évmilliárd múlva már nem fog létezni. Mégis azon törjük a fejünket, azt kutatjuk, mi lesz majd akkor. Meddig lehet élni aFöldön? Esetleg el kell költöznünk más bolygókra?

Az emberiségnek, a földi életnek tucatnyi módon szakadhat vége: összeütközhetünk egy aszteroiddal, lehet atomháború, környezeti krízis tesz tönkre minket, vagy a táguló Nap perzseli fel bolygóit. Az elkövetkező néhány évtizedre a Római Klub készített közismert prognózist, melyet éppen az ember kiszámíthatatlan viselkedése tesz “többesélyessé”. A természet törvényeit jobban ismerjük, mint a társadalomét. Ezért aztán - a földi világvégére vonatkozó jóslataink mellett - valójában a könnyebbik feladat az “igazi világvége” prognosztizálása. (A “prognosztizálás” mindjárt jobban hangzik, mint a “jóslat” . . .) Eszmefuttatásunknak ugyanis ez a merész célja: felvázolni az élet elterjedésének történetét, kialakulásátólpusztulásáig, az egész világegyetemre. Ehhez a feladathoz szilárd pontokat kell találnunk, melyekre építkezhetünk. Más élővilágról tapasztalatunk nem lévén,

első szilárd pontunk: a földi élet története. Anélkül, hogy nyomon követnénk az élet kifejlődésének jól ismert menetét, felidézzük a mi szempontunkból fontos eseményeket. Az első életre utaló jelek négymilliárd évvel ezelőttről származnak. Az első gerincesek mindössze félmilliárd éve jelentek meg, az élet nagy burjánzása pedig a szilurtól a krétáig terjedő 350 millió év alatt zajlott; elég, ha a széntelepek kialakulására gondolunk. Azóta (napjainkban különösen a természetrombolás következtében) a növényi és állati élet fogyatkozik. Az ember elődeinek megjelenése 3 millió évvel ezelőttre tehető. Jól ismert adat, hogy időszámításunk kezdetén ezer év kellett az emberi populáció megkétszereződéséhez, ma ehhez már csak 30 év szükséges. A demográfiai robbanás (ebben a szakaszban már megállíthatatlanul) 2050-ben éri el csúcsát: a mai 4 milliárd helyett 20 milliárd ember lesz a Földön. Ekkor rohamos csökkenés fog bekövetkezni.

Második stabil pontunk: az ökológia megbízható adatokat szolgáltat a Földön található összélőanyag, az ún. biomassza mennyiségéről, s magunk is végeztünk számításokat az emberi biomasszáról. A biomasszát tömegmértékegységben, szárazanyag-tartalomra adják meg. Ma a Föld össz-élőanyagának tömege 242 milliárd tonna. Ennek döntő többségét a növényi biomassza szolgáltatja. Az emberi testekben felhalmozott élőanyag pedig mindössze 24 millió tonnát tesz ki. A növényi anyagtermelés, ún. primer produkció, előfeltétele az emberi-állati életnek, az ún. szekunder produkciónak.

Harmadik szilárd pontunk: a csillagok fejlődésének elmélete. Naprendszerünk élettartamát 12 milliárd évre becsülik. Csillagunk hidrogén-hélium átalakulás során termeli éltető energiáját: eredeti hidrogénkészletének eddig a felét használta el. Ma a termonukleáris reakció még a Nap közepében játszódik le. Ha ott elfogy a hidrogén, a tűzzóna egyre kijjebb húzódik: a pontszerű energiaforrásból “héjforrás” lesz. Ez idő tájt a Nap majd növekedni kezd, és néhány 100 millió évvel a “héjforrás” kialakulása után átmérője túlér a Vénusz pályáján is. A Földön az óceánok vize felforr, a légkör

98

elillan, s más tréfás események következnek be. (Nyugalom, ehhez még van 5-6 milliárd évünk.)

Az alapismeretek birtokában elkezdhetjük tanulmányozni az első ábrát: a földi élet múltját és jövőjének lehetséges változatait. Az ábra vízszintes tengelyén a Nap élettartama, a függőlegesen pedig a biomassza tömege logaritmikus léptékben. (Eggyel nagyobb hatványkitevő tízszeres tömeget jelent.) A vastag vonal jelzi, hogy a Föld kialakulása után az élet is gyorsan kialakult, később szinte rohammal foglalta el az élettereket, és a földtörténeti ókor és középkor idején a biomassza a mainak sokszorosa is lehetett. A mai helyzetet a kis kör jelzi; leszálló ágban vagyunk. Az ember helye ebben az időléptékben alig ábrázolható: megdöbbentően gyors fejlődés, túlnépesedés, környezeti krízis. A mai helyzetet itt is kör jelzi. Ma az emberi és a növényi-állati biomassza tömege közt négy nagyságrend, vagyis tízezerszeres különbség van. Optimális arány minden bizonnyal valamivel kevesebb emberi és több növényi-állati élőanyag lenne. Az a két vastag vonal, mely a múltat, jelent és a közeli jövőt jelzi, többé-kevésbé megbízható adatokon nyugszik. Ami ezenkívül meglehetős valószínűséggel előre jelezhető, az a vég, mely a Nap héjforrássá alakulásakor következik be. Ezért ezt is hasonló vonallal jeleztük. Az utolsó milliárd év már romló életfeltételei közt csökkent populációk élnek. A felfúvódásnak induló Nap félmilliárd évvel a vég előtt rohamos pusztítást visz végbe. Ha az emberutódok elég magas technikai szinten lesznek, néhány évmillióval túlélhetik a természetes növény- és állatvilágot. De erre még visszatérünk. Az exitus mellett van még egy lehetőségünk: az exodus; a halál helyett a kitelepülés más égitestekre, melyet a nyilak jeleznek. A létszám és tömeg nyilván erősen korlátozott lesz. Ami a közbenső potom ötmilliárd év lehetőségeit illeti:

- ha rövidesen (értek alatta néhány millió évet) atomháború lesz, akkor az emberiség pályafutása egy feldobott kő röppályájához lesz hasonló,

- ha nem hozunk világméretű intézkedéseket, akkor a környezeti válságok ismétlődni és mélyülni fognak, nagy ingadozásokat okozva az emberiség létszámában, és fokozatosan pusztítva az egész élővilágot is,

- ha sikerül megvalósítani valaha egy globális szabályozást, akkor a klímaváltozások, a technikai lehetőségek és az ember igényeinek függvényében lehetne “beállítani” a növény- és állatvilág, valamint az emberiség (pontosabban az emberi fajból kifejlődött utódfaj) mennyiségét, létszámát.

Az ábrán ezek a változások leolvashatók. Természetesen mi sem gondoljuk komolyan, hogy ezzel kimerítettük jövőnk összes lehetőségét. De mint az elején említettük, célunk távolabbi: földi támpontunkat csak ugródeszkának szántuk. Következik a nagy ugrás: földi tapasztalataink, számításaink extrapolálása, átvitele a

99

világegyetem egészére. Ehhez azonban szükségünk van még egy negyedik fixpontra is: az Univerzum keletkezését leíró korszerű kozmológiai elméletre. Jelenlegi tudásunk szerint a világ kialakulásának és fejlődésének folyamatát leginkább az ún. Big Bang-elmélet (a Nagy Bumm vagy ősrobbanás) közelíti meg. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban csak BB-nek nevezzük. (Amit bizonyára senki sem fog összetéveszteni Brigitte Bardot monogramjával.) Az elmélet lényege, hogy mintegy 15 milliárd évvel ezelőtt a világ összes anyaga, energiája igen kis térfogatra koncentrálódott. Ekkor következett be az ősrobbanás. Első tizedmásodpercének végén a hőmérséklet 30 milliárd Kelvin-fok, atommagok még nincsenek, csak neutronok és protonok. A világ rohamosan tágul és hűl, félóra múlva már csak 300 millió Kelvin-fokos, anyagsűrűsége olyan, mint a vízé, túlsúlyba kerülnek a fotonok. Aztán 700 ezer év múlva az anyag atomokká áll össze, eltűnnek a szabad elektronok, és így az Univerzum a fény számára átlátszóvá válik. A hőmérséklet 3000 Kelvin-fok. A döntő változás a világ egymilliárdodik születésnapján következetik be, 15 Kelvin-fok hőmérsékletnél: az általunk jelenleg ismert tér mai formája kezd kialakulni. Az égbolt sötétjén világító foltok, pontok alakjában megjelennek a galaktikák, ködök, csillagok, bolygórendszerek születnek. Egymilliárd év az Univerzum léptékében jelentéktelen idő, s az élet alapfeltételei máris adva vannak!

A Naprendszer kialakulása a BB-től számított 5-10 milliárd évre tehető, s mint korábban láttuk, további 2 milliárd év múlva a Földön valóban megjelent az élet.

Az Univerzum sorsa az elmélet szerint kétféleképpen alakulhat a továbbiakban. A két változat az élet szempontjából lényeges különbségekhez vezet. Ha a BB energiája nagyobb, mint a gravitáció hatása, akkor a világ térben és időben végtelenné válik, a tágulás határ nélkül folytatódik. Ez egyúttal a folyamatos lehűlést is jelenti, mely az abszolút zérus fokig tarthat. Ha a gravitáció hatása bizonyul erősebbnek, akkor egy “zárt” Univerzum jön létre, mely a BB-től számítva 60 milliárd évig tágul (ekkor lesz a leghidegebb: 1,5 Kelvin-fok), ettől kezdve viszont megfordul a folyamat, és újabb 50 milliárd év múlva a mai állapotba kerül vissza. Újabb 10 milliárd év múlva bekövetkezik a “Big Crash”, a nagy összeomlás. (A továbbiakban: BC.) Ennek a modellnek van egy változata, mely szerint a világegyetem pulzál, vagyis a BC-t ismét egy BB követi, és minden kezdődik elölről. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, minden újabb BB egy kissé “gyengébb” lenne, ha hihetünk számításainkban. (Mindez Weinberg Az első három perc c. könyvében részletesen is megtalálható.)

100

Ha volt kitartásuk, és eljutottak eddig a cikk olvasásában, most elnyerik jutalmukat, s megismerhetik az élet sorsát a világmindenségben. Íme, a második ábra, mely az élet kialakulását, elterjedését és pusztulását mutatja be nyílt típusúUniverzum esetében. Az alapvonalon a BB-től számított évmilliárdok, függőlegesen a biomassza, önkényes egységekben.

Kövessük az ábrát. A BB után egymilliárd évtől kezdve számíthatunk az életre, először csak kevés helyen, nyilván egyszerű formában és kis tömegben, majd a környezet kedvezőbbé válásával minőségét és mennyiségét tekintve egyre rohamosabban fejlődve. Az értelmes élet kezdeteit további egymilliárd évre tehetjük. Igaz, nálunk ehhez több idő kellett, de nem zárható ki a szerencsésebb, hatékonyabb fejlődés lehetősége.

Mint láttuk, a minimális környezeti feltételek létrejöttével az élet azonnal akcióba lép. Azt mondhatjuk, hogy amilyen törvényszerűen létrejönnek a BB után adott hőfokon az elemi részek, sugárzások, csillagok, ugyanolyan törvényszerűen létrejön az élet, majd az értelmes élet is. Nyugodtan felvehetjük ezt a tényt a természeti törvények sorába.

A következő néhány tízmilliárd évben a világ tágul és hűl, de a csillagok születése és pusztulása folyamatosan tart, ami biztosítja az életlehetőségeket: a biomassza 15 milliárd év körül beáll egy meghatározott egyensúlyi szintre. Ez dinamikus egyensúlyt takar: az egyes galaktikák és égitestek élik saját életüket, melynek során élővilágok születnek és halnak ki. A 60 milliárd év felé közeledve az életfeltételek romlanak.

Nem tudom, észrevették-e, merre is járunk? Gondoljanak csak bele egy kicsit: mennyi idő száz év? Már unokáink közül is kevesen fogják megérni. Mennyi idő ezer év? Kétezer éve itt még a görög és a római kultúra virágzott. Mennyi idő százezer év? Még csak ősemberek voltak. Mennyi a millió? Érzékelni sem tudjuk. És mi csak játszunk, dobálózunk a tízmilliárd évekkel, olyan természetesen, mintha holnap megélhetnénk, s megbizonyosodhatnánk, jól számoltunk-e, beváltak-e jóslataink . . . De hát, mint mondtuk, furcsa egy teremtmény az ember.

A 60. évmilliárd táján tehát a nem értelmes élőanyag mennyisége fogyni kezd, és a 70. milliárdtól kezdve kifejezetten pusztul. A századik milliárdot már kevés éri meg. A pusztulás azonban távolról sem olyan gyors, mint a kifejlődés. Ennek oka az alkalmazkodóképesség.

Az értelmes élet görbéje azt mutatja, hogy kialakulása a BB utáni második évmilliárd végétől csak fokozatosan indul meg. Mi magunk, a Nappal együtt, a felszálló ág kezdeti szakaszában élünk. Az értelmes élet egyensúlyi állapota csak kb. 10 milliárd év múlva fog beállni, és mintegy hét nagyságrenddel kisebb biomasszát fog képviselni, mint a nem értelmes élet tömege. Látjuk azonban, hogy az értelmes élet vonala valami rendhagyót művel: fittyet hány az Univerzum kihűlésének, a nem értelmes élővilág kihalásának, és csak igen lassan fogyatkozva, elérheti a 200 milliárd évet, megkettőzve vélhető élettartamát.

És most van itt az ideje, hogy az Univerzumban való elterjedés képessége szempontjából éles különbséget tegyünk az élet és az értelmes élet között.

Az élet kialakulása döntő mértékben a környezet függvénye. Az élet fejlődése jelentős mértékben függ a környezettől, de nagy szerepet

játszanak benne az adott élővilág saját képességei (evolúció, alkalmazkodás stb.) is. Ezek a képességek a környezet kedvezőtlenné válása során kerülnek előtérbe, és fokozatosan nagyobb szerephez juthatnak, mint a környezeti tényezők. Az értelmes élet kialakulásához a környezeti állapot mellett a már jelenlévő élővilág nyújthat jelentős előnyöket: már megszerzett alkalmazkodási készség, szervkezdemények,

101

genetikai alkalmasság stb. formájában. Értelmes lények élete során azonban egyre inkább dominálóvá lesz a tudatos alkalmazkodás. Ez a készség döntővé válik, amikor az élet környezeti feltételei nagymértékben romlanak. Úgyannyira, hogy véleményünk szerint számítani lehet olyan időszakra, amikor egyes égitesteken, sőt egy jelentős időtartamban az egész Univerzumban már csak értelmes élőlényekfognak létezni. Méghozzá éppen a legértelmesebbek, melyek sikeresen tudták megoldani az egyre rosszabbá váló körülmények közti fennmaradást (nagyfokú klimatizálást, a primer produkció mesterséges pótlását stb.).

Erre alapozzuk tehát a nyílt világmodell esetén messze kitolódó élethatárt. A lehűlés fokozatos, és a magas fokú intelligencia létét csak a felhasználható energiakészlet határolja be. Lehet, hogy 100 milliárd éven át csak értelmes lények népesítik be a világmindenséget. Eljön persze a pillanat, amikor az abszolút zérusfokon, maximális entrópia mellett, az anyag- és energiaátvitel lehetetlenül, és ezzel, képletesen szólva, még az istenek léte is megszűnik.

Mivel a második ábra léptékében a kezdet meglehetős biztonsággal definiálható időpontjait nem lehet jól ábrázolni, a harmadik ábrán az első 20 milliárd évet kinagyítottuk. A földi értelem még ebben a léptékben is egyetlen pont, függetlenül attól, hogy az ősegyiptomi kultúrát vagy a jövő századot jelöljük-e.

Negyedik ábránk zárt Univerzum-modelljében mutatja be az élet folyását. Az első 50 milliárd év ugyanúgy zajlik, mint a nyílt modell esetén. A 60. évmilliárd táján

102

a nagy lehűlést a nem értelmes élővilág megsínyli, de a meginduló összehúzódás és felmelegedés 80 milliárdra ismét optimális feltételeket teremt, a dinamikus egyensúly helyreáll. Kipusztulás helyett újabb virágkor, mely a 110 milliárdodik éven is túlnyúlhat. De aztán nincs tovább tűrőképesség, alkalmazkodás: a nyílt modellhez képest katasztrofális gyorsasággal folyik le a kipusztulás. A BC előtti utolsó évmilliárd eseményeit semmilyen élőlény nem viselheti el. A nem értelmes élet határa tehát: a BC előtt egymilliárd év, ami a BB-től számítva mintegy 120 milliárdot jelent.

Az értelmes élet nyomtalanul átvészelheti a 60 milliárd körül jelentkező kedvezőtlen időszakot. (Alig 20 milliárd évről van szó, guggolva is kibírjuk . . .) Magas szintű egyensúlya a BC előtti 1 milliárdig megmarad. A BC drasztikus hatásait nagymértékben tolerálhatja technikai kultúrája vagy másféle intelligenciája segítségével, de a változások gyorsasága miatt ez csak néhány millió évet jelent. (Néhány millió év alatt persze egy egész “emberiség” kifejlődhet és kihalhat . . .) Kevéssel élheti túl a nem értelmes élővilágot. Az utolsó élőlény pusztulása, az “igazivilágvége” a BC előtt 1 millió évre tehető, amikor is az atomok széthullása megtörténik. Ennek a folyamatnak a végső szakaszát is elég jól tudjuk időzíteni, ezért ezt is kinagyítottuk az ötödik ábrán. Az élet vége és a fizikai “világvége” csaknem egybeesik.

Ábráinkon, az első kivételével, a biomassza tömegét önkényes mértékegységben adtuk meg. Nem ismervén a világegyetemben létrejövő élővilágok számát, csak az arányokat ábrázoltuk. Ha még van kitartásuk, most segítségül veszünk egy ötödik támpontot: az Univerzum élővilágainak számára vonatkozó elméletet, és ennek alapján felbecsüljük a biomassza tényleges, teljes tömegét Galaxisunkban. Ez a támpont már nem nevezhető túl szilárdnak, az életet hordozó bolygók lehetséges számáról nagy vita folyik, szélsőségesek a vélemények. Drake kilenctényezős formulája alapján az egy időben létező élethordozó bolygók száma Galaxisunkban az ezer és a millió között lehet. Ezt az általunk felvázolt optimális elterjedési szakaszra vonatkoztatjuk, és a földitől plusz-mínusz három nagyságrendi eltérést engedünk meg egy adott élővilág biomasszájánál. Azt kapjuk, hogy Galaxisunk nem értelmes biomasszája az egyensúlyi szakaszban 10 x 10'°-től 10 x 10'9 tonna között lehet. Az értelmes biomassza tömege 10 x 106-tól 10 x 10'S tonna közt mozoghat. Mindezt a hatodik ábrán láthatjuk.

103

Nem sok maradt már hátra: levonhatunk néhány következtetést, tanulságot. Először is: az élet korszaka kitölti az Univerzum létének nagy részét. Már az

első évmilliárdban kialakul, és az utolsó évmilliókig tart. És miért is lenne ez furcsa? Az élet az anyag tulajdonsága.

Másodszor: zárt Univerzum esetében nagyjából azonos időtartam áll az értelmes és nem értelmes élet rendelkezésére. Nyílt Univerzumban viszont az értelmes élet hallatlanul nagy előnyben van: kétszer akkora élettartamú, mint a nem értelmes élet. Mindezt leolvashatjuk a hetedik ábráról.

Harmadszor: a Naprendszer és mi magunk a világegyetem fejlődésének igen korai szakaszában születtünk és fogunk kihalni. A második és harmadik ábrán látható, hogy a nem értelmes élőlények már elérték optimális elterjedésüket, de az értelem még a fejlődés szakaszában van. Vagyis kevés még az értelmes civilizáció. Ez csökkenti esélyünket a kapcsolatfelvételre.

Negyedszer. az élet elterjedésének egyes mozzanatai jó közelítéssel meghatározhatók, mások viszont csak 10 milliárd éves és milliárd tonnás bizonytalansággal.

Mi mindenesetre meg vagyunk győződve arról, hogy prognózisaink beválnak. Ha mégsem így történne, szíveskedjenek majd reklamációikat a szerkesztőség

104

címére megküldeni: Plútó, Központi Postahivatal, Poste restante. BC után érkező kéziratokat nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza.

105

SÁMATHY TAMÁS

Csomópontban

Egyszerre csak a Csomópontban termett. Kis ideig várt, kiválasztott magának egy szimpatikus Utat, és elindult rajta. Lassan haladt. Csodálkozva tekingetett a végtelennek tűnő Út két szélén hivalkodó, sohasem látott furcsaságokra.

- Mindegyiket más színűnek, az előzőtől eltérő alakúnak látta. Napokig, hetekig bandukolt a széles betonszalagon, de még nem lelt semmi olyat, amiért érdemes lett volna megállni, elidőzni, sőt letelepedni.

Az eleinte változatos formák, színek kezdtek ismétlődni. Egyre gyakrabban figyelt meg már ismert alakzatokat, igaz, minduntalan újabb színekben.

Megszaporázta lépteit. Mind több ismerős formát fedezett fel az alatta elsikló betoncsík két partján.

Szaladni kezdett. Szürkén suhant talpai alatt a betonsáv. Minél gyorsabban futott, annál hamarabb teltek a napok. A Nap sárgásfehéren vibráló diszkoszként vágódott fel Keleten, s átszelve az égboltot percek alatt lebukott. Nyomában sebesen kúszott a Hold. A mindenséget átmenet nélkül elöntő éjszakába belerobbantak a csillagok kék szilánkjai. Mindez rövid ideig tartott, mert a palacsintasütő nagyságúra hízott Nap ismét felröppent a látóhatár alól, hogy keresztülívelve az égen és újra lehullva a Horizont alá, elűzze és visszarántsa maga után a sötétség átláthatatlan pokrócát.

Rádöbbent: ha nagyon siet, hamar megöregszik, ha viszont nem igyekszik, soha nem tudja meg, hová vezet az Út. A tényeket fontolgatva úgy határozott, hogy kocogva halad tovább.

Teljesen elveszítették változatosságukat a különös formák, színeik is azonossá váltak, s csak árnyalatukban különböztek egymástól. Olyannyira uniformizálódtak a kezdetben még furcsa alakzatok, hogy most már egyáltalán nem találta furcsának őket, sőt untatták, elálmosították a monotonná vált testek, s a térfigurák közt ívelő véletlen hálózat adott csak újat; a mögöttük bogosodó törvényszövevényt megfejtette, megismerte. Az idomok formái nem kívánt tartalmakat rejtettek. Vonzásukat vesztett figurák közt haladt töretlen: hátha vár rá új varázs, egy tiszta adottság, mit elfogad.

Messze elöl mozgást vett észre. Az Úton távol vékony, hengeres valami emelkedett, süllyedt ritmikusan, s egyre közeledett. Fiatal férfi jött vele szemben, futva. A férfi, amint közeledett, nőttön-nőtt, s csakhamar meghaladta a normális emberi test méreteit. A betonszalag szegélyére húzódott. Ekkor a behemót férfi is ugyanarra az oldalra tért. Riadtan torpant meg. A “Góliát" szintúgy. Bal kezével megdörzsölte a homlokát. Vele egy időben az óriás is homlokára tapasztotta tenyerét, csakhogy a jobb kezével tette ugyanazt. A homlokdörgölés a csodálkozás jele volt. Rémületét most csodálat váltotta fel.

“Ez én fennék?" - kételkedett hatalmas képmásával farkasszemet nézve, és leeresztette karját. Az óriás ugyancsak.

Elképesztően széles és magas, homorú fémtükör húzódott a végtelenbe, és magasodott a selyemfényű égbe. A makulátlan tükrön karemelésnyi magasságban aranybetűkön szikrázott a delelő Nap:

Ön rossz Utat választott!

106

Térjen vissza a Csomóponthoz, és próbálkozzon egy másikkal! Talán szerencséje lesz.

Leverten sietett nappalokon, éjszakákon át a Csomópont felé. Hosszúra nőtt haja lobogott, és szakállán hintázott a szél.

Amint visszatért, rákanyarodott a hozzá legközelebb eső Útra. A formák eleinte itt is a legváltozatosabbak voltak, ám napok múlva mindinkább hasonlítani kezdtek egymáshoz. Előző tapasztalatai birtokában közepes tempóban futott.

Megint tükör zárta le a teret, és most sűrű szakállú, torzonborz külsejű, húsz év körüli ifjúnak mutatta a fémfal. Az aranyló betűkkel írott szöveg ezen is ott sziporkázott. Keserűen legyintett, aztán szaladt, vissza a Csomóponthoz.

Most megjelölöm az Utakat, gondolta törökülésben pihenve, kis cédulákat írogatva a Csomópont közepén. Megjelölöm őket, nehogy tévedésből még egyszer elinduljak valamelyiken.

Felkelt ültéből, és a megírt címkéket ráragasztgatta a már bejárt Utak kezdetén meredező alakzatokra.

A negyedik sikertelen próbálkozás után negyvenéves férfiként, kétségbeesetten roskadt kiindulási helyére. Fiatalkori cinizmusából szemernyit sem őrzött meg. Agyában egymást kergették a lázas gondolatok. Neki semmi sem sikerül? Miért nincs szerencséje? Hogyan lehet az, hogy senki sem segít neki? Valakinek lennie kellene itt, a Csomópontban, aki eligazítja, útbaindítja az idejutott embereket! Miért kell így vakon tapogatózni, zsákutcába keveredni?

Az ötödik betonszalag utolsó harmadánál vérfagyasztó rémségek ijesztgették, a halál ezernyi nemével fenyegették meg, de nem riadt vissza. A gyorsan múló idővel most már nem törődött, rohant a roppant hosszú betonsáv messzeségébe.

A hatodik Úton a jólét sokasága integetett feléje. A biztonság és a nyugalom számtalan megjelenési formában tűnt elé a szürke szalag szélein, hívogatta, csalogatta, ő azonban nem tántorodott meg, nem változtatott irányt, a kiszemelt cél felé száguldott. Azután sem gondolta meg magát, amikor a hatodik Út végén is megcsillant a fémfal a már kívülről tudott felirattal.

Immár hatvanévesen, hajlott háttal rostokolva a Csomópontban újra elszánta magát.

Már csak egyetlen nem járt Út szürkéllett és vibrált délibábosan a látóhatár peremében. Mire a végére ért, hatvanöt esztendős lett, látása megromlott, épp hogy ki tudta betűzni az aranyló szöveget:

Önnek dicséret jár! Maga az első ember, aki elért a hetedik Út végére! Kár volna visszafordulnia, túl idős már!

Sokáig tartott, amíg öreg agyával felfogta a szavak jelentését, a mondatok értelmét. Mihelyt tudatosult benne az üzenet, dacosan ökölbe szorította ráncos kezét, s mérgesen fordult meg.

EI kell jutnia a Csomópontba! Ha addig él is. Tudja, melyik a hatodik Út, ahol csábító ajánlatokat tettek a démoni figurák, hiszen megjelölte. Most elfogadja a felkínáltakat.

Hetvenéves, remegő végtagokkal kalimpáló aggastyánná töpörödött a fárasztó Út legyaloglása alatt. Négykézláb tette meg a végső kilométereket. Gyakorta megpihent, lihegett és nyögdécselt. Hason csúszva jutott el a

107

Csomópontba. Fejét szédülés kínozta, térérzékelését elvesztette, szeme előtt zöld peremű, püspöklila foltok úszkáltak.

Egyedül a vignettákra támaszkodhat, azok közül mutatja meg egy: hol a hatodik Út, ahol boldogan töltheti hátralévő napjait.

Találomra az egyik betonszalag kezdetéhez kúszott. Az alakzatról hiányzott a nemrég felragasztott útmutató, csak a cédula lekapart helye látszott. Csapzottra izzadta ősz haját, fehér szakállát, mire végignézte az összes Út kiindulásán az első mértani idomokat. Mindegyikről levakarták a címkét!

“Meg kellett volna állapodnom valamelyik Úton, kissé átalakítani mindent, vagy ha nem ment volna; elfogadni úgy, ahogy van, és hozzáidomulni . . . Előbb is lehettem volna okos . . ."

Már nem bírt kúszni, sem könyökölni, s annyi ereje sem maradt, hogy felemelve tartsa a fejét. Mozdulatlanul feküdt a Csomópontban. Hetvenéves volt, de hétszáznak érezte magát. Szemei leragadtak, és lassú örvényléssel süllyedni kezdett a nemlét időtlen, vaksötét és hangtalan aeonjába.

Két, bíborvörös űrruhát viselő, arc nélküli lény toppant a Csomópontba. Az Utak karbantartói voltak. Bíborvörös hordágyra emelték a megmerevedett testet, lerögzítették, és egy szemvillanás alatt eltűntek vele. Nehogy gyanút foghasson a soron következő jövevény, aki egyszerre csak a Csomópontban termett.

108

ROALD DAHL

Genezis és katasztrófa Igaz történet

- Minden rendben - mondta az orvos. - Csak feküdjön nyugodtan, pihenjen. - Az asszonynak úgy tetszett, mintha több mérföldnyi távolból hallaná az orvos hangját. - Fia van. - Micsoda?

- Van egy pompás fia. Ugye érti, amit mondok? Egy pompás fiú. Hallotta, hogy sír?

- Jól van a kicsi, doktor úr? - Persze hogy jól van. - Hadd nézzem meg. - Egy perc, és látni fogja. - De igazán biztos benne, hogy jól van? - Teljesen. - Még mindig sír? - Próbáljon pihenni. Nincs miért aggódnia. - Most miért nem sír, doktor úr? Mi történt? - Kérem, ne izgassa magát. Minden rendben. - Látni akarom. Hadd nézzem meg. - Kedves asszonyom - ütögette meg az asszony kezét az orvos -, pompás,

erős, egészséges gyermeke van. Miért nem hiszi el, ha mondom? - Mit csinál vele ott az az asszony? - Kicsit kicsinosítja, hogy tessen magának - mondta az orvos. - Megfürösztjük,

ennyi az egész. Egy-két perc, és itt lesz. - Esküszik, hogy jól van a kicsi? - Esküszöm. Most csak feküdjön és pihenjen. Hunyja be a szemét. Hunyja be

szépen a szemét. Így ni. Így már jobb . . . - Egyre csak azért imádkoztam, hogy éljen, doktor úr. - Persze hogy élni fog. Mit nem beszél? - A többiek nem. - Mit nem? - Nem maradtak életben, doktor úr. Az orvos az ágy mellett állt, és nézte a fiatalasszony sápadt, kimerült arcát.

Azelőtt sohasem látta. Az asszony meg a férje új emberek voltak a városban. A kocsmáros felesége, aki segédkezett a szülésnél, azt mesélte, hogy a férfi a vámházban dolgozik a határon, és a házaspár váratlanul érkezett a fogadóba egyetlen utazóládával meg egy bőrönddel vagy három hónapja. A férfi iszákos volt, mondta a kocsmárosné, pimasz, erőszakos, kötekedő kis fickó, viszont a fiatalasszony szelíd és vallásos. És nagyon szomorú. Sohasem mosolygott. Az alatt a néhány hét alatt, amit a városban töltöttek, a kocsmárosné egyetlenegyszer sem látta mosolyogni. Az a hír is járta, hogy a férfinak ez a harmadik házassága, hogy az egyik felesége meghalt, a másik pedig elvált tőle holmi sötét dolgok miatt. Ez azonban csak pletyka volt.

Az orvos lehajolt, és kissé följebb húzta a takarót a páciens mellén. - Nincs miért aggódnia - mondta gyöngéden. - A kicsi teljesen rendben van.

109

- Ugyanezt mondták a többiről is. És mindegyiket elveszítettem, doktor úr. Az elmúlt tizennyolc hónap alatt három gyermekemet veszítettem el, hát ne csodálja, ha aggódom.

- - Hármat? - Ez a negyedik . . . négy év alatt. Az orvos kínosan toporgott a csupasz padlón. - Nem tudhatja, hogy ez mit jelent, doktor úr, elveszíteni valamennyit, mind a

hármat, lassan, sorban, egyenként. És még egyre látom őket. Olyan tisztán látom Gustáv arcát, mintha csak itt feküdne mellettem az ágyban. Olyan szép kisfiú volt, doktor úr. Csak mindig beteg volt. Olyan rettenetes, amikor mindig betegek, és semmit sem tehetek értük.

- Tudom. Az asszony kinyitotta a szemét, néhány másodpercig az orvosra meredt,

aztán újra lehunyta pilláit. - A kislányomat Idának hívták. Pár nappal karácsony előtt halt meg. Vagy alig

négy hónapja. Csak látta volna Idát, doktor úr. - Most itt az új baba. - De Ida olyan gyönyörű volt. - Igen - mondta az orvos. - Tudom. ' - Honnan tudhatja? - kérdezte az asszony. - Biztosan szép baba volt. De ez is az. - Az orvos elfordult az ágytól, az

ablakhoz ment, és kinézett. Szürke, áprilisi délután volt, az utca túloldalán látta a házak piros tetejét és a cserepeken szétpattanó hatalmas esőcseppeket.

- Ida kétéves volt, doktor úr . . . és olyan gyönyörű, hogy egy pillanatra sem tudtam levenni róla a tekintetemet attól kezdve, hogy reggel felöltöztettem, egészen addig, míg este le nem fektettem. Szent rémületben éltem, nehogy valami történjék vele. Gustáv elment, a kis Ottó is elment, ez a gyermek volt a mindenem. Néha fölkeltem éjszaka, odalopództam a bölcsőhöz, és a szájacskájához tettem a fülemet, hogy tudjam, lélegzik-e még.

- Próbáljon pihenni - ment vissza az ágyhoz az orvos. Kérem, próbáljon pihenni.

Az asszony arca fehér és vértelen volt, az orra és a szája körül halvány, kékesszürke folt. Néhány nyirkos hajszál a homlokára tapadt.

- Amikor meghalt . . . Már terhes voltam, amikor megtörtént. Ez már legalább négyhónapos lehetett, amikor Ida meghalt. “Nem akarom! - ordítottam a temetés után. - Nem szülöm meg! Már elég gyermeket temettem el!” És a férjem . . . a vendégek között bóklászott egy nagy korsó sörrel a kezében . . . gyorsan megfordult és azt mondta: “Jó hírem van a számodra, Klára.” EI tudja ezt képzelni, doktor úr? Éppen eltemettük a gyermekünket, és akkor ő ott áll egy korsó sörrel, és azt mondja, jó híre van a számomra. “Ma áthelyeztek Braunauba - mondja -, rögtön kezdhetsz is csomagolni. Újrakezdheted az egészet, Klára - azt mondja. - Új helyre kerülünk, lesz majd új orvosod . . .”

- Kérem, ne beszéljen többet. - Maga az új doktor, igaz, doktor úr? - Így van. - És itt vagyunk Braunauban. - Igen. - Félek, doktor úr. - Próbáljon nem félni. - Mennyi esélye lehet a negyediknek?

110

- Ne gondoljon most erre. - Nem tehetek róla. Úgy érzem, valami örökletes dolog az, amitől meghalnak

a gyermekeim. Csak az lehet. - Butaság. - Tudja, mit mondott a férjem, amikor Ottó megszületett? Bejött a szobába,

benézett a bölcsőbe, ahol Ottó feküdt, és csak azt mondta: “Csak azt kérdezem, miért nem jobb példányok ezek? Csak azt.” És három nap múlva Ottó halott volt. A harmadik napon gyorsan megkereszteltettük, és estére már nem élt. Aztán meghalt Gustáv. És aztán meghalt Ida. Mind meghaltak, doktor úr . . . és egyszerre üres lett a ház . . .

- Most ne gondoljon erre. - Ez is olyan kicsi? - Normális. - De kicsi? - Talán egy picit aprócska. De a kicsik sokszor szívósabbak; mint a nagyok.

Képzelje csak el, Hitlerné asszony. egy év múlva járni fog. Hát nem aranyos? Az asszony nem válaszolt. - És két év múlva majd be nem áll a szája, csak győzze hallgatni a

csacsogását. Választottak már nevet a kicsinek? - Nevet? - Igen. - Nem tudom. Nem vagyok biztos benne. Ha jól emlékszem, a férjem azt

mondta: ha fiú lesz, nevezzük Adolfusnak. - Vagyis Adolf lesz a neve. - Igen. A férjemnek azért tetszik az Adolf, mert kissé hasonlít az Aloisra. Alois

a férjem neve. - Nagyszerű. - Jaj, ne! - ült föl hirtelen az asszony. - Ugyanezt kérdezték, amikor Ottó

született! Ez azt jelenti, hogy ő is meg fog halni! Azonnal kereszteljék meg! - Ugyan, ugyan - fogta meg gyöngéden az orvos az asszony vállát. - Nincs

igaza. Ígérem, hogy nem lesz igaza. Egyszerűen csak kíváncsi ember vagyok. Szeretek beszélni a nevekről. Azt hiszem, az Adolfus rendkívül szép név. Az egyik kedvencem. Nézze csak, itt a fiatalúr.

A kocsmárosné vitorlázott át a szobán, hatalmas keblére szorítva a kisbabát. - Itt a kis gyönyörűség! - kiáltotta ragyogó képpel. - Adjam a kezébe,

kedvesem? Vagy tegyem maga mellé? - Jól bepólyázta? - kérdezte az orvos. - Itt nagyon hideg van. - Persze hogy jól bepólyáztam. A baba szorosan be volt tekerve egy fehér gyapjúkendővel, csak pici,

rózsaszín feje látszott ki. A kocsmárosné gyöngéden az anyja mellé fektette. - Tessék - mondta. - Most csak feküdjön, és gyönyörködjék benne kedvére. - Nagyon fogja szeretni - mondta mosolyogva az orvos. - Pompás kisbaba. - Milyen aranyos a kezecskéje! - kiáltott föl a kocsmárosné. - Micsoda hosszú,

finom ujjacskák! Az asszony nem mozdult. Még a fejét sem fordította a kicsi felé. - Gyerünk! - kiáltotta a kocsmárosné. - Bátran, nem harap! - Nem merek odanézni. Nem merem elhinni, hogy ismét van egy gyerekem,

és egészséges. - Ne butáskodjon. Az anya lassan elfordította a fejét, és lepillantott az apró, hihetetlenül derűs

arcocskára.

111

- Ez az én gyermekem? - Hát persze. - Ó . . . ó . . . hiszen gyönyörű! Az orvos elfordult, az asztalhoz ment, és kezdte elrakosgatni szerszámait. Az

asszony feküdt az ágyban, elbűvölten nézte a kicsit, mosolygott rá, meg-megérintette, és halk, örömteli hangokat hallatott.

- Szervusz, Adolfus - suttogta. - Szervusz, kicsi Adolfom . . . - Pszt! - mondta a kocsmárosné. - Azt hiszem, megjött a férje. Az orvos az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kinézett a folyosóra. - Hitler úr! - Tessék. - Jöjjön be, kérem. Az alacsony, sötétzöld egyenruhát viselő emberke halkan belépett, és

körülnézett. - Gratulálok - mondta az orvos. - Fia született. Az emberkének hatalmas, ápolt, Ferenc József módjára nyírott pofaszakálla

volt, és erős sörszagot árasztott. - Fiam? - Igen. - És hogy van? - Jól. A felesége is. - Rendben van. - Az apa fura, kacsázó járással a felesége ágyához ment. -

No, Klára - mosolygott az asszonyra a pofaszakálla mögül. - Hogy ment? A férfi lehajolt, hogy megnézze a gyereket. Aztán még lejjebb. Gyors,

szögletes mozdulatokkal egyre lejjebb és lejjebb hajolt, míg arca már szinte a gyerekét érte. Az asszony odébb húzódott a párnán, és esdekelve nézett a férfira.

- Káprázatos tüdeje van - jelentette be a kocsmárosné. - Hallotta volna csak, hogy ordított, amikor a világra jött.

- Úristen, Klára . . . - Mi a baj, drágám? - Ez még Ottónál is kisebb! Az orvos néhány gyors lépést tett a férfi felé. - Annak a gyereknek semmi baja

- mondta. A férfi lassan fölegyenesedett, és az orvos felé fordult. Arcán keserűség és

döbbenet tükröződött. - Kár hazudnia, doktor úr - mondta. - Tudom, hogy mit jelent ezt. Elölről

kezdődik az egész. - Figyeljen ide - mondta az orvos. - Tudja egyáltalán, hogy mi történt a többivel, doktor úr? - Ne gondoljon a többire, Hitler úr. Várja ki a végét. - De olyan kicsi és gyönge! - Édes uram, hiszen csak most született. - Akkor is . . . - Mit akar? - kiabált a kocsmárosné. - Már elparentálná? - Ebből elég - mondta keményen az orvos. Az asszony sírt. A testét rázta a zokogás. Az orvos odament a férfihoz, és a

vállára tette a kezét. - Legyen kedves- a feleségéhez - suttogta. - Kérem. Ez nagyon fontos. -

Aztán megragadta a férfi vállát, és tolni kezdte az ágy felé. A férfi habozott. Az orvos még keményebben markolta, szorító ujjai mutatták az irányt. Végül a férfi kelletlenül lehajolt, és futó csókot nyomott felesége arcára.

112

- Jól van, Klára - mondta. - Elég a sírásból. - Annyit imádkoztam, hogy életben maradjon, Alois. - Igen. - Hónapokon át, nap mint nap elmentem a templomba, és térden állva

könyörögtem, hogy ezt az egyet engedje élni az Úr. - Igen, Klára, tudom. - Három halott gyereknél többet nem tudok elviselni, érted? - Hát persze. - Élnie kell, Alois. Kell, kell . . . Óh Istenem, légy könyörületes hozzá . . .

Gálvölgyi Judit fordítása

113

BOB KUROSAKA

AKI TUDJA, TEGYE!

A szemeszter éppen olyan kaotikusan kezdődött, mint mindig. A tantermekről hiányoztak a föliratok, a diákok céltalanul őgyengtek az épületben. Az előadásaimat időnként egy-egy ó szakította meg, amikor a piruló hallgató kicsörtetett a teremből, miután egyszeriben csak rájött, hogy a differenciálegyenletekről van szó, nem pedig filozófiáról.

Elmondtam, hogy milyen szöveggyűjteményekre és könyvekre van szükség, majd föltettem a szokásos kérdést.

- Van valakinek valamilyen kérdése? Ha nincs, még elérhetem a 11.20-as buszt Weavertown felé, s talán jut időm

egy rövid golfjátékra. Fölállt egy hallgató, kezeit a hátsó zsebeibe dugva. - Tanár úr, mi szükségünk

van erre a tanfolyamra? Nyugtalan moraj futott végig a termen. - Hogy hívják, fiatalember? - kérdeztem. - Barone a nevem, uram. Frank Barone. - Nos, Mr. Barone, az egyetem megköveteli, hogy mindazok, akiknek a

matematika a főtantárgyuk, legalább minimális ismereteket szerezzenek . . . - Ezt tudom - szakított félbe, aztán hozzátette -, uram. Elmosolyodtam, bólintottam. - Úgy értem - folytatta -, hogy van-e értelme teljesen elvont elméleteket

tanulni. Szerintem inkább arra lenne szükségem, hogy a társadalom hasznos tagjává neveljenek.

Megállapítottam magamban, hogy a fiú nyilván a filozófiát cserélte föl matematikával, de Barone mély hangja és magabiztossága elbűvölte a hallgatókat. A diákok várták a válaszomat. Megköszörültem a torkomat.

- Mr. Barone - kezdtem -, maga mit akar az egyetemtől? - Biztosan nem tudom, uram. Azt hittem, két év elég lesz ahhoz. hogy pályát

tudjak választani, de nem volt elég. Tudja, nekem nem kell dolgoznom amegélhetésemért.

Ezt olyan magától értetődően mondta, mintha csak azt mondta volna: “Fáj a fogam”.

- És hogyan fogja megszerezni mindazt, ami a megélhetéshez szükséges, Mr. Barone?

- Nos uram . . . van egy adottságom. - Valóban? - kuncogtam. - Talán mindent arannyá tud változtatni, mint a görög

Midász? Nyomban meg is bántam szarkazmusomat. Barone elvörösödött. Valami

nagyon fontos, személyes dolgot mondott el, én meg kigúnyoltam. - Annál is jobb, tanár úr! - kiáltotta. - Figyeljen! Barone fölemelte az egyik

kezét, és rám mutatott. A felolvasóasztalom lassan fölemelkedett, és körözni kezdett a fejem fölött.

A hallgatók fölszisszentek. Megfordulva azt láttam, hogy Barone az egyik csinos lányra mutat. A lány a jegyzetfüzetével próbálta eltakarni meztelenségét.

114

- Mr. Barone! - kiáltottam. - Elég volt! - Még nem, tanár úr. Olyan mozdulatokat tett, mintha lepkét akarna fogni. Mikor szétnyitotta az

öklét, egy csapat denevér röppent ki belőle, és vadul keringeni kezdtek a teremben. A lányok sikoltoztak, és a padok alá bújtak.

Barone-t meg kellett fékezni. Mélyet lélegeztem és rákiáltottam: - Elég! Hirtelen csönd lett, mindenki megdermedt. Csak a denevérek szárnycsapásai

meg a meztelen lány szipogása törték meg a csöndet. Mindenki engem nézett, még Barone is. Sikerülnie kell.

Az olvasóasztalomra mutattam, mire az lágyan leereszkedett a földre. Gyors mozdulattal visszavarázsoltam a lány ruháját.

Összekulcsoltam a kezem, és koncentráltam. Szétnyitottam az öklöm, és kieresztettem a sólymokat. Megtisztították a termet a denevérektől, aztán visszaszálltak a kezembe, és engedelmesen eltűntek.

A hallgatóság egyetlen tátott száj volt. Ideje volt megtörnöm a feszültséget. - Van még valakinek kérdése? A hallgatók némán rázták a fejüket. Csak Barone nem mozdult. - Jól van. Legközelebbre olvassák el az anyagot a harmadik oldaltól a

tizenhetedikig. A tizenhetedik oldalon lévő feladatokat oldják meg. Mára ennyi. A hallgatók csöndesen kivonultak a teremből. Barone, aki utolsónak ment ki,

habozott egy kicsit az ajtónál. Megfordult, visszanézett. Hosszan néztük egymást. Aztán, mint aki döntésre jutott, Barone komoran

bólintott. Mosolyt villantott felém, és dudorászva ment ki. Nagyot sóhajtottam, és összeszedtem a jegyzeteimet. Kifelé menet az órámra

pillantottam. 11.30. Talán még elérem az 1.15-ös buszt.

Gálvölgyi Judit fordítása

115

Damon Knight

A GUBERÁLÓ

Maxwell és a döbbenetes keblű lány csütörtökön kezdte meg a víkendezést Velencében. Pénteken Párizsba mentek, szombaton Nizzába, vasárnap pedig unatkoztak. A lány, akit Alice-nek hívtak, duzzogó képpel nézett Maxwellre a reggelizőasztal fölött. - Vernon, menjünk valahová máshová! - mondta.

- Máris? - mondta nem éppen lelkesen Maxwell. - Nem kéred a bogárpetéidet?

- Brrr - mondta Alice, és eltolta maga elől a tányért. - Ez után, biztosan nem. Muszáj ilyen utálatosnak lenned kora reggel?

A tányéron csakugyan bogárpeték voltak, de az étlapon oeufs ProcyonThibault néven szerepeltek, és három egycentiméteres, barnás golyócska körülbelül ezerszer annyiba került, mint ahány kalóriát képviselt. Maxwell jó fizetést húzott, mint az Észak-Amerikai Egység Tájékoztatási Minisztériumának filmírója - hat ötletgyártó dolgozott a keze alatt a Kozmikus Koktél című műsorban -, de egyre jobban irtózott arra gondolni, hogy mibe kerül neki ez az öt nap.

Maxwell alacsony termetű volt, keménykötésű és egészen jó külsejű, csak a szeme dülledt ki egy kicsit. Amikor fölhúzta a szemöldökét, vagyis beszéd közben mindig, barnára sült homlokán a bőr harmonikaszerűen összeráncolódott. Voltak lányok, akik ezt vonzónak találták; akik pedig nem, azokra rendszerint mély hatást gyakorolt Maxwell kézzel varrott duroplaszt zekéje és negyven kreditbe került övsálja. A férfi szomorúan bár, de gyanította, hogy Alice, akinek legfeltűnőbb tulajdonságáról már szó esett, az utóbbiak közé tartozik.

- Hová szeretnél menni? - kérdezte Maxwell. A kávéjuk eléjük csúszott a szalagról, illatos gőze betöltötte a levegőt, de a férfi borús képpel kortyolgatta a magáét. - Ugorjunk át Algírba? Vagy föl Stockholmba?

- Ne - mondta Alice. Előrehajolt az asztal fölött, és hosszúkás, fehér kezével kisimította mézszőke haját a szeméből. - Nem értetted meg, mire gondoltam. Hogy menjünk valami másik bolygóra!

Maxvell torkán egy pillanatra megakadt a korty, és kávét köhögött az asztalra. - Nem mondom, hogy Európa nem jó - folytatta Alice lekicsinylően -, de egyre

jobban hasonlít Chicagóra. Menjünk el valahová, ahol tényleg más minden! - És érjünk vissza holnap délre? - méltatlankodott a férfi. - A Proximáig is tíz

óra az út; rögtön vissza is kellene fordulnunk! Alice lesütötte hosszú pillájú szemét, és sikerült egyszerre csábító és

duzzogó arckifejezést öltenie. Nem is rossz, állapította meg Maxwell, ahhoz képest, hogy délelőtt tíz óra van. - Gondolom, nem tudnád szabaddá tenni a hétfődet . . . - folytatta a lány.

Maxwell csoportja amúgy is két héttel előre dolgozott; csak annyit jelentett volna, hogy amikor visszamegy, jobban rá kell hajtani. A fenébe is, miért ne jelenthetne beteget keddig vagy szerdáig?

Alice szempillája fölrebbent, tekintete gyorsan, figyelmesen végigszaladt a férfi arcán. Aztán szeme sarkában összefutottak a ráncok, és rávillantotta a férfira ötcsillagos, deluxe mosolyát. - Látod, Vernie, ezt szeretem benned olyan nagyon! - mondta elégedetten.

116

A menetrend szerinti nagy személyszállítóval elmentek a Gamma Tauri IV-re, a rendszer főállomására, aztán átszálltak a bolygóközi járatra, az elvitte őket a Hármasra. A Hármas jószerivel fejletlen bolygó volt; száz város ha lehetett az egyenlítő mentén, meg néhány bánya és ültetvény a mérsékelt övezetekben - a többi csak festői táj. Maxwell korábban a Minisztériumban hallott róla; a többiek figyelmeztették, hogy ha egyáltalán odamegy, akkor egy éven belül menjen - azután már ugyanúgy elárasztják a turisták, mint a Proxima II-t.

A táj látványa megérte az utat. Ahogy egy szál rövidnadrágban és ingben kényelmesen ültek a bérelt légirobogókon, szemüket a polarizáló ernyők védték a Gamma Tauri perzselő sugaraitól, Maxwell és a lány akármerre néztek, mindenütt ezer négyzetmérföldnyi, burjánzó, kékeszöld növénytakaró terült el előttük.

Hatvan méterre alattuk a gigászi páfrányfák lombja megmeghullámzott az enyhe szélben. Maxwellék egy alacsony hegyvonulatot követtek, amely átszelte a kontinenst; a fakoronák mindkét oldalon meredeken lejtettek, fel-felrémlett közöttük a vörösesbarna aljnövényzet, aztán minden beleolvadt a kékeszöld növénytengerbe, amely a látóhatár felé egyre kékebb, egyre ködösebb lett. A tiszta, csak egy-egy gomolyfelhő tarkította égbolton valami repülő lény húzott át lomhán, körülbelül egy kilométernyire tőlük. Maxwell megkereste a messzelátójával: képtelenül festett, rombusz alakja volt és hat pár szárnya - talán valami rovar; sejtelme sem volt, miféle. Lentről, viszonylag közelről, rekedt rikkantás hallatszott, és Maxwell lepillantott, remélte, hogy meglátja valamelyik ragadozót; de a hullámzó növényszőnyeg töretlenül húzódott alattuk.

Ránézett Alice-re: A lány mélyet sóhajtott. Maxwell elvigyorodott. A lány verítékes arca tündökölt az elragadtatástól. - Most hová? - kérdezte a férfi.

A lány jobbra nézett, ahol a láthatáron ezüstösen megcsillant valami. - Az ott a tenger? - kérdezte. - Mert ha igen, akkor kereshetnénk egy szép parti részt, és ott megebédelhetnénk.

Szép parti részek nem voltak; homok helyett mindent diónyi kavicsok borítottak, de Alice egyre erősködött, hogy nézzék meg a következő részt is. Mindegyik sikertelen próbálkozás után fölemelkedtek hat-hétszáz méternyire, hogy áttekintsék a partvonalat. Alice egyszer csak lemutatott és megszólalt: - Az ott jól néz ki. Ó! Már van ott valaki!

Maxwell odanézett, látta, hogy egy aprócska alak mozog lenn a parton. - Lehet, hogy ismerős - mondta, és szeméhez emelte a messzelátót. Mezítelen, széles hátat látott sötétleni az ezüstös tenger előtt. A férfi épp lehajolt, valamit nézett a parton a lába előtt.

Aztán az alak fölegyenesedett, és Maxwell meglátta a tündöklő szőke hajkoronát, aztán a határozott vonású arcélt, ahogy a férfi megfordult. - Hohó! - mondta, és leeresztette a messzelátót.

Alice feszülten figyelt a magáén át. - De milyen jóvágású! - rebegte. - Ismered?

- Igen - mondta Maxwell. - A Guberáló. Többször is csináltam vele interjút. Jobb, ha békén hagyjuk.

Alice tovább figyelte. - A mindenségit . . . - mondta. Életemben nem láttam még ilyen . . . Nézd, Vernie, integet nekünk!

Maxwell ismét odanézett. A Guberáló arca egyenesen feléjük fordult. Ahogy Maxwell nézte, a férfi ajka félreérthetetlenül az ő nevét formázta.

117

Maxwell kicsit csökkentette a nagyítást, és látta, hogy a Guberáló csakugyan integet. Még valamit látott, ami addig elkerülte a figyelmét: a férfi anyaszült meztelen volt.

- Megismert - mondta vegyes érzelmekkel. - Most már le kell szállnunk. Alice most vette el először a szemétől a messzelátót, amióta észrevették a

férfit. - Ne hülyéskedj - mondta. - Már hogy a csudába . . . Vernon, ugye nem azt akarod mondani, hogy olyan messziről ki tud venni minket?

Maxwell visszaintett az apró alaknak, és hang nélkül mozgatva a száját, azt mondta: - Jövök! Vegyél nadrágot, a szentségit! - Aztán Alice-hez fordult. - Sokkal többre is képes. Hol jár az eszed? Mondtam, hogy ő a Guberáló!

Lefelé siklottak, miközben odalent az apró alak elindult a dzsungel széle felé. - Kicsoda? - kérdezte Alice, és megint a szeméhez emelte a messzelátót.

- Inkább előre figyelj! - mondta Maxwell a szándékoltnál élesebb hangon. - Ne haragudj . . . Szóval kicsoda, drágám? - A Guberáló. A Jövőből Érkezett Ember. Nem néztél híradót az elmúlt öt

évben? - Nem, csak a sportot és a divatot szoktam . . . - mondta szórakozottan Alice.

Aztán kerekre tátotta a száját. - Jóságos ég! Csak nem ő az, aki . . . - De bizony, személyesen - mondta Maxwell. - Aki megajándékozott

bennünket a tehetetlenséget közömbösítő meghajtással, a súrlódásmentesítő erőtérrel, a háromtestprobléma megoldásához szükséges matematikával, meg még vagy ezer más dologgal. A hárommillió év múlva elérkező jövő küldötte! És alighanem az egész teremtés legmagányosabb embere. Most jut eszembe, öt évvel ezelőtt épp ezen a bolygón bukkant föl. Azt hiszem, itt tölti az ideje legjavát.

- De miért? - kérdezte Alice. Megint a partra pillantott, de az üresen állt. A lány arckifejezése, gondolta Maxwell, szemlátomást azt sugallja, hogy a jövevény jobb elfoglaltságot is találhatna . . .

Maxwell ráförmedt: - Nem olvastál soha . . . - aztán helyesbítette magát: Alice nyilvánvalóan sohasem olvasott. Nem láttál soha régi filmeket a déltengerekről? Nem hallottál még róla, hogy civilizált emberek “bennszülötté lettek”, vagy beálltak csavargónak, guberálónak?

- De igen - mondta bizonytalanul Alice. - Hát akkor képzeld el, hogy valaki ottreked egy vademberek lakta

világegyetemben - kellemes, jóindulatú vademberek ugyan, de hárommillió évvel az ő kultúrája mögött. Mitévő lesz?

- Vadember lesz ő is - mondta Alice -, vagy csavargó. - Így van - mondta Maxwell. - Ez a két lehetősége van. És az ő szempontjából mind a kettő egyformán rossz. Alkalmazkodni a vademberek szokásaihoz, letelepedni, megnősülni, elveszíteni mindent, ami civilizált emberré teszi vagy egyszerűen csak elmenni a fenébe, egyedül.

- És ő ezt csinálja? - Igen. - Jó, de mit guberál? Mit keres a parton? Maxwell összeráncolta a homlokát. - Ne légy hülye! A partnak magának

semmi köze a dologhoz; történetesen most éppen itt tölti az idejét. Azért kapta a Guberáló nevet, mert úgy él, mint egy gyűjtögető csavargó - nem dolgozik, nem érintkezik emberekkel, csak teng-leng, és várja, hogy elég öreg legyen a halálhoz.

- Borzasztó - mondta Alice. - Ez olyan . . . pazarlás. - Nagyon is sok tekintetben - tette hozzá fanyarul Maxwell. - De mit akarsz?

Csak egyetlen helyen lehetne boldog - hárommillió évnyire innét - és oda nem mehet

118

vissza. Azt mondta, hogy nincs hová visszamennie. Nem tudom, pontosan hogy értette; úgy látszik, ennél érthetőbben nem tudja megmagyarázni.

A Guberáló mozdulatlanul állt az erdő szélén, amikor Maxwellék leereszkedtek a kavicsos partra. Foltos, elnyűtt duroplaszt rövidnadrág volt rajta, semmi más; boltozatos homlokú fejét nem védte kalap, lábán nem volt szandál, semmilyen felszerelés nem volt nála, még egy kés sem az övében. Márpedig Maxwell tudta, hogy a bolygó dzsungelében élő ragadozók fél pillanat alatt fölfalhattak mindenkit, akit nem védett erőtér. Ismervén azonban a Guberálót, mindez nem lepte meg, Hogy vajon Alice-nek eszébe jutott-e meglepődni valamin, azt nem tudta megállapítani. A lány majd fölfalta a szemével a Guberálót, ahogy feléjük lépkedett.

Maxwell magában hang nélkül káromkodott egyet, kikapcsolta a hajtóművet, lelépett a földre. Alice követte a példáját. Remélem, uralkodni tud magán a kisszotyka, és nem próbálja meg megerőszakolni, gondolta a férfi. Fennhangon azt mondta: - Hogy vagy, Dai?

- Jól - mondta a Guberáló. Közelről már nem egyszerűen impozáns volt, hanem kissé ijesztő. Jóval magasabb volt két méternél, és minden vonásából hihetetlen erő sugárzott. Sima bőre rugalmasnak, de keménynek látszott; Maxwell magában azt gyanította, hogy késsel sem lehetne belevágni. Az igazán mély benyomást azonban a tekintete tette; ugyanolyan nyugtalanító idegenség rejlett benne, mint a saséban. Dai sohasem éreztette senkivel a felsőbbrendűségét; amikor kellett, a társasági érintkezés érdekében tökéletesen “bennszülötté lett”; de akár akarta, akár nem, a normális, felnőtt földi ember úgy érezte magát mellette, mint egy fogyatékos gyermek.

- Dai, bemutatom Alice Zwerlinget. - A Guberáló könnyed udvariassággal nyugtázta a bemutatást; Alice szempillája majd kirepült a helyéből, úgy verdesett.

Ahogy lementek a vízhez, a lánynak sikerült egészen életszerűen megbotlania, és kezével megkapaszkodott az óriás karjában. Az a hátára tett tenyerével könnyedén helyreállította - ugyanakkor enyhén meglökte, hogy egy-két lépéssel eléjük került -, és tovább beszélgetett Maxwellel.

Leültek a vízparton, és Dai kifaggatta Maxwellt, hogy mi újság a Földön. Úgy látszott, hogy valóban érdekli; Maxwell nem tudta, színleli-e az érdeklődést vagy sem, de szívesen és értelmesen válaszolt a kérdésekre. A Guberáló egyszeregyszer odavetett egy kérdést Alice-nek is, épp csak annyit, hogy ne rekesszék ki a beszélgetésből. Maxwell látta, hogy a lány fokozatosan összegyűjti az erejét, akcióra készül, és magában elvigyorodott.

Amikor Maxwell egy pillanatra elhallgatott, Alice megköszörülte a torkát. A két férfi udvariasan ránézett. Alice azt mondta: - Dai, ebben a dzsungelben tényleg vannak emberevő állatok? Vernon szerint igen, de amióta itt vagyunk, egyet sem láttunk. És . . . - A tekintete végigfutott a Guberáló sima, mezítelen törzsén, és roppant aranyosan elpirult. . - Arra gondolok, hogy . . . - tette hozzá, aztán megint elhallgatott.

- Hogyne, vannak bőven - mondta a Guberáló. - De engem nem szoktak háborgatni.

A lány komolyan, figyelmesen kérdezte: - Azt akarja mondani, hogy . . . hogy csak így jár-kel a dzsungelben, és semmi sem árthat magának?

- Igen. Alice kimondta a lényeget: - És ha valaki magával van, azt is meg tudná

védeni?

119

- Gondolom, igen. Alice arca fölragyogott. - Hát ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Éppen

mondtam Vernonnak, mielőtt megláttuk magát idelenn, hogy milyen jól lenne bemenni a dzsungelbe csak úgy, megnézni a vadállatokat meg mindent! Bevinne engem egy kicsit, Dai? Vernon addig majd vigyáz a járgányokra - ugye megteszed, Vernie drágám?

Maxwell válaszra nyitotta a száját, de a Guberáló megelőzte: - Biztosíthatom, Miss Zwerling - mondta lassan -, hogy ön is, én is csak az időnket vesztegetnénk.

Alice ismét elpirult, ezúttal nem olyan aranyosan. - Ezzel meg mit akar mondani?! - csattant fel.

Dai komoly arckifejezéssel ránézett. - Nem vagyok annyira vad, mint amilyennek látszom - mondta. - És hölgytársaságban mindig nadrágot viselek. - Nyomatékosan megismételte: - Mindig.

Alice szája keskenyre feszült, kifehéredett körülötte a bőr. Megvillant a szeme.

Mondani akart valamit a Guberálónak, de a torkán akadt a szó. Maxwellhez fordult. - Azt hiszem, jobb, ha elmegyünk. - Csak most jöttünk - mondta Maxwell nyájasan. - Hová sietsz?

A lány felállt. - Jössz? - Nem - mondta a férfi. Alice szó nélkül megfordult, merev lépésekkel odament a légirobogóhoz,

beszállt és elröpült. A két férfi nézte, ahogy az apró, fényes pont egyre kisebb lesz, aztán eltűnik a látóhatár mögött.

Maxwell kissé bágyadtan elmosolyodott, ránézett a Guberálóra. - Ezt megérdemelte - mondta. - Nem mintha nagy veszteség érte volna - megvan a jegye visszafelé. Megtámaszkodott a földön, hogy föltápászkodjék. - Én is megyek már, Dai. Örülök, hogy . . .

- Nem, maradj egy kicsit, Vern - mondta az óriás. - Ritkán vagyok együtt emberekkel. - Rosszkedvűen elnézett a tenger felé. - Remélem, nem csináltam nagy bajt neked.

- Ugyan, dehogy - mondta Maxwell. - Csak a legfrissebb szívszerelmemet kergetted el. - Az óriás feléje fordult, és összeráncolt homlokkal szemügyre vette.

- A fenébe is! - mondta Maxwell undorodva. - Van még elég kavics a parton . . . !

- Ezt ne halljam! - A Guberáló arcát ádáz indulat torzította el. Karjával Maxwell felé csapott. Akármilyen heves volt is a mozdulat, a közelébe sem ért Maxwellnek; de valami más, valami, ami mintha a harag kvintesszenciája lett volna, lesújtott rá, leterítette, hogy a lélegzete is elakadt.

Fölült, egy méterre az óriástól, a szeme ostobán kidülledt. - Pfűű . . . - nyögte. A Guberáló tekintetében fájdalom és bűnbánat látszott. - Ne haragudj -

mondta. Ülő helyzetbe segítette Maxwellt. - Nem szoktam így megfeledkezni magamról. Megbocsátasz nekem?

Maxwell mellkasa még mindig szinte béna volt, alig kapott levegőt. - Nem tudom - nyögte ki nagy nehezen. - Miért csináltad . . .?

A napfény vakítóan megvillant a Guberáló haján. Szeme árnyékban volt, az árnyékok kirajzolták orra határozott vonalát, szája kemény, keserű ívét. - Megbántottalak - mondta. - Hallgatott egy darabig. - Megmagyarázom, Vernon, de csak egy feltétellel - hogy nem mondod el senkinek, soha.

Nagy kezét Maxwell csuklójára tette, és a férfi érezte a másikból áradó erőt. - Rendben van?

120

- Rendben van - mondta Maxwell. Az érzelmek különös egyvelege forrongott benne - harag és sértődöttség, kíváncsiság és egészen mélyen valami más is: bizonytalan, megfoghatatlan félelem. - Halljuk.

A Guberáló beszélni kezdett. Néhány perc múlva mintha meg is feledkezett volna Maxwellről; elnézett az ezüstös tenger felé, és Maxwell a mély, zengő hangtól félig hipnotizáltan, némán figyelte a sasszerű arcélt.

Homályosan látta maga előtt azt a világot, amelyről a Guberáló beszélt: a felszabadult ember világát. Az alatt a felfoghatatlanul hosszú idő alatt, amely Maxwell korát elválasztotta az övéktől, sikerült megszabadulniuk minden gyengeségtől. Maxwell maga előtt látta őket, a világegyetem urait, akik ugyanúgy otthon voltak a könyörtelen világűrben, mint a zöldellő bolygókon, melyeket úgy szerettek. Látta őket, hatalmasak voltak, hibátlanok, erősek, szépséges férfiak és szépséges nők, mindegyikükben ott izzott ugyanaz az erő, mint a Guberálóban, de a Guberáló szomorúsága nélkül. Ha angyalok Voltak, ő volt közöttük Lucifer.

Maxwell megpróbálta elképzelni, milyen lehetett azoknak az embereknek a mindennapi élete, de nem tudta; hárommillió év hiányzott hozzá, hogy felfogja. De amikor ránézett a Guberáló arcára, tudta, hogy azok a végső emberi lények ugyanúgy emberiek voltak, mint ő maga, ismerték a szerelmet, a gyűlöletet, a boldogságot, a kétségbeesést.

- Párosodási szokásaink a te szemedben talán különösnek látszanának - folytatta egy kis hallgatás után a Guberáló. - Mint az elefántok - mert olyan sokáig éltünk, tudod . . . Későn . . . házasodtunk . . ., és egy életre szólt. Én éppen előtte voltam, amikor feltűnt az ellenség.

- Az ellenség? - mondta Maxwell. - De hát nem azt mondtad, hogy az egész világegyetemben ti voltatok az uralkodó létforma?

- De igen. - A Guberáló kezének simogató mozdulatával mintha egy tojás formájú tárgyat fogott volna körbe. – Az egész világegyetemben. De az ellenség nem ebből a világegyetemből jött.

- Egy másik dimenzióból? - kérdezte Maxwell. A Guberáló zavarodott képet vágott. - Egy másik . . . - kezdte, aztán

elhallgatott. - Azt hittem, ennél jobban ki tudom fejezni a nyelveteken, de nem megy. Nem dimenzióról van szó; nevezzük egy másik idővonalnak, az valamivel közelebb van hozzá.

- De mindenképpen egy ehhez hasonló másik világegyetem, amelyik vele-együtt létezik - mondta Maxwell.

- Nem . . . egyáltalán nem hasonló. Más törvények, más . . . - megint elhallgatott.

- Le tudod írni legalább az ellenséget? - Csúfak voltak - vágta rá a Guberáló. - Akkor már évezredek óta kutattuk a

többi . . . dimenziókat, ha úgy tetszik, és ez volt az első értelmes faj, amelyikkel találkoztunk. Első látásra gyűlöltük őket. - Elhallgatott egy pillanatra. - Ha lerajzolnám őket, tüskés kis hengert látnál. De a kép nem mondana semmit. Nem tudom megmagyarázni. - Undorral elhúzta a száját.

- Folytasd - mondta Maxwell. - Mi történt? Rátok törtek? - Nem. Megpróbáltuk elpusztítani őket. Szétzúztuk a kristályhálókat, melyeket

világaik között építettek; megsemmisítettük a napjaikat. De több mint egynegyedük túlélte az első támadásunkat, és akkor tudtuk, hogy végünk. Az erejük felért a miénkkel, több téren felül is múlta . . .

- Várjál, nem értem - szólt közbe hitetlenkedve Maxwell. - Ti . . . megtámadtátok őket . . . csak úgy? Háromnegyedüket kiirtottátok, csak mert . . .

121

- Semmiképpen sem lehetett volna béke közöttünk mondta a Guberáló. - Csak idő kérdése volt, hogy mikor bukkannak ránk; a véletlenen múlt, hogy mi fedeztük fel őket először.

Mit értett volna meg egy romlatlan déltengeri bennszülött az első atomháborúból? Az egyik társadalom erkölcsei nem vonatkoznak a másikra, gondolta Maxwell. Mindazonáltal . . . lehetséges volna, hogy a Guberáló népében, Maxwell tulajdon utódaiban még mindig maradt valami Ádám véréből? És vajon véletlenül lettek ők az egész világegyetem uralkodó létformája - vagy leszámoltak minden vetélytársukkal?

Nem az ő dolga, hogy megítélje, döntötte el; de nem tetszett a dolog. - És aztán? - kérdezte. - Ellentámadást indítottak?

- Igen. Volt időnk a felkészülésre, és tudtuk, hogy mi a szándékuk. A baj csak az volt, hogy egyszerűen nem lehetett védekezni ellene. - Észrevette Maxwell fanyar mosolyát. - Nem a bolygórombolókra gondolok; azoknak van ellenszerük, csak ti még nem találtátok meg. De az ő fegyverük ellen valóban nem létezett semmiféle védekezés. Megsemmisítették volna a világegyetemünket, a legutolsó kvantumig - egyszerűen kitörölték volna a mindenségből, nyom nélkül!

- És? - kérdezte Maxwell. Már kezdte megérteni, miért nem mondta el soha senkinek ezt a történetet a Guberáló: miért nem szabad soha megtudnia a nagyközönségnek. Ott lappangott benne az elkerülhetetlen végzet, ami így vagy úgy, de befolyásolta volna az emberek minden cselekedetét. Lehetséges ugyan együtt élni azzal a tudattal, hogy mindennek a vége a pusztulás lesz, gondolta Maxwell, de a fatalizmus a haldokló kultúra ismérve.

- Csak egyvalami volt, amit tehettünk - mondta a Guberáló. - Nem védekezés volt, inkább kitérés. Egy pillanattal a fegyverük hatásának megnyilványulása előtt vissza akartuk lökni a világegyetemünket hárommillió évnyit a saját idővonalán. Ezzel eltűnt volna, ugyanúgy, mintha megsemmisült volna. Aztán, ha sikerült volna, visszatérhettünk volna, de egy másik idővonalon, mert hiszen a miénken, mint tudtuk, nem történt ilyen visszatérés. A múlt megváltoztatása megváltoztatja a jövőt: ismered az elméletet.

- Egen. Szóval . . . elkéstetek, erről van szó? Te elmenekültél, de a többiek mind ott vesztek?

- Az időzítés tökéletes volt - mondta a Guberáló. - Minden számítás tökéletes volt. Természetes határa van annak, hogy mekkora utat tehet meg minden tömeg az időben, és sikerült pontosan eltalálnunk. Hárommillió év . . . Bárcsak ne sikerült volna. Akkor visszamehetnék . . . - Elhallgatott, megfeszült az arca.

- Nincs sok hátra a történetből - mondta. - Úgy alakult, hogy engem választottak ki a terv végrehajtására. Nagy megtiszteltetés volt, de nem volt könnyű elfogadni. Gondold meg, éppen párt választottam magamnak. Ha valami baj lesz, az azt jelenti, hogy soha nem látjuk többé egymást . . . Még csak nem is halhatunk meg együtt. De elfogadtam. Egy napot tölthettem vele - egyetlen napot: aztán létrehoztam az erőtereket, és vártam a támadást. Egyetlen mikroszekundummal azelőtt, hogy elért volna bennünket, felszabadítottam az energiát, melyet bennem összpontosítottak - és a következő pillanatban már bele is pottyantam ebbe az óceánba.

Elgyötört arccal Maxwell felé fordult. - Hihetetlen balszerencse volt! - mondta. - Te is beláthatod: annak, hogy éppen egy bolygó közelébe érkezzek, kisebb valószínűsége volt, mint hogy . . . mint hogy megtaláljak egy blzonyos kavicsot ennek a bolygónak a tengerpartjain.

122

Maxwell úgy érezte, mintha nem értette volna meg egy vicc csattanóját. - Még mindig nem értem - mondta. - Azt mondod, te megérkeztél - és a világegyetem? Az hová . . .?

A Guberáló türelmetlen kézmozdulatot tett. - Csak nem gondolod, hogy visszahoztuk volna abba a térbe, amelyet már korábban elfoglalt? Sztázisban volt, egy töredéknyivel kimozdítva erről az idővonalról. Csak egy kicsinyített mását hagytuk nálam, hogy vissza lehessen csinálni. A világegyetem modelljét, ilyen kicsikét. - Diónyi távolságra nyitotta a hüvelyk- és a mutatóujját. - Mint egy kavics.

Maxwellnek leesett az álla. Rámeredt az óriásra. - Csak nem azt akarod mondani . . . hogy te . . .

- De bizony - mondta a Guberáló. - A parttól körülbelül harminc kilométernyire estem a tengerbe - öt évvel ezelőtt. - A tenger felé nézett, miközben az ujjai idegesen turkáltak a lábánál a kavicsok között.

- És amikor a vízbe estem - mondta -, elejtettem.

Békés András fordítása

123

1885. november 1-4. között Fayence-ban tartotta kongresszusát az Európai SF Társaság. Erről kaptuk a félig tréfásan megírt jelentést Pierre Barbet koordinátortól.

A Fayence nevű bolygó összes városatyáját mozgósította a távoli európai csillagképek utasainak fogadására. Az eseményt mindannyian megúsztuk, legalábbis a zárófogadásra az SF zarándokok egytől egyig épségben, egészségben érkeztek.

Le May szellemi képességeinket mérte fel (lntelligencia c. előadásában); Gallet, nyugati díszvendégünk, a kenguruországban tartott világkongresszusról számolt be; D. Terrel a Nizzai “Metafora” Tudományos Kutató Központi eredményeit sorolta elő; Pierre Berbet azt állította, hogy az ember nincs egyedül a világegyetemben, hanyagul rámutatva a jelenlévő földönkívüliekre. A keleti díszvendég, Konrad Fiałkowski professzor sokat ostorozott vesszőparipáját lovagolta meg: A tudomány és a sci-fi: D. Massuet a filozófia és az SF viszonyát boncolgatta; lon Hobana A román írók és az SF című (korántsem szűz) beszéde után a jó öreg Verne Gyula életével és munkásságával múlatta magát és a közönségét.

A jó provence-i konyhától, na meg a fent említett szellemi csemegéktől kellőképpen elpilledt határozathozó testületnek azért még maradt ereje a tisztújításra, mely a következőkben foglalható össze: John Brunner nyugati társelnök örökébe az ismert olasz kiadó, Gianfranco Viviani lép, a megfáradt Jean-Paul Cronimus utóda főtitkári tisztben Vanden Borre.

Az eljövendő európai SF kongresszusok az alanti menetrend szerint képzeltettek el:

1986 - Zágráb 1987 - Perpignan 1988 - Budapest Még szellemi képességei teljes birtokában, a békés egymás mellett élést

tökéletesen megvalósítva, a genfi tárgyalások légkörét a műfajhoz méltó módon előrevetítve, a következő díjakat ítélte oda a nemes gyülekezet:

regény: Konrad Fiałkowski, lan Watson, elbeszélés: Daniela Piegai, Ion Wobana, grafika:.Alekszej Leonov, Philippe Caza, SF folyóirat: Fantastyka (lengyel), Univers (francia);

különdíj: Galaktika (magyar), Orbit (holland), kiadó: KAW (lengyel), NORD (olasz), különdíjak intézményeknek: Fayence városa, Nizzai “Metafora”; egyéneknek:

Jean-Louis Le May (regénysorozatáért), Kuczka Péter (európai szintű munkásságáért), Jean-Paul Cronimus (főtitkári munkásságáért). ,

Figyelemre méltó újdonság volt még: rendkívül élénk vitát kiváltó kerekasztal-beszélgetést rendeztek arról, hogy a legfiatalabb korosztály körében rohamosan nő az SF kedvelők száma; s hogy ez milyen felelősséget ró a műfaj képviselőire. Ez utóbbiak nem lévén ijedősek, megígérték, hogy elfogadják a sors eme újabb kihívását is, s a győzelem reményétől felvillanyozva (energiaínséges korunkban roppant jól jön egy kis póthajtóanyag), távoztak Fayence földi paradicsomából.

Az élménybeszámolót közvetítette: Szoboszlai Margit

124

FILM, TV, VIDEO

KÓCZIÁN JÁNOS

Mit láthatunk 1986-ban?

A MOKÉP az idén előreláthatólag mintegy 14 fantasztikus filmet mutat be, felölelve a műfaj szinte teljes spektrumát a tudományos fantasztikumtól a tiszta fantáziáig, a katasztrófafilmtől a fantasztikus meséig, a természetfeletti fantasztikumtól az abszurd vígjátékig. A januárban megjelenő egyik sci-firől, a Kék villámról már részletesen írtunk decemberi számunkban, a másik januári bemutatóval, a Hülyeségnem akadály című magyar filmmel ebben a számunkban, a februárban bemutatandó lengyel Szexmisszióval pedig következő számunkban foglalkozunk bővebben.

Ami a többi filmet illeti, kezdjük a sort A láthatatlan ember című szovjet sci-fivel, amely H. G. Wells klasszikus regénye alapján készült, Alekszandr Zaharov rendezésében. Tartalma közismert: Griffin, a fizikus, zseniális felfedezése révén láthatatlanná teszi magát, az emberek értetlensége, ellenségeskedése miatt azonban állandó menekülésre kényszerül. Kénytelen megosztani felfedezését volt egyetemi társával, Kemppel, aki azt saját világhatalmi céljaira akarja felhasználni. Griffin szembeszáll vele, és a harcban ugyan elbukik, de csodálatos felfedezésének titkát is a sírba viszi.

Az amerikai Földrengés a katasztrófafilmek azon fajtájához tartozik, amely már fantasztikumba megy át: Los Angeles elképzelt, jövőbeni pusztulását mutatja be. Földrengések sorozata dönti romba a várost, a pusztulást az átszakadt völgyzáró gátból lezúduló víz teszi teljessé. A nagy sztárparádét felvonultató, látványos film főszerepeit Charlton Heston, Genevieve Bujold, Ava Gardner, George Kennedy és Lorne Green játszszák, a rendező: Mark Robson. Sci-fi fantáziának nevezhető a Peter Yates rendezte Támadás a Krull bolygó ellen, melynek főszerepét, az ifjú herceget Ken Marshall, a tévében bemutatott Marco Polo-sorozat címszereplője alakítja. A Krull bolygó fiatal hercegének menyasszonyát, Lyssa hercegnőt elrabolják a másik planétáról támadó Szörny lézerpuskás martalócai. A főhős elindul, hogy kiszabadítsa szerelmét a Fekete Erődből, ami tulajdonképpen egy óriási űrhajó. Küldetésében segítségére vannak hozzá csatlakozó, különös társai meg a különböző varázslatok, mágiák is.

Sci-fi elemeket tartalmaz a Rémmese című fantasztikus amerikai animációs film is, amely Robert C. O'Brien regényéből készült, Don Bluth rendezésében. Főhőse a nemrég megözvegyült, többgyerekes egéranyó, aki költözködésének lebonyolításához igénybe veszi a közelben tanyázó patkányok segítségét. A segítőkész patkányok szuperintelligensek, mivel egy kutatóintézetből szöktek meg, és az ott folytatott kísérletek során értelmük rendkívüli módon megnövekedett. Az események szerencsés kimenetelében egy bűvös amulett is szerepet játszik.

Steven Spielberg lndiana Jones és a Végzet Temploma című filmje - amely a nálunk is nagy sikerrel bemutatott Az elveszett frigyláda fosztogatói folytatása, illetve előzménye - a természetfeletti fantasztikum műfaját képviseli. Indiana Jonest - akit most is Harrison Ford alakít - ezúttal egy indiai szent ember arra kéri; hogy szerezze vissza a falu bűvös, szent kövét, amelyet a véres istennő, Kali barlangjában, a Végzet Templomában őriznek.

125

Természetfeletti elemek dominálnak a Szerelmi lázálomban is, amelyet az olasz Dino Risi rendezett. A főhős, Nino, a középkorú, kiegyensúlyozott üzletember az autóbuszon egy megöregedett asszonyban fiatalkori szerelmére ismer. Az asszony maga fedi fel kilétét: ő az a szép Anna, akit harminc évvel korábban szeretett a férfí. Nino később megtudja, hogy Anna már régen meghalt . . . A film két főszereplője Marcello Mastroianni és Romy Schneider.

Woody Allen fantáziája, az áldokumentumfilm jellegű Zelig egy olyan kaméleonemberről szól, aki azzal a rendkívüli tulajdonsággal rendelkezik, hogy képes hasonulni ahhoz a személyhez, akivel éppen van: négerek közt a bőre fekete és a haja göndör, kínaiak társaságában a szeme ferde vágású lesz . . . A címszerepet természetesen maga Woody Allen játssza.

Végül essen néhány szó a mesefilmekről, amelyek mindig tartalmaznak valami csodát, valami fantasztikumot, mint például a kazah folklór legendáin alapuló, sok trükköt felvonultató A kövek ura című szovjet alkotás, amelyben a kegyetlen és hatalmas uralkodó, Taszbol, varázshatalmával pillanatok alatt kővé változtatja azt, aki nem engedelmeskedik neki, vagy a dán Ottó, az orrszarvú, amelynek mai kisfiú hőse varázsceruzával egy rinocéroszt rajzol a falra, és a rajz megelevenedik. Említést érdemel még a fantasztikus, nem létező Sweethaven faluban játszódó Robert Altman-film, a Popeye, melynek címszerepét az Egy úr az űrből tévésorozat sztárja, Robin Williams alakítja, valamint a P. L. Travers regénye nyomán készült, azóta már slágerré vált dalokat tartalmazó, ötszörös Oscar-díjas amerikai musical, a Mary Poppins, amelyben a főszereplő angyali nevelőnő esernyőn ereszkedik alá az egekből.

Befejezésül szóljunk egy világhírű NSZK szuperfilmről, A végtelen történetről,amelyet Wolfgang Petersen rendezett Michael Ende azonos című, nemrég magyarul is megjelent ifjúsági regényéből. A könyv és a film főhőse egy kisfiú, Bastian, aki elindul, hogy a halálos veszedelemben forgó meseországot, Fantáziát megmentse a pusztulástól. A filmben tucatnyi képzeletbeli, fantasztikus lény szerepel, lenyűgöző mozgási és mimikai pontossággal, a trükkfelvételek szenzációsak. A végtelentörténet méltán aratott világsikert, és minden bizonnyal nálunk is az év egyik nagy szenzációja lesz.

Filmhírek

A 30-as és 40-es évek három népszerű rövidjátékfilm-sorozatának hősei együtt szerepelnek a Defenders of the Earth (A Föld megvédői) című 65-ször 30 perces amerikai, animációs tévésorozatban. A Mongo bolygó kegyetlen zsarnoka, Ming és gonosz bandája azon mesterkednek, hogy elpusztítsák az emberi fajt. Akik felveszik ellenük a harcot mint a Föld megvédői: a különös, hihetetlen erejű Fantom és fia, az elektronikai zseni Kit Walker; az intergalaktikus kalandor, Flash Gordon és 17 éves lánya, a szuperképességekkel rendelkező Jedda: az illúziók mestere, Mandrake, a varázsló és fogadott fia, a harci művészetekben jártas 10 éves Kshin; valamint Mandrake izomkolosszus fekete barátja, védelmezője, Lothar és annak fia, az ügyes, eszes L. J. A kalandos küzdelmek során mindkét fél beveti szuperkomputereit és az űrkorszak legfejlettebb technológiáját.

Hasonló a témája egy másik, 39-szer 30 perces tévésorozatnak is, melynek címe The Terrahawks (A Földsólymok). 2020-ban idegen űrhajók megtámadják a Mars bolygót, és az ottani NASA-központot látványosan elpusztítják. A támadók a

126

Guk bolygóról származó androidok. Boszorkányszerű parancsnokuk a Marson üti fel főhadiszállását. Tervük az, hogy megszállják a Földet, és elpusztítják az emberiséget. Miután 2017-ben egyszer már támadás érte bolygónkat, az ENSZ hadvezetősége haladéktalanul kijelöli dr. “Tigris” Ninesteint, hogy állítson fel egy olyan nemzetközi elit harci osztagot, amely képes megvédeni a Földet. Így szerveződik meg a Földsólymok kis számú, de elszánt csapata . . .

A sci-fi komédiák sorát szaporítja az őszi idény egyik nagy sikere, a Cocoon (Selyemgubó), amelyet Ron Howard rendezett. Ebben emberi formát öltött idegenek jönnek a Földre, hogy a tízezer évvel ezelőtt az óceánban hagyott “selyemgubókat” - amelyek társaik testét tartalmazzák - visszaszerezzék és hazaszállítsák. Kibérelnek Floridában egy házat, és az úszómedence speciálisan kezelt vizében helyezik el a selyemgubókat. A közeli nyugdíjasközösség három tagja titokban az úszómedencébe jár fürödni, és mindegyikük meglepődve tapasztalja, hogy egészségi állapota gyorsan javul, szexuális képessége egyre erősödik. Az idegenek elmondják az öregeknek küldetésük célját, és megengedik hogy továbbra is használhassák az uszodát. Az “ifjúság kútjá”-nak azonban híre kel, és az idősebb állampolgárok megrohamozzák a fiatalító fürdőt, ezzel viszont megzavarják a burokban lévő teremtmények felélesztési folyamatát. Az egyik öreg, Ben, expedíciót szervez azzal a céllal, hogy vigyék vissza a tartályokat az óceánba, mivel az idegenek repülő csészealjának megérkezéséig már nincsen elegendő idő a felélesztési folyamatra. Walter, a másik fél vezetője viszonzásul megígéri, hogy magukkal visznek harminc öreget olyan körülmények közé, amelyekről álmodni sem mertek, és amelyek gyakorlatilag halhatatlanságot nyújtanak nekik.

A nyugdíjasközösség vezetői, akik ellenzik a tervet, értesítik a rendőrséget és a parti őrségét, de a repülő csészealj - fedélzetén a vidám öregek társaságával - az orruk előtt száguld el a messzeségbe.

Nick Castle The Last Starfighter (Az utolsó csillagharcos) című filmjének főhőse egy kisvárosi tinédzser, Alex Rogan. Izgalmas jövőről, sikerről álmodozik, de még a bankkölcsönt is megtagadják tőle. Hogy bánatát enyhítse, beleveti magát a Csillagharcos nevű videojátékba, amelyben a játékosnak a galaxis megmentése érdekében le kell győznie a Xur és a Ko-Dan armada űrhajóit. Alex olyan tökélyre viszi a játékot, hogy minden rekordot megdönt.

Egyik este egy limuzin áll meg a játékteremnél, és vezetője, Centauri úgy mutatkozik be, mint a Csillagharcos játék feltalálója. Gratulál Alexnek sikeréhez, és meghívja kocsikázni. A futurisztikus külsejű autó egyszer csak felemelkedik az útról, és megindul az űr felé. Centauri, az embernek álcázott idegen, a Rylos bolygóra viszi Alexet. Centauri elmondja: azért alkotta meg a Csillagharcos játékot, hogy próbára tegye a leendő harcosok ügyességét. A Rylos bolygón ugyanis felajánlják Alexnek, hogy lépjen be az Intergalaktikus Csillagszövetség önkénteseinek sorába, és mint csillagharcos győzze le a Xur és a Ko-Dan armada űrhajóit . . .

A nagy kaland, amelyhez hasonlót hősünk legvadabb álmaiban sem tudott elképzelni, még csak most kezdődik igazán, és Alexszel még sok minden megtörténik, míg végül ő lesz az utolsó csillagharcos.

A filmet a MOKÉP magyarországi forgalmazásra átvette.

127

Hülyeség nem akadály

Xantus János új játékfilmjének alcíme ez lehetne: “A dipólusos agyú ember”. Hogy ez mit jelent, arra nézve sokoldalú tudományos magyarázatot kapunk a filmben, amely egy fantasztikus hipotézis körül bonyolódik, illetve azt használja fel kiindulási pontjául. Ha ez úgy hangzik, mintha valami sci-firől lenne szó, akkor nincs tévedés: aHülyeség nem akadály tulajdonképpen tudományos-fantasztikus film, bár éppúgy lehetne abszurd vígjátéknak, szatirikus burleszknek is nevezni. A film rendezője ezzel kapcsolatban a következőket mondta a Film, Színház, Muzsikának adott interjújában: “A mi filmünk arról szól: mit tehet egy hülye. Hogyan fogadják a hülyeségét - milyen konfliktusba kerül a családjával. A film műfajáról: a klasszikus burleszk hagyományaira építő vígjáték.” A fantasztikum és a komédia persze nemhogy kizárja, hanem inkább erősíti egymást: a vígjátéki alapokra helyezett szatirikus célzatú sci-fi mindig is a műfaj egyik jellemzője volt.

Ezek után vegyük közelebbről is szemügyre a filmet, amelynek forgatókönyvét Kóródy Ildikó és Xantus János közösen írták. A főhős, Robi - tehetséges ügyvéd, egyben többgyermekes családapa - időnként furcsán viselkedik, például egy elegáns társasági összejövetelen hirtelen az asztal tetején terem, és ott fél lábon egyensúlyozva szerencsétlenkedik. Felesége, Irén nehezen tűri hülyéskedéseit, és amikor egyszer Robi cipőstül az akváriumban állva a kis Andriskát felteszi a szekrény tetejére, dühbe gurul, és elzavarja a háztól. Robi elmegy egy ideggyógyász ismerőséhez, Kőrössy doktorhoz, hogy kivizsgáltassa magát, és végére járjon különös betegségének. Befektetik az idegklinikára, ahol Nopcsa professzor, a kissé bogaras tudós veszi kezelésbe, és megállapítja, hogy Robinak kétszeres adaptációs szindrómája van, ami lényegében pillanatnyi tudatkihagyások sorozatából áll.

A fizikazseni “Einstein”, aki Robi nagyobbik fiát, Matyit korrepetálja, szintén felállítja a maga elméletét: szerinte Robira hatással van az elektromágneses térerősség változása, ez viszont csak akkor lehetséges. ha kétcentrumú az agya, vagyis dipólusos ember. Elméletét az akváriumi halakon végzett kísérleteivel gyakorlatilag is igazolja. Közben Robi a kórházban is folytatja idétlenkedéseit. Kőrössy doktor úgy érzi, hogy hülyét akar csinálni belőle. Mindenesetre Robi betegsége mindenkit foglalkoztat. Matyi - Einstein nyomdokaiba lépve - tudományos kísérleteket folytat, majd elő is áll saját elméletével: elmagyarázza anyjának, hogy apja minden jel szerint Földön kívüli lények hatása alá került. Úgy tűnik, hogy mágnessel irányítják. “Kidolgozunk egy elméleti hipotézist. Ha van hatás, akkor van ellenhatás, világos?” - mondja Matyi, és elhatározzák, hogy együtt fogják meggyógyítani Robit. Nopcsa professzor az alacsonyabb fokú idegközpontok reflexszerű folyamatait emlegeti, Einstein pedig tovább bővíti elméletét a dipólusos agyú emberről, sőt azt is kiszámítja, hogy Magyarországon három ilyen embernek kell lennie.

Kőrössy doktor talál is egy másik beteget, egy hóbortos, idős parasztembert, akit Nopcsa professzor a saját lakására költöztet, hogy - a már szintén ott lakó Robival együtt - állandó tudományos megfigyelés alatt tarthassa. Einstein, Irén és Matyi egy utolsó, döntő lépésre szánják el magukat: kísérleti úton fogják eldönteni, hogy Robi valóban dipól agyú-e, vagy sem. Einstein a cél érdekében elektromos vezetéket épít a falba, majd amikor a rendszer csődöt mond, hirtelen szerkeszt egy

128

nagy teljesítményű elektromágnest, amit majd észrevétlenül Robi feje fölé kell tartani. Az elektromágnes azonban túl erősre sikeredik . . .

Még lehetne tovább folytatni a bonyodalmakat, zűrös helyzetek taglalását, de egy mégolyan cselekményleírás sem tudja érzékeltetni a film különös légkörét, képi világát. amelyről Matkócsik András operatőr a következőket mondta: “Ha van képisége, akkor az elképzelésem szerint olyan, hogy minden reálisnak tűnik fel. De minden helyzetben, beállításban van valami, ami egy picit eltér, kicsit fals. Csupán árnyalatnyi különbség a reálishoz képest. Ugyanolyan és a színészi játékkal analóg: mintha mindez megtörténhetne, de valahol gellert kap.”

Ami a színészi játékot illeti, a főszerepben Lukáts Andor remekel, feleségét Jadwiga Jankowska lengyel színésznő alakítja, a további szerepekben pedig Koltai Róbert, Máté Gábor, Csákányi Eszter és Jan Nowicki Iátható.

Amint már az eddigiekből is kitűnt, a Hülyeség nem akadály egyáltalán nem szokványos sci-fi, de talán éppen ebben rejlik érdekessége; és filmgyártásunk amúgy is olyan mértékben szűkölködik a tudományos fantasztikumban, hogy annak bármilyen formában való megnyilvánulása fokozott érdeklődésünkre tarthat számot.

129

LEXIKON

BŰN ÉS BÜNTETÉS

A törvények vagy erkölcsi szabályok megszegése még a fantasztikus irodalom alkotásaiban sem maradhat következmény nélkül. Conan Doyle The Los AmigosFiasco (A Los Amigos-i kudarc, 1892) a világ első villamosszéke alkalmazásának szörnyű következményeit ecseteli. A kegyetlen büntetés ellenére vagy talán éppen ezért megszaporodnak a bűncselekmények, és már a villamosszék sem segít: új, hatásosabb megtorló eszközöket kell kifejleszteni . . .

A harmincas években a fantasztikum és a detektívtörténetek gyakran ötvöződtek. Hugo Gernsback szerkesztette a Scientific Detective Monthly c. folyóiratot, amely kizárólag fantasztikus bűntényekkel csiszolta a krimikedvelő olvasók elméjét. A bolygóközi szuperdetektív történeteteit E. E “Doc” Smith a Skylarkűrhajó kalandjaiban írta meg; Randall Garrett Lord D'Arcy-sorozatában a hős egy másik világ lakója, ez azonban nem akadályozza meg, hogy Földünkön is nyomozzon, mágikus képességei és parapszichológiai tehetsége bevetésével.

Az 1945 utáni írásokban a távoli jövő totális társadalmai sajátos szempontjaik szerint ítélik meg a bűnöket. Ray Bradbury Fahrenheit 451° (1963) c. kisregényében vétkes az, aki könyvet olvas, vagy az utcán sétálgat. A megtorlás kegyetlen: a Gépkutya kivégzi a bűnösöket. A deviánsnak minősített személyekkel való bánásmód új ötletei tűnnek fel Henry Kuttner Two Handed Engine (A kétkezes motor, 1955) c. regényében, ahol robotok figyelik a bűnözők akcióit, és gondoskodnak a büntetésről is.

A különös rendőri erők is megjelennek az SF történetekben. Hal Clement Needle (A Tű, 1950) c. regényében egy idegen élőlény “költözik be” földi vendéglátója testébe; így nyomoz ki egy gyilkosságot. Isaac Asimov első igazi detektívtörténete. a The Caves of Steel (Gyilkosság az Űrvárosban) megteremtette a tökéletes detektívet R. Daneel Olivaw, az emberfeletti képességekkel rendelkező android személyében. ,

Nemere István Időtörés (1984) c. regényében a GALPOL, a galaktikus rendőrség felügyelőjének munkatársa, Barax, szintén tökéletes android, aki képes az agy alfa-hullámaiban “olvasni”, így partnerével, Medina felügyelővel szavak nélkül is megértik egymást.

Az időőrség járőrszolgálata több fantasztikus regény központi témája. Poul Anderson Guardians of Time (Időjárőr, 1960) c. kötetében speciálisan kiképzett osztagok utaznak az időben, és felderítik, esetleg megelőzik a bűncselekményeket. Isaac Asimov The End of Eternity (A halhatatlanság halála, 1955) c. regényében szintén időutazások segítségével ellenőrzik a múltat és a jövőt.

A büntetés is több variációban szerepel a sci-fikben. Robert Silverberg Hawksbill Station (Hawksbill Állomás, 1968) c. műve egy történelem előtti korba telepített büntetőtelepen játszódik. Ivan Jefremov Androméda ködében (1959) a Feledés Szigetén élnek azok, akik valamilyen bűnt követtek el a társadalom ellen, de ez a száműzetés önkéntes.

A bűn felderítésének speciális eszközeivel is több mű foglalkozik. Colin Kapp Crimesean (A bűnfürkésző, 1973) c. novellájában az eidochron nevű szerkezet képes visszapergetni az időt, sőt az eido sugártörő lencse keresztüllát a falakon is, így sikeresen derítik fel a bűncselekményeket.

130

Kürti András A csodálatos Mukátor c. szatirikus kisregényében (1968) a Muki nevű tacskó “segítségével” kifejlesztett speciális lokátor, azaz a Mukátor fővárosunk televízióképernyőin mutatja be a vétkeseket, a csaló főosztályvezetőtől kezdve a lakáskiutalásokkal üzérkedő tanácsi tisztviselőig . . .

Sergiu Farcasan A gonoszságirtó gép (1970) c. művében a szerkezet szelektív szűrőre alapozott radarként működik: sugarat bocsát ki, és ahol “gonosz” epehólyagot, rosszasági rohamot észlel, ott lesújt. Pillanat alatt epegörccsel kombinált májgyulladást okoz, ez a gonosz indulatú egyének halálához vezet.

Larry Niven The Jigsaw Man {A mozaikember, 1967) c. regényében drákói szigorúságú büntető törvénykönyvet helyez kilátásba: a halálbüntetés általános bevezetését javasolja, mivel az emberiségnek egyre több szervátültetésre van szüksége, így lehetne biztosítani a szervutánpótlást . . .

CSILLAGHAJÓK

A csillaghajó kifejezés a tudományos-fantasztikus irodalom speciális terminológiájának szókincsébe tartozik; olyan űreszközt jelent, amely bolygó-, ill. csillagközi utazásra képes. A csillaghajók fénysebességgel száguldanak az űrben, bár Einstein speciális relativitáselmélete szerint anyagi test nem lépheti át a másodpercenkénti 300 000 km-es sebességet.

A csillaghajók utasai életük nagy részét a hajóban töltik, ezért az út egy részét a felfüggesztett életműködés, azaz a hibernáció állapotában teszik meg.

A csillaghajók szükségességét először Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij vetette fel 1928-ban megjelent A Föld és az emberiség jövője c. tanulmányában. Ciolkovszkij az univerzum kutatását a nagy sebességű csillaghajókon élő nemzedékek segítségével képzeli el. Az űrhajón - mint egy világűróceánon hajózó Noé bárkáján - generációk követik egymást, születnek és meghalnak, míg a távoli leszármazottak eljutnak a célba, egy másik csillagrendszerbe, hiszen a nagy orosz tudós szerint: “A Föld az emberiség bölcsője, de nem lehet örökké bölcsőben élni!”

A csillaghajón élő nemzedékekkel először Don Wilcox foglalkozott TheVoyage That Lasted 600 Years (A 600 évig tartó út, 1940) c. regényében. Ebben a műben a csillaghajó kapitánya hibernálva teszi meg az utat, míg a legénység éli normális, hétköznapi életét. A kapitány minden 100 évben felébred, és meglepő változásokat tapasztal: a legénység leszármazottai újra végigjárják a társadalmi fejlődés lépcsőfokait.

Brian W. Aldiss Non Stop (Amíg világ a világ, 1958) és Robert Heinlein Orphans of the Sky (Az Ég árvái, 1963) c. regényében a csillaghajókon utazó nemzedékek már elfeledték, hogy űrhajón vannak, és csak egy különösen intelligens - az előbbi regényben ráadásul mutáns - hős jön rá az igazságra.

A csillaghajótéma elbeszélő költeményben is feltűnik: a svéd Harry Martinson Aniara (1956) c. eposzában a hatalmas Aniara csillaghajó 8000 emberrel a fedélzetén útnak indul a Mars felé, hogy új kolóniát alapítson, mivel a környezetszennyeződés miatt a Földön beszűkülnek az életfeltételek. Az Aniaraazonban eltér a megadott iránytól, és több mint 15 000 éven keresztül száguld a világegyetemben. A műből Blomdahl operát is írt.

Stanisfaw Lern Magellán-felhő c. regénye (1955) a Proxima Centaurira tervezett expedíció mindennapjait írja le a Gea csillaghajó fedélzetén. Itt videoplasztikai panorámák teszik teljessé a valóság illúzióját, valamint valódi parkok és sportpályák segítik elviselni a hosszú utazás nehézségeit.

131

Ivan Jefremov Androméda-köd c. művében (1959) a Tantra űrhajó száguld fényközeli sebességgel. Üzemanyaga anamezon, amely a szétrombolt atommagok mezonkapcsolataiból kiáramló energiával biztosítja a csillaghajó sebességét.

Nemere István A Triton-gyilkosságok (1977) c. regényében a Triton, az independativitás elvén működő, intergalaktikus hatótávolságú űrhajó indul távoli naprendszerek felé. A Triton méretei százemeletes házéhoz hasonlók . . .

Arthur C. Clarke két Űrodisszeiája - a 2001. és a 2010. - két csillaghajót állít a cselekmény középpontjába. A Discovery plazmahajtóművel száguld, elején hatalmas, túlnyomásos gömb, tulajdonképpen egy lassan forgó, 11 m átmérőjű dob található, amely mesterséges gravitációt állít elő. Ez a Holdéval azonos, tehát elegendő ahhoz, hogy megelőzze a szerveknek azt az elcsökevényesedését, amely a súlytalanság állapotában előbb-utóbb bekövetkezik. A Leonov űrhajó pulzáló termonukleáris meghajtással működik, üzemanyaga metán és ammónia.

A csillaghajók megvalósulására azonban még 2087-ig várnunk kell. Erre az évre várható - legalábbis Irving Wallace “Jövőkronológiája” szerint - az Einstein-féle egyesített térelmélet kísérleti bizonyítéka, azaz a fénynél gyorsabb sebesség gyakorlati megvalósítása . . .

DEVOLÚCIÓ

Az emberiség visszafejlődése, sőt degenerációja több sci-fi író látomásaiban szerepel. H. G. Wells The Time Machine (Az időgép 1895) c. művében a morlockok alacsony szellemi szinten vannak, sikeresen visszafejlődtek az ősemberek szintjére. A történet végére ráadásul Napunk is kihűl, az emberiség lassan kihal, de az élet megy tovább: a sekély tengerben feltűnik egy gömb formájú lény, akiből még fejlődhet intelligens teremtmény.

George Allan England Darkness and Down (Sötétség és virradat, 1914) c. regényében egy felfüggesztett életműködésű, mai szóval élve hibernált ifjú pár felébred, és amit lát: a sivár tájon szubhumán lények tengetik életüket; azok leszármazottai, akik túlélték a Földet sújtó rejtélyes természeti katasztrófát.

Az ember azonban nemcsak emberként fejlődhet vissza; hanem a sci-fi írók fantáziájában majommá is. John Taine The lron Star (A vascsillag, 1930) c. regényében egy meteorról mutagén sugárzás éri bolygónkat, így az emberek generációról generációra fejlődnek vissza, míg végül visszamásznak a fára.. . . A témát Pierre Boulle szatirikusan dolgozza fel Majmok bolygója c. művében (1963), itt az ember devolúciójával párhuzamosan tanúi lehetünk a majomnemzetség evolúciójának.

Brian W. Aldiss The Long Afternoon of Earth (A Föld hosszú délutánja, 1962) c. regényében Földünket dzsungel borítja, az elcsökevényesedett emberutódokvisszaköltöztek a fákra. Maradék intelligenciájuk is lassan elenyészik, galaxisunk pedig sodródik a hőhalál felé.

A társadalom devolúciója a sci-fi szerzők egyik kedvenc témája, hiszen ez lehetőséget teremt számukra, hogy kiaknázzák a törzsi vagy akár a feudális társadalomban rejlő kalandos ötleteket. Erre az irányzatra nagy hatással volt Arnold Toynbee angol polgári történész ciklikus fejlődés-elmélete, legjobb példa erre Isaac Asimov Alapítvány-tetralógiája (1951, 1952, 1953, 1982). E művekben a magas technikai szinten levő civilizációk politikai élete a római császárkor vagy akár Nagy Károly birodalma viszonyait idézi.

A túlzott technicizáltság is közrejátszhat a társadalmak devolúciójában; Herbert Franke Az orchideák bolygója (1961) c. regényében az elkényelmesedett

132

emberek szinte teljesen a gépekre vannak utalva, kiszolgáltatottak - ezért a társadalom élete is megváltozik: lassan süllyed a semmittevés felé.

A totalitárius társadalmak élete is visszafejlődést mutat, ezt a kérdést azonban Disztópia címszavunk tárgyalja majd.

T J.

133