George R. R. Martin

Sárkányok tánca

Fordította Novák Gábor

George R. R. Martin

Sárkányok

tánca

A Tűz és Jég Dala

ciklus

ötödik kötete

ALEXANDRA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

George R. R. Martin: A Dance with Dragons

Bantam Books, 2011

An imprint of The Random House Publishing Group

A division of Random House Inc.

1745 Broadway, New York, NY 10019

Copyright © George R. R. Martin, 2011

Hungarian translation © Novák Gábor, 2012

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft Alexandra Kiadója,

2012 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.

Telefon: (72) 777-000 e-mail:

info@alexandra.hu

www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Stemler Miklós

A kiadvány magyar változatát Bocz József tördelte

A borítót Hársfai László tervezte

ISBN 978 963 297 923 6

mailto:info@alexandra.huhttp://www.alexandra.hu/

Rajongóimnak:

Lodey-nak, Treblának, Stegónak, Podnak, Caressnek, Yagsnak,

X-Raynek és Mr. X-nek, Kate-nek, Chatayának, Mormontnak,

Midinek, Jamie-nek, Vanessának, Rónak, Stubbynak, Louise-nak,

Agravaine-nek, Wertnek, Maltnak, Jónak, Egérnek, Telisiane-nek,

Blackfyre-nek, Szikla Bronn-nak, a Prérifarkas Lányának,

valamint a Zászló Nélküli Testvériség többi megszállottjának

és vad asszonyának.

weboldalam varázslóinak, Eliónak és Lindának,

Westeros urainak, Winternek és Fabiónak a WIC-nél, valamint

Sárkánykői Gibbsnek, aki az egészet elkezdte

a spanyolországi Asshai férfijainak és asszonyainak, akik

énekeltek nekünk egy medvéről és egy szép szűzről, valamint a

fantasztikus olasz rajongóknak, akiktől oly sok bort kaptam; finn,

német, brazil, portugál, francia és holland olvasóimnak,

továbbá más, távoli nemzeteknek, ahol már régóta várják ezt a

táncot

minden barátnak és rajongónak, akikkel még nem találkoztam

Köszönöm a türelmeteket!

Szerkesztői előszó

osszú volt a várakozás, hosszabb, mint eddig bármikor.

Immár öt éve, 2007-ben jelent meg A tűz és jég dala

ciklus negyedik része, a Varjak lakomája magyar

nyelven; ekkor még azt reméltük, hogy egy-két éven belül

nyomon követhetjük azoknak a kedves szereplőknek (elsősorban

Danynek, Ionnak és Tyrionnak) a kalandjait is, akik szerzői

megfontolásból kimaradtak a Varjakból. Erre végül majd’ öt évet

kellett várnunk: George R. R. Martin több mint fél évtizeden át

küzdött a Sárkányok táncával vagy ahogy ő nevezte, King

Konggal.

A Sárkányok tánca valóban könyvszörnyeteg, terjedelme alig

marad el a sorozat harmadik részétől, a Kardok viharától. A

hosszas várakozás oka azonban nem elsősorban a szöveg puszta

terjedelme, hanem A tűz és jég dala mesterien komplex

történetszövése volt, amely egy ideig alkotóján is kifogott.

Rajongók tízmillióinak örömére végül elkészült a Sárkányok

tánca, amely amellett, hogy nyomon követi a Varjakból az

olvasók által hevesen hiányolt szereplők útját, a szerzőtől

megszokott váratlan fordulatokkal tovább is görgeti a történetet. A

regény végén minden készen áll a nagy fináléra, amely a sorozat

befejező részeiben – The Winds of Winter és A Dream of Spring –

bontakozik majd ki.

Mivel Martin regénysorozata óriási szövegkorpusz, és a szerző

hihetetlen következetességgel szövi a történetet, sokszor több

regénnyel később értelmezve újra egy-egy szereplőt, helyszínt, az

H

előző kötetek fordításában óhatatlanul előfordultak értelemzavaró,

bár a könyvek élvezetét jelentős mértékben nem befolyásoló

következetlenségek. Példa erre a Lannisterek ősi székhelye, a

Kaszter-hegy, melynek eredeti neve (Casterly) egy nemesi család

neve, így a fonetikus átírás jelentésvesztést okoz. Néhány esetben

nem a legszerencsésebben megválasztott fordítói megoldás vonult

végig a későbbi köteteken is, például a dothraki vérlovagok (az

eredetiben bloodriderek) esetében, akik kapcsán a lovag név

erősen félrevezető lehet. Továbbá, míg a nemesi családnevek

túlnyomó többségét a fordítás eredeti formájában használja, pár

esetben ennek az alapelvnek ellentmondó megoldások születtek.

Erre példa a Varjak lakomáján csekély, de fontos szerepet játszó

Ser Vasszív Arys.

A Sárkányok tánca fordításakor ezért nem mindenhol az előző

kötetek fordításához alkalmazkodtunk, hanem egységes és

következetes névmagyarítási elveket vettünk figyelembe. A

jövőben A tűz és jég dala sorozat eddig megjelent részei is ezen

elveknek megfelelő, javított fordításban kerülnek majd kiadásra.

Munkánk célja, hogy George R. R. Martin hívei a lehető legjobb

minőségben olvashassák magyar nyelven is a szerző regényeit.

A javított kifejezések listája a következő:

Kaszter-hegy – Casterly-hegy

Napföld – Napdárda

Kőlépcsők – Lépőkövek

Vasszív – Oakheart

Héttorony – Hightower

Feketeüst – Kettleblack

Feketedagály – Blacktyde

Vérlovagok – vérlovasok

Lannisport – Lannisrév

Stemler Miklós

Kronológiai szószaporítás

udom, sok idő telt el a kötetek között, így talán nem árt egy

kis emlékeztető.

A könyv, amit a kezében tart, kedves olvasó, A tűz és

jég dala sorozat ötödik kötete. A negyedik a Varjak lakomája volt,

azonban ez a regény nem a hagyományos értelemben követi azt,

sokkal inkább vele párhuzamosan halad.

A Varjak és a Sárkányok is a harmadik kötet, a Kardok vihara

végénél veszi fel a történet fonalát. Míg a Varjak a Királyvár

körüli eseményekre koncentrál, valamint a Vas-szigetekre és

Dorne-ra, addig a Sárkányok északra visz minket, a Fekete Várhoz

és a Falhoz (valamint a Falon túlra), továbbá át a Keskeny-

tengeren, Pentosba és a Rabszolga-öbölbe, hogy tovább kövesse

Tyrion Lannister, Havas Jon, Daenerys Targaryen és mások

sorsát, akikkel az előző kötetben nem találkozhattunk. Vagyis a

két könyv nem egymás után, inkább egymás mellett játszódik...

nem kronológiailag, hanem földrajzilag vannak szétválasztva.

De csak egy bizonyos pontig.

A Sárkányok tánca hosszabb könyv, mint a Varjak lakomája,

nagyobb időintervallumot is ölel át. A könyv második felében már

feltűnik néhány nézőpontkarakter a Varjak lakomájából. Ez azt is

jelenti, hogy a történet túlhalad a Varjak időkeretén, és a két ág

ismét egyesül.

A következő kötetben reményeim szerint mindenki újra együtt

didereghet majd...

George R. R. Martin 2011. április

T

Prológus

varg megállt egy fa alatt, beleszagolt a levegőbe,

szürkésbarna bundájára árnyékfoltok vetültek. Egy friss

fuvallat hozta el neki a szagot, keveredve más,

halványabb illatokkal: rókáéval és nyúléval, fókáéval és

szarvaséval, még farkaséval is. A varg tudta, hogy azok a szagok

is az emberekhez tartoznak; régi bőrök bűze, mind halott és

áporodott, alig érezhető a füst, a vér és a rothadás sokkal erősebb

szaga mellett. Csak az ember vette el más állatok bőrét, viselte

irhájukat és bundájukat

A vargok nem féltek úgy az emberektől, mint a farkasok.

Gyűlölet és éhség feszítette zsigereit, halk mordulással magához

hívta félszemű fivérét és apró termetű, ravasz nővérét. Ahogy

futásnak eredt a fák között, falkatársai szorosan a nyomába

szegődve követték, ők is megérezték a szagot. Futás közben az ő

szemükkel is látott, megpillantotta saját magát elöl rohanva. A

falka lélegzete melegen és fehéren tört elő a hosszú, szürkés fogak

közül. Mancsaikba kőkemény jég fagyott, de a vadászat már

megkezdődött, a préda ott volt előttük. Hús, gondolta a varg.

Ennivaló!

Az ember egyedül könnyű ellenfél. Nagy és erős, az igaz, és a

szeme is éles, viszont a hallása gyenge, és alig érzékeli a szagokat.

Az őz és a szarvas gyorsabb, sőt még a nyúl is, a farkas és a

vaddisznó pedig ádázabb harcos. Viszont ha az emberek falkába

verődnek, veszélyessé válnak. Ahogy a farkasok megközelítették

A

a prédát, a varg csecsemősírást hallott, a tegnap éjjel hullott hó

ropogását a suta embertalpak alatt, a kemény bőrök és a hosszú,

fehér karmok csörömpölését.

Kardok suttogta belül egy hang. Dárdák.

A fák jeges fogakat növesztettek, csupasz, barna ágak

vicsorogtak rá. Félszem havat szórva tört át a bozótoson,

falkatársai követték.

Felkaptattak egy dombra, leszáguldottak a túloldalon, majd az

erdő kinyílt előttük, és megpillantották az embereket. Egyikük nő

volt. A prémekbe bugyolált kupac, amit szorongatott, a kölyke. Őt

hagyd utoljára, suttogta a hang. A férfiak jelentik a veszélyt!

Kiabáltak egymásnak, ahogy az emberek szoktak, de a varg

kiszagolta rettegésüket Egyikük olyan hosszú faagyart

szorongatott, mint ő maga. Eldobta, de remegett a keze, és a

fegyver jóval a célpont fölött suhant el.

Aztán a falka már rajtuk is volt.

Félszemű testvére kavargó hófelhő közepette a hóba lökte az

agyarhajítót, és feltépte a kapálózó ember torkát. Nővére a másik

férfi mögé surrant, és onnan támadott. Neki maradt a nő és a

kölyök.

A nőnek is volt foga, kicsi és csontból készült, de azonnal

eldobta, amint a varg állkapcsa összecsattant a lábán. Esés közben

mindkét karjával átölelte hangoskodó kölykét. A prémek alatt az

áldozat csupa csont és bőr volt, de emlője dagadt a tejtől. A

legédesebb húsa azonban a kölyöknek volt. A farkas a

legfinomabb falatokat meghagyta fivérének. A tetemek körül

vörösre és rózsaszínre színeződött a megfagyott hó, ahogy a falka

lakmározott.

Mérföldekkel odébb, egy sárból és szalmából épített,

zsúpfedeles, füstlyukkal ellátott és keményre döngölt padlójú

kunyhóban Varamyr megborzongott, halkan köhintett, majd

megnyalta az ajkát. Szeme vörös volt, ajka kirepedezett, torka

kiszáradt és kapart, de a vér és a hús íze betöltötte a száját –

miközben sajgó gyomra folyamatosan ételért könyörgött. Egy

gyermek húsa, gondolta, és felidézte magában Bőgőt. Emberhús.

Ilyen mélyre süllyedt volna, hogy már emberhús után vágyakozik?

Szinte hallotta, ahogy Haggon rámordul:

– Az ember megeheti az állatok húsát, és az állat is az

emberek húsát, de az az ember, aki emberhúst eszik, förtelmes.

Förtelmes. Mindig is ez volt Haggon kedvenc szava.

Förtelmes, förtelmes, förtelmes. Emberi húst enni förtelmes,

farkasként másik farkassal párzani förtelmes, egy másik ember

testét elfoglalni pedig a legförtelmesebb dolog volt mind közül.

Haggon gyenge volt, félt saját hatalmától. Zokogva és egyedül

halt meg, amikor a második életétől is megfosztottam. Varamyr

maga ette meg a szívét. Sok mindent megtanított, és még annál is

többet, de az utolsó dolog, amit megtanultam tőle, az az emberi

hús íze volt.

Csakhogy azt farkasként élte át. Emberi fogakkal soha nem evett

emberhúst. A falkájára azonban nem neheztelt a lakoma miatt. A

farkasok ugyanolyan éhesek voltak, mint ő, lesoványodtak, fáztak

és éheztek, a préda pedig... két férfi és egy nő, egy karon ülő

csecsemővel, akik a vereségből a halálba menekültek. Nemsokára

mindenképpen meghaltak volna a hidegtől vagy az éhségtől. Ez

könnyebb, gyorsabb megoldás volt. Könyörületesebb.

– Könyörületesebb – mondta ki hangosan. Kapart a torka, de

jó érzés volt emberi hangot hallani, még a sajátját is. A levegő

nyirkos volt, és penészszagú, a föld kemény és hideg, a tűz pedig

több füstöt adott, mint meleget. Olyan közel húzódott a

lángokhoz, amennyire csak mert, felsebzett oldala lüktetett. A vér

térdig eláztatta nadrágját, és kemény, barna kéreggé száradt.

Bogáncs figyelmeztette, hogy ez történhet.

– Összevarrtam, amennyire tudtam – mondta –, de pihenned

kell, és hagyni összeforrni, különben a hús újra felszakad.

Bogáncs volt az utolsó társa, egy gyökér szívósságú

lándzsaasszony, bibircsókos, szél cserzette és ráncos. A többiek

magára hagyták útközben. Egyesével maradoztak le vagy vágtak

előre, indultak vissza régi falvaikba, esetleg a Tejfolyóhoz,

Rideghonba, vagy a magányos halálba az erdőben. Varamyr nem

tudta, de nem is érdekelte. Elkaphattam volna valamelyiket,

amikor még volt rá lehetőségem. Az egyik ikret, a forradásos arcú

nagy embert vagy a vörös hajú kölyköt. Csakhogy félt. A többiek

rájöhettek volna, mi történt, és akkor ellene fordulnak, hogy

megöljék. Ráadásul Haggon szavai is kísértették, így

elszalasztotta az esélyt.

A csata után több ezren vánszorogtak keresztül az erdőn

éhesen és rémülten, menekültek a pusztítás elől, ami a Falnál

csapott le rájuk. Néhányan azt mondták, visszatérnek elhagyott

otthonaikba, mások egy újabb támadást szerveztek a kapu ellen,

de a legtöbben elvesztek, fogalmuk sem volt róla, hová menjenek,

mit tegyenek. Sikerült elszökniük a fekete köpenyes varjak és a

szürke acélt viselő lovagok elől, de most még könyörtelenebb

ellenség leselkedett rájuk. Mindennap egyre több holttest maradt

az ösvények mentén. Voltak, akik éhen haltak, másokkal a hideg

vagy valamilyen betegség végzett. Sokakat azok öltek meg, akik a

bajtársaik voltak, amikor még együtt vonultak délre Mance

Rayderrel, a Falon Túli Királlyal. Mance elesett, mondogatták

egymásnak a túlélők kétségbeesetten. Mance fogságba került.

Mance meghalt.

– Harma halott, Mance fogságba esett – mondta Bogáncs,

miközben a sebét varrta össze. – Tormund, a Könnyező, Hatbőrű,

az összes bátor fosztogató... hol vannak most?

Nem ismer fel engem, jött rá Varamyr, de miért is ismerne? Az

állatai nélkül nem tűnt fontos embernek. Én voltam Hatbőrű

Varamyr, aki egy asztalnál evett Mance Ryderrel. Tízéves korában

saját magát nevezte el Varamyrnak. Úrhoz illő név, dalok után

kiáltó, erős és félelmetes név. Mégis úgy futott a varjak elől, akár

egy megrettent nyúl. A félelmetes Varamyr nagyúr elmenekült, de

nem akarta, hogy a nő is tudjon róla, ezért azt mondta, Haggon a

neve. Később elgondolkodott, miért ez a név jutott eszébe az

összes közül, amit választhatott volna. Megettem a szívét, ittam a

véréből és még mindig kísért.

Egy nap lovas vágtatott át a menekülők között ösztövér, fehér

hátasán, azt kiabálva, hogy mindenki menjen a Tejfolyóhoz, mert

a Könnyező harcosokat gyűjt, hogy a Koponyák Hídján átkelve

elfoglalja az Árnyéktornyot. Sokan követték; még többen nem.

Később egy prémekbe öltözött, borostyán ékszereket viselő, zord

arcú harcos egyik tábortűztől a másikig járt, és arra biztatta a

túlélőket, hogy vonuljanak északra, és keressenek menedéket a

thennek völgyében. Varamyr nem nagyon értette, miért lennének

ott biztonságban, amikor maguk a thennek is elhagyták a helyet;

mindenesetre több százan követték a harcost. Újabb százak

távoztak az erdei boszorkánnyal, akinek a látomásában hajóflotta

érkezett, hogy délre vigye a szabad népet.

– El kell jutnunk a tengerhez! – rikoltotta Vakond Anya, és

követőivel kelet felé indult.

Varamyr is köztük lett volna, ha egy kicsit erősebb. A szürke,

hideg tenger azonban messze volt, és tudta, hogy soha nem

láthatja meg. Már kilencszer meghalt vagy haldokolt, és ez lesz az

igaz halála. Egy mókusbőr köpeny, gondolta. Megkéselt egy

mókusbőr köpenyért.

A köpeny tulajdonosa meghalt, tarkóját csontszilánkokkal tarkított

vörös péppé zúzták, de a ruhadarab kényelmesnek és vastagnak

tűnt. Havazott, Varamyr pedig elvesztette saját köpenyét a Falnál.

Alvóprémjei, gyapjú alsóruházata, báránybőr csizmája, prémmel

szegélyezett kesztyűje, mézsöre és összegyűjtött élelme, a

hajfonatok, melyeket a vele háló nőktől kapott, még az arany

karperec is, amit Mance adott neki... mind odalett. Elégtem és

meghaltam, aztán a félelemtől és a fájdalomtól félőrülten

rohantam. Az emlék még mindig szégyennel töltötte el, de nem

volt egyedül. Mások is futottak, százak, ezrek. A csata elveszett.

Megérkeztek az acélba öltözött, legyőzhetetlen lovagok, és

mindenkit megöltek, aki ott maradt harcolni. Menekülés és halál

között kellett választani.

A halál elől azonban nem lehetett olyan könnyen elmenekülni.

Így amikor Varamyr rábukkant a halott nőre az erdőben, és

letérdelt, hogy megszabadítsa a köpenyétől, nem vette észre a fiút,

amíg elő nem ugrott rejtekéből, hogy az oldalába mártsa

csontkését, és kitépje a köpenyt elmerevedett ujjai közül.

– Az anyja volt – mondta Bogáncs később, miután a fiú

elszaladt. – Amikor látta, hogy ki akarod rabolni az anyját...

– Halott volt! – Varamyr elfintorodott, ahogy a csonttű átfúrta

a bőrét. – Valaki szétzúzta a fejét. Biztosan egy varjú.

– Nem varjú volt. Szarulábúak. Láttam. – Tűjével összevarrta

a sebet az oldalán. – Ezek vademberek, és ki maradt, hogy

kordában tartsa őket?

Senki. Mance halott, a szabad népnek vége. A thennek, az

óriások, a szarulábúak, a hegyes fogú barlanglakók és a nyugati

part törzsei a csontszekereikkel... mindannyian halálra voltak

ítélve. Még a varjak is. Lehet, hogy még nem tudják, de azok a

fekete köpenyes fattyúk a többiekkel együtt fognak elpusztulni.

Az ellenség közeledett.

Haggon érces hangja visszhangzott a fejében.

– Tucatnyi halált fogsz halni, fiú, és mindegyik fájni fog... de

amikor jön az igaz halálod, újra élni fogsz. Azt mondják, a

második élet egyszerűbb és édesebb.

Hatbőrű Varamyr nemsokára megtudja, igazat beszélt-e

Haggon. Érezte az igaz halál ízét a levegőt megtöltő füstben,

érezte a forróságban az ujjai alatt, amikor benyúlt a ruhája alá,

hogy kitapogassa a sebét. A hideg ismét beleköltözött, mélyen a

csontjaiba. Ezúttal a fagy fog végezni vele.

Legutolsó halálát tűz okozta. Elégtem. Zavarodottságában

először azt hitte, egy íjász a Falról lángoló nyílvesszővel találta

el... csakhogy a tűz belül volt, onnan borította el. És a fájdalom...

Varamyr korábban már kilenc alkalommal meghalt Egyszer

dárdadöféstől, egyszer egy medve fogaival a nyakán, egyszer

pedig vérözönben, amikor világra hozott egy halott kölyköt. Az

első halálát hatéves korában élte át, amikor apja fejszéje bezúzta a

fejét. Ám még az sem volt annyira fájdalmas, mint a zsigereiben

képződő tűz, ahogy végignyalja a szárnyait, és elemészti. Amikor

megpróbált kirepülni belőle, rémülete még feljebb szította a

lángokat, és még forróbban égett tovább. Az egyik pillanatban

még a Fal felett keringett, sasszemével a lenti mozgást figyelte.

Aztán a lángok fekete salakká változtatták a szívét, és a tudata

sikoltva tért vissza saját testébe. Egy időre elvesztette az eszét.

Már az emlék is elég volt hozzá, hogy megborzongjon.

Ekkor vette észre, hogy kialudt a tüze.

Csak egy szürkésfekete, megégett hasáb maradt, és néhány

zsarátnok izzott a hamuban. Még van füstje, csak fára van

szükségem. Fájdalmasan összeszorította a fogait, és odamászott a

letört ágak kupacához, amit Bogáncs hagyott itt neki, mielőtt

elment vadászni, és rálökött néhány fadarabot a tűzre.

– Kapj bele! – sziszegte. – Égj! – Beletúrt a parázsba, és néma

imát mondott az erdő, a hegyek és a mezők névtelen isteneihez.

Az istenek nem válaszoltak. Egy idő után már füst sem szállt

fel a hamuból, és a kunyhóban máris hidegebb lett. Varamyrnak

nem volt kovája, taplója, száraz gyújtósa. Ezt a tüzet soha nem

fogja újra feléleszteni, segítség nélkül biztosan nem.

– Bogáncs! – kiáltotta a fájdalomtól rekedt hangon. –

Bogáncs!

A nő álla hegyes volt, az orra lapos, és arcának egyik felét

hatalmas szemölcs csúfította el, melynek közepéből négy sötét

szőrszál nőtt ki. Visszataszító és kemény arc volt, Varamyr most

mégis sokat adott volna érte, ha látja felbukkanni az ajtóban. El

kellett volna kapnom, mielőtt elment. Mióta lehet távol? Két

napja? Három? Nem tudta biztosan. A kunyhó belsejében sötét

volt, és folyamatosan ingázott álom és ébrenlét között, sosem

tudta, mikor van nappal, és mikor éjszaka.

– Várj itt – mondta a nő. – Hozok ennivalót.

Ő pedig ostoba módon várt, Haggonról és Bőgőről álmodott,

és mindarról a rosszról, amit életében tett. A nappalok és az

éjszakák teltek, és Bogáncs nem jött vissza. Nem is fog. Varamyr

arra gondolt, hogy talán elárulta magát. Lehet, hogy Bogáncs

ránézésre meg tudja állapítani, mire gondol, vagy esetleg

lázálmában beszélhetett?

Förtelmes, hallotta Haggon mormolását. Szinte mintha itt lett

volna vele, ebben a szobában.

– Nem, csak egy csúf lándzsaasszony – mondta neki Varamyr.

– Én nagy ember vagyok. Én vagyok Varamyr, a varg, a bőrváltó!

Nem való, hogy ő él, én pedig meghalok!

Senki nem válaszolt. Bogáncs eltűnt. Itt hagyta, akárcsak a

többiek.

Saját anyja is elhagyta. Bőgőért sírt, de értem soha. Aznap

reggel, amikor apja kiráncigálta az ágyból, hogy elvigye

Haggonhoz, az anyja még csak rá sem nézett. Üvöltött és

rúgkapált, ahogy bevonszolták az erdőbe, amíg az apja pofon nem

vágta, és ráparancsolt, hogy maradjon csendben.

– A saját fajtádhoz tartozol! – Mindössze ennyit mondott,

amikor odalökte Haggon lába elé.

Nem tévedett, gondolta reszketve Varamyr. Haggon sok

mindenre megtanított. Megtanított vadászni és halászni, dögöt

nyúzni, halat csontozni utat találni az erdőben. És megtanított a

vargok útjára, a bőrváltók titkaira, bár az én adományom sokkal

erősebb volt, mint az Övé.

Évekkel később megpróbálta megtalálni a szüleit, hogy

elmondja nekik, a kis Dudorból a nagy Hatbőrű Varamyr lett, de

addigra mindketten halottak voltak, és elégették őket.

Összeolvadtak a fákkal és a patakokkal, a sziklákkal és a földdel,

a porral és a hamuval. Ezt mondta az erdei boszorkány az

anyjának aznap, amikor Bőgő meghalt. Dudor viszont nem akart

egy darab földdé válni. A fiú arról a napról álmodozott, amikor a

bárdok megéneklik a tetteit, és szép lányok üldözik csókjaikkal.

Ha felnövök, én leszek a Falon Túli Király, ígérte meg magának

Dudor. Sosem lett az, de nagyon közel került hozzá. Hatbőrü

Varamyr nevét félték az emberek. Tizenhárom láb magas

hómedve hátán lovagolt a csatába, három farkast és egy

árnyékmacskát irányított, és Mance Rayder jobbján ült az

asztalnál. Mance juttatott engem ide. Nem lett volna szabad

hallgatnom rá. Legjobb lett volna megszállni a medvémet, és

darabokra szaggatni.

Mance előtt Hatbőrű Varamyr a maga módján úrnak számított.

Egyedül élt mohából, sárból és rönkökből épített lakhelyén, amely

egykor Haggoné volt, és csak az állatai látogatták. Tucatnyi falusi

hódolt előtte kenyérrel, sóval és almaborral, gyümölcsöt és

zöldséget ajánlottak fel neki saját kertjükből. A húst maga szerezte

be. Ha nőt kívánt, elküldte az árnyékmacskáját, hogy cserkéssze

be, és amelyik lányra rávetette a tekintetét, engedelmesen jött az

ágyába. Persze néhányan sírtak, de akkor is jöttek. Varamyr nekik

adta a magját, levágott róluk egy hajtincset, hogy emlékezzen

rájuk, aztán visszaküldte őket. Időről időre megjelent valamelyik

falu hőse dárdával a kezében, hogy megölje az állatembert, és

megmentse a nővérét, szeretőjét vagy lányát Azokat megölte, de a

nőket sosem bántotta. Néhányat még meg is áldott gyermekkel.

Vakarékok. Apró, szánalmas jószágok, mint Bőgő, és nem

rendelkeztek az adománnyal.

A félelem támolyogva talpra kényszerítette. Kezét az oldalára

szorítva, hogy csillapítsa a vérzést, lassan az ajtóhoz tántorgott,

félrehúzta a kiakasztott állatbőrt, és fehér fallal találta magát

szemközt. Hó. Nem csoda, hogy olyan füst és sötét volt odabent A

hó betemette a kunyhót.

Amikor Varamyr nekifeszült, a még lágy és nedves hófal

engedett Odakint az éjszaka fehér volt, akár a halál; vékony,

sápadt felhők táncoltak az ezüstös hold körül, ezernyi csillag

hideg tekintete előtt. Látta a többi betemetett kunyhó alakját a hó

alatt, azokon túl pedig egy jégpáncélba öltözött varsafa halovány

árnyékát. Délre és nyugatra, a dombvidék fehér vadonjában a

hömpölygő hódara kivételével semmi sem mozdult.

– Bogáncs! – kiáltotta Varamyr reszketeg hangon, azon

töprengve, vajon milyen messzire mehetett a nő. – Bogáncs!

Asszony! Hol vagy?

A távolban farkas üvöltött.

Varamyr megborzongott. Ugyanolyan jól ismerte ezt az üvöltést,

mint egykor Dudor az anyja arcát. Félszem. Ő volt a három közül

a legidősebb, a legnagyobb, a legvadabb. Cserkész volt a

karcsúbb, gyorsabb, fiatalabb, Ravasz pedig az okosabb, de

mindketten féltek Félszemtől. A vén farkas rettenthetetlen,

kíméletlen, ádáz ragadozó volt

Varamyr a sas halálának agóniájában elvesztette az irányítást a

többi állata felett. Árnyékmacskája berohant az erdőbe, míg a

hómedve a körülötte állók ellen fordult, és négy embert széttépett,

mire egy dárda leterítette. Varamyrt is megölte volna, ha eléri. A

medve gyűlölte őt, mindig tombolni kezdett, amikor belebújt a

testébe vagy felkapaszkodott a hátára.

A farkasai viszont...

A testvéreim. A falkám. A hideg éjszakákon sokszor aludt a

farkasaival, bozontos bundájuk segítette melegen tartani. Ha

meghalok, lakmároznak a húsomból, és a tavaszi olvadást már

csak a csontjaim fogják köszönteni. A gondolat különös módon

megnyugtatta. A farkasok gyakran hoztak neki zsákmányt

vadászataikról, illőnek tűnt hát, hogy végül ő etesse meg őket.

Második életét talán úgy fogja kezdeni, hogy saját halott, de még

meleg húsát marcangolja.

A kutyákkal lehetett a legkönnyebben köteléket kialakítani; olyan

közel éltek az emberekhez, hogy maguk is szinte azok voltak.

Belebújni egy kutya bőrébe majdnem olyan volt, mint felhúzni

egy jól bejáratott, megpuhult bőrű csizmát. Ahogy a csizma

kialakítása követte a láb alakját, a kutya is arra termett, hogy

elfogadja a nyakörvet, még ha ezt a nyakörvet emberi szem nem is

láthatta. A farkasokkal már nehezebben ment. Az ember

összebarátkozhat egy farkassal, talán még engedelmességre is

szoktathatja, de soha nem szelídítheti meg.

– A farkasok és a nők egy életre házasodnak – mondta

gyakran Haggon. – Ha megszállsz egyet, az már házasság. Attól a

naptól fogva a farkas része leszel, ő pedig a tiéd. Mindketten

megváltoztok.

A többi vadat jobb békén hagyni, mondta. A macskák hiúk és

kegyetlenek, mindig készek ellened fordulni. A szarvasok és őzek

prédák; ha túl hosszú ideig viseli a bőrüket, még a legbátrabb

ember is gyávává válik. Medvék, vaddisznók, hódok, menyétek...

Haggon szerint szóba sem jöhettek.

– Van bőr, amit soha nem akarsz viselni, kölyök. Nem

tetszene neked, amivé válnál.

Úgy vélte, a madarak a legrosszabbak.

– Az ember nem arra termett, hogy elhagyja a földet. Ha túl

sok időt töltesz a felhők között, soha többé nem akarsz

visszajönni. Ismerek bőrváltókat, akik héjákkal, baglyokkal,

hollókkal próbálkoztak. Még emberi alakban is csak ülnek

ábrándozva, és azt a rohadt kékséget bámulják.

Azonban nem minden bőrváltó érezte ugyanazt. Egyszer,

amikor Dudor még csak tízéves volt, Haggon elvitte őt egy

gyűlésre. A vargok, a farkastestvérek voltak a legtöbben, de a fiú a

többieket sokkal különösebbnek és lenyűgözőbbnek találta.

Borroq hasonlított a vaddisznójára, csak az agyarai hiányoztak,

Orell sast tartott, Vadrózsa árnyékmacskát (abban a pillanatban,

ahogy meglátta őket, Dudor is árnyékmacskát akart), és ott volt a

kecskeasszony, Grisella...

Ám egyikük sem volt olyan erős, mint Hatbőrű Varamyr, még

a magas, szikár, keménykezű Haggon sem. A vadász zokogva halt

meg, miután Varamyr elvette tőle Szürkeirhát, amikor kiűzte

belőle, hogy átvegye az állat fölött az irányítást. Neked nem lesz

második életed, vénember. Akkor még Hárombőrű Varamyrnak

hívta magát. Szürkeirha volt a negyedik, bár a vén farkas gyenge

volt, és fogatlan, és nemsokára követte Haggont a halálba.

Varamyr képes volt bármilyen állatot megszállni, átvenni az

irányítást az akarata felett, belebújni a bőrébe. Kutya vagy farkas,

medve vagy hód...

Bogáncs, gondolta.

Haggon förtelmesnek nevezte volna, minden bűn közül a

legsötétebbnek, de Haggon halott volt. Mance szintúgy elátkozta

volna érte, de Mance ugyancsak meghalt vagy fogságba esett.

Soha senki nem tudja meg. Én leszek Bogáncs, a lándzsaasszony,

Hatbőrű Varamyr pedig meghal. Számított rá, hogy halálával az

adomány is elvész. Elveszíti a farkasait, és élete hátralévő részét

csúf, bibircsókos asszonyként fogja leélni... de legalább él. Ha

visszajön, még mindig elég erős vagyok hozzá, hogy sikerüljön.

Szédülés tört rá, és a következő pillanatban már a földön

térdelt, kezét mélyen belefúrta a hóba. Felemelt egy marék havat,

majd szakállán és kirepedezett ajkán keresztülerőltetve a szájába

tömte, kiszívta belőle a nedvességet. A víz olyan hideg volt, hogy

alig bírta lenyelni, és újra rá kellett döbbennie, mennyire forró a

teste.

Az olvadt hólé még éhesebbé tette. A gyomra élelemre

vágyott, nem vízre. A hó már nem esett, de feltámadt a szél, apró

kristályokkal töltve meg a levegőt, amelyek kíméletlen erővel

csapódtak az arcának. Elszántan gázolt előre a hóban, a seb az

oldalán minden lépésnél szétnyílt, majd újra összezárult. Amikor

odaért a varsafához, talált egy ágat, amelyik éppen elég hosszú

volt, hogy mankóként használja. Teljes súlyával rátámaszkodott,

és célba vette a legközelebbi kunyhót. Talán a falusiak

megfeledkeztek valamiről, amikor elmenekültek... egy zsák

almáról, egy kis szárított húsról, bármiről, ami életben tartja őt

Bogáncs visszaérkezéséig.

Már majdnem odaért, amikor a mankója elpattant, és a lába

kiszaladt alóla.

Hogy meddig hevert ott, vérével pirosra színezve a havat, nem

tudta volna megmondani. A hó betemet. Békés halál volna. Azt

beszélik, a vég előtt meleget érzel meleget és álmosságot. Jó lett

volna újra meleget érezni, bár elszomorodott a gondolatra, hogy

soha nem láthatja a Falon túli zöld vidéket, amiről Mance annyit

mesélt neki.

– A Falon túli világ nem a mi fajtánknak való – mondta annak

idején Haggon. – A szabad nép fél a bőrváltóktól, de ugyanakkor

tisztelnek is minket. A Faltól délre azonban a térdeplők vadásznak

ránk, és lemészárolnak, mint egy malacot.

Figyelmeztettél, gondolta Varamyr, de ugyanakkor te mutattad

meg nekem a Keleti őrséget is. Nem lehetett több tízévesnél.

Haggon tíz borostyánkő nyakláncot és egy bőrökkel megrakott

szánt cserélt el ott hat borostömlőre, egy sótömbre és egy rézüstre.

A Keleti Őrségben jobban lehetett üzletelni, mint a Fekete

Várban. A varjak tudták, hogy Haggon vadász, az Éjjeli őrség

barátja, és mindig örömmel fogadták a híreket a Falon túlról.

Néhányan azzal is tisztában voltak, hogy bőrváltó, de erről senki

sem beszélt. A fiú ott, a Tengermelléki Keleti őrségben álmodott

először a meleg délről.

Varamyr érezte az olvadó hópelyheket a homlokán. Ez nem

olyan rossz, mint az égés. Hadd aludjak el és ne ébredjek fel soha,

hadd kezdjem meg a második életemet! Farkasai most már közel

jártak. Érezte őket. Maga mögött hagyja ezt a gyenge testet, eggyé

válik velük, vadászni fog az éjszakában, és üvölt a holdra. A

vargból igazi farkas lesz. De melyik?

Nem Ravasz. Haggon persze förtelmesnek nevezte volna, de

Varamyr már többször is belebújt a bőrébe, miközben Félszem

meghágta. Csakhogy nem akarta az egész életét szukaként

eltölteni, kivéve, ha nincs más választása. Cserkész, a fiatalabb

hím jobban illett volna hozzá... bár Félszem nagyobb volt, és

vadabb, és mindig Félszem kapta meg Ravaszt, ha a nőstény

tüzelt.

– Azt beszélik, felejteni fogsz – mondta neki Haggon néhány

héttel a halála előtt. – Amikor az emberi hús meghal, a lélek

tovább él az állatban, de az emlékezete minden nappal

halványodik, az állat pedig egyre kevésbé lesz varg, és egyre

inkább farkas, amíg az ember teljesen eltűnik, és csak a vad

marad.

Varamyr tudta, hogy ez igaz. Amikor átvette Orell egykori

sasát, érezte a másik bőrváltó dühét a jelenléte miatt. Orellt a

köpönyegforgató varjú, Havas Jon ölte meg, és a gyilkosa iránt

érzett gyűlölete olyan erős volt, hogy Varamyr azon kapta magát,

szintén haragot érez az állatember kölyök iránt. Pontosan tudta

róla, hogy miféle, amint megpillantotta mellette azt az óriási,

csendes rémfarkast. Egyik bőrváltó mindig felismeri a másikat.

Mance-nek hagynia kellett volna, hogy megszálljam a rémfarkast.

Az aztán királyhoz illő második élet lett volna! Nem kétséges, meg

tudta volna tenni. Az adomány erős volt Havasban, de a fiút senki

nem képezte, még mindig a saját természete ellen küzdött,

ahelyett hogy örült volna neki.

Varamyr látta, ahogy a varsafa vörös szeme lenéz rá a fehér

törzsből. Az istenek ítélkeznek. Megborzongott. Rossz dolgokat

tett, borzalmas dolgokat. Lopott, ölt, erőszakoskodott. Emberhúst

evett, és haldoklók vérét lefetyelte, ahogy előtört felszakított

torkukból. Becserkészte ellenségeit a sötét erdőben, álmukban

ugrott rájuk, kitépte a beleiket a hasukból, és szétszórta a sáros

földön. Milyen édes volt a húsuk!

– Az a szörnyeteg volt, nem én – suttogta rekedten. – Az

adomány, amiben részesítettetek!

Az istenek nem feleltek. Lélegzete sápadtan és ködösen

kavargott a levegőben. Érezte a szakállán formálódó jeget.

Hatbőrű Varamyr lehunyta a szemét.

Egy régi álmot látott, egy kunyhóról a tenger mellett, három

nyüszítő kutyáról, egy asszony könnyeiről.

Bőgő. Bőgő miatt sír, de engem sosem siratott.

Dudor egy hónappal korábban született, mint kellett volna, és

olyan gyakran betegeskedett, hogy senki nem számolt az életben

maradásával. Anyja majdnem négyéves koráig várt a rendes

névadással, de addigra már túl késő volt. Az egész falu Dudornak

hívta; a nevet nővére, Meha adta neki, amikor még az anyja

hasában volt. Meha nevezte el Bőgőt is, de Dudor kisöccse rendes

időben született, nagy volt, vörös és erős, mohón szívta anyja

mellét, aki az apjáról akarta elnevezni, ha eléri a megfelelő kort.

Csakhogy Bőgő meghalt. Meghalt kétéves korában, amikor én hat

voltam, három nappal a névnapja előtt.

– A kicsid most már az istenekkel van – mondta az erdei

boszorkány síró anyjának. – Sosem sérül meg többé, sosem lesz

éhes, sosem fog sírni. Az istenek levitték a földbe, a fákba. Az

istenek itt vannak körülöttünk, a sziklákban és a patakokban, a

madarakban és az állatokban. A te Bőgőd most csatlakozott

hozzájuk. Ő lesz a világ, és mindaz, ami benne van.

Az öregasszony szavai késként hatoltak Dudor lelkébe. Bőgő

lát! Figyel engem! Tudja! Dudor nem rejthette el előle, nem

bújhatott be az anyja szoknyája mögé, nem futhatott el a

kutyákkal, hogy megmeneküljön apja haragjától. A kutyák.

Csonkafarkú, Szaglász és Morgó. Jó kutyák voltak. A barátaim.

Amikor az apja meglátta a kutyákat szaglászni Bőgő teteme

mellett, nem tudhatta, melyik követte el, ezért mind a hármat

agyonverte a fejszéjével. Annyira remegett a keze, hogy Szaglászt

csak két ütéssel tudta elcsendesíteni, Morgóhoz pedig négy kellett.

A vér nehéz szaga megülte a levegőt, a haldokló kutyák rettenetes

hangokat adtak ki, Csonkafarkú mégis odament, amikor az apja

hívta. Ő volt a legidősebb kutya, kiképzése legyőzte a félelmét.

Mire Dudor belebújt a bőrébe, már késő volt.

Ne, apám, kérlek! – próbálta mondani, de a kutyák nem beszélik

az ember nyelvét, így csak szánalmas nyüszítés szakadt ki a

torkán. A fejsze éle az öreg kutya koponyájának közepét találta el,

és a fiú a kunyhóban felsikoltott. Innen tudták meg. Két nappal

később az apja bevonszolta őt az erdőbe. Magával vitte a fejszét,

és Dudor azt hitte, ugyanúgy végez vele is, mint a kutyákkal.

Ehelyett azonban átadta Haggonnak.

Varamyr hirtelen riadt fel, egész testében reszketett.

– Állj fel! – rikácsolta egy hang. – Állj fel, indulnunk kell!

Több százan vannak!

Merev, fehér hótakaró borította be. Annyira hideg! Amikor

mozdulni próbált, rá kellett jönnie, hogy a keze odafagyott a

földhöz. Ott hagyott némi bőrt, miközben kiszabadította.

– Állj fel! – sikoltotta a nő újra. – Jönnek!

Bogáncs visszatért. A vállánál fogva rázta, és az arcába

üvöltözött. Varamyr érezte meleg leheletét fagytól elzsibbadt

arcán. Most! – gondolta. Most tedd meg, különben véged!

Összegyűjtötte minden erejét, elhagyta a testét, és

beleköltözött a nőébe.

Bogáncs háta ívbe feszült, a lándzsaasszony sikoltott.

Förtelmes. Vajon Bogáncs mondta, ő maga vagy Haggon?

Sosem tudta meg. Régi teste a hóba roskadt, ahogy a nő ujjainak

szorítása meglazult. A lándzsaasszony sikoltozva vonaglott. Az

árnyékmacskája annak idején többször harcolt ellene, a hómedve

pedig egy alkalommal teljesen megvadult, a fákat, a sziklákat és

az üres levegőt csapdosta, de ez sokkal rosszabb volt annál.

– Kifelé, kifelé! – hallotta saját kiáltását a nő szájából.

Bogáncs megtántorodott és elzuhant, aztán újra felkelt,

kezével folyamatosan kapálózott, lába rángatózott, valamiféle

groteszk táncot lejtett, ahogy a két lélek a testért küzdött. A nő

beszívott egy kortynyi fagyos levegőt, és Varamyr fél

szívverésnyi ideig megérezte a diadalt az ízben és a fiatal test

erejében, mielőtt a fogak csattanva összezárultak, és vérrel telt

meg a szája. Bogáncs az arcához emelte a kezét. Hatbőrű

megpróbálta elvinni őket onnan, de a végtagok nem

engedelmeskedtek, és az ujjak a szemébe mélyedtek. Förtelmes,

jutott eszébe vérben fuldokolva, a fájdalomtól félőrülten. Amikor

sikoltani próbált, Bogáncs kiköpte a nyelvét.

A fehér világ megpördült és eltávolodott. Egy pillanatra úgy tűnt,

mintha a varsafa belsejében lenne, és a belevésett, vörös szemen át

nézné a földön vonagló, haldokló férfit és a vakon és véresen

táncot járó nőt, aki saját ruháját szaggatta a holdfényben,

miközben a szeméből vérkönnyek csorogtak. Aztán mindketten

eltűntek, ő pedig felemelkedett, lelke beleolvadt a hideg

szélfuvallatba. Ott volt a hóban és a felhőkben, egy veréb volt, egy

mókus, egy tölgyfa. Fülesbagoly suhant el némán a fák között,

nyúlra vadászva; Varamyr ott volt a bagolyban, a nyúlban, a

fákban. Mélyen a fagyott föld alatt földigiliszták fúrták magukat

előre vakon, és azokban is ott volt. Én vagyok az erdő, és minden,

ami benne van, gondolta mámorosan. Vagy száz holló rebbent fel

a levegőbe hangos károgással, ahogy megérezték a jelenlétét. Egy

hatalmas jávorszarvas felbődült, a hátán ülő gyermek megbillent.

Egy alvó rémfarkas felkapta a fejét, és belevicsorgott az üres

levegőbe. Ám mielőtt a szívük még egyet dobbanhatott volna, ő

már ott sem volt, a sajátjait kereste, Félszeműt, Ravaszt és

Cserkészt – a falkáját A farkasai majd megmentik, mondogatta

magának.

Ez volt az utolsó gondolata emberként.

Az igaz halál hirtelen jött; zsibbasztó hideget érzett, mintha

egy befagyott tó jeges vizébe merítették volna. Aztán holdfényes

havon rohant, a nyomában falkatársaival. A világ egyik fele sötét

volt. Félszem. Felvonyított, Ravasz és Cserkész visszhangként

feleltek.

Amikor elérték a gerincet, a farkasok megtorpantak. Bogáncs,

emlékezett vissza, és egy része gyászolta mindazt, amit elveszített,

és azt is, amit tett. Odalent a világ jéggé változott. Fagyos ujjak

kúsztak fel lassan a varsafán, egymás felé nyújtózkodva. Az üres

falu már nem volt üres. Kék szemű árnyak sétáltak a hóbuckák

között. Néhányan barna ruhát viseltek, mások feketét, de voltak

köztük meztelenek is, húsuk fehéren világított, akár a hó. A

dombok között szagoktól terhes szélfuvallat vonult végig: halott

hús, megszáradt vér, penésztől, rothadástól és ürüléktől bűzlő bőr.

Ravasz felmordult és kivillantotta fogait, nyakán felborzolódott a

szőr. Nem emberek. Nem préda. Ezek nem.

A lények odalent mozogtak, de nem éltek. Egyenként a

magaslaton álló három farkasra emelték tekintetüket. A legutolsót,

aki felnézett, egykor Bogáncsnak hívták. Gyapjút, prémet és bőrt

viselt, a fölött pedig dérköpenyt, amely minden mozdulatánál

ropogott, és csillogott a holdfényben. Halványrózsaszín jégcsapok

lógtak ujjairól, tíz hosszú kés, megfagyott vérből. És az

üregekben, ahol egykor a szeme volt, most kék fény pislákolt,

olyan földöntúli szépséget kölcsönözve durva arcvonásainak,

amilyet életében sosem tudhatott a magáénak.

Lát engem.

Tyrion

égigitta az utat a Keskeny-tengeren át.

A hajó kicsi volt, a kabin még kisebb, de a kapitány

nem engedte fel a fedélzetre. A padló ringatózásától

felfordult a gyomra, és az egyébként is pocsék étel még rosszabb

ízű volt, amikor felfelé jött. De miért is lett volna szüksége sózott

marhahúsra, kőkemény sajtra és férgektől hemzsegő kenyérre,

amikor borral is vigasztalhatta magát? A lőre vörös volt, és

savanyú, nagyon erős. Időnként a bort is visszaöklendezte, de

abból mindig volt még.

– A világ tele van borral – mormolta kabinja nyirkos sötétjébe.

Apja soha nem vette hasznát a részeges embereknek, de mit

számít ez már? Az apja meghalt. Ő ölte meg. Egy vessző a

gyomorba, nagyuram, ezt érdemelted! Ha jobban tudnék célozni a

számszeríjjal, átlőhettem volna a farkad, amivel nemzettél, te

rohadt fattyú!

A fedélzet alatt nem létezett sem nappal, sem éjszaka. Az idő

múlását a hajósinas érkezésével mérte, aki az ételt hozta – amit a

törpe nem evett meg. A fiú mindig hozott magával egy kefét és

egy vödröt is, eltakarítani a hulladékot.

– Ez dorne-i bor? – kérdezte tőle Tyrion egyszer, miközben

felnyitotta az egyik tömlőt. – Eszembe jut róla egy kígyó, akit

ismertem. Mulatságos fickó volt, amíg rá nem dőlt egy hegy.

A hajósinas nem válaszolt. Nem volt valami jóképű fiú, bár

egyértelműen előnyösebben nézett ki, mint egy bizonyos törpe,

V

akinek a fél orra hiányzott, és az arcán vágás húzódott a szemétől

az álláig.

– Megbántottalak? – kérdezte Tyrion a takarító fiút. –

Megparancsolták, hogy ne beszélgess velem? Netán egy törpe

megdugta az anyád? – Erre sem kapott választ. – Hová megyünk?

Ezt igazán elmondhatnád. – Jaime említette a Szabad Városokat,

de pontosan egyiket sem nevezte meg. – Braavosba? Tyroshba?

Myrbe? – Tyrion szívesebben ment volna Dome-ba. Myrcella

idősebb Tommennél és a dorne-i törvények szerint őt illeti a

Vastrón. Segíthetnék neki érvényesíteni a jogait, ahogy Oberyn

herceg is sugallta.

Oberyn azonban meghalt, a fejét véres masszává zúzta Ser

Gregor Clegane páncélos ökle. És a Vörös Vipera ösztönzése

nélkül Doran Martell vajon fontolóra venne egyáltalán egy ilyen

kockázatos összeesküvést? Lehet, hogy inkább láncra verne, és

visszaadna drága nővérkémnek. Talán a Fal biztonságosabb volna.

Az öreg Medve Mormont azt mondta, az Éjjeli őrségnek szüksége

volna olyan emberekre, mint Tyrion. Lehet, hogy Mormont is

halott. Mostanra talán már Slynt a parancsnok. A mészáros fia

pedig biztosan nem felejtette el, ki küldte a Falra. Valóban azzal

akarom tölteni életem hátralévő részét, hogy sózott húst és

zabkását zabálok gyilkosok és tolvajok társaságában? Nem

mintha élete hátralévő része olyan hosszú lenne, Janos Slynt erről

biztosan gondoskodna.

A hajósinas megnedvesítette a kefét, és folytatta a súrolást.

– Jártál valaha a lysi örömházakban? – érdeklődött a törpe. –

Az lehet a hely, ahová a szajhák mennek? – Nem jutott eszébe a

szajha valyr nyelven, de egyébként is késő lett volna. A fiú

beledobta a keféjét a vödörbe, és távozott.

A bor teljesen eltompította. Már a mestere térdén megtanult

nemes valyrul, bár az, amit a Kilenc Szabad Városban beszéltek...

nos, valójában nem is egy nyelvjárás volt, hanem kilenc, melyek

jó úton haladtak afelé, hogy egyszer külön nyelv váljék belőlük.

Tyrion tudott egy keveset braavosiul, és makogott valamennyit

Myr nyelvén is. Tyroshiul tudta szidalmazni az isteneket, csalót

kiáltani és sört rendelni, köszönhetően egy zsoldosnak, akit még a

Sziklán ismert. Dorne-ban legalább beszélik a közös nyelvet. A

dorne-i ételekhez és a dorne-i törvényekhez hasonlóan a dorne-i

beszédet is Rhoyne ízei fűszerezték, de azért meg lehetett érteni.

Igen, Dorne való nekem. Bemászott az ágyba, és úgy dédelgette

ezt a gondolatot, akár egy gyermek a babáját.

Az alvás sosem ment könnyen Tyrion Lannistemek, a hajó

fedélzetén pedig szinte teljesen elkerülte, bár időnként sikerült

annyi bort innia, hogy egy időre kiüsse magát. Legalább nem

álmodott. Így is túl sok álmot látott egy ilyen apró élethez képest.

És akkor is ostobaságokat: szerelem, igazság, barátság, dicsőség.

Meg azt, hogy magas vagyok. Most már tudta, hogy mindez

elérhetetlen távolságba került. Azt viszont nem, hová mennek a

szajhák.

„Ahová a szajhák mennek”, mondta az apja. Az utolsó szavai,

és micsoda szavak! A számszeríj megpendült, Tywin nagyúr

visszahuppant az ülőkére, Tyrion Lannister pedig nemsokára már

Varys oldalán lépdelt a sötétben. Valahogy visszamászott a

járatban, megtette a kétszázharminc létrafokot odáig, ahol

narancssárga zsarátnokok izzottak egy vassárkány szájában.

Semmire sem emlékezett belőle. Csak a számszeríj hangjára, és

apja felnyílt beleinek bűzére. Még halálában is talált rá módot,

hogy szarjon rám.

Varys végigvezette a járatokon, de egy szót sem beszélgettek,

amíg ki nem értek a Feketevíz mellé, ahol Tyrion megnyert egy

csatát, és elvesztett egy orrot. A törpe csak itt fordult szembe az

eunuchhal.

– Megöltem az apámat – közölte olyan hangsúllyal, mintha

csak azt mondaná, beütötte a lábujját.

A suttogók mestere kolduló barátnak öltözött, durva szövésű,

molyrágta, barna köpenyét csuklya egészítette ki, amely eltakarta

kövérkés arcát és kerek, kopasz fejét.

– Nem kellett volna felmásznod azon a létrán – mondta

korholó hangsúllyal.

„Ahová a szajhák mennek.” Tyrion figyelmeztette az apját,

hogy ne mondja ki ezt a szót. Ha nem lőttem volna, látja, hogy

csak üres fenyegetés az egész. Kivette volna a számszeríjat a

kezemből, ahogy egykor Tyshát is kivette a karomból. Éppen fel

akart állni, amikor lelőttem.

– Shaet is megöltem – vallotta be Varysnak. – Te is tudtad, mi

volt.

– Valóban. Azt viszont nem tudtam, apám mi volt.

Varys halkan kuncogott.

– Most már tudod.

Az eunuchot is meg kellett volna ölnöm. Még egy kis vér a

kezén, mit számít? Nem tudta volna megmondani, mi tartotta

vissza a tőrét. Nem a hála. Varys megmentette őt a hóhér

pallosától, de csak mert Jaime kényszerítette. Jaime... nem, jobb,

ha nem gondolok Jaimere.

Inkább keresett egy új borostömlőt, és rátapadt, mintha egy nő

melle lett volna. A savanyú vörös lé végigfolyt az állán, és

átáztatta mocskos zubbonyát – ugyanazt, amit a cellában viselt. A

fedélzet imbolygott a lába alatt, és amikor megpróbált felállni,

megbillent, és keményen nekicsapódott a hajófalnak. Vihar, jött

rá, vagy ha nem, hát sokkal részegebb vagyok, mint gondoltam.

Felöklendezte a bort, és egy darabig mozdulatlanul feküdt, azon

gondolkodva, vajon el fog-e süllyedni a hajó. Ez a bosszúd,

apám? Az Égi Atya megtett a Segítőjévé?

– Ez a rokongyilkosok jutalma – morogta, miközben a szél

üvöltött odakint. Nem lett volna tisztességes, ha a hajósinas, a

kapitány és még sokan mások olyasvalamiért halnának meg, amit

ő tett, de mikor voltak az istenek tisztességesek? Ez volt az utolsó

gondolata, mielőtt a sötétség magába nyelte.

Amikor újra feleszmélt, a feje szét akart robbanni, a hajó

pedig sebesen pörgött, habár a kapitány esküdözött, hogy

kikötöttek. Tyrion megkérte, hogy maradjon csendben, és

tehetetlenül rugdalózott, amikor egy megtermett, kopasz tengerész

a hóna alá kapta, és átvitte a raktérbe, ahol egy üres boroshordó

várt rá. Apró kis hordó volt, még egy törpe számára is. Tyrion a

küszködés közben összevizelte magát, ha még nem lett volna elég

baja. Fejjel előre belegyömöszölték a hordóba, a térde a fülének

nyomódott. Orrcsonkja borzalmasan viszketett, de a karjai úgy

beszorultak, hogy nem tudta megvakarni. Illő gyaloghintó egy

magamfajta számára, gondolta, miközben a helyére igazították a

tetőt. Kiáltásokat hallott, aztán valaki eldöntötte a hordót. Minden

apró zökkenőnél beleütötte a fejét az alsó deszkákba. A világ újra

és újra megpördült körülötte, ahogy a hordót legörgették valahová,

aztán hirtelen hangos reccsenéssel megállt, és legszívesebben

felüvöltött volna. Egy másik hordó ütközött az övének, és Tyrion

a nyelvébe harapott.

Ez volt élete leghosszabb útja, bár fél óráig sem tartott.

Felemelték és letették, gurították és eldöntötték, felborították,

aztán megint gurították. Hallotta, hogy odakint emberek

kiáltoznak, sőt egy ló is nyerített a közelben. Görbe lába kezdett

begörcsölni, és nemsokára már úgy fájt, hogy el is feledkezett a

kalapálásról a fejében.

Úgy ért véget, ahogy elkezdődött: egy utolsó, szédítő

görgetéssel és egy nagy zökkenéssel. Nem messze különös

hangok társalogtak egy olyan nyelven, amiből semmit sem értett.

Valaki ütni kezdte a hordót, és a tető hangos reccsenéssel felnyílt.

Napfény és hűvös levegő ömlött be a nyíláson. Tyrion mohón

kapkodott levegő után, és megpróbált felállni, de csak annyit ért el

vele, hogy félrelökte a hordó tetejét, és kizuhant a keményre

döngölt földre.

Egy elképesztően kövér, villás, sárga szakállú férfi magasodott

fölé, kezében fakalapáccsal és vésővel. Hálóköpenye egy lovagi

tornán sátornak is beillett volna, de a lazán megkötött öv

kibomlott, láthatóvá téve hatalmas, fehér potrohát, valamint

méretes, sárgás szőrrel borított, lógó marhafaggyúra emlékeztető

mellét. Tyrionnak az a döglött tengeri tehén jutott eszébe róla,

amelyet a hullámok mostak ki egyszer a Casterly-hegy alatti

barlangokban.

A kövér ember mosolyogva nézett le rá.

– Egy részeg törpe – szólalt meg Westeros közös nyelvén.

– Egy rothadó tengeri tehén. – Tyrion szája tele volt vérrel,

odaköpte a kövér lába elé. Egy hosszú, félhomályos, boltozatos

pincehelyiségben voltak, a kőfalakat salétromfoltok pettyezték.

Körülöttük sörös- és boroshordók, bőven elég ahhoz, hogy egy

szomjas törpe könnyedén átvészelje az éjszakát. Vagy akár az

egész életet

– Udvariatlan vagy. Ezt szeretem egy törpében! – Amikor a

kövér ember nevetett, zsírpárnái olyan hevesen rengtek, hogy

Tyrion attól félt, még a végén elesik, és agyonnyomja. – Éhes

vagy, apró barátom? Vagy inkább fáradt?

– Inkább szomjas. – Tyrion nehézkesen talpra állt. – És

mocskos.

A kövér ember beleszaglászott a levegőbe.

– Értem, akkor először egy fürdő. Aztán étel és puha ágy,

rendben? A szolgáim gondoskodnak rólad. – Félretette a

kalapácsot és a vésőt. – Az otthonom a tiéd. A barátom barátja a

nagy vízen túlról egyben Illyrio Mopatis barátja is.

Varys, a Pók barátja pedig biztosan olyasvalaki, akiben a

legkevésbé sem bízhatok.

Ami azonban a fürdőt illette, a kövér férfi igazat mondott.

Tyrion nem sokkal később már bele is ereszkedett a forró vízbe,

lehunyta a szemét, és szinte azonnal elaludt. Meztelenül ébredt

egy libatollal tömött ágyon, amely olyan puha volt, mintha egy

felhő nyelte volna magába. Nyelve sajgott, torka pedig kiszáradt, a

farka viszont kemény volt, akár egy vasrúd. Legördült az ágyról,

keresett egy éjjeliedényt, és elégedett sóhajjal hozzáfogott

megtölteni.

A szobában félhomály uralkodott, de az ablaktáblák rései

között beszüremlett a napfény. Tyrion lerázta az utolsó cseppeket,

és végigkacsázott a tavaszi fű lágyságával simogató, mintás myri

szőnyegen. Esetlenül felkapaszkodott az ablakpárkányra, és kitárta

a táblákat, hogy lássa, hová küldte őt Varys, és persze az istenek.

Az ablak alatt hat cseresznyefa állt őrt egy márványperemű

medence körül, ágaik csupaszon és barnán terpeszkedtek. A víz

tetején meztelen fiú állt bajvívó pózban, kezében karddal. Karcsú

volt, és jóképű, nem lehetett tizenhatnál idősebb, egyenes, szőke

haja a vállát verdeste. Olyan élethű volt, hogy a törpének hosszú

pillanatokba került, mire rájött, hogy festett márványból van, bár a

kardja úgy csillogott, mint a valódi acél.

A medence másik oldalán tizenkét láb magas téglafal

emelkedett, a tetején vastüskékkel. És azon túl terült el a város. Az

öböl körül cserepes háztetők tengere tömörült. Négyszögletes

téglatornyokat látott, egy nagy, vörös templomot, és az egyik

dombtetőn egy villát. A távoli hullámokról visszaverődtek a nap

sugarai Az öbölben halászhajók mozogtak, vitorláik csapkodtak a

szélben, és a part mentén nagyobb hajókat is látott kikötve.

Valamelyik biztosan Dorne-ba megy, vagy a Tengermelléki Keleti

őrségbe. Azonban nem tudta kifizetni az útiköltséget, és

evezősnek is alkalmatlan volt. Talán jelentkezhetnék

hajósinasnak, és hagyhatnám, hogy a legénység végigmenjen

rajtam a Keskeny-tengeren, oda-vissza.

Nem tudta, hol lehet. Itt még a levegőnek is más volt az illata.

Különös fűszerek érződtek a hűvös őszi szélben, és a falon túli

utcákról távoli kiáltásokat hallott. Valyrnak hangzottak, de

minden öt szóból legfeljebb egyet ismert fel. Nem Braavos,

állapította meg, és nem is Tyrosh. A csupasz faágak és a levegő

hűvössége jószerével Lyst, Myrt és Volantist is kizárta.

Amikor meghallotta az ajtó nyitásának hangját, Tyrion

szembefordult kövér vendéglátójával.

– Pentos, ugye?

– Úgy ám. Mi más lenne?

Pentos. Nem Királyvár, azt rögtön látta.

– Hová mennek a szajhák? – kérdezte halkan magától.

– A szajhák itt is a bordélyokban vannak, mint Westeroson, de

neked nem lesz szükséged rájuk, apró barátom. Válassz a

szolgálólányaim közül, egyik sem mer majd visszautasítani.

– Rabszolgák? – kérdezte a törpe.

A kövér ember végigsimított olajozott, sárga szakállának

egyik ágán – Tyrion a mozdulatot felettébb obszcénnek találta.

– A megállapodás értelmében, melyet a braavosiak

kényszerítettek ránk száz évvel ezelőtt, Pentosban tilos rabszolgát

tartani. Ennek ellenére nem fognak visszautasítani – folytatta

Illyrio nehézkes meghajlással. – De most meg kell bocsátanod,

van szerencsém ennek a nagyszerű városnak az egyik tanácsosa

lenni, és a herceg gyűlésre hívott minket. – Elmosolyodott,

kivillantva töredezett, sárga fogait. – Fedezd fel a villát és a

birtokot kedved szerint, de semmiképp se menj a falon kívülre. A

legjobb, ha senki sem tudja meg, hogy itt voltál.

– Voltam? Netán megyek valahová?

– Este elég időnk lesz beszélgetni. Apró termetű barátommal

eszünk, iszunk és terveket szövögetünk. Rendben?

– Rendben, kövér barátom – felelte Tyrion.

Hasznot akar húzni belőlem. A Szabad Városok

kereskedőhercegeinél minden a haszonról szólt. Apja megvetően

csak „fűszerkatonáknak” és „sajturaknak” nevezte őket. Ha

felvirrad a nap, amikor Illyrio Mopatis nagyobb hasznot lát egy

halott törpében, mint egy élőben, Tyrion könnyen egy másik

boroshordóban találhatja magát. El kell tűnnöm, mire eljön az a

nap. Mert hogy el fog jönni, abban nem kételkedett; Cersei nem

felejt, és még Jaime is bosszús lehetett, mikor egy

számszeríjvesszőt talált apjuk hasában.

Könnyű szellő borzolta fel a lenti medence felszínét a

meztelen bajvívó körül. Arra emlékeztette, ahogy Tysha kócolta

össze a haját házasságuk hajnalán, mielőtt Tyrion segített volna

apja katonáinak megerőszakolni őt. Menekülése közben sokat

gondolt azokra a katonákra, megpróbálta felidézni, hányan

lehettek. Azt hitte, könnyen fog menni, de nem. Öten?

Tucatnyian? Százan? Nem tudta volna megmondani. Mindannyian

felnőtt férfiak voltak, magasak és erősek... bár egy tizenhárom

éves törpe számára mindenki magas. Tysha tudta, hányan voltak.

Mindegyik adott neki egy ezüstszarvast, csak meg kellett

számolnia a pénzt. Egy ezüst mindegyiktől, és egy arany tőlem.

Apja ragaszkodott hozzá, hogy ő is fizessen. Egy Lannister mindig

megfizeti a tartozását.

„Ahová a szajhák mennek”, hallotta ismét apja hangját, majd a

számszeríj húrjának pendülését.

A tanácsos megengedte, hogy felderítse a villát. Egy lapis és

igazgyöngy berakású cédrusládában talált tiszta ruhát. Fiúméretre

készültek, jött rá öltözködés közben. Az anyaguk megfelelő volt,

ha egy kicsit dohszagú is, viszont a lábrész túl hosszúnak

bizonyult, az ujj pedig túl rövidnek. Ha a gallért is magára

erőltette volna, bizonyára úgy elfeketedik a feje, mint Joffrey-é. A

szövetet már a molyok is megrágták. De legalább nem bűzlik a

hányástól.

A felfedezőutat a konyhában kezdte, ahol két kövér

asszonyság és egy mosogatófiú gyanakodva figyelte, amint

kiszolgálja magát kenyérrel, sajttal és fügével.

– Szép reggelt, gyönyörű hölgyeim – hajolt meg feléjük. – Ti

tudjátok, hová mennek a szajhák? – Amikor nem válaszoltak, újra

feltette a kérdést nemes valyr nyelven, bár a szajha helyett

kénytelen volt kurtizánt mondani. A fiatalabb és kövérebb szakács

ezúttal megvonta a vállát.

Elgondolkodott, vajon mit tennének, ha kézen fogná és a

hálószobájába vonszolná őket. Egyik sem mer visszautasítani,

állította Illyrio, de Tyrionnak az volt az érzése, házigazdája nem

éppen erre a kettőre gondolt. A fiatalabbik nő is elég idős volt

ahhoz, hogy az anyja lehessen, az idősebbik pedig éppenséggel az

ő anyja lehetett. Mindketten majdnem olyan kövérek voltak, mint

Illyrio, keblük mérete Tyrion fejével vetekedett. Húsba

fullaszthatnám magam. Rosszabb módja is létezett a halálnak.

Például ahogy nagyságos apja távozott. Rávehettem volna, hogy

szarjon némi aranyat, mielőtt kimúlik. Tywin nagyúr talán

fukarkodott a jó szóval és a dicsérettel, de ha pénzről volt szó,

mindig bőkezűnek mutatkozott. Egy orr nélküli törpénél csak egy

szánalmasabb dolog van: egy orr és arany nélküli törpe.

Tyrion otthagyta a kövér asszonyokat a cipóikkal és az

üstjeikkel, és elindult megkeresni a pincét, ahol Illyrio előző este

lefejtette őt a hordóból. Nem volt nehéz rábukkanni. Annyi bort

tároltak odalent, amennyiből akár száz évig folyamatosan részeg

lehetett volna; édes vörösöket a Síkvidékről, savanykás vörösöket

Dorne-ból, halvány borostyánszín pentosiakat, Myr zöld nektárját,

három tucat hordó arbori aranyat, és még a mesés keletről,

Quarthból, Yi Tiből és Asshaiból is voltak italok. Tyrion végül

egy olyan hordót választott, amelyik a felirata szerint Runceford

Redwyne nagyúr, Arbor jelenlegi ura nagyapjának saját

készletéből származott. Az íze mámorító volt, a színe pedig olyan

mély bordó, hogy a félhomályos pincében szinte feketének

látszott. Tyrion megtöltött egy kupát, majd a biztonság kedvéért

egy kancsót is, és felvitte az egészet a kertbe, hogy az ablakból

látott cseresznyefák alatt megiszogassa.

Véletlenül nem a megfelelő ajtón ment ki, és így egyáltalán nem

találta meg a medencét a fákkal, de ez igazából nem számított. A

villa mögötti kert ugyanolyan szép volt, és jóval nagyobb. Jó ideig

sétálgatott, időnként belekortyolt a borba. A falak bármilyen

várkastélynak becsületére váltak volna, a tetejükön lévő díszes

vastüskék furcsamód csupasznak tűntek a díszként rájuk tűzött

fejek nélkül. Tyrion elképzelte, hogyan festene ott a nővére feje,

aranyhajában szurokkal, a szájába ki-be röpködő legyekkel. Igen,

és Jaimeé lenne a mellette lévő tüske. Soha semmi nem állhat a

nővérem és a bátyám közé.

Egy kampóval és egy kötéllel átjuthatna a falon. A karja erős

volt, a súlya pedig kicsi. Át tudna mászni, ha nem nyársalná fel

magát a tüskéken. Holnap reggel keresek egy kötelet, döntötte el.

Sétája során három kaput fedezett fel – a főbejáratot az

őrházzal, egy kiskaput a kennelek mellett, illetve egy kerti kaput a

bozontos vadborostyán mögött. Az utóbbit leláncolták, a többit

őrizték. Az őrök gömbölydedek voltak, arcuk sima, akár a

csecsemők feneke, és mindannyian csúcsos bronzsisakot viseltek.

Tyrion már látásból felismerte az eunuchokat, ismerte a hírüket.

Állítólag nem féltek semmitől, nem ismertek fájdalmat, és a

halálukig hűségesek maradtak gazdájukhoz. Hasznát tudnám

venni néhány száznak, elmélkedett. Kár, hogy nem azelőtt

gondoltam erre, hogy koldussá váltam.

Végigsétált egy oszlopos galérián, át egy csúcsíves ajtón, és

egy mozaikkal kirakott udvarban találta magát, ahol egy nő

ruhákat mosott a kútnál. Körülbelül olyan idős lehetett, mint ő,

fakó, vörös hajjal és szeplős, széles arccal.

– Kérsz egy kis bort? – kérdezte tőle Tyrion.

A nő bizonytalanul nézett rá.

– Nem hoztam másik kupát, osztoznunk kell.

A mosónő visszatért a ruhák kicsavarásához és teregetéséhez.

Tyrion letelepedett a kancsójával az egyik kőpadra.

– Mondd csak, mennyire bízhatok Illyrio tanácsosban? – A nő

a név hallatán felnézett. – Ennyire? – Tyrion kuncogott, keresztbe

rakta görbe lábát, és ivott egy kortyot. – Nem szívesen játszom el

semmilyen szerepet, amit ez a sajtkereskedő rám szabott, de hogy

utasíthatnám vissza? A kapukat őrzik. Esetleg kicsempészhetnél a

szoknyád alatt. Hálás lennék, talán még feleségül is vennélek. Már

volt két feleségem, miért ne lehetne három? Hm, de hol fogunk

élni? – Olyan kedvesen mosolygott rá, amennyire egy félorrú

törpétől tellett. – Mondtam már, hogy van egy unokahúgom

Napdárdában? Myrcella mellett rengeteg csínyt követhetnék el

Dorne-ban. Például háborút robbanthatnék ki az unokahúgom és

az unokaöcsém között, hát nem lenne mulatságos? – A mosónő

kiakasztotta Illyrio egyik tunikáját, amely akár vitorlának is

beillett volna. – Igazad van, szégyenkeznem kellene az ilyen

gonosz gondolatok miatt. Jobb lenne, ha inkább a Falra mennék.

Azt mondják, amikor az ember csatlakozik az Éjjeli őrséghez,

minden bűnét elfelejtik, de attól tartok, téged nem tarthatnálak

meg, kedvesem. Az őrségben nincsenek nők, kedves kis szeplős

feleségek, akik melegítik éjjel az ágyad, csak hideg szelek, sózott

tőkehal és kevés sör. Mit gondolsz, feketében magasabbnak

látszanék, hölgyem? – Újra megtöltötte a kupáját. – Tehát mit

mondasz? Észak vagy dél? Vezekeljek a régi bűneimért, vagy

inkább kövessek el újakat?

A mosónő vetett rá egy utolsó pillantást, aztán felkapta a kosarát,

és távozott. Úgy tűnik, egy feleséget sem tudok hosszabb ideig

megtartani, gondolta Tyrion. A kancsó időközben kiürült Talán

vissza kéne támolyognom a pincébe. Az erős bortól azonban

szédelgett, a pince lépcsője pedig túlságosan meredek volt

– Hová mennek a szajhák? – kérdezte a kötélen száradó

ruháktól. Talán meg kellett volna kérdeznie a mosónőt. Nem arra

akarok célozni, hogy te is szajha vagy, kedvesem, de talán tudod,

hová mennek. Vagy még jobb lett volna, ha az apjától kérdezi

meg. „Ahová a szajhák mennek”, mondta Tywin nagyúr. Szeretett

engem. Csak egy paraszt lánya volt, de szeretett, feleségül jött

hozzám, és megbízott bennem.

Az üres kancsó kicsúszott a kezéből, és végiggurult az

udvaron. Tyrion lekászálódott a padról, és elindult utána, de

útközben észrevette, hogy a kövek repedéseiben gombák nőnek.

Sápadt, fehér színük volt, a tetejükön pöttyök, az alsó részük

vérvörös. A törpe leszakított egyet és megszaglászta. Csodálatos,

gondolta, és halálos.

Összesen hét gombát talált. Talán a Hét próbált valamit

közölni vele. Leszedte mindet, elvett egy kesztyűt a

szárítókötélről, óvatosan becsomagolta őket, és a csomagot a

zsebébe süllyesztette. Már ettől az erőfeszítéstől is elfogta a

szédülés, ezért visszamászott a padra, összegömbölyödött rajta, és

behunyta a szemét.

Amikor felébredt, újra a hálószobájában feküdt, ugyanabban a

lúdtollas ágyban, és egy szőke lány rázta a vállát.

– Uram, a fürdőd készen áll. Illyrio tanácsos egy órán belül

vár az asztalánál.

Tyrion kitámasztotta magát a párnával, és megdörzsölte az

arcát.

– Álmodom, vagy valóban beszéled a közös nyelvet?

– Igen, nagyuram. Azért vásároltak, hogy a király kedvére

tegyek. – Kék szemű volt, és szőke, fiatal és karcsú.

– Biztos vagyok benne, hogy sikerült. Kellene egy kupa bor.

A lány töltött neki.

– Illyrio tanácsos azt mondta, mossam meg a hátad, és

melegítsem az ágyad. A nevem...

–...egyáltalán nem érdekel. Tudod, hová mennek a szajhák?

A lány elvörösödött.

– A szajhák pénzért árulják magukat.

– Vagy ékszerekért, ruhákért, várkastélyokért. De hová

mennek?

A lány nem értette a kérdést

– Ez valami rejtvény, nagyuram? Nem vagyok jó a

rejtvényekben. Elmondod a megoldást?

Nem, gondolta. Én is utálom a rejtvényeket.

– Nem mondok neked semmit, és te is tedd meg nekem

ugyanezt a szívességet. – Az egyetlen dolog, ami érdekel belőled,

az a lábad között van, mondta ki majdnem. A szavak már a nyelve

hegyén voltak, de valahogy sosem hagyták el az ajkát. Ő nem

Shae, figyelmeztette magát a törpe, csak valami buta kislány, aki

azt hiszi, talányokban beszélek. Igazság szerint még a lába köze

sem érdekelte igazán. Biztosan beteg vagyok, vagy halott. – Fürdőt

említettél? Nem várakoztathatjuk meg a nagy sajtkereskedőt.

A lány megmosta a lábát és a hátát, megfésülte a haját, majd a

fürdő után édes illatú olajat masszírozott a lábába, hogy enyhítse a

fájdalmat, és ismét fiúruhát adott rá, ezúttal egy dohos szagú,

borvörös nadrágot és kék, arannyal hasított bársonyzekét.

– Nagyuram kíván engem evés után? – kérdezte a lány,

miközben ráadta a törpére a cipőjét.

– Nem. Végeztem a nőkkel. – A szajhákkal.

A lány túlságosan jól fogadta kiábrándultságát.

– Ha nagyuram jobban szereti a fiúkat, gondoskodom róla,

hogy várja egy az ágyában.

Nagyurad jobban szeretné a feleségét. Nagyurad jobban

szeretne egy Tysha nevű lányt.

– Csak ha tudja, hová mennek a szajhák.

A lány ajka megfeszült.

Megvet engem, jött rá Tyrion, de nem jobban, mint én saját

magamat. Nem volt kétsége afelől, hogy már rengeteg olyan nővel

hált, akik a látványától is undorodtak, de legalább volt bennük

annyi tartás, hogy vonzalmat színleljenek. Némi őszinte megvetés

még üdítő is lehet, akár egy kis fanyar bor a túl sok édes után.

– Meggondoltam magam, mégis várj rám az ágyban. Ha lehet,

meztelenül, túl részeg leszek hozzá, hogy a ruháddal bajlódjam. A

szádat tartsd csukva, a combodat pedig nyitva, és nagyszerűen ki

fogunk jönni egymással. – Gúnyosan kacsintott, abban

reménykedve, hogy belekóstolhat a lány félelmébe, de csak undort

kapott. Senki nem fél egy törpétől. Még Tywin nagyúr sem félt,

hiába tartott Tyrion egy számszeríjat a kezében. – Szoktál

nyögdécselni, amikor basznak? – kérdezte az ágymelegítőt.

– Ha nagyuramnak úgy tetszik.

– Lehet, hogy a nagyurad megfojt, mert neki úgy tetszik. Így

bántam el az utolsó szajhámmal is. Szerinted a mestered

tiltakozna? Biztosan nem. Száznyi hozzád hasonló szolgálója

akad, belőlem viszont csak egy van. – Elvigyorodott, és ezúttal

megkapta a félelmet, amire vágyott.

Illyrio egy nagy, párnázott székben terpeszkedett, és egy

fatálból csípős paprikát és gyöngyhagymát majszolt. Homlokát

verejtékcseppek pöttyözték, malacszeme fényesen csillogott kövér

arca fölött. Az ékkövek táncra keltek, amikor megmozdította a

kezét; ónix, opál, tigrisszem, turmalin, rubin, ametiszt, zafír,

smaragd, gagát, jáde, fekete gyémánt és egy zöld igazgyöngy. A

gyűrűiből évekig elélhetnék, mélázott Tyrion, bár ha meg

akarnám szerezni őket, szükségem volna egy bárdra.

– Foglalj helyet, apró barátom – intette közelebb Illyrio.

A törpe felmászott az egyik székre. Túlságosan nagy volt

számára, a párnázott trónt nyilvánvalóan a tanácsos hatalmas

hátsójához méretezték, és a masszív lábak is azt a célt szolgálták,

hogy megtartsák Illyrio súlyát. Tyrion Lannister az egész életét

egy hozzá képest túlságosan nagy világban élte le, de Illyrio

Mopatis villájában ez az aránytalanság egészen groteszk

méreteket öltött. Egér vagyok a mamut barlangjában, tűnődött,

bár ennek a mamutnak legalább jó a borospincéje. Már a

gondolatra is megszomjazott, rögtön kért is bort.

– Megnyerte a tetszésedet a lány, akit küldtem? – érdeklődött

Illyrio.

– Ha lányt akartam volna, kérek egyet.

– Ha nem tudott megfelelően...

– Mindent megtett, amit kértem tőle.

– Ebben reménykedtem. Lysben képezték ki, ahol művészetté

fejlesztették a szerelmet. A király felettébb élvezte a társaságát.

– Én királyokat ölök, nem hallottad? – mosolyodott el Tyrion

gonoszul a kupája pereme fölött.

– Ahogy gondolod. Lássunk hozzá az ételhez. – Illyrio tapsolt,

és már siettek is be a szolgálók.

Kagylóból és ördöghalból készült erőlevessel kezdték,

valamint hideg citromlevessel. Aztán mézben pácolt fürj

következett, báránygerinc, libamáj vörösboros mártással, vajas

paszternák és szopós malac. Tyrionnak már az ételek látványától

is felfordult a gyomra, de udvariasságból leerőszakolt egy kanál

levest, és onnantól már nem volt megállás. Lehet, hogy a

szakácsnők öregek voltak, és kövérek, de értették a dolgukat. Soha

nem evett ilyen jót, még a királyi udvarban sem.

Miközben egy fürjcsontot szopogatott, a reggeli gyűlésről

kérdezte Illyriót. A kövér tanácsos megvonta a vállát.

– Keleten gondok vannak. Astapor elesett, akárcsak Meereen.

A ghisi rabszolgavárosok már akkor is öregnek számítottak,

amikor a világ még fiatal volt – A szopós malacot előre

felszeletelték. Illyrio vett magának egy darab ropogós bőrt,

belemártotta a szilvaszószba, és a kezéből megette. – A

Rabszolga-öböl messze van Pentostól.

Tyrion a kése hegyére tűzött egy libamájat. Nincs még egy

olyan átkozott ember, mint a rokongyilkos, mondta magában, de

egyre jobban kezdem megkedvelni ezt a poklot.

– Valóban – bólintott Illyrio –, de a világ egy nagy háló, és az

ember nem érinthet meg egyetlen szálat sem anélkül, hogy a többi

meg ne rezzenne. Még egy kis bort? – Illyrio bekapott egy

paprikát. – Nem, inkább valami jobbat! – Újra tapsolt.

A hangra belépett egy szolga, letakart tállal a kezében. Tyrion

elé helyezte, Illyrio pedig áthajolt az asztalon, hogy levegye a

fedőt.

– Gomba! – jelentette be a tanácsos, ahogy az illat felcsapott a

tálról. – Egy cseppnyi fokhagymával, olvasztott vajban. Azt

mondták, mennyei az íze. Vegyél, barátom, akár kettőt is!

Tyrion a szájához emelte az egyik kövér, fekete gombát, de

valami Illyrio hangjában megtorpanásra késztette.

– Csak utánad, tanácsos uram. – Vendéglátója felé tolta a

tálcát.

– Nem, nem! – Illyrio tanácsos visszatolta, és egy pillanatra

úgy tűnt, mintha egy csínytevő kisfiú leskelődne kifelé a

sajtkereskedő felpuffadt ábrázata alól. – Először te, ragaszkodom

hozzá! A szakács ezt külön neked készítette.

– Valóban? – Eszébe jutott a szakácsnő, a kezére tapadt liszt, a

hatalmas mellek alatt kígyózva futó vastag, sötétkék erek. – Ez

nagyon kedves tőle, de... inkább nem. – Visszatette a gombát a

vajfürdőbe, ahonnan kivette.

– Túlságosan gyanakvó vagy – mosolygott Illyrio villás

szakálla mögül. Biztosan minden reggel megolajozta, hogy

aranyszínnel csillogjon. – Csak nem félsz? Nem ezt hallottam

rólad.

– A Hét Királyságban a vendégjog durva megsértésének

minősül a vacsoravendég megmérgezése.

– Akárcsak itt. – Illyrio Mopatis a kupája után nyúlt. – De

amikor egy vendég láthatóan véget akar vetni az életének, a

vendéglátónak segítenie kell neki, vagy nem? – Ivott egy kortyot –

Ordello tanácsos alig fél éve gombamérgezésben halt meg. Azt

mondják, nem jár nagy fájdalommal. Egy kis csikarás a

gyomorban, hirtelen feszítés a homlok mögött, és már kész is.

Jobb a gomba, mint egy pallos a nyakon, nem igaz? Miért halnál

meg saját véred ízével a szádban, amikor fokhagymát és vajat is

ízlelhetsz?

A törpe szemügyre vette a tálcát maga előtt A fokhagyma és a

vaj illatától összefutott a szájában a nyál. Egy része akarta azokat

a gombákat, még ha tudta is, mi lesz a hatásuk. Nem volt elég

bátor hozzá, hogy hideg acélt döfjön saját hasába, de egy falatnyi

gomba lenyelése nem lehet olyan nehéz. A gondolat mégis páni

félelemmel töltötte el.

– Félreértesz – hallotta a saját hangját.

– Valóban? Nahát. Ha inkább borba akarod fojtani magad,

csak szólj, és nagyon gyorsan elintézzük. Ha kupánként adagolod,

azzal csak az időt és a bort pocsékolod.

– Félreértesz – ismételte Tyrion, most már jóval hangosabban.

A vajas gomba sötéten és hívogatóan csillogott a lámpások

fényében.

– Nem akarok meghalni, elhiheted. Nekem... – Bizonytalanul

elhallgatott. Mim van nekem? Felnevelendő gyermekek,

gondozandó földek, szerető feleség?

– Neked semmid sincs – fejezte be a gondolatot Illyrio

tanácsos.

– De ezen változtathatunk. – Kivett egy gombát a vajból, és

jóízűen elmajszolta. – Csodálatos!

– A gomba nem mérges – állapította meg ingerülten Tyrion.

– Nem. Miért lenne érdekem, hogy megbetegedj? – Illyrio

bekapott egy újabb gombát. – Nem ártana egy kis bizalmat

mutatnunk egymás iránt, neked és nekem. Egyél csak. –

Összecsapta a tenyerét. – Hosszú még az este, és apró barátomnak

vissza kell nyernie az erejét.

A szolgálók fügével töltött gémet hoztak, mandulatejben

előfőzött borjúbordát, heringpástétomot, kandírozott hagymát,

ijesztő szagú sajtokat, tálakon csigát és borjúmirigyet, valamint

egy fekete hattyút teljes tollazatában. Tyrion a hattyút

visszautasította, mert a nővérével elköltött vacsorára emlékeztette.

A gémből és a heringből azonban szedett, és az édes hagymából

is. A szolgálók minden alkalommal újratöltötték a kupáját, amikor

kiürült.

– Apró méretedhez képest igen sokat iszol.

– A rokongyilkosság kiszárít, megszomjazik tőle az ember.

A kövér ember szeme úgy csillogott, mint az ékkövek az

ujjain.

– Vannak Westeroson, akik azt mondanák, a Lannister nagyúr

megölése pusztán kiváló kezdet.

– Jobban teszik, ha ezt nem a nővérem előtt mondják,

különben azon veszik észre magukat, hogy megrövidültek egy

nyelvvel. – A törpe kettétört egy karéj kenyeret – És te is jobban

teszed, ha meggondolod, mit mondasz a családomról, tanácsos.

Rokongyilkos vagy sem, még mindig oroszlán vagyok.

Úgy tűnt, a sajtkereskedő ezt roppantmód mulatságosnak

tartja. Húsos combjára csapott, és azt mondta:

– Ti, westerosiak mind ugyanolyanok vagytok. Ráhímeztek

valami állatot egy darab selyemre, és hirtelen oroszlánok,

sárkányok vagy sasok lesztek. Elvihetlek egy valódi oroszlánhoz,

apró barátom, a herceg nagyon büszke a gyűjteményére. Szeretnél

beköltözni a ketrecébe?

Tyrionnak el kellett ismernie, hogy a Hét Királyság nemesei

valóban túl sokat gondolnak a címereikről

– Rendben – bólintott –, egy Lannister még nem oroszlán, de

az apám fia vagyok, tehát Cerseit és Jaimet nekem kell megölnöm.

– Ha már szépséges nővéredet említed – mondta Illyrio két

csiga közt –, a királynő nagyúri címet ajánlott fel bárkinek,

származástól függetlenül, aki elviszi hozzá a fejed.

Tyrion ennél kevesebbre nem is számított.

– Ha ezen gondolkodsz, követeld azt is, hogy tárja szét a lábát

neked. Az én legjobb részemet az ő legjobb részéért, ez így

tisztességes.

– Inkább kérném a súlyomat aranyban. – A sajtkereskedő

olyan erősen nevetett, hogy Tyrion attól félt, mindjárt szétreped. –

Casterly-hegy összes aranyát, miért is ne?

– Az arany a tiéd lehet – felelt a törpe, megkönnyebbülten

látva, hogy nem fogja teljesen beteríteni a félig megrágott csigák

és édességek zápora –, de a Szikla az enyém.

– Úgy legyen. – A magiszter hatalmasat böffentett szája elé

emelt kezébe. – Szerinted Stannis király neked fogja adni? Azt

hallottam, nagyon szigorú a törvények tekintetében. A bátyád

fehér köpenyt visel, vagyis Westeros összes törvénye szerint te

vagy az örökös.

– Lehet, hogy Stannis nekem adja Casterly-hegyet – mondta a

törpe –, de ott van az a két apróság, a király– és a

rokongyilkosság. Azokért biztosan megrövidít egy fejjel, pedig

már így is elég kurta vagyok De miért gondolod, hogy csatlakozni

akarok Stannis nagyúrhoz?

– Mi másért mennél a Falra?

– Stannis a Falon van? – Tyrion megdörzsölte az orrát. – Mi a

hét kénköves poklot művel Stannis a Falon?

– Ha jól sejtem, didereg. Dorne-ban melegebb van, talán oda

kellett volna hajóznia.

Tyrion kezdte gyanítani, hogy a szeplős mosónő jobban értette

a közös nyelvet, mint ahogy mutatta.

– Myrcella unokahúgom Dorne-ban van, és megfordult a

fejemben, hogy ki kellene kiáltani királynővé.

Illyrio elmosolyodott, miközben a szolgák édes krémme