Jelenet A szent kísérletből (Mécs Károly, Nagy Attila, Kozák András és Benkő Péter)(lklády László felvételei)

GYÖRGY PÉTER

Hat díszlettervezőkeres egy rendezőt

Az eklektika kísértése,azaz a Bambini di Praga Győrben

I. Előzmények, kihívások

nem mond ellene a bemutatás jogosult-ságának, már csak azért sem, mert A szentkísérlet ugyanakkor azért irodalom, nyelvekifejező, elegáns és tartalmas, legföljebbitt-ott üti fel fejét egy túl takarosra,poénszerűre simított aforizma vagy épp egyszínvonala alatti abgang szöveg.Mindenesetre az előadásból a szó hagyo-mányos értelmében vett „nagy színházi est"

születhet (bár ma azért nehezebben, mintezelőtt egy-két-három évtizeddel). A tiszta,egyszerű és pozitív mondani-valót egygondos, kulturált előadás magas hatásfokonjuttathatja el azokhoz, akik a tiszta,egyszerű és pozitív mondanivalókatkedvelik (és ilyenek szép számmal akadnakazok között is, akik a bonyolultabb,fájdalmasabb igazságokra is fogékonyak).

Kazimir Károly azelőtt felvállalta ezeketaz igazságokat is úgy pedig, hogymeggyőződéséhez a gyanú árnyéka semtérhetett. A Godot-ra várva, a Ki lesz abálanya, a Rozsdatemető, a Tóték, az Alkony,a Mario és a varázsló, a II. Richárd mintdarabok és mint előadások - mond-hatjukúgy is: mint vállalkozások nem-csak az őszínházvezetői, illetve rendezői pályájánakfénypontjai. Újabban, talán a valóság egyrebonyolultabb jelenségeire való védekezőreagálásként, kerüli a kemény fogalmazást,nem akar sebeket ejteni; minéllátványosabb, viharosabb konfliktusokatminél egyszerűbb, sőt egyszerűsítőbbtisztázás követ produkcióiban. Eszerintválaszt darabot, ehhez idomítja stílusát,amelyben az egyszerű-sítő szándék gyakrankülsőségekben, látványos, de belül üres,illusztratív teatralitásban nyilvánul meg.Színészei pedig követik ezen az úton. AThália társulata, azt hiszem, országosviszonylatban a legzártabb, mind rendezői,mind színészi tekintetben; fiatalok vagyvidékről fel-szerződöttek alig töltik fel,vagy ha még-is, nem olyan egyéniségek,akik a maguk koncepcióját, stílusát a házonbelül érvényesíteni tudnák. A vezetőszínészek hosszú, túl hosszú idő ótaazonosak, s ami nagyobb baj, azonosakönmagukkal; negatív és pozitívszerepekben egyaránt

azt hozzák, amit megszoktunk tőlük ésamit ők megszoktak maguktól, s a part-nerekkel való kapcsolat sem tartogat szá-mukra semmilyen új kihívást.

Nagyjából a fentiek határozzák meg Aszent kísérlet előadását is, bár kétségtelen:minden részletében átgondolt, jólfelépített, hatásos produkcióról van szó,amely például egy külföldi szemlélőbensokkal jobb benyomást kelthet, hiszen aznem egy tendencián belül értékelné, s fő-leg nem ismerné Kazimir, Károly pályá-jának felfelé ívelő, oly sokat ígérő s olyemlékezetes szakaszát. Vagyis elköny-velné a látottakat a hagyományosszínjátszás egy rutinosan, bár kissé avíttanmegcsinált termékeként, amely a szövegdekoratív teatralitását precízen lefordítja aszínpad dekoratív teatralitásának nyel-vére, vállalva, sőt túlfokozva még a me-lodrámai hatásokat is, és a bensőségetpátosszal helyettesítve. Ez az előadás „egyaz egyben" a paraguayi jezsuiták szomorútörténetéről szól, a színészek pedigbehunyt szemmel is megtaláljáktarsolyukban azokat a kliséket, melyekbőla figurák megszerkeszthetők; nem kellsokat keresniök, hiszen közeli és távolabbimúltjukban egyaránt megannyi hasonlótípust formáltak már meg, hason-ló stílusúelőadásokban. S akik csak markíroznakvagy még azt sem (ez kivált akisepizodisrákra és a teljesen civil formá-tumú statisztákra vonatkozik), ha eddigbüntetlenül tehették, miért tennének mostmásképpen?

Igen, igen, a jól megcsinált darab ma isszínpadképes. De Kazimir Károly szín-házának nem a paraguayi jezsuitákról kel-lene szólnia.

F r i t z Hochwälder: A szent kísérlet (TháliaSzínház)

Rendező: Kazimir Károly. »ordította: Czí-mer József. Díszlet: ifj. Rajkai György m. v.Jelmez: Székely Piroska. Zenei vezető: Pro-kópius Imre.

Szereplők: Nagy Attila, Konrád Antal,Markaly Gábor, Szabó Gyula, Kozák And-rás, Benkő Péter, Tándor Lajos, Mécs Ká-roly, Inke László, Kautzky József, Buss Gyu-la, juhász Tóth Frigyes, Gyimesi Tivadar,Nádai Pál, Ágárdi László, Dimulász Miklós,S. Tóth József,

Szikora János rendezői munkássága, sennek megfelelően a győri KisfaludySzínház előadásainak egy része, egyre egy-értelműbben kötődik a képzőművészetiihletettségű, a rendezés folyamán primátustélvező látványtervezés kísérletezéséhez,alakításához. „A magyar színházigyakorlat sokéves - itt nem minősítésreszoruló , létező hagyományát szándékol-tan ütközteti a képzőművészet teóriájánakkihívásával, s a válasz, az előadásminősége mindkét fél nyitottságán múl-hat.

Szikora először Bódy Gáborral közösen(aki már a Psychében egyértelművé tette alátvány önértékébe vetett feltét-lenbizalmát) a Hamletben tett kísérletet azeltérő konvenciók alapján való együttesmunkára, eltérő művészeti elképzelésekegységgé alakítására. Kettejük Hamletjevégül is a Hrabal-mű előzményévé lett, ésakármint is alakult története, meg-határozójellegű színháztörténeti tényaránytalanságában, tévedésében is. (Errevonatkozó véleményemet lásd SZÍNHÁZ,1981/12) „A Bambini di Praga, amelyetSzikora már egyedül jegyez, alap-vetőenmás rendezői munkát, minden eddiginélkomplexebb és sokrétűbb díszlettervezői,szcenikai feladatot hívott életre.

Elsősorban, a magyar színháztörténet-ben szinte egyedülálló módon megváltozotta rendező és a díszlettervezők aránya, s eszámbeli különbség itt már valóbankoncepcionális, minőségi különbségremutat.

Azaz a rendező, Szikora, egyedül maradt,Bachman Gábor mellé viszont fel-sorakozott Erdély Miklós, Haraszty István,Pauer Gyula, Rajk László, Szegő György,szcenikusként Nagy Bálint ésjelmeztervezőként El Kazovszkij. Azalapprobléma elég gyakorlati és megha-tározható: ezeket az alkotókat Szikora társulhívta maga mellé, így látszatraszembeállításukra, viszonyuk kihívás-jellegének hangsúlyozására nincsen sem-miok. Valójában azonban e partneri viszonylényege épp szembenállásukból, el-térőkoncepcióik, törekvéseik ütközteté-

séből állott. Az előadás egyedisége, szán-dékolt lényege épp ennek a kihívásnakvaló megfelelésben rejlett.

II. Hrabal (töredékek, epizódok)

Hrabal szövege varázslatos epizódok,központi történés nélküli mesés legendáksora. A Bambini di Praga cselekménye aligsummázható. Adott pár vagány - némi-képp szomorú, pikareszk világbölcsekakik átcsetlenek-botlanak a cseh társada-lom államosítás előtti évein. A Dirigens,Bucifal, Viktor és Uhde szélhámosok, amég meglevő kisiparosoknak hamisnyugdíjat ígérnek, ekképp csalók is le-hetnének, ám az a világ, amelyben ténfe-regnek, sem nagyon más. Végül is újabbepizódjaik során ők állnak s néznek egy-re dermedtebben, fokozódóbb rémület-telmaguk elé: a világ, amelyet látnak, samelyet szerény eszközeikkel kifoszta-nának, maga az őrültekháza, az áldozatokelképesztő szerencsétlenek, életveszélyesbolondok. E világ, ahogy a hősökkelegyütt megismerjük, Hrabal ijesztő,fragmentális realizmusán át vízióvá válik.A legteljesebb őrültség magától értetődő.A kiszámíthatatlan eszeveszettségtermészetes. Hrabal nem szürrealista,pontosan lát, apró történeteket figyelmeg, nagyobb összefüggéseket , konst-ruált kauzalitásokat, nem hazudik, ra-gaszkodik az egyes jelenségek kizárólagosérvényességéhez. Ebből a világból ki-veszőben van mindenféle rend. A dro-gista tébolya épp annyira normális, mintamennyire morális lehetne a szélhámosokélete: végső soron mindannyian ugyan-azt akarhatják csak: túlélni, kibírni ezeketaz éveket. Ez a világ töredékek ösz-szefüggéstelen sora. Az összefüggésekkövethetetlenek, mindössze az elbeszélésbiztonsága, ami megmaradt. Hrabal epi-kus, e mű legenda, feszültsége nem drámai,iróniája kifejezetten nyelvi.

Épp ezért Hrabalt színpadra vinni bo-nyolult vállalkozás, az elbeszélés nyelvifordulatai csak ritkán válhatnak hatásos,jelenetalakító erővé, sokkal inkább pár-huzamos monológok, mintsem szituációtteremtő dialógusok sorával van dolgunk.Megítélésem szerint Szikorának igen ke-vés alkalommal nyílott módja igazi szín-házi pillanat megteremtésére; az egészelőadás folyamán három jelenet mutatta,hogy a Hamlet ben még szétesett, szerepétés játékmódját nem lelő társaság azegységessé válás, a társulattá alakulás útjánvan. Bán János bolond festő-jelenetében,az első részt záró Velencei Éjben, majd amásodik rész centrumában álló táncis-kola-jelenetben jött létre a megálmodottegység: sokrétű és bonyolult díszlet, a szí-nészek, Hrabal abszurd és megkapó, ir-realitás és realitás határán járó világánakegynemű közege.

III. Hrabal (miért?)

Óhatatlanul felmerül e kérdés, hiszen ahat díszlettervező munkája s a szövegközötti feltételezett összefüggéseketvizsgálva erre is válaszolnunk kell. Szi-kora Hrabal humorból és bölcsességbőlfakadó toleranciáját vette észre, amely-lyel az abszurd gyilkos és kemény világújabb húzásait figyeli. Ugyanis Hrabalnem ítélkezik, nem hirdet elveket, nin-csenek általánosítható filozófiai szenten-ciái, nem szolgál semmilyen ideológiát,nem képzeli, hogy korlátozott összefüg-gések bemutatásánál többre vállalkozhat-na. Hrabal mindössze rémületes pontos-sággal leírja a dolgokat, prózájától nemáll távol a toleráns eklektika, az a mindenelőző stílust önmagán békén elviselő ésegyüttélésükből megélő építészeti iskola,amely épp az egységes világnézet, a for-materemtő elv hiányának szülötte. Az ek-lektika ízlést és ízléstelenséget egyarántbékésen magába fogad, épp ezért kihí-

vóan frivol modor, mert stílusnak nevez-nünk, épp a fentiek miatt, kissé nehézlenne. Az eklektika, ha kell, tükrözi egykulturális állapot esetleges szomorúságát,agresszióját, némaságát. Ekképp üres,önmagában megvan, de létévelértelmezésért könyörög. Már maga aszöveg rendező elvet kíván, amely a frivolmindent összekeverésénél erősebb, hakell, agresszívebb. Ha nem találkoziknálánál erősebb elvvel, úgy joggalállíthatja, hogy létjogosult. Hiszen nincsenegységes stílus vagy világnézet, amelyszembeszállna toleranciájával, ravaszelvárás-nélküliségével,impresszionisztikus kihívását meg-válaszolná.

Azaz a díszlettervezők keresik a ren-dezőt, az építészek keresik a teoretikust„ avilágnézet hiánya újra kiütközik, még haszeretnénk is erről elfelejtkezni. Mindeznem jelenti, hogy a díszlettervezők ön-célúan játszadoznak. Ellenben azt igen,hogy munkájuk nem team jellegű, a stílusszintjén legalábbis semmiképp semegységes. Nincs egy általuk közösen kép-viselt forma, nincsen egységes akaratuk,amelyet képviselnének a rendezésselszemben; ahányan vannak, annyifélegondolatot képviselnek, egymástól épp-oly elszigeteltnek tűnnek, mint nemegy-szer egy feltételezhető hrabali lényegtől,attól, amit épp Szikora akart képviselni ésképviseltetni.

A Bambini di Praga az elmúlt évek leg-komolyabb díszlettervezői együttműkö-dését eredményező produkció, különös-nek látszó eredménnyel jár: egy feltétlenhatásos, a színház műszaki gárdájának fel-készültségét abszolút módon dicsérő,mozaikszerű, már-már abszurditásig ek-lektikus színpad megteremtésével. Eny-nyiben a díszlet feltétlenül hrabali, épp-oly békésen mások és eltérőek az egyesmegoldások, amennyire Hrabal is tar-tózkodik az ítélet hozatal bármilyen formá-jától.

E díszletek közül bizonyos fokigkulcsszerepet játszik az egész színpadotés a forgót is behálózó sínrendszer (RajkLászló munkája), amelyre forgás közbenés anélkül egyaránt betolhatóak az egyeselemek, belsők. Ugyancsak e sínrendsze-ren mozog a szintén Rajk által tervezettteleszkópszerűen egymásba tolható,emelhető monumentális hídrendszer,amely méreteinél fogva, arányai által jónéhányszor meghatározza az egész szín-padot; Rajk racionális, anyagelvűségetagresszíven hangsúlyozó munkájánál va-lódiságával tüntet, utalva a díszlet dísz-letkénti funkciójának ezen az előadáson

Hrabal: Bambini di Praga (győri Kisfaludy Színház). Zala Márk (Bucifal úr) ésPaláncz Ferenc (Drogista)

oly döntő szerepet j á t s z ó revíziójára.Rajk egységes teret hoz léte, az egészszínpadot meghatározó sínrendszer végülmegteremti azt a perspektivikus mérték -rendet, amelyet a többi I: munkája nem-egyszer - tudomást sem véve ennek létéről- megtagad. (Azaz Rajk hierarchizáltvilágát a egyes elemek látszat szerintiszervezetlensége, amorf jellege létébentagadja.)

Így Bachman Gábor két munkája iscsak a felület szintjén kötődik e térrend-szerhez. A Velencei Éj jelenetéhen alá-ereszkedő, lebegő katedrálisboltozatokraemlékeztető elemsorának anyagisága,funkciója is merőben más világot idéz. Avöröslő ívek arányai: amelyek ugyan-akkor antropomorfak, amikor valóbanegyértelműen alkalmazkodnak a színpadvalódi arányaihoz, tudomást vesznek adíszlet egyéb vonatkozásairól. Az egyeselemek, a részek nem szemben állnakegymással. Egész egyszerűen békésen tu-domást sem vesznek egymásról. Mindeztne értsük félre: a szervezetlenség, ahierarchia visszavonásának látszata ittprogram. „A díszlettervezők csoportjadöntés alapján nem alakult valódi, a teamfogalmának eleget tévő közösséggé. Min-den alkotó szuverén módon megtartottaönnön világát, az eklektika sokrétűsége ésravasz szervezetlensége döntés eredményevolt. Bachman vörös katedrális-elemeitpéldául „tüdőnek" hívja a szín-házműszaki gárdája, jó érzékkel utalvánannak merőben egyéni, egyedi világára.De Bachman másik munkája, a másodikfelvonás végén megjelenő Lélek-alagút ise téren kívül működik : a hátsó vasfüg-göny mögött tűnik fel, sokkal inkábbfények és árnyékok együtthatására épít,mintsem konkrét elemek funkcionalitá-sára.

Ugyanakkor a színpadon mindvégigfeltűnnek kínosan ironikus, naturalistadíszletelemek is. Szegő György hentes-boltbelsője vagy Erdély tánciskolaterepéldázza ezt, mindkettő egy valamikori,ideális színházat idézve fel. Haraszty Ist-ván egész egyszerűen egy mobilt tervezettés állított a színpadra, kiismerhetetlenül ésmeghökkentően uralva pár percre azelőadást. E szürrealisztikusan racionalistamasina - sípolva, lobogtatva egy tépettfehér zászlót - akár szimbólum is lehetne,de az egész előadás ügyesen elkerüli aszimbolizálást, ekképp a megfejthetőségekkénti módját. Haraszty allegorizálhat is,de valószínű, hogy ezt is visszautasítaná.

Valójában az történt, hogy a színpadonegy m ű t á r g y áll, riasztó módon, mindentől

függetlenül működve, zakatolva, siste-regve. Azaz Haraszty műve semmilyenértelemben nem díszlet, a szöveg szerintiőrületet nem kifejezi, nem szimbolizálja,hanem a műalkotás révén megvalósítja.Elénk állítja az őrület gépét, a hamisságmasináját, remekül utalva önnön kérdé-

sére, színházi problémájára. Számára adíszlet: valóságos műtárgy. E mobil nemmint színpadi kellék mert mindentőlfüggetlenül az marad - egy racionaliz-must ironizáló, végtelenül racionális, ön-

magáért, valóságában létező gép. ltt au-tonómiájától, eredeti hivatásától meg-fosztva, díszletnek minősítve kettős funk-ciót tölt be. Szolgálja a díszlet létét is, ésugyanakkor visszavonja e kategóriafeltétel nélküli értelmét. A műtárgy való-ságos elem az álságos helyzetben.

Pauer Gyula eljárása mélyen rokonHarasztyéval. () behozat egy lovat,mondván: ha a szövegben az őrületig re-alista festő körülrajzolja a lovat, úgy te-gye is azt valóban. Az ironikus gesztusokmögött lassan kezd felvillanni az ek-lektikán túli egységes gondolat, amelyérzékelhetetlen, s nem stílusazonosságonnyugszik. E munka közös nevezője nemmás, mint a díszlet díszletkénti tagadása:épp a valóság nem egy vonatkozásánakazonnali színre állításával. A színpad ál-ságos hely, mesterséges elemek és tör-ténetek színhelye. A dialógus kitalált, ésmindenki másvalakit játszik. Ebbe agyakorlatilag uralkodó konvencióba he-lyezkedik bele a díszlettervező: megért-vén az előadás, a játék szellemét, képvi-seli, azaz a térben kijelöli azt. Ilyeténképpjárhat el a díszlettervező egyéb esetek-ben. Itt azonban kiváltképp Haraszty ésPauer, valamint a maga ravasz módján aszínházi hagyományokhoz leginkább al-kalmazkodó Szegő, arra tettek kísérletet,hogy egyértelműen a valóságot vigyékszínre, önironikus módon allegorizálvaHrabal festőjének tébolyodott realizmu

sát, mindezzel újabb jelentéssel gazdagít-ván az egész előadást.

Végeredményben a Bambini tere mi-képp Hrabal hőseinek világa - atomi-zálódott, a díszlettervezők agresszív iró-niája, amely kihívás volt a színház szá-mára, elhalt. A Színház néma maradt. Adíszlettervezők nem lelték meg azt arendezőt, aki megtagadta volna igényei-ket: ekképp teremtve új konszenzust el-térő konvenciók, merőben más észjárá-sok között.

Lássuk be világosan: Szikora Jánosnehéz helyzetbe került, bizonyos fokig azáltala teremtett, létrehívott szituáció ál-dozatává lett. Partneri viszonyát a dísz-lettervezőkkel , azokkal szemben akkorvalósíthatta volna meg, ha képviseli aszínház hagyományát - amelyet ő magaütköztetett meg a képzőművészek világ-képének formateremtő erejével. Tudo-másul kellett volna vennie, hogy ha őnem veszi halálosan komolyan mindazt,aminek jogos reformjára tör, akkor olyanarányok bomlanak fel, amelyek már nemtisztán művésziek, hanem előadástechni-kaiak, azaz a legegyértelműbben gyakor-latiak. Mindennek ellenére hangsúlyoz-nunk kell, hogy Szikora bátorsága fel-tétlen tiszteletet érdemel, egy tévedések-ben és aránytalanságokban gazdag elő-adás is szolgálhatja a magyar színházügyét, legalább annyira, mint egy köze-pes, biztonságos, unalmas ujjgyakorlat.

IV. Az előadás - a látvány

Az előadás nemegyszer lenyűgöző, totáliseffektusai egyedülállóak. Mindebbenoroszlánrésze van a műszaki gárdának,amely nélkül valóban realizálhatatlan lettvolna Szikora s a többiek álma. Más, denem lényegtelen kérdés, hogy a mű-szakiak kiemelt szerepe nemegyszer aszínészeknek volt kellemetlen, időnkéntugyanis eldönthetetlenné vált, hogy kikellékes és ki színész a színen, azaz ott

Bán János (Nullicsek) és aló a Hrabal-előadásban

kísértett meg a Hamletből ismerős kérdés :nem kellékek-e csupán a színészek egyönmagáért való látványmechanizmusműködésében.

A színészek bonyolult helyzetét ezúttala hrabali szövegből következő élő-képszerűség is tovább nehezítette, afragmentális szerkezet nemegyszer való-ban nem követelt mást, mint a fizikai je-lenlétet. Az előadás nagy részéből hiány-zott az a közeg, amelyben - a mai szín-házi gyakorlat ténye szerint - a színészekvalamelyest otthon érezhették magukat:nem nyílott módjuk jelenetek, pszicholó-giai viszonyok, jellemek kidolgozására.

Nagyobbrészt három jelenetben, kép-ben villant fel egy a színészek számárajátéklehetőséget nyújtó szituációsor,helyzet. Az első felvonás kiemelkedőrésze Bán János jelenete. Bolond fes-tőként, hevedereken ereszkedik alá azégből, függeszkedve rajzolja körül - Pau-er munkája - ama bizonyos lovat, majdalászállván sorra mutatja be az ügynö-köknek képei sorát. Végigmondja a bal-esetet szenvedett cigány, a nemzetiszínűalsót viselő pléh Jézus történetét, ugrál asínrendszer között, a padlóra hajtottképeket lábával csapván fel. Bán egyrevadabbul magyaráz és ugrál, vonszolvána két ügynököt a színen, s ebben a jele-netben létrejön az egyébként hiányzóegység. E pár perc alatt minden szerep-hez, jelentéshez jut. Jó, hogy ott áll végig abamba ló, akiért idegeskedhetünk, hogybamba maradjon, döntőek a sínek, ame-lyek között el nem botlani is teljesítmény,hát még akrobatikus tempóban ugrálniközöttük, s végre kimutathatják aszínészek is képességeiket: Bán Jánosmár többször igazolt tehetsége ezen azelőadáson itt bizonyosodik be.

Ugyancsak kiemelkedik az első felvo-nás záróképe, a Velencei Ej. E totális,tánccal, énekkel záruló nagyjelenet ke-véssé Hrabal szelleméhez tartozó, sokkalinkább dicséri Szikora tempóérzékét,Bachman álomvilágának hangulatát. Az

aláeresztett katedrálisívek alatt ott bo-lyonganak hőseink, szélhámosok és ál-dozatok, a hentes, a drogista, a festő ésmindenfajta hölgyek. Végül feltűnik aborbély -- egykori áldozat -, s hirtelenstílusváltással ironikus horrort idéző ope-rett kezdődik. A borbély dzsigolókénténekel, a többiek kórust alakítanak,mindenki táncol, menekül, az operettzenéjét a némafilm üldözésének, szagga-tott képeinek felidézése követi. Ez feltét-len egységes és hatásos. Szikora joggalbízik e látványban, a közönség pedigvalóban hálás. Az üres és toleráns eklek-tika pedig mindezt lehetővé teszi, a stí-lustörés nem sérti az előadás eddigi me-netét, nem szorul indokolásra, sem össze-függések kidolgozására.

A második felvonás jóval egységesebb,lévén ennek centrumát a tánciskola adja,ahol ismét remek, elemi színházzal vandolgunk. A színen férfiak táncolnakférfiakkal, nekikeseredett szélhámosokhülye kiskereskedőket ölelgetnek, lévén a„gyönyörű hölgyek" távol. Lehetetlenmindezt nem kihasználni. Vallai Péterremek Dirigenst alakít, itt valóban kide-rül, hogy kiváló színész. Emberi sorsotalakít, teremt szinte a semmiből, s ez alegjobb, legtöbb, amit színész a maga és aközönség gyönyörűségére tehet. El-játssza a nagyszabású szélhámos tragé-diáját, egy komoly képességekkel b í r ó

gazember utolsó húzását. Táncolni ta-níthat idős drogistákat, és illemre nevelhethülye kertészeket. Számára mind-ez márnem is csupán szélhámosság, Vallairemekül játssza el az átalakulást: egy időután valóban illemre tanítaná szomorúáldozatait, elég elkeseredett és kilátástalanahhoz, hogy lényegesnek tűnjön: aDrogista tanulja meg helyesen a valcert. Ejelenetben egyébként mindenki remekkarakterlehetőséghez jut. Egész egysze-rűen nevetséges, amint meglett férfiakegymást ölelgetik és táncolnak, csetlenek-botlanak. Ráadásul közöttük rohan aKertész, aki még erre sem képes. Két-

szer sebesebben lohol, mint a többiek,táncolni csak egyedül, a maga ritmusáraszeret. Mindez így valóban roppant mu-latságos: épp, mint a burleszk. (Valaki jönés elesik. Valaki jön és belelép egygödörbe.) Min nevethetnénk jobban, mintezen, saját részvétlenségünk nyugalmán.Mindez a tiszta, abszolút kívülállás. Aleselkedő, kukucskáló néző biztonsága éskáröröme. Szikora ezt is a végtelenségigkihasználja, pszichológiai kísérletetjátszik: meddig nevetünk még, meddignem unjuk el, hogy röhögünk a hülyéken,szerencsétleneken. Igaza van: (ha ez aburleszkeffektus még igazság) elégsokáig. Mindez sikeres, a loholó Kertész(Sipka László) megérdemelt tapsot kap,csak épp egyáltalán nem hrabali, nem iro-nikus, nem pontos. Egész egyszerűenüres, rémületesen egyértelmű. Az a csendmarad utána, ami az egész előadás sajátja.

Bán és Vallai mellett jó szereplehető-séghez jutott Zala Márk, ifj. Újlaki Lászlóés Tóth József. Hármuk közül Zala Márkvolt a legidegenebb, legunottabb, ifj.Újlaki a legkiegyensúlyozottabb, TóthJózsef a legátfűtöttebb, legérzékenyebb,ami talán a legjobb megoldás volt. (Azélőkép figurájának átlelkesítése nem kisteljesítmény.) Bajcsay Mária mindentelkövetett, hogy túl jusson a teljessémaszerűségen, némelykor sikerrel, bár aszerep olyannyira kínálta az egy-értelműrutinmegoldásokat, hogy ez szintelehetetlen volt: s ez nem a színésznőproblémája. Simon Géza és Martin Mártaalakították a Hentest és feleségét, mindentelkövettek, hogy a karakterfigura élettelteljen meg, ha ez nem volt egészensikeres, arról megint csak a szöveghiány,a szituációk silánysága tehet. Ki kell mégemelnünk Paláncz Ferenc Drogistáját,valamint a két énekszámot nyújtó GaraiRóbertet, valamint Angster Lászlót.

Bohumil Hrabal: Bambini di Praga (győriKisfaludy Színház)

Fordította: Balogh Géza. Rendező: SzikoraJános. Szcenikus: Nagy Bálint m. v. Díszlet-tervezők: Bachman Gábor m. v., Erdély Mik-lós m. v., Haraszty István m. v., Pauer Gyulam. v., Rajk László m. v., Szegő György m.v. Jelmeztervező: El Kazovszkij m. v.Mozgás, koreográfia: Angelus Iván m. v. Ze-nei szerkesztő: Rusznák Iván m. v. Dramaturg:Morcsányi Géza.

Szereplők: Vallai Péter, Zala Márk, ifj.Ujlaki László, Tóth József, Bajcsay Mária,Németh Nóra, Simon Géza, Martin Márta,Paláncz Ferenc, Kocsis Mária, Bán János,Balla Ica, Baranyai Ibolya, Garai Róbert,Sipka László, Pálfai Péter, Bors Béla, Angs-ter László, Káposzta Andrea, Nagy Emil.

Ifj. Újlaki László és Németh Nóra kettőse a Bambini di Pragában (Jávor István felvételei)