Downloaded from: justpaste.it/NeptuneBreazast

Oly sok megválaszolatlan kérdés… de egy biztos: nem csakkrónikaszerű bárdénekeket ismernek a vadászok, s emberek. Voltegy mese, mely nem az istenek harcait zengte el. Egy mese, amitvérrel vetettek papírra… s amit egy életre megjegyzett a Világvalamennyi népe.

Egy ember - egy feladat - egy nagy rakás pénz - egy város - többszáz halott.

És egy gúnynév: Brossa Oroszlánja.

- Halljátok szavam! - állt fel Ghals az asztal tetejére, noha lábarogyadozott alatta. A kezében lévő korsóból ki-kilöttyent abíborszín bor, de a harcos nem mintha sokat törődött volna ezzel.Sőt, jóízűen kacagott saját ostobaságán, amin persze a többiek isharsányan felnevettek.

- Gyerünk, Ghals! Meséld csak el megint, mekkora volt az amedve! - kiáltott egy jókedvű ifjú, majd az ölébe rántotta a fogadósnejét. Az asszony felsikoltott, fehér ingjét - mely nem igazán

takarta a hölgy dús kebleit - vörösre színezte a kezében tartott kétkorsóból kiömlő bor.

- Hah! Willem, ha még egyszer a nejemhez nyúlsz, kiverem afogadat! - harsant Jon, a fogadós hangja.

- Óh, én csak a bort akartam elvenni tőle…!

- Elég a mellébeszélésből! - hörögte Ghals. - Akarjátok látni amedvét, vagy sem?!

- Attól félek, ebből már csak egy rókát fogunk látni - súgta odaLancel Willemnek, aki felkacagott.

- Medve, medve…!

A jókedvű férfiak harsány nótára zendítettek rá. Többen a lábukkaldoboltak, volt, ki tapsolt, egy-kettő felállt, és nevetséges táncbakezdett, míg a sarokban álló, félénk fiú elővette furulyáját, ésjátszani kezdett. A hangulat felhőtlen volt, a bor és az étel fogyott,a fogadós pedig csak remélni tudta, hogy a vándorcsapat megtudja fizetni, amit rendelt. De a pénz nem úgy tűnt, hogy aznapkerül Jon kezéhez... noha ez aligha zavarhatta a férfit, aki - bár túlvolt már ötvenes évein is - előszeretettel lopta el részeg vendégeierszényét. Elnézően hallgatta a hahotázást, vígadást, valamintújból és újból megfenyegette Willemet, hogy ha Marshához ér,olyat vág le, amit nagyon sajnálni fog a fiú.

Talán egy órába is beletelt, mire a hangulat csillapodni kezdett. Abor megtette a hatását. A vadászok fáradni kezdtek, és már Ghalssem hitte, hogy az asztal tetején trappolni jó móka. A világ tetejénállt, egy hatalmas, himbálódzó hajó tetején, és mintha csak azistenek akarták volna belőle kirázni az aznapi vacsorát.

Jon már takarított… elgondolkozó pillantását a kandallóraszegezte, poharakat törölgetve. Már jóval elmúlt éjfél is, mikor azajtó megnyikordult, és valaki betoppant. A fogadós felé semnézett… a zenélő-kopogó léptek régi emlékeket idéztek fel benne,s csak egy valaki volt, akinek ilyen egyértelműen felismerte acsizmáját. Csak egy ember jött szerény kis ismeretlen fogadójába,a Zöld Asszonyba éjnek éjjelén.

- A szokásost? - kérdezte a férfi, és egy lágy, mégis magabiztoshang válaszolt neki.

- Most nem, Jon.

- Óh, a kedves Simona nem iszik semmit? Beteg vagy tán, leány?

Ekkor emelte csak tekintetét az ismerős idegen felé. A hölgy közelsem volt átlagos… sőt. Hozzá hasonlóval aligha találkozhatottnyugati ember. Simona karcsú, hosszú combú nő volt, feszes,bőrből készült ruhákat viselt, melyek nem takartak talán annyitsem, mint Marsha kis ingecskéi. Ám a két nőt össze sem lehetettmérni. Simona fiatal volt - pontosabban annak tűnt; 26-27esztendőnél nem lehetett idősebb. Hosszú, derékig érő, barnahaját általában összefonva viselte, és előszeretettel tűzött belerézből készült karikákat. Arca erős vonású volt, finom vonalú, teltajkai azonban elterelték erről a figyelmet. Azonban a szemei…

Pillantása magabiztos, kihívó… s írisze vörössége megrettentő.Lángoló vörösen villant a szempár, mely nem emberhez tartozott.De ezt aligha vonhatta bárki kétségbe. A nőről ugyanis csak párember tudta a kegyetlen és veszélyes igazságot; ők is csak azért,mert Simona megbízott bennük. De aki ismerte nevét, és kilétét…

annak általában sok pénz zörgött a zsebében, s nem a hölgy bájaitkereste.

Hanem a pengéjét… mely ha előkerült, az ember jobban tette, haköddé vált. Már ha ez lehetséges volt.

Simona harsányan felkacagott.

- Nem beteg… csak unott. Nincs valami jó munkád? Hetek ótanem verekedtem egy jót.

A férfi a részegek felé bökött a fejével.

- Azt hiszem, ők szívesen kipróbálnák magukat, de én nem fizetekértük… senkiházi banda.

A nő elvigyorodott.

- Egy sört tölthetsz.

- A medve, a medve… még az sem olyan erős, mint az oroszlán! -szólalt meg hirtelen egy öreg, aki már megelégelte, hogynegyedjére is elzengik ugyanazt a nótát. S erre az egy szóramindenki elhalkult.

- Úgy van, úgy van. Hallgassatok csak! Hallgassatok, vagy álljon kivalamelyikőtök, és mesélje el Brossa történetét! Vagy talánegyikőtök sem ismeri? - az öreg a sarokban ült, pipázgatott… arcanem látszott, csak hosszú, fehér szakálla.

- Mindenki ismeri azt a történetet… ha annyira büszke vagy azoroszlánodra, meséld csak el a történetét! - szólt vissza gúnyosanWillem.

- Sss…! - hurrogta le Ghals.

- Mi az? Talán féled őt? Hah! Neptune Breazast, BrossaOroszlánja! - az ifjú felállt, és előkapta oldaláról görbe élűpengéjét. - Hallja csak meg, s jöjjön ide! Lenyírom a sörényét!

Társai zengő kiabálással adták a többiek tudtára egyetértésüket.

- Neptune…? Mintha ismerős lenne ez a név - tűnődött el Simona,miközben Jon elé tolta a korsót.

- Tudatlan barbár, aki nem ismeri e nevet.

- De a történetére nem emlékszem - fordult felé a lány.

- Én nem mesélem el… ott az öreg, beszélj vele.

A nő felvonta a szemöldökét. Milyen mese lehetett az, amit a nagyJon ne mondott volna el neki? Hosszú ideig ráncolta a homlokát,mielőtt felkapta volna a korsót, és át nem lépdelt a sarokba. Aférfiak új nótára kezdtek - az oroszlán meghozta a kedvüket.

„And who are you, the proud lord said, that I must bow so low?

Only a cat of a different coat, That’s all the truth I know.

In a coat of gold or a coat of red, A lion still has claws,

And mine are long and sharp, my lord, As long and sharp as yours.

And so he spoke, and so he spoke, That lord of Castamere,

But now the rains weep o’er his hall, With no one there to hear.

Yes now the rains weep o’er his hall, And not a soul to hear. „

Game of Thrones – The Rains of Castamere – Lannister song

Simona leült az asztalhoz. Egy röpke pillantást vetett az éneklőkfelé, majd újfent az asztalnál ülő, pipázgató szakállasra tekintett.

- Mesélj nekem róla.

- Óh, Brossa történetére vagy kíváncsi, drágám?

Simona egy ezüsttallért csúsztatott az asztalon az öreg elé.

- Az igazságot akarom hallani.

- Tedd csak el a pénzed. Ki vagyok én, hogy eltitkoljam előled azigazságot?

A nő felhúzta a szemöldökét. Ki az, aki ebben a szegény városbanvisszautasít egy ezüstöt is?

- Mindent tudni akarok.

- A tudás utáni vágyad mulattató, Simona.

Döbbent csend következett… majd a nő előre hajolt.

- Honnan tudod a nevemet?

- Nem lényeges, drágám. Te Neptune-ról akarsz hallani egymesét, én elmesélem, amit tudok. Hogy mit kezdesz a legendával,

féled-e, vagy nyomába eredsz, mint előtted oly sokan, már rajtadmúlik.

- Akkor hát mesélj.

- Nagyjából húsz éve történhetett az eset; azóta legendává nőtte kimagát a történet. Mesénk egy fiúval kezdődik; egy apátlan-anyátlan gyermekkel, akinek megölték a mesterét. Aki bosszúesküdött, és meg is fizette az adósságát - vérrel és szenvedéssel.Akit mindenki alábecsült még ezek után is. A fiúból férfi lett, és aférfi egyszer kapott egy igazán érdekes ajánlatot.

Bérgyilkos - ötlött fel a lányban, s halovány, kéjes vigyor kúszott aszája szélére. Milyen lehet épp a nagy Oroszlánt a sárba tiporni?

- Ne mosolyogj úgy, leány! Már most látom a szemeidben,alábecsülöd őt.

- Ha ismersz, tudod, hogy velem nem sokan akarnak versenyrekelni. De folytasd; mi volna az az „érdekes ajánlat”?

- A férfi elment egy úrhoz… az annyi aranyat ajánlott neki,amennyi talán több mint Eurisca összes gyémántja és drágaköve.De nem ám ingyen… nem egyszerű gyilkosságra kérte fel a férfit.

- Hanem? - a lány megdörzsölte a kezeit, majd a sörébe ivott.Egyre inkább érdekelte a legendás férfi… vajon milyen lehet?Hatalmas harcos, akinek csak izmai kecsegtetőek, de a feje üres?Bárhogy is nézzék ki, nem lehet túl nehéz átejteni, efelől meg voltgyőződve a lány.

- Hogy ölje meg egy város komplett lakosságát… majd’ kétezerembert.

Simona megvonta a vállát.

- Az nem nehéz, ha tudja az ember, hogyan csinálja.

- Valóban… de két óra leforgása alatt?

Ezen már felhúzta a nő a szemöldökét.

- Ez egy mese. Bárki belemagyarázhat bármit.

- Valóban… de tény, hogy az Oroszlán létezik, és ma istevékenykedik. Nem ügyetlen bérgyilkos… felér hozzád is,kedvesem, és van egy olyan érzésem, hogy hamarosan ki isderíted.

- Nem ismersz engem - fordult felé a nő… ám döbbenet ült ki azarcára.

Az öreg eltűnt.

Egy férfi áll előtted. Magas, széles vállú, igazi katona ember...mégis más. Arcát nem látod, hisz csuklya és kendő fedi, csak

tekintetét látod elővillanni; mint egy macska szemei, a sötétben...és mégis más. Mélybordón villan, démonian, s a meleg szín

ellenére ridegen lángol a tekintet. Semmi mást nem tudsz belőlekiolvasni, csak elszántságot, magabiztosságot, jeges lángolást. Őmár nem ember... érző lény egyáltalán? Vagy csak egy gép? Hameglátják az emberek, vajon mit gondolnak? Egy bandita. Egybérgyilkos. De ha meghallják ezt a szót: Oroszlán. Egy gyilkost

látnak.