Havas Henrik Végvári József

A

ÁRULÓJA

Szerkesztı: Deák József

Dr. Oltványi Tamás

Mőszaki szerkesztı: Urbán Péter

Borító: Homolya Gábor

© Havas Henrik-Végvári József

SZFÉRA Kulturális Szolgáltató Kft. Felelıs kiadó: Deák József ügyvezetı

ISBN 963 7917 00 4

Készült Debrecenben, az Alföldi Nyomdában Munkaszám: 90.3327.66-2

Felelıs vezetı: Szabó Viktor vezérigazgató

HAVAS HENRIK VÉGVÁRI JÓZSEF

A

ÁRULÓJA

"UlTUftAUS S20tQAiTAT0KF'

1990

Tartalom

Végvári ırnagy bemutatkozik .............................. 5

A Szovjetunió kiváló katonája.............................. 11 Végvári, akinek denevérfüle van.......................... 19

A 00-s füzet titka ................................................. 27

Nem divat az usanka ........................................... 40

A beszervezés trükkjei ......................................... 44

Az operaház belügyi összekötıje ........................ 50

Az Aczél-mővek dolgozója.................................. 59

Három bravúr .................................................... 68

Mi járt Végvári ırnagynak? ................................. 75

„Rám álltak a figyelık"........................................ 80

Felügyelet után ügyelet ........................................ 85

Párttaghoz Végvári sem nyúlhatott ...................... 93

A Cég öncélúan nem pajzánkodik ...................... 97

Istentisztelet és legenda ...................................... 105 Indul a „Darált hús" akció ................................... 111 Pakolj, Sári, és meszelés! ..................................... 116 Hogyan tovább?................................................... 124 Hajsza az áruló után............................................. 129 Kirobban a botrány ............................................. 136 Ügyészségi és fegyelmi vizsgálat........................... 140 Cirkuszjegy a KGB-nek ....................................... 160 A védelem új stratégiája....................................... 168 Döntsön a bíróság! ............................................... 174 A per.................................................................... 178 Vádirat .............................................................. 189 Vádirat................................................................. 202

Végvári ırnagy bemutatkozik

„...Ezt a botrányt kipattintani nem lehetett másként, mint hogy valahol ezt elhatározták. Magyarán: nem Végvári József az, aki ebben az ügyben fıszerepet játszik, hanem egy külföldi hírszerzı szolgálat, amely eszközként használja fel Végvári Józsefet. Még meg is nevezték, hogy ön a CIA ügynöke.

- Hát, nézze, ezen mosolyogni tudok egyrészt... - Jó, nem gondoltam, hogy most megtörik, és azt mondja: Havas úr,

bevallom, én valóban a CIA ügynöke vagyok..."

1990. február 11. van, Végvári József ırnagy bemutatkozik a reggeli tévémősorban. - Végvári úr, a Magyar Hírlap tudósítása szerint ön a Fidesz sajtótájékoztatóján úgy

festett, mint aki az emberi szétesés határán van, fizikailag tönkrement, s lelkileg is tragikus állapotba került. Ezzel szemben most mosolyog és jól néz ki.

- Murphy egyik idézetével válaszolnék: „Akit katasztrófa idején mosolyogni látsz, az biztos tudja, ki a felelıs." Mint látják, lelkileg tényleg megnyugodtam, hála azoknak a segítıtársaimnak, akik idıben mellém álltak.

- Kik ezek a segítık, kik támogatták önt? - Politikai szervezetekhez tartozó személyeket és embereket említhetnék, például

orvosokat, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a lelki egyensúlyom helyreálljon. Köszönöm mindazoknak, akik ehhez hozzásegítettek.

- Végvári József egykori ırnagy. Jól mondom? İrnagy még, vagy már nem? - Január 19-i hatállyal egy hónapra felfüggesztettek, amit a BM fegyelmi osztálya

február 2-án közölt velem. - Beszélgetésünk másik résztvevıje Dornbach Alajos ügyvéd. Ügyvéd úr, ki fizeti

önt, hogy Végvári urat védje? - Senki. Szerencsére a praxisom elbírja, hogy közéleti jelentıségő vagy általam

fontosnak tartott, közérdekő ügyekben díjazás nélkül vállaljak közremőködést. Ezt is olyannak tekintem. Ilyen volt a Nagy Imre-per, a Standard-per, a Fidesz pere tavaly, a Szetá-nak a különbözı ügyei tíz évvel ezelıtt, vagy éppen a Charta 77-esek ügyei.

- Az egy dolog, hogy Dornbach Alajos ingyen vállal kemény ügyeket, de az már nem lehet véletlen, hogy milyen ügyeket, és eljutunk oda: ön az SZDSZ szimpatizánsa...

- Nem szimpatizánsa vagyok, hanem tagja. Alapító tagja - Akkor viszont közvetett módon mégiscsak az SZDSZ megbízásából védi

Végvári urat? - Természetesen. SZDSZ-ügyvivı barátaim hívtak fel telefonon, hogy vállalom-e a

Végvári úr védelmét és képviseletét, s tudták: nagyon valószínő, hogy elvállalom. Amint ez a botrány kipattant, nyilvánvalóvá vált, hogy szüksége lesz ügyvédre.

- Hogyan áll jelenleg Végvári úr ügye? Mert itt azért furcsa dolgok történnek. Nemrég a rádióban alkalmam volt beszélgetni Györgyi Kálmánnal, a büntetıjog docensével az ELTE-rıl, s neki jogtudósként az a véleménye, hogy amit Végvári úr csinált, az egyszerően nem büntethetı, mert a vád egy törvényes kelléke hiányzik. Néhány nap múlva viszont azt olvasom, hogy Kıszeg Ferencet, az SZDSZ egyik közismert vezetıjét - aki ugye a jogvédı szolgálatot hozta létre - Lovas Zoltán újságíróval együtt gyanúsítottként hallgatják ki. Itt valami nem stimmel.

- Önmagában ez még nem minısíthetı inkorrektségnek. Ha valaki elkövet egy

olyan cselekményt, amely megvalósítja a büntetı törvénykönyvben megfogalmazott valamely bőncselekmény tényállási elemeit, akkor felmerül a gyanú, hogy ez a cselekmény bőncselekmény.

- Akkor tessék ezt nekünk magyarul elmondani. - Azt mondja a büntetı törvénykönyv, hogy aki államtitkokat nyilvánosságra hoz,

vagy államtitkokat jogosulatlanul megszerez, az elköveti az államtitoksértés bőncselekményét. Végvári József formailag elkövette, hiszen szigorúan titkos, államti-toknak minısülı dokumentumokat és tényeket hozott nyilvánosságra. Tehát elkövetett egy cselekményt, amelyet a törvény büntetni rendel. A büntetı törvénykönyvnek azonban vannak általános rendelkezései, amelyeket minden cselekményre alkalmazni kell. Egy cselekmény, ha formailag meg is valósít egy bőncselekményt, csak akkor büntethetı, vagyis a cselekmény csak akkor minısíthetı bőncselekménynek, amennyiben az a cselekmény a társadalomra veszélyes. Magyarán mondva: ha káros, ha valamilyen súlyos érdeket sért. Mert elıfordul, hogy a cselekmény sért ugyan egy érdeket, de egy nagyobb érdek védelmét szolgálja.

- Eszerint valahogy úgy kell felfogni a dolgot, hogy ha én egy bárddal levágom egy ember kezét, akkor súlyos testi sértést követtem el. Ha viszont mint orvos amputálom az üszkösödı kart, akkor ugyanazt megtettem, amit az elıbb, vagyis levágtam a kezét, azzal az apró különbséggel, hogy ez nem hogy nem veszélyes a társadalomra, hanem egyenesen a társadalom javát szolgálja, mert egy ember életét menti. Végvári úr törvényellenes cselekedetet hajtott végre, de ez a társadalomra nem veszélyes, sıt hasznos - mondja ön, mondják a jogtudósok. De nem ezt mondja az ügyészség.

- Az ügyészség majd azt követıen lesz köteles állást foglalni, ha lefolytatták a vizsgálatot. Nekem ugyan az volt a véleményem, hogy ez a vizsgálat nem feltétlenül szükséges, de belenyugodtam, mert önmagában nem lehet elmarasztalni az ügyészséget csak azért, mert lefolytat egy vizsgálatot. A vizsgálat végén azonban állást kell foglalnia abban, hogy megismerve a tényeket, a cselekményt bőncselekménynek értékeli-e vagy sem.

- Ön mire számít? - Én nagyon erısen hiszem, sıt meggyızıdésem, hogy bőncselekmény hiányában

meg fogják szüntetni az eljárást. Nemcsak politikai bölcsességbıl - mert természetesen ilyen helyzetben még ez is közrejátszhat -, de tényleg, a szó igazi értelmében a társadalmi veszélyesség híján kell ezt az eljárást megszüntetni. Van egy közbülsı lehetıség is, ami már kompromisszum, ám én ezt nem tudnám elfogadni. Lehet, hogy figyelemmel a cselekmény csekély társadalmi veszélyességére, nem emelnek vádat. Megállapítják, hogy Végvári úr bőncselekményt követett el ugyan, de beérik figyelmeztetéssel.

-Ez az a bizonyos ügyészi figyelmeztetés. Ezzel mosták ki régen azokat, akiket elsısorban politikai okokból ki akartak húzni a bajból.

- így van. De ezt mi nem tudnánk elfogadni. - Végvári úr, hogy folynak a kihallgatások? Ha jól tudom, hosszú, több órán át tartó

vegzatúrának van kitéve. - A katonai ügyészségen elıször tanúként hallgattak meg, közel három és fél órán át,

tizennégy órától tizenhét harmincig, pár nappal késıbb pedig gyanúsítottként reggel kilenctıl tartott háromnegyed négyig.

- Ügyvéd úr, a hétórás kihallgatás belefér a törvényes keretekbe? - Bele. Nyilván Végvári úr is egyetért vele, ha szóvá teszem. Ön vegzatúrát említett.

Ennek a kihallgatásnak nem volt vegzatúra jellege. Jogaira nagyon pontosan figyelmeztették Végvári Józsefet, nevezetesen, hogy önmagára terhelı nyilatkozatot nem köteles tenni. Csak arról vall, amirıl akar. De az, hogy ilyen nagyon hosszú volt a

kihallgatás, fıként annak volt betudható, hogy Végvári úr igen sokat elmondott abból, amit ismer és tud. Tehát nem rónám fel az ügyészségnek a hosszú kihallgatást.

- Akkor én visszavonom az elıbbi minısítésemet, pontosan a vegzatúra szót. Ön, Végvári úr, mint kiképzett biztonsági tiszt, hogyan minısítené a kihallgatását?

- Profi módon csinálták, rendkívül korrektül, minden hátsó szándék nélkül. Személyi jogaimban nem sértettek és nem korlátoztak. Másrészt nem voltam fáradt, pihenten mentem erre a hosszú meghallgatásra, és a tılem telhetı legnagyobb részletes-séggel tártam fel azokat az indítékokat az ügyész úr elıtt, amelyek a tettemig elvezettek.

- Az ügyészség alapos gyanú esetén kezdi vizsgálatát. Ön szerint, ügyvéd úr, hova akar kilyukadni az ügyészség? Mit kellene bizonyítania?

- Az ügyészségnek azt kell bebizonyítania, hogy Végvári úr szükségtelen módon és szükségtelen mértékben tárt fel államtitkokat. Szerintük arra törekedett, hogy személyeket kompromittáljon, és túllépte azt a mértéket a titkok feltárásában, amely ahhoz volt szükséges, hogy alkotmányellenes tevékenység tovább ne folytatódjon. És itt egy nagyon lényeges dolgot érintettünk: felelıs kormánytényezık, még az ügyészség képviselıi által is hangoztatott vélemény szerint nem volt szükség Végvári úr akciójára. Akkor járt volna el helyesen, ha hóna alá csapja az általa megszerzett dokumentumokat, magával visz egy-két SZDSZ-ügyvivıt, besétál velük a miniszterelnökhöz vagy a legfıbb ügyészhez, és ezzel már el is érte a célját. Hát nem! Hogy mennyire nem, azt az is bizonyítja, hogy amikor a katonai ügyész elrendelte, zárolják a biztonsági szolgálat minden iratát, hogy meg ne semmisíthessék, akkor ennek a zárolási határozatnak a végrehajtására semmi sem történt. Úgy tőnik, hogy a katonai ügyészség nem tudta végrehajtani döntését, ugyanis még további két héten át éjjel-nappal folyt az iratok bezúzása.

- Mit szól ehhez, Végvári úr? - Pontosan így van, ahogy az ügyvéd úr mondta. Én a Cégnél voltam január 5-19.

között, és tanúsíthatom, hogy még az utolsó napon, 18-án egész nap, sıt másnap reggel is, amikor elhagytam a Céget, javában tartott az iratmegsemmisítés.

- Hát nem logikus, hogy ezt csinálják, ügyvéd úr? - Az ı gondolkodásuk szerint ez logikus, hiszen ha valamilyen alkotmányellenes

tevékenységet folytatok, és ez kipattan, akkor megkísérlem eltüntetni a nyomokat. Valóban, ennek van logikája.

- Egy fontos dolgot szeretnék kérdezni. Jól informált személytıl hallottam - nem nevezhetem meg, hogy kitıl - a következıt: ennek a botránynak a kirobbanásáról valahol döntöttek. Tehát nem arról van szó, hogy egy Végvári nevő magyar állampolgár éjszakákat gyötrıdik azért, mert úgy érzi, hogy tennie kell valamit, történelmi szerepet kell játszania a magyarországi demokratizálódási folyamat elısegítésére, inkább arról van szó, hogy nem Végvári József az, aki ebben az ügyben fıszerepet játszik, hanem egy külföldi hírszerzı szolgálat, amely eszközként használja fel Végvári Józsefet. Az informátor meg is nevezte a szervezetet, és kimondta, hogy Végvári úr valószínőleg a CIA ügynöke. Mit szól ehhez, ırnagy úr?

- Hát, nézze, ezen mosolyogni tudok egyrészt... - Jó, nem gondoltam, hogy most rögtön megtörik, és azt mondja: Havas úr, bevallom, én valóban a CIA ügynöke vagyok. - Amit az üggyel kapcsolatban az elızıekben már elmondtam, és a legszélesebb

nyilvánosság elé tártam, az az, hogy december 24-én éjfélkor már egy hete kész volt a hárompontos -a, b, c, variációkkal ellátott - tervem. Egy hétig kerestem azt az utat-módot - lényegében a temesvári vérengzéstıl az éjféli istentiszteletig tartó napokról van szó, hogy az általam felállított változat szerint kit kérhetek fel arra, hogy legyen a

segítségemre. Számomra egy nem túlságosan magas rangú egyházi személy látszott leginkább elfogadhatónak.

- Szóval, megbízható embert keresett? - Igen! - Meg vagyok sértve a szakmám nevében! Miért nem egy újságírót választott? Nem

bízik bennünk? Vagy köztünk is sok a beépített ember? - Nem vagyok illetékes erre válaszolni. - Tényleg nem, de eközben hamiskásan mosolyog. Ön azzal kezdte a beszélgetést,

hogy aki katasztrófa idején mosolyog, az tudja, ki a felelıs. - Beszervezett újságírók természetesen vannak. A fontos mégis az, hogy mit írnak,

tehát az, hogy ábrázolják a valóságot és a tényeket, támogassák a demokratizálást, segítsék a jogállamiság kialakítását.

- Ügyvédként még szeretnék valamit mondani. Sok szemrehányást kaptunk, hogy szükségtelen volt leleplezni a biztonsági szolgálatot, különösen úgy, ahogy Végvári úr tette. Titkos módszerekkel ugyanis a világ minden rendırsége dolgozik, és ez természetes. Belátom, hogy szükség van rájuk. Nyilvánvaló, hogy titkos módszereket a jövıben is alkalmaznak majd az illetékes magyar belügyi szervek, a cél viszont az, hogy ezt szigorúan ellenırzött feltételek mellett tegyék. Mert a szervezett bőnözés, a kábítószer-csempészés, a fegyverkereskedelem és a terrorizmus ellen nemcsak szabad, de szükséges is ilyen módszereket alkalmazni. Egy a lényeg: igen szigorú alkotmányos keretek között éljenek ezekkel az eszközökkel, és ne a békés állampolgárok ellen használják politikai célok érdekében.

A Szovjetunió kiváló katonája

„Az elhárítókkal meg úgy jöttem össze, hogy az egyik fiú mélyen megalázónak találva, hogy levágatták a haját, nem bírta tovább, és fejest ugrott a harmadik emeletrıl."

- A sztálingrádi csata évében, 1943. április 6-án születtem Nagykanizsán, szegényparaszti családból. Édesapámék kilencen, édesanyámék hárman voltak testvérek. Mindketten egy évben, 1907-ben születtek, és 1929-ben kötöttek házasságot. Elég sanyarú sorsuk volt. Édesanyám idén lesz 83 éves, édesapám 66 éves korában öngyilkos lett. Hárman vagyunk testvérek, bátyám 59, nıvérem 57 éves. Általános iskoláimat Nagykanizsán jártam, és 1957-ben ugyancsak ott vettek fel a Zsigmondi Vilmosról elnevezett kıolaj-bányászati és mélyfúróipari technikumba. Abban az idıben a technikumi képesítés biztos kenyérkeresetet ígért. A harmadik osztály befejezése után a Nagyalföldi Kıolajtermelı Vállalat ösztöndíjasa lettem. A szerzıdéses pénzbıl vettük az érettségi ruhámat meg az egyéb kellékeket. 1961. július elsejétıl a Nagyalföldi Kıolajtermelı Vállalat szolnok-pusztaföldvári telepén dolgoztam.

- Tagja volt a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek? - Igen, az ifjúsági szövetség akkori elvei szerint ott volt a helyem. 1960-ban önkéntes

elhatározás alapján beléptem a sáskai Petıfi Tsz KISZ-szervezetébe. - Menjünk tovább! A munkánál tartottunk. - Orosháza térségében dolgoztam elıször mint gyakorló technikus, aztán

kútkezelı, szeparátorkezelı, tankállomás-kezelı, olajátadó beosztásban. A hadseregbe való bevonulásom elıtt mőszakvezetı voltam.

- Hány évesen? - Húsz múltam akkor. - Ezek szerint tehetséges fiatalembernek számított, és karrier elıtt állt. - Mondhatni így is, csak sajnos, a számra már akkor sem tudtam vigyázni, nem

gondoltam végig, hogy mikor és kinek mit szabad elmondani. - Jellemzı ez önre? - Bizonyos tekintetben igen. Ritkább az az eset, amikor azonnal reagálok; tekintet

nélkül az elıttem álló személyre. Én inkább megfontoltabb vagyok, és leggyakrabban inkább önmagam emésztem. Nyíltan nem merem hangoztatni a sérelmeimet, magamba zárom a bánatomat.

- Aztán bevonult katonának. - 1963. november 22-én. Emlékszem, éppen Zalaegerszeg felé vitt minket a vonat,

amikor hallottuk, hogy meggyilkolták John Fitzgerald Kennedyt, az Amerikai Egyesült Államok elnökét.

- Hogyan fogadta ön ezt a hírt? - İszintén szólva, mi akkor meglehetısen jó hangulatban, dalolva vágtunk neki a

katonaságnak. Amúgy a politikát figyelı, újságot olvasó fiatalemberként meglehetısen kialakult képem volt Kennedyrıl. Anyám a megmondhatója, mekkora könyvfaló voltam gyerekként is. Mikor tehenet kellett legeltetni, mindig vittem könyvet is magammal, és néha annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy a tehén elkóborolt a szomszéd kukoricásába, vagy éppen az idegen lóherét legelte le. Sok kellemetlenségem

volt ebbıl. Az is elıfordult, hogy az elbitangolt tehenet már rég megfogták és hazavitték, amikor én még sírva kerestem, hol lehet. Még a lovat is elvesztettem olykor, olvasás közben annyira nem figyeltem az égvilágon semmire... A hadseregben is sokat olvastam.

- Melyik fegyvernemhez sorozták be? - Zalaegerszegen a Petıfi laktanyába kerültem egy gépkocsizó lövész hadosztályhoz

tartozó ezredhez. Megjegyzem, hogy már korábban is csábítottak tartalékos tiszti iskolára, de azt az egyenruha iránt érzett elıítéletem miatt nem vállaltam. Utálom, ha ugráltatnak, márpedig a tartalékos tiszteket leszerelés után két-három-öt évenként újból és újból behívják. Amikor bevonultam, a sorállományból még három korosztály volt együtt a laktanyában. Találkozhattam azokkal az öregekkel, akik végigcsinálták a kubai válságot. Emlékszik, akkor mozgósítottunk, amikor az ellenforradalmárok amerikai támogatással partraszállást próbáltak meg a Disznó-öbölben. Nagyon úgy festett, hogy nem ússzuk meg a világháborút. A mi hadosztályunk a nyugati határszélen, Csákánydoroszló térségében, az úgynevezett kiindulási terepszakaszon várta az ellenség támadását.

- Ki volt az ellenség? - Természetesen Olaszország. Magyarországnak a Varsói Szerzıdésben ık voltak

kiosztva. Nos, a mi hadosztályunknak Ostfiasszonyfa és Csákánydoroszló térségében volt kijelölve a helye. Rendszeresek voltak a riadók, hetente ugráltattak minket. Nekem egy R-30 típusú rádióskocsi jutott, amit mi csak kecskének hívtunk. Nagyon jó teljesítménye volt, egy képzett távírász minden körülmények között megteremtette általa az összeköttetést.

- Igen szerethette ezt a „kecskét", mert egészen átszellemül az arca, amikor errıl mesél.

- Azért, mert nagyon szép idık voltak azok. Szerettem rádiózni, csak azt utáltam, amikor a riadó alatt 50 kilós akkumulátorokkal kellett rohangálni. Igaz, a sofırnek sem volt könnyő, mert ı meg telente a kocsi alatt fekve, benzinlámpával melegítette a motor alját és az üzemanyagtankot, hogy egyáltalán el tudjunk indulni. 1963-ban kegyetlenül hideg volt a tél, emlékszem, a bányászok kommunista mőszakokat tartottak, hogy legyen az országnak elegendı szene.

- Ezek szerint ön távírász lett, és szerette is, amit csinált. - Nagyon szerettem a morzét. Trejer százados volt, aki megtanította nekünk a tá tititi ti

tátá ti tátátá ti... rejtelmeit. Rendkívüli képességekkel voltam megáldva, olyannyira, hogy amíg a többiek gyakoroltak, néhány társammal együtt én már az elsı évben állandó belépıt kaptam a tiszti kantinba, pedig az az öregkatonáknak sem járt, nemhogy az újaknak! Mégis megkaptam, mert fantasztikus érzékem volt a rádiózáshoz.

- Milyen rendfokozatig vitte a hadseregben? - Kellemetlen helyzetbe hoz ez a kérdés. Ugyanis elı akartak léptetni többször is, de én

mindig megpróbáltam kitérni, mert attól féltem, hogy leszerelés után gyakran behívnak tartalékosként. Kinek van kedve évente bevonulni? Végül is szakaszvezetıként szereltem le, bár pontosan annyi dolgom volt, ahogyan azt a katonai szleng mondja: szakadj meg, vezetı. Persze azért büszke vagyok rá, hogy elsı osztályú rádiótávírász lehettem, három csontcsillaggal. Mindent összevéve, szerettem a katonáskodást.

- Akkortájt természetesen mőködtek a hadseregben a politikai tisztek és az elhárítok is.

- Hogyne. Úgy tudom, polhelyettesek még 1989-ben is voltak. Kapcsolatban álltam velük, hiszen KISZ-titkár voltam a seregben. Az elhárítókkal meg akkor jöttem össze, amikor egy fiú mélyen megalázónak találva, hogy levágatták a haját, nem buta tovább, és fejest ugrott a harmadik emeletrıl. Voltak még egyéb zőrös esetek is; hárman haltak

meg egy éles hadgyakorlat során, amikor egy páncélozott jármő fölborult a vízben, és a személyzete ott veszett.

- KISZ-titkárként nyilván részt vett az állomány politikai képzésében is. - Ha oda akar kilyukadni, hogy mintakatona voltam, akkor téved, mert én benne

voltam minden balhéban. Ennek ellenére lettem élenjáró rajparancsnok, szakaszparancsnok, késıbb századparancsnok-helyettes, de amire a legbüszkébb vagyok, az alakulat „nótafája" is. Dalolni nagyon szerettem. Jól kijöttem a bajtársaimmal, nem volt semmi problémám. Emlékszem, egy szer Zalaegerszeg mellett egy hegyre kellett települni. Én mindig pedáns voltam, ragyogott a bırcsizmám, még a bokacsatolószíj is. Akkor, ott a hegyen is szépen kitettem a csizmámat a napra a kapcával, én meg csak ültem a khakiszínő gatyámban a napon, várva az összeköttetésemre. Egyszer csak eltőnt a szépen kivikszolt „surranó", helyére egy ötéves, toprongyos, koszlott bakancsot tettek. Ordítottam is mindjárt, hogy hol van az én gyönyörő csizmám? Azt mondja erre a Dedics, a sofır, hogy nyugi, átváltozott húsz liter borrá, az pedig amott van a marmonkannában. Nem csináltam belıle cirkuszt, az ı dolga volt gondoskodni az ellátásról. Egy volt a lényeg: ne maradjak me-zítláb. Mondom, elismertek engem mindig, még a Szovjetunió Kiváló Katonája kitüntetést is megkaptam.

- Hogyan érdemelheti ki valaki ezt az igen magas elismerést? - 1965-ben részt vettünk az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet déli

hadseregcsoport hadgyakorlatán. Azt a speciális feladatot kaptuk, hogy hozzunk létre egy átjátszó állomást, amely biztosítja a különbözı alakulatok és magasabb egységek közötti összeköttetést. Nagyon korszerő, mozgó harcállásponton szolgáltam, rádiósként. A berendezés egy harckocsiba volt szerelve. A Bakonyból vezényeltek minket Budapestre. Éjszakánként próbáltuk ki a rádiórendszerek mőködését. Azt figyeltük, hogy a különbözı idıjárási és terepviszonyok között az ionoszféra telítettségétıl függıen milyen teljesítményt produkál a rádióállomás, milyen a hallgathatósága távbeszélı, morze- és géptávíró üzemmódban. Akik részt vettünk ebben a kísérletben, valamennyien megkaptuk ezt a kitüntetést. Lakatos Béla vezérırnagy személyesen adta át. Egyébként 1968-ban ı volt annak a magyar seregtestnek a fıparancsnoka, amely internacionalista segítséget nyújtott Csehszlovákiának.

- Addigra ön már régen leszerelt. Nem akarták benntartani? - Dehogynem! A polhelyettes és ez elhárítótiszt is rá akart beszélni, de én nem

akartam tovább maradni, és nem is maradtam. - A hatvanas évek elején a hadseregben figyelték-e a katonákat és a tiszteket, voltak-

e „téglák" az önök hadosztályánál7 - Persze hogy voltak. Már ne haragudjon, de egyszerő logikával is ki lehetett találni,

hogy ki a tégla. Például az a sorkatona, aki rendszeresen járt haza, és minden hetét azzal kezdte, hogy hétfı reggel bement a polhelyetteshez meg a századparancsnokhoz, elmondani, mi történt a hét végén A tégla már a második héten hazament, én meg várhattam fél évig. Engem egyébként nem érdekeltek a téglák. 1965 októberében végül én is leszereltem, és visszamentem a munkahelyemre.

- Miután eleget tett hazafias kötelezettségének: védte a hazát és a szocialista rendszert, mint mindannyian, akiket beöltöztettek katonának.

- Nézze... Még most is kívülrıl el tudom mondám a katonai esküt, és én tényleg annak a szellemében próbáltam harci eszközeinket megóvni. És valóban megfogadtam, hogy nem csinálok olyat, mint a többiek... akik például éjszaka berúgtak és elvitték az egyik harci jármővet, hogy azzal menjenek haza. Jó csomó rendkívüli esemény volt akkortájt is.

- Önnel ilyen nem fordulhatott elı? - Nem, soha. Soha!

- Miért jegyezte meg a katonai eskü szövegét? Ennyire jó a memóriája, vagy mert mindent fontosnak tart az életében, ami a kötelességek körébe tartozik?

- Is-is. A memóriám jó ugyan, de én valóban az eskü szellemében szolgáltam. Itt születtem, ez a hazám. Tényleg hittem, hogy akár életem feláldozásával is meg kell védeni minden külsı és belsı ellenség ellen.

- Mármint a hazáját. És mi volt a helyzet a szocializmussal? - A hadseregben a jó munkám és a példaszerő magatartásom alapján váltam

párttagjelöltté. Azért nem lettem már akkor párttag, mert a már említett hadgyakorlat miatt elhúzódott a katonáskodásom, és a gyakorlat végén rögtön le is szereltem. Még akkor, 1965 nyarán, többször is kerestek mind a hadseregbıl, mind a Belügyminisztériumból.

- Ha jól értem, ön még sorkatona volt, de már megtalálta a Belügyminisztérium? - Úgy van. Ha jól emlékszem, egy Gyökér nevő belügyi ırnagy keresett meg

elıször. Nem volt ez különösebben természetellenes, gondoljon csak arra, hogy elsı osztályú rádiótávírász voltam. Főztek a seregben is, hogy maradjak bent, ígérték, fıiskolára, egyetemre küldenek, de mint már említettem, nemigen szerettem az egyenruhát. Egyszer az elhárítótiszt kérdezte, hogy esetleg nézhet-e ı számomra más lehetıséget? Mondtam, hogy természetesen, és akkor jött ez a Gyökér ırnagy a Belügy-minisztérium nevében.

- Mielıtt elkezdenénk ezt a történetet, ne feledkezzünk meg az elızı, válasz nélkül maradt kérdéseimrıl, miszerint honvédként egyszerre védte a hazáját meg a szocializmust. Mit gondolt akkortájt a szocializmusról?

- Akkor, fiatalon nekem kétféle tapasztalatom volt. Az egyik az, amit hivatalosan hirdettek, amit mondtak, amirıl olvashattunk. Volt aztán egy másik, személyes élményem, ami a családi, lakóhelyi környezetembıl származott. Az az igazság, hogy a kettı nem egyezett. A mi családunktól a téeszek szervezése idején majdnem mindent elvettek. Az apám három és fél katasztrális földön gazdálkodott, meg mások földjét túrta. Ha mondjuk, gabonát vetett, csak minden negyedik kereszt volt az övé. Az anyám tudná ezeket jobban elmondani. Erre én már nem szívesen emlékszem, de azt tudom, hogy az állatainkat, a két lovunkat is elvitték. Emlékeztem erre, de hát ott van egy fiatalember a néphadseregben, olvas, hallgatja a szép beszédeket, milyen is lesz ez a szocializmus; azt tanulja, hogy társadalmi egyenlıség, munka szerinti elosztás elve, s képzettség szerinti részesedés a megtermelt javakból, aztán közteherviselés, közéleti tisztaság... szóval, tudja, mi...

- Igen, értem; de azért a két lovat elvették. - El. És egy fillért sem kaptunk érte. - Hogy fért ez meg a maga fejében? - Nem szállhattam szembe velük egyedül, és már a hadseregben tapasztaltam, hogy

egy-két kiszólásért akár bele is döngölhetnek a betonba. Rájöttem, hogy meg kell válogatnom, ki elıtt mit mondok. Hogy úgy mondjam, kezdtem megedzıdni.

- Nem zavarta, hogy KISZ-titkárként olyan politikát és gyakorlatot kellett dicsıítenie, amely tönkretette a saját családját?

- Bocsánat, de én meg tudtam magamat nyugtatni. Tudtam ugyan, hogy milyen sorsra jutott a családom, de reméltem, hogy ez csak egy kis réteget érintett. Azt gondoltam, hogy a jövı a fiataloké, meg ott volt a KISZ. Együtt tanultuk a munkát elısegítı, elırelendítı indulókat. És én úgy beleéltem magam, hogy már hittem is benne. Néha eszembe jutott, nekünk otthon mennyire rossz, de aztán arra gondoltam, hogy a többségnek viszont jó lesz.

- Szóval, fújta az indulókat. - Fújtam. Mindre emlékszem. Külön versesköteteim vannak; az

emlékversgyőjteményemben több ezer mő található, munkásmozgalmi dalok, ifjúsági

indulók is. Ma is győjtöm ıket. - Gondolom, a politikai érdeklıdés mellett azért vonzódott a muzsikához is? - Mindig is szerettem énekelni. A templomban, amikor volt kórus, engem állandóan

megtalálhattak. Húsvétkor, meg egyéb alkalmakkor mindig énekeltem. - Térjünk vissza oda, hogy az elhárítótiszt a hadseregben felajánlotta: néz a maga számára valamit. Nyilván tartotta a szavát, de az ajánlata nem lehetett valami fényes, ha ön mégis leszerelt - Persze, hogy leszereltem, mert tartottam magam ahhoz, amit egy bölcs tanáromtól

hallottam: ne hagyatkozz az elsı beszélgetésre, benyomásra, inkább háromszor rágd át magad, aludjál rá egyet-kettıt, és csak aztán döntsél. Úgyhogy amikor a belügyi ajánlatot kaptam, éreztem a ködösítést, mert nem mondták meg konkrétan, mikor, hol és mit kell csinálni, csak azt, hogy a morzénak nagy hasznát veszem majd. Elképzelni sem tudtam, mi lehet ez. Kérdeztem, de nem mondtak közelebbit. A szakmámban viszont jól kerestem, 2700-3000 forint között volt a fizetésem.

- Jó pénz volt ez akkor... - Bizony. És én mégis 1950 forintos fizetésért mentem a Belügyminisztériumba. Még

akkor, 1965-ben.

Végvári, akinek denevérfüle van

„A feladat: felderíteni és bemérni... Egyszer én derítettem fel Sopron közelében egy amerikai gyorsadót, 1968-ban Prága térségében találtam egy ilyet, és a lengyel felségvizeken is egy német rendszerőt, amely ügynöki állomásként mőködött"

- Talán egy nınapot dolgoztam régi munkahelyemen, az olajosoknál, amikor ajánlott expresszlevelet kaptam, hogy számoljak le és jelentkezzem a Belügyminisztériumban. Így történt, hogy 1965. december elsejével ırmesteri rangban egyéves próbaidıvel felvettek a BM állományába. Újpesten, az Erzsébet és a Munkásotthon utca sarkán, a férfiszállóban kaptam helyet. Talán már két hete voltam a BM-nél, amikorra a hivatalos dolgokat sikerült elintézni. Végre megmondták, hogy rádiófelderítı leszek egy titkos objektumban. A morzét ismerem, közölték, a többit majd megtanulom. Semmit sem írattak velem alá, csupán a korábbi önéletrajzaimat láttam viszont. Mondhatni, bohó a természetem, ezért három variációban írtam meg az önéletrajzomat Az egyikben ezt domborítottam ki, a másikban azt, gondoltam, valamelyik csak elnyeri az illetékes tetszését. Aztán kiderült, hogy mind a három variáció egy helyen találkozott. Így kerültem rádiótávírászként a Belügyminisztérium állományába.

- Hol volt az a titkos objektum? - Pesttıl úgy tizenöt kilométerre. Tılem elég messzire, miután én Újpesten laktam,

ez meg Alsónémedi irányában volt. Az oda-vissza utazás nem volt túl bonyolult, de sok idıt vitt el. A rádiófelderítıket úgynevezett váltóbuszok szállították az objektumba. Egészségre rendkívül káros munka volt ez, hat óránál többet nem is nagyon bírtunk volna naponta. Fél 8-kor kezdtünk, ekkor ültem le, hallgatóval a fülemen a két készülék elé. Ehhez nekem reggel 6-kor kellett felkelnem Újpesten, és onnan kellett bevillamosozni vagy bebuszozni a Nyugatihoz, mert a Szikra mozi elıtt állt meg a váltóbusz. Harmincöt-negyven perc alatt értünk ki az objektumba, ott megreggeliztünk, és átöltöztünk munkaruhába. Könnyő köpenyt viseltünk, ugyanis a készülékek eléggé nagy hıt fejlesztettek. Krott típusú, rádiócsöves készülékek voltak ezek; szovjet gyártmányúak.

- Mi volt az ön feladata? - Mivel a morzét már ismertem, az volt a dolgom, hogy megtanuljam: miként kell

felismerni és megkülönböztetni hangzás, hangszín, sebesség vagy más jellegzetesség alapján a rádióállomásokat. Ezek lehettek amerikaiak, angolok, svédek, olaszok; mindegyiküknek volt valami jellegzetességük. Tehát az ügynöki jellegő - illegális - állomásokat kellett megtalálni és megkülönböztetni a legális, féllegális, tengeri és légi hivatalos állomásoktól.

- Hány adót kellett egy embernek figyelnie? - A kérdés így nem pontos. Nem adót vagy frekvenciát figyeltünk, hanem egy

meghatározott sávtartományt. Egy-egy személy 80,90,100,150 kilociklusú sávtartományt figyelt, attól függıen, hogy abban a sávtartományban milyen jellegzetességgel dolgoztak az úgynevezett ügynöki rádióadók. Én például mindig a rázós sávokat kaptam, ahol lehetett produkálni. Tehát ha, mondjuk, 150 helyett csak 80 vagy 84 kilociklust kaptam, abban minden állomás elıfordulhatott: amerikai, angol, francia, olasz, svéd vagy izraeli.

- Ehhez kellett nyelveket ismernie? - Csak a számokat. Volt az úgynevezett fóniaadás: egy hölgy vagy egy férfi mondta a

számokat angolul, németül, arabul vagy az úgynevezett angol fonetikai ábécé szerint - tehát: Alfa, Bravó, Charlie, Delta, Ypszilon, Yenki -, és volt egy másik fóniasáv, ahol szintén egy hölgy darált - ein, zwei, drei, vier, fünf, sechs, sieben... - öt számból álló csoportokat, ezt még mondhatták angolul és arabul is. Nos, a mi dolgunk az volt, hogy felderítsük ezeket az adókat. íme, egy egészen érdekes feladat. Van 85 kilociklus sávtartományom, és én pödröm, tekerem a frekvenciaváltót; ahogy megyek elıre, megnyikkannak a rádióállomások, és tudom, hogy ez a hivatalos, ez féllegális, az legális, és aztán: na, itt van egy! A hangszín tájékoztat elsısorban, legfontosabb eszközöm a fül. Rólam megállapították, hogy denevérfülem van. A Corvin kórházban vizsgálták, és én olyan hangot is jelezni tudtam, amit már nagyon kevesen hallanak meg. A jobb fülem gyengébb, de a bal fülem az fantasztikus.

- És mi történt akkor, ha rábukkant egy illegális, vagy ahogy ön fogalmazott, egy ügynöki adóra?

- A feladat: felderíteni, és beméretni. A beméretést és iránymérést külön alosztály végezte. A szocialista országok benne voltak az úgynevezett RESZ-ben: egy rádióelhárító szolgálatban, ami a koordináción alapul, s a központja három-öt évenként új helyre költözik. Volt már Varsóban, Prágában, Budapesten és Berlinben, s volt Minszkben is, mert a szovjetek szintén benne voltak ebben a rádióelhárító szolgálatban. Számozás szerint a szovjeteké a 11-es, a bolgároké a 3l-es, a mienk a 4l-es, az 5l-es az NDK-é. Ami az NDK-t illeti, azoknak volt még másik szolgálatuk is, mert ık részt vettek egy külön koordinációban a csehekkel meg a lengyelekkel. Folytatva a lengyeleknél, övék a 6l-es, a cseheké meg a 8l-es. A külön szervezet okán volt más számozás is, a cseheké a 82-es, a lengyeleké a 62-es, a németeké pedig 52-es volt. Ami a szovjeteket illeti, ık tartottak RESZ-hajót; a Balti-tengeren, a Vörös-tengeren, sıt a Földközi-tengeren, s hajói emlékszem, ott voltak India partjainál, Jemen térségében is. Egyszer Etiópia-Dél-Jemen térségében egy amerikai típusú központi adót derítettem fel, amelyet a szovjetek az Etiópiához tartozó Asmara térségében mértek be.

- Ha jól értem, a Föld különbözı pontjain lévı állomások segítségével és összhangjával lehet megállapítani, honnan jelentkezik egy újabb adó.

- Természetesen. Én például földerítettem, mondjuk 6242 kilocikluson az angol hírszerzés egy gyorsadóval mőködı ellenállomását. Ilyenkor az iránymérı bemérte az adót, és már csak ki kellett várni, hogy a diszpécserhez befussanak a szocialista országok iránymérı állomásainak visszajelzett adatai. Megkapta tehát a diszpécser a koordinátákat, az iránymérı állomások adatait, és nem volt más dolga, mint a térképen behúzni az irányokat. Ahol ezek találkoznak, a metszéspontjuk dönti el, hol az adó. Sok függ persze attól, mennyire pontosan dolgozott az iránymérı.

- Izgalmas pillanatok lehettek, amikor a vonalak összeértek, és megmutatták, hol van az ügynöki adó.

- Én a III/5-A alosztályon, tehát a rádiófelderítésnél dolgoztam. A kiértékelés a B alosztály dolga volt. Kicsiben, tehát nem túl nagy pontossággal azért mi is elvégeztük az azonosítást.

- Emlékszik olyan esetre, amikor Magyarországon vagy valamely szocialista országban derítettek fel ügynöki rádióállomást?

- Hogyne, volt ilyen eset, magam is részt vettem ezeknek a felderítésében, annál is inkább, mert honoráriummal, pénzjutalommal, kitüntetéssel díjazták a felderítést. Egyszer én derítettem fel Sopron körzetében egy amerikai gyorsadót, 1968-ban Prága térségében találtam egy ilyet, és a lengyel felségvizeken is egy német rendszerőt, amely ügynöki állomásként mőködött.

- Feltételezem, szép pénzeket vehetett fel. - Akkortájt a fizetésem 2700-3000 forint volt. A legmagasabb jutalmat persze

mindig a rádiófelderítı szolgálat vezetıje kapta; ı volt a legelsı, a többi csak második

lehetett. Az volt a cél, hogy a leghosszabb ideig sikerüljön tartani egy állomást. Mondok erre egy példát. Egyszer felderítettem egy rádióállomást, és rögzítettem 13,4 másodpercig. Az én vezénylésemre sikerült megfogniuk a cseheknek, a lengyeleknek, németeknek, szovjeteknek. Nekik már csak 7,6 másodperces rögzített anyaguk volt, de akadt, akinek csak 2,1 másodperces. Ebben az esetben egyértelmő, hogy kié a dicsıség.

- Ezeket az adatokat azonnal összesítették és ellenırizték? - Hónaponként, esetleg háromhavonta küldték meg azt a tájékoztatót, amely alapján

úgynevezett I betővel jelzett jelentéseket is kellett írni. Ez más szóval igazolójelentést takart. Én is írtam ilyet, amikor elmulasztottam egy rádióállomást felderíteni. Az igazolójelentésben arról volt szó, hogy az én sávomban x napon dolgozott egy meghatározott típusú rádióállomás, és azt nekem nem sikerült földeríteni. Megtalálták viszont helyettem a bolgárok, a németek, a csehek vagy lengyelek, bárki.

- Akkor ez egy valóságos versenyfutás; nemcsak az illegális adókkal, hanem a kollégákkal is.

- Pontosan. Mindenesetre nagyon kevés I betős jelentést írtam, tíz év alatt talán ötöt. Nem csupán arról van szó, hogy ezek az illegális adók rendkívül rövid ideig adnak, hanem arról is, hogy nagyon nagy jelsebességgel. Mit mondjak? A franciák képesek voltak 9000-13 000 jelet adni egy másodperc alatt.

- Ez fantasztikus mennyiség. - És mit hall ebbıl az ember? Egy hangolást, egy tuuu, brrr és kész. Próbálja bemérni

valaki, ha a hangolásnál nem derítik fel! Hatórás váltásokban öt csoport, csoportonként körülbelül 25-30 fıs létszámmal dolgozott az A alosztályon. Napközben 7.30 és 19.30 között két váltásban, teljes létszámú csoportok dolgoztak, míg 19.30-tól 7.30-ig kisebb létszámú csoportok teljesítettek szolgálatot. Más sávtartományt figyeltünk nappal és mást éjszaka. Én az A alosztály 5. csoportjába tartoztam, aminek S. Ágoston volt a vezetıje. Rövid idı után a helyettese, az úgynevezett speciális egyes lettem. Ez lényegében annyit jelentett, hogy a csoportvezetı távollétében az összes felderítınek én adtam ki a feladatokat.

- Nyilván kialakult egy hierarchia; gondolom, lehetett egy hivatalos és egy képzeletbeli rangsor. Ön hányadik helyre került?

- Nagyon nehéz erre válaszolni. Nem akarom magam rangsorolni, de biztosan a legjobbak között voltam. Mindenesetre abban a tíz évben rengeteg jó barátot szereztem. A Duna-gate ügyben sokan hívtak, de az elsı belügyes, aki hajlandó volt végighallgatni, az az a kolléga volt, akivel még a RESZ-nél dolgoztunk együtt. Megjegyzem, tíz év alatt neki sikerült egyedül beugratnia.

- Hogyan viccelte meg a barátja? - Éjszaka történt, amikor 19.30 és 1.30 között voltam szolgálatban. Éjfél után már

lanyhul a figyelem, hiszen meghallgatta az ember a Szabad Európát, az Amerika Hangját, és egy picit igyekszik pihenni. És akkor egyszer csak meghallottam egy szép hívójelet, egy nagy zajforrás mellett, de kristálytisztán. Mondtam magamban, hogy ez angol. Vezénylem, méretem, megy a magnó... mert még azt meg kell jegyeznem, hogy volt ott egy 32 csatornás nagy magnó, amely minden sávot rögzített, és voltak külön magnók is a munkahelyeken, amelyeket úgyszintén vezénylésre lehetett állítani. Szóval, szépen kiszőrtem az „angol" adót, aztán benéztem az ellenırzı szobába, ahol a kollégám ült. Azt mondta, „Jóska, jó lesz ez az állomás, sikerült elkapni". Bólogattam, hogy igen, vettem vagy 90 szócsoportot tıle. Ránéztem a füzetlap végére, hát látom ám, odaírja morzéval, hogy hi-hi. A „h" bető az 4 pont, az „i" 2, tisztán ott volt, hogy hi-hi. Azt hiszem, akkor meg tudtam volna ölni. Kiderült, hogy ı produkálta a kristálytiszta, szép angol állomást a szomszéd szobából. Adminisztrálhattam majdnem a váltás idejéig.

- Hány esztendeig foglalkozott rádiófelderítéssel? - Tíz évig. 1965-ben kezdtem a próbaidımet, utána véglegesítettek, és megfelelı

szakmai-politikai vizsga után soron kívül alhadnaggyá léptettek elı. Attól kezdve mindig sorosan mentem elıre.

- Mindenesetre figyelemre méltó, hogy 20 évesen üzemvezetı, 23 évesen pedig belügyi tiszt. Rendkívül fiatalon ért el sikereket.

- Ez igaz, de csak 23 éves koromig. Attól kezdve soron kívül soha nem léptem elı, sıt századosból a szokásos hat év, hét év helyett nyolc évi „várakozás" után léptekkel elı ırnaggyá. Ha belegondolok, nekem már az alezredesi rendfokozat is járhatna a valós lehetıségeket figyelembe véve.

- Mi lesz a szocialista országok rádiófelderítı szolgálatainak sorsa? Fennmaradhat-e ez a kooperációra alapozott hálózat?

- Szerintem továbbra is szükség lesz a munkájára. Gondoljon csak arra, hogy a romániai események idején mekkora jelentısége volt annak, hogy be tudták mérni a Securitate adóit, felderítették egész rendszerét.

- Igen, olvastam, hogy a hadsereg jelentıs segítséget adott a románoknak. - A hadsereg? Ugyan! A Belügyminisztérium rádiófelderítı szolgálata adta az igazi

segítséget. És nemcsak mi, magyarok mértük be a Securitate adóit, ebben együttmőködtünk a szovjetekkel meg a többiekkel is. A bolgárok nélkül például nem mentünk volna sokra, hiszen ık adásközeibıl mérhettek. A magyar szolgálat legfeljebb a Kárpátok vonaláig figyelhetett, azon túl a bolgároknak van két lépés elınyük. A bukaresti fejleményeket meg inkább Moldáviából, esetleg Minszkbıl figyelhették. Azt persze, ami Temesvár környékén, az erdélyi területeken történt, száz százalékig a magyarok meg a csehek „hallgatták". Szerintem a csehszlovákok most is benne vannak ebben a rendszerben, és benne is kell, hogy legyenek. Az ellenségkép változik ugyan, de marad a bőnözés elleni harc. A terroristák, a kábítószer-kereskedık ma már a legkorszerőbb rádióadókkal dolgoznak, és azokat a civil rendırség nem tudja ellensúlyozni. A legkorszerőbb, miniatürizált berendezésekkel dolgoznak a bőnözık. Elég szomorú látvány a mi egyenruhás rendırünk: két és fél kilós, baromi nagy rádió lóg rajta, amelyben csak az elem majdnem fél kiló, és ha futnia kell, ott a gumibot, a táska, meg a fegyver; mint mondjak, sajnálom szegényt. Szerintem tehát igenis, fejleszteni kell a rádiófelderítést, különös tekintettel a kábítószercsempészekre. Azok se hülyék, tudják, hogy a telefont a legegyszerőbb lehallgatni. Mennyivel biztonságosabb egy személyt ideküldeni azzal, hogy megfelelı idıben nyomja be rádióadójának a gombját! Ezek a gépek már általában SSB-adásban mőködnek, adásuk mai egyszerő rádiókészüléken nem is hallható, hiszen torzított, frekvenciamodulált az adás. Úgy kell elképzelni, mint a forró drótot Moszkva és Washington között. Ezen elv alapján jött létre kapcsolat a honvédség és a bukaresti katonai központ között. Állandó a mőszaki fejlıdés, mert az információcsere ma mindennek az alapja. Felértékelıdött az információ és ezzel együtt a lehallgatás is. Gondoljon csak arra, hogy miért nem adják át még mindig Moszkvában az amerikai nagykövetség új épületét? Mert az, ugye, telis-tele van poloská-val. És nagy a gyanúm, hogy néhány fallal odább, húsz méterre tılünk valaki most is hallgat minket, és magnóra veszi, mirıl fecseg ez a Végvári.

- Imádta tehát a munkáját, mégis elég volt belıle tíz év. - Ha rajtam múlt volna, már elıbb abbahagyom a rádiófelderítést. Egyszer ugyanis –

ha jól emlékszem, 1973-ban - már jelentkeztem a Rendırtiszti Fıiskolára. Úgy gondolom, hogy két dolog miatt nem vettek fel. Az egyik szöveg az volt, hogy a 41-es RÉSZ nem nélkülözheti a legjobb távírászát, nem kockáztathatja, hogy a szocialista országok viszonylatában lejjebb szálljon a renoméja. Erre persze én azt mondtam, hogy megteszem ugyan a magamét, de gondolnom kell a családomra is; akkor már megvolt a két gyerek, és igencsak untam a sok utazást. Mindenesetre nem ezen bukott meg a

felvételem. Összevitatkoztam a felvételiztetımmel. Valahogy úgy szolt a kérdés, hogy miben látom a szocializmus kibontakozását s fejlıdését a jelenlegi nemzetközi helyzet és belpolitikai körülmények között, amire én elmondtam, mindegyiket lehet manipulálni, csak hogy hivatkozási alapot teremtsünk. Ezen aztán szépen össze is vesztünk.

- Nem félt a következményektıl? - Nem! Én nem felejtettem el, hogy paraszti származású vagyok, igaz, nem is

lehetett volna, annyiszor hallottam vissza a kollégáimtól. Volt egy, aki le is köpött annak idején, mert megkérdeztem, hogy neki miért szabad minden, miért tehet meg mindent? Egy tábornoknak a veje volt, és másokkal együtt ı is éreztette velem, hogy igazából oda való vagyok, ahonnan jöttem. Pedig ugyanannak a pártnak voltunk a tagjai mindketten. Én egyébként 1965 októberében, egyévi tagjelöltség után lettem a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja... Na, nem sikerült bejutni a Rendırtiszti Fıiskolára, én azért nem mondtam le róla közben. Fejlıdött ugyan a technika is, az új szupergépeken, a Pamjaty nevő készülékeken már csak nagyon jó képességő távírászok tudtak eredményesen dolgozni.

- De hát ön az volt, nem? - Korábban igen, addigra viszont már kezdtem elkopni. Nem bírtam a hatórás

idegfeszültséget. 200 kilociklus sávra már csak 20 másodpercet adtak. Elkezdtem nyugtatót szedni, felment a vérnyomásom, hullott a hajam, egyre nehezebben tőrtem a szolgálatot. Elviselhetetlennek éreztem, hogy nem lehet felállni a gép mellıl. Jelentkezni kellett, hogy az ember kimehessen tíz percre levegızni. Ilyenkor valaki átvette a sávot, ám utána azt vissza kellett adni, amikor ı ment ki. És állandóan csak ülni, csak ülni... Az tette tönkre a derekamat! Megmondtam a fınökeimnek, hogy új munkát kérek, csak már ne kelljen tovább ott dolgoznom.

- Kapott is újabb lehetıséget - Igen. 1975-ben felvételiztem ismét a Rendırtiszti Fıiskolára, és akkor már

megfeleltem.

A 00-s füzet titkai

„Képes volt a fedıneve az ügynek. Megkaptuk a kitalált személlyel kapcsolatos összes információt. Én mondtam azt, hogy a fürdıszoba a megoldás. Az ügyben szereplı írót egy idegen nıvel kell kompromittálni oly módon, hogy filmre vesszük szeretkezését a barátnıjével. Ha egyszer azt adták meg, hogy tiszteli a családját és fontosnak tartja a karrierjét, akkor biztosan meg lehet zsarolni ezzel a filmmel. Pontosabban ez csak kicsúszott a számon, nem zsarolásról van szó, hanem... figyelmeztetésrıl."

- 1975. július 1-tıl a Belügyminisztérium Csopakra vezényelt, sportnyelven kifejezve, „edzıtáborba". Valójában valamiféle fizikai elıképzésrıl volt szó, de kaptunk szakmai ismereteket is. Mondhatom, nagyon kellemesen töltöttük az idıt, tulajdonképpen a szezon végéig, augusztus 25-ig élvezhettük a Balaton közelségét, a vendégforgalomból következı kellemes elınyöket, elsısorban a fiatal lányok jelenlétét. Rajtunk nem látszott, hogy rendırök vagyunk, a szokásos katonai gyakorlóruhát hordtuk.

- Ebben az elsı idıben szakosodtak-e már? - Eleve adott volt, hogy én csak az állambiztonsági szakra mehetek. Úgy

gondolkodtak az illetékesek is: aki a rádiófelderítésnél lehúzott tíz évet, és kibírta, eleve megérdemli, hogy állambiztonsági ember legyen. Azután ez az a szak, ahová az utcáról véletlenül sem vesznek fel senkit. Nem mintha nem volna szükség érettségizett vagy felsıfokú végzettségő emberekre, a kívülrıl érkezıket mégis bőnügyi, közrendvédelmi, közbiztonsági területre küldik, vagy ha úgy alakul, a Rendırtiszti Fıiskola hasonló szakára. De állambiztonsági szakra csak öt-tíz éves belügyi munka után kerülhet valaki.

- Az állambiztonsági szak hallgatói számára kitőztek-e valamiféle mőveltségi vagy intelligencia szintet mint minimumot? - Alapfeltétel az érettségi. Volt úgynevezett intelligenciavizsgálat is, de az én IQm... maradjon az én titkom. Nem mondom, voltak a mi szakaszunkban gyenge képességő személyek is, de ennek az a magyarázata, hogy elég sok úgynevezett „idısebb elvtárs" került hozzánk korábbi munkája elismeréseként. A fıiskolán hároméves a képzés, és az én idımben három szakasz, azaz osztály tanult egyszerre egy évfolyamon. Az I. szakasz parancsnokának a csopaki kiképzésünk idıszakában engem jelöltek ki, mivel én voltam a rangidıs tiszt, fıhadnagyi rangban.

- Milyen színvonalú volt a képzés a fıiskolán? - Ami a szakmai tárgyakat illeti, magas. Meg kell mondanom, hogy éppen ezek

érdekeltek a legkevésbé. A kriminológia, kriminalisztika például kifejezetten untatott. Voltak persze szakmai tárgyak, amelyek már jobban lekötöttek, ilyen volt „Az ellenség tanulmányozása", amelynek keretében a nyugat-európai kapitalista fejlıdés jellegzetességeivel, valamint Kína, Japán, India, Izrael és az USA speciális vonatkozásaival foglalkoztunk. Magoltunk azután az úgynevezett „Szakmai 00-s füzetbıl". Ezekbe a szigorúan titkos BM-parancsokat írtuk be, amelyek az állambiztonsági operatív munka szabályozásával, módszereivel foglalkoztak. Jobban szerettem azonban az elméleti tárgyakat. Igazán jó filozófiából, a tudományos szocializmusból, a nemzetközi munkásmozgalom történetébıl meg a politikai gazdaságtanból voltam.

- 1975-1978 között mit tanultak önök a nyugati világról, meg a szocialista táborról?

- Jól megjegyeztem például, hogy a Churchill által kirobbantott hidegháború is

közrejátszott az európai folyamatokban, például az 1956-os forradalom - ahogy akkor mondtuk, az ellenforradalom - kirobbanásában. Sokat foglalkoztunk az ellen-forradalommal, valamint a Kádár-féle konszolidációval. Világossá tették számunkra, hogy Kádár elképzelései jók a szocializmusról, nem volt viszont jó Rákosié és Gerıé, mert azok személyi kultuszhoz vezettek. Ez volt az oka annak, hogy a nemzetközi reakcióról megfeledkezve, egymást gyanúsítottuk, saját köreinkben kerestük az ellenséget, akiket azután, ha megtaláltunk, elıbb kivégeztünk, majd eltemettük, hogy végül rehabilitáljuk ıket. Sajnos, utána megint vér folyt, pedig másképpen akartuk, és 1956 után ismét akasztottunk és temettünk. Ezt már én mondom, nem akkor hangzott el. Mint említettem, nagyon érdekelt „Az ellenség tanulmányozása" elnevezéső tantárgy. Különösen mély nyomot hagyott bennem Dolores Ibarruri moszkvai számőzetése. Személyiségem formálásában jelentıs szerepe volt annak, hogy mélyen elgondolkoztam azon, miért is bukott el a spanyol polgárháború, hogyan jutott hatalomra a német fasizmus, amely mérhetetlen szenvedést hozott Európára. Nagy hatással voltak rám a Szovjetunió áldozatos harcai, és foglalkoztatott Sztálin személye is. Napjainkra persze kiderült, hogy Sztálin nem volt egyedül, mára már tudjuk, hogy bábfigurákat mozgattak Novotnytól Gomulkán át Ceausescuig.

- Feltételezem, foglalkoztak a belsı ellenséggel is. Ugye, 1975-ben már túl voltak önök a filozófusok ügyén; tudja, a Lukács-iskolára, Hellerékre gondolok.

- Ó, mi azt már tanultuk. Könnyő most okosnak lenni, de -hárman is tanúsíthatják - én már akkor, 1975-ben megkérdeztem az elıadótól a Rendırtiszti Fıiskolán, hogy miféle szocialista társadalom az, amelynek polgára azért kénytelen külföldre távozni, mert nem vallhatja szabadon nézeteit, és azok hirdetéséért még üldözik is. Hogyan lehet üldözni valakit csak azért, mert kitart és kardoskodik eszméje mellett, s még azt sem lehet ráfogni, hogy meg akarja dönteni a fönnálló társadalmi rendszert?

- Ráadásul a helyzetet súlyosbítja, hogy az üldözöttek eredetileg kommunisták voltak!

- Hát éppen ez az! Nyilvánvalóan látszott, hogy baj van ezzel a szocializmussal. - Ön most komolyan azt állítja, hogy tizenöt évvel ezelıtt egy Végvári nevő százados

felállt a Rendırtiszti Fıiskola állambiztonsági szakán, és hangosan megkérdezte az elıadótól: „Tessék mondani, miért kell valakit a nézeteiért üldözni?"

- Igen. Komolyan mondom. Nekünk a szemünkbe mondták, hogy ott, a falak között nyíltan beszélhetünk, de ha ilyeneket az utcán dumálunk, örüljünk, ha három évvel megússzuk. Higgye el, nagyon éles vitákat folytattunk a fıiskolán. Azt hiszem, a meggyızıdésünk, a világnézetünk ott alakult ki igazán. Nem egyformán reagáltunk persze a hallottakra. Voltak, akik ırlıdtek az ellentmondások miatt, mint én is, voltak azután olyanok, akiknek egyik fülükön be, a másikon ki.

- Minek a védelmére képezték ki önöket? - Az ország és a párt védelmére. Egyébként akkortájt már befejezték az állambiztonsági

szolgálat átszervezését. Nekünk azt mondták, hogy ezt egy nagyarányú árulás tette szükségessé. Hát igen, 1968 és 1975 között voltak árulások, nemcsak a magyar, de a szovjet állambiztonsági szervezetnél is. Ez idı tájt lépett le például londoni követségünkrıl a katonai attasé, igen nagy károkat okozva a Cégnek... Visszatérve az ellenséghez, úgy tudom, tekintélyes szakértık dolgoztak az éppen aktuális „ellenségképen", és annak ismeretében dolgozták ki a munka alapjául szolgáló elveket, szabályokat, parancsokat és utasításokat. A legfontosabb a Politikai Bizottság egy, ha jól emlékszem 1974. évi titkos határozata volt, amely az állambiztonsági munka zsinórmértékéül szolgált. Meg kell mondanom, hogy ezt még mi sem ismertük, velünk csak a végrehajtási utasításokat ismertették. így születtekazokaBM005-,007-,0010-,0012-es szabályok, végrehajtási parancsok, utasítások, amelyekrıl beszéltem. Alapvetı volt az a BM-miniszterhelyettesi utasítás, amelyet a belügyminiszter állambiztonsági helyettese adott ki.

- Kik tartották az elıadásokat a fıiskolán, és voltak-e köztük külföldi szakértık?

- Személyesen nem tanítottak minket se a szovjet, se NDK-beli tisztek. A KGB-tıl is csak oktatási anyagot kaptunk; én magam láttam jó néhány általuk gyártott filmet, amely a be-szervezéshez adott tippet, vagy éppen egy-egy játszmát, kémügyet dolgozott föl, de voltak más külföldi oktatófilmek is. Ami a tanárokat illeti: tudtommal már nem voltak köztük ávósok, azokat korábban eltávolították. Jó szakemberek oktattak minket, általában külsısök voltak, a gyakorlati területrıl hívták meg ıket: fıként jogászokat, miután a Cégnél nagyon komolyan vették a büntetıjogot, a büntetıeljárás-jogot, de tanultunk még nemzetközi jogot is. Nem említettem eddig az úgynevezett technikai tárgyakat és a nyelvtanulást. Nekem pocsék a nyelv-érzékem, rengeteg bajom volt a némettel. Intenzíven tanultuk a nyelvet, és a tehetségesebbek közép-, illetve felsıfokú nyelvvizsgát tettek a harmadik év végén. Az elsı félévben minden energiámat a némettanulásra fordítottam; állandóan kazettáról hallgattam a leckéket, magoltam a kötelezı olvasmányokat, aminek az lett az eredménye, hogy németül ugyan alig tudtam valamit, de visszaestem a többi tárgyból. A szakmaiak között volt a tereptan, amely tulajdonképpen karhatalmi jellegő tantárgy. Éppenséggel nem árt tudni, hogyan kell, mondjuk, az elsáncolt bőnözıt körbezárni, egy terepet átfésülni s a többi. Második-harmadik évtıl kifejezett szakmai ismereteket sajátítottunk el, az utolsó évben pedig már önállóan kellett például beszervezési terveket elkészíteni. Rendszeresen hajtottunk végre próbagyakorlatokat. Egyszer például a Karolina úton kezdıdött egy akció és a Németvölgyi úton ért véget. A Joliot Curie tér környékén egy átjáróházat kihasználva lógott meg elılünk a kém, aki persze nem volt valódi. Nem voltak könnyőek ezek a gyakorlatok. Adtak például egy tépett fényképet, hogy találjuk meg ezt a személyt valahol, Budapest forgatagában. Annyi információt közöltek csak: általában a reggeli munkába induláskor érinti az Árpád híd budai hídfıjét, az már a mi dolgunk, hogy megtaláljuk, kövessük, tudjuk meg, mit csinál, kivel találkozik, és mindezt dokumentáljuk. Na, ez volt az az álkém, akit annál a rohadt átjáróháznál elnyelt a föld. A saját autómmal száguldoztam be a környéket, még egy egyirányú utcába is behajtottam, szemben a forgalommal, de nem találtam meg. A fıiskolán az egyik legmaradandóbb élményem az volt, amikor a beszervezést tanultuk, hogy egy alkalommal egyedül én találtam el a helyes megoldást. Képes volt a fedıneve az ügynek, megkaptuk a kitalált személlyel kapcsolatos összes információt. A többiek nem mentek semmire, én mondtam azt, hogy a fürdıszoba a megoldás. Az ügyben szereplı írót - ismerve vonzódását a nıi nemhez - egy idegen nıvel kell kompromittálni, oly módon, hogy filmre vesszük szeretkezését a barátnıjével. Ha egyszer azt adták meg, hogy az író szereti a feleségét, tiszteli a családját és fontosnak tartja a karrierjét, akkor biztosan meg lehet zsarolni ezzel a filmmel. Pontosabban ez csak kicsúszott a számon, nem zsarolásról van szó, hanem... figyelmeztetésrıl. Odamegy az ember az íróhoz, és azt mondja, íme, itt a film, ez és ez van rajta, írásba adom, hogy nincs több kópia, és amennyiben hajlandó segíteni a Céget, megbatározott ideig, egy évig, két évig, akkor ezt most ön elıtt meggyújtjuk. Még azt is kikötheti, hogy barátaira, kollégáira nem köp, csak errıl vagy arról, bizonyos ügyekrıl ad felvilágosítást. Egy a lényeg: írja alá a nyilatkozatot arról, hogy hajlandó együttmőködni a Magyar Népköztársaság Állambiztonsági Szolgálatával.

- Erre ötöst kapott? - Persze. Hozzá kell tennem, hogy az élet adja a legjobb ötleteket. Én a legtöbb

operatív tiszthez hasonlóan mindig az élet sőrőjében jártam, elmentem a futballmeccsre ugyanúgy, mint a KGST-piacra. Nem vagyok az a típus, amelyik elül, és nézi a horgászokat. Volt olyan, hogy egy nap három meccset néztem meg; délelıtt a Volánét, kora délután az Újpestét, este meg a Vasasét.

- Az elıbb említette, hogy egy gyakorlóakció során szemben a forgalommal hajtott be egyirányú utcába. Mi lett volna, ha karambolozik?

- Elképzelhetetlen. De ha mégis, akkor visszatolatok, megfordulok, és megkérem a

másik autó vezetıjét, hogy jegyezze föl a rendszámomat, az akció után pedig jelentést írok a fınökömnek.

- A fıiskolán megtanultak például autót vezetni felsıfokon? - Ha arra gondol, megmutatták-e, hogyan kell 140-nel egy sávban megfordulni,

akkor azt nem tanították meg. A mesterfogásokat magunknak kellett elsajátítanunk. Nekem egyébként 1963 óta van jogosítványom, és két karambolom volt. Mind a kétszer hátulról kínáltak meg, elıször egy taxis, másodszor egy teherautó. Nem árt persze, ha jól vezet az ember. Elıfordult, hogy hivatásos gépkocsivezetıként mőködtem közre bizonyos rendezvényeken. Az utasok persze nem tudták, hogy egy ırnagy a pilóta. Az 1980-as Élettani Világkongresszust például a Vásárvárosban rendezték, és akkor, ha jól emlékszem, én voltam a csehszlovák küldöttség egyik sofırje. Meg kell mondanom, a legnagyobb hasznát akkor vettem a vezetıi tudományomnak, amikor hirtelen rosszul lett a gyıri fıkapitány-helyettes, és én vállaltam, hogy egy szívspecialistát leviszek hozzá. Már úton voltam, amikor értesítették a gyıri rendıröket, hogy jöjjenek elém; körülbelül megmondták, mikorra érek félúthoz. A gyıri kollégák dühösen telefonáltak, miért nem jön végre a kocsi amikor már rég a kórházban voltam a professzorral. Egyébként minden évben vizsgázni kellett autóvezetésbıl, és erkölcsileg, anyagilag is feleltünk a ránk bízott autóért. Leggyakrabban 1200-as, 1300-as Ladát használtunk, valós vagy fedırendszámmal, attól függıen, mi volt a feladat. Különleges jármőveket, nyugati autókat, luxuskocsikat legfeljebb a figyelık, a kukkosok használtak. Nekik voltak a „bombázóik" is, ezek elsı pillantásra olyanok voltak, mint egy Volga, csak éppen 220-szal tudtak menni az autópályán.

- Ha autóvezetést nem is tanultak, feltételezem, hogy a fegyverforgatásra kiképezték önöket.

- Persze. Csopakon, az elıkészítı táborban megkezdıdött, már ott megkaptuk a géppisztolyt, pisztolyt, egyéb felszerelést. A fıiskolán is rendszeresen tartottak lıgyakorlatokat; lıttünk többfajta fegyverrel, leggyakrabban géppisztollyal. Mind a há-rom évben részt kellett venni a testnevelı foglalkozásokon, amelyek célja az általános izomerısítés és képességfejlesztés volt. Természetesen kaptunk kiképzést a közelharcra is; ıszintén szólva nem imádtam a dzsúdót, mert mint említettem, fájt a derekam, amelyet nagyon megviselt a tízéves rádiófelderítı munka. Jutott idı a gumibot és a gázspray használatának megtanulására. Figyelmet fordítottak a lelki felkészítésre is, például arra, hogy tudjuk, mit jelent a végszükség, melyik az a helyzet, amikor már mással nem értünk el célt... Örök életre megtanultam, hogy ha valamit elkezdek, akkor azt be is kell fejeznem. Mindent úgy kell elkezdeni, hogy ne legyen okom elfutni. Túlerıvel nem szállunk szembe.

- Tehát pszichikailag is foglalkoztak önökkel. - Mi úgy éreztük a fıiskolán, hogy a Magyar Népköztársaságot, az állam biztonságát

védjük. Tudtuk, hogy a nép pénzébıl feccöltek belénk milliókat, ezért nekünk minden törvényes eszközzel védeni kell ezt a rendszert.

- Mit mondtak önöknek, miért kell ezt a rendszert védeni? - Tanultunk filozófiát is. Belénk verték, hogy a szocialista társadalom magasabb

rendő a kapitalizmusnál. Igenis elhittük és elhittem, hogy a szocialista társadalom az emberért van, az ember javára, az emberi ész és tehetség kibontakoztatását szolgálja. Hát, a gyakorlatban ez sajnos nem nagyon jött össze. No, ki merem jelentem, hogy bár nem mindenkiben, de a többségben létezett öntudat. A fıiskolán a fiatalabbak hallgattak az idısebbekre. Mértékadó volt, ha a rangidıs odaszólt, hogy „te, ne lógj már annyit, mert elıbb-utóbb bukovári lesz belıled" vagy „foglalkozz egy kicsit többet ezzel a tantárggyal, hogy ne kelljen melléd állítani valakit, aki együtt tanul veled". Még azt is szóvá tették, ha valaki túlságosan sokat lógott, mert mi az állam, a nép pénzén tanultunk.

- Ha már az emberi kapcsolatok szóba kerültek; milyen viszonyban volt a társaival?

- Én az úgynevezett vagány maghoz tartoztam. Azt hiszem, jó volt a kapcsolatom a társaimmal. Sok barátom került a fıiskola után a hírszerzéshez és a kémelhárításhoz. Többségükkel jó viszonyban, barátságban voltam egészen 1990. január 5-ig. Fáj nekem, hogy a tettemet nem ítélik meg egységesen, de lehet, hogy eljön majd az idı, amikor büszkék leszünk egymásra, és felelevenítjük a régi szép idıket. Egy volt társunk nemrég, 45 éves korában meghalt, és a temetését én szerveztem. Az egykori évfolyamomból nagyon sokan összejöttünk, és engem bíztak meg a többiek, hogy hozzak össze egy tízéves találkozót is. Sajnos, ez rajtam kívül álló oknál fogva nem jöhetett létre.

- Nekem az a benyomásom, hogy ön bukdácsolt egy kicsit azon a fıiskolán. Nem volt nyelvérzéke, gondolom, utóvizsga is összejött...

- Csak egyszer! De tényleg elıfordult, hogy odamentem egy kollégához, és azt mondtam, hogy az atyaúristennek se veszi be az agyam ezt a tananyagot. És akkor ı azt felelte: „Te ló - már elnézést a kifejezésért -, a lényeget tanuld meg! A többit a kutya sem fogja kérdezni. Ne foglalkozz azzal, hogyan kell levenni az ujjnyomot, egy lábnyomot, a fényképezésnél hova kell tenni a cetlit, arra ott vannak a szakemberek. Vágd be a ránk tartozó szakmai dolgokat, a többi nem számít!"

- Milyen eredménnyel végezte el a fıiskolát? - Közepessel. Az érettségim is közepes volt. Megjegyzem, az egyetlen utóvizsgám

büntetıeljárás-jogból jött össze, mégpedig azért, mert a tanárral valamirıl elvitatkoztunk. Két és fél órát vizsgáztatott, azután azt mondta: nulla, tehát még az egyest sem érdemlem meg. Sok hasonló kudarcélménye volt a fıiskolán?

- Én inkább a kollégákkal való szolidaritásra és a vagányságra emlékszem vissza. Ezek elnyomták a kudarcokat. Az elsı évben jó pár leszúrást kaptam lógás miatt. Nem volt könnyő élet, sokszor délután is benn kellett maradni, mert például a szigorúan titkos anyagokat csak a fıiskolán lehetett tanulmányozni. Egyik társunkat Brosúra Jóskának csúfoltuk; neki könnyen ment, kétszer elolvasta a legnehezebb szöveget, és már mondta is kívülrıl, ó is a sima osztályba, az I. szakaszba járt. Említettem, hogy az elsı évben mint rangidıs, én voltam a szakaszparancsnok. Volt néhány nagy balhénk is. Egyszer éppen én voltam az ügyeletes tiszt, amikor ketten pisztollyal mentek el szórakozni. Az egyik fiú a szakaszból éjfél felé egy szórakozóhelyen kinézett magának egy hölgyet, de az illetıhöz tartozó úriembertıl kapott egy piszkos nagy pofont. Erre a fegyverét próbálta használni, én meg aztán írhattam az igazoló jelentést. A történethez tartozik, hogy miközben nekem kétszer is visszaadták a négyoldalas jelentésemet, hogy írjak újat, ıt meg sem fenyítették.

- A Rendırtiszti Fıiskolán figyelték-e a hallgatókat? - Ez kényes kérdés. Én például elég gyorsan rájöttem, hogy kit kértek meg arra, hogy

kísérje figyelemmel a hallgatók „negatív megnyilvánulásait" és arról rendszeresen adjon tájékoztatást. Nem akarok nagyképő lenni, de pontosan tudtam, ki elıtt gondoljam meg, hogy mit mondok.

- Ön, mint szakaszparancsnok, nem volt köteles hangulatjelentéseket készíteni? - Nem, nem, nem. - Elég hamar leváltották a szakaszparancsnoki tisztségbıl. - Úgy van, fél év után leváltottak. Megjegyzést tettem az egyik évfolyamtársamra,

amit ı nagyon zokon vett és leváltatott. Úgy látszik, megtehette. Ennek végül is örültem, hisz nem kellett ugrálnom a kollégák ügyes-bajos dolgai miatt az osztályfınökhöz meg az évfolyamparancsnokhoz.

- Ezek szerint a hallgatók egy része az átlagosnál jobb háttérrel és összeköttetéssel rendelkezett.

- Persze. Mint már elhangzott, az állambiztonsági tisztek jelentıs része azok közül került ki, akik már több mint tíz éve a Belügyminisztérium állományában dolgoztak. Kiemelten kezelték a rádiófelderítı szolgálatot, amely kifejezetten káderutánpótlási területnek számított. Aki ott egy évtizedet lehúzott és nem hülyült meg, az kiérdemelte, hogy ha nem volt érettségije, akkor Rendırakadémiára, ha idısebb volt és az intenzív tanulást nem tudta vállalni, akkor Rendırtiszti Iskolára, ha pedig olyan értelmes volt, mint mondjuk - ezt most nem nagyképőségbıl mondom - én vagy mint a döntı többség, Rendırtiszti Fıiskolára került.

- Ez volt tehát az egyik forrás. - Igen, igen, de a belügy más területérıl is jöttek hozzánk. Ilyenek voltak például a

„kukkosok", az úgynevezett figyelık. İk titkos állományban voltak, egyéb munkahelyen dolgoztak és fedınevük is volt.

- Kik ık? - Azok, akik polgári munkahelyeken vannak elhelyezve falból, de lényegében nem

dolgoznak, csak ott legalizálják ıket. Mondjuk, a temetkezési vállalat egyik sírásója Gipsz Jakab, holott ı a magyar állambiztonság alkalmazottja, a figyelıszolgálat tisztje.

- Értem. És ez a figyelıszolgálat milyen alárendeltségben dolgozik? - Ez önálló egység, amelyet az állambiztonsági miniszterhelyettes közvetlenül

felügyel. - Milyen speciális munkát lát el ez az állomány? - Mondok egy példát. Ön, ugye, Havas úr, rengeteg emberrel találkozik, ilyennel is,

olyannal is, például külföldivel. Na most, ha a partnere a mi ismereteink szerint kapcsolatban áll valamelyik külföldi speciális szervezettel, vagy éppen az alkalmazottja, akkor minket igencsak érdekel, hogy önök merre járnak, mit beszélnek; sıt szeretjük ezt még dokumentálni is. A kukkosok dolga a megfigyelés, a követés. Magyarán, ık azok, akik minket, mármint az állambiztonsági szerveket, tehát a hírszerzést, a kémelhárítást, a belsı elhárítást és a katonai elhárítást kiszolgálják.

- Nem tudom, jól értem-e, amit mond; ezek szerint ezek a kukkosok tulajdonképpen valamiféle segédmunkát végeznek, önálló feladattal nem látják el ıket. Csak megbízásra mőködnek?

- Nézze, ahogy mi szoktuk mondani, nekünk tilos „pajzánkodnunk". Szigorú parancsok és engedélyezett tervek alapján járunk el, és gyakran elıfordul, hogy mi hozzá sem tudnánk jutni a szükséges információkhoz. Folytatva az elızı példát, tegyük fel, hogy ön és a partnere mondjuk, egy szállodában, egy presszóban vagy egy magánlakásban találkozik, de minket továbbra is érdekel a csevegésük. Ilyenkor lépnek akcióba a figyelık. İk felderítik és dokumentálják a célszemély mozgását, kapcsolatait, amit majd jelentés formájában „hasznosításra" megküldenek az operatív szerveknek. A jelentésük alapján készítünk javaslatot, hogy az ügyben szükséges-e személyeket tanulmányozni vagy beszervezni stb.

- Menjünk tovább! - Na, tehát voltak a szakemberek, most jönnek a kádergyerekek, akik a középiskola

elvégzése után ajánlásra kerülnek a Céghez. Vagy a szüleiknek van munkásmozgalmi múltjuk, vagy a rokonságban, ismeretségi körben valakinek. Ezek a kádercsemeték azután a különleges kapcsolatok révén úgynevezett tartalékos iskolába mennek, az érettségi után így megszerzik a tartalékos tiszti rendfokozatot, és a második évet már le sem töltik sorkatonaként, hanem egybıl hozzánk vezénylik ıket. A következı csoportba azok kerülnek, akikre valahol rábukkantak, mondjuk, a határıröknél vagy éppen a katonai elhárítóknál; azután a vidéki III/III osztályok is küldenek ide hallgatókat.

- Hogyan dılt el, hogy ki melyik szakaszba kerül, kibıl mi lesz? - Ezt a „kicsodának a kicsodája" kérdése döntötte el; nem a személyes, inkább a

magasabb kapcsolatok. A Belügyminisztériumban létezik egy baráti hierarchia. Ez egy

valóságos értéksorrend, fontos, hogy kinek a papája vagy a barátja hol, melyik részlegnél dolgozik. Az élen a hírszerzık álltak. Utána jött a kémelhárítás, utána még lejjebb, ahol én is dolgoztam, a belsı elhárítás. A katonai elhárítás mondjuk, a kémelhárítással volt egy szinten. Minket, a belsı elhárítás embereit mindenki lenézett. Hozzánk, szerintük, az úgynevezett „selejtet tették", no meg azokat, akiket így ítéltek meg.

- Az állambiztonsági szolgálatnál mekkora volt a felsıfokú végzettségőek aránya? - Azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy amikor én jártam a Rendırtiszti

Fıiskolára, az állomány 25%-ának volt felsıfokú végzettsége. Arról viszont tudok, hogy a Rendırtiszti Fıiskola elvégzése után nagyon sokan továbbtanultak civil egyetemeken és megszerezték a doktori címet. A központi bírságoló osztály vezetıje például az évfolyamtársam volt; ı más szakaszban volt, nyelvet is tanult. Igaz, miután megszerezte a doktori címet, valamilyen oknál fogva megvált a munkahelyétıl.

- Mi történt akkor, ha a belügyön kívül figyeltek fel egy diplomásra? Gondolom, maguknak se ártott egy értelmes ember jelenléte.

- Értem a kérdést, nincs benne semmi különös. Az akkori terminológiát használva azt mondhatom, hogy ha a népköztársaság állambiztonsági érdekei megkövetelték, akkor az illetı személyt bevontuk a munkába, ha kellett, ki is képeztük, persze nem nyíltan, a Rendırtiszti Fıiskolán. A szükséges ismereteket konspirált helyen és módon sajátíthatta el. Azt mondtuk neki például, hogy „te most kórházi kivizsgálásra mész, mert idegösszeomlást kaptál", kórház helyett pedig kiképeztük.

- Mindent egybevetve: ön szerint milyen szellemi kapacitást képviselt az állambiztonsági szolgálat Magyarországon, milyen kaliberő emberekbıl állt?

- Vegyes. A hírszerzık között rengeteg tehetséges, zseniális nyelvérzékő, logikus gondolkodású személy dolgozott, köztük még kádergyerekek is, nemcsak alulról jövık. De voltak nyilván nem odavalók is.

- Nyomasztotta, hogy a legalacsonyabb kategóriába sorolták? - A fıiskolán osztályfınököm többször is mondta: „Te azért mész kulturális

területre, mővészeti terepre, mert megfelelı szókincsed van, képes vagy mővészekkel, hiú emberekkel is magas szintő kapcsolatot tartani." A fıiskolán akkor figyeltek fel a beszédkészségemre, amikor egyszer kiselıadást tartottam a szakmámról, a rádiófelderítı szolgálatról. Mind a három állambiztonsági szakaszt sikerült lenyőgöznöm.

- Tehát úgy került mővészeti területre, hogy meggyızı elıadást tartott a rádiófelderítésrıl?

- Igen! De tartottam én politikai gazdaságtanból és filozófiából is elıadásokat, s a sikerem titka az volt, hogy a végére mindig hagytam egy nyitott kérdést, amelyrıl megkérdeztem a tanár véleményét: mi van akkor, ha ilyen vagy olyan következtetést vonok le?

- A tanulóidı, azaz a Rendırtiszti Fıiskolán töltött három év nyilván az államvizsgával és a diplomamunkával zárult le. Mirıl írta szakdolgozatát?

- A vallásról, a klerikális reakció elleni harcról. Jól sikerült. - Összefoglalva: tekintettel bı szókincsére, jó szövegére, önt osztályfınöke

mővészeti, sıt zenei területre szánta. - Mővészi területre, és nem konkrétan a zenei területre. Elıtte is nagyon szerettem

színházba járni, fiatalemberként a beatzenét is szerettem. Végül egy hatszemközti beszélgetésen a párttitkár és az osztályvezetı az én jelenlétemben beszélte meg, hogy mire lennék a legalkalmasabb. Ott hangzott el elıször, hogy nekem a zenei területet szánják.

Nem divat az usanka

„Az Operaházat úgy vettem át, hogy a kollégám négy személyt adott át: a párttitkárt, a személyzetist, meg egy minket segítı személyt és még ide számíthatom a szakszervezeti bizalmit is."

- Tehát a zenei területre kerültem, több okból: Az addig ott levı személlyel nem voltak nagyon megelégedve, és azért is, mert az osztályfınököm idevágó jellemzést adott rólam.

- Nem tartott attól, hogy hiányosak a zenei ismeretei, és emiatt gondjai lehetnek? Említette ugyan, hogy a templomi énekkarban, kórusban énekelt.de azt hiszem, az nem túl nagy hátország.

- Az átlagos embernek megfelelı zenei ismereteim voltak. Fiatal koromban, amikor jókedvem volt, baráti körben nagy kedvvel énekeltem magyar nótákat, meg késıbb is, az alföldi olajmezın egy-egy jutalomosztásnál vagy névnapi mulatságon. Legalább félezer dalt ismertem. A kollégáim is tudták ezt rólam. Csopakon, az elıkészítı táborban, ha jó hangulat kerekedett, gyakran mondták, hogy „Józsi, add elı a nótámat". Csak be-mondták a címet, és én már énekeltem.

- Abból az ötszázas repertoárból nem volt nehéz... - Már csak azért sem, mert ha elénekeltem egy nótát, akkor rögtön fizettek nekem

egy rundot... - Na, ott tartottunk, hogy a zenei területre került, mert ehhez voltak meg az adottságai.

Mit mondtak az elsı megbeszélésen, mi tartozik önhöz? - 1978-ban volt egy csomó olyan terület, amely még nem állt ellenırzés alatt. Én

magam építettem ki a kapcsolatrendszert: Kórusok Országos Tanácsa, Filharmónia, Zenemőkiadó; akkortájt készült el a Vigadó, azt én mint kiemelkedı objektumot kaptam meg. Az Operaháztól a Fıvárosi Nagycirkuszig tizennyolc-húsz objektumom volt. Egyébként az egész úgynevezett mővészeti vonalat akkoriban szervezték át.

- Tisztázzuk, mit jelent az, hogy mővészeti vonal? Miként tagozódott 1989-ben? - Az én osztályomhoz tartozott két alosztály. Az A alosztályon foglalkoztak az

írókkal, költıkkel, mőfordítókkal, kiadókkal, övék volt a napisajtó, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió. A BM III/III-5 osztályról van szó. A B alosztály az egészségügyi, a film- és képzımővészeti vegyes vonalból állt. Volt azután még a tudományos vonal, az Akadémiával, és volt a mi vonalunk, elıbb négy, késıbb három fıvel. Hozzánk tartozott tehát minden színház, a zene, az intézmények, illetve a Mővelıdési Minisztérium zenei, mővészeti, színházi és biztonságtechnikai fıosztálya; az oktatás már nem.

- Csak a pontosítás kedvéért kérdezem; ezek szerint a zenei terület kifejezetten az öné volt.

- Nem feltétlenül, mert egészségügyi bajaim miatt többször helyettesítettek a kollégáim. A derekam idınként úgy fáj, hogy ki sem tudok egyenesedni. Évente egyszer-kétszer ezért orvosi beutalóval szanatóriumba kell mennem, munkaképességem fenntartása érdekében. A hármas és a négyes, valamint a kilences és a tizenegyes csigolya között reumatikus okok miatt zőrök vannak. Jó néhány kollégám jár és járt hasonló cipıben.

- Idegi alapon? - Nem éppen, inkább ivási alapon. - Ön tehát magára vette a magyar zenei élet biztonságának minden terhét. - Igen, de nem egy csapásra. Lépcsızetesen haladtam elıre. Egy darabig az

objektumok dossziéit tanulmányoztam, hogy megismerkedjem személyzetükkel, a rendezvényeikkel, egyáltalán minden fontos körülménnyel. Két kiemelt objektum tartozott hozzám: A Vigadó és a Magyar Állami Operaház. A Vigadóban tömegek fordultak meg, az Operházban meg ott voltak az állami és pártvezetık és a külföldi „vendégek". A Nemzeti Múzeum, a koronázási ékszerekkel és a Nemzeti Színház is a mi vonalunkhoz tartozott.

- A Nemzeti Múzeumban igen ritkán énekelnek... - De a mi elhárítási területünkhöz tartozott. Elıbb 19, majd 21 kifejezetten zenei

objektum tartozott hozzám. Csak a Vörösmarty térre gondoljon, ott van a Vigadó, a Mővészetek Háza, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, meg a Zenemőkiadó, igaz, azt idıvel átadták az írói-kiadói vonalnak, mert bár zenei jellegő, könyveket ad ki. Azután még hozzám tartozott a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat, az Állami Artistaképzı Intézet, az Erkel Színház, az operettszínház, a Szabadtéri Színpadok Igazgatósága - amelyet késıbb átadtam a színházi területnek. El ne felejtsem az Állami Balettintézetet meg a Táncmővészek Szövetségét. Az Operaházat úgy vettem át, hogy a kollégám négy személyt adott át: a párttitkárt, a személyzetist, meg egy minket segítı személyt, és még ide számíthatom a szakszervezeti bizalmit is.

- Mi volt az ön feladata az Operaházzal kapcsolatban? - Egyrészt az objektum védelme. A különféle titkos minisztertanácsi, illetve PB-

határozatok szellemében megfogalmazott parancsok és utasítások szerint kellett az objektumot megvédeni a külsı diverziós behatolási csatornák ellen, óvnom kellett az itt lévı személyeket, nehogy megkörnyékezzék ıket.

- Tehát, hogy ne robbantsák föl az épületet, és ne csábítsák el a legjobb szopránt. - Minden olyan tevékenységrıl, információról tudnom kellett, amely a mővészekkel,

az üzemeltetéssel, a külföldi turnékkal volt kapcsolatos. Higgye el, védeni kellett a mővészeket. Elıfordultak kemény esetek is velük. Egyik neves sztárunk például akkor vendégszerepelt Szicíliában, amikor a szovjetek éppen bevonultak Afganisztánba. Keményen szovjetellenes volt az ottani sajtó, tévé, rádió. A magyar mővészek, mivel hideg volt, többnyire usankában feszítettek az utcán. Egyszer csak melléjük vágódik a karabinierik gépkocsija. A csendırök kiugrottak, neki a mővészeknek. Falhoz! Kezüket, lábukat szétrúgták, fegyvert kerestek náluk, mert veszélyes személyeknek nézték ıket. Azután bevitték ıket egy rendırırsre, kérdezték, honnan jöttek, kihez tartoznak. Bajban voltak azért is, mert személyi okmányok nélkül fogták el ıket, tudniillik érkezés után rögtön figyelmeztettek mindenkit, hogy ne tartson magánál táskát, semmit, ugyanis túl gyakoriak a lopások, rablások Szicíliában. Végül persze elengedték mővészeinket, de tudom, hogy egyikükben-másikukban mély nyomot hagyott ez az eset Sétáltak békésen, mire jön egy száguldó kocsi, kivágódik belıle tizenöt karabinieri, és már vágják is ıket a falhoz...

- Hogyan szerzett tudomást errıl az incidensrıl? - Ott volt a küldöttségben az engem segítı személy is ó azonnal elmondta. Én

azután itthon elmeséltettem a mővészekkel, hogy mi is volt ott, Szicíliában a karabinierikkel. Évtizedes pályafutásom során megismertem az Operaház színe-javát, és nemcsak a zenészeket, énekeseket, táncosokat, de a segítıszemélyzetet is, a szcenikusoktól a színpadmesterig, az építıktıl a ruhatervezıig, a szabótól a lakatosig.

- Mennyire ismerte meg ıket? Milyen mélységig hatolt be a személyiségükbe? - Nem olyan bonyolult ez. Leültem velük beszélgetni, és megmondtam, hogy én

vagyok az Operaház belügyi összekötıje. Segíteni szeretnék nekik. Ezért hívom fel a figyelmüket kiutazáskor, hogy mire figyeljenek, nehogy forraljanak ellenük valamit

- A szicíliai esetnek nem volt semmilyen következménye? - Volt, mégpedig az, hogy a magyar mővészek meglátogatták a palermói öbölben

horgonyzó egyik amerikai torpedónaszádot, amely a NATO kötelékéhez tartozott. Na,

hazaérkezésük után ki is kérdeztem az egyik mővészt, hogy mit látott. Pontos, jó megfigyelıkészséggel rendelkezett ez a mővész, és én az információt rögtön továbbítottam is a katonai elhárításhoz.

- Segített tehát a jó szemő énekes, esetleg táncos. - Tisztában volt vele, hogy amit mond, köztünk marad és a haza javát szolgálja, ı

segített nekem, mert tudta, hogy én tudom ıket megvédeni. Megmondtam, hogy bármilyen apró gondjuk van, csak szóljanak nekem, és én segítek, ha lehet... Egy kis gyorshajtás, egy-két üveg sör indulás elıtt, apró útlevélproblémák, vám- és devizaszabályok enyhébb megsértése, ezeket tudtam elsimítani.

A beszervezés trükkjei „Egyszer az egyik titkos lakáson felrobbant a kávéfızı, mert nagyon megtömtem, úgy kellett a tetejét kivésni a plafonból. Kellett tehát egy új gép. Megírtam az igénylési papírt, azt láttamoztatni kellett a vonalvezetıvel, az alosztályvezetıvel, az osztályvezetıvel, el kellett juttatni az ellátó osztályhoz, én meg tíz találkozón nem tudtam kávét inni, pedig olykor ráfért volna az emberre. Szóltam a fınöknek, ı meg azt mondta, hogy jó, vegyek egy kávéfızıt, és számoljam el a találkozóra."

- Azok a módszerek, amelyeket a fıiskolán tanult, mennyire váltak be a gyakorlatban?

- Nézze, az élet egészen más, mint a könyvekbe zárt ismeret. Ugye, emlékszik arra, hogy a fıiskolán milyen sikert arattam az ötletemmel, hogy egy írót fürdıszobai heccjelenettel próbáljunk beszervezni. Azután a valóságban minden másképpen történt. Ne várja, hogy most konkrét helyeket és neveket soroljak, mikor kit sikerült beszervezni, mert mindegyiknek van családja, felesége és gyereke, akiket nem lehet büntetni. Persze nem csodálkozom azon, hogy mostanában lázasan keresik azokat a személyeket, akik kapcsolatban álltak az állambiztonsággal. Mindenki tudni akarja, ki volt tégla. Nekem is volt számos besúgóm, de ha rajtam áll, kilétük sose kerül napvilágra. E kapcsolatok nagyon diszkrétek voltak, a nyilvánosság elıtt sohasem találkoztam ezekkel az emberekkel, még csak nem is köszöntünk egymásnak.

- Hogyan érintkezett velük? - Megbeszéltünk egy fix idıpontot, mondjuk, minden hónap elsı szerdáján 14.00

órakor találkoztunk a T-lakásban. (A T titkosat jelent, természetesen.) - Engem azért érdekelnének a beszervezett személyek. Nem feltétlenül a neveket

kérdezem, inkább az alkalmas típusok foglalkoztatnak. Hallani arról, hogy vezetı értelmiségiek, mővészek is dolgoztak a Cégnek.

- Nem az a lényeges, hogy valaki vezetı mővész-e vagy sem. Számomra az a fontos, hogy olyan legyen, aki alkalmas erre a munkára: rendelkezzen rendkívüli megfigyelıképességgel, képes legyen pontosan elmondani azt is, amit mondjuk, egy évvel ezelıtt tapasztalt. Meg kell mondanom, hogy a legtöbb mővésznek nincs ilyen memóriája. Azután lényeges az is, hogy hajlandó legyen segíteni. A beszervezés egyik alapja lehet a hazafias motívum. Arról van szó, hogy valaki elvi meggyızıdésbıl -persze felkérésre - segítette a Magyar Népköztársaság állambiztonsági szerveit az ellenség ellen vívott harcban. Voltak persze esetek, amikor valaki erre hivatkozva ajánlotta fel szolgála-tait, de két beszélgetés után tudtam, hogy vagy etetni akar vagy átvágni. A rutinellenırzés azt sugallta, hogy ácsi, vigyázat! Ezek - ahogy a Cégnél szoktuk mondani - meg akartak cumiztatni, vagy kint beszervezték ıket, és szándékkal dobják föl magukat, hogy eljussanak hozzánk. Na, ezekben az esetekben én nem voltam partner. Természetesen nem ragaszkodtam ahhoz, hogy csupa nagy formátumú személyiség lépjen velünk kapcsolatba, fontosak voltak nekem a kis kaliberő emberek is, akik nem nagy horderejő, de lényeges információkat adtak az objektum belsı viszonyairól. Akadt olyan nagyhangú, aki ígért főt-fát, azután amikor föltettem a telefonját tizenöt napra...

- Lehallgatta? - Persze... Na, akkor kiderült, hogy az illetı egy nagy hanta pali, jobb lesz ıt

elkerülni. Nekem azután emlegethette a hazafiasságát! Voltak a beszervezett személyek között, akik kisebb-nagyobb stikliket követtek el, és ezért álltak be a sorba. Ezekrıl a potenciális spiclikrıl általában a tégláktól értesültem. Szinte minden eljutott hozzám, az

egyik a feleségének, a másik a barátjának mondta el, és a sor valahogy mindig nálam ért véget. Teszem azt, becsúszott egy gyorshajtás. Világos, hogy egy mővész számára létszükséglet a kocsi, állandóan haknizik, ma Biharkeresztesen lép föl, holnap Zalában. A jogosítvány bevonása egyenlı a csıddel. Ilyenkor felhívtam az illetıt a lakásán, még-hozzá a saját nevemen, és nem a 32 álnevem közül az egyiken. Megmondtam, én vagyok a színház belügyi összekötıje, és hallottam, hogy ez meg az van. Azonnal találkozót kértem tıle azzal, hogy megpróbálok segíteni. Ez azért volt fontos, hogy ne legyen ideje végiggondolni, kitıl szerezhettem tudomást az ügyérıl. Fontos volt a gyorsaság azon okból is, hogy ne telefonáljon sehova. Arra mindig felhívtam a figyelmet, hogy egy szót sem, mert különben nem tudok segíteni. Sietni kellett azért is, mert ha az aktára az ügyész rányomta a pecsétet, akkor már nehéz volt beavatkozni, de amíg rendıri szakban volt az ügy - tehát öt napon belül -, addig nem volt különös gond. Ha úgy láttam, hogy tudok segíteni, akkor már az elsı találkozón azt mondtam, rendben van, megoldom a problémát, és cserébe nem kérek semmi különöset; nem kerül pluszmunkába az a szívesség, amit kérek, csak arra van szükség, hogy tájékozódjon, figyeljen.

- Ingyen dolgoztak a téglák? - Persze. Sohasem fizettünk nekik. Sıt nagyon sokan ki is kötötték, hogy nem

fogadnak el semmit. Az is igaz, hogy mondjuk az, aki belterületen 180-nal vezetett, így meg tudott úszni akár egy húszezer forintos pénzbírságot. A megállapodás arra is kiterjedt, hogy milyen körben végez valaki megfigyelést. Volt, aki kikötötte, hogy a barátaira nem, a kollégáira sem, csak a külföldi személyekre, esetleg a disszidensekre hajlandó köpni, azután kiköthette azt is, hogy csak szóban adja az információt. Akadt persze olyan, aki inkább írásban szerette, fedınéven küldte az információkat. Nekem a módszer nem volt fontos, rájuk bíztam.

- Nyugtasson meg, hogy voltak azért kudarcai is. Hányan bontották önre az asztalt, amikor az ajánlatával elıhozakodott?

- Csalódni fog, mert csak kétszer. Egy hölgy arra hivatkozott, hogy az túl komoly, amit én kérek, ı nem képes ilyen bonyolult dolgokra, nincsenek meg hozzá a képességei. Meg kell mondanom, hogy egyetemet végzett, nagyon okos illetırıl volt szó. A másik egy férfi volt, szintén diplomás. Voltak azután, akik hosszabb, állandó kapcsolatra nem voltak hajlandók, de alkalmanként, mondjuk, egy-egy külföldi úton bizonyos feladatokat elláttak. Ezeket alkalmi operatív kapcsolatként szerepeltettem a titkos nyilvántartásomban, illetve az egyéb dokumentumokban.

- Mi az, hogy egyéb dokumentumokban? - Például, ha találkoztam valamelyikükkel, mondjuk, egy presszóban, akkor meg kellett hívnom valamire, kávéra, üdítıre, egy italra. No most volt úgy, hogy a kapcsolatom Cinzanót kért, én meg szívtam a fogam, és kértem egy kólát. Hát persze nekem is adtak költségtérítést, de minden alkalommal el kellett számolni a kiadásokkal. Azt nem mondhattam a fınökömnek, hogy van egy ember, akivel találkozom, világosan le kellett írni, kivel, milyen ügyben. Az alosztálynak volt egy meghatározott kerete - nem vagyok hajlandó megmondani, hogy mekkora -, abból kellett igényeim. Azt elárulhatom, hogy én havonta átlag 250 forint körül költhettem, de ha kongresszus volt, ez az összeg fölmehetett 1500-ig. A Hiltonban egyszer egy mővésznı Martinit kért. Rögtön kikívánkoztam a szabadba, levegızni... 60 forint fölött már nem nagyon szoktam elszámolni egy ilyen találkozót. Voltak persze trükkök, mondjuk, egy találkozón kapott információt elosztottam négyfelé, és négy jelentésre vettem fel a térítést, hogy bejöjjön a Martini ára. Volt olyan személy, aki egy deci Napóleon konyakot kért. Ilyenkor muszáj volt megmondani a fınöknek, és akkor ı javasolta: „Na, számolj el két találkozót 160 forintjával, és írjál be még egy nevet, hogy hárman voltatok." Én minden esetben megmondtam, és mindig engedélyezték. Borzasztó nehézkesen ment

ez a dolog. Egyszer az egyik titkos lakáson felrobbant a kávéfızı, mert nagyon megtömtem, úgy kellett a tetejét kivésni a plafonból. Kellett tehát új gép. Megírtam az igénylési papírt, azt láttamoztatni kellett a vonalvezetıvel, az alosztályvezetıvel, az osztályvezetıvel, el kellett juttatni az ellátó osztályhoz, én meg tíz találkozón nem tudtam kávét inni, pedig olykor ráfért volna az emberre. Szóltam a fınöknek, ı meg azt mondta, hogy jó, vegyek egy kávéfızıt, és számoljam el a találkozóra.

- Ott tartottunk, hogy nehéz helyzetbe került embereket apróbb stiklik, ittas vezetés, meg egyebek miatt tudott a Cég beszervezni. Kik tartoztak a következı csoportba?

- Én a tíz évem alatt két személyt szerveztem be, de egészen más körülmények és indítékok szerint. Ezt azért mondom, mivel az általam elmondottak csak a sablonos lehetıségek skáláját érzékeltetik. Azok, akiket anyagi ügyek miatt lehetett kompro-mittálni, vagy mert mondjuk, az illetı homoszexuális volt. Itt említem meg, hogy rendkívül fontos volt az információszerzés. Nekem például azonnal meg kellett tudnom, ha egy színház vezetı mővésze teszem fel, kisfiúkkal fajtalankodik. Ehhez kellettek a személyes kapcsolatok az erkölcsrendészetnél vagy éppen a közlekedésrendészetnél egy haver, aki átszólt telefonon, hogy „figyelj, Jóska, megcsíptük X. Y. mővészt, ha akarod, átpasszolom neked". Ha bejött, megérte, mert a rendır nem köteles az ilyen eseteket jelenteni az elhárításnak vagy a biztonsági szolgálatnak. Különben mi voltunk a magasabb szerv, hiába szívta a fogát akármelyik kapitányságon ezért valamelyik tiszt. Amúgy meg kell mondanom, hogy nem sokra mentünk a kapitányságokkal vagy éppen a BRFK-val. A BRFK hármas osztályától egyre-másra kaptuk azokat az információkat, amelyek másnap megjelentek az újságban. Na szóval, sikkasztás és fiatal fiúk, ezek voltak az alapesetek, és majdnem elfelejtettem, hogy sok jó szolgálatot tett nekünk a Vám- és Pénzügyırség. Az én kedves mővészkéim szétszórtak, sose tudták, hogy a mellényzsebükbe hány száz dollárt dugnak; tudja, hogy van, mindig marad vala-mennyi a külföldi meghívások után. Törıdik is egy sztár azzal, hogy melyik zsebében van a legutóbbi fellépésért átvett ötezer dollár vagy a négyezer márka. Tegnap megjött Los Angelesbıl, holnap fellép Párizsban. Megy ám át a zöld kapun, mire megcsípik a dollárral. Mi történik ilyenkor? Bukovári! Hozzál szolijegyet, és tiéd az ügy - szokták mondani. Az illetékesek a mővészt kiléptették a határon, mert tudtam, hogy úgyis hazajön, és nem disszidál. Amikor aztán hazajött, akkor következett az a módszer, amit már ismertettem: elıbb telefonon, aztán személyes találkozó, apró ígéret, hogy persze a haverjaira nem, csak külföldiekre, disszidensekre meg idegenekre.

- Ön mindig belenyugodott abba, hogy a beszervezett személy döntse el, kirıl ad információt?

- Nem, a beszervezése volt döntı. Az én érdekem az volt, hogy olyan kapcsolat jöjjön létre, amely átfogja az objektumot, meglegyenek azok a személyek, akiken keresztül mindenrıl tudomást szerezhetek. Néhány emberre hivatalból is támaszkodhattam. Ezek között ritkábban voltak igazgatók, fontosabb volt számomra a párttitkár meg a szakszervezeti titkár. İk tudták a gondokat, amin segíteni kellett. Nem volt mindenkire szükségem, csak azokra, akik meghatározott körben mozogtak. Számoljon csak utána, egy hónapban harminc-harmincegy nap van. Ha nekem például tizenöt besúgóm van, és azokkal havonta csak egyszer találkozom, már elmegy az idım fele. És akkor még ott van a szakmai munka, a biztosítások, a nagyobb horderejő rendezvények. Sajnos, rengeteg rendezvény vitte el az idımet, olyanok is, amelyekhez semmi közöm nem volt, de a mi osztályunkhoz tartozott az objektum. Ilyenkor bevonták a biztosításba az osztály vonalain dolgozó szabad embereket is. Például a Vigadóban tartott, veszélyes hulladékok ügyében rendezett világkongresszus. Ez hogy tartozik a zenei területhez? Sehogy. Jött a parancs... csinálni kellett, mert fı feladatunk az objektum védelme és az azokban tartott nemzetközi rendezvények operatív biztosítása, az esetleges rendkívüli események megelızése volt.

- Még mindig azon gondolkodom, hogyan lehet odamenni mondjuk, egy Kossuth-díjas mővészhez azzal a szöveggel, hogy ezentúl dolgozzon az állambiztonságnak?

- Sehogy. Ja igen. Ön az elıbbi ötezer dolláros példára gondol. Ez már olyan gázsi, hogy abba beleesik a Kossuth-díjas is. Ha ilyen fontos személyrıl van szó, akkor ki kellett kérnem az osztályvezetı vagy az alosztályvezetı áldását, nehogy „pajzánkodáson" érjenek. Ekkor a hivatalos csatornákon folyt az ügy; ki kellett állítani a szolgálati jegyet, és attól kezdve minden ment a maga útján. Voltak persze más esetek is, amikor egyszerőbben bonyolódott a dolog. Ugyanis nemcsak én tudtam a mővészekrıl, ık is hallottak arról, hogy létezik egy belügyi összekötı. Ez fıleg akkor jutott az eszükbe, amikor mondjuk, megkapták azt a bizonyos ötezer dolláros meghívást egy brüsszeli fellépésre, de a koncertigazgatóság nem segített például a vízum beszerzésében. Az útlevelek is gyakran késtek. Akkor egy-két telefonbeszélgetéssel elrendeztem az ügyet, és vagy az ügyintézı vagy a fınöke személyesen nekem adta át az olyannyira várt vízumot, útlevelet; én meg kezébe adtam a mővésznek, és már elı is lehetett hozakodni egy-két apró kéréssel. Aztán majd meglátjuk... Sajnos én nem sok sikert arattam e téren, iszonyodtam a beszervezéstıl, de a célt, hogy információt szerezzek a területrıl, elértem.

Az Operaház belügyi összekötıje

„Egy alkalommal a 4-es osztály átszólt, hogy egy ellenzéki mővészt kell »kiszorítani« a munkahelyérıl. A háttérben maradva kell elérni, hogy az illetı ne tudjon elhelyezkedni. Utánanéztem, leprioráltam, mert hát ugye, felesége és gyerekei is lehetnek... Neki is élnie kellett valamibıl."

- Kérem, mondjon egy konkrét példát arra, hogyan akarták „fellazítani" azt az intézményt, amelyet felügyelt, és a cselekményt miként sikerült elhárítani?

- Már ne haragudjon, de 1990-ben könnyő viccet csinálni abból a terminológiából, amelyet a hetvenes-nyolcvanas években mindenki véresen komolyan vett. Ilyen példát egyébként konkrétan nem tudok mondani, de a dolog benne volt a levegıben.

- Egy picit meglep, hogy önnek 1978-tól 1990 januárjáig semmit sem kellett elhárítani. - Nevetni fog, de ezt hallottam a fınökeimtıl is. Egyszer az 5-ös osztály szokásos évi

értekezletén ki is hozták, hogy X. meg Y. milyen jól dolgozik, hány hálózati jelentést és beszervezést tudott produkálni, bezzeg Végvári ırnagy - illetve akkoriban még százados - alig szervezett be valakit. Azt azonban már nem nézték meg, hogy az átlagnál háromszor több operatív jelentést adtam! Pedig abban van a fantázia! A jelentések lehettek operatív, informatív értékőek és lehetnek hangulati jellegőek. Operatív jelentésre egy példa: az egyik kapcsolatom jelentette, hogy Budapestre érkezik egy nemzetközi szervezet titkársága. Ebben a testületben érdekeltsége van a kolumbiai kábítószer-maffiának; még az általuk lefizetett személy nevét is megtudtam. Ilyenkor az a dolgom, hogy az ügynök információit ellenırizzem, megszerezzem a beutazók - így a kábítószerügynök adatait is, és végsı soron arról is dönteni kellett, hogy az illetıt beengedjük-e az országba, abból kiindulva, hogy mi szolgálja jobban a nemzeti érdekeket. A hangulati jelentés az egészen más. Az azt tartalmazza, hogy mondjuk, a próbán az egyik színész kijelentette: ennek a rendszernek mekkora marhái vannak és így tovább. A jelentés összegezte tehát a politikai hangulatot, részletezve a megjegyzéseket, kritikákat, bírálatokat. Nekünk ugyanis a negatív jelenségekre, a társadalom bírálóira kellett odafigyelnünk.

- Nem tudom, ér-e egyáltalán valamit az ilyenfajta jelentés? Ha meggondolom, az elmúlt években a világ papírtermelése nem lett volna elég arra, hogy feljegyezzék, mennyien szidták nálunk a rendszert. Mit lehetett ezekkel az irományokkal kezdeni?

- Semmit! Ott volt például egy kétszeres Kossuth-díjas, kiváló mővész, koreográfus és rendezı, aki köztudomásúan olyan típus, hogy ami a szívén, az a száján. A kémelhárítás küld át nekem jelentést arról, hogy nevezett itt és itt, ezt meg azt mondta. A fınököm mutatja a papírt... Mit tehetek? Elnevetem magam és eltépem a jelentést, mert az illetı húsz éve mondja ugyanazt, és különben is azt mond, amit akar.

- Akkor most már végképp kezdem nem érteni, hogy mi volt az ön dolga? - Leginkább védenem kellett a mővészeket... - De mitıl, az istenért? - Hát kimennek Nyugatra és akkor... Nem most... Még a hetvenes-nyolcvanas évek

elején is más volt a helyzet. Például ha mővészünk itthon vásárolt fekete valutát. Kellett a pénz, mert kevés volt a turnén a napidíj, és ugye, elvárta az ajándékokat a család, a feleség, a barát, akárki. A szerencsétlen mővész vett is öt százas hamis márkát, és amikor fizetni akart, rögtön karon fogták s vitték be a rendırségre, hogy mesélje el, kitıl, mikor, hol vette. Tudta, mi a teendıje; követelte, hogy értesítsék a magyar követséget, és azok aztán nagy nehezen kihozták. Nekem tehát az volt a feladatom, hogy elıre gondolkodjam, megvédjem a mővészeket az ilyen esetektıl.

- Ezek szerint inkább népmővelı volt, mint biztonsági tiszt, nem? - Azért is szerettek annyian. Az Operaházban legalább ötven barátom volt. - Könyörgök, legalább egyetlen olyan esetet mondjon, amikor le akartak lıni valakit,

fel akartak valamit robbantani! Vagy minimum egy apró kis imperialista beszervezési kísérletet említsen...

- Kicsit kínos elmondanom azt a történetet, amely egy köztiszteletben álló személlyel történt, mert az illetı még él. No mindegy, azért elmesélem. Tehát a fıszereplı egy zeneszerzı. Nem nagyon ment a darab, és hogy valami kis felhajtást csináljon maga körül, megzsaroltatta önmagát. Az elsı ilyen trükköt még az elıdömnél dobta be 1970 és 1975 között. Na most, csinált megint egy operát, ami szintén nem nagyon ment. Elkezdett hát panaszkodni főnek meg fának, hogy állandóan fenyegetik, hogy meg akarják ölni, fel akarják robbantani. Levelet írt a belügyminiszternek, hogy ıt igenis, védjék meg. A miniszter kiszignálta az illetékes miniszterhelyettesnek, az továbbküldte a csoportfınökömnek, ı odaadta az alosztályvezetınek, én meg, amikor ezt az egészet megtudtam, elmentem betegállományba. De jött ám a papír, hogy sürgıs, határidıs, a zeneszerzı élete egy hajszálon függ! Már ne haragudjon, ez közröhej. Nekiálltak a kollégáim többen is, hogy megvédjék. Akkor lett vége az ügynek, amikor ez a legújabb opera is szép csendben kimúlt. Vagy hasonló volt egy énekesünk amerikai turnéjának idején. Bedobta valaki a köztudatba, hogy az énekes megölte, feldarabolta feleségét, s így aztán naponta érdeklıdhettem az egyik intézménynél, ahol minden nap megerısítették, hogy a hír nem igaz, és ezt jelentettem a vezetıimnek. Hazaérkezésük után még a kabaré is foglalkozott az üggyel.

- Na de mondjon már végre egy olyan esetet, amibıl az derül ki, hogy önnek valóban dolga volt ott az Operában.

- Jó néhány éve történt az az emlékezetes papgyilkosság a Belvárosban... Hogy úgy mondjam, „meleg" volt az áldozat. A gyilkos után nyomozott a BRFK, az erkölcsrendészet, és ahogy ilyenkor lenni szokott, sorra ellenırizték azokat a nyilvános illemhelyeket, ahol az elkövetı felbukkanhatott. Na most, a nyomozók lépten-nyomon belebotlottak egyik neves mővészünkbe, illetve... két neves mővészünkbe. A Budapesti Rendırkapitányság tájékoztatott errıl. A fınököm azzal a megjegyzéssel engedélyezte a beszélgetést, hogy tapintatosan figyelmeztessem az illetıket: vigyázzanak magukra, mert ık is pórul járhatnak, esetleg bőncselekmény áldozatává is válhatnak. Ilyenkor nincs mese, le kell ülni a veszélyeztetett mővészekkel, hogy lassabban a testtel, és hát, ami legalább annyira kínos, beszélni kell a direktorral is, tudjon róla, mi fenyegeti ezt vagy azt a sztárt.

- Nem lehet nagy öröm ilyesmirıl tárgyaim... - Hát nem, de megvan ennek is a formája. Ahogy a helyzetbıl adódik, bedobom a

Forma-l-es, Forma-2-es vagy Forma-3-as szöveget. A Forma-1 az, amikor félórát dumálok, és nem tudja senki mirıl beszéltem, csak sejtetni engedem, mi a célom; a Forma-2 célirányosabb, néha olyan eseteket említek, amelyek az illetıvel történtek meg, ebbıl már kihámozhatja, hogy mit akarok. A Forma-3 a legmagasabb szintő, ezt általában akkor alkalmazom, ha azt mondja a partner: „Na bökd ki már végre, hogy mit akarsz, és utána iszunk egy konyakot."

- Hamar így belejött a példákba, hallhatnék-e valamit végre a fellázításról? Remélem, tizenkét év alatt legalább egyszer-kétszer megpróbálták fellázítani az Operaházat, munkát adva önnek.

- Nem voltak kellemes dolgok ezek. Egy alkalommal a 4-es osztály átszólt, hogy egy ellenzéki beállítottságú mővészt kell „kiszorítani" a munkahelyérıl. A háttérben maradva kell elérni, hogy az illetı ne tudjon elhelyezkedni. Utánanéztem, leprioráltam, mert hát ugye, felesége, gyerekei is lehetnek... neki is élnie kellett valamibıl. Bevallom, nem sokat tettem ez ellen a mővész ellen, mondhatnám, elszabotáltam a parancsot. Egyébként az

ellenzékiekrıl komplett listát állítottak össze a 4-es meg a 6-os osztályok. Ez engem annyiban érintett, hogy voltak olyanok, mint F. Árpád, K. Zoltán, akiket én ismertem a legjobban, hiszen abban az objektumban dolgoztak, amelyet felügyeltem. Akkor lett bonyolultabb a dolog, amikor a korábbinál erélyesebben kellett fellépni a belsı ellenzékkel szemben, és fiatalították a személyi állományt. Sokan elmentek tılünk nyugdíjba -három ilyen periódus volt 1979 és 1985 között -, és jöttek az ifik. Elképesztı modorban léptek fel az ifjú titánok. Az egyik például bejött a szobámba, és nagyképően azt mondta, hogy „van egy nevem", X. Y. Kérdezem, milyen célból, milyen ügyben érdeklıdik, miért akarja tılem „lefejni" az információkat Mert nekem is van nevem; nem is egy, hanem 2700, valamennyi rejtjelezve a fejemben. Erre elment panaszra a fınökéhez, ı meg az én fınökömhöz, hogy miért vagyok ilyen öntelt, és a többi, és a többi. Az az igazság, hogy ha a 4-es osztályról ezek a zseniális palik azzal jönnek át a szobánkba, hogy a telefonlehallgatás során felmerült egy név, „te, légy szíves... mit tudsz róla...", akkor el lehetett volna intézni, de hát ık nem ezt a tárgyalási módot választották. Olyannyira nem, hogy egyszer a vonalvezetınk azt mondta a 4-es osztályról az egyik ifjú titánnak, aki körülbelül 20 perce szövegelt, de a lényeget az istennek se mondta volna ki, hogy „ha nem takarodsz ki, agyonütlek az ólomkristály hamutartóval". Az persze érzékelte, hogy a vonalvezetınknek lila a feje, és végre ki is ment.

- Miért volt ez az erıs ellentét a 4-es és az 5-ös osztály között? - A 4-es osztály úgy volt elismerve anyagilag és erkölcsileg egyaránt, hogy ott

foglalkoztatják az összes zsenit; ık mindenkirıl mindent tudnak; halomra gyártották fölfelé a jelentéseket, holott semmire sem mentek volna, ha nem szereznek meg minden fontos információt nekik lehallgatással, levélellenırzéssel, egyéb trükkökkel. Mégis, egy évben négyszer is kaptak jutalmat, tíz-húszezer forintokat, mert jól elemezték, értékelték az ellenzékrıl kapott anyagokat. Nélkülünk, az úgynevezett besegítık nélkül egyetlenegy akciójukat sem tudták volna megcsinálni, ennek ellenére ık kaszáltak. Hiába volt nálam vagy a kollégámnál az adott objektum, mondjuk a Selyemgombolyító - most csak találomra mondtam egyet -, a 4-es osztály kapott 100 000 forintot egy nagyobb fuvar szamizdatért. Ennek az osztálynak volt a vezetıje F. Lajos, különben ı is és I. Attila százados lett vezényelve 1989. november-december hónapra a választások utáni új parancsok, jogszabályok kidolgozására. Különben ık írtak nekünk Malina János ügyében is, hogy akadályozzuk meg a foglalkoztatását, az egyik általunk ellenırzött intézményben.

- Az elıbb nem említette a nevet. - Úgy értesültem, hogy Malina János rendkívül felkészült mővész, zeneesztéta; a

Hanglemezgyártó Vállalat külsı munkatársa volt akkortájt. Szóval a 4-es osztály kérése az volt, hogy intézzem el, Malina többé ne kapjon megbízást a Hanglemezgyártól. Még azt is megmondták, hogy menjek bátran az igazgatóhoz, mert megbízható, rendes párttag, biztosan nem fog munkát adni Malinának, ha erre megkérjük. Ha az ilyen „kéréseket" írásban adtuk át, szignalizációs jelentésnek hívtuk. Úgy volt, hogy a vonalvezetımmel ketten keressük fel B. Jenıt Malina ügyében, ám a kollégám valamilyen halaszthatatlan magánügyére hivatkozva kimentette magát. Nála a Forma-1 és Forma-2 szöveg nem ment, a Forma-3 után pedig csak azt kérdezte: „Na és, mit akartok?" Mondtam neki: „Az élet bonyolult, sok meglepetést hozhat, én csak azt szeretném, hogy tudjál a kérésünkrıl. Amennyiben pedig az a véleményed, hogy Malira jól dolgozik, akkor adjál neki kenyeret, te jobban ismered." ó végighallgatott, bólintott, hogy jó, túl vagyunk rajta, és beszélgessünk másról. Ezzel el volt intézve a szóbeli szignalizációs jelentés. Nem mindenkivel volt ilyen könnyő kapcsolatot teremteni; többek között az Operaház akkori igazgatójával sem lehetett zöld ágra vergıdni. Rendkívül hiú ember volt, azt is szóvá tette, hogy miért van állandó bejárásom az öltözıkhöz, miért beszélek

én X.-szel vagy Y.-nal, meg hogy minek az Operába belügyi összekötı, mert szerinte az nyilván áskálódik, ı ellene csinál valamit, sıt, ne adj isten, még a mővészetpolitikába is bele akar szólni...

- Miért baj, ha egy igazgatónak nem szimpatikus az a személy, akirıl öztudomású, hogy szimatol és spicliket tart?

- Azért, mert nem ismert. Kétszer tudtam vele beszélni, mindkétszer megszondáztuk egymást. Az a szubjektív véleményem - lehet, hogy tévedek -, a fıigazgató nagyon tartózkodó, nehezen megközelíthetı ember. Ha akarja, megjelölöm önnek azokat a vezetı mővészeket az Operából, akik engem jól ismertek. Kérdezze meg ıket, és döntse el, kinek van igaza: nekem vagy a direktornak. Különben is, miért hagyta el sok neves mővész az Operaházat?

- Odáig jutottunk operai pályafutásának kronologikus feldolgozásában, hogy nekiállt dossziékat tanulmányozni.

- Úgy van. Mintegy két hónapig tartott, amíg átrágtam magam a különbözı vegyes, általános és objektumdossziékon. Utána már a mély vízbe dobtak. A zenei területen belül az Operaházat B. Ferenctıl vettem át, aki késıbb a III/III csoportfı-nökségen lett személyzeti vezetı. Mint említettem, három-négy kapcsolatot örököltem tıle, a többit már én építettem ki. A Magyar Cirkusz és Varieté Vállalatot K. István adta nekem, ı unta már ezt a munkát, és inkább a Belügyminisztérium pártbizottságára ment dolgozni. Az ismerkedés következı szakaszában a parancsok alapján összeírtam, melyek azok az országos jelentıségő intézmények Budapesten, amelyeket célszerő volna védeni; hajói emlékszem, harmincöt ilyen volt. Ez a szám úgy jött össze, hogy vagy kihalásztam a neveket a telefonkönyvbıl vagy a többi osztályról adtak tippeket, melyekkel érdemes foglalkozni. Külön téma az a sok nagy rendezvény, például a Bu-dapesti Tavaszi Fesztivál, amelynek a biztosításával én foglalkoztam. Kedves emlékem az István, a király, amelynek a forgatókönyvét már akkor el akarta olvasni a fınökség, amikor még szó sem volt a bemutatásról. Benne voltam a Fenevad produkcióban is, amelynek producere Csikós Nagy Zsuzsa volt, s amit Pilisborosjenı térségében forgattak, és amelynek sok-sok milliós költségét máig nem fizette ki. Imádtam a Neotont is; a Sport-csarnokban odamentem az egyik zenészükhöz, mondtam, hogy Végvári vagyok, ı is bemutatkozott, hogy Végvári, és nagyot nevettünk.

- A pop is önhöz tartozott? - Olyan esetben, amikor a kollégám távol volt, akkor igen. Egyébként az ORI is az

enyém volt egy ideig, de átadtam a kollégámnak az egyenlı teherviselés jegyében. Azért sajnáltam az ORI-tól megválni, mert jó barátom volt az egykori igazgató, B. Gyuri, aki azóta sajnos meghalt. A mi osztályunk nagyon sok mindennel foglalkozott. Hozzánk tartozott például a nemzetközi rendezvények biztosítása. Pontosabban nemcsak hozzánk, mert ha az esemény úgy kívánta, ott voltak a kémelhárítók, a hírszerzık és a testvéri, szocialista országok megfelelı szervezeteinek népes küldöttségei is; a külföldi fınökök naponta tartottak operatív megbeszélést abban az objektumban, ahonnan az akkori osztályvezetım irányította a munkámat.

- Ha már a külföldieket szóba hozta: ön 1990 januárjában azt nyilatkozta, hogy tudomása szerint 1989 augusztusáig volt KGB-összekötı delegálva a BM-hez.

- Koszovról van szó, ı volt a legmagasabb rangú parancsnok. Nekünk nem volt vele közvetlen kapcsolatunk, nyilván a megfelelı szinten tárgyalt a fınökökkel.

- Ön szerint azok az anyagok, amelyeket a magyar belsı elhárítás győjtött, eljuthattak-e a KGB-hez?

- Meggyızıdésem, hogy ha kérték, akkor igen. S szerintem, ha ıket egy magas rangú politikus érdekelte, tegyük fel, a korábbi vezetésbıl, például T. Dezsı kulturális miniszterhelyettes, akkor még az ilyen személyi anyagokba is belenézhettek. Nem feltétlenül hivatalos csatornán, hanem valamelyik „SZT' -tiszten keresztül.

- Mi az, hogy SZT -tiszt? - İ ugyanolyan tiszt, mint én, az enyémhez hasonló rendfokozata lehet, csak éppen

másutt dolgozik, valamilyen fedımunkahelyen, példánknál maradva a Mővelıdési Minisztériumban. Ön úgy ismeri, hogy X. Y. elıadó elvtárs, én meg tudom, hogy SZT, vagyis szigorúan titkos állományú BM-tiszt. Az élet minden területén ott vannak, akad köztük vezérigazgató, téeszelnök, csak az a lényeg, hogy az illetı kulcspozícióban le-gyen, rálásson az adott területre, és segítsen nekünk. Szerintem vannak ilyenek Keleten-Nyugaton, a demokráciában és a diktatúrában egyaránt.

- Visszakanyarodva a KGB-kapcsolatokhoz: úgy hallottam, a szovjet titkosszolgálatnak szabad bejárása volt a magyar biztonsági szolgálat adatbázisába is.

- Szerintem igaz a hír, mindkét fajta adatbázishoz hozzáférhettek; a számítógépeshez is és a sima adattárihoz is. Nekünk viszont nem volt könnyő egy-egy darabot megszerezni. Még akkor sem, ha gyorsan kellett volna valamiben intézkedni. Például ha az MNVK-2 adattárára vagy mondjuk, a hírszerzık adattárára volt szükség, személyesen kellett megjelenni, aláírással s rendfokozattal ellátott papírt, szolgálati jegyet kellett kitölteni; ez volt a garanciája annak, nehogy árulás folytán kiszivárogjanak az információk errıl a bázisról. A mi adattárunkban például a BRFK-sok nem is priorálhattak; a bőnügyesek sem. Az is nagyon fontos, hogy ezeket az adatokat csak a kémelhárítás, a hírszerzés hívhatta le, a többieknek ıszintén szólva kuss volt.

- És a szovjeteknek? - Szerintem közvetlenül ık sem férhettek hozzá, csak valamilyen áttétellel,

mondjuk, a hírszerzés fınökének segítségével. - Amennyiben önt egy olyan ügy érdekelte, amelyik másra tartozott, teszem azt,

meg akarta tudni, hogy ki is volt valójában a gyanús körülmények között elhunyt Elbert János, megtudhatta az igazságot?

- Ahhoz nekem nem komputerre, hanem ismerısre vagy barátra volt szükségem, aki a megfelelı vonalon dolgozott. Elbert véleményem szerint kettıs ügynök volt, valószínőleg az angoloknak és a szovjeteknek is dolgozott; Keletre és Nyugatra egyszerre küldte a jelentéseket. Nyilván az tette el láb alól, aki kevesellte a maga adagját. Mellesleg a szakmában a brit hírszerzést tartják a legtöbbre, ügynökei ott vannak a világ minden pontján. Második helyen az izraeli MOSZAD áll, és csak jó esetben harmadik a C1A, amely rengeteg baklövést követett el az utóbbi idıben. A szocialista országokét nem akarom iyen módon rangsorolni.

Az Aczél-mővek dolgozója

„Amúgy mindig fel akarnak valamit robbantani, hol az ORI-t, hol a koncertigazgatóságot, hol az Operaházat magasabb, védett vezetıikéi együtt."

- Kaptak-e közvetlen „megrendelést" a kulturális kormányzattól? - Azt hiszem, nem árulok el titkot, hogy Aczél-mőveknek hívták a mi cégünket. Gyuri

bácsi gyakran adott fel megrendelést. Ennek vagy annak a mővésznek kellett utánanézni, és ıszintén szólva idınként magunk sem értettük, hogy mit akarnak. Néha nem álltuk meg, és visszakérdeztünk, ugyan mi a fenének kell foglalkoznunk egy hegedőmővésszel. A legtöbb, amit kiderítettünk, az volt, hogy milyen hangszeren játszott. Néha persze elhintettek nekünk valamit a fejesek, hadd gondolkozzunk el a dolgokon. Visszatérve Aczél Györgyhöz; pontosan nem lehetett tudni, kihez kerül a jelentésünk; ugyanis elıbb saját kezőleg leírtam, a piszkozatot beadtam az alosztály-vezetınek, ı visszaadta ilyen-olyan kéréssel, kiegészítés iránti igénnyel, aztán mire legépelték és ráírták, hogy ki kapja, nekem már nem volt betekintésem abba az aktába. Ami az Aczél-mőveket illeti, a megrendelések inkább a 4-es osztályra futottak be, késıbb a 6-osra is, de akkor már nem Aczéltól. A 4-es osztály foglalkozott a kulturális élettel igazán, ık készítették a különbözı listákat is, fıleg a Charta 77 aláírásgyőjtı kampány után. Az idı tájt nyitották meg a nagy hızöngısökrıl a dossziékat, akkor szaporodtak meg az elızetes ellenırzések és bizalmas nyomozások. Nekem szerencsére nem volt sok ügyfelem, a már említett F. Árpád mellett - ha jól emlékszem - K. György zene-szerzıvel volt dolgom; a fia disszidált, és az állásfoglalás elısegítése céljából kellett munkát végeznem. Aztán ott volt a Szeta; K. Zoltánon kívül jó néhány más zenemővész is fellépett a rendezvényeiken. Hogy lekopogjam, szerencsére nagyon jó kapcsolatom volt a Filharmónia akkori igazgatójával; sok nehéz ügyet tudtunk együtt megoldani. Egyszer egy zeneakadémiai koncerten K. Z. olyan mővet játszott ráadásként, amelyet különösen kedveltek a náci Németországban. A zeneszerzıre és a mő címére már nem emlékszem, a lényeg az, hogy K. Zoltán Hitler hatalomra jutásának évfordulóján játszotta el ezt a bizonyos darabot. Ugyan honnan jutott volna eszébe, hogy Hitler 1931-ben éppen ezen a napon, azaz január 31-én ragadta magához a hatalmat. Szerencsére L. Éva elsimította a dolgot, végül is K. Z. megúszta. L. megvédte a mővészt, akin azért rajta maradt, hogy hát istenem, lökött egy kicsit, de hagyni kell zongorázni, mert ahhoz nagyon ért. Voltak persze kínosabb esetek is, ezeket nem jó emlegetni.

- Egyet azért emlegessen bátran. - Nagy vihart kiváltó ügy volt S. Sylviáé. Valamilyen oknál fogva nem nagyon

akarták elengedni az Operából külföldre, pedig akkoriban volt a legnagyobb formában. Volt egy angol impresszáriója, az intézte az ügyeit. Amikor Sylvia látta, hogy alig hagyják vendégszerepelni, akkor férjével együtt kint maradt Angliában. Azt hiszem, két-három évig volt ott, és miután megkapta a szabad mozgást biztosító konzuli útlevelet, itthon is újra fellépett. Mindez a nyolcvanas évek elején, közepén történt; akkortájt készítettem egy átfogó jelentést a nagyszámú disszidálások okairól és az ezzel összefüggı tennivalókról.

-Mirıl? - Hát, az intézmények fertızöttségérıl, meg az ott lévı személyekrıl... a

disszidálások okairól, mővészek problémáiról stb. - Úgy látszik, mégiscsak sok volt az ellenfél. - Nekem átfogó képpel kellett rendelkezzem, hogy naprakész legyek, ha valamelyik

objektumról vagy személyrıl jelentenem kell. Ezért én mindent megtettem; tudtam is, hogy kinek mikor milyen stiklije volt. Azután igyekeztem nagyon jó kapcsolatot teremteni a személyzeti vezetıkkel, és mondhatom, kollegiális volt az együttmőködésünk. Ha én információt vagy névsort kértem tılük, mindig megmondtam, hogy szigorúan csak a munkához használjuk fel. Tılem nem is szivárgott ki semmi soha, senkirıl.

- Ezzel a felfogással mennyire volt megelégedve a fınöke? - Fogalma sem volt arról, milyen a mővészek mentalitása, életstílusa. Hát hogyan

magyaráztam volna el neki, hogy nem lehet ellenséget találni még abban a színházban sem, ahol pedig a rendezı cifra kijelentéseket is tesz a próba közben, s tele szájjal szidja a rendszert, az elavult technikát, mindent... Elıfordult persze, hogy én is végignéztem ugyanazt a próbát, amelyrıl a fınököm ötoldalas jelentést kapott, és végül nem tehettem mást, el kellett tépnem a más osztálytól kapott jelentést, mert egyszerően hülyeségeket állított.

- Öt-hat évvel ezelıtt milyen volt a mővészek politikai hangulata? - Nézze, a mővészek mind azt mondták, hogy egyre nehezebb itthon a megélhetés, az

elırejutás, és a kalácsra a pénzt csak a nyugati fellépésekkel lehet megszerezni. így aztán mindenki külföldre vágyott, és mentek is rövidebb-hosszabb idıre. Legtöbbjüket nem érdekelte a politika. A rendszert fıként akkor szidták, ha a rendezı másnak adta azt a szerepet, amit kinéztek maguknak.

- Gondolom, magas pozícióban levık gyakran felkeresték az ön által felügyelt intézményeket.

- Ó, hát az volt a csúcs! Hogy megértse, mondok eseteket. Jön vendégszerepelni a Balsoj, az Angol Királyi Balett, Pavarotti stb. Nagy felhajtás! A jegyek már elıvételben elkeltek. Jönnek a telefonok hozzánk, hogy csak két darabot... bármibe kerül is... stb., mivel elızıekben minden jegyszerzési igyekezetük csıdött mondott. A belügyi összekötı vagy objektumtartó legtöbbször tudott segíteni. A szakmai vezetés egyébként annak alapján is minısítette a terület tartóját, hogy mit tud elintézni, milyenek a kapcsolatai. Hordtam is a pénzes meg az úgynevezett repijegyeket a fınökségnek. Legtöbbjük megkérdezte, „ingyen van vagy fizetnem is kell?" Képzelheti, mit kaptam akkor, amikor nem sikerült jegyet szereznem! Milyen kapcsolatai vannak, ha még ezt sem... hogyan ismerheti a területét... A pártvezetık imádtak színházba, operába járni. Mi a fejesekrıl kaptunk értesítést, hogy X. Y. ide fog este menni. Leggyakrabban Aczél, Be-recz János járt színházba. Kádár csak ritkán. Mit mondjak, izgalmas jelenet volt, amikor Kádár az Operaház megnyitásakor, az ünnepi mősor után a lift felé tartott, és elkapta egy balerina: megpördült vele, adott neki egy nagy puszit. A meglepett kormányır oda akart ugrani, de én elkaptam, mielıtt bármit csinálhatott volna. Emlékezetes volt Anna hercegnı látogatása is, aki az Angol Királyi Balettet kísérte el. Aczél Gyuri bácsi se járt sokat az Operába, ı inkább a Vigadót látogatta, a Vígszínházát, meg a Katona Józsefet.

- Miért nevette el magát, amikor a Katona József Színházat említette? - Mert eszembe jutottak a Gáborok. A Zsámbéki meg a Székely. Olyan produkciókat

hoztak össze, amelyek enyhén szólva érdeklıdést váltottak ki kultúrpolitikai vezetıinkbıl.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy beépültek a Katona társulatába? - Minek épültünk volna be? Egyszer a próbákon beültem a kollégámmal a hátsó

sorba és végig rögzítettük az elhangzottakat. Jelentést írtunk és kész... Jártunk a Nemzetiben is hasonló céllal. A Szent György és a sárkány címő produkció próbáiról ugyanis több jelentést kaptunk. Amúgy, mint mondtam, a színházi terület nem hozzám tartozott, csak szabadság és betegség esetén foglalkoztam vele, de így ismertem meg a Nemzeti Galériát és a Szépmővészeti meg a Nemzeti Múzeumot is, a kollégáim pedig az én területemet. Volt persze olyan objektum is, mint a Mikroszkóp Színpad, amelyet

felesleges volt ellenırizni. Ennek Komlós János volt az igazgatója. Köztudomásúan a Cég embere volt. Amúgy pedig az ı személye is foglalkoztatott minket egy idıben. Komlóst nemcsak politikai, hanem egyéb okok miatt is sokan szidták, molesztálták. Érti, mire gondolok?

- Nem értem. - Na..., nemcsak ávós volt, hanem zsidó származású is. Komlóst többször is

„megviccelték", mert megmérgezték a kutyáját, a kocsiját bekenték szarral, telefonon fenyegették satöbbi. Sikerült is megtalálnunk az elkövetıket. Az egyiket nem mondom el, mert ismert személy, a másik meg felbérelt ember volt, ezért nem is fontos. Rendırhatósági figyelmeztetést kaptak. A Komlós is kérte, hogy ne foglalkozzunk tovább az üggyel, így aztán abbamaradt, nem piszkálták.

- Milyen egyéb ügyekben járt még el? - Például Marton Éva problémájában, ı a televízióban is elmondta már, hogy egy

idıben nem engedték Magyarországon érvényesülni; a férje a TESCO segítségével kapott munkát az NSZK-ban, és a mővésznı kiment utána. Nem jöttek haza, amikor kellett volna. Marton Éva karriert futott be odakint, és ekkor kiderült, hogy szükség lenne rá itthon is. Bors Jenı nagyon kapacitálta, hogy vállaljon el itthon egy operát, amelynek a stúdiófelvételénél Lamberto Gardelli vezényelt. Bors kérésére utánanéztem az ügynek, írtam egy összefoglaló jelentést, és annak alapján engedélyezték, hogy visszatérjen.

- Azt hiszem, a disszidálások az ön személyes kudarcát jelentették. - Nem minden esetben. Két fiatalt oly módon próbáltam felkarolni, hogy jó

szerzıdéshez segítettem ıket. Mindkettı nagyon tehetséges volt; az egyik táncosnı, a másik zsonglır. Sehogy nem boldogultak itthon, úgy látszik, elfelejtették a teli szatyrot annál hagyni, aki a zsíros szerzıdésekrıl döntött. Mondtam is nekik, hogy „gyerekek, jobban teszitek, ha elfogadtok egy szerzıdést, és.....kinn maradtok.

- Igen. - Miért sír? - Mert a szívemhez nıtt az a két gyerek, és boldog vagyok, hogy boldogulnak

odakinn. Karácsonyra mindig küldenek lapot, nagyon szeretem ıket. - No de két kezdı disszidálása kit érdekelt? Gondolom, Schiff Andrásé egy fokkal

nagyobb port vert fel. - Amikor ı kinn maradt, éppen szabadságon voltam. Két kollégám hallgatta meg az

édesanyját az ügyben. Schiff elıször azt tervezte, Svájcba megy, aztán Izraelbe; Aczél György pedig arra biztatott minket, hogy keressük meg a módját, miként lehetne konzuli útlevelet adni neki. Nem volt nehéz dolgunk, mert Schiff többször is azt nyilatkozta, hogy nem akar más állampolgárságot; magyarnak született és csak azt kéri, értsék meg a problémáit. Az ilyen esetek is jellemzik, hogy a kultúra szögesdrótját már az 1980-as évek elején kezdtük szépen lebontani.

- Úgy érzékelem, hogy a politika nagyjából kikerülte az ön által felügyelt zenei területet.

- Lényegében igen. Mert a tőzeseteknek és a bombariadóknak se volt soha politikai háttere.

- Ha jól emlékszem, az Operával kapcsolatban gyakran emlegettek bombariadót, és volt ott tőz is bıven. Egy nagyobb tőz kellett az átépítéshez is.

- Emberi felelıtlenségrıl volt szó. A függöny gyulladt ki, mert egy kelléket rossz helyre állítottak. Ez után a tőz után kellett bezárni és felújítani az Operaházat. A felelıst nem lehetett pontosan megállapítani. A Mővészek Házában, a Vörösmarty téren gyakran volt bombariadó és tőz is. Egyszer az egyik páternoszterben füstbombát helyeztek el; nem sikerült a tettest elfogni. A Vigadóban pedig a zenészvárót kínálta meg valaki egy csikkel. Ötven-hatvanezer forint volt a kár; sikerült megtalálnom a

gyújtogatót, de a fıbőnös lelépett Nyugatra. Emlékezetes bombariadó volt még a Vigadó nyitásakor is. Összejött csomó állami és pártvezetı, amikor egy ismeretlen telefonáló bejelentette, hogy az alagsorban, a gázfogó állomásnál bomba van elhelyezve. Nem volt idınk arra, hogy megvárjuk a tőzszerészeket, ezért én a mőszaki igazgatóval meg egy klímaszakemberrel lementem az alagsorba; gondoltam, ha robbanunk, robbanunk, mégis megnézem, van-e ott valami. Kiderült, rémhír volt az egész, de arra jó volt, hogy egy csomó intézkedést hozzak a biztonság érdekében. Néhány helyre rácsokat szereltettünk, megszigorítottuk a belépık ellenırzését satöbbi. Amúgy mindig fel akarnak valamit robbantani, hol az ORI-t, hol a Koncertigazgatóságot, hol az Operaházat, magasabb beosztású, úgynevezett védett vezetıkkel együtt.

- Foglalkozzunk egy kicsit a cirkusszal, az is önhöz tartozott. Ott egy idıben szinte mindenki lelépett, disszidált.

- Épp ezért mentem el a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat személyzeti vezetıjéhez, hogy tíz évre visszamenıleg írjon össze mindenkit, aki feketén maradt kint. Kerestem az okát, miért nem jönnek haza? Rengeteg mővésszel beszéltem: az Eötvös, Donnert, Piccard dinasztia több tagjával, az oroszlánidomító Komlóssal és még sorolhatnám. Világhírő mővészek mindannyian, bejárták az egész világot, sokfelé megfordultak mind az öt kontinensen, és nem léptek le. Volt köztük kettı, aki nagyon sok hasznos információt adott nekem is, mit mondjak, mintha fényképezıgépet ültettek volna a szemük helyére, mindent megjegyeztek. Egyiküket, aki hét nyelven beszélt anyanyelvi szinten késıbb átadtam egy kollégámnak. İt azért jegyeztem meg, mert az egyik arab országban sikerült összejönnie a királyi család egyik testvérének valamelyik feleségével. Azt mondta, hogy csak utólag jutott eszébe, ha rajtakapják, nagyon megfizetett volna a kellemes légyottért.

- Az elıbb említette, hogy az ORI-t is fel akarták robbantani. Lehet, hogy jobb lett volna hagyni, mert akkor sikerült volna megúszni a botrányt.

- Nézze, én már szegény B. Gyuri idejében is tudtam, hogy az ORI-nál egyes részlegek saját zsebre dolgoznak; nem tiszta szerzıdéseket kötnek. Tudtam, de megfogni nem sikerült ıket. Meg voltak pedig a bizonyítékaim, csak nem játszhattam ki, mivel operatív eszközökkel szereztem valamennyit. Érti?

- Nem. - Ez azt jelenti, hogy nem tiszta eszközökkel jutottam a bizonyítékokhoz. Például az

illetıt rákötöttem a telefonra. Tizenöt napig volt lehetıségem a lehallgatására az alosztályvezetı engedélyével.

- Az ügyészé nem kellett? - Minek? Tizenöt napon túl az osztályvezetı, harminc napon túl a csoportfınök

engedélyezett lehallgatást a parancsok szerint. - Maradjunk az ORI-botránynál. - Mint mondtam, voltak bizonyítékaim, sıt egy nagyon értékes kapcsolatom is; ez a

személy ismerte azokat a dokumentumokat, amelyekkel bizonyítani lehetett volna a visszaéléseket. Egyébként nem értem, hogy B. Lászlónak, aki B. Gyuri után lett az igazgató, miért kellett tisztességtelen eszközökhöz nyúlnia? Törvényes módon is élhetett volna az impresszálás jogával, hiszen hozzá tartozott az egész éjszakai élet, a Maximtól a Moulin Rouge-on át az összes vendéglátóhely, még a maszek panziókban lévı mősorok is. A BRFK-s kollégák mesélték, hogy még 16 éves gimnáziumi tanulólányokkal is csináltak sztriptízt, el lehet képzelni, mekkora pénzeket szakítottak le a szervezık. További probléma volt, hogy én csak idıszakonként foglalkoztam az ORI-val, mert az egy másik kollégáé volt. ı pedig, hogy finoman fogalmazzak, feltőnıen jóban volt a vezetıvel. Személyesen is bosszantott egy csomó dolog. Külön kis keserőséget okozott nekem az egyik Interpop-fesztiválon történt botrány Siófokon. A legtöbb pénzt reklámra az a Hanglemezgyártó Vállalat adta, amely hozzám tartozott Miközben én csináltam az egész rendezvény biztosítási

tervét, engem nem hívtak meg a fesztiválra. B. Laci Volgájával mehetett a két fınököm, a kolléga, aki az ORI-t tartotta, csak én nem fértem be. A pofámba mondták mosolyogva, hogy nincs több hely a kocsiban.

- Nem egészen értem. Miért nem volt fontos Bulányinak, hogy önnel jóban legyen? - Nézze, régóta ismertem én, többször beszéltem vele, és tudtam, hogy valakitıl nagyon

fél. - Zsarolták? - Ez így erıs és kategorikus. Nem szerették felelıtlenül beszélni, ezért csak egy konkrét esetet

említek. Kollégáim mesélték, hogy Laci a siófoki fesztiválon akkor fordult ki önmagából, akkor sápadt el és lett rosszul, amikor megjelent egy bizonyos rendırtiszt a BRFK-ról. B. ezredesrıl van szó, és bár nem akarok találgatni, azt hiszem, hogy 1956 elıtti ügyekrıl lehetett szó. Mi 1956 elıttrıl szinte semmit sem örököltünk, mert a dossziékat elégették. B. viszont fejben tarthatott valamit, és talán ettıl félhetett Bulányi. Nem tudom.

- Mit írt Bulányi a búcsúlevelében? - Nem tudom. A kollégám még olvasásra sem adta át nekem, egybıl vitte a fınökömhöz.

Nézze, az ORI-botránnyal kapcsolatban azért az sem csekélység, hogy azt a G. Ivánt nevezték ki Bulányi helyére, aki az Ifjúsági Rendezı Iroda élén... maradjunk annál, hogy nem sok dicsıséget szerzett magának.

- Ha már az ORI-t említette... Foglalkozott-e ön popzene-karokkal? - A többségük a BRFK-hoz tartozott, mi csak az országos nagy és menı bandákkal

foglalkoztunk, amelyek exkluzív szerzıdés alapján kötıdtek az ORI-hoz és az MHV-hoz. Természetes, hogy sok átfedés volt a BRFK III. osztályával ezen a területen. Emlékezetem szerint Nagy Feró, Pataki Attila ügyében jártak el tılünk, mert ellenük több feljelentés érkezett különbözı hatóságokhoz. Az Edda vezetıjével két kollégám beszélgetett, hogy „kicsit fogja vissza magát, mert ugye..." Hasonló volt Nagy Bandóval is, mert Fehérvár környékén az egyik mősorában „sértıen" reagált az ottani szovjet jelenlétre. Ami az úgynevezett botrányegyütteseket, a punkbandákat illeti, azokkal a BRFK III/III osztálya foglalkozott Hozzám csak akkor kerültek, ha netán exkluzív szerzıdésük volt a Hungarotonnal, ez pedig csak akkor jöhetett létre, ha normális a szövegük, ha lemezük forgalmazható satöbbi. Dr. E. Péter ügyével is én foglalkoztam; talán emlékszik, hogy uszító, antiszemita szövegő dalokat adtak elı személyével kapcsolatban. Azt hiszem, ebben kissé ludas S. János is, aki a könyvében védte ezeket az együtteseket. Iszonyatosan mocskos szövegeket adtak elı, ilyen mondatokkal, hogy „Anna Frank, megerıszakollak, Anna Frank, a szívedet kivágom, a szemedet kinyomom". E Péterrıl is hasonló szövegő dalt énekeltek, és ı le akart velük ülni, hogy megbeszéljék, miért csinálják ezt. E. Péter személyiségét ismerni kell, ıt Rákosi is és Kádár is lecsukatta; kapott a Bors Jenı miatta eleget, amikor odavette az MHV-hoz.

Három bravúr

,Jön hozzám a tolmácshölgy: Jóska, elég kellemetlen a dolog, de az izraeliek keresik a magyar biztonsági tisztet. Mondtam nekik, hogy olyan nincs, én se vagyok az, én a rendezvény-felelıs vagyok. Erre a MOSZAD két tisztje visszaüzent, hogy ık tulajdonképpen nem is a magyar biztonsági tisztet keresték, hanem a rendezvényfelelıst. Na, akkor hajlandó voltam velük találkozni."

- Miért hallgat a sikereirıl? Érdekelne, hogy szakmailag mire vitte? Meséljen olyan esetekrıl, amikor az ügyessége, hozzáértése kellett ahhoz, hogy megvédje a szocializmust, és elfogja az ellenség ügynökét.

- Zenei területen? Sikerek? Ellenség? Kém az nem volt, és nem is tudtam produkálni. Az utóbbi sosem sikerült, nem is volt rá lehetıségem, hogy az ellenség ügynökeivel kapcsolatba kerüljek. Szubjektíve három esetet tudok említeni, amit én szakmai sikerként könyvelek el. Amikor Tony Curtis - tudja, az a magyar származású amerikai filmszínész - Magyarországra látogatott, a Vigadó mővészeti vezetıje egyenruhás rendıröket állított az épület elé, hogy védjék meg.

- Tony Curtist? - İt. Mert zsidó. - Kitıl akarták megvédeni egyenruhás rendırökkel? A palesztin terroristáktól? - Az a lökött találta ki, valamilyen szöveggel megetette a kerületi kapitányt.

Szerencsére másfél órával elıbb ott voltam a Vigadóban, mert tudtam, hogy mi Curtis programja. Koszorúz, utána zsinagóga, temetı és aztán Vigadó. Na szóval, odamentem a Vigadó elıtt posztoló két rendırhöz, igazoltam magam, és kértem, hogy menjenek szépen vissza a kapitányságra, minden rendben lesz, ezért én felelek. Erre a rendırök elmentek.

- És ön milyen intézkedéseket foganatosított? - Semmit. Tony Curtis a Vigadó elıtt kiszállt a taxiból, és olyan elegánsan kísértük be, olyan körülmények között, hogy senki sem nyúlhatott volna hozzá. - Hány revolver volt a helyszínen? - Egy se. Az ész fontosabb, nem a fegyver. - Azt hiszem, pedzegetem a dolgot, de a részletek is érdekelnének. - Semmi különös. Szóltam egy barátomnak: „Jön Tony Curtis, tudod, lesz nagy

felhajtás, látványosság..." Forma-3-as szöveg arról, hogy Magyarország jogállam, semmi feltőnés, Curtis is csak egy ember, magyar is, meg zsidó is, meg amerikai is. Tudod mit? A diri majd fogadja, beszélget vele, téged meg arra kérlek, hogy várd a kapuban, vakarózzál: adok egy újságot, idınként nézz bele. Ha megérkezik, kísérd majd be az épületbe...

- Kezd megvilágosodni az agyam. Ezek szerint, aki kívülrıl nézte Curtis fogadását, azt hihette, hogy az ott vakarózó, újsággal a kézben egy helyben toporgó ember titkosrendır.

- Hát persze. De nemcsak a palesztinok hitték, hanem a kívülállók, rajongók is. Amúgy háromszor körbejártam a környéket, benéztem a legfontosabb helyekre, még egy sört is bedobtam.

- Amilyen körültekintı ön, Végvári úr, meg akart gyızıdni arról, hogy a sör kockázat nélkül fogyasztható: abban nincs semmi, ami veszélyes lenne Curtisra.

- Úgy van. De azért végigmentem a sétányon, a szovjet hısi emlékmő elıtt, másik oldalt, a lámpánál visszajöttem, de gyanús külsejő urat nem láttam.

- Melyik volt a második nagy fogás? - Egy rendkívül kényes ügyrıl kell most beszámolnom önnek, Havas úr! A magyar-

izraeli kapcsolatok az újrarendezıdés elsı szakaszában fıleg kulturális jellegőek voltak: magyar mővészek kezdtek Izraelbe utazni. Jöttek haza, hoztak videokazettát, rajta gyönyörő izraeli tájakkal, tudja, Názáret, Beerscheva meg a Ribacal, borzasztóan irigyeltem ıket. Haifából jött a gép Bécsig...

- .. .és le sem lıtték ıket... - Nem... De ez az egész magyar-izraeli kapcsolat elég egyoldalú volt, mert miközben mi

mentünk, ık alig jöttek. Aztán ez is változott. Hozzánk érkezett az izraeli filharmonikusok zenekara, jól emlékszem, Zubin Mehta vezetésével.

- Mehta indiai... - Mindegy, Mehta vezényelt, és velük volt az a tolószékben ülı hegedőmővész. İ a

világ egyik legnagyobb hegedőmővésze volt. - És ott volt még ugye Végvári ırnagy, hogy ne robbantsák föl, ne is lıjék le ıket. - Az az igazság, hogy én a távolból kísértem ıket figyelemmel, és tudtam az is; a

zenekart kísérı mőkedvelı zenészek között van két úriember, aki az átlagosnál jobban aggódik a zenészek biztonságáért. Ez a két úr fel is vetette, hogy szeretnének a magyar biztonsági tiszttel találkozni. Természetesen már jó elıre, az ı kérésük nélkül elkészítettem az operatív biztosítási tervet. Abban szerepelt minden fontos kellék, még a nyílt rendıri biztosítás is. A lényeg: a két izraeli biztonsági ember szólt a tolmácsnak, hogy segítsen kapcsolatot teremteni a magyar biztonsági szolgálat emberével. A tolmács komoly hibát követett el, mert bólintott, ahelyett, hogy megmondta volna, nincs magyar biztonsági tiszt. Jön hozzám a hölgy: „Jóska, elég kellemetlen a dolog, de keresik a magyar biztonsági tisztet." Mondtam neki, hogy magyar biztonsági tiszt nincs, én se vagyok az, én a rendezvényfelelıs vagyok. Visszament az izraeli tisztekhez, hogy félreértés történt. Egy rendezvényfelelıs van itt, aki az Interkoncertnek segít. Erre a MOSZAD két tisztje visszaüzent, hogy ık tulajdonképpen nem is a magyar biztonsági tisztet keresték, hanem a rendezvényfelelıst. Na, akkor már hajlandó voltam velük találkozni, és össze is hozott minket a tolmácsnı. A valódi nevemen mutatkoztam be, s megkérdeztem, miben segíthetek, miben állhatok a rendelkezésükre; azt válaszolták, borzasztóan örülnek, hogy megismertek. A tolmács fordított, ık is, én is a Forma-l-es szöveget adtuk elı. A tolmácson keresztül megkérdezték, hogy minden meg van-e szervezve, mert nem nagyon látnak mozgást. Mutattam nekik a Kongresszusi Központ elıtt két egyenruhás rendırt, a háta mögött másik kettı civilt, és mondtam, hogy győrőbe van fogva az épület. Meg is nyugodtak, csak én voltam egy picit ideges. Óriási volt az érdeklıdés, a rengeteg igénylıhöz képest kevés volt a jegy, a bejárati ajtót majdnem benyomták, akkora volt a hisztéria. Visszatérve a két izraeli tiszthez: a bemutatkozó szondáztatás után egyértelmő volt mindkét fél számára, hogy ki kicsoda. Biztonsági okokból még azt is elintéztem, hogy koncert után azonnal csomagolják be a hangszereket és végezzék el a vámvizsgálatot, nehogy útközben gond legyen. Így is történt: mindent elcsomagoltak, leplombáltak, és már vitték ki a cuccot kamionba. Örültem, hogy túl vagyok az egészen, amikor jött a két úriember: nagy tisztelettel meghívnak egy kis bankettra a Hotel Duna Intercontinentalba. Ott volt az egész izraeli küldöttség, a magyar vendéglátók, és jófajta pálinkával koccintottunk. Igazán jól kijöttünk egymással az izraeliekkel, annak ellenére, hogy ık csak angolul beszéltek, én meg egy kukkot se tudok angolul... Amikor búcsúzóul kezet fogtunk, egyikük a kezembe csúsztatta az izraeli hírszerzı szolgálat, a MOSZAD jelvényét. Egyszer egy barátom megkérdezte, mennyiért adnám el ezt a jelvényt? Én megmondtam, hogy két kiló aranyért sem, mert ez nagyon fontos emlék számomra. Különben fontos volt a biztosítás megszervezése a bécsi merénylet miatt is.

- Rendben lezajlott az izraeliek látogatása, és kapott emlékül egy MOSZAD-jelvényt.

Kíváncsian várom, mi volt a harmadik nagy szakmai siker? - Nekem siker, mások meg nevethetnek rajta. Ez siker?... 1985-ben: az Európai

Kulturális Fórum. Azért miniszteri dicséretet és pénzjutalmat kaptam. Számos biztosítási tervet dolgozott ki az osztályunk, bevonva a különbözı társcsoportfınökségeket, osztályokat és szervezeteket. Engem közvetlenül csak az érdekelt, ami az általam felügyelt objektumban történt. A Vigadóban például nemzetközi bélyeg- és képzımővészeti kiállítást tartottak. A szekcióülések, a küldöttségek közötti megbeszélések a Kongresszusi Központban voltak.

- Mondjuk, a bélyegkiállítás megnyitóján hány biztonsági ember vett részt? - Egyedül tartottam a frontot. A Kongresszusi Központban természetesen

nyüzsögtek a különbözı szervek munkatársai. Volt külsı biztosítás, nyílt rendıri jelenléttel, de ott voltak a kémelhárítók is, akik operatív munkát végeztek. Az állambiztonsági szolgálat mellett egyéb szervek is képviseltették magukat. Abban az idıben Köpeczi Béla volt a mővelıdési miniszter, magyar részrıl ı tartotta a különbözı beszédeket: mindig az volt a fontos rendezvény, amelyen ı megjelent.

- Emlékszem, a románok nem akarták a dokumentumot aláírni, nehogy Budapesthez főzıdjön egy fontos nemzetközi jogi dokumentum megszületése, és különben is mindig mást akartak elérni.

- Valamivel éjfél elıtt az Operában nagy volt az izgalom, hogy sikerül-e a szovjeteknek a románokat meggyızni. Fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek, amelyet az Operából a magyar küldöttség egyik tagja folytatott Köpecziékkel, akik a Kongresszusi Központban tárgyaltak. A miniszter kíséretébıl egy személy megkérdezte, ki vagyok és mit keresek ott? Mikor megtudta, hogy zsaru vagyok, azt mondta, akkor maradhatok, de a többieknek hess, ki onnan. Végül aztán késı éjszaka nagy nehezen jött a telefon, hogy mégis lesz záródokumentum, sikerült a románokat meggyızni. Reggel diadallal újságoltam a fınökömnek a munkahelyemen, mégis lesz záródokumentum, meg hogy Köpeczi a zárótanácskozáson franciául mond beszédet. Tévén néztem az eseményt, láttam, a román küldött fölteszi a kezét, hogy nem, ı mégsem hajlandó aláírni a záródokumentumot. Mindenki majd megırült, bár a magyar sajtó nem ilyen élesen adta vissza a tanácskozás eseményeit.

- Azt azért nem egészen értem, hogy mi ebben a szakmai siker? - Hát az, hogy elıre jelenthettem a fınökeimnek: lesz záródokumentum. A másik az,

hogy megtartották a záró gálaelıadást a külföldi résztvevık tiszteletére. - Már bocsásson meg: de végül mégsem len záródokumentum! - Az igaz, mégsem ez a fontos. Amikor én jelentettem, hogy lesz záródokumentum,

akkor még tényleg úgy volt, lesz, és ezt tılem tudta meg a fınököm. Az igaz ugyan, hogy végül mégsem lett, de ez már nem rajtam múlt. Ami pedig az elıadást illeti... Óriási volt a felhajtás: a harminchárom küldöttség az Operába díszelıadásra volt hivatalos. Az épület környékét is kiürítették, ott kocsi nem állhatott meg, kivéve a rendırautókat. Én a Ladámmal külön engedély alapján a Balettintézet épülete elıtt parkoltam. A környéket megtisztították a jármővektıl, elég sok autót szállítottak el darus kocsikkal. A teljes biztosítást akkor rendelték el, amikor megérkeztek a vendégek. A lényeg az, hogy K. Gábor, címzetes magántáncos, a díszelıadás egyik sztárja, délután öt és fél hat között megérkezett kocsijával az operaház Hajós utcai oldalához. Mondta az ott posztoló rendırnek, „két percre kiugrok, hogy feltelefonáljak a balettirodába, az esti mősorral kapcsolatban". Erre a rendır: „Itt nem lehet megállni." İ nekiállt vitatkozni, hiába mondta, kicsoda, de a rendır ezt nem vette figyelembe. K. egy darabig vitatkozott, aztán megunta, kiszállt a kocsijából, s bement telefonálni a portára. Ismerni kell ıt, nem sokat kukoricázik. Úgy látszik azonban, Gábor se ismerte ki eléggé a rendırt, mert mire két perc múlva visszajött, nem találta autóját: a darus kocsi elvitte. K. Gábor mondott egy-két cifra dolgot, majd taxiba ült, és elviharzott. Elıtte még a portásnak odakiáltotta:

ma este fix, hogy nem fog fellépni, ne is próbálják errıl meggyızni. Jó fél óra múlva, úgy hat óra tájt a Balettcipı presszóban, kajálás közben hallottam a történetet az ismerısömtıl. Kérdeztem, hogy miért nem szóltak nekem a vezetık, elintéztem volna a dolgot, de mondták, hogy nem volt rá idı. Azt se tudták megmondani, milyen rendszámú darus kocsi vitte el az autót, meg persze azt se, hogy hová. Lényeg az, hogy elvitték, K. Gábor meg eltőnt. A lakásán nem volt telefon, háromnegyed óra múlva elıadás, s a fellépı mővész hiányzik... Mindenkit kivert a víz. Háromnegyed hétig tökölıdtek ezen, amikor Vörös László, az Opera gazdasági igazgatója megkérdezte: tudok-e segíteni. Persze -feleltem -, csak elıbb a fınökömet kell felhívni. Fel is hívtam, és mondtam neki, ebbıl botrány lesz, engedélyezze, hogy elmenjek a mővészért, és járuljon hozzá; a megengedettnél egy picivel gyorsabban hajtsak. A fınököm mindent engedélyezett, kivéve a balesetet. Az Operából hat-nyolc perc alatt értem fel Pasarétre: arrafelé lakott a Gábor. Átmentem néhány piroson, balról kerültem meg két villamost, de minden gond-baj nélkül odaértem. Száz fölött hajtottam visszafelé is. Több piroson átmentem. Hét óra elıtt egy-két perccel a fıszereplı már bent volt az Operában, és nem kellett átvariálni a mősort, ahogy közben azt kitervelték. A mővész mondta is, hogy fantasztikusan tudok vezetni. Nem azért mondom, de hármasban 100-ig húzattam, és csak akkor kapcsoltam a negyedikbe. Én karbantartom a kocsimat, állandóan egy szerelıhöz járok, és ha ı azt mondja, hogy valamit ki kell cserélni, akkor azt én kicseréltetem. Minden alkatrész eredeti a kocsimban, csak szovjet gyártmányt haszná-lok.

- Összefoglalva: megmentette az Európai Kulturális Fórum alkalmából rendezett operaházi díszelıadást azzal, hogy nem egészen negyedóra alatt megjárta az Operaház-Pasaréti tér-Operaház útvonalat.

- Igen. És az esemény rendben, problémamentesen lezajlott.

Mi járt Végvári ırnagynak?

„...A Galyatetın lévı belügyi üdülı parancsnoka magasabb fizetést húz, mint az állambiztonsági szolgálat fıoperatív tisztje. Plusz járnak neki az egyéb elınyök, ingyen kaja, ingyen pia satöbbi... Választ nem kaptam erre a felvetésre sem, nem hivatalosan viszont jelezték, hogy helytelen ilyen kérdésekkel elıhozakodni."

- A fıiskola elvégzése után kiképzett hírszerzı tisztként került a belsı elhárítás állományába. Mekkora volt a kezdı fizetése azon a helyen?

- Erre könnyő válaszolnom, mert egy külön füzetben pontos kimutatást vezetek a fizetésekrıl, dicséretekrıl, könyvelem a belügyminiszteri vagy csoportfınöki parancs idejét, számát Miután én egy picit lökött pali vagyok, életem fontosabb eseményeit, a személyemet érintı dolgokat mindig rejtjelezve jegyzem fel; köztük azt is, hogy 1989. szeptember 29-én ilyen és ilyen számú csoportfınöki parancs alapján kaptam 4000 forint jutalmat. Ez volt az utolsó. Elértem a 24 év szolgálati idıt, közel harminc év a munkaviszonyom, karriert nem futottam be. Rengeteg kitüntetésem van, bár nem hiszem, hogy most a Szovjetunió Kiváló Katonája érne valamit a piacon. Amúgy sorra megvan az ötévenként adományozott Szolgálati Érdemérem, amibıl a huszonötödik után járót ez évben kellett volna megkapnom, de mégsem kaptam meg, tekintettel arra, hogy én vagyok a haza meg a nép elárulója. Egyébként nevetni fog, ha elárulom, hogy negyed évszázad becsületes szolgálataiért, írd és mondd, 2500 forint jár. Hogy még jobban ámuljon, hozzáteszem, hogy a belsı elhárítás operatív fıtisztjeként utolsó ırnagyi fizetésem nettó 14 587 forint volt az egy személyre szóló családi pótlékkal együtt. Ezt a hatalmas pénzt egyébként a feleségem vette át, amíg illegalitásban voltam. Különben ha már a személyes dolgokról, fizetésrıl beszélünk, jól tenné, ha áttanulmányozná a személyi anyagomat, feltéve persze, hogy még megvan a dossziém. Én valamilyen okból több kitüntetést kaptam, mint pénzjutalmat, fıleg mikor kitüntetéshez kevés pénz járt.

- Valóban érdekes lenne megtudni, hol van most az ön személyi anyaga. - Két variáció lehetséges; az egyik, hogy ott van, ahol eddig, a többi között, a másik - és

ez a valószínőbb -: az a kollégám vette ki, aki rám dolgozott. - Mit jelent az, hogy „rám dolgozott"? - Nagyon sokan, szinte mindenki összekeveri a belsı biztonsági szolgálatot a

belbiztonsággal. Pedig óriási a különbség. Ugye, amikor elıször találkoztunk a Nap Tv-ben, ön is megkérdezte, nem dolgozom-e véletlenül a CIA-nak. Látja, a belbiztonsági szolgálatnak éppen az volt a feladata, hogy minket, a belsı biztonsági szolgálat embereit is ellenırizze, figyelje. A mi telefonjainkat is lehallgatták, leveleinket felbontották, hogyha ezt a belbiztonság szükségesnek tartotta. Nehogy az ellenség beférkızzön az elhárításhoz.

- Világos: az egész állambiztonsági szolgálatot, ezen belül a belsı elhárítást is figyelték a belbiztonságiak.

- Úgy van, de én inkább egyes személyek megfigyelésérıl beszélek. Amúgy a belbiztonságnak nem volt figyelıapparátusa, de igénybe vehette azt az apparátust, amit mondjuk, az ellenzéki személyek ellenırzésével megbízott 4-es osztály is. Egyébként pedig a belbiztonsági szolgálat ugyanúgy beszervezte a maga embereit a belsı elhárításnál, mint a belsı elhárítás a civilek között. Egyértelmő, hogy a kollégáim között volt olyan, aki a belbiztonság megbízásából figyelt engem. Különben nagy izgalmak nincsenek azokban a papírokban. Fenyítésrıl sem találna dokumentumot, aki keresné:

egy szóbeli feddésen kívül másban nem volt részem. Nyugaton rokonaim nincsenek... Egyszer egy Vasas-meccsen vesztettem el a BM-igazolványomat, ám még akkor is szerencsém volt, mert egy rendes ember mellett ültem, és ı találta meg. Amikor rájöttem, hogy hiányzik az igazolványom, visszamentem a pályára, de hiába. Megírtam az igazoló jelentést a fınökömnek, és úgy tőnt, hogy boldoggá tehetem, ugyanis az volt a legfontosabb jellegzetessége, hogy fölfelé nyalt, lefelé taposott, és már nagyon dörzsölte a tenyerét, hogy végre, huszonöt év után meg tudnak fenyíteni. Ám egy hölgy táviratban közölte velem, hogy nála van az igazolványom, amit a férje talált a futballpályán. Vettem neki egy kis ajándékot, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a fınököm pofára esett, és mégsem tudott megfenyíteni.

- Térjünk vissza az anyagiakhoz. Az eddigiekbıl úgy tőnik, mintha önök normában dolgoztak volna, és fizetésük aszerint alakult, hány objektumot felügyeltek, hány rendezvényt biztosítottak, hány téglát szerveztek be.

- Olyannyira így volt, hogy néhányan kamu beszervezésekkel próbálták javítani az eredményességüket. Velem ez nem fordult elı; én csak a tiszta munkát szeretem. Nagy volt a fizetésbeli különbség a fentiek miatt az egyes osztályok között. A menı az 1., 2., 4. osztály volt.

- A végén kiderül, hogy a biztonsági szolgálatnál is volt munkaverseny-mozgalom. .. - Naná, hogy volt! Az idısebbek mesélték, hogy régen volt nálunk a szocialista munka

hıse, az osztály élenjáró dolgozója, aki egymaga 38 embert talpalt meg. Döntı volt, ki milyen területen dolgozott.

- Mi az, hogy megtalpalt? - Beszervezett. Persze nemcsak a jutalom volt a fontos, hanem az is, hogy egy évben

kit, hányszor állítottak a szınyeg szélére a produktuma szerint. - Nyilván voltak egyéb, nem anyagi jellegő juttatások is. Feltételezem, a biztonsági

szolgálat tisztjei elınyöket élveztek a gépkocsi-kiutalásnál, a lakáselosztásnál és az üdülésben is.

- Mint annyi másnál, ezeknél is az döntött, hogy ki, kicsoda, kinek a kicsodája. Mert mondjuk, ha jött egy kocsikiutalás, nem a 10%-os feláras, nos azt soha nem írták ki a faliújságra, hanem egymás között elintézték a csoportfınökség titkárságán. A többiek nem is tudtak róla. Ugyanígy volt a lakással. Akadt, aki tíz éve dolgozott már a Cégnél, és esélye sem volt a kiutalásra, és volt, aki egy év után máris kapott, sıt a lakás használatbavételi díjat is a Cég fizette. És én voltam a kispolgár, mert nem kaptam soha semmit ingyen, viszont személyi tulajdonú családi házban laktam! Azt már nem vették figyelembe, hogy csak családi összefogással és baráti kölcsönökbıl tudtam kifizetni ezt a kis házat. Egyetlen egyszer fordult elı, hogy élni akartam egy törvényes lehetıséggel. A Cég munkatársainak lehetıségük nyílott arra, hogy hozzájussanak olyan autóhoz, amely már lefutotta a 140 000 kilométeres normáját. Kiutalást kaptam, de a kocsival nem volt szerencsém. Egy autóhoz értı barátommal mentünk ki a Röppentyő utcába, hogy megnézzünk egy félretett XX-es kocsit. Hát, mit mondjak! Kiderült, hogy ebben az autóban hárman haltak meg egy karambolnál, és úgy össze volt törve, hogy az borzasztó. Elınye volt viszont az, hogy lényegében csak egy évet futott, és az igazságügyi szakértıi vizsgálatok miatt két éve állt a telephelyen. Na, ezt vettem meg, ráköltöttem pár tízezer forintot, és volt végre egy saját Ladám. Késıbb egyre többet költöttem rá, mert hol ezt, hol azt kellett kicseréltetnem, hogy menjen, ezért eladtam. Kérdezte, hogy mi volt a helyzet az üdüléssel. Ugyanaz, ami a lakással meg az autóval, hiszen a beutalók is a csoportfınökség titkárságára érkeztek. Aki közel volt a tőzhöz, az ment Szocsiba vagy Kubába, a többi maradt. Harangozó Szilveszter vezérırnagy, aki csoportfınök volt, például egészen nyíltan jogot formált arra, hogy az üdülési beutalókból egy bizonyos kontingenst a saját hatáskörébe vonjon. Magának tartotta fenn a lehetıséget, hogy az osztályvezetık, alosztályvezetık, illetve az egyéb

kedvezményezettek üdültetésérıl gondoskodjon, így aztán volt egy csoport, amelyik minden évben üdült, méghozzá jó helyen. A legtöbb beosztott, mint én is, 3-4 évenként - ahogy nálunk mondani szokták: sorosan - nyaralhattunk, természetesen térítéses alapon. Voltak ingyenes üdülıbeutalók is, amit a vezetık vettek igénybe. Az ilyenforma úgynevezett kölcsönösség alapján alakult ki a szocialista országok belügyminisztériumai között. Természetesen voltak ingyenes hazai és külföldi szanatóriumi beutalók az állománynak, amelyet én is többször igénybe vehettem a betegségem miatt.

- Sok újat ezzel nem mondott, mert tudomásom szerint ugyanez volt a gyakorlat az egész országban, sıt a szocialista táborban is.

- Csakhogy ebbe sohasem nyugodtam bele. Az üdülést szociálisjuttatásként fogtam fel, és mint pártpropagandista, szóvá is tettem ezt a visszás helyzetet. Az általam szerkesztett pártinformációs jelentésben jeleztem azt az igényt, hogy a Belügyminisz-térium vezetése adjon tájékoztatást a dolgozóknak arról, mekkora a rendelkezésére álló üdülési kapacitás, s a helyeket milyen elvek szerint osztják el? Sérelmeztem azt is, hogy miközben a fıcsoportfınökség végzi az egyik fontos operatív munkát az ál-lambiztonságunk szempontjából, az alárendelt kisegítı szervezeteknél jóval magasabbak a fizetések és egyéb juttatások. Konkrét példát is mondhatok: a Galyatetın lévı belügyi üdülı parancsnoka magasabb fizetést húz, mint az állambiztonsági szolgálat fıoperatív tisztje, plusz járnak neki az egyéb elınyök, az ingyen kaja, az ingyen pia satöbbi. Természetesen soha, semmilyen választ nem kaptam erre, nem hivatalosan viszont jelezték, hogy helytelen ilyen kérdésekkel elıhozakodni. A középszintrıl nem is jutott tovább az én információs jelentésem, már ott gondoskodtak róla, hogy a feljebb küldött információk „tiszták" legyenek.

- Milyen egyéb juttatások voltak még? - Járt évente a fegyveres erıknél szokásos kalácspénz, azaz a 13. havi fizetés. Ezt persze

csak az kapta meg, aki az adott évben nem volt megfenyítve. Ebben a tekintetben nagy volt a szigorúság. Persze, itt megint a régi elv érvényesült, azaz sok függött attól, ki az a tiszt, aki mondjuk egy tömegverekedés résztvevıjeként részegen a plafonba lıtt. Differenciáltak, hogy ki, kicsoda? Az egyiket leszerelték, a másiknak meg azt mondták, hogy ejnye-bejnye. Egy régi barátom a Cégtıl mondta egy alkalommal, amikor ezekrıl az ellentmondásokról beszélgettünk, hogy „Jóska, minden attól függ, honnan nézzük, mert nézhetjük szemtıl szembe, nézhetjük a büfé felıl, aztán a büfé felıl három korsó sör elfogyasztása után, és ugye, mindent másképp látunk, mint elıtte". Persze megvolt a lehetıség arra, hogy a szolgálati út betartása nélkül, pártvonalon tegyük szóvá azt, ami a Cégnél rossz. Egyszer, amikor már sok ilyesmi győlt bennem össze, elmentem a párttitkárhoz. Nagy örömöm nem volt belıle, mert hallgatott egy darabig, aztán elkezdte mondani, hogy ami miatt méltatlankodom, az magasabb politika függvénye, ne foglalkozzam azzal: nem rám tartozik, végezzem a munkámat még szorgalmasabban, mint eddig... Szóval, ez volt a reagálás, és én megköszöntem, mert számos tanulsággal szolgált. Azontúl meggondoltam, hogy kivel állok szóba.

„Rám álltak a figyelık"

„Illyés Gyula bácsi temetésén bevettek abba a brigádba, amelyik a szertartás zavartalanságát biztosította... Meg kell mondanom, én annyira élethően alakítottam a gyászolót, sírtam, sıt zokogtam is, a figyelık azt hitték, francia, svájci vagy külföldi állampolgár vagyok. Még rám is álltak. Csak késıbb tudták meg, hogy egy zsarura figyeltek fel. Az Illyés Gyula sírjáról származó szalagot most is ırzöm, az illegalitás ideje alatt elástam, nehogy megszerezzék... Nem védeni akarom magunkat, de mi utasításra vágtuk le a szalagokat."

- A szakmai sikerekrıl már volt szó, most az aprómunkáról beszélgessünk. - Nem túlságosan nehéz felidéznem emlékeimet, csak elı kell vennem a naplóimat.

Gyerekkoromtól kis naptárakba írtam fel a nevezetesebb évfordulókat, a pozitív élményeket vagy negatív megrázkódtatásokat.

- A szabályzat megengedi, hogy a biztonsági tiszt naplót vezessen? - De hát nincs benne semmi, ami titkos lehetne! Az ártatlan dolog, hogy mondjuk

Kennedyt meggyilkolták ekkor és ekkor. Abba se lehet belekötni, ha megírom, hogy Kádár János a XIII. kongresszuson bejelentette a szocializmus alapjainak lerakását.

- Ezeket mint fontos eseményeket írta föl a naptárába? Hogy - teszem azt - november 24-én leraktuk a szocializmus alapjait? - Igen. Vagy pedig azt, hogy kinevezték ezt meg azt miniszterelnöknek. - Tehát ön szép rendben archiválta a naptárakat, emlékkönyveket. - Megvan az összes. Rendszeretı ember vagyok, a kuplerájt, illetve a rendetlenséget

nem szeretem. A kuplerájt persze nem úgy értem... - Világos. Én még a családomat is úgy neveltem, ha álmomból fölkelek, tudjam, mi

hol van, hogy mindent megtaláljak. - Következésképpen ha otthon telkei a sötétben és kinyújtott karral elindul, mindenrıl

tudja, hol van, mindent azonnal megtalál. Cipıt, zsebkést; mindent. - Úgy van, mindent. - Ezért még elemlámpára sincs szüksége, pedig gondolom, hogy az is van mindig

otthon, harcra kész állapotban, feszültség alatt tartva. - Három mőködıképes zseblámpám is van. Egyet a lengyelektıl vettem, a másikat

lomtalanításkor találtam egy kukában és én helyeztem üzembe: fertıtlenítettem, lesmirgliztem, befestettem és...

- És mőködik? - Mőködik. - És a három zseblámpa a lakás különbözı pontjain van elhelyezve, hogy mindig,

minden helyzetben kéznél legyen legalább egy... - Igen, igen. - Milyen „fontos" eszközöket tart még otthon? Fegyvereket például? - Fegyvert soha nem hordok haza, illetve egyszer megtörtént a hetvenes évek közepén,

és betettem a szekrénybe. A lányom meg ott kereste a babaruháját vagy valami hasonlót, s amikor meglátta a pisztolyt, rögtön elkezdett kiabálni: „Tu-tu, apu ha-zahozta a tutut!"

- Egyébként hordja egyáltalán a fegyverét? - Idınként. Vagy a hónaljban vagy a derékszíjban. Farzsebben nemigen, mert ha

lehajolok, felcsúszik a kabátom, és az legalábbis kínos. Volt már olyan rendezvény, amikor rá kellett szólnom a kollégára, hogy „ne hajolj már annyira, mert kiröhögnek".

- Ha már a ruházkodásnál tartunk: van-e erre vonatkozó különleges elıírás a biztonsági szolgálatnál?

- Nincs. Úgynevezett ruhapénzt kapunk, és abból kell az alkalomhoz illı öltözetet megvásárolni. Általában sötétet hordok. Képzelje el. mi lett volna, ha - mondjuk - egy világosszürke öltönyben vettem volna részt Bartók Béla hamvainak elhelyezésekor, vagy ha abban állok a ravatal mellé az Akadémián. Egyébként annak a temetésnek a biztonsági tervét is én készítettem. Azzal is éppen elég bajom volt, nehogy megzavarják, nehogy valami marhaságot csináljanak: valamit beletegyenek a koszorúba satöbbi.

- Mennyi a ruhapénz? - Amikor kezdtem, 5200 forintot adtak egy évre. Most tizenvalahányezerre rúg,

nem tudom pontosan. - Hát ebbıl túl nagy ruhatárat nem lehet összehozni, holott feltételezem, hogy igen

eltérı helyzetekben kellett önnek megjelennie. Milyen egyéb fedıfoglalkozásai voltak, minek adta magát az elmúlt években?

- A múltkor unalmamban összeszámoltam: összesen 32 nevet használtam megfelelı foglalkozásokban. Voltam orvos, gazdasági szakember, tanár, abból is óraadó tanár, nyelvtanár, fıiskolai tanár, azután képzımővész, zenész, karénekes; fel sem tudom mindet sorolni. De a legtöbbször talán rendezı voltam különbözı kongresszusokon, tanácskozásokon. Igen emlékezetes a már említett 1985-ös Európai Kulturális Fórum, mert több rendezvénynek az általam tartott objektumok adtak otthont. Persze, ismerıs terepen mindig a saját nevemet használtam, hiszen az Operában mindenki tudta, ki vagyok, s kiröhögtek volna, hogy a Végvári Jóska most Varga vagy Szabó XXTII. Jánosként mutatkozik be.

- Az elıbb Bartók Béla temetését említette. Ezek szerint nemcsak a gálákra járt; az öröm mellett szomorúbb eseményeken is részt kellett vennie. Egyébként milyen minıségben állt a sírnál?

- Mint egyszerő halandó és mint munkáját végzı állambiztonsági tiszt. Különben nemcsak Bartók temetésén vettem részt, hanem Pásztori Dittáén, és legalább ötven mővész búcsúztatásánál is ott voltam.

- Kötelességszerően? - Nem feltétlenül. Nagyon gyakran saját elhatározásból mentem el, például

Márkus Lászlóéra is. Ilyen alkalmakkor fontos személyekkel ismerkedhet meg az ember, hiszen ott vannak a szellemi, a kulturális, a mővészeti élet kiválóságai.

- Netán munkalátogatásnak is felfoghatjuk az ön temetıi közremőködését? - Hadd lássák, hogy a belügyi összekötı nem olyan, mint amilyennek kikiáltják, senki se mondhassa, hogy ez a fakabát csak arra lát, amerre áll, meg ilyesmit. Nemegyszer virágot is vittem. - Volt erre költségkerete? - Dehogy! Általában a saját pénzembıl vettem, mert az így illı. - Melyik volt pályafutásának legemlékezetesebb temetése? - Illyés Gyula bácsié. Bevettek abba a brigádba, amelyik a temetés zavartalanságát

biztosította. Illyés Gyula munkássága épp eléggé indokolta, hogy szolgálatunk odafigyeljen az utolsó útjára is. Nagy erık voltak jelen, ıszintén szólva én csak egy beosztott, ötvenhatodik senki voltam ott.

- De hát egy ırnagy nem lehet ötvenhatodik senki! - Nem a rang számít. Egy kollégám vezette a brigádot; azon az osztályon dolgozott,

amelyiken én. A fınökség az objektumban tartózkodott, ı felelt mindenért, mert a kollégám tartotta a kapcsolatot a temetés és az objektum között.

- Mi az az objektum? Az önök központja? - Igen. A temetıbıl odaküldtek az információkat, például percre pontosan azt,

hogy éppen milyen koszorúkat visznek a sírhoz vagy a ravatalozóba. Rádión jelentettük, hogy ilyen párt, olyan párt, erdélyi asszony, felvidéki férfi, kárpátaljai küldöttség, ilyen szalag, olyan szalag...

- Mi a fenének kellett azt jelenteni, hogy ilyen szalag, olyan szalag? - Azért, mert a fınökség az objektumból szólt vissza, hogy melyik szalagot kell... - Letépni... - Nem, hanem eltávolítani. Olyan trükkel levenni, hogy soha senki ne mondhassa, volt

ott egyáltalán szalag. Azután ha visszaemlékszik a temetésre, a sírnál énekeltek is... - Miért könnyezik? - Kellemetlen errıl beszélnem, fájó ez az emlék, és félek, hogy engem most ezért az

egészért elítélnek... Rengetegen voltak ott, külföldiek, svájciak, amerikaiak, franciák..., szökött erdélyiek, átengedett kárpátaljaiak és felvidékiek..., délvidéki magyarok... A hivatalos szertartás után jó néhány ember még ottmaradt a sírnál, szavalatok hangzottak el és beszédek... Ezeket persze a figyelık és a szolgálatunk magnóra és videóra rögzítette... Ott volt a síron a rengeteg koszorú, szalagokkal, oda helyezték el a verseket tartalmazó papírokat is... Akkor kapta meg a biztosítást vezetı kollégám a parancsot, hogy az ilyen meg olyan feliratú szalagokat feltőnés nélkül el kell távolítani. A levágott szalagokat le kellett adni, hogy megsemmisítsék. Az egész akcióról titokban felvételt készítettek a figyelık, bár éppenséggel mások is filmeztek nyíltan a temetésen. A figyelık filmjét úgy tudom, hogy az illetékes szakmai, politikai vezetık is megnézték. Meg kel! mondanom, valóban meghatott a gyászszertartás, mivel tiszteltem az írót. Egyébként annyira élethően alakítottam a gyászolót, sírtam, sıt zokogtam, hogy a figyelık azt hitték, francia, svájci vagy külföldi állampolgár vagyok; még rám is álltak. Csak késıbb tudták meg, hogy egy zsarura figyeltek fel. Az Illyés Gyula sírjáról származó szalagot most is ırzöm, az illegalitás ideje alatt elástam, nehogy megszerezzék... Utólag is elnézést kérek az özvegytıl, a családtagoktól azért, amit tettem, de mentségemül szolgáljon, hogy legalább ezt a szalagot meg tudtam menteni az utókornak. Nem védeni akarom magunkat, de mi utasításra vágtuk le a szalagokat.

- Hogyan szerezte meg ezt az egyet? - Megkértem a barátomat, hogy adja nekem, mire ı megkérdezte, mit ér nekem.

Meghívtam a Tokajiba egy borra. - Úgy tőnik, mélyen megrázta Illyés temetése. Nehezére esett a gyászolók között

állnia? - Lelkileg nagyon megviselt a dolog, de nem húzhattam ki magam a feladat alól,

hiszen az osztályon belül szervezték meg a brigádot. Illyés író volt, és az én volt osztályomhoz tartozott az írói vonal.

- Volt még hasonló temetés, amelyen akkora mozgósítás volt, mint Illyés Gyuláén?

- Volt, Honthy Hannáén; nem is tudom, hány tízezer ember vett részt a temetésén. Volt ott kötélkordon elég, és volt persze operatív biztosítás is. Sajnos, legutóbb Karády Katalin temetésére nem tudtam elmenni családi problémáim miatt. Délelıtt ugyan elindultam a Szent István-bazilikához a ravatala elıtt tisztelegni, de akkora tömeg volt, hogy a kocsival nem tudtam megállni: még a tévénél sem volt egy tenyérnyi parkolóhely sem.

Felügyelet után ügyelet „Gyakran elıfordult, hogy a különbözı pártok megfigyelésére beszervezett, tehát a hálózati személyek vagy besúgók fontos információk birtokába jutottak, és nem volt szabad várni az elsı munkanapig; rendkívüli találkozóra volt szükség... Ha például az Elnök fedınevő ügy-nök jelentkezett be, tudtam, hogy a terminológia szerint a magyar nacionalisták vonalán dolgozik."

- Ugye, összesen tíz évet dolgozott a III/III-5-ös osztályon? - Éppen tízet. Mehetnékem is volt már. Közrejátszott ebben a lelkiismeret-furdalás azért, mert nagyon sok leszúrást és kritikát kaptam a fınökeimtıl. Bár beszerveztem személyeket, mindig kevesellték, és azt mondták, hogy K- és T-lakást is keveset szerveztem. A T-lakás ugye az, amelyik állampolgári tulajdonban vagy használatban van, és csak alkalmanként használ-hatjuk titkos találkozókra. A K-lakás az egy másik megoldást igényel. Mit tudom én, van valahol egy üres lakás, amibıl kihalt a 93 éves bérlı vagy tulajdonos, és nincs örökös, nincs eltartó; ezekre a lakásokra kellett azonnal lecsapni és bizonyos trükkökkel elérni, hogy nekem kiutalják. Természetesen nem Végvári József ırnagynak; ilyenkor a 32 nevem egyikét használtam. Elıvettem valami legendát, hogy én elvált ember vagyok, egy gyereket nevelek satöbbi, és így szereztem meg a lakást, ami tulajdonképpen a Cég tulajdonát képezte és a költségeit is az állta. Egyetlen ilyen K-lakást sikerült szereznem, de az sem az én nevemre került, mert akkor már tudtára adtam a kollégáimnak, hogy el akarok menni az osztályról. Úgy éreztem, nem becsülik meg a munkámat, s egyre inkább meg is undorodtam tıle. Jó néhányan magasabb fizetést kaptak az enyémnél, pedig nem dolgoztak annyit, mint én. Késve jártak be dolgozni, napközben sokat lógtak, rendszeresen kijártak piálni, kártyázni. Ilyenkor dılt aztán el, hogy ki mennyi fizetésemelést, kitüntetést vagy jutalmat kap. Ritkán tudták elérni nálam, hogy ezeken részt vegyek. Úgy tőnhet, nagyon erıs az anyagi érdekeltség nálam, de hát én is a piacról éltem, és nem volt mindegy, hogy a feleségem a hétvégén rántott karajt ad-e enni a családnak vagy csirke farhátat. Éreztem, tudtam, hogy váltani kellene, több beszervezésre volna szükség, és fıleg jobban kéne „eladni" a tevékenységemet a fınökség elıtt, de valahogy nem ment az operatív munka nekem. Volt olyan kollégám, aki ötezer jutalmat kapott egy jól eladott beszervezésért, pedig az a személy még alá se írt, nem is produkált semmit, viszont a kollégám barátja volt az osztályvezetınek. Két személyt is beszerveztem, a jelentésre ráírták, hogy szép, pontos munka, és mégsem kaptam egy vasat sem. Ez nagyon bántott, mert más a nem létezıért is kapott pénzt, én meg csak dolgoztam, bizonyítottam, mégsem mentem semmire a kritikáim, észrevételeim miatt. Ráadásul az akkori vonalvezetım nem nagyon szívlelt engem, túlságosan is szókimondónak tartott. Nem tetszett neki az sem, hogy én néhány kollégáról nyíltan kijelentettem, hogy erkölcsileg züllött, állandóan italozik és lóg. Már elmondtam önnek, hogy rengeteg pluszmunkát végeztem, engem mindig minden akcióba be lehetett vonni, mert vállaltam és sose sumákoltam. Én mindig jeleztem, ha valami maszek gondom volt – kocsi javítás, csıtörés, ilyesmi -, és inkább túlóráztam, hogy nyugodt lelkiismerettel maradjak távol a munkahelyemrıl. Ez volt az én stílusom, miközben a kollégám úgy berúgott, hogy három napig fel sem tudott kelni, és falból írtuk, hogy itt meg ott tartózkodik, vagy akciókban vesz részt. Nyugodtan lehetett ezt csinálni, mert a fınökök is gyakran lógtak. Komolyan mondom, volt olyan eset, hogy huszonöt-harminc fıs osztályról heten meg kilencen voltunk mindössze a helyünkön.

- Meglep, amit mond, mert mindig azt hittem, hogy a biztonsági szolgálat emberei

szabadon lófrálnak a városban, azt csinálnak, amit akarnak, fıképp söröznek, meg autóznak. Erre kiderül, hogy a magyar biztonsági szolgálat egy bürokratikus in-tézmény, és munkatársai ugyanolyan trükkökkel lógnak, mint mondjuk, Irénke a könyvelésbıl.

- Elıször is volt nálunk egy füzet, abba be kellett írnom, hogy mondjuk 10-tıl 12-ig az Operaházban vagyok ilyen és ilyen ügyben, ennél és ennél a személynél. Ha fınököm ellenırizni akart, egyetlen telefonnal megtehette. Megjegyzem, engem soha nem csíptek azon, hogy lógok, bár volt olyan eset, hogy a közvetlen kollégámnak megmondtam, miközben a füzetbe valamelyik objektumot írtam be, munka helyett a várost jártam, megvenni a gyereknek a kötelezı olvasmányt.

- Szóval, kezdett elege lenni az 5-ös osztályból? - Szó szerint. Elıször a szolgálati út betartásával próbáltam változást elérni.

Elmondtam a gondjaimat sorban a vonalvezetımnek, az alosztályvezetınek, az osztályvezetınek, sıt még a csoportfınök helyettesének is. Az volt a válasz, hogy „te úgyis itt maradsz, különben se ugrálj, mert még bajod lesz!" Na, gondoltam, majd pártvonalon próbálkozom. Bejelentkeztem a pb-titkárunkhoz, de nem fogadott. Az alapszervezeti párttitkár jegyzett meg annyit, hogy mit rohangálok, jó helyen vagyok én itt, maradjak a fenekemen.

- Ha már a párttitkárt említette: önöknél mekkora volt a párttagok aránya? - 99,8%. A fennmaradó két tized százalék úgy jött létre, hogy a nyugállományba

vonultak vagy az elhunyt kollégák helyére érkezett új munkatársak nem mindegyike volt párttag, és idıbe került a felvételük.

- Mennyire volt jellemzı, hogy valaki el akarja helyeztetni magát máshová vagy egyenesen a leszerelését kéri, mert megunta a Céget?

- Ilyesmirıl nyíltan nem volt szokás beszélni. Az áthelyezésnél pedig a baráti kapcsolatok játszottak döntı szerepet. Egyetlen olyan esetrıl tudok, hogy valaki az állambiztonsági vonalról kijelentette, hogy elege van, leszerel, nem fér össze az egyénisé-gével, hogy spicliket foglalkoztatunk. Miután a munkájával meg voltak elégedve, nem engedték leszerelni, azóta is a BM jogi osztályán dolgozik, mert van diplomája. Ami az áthelyezéseket illeti, abban vagy a fınök segített vagy valamelyik magasabb beosztású haver. Én gyorsan rájöttem, hogy a csoportfınökségen nincs kihez fordulnom. Mit tehettem? Azokat kerestem meg, akikkel húsz évvel ezelıtt együtt kezdtem. Közülük két barátom is a pártbizottságon dolgozott, ókét még a rádiófelderítéstıl ismertem; pontosan tudták, hogy nem hazudok, meg is bíztak bennem. Velük kezdtem Ócsán, azóta tartott a barátság. Egyikük, G. Róbert, egy volt miniszter fia, a másik H. Gyuri volt. Felhívtam ıket, hogy személyes gondjaim vannak, próbáljanak segíteni, ık sohasem mondták, hogy nem érnek rá, azonnal fogadtak. Ahogy mondani szokás, borítottam elıttük, tehát elmondtam, hogy állok, meg idegileg kikészültem, képtelen vagyok boldogulni. Azt mondták, nyugodjam meg, lépni fognak. Lényegében az ı segítségükkel kerültem 1989. február 1. -ével a csoportfınökség titkárságára vezényeltként. Ez azt jelentette, hogy egyéves idıtartamra áthelyeztek az állandó ügyeleti szolgálatra. Ez a beosztás mindössze annyi hátránnyal járt, hogy amíg korábban tudomásul vették, hogy évente szanatóriumba kell mennem, amikor elkapott a derékfájás és nem tudtam ki-egyenesedni, itt kikötötték: nem mehetek betegállományba, legfeljebb szabadságot vehetek ki. Nekem így is megérte, ezt is aláírtam.

- Nem voltak túlságosan megértıek önnel az új helyén sem... - Ahhoz túlságosan sokan pikkeltek rám. Az pedig már az én külön balszerencsém

volt, hogy a régi fınököm, N. Csaba, aki kifejezetten utazott rám, itt ismét csak a fınököm lett. Egyszer régen nagyon összekaptunk, mert kijelentette, hogy a hat hónapos - gyorstalpaló - iskolán ugyanazt meg lehet tanulni, amit én sajátítottam el három év alatt nappalin, a Rendırtiszti Fıiskolán. Csabának csak a hat hónapos tanfolyama volt,

de a Cég ezt ugyanúgy elfogadta fıiskolai végzettségnek. - Mi volt tulajdonképpen ez a titkársági meg az ügyeleti szolgálat? - A csoportfınök dr. Horváth József volt. Az egyik helyettese, E. Miklós ezredes az l-

es, 2-es, a 3-as osztályokat felügyelte, a másik helyettese, F. László ezredes pedig a 4-es, 5-ös, 6-os osztályt. A titkársághoz tartoztak még a titkárnık, a titkos ügykezeléssel foglalkozó hölgyek, gyors- és gépírók, meg a csoportfınök személyi titkára, továbbá az ügyeleti szolgálat négy tagja és az úgynevezett M-tiszt. Utóbbi feladatköre egészen szi-gorúan titkos, arról van szó, hogy háború esetén vagy a rendkívüli állapot kihirdetésekor ki van dolgozva, mi a fegyveres erık feladata. A teendık leírása egy borítékban volt elzárva, lepecsételve, az M-tiszt dolga volt az említett esetekben a borítékot felbontani és az abban foglaltak szerint intézkedni. Én az ügyeleti szolgálat tagja lettem, összesen négyen voltunk. A szolgálat váltó jellegő volt, ami azt jelenti, hogy 24 óra szolgálat, 72 óra pihenı. Nem volt egyszerő dolog ezt a feladatkört ellátni, mert a szabadságot és a betegállományt szigorúan egymás közt kellett megoldani. Április-május környékén megkezdıdtek a szabadságolások, és mondjuk, elment az 1 -es szabadságra. Sorsot húz-tunk egyébként, hogy hányadik a sorban. Nos tehát, ha az l-es elment pihenni, jött helyére a 2-es, 3-as és a 4-es, és így tovább. Elképzelhetı, hogy mennyire hátrányos volt ez a beosztás, mégis mindegyikünk vállalta, annyira elegünk volt sok mindenbıl.

- Mi volt az ügyeleti szolgálat feladata? - Az állandó ügyeleti szolgálat alatt telefonon kellett felvenni azokat az információkat,

amelyek összefüggtek rendkívüli eseményekkel, az általunk felügyelt objektumokkal, területekkel. Kezeltük továbbá a telefax berendezést, amelynek segítségével a megyékbıl kaptunk jelentéseket; mondjuk, hogy szombaton teleszórták röpcédulákkal Tatabányát és környékét. Az ottani ügyeletes szólt nekem, és én telefaxon lekértem tıle a röplapot, hogy hétfın reggel, amikor a fınököm bejön, ott legyen elıtte fénymásolatban. Munkaidın túl, tehát 5-tıl reggel 8-ig hozzánk futottak be az országos hírközpont, valamint a különbözı határátkelıhelyek és forgalom-ellenırzı pontok által küldött jelentések, illetve tájékoztatók.

- Mi az a hírközpont? - Ehhez érteni kell bizonyos mechanizmusokat. Tegyük fel, hogy ön egy svájci

állampolgár, aki jó kapcsolatban volt, mondjuk, Kıszeg Ferenccel, s ezért személye érdekelte a Belügyminisztériumot. Valamelyik kollégám, aki Kıszeggel foglalkozott, éppen ezért idıben leadta az ön adatait a határon vagy Ferihegyen. Na most, amikor ön Ferihegyen beadja az útlevelét a határırhöz, és az ott a kis fülkében a pult alatt vacakol egy kicsit, mielıtt pecsételné, nos, ez az a momentum, amikor egyeztet. Ilyenkor derül ki, hogy olyasvalaki lépett-e be az országba, akinek a személye érdekli a BM-et. Egy kis komputer tartalmazza az adatokat, és az információ Ferihegyrıl befut a hírközpontba. Munkaidıben az a kolléga kap tájékoztatást, aki az üggyel foglalkozik, azon túl pedig az állandó ügyeleti szolgálat, tehát akkor én jegyeztem fel az információt, míg a kolléga az elsı munkanapon aláírásával igazolta, hogy az információt átvette. No persze, foglalkoztunk mi sok minden mással is, például olyasmivel, hogy munkaidı után akarják felrobbantani a Nemzeti Múzeumot vagy a Magyar Televíziót; hozzánk futottak be a fenyegetések. Sürgıs esetekben nálunk jelentkeztek azok a beépített személyek is, akik fontos információt akartak közölni a tartójukkal.

- Tartójukkal? - Azokkal a kollégákkal, akik az illetıt beszervezték, és akik a rendszeres kapcsolatot

vele fenntartották. Ezeket a belügyi tiszteket nevezték hálózattartóknak. Az ügyeleti szolgálatban lévı tisztnek ilyenkor kapcsolatba kellett lépnie a tartóval. Gyakran elıfordult ugyanis, hogy a különbözı pártok megfigyelésére beszervezett, tehát hálózati személyek vagy besúgók fontos információk birtokába jutottak, és nem volt szabad az elsı munkanapig várni, rendkívüli találkozóra volt szükség. A hálózati

személynek a tartó sose adta meg az otthoni telefonját, csak az ügyeletit, az ugyanis nem volt titkos. Én is úgy szoktam bejelentkezni, ügyeletesként, „Halló, tessék!", nem tettem hozzá, hogy ki vagyok. A hálózati személy fedınevén jelentkezett be, és annak alapján én már tudtam, hogy melyik osztályhoz tartozik és az osztályon belül melyik párttal áll kapcsolatban. Ha például az Elnök fedınevő ügynök jelentkezett be, tudtam, hogy a terminológia szerint a magyar nacionalisták vonalán dolgozik. Dolgoztak ügynökök minden pártnál, nem feltétlenül a vezetıségben, lehetett az emberünk valamelyik vezetı személy barátja vagy ismerıse, a fontos csak az volt, hogy hozzáférjen az információkhoz. Nos, ha a hálózati személy sürgıs ügyben kért találkozót, akkor én felhívtam a tartóját, és az megmondta, mikor, hol találkozhatnak. A tartót mindig el kellett érnem, mert vagy otthon volt, vagy bejegyeztem az eltávozási füzetbe, hogy hol tartózkodik pénteken 16 óra és hétfı reggel 8 óra között. Ugyancsak bejegyezték azt is, ha ebben az idıpontban valaki elhagyta Budapest közigazgatási határát. Amennyiben az ügy hordereje megkívánta, akkor a tartón kívül értesítem kellett az osztályvezetıt vagy a vezetı ügyeletest, aki szintén otthon tartózkodott. Volt egyszer tehát az ügyeletes tiszt, mondjuk én, és volt vezetı ügyeletes tiszt, aki mindig alosztályvezetı vagy osztályvezetı volt. Fontos esetben a vezetı ügyeletes tiszt értesítette az illetékes osztályvezetıt, ha viszont az kutyát sétáltatott, akkor fordulhatott a csoportfınökhöz is. A csoportfınök mindig tájékoztatta az ügyeletet a tartózkodási helyérıl.

- Mekkora horderejőnek kellett lennie egy ügynek ahhoz, hogy mozgósítsák a fınökséget munkaidı után is?

- Mondok két végletet. Egy hétvégén jelentette egy hálózati személy, hogy a Magyar Október Párt még aznap este festési, mázolási és létratologatási akciót szervez a Münnich Ferenc utcában. Krassóék már pakolják a pemzliket, ideje lépni. A másik példa komolyabb; az ügynök pontosan megmondta, hogy nemsokára megtörténik a látványos szakítás a Szociáldemokrata Pártban. İszintén szólva, sokszor elıre kisakkoztam az egyes politikai kérdéseket. Nem akarom megbántani a három ügyeletes kollégámat, de ık inkább mással foglalkoztak. Én azzal töltöttem az idıt, hogy kielemezzem, ki, mikor, mirıl jelentett az adott idıszakban, s az adott helyrıl hány jelentés futott be. Tör-vényszerőségeket kutattam az ügyeleti naplóban, s nemegyszer felfedeztem, hogy valaki hamis kártyákkal játszik.

- Tehát 1989. február l-jén került az ügyeleti szolgálathoz, és nem egészen egy évet töltött ott.

- Pontosan 11 hónapot és 19 napot. Mindjárt bedobtak a mély vízbe. A megyék ontották a tájékoztató jelentéseket, amelyeket májustól júniusig kézírással kellett jegyeznünk.

- Miket jelentettek? - Ajaj! Sorra alakultak a pártok. Elıször a Független Kisgazda- és Polgári Párt, a

Nemzeti Parasztpárt és így tovább. Egymás után jelentették, itt és itt volt az alakuló ülés, hányan voltak jelen, szó szerint idézték a felszólalásokat; ebbıl lehetett tudni, hogy hálózati személyektıl származnak az információk. A jelentéseket vidékrıl kaptuk. A belsı elhárítás jelentéseit nem juttatták el hozzánk. Június-júliustól már a 7-es osztály összegezte a III/III-hoz tartozó hat osztály jelentéseit és a megyék tájékoztatóit is, amelyeket telexen, telefaxon vagy géptávírón küldtek hozzánk. Január 5-én, a lehallgatási botrány elsı fázisában ilyen tájékoztató megyei napi jelentést hoztak nyilvá-nosságra, a fontos jeleket takarva, hogy ne derüljön ki a származási helye. Jót nevettem azon, amikor Kıszeg Ferenc úr szóvá tette telefonbeszélgetése lehallgatását, és a fınökünk, a belsı elhárítás vezetıje erre azt válaszolta, hogy ıt nem mi, hanem a NDK-sok hallgatták le. Na ne...

- Maradva az 1989. február utáni idıszaknál. Ön szerint minden pártba beépültek a hálózat emberei?

- Azt pontosan nem tudom. Hát nézze, a mi vonalunkon, tehát a B alosztály egyik vonalán 57 hálózat élt, azaz 57 beszervezett személlyel tartottunk kapcsolatot, és ez csak az egyik vonala volt a B alosztálynak. Próbálja kiszámítani, hogy a két másik vonalon még mennyi besúgó lehetett! Megbecsülni is nehéz, hogy mondjuk, az 5-ös osztály A alosztályán, amelyikhez a tévé, a rádió, az újságkiadás, az írók tartoztak, vajon hány ügynököt tartottak! És akkor még nem beszéltünk a 4-es meg a 6-os osztályról, amelyek kifejezetten az ellenzékre dolgoztak. Ami pedig a vidéket illeti, a jelentések mindig tartalmaztak pontos idézeteket, szó szerint leírt kijelentéseket, amelyek ellenzéki pártok tagjaitól származnak, és tartalmuk szerint elhangozhattak bizalmas beszélgetéseken, akár középületben, akár magánlakásban, de mindenképpen tégla jelenlétében.

- Kik voltak azok a politikai személyiségek, akikrıl a legtöbb információt összegyőjtötték?

- Akik a szakmai zsargon megfogalmazása szerint a látókörünkbe kerültek. Ez annyit jelentett, hogy az érvényben lévı titkos BM-parancsok, utasítások alapján figyelmet érdemlı személyek voltak. Van egy kis füzetem, amelyben rengeteg ilyen nevet jegyeztem fel, persze kódolva. Ezek egy része ismert ellenzéki politikus, Orbán Viktor-, Mécs Imre-nagyságrendő, tehát a nevesebb figurák, aztán több híres író, mővész, értelmiségi, de van köztük iparos, kereskedı, ügyvéd is.

Párttaghoz Végvári sem nyúlhatott „Az egyik ügynököm olyan jelentést hozott, amely szerint egy, igencsak magas rangú vezetı borzasztó nagy szemétséget követett el. Sikkasztásról volt szó, milliós tételben. Mentem a jelentéssel az alosztályvezetıhöz, aki megveregette a vállamat: Bátyus! - ez volt nála a megszólítás -, mi nem a párttagra, hanem az ellenségre hajtunk. Ezzel megfogta a papírt és összetépte."

- Voltak-e védett személyek, olyanok, akiknek beszervezése szóba sem jöhetett? - Természetesen. Például a párttagoké. A Magyar Szocialista Munkáspárt tagjainak a

beszervezését parancs tiltotta. Az országgyőlési képviselıkkel sem foglalkozhattunk, akiket mentelmi jog illetett meg.

- Szóval, egy párttag sikkaszthatott, megronthatott ifjúkat, mindenképp védett volt. - Mondtam már, hogy párttagot nem volt szabad beszervezni! Illetve elıfordult, hogy

le kellett nyelnünk az ön által említett ügyeket, és mondjuk ı is hajlandó volt segíteni, nos, ilyenkor nagyon indokolt esetben... Végsı soron a csoportfınök engedélyezhette a párttag beszervezését, de mondom, csak ilyen esetben és nagyon ritkán.

- Kik voltak még védettek? - A tömegszervezetek, a Hazafias Népfront és a SZOT vezetıi is tabuk voltak.

Ugyancsak nem szervezhettük be az ügyészeket, a minisztériumok vezetı beosztású munkatársait és a vezérigazgatókat sem.

- Mármint önöknek nem volt szabad. - Látom, érti, hogy másoknak viszont igen. Például a hírszerzıknek, ami érthetı is volt a nemzetbiztonság szempontjából. - Na és mi volt akkor, hogyha az ön téglája tendenciózusan kompromittáló adatokat

szolgáltatott mondjuk, pártvezetıségi tagokról, éppen csak azért, mert ık álltak össze egy kis sikkasztásra?

- Ez nem nagyon fordulhatott elı, mert eleve megmondtam, hogy a párttagok nem érdekelnek, azokról ne is hozzanak információt, csak bizonyítható bőncselekmény esetén. Persze, ha a tégla ragaszkodott hozzá, leírhatta. Voltak köztük ilyenek: be-csületes, korrekt, hazájukat szeretı emberek.

- Ön nem restellte magát? Arra gondolok, hogy hála a besúgójának, nyomára bukkan egy disznóságnak, és csak azért nem foglalkoznak az üggyel, mert az elkövetı párttag.

- Értse már meg, hogy én az ügynökeimet állandóan neveltem és képeztem; ezekre az esetekre is felkészítettem ıket, de ha mégis leírta, továbbítottuk a bőnügynek.

- Szóval, egy jól dresszírozott ügynöknek már eszébe sem jutott, hogy a párttitkárral kapcsolatban tárjon fel valami dehonesztálót?

- Á, nevetve mesélték az effajta ügyeket, és aztán komolyan jelentést tettek... - ...két párton kívüli homoszexuálisról, igaz? - Igaz, meg a csencselıkrıl, meg a több kiló arannyal üzletelıkrıl is hallottam. - Mi volt akkor, ha mondjuk, a fıgengszter, aki naponta négy kisfiúval és öt kiló

arannyal foglalatoskodott, megtudva, Végvári úr a nyomában van, csak azért, hogy kitoljon magával, belépett a pártba?

- Na látja, volt ehhez hasonló esetem is. Egy nagyon becsületes „tájékoztatómról" van szó, aki pont nekem felejtette el elmondani, hogy közben belépett a pártba. Már éppen az utolsó simításokat végeztem beszervezésén és kiképzési tervén, amikor rutinból

bementem a személyzeti vezetıhöz és valami barbatrükkel - mert párttagokról információt se lett volna szabad kérni -, hogy bizalmasan megnézzem a párttagok névsorát, és akkor látom: szőzanyám, ez az ember belépett a pártba! Másnap áthúzva, leselejtítve, elégetve... így esett ki az egyik legjobb jelöltem, aki hazafias alapon lett volna beszervezve és hat nyelven beszélt. Azt hittem, sírva fakadok, amikor megtudtam, hogy mit tett.

- És ha ön valami hallatlanul nagy gazemberség nyomára bukkant, s az elkövetık párttagok voltak?

- Mondok egy példát. Az egyik ügynököm olyan jelentést hozott, amely szerint egy, igencsak magas rangú vezetı borzasztó nagy szemétséget követett el. Sikkasztásról volt szó. Az én ügynököm leírta, pedig mondtam, hagyja, de nem sikerült lebeszélni. Az illetı barátja mesélte el az ügyet, többen nem tudtak róla. Nagy gondban voltam, szokásomhoz híven ebben az esetben is két nappal késıbbi dátumot írattam a jelentésre, hadd legyen idım utánanézni, nehogy megvádoljunk egy becsületes, tisztességes párttagot csak azért, mert valaki el akarja áztatni. Meg is gyızıdtem arról, hogy tényleg úgy van, ahogy az ügynököm hallotta: megáll a milliós sikkasztás, de darázsfészekbe kell nyúlni, bizonyítani pedig nehéz lesz. Kénytelen voltam jelentem az ügyet a vonalvezetımnek, átadtam neki az ügynöki jelentést, mire ı: „Tépjük el!" Mondtam, hogy errıl szó sem lehet, tudjon róla az alosztályvezetı. Mentem a jelentéssel az alosztályvezetıhöz, aki megveregette a vállamat: „Bátyus! - ez volt nála a megszólítás -, párttagokról van szó, és nem tudjuk bizonyítani. Mi nem a párttagra, hanem az ellenségre hajtunk. Mondd meg az ügynöködnek, máskor ne újon le ilyeneket." Ezzel megfogta a papírt és összetépte.

- Végvári ırnagy mit csinált ekkor? - Hát, nem mentem be a bazilikába hálaadó misét mondani, az biztos! - Ön szerint a magyar állami és pártvezetık hogyan tájékozódhattak az ország

erkölcsi állapotairól, ha még az ügynöki jelentéseket is gondosan megsemmisítették? Ugyanis arra gondolok, hogy ebben az országban a korábbi idıszakban volt vagy hétszázötvenezer párttag, aki - legalábbis önöktıl - védett volt.

- Nyolcszázhetvenezer párttag volt, már bocsánat. Ami pedig a hálózati jelentéseket illeti, azok alapján a 7-es osztály készített összefoglalókat és tájékoztatókat a felsı vezetés számára állambiztonsági témában. Bőnügyi-közbiztonsági témában a BM ORFK. Ezek titkosak voltak: amit mi ismerhettünk, az a pártinformáció volt. Egy részüket én írtam, mert 17 évig a pártalapszervezet propagandistája és információs felelıse voltam. Nem volt könnyő információs jelentést írni, mert ha odamentem egy kollégához, hogy mit gondol, mondjuk, a belpolitikáról, csak hümmögött vagy füttyentett egyet. Akkor mit csináltam? Mivel olvasott ember voltam - rengeteg ingyen újsághoz jutottam hozzá -, azokból állítottam össze a jelentést azon a szubjektív alapon, hogy engem mi érdekel. A kollégák többségét nem érdekelték az ország ügyes-bajos dolgai, mert mi úgysem tehetünk semmit. Többségük úgy érvelt, hogy a munkaterületét elég, ha jól ismeri, ott ne legyen probléma, és kapja meg a fizetését. Nekünk a párt politikájának gyakorlati végrehajtását kellett elısegítenünk a sajátos eszközeinkkel, valamint információt szerezni a felsı szakmai és pártvezetés számára.

A Cég öncélúan nem pajzánkodik „Gondolja meg, mi mástól volt annyira magabiztos Fejti György? Miért volt olyan nagyképő a kerekasztal-tárgyalásokon? Miért sugallta szinte: »Mit ugráltok, kis tetőjancsik, úgyis tudok rólatok mindent!« Könnyő úgy tárgyalni, hogy ismerjük, mibıl kell engedni, mihez ragaszkodhatunk tét nélkül, mit akar a másik, mert elég elıvennem egy papírlapot és minden rajta van."

- Amikor ön 1989 februárjában megkezdte az ügyeleti szolgálatot, egyben hozzáfogott-e az információk győjtéséhez is?

- Tudatosan semmiképpen sem. Érdeklıdéssel figyeltem, hogyan alakulnak meg sorra a pártok, egy darabig írtam is, mikor jön létre ez a klub, ez a szervezet, amaz a társaság, ilyen párt, aztán amikor túljutottam a százon, az egészet összetéptem. Úristen! Egy valamirevaló demokráciában, egy jogállamban vagy az annak számító bármelyik nyugati kapitalista országban jó, ha van egy tucatnyi párt vagy pártként mőködı szervezet. Nálunk pedig hetek-hónapok alatt több mint száz keletkezett! Itt megint mindenki vezetı akar lenni, dolgozni meg senki sem akar - gondoltam.

- Ebben az idıben, tehát 1989 tavaszán mi volt a Cégben uralkodó felfogás a többpártrendszerrıl?

- Az, hogy engedni kell egészen addig, amíg a hatalmon lévı MSZMP jónak tartja. Konkrét eligazítás nem volt, inkább a folyosói dumákból, baráti beszélgetésekbıl lehetett informálódni. Azért sokat elmond az is: a kollégáink nagyon gyakran este tizenegykor, éjjel fél kettıkor mentek találkozóra, hogy fontos információt szerezzenek a téglától. Ügyeletesként számtalanszor voltam hasonló eset tanúja. Egy-egy váratlan ügynöki bejelentkezés igazi hátterérıl vagy a másnapi újságban vagy egy hét múlva ugyancsak a sajtóból tudtam tájékozódni. Ilyen volt a szociáldemokrata puccs vagy említhetném a Független Kisgazdapárt esetét, tudja, amikor B. Imre a szegedi csapatával robbantott, vagyis levált, és új pártot hozott létre. Ezt megelızıen vettem három bejelentkezést, vidékrıl. A kollégák a 4-es osztálytól már az események elıtt lementek Csongrád megyébe segíteni a megyeieknek, ezáltal az összejövetel idejére megvolt a szükséges helyeken a megfelelı számú poloska.

- Térjünk vissza a politikára. Milyen volt a tavasz, milyen volt a nyár? - A különbözı pártok bontogatták szárnyaikat, hozzáláttak programjaik kidolgozásához:

június-szeptember között a legtöbb már tudta, hogy mit akar. Természetesen a politikai rendszer megváltoztatása, a társadalom gyökeres átalakítása volt a tét: ekkor mi már hozzájutottunk az MDF, az SZDSZ és a Fidesz konkrét programjához. Persze, továbbra is tudni akartuk, mivel foglalkoznak a pártok vezetıi, a szóvivık, a választmányi tagok, mi a téma az egyes üléseken és így tovább. Ebben az idıszakban már világosan lehetett látni, hogy a Cég, ahogy mi mondani szoktuk: pajzánul vagy feketén is, öncélúan nem dolgozik, csak azért, hogy papírkötegeket gyártson. Ezek az információk, jelentések valahová nyilván eljutnak, és ha már eljutottak, nyilván elemzik ıket, megtárgyaljak a szükséges teendıket. Kicsit túl egyszerő volt a dolog. Emlékszem, az egyik ellenzéki szervezet valamelyik egyetemen rendezte összejövetelét. Az embereinknek azt a mikrofont sikerült megcsapolniuk, amelyiket maga a szervezet szerelt fel, így kifogástalan minıségő hangfelvételt készíthettek. Másnap az anyag már ott is volt az illetékes MSZMP-vezetı asztalán, aki úgy mehetett a nemzeti kerekasztal-tárgyalásra, hogy pontosan tudta, mire készül a másik.

- Ön tehát azt állítja, hogy az MSZMP tárgyaló küldöttsége pontosan volt informálva arról, milyen célokat követnek az ellenzékiek, mi a tárgyalásokon a taktikájuk, miben térnek el né-

zeteik, meddig lehet elmenni a kompromisszumban? - Természetesen! Gondolja meg, mi mástól volt annyira magabiztos Fejti György? Miért volt

olyan nagyképő a kerekasztal-tárgyalásokon? Miért sugallta szinte: „Mit ugráltok, kis tetőjancsik, úgyis tudok rólatok mindent!" Könnyő úgy tárgyalni, hogy ismerjük mibıl kell engedni, mihez ragaszkodhatunk tét nélkül, mit akar a másik, mert elég elıvennem egy papírlapot és minden rajta van! Ami elgondolkodtató: az ellenzékiek miért tettek úgy, mintha nem tudnák, hogy a Belügyminisztérium ellenük dolgozik? Az ellenzéki szervezetekben ugyanis azok játszottak vezetı szerepet, akik korábban is megfigyelés, sıt agresszív megfigyelés alatt álltak; ık sejthették, sıt tudniuk kellett, hogy egyhamar nem feledkezik meg róluk a Cég. Aztán, ha másból nem, de egy-egy elejtett mondatból rá kellett volna jönniük, hogy az MSZMP tárgyaló küldöttsége túlságosan jól tájékozott, hiszen idınként hülye módon szó szerint idéztek olyan mondatokat, amelyek elızı nap hangzottak el az ellenzéki pártok bizalmas megbeszélésein. Az egyik kollégám valósággal ırjöngött, mert az illetı MSZMP-vezetı még arra is képtelen volt, hogy a kapott lehallgatási anyagot úgy használja fel, mintha a saját szavait használná.

- Valamit azért nem értek. Az elıbb ugye, azt mondta, hogy a Cégnél nem kaptak konkrét eligazítást arról, mire készül az MSZMP, mi lesz a párt és az önök jövıje. Nem okozott ez bizonytalanságot abban az intézményben, amely egzisztenciálisan is annyira kötıdött a pártállamhoz, a diktatúrához?

- Továbbra is állítom, hogy szakmai eligazítást nem kaptunk. Mivel párttagok voltunk, kaptunk bizonyos MSZMP-irányelveket a gazdaságpolitikát és az ideológiát illetıen. Ezeket taggyőléseken vitattuk meg. Néhányszor felszólaltam, és amellett kardoskodtam, hogy a Belügyminisztériumban is tartsanak pártértekezletet. Követeltem B. Károly pb-titkár - B. János testvére - leváltását is. Miután legfeljebb hárman álltak mellém ezekben a kérdésekben, elvetették ezeket az indítványokat Egyébként rendszeresen hozzászóltam a taggyőléseken, és elmondtam a véleményemet Ha vendég volt a taggyőlésen vagy a szabad pártnapon, akkor ritkán mondtam véleményt. A felszólalásaimban nagyon gyakran elvesztettem a kontrollt magam fölött, elindultam valamilyen téma irányába, aztán fene se tudja, hol kötöttem ki a szövegem végén. Ennek az a magyarázata, hogy megtanítottak félni a nyílt, egyenes hozzászólástól, nem tudhattam, milyen lesz a reagálás, nem kerülök-e miatta hátrányos helyzetbe.

- Kik voltak azok a vendégek, akik elıtt ködösíteni kellett? - Járt nálunk természetesen Berecz János, Barabás János, meg az MTA-tól több jól

felkészült tudós. Ha ık vagy más fontos vendégek jöttek, akkor majdnem mindenki ott volt, hogy meghallgassa ıket. Akadt persze botrányosan rossz elıadás is. Barabás például a békemozgalomról beszélt, és ugyanazt mondta, amit az újság is megírt.

- Ön személyesen hogyan élte meg ezt az idıszakot? - Szakmai szempontból érzékeltem, hogy az MSZMP vezetıi rosszul sáfárkodnak

azokkal az értékes információkkal, amelyekkel mi ıket kiszolgáltuk. Azután nem lehetett nem észrevenni, hogy semmi sem valósult meg azokból a dokumentumokból, gondolatokból és ígéretekbıl, amelyeket a XIII., aztán az 1989. évi kongresszus fogalmazott meg; közben a gazdasági helyzet egyre romlott, nıtt az adósság, a pénz elúszott, az ország nem tudott semmit sem felmutatni.

- Szóval, minden negyedik napon ült az ügyeletben, és kezdett magának gyanús lenni, hogy nem jó irányban fejlıdnek a dolgok.

- Hát, ez enyhe kifejezés... Hozzáteszem azonban, hogy miközben joggal emlegetik zászlóvivıként az ellenzéki pártokat, azért az MSZMP-ben is kezdtek érlelıdni a dolgok. Nagyon-nagyon tisztelem Nyers Rezsıt, aki a régi pártvezetés tagjai közül egyedül volt képes szembeszállni Kádár Jánossal, vállalva a félreállítását is. Aztán ott voltak a négyek, Lengyel, Bihari és a többiek, akik ugyancsak segítették a párton belüli

erjedést az ellenállásukkal. - İket figyelték-e, például Király Zoltánt? İ ugyanis képviselı, ami azt is jelenti,

hogy mentelmi joggal rendelkezik, védett minden rendıri akciótól. - Már említettem, hogy párttagokat sem beszervezni, sem megfigyelni nem volt

szabad... Legfeljebb magas szintő külön engedély alapján, bőncselekmény alapos gyanúja miatt. Tegyük fel, hogy a négyek mellett ön volt az ötödik, kizárás elıtti párttag, sıt képviselı, közgazdász vagy politológus egyben.

- Tehát engem önök nem figyelhettek, nem hallgathattak le, a leveleimet sem bonthatták fel.

- Önt tényleg nem. De a kedves felesége is párttag, és ı is mentelmi joggal rendelkezı képviselı? Vagy ha az, akkor a nagyobbik gyerek is az? Mert ha nem, akkor az ı telefonjukat már figyelhettük, hiszen olyan párton kívülirıl, mentelmi joggal nem rendelkezı személyrıl van szó, mint mondjuk, Havasné ınagysága. Ja persze, az az apróság igaz, hogy önök közös telefont használnak, de hát istenem, ilyen az élet, a szabályozás minden apróságra nem térhet ki.

- Ha már itt tartunk, azokat a dokumentumokat, amelyek az ön által említett apróságokat tartalmazzák, mikor kezdték el megsemmisíteni?

- Október 23. után. A köztársaság kikiáltása elıtt csak a szokásos selejtezések folytak. Nyíltan nem nagyon beszéltük meg a dolgot, felsıbb utasításra kezdıdött az iratmegsemmisítési akció. Elıször az úgynevezett technikai anyagokat kellett eltüntetni. Errıl személyesen gyızıdtem meg, mert visszajártam régi munkahelyemre, a hatodik emeleten lévı volt osztályomra. Ebédidıben ugyanis leváltott az M-tiszt, hogy el tudjak menni kajálni a hetedik emeletre. Ha ott végeztem, leugrottam egy kicsit dumcsizni a hatodikra. Láttam, milyen lázas tevékenység folyik, a kollégák elıtt halomban álltak a dossziék. Szegény fiúk nyálaztak óraszám, tüntették el a jelentéseket, a technikai anyagokat a levélellenırzésekrıl, a telefon- és szobalehallgatásokról, az egyéb trükkös dolgokról. Nem volt egyszerő, hiszen a dossziék precízen be voltak sorszámozva, minden lap egytıl kétszázig, volt tehát kimutatás arról, hogy mit tartalmaz a dosszié, és emellett ott volt még a betősoros névmutató. Ilyenkor jött a feketefilc-akció. Jó vastagon áthúzták a kitépett anyagok jelét a lapszám- és betősormutatóból. Mikor ezzel végeztek a srácok, akkor jött a másik utasítás, hogy kár volt az egészért, maradjon meg a bontó és a betősoros névmutató, tegyenek bele olyan új anyagokat, amelyek operatív értékkel nem bírnak. Majd eljön az idı, hogy ön, Havas úr bemegy a minisztériumba és megnézi, milyen emlékei maradtak az egykori BMIII/III csoportfınökségnek. Látni fogja, hogy fennmaradt néhány vékony dosszié, azoknak is inkább csak a karton keretlapja, abban három papírlapra feljegyzés három személyrıl, közülük egyik, aki megsemmisítette, kettı pedig tanúsítja, hogy a dosszié valódi tartalma megsemmisült. Na, meg ott lesz az indoklás, hogy miért történt. Mindez pedig azért történt, mert a dosszié tartalma operatív értékkel nem bírt.

- Ön tehát azt mondja, hogy a III/III csoportfınökségnek 1990 februárjára nyoma sem maradt?

- Dehogynem! Néhány dosszié és fedınév. Ön ezekkel nem fog tudni semmit sem kezdeni. Én mondjuk, meg tudom mondani a fedınévrıl, hogy a mellékelt adatok valódiak-e vagy kitaláltak. Amúgy a csoportfınökség nem vált füstté, a Belügyminisztérium nem olyan pazarló. A dossziékat szépen ledarálták a csepeli papírgyárban, és lett belılük jó minıségő klotyópapír. Persze, ne gondolja, hogy a szorgos évek minden nyom nélkül múltak el, hiszen trükkös akciók mindig is voltak. Valamit a jövı nemzedékének is juttatni kell, erre való a mikrofilm, ami kis helyen elfér, így hosszú távon is tárolható. Errıl persze a vezetıinket kellene megkérdezni

- Ezek szerint nem lehet kizárni, hogy a III/III csoportfınökség irattárát, az összes fontos információt eljuttatták Moszkvába, a szovjet hírszerzés pedig ily módon

birtokába jutott az új magyar politikai vezetéssel kapcsolatos összes információnak? Hát, tudja, ez engem nem nagyon nyugtat meg.

- Ne is legyen nyugodt, mert egyrészt ez a lehetıség valós, másrészt kinek nincs valami kis sara ebben az országban? Nekem is van, önnek is van, mindenkinek van. Ezeket pedig elı lehet jó idıben venni, lehet rájuk hivatkozni, picit zsarolni, lejáratni... Ugye, érti?

- Világos. Ott tartottunk, hogy 1989 után megkezdıdött az iratok szisztematikus megsemmisítése. Ön ezt saját szemével látta?

- Igen. - Milyen következtetéseket vont le? - Amiket már elmondtam a január 19-i sajtótájékoztatón. Megkezdıdött a

menekülés, mert a csoportfınökségen világossá vált, hogy ezt a szervezetet a demokrácia szétveri, megsemmisíti. Minden kollégám mozgósította rokoni, baráti, ismerısi körét, megpróbált átmenekülni egy másik területre. İszintén szólva senki sem bőnügyi, közrendvédelmi, igazgatási vagy útlevél-rendészeti területen igyekezett elhelyezkedni, hiszen ott tényleg dolgozni kell, és pontosan munkát végezni. A káder-gyerekek megszokták a semmittevést, lébecolni akartak továbbra is, ez volt egyetlen vágyuk. Megszokták, hogy elég magukat a piros betős ünnepek, azaz április 4., november 7. elıtt produkálni, elég néhány ügynöki jelentés, hogy érdemes lehallgatni ezt és ezt a személyt, és jön a jutalom. Egy évben egyszer látványos, operatív akciókat is produkálniuk kellett, ennek idıszaka március 12-15. között volt. Szerintem erre az ünnepre külön jutalomkerete volt a BM-nek. Ilyenkor kiosztottak fejenként 5-6 ezer forint nettó jutalmat. Azt hiszem, zokogtak volna, ha az ellenzék szabadnapot vett volna ki március 15-én.

- Szóval, kezdıdött a menekülés. Ön hogyan gondolkodott a saját jövıjérıl? - Én abban a helyzetben voltam, hogy 1990-ben elérem a 25 éves szolgálatot,

megkapom az azzal járó plecsnit, a 2500 forinttal. Arra számítottam, a törvény és a szolgálati szabályzat szerint munkaviszonyom úgy szőnik meg, hogy a Céget átszervezik, így a 25 éves szolgálatomat el kell ismerni. A munkaviszonyom pedig kereken harmincéves lesz. 1991. január l-jével értem volna el napra pontosan. Tudok olyan kollégáról, akit 22 év munkaviszony - nem szolgálat - alapján nyugalmaztak.

- Ez volt tehát jövıjének munkajogi része. Na, és miként vette magára azt a terhet, hogy éppen ön legyen az, aki a nemzet javáért cselekedve leleplezni a Cég visszaéléseit?

- Nézze, ez egy olyan kérdés, amirıl nem szívesen beszélek, hiszen már az elsı napokban azt mondták, sztár akarok lenni, elıtérbe tolom a személyemet, pedig ez nem igaz. Erre csak azt mondhatom: tudom, hogy honnan jövök, onnan lentrıl. Földet túró parasztember legkisebb gyermekeként indultam el, s állampénzen tanultam! És nemcsak megtanultam állampénzen amit kellett, de alkalmaztam is. Való igaz, a Cég munkatársa voltam, de különvéleményemet párttaggyőlésen, szemináriumon, szabad pártnapon, valamint a munkahelyemen, a vonalunkon belül is hangoztattam. Meg is kaptam mindig a magamét! Ezért döntöttem úgy, hogy a jövıért, a választások tisztaságáért teszek valamit.

- Hogyan tervezte el a végrehajtást? - Már október 23. után hozzákezdtem a terv elkészítéséhez. Szerencsés véletlen,

hogy októberben szanatóriumi kezelésre utazhattam Balfra. Egyedül voltam egy szobában, volt idım meditálni.

- Mi volt a terv lényegi eleme? - Az, hogy a legfájóbb, legérzékenyebb pontra, a leggyorsabban és

legváratlanabbul kell lecsapni...

Istentisztelet és legenda „Számomra teljesen világos volt, hogy Lovas Zolit nekem meg kell nevelnem arra a rövid idıre, amíg az akcióban részt vesz... Meg kell gyıznöm, meg kell félemlítenem... ki kell tanítanom... Mondtam neki, nagyon figyeljen, nincs idınk arra, hogy mindent háromszor mondjak el, vésse az agyába, amit tudni kell. Elıször is: olyan dokumentumok birtokába juthat a szervezet, amelyek egyértelmően bizonyítják, hogy az ellenzéki pártokat törvényellenesen lehallgatják."

- Balfi magányában tehát azon gondolkodott, hogy miként lehetne lecsapni a Cég legfájóbb pontjára. Mi volt ez?

- Röviden: az október 23. utáni törvénytelenségek, tehát a jogtalan lehallgatások, iratok és dokumentumok megsemmisítése. Annyira világos volt, hogy ezen a ponton lehet az ügyet megragadni, hogy már Balf elıtt eldugtam néhány dokumentumot, amit késıbb a parlamenti bizottságnak át is adtam. Napi jelentéseket is kezdtem félretenni ugyanebbıl a megfontolásból. Az összegyőjtött dokumentumokat nem vittem haza, mind benn volt a szolgálati helyemen, összehajtogatva a gázálarcomban.

- Min kellett még sokat törnie a fejét? - Azon, hogy melyik a legalkalmasabb idıpont a terv megvalósítására. Az ugyanis

december 10-ére már kész volt. El kellett kerülnöm, hogy egy banánhéjon csússzak el. Olyan embert kellett keresnem, aki tuti biztos, hogy nincs beszervezve. Legal-kalmasabbnak az SZDSZ és a Fidesz látszott, és tekintettel arra, hogy az egész akciót dokumentálni kellett, szükségem volt a Fekete Dobozra is. Nekik pedig bizonyítanom kellett, hogy amire készülök, komoly dolog: államtitokról van szó.

- Nos, keresett egy megfelelı embert, és így találta meg Roszik Gábor lelkészt. - Mielıtt ıt kiválasztottam volna, már minden olyan rendezvényen megfordultam,

ahol ellenzéki személyekkel találkozhattam. Nem sikerült azonban velük kapcsolatot létesíteni, mert mindig felfedeztem vagy egy téglát vagy egy kukkost - azaz figyelıt -, vagy éppen valamelyik kollégámat.

- Ez már decemberben volt, nem? - Persze hogy akkor! Decemberben még kegyetlenül dolgozott a Cég. Visszatérve

Roszikhoz; ı tulajdonképpen az utolsó lehetıségem volt. 17-étıl kerestem az alkalmat, hogy megfelelı személyt vonjak be tervem végrehajtásába. Találtam is erre al-kalmasakat, csak semmi sem sikerült. Az Erzsébet híd lábánál éppen Temesvárért mondták a misét, és az istentisztelet alatt akartam egyikükkel néhány szót váltani. Akkor és ott a templomban hatan-heten voltak a Cégtıl. Mégsem mehettem oda egy ellenzékihez, hogy lefényképezzenek, és megállapítsák, na tessék, az ırnagy úr kikkel áll le tárgyalni!

- Az a baj, hogy ön nem emlékezett a Watergate-botrányra. Mert akkor a legegyszerőbb utat választja, és egy újságírónak mondja el a sztoriját.

- Ezen mosolyognom kell. Elıször is, mert bár az újságírók a másik alosztályhoz tartoztak, azért én betekinthettem az ügyeikbe, így ismerıs volt nekem a rádió és a tévé is. İszintén szólva, az újságírók túlságosan veszélyesnek tőntek, olyan sokan segítették a Céget az ön kollégái közül. Nem akarom ezt ragozni, meg sem fordult a fejemben, hogy újságírót válasszak ki. A lehetséges személyek listáján az elsı tízbe újságíró nem fért be. A szóba jöhetı szakmákat felírtam egy papírra. A sor legelején az állt: pap. Lehetıleg egy pici pap, alacsony beosztásban; ıt egyrészt a kánonjog is védi, másrészt nem fecsizik. Szerepeltek a listán még ismert ellenzéki személyek:

Kıszeg, Rajk, Mécs és Király Zoltán is. Czoma szintén benne volt, le is utaztam hozzá Keszthelyre, de nem sikerült vele találkoznom. Gondoltam még Haraszti Miklósra az SZDSZ-tıl, Fodor Gáborra és Deutsch Tamásra a Fidesztıl, volt tehát éppenséggel választék. Mindenesetre kezdtem ideges lenni, mert miközben 17-étıl készen álltam a terv végrehajtására, már eltelt egy hét, és nem sikerült semmit sem összehozni alkalmas szituáció hiányában. Elıfordult, hogy a Március 15. téren ott álltam egy listámon sze-replı személy közelében, s már-már melléléptem, amikor váratlanul beszélgetésbe kezdett egy felbukkanó ismerısével. Máskor kirakatnézés közben akartam leszólítani valakit, és az utolsó pillanatban a kirakatüvegben láttam meg a ráállított figyelıt. Általában volt egy-egy ismerıs arc az ellenzékiek környezetében. Eléggé elkeseredve mentem el a karácsonyi ökumenikus istentiszteletre. Jónak látszott a szituáció, hiszen nagy tömeget várt mindenki a Hısök terére, legalább akkorát, amekkora július 16-án összegyőlt. Meg kell mondanom, hogy a július 16-i gyászszertartáson az elsı percben kiszúrtam két elhárítós kollégát, ott voltak a BRFK III/III-as osztályának az emberei is, mindegyikük a szekusokra vadászott. Szerettem volna már akkor kapcsolatot teremteni az ellenzékkel. Óvatosságból nem mentem be a tömegbe, a tér körül kószáltam, de amikor elkezdıdött a szertartás, elsodródtam én is, beálltam az emberek közé. Akkor volt az, hogy meg kellett fogni egymás kezét, és nagyon remegett a kezem, emlékszem, az egyiket egy férfi, a másikat egy hölgy fogta. Nagyon féltem, a földre szegeztem a tekintetemet, és amint lehetett, eltőntem onnan, ne lássák az arcomat

- Térjünk vissza december 24-ére! Ökumenikus istentisztelet tartottak, és joggal érezte, hogy ez az utolsó esélye.

- Bár csalódott és ideges voltam, igyekeztem szakember módjára viselkedni, mégiscsak ilyesmire képeztek ki annak idején állampénzen. Már fél tízkor kinn voltam a Hısök terén, legalább ötvenszer körbejártam a teret, figyeltem, hogyan gyülekeznek az emberek. Én is kézbe vettem egy csomag fáklyát, s késıbb egy darabot hazavittem ereklyeként. Közben persze több is elégett. Egyszer csak mintha a messiás bukkant volna föl, megláttam Roszik tiszteletest. Be kellett cserkésznem. Akkor éppen arra készült mindenki, hogy megnézi a Tıkés László édesapjáról készült filmet, azt kezdték vetíteni. Roszik ott haladt el a tribün elıtt. Én is megkerültem az emelvényt, melyrıl a beszédet mondták, és amikor Roszik a legjobban takarva volt, nem sokan látták, melléléptem, és halkan odaszóltam neki. Azt mondtam, nagyon kérem, fontos ügyben kell beszélnünk, szakítson rám két percet. Nem mutatkoztam be, és ı sem kérdezte a nevemet. Nem is volt meglepve, valahogy vette a lapot

- Mit mondott Roszik? - Azt, hogy jó, menjünk oldalt, beszéljük meg. Fedett helyet kerestem, egy sarokra volt szükségem, ahol csak Roszik látja az arcomat. Amikor odébb mentünk, elmondtam neki: „Állambiztonsági fıtiszt vagyok. Amirıl önök a parlamentben beszélnek, az nem tud megvalósulni a törvénytelenségek, törvénysértések miatt. Segítsen ezt leleplezni. Csak rövid idı áll rendelkezésére, ezért keressen egy megfelelı személyt a Fekete Doboznál, hogy közremőködésükkel bizonyítani is tudjam állításomat." Megkértem arra is, hogy találkozónkról senkinek egy szót se szóljon. Akkor elváltunk azzal, hogy az istentisztelet után találkozunk. Én megint kétszer körbesétáltam a teret. Roszik eközben azokkal az egyházi személyiségekkel beszélgetett, akik beszédet mondtak. Ismét elvegyültem a tömegben, beálltam egy házaspár elé, hogy az arcom rejtve maradjon. Bevésıdött az emlékezetembe, hogy amikor az istentisztelet alatt Erdélyért győjtöttek, elıttem állt egy nyugatnémet srác, aki száz márkát adott, mellettem egy hölgy száz dollárt, és én is bedobtam a kosárba az utolsó ötszázasomat; talán ha harminc forintom maradt. A mögöttem álló házaspár is ötszáz forintot adott, és akkor egy érdekes dolog történt. Elégett a fáklyám,

és amikor a csonkot a lábam elé dobtam, oldalra néztem. A lányom egykori udvarlója állt mellettem, a feleségével. Kölcsönösen köszöntöttük egymást, szóba elegyedtünk. Úgy éreztem, ha bármi adódik, ık igazolni tudják, hogy én igenis ott voltam. Borzasztóan megfáztam azon az éjszakán, mert egy vékony talpú cipı volt rajtam. Az istentisztelet befejezése után jó fél órára láttam, hogy Roszik tiszteletes és egy másik személy egyszer csak elindul a Széchenyi fürdı irányába. Háromszor sétáltak föl-le, szerintem azt hitték, bepaliztam ıket, blöff volt az egész. Én mindenesetre vártam. A Szépmővészeti Múzeum sarkától nem messze van egy kis felüljáró, valamikor alatta ment át a földalatti szerelvénye, az alá bújtam, és bár koromsötét volt, mindent szemmel tarthattam. Onnan figyeltem Roszik és a másik ember mozgását, meggyı-zıdtem róla, hogy senki sem követi ıket; hagytam, hadd sétáljanak egy picit. Rájuk is fért a mozgás, mert nagyon hideg volt. Legjobban én fáztam persze, hiszen mozdulatlanul kellett lapulnom a híd alatt. Amikor már teljesen biztos voltam abban, hogy tanúk nélkül beszélhetünk, a hátuk mögé lopóztam, és megszólítottam ıket: „Uraim, itt vagyok." Meglepıdtek, hiszen olyan váratlanul bukkantam föl a sötétbıl. Roszik úr valami olyasmit mondott: „Na, ez az a személy, aki... az elıbb megszólított." Ezután bemutatkoztunk egymásnak Lovas Zoltánnal, pontosabban ı megmondta a nevét, én csak annyit árultam el, hogy állambiztonsági fıtiszt vagyok. Roszik úr ezután, hogy úgy mondjam, angolosan távozott, és mi ketten maradtunk Lovassal. Számomra teljesen világos volt, hogy Lovas Zolit nekem meg kell nevelnem arra a rövid idıre, amíg az akcióban részt vesz. A siker érdekében meg kell gyıznöm, rá kellett ébresztenem a kockázat nagyságára, hiszen a lebukás az életünkbe is kerülhetett volna. Ki kell tanítanom. Közöltem vele, hogy minden, amit mondok, csak holnap érvényes, tizennégy óra és tizenöt óra harminc között, ı meg úgy állt ott, mint az a bizonyos szerszám a hideg vízben. Mondtam neki, nagyon figyeljen, nincs idınk arra, hogy mindent háromszor mondjak el, vésse az agyába, amit tudni kell. Elıször is: olyan dokumentumok birtokába juthat a szervezet, amelyek egyértelmően bizonyítják, hogy az ellenzéki pártokat törvényellenesen lehallgatják. İ egybıl rákérdezett, hogy a Fideszt is? Mondtam neki, hogy azt is. Meg az SZDSZ-t, az MDF-et, meg a másikat is, az ötödiket és a tizenötödiket is. Megtiltottam, hogy bárkinek telefonáljon. Mindenkivel csak személyesen beszélhet, senki meg nem tudhatja, mire készül. Meghagytam, hogy reggel telefonáljon, mert másnap, tehát karácsony elsı napján leszek szolgálatban reggel nyolctól a következı nap reggeléig, ugyancsak nyolc óráig. Mondtam neki, egy éjszakája van arra, hogy felkészüljön az akcióra, szánja rá ezt a néhány órát, ha nem alszik egy percet sem, akkor is ki fogja bírni. Megjegyzem, mire hazamentem, megettem az egész napi kajámat és ittam kávét, már jócskán hajnalodott, sok alvásra nekem sem volt idım. Visszatérve Lovashoz: egyértelmővé tettem, hogy már kész a tervem, alkalmas a végrehajtásra, egyetlen félelmem az, hogy egy vacak banánhéjon csúszunk el. A tervtıl eltérni életveszélyes! Mondtam neki, hogy egyedül jöjjön, senkit ne avasson be. Aztán megkérdeztem, hogy világos-e minden, most mondja el, ha valamit nem ért tisztán. Lovas azt felelte, ı nem tud fényképezni, fogalma sincs, hogy kell egy kamerát kezelni. Közöltem, hogy ez engem nem érdekel, akkor szerezzen valakit, aki erre alkalmas, s akiért ı az életével felel! Magyarországon legalább ötvenezer videokamera van, mindegyikhez tartozik legalább egy kiképzett ember. Csak az a f ontos, hogy ne tudja, hova megy, és mit fog csinálni. Legyen megbízható, ezt még egyszer Lovas lelkére kötöttem. Túlságosan nem kockáztattam, hiszen már korábban meggyızıdtem arról, hogy a fekete dobozosok közül senkit sem sikerült beszervezni. - A filmesek tehát szüzek voltak? - Nem, nem! A filmgyárban, tévében, mindenütt voltak a Cégnek emberei, takarítónıtıl a

világosítóig többeket beszerveztek. - Mit mondott Lovas? Azonnal beleegyezett a „felkérésbe" ?

- Bele, és azt kérdezte, hogy hol lenne az az akció? Mondtam, ezzel ne törıdjön, csak azt csinálja, amit mondok, keressen embert és ha talált, hívjon fel reggel a lakásomon, de még hét óra elıtt; semmiképpen sem késıbb, mert hétre jön értem az állami kocsi. Az igazság az, hogy a saját autómat már elızıleg a munkahelyem környékén hagytam. Ha lebukunk az épületben, és menekülni kell, esetleg a fegyveremet kényszerülök használni, és rálövök a kormányırre, akkor elég nehéz lett volna sofırt hívni, és állami kocsin menekülni. Tutira akartam menni. Az én autóm jó állapotban van, úgy megy, mint egy bombázó. Lovasék számára kidolgoztam a megfelelı legendát is; valós szituációt kellett produkálni. A szöveg az volt, hogy december 13-án disznót vágtam vidéken. Egy csomó füstölni való szalonna, sonka, egyéb dolog maradt otthon. Már többször telefonáltam, hogy hozzák fel ezeket Pestre, és most végre itt vannak. Ez volt tehát a Lovasék behozatalához kidolgozott legenda. Még a jelszó is az volt, hogy „Darált hús". A reggeli hívástól nem tartottam, biztosam tudtam, hogy az én lakásomat még nem figyelik, a telefonomat még nem hallgatják le. Lovasnak reggel újra mindent részletesen elmondtam, mindent megbeszéltünk. Tehát ık a vidéki rokonok, hozzák a disznótorost, legyen hozzá pia, meg valami ajándéktárgy, sütemény; amit hoznak, majd vissza is vihetik. A fontos csak az, hogy a sok ajándék alatt ott legyen a lényeg, a kamera. Miután Lovastól elváltam - mint már mondtam -, hazamentem, ettem, ittam egy hatadagos kávét, és ıszintén szólva alig tudtam aludni.

Indul a „Darált hús" akció

„Váratlanul jött Sanyi jelenléte, de halálosan nyugodt voltam, mert mint mondtam, erre is volt tervem... attól tartottam, hogy beosztanak mellém egy öreg, tapasztalt rókát, akit nagyon nehéz egyszerő trükkökkel átejteni. Akkor megizzadtam volna, amíg sikerül behoznom Lovast meg a társát"

- Háromnegyed hétkor megszólalt a telefon; Lovas közölte, oké, de még egy kis gond van. Erre megadtam neki az ügyeleti telefonszámot, és hangsúlyozottan kértem, hogy csak virágnyelven beszéljen. Azaz, ha eldılt, ki lesz a társa és megvan a kamera is, csupán annyit mondjon, hogy hozza a darált húst. Még egyszer rögzítettük az idıpontot, megbeszéltük, hogy a környéken nem állhat meg, a kocsit távolabb állítsák le, vidékiesen beszéljenek, pityókásan gesztikuláljanak; szóval néhány trükköt dobjanak be. Kitanítottam Lovast, hogyan kell a zalai tájszólást utánozni: köhögıs, sistergıs hangokat adjon, keverje a zs-t a z betővel, mondja azt, hogy lássa, tudhassa... Hogy ki lesz a kormányır, dörzsölt lesz-e vagy fiatal, tapasztalt vagy tapasztalatlan, ezt nem tudhattam elıre. Csak az volt a biztos, hogy megvan a legenda, és pontosan ott legyenek tizennégy órakor. Nem tizenhárom óra ötvenkor, nem tizenhárom óra ötvenkilenckor, nem is tizennégy óra tízkor, hanem pontban 14 órakor! Megmondtam, hogy hová jöjjenek, mit tegyenek. Én elıtte telefonáltam a portára, hogy a felesegetnék elmentek hazulról, és vidékrıl hoznak egy kis disznótorost, bejönnek hozzám a kajával. Kértem, hogy ne komplikálják a beléptetést, magas ezeknek a vidékieknek, mint tyúknak az ábécé, engedje csak be ıket a kormányır nyugodtan. Volt különben két szigorúan titkos minısítéső kártyám, és ha azokat odaadom Lovaséknak, gond nélkül bejöhettek volna, s munkaidın túl is jogosultak lettek volna az épületben tartózkodni. A kormányırnek BM-igazolvánnyal igazoltam magamat, mondtam neki, engedéllyel jönnek a rokonok, és hozzátettem, hogy éppen kártya is van, amivel bejöhetnek. Szerencsére tapasztalatlan, fiatal gyerek volt a kormányır, nem nézte meg jól a kártyát, mert különben láthatta volna, hogy az nem munkaidın túli látogatásra szól. Azzal a kártyával csak rendır jöhetett volna be. Mert volt olyan kártya is - amit már említettem -, amellyel civil is bejöhetett volna, de én nem azt a kártyát mutattam a kormányırnek, hanem a másik fajtát, amivel csak rendır jogosult belépni munkaidın túl az épületbe. Ez súlyos hiba volt, de hála a kormányır tapasztalatlanságának, megúsztam. Mindenesetre kimentem az ajtóba, és ott vártam Lovasékat. Megjöttek és egymás szemébıl kellett kiolvasnunk, hogy minden rendben van, de láttam a kamerát kezelı srácon, hogy nagyon remeg. Mondom, remegett a srác, de határozottan rájuk szóltam, hogy figyeljenek, jöjjenek utánam. Intettem a kormányırnek, hogy bemegyünk az épületbe és ezzel elindultunk. Mind a két liftet elıre lehívtam, hogy ha az egyiket elfoglalná a kémelhárítás vagy a katonai elhárítás ügyeletese, akkor is kéznél legyen. El akartam kerülni, hogy meglássanak minket. Sikerült. Csak egyetlen emberrel, a kormányırrel találkoztunk.

- Mielıtt továbbmennénk, tisztázzuk, hogy melyik épület volt ez? Az elhárítás székháza?

- Igen. A Néphadsereg u. 9-11. - Ezt az épületet tehát a kormányırök védik s ık látják el a portaszolgálatot is... - Csak belül. Az épületet kívülrıl egyenruhás rendırök védik, géppisztollyal

felszerelve. - Hányan tartózkodtak az épületben?

- Azt nehéz megmondani. Karácsony elsı napja volt, és ügyeleti szolgálatot tartott a kémelhárítás, a katonai elhárítás, váltószolgálatban volt a kormányırség, s benn volt még a főtı; talán l0-12-en lehettek.

- Számítani kellett arra is, hogy valaki váratlanul bejön, ugye? - Mint kiderült, tényleg így történt. Rajtam kívül álló okok miatt december 25-én

nem egyedül voltam szolgálatban. Mégpedig azért, mert igencsak tartani lehetett attól, hogy a Securitate akcióba kezd Magyarországon. Felsıbb utasításra ezért megerısítették az ırséget az objektum körül, sıt az én ügyeletemet is. Reggel tudtam meg, hogy nem egyedül leszek ügyeletben. Pont azt a srácot osztották be mellém, aki az én helyemre került a vonalunkon. Természetesen a tervemben arra is volt egy külön kidolgozott változat, hogy mi van akkor, ha... nem leszek egyedül, mi van akkor, ha ellenırzés jön, mi van akkor, ha s a többi... Tehát akkor sem ijedtem meg, amikor váratlanul kiderült, társam lesz a következı 24 órára. Végigbeszélgettük a délelıttöt, tévét néztünk, benyakaltuk azt a két üveg bort, amit behoztunk, úgyhogy szépen telt az idı.

- Bort ittak? - Persze. Már elızı nap megvettem, ahogy szoktam, mert ünnepekre mindig

vörösbort szoktam bevinni. A büfében vásároltam hozzá egy literes kólát, és megkevertem a vörösborból a koktélt; kettı-egy arányban tökéletes ital. Javaslom önnek is, egyszer próbálja ki. További nagy elınye a vörösbornak, hogy rá lehet fogni, nem is bor, hanem kóla. Egyszer dr. Horváth József csoportfınök megállt mellettem, és rámutatott a poharamra: „Bor van benne?" Szolgálatkészen felálltam: „Ugyan, fınök, kóla, önthetek belıle?" Akkor néztem volna jól ki, ha azt mondja, hogy öntsél, mert természetesen vörösbor volt a literes kólásüvegben. Lényeg az, hogy bevágtuk a két üveg bort, és ettünk is, mert én mindig vittem magammal kaját, hogy biztos legyen az ebédem, vacsorám. B. Sanyi nem hozott semmit, mert azzal igazították el elıtte, hogy 24-én éjszaka kell bent lennie. Aztán amikor szentestén megjelent, váratlanul hazaküldték, hogy jöjjön mégis inkább másnap reggel nyolckor és töltse benn a következı napot este nyolc óráig. Ezért nem volt kajája. Váratlanul jött Sanyi jelenléte, de halálosan nyugodt voltam, mert mint mondtam, erre is volt tervem. Családos embert ilyen rendkívüli ügyeletre nem nagyon szoktak beosztani, hál' istennek. Mindenesetre attól tartottam, hogy beosztanak mellém egy öreg, tapasztalt rókát, akit nagyon nehéz egyszerő trükkökkel átejteni. Akkor megizzadtam volna, amíg sikerül behoznom Lovast meg a társát. Szerencsére a véletlen úgy hozta, hogy a tapasztalatlan kolléga került mellém az ügyeletbe. Délelıtt az ital mellé adtam neki kaját, és mondtam, megosztjuk az ebédet is, ne kelljen hazamennie - mert panaszkodott, hogy éhes -, maradjon csak nyugton, van nálam kaja elég, egy ebédért nem érdemes messzire menni, ı meg csak duzzogott, hogy mi a fenének van itt, egy tető telefon nem volt egész délelıtt... Ezen aztán úgy felbosszantotta magát, hogy végül azt mondta, semmi értelme itt rostokolnia, lelép. „Hát, ha így gondolod, menjél csak." Kértem, adja meg a telefonszámát, vagy hagyja meg, hol érhetem el, ha kapunk ellenırzést, gyorsan megtaláljam. Erre az esetre az volt a szöveg, és ez igaz is volt, hogy a tegnapi félreértések miatt nem hozott ennivalót, ezért voltam kénytelen ıt elengedni. Ó meg is adott egy telefonszámot, és lelépett úgy háromnegyed kettı felé. İszintén szólva akkor már az agyam úgy vibrált, mint a membrán egy telefonkagylóban. Villódzott a fejemben, mit mond a terv, mit kell tennem a biztonsági rendszerrel, mikor menjek Lovasékért, és így tovább, és így tovább. Megjegyzem, 25-én délelıtt volt még két látogató! B. Gábor az osztályomon dolgozott, tehát az 5-ösön, övé volt a tudományos vonal az Akadémiával, kutatóintézetekkel együtt. H. Sanyi a 7-es osztálynak volt az osztályvezetı-helyettese. İk csinálták azokat a napi jelentéseket, amelyek összegezték a megyék információit. Na most, Gábor egy bırönddel ment el az ügyeleti szoba ajtaja elıtt. Az övé az én pöttyös kofferemnél jóval nagyobb volt. Meg is jegyeztem: „Milyen rendes vagy, Gábor,

hogy még karácsony napján is bejössz dolgozni." Azt válaszolta, néhány dossziét el-felejtett elégetni vagy bezúzni, ezért elviszi azokat Szolnokra a szüleihez, hogy ott égesse el. Nem nagyon tetszett a dolog, de belementem, kikapcsoltam a riasztókat az 5. és 6. emeleten. Kinyitotta a páncélját, és ez is említésre méltó. A páncélok kulcsát tudniillik elıírás szerint egy dobozba zárva le kellett volna adni, rendben lepecsételve, de B. Gábor nem vette fel a kulcsát, nyilván azért, hogy ne hagyjon nyomot. Ehelyett elıvette a zsebébıl a tartalék kulcsot, és azzal nyitotta ki a páncélját.

- Azt hiszem értem, amit mond. B. Gábor tehát bejött, hogy néhány dossziét magával vigyen...

- ...és mert tudta, én biztosan beírom, hogy felvette a páncélja kulcsát, ezért tartalék kulcsot használt.

- Na, ezt már nem értem. Miként lehetséges, hogy a Cég egy munkatársa minden indok nélkül iratokat vigyen ki az épületbıl, kénye-kedve szerint rendelkezzen azokkal?

- Az biztos, hogy ünnepnap nem szoktunk bejárni, de hát értse meg, én tudtam, hogy 6 kicsoda, nem is nagyon volt kedvem vele vitatkozni. A folyosón hangosan kijelentette, hogy ı ugyan nem szervez be senkit, mégis a maximális fizetésemelést fogja kapni, mert ı valakinek a valakije. Mindig soron kívül lépett elı.

- Kinek a kije volt ez a B. Gábort - Egy vezérırnagynak volt a veje. - Ott tartottunk, hogy B.-t fölkísérte a szobájába. - A 627-es szoba volt az övé. Kinyitotta az ajtót, aztán a páncélszekrényének ajtaját, és

láttam, hogy öt, hat vagy hét úgynevezett M és B dossziét markolt föl a páncélból, azonkívül még rengeteg más anyagot is eltett. A lényeg az, hogy telerámolta a bıröndjét. Odaszólt nekem is: „Cirkuszos, kérsz valami piát?" Neki mindig volt dugi piája a páncélban. Ha jött valaki, mondjuk vendég az osztályvezetıhöz, esetleg egy elıadó vagy külsı személy, mindig Gabihoz mentek egy kis piáért, üveg borért, hogy meg tudják a vendéget kínálni. A repire ugyanis nem volt pénz. A lényeg az, hogy B. megkínált egy pohár pálinkával, és én otthagytam a szobájában. A riasztót persze gyorsan bekapcsoltam, hogy megtudjam, mikor hagyja el az épületet.

- Ön említett még egy személyt, aki 25-én délelıtt benn járt az épületben. - Igen, H. Sanyit, a 7-es osztály munkatársa volt; náluk kódolták azokat a

személyeket, akik a napi jelentésekben szerepeltek. Hogy mit keresett bent, nem tudom.

- Azt hiszem, ennyi elég is B.-rıl, meg H.-ról.

Pakolj, Sári, és meszelés!

„...az asztalon fekvı ügyeleti füzetbe írtam be: egy szót sem! Fegyelmezési céllal nyitottam ki a páncélszekrényt is, hadd lássák a pisztolyokat, meg a lıszert, sıt rátettem egy lapáttal azzal, hogy leírtam: ha megbukunk, akkor ti ketten mentek a kazánba, és senki sem fogja tudni, hogy erre jártatok. Intettem, hogy lemegyek Lovassal az alagsorba, megmutatom a bizonyítékokat, de a kamerát kezelı fiú elkezdett remegni, mint a kocsonya, elsírta magát, hogy nem marad egyedül ebben a szobában, ı is le akar jönni."

- A kaland tehát megkezdıdött, maguk mögött hagyták a fiatal és tapasztalatlan kormányırt, majd beszálltak a gondosan odakészített két lift egyikébe. Egyetlen kézmozdulattal jeleztem, hogy pszt!, hangot nem akarok hallani, nincs duma, csak mutogatás. Amerre mentünk, mindenütt kikapcsoltam a biztonsági rendszert és a kamerákat. Amikor beértünk az ügyeleti szobámba, hogy úgy mondjam, mindannyian keresztet vetettünk.

- Az elıbb említette a folyosókat figyelı tévékamerákat. Ki ült a hozzájuk tartozó monitor elıtt?

- Nem monitoron néztük, hanem csengıvel jelzett a kamera. Egyébként természetesen a mindenkori ügyeletes tiszt, azaz ebben az esetben én néztem. Ugyanilyen rendszer mőködik a kémelhárítás és a katonai elhárítás szintjén is. Egyedül a lépcsıház, az úgynevezett külsı cselédlépcsı nincs bekötve egyik rendszerbe sem. Azóta biztonsági okokból nyilván módosították a riasztórendszert, de akkor még így mőködött.

- A saját szintjét tehát egyedül ön figyelte, akkor viszont nem egészen értem, hogy miért volt szükség különleges óvintézkedésekre?

- Nagyon egyszerő. Mondjuk, a harmadik emeleten megmozdul a csapóajtó, abban a pillanatban bejelez a kamera, riasztja az ırparancsnokot, ı ellenırzi a történteket, és kész a bukovári. Ezért jeleztem, hogy tilos köhögni, szorosan a korlát mellett kell haladni; így mentünk le az alagsorba, pontosabban a pincébe.

- Ott még nem tartunk. Egyelıre odáig jutott, hogy keresztet vetettek az ügyeleti szobában.

- Azután írásban adtam utasításokat. Csak arról beszélgethetnek, hogy sikerült ügy felfüstölni a húst, hogy sokáig elálljon, darált húst nem hoztak, van helyette füstölt kolbász. Csörgették rendesen a papírokat, zacskókat, volt náluk demizson is, bor helyett céklalével; amikor végeztünk, azt kiöntöttük, jól kimostuk a demizsont. Tehát az asztalon fekvı ügyeleti füzetbe írtam be: egy szót sem! A szemembe nézzenek, hozzám igazodva közlekedjenek. Tehát ha én a fal mellett megyek, akkor ott menjenek ık is, nem húsz centivel kijjebb vagy beljebb, hanem ott, ahol én. Ha fogom a korlátot, fogják meg ık is... Hadd olvassa mindkettı rémülten, hogy milyen veszélyes ez a vállalkozás! Fegyelmezési céllal nyitottam ki a páncélszekrényt is, hadd lássák a pisztolyokat, meg a lıszert, sıt rátettem egy lapáttal azzal, hogy leírtam: ha megbukunk, akkor ti ketten mentek a kazánba, és senki sem fogja tudni, hogy erre jártatok. Intettem, hogy lemegyek Lovassal az alagsorba, megmutatom a bizonyítékokat, de a kamerát kezelı fiú elkezdett remegni, mint a kocsonya, elsírta magát, hogy nem marad egyedül ebben a szobában, ı is le akar jönni. Beleegyeztem, mutattam, hogy indulás, hozzák a kamerát is. Na, akkor mentünk le a hátsó lépcsıházba, úgy, ahogy már elmeséltem. Én mentem elöl, mintha áramszünet lett volna, és ügyeletesként a meghibásodott elektromos szakaszt igyekszem behatárolni. Nem nagyon tartottam attól, hogy összetalálkozunk valakivel,

mindenesetre ez volt az elıkészített szövegem. Koromsötét volt a pincében, kéznyújtásra sem lehetett ellátni, olyannyira nem, hogy amikor az utolsó lépcsıfokról leléptem, átestem egy zsákon, amelyben a ledarált dossziék voltak. Egy hosszú, egyenes folyosóra értünk, amelybıl balra nyíltak a különbözı javítóhelyiségek, a telefonközpont, az áramszolgáltató, másik oldalon volt a kazánház, a klímaberendezés és egy külön helyiség a darálógépnek. Azon az ajtón jókora lakat lógott, meg pecsét. Oda tehát nem tudtunk bemenni. Viszont az ajtótól jobbra és balra több száz zsák állt, becslésem szerint számuk megközelítette az ezret. Megengedtem Lovaséknak, hogy villanyt gyújtsanak, s elkezdjék a munkát. A papírzsákokkal teli folyosót egyetlen ajtó becsukásával el lehetett szeparálni, még a fény sem szivárgott ki a réseken. Én kint ırködtem az ajtó elıtt, ha netán valaki kijön a szobájából, elébe mehessek, és valami-lyen trükkel elvigyem a közelbıl. Olyasmit mondtam volna, hogy kiégett a szobámban az égı, azt jöttem kérni, hiába, itt minden be van zárva... Lovas közben mondta a magáét, a kamerával pásztázták a háromszoros sorba rakott zsákokat, amelyek két szomszédos folyosót is megtöltöttek. Amikor elkészültek, intettem, hogy gyerünk föl, ugyanúgy, ahogy lejöttünk. Bementünk a szobámba, leültettem ıket azzal, hogy várjanak meg, amíg kinyitom a szemben lévı szobát, amelyik tulajdonképpen a két alosztályvezetı közös titkárságaként szolgált; abból nyílt jobbra és balra a két alosztályvezetı külön-külön szobája. Kezükbe adtam azt a dossziét, amely február 1-tıl december 25-ig tartalmazott dokumentumokat, aztán rájuk zártam az ajtót, és elbúcsúztam tılük azzal, hogy válogassanak nyugodtan a dokumentumok közül, húsz percük van a munkára. Képzelheti, milyen sebességgel kezdtek el ott dolgozni! Borzasztóan meg lehettek ijedve, és ráadásul egyszer csak véletlenül megcsörrent az egyik riasztóberendezés. Arra gondoltam, hogy véletlenül hozzáérhettek valamihez, pedig lelkükre kötöttem, hogy fel nem állhatnak az asztal mellıl. Áramot csak a kijelölt aljzatból vehetnek, duma ne nagyon legyen, ha mégis, csak nagyon halkan. Maximális elsötétítés, függönyt elhúzni tilos. Az igazság az, hogy megint figyelmeztettem ıket, hogy lebukás esetén innen élve nem menekülnek, tehát minden rendszabályt be kell tartaniuk.

- Azt mondta, hogy megcsörrent a riasztó. Mi történt valójában? - Kivert a veríték egy pillanat alatt. Lovasék meg majdnem elejtették a kamerát

ijedtükben. A hibát tulajdonképpen én követtem el azzal, hogy az ügyeleti szobában kinyitottam az ablakot, és az így keletkezett huzat miatt becsapódott az ajtó. Csakhogy ekkor már mőködött a biztonsági rendszer, amit Lovasék érkezése elıtt rövid idıre kikapcsoltam. Abban a pillanatban, amikor a biztosító mőködni kezdett, éppen pisiltem, és igyekeztem vissza az ügyeleti szobámba, hogy megnézzem, mi történt. Láttam, nincs komoly baj, csak az ajtó csapódott be. Így beszóltam a fiúknak, folytassák a munkát nyugodtan, semmi gond; az idı az ellenfél, igyekezzenek a legjobb anyagokat kiválogatni. Az ügyeleti szobában volt egy másik dosszié is, abban a legfrissebb anyagok voltak.

- Rémlik, mintha a filmen Lovas egy alkalommal fel is olvasott volna a dossziékból...

- Lent, az alagsori folyosón csak annyit mondott, hogy itt és itt vagyunk, ezt és ezt látjuk, ennyi meg ennyi a zúzalék; a dossziékból már fent, az alosztályvezetı szobájában olvashatott fel, persze csak halkan. Az ügyeleti szobában ülve természetesen én ezt nem hallgattam, hiszen ık az alosztályvezetı szobájában, zárt ajtók mögött dolgoztak. Minden riasztót bekapcsoltam, mőködött az összes kamera, még az is, amelyik a Lovasék által használt szoba ajtaját figyelte. Attól nem kellett tartanom, hogy váratlanul kijönnek, hiszen kívülrıl zártam rájuk az ajtót. Erre az egészre azért volt szükség, hogy bárki jön ellenırizni, ne lephessen meg, sıt mondhassam, minden zárva, s ha a riasztó meg is szólalt, az érkezı miatt történt.

- Feltételezem, hogy meglehetısen hosszúnak tőnt, amíg Lovasék dolgoztak.

- Ez volt életem leghosszabb húsz perce. Amikor letelt az idı, bementem Lovasékhoz, és csak annyit mondtam: „Pakolj, Sári, és meszelés!" Szó szerint ezt mondtam, meg azt, hogy mindent vissza kell tenni az eredeti helyére, csipke, szék nem mozdulhat el. Ellenıriztem, nehogy csikk maradjon hátra, meggyızıdtem róla, hogy minden a legnagyobb rendben van. Lovasék átjöttek az ügyeleti szobába, ott tudták meg a további teendıket. Mondtam nekik: „Gyerekek, a demizsont, szatyrot vihetitek, a kamera, lámpa, egyéb felszerelés itt marad; különben bukovári, túl nagy a kockázat. Elıfordulhat például az is, hogy az elıbbi kormányır rosszul lett és ezért vagy másért lecserélték, esetleg éppen akkor ellenırzik ıt vagy a kapu elıtt álló rendırt, amikor mi megyünk kifelé. Akkor pedig ha téged a kapuban igazoltatnak és megtalálják nálad a kamerát, akkor neked Dolores Ibarruri... Hogy nyomatékot adjak a mondanivalónak, elıvettem a saját pisztolyomat, betáraztam, és megkérdeztem, látják-e, hány lövésre van lehetıségünk? Megmondtam még, hogy semmi esélyük sincs ellenem, lelövöm ıket is, ha eltérnek attól, amit a lelkükre kötöttem, és akkor is végzek velük, ha eljár a szájuk. Az utolsó utasításom az volt: „Kuss! Senkinek egy szót sem, mert bukovári."

- Mi lett volna akkor, ha mégis bejön egy fınök ellenırizni akkor, amikor Lovasék még az alosztályvezetı szobájában dolgoztak? És mi van, ha maga az alosztályvezetı jön be azzal, hogy dolga van a saját szobájában?

- Be sem engedem az alosztályvezetıt. İ egy pitiáner, nem volt bejelentve, hogy jogosult az ellenırzésre. Engem maga dr. Horváth József vezérırnagy csoportfınök, a két helyettese, valamint az otthon ülı ügyeletes tiszt ellenırizhetett csak. Egy alosztályvezetı azonban, ha ügyeletben vagyok, nem ellenırizhet, mert olyankor én dr. Horváth József vezérırnagy nevében beszélek.

- És amennyiben dr. Horváth József vezérırnagy jön be, mert mondjuk, a Securitate diverzióra készül a Lipótvárosban? Szóval, ha Horváth úr üt rajta az ügyeletesen?

- Havas úr, drága, engem nyugodtan meglephetett volna Horváth vezérırnagy is, hiszen mint mondtam, Lovasékat bezártam az egyik alosztály-vezetıi szobába, azonban a szobán kívüli riasztót bekapcsoltam. És még azt is hozzáteszem, hogy azt a kulcsot is elzártam, amelyik a Lovasék szobáját nyitotta. Ezt a legutóbbi kulcsot pedig a zsebembe tettem. Most mondja meg, hogy ezek után miért lettem volna ideges, ha betoppan Horváth vezérırnagy?

- Mondjuk azért, mert Horváth vezérırnagy azt mondja: Végvári elvtárs, vagy ide figyelj, Jóska - teljesen mindegy -, engedjél már be az alosztályvezetı szobájába, mert dolgom van ott.

- Ha Horváth vezérırnagy tényleg be akart volna menni, akkor nem találtam volna meg a kulcsot. A nagy keresés után azt mondtam volna, hogy biztos hazavitte az alosztályvezetı. Higgye el, hogy Lovasékhoz senki nem mehetett volna be. Horváth vezérırnagy akkor okozta volna a legnagyobb kellemetlenséget, ha mondjuk, másfél órát beszélget velem az ügyeleten, mert akkor sajnos Lovasék halálra váltan ücsörögtek volna az alosztályvezetı szobájában. Éppenséggel ebben az esetben is jelezhettem volna nekik, mondjuk úgy, hogy kiballagok a folyosóra és annak a végérıl kiabáltam volna vissza Horváth vezérırnagynak valami olyasmit, hogy „Igen, Horváth elvtárs" vagy „Nem, vezérırnagy elvtárs!" A Cégnél a falnak is füle van; Lovasék biztosan meghallották volna.

- Végvári úr! Mostanáig azt fejtegette, miféle intézkedéseket tett annak megakadályozására, hogy lebukjanak. Volt-e elképzelése arra nézve, hogy mit tesz akkor, ha valóban lebuknak?

- Volt-e ilyen terv? Hát az, hogy esetleg fegyverhasználattal jutok ki az épületbıl. Azért vettem magamhoz a pisztolyomat.

- Lıtt volna? - Biztos. Mondjuk, ha nem az a kapuır van, amelyiket beetettem a disznóvágás

legendájával, hanem egy másik, és azt mondja, „Ácsi! Kik ezek? Álljanak meg! Igazolják magukat!" -akkor lelövöm. Lelövöm!... Kemény dolog, de ha kekeckedett volna, akkor én - legeslegvégsı esetben - használom a fegyvert. Elsı lépésben természetesen megpróbálom leütni, hogy a dulakodás ideje alatt Lovasék elmenekülhessenek. Ha ık már kijutottak, én is elmenekülök. Magam mögött hagyok mindent, az összes dossziét, kamerát, mindent, az egész ügyeletet. Tehát ez benne volt a tervünkben... A palit leütöm... A katonai fıügyésznek is megmondtam, hogy ha az atyaúristen állt volna elém a kapuba, én akkor is megcsináltam volna. Ami a kapuırt illeti, ha elkezd kekeckedni, akkor megpróbálom elıször meggyızni vagy leütni, bármi módon ártalmatlanná tenni, és ha így nem megy, nos, csak akkor került volna sor a fegyverhasználatra.

- Már említette, hogy Lovaséknak nem engedte meg a kamera kivitelét. Azt mondta, biztonságosabb, ha bennmarad az objektumban.

- Lovasék kameráját bennhagytam az ügyeleti szobában. A mi folyosónkra középen merılegesen nyílt egy másik, annak a végén van egy páternoszter, elıtte egy hosszú virágosláda. A szomszédságában volt egy könyvszekrény, a terjesztık tartják ott áruikat. Nos, a kamerát, ami egy válltáskában volt, a virágállvány mögé dugtam.

- Mikor hagyták el Lovasék az épületet? - 15.30 és 15.45 között. - Ezek szerint több mint másfél órát voltak bent. Nem volt ez túlságosan sok, nem

tőnt fel a kormányırnek? - Nem tőnhetett fel a kormányırnek, mert ıket ünnepnapokon csak négyóránként

váltják. Ez a másfél óra egy négyórás idıszakban nem tőnhet túlzottan soknak. Mondtam már: az egyetlen kockázat az volt, hogy egy hülye hascsikarás miatt mondjuk, leváltatja magát az ır. Nekem csak a 16 órai idıpont volt fontos, addig kellett kijuttatni Lovasékat az objektumból.

- Ugyanaz a kormányır volt a kapuban? - Ugyanaz. Persze ezt sem bíztam véletlenre. Lovasékat a liftben hagytam, és elıre

mentem megnézni, ki áll a kapuban. Csak azután kísértem ki ıket, amikor már biztos voltam a dolgomban. Egyébként külön kabaré volt, ahogy a Lovasék elhagyták az objektumot. Fıleg Lovas alakított nagyot, játszotta, hogy milyen pityókás, hogy... puszi-puszi, Józsi bátyám... a jó isten áldjon meg titeket is... Azt hiszem, kicsit túl is játszotta a dolgot. Mindenesetre a kormányırnek nem tőnt föl semmi, igaz, süteményt is vittünk neki. Én hoztam otthonról, de úgy adtuk oda, mintha vidéki ajándék lett volna. A Lovas még narancsot meg banánt is letett az asztalára, mondtuk, hogy bor nincs, mert azt benyakaltuk. Én rá is játszottam, hogy italos állapotban vagyok... Megöleltem a fiúkat, megcsókoltuk egymást, még utánuk is szóltam, hogy igyekezzenek, mert nemsokára indul a gyors a Délibıl. Tehát eljátszottuk a nagy jelenetet, nyugodtan, komótosan, és közben folyt rólam a víz, hogy jaj, menjenek már, uramisten, csak kerüljenek már kívül a kapun, s föl ne tőnjön a kapu elıtt ácsorgó egyenruhás rendırnek sem, hogy mit is kerestek ezek itt bent... Addig néztem utánuk, amíg el nem értek a Markó utca - Néphadsereg utca sarkáig. Ott már civilek is jártak, emlékszem, két fiatal smárolt, egy hölgy a kutyáját sétáltatta, egy úr pedig a kocsiját mosta.

- Mi lett a kamera sorsa? - A kamerának jó helye volt a virágállvány mögött, nem akadhatott bele senki. 26-

án reggel az l-es számú kolléga váltott, mint mondtam, én voltam a 4-es, nos ı egy kissé pityókásan jött be. Nem volt semmi különös: szevasz, szevasz, boldog ünnepeket... Fölvettem a válltáskámat, kézbe vettem a nejlonszatyrot, abban voltak az üres üvegek, azokat ugyanis sohasem hagytuk benn, nehogy bukovári legyen, ha megtalálják. A kamera a válltáskámban lapult, tetejére tettem egy újságot, nyugodt voltam, fáradt és szırös. Így fest egy tiszt egy 24 órás ügyelet után. Így már a kapuban sem bukhattam

volna meg. - Tehát 1989. december 26-án, reggel nyolc óra után két-három perccel a kamerával

együtt kisétált a kapun. - Gyorsan hazaértem, bevettem, úgy hiszem, két Szeduxent, meg még valamit... - ...és elaludt. - Hú, de mekkorát! Reggeltıl estig! Este hat után ébredtem fel: nagyon kimerült

voltam. - Felvette a kapcsolatot Lovasékkal? - Lovasék tudták, hogy kivel beszélhetnek, kinek mutathatják meg a filmet;

elsısorban az SZDSZ és a Fidesz jöhetett szóba. Ami pedig a kapcsolattartást illeti, 26-án csak egy rövid telefon volt, hogy minden rendben van, és hol találkozunk 27-én.

Hogyan tovább?

„Elmondtam, hogy mi a célom, mit akarok: feltétlenül fel akarom számolni a Cég törvénytelen tevékenységét. İk erre azt mondták, hogy ez mind oké, de jó volna valami kézzelfoghatóval kirukkolnom."

- 27-én este kilenckor találkoztam Kıszeg Ferenccel és ifjabb Rajk Lászlóval. Felvittek egy József körúti házba, de én rögtön intettem, hogy ez nem oké. Úgy tudtam, hogy az a lakás be is van mikrofonozva, lehallgatják.

- Korábban említette, hogy az SZDSZ-ben is voltak téglák. Nem félt a lebukástól? - Nem. Ugyanis elıre tisztáztuk, hogy az SZDSZ-tıl csak Rajk, Kıszeg, Demszky,

illetve a Fidesztıl Orbán Viktor vagy Fodor Gábor ismerheti az akciót. Éppen azt sulykoltam Lovas fejébe, hogy csak nagyon szők kört vonhat be, és az abba tartozókat is csak rendkívül óvatosan.

- Ott tartottunk, hogy a József körúti ház nem volt oké. - Kimentünk onnan, és bemondtak egy Visegrádi utcai címet. Megbeszéltük, hogy

ott találkozunk, menjenek elıre, és Lovas várjon az utcán. Ok elmentek taxival, én a saját kocsimmal utánuk. A körúton és késıbb a Váci úton bedobtam néhány trükköt, egy-két kanyart jobbra-balra, indokolatlan fékezést, miegymást: lényeg az, hogy meggyızıdtem róla, nem követnek. A Visegrádi utcai lakásban nyolcszemközt beszélgettünk, Rajk, Kıszeg, Lovas meg én. Lényegében megszondáztuk egymást; ıszintén szólva nem volt még korlátlan a bizalom.

- Mi hangzott el? - Sok minden... például, hogy áruló vagyok-e, blöffölök-e, no persze, nem ilyen

konkrétan, sokkal finomabban megfogalmazva. Hamar bebizonyítottam, hogy az vagyok, akinek kiadom magam. Szépen sorra elmondtam, hogy mikor tartottak, mondjuk, Rajknál házkutatást, hogy hızöngött, hogy milyen könyvet olvasott, hogy mit mondott neki a házkutatásban részt vevı ırmester és így tovább. Ez a beszámoló hatásos volt, meggyızte Rajkot arról, hogy én tényleg állambiztonsági tiszt vagyok. Kıszegnek szépen felsoroltam, mikor volt kint legutóbb Ausztriában, kit szállított a kocsijában, mirıl beszélgettek s a többi. Ez aztán Kıszeget is leállította.

- Úgy tudom, hogy ön nem mondta meg a nevét korábban. - Akkor és ott a Visegrádi utcában az igazi nevemen mutatkoztam be. Világossá

tettem, hogy én már nem az állambiztonságnak dolgozom. Elmondtam, hogy mi a célom, mit akarok: feltétlenül fel akarom számolni a Cég törvénytelen tevékenységét. İk erre azt mondták, hogy ez mind oké, de jó volna valami kézzelfoghatóval kirukkolnom. Mondtam, hogy az is meglesz, legyenek türelemmel. Fontosabb azonban az, hogy gyorsan lépjünk, mert megállás nélkül tart a darálás, megsemmisítik a Cég irattárát. Dönteni kellene, hogyan tovább? Sürgettem ıket azért is, mert aznap este tartották a volt osztályomon a szokásos óévbúcsüztatót, és mindenképpen el akartam arra menni. Volt kaja, pia, én is beszálltam pezsgıvel meg egy félliteres vodkával... Jól emlékszem, hogy ott volt az egyik kollégámnak a barátja, aki munkakörénél fogva járatos volt a katonai hírszerzési és elhárítási ügyekben. Na, ı vastag dolgokat mesélt Czinegérıl meg a barátairól. Az a srác is elmondta, hogy kész röhej, ami Czinege-ügyben folyik, éppen azokat kerülik ki, akik dokumentálni tudnák az összes disznóságot. Bekapcsolódtam a beszélgetésbe, hogy olyan könyvet, amilyet Bokor írt, közülünk is írhatna bárki, hiszen a mi csoportfınökségünkön akadt, aki négy lakást is kapott, mióta feljött vidékrıl. Persze mindenki tudta, hogy kirıl beszélek...

- Mit mondtak erre a többiek? - Hát azt, hogy a Cég és a hadsereg között az a különbség, hogy nálunk nincs és nem

is lesz olyan ember, mint Bokor. - Képzelem, mekkorát nevetett magában, hiszen ön tudta, hogy éppen egy

„Bokorral" ülnek szemben, csak még nem tudják. - Éppenséggel nem nagyon ujjongtam akkor és ott, nagyon vigyáznom kellett, mert

jelen volt az a két srác is, aki rám dolgozott. Sıt hárman voltak, mert Gazsi és a Gabi mellett ott volt a Jancsi is. İk szerintem nemcsak rám dolgoztak, hanem a többi kollégára is. A szemüvegemet eszem meg, ha nem igaz. ık hárman már korábban is szondáztattak engem. Emlékszem, egyszer nagyon berúgtunk, mondtam, menjünk taxival, mert Jancsi egy irányban lakik velem, én Újpesten, ı Káposztásmegyeren. Jött velünk Gabi is. Hiába mondtam, ha hárman fizetjük a cechet, alig jut százas fejenként, ık kötötték az ebet a karóhoz, hogy menjünk vonattal a Nyugatiból. Fenn, a vonaton kezdıdött a szondázás. Gabi kezdte: Te, Jóska, miért nem állsz be a sorba? Miért akarsz mindig más lenni? Miért nézed le a kollégáidat, miért nem vagy közösségi ember? Mondom, jól be voltunk már állítva, de én azért vettem a lapot: „Még hogy én ne lennék közösségi ember! Hát nem elmegyek minden kirándulásra? Nem vettem részt korábban az összes társadalmi munkán? Mondtam, hogy rendszeresen adok vért is, mi a fenét akarnak tılem, ennél jobban már nem tudok beállni a sorba! Ók azonban csak ütötték tovább a vasat: de így, de úgy, próbáljak kicsit azonosulni, aktívabbnak lenni s a többi. Viccesen mondták : éppen ideje volna beszerveznem a cirkuszból az oroszlánt, a Donnert elefántját, vagy bárkit, akár a kötéltáncos rúdját is. essen már le nekem a tantusz, ne hagyjam, hogy állandóan ba..." Én meg csak mondtam, hogy minek, teljesen felesleges, becsületes úton is ötször több információt szerzek meg, mint más. aki zsarolással vagy ilyen-olyan terhelı adatok alapján szervezi be az embereit. Arra sincs biztosíték, hogy a tégla mindig igazat mond, nem vág át, meg sok vele a macera, ellenıriznem kell a telefonját, a leveleit. A beszervezés rengeteg papírmunkát eredményez, amitıl pedig meg tudok ırülni. Na szóval, így szondázgattuk egymást a vonaton, és az lett a vége, hogy kiborultam. A szemébe mondtam a Janinak és a Gabinak, hogy menjenek a büdös pi... rohanjon el mindegyikük külön-külön a belbiztonsági fınökhöz, és mondja meg neki szó szerint, azt üzenem, tojok rá, én emelt fıvel akarok járni ezután is. Hozzátettem, hogy még akkor is emelt fıvel akarok járni, ha a Cég ilyenekkel dolgoztat rám, mint te meg a Jani vagytok". A vonatos eset elıtt és után pedig néhányszor megmondtam a kollégák elıtt is, hogy kinyalhatják a se... azok is, akik rólam jelentenek, meg azok is, akik a belbiztonságnál azt elolvassák. Még valamit szeretnék elmesélni arról, hogy milyen emberek dolgoztak rám. Egy alkalommal az én területemen valaki valutával bukott meg. Feketén vásárolt schillinget, és rendesen földobták. Na most, nekem is volt a devizaszámlámon némi pénz, nem sok, 300 márka, 1600 svájci frank, azt hiszem, ennyi volt a nevemen akkor. Tehát ülünk a szobában, és mondom a három, vonalunkon dolgozó kolléga elıtt, hogy hozzám került az a valuta, amivel a területemen valaki megbukott. Még mutattam is, hogy íme, itt van. Másfél óra sem telt el, amikor hívat az alosztályvezetı, hogy azonnal mutassam meg a lefoglalt valutát. Na, akkor kitörtem! A szemükbe mondtam, hogy marhák, teljesen hülyének néztek? 24 évet töltöttem el a szolgálatban fenyítés nélkül, hogyan tarthattok olyan szemétnek, korruptnak, hogy más valutáját a saját számlámra betegyem? Hozzátettem, hogy amiért ilyen kurva rendesek voltatok hozzám, most szépen visszaadom a pasinak a valutáját, és nem nyeli le a Cég. Borzasztóan feldühödtem, olyannyira, hogy beírtam a távozási füzetbe a Corvin kórházat azzal, hogy átmegyek kivizsgálásra, holott hazamentem inkább aludni, mert attól féltem, ha benn maradok, mindenkit szembe köpök.

- Térjünk vissza az 5-ös osztály óévbúcsúztatójára.

- Nem volt semmi különös, beszélgettünk, ittunk, kajáltunk, én egy-két fröccs meg egy-két sör után egészen korán, hét óra körül leléptem. A Cégnél, a Néphadsereg utcában volt a buli, már mondtam, hogy nem szerettünk vendéglıbe, csehóba járni, túl veszélyesnek tartottuk. Az osztályvezetınk szobájában ültünk le, és tényleg jó volt a hangulat. Még aznap este bedobtam: „Látjátok, milyen rendes fiú a Gábor, még karácsony napján is bemegy a munkahelyére rendbe tenni a páncélját, hogy ne legyen benne dosszié. Sıt annyira rendes, hogy elviszi haza elégetni. El akarja kerülni, hogy amikor a zsozsót osztják, nehogy ı kimaradjon, mert nem zúzatta le idıben a dossziéit." Vagy harminc ember elıtt mondtam ezt, de csak Jancsi reagált azzal, persze, tudja, hogy Gabi Szolnokra vitte égetni a dossziéit, tehát kiállt a fınöke mellett. Mindjárt mondtam is neki, hogy Szolnokon nemigen égethetett Gabi, hiszen nem íratta be magát eltávozásra. Karácsonykor senki sem hagyhatta el Budapest közigazgatási területét anélkül, hogy beírta volna magát az eltávozási füzetbe.

- Miért tartotta veszélyesnek a kollégája akcióját? İ ugye tudományos vonalon dolgozott. Mit lehetett kezdeni az általa elvitt dossziékkal?

- Természetesen nem tudom, milyen dossziékat vitt el, azt sem, mennyit (lehet hogy hármat, lehet hogy ötöt). Az viszont biztos, hogy voltak úgynevezett F dossziék. Ezek köztiszteletben álló, tudományos munkát végzı személyekrıl, kutatókról tartalmaztak terhelı adatokat, és azokról is, akik a Cég számára dolgoztak. Feltételezem, hogy volt kollégámnak további tervei voltak ezekkel az emberekkel. Csak találgatni tudom, hogy mit akarhatott velük. Lehet, hogy valóban elégette a dossziékat; ıt ismerve ez valószínőtlen. Sokkal hihetıbb, hogy jobb idıkre spájzolja ezeket az anyagokat, és arra számít, hogy egyszer még hasznára lehetnek. Az apja is valamilyen munkásmozgalmi akárki volt, 1956-ban Szolnokon valamilyen vezetı volt, és részt vett a Kádár kormány megalakításában. Egyébként számtalan más variáció is lehetséges. Az eligazítás a megsemmisítésre ugyanis úgy szólt, hogy az objektumban kell minden papírt bezúzni. Na, mindezt csak azért meséltem el, mert az óévbúcsúztatón is hiába hoztam szóba Gabi esetét, senki sem reagált rá.

- Ezzel eljutottunk 1989. utolsó napjáig. Ugye, ügyeletben volt 29-30-án? - Igen.

Hajsza az áruló után

„Nyilvánosan nem mondtak semmit, csak szép csendesen keresték az árulót. Gazsi után rám küldték Sanyit, aki régebben figyelı volt. és egyházi területen dolgozott. Jól ismertük egymást. Sanyi azzal kezdte, akármilyen nehéz, bonyolult is a helyzet most, az hétszentség, hogy elkapjuk az árulót, fin meg még rátettem egy lapáttal, hogy ugyan ki lehetett az a szemét tróger. így kóstolgattuk egymást szépen... Aztán másfél órát ültem Horváth vezérırnagy elıszobájában; akkora átjáróház volt, hogy azt maga elképzelni se tudja!... Horváth úrnak sajnos egy perce se volt számomra."

- Mikor volt az elsı nehéz pillanata? - Amikor Gazsi elkezdett szondázni. A szemembe nézett kegyetlenül. Én pontosan

tudtam, hogy most jön arról a találkozóról, amelyen az egyik téglája számolt be a Kó'szeggel folytatott megbeszélésrıl. Annak az anyagát hozta magával, leborítékolta, leragasztotta, lepecsételte, a fınök számára kért azonnali kézbesítést. Mondtam neki: „Mi van, Gazsikám?" Ahogy engem Cirkuszosnak hívtak a kollégáim, neki Gazsi volt a csúfneve. Mire ı: „Te, apám, nagy gáz lesz." Kérdeztem, mit tud? Vonogatja a vállát, hogy az ügynökök és az SZT-k dolgoznak kegyetlenül, talán délutánra már kiderül, ki az áruló. Gazsi szintén a belbiztonságnak dolgozott, és én is „az embere voltam", így nem volt kifejezett öröm beszélgetni vele. Egy darabig párttitkár volt, és a kapcsolatunk éppen ezen bukott meg. Korábban csak azt nem szerettem benne, hogy valahogy nagyon sunyin nézi az embereket, de amikor néhány személyes problémámmal fordultam hozzá mint párttitkárhoz, azokat szinte mind visszahallottam késıbb, ráadásul eltorzítva. A kapcsolatot mindenesetre megtartottam vele, mert tıle lehetett ingyen újságot szerezni. Az ı vonaluk, munkájuknál fogva, kapcsolatban állt az IFV-vel, a különbözı kiadókkal. Hordta is a potya lapokat, elsısorban a góréknak, az osztályvezetıknek meg a haveroknak. Az arányok körülbelül olyanok voltak, hogy ha behozott harminc Képes 7-et, abból körülbelül tizenöt darabot a különbözı fınökök, a nagypénző osztályvezetık vittek haza, és jó esetben jutott egy-két példány a csóróknak is.

- Tehát a Cég elsı próbálkozása az volt, hogy beszervezett újságírókon keresztül szerezzen információt az áruló személyérıl. Milyen egyéb kezdeményezések voltak?

- Szombaton, január hatodikán berendelték az osztályvezetıket és azokat a vonaltartókat, akik a Fideszbe, az SZDSZ-be, illetve az MDF-be telepített ügynököket tudták mozgósítani. Elsısorban az SZDSZ-ben mőködött téglákra nehezedett nagy nyomás, hiszen ez a párt volt az, amelyik a legaktívabban lépett fel a Cég ellen. Fıként azt kellett nekik megtudniuk, hogy vannak-e azonosító jelek a megszerzett dokumentumokban, azok ugyanis támpontot adhattak volna az áruló személyére. Én gondoskodtam persze arról, hogy ne juthassanak el hozzám, de bevallom, volt bennem feszültség. Mindenesetre ez a második próbálkozás sem vezetett eredményre.

- Mi volt a Cég harmadik lépése? - Ránk állították a figyelıszolgálatot. - Ránk? Mit jelent az, hogy ránk? - Ügy tízen-tizenketten kerülhettünk abba a kosárba, amelybe a potenciális árulók

kerültek; velem együtt tucatnyi kollégára gyanakodtak. Szerintem 10-e körül már figyeltek minket. Dr. Horváth vezérırnagy szobájában dıltek el a dolgok, ott tartottak értekezletet a szakmai vezetık. Képviseltette magát a belbiztonság, egy-két okos ember a figyelıktıl, ott voltak a csoportfınök-helyettesek, az osztályvezetık.

- Tehát ez volt az agytröszt. Ön szerint hogyan választották ki a gyanús tizenkettıt?

- Pontosítom, amit eddig mondtam. Lehettünk talán húszan is. Ez azt jelentette, hogy a 200-250 fıs állományból majdnem minden tizedik emberrıl feltételezték, hogy képes megtenni azt, amit én.

- Amikor 10-e körül rájött, hogy figyelik, nem félt? - De igen. Az azonban igaz, ha nem félek annyira, talán még élveztem volna is a helyzetet. Átjött a figyelık fınöke, régi jó barátom, tıle kaptam azt a szép naptárt is, amit a lakásomon mutattam. Mondtam neki, hogy „látom, nagyon keresitek azt a szemét trógert, sokáig nem menekülhet". Azt válaszolta: „Ne félj, megcsípjük, Jóska!" Szó szerint azt mondta, hogy megcsípjük.

- Január 10-e körül már tudta, hogy figyelik, gyanúsítják. Miért várt 19-éig azzal, hogy a nyilvánosság elıtt bemutatkozzon, és a személyes védelmérıl gondoskodjon?

- Elhatároztam, hogy amíg idegekkel bírom, kitartok a helyemen. Egyszerően fel akartam mérni, hogy kik azok, akikre a késıbbiekben számítani lehet a szolgálat megújításában, akiket a demokráciában is meg szabad, meg kell tartani.

- Talált ilyeneket? - Igen. Vannak ilyen emberek, az l-es, a 2-es, a 3-as, az 5-ös, a 6-os és a 7-es osztályon

is, de a 4-esbıl egyetlen embert sem tartanék meg. Nagy probléma az is, mi legyen azokkal a családos vagy elvált nıkkel, özvegyekkel, akik a gyereküket egyedül nevelik, és végiggépelték az életüket a Cégnél. Szívem szerint ıket szintén megtartanám, valahol az útlevélosztályon, az anyaggazdálkodási és egyéb helyeken.

- Értem. Térjünk vissza oda, hogy mi is történt ötödike és 15-e között a Cégnél. - Január 18-áig kétszer-háromszor fordult a pótkocsis teherautó a Csepeli Papírgyár

és a Néphadsereg utca között Jó negyventonnányi dokumentumot semmisítettek meg, daráltak le. Megállás nélkül folyt a megsemmisítés, a Cég felszámolta saját múltját. Rögtön hozzáteszem, hogy ez csak a Néphadsereg utcai objektumra vonatkozik. A Cégnek még volt több hasonlóan titkos objektuma, elképzelhetı, hogy azokban is hasonló tevékenység folyt, hasonló nagyságrendben, a lehetı leggyorsabban.

- Mind e közben tudták, hogy áruló van a soraikban. Volt-e hivatalos eligazítás arról, hogy mi a teendı?

- Á, nyilvánosan nem mondtak semmit, csak szép csendesen keresték az árulót. Gazsi után rám küldték Sanyit, aki régebben figyelı volt, és egyházi területen dolgozott. Jól ismertük egymást. Sanyi azzal kezdte, akármilyen nehéz, bonyolult is a helyzet most, az hétszentség, hogy elkapjuk az árulót. Én meg még rátettem egy lapáttal, hogy ugyan ki lehetett az a szemét tróger, így kóstolgattuk egymást, folyt a szondázás szépen. Mondtam Sanyinak, hogy nekem 24 évem van a szolgálatnál, 30 éves munkaviszonyom lesz, kapok, amennyit kapok, elmegyek nyugdíjba, én úgysem szolgálhatok itt tovább. Azt felelte, neki is van ennyi ideje, de azért a nyugdíjért, amit adnának, nem kapni semmit a piacon. Ebben egyetértettünk. Alig ment el Sanyi, már jött is Gazsi. Gazsi után meg az 5-ös osztályról Jancsi. Az is szondáztatott, hogy mi van, Cirkuszos, meg így, meg úgy. Vele nem nagyon álltam le dumálni, nem voltunk valami jó viszonyban.

- Nehéz pillanatok lehettek ezek. Kellemetlen, ha senkivel sem beszélhet ıszintén az ember.

- Volt azért olyan kolléga, akivel ıszintén mertem beszélni Jó barátom volt Gabi, aki a kémelhántásnál dolgozott. A felesége is a Cégnél volt, elıfordult, hogy mind a ketten megfordultak nálam az ügyeleten. Gabinak megmutattam azokat a dossziékat, amelyek a napi jelentéseket is tartalmazták. Mondom neki: „Nézd, Gabi, a pártvezetık megkapják ezeket az információkat, mégis képtelenek a szükséges lépéseket megtenni. Bár az is lehet - folytattam -, hogy nem jutnak el hozzájuk ezek a jelentések, mert semmi jelét sem látom annak, hogy történne valami. A gazdaság fokozatosan széthullik, gyorsul az infláció és nyomor, egymást követik a sztrájkok és nı az elégedetlenség. Ugyan minek dolgozik a szervezet, ha ez az eredmény?" Gabinak ezt

ıszintén elmondtam, mert tudtam, hogy nincs kapcsolata a belbiztonsággal, és ugyanúgy gondolkodik, mint én. Az elıbb említettem az ügyeleten levı dossziékat. Na még azokon is megbukhattam volna! Az iratmegsemmisítés során ugyanis sorra került az ügyelet is. A titkárnı vitte el például azt a dossziét, amibıl kivettem 15-20 lapot, hogy eljuttassam Kıszegékhez. Mit mondjak, majdnem pánikba estem, mert mi van akkor, ha a titkárnı elkezdi lapozni, és feltőnik neki, hogy nincs meg minden jelentés? Bár akkor még a hiányzó lapok bent voltak az épületben, a páncélszekrényemben, gázálarcba dugva. Mindenesetre nehéz lett volna megmagyarázni, hogy egy irat miért nincs a helyén. Szerencsére megúsztam ezt is.

- Eljutottunk január 19-éig. Miért pont ezt a napot választotta? - Az utolsó pillanatig nyomon akartam követni a törvénytelenségeket, hogy azokat,

ha kell, bizonyítani is tudjam. Tehát 18-án reggel nyolc órától 19-én reggel nyolcig volt az utolsó ügyeletem a Cégnél. Még azon a napon is zúztak.

- Azokat az iratokat, amelyeket a gázálarcban tartott, 19-én reggel vitte ki? - Nem. Azokat december 29-én, és elıtte hármat 16-a körül. Akkor arra hivatkozva,

hogy édesanyám beteg, két hétre szabadságot kértem. - Tehát 16-án bement szabadságot kérni. - Nézze, engem megaláztak még azon a napon is. Közvetlen fınökömnek, N.

Csabának elmondtam, hogy milyen problémám van, anyám beteg, levélben kért, menjek haza. Ezért kellene szabadság. Rám förmedt, hogy nem érünk rá ilyenekkel foglalkozni, hagyjam ıt békén, különben sem engedhet szabadságra, ahhoz csak Horváth fınökömnek van joga.

- Ön mit tett ezután? - Elmentem Horváth vezérırnagy titkárnıjéhez. Kértem, hogy két percet

beszélhessek a tábornok úrral. A személyi titkára azt mondta, hogy ı ebben nem tud dönteni. Titkárnıje sem engedett be senkit, mivel nagy volt a titkárságon a sürgés-forgás.

- Rendkívüli állapot volt? - A titkára azt mondta viccesen, hogy „fennforgás áll fenn". Neki is, a tábornok

titkárnıjének is azt mondtam, hogy engem ez nem érdekel, feltétlenül beszélni szeretnék Horváth úrral nagyon fontos ügyben.

- Na és? Tudott önre idıt szánni a vezérırnagy úr? - Ott ültem talán másfél órát, vagy még ennél is többet. Akkora átjáróház volt dr.

Horváth elıszobájában, hogy azt maga elképzelni se tudja! Ott mindenki megfordult, fıügyésztıl a kapuügyeletesig, Pallagitól az atyaúristenig. Horváth úrnak sajnos egy perce sem volt a számomra.

- Legalább utólag nézze el neki, Végvári úr, hiszen a tábornok úr az áruló keresésével volt elfoglalva. Ez azért menti a magatartását. Egyetért?

- Bevallom, mi az igazság, Havas úr! Én azért mentem Horváth vezérırnagy úrhoz, hogy tiszta helyzetet hagyjak magam mögött. Ezért óhajtottam szabadságra menni, ezért ültem ott másfél órát, mert nem akartam szó nélkül lelépni a Cégtıl. Amikor rájöttem, hogy nincs esélyem, a titkárnıjének azt mondtam: „Elmegyek anyámhoz, ha engedik, ha nem, én 19-én reggel utazom Kanizsára." Az ügyelet után egyébként jár nekem három nap pihenı. A negyedik nap már úgyis tudjátok, hogy hol van a Jóska. A szabadságomat ugyan nem tudtam elintézni, viszont akkor vittem ki a nálam lévı utolsó dokumentumokat

- Nem félt, hogy elkapják? - Bocsásson meg, de ez is ki volt dolgozva. Én már régen beetettem a Cégnél mindenkit, hogy

győjtöm a papírt, az újságokat, mert a gyerekeknek be kell vinni az iskolába. Még Horváth vezérırnagy is hozott nekem újságot a lakásáról.

- Hogy a Végvári gyerekek jó pontot kapjanak a suliban. - Igen. Szóval, azon a napon is volt vagy tizenöt-húsz régi újság a szekrényem tetején. Ez volt a

trükk, aminek a segítségével nyugodtan kivihettem mindent, ami az enyém. Ami nem volt az

enyém - gázálarc, fegyver, egy könyv -, azt ott hagytam. Csupa idegen dolog maradt a páncélomban, még a borotvámat és a tükrömet is hazavittem. Pontosabbban egy pamacsot meg egy rossz borotvát, amivel disznóöléskor a csülköt szoktam borotválni otthon, az ott maradt

- Emlékbe? - A kollégáknak, hadd nevessenek, ha megtalálják. A lényeg: minden személyes dolgomat

elhoztam, kivéve a riadó-cuccomat. A portától sem tartottam, mert megkértem a váltómat, a 2-es számú ügyeletes tisztet, hogy szóljon le a kormányırnek, ne vájkáljon könyékig a szatyraimban. A dokumentumokat gondosan beraktam az újságpapírok közé, minden tíz újságlap után következett egy „céges" papír. Én ugyanis rendet szeretı ember vagyok, még abban a helyzetben sem tőrtem el a kuplerájt

- Ön valóban pedáns! - Ügy van, Havas úr. Minden tizedik újságoldalra jutott egy jelentés. Ez így igaz. - És simán kijutott. Visszatérve a kronológiához, 18-án dolgozott utoljára a Néphadsereg utcában. Ekkor vett érzékeny búcsút az állambiztonsági szolgálattól. - Igen, 18-án még bementem dolgozni. Emlékszem, hogy az engem váltó társam

mennyire ki volt akadva. Öt helyen volt munkát nézni, de sehol sem tartottak rá igényt, annak ellenére, hogy fiatal. A bőnügyi vonalra semmiféleképpen sem akart átmenni, mert ott dolgozni kell, szerintem át se vették volna, ugyanis nagyban piál. Civil munkahelyeken is próbálkozott, de a felvételik addig tartottak, amíg a kérdésre, hogy korábban hol dolgozott, ki nem bökte: a Belügyminisztériumban. Igen? Akkor a viszontlátásra! El volt kenıdve, pedig mondtam neki, hogy a mi társadalmunkban, a jövı demokráciájában mindenkit képzettsége és képessége szerint kell megbecsülni. Hogy milyen ember, arra jó példa, még az utolsó napon is kiszúrt velem, tudniillik elaludt, és nyolc óra elıtt öt perccel váltott le. Én meg ott álltam negyed nyolctól felöltözve, hogy kocsiba szálljak és elrobogjak a fellépésem színhelyére, hiszen bejelentették, hogy 11-kor elıjön a haza árulója. Erre ott toporogtam az ügyeleten, mert a váltótársam elkésett.

Kirobban a botrány

„öt nyugtatót vettem be, hogy el ne áruljam magam semmilyen körülmények között. Reggel hétre jött értem a kocsi, negyed nyolckor már bent voltam a Cégnél. A váltótársam azzal fogadott: »Hallottad, köztünk van az áruló!« Tudod mit, majd megtalálják - válaszoltam."

- Az eddigiekbıl az következik, hogy ön tulajdonképpen december 30-án reggel kezdett új életet, abban a pillanatban, amikor a szolgálat átadása után kilépett a Néphadsereg utcai épület kapuján.

- Hát, elég nehezen indult ez az új élet! Egyébként a 30-a azért is fontos dátum, mert azon a napon adtam át az eredeti dokumentumokat, és a pasaréti filmstúdióban elkészítették rólam azután azt a filmet, amit az újságíróknak vetítettek le. 3 l-e is neves nap. A feleségem azt mondta, hogy „Apukám, itt van egy kis pénz, menj, szerezz be mindent, ami szilveszterhez kell". Kocsiba ültem, és elindultam; de nem vásárolni, hanem azért, hogy a lakásból eltávolítsam a rám nézve terhelı dokumentumokat. Nem kockáztattam, hogy egy esetleges házkutatás során kompromittáló dolgok jussanak a hatóság kezére. Az újpesti hajókikötıtıl balra van egy kis erdı. Olyan kilométernyit mentem befelé, kinéztem magamnak egy megfelelı fát, s annak a tövében elástam a dokumentumokat.

- És ha önt eltették volna láb alól, hogyan kerültek volna elı ezek a fontos anyagok? - Arról is gondoskodtam. Egy papírra helyszínrajzot készítettem, és azt olyan helyre

dugtam, hogy meg lehessen találni. Nagy bélyeggyőjtı vagyok; egy 1965-ös elsı napi bélyegzıvel ellátott borítékban dugtam el a rajzot. A feleségemnek arra céloztam, hogy nagyon vigyázzon az albumra, mert ha velem valami történne, akkor ezt kell elıvenni. Cipıs dobozokban tartom a bélyegeimet, 1932-es kiadástól kezdve győjtöm. Azért választottam egy 1965-ös borítékot, mert abban az évben kerültem a Céghez. Egy lenyálazott, leragasztott borítékot csúsztattam az 1965-ös nyitott borítékba, ha házkutatásnál lapozzák az albumot, akkor se nagyon találták volna meg.

- Az elıbb említette a pasaréti filmstúdiót. - Igen, ott készült az a film, amit az ötödiki sajtótájékoztatón bemutattak. Hatodikán,

azaz másnap szolgálatba kellett mennem. Havas úr, ha látta volna azt a nyüzsgést, ami szombaton volt!

- Maradjunk még a sajtótájékoztatónál! Ki szervezte? - Az elızetes konzultáció alapján Lovason keresztül üzenték meg a Kıszegek, hogy itt

az ideje az akciónak. Azért választottuk ötödikét, hogy hatodikán, amikor szolgálatban leszek, le tudjam mérni, miként reagálnak a kollégáim. Mint ismeretes, az ötödiki sajtótájékoztatón az SZDSZ és a Fidesz képviselıi feljelentést tettek a belügyminiszter, az állambiztonsági miniszterhelyettes, valamint a csoportfınök ellen, ami azt tartalmazta, hogy a Cég október 23., azaz a köztársaság kikiáltása után is folytatta a törvénytelen eszközök alkalmazását, információkat győjt a különbözı ellenzéki pártokról, csoportokról, személyekrıl.

- Azokat a napi jelentéseket mutatták be bizonyítékként, amiket ön átadott. - Álljunk meg, mert ez így nem pontos. Csak azokat mutatták be megfelelıen

preparálva, amelyeket én megjelöltem, tehát nem az összeset. Az én nevem is rajta volt a jelentéseken, és pillanatok alatt lebuktam volna, ha az áruló jeleket nem távolítjuk el idıben.

- Ez volt 5-én. Kirobbant a botrány, de még nem tudták, ki idézte elı. Mi történt

másnap a munkahelyén? - Havas úr, nem kívánok senkinek olyan lelkiállapotot, amilyenben én voltam. Öt

nyugtatót vettem be, hogy el ne áruljam magam semmilyen körülmények között. Reggel hétre jött értem a kocsi, negyed nyolckor már benn voltam a Cégnél. A váltótársam azzal fogadott; „Hallottad, köztünk van az áruló!" Tudod mit, majd megtalálják - válaszoltam. Erre aztán elment. Errıl a kollégáról csak annyit, hogy esze semmi, fogd meg jól, és akkor még finom voltam hozzá. Gondolkodni nehezére esett. İ volt a hármas számú váltótársam. Háromnegyed nyolc körül jöttek ám át a kollégák a 4-es osztályról. Az ı ügynökeik voltak beépítve a különbözı pártokba. A kollégák elég izgatottak voltak, és persze türelmetlenek. Mondtam nekik: „Csak sorjában, picikéim, írja be mindenki szépen a nevét, aki felvette a kulcsdobozát, nem kell kapkodni, nem kell rohangálni, mert a riasztók orrba-szájba csöngenek nekem. Megvár titeket az az áruló, csak higgadtan tessék szépen sorba állni..." Sokan oda se bagóztak, már húztak is a szobájukba. Utánuk kiabáltam, hogy hol itt a fegyelem, miért nem veszik fel a kulcsot, azt mondja a 4-es osztályról az egyik fiú, hogy „minek ez, itt a másik kulcs a zsebemben. Kilopom még idıben a kartonokat, nehogy jöjjön a katonai ügyész, aztán bukjon az egész Cég velem együtt". Na aztán, ami ott elhangzott aznap reggel, azokat még egy pornóújságban sem lehet kinyomtatni.

- Mégis, ha néhány finomabb részlettel szolgálna, Végvári úr, megkönnyítené az akkori hangulat fölidézését.

- Olyasmik hangzottak el, hogy micsoda mocskos, szemét állat lehetett, aki feldobott minket. A másik kolléga arról ábrándozott, hogy szitává lıné a szívét a Cég árulójának. Sok-sok ilyesmi hangzott el. Csupa brutalitás... Meg kell mondanom, olyan izgalomba jöttem, hogy ki kellett menjek a vécére. Voltak vagy tízen az ügyeleten. Bennem volt a sok nyugtató, mégis alig tudtam megállni, hogy vissza ne kérdezzek: „Mondjátok, miért vagytok ilyen vérszomjasak? Mit követett el az, akinek a szívét ki tudnád tépni?" Amikor kimentem a vécére, egy kicsit meg is mosakodtam; annyira fájt a fejem, hogy a kupámra engedtem a vizet. Nehéz volt játszani az ártatlant. Ha rájöttek volna, hogy én voltam az áruló, megtették volna, amit ígértek. Ismerem ıket, megtették volna

- Azt hiszem, érdekes jelenet lett volna, ha akkor, ott az ügyeleten kiderül, ön az áruló, akár úgy is, hogy közli velük a tényt: „Igen, én tettem bejelentést, én adtam ki a dokumentumokat."

- Az épületbıl élve nem jöttem volna ki, az biztos. Egyébként akkor már nagyban tartott a hajsza. 11 óra felé jött G., akit a felsıbb szakmai vezetık igazítottak el, hogy keresse meg az árulót. ı volt a tömegkommunikáció vonalvezetıje. Erre elıre felkészítettem Kıszegéket: érdemes följegyezni, melyik rádiós, tévés vagy sima újságíró lesz, aki leghamarabb és legnagyobb hévvel érdeklıdik az információ után. Mondtam Kıszegnek, hogy dobja be a köztudatba egy-egy ládányi dokumentum létezését. Tudtam, hogy valamelyik esztéta bukni fog a hírre.

- Nem éppen az esztéták híresek arról, hogy informátorokat keressenek éjt nappallá téve.

- Istenem, Havas úr! Nem az az esztéta, akire ön gondol! Az újságírók között az esztéta azt jelenti, hogy SZT, azaz szigorúan titkos tiszt, aki ugyanolyan ırnagy lehet, mint én, de maga úgy tudja, hogy mondjuk, rovatvezetı egy lapnál. Esetleg ott ül maga mellett a rádióban, vagy éppen vezeti a tévémősort, írja a szokásos vezércikket a napilapba, és közben ne adj' isten, belügyi ezredes.

- Voltak újságírók, akik túl látványosan kezdtek foglalkozni az üggyel? - Voltak. - Egy kicsit azért szeretnék értetlenkedni. Nekem is eszembe juthatott volna, hogy

Kıszeget felhívjam. Ahogy magamat ismerem, akár ötször is kerestem volna, ha

elhatározom, hogy végére járok az ügynek. Attól még nem kell, hogy tégla legyek vagy SZT.

- Ne aggódjon, Havas úr, mielıtt szóba álltam volna magával, elıbb leprioráltam. Vannak olyan közismert kollégái, akinél még ez is fölösleges lett volna!

Ügyészségi és fegyelmi vizsgálat

„Február 18-án 14 órakor Tıkés László nyitotta meg a Néprajzi Múzeumban barátom, Horváth Ernı kiállítását. İ szenzációs fotókat készített a román forradalomról. Szerettem volna találkozni Tıkés Lászlóval, de a kormányırök »véletlenül« meghiúsították a tervemet... az egyik a lábával úgy ráállt a lábamra... De nem jöttem ám zavarba, intettem neki, hogy súgni akarok valamit. Odahajolt, mire halkan azt mondtam a fülibe, hogy szálljál le a lábamról, mert kinyomom a szemedet."

- Eljutottunk 1990. január 19-ének reggeléhez, amikor új fejezet kezdıdött az akkor már Duna-gate-nek nevezett ügyben. A világ megtudta, ki az áruló; vagy ha úgy tetszik, az informátor.

- A Lovassal folytatott megbeszélés alapján egy körúti ház lakásába kellett becsengetnem, ahol nem volt más dolgom, csak átöltözni. Onnan együtt indultunk a Graffiti moziba. Elıre küldtem Lovast és a vele lévı hölgyet, hogy körülnézhessenek. Nem volt kicsi a tét, hiszen mindenki tudta, hogy ma az áruló ország-világ elıtt földobja magát. Kıszeg úrtól megfelelı sajtónyilvánosságot kértem, és meg is kaptam.

- A volt kollégái közül hányan ültek ott a moziban? - Egy sem, de két téglát pillanatok alatt kiszúrtam. - Hogy-hogy nem voltak ott a kollégái? Féltek, hogy rájuk mutat? - Elképzelhetı. Akkor én már megtettem volna. - És a két tégla? - Az egyik újságíró volt, ott ült a többiekkel együtt a nézıtéren, a másik egy párt

képviseletében jelent meg; a leghátsó ajtónak támaszkodva bámészkodott. - Jó, menjünk tovább! Mi volt a sajtótájékoztatón az ön számára a legizgalmasabb?

Amikor kilépett a színpadra? - Nem, nem! Az a mondat, hogy nem tudom, életben maradok-e vagy sem. - Igen, emlékszem erre a mondatra. - Komolyan is gondoltam, sıt még ma is komolyan gondolom. Nézze, olyan

kollégáim is voltak, akik nem kukoricáznak. Nem egy közülük talán még az anyját is megölné, ha parancsot kapna rá.

- A gondolatnál tartottunk, hogy önt esetleg elteszik láb alól. Ez megrendítette? - Hát igen, mert szeretek azért élni. - Maradjunk a sajtótájékoztatónál. Gondolom, reális volt a veszélye annak, hogy

várják a kapuban. - Elıre megbeszéltük Kıszegékkel, hogy kicsempésznek a moziból még az elıadás,

tehát a sajtótájékoztató befejezése elıtt. Így is történt. Elıbb kiment Lovas és egy társa, utána jöttem én, mögöttem 30-40 méterrel lemaradva még egy személy. Gyalog indultunk el, a Mária utcát érintve mentünk egy bizonyos helyre.

- Egy T lakásra? - Nem. Lovas szerzett az egyik rokonától lakást, ott adtam interjút a Magyar

Nemzetnek, a Magyar Hírlapnak, és onnan mentem át egy tévés szerkesztını lakására.

- Csak emlékeztetıül: még mindig 19-énél tartunk. Ugye, aznap este volt az emlékezetes Napzárta, amely bemutatta az ország nyilvánossága elıtt.

- A tévébe a szerkesztını lakásáról mentünk, ı a Múzeum körúton lakott. Vele intézte el Lovas, hogy a Napzártát számunkra tartsák. Ha jól emlékszem, a mősor este

fél tízkor kezdıdött, és jól el is húzódott. - Gondolom, erre a Napzártára mindenki emlékszik. Engem megint az érdekel, hogy

mi volt azután, várta-e valaki a tévé elıtt, a Szabadság téren? - Azt hiszi, hogy a fıbejáraton mentem ki? Ugyan! Azon az ajtón távoztam, amelyen

egyébként a szemeteskukákat tolják ki. Három kocsi várt, és angolosan távoztunk; ismét csak a Múzeum körútra mentünk. Velünk volt Demszky Gábor és Orbán Viktor. Tíz percet beszélgettem a társasággal, és már el is aludtam.

- Felesége mit tudott önrıl? - Semmit. Nem avattam be a terveimbe. Még azt a parókát is trükkel szereztem,

amiben otthonról eljöttem. Reggel, amikor Lovasékhoz indultam, muszáj volt néhány cselt bevetnem, hiszen a környéken mindenki ismert. A feleségemtıl azzal kértem el a parókát, hogy az egyik kollégám gyerekének kellene farsangi mulatságra. Ez a paróka már akkor megvolt a feleségemnek, amikor még csak udvaroltam neki.

- Ez egy nıi paróka volt? - Igen, és éppen úgy lehetett fésülni, ahogyan az ön haja áll, Havas úr. A parókát

rátettem egy lámpaburára, alul jó keményen megfogtam, és gyökérkefével befésültem. - Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy mindez 19-én reggel volt, amikor

szolgálat után hazament átöltözni. - Pontosan. A legrosszabb ruhámat vettem fel, s hozzá malteros cipıt húztam. - És ezt cserélte ki, mielıtt a Graffiti moziba ment. Egyébként a felesége este úgy

ült a tévé elé, hogy nem tudta, ki az áruló? - Így igaz, mindenesetre délután megkértem Orbán Viktor feleségét, Lévai Anikót,

hogy hívja fel telefonon és nyugtassa meg. Gondoskodjon valahogy róla, rábíztam, mit csinál, a nık tudni szokták, mi ilyenkor a teendı. Édesanyámnak is feladtak egy táviratot, nehogy szívinfarktust kapjon.

- Térjünk vissza oda, hogy aznap este tízpercnyi beszélgetés után elaludt. - Nem kellett ringatni, az biztos. Másnap fél hét felé ébredtem fel, a többiek még

aludtak. Amíg fel nem ébredtek, újságot olvastam. Eszméletlen, mekkora nyüzsgés volt a házban, illetve a lakásban. Rengeteg újságíró fordult ott meg, Balótól Gyırffy Miklósig, és persze ott voltak a fiúk a Fekete Doboztól...

- Hogyan telt el ez a nap, tehát január 20-a? - Aggodalommal. Idegesített a nagy jövés-menés, mert tudtam, hogy elıbb-utóbb az

újságírók kiszivárogtatják, hol bujkálok. Szóltam is Lévai Anikónak, hogy Viktor beszéljen Kıszeg Ferivel, mert nem vagyok hajlandó ott maradni. Nagyon ideges voltam, egy olyan szobában üldögéltem, amelynek az ablaka egy körfolyosóra nézett, ha elhúztam a függönyt, megtudtam nézni ki jön. Elterveztem, ha értem jönnek, kiugrom az ablakon... Lényeg, ami lényeg; megüzentem Kıszegéknek, hogy gondoskodjanak megfelelı búvóhelyrıl.

- Huszadikán ön ellen már megindult a nyomozás... - Igen, államtitoksértés alapos gyanúja miatt; a feljelentést a Belügyminisztérium tette

a katonai ügyészségen. Lényegében adok-kapok alapon folyt az egész, hiszen ötödikén a Fidesz meg az SZDSZ jelentette fel a szolgálatot, illetve annak vezetıit. Nemcsak a katonai ügyészségen jelentettek fel, vizsgálatot indított ellenem a BM fegyelmi osztálya is.

- Tehát két helyrıl is szimatoltak ön után, miközben a Múzeum körúton dekkolt. - Még egy napot töltöttem ott, aztán három napig a D. Ferenc özvegyénél bújtam meg.

Onnan pedig egy romos óbudai házban szívódtam fel. - Közben a feleségével beszélt telefonon? - Óbudáról fölhívtam egyszer, de hallottam, hogy két kattanás van a vonalban, ezért

letettem a kagylót. Inkább a munkahelyén kerestem, azt nehezebb lehallgatni, hiszen a telefonközpontos rögtön kiszúrja, hogy valaki ráállt a vonalra. Végül sikerült a

feleségemmel beszélni, mondtam, hogy jól vagyok, ı annyit mondott, hogy tartsak ki.

- Miközben hallgatom, állandóan a felesége parókája jár az eszemben. Értem én, hogy nıi parókában biztonságosabbnak tőnt a menekülés, de nem kellett volna ezt a kis sörtebajuszát leborotválnia, már csak a biztonság kedvéért? Úgy talán nem annyira föltőnı.

- Az az igazság, hogy hiúsági okokból nem vágtam le a bajuszomat. Még a katonaságnál fölborult velem egy teherautó, és kitört elöl három-négy fogam. Amikor már rajtam volt a paróka, választhattam, mi látszódjon; a mőfogam vagy a bajuszom? Gondoltam, inkább a bajusz.

- Folytassuk talán azzal, hogy nemcsak az ön személyes védelmérıl kellett gondoskodni, hanem jogi képviseletérıl is.

- Errıl a megbeszéltek szerint a Fidesz és az SZDSZ gondoskodott. Már az elsı napon meghatalmazást adtam dr. Dornbach Alajosnak, a védıügyvédemnek. És védett engem Orbán Viktor felesége, Lévai Anikó is, aki idınként Dornbach doktort helyettesítette. Dornbach úr szólt nekem, hogy a katonai fıügyész ki akar hallgatni, de én mondtam, nem kell elkapkodni a dolgot, a Cégnél vannak elegen, akik törvénytelenséget követtek el, nem hiszem, hogy éppen velem kell kezdeni a kihallgatá-sokat. Ez a megkeresés még akkor történt, amikor még a Donáth Ferencné féle lakáson bújtam meg. Megmondtam Dornbach úrnak: amennyiben engem képvisel, pénzt fizetni nem tudok munkájáért. Én a hazám iránt érzett elkötelezettség alapján tártam föl a Cég bőnös tevékenységét. Elég jelentısnek éreztem a tettemet, és megörültem, hogy nagy gyakorlattal rendelkezı, országos hírő ügyvéd képvisel a hatóságok elıtt.

- Nos, a katonai fıügyész a védıügyvéden keresztül felszólította önt, hogy tegyen vallomást.

- Amikor harmadszor üzent, én is úgy láttam, már alkalmas az idı arra, hogy vallomást tegyek. Egy kicsit csillapodtak a kedélyek, vezetı jogászok és politológusok is reagáltak, kedvezıen minısítették az esetemet. Arra az elhatározásra jutottam, hogy jobb minél elıbb túllenni rajta. Február másodikát határoztuk meg az ügyvédemmel, ez kedvezınek tőnt. Akkor azonban már nem Óbudán voltam, hanem a Korányi kórházban. Az óbudai ház rendkívül nyomasztó volt, ajtó, ablak bezárva, minden nesz félelmet keltett bennem. Egyszer hajnali fél egykor hatalmas csörömpölésre ébredtem, az asztalról leborult az összes pohár, üveg. Egyébként Cs. Zs. író és B. É. gondoskodott az ellátásomról. Velük ugyanúgy, mint Dornbach úrral, Kıszeg Ferenc közvetítésével kerültem kapcsolatba. Visszatérve az éjszakai esetre, képzelheti milyen, amikor a koromsötétben, éjjel fél egykor fölborul egy asztal. Ilyenkor az ember azt is hallja, ami nincs. Kocsányon lógnak az idegei. Én hallani véltem, hogy a ház mögött valaki jár...

- Fegyvere legalább volt? - Semmi. - Éjjel fél egykor, amikor a koromsötétben az asztal fölborul abban a szobában, ahol

egy menekülı bujkál, jól jöhet egy fegyver. - Azzal a halálos ítéletemet írtam volna alá. Fegyveres szökés; újabb

bőncselekmény. Kell ez nekem? - Jogos önvédelemre gondoltam. - Nem, nem! Nekem több fegyverem is volt, de azok mind a Belügyminisztériuméi

voltak. Tisztességtelen lett volna, ha bármelyik fegyvert magammal viszem. A lényeg az, hogy hajnali ötkor az egyik ágy alatt találtam egy fekete macskát, az bontotta fel a asztalt. Azt hittem, a falhoz kenem a dögöt, de mégsem tettem meg, sıt még a kajámból is adtam neki, és végül ott feküdt mellettem az ágyon.

- Szóval egy macska volt.

- Igen. Egy macska. És úgy jött be, hogy éjjel, mikor Cs.-ék kimentek, nem vették észre a macskát, amint a kitárt ajtón besurrant. Villanyt sem gyújthattam. Kioktattam ıket, hogy nekik szerelmespárt kell alakítaniuk, mintha ebbe a házba járnának légyottra. Keményen megmondtam nekik: se lámpa, se semmi! Olyan sötét volt, tessék elhinni...

- .. .és akkor jött a macska. - ...a macska besurrant. Képzelje, az asztalnak három lába volt, és azért borult fel. Én

sajnos nem tudtam, hogy három lábon áll az asztal. - A Cég macskája nem lehetett? - Nem, nem! - Kinek a javaslatára feküdt be a Korányiba? - Kıszeg úrral beszéltem meg négyszemközt. Nagyon ıszintén megmondtam neki,

hogy most már rajtuk a sor, én megtettem a magamét, szeretnék legalább egy hétig zavartalanul pihenni, mert még egy ilyen macskaügy, és tényleg bedilizek. Kıszeg úr utána is járt, és kapcsolatai révén kerültem a Korányi kórházba, L. L. professzor segített bejutnom M. fıorvos osztályára. Nézze, itt az ágyamra kitőzött papírom. Végvári József, J épület, elsı emelet, VI/2-es szoba.

- Látom, autogramokat is győjtött a kórházban. - Igen, ezt a lázlapot aláírattam L. professzor úrral, M. fıorvos úrral, a nıvérrel,

majdnem mindenkivel, aki ott volt. - Gondolom, ön volt a kórházban a sztár. - Ugyan! Senki sem tudta, hogy ki vagyok. Miután a szobában cigarettázni nem

lehetett, az alagsorba mentem le, ott a liftajtó környékén összejöttek már vagy tízen, ugyancsak dohányozni. Tudja, ki ismert fel? A liftes néni. A többinek halvány gıze sem volt róla, hogy ki vagyok. A néni odajött hozzám és azt mondta: „Maga a Végvári ırnagy." Szigorúan ránéztem, és intettem: ezek elıtt egy szót se!

- Ügy látszik, a kórházban nem nézték a Napzártát. - Ah! A betegek apolitikusak. Csak a betegségükkel foglalkoznak, meg esetleg a

nıkkel. Végvári ırnagy nem volt téma. - Tehát ön 26-án ment be a Korányiba, és február másodikán tanúként kihallgatta a

katonai fıügyészhelyettes. - Azoknak az osztályvezetıknek az ügyében, akiket korábban az SZDSZ meg a

Fidesz jelentett fel. Ugyanazon a napon, még másodikán közölték velem, hogy a kémelhárítás csoportfınöke egy hónapi idıtartamra felfüggeszt az állásomból. Erre az idıre illetményemnek csak az ötven százalékát kapom kézhez, a többit visszatartják.

- Ha jól emlékszem, január 31-ével úgyis nyugdíjba ment volna. - Igen, de velem február másodikán azt közölték, hogy már január 19-én

felfüggesztettek. - A katonai ügyészség megrovásban részesítette, ami nem jelent valódi büntetést.

Ez egy kvázi figyelmeztetés. Gondolom, hamarosan folyósítják önnek a visszatartott pénzét

- Látja, Havas úr, ezen nevetnem kell. - Mert? - Mert egyúttal közölték velem a BM fegyelmi osztályáról, hogy újabb két

hónappal meghosszabbították a felfüggesztésemet, egészen április 19-éig. Ezt a döntést nem indokolták. Az ügyészi megrovással egyébként se zárult le az ügyem, részint, mert ez idı tájt a parlamenti vizsgálóbizottság még dolgozott, részint, mert fellebbeztünk az ügyvédemmel.

- Jócskán elıreszaladtunk, pedig még csak ott tartottunk, hogy február másodikán a katonai ügyészségen kihallgatták.

- Úgy van. Dr. Kovács Árpád katonai osztályvezetı-helyettes ügyész hallgatott ki a Markó utcában. Alapvetıen az érdekelte ıket, hogy a III/III csoportfınökség

osztályvezetıi milyen tevékenységet folytattak? - A meghallgatás nyilván a szokásos formaságokkal kezdıdött, anyja neve s a

többi. Mi volt az elsı szakmai kérdés? - Az ügyész napi jelentéseket tett elém, és az érdekelte, milyen információk

hámozhatok ki a különbözı jelekbıl, számokból. Én a naptárom alapján meg tudtam mondani, hogy az információ levélellenırzés vagy telefonlehallgatás, szobalehallgatás vagy hálózati személy jelentése alapján készült. Azokat a napi jelentéseket mutatta meg nekem fotón, amelyeket én adtam át az SZDSZ-nek, illetve a Fidesznek, de láttam, eredetiek is vannak a dossziéjában, méghozzá olyanok, amelyeket nemén hoztam ki. Erre a dátumból jöttem rá. Az ügyészt az érdekelte, hogy miképpen jövök rá a napi jelentés kódjaira. Én akkor azt mondtam neki, hogy a napi jelentés tartalmából következtetem ki, holott én meg tudtam fejteni a 7-es osztály rejtjelkulcsát

- Kérem, ezt úgy magyarázza el, hogy én is értsem. - Nézze, én a 7-es osztályon sohasem dolgoztam, ellenben az ügyeleti szolgálatban

rendszeresen találkoztam az általuk készített anyagokkal, napi jelentésekkel. Teszem azt, az egyikben szó volt arról, hogy a Fidesz ezt meg azt csinálta, ezt meg azt szervezi. A jelentés elıtt ott állt egy bető-szám kombináció. Én nem csináltam mást, mint kerestem a törvényszerőségeket és 95 százalékos biztonsággal meg tudtam mondani, honnan származik az információ. Egyszerően összevetettem a jelentés tartamát meg a kódot, és máris világosan látható volt, hogy mit jelentett a tégla, mit hallgattak le a szobában, milyen információt szereztek levélfelbontásnál. Mindent persze nem mondtam el az ügyésznek, mert bizonyos, szigorúan titkos információ ırá sem tarto-zott.

- Ebbe belenyugodott? - Kénytelen volt, hiszen a tanúvallomást ebben a körben meg is tagadhattam volna.

Azután érdekelte, hogy milyen konkrét információkkal rendelkezem a megsemmisítésekrıl. Azokról a napokról tudtam beszámolni, amikor ügyeletesként személyesen gyızıdtem meg arról, ki és meddig dolgozott a darálóban, hány éjjel maradt benn a megsemmisítı berendezés kezelıje. Talán említésre sem méltó, de jellemzı, hogy idınként ezt a személyt egy kis itallal kellett doppingolni, hogy este tíz- tizenegyre végezni tudjanak nyolc zsák archív anyaggal.

- Tudja, hogy ki kezelte a darálógépet az alagsorban? - Személyesen nem ismerem, az épületkezelıség egyik munkatársa volt. - Gyanítom, hogy ıt elfelejtette kihallgatni az ügyész. - Látja, ezt én is gyanítom. Persze, meggyızıdhettem volna róla, hiszen jogom volt

betekinteni a nyomozati anyagba, de engem nem érdekelt annyira. - Mi történt a kihallgatás után? - Délután ötre vártak a BM fegyelmi osztályának Szabadság téri helyiségében.

Közölték velem, hogy a csoportfınök felment állásomból, és nem nyugdíjaznak, mert eljárás indult ellenem. Azután bevonták az igazolványomat, errıl adtak egy pecsétes papírt. Meg kell mondanom, hogy korrektül bántak velem.

- Ön tehát másodikán délután a BM hivatalos helyiségében rendırtisztekkel beszélgetett, miközben rettegett egykori kollégáitól.

- A folyosón találkoztam kettıvel is. Amikor megláttak, hátat fordítottak, nem néztek a szemembe. Én sem örültem túlzottan a találkozónak, tudtam, ez veszélyes lehet számomra. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, mire képezték ki, és persze el-lenintézkedéseket is foganatosít. Már február másodika után történt, hogy egy hétvégén lementem édesanyámhoz. Velem volt Horváth Ernı fotós, az, aki a temesvári forradalmi eseményekrıl azokat a megrázó fényképeket készítette. Nos, amikor az autópályán haladtunk Nagykanizsa irányába, észrevettem, hogy követnek. Fölpörgettem a motort, úgy 160-nal mehettünk, nem sokat, talán öt kilométert, s mire a

minket figyelı kocsi is elérte ezt a sebességet és már mögénk ért, hirtelen beletapostam a fékbe. Kénytelen voltak kivágódni a belsı sávba. Ernı vigyorogva fényképezte le a jelenetet.

- Kik voltak? Talán a kukkosok? - Ugyan, azok ilyet nem csinálnak, különben is a legjobb barátom az ottani fınök.

Inkább valamelyik kollégám mondhatta valakinek, hogy „idegesíteni kellene egy kicsit ezt a Végvárit, hadd érezze, a nyomában vagyunk". Mindenesetre a fényképezés után úgy eltőntek, mint a kámfor.

- Beszéljen még másodikáról. Mit csinált, miután kijött a Szabadság téri BM-irodából?

- Egy idıre visszatértem a kórházba, aztán nyolcadikán a katonai osztályvezetı-helyettes ügyész hallgatott meg gyanúsítottként, a csoportfınököm feljelentése alapján államtitok megsértése alapos gyanúja miatt. Kegyetlenül hosszú volt ez a meghallgatás, a legrészletesebb, a legapróbb dolgokra is kiterjedıen kikérdeztek. Hogy meggyorsítsuk a munkát, a válaszaimat egybıl a gépírónınek diktáltam. 23 papírt töltött meg a vallomásom, de úgy, hogy egy lap mindkét oldalára gépeltek. Reggel kilenctıl délután ötig faggattak, és igen rossz lelkiállapotban voltam; még két kávét is elfogadtam, pedig az elsı kihallgatáson mindent visszautasítottam. Megmondom ıszintén, nagyon féltem.

- Mit akart az ügyész igazából megtudni? - Mindent. Elsısorban is a tervem érdekelte, ami alapján az akciót végrehajtottam;

annak minden pontja fontos volt neki. - Mi volt a meghallgatás koncepciója az ön személyét illetıen? - İt a motívum, az indíték érdekelte. Hogy milyen érdekek alapján cselekedtem.

Sértıdöttség, a kevés fizetés, irigység a kollégákra, azok sikereire? Ilyen dolgok után érdeklıdött.

- Sikerült ezeket bizonyítani? - Uram, hát mit tud ezekbıl bizonyítani? Én megmondtam neki, hogy nem vagyok

sértıdött ember, a munkámat nagyon szerettem, és csak azért tartok itt, mert a véleményemet már tizenöt évvel ezelıtt is megmondtam.

- Anyagi problémái viszont nyilván voltak, és gondolom, ezt bizonyítani is tudták. - Ha nem lett volna egy-két kanizsai barátom, rokonom, akik nehéz helyzetben, például

a ház vásárlásakor kisegítettek, akkor bizony nem is tudom, hogyan birkóztam volna meg a pénzgondokkal. A barátaim azonnal, papír nélkül adtak ötven-százezer forintot kölcsön. A Cég viszont nem adott egy fillért sem.

- Ezért hidegült el a Cégtıl. - Én nem hidegültem el, szerettem a munkámat, hiszen tele voltam kicsi sikerekkel.

Nagyon szerettem a területemet is, hiszen világhírő mővészeket ismertem meg a hozzám tartozó objektumokban.

- Nem vitatom, hogy szereti a munkáját, de megjegyzem - ezt öntıl tudom -, meglehetısen sok konfliktusa volt a vezetıivel és a kollégáival.

- Hát igen, mert az emberre könnyen ráragasztják a bélyeget: önzı, nem illeszkedik be a kollektívába, pedig csak arról van szó, hogy esetleg nem jár el velük inni, s nem tud nagy dolgokat produkálni.

- No de, ön eljárt velük inni! - Igen, de nem mindig. - Még focizni is eljárt. - Azt is csináltam. - Gondolom, az ön gúnynevének két alapja lehetett. Az egyik, hogy önhöz

tartozott a Fıvárosi Nagycirkusz, másrészt talán ön lehetett az osztály bohóca. - Meg kell mondanom, hogy az osztály nagy sztorijait tényleg én szolgáltattam. Én

tudniillik akkor is elmentem egy-egy objektumba, ha ott semmi hivatalos

keresnivalóm nem volt. - Megnézett sok elıadást, beszélgetett jó néhány mővésszel. Nyilván irigyelték a

kollégái ezért. - Talán így van. Szintén irigyelték a szókincsemet, mert ha én elkezdtem dumálni,

akkor - ahogy B. Gabi fogalmazott - „a Cirkuszos még a terhes nıbıl is kibeszéli a gyereket".

- Az ügyész végsı soron olyan területre evezett, ami az ön számára nem volt túlságosan veszélyes. Az, hogy elégedetlen, kielégületlen, kedvetlen, nem akkora probléma, mint ha bebizonyítanák, hogy pénzért lett árulóvá.

- Nézze, az ügyészt az vezérelhette, hogy a magyar elhárítás vagy hírszerzés történetében elıször történt ilyen eset.

- Jó, de ilyen történelmi szituáció sem volt korábban. - Nem hát! Engem nagyon bántott, hogy a kis pártok piszlicsár dolgokon

vitatkoznak, miközben a nagy kormányzó párt mindent tud róluk. - Ezt elmondta a katonai ügyésznek is? Egyáltalán, figyelte az érvelését? - Beszélgettünk. Nem kihallgatás, meghallgatás volt ez. Jól jelzi, hogy én

diktálhattam a jegyzıkönyvet. - Az ügyész nem gyanakodott, hogy önt esetleg küldték? Mondjuk, Horváth

vezérırnagy? Mert ha én vagyok az ı helyükben, biztosan kisakkoztam volna, hogy elıbb-utóbb homlokára csap egy okosabb ellenzéki, és azt mondja: Jé, már majdnem helyreállítottuk a demokráciát, de az a III/III-as csoportfınökség még mindig mőködik? Az okos hírszerzı nem várja meg, amíg jönnek, elémegy a dolgoknak, és küld valakit, megfelelıen feltarisznyázva információval, legendával.

- Utólag bevallom, elkövettem egy hatalmas hibát; az a szerencsém, hogy nem haraptak rá. Szerintem dr. Horváth József vezérırnagy végig rám gyanakodott, mégpedig a következıkért: a temesvári vérengzés és karácsony között az országban nagyon rossz volt a hangulat, féltek az emberek a szekusoktıl: emlékszik, akkor lıtték le a békéscsabai taxist És ebben az idıszakban én adtam ki azt az utasítást, hogy a kormány ır senkit se engedjen be a kapun addig, amíg az az ablaknál föl nem mutatja az igazolványát. Miután ezt közöltem a kormányırök vezetıjével, telefonon felhívott dr. Horváth József vezérırnagy, hogy megtudja, történt-e valami, befutott-e valami fontos információ. Mondtam neki: „Nincs semmi lényeges hír, de utólagos engedelmeddel, fınök, tekintettel a temesvári vérengzésre meg a nálunk mőködı szekusokra, megtiltottam a kormányır-ügye-letesnek, hogy bárkit is beengedjen az épületbe." Sajnos ez a fordítottjára sült el, mert a kémelhárítás és a katonai elhárítás ügyeletesét se akarta a kormányır beengedni. Csak amikor föltelefonáltak nekem, akkor tudtak bejönni. Utólag belátom, hogy marha rosszul csináltam az egészet. Akkorra ugyanis már megtörtént az akciónk a Fekete Dobozzal.

- Nem teljesen értem, hogy ezzel az ügyetlen intézkedéssel miképpen terelıdhetett volna önre a gyanú jó egy hónappal késıbb a lehallgatási botránnyal kapcsolatban.

- Szerintem Horváth vezérırnagy már ötödikén tudta, hogy én vagyok az áruló. A nevem benne volt a fejében, tudniillik azt a marhaságot követtem el, hogy az intézkedésemrıl nem tájékoztattam se az otthon ülı ügyeletest, se a vezetıügyeletest. Horváth vezérırnagy nyilván visszapörgette az eseményeket, és gyanúsnak találta, hogy egy fontos ügyrıl nem tájékoztattam az illetékeseket.

- Még most sem értem egészen az érvelését, de hagyjuk. Folytassuk azzal, hogy a katonai ügyész számításba vette-e egyáltalán azt a lehetıséget, hogy önt az állambiztonsági szolgálat vezetıi küldték.

- Nézze, én véletlenekben is hiszek. A véletlenek sorozata erısített meg a hazám iránti elveimben és elkötelezettségemben.

Én például nem tudtam azt, hogy 25-én B. Gabi bejön a bırönddel, és nem egyedül leszek ügyeletes. Az elkötelezettségem szellemében dolgoztam ki a tervemet azzal, hogy végre is fogom hajtani. Azt is tudtam, hogy szándékaimról csak a legszükségesebb kört tájékoztathatom, különben lebukok.

- Tegyük föl mégis: a katonai ügyész arról kezd spekulálni, hogy önt az állambiztonsági szervezeten belül egy klikk bízta meg a fınökség megbuktatásának céljával.

- Errıl szó sem lehetett, mert ha lett volna ilyen szervezkedés, a rám dolgozó kolléga rögtön jelentette volna. Különben is: majd 25 évet töltöttem a Cégnél, bolond lettem volna éppen az 1988. tavaszi pártértekezlet utáni helyzetben lebukni! Engem a 25 év szolgálat miatt sem küldhettek, védett korban vagyok.

- Mint kiderült, ennyi idı alatt sok sérelme is összegyőlt. - Miután az objektumok hozzánk tartoztak, azokban viszont a 4-es osztály is

tevékenykedett, állandóak voltak a viták. Mondok egy példát: a Jurta Színházba való beépülést senki sem vállalta. Se a 2-es, se az l-es, se a 4-es, és végül a sztárok helyett megcsináltuk mi, az 5-ös osztály. Én voltam az, aki a segítıt beszerveztem. És megcsináltuk! És tudja, mit kaptam érte? T. Zoli nevére kiutaltak 5000 forintot, miközben öten vettünk részt az akcióban. Ezer forint jutott nekem. Az örömünnepre összeadtunk fejenként 200-at, maradt 800. Amikor aztán kiszedték a technikát, fejenként kaptak 6000-8000 nettót. Kérdezem öntıl, mi a nehezebb? Kivenni vagy elrejteni? Minden osztály, az összes vonal ebbıl élt. A másik példa önt is érinti, hiszen egyike volt a Nyilvánosság Klub elsı vezetıinek. Azokat az eszközöket, amelyekkel önöket lehallgattuk, szintén a mi brigádunk építette be. ık telepítették a technikát, aztán fıleg a 4-es profitált belıle.

- Hogyan szerelték ki a technikát? - Annak idején már nem dolgoztam az 5-ös osztályon. A kivételhez új trükkre volt

szükség. Egy ismeretlen telefonálóra hivatkozva bombariadót rendeltünk el, lezártuk a környéket, és a civil ruhás tőzszerészek, vizsgálók között ott voltak a mi technikai szakembereink is. Azok dirigáltak, hogy azt szedjék szét, ezt vegyék ki, amazt bontsák le, aztán csókolom, mi már megtaláltuk, amit kerestünk, és tőnés, nehogy bukovári legyen belıle. Szerencsére Romhányinak nem volt annyi esze, hogy kicsit körülnézzen a saját háza táján, mert végeredményben megtalálhatták volna ık is a poloskákat.

- Nagyon érdekes amit mond, engem mégis az foglalkoztat: olyan tapasztalt szakemberek, mint Horváth vezérırnagy, miként hagyhatták, hogy ön mellızze ıket.

- Errıl ıket kéne megkérdezni... - A világon a legkézenfekvıbb megoldás, ha egy szolgálatot kényszerhelyzetbe

hoznak, hogy igyekszik önmaga megoldani a problémáját. Egyszerően nem értem, hogy a biztonsági szolgálat fınökei miért nem tették meg ezt idıben.

- Másnak is nyilván eszébe jutott, ami nekem, de gondolom, a fınököknek a karrier járt az eszükben. Azután a Cégre az volt a jellemzı, amit a belügyminiszter korábban megfogalmazott: lefelé a végrehajtás a feladat, azaz gondolkodás helyett marad az „értettem, köszönöm, vigyázz, pihenj!" 25000 nettóval köny-nyen megfeledkeznek emberek a törvénytelenségekrıl...

- Hallani olyat is, hogy az ön dolga nem volt más, mint dr. Horváth István belügyminisztert megbuktatni.

- Nézze, Horváth belügyminiszterként a politikát és nem a szakmát képviselte a minisztérium élén, pedig oda szakember kellett volna.

- Feltehetıen azért választották Horváthot, hogy vértelen legyen a rendszerváltás, nem?

- Ja? Ön szerint azért? -Nem?

- Szerintem nem. Ez az egykori KISZ-es hol másutt lehetett volna miniszter? Higgye el, ı az utolsó percig ki akarta húzni miniszterként. Okosan sakkozott: egy kicsit jobbra, egy kicsit balra.

- Térjünk vissza az ön személyéhez és indítékaihoz. Tehát elvethetjük azt a verziót, hogy utasították. Maga szerint tehát ez nem történt meg sem a CIA, sem a vezérırnagyok, Pallagi és Horváth részérıl, ugye?

- Látja, sok mindent meg lehet tudni az emberekrıl, hiszen lehallgathatják a telefonjaikat, felbonthatják a leveleiket, de van valami, amire minden szolgálat képtelen: nem láthatnak bele az emberi lélekbe. Kollégáim elıtt én szerepet játszottam. Az igazi énemet, a valódi Végvárit soha nem tudták megismerni. Bár néha kifakadtam, olykor nem tudtam parancsolni az indulataimnak, mégsem ismertek ki.

- No, de ne haragudjon, elmondta, hogy a belsı elhárítás több embere is dolgozott önre. Azok nyilván tudtak az állandó pénzzavarairól, tanúi voltak annak, amikor kollégája, B. Gábor leköpte és leparasztozta, ismerték az összes konfliktusát. Köz-tudomású volt, hogy a fınökök elégedetlenek önnel, mert kevés a beszervezése, és nyilván érezték, hogy ön egy magába zárkózó, belül sajátos világot kialakító ember. Egyszerően nem értem, miért nem fogták el már az elsı félórában.

- Bizonyíték is kellett volna ahhoz! Tegyük fel, amit mond és azok miatt, amit felsorolt, a Gazsi nemcsak mélyen a szemembe néz, hanem ki is mondja a gyanúját. Én úgy lesöpröm, mint S. Tibit, aki a párttitkárunk volt. Annak is megmondtam: „Hogy mersz engem gyanúsítani?" Felkészültem egy Forma-3-as szöveggel, ha konkrétan gyanúsítanak, akkor ordítok, még az ajtót is bevágom, mert nincs bizonyítékuk, és a lelkembe úgysem tudnak belátni. Korábban is legfeljebb a minısítésembe tudták beírni, hogy „a párt politikájával nehezen ért egyet, néha kritikai megjegyzéseket tesz, véleményét makacsul fenntartja, és nem engedi magát meggyızni". Ezt mind beletették a minısítésembe. Nem is akartam aláírni!

- De miért? Ez egy rendkívül pozitív jellemzés! - Most, Havas úr, most! Ma már hogyne volna az! Csakhogy abban az idıben az

mehetett elıre, azt léptettek soron kívül elı, aki egyetértett a párt politikájával. Meg azt, aki a parancsra, hogy vágjad szájba az elıtted állót, kérdés nélkül úgy szájon vágja, mint annak a rendje. Ezek érvényesültek. Nem pedig én, aki hülye módon megkérdeztem: Mégis, miért kell szájon vágni? Miért ne a másikat vágjam szájba?

- Én még mindig a katonai ügyészen gondolkodom. Nem gyanakodott, hogy ı tulajdonképpen egy félrevezetı manıver szereplıje?

- Feltételezésekbe nem bocsátkozom. Az ügyet biztosan komolyan vette. Amellett bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy vajon milyen dokumentumokkal rendelkezem. Minden alapja megvolt arra, hogy ezt higgye. Elmondhatom, hogy a Cégnél az ügyeleti szoba mellett volt a titkos ügykezelés. Ott megfordult minden anyag, amely tılünk ment fölfelé, vagy föntrıl, akár a köztársasági elnöktıl érkezett hozzánk lefelé. Ajtón, ablakon persze volt rács, ott lógott a pecsétnyomó, és ott volt az elvtársnı - vagy éppen nem volt ott -, aki észrevette volna, ha illetéktelen személy fordul meg a szobájában. Elvileg én onnan mindent kihozhattam volna: van néhány trükk, ami ilyesmiben segít. Aztán a közelben, egy másik szobában volt a hálózati személyek nyilvántartása. Védték ráccsal, páncéllal, riasztóval, mindennel, amivel kell, de kipakolhattam volna azt a szobát is.

- Miért nem csinálta meg? - Miért? Mert nem lopok. Ellenben beadtam Kıszeg úrnak meg Lovas úrnak, hogy

a nekik átadott és általam lepecsételt dossziéban benne van az összes itthon mőködı ügynök és tégla neve, fedıneve, hasonlóan a külföldön lévıkéhez, de ki nem nyithatják, csak a jelenlétemben. A szemük láttára le is pecsételtem. És tudja, mi volt benne?

-Mi? - Ártalmatlan könyvek, meg egy néhány sportújság. Gondolom, a parlamenti

vizsgálóbizottság halálra röhögte magát, amikor kinyitotta a dossziét - Mi lett az ön által kimentett dokumentumok sorsa? - Kıszeg úrhoz, illetve a parlamenti bizottsághoz kerültek. Egyébként a legkisebb

cetlirıl is rejtjelezett feljegyzést csináltam magamnak. Azt is megbeszéltük, hogy mikor, milyen sorrendben hozhatják nyilvánosságra az átadott anyagokat. Önnek elmondhatom, hogy az akció már az elsı lépcsıben sikert aratott, így nem volt szükség a másodikra. Talán már mondtam, óriási blöfföket is bedobtak. Azt ajánlottam Kıszegéknek, mutassanak két bıröndöt azzal, hogy ha a tartalma nyilvánosságra kerül, mindenki bukik. Persze világos volt, hogy azzal az anyaggal, amit az elsı lépcsıben átadtam, már a minisztert is meg lehet buktatni, de ha tovább makacskodik, akkor jön a második adag, és az egészen biztosan kikészíti.

- Térjünk vissza ismét csak az idırendhez! Nyolcadikán a parlamenti bizottság hallgatta meg.

- Így van. A parlamenti meghallgatás egyébként nem volt túl hosszú, bı három órát tartott. Elıször arról faggattak, hogy mit csinált a Cég október 23. elıtt; milyen szervezeteket, pártokat, személyeket és csoportokat ellenırzött. Aztán a 23. utáni idıszak érdekelte ıket.

- Mit kérdeztek? - G. István képviselı, a Fradi egykori kapusa kérdezte meg, hogy mőködtek-e téglák

a sportban is? Mondtam, hogy tudomásom szerint igen. - Emlékszik-e valamilyen nagy sportbotrányra? - Legfeljebb arra, hogy idejekorán tudomást szerezhettünk egy pár bundáról; abban

az idıszakban is természetesen, amikor G. még aktív volt. Egyébként a legemlékezetesebb az volt a parlamenti meghallgatáson, hogy kaptam egy kis parlamenti emléklapot, amit dedikáltattam a jelenlévıkkel.

- Más alkalommal is járt a Parlamentben, ugye? - Igen, 16-án nyolc órakor a Károlyi Mihály-szobor felıli, 17-es kapun vittem be a

pöttyös bıröndöm tartalmát képezı dokumentumokat; azokat az anyagokat, amelyeket annak idején személyesen adtam át Lovas, illetve Kıszeg úrnak Angyal-földön, egy templom melletti két kuka között. Az volt a „használati utasításom", hogy csak az általam meghatározott és az ı részükrıl célszerőnek tartott módon lehet belılük nyilvánosságra hozni.

- Ez volt az elsı ütem. Vagy a második? - Nézze, Havas úr, már mondtam magának, hogy az elején csak egy picit nekik, ám

azt velısen, és nagy csinnadrattával. - Be is jött, Végvári úr! De hajói követtem, a pöttyös bırönd tartalmazta a mély ütést,

amelyik végképp leterítette volna dr. Horváth Istvánt, amennyiben az elsı adag hatástalan marad.

- Ami a pöttyös bıröndöt illeti: azt a katonai ügyész is kérte, én azonban jobbnak láttam, ha a parlamenti független vizsgálóbizottság elé kerül.

- Mi lett a sorsa ennek a koffernak? - A tartalmát nyolc órától fél 11 -ig vették leltárba, úgy adtam át az illetékeseknek. Ha

jól emlékszem, Tamás Gáspár Miklós vette át a bizottság nevében. Magát az anyagot dr. Soós Tibor, a parlamenti titkárság vezetıje kezelte, neki adtam át tételesen. Amikor végeztünk, a dokumentumokat visszatettük a bıröndbe, és a saját pecsétnyomómmal le is pecsételtem, hogy biztos legyek a dolgomban. Megkülönböztetésül mindegyiket megjelöltem fekete filctollal, hogy késıbb felismerhetıek legyenek. Mondták, hogy a gyorsírással felvett leltárt délig legépelik, addigra menjek vissza. Miután ez megtörtént, egy temetésre indultam Rákoskeresztúrra, azután ismét visszatértem a parlamenti

bizottsághoz, és átnyújtottam azt a borítékot, amiben az a nyilatkozatom volt, amit Kıszeg Ferenc még december 30-án gépelt le a pasaréti filmstúdióban. Ehhez senki nem nyúlhatott, Kıszeg úr személyesen zárta le a borítékot. Tartalma részemre fontos biztosítékot jelentett, mert azt bizonyította, hogy nem pénzért és nem külföldi hírszerzı vagy más speciális szerv megbízásából, hanem önszántamból, hazám sorsa iránti elkötelezettségemtıl vezérelve fedtem fel a Cég törvénytelen akcióit, s ezért én semmiféle anyagi és erkölcsi ellenszolgáltatást nem kértem, illetve nem fogadok el. Ezt a nyilatkozatot aláírta és dátummal látta el Kıszeg úr, valamint Lovas úr, meg az operatır. A borítékot és a benne lévı dokumentumot mint ereklyét visszakértem, csak azt engedtem meg, hogy fénymásolatot csináljanak róla az országgyőlési bizottság részére. Ja, még a parlamentben megmutattam a tv-híradó egyik riporternıjének is, pecséttel ellátva. A pöttyös bıröndöt üresen, málhazsákban hoztam ki a parlamentbıl, és azt nyilatkoztam a Magyar Hírlap tudósítójának, hogy a koffert idıvel el szeretném árvereztetni. De talán inkább múzeumban volna a helye, mert a tartalma sok mindent eldöntött az ország sorsát illetıen.

- Azt hiszem, hogy nemcsak a pöttyös bırönd jelentıségét, de az ön személyének fontosságát sem ismerte fel még mindenki. Ügy hallottam, hogy voltak afférjai az utóbbi idıben.

- Voltak. Február 18-án 14 órakor Tıkés László nyitotta meg a Néprajzi Múzeumban barátom, Horváth Ernı kiállítását, aki szenzációs fotókat készített a román forradalomról. Szerettem volna találkozni Tıkés Lászlóval, de a kormányırök meghiúsították a tervemet.

- Hogyan? - Nem állítom, hogy szándékosan, lehet, hogy véletlenül, de az egyik kormányır a

csizmás lábával úgy ráállt a lábamra, hogy mozdulni sem tudtam. De nem jöttem zavarba! Intettem neki, hogy súgni akarok valamit. Odahajolt, mire halkan azt mondtam a fülébe, hogy szálljál le a lábamról, mert kinyomom a szemed...

- Tehát, ha a jövıben látok egy kormányırt, aki Jumurdzsákra hasonlít, az ı volt. - Nem, nem bántottam. Azt azért sikerült megakadályoznia, hogy Tıkéssel

beszéljek. Hál' istennek, Lovas Zoli segített, hogy beszélhettem Marius Tabacu és Szıcs Géza romániai ellenzéki személyekkel.

- Lassan eljutottunk az utolsó állomásig, a katonai ügyészség határozatáig. - Elıtte még a BM fegyelmi osztályára is hivatalosak voltunk az ügyvédemmel. Újabb

két hónapra meghosszabbították a felfüggesztésemet, és csak utána mentünk a katonai ügyészségre. Egy barátommal megkonzultáltam, hogy mi volna a megfelelı lépés. Kevés nyugdíjat fogok kapni, így jobb volna, ha egészségügyi okból nyugdíjaznának, úgyis beteges vagyok, és nem úgy, hogy munkaviszonyom megszőnt. Azt hiszem, ez utóbbi címén hatvanvalahány százalékot kapok, az elıbbivel meg elérhetem esetleg a hetvenöt-nyolcvanat is. Tele van a kocsim gyógyszerrel, mert a hirtelen idıváltozás olyan hatással van rám, hogy éjszakánként csak forgolódom az ágyban, nem tudok aludni, annyira fáj a derekam, lábam.

- Tehát rokkantnyugdíjasként szeretne leszerelni. - Igen. Jó lenne. - Nos, február 26-án ismét a katonai fıügyészség "olt a helyszín. - Mezei László alezredes fogadott minket, odaadta az aktákat tanulmányozásra. Én

csak kettıre voltam kíváncsi: mit mondott B. Sándor hadnagy, aki december 25-én velem volt ügyeletes, és mit vallott a kormányır, aki Lovasékat beengedte.

- Közöltek érdekeset? - B.-tıl megkérdezték, hogy észrevett-e valamit rajtam? Azt mondta, hogy

ugyanolyan víg kedélyő, határozott voltam, mint azelıtt. A kormányır meg azt vallotta, hogy a Lovasaknak még a beszédjük is olyan volt, mint a parasztembereké, és azt sem

tagadta, hogy egy kis süteményt, hazait kapott tılünk. Remélem, a kormányırt nem rúgták ki emiatt. Tudom, náluk nagy a szigorúság. Ha leszerelték vagy megfenyítették, akkor én harcolni fogok érte, mert ıt tényleg tévedésbe ejtettem.

- Az rendben van, de a kormányır mégiscsak eltért a szabályzattól. - Nem követett el az, uram, semmit, hiszen én idıben leadtam Lovasék nevét, és

még a beléptetı kártyát is megmutattam. - Azzal nemcsak rendırök juthattak volna be? - Hát ez az, de az a kormányır fiatal volt, mentségére legyen mondva, ı egy vidéki fiú

volt, és a sóder szövegemmel úgy megetettem, hogy halvány gıze sem volt semmirıl. - Térjünk vissza a katonai ügyészségre! Önt, ugye, megrovásban részesítették, ami

nem jelent szinte semmit. Mi történt ezután? - Dornbach ügyvéd úr megkérdezte, hogy egyetértek-e ezzel az egésszel. Azóta

fellebbeztünk. Mindenesetre a határozatot tartalmazó papírra már akkor ráírtam, hogy nem értek egyet a megrovással, mert cselekményembıl hiányzik a társadalomra való veszélyesség. Kértem, hogy ennek figyelembevételével bírálják el tettemet, mert én nem ezt érdemlem.

- Hanem? Mit? Tüntessék ki? - Igen... Azt nem mondtam... Havas úr, maga most beugratott. Én ilyet nem

mondtam, majd a sorsomban illetékes szerv mérlegeli a cselekményemet. Nem vágyom babérokra, a lelkiismeretem nyugodt, mégsem vagyok tiszta. Ugyanazt a megrovást kaptam ugyanis - ami ugyan nem priusz -, amit Pallagi Ferenc vezérırnagy meg dr. Horváth József vezérırnagy kapott, holott nekik kellett volna a törvénytelenségeket felfedniük. Vagy hol van a miniszter felelıssége? Egyébként a hazámat nem árultam el, a szervezetet sem és a kollégáimat sem árultam el, csak a törvénytelenséget. Örülök, hogy utánam mások is ugyanezt megtették.

Cirkuszjegy a KGB-nek

.Jártam én munka után eleget... Mindenütt fölismertek, és ez nem vált a javamra. Emlékszem, egy bútorgyárban a fınök azzal kezdte, hogy ne ırjítsem, miért pont ide akarok jönni... Még egy sírköves volt a legrendesebb, azt mondta, hogyha még ezt az évet ki tudom várni, jövıre biztosan számit rám. Egy helyen vettek volna fel havi 5500-ért, portásnak a Vízmőveknél, de azt nem vállaltam el."

- Jó fél év telt el azóta, hogy utoljára beszélgettünk, és azt hiszem, hogy mindketten lélekben már lemondtunk arról, hogy ez a könyv valaha is megjelenjen. Tavasszal valahol ott hagytuk abba, hogy az ügyészi megrovás mélyen igazságtalan, mert kifejezi az igazságszolgáltatás rosszallását. Ön külön is kifogásolta, hogy ugyanazt a figyelmeztetést kapta, mint a két tábornok, Pallagi és dr. Horváth, akik éppen azt mulasztották el, amit ön megtett. Az élet nagy rendezı, hiszen az új legfıbb ügyész elsı intézkedésével vádat emeltetett ön és a két nyugalmazott tábornok ellen. Mielıtt a véleményét kérdezném, azért mondja el, mi történt önnel március óta.

- Április közepéig csöndes, hétköznapi életet éltem. A hónap közepe táján, 17-e körül azzal kerestek meg a Belügyminisztériumból, hogy miután lezárult a vizsgálat, intézzük el a formaságokat, szereljek le. A fegyelmi osztálytól egy nagyon szimpatikus százados kísért el mindenhova, nehogy történjen valami, ami nekik is, nekem is kellemetlen lenne. A nyugdíjazáshoz szükséges dokumentumokkal elıször a pénzügyi osztályra mentünk, ott számolják ki, megvan-e a nyugdíjhoz szükséges munkaviszony, aztán le kellett adni a felszerelést, gázálarcot, fegyvert, meg a szokásos egyéb formaságokat is ott kellett intézni, például azt, hogy van-e tartozásom a könyvtárral szemben. Megjegyzem, hogy amikor az úgynevezett leszerelési lapot töltöttem ki, azt mindenhol aláíratták velem, pedig semmit sem tudtam leadni abból, ami a nevemen volt, hiszen minden a régi munkahelyemen maradt. Mondták, hogy menjek el értük a Cég épületébe, de ezt ık sem gondolták komolyan. Éppenséggel egy-két dolgot megtarthattam volna, például eltehettem volna emlékbe a riadócuccomat, tudja, ez olyan munkásır-felszerelés, pufajka, cipı, alsónemő, de ezért se mentem el. Éppenséggel tudták, hogy hol lakom, elhozhatták volna nekem, hogy valami emlékem maradjon, de valahogy ez meghiúsult. Megmondom ıszintén, én magam nem szívesen járkáltam az ügyeim után, erısen féltem akkortájt, egyedül nem is szívesen mozdultam ki otthonról. Jó néhány fenyegetı levelet kaptam, én is, a feleségem is, úgy éreztük, jobb lesz kivárni, amíg elcsitulnak a szenvedélyek. Az a legfontosabb, hogy az ember életben maradjon.

- Kik fenyegették? - A levelek és üzenetek tartalmából ítélve kizárólag a volt kollégáim. Senkit nem

akarok konkrétan megvádolni, de olyasmikre utalnak, amelyeket csak a Cég emberei ismerhettek. Volt aztán olyan kollégám is, aki aláírta a nevét. Nem akarom a nevét nyilvánosságra hozni, legyen elég annyi, hogy ı a Bıs-Nagymaros-üggyel foglalkozott, és talán, mert egy generációhoz tartozunk, nagyon sokban hasonlít hozzám. Mentalitásban, gondolkodásban egyaránt. Ennek ellenére azt írta, hogy a tettemmel nem ért egyet, mert szerinte én azt nem gondoltam végig, és engem csak eszközként használt a két politikai szervezet, felelıtlenség volt részemrıl az is, hogy nem számoltam a kollégák megbélyegzésével s az ügy egzisztenciális hátrányaival. Hadd mondjam el még egyszer: én nem a kollégáimat árultam el, hanem azt az elvet és gyakorlatot, amelyet a Cég bőnös vezetıi vezettek be. Soha nem mondtam, hogy a Cég dolgozói, munkatársai felelısek azért, ami október 23-a után történt. Egyébként pedig én pontosan tudom, hogy

nagyon nehezen tudnám meggyızni egykori kollégáimat arról, hogy nekik is jót akartam. A levelekrıl már beszéltünk, de voltak fenyegetı telefonok is, olyanok, hogy „Vigyázz, hogy mit köpsz!", „Egy éved van még hátra, aztán leszámolunk veled!". Ezek rövid kis telefonok, gyorsan leteszik, az se biztos, hogy kollégák, talán csak unatkozók, akiknek eszébe jut, hogy bosszantsanak.

- Az elıbb azt mondta, hogy félt és most is fél. Kitıl? Az a szervezet, amely le akart velem számolni, már valóban nem létezik, de a szelleme tovább kísért. Az elmúlt 40 év beleivódott az emberek lelkébe, agyába. Aztán, legyünk ıszinték, a mostani Cég fınökei is valahogy úgy gondolkodnak, hogy mi lenne, ha jelentkezne egy új Végvári. Szóval csak azt akarom mondani, hogy a gondolkodásmód az nem nagyon változik Nagyon nehezen bocsátják meg nekem azt, hogy föláldoztam egy szervezetet, és annak embereit a törvénytelenség leleplezéséért. Pedig az én gondolatmenetem nagyon egyszerő. Hogy egy példával éljek, én ugyanolyan helyzetben voltam, mint bányaszerencsétlenség esetén a mentıcsapatok vezetıje. Az egyik vágatban 130 ember, a másikban 37 ember várja a mentıket, de azok egyszerre csak egy irányban tudnak haladni. Nem is lehet vitás, hogy a több ember élete értékesebb, mint a kevesebbé, ugyanúgy, mint ahogy a magyar nemzet érdeke fontosabb, mint egy szervezeté. Rangsorolnom kellett nekem is. Én úgy döntöttem, hogy inkább az országot mentem meg, mint a szervezetet. És ehhez tartom magam ma is, meggyızıdésem, hogy nekem van igazam. Tudja, ebben az egészben az a legfurcsább, hogy ilyen egyszerő, tiszta ügyért akár az életével fizethet az ember.

- Az elıbb azt mondta, hogy a szervezet már nem létezik, bár szelleme még kísért. Tudjuk azonban, legutóbb éppen az ön volt fınöke, dr. Horváth József vezérırnagy erısítette meg, hogy a Nagy Testvér sem kedveli az „árulókat", és ma is éberen figyel minket.

- Nézze, én olyan információt, amely a KGB magyarországi tevékenységével függ össze, nem szolgáltattam ki. Azt egy pillanatig sem tagadtam, hogy itt voltak nálunk, mint ahogy köztudomású volt az egykori szocialista országok állambiztonsági szervezeteinek szoros koordinációja De hát mi nemcsak a KGB-vel mőködtünk együtt, szoros kapcsolatban álltunk a többiekkel is, hogy mást ne mondjak, az NDK-s STASI kérésére rendszeresen figyeltük azokat az NDK-beli állampolgárokat, akik nálunk tartózkodtak NSZK-s rokonaikkal. Egy pillanatig sem tagadom, hogy bizonyos értelemben én magam is dolgoztam a KGR-nek Egy alkalommal például nálunk szerepelt a leningrádi balett, annak egyik tagját kellett figyelnem, illetve figyeltetnem. A jelentésem közvetlenül Koszovhoz, a KGB-ösz-szekötıhöz jutott el.

- Egykori fınöke, Horváth vezérırnagy könyvében célozgat az ön KGB-kapcsolataira, és bár a homályos utalások Ízléstelenek, és konkrét vádat nem jelentenek, gyilkos iróniával utal arra, hogy ön elıszeretettel hordott színház-, cirkuszjegyeket a KGB embereinek.

- Nézze, ezzel a „váddal" kapcsolatban én csak annyit mondok, hogy utólag bárkit meg lehet vádolni azzal, hogy becstelen, és legfeljebb az igazíthat el bennünket, hogy szavahihetı ember mondja-e, vagy sem. Errıl ennyit. Ami a másik dolgot illeti, hogy én jegyeket hordtam volna Koszovéknak, abban a tábornok úrnak igaza van. Próbáltam volna egy ilyen „kérést" megtagadni... A Cég repi kerete nevetségesen kicsi volt. Nagyon kevés pénz jutott ajándékra, erre-arra, így aztán gyakran elıfordult, hogy a fınökök azoktól kértek szívességet, akik a megfelelı mővészeti területen dolgoztak, így például tılem is. Fantáziájára bízom, hogy mit kaptam volna a fınökömtıl akkor, ha elhárítom azt a kérését, hogy szerezzek neki nyolc jegyet mondjuk, az Operába. Ebben egyébként nem volt semmi különleges. Ilyenkor meg kellett keresnem azt a hivatalos személyt, akivel az illetı objektumban kapcsolatot tartottam fönn, és ı megmondta, hogy hányat tud adni ingyen, hányat pénzért. Így jártak aztán a fınökök meg a KGB-sek

Operába, a Mikroszkópba, a Nagycirkuszba, meg ahová csak akartak. Volt, hogy egyszerre húsz jegyet hoztam a cirkuszba, és nemcsak a fınököknek, de a kollégáknak is adtam, de megtartottam a családomnak, meg a barátaimnak is hármat-négyet. Havas úr, önnek fogalma sincs, hogy hányan potyáztak!

- Térjünk vissza áprilishoz. Ott tartottunk, hogy a belügy századosa kísérte önt, nehogy baja essék. Ebbıl következik, hogy ön joggal félt a leszámolástól. Érdekelne, hogy a titkosszolgálatoknál mit mondanak az írott-íratlan szabályok arról, miként kell kezelni az árulóvá lett munkatársat.

- Nézze, amikor véglegesítik az embert, aláíratnak vele egy nyilatkozatot, hogy a hivatali titkot akár élete feláldozásával is megırzi, és ez már elég ahhoz, hogy tudatosuljon az emberben, hogy mit várnak tıle, és hogy mit kockáztat. A Cégnél mindig is keringtek történetek arról, hogy az áruló nem marad életben. Emlékszem, a fıiskolán is szó volt arról a magyar hírszerzırıl, aki lelépett, és Ausztriában kért menedékjogot. Amíg az ügyet vizsgálták, véletlenül felakasztotta magát a cellájában. A hallgatók fantáziájára bízták, hogyan szánta rá magát az áruló erre a tettére, mindenesetre belénk verték, hogy a Cég nem felejt. Kemény történeteket meséltek nekünk a figyelık, az úgynevezett kukkosok is. Néhány éve egy NATO-országból érkezett hírszerzı tőnt el a magyar-román határ környékén. Tudja, hogy van, jön egy kocsi, figyelmetlen a pali, és kész is a halálos baleset. Mindenesetre én megúsztam, és áprilisban én nem a halálra, ha-nem a nyugdíjas évekre készültem. Elszámoltam a Céggel, két hónapot elıre kifizettek, mert bizonyos átfutásra számítani kell a Nyugdíjfolyósító Intézetnél, és kiállították a nyugdíjas-igazolványomat. Még egyszer utoljára be kellett menni a József Attila utcai központi BM-épületbe, ezért az igazolványért. Én abban az épületben mindig feszélyezve éreztem magam, pedig a hatvanas években jó ideig dolgoztam is ott. Mindenesetre borzasztó kínosan éreztem magam, amikor utoljára ott jártam, még a te-nyerem is izzadt. Megjegyzést ugyan senki sem tett rám, de ahogy ott álltam a folyosón, rengetegen mentek el mellettem, és nagyon az arcomba néztek.

- Ez volt tehát április végén, és ön friss nyugdíjasként élte meg a rendszerváltást jelentı választást.

- Nagyon dobogott a szívem, borzasztóan örültem, hiszen joggal éreztem úgy, hogy magam is hozzájárultam ahhoz, hogy tiszta, szabad választásokat tarthassanak az országban. Nagyon sokat vártam a választásoktól, és most egy kicsit csalódott vagyok.

Amikor visszajöttem Zalából, valami hiányérzetem támadt, szerettem volna tenni vagy segíteni, tanácsot adni vagy beszélgetni, hogy amit évtizedeken át elszúrtunk, azt hozzuk végre rendbe. A tenni akarás hajtott, lehet, hogy ha megkérdeznek, sok butát is mondtam volna, de talán hasznosat is, mindenesetre nem volt alkalmam arra, hogy régi ismerıseimmel beszéljek. Tudom, hogy ık országos hírő politikusok lettek, éktelenül elfoglaltak, amikor hívtam ıket, mindig azt mondták, hogy segítenek, csak türelem. İszintén szólva ez a várakozás egy kicsit elhúzódik. Nem akarok persze igazságtalan lenni Kıszeg úrral, Mécs úrral, hiszen ık is nagyon leterheltek, fontos törvenyeket alkotnak, nincs idejük velem foglalkozni. Isten ments, hogy panaszkodjak, hogy a személyemet elıtérbe toljam, de tény és való, hogy hasznára lehetnék a demokráciának, a pártoknak.

- Igen, megértem, egy tevékeny ember nagyon rosszul érezheti magát, ha nincs munkája.

- Jártam én munka után eleget. Több helyen is érdeklıdtem. Könnyebb fizikai munkát szerettem volna találni, de nem sikerült. Mindenütt fölismertek, és ez nem vált a javamra. Emlékszem, egy bútorgyárban a fınök azzal kezdte, hogy ne ırjítsem meg, miért pont ide akarok jönni? Aztán kijelentette, hogy engem akar megkímélni a csalódástól, az újabb kudarctól, mert szerinte a kollégáim engem megennének, nem bírnám a normát teljesíteni, még 4000 forintot se keresnék. Sok kudarc ért azalatt, amíg

munkát kerestem, szomorú vagyok még ma is. Hál' istennek a családom, az ismerısök mellém álltak, sok jó tanácsot is adtak, nem rajtuk múlt, hogy egy se vált be. Javasolták, legyek boltos vagy kiskereskedı, én viszont szívesebben fuvaroznék. De ahol csak érdeklıdtem, ott mindig mondták, hogy hát most van egy nagyon jó pilótám, még egy sírköves volt a legrendesebb, azt mondta, hogy ezt az évet ki tudom várai, jövıre biztosan számítana rám. Egy helyen vettek volna fel havi 5500-ért portásnak, a Vízmőveknél, de azt meg nem vállaltam. Így telt el a nyaram, otthon voltam, napoztam a kertben, meditáltam, és rendszeresen néztem a tévében a parlamenti tudósításokat... Hát a demokráciát azt még tanulnunk kell.

- Eljutottunk július közepéig. A szabadon választott országgyőlés ekkor választotta meg a köztársaság legfıbb ügyészét, dr. Györgyi Kálmán személyében, ı pedig legelsı intézkedésével hatályon kívül helyezi a Katonai Fıügyészség határozatát, és elrendeli, hogy emeljenek ön ellen vádat. Mit szólt ön ehhez?

- Úgy ért ez a hír engem, mint derült égbıl a villámcsapás. Úgy emlékszem, július 24-én a Déli krónikát hallgattam a rádióban, amikor elhangzott ez a hír. Egyszerően letaglózott. Egyre csak azt a kérdést ismételgettem magamban, hogy... micsoda? Micsoda? Az elıbb ugye, azt kérdezte tılem, hogy mit vártam az új rendszertıl? Ezt nem! Sok mindent, de ezt azért nem. De hát ha már így történt... Nézze, nehezen tértem magamhoz, vibrált az agyam, fıztem egy nyolcadagos kávét, úgy hiszem, az egészet megittam. Amikor a feleségem hazajött, még semmit sem tudott, mert ı a munkahelyén nem hallgat rádiót, de rögtön látta rajtam, hogy valami történt. Össze voltam törve. A kávé fölfrissített egy kicsit, és akkor elkezdtem sakkozni, hogy mi is történhetett, miért vették újból elı az ügyet, s hogy az új rendszernek mi szüksége lehet erre. Bántott a várható tortúra, már a gondolatától ideges lettem, hogy megint meghurcolnak. Nézze, én tudom, hogy ez politika, de azért azt is elmondhatom, hogy a mi családunkban, rokonságunkban emberemlékezet óta nem fordult elı bírósági eljárás, s személy szerint én sem álltam sohasem a törvény elıtt. Mindig tiszteltem a törvényt. Érdekes egybeesés, hogy miközben engem az új rendszer bíróság elé állít, kiengedték a kémeket a börtönökbıl. Lehet az is, hogy a bíróság csak az október 23-a utáni törvénytelenségek felelıseit keresi. Én mindenesetre állok a vizsgálat elébe, dr. Róth Miklós úr, az ügyvédem is nyilatkozta, hogy mi nem kértünk és nem kérünk kegyelmet, mi is az igazság kiderítését akarjuk.

- Azt hiszem, valahol ugyanebben érdekelt a legfıbb ügyész is. Györgyi Kálmán határozatában olvastam, hogy ön valóban alkotmányellenes tevékenység ellen lépett fel, csakhogy ehhez nem a törvényes utat választotta. Végvári úr, ön konspirált, ahelyett, hogy igénybe véve a szolgálati utat, az ügyészségnél vagy az alkotmánybíróságnál tette volna meg a szükséges lépéseket. Miért nem választotta a törvényes utat, azt az utat, amelyet önnek javasolt utólag a legfıbb ügyész?

- Drága Havas úr, gondolja, hogy ha nekem abban az idıben valóban lett volna lehetıségem a törvényes utat választani, akkor nem azt választom? Ne haragudjon, lehet, hogy a Cégnél belém sulykolták az illegális út iránti vonzalmat, mindenesetre én nem bíztam senkiben. Tegyük fel, hogy hónom alá vettem volna a papírjaimat, és elviszem az ügyészségre vagy az alkotmánybíróságra. Azt hiszem, hogy nagy valószínőséggel olyan személy kezelte volna az ügyemet, aki nem a rendszerváltásban lett volna érdekelt. Itt van mindjárt az ügyészség. Éppen az ügyészségre számíthattam volna a legkevésbé, azt hiszem, nem túlzás, hogy az ügyészek kiválasztásánál a pártállam meglehetıs gondossággal járt el. Ha beállítok az ügyészségre, hogy kérem szépen, tessék leleplezni a biztonsági szolgálatot, mert még mindig figyelik az ellenzéket, és megsemmisítik az aktákat, akkor azt mondták volna, hogy jó, hagyja itt az iratait, bizonyítékait, majd intézkedünk. Miután én az ügyeimbe sohasem avattam be a feleségemet, azt hiszem, úgy eltüntettek volna, hogy többé senki sem hallott volna

rólam. Nem hiszem, hogy az Alkotmányjogi Tanáccsal jobban jártam volna, ott is volt bizonyára legalább egy olyan ember, aki illetékes helyen felhívta volna rám a figyelmet.

- Mire számít a bírósági tárgyaláson? - Arra, hogy felmentenek. Nézze, én a hazámat nem árultam el, amit tettem, az lehet,

hogy ellentétes a büntetı törvénykönyvvel, de nem ellentétes a lelkiismeretemmel. A bíróság majd mérlegeli és eldönti, hogy választhattam volna-e a törvényes utat. Én most utólag csak azt tudom mondani, hogy akkor én részben az ösztöneimre is hallgattam. Megbukott az utolsó európai diktátor is, Ceausescu, folyt a vér Romániában, utolsó emberig harcoltak a szekusok. Én a vérontást akartam elkerülni, lehetıleg úgy, hogy az én életem se kerüljön veszélybe. Az utolsó szó jogán én a felmentésemet fogom kérni, mert amit tettem, a hazámért tettem, az új, demokratikus Magyarországért.

A védelem új stratégiája

„Az sem lett volna kizárható, hogy Végvári urat éppen a KGB teszi el láb alól. Bizonyosan likvidálták volna, és minden oka megvolt a fé-lelemre. Köztudomású, hogy Elbert Jánossal a titkosszolgálat bánt el, titkosszolgálati módszerekkel. Végvári József ugyanúgy, mint a közvélemény, tudott errıl, és reálisan tarthatott a megtorlástól."

- Dr. Dornbach Alajostól, az idıközben országgyőlési képviselıvé választott ügyvédtıl dr. Róth Miklós ügyvéd vette át Végvári József védelmét. Miért éppen önt bízták meg?

- Ennek egészen egyszerő oka van, mégpedig az, hogy Dornbach doktorral egy munkaközösségben, egy irodában dolgozunk. İ adta át nekem ezt az ügyet.

- Dornbach úrról köztudomású volt, hogy az SZDSZ embere, hiszen ennek a pártnak a színeiben lett képviselı. Önnek vannak-e hasonló kapcsolatai bármely párttal?

- Nincsenek. - Ön politikailag abszolút függetlennek tartja magát? - Igen. Nem tartozom egy párthoz sem, és amikor kollégám felkért arra, hogy vegyem

át az ügyet, akkor egészen nyilvánvaló, hogy nem politikai, hanem szakmai megfontolások alapján döntött mellettem Dornbach doktor.

- Ügyvéd úr, az ön számára mi adja ennek az ügynek a jelentıségét? - Egy ügyrıl van szó, amely annyiban különbözik a többi ügytıl, hogy jellegénél

fogva jobban az érdeklıdés középpontjában áll, s a közvéleményt izgatja, mi lesz Végvári úrral.

- Gondolom, hogy önt annak idején az átlagembernél is jobban foglalkoztatta az úgynevezett Duna-gate ügy, nyilván megfordult a fejében annak idején, hogy mit tenne, ha Végvári úr ügyvédjének helyébe lépne.

- Csak annyira figyeltem a történteket, mint bárki más. Nem is gondoltam arra, hogy egyszer közöm lesz ehhez az ügyhöz. Ami az elızményeket illeti, én elhittem azt, amit a legfıbb ügyész mondott, miszerint semmiféle hátsó szándék nem vezette, amikor megsemmisítette a korábbi határozatokat. Azt, ahogy az ügyet tavasszal lezárták, én sem tartottam helyesnek, megnyugtatónak. Azért nem, mert az ügy lezárása politikai kompromisszum eredménye volt, és nagyon úgy tőnt, hogy döntetlenre adták a játszmát, vagyis hogy Pallagi és Horváth úrral szemben ugyanazt a megrovást alkalmazták, mint Végvári úrral szemben, mintha egyik határozat kiegyenlítené a másikat. Tehát ez egy politikai kompromisszumnak tőnt, és már akkor az volt a véleményem, hogy politikai megfontolásoknak a büntetıeljárásban nem lehet helye, szerepe. Ha így nézzük a dolgot, akkor egyetértek a legfıbb ügyésszel abban, hogy hatályon kívül helyezte a korábbi határozatokat, és azért is, mert igaz, hogy Végvári József számára tavasszal még úgy tőnt, hogy befejezıdött ez az ügy, de végül mégiscsak elmarasztalták. Büntetıjogi értelemben természetesen az ügyészi megrovás súlya csekély, de meggyızıdésem, hogy Végvári úrral szemben még ez is méltánytalan volt. Már az alapvetı hiba volt, hogy büntetıeljárást indítottak ellene.

- Valamit azért nem értek. Ha egyszer önnek is az a véleménye, hogy tavasszal egy politikai kompromisszum eredménye volt, hogy megrovással zárják le ezt az ügyet, akkor az ügyvéd úr miért kifogásolja azt, hogy a Magyar Köztársaság független bírósága ítélje meg, helyesen járt-e el annak idején Végvári József ırnagy?

- Azért nem értek egyet Végvári úr bíróság elé való állításával, mert ez számára újabb tortúra. A helyes megoldás az lett volna, hogy a korábbi határozatok hatályon kívül helyezése után az ügyészség mindenfajta büntetıjogi konzekvencia nélkül szüntette volna meg az eljárást.

- Erre lett volna törvényes lehetıség? - Igen. Az ügyészség megállapíthatta volna, hogy Végvári úr nem büntethetı, és

megszüntethette volna az eljárást. Ezt a jelenleg hatályos jogszabályok lehetıvé teszik.

- Annak idején a legfıbb ügyész, Györgyi Kálmán úr még jogtudósként, az ELTE Jogi Kar büntetıjogi tanszékének docenseként adta azt a szakvéleményt, hogy Végvári úr tette nélkülözi a társadalomra való veszélyességet, és ez büntethetıséget kizáró ok. Majd legfıbb ügyészként mégis bíróság elé állíttatja Végvári Józsefet. Gyakori a jogásztársadalomban, hogy valaki ilyen gyorsan megváltoztassa álláspontját, attól függıen, hogy milyen munkakört lát el?

- Hát igen, ez, amit ön mond, valóban ellentmondásosnak látszik, bár szerintem a legfıbb ügyész azt az elvi megfontolást követi, hogy a Végvári-ügyhöz hasonló ügyekben döntsön a bíróság. Függetlenül attól, hogy - mint már mondtam - a jelenleg hatályos jogszabályok szerint az ügyészség is dönthet. No már most, úgy tőnik, hogy a legfıbb ügyész úr szerint ez a szabályozás rossz. Szerintem is olyan új jogszabály kellene, amely a nyomozóhatóság és az ügyészség helyett a bíróságra bízza annak megítélését, hogy fennállnak-e olyan körülmények, amelyek kizárják a cselekmény jogellenességét.

- Figyelve az ön nyilatkozatait, nekem úgy tőnik, hogy az ön védekezési stratégiája eltér attól, amelyet Dornbach doktor alkalmazott.

- Az általam képviselt jogi védekezés lényegében nem tér el a korábbitól, az én álláspontom is az, hogy Végvári József cselekménye nélkülözte a társadalomra veszélyességet, ez más megfogalmazásban azt jelenti, hogy az ırnagy úr cselekménye nem volt jogellenes. Én azonban továbbmentem, és azzal is foglalkozom, hogy miért nem társadalomra veszélyes, miért nem jogellenes az, amit tett.

- Ön tehát egy korábbi gondolatmenetet folytat. - Igen, és azt mondom, hogy a cselekmény jogellenességét a végszükségben való

elkövetés zárja ki. - Mi a lényege ennek? Mi az a végszükség? - Szeretnék pontos lenni, ezért idézem a Btk. 30. § (1) bekezdését. A jogszabály

szerint nem büntethetı, aki a saját, illetıleg a mások személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélybıl menti, vagy a közérdek védelmében így jár el. Feltéve, hogy a veszély elıidézése nem róható a terhére, és a cselekménye kisebb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett. Triviális példa, de gyakran használják: hajótörést szenvednek, és ketten egy deszkát tudnak megmarkolni, ám az mindkettıjüket nem bírja el. Egyikük a másikat lelöki a deszkáról, és annak halálát okozza. Mégsem büntethetı, mert cselekményét végszükségben követte el.

- Végvári úr ügyében ez azt jelenti, hogy ı lelökte a deszkáról a III/III-at, a Céget, csak azért, hogy a társadalmat, a nemzetet megmentse? Tehát egy nagyobb ügy érdekében feláldozott egy szervezetet?

- Igen, így is felfogható, és így is igaz, de van ennek egy másik oldala is. Az pedig, hogy amikor Végvári úr elhatározta, hogy leleplezi a titkosszolgálat alkotmányellenes tevékenységét, akkor ı életét is fenyegetı veszélyhelyzetbe került. Ezen elhatá-rozásának végrehajtása során mindvégig végszükségben cselekedett. A veszélyhelyzet elhárításának egyetlen módja az volt, hogy akcióját a legnagyobb nyilvánosság bevonásával hajtja végre, vállalva ezzel azt, hogy mindeközben az államtitoksértés bőntettének vagy a szolgálatban kötelességszegés bőntettének törvényi tényállását is

megvalósítja. Lefordítva: rákényszerült arra, hogy élete védelmében olyasmit kövessen el, amit a törvény büntetni rendel.

- Igen ám, de az ügyészség és személy szerint Györgyi Kálmán legfıbb ügyész úr is azon a véleményen van, hogy Végvári úr választhatta volna a törvényes utat is. Ha jól értem azt, amit ön mond, akkor a törvényes út az öngyilkosságot jelentette volna Végvári úrnak.

- Igen, pontosan. Ha Végvári úr a törvényes utat választja, akkor ı az ismeretlenség homályában marad, és úgy el lehet tüntetni, hogy senki észre sem veszi. Ha ı annak idején feladott volna egy levelet akárhová, ügyészségre, Alkotmánybíróságra, bárhová, azt elıbb tudta volna meg a titkosszolgálat, mint a címzett. A nyomokat eltüntették volna, ı maga is eltőnt volna, és nem sikerült volna lelepleznie a Céget.

- Nem túlzás ezt állítani? Még az egykori ellenzékiek is elismerték, hogy a kádárizmus viszonylag a legliberálisabb volt a szocialista táborban. És ha a Céget mondjuk, a Securitatéval, a KGB-vel vagy akár az NDK hírhedt szolgálatával, a STASI-val hasonlítjuk össze, akkor akár emberarcúnak, humánusnak is minısíthetjük.

- Látja, említette a KGB-L Az sem lett volna kizárható, hogy Végvári urat éppen a KGB teszi el láb alól. Bizonyosan likvidálták volna, és minden oka megvolt a félelemre. Köztudomású, hogy Elbert Jánossal is a titkosszolgálat bánt el, titkosszolgálati módszerekkel. Végvári József ugyanúgy, mint a közvélemény, tudott errıl, és reálisan tarthatott a megtorlástól. İ nagy kockázatot vállalt, amikor fellépett a Cég ellen, de azt azért nem volt reális elvárni tıle, hogy fejjel menjen a falnak, hogy az életét is föltegye erre. Ráadásul eredményt sem ért volna el, ha a törvényes utat választja, hiszen még így is, hogy a bizonyítékokat összegyőjtötte, megszerezte, majdnem meghiúsult a dolog.

- A két tábornokkal, Pallagi úrral és Horváth úrral folytatott beszélgetéseim alapján tudom, hogy elindult egy osztag Végvári úr megsemmisítésére, de parancsra leállították ıket. Hogyan tudja ön bizonyítani, hogy a Cégnél elszabadultak az indulatok, és napirendre került Végvári úr likvidálása?

- Dr. Horváth József könyvében, az Egy tábornok vallomásában olvashatjuk, hogy amikor kipattant az ügy, akkor a Cég emberei puszta kézzel fojtották volna meg az árulót. A gondolat egyébként egyáltalán nem állt és nem áll távol a speciális szervezetek tagjaitól. A kommandós-ügy kapcsán az egyik lap interjút közölt az egyik kommandóssal, aki lényegében azt mondta, hogy nagyon helytelen volt „fusiban" gyilkolni, mert egészen más dolog, ha ıt hivatalosan kérik fel erre. Akkor kimegy, és el-teszi az illetıt láb alól, mert a társadalom ellenségét elpusztítani legális dolog. Ez is azt dokumentálja, hogy egyáltalán nem légbıl kapott gondolat, puszta fantazmagória az, hogy Magyarországon is elkövettek volna politikai gyilkosságot! Igenis, volt reális esélye annak, hogy Végvári urat eltegyék láb alól! İ ennek tudatában cselekedett.

- A bíróság zárt tárgyaláson tárgyalja Végvári József ügyét. Ez engem egy régi letőnt korszak gyakorlatára emlékeztet.

- Ez az ügyészi indítvány. Nagyon bízom abban, hogy a Katonai Bíróság ezt el fogja utasítani, a magam részérıl írásban bejelentettem, hogy tiltakozom a zárt tárgyalás ellen. Az ügyészség szerint az államtitok megırzése érdekében kell kizárni a tárgyalásról a nyilvánosságot, holott az a tényállás, amit az ügyészség vád tárgyává tett, az ország nyilvánossága elıtt történteken alapul, az üggyel kapcsolatos tények köztudomásúak. Miféle titokról beszélhetnénk, ugyan mit kéne megóvni, megırizni? Azután a büntetıeljárási jognak egyik alapelve a tárgyalás nyilvánossága, a zárt tárgyalás kivételes intézmény, következésképpen kiterjesztı alkalmazása törvénysértı.

- Ön szerint mi az oka annak, hogy felmelegítették ezt az ügyet? - Nézze, nekem nincs okom kételkedni a legfıbb ügyész úr ıszinteségében, ı ugye,

azt mondta, hogy kifejezetten jogi megfontolások vezették határozatában. Én hiszek Györgyi Kálmánnak, és csak ismételni tudom, hogy az ügy korábbi lezárása nem volt

korrekt. A büntetıeljárásban nincs helye politikának. Azt azonban továbbra is állítom, hogy az ügyészség a hatályos jogszabályok alapján is megszüntethette volna az eljárást büntethetıséget kizáró ok miatt. Ez lett volna az igazi megoldás, mert megkímélte volna Végvári urat egy súlyos tortúrától. Látjuk viszont, hogy a legfıbb ügyész úr elvi kérdést csinált abból a koncepciójából, hogy ilyen horderejő ügyekben ne az ügyészség döntsön, hanem a bíróság. Ezért emelt vádat. Mindemellett biztos vagyok abban, hogy a bíróság felmentı ítéletet hoz.

Döntsön a bíróság! „Dr. Györgyi Kálmán legfıbb ügyész: ...Az elsı kérdés az, hogy jó-e, ha civilek ki-be járnak egy titkosszolgálat portáján... Szeretném leszögezni, hogy egyetlenegy országban sem jutalmazzák azt, ha a titkosszolgálat portáján illetéktelen személyek járnak ki-be... Hogyha veszek egy mély lélegzetet, és az ön logikáját követem, akkor a régi rendszer parlamentjét is simán el lehetett volna takarítani, mondván, hogy az a régi rendszer parlamentje."

- Legfıbb ügyész úr, önt meglepte, hogy a Végvári-ügy felmelegítése kapcsán a fél ország azt találgatta, hogy mi történt a háttérben, miért állítják bíróság elé az ırnagyot és a két nyugalmazott tábornokot?

- Nézze, engem tényleg meglepett, hogy mindenféle pletykák, legendák kaptak szárnyra az üggyel kapcsolatban. Az sem igaz, hogy elsı dolgom lett volna a Végvári-ügyet elıvenni. Nem az a meglepı, hogy én bíróság elé viszem az ügyet, sokkal inkább meglepı, ami az elızıekben történt.

- Annak idején önt szakértıként kérdeztem a Végvári-ügyrıl. Akkor ön azt mondta, hogy alapvetıen politikai kérdésként kezelik az ügyet, másrészt én legalábbis úgy emlékszem, hogy ön azt mondta, hogy Végvári úr cselekedeténél hiányzik a társadalomra való veszélyesség, tehát megvalósított egy törvénytelen magatartást, de éppen ezzel szolgálta a társadalom javát.

- Ön majdnem pontosan emlékszik arra, amit mondtam. Ebben az eljárásban a védelemnek annak idején valóban az volt az álláspontja, hogy hiányzik a cselekmény társadalomra való veszélyessége, és ezért bőncselekmény hiányában kérték az eljárás megszüntetését. Én akkor az államtitoksértést képezı cselekményekkel kapcsolatban mondtam azt, hogy államtitoksértés akkor állapítható meg, ha az államtitoknak minısülı adatok nyilvánosságra hozatala vagy illetéktelen személynek való átadása sérti a köztársaság biztonságát, fontos érdekeit. Azoknak az adatoknak egy része, amelyeket Végvári úr nyilvánosságra hozott, az én akkori és mostani meggyızıdésem szerint sem sértett semmiféle érdeket. Ezek az adatok nem minısülnek államtitoknak. De meggyızıdésem az is, hogy nem kellett volna Végvári úrnak részletekkel szolgálnia mondjuk a biztonsági szervek mőködését illetıen.

- Az ügyészség álláspontja idınként szinte mulatságos. Például az a felvetés, miszerint Végvári úr bőnös módon megszegett egy titkárságvezetıi intézkedést, mert nem állított ki belépıjegyet Lovaséknak. Miféle logika alapján várja el az ügyészség, hogy Végvári úr dokumentálja illegális cselekedeteit akkor, mikor élete veszélyben forog?

- Itt két dologról van szó. Az elsı kérdés az, hogy jó-e az, ha civilek ki-be járnak egy titkosszolgálat portáján? A vádirat valóban szemére veti, hogy ı a kötelességét szolgálatban szegte meg. Nézze, ezt én nem szeretném részletesen fejtegetni, mindössze azt szeretném leszögezni, hogy egyetlenegy országban sem jutalmazzák azt, ha a titkosszolgálat portáján illetéktelen személyek járnak ki-be.

- De hát az a titkosszolgálat nem a mi titkosszolgálatunk volt, hanem a korábbi rendszeré! Végvári annak a titkosszolgálatnak a portáján csempészett át embereket, amelyik - akkori - ellenzéki személyeket figyeltetett, törvényellenesen mőködött! Hiszen egyetértünk abban, hogy azt a szervezetet meg kellett semmisíteni. Tehát nem általában van szó egy titkosszolgálatról, hanem arról a konkrét szervezetrıl van szó, amely kiszolgálta a diktatúrát és törvénytelen eszközöket alkalmazott. Ez az én

gondom, ezért nem értem önt. - Értem. Kérem, Magyarországon békés rendszerváltozás ment végbe. Ennek a

folyamatnak az volt a jellemzıje, hogy a korábbi állam szervei tovább mőködtek és fokozatosan alakultak át. Hogyha veszek egy mély lélegzetet, és az ön logikáját követem, akkor a régi rendszer parlamentjét is simán el lehetett volna takarítani, mondván, hogy az a régi rend parlamentje. Csakhogy nálunk az átalakulás, a rendszerváltás fokozatosan ment végbe. Fokozatosan épültek le a régi rend intézményei, miközben a hatalom birtokosai önként mőködtek együtt saját ellenzékükkel. Az átalakulást az ellenálló erık készítették elı. Ez egy nagyon érzékeny folyamat volt, és minden egyes lépésnél fel lehetett tenni a kérdést, hogy vajon jogszerő-e, ami történik.

- Hát azért én egy picit erıltetettnek tartom a párhuzamot az országgyőlés és a biztonsági szolgálat között, mert míg a képviselıkbıl nem néztem volna ki, hogy Végvári ırnagyot eltegyék láb alól, addig bizonyított tény, hogy a III/III egy osztaga elindult, hogy likvidálja ıt. Többször is nyilatkoztak a Cég emberei, hogy nyugodt szívvel ölték volna meg az árulót, ezért nem érzem találónak az ön hasonlatát.

- Már elnézést, de ön tényként közli, hogy megölték volna. - Kérem szépen, Horváth vezérırnagy megírta visszaemlékezéseit, és abban

feketén-fehéren benne van, hogy emberei meg akarták ölni az ırnagyot. Ezért aztán különösen mulatságos, hogy az ügyészség utólag azt a tanácsot adja Végvári úrnak, hogy a Cég leleplezésekor járjon el törvényesen, forduljon a megfelelı szervhez, írjon levelet, amit majd iktatnak, de a csúcs, még egyszer mondom, az, hogy nem töltötte ki szabályosan a Fekete Doboz munkatársainak belépıcéduláját.

- Azt tudom önnek mondani, hogy ha az eljárás során bebizonyosodik, hogy Végvári úr a saját életének a mentése céljából cselekedett így, akkor...

- Akkor felmentik? - Valószínőleg felmentik. Nem szeretnék tanácsot adni a Katonai Bíróságnak. A

bírák nyilván tudják, hogyan kell dönteni. - Menjünk tovább, mert van még valami, amit jó volna tisztázni. Hogyan lehet egy

akarattal felmelegíteni a két ügyet? Hogyan lehetett Végvári ırnagy ügyét összekötni Horváth és Pallagi vezérırnagy ügyével? Hogy finoman fogalmazzak, a barikád két oldalán álltak.

- A két ügyben egy közös elem van, ez pedig az a megrovás, amellyel az ügyészség lezárta az ügyet. Ugyebár a megrovás az arra van kitalálva, hogy egy csekély súlyú, jogilag egyszerően megítélhetı ügyben ne kelljen a bíróságot igénybe venni, mert az ügyészség képes ezt az adott bagatell ügyet lebonyolítani. Az egész világon gondot jelent, hogy mit csináljanak a bagatell bőncselekményekkel. Csakhogy itt nem bagatell ügyekrıl van szó. Mint ahogy Végvári úr ügye sem bagatell, nem az a két vezérırnagyé sem. Ráadásul mind a két üggyel kapcsolatban megoszlanak a szakemberek véleményei, ami ismét csak azt indokolja, hogy ennek a bonyolult jogi problémának a megoldását bízzuk a bíróságra. A bírósági tárgyaláson van vád, van védelem, van bíróság és egy kontradiktórius eljárás keretében egyértelmően tisztázni lehet, hogy van-e büntetıjogi felelıssége vagy nincs. A bíróság hivatott megtalálni, és mérlegelni a súlyosbító és enyhítı körülményeket.

- Nekem úgy tőnik, hogy ön fanatikusan keresi az igazságot. - Nagyon nem szeretném, ha rám aggatná ezt a jelzıt. A fanatikust nem vállalom. - A kényelmetlenségeket viszont vállalja. - Azokat igen. Az igazság annyit megér.

A per

„Ne haragudjon, de nekem címeres ökörnek kellett volna lennem, és nem kiképzett titkosszolgálati tisztnek, ha én ezt szabályosan csinálom."

- 1990. október 22-én beszélgetünk nem messze az otthonától, Újpesten, a Baross utcában a kórház D pavilonjának pici orvosi szobájában. Az asztalon Hildenbrand hadbíró úr távirata, amelyben arról értesíti, hogy 29-re kitőzte az újabb tárgyalási napot. Mielıtt az újabb forduló esélyeivel foglalkoznánk, térjünk vissza az elmúlt hét eseményeihez.

- Október 18-án reggel nagy elszántsággal indultam el otthonról, mert tudtam, hogy igaz ügyet képviselek a katonai bíróság elıtt. Jó hangulatban voltam azért is, mert a soproni szanatóriumban testileg-lelkileg feljavítottak, felkészítettek a tárgyalásra, hála ezért az ottani orvosoknak. Lehet, hogy utólag hihetetlen, de csütörtök reggel én hittem abban, hogy már másnap kihirdeti a bíróság az ítéletet, hogy Végvári ártatlan, nem bőnös. Nem éppen így történtek a dolgok, de ettıl függetlenül én biztos vagyok magamban, én biztosan tudom, hogy olyasmit tettem, amiért engem elmarasztalhatnának. Kilenckor kezdıdött a tárgyalás és elızı nap az ügyvédemmel azt beszéltem meg, hogy a kezdés elıtt félórával a katonai bíróság mellett a benzinkútnál találkozunk. A megbeszélt helyen és idıben ott is voltam, de fáztam és ezért átmentem a túlsó oldalra a napsütésre. Közben megérkezett a Kurír munkatársa, hogy a lapjában kezdett sorozat következı darabjának szövegét átnézzük, nehogy olyan sületlenségek jelenjenek meg, mint az elızıekben, mert még azt hihetik, hogy a saját munkámmal és a Cég felépítésével sem vagyok tisztában, holott csak az újságíró volt figyelmetlen, pontatlan. Ezért kértem a Kurírtól helyreigazítást. Éppen fél kilenckor ezzel az újságíróval álltam a Fı utcán egy kocsi mellett, és annak a tetején javítottam bele a kéziratba. És akkor odajött hozzám - elnézést a kifejezésért, de magamban csak így emlegetem - egy „kis Mikulás". - Élsz még? - kérdezte és a lányomról kezdett beszélni, de akkor én már magamon kívül voltam, a gyomrom a torkomban volt, sav öntötte el a számat. Válaszoltam neki, és ennek az eseménynek, még egyszer mondom, szemes fültanúja is volt; a Kurír újságírójának személyében. Más kérdés, hogy ezt az esetet érdekes módon elfelejtette megírni a tudósításában. Hagyjuk, nem ez az elsı furcsaság ebben a históriában! Ami a „kis Mikulást" illeti, az olyan pofátlan volt, hogy még a tárgyalóterembe is bejött, az elsı részt ott ülte végig. Azonkívül, hogy felhívtam rá az ügyvédem figyelmét, sajnos nem sokat tehettem.

- Ki ez a „kis Mikulás"? Mondjon róla valamit! - Tudja, hogy a nevét nem mondhatom meg, elégedjen meg azzal, hogy dr. I. A. Jogi

végzettsége van és bár még negyven sincs, egy idıben ı volt Horváth vezérırnagy személyi titkára.

- Mi hajtja „kis Mikulást" ? Miért mutatta meg az arcát a tárgyaláson? - A vak győlölet hajtja. Meg a vélt sérelem, amiért lapátra tették. Talán személyes

oka is volt. Július 16-án ı volt az, aki kijelentette, hogy Bubikot be kell betonozni, meg Sinkovits is mit képzel magáról. Nem voltunk egyedül, velünk volt egy másik kolléga is, T. Z. Nem álltam meg szó nélkül a Bubikra tett kijelentését és tanú elıtt mondtam neki, hogy te már sehol se leszel, amikor ez az ember az ország egyik legnagyobb színésze lesz. ıszintén szólva nem kedveltük egymást a „kis Mikulással". Talán emlékszik még arra, amikor beépültünk a Jurtába. Öten kaptunk ötezer forintot, aztán amikor kiszedték, fejenként kaptak tíz lepedıt, mert I. A. is köztük volt. Csaholós,

pattogós emberként ezt is kibulizta magának. Egyébként még így is megbukott, mert a Horváth vezérırnagy elküldte, de túl nagyot nem bukhatott, mert ez nem volt szokás a Cégnél. A korábbi fınöknek, Harangozó Szilveszternek a titkára ugyanilyen alkalmatlan ember volt, és ugyanígy nem tudott megbukni, mert azonnal kinevezték a BRFK III/III. osztály vezetıjének. Ami „kis Mikulást" illeti, ı a négyes osztályról indult, amelyik kizárólag ellenzéki személyekkel foglalkozott. Az ottani tevékenységérıl részleteket nem tudok, mert a négyes tılünk eléggé el volt zárva. Mint már említettem, ık voltak a „zsenik", a kiváltságosak, és úgy látszik, ez a tudat még ma is áthatja ıket, legalábbis ennek láttam a nyomát „kis Mikuláson". Amikor megkérdezte, hogy te még élsz, akkor egyszerre láttam rajta győlöletet, gıgöt és sértettséget. Persze lila lett az én fejem is és valami olyasmit mondtam neki, hogy az ilyen tetők miatt mint ı, szenvednek most azok a kollégák, az Ernı, a Jancsi, a Laci, a Gyuri, a Pista, akik ugyanúgy gondolkodtak mint én, és nem úgy, mint ı!... Ne haragudjon, hogy sírok, de rosszak az idegeim, és nehezen tudom elviselni, hogy amikor a Céget szétverték, azokat is lapátra tették, akiket tisztelek, akik a kislányomat az ölükbe vették, akiket szerettem... és akik ugyanúgy gondolkodtak mint én, csak nem merték ugyanúgy mondani és... nem mertek cselekedni...

- Ezek szerint a Cégnél nemcsak „kis Mikulások" voltak. - Persze, hogy nem. Vad győlölet az ellenzék iránt, a hajsza imádata, a parancs iránti

vak engedelmesség, felfelé nyalni, lefelé taposni, ez mind együtt: dr. I. A. De azért ne higgye, hogy ez volt a tipikus! Az külön balszerencsém, hogy éppen az én „kis fınököm" volt egy ideig, szerencsére nem sokáig ez a „kis Mikulás". Nincs kedvem az ı modorában köpködni rá, nem mondom el milyen ember volt, de nyugodtan szembe köphetné magát csak azért is, amit a családjával mővelt.

- Térjünk vissza a Fı utcához. - Megjött Róth ügyvéd úr, akinek elmondtam a történteket és ı nyugalomra intett.

Azt mondta, hogy ne izguljak, mert most rajtam a sor, a tárgyaláson nyugodtnak kell lennem. Én persze remegtem az idegességtıl, és ez az érzés, ez a feszültség nem csillapodott, mert benn a tárgyalóteremben ismét megpillantottam a „kis Mikulást". De én vagyok a hülye, mert rá kellett volna mutatnom, hogy íme itt az az ember, aki ellen az önök érdekében felvettem a harcot! Nagyon sajnálom, hogy a kötelességtudat felülkerekedett bennem, pedig ez az ember nem érdemelt volna kíméletet. A szünetben mindenesetre megkértem a Fekete Doboz munkatársait, hogy a kamerájukkal pásztázzák végig a nézıközönséget is.

- Lezárva „kis Mikulás" epizódját, még emlékeztetni szeretném arra, hogy a lányát is emlegette, amikor önt megszólította.

- Valahogy úgy mondta, hogy én utánam a lányom, meg a családom következik. Ez azért döbbentett meg különösen, mert a feleségem már így is kivan lelkileg. - A tárgyaláson természetesen ön volt a fıszereplı, de most foglalkozzunk picit a

többiekkel is. Kezdjük talán az ügyésszel, aki államtitoksértés, valamint kötelességszegés szolgálatban bőntett miatt emelt ön ellen vádat.

- Nézze, az ügyész olyan, mint minden ügyész. Ó nem lehet velem egy oldalon, és ı hivatalból jár el. Hogy milyen ember és valójában mit gondol, az teljesen mellékes az én szempontomból. Ez az ügyész még kinézetre is ügyész.

- A bírót Hildenbrand Róbertnek hívják. - Sajátos taktikával vezette a tárgyalást. Meg is kellene kérnem, hogy ne

háromszorosan összetett mondatokkal tegye fel a kérdéseit, mert így nem tudom, hogy mire kell válaszolnom, és homályos marad nemcsak a kérdés, de a válasz is. Ajánlottam neki azt a megoldást, hogy ı próbálkozzon meg az egyszerő, világos, egyértelmő kérdésekkel és akkor nekem is esélyem lesz arra, hogy világos, egyszerő válaszom lesz. Igaz, hogy ez az ı számára azzal a hátránnyal járhat, hogy nem zavarodok össze.

- Róth ügyvéd úr az újságok szerint vitába keveredett a bíróval, mert egy

közbeszólásában kínvallatásnak minısítette az ön kihallgatását. Egyetért a védıjével? - Természetesen! Hildenbrand úr állandóan csak azt kérdezte, hogy aláírtam-e a

köztársaságra tett eskümet? Tudtam-e, hogy ha az eskütételt megtagadom, akkor leszerelnek? Megmondom ıszintén, hogy nem tudtam elsıre mit válaszolni. Azt ugyan tudtam, hogy nem vagyok köteles magamra terhelı vallomást tenni, de én éppen a nyugodt lelkiismeretem miatt, nem akartam ezzel a lehetıséggel élni. Nem ismertem a bíró szándékait, a taktikáját, ezért szerettem volna a védımmel konzultálni. A szócsata után a bíró megfenyegette az ügyvédemet, hogy kizáratja a kamarából, nagyon érdekes volt a Hildenbrand úr viselkedése. Nekem úgy tőnt, mintha éppen ı felejtette volna el, hogy már kikiáltották a köztársaságot. Na, aztán beszéltem az ügyvédemmel, és a bíró következı öt, egybehangzó kérdésére azt válaszoltam, hogy én a köztársaságra tettem esküt és nem a Cégre, egy bőnös szervezetre. Azt mondtam, hogy a köztársaságot kikiáltották ugyan, de láttam azt is, hogy a Cég aktívan dolgozik tovább, és önszántából ezt nem fogja abbahagyni. Kifejtettem továbbá, hogy ez az alkotmányellenes tevékenység végsı soron nemcsak az ellenzéki pártokat fenyegette, de a választások kimenetelét is befolyásolhatta. Ebben a helyzetben, illetve ebben a lelkiállapotban kellett eldöntenem, hogy fellépek-e a Cég alkotmányellenes tevékenysége ellen és ha igen, akkor milyen eszközöket célszerő igénybe vennem. Az teljesen világosnak tőnt, hogy a törvényes út számomra nem járható. Egyszerően azért nem, mert ha a törvényes út nyitva állt volna, akkor nem kellett volna a Céget felszámolni, ha hihettem volna abban, hogy a pártállam érintetlen szervei, az ügyészség, a bíróság fel fog lépni a Cég ellen, akkor a rendszerváltozásra sem lett volna szükség!

- Folytassuk a tanúkkal! - Elsı tanúként szólították Roszik Gábor evangélikus lelkészt, országgyőlési

képviselıt. - Az ıhozzá intézett elsı kérdés ugye úgy szólt, hogy amikor meghallgatta önt,

akkor miért nem a törvényes utat javasolta önnek? - Majdnem röhögıgörcsöt kaptam ettıl a kérdéstıl, és a rossz kedvemben csak

Roszik úr válasza vidított föl egy kicsit, mert ı kijelentette, hogy semmiképpen se javasolhatta nekem a törvényes utat, mert azzal a halálba küldött volna. Pedig ı már akkor törvényesen megválasztott tagja volt annak a parlamentnek, amelynek már megalakult az ellenzéki csoportja is.

- Mit látott Hildenbrand úr szemében, amikor ezt hallotta Roszik tiszteletes szájából?

- Ne haragudjon, de én inkább az ügyészt figyeltem, mert borzasztóan érdekelt, hogyan reagál arra, amit egy képviselı szájából hall. Nem akarom bántani az ügyész urat, csak a plasztikus hasonlat kedvéért hasonlítom ıt a Ceausescu-per egyik szereplıjéhez, Stanculescu tábornokhoz, aki hasonló merevséggel, éllel elvágólag csak nézett, de nem árulta el a gondolatait.

- A következı tanú Kıszeg Ferenc volt, ugyancsak országgyőlési képviselı, az SZDSZ ügyvivıje.

- Valóban, de az én szememben ı inkább az az ellenzéki politikus, akit még december 25-én is lehallgattak. Kıszeg urat arra akarta rávenni a bíró, hogy minısítse a cselekedetemet, de ebbe az utcába nem sétált be. Sıt megerısítette ı is, hogy a személyes biztonságomra tekintettel a terhelı bizonyítékok nyilvánosságra hozatalát tartotta a legmegnyugtatóbbnak.

- A tudósítók szerint Lovas Zoltán hozott némi derőt a tárgyalásba. - Hát igen, ı is megvívta a csatáját a bírósággal. Hildenbrand úr figyelmeztetgette,

hogy ne tegye zsebre a kezét, hogy álljon egyenesebben, de nem ez volt a lényeges. Borzasztó átéléssel adta elı, hogyan jutott be az épületbe az én segítségemmel. Én ez egyszer tudtam megfeledkezni a reggeli incidensrıl, muszáj volt nevetnem.

- Azon a tárgyalási napon azért sírva is fakadt. - Akkor, amikor a múltat kellett felidézni, régi eseményt, Illyés temetését, a

méltatlanságokat, amelyekben részt kellett vennem. Igen, amikben részt kellett vennem.

- Meddig tartott az elsı tárgyalási nap? - Rövid szünetekkel délután öt óráig. Miután a bíró nem reagált az ügyvédem

figyelmeztetésére, miszerint engem súlyosan megfenyegettek, azzal zárta be a tárgyalást, hogy másnap szakértıket hallgat meg és megtekintjük azt a filmet, amely az emlékezetes Napzártát tartalmazza, hiszen a vád szerint abban a tévémősorban árultam el fontos államtitkokat. Ami a szakértıket illeti, nyilván arról kérdezik majd ıket, például a megidézett titokszakértıt, hogy miért nem töltöttem ki szabályos beléptetı cédulát Lovasaknak, amikor bevittem ıket az épületbe. Ne haragudjon, de röhögnöm kell már a felvetésen is! Képzelje el, hogy miközben le kívánom leplezni az alkotmányellenes tevékenységet folytatót szervezetet, aggályosan vigyázok arra, hogy én pontosan betartsam az elıírásokat. Ne haragudjon, de nekem címeres ökörnek kellett volna lennem, és nem kiképzett titkosszolgálati tisztnek, ha én ezt szabályosan csinálom. Tényleg nem állom meg, hogy ne röhögjek azon, miért nem írtam föl a Lovasék személyi számát, meg a többi adatot, amikor éppen azon ügyködtünk, hogy leleplezzük a törvénytelenségeket.

- Mi történt a tárgyalás után? - Még beszélgettünk egy kicsit az ismerısökkel. Aztán Csalog Zsoltot kértem meg,

hogy kísérjen el egy darabon, mert már elızı napon is követtek. Igaz, hogy buta amatırök voltak, de azért zavart a tudat, hogy a nyomomban vannak. Reggel éppen ezért mentem a tárgyalásra taxival. Egy idısebb sofır szállított, ı is tanúsíthatja, hogy végig kísértek minket Újpesttıl a Fı utcáig. Megvan a rendszám, át is adhatnám az ırségnek, de akár borítékolhatnám a következményeket: a kocsit lopták, a rendszám hamis, vagy azt is lopták, aztán nem is Ladát láttak, hanem Trabantot és így tovább. Visszatérve az akkori eseményekhez, Csalog Zsolt egy darabig elkísért, aztán kilépett. Egy fiatal taxis vitt haza kerülıvel. Meg kell mondanom, hogy élvezte a helyzetet, és nagyon ügyesen lerázta a követıinket.

- Fölismerte önt a taxis? - Persze, csak annyit mondott, hogy nyugi Végvári úr, le lesznek rázva. Meg is

csinálta, úgy ahogy javasoltam neki. Egy rendırlámpánál balra jelzett, aztán jobbra bekanyarodott és már le is szakadtak rólunk. A taxis határozottan élvezte. Otthon a lányom várt. Borzasztóan ki voltam merülve, úgyhogy az volt az elsı dolgom, hogy leengedjek a torkomon két korsó vörösbort kólával, emlékszik, ez a szenvedélyem. Aztán ételt melegítettem magamnak, mert nagyon éhes is voltam. Reggel éhgyomorral mentem a tárgyalásra, csak egy négyadagos kávé volt bennem. Na, szóval, bevágtam a marhalábszárból készített gulyást, erıspaprikával, kenyérrel, aztán jöhetett a tévéhíradó, hadd lássam magamat a képernyın. Közben átnéztem a napilapokat, azokban is azt kerestem, mit írtak a tárgyalásról. A híradó után megint olvastam, kényelmesen az ágyamban, éppen csak a melegítıt hagytam magamon. Kilenc óra körül kikészítettem magamnak a másnapi tárgyaláshoz a ruhát, a tiszta fehérnemőt, és készültem arra, hogy eltegyem magam másnapra. A feleségem nyugtatókat és altatót készített nekem ki, azokat beszedtem, és ittam rájuk egy kis kísérıt is. Közben a lányom elment, és amikor csöngettek, akkor éppen a konyhában vagy a fürdıszobában voltam kinn. Az ablakhoz mentem, hogy megnézzem, ki keres. Egy kopasz embert láttam, amint a Baross utcán megy a Megyeri út irányába és egy lámpa alatt visszafordul. Ezt a személyt aznap reggel már láttam, éppen a már emlegetett incidenssel egy idıben. Két személy társaságában figyeltem meg a katonai bíróság épületének sarkánál, a benzinkút felıli oldalon. Egybıl kiszúrtam, mert a társai közül az egyik azt a fajta kistáskát tartotta

a hóna alatt, amit a kukkosok hordanak maguknál, abban ugyanis elfér a kamera, amivel rögzíthetnek mindent, amit csak akarnak. Amikor ezt az embert megpillantottam, elöntött az indulat. Meg kellett tudnom, hogy ki ez az ember! Kabátot rántottam magamra, és az történt, ami a krimikben szokott elıfordulni, a volt állambiztonsági tiszt követni kezdte azt, aki éppen ıt kívánta megfigyelni. A fák takarásában haladtam, elértünk a Labdaverı utcáig, majd kikanyarodtunk a Fóti útra. A Megyeri út irányába indult, majd megállt a buszmegállóban. Megjegyzem, szerencsém volt a követéssel, mert két személy éppen mögötte haladt és így könnyő volt vele észrevétlenül lépést tartani. Aztán felszálltunk egy fekete 96-os buszra, ı a hátsó ajtónál, én pedig az elsı ajtónál szálltam fel, picit futnom is kellett, majdnem lemaradtam. Elmentünk a Rákospalota-Újpest aluljáróig, ahol hat-hét utas társaságában mi is leszálltunk. A kopasz a vasútállomás irányába indult, én tisztes távolságból követtem. Sapka volt rajtam meg napszemüveg, biztonságban éreztem magam, ı bement az állomás épületébe, aztán a síneken is áthaladt. Én az állomásépület bal oldalán, az árnyékban helyezkedtem el, onnan figyeltem. Befutott az állomásra egy néhány kocsiból álló szerelvény. A kopasz felszállt, én utána. Egyetlen állomást mehettünk. Én átkutattam a kocsikat, velem volt a nyugdíjas rendırigazolványom, gondoltam végsı esetben használni fogom, esetleg a kalauznak mutattam volna fel, hogy a segítségemre legyen. Két-három kocsit nézhettem meg, de nem találtam. A következı megállónál leszálltam és visszaindultam, mert valami azt súgta, hogy tévedtem, az az ember még mindig az újpesti állomáson bujkál. A sínek mellett mentem, valamiféle világosság irányába tartottam és szerencsésen visszaértem az újpesti állomásra. A vakvágányon mintha tartálykocsik álltak volna, mellette nyitott kocsik vesztegeltek. Borzasztó álmos voltam, de az zakatolt a fejemben, hogy a kopasz, aki az elıbb csúnyán átejtett, valahol most is itt lehet. Közben egyre jobban elgyengültem és fel is szálltam egy félig nyitott kocsira. Arra emlékszem, hogy lisztet szállíthatott, mert amikor felébredtem, tiszta liszt volt a kezem. Na, akkor nekem nem kellett a Locomotív GT-re hallgatnom, hogy ringasd el magad, mert én annyira kivoltam, hogy szabályosan álomba ájultam.

- Meddig aludt? - Ezt csak találgathatom. Számításom szerint este 11 és éjfél között aludhattam el.

Amikor fölébredtem, szintén sötét volt. Annyira rossz testhelyzetben aludtam, hogy az ébredés után szinte képtelen voltam felállni. Nem éreztem a végtagjaimat, jó félóráig dörzsöltem magam, amíg megindult a vérkeringésem.

- Tudatában volt annak, hogy átaludt egy egész napot? - Dehogyis! Én azt hittem, hogy még mindig 18-a van! A kopasz járt a fejemben,

hogy itt lehet valahol, hogy el kell kapnom, hogy meg kell tudnom kicsoda, ki küldte. Mondom, sötét volt, este nyolc körül lehetett, nagy volt a mozgás, sok embert láttam. Közben éreztem, hogy borzasztó éhes vagyok, a szám kiszáradt, kábult is voltam, ıszintén szólva elegem volt mindenbıl, szerettem volna végre otthon lenni. Kimentem a villamosmegállóhoz, de jó ideig hiába vártam. Jó félóra múlva fölszálltam egy 12-es buszra, jól emlékszem, hogy a hátsó peronon egy részeg pasas álldogált, nyamvadt facsemetére támaszkodva. A Táncsics Mihály utca sarkánál leszálltam és újabb negyedóra várakozás után egy fekete 30-assal mentem hazáig. Ha már itt tartunk, megjegyzem, hogy amíg a buszra vártam, végignéztem, miként kínlódik egy ember az aranymővesek boltja elıtt, egy Ladának a zárjával. İ is látott, ugyanúgy, ahogy elızı nap is látott engem egy kiskatona meg egy gyerek, amikor a gyanús kopasz után indultam. A Thaly Kálmán utcán mentek tovább, emlékezniük kell rám is, a kopaszra is, az egész szituációra. Most, hogy ezekre a lehetséges tanúkra emlékezem, eszembe jut, hogy kódorgásom alatt elmentem valamiféle nevelıotthon mellett, rémlik, hogy csókolódzó cigány fiatalokat láttam. Nagyon magas vaskerítésre is emlékszem, isten tudja, hogy maradt meg az emlékezetemben.

- Ott tartottunk, hogy a fekete 30-assal hazaért. - Úgy van, a feleségem kisírt szemmel várt, rögtön mondta, hogy kerestek.

Kérdeztem tıle, hogy kicsoda és miért? Mondta, hogy többen is érdeklıdtek utánam, amire én csak annyit válaszoltam, hogy követnem kellett egy embert, aki rám dolgozott, azaz engem figyelt. A feleségem rögtön telefonálni akart, hogy elıkerültem, de mondtam, hogy nyugi, a tortúra elıtt elıbb eszem és iszom, amíg csak hagynak. Egyszerően korgott a gyomrom és szomjas is voltam, muszáj volt idıt nyernem.

- Ezek szerint ön nem is tudott arról, hogy az újpesti Rendırkapitányságról egy külön osztag igyekszik megtalálni.

- Fogalmam se volt errıl. A feleségem hívta fel ıket. Jó félóra múlva megérkeztek. Addig sikerült megkajálnom, és ittam egy sört is, mivel a feleségem elfelejtett vörösbort hozni. Pedig azt szeretem. Ketten jöttek értem és egy kocsival bevittek. Elmondatták velem, hogy mi történt, aztán még egyszer. Végül legépelték és aláíratták velem a jegyzıkönyvet. Elmondták azt is, hogy mindenütt kerestek. Történetesen a kihallgatótiszt egykori évfolyamtársam volt, tegeztük is egymást. Voltak ott olyanok is, akiket nem ismertem. A jegyzıkönyv utolsó mondataira emlékszem, valami olyasmi állt benne, hogy ellenem bőncselekményt nem követtek el és tartózkodni fogok a jövıben az ilyen, egyéni akcióktól. Kértem a kollégától egy példányt, de azt mondta, hogy nem adhat. Pedig úgy kivoltam, hogy azt se tudtam, mit írok alá. Mondtam is, hogy akkor nem írom alá, erre nagy nehezen mégis adtak egy másolatot. Ezután hazamentem, és mint akit letaglóztak, úgy aludtam. Mondta is a feleségem, hogy az életben nem horkoltam úgy, mint akkor. Másnap reggel a rádióból, a reggeli krónika munkatársa hívott telefonon, arra ébresztett föl a feleségem. Aztán megérkezett két újságíró, de addig szóba sem álltam velük, amíg le nem fürödtem, meg nem borotválkoztam. A rádiónyilatkozatomat többen is hallották, és egy telefonáló ajánlotta, hogy kórházban kellene kipihenni magam. Mint már mondtam, a feleségem itt Újpesten dolgozik egy kórházban, és amikor fölhívta a fınökét, az rögtön felajánlotta, hogy megvizsgál. így kerültem be a kórházba, többen is megvizsgáltak. Öten is kopogtatták a térdemet. Megállapították, hogy a reflexeim teljesen ki vannak kapcsolva. Ennél szakszerőbbet majd a zárójelentésben olvashat, én mindenesetre szeretnék ott lenni a hétfıi tárgyaláson.

- Miközben ön eltőnt, az újságok sorra találgatták, mi lett az ön sorsa. Eltették-e láb alól vagy esetleg illegalitásba vonult.

- Ami az elsı verziót illeti, lett volna jelentkezı bıven az egykori kollégáim közül. Ami pedig az illegalitást illeti, úgy érzem, nem nekem kell védelmet kérni, azt nekem kellene a bíróságnak felajánlani. Furcsállom, hogy a hadbíró az elızmények ismeretében nem kérdezte meg tılem, hogy kérek-e védelmet. Habozás nélkül azt mondtam volna, hogy igen. Azt azonban ne várják tılem, hogy én könyörögjek védelemért, hiszen nem vagyok bőnös.

- Túl van az elsı tárgyalási napon, fejezzük be ezt a beszélgetést, mint az elızıt: Mit remél?

- Én pedig csak ugyanazt tudom válaszolni: vállalom a számonkérést, de a családomat hagyják ki ebbıl az egészbıl. A lelkiismeretem a nemzet elıtt tiszta, amit tettem, a jövı érdekében tettem, nem öncélúan.

BUDAPESTI KATONAI ÜGYÉSZSÉG 3. sz. pld. B. II. 0011/1990.

VÁDIRAT

az államtitoksértés bőntette és más bőncselekmény miatt Végvári József nyá. r. ırnagy ellen indított bőnügyben.

A szabadlábon lévı:

VÉGVÁRI József

(Nagykanizsán született, anyja: Dani Mária, 1047 Budapest, Baross u. 124. sz. alatti lakos, szem. száma: 1 430405 1163)

nyugállományú rendır ırnagy

vádlott ügyében folytatott nyomozás adatai alapján a következı tényállást állapítottam meg:

1. Végvári József nyá. r. ırnagy vádlott 1965. december 1-jétıl teljesített szolgálatot a Belügyminisztériumban a Hl/Hl. csoportfınökségen. Különbözı beosztások ellátása után 1989. február 1-jétıl az újonnan megalakuló állandó ügyeleti szolgálatnál ügyeletes tisztként dolgozott. Beosztásából eredıen olyan adatok birtokába jutott, amelyek az érvényben lévı utasítások alapján államtitkokat képeznek. Ezen adatok ismeretében elhatározta, hogy „megpróbál valamit csinálni" a szerinte törvénytelen tevékenység folytatásának és a törvénytelen eszközök használatának megakadályozása céljából.

Ennek érdekében 1989. december 24-én a Hısök terére ment, ahol ekkor istentisztelet volt. Itt találkozott Roszik Gáborral, s ıt arra kérte, hogy hozza össze a Fekete doboz egyik munkatársával. Roszik Gáborral csupán annyit közölt, hogy ı rendır fıtiszt, az állambiztonsági szolgálatnál dolgozik és olyan bizonyító erejő dokumentumokat tudna fényképezés céljából mutatni, amelyek véleménye szerint nem tisztességes módon, törvényellenesen készültek.

Az istentisztelet végén Roszik Gábor segítségével megismerkedett Lovas Zoltánnal, a Fidesz sajtóirodájának vezetıjével, akivel közölte, hogy a „cég" törvénytelen úton, módon és eszközökkel győjt információkat ellenzéki pártokról, személyekrıl és csoportokról. Felajánlotta, hogy ezeket a dokumentumokat meg tudja mutatni, s megegyeztek abban, hogy ha sikerül a filmezéshez szükséges technikai berendezést biztosítani, telefonon „virágnyelven" értesítik egymást.

Miután Lovas Zoltánnak sikerült olyan személyt találni, akinek volt kamerája - a távbeszélın vádlottal történt korábbi megbeszélés alapján - december 25-én 14.00 órakor munkatársával a BM objektumhoz ment, ahol Végvári r. ırnagy már várta ıket és beléptetı kártyával „mint vidéki rokonokat" bevitte ıket az épületbe.

Az V. emeletre érve a vádlott a két férfit egy szobába vezette, majd az ügyeleti helyiségbıl az ott tárolt és a „szigorúan titkos" minısítéső okmányokat - amelyek az 1989 februárjától 1989. december 23-ig készített „napi jelentéseket" tartalmazták -

Lovas Zoltánék rendelkezésére bocsátotta filmezés céljából, ezután a szobát elhagyta. Lovas Zoltán a dossziék tartalmát átnézte és amelyiket „érdekesnek" tartotta, azt lefilmezték. Mintegy 15-20 jelentést vettek filmre oly módon, hogy az anyag fele az 1989. decemberi jelentéseket tartalmazta, a másik felét pedig az azt megelızı idırıl készítették. Eközben lementek a pincébe is, ahol a már ledarált, megsemmisített okmányokat tartalmazó zsákokat vették filmre. A filmfelvételt Végvári r. ırnagy kérésére 15.30 óra körüli idıben befejezték, majd távoztak az épületbıl. Elızıleg Végvári r. ırnagy arra kérte Lovasokat, hogy a felvett anyagot senkinek ne mutassák meg, legfeljebb az SZDSZ, a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazda Párt, a Fidesz és a Független Jogász Fórum vezetıinek. Kérte azt is, hogy miután az említett szervezetek vezetıi a film tartalmát megismerték, Lovas közölje véleményüket,

A vádlott az ügyeletes tiszt kötelmeit, jogait, kötelességeit, az épületbe való ki- és belépés rendjét ismerte. A BM központi épületeibe történı be- és kilépést az 1/1983. számú titkárságvezetıi intézkedés szabályozza. Ennek alapján pedig „belépıjeggyel” polgári személyek csak kíséret mellett ós munkaidı alatt léphetnek be és tartózkodhatnak az épületben. A „belépıjegyen" fel kell tüntetni

- a belépı nevét, személyi számát, - személyazonossági igazolvány számát, - helyiség megnevezését, - kiállítás idejét.

A „belépıjegy" másolatán az engedélyt adó nevét és rendfokozatát is fel kell tüntetni. Kilépéskor a „kilépett" feliratú bélyegzıt is el kell helyezni a „belépıjegyen".

Az - említett - épületbe való belépésre és az ügyeleti szolgálatra vonatkozó - szabályokat Végvári r. ırnagy többszörösen megszegte, amikor lehetıvé tette, hogy december 25-én, munkaszüneti napon, Lovas Zoltán és munkatársa a belsı biztonsági szolgálat tevékenysége során keletkezett okiratok filmezése céljából az épületbe belépjen. Ez a kötelességszegés a szolgálatra konkrét, jelentıs hátrányt nem okozott ugyanis a szóban forgó okmányok csak formailag minısülnek államtitkot tartalmazóknak. Ugyanakkor vitathatatlan azonban az, hogy a szolgálati kötelességszegés a szolgálatra jelentıs hátrány veszélyével járt, mert fennállott annak reális lehetısége, hogy a jogtalanul belépık ténylegesen államtitkok (a IIl/IIl. csfség mőködési körében folytatott illegálisnak nem tekinthetı, a valódi állambiztonságot védı tevékenység során keletkezett adatok, iratok) birtokába juthattak volna.

2. Lovasék késıbb távbeszélın 1989. december 26-án találkozót beszéltek meg a vádlottal. A találkozón Lovas közölte Végvári r. ırnaggyal, hogy az „illetékesek" véleménye szerint a lefotózott anyag kevés a törvénytelen állapot leleplezéséhez, mert ahhoz eredeti dokumentumok szükségesek. Végvári r. ırnagy megígérte, hogy megszerzi azokat.

Ígéretének megfelelıen az ügyeleti szobában lévı „szigorúan titkos" minısítéső napi jelentések közül 5-10 dokumentumot magához vett, majd azokat december 30-án a filmgyár Pasaréti telepén átadta Kıszeg Ferencnek. Egyúttal közölte, hogy „ez nem játék, ez államtitok, az én életem és az ı létük is attól függ, hogy ezeket a dokumentumokat a legszőkebb körben tekinthetik meg".

Ezt megelızıen még a filmgyárban filmfelvételt készítettek, ahol Lovas kérdéseire Végvári r. ırnagy „a legjobb tudomása szerint" válaszolt. A dokumentumok átadása után Végvári József r. ırnagy s Lovas Zoltán többször találkoztak, majd az SZDSZ és a Fidesz kérésére - amelyet Lovas Zoltán továbbított - Végvári r. ırnagy hozzájárult ahhoz, hogy a dokumentumokat nyilvánosságra hozzák. Ennek megfelelıen a január 5-én tartott sajtótájékoztatón a dokumentumokat is és a filmfelvételek egy részét is ismertették anélkül, hogy az információk forrását felfedték volna. Erre a január 19-én tartott sajtótájékoztatón került sor, amikor Végvári r. ırnagy felfedte magát és ugyanakkor bemutatták a róla készült filmet is. Még ugyanezen a napon Végvári r. ırnagy a Magyar Televízió Napzárta címő mősorában is szerepelt.

A Napzártában, illetve a mősorban levetített riportban - többek között

- beszélt a llI/lll. csoportfınökség feladatáról (információgyőjtés, elemzés, értékelés, az adatok alapján tájékoztató jelentós készítése), - beszélt a személyek, csoportok figyelésérıl (a riporter kérdésére felsorolta azokat a személyeket, akiket állítólag figyeltek, így Solt Ottília, Kıszeg Ferenc, Krassó György, Vörös Vince, Nagy, Kiss, Szilágyi, Riskó, Szabó Sándor Árpád, Mécs Imre nevét említette. A riporter azon kérdésére, hogy „az ı megfigyelésük a mai napig tart-e?" azt válaszolta, hogy „hát nem konkrét személyük, hanem a baráti körükben elhangzott információk megszerzése"),

- beszélt a riporter kérdésére a megfigyelés módszereirıl (operatív eszközökkel: levélellenırzés, külön részleg, lehallgatás [telefon, szobalehallgatás], élı személy útján [minket segítı személy útján]),

- beszélt az információszerzésre kijelölt területrıl (egyházak, ifjúság, régi reakciósok, nacionalisták, irredenták, kulturális terület, írók, mővészek),

- megemlítette a területen dolgozók hozzávetıleges létszámát (230-250 fı),

- általánosságban elmondta a csoportfınökség feladatát (megakadályozó, megelızı tevékenység, akadályozás, korlátozás, bomlasztás),

- az operatív nyilvántartásról (megfigyelt személyek dossziéja, pártok dossziéja) is szólt.

A vádlott által elmondott adatok az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1987. évi 5. tvr. 3. §-ának c) pontja (a fegyveres erık és a fegyveres testületek... mőködésére... vonatkozó országos adat), valamint az 5. §-ának (1) bekezdése alapján a 45-125/1987. számon kiadott minısítési ügykör-jegyzék I/24. pontja (az operatív nyilvántartás valamennyi eszköze, anyagai, az operatív nyilvántartás módja), 1/1/a) pontja (a fıcsoportfınökség szervezeti felépítésére, egységei, területi elhelyezésére, létszámára, mőködésére vonatkozó adat) 1/17/d) pontja (a különbözı titkos operatív akciók során alkalmazott eszközök, módszerek) szerint államtitkot képeznek.

Ezt a tényállást bizonyítják a nyomozási iratok 1-b., 1-c. és 1-d. naplószáma alatti napi jelentések, a BM-titkárság vezetıjének 28. naplószám alatti tájékoztatója, a Napzárta címő televíziós mősorról készített videofelvétel, a 27. naplószám alatti igazságügyi szakértıi vélemény, Bíró István r. szkv. 21., Bagdány Sándor r. hdgy. 24.

naplószámú tanúvallomása a gyanúsítottként kihallgatott Lovas Zoltán 18., Kıszeg Ferenc 23. naplószámú vallomása, valamint a vádlott 15. naplószámú alatti vallomása.

A fenti tényállás alapján Végvári József r. ırnagy vádlottat

vádolom

a Btk. 348. § (1) bekezdésébe ütközı, a (2) bekezdés I. tétele szerint minısülı szolgálatban kötelességszegés, és a Btk. 221. § (1) bekezdésének a) és b) pontjába ütközı államtitoksértés bőntetteivel.

Az eljárás lefolytatására a Be. 331. § (1) és (2) bekezdése és a Be. 335. § (2) bekezdésének a) pontja alapján a Budapesti Katonai Bíróságnak van hatásköre és illetékessége.

Indítványozom, hogy a katonai bíróság: - a Be. 11. § (2) bekezdése alapján az állam- és szolgálati titok megırzése végett

a tárgyalásról zárja ki a nyilvánosságot

- a Be. 217. § (1) bekezdése alapján kötelezze a vádlottat a nyomozás során felmerült, 3940,- Ft és az ezután felmerülı bőnügyi költség megfizetésére;

- a tárgyalásra idézze meg:

VÁDLOTTKÉNT: Végvári Józsefet 1047 Budapest, Baross u. 124.

TANÚKÉNT: Bíró István r. szkv.-t BM Kormányırség parancsnoka

útján Bagdány Sándort 1038 Budapest

Zemplén Gy. u. 3. IV/11. Lovas Zoltánt 1054 Budapest,

Alkotmány u. 16. 111/17. Kıszeg Ferencet 1053 Budapest,

Felszabadulás tér 4. 11/1.

SZAKÉRTİKÉNT: Dr. Rajetzky Zsuzsannát 1051 Budapest, József nádor tér 8. Hl/1.

VÉDİKÉNT: Dr. Dornbach Alajos 5. Sz. Ügyvédi Munkaközösség ügyvédet 1054 Budapest, Szemere u. 23.

Budapest, 1990. augusztus 30.

dr. Székely György alezredes s. k. a katonai ügyészség vezetıje

Eredetivel egyezik! Budapest 1990. augusztus 30.

irodavezetı-h.

BUDAPESTI KATONAI ÜGYÉSZSÉG Szigorúan titkos sz. pld. B. II. 001/1990). visszavonásig

V Á D I R A T

az államtitoksértés büntette és más bőncselekmény miatt Végvári József nyá.r.ırnagy ellen indított bőnügyben.

A szabadlábon lévı: V É G V Á R I 30ZSEF /:Nagykanizsán született, anyja: Dani Mária, 1047. Budapest, Baross u. 124.sz.

alatti lakos, szem.száma: 1-430405-1163:/ nyugállományú rend-ır ırnagy

vádlott ügyében folytatott nyomozás adatai alapján a következı tényállást állapítottam meg:

1./ Végvári József nyá.r.ırnagy vádlott 1965.docem-ber 1-tıl teljesített szolgálatot a Belügyminisztériumban a III/III. Csoportfınökségen. Különbözı beosztások ellátása után 1909. február 1-tıl az újonnan megalakuló állandó ügyeleti szolgálatnál ügyeletes tisztként dolgozott. Beosztásából eredıen olyan adatok birtokába j u t o t t , amelyek az érvényben lévı utasítások alapján államtitkokat képeznek. Ezen adatok ismeretében elhatározta, hogy "megpróbál valamit csinálni" a szerinte törvénytelen tevékenység folytatásának és a törvénytelen eszközök használatának megakadályozása céljából.

Ennek érdekében 1989. december 24-én a Hısök terére ment, ahol akkor istentisztelet volt. Itt találkozott Roszik Gáborral, s ıt arra kérte, hogy hozza össze a Fekete doboz egyik munkatársával. Roszik Gáborral csupán annyit közölt, hogy ı rendır fı t i szt , az állambiztonsági szolgálatnál dolgozik és olyan bizonyító e re jő dokumentumokat tudna fényképezés céljából mutatni, amelyek véleménye szerint nem tisztességes módon, törvényellenesen készültek.

Az istentisztelet végén Roszik Gábor segítségével megismerkedett Lovas Zoltánnal, a FIDESZ sajtóirodájának vezetıjével, akivel közölte, hogy a "cég" törvénytelen utón, módon és eszközökkel győjt információkat ellenzéki pártokról, személyekrıl és csoportokról. Felajánlotta, hogy ezeket a dokumentumokat meg tudja mutatni, s megegyeztek abban, hogy ha sikerül a filmezéshez szükséges technikai berendezést biztosítani, telefonon "virág nyelven" értes ít ik egymást.

Miután Lovas Zoltánnak sikerült olyan személyt találni, akinek volt kamerája - a távbeszélın vádlottal történt korábbi megbeszélés alapján - december 25-én 14,00 órakor munkatársával a BI1 objektumhoz ment, ahol Végvári r.ırnagy már várta ıket és beléptetı kártyával "mint vidéki rokonokat" bevitte ıket az épületbe.

Az V. emeletre érve a vádlott a két férfit egy szobába vezette, majd az ügyeleti helyiségbıl az ott tárolt és a "szigorúan titkos" minısítéső okmányokat - amelyek az 1989. februárjától 1989. december 23-ig készített "napi jelentéseket" tartalmazták - Lovas Zoltánok rendelkezésére bocsátotta filmezés céljából, ezután a szobát elhagyta. Lovas Zoltán a dossziék tartalmát átnézte és amelyiket "érdekesnek" tartotta, azt lefilmezték. Mintegy 15-20 Jelentést vettek filmre oly módon, hogy az anyag fele az 1989. decemberi jelentéseket tartalmazta, a másik felét pedig az azt megelızı idırıl készítették. Eközben lementek a pincébe is, ahol a mér ledarált, megsemmisített okmányokat tartalmazó zsákokat vették filmre. Á filmfelvételt Végvári r.ırnagy kérésére 15,30 óra körüli idıben befejezték, majd távoztak az épületbıl. Elızıleg Végvári r.ırnagy arra kérte Lovasokat, hogy a felvett anyagot senkinek no mutassák meg, legfeljebb az SZUSZ, a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazda Párt, a FIDESZ és a Független Jogész Fórum vezetıinek. Kérte azt is, hogy miután az említett szervezetek vezetıi a film tartalmát megismerték. Lovas közölje véleményüket.

A vádlott az ügyeletes tiszt kötelmeit, jogait, kötelességeit, az épületbe való ki- és belépés rendjét ismerteti A BM központi épületeibe történı be- és kilépést az 1/1983 számú Titkárságvezetıi intézkedés szabályozza. Ennek alapján pedig "Belépı Jeggyel” polgári személyek csak kíséret mellett és munkaidı alatt léphetnek be és tartózkodhatnak az épületben. A "Belépı Jegyen" fel kell tüntetni

- a belépı nevét, személyi számát, - személyazonossági igazolvány számát, - helyiség megnevezését, - kiállítás idejét. A "belépı jegy" másolatán az engedélyt adó nevét és rendfokozatét is fel kell tüntetni.

Kilépéskor a "kilépett" feliratú bélyegzıt is el kell helyezni a „belépı jegyen”.

Az említett - épületbe való belépésre és az ügyeleti szolgálatra vonatkozó – szabályokat Végvári r. ırnagy többszörösen megszegte, amikor lehetıvé tette, hogy december 25-én, munkaszüneti napon Lovas Zoltán és munkatársa a belsı biztonsági szolgálat tevékenysége során keletkezett okiratok filmezése

céljából az épületbe belépjen, ez a kötelességszegés a szolgálatra konkrét, jelentıs hátrányt nem okozott, ugyanis a szóban forgó okmányok csak formailag Minısülnek államtitkot tartalmazóknak. Ugyanakkor vitathatatlan azonban az, hogy a szolgálati kötelességszegés a szolgálatra jelentıs hátrány veszélyével járt, mert fennállott annak reális lehetısége, hogy a jogtalanul belépık ténylegesen államtitkok (a III/III. csfség mőködési körében folytatott illegálisnak nem tekinthetı, a / valódi állambiztonságot védı tevékenység során keletkezett I adatok, iratok) birtokába juthattak volna.

2./ Lovasék késıbb távbeszélın 1989. december 26-án találkozót beszéltek meg a vádlottal. A találkozón Lovas közölte végvári r.ırnaggyal, hogy az "illetékesek" véleménye szerint a lefotózott anyag kevés a törvénytelen állapot leleplezéséhez, mert ahhoz eredeti dokumentumok szükségesek, végvári r.ırnagy megígérte, hogy megszerzi azokat.

Ígéretének megfelelıen az ügyeleti szobában lévı "szigorúan titkos" minısítéső napi jelentések közül 5-10 dokumentumot magához vett, majd azokat december 30-ón a filmgyár Pasaréti telepén átadta Kıszeg Ferencnek. Egyúttal közölte, hogy "ez nem játék, ez államtitok, az én életem is az ı létük is attól függ, hogy ezeket a dokumentumokat a legszőkebb körben tekinthetik meg". Ezt megelızıen még a filmgyárban filmfelvételt készítettek, ahol Lovas kérdéseire Végvári r.ırnagy "a legjobb tudomása szerint" válaszolt. A dokumentumok átadása után Végvári József r.ırnagy és Lovas Zoltán többször találkoztak, majd az SZDSZ és a FIDESZ kérésére - amelyet Lovas Zoltán továbbított - Végvári r.ırnagy hozzájárult ahhoz, hogy a dokumentumokat nyilvánosságra hozzák. Ennek megfelelıen a január 5-én tartott sajtótájékoztatón a dokumentumokat is, ós a film felvételek egy részét is ismertették anélkül, hogy az információk forrását felfedték volna. Erre a január 19-én tartott sajtótájékoztatón korült sor, amikor Végvári r.ırnagy felfedte magát ós ugyanakkor bemutatták a róla készült filmet is. Még ugyanezen a napon Végvári r.ırnagy a Magyar Televízió lapzárta címő mősorában is szerepelt.

A Napzártában, illetve a mősorban levetített riportban - többek között

- beszélt a III/III. Csoportfınökség feladatáról /információgyőjtés, elemzés, értékelés, az adatok alapján tájékoztató jelentés készítése/,

- beszélt a személyek, csoportok figyelésérıl /A riporter kérdésére felsorolta azokat a személyeket, akiket állítólag figyeltek. Így Solt Ottília, Kıszeg Ferenc, Krassó György, Vörös Vince, N agy, Kiss, Szilágyi, Riskó, Szabó Sándor Árpád, Mécs Imre nevét említette. A riporter azon kérdésére, hogy "az ı megfigyelésük a mai napig tart-e"? azt válaszolta, hogy "hát nem konkrét személyük, hanem a baráti körüliben elhangzott információk megszerzése."/.

- beszélt a riporter kérdésére a megfigyelés módszereirıl /operatív eszközökkel: levélellenırzés, külön részleg, lehallgatás /telefon, szoba lehallgatás / élı személy útján /minket segítı személy útján/,

- beszélt az információszerzésre kijelölt területrıl /egyházak, ifjúság, régi reakciósok, nacionalisták, irredenták, kulturális terület, írók, mővészek/,

- megemlítette a területen dolgozók hozzávetıleges létszámát /230-25O fı/,

- általánosságban elmondta a csoportfınökség föladatét /megakadályozó, megelızı tevékenység, akadályozás, korlátozás, bomlasztás/,

- az operatív nyilvántartásról /megfigyelt személyek dossziéja, pártok dossziéja/ is szólt.

A vádlott által elmondott adatok az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1987. évi 5. tvr. 3. §-ának / c./ pontja /a fegyveres erık ós a fegyveres testületek... mőködésére... vonatkozó országos adat/, valamint az 5. §-ának /l/ bekezdése alapján a 45-125/1987. számon kiadott minısítési ügykörjegyzék 1/24. pontja /az operatív nyilvántartás valamennyi eszköze, anyagai, az operatív nyilvántartás módja/, I/l/a./ pontja /a fıcsoportfınökség szervezeti felépítésére, egységei területi elhelyezésére, létszámára, mőködésére vonatkozó adat/ 1/17/d./ pontja /a különbözı titkos operatív akciók során alkalmazott eszközök, módszerek/ eszerint államtitkot képeznek.

Ezt a tényállást bizonyítják a nyomozási iratok 1-b., 1-c., és I-d naplószáma alatti napi jelentések, a Bh Titkárság vezetıjének 2L. naplószóm alatti tájékoztatója, a "Lapzárta" címő televíziós mősorról készített videofelvétel, a 27. naplószám alatti igazságügyi szakértıi vélemény, Bíró István r. szkv. 21., Badány Sándor r. ırnagy. 24. naplószámú tanúvallomása a gyanusítottként kihallgatott Lovas Zoltán, Kıszeg Ferenc 23. naplószámú vallomása, valamint a vádlott 15. naplószám alatti vallomása

A fenti tényállás alapján Végvári József r. ırnagy vádlottat

v á d o l o m

a Btk. 34e.§ /l/ bekezdésébe ütközı, a /2/ bekezdés 1.tétele szerint minısülı szolgálatban kötelességszegés, és a Btk. 221.§ /l/ bekezdésének a./ és b./ pontjába ütközı államtitoksértés bőntetteivel.

Az eljárás lefolytatáséra a Be. 331.5 /!/ és /2/ bekezdése és a Be. 335.S /2/ bekezdésének 3./ pontja alapján a Budapesti Katonai Bíróságnak van hatásköre és illetékessége.

Indítványozom, hogy a katonai bíróság: - a Be. 11.S /2/ bekezdése alapján az állam- és szolgálati titok megırzése végett a tárgyalásról

zárja ki a nyilvánosságot ,

- a Be. 217.§ /l/ bekezdése alapján kötelezze a vádlottat a nyomozás során felmerült 3.940.- Ft és az azután felmerülı bőnügyi költség megfizetésére;

- a tárgyalásra idézze meg:

VÁDLOTTKÉNT: Végvári Józsefet 1047. Budapest. Baross u. 124.

TANUKÉnT: Biró István r.szkv.-t Bh Kormányırség parancsnoka útján Bagdány Sándort 1038. 3udapest, Zonplén Gy.u.i.IV/11. Lovas Zoltánt 1054. Budapest, Alkotmány u.16.111/17 Kızseg Ferencet 1053. Budapest, Felszabadulás tér 4,

11/1. SZAKÉRTİKÉNT:

Dr. Rajetzky Zsuzsannát 1U51. 3udapcst, József nádor tér C.

VÉDİKÉNT: Dr. Dornbac Lajos 5.sz. ügyvédi Munkaközösség ügyvédet 1054. Budapest, Szemere u. 23.

Budapest, 1990. augusztus 30.

dr. Székely György alezredes ak,

a katonai ügyészség vezetıje

eredetivel egyezik

Budapest, 1990. augusztus 30.

Irodavezetı i..

BUDAPESTI 5 SZÁMÚ Budapest 1990. szeptember 24. ÜGYVÉDI MUNKAKÖZÖSSÉG Ügyszám: 48885 Budapest V , Szemere u. 23.

1054 Telefon: 111-8062 OTP-csekkszámla:

565-225.614 - XIII. ker. DR. RÓTH MIKLÓS

ügyvéd

VÉDIRAT

Végvári József nyá. r. ırnagy ellen KB. I. 401/1990. sz. alatt folyamatban lévı bőnügyben.

Tisztelt Budapesti Katonai Bíróság!

Biztos nem követek el államtitoksértést, ha leírom, a magyar büntetıeljárás egyik nagy hibája, hogy nem a bírósági tárgyalás a súlyponti része, hanem a nyomozati szak. A terhelt ellen gondosan összeállított nyomozati anyag és vádirat determinálja az egész bírósági eljárást. A lelkiismeretesen felkészült bíró számon kér minden eltérést a nyomozati iratoktól és így szinte elıre megírt forgatókönyv szerint zajlik minden. A bíró akarva - akaratlanul vádcentrikusan folytatja le, pontosabban ismétli meg a nyomozati szakban már egyszer lefolytatott bizonyítási eljárást.

Ezen a dolgon alapvetıen csak törvényhozási úton lehet változtatni, de addig is ki kell használni minden jogi lehetıséget amivel javítani lehet a helyzeten, ezért folyamodok Végvári József ügyében ahhoz a megoldáshoz, hogy a bírósági tárgya-lást megelızıen a vádirattal szemben egy védiratot terjesztek elı.

I.

Végvári Józsefet a Budapesti Katonai Ügyészség vádolja egyrészt a Btk. 348. § (1) bekezdésébe ütközı, a (2) bekezdés I. tétele szerint minısülı szolgálatban kötelességszegés bőntettével, mert 1989. december 25-én Lovas Zoltánt és társát sza-bálytalan módon bevitte a Belügyminisztérium egyik épületébe, a belsı biztonsági szolgálat tevékenysége során keletkezett okiratok filmezése céljából, másrészt vádolja a Btk. 221. § (1) bekezdésének a) és b) pontjába ütközı államtitoksértés bőntettével, mert a televízió Napzárta címő mősorában beszélt a lll/lll. csoportfınökség feladatáról, tevékenységérıl, módszereirıl stb., amely tények a 45-125/1987. számon kiadott minısítési ügykörjegyzék szerint államtitkot képeznek.

II.

A vádiratból teljes egészében hiányzik annak a társadalmi, politikai helyzetnek a leírása, amelyben a vád tárgyává tett események lezajlottak. Végvári József cselekménye légüres térbe helyezve nem bírálható el, ezért a védelem részérıl azzal egészítem ki a tényállást, hogy Magyarországon forradalom zajlott le. Ez a forradalom

1989 decemberében és 1990 januárjában még nem gyızött; a régi rend még vívta önvédelmi harcát, ha végnapjait élte is. Az államhatalmi és államigazgatási szervek még a régi rend híveinek irányítása alatt álltak és mőködött a politikai titkosrendırség. A forradalom szelleme azonban már behatolt a társadalomtól elidegenedett, népelnyomó hatalom leghőségesebb szervezetébe, a belbiztonsági szolgálatba is.

Egy titkosszolgálati tiszt, Végvári József gondolkodni kezdett, lelkiismereti válságba került és elhatározta, hogy csinál valamit.

1989. december 24-én este 10 órakor Végvári József elindult a lakásáról, hogy a Hısök terén az éjféli istentisztelet alkalmából találkozzon Roszik Gábor evangélikus lelkésszel, az akkori Országgyőlés egyik ellenzéki képviselıjével, azért hogy segítséget kérjen tıle a titkosszolgálat alkotmányellenes tevékenységének leleplezéséhez. Ezzel kezdetét vette az az eseménysor, amely Duna-gate ügy néven vonult be legújabb kori történelmünkbe.

Természetesen 1989 decemberében, amikor a politikai harc még nem dılt el, amikor még a pártállam volt hatalmon, Végvári József nem fordulhatott egyik állami szervhez sem, mint ahogyan azt az ügyészség utólag számon kérte tıle, mert a hatalmat a hatalomnál feljelenteni az öngyilkossággal lett volna egyenlı.

Végvári József ırnagy abban a pillanatban, amikor elhatározta, hogy leleplezi a titkosszolgálat alkotmányellenes tevékenységét, életét is fenyegetı veszélyhelyzetbe került, ezért elhatározásának végrehajtása során mindvégig végszükségben cselekedett. A veszélyhelyzet elhárításának egyetlen módja az volt, hogy akcióját a legnagyobb nyilvánosság bevonásával hajtja végre, vállalva ezzel azt, hogy esetleg eközben az államtitoksértés vagy a szolgálatban kötelességszegés bőntettének törvényi tényállását is megvalósítja.

A Btk. 30. § (1) bekezdése szerint nem büntethetı, aki a saját, illetıleg a mások személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélybıl menti, vagy a közérdek érdekében így jár el, feltéve, hogy a veszély elıidézése nem róható a terhére, és a cselekménye kisebb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett.

Ha Végvári József meg is valósította a terhére rótt valamelyik bőncselekmény törvényi tényállását, a végszükségben való elkövetés kizárja cselekménye jogellenességét és ezért nem büntethetı.

III.

Kérdéses azonban, hogy Végvári József cselekménye egyáltalán kimerítette-e az államtitoksértés bőntettének törvényi tényállását.

A Btk.-nak a ma már hatályon kívül helyezett 224. §-a két egymástól független államtitok-fogalmat határozott meg. Az (1) bekezdésben egy tárgyi, a (2) bekezdésben pedig keretdiszpozícióval egy alaki fogalommeghatározást adott. Ez a szabályozás a diktatúra igényeinek megfelelıen, szinte parttalanná tette a büntetıjogi felelısség határait. Ezen a helyzeten változtatott az 1987. évi 5. számú tvr., amely csak az olyan adatot tekinti államtitoknak, amelyik tárgyi és alaki szempontból egyaránt annak minısül.

Az 1990. február 12-én kelt igazságügyi titokszakértıi vélemény megállapítja, hogy amiket Végvári József elmondott a Hl/Hl. csoportfınökségrıl, azokazadatoka45-l25/l987. számon kiadott ügykörjegyzék különbözı pontjai szerint államtitkot képeznek, ezenfelül a szakértık szerint a konjuktív feltétel is megvalósult, mert ezeknek az adatoknak a nyilvánosságra hozása, megítélésük szerint ténylegesen sértik a Magyar Köztársaság biztonságát és ezzel a szolgálati érdekeket.

Ezt a szakértıi véleményt - amely az idıközben megbukott rendszer logikájával készült - nem fogadom el.

A Hl/Hl. csoportfınökségre vonatkozó adatok nyilvánosságra hozása, természetesen nem sértette a Magyar Köztársaság biztonságát, hanem éppen ellenkezıleg, hozzájárult a független, szabad, demokratikus Magyarország megteremtéséhez.

IV.

Miután a belügyminiszter az Országgyőlésben kereken letagadta az iratmegsemmisítések tényét, csak komoly bizonyítékok felmutatása mellett lehetett a további megsemmisítéseket megakadályozni. Végvári József a közérdek védelmében járt el, amikor a bizonyítékok rögzítése céljából Lovas Zoltánt és társát bevitte a Belügyminisztérium egyik épületébe. Eközben szükségszerően szegte meg az 1/1983. számú titkárságvezetıi intézkedést, amely a BM központi épületébe történı be- és kilépést szabályozza.

Cselekménye kisebb sérelmet okozott, mint amelynek elhárítására törekedett, ugyanakkor a közérdeket fenyegetı veszély közvetlen és másként el nem hárítható volt ezért ha kimerítette is a szolgálatban kötelességszegés törvényi tényállását a Btk. 30. §-a alapján nem büntethetı.

V.

Indítványozom, hogy a Katonai Bíróság mentse fel Végvári Józsefet

az államtitoksértés bőntettének vádja alól a Be. 214. § (3) a) pontja alapján, mert a vád tárgyává tett cselekmény nem bőncselekmény,

a szolgálatban kötelességszegés bőntettének vádja alól, a Be. 214. § (3) c) pontja alapján, mert büntethetıséget kizáró ok áll fenn.

Tisztelettel:

dr. Róth Miklós meghatalmazott védı