Egyik kötelességünktől a má­sik kötelességig nincsenek ünnepnapjaink. Hazatérni egy­re ritkábban futja időnk­ből, akkor is lehetőleg ké­nyelmesen, legalább Tordáig személygépkocsival, onnan to­vább — ha olyan a han­gulatunk — elboldogulunk a- kár gyalogosan is. Mint leg­utóbb apámmal, halottak napi világításra. Évtizedek óta új­ra együtt, ismét gyalogosan, egyik a hetven, másik a negy­ven felé közeledve; úgy tű­nik, hogy végül is össze- és hazahoznak a holtak. Kettes­ben baktatunk, mégis rop­pant magányosan; fukarul bá­nunk a szavakkal. Higgadt, büntudatos gyaloglás, utunk végén — úgy hisszük — nem vár ránk semmi meglepetés, a táj ismerős, de emlékeze­tünkben másként él mégis, a mostanit alaposan átrendez­ték: formátlan mozdulatokszelik az időt s kötik formás kötegekbe. Porciózzák a tör­ténelmet. S a Finn-öbölben zöld marad a Péter-sétány. Elporzott rég a kislányok el- hullajtott masniját idéző, A- ranyos árterületét átszelő gya­logút, elszáradt régen a fűz­fából faragott facér-hangú síp. Erdők alá feküdtek az utak, szikkadt teheneink pász­tort terelnek, elveszett játé­kait keresi egy gyermek. . . szomszéd utcából a néma csorba kannákba visít, a ka­tonaszekereket messzire vi­szik, érlelődő gyümölcsfák lépdelnek megtérő gyermekek elébe, csak lyukas fazekakkal játszadozunk, nincsen világ­vége. Harminc esztendő múlt azóta, a Csigának nevezett ár­területen ménesek legeltek, a- pám a közelgő faluról be­szélt, hol megszülettem. Azó­ta elernyedt a bőbeszédű köz­vetlenség, akár Kisasszony napi énekben a délre húzó fecskesereg. Útjaim fukarab- bak — mondhatnánk Bágyoni Szabó Forrás-kötetének kilen­cedik versével —, nyugtot sem adnak már a lónak, alomtalan pihen valahol a roppant csi- kóhad. De egy, az elszabadult folyton rángat, idegeimből os­tort fon magának. Valaki itt­hagyott: igazam kevesebbmár. A régi Aranyos menti gyalogút púder-homokja por­zik fel újra és újra, vadul illatozó kenderföldek takar­ják el percekre a tájat, az­után ismét előbukkant a be­rek, hol juhokat tereltünk nyári vakációkban, és a füzek alól elöcsörtet váratlan a kan­nákba visító néma Vaszi, s bámulja irigyen azokat, kik szőrén ülik meg a lovat. Egy csomag Naţional a győztes díja. Szűkültebb az idő már. Nyár, ős2 , tél, tavasz úgy fut.

Törvények lova verseng . . . Hajdan Eliszben versenyek jelszava nem volt: „Vágtázót letipomi!": fájó-nagy igazak csak, Isteni férfierények értek időtlen időkre megáldott mi- toszi célba . . . Gyáva a gyáva. Miért hát? Hordod a múltad, mint púpot, s reszketsz tanu­lóként, hátha felelned kel l . . . Lovas suhancok iránt érzett irigységemet kimondani ma már nem szégyellem. Azt sem, hogy nem szántam a ki­öntött ürgét, azt sem, hogy lobogó máglya fölött átugrani nem mertem, azt sem, hogy unott hangon énekeltem a „masingeveres“ éneket. Hol van az ének? Vén hegyek öb­lös gesztusa néma jel fiatal fák lombja, letört ágak re­csegése, sebhelye nélkül, mint ahogy árok néma maradna mélység nélkül, húgy-gyüjtő patkók nyoma nélkül. . . Fel­tűnik végre az apám építette, akácokkal védett szülői ház, a maradék rokonságból im­már csak keresztanyám vár igaz, önzetlen örömmel. Ismét a gyermekkor, keresztanyám hangja a nagyanyám hangja, és mozdulata is ugyanaz. Hoz­za megszokásból a vashideg kútvizet és a bőrözó tejet, el­fusizott fogai miatt selyp a hangja: ezt a marék epret vidd magaddal, tán ágat is kellett volna törnöm, a cse­repet ha gondolod viheted violástul, patakod elszakadt gátjából darabot hogyha fel­

pakolnál, a legelőből, az er­dei kispusztásból, lovad elrú­gott patkóját szerencsének, ha megpróbálnád az éneket, és a kútból a kanna vizet, ne fe­ledd, ne feledd. Aszfaltozott Nagyutcán baktatunk tovább, sírkert iránt. Az utca balolda­lán gerendákból hornyolt régi csűr; zsúpfedele nyeregbe om­lott. Szombatonként tarka for­gatag kavargóit körülötte, o- dabent hangoltak a muzsiku­sok, a csűr körül közben el­csattant néhány bátortalan pofon. A gyávák örökké az ajtó körül ácsorogtak, hogy megpucolhassanak, ha elkö­vetkezik a kések ideje, nyári vakációim megkeserítője. Mi­ért éppen egymást bicskázzák a kigombolt ingű legények? Miért örvend a seggrészeg vénember, mire jó nyálas szö­vege: ha megdöglök, dőtsetek a kerítésnek, aztán a másik öreg, szintén részeg, okádás- tól könnyes szemekkel hadar­ta a mondókát: jöjj eső, jól­eső, bicskás legények hátára ingnek, fehérnek, jöjj eső, jól­eső, véres torba fehér bor­nak, ecetnek. Balra térünk, s caplatva kapaszkodunk a sáros temetóúton. A táj fölé magasodó sírkertben esőtől á- zott szél fogad, elfekvő láng­gal sercegnek a gyertyák, ö t sír tartozik mihozzánk, hup­pant, alig gondozott hantok; kiábrándító, nyugtalanító va­lóság: az élő hozzátartozók, kik jóformán ügyet se vetnek e sírokra, értik-e, igénylik-e a szülőföldről elsodródott roko­nok írott szavát és aggodal­mát: közönyük mellett — annyi más mellett — a ke­gyelet is elveszti létjogosult­ságát? Mi lesz vetéseinkkel? — kérdezték a zsákok. Mi lesz, ha a gyarapodó ma­dárkórus megéhezik? Ki kell vágni a tölgyeket! — nyi­korogták reves kapufélfák, szárnyatlan kútágasok. Kevés tölgy — kevés madár. S föl- buzerálták a falu nagyfogú fűrészét. Ihatnám — mondja apám, kit rég láttam ily ö- regnek és elárvultnak —, gye­re már, induljunk lefelé in­nen. Nagy csaták elől szoktak így elsétálni, ha életüket, nem

Nyalavi nyelv, tolvajnyelv, csibésznyelv, hebre nyelv, link hadova, jassznyelv, asz­faltnyelv néven szokták em­legetni azokat a nyelvi jelen­ségeket, amelyeket argó cí­men foglalunk össze. Murá- din László, fölhasználva köz­hasznú rovatának lehetőségét, nemrég az argó nyelvrontó hatásáról írt az igazságban*; Tamás Gáspár pedig válasz­ként** ugyanott igyekezett el­oszlatni az agályt a zsargon ellen, bölcs nyugalommal és szakértőn, hisz tudom, hogy mint írót és stilisztát egyaránt foglalkoztatja a jassznyelv. Nem döntőbíróként szándék- szóm a két fél közé állni, in­kább néhány szerény észrevé­tellel kiegészíteném a vitát, s mindjárt az elején azt kér­dezném:

1.Tolvajnyelv-e ma még a tol­

vajnyelv? Mert eredeti célja szerint titokba, homályba és érthetetlenségbe akart bur­kolózni, hogy a hekus ne tud­ja lefülelni mondjuk a déli nyitogatőt, ami nappali betö­rőt jelent, se a mackóst, vagyis a kasszafúrót. Kezdet­ben, a tizennyolcadik század derekán még honi anyagból dolgoztak a nyalavi nyelv névtelen alkotói, s a nagyvá­roson ismeretlen tájnyelvi szavakat, szóképeket kevertek a beszédükbe. Például a lo­pásra nem azt mondták, hogy csórelni, bugázni, greifolni; aki valamit elemeit vagy megfújt, az a csóréit holmit (később japán szajrét) ötön vette, hiszen az öt ujjával ra­gadta el, vagy gazt vetett rá; ezen viszont azt érthetjük, hogy a tolvaj a kiszemelt holmit, szerszámot, kocsikere­ket, stb. nappal szénával vagy szalmával, néha valóban gaz­zal elfödte, s csak később jött utána. A tizenkilencedik szá­zad első felében már teljesen a német nyelv hatása alá ke­rült a tolvajnyelv: a nagy­város még nagyobbra duz­zadt, s abból a néhány tucat szóból, amely a tájnyelvből szivárgott föl, nem lehetett modern álkulcsot kovácsolni vastagfalú páncélszekrények kinyitására. A német hegemó­nia azonban pár évtized múl-

Jakab Rozália: Almaszedők

• M urádin László: Ar g ó . I g a z s á g , 1976. október 31.

** Tamás Gáspár: A r g ó ­ul? I g a z s á g , 1976. no­vember 14.

va szinte teljesen megszűnt, az alvilág előszólította a ma­ga nyelvújítóit, s gyorsan pergő, tréfás, hangulatos, né­ha rendkívül érzékletes sza­vakat szült; sőt kialakította a maga saját szótárát, amely­nek létrehozásában most már inkább a héber, = jiddis, a cigány, a szlovák meg a latin számunkra néha komikusán hangzó vagy hangulatfestő szavai voltak kiegészítéskép­pen a segítségére (smonca, rányi, bunyó, macerái). Ter­mészetesen a tolvajnyelv még így is csupán egy részét je­lentette az argónak, hiszen mellette élt és virágzott a diákargó, a szakmai argó, szá­mos csoportnyelv; de még a szalonnyelv is, hiszen a flört vagy a charmante épp oly érthetetlen volt a liupsai va­gánynak, mint a finomkodó, előkelősködö osztálynak mond­juk a poci, vagyis a cipó, a- mely egyszerűen a két szótag fölcserélésével vált apacs­nyelvi argóvá. A kérdést te­hát végül is így kell helyesen föltennünk: mivel zsargonon a múltban olyan szóhaszná­latot értettünk, amelynek cél­ja a zsargont beszélő csopor­toknak a társadalom többi tagjaitól való elkülönülését jelentette, megvan-e ma is az argónak ez az irányulása?

2.

Mielőtt azonban választ ad­nánk erre, pillantsunk az ar­góra az irodalom felől is, mert Murádin László néhány elbeszélőt ugyancsak ludasnak tart az aszfaltnyelv terjeszté­sében. Néha úgy tűnik föl, mintha az argó kimondottan a város pereméről szivárgott volna be az irodalomba, s hogy a proletárírók meg köl­tők közvetítették, jelezni a- karván a szókincs társadalmi rétegződését és szervezkedő osztályuk nyelvi realizmusát. A spicli és a hé azonban még nem fogott el röpcslt, a- mikor már előzményei voltak a költészetben is az argónak. Zolnai Béla egy húsz évvel ezelőtti tanulmányában bebi­zonyítja, hogy Ady nemcsak a tájszavak lehetőségét ak­názta ki, hanem az argóét is. így az ellógni, eltávozni pon­gyola szót vallásos környezet­ben használja, ami által va-

a havast védik, muskétás ka­tonák, mondaná az, ki szkhá- rosi mester pincéjébe le se merészkedett még, ki lúdbőrös az ecetes bortól, a betű-újra- faragástól, ha üresen bolyául a dallam . . . Imbolygó, serce- gö fények szerte a temető- kertben. A kapu közelében el­száradt koszorúkat égetnek; fojtó füstöt ereget a drótvá­zas máglya. A lángok előte­rében apám, s a hirtelen elő­került régi cimborák, foghíjas, erőltetett fickós vigyorral. Látnivaló, hogy megérett az idő a borozóházra, asztalt csapkodó pohártáncoltatásra: minden idegünk tavaszváró, télüző őszülő hajunk, szavunk a zöld fű, a kaszáló, nyelvün­kön szőlőt aszalunk. Visszafe­lé, kissé kapatosán, bormérö háztól buszmegállóig. Sinfalva felől felsárgul a távolsági busz reflektora. Még né­hány perc itthon, földközel­ben, szülőföldet idéző költő tucatnyi maradandóan szép versével; i t t h o n r ó l in­dulunk ha z a , fura kettős­ség, de nem nyugtalanító, csudálatosképpen. Valahol már rég elrendeződött a kettő szintézise. Elmarad a szülő­falu, Torda felé robog a busz. Valahol a távolban, esöverte szántókon túl a régi Csiga, az elporzott gyermekkori ösvény, és vadul illatozó kenderföldek fanyar hangulata. Apám szól — szerintem oktalanul korho­ló hanghordozással —, akár­ha egész napi tartózkodásá­nak a summáját mondaná: „Nézd a vakondok, miképpen tapad a földhöz, felvevén an­nak színét, ha arra jár a va­dász vagy az eb. így növünk mi is az anyaföldhöz, mely nekünk kenyeret ád, jószág­nak szénát, ménesnek legelőt, és békét a békétlenségben.“ Bágyoni Szabó is ezt igyek­szik megfogalmazni „földkö­zelben“ írt kötetében, kicsit még visszafogott nyerseséggel, kissé még tékozló — de min­denképpen rokonszenves — élelm ességgel. (Bágyoni Sza­bó István, F ö l d k ö z e l b e n , Kriterion, 1976).

KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN

BAZIL G RUIA

A N Y Á M L E L K Ű H E Z É R E K

Mielőtt megszületnénk, már vannak emlékeink, az én gyermekkorom akkor kezdődött, midőn szívem

első rezdüléseanyám szívverésével találkozott.

Mielőtt az őszt láttam volna, már ismertem a darvak búcsúhangját, a viharban elpusztult fecske iránti szánalmat, és a búzatáblák árnyékát feltüzelő tavaszi napot.

Ismertem az ég elhamvadt füvét,az elsüllyedt bárka hajnali-álom-lebegésű sirályaita föld áldozatát a víznek.Csupán így érthetem meg, honnan e sóvárgás ebben a kemény télben,és megpróbálom visszavinni a szív percmutatóját a legelső rezdülésig.

Anyám leikéhez éreks feltámad bennem a fecske, a fű, a bárka.

K É P Z E L G É S A K I B É K Ü L É S R Ő L

Elképzelem, hogy havazik, fehér ruha van rajtad, nincs is tél, te magad vagy a hóhullás, ravasz pelyhek rohamoznak meg sűrű rajokban zúgva,mintha mélybe húznál, hogy megfullassz, zuhatag.

Elképzelem, hogy éjszaka van, és te erdőben rohansz, fehér testeden tisztásokat látok, a vadász üldözésétől bősziilt rézhiüz villan rajtuk.

Valahol csábít egy hegyszoros, bizonytalan hágó a képzeletbeli és a meg nem álmodott találkozása

felett.

Elképzelem, amint egy napon az öreg ősza fürkésző szemű városon keresztülrégi viharcsuklyánkba rejtve hozzám vezet.

És elképzelem, amint a nap tollhegyével írsz nekem s az álmatlanság felhőin sugarak tűnnek át, nem tudom, meddig és hol történik ez velünk — szívünk: közlekedő edény két izzó ága. Halántékomba tetoválva véred üzenete.

LASZLÓFFY CSABA fordításai

lamelyes pátosz lengi át a szót, s csökkenti jasszos jel­legét. „Bennünket Milyen el­lógott Isten büntet?“ Egyéb­ként az eredetileg tájnyelvű szó már Arany és Gyulai nép­költési gyűjteményében is szerepel, erre azonban aligha gondolunk, amikor például a napilapokban az üzemi lógó- sokról olvasunk. Ugyanakkor Bárczi Géza, a magyar nyelv életrajzát írván, épp ellenke­zőleg, azon tűnődik, hogy a reformkori írók tudomást sem vettek erről a különös nyelv­ről, s például Nagy Ignác, Magyar Titkok című regényé­ben, amelynek jó része alvi­lági környezetben játszódik, nem használja föl, holott min­taképe, Eugéne Sue a Mys- t'eres de Paris-ban nagyon is merít a párizsi argóból. Mind­ezen túl Bárczi hangsúlyozza: a korai szójegyzékek és a huszadik századi jassznyelv közötti egyezések arra mutat­nak, hogy e szókészlet folyto­nossága a tizennyolcadik szá­zadtól napjainkig nem szűnt meg, s beleszól újabban a köznyelv, sőt az irodalmi nyelv szókincsének növelésé­be az argó is. S mivel lehet­ne ezt meggyőzőbben szem­léltetni, mint azzal, hogy van eredetileg tolvajnyelvi szó, a- mely nemcsak titkos helyéről kopott ki, de már a társalgási nyelvben sem használják, s egyedül az irodalmi nyelv tartja még számon. Ilyen szó például a báláic.

3.

Most pedig térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: miután ma elképzelhetetlen, hogy a- pacstanyák létezzenek, vagy olyan nagyszámú bűnszövet­ség, amelynek titkos nyelvre volna szüksége, mi élteti, táp­lálja, frissíti fel szüntelen az argót; mi a mai szerepe, ho­gyan kell megítélnünk mint nyelvi jelenséget? Igaza van Tamás Gáspárnak, amikor azt mondja, hogy a mosdat- lan, útszéli beszédnek elsősor­ban nem az argó az okozója, és a fiatalok nem kizárólag az irodalomból tanulnak zsar­gont; továbbá igaza van akkor is, amikor figyelmeztet, hogy az otrombán nyers, bántóan durva szavak többsége nem újkeletű és nem is argó; éles

szemmel és bölcsen ítéli meg, hogy az argó térhódítását a rohamos városiasodás és a társadalmi érintkezés demok­ratizálódása magyarázza. Pon­tos meghatározásaihoz csupán ennyit tennék hozzá: aki a trágárságot az argóval azono­sítja, az szem elöl téveszti, mondjuk, a tolvajnyelv ere­deti célját, a védekezést, az elzárkózást a beavatatlanok e- löl. Az viszont más lapra tar­tozik, hogy az alvilág homá­lyában surranó alakok érzel­mi élete egy másfajta tör­vénynek lévén alárendelve, másfajta is volt: nyersebb, durvább, közvetlenebb; de még azt is túlzás volna állí­tani, hogy hiányzott belőle minden melegség. Legföljebb restellték még önmaguk e- lött is, mert nem tartozott a szakmához, sőt ellentmondott annak. És vajon a mai mo­dern városlakó, a gépi civili­záció korszakának embere, aki egyre kiterjedtebben él argó-kifejezésekkel, gyakran nem épp ósdinak sejtett szen- tdmentalizmusát takargatja a dolgok már-már rikító átfes­tésével, torz fölnagyításával, nevetségesbe átcsapó túlzásai­val? Részint nem azért mond­ja, teszem azt, az igézőén szép nőre, hogy oltári bomba tojó, s a kövérkésre, elhízottra hogy tonnás maca? De ha az efféle jasszos kiszólások csak bizo­nyos kategóriájú és életkorú egyének szájából hangzanak el, akik még a fésűt is szíve­sen nevezik tetűboronának, akkor a meredek őrültség ta­lán még a filológusok szótá­rából sem hiányzik manap­ság, s számukra is valami oly szép lehet, hogy az már nem iQaz, vagy oly okos, hogy az már fáj. Másrészt pedig a va­lódi érzelmek takarója mel­lett a mai urbánus ember számára az argó nyelvi öltö­zék is. Ezen azt értem, hogy kiválni igyekszik a köznyelv szürkének érzett átlagából, mint a világvárosok lakói, a- kik felemás holmikat is ma­gukra kapkodnak, csakhogy ne olvadjanak bele a tömeg­be. A színek demokratizmu­sa és egysége azonban épp azzal áll megint helyre, hogy mindenkiben él az elkülönbö- zés vágya. Zolnai Béla, aki tízezer szót gyűjtött össze ké­

szülő hatalmas argószótárá­hoz, melynek megszerkeszté­sében és kiadásában halála megakadályozta, már rég azt fejtegette, hogy az argó-sza­vak tendenciája bizonyára a köznyelviesülés, és ösztönsze- rü fejlődése, természetes gaz­dagodása a nyelvnek, hogy tájnyelvi szavakkal együtt ar­gó-szavakat is magába fogad.

4.

Hogyan állunk azonban az argó s az irodalom viszonyá­val, ami a vitát elindította? Szerintem, ha Murádin László eltúlozza is a dolgot, nem ok nélkül mondja, amit mond, s aggodalmában bizonyos mér­tékig osztozni lehet. A hét­köznapi élet fölfedezése, vagy helyesebben újrafölfedezése a második világháború után, a kisemberek és a külvárosi tö­megek gondjainak-bajainaklelkiismeretébresztő vizsgála­ta, ismét kiterjesztette az ar­gó határait (Moravia, Goyti- solo, Salinger), s e világirodal­mi jelenségen fölbuzdulva, néhány honi írónk gyakran szándékosan beszélteti hason­ló módon az alakjait, vagyis öncélúan él tolvajnyelvi kife­jezésekkel: vagánykodik, hogy úgy tűnjék, mintha az élet peremére szorult emberek be­szédbeli megnyilatkozásai mö­gött ismerné azok életének legmélyebb vonatkozásait is, s ha két kamaszt beszéltet, az az érzésünk, hogy töbszörö- sen elítélt szökött fegyencek társalognak. De még itt sem az argóval van a baj, hanem azzal a nyegleséggel, ciniz­mussal, amely a hamisan öltö­zött szavak mögött megbújik, a koravén fontoskodással és megjátszott blazírtsággal, a* melyet valóban tapasztalunk olykor a fiatalabbak között. Az író, nyelvi tisztaságra tö­rekedvén, s arra gondolván, hogy nagy elődei (például Jó­zsef Attila) csak a legszük­ségesebb esetben használtak argót, hozzájárulhatnak az olvasó eszmei és erkölcsi tisz­tulásához is; a túlkapások el­len, a link hadova közszel- lem-rontó hatása ellen viszont elsősorban szülőnek, tanár­nak, pedagógusnak kell küz­denie. Murádin László pedig filológusként szolgál jó ügyet, ha a nyelvet e jelenségtől is félti, mert valóban jobb félni, mint megijedni. . .

BÁLINT TIBOR

4

Hazafelé,szülőföldeti d é z őtersekkel

Irodalom és link hadova