História 1979-04...Created by XMLmind XSL-FO Converter. História 1979-04 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1979-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1979-04

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. December 25. A Nap ünnepe ................................................................................................ 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3

2. ........................................................................................................................................................ 7 1. Olajfestmény Ferenc József dolgozószobájában ................................................................... 7 2. Képek .................................................................................................................................... 9

3. ...................................................................................................................................................... 11 1. A paraszti életmód a kapitalizmus hajnalán ........................................................................ 11 2. Képek .................................................................................................................................. 13

4. ...................................................................................................................................................... 16 1. A magyarországi munkásság az I. világháború éveiben ...................................................... 16 2. Képek .................................................................................................................................. 18

5. ...................................................................................................................................................... 21 1. A KMP újjászervezése és a népfrontpolitika, 1938�1941 .................................................. 21 2. Képek .................................................................................................................................. 23

6. ...................................................................................................................................................... 26 1. Az �Éjjelek és nappalok� a képernyõn. Fejezetek a lengyel történelembõl. Maria Dabrowska

filmje ....................................................................................................................................... 26 2. Képek .................................................................................................................................. 29

7. ...................................................................................................................................................... 30 1. Egy hívõ holland polgár antifasizmusa. J. Huizingáról ....................................................... 30 2. Képek .................................................................................................................................. 32

8. ...................................................................................................................................................... 35 1. Erdei Ferenc élete képekben ............................................................................................... 35 2. Képek .................................................................................................................................. 35

9. ...................................................................................................................................................... 39 1. Szálasi naplója ..................................................................................................................... 39 2. Képek .................................................................................................................................. 39

10. .................................................................................................................................................... 44 1. Nyilasmozgalmak, 1931�1944. Kronológia. ...................................................................... 44

11. .................................................................................................................................................... 46 1. A �ráció� I. Szulejmán háborúiban ................................................................................... 46 2. Képek .................................................................................................................................. 48

12. .................................................................................................................................................... 51 1. 1979-4 ................................................................................................................................. 51

13. .................................................................................................................................................... 53 1. A debreceni Ideiglenes Nemzetgyûlés összehívása ............................................................ 53 2. Képek .................................................................................................................................. 58

14. .................................................................................................................................................... 60 1. Újsághírek 200 évvel ezelõtt ............................................................................................... 60 2. Képek .................................................................................................................................. 61

15. .................................................................................................................................................... 63 1. Mit ettek egykor a tengerészek? .......................................................................................... 63 2. Képek .................................................................................................................................. 64

16. .................................................................................................................................................... 67 1. A román�magyar összefogás kísérlete 1849 után .............................................................. 67 2. Képek .................................................................................................................................. 69

17. .................................................................................................................................................... 72 1. Történelem és földrajz kapcsolata történeti földrajz ........................................................... 72 2. Képek .................................................................................................................................. 74

18. .................................................................................................................................................... 76 1. Mit játszottak a görög gyerekek? ........................................................................................ 76 2. Képek .................................................................................................................................. 78

19. .................................................................................................................................................... 81 1. Törökök Bécs kapuinál ....................................................................................................... 81 2. Képek .................................................................................................................................. 82

História 1979-04

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

20. .................................................................................................................................................... 83 1. Vasvirágok .......................................................................................................................... 83 2. Képek .................................................................................................................................. 84

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. December 25. A Nap ünnepe

KERTÉSZ István

A Nap ünnepe

December 25.

Amikor Kleanthész sztoikus bölcselő a Kr. e. 2. században a Napot az új világ uralkodójának nevezte, akkor

lényegében a korabeli filozófia és asztrológia egyik népszerű tételét foglalta össze: a Nap uralkodik az összes

többi égitest felett. A Nap és a többi bolygó viszont – hirdette az asztrológia – meghatározza az emberek sorsát.

Ez a nézet úgy illeszkedett a régi vallási elképzelésekhez, hogy az olümposzi isteneket fokozatosan a csillagok

világába költöztette. A pergamoni könyvtár természettudós vezetője, Kratész, aki a Kr. e. 2. században az első

földgömböt is megalkotta, magától értetődően azonosította Apollón istent a világot és így az emberiséget is

uraló Nappal, Zeuszt pedig az égbolttal.

Az időszámításunk kezdete körüli időszak mediterrán világában lassanként egy Nap-középpontú vallási élet

alakult ki s ennek életképessége tovább nőtt a Caesar által Kr. e. 46-ban az egyiptomi naptár alapján kidolgozott

Julianus-naptár elterjedése révén, mely a Nap mozgásához viszonyította az időszámítást. A Kr. u. 5. századi

Macrobius alig győzi felsorolni a régi görög, római, egyiptomi, szíriai, kis-ázsiai pantheon azon istenségeit, akik

az elmúlt századok során a hívők képzeletében a Nappal azonosítva jelentek meg: Liber, Mars, Mercurius,

Aszklépiosz, Héraklész, Szarapisz, Adonisz, Attisz, Iszisz, Pan, Saturnus, Juppiter, Hadad (Sat. I. 17. 3.).

A Nap tisztelete benyomult az uralkodók kultuszaiba is, jelképezve a monarchák isteni eredetű és Napként az

állam fölé magasodó hatalmát. Nagy Sándor egyik utódhadvezére, Antigonosz még tréfálkozott, mikor udvari

költője a görög napisten, Héliosz fiának nevezte őt. „A rabszolgám, aki éjjeliedényemet tisztítja, ennek aligha

van tudatában” – mondta (Plutarkhosz, Moralia 182 c.). Ám a tréfálkozó Antigonosz fia, Démétriosz makedón

király már Napként tiszteltette magát, s a sort később római császárok is folytatták, Caligulát „új Nap”-nak

nevezték. Nero a pénzérméken fején sugárkoszorúval jelent meg.

Téli napforduló

A Nap kultikus középpontba kerülése következtében növekvő jelentőséggel nyertek azok az időpontok, melyek

e bolygó csillagászati jelenségeihez fűződtek. Elsősorban a téli napforduló, a december 21-ét követő

naphosszabbodások hívták fel magukra az emberek figyelmét. Ezt a természeti jelenséget a hívők a Nap

újjászületéseként ünnepelték. December 25-én – mely a Julianus-naptár szerint az év legrövidebb napja –

tartották Szíriában az emeszai Héliosz ünnepét. A Kr. u. 2. sz. elején Bassianus római császár maga is eme

istenség papjává avattatta magát, s ezért megkapta a Heliogabalus melléknevet ( az isten főniciai neve ugyanis

Elagabal = hegy istene). Alexandriában a Kikéllia ünnepet tartották ezen a napon, s Iszisz istennő papja a „Szűz

által szült növekvő fényt” – vagyis a gyermek Horoszt – üdvözölte. Egy alexandriai kalendárium a Nap

születésnapját tette erre a napra.

Ugyancsak a téli napfordulóhoz kapcsolódott a téves időszámítás miatt január 6-ra állandósult Aión-ünnep.

Aión az örökké megújuló idő istensége volt, mindenekelőtt Szíriában, Főníciában és Alexandriában tisztelték.

Kultuszának csúcspontját a január 5-ről 6-ra virradó éjjelen évenként megtartott ünnepség jelentette. Ezen az

éjszakán az isten képmását, egy fából készült, homlokán, kezein és térdein arany keresztpecséttel ellátott,

meztelen istenszobrot, kiemelték a Koré templom földalatti szentélyéből, körmenetben körülhordozták, majd

visszatették a helyére. Közben ezt kiabálják: „Ma, ebben az órában Koré (értsd: a Szűz) megszülte Aiónt.” Az

Aión-ünnep népszerűsége Keleten olyan nagy volt, hogy Jézus születésnapját is sok helyütt január 6-ra tették,

később pedig megkeresztelését ünnepelték ezen a napon.

A termékenyítő Nap születését ünnepelték Sol invictus (a győzhetetlen Nap-isten) és a vele azonosított Mithrasz

december 25-én tartott születés napján. Az iráni Mithrasz, az újszülött Napgyermek, az eget jelképező sziklából

született. A meztelen fiúcskához először pásztorok imádkoztak. A csodás ifjú egyik legjelentősebb tette a vad

bika megölése volt. Az elfogott bikát annak hátára ülve döfte le, s íme a bika halála új életet teremtett. Az állat

véréből szőlővessző sarjadt, farkából gabonakalászok nőttek ki. A mítosz központi gondolata jól nyomon

követhető: a régi Nap halála teremti meg az Új Napot.

A téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepek az új Nap születését általában a szűztől fogant Napgyermek

létrejötteként üdvözölték. De kire gondolt Ióannész Khrüszosztomosz (Aranyszájú János) egyházatya, mikor Kr.


u. 386. december 25-én Antiokheiában tartott beszédében‚ az égből földre szállt Napot köszöntötte? (Idézi

Usener id. m. 223. sk.)

Pogány és keresztény ünnep

Amióta Aurelianus császár Kr. u. 274-ben bevezette Sol invictus kultuszát, s az általa építtetett Nap-templom

alapítási napján, minden év december 25-én megünnepelték a „győzhetetlen Nap-isten” születését, ez a nap a

római birodalom nem keresztény lakosságának egyik legkiemelkedőbb vallási ünnepéve vált. Az ünnepnap

jelentősége tovább nőtt Diocletianus uralkodása idején, aki az előbbi istenséggel azonosított Mithraszt tette meg

állama isteni védnökévé. Később Flavius Claudius Julianus császár (uralk. Kr. u. 360–363), a kereszténység

ádáz ellensége, még beszédet is mondott a Sol invictus születése alkalmából. Sok keresztény is részt vett a

Napisten látványos születésnapi ünnepségén, mely egyébként a zsidó hivőknek sem volt idegen, akik viszont a

saját chanuka ünnepük rokonát ismerhették fel benne. A Kiszlev (nov–dec.) hónap 25-én kezdődő nap (ez csak

kivételesen esik egybe december 25-tel) a zsidóság napforduló ünnepe, mikor – a vallás értelmezés szerint a

szentély újjáavatásának emlékére – nyolc napon keresztül növekvő számú mécseseket gyújtanak.

A kereszténység asszimiláló törekvése érvényesült abban a szándékban, hogy a téli napforduló népszerű

„pogány” ünnepnapját, december 25-ét a saját ünnepévé változtassa át. E szándék jegyében igyekezett az előbb

említett Ióannész Khrüszosztomosz bebizonyítani, hogy ezen a napon született Jézus Krisztus is. Hogy pedig ez

a tanítás minél több hívőt nyerjen meg, felhasználta az Újszövetség azon párhuzamait, melyek Jézust mint a

fény, a Nap megtestesítőjét ábrázolják (pl. Máté IV. 14. sk., János IX. 3.). A december 25-én született, „égből

földre szállt Nap” – kit beszédében az egyházatya köszöntött – tehát maga Jézus Krisztus volt.

A kereszténység Megváltójának születésnapját azonban sokan, sokféle időpontban ünnepelték. Január 6-án,

március 23-án, május 20-án is megemlékeztek például a „nagy eseményről”, ugyanis az evangéliumok Jézus

születésnapjára nézve semmilyen konkrét támpontot nem adnak. Ióannész Khrüszosztomosznak így érvelnie

kellett a december 25-i dátum mellett, ha azt akarta, hogy antiokheiai hívei ekkor ünnepeljék a „Napként

leszálló” Jézus születését. Idézett beszédének érvelése igen figyelemre méltó, hiszen az egyház több évtizede

érvényes hivatalos álláspontját is tükrözte. Az egyházatya Lukács evangéliumára hivatkozva közölte, hogy

Erzsébet, Zakariás főpap felesége, 6. hónapja volt terhes Keresztelő Jánossal, amikor Mária megkapta az angyali

üzenetet arról, hogy megfogant. Aki tehát Jézus születési idejére kíváncsi, könnyen kiszámíthatja azt, nem kell

mást tennie, mint Erzsébet teherbeesésétől 6+9=15 hónapot számolni. Az önkényes fejtegetés szerint Lukács

evangéliuma alapján Zakariás az engesztelés napjának ünnepén kapott ígéretet az Úr angyalától arra, hogy

felesége fiút fog szülni (Lukács I. 9 sk.). Ezt az ünnepet a zsidóság Tisri (szept.–okt.) hónap 10-én tartotta.

Abban az évben, melyben Ióannész ezt a beszédét elmondta, Tisri 10, a Julianus-naptár szerint szeptember 27-re

esett.

A szeptember végétől számított 6. hónap március végén telik le. Ekkor történt meg tehát az Újszövetséget

történelmi dokumentumként értékelő és önkényesen értelmező egyházatya szerint Mária megfoganása. Március

25., a tavaszi napforduló utáni harmadik nap, a Jézus pogány előzményeként számon tartott Attisz újjászületési

ünnepnapja volt. Ezt a régi Nap-ünnepet, melynek eredeti tartalma a nappal látható hosszabbodásának

megünneplése volt, a kereszténység később Mária, „a mindig szűz szent Istenszülő” ünnepévé avatta. A március

25-től számított kilencedik hónap december 25-én végződik. Íme Ióannész gondolatmenete, melynek végén

eljutunk Jézus születésnapjához!

Az első karácsony

Tudjuk már most, hogy milyen jelentősége volt december 25-nek az ókori világ kultuszaiban, nyomon kísértük

azt is, milyen érvek és okok alapján tekintették ezt a napot Jézus születésnapjának Egy lényeges kérdésre nem

adtunk meg választ: mikor volt az első karácsony? Antiokheiában 386-ban tartották meg első ízben – éppen

Ióannész hatására – Jézus december 23-i születésnapját, vagyis a karácsonyi ünnepet. Azonban nyilvánvalóan

egy régebbi szokásról van szó.

Hippolütosz egyházatya, aki Dániel könyvéhez írt kommentárjában már december 25-re tette a születésnapot,

Kr. u. 217-ben I. Calixtus római püspöksége idején az államhatalommal kiegyezni kívánó hivatalos egyházzal

szemben egy szakadár közösséget hozott létre. Tiltakozásul az ellen, hogy Caracalla császár anyja, a szír

származású Julia Domna hatására a Nap december 25-i ünneplése egyre nagyobb tért nyert a birodalomban,

saját híveivel ezen a napon emlékezett meg Jézus születéséről. Ezután még hosszú ideig csak a hivatalos

egyházzal szemben álló csoportok – mint például az afrikai Donatus püspök hívei – merték december 25.

keresztény ünneppé változtatásával kihívni az állam haragját.


Megváltozott a helyzet a kereszténység államvallássá történt elismerésével. A Kr. u. 334-ből származó

kalendárium, melyet Rómában állított össze egy bizonyos Furius Dionysius Filocalus, már hivatalos egyházi

ünnepként tünteti fel december 25-ét. Damasus római püspök pedig, akit Gratianus császár 378-ban a birodalom

nyugati fele egyházi irányítójának nevezett ki, az egész fennhatósága alatt álló területen kötelezővé tette a

karácsony megünneplését.

Irodalom

Hahn István: Az idő története Bp. 1969.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Vallástörténeti tanulmányok. Bp. 1960. (Chistophorus.)

H. Usener: Das Weihnachtsfest. Bonn 1889.

W. Hartke: Über Jahrespunkte und Feste insbesondere das Weihnachtste Berlin 1956.

J. Leipoldt–W. Grundmann: Umwelt des Urchristentums I–III. Berlin 1967.

2. Képek





1. Olajfestmény Ferenc József dolgozószobájában

SARLÓS Béla

Olajfestmény Ferenc József dolgozószobájában

A bécsi Burgban, Ferenc József egyik dolgozószobájának falán sárgásbarna tónusú kép függ (Fritz l’Allemand

osztrák festő műve), melyen a háttérben dunántúli dombvidékhez hasonló tájon az előtérben álló négytagú

kivégzőoszlop puskáinak füstjében hátratántorodó, a föld felé hanyatló, polgári ruhás férfit láthatunk. A

kivégzett arcát eltakarja a lőporfüst, sem a festmény címe (Magyar forradalmárok császári kormánybiztost

végeznek ki 1849-ben), sem magyarázó felirat nem ismerteti, hogy magyar vagy osztrák származású volt-e a

kivégzett, azt sem, hogy miért kellett meghalnia, hoztak-e ítéletet ellene, vagy minden bírói eljárás nélkül,

önkényesen végezték ki. A festmény csak egyet árul el: Ferenc József sohasem felejtette el, és gyűlölte a magyar

forradalmat, s hogy véletlenül se felejtse el, megörökíttette 1848–49 egyetlen kivégzett császári

kormánybiztosának halálát. Ferenc József hosszú uralkodása alatt minden kihallgatáson jelentkező magyar

vezető politikusnak észre kellett vennie ezt a képet, annak jelét, hogy a császár nem felejt, s jaj annak, aki 1849

megismétlésével próbálkoznék.

Egy nemes úr császári szolgálatba lép

Ki volt hát az a császári kormány biztos, akinek halálát Ferenc József szükségesnek találta megörökíteni?

Magyar ember, nemes, táblabíró, 1848-at megelőzően szolgabíró és földbirtokos volt. Miskey Imrének hívták,

1849. május 4-én a tábori vésztörvényszék előtt ítélete alapján Nagykovácsiban, Buda közelében végezték ki

„por és golyó által”, ahogy akkor a puskával való kivégzést nevezték.

De mi volt Miskey bűne, ami őt végül is a kivégzőosztag fegyverei elé állíttatta? A választ az ítélkező tábori

vésztörvényszék előtt lefolytatott per fennmaradt jegyzőkönyve adja meg, tartalmazza a vádiratot, a vádlott és a

tanúk vallomását, és végül az ítéletet. Megtudjuk belőle, hogy Babarczy Antal, akit az 1848 végére már az egész

Dunántúlt és a Duna–Tisza-köz, egy részét is megszálló Windischgrätz herceg, mint a császár helyett Pest

megye teljhatalmú biztosává nevezett ki. 1849 márciusának végen felkérte Miskeyt, hogy vállalja el az osztrák

hadsereg újoncozási kormánybiztosságát. Miskey Imre el is vállalta a kormánybiztosságot, holott már nem volt

aktív szolgabíró, évek óta visszavonult a tisztségétől. Vagyis Babarczynak semmi hivatalos lehetősége nem volt

arra, hogy kényszerítse őt e tisztség elvállalására. Miskey azonban korábban is konzervatív beállítottságú nemes

volt, s felfogásában nyilván megerősítette a függetlenségi nyilatkozat híre is. A teljhatalmú újoncozási

kormánybiztosi tisztség vállalásával mindenesetre bizonyságot tett Ferenc József iránti lojalitásáról. Számított-e

arra, hogy császárhűsége jutalmául később magasabb tisztségbe kerül? – nem lehet biztosan tudni, de írásbeli

intézkedéseinek erélyes hangja ezt a lehetőséget sem zárja ki. A császári fegyverek fölényében annyira bízott,

hogy a tavaszi hadjárat sikerei ellenére sem gondolt a menekülésre, hanem a Pest megyei Tinnye községben

maradt. Így, mikor a Tisza vonalától meginduló magyar hadsereg váratlanul áttört a Dunántúlra, Babarczy Antal

már nem is értesíthette Miskeyt az elfogatás fenyegető veszélyéről, hiszen annak is örülnie kellett, hogy ő maga

elmenekülhetett. Így történhetett, hogy néhány nappal a honvédsereg komáromi dunai átkelése után a megyei

csendbiztos Miskeyt Tinnyén elfogta, és az esztergomi kormánybiztoshoz szállította, az pedig átadta a foglyot a

tábori vésztörvényszéknek.

Honárulók és kollaboránsok ellen

Miféle bíróság volt ez a tábori vésztörvényszék, melynek bírái elé Miskeyt már április 30-án Komáromban

előállították? Létezéséről a vádlott nem is tudhatott, hiszen azt alig három hónappal azelőtt a Debrecenbe

menekült forradalmi országgyűlés 1849. február 13-i törvénye hozta létre. A bíróságnak az elnök mellett két

katonai és két civil tagja is volt, hogy a bíróság bármilyen állású vádlott felett is azonnal ítélkezhessen. A

törvény, többek között, az 5. §-ában kimondotta, hogy a bíróság által halállal büntetendő: „Ki az ellenséggel

cimborál, annak szabad akaratból, tettleges kényszerítés nélkül bármi szolgálatot tesz, kémül szolgál, eleséget,

fegyvert, pénzt visz, zsoldosokat szerez. Ki ellenállhatatlan kényszerítés közbejötte nélkül az ellenségtől

hivatalt, vagy bárminemű megbízatást elfogad s annak érdekében működik”.

A törvény azonban ilyen kemény megfogalmazása ellenére is igen körültekintően intézkedett, sok megértéssel a

megszállt területek lakosainak, kivált hivatalnokainak problémái iránt. Az országgyűlés figyelembe vette, hogy

1849 februárjában az ország nagy része ellenséges megszállás alatt állott, és éppen ezért könnyen előállhat olyan

kényszerhelyzet, amelyben valaki jobb szándéka ellenére kénytelen az ellenségnek szolgálatot tenni. Az ilyen

magatartás nem büntethető. A hivatalvállalásnál már szigorúbb volt az országgyűlés. Itt már nem akármilyen

kényszer mentesít a halálbüntetés alól, hanem csupán az ellenállhatatlan kényszer. Hisz az ellenség nem akárkit


kér fel hivatalvállalásra, hanem elsősorban a nemeseket, akiknek komoly közigazgatási gyakorlatuk volt, akik az

ellenség érdekében elvállalt hivatalt gyakorolni is tudták, s akiknek magatartását korábban is követte az

egyszerű nép többsége.

Az első ilyen, valóban forradalmi bíróságok felállítására azonban csak 1849 áprilisában került sor. Vukovics

Sebő, akkor a főhadsereg kormánybiztosa, majd májustól a függetlenné vált Magyarország első igazságügy-

minisztere ekkorra szervezte meg a Görgey vezérlete alatt álló fősereggel együtt mozgó úgynevezett tábori

vészbíróságot. Ezek után már nem volt szükséges, hogy a katonaság által elfogott hazaárulókat Szegedre vagy

Nagyváradra kísérjék. Ügyüket most már elfogatásuk után valóban azonnal tárgyalni lehetett.

Ez elé a győzelmesen előrenyomuló fősereggel együtt haladó különleges törvényszék elé került már az

elfogatása utáni harmadik napon Miskey Imre.

A tárgyalás

A vésztörvényszék fenyegető neve ellenére a legszigorúbban jogszerű formák között működött, és így kezdte

meg a tárgyalást Miskey esetében is. Mindenekelőtt felszólították a vádlottat: nevezze meg védőjét. Miskey

azonban nem kívánt ügyvédet, hiszen maga is jogász volt, és mint volt szolgabíró, maga is több bűnügy

tárgyalásán vett részt bíróként és nyomozásokat is vezetett. Majd a közvádló azt is meg kérdezte, hogy kíván-e

tanúkat bejelenteni a védelmére. Miskey három tanút jelentett be annak igazolására, hogy csupán Babarczy

kényszerítésére vállalta el a császári kormánybiztosi hivatalt.

A főhadiszállás május 3-ra Bajna községbe vonult át, oda mentek a bírák, a közvádló, s oda kísérték Miskeyt is.

S megérkeztek pontosan a megidézett tanúk is.

Hankovics György elnök 1849. május 3-án délelőtt megnyitotta a tárgyalást. A vádlott félelmet nem mutatott:

nemesúr, táblabíró, földbirtokos nem reszkethet bírái előtt. Az egy hetes fogság nem viselte meg. Az elnök

kérdésére is nyugodtan válaszolt: nincs kifogása a bíróság tagjai ellen. Ezután a közvadló, Molnár Károly

felolvasta a vádiratot, amely szerint a vádlott, aki az ellenségtől hivatalt fogadott el, s a hazának polgárait

hazájuk ellen harcolni parancsolta, ezáltal az ellenségnek a leghasznosabb szolgálatot tenni iparkodott. A

közállomány nevében indítványozta tehát, hogy a bíróság a vádlottat a vésztörvényszék 5. §-a értelmében ítélje

halálra. A bíróság elnökének rendeletére a jegyzőkönyvvezető Remellay Gusztáv (a márciusi ifjak körébe

tartozó radikális újságíró, 30 éves) felolvasta Miskey valóban fenyegető hangú rendeletét a főszolgabírákhoz:

„Végre minden tisztviselő úrnak, kik leveleikben ezen katonaszállítást eszközlésbe veendik, annak azonnali

elkezdését, rendes eszközlését, úgy az itt rendölteknek pontos teljesítését felelet terhe alatt vállalom.”

A vádlott a bíróság elnökének felszólítására hosszú védekezést terjesztett elő. Igaz, hogy elvállalta a

kormánybiztosi hivatalt, igaz, hogy kiadta a felolvasott körrendeletet, de azt kényszerből tette. Babarczy Antal,

mint volt szolgabírót megfenyegette, ő így is csak harmadszori felhívásra engedett a fenyegetésnek. Igaz, hogy

közvetlen életveszélyt e fenyegetés nem tartalmazott, de Miskey tudta, hogy Windischgrätz statáriális úton

kivégezteti, ha nem engedelmeskedik.

– Tud-e egyetlen példát is felhozni arra, hogy Windischgrätz a nyugdíjas tisztviselők közül bárkit kivégeztetett a

császári szolgálat megtagadása miatt? – kérdezte ekkor az elnök. Miskey azonban egyetlen példát sem tudott

felhozni.

A tanúk

A vádlott által bejelentett 3 mentőtanú, Hegedűs Antal tinnyei szolgabíró, Vásárhelyi Sámuel ugyanoda való

közbirtokos és Sánta István, a Pest megyei törvényszék tagja nem sokat tudott Miskey javára mondani. Az

újoncozási rendeletet valamennyien elszomorodva fogadták, meg is mondták ezt a vádlottnak, aki közölte velük,

hogy háromszori parancsra vállalta csak el a kormánybiztosi tisztet. De az ügyész kérdésére: jelen voltak-e,

amikor Babarczy rákényszerítette Miskeyre az újoncozási hivatalt, a tanúk egybehangzóan vallották: nem voltak

jelen, egyedül a vádlott mondotta ezt nekik. Ezután a vád tanúinak kihallgatására került sor. Közülük a vádlott

egy rokona, Miskey Rudolf, tinnyei közbirtokos szerint a vádlott márciusban közölte vele, hogy attól tart:

fellázad a nép az osztrák sereg ellen, ha a magyar honvédség továbbra is előrenyomul. Ezt pedig ő

megakadályozza, a bűnösöket megbünteti. Elbizakodottság tarthatja csak győzelemnek a honvédek

előrenyomulását, hiszen a császár ellen nem győzhetnek. Ezért vállalta el az újoncozási kormánybiztosságot.

Fekete Mihály, tinnyei bakter csak annyit tudott, hogy őt magához hívatta a vádlott, s mint kormánybiztos

kötelezte, hogy azonnal jelentse neki, ha a nép lázongani találna az újoncozás, vagy bármilyen más parancs

ellen. Ő majd sürgősen intézkedik, s a bűnösöket megbünteti. Az utolsó tanú Bodis Ferenc csendbiztos volt, aki


a vádlottat elfogta. Elmondta, hogy amikor Miskey császári biztos lett, két ízben is küldött érte, de ő csak

másodszori hívására ment el hozzá Tinnye községbe. Akkor Miskey megparancsolta, hogy az összes pandúrokat

Tinnyére rendelje, hogy minden elégedetlenség elfojtására karhatalom álljon rendelkezésére, s levelei

szétküldésében akadály ne keletkezzék.

A bizonyítás ezzel véget ért. Késő délután lett. Hankovics elnök nem akarta aznap tovább folytatni a tárgyalást,

s már értesült arról, hogy a főhadiszállás másnap reggel már Kovácsi községben lesz. S mivel a bíróságnak

együtt kellett haladnia a főhadiszállással, ezért a tárgyalást másnap reggel 8 órára Kovácsiba tűzte ki.

„Íme mire volt képes engemet rávenni a német”

S másnap reggel már csupán a vád- és védőbeszéd volt hátra.

Molnár Károly azt emelte ki, hogy a vádlott körrendelete és Babarczy rendelete a napnál világosabban beszél.

Jogilag teljesen közömbös, hogy a vádlott csak hosszas rábeszélésre vállalta el a kormánybiztosi tisztséget, mert

ez nagyon távol áll az ellenállhatatlan kényszertől. A fenyegetést pedig senki nem bizonyította, minden tanú

csak a vádlottól hallotta. Egyébként a fenyegetés nem azonos a kényszerrel A vádlott védekezése tehát nem

érdemel figyelmet. A vádiratot fenntartotta.

Miskey Imre sem beszélt sokat. Az utolsó három tanú kihallgatása után már érezte, hogy sorsa

megpecsételődött. De nemes ember, táblabíró, szolgabíró nem alázkodik senki előtt. Egyedül köztisztviselői

múltjára, szándékának tisztaságára hivatkozott, ő csak az urakat akarta védeni a lázongó pórnép ellen.

Felmentését kérte.

A tárgyalás ezzel véget ért. Hankovics elvezettette a vádlottat, eltávozott a közvádló is, mert Kovácsi kisközség

volt, nem volt hová visszavonulnia a bíróságnak. Alacsony téglapadlós kis teremben tárgyalt. A tanácskozás

rövid volt. Hogy a bíróság tagjai mit tárgyaltak egymás közt, azt soha megtudni nem lehet. A döntés azonban

egyhangú volt.

Délelőtt 10 órakor Miskey ismét ott állott a bíróság előtt, ott volt a közvádló is. S Hankovics György barna

honvédtiszti egyenruhában felállva olvasta az ítéletet. Állott a vádlott, állott a közvadló, s álltak a bíróság tagjai

is.

„Ezen újoncozási rendelete vádlottnak a legnagyobb bűn, mit Istennek földjén, ember elkövethet, fegyveres

szolgálatra kényszeríteni a magyar polgárt saját hazája, függetlensége és szabadsága ellen, oly vétek, amiért

megkegyelmezni csak Istennek, de nem az elárult nemzetnek áll hatalmában. Ennélfogva vádlott Miskey Imre,

mint honáruló a vésztörvény 5. és 8. §-ai értelmében a bíróság egyhangú szavazatával puskapor és golyó általi

kivégzésre ítéltetik, és ennek végrehajtására Kőrösi Sándor és Kollár Lajos vészbírák jelenlétük elvárása mellett

kiküldetnek.

Az elítélt vagyonának a nemzet részére lezárolása végett Pest megyei kormánybiztos, Batta Sámuel kerestetik

meg.

Miskey nem roppant össze, meg sem rendült az ítélet hallatára. Csak egy mondatot mondott:

– Íme, mire volt képes engemet rávenni a német! (A kivégzésről a vésztörvényszék által nyomtatásban is

közzétett hirdetmény e szavakat némileg átpolitizálva úgy közli, hogy „az elítélt utolsó kérelme az lévén, hogy

ítélete tétessen közhírré, hogy lássa a nemzet, mire viszi a császár a magyart”.)

A vésztörvényszék három órát engedélyezett az elítéltnek a halálra való felkészülésre. Miskey meggyónt,

magához vette az Úr testét és felvette a halotti kenetet is. S aztán három óra múlva eldördült a kivégzőosztag

fegyvere. Az elítélt arcát bizonyára eltakarta a lőpor füstje, s valószínűleg úgy is omlott az elárult haza földjére,

ahogy azt a Ferenc József utasítására készített festmény a Burg falán ábrázolja.

2. Képek



1. A paraszti életmód a kapitalizmus hajnalán

VÖRÖS Antal

A paraszti életmód a kapitalizmus hajnalán

A reformkor jobbágyfelszabadításért küzdő liberális nemzedéke, látva a parasztság elmaradott gazdálkodását,

abban az illúzióban élt, hogy a föld és a munkáskezek felszabadítása, e téren is gyors változást teremt és a

feudalizmus korának nagyrészt önellátásra berendezkedett, kezdetleges gazdálkodást űző jobbágyparasztja pár

esztendő leforgása alatt korszerűen gazdálkodó, tőkés kisárutermelő parasztbirtokos lesz. Úgy látták, hogy a

paraszti szorgalomnak csak két mozgató rugója van, a „szabadság és a tulajdon”. „A szabad tulajdon

gondolatában – írták – varázserő rejlik, mely az indolentiát elrezzenti, minden szunnyadó erőt a munkásságra

költ…”

Az 1850-es évek azonban hamarosan megmutatták, hogy a „szabadság és tulajdon” önmagukban még távolról

sem elégségesek a hőn remélt fordulat megteremtéséhez, az ősöktől örökölt termelési rendszer és a

generációkon át beidegződött életforma gyors megváltoztatásához. Az 1850-es, 1860-as évek sajtója tele van

panaszokkal, hogy a volt jobbágyok ugyanúgy gazdálkodnak, mint a robot és dézsma időszakában, hogy azok,

akik földjeiket úgy ahogy megművelték, szabad idejükben pénzért dolgozni el nem mennek, inkább

könnyelműsködéssel töltik napjaikat. A Gazdasági Lapok Moson megyei tudósítója 1855-ben arról írt, hogy a

volt jobbágyok a felszabadulás biztosította előnyöket „gazdaságuk javára kellően felhasználni, s így jólétük

emelésére fordítani nem képesek”.

Az erdélyi Nagy-Küküllő megyében a néprajzi gyűjtők még fél évszázad múltán is megtalálták annak a dalnak a

szövegét, melyben a parasztok így tömörítették a felszabadulás jelentőségét:

Hála Isten nyughatunk,

többet nem robotolunk;

dézsma, robot elveszett,

mulathatunk eleget.

A felsorolt panaszokat három, jól elkülöníthető csoportra oszthatjuk: a) könnyelműsködés, b) idegenkedés a

napszámos munkától és c) ragaszkodás a feudalizmus korából örökölt gazdálkodási rendszerhez. Az elsőre, még

ha sokak elbukásához vezetett is, nem kell sok szót vesztegetni, mert egyéni hajlamokról van elsősorban szó és

nem egész társadalmi osztály sajátos magatartásáról. A napszámos munkától való idegenkedés is érthető, hisz –

erre az idézetek is utalnak – a rosszemlékű robotot juttatta a volt jobbágyok eszébe. Bizonyára sokan akadtak

köztük olyanok is, akik némi kárörömmel nézték a nemrég még botoztató földesurat, hogy most kellő felszerelés

és munkaerő nélkül, régi hatalmát elveszítve mint kérleli volt jobbágyait. Bonyolultabb kérdés a harmadik és

ennek megértéséhez már vissza kell nyúlnunk az 1848 előtti idők hagyatékához.

Ismeretes, hogy a feudalizmus mennyire akadályozta a jobbágy-parasztság racionális gazdálkodásának a

kibontakozását. A jobbágyfelszabadításért küzdő reformerek feudális rendszerünknek e paraszti szorgalmat

gátló és munkaerkölcsöt demoralizáló hatásáról így vélekedtek: „A jobbágy örökre el van foglalva hol

úrdolgával, hol... más tartozásai teljesítésével: és így nem ura saját idejének; önállólag nem kezdhetvén

semmibe, és azt nem folytathatja sok ideig, hozzá szokik ahhoz, hogy parancsoljanak neki, mint a gyermeknek,

mert különben magától mihez sem kezd…” „Munkásság akkor ébred fel az emberben, midőn hasznot remél;

mivel a paraszt munkái igen rosszul jutalmaztatnak meg, és ő véres verítékével is csak kevésre mehet

korunkban, megkedveli a dologtalanságot…”

A hagyományos gazdálkodás továbbélése

A robot- és dézsmarendszerről mondottak érthetővé teszik, hogy a jobbágyparaszti gazdálkodás 1848 előtt miért

nem lépte túl a háromnyomásos gazdálkodás szintjét. Ez a földművelési és határhasználati rendszer divatozott az

ország legnagyobb részén. A falu határának szántóföldjét három, megközelítőleg azonos nagyságú részre, dűlőre

osztották. Az elsőbe őszi, a másodikba tavaszi gabonaféléket vetettek, a harmadikat ugaron hagyva pihentették

és a legelő jószág járta. A következő ciklusban az ugart feltörték és a pihentetett földbe ősziek kerültek, ezek

helyére pedig a tavasziak stb. Ez a földművelési rendszer nyomáskényszerrel párosult, ami nemcsak azt

jelentette, hogy az első dűlőbe mindenki csak őszit, a másodikba csak tavaszi gabonát vethetett, hanem azt is,


hogy a vetést és betakarítást mindenkinek azonos időben kellett végezni. A takarulás után ugyanis a tarlóra a

legelő jószágot hajtották.

A háromnyomásos gazdálkodás gabonatermelő rendszer volt, mert a kapások és takarmányfélék részére az

eltérő betakarítási idő miatt nem adott helyet. Ezeket csupán a belsőségek kisebb parcelláin termelhették, mivel

azok nem estek bele a nyomáskényszerbe. A nép nyelvén „fordulás”-nak nevezett gazdálkodási rendszer az

egyéntől nem követelt különösebb termelési szakismeretet, de munkaigénye sem volt számottevő, mert csupán

az őszi és tavaszi vetés és az aratás idején vette igénybe a termelők munka erejét. Nemhiába beszéltek a

kortársak fordulós gazdaság „kényelmes” munkaritmusáról.

A felszabadult jobbágyság ezekkel a termelési ismeretekkel és beidegződött munkaritmussal lépte át a polgári

átalakulás küszöbét. A robot eltörlésével ugyan számottevő paraszti munkaerő és igaerő szabadult fel, de

intenzívebb gazdálkodásra nem is gondoltak és nem is gondolhattak, mivel erre a rendszer nem adott

lehetőséget. Pedig az 1848-as forradalmakat követően igen kedvező, sőt mondhatjuk, páratlan méretű

gabonakonjunktúra időszaka köszöntött a mezőgazdaságra. A közel három évtizeden át tartó kereslet alapja

Nyugat-Európa országai ipari termelésének a fellendülése volt. A vasúthálózat gyors kiépülése és a gőzhajózás

fejlődése pedig nálunk is segítette mezőgazdaságunkat, hogy kihasználja a piac nyújtotta lehetőségeket.

A mezőgazdasági szakemberek az 1850-es évek elején abban bizakodtak, hogy már csupán a birtokviszonyok

rendezetlensége tartja vissza a volt jobbágyokat az intenzívebb gazdálkodástól. Ugyanis nemcsak a legelőket és

erdőket használta közösen a falvak népe és a volt földesúr, hanem gyakran szántóik is egymáséi közé ékelődve

terültek el. Midőn az 1853-ban kiadott császári pátens alapján a közös használatú földek elkülönítése megindult,

e munkálatokat tagosítással is egybe lehetett kapcsolni. A parasztok azonban mindenütt három tagban kérték ki

földjeiket, hivatkozva a határ változó talajminőségére, vagy a pásztákban pusztító jégverésre. A fő ok azonban

minden esetben a megszokott termelési kultúrájukhoz, a háromnyomásos gazdálkodáshoz való ragaszkodás volt,

amely a felszabadulás és a gabonakonjunktúra következtében váratlan javulást hozott életmódjukba.

A kedvező áraktól ösztönözve a parasztok igen sok helyen feltörték a részükre kihasított közös legelőket, az

alföldi falvak határában a korábban rideg tartásra használt pusztákat, hogy minél több gabonát termelhessenek.

Az ország szántóterülete 1850 és 1867 között kb. 920 ezer hektárral (10%) növekedett. Ez a külterjes fejlődés,

melynek árnyoldalai majd a későbbi évtizedekben mutatkoznak meg, annak volt köszönhető, hogy a

konjunktúra kihasználása nem követelt a parasztságtól új termelési ismereteket, nem követelt változást a

generációkon át alakult életmódban és szokásokban.

A hagyományos életmód

A gabonatermelésen alapuló háromnyomásos gazdálkodás kényelmes munkaritmusához igazodott a

parasztcsaládok munkaszervezete és életmódja. Igen határozottan kirajzolódott az egyes munkák kor és nemek

szerinti elkülönülése, alkalmazkodva a mezei munkák és az önellátás szabta követelményekhez. A korabeli

tudósítások szinte egybehangzóan állítják, hogy a nők a mezei munkában többnyire csak nyáron, szénagyűjtés

és aratás idején vettek részt. Hasonló volt a fiatal legények helyzete. A kaszálás, aratás, szántás, vetés

megtanulásának – húsz esztendő körül – szinte férfivá avatás jellege volt.

A munkálkodás mértéke attól is függött, hogy milyen volt a termés. Keleti Károly, a kiváló statisztikus az 1860-

as évek végén írta, hogy az alföldi paraszt, aki termését családjával együtt le tudná aratni, bőséges égi áldás

esetén már „zsírosan élelmezett, jó sok boron s pálinkán tartott részessel takaríttatja be.” De nemcsak az

Alföldön volt így. Hasonló tudósítások szólnak a dunántúli parasztságról is.

A nők munkaidejének legnagyobb részét a háztartási munkák, a család ruházkodásával kapcsolatos teendők

kötötték le. Iparossal csupán a férfiak ünnepi felső ruháit, a cifra szűrt, ködmönt, bundát és mindkét nem

lábbelijét készíttették... A mindennapi használatra szolgáló ruhaféléket, az ágyneműt, a családi ünnepeken

előszedett abroszokat otthon állították elő. Az ezekhez szükséges kender vagy len termelése és feldolgozása

(áztatás, törés, tilolás, fehérítés, fonás, szövés stb.) már a nők feladata volt és igen sok időt vett igénybe. Az

asszonyok megítélésében a legfőbb mércének azt tekintették, hogy hogyan tud szőni, fonni.

A népművészet virágkora

A konjunktúra időszakában az emelkedő jólétnek a hatása hamarosan megmutatkozott a parasztság életének

minden területén, de leggyorsabban a ruházkodásban. Az 1848 előtt még jobbadán szegényes díszítésű

népviselet ebben az időben virágzott ki, vidékenként változó gazdag díszítéseivel, színpompájával, amit, vagy

inkább aminek már kiveszni kezdő maradványait a századforduló néprajzi gyűjtői joggal csodáltak meg. A női


felsőruhák alapanyagául ugyan már nagyrészt a gyáripar termékeit használták, de ezekből egy-egy ünnepi

szoknya, blúz, kötény, főkötő stb. elkészítéséhez, díszítő mintáinak kivarrásához vagy hímzéséhez már hetekig

tartó türelmes munka kellett. Az elemi iskolából kikerülő lánynak nem is igen volt férjhez meneteléig más

munkája, mint kelengyéjének a készítgetése. Az egész népviselet tehát csak egy olyan gazdálkodási rendszer

mellett bontakozhatott ki, amely nem tartott igényt a nők mezei munkájára.

A kor népművészetének napjainkig megmaradt darabjain, múzeumokban őrzött példányain elgyönyörködhetünk

mint egy nép művészi érzékének kifejezőin, de a historikussal mégis azt mondatják, hogy a készítésükhöz

szükséges idő és használatuk szöges ellentétben állt a polgári fejlődés racionális követelményével. A ruházkodás

és lakásdíszítés elveszítette funkcióját és a tisztaszoba pihenésre ritkán szolgáló ágyaiban tornyosuló hímzett

párnák sokkal inkább a szokásokká kövesedett hivalkodást fejezték ki, mint a reális szükségleteket

Hasonló vonásokat a paraszti élet minden területén megfigyelhet a kor kutatója. A nagyobb mezőgazdasági

munkáknak (aratás, őszi betakarítás, szüret stb.) gyakran a kezdete is, de befejeződése elmaradhatatlanul

ünneppel zárult. Ezeket aztán napokkal megelőzte az asszonyok sütése-főzése, készülődése. A családi ünnepek a

keresztelők, lakodalmak pedig ugyanúgy a kivagyiság kifejezői lettek, mint a ruházkodás. Hogy három, négy

vagy öt napon át tartott-e a lakodalom és mennyi vendéget hívtak, az egyben a család anyagi erejét demonstrálta

a falunak. A szokások szertartásszerűvé formálták már az előkészületeket is, a leánykéréstől a vendéghívásig. A

mindezt betetőző lakodalomra pedig napokon át készültek: vágták a disznót, borjút, vagy birkát – módosabb

családoknál az ökröt, baromfikat, gondoskodtak arról is, hogy bőven legyen bor, pálinka. A hetedhét falura

szóló lakodalmak aztán gyakran évekre felborították egy-egy parasztcsalád bevételi és kiadási mérlegének az

egyensúlyát – különösen, ha a következő évben vagy években rossz lett a termés –‚ de ezt már, amennyire

lehetett, titkolni igyekeztek. A kellemetlen következményekből nemigen okultak, mert mást diktált a szokás, a

tradicionális paraszti élet íratlan törvénye.

A külsőségekben megmutatkozó fényűzés a hétköznapok igénytelenségével, vagy nélkülözésével párosult. A

külföldi utazó, aki csak vasárnap, a templom előtt látta a falusi népet, azt gondolhatta, hogy nálunk csupa

gazdag ember él a falun. A hónapokon át készült ünnepi viselet és a lakóházak ökölnyi, gyakran ki sem nyitható

ablaka egyformán jellemzője volt e kor paraszti életének.

A kasztszellem

A falvak mindennapi belső életét szabályozó törvények messzemenő tekintettel voltak a parasztság vagyoni

helyzetére. Keleti Károly a kiegyezés idején panaszkodott keserűen a „Csodálatos kasztszellem” miatt, mely

„szerte dívik az országban”, és „már a zsellért is lenézi a féltelek birtokosa, a hatökrös gazda meg nagy úr a

faluban, kihez még a kisbíró se mer kalappal a fején szólani”. Mindnyájan azonos jobbágysors viselői voltak. Az

azonosság tudata azonban már legfeljebb csak felfelé érvényesült. A falvakon belül erősebb lett az a tudat, hogy

akinek egész telke van, az nem lehet egyenlő a fél, negyed vagy zsellértelek tulajdonosával. A külterjes

gazdálkodás, midőn a boldogulás alapjának egyedül a nagyobb és nem az intenzívebben művelt földet

tekintették, felerősítette ezt a múltból hozott szemléletet. Ennek megfelelően alakult a falvakon belüli

kapcsolatok rendszerének íratlan regulája, hogy kinek milyen megszólítás, köszönés járt, hogy kinek mi illett mi

nem. A falutörvény nemcsak azt szabta meg, hogy milyen ünneplőruha dukált a telkesgazdának, milyen a

fertályosnak vagy zsellérnek, hogy hány napos lakodalmat illett tartani egyiknek és a másiknak, hanem azt is,

hogy ki hová, hányadik padba ülhet a templomban, kinek mikor illik adót fizetni stb. A zsellér fia még a falusi

legények virtuskodó birkózósában és ujjhúzásában sem illett, hogy erősebb legyen a telkesénél. Ha valaki mégis

átlépte e szabályokat, azonnal megindult a szóbeszéd: mit akar ez a koldus?

A kasztszellem nem tűrte meg a falun belüli regulák áthágását. Csak típusokat tudott elviselni, jobbra, többre

törő egyéniségeket azonban nem. Verseny legfeljebb csak az egyenlők között lehetett. Az egyén tudását,

szorgalmát, nem tekintették értékmérőnek. Arról viszont egy sor tudósítás szól, hogy aki nagyobb

szorgalommal, gondosabb munkával ki akart törni a maga kereteiből, azt valósággal akadályozták. Az örökölt

státus fenntartásának pedig általános módja volt az azonos fokon lévő családok gyermekeinek az

összeházasítása, egyes vidékeken pedig az egyke.

2. Képek




1. A magyarországi munkásság az I. világháború éveiben

KENDE János

A magyarországi munkásság az I. világháború éveiben

Aligha volt mélyebb szakadék az emberiség történetében annál, mint ami azon a „különös nyáréjszakán”

hirtelen elválasztotta az önmagát túlélt 19. századot a 20.-tól. Ilja Ehrenburg írja memoárjaiban, hogy számára

úgy tűnt: a régi évszázad 1914 augusztus elején ért véget, hogy helyt adjon a háborúkkal, forradalmakkal terhes

új kornak. „Tegnap” még az állandóságot, biztonságot sugalló díszletek között élt, lakott, táplálkozott a munkás,

az értelmiségi, a kispolgár Párizsban, Berlinben, Bécsben és Budapesten. Szecessziós arabeszkekkel túldíszített

folyóiratok hirdették a modern kultúrát, a társadalmi haladást, pompás, tarka egyenruhákba öltözött katonák

parádéi szórakoztatták a közönséget. S még a május elsejék is – bár a felvonulók vörös zászlók alatt meneteltek

és éltették a világot megváltó, nemzetközi forradalmi szociáldemokráciát – mind jobban hasonlítottak a

majálisokhoz. Az ünneplőbe öltözött munkásokon – a ruhák minősége természetesen nem látszik a fennmaradt

felvételeken – nemigen látni a forradalmi elszántságot, szemre alig különböznek ugyanezen időszak

kispolgáraitól, az ún. középosztályhoz tartozóktól.

Majd egy hirtelen vágás az idő filmjén, a biztonság elillan, jön a sorba állás, a jegyrendszer, a nélkülözés. A régi

értékek összeomlásának, tagadásának talaján bekövetkezett a század művészi forradalma. A díszszemlék tarka,

paradicsommadarak tollazatára emlékeztető egyenruháit felváltották a csukaszürkébe, kekibe öltöztetett

katonatömegek, a menetoszlopokból mind több idős férfi, gyerekember képe villant a bámészkodó járókelőkre.

A háború végén sokasodó munkástüntetéseken már nyoma sem maradt a majálisok hangulatának. Kopott ruhák,

sápadt, sovány arcok, haragos tekintetek s a tömegben mind több a nő és a gyerek.

Nők, gyerekek a termelésben

A cezúra, a választóvonal a magyarországi munkásosztály életében is szembeötlő. Azok a változások, amelyek

az ipari proletariátus létszámában, összetételében, koncentráltságában végbementek, az élet- és

munkakörülmények romlása nyilvánvalóan befolyással volt a munkásság politikai magatartására.

Melyek voltak ezek a változások? Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a munkások száma felülmúlta az egy

milliót, s ennek több mint 50%-a már a nagyiparban dolgozott. A nagyiparban alkalmazott nők száma

meghaladta a 99 ezret, a keresők több min 22%-át. Javarészük a textiliparban, vendéglátóiparban és a

kereskedelemben talált munkát. A háború azonban alapvető változásokat hozott a nők foglalkoztatottságában.

Közismert tény, hogy 1912 második fele óta tartós válság sújtotta a tőkés gazdaságot, s ez Magyarországot sem

kerülte el. A munkanélküliek számát a háború élőestéjén mintegy százezerre becsülhetjük, de ezen felül egész

iparágak dolgoztak félkapacitással (és fél bérért). A háborús válság gazdasági bizonytalanságai tovább növelték

a munkanélküliek számát, s az erősödő szociális feszültség alkalmas lecsapolásának látszottak az egymást

követő sorozások. Ebben a pillanatban senki sem gondolt arra, hogy rövidesen milyen nagy érték lesz a

szakképzett munkaerő.

Az ipari munkások hadköteles évjáratait gyors ütemben vonultatták be és vetették harcba a háború legnagyobb

véráldozattal járó ütközeteibe: a Szerbia elleni sikertelen offenzívába, a galíciai, majd a kárpáti csatába. A

legszerényebb számítások szerint is tízezrekre rúgott az elesett, fogságba került ipari munkások száma.

A vérveszteségek pótlására – az ipari munkások elkésett felmentésein és közel 40 ezer hadifogoly

foglalkoztatásán kívül – a hadiipari konjunktúra 1915-től kezdődő kibontakozása után a nőt munkaerőnek a

termelésbe való fokozott bevonásával próbálkoztak. Így 1914 és 1917 között több mint 9 ezer fővel nőtt a

nőmunkások száma az iparban, de a hadviselés szempontjából legfontosabb ágazatokban a növekedés jóval

nagyobb méretű volt, pl. a vas- és fémiparban több mint 12 ezer, a gépiparban közel 7 ezer fő – míg a

könnyűipari ágazatokban jelentős csökkenés figyelhető meg. A nők fokozottabb bevonása a vas- és gépiparba

együtt járt – bár erre nem állnak rendelkezésre pontos statisztikák – a betanított munkások szerepének

növekedésével.

A betanított munkások alkalmazását a hadiiparban bevezetett technológiai újítások tették lehetővé. A nagy

szériák gyártásánál a munkamegosztás tökéletesítése módot nyújtott arra, hogy a nem szakképzett munkások

ellássanak olyan feladatokat, amelyeket a háború előtt kizárólag szakmunkások végeztek. Így pl. megjelentek a


nők az esztergapadok mellett. Ennek a köztes munkásrétegnek a gyarapodása az iparban csökkentette a

szakmunkások és segédmunkások között, a háború előtt még igen nagy szakadékot, és egységesebbé tette épp a

legkorszerűbb ágazatokban a munkásosztályt. Aligha véletlen, hogy 1916-tól épp ezek a rétegek jártak elöl a

bérharcokban, így az 1916. februári Lipták, az 1916 júniusi Weiss Manfréd gyári sztrájkban, s ők

kezdeményezték 1918 márciusában a 8 órás munkaidő bevezetését célzó, s végül vereséggel végződő akciót.

A nőmunkásoknak a mozgalmon belüli egyenjogúsítása is a háború „vívmánya”. 1914 előtt elképzelhetetlen

volt, hogy a nagy szakszervezetek vezetésébe nők is bekerüljenek. A kissé szektajellegű nőmunkás egyesület,

illetve néhány baloldali szociáldemokrata javaslatait a nőknek a vezetésbe való bevonására senki se vette

komolyan. Ám alig néhány év telt el, s a legnagyobb szervezet, a vasasok szakmai szervezőbizottságaiba, az

esztergályosoknál, a műszerészeknél, a lakatosoknál, a bádogosoknál beválasztották a nőmunkások képviselőit.

A „közönség” lassan azt is megszokta, hogy a villamosokon kalauznők dolgoznak. Tömegesen foglalkoztatott

női munkaerőt a nagyipari jellegűvé váló bőr- és ruházati ipar, a vegyipar, sőt, megduplázódott a számuk a

bányászatban és a kohászatban is, meghaladva a 3200 főt.

Hasonló változást figyelhetünk meg az alkalmazotti rétegeknél, ahol mind több „hadbavonult” tisztviselő helyét

foglalták el a nők.

A gyermekmunkások száma – különösen a lányoké – emelkedett a háború éveiben, s 1917 végére, a bánya és

kohóipart is ideszámítva, megközelítette az 54 ezret (a háború előtt számuk kb. 38 500 fő volt).

A nagyüzemek növekedése

A haditermelés igényei új üzemalapításokkal (pl. a győri ágyúgyár) a legkorszerűbb technikát és a

legkvalifikáltabb munkaerőt igénylő új iparágak megteremtésével (repülőgép- és gépkocsi-ipar) közvetlenül is

gyorsították a szakmailag és – ez ekkor együtt járt – a politikailag is legfejlettebb munkásrétegek tömörítését.

A muníciógyártásban valóságos üzemóriások keletkeztek. Míg az I. világháború előtt Magyarországon 50 olyan

üzem volt, amely 1000-nél több munkást foglalkoztatott (ezekben összesen mintegy 96 ezren dolgoztak), a

csepeli Weiss Manfréd-gyár munkáslétszáma a háború éveiben 3 ezerről 20 ezer fölé emelkedett. A hadiipari

ágazatokban a fővárosban és környékén, valamint a vidéki ipari centrumokban egyáltalán nem volt ritka a 3–5

ezres üzemnagyság. Ezek az üzemek, így pl. a Weiss Manfréd, a Lipták Gyár, a Ganz-Fiat Autógyár, az

albertfalvai, mátyásföldi és aszódi repülőgépgyárak a munkásmozgalom baloldalának képezték a szilárd bázisát,

itt vetették meg leginkább a lábukat az 1917–1918-ban szerveződő ellenzéki mozgalmak, innen toborzódott a

forradalmi szocialisták munkásbázisa, s ezt a befolyást „örökölte meg” az 1918. november 24-én megalakult

Kommunisták Magyarországi Pártja.

Egy kiló húsért hat órai munka

A háború éveiben lényegesen romlottak a munkások élet- és munkakörülményei. Szinte minden iparágban

megnőtt a napi munkaidő, csökkentek vagy stagnáltak a bérek, az üzemek militarizálásával a haditermelésre

dolgozó gyárakban a fegyelmet katonai fenyítőeszközök alkalmazásával tartották fenn. Tehát a tőkések alaposan

kihasználták a háborús kivételes törvények alkalmazásától tartó munkásmozgalom kényszerű elnémulását.

A háborús kormányzat, amely természetesnek találta, hogy a kivételes törvények minden szigorát alkalmazza a

munkásokkal szemben, korántsem volt ilyen könyörtelen a földbirtokosok iránt. Magyarország úgy lépett be a

háborúba, hogy gazdasági erőforrásait, készleteit nem vették számba, az élelmiszerek termelését és elosztását

nem szabályozták. A gabonafélék árát csak mintegy fél évvel a háború kitörése után maximálták, s így nem

zavarták a „termelőket” a kedvező értékesítési lehetőségek kiaknázásában. Az élelmiszerekre kivetett behozatali

vámok eltörlésére, a kivitel korlátozására is csak elkésve került sor, s így sokáig zavartalanul, a hadsereg

vásárlásaival is felhajtott magas áron értékesíthette áruját a „gazdaközönség”.

Az elrejtett készletek elkobzásáról szóló rendelet csak 1915 márciusában született, amikor alig volt már mit

lefoglalni. A jegyrendszer fokozatos bevezetése sem segített, hisz az állam nem rendelkezett megfelelő

készletekkel és nem volt lehetősége a kiskereskedelmi hálózat ellenőrzésére sem. Az eredmény a fogyasztói

árak példátlan „megugrása” volt. A Népszava számításai szerint egy átlagos munkáscsalád

élelmiszerszükségletének ára 1914 és 1917 között 400%-kal nőtt, a ruházati cikkek árnövekedése még ennél is

magasabb, 500–1000%-os volt. 1914-ben egy munkás 1 kiló húsért 2 órát, 1917-ben 6 órát, egy pár cipőért 14

helyett 50, egy öltöny ruháért 80 helyett 300 órát dolgozott, amint ezt Varga Jenő megállapította. Mivel az

„igazi” nyersanyag megfizethetetlen volt, megjelentek a pótanyagok: a csalánszövet, a fatalpú cipő, a fémből

készült cérna, az egyre romló minőségű liszt, és édességnek a babból, sárgarépából készített sütemény.


Szakszervezetek a munkások védelmében

Az ipari munkások bére az 1915 nyári mélyponthoz képest fokozatosan emelkedett a panaszbizottságok

kiépülésével, s ami összefüggött ezzel, a szakszervezetek növekvő aktivitásával. A panaszbizottságokat a

honvédelmi miniszter rendelete alapján szervezték meg 1916 februárjában, s a háború végéig többször

bővítették jog- és hatáskörüket. Céljuk az volt, hogy a háborús inflációban lehetőleg arányban tartsák az árakat

és a béreket, s így elejét vegyék a munkásság önálló fellépéseinek. A bizottságokban az állam, a munkáltatók,

illetve a munkásosztály érdekképviselőiként a szakszervezetek megbízottai foglaltak helyet. A

szakszervezeteknek ez az állami „elismerése” lehetőséget adott befolyásuk állandó fokozására. Az így kiküzdött

emelések azonban minden erőfeszítés ellenére sem érték el az inflációs árnövekedést.

Rosszabbul alakult a helyzete azoknak a rétegeknek, amelyek 1917-ig nem támaszkodhattak szervezeteik

védelmére (alkalmazottak, műszaki tisztviselők, mérnökök, előmunkások, művezetők). Béreik 1917 nyaráig alig

változtak, életszínvonaluk gyorsabban romlott, mint az ipari munkásságé. Magasabb társadalmi presztízsüket,

korábban élvezett kiváltságaikat a háborús nyomorúság semmivé tette, s ez a körülmény vezette e rétegeket

1917 derekától mind nagyobb tömegben az osztályharcos munkásmozgalomba.

Bresztovszky Ede a Huszadik Század 1916. januári számában tanulmányt közölt az ipari munkásság háborús

életkörülményeiről. Megállapította, hogy a dolgozók kénytelenek jövedelmük 70–75%-át élelmiszerre költeni,

hogy egyáltalán dolgozni tudjanak, s így mind kevesebb tellett ruhára, élvezeti cikkekre, kultúrára. Idézett

cikkében néhány külvárosi iskola tanítóinak felmérése alapján összeállítást közölt arról, hogy ilyen áron is

milyen gyatra életszínvonalat biztosíthatnak a munkások családjuknak. A vizsgált 30 háztartásból 9-ben

egyáltalán nem, 11-ben heti egy alkalomnál ritkábban került hús az asztalra, a gyerekek alig jutottak tejhez, a fő

táplálék a kenyér, a leves és az üres főzelék maradt.

Magyarország népe a háború második esztendejében olyan új, addig soha nem látott jelenségekkel ismerkedett

meg, mint a jegyrendszer, a sorban állás, az állandó áruhiány és a feketepiac.

„Seprés előtt”

Ágoston Péter háborús naplója néhány jellegzetes epizóddal érzékelteti ennek az „ismerkedésnek” a hangulatát.

Városában, Nagyváradon, 1915 júniusában és októberében a vásárlók megrohanták a megállapított árnál

drágábban áruló kofákat és elvették áruikat. Az októberi verekedésnek halálos áldozata is volt. Ágoston közli az

Esztergomi Lapok 1915. június 4-i számának hirdetését, amely „frissen lőtt vetési varjakat” kínált eladásra. S

egyre-másra robbantak ki az éhségtüntetések 1915 februárjában Pozsonyban, 1915 júniusában Csepelen, 1916

júliusában Hódmezővásárhelyen.

A háború kísérőjelenségeként egyre csökkent a dolgozó rétegek fizikai ellenállóképessége, ami pontosan kiderül

a betegpénztárak éves jelentéseiből. Rég kiirtott járványos betegségek pusztítottak ismét a városi lakosság

soraiban is, a kiütéses tífusz és a kolera. A tbc mellett a frontról hazatérők új morbus hungaricust terjesztettek, a

különféle nemi betegségeket, s a háború vége felé a csecsemőhalandóság az 50%-ot is túllépi.

Növekedett a gyermekbűnözés. A rendőri büntetőbíróságok 1917-ben közel 8 ezer fiatalkorú ügyét tárgyalták,

míg a fiatalkorúak bíróságának ügyforgalma a fővárosban 1917-re, 1914-hez képest csaknem megduplázódott, s

megközelítette a 9 ezret. Az orvoslás módja egy korabeli gyógypedagógus tanulmánya szerint az önálló

gyermek-rendőrség szervezése lenne. A fenti adatok fényében e testületnek bizonyára lett volna dolga.

Indokoltan jósolta meg Fényes László polgári ellenzéki politikus és újságíró egy 1918 júniusában elmondott

parlamenti interpellációjában: hamarosan „rettenetes seprés lesz az országban”.

2. Képek




1. A KMP újjászervezése és a népfrontpolitika, 1938�1941

PINTÉR István

A KMP újjászervezése és a népfrontpolitika

1938–1941

1936-ban két ellentétes következményű döntés született a Kommunisták Magyarországi Pártja munkájára

vonatkozóan. Egyértelműen előnyösen befolyásolták nemcsak a KMP, hanem az egész magyar progresszió

helyzetét, tevékenységét a népfrontpolitika irányelvei. „Ma az a feladat vár ránk – szögezte le az erről szóló

határozat –‚ hogy a fasizmus támadásának visszaverésére, erejének megtörésére egyesítsük az egész

munkásosztályt, hogy széles demokratikus frontba egyesítsük a magyar nép minden rétegét…” A Dolgozók

Lapja, a párt új központi kiadványa a gyakorlat nyelvén így fogalmazott: „A Kommunista Párt nem azt keresi,

ami elválasztja a munkásosztályt a többi dolgozó rétegtől, hanem azt teszi a népfront programjává, ami

összeköti a munkásságot az ország dolgozó népével.”

A másik döntés a KMP szervezeteinek, a KIMSZ-nek és a Vörös Segélynek a feloszlatásáról szólt. Ennek

következtében több éven át szervezeti keretek között egyedül csak az újonnan létrehozott, Prágában működő

Központi Bizottság működött mint állandó pártszerv. E határozat az itthon dolgozó kommunisták körében

megrökönyödést és elkeseredést váltott ki. „Nehéz érzékeltetni megdöbbenésemet... nem akartam hinni a

szememnek” – olvashatjuk Kiss Károlynak, a KMP Budapesti Pártbizottság tagjának memoárjában, aki a

határozat gyakorlati végrehajtását kapta feladatul. A kapott „levélben az állt, hogy a Kommunista Internacionálé

az illegális pártmunkában elkövetett hibákért, a konspirációs válság felidézéséért leváltotta a KMP Központi

Bizottságának tagjait. A Kommunista Internacionálé a párt élére új vezetőséget állított. Egyúttal határozatot

hozott, hogy a KMP meglevő szervezeteinek működését – a konspirációs válság (egymást követő letartóztatások

– P. I.) felszámolása érdekében – átmenetileg meg kell szüntetni. A párttagoknak be kell lépniük valamely

legális tömegszervezetbe és ott kell dolgozniuk. Az országon belül egyelőre nem lesz központi irányító

szervezet…” Még számos hasonló emlékezést lehetne idézni. Az új Központi Bizottság a hozzá érkezett

jelentések alapján is úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a pártszervezetek feloszlatása után „pánik lehet úrrá a

párttagokon, akik a történteket nem értették meg”.

A feloszlatás következménye

A döntés alapvetően hibás volt. Mégis bizonyos kedvező változásokat is eredményezett. A befelé forduló,

felülről jövő utasításokra, kezdeményezésekre váró, a gyorsan változó napi politikához, a különböző társadalmi

csoportosulások sajátos intézményeihez és igényeihez kevéssé alkalmazkodó korábbi szervezeti forma

megszűnt. Ez a kommunistákat arra ösztönözte, hogy önállóan törekedjenek kapcsolat kiépítésére a tömegekkel,

a legkedvezőbb, sokrétű illegális vagy legális formák felhasználásával. Jobban együtt éljenek, gondolkodjanak

és cselekedjenek azokkal, akiket megnyerni kívántak a népfrontpolitikának, a fasizmus elleni harcnak.

A helyes politikai célkitűzéseknek az egyes területeken az újonnan alkotott szervezési módok adtak keretet, pl. a

Márciusi Front 1937-ben.

A Szociáldemokrata Párt mellett működő Országos Ifjúsági Bizottság, az OIB 1937-től a kommunista és

szociáldemokrata fiatalokat egyesítő szervezetté vált.

A 30-as évek végén az egyre bonyolultabbá váló politikai helyzet és a megoldást váró ideológiai kérdések, az

antifasiszta harc kezdeti eredményei mindinkább sürgették a párt szervezeti újjáépítését. 1938-ban az itthon

dolgozó kommunisták és a Prágában működő Központi Bizottság között ismételten sor került személyes

megbeszélésekre, levélváltásokra az ügyben. Már kezdeti lépések is történtek, amikor a Központi Bizottság

tagjai a hitleri agresszió miatt, kényszerből elhagyták Prágát. Többen Párizsba, mások Stockholmon át

Moszkvába utaztak. Mindez késleltette, de nem szüneteltette a szervezést.

Kulich Gyula Svájcban, Rózsa Ferenc Párizsban, Turai József pedig még Prágában számolt be az első

eredményekről, ill. kapott tájékoztatást a további teendőkről. Kulich szabómunkás, mint az OIB titkára, legális

munkaterületen dolgozott. Rózsa Ferenc építészmérnök és Turai József vasmunkás pedig az illegális pártéletben

szereztek nagy tapasztalatokat.


Az újjászervezés

A tanácskozásokat követően 1939 tavaszán három egymástól elkülönített vonalon kezdődött meg az

újjászervezés. Kulich teendője az volt, hogy irányítsa az OIB és a szociáldemokrata ifjúsági csoportok

kommunista szellemű nevelését és felkészítését az akciókra. E feladat végrehajtása során a csoportokon belül

kisebb kommunista körök alakultak. Később, 1939 őszén, 1940 tavaszán már egyes nagyüzemekben is

létrejöttek kommunista ifjúsági sejtek. Ilyenek működtek többek között az Egyesült Izzóban, a csepeli Weiss

Manfréd gyáróriásban, a Ganz Hajógyárban, Debrecenben, a Viharsarokban és az Alföld néhány más városában.

Turai a vasasszakszervezetben, a vas- és fémiparban, s főleg a fontos hadiüzemekben és a bányatelepeken épített

ki illegális KMP-szervezeteket. 1939 őszén már a vasasszakszervezet több szakosztályában, a Weiss Manfréd

Repülőgépgyárban, a Láng Gépgyárban, a Magyar Acélban, a Hofherr Traktorgyárban, a Ganz Vagonban, az

Egyesült Izzóban élt már az illegális KMP. Sikeresen haladt előre – elsősorban Tatabányán és Salgótarjánban –

a bányászkapcsolatok felújítása.

Rózsa Ferenc vezette a legerőteljesebben kibontakozó munkát a szociáldemokrata pártszervezetekben, a

szakszervezetekben, a kultúr- és sportegyesületekben. Rózsa létrehozta az ún. politikai irányítószervet,

amelynek tagja volt Gács László és Kenéz István. Goldmann György kommunista szobrásszal az élén

„Szociáldemokrata Bizottság” létesült a szociáldemokrata pártban és a különböző kultúrszervezetekben folyó

tevékenység összehangolására. Munkájuk nyomán a szociáldemokrata kerületi pártszervezetekben, a

Népszavánál, a Munkás Testedző Egyesületben, a Természetbarátok Turista Egyesületében, a Vasas Sport

Clubban és a munkáskórusokban épültek ki a pártszervezetek. Pártcsoportokat hoztak létre a textilesek, az

építők, fások, bőrösök, kereskedelmi alkalmazottak, magántisztviselők szakszervezeteiben és a Kisiparosok

Országos Szövetségében.

1939-ben a KMP rendkívül megerősödött az átkerült mintegy ezer dél-szlovákiai kommunista csatlakozásával.

Kassán, Érsekújvárott és Ungváron pártbizottság alakult. Az irányítással és az összeköttetés megteremtésével a

magyarországi mozgalommal Schönherz Zoltánt, a kassai pártbizottság titkárát bízták meg.

1939 őszére, 1940 tavaszára – tehát viszonylag rövid idő alatt – széles körű organizáció épült ki. A különböző

területeken folyó szervezés azonban nem volt centralizált, a kommunisták elkülönülve nem egyszer egymás

munkáját is keresztezve dolgoztak. A kedvezőtlen helyzet megszüntetése nem volt egyszerű feladat.

Említettük már, hogy az egyes kerületek felelős szervezői külön-külön kaptak megbízást, és a Központi

Bizottság különböző külföldi városokban dolgozó tagjainak irányító munkája is akadozott; a nem kellő

helyzetismeret és összeköttetés hiánya miatt nemegyszer ellentétes direktívákat adtak. Tömören fogalmazva –

1939 végén lényegében – Központi Bizottságról nem is beszélhetünk; tehát most már működtek szervezetek, de

nem volt egységes: irányító központ. Ezért a hazaiak, első sorban Rózsáék sürgették a „külön területek”

megszüntetését, és az egyközpontú hazai pártvezetés megteremtését. Erre utalnak a Kominternhez Moszkvába

küldött levelek is. Egy ilyen tájékoztatót és kérést Rózsa Ferenc bátyja, Richárd vitt magával, de hasonlóak

voltak az ugyancsak Moszkvában járt Schönherz Zoltán észrevételei is.

A Komintern 1940 januárjában határozatot hozott „a belföldi pártvezetés megteremtésére”. A feladat

végrehajtására Kulich Gyula, Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán kaptak megbízást.

1940 márciusában azonban a pártot súlyos csapás érte. A rendőrség és csendőrség nyomára bukkant a Turai féle

organizációnak, majd felfedte az ifjúsági mozgalomban és a Felvidéken folyó szervezkedést is. 1940. március

vége és május közepe között mintegy 600, többségében az átcsatolt területeken dolgozó kommunista került

börtönbe, internálótáborba. Köztük volt Kulich Gyula, Turai József. Schönherz Zoltánt is csak a Szovjetunióba

menekülése mentette meg a letartóztatástól. Szerencsére Rózsa Ferenc vonala elkerülte a lebukást.

A háború kitörésekor

1940 őszén indult meg a munka újból, amikor Rózsáék ifjúsági területre és a nagyüzemekre is kiterjesztették a

szervezést. Ehhez a munkához támogatást nyújtott a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának 1940

szeptemberében hozott határozata. Ez legfontosabb feladatként továbbra is a centralizált párt megteremtését

jelölte meg. A dokumentum leszögezte: az eredmények ellenére „a centralizált budapesti pártszervezet hiánya

következtében még nem létezik akcióképes párt Magyarországon, annál kevésbé, mert a legutóbbi

letartóztatások erősen visszavetették a pártépítő munkát és újra megsemmisítették az országon belüli pártvezetés

megteremtésének kezdeti eredményeit.” A határozat ismételten aláhúzta az egy központból irányított

kommunista organizáció szükségességét. Egyben állást foglalt abban is, hogy a második bécsi döntést (1940.


augusztus) követően Magyarországhoz került Észak-Erdély kommunistái (mintegy 800 fő) kapcsolódjanak be a

KMP munkájába.

A Komintern V. B. személyi segítséget is nyújtott a teendőkhöz, és Schönherz Zoltánt, továbbá a szintén

szlovákiai Skolnyik Józsefet és Szekeres Sándort Magyarországra küldte. Ők 1940 őszén érkeztek meg, s első

lépésként még decemberben létrehozták a KMP Titkárságát. 1941 januárjában Rózsa Ferenc és Gács László,

majd később Tóth Mihály bevonásával megalakult a KMP Központi Bizottsága. 1919 óta első ízben került sor

arra, hogy Magyarországon alakult meg, Budapesten dolgozott és nem külföldről irányított a párt Központi

Bizottsága. Néhány hónapig még kapcsolat állott fenn a Kominternnel és a párt képviselőjeként – a Horthy-

rendszer börtönéből 1940-ben szabaduló és a Szovjetunióba távozó – Rákosi Mátyással. 1941 nyarán azonban

minden összeköttetés megszakadt, s csak 1944. októberben teremtődött meg újra, amikor a felszabadított

területre érkeztek a Szovjetunióban dolgozó magyar kommunisták.

A pártmunka folyamatossága

A Központi Bizottság azonban ennek ellenére folyamatosan biztosítani tudta a pártmunka vezetését. A területi

szervek közül a legjelentősebb a Budapesti Területi Bizottság, amelynek politikai titkára Schönherz Zoltán,

szervező titkára pedig Gács László volt, tagjai között volt Kádár János, Erdős László és Orbán László. A

szociáldemokrata szervezetekben dolgozó ifjúmunkásokat Ságvári Endre, az OIB új titkára irányította. 1941

tavaszán befejeződött az észak-erdélyi kommunisták csatlakozása is, munkájukat az észak-erdélyi Tartományi

Bizottság, illetve titkárság irányította, élén Kohn Hilléllel. 1941. májusában a Központi Bizottság létrehozta a

féllegális Függetlenségi Bizottságot Rózsa Ferenc, Kállai Gyula, Mód Aladár és Földes Ferenc részvételével.

Ennek a teendője az volt, hogy népszerűsítse a párt 1941 áprilisában kidolgozott függetlenségi programját, a

Hitler-ellenes nemzeti összefogás gondolatát a különböző legális fórumok, fasiszta- és németellenes polgári és

baloldali lapok révén.

A Központi Bizottság, a területi szervek és a helyi pártcsoportok kiépülésével 1941 nyarára-őszére lényegében

befejeződött a Kommunisták Magyarországi Pártjának újjászervezése, ami kiküszöbölte az 1936-ban hozott

negatív döntés káros következményeit. A Párt túljutott a szervezési tennivalók legnehezebb szakaszán. A

kialakult keretek lehetővé tették, hogy a kommunisták 1941 őszén, 1942 tavaszán a függetlenségi politika

gyakorlati megvalósítását, a tömegek mozgósítását kezdeményezzék.

2. Képek




1. Az �Éjjelek és nappalok� a képernyõn. Fejezetek a lengyel történelembõl. Maria Dabrowska filmje

FIGYELŐ

SZOKOLAY Katalin

Az „Éjjelek és nappalok” a képernyőn

Fejezetek a lengyel történelemből

Maria Dabrowska alkotása családregény, mint ahogy az minden kedd este meg is jelenik a képernyőn: a

főszerepekben Bogumil és Barbara. Nem tűnik ki azonban eléggé a tv-filmből, hogy az írónő nemcsak ennek a

két embernek a történetét rajzolta meg, hanem valójában a lengyel társadalom 1863–1914 közötti rendkívül

keserves átrétegződéséről, átalakulásairól nyújt finoman kimunkált képet.

A filmből hiányzik az, ahogyan az írónő az emberi ösztönök spontán megnyilvánulásaiban tükrözteti a

történelmi folyamatokat.

Mindezek megítélésére természetesen a filmkritikusok hivatottak. A kérdés inkább az, hogy a magyar néző

megsejti-e az egyéni sors és a történelmi folyamat közötti összefüggést?

Megérti-e a magyar olvasó, hogy Bogumil és Barbara csendes párharcának oka nem egyszerűen egy hisztériás

asszony ellenállása és csalódottsága, hanem a realitás, a realitás vállalása és a nosztalgiák, tehetetlenségérzés

társadalmi összecsapása?! Vagy, hogy Celina és Katelba házassága, súlyos kompromisszum, ami egy-két

évtizeddel korábban még elképzelhetetlen lett volna, most pedig egy teljesen új társadalmi rétegződés rendkívül

keserves, fájdalmas elfogadása.

A lengyel nézők számára, egy-egy szó, egy-egy félmondat történelmi mélységeket nyithat meg. A magyar nézők

számára azonos történelmi élmények hiányában (még ha történelmünkben nagyon sok is volt a hasonló vonás)

ez a beleélés élménye nem adott. [Hadd jegyezzük meg: talán bizonyos hangsúlyokkal a magyar néző is

közelebb juthatna ehhez a történelmi felismeréshez, ha a szinkron kevesebb „egyéni hisztériát” és több

társadalmi „hisztériát” (feszültséget) tükrözne.]

1795-ben a független Lengyelország hosszú időre (1795–1918) lekerült Európa térképéről. Oroszország,

Poroszország, Ausztria háromfelé szakították a lengyel nemzettestet. A súlyos idegen elnyomás az egyes lengyel

területeket nemcsak politikailag, de gazdaságilag és kulturálisan is erősen megnyomorította. A film az

Oroszországhoz tartozó Lengyel Királyságban játszódik. Kaliniecben (Kalisz) egy vidéki, a Porosz

Lengyelországot és Orosz-Lengyelországot egymástól elválasztó határ menti kisvárosban. A kezdő képsorok, a

nemesi udvarház idillikus környezete; a nem is túl szorosra zárt ablakok mögötti nemesi lázongású hazafias

tüntetés; az ablak alatt magabiztosan vágtató cári katonák; a régi időket idéző gáláns társaság; s találkozás a

felkelés áldozatainak tömegsírjánál; csokor virág és a mindenét elvesztett, magát éj életre határozó volt

szabadságharcos – egy véglegesen lezáruló és egy változó korszak jelképei, az 1863-as felkelésből nehezen

ocsúdó lengyel valóságot idézik.

Lengyelország a levert felkelés után

Az 1863 januárjában Orosz-Lengyelországban kirobbant nemesi-burzsoá felkelés az utolsó, de talán a

legjelentősebb volt azoknak a függetlenségi harcoknak a sorában, amelyeket a lengyel nemesség a 18. század

végétől függetlensége elvesztése és a lengyel nemzeti egység megszűnése pillanatától vívott.

A levert felkelés mérlege rendkívül keserves volt. Az elesettek és kivégzettek tízezrei mellett, sok ezer felkelőt

száműztek Szibériába, közel 8 ezer volt a külföldre menekültek száma és sok milliós az anyagi kár.

A cári kormányzat a szabadságküzdelem leverését követően felszámolta a Lengyel Királyság jogi önállóságának

utolsó maradványait. Megszüntette a már korábban is erősen megnyirbált jogú autonóm intézményeket,

amelyekben eddig „a lengyelek segítségévével nyomták el a lengyeleket” és a még túlnyomóan lengyel

hivatalnokrétegeket mindenütt orosz tisztviselőkkel váltották fel. A Lengyel Királyságnak még a nevét is

eltörölték és „Visztula menti tartomány”-ként került fel Oroszország közigazgatási térképére. Az orosz

bürokrácia és csendőrség korlátlan hatalma, kisebb-nagyobb enyhülési időszakoktól eltekintve, lényegében az I.


világháborúig tartott. II. Sándor cár felemás liberális reformjaiból nem sok jutott el a Királyság területére, s ami

eljutott, az is többnyire fikció, papírtörvény maradt csupán.

Mit érzett, vagy érzékelhetett mindebből egy olyan lengyel kisváros lakossága, mint a filmbeli Kaliniec? A

nemzeti függetlenségi nosztalgiákat, az összegyűlt vendégsereg előtt elmondott versecskék hazafias légkörét

mind inkább az elzártság, a létbizonytalanság reális problémái zavarják. A filmből is érezhető, hogy leszűkült a

tér, a lengyel kisnemesség, nemesi értelmiség számára. Kiszorultak a közigazgatásból, az állami iskolákból. S

csak a földhivatalok, hitelintézetek behatárolt köre nyújtott még némi megélhetési lehetőséget számukra.

1864 után megindult az iskolarendszer teljes eloroszosítása is. A népiskolákban 1871–1885 között fokozatosan

bevezették a kötelező orosz oktatási nyelvet. A gimnáziumokban erre már jóval hamarább, 1866–1869 között

sor került. A lengyel nyelvű varsói Főiskolát 1869-ben a Varsói Egyetem váltja fel, orosz előadási nyelvvel. J.

Hurko főkormányzó (1883–1894) és Apuchtin, az oktatási ügyek intézője arról váltak híressé, hogy még azért is

megbüntették a lengyel diákokat, ha iskolán kívül lengyelül beszéltek.

Mégis mi lehet az oka, hogy sem a filmben, de a regényben sem érzékeljük ezt az éles nemzeti elnyomást? Sőt

talán hajlamosak is vagyunk arra, hogy egy iparilag fejletlen, perifériára került kisváros elzártságával

magyarázzuk a szereplők körül érezhető kilátástalanságot, tehetetlenséget. A Barbara asszony és barátai szájából

elhangzó hazafias jelszavak sokszor üres nacionalista frázisokként csenghetnek vissza sokak fülébe.

Nemzeti ellenállás és társadalmi átalakulás

A nemzeti ellenállásnak egy nehezen megfogható, sajátos formájával állunk itt szemben. A lengyelek nem

voltak hajlandók tudomásul venni az idegen megszállást. Megpróbálták megtartani különállásukat. (Ami később

az orosz nép és az orosz kultúra elutasítása sajnálatos túlzásainak forrásává is vált nem egy esetben.) A

megszállókkal való kényszerű találkozásaikat szigorúan a hivatalos kapcsolatokra korlátozták. S ha tehették,

akik tehették, gyermekeiket lengyel magániskolákba járatták – amelyek közül néhánynak a szellemi színvonala

elérte az európai mértéket.

Érdekes egyébként, hogy a századforduló táján, amikor pedig talán a legnehezebb volt politikai szempontból a

lengyel lakosság helyzete, a demográfia mutatói rendkívül megugrottak. 1870–1910 között a három lengyel

területen élő lengyel lakosság száma 10 114 000-ről 22 130 000-re emelkedett, magán a Lengyel Királyságon

belül pedig 3 950 000-ről 9 418 000-re.

A cári kormányzat 1863 után arra számított, hogy az értelmiséget sikerül rendőrségi eszközökkel

megfélemlítenie, a lengyel földbirtokosok jelentős részét sikerül tönkretenni (1660 birtokot koboztak el, 509-et

ebből a cári vezető tisztségviselőknek juttattak), a burzsoáziát és a parasztságot pedig eloroszosítják, illetve ez

utóbbit gazdaságilag és politikailag kötik a cári kormányzathoz. 1864-ben cári rendelettel Európa egyik

legradikálisabb jobbágyreformját hajtották végre a Lengyel Királyságban. A jobbágy birtokolt földje

tulajdonosává vált. A reform alapján még földtelen jobbágyok is kaptak földet. Csökkentették – és mindenkire

kiterjesztették – a földadót. Bevezették a több faluból álló, és csak a cári hatóságoktól függő helyi

önkormányzatokat az ún. „gminákat”, ahol minden földtulajdonos rendelkezett szavazati joggal. Így a parasztok

kerültek túlsúlyba. A parasztok és földbirtokosok vitáiban a cári kormányzat képviselői, sok esetben, mint

„egyeztetők” avatkozhattak be.

A jobbágyreform a mezőgazdaságban is megteremtette a szabad erők játékát, megindult a parasztság gyors

differenciálódása – a paraszti elemek (Katelba) társadalmi tényezővé válása. A legnehezebben az egyfalvas

kisbirtokosok, kisnemesek bírták a kibontakozó gazdasági versenyt, s rendkívüli erőfeszítésekkel, s nagy

lemondások árán sikerült csak néhányuknak (Bogumil) mezőgazdaságukban a kapitalista gazdálkodást

megvalósítani.

A történetírás 1864-től számítja Orosz-Lengyelország területén a kapitalizmus fejlődésének felgyorsulását.

Ennek jelei a filmben nehezen követhetők nyomon. Az már inkább, hogy 1864 után még legalább 15 éves

stagnáció érzékelhető a lengyel gazdasági fejlődésben. Ennek a következménye az is, hogy a felszabaduló

paraszti munkaerőt nem képes a város felszívni. Ezzel magyarázhatók a paraszti nyomornak azok a képei,

amelyek egy-egy filmbeli jelenetben feltűnnek.

Tőkés fejlődés, forradalom, nemesség

A film szereplői az első jelenetekben még gyakran fogalmazzák meg – filantróp módon – aggodalmaikat, hogy

mi lesz a falvak kallódó népével? De nagyon hamar egy másfajta paraszttal találják magukat szembe. Az orosz–

japán háború és az 1905-ös időszak képeit bejátszó filmrészletekben már öntudatosodó, a forradalom szelétől


megérintett, embermivoltára ébredő és polgárosodó parasztokkal kell Bogumilnak és a többi földbirtokosnak

megküzdenie. A kastély és a falu egymásmellettiségének és kiengesztelődésének a népbarátok által hirdetett

illúziójáról egyik napról a másikra kiderült, hogy csak látszat. Igaz ugyan, hogy az még nem tűnik ki

egyértelműen, hogy milyen természetű is a parasztságnak ez a lázadása. S az sem tűnik ki egyértelműen a

filmből, hogy van-e már kapcsolat a falu és a város között. Az, hogy a századfordulón felerősödő lengyel

forradalmi munkásmozgalom meddig juthatott el a parasztság mozgósításában, még csak sejthető.

A kapitalizmus fejlődésének felgyorsulása a 70-es évek második felében következett be. A cári kormányzat

ekkor ad nagyobb megrendelést a Királyság vas- és fémipara számára. 1878-ban megindul a vasút kiépítése

Oroszország és a Királyság között. 10 év alatt jelentős előretörés mutatkozik a technikában – a széntermelés

1878–1888 között 400 ezerről 2 millió tonnára nő, a vasérctermelés 18 ezerről 128 ezer tonnára. Lényegében

ekkor indul lendületes fejlődésnek a textilipar, Lódz és környéke elválik Európa egyik legnagyobb ipari

központjává.

A nagybirtokosság és nagyburzsoázia most a „szervezett munka” jelszóval igyekszik a cárizmus iránti lojális

politikáját és anyagi érdekeit hazafias cselekedetként elfogadtatni. De az ipari fellendülés a talaját vesztett kis-

és középnemesség számára is jó lehetőség, hogy a kereskedelemben és az iparban végzett, azelőtt lenézett, sőt

megvetett tevékenységet, most valóságos nemzeti nimbusszal vegye körül. Sőt ez az a talaj, amelyen a

gazdagodó paraszti réteg képviselői is felemelkedhetnek a társadalmi hierarchiába.

A tőkés Ceglarski Úr, a tanárfeleség Michalina asszony – a kereskedő, Kateiba úr, és a film legvalóságosabb

alakja, Bogumil és társaik a századforduló lengyel társadalmának nagyon összetett, részben kihaló, részben

újjáformálódó valóságos képviselői.

Ahogy a függetlenségi illúziók keverednek a kor új jelenségeinek érzékelésével, de meg nem értésével, azt jól

mutatja az 1905-ös forradalom fogadtatása a filmen. Barbara asszony a forradalmat még úgy fogadja, mint a

nemzeti függetlenség újabb nagy esélyét. „A forradalom szörnyű dolog – sóhajt fel –‚ de ha nincs más kivezető

út...”

Ugyanakkor érzékeli, hogy itt már valami másról van szó. A lázongó, gazdatisztet gyilkoló paraszttól megijed, a

rendőrség üldözte forradalmárral még szimpatizál, a haza mártírját látja benne.

Ezt a mást ő már nem is értheti meg teljesen, ezek a harcok már gyerekeire, Agnieszka leányára várnak. Az

emigrációban, külföldi egyetemeken és hazai konspirációs körökben felajzott, gyilkos viták folynak a lengyelek

sorsáról, a jövőről. Már olyan kérdések fogalmazódnak meg – ha nem is mindig tisztán, érthetően –‚ mint

nemzeti felkelés, vagy proletárforradalom! Az alternatíva bonyolult, és a lelki válságokban, útkeresésekben

gyötrődő fiatal lengyel értelmiség nem mindig találja meg a legjobb, legjárhatóbb, legeredményesebb utat. Mint

ahogy Agnieszka férje, a forradalmárként megismert Marcin sem, aki 1914-ben Pisudski légióinál keresi a

megoldást.

Tévutakon előre

Az első világháború kirobbanása kétségtelenül újra feleleveníthette a függetlenségi illúziókat. Az országot

feldaraboló három nagyhatalom a front két oldalán harcolt egymás ellen. Felerősödtek azok a remények és

törekvések, amelyek valamelyik megszálló hatalom győzelmétől vélték visszaállíthatónak Lengyelország

függetlenségét és egységét. Az értelmiségi fiatalok nagy számban álltak Piłsudskinak a központi hatalmak

oldalán szervezett légióiba. Nem ismerték fel, hogy ezzel lényegében csak az egyik imperialista hatalmat

szolgálják a másikkal szemben. Megtévesztette őket Piłsudski szocialista múltja és hangzatos nemzeti jelszavai.

A választott megoldás csak újabb lelki gyötrelmeket és tévutakat tartogathatott ennek a jobb sorsra érdemes

fiatal nemzedéknek a számára. Voltak ugyan, akik világosabban látták, hogy a megoldás csak valahol az orosz,

német, lengyel néptömegek összefogásában és forradalmi harcában rejlik, de hangjukat még elnyomta a nagy

hazafias lelkesedés.

A regény 1914-ben zárul. Ezekre a kérdésekre már nem adhatja meg a választ. Agnieszkában a kitűnő lengyel

írónő valójában saját magát, és saját nyugtalan ifjúságát mintázza. S míg elbeszélése első nagyobbik részét a

dolgos lengyel embernek szenteli – akit elsősorban Bogumil Niechcic személyesít meg –‚ a második részben

erről a gyötrelmes útkeresésről nyújt őszinte képet, amelyben maga az írónő is csak a polgári humanizmus

értékítéletéig jutott még el. A fasizmusnak és a lengyel nép szocialista forradalmának kellett bekövetkeznie,

hogy a már idős írónő (1889–1965) a folyamatokat megértse a maguk teljességében.


2. Képek


1. Egy hívõ holland polgár antifasizmusa. J. Huizingáról

KOMJÁTHY Miklós

Egy hívő holland polgár antifasizmusa

J. Huizingáról

Igen ritka dolog, hogy egy történelmi munka több mint fél évszázad múltán változatlan formában jelenhetik

meg. Mi az oka annak, hogy ez a kivételes sors jutott osztályrészéül „A középkor alkonyá”-nak? Huizinga

könyve a későközépkori németalföldi‚ francia, burgundi lovagi élet gazdag formavilágát ragyogóan színes

képek sorozatában eleveníti fel. Műve abból a szándékból született, hogy a van Eyck testvérek művészetének

megértéséhez a kortörténeti háttér felderítésével jusson közelebb. Stílusa egy festőművész megelevenítő

készségét idézi. Huizingának, aki maga is ügyesen festett és rajzolt, egyik művében sem érvényesült a festői

látás oly utánozhatatlan szépséggel, mint „A középkor alkonyá”-ban.

A középkori ember látásmódja

Már-már az impresszionizmus határát súrolja a mód, ahogy e messze tűnt kor életét olvasói elé vetíti a szerző.

Festőisége, előadásának képszerűsége azonban sohasem ment a világosság rovására, sohasem mosta el a

jelenségek értelmét, lényegét. A káprázatos képek hátterében mindig ott volt a felismerés, hogy a középkori

ember gondolatvilágát a szimbolizmus és a skolasztika értelmében vett realizmus fogta egységbe. Számára

minden történés, minden jelenség csak úgy nyert értelmet, ha kép gyanánt fogva fel, egy másik dologgal hozta

összefüggésbe. A két dolog (jelenség) között lényegbeli azonosságot látott. A szimbolizmus oly világképet

alkotott, amelynek egysége még szigorúbb és összefüggése még bensőbb volt, mint az oksági-

természettudományos gondolkodás világképéé. Minden szimbolikus összefüggésben egyik dolognak

alacsonyabban, másiknak magasabban kell állnia; hasonló értékű dolgok egymásnak szimbólumul nem

szolgálhatnak, mindkettő csupán egy harmadikra utalhat, amely magasabban, felettük áll.

Ez a kissé légiesnek tetsző világkép közelebb jut hozzánk, mihelyt másik, nagy rendező elvét, a realizmust is

figyelembe vesszük. Amikor a középkori ember az ártatlan leányt fehér rózsával szimbolizálja, mindkettőben a

szépséget, tisztaságot és fehérséget látja. Szemében ezek a tulajdonságok határozzák meg mindkét dolog

lényegét. Két jelenség összekapcsolását, a mind kettejükben rejlő közös tulajdonságok teszik lehetővé. A

középkori ember ezekben az elvont fogalmakban (szépség, fehérség) látja az igazi valóságot, a realét. Ezek a

realék élnek abban a másik világban, amely előképe, prefigurációja a jelenvalónak. A középkor szimbolizmusát

csak a középkori realizmus teszi érthetővé. Látásmódja a gyermeké, aki a virágot és lepkét egyaránt virágnak, az

almát, labdát és narancsot egyaránt labdának mondja, mert neki a fehérség, illetve a gömbölyűség a fontos, az ő

szemében mindaz, ami fehér, ami gömbölyű, lényegében egy.

Keresztény polgári erkölcs és antifasizmus

Huizinga művelődéstörténész volt. A kultúra történetének hivatott krónikása, aki nemcsak elemezte, a

forrásokig hatolva vizsgálta az emberi művelődés történetét, hanem akinek történet- és világszemléletét a

keresztény etikával egybe ötvöződött kultúra határozta meg. Impresszionisztikus látásmódjára is talán jellemző,

hogy bár a „kultúra” központi helyet foglal el történelemszemléletében, nem olvasható nála egzakt definíciója.

Divatos kifejezéssel élve, szinte csak körüljárja műveiben vizsgálódásainak lényegét. Az analfabétizmus

felszámolása még nem kultúra – mondja; de a tudományok összessége sem azonos a kultúra teljességével. Ám

„magasnak nevezhetünk egy kultúrát még abban az esetben is, ha sem technikát, sem egyetlen szoborművet nem

tudott megteremteni, ha azonban az irgalmasság hiányzik belőle, az igazában már nem kultúra”. (A holnap

árnyékában. Budapest, 1938. 32. l.)

A kultúra fogalmába az irgalmasságnak, Huizinga világnézetének ismeretében mondhatjuk, a „keresztényi

könyörületességnek” meghatározó tényezőként való bevonása első pillanatra meghökkentő. Érthetőbbé teszi

azonban, ha figyelembe vesszük: ez a megállapítása akkor született, amikor a német nemzeti szocializmus már

teljes félelmetességében fenyegette Európát s az európai kultúrát. Huizingát egész életén át foglalkoztatta

Hollandiának a Német Birodalomhoz, a holland kultúrának a német művelődéshez való viszonya. Újra meg újra

utalt műveiben arra, hogy a holland kultúrára és a holland államiságra döntőbb befolyást gyakorolt a tény, hogy

hazáját a tenger szorosabban kapcsolta Franciaországhoz és Angliához, mint a száraz föld Németországhoz. A

holland–német állami és kulturális kapcsolatokra vonatkozó vizsgálódásai a Hitler uralomra jutása utáni


esztendőkben váltak egyfelől konkrétabbá, magatartását meghatározó iránytűkké; másfelől az egyre romló

viszonnyal együtt mozogva emelkedtek elmélkedései elvi szintre.

Huizinga ősei mennoniták voltak, holland vallási szekta tagjai, akik csak a felnőttkori keresztelést ismerik el s

ellene vannak az eskütevésnek, katonáskodásnak, s akiknek vallásossága az evangéliumi kereszténység

bensőséges megélésén alapszik. A nagy történetíró atyja már kiszakadt e közösségből, de fiát erősen keresztény

szellemben nevelte. Huizinga történetszemléletének központi gondolata az erkölcs abszolút voltának keresztényi

tana volt. Elképzelhető, miként hatott a hitleri brutalitás az ilyen lelkületű emberre.

A kultúra történetének finom lelkű és tiszta ítéletű kutatója, aki a művelődéstörténelmet mindig fölébe helyezte

a politikai történelemnek s akinek szemében politika és gazdaság az emberi szellem alacsonyabb rendű

tevékenységét jelentette, megdöbbenéssel szemlélte a politikum mindent maga alá gyúró elsőbbségének

könyörtelen érvényesülését a náci birodalomban. A német nemzeti szocializmus világnézete az erkölcs, az

önzetlenség, az igazság fogalma mellé nem egyenrangú, ha nem azok fölé, azokat meghatározó fogalomként

állította az államot. Hogy mi a jó, hogy mi az igaz, azt az állam biztonsága határozza meg – hirdette a náci

erkölcstan. Az államnak minden szabad. Ha érdekei úgy kívánják, szabad megszegnie esküvel fogadott szavát,

felrúghat szerződéseket, semmibe vehet még „örökre” kötött barátságokat is. Ez az államtan nyilvánvalóan

ellenkezett a kereszténységgel s minden erkölccsel, amely a lelkiismeretén nyugvó erkölcstörvényen alapszik.

Az igazságnak a politikai életből száműzetésétől már csak egy lépés hiányzott, hogy kétségbe vonják az igazság

követelményét a tudományban is. Egy filológus professzor az 1934. évi trieri filológus kongresszuson valóban

világgá harsogta: „a tudománytól nem szabad igazságokat követelni, hanem sokkal inkább kifent kardokat.”

(Uo. 86. o.)

Az európai kultúra fenyegetettsége

Mindaz, ami ezután végbement, az erkölcs abszolút voltának hitében nevelődött holland professzorban

megérlelte a meggyőződést, hogy az európai kultúra végzetes válságba jutott. Az igazságban, önzetlenségben, az

abszolút erkölcsben a német náci állambölcselet elavult metafizikai fogalmakat látott. Huizinga pedig – a maga

idealista filozófiai álláspontjáról – úgy ítélte, hogy a kultúrának abszolút értelemben „örök”-nek kell lennie,

különben megszűnik. Szerinte a harmincas–negyvenes évek válsága mélyen a múltban gyökerezett. A kultúra

betegsége egyik legkorábbi tünetének tartotta a német történészek és államjogászok között már több, mint egy

évszázada elterjedt tanítást a külpolitika primátusáról. Huizinga szerint e tan az egyszerű polgár szintjén úgy

jelentkezett, hogy elképzeléseit a külpolitika kívánalmaihoz, sőt a nagy külpolitikai döntések háborúkban

születvén meg, a hadügyminisztérium igényeihez kell igazítani.

Látta: a hitleri állam leviathán polgárainak megszabta az egyszer s mindenkori magatartás-normákat. Világba

rikácsolt jelszavak, a politikai „gondolkodásnak” ezek az előre gyártott elemei pótolták a politikai eszmélkedést.

Ha pedig netán valakinek kételyei támadtak a náci normák erkölcsi- és igazság-tartalma tekintetében, hamarosan

napirendre tért e dolgok felett, hisz csodálatos autópályák, sportcsarnokok, pártházak, modern lakótelepek

épültek s a vonatok halálos pontosan közlekedtek.

A holland historikus a modern művészet, főképp a költészet egyes megnyilatkozásaiban, ill. azok

felmagasztalásában az ítélőképesség csökkenését látja. Mintegy fél évszázada lazulnak a kötelékek, amelyek a

költészetet az intellektussal kapcsolják össze – mondja. „Minden idők költészete, még akkor is, ha a

legmagasabb elragadtatásig emelkedik, egybeforrva marad az észszerű összefüggés valamilyen elemével. Még

ha a lénye képszerű szépség is, a szó az, ami ezt kifejezi: vagyis a gondolat. A költő műszerei a logikus nyelvi

eszközök. Bármilyen magasra emelkedjék is a képzelet, a költemény alapanyaga a logikusan kifejezett gondolat

marad. A Véda himnuszaiban, Pindarosznál, Danténál, a legmélyebb misztikus költészetben és a

legbensőségesebb szerelmi dalban is megtaláljuk a logikailag és nyelvtanilag megállapítható vázat.” (Uo. 161.

l.) Ez hiányzik egyre több modern költőnél – írja –‚ aki szívesen vonja ki költeményeit a logikus érthetőség

kritériumai alól.

Huizinga úgy látja, hogy a kritikai készség gyengülésével párhuzamosan hanyatlott az erkölcsi ítélőképesség is.

A meggyőzés és meggyőződés kialakításának valaha komoly szellemi folyamata a pártjelvények kicserélésére

és az ing színének megváltoztatására egyszerűsödött. A reformáció és ellenreformáció korában egyik hitről a

másikra áttérés hosszú, lelkiismereti tusakodás nyomán következett be. Az igazság, a tiszta meggyőződés az élet

egyik legnagyobb értékének számított. Most úgy látja, hogy a társadalom jelszavak rabszolgájává vált. „A világ

telítve van gyűlölettel és félreértéssel. Nincs mérték, mellyel megmérhetnénk, hogy az őrültek százalékszáma

milyen nagy s hogy vajon nagyobb-e, mint hajdan. Az őrület azonban a kár okozásában hatalmasabb lett s

magasabb trónuson ül, mint valaha. A kótyagosfejű félműveltekből hiányoznak a hagyomány, a forma és kultúra

tiszteletének alázatos gátlásai. A legnagyobb baj azonban az igazsággal szemben megnyilvánuló közömbösség,


amely a politikai csalás nyilvános dicsőítésében éri el csúcspontját”. (Uo. 183. l.) A nyugat-európai kultúrát e

ponton fenyegeti a legsúlyosabb veszedelem – mondja. A legsúlyosabb azért, „mert a legerősebb hatalmi

képződményt érinti, amelyet a világ megteremteni vagy összetörni képes”. (Uo. 126. l.) Mind Huizinga szerint,

az erkölcs abszolút voltának kétségbevonásából, relativizálásából származik.

A fasizmus idején

Hollandia német megszállása után a náci helytartó 1942-ben internáltatta a leideni professzort, aki a táborban

társainak előadásokat tartott, így egy alkalommal arról, miképp állt ellen a németalföldi Leiden városa a spanyol

hódítóknak. Bár kevés kortársa látta nála tisztábban, hogy az államközpontúság, az állami hatalom túlburjánzása

az erkölcs abszolút voltának legveszedelmesebb tagadása, egy ponton éppen az abszolút erkölcs kívánalmaként

ismerte el az állam primátusát. S ez az államnak, a hazának végveszélybe jutása.

Huizinga életének igen érdekes s általa is jelentősnek tartott eseménye, hogy a holland trónörökös, Julianna

hercegnő tanárának kérte fel. A hercegnő bizalmasa lett, házasságkötésekor a trónörökös tanúja volt. S noha

erőltetett volna a közvetlen kapcsolatteremtés a leideni professzor és a hercegi pár beállítottsága között,

történelmi tény, hogy Bernát herceg, az ifjú férj, amikor a német ejtőernyősök a holland királyi palotára

támadtak, a palota tetejéről géppuskatűzzel fedezte családja menekülését.

Huizingát külföldi nyomásra, betegségére tekintettel, kiengedték az internáló táborból, de kényszerlakhelyet

jelöltek ki számára. Hazája felszabadulását nem érte meg. Már behallatszott a felszabadító csapatok ágyúinak

dörgése szobájába, amikor meghalt.

Élete utolsó hónapjaiban szinte kizárólag a beteg európai társadalom gyógyulásának lehetőségei foglalkoztatták.

Nem véletlen, hogy aki kora ifjúságától hitt az erkölcs abszolút voltában, az abszolút erkölcs legmagasabb rendű

tanításából, a keresztény hitből merített vigaszt. A nemzetek között is jóakaratra van szükség – mondotta –‚ ha

az európai kultúra és társadalom pusztulását el akarjuk kerülni. Huizinga szerint az államok egymáshoz való

viszonyát, ahogy az egyes emberekét is, egymás jogos érdekeinek tiszteletben tartása, sőt nemegyszer lemondás

mások javára, vagyis röviden, önzetlenség és igazság hozhatja csak rendbe.

Ebből az eszmevilágból sarjadt Huizinga sajátos nemzetköziség-fogalma: „Bárhol fakadjon is a valódi

nemzetköziség gyenge virága, támogasd és öntözd azt. Öntözzed saját nemzeti öntudatod eleven vizével, ha az

tiszta. Annál jobban fog gyarapodni. Maga a kifejezés: nemzetközi, a nemzetek fennmaradását feltételezi, de

olyan nemzetekét, amelyek egymást elszívelik és nem csinálnak a különbségekből megkülönböztetéseket”. (Uo.

200. l.)

2. Képek




1. Erdei Ferenc élete képekben

Erdei Ferenc élete képekben

„… a szerző igazán semmi rendkívüliséggel nem dicsekedhet, pontosan alkalmas arra, hogy korunk normális

emberének modellje legyen. Alkalmas erre pályájánál fogva.

1910-ben született Európa közepe táján, olyan társadalomban, amely városi is, falusi is, paraszti is, nem is;

végigjárta a nevelődés obligát lépcsőit; református elemi iskolát, ami falusi iskolának is vehető, nyolcosztályos

gimnáziumot, ami okvetlenül városi intézmény volt, de kisvárosi, az egyetemet középnagy városban végezte, s

itt tanulta, átélte mindazt, amit a korban a világ egyetemein általában lehetett. Volt katona, belekerült a

munkásmozgalom vonzókörébe; alkalmazkodott is, tüntetett is, társadalmi elismerésben is részesült, börtönben

is ült. További pályája során is volt földműves, szerkesztő, kutató, piaci árus, igazgató, miniszter, akadémikus,

tehát elég sokféle ahhoz, hogy általában ember lehessen…”

2. Képek





1. Szálasi naplója

ROZSNYÓI Ágnes

Szálasi naplója

A Kossuth Kiadó Karsai Elek gondozásában jelentette meg „Szálasi naplója” A nyilaskeresztes mozgalom a II.

világháború idején c. kötetét. (Cikkünk illusztrációi nyilasellenes gúnyrajzok a 8 Órai Újságból.)

A Szálasi-napló olvasása betekintést enged – minden utólagos szépítés nélkül – a nyilasok és a nemzeti

szocialista párt politikai kulisszái mögé. A Hungarista Napló néven ismert pepita füzetek – melyekről annak

idején sokat lehetett hallani, de csak nagyon kevesen ismerhették – Szálasi és legszűkebb környezetének

bejegyzéseit tartalmazzák. A sokáig és több helyen lappangó szövegek sorsát a közreadó Karsai Elek a

bevezetőben részletesen ismerteti. Mint az előszóból kitűnik, a nyilasok a napló szövegét nyers

fogalmazványnak tekintették, és azzal a céllal írták, hogy majd könyvvé formálják.

A mai olvasó, ha idősebb és átélte az 1940–44 esztendőket, szívszorongva ismeri fel a már-már elfelejtett

rosszemlékű frázisokat, zavaros ideológiai fejtegetések mellett a politikai ellenfelek alantas hangú jellemzéseit.

A mai fiatalok előtt pedig, akik már csak a történelemkönyvekből, regényekből, emlékiratokból vagy esetleg

filmekből ismerhetik e kort, leleplezik önmagukat, amikor a „magyar birodalom”-ról szavalva, kicsinyes

intrikákkal igyekeztek politikai hátterüket biztosítani, és egymást taposva tolongtak a náci Németország

kegyeinek megszerzéséért. Egy, a kötetben meg nem jelent, 1944. január 8-i újévi üdvözlet is jól szemlélteti ezt:

„E történelmi új esztendő küszöbén köszöntjük szívünk minden melegével, lelkünk minden hitével, akarásunk

minden eltökéltségével, cselekvésünk minden elszántságával Hitlert, Mussolinit és a Tennót. Kívánjuk, hogy az

új esztendő hozza meg tiszta szándékuk tiszta gyümölcsét.” (OL. Filmtár)

Szálasit és mozgalmát – ahogy ezt a napló is tanúsítja – a németek nem tartották megfelelő partnernek és csak

legvégső esetben kívánták felhasználni. Szálasi ezt sértődötten és ingerülten vette tudomásul. Különösen,

amikor látta, hogy 1944. március 19-én nélküle, sőt tudtán kívül „oldották meg” az ország megszállását. Nem

sokkal ezután azonban már újra várható kilátásait és politikai terveit latolgatta. 1944. augusztus 16-án „Időszerű

kérdések és válaszok” címmel – „írta a Nemzet néma lelkiismerete” bejegyzéssel – a következők olvashatók:

„Célunk a hatalom átvétele, éspedig átvétele az Államfő és a Nemzet közös akaratából.”

A koalícióra vonatkozóan így folytatódik az idézet: „hivatalos nézetünk ez: A Nyilaskeresztes Párt és az általa

vezetett Hungarista mozgalom csak olyan koalícióban fog részt venni, amelyet ő vezet személy szerint is. Más

koalícióban nem vesz részt.” „Indoklás: A koalíció mindig kényszermegoldás, és mint ilyen, a legkevésbé

alkalmas arra, hogy a kibontakozás felesleges súrlódásoktól mentesen jöjjön létre... Vállaljuk a koalíciót – de

minden fontos posztot a kezünkbe kell tenni.” (OL. Filmtár)

A pártok közötti huzavona, a szélsőjobboldali mozgalmak egymás elleni csatározásai – és mindenekelőtt a

fasizmus számára mind kilátástalanabb katonai-politikai helyzet – „végre” meghozták Szálasi számára a

lehetőséget az annyira óhajtott hatalom elnyerésére. 1944. október 15-én, a sikertelen kiugrási kísérlet nyomán,

amikor az ország területén már folytak a felszabadító harcok, és a további ellenállás már teljesen kilátástalan

volt, a németeknek nem maradt más, mint Szálasi és a nyilasok. A Hungarista Naplóban maguk bizonyítják,

hogy az alkudozások, a személyi intrikák, sokszor durva veszekedések, a koncért való küzdelem hogyan

taszította még tovább, még mélyebbre, a háború poklába az országot, teljesen figyelmen kívül hagyva a magyar

nép érdekeit, amelyet valójában persze soha nem vettek figyelembe.

A Napló egy, még 1940. november 2-án kelt, bejegyzésében világít rá valódi társadalmi nézeteikre:

„Megjelenik Kerekes és Sághy testvér. A munkáskérdésben terjesztik elő az általuk készített táblázatokat.

Szálasi (testvér): A tőkét figyelembe kell venni, mert a tőke nélkül semmit sem lehet kezdeni. A táblázatok

beállítandók ideológiai alapra, amelynek alapján beállítható a gyakorlat.” Majd ugyanaznapról „11 órakor: A

parasztság egy teljesen elrontott emberanyag, ezek mind csak várnak valamit”. (OL. Filmtár).

A napló, melyben mint egy panoptikumban sorakoznak az egykor rettegett figurák az utókor előtt a magyar

fasizmus egyik legbeszédesebb vádiratává lett.

2. Képek






1. Nyilasmozgalmak, 1931�1944. Kronológia.

KRÓNIKA

SIPOS Péter

Nyilasmozgalmak

1931–1944

A nyilas mozgalom már kialakulásától, az 1930-as évek elejétől fasiszta, a legszélsőségesebb soviniszta,

antiszemita, antikommunista eszméket hirdette szociális demagógiával elegyítve. Ez tette megfelelő eszközzé a

nyilas pártokat a német fasiszták számára, hogy végső tartalékként alkalmazzák a háború meghosszabbítására

Magyarország területén, ami nemzeti katasztrófát okozott. Összeállításunk célja nem a mozgalom

tevékenységének feltárása, hanem az, hogy eligazítást nyújtson a nyilas-nemzeti szocialista szervezetek

mozgásában.

1931. december. Böszörmény Zoltán újságíró vezetésével megalakul a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt.

Jelvénye a horogkereszt.

1932. július 16. Meskó Zoltán nyugalmazott katonatiszt, országgyűlési képviselő bejelenti a Magyar Nemzeti

Szocialista Földműves és Munkáspárt megalakulását. Jelvénye a horogkereszt.

1933. szeptember 6. A belügyminiszter, hivatkozva arra, hogy korábbi rendeletek értelmében tilos olyan

jelvényt, zászlót vagy címert viselni, amely idegen állam hivatalos címere, betiltja a horogkereszt használatát.

Böszörmény pártjának jelképe ezután a kaszáskereszt, a Meskó-párté a nyilaskereszt és a zöld ing.

1934. Festetics Sándor gróf nagybirtokos létrehozza a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot.

1935. március 4. Szálasi Ferenc nyugalmazott katonatiszt megalakítja a Nemzeti Akarat Pártját.

1935. március 31—április 7. Az országgyűlési választásokon a Festetics-párt két mandátumot nyer.

1935. A választások után a Meskó-pártból kiválnak Pálffy Fidél gróf hívei és szintén Magyar Nemzeti

Szocialista Földműves és Munkáspárt néven külön szervezetet alakítanak.

1936. április 25. Böszörményt a rendőrség letartóztatja, ezután a kaszáskeresztes mozgalom megszűnik.

1936. június. A Festetics pártból kiválnak ifj. Balogh István országgyűlési képviselő hívei, egyesülnek a Pálffy-

párttal Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt néven.

1936. október eleje. Salló János Városi tisztviselő és Rajniss Ferenc újságíró vezetésével megalakul a Nemzeti

Front.

1937. április 15. A belügyminiszter betiltja a Nemzeti Akarat Pártját.

1937. május. A Balogh–Pálffy-párt kettészakad, mindkét rész Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt néven

működik tovább.

1937. június. Endre László gödöllői főszolgabíró megalakítja a Fajvédő Szocialista Pártot, párthelyisége az

Andrássy (ma Népköztársaság útja) út 60. sz. házban, a későbbi nyilas központban van.

1937. augusztus. Endre és Szálasi megállapodnak pártjaik egyesítésében.

1937. október. Szálasi vezetésével Magyar Nemzeti Szocialista Párt néven egyesülnek Szálasi, Endre, Balogh,

Pálffy pártjai és más kisebb nyilas töredékek.

1938. február 21. A belügyminiszter feloszlatja a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot.

1938. április eleje. Hubay Kálmán újságíró nyilvános és Szálasi háttérbeni vezetésével megalakul a Nemzeti

Szocialista Magyar Párt-Hungarista Mozgalom.


1938. június. Matolcsy Mátyás közgazdász megalakítja a Keresztény Nemzeti Szocialista Frontot.

1938. augusztus. 16. A Kúria jogerőre emeli Szálasi 3 évi fegyházra szóló büntetését.

1938. szeptember 2. A Festetics-párt zöme egyesül a Hubay-párttal. Egyes töredékek Magyar Nemzeti

Szocialista Párt néven tovább működnek a fúziótól távol maradó Festetics vezetése alatt.

1939. február 3. A nyilasok kézigránátos merénylete a Dohány utcai zsinagógából távozó közönség ellen.

1939. február 24. A belügyminiszter betiltja a Nemzeti Szocialista Magyar Párt-Hungarista Mozgalom

működését.

1939. március eleje. Hubay Kálmán vezetésével megalakul a Nyilaskeresztes Párt.

1939. május 28–29. Az országgyűlésen a Nyilaskeresztes Párt 31, az Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt

(Pálffy) 4, a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkás Párt (Meskó) 3, a Nemzeti Front 3, a

Keresztény Nemzeti Szocialista Front 2 mandátumot nyer.

1939. augusztus. A Pálffy-párttal fuzionál a Nemzeti Front.

1940. szeptember 6. Szálasi amnesztiával szabadul a fegyházból.

1940. szeptember 22. Szálasi átveszi a Nyilaskeresztes Párt vezetését.

1940. szeptember 27. Szálasi vezetésével Nyilaskeresztes Párt néven egyesül a Nyilaskeresztes Párt és a Pálffy-

féle Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt.

1940. október 4. A Keresztény Nemzeti Szocialista Front csatlakozik a Nyilaskeresztes Párthoz.

1940. október. A nyilasok országos bányászsztrájkot robbantanak ki, majd a harcoló bányamunkásokat

cserbenhagyják. A sztrájk november közepén ér véget.

1941. szeptember 18. A Szálasi-pártból kilépett képviselők Pálffy Fidél és Baky László nyugalmazott

csendőrtiszt vezetésével megalakítják a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot.

1941. szeptember. A Magyar Nemzeti Szocialista Párt országgyűlési koalíciót alakít Imrédy Béla Magyar

Megújulás Pártjával, Magyar Megújulás Nemzetiszocialista Pártszövetség néven.

1942. február 24. Szálasi pártja felveszi a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom nevet.

1944. augusztus 24. A Sztójay-kormány felfüggeszti a politikai pártok működését.

1944. augusztus 25–október 15. A nyilaspártok német támogatással továbbra is szervezkednek a hatalom

átvételére.

1944. október 16. Megalakul a Szálasi-kormány, amelyben túlsúlyban van a Nyilaskeresztes Párt.

1944. október 18. A Nyilaskeresztes Pártot Szálasi különleges hatalommal ruházza fel az államapparátus

ellenőrzésére.

1944. november 4. Szálasi „nemzetvezető” eskütétele.

1944. november 16. A Magyar Nemzeti Szocialista Párt beolvad a Nyilaskeresztes Pártba.

1946. március 1. A Népbíróság közel egyhónapos tárgyalás után Szálasi Ferencet és hat alvezérét háborús

bűntettekért és hazaárulásért jogerősen kötél általi halálra ítéli.


1. A �ráció� I. Szulejmán háborúiban

DISPUTA

RÁZSÓ Gyula

A „ráció” I. Szulejmán háborúiban

A mohácsi katasztrófa sokk-hatása ötödfél század múltán is fájó seb nemzeti tudatunkon, s főként nemzeti

büszkeségünkön. Költők, szépírók, tudósok százai vetik fel újból és újból a kérdést: miért kellett a „nagy volt

hajdan a magyar” nemzetnek egyetlen csatában századokra eljátszani önálló államiságát.

Sajátos viszont, hogy e nagy tudományos és művészi erőfeszítés az okok feltárásában alig lépte túl az egykorúak

magyarázatát. Paradoxonnak tűnik, de valójában a legtöbb költői, vagy tudományos magyarázat szinte

napjainkig három, azóta szállóigévé vált mondásra épült. Perényi Ferenc, váradi püspökére, aki a magyar sereg

kis létszámával és magárahagyatottságával, Burgio pápai nunciuséra, aki az államvezetés és az uralkodó osztály

romlottságával, Frangepán Kristóféra, aki pedig a hadvezetés tehetetlenségével indokolta a vereséget.

A polgári történetírás reprezentatív, a maga korában színvonalas szintézise, az 1926-ban kiadott Mohács-

emlékkönyv sem feszítette szét ezeket a kereteket, s csupán a fenti állításokat támasztotta alá tudományos

igénnyel. A felszabadulás utáni magyar marxista tudomány, az uralkodó osztályok felelősségének

hangsúlyozásán túl, mindössze egyetlen, s nem is időtálló gondolattal gazdagította a Mohácsról alkotott

elképzeléseket: a vereség egyik fő okaként a Dózsa-felkelés elfojtását, a „honvédő paraszt” lefegyverzését

jelölve meg.

Az is tény viszont, hogy már több évtizede folytak és folynak azok a kutatások, melyeknek első, s nem is mindig

látványos eredménye csak a legutóbbi években jelentkeztek.

Nem véletlen azonban, hogy a mohácsi problematikára nem történész, hanem a kitűnő tollú filmesztéta és

irodalmár Nemeskürty István „Ez történt Mohács után” c. 1966-ban megjelent írása hívta fel a nagyközönség

figyelmét – kiváltva egyszersmind a szakma bírálatát. A mű annak köszönhette sikerét, hogy a már meglévő

ismereteket és értékítéleteket erkölcsi alapokra helyezve hevesen támadta Európát és ostorozta a nemességet.

Mindebből azt a tudományosan semmiképp meg nem alapozható következtetést vonta le, hogy a vereség

elkerülhető lett volna, s az ország három részre szakadását elsősorban véletlen, szubjektív tényezők okozták.

Egész más, bár hasonlóan vitatott úton indult el a magyar hadtörténetírás jeles képviselője, Perjés Géza. Ő a

döntéselmélet, a katonai logika módszereinek alkalmazásával keresett választ a mohácsi katasztrófa

leglényegesebb politikai és katonai kérdéseire. Néhány tanulmánya és nagyszámú vitacikke után a Magvető

Kiadó napjainkban jelentette meg impozáns és nagyon szép kiállítású „Mohács” című összefoglaló munkáját.

Perjés modelljének alapelveit az alábbiakban foglalhatjuk össze: a katonai döntések mérlegelésére „a

lehetőségek viszonylag igen jók, mivel a számba jövő tényezők száma viszonylag kevés, maguk a tényezők

pedig eléggé ismertek... A hadakozó felek természetesen igen pontosan ismerik saját országuk háborús

potenciálját és hadseregük ütőképességét –‚ de mindezt eléggé megbízható pontossággal tudják az ellenségre

vonatkozóan is... A hadtörténeti kutatás tehát minden más történelmi diszciplinánál bátrabban élhet a

racionalitás feltevésével.” (15. l.)

Úgy véljük a modellalkotás lehetőségében, valamint a racionális tényezők keresésében feltétlenül egyet kell

értenünk Perjés Gézával, ám azonnal azt is hangsúlyoznunk kell, hogy csupán e két tényező vizsgálatára

hagyatkozva nemigen oldhatjuk meg az egyes háborúk konkrét problémáit. Különösen áll ez a régebbi korokra

nézve. Itt egyfelől nagyon is gyér a rendelkezésünkre álló forrásanyag, így pl. szinte semmi megbízható adatunk

sincs a törökök politikai és stratégiai elképzeléseiről –, másfelől rendkívül megnő a szubjektív és a véletlen

tényezők szerepe. A középkori embernek egyes – gyakran lényeges – kérdésekben más volt az értékrendje, mint

napjaink emberének, döntéseihez pedig kevesebb információ állt rendelkezésére: logikus, távlati terveket egyéni

felkészültsége, a társadalmi és gazdasági viszonyok labilitása folytán alig tudott készíteni.

Mindezek előrebocsátásával kíséreljük meg, hogy a történelmünkben fontos szerepet játszó 1529-es hadjárat

alapján felvázoljuk az oszmán és a vele szemben álló Habsburg állam stratégiai szándékait és lehetőségeit. Azért

választottuk e háborút, mivel részben forrásanyaga gazdagabb és megbízhatóbb, mint Mohácsé, részben az

oszmánok itt egy Magyarországnál lényegesen erősebb katonai és politikai szervezettel mérték össze erejüket.

Így az ebből leszűrt következtetések is időtállóbbak lehetnek.


A megalapozott döntés előfeltétele a szakértelem, valamint a saját és az ellenséges viszonyok alapos ismerete.

Perjés Géza nagyon helyesen megállapítja, hogy „a katonai szakma ebben a korban merő empíria” (105. l.).

Léteznek ugyan katonai „elméleti” munkák – ókori szerzők kommentárjai, inkább illemtannak tekinthető „lovag

tükrök” és kezdetleges haditechnikai kézikönyvek – az 1520-i a firenzei Niccolo Machiavelli már befejezte az

első, átfogónak tekinthető katonai elméleti összegzését: „A háború művészeté”-t. A katonai vezetés elméleti

felkészültségét mégsem a fentiek, hanem az elég nagyszámban fennmaradt, főleg a keresztes háborúk céljára

készült haditervek alapján mérhetjük le. Ezekben, mint általában a korszak egész politikai irodalmában túlteng a

propagandaelem, irreális feltételezések keverednek bennük jó meglátásokkal. Általános jellemzőjük: szinte

sohasem valósultak meg.

Sajátos módon ugyanez lett a sorsa annak a minden korabeli szakmai igényt kielégítő, alapos, csaknem 100

oldalnyi terjedelmű osztrák haditervnek, melyet Ferdinánd király tanácsosai 1529 januárjában készítettek a

várható török támadás elhárítására. A terv azért is figyelemreméltó olvasmány, mivel ismereteink szerint ebben

vetették először papírra az ausztriai Habsburg-ház lényegében 1683-ig, Bécs második ostromáig érvényes

törökellenes hadászati elképzeléseit.

Az elaborátum tekintélyes haderő: 44 000 gyalogos, 8000 nehéz- és 10–12 000 könnyűlovas felállításával

számolt. Körültekintően megjelölte e hatalmas, mintegy 65 000 főnyi sereg toborzásának, ellátásának és

szállításának feltételeit és lehetőségeit. Az oszmán túlerőt tekintve védelmi harcokat javasolt: a fősereg a Duna

mellett Győrnél, vagy Magyaróvárnál várja a megerősített táborban a törököket, nem bocsátkozik harcba,

legfeljebb az ostromlott magyar várakat igyekszik felmenteni.

Nos, ebből a helyes célokat kitűző, reálisnak tűnő elképzelésből semmi sem valósult meg! Az oszmánok már

Budát ostromolták, amikor Ferdinándnak még nem volt mozgó serege. Nem lett semmi a Duna menti fősereg

felállításából, a magyarországi várak megerősítéséből, Ferdinánd erejéből ez ideig csupán arra tellett, hogy

Bécsben 20 000 fős sereget vonjon össze. A többi csapat még csak készülődött, s csupán október 20. körül,

amikor a Bécs ostrománál kudarcot vallott török hadak már kivonultak Ausztriából, állt össze – mintegy

hathetes késéssel – egy megfelelő nagyságú sereg.

Kísértetiesen hasonló volt a helyzet a mohácsi hadjáratnál is. Az oszmánok hamarabb megtették a

Konstantinápoly és a Dráva-vonal közötti mintegy 1000 km-nyi utat, mint a magyar sereg, s közben még

várakat is ostromoltak. E tényből elsősorban azonban nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy akár a

magyar, akár az osztrák, vagy cseh uralkodó osztály vétkes könnyelműséggel szabotálta a haza védelmét. Ebben

is van részigazság, de a valódi ok a krónikus pénzhiányban, a toborzási és ellátási nehézségekben, valamint a

közigazgatás és az egész államapparátus gyengeségében rejlett. Az állam ugyanis csak arra volt képes, hogy az

utolsó pillanatban vonultassa fel seregét a betörő ellenséggel szemben, hosszabb időre se fizetni, se ellátni nem

tudta katonáit, szervezetlensége és gyengesége folytán azonban gyakran ezt sem tudta megoldani. Mindezekhez

még az is hozzájárult, hogy a törökellenes háború mindig nemzetközi probléma maradt, ennek megoldását pedig

állandó, alig leküzdhető nehézségek gátolták.

A késői szervezéshez az is hozzájárult, hogy az oszmánok erejéről és szándékairól sem rendelkeztek pontos

ismeretekkel. A törökök mesterien értettek a ködösítéshez, szándékaikat gondosan eltitkolták, így a követek és a

fizetett kémek csak megbízhatatlan adatokat hozhattak ezekről. Kevés olyan megbízható hírforrás akadt, mint

Pásztor János zágrábi kereskedő, aki 1529 elején pontos adatokat közölt a török hadsereg létszámáról és az

európai várak őrségéről. Az ügyes kém jelentése szerint Szulejmán hadserege 15 000 janicsárból, 20 000

zsoldos lovasból, 32 000 európai és 40 000 anatóliai szpáhiból és egyéb fegyveresből, 8000 tüzérből, 800

ágyúból és 32 nagy dunai naszádból áll. De még ő sem közölte az irreguláris csapatok létszámát, s főleg azt

nem, hogy a birodalom haderejéből ténylegesen mennyi vonul Szulejmán vezetésével Magyarországra.

Kimondhatjuk tehát, hogy bár egy 16. századi európai állam vezetői többé-kevésbé ismerték saját erőiket, az

ellenségről azonban csak felettébb homályos információkkal rendelkeztek. Így stratégiájuk tervszerűsége,

racionalitása is csak igen korlátozott keretek között érvényesülhetett.

Az oszmán birodalom vezetői ennél kétségtelenül kedvezőbb helyzetben voltak. A szultán, a keresztény

fejedelmekhez viszonyítva, szinte korlátlan uralkodó, hadereje, ha taktikailag nem is érte el az egykorú spanyol,

vagy francia hadsereg színvonalát, létszámát, fegyelmét és hadrafoghatóságát tekintve messze kimagaslott

Európában. A kitűnő török közigazgatási apparátus mindig megbízhatóan gondoskodott a sereg szervezésének,

ellátásának és utánpótlásának lebonyolításáról. A birodalom kincstára állandóan tele volt, Szulejmán évi

jövedelme megközelítette a 2 millió aranyat. (Ugyanakkor I. Lajos kincstára csak évi 200 000 aranyra

számíthatott.) Az oszmánok hírszolgálata is kimagaslott Európában – legfeljebb a velencei kém- és


követjelentéseket tarthatjuk hasonló színvonalúnak –‚ így a szultán lényegesen többet tudott ellenfeleiről, mint

azok őróla.

Tulajdonképpen egy céltudatos, tervszerű hódítópolitika minden eleme rendelkezésére állt a szultánnak. Így első

pillanatra meggyőzőnek hatnak az érvek a török politika és stratégia racionalitásáról. A valóság azonban mást

mutat. A török államvezetés csak látszólag rendelkezett szabadon a hatalmas, mintegy 15–16 millió lakosú

ország erőforrásaival, bizonyos tényezők az ő kezüket is megkötötték és meggátolták egy valóban racionális

politika kibontakozását.

Elsőként a birodalom sajátos struktúráját említhetjük. Az oszmán állam a hódításra, a szomszéd országok

állandó fosztogatására épült, ez tartotta el az egyre növekvő hadsereget és a nagy pénzeket felemésztő

apparátust, mivel a török adórendszer minden alapossága és találékonysága sem tudott volna elegendő pénzt

kipréselni az állam terheit hordozó keresztény alattvalókból, a rájákból. A hadsereg is a háborúból élt, mivel a

zsákmány és a karrier lehetősége, szinte állandóan harcra ösztönözte az egyébként szűkösen tengődő oszmán

harcosokat. Az újonnan trónra lépő szultánnak ezért hamarosan sikeres hadjárattal kellett elnyernie katonái

elismerését. S az is előfordult, hogy néhány éves békeállapot után a katonák lázongva követelték az új háborút.

(Pl. 1525-ben!)

A harcias, az igaz hit terjesztését minden eszközzel előíró muszlim vallási ideológia is a háborút szolgálta. Így a

szultán csak ritkán jutott olyan helyzetbe, hogy ki tudja várni egy-egy ellenfelével szemben a kedvező pillanatot,

ezért olykor megalapozatlan háborúkba kényszerült.

A birodalom földrajzi fekvése, az állandóan fenyegető kétfrontos háború sem erősítette a racionalitást. A

szultánok ugyan többnyire elkerülték a Habsburgokkal és Perzsiával vívott egyidejű háborúkat – ebben az

ellenfelek közötti együttműködés szinte tökéletes hiánya is segített – de ezek állandó fenyegetése meggátolta

őket abban, hogy valamely frontszakaszon következetesen megvalósíthassák terveiket.

Végezetül épp teljhatalmánál fogva a padisah személyes tulajdonságai is a kelleténél jobban befolyásolták a

politika alakulását. I. Szulejmán (uralk. 1520–1566) pl. nem volt II. Mohamedhez, vagy I. Szelimhez mérhető

nagy hadvezér. Személyesen sem várostromot, sem nyílt csatát nem vezetett: Nándorfehérvárnál és Rhodosznál

Pirri Mohamed, Mohácsnál és Bécs ostrománál Ibrahim nagyvezér vezette a hadat. A szultán hadászati

elgondolásai is bizonytalanságról, a célok, a tér- és időtényező pontatlan felméréséről tanúskodnak.

Paradoxonnak hangzik, de egyetlen racionálisan végrehajtott hadjáratát 1532-ben vezette, amikor elkerülte a

nyílt csatát a hatalmas császári hadsereggel, s bölcsen megelégedett vazallusa, János király uralmának

biztosításával.

Mohácsnál ezzel szemben nagy lehetőséget hagyott kiaknázatlanul. Nyilvánvaló, hogy eredeti terveiben

mindössze egy büntető- és rablóhadjárat szerepelt, de nem ismerte fel, hogy a II. Lajos halálával gyökeresen

megváltozott magyarországi helyzet szinte tálcán kínálja az esélyeket. Nem használta ki, hogy az országban

hatalmi vákuum keletkezett, ami viszont távozása után szinte ideszívta a hazánknál lényegesen erősebb

Habsburg birodalmat, ami a későbbiekben számára igencsak sok gondot okozott.

Összefoglalva: az oszmán állam vezetői nem folytattak és nem is folytathattak a mai értelemben vett racionális

politikát. Állandó háborúra és hódításra kényszerülvén, ott és akkor támadtak, ahol ezt a pillanatnyi helyzet

lehetővé tette. E háborúban – egészen a 16. század második feléig – kétségtelenül többnyire ésszerűen és

körültekintően jártak el. Ám tervezésük és logikájuk – ha némileg más okokból fakadóan is, éppúgy magán

viselte az opportunizmus, az ösztönösség, a pillanatnyi előnyök hajszolásának ismérveit, mint Európa és Ázsia

más országaiban.

Jegyzetek

Perényi Ferenc mondását idézi: Brodarics Históriája a mohácsi vészről. Bp. 1976. 47. l.; Burgiora ld. Mohács

emlékezete. Bp. 1976. 117. l.; Frangepán levele: a Magyar Tudományos Akadémia történeti bizottságának

oklevélmásolatai. Bp. 1890–1894. 11. köt. 4. l.; Az 1529-es tervezet; Hadtörténelmi Levéltár, Budapest,

Törökkori iratok 32. sz.; Pásztor jelentései, Staatsarchiv Wien. Turcica. Fasc, 1.

2. Képek




1. 1979-4

Tisztelt Szerkesztőség!

Szerkesztőségünkhöz több olyan olvasói megkeresés érkezik, melyekben olvasóink saját kutatásaikból,

információikból merítve közölnek velünk új történeti adalékokat. Természetesen szerkesztőségünk nem tud arra

vállalkozni, hogy ezek mindegyikét közzétegye. Még csak arra sem, hogy a beküldött kéziratokat a kérdések

szakértőivel véleményeztesse. Ezek az apró, kis mozaikok azonban mégis rendkívül értékesek: a korszak

kutatóinak eddig nem ismert részletekre hívják fel figyelmüket.

KEREKES GYULA budapesti olvasónk pl. visszatér a História 1. számában megjelent egyik cikkünknek

Kunder Antalra vonatkozó állítására. A cikkben a szerző hibáján kívül sajnálatos korrektúra-hibaként maradt az

az állítást, hogy Kundert halálra ítélték. Olvasónk most kiegészíti helyreigazításunkat, Kunder börtönéveihez

szolgáltat adalékokat.

„– Kunder Antal még csak a tájára sem került a gyűjtő bal csillag II-es földszintjének. Ez volt ugyanis a politikai

halálra ítéltek gyűjtőhelye. A valóságban, majdnem azt mondhatnám, vígan vágta a bádoglemezt a műhelyek

tetején, lévén bádogos szakmunkás beosztásban, én meg mellette az őr.

Nagyon sokat elfilozofálgattunk az élet forgandóságairól, én persze megmondván véleményemet a letűnt

urakról. Egy ilyen beszélgetés alkalmával kijelentette: „Tudja felügyelő úr, nem is bánom, hogy ide kerültem –

nagy iskola ez nekem.” Én akkor azt feleltem, nem hiszem, hogy hasznát veszi az életben, de az események

rácáfoltak, neki lett igaza. Egyébként kivégzése előtt beszélgettem Jányval és a többiekkel...”

KÖRMENDI LÁSZLÓ (Bp.) olvasónk szintén az 1. számban megjelent egyik cikkünkhöz, a kuruc

Ezereskapitányokhoz, illetve a képek történetéhez szól hozzá.

„Csupán mint érdekességet közlöm, hogy Nyitra megyében, Egyháznagyszeg községben – többek között – a

Cseryek is birtokosok voltak. A XVII. század vége felé Csery Imrének, Rákóczi egyik kedvelt generálisának

leányát, Máriát, Turcsányi György vette nőül és így került a Csery-rész a Turcsányi család birtokába.”

Külön örömünkre szolgál, hogy olvasóink továbbra is javaslatokat tesznek témákra. SZABÓ LÁSZLÓ

(Kesznyéte) pl. a következőket írja:

„Javaslom – mivel történeti témájú a lap – a világon eddig létező államok, országok történetét leírni.

Természetesen a kultúra, nyelv, gazdaság stb. felölelésével. Javaslatom azzal szeretném folytatni, hogy nemcsak

régi ókori, már nem létező országok történetére gondolok, hanem a ma létező országok mindegyikének

történetére, keletkezésére stb. is.”

„Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nem vagyok pedagógus, nem ismerem sem a tantervet, sem a

jelenlegi gimnáziumi tankönyveket, én jogi egyetemet végeztem, ott is felvételi tárgy a történelem.

Gimnáziumban érettségiztem, akkor még kötelező volt a gimnáziumban a történelmi érettségi. Értelmetlen

dolognak tartom az eltörlését, nem hiszem, hogy a következményeivel az illetékesek számoltak volna.

Teljes mértékben osztom Hársfalvi Péter nézetét: általános és középiskolai oktatási rendszerünkben van a hiba.

De ha az oktatási rendszerben hiba is van, az nem jogosítja fel a diákot arra, hogy – ha ráadásul tovább akar

tanulni, s főleg történelem szakon – kijelentse, hogy ő évszámokat nem tud. Hát mit tud akkor? Mi alapján tud

„összefüggéseket”?

Egy társaságban voltam jelen, amikor egy műszaki értelmiségi azzal „dicsekedett”, hogy ő a magyar

történelemből három dátumot tud: 1222, 1848. március 15., 1945. április 4. és mégis diplomát szerzett a

műszaki egyetemen. (Sajnos!) És – most tessék figyelni – a társaság egyik gimnazista tagja megkérdezte: mi

volt 1222-ben? (Szomorú!) Azt hiszem, hogy itt már nemcsak a történelem tanításáról van szó, itt már a

műveltség és a „valódi szakbarbárság” eklatáns példájával állunk szemben.

A történelmi felvételi kapcsán reflektorfénybe kerültek az oktatásban – az általános és középiskolában –

fellelhető felfogásbeli hibák és hiányosságok. Itt a humán műveltség kérdése vetődik már fel.

Most a történelem felvételin mutatkozott ez meg – de a későbbiek során, vagy már most is – megmutatkozik ez

más tárgyak felvételi vizsgáin is, hisz azért fogalmazásra és szabatos, érthető mondatokra mindenütt szükség


van, és ezt nem pótolhatja semmilyen komputer és zsebszámológép. A mértéktelen tesztvizsgákat sem tartom

célszerűnek, mert itt sem kell fogalmazni, csak a jó választ megjelölni.

A történelem és az irodalom összefonódását azt hiszem, nem kell különösebbe érzékeltetni, egymástól

elválaszthatatlan a két tárgy. A magyar irodalom – de a világirodalom – legjobbjai is a történelem sodrában is a

legelsők között voltak, és így az irodalmi művek annyira kötődnek a történelemhez és annyira tele vannak

történelmi tényekre való utalásokkal, hogy a történelmi korba való belehelyezés és annak ismerete nélkül

érthetetlenek, de legalábbis élvezhetetlenek lennének. Történelmi ismeretek nélkül sok irodalmi mű

„élvezhetetlenné” válik.

A történelem felvételi szomorú tapasztalatai így, ezen keresztül vezetnek el sokkal mélyebb problémákhoz,

társadalmunk műveltségéhez. És ez itt az alapvető probléma.”

DR. VARGA LÁSZLÓ

(Debrecen)


1. A debreceni Ideiglenes Nemzetgyûlés összehívása

SZEMTANÚ

VÖRÖS Vince

A debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívása

Vörös Vince (Kisbicsérd, Baranya m., 1911. február 23.) kisparaszti családban született. 1931-ben elvégezte a

szentlőrinci téli gazdasági iskolát. 1936-tól a Független Kisgazdapárt tagja: 1937-től 1942-ig a birtokos

parasztság anyagi, kulturális és szakmai felemelkedéséért küzdő ún. „kalászos” mozgalom egyik szervezője és

vezetője. 1939-ben beválasztották a Nemzeti Parasztpárt elnökségébe, de rövidesen lemondott, mert a párt nem

kapott legális működési lehetőséget. 1941-től a Parasztszövetség országos titkára. Dobi Istvánnal és Iliás

Ferenccel közreműködött a Parasztszövetség Földmunkás Szakosztályának létrehozásában. Részt vett a

Békepárt háborúellenes röpiratainak terjesztésében; kapcsolatban állt a Győrffy-kollégium baloldali

gondolkodású diákjaival. Somogyi Imrével és másokkal, az egyik országrészből a másikba ún. „határjárásokat”

szervezett a parasztok számára. 1944 februárjában behívták katonai szolgálatra, de az ősz folyamán megszökött.

Pécsnek és környékének felszabadulása után, mint a Kisgazdapárt képviselője részt vett az Ideiglenes

Nemzetgyűlésen, ahol a nemzetgyűlés egyik jegyzőjévé választották meg. 1945 májusában a Kisgazdapárt

főtitkár-helyettese a vidéki szervezés vezetője lett; 1946 júniusától a Parasztszövetség főtitkára. 1944. december

21-től 1947 júliusáig nemzetgyűlési képviselő. Az ún. „Magyar Közösség” köztársaságellenes összeesküvése

kapcsán letartóztatták, de rövid vizsgálati fogság után szabadlábra helyezték. 1948 őszén visszavonult a

politikától, s hazaköltözött Bakonyára (Baranya m.) gazdálkodni. 1952-től 1955-ig a Hetvehelyi Állami

Gazdaság dolgozója. 1958-tól 1972-ig az Országos Sertéshizlaló Vállalat kenyérmezői telepének

brigádvezetője. 1972-től nyugdíjas.

FALUMON, Bakonyán (Baranya m.) 1944. december elsején vonultak keresztül a németeket üldöző szovjet

csapatok. Aknavetőkkel kitűnően lőttek, a falu magasabb, német megfigyelőhelynek alkalmas épületeit

pontosan belőtték. Így kapott találatot a templomtorony és a mi házunk padlása is. Ablakaink üvegjei

szilánkokra töredeztek. Nyitott ablakú szobánkban éjjelezett Zavjalev ezredes, hadosztályparancsnok, a

Szovjetunió hőse. Kitűnő ember volt. Finom tyúkhúslevessel megvendégeltük. Környezetében katonái rendkívül

fegyelmezetten viselkedtek. A híradós katonák házunk alatti pincénkben teli boroshordók között végezték

munkájukat, de a borhoz nem nyúltak.

Egy nappal később, december 2-án reggel fáradt küldönc érkezett hozzám Patacsról. Kovács Béla1 küldte értem,

azonnal induljak hozzá, mert délután a pécsi orosz városparancsnokhoz kell mennünk a kisgazdapárt működése

miatt. A 10–12 km-es utat gyalog tettem meg Kővágótöttös, Kővágószőlős, Cserkút szőlőhegyein keresztül.

Béla tájékoztatott, hogy a Kommunista, a Szociáldemokrata és a Kisgazdapártnak engedélyt adnak a

szervezkedésre. Bementünk Pécsre a Deák u. 1. szám alatti párthelyiségünkbe, melyet Béla már lefoglalt.

Pártunk feladataként jelölték meg a rend helyreállításában való teljes részvételt, a megbénult élet beindításának

elősegítését, zavartalan menetét a rendkívül nehéz viszonyok között. Elbúcsúztunk, de Boros Pista bácsi még

hozzátette mosolygósan, reméli, hogy mint eddig, ezután még fokozottabban megérti egymást a kommunista és

kisgazdapárt a fontos teendők elvégzésében. Ugyanis Boros István, illegalitásában, a felszabadulás előtt,

kisgazdapárti vezetők lakásán intézte el pártdolgait és beszélték meg az ellenállási teendőket.

A pártok megalakították a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, s ez Pécsett valóban összefogást jelentett. A

város élete nagyon nehéz körülmények között elkezdett egészségesen pezsegni. Elszakítva az ország

központjától, kis önálló köztársaság alakult ki Baranyában.

1944. DECEMBER 16-ÁN érkezett Pécsre Vas Zoltán és gróf Teleki Géza2 az Ideiglenes Nemzetgyűlés

Előkészítő Bizottsága megbízásából, hozva felhívó röplapjukat: „A Magyar Néphez!”, hogy az itteni vezetőkkel

megtárgyalva, népgyűlést összehíva, megválaszttassák Pécs-Baranya nemzetgyűlési küldötteit. A hír nagy

örömöt váltott ki bennünk. A zavaros országkép rendezését mielőbb szükségszerűnek tartottuk. Az eseményről a

városiak az Új Dunántúlból3 és hatalmas plakátok útján értesültek, mi Bélával pedig gyalog és kerékpáros

küldöncök útján értesítettük a környező falvakat. Az idő rövidsége miatt a távolabbi helyeket nem kereshettük

fel.

1944. december 17-én, vasárnap du. 2 órakor tartandó nagygyűlést hívtunk egybe a pécsi Nemzeti Színházba.

Szombaton még nagy csata folyt Vas Zoltán és Kovács Béla között. Béla hivatkozott a kisgazdapárti többségre,

melynek arányában akarta a küldötteket jelölni. Vas hivatkozott a kommunista párt kezdeményezésére, a


szovjetek előzékeny támogatására, hogy őnélkülük nem lehetne nemzetgyűlést összehívni. A vita hevében Vas

Zoltán indulatosan kijelentette: „Te, Kovács Béla, ha nem tetszik az arány, nélkületek is megcsináljuk!” Én is,

Nikolits4 főispán is csendesítettük Bélát, hogy a hangsúly most nem a számarányon van, hanem a nemzetgyűlés

és kormány feltétlen megalakításán. Végül a kisgazdapárt részéről Kovács Béla, én, Perr Viktor5 és Kis Tóth

József6 lettünk jelölve. A népgyűlés 15 küldöttet választott, ebből 4 kisgazda, 6 kommunista (a szabad

szakszervezettel és a bányászság küldöttével), 3 szociáldemokrata, 1 polgári demokrata és 1 pártonkívüli az

egyetem részéről.

DECEMBER 18-ÁN indultunk a Széchenyi térről Debrecenbe. A szovjet katonai parancsnokság két

tehergépkocsit bocsátott rendelkezésünkre és fegyveres katonai kísérőket. Nem minden izgalom nélkül

indultunk el. Vas Zoltán elmondta, hogy Debrecenben is titkolták a nemzetgyűlés előkészítését, nehogy

ellensége támadás érhesse emiatt a várost. Baranyában még kivételes állapotok uralkodtak, főleg a Dráva

térségében, menetközben is repülők zúgását, ágyúk dörgését hallottuk.

Mohácson, Baján keresztül estefelé érkeztünk Szegedre. Itt a már legálisan megalakult kommunista párt

fogadott, vacsorát és szállást biztosított, majd 19-én reggel utaztunk tovább Debrecenbe. Ekkor már a nagy

esemény lázában égett a város.

A Nagyerdőben levő Auguszta Szanatóriumban lettünk elszállásolva, ahova együttesen, gépkocsikon vittek ki

bennünket, étkezésünket az Arany Bikában biztosították.

A HIVATALOS DOLGOK elintézése után körülnéztem a küldötteken. Szembetűnő volt az egyszerű öltözködés

(talán néha viseltes is, magam is erdélyi durva háziszőttes öltönyben voltam), a munkától, gondoktól barázdált

arcok sokasága. Számos ismerősre bukkantam. Összeölelkeztem Veres Péterrel, Bihari Nagy Lajossal,7 Erdei

Ferenccel, B. Szabó Istvánnal,8 Bartha Lászlóval,9 Hegyesi Jánossal,10 Györgyi Lajossal,11 Patonai Elekkel,12

Vaszkó Mihállyal13. Végtelen öröm járta át szívemet a régi jó ismerősök láttán, az ölelésnél még könnyeztünk

is – csak hogy sikerült átvészelni a háborút. Talán azért is hatódtunk meg (biztosan), mert itt azt láttuk

megvalósíthatónak, amiért eddig hiába küzdöttünk: a nép jogát. Megsemmisíthetjük a régi rendszert, dönthetünk

a nemzet jövőjéről, vádat emelhetünk kizsákmányolóink ellen, odaállhatunk egy új, szabad élet bölcsőjéhez.

B. Szabó hangját hallom: Kovács Béla, Vörös Vince, az összes kisgazdapártiak, itt csoportosulunk, értekezletet

tartunk. A többi pártok is gyűjtötték embereiket. Az Arany Bika helyiségében jöttünk össze. B. Szabó a

kezembe adott egy ívet, ceruzát, hogy írassam alá a belépőkkel, név, lakhely szerint. Az értekezleten dr. Vásáry

István polgármester, az Előkészítő Bizottság elnöke ismertette eddigi munkájukat, de felszólalt dr. Balogh

István14 is. Ekkor került szóba Kovács Béla javaslatára, hogy a küldöttek válasszanak ideiglenes

intézőbizottságot, mert sem Tildy Zoltán, sem Nagy Ferenc még nem kerültek elő, s a párt ügyeinek intézése

szükségessé teszi egy felelős szerv felállítását. Tekintve, hogy a szabad területek „fővárosa” egy ideig Debrecen

lesz, némi vita után a küldöttek megszavazták, hogy többségében a párt debreceni szervezetéből kell

összeállítani az ideiglenes vezetőséget. Elnökké: dr. Balogh Istvánt, tagokul: Kovács Bélát (akit úgy vettek,

hogy egyelőre Nagy Ferencet helyettesíti), és a debreceniek közül, dr. Lévay Zoltánt15 Őry Istvánt16 és dr.

Vásáry Istvánt választották. Balogh pátert taktikailag tették elnökké, őt Révaiék hozták Szegedről

kisgazdapártinak s jó kapcsolata volt a kommunisták felé. Szeged korábban fehér folt volt a kisgazdapárt

szempontjából, s hogy a koalíciót létrehozhassák. Baloghot megtették kisgazdapártinak, holott azelőtt nem volt

tagja pártunknak, de ennek vizsgálata Debrecenben nem volt időszerű. Kovács Bélától hallottam, Balogh neve

máris felmerült egy magas kormánypozíció betöltésére. Értekezletünk döntött, hogy az elkövetkező pártközi

megbeszéléseken 5–6 tagú küldöttség képviselje pártunk érdekeit. Ebben szerepelt: dr. Vásáry István, dr. Balogh

István, B. Szabó István, Kovács Béla, Perr Viktor és Gyöngyösi János17.

DECEMBER 20-ÁN teljes apparátussal folytak a tárgyalások, pártokon belül és pártközi szinten. Eldöntött volt,

hogy a nemzetgyűlés ülései az ősi, történelmi református kollégium oratóriumában lesznek, ahol 1849-ben

Kossuthék üléseztek. A vita a miniszteri tárcák, államtitkárságok körül folyt. Négy személy már Moszkvában

fixálva lett: Dálnoki Miklós Béla, Vörös János, Faragho Gábor vezérezredesék és Teleki Géza gróf. Kiderült,

hogy Gerő már közölte Vásáry Istvánnal és Valentiny Ágostonnal18 is, hogy ők is miniszterjelöltek. Vásáry

Debrecen, Valentiny Szeged polgármestere volt. A kisgazdapárt előzetes tanácskozásán aspiráltak a

földművelésügyi és a belügyi tárcára. B. Szabót földművelésügyinek, Kovács Bélát belügyinek. A pártközi

tanácskozáson a tervek felborultak. A kommunisták nem vállalták a kisgazda belügyminisztert, míg mi

ugyanúgy tiltakoztunk, hogy a belügy a kommunistáké legyen. De nem valósult meg a földmívelésüggyel

kapcsolatos terv sem, mert eldöntött volt Gerőéknél, hogy Nagy Imre kapja ezt a tárcát. A földreform gyors

végrehajtása ugyanis megkívánta, hogy a földmívelésügyi minisztérium kommunista kézben legyen. A belügyet

végül is a „semleges” parasztpárti Erdei Ferencnek adták. Vásáryt pénzügyinek, Gyöngyösit külügyinek

jelölték, erre, hogy a paritás meglegyen a kommunisták és a kisgazdák között, Faragho Gábort kisgazdapártiként


jelöltük közellátási miniszternek, aki kecskeméti ősi kisgazda családból származott és kisgazdapártinak vallotta

magát. Tagságára konkrét bizonyítékot nem találtunk, akárcsak Balogh páternél, azzal a különbséggel, hogy

Faragho később „eltűnt”, míg Balogh továbbra is szerepelt a kisgazdapárt életében. Habár a kisgazdapárti

miniszterek párttagsága – Vásáryt kivéve – kétséget hagyott bennünk, hiszen akkor Gyöngyösit is titkos

kommunistának tartottuk, és azt is tudtuk, hogy a pártonkívülinek mondott dr. Molnár Erik19 kommunista.

Az államtitkárságok elosztásánál pártunk részéről Kovács Béla kapta a belügyet, B. Szabó István a honvédelmit,

míg Vásáry József20 a földmívelésügyit.

Kovács Béla közölte velem, hogy a nemzetgyűlési tisztségek tárgyalásánál egyik jegyzőnek engem javasolt,

melyet a pártok ellenvetés nélkül elfogadtak.

A párt- és pártközi tárgyalások december 20-ről áthúzódtak 21-ére is, ezért a nemzetgyűlés ülése délutánra

halasztódott. Dr. Révész Imre, a tiszántúli református egyházkerület püspöke és katolikus papjaink konzultáltak,

hogy régi hagyományos szokásképp a különböző vallású képviselők istentiszteleten vegyenek részt, melyet a

reformátusok részére Révész püspök a kollégium oratóriumában, míg Perc Viktor szentszéki bíró, a katolikus

templomban tartott. A két katolikus pap, Balogh István és Bánáss László21 egyetértettek Perc Viktor kérésével,

hogy ő mondhassa a misét, mert Perc hivatkozott, hogy anyai dédatyja tagja volt Kossuth 1849-es

nemzetgyűlésének, melyet ugyancsak itt az oratóriumban tartottak.

ZÁRT RENDBEN mentünk át ebéd után az Arany Bikából az oratóriumba lelkes debreceniek tapsa közepette,

akik erdőnyi nemzetiszínű zászlócskákat lobogtattak. Meghatódva mentünk fel a lépcsőkön és foglaltunk helyet

a történelmi időket átélt és történelmi embereket magába foglaló padsorokban. Könny tolult a szemembe: íme, a

nép parlamentje. A himnuszt ily őszintén még nem hallottam elhangzani.

Vásáry István dr. nyitotta meg az ülést. Első helyen jelölte meg a háború haladéktalan befejezését a Szovjetunió

ellen. Mandátumvizsgáló bizottságot választottunk, mely munkája végeztével jelentette: a megbízóleveleket

átvizsgálta, rendben levőnek találta, s megállapította, a nagy néptömegek a legszélesebb demokratikus alapon

küldték ki megbízottaikat. Javasolják: az Ideiglenes Nemzetgyűlés magát 230 taggal szabályszerűen

megalakultnak nyilvánítsa, azzal, hogy a fennforgó körülményekre tekintettel az Ideiglenes Nemzetgyűlés

magát összetétele alapján a nemzet akaratának kifejezésére hivatottnak tekinti.

A résztvevők az elnök kérdésére a javaslatot egyhangúlag elfogadták. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ezzel

megalakultnak nyilvánította magát. Dr. Zsedényi Béla miskolci jogászprofesszort a nemzetgyűlés nagy

lelkesedéssel megválasztotta elnöknek. A két alelnök: dr. Juhász Nagy Sándor22 és dr. Sántha Kálmán23

professzorok lettek, őket vita nélkül elfogadta a nemzetgyűlés. Jegyzőknek engem és Vörös József szoc.-dem.

szegedi sodronykészítőt egyhangúlag megválasztottak.

Dr. Balogh István ismertette a Nemzetgyűlés Szózatá-t, (Révai szerkesztette), melyet Dálnoki Miklós Béla, dr.

Erőss János24, Gerő Ernő, dr. Erdei Ferenc, B. Szabó István, Keresztes Mihály25, S. Szabó Ferenc26, dr.

Valentiny Ágoston és dr. Balassa Miklós27, hozzászólása után elfogadtunk. A négyórás ülés ezzel este 7 óra

tájban ért véget.

A felszólalók közül a legnagyobb érdeklődéssel Gerő Ernőt (másnap Révait) figyeltem. Gerő erős hatást tett

rám, most is magam előtt látom markáns arcát, amint beszélt, az arcán, szemeiben villódzó idegességi fokot,

magabiztosságát. Szóba került az is közöttünk, hogy a leendő kormány névsorában közülük nincs egyik sem, de

beláttuk, hogy most fontosabb az új ideiglenes kormány széles körű, demokratikus nemzeti voltának

hangsúlyozása.

A másnapi, december 22-i ülésen dr. Zsedényi Béla elnök javasolta, hogy az ideiglenes nemzetgyűlés ülései

alatt, melyek itt tartatnak, Kossuth Lajos helyét az iránta érzett tiszteletből és kegyeletből nem foglalja el senki.

A nemzetgyűlés így határozott és az elnöki szék két oldalán álló díszes öltözékű debreceni hajdúk egyike szép

virágcsokrot nyújtott át, melyet Zsedényi elhelyezett Kossuth székében. Ezután 22 tagú politikai bizottságot

választottunk az ideiglenes nemzeti kormány megalakítása céljából, pártközi egyezmény alapján 5 kisgazda, 4

kommunista, 4 szociáldemokrata, 4 párton kívüli, 3 parasztpárti, 2 polgári demokrata taggal. A politikai

bizottság ülésezésének idejére szünetet rendelt el az elnök. Nem tudom, jegyzőtársam ott volt-e a bizottság

ülésén, de nekem Balogh páter szólt: Vince, te gyere velünk.

A POLITIKAI BIZOTTSÁG ÜLÉSE rendhagyó módon történt, mint ahogy eddig minden forradalmian és

rendkívülien. Senki nem ült tárgyalóasztal mellé, hanem két-háromtagú csoportok alakultak. Legélénkebb volt

Gerő, Révai, Balogh csoportja, hiszen lényegében az ő kezükben futott össze minden fontos szál. Úgy láttam,


rajtam kívül mások is tartózkodtak itt, akik nem voltak a PB tagjai, de senki nem kifogásolta jelenlétüket. A PB

előadója Balogh István lett. Gerő Ernő előterjesztette a kormány tagjaiul javasoltak névsorát, miniszterelnöknek

Dálnoki Miklós Bélát ajánlotta. A PB vita nélkül elfogadta őket. Révai átnyújtotta Dálnoki Miklós Bélának az

általa szerkesztett „Ideiglenes Nemzeti Kormány Nyilatkozatá”-nak szövegét, hogy a nemzetgyűléssel közölje,

míg Gerő a leendő miniszterek névsorát adta át. A kormánynyilatkozatot Balogh István ismertette, melyet a PB

változtatás nélkül elfogadott. Rövid vita után, hogy az új kormány esküt vagy fogadalmat tegyen-e, a PB a

fogadalom szövege mellett döntött. Balogh még három javaslatot ismertetett, melyet a nemzetgyűlés elé kell

terjeszteni.

1. A kormány alakulásának megszavazása, s vele szemben bizalom kinyilvánítása, valamint felhatalmazás adása

az ország ügyeinek vezetésére.

2. Kinevezési jogkörök gyakorlása és a miniszterelnöki szék megüresedése esetén az új miniszterelnök

megbízása.

3. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés felhatalmazza az Ideiglenes Kormányt a fegyverszüneti szerződés megkötésére.

(Egyben hadüzenet a hitleri Németországnak.)

Ezután Balogh István odajött hozzám.

– Vince, a nemzetgyűlés folytatólagos ülésén végig te végzed a jegyzői teendőket. Itt van a kormány

fogadalomtételének szövege, amikor sor kerül rá, tagoltan felolvasod és a miniszterek utánad mondják. Ezen a

másik papíron van a miniszterelnök beszédéhez hozzászólók névsora, felszólalási sorrendben, s te jelented majd

be őket.

Mindent értettem, és öröm járt át. E történelmi jelentőségű nemzetgyűlés előtt az én szavaimra jelenti ki hűségét

és ajánlja fel a nemzet érdekeit szolgáló munkáját az ideiglenes nemzeti kormány, amikor országunk nagy

részén még tombol a háború, harcol a Vörös Hadsereg hazánk teljes felszabadulásáért. A fogadalom szövegét

mindjárt be is osztottam olvasási ütemekre. Az is jólesett, hogy a miniszterelnök beszédéhez az első hozzászóló

jó barátom, Kovács Béla lesz, Révai József, Hegyesi János, Szabó István, Leitner Jenő28 és Oszip István29

előtt.

Az ülésteremben dr. Balogh István javaslatot tett a miniszterelnök személyére, s Dálnoki Miklós Bélát kitörő

lelkesedéssel fogadták el, aki megköszönve a bizalmat előterjesztést tett kabinetjének tagjaira. A nemzetgyűlés

„elfogadjuk” felkiáltásokkal lelkesen választotta meg őket.

Dr. Zsedényi Béla elnök ekkor felkért, hogy a fogadalom szövegét olvassam fel. A miniszterek sorba álltak,

szívükre téve jobb kezüket, mondták utánam a fogadalmat.

AZ ÜNNEPÉLYES PERCEK UTÁN Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, miniszterelnök, ismertette a kormány

nyilatkozatát. Öt perces szünet után következtek a hozzászólások. Mindannyian az együttműködést, új ország

építését, a múlt bűneinek eltörlését hangsúlyozva elfogadták a kormány nyilatkozatát, mely többek között a

következőket tartalmazta: a kormány hatályon kívül helyezi az összes népellenes törvényeket és rendeleteket – a

zsidók elleni barbár rendelkezéseket – biztosítja a demokratikus szabadságjogokat: a sajtó-, gyülekezési- és

egyesülési szabadságot – a kormány feloszlatja az összes nyilas és egyéb népellenes szervezeteket – biztosítja az

általános egyenlő, titkos választójogot – a teljes vallásszabadságot – megtisztítja az állami szerveket a

nyilasoktól és egyéb németbérencektől – felelősségre vonja a hazaárulókat – haladéktalan földreformot hajt

végre – célja a közterhek igazságos elosztása – tisztek, honvédek fordítsák fegyverüket a németek ellen –

segítsék meggyorsítani hazánk felszabadítását.

Az ideiglenes nemzetgyűlés tagjainak szívében élő öröm megható kifejezése jutott felszínre, amikor Balogh

István előterjesztését elfogadva, Zsedényi Béla határozatilag kimondta: „Az ideiglenes nemzetgyűlés örömmel

veszi, hogy magyar kormány alakulhatott, bizalmat nyilvánít vele szemben és felhatalmazást ad neki az ország

ügyeinek intézésére”.

A képviselők a helyükről felállva percekig ünnepelték a kormány tagjait, odatódultak köréjük és gratuláltak

nekik. A PB többi javaslatát is egyöntetűen szavazta meg a nemzetgyűlés.

1944. december 23-án megkaptuk a rendes képviselői igazolványunkat, melyet már dr. Zsedényi Béla, dr.

Juhász Nagy Sándor és dr. Sántha Kálmán, a nemzetgyűlés elnöksége írt alá: „Jelen igazolvány felmutatója

Vörös Vince úr, az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője. Személye sérthetetlen és Magyarország felszabadított

területén szabad mozgási lehetőséggel bír. Debrecen, 1944. december hó 23.”


December 23-án indultunk vissza, ugyancsak szovjet katonai gépkocsikkal. Más hírközlés hiányában

Debrecentől Pécsig mi adtuk hírül, városokban, falvakban a nemzetgyűlés létrejöttét és az Ideiglenes Nemzeti

Kormány megalakulását, melyet mindenütt élénk érdeklődéssel, megnyugvással és nagy örömmel fogadtak.

Éppen karácsony estéjén érkeztünk haza.

KI KICSODA?

1. Kovács Béla – kisgazdapárti politikus; 1945. augusztus 20-tól a kisgazdapárt főtitkára.

2. Teleki Géza, gróf, Teleki Pál volt miniszterelnök fia. Földrajztudós, egyetemi tanár. A Horthy által 1944

szeptemberében Moszkvába küldött fegyverszüneti delegáció tagja. 1944. december 22-től 1945. november 13-

ig az Ideiglenes Kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszter.

3. Új Dunántúl – a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi lapja. Első száma 1944. december 17-én jelent

meg; szerkesztői a három koalíciós párt soraiból kerültek ki.

4. Nikolits Mihály. 1943-tól Baranya megye főispánja.

5. Perc Viktor – katolikus pap, a katolikus főiskolás ifjúsági szervezet, az Emericana pécsi igazgatója. A

kisgazdapárt városi szervezetének elnöke.

6. Kis Tóth József – módosparaszt a Baranya megyei törvényhatósági bizottság kisgazdapárti tagja.

7. Bihari Nagy Lajos – kisparaszt, újságíró, a kisgazdapárt alapító tagja, később a párt Bihar megyei

szervezetének elnöke.

8. B. Szabó István – módosparaszt. A kisgazdapárt alapítóinak egyike, 1933-tól a Békés megyei szervezet

elnöke, 1941-től a Parasztszövetség alelnöke, 1939-től képviselő.

9. Bartha László – 50 holdas gazda. 1930-tól 1937-ig a kisgazdapárt tagja. A háború alatt a Parasztszövetség

Szabolcs-Szatmár megyei szervezetének ügyvezető elnöke. 1944 decemberében csatlakozott a Nemzeti

Parasztpárthoz.

10. Hegyesi János – útőr, kisparaszt, a Nemzeti Parasztpárt tagja.

11. Györgyi Lajos – 25 holdas gazda, 1935-től a kisgazdapárt tagja, az orosházi szervezet egyik vezetője.

12. Patonai Elek – módosparaszt. Az FK nagykörősi szervezetének egyik vezetője.

13. Vaszkó Mihály – módosparaszt, 1930–31-ben a Független Kisgazdapárt, 1931–36-ig a Bajcsy-Zsilinszky

Endre Nemzeti Radikális Pártjának majd 1936-tól ismét a kisgazdapárt tagjai az endrődi szervezet (Békés m.)

elnöke.

14. Dr. Balogh István – katolikus pap, Szeged alsóközponti plébánosa (1934–1946). Erdei Ferenccel és Révai

Józseffel az első demokratikus lap, a Délmagyarország szerkesztője. 1944. november 23-tól a kisgazdapárt

szegedi szervezetének elnöke.

15. Dr. Lévay Zoltán – ügyvéd. A kisgazdapárt debreceni szervezetének egyik vezetője.

16. Őry István – civisgazda. A 30-as évek elejétől a kisgazdapárt debreceni szervezetének egyik vezetője.

17. Dr. Gyöngyösi János – békéscsabai könyvkereskedő, 1930-tól a kisgazdapárt tagja. 1944. december 22-től

az Ideiglenes Kormány külügyminisztere.

18. Dr. Valentiny Ágoston – ügyvéd, szociáldemokrata politikus. Szeged felszabadulása után (1944. okt. 11.) a

város polgármestere. 1944. december 22-től 1945. július 21-ig az Ideiglenes Kormányban igazságügyminiszter.

19. Dr. Molnár Erik – Ügyvéd, történész, filozófus, 1928-tól az illegális KMP tagja. 1944. december 22-től az

Ideiglenes Kormány népjóléti minisztere.

20. Vásáry József – nagybérlő, Vásáry István testvére, a 30-as évek elejétől a kisgazdapárt híve. A felsőház tagja

a felszabadulás előtt (1931–1939).


21. Dr. Bánáss László – prépost, debreceni plébános helynök.

22. Dr. Juhász Nagy Sándor – ügyvéd, liberális–ellenzéki politikus. A tiszántúli református egyházkerület

főjegyzője. Debrecen közéletének egyik vezető személyisége.

23. Dr. Sántha Kálmán – orvos, elme- és ideggyógyász, egyetemi tanár. Az MKP tagja.

24. Dr. Erőss János – nyíregyházi ügyvéd. 1936-ban Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjával

csatlakozott a kisgazdapárthoz.

25. Keresztes Mihály – asztalos munkás; szociáldemokrata, majd illegális kommunista. 1944. októberétől az

MKP orosházi szervezetének titkára. Később (1947-ig) Békés megye főispánja.

26. S. Szabó Ferenc – mezőgazdasági szakiskolai tanár, a Nemzeti Parasztpárt tagja.

27. Dr. Balassa Miklós – pécsi ügyvéd, a Polgári Demokrata Párt tagja.

28. Dr. Leitner Jenő – idegennyelvű levelező, a Polgári Demokrata Párt tagja.

29. Oszip István – vasmunkás, az MKP diósgyőri szervezetének titkára.

2. Képek



1. Újsághírek 200 évvel ezelõtt

TÖRTÉNELMI SAJTÓSZEMLE

Á. RÉNYI Zsuzsa

Újsághírek 200 évvel ezelőtt

Az első magyar nyelvű lap, a Magyar Hírmondó kiadására 1780-ban került sor Pozsonyban. Rajta kívül a

Magyar Kurir és – az évtized végétől – a Mindenes Gyűjtemény volt a két legfontosabb hetilap.

Alábbi válogatásunkra e három sajtótermék különböző évfolyamaiból állítottuk össze. Az első a mai politikai

napilap őse volt. A hazai híreket az ország különböző pontjain kiépített tudósító-hálózat levelei, a külföld híreit

pedig a külföldi sajtó információi alapján közölte. Az előfizetők toborzása, az újság megírása, a korrektori

munka elvégzése, sőt még a kész példányok postázása is, mind a szerkesztőre hárult. Mindhárom magyar nyelvű

lap feladatául tűzte ki a nemzeti művelődés ügyének előmozdítását, s a tudományos törekvések népszerűsítését.

(GAZDÁLKODÁS)

A Cs. K. Gabonás házak tsak-nem mindenütt nyomban meg-töltetnek gabonával. Sőt néhol ujjak-is építtetnek.

Melly bölcs rendelések egyegy részént a táborokba szállandó katonaság számára, más részént pedig minden

meg-történhető szükségnek el-hárítása végett tétetnek.

A marhával való kereskedésnek nagyobb gyarapodása végett azon Harminctzadok és Vámok, mellyek Erdélyből

Magyar országra hajtani szokott marhától fizettetnek vala, többnyire mind eltöröltettek.

(Magyar Hírmondó 1784. 31. levél)

(HAZÁNKBÉLI TÖRTÉNETEK)

9 óra vala, midőn Ő Szentége hat lovas hintonn, mellybenn erányjában elől Migazzi és Batthyányi Kárdinális

Urak ülnek vala, Sz. István Templomának kapuja eleibe érkezett… Némelly éneklés és könyörgés utánn, a felső

ékességet ismét változtatá és kezeit meg-mosá. A szolgáló Papi Méltóságok hasonlóképpen külömb-külömb

öltözetet vevének magokra. A Pápai gyűrűt Migazzi Kardinális Úr dugta Ő Szentsége ujjára. Több hasonló

készületek utánn a Nagy-Mise következett, mellyet Ő Szentsége maga énekel vala…

A Nagy Misének vége lévén, mind Ő Szentsége, mind pedig a Kardinálisok és több Assistensek, Sz. Katalin

kápolnájábann, az Egyházi ékeségeket le-tevék, és azon renddel, a mellyel jöttenek volt, a Templomból ki-

menének… Eképpen végződött ezen nagy innepi jelenség, mellynek emlékezete Béts városábann mindenha fenn

fog maradni.


(A MÁRS PIARTZJÁRÓL VALÓ JEGYZÉSEK)

Ez a jelenvaló időnek azon meg-meggyújtott Lármafája, mellynek égésére ma nem tsak egész Europa, hanem a

Világnak más határaiban lakók is vigyázó szemekkel tekintgetnek. Nehunnyuk bé hát mi is szemeinket. Dec.

10-dikére vala rendelve, hogy az egész Török Birodalombéli hadierő talpon légyen; mert azon híres Vitéz

Kaputány Bassának értelme szerént, ki az egész Birodalomnak nagyobb és próbáltabb vitéze, a javasaltatnék,

hogy ha illy leg-hatalmosabb 2 Udvarellen gondolatlanul hadat izentek, az edgyik-ellen nyilvánosan, a másik

ellen pedig anyiban, amennyiben enek tudva lévő szövettségesse, jobb leszsz a készületekkel nem várakozni,

hanem legottan minde részen a legkeményebb eszközökhöz nyúlni.

(Magyar Kurir 1788. III. sz.)

(ZENE)

Egy Händel nevezetű Német, aki tsak a maga, füleket tsinklándoztató Musikai Tudományával láttatott másokat

fellyül múlni, nem sokkal Halála után oly nagy Királlyi tiszteletet nyert, Londonban, hogy, 520 Musikások

Zengedeztették a halál porával bé dugult füleit.



(TALÁLMÁNYOK)

Doktor Gyarmathi Úr, fel botsáta ezen Holnapnak 11dik napján egy repülő Golyóbist itt Posonban a Kardinális

Prímás ő Eminentziája, és sok értelmes Nézők jelen létibe; ezen Golyóbisnak nehézsége vala 1000 Árpa szem

nyomó; fért beléje 4900 Cubicus ujnyi Levegő. Minthogy pedig az ezen Golyóbisba botsáttatott gyulladó

Levegő, tizenkétszer vala könnyebb a közönséges Levegőnél, tehát annak könnyebbítő ereje által ötven ölnyi

magasságra emeltetett fel a Levegő Égbe; azonba bizonyos az, hogy ha minden szél nélkül való időbe

botsáttathatnék fel e Golyóbis, 70 vagy 80 ölre is fel hatolna reményli is hogy rövid időn, nagyobb Golyóbisokat

még magosabbra botsáthat.


(FARSANG)

Januáriusnak utolsó napján Tsötörtökre virradolag, a F. Udvari tántzaló nagy Palotában (Redoute) nem felettébb

sok ugyan, de igen vállogatott Nép gyűlvén öszve, a sok álortzás Nép között edgy talpig Magyarköntösben

öltözött ifjú Magyar Úr-is-meg-jelenik; búza-virág-szín mentében, nadrágban, veress övvel derekához szorított

dalmányban, szép kalpag fejében, mellyett edgy drága kotsogtol bokréta ékesít vala, lábain pedig sarkantyús

tzizmák valának. Ki lehetne e kedves öltezett alatt. Az álortza, mely alá magát rejtette vala, nem engedé

kitalálni: noha külső tekéntetére nézve edgy nagy léleknél egyebet nem képzelhetnek vala alatta. Karján vezetett

egy ékes magyar köntösű aszszonyságot; kin edgy drága veress atlaszból készült Magyar mentétske villogott s

alatta edgy díszes Lengyel-sapkája fejében… Mind ketten álortzájokat letészik, s a körül állók csak el-hülének,

midőn Ferentz Fő-Hertzeget Würtembergi Ersébet H. aszszony Hitvesével szemlélék…

(Magyar Kurir 1788. XI. sz.)

(REKORD ÉLETKOR)

Ugyan Károly-Fehjér Vármegyébenn Alamosonn az el-múlt honapbann ollyann ember temettetett-el, ki már a

száz négy esztendőt bé töltötte volt. Ez mind halálához közel olly erőbenn volt, hogy tsak a közelebb múlt

nyáronn egyedül, egyegy szekér szénára való füvet kaszált egyegy napon. Feles gyermekei maradtanak, kik

mindnyájan magok-is immár egész vén emberek

* * *

Pozsonybann azok között a 12 vén emberek között, kiknek szokás szerént Nag-Tsütörtökönn lábaik

megmosattatnak, egyegy találtatott 104 esztendős.


(IDŐJÁRÁS)

Harmad nappal az előtt Debretzen tájékánn szinte hasonló viszontagságos idő vala. Mellyről-is így szóllanak az

onnan érkezett barátságos tudósítások: A melly égi háborúról Szabolts Vármegyéből, múlt Böjt havának 24dik

napjánn tudósítás tétetett, az Debretzenben és ott körül lévő minden vidékeken az szerént volt, szintén azon egy

időban, úgy-mint 12 órától fogva egész egy óráig, és Nádudvaron, melly 3 mértföldnyire vagyon a várostól, egy

házat az égi tűz megütött, melly mindazonáltal tsak félig éghetett-el, mivel mególtották, otthon lévén mindőn

felől az emberek. Azt másod napon nagy havas fergetes idő követte… Azonközben lágy jegek hullottak,

mellyek a földön széllyel esvén, az esőtől-is mosattatván, hó formán el-lepték a földet; a hol sáros földre nem

estek estvélig nem olvadtak el.


2. Képek



1. Mit ettek egykor a tengerészek?

ŐSEINK ASZTALÁNÁL

MOLNÁR György

Mit ettek egykor a tengerészek?

A 16. századtól a nyílttengeri hajózás rohamos fejlődésnek indult. A nagy földrajzi felfedezések és az őket

követő gyarmatosítás nyomán a fő kereskedelmi útvonalak mindinkább a nyílt óceánra és Nyugat-Európa

partjaira kerültek. A hajóépítés új, egyre jobb és nagyobb hajótípusokkal (pl. 16. sz.: galleon, 17. sz. fregatt,

holland fleute 18. sz.: schooner, brigg, korvett, 19. sz.: clipper) szolgálta a növekvő kereskedelmi és hadiflották

igényeit. A természettudományok a csillagászati navigáció eszköztárát gyarapították új műszerekkel, térképpel

és hajózási táblázatok készítésével. A fejlődő polgári gazdaság a tőkét és az állandóan növekvő piacot

biztosította.

Egy-egy nagyobb vállalkozás résztvevői ekkor még évekig úton voltak. A hajózás technikájának leggyengébb

pontját pedig a legénység életfeltételeinek és munkaerejének biztosítása jelentette. Magellán expedíciójának

(1519–1522) öt hajójából és 265 emberéből mindössze egy hajó és 19 ember tért vissza. Pusztulásukat a tenger

és a harcias bennszülöttek mellett legalább is egyenlő arányban a poshadt víz, az éhség, a skorbut (C-vitamin

hiány) és járványok okozták. Az 1588-ban Anglia ellen felvonuló spanyol Armada sorsát is az pecsételte meg,

hogy közel egy hónapi hajózás után kellett felvennie a harcot és készleteit nem tudta kiegészíteni. A győztes

Lord Howard of Effingham flottája is több ezer beteggel és üres élelemraktárakkal tért haza. A helyzet a későbbi

századokban is csak lassan javult. A hajózás egészének gyors fejlődése és a legénység ellátása között óriási

feszültség támadt. Mit fogyasztottak a több ezer mérföldes tengeri utakon a tengerészek?

A hajókonyha és a menü

A nyílttengeri hajózás teljes „étlapját” a parti hajózástól örökölte, de már a kezdeteknél világossá vált, hogy az

eltérő viszonyok egészen mást kívánnak. A friss hús és zöldség legfeljebb néhány hétig maradt fogyasztható, a

sajt igen érzékeny volt a nedvességre, az ivóvíz pedig megposhadt. A húst gyakran élő állat formájában

szállították, de a fedélzeten tárolt ketrecek sérülékenyek voltak és nehezen lehetett tisztán tartani őket. A hajók

gyakran még ellenséges parton is kikötöttek, hogy vizes hordóikat megtöltsék. A vízbe faszenet tettek, hogy

tovább iható maradjon. Italként még sört vagy bort, később rumot vittek magukkal.

Amit már a 16. században is ismertek a tartósítási eljárásokból, az főként a sózás és a füstölés volt. Ezek mellett

zöldséget is tudtak szárítani, de ennek a hajósok étrendjében kevés szerepe volt. A menü tehát hordókban tárolt

füstölt vagy sózott disznó- és marhahúsból, füstölt halból és kétszersültből állt.

Az élelmet a hajó mélyén, gyakran a ballaszton tárolták, nedves, rosszul szellőző kamrákban. A konyha

általában a hátsó felépítményben kapott helyet. Szűk munkahelyén a szakács csak a legnagyobb hajókon főzött

külön tiszti menüt, a hevesebb hullámzás pedig gyakran napokig lehetetlenné tette munkáját. A teljes

személyzet együtt nélkülözött, ha bajok voltak az élelmezéssel. Nem csoda, hogy elszegődéskor a tengerészek –

a fizetség mellett – a jó élelmezést tartották a legfontosabbnak.

Az élelmezés körül persze gyakoriak voltak a visszaélések. Az Erzsébet-kor angol tengerészeti kincstárnokainak

állandó gondot okoztak a „holt lelkek”, vagyis olyan személyek, akiket a hajó legénységi listáján feltüntettek és

ellátmányukat is fölvették, de a valóságban nem léteztek. Az élelmezési tisztek és a szakácsok a lopás és a

nyerészkedés minden lehető fajtájával (hamis elszámolás, felárak, adagok csökkentése, romlott élelmiszer

felhasználása, stb.) igyekeztek hasznukat növelni. A zendülésekben a rossz élelmezés gyakran szerepelt fő

okként: a nehéz munkát és a vasfegyelmet nem lehetett elviselni korgó gyomorral. Mindez a brit és más

haditengerészeket reformokra sarkallták, ezek pedig az emberségesebb bánásmód mellett a jobb élelmezést is

elhozták a 19. század tengerészeinek. A konzervipar kezdetei éppen a hadsereg és a tengerészet igényére jöttek

létre.

Vitaminok és konzervek

A 18. század közepétől az angol Admiralitás – hajóorvosai javaslatára – előírta, hogy savanyúkáposztát, 1795-

től pedig citromlét is kötelező fogyasztani a hajókon a skorbut ellen. A napi rumadagot is fertőtlenítő hatása

miatt tartották fontosnak.


Cook kapitány, aki fölfedezései mellett éppen újításairól nevezetes, 1772–75-ös földkörüli útjára már

„hordozható levest” vitt magával. Ez egy húsból főzött, enyvszerűen sűrű készítmény volt, amit lemezekbe

sajtolva forgalmaztak. Felmelegítve és borsóliszttel keverve a beteg tengerészek kapták. Egy 1789-es

tengerészzsebkönyv 100 emberre évi 50 font ilyen sűrítményt ír elő. A whitehall-i katonai múzeum ma is őriz

egy darab „hordozható levest.”

A francia kormány 1795-ben pályázatot írt ki a hadsereg ellátásában használható, évekig eltartható élelmiszerek

gyártására. Appert tíz év múlva fel is ajánlotta ilyen gyártmányait a francia haditengerészetnek. Donkin és Hall

dartfordi gyára 1813-ban kezdte ajánlani készítményeit az angol hadseregnek és tengerészetnek.

A whitehall-i múzeum őrzi azt a két konzerves dobozt is, amely Parry harmadik északi kutatóútjáról, a „Hecla”

gőzös élelmiszerkészletéből származik. Mindkettő 1824-ben került ki Gamble és társa konzervgyárából. Az

egyik borjúsültet, a másik sárgarépát és húslét tartalmazott. Amikor a harmincas években steril körülmények

között felbontották őket, még egyik sem volt romlott! 1826-ban a „Blonde” nevű hajó a Sandwich-szigeteknél

járt felfedező úton. Ennek készletéből szintén fennmaradt két húskonzerv.

A hűtőberendezések és géphajók kora előtt tehát a bádog konzervdoboz és a fejlődő tartósító ipar (a kémia akkor

vadonatúj ismereteire támaszkodva) már képes volt egészséges és még viszonylag ízletes ételekkel is ellátni a

hajókat. A 20. század tengerésze pedig újra ugyanazt eheti, amit bármelyik szárazföldi munkás. A hűtőkamrák

akár hónapokig frissen tartják a legkényesebb húst vagy gyümölcsöt is.

Irodalom

Marjai Imre–Pataky Dénes: A hajó története. Corvina, 1973

Dr. Kendi Finályi István: Száztíz éves borjúsült és százhatvan esztendős húsleves. Búvár, 1939. augusztus 572–

576. old.

Frank Knight: The Clipper Ship. London, 1973

2. Képek




1. A román�magyar összefogás kísérlete 1849 után

KÖZÖS DOLGAINK

SZÁSZ Zoltán

A román–magyar összefogás kísérlete 1849 után

AZ EMIGRÁCIÓ a világosi katasztrófát követő keserves önvizsgálat során jutott el annak felismeréséhez, hogy

a történeti Magyarország többi népével, elsősorban az erdélyi románokkal és délvidéki szerbekkel való szoros

összefogás az egyik alapfeltétele a függetlenség kivívásának. A magyar és nem-magyar forradalmi erők 1848–

49. évi tragikus szembekerülése természetesen elhidegítette egymástól ezek legjobbjait is, de a kapcsolatok

sosem szakadtak meg teljesen, s 1849 után a közös kiútkeresés új korszaka kezdődött. Bukarest forradalmának

leverése, Havasalföld és Moldva megszállása román emigránsok seregét sodorta külföldre, akik magyar

sorstársaikhoz hasonlóan, kiterjedt propagandatevékenység és titkos szervezetek kiépítésével készültek hazájuk

fegyveres felszabadítására. Külföldi segítségre nekik is szükségük volt, s a magyarokkal való összefogás

reményteljesnek ígérkezett mind a román függetlenség kivívása, mind az egyre határozottabban jelentkező

nemzeti egységtörekvéseik előmozdítása szempontjából. Liberális meggyőződéséhez hűen, néhányuk a

Habsburgok és Romanovok abszolutizmusával szemben egy lengyel–magyar–román–szerb együtt működés

kialakításán munkálkodott, abban a reményben, hogy sikerül megnyerni a liberális mintaállam, Anglia és főként

a polgári szabadságjogok bölcsőjének tartott Franciaország nagyhatalmi pártfogását. Egy eljövendő háború

lenne az alkalom az önfelszabadítás nagy kísérletére.

KOSSUTH még a törökországi Brusszában kapcsolatba lépett Ion Ghicával aki már 1850 tavaszán felvetette

neki a magyar–román–szerb konföderáció gondolatát. A további tárgyalások színtere Párizs lett, ahol a

nemzetiségiekkel való megbékélés régi hirdetője, Teleki László egyengette a szövetkezés útját. Bălcescu, a

magyar forradalom régi barátja a Telekivel és Klapkával folytatott viták tapasztalatai alapján vázolta fel

konföderációs elképzelését, melyben a nagy etnikai egységek külön politikai keretbe szervezése mellett a

kisebbségek érdekvédelmének is lehetőséget ígért. A Bălcescu-féle Dunai Egyesült Államok élén változó

székhelyű parlament és háromtagú, hadügy-, külügy- és kereskedelemügyi miniszterekből álló kormány állott

volna, melynek azonban nem lenne érdemi befolyása a három szövetkezett ország belügyeire. Az elvvel

Kossuth egyetértett, hiszen maga mondta, hogy Magyarországnak „vagy nincs jövendője, vagy ha van jövendője

az, hogy a szomszéd kisebb nemzetekkel egy föderációt képezzen” – de a javaslatot Magyarország

nemzetiségeinek kevertsége, területi különválaszthatatlanság alapján elutasította. Bălcescu jól tudta, hogy tervét

a magyarok az ország feldarabolásának fogják tekinteni, a történelem menete szempontjából azonban olyan

fontosnak ítélte, hogy ismételten rnegpróbálkozott elfogadtatásával. A párizsi magyar emigráció egész vezérkara

rágódott a román javaslaton, s mint ilyenkor várható, két táborra oszlott, az alapgondolatot pártoló Teleki és

Szemere alkotván a kisebbséget. A többség álláspontját találóan fogalmazta meg Vukovics Sebő, aki szerint

„ilyesvalamiért magyar sohasem fog felkélésre ösztönt érezni, mert legrosszabb esetben, ha a többiek nálunk

nélkül, sőt ellenünk végeznék el a dolgot, szűkebb sors nem juthatna a magyar nemzetnek”. Ragaszkodtak a

történelmi joghoz, az 1849. évi szegedi nemzetiségi törvényt tekintve végső engedménynek „melyen túl pedig

van az ágyú”. Egyedül Teleki volt az, aki a történelmi magyar állani nemzetiségei – köztük az erdélyi románok

– nemzetté válásának tényét elismerve, területi engedmények elfogadását is szükségesnek tartotta. „Szabadságot

akarok mindenben, valót, s korlátlant, így a nemzetiségre nézve is nem akarom, hogy a szent ügy, melynek

bajnokai vagyunk, a históriai jog szűk korlátai közé szorítva a territoriális-integritási ellenforradalmi

fogalmakon hajótörést szenvedjen.”

Teleki hamarosan elhagyta Párizst, Bălcescu halálos betegen visszatért történelmi tanulmányaihoz, a többiek

között pedig kevés újat hozó román–magyar sajtóvita bontakozott ki.

A BALOLDALI EMIGRÁCIÓKAT összefogó Európai Demokratikus Központi Bizottság ösztönzésére

született 1851 tavaszán Kossuth alkotmánytervezete, megjelölendő azt a módot, ahogy történeti magyar állam

népei új együttélési kereteiket kialakítanák. A magyar liberális földbirtokosság alkotmányosságról, állami

egységről, történelmi jogokról vallott felfogását és gazdaságpolitikai erőfölényét Kossuth megkísérelte a

nemzetiségek autonómia-törekvésével egy polgári demokratikus államberendezkedés keretei között úgy

összeegyeztetni, hogy az a kor magyar közvéleménye számára se tűnjék öncsonkításnak. Miután az ország tarka

etnikai képe nem tette lehetővé tiszta nemzeti területek különválasztását, megoldásként egy kettős struktúrájú

államszervezetet kínált. A korszerűsített, demokratizált megye már önmaga is megnövelné a nemzetiségi

érdekek érvényesülési lehetőségét, a hangsúly azonban az egyes nemzetiségek társadalmilag kialakítandó külön

szervezetére csúszik át, olyan organizmusra, mely az egyházakhoz hasonlóan, minden egy-anyanyelvűt magába


foglal, irányítja a kulturális (és egyházi) életet, s mint nemzeti fórum, egyben biztosítéka és ellenőre az

egyenjogúság megtartásának. Kossuth tehát úgy választotta ketté az államéletet és az egyes nemzetek politikai

szervezkedését, hogy az előbbit meghagyta a magyar birtokos osztály kezén, utóbbit pedig az államapparátustól

független, most teremtődő organizációs formába illesztette, hogy azután a tényleges erők szabad játékának

megfelelően alakuljon súlyuk és befolyásuk az állam jövőjének meghatározásában.

A kütahiai alkotmánytervezetet nem tartotta kielégítőnek a román emigráció, mivel Kossuth világosan

leszögezte, hogy Erdély bármilyen formában történő elszakításáról nem lehet szó.

A tervezetben rejlő távlati és organikus fejlődési lehetőségeket sem méltányolták, mert ők is épp úgy az

államiság eszméjének bűvkörében éltek, mint magyar sorstársaik. Nemzeti létet csak külön állam tudtak

elképzelni, s így nem csoda, ha a tervben inkább csak biztosítékok nélküli ígérgetést láttak. Később egyikük a

Kossuth által ajánlott nemzetiségi főnököket elsorvasztott jogkörű cigányvajdáknak nevezte.

AZ OROSZ–TÖRÖK HÁBORÚ viharfelhőinek gyülekezésével, 1853-ban végre karnyújtásnyi közelségbe

került a rég várt nagy európai konfliktus, melyben a cári Oroszországot támogató Habsburgok ellen a nyugati

hatalmak (és Törökország) oldalán a Monarchia elnyomott népei fegyverrel vívják ki majd szabadságukat. Az

országot keresztül-kasul bejáró emigráns toborzók Erdélyből székelyeket irányítottak titokban a fejedelemségek

városaiba, Dumitru Brătianu és Kossuth pedig 1853 őszén megállapodott abban, hogy közös cselekvésre hívják

fel a Monarchia magyar és román népét, s a győzelem után Erdély lakói maguk döntik el hová kívánnak

tartozni. A baráti kapcsolatok szorgalmazására a fejedelemségekbe küldte „a székelyek Kossuthját”, Berzenczey

Lászlót, aki azután a következő évben a román emigrációval együttműködve jelentős szervezőmunkát végzett a

felkelés előkészítése érdekében. A nyugati hatalmak azonban lemondtak arról, hogy a Duna mentén támadják

meg Oroszországot, a Habsburg Monarchia pedig semleges maradt, s ezzel a magyar és román légiók

felállításának gondolata éppúgy kútba esett, mint a konföderációt hirdető Klapka szép terve a törökkel

együttműködő al-dunai felkelősereg főparancsnokságára. A fejedelemségek 1854. évi osztrák megszállása útját

vágta minden készülődésnek, s a háború gyors befejezése arról győzte meg az emigránsokat, hogy a nyugati

hatalmak nem akarják teljesen felforgatni a kelet-európai hatalmi viszonyokat. A legjobbak meggyőződhettek

arról is, hogy Európa Keletjének polgári-demokratikus átalakulása csak a Nyugat-Európában bekövetkező

demokratikus változás után kerülhet sorra.

A krími háborút lezáró párizsi béke török függőségben hagyta, de az önállósodás útjára indította a két román

fejedelemséget. A legtekintélyesebb román emigránsok 1857-ben hazatérnek, s a magyar emigráció történetében

is új szakasz kezdődik. A krími háborúban való részvétel útján európai hatalommá előlépő, Ausztriával döntő

összecsapásra készülő Piemont és miniszterelnöke, Cavour lesz Kossuthék fő pártfogója.

1859 ELEJÉN a nemzetközi politikai élet horizontján kirajzolódtak az Ausztria ellen hadba lépő francia–

piemonti koalíció körvonalai. Cavour támogatásával ekkor újabb magyar–román közeledésre került sor. Szerbiát

és a frissen egyesült román fejedelemséget akarták a magyar légiók felvonulási és szervezeti bázisának

kiépíteni, hogy azután az Adria felől, a Bánságból és Erdélyből egyidejű támadást indítsanak az olasz fronton

lekötött osztrák haderő hátában. III. Napóleon Klapkát útnak indította Cuzához, hogy szövetségesül nyerje meg

az új román fejedelmet, s később fegyvereket is szállított a román földön szervezendő magyar seregek számára.

A tábornok lelkesen vállalta a küldetést. „Magyarország sorsa nem a Pó mellett, de a Szeret völgyében fog

eldőlni. Ott szabad kezet és szabad mozgást kell kapnunk – írta Telekinek. Az emigrációból ismerős Ion Ghica

segítségével március 29-én politikai megállapodással kiegészített katonai egyezményt kötöttek. Cuza hozzájárult

moldvai magyar fegyverraktárak létesítéséhez, a magyal fél viszont segítséget ígért neki Bukovina

megszerzéséhez. Ezen túlmenően ígéretet tett az egyéni és (a vallás és művelődés területén) kollektív nemzeti

egyenjogúság betartására, a községi és megyei önkormányzat biztosítására. Távolabbi célul tűzte Magyarország,

Szerbia, valamint Moldva–Havaselve konföderációját. Erdély önkormányzatot kapna abban az esetben, ha egy

majdani országos gyűlés szembefordulna az 1848-ban kimondott unióval. III. Napóleonnak azonban nem állott

szándékában egy felkelés kirobbantása, inkább csak az osztrákokat ijesztgette a gondolattal. Ráadásul Ausztria

olyan gyorsan vereséget szenvedett a francia–olasz seregektől, hogy az emigrációnak még ideje sem maradt

cselekvésre. A villafrancai fegyverszünet (júl. 6.) után így az emigráns kormánynak – a Magyar Nemzeti

Igazgatóságnak – nem maradt más dolga, mint megállapodni Cuzával abban, hogy a beérkezett húszezer puskát

letétként megőrzi Klapkáék, tehát az ismét elnapolt felkelés számára.

Az utolsó érdemi kísérletre 1860–61-ben került sor. Piemont az olasz egység megteremtése érdekében további

háborúra készült a Habsburg birodalom ellen, s ehhez szüksége volt mindenki, így a magyarok támogatására is.

Miután Klapka most is a Kárpátokból akarta támadásra indítani a magyar alakulatokat, újabb egyezményt

kötöttek Cuzával.


Titokban öt olasz hajó indult fegyverrel, köztük ágyúkkal Galacba. Magyar ügynökök járták be Erdélyt,

nyomukban megindult a szökevények áramlása Moldvába, akik főként Mihail Kogalniceanu miniszterelnök

támogatását élvezve ott táboroztak, vagy francia hajókon Itáliába igyekeztek. A három ellenséges nagyhatalom

közé zárt fejedelemségek kormányai azonban túl nagy kockázatot nem vállalhattak magukra. A magyar

fegyverszállítmányok kitudódtak, a fenyegető jegyzékek áradata miatt Cuza dühöngött, „s bizonyára pokolba

kívánta” a magyar emigrációt. Az ügy már-már veszni látszott, de az ellentéteket Klapkának sikerült áthidalnia.

A románokat ekkoriban az rémisztgette, hogy az olaszoknak átadandó Velencéért a Habsburg Birodalom

kárpótlásul megkapná Moldvát és Havasalföldet. S ha egy ilyen nagyhatalmi alku a román államiságnak vetett

volna véget, úgy a magyar emigrációt az olasz–osztrák permanens konfliktus lezárása a külföldi segítségtől, s

ezzel a felszabadító háború lehetőségétől fosztotta volna meg. Drámai tárgyalások után, 1861 legelején újabb

megállapodás született, lényegében megújították az 1859. évi egyezményt.

Úgy látszott, hogy hozzá lehet kezdeni a fejedelemségekben tartózkodó több ezer magyarból egy sereg

kialakításához, a fegyvereknek a Székelyföldre szállításához. A megegyezés azonban ezúttal is holt betű maradt.

Cuza helyzete megszilárdult, s most már nemigen akart Ausztriával ujjat húzni. Moldvában megbukott a magyar

ügyet pártoló Kogalniceanu, s az olasz kormány is elállt a háborútól. A francia segítség pedig ezúttal is

elmaradt. Kölcsönös tapogatózások persze a továbbiakban is voltak. 1863-ban, a lengyel felkelés évében

Klapka, 1866-ban a porosz–osztrák háború idején Türr próbálkozott a kapcsolatok felvételével, segítség

szerzésével, sőt, számolt magyarokkal szövetséges erdélyi román alakulatok felállításával is. Bukarest

támogatására azonban többé nem építhetett. Román részről erősödött a Magyarországtól független Erdély

követelése. Magyarországon pedig erőre kapott a Habsburgokkal való kiegyezés tábora.

A KIEGYEZÉSI HAJLANDÓSÁGOK erősödése és a nagyhatalmak ragaszkodása az európai egyensúly

fenntartásához arra ösztönözte Kossuthot, hogy olyan alapon kísérelje meg a kelet-európai népek összefogását,

amely mind az egyes számba jöhető nemzetek, mind a nagyhatalmak többsége számára elfogadható megoldást

kínál. Az 1862-ben kialakított Dunai Szövetség terve a Kárpátok és a Duna, a Fekete- és az Adriai-tenger

közötti „régi történeti államok” föderációját vázolja fel egy győztes felszabadító háború utáni időkre. Az új

közjogi rend alapját általános szavazás vagy az egyes népek nemzetgyűlései biztosítanák. Minden tagállam

törvényhozása, igazságszolgáltatása s közigazgatása teljesen független marad. A soknemzetiségű tájak nemzeti,

vallási konfliktusait a teljes decentralizáció, községi önigazgatás, szabad nyelvhasználat, nemzeti alapon való

szervezkedés szabadsága útján kell megelőzni. A tagállamok közös ügyeit: külügyet, hadügyet, a vám- és

kereskedelmi ügyet egy szövetségi hatóság intézné, ezt össz-szövetségi parlament ellenőrizné. A szövetségi

kormányszerv székhelye váltakozva Pesten, Bukarestben, Zágrábban lenne, mindig az adott ország államfője

látná el az elnöki teendőket. „Minden egyes aldunai nemzet… legföljebb másodrendű államot alkothatna,

melynek függetlensége örökös veszélyben forogna, s mely szükségképpen alárendelve volna az idegen

befolyásnak. De ha magyarok, délszlávok és románok a fönnebbi tervet felkarolják, elsőrendű, gazdag, és

hatalmas állam lesznek 30 millió lakossal, mely sokat fog nyomni Európa mérlegében”. Kossuth tervezete tehát

szabad nemzeti fejlődést és kollektív nagyhatalmi státust ígért a nemzetállamok születése idején ezen etnikailag

igencsak összekuszálódott közép-kelet-európai történeti régiónak. A Dunai Szövetség tervét azonban románok

alig ismerték, s a magyar politikusok többsége is elutasította. Egy várható osztrák–magyar kiegyezéstől többet

reméltek.

Kevesen voltak olyanok, akik Kossuth Dunai Szövetség-tervét – benne egy realistább, a „nagynemzeti”

nacionalizmusnál egészségesebb fejlődést ígérő „kisnépi” nemzettudat gondolatát – a Habsburgokkal való

egyezkedés valóságos alternatívájának tekintették. Egyenjogú felek demokratikusan kialakítandó

államszövetségének eszméje az utókorra maradt haladó hagyományként, emlékeztetőül is, hogy Kelet-Európa e

táján a legjobb akarattal sem lehetett a polgári államkeretek kialakítását a nemzetek közötti konfliktusok

állandósítása nélkül megoldani.

2. Képek




1. Történelem és földrajz kapcsolata történeti földrajz

TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

GYÖRFFY György

Történelem és földrajz kapcsolata: történeti földrajz

Alig van történelmi jelenség, amelynek valami térbeli vonatkozása ne volna, hiszen az emberi társadalom, még

ha csak egy települést tölt is ki, földrajzi teret foglal el és életmegnyilvánulásai térben zajlanak le. Vegyük csak

sorra azokat a társadalmi jelenségeket, amelyeknek földrajzi térben való vizsgálata kézenfekvő, amelyek éppen

ezért a történeti földrajz tárgyai is.

Azt hihetnők, hogy a földfelszín természeti jelenségei nem tartoznak ide. Valójában a természeti környezet,

amelyben az ember él s amelyből fenntartja magát, nem különíthető el a történelemtől.

A társadalmi fejlődés kezdeti szakaszában a domborzat alig változik, de nem is marad érintetlen. A kunhalom

típusú dombok egy része az ősikor emberi munka eredményeként jött létre.

A kőkori viszonyok között élő dél-amerikai indiánok életéből vett analógia valószínűsíti, hogy a hajlék körüli

primitív földművelés kapcsán ráhordott földdel megemelték az amúgy is emelkedettebb helyen álló telep

környékét, s ez idők folyamán vízparti dombok keletkezéséhez vezetett. Fejlettebb társadalmak nagy

embertömeg munkába állításával hoztak létre temetkezési halmokat – a piramisokról nem is beszélve –‚ de

védelmi célból hosszú sáncokat is. Itt csak a Csörsz-árokra emlékeztetünk, erre a szarmaták által épített az egész

Nagyalföldet körítő árok- és sáncrendszerre.

Az építkezés mindig együtt jár planírozással; szintek lefaragásával és emelésével, tehát a domborzat csekély

módosításával. Ennél mélyrehatóbb változást okozhat a felszíni bányászat; a kő kitermelése már az ókortól

kezdve kikezdte a hegyoldalakat, napjainkban pedig hegyeket is eltüntet.

A vízrajz változása a történelmi korokban többnyire emberi kultúrmunka eredménye. A vizek csatornával való

elterelése, az ókori öntözéses földműveléstől kezdve, nem csupán tájalakításnak tekintendő, hanem olyan

civilizációs ténykedésnek, amely az emberi művelődés emeltyűje lett. Ne feledjük, hogy az öntözés

megszervezése és a víz szétosztása társadalmi szervezettséget, az öntözés idejének figyelése pedig az

időszámítás, a naptár és végső fokon a csillagászat kifejlődéséhez vezetett.

A magyar középkorban főként a halászatban és a malomhajtásban találkozunk csatornák létesítésével. A

legkevesebb emberi munkát kívánó és legeredményesebb halászati mód a morotva-halászat volt. A folyamok

holtágaihoz egy vagy két árkot vezettek, s ezeket rekesztővel vagy vésszel látták el. Árvíz kezdetekor

kinyitották a rekesztőt s beengedték a halban gazdag vizet; az apadás kezdetekor pedig elzárták, úgy, hogy a víz

elfolyhatott, de a hal bennrekedt. A vízimalom hajtásához szükséges vizet eleink az államszervezés idejétől

századunkig malomárokban vezették; a 14. századtól kezdve a vízierőt kallózásra és érczúzásra is felhasználták.

A tájalakító lecsapolásokra, a sárrétek kiszárítására csak a múlt század elejétől került sor. Ezzel egyidejűleg

történt meg új medrek építésével a folyók szabályozása. Az elektromos energiatermelés hozta magával a

duzzasztóművek és víztároló tavak létesítését. Hogy ennek napjaink gazdasági fejlődésében milyen fontos

szerepe van, azt felesleges hangsúlyozni.

Amióta az ember a zsákmányoló gazdálkodásról fokozatosan áttért a földművelésre, mind több sebet ejt a

természetes növénytakarón. A primitív, ásóbotos földművelés még csak a természetben is megtalálható

haszonnövényeket gyűjtötte egy kis helyre, az ekés földművelés már nagyobb területek felszántását és bevetését

tette szükségessé. Ahol pedig az erre alkalmas terepet erdő borította, erdőt irtottak. A magyar középkorban is

elterjedt irtásmód az „aszalás” volt; a fák kérgét tűzzel körülégették vagy fejszével „kerengették”, a kiszáradt fát

pedig felgyújtották. A Kárpát-medencében főként az erdő-vidéki szlávok irtottak, de erdővidéken lakó

magyarok is gyakorolták. Irtásra kezdetben a megtelepedéskor került sor. A lakatlan erdővidéken irtásos

települések jöttek létre, amelyek, szántóföld nyerése végett, tovább irtották a környező erdőket. Mind a Kárpát-

medence erdős hegykoszorúja, mind a Cseh-medencét körítő Szudéták erdei irtásos települések révén népesült

be a 12. század elejétől kezdve, majd fokozott iramban a 13. századtól. Ezzel az eredeti erdőtakaró mindinkább

visszaszorult.


A középkori Magyarországon a gabonatermesztés mellett a szőlőművelésnek volt jelentős tájalakító hatása. A

napos oldalakat, málokat a legtöbb helyen kiirtották, kitisztították, és rájuk szőlőt telepítettek. A szőlők mellett

sokfelé diófát ültettek. Virágoskertet a középkorban inkább csak kolostorudvarban, díszkertet a királyi paloták

mellett hoztak létre.

Az emberi település és a növénytakaró megváltozása visszaszorította az eredeti, vadon élő faunát. Ez a folyamat

hazánk területén már az őskorban megkezdődött. A kőkorszak embere, csekély száma és kezdetleges vadászata

miatt, még nem okozott lényeges változást, noha egynémely vad (mamut, barlangi medve) eltűnésében komoly

szerepe lehetett. Lényegesebb átalakulást hozott a domesztikálás, a földművelő telepek létrejötte és

elszaporodása. Ettől kezdve az állatot nem csak húsa és bőre miatt irtották, hanem a háziállatokban és a

veteményben tett kártétele miatt is. A magyar történelem folyamán veszett ki a Kárpát-medencéből az őstulok és

a bölény, s az alföldeken megritkult mindenféle vad. Helyüket a legeltetett háziállatok foglalták el.

Régebben azt hitték, hogy a magyarok tiszta nomádok voltak, csak sátrakban laktak, s nyájaikkal mindig

követték a kiserkenő füvet. Ez azonban már a nomádokra sem áll, minthogy azok is állandó téli szálláshellyel

rendelkeztek, és tavaszi, nyári, őszi nomadizálásukat szabályozott módon végezték. De a nomádok meleg

időszaki nomadizálása sem egyformán zajlik. A múlt század elején a kazahok, mikor téli szállásaikról a

hegyekbe vonultak, mindig összefüggő sort alkottak, hogy ellenséges támadás esetén hadirendbe állhassanak.

Az orosz uralom alatt ez a rend felbomlott, s az aulok, a nagycsaládi települési egységek külön-külön legeltetve

vonultak.

A főemberek a 10. században általában egy folyó mentén váltották téli-nyári szállásaikat; tavasszal a hegyek

közé vagy egy hűs szigetre vonultak, ősszel a folyók közelében fekvő város, vár vagy rév mellé ereszkedtek le.

A fő cél ugyan nem a legeltetés, hanem az utazva kormányzás, adó- és révvámszedés volt, de az úr olyan sok

állattal, lóval, ökörrel, juhval vonult fel s alá vándorútján, hogy ezek itatása megkövetelte a vízparti haladást. A

köznép téli szállásai a vízparton sorakoztak, lakóik a szállások melletti trágyás földet művelték meg. A tavaszi

vetés után a falu apraja-nagyja kivonult az állataival a határba, s aratásra hazatértek, hogy a férfinép még őszig

legeltesse kinn állatait. Kevéssé világos a katonai kíséret településmódja. A katonák kezdetben nyilván a

vezérrel, főemberrel vonultak, de hovatovább maguk is állatok és szolgák birtokába jutva létrehozták saját

telephelyüket. Az előkelő kísérettag nyilván saját szállást tartott, melyet a nép róla nevezett el, míg az egyszerű

vitézeket csoportosan telepítették le. Valószínű, hogy ezek településeit nevezték el magyar vagy kabar

törzsnévvel, s telephelyük szolgák földházaival volt kapcsolatos.

Eltérő lehetett a hazai szlávok és más töredéknépek (avarok, gepidák) 10. századi településmódja is. A szlávok

közül azok, akik már a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében laktak, nem tarthatták meg régi földházas

telepeiket; az új úr gazdasági berendezkedéséhez kellett igazodniuk, s oda települniük, ahová az szükségesnek

tartotta. Ezt bizonyítja, hogy temetőik a honfoglalás után mindenütt megszűntek és új falunevek keletkeztek. A

régi lakosság mindamellett régi lakhelye környékén maradt, mert többnyire megőrizte a régi patakneveket. Az

újonnan letelepítettek részben a már meglevő települések lélekszámát gyarapították, részben új telepeket hoztak

létre. Az első alaptípusát a főemberek téli szállásai, s az amellett álló romvárosok, városhelyek alkották, az

utóbbiét olyan kis telepek, amelyeket olykor pl. családnévvel is jelöltek. A szláv celjad-ból származó család szó

eredetibb jelentése ugyanis fogoly, rab, cseléd volt.

Az Árpád-kori faluképre írott forrásokból csak nagyon elvétve következtethetünk; a régészet csak az elmúlt

évtizedekben kezdett olyan faluásatásokat, amelyekből a település formájára lehet következtetni. A kora Árpád-

korban a települési képet a tulajdonviszonyok határozhatták meg. Ahol a lakosság az úr ekéjével dolgozó rab

szántó, vagy szőlőre ültelett szőlőműves volt, ott sűrűn egymás mellett elhelyezkedő földházakkal

számolhatunk, mivel a rab cselédek legfeljebb kis háztáji gazdasággal rendelkezhettek. Ahol a falu lakossága

félszabad önálló termelőkből állt, ott legalább 4 nagy állatot magukba foglaló belsőségek sorakoztak. Még

lazább lehetett a teljes igaerővel, 6–8 ökörrel rendelkező harcos jobbágyok telephelye: ezek portáján már egy-

két rab cseléd is élt.

Az udvari és várbirtok felbomlása, majd a tatárjárás hozzájárult a régi társadalmi szerkezet bomlásához, ahhoz,

hogy a 14. század elejére kialakuljon az egységes jobbágyság. A jobbágyfalvak képe is egyöntetűbbé vált; a

jobbágytelek elterjedése az új falunak egységes veretet kölcsönzött, amit a zsellérek szegény házatája sem

módosított lényegesen. A 13–14. századi okleveleinkből már általában utcás falutelepülés képe bontakozik ki,

az utca tengelyében a templommal.

A városi fejlődés Magyarországon, mint Európában másutt is, a vár függvényeként alakult ki; innen a neve is:

város, eredetileg „váras hely”. A kezdeti váras helyek az ispáni várak árnyékában jöttek létre; a földvár mellett

emelkedettebb helyen álltak, az esperesi templom lábánál terült el a vásártér. Lakóik a vár szolgálóin kívül


agrár-kézműves szolgálónépek voltak. Európai értelemben vett városi fejlődés a királyi és a püspöki székhelyek

mellett alakult ki. Ide telepítettek távolsági kereskedőket és speciális kézműveseket, akik a király, ill. az

egyházfő igényeit elégítették ki.

A tatárjárás után szaporodnak el a mezővárosok. Ezek vásárhelyek voltak, agrár-kézműves lakossággal,

többnyire földesúri birtokban; a földesúr szabad költözés ígéretével csábította ideköltözni a különféle

kötöttségben élő népelemeket. Ha nem is követjük tovább az alföldi mezővárosokat újkori útjukon, nem

mehetünk el szó nélkül elterjedt sajátos településformájuk, a „kertes város” mellett, mely nem csak a

Hajdúságnak, hanem az Alföld felső felének is jellemző településformája volt. A „kertes város”, vagy falu egy

belső magból állt, sűrűn egymás mellett álló házakkal, s ezt az ólaskertek gyűrűje övezte. Minden gazdának két

beltelke volt, egyik a kerítetlen belső ház, az asszony és a gyerekek lakhelye, másik a körülkerített ólaskert, ahol

a férfinép gondozta az állatot. Ez a sajátos településforma a határ felosztásával szűnt meg, amikor az ólaskert

kiköltözött a határba és tanya lett belőle, míg a régi ólaskertek helyére házak épültek.

Ugyancsak tárgya a történeti földrajznak a népesség száma, etnikai és társadalmi megoszlása is. Kezdve attól,

hogy mennyi lehetett a honfoglaló magyarok, s az itt talált népesség lélekszáma, a középkori szórványos

adatokon és az újkori részleges összeírásokon át a 19. századi népszámlálásokig egy sor olyan értéket kapunk,

amely lehetővé teszi a népszaporodás ütemének vizsgálatát, sőt a török defterek, valamint a dézsma- és dica-

lajstromok névanyagának elemzéséből nyelvi–néprajzi térkép összeállítása is lehetségessé válik. De komoly

kísérlet történt az Árpád-kori helynévanyag alapján a Szent István-kori Magyarország etnikai képének

megrajzolására is. A határjáró oklevelek névanyaga biztosan mutatja, milyen nyelven beszélt a helyet elnevező

népesség.

Bár még csak részletkutatások állnak rendelkezésre a külön társadalmi rétegek térbeli elterjedésére, bizonyos

megyék feldolgozása alapján meg tudjuk ragadni a katonáskodó jobbágyok, s a kisnemesek falvainak

elterjedését és a nagybirtok kiterjedését. Jelentős eredmények születtek a különféle Árpád-kori foglalkozások

elterjedésének vizsgálata, főként a falunevekben fennmaradt foglalkozásnevek, (mint Ács, Kovács, Szőlős)

összegyűjtése révén. Rosszabbul állunk a kézműipar, a kereskedelem, a vásárok s az úthálózat késő középkori

vizsgálatával. Az erre vonatkozó gazdaságtörténeti adatok ugyan nagyrészt megtalálhatók a közel 200 000

középkori oklevélben, de ezek zöme kiadatlan, teljes számbavételük nemrég indult el. Az újkori kutatások e

téren azért vannak előnyösebb helyzetben, mert használhatják a 18. századdal kezdődő statisztikai felméréseket

és a József császár kori I. katonai felvétel térképanyagát.

A kultúra középkori megnyilvánulásai – lévén a művelődés egyházi jellegű – elsősorban az egyházak

elterjedésének és működésük hatásának vizsgálatán keresztül mutathatók be. Az egyházi történeti földrajznak

nagy hagyományai vannak Magyarországon. A világi egyházszervezet 14. század eleji keresztmetszetét nyújtó

pápai tizedlajstrom feldolgozása és a különféle szerzetesrendek kolostorait számba vevő múlt századi

monasterológiák azonban napjainkra már elavultak. A jövő kutatásának ki kell terjednie a templomnak nevet

adó védőszentek vizsgálatára is. Hiszen bizonyos patrocinium (Szent Gál, Szent Vid, Szent Elek, Szent Mór) e

szentek államszervezéskori kultuszához kapcsolhatók. Mások (Szent Demeter Szent Kozma-Damján) a bizánci

egyház hatását jelzik.

Magam e sokrétű ismeretanyagot az Árpád-korra nézve igyekszem összefoglalni történeti földrajzomban.

Készülő munkám első kötete másfél évtizede jelent meg, s ABC sorrendben 15 megyét ölel fel; ezt a II. kötet

másfél-két év múlva fogja követni. E munkában az adattári rész, helységek szerint csoportosítva, mindazon

szempontokat tartalmazza, amelyekről fentebb szó volt. Minden egyes vármegye bevezetője szintetikus képet ad

a megye 9–14. századi történeti földrajzi fejlődéséről. Az adatokat térképre víve, vizuálisan is megjeleníthetők a

megye Árpád-kori települési és birtokviszonyai.

2. Képek



1. Mit játszottak a görög gyerekek?

RITOÓK Zsigmond

Mit játszottak a görög gyerekek?

Ha az ókor emberére gondolunk, elsősorban közéleti tevékenysége vagy műalkotásai jutnak eszünkbe; már

sokkal ritkábban az, hogy ókori embereknek is volt hétköznapi élete, apró-cseprő örömökkel és bosszúságokkal.

Az pedig alig-alig fordul meg a fejünkben, hogy az ókor emberei is voltak gyermekek. A neveléstörténet

természetesen foglalkozik a kérdéssel, hogy miképpen oktatták és nevelték a gyermekeket az ókorban. De kinek

jut eszébe, mikor Periklész sisakos, komoly szobrára néz, hogy bármilyen nagy államférfi lett is később,

valamikor őt is éppúgy pelenkázták, mint a mai csecsemőket? Ki gondol rá, hogy bármilyen nagy tudós és

bölcselő volt is Arisztotelész, ő is csakúgy rázta a csörgőt, mint manapság a gyermekek, dajkája őt is éppen úgy

riogatta orrát-fülét leharapó mumusokkal, mint botor felnőttek talán még ma is teszik kicsinyekkel? Ki gondol

rá, hogy bármilyen reménytelennek látta és ábrázolta Euripidész tragédiáiban a maga korát, valamikor talán ő is

gondtalanul játszott kis pajtásaival, kergette a karikát, vagy hajtotta a facsigát, mint a leányka Hégészibulosz

vázáján? A történelem, a filozófiatörténet vagy az irodalom szempontjából persze mindez csakugyan teljesen

mellékes. De nem mellékes a görög élet teljességének megismerésé szempontjából. Nem mellékes, mert a játék

a görögök életéből később sem tűnt el teljesen, és mert ezek a görög játékok olykor meglepően hasonlítanak

későbbi korok gyermekjátékaihoz is. A karika, a facsiga, a cserépbaba, melynek végtagjait mozgatni lehet, s

amelyet ügyes kislányok fel is öltöztethettek, évezredek múltán is kedveltek maradtak.

A görög gyermekek azonban, mint a maiak is, többnyire nem magánosan játszottak, hanem csoportban, játékaik

társasjátékok voltak, egyszerűek, de mozgásigényüket kielégítők, sikerélményt adók, s ezzel együtt erejüket,

ügyességüket is fejlesztők.

Labda, cserép, fogó

Pollux, a Kr. u. 2. században élő szerző, aki egy témakörök szerint csoportosított szómagyarázat-gyűjteményt

írt, műve 9. könyvében hosszú oldalakon át sorolja fel a különféle játékokat, s ez a felsorolás a fő forrásunk a

görög játékokra vonatkozólag. Voltak ezek között olyanok is, amelyeket elsősorban felnőttek játszottak,

pénzben, mint a különféle kockajátékok, de játszhatott kockákkal gyermek is. Játszhatták pl. a páros-páratlan

játékot, ami abból állt, hogy az egyik gyerek egy kosárból kimarkolt egy csomó kockát, (de lehetett akár babot

is), a másik pedig megpróbálta eltalálni, hogy a kimarkolt kockák száma páros-e vagy páratlan.

Az igazi gyermekjátékok mégis a labdajátékok. Ezek között is van sok a mai ember számára is ismerős. Ki ne

játszotta volna azt, hogy a labdát a földhöz vagy a falhoz ütögetik, s számolják, hányszor pattan vissza? Talán

csak a vesztest nem hívják ma „szamár”-nak és a nyertest „király”-nak, mint a görögök. Ennek némileg a

fordítottja volt az, amikor valaki a labdát feldobta jó magasra, s a többiek ugrálva próbálták elkapni mielőtt

földet ért: a dicsőség azé volt, akinek ez sikerült.

Említ Pollux egy olyan labdajátékot is, melyet úgy játszottak, hogy valaki kezében tartotta a labdát, és úgy tett,

mintha egy valakinek akarná dobni, de azután másnak dobta, rászedve így az egyiket. Abban a szerencsés

helyzetben vagyunk, hogy Pollux tárgyszerű és száraz közlését erről egy olyan forrással is kiegészíthetjük,

amely megéreztet valamit a játék izgalmából, Antiphanész, Kr. e. 4. századi vígjátékíró egy töredékével:

A labdát kapja és

vidáman egynek adja, más elől kitér,

elcsapja ettől, azt meg újra szökteti,

kurjant nagyot:

„Ki, messze! el, mellette! csak fölötte! fent!

alul! rövidre! fordulj és add vissza már!”

(114. töredék)

Vannak azonban esetek, ahol Pollux szövege nem egészen világos. Ezt írja a „meszes”-nek nevezett

labdajátékról: „Úgy játsszák, hogy két egyforma csoportot alakítanak, azután középen mésszel egy vonalat


húznak... Erre teszik a labdát, ezután a két csapat háta mögött másik két vonalat húznak. Az előre kiválasztottak

azután a többiek feje fölött dobálják a labdát, ezeknek meg az a dolguk, hogy elkapják röptében és visszadobják,

míg csak az egyik csapat a másikat a mögötte levő vonalon túlra nem űzi” (9. 104.). Tele van ez a leírás

homályossággal, s csak találgathatjuk, hogy itt talán valamiféle, a mai kidobóshoz hasonló játékról lehet szó.

Még kevesebbet tudunk azonban arról a játékról, melyet nem leírásból, hanem egy, a Kr. e. 5. század végéről

való athéni domborműről ismerünk, s mely talán valamilyen gyeplabdaszerű játék lehetett.

Annál inkább tudjuk magyarázat nélkül is, hogy mi a kötélhúzás, a szembekötősdi, a kacsázás – bár a görög

gyerekek nem lapos kavicsokat ugrattak a víz színén, hanem cserépdarabokat.

A cserép általában gyakran használt eszköz volt a játék különösen célba dobáskor; de ezt használták a

cserepesdi játékban is. A fiúk ilyenkor fogtak egy cserepet, egyik lapját bekenték szurokkal, ezt hívták éjjelnek,

a másikat nappalnak. Ezután két csoportra oszlottak, az egyik az éjjelt választotta, a másik a nappalt. Középen

húztak egy vonalat, a játék vezetője arra dobta a cserepet, s aszerint, hogy melyik felére esett, elkiáltotta magát:

„Éjjel” vagy „Nappal”. Erre az ahhoz tartozók lettek a fogók, a többi meg iszkolt, ahogy tudott.

Voltak olyan játékok, melyekhez eszköz sem kellett. Ilyen volt a köcsögösdi játék, vagy legalább annak egyik

formája. Pollux ezt írja: „Az egyik a középen ül, ezt köcsögnek hívják; a többiek rángatják, piszkálják vagy akár

ütik is, közben meg körülötte szaladgálnak. Akit azután ő körbefordulva megfog, az ül be helyette. Máskor az

egyik, bal kezével egy köcsög peremét fogja, s közben körülötte szalad, a többiek meg ütik, azt kérdezgetve:

„Mit csinál a köcsög?’ Az ráfeleli: „Felforr!” Vagy azt kérdezik: „Ki fogja a köcsögöt?” Ő meg így felel: „Én,

magam, Midas!” Akit azután a lábával elér, az jár helyette a köcsög körül.” (9. 113–114).

Pollux hosszan folytatja a játékok felsorolását (lelkiismeretes jegyzékéből még a fenékre verést sem tartja

kihagyhatónak), s ezek között bizony vannak olyanok is, melyeket ma aligha ajánlanánk gyermekeknek,

nevezetesen az állatviadalok. Pollux ezek közül a fürjviadalt emeli ki, ami még a szelídebbek közé tartozott. A

fürjeket egy kör alakú lapra állították, s amelyik a küzdelemben felborult vagy a körből kiesett, az (meg a

gazdája) vesztett. Plutarkhosz már ezt is, mint nemtelen időtöltést bélyegezte meg, pedig ennél kevésbé ártatlan

viadalok is voltak, mint azt a 6. század végi athéni dombormű mutatja, mely két fiút ábrázol, akik kutyát és

macskát uszítanak egymásra, pórázon fogva mindkettőt, hogy el ne futhassanak.

A játszó felnőtt

A gyermekek játszottak gondtalanul s élvezték a játékot magáért, minden hasznos cél nélkül. A játéknak ez az

öncélú élvezete később sem veszett ki a görögökből. A mai „komoly” emberek bizony a fejüket csóválhatják, ha

olvassák, hogy a felnőtt görögök mit játszottak a lakomákon (például célba köpést borral). De ki tudja? – talán

teljesebb, gazdagabb élet az, mely a játék élvezetét felnőtt korban is megőrzi, nem nézi le, hanem benne az

emberi élet megvalósulásának egy sajátos lehetőségét látja.

A felnőttek játszottak, mint a gyermekek, de számukra a játék már nem csak önfeledt élvezet volt, hanem

tudatos nevelés is lehetett, önmaguk és más nevelése egyaránt. A phaiakok Homérosz Odüsszeiájában pontosan

ugyanazt a játékot játszották, mint amit az előbb Pollux leírásából megismertünk:

„És miután gyönyörű labdát vettek tenyerükbe,

bíborszínűt, mely Polübosznak mesteri műve,

egyikük árnyas fellegekig hajította a labdát,

hátrahajolva, a másik a földről szökve magasba,

lába sem érte a földet még s elkapta megújra.

És miután magasbavetést ügyesen bemutatták,

akkor már táncolva a termő földön, a labdát

egymásnak sebesen dobták...”

(8, 372–379. ford. Devecseri G.)


Ami azonban a gyermekeknek mozgásigényük ösztönös kielégítése volt csupán, az a felnőttek számára a

mozgáskultúra, a mozgásművészet tudatos lehetőségévé vált. Damoxenosz athéni vígjátékíró egyik szereplője

lelkesülten beszél arról, hogy milyen szépen labdázott egy 16–17 éves ifjú; Ktészibiosz kalkhiszi filozófusról

forrásaink megemlítik, hogy milyen kellemesen labdázott, s a nagy tragédiaíróról, Szophoklészról is érdemesnek

tartották feljegyezni, hogy fiatal korában, mikor még a régi szokás szerint darabjaiban színészként is fellépett,

Nauszika szerepében (a görög színházban a női szerepeket is férfiak alakították) igen szépen labdázott. Mert –

mondja egy késő-ókori író, Athénaiosz –‚ a labdázóknak gondja volt a mozgás eleganciájára.

A játék a gyermek számára halálosan komoly valóság lehet – noha közben maga is tudja, hogy játszik. Játéknak

és komolyságnak ez az egysége élt tovább a „felnőtt” görögök műveltségében is, játékuk is hordozott valami

komoly tartalmat, abban is az emberi élet értékei fejeződtek ki. Lehet-e csodálni, hogy a nevelés kérdéseivel

foglalkozók világosan látták, mi a játék szerepe a nevelés és az oktatás területén, hogy szellemileg és lelkileg a

játék által kell a gyermeket ama cél felé fordítani, ahová akaratunk szerint meg kell érkeznie (Platón,

Törvények, 643 b–c).

2. Képek




1. Törökök Bécs kapuinál

HÍREK

Törökök Bécs kapuinál

Ausztriában a 1979-es év legérdekesebb történész-eseményét egy kiállítás jelentette. Erre az alkalomra minden,

törökökkel kapcsolatban fellelhető emléket összegyűjtöttek az osztrák fővárosban, ahol a törökök első sikertelen

ostromának 450. évfordulóját ünnepelték. (1529. szeptember 25. és október 14. között tartott Bécs ostroma.)

A kiállítás alkalmával történész tanácskozások is folytak a törökök terjeszkedési politikájáról. A bécsi ostromról

is új adatok kerültek napvilágra. A támadók 200 ezren, a védők azonban csak 17 ezren voltak. Ugyanakkor a

Ferdinánd vezette osztrák segédcsapatok az egész ostrom ideje alatt Krems környékén várakoztak. Létszámuk

30 ezer volt, de a törökök jóval többre számítottak. A történészek között általános a vélemény: amikor a

negyedik ostromuk is sikertelenül végződött, nemcsak az ellátásban mutatkozó nehézségek miatt vonultak

vissza, hanem azért is, mert úgy vélték, hogy hatalmas erejű osztrák felmentő sereg közeledik.

A szerencse segített a védőknek: egy tiroli aknászcsoport ugyanis – a felvidéki bányákba tartván – Bécsben

rekedt s felbecsülhetetlen segítséget nyújtott az aknák hatástalanításában. Bécset egyébként a harcok során 15

kapuból álló, 4,5 kilométer hosszú fal védte. A legádázabb küzdelem egyébként Bécs karintiai kapujánál alakult

ki, ahol 80 méteres rést ütöttek a törökök – benyomulniuk azonban nem sikerült.

Varsói érdekesség

A lengyel főváros történészei nagy gondossággal kutatják át azokat a műemlék jellegű épületeket, amelyek

átépítésre kerülnek.

Az alsó-sziléziai Brieg városában – ez év nyarán – a végi városháza felújításakor titkos bejáratra bukkantak,

amely az 1680-tól 1884-ig terjedő időszak számos érdekes iratát őrizte.

A talált iratokból kiderül: hogyan változott az idők folyamán az élelmiszerek ára a piacokon. Egy 1822-es

határozat arról szól, hegy a városházára villámhárítót kell szerelni. A talált hivatalos okmányok között feltűnően

sok volt a helybeliek panasza a helyőrség garázdálkodásai miatt.

A Húsvét-sziget kőfejeinek „berakott szemei”

A tudományos világot és a nagyközönséget már évtizedek óta foglalkoztatja a csendes-óceáni Húsvét-szigeten

található monumentális szobrok (moai) rejtélye. Eredetükről, készítésükről, készítőikről számtalan elmélet

született. A legújabb azt bizonygatja, hogy e hatalmas, kőből faragott fejeket valaha fehér korallból és vörös

vulkanikus lávából készült szemek díszítették. A húsvét-szigeti régész, Sergio Rapu egy teljes és négy darab,

töredékeiben fennmaradt szemet fedezett fel sziget északi partvidékén. A lelőhely körülbelül 80–90 méterre esik

attól a helytől, ahol a híres norvég régész és utazó, Thor Heyerdahl egy hatalmas fejet ásott ki. Rapu elmélete a

következő: a sziget lakosai között a 17. században kirobbant belháborúk elpusztították a magas szintű, fejlett

civilizációt. Ezeknek estek áldozatul a moaik is, a megrongált 12–15. századi szobrokból a berakott szemeik

kiestek, összetörtek. Szerinte a fejeket – Heyerdahlhoz hasonlóan – a sziget északkeleti partvidékéhez közeleső

vulkán barnásszürke lávájából vésték ki. A hegyvidéki bányákban kifaragott, majdnem kész fejeket a vulkán

lejtőjén lecsúsztatták, és a hegy aljában elvégezték rajtuk az utolsó simításokat. A teljesen kész szobrokat aztán

a tengerpartra vonszolták, s itt, arccal a szárazföld felé, összerakott kőlapokra emelték. Itt helyezték be a fehér

korallból és vörös lávából megformált szemeket. Rapu azzal is alátámasztja elméletét, hogy a sziget más részein

is találtak fából kivésett, berakott szemű figurákat.

Fiatalok a politika útján

Németországban 75 évvel ezelőtt alapították az első szociáldemokrata munkás- gyermek-szervezeteket. Ez

alkalomból ismét az érdeklődés középpontjába került a munkásmozgalom fejlődésétől elválaszthatatlan ifjúsági

szervezeti élet történetének kutatása.

A szociáldemokrata érzelmű fiatalok csoportba szerveződésére az adta az alkalmat, hogy 1904 tavaszán

Berlinben megöltek egy asztalostanoncot. Az esetről beszámolt a „Neues Montagsblatt” is, amely javasolta: a

fiatalok körökbe szerveződve vitassák meg kiszolgáltatott helyzetüket. Ez volt a kiindulópont – 1904 őszén már

több ilyen társaság működött Berlinben.


Tíz év elteltével a szocialista érzelmű szülők gyermekei szórakoztatásának és politikai képzésének gondolatával

megalakult az „Ifjúsági összejövetelek támogatásának bizottsága” amely 1919-ben már 10 000 gyermeket

irányított. Újabb szervezetek jöttek létre a gyermekek szervezésének céljával – a harmincas évek elején már

több mint 1000 városnak, községnek volt ilyen csoportja, a taglétszám pedig meghaladta a 200 ezret.

A nemzetiszocializmus térhódításának idején a különböző politikai irányzatokra szakadt baloldali ifjúsági

mozgalom az illegalitás keretei között is a német ellenállás egyik legerősebb tartaléka maradt.

1905. január elsején jelent meg az „Arbeitende Jugend” című újság (l. képmelléklet).

História-klub

A Gutenberg Művelődési Otthon, a Lapkiadó Vállalat Olvasószolgálata, valamint a História szerkesztősége

megállapodtak abban, hogy a Gutenberg Művelődési Otthon szervezésében létrehozzák a História című folyóirat

baráti klubját. A klub összejövetelein a nyomdász szocialista brigádok részére a História egy-egy cikkének

témájából előadásokat, illetve konzultációkat tartanak.

2. Képek


1. Vasvirágok

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

ZOMBORI István

Vasvirágok

A középkorban a mesterek céhekbe szerveződtek, s munkájukat szigorú szabályok szerint végezték. A

vasmunka specializálódását jól jellemzi az 1522-es szegedi tizedlajstrom, amelyből kiderül, hogy a virágzó

alföldi városban több mint 350 mesterember élt. Közülük 22 kovács, 2 patkoló, 1 pajzsgyártó, 3 puskagyártó és

1 kardkovács volt. A török hódoltság másfél évszázada jelentősen visszavetette a hazai vasművesség fejlődését.

Annál nagyobb virágzásnak indult a törökök kiűzése után. A szegedi Móra Ferenc Múzeumban látható kiállítás

– amelyből képeink származnak – az 1700-as évektől a 20. századig tartó föllendülést kívánja bemutatni.

Az egykori mesterek nem ismertek lehetetlent: a megrendelő kívánsága szerint készítettek mindent, „ablakra

való közönséges lukacsos és ingenes rostélyt; egy ajtóra fekete Borított pléhet, csigás pántokkal; ólmos dupla

pléhez pallérozott kulcsot; hordóra való abroncsolást; marhára való billeget; közönséges fábul egy flinta agyat

pofával; csizma patkolást Török Patkóval és Sarkantyúval…” stb. Való igaz, a néző csak csodálattal szemlélheti

azt a biztonságot, amellyel elődeink a vasat alakították, de még szembetűnőbb az a szeretet és tisztelet, amellyel

az egykori mesterek szakmájuk iránt viseltettek. A legkisebb lakaton, az egyszerű zablán, szárvágón és

sarokvason is ott leljük a mester díszítőkedvének jeleit, az egykori ládazárakat pedig a barokkos díszek olyan

szövevénye díszíti, hogy közte a kulcslyukat alig lehet megtalálni.

A mesterek azonban igazán a cégéreken remekeltek. A műhely bejárata fölé valamennyien díszes cégért, azaz

olyan tárgyat helyeztek el, amely egyrészt utalt magára a mesterségre (a lakatosok rendszerint kulcsot, a

kovácsok üllőt, a fegyverkovácsok kardot vagy puskát stb.), másrészt fölhívta az utcán járók figyelmét a mester

szaktudására és hozzáértésére. A mai ember ámulva nézi a virágokkal, levelekkel és más egyéb módon díszített

darabokat, és nem akarja elhinni, hogy ezeket valóban vasból készítették, kalapáccsal, fogókkal alakítva az

anyagot, nem pedig agyagból.

Hangsúlyozni kell azonban, hogy a cégéreket leszámítva, a kiállított darabok – patkók, zablák, ládák, lámpák,

billogok stb. használati tárgyak voltak, a mindennapi élet fogyóeszközei. A legnagyobb dicséret, amit róluk

elmondhatunk, hogy mindegyik darab megfelel annak a célnak, amire készítették, de külső megjelenési

formájával esztétikai élményt nyújt. (Hasonló színvonalon ma már csak az iparművészek dolgoznak, de ők

egyedi darabokat készítenek, a tárgyak használhatósága pedig sokszor megkérdőjelezhető!)

A céh komoly figyelmet szentelt az új mesterek képzésének az inasnak jelentkező gyereket csak körültekintő

vizsgálat és néhány heti próbaidő után vették föl. A jelentkező életkora helyenként és koronként változott,

általában 12 és 15 év között. A szerződésért az inas fizetett a mesternek. A szerződés szólhatott 2-3, de 5-6 évre

is. A mestertől az inas teljes ellátást kapott, s a mindennapi gyakorlatban tanulta a mesterséget. A 18. század

közepén fölmerült igény, hogy a mestere mellett az inas valamilyen iskolai tudást is szerezzen. A

Helytartótanács 1792-ben számos iparágra kötelezően előírta a tanoncok rajzoktatását. (Ez persze a mesterek

ellenállásába ütközött, akik nem szívesen engedték el őket a munkaidő rovására.)

A város Szegeden a piaristák gimnáziumát jelölte ki a rajzoktatásra (1799). A város kitűnő mérnöke, Vedres

István, aki a műszaki tudományok mellett jó tollú író is volt, egy versében így ír a gimnáziumról:

„…ezen osztályokat

Lássad, a műhelyekbe készítenek rajzokat

Itt Lakatos, Kováts, Asztalos, Takátssal…

Kitsin Rajzba előadnak mindeneket.”

1850-ig közel 5000 tanulója volt az iparosképzőnek. A század második felében a gimnázium szerepét a

vasárnapi iskola vette át. A mellékelt rajzok képet adnak a rajzoktatás színvonaláról. A tanonc nemcsak az

ábrázolt tárgy szerkezetét, de díszítő elemeit is megrajzolta. Az így elkészült anyagot gyakran színezték is.

Elgondolkoztató, hogy ma hasonló színvonalú rajzok elkészítését csak műszaki egyetemen vagy művészeti


főiskolán lehetne megkövetelni. Mindez mintegy megelőlegezte a később elkészített munkadarabok magas

színvonalát.

A tanulóévek letöltése után az arra méltó inasból legény lett, s több éves vándorútra indult, hogy szakmai

tudását az ország – esetleg más ország – műhelyeiben tökéletesítse. Erről visszatérve munkába állt valamely

mesternél, és – ha szorgalma, ügyessége lehetővé tette – idővel a mesterek közé emelkedhetett. Nem volt

idillikus a régi iparosok élete, sem inaskorukban, sem később. Számos embertelen, megalázó, nyomorúságos

dolgot kellett elviselniük. Mindez már a múlté. Ami számunkra maradandó és példaadó, az mesterségszeretetük

és anyagismeretük. Nevüket sokszor nem ismerjük. De beszélnek helyettük fennmaradt remekeik.

2. Képek


Documents

História 1979-04...Created by XMLmind XSL-FO Converter. História 1979-04 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás