Upload
others
View
3
Download
0
Embed Size (px)
Citation preview
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1994-03
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1994-03
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom
1. ........................................................................................................................................................ 1 1. A honfoglaló magyarok életmódjáról ................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4
2. ........................................................................................................................................................ 8 1. Feudális anarchia vagy lovagi erkölcs? ................................................................................. 8 2. Képek .................................................................................................................................. 10
3. ...................................................................................................................................................... 12 1. Mire jó az archontológia? .................................................................................................... 12
4. ...................................................................................................................................................... 15 1. A pécsi egyetem a középkorban .......................................................................................... 15 2. Képek .................................................................................................................................. 16
5. ...................................................................................................................................................... 20 1. A szociális kérdés és az egyház ........................................................................................... 20 2. Képek .................................................................................................................................. 23
6. ...................................................................................................................................................... 28 1. A szociálpolitika múltja Magyarországon ........................................................................... 28 2. Képek .................................................................................................................................. 30
7. ...................................................................................................................................................... 33 1. Krónika, 1944. június-augusaztus. A második világháború kronológiája ........................... 33 2. Képek .................................................................................................................................. 35
8. ...................................................................................................................................................... 37 1. JELENIDŐBEN ................................................................................................................. 37 2. Képek .................................................................................................................................. 39
9. ...................................................................................................................................................... 42 1. Jugoszlávizmus elméletben és gyakorlatban ....................................................................... 42 2. Képek .................................................................................................................................. 45
10. .................................................................................................................................................... 47 1. Életrajzok: E. Kvaternik, F. Raèki, N. Pa�iæ, S. Radiæ .................................................... 47
11. .................................................................................................................................................... 49 1. Esterházy János életútja ...................................................................................................... 49 2. Képek .................................................................................................................................. 52
12. .................................................................................................................................................... 54 1. Esterházy János �jelentése� .............................................................................................. 54
13. .................................................................................................................................................... 55 1. A tokaj-hegyaljai szüret ...................................................................................................... 55 2. Képek .................................................................................................................................. 56
14. .................................................................................................................................................... 60 1. Legenda a mohácsi csatáról ................................................................................................ 60 2. Képek .................................................................................................................................. 60
15. .................................................................................................................................................... 64 1. �Mellesleg szólva�. Kádár János Kun Béláról és a történelemrõl .................................... 64
16. .................................................................................................................................................... 66 1. A lissai csata, 1886 .............................................................................................................. 66 2. Képek .................................................................................................................................. 68
1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A honfoglaló magyarok életmódjáról
VÁCZY Péter A honfoglaló magyarok életmódjáról
Az idei, 1994. évi könyvnapon jelenik meg a História Könyvtár darabjaként a most 90. évéhez érkezett Váczy
Péter kötete a honfoglalás kori magyarságról.
Sokunk volt kedves professzorának köszöntéseként is, folyóiratunk kis összeállítást közöl a középkori magyar
történelmet tárgyaló írásokból. (A szerk.)
A köles termesztése jól megfért a nagyarányú legeltetéssel, hiszen gyorsan érik be, és amellett igénytelen
növény, kevés gondozást kíván. Valóban a köles volt a nomád legtöbbet vetett terméke. Más volt azonban a
helyzet a búzával és az árpával. Ezek ugyanis már megkövetelik az ekével való szántást, érési idejük is
hosszabb. Vajon a legelőről legelőre vándorló magyar mit tett bevetett földjével?
Aztán baj van az állatállománnyal is. A ló, juh, a szarvasmarha mellett említik még a sertést és a baromfiakat.
Nem szabad azonban megfeledkeznünk a tevéről és a kecskéről sem. Mármost a délvidéki eredetű sertés nem
tudja elviselni a vándorélet fáradalmait. Sertésre vonatkozó honfoglalás előtti török jövevényszavunk, a disznó
viszont kétségtelenné teszi, hogy már a nomád korban tartottunk. Ez tehát magyarázatot kíván.
Vadászat
Az ősi finnugor foglalkozások, mint a vadászat és a halászat, tovább éltek, de csak úgy és annyira érvényesültek,
ahogyan és amennyire ezt megengedte a legeltető pásztorkodás.
Ami a vadászatot illeti, az nem nevezhető helyhez kötöttnek. Tehát nem is indíthatta a magyart arra, hogy
letelepüljön. Az igazi vadásznépek ugyanúgy járják az erdőt, vándorolnak egyik helyről a másikra, ahogyan a
nomád a legelőn. Mégsem hihetjük azt, hogy a magyarság életében ugyanaz volt a vadászat jelentősége, mérete
és módja, mint a finnugor korban. Nincs olyan steppenép, amely ne vadászna. De egyikről sem állítható, hogy
vadak elejtésével próbálja fenntartani életét. Van olyan steppenép, főleg a száraz steppén, mint például a kirgiz a
19. század közepén, mely a vadhúst meg se eszi, és mégis vadászik. Kedvtelésből, fegyvergyakorlat végett, meg
az állat prémje miatt is érdemes volt vadásznia. A nomád pásztorok csak a jószág legeltetése közben és ahhoz
mérten vették üldözőbe a vadat. Erre kitűnő példát adnak a kínai évkönyvek az időszámításunk előtti hunok –
vagy hiung-vu – vadászatával kapcsolatban. „Békés időben a jószággal vándorolnak, s eközben madarakra és
négylábúakra lőnek; így gondoskodnak életük fenntartásáról”. A vadászatot már a gyermekkorban kezdik
rókára, nyúlra. Olykor a nagy fejedelmi vadászatok hadi készülődést lepleznek. Ugyanígy tett Attila is Priskos
értesülése szerint. Egyes sátorozó népekről, a Kaukázustól északra eső térségben, azt halljuk a 6. századból,
hogy háziállataik húsán kívül hallal és vadhússal is táplálkoztak. Legyen elég ennyi annak szemléltetésére, hogy
a vadászatnak megvolt a jelentősége az állattartó nomád életében, de csak oly mértékben, ahogyan azt a nomád
legeltető életmód megengedte.
Halászat
Még világosabban mutatkozik meg az alárendeltségi viszony a halászat mint mellékfoglalkozás esetében. A
nomadizáló magyarokról megemlékező mohamedán szerzők, Ibn Ruszta és Gardízí világosan utalnak a halászat
jelentőségére, de egyúttal alárendelt jellegére is. Ezt olvassuk náluk:
Ibn Ruszta
„Lakóhelyeik e két folyó között vannak. Mikor eljön a tél, azok (a törzsek), akik e két folyó közül
valamelyikhez közel vannak, a folyóhoz vonulnak, és ott töltik a közeledő telet. A folyóban halásznak. Itt télen
megfelelőbb nekik a tartózkodás.”
Gardízí
„Ők e (két) folyó közt élnek Mikor a tél beáll, azok, akik a folyótól messze vannak, közel jönnek hozzá, és ott
maradnak télre. Halásznak és ebből élnek.”
A mohamedán írók a halászatot kifejezetten téli foglalkozásként írják le, holott az igazi halász népek – mint
amilyen a finnugor korban a magyar is lehetett – nyáron szoktak a nagy folyamokhoz húzódni, mert ekkor
vonulnak ivóhelyeikre a halak. A kérdés teljesen világos. Télire a nomád pásztor állataival a völgyekbe, főleg a
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
nagy folyók partjaihoz, árterületeire menekszik a hideg széljárás elől abban a reményben, hogy ott némi
zöldtakarmányt találnak állatai. Ezt az időt használja fel arra, hogy téli élelmezési készletét, a felraktározott
sajtot, húst, halak fogásával és vadak elejtésével kiegészítse. Ezért a tél a nomád életében a halászat igazi ideje.
Meg kell azonban jegyezni, hogy nem minden nomád nép halászik. Az igazi vad nomádok a száraz steppén
egyenesen megvetik a halat és nem eszik.
Legeltetés
Az egyes steppenépek életmódjában mutatkozó különbségek különös élességgel érvényesülnek a földművelés
viszonylatában. Ez érthető is: a földművelést a legnehezebb beilleszteni a nomád pásztorkodás mozgó
rendszerébe. A nomád magatartása a földművelés irányában sok tekintetben annak a tájnak természeti
adottságaitól függ, amelyben él. Ugyanis a steppe, ez a Mandzsúriától a Nagy Magyar Alföldig elnyúló
hatalmas övezet, nem egységes: a fákkal tarkított füves térségektől a sós talajú, homokos sivatagokig igen sok
az átmenet. A száraz steppék az övezetnek inkább déli szegélyén, a dús vegetációjú ligetes steppék viszont az
északi erdőhatár közelében helyezkednek el. Más a növényzet a jó humuszú, bővizű fűsteppén és a ligetes
szegélyen, és megint más a homokos, sőt sivatag jellegű részeken, ahol az állat csak foltszerű „bokrokban” talál
dudvaszerű növényzetet.
Ezek a tájbeli különbségek döntő módon befolyásolják a legeltetés módját. A szárazabb steppén, például a
kirgizek földjén, a nap heve gyorsan leperzseli a növénytakarót, és ezzel arra kényszeríti a nomádot, hogy
északibb, vagy magasabb fekvésű legelőket keressen fel állatjaival. Ezért a száraz steppén a legeltetés aránylag
nagy távolságokra terjed ki. Ezzel szemben ott, ahol jobbak a fűviszonyok, ahol a gyep télen-nyáron szinte
egyenletesen dús, természetesen nincs szükség nagyarányú vándorlásra, ott a nomadizálás aránylag kis kerületre
szűkül össze. Ezt látjuk például az Altaj magaslati steppéin. A folyók mentén és a magas sziklafalak tövében
minden időszakban annyi a pázsit, hogy az állat a szükséges takarmányt nagyobb mérvű vándorlás nélkül is
megtalálja.
Földművelés
A legeltetés terén mutatkozó különbségek nagymértékben meghatározzák a nomád viszonyát a földműveléshez.
A ligetes steppén a nomadizálás kis köre lehetővé teszi, hogy a pásztor nagyobb nehézség nélkül foglalkozzék
földműveléssel. Épp ezért sokkal közvetlenebb, bensőségesebb a viszonya a szántó-vető életmódhoz, nem nézi
azt le. Nemcsak szolgák, alávetett vagy felfogadott páriák művelik a földeket, hanem a társadalom széles rétege
érdekelt e foglalatosságban. Az erdős steppe nomádjának életformáját különös tisztasággal valósították meg a
volgai bolgárok, akik noha „egy helyről a másikra kóboroltak” – mondja Gardízí –, mindenféle magot vetettek,
búzát, árpát, kölest, párhagymát, lencsét, paszulyt és egyebet. Vagy utalhatunk a töleszekre is, akikről a kínaiak
a kővetkező leírást adják: „Nincsen főnökük, állandó lakóhely nélkül, nomád módra, szétszórtan vándorolnak a
keleti és nyugati türkök között, vadak és kemények, jó lovasok és nyíllövők, emellett azonban módfelett
kapzsik, és rablásból, lopásból élnek. Azok, akik közülük a nyugati határok közelében élnek, bizonyos fokig
értenek a művészetekhez és a földműveléshez, sok a szarvasmarhájuk és juhuk, de kevés a lovuk.” Figyeljük
meg: a harcos lótenyésztők szemben állnak a szarvasmarha- és juhtenyésztőkkel, akik földműveléssel is
foglalkoznak.
Öntözés
A földművelés szempontjából jóval kedvezőtlenebb száraz steppezónában is találunk bevetett földeket,
melyeket öntözőcsatornák látnak el vízzel. Ilyenkor a nomád a délvidéki magaskultúrák példáját követi. De ezek
az adatok ne tévesszenek meg senkit. A földművelés helyzete más a száraz és megint más a ligetes zónában. A
szárazabb övezetben a nomádok vándorlásuk közben oly messzire szakadnak el a vetésektől, hogy maguk már
nem ügyelhetnek rájuk. A veteményes gazdálkodás bajosan egyeztethető össze mozgó életmódjukkal, a szabad
ember egyedül méltó foglalkozásával, az állattenyésztéssel.
Akik a vetéseknél maradnak, kikapcsolódnak a legeltető pásztorkodásból. Ezek többnyire öregek,
elszegényedett pásztorok, akiket a gazdag nomád állattartók szerződtetnek és látnak el élelemmel, aztán
leigázott népek, rabszolgák, főleg a régi időkben. Ezért tapad a földműveléshez a szolgaság jegye ebben a
zónában. A harcos száraz steppei nomádok szívesen hárították a földművelés terhét rabszolgákra és leigázott
földművelő népekre. Adóban beszedik tőlük azokat a növényi termékeket és iparcikkeket, melyekre egyoldalú
állattenyésztésük következtében szükségük van.
Az erdős steppe jobb lehetőségei a legeltető pásztorkodás és a földművelés kibékítésére korántsem jelenti még,
hogy az erdős steppe nomádjai éltek is a természetes lehetőségekkel. A ligetes övezetben is laknak kizárólagos
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
állattenyésztők, és a száraz steppén is lehet földművelés. Végső fokon mindig az emberen, társadalmi és
történeti adottságain múlik, ki milyen kultúrfokot ér el. Harcias, igazi nomádokból is lehet békés, földművelő
nomád. A földrajzi adottság egymaga még nem dönti el, hogy valamelyik nomád nép a nomádság minő fokát és
változatát alakítja ki. Kecsegtető kereskedelmi lehetőségek, az élet viszonylagos biztonsága s más egyéb
történeti körülmény a bővizű steppe nomádjait kiterjedtebb földművelésre buzdíthatja.
A nomádok „típusai”
Mindezt tekintetbe kell vennünk, amikor a magyar nomád pásztorságot jellemezni akarjuk. A nomád
pásztorkodás tipológiáját többek között Paul-Gerhardt Merner fejlesztette tovább. Eredményeit az eurázsiai
steppe körzetében is felhasználhatjuk. A Merner-féle négy változatból kettő – a sivatagi és a hegyvidéki –
magyar szempontból mellőzhető, a másik kettővel – „teljes nomádok” és „félnomádok” – bővebben kell
foglalkoznunk. A földrajzi adottságot kifejező 250 mm csapadékátlag mellett a nomád széles körzetben
kényszerül legeltetni a téli és a nyári szállás között. Csekély vetése a téli szállás körül terül el. így él a Merner-
féle „teljes nomád”; eurázsiai környezetben neve „száraz steppei nomád”. A „félnomád” csoportba tartoznak
mindazok a nomádok, akik a földet már ugyanolyan, vagy még nagyobb kedvvel művelik, mint ahogyan az
állattal foglalkoznak. A 300 mm csapadékátlag mellett a nagyarányú vándorlások feleslegesek; a 20–50 km táv
már szélső eset, gyakran a kunyhót vagy a sátrat alig viszik arrébb, akkor is főleg egészségügyi szempontból
volt erre szükség. A földművelés lényegesen hozzájárult az állatok takarmányozásához. Az effajta nomád
életnek Eurázsiában a bővizű fű- és ligetes steppe pásztorvilága felel meg.
Rideg pásztorkodás
De meggyőződésünk szerint ez a felosztás sem elegendő. Szükségesnek látszik a „félnomád” típus kettéosztása
a) és b) csoportra. Az a) csoportba tartozó nomádok egész éven át legeltetnek, azonban vándorlásuk körzete nem
ér messzire. A száraz takarmányozás kismérvű náluk, mert az állattartás megőrizte rideg formáját. Ezzel
ellentétben a b) csoportban a nomadizálás időszaka megszűkül: nyárra és őszre korlátozódik. Az év többi szakán
az állat fő eledele a száraz takarmány. Tehát kifejlődik a szénagazdálkodás rendszere, amint hogy gyarapszik a
bevetett terület is. Igazi „félnomádságról” csak ezzel a kategóriával kapcsolatban beszélhetünk, hiszen csak e
rendszer szerint nomadizált a lakosság „félig”.
Próbáljuk ezeket a kategóriákat a magyarság múltjára alkalmazni. Ha áttekintjük a magyarság életére vonatkozó
korai forrásokat, nem lehet kétséges, hogy a magyarság a nomád pásztornépek közé tartozott. A magyarokat
sátorozó, nomád népnek tartották kortársaik. Bölcs Leó két helyen is lovas nomád népnek festi le a magyart.
„Ezek a türkök jellemző vonásai – írja rólunk –, melyek csupán annyiban különböznek a bulgárokétól, hogy
amikor ezek magukévá tévén a keresztények hitét, a római erkölcsök hatása alatt kissé megváltoztak, akkor
hitetlenségükkel együtt vadságukat és nomád voltukat is levetkőzték” (ti. a bulgárok). Leó császár meg is
magyarázza, hogy mit kell érteni nomádságon: „nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve télen-nyáron
folyvást legeltetik lovaikat”. A „télen-nyáron” való legeltetés emlegetése minden kételyt eloszlat afelől, hogy a
magyarok életét – még a honfoglalás idején is – a rideg pásztorkodás szabta meg.
Ugyanerre a következtetésre jutunk, ha a fent már idézett mohamedán írókat hallgatjuk meg. A Fekete-tenger
steppeövezetében tanyázó magyarságról ők adják a legteljesebb leírást. A három legfontosabb író, Ibn Ruszta,
Bakrí és Gardízí Dzsajhání 10. század elején készült leírása alapján írnak a magyarokról. Az alapszöveg a
magyarokat a Don és a Duna közti térségben mutatja be, tehát 9. századbeli állapotot tükröz.
Ha szövegeiket összevetjük, az egyezések a magyarok sátorozó legeltető életmódját bizonyítják:
Ibn Ruszta
„Sátraik vannak, és oda vonulnak, ahol bőséges takarmányt találnak. Országuk nagy…”
Bakrí
„Sátraik vannak oda mennek, ahol eső öntözte a földet és fű van. Országuk szélessége…”
Gardízí
„Nagy, sík földjük van, melyet fű borít. Országuk szélessége…”
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ibn Ruszta arab szövege nyers fordításban körülbelül így hangzik: „Nekik boltozatos sátruk van. Együtt mennek
(vagyis követik) a kala-val és a hisb-el.” A kala egyaránt jelent zöld vagy száraz takarmányt, a hisb pedig
termékenységet, vegetációt.
Tehát szó szerint: „Együtt mennek a zöld fűvel és a bőven termő helyekkel”, vagyis „arra vonulnak, ahol friss
füvet és bő vegetációt találnak”.
A fent mondottak alapján kétségtelen, hogy a magyarság nem tért át az istállózó állattartásra. Az arab szemtanú
vándorlegeltetés közben látta és írta le őseinket. Másrészt ebből a jellemzésből még az is kitűnik, hogy a
magyarság a maga egészében a nomád társadalom benyomását keltette az utazó arabokban. Tehát fő termelési
ága a nomád állattartás volt.
A magyar társadalom nomád pásztorjellegét szükséges hangsúlyoznunk, mert az utóbbi időben történeti
irodalmunkban bizonyos ingadozás tapasztalható a magyarság honfoglalás kori életmódjának és
főfoglalkozásának megítélésében. Ugyanis az ilyen kifejezés, mint „félnomád”, megtévesztő. Önkéntelenül is
azt a képzetet kelti, mintha a magyarság már áttérőben lett volna a megtelepedett életformára, tehát mintha
valami közbülső életformát képviselt volna a nomád és a megtelepült népek közt. A mohamedán források
azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy a magyarság erkölcsében, szokásaiban, szemléletmódjában és
életformájában a lovas nomád népek körébe tartozott, sőt kifejezetten törökös jellegű volt.
Minden társadalmat leginkább az jellemez, hogy mit tart a legfőbb értéknek, vagyonának.
Gardízítől megtudjuk, hogy mit tartott a nomád pásztor a legfőbb értéknek. Ezek mind könnyen mozdítható
javak: állat, arany-ezüst holmi, prém, brokát, háztartási tárgyak. Abból, hogy a vőlegény adja a háztartási
felszerelést, a menyasszony viszont csak a prémeket és textíliákat viszi magával, méltán következik a nő és férfi
különböző helyzete az élet mindennapi dolgaiban. A vételár legfontosabb tétele az állat, melyet a férfi ad, de
nem kap a házasságban. Az állatállomány a férfiágon öröklődik, aminthogy a pásztorkodás igazi
férfifoglalkozás. A hajlék is a férfié: hozzá költözik a menyasszony, ő adja felszerelését is. Ezzel szemben a nő
birodalmába tartoznak a prémek, a kelmék, az ő dolga a ruházkodás.
Az ismertetett források a honfoglalás előtti magyart legeltető pásztornak ábrázolják. Állatállománya télen-
nyáron legelve szerzi meg a szükséges táplálékot. Néprajzi leírásokból tudjuk, hogy a legeltetés ellenére a
nomád népek is gyűjtenek kevés szénát, főleg a jurtánál tartott fiatal állat megsegítése végett. De fejlett vagy
rendszeres szénagazdálkodásról nem beszélhetünk. A szénagazdálkodás jelentéktelensége már abból is
kiviláglik, hogy sok népnél a szénának nincs külön szava.
2. Képek
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Feudális anarchia vagy lovagi erkölcs?
TRINGLI István
Feudális anarchia vagy lovagi erkölcs?
Hogyan hatalmaskodtunk?
A középkori magyar jogban hatalmaskodásnak tekintették a falvak és földek elfoglalását, elpusztítását, az
ingóságok elvitelét, az erdők kivágását, az emberölést, a verekedést, a vérontást, a házak és falvak lerohanását és
felprédálását. E felsorolás egy 15. századi törvényszövegből való. Mai szemmel olvasva az európai államok
büntetőtörvénykönyveinek jól ismert paragrafuscímei jutnak eszünkbe: gyilkosság, rablás, garázdaság. A
magyar középkor évszázadaiból ezrével ismerünk ilyen ügyeket, a hatalmaskodók többsége azonban többnyire
békésen élte tovább életét. Igaz ugyan, hogy a ránk maradt ügyek csupán töredékének ismerjük kimenetelét, de
azok jórészt atyafiságos egyezségről, némi kártérítésről szólnak, legyen szó akár két erdőrész határán álló
vadcseresznyefa gyümölcse szedése körül keletkezett verekedésről, vagy egy teljes falu kifosztásáról. Hacsak
nem tételezzük fel azt az abszurdumot, hogy a középkori társadalom szándékosan teremtett maga számára
jogbizonytalanságot, a késő középkor jól ismert tanult jogtudósai pedig ügyet sem vetettek a fogalmak és a
tények közti feszültségre, akkor pár percre el kell felejtenünk modern jogi fogalmainkat és tanácsos e
jogintézmény eredetét szemügyre vennünk.
Birtoksértés?
Képzeljük magunkat az ország valamelyik, számunkra kedves vidékén élő birtokos helyébe, aki két-három
közeli, de nem szomszédos faluban több-kevesebb birtokkal, összesen tízegynéhány paraszti háztartással
rendelkezik. A tatárjárás (1241) utáni évtizedekben vagyunk, a birtok szerény jövedelmét több családtag:
testvérek, sőt unokatestvérek is közösen élvezik. Ősi birtokról lévén szó, semmiféle adománylevelet nem rejt a
ládafia. Egy különösen szigorú és hosszúra nyúlt tél után egy reggelen a szomszéd birtok határán lévő eddig
közösen használt legelő frissen sarjadó füvére a szomszéd birtokos jobbágyai éhes marháikat uruk parancsára
kiterelik, az egész legelőt lelegeltetik. A sérelmet szenvedett falu parasztjai ősi szokás szerint a marhákat
összefogdossák és a faluba hajtják, a tiltakozó pásztort nyomorékká verik. Estére a szomszéd birtok tulajdonosa
– ő maga is egy osztatlanul birtokló nemzetség tagja – megjelenik a nemesi kúriában, először felelősségre vonja
szomszédját, majd egyezséget ajánl; amúgy is fukar ember, nem is gazdag, a kárt csak részben akarja
megtéríteni, így dolgavégezetlenül távozik. A parasztok, kiknek maguknak is alig van szénájuk, a lefoglalt
állatokat nem etetik, néhány nap múlva az első el is hullik. Ennek hírére kész a baj: a szomszéd nemzetség több
hadjáratot megjárt, erőszakos tagja parasztjai élén betör a faluba, a marhákat visszahatják, közben persze néhány
koponyát is beszaggatnak, az asszonyokat gyalázatos szavakkal illetik. A kúriában a család férfitagjai kardot,
íjat ragadnak: az összecsapás eredménye több halott, kifolyt szem, lebénult végtag.
Fogott bírák
Önbíráskodás! – kiáltana ma bárki. Ha végiggondoljuk a szituációt, mindenki a tulajdonát védte, gyors
jogorvoslatra pedig sehonnan sem számíthatott. A gyors döntésre pedig szükség lett volna, hisz a gulya hullóban
volt, a lelegelt legelő pedig további viszály magvát hintette el. (Csak zárójelben: számos szomszédos falu ősi
ellenségeskedése, lakóinak kocsmai, vásári bicskázással véget ért konfliktusa rejtőzik tudattalanul az
évszázadokon át többször megesett hasonló esetek mögött.) Ebben a korban a legkézenfekvőbb megoldás a
választott bíróság, a fogott bírák ítélete volt: a két fél néhány szomszédos nemest választott, kik a
birtokviszonyokat és az ősi szokásjogot ismerve döntöttek az ügyben. Magyarországon évszázadokon át a
legtöbb hatalmaskodást a fogott bírák simították el. Formális ítéletet nem hirdettek, a hozzájuk forduló felek
döntésükben megnyugodva egyezségre léptek. Egészen az Anjou-korig (1308) ezeket az egyezségeket alig-alig
foglalták írásba.
Rendszertelen bíráskodás
Ha a fogott bírák közbenjárása sem lett sikeres, akkor az ügy rendes világi bíróság elé került: esetünkben a
nádor, az országbíró vagy a király különös jelenléte elé, valamint még az ispán előtt is indulhatott
hatalmaskodási per. És itt már el is jutottunk az egyik pontig, amely a hatalmaskodás intézményét indokolttá
tette, egykor pedig megszülte. A bíróságok nem működtek folyamatosan, hanem csak néhány törvényszakon,
éppen a birtokjog védelme érdekében körülményes eljárást követtek: számos halasztásra, formai kifogásra volt
lehetőség, a távoli bíróság felkeresése amúgy is nehézkes volt a kor közlekedési viszonyai közt.
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Egy-egy nagy per nemcsak Mikszáth idejében tartott egy emberöltőn túl is. Az ítélet végrehajtása úgyszintén
évekig eltarthatott, ha esetünkben a legelőt megosztották a birtokosok közt, azonban valamelyikük úgy érezte,
hogy pár arasznyival kisemmizték, akkor egyszerűen ellentmondott, amiből újabb végeláthatatlan per
keletkezett, ilyen ellentmondásra a magyar szokásjog szerint több esetben is joga volt az egyet nem értő félnek.
Ha a bíróság úgy döntött, hogy az ellentmondást ne vegyék figyelembe, akkor az igaza mellett kitartó fél
visszaűzést hajtott végre: kivont karddal a birtok határára állva fennhangon kijelentette, hogy „visszaűzlek
téged”. Mint minden szimbolikus jogi cselekmény, ez is évszázadok során szelídült csak meg ennyire, azonban
még a kései középkorból is jócskán ismerünk eseteket, mikor az ítélet végrehajtóinak életüket mentve kellett a
helyszínről menekülniük.
„Karhatalom” hiánya
Az ítélet végrehajtásának hatékonysága még szelídnek mondott századunkban is az erőszakszervezetek erejétől
függ. A mai értelemben vett karhatalomról példánkban nem beszélhetünk. Segítségért a megyésispán – ki
egyszerre több megye élén is állt és a királyi udvarban vagy távoli birtokán tartózkodott – legközelebbi várát
igazgató várnagyához lehetett volna fordulni, ki az ispán familiárisait összehívva képviselhetett volna komoly
erőt. Bírói parancs nélkül azonban ehhez nem volt joga, ha ezt megtette, maga is hatalmaskodást követett volna
el. A távolság, a familiárisok lóra ültetése a hatékony beavatkozást amúgy is kizárta. Különben is érdemes volt
ezzel a lehetőséggel csínján bánni, ha az ellenfél az ispánhoz közel álló személy, esetleg maga is familiáris volt,
ha nem, akkor pedig – lévén, mindennek megvan a maga ára – érdemes volt későbbi következményeit
mérlegelni.
Tolvajlás, latorság
A középkori jogfelfogás azért Európa majd minden világi jogrendszerében megkülönböztette a
közbűncselekményeket a hatalmaskodásoktól. Ha a szomszéd egy jobbágya titokban vagy erőszakkal marhát
hajtott el, anélkül, hogy arra bármi jogalapja lett volna, urának vagy az ispánnak ítéletet kellett mondani felette,
az emlegetett korszakban súlyos testi büntetések, esetleg bitó várt rá tolvajlásért. Ha a jobbágyai élén lovagló
nemes ifjú egy úton haladót fosztott volna ki, az egyszerűen latorságnak minősült volna, és ő sem számíthatott
volna sok jóra. Ha kiléte kitudódott, nevét cinkosaival együtt listába foglalták, több megye együttes közgyűlése
előtt felolvasták, ha nem akadt, ki mellette szóljon – akár azért, mert tettét nem latorul, hanem hatalmasul
követte el – , akkor törvényen kívül helyezték: bárki elfoghatta, megölhette. Az űzött vad szabadsága volt immár
az övé, a germán jogban ezért kapta az ilyen személy nem kevés kétértelmű gúnnyal a vogelfrei nevet. Ha
azonban a lefoglalt marhákat hajtó jobbágyokra támadt volna közúton, az hatalmaskodásnak minősült. A
birtokjogok hathatós védelme, a bíróságok és a karhatalom mai szemmel nézve elégtelen volta tette szükségessé
ennek az intézménynek létrejöttét. A „mai szemmel” kifejezést fontos kihangsúlyozni: évszázadokig nem is
szándékozott sem a bíráskodás, sem a végrehajtó hatalom hathatósabban kiterjeszteni erejét. Innen nézve talán
már nem is tűnik az önkény világának a rendszer: az állam, amely egyedül lett volna képes erejét érvényesíteni,
távol tartotta magát attól, hogy beavatkozzon a magánjogba.
Hatalmaskodás
A hatalmaskodás elbírálása során – akár történt erőszak, akár nem – a viszály alapját próbálták megszüntetni: a
határokat kijelölték, a birtokjogokat helyreállították, az okozott károkat megtérítették, lehetőség szerint
kölcsönösen elengedték. Ha a felek megnyugodtak az ítéletben, senkinek sem jutott eszébe, hogy aközben
elkövetett gyilkosságért másik pert kezdeményezzen, erre nem is volt lehetősége. A lényeg a békesség
helyreállítása volt. A kártérítésbe néha belefoglalták, hogy a meghalt familiáris vagy jobbágy özvegye mekkora
összeget kapjon, ha nem, akkor, erről urának kellett gondoskodni.
Mindennek ellentmondani látszik, hogy törvényeink, majd a Werbőczy által írásba foglalt szokásjog szerint is a
hatalmaskodónak fej- és jószágvesztéssel kellett bűnhődnie. Ezek a rendelkezések már a hatalmaskodás
felszámolásának egyes állomásait képezték, különben is csak rendes bíróság szabhatott ki ilyet, a korai
időszakban pedig ezeket az ügyeket jórészt nem ők intézték. A rendes bíróságok előtt is ki lehetett azonban a per
bármely szakaszában egyezni. A valóban kimondott fej- és jószágvesztéssel, úgy tűnik, a megátalkodott
pereskedőket, a megegyezésre képtelen hatalmaskodókat akarták sújtani. A középkori jogfelfogás ugyanis a
bírósághoz fordulókra eleve mint izgága, összeférhetetlen alakokra tekintett. A fővesztést ilyen ügyekben
amúgy is statisztikailag szinte kimutathatatlan mennyiségben hajtották csak végre, ezek mögött az ítéletek
mögött is valószínűleg más okok húzódtak. A teljes jószágvesztés hasonlóképpen ritkaság volt, ez többnyire a
rendi állástól függő főváltság lefizetésére szelídült.
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A hatalmaskodás azonban a józan jogérzék ellenére, ami elég biztosan meg tudta a közbűntettektől ezt
különböztetni, hamar nemkívánatos jogintézménnyé lett. Az első lépéseket az egyház tette meg, amikor a
magyar hatalmaskodás germán megfelelőjét a Fehde-t az Isten békéje mozgalommal már a 10. században
megpróbálta visszaszorítani. Ezt az utat követték később a világi hatóságok a Német-Római Birodalomban, ahol
a 15. század végére végleg betiltották a Fehde-t. A kor jogfelfogására jellemző, hogy a bíróságok működésének
hatékonyabbá tételével, a perjog eszközeivel kívánták kordában tartani a hatalmaskodásokat, új központi
bíróságokat: Magyarországon a különös, majd a személyes jelenlétet állították fel, a 15. századra ez utóbbi volt
jogosult a hatalmaskodásokban ítélkezni. Csökkentették a perhalasztási, visszaűzési lehetőségek számát,
megnyújtották a törvényszakok munkáját, majd ezeket az ügyeket a szokásos törvényszakokon kívül, azonnal
meg kellett tárgyalniuk a bíróságoknak.
Csak a Mohács előtti években kezdték az egyes cselekményeket, pl. a birtokfoglalást és az emberölést külön-
külön elbírálni, ezek elválasztása azonban még a 18. századig tartó lassú folyamat volt. A büntetőjog és a
magánjog szétválasztása, a törvény előtti egyenlőség, a közvádlói intézmény megszervezése azonban már a
polgári állam feladata lett.
A hatalmaskodás elhalásával, visszaszorításával csakhamar a jogintézmény köré mindmáig élő történelmietlen
tévképzetek fonódtak. A 18. században született a feudális anarchia napjainkig használt kifejezése, mellyel a
felvilágosult jogászok és esszéírók, majd a whig történetírás tagjai jellemezni akarták azt a sötét időszakot,
melyben az ököljog uralkodott és melyben nem volt ingyenes bíráskodás és rendőrség. A romantikusok és a
konzervatív történetírók nem igyekeztek ez ellen tenni, az állam és a közösség javára egyéni jogairól lemondó
személy képe túlságosan is meghatározta szemléletüket. Csak kései utódaik tettek néhány nem túl konzekvens
megállapítást azokról a régi szép időkről, mikor nemes gondolkodású férfiak patriarchális körülmények közt
lovagias nagyvonalúsággal maguk intézték ügyes-bajos dolgaikat. A szociális érzékenységű teoretikusok a
feudális anarchia tanát fejlesztették tovább a jobbágyokat fosztogató, gyengébb szomszédjait földönfutóvá tevő,
rablólovag alakjával.
2. Képek
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Mire jó az archontológia?
ENGEL Pál
Mire jó az archontológia?
Vannak a történettudománynak olyan sajátos ágai, amelyek nem kimondottan történelmi problémák kutatására
irányulnak, hanem ehhez mintegy a segédeszközöket biztosítják. Ilyen a paleográfia, vagyis a régi írástípusok
története, amelynek tanulmányozása nélkülözhetetlen előfeltétel ahhoz, hogy letűnt korok dokumentumait
egyáltalán el tudjuk olvasni. Ilyen a kronológia, vagyis a különböző időszámítások és naptárak tudománya,
amelynek ismeretében kikerülhetjük a hajdani dátum-meghatározások sokféle buktatóját. Mindezeket a hasznos
ismereteket – a genealógiával, a címertannal és másokkal együtt – összefoglalóan, és talán valamelyest
nagyzolóan, a történelem „segédtudományainak” szokás nevezni. Közéjük tartozik az archontológia is.
Közjogi méltóságok listája
Az archón (többes számban archontes), amelyből képződött, ógörög szó, és uralkodót, fejedelmet, tágabb
értelemben vezető személyiséget jelentett. Így nevezte például Bíborbanszületett Konstantin császár a 10.
századi magyarok „fejedelmeit”, azaz törzsfőit. Az archontológia mármost egyik jelentésében olyan történészi
segédeszköz neve, amelyben valamilyen rendbe szedve megtalálhatók egy-egy ország vezető emberei
működésük dátumaival. Elsősorban tehát azok, akik a legfontosabb közjogi méltóságokat betöltötték, tágabb
értelemben mindazok, akik a közéletben bármiféle, fontosnak minősíthető funkciót viseltek. Ebben az
értelemben tehát archontológiának tekinthető például a legújabb kori magyarországi kormányok névsora,
nemkülönben a fő- és alispánok vagy egy-egy minisztérium magas rangú tisztviselőinek listája (természetesen
mindannyian hivatalviselésük időtartamával).
Jelenti továbbá az archontológia annak „tudományát” is, hogy ilyen névsorok mi módon állíthatók össze. Amint
haladunk visszafelé az időben, úgy válik ez a munka egyre körülményesebbé, és kíván egyre több szakismeretet.
A modern kor „archónjai” még könnyen összeszedhetők hivatalos közlönyökből, amelyek közlik egy-egy
kormány vagy miniszter kinevezését vagy felmentését. Ehhez a munkához kevés tudomány kell, inkább csak
szorgalom. A 17–18. század archontológiájához már a levéltárakból kell fáradságos munkával kigyűjteni a
kinevezési és felmentési okmányokat, ehhez legalább annyit tudnunk kell, hogy a sok kilométernyi iratanyagban
merre keressük őket, és el is kell tudnunk őket olvasni. A középkorba érve a gyűjtőmunka egyre inkább
emlékeztet a tudományos tevékenységre. Itt már annyiféle tényező nehezíti, hogy érdemes néhányat külön
számba vennünk.
Középkori archontológia
Mindenekelőtt itt már nem állnak rendelkezésre – mert ha voltak is, már régen elvesztek – az elsődleges
dokumentumok. Egy-két kivételtől eltekintve nem tudjuk, mely napon lépett hivatalba egy tisztségviselő, és azt
sem, hogy mely időpontig működött. Azt tapasztaljuk csupán, iratok ezreit és tízezreit átnézve, hogy egyszer
csak változás történt a hivatal élén. Kedvező esetben a hivatalváltozás időpontja aránylag pontosan
behatárolható. A legfontosabb középkori közjogi méltóságot, a nádorságot például Nagy Lajos idején, 1356.
január 27-én még Zsámboki Miklós töltötte be, március 31-én pedig már Kont Miklós. Közben, február 6-a és
március 21-e között, mint olvassuk, a méltóság „üresedésben volt”, vagyis nem volt betöltve. Ebből világos,
hogy Zsámboki valamikor január vége táján ismeretlen okból megvált hivatalától (mint máshonnan megtudjuk,
meghalt), és a király március vége felé – úgy látszik, némi habozás után – Kont Miklóst állította a helyébe. A
tisztségváltozás időpontját azonban a legtöbb esetben nem tudjuk ennyire pontosan körülírni, sőt a kevésbé
fontos tisztségek listáján nem egyszer sokéves hézagok tátonganak.
Sok gondot okoz a középkor kezdetleges névhasználata is, mert megnehezíti a személyek azonosítását.
Viszonylag állandó családnevek csak a 15. század végére alakultak ki, korábban az azonos keresztnevű
személyeket ragadványnévvel, továbbá apjuk, vagy lakhelyük nevével különböztették meg. Ezt sem tették
következetesen, úgyhogy ugyanaz a személy az iratokban egyszer így, máskor amúgy fordul elő. Az említett
Kont Miklóssal például gyakran találkozunk Lőrinc fia Miklós néven, de Galgóci előnévvel is, mert mint
földesúrnak a Vág melletti Galgóc (a mai szlovákiai Hlohovec) volt a székhelye. A család másik két fő
birtokközpontja Palota (a mai Várpalota) és a szerémségi Újlak volt (a mai Ilok a Duna mellett), a nádor fiát és
unokáit már egyre gyakrabban nevezik ezekről, de családnévé az Újlaki, csak a dédunoka, a nevezetes Miklós
vajda – Hunyadi János fegyvertársa – idején szilárdul.
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Minél ismertebb személyről volt szó, annál kevésbé volt szükségük a kortársaknak megkülönböztető jelzőkre.
Kont Miklós elődjét, Zsámbokit iratok százai emlegették pusztán Miklós nádor néven, hiszen akkor mindenki
tudta, kiről van szó. Évszázadok múlva ezt már nem mindig könnyű megállapítani. Egy bizonyos Sandrin
(vagyis Sándor), aki Nagy Lajos idején pohárnokmester – mai fogalmak szerint „miniszteri rangú” főméltóság –
volt, sokáig Drágh Sandrinként szerepelt a modern szakirodalomban, noha a híres Drágfiak családfáján nem
lehetett elhelyezni. Aztán egy oklevélből kiderült, hogy egy Zemplén megyei nemes famíliából, a Rákócziakkal
közös eredetű Monokiak közül származott. Ma is van egy vagy két olyan Anjou-kori főméltóság, akinek
egyelőre csak a puszta keresztnevét ismerjük.
Ilyen körülmények között bizony előfordulhat, hogy azonos nevű személyek összekeverednek. Az Anjouk
kihalását követő évek egyik főszereplője Bebek Imre országbíró volt, akit Zsigmond király Erdély vajdájává is
kinevezett. Róla a kor egyik alapos ismerője nem túl rég azt írta, hogy „vajdából johannita lovaggá lett”, és mint
a hatalmas lovagrend magyarországi perjele (rendfőnöke), 1403-ban egyik vezére volt – öccsével, Detre
nádorral együtt – a Zsigmond ellen kirobbant bárói felkelésnek. Alaposabb vizsgálat azután kiderítette, hogy két
Bebek Imre létezett ekkoriban: a vajda, aki 1395 táján meghalt, és a perjel, aki Detre fia és így a vajda
unokaöccse volt. Mondanunk sem kell, hogy egyetlen ilyen apró igazítás mennyire befolyásolhatja egy korszak
eseménytörténetének rekonstruálását.
Az archontológia haszna
Ezzel el is érkeztünk a legfontosabb kérdéshez, amely bizonyára már az olvasóban is felmerült. Miért van
szükség egyáltalán arra, hogy ekkorra vesződséggel archontológiákat állítsunk össze? Hol, mennyiben képesek
ezek a száraz névsorok a történész munkáját segíteni?
Ha nem is ez a legfontosabb céljuk, jól használhatók például más segédtudományok körében. Olyan iratokról,
amelyekben tisztségviselők fordulnak elő, a nevek alapján több mindent megállapíthatunk. Megvizsgálhatjuk,
vajon hitelesek-e vagy hamisítványok, azaz a bennük olvasható személyek léteztek-e egyáltalán, és csakugyan a
mondott hivatalt viselték-e a jelzett időben. Ugyanezen a módon azt is megállapíthatjuk, helyes-e az irat
évszáma, vagy, ami nem ritka, elírták; végül, ami a leggyakrabban fordul elő, több-kevesebb pontossággal
kideríthetjük datálatlan iratok keltét. Lássuk egy példán, hogyan történik ez utóbbi a gyakorlatban.
Himfi Benedek bolgár bán gazdag iratanyagában ránk maradt Nagy Lajos királynak Szent Márton napján
Temesváron kelt parancsa, amelyben a bánt a bulgáriai Vidinből sürgősen magához rendelte, egyéb fontos
utasításokkal is ellátva ezzel kapcsolatban. A levélre nem írtak évszámot, ami ilyen típusú iratok esetében sajnos
gyakori, viszont az olvasható rajta, hogy a kancellária Kont Miklós nádor utasítására állította ki. Az
archontológia segítségével a dátum könnyen megállapítható. Eleve csak négy év jöhet szóba, mivel Himfi 1366
őszén vette át a Lackfiaktól Vidin kormányzását, 1369 végén pedig megszűnt a magyar fennhatóság
Bulgáriában. Ha mármost azt is tudjuk, hogy Kont Miklós nádor 1367 áprilisában meghalt, akkor teljes
bizonyossággal tehetjük a levél keltét az 1366. év Márton napjára, azaz november 11-ére. Más iratokból tudni
lehet, hogy a király ekkor valóban Temesváron tartózkodott, ami, ha egyáltalán szükséges, datálásunk
helyességét támasztja alá.
Túl az eddig bemutatott, de végeredményben másodlagos hasznán, az archontológia két tekintetben érdemel
valóban különös figyelmet: mint a politikai történet és mint a társadalomtörténet segédeszköze. Bízvást állítható,
hogy ma már mindkét vonatkozásban nélkülözhetetlen.
Amikor a középkor kutatója megpróbál behatolni a 14–15. századi politika titkaiba, érdekes módon olyasféle
helyzetben találja magát, mint azok az amerikai politológiai szakértők, akiknek az elmúlt évtizedekben a Kreml
belsejében lezajló folyamatokat kellett kormányuk számára felderíteniük és értelmezniük. Fontosságát tekintve a
két feladat talán nem összemérhető, az alkalmazott módszereket tekintve azonban annál inkább. Az informatika
nyelvén szólva mindkét esetben egy „fekete dobozzal” kellett boldogulni, amelyben a szemlélő számára
ismeretlen folyamatok játszódnak le. Mellékes, hogy a Kreml azért vált a vizsgáló számára „fekete dobozzá”,
mert urai gondosan titkolták, mi történik a falai között, az Anjou- vagy Zsigmond-kori udvar pedig azért, mert
az ott folyó belharcokat semmilyen forrás nem örökítette meg. Ami a feladatban közös, az az a megfigyelés,
hogy az ismeretlen folyamatok hatását a kívülálló is észlelni tudja, amiből viszont közvetve a kiváltó okokra –
tehát némileg a folyamatokra – is képes következtetni.
Vezetők a „süllyesztőben”
Hogy fest ez a gyakorlatban? Ami a kremlinológusokat illeti, első helyen ők is az „archontológiának” szenteltek
figyelmet. Azt tanulmányozták, mégpedig a lehető legalaposabban, hogy milyen személyi változások játszódnak
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
le az ismeretlen közegben. Ki mikor milyen hivatalt kap, vagy veszít el a szovjet vezetők közül, kik tűnnek el
végleg a „süllyesztőben”, mikor és honnan bukkannak fel új arcok? Nem kevésbé volt fontos megállapítani,
hogy a döntéshozók közül kinek a csillaga van emelkedőben vagy leszállóban, tehát a jövőben milyen
fejleményekre lehet számítani a „dobozon” belül. Mindehhez persze az is szükséges volt, hogy a szereplők
személyi kapcsolatait – ki melyik „klikkhez” tartozik – és politikai arculatát – nézeteit és ennek alapján várható
lépéseit – is megpróbálják meghatározni. Eszközként ehhez – némi kiszivárgott információn kívül – elsősorban
azokat a hivatalos állami és pártközleményeket lehetett felhasználni, amelyek a személyi változásokról
tudósítottak, de sikerrel fordulhattak a kutatók például ünnepségekről vagy fogadásokról készült
protokollfotókhoz, amelyek – attól függően, hogy ki milyen előkelő helyet kapott – sokat elárultak a vezető
személyiségek aktuális rangsoráról – vagyis pillanatnyi politikai „árfolyamáról”.
Lényegében ugyanígy dolgozik a középkorkutató is a maga információival, azt leszámítva, hogy ezek még
szegényesebbek, fotók pedig nincsenek. Alig tud többet megállapítani a szereplőkről, mint a Kreml szakértői, és
sokkal kevésbé pontos adatai vannak a hivatali változásokról. Mindamellett ő is pontosan ugyanazokat a
jelenségeket figyeli, és ugyanazokkal a módszerekkel próbál a mélyükre hatolni. Más kérdés, amely persze a
kremlinológiára is érvényes, hogy milyen mértékben helytállók a fenti módszerekkel szerzett ismeretek. Amíg
azonban nincs más eszközünk, ezzel kell beérnünk. Annyi a mondottakból mindenesetre kitűnhetett, hogy a
lehető legpontosabb archontológia elkészítése mellőzhetetlen előfeltétele a politikai események
tanulmányozásának.
Ugyanígy azonban a társadalmi viszonyok, ezen belül a politikai elit kutatásának is, noha ebben a tárgykörben
már jóval mélyebben kell merítenünk, azaz a vezetőknek jóval szélesebb körét kell bevonnunk vizsgálatainkba.
Az elit származása, összetétele és cserélődésének módja, fölöttébb sokat elárul egy társadalmi rendszer
természetéről, ahhoz azonban, hogy mindezt megtudjuk, lehetőleg pontosan kell ismernünk a mindenkori
vezetőréteg összetételét. Nemcsak azt az egy-két tucat személyből álló kis csoportot, a bárónak nevezett
főméltóságokat, akik ténylegesen irányították az országot, hanem mindama százakat, várnagyokat, alispánokat,
udvari vitézeket, akik ebben a segítségükre voltak. A középkori Magyarország, ha ilyen szempontból vizsgáljuk,
kifejezetten arisztokratikusnak bizonyul. Nagyon szűk az a kör, amelyből a vezetők tágabb körébe lehetett
bejutni, és a legfontosabb adu mindvégig a származás volt. Eleve minimális volt a valószínűsége, hogy nemes
születés híján valaki bárminő karriert csináljon, még ha akadtak is kivételek, mint a firenzei születésű Ozorai
Pipo vagy a bécsi zsidó Ernuszt János. Mindketten pénzemberek voltak, és szakértelmüknek köszönhették, hogy
a királyi pénzügyek kezelése útján a magasba emelkedhettek. Paraszti sorú fiataloknak szinte csak a papi pályán
kínálkozott felemelkedés, aki viszont elég magasra jutott, az a családjából is urat faraghatott. Így tett a
jobbágyfiúból bíborossá lett Bakócz Tamás, akinek unokaöccsei az újkori Magyarország két dúsgazdag
arisztokrata nemzetségét, az Erdődy és Pálffy grófokét alapították. Részletes archontológiai adatok birtokában a
felemelkedés útjai – a társadalmi mobilitás tényei – pontosan feltárhatók, és így az eddiginél sokkal részletesebb
képet nyerhetünk a magyar úri társadalom belső mozgásáról.
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A pécsi egyetem a középkorban
SZÉKELY György
A pécsi egyetem a középkorban
Európai és magyar művelődés
Határozottan megállapíthatjuk, hogy Nagy Lajos (1342–1382), Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) és Hunyadi
Mátyás (1458–1490) törekvéseinek fontos része volt az egyetemi élet országunkban való meghonosítása. Ez az
állam és egyház életében mind szükségesebb szaktudással rendelkező elit és magasabb középréteg
kialakításához volt kívánatos. Ennek sikerén, a törekvés következetességén mérhető le, mennyire forrott össze a
magyarországi művelődés Európáéval. Az Anjou királyok kora inkább még az európai művelődés formáihoz,
műfajaihoz, intézményeihez való felzárkózás kora volt Magyarországon. A Zsigmond uralmától (1387–1437) a
mohácsi vészig (1526) tartó kor viszont már a jelentősebb hazai alkotások, a legmodernebbnek számító akkori
irányzatok adaptálásának időszaka. Ez egyben a műveltség társadalmi bázisának kiszélesedését is jelzi. A 15.
században, Zsigmond és Mátyás századában, immáron a művelődés kilépett az egyházi keretekből, és
kibontakozott a világi értelmiség fejlődése. Ennek a fejlődésnek kétségtelen „szépséghibája”, hogy az egész
időszakban nem tudott hosszú időre megmaradni egyetlen magyar egyetem sem. Az ország e tekintetben is
elmaradt Közép-Európa német és nyugati szláv nyelvű országai mögött. Ennek okát talán a politika és a
műveltség ellentmondásos viszonyában kereshetjük, amire a következőkben különösen figyelemmel kell
lennünk.
Európai műveltség
Ami a műveltség intézményeit és szintjét illeti, ebben nem láthatunk olyan hiányt, ami akadályt jelentett volna.
Mint Európa más részein, a tudományos képzés megszervezésében a domonkos rendiek játszottak főszerepet.
Az első magyarországi studium generale (Buda, a 14. század legeleje) az ő vezetésük alatt állott. Egy 1300
körüli kódex tanúsága szerint Petrus de Tarantasia és Aquinói Tamás teológiai művei megtalálhatók voltak a
sárospataki domonkos rendiek könyvtárában. Ugyanígy megtalálhatóak a különféle jogfelfogások és
gyakorlatok jelei a 14. század első feléből való formuláskönyv töredékekben, egy Bolognában tanult magyar
kánonista, talán Uzsai János használatában volt Leber decretalis-ban, az 1350-es évekből. Nyugat-európai jogi
tudást árulnak el a magánjogi oklevelek is. Egy példa erre 1355-ből. Vita támadt a margitszigeti apácák és a
budai várnegyed Mária-templomának plébánosa közt a Duna melletti hévíz közelében fekvő fürdő ügyében.
Ennek során János veszprémi püspök közvetített megegyezést, és Lajos király (1342–82) ezt írásban kiadva
hangsúlyozta az uralkodó egyetértést serkentő szerepét, ami uralma tisztségéből következik. A tulajdon és a
használat fogalmainak árnyalt ismeretéről tanúskodik az ügylet. A fürdő és a járadék végül is
örökhaszonbérletbe került. Ezen és a még szaporítható sok apró adat alapján elmondhatjuk: megértek tehát a
szellemi feltételek az egyetemi műveltség hazai meghonosítására.
Pécs, 1367
Az első, egyetemi szintű tanulmányokra alkalmas magyarországi intézmény a pécsi egyetem volt. Nagy Lajos a
közép-európai egyetemek sorában Prágát, Krakkót és Bécset követte azzal, hogy 1367-ben az új intézményt
létrehozta.
Feltűnő, hogy az ország első egyetemét a király nem a fővárosban alapította, hanem egy attól messze fekvő dél-
magyarországi városban, püspöki székhelyen. Az egyetem létrehozását is a pécsi püspök javasolta. A pécsi
püspök Vilmos, királyi alkancellár volt. Prágában járt diplomata, nyilván jól ismerte Prága híres egyetemét. Jó
kapcsolatban volt IV. Károly cseh királlyal és annak kancellárjával, Johann von Neumarkttal. Az egyetemi
szellem és a kancelláriai műveltség szerencsés egybeesését tapasztaló főpapként értette meg az egyetem mint
intézmény szükséges voltát. V. Orbán pápa a magyar király kívánságára bocsátott ki alapítólevelet, amely a
teológiai kart kivéve minden más kart magába foglalt, beleértve a római és kánonjogét is. Az intézmény így a
bolognai modell szerint alakult, professzorai is bolognai kapcsolatokra utalnak. Az egyetlen ismert jogtanár a
bolognai Galvano di Bettino doctor decretorum volt. Ez a Galvano di Bologna néven is ismert jogász hamarosan
visszatért Bolognába, hogy ott tanítson az egyetemen. Az egyetemről, működéséről, „személyzetéről” igen gyér
adataink vannak. Bizonyos régészeti emlékek alapján beszélhetünk az épület elhelyezkedéséről és töredékes
okleveles, valamint prágai egyetemi iratanyag alapján az itt működő személyekről. Feltűnő, hogy az egyetemi
világ mintaintézményével való személyi kapcsolatról utána nem tudunk. Talán a király magára hagyta a pécsi
egyetemet. Igaz, hogy ha Vilmos püspök inspirálta a hely kiválasztását, magára kellett, hogy vegye a berendezés
felelősségét. Csak így nyerhette el a királyi döntést és a pápai jóváhagyást. Ennek felelt meg, hogy az egyetem
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
vezetését a püspök látta el. Ez hárult előbb Vilmosra, majd tudunk utódai közül még Alsáni Bálint bíborosról is,
mint a pécsi egyetem vezetőjéről (1376, 1368–89). Alsáni Bálint kánonjogász volt, és püspök lett. Egyéniségét
jellemzi, hogy sírkövén könyv van a tudomány szimbólumaként.
Az egyetem elhelyezése
Az intézményes és személyi megoldásból következett, hogy a pécsi püspökvár (templommal és palotával)
szolgált az egyetem elhelyezésére.
Pécs alkalmassága mellett szólt, hogy innen lehetett a déli végeken túl fenyegető bogomil eretnekség ellen
eszmei küzdelmet folytatni. Az eretnekség esetleges beszüremkedése is indokolta, hogy a pápaság fenntartása
élt egy teológiai kar szervezésével kapcsolatban. A pápa nem adta meg tehát a jóváhagyás során egy ilyen
alapításra az engedélyt. A teológiai kart is helyettesítenie kellett a domonkos rendieknek. Az ő illetékességük
körébe tartoztak az egyetemi szentbeszédek.
Az eddigi töredékes adatok mindenesetre mutatják, hogy az egyetemnek szoros kapcsolatai voltak a püspökkel,
aki az egyetem fő irányítója és gondviselője volt. És szoros a kapcsolat a városban lakó domonkos rendiekkel.
Az így fenntartott, vidéki városban működött egyetem aktivitása egy ideig biztosra vehető. Az igen kevés
forrásanyag alapján csak egy pécsi tanárt ismerünk. 1379-ben a prágai egyetem bölcsészkara felvette Hermann
Lurcz magistert a pécsi egyetemről. Talán egy hallgatóról van szó, aki Pécsett szerzett fokozatot, de a kutatók
szerint inkább Pécsett működő tanárnak tekinthető. Hermanus Lurtz Nürnbergből származott Pécsre, majd
Pécsről a prágai bölcsészkarra került. 1385-ben már a bécsi egyetemen találjuk: orvosprofesszor. Itt két ízben
dékán, egyszer rektor volt, ő szerkesztette a bécsi egyetem orvoskarának szabályzatait. 1395-ben már az erfurti
egyetemre érkezett mint teológiai magiszter. 1396-ban itt a teológia és az orvostudomány professzora. Rektor
lett, és filozófiai műveket írt. Erfurtban maradt élete végéig (1399). – Van adatunk egy pécsi egyetemen tanult
diákról is. Bizonyíthatóan pécsi hallgató volt Wyderai Péter, aki az 1380-as évek elején fokozatát (baccalarius
quinqeecclesiarum) a bölcsészkaron szerezhette. 1385-ben Wyderai Pétert mint ilyent jegyezték be a prágai
anyakönyvbe.
Az egyetem hanyatlása
A Prágába távozások talán már első jelei lehetnek a pécsi egyetem oktatási kiüresedésének, csakúgy a
csehországi egyetem növekvő vonzerejének. Talán erre utal, hogy 1374-ben a prágai bölcsészkar felvette
hallgatóul Budai Jánost, aki egy meg nem nevezett egyetem (alterius universitatis) baccalaureusa. István pécsi
kanonok 1375-ben került a prágai egyetem anyakönyvébe. 1383-ban Budai János prágai joghallgató. 1395-ben
pedig ugyanez Pöstyéni Tamás. Kérdés: vajon összefügg-e Pécs egyetemének hanyatlása és Prága
vonzóerejének kiterjedése Dél-Magyarországra? 1385–99 közt öt Pécsi nevű hallgató járt a prágai bölcsészkara.
Szerémségi István 1385-ben prágai baccalaureus. 1399-ben már használta prágai bölcsész baccalaureus címét
egy kalocsa-bácsi kanonok.
Annyi bizonyos, hogy a nagy protektorok halálával befejeződött a pécsi egyetem fejlődése, megkezdődött a
hanyatlás. Az udvar figyelme elfordult a püspöki várostól. A Délvidék Nagy Lajos halála után a politikai
ellenállás, az ellenkirályok bázisa lett. Az egyetem I. Lajos halálát (1382) követően anarchiában süllyed el.
Zsigmond korában (1387–1437) a „scola”, ami a pécsi egyetemből maradt, még valamelyes oktatási funkciót
kétségkívül betöltött. (Ahogy azt neves kutatónk, Gábriel Asztrik finoman megfogalmazza: a pécsi egyetem
ekkor már nem működött „teljes létezésében”.)
*
Természetesen a pécsi egyetem hanyatlása után nem keletkezett szellemi légüres tér. Például tudjuk, hogy a
hanyatlás kezdete után száz esztendővel „schola maior” volt Pécsett (1494). Ez felhívja figyelmünket a
későbbiek tekintetében is, hogy valamely egyetem hanyatlása újra életre hívja a székesegyházi vagy a kolostori
iskola magasabb aktivitását, főiskolai hiánypótló szerepét. Ez azonban lokális, jobb esetben regionális. Az
egyetemi élet diszkontinuitása így szükségképpen vezetett a külföldi egyetemi karrierekhez.
2. Képek
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A szociális kérdés és az egyház
FIGYELŐ
ADRIÁNYI Gábor (Bonn)
A szociális kérdés és az egyház
1863–1891
Németországban az ipari forradalom Angliához viszonyítva csaknem háromgenerációs késéssel rendelkezett.
1850-ben még a lakosság 55%-a a földműveléssel foglalkozott, és a 2,9 millió munkavállaló közül csupán 100
000–120 000 dolgozott valamilyen gyárban. Ipari állammá Németország csak 1870 és 1900 között lett, amikor
is az 5,5 millió önálló munkavállaló számának változatlan megtartása mellett az ipari munkások száma 80%-kal,
azaz 14,1 millióról 25,4 millióra emelkedett. Eleinte Németországban az ipari munkásság problémáinak kevés
figyelmet szenteltek, ennek oka azonban nemcsak az említett fáziseltolódás volt, hanem az is, hogy a német
politikát és társadalmat a század elején és közepén két olyan kérdés foglalkoztatta, amely Angliában már rég
megoldódott: először a politikai liberalizmus harca a fejedelmi abszolutisztikus restauráció ellen, az általános
polgári jogok érdekében (a rendi társadalom Németországban 1848-ig nagyjában, 1919-ig pedig részleteiben
fennmaradt). A másik kérdés: a német nép államegysége. Mint ismeretes, a német–francia háborút lezáró új
Német Birodalom megteremtése 1870-ben, majd annak törvényhozása nyitotta meg azokat a szédületes
lehetőségeket, amelyek a fentebb vázolt fejlődéshez vezettek.
A nyomor és az egyház
Friedrich Engels az 1845-ben közzétett munkájában az angol munkásosztály helyzetéről a jelenkort illetően
ugyan jó helyzetrajzzal szolgált, de az ipari forradalom előtti állapotok idilli képét meghamisította. Tézise, hogy
az általános nyomorért a gátlástalan kapitalizmus, az ipar a felelős, szinte a mai napig közfelfogássá vált. A
tömegnyomor, az ún. pauperizmus ugyanis már jóval az iparosodás előtt rányomta bélyegét az egész német
társadalomra. Ennek fő oka a népesség robbanásszerű megsokszorozódása volt. Míg Németországban 1780-ban
21 millió ember élt, addig 1825-ben már 28 millió, 1850-ben 35 millió és 1875-ben 43 millió. Az agrár- és a
korai ipari termelés ezzel a népességszaporulattal nem tudott lépést tartani, az elszegényedés egyre nagyobb
méreteket öltött, főként azért, mivel egyidejűleg az agrártermékek ára emelkedett, a munkások jövedelme, a
reális bérek pedig csökkentek. Az 1880-as évektől kezdve már a lakosság elproletarizálódásáról is lehet
beszélni, amelynek természetes velejárója volt, hogy a házastársak, az asszonyok, sőt a gyermekek is
kenyérkeresetre, munkára kényszerültek.
A katolikus egyház ezzel a fejlődéssel szemben egyelőre tehetetlen volt. Az 1803-as ún. szekularizáció nemcsak
az ezeréves birodalmi egyház végét jelentette, hanem műkincseinek, vagyonának és évi kb. 22 millió aranyforint
jövedelmének teljes elvesztését is. A mindenéből kifosztott egyház a felvilágosult államok politikai befolyása
alá került, és csaknem ötven évig tartott, míg új belső struktúráját, szervezeteit és lelkipásztori koncepcióját
kiépíthette. A szociális kérdés helyes megítélésében azonban zavarta az imént felvázolt pauperizmus is: a
katolikus egyház – mint az egész társadalom – már az ipari fejlődés előtt is a szegénységhez mint kortünethez
hozzá volt szokva, és jó ideig tartott, míg a növekvő elszegényedés és a rohamos ipari fejlődés között okozati
összefüggést fedezett fel.
Az állam feladata
Adam Heinrich Müller (1779–1829) és Franz von Baader (1765–1841) professzorok voltak az első német
katolikusok, akik a szociális kérdésre felhívták a figyelmet. Müller drezdai előadásaiban már 1808-ban a
dolgozó tömegek nyomoráról beszélt, és követelte a munkás megbecsülését egy olyan társadalmi rend keretén
belül, amelyben a munka és a tőke egymással egyensúlyban áll. Konkrét javaslata volt a munkások számára
takarékpénztárak felállítása, az első osztrák takarékpénztár alapítása („Erste Österreichische Sparkasse”) Müller
tevékenységére vezethető vissza. Franz von Baader már első, 1835-ben megjelent írásában felismerte, hogy a
szociális kérdést egyedül jótékonykodással nem lehet megoldani. Szükségesnek tartotta, hogy egy megújhodott
rendi társadalom keretén belül a munkásság saját érdekképviseletet alkosson.
Ez az ún. romantikus társadalomkritika azonban egyelőre hathatós eredményt nem tudott elérni. Hibája volt,
hogy a tőke és a munka viszonyából származó osztálykülönbségeket mint szociális problémát ugyan helyesen
elemezte, de a megoldást nem egy új társadalmi rend megteremtésében, hanem a régi rendi társadalom
keresztény megreformálásában kereste. Új utakra 1837-ben az első igazi német szociálpolitikus, Franz Joseph
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
von Buß (1803–1878) lépett. A badeni parlamentben ekkor mondott beszédében nemcsak a munkáskérdés egész
társadalmi horderejét tárta fel, hanem annak megoldására egy részletesen kidolgozott programot is előadott. E
szerint az állam a munkás védelmére egy egész törvényhálózatot alkot. Az állam a maga részéről aktív
munkaügyi, piaci politikát folytat, hogy az agrár-, az ipari és pénzgazdálkodás közötti egyensúlyt biztosítsa.
Ugyanakkor a munkásság jogot nyer érdekei biztosítására: saját szervezeteket, így takarékpénztárakat és
betegsegélyzőket is létesíthet.
Defenzívában az egyház
A liberalizmus politikai diadala és térhódítása 1848 után nem engedte sem Buß elképzeléseit megvalósítani, sem
a katolikus szociálkritikát kibontakozni. Igaz, a rajnai Reichsperger fivérek (Peter-Franz Reichsperger, August
Reichsperger) már Marx Károly előtt az ipari proletariátus helyzetét helyesen elemezték. De sem ők, sem pedig
az Adolf Kolping (1813–1865) által felállított és mindenütt, így még Magyarországon is, elterjedt katolikus
legényegyletek nem tudtak lényeges változást hozni. A német egyház a szociális kérdésben még mindig
elsősorban vallási kérdést látott, és ezt egy pasztorális, lényegében karitatív programmal vélte megoldhatni.
Az első munkáspárt és az egyházˇ(1863–1864)
A fordulat 1863-ban következett be, és Ferdinand Lassalle (1825–1864) nevéhez kötődik. Az országos hírnevű,
szenvedélyes szociálpolitikus irataival, beszédeivel és egy röpiratával elérte, hogy német földön az első önálló
munkáspárt („Allgemeiner Deutscher Arbeiterverein”, Lipcse) megalakulhasson (1863. március). Mint
ismeretes, pártja utóbb, 1875-ben, a Bebel és Liebknecht által létrehozott Szociáldemokrata Munkáspárttal, a
későbbi Szociáldemokrata Párttal egyesült.
Lassalle pártalapítása a katolikus egyházat állásfoglalásra kényszerítette. A Frankfurti Katolikus Nagygyűlés
azonnal, még 1863 nyarán napirendjére tűzte a szociális kérdést, és Ketteler, aki 1850-től mainzi püspök volt,
hozzáfogott a Lassalle által felvetett problémák alapos tanulmányozásához. Munkáját, amelynek címe „A
munkáskérdés és a kereszténység” volt, 1864-ben hozta nyilvánosságra. Írása nagy szenzációt keltett, és több
nyelvre lefordítva az egész katolikus egyházban ismertté vált. Ketteler, miközben Lassalle tételeit bírálta, egy
katolikus, szisztematikus szociálpolitika és szociálreform alapjait vetette meg. A szociális kérdés ökonómiai és
politikai okait, összegfüggéseit ugyanis messzemenően felderítette, az egyetemes eszmecserébe pedig a
szakszervezeti fogalom több variánsát is belevitte.
Sztrájkjog és szociális törvények (1869)
Ketteler megállapította, hogy a modern ipar rendszerét a közeljövőben semmi sem fogja helyettesíteni, ezért
nem az ipart kell megváltoztatni, hanem az ipar működésének módszerét. A munkásnak részesednie kell az ipar
áldásaiban, ez pedig csak úgy történhet, ha a munkapiacon uralkodó hatalmi rendszert megváltoztatjuk. Ezzel
kapcsolatban az angol „tradeunion” nyomán kifejti a munkásosztály szakszervezeti, sőt sztrájkolási jogát is.
Ketteler másik nagy felismerése a munkásosztály jogai mellett, hogy az állam a munkások védelmében és
érdekében széles körű szociális törvényhozásra köteles. Az állam adta meg az iparosodás teljes szabadságát, az
államnak kell tehát ennek túlzásait, vadhajtásait is lenyesni – mondja. Ketteler az állam ez irányú feladatait
konkrétan is felsorolja, pl. a gyermekmunka megtiltását, a munkaidő szabályozását és korlátozását, egészségre
ártalmas munkahelyek bezárását, a károsodást szenvedett munkások kártalanítását és így tovább.
A mainzi püspök minden köntörfalazás nélkül püspöktársai lelkére beszélt: „Az egyház képtelen a Jézus
Krisztustól ráruházott feladatot, millió és millió hívőt az üdvösségre vezetni, ha a szociális kérdést ignorálja, és
ehelyett a lelkek szokásos pasztorációjával foglalkozik.” Azaz, mint kifejtette, a szociális kérdés magát a
depositum fidei-t, vagyis a keresztény hitet érinti. Éppen ezért az egyháznak saját szociális programmal kell
fellépnie. Ezt Ketteler a püspöki kar számára hét pontban fogalmazta meg, melyek a következők voltak: 1. Az
egyház támogatja a különféle munkásmozgalmakat és szervezeteket; 2. Az egyház előírja a papképzésben a
szociális és nemzetgazdasági tanulmányokat; 3. Ipari plébániákon csak szociális téren képzett papok
működhetnek; 4. A munkások kapjanak egy olyan lelki vezetőt, mint a tanoncifjúság számára Adolf Kolping
volt; 5. Minden egyházmegyében legyen a munkáskérdés számára egy központi iroda és vezető; 6. A
munkásoknak legyenek saját sajtótermékeik; és 7. Az évenkénti Katolikus Nagygyűlések („Katholikentage”)
foglalkozzanak hivatalból a szociális kérdéssel.
Ketteler átütő javaslata ahhoz vezetett, hogy az egyház a szociális kérdéssel rendszeresen kezdett foglalkozni, és
hogy Németországban, elsősorban az iparvidékeken, munkásegyletek keletkeztek, amelyek egy központi lapot is
kiadtak („Christlich-Soziale Blättern”). Ketteler elképzelései azonban bizalmas munkatársán, Christoph
Moufang (1817–1890), mainzi teológiai tanáron keresztül Rómába is eljutottak. Moufang, a 19. századi
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
megújhodott német katolicizmus egyik oszlopa, 1864 óta a szociális kérdéssel politikai síkon is foglalkozott, és
Ketteler javaslatára IX. Pius pápa az első vatikáni zsinat konzultorai közé nevezte ki.
Értetlenség Rómában (1869)
Moufang szakvéleményében (1869) a francia szociáletikusokra támaszkodva követelte a kommunizmus, a
szocializmus és a korlátlan gazdasági liberalizmus elítélésén kívül egy keresztény szociálpolitikai program
kidolgozását, így többek között a munkáskérdés egyházi felkarolását, nehogy a munkástömegek hitetlen, sőt
egyházellenes vezetők kezébe kerüljenek. A bizottság Moufang iratát átdolgozva egyetlenegy dekrétumba
tömörítette, amelynek címe: „Decretum de pauperum operariorumque miseria sublevanda” volt, azaz dekrétum
a szegények és a munkások ínségének megszüntetéséről. Ebben ugyan Moufang sok javaslata megtalálható, de a
szöveg sokat vesztett erejéből, mert a bizottság a szociális kérdést, mint az egyházpolitikai problémák egyikét,
erősen leszűkítette. A dekrétum 1869. október 3-án a zsinati ún. irányító bíborosi bizottság elé került, a zsinat
maga azonban nem is foglalkozott a tervezettel.
A magyar klérus
Magyarországon az egyház a munkás-, és szociális kérdésben sokáig nem foglalt állást. Csak akkor, amikor a
Szociáldemokrata Párt elődje, az Általános Munkásegylet 1869-es első tömeggyűlésén az egyházi rend mellett
az egyházi vagyon eltörlését is követelte. Sürgette az egyház fellépését az, hogy az 1876-os és az 1879-es pesti
munkásgyűlés általános egyházellenes és antiklerikális követeléseket fogalmazott meg, s ezenkívül személyében
is megtámadta XIII. Leó pápát. (A pápa ugyanis elítélte a kommunizmust és a szocializmust „Quod apostolici
muneris” [1878] kezdetű enciklikájában.) 1879. március 20-án Simor János, bíboros-hercegprímás a Szent
István Társulat gyűlésén beszédet mondott a kor tévedéseiről, mondván, tévedés az, hogy „a keresztény hitet
magánügynek kiáltva ki az állami, társadalmi életet keresztény hit nélkül akarják megszervezni”. Ezzel
kapcsolatban kitért a magyarországi szocialisták követeléseire és azon törekvésükre, hogy az egyházat a
társadalomból ki akarják szorítani.
Simornak Kürschner Jakab (1852–1929), az Általános Munkáspárt vezére válaszolt, és szemére vetette a
prímásnak, hogy azért fél a magyar katolikus egyház a szocializmustól, mert attól tart, elveszti vagyonát. Simor
és a püspöki kar a szocialista-szociáldemokrata kézbe került magyar munkásmozgalom vádjait szó nélkül
hagyta. A külföldi és belföldi fejlemények hatására azonban Simor 1885. március 19-én a Szent István
Társulatban mondott beszédének fő témájául ismét a munkáskérdést mint a „nemzeti és társadalmi
fennmaradás” kérdését választotta. Ebben hangoztatta, hogy nem elég, mint még 15 évvel korábban is,
tudományos előadásokat tartani e témáról, hanem tenni is kell valamit megoldása érdekében. Annak veszélye
fenyeget, hogy a munkás azt követi, aki neki jobb életet ígér, még akkor is, ha ez csaló vagy szédelgő –
mondotta. A munkás elhiszi, hogy az államhatalom megszerzésével teremthet magának jogot, igazságot és
Paradicsomot a Földön. A már Magyarországon is jelentkező válság okát Simor a korlátlan gazdasági
liberalizmusban látta. Ez ugyanis nem szab gátat a nyereségvágynak, és a munkást és munkáját árucikknek nézi.
Az állam – fejtegette Simor – nem oldhatja meg a kérdést, mivel valláserkölcsi problémáról van szó, az egyház
pedig egymaga szintén nem talál megoldást, mivel a társadalomban izoláltan él, és befolyása csekély. Kiút a
kényszerhelyzetből – Simor szerint – abban áll, hogy a társadalom visszatér a keresztény elvekhez, a munkaadó
és munkavállaló közötti viszonyt a valláserkölcsi elveknek, elsősorban az igazságosságnak és a szeretetnek kell
irányítaniuk.
Korszerűtlen egyházi vezetés
Összehasonlítva a mondottakat a német katolikus társadalomkritikával megállapíthatjuk, hogy Simor 1885-ben
még ott sem tartott, ahol Ketteler 1869-ben, és nézetei inkább a rég túlhaladott romantikus államjogászok,
Müller és von Baader század eleji felfogásával egyeztek. De még ez a tompított hang sem talált visszhangra a
magyar püspöki karban és klérusban. Esterházy Miklós Móric (1855–1925), az újabb kori katolikus megújhodás
egyik vezéralakja, a következőkről számolt be: Magyarország a szociális törvényhozás terén egyetlen
előrelépést sem tett, a klérus semmiféle megértést sem mutat a szociális kérdés iránt, annak ellenére, hogy a
prímás a közelmúltban irányt mutatott (1887. október).
Hogy a püspöki kar miért merült hallgatásba, arra a kortörténet adja meg a választ. A 19. század második
felének egyházpolitikájára az volt jellemző, hogy a püspöki kar – a radikálisan liberális, tehát helyenként
egyházellenes államvezetés ellenére is – a kormányt és a kormánypártot támogatta. A püspökök az eljövendő
liberális korszak veszélyeit ugyan jól látták, hiszen ezekre a veszélyekre már az 1848-as forradalom is felhívta
figyelmüket. De kilátásuk arra, hogy győzzenek felette, nem volt. Az egyházban nem volt meg a belső erő, de
hiányoztak az öntudatos katolikus tömegek is.
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ugyancsak jelentős szerepet játszott a püspöki kar magatartásában az a tény is, hogy az egyház vagyonát és
társadalmi kiváltságos helyzetét – még ha a katolicizmus hivatalosan államvallás nem is volt – csakis a
kormánypárttal egyetértésben tudta megtartani. Így természetesen szó sem lehetett egy katolikus politikai
ellenzék, mint pl. egy néppárt megalakításáról. A magyar püspöki kar, bár viszonya a kormányhoz nem volt
mindig feszültségmentes, a német és osztrák főpásztorokkal ellentétben, a kormánnyal szemben mindig lojálisan
viselkedett.
1873-ban, az akkori német budapesti főkonzul így jellemezte a magyar katolikus egyházat: „… a püspöki kar,
amely óriási földbirtokkal rendelkezik, és a felsőházban az arisztokráciával egy érdekközösséget alkot, mindig is
nemzetileg gondolkodott, és már csak azért is, hogy vagyonát megmentse, a kormánnyal jó kapcsolatot tartott.”
Ezek után érthető, hogy a püspöki karnak semmi kedve sem volt ahhoz, hogy a szociális kérdés szellőztetésével
saját helyzetét megingassa.
2. Képek
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
28 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A szociálpolitika múltja Magyarországon
GYÁNI Gábor
A szociálpolitika múltja Magyarországon
A História Könyvtár sorozatában az idei könyvhétre jelenik meg Gyáni Gábor: A szociálpolitika múltja
Magyarországon c. kötete. Alább ebből közlünk egy rövid részletet. (A szerk.)
Az iparosodás és a vele szorosan összefonódó urbanizáció kezdetén, a 19. század folyamán mindenhol óriási
mértékben nőtt az abszolút szegénység. Ebből azonban nem következik, hogy a preindusztriális korban
ismeretlen volt a mély és masszív szegénység. Új volt viszont, hogy az éhínségek, a járványok és a háborúk
megritkulásával az általuk okozott átmeneti elnyomorodás helyébe a tartós és drasztikusan rossz városi
létviszonyok léptek. Ez a szegénység nemcsak okait, de megnyilvánulásait tekintve is eltért a korábban
szokásostól. Az ipari és városi civilizációt megelőzően a szegénység közvetlenül egyéni és családi
életciklusokhoz igazodva hatott, és rendszerint háromszor sújtotta az egyént: kisgyerek korában, mint fiatal
házast és öregkorában. Olyan ciklikusan jelentkező, visszatérő sorscsapás volt tehát, mint a rendkívüli
események (a járvány, az éhínség, a háború és a természeti katasztrófák). S mert ilyen volt, egyúttal ki is lehetett
belőle lábalni; a családok rendre valóban maguk mögött hagyták a nyomor állapotát (mégha némelyek bele is
haltak).
További jellegzetessége volt a történeti szegénységnek, hogy átvészelését, a belőle történő kiemelkedést sajátos
közösségi védőháló segítette. A paraszti és kézműves gazdaságra alapozott, rendileg tagolt falusi világban
kölcsönös felelősségérzet hatotta át a közösségek minden egyes tagját. A rokonok, a szűkebb család, a lakóhelyi
szomszédság afféle morális közösséget alkotott; számon tartotta tagjait, védte őket szükséghelyzetekben, mert
azt tartotta, hogy mindenkinek joga van az életre és a tisztes szegénységre. E moralitás alapja az a kézenfekvő
belátás, hogy az életciklusokkal elkerülhetetlenül együtt járó szegénység, éppen mert nem egy időben érint az
adott közösségben mindenkit, megengedi mások megsegítését, s ez a gesztus – fordított esetben – jól
kamatoztatható reciprocitást szül.
Szégyenletes szegénység
A magángazdaságon nyugvó szabadversenyes ipari kapitalizmus megjelenésével a vázolt közösségi szolidaritás
egyszeriben talaját vesztette és megszűnt hatni. A rendi alapú és közösségi szerkezetű társadalmat fokozatosan
felváltó, az atomizált egyénekre épülő osztálytársadalom másfajta morális jelentéssel ruházta fel a szegénység
fogalmát. Ebben a szegénység állapota egyéni üggyé, egyúttal szégyellni való dologgá lett, valójában az egyén
morális fogyatkozásának volt a természetes folyománya. Közösségi felelősségvállalás tárgyából individuális
gonddá alakult tehát a szegénység, melyhez a közt megjelenítő, azt helyettesítő államnak nincs is semmi köze.
Eközben a pauperizáció hallatlanul megnőtt, és idővel mind több kétséget támasztott ama klasszikus liberális
meggyőződés érvényessége iránt, amely az abszolút szegénység megszűnését a társadalom szabad verseny révén
elérhető általános és gyors gazdagodásától remélte. A liberalizmus szociális változata és a szocialista
eszmerendszer egymástól függetlenül, de egymáshoz roppant hasonlatosan hívta fel a figyelmet e várakozások
illúzió voltára.
Mint a szociálliberális angol Hobhouse a századfordulón megjegyezte: „A szabad kereskedelem korai
korszakában megengedhető volt, ha azt remélték, hogy az önsegély megfelelő megoldás lehet… Ezeket a
reményeket azonban az események bekövetkezett folyamata nagymértékben meghiúsította.”
Ő úgy vélte; az államnak azon kötelessége, hogy a normális és egészséges polgár részére biztosítsa az
önfenntartás feltételeit, arra is kiterjed, hogy mindenkit részeltessen a „társadalom örökségéből”, ami pótlólagos
feladatokat ró rá. Hiszen gondoskodnia kell azokról, akik öröklött vagyon hiányában kizárólag a piaci alku által
megszabott „megélhetést fedező munkabérből” élnek. Az államnak ezért, megfelelő keretek között, rendelkezési
jogot kell a maga számára szerezni a tulajdon felett általában, hogy anyagi eszközökhöz jutva (adóztatva)
enyhítsen az egyenlőtlenségen, fokozza a társadalmi igazságosságot az elosztás terén.
Ez a doktrína vált a szociális állam, vele az állami-hatósági szociálpolitika elvi alapjává. Az ebbe az irányba
tartó fejlődés a múlt század utolsó évtizedeiben indult meg, hogy a századelőtől egymást követő több hullámban
tetőzve végül beletorkolljon a jóléti állam (welfare state) kapitalista modelljébe.
Állami „gondolkodás”
29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Állami szociális gondoskodás természetesen korábban is létezett valamilyen formában és szerényebb szinten. A
kora újkori abszolutizmusok politikai gyakorlatának volt része Európa-szerte a szegényügy adminisztratív
megközelítése. Ami hazánkat illeti, a 18. századi felvilágosult abszolutizmus honosította meg az elsősorban
rendészeti kérdésként értelmezett szegénypolitikát. Ez a kolduskérdést úgy igyekezett szabályozni, hogy a
szegények szociális ellátásától sem zárkózott el teljes egészében. A központi hatalom a helyi (városi, községi)
hatóságokat próbálta rábírni a koldusok segélyezésére, melyre azok igen kevéssé mutatkoztak hajlandónak.
Nagyjából ez a helyzet állott fenn a 19. század derekáig, utolsó harmadáig, addig az időpontig, ahonnan rövid
történeti szemlénket indítjuk.
A szociálpolitika múltjának bemutatása fogalmi problémákat is fölvet, nevezetesen: mi tartozik ebbe a
jelenségkörbe? Gyakorta tapasztalni, hogy az egyes szerzők leszűkítik tárgyukat, és szociálpolitika címszó alatt
kizárólag szegénygondozásról, vagy rajta kívül még a társadalombiztosításról értekeznek. Számunkra az inkább
közgazdászként ismert, jóllehet a hazai szociálpolitika egyik kitűnőségeként sem mellőzhető Heller Farkas
fogalmi rendszerezése a zsinórmérték. Mint írja: „A szociálpolitika tartalma keletkezésénél fogva elsősorban
munkáspolitika volt … és mint ilyent, három részre szokták osztani. Az első a törvényes munkásvédelem. Ez
autoritatív szociálpolitikának is nevezhető. Törvények alkotásával és azoknak megfelelő végrehajtásával
foglalkozik … A szociálpolitika második ágazataként a munkások önsegélyének a rendezése alakult ki … Ez
ún. liberális szociálpolitika, mely kevésbé az állam közvetlen beavatkozására, mint inkább a munkások
megszervezésére épített, hogy ezzel javítsa helyzetüket … A szociálpolitikának harmadik köre a munkásjóléti
tevékenység, amelyet munkásjóléti közigazgatásnak is neveznek … A munkásjóléti közigazgatás körébe
tartozik a szegénygondozás és a szegénysegélyezés is.”
Természetesen Heller osztályozása sem tökéletes, formai tekintetben sem. Így például a társadalombiztosítás,
melynek intézményes bevezetése kifejezetten 20. századi keletű, a kötelező elv elfogadásával a szociálpolitika
olyan ágává lett, amely alig illeszthető be egyértelműen e kategóriák bármelyikébe. S ez a pont már jelzi: a
szociális gondoskodás időbeli változásai a tartalmi-minőségi átalakulás egy-egy elemét alkotják. Anélkül, hogy
akár csak kísérletet tennénk e rövid vázlat keretei között a szociálpolitika fejlődési ívének a bemutatására,
tömören szólnunk kell annak alapvető irányáról.
Gyári törvények
A szociális gondoskodás 19. és 20. századi folyamatát a formális és az anyagi szociálpolitika egymást követő
periódusaira szokták felbontani. A formális szociálpolitikában, mint a liberális ipari kapitalizmus adekvát
kísérőjelenségében, az individuális emancipáció társadalmi programja nyilvánult meg. Ez a gyakorlat, ennek
megfelelően, úgyszólván csak a munkavégző testét, a proletár egyedüli tulajdonát ítélte védendőnek. A
munkások fizikai védelme, társulva hozzá a preventív egészségvédelem (közegészségügy) nem általában a
szegénység ellen, a szegény mint olyan érdekében, hanem a tényleges munkavégzők szegénysorba jutását
meggátlandó fejtett ki erőfeszítést. A gyári törvényhozás jól ismert esetéről van szó, ami a múlt századi angol
szociálpolitika fő, legalábbis egyedül hatékony területe.
A liberális felfogás az oka annak is, hogy miért illették az átlagosnál kisebb figyelemmel a felnőtt férfi
munkaerőt a nőkkel és a gyermekekkel szemben: a férfiak állítólagos egyéni felelősségviselési képessége
magasabb lévén, nem igényeltek fokozott szociális gondoskodást. Figyelemre méltó továbbá, hogy az egészségi
ellátás sem az egyén betegségét tekintette tárgyának, ez magánügynek számított, hanem mint megelőző
óvintézkedés a munkaerő szabad kifejtését akadályozó káros környezeti erők elhárításán munkálkodott
(járványok, lakáshigiénia). Az igencsak szűk körű, nagyrészt magán- és egyesületi karitász formájában
gyakorolt szociális gondoskodás ezért olyanokra koncentrált, akik alkalmatlanok voltak az egyéni méltóságot
(morális értékességet) egyedül biztosító munkavégzésre (elhagyott csecsemők és kiskorúak, beteg öregek,
sokgyermekes özvegy anyák).
Bismarcki szociálpolitika
A változás e téren akkor állt be, midőn egyrészt az anyagi szociálpolitika fogalmába kezdték beleérteni a
munkavégzők általában vett szociális biztonságáért érzett kollektív felelősséget (társadalombiztosítás); másrészt,
amikor az egyéni felelősség kizárólagosságát mindinkább felváltotta a formális egyenlőség – közösségileg
garantált – sokak (elvileg: mindenki) általi hozzáférhetősége, az állam felelősségének elismerése. Ez a két elvi
szempont két, egymástól modellszerűen elváló történelmi fejlődési útban öltött alakot. Az anyagi szociálpolitika
„konzervatív” fogalma, ahogyan a 19. század közepi porosz, majd a század végi bismarcki német törekvésekben
megnyilvánult, arra szolgált, hogy mintegy kompenzálja a társadalmat némely hierarchikus egyenlőtlenség
fennmaradásáért. A sajátosan német, a kameralista hagyományokból is merítő polgári nemzetállami fejlődésből
kisarjadó szociálpolitika ezen formáját akkor és egy az egyben nem vették át sehol (így Angliában és
30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Franciaországban sem), ahol a szociális gondoskodást az egyéni szabadság kibontakozása liberális tanának
rendelték alá. Jellemző, hogy az anyagi szociálpolitika a 20. század elejének Angliájában elsőként csak a gyári
törvényhozás (formális szociálpolitika) kiegészüléseként tehetett szert létjogosultságra. Vagy: Franciaországban
a századforduló évtizedeiben az állami finanszírozású szociálpolitikának végig vezérelve volt, hogy az ő
támogatottjai között nincs keresnivalója a munkabíró, ép és egészséges felnőtteknek; az ő esetenkénti
gondozásuk a magánfilantrópia illetékességébe tartozik.
Állami és magángondoskodás, formális és anyagi szociálpolitika, valamint a szociális gondoskodás
irányultságának ebben a vázlatban is elfogadott tárgyi tagolódása között tehát országonként és az idő
függvényében más és más volt a kapcsolat.
2. Képek
31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
32 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
33 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Krónika, 1944. június-augusaztus. A második világháború kronológiája
SIPOS Péter
A II. világháború kronológiája
Krónika, 1944. június–augusztus
Az alábbiakban részleteket közlünk Sipos Péter: A II. világháború kronológiája című, a História Könyvtár
sorozatában az idei könyvhéten megjelenő kötetéből. Az adatok értelmezését számos térkép és ábra segíti. (A
szerk.)
1944. június 6. A „leghosszabb nap” (D nap): megkezdődik az angol és amerikai fegyveres erők partraszállási
hadművelete Normandiában. A szövetségesek 7 csatahajót, 105 rombolót, 28 egyéb nagyobb és 1073 kisebb
hadihajót, valamint 4126 partra szállító járművet vetnek be. A levegőben 3476 nehéz-, 1645 közepes és
könnyűbombázó, 5409 vadászgép biztosítja a hadműveletet. Az első napon éjfélig partra száll 72 ezer angol és
57 ezer amerikai katona. Légi úton szállítanak 15 ezer amerikai és 8 ezer angol katonát. Ez összesen 152 ezer fő.
(A német flotta a La Manche-csatorna övezetében 301 kisebb hadihajóval rendelkezett.) Az invázió napján a
szövetséges légierő gépeinek 14 674 bevetésével szemben a német légierő gépei 319 bevetésben repülnek. –
Magyarországon hatályba lép az 1944:VIII. tc., amelynek értelmében az országgyűlés 1944. június 9-én lejáró
mandátumát egy évvel meghosszabbítják.
június 9. III. Viktor Emánuel olasz király lemond a trónról, és fiát, Umberto trónörököst „a királyság
helytartója” címmel államfővé nevezi ki. A Badoglio-kormány lemond, és Ivanoe Bonomi elnökletével új,
koalíciós kormány alakul. – A németek megszállta Olaszországban Raffaele Cadorna tábornok vezetésével
megalakul az illegális Szabadság Önkéntesei Hadtest.
június 10. A Das Reich Waffen-SS hadosztály katonái az ellenállók támadásait „megtorló akció” címén
elpusztítják Oradour-sur-Glane francia falut, lakóit legyilkolják. A községet tudatosan nem építették újjá,
romjait emlékhelyként tisztelik.
június 12–13. Német „V-1” robbanótöltettel ellátott pilóta nélküli repülőtest (szárnyasbomba) első, tömeges
bevetése London ellen. (A repülőtestet rögzített kilövőállásról, majd módosított Heinkel He-111 bombázókról
indították, 1 tonna robbanóanyagot juttattak el kb. 560 km/h sebességgel, 1220 m magasan repülve, eleinte 240
km, később 400 km távolságra.) […]
június 17–19. Francia csapatok elfoglalják Elba szigetét. (A De Gaulle vezette Francia Nemzeti Felszabadítási
Bizottság 1944 elején 400 ezer főnyi hadsereggel rendelkezett.)
június 19. Szovjet csapatok áttörik a finn Mannerheim-vonalat a Karéliai-földszoroson.
június 23. Megkezdődik a szovjet hadsereg nagynyári offenzívája a német Közép-hadseregcsoport ellen
(„Bagratyion”-hadművelet) Vityebszk, Orsa, Jogiljov és Bobrujszk irányába, a hadművelet célja Belorusszia
felszabadítása. […]
június 25. Brit repülőgépek Budapestet támadják, a bombázásnak 89 halott és 158 sebesült áldozata van. […]
június 27. Szövetséges csapatok elfoglalják a nyugat-franciaországi Cherbourgot. – Amerikai bombázók a
budapesti pályaudvarokat, a kőbányai és az angyalföldi gyárakat támadják.
június 30. Az Egyesült Államok megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Finnországgal.
július 1–23. Az egyesült államokbeli Bretton Woods nevű helységben 44 ország képviselőinek részvételével
megrendezett konferencia határozatot hoz a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Világbank)
létrehozásáról 7,6 milliárd dollár tőkével, és a Nemzetközi Valutaalap megteremtéséről 7,3 milliárd dollár
tőkével.
július 2. A szövetséges légierő legnagyobb méretű, több mint 620 bombázóval végrehajtott támadása
Magyarország ellen, célpontok Budapest és Győr. […]
34 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
július 3. Szovjet csapatok felszabadítják Minszket. – A Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság átalakul a
Francia Köztársaság Ideiglenes Kormányává. […]
július 9. Brit csapatok elfoglalják Caent. – Amerikai csapatok elfoglalják a stratégiai fontosságú Saipan szigetét
(június 15-én szállnak partra) a Csendes-óceán középső részén. (A sziget mindössze 2000 km-re van Tokiótól.)
július 11. Az Egyesült Államok elismeri a de Gaulle tábornok vezette francia Nemzeti Felszabadítási
Bizottságot.
július 13. Nagyszabású szovjet támadás kezdődik a német Észak-Ukrajna hadseregcsoport ellen Kelet-
Galíciában. – Szovjet csapatok elfoglalják Vilnát.
július 17. Moszkva utcáin 57 ezer német hadifoglyot vonultatnak át. – Normandiában amerikai repülőgépek első
ízben alkalmazzák a napalmbombát. (A napalm kocsonyásított benzin, amely levegővel érintkezve azonnal
lángra lobban.)
július 18. Amerikai csapatok elfoglalják a francia Saint Lo városát.
július 20. A kelet-poroszországi főhadiszálláson a háború befejezését kívánó német ellenállási csoport
megbízásából gróf C. v. Stauffenberg ezredes sikertelen bombamerényletet követ el Hitler ellen.
július 21. A lengyelországi Cholm városában szovjet védnökség alatt megalakul a kommunista vezetésű lengyel
Nemzeti Felszabadítási Bizottság, amely július 25-én átteszi székhelyét Lublinba.
július 21–augusztus 10. Amerikai csapatok elfoglalják a Mariana-szigetcsoporthoz tartozó, stratégiai fontosságú
Guam szigetét a Csendes-óceán középső részén.
július 22. Megalakul a kommunista vezetésű lengyel Népi Hadsereg (Armia Ludowa). – Szovjet csapatok elérik
az 1940. évi szovjet–finn határt.
július 22–23. Szovjet támadás az 1. magyar hadsereg ellen. A magyar hadsereg a Kárpátokig vonul vissza.
július 25. Nagyszabású amerikai támadás kezdődik Saint Lo-tól nyugatra („Cobra”-hadművelet).
július 26. Az 1. Belorusz Front élei Radomnál elérik a Visztula folyót.
július 26–augusztus 11. Az 1. magyar hadsereg megmaradt részei elhelyezkednek a Hunyadi-állásban, a Keleti-
Kárpátok galíciai oldalán kiépített legkülső védelmi vonalban.
július 27. Szovjet csapatok elfoglalják Lvovot.
július 28. Szovjet csapatok elfoglalják Breszt-Litovszkot, valamint Przemyślt a San folyó nyugati partján.
július 31–augusztus 2. Amerikai csapatok Avranches-nál áttörik a német frontot, benyomulnak a Bretagne-
félszigetre és elérik a Loire folyót.
július A brit légierő a szárnyasbombák ellen beveti a Gloster Meteort, a szövetségesek első lökhajtásos
vadászgépét. (Sebessége 789 km/h, repülési magassága 13 420 méter, hatótávolsága 2145 km, fegyverzete 4 db
20 mm-es gépágyú.)
augusztus 1. K v. Mannerheim tábornagy, hadsereg-főparancsnok Finnország elnöke lesz. – Varsóban fegyveres
felkelést kezd a német megszállók ellen a londoni lengyel emigráns kormány fennhatósága alatt működő Armia
Krajowa (Honi Hadsereg), T. Bor-Komorowski tábornok vezetésével.
augusztus 2. A Szovjetunió hivatalosan is elismeri a lublini bizottságot és felveszi vele a diplomáciai
kapcsolatot. – Törökország megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal.
augusztus 4. Az 1. Ukrán Front csapatai Sandomierz-től délre átkelnek a Visztulán és hídfőt létesítenek a folyó
nyugati partján (Baranovi hídfő).
augusztus 10. Szövetséges csapatok elfoglalják Nantes-t.
35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. Képek
36 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. JELENIDŐBEN
JELENIDŐBEN
DEMÉNY Lajos
Ceauşescu Romániája – I.
A rendszerváltás békés folyamatának Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon olyan okai és
előzményei voltak, mint 1956, 1968 vagy a Szolidaritás fellépése. A reformkommunizmus politikája több-
kevesebb intenzitással és sikerrel már önmagában a rendszerváltást készítette elő ezekben az országokban.
A kezdet
Mindezekkel szemben Romániában a rendszerváltás kezdetét véres összecsapások jellemezték. Temesvárott,
Bukarestben, Nagyszebenben, Brassóban, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és általában az egész országban több
mint ezer ember, többnyire fiatal, vesztette életét mindmáig még tisztázatlan körülmények között. A kérdés
elemzésére létrehozott parlamenti bizottság eddigi előzetes jelentései csak tovább ködösítettek. Úgy tűnik,
komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy a nyomokat eltüntessék, a tisztázást elnapolják, illetve lehetetlenné
tegyék, ugyanis a legtöbb halotti áldozat a volt diktatúra és diktátor eltűnése utáni napokra esik, tehát a döntő
december 22-e utáni időszakra.
A spontán és szervezetlen népmozgalom döntötte meg a diktatúrát 1989. december 22-én Bukarestben. A
spontaneitás és szervezetlenség úgy értendő, hogy a december 22-én utcára sereglett tömegeket szervezetten
létező ellenzéki erők nem tudták sem megszervezni, sem irányítani. Ellenkezőleg, maga a diktátor teremtette
meg a néptömegek fellépésének a lehetőségét, amennyiben népgyűlést hívott össze láthatóan növekvő
népszerűtlenségének ellensúlyozására. Vakon hitt abban, hogy őt szeretik, és csak a külföldről irányított és
támogatott hazaárulók keltenek hangulatot ellene.
A biztonsági védelem, ellenőrzés, megfélemlítés A pártállam ellen vagy annak lebontására Romániát kivéve
mindenütt többé-kevésbé strukturált és nagy népszerűségnek örvendő ellenzékiség működött. Egyes
országokban a pártokon belül alakult ki a reformkommunisták erős csoportja, amelyet a peresztrojka még
jobban felbátorított. Romániában a párton belül ilyen reformkommunista mozgalom nem létezett, annak
ellenére, hogy az elégedetlenség a mértéket nem ismerő személyi kultusszal szemben fokozódott. Az ország
második hadseregét alkotó államvédelmi szervek kemény megtorló fellépése mindenfajta szervezett ellenzéki
fellépést megakadályozott. A volt Securitate méreteire nézve is hatalmas volt. A stratégiailag fontos vagy a
pártállam rendszerét inkább veszélyeztető helységekben, megyékben a rendőrséggel, a csendőrséggel és a neki
alárendelt ügyészségekkel és vámfelügyelettel együtt a Securitate létszáma elérte az aktív lakosság 7-8
százalékát. Így volt ez a fővárosban, a Fekete-tenger nagy kikötőjében Constanţan, Temes megyében vagy azon
erdélyi megyékben, ahol a magyarság vagy többségben volt (Hargita és Kovászna), vagy a lakosság jelentős
részét alkotta (Maros, Szatmár, Bihar és Kolozs), akár az olyan ipari központokban, bányatelepeken (Brassó,
Zsil-völgye), ahol már volt kísérlet a Ceauşescu-diktatúrával szembeni nyílt és tömeges megmozdulásra. A Zsil-
völgyi bányatelepeken több ezerre rúgó aktív államvédelmi alkalmazottat építettek be bányászként a
bányamunkások sorába, míg az ellenállás szervezőit vagy a „veszélyesebb elemeket” családostól szétszórták az
országban. Brassóban több mint két éven át folyt az 1987. évi november 15-én történt lázadás résztvevőinek a
felderítése, a szervezők zárt ajtók mögött tartott titkos pere, elítélése. Minden üzemben, ipari egységben és
állami szervezetben működött káderosztály, élén egy államvédelmi tiszttel. Azonkívül ezen osztályok, vagy
pártszervezetek és a vezetőség ellenőrzésére külön és megfelelő rangú belügyes tisztet rendeltek ki.
Óriási méreteket öltött a beszervezett besúgók hálózata, a mindenkivel szemben való gyanakvás légkörének a
kialakítása. Román állampolgárnak előzetes bejelentés és engedély nélkül tilos volt idegen állampolgárral
beszélgetni, kapcsolatot tartani. Még az engedélyezett találkozásokról is részletes jelentést kellett tennie.
Szigorúan ellenőrizték a román állampolgárok külföldi levelezését. A külföldi személyekkel levelezést folytató
román állampolgárok megfélemlítése céljából a kapott levelekre rányomták a hírhedt 5. osztály bélyegzőjét,
mintegy figyelmeztetvén őket, hogy levelezésük szigorú ellenőrzés alatt áll.
Aki mindennek ellenére merte vállalni a Ceauşescu személyi kultuszára épített nemzeti kommunista
pártállammal való szembehelyezkedést, annak számolnia kellett a megtorlás minden módszerével, amelyek
között szerepelt a fizikai megsemmisítés is. A leggyakrabban a házi őrizetbe vételt alkalmazták, persze minden
előzetes törvényes eljárás nélkül. Így jutott házi ellenőrzés alá Tőkés László, Dan Petrescu iasi író és
könyvtáros, Mircea Dinescu költő, Doinea Cornea kolozsvári egyetemi tanár és többen mások. Hogy mit
38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
jelentett ez, annak illusztrálására engedtessék megemlíteni a következőket: a házi őrizet alá vett személy lakását
állandó felügyelet alá helyezték. így azon ház előtt, ahol Mircea Dinescu lakott, három váltásban összesen 15
belügyes alkalmazott állott a legmodernebb lehallgató műszerekkel felszerelt gépkocsival együtt. A néhány
házzal távolabb lakó apósa, Kovács Albert lakását meg ugyancsak három, egyenként nyolcórás váltásban, azaz 9
belügyes alkalmazott őrizte a megfelelő gépkocsival s annak teljes felszerelésével. A két családot tehát összesen
24 személy őrizte folyamatosan, beleértve az ünnepnapokat és vasárnapokat is. A házi őrizetbe vett személy
csak a kirendelt belügyes alkalmazottak kíséretében hagyhatta el lakását, de nem volt szabad senkit
meglátogatnia, vagy valakivel az utcán szóba állania. Tilos volt a házi ellenőrzés alá vett személyek
meglátogatása. Aki ez utóbbit próbálta megszegni, annak nem csupán a személyi ellenőrzéssel járó jogtalan
zaklatásokkal kellett számolnia, hanem azzal is, hogy testi bántalmazásnak tette ki magát, még akkor is, ha
történetesen személyi immunitás jogával felruházott idegen állampolgár volt, például nagykövetségi munkatárs
vagy akár éppen maga valamelyik nagykövet. Így történhetett meg, hogy a Doinea Cornea meglátogatására
Kolozsvárra utazott angol nagykövetet szabályosan megverték, amikor kocsijával abba az utcába hajtott, ahol a
közismert ellenzéki hölgy lakott.
A párt tagja
A román szocialista fejlődés sajátosságát jellemezte a párt gazdasági, társadalmi és kulturális-szellemi életben
betöltött rendkívüli szerepe és helye. Mindenekelőtt azt említeném meg, hogy egyik volt szocialista államban
sem volt olyan nagy a párttagok viszonylagos száma, mint Romániában. A valamivel több mint 22 milliónyi
lakossághoz viszonyítva a párttagok száma csaknem 4 millió, vagyis az ország minden hatodik lakosa párttag
volt, minden három aktív lakosból egyik tagja volt a kommunista pártnak. Az egymilliárd százezer lakosságú
Kínában 40 millió volt a párttagok száma, vagyis az ország minden 28. lakosa volt csak párttag, míg a volt
Szovjetunióban, a 20. századi kommunizmus bölcsőjében, a csaknem 280 milliónyi lakosságból 19 millió volt
párttag, akkor amikor ez a szám elérte a legnagyobb arányt, vagyis az ország minden 14. lakosa.
Romániában a felülről irányított párttagtoborzásban nagyon vigyáztak arra, hogy a dolgozók szakmailag
legképzettebb rétege kérje felvételét a pártba. Bizonyos funkciókat csak párttagok tölthettek be, csaknem
kizárólag ők utazhattak külföldre, előnyben voltak fizetésemeléskor és más juttatások esetén. A párt azzal
próbálta magát legitimálni, hogy soraiba vonta a társadalom kreatív elemeit, de ezzel együtt ellenőrzése alá is
rendelte őket. Minden párttagnak az alapszervezeti közgyűlés előtt kellett aláírnia a pártprogram és szervezeti
szabályzat maradéktalan betartásáról szóló nyilatkozatot, amit esküvel is megerősített.
Azt mindenki tudta, hogy a párttagok csaknem 90 százaléka nem volt meggyőződéses kommunista vagy
marxista beállítottságú. De ez nem is számított. A fontos az volt, hogy elkötelezettségük legyen a volt diktátorral
és családjával, a nemzeti kommunizmus ideológiájával szemben, illetve e kérdésekben ne merjenek a párt
véleményétől eltérő nézeteket vallani, pláne terjeszteni.
A családtagokat is beleszámítva ez több mint 7 millió szavazó polgárt jelentett a 16 millióból, és ők éppen aktív
részvételükkel a választásokon meghatározták Románia politikai arculatát.
A fokozatosan az államvédelmi szervek ellenőrzése alá jutó román kommunista párt irányítása és alárendeltsége
alatt működtek az összes többi társadalmi szervezetek: az egységes szakszervezetek, az egész ifjúságot magába
tömörítő kommunista ifjúsági szövetség, a diákszervezetek és az úttörők mozgalma, a női szövetség, a kirakat
szerepet betöltő nemzetiségi tanácsok stb. Mindezek összefogására hozták létre az országos Szocialista Egység
Demokratikus Frontját a diktátor és családja vezetése alatt. Ez utóbbinak kötelezően tagja volt Románia minden
felnőtt állampolgára. Nem maradhattak kívül a szervezésen az óvodások és elemi iskolások sem. Részükre
létrehozták a Haza Solymai nevű szervezetet. Így aztán csaknem a bölcsőtől egészen a koporsóig Romániában
mindenkinek csatlakoznia kellett a párt és biztonsági szervek ellenőrzése alatt álló valamilyen szervezethez.
Beszédek, lelkesedés, éljenzés /Alcim>
Hogy mennyire rövidre fogott volt ez az ellenőrzés, ahhoz elég felemlíteni a gyűlések megszervezését. Megyei
pártkonferencián, országos tanácskozáson és főként a letűnt diktátor jelenlétében, okulva a XI.
pártkongresszuson történtekből (amikor a párt egyik legöregebb alapító tagja, Constantin Pǎrvulescu
megpróbálta élesen bírálni Ceauşescut, úgyannyira, hogy belefojtották a szót), előzetesen be nem mutatott és
jóvá nem hagyott szöveget nem lehetett felolvasni. Csak azt engedték feliratkozni a felszólalók névsorára,
akiknek szövegét jóváhagyták. Egy idő után azonban rájöttek arra, hogy a felszólalni szándékozók által megírt
szövegeken igen sokat kell dolgozni, hogy az „elvárásoknak” megfeleljenek. Ezért a nyolcvanas évek derekán
minden egyes tanácskozás vagy gyűlés rendezésére létrehoztak a pártközpont propaganda osztályán egy
szövegszerkesztő bizottságot. Ezek megkapták a kijelölt felszólalók jegyzékét, mindenkiről a megfelelő
39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
adatokkal (hol dolgozik, mi a szakmája, beosztása, melyik társadalmi csoporthoz tartozik stb.). Ezek
ismeretében írták meg a volt diktátor szája ízének megfelelő szövegeket, amelyeket a kijelölt felszólalók minden
módosítás nélkül felolvastak.
Nagyon vigyáztak arra, hogy senki idegen be ne juthasson a terembe. A titkosrendőrség erre kiképzett alakulata
szervezte a gyűlést. A termet vagy helyiséget, ahol a gyűlést meg kellett tartani, több gyűrűben rendőrségi
alakulatok vették körül, és mivel a közlekedést ott lezárták, már jó pár utcával odébb ellenőrizték a
meghívottakat. Több ilyen ellenőrzés után mindenkinek át kellett mennie a megfelelő műszerekkel felszerelt
belépő ajtókon; előzetesen le kellett adni a ruhatárba minden táskát vagy vastagabb dossziét. Csak a
meghívóban megjelölt helyen volt szabad helyet foglalni. A diktátor megérkezése előtt legkevesebb egy fél
órával lezárták az épületbe való belépést. Ezt az időt mindenkinek csendben kellett eltöltenie a helyén. Ha a
szervezők észrevették, hogy a meghívottak közül többen vagy éppen sokan nem jelentek meg (ez a nyolcvanas
évek derekától mind gyakoribbá vált), a folyosókon elő volt készítve a megfelelő számú férfi és hölgy
(természetesen a titkosrendőrség alkalmazottjaiból), akik idejében betöltötték a terem foghíjas részeit.
Pártkonferenciákon persze nagyobb volt a fegyelem, mert a távolmaradó személy tudta, mi várhat rá, ha
idejében meg nem jelenik, és nem alkalmazkodik mindenben a „játékszabályokhoz”. A Szocialista Egység
Demokrata Frontjának 525 tagból álló Országos Tanácsa azonban már csak kisebb részben tevődött össze a párt
tagjaiból. A demokratikus és széles népi jelleg látszatának keltése céljából a tanácsnak tagjai voltak nevesebb
értelmiségiek, főleg írók és tudósok, a különböző egyházak magas rangú képviselői, élen a patriárkával, minden
egyház püspökével, esetleg érsekével, a zsidó főrabbival. Úgy választották meg a tanács tagjait, hogy lehetőleg
minden társadalmi réteg és korosztály, minden szakma vagy foglalkozás képviselve legyen. Az Országos Tanács
üléseit évente egyszer, esetleg kétszer a háromezer hellyel bíró Palota Nagytermében tartották. Így az 525
tanácstag mellett a mindig teli teremben 2500 más személy ült, a központi pártapparátus és a titkosszolgálati
rendőrség alkalmazottjai. A kézfelemeléssel megszavazandó határozatok így mindig megkapták a szükséges
jóváhagyást. Az odavezényelt személyek biztosították azonkívül a rendet és természetesen a vastapsot és
éljenzést, amikor a volt diktátor megérkezett, beszédet mondott és távozott. Különben is a televízió közvetítette
adás esetén minden alkalommal „óriási volt a lelkesedés”. Megtörtént, hogy egy félórás beszéd tartama alatt
legalább húszszor szakította félbe a hosszan tartó taps és éljenzés a beszédet. Ha a taps és éljenzés nem volt elég
élénk és hangos, bekapcsolták a terembe a magnóra vett éljenzést, és azt tetszés szerint lehetett erősíteni.
2. Képek
40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
41 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Jugoszlávizmus elméletben és gyakorlatban
IVANISEVIĆ, Alojz (Bécs)
Jugoszlávizmus elméletben és gyakorlatban
A „jugoszláviai krízis” elérte csúcspontját. A régóta vegetáló soknépi állam eltűnt, az állam ötlete már régóta
halott, már csupán fantomképként létezik néhány, a jugoszláviai nosztalgiát ápoló nyugati fejében, akik közül a
legtöbben sem a „reálisan létező jugoszlávizmussal”, sem ennek elméletével nem néztek még (kritikusan)
szembe.*
A jugoszlávizmus a 19. évszázadban született, (feltehetően) nemzeti integrációs mozgalomként. Éppúgy, mint a
többi nemzeti integrációs mozgalom, rendelkezett a (klasszikus) nacionalizmus összes jellemzőjével, mint „vér-
és földideológiával”, ellenségképekkel stb. Kezdettől nyomon követhető a jugoszlávizmus két, egymástól
teljesen független „változata”: a szerb és a horvát változat.
A szerb változat
A „szerb jugoszlávizmus” szinte teljesen megegyezett a nagyszerb ideológiával; ennek megfelelően a mozgalom
első és legfontosabb célja a „teljes szerb birodalom” egyesülése volt, melynek kapcsán a szerb birodalom
fogalmát, a nemzeti „bizonytalanság”-gal szembeni nyitottság demonstrálása érdekében szándékosan nem
határozták meg világosan. Fenti egyesülés során kellene a többi nem szerb délszlávot „felszabadítani” az
„idegen elnyomás” alól. A szerb államért kellene a „felszabadított testvéreknek” „a délszlávok Piemontjaként”
összefogniuk. A szerb nemzeti ideológiák és a meghatározó jelentőségű politikusok szerint a jövőbeni délszláv
államnak tehát kiterjesztett Szerbiának kellene lennie. Ez volt a modern szerb állam „építészének” és későbbi
„jugoszláv” miniszterelnöknek, Nikola Pašićnak PAŠIĆ, Nikola /1845–1926/ 1877–78-ban mint mérnök részt
vett a szerb–török háborúban, 1878-ban képviselővé választották, az alakuló radikális, ellenzéki párt vezére lett.
A párt formális megalakulása után, 1880-ban a Főbizottság első elnöke. Az 1883-ban a választásokon győztes
radikálisok és a király ellentéte miatt kipattant timoki felkelés után az ellenzék vezetőit letartóztatták, de a
halálos ítélet elől Passiónak sikerült elmenekülnie, 1883–89 közt emigrációban élt. 1888-ban Obrenović Milán
(1868–1889, 1882-től uralkodik) király az új alkotmány alkalmával amnesztiát hirdetett, így térhetett vissza
Pašić Szerbiába, ahol ismét átvette a Radikális Párt vezetését. 1903-ban meggyilkolták Obrenović Sándor
(1889–1903) királyt, ismét a Karadjordjević-dinasztia került trónra. 1904-től 1917-ig Passió több kormány élén
miniszterelnök, az ő vezetésével adták ki 1914 decemberében a niši kiáltványt, miszerint a szerb kormány célja
a délszláv népek felszabadítása és egy államban való egyesítése. A délszláv egység érdekében legnagyobb
külpolitikai támogatóként Oroszországra számított. 1920-ban a párizsi béketárgyalásokon a Szerb–Horvát–
Szlovén Királyság delegációjának vezetője, az új délszláv állam alkotmányozó nemzetgyűlésének elnöke. Az ő
felfogása érvényesül az 1921-ben meghozott ún. Vid-napi alkotmányban, amely centralista államberendezkedést
törvényesít, illetve nem ismer el semmilyen autonómiát. 1920–1926 között több kormány élén állt, három hónap
kivételével végig ő a délszláv állam miniszterelnöke, hatalma és tekintélye tovább nőtt, ezt már Sándor király is
soknak tartotta, és kihasználva Pašić fiának korrupciós ügyét, Pašićot visszavonulásra kényszerítették. az álma.
A horvát változat
A jugoszlávizmus horvát változata – nem utolsósorban az Osztrák–Magyar Monarchia (negatív) tapasztalatai –
miatt a föderális gondolatot, ill. az esetleges közös államban élő „valamennyi népi törzs valóságos
egyenjogúságát” emelte ki.
Kezdetben valamennyi „osztrák–magyar” délszláv a Monarchián belüli egyetlen konföderális egységben történő
egyesítését tűzték ki csupán célként. A mozgalom ideológiai alapját a trialista gondolat (a koronás államokból:
Horvátországból, Szlavóniából, Dalmáciából, valamint Bosznia–Hercegovinából és a „szlovén államokból” álló,
Ausztriára, Magyarországra és Nagy-Horvátországra épülő háromállamiság) képezte. Ily módon adódtak a
lényeges találkozási pontok Ante Starević, a jugoszláv ideológiát akkoriban hevesen támadó politikus
nagyhorvát ideológiájával.
A jugoszláv gondolat az első világháborúban
A „horvát jugoszlávizmus” képviselői komolyan csak akkor kezdtek el a horvát államoknak Szerbiával és
Montenegróval megvalósuló egyesítésére gondolni, amikor az 1917-es év folyamán egyértelműen megkezdődött
a Monarchia szétesése. Ezen elgondolások tekintetében Szerbiának az első világháború szövetségesei
partnereként történő nemzetközi megítélése éppúgy, mint hadereje nem csekély szerepet játszott. Egyrészt
43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Szerbiában a jövőbeli közös állam katonai támaszát látták, másrészt azonban – jogosan – tartottak attól, hogy a
szerb hadsereg általi felszabadításért nagy árat kellene fizetni azon centralizmus formájában, amely ellen a
Monarchiában heves harcot folytattak. Ezzel a háttérrel indítottak tárgyalást Korfu szigetén 1917 júliusában és
Genfben 1917 novemberében a szerb kormány, valamint a horvát és szlovén többségű (londoni székhelyű)
„Délszláv Bizottság” képviselői.
A „gyakorlati jugoszlávizmus” a két világháború közötti időben
A fenti tárgyalások eredményei, amelyek vonatkozásában a horvát és a szlovén képviselők követeléseiknek
bizonyos mértékig érvényt tudtak szerezni (főleg Genfben), a háború befejezése után szinte teljesen elvesztették
aktualitásukat. Tekintettel arra, hogy a háborúból „győztesként” Szerbia és „vesztesként” Horvátország került
ki, így – Szerbia szövetségeseinek (Franciaország, Anglia és az USA) erős támogatásával – a szerbek, horvátok
és szlovének újonnan alapított királyságában a jugoszlávizmus szerb változata került ki a gyakorlatban
véglegesen győztesként. Szerbiának Nikola Pašić részéről megcélzott kibővítéséhez a szövetségek áldásukat
adták. A „vesztesek”, szlovénok és horvátok „különleges kívánságaira” természetesen nem voltak tekintettel.
A katonailag erős, „kibővített Szerbiával” szemben nemcsak Szerbiával a világháború alatt szövetségesként
együtt harcoló franciák, angolok és amerikaiak mutattak (valamennyi ideológiai határon túl) szimpátiát, akik e
Szerbiában az „ellenséges német uralom expanziós törekvéseivel” szembeni védőbástyát látták, hanem –
pártpolitikai szempontból – az európai baloldal is, ami a „haladó” jugoszláviai ideát propagálta és a szerbeket –
a Marx- és Engels-hagyományokhoz hűen – mint a „leghaladóbb délszláv népet” magasztalta, míg a horvátokat
ezzel szemben „elmaradott népecskének” titulálta.
A „királyi diktatúra” bevezetésével 1929 elején hozták létre dekrétum útján a „jugoszláv nemzetet”; a „korábbi
törzsneveket” ezzel egyidejűleg betiltották. A nemzetiszocialista Németország és a fasiszta Olaszország
kifejezte szimpátiáját a fasiszta rezsim szinte valamennyi jellemzőjével rendelkező belgrádi „királyi diktatúra”,
továbbá az „új jugoszlávizmus” iránt. Az „új jugoszlávizmus” iránti elragadtatást mutató, az „idők szellemével”
átitatott „osztrák” történész, Gilbert in der Maur az „egységes jugoszláv nemzet” megteremtését az állam
nevének 1918-ban „nemzetközi anyakönyvbe” történő „megtévesztő bejegyzésének” korrekciójaként
értelmezte. Másrészt viszont Belgrádban Németországnak a 30-as években mutatott nemzeti és gazdasági
fejlődését az „új jugoszláv” állam példaképének tekintették. A nemzetiszocialista Németország iránt tanúsított
ezen elragadtatás a szerb újságokban is lecsapódott.
A diktatúra bevezetésével és az „egységes nemzet” létrehozásával diadalmaskodott a belgrádi centralizmus a
szeparatista Horvátország felett, amelyet a Horvát Parasztpárt és vezetője, Stjepan Radić RADIĆ, STJEPAN
(1871–1928) Egyetemi tanulmányait Prágában, Párizsban és Zágrábban végezte, 1895-ben az egyetemisták
demonstrációjának szervezése miatt letartóztatják, és hat hónapra elítélték. 1902 és 1906 között lapot szerkeszt
Hrvtsko misao (Horvát gondolat) címmel. Lapjában kifejtette dunai föderációs elképzelését, a föderáció egyik
önálló egysége Horvátország lenne. 1904-ben megalakítja a Horvát Parasztpártot. A párt programjában elveti a
dualizmust, 1918-ig az önálló horvát–szlovén állam koncepcióját képviseli a Monarchia keretei között. 1918-
ban Radić a Horvát Nemzeti Tanácsban ellenezte, hogy feltétel és előzetes tárgyalások, átmeneti időszak nélkül
Horvátország egyesüljön Szerbiával – a Privicević vezette horvát–szerb koalíció elképzelésével. Radić egy
három főből (horvát bán, szerb régens, Szlovén Nemzeti Tanács elnöke) álló testületet képzelt el az új állam
vezető szervének, amelyben megvitatnák Horvátország helyét. 1918-ban nem vett részt a Szerb–Horvát–Szlovén
Királyság kikiáltásán, tiltakozott annak módja ellen. 1919-ben a nagyhatalmakhoz intézett memorandumban
követelte, hogy ismerjék el Horvátország önállóságát. Pártja közben Horvátország legerősebb pártja lett, 1920-
ban az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon 50 mandátumot szereztek, de a párt nem vett részt a
nemzetgyűlés munkájában. Memorandumban követelte viszont Horvátország önállóságát a délszláv államon
belül, az 1921-ben létrehozott alkotmány ezt nem ismerte el. 1925-ben Radić és pártjának néhány képviselője
elismerte az alkotmányt és a monarchiát, abban a reményben, hogy sikerül engedményeket elérni, belépett a
kormányba. Lépésük sikertelen maradt. A szerb–horvát ellentétek annyira fokozódtak, hogy 1928. június 20-án
egy szerb képviselő rálőtt Radićra és négy társára, Radić néhány hónap múlva belehalt sérüléseibe., testesített
meg, akit a belgrádi parlamentben a Szerb Radikális Párt képviselője, Punia Rašić, gyilkolt meg. Belgrádi
szempontból ezzel véglegesen legyőzték az „osztrák rabszolga-szellemeket” és az „osztrák–török barbárság”
képviselőit.
Az európai baloldal kevés figyelmet szentelt ezen jugoszláv történelmi időszaknak, de annál fokozottabban
összpontosított a második világháború azon eseményeire, amelyek révén a „haladó” szerb és a „reakciós” horvát
nemzetről kialakított régi elméletét egyértelműen igazolni látta. Ezen a dolgon az a tény sem változtathatott,
hogy az usztasák és Tito partizánjai közötti arány Horvátországban 1:10 volt. A háború valamennyi
résztvevőjének (azonos) bűnéről felállított elmélet megalkotóit jogosan nevezték a történelem meghamisítóinak.
44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
De még Horvátországnak mint „független államnak” a balkáni konfliktusban játszott elsődleges bűnös
szerepének tézisét is elutasították, mint elbagatellizáló és „horvát-baráti” tézist.
Tettesként (szinte) csak a horvát usztasákat és a „velük szövetséges katolikus egyházat” ismerték, amely
vonatkozásban az „usztasa” és a „horvát” megnevezések felcserélhetők voltak. A további fő bűnöst – a szerb
csetnikeket – többnyire mellékmondatban említették –, az objektivitás kedvéért”. Ebbe a „történelmi képbe”
beleillik a jelenlegi konfliktus értelmezése. A szerb hadseregnek Horvátország és Bosznia ellen irányuló
támadása és mindaz, ami ezzel kapcsolatos, a „horvátok” második világháborúban elkövetett rémtetteinek
megbosszulásaként került értelmezésre. Azt a tényt, hogy a bosszút már akkoriban a csetnikek „etnikai
tisztogatások” formájában nagymértékben gyakorolták – mint ahogy azt már említettem – többnyire eltussolják,
ill. elbagatellizálják.
Tito „rendes nemzetiségi politikája”
Az európai baloldal szörnyülködésével és a felháborodásával az usztasák rémtettei miatt szemben állt a
partizánok ellenállási mozgalma és még inkább az ebből kialakult „jugoszláv modell” iránti lelkesedés. A
társadalom szisztematikusan folytatott militarizálása, a rendkívüli mértékű fegyverkezés és az ideológiai
„tisztogatások” felett nagyvonalúan szemet hunytak. Az elmélet elsőbbséget élvezett a gyakorlattal szemben.
Végül is a Tito-rezsim csak a nacionalizmus ellen harcolt (ahol a legkifejezőbben a „jugoszláv szocializmus
ideológiai rokonságát” fedezték fel) – és ebben mi a kivetni való? Így érveltek a baloldali körökben. A vélhető
és „igazi” nacionalisták leküzdése képezte a – nem csupán a baloldali körökben – sokat dicsért Tito-féle
nemzetiségi politika lényeges elemét. A Tito-rezsim bűntetteiben az európai baloldal legfeljebb szépséghibát
látott.
Az utózöngék
Ha manapság néhány „magát baloldalinak valló” a szétesett Jugoszláviát siratja, és ennek szétbomlásáért a
bűnösöket egyrészt a „hazai nacionalista vezérek”, másrészt a Nyugat, Jugoszlávia bukását az említett „belföldi
nacionalistákkal” celebráló „reakciós politikusai” között véli megtalálni, úgy ez nem téveszthet meg a
tekintetben, hogy itt kísérlet történik arra vonatkozóan, hogy – ha már az „álomállam” megbukott – legalább
annak fantomképét sikerüljön a jugoszláviai nosztalgiázók fejeiben a „felbomlástól” megmenteni.
Ha az európai baloldal a „jugoszláv konfliktusban” szokásaival merőben ellentétben – „előkelő tartózkodást”
tanúsít, és a háborúban résztvevő „valamennyi fél” bűnéről és rémtetteiről beszél, akkor ez nem egyéb, mint
ideológiailag indokolt, erőteljes pártosság a szerb oldal mellett, az erősebb jogaiért megfogalmazott nyílt
védőbeszéd és az elsődleges veszélynek, azaz a „szerb háborús fél” katonai és ezzel együtt hatalmi-politikai
fölényének elbagatellizálása.
A zsidó intelligenciával, főleg a nyugat-európai és az USA-beli azon háborús időszak utáni generációval
ellentétben, amely a „jugoszláviai krízisben” egyértelműen foglalt állást, és a fő problémát felismerte, az európai
baloldal mint erkölcsi fórum, teljes mértékben csődöt mondott. Éppen ez a baloldal mint jelentős súlyú politikai
erő, amely az anti-szerbizmus minden gyanúja felett áll, tehetett volna sokat az egykori Jugoszlávia
konfliktusának megoldásában – amennyiben ideológiai árnyékán túl tudott volna lépni, és nem hagyta volna
magát olyan nagy mértékben dogmatikus szárnyától irányítani.
A baloldalhoz képest számszerűleg már korántsem akkora politikai súlyt képviselő, a politikai spektrum
ellentétes oldalán álló jugoszláv fundamentalisták körében hiába keresik a nosztalgia ideológiai alapjait,
eltekintve talán néhány olyan meggyőződéses monarchistától, aki az „új nacionalizmusban” a „Monarchiát
tönkretevő” régi képmását látja. Az ő jugoszláviai fantomképüknek nyilvánvalóan nincs közös vonása a
baloldaliakéval. Elképzelésük szerint Jugoszláviának „gazdasági egységként”, tranzit- és kedvező árfekvésű
idegenforgalmi országként, államként minden áron fent kell maradnia. Ez okból nyilvánították ki
nemtetszésüket a „lázadó köztársaságoknak” az EK és az USA részéről történő elismerése miatt. A konfliktus
történelmi háttere, ill. a konfliktus önmagában számukra többé-kevésbé érdektelen és a jelen számára
lényegtelen volt. A belgrádi központot elég illetékesnek és erősnek ítélték meg ahhoz, hogy gondoskodni tudjon
„az ország egységének” fenntartásáról.
A jugoszláv krízis példáján ismét világosan megmutatkozik, hogy a politikában nem fizetődik ki kiállni a
„jogért és az igazságért”, mivel ezeket változatlanul ideológiai és szövetségpolitikai szemüvegen keresztül
szemlélik. Jugoszlávia utódállamai számára mindez azt jelenti, hogy olyan szövetségesek után kell nézniük, akik
meg vannak győződve az utódállamok jogairól és igazságáról és – bízniuk kell a saját fegyveres erőikben. Más
kérdés, hogy mindez meghozza-e a balkáni régió, ill. Délkelet-Európa számára a békét.
45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
* Vö. Arnold Suppan cikkével a História 1993/9–10. számában. (A szerk.)
2. Képek
46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Életrajzok: E. Kvaternik, F. Raèki, N. Pa�iæ, S. Radiæ
BÍRÓ László
Életrajzok
KVATERNIK, Eugen (1825–1871)
Tanár, ügyvéd, Starĉevićcsal együtt a Jogpárt megalapítója. Első művében (1859) megkérdőjelezi a Habsburgok
horvát trónhoz való jogát. Kvaternik célja a horvátok felszabadítása a német iga alól és egy államban való
egyesítésük. Az 1860-as évek elejétől elveti Horvát- és Magyarország unióját is. 1864-ben kapcsolatba lép a
lengyel nemzeti kormánnyal, diplomáciai tevékenységbe kezd Ausztria ellen. Ennek során igyekezett a horvát és
olasz nemzeti mozgalmat egymáshoz közelíteni. Elgondolása szerint a nemzeti felszabadító mozgalmak
sikereként új európai rendezés jönne létre, amely keretében megoldódik Horvátország helyzete is. 1865–66-ban
elszigetelődött, az olaszok inkább a szerbekkel kezdtek tárgyalni. 1867 után brosúrát írt a kiegyezés ellen, e
szerint a külföld nem lehet közömbös a törvénytelen horvátországi hatalommal szemben. Kvaternik
Starĉeviĉhez képest inkább gyakorlati politikus volt. 1870-ben a határőrvidéken, Rakovicán felkelést
robbantottak ki, melynek elképzelésük szerint egész Horvátországra ki kellett volna terjednie, megszabadítva a
horvátokat a „sváb-magyar” uralomtól. A felkelés során Kvaternik kormányt nevezett ki. A megmozdulást végül
három nap alatt leverték, Kvaterniknek sikerült külföldre menekülnie, távollétében elítélték.
RAĈKI, Franjo (1828–1894)
Történész, politikus. Fiatalon az illír mozgalom híve. Az 1860-as években parlamenti képviselő, ekkor került
közelebbi kapcsolatba Strossmayerrel. A Jugoszláv Akadémia első elnöke, történészként a középkort kutatta, ő
is a délszláv népek kulturális közeledésének és egyesülésének híve. 1873 után Strossmayerrel együtt eltűnt a
politikai életből, majd 1880-ban a Független Néppárt képviselőjeként vállalt ismét politikai szerepet.
PAŠIĆ, Nikola /1845–1926/
1877–78-ban mint mérnök részt vett a szerb–török háborúban, 1878-ban képviselővé választották, az alakuló
radikális, ellenzéki párt vezére lett. A párt formális megalakulása után, 1880-ban a Főbizottság első elnöke. Az
1883-ban a választásokon győztes radikálisok és a király ellentéte miatt kipattant timoki felkelés után az
ellenzék vezetőit letartóztatták, de a halálos ítélet elől Passiónak sikerült elmenekülnie, 1883–89 közt
emigrációban élt. 1888-ban Obrenović Milán (1868–1889, 1882-től uralkodik) király az új alkotmány
alkalmával amnesztiát hirdetett, így térhetett vissza Pašić Szerbiába, ahol ismét átvette a Radikális Párt
vezetését. 1903-ban meggyilkolták Obrenović Sándor (1889–1903) királyt, ismét a Karadjordjević-dinasztia
került trónra. 1904-től 1917-ig Passió több kormány élén miniszterelnök, az ő vezetésével adták ki 1914
decemberében a niši kiáltványt, miszerint a szerb kormány célja a délszláv népek felszabadítása és egy államban
való egyesítése. A délszláv egység érdekében legnagyobb külpolitikai támogatóként Oroszországra számított.
1920-ban a párizsi béketárgyalásokon a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság delegációjának vezetője, az új
délszláv állam alkotmányozó nemzetgyűlésének elnöke. Az ő felfogása érvényesül az 1921-ben meghozott ún.
Vid-napi alkotmányban, amely centralista államberendezkedést törvényesít, illetve nem ismer el semmilyen
autonómiát. 1920–1926 között több kormány élén állt, három hónap kivételével végig ő a délszláv állam
miniszterelnöke, hatalma és tekintélye tovább nőtt, ezt már Sándor király is soknak tartotta, és kihasználva Pašić
fiának korrupciós ügyét, Pašićot visszavonulásra kényszerítették.
RADIĆ, Stjepan (1871–1928)
Egyetemi tanulmányait Prágában, Párizsban és Zágrábban végezte, 1895-ben az egyetemisták
demonstrációjának szervezése miatt letartóztatják, és hat hónapra elítélték. 1902 és 1906 között lapot szerkeszt
Hrvtsko misao (Horvát gondolat) címmel. Lapjában kifejtette dunai föderációs elképzelését, a föderáció egyik
önálló egysége Horvátország lenne. 1904-ben megalakítja a Horvát Parasztpártot. A párt programjában elveti a
dualizmust, 1918-ig az önálló horvát–szlovén állam koncepcióját képviseli a Monarchia keretei között. 1918-
ban Radić a Horvát Nemzeti Tanácsban ellenezte, hogy feltétel és előzetes tárgyalások, átmeneti időszak nélkül
Horvátország egyesüljön Szerbiával – a Privicević vezette horvát–szerb koalíció elképzelésével. Radić egy
három főből (horvát bán, szerb régens, Szlovén Nemzeti Tanács elnöke) álló testületet képzelt el az új állam
vezető szervének, amelyben megvitatnák Horvátország helyét. 1918-ban nem vett részt a Szerb–Horvát–Szlovén
Királyság kikiáltásán, tiltakozott annak módja ellen. 1919-ben a nagyhatalmakhoz intézett memorandumban
48 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
követelte, hogy ismerjék el Horvátország önállóságát. Pártja közben Horvátország legerősebb pártja lett, 1920-
ban az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon 50 mandátumot szereztek, de a párt nem vett részt a
nemzetgyűlés munkájában. Memorandumban követelte viszont Horvátország önállóságát a délszláv államon
belül, az 1921-ben létrehozott alkotmány ezt nem ismerte el. 1925-ben Radić és pártjának néhány képviselője
elismerte az alkotmányt és a monarchiát, abban a reményben, hogy sikerül engedményeket elérni, belépett a
kormányba. Lépésük sikertelen maradt.
A szerb–horvát ellentétek annyira fokozódtak, hogy 1928. június 20-án egy szerb képviselő rálőtt Radićra és
négy társára, Radić néhány hónap múlva belehalt sérüléseibe.
49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Esterházy János életútja
KÖZÖS DOLGAINK
MOLNÁR Imre
Esterházy János életútja
1991-ben a csehszlovák kormány megtagadta a Masaryk-díj „post humus” megadását a szlovákiai magyar
pártok által javasolt Esterházy János számára, holott a szlovák parlament által javasolt listán Esterházy János a
második helyen szerepelt.
Esterházy János 1901. március 14-én született, a mai Szlovákiában lévő Nyitraújlakon (Velke Zaluzie). Atyja,
Esterházy János gróf, Ottó főherceg segédtisztje, a magyar főrendiházban ellenzéki magatartásáról lett
közismertté. Korai halála után (1905), özvegye, Tarnowska Erzsébet egyedül nevelte fel három gyermekét:
Máriát, Lujzát és Jánost. A legkisebb gyermek középiskolái után birtokaira vonult vissza gazdálkodni. A
csehszlovák kormány „földreformja” azonban a felvidéki nagybirtokosok földjeit elkobozta, és egyúttal súlyos
vagyonadókkal sújtotta a tulajdonosokat. Esterházy ilyen helyzetben találkozott a szlovákiai magyarság
sorskérdéseivel, és ez a helyzet hozta őt össze a Felvidéken élő magyarság politikai mozgalmainak vezetőivel és
a politikai tevékenységgel. Emberi és politikai pályájának meghatározó formálója volt a lengyel édesanyától
kapott mély istenhit, valamint a többségében szlovák lakosságú szülőhely, ahol a magyarsággal együtt élő
szlovákok nyelvét már gyermekkorában megtanulta. S ahol a Zoboralja friss levegőjével magába szívta annak a
kölcsönös megbecsülésnek és toleranciának az atmoszféráját is, amellyel a szlovák és a magyar nép
évszázadokon keresztül tudott békésen egymás mellett élni.
Politikai képességeire Szüllő Géza figyelt fel, ő javasolta 1932-ben az Országos Keresztényszocialista Párt
elnökévé. Szüllő javaslata a budapesti politikai körök egyetértő támogatásával is találkozott. A budapesti
politika saját céljainak megvalósulását várta Esterházytól, az ő politikai pályájának íve azonban messze
túlszárnyalta a budapesti politikai elképzeléseket. Ezt a pályát három szakaszra tudjuk felosztani.
A prágai parlamentben, 1935–38
Esterházyt 1932. december 14-én Ó-Tátrafüreden választották meg az Országos Keresztényszocialista Párt
elnökévé. Székfoglalójában elnöksége lényegét a „szolgálatban” határozta meg. Politikája, melyet folytatni
kívánt, öntudatos, bátor küzdelem a szlovenszkói magyarságot megillető jogok biztosításáért. Célját az
autonómia megvalósításában jelölte meg. Ez az autonómia-elképzelés napjaink kulturális autonómia fogalmának
felel meg. Székfoglalójának és későbbi beszédeinek is szinte állandó elemévé vált a keresztény erkölcsre épülő
politikai hitvallása, mely szerint minden nemzet egyenjogúságát mind ez idáig a keresztény felfogás tudta
biztosítani, mert ez garantálja, hogy egy nemzet se törekedjék a másik tönkretételére. Elképzeléseiben jelen van
a kisebbség gazdasági programjának kiépítése is.
Az 1935-ös parlamenti választásokon képviselői mandátumot szerzett a prágai parlamentben. A rendőrség
azonban nemegyszer feloszlatta választási nagygyűléseit. A cseh hatalmi hegemóniát a legérzékenyebben a
sajtócenzúra támadása és a magyar–szlovák összefogás kérdéseinek hangoztatása érintette. Első parlamenti
beszédében 1935. június 25-én kifejtette: „Megkérdezésünk nélkül csatoltak minket Szlovenszkóhoz, akkor
legalább azt elvárjuk, hogy kisebbségi, kulturális, nyelvi és gazdasági jogainkat a mindenkori csehszlovák
kormányok 100%-ig betartsák.” Parlamenti viharokat kiváltó beszédeiben (szinte minden alkalommal elsőnek
jelentkezett szólásra) a közbevetésekre azonnal válaszolt, cseh, szlovák vagy német nyelven. Választási
körútjain felváltva tartott magyar és szlovák nyelvű beszédeket. Interpellációiban a magyar falvak neveinek
elszlovákosításától kezdve az iskolai, gazdasági-szociális kérdéseken át a kulturális ügyekig a kisebbségi élet
palettájának minden árnyalata helyet kapott. 1936-ban a két magyar párt (az Országos Keresztényszocialista
Párt és a Magyar Nemzeti Párt) egyesülésekor az egységes Magyar Párt ügyvezető elnökévé választották.
Aktivitása ekkor szélesedett ki igazán: jószerivel alig van Szlovákiának olyan magyarlakta települése, ahová –
nem sajnálva idejét, fáradságot nem ismerve – ne látogatott volna el személyesen. A „gróf úr” közvetlenségével,
egyszerűségével, demokratikus gondolkodásával rácáfolt arisztokrata származására, s csaknem minden idejét
választói körében töltötte.
1938-ban – amikor a Szudétanémet Párt vezetői valóságos harcot kezdeményeztek a szudétanémet területek
„felszabadításáért” – a szlovákiai németek vezetője, Franz Karmasin felkereste Esterházyt is, hogy a magyarok
is csatlakozzanak ahhoz a küzdelemhez, amely kivívhatja a „trianoni szerződés” revízióját. Esterházy János a
párt vezetőjének elutasító választ adott: „A Magyar Párt nem csatlakozik a szudéta küzdelemhez, mert ez
50 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
magával vonhatja egy új háború kitörését. Az önök által provokált incidenseket a csehszlovák katonaság véres
megtorlása fogja követni. Amennyiben a magyarok is csatlakoznának a szudéta kezdeményekhez, Hitler a
protektorunkká is kinevezi magát, és azzal az ürüggyel támadná meg Csehszlovákiát, hogy a magyarok
segítségére kell sietnie. Tehát így mi lennénk a háború kitörésének okai. Ezt mi semmiképpen sem akarjuk. Nem
akarjuk egy új háború árán elérni a trianoni szerződés revízióját.
Ezzel a magatartásával járult hozzá ahhoz, hogy a szlovákiai magyarlakta vidékeken a nyugalom és a rend
fennmaradt, így a cseh kormány ezeken a területeken nem tartotta szükségesnek a rendkívüli állapot bevezetését
(eltérően a szudétanémet területektől).
Az igazi meglepetést azonban azzal okozta, hogy Kassa képviselőjeként a város átadásakor bejelentette –
mintegy 6570 ezer magyarral vállalt sorsközösségben – Szlovákiában maradását. Ugyanakkor elmondta: „Mi, itt
maradt magyarok ígérjük, hogy kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek, és velük együtt dolgozunk egy
szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az idecsatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a
legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát
követeljük.”
A fasizmus ellen, 1938–45
Politikai pályafutásának második szakasza az 1938-tól terjedő időszak, életének csúcsteljesítményeként
értékelhető. 1938 a szlovenszkói magyarság számára nemcsak fizikai, hanem lelki kettészakadást is jelentett.
Egyfelől az anyaországhoz visszatérő nemzettest eufórikus lelkesedése, másfelől a Szlovákiában maradó
magyarság mély válsága volt érezhető. Az új szlovák vezetés (amelynek politikai szempontú értékelése nem
célja e tanulmánynak), alaposan hozzájárult a magyarság lelki válságának elmélyüléséhez. 1939-ben betiltották
a SZEMKE-t (Szlovákiai Magyar Kulturális Egyesület), az Új Hírek kiadását (e lapot 1938-ban Esterházy
indította, és szerkesztésével olyan baloldali gondolkodású értelmiségieket bízott meg, mint Győri Dezső és
Floch István).
A magyar párt tevékenységét gyakorlatilag megbénították. 1938-tól 1945-ig a párt számára tilos volt a politikai
nagygyűlések és demonstrációk szervezése. 1939. szeptember 12-én rendőri felügyelet alá helyezték a párt
vezetőjét, Esterházy Jánost is. E szorongatott helyzetben Esterházy szinte állandó munkatársává vált a szlovákiai
magyar sajtónak és könyvkiadásnak. A lap betiltása és a szerkesztőség bezárása után Budapestre sietett, hogy a
magyarországi szlovákság számára kijárjon egy napilapot, melyért cserébe ő is egy új napilapot és egy hetilapot
tudott alapítani.
Ez a napilap lett az 1944-ig működő Magyar Hírlap, melynek szerkesztőségében összevonta a korábbi két
sajtóorgánum, az Esti újság és az új Hírek legjobb munkatársait. Köztük akkor már több, baloldali nézetei miatt
üldözött szlovákiai magyar értelmiségi is helyet kapott.
A földreformmal kapcsolatos magyarországi vitákra reagálva egy agrárföldrajzi kiállítás kapcsán táviratban
üzente meg a magyar arisztokráciának, hogy neki 5 ezer holdjából csak 250 holdját hagyták meg szántóföldnek,
és mellette 600 holdnyi erdeje maradt, mégis elégedett, sőt ennél nagyobb áldozatra is készen áll, ha erre lesz
szükség. A magyar arisztokrata társadalom fölzúdulása ellenében Kodolányi János köszönte meg a Magyar
Nemzet hasábjain a jól érthető üzenetet.
Az őt magát és pártját érő fokozódó politikai támadásoknak az volt az egyetlen oka, hogy nem kötött paktumot
sem az egyre zajosabb handabandázással követelődző szlovák néppárttal, sem a Karmasin által vezetett
szlovákiai németek fasiszta pártjával. Esterházy ez időben egyetlen hivatalos találkozón sem vett részt e pártok
képviselőivel. Sem kompromisszumot, sem szövetséget nem volt hajlandó kötni, sem a nácizmus, sem a
kommunizmus eszméjével. Arra sem volt hajlandó, hogy taktikai meggondolásokból az egyikkel a másik
ellenében szövetkezzék. „Hogy mi nem alakultunk át nemzeti szocialista párttá, ennek megvan a maga oka. Ez
német produktum, amit mi nem ismerünk el. A józan ész, az önfegyelem, az igazi magyar felfogás követeli ezt
meg tőlünk” – nyilatkozta az Új Híreknek. A háború kitörésekor szózatban kérte a szlovákiai magyarokat, hogy
„e nehéz időkben igyekezzék mindenki legjobb tehetsége szerint követni a felebaráti szeretet parancsát”.
1941 augusztusában részt vett a Pozsonyi Takarékbank Rt. megalapításában, amely a szlovákiai magyarok
mindmáig egyetlen pénzintézete lett. Ugyanebben az évben megnyitotta a Pozsonyi Madách Könyvesházat,
1942-ben újjáalakította és működtette a SZEMKE-t. Leglátványosabb programja, a Szlovákiai Magyar Házak
alapításának terve ekkor indult be.
51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A Debreceni Nyári Egyetem hallgatósága arról faggatta az ott előadóként szereplő Esterházyt, hogy véleménye
szerint a magyarországi fiatalok miként szolgálhatnák leginkább a Szent István-i eszmét. Esterházy válasza
egyszerű volt: „tanuljátok a hazai nemzetiségek nyelvét, mert ezzel jobban megismeritek az életüket, és ezzel
szolgáljátok a Szent István-i örökséget is.”
A kisebbségi helyzettel kapcsolatos elméleti írásainak lényege szerint a kisebbségek jövője két tényezőn áll,
vagy bukik: 1. A kisebbség szellemi kvalitásán, azaz ellenálló erején; 2. Az államhatalom kisebbséggel
szembeni magatartásán.
Tudatos határozottsággal tette karba kezét a szlovák parlament üléstermében is 1942. május 15-én a 68-as
számú törvény megszavazásakor, mely Németország után elsőként rendelte el a zsidók deportálását. A
parlament képviselőinek karja az ő kivételével egyként lendült a magasba. Ekkor, a náci hadigépezet diadalának
tetőpontján még nagyon kevesen mertek reménykedni a szövetségesek győzelmében. Esterházy tiszta
lelkiismerettel és józan ésszel szállt szembe az őrület logikájával. A szlovákiai fasiszta lapok (Grenzbote,
Gardista) támadásainak kereszttüzébe kerülő Esterházy azonban nem állt meg e kemény elszántságot követelő
gesztusnál. Az ellenszavazáskor ugyan nem engedélyezték számára, hogy döntését interpellációban is indokolja,
később azonban egy parlamenti hozzászólásában mégis elmondta: „Szégyenletes dolog, hogy egy kormány,
amelynek elnöke és miniszterelnöke jó katolikusnak vallja magát, zsidó lakosságát Németországba deportálja, a
hitleri koncentrációs táborokba. És az is szégyenteljes, hogy ugyanaz a kormány Szlovákiában koncentrációs
táborokat állít fel, ahol a zsidókat és a cseheket minden bírói eljárás nélkül tartják fogságban.”
A magyarországi nyilas megszállás után, a Sztójay-kormány megalakulásakor, Esterházy „memorandumban
foglalta össze a Szlovákiai Magyar Párt nevében a szlovákiai magyarság magatartását. A memorandum
kifejtette, hogy a kisebbségi magyarság nem azonosítja magát a magyar kormánnyal, s annak viselkedését és
szolidaritását Hitlerrel teljes mértékben elutasítja. Ezt a memorandumot Esterházy átadta Graeli pozsonyi svájci
követnek, s megkérte, juttassa el a Svájcban működő disszidens magyar diplomatákhoz, s azok révén a
szövetséges nagyhatalmak kormányaihoz.”
A szlovák nemzeti felkelés kitörése idején utasította lapját, hogy ne közöljön felkelésellenes cikket. A Magyar
Hírlap volt az egyetlen, amely tárgyilagosan tudósított az eseményekről, és következetesen „szlovák felkelőket”
emlegetett írásaiban. Budapestről gyógyszert juttatott el a bekerített partizánoknak. Állandó kapcsolatot tartott a
besztercebányai központtal. Döntéseiben határozott volt, és ebből nem engedett a kockázat növekedésével sem.
Már mindenki menekült körülötte, amikor ő még a maradás mellett döntött. Üldözött cseh családokat segített,
akik a szlovák hatalom elől menekülni kényszerültek. 600 magyarországi szlovák vasutast közbenjárására vettek
vissza állásába Magyarországon. Zsidókat segített Magyarországon keresztül az emigrációba jutáshoz. A zsidók
kizárását a Magyar Pártból, illetve a fasiszták bejutását a pártba tagfelvételi zárlattal próbálta kivédeni. Passzív
ellenállása miatt egyre több támadás érte. 1944 karácsonyán Szálasiék letartóztatták, és Budapesten arra
kényszerítették, hogy mondjon le pártvezetői tisztségéről. Ezt meg is tette, de a szlovákiai Magyar Párt egy
emberként újra őt választotta vezetőiéül. Ekkor nemkívánatos személynek nyilvánítva, kiutasították a pozsonyi
magyar nagykövetségről. Ennek ellenére a magyarországi jobboldali befolyás sohasem tudott érvényesülni a
pozsonyi, illetve a szlovákiai magyarság köreiben. A háború vége felé úgy tűnik, a harapófogó bezárult
körülötte. A visszavonuló Gestapo valóságos hajtóvadászatot indított ellene. Menekülnie, bujkálnia kellett, így
tudta átvészelni a háború utolsó napjait. Ekkor is helyén marad, hűen korábbi szavaihoz.
Börtönévek, 1945–57
Alakja a háború befejeztének zűrzavarában tűnik fel újra. A Magyar Párt vezetőivel egy memorandumot készít,
amelyben a csehszlovák hatóságok védelmét kérik a magyar lakossággal szemben a kassai kormányprogramban
lefektetett üldöztetések miatt. A memorandum átadása érdekében Esterházy kihallgatást kért Gustáv Husák
belügyi megbízottól. Husák tudomására adta, hogy fogadni kívánja őt. Barátai azonban hiába várták vissza
Esterházyt, aki a memorandummal felkereste Gustáv Husákot. Kihallgatási jegyzőkönyvében a vele kapcsolatos
eseményekről így vall maga Esterházy János: „1945. IV. 6-án a Sedlárská utcában egy orosz katonai járőr
letartóztatott, és a Ferenciek terére a Mirbach-házba vitt, ahol kihallgattak, és 1945. április 18-ig fogva tartottak.
Ekkor minden további nélkül szabadlábra helyeztek. Április 20-án, miután egy kicsit kipihentem magam,
elmentem a belügyi megbízotthoz, dr. Husákhoz, és ott bejelentettem, hogy állok rendelkezésére, nehogy azt
gondolja rólam, hogy valahol rejtőzködöm. Ő azt mondta nekem, hogy jó, hogy jelentkeztem, de neki most
engem le kell tartóztatnia. Behívta a civilben lévő biztonsági szerveket, akik elvittek engem az egykori
rendőrigazgatóság börtönébe a Benšev utca 42-be.” A jegyzőkönyv a továbbiakban kitér arra, hogy Esterházyt
június 27-ig tartották Pozsony különböző börtöneiben, majd 1945. június 27-én átszállították az orosz
parancsnokságra, ahonnét július 29-én 10 más magyarral együtt vonatra rakták, és Budapesten, Bukaresten,
Iaşin keresztül Moszkvába szállították őket. Az Esterházyval együtt elszállított 10 magyar politikus neve a
52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
következő: Csáky Mihály, Jabloniczky János, Neumann Tibor, Böjtös Károly, Teszár Béla, Párkány Lajos,
Szüllő Sándor, Lászlóffy Ferenc, Virsik Sándor, Láng Gusztáv. Közülük – csodával határos módon – Csáky,
Teszár és Párkány menekült meg a szovjet fogságból.
A kutatás eddig ismert tényei szerint a KGB által Szovjetunióba hurcolt Esterházyt társaival együtt Moszkvában
bíróság elé állították, és koholt vádak alapján 1946. június 24-én 10 évi javító munkatáborra ítélték.
Közben Csehszlovákiában 1947. szeptember 16-án – távollétében – kötél általi halálra ítélte a Pozsonyi Szlovák
Nemzeti Bíróság. A tárgyalás elnöke Karol Bedrna, a bírák közt volt Andrej Bagar színművész és dr. Cerno
miniszteri tanácsos. A vád a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztása és a fasizmus kiszolgálása volt. A bíróság
negyedórányi gondolkodás után hirdette ki a halálos ítéletet. A tágyalás tanúk nélkül mindössze három óráig
tartott.
Fábry Zoltán ezzel kapcsolatban a következőket írta: „Megrendülten, tehetetlenül és szívütötten állunk az ítélet
előtt. Az igazság újra csatát vesztett Szlovákiában. Az áldozatok újra a szlovákiai magyarok, mert Esterházy
személyében az egész szlovákiai magyarság nyakára dobtak kötelet. A szlovákiai magyarok alkotják a
bűnbakot, mely a nagyobb szlovák bűnöket hatálytalanítja.”
A halálos ítélet meghozatala után a szlovák hatóságok formálisan kikérőt nyújtottak be a Szovjetuniónak, hogy
végrehajthassák az ítéletet. Ugyanakkor nővére, Esterházy Lujza is levélben kérte Beneš elnök közreműködését
Esterházy János hazahozatalára és egy új, igazságos perújrafelvétel megindítására. Valószínűleg ez tette
lehetővé, hogy a szovjet hatóságok a súlyosan beteg Esterházyt 1949. április 26-án kiadták a csehszlovák
szerveknek. Az érvényben lévő törvények szerint az ítéletet 24 órán belül végre kellett volna hajtani. Ezt az időt
használták ki hozzátartozói, akiket dr. Wágner főügyész értesített Priesender Emil, a család barátján keresztül,
hogy kegyelmi kérvényt nyújtsanak be a köztársasági elnökhöz Esterházy megmentésére. A kegyelmi kérvény
kézbesítésében részt vállalt V. Srobár egykori szlovák politikus is.
A közbenjárások eredményeként végül is Esterházy halálos ítéletét Klement Gottwald, a Csehszlovák
Köztársaság új elnöke életfogytiglanra változtatta.
Az ítéletmódosítás után egy ideig Pozsonyban a Kertész utcai kórházban őrizték Esterházyt, ahol barátai
szökésre próbálták rávenni. Az előre eltervezett akciót a szlovák hatóságok valószínűleg hallgatólagosan
tudomásul vették volna. Esterházy János azonban elutasította ezt a lehetőséget, mondván, hogy ő nem bűnös,
nincs mi elől elszöknie. Börtönéből jövő üzenetének tartalma ez volt: átadta magát Isten akaratának,
szenvedéseit, életét felajánlotta családjáért és a magyar haza fölszabadulásáért.
Ezután végigjárta Csehszlovákia szinte valamennyi börtönét. Rabtársai Illaván, Liptóváron, Jachymovban stb.
találkoztak vele. Az állandó áthelyezésekre állítólag azért volt szükség, mert károsan befolyásolta rabtársait. A
róla érkező hírek szerint már a Gulágban is fogolytársai lelki támasza volt. Itthon ugyanígy néma méltósággal és
mély hittel viselte sorsát. Életének utolsó napjaiban, súlyos betegségében azt kérte, szállítsák a nyitrai börtönbe,
hogy szülőföldjén halhasson meg. Kérését megtagadták. Csehszlovákia legnagyobb politikai foglyokat őrző
börtönében, a mirovi börtönkórházban halt meg
1957. március 8-án, 56 éves korában.
Földi maradványai máig jeltelen sírban, a rabtemetőben nyugszanak..
2. Képek
53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
54 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Esterházy János �jelentése�
SZARKA László
Esterházy János „jelentése”
A Tiso-féle szlovák állam parlamentje elé 1942. március 27-én terjesztették be a zsidók kitelepítéséről szóló
törvényt. Német nyomásra a szlovák állami szervek és a Hlinka-gárda alakulatai ezzel egyidejűleg – tehát már a
törvény elfogadása előtt – elkezdték a szlovákiai zsidóság tömeges átadását a németeknek 1942. május 15-ig,
amikor a törvényt elfogadták, mintegy 30 ezer szlovák állampolgárt szolgáltattak ki a németeknek
A törvény elfogadása ellen egyedül Esterházy János, a Magyar Párt vezetője és egyetlen parlamenti képviselője
szavazott, amit a korabeli pozsonyi szlovák és német sajtó ironikus és kritikus hangvételű írásokkal kommentált.
Az alábbiakban Esterházynak a szavazáskor tanúsított magatartását indokló saját jelentését adjuk közre, amelyet
a pozsonyi magyar követ 1942. május 19-i jelentése mellékletként tartalmazott.
1942. május 15-én tárgyalta a szlovák parlament a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot.
Az ülés megkezdése előtt felkerestem Dr. Sokol Mártont, a képviselőház elnökét, és a következőket mondottam
neki:
Midőn a szlovák parlament tagjává megválasztottak, az első ülésen fogadalmat tettünk, hogy mindig
lelkiismeretesen fogjuk törvényhozói kötelességeinket teljesíteni. A zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslat
tartalmilag olyan, hogy azt semmiképpen sem tehetem magamévá, és nem szavazhatom meg. Legfiatalabb
korom óta mindig zsidóellenes beállítottságú voltam és az is fogok maradni, ami ellenben nem jelenti azt, hogy
szavazatommal hozzájáruljak egy olyan törvényhez, mely minden isteni és emberi jogot lábbal tipor. A zsidók
kitelepítésénél a szlovákok a zsidókat nem mint felekezetet, hanem mint fajt telepítik ki, és ez egy okkal több,
hogy ellenszavazzak a javaslatnak. A magyarság Szlovákiában nemzeti kisebbséget alkot, és ezért teljesen
lehetetlen, hogy elfogadjon és magáévá tegyen olyan törvényjavaslatot, mely a többségnek jogot ad arra, hogy
egy kisebbséget kitelepítsen. Mi magyarok bizonyíthatóan több mint ezer éven át Szent István szellemében
éltünk és cselekedtünk, aminek legjobb bizonyítéka az, hogy Magyarország területéről soha senkit sem
egyénileg, sem csoportosan ki nem telepítettek. Magyarország illetékes tényezői úgy, mint a múltban, a jelenben
is politikájukat a Szent István-i gondolat jegyében irányítják, ami megnyugvással kell eltöltse az itteni
szlovákokat, mert egész biztosak lehetnek, hogy míg ez az eszme marad uralmon Magyarországon, addig a
nemzetiségeknek semmi bajuk nem történhetik. Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók
kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a
kisebbséget egyszerűen kiebrudalhassa. Tudom, hogy a törvényjavaslat nagyon sok szlovák képviselőtársamnak
nem fekszik, de ezek pártfegyelembál nem mernek óvást emelni a javaslat ellen. Én ellenben, mint az itteni
magyarság képviselője, leszögezem ezt és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett,
hanem ellen, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek
tartom.
(Országos Levéltár K. szekció K63-1942-65)
55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A tokaj-hegyaljai szüret
ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK
BALASSA Iván
A tokaj-hegyaljai szüret
Ha valamit jól el lehet végezni, ha sikerre lehet számítani, akkor a hegyaljai ember így kiált fel: „no, akkor
szüret!” vagyis minden rendben lévőnek mutatkozik. A szüret a múltban nemcsak kemény munkának számított,
hanem ünnep és mulatságok sorát is jelentette. Ilyenkor szünetelt a közigazgatás, nem ítélkeztek a bírák, a
sárospataki diákok 24 nap szünetet kaptak, hogy a betakarításban segíteni tudjanak. Takáts Sándor a kiváló
művelődéstörténész hatalmas adatmennyiségre támaszkodva írta: „A szüret a 16. és 17. században igazi
sátorosünnep volt, melyre még a hadviselő vitézek is hazasiettek. Városaink statutumai szerint – idején még a
törvénykezés is szünetelt! A vidámság és jókedv ütött tanyát ilyenkor a szőlőkoszorúzta hegyeken és
szőlőskertekben.”
Nóta, tánc és birkapörkölt
A 18. század második felében valósággal özönlöttek a nagyobbrészt fiatal szedők, puttonosok a hegyaljai
városokba, nem is annyira a szerény napszámért, hanem hogy hallják a hegedű, a cimbalom, a duda hangját, és
eseténként együtt daloljanak, táncoljanak. Valódi Bábel volt ilyenkor a Hegyalja, mert a magyarokon kívül
jöttek a hallgatag ruszinok, a vidám tótok, a felvidéki cipszerek, a galíciai ukránok, akik jelentős része tavasztól
kapálta itt a szőlőt. De nem maradtak el a szőlő távollakó urai sem: az arisztokraták, a nemesek, a felvidéki
városok magyar és német polgárai, a lengyelek, oroszok, ukránok, rácok, görögök, zsidók. A kereskedők között
még több náció akadt, egyszer-egyszer Európa északi részéből, de még a Lengyelországban letelepedett
skótokat is lehetett a vásárlók között találni.
A 15–16. században még Szent Mihály napján (szeptember 29.) kezdődött el a szüret, de a 17. századtól kezdve
a később érő fajták (főleg a furmint) elterjedésével ez egy hónappal kitolódott. Általánosan október végén,
Simon-Juda napján (október 28.) indult meg a munka, és nagyjából András napján (november 30.) fejeződött be.
Egy népies versezet az általános szabályt fogalmazta meg a múlt században:
Rég felírta Noé Tokaj Hegyormára: Hegyaljai kapás várt Simon Judára.
Egy másik versezet ezt már erőteljesebben írta elő:
Akár haszon, akár kár, Simon Juda a határ!
A szüret befejezésekor a leányok szőlő levélből, fürtökből koszorút kötöttek, és azt átadták a szőlő
tulajdonosának néhány szó vagy vers kíséretében. Az egyik így kezdődött:
Midőn lenyugodott a nap sugara, Aranyos palástot vett az magára. Elindultam én is a Palota tetőre, Koszorút
kötöttem János bácsi részére.
(Tállya)
A gazda megköszönte az üdvözlést és egy pohár borral kínálta meg őket, estére pedig vacsorára hívta a
munkásait. A sátorban vagy – ha az idő engedte – a szabad ég alatt birkapörköltet vagy marhagulyást szolgáltak
fel és bort, kívánalom szerint. A vacsora befejeztével a cigányok táncnótákat húztak, és megkezdődött az éjfélig
tartó tánc, melyet Mádon végzéstáncnak, Tállyán szüreti mulatságnak neveztek.
Felvonulás és szüreti bál
Néhány hegyaljai városban (Erdőbénye, Mád, Olaszliszka) a reformátusok Kapás, a katolikusok Fáklyás
Társulatban tömörültek és ezek rendezték a felvonulást és a bált. A felvonulás központi alakja Baksus, a hordón
ülő magyar huszárfigura, melyet vállukon hurcoltak, mindjárt a fára festett kapáscímer mögött. A közvetlen
kíséretet papírcsákós és gazdagon varrott köténybe öltözött fiatal férfiak, legények alkotják. Az ünnepség latinos
volta a 18. századi iskolákra utal, ami Gvadányi József egy verses leveléből is kitetszik:
Jobb lett volna menned Sáros-patakára,
56 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Az egész világon híres Hegyaljára.
E vidéken vagyon Bakhus Hauptkvartélja,
Tokaj városa az, mellyben áll kastélja.
A felvonuláson lányok is részt vesznek, akik tarka ruhában cserépbe ültetett szőlőtövet visznek. Nem
maradhatnak el a maskarák sem. Egy lefektetett szekérkerékre erősített leány és legény alakját eketalyigához
kötve egy ló húzza, és az így körbeforog. Ezután három lovas következik: a két szélső török basának öltözve
egy magyar menyecskét fognak közre, ami talán azokra a 17. századi állapotokra emlékeztet, amikor éppen
szüret tájékán a rabló törökök sokszor lecsaptak a hegyaljai szüretelőkre. A maskarák között előfordult a
menyecskének öltözött legény, a zsidó borkereskedő és még mások. A körmenetben a gazdák is részt vettek, és
betértek a nagyobb birtokosok, a bíró, a pap, a jegyző udvarára, ahol borral kínálták őket.
Este került sor a fáklyás- vagy kapásbálra, de a kettőt sohasem vonták össze. Ennek a legfőbb rendezői a
táncmesterek voltak, akik közül az első dirigált a cigánynak, és határozta meg a sorra kerülő táncot.
Leggyakrabban a csárdást, a körmagyart és a palotást járták. Jellegzetes hegyaljai tánc volt az osztó, mely
elsősorban arra szolgált, hogy a lányok ne áruljanak petrezselymet, hanem mindenki megfelelő párt kapjon.
Ezért, ha sok lány álldogált pár nélkül, akkor a táncmester mindjárt osztót húzatott a cigánnyal.
A hajnalozásra a bált követő reggelen került sor. A menet ugyanabban a sorrendben állt fel, de már asszonyok,
leányok nem vettek részt. Újra felkeresték a település kiemelkedő egyéniségeit, és elvárták a borral történő
megkínálást.
A bodnárok mulatsága
Tokaj-Hegyalján a bodnárok minden korszakban nagy szerepet játszottak, hiszen az eladott bor mindig hordóval
együtt kelt el, és az sohasem került vissza. Ezért az új termésnek mindig újat kellett gyártani. Ennek nagysága a
17. század végétől kezdve 160–180 budai icce, vagyis 135–152 liter. Ezt nevezték és nevezik gönci hordónak a
mai napig. A bodnárok fiatal korukban vándoroltak, és elsősorban a német nyelvterületre jutottak el, és onnan is
jöttek Hegyaljára mesterséget tanulni. A bodnárbál előkészületei sokkal egyszerűbbek voltak, és felvonulásra
nem került sor, de fő nevezetessége, a bodnártánc a múlt század elejétől ismert. A századunk első negyedében
még 16 különböző részletét sikerült megörökíteni, melyben a hordókészítés utánzásának csaknem valamennyi
mozzanata helyet kapott. A többszöri átbúvások után a fűrészelést utánozzák, majd körbeszaladgálnak, és ezzel
azt akarják érzékeltetni, hogyan veri fel az abroncsot a hordóra a bodnár, majd újra magasba emelkednek az
abroncsok, és átbújnak alatta: „Úr iszik, úr tele pohárból” kezdetű nóta dallamára. A legérdekesebb táncelem a
pohárforgatás. Egy kengyel alakú abroncs aljára tele poharat állítottak, és a legjobb táncos azt a levegőben
forgatta, letérdelt vele, sőt még le is feküdt, majd újra felállt anélkül, hogy a pohárból egy cseppnyi is kicsordult
volna.
Újvári Zoltán joggal állapítja meg „…hogy a tokaj-hegyaljai szőlőművelés szokáskörében a bodnártánc
feltétlenül német kapcsolatot mutat, a táncos-kerék úgyszintén, és mindezek összefüggésében a tokaj-hegyaljai
boroshordóra idegenből érkezve ült fel Bacchus, a bor antik istene, hogy azután néhány emberöltő alatt magyar
Baksussá, a tokaj-hegyaljai szőlőművelés kedvelt alakjává váljék”.
Diákcécó, úri bál
A diákok külön ünnepelték a szüret befejezését, melyre a Pataki Református Kollégium századunk közepéig
szünetet adott. Az ekkor rendezett ünnepség a cécó, melyen a diák sereg apraja-nagyja részt vett.
A főurak az Erdőbénye-fürdőn és a Mádon tartott bálokon találkoztak. A mádi szüretre és bálra Szemere Miklós
költő vendégül látta egy alkalommal Arany Jánost, Tompa Mihályt, Lévai Józsefet és kora irodalmának számos
más jeles képviselőjét. Vay Ábrahám Tarcali-hegyen tartott szüretei országos hírnévnek örvendtek.
Járta a múlt században egy közmondás-szerű megállapítás: „Mindenki értette akkor annak a mondásnak a
jelentőségét: pócsi búcsú, mádi bál, debreceni nagyvásár. Többet nem mondtak, a folytatást mindenki
hozzágondolta, hogy ti. amelyik leány ezen a három világra szóló helyen nem tud magának férjet szerezni, az
ugyan örökre pártában marad.”
2. Képek
57 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
59 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
60 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Legenda a mohácsi csatáról
KALÁSZATOK
TÓTH István György
Legenda a mohácsi csatáról
A falusi kisnemesek a tőrök elleni harcok dicső emlékét írásban is, szóban is megőrizték. A ládák mélyén ott
lapultak a nemeslevelek, amelyekben az adományozó király részletesen megindokolta, hogy milyen hőstett
alapján tartotta méltónak a kérelmezőt a nemesi címre. A latin okleveleket azonban a legtöbb kisnemes nem
értette meg, annál büszkébben hallgatta és adta tovább azonban a dédapák vitéz tetteiről szóló szájhagyományt.
Minél kevésbé mutatta a kisnemes rangját a háza, ruhája, annál fontosabb lett, hogy megkülönböztesse magát a
parasztoktól. Az egykori hősök elszegényedett unokáinak elbeszélései persze mind távolabb kanyarodtak a
valóságtól. Egy nemességvizsgálat tanúvallomásaiból kiderül, hogy hogyan „emlékeztek vissza” a 17–18.
században a somogyi nemesek a mohácsi csatára. Ez az eset jól mutatja, hogy a félig értett latin oklevelek
hogyan épültek bele a szóban terjedő, egyre kerekebb elbeszélésekbe.
1742-ben egy Veszprém megyei nemes elmondja, hogy 46 esztendővel korábban leánykérőbe ment a Somogy
megyei Kaposszabadiba, és ott olvasta a kuriális falu kiváltságlevelét, és benne leendő felesége családja, a
Kalocza família nevét. Ugyanekkor a kaposszabadi régi öreg emberektől „hallotta azt is…, hogy ezen Kalocza
família közül egyik, amidőn Lajos király a Mohács mezein harcolt, a hintójábúl a kerékszeg kiesett és az ujját
tette a szeg helyett a tengöl végiben, s úgy vitték a királyt bizonyos üdeig”. Felesége hasonlóképpen adta elő a
családi hagyományt: „Még gyermekkorában hallotta … régi öregektől, hogy Kalocza família a magok
személlyében a pogány ellenség ellen táboroztak, és közülük egyike Lajos király hintójábúl az kerékszeg
kiesvén, az ujját tette a kerékszeg helyett a tengöl végiben, maga ottan elesett azon harcon”.
Egy másik vallomás alapján a legenda forrását is kinyomozhatjuk: ebből kiderül ugyanis, hogy a kaposszabadi
nemesi falu adománylevelét „boldogult Lajos király” adományozta. Az oklevél már 1742-ben sem volt meg, így
nem lehetünk ebben biztosak, hasonló oklevelek alapján azonban igencsak valószínűnek tűnik, hogy a kollektív
nemesítő levelet nem a Mohácsnál elesett II., hanem a 14. században élt I., más néven Nagy Lajos királyunk
adományozta a kuriális falunak. Amikor azonban a 17–18. század fordulóján a leánykéréskor a Lajos nevet
olvasták az oklevél elején, akkor már mindkét Lajos király, a 170, illetve a 312 éve halott uralkodó egyaránt,
nagyon távol volt az emberi emlékezet határaitól. A mohácsi csata és II. Lajos halála, a 16–17. század minden
nyomorúságának kezdete azonban mélyen benne élt a kisnemesi köztudatban, így érthető, hogy hozzá
kapcsolták az oklevélben olvasott Lajos király nevet.
Azt, hogy a mondának nincs semmi valóságalapja, nem nagyon kell bizonygatni. A tengely végébe dugott ujj a
kihullott kocsiszeget aligha pótolta, de ezenkívül pontos híradásokból tudjuk, hogy II. Lajos király a mohácsi
csata kezdetétől haláláig mindvégig lóháton harcolt, illetve menekült. A monda azonban a régen élt királyt a
kortárs uralkodóhoz hasonlította: a törököt kiűző nagy háború idején a kaposszabadi öregek, a harcterektől
távolmaradó I. Lipót császár alattvalói, csak úgy tudtak elképzelni egy törökkel hadakozó királyt, ha az hintóban
jelent meg a csatamezőn.
2. Képek
61 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
62 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
63 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
64 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. �Mellesleg szólva�. Kádár János Kun Béláról és a történelemrõl
NYÍLT TÉR
ERÉNYI Tibor
„Mellesleg szólva”
Kádár János Kun Béláról és a történelemről
1979. május 22-i határozatában az MSZMP Központi Bizottságának Titkársága megtiltotta Borsányi György:
Kun Béla c., akkor megjelent könyvének terjesztését. A terjesztésre kiküldött példányokból 20 ezret
visszaszállítottak a Kossuth Könyvkiadó raktárába, 5 ezer példány azonban forgalomba került. (Később a kiadó
a beszállított példányokat is „titokban” forgalmazta.) Tekintettel arra, hogy a szerző a Párttörténeti Intézet
munkatársa volt, engem és Zsilák András kollégámat mint az intézet igazgatóhelyetteseit 1979. június 12-ére a
Politikai Bizottság elé idéztek az „ügy” megtárgyalására. (Vass Henrik igazgató betegszabadságon volt.)
Az említett napirendi pont, illetve a Titkárság jelentése kapcsán többen is beszéltek, így Kádár János, akinek
mondanivalóján a határozat alapult és – röviden – Nemes Dezső, a Politikai Bizottság tagja, a kötet „nem
hivatalos” lektora. Az ügy érdekessége, hogy tulajdonképpen nem tudtuk, mi is a baja a PB-nek az életrajzzal:
az-e, hogy túlságosan megértő Kun Bélával szemben, aki közismerten a sztálini tisztogatások áldozatává vált,
vagy ellenkezőleg: túlságosan is kritikus. Hamarosan kiderült, hogy főleg az utóbbi.
Kádár viszonylag ritkán foglalkozott történeti kérdésekkel: akkor is többnyire általánosságokban. Ezért meglepő
volt, hogy „mellesleg szólva” kezdettel, mintegy „jegyzőkönyvön kívül” – eleinte meglehetősen élénken –
történeti megjegyzéseket tett, amelyekről megvannak a jegyzeteim. Szavaiból kiderült, hogy a könyv hősétől –
bár tragikus sorsát fájlalja – nincs különösebben elragadtatva. Hangsúlyozta vagy inkább „maga elé” mondta:
„Kun Béla úgy vélte: egy hét leforgása alatt rendeleti úton létre lehet hozni a szocializmust.” Ez – úgymond –
voluntarizmus, amiből okulni kell. Nem ismerte (igaz, akkor mások sem) a „forradalmi fokozatosság” elvét,
mindent egyszerre akart elérni, „talán utópikus céljai is voltak”. Igaz, a tömegek a vesztes országokban a több
mint négy évig tartó háború után türelmetlenek voltak, radikálisok. De nem helyes csak a
legelkeseredettebbekhez igazodni. Egyáltalában: „nem lehet csak a tömegek uszályában politizálni”. Ennek
rossz vége lesz. A történetiség elvének a fokozatosság felel meg. A dolog lényegét tekintve ez is lehet radikális.
Lenin erre is példát adott: gondoljunk az új gazdaságpolitikára, a NEP-re. (Megjegyzem, 1979 nyarán vagyunk,
amikor a néhány évvel ezelőtt megrekedt reform a fokozódó gazdasági nehézségek hatására ismét erőre kapott.
– E. T.) „Nem a dogma a fontos, hanem az élet.” Persze, Kun Béla érdemeiről sem feledkezhetünk meg. Ki
szállt szembe nagy hadsereggel az antant cseh–szlovák és román szövetségeseivel: Kun Béla vagy Horthy? A
román királyi hadsereg előnyomulása következtében Kun Béla elvesztette hatalmát, Horthy pedig megszerezte.
Meg azután Kun Béla, úgy tudom, gondolt valamiféle Közép-Európát magába foglaló – persze szocialista –
konföderációra. Nem lett belőle semmi. De Horthy gondolt-e ilyesmire? Nem. Sőt elrontotta a dolgot a
szomszédokkal: s az ország hamarosan háborúban találta magát, a vesztes oldalán. Mi az, amiről manapság is
szó esik? „Nemzeti kommunizmus.” „A kommunisták nemzetiek is, de internacionalisták is.” Olyan nehéz ezt
megérteni? Majd lezárta a témát: a mozgalom történetével nem úgy kell foglalkozni, hogy az olvasó – a bibliai
Lót feleségéhez hasonlóan – „a rémülettől sóbálvánnyá váljék, ha hátra néz”.
De nem is erről van szó, folytatta. „Nem lehet csak a negatív elemeket kiemelni, bírálni és megfeledkezni az
eredményekről.” Borsányi „először az egekig magasztalja Kun Bélát, aztán lerántja a sárba”. (Ez a megállapítás
mutatja, hogy nem olvasta a könyvet, legfeljebb „belenézett”. – E. T.) Sokszor a levéltári anyagok is
megtévesztőek. Miféle módszer ez? „Én sem szeretném, ha irataimban turkálnának.” Hja, a külső és belső
körülmények: ezeket gondosan mérlegelni kell.
Nem jó csak önmagukban nézni a dolgokat.
Ezeket „csak úgy mondtam”. Nem tartoznak tulajdonképpen ide. Zárta le – láthatóan már kedvetlenül – a témát
Kádár János.
Nemes Dezső arról beszélt, hogy az említett „hibák”-ra lektori véleményében is rámutatott. Egyébként – „meg
kell, hogy mondjam” – a könyvbevonás helyett a sajtóban inkább „a marxista kritikát” kellene alkalmazni.
Kádár legyintett.
65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Végezetül a határozat – többek között – megállapította: „A Párttörténeti Intézet és a Kossuth Könyvkiadó
vezetőit politikai felelősség terheli azért, mert elmulasztották az ilyen – politikai szempontból elsőrendűen
fontos – kiadványoknál kötelező fokozott kontrollt.” Majd a továbbiakban: „A Politikai Bizottság tudomásul
veszi a mű nyilvános terjesztésének, sajtókritikák közlésének leállítását. A könyvet – belső, bizalmas
kiadványként – kapják meg a zárt részlegekkel rendelkező könyvtárak, valamint a történelmi kutatásokkal
foglalkozó intézmények és tanszékek”. Végezetül leszögezi: az ügy tanulságait megfontolva, a Párttörténeti
Intézet és a Kossuth Kiadó munkáját fokozott figyelemmel kísérve a Kun Bélával kapcsolatos kutatásokat
tárgyilagos szellemben folytatni kell.
*
(A H/287. sz. határozat egy másolatban lévő példányát Borsányi György kollégám bocsátotta rendelkezésemre.
A Magyar Országos Levéltárban 288. f. 5/774. ő. e. sz. alatt megtalálható e napirendi pont tárgyalásának
jegyzőkönyve is. Ez Kádár János felszólalását csak röviden közli arról, hogy ilyen fontos könyv esetében
körültekintőbben kell eljárni. A személyében is érintett Nemes Dezső válasza hiányzik a jegyzőkönyvből.)
66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A lissai csata, 1886
OLVASÓINK ÍRJÁK
BECK Tamás
A lissai csata*
1886
A lissai csata, amelynek történetét ismertetni szeretném, a győzelmen kívül hírnevet is adott az osztrák
hajóhadnak, és megadta a későbbi osztrák–magyar haditengerészetnek az ún. „tegetthoffi harci szellemet”.
A szavójai kereszt jegyében egyesült Itália a porosz–osztrák háborúban (1866) akarta visszafizetni Ausztriának
azt a sok keserűséget, amit az neki az idők folyamán okozott. A háborúban az osztrákok teljes vereséget
szenvedtek a poroszoktól, viszont Custozzánál és Lissánál csúfosan megverték az olaszokat.
Csak akkor tudjuk a lissai csata jelentőségét megérteni, ha ismerjük az előzményeket. Lissánál nem a gyengébb
és kisebb osztrák hajóhad győzött az erősebb, modern olasz páncélosokkal szemben, hanem Tegetthoff
tengernagy akaratereje, kitartása, szervező munkája és vakmerő tengerész szelleme volt az igazi győztes.
Tegetthoff két „csatát” vívott 1866-ban. Az egyiket saját elöljáróival, felettes hatóságainak szűkkeblűségével,
értetlenségével, az osztrák bürokrácia kicsinyes szempontjaival kellett megharcolnia, és csak azután következett
a másik: a küzdelem a lissai vizeken.
Az osztrák haditengerészet mindössze hét lassú, gyengén páncélozott első osztálybeli hajójával szemben, a
nagyszerűen kiépített olasz támaszpontokon 12 korszerű páncélos és 8 csavargőzös fregatt állt készenlétben.
Regénybe illő kalandos nehézségek után a tengernagy összegyűjtötte szedett-vedett flottáját a fasanai
csatornában hevenyészett támaszponton. Mindent a kezdet kezdeténél kellett megfogni. A földrajzi felméréstől
kezdve az ivóvízellátás megszervezéséig minden munka Tegetthoff vállára nehezedett. A legfőbb gond a
szénellátás biztosítása volt. Esténként kabinjában órákon keresztül elmélyedt a jelentések, utasítások, számlák
tanulmányozásában. „Legalázatosabb tisztelettel”, de kérlelhetetlen szívóssággal terjesztette elő javaslatait.
Érezte, hogy a flotta csak mostohagyerek, a hadsereg irigy és féltékeny, a vállalkozók lusták, a gyárak
késlekednek, és nem tartják be a szállítási határidőt. Tegetthoff tudta, hogy a nagy játszmát mégis végig kell
játszani. Keresztül kell verekednie magát az osztrák slendriánság és közöny irtózatos falán. Újabb táviratot
tesznek le asztalára: „A Kaiser és az Erzherczog Ferdinánd Max számára rendelt 15 cm-es ágyúkat legjobb
esetben csak félév múlva tudjuk szállítani. Krupp művek.”
Hajójának a fele még fahajó, vitorlás. Alázatosan kér új árbocokat, köteleket, vitorlákat. Nem kap. Ezer kézre
volna szüksége, és tisztességesebb ellátás is kellene. Csak kellene! Május 15-én parancsot kap a
hadügyminisztériumtól, hogy támadó vállalkozást ne kezdjen. Tüzéreit közelharcra oktatja. Csak így
boldogulhatnak a vontcsövű olasz ágyúk ellen. Megoldja a páncélzat kérdését is: fahajóit mindkét oldalukon
horgonyláncból összefont páncéllal látta el. A „Novara” fregattra vasúti sínekből összerótt védőpajzsot
eszkábáltak. Ha ez más egyébre nem is volt jó, legénységére mégis kedvező erkölcsi hatást gyakorolt. Bár ezt a
módszert Farragut amerikai tengernagy már sikeresen alkalmazta a polgárháborúban.
Közben Bécs a gyakorlatozásokhoz csak 5 és fél csomós (10 km) sebességet engedélyezett, A szén drága dolog,
mondogatták. A parancsnokok nem tudták, hogyan festenek majd a manőverek, ha teljes erővel működnek a
gépek.
Oroszlánként harcolt a tengernagy. Kért, követelt. Szenet adjanak, szenet.
A hadügyminisztérium fölényes válasza így festett: „elegendő szénmennyiség áll rendelkezésre. Angol szénről
nem lehet szó, mert az túlságosan drága, és felmerül a kérdés mi történik abban az esetben, ha a hajóhad nem
használja el a szenet? Parlagon heverjen? Hiszen akkor szétporlad, és a kincstár ráfizet.” Tegetthoff nem hagyta
ennyiben. Újabb táviratot küldött Bécsbe: „A flotta csak a legjobb minőségű szenet használhatja. A hajók így is
lassú járatúak, hát még ha rossz szenet kapnak.” 9 nap múlva Bécs válaszolt: „19 000 t angol kőszén és 4000 t
belföldi szén rövidesen rendelkezésre fog állni Polában.”
Keserves harc volt ez a széncsata. Talán idegölőbb, mint az elkövetkezendő ….
67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Június 23-án kitörtek az ellenségeskedések. Az Adria túlsó partján gyülekezett az ellenség. Az olasz
főparancsnok, gróf Persano jún. 25-én 25 hadihajót vont össze Anconában. Másnap Tegetthoff vakmerő
flottatüntetést rendezett a város előtt, és nagy zavart okozott a készületlen ellenség soraiban. Persanó tengernagy
július 18-án felsőbb nyomásra futott ki Lissa alá, hogy a szigetet elfoglalja. Ő ugyanis előbb meg akarta még
várni legújabb páncélosát az „Affondatore”-t, amely javítás alatt állt.
Érdekes megfigyelni, hogy azok a tengernagyok, akik felsőbb, hozzá nem értő helyről jövő utasításokra futnak
ki, katasztrófába viszik flottájukat. Ilyen volt Villeneuve Trafalgánál és Rozsdesztvenszkij Csuzimánál is.
Táviratok pergőtüze értesítette Tegetthofft a lissai eseményekről: „21 ellenséges hajó Lissa előtt.”
A tengernagy sürgönyhöz Bécsbe parancsokért. Nem kap választ. Negyedik ingerült hangú táviratára már kap
választ, de milyen jellegzetes választ: „A hajóhad kötelessége Triesztet és Isztriát védeni.” Másnap, július 19-én
Zára küld riasztó segélykiáltást. Most már döntött Tegetthoff, Bécsnek azt üzeni: „hajóhaddal kifutok”.
Az olasz hajóhad készen állt, hogy expedíciós csapatokat tegyen partra Lissánál, amikor megpillantották az
észak felől közeledő felmentő flottát. Tegetthoff szétterpesztett lábbal, szoborszerűen állt zászlós hajójának a
„Ferdinánd Max”-nak hídján. Nem keresett az egész csata alatt sem fedezéket.
10 órakor a legénység – közöttük sok magyar fiú – bort és kenyeret kapott reggelire. Közben felragyogott a
nyári napsütés, és erős északnyugati szél kezdett fújni.
A csata
Ezalatt az olasz hajókon a harcra készülődött legénység ajkán szájról szájra szállt a mondás: Ecco i pescatori! Itt
jönnek a halászok. A büszke páncélos hajóhad legénysége fölényesen készülődött, hogy leszámoljon a
halászokkal.
Az ellenség északkeleti irányban sorakoztatta fel páncélosait. És ekkor Persano, az olasz főparancsnok,
szokatlan dologra határozta el magát. Zászlós hajójáról a „Re d’Italia”-ról törzskarával átszállt az
„Affondatore”-ra, arra a hajóra, amely nélkül nem akart döntő vállalkozásba fogni.
1500 méterről kezdődött az ágyúpárbaj. Az első percekben elesett a „Drache” parancsnoka, báró Moll
sorhajókapitány. Közben a „Kaiser” sorhajó súlyos sérülésekkel kiállott a csatasorból.
Kavargott a csata, sűrű lőporfüst borította a tengert, amikor Tegetthoff zászlóshajója végrehajtotta híres rohamát
az olasz ex-zászlóshajó a „Re d’Italia” ellen.
A „Ferdinánd Max” zászlóshajó parancsnoka, Sterneck sorhajókapitány a sűrű lőporfüstön keresztül
megpillantott egy olasz páncélost. A helyzet kedvező volt. Sterneck a kormányhoz ugrott, és saját kezűleg
vezette neki hajóját az ellenfélnek. Derékszögben fúródott bele hajójának sarkantyúja az olasz páncélosba.
Óriási rés hasadt az olasz csatahajó oldalán, és mire a „Ferdinánd Max” visszahúzódott, a „Re d’Italia” már nem
volt többé. Haláltusája 3 percig tartott. 27 tiszt és a legénység 364 tagja pusztult el a „Re d’Italia” tragédiájánál.
Az osztrák hajók legénysége szinte megdermedve figyelte a látványt. Pillanatokig halálos csend uralkodott, és
csak azután tört fel a viharos hurrá-rivalgás. Ez volt a tengeri csaták történetében az utolsó sarkantyús
nekirohanás.
Ezalatt tűz ütött ki az olasz „Palestro” ágyúnaszádon. A sérülten vánszorgó „Kaiser” pedig az „Affondatore”-val
találkozott. Az olasz hajóparancsnok célba vette az osztrák fahajót, hogy felszakítsa az oldalát. Már csak 200
méter választotta el az olasz páncélost a biztos zsákmánytól, amikor Persano gróf közbelépett, és más irányt
parancsolt. Hiába könyörögtek tisztjei, hiába erőlködött törzskara, Persano tengernagy nem tűrt ellentmondást.
„Én parancsolok” – mondotta –, és az „Affondatore” elfordult, a „Kaiser” pedig megmenekült. Ezután rövid
időközökben 8 egymásnak ellentmondó lobogójelzést adatott flottájának. Közben az égő „Palestro” a levegőbe
repült, 228 tengerésze közül 26-ot megmentettek. Persano hajóit támadásra küldte ekkor, de saját
zászlóshajójának visszavonulást parancsolt. Az olasz hajóhad, látva parancsnoka példáját, lassan elhagyta a
színhelyet. A csata véget ért, és Lissa felszabadult.
A veszteségek, ha mai szemmel nézzük őket, nem voltak nagyon súlyosak egyik oldalon sem.
Augusztus 10-én újra harcra készen állt Tegetthoff flottája, de 12-én fegyverszünetet kötöttek a szembenálló
hatalmak.
68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A csata folytatása a főparancsnokok számára olasz részen hadbírósági tárgyalás, osztrák részen ünneplés, Mária
Terézia-rend és titkos tanácsosság. A győzelem után külföldön elterjedt az álhír, amelyet az ellenséges
propaganda terjesztett: „A »Kaiser« elsüllyedt, a hajóhad tisztikara megsemmisült.” Hogy ezt megcáfolja,
Tegetthoff a Kaiser fedélzetén díszebédet adott a trieszti kikötőben az egész tisztikar részvételével. Az
ellenséges propaganda elhallgatott. De jött egy bécsi leirat: „Kinek a költségén merészelt a tengernagy bankettet
rendezni?” „Ki viseli a tiszti ebéd költségeit?” Mert a kincstár egyetlen forintot sem fizet ilyen önhatalmú
akcióért.
Miksa császár, az Adria szerelmese, a hajóhad egykori tengernagya, mint tengerész a tengerészhez írt
Mexikóból megértő baráti sorokat. Megírta levelében, hogy ha Tegetthoff azon a tavaszon nem harcol olyan
sikeresen az osztrák bürokrácia ellen, sohasem győzhetett volna a tengeren, és nem ajándékozhatta volna meg a
hajóhadat azzal a férfias, vitéz és támadó szellemmel, amelyet örökségként vett át és fejlesztett naggyá a
későbbi osztrák–magyar haditengerészet, amely a világ haditengerészetei között az elsők közé tartozott. A
forradalmi szellem e haditengerészet legénységének mindig jellemzője volt. Ez vezetett az 1918. februári, hősies
cattarói matrózfelkeléshez is.
* 1986-ban találtam meg a budapesti piarista gimnáziumban készített önképzőköri munkám (1947) itt közölt
szövegét. (B.T.)
Az osztrák–magyar tengeri haderő 1914-ben (korabeli elnevezéssel):
3 Dreadnought (Viribus Unitis, Tegetthoff, Prinz Eugen, a Szent István még nincs felszerelve),
6 másodosztályú csatahajó (Erzherzog Franz Ferdinand, Radetzky, Zrínyi, Erzherzog Karl, Erzherzog Friedrich,
Erzherzog Ferdinand Max), 6 harmadosztályú csatahajó (Habsburg, Árpád, Babenberg, Monarch, Wien,
Budapest),
3 páncélos cirkáló (Sankt Georg, Kaiser Karl VI., Kaiserin und Königin Maria Theresia),
11 védett cirkáló (Kaiser Franz Joseph I., Kaiserin Elisabeth, Admiral Spaun, Saida, Helgoland, Novara, Zenta,
Aspern, Szigetvár, Panther, Leopard), 6 dunai monitor (Temes, Bodrog, Szamos, Körös, Maros, Leitha) 25
torpedóvadász
51 síktengerjáró torpedónaszád, 30 torpedónaszád és 6 tengeralattjáró-naszád.
(B. T.)
2. Képek
69 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
70 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.