Howard Matheu - 18pedagogia.hu · A Nyúl akta . Az ellopott karácsony . Howard Matheu különös esetei

Howard Matheu különös esetei

A sorozat megjelent részei: A harmadik

A Nyúl akta Az ellopott karácsony

Elıkészületben: A fáraó jogara

Hófehér kelepce

HOLDen ROSe

A kutyaházas eset

detektívtörténet

© Kovács Attila, 2015

Fınix Könyvmőhely

Felelıs kiadó: Farkas Zoltán Szerkesztés, korrektúra: Vas Annamária

Borító: Varga Zsolt

www.howard.hu

facebook.com/howard.matheu

www.fonixkonyv.hu

facebook.com/fonixkonyvmuhely

moly.hu/tagok/fonixkonyvmuhely

6 HOWARD MATHeu KÜLÖNÖS eSeTei

Howard Matheu vagyok

Majdnem kilenc éve születtem itt a kikötıtıl nem messze, Southamptonban. Nitával és Gillel a Crown Woodba járunk, és rendszeresen keveredünk (nem szándékosan) olyan helyzetekbe, amik bizony komoly detektívmunkát igényelnek.

Ha valami érdekes történik velünk, azt mindig le-írom. Ez például most volt szombaton, de ne meséld el senkinek, mert teljesen titkos az egész! Ott a helye a bizalmas dokumentumok alatti polc alatti polc alatt, a könyvek mögött.

A kutyaházas eset 7

A labda

Gilre néztem, ı meg rám, és elnevettük magunkat, pedig legszívesebben sírtunk volna. Davisék kertjénél álltunk, sóhajtozva tanakodtunk a sövény fölött. Az udvaron szanaszét szaggatott játékok és plüssfigurák hevertek. Az egyik, kék gombóc, valaha zsiráf lehe-tett, de már csak három lába maradt, a nyakából meg kilógott a vatta. És hát koszos is volt. Nagyon. Az egész közepén pedig ott hevert minden bajunk forrá-sa, az új focilabda. Gil kapta a nénikéjétıl, vagyis az anyukája húgától, mert szerinte a srácnak sokkal többet kellene mozognia. Ebben azt hiszem, még van is valami, de Marge néni eléggé undok tud lenni. So-ha nem rejti véka alá a véleményét. Ha érted, mire gondolok.

Szóval, én inkább úgy mondanám, Gilnek nemcsak akkor kellene szaladnia, ha már máshogy nem éri el a buszt, néha szaladgálhatna csak úgy is. Például vi-dámságból, mint a többi gyerek. Mint mondjuk én. Nem annyit, mint Nita, inkább csak annyit, mint mindenki más, aki majdnem kilencéves, és nem túl nehéz a táskája. Sajnos Gil táska nélkül is nehéz, és

8

HOWARD MATHeu KÜLÖNÖS eSeTei

pont ezen segíthetne az a labda. Ugyanaz a labda, ami jelenleg ott pihen Davisék kertjében, a széttépett játékok kupacának közepén.

Nehogy betojinak nézzen bárki is bennünket; már simán beugrottunk volna érte, ha nem tekereg köz-vetlenül mellette az a lánc, amelyiknek a vége az utca legnagyobb és leghírhedtebb kutyaóljában tőnik el. Onnan, a sötétbıl pedig, vészjósló morgás szőrıdött kifelé. És láthattunk volna egy villanó szempárt is, de akkor még nem jutottunk el odáig, hogy meg merjük nézni. Csak méregettük a kertet, és próbáltunk öt- letelni. Miként hozzuk ki a labdát? Túlságosan közel azért nem mentünk, mert ez még csak felderítés volt, semmi komoly. Amíg nincs terv, felesleges felfedni a lapjainkat.

Mint az egyértelmő, a szembıl támadást kizárhat-tuk, hiszen a kertben minden arra utalt, hogy ez élet-veszélyes mővelet. Valójában meg sem fontoltuk, ak-kora botorság lett volna az idıt húzni vele.

Hátulról már több esélyt láttunk, de végül elvetet-tük. Történetesen elıbb értünk volna a kutyához, mint a labdához. Még rosszabbá is válhat, mintha elölrıl mennénk, hiszen szembıl, ha idıben meglát-juk az ebet, már ott sem vagyunk. Hátulról indulva viszont a kutyaház és a labda közötti, tehát a legve-szélyesebb területen kellett volna átkelnünk. A ve-szedelem ösvényén! (Csak utólag jutott az eszembe, akár így is nevezhettük volna.)

A felülrılhöz mindenképp be kell jutni a házba, ál-lapítottuk meg, az alulrólhoz sokat kellene ásni, és Gil kiszámolta, hogy a gépek árából, amikkel odafúr-


hatnánk magunkat, 6250 labdát vehetnénk. Szerinte ez nem éri meg.

A következı elmélet az éjszakai rajtaütés, ami eléggé használhatónak tőnt, legalábbis elsıre. A ku-tya ugyanis nem láthat minket a sötétben. A dolog ott válik kicsit bonyolulttá, hogy mi sem látnánk ıt. Vi-lágíthatnék a mobillal, vagy a szemébe villanthat-nánk egy jól kiszámított pillanatban, mondjuk Gil, amíg én befarolok a ház elé, és felkapom a labdát! Az-tán mind a ketten egyszerre ugrunk át tigrisbukfenc-cel a sövényen, és…

De Gil nem tud csak úgy ugrándozni. Hiszen pont emiatt kapta azt a labdát. Egyszer, egy távoli napon, a jövıben, ha sokat rúgjuk, ı is magasra ugrik majd. Mint a boldog gyerekek a reklámfotókon. Ám most ez még nem megy.

Esze viszont sok van neki. Kitalálta azt is, hogy ha megközelítem a labdát, ne próbáljam meg felvenni, mert az végzetes hiba lehet! Kicsúszhat a kezembıl, és elgurulhat. Ekkor már önkéntelenül is hozhatok egy rossz döntést, és odaléphetek érte, vagy egyszerő-en csak elesek, és akkor kiszolgáltatottan hevernék a veszedelem ösvényén. (Itt Gil persze csak simán a föl-

dönt mondott, de így mégiscsak jobban hangzik, nem?) Szóval, ha valaha a közelébe jutok, csak rúgjak bele egy hatalmasat, és pucoljak onnan. Az egyetlen fontos dolog, hogy a labda kerüljön végre a kerítésen kívülre!

10


AZ ÖTLET

A semmibıl ugrott be aztán egy sokadik ötlet. Külön említést érdemel, hogy egészen másként kellett meg-közelíteni hozzá az esetet. Eddig, ugye: kívülrıl befelé próbáltuk megoldani a dolgot – de létezett egy út be-lülrıl kifelé is!

Megnyomtam a csengıt. Innen már nem bonyolult elképzelni, hogy kijön-

nek Davisék, mondjuk a nagymama, és kérdi, mit szeretnénk, mi meg vigyorgunk, közben mutogatunk a labdára. Erre ı felnevet, aztán kiadja nekünk. Per-sze, a kutya vadul elıugrik, habzó pofával ugatja, hogy mennyire leharapja a fejünket is, ha végre el-szakad a lánc, de aztán a farkát behúzva kotródik vissza a házába, mikor a kenyéradó gazdi rászól, hogy hé! Mi ekkor megköszönjük a néninek a segítséget, és vidáman hazaballagunk. Talán még Nitának is elme-séljük, mivel ment el a délelıtt.

A baj csak az volt, hogy senki nem nyitott ajtót. Se az elsı, se a harmadik, de a hosszan nyomott száza-dik csengetésre sem. Gil tehénkedett rá a gombra, mert biztosra vette: megmozdult a függöny. Még sze-


rencse, hogy a kutya nem jött elı a nagy berregésre. Mire Gil feladta, szemerkélni kezdett az esı. A srác arcán is megjelent néhány csepp víz. Legalábbis ı ezt mondta. Meg azt is, hogy labda nélkül egyszerően nem mehet haza. A nénikéje csak tegnap érkezett, panaszolta, és egy idıre most tanyát ver náluk. Ha valamilyen trükkel még haza is tudna surranni labda nélkül, másnap vagy valamikor a jövı héten biztos kiderülne a turpisság. A labdátlanság szemet szúrna neki, és Gil akkor sose mosná le magáról, hogy szán-dékosan hagyta el, vagy valami ilyesmi. Nem volt ér-telme sajnálkozni: vissza kellett szerezni Marge néni ajándékát!

Gil fel s alá járkált a támaszpontnak választott ut-casarkon. Törte a fejét, mintha ki tudna sajtolni belı-le még néhány ötletet. Aztán felcsillant a szeme.

– Ha valahogy be tudnánk csukni a kutyát abba az ólba, csak addig, amíg bemegyünk a labdáért… – morfondírozott.

Erre viszont nekem jutott eszembe valami. Ha a kutyaház a hátuljára borulna, hogy felfelé lenne a ki-járat, az elég elınyhöz juttatna minket. Még ha ki is tudna ugrani az eb, akkor is maradna néhány má-sodpercünk, hogy megszerezzük a labdát…

Gil csak legyintett. – Nem tudjuk, milyen nehéz feldönteni egy kutya-

házat… – Mármint a súlya miatt? Erre viszont nem válaszolt, hanem a távolba ré-

vedt, mint egy költı vagy hasonló mővészféle, akinek hirtelen teleszaladt a feje gondolatokkal.

12


– Azt hiszem, ennek utánajárhatunk – közölte az-tán sejtelmesen.

Az ötlete megdöbbentıen egyszerő volt: menjünk el a B&Q*-ba, és nézzük meg, milyen nehéz egy kutya-ház. Ott ugyanis árulnak ilyesmit. Ráadásul üreset, ami eléggé megkönnyíti a megközelítésüket is. Any-nyira fején találta a szöget, hogy kifejezetten fájt le-lombozni. Pedig tudnia kellett: ha most lelépünk, ak-kor már csak a labda cafatait látjuk viszont! Ez a jós-lat, az arckifejezése alapján, eléggé érzékenyen érin-tette.

– Ugye nem pont most kezd el sírni? – jelent meg mellettünk váratlanul Nita, mire egyszeriben elállt az esı, és újra kisütött a nap. Szinte biztos voltam benne, hogy csak véletlen.

Gil persze azonnal összeszedte magát, én meg fel-derültem.

– Hát te? – Hozzád indultam. Nem ott lenne a találka a fı-

hadiszálláson? Gillel ezt teljesen el is felejtettük, ezért bután ösz-

szenéztünk. Nitát viszont már inkább az érdekelte, miért ácsorogtunk az út szélén a csepergı esıben. Gil megmutatta neki a labdáját, mire jól kinevetett min-ket. Elsıre azt hittem, mindjárt átugorja a kerítést, és odahozza nekünk, mert ı nem fél semmitıl, de gyorsan kiderült, hogy nem evett meszet. (Ez azt jelen-ti: nem vagyok én dilis, és az apukájától hallotta.)

– Dehogy megyek én oda be, itt lakik az utca leg-

*Ez egy barkácsáruház.


mérgesebb kutyája, ezt mindenki tudja… Tényleg, hol van?

– Benn a házában – suttogta Gil, mintha attól fél-ne, hogy az eb meghallja, ha róla beszélünk.

– És mi a terv, focista? – vigyorgott tovább Nita, amire Gil persze megsértıdött.

Nekem viszont támadt egy jó ötletem.

14


Az áruház – Ha itt maradnál néhány percre, akkor mi elmen-

nénk a B&Q-ba kutyaházat nézni… – Dehogy maradok én itt egyedül! – horkant fel a

lány. – Majd itt marad a focista, én meg veled me-gyek. De miért kell kutyaházat nézegetni? Ott van egy… – mutatott az udvarra.

Gil arca ettıl megvonaglott. Nem lehetett eldönte-ni, hogy Marge nénire vagy a kutyára gondol, de az is lehet, hogy egyszerre mindkettıre. Viszont meglepe-tésünkre beleegyezett a helycserébe.

– Jól van, menjetek, én ırködöm, csak igyekezzetek! Gilnek már százszor mondtam, hogy az ilyen meg-

gondolatlan kijelentésekkel, mint az „igyekezzetek”, sokkal jobban vigyázzon Nita közelében. Ennek a lánynak nem lehet csak úgy felelıtlenül dolgokat mondani. Az igyekvés számára teljesen más sebessé-get jelent, mint egy olyan fiúnak, aki legalább annyi-szor kap B-t tesin, mint A-t. Ebben az esetben ez azt jelentette, hogy Nita simán elfutott a B&Q-ig, én meg loholtam utána, ahogy bírtam.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideig tartott, de


már úgy szúrt az oldalam, hogy majdnem feladtam. Szerencsére az áruház nincs messze tılünk, csak a kikötı felé kellett néhány utcányit sprintelni, és még egy kicsit. Meg még egy keveset.

Odabent aztán levettem a kabátot meg az összes meleg cuccot, mielıtt meggyulladtam volna.

– Na miért kell nekünk kutyaházat nézegetni? Nita már valahonnan visszafelé jött, mikor én vég-

re levegıhöz jutottam. – Csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen ne-

héz egy ilyen kutyaház, mert fel akarjuk borítani Davisékét.

– Úgy, hogy benne van a kutya? – Hát igen… – Hő, mekkora poén! – És nevetett, olyan féktele-

nül és Nitásan. Megtöröltem az orrom, amitıl fénylı csík rajzoló-

dott a mutatóujjamra. Gyorsan belekentem a nadrá-gomba, és pirulva néztem fel, de a lány még mindig csak kacagott, majd az elıtérben felállított akciós ter- mékekhez szaladt.

Utánamentem, hogy tisztázzam ezt a félreértést. – Nem viccnek szánjuk… Szóval, csak azért lenne

jó felborítani, mert akkor talán lenne néhány másod-percünk, hogy megszerezzük a labdát…

– Miért nem csengettetek be? – Becsengettünk. – És? – Nincsenek otthon. – De én láttam, ahogy megmozdul a függöny. Azt

hittem, minket néznek…

16


– Gil is ezt mondta. Nita erre megvonta a vállát, odament a kiállított

kutyaházhoz, majd az ajtajánál megfogta, és fél kéz-zel megemelte az elejét.

Ezen aztán meglepıdtem. – Ilyen könnyő? – Azért nem annyira – masszírozta meg a bicep-

szét, aztán lassan visszaengedte az ólat a földre. – De mőködhet a terv? – kérdeztem izgatottan. – Nézd, követ is árulnak! – Nita nagyon ügyes

lány, de folyton bezavar neki valami és elvonja a fi-gyelmét.

– Azt nem árulják, csak díszlet – oktattam. – Ez itt „A ház körül” kiárusítás.

– Akkor miért van rajta árcímke? Igaza volt. Ott virított rajta, hogy 6 font. Közelebb mentem, mert addigra felvette. A sze-

mem sarkából láttam egy biztonsági ırt, aki ekkor fe-lénk fordult. Nem jött oda, de már biztos minket fi-gyelt. Csak akkor indult el, amikor Nita kiejtette a kezébıl a követ, ami persze azonnal eltört.

Már épp az járt a fejemben, hogy ki lenne még ké-pes tönkretenni egy 6 fontos követ ezen a lányon kí-vül, amikor mellénk ért az ır, és meglepıen kedvesen ránk szólt:

– Óvatosan azzal, még eltörik! Nem akartam én lenni a rossz hír hozója, miszerint

már annyi a cuccnak, de még szerencse. Ugyanis a biztonságis felvette a földrıl a kétfelé esett követ, és megmutatta a tátott szájú Nitának, mi is az valójá-ban.


– Ez egy titkos, kulcstartó kı. Ha kettészeded, ak-kor belerejthetsz egy lakáskulcsot, ami jól jöhet, ha a sajátod nem találod, vagy a vendéged elıbb ér a ház-hoz, mint te.

– Hő! – álmélkodott Nita, és felkacagott. – Betörık is szoktak járni ebbe a boltba? – kérdezte aztán szem-telenül.

18


A baleset

Miután ezen kinevettük magunkat, Kevin, a bizton-sági ır segített nekünk kötelet vásárolni, mert arra még szükségünk volt. A mobilomra néztem, és úgy sürgettem Nitát, hogy hagyja már békén a láncfőré-szek nézegetését, hiszen Gil fél órája csak ránk vár.

Végül ugyanolyan lihegve érkeztünk vissza Davi- sék elé az utcára, mint korábban a B&Q-ba. Gil per-sze morcos volt. Fıleg azért, mert az esı helyett le-szállt egy kis köd. Ezenkívül fázott, éhes volt, és azt sem tudta, hol vagyunk már ilyen sokáig.

Miután meghallgattuk, nekiálltunk kidolgozni a tervet. A végére megállapítottuk, hogy a pontos meg-valósítás a legfontosabb!

Hurkot kötöttünk a kötél végére. Aztán Nita las-san átmászott a sövényen, hogy a kutyaház tetejébıl kiálló részre illessze. Ez volt a legveszélyesebb mu-tatvány, amit életemben láttam! Ekkor Nita már csak néhány méterre került a labdától, de akármilyen gyors is a lány, egy ilyen vérengzıs kutyánál nem le-het tudni… Tartanunk kellett magunkat a tervhez, ami nem volt túl bonyolult: mikor beakad a hurok, mi


Gillel az utcáról megrántjuk, hogy a kutyaház a hátá-ra billenjen. Ezzel Nitának nyerünk némi idıt az életben maradáshoz, mialatt egy jól irányzott rúgás-sal kipenderíti a labdát a kerítésen túlra. Aztán sza-lad, szalad, és a másik oldalon egy újabb ugrással el-hagyja az udvart. Ennyi.

Amilyen nagyszerő volt az ötlet, olyan rosszul sült el. Elıször Nita nem értette, hova kell a kötelet akasztani, kiabálni meg ugye nem mertünk. Ezért majdnem ügyetlen hadonászásba meg pisszegésbe fulladt az akció. Mikor végre sikerült, nekigyürkız-tünk Gillel, de még csak meg sem moccant az a vacak fadoboz. Csak nyögtünk nagyokat, és már szinte fel-adtuk, amikor a srác valahonnan erıt győjtött. Nita örömében megtapsolta, mikor az ól elıször megbil-lent. Innentıl én is erısebben markoltam, de a ma-dzag ennek ellenére lassan csúszni kezdett. Mindket-ten megijedtünk, hogy visszaejtjük, és akkor kiömlik a véreb az udvarra. Nitának akkor biztosan befelleg-zett volna, ezért hátrálni kezdtünk, át az úton, egé-szen a túloldalig, de végül már nem volt hova. Gil ek-kor a lámpaoszlophoz lépett, és gyorsan körbetekerte rajta kétszer a kötelet. Ez elvette a súlyát a háznak, így lélegzethez jutottunk. Aztán megrántottuk erısen még egyszer, és ismét az oszlopra feszítettük. Olyan öröm volt rájönni erre a technikára, mintha valami fınyeremény ütötte volna a markunkat. Meg sem hal-lottuk közben, hogy Nita már vagy harmadjára kér-dezi, rúghatja-e a labdát.

A következı pillanatban két dolog is történt. Gil visszakiáltott Nitának, hogy mehet, de többet nem

20


láttunk, mert megjelent a ködbıl egy kisteherautó, és kitépte a kezünkbıl a kötelet. Az egyik vége a lámpa-oszlopra volt tekerve, így az meg sem mozdult, de a másikon ott függött a kutyaház, ami most szédítı se-bességgel indult meg az utca felé, áttörte a sövényt, és bukfencezve állt meg a járdán.

A teherautó nagyot fékezett, a sofır hunyorítva ke-reste a zaj forrását. Ezzel egy idıben Nita vérfagyasz-tó csatakiáltással nekirugaszkodott, és egy jól irány-zott rúgással berepítette a labdát Davisék konyhaab-lakán, majd átviharzott az udvaron, s kipattant az utcára, mint aki gumiból van. Közben az üvegdara-bok hangosan csörömpölve hullottak alá. Jutott belı-lük kintre is, bentre is.

Óriási slamasztikában voltunk! Davisék háza romokban, az ól az utcán, a labda a

házban. A sofır kiszállt a teherautóból és körülnézett a jár-

gánya mögött. Fejvakarva megbambulta a pórul járt kutyaházat, mi meg csak álltunk ott szótlanul és mozdulatlanul, mint két ijedt kerti törpe. Aztán a be-tört ablakra terelıdött a figyelme, megnézte magá-nak, hümmögött valamit, majd visszaült az autójába. Talán látta rajtunk, hogy ez a mi ügyünk, és meg is tudjuk oldani, mert végül kérdés nélkül otthagyott minket.

– Hő! – érkezett vissza Nita, de ı nem foglalkozott a teherautóval, csak a kutyaház érdekelte. – Szerin-tetek, bent van a kutya?

Ez a gondolat rémülettel töltött el. Akármilyen komisz legyen egy eb, akkor sem érdemli, hogy feje


tetején álló ólakban száguldozzon, és sövényeken át bukfencezzen ide-oda. De ezzel meg is állt a tudomá-nyom, mert bevallom, én nem mertem megnézni, benne van-e.

Nita ciccegett egyet, amivel a gyávaságunkat kriti-zálta, majd elvette Giltıl a mobilját, amit az nagy bı-szen nyújtogatott feléje, felkapcsolt lámpával. Aztán pipiskedett, és bevilágított az ég felé álló kutyaajtón.

Akármilyen komikusan hangzik mindez, nekem támadt egy nagyon rossz érzésem. Egy kicsit féltem, mi lesz, ha Nita netalántán azt mondja…

– Üres – állapította meg. …És ettıl nagyon butának éreztük magunkat.

22


A kulcs

Néztem Gil arcát, és követtem a tekintetét az udvar közepére, oda, ahol egy perce még a labda hevert. Pontosan tudtam, mit gondol. Eddig azt hittük, hogy a labda elérhetetlen, és most talán tényleg az lett.

Közben Nita a betört ablak alá ballagott, a fejét csóválva méregette a rombolást.

– Le kell lépnünk, mielıtt hazajönnek, különben ir-tó nagy bajban leszünk! – állapította meg.

– A labdát nem hagyhatjuk itt… – ellenkezett Gil. – Egyik labda olyan, mint a másik. Soha nem jön-

nek rá, kié, csak ha rá van írva a neved… Erre aztán mind a hárman elhallgattunk. Nita a

sóhajtozásból és a torokköszörülésbıl is megértette, hogy Gil neve bizony ott figyel a labdán. Talán még a lakcíme is. Tehát, vissza kell szerezni.

Amíg ezen morfondíroztak, én felfedeztem, hogy ferdén áll a lábtörlı. Nem szoktam az ilyet észreven-ni, de most rajta felejtettem a szemem az ajtón, és a környékét is figyelni kezdtem. Davisék elmentek itt-honról, vitték a kutyát is, és annyira siettek, hogy ferdén hagyták a lábtörlıt. Odaballagtam megigazí-


tani, és közben eszembe jutott Gil, amikor azt mond-ta, látta mozdulni az egyik függönyt. Akkor még azt hittük, itthon vannak, de most már inkább arra gon-doltam, a huzat lehetett. Huzat pedig akkor van, ha legalább két ablak vagy ajtó nyitva marad.

Ezen felbuzdulva épp szólni akartam a többieknek, hogy kerüljük meg a házat, és nézzünk alaposan kö-rül, mikor Nita mellém lépett, és egyszerően kinyitot-ta az ajtót.

– Hát ezt meg honnan tudtad? – lepıdtem meg na-gyon.

– Nem tudtam, csak itt álltál, és annyira vigyorog-tál, hogy azt hittem, nyitva van.

– És nyitva is van – szögezte le Gil remegı hangon. Ugyanazt a furát érezte, amit én. Nem szabad be-

menni senkinek a házába, ha az illetı nincs otthon. És már azzal, hogy kinyitottuk az ajtót, egy kicsit megszegtük ezt a szabályt.

– Csak kihozzuk a labdát, és kész – noszogatott minket Nita, s fél lábbal már bent is volt, amikor megérkezett a rendırség.

Annyira megijedtünk, hogy egy szó nélkül néztük végig, amint kiszáll két rendır az autóból, és a házig sétál, miközben összevont szemöldökkel vizslatják a sövénykerítésen átfarolt kutyaházat meg az odaveze-tı csíkot a földön. A felszántott udvart.

Aztán az elöl jövınek feltőntünk, és felénk vette az irányt. Közben a szeme sarkából tudomásul vette a betört ablakot is. Nita közben kihátrált a házból, és óvatosan úgy lépkedett, hogy a lehetı legtávolabb ke-rüljön az ajtótól.

24


– Helló, én Max Mason rendırjárır vagyok, a tár-sam Raymond Taylor tizedes, és egy betörés miatt kaptunk riasztást. Tudtok errıl valamit?

Mivel másodpercekkel ezelıtt nyitottuk ki az ajtót, nagyon félelmetes volt ez az egész. Nem hittem, hogy ennyire gyorsan ideérnének a rendırök, ha valaki vé-letlenül betör.

– Nem tudunk semmit – motyogtam halkan. Ezen természetesen elmosolyodott, és azt láttam az

arcán, hogy egyáltalán nem hisz nekem. Azt gondolja, mi törtünk be, és most épp játszom az ártatlant.

– Hogy hívnak? – Howard Matheu. – És téged? – fordult Nitához. – Anita Brodsky – szólt a válasz. – Gilbert Frost – mondta rögtön Gil, a kérdésre

sem várva. Mivel az apukája rendır, nagyon jól tudja, hogy enyhítı körülmény, ha együttmőködünk a ható-sággal.

A rendır felírta a neveket, és tovább faggatott minket.

– Hogy nyitottátok ki az ajtót? – Közben közelebb lépett, és a zárat vizsgálta, meg minden. Én nem lát-tam rajta semmi különöset, de hát ı a rendır, neki kell tudnia, mi nem stimmel vele.

Szóval, épp mondtam volna neki, hogy sehogy sem nyitottuk ki, mert már nyitva volt, amikor Nita leha-jolt a földre, és mielıtt bármit tehettünk volna, fel-emelt egy kulcsot.

– Nézzétek, mit találtam!


A kő

A rendır mosolyogva elvette, és a zárba illesztette. Közben úgy nézett rám, mintha a fejembe látott vol-na. Mintha tudná, mit akartam az elıbb mondani, és mivel Nita kulcsokkal rohangászik fel és alá, nyil-vánvalóan ismét hazugságra készültem. Pedig nem is!

Az ajtóban fordult a kulcs, stimmelt a zárral. – Itt találtam a kıben – suttogta Nita közben, és

érthetetlenül vigyorgott. Mérges lettem, hogy miért ilyen ügyetlen, de akkor megpillantottam a követ. Olyan volt, mint amilyet a B&Q-ban láttunk. Nita annak örült, hogy felismerte, én meg azonnal nekiáll-tam megmagyarázni ezt a Max nevő rendırjárırnek. Valahogy úgy gondoltam, ha most itt minket már az elején betörınek néznek, akkor nem fogjuk tudni ké-sıbb tisztázni magunkat.

– Nekünk csak begurult a labdánk az udvarra – kezdtem, és nem érdekelt, mennyire nem hisz nekem. – Aztán megpróbáltuk átfordítani a kutyaházat, de mindegy volt, mert nem volt benne kutya, közben a labda viszont berepült az ablakon. – Nem akartam Nitát bajba keverni, végül is mindegy, ki rúgta oda.

26


Az a lényeg, hogy bent volt, mi viszont nem. – Aztán idejöttünk az ajtóhoz, és azt meg nyitva találtuk. De nem mi nyitottuk ki, hiszen azt a kulcsot is csak most fedeztük fel ebben a pillanatban, mert a barkácsbolt-ban láttunk egy ugyanilyen követ, és akkor még meg is kérdeztük Kevint, hogy a betörık nem tudnak-e az ilyenekrıl…

– Jól van – csendesített Max rendırjárır. – Las-sabban, mert így nem értek semmit! Kezdjük az ele-jén. Mikor jöttetek ide a házhoz?

– Két órája és negyvenhat perce – mőködött együtt Gil a hatósággal.

– Rendben – mondta Max, olyan hangsúllyal, mint aki meglepıdött. Gil sokszor hoz zavarba embereket ilyenekkel. A rendırjárır az órájára nézett, aztán folytatta: – A riasztás huszonkét perce érkezett…

– Akkor mi még csak kint álltunk az utcán – vág-tam közbe. – Sıt, csak Gil állt kint egyedül! – Egy kis remény pislákolt fel bennem, hogy meg tudjuk ma-gyarázni a helyzetet.

– De azt mondtátok, itt vagytok majd három órája. Nita ezen felnevetett. – Ja, de csak az utcáról nézegették a labdát, mert

nem mertek bejönni a kutya miatt! Aztán elmentünk kideríteni, milyen nehéz egy kutyaház, de itt hagytuk Gilt, vigyázni a labdára, hogy addig se egye meg a ku-tya.

– De hát itt nincs is kutya – állapította meg a rendırjárır, és mindentudóan körbejáratta a tekinte-tét a feldúlt udvaron.

– Azt már mi is tudjuk – grimaszolt Gil. Az egész


olyan volt, mikor néhányan lassabban öltöznek át tesiórára, aztán mire bejönnek a terembe, már folyik a játék, és akkor nekik megint el kell magyarázni mindent…

Max nevetve a társára nézett, én viszont elgondol-kodtam: ha mi huszonkét perce még az utcán vol-tunk, akkor ki az, aki betörınek hitt minket? A szem- közti ház ajtajában állt egy néni. İ hívhatta a rend-ıröket… és akkor leesett.

A huzat! – Elnézést – kezdtem, mert nem akartam, hogy

megint olyan kétkedve nézzen rám. – Szerintem, csak valami huzatféle volt, ami mozgatta a függönyöket. Amiatt hívhatták ki magukat, mi is láttuk, vagyis Gil látta…

A rendırjárır végre rendesen rám figyelt. – Sajnos nem csak annyit jelentettek, hogy meg-

mozdult a függöny, hanem kifejezetten mozgást érzé-keltek a házban! Miközben Davisék csak a hétvégén jönnek haza! Érted? Ezt nem tudjátok a huzatra ken-ni…

Megint a szemközti ház felé fordultam, és még mindig ott állt az a néni. Fölötte, a házának a tetıte-rében egy ablak nézett felénk, aminek a függönye nem volt teljesen összehúzva. Az a gondolatom tá-madt, hogy onnan talán nem is láthatott minket, mi-kor az utcán szerencsétlenkedtünk. Szóval, a mozgás

a házban szinte biztos nem ránk vonatkozott. Ettıl megrémültem.

– Max… akarom mondani, járır úr! Szerintem be-törık vannak odabenn!

28


Ezt sikerült olyan fehér arccal és olyan remegı hangon elmondanom, hogy a rendırjárır összevonta a szemöldökét.

– Hát persze, kisfiú, nem kell félni, pont ezért va-gyunk itt!

– De nem úgy értem, hanem úgy, hogy tényleg itt vannak! Most, ott, bent…

Végre már nem ránk figyelt, hanem a ház felé for-dult, aminek ekkor kitárult az ajtaja. Egy férfi érke-zett bentrıl ásítozva, és érdeklıdött, hogy megtudhat-ja-e mirıl szól a kupaktanács a lábtörlıjén.


Az egyezség – Elnézést, uram, csak bejelentést kaptunk, hogy

mozgást észleltek a házban, és nem tudtuk, hogy itt-hon tartózkodik-e… – kezdte Max rendırjárır hivata-los hangon. Nekem viszont egy kicsit sem volt isme-rıs ez a fazon, és emiatt kérdın néztem Gilre, aki szintén megvonta a vállát.

– Semmi gond, sajnos a bátyámék csak tegnap este szóltak nekem a ház miatt, ezért egész éjjel utaz-tam… – magyarázta a férfi, és elnyomott egy újabb ásítást. – Szóval, nagyjából átaludtam az egész napot, az imént riadtam fel, mikor a konyhába érkezett az a labda.

Nita csak pislogott, Gil meg behúzta a nyakát. – Elnézést – furakodtam elıre –, hova lett Toby?

Ugye nincs semmi baja a kutyusnak? A férfi elmosolyodott, és kedvesen megnyugtatott,

hogy Toby csak kirándulni ment a családdal. A bátyja mindig magával viszi, ha teheti.

A járır kíváncsi volt, hogy megnyugtatott-e a vá-lasz, erre én közöltem a vele, hogy a kutyát Sam- sonnak hívják. Tátva maradt a szája, és nem is kel-

30


lett többet magyarázkodnom, mert a férfi máris visz-szamenekült a házba.

Raymond tizedes egy kicsit távolabb hessegetett minket az ajtóból, aztán Max után sietett, aki már ja-vában kergetızött a betörıvel.

Ezután egy percig semmi sem történt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már fél lábbal

a házban vagyok, és a többiek szorosan a hátam mö-gött fészkelıdnek, mert hallani akartunk valamit az egészbıl. Ki szerettük volna fülelni, hogyan kapnak el egy betörıt.

Hangos lábdobogás következett, meg kiabálás, és ezzel már meg is volt a lényeg. Hallottuk, amit akar-tunk, hát gyorsan elhúztunk a háztól kicsit távolabb. Aztán, mivel még onnan is lehetett hallani, még távo-labb, végül átmentünk az úton, és a szemközti járdá-ról figyeltük, mi zajlik, a szomszéd néni sövénye elıl.

Hirtelen abbamaradt a csörömpölés, és Max rend-ırjárır feje bukkant ki az emeleti ablakon, mire a né-ni szélesen elvigyorodott. Igen, ott látta ı azt a moz-gást, ahol most egy rendır könyököl!

Dicsıség volt ez, még ha mindössze néhány má-sodpercig tartott is. Max rendırjárır ugyanis nem gyıztesen nézett ki az ablakon, hanem keresve, ku-tatva. Azt a betörıt vesztette el, aki ekkor szaladt ki a házból, és úgy tőnt, egyenesen felénk fut. Hátán egy zsákkal, mint a filmekben. Nem sokkal mögötte loholt a tizedes.

Én eléggé megijedtem, Gil a néniig hátrált, Nita viszont, mivel szerintem nem fél semmitıl, felkapta a földrıl a kötelet, amit a lámpaoszlophoz erısítettünk,


és meghúzta. A másik vége a kutyaházra volt hurkol-va, így a kötél a menekülı rabló lába elıtt megfeszült. Akkorát nyekkent, mint egy ólajtó. Nitát is elrántot-ta, de nem lett neki semmi baja. Raymond rendır vi-szont a fekvı rablóra vetette magát, és pillanatok alatt bilincsbe verte.

Valamivel késıbb, mikor Max rendır elintézte a központtal a helyzetjelentést, odajött hozzánk, és Gil kezébe nyomta a labdáját. Ideje volt már, mert men-nünk kellett haza ebédelni, de azért jól tudtuk, hogy pácban vagyunk.

– Ez milyen fura ügy volt, gyerekek! A tag észre-vétlenül besurrant a házba, de kifelé már nem tudott osonni, mert „az a két kölyök itt lebzselt egész dél-elıtt”, ezt mondogatta. Szóval, fogtatok egy betörıt! Mit szóltok?

Mit kellett volna mondanunk? Hogy nem ez volt az elsı?

– Tök jó! – lelkendezett helyettünk is Nita. – Nos, azt gondoltam – folytatta a rendır –, mivel

ilyen sokat segítettetek, visszavinném a kutyaházat a helyére, és közben ti elszaladhatnátok, mintha sosem láttuk volna egymást. Az ablakot meg mi törtük ki üldözés közben… Mit gondoltok, méltányos lenne ez így?

– Szóval semmi dicséret? – érdeklıdött Nita. – És semmi büntetés – világított rá Max rendırjár-

ır. – Csak elsétálunk? – Igen. Jók legyetek, és máskor ne keveredjetek

ilyen bajba, mert ha megint egymásba botlunk, nem

32


leszek ilyen elnézı! – Aztán odaintett Raymond rend-ırnek, hogy segítsen már megmozdítani a kutyahá-zat.

Csakhamar belefeledkeztek a munkába, míg a le-fülelt betörı a rendırautó hátsó ülésén várta, hogy induljanak már végre.

Gil mozdult meg elıször, aztán mi is utána ballag-tunk.

– Jobb, ha ezt nem meséljük el otthon – súgtam a többieknek, mire ık némán bólogattak. Aztán a sa-rokról Nita még visszanézett, és úgy integetett.

– Viszlát, Max rendırjárır, viszlát, Raymond! De szerintem nem hallották.

TartaloM

Howard Matheu vagyok / 5 A labda / 6 Az ötlet / 9

Az áruház / 13 A baleset / 17 A kulcs / 21

A kı / 24 Az egyezség / 28

Howard Matheu különös esetei sorozatban megjelent könyvek

1780 Ft

www.fonixkonyv.hu

ISBN 963-7051-65-4

9 789637 051654

A harmadik borító.indd 1A harmadik borító.indd 1 2014.11.17. 13:03:502014.11.17. 13:03:50


A harmadik

Howard Matheu vagyok, nyolc és fél éves, és lehet, hogy rablók vannak a nyomomban.

Nitával és Gillel láttunk valamit a nyári táborban, amit nem kellett volna. Hallgattunk róla, mert azt gondoltuk, úgyse hinnének nekünk. De nem hagyhat-tuk annyiban. Készítettünk egy tervet, hogy ne érez-zük magunkat veszélyben. Bizonyítékot kellett talál-nunk!

Ez nem volt mindig egyszerő, és néhány dolog elég viccesen alakult.

Most pedig leírtam ide azt, amit tudnod kell, neked és mindazoknak, akik kíváncsiak rá, mi is történt va-lójában.

A Nyúl akta

Howard Matheu vagyok, nyolc és fél éves, és nem nyomozok soha többé.

Nita és Gil, a két barátom úgy gondolta, detektív-nek lenni jó dolog. Segítünk a kisebbeknek, leleplez-zük a rossz embereket, és közben jól szórakozunk. A Nyúl akta teljesen ártatlan ügynek indult, mégis olyan fordulatot vett, amire senki sem számíthatott.

Ez a baj nem talált volna ránk, mi kerestük ma-gunknak. A többiek még a végére akarnak járni, de én már nem.

Leírtam ide azt, amit tudnod kell, neked és mind-azoknak, akik kíváncsiak rá, mi is történt valójában.

Mielıtt belekezdesz, fontos, hogy tudd: ez nem me-se! Ez egy detektívtörténet gyerekeknek.

Az ellopott karácsony

Howard Matheu vagyok, nyolc és fél éves, és ami most hiányzik nekem, az egy karácsonyi ajándék.

Gillel közösen adtuk volna Nitának, de egyszer csak nyoma veszett.Persze nem magától vált köddé, hanem ellopták!

Ez nem egy szokványos karácsonyi történet, mert kimarad belıle a Télapó meg a csengettyős zene. He-lyette ott lesz a papi, egy zőrzavaros nyomozás és egy szemtelen szellem, akinek valahonnan kulcsa van a kémiaszertárhoz.

Most pedig leírtam ide azt, amit tudnod kell, neked és mindazoknak, akik kíváncsiak rá, mi is történt va-lójában.

JÖN! JÖN! JÖN!JÖN! JÖN! JÖN!JÖN! JÖN! JÖN!JÖN! JÖN! JÖN!

Howard Matheu különös esetei

A FÁRAÓ JOGARA Howard Matheu vagyok, nyolc és fél éves, de most kapóra jönne, ha tizenkettı lennék.

Annak is örülnék, ha a múzeumban maradnának a tárgyak, mire odaérünk megnézni ıket. Emellett nagyon kellene egy eredeti ötlet a halloweenes jel-mezemhez, és igazán elárulhatná valaki, hogy Ni- tának mi baja van velem…

De azt hiszem, ezekkel a gondokkal inkább meg-küzdök egyedül, vagy a titkos társaságommal, csak ez a Kheopsz fáraó hagyjon már minket békén! Mert így se nyomozni, se tanulni, se aludni nem tudunk!

Most pedig leírtam ide azt, amit tudnod kell, ne-ked és mindazoknak, akik kíváncsiak rá, mi is tör-tént valójában.

www.howard.hu

facebook.com/howard.matheu

www.fonixkonyv.hu

facebook.com/fonixkonyvmuhely

moly.hu/tagok/fonixkonyvmuhely

JÖN! JÖN! JÖN! JÖN! JÖN! JÖN!JÖN! JÖN!JÖN! JÖN!JÖN! JÖN!

Documents

Howard Matheu - 18pedagogia.hu · A Nyúl akta . Az ellopott karácsony . Howard Matheu különös esetei