Hwang Sun-won:

???

Fordították Yoo Jinil és Szűts Zoltán

2005

1

Tartalomjegyzék

Előszó-------------------------------------------------------------------------- 3 Szokás kérdése --------------------------------------------------------------- 4 Kagylóhéjak------------------------------------------------------------------14 Áldozathozatal---------------------------------------------------------------23 Csillagok ---------------------------------------------------------------------29 Az öreg Hwang--------------------------------------------------------------43 Az öreg fazekas--------------------------------------------------------------55 A hold és a rák---------------------------------------------------------------64 A szitáló eső -----------------------------------------------------------------70 Makkok-----------------------------------------------------------------------75 A felhőszakadás -------------------------------------------------------------79 A daru-------------------------------------------------------------------------90 Durva szemcsés homok ----------------------------------------------------96 A borjú---------------------------------------------------------------------- 109 Ideje kettesben maradnunk----------------------------------------------- 115 A keljfeljancsi ------------------------------------------------------------- 124 Ha kedves az életed ------------------------------------------------------- 135 Álarcok --------------------------------------------------------------------- 143 Számmisztika -------------------------------------------------------------- 145 Hwang Sun-won alakja--------------------------------------------------- 154

2

Előszó

Különös számunkra ismeretlen világ tárul föl Hwang Sun-won elbe-széléseiből. A szerző lírikusként kezdte írói pályafutását, de 1940-ben ki-adott novellástörténetének sikere nyomán prózaíróként lett sikeres és jelen-tős. Méltatói szerint az író a koreai irodalom magában álló jelensége, azzá teszi elbeszélőmódjának sokszínűsége, erős képzelőereje és lelkiismerete.

Ezek a tulajdonságai a válogatásunkban megjelent kötet, elbeszélé-seit is jellemzik. Közülük A daru és Az öreg Hwang a koreai prózairodalom kimagasló alkotása, kendőzetlenül tárul fel bennük a szegénység, a háború, az azt követő időszak emberi nyomorúsága, amelyet azonban mindig ellen-pontoz az egyszerűek természetesen működő szolidaritása. Mert a szokások, a szereplők környezete, ha számunkra szokatlan is, az érzéseket, a humánus életszemléletet különféle vigasztaló megnyilvánulásait jól ismerjük.

Az európai olvasó számára különösképpen érdekes, Hwang Sun–won elbeszéléseinek sűrített szimbolikája, van ebben valami meseszerűség is: a hősöknek küzdelmes próbán kell átesniük, mint az író egyik főműve A felhőszakadás két fiataljának, akiknek sorsát a beteljesülés pillanatában beárnyékolja az elmúlás. A végzet mindkét főhős feje fölött ott virraszt, sor-sukat és életüket mégsem érezzük tragikusnak, hiszen gondolataik és tetteik megragadóan emberiek, s a távoli erős hagyományokkal rendelkező világ benépesítőinek gondolkodásmódjában a sajátunkra ismerünk. Az író úgy mutatja az életet, mint folytonos haladást, amelyben a drámai történések sem akadályozzák a hősök lelki gazdagodását, bár sejtik – mint A daru – egyik hőse, hogy bármelyik pillanatban halálos lövés érheti őket.

A két fordító, a koreai, Kosztolányival foglalkozó Yoo Yin Il és a budapesti Eövös Loránd Tudományegyetem kötelékében működő fiatal író, a jelenleg Dél Koreában oktató Szűts Zoltán Hwan Sun–won legjobb elbeszé-léséből válogatta gyűjteményét, amelynek olvasása akár felfedezőútnak is minősíthető.

Rónay László

3

Szokás kérdése

Ott állt, és már nagyon ki akart menni.

– Mit képzelsz, teszed le gyorsan! – mondta a feleségem, és elvette tőle az ollót.

Az egész olyan idétlenül festett, kitépni a gyermek kezéből az ollót, hisz a következő pillanatban a két éves kisfiú biztos visszahozza, annak elle-nére, hogy feleségem jó messzire elhajította.

A feleségem fejbe kólintotta a fiúnkat, és azt mondta:

– Miért kell ilyen kis kártevőnek lenned? Az olló egyébként sem fi-úk kezébe való.

A gyerek csöndben maradt. A sarokba ment, megkereste a labdáját, és már indult volna is vele kifelé.

– Nem mehetsz ki. Itt kell játszanod! – mondta a feleségem, majd abbahagyta a varrást, és a tűt a kontya közepébe szúrta.

– Óh, ideje kakilnod.

Kézen fogta a gyermeket és kirángatta a szobából.

A gyerek már elég idős volt, ahhoz, hogy tudja, mikor kell kakilnia, de a feleségem mégis csecsemőként kezelte. Édesanyám is ugyanazt tette velem, talán azért, mert túl akarta biztosítani magát, és lám a feleségem is követi ezt a szokást, nem hiszem, hogy vége szakad valaha.

A kisfiú csak ült és erőlködött, de hiába.

– Figyelmeztetlek, ha majd becsinálsz, nagyon elfenekellek!

A fiú nem ijedt meg, hanem nagyot rúgott a labdájába.

– Figyelj, inkább menjél ki játszani! – mondtam neki, majd kivettem két pénzérmét a zsebemből, megcsörgettem, majd odaadtam neki őket.

A kisfiú ezen sokkal jobban meglepődött, mint a feleségem folyama-tos ordibálásán. Most kapott először pénzt, ezért nem tudta, mit kezdjen vele. A gyerek hol a pénzt, hol az anyját nézte.

– Mondd, neki, hogy vegye el.

– Vedd el.

4

-–Később kapsz többet is. Most menj ki játszani!

A fiú annyira meglepődött, hogy kiejtette a labdáját, az pedig elgu-rult.

Az udvar túloldalán lévő helyiség padlóján egy cirokszárat talált. Biztos a fiú játszott vele, majd ottfelejtette.

Apám remegő kézzel felszedte, és elhajította. Leült, és kezét a térdén pihentette, de az tovább remegett.

– Egyébként, miért rohangálsz állandóan ide-oda? – kérdezte tőlem szemrehányóan.

Mivel a szemrehányás a családban a nagyapa kötelessége, az öreg csak feladatát teljesítette, amikor mindenkit megállás nélkül szidott.

– Miért nem mész ki söpörni, hisz már eleget pihentél itt benn. Úgy tűnik, semmi dolgod sincs.

Figyeltem az apám bal kezét, hogyan remegnek az ujjai még akkor is, amikor a térdén pihentette őket.

Az apám most az anyámra nézett, egy ideig bámulta, majd rosszalló-an azt mondta:

– Csak elkényezteti azt a gyermeket, miért kellett már pénzt is adnia neki?

Az anyám, aki eddig összegörnyedve ült, egy pillanatra felnézett, majd újra lehajtotta a fejét. Bár neki volt a legkevesebb oka rá, mégis az anyám volt az, aki a legjobban félt az apámtól.

Az apám ekkor alig hallhatóan motyogott valamit:

– Hogyan hanyagolhatja el ennyire a családját? Végül is, nincs más fiam.

Sóhajtott.

Majd, nemhogy befejezte volna a szemrehányást, még sajnáltatni is kezdte magát, ettől ráncai még mélyebbek lettek.

Majd felrobbantam a méregtől, úgy éreztem, az már túlzás, ahogy sajnáltatja magát, ezért közbevágtam:

5

– Tudja, a gyereknevelés egy kicsit bonyolultabb dolog a növény-termesztésnél.

Apám ilyenkor rendszerint már ordított, hogy hálátlan gyermek va-gyok, és semmi tisztelet sincs bennem.

De most sokkal rosszabb volt, hogy nem szólt semmit sem, ezért hozzátettem:

– Nem csak learatni kell a termést.

Apám korábban ilyenkor arcba szokott csapni egy könyvtámasszal, mondván, fogalmam sincs az egészről.

Anyám megijedt és gyorsan azt leintett:

– Figyelj ide, fiam.

Rám nézett, hogy hagyjam már abba.

De én folytattam:

– Apám, bármennyire is szeretné, én nem vagyok rizsültetvény vagy legelő, melyről csak úgy betakaríthatja a termést.

Azon a napon apám azonban nem kiabált, és nem is csapott arcul, hanem csak ült ott, míg a keze folyamatosan remegett.

Anyám rá sem mert nézni, sokkal rémültebb volt, mint egyébként szokott lenni. Az arccsontja kidülledt, és ő így most nagyon öregnek látszott.

Akármikor nagyon figyelt valamit, szeme vörös lesz és könnybe lá-badt, ezért folyamatosan törölgette.

Anyám még egyszer megpödörte a cérna végét, összecsücsörítette az ajkát, és megpróbálta befűzni a cérnát a tűbe. Nem talált be, ezért szájával újra benedvesítette a cérna végét és újra megpödörte. Úgy tűnt, azt várja, hogy én fűzzem be. De én csak vártam. Ekkor anyám felemelte a tűt és a cérnát, majd azt mondta:

– Befűznéd nekem?

A tű fokát a papírablakon keresztül beáramló fény felé tartottam, be-fűztem a cérnát, majd visszaadtam neki.

Amíg csomót kötött a cérna végére, azt mondta:

6

– Már kisfiúként is remekül be tudtad fűzni. Talán már olyan fiata-lon is, mint amilyen Chang-son most.

– Bánt valami? – kérdezte és felém fordult.

Én csak ráztam a fejem, hogy semmi, és észrevettem, milyen ráncos az anyám szeme. Majd azon kaptam magam, hogy tűnődöm, vajon ki fog előbb elhunyni az anyám, vagy az apám. Ha a dolgok rosszul alakulnak, és miért ne alakulnának úgy, akkor az apa lesz az.

Anyám varrni kezdett, és közben azt kérdezte:

– Talán nem szereted a feleséged?

– Miért mondja ezt?

– Tudod, a feleséged arca olyan jellegtelen, azt sem érdemli, hogy rá nézz. El kellene válnotok. Emlékszel, hogy az emberek azt mondogatták, milyen olyan vonzó voltál kiskorodban? De talán nem lenne rendjén elhagy-ni őt. Nem bánhatsz vele rosszul, különösen most nem, hogy már gyermeke-tek is van. Sohasem lesz jó vége, amikor már az első feleségeddel is így bánsz már. Soha

– Tudja, hogy most alig tudok eltartani egy asszonyt is. Egyébként meg néha még kifejezetten vonzódom is a feleségemhez.

Az anyámnak mintha jutott volna, hogy apám régen szeretőt tartott, ezért folyamatosan szemét törölgette a szoknyája szegélyébe.

Elszédültem, amint figyeltem, hogyan ereszkedik le a pók a meny-nyezetről a sarokban.

Egy napon figyeltem, hogyan ereszkedik le a pók a mennyezetről, majd azt mondtam a feleségemnek:

– Tudtad, hogy a pókok gyakran megeszik a kicsinyeiket? És vajon tudtad-e azt is, hogyha megeszel egy nagy adag főtt pókot, akkor nagy esély van, hogy elmúljon a szédülésed és még hízhatsz is tőle?

A feleségem lehajtotta a fejét. A haja koromfekete és nagyon vé-konyszálú volt. Leánykorában biztos dús és csodálatos volt. Fel sem nézett, úgy válaszolt. Lassan beszélt:

– Hogy tudhatnám én ezt, hisz olyan ostoba vagyok.

7

– Észre sem vettem, hogy milyen fekete lett a hajad. Mit gondolsz, főzzek meg néhány pókot magamnak, hátha idővel én is olyan kirobbanó formában leszek, mint te vagy?

A feleségem elpirult. Egyszer csak észrevettem, hogy a kontya mint-ha rövidebb lenne.

– Miért szabdaltad össze a hajad? – kérdeztem hirtelen.

Feleségem még kisebbre húzta össze magát.

A pók, amit eddig figyeltem, gyorsan a mennyezet sarkába mászott és elbújt. Egy hosszú, himbálódzó fonalat hagyott hátra.

– Ha még egyszer le merészeled így vágni, akkor megkapod a ma-gadét!

Ettől elsírta magát, mert azt láttam, hogy remeg a válla.

Ilyen helyzetben édesanyám is mindig sírt. Én pedig azt mondtam neki, amit apám szokott anyámnak:

– Fejezd már be, inkább nem mondok semmit sem, mert sírás lesz a vége. Nincs itt semmi keresnivalóm.

Kimentem.

Az utca nagyon hosszúnak tűnik, én pedig szédülök. Buborékok úsznak a szemem előtt, megannyi csillogó szivárvánnyal a felszínükön. Ösz-sze-vissza pörögnek. A szivárványok összeütköznek és szétszóródnak, a buborékok pedig szétpukkannak. Hiába mosom szét őket a kezemmel, újab-bak és újabbak jönnek. Buborékok, buborékok, buborékok. Újabbak jönnek, míg a szivárványok szétszóródnak. Mint a hab, melyet hal köp ki a szájából, mint a hab. Hab, hab, hab; szivárványok, szivárványok; lebegő labdák, lab-dák lebegnek. Olyan szomjas vagyok.

Hol van a teázó? Víz. Köszönöm, most már jobban vagyok. Ez a fiú azt mondja, élete nem más, mint kövek gyűjtése szürkületben a folyóparton, elbocsátom fiatalságom, mint egy követ, kijövök a teázóból.

A közeli boltban egy mókus rohan a mókuskerékben. A mókuskerék egy kört ír le. Egyik a másik után jön. Körök, körök, körök. És végül csak egy marad. Így a mókus végre megáll. Jaj, le akarok feküdni. Jobb lesz , ha hazamegyek.

8

Épp lepihentem, amikor feleségem megkérdezte a fiam:

– Mondd, kit szeretsz jobban, a nagypapát vagy a nagy-anyát?

– A nagypapát.

Egyértelmű volt, hogy feleségem most kezdi megtanítani a gyereket mindarra a mocskos kis trükkre, amire engem is az anyám kisfiú koromban tanított.

– És kit szeretsz jobban, a nagyanyát vagy az anyukádat?

A fiú állával a feleségem felé bökött, és azt mondta:

– Anyut.

A feleségem elpirult. Bár pontosan megtanította, mit kell válaszol-nia, a gyerek ezt a maga módján tette. A feleségem egy kicsit zavarba jött, majd a szeme sarkából figyelve most azt kérdezte:

– És ki szebb?

– A nagyi.

Most már csak az következett, hogy a feleségem és köztem kell vá-lasztania. Nem volt valószínű, hogy hibázik, és tudtam, engem fog megne-vezni, csakúgy, ahogy be lett tanítva.

– És most mondd meg, kit szeretsz jobban, aput vagy az anyut? - megelőztem a feleségemet, és én tettem fel a kérdést.

A fiú habozott, és a feleségemet figyelte.

– Szerinted én szép vagyok?

A gyerek akkor nem sírt, amikor elvette tőle az ollót, vagy amikor fejbevágta, de most, amikor rám nézett, bőgni kezdett.

– És szerinted ki szebb, az apu vagy a baba? A baba sokkal szebb, pontosan ennyivel – mondtam, és széttártam a kezem, amennyire csak tud-tam. Az ölelés elmaradt.

9

A fiú süteményt evett és lemorzsázott a szemben lévő szoba padlójá-ra. Az anyám, aki ott ült, miután felszedte és megette a morzsákat, azt mond-ta:

– Úgy tűnik, esni fog. Csak nem kezdődik ilyen korán az esős idő-szak?

– Ki tudja.

– A búza már biztos megérett.

Bár kint esőre állt, elég volt meghallanom a búza szót, hogy valami furcsa nosztalgia kerítsen hatalmába.

– Emlékszel, hogy egyszer kiskorodban elszöktél és búzát sütöttél tűz fölött, majd elájultál és ezzel nagy felfordulást keltettél? – kérdezte anyám, majd egy ideig csak könnyeit törölgetve nézett rám, majd folytatta:

– És ez sem volt neked elég, mert másnak megismételted a dolgot. Akkor nagyon aggódtam érted.

– Akkoriban csak a mezőkön rohangáltam, mi?

– Sötétedés előtt sohasem értél haza. Én voltam az, aki a legjobban féltettelek. Óh, igen, majdnem elfelejtettem, az apád kérdezte, hogy ki tudsz-e már kora ősszel menni a tanyára, és felügyelni a cséplést. Már kiskorodban is érzékeny voltál a rovarcsípésekre, nem is tudom, hogy tudsz majd megma-radni kinn a vidéken, attól félek, hogy nagyon rossz lesz majd neked. Attól félek, hogy bírod majd ki. Bármit is kérdez tőled, nem válaszolj neki. Tarts ki. Majd beszélek én vele. Egyébként, meg majd megtanítunk, hogy kell kézben tartanod a dolgokat, amikor mi már nem leszünk.

– Na, újra a halálról beszél!

– A mi korunkban már csak erre gondolnak az emberek. A halálra és az unokáikra.

Elgondolkodva a falra néztem, melyre a fiam vonalakat rajzolgatott, majd kirázott a hideg, amikor felfogtam, hogy amikor a fiú már felnőtt lesz, a feleségemmel ugyanezt a jelenetet fogjuk előadni neki.

A nappaliban a feleségem épp egy fonalat bogozott kit, amit a gye-rek nemrég gubancolt össze. A fiúra néztem, aki mellette ült és a labdájával játszott, majd azt mondtam a feleségemnek:

10

– Ha elmegyek vidékre gabonát csépelni, és napbarnította arccal jö-vök vissza, a gyerek, amikor meglát, el kezd majd sírni.

A fiú labdája elgurult, de ő nem ment el érte, hanem csak nézett rám. A feleségem már el is takarta a szemét a blúza pántjával. Nem is a nevetsé-ges sírása zavart a legjobban, hanem az, hogy a pántja már olyan koszos volt.

Hirtelen a feleségem lehajtotta a fejét, és azt mondta:

– Ha azt akarod, elmegyek, és nem kell együtt élnünk többé.

– Miért törlöd a szemed abba a koszos valamibe?

Abban a pillanatban leengedte a pántját, és azt mondta:

– Még akkor is, ha nem tudom teljesen itt hagyni ezt a családot.

– Akkor azt szeretnéd, ha én mennék el? Ha itt hagyom a házat, ak-kor hol fogok élni?

Régóta nem emeltem fel a hangom, ezért elnevettem magam. A fele-ségem válla remegett, és csak csöndben sírt.

Megbillentettem a mellette lévő ruhaszekrényt. Az ajtóra szerelt tü-körben most csak a mennyezet látszott, majd, amikor visszabillentettem, újra a feleségem volt benne.

A feleségem belenézett a tükörbe, és azt suttogta:

– Csak a gyereket sajnálom.

Ezután már megállás nélkül zokogott.

A fiú ruhadarabokat szabdalt szét az ollóval, mintha tudomást sem venne az egészről.

Amikor apám régen a szeretőjéhez ment, anyám ugyanezt mondta neki, bár én akkor már felnőtt voltam. Akkor én nagyon sajnáltam magam. De ezzel egy időben az egyik énem figyelte a másikat, ahogy sajnálni akarja magát, míg a másik énem akarta, hogy az sajnálja magát. Melyik is vagyok akkor én?

Manapság apám magában tűnődött, így nem jutott ideje a szemrehá-nyásra. Nehéz volt megmondani, hogy melyik is volt akkor az igazi apa.

Azt mondta:

11

– Amíg élek, addig az enyém szerint lesz. Van-e egyáltalán fogal-mad arról, mennyi munkámba tellett mindezt megteremteni, amink most van? De mindegy. Úgysem élek már sokáig.

Apám ujjai még jobban remegtek, amíg azt akarta megértetni ve-lünk, milyen küzdelmek árán sikerült összehozni ezt a kis vagyont.

Anyám, aki mindig aggodalmaskodott, azt mondta apának:

– Amikor mi meghalunk, ő majd tudja, mit kell tennie. Amikor a kis Chang-son felnő, akkor a mi fiunk is teljesíti szerepét, nem?

Apám csak egy nagy levegőt nyelt, és látszott, hogyan megy le a torkán.

Újra azon kaptam magam, hogy tűnődöm, ki fog először elhunyni, az apa vagy az anya. Ekkor fogtam fel, hogy amikor ők már nem lesznek, akkor a teljes felelősség már az enyém lesz. Ettől hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Apa és anya nem halhat meg, nem halhatnak meg.

Az anya ekkor azt mondta a gyereknek, aki éppen labdázott:

– Menj, és hozd ide azt a söprűt!

A söprő épp mellettem volt, ezért a gyerek felé nyújtottam. Anyám érte nyúlt és már el akarta venni. De én eltartottam tőle, és odaadtam a fiú-nak.

A fiú egy pillanatig nem tudta, mit tegyen, majd elvette a söprűt, és úgy tett, mintha nagyon nehéz lenne, és alig bírja el, majd odaadta az anyá-nak.

Apa és anya nem halhat meg, nem halhatnak meg.

Apám ekkor, mintha tudomást sem venne rólunk, azt mondta:

– Úgy tűnik, nem vetted a fáradságot, ezért már elkészíttettem a sír-kövünket is.

De ki fogja, ha nem én, rávésetni a dátumot a sírkövükre?

Minden esetre, el kellett vonnom az apám figyelmét, akit hatalmába kerített az önsajnálat és a halál gondolata. Ekkor azt mondtam magamban, de még elég hangosan ahhoz, hogy apám is meghallja:

12

– Feltételezem, hogy mivel még arról sincs fogalmam, hogy melyik föld a miénk, és melyik nem, végül elherdálom az összest, a sírhelyükkel együtt.

1936

13

Kagylóhéjak

A tenger koromfekete volt és a hullámok fehér csúcsa a homokos partot mosta. A sirályok a hullámtarajok fölött szálltak. A szemben lévő sziget lassan eltűnt a sötétben.

Ahogy megjelentek a csillagok az égen, a világítótorony fénye vil-logni kezdett. Egy nő és egy fiatalember jelent meg és a torony felé vette az irányt.

A fiatalember a vízben gázolt.

– Már mindjárt ott vagyunk! – mondta a nő.

A fiatalember a világítótorony felé nézett, majd megszólalt:

– Nekem úgy tűnik, hogy még sokat kell mennünk.

Megállt és figyelte, hogyan sötétedik el a látóhatár a tenger fölött.

– A következő kanyar után már ott a világítótorony.

– Nincs jobb a hideg tenger menti sétánál, nem?

– Szép lenne nézni a hullámokat, ahogy megtörnek a világítótorony alatt a sziklákon. Siessünk! Egyébként meg ki is akart a világítótoronyhoz menni?

De a fiatalember csak állt, és a sötét tengert bámulta.

– Na jó, én elindulok előre, te pedig kövess!

A fiatalember azonban csak figyelte, ahogy a nő eltűnik a sötétben, és azt mondta magában:

– Fényes nappal olyan közelinek tűnt, pedig igazából olyan távol van - hirtelen egy másik fiatalember bukkant fel a sötétből egy marék homokkal a markában.

– Nincs olyan messze innen. De az éjszaka itt a legkellemesebb, nem gondolod – kérdezte.

A fiatalember a sötétben tetőtől talpig végigmérte a másik fiatalem-bert, aki most érkezett. A másik újra megszólalt:

– Képzeld csak el, milyen forró napközben a homok, és éjszakára mennyire lehűl. Persze, holnap délután már újra forró lesz.

14

A fiatalember csak állt és a tengert bámulta.

– A tengerrel is ugyanez történik. Éjszaka olyan fekete, míg napköz-ben elképesztőn áttetsző és világos.

A fiatalember cigarettára gyújtott.

A másik fiatalember tüzet kért tőle, majd folytatta:

– Woliet itt, a sötétzöld tenger partján ismertem meg. Láttam a víz-ben hullámzó tengeri hínárokat. Wolie egy sziklán ült és figyelte, hogyan hullámzanak ide-oda a hínárok. Ha éppen nem figyeltem a távolból, akkor kagylóhéjakat hajigáltam felé. Bár már sokszor játszottam ezt el vele, mindig újra és újra úgy tett, mintha meglepődött volna. Ilyenkor felállt, majd egy pillanatra elmosolyodott. Mosolya leginkább a tengeri hínárra hasonlított.

A másik fiatalember nagyon szívott a cigarettájából, majd kifújta a füstöt.

Az első fiatalember még mindig a tengert bámulta.

– Az előbb, amikor láttalak benneteket erre jönni, visszagondoltam rá, és most tudatosodott bennem, hogy milyen boldog voltam akkor. Boldog voltam, mert kijöhettem ide a sziklákhoz, ahol Wolie ült, és meglephettem.

De egyszer, amikor a tenger és az ég tiszta volt, szokásom szerint kagylóhéjakat dobáltam a sziklák felé, arról a helyről, melyről mindig is szoktam. Erre felpattant, azonban nem lepődött meg. Megelőzött, és felém indult. De egy másik nő volt az. Ettől zavarba jöttem. Odajött hozzám, és azt mondta, ha nem hagyom abba a kagylók hajigálását, elijesztem a szikla alatt úszkáló kishalakat. Nem tehettem mást, mint hogy szégyenkezve végighall-gassam. A nő arca csak egy picit volt teltebb Wolienál, szembogara pedig szokatlanul nagy volt.

Ettől a naptól gyakran előfordult, hogy mindkét nő kijött a sziklához, és a vizet bámulta. Többé már nem a kagylóhéjakat, sőt, a történtek miatt már arra is gondoltam, messziről elkerülöm a sziklát. Mindkét nő fehér blúzt és fekete szoknyát viselt, mindkettőnek rövid haja volt, és hajpánttal fogta össze. Olyan közel mentem hozzájuk, hogy láttam, a szél a fülük mögé fésült hajukat fújja. A hátuk mögül figyeltem a vizet, és megpillantottam az arcuk tükörképét. Amikor észrevették az én tükörképemet, a másik nő fordult fe-lém először. Wolie csöndben felállt. Mosolya olyan volt, mint a tengeri hí-nár, meglepődött, majd bemutatta Eun-kyungot, mondván, hogy a barátnője. Eun-kyung úgy mosolygott rám, hogy látni lehetett az összes fogát, majd

15

gyorsan elmesélte, hogy milyen csodálatos dolog is figyelni a vízben ugrán-dozó kishalakat. Ahogy az egyik halacskára mutatott, mely épp a hínár kö-zött úszkált, az ujja mintha halpikkellyel lett volna borítva. Míg Wolie a hínárt nézte, Eun-kyung addig a kishalakat figyelte.

A következő naptól újra elijesztettem a kishalakat. Volt néhány egymást követő nap, amikor Wolie talán a városba ment, vagy csak nem tudott kijönni a sziklákhoz. Ezeken a napokon Eun-kyung rendszerint ugra-tott, és azt mondta, hogy biztos nagyon sajnálom, hogy barátnője nem jött el. Igaza volt, a kishalak elijesztése helyett sokkal szívesebben a hínárt figyelő Woliet leptem volna meg. Mindig, amikor a sziklákhoz mentem, azt vártam, hogy Wolie ott legyen, látni akartam hínárszerű mosolyát, de helyette Eun-kyung volt ott, s amikor meglátott, odajött hozzám. Sohasem tudtam meg, hogy Wolie csak azért maradt-e otthon, hogy Eun-kyung kettesben marad-hasson velem.

Olyan furcsa volt, de Wolieval alig beszéltünk. Amikor a kagylóhé-jakat hajigáltam, Wolie mindig meglepődött és felállt, de sohasem mondott egy szót sem. Minél inkább csak mosolygott rám, annál kevésbé volt való-színű, hogy beszélünk is valaha. De nem is törtük nagyon magunkat. Elég boldogok voltunk szavak nélkül is.

Majd, amikor már Eun-kyung is velünk volt, egy kicsit zavarni kez-dett minket ez a hallgatás. Azt hittem, Wolie azért marad távol, hogy elkerül-je a kínos csöndeket. És is tartottam ezektől a pillanatoktól, és akármikor találkoztam Wolieval, már alig vártam, hogy Eun-kyung is megjelenjen. Wolie már csak akkor volt vidám, amikor hármasban voltunk.

Egyszer a hegyen, a tengerre néző a fenyőligetben ültünk és hangle-mezt hallgattunk. Mielőtt a cselló elhallgatott volna, Wolie megkért, hogy tegyek fel egy valcert. Eun-kyung felpattant, és hagyta, hogy Wolie átkarolja derekát, majd táncolni kezdtek. A tenger a táncoló lányok dereka köré teke-redett. Amikor lejárt a lemez, Wolie kérte, hogy játsszam le újra. És amíg a lányok a fenyőliget árnyékában táncoltak, a derekuk a tengerben kígyózott.

Máskor csónakázni mentünk. Eun-kyung evezett. Amikor a csónak egy veszélyes helyhez ért, Eun-kyung meg akarta fordítani, de Wolie hirte-len elkapta az evezőjét. Hagyta, hogy a csónak a nyílt tenger felé sodródjon. Az áramlat mind erősebb lett. Az ide-oda himbálódzó csónakban ülő Eun-kyung eltakarta a szemét, hogy ne lássa a felénk tartó hullámokat, és kétrét görnyedt a félelemtől. Wolie sápadt arcán ekkor újra a tengeri hínárszerű

16

mosoly jelent meg. Gondoltam, az erősödő hullámok majd kedvét szegik, de ő csak mosolygott rendületlenül.

Majd beállt a rosszidő. Visszamentünk a városba, mielőtt még a tölgyfák levele sárgulni kezdett volna a kedvenc találkahelyünkön.

A fiatalember cigarettáját a tengerbe pöccintette.

– Amikor a visszaköltöztünk a városba, Wolie gyakran nagy csokor krizantémmel jelent meg. Kettesben jöttek Eun-kyunggal. Kávét főztem nekik.

Egy késő őszi éjjelen Wolie egyedül jött. Esőkabát volt rajta, mert odakinn már szitált az eső. Kimentünk az utcára. Nem szóltunk egy szót sem, csak sétáltunk egymás mellett a szitáló esőben. Végigmentünk a hosszú mellékutcán, majd befordultunk a főutcára, mely neonfényben úszott. A fények a lábunk alatt kígyóztak. Azon a sarkon, ahol befejeződtek a fények, jobbra fordultunk. A folyó már közel volt. Talán azért mentünk arra, mert szerettük volna megnézni a vizet ősszel.

A gáton számos felfordított, immár használhatatlan hajócska ázott. Az utcai világítás és az árbocok tükörképe fejjel lefelé tükröződött a vízben. Bár alig esett, mégis annyit sétáltunk, hogy testem elnehezült. Visszafordul-tunk, és haza indultunk a neonfényes utcán. Az összes fénykígyóra rátapos-tunk.

Már csak a hosszú, sötét mellékutca maradt hátra. Wolie megállt. Egy kicsit lehajtotta a fejét, majd, fél kézzel az esőkabátja gallérját felhajtva, tett pár lépést a sötétben, majd megállt és odalépett hozzám. Ekkor azt kér-dezte, hogy mit érzek Eun-kyung iránt. Nem tudom miért, de azt feleltem, hogy szeretem. Bár sötét volt, tudtam, Wolie arca remeg, és megjelenik rajta a tengeri hínárszerű mosoly. Most én indultam előre a sötét utcán, közben azt kérdeztem magamtól, hogy miért hazudtam. Ennek ellenére nem fordul-tam vissza, hanem hazamentem.

A fiatalember a vizet rugdosta.

– Eljött a tél is. Ilyenkor a városban rendszerint nagyon sok hó esik. Amikor feleségül vettem Eun-kyungot, akkor is erősen havazott.

Egy napon, amikor a hó nedves volt, Eun-kyung Wolieval tért haza. Most láttam először az esős este után. Hallottam Eun-kyungtól, hogy idő-közben egy orvoshoz ment férjhez.

17

Eun-kyung kiment a konyhába, mondván, hogy kávét készít Wolienak. Wolie ekkor az ablakhoz ment maga után húzva hosszú szürke szoknyáját, mely nedves volt az olvadó hótól. Megállt a virág előtt. Kinézett, és mintha csak magához beszélne, azt mondta, hogy a befagyott ablaküveg azt bizonyítja, a virágoknak is van hőmérsékletük. Ezután egészen közel hajolt a virághoz. Közben Wolie arcát szemléltem, mely most sokkal sová-nyabbnak tűnt. Ahogy figyeltem, ajka vajon hozzáér-e a virágszirmokhoz, észrevettem, hogy sírni kezdett.

Eun-kyung ekkor belépett három kávéval egy tálcán, majd azt kér-dezte Wolietól, érezte-e a virág gyönyörű illatát? Wolie ekkor felegyenese-dett, és távolabb lépett az ablaktól. Csak ekkor vette észre, hogy sír. Gyorsan letörölte könnyeit a fehér kezével. Eun-kyung azt kérdezte tőle, nem lehet-e, hogy túl közel hajolt a virághoz, és egyik bimbó megsérthette a szemét. Ek-kor újra megjelent a hínárszerű mosoly Wolie arcán. Eun-kyung megcukroz-ta kávéját, és azon tűnődött hangosan, mikor lenne a legjobb kimenni a part-ra. Wolie ekkor hazaindult a sűrű hóesésben.

Egyszer, amikor Eun-kyung belefeledkezett a lemezjátszó szerelésé-be, mellékesen megjegyezte, hogy Wolie elvált a férjétől.

Miután lejárt a pop lemez, Eun-kyung azt mondta, biztos benne, Wolie férjének viszonya volt egy másik nővel. Wolie ezt egy szóval sem említette, csak arról beszélt egy keveset, hogy ott akarja hagyni, és egyedül akar élni. Eun-kyung úgy gondolta, hogy Wolie nagyon magányos lehet, és nem lenne szép tőlünk magára hagyni. Eközben újra elkomolyodott, ilyen-nek még nem is láttam. Eun-kyung ettől kezdve időről-időre meglátogatta Woliet.

Egy nap, miután hazaért, Eun-kyung azt mondta, hogy Wolie férje összejött a lánnyal, aki nővérként dolgozott nála, majd közölte velem, hogy ő a legkevésbé sem lenne féltékeny, ha én is szeretőt tartanék. Amikor azt válaszoltam neki, hogy biztos azért mondja ezt, mert már nem vonzódik hozzám, a fekete szembogara tágra nyílt, majd idegesen felnevetett. Most hallottam először így nevetni. Behúzta a függönyt, mert a nyári napfény már bevert az ablakon és vakított.

Úgy emlékszem, hogy azon a napon is erősen tűzött a nap. Mármint akkor, amikor Eun-kyung újra Wolieval tért haza. Lemezeket hallgattak. Mintha minden olyan könnyeddé vált volna a zenétől. Eun-kyung hirtelen magához rántotta Woliet, átkarolta derekát és táncba hívta. Wolie a bal kezét

18

csöndben Eun-kyung vállára tette. Eun-kyung meghízott amióta utoljára így táncoltak a tengerre néző fenyőlugasban, míg Wolie sokkal vékonyabb lett. Lejárt a lemez. Eun-kyung feltette egy másikat, és hogy, hogy nem, ugyanaz a valcer volt, mely akkor régen szólt a hegyoldalon. Eun-kyung megfordult és rám nézett. Azt mondta, készít egy kis kávét, és megkért, hogy táncoljak addig én Wolieval, majd kiment a konyhába. Ideges lettem, de nem kerülhet-tem el Wolie közelségét. Megfogtam a kezét és átkaroltam a derekát. Kirá-zott a hideg. A lemez lejárt.

Eun-kyung bejött a kávéval. Figyeltem, Wolie hogyan teszi a kocka-cukrokat a kávéjába. A keze úgy remegett, mintha lázas lenne. Eun-kyung sajnálta, hogy a kávé túl erősre sikeredett, majd azt mondta, szinte már ma-gában, hogy amikor legutóbb én készítettem a kávét, jobban eltaláltam az arányokat, majd legyintett és elnevette magát.

Wolie tejszínt öntött a kávéjába és nem szólt egy szót sem. Eun-kyungot a kávé illata a napon száradó nedves, tengerparti homokra emlékez-tetette. Wolie megkeverte a kávéját. Eun-kyung bemártotta ajkát a kávéba, és csak beszélt, beszélt. Amikor azon a zöld függönyön átszűrődik a napfény, a tengert látom, mondta. Wolienek kezdett megjönni az arcszíne, és azt mond-ta, hogy nagyon kíváncsi lenne, milyen most a tengeri hínár, és mit csinálnak a kishalak. Eun-kyung szeme felcsillant. Azt mondta, hogy biztos még ott találnánk őket, a szikla mellett, és most, hogy az ablakban lévő virág is elvi-rágzott, eljött az ideje, hogy a tengerpartra menjünk. Wolie most azonban nem mosolygott.

Csak ültem ott, és almát hámoztam a gyümölcsvágó késsel. Wolie, csakúgy, mint legutóbb is, kilépett a forró napsütésbe és egyedül ment haza. És bár múltkor hideg, havas tél volt, Wolie most mégis komorabbnak és nyúzottabbnak tűnt.

A kertben lehullottak a virágszirmok. Vágyódásom a tengerhez olyan hatalmas lett, mint a dagály maga. Ki kellett jönnöm a partra.

A fiatalember most a másik fiatalemberre nézett, majd újra rágyúj-tott és a cigarettát a foga közé szorította.

– Óh, kialudt a cigarettám. Kaphatnék tüzet? – mondta a másik fia-talember, majd, miután rágyújtott, folytatta.

– Most, hogy újra kijárok ide, mindig elmegyek azokhoz a sziklák-hoz. A sziklákhoz, ahol Wolie a tengeri hínárt bámulta, Eun-kyung pedig a kishalakat figyelte. A kishalak is és a hínár is ott van, csakúgy, mint régen.

19

De Wolie és Eun-kyung már nem ülnek a sziklákon. Valamelyik nap is a sziklákhoz mentem. Nem is kell mondanom, hogy nem hajigáltam kagylóhé-jakat. Csak ültem ott, és figyeltem a tükörképem. Ahogy a vizet néztem, eszembe jutott az esős éjszaka, amikor Wolie megkérdezte tőlem, hogy mit érzek Eun-kyung iránt, és én azt feleltem neki, hogy szeretem. És tudatoso-dott bennem, ahogy én hazudtam Wolienak, lehet, hogy Eun-kyung is ugyanúgy hazudik most nekem. Ezért meggondoltam magam, és nem hívtam Woliet a sziklákhoz, hogy elmondjam neki az igazságot.

Az első fiatalember megfordult és a másikat figyelte, majd a lába alatt hullámzó vízre nézett.

– Nappal elhatározom, hogy mindent elmondok neki, de amikor le-száll az éj, mindig meggondolom magam. A koromsötét éjszakákon, amilyen a mai is, csak sétálok a parton. Wolie is biztos jéghideg lehet, mint ez a ma-rék homok, amit szorongatok. De délutánonként, amíg itt ülök, elhatározom, megkérem, jöjjön ki ide. Ma is itt ültem a tengeri hínárt és a kishalakat fi-gyelve, majd rájöttem, ha Wolie ide is jönne, biztos, hogy nem a hínárt, ha-nem a kishalakat figyelné. Ettől elfutottam. Utoljára még elhajítottam né-hány kagylóhéjat a sziklák felé.

Ekkor a második fiatalember a tengerbe dobta a cigarettáját, majd hozzátette:

– Várj csak! Nem az a nő kiabál a világítótorony irányából, akivel jöttél?

A fiatalember a világítótorony felé nézett, és azt mondta:

– Biztos csak a hullámok.

A másik fiatalember mindkét kezével a homokba markolt és azt mondta:

– Azóta a partot járom, és jéghideg vagyok, mint Wolie teste. Foly-ton a homokot szorongatom, mely olyan hideg, mint a virág, olyan, mint Wolie. Minél jobban szorítom, annál gyorsabban folyik el markomból.

Az első fiatalember is a homokba nyúlt, majd egy maréknyit a vízbe szórt.

– Miután kifacsarom, én is a tengerbe szórom. Tudom, hogy be kell majd mennem a vízbe. Oda, ahol a hínár nő. Amikor elmerülök a vízben, körülvesz majd a hínár. Az lehet Wolie valódi teste. A legjobb lenne így

20

álomba szenderülni, hínárba gabalyodva, hagyni, hogy bomló testemet kis-halak falják fel. Minden a tengerbe szólít. Egy ilyen éjszakán fogom meg-tenni, amikor még holdfény sincs és a csillagokat is alig látni. Magam mö-gött hagyva a világítótornyot a tengerbe vetem magam, mert a hínár már vár.

Az első fiatalember a koromfekete tengert figyelte.

– Arra is gondoltam, hogy búcsúlevelet írok és az egyik dűnén ha-gyom. Már akkor sem lehetnék boldog, ha Wolie újra kijönne. Tudom, az igazi Wolie már a tengerben van. Jó lenne, ha mindezt hajnalig elsöpörné a szél és a dagály.

Az első fiatalember újra összeszorította a markát, majd a homokot a tengerbe szórta.

Csak a sötét, morajló víz hangját lehetett hallani.

A fiatalember most elindult visszafelé, háta mögött hagyva a világí-tótornyot.

– Várj, egyedül fogsz távozni? A nő, aki veled jött, most is érted ki-ált.

A fiatalember ekkor megállt, de mintha meg sem akart volna hallani a nő hangját, azt mondta:

– A hullámok hangja lesz.

Továbbment.

A fehér hullámok a partot mosták.

Egy nő közeledett gyors léptekkel a világítótorony irányából, meg-állt, majd azt mondta:

– Mondd, miért nem jöttél utánam? Olyan frissítő érzés volt a világí-tótorony alatt állni és a tengert nézni.

A másik fiatalember a koromfekete vizet figyelte.

– A világítótorony alatt a halak szaga még a tengeri hínárénál is erő-sebb – mondta a nő.

Közelebb ment a másik fiatalemberhez, majd hátrahőkölt és azt mondta:

– Várjunk csak, ki maga? Ki maga? Hová tűnt az az ember, akivel jöttem?

21

A másik fiatalember felemelte a karját és megmutatta, merre ment az első fiatalember.

– Micsoda? A tengerbe? Akkor meg fog fulladni! Mentse ki!

– Most már biztos a mélyben jár.

– Mentse ki, siessen!

– A tengeri hínár már biztos körbevette.

A nő leült a homokba.

– Akartam mondani neki valamit. Nem szólt magának semmit sem? – kérdezte a nő.

– Azt hiszem, hogy hagyott egy üzenetet, ott a dűnén. Valószínűleg azt írta, hogy nagyon boldog.

– Igazán? Nem hinném. Ez nem igaz. És az én unszolásom is hamis, hogy sétáljunk el a világítótoronyig éjszaka. Úgy tűnt, hogy egyedül találta meg a boldogságot.

A nő elsírta magát.

A világítótorony fénye tovább pislákolt. A tenger és az ég összeol-vadtak a sötétben.

A másik fiatalember csöndben eltűnt a dűnék mögött a sötétben.

1938

22

Áldozathozatal

A fiúnak volt egy kakasa, melyet háziállatként tartott. Az öreg ka-kasnak már kihullott az összes tolla a nyakáról, és kilátszott a vörös bőre, a szárnyán és farkán pedig csak egy-két tollacska maradt. Taraja elhalt és tel-jesen összeaszalódott. Most, hogy a fiú többé már nem hívta a kakast, ami-kor a kerítésen túlra ment, az csak tántorgott ide-oda, hisz karma is kihullott már, de az udvaron belül még követte a fiút. Amikor a fiú a kerítésen túlra ment, a kakas keresett egy árnyékos helyet és ott szendergett.

Egy nap az öreg kakas a kisfiú mellett ült az udvar egy hűvös zugá-ban. A fiú az öreg madár nyakát vakarta és hátát simogatta együttérzéssel, ahol egyébként már mind vörösebb volt a bőr. Már jó ideje nem kényeztette az állatot, és az a gondoskodást apró szárnycsapásokkal hálálta meg.

Ekkor meg jelent a falu elöljárója.

–Ezt az öreg kakast rögtön le kell vágni és meg kell enni. Mert, ha nem, akkor hamarosan kígyóvá változik – mondta.

A fiú abban a pillanatban abbahagyta a simogatást, és nem ért többé a kakashoz.

Az elöljáró csak ráncolta a szemöldökét, és csípősen megjegyezte:

– Feltételezem, hogy már nem tud kukorékolni sem, – majd hozzá-tette – szerinted a nyaka már nem kezd kígyóra hasonlítani?

Miután ezt mondta, lassan elbicegett hátratett kézzel.

Miután tüzetesen megvizsgálta a kakas nyakát, a fiú felnézett. Az eresz alatti fészekben a tojásból nemrég kikelt fecskék voltak. Pár napja a fiú hallotta a fecskéket kétségbeesetten segítségért sírni. Kiment a házból, és észrevette, hogy egy kígyó kúszott felfelé az ajtófélfán, és már készült le-csapni a fészekre. Ám a fiú apja lesújtott rá az ekevassal, és megölte. Most a fecskék csöndben voltak, és csak a sárga csőrüket dugdosták kifelé a fészek-ből, míg az anyjuk táplálékot gyűjtött.

A fiú újra a kakas nyakát vizsgálta tekintetével, ami végül is kísérte-tiesen hasonlított egy kígyóra, majd megrázta a fejét, és megfogadta, hogy a kakasa semmiképpen sem változhat kígyóvá, mert akkor felmászik a fecske-fészekbe.

23

Az udvar végébe ment és felvett egy szalmakötelet. Ekkor magához csalogatta a kakast, amely követte a kapun túlra. A kakas már nagyon régen nem volt az udvaron kívül, és elég bizonytalanul járt.

A fiú egyenesen a falu előtti nádasba ment. A falusiak azt mesélték, hogy egy óriáskígyó tanyázik ott. Néhányan látták, ahogy évente a vörös sárfolyam a nádasba sodorja. Sötét éjszakákon a falusiak azt mesélték a gye-rekeknek, hogy a nádas felől jövő morgás nem mást, mint az óriáskígyó hangja. Azt is mesélték, hogy késő ősszel, amikor levágják a nádat, számta-lan hatalmas lyukat találnak a földben, és ezeket mind a kígyó csinálta. A gyerekek mindig azt mondogatták, hogy lótrágyát kell feloldani vízben, és beönteni a lyukakba, akkor a kígyó előjön. A gyerekek azonban még soha-sem látták a felnőtteket ilyesmivel próbálkozni.

A fiú utat tört magának a nádasban, a kakas követte. Arra a mezőre ment, ahová a mese szerint a nagy kígyó jár lehűteni magát.

A fiú megállt azon a helyen, ahol a nád földig le volt a tarolva. Egy vörös hajszalag hevert ott. Az elöljáró unokája, aki már majdnem felnőtt volt, dobta el. Régen itt találkoztak a tanító unokaöccsével.

A fiú a szalmakötelet a kakas nyaka köré tekerte. Az öreg kakas elő-ször azt hitte, hogy a fiú újra kényeztetni akarja, ezért a szárnyát remegtette. De a fiú ekkor megszorította a kötelet a nyaka körül, a kakas még egy utolsót csapot a szárnyával, majd nem mozdult többé. A fiú a halott kakast a szalag mellé fektette, majd utat tört magának, és kirohant a nádasból.

Úgy futott, amilyen gyorsan csak tudott. Amikor hazaért, fejét a fecskefészek alatti ajtófélfának támasztotta és zokogni kezdett. Már beeste-ledett, de nem hagyta abba a sírást. Hazajöttek a szülei, akik a mezőn dol-goztak, és nagyon megijedtek, amikor látták, milyen sápadt a fiúk.

Azon a napon a fiú nagyon beteg lett, és az ágynak dőlt. A szülei hi-ába próbálkoztak, nem tudtak rájönni, mi baja van, mert a fiú egyre csak azt hajtogatta, hogy nem fáj semmilye sem, azonban olyan volt, mint aki nagyon megrémült valamitől, arcát a kezébe temette és remegett. Mégis, néha össze-szedte a maradék erejét és kinyitotta az ajtót, onnan figyelte, hogy eteti a fecskeanya a síró fiókát. A fiú nap, mint nap mind csak fogyott.

Egy nap a falu elöljárója jött a házukba, és érdeklődött, hogy mi lett azzal az öreg kakassal, vajon megették-e, majd, amíg várta a választ, csipás szemével az udvart bámulta.

24

A fiú szülei azt válaszolták, hogy már pár napja nem látták, és telje-sen megfeledkeztek róla, mert a fiúval voltak elfoglalva. Az elöljáró erre azt mondta, hogy ettől félt, és biztos benne, hogy az öreg kakas gonosz lelkét a fiúba lehelte, mielőtt kígyóvá változott volna.

– Mit tehetünk? – kérdezte rémültem a fiú anyja. – Az öreg kakas szörnyű volt, és most még ezt a bajt is ránk hozta.

Fejét az ölébe temette és sírni kezdett.

A fiú apja ekkor szemrehányást tett a feleségének, hogy miért fog-lalkozik a babonákkal, de valójában ő sem volt nyugodt, mert a homlokát ráncolta.

Miután az elöljáró kiküldte a szülőket a szobából, azt parancsolta a fiú nagybátyjának, hogy törjön körtefáról egy jókora vesszőt. Ezután meg-tömte dohánnyal a pipáját, a foga közé szorította, erőteljesen megszívta és a füstöt a fiú arcába fújta. A fiú nem bírta a füstöt, ezért köpködni és köhögni kezdett, majd jobbra-balra dobálta a fejét.

– Tudtam – mondta az elöljáró. – A gyermek testében lakó gonosz kígyó szelleme ki nem állhatja a dohány szagát. Majd megállás nélkül csak fújta a füstöt a fiúra, az nem tudta elrejteni az arcát előle. A fiú már nem bírta szusszal és elájult, az öregember ekkor szünetet tartott, és azt mondta a nagybátyjának, hogy botozza meg jól a körtevesszővel. A nagybátyja ekkor a fiú meztelen hátát kezdte el verni. A fiú az ütésektől vonaglani kezdett, mire az öreg megállapította, hogy csak a kígyó szelleme fészkelődik, mert a vessző hatalma felébresztette.

Pillanatok alatt meglátszott a vessző nyoma, és a fiú derekán vörös csíkok jelentek meg. Odakinn a szülők, hallva a hangokat, minden egyes ütésnél összerezzentek és megugrottak.

Szerencsére egyszer csak belépett a tanító, aki a bámészkodóktól hallotta, hogy az elöljáró egy gonosz kígyó szellemét űzi ki éppen dohány-füsttel a fiúból. A tanítónak nagy nehezen sikerült elérnie, hogy az elöljáró és a nagybácsi hagyják békén a fiút.

És ekkor, amikor a fiú már alig szuszogott és eszméletlen volt, a ta-nító akupunktúrás tűket szúrt a fiú homlokába és felső ajkába. Az édesanya, aki beosont a szobába és a tanító mellé guggolt, folyamatosan törölgette a szoknyája szegélyével a vért a fiú homlokáról és ajkáról. A fiú kinyitotta a

25

szemét. Ettől az anyja olyan boldog lett, hogy már nem sírt, csak tovább törölgette a fiát. Az édesapa közelhajolt a fiúhoz, és azt kérdezte:

– Tudod, ki vagyok én?

A fiú bólintott.

Miután tekintetével végigmérte a tisztes távolságból bámészkodó fa-lusiakat, gyorsan az eresz alatti fecskefészket kereste, és elcsukló hangon azt kérdezte:

–Szerintetek mikor tudnak majd a kis fecskék repülni?

Az anya azt hitte, hogy a fia félrebeszél, ezért újra sírni kezdett. Az elöljáró csak ült ott, a keserű pipafüstjét szívta, és azt motyogta:

–Mit akarnak elérni ezzel a nevetséges gyógymódszerrel?

A fiú nap, mint nap csak fogyott. A szülei számtalan gyógyszerrel próbálkoztak és egymás után fogadták meg különféle orvosok és kuruzslók tanácsait, de hiába. A fiú nagyon félt valamitől, arcát kezébe temette és re-megett.

Már egy ideje tartott ez az állapot, már a fecskék is felnőttek, és cső-rüket a fészekből kidugva a táplálékot várták. A fiú egyszer csak, amíg szü-lei a mezőn dolgoztak, kijött a házból. A falu előtti nádasba ment, és úgy bukdácsolt ide-oda, ahogy ezt az öreg kakas tette, amikor odavezette. Éppen virágzott a nád. A fiú észre sem vette, hogy a húsos levelek össze-vissza vagdosták a kezét és arcát, egyenesen arra helyre ment, ahol megfojtotta és eldobta a kakast. Megkönnyebbült, amikor megbizonyosodott, hogy a kakas még ott volt, és ott volt a szalma kötél is a nyaka körül. Ereje azonban el-hagyta, és eszméletlenül rogyott össze.

A kakas a mellén és szárnyán a bőre már rothadni és bomlani kez-dett, és férgek lepték el a tetemet. Hirtelen zöld döglegyek jelentek meg, néhány tévedésből a fiú arcára telepedett, azonban gyorsan átszállt a rothadó kakasra.

Amikor észrevették, hogy eltűnt, óriási zűrzavar lett a fiú otthoná-ban. A falusiak összegyűltek, de senki sem látta, merre ment a fiú. A falu elöljárója utat tört köztük, és újra kezdte a mondókáját:

–Most már teljesen biztos, hogy a fiú a hegy túloldalán lévő tavacs-kába fog fulladni.

26

A tavacska épp ellentétes irányban volt, mint a nádas. A víztükre mind sötétzöld volt, vékony algaréteg borította. A falu öregjei azt is mondák, hogy valahol mélyen az iszapban már nagyon régóta egy óriási hal lakik, és most változik sárkánnyá. A tó környéke mindig csendes volt, kivéve, amikor záporeső dobolt a lótuszleveleken, így a faluban már előre lehetett tudni, hogy jön az eső.

Egy ilyen esős estén egy fiatal lány növényeket ment gyűjteni a ta-vacskához, és nyomtalanul eltűnt. Csak pár nap múlva találtak rá, a víz fel-színén lebegett meztelenül, kitakart szeméremmel.

Az elöljáró ekkor azt mondta, hogy a nagy hal, mely sárkánnyá vál-tozik, kerítette hatalmába a lányt. A falusiak később sokáig azt beszélték, esős éjszakákon a lány jajveszékelését hallották, amint a ruháit mossa a ta-vacska partján.

De az elöljáró megállapította, a fiú eltűnése most nem a sárkány mű-ve, hanem a lány szelleme szállta meg a fiút, mert már annyira magányos volt. A falusiak erre csak bólogattak, és egyetértettek, hogy biztos így tör-tént.

Minden falusi bambuszbotot készített és tavacskához futott. A fiú édesanyja ekkor azt mondta, hogy követi a fiát, és a vízbe fojtja magát, men-ni akart, a nővére és más asszonyok is alig tudták visszatartani. Az anya az egyik asszony vállába kapaszkodott és hangosan zokogott.

Ekkor érkezett meg a tanító, és mikor hallotta, hogy a falusiak a ta-vacskához futottak, azt mondta:

– Hogy mehetett volna egy erőtlen gyerek olyan messze?

Magával vitt néhány fiút, akik nem mentek el a tavacskához, és átku-tatták a falut. Időközben az egyik gyerek, akit a tanító a falu határába kül-dött, észrevette, hogy a nádas szélén a nádszárak le vannak törve, majd kö-vette a nyomokat a tisztásig és megtalálta a fiút.

A fiú anyja rohant, és elsőként ért oda. Rádőlt a fiúra és magához ölelte. Nem tudott sírni sem, csak remegett csöndben. Az anya nővére azt kérdezte a fiútól, tudja-e, hol van, mert észrevette, hogy időközben a fiú kinyitotta a szemét. A fiú erőtlenül bólintott egyet és a rothadó kakasra né-zett. A férgek békén hagyták a kakast, és az elöljáró unokájának kifakult hajpántjára másztak. Miután a fiú a megfojtott kakast a nádasba dobta, az elöljáró lánya és a tanító unokaöccse a titkos találkahelyüket áttették a csem-

27

peégető kemence közelébe, a hegy túloldalára, a tavacska közvetlen közelé-be. A tanító megfogta a szalmakötél végét, vagy legalábbis, ami megmaradt belőle és meghúzta, de ekkor a rothadó kakas feje leszakadt a testéről. A fiú ettől annyira megrémült, hogy arcát az anyja mellébe temette, és csak reme-gett.

A tanító azt mondta, a fiú betegségét annak a tudata okozta, hogy megölte a kedvenc kakasát, és ez pont azután vett erőt rajta, hogy megfojtot-ta és a nádasba dobta az állatot. Azt javasolta, hogy vegyenek neki egy új kakast, mert ettől majd biztos meggyógyul.

A fiú nagybátyja elsietett a tavacska mellett vezető úton a piacra, és egy hatalmas pöttyös kakassal a karjaiban tért vissza. A fiú csak egy pillanat-ra nyitotta ki a szemét, és észrevette az új, vörös kakast, majd visszadőlt, a kis fecskékre nézett, és azt kérdezte, hogy vajon mikor tudnak már repülni. Az anyja újra azt hitte, hogy fia félrebeszél és a szoknyája szélét kezdte ha-rapdálni, majd sírva fakadt.

– Nem tudom, mit képzel magáról ez a tanító – mondta ekkor az öreg elöljáró, és nagyot szívott a keserű pipafüstjéből.

A fiú nap, mint nap csak fogyott, arcát félelmében a kezébe temette és szüntelenül remegett.

Egy ködös éjszakán a tanító unokaöccse megszökött a faluból az elöljáró dédunokájával.

Az elöljáró jó ideig ki sem merészkedett a házából, mondván, hogy ez a legnagyobb szégyen, ami megeshetett vele, de dédunokája számára még megalázóbb, hogy egy ilyen gazemberrel szökött meg. Majd egyszer csak azt kezdte mondogatni, lehet, hogy a dédunokája mégsem tett semmi rosszat, hisz lám, nem felejtette el őt, és még egy komplett téli ruhát is küldött a déd-apjának. Ezt a ruhát a faluban azonban soha senki sem látta.

Egy napon, miután már az egész nádas elvirágzott, az öt kis fecske kiröpült a fészekből, a fiú meglátta őket és elmosolyodott. A fiú szülei és nagynénije, amikor meglátták az arcát, azt kiáltozták, hogy szegény biztos most nevet utoljára, és hamarosan elhagyja őket, ezért zokogni kezdtek.

1939

28

Csillagok

Az egyik öreg, özvegy szomszédasszony meglátta a fiút, amint ép-pen a többi gyerekkel játszott, és így szólt néhány fiatalabb nőhöz, akik út-ban voltak a piacra:

– A nővére a megszólalásig hasonlít a meghalt anyjukra.

Amikor a fiú meghallotta ezeket a szavakat, azonmód kiment a fejé-ből a játék, és felállt. Megpróbálta maga elé képzelni nővére arcát, de valami oknál fogva akkor éppen sehogy sem tudta felidézni, bármennyire is igyeke-zett. Hazafutott és közben, anélkül, hogy tudatában lett volna, egyre ezt is-mételgette magában:

– Anya, anya.

Amikor rátalált nővérére, aki éppen kis féltestvérüket hordozta a há-tán, odarohant hozzá, és merően nézni kezdte, legelőször is az arcát. Ott volt előtte a nővére arca, vékony szájával, mely kis, gyöngyszerű, mindig kifeje-zéstelennek és bizonytalannak látszó szemeihez képest túlságosan szélesnek tűnt. Az immár nyolcéves fiút elfogta az aggodalom, amint hosszan és tüze-tesen megszemlélte nővérét és igyekezett felismerni benne halott anyja ké-pét, aki után szíve sóvárgott. Tekintete lassan végigjárta nővére arcát, és kényelmetlenül érezte magát. Valóban lehetséges volna, hogy Anya bármi-ben is hasonlított nővére arcára?

Ez volt az első alkalom, amikor így tekintett tízéves nővérére, aki kis féltestvérüket hordozta a hátán és mindenki előtt úgy viselkedett, mintha felnőtt lett volna. Nővére, mintha csak ki akarta volna mutatni, hogy úgy szereti őt, ahogy az egy anyához illik, rámosolygott öccsére, aki oly figyel-mesen vizsgálgatta. Amikor a fiú meglátta a nővére amúgy is nagy szájából előtűnő sötét ínyt, félretett minden olyan gondolatot, hogy viszontláthatja anyját a nővérében. Megrázta a fejét, és arra gondolt, hogy anyja soha, sem-miképpen nem lehetett olyan csúnya, mint a nővére. Az anyám olyan csinos volt, gondolta, hogy a nővérem, bármennyit is fáradozna, sohasem lenne képes még hasonlítani sem rá. A lány rámosolygott öccsére, mintha azt akar-ná neki mondani, hogy milyen édes, mire a fiú immár fenyegetően nézett rá. A csúnya nővér arcára kiült a megdöbbenés, és ettől a fiú szemében még visszataszítóbbá vált.

29

A fiú kiment az utcára és balra fordult, arrafelé, ahol a szemközti mellékutca véget ért. Itt állt a ház, ahol az az öreg özvegyasszony lakott, aki azt mondta, hogy a fiú nővére pont úgy néz ki, mint az anyja. Az öregasz-szony éppen egy újonnan készített kabát gallérját vasalta. A szomszédok mind úgy ismerték ezt az öreg özvegyasszonyt, mint aki mindig másokat fogadott fel arra, hogy varrjanak és megfelelő öltözékről gondoskodjanak számára, így a fiú csodálkozott azon, hogy ezúttal maga vasalja ki a ruháját. Amikor az öregasszony megpillantotta a fiút, még gyanakvóbbnak tűnt mint addig, és beledugta vasalóját a faszenes serpenyőbe.

A fiú egyenesen megszólította az öregasszonyt:

– Amikor azt tetszett mondani, hogy Anya és a nővérem szakasztott egyformák voltak, az nem volt igaz, ugye?

Az öregasszony arca még az addiginál is gyanakvóbb kifejezést öl-tött. Végigmérte a fiút, majd, mint akit a legkevésbé sem érdekelnek a mások ügyei, így szólt:

– Na és ha ugyanúgy néztek ki, akkor mi van?

A fiú remegő ajakkal, mohón újabb kérdést tett fel:

– De igazán, nem különbözött az anyám szája a nővérem szájától?

Az öregasszony kihúzta a vasalót a faszéntűzből, a szájához közelít-ve ellenőrizte a hőfokát, majd elsimította vele a szoknyát félig felemelt bal térdén, és folytatva munkáját csak ennyit mondott:

– Éppenséggel azt is lehet mondani, hogy bizonyos tekintetben más-képp néztek ki.

A fiú közelebb húzódott a vasaló öregasszony kezéhez, és hirtelen arra gondolt, milyen fiatalnak és simának látszik az özvegy keze a korához képest. Újra kérdezett:

– Ugye, az anyám ínye szép volt, nem olyan fekete, mint a nővére-mé?

Az öreg özvegy hessegető kézmozdulatot tett, mintha azt akarná mondani, hogy a fiú túl közel áll hozzá és elfogja a fényt, majd ugyanolyan közömbösen, mint az előbb, így szólt:

– Gondolom, igen.

30

A fiú egyelőre megelégedett ennyivel. Kiment az öregasszony házá-ból és hazafutott. Útközben egyre ezt mondogatta magának:

– Akkor hát igazam volt; ugyan ki mondhat olyat, hogy az anyám olyan csúnya volt, mint a nővérem?

Amikor belépett a belső udvarba, arra gondolt, milyen szerencse, hogy a nővére nem látta meg, majd egyenesen bement a házba. Az asztalhoz lépett és kihúzta iskolatáskájából a matematika-tankönyvet. Keresgélni kez-dett a táska mélyén, amíg meg nem találta a babát. Óvatosan, habozva nyúlt hozzá. A csinos menyasszonybabának, még frizurája is volt. A babát a nővé-re készítette a fiúnak, félretett, élénk színű szövetdarabokból. Bárhová is ment a fiú, mindig magával vitte a bábut az iskolatáskájában. A hét különbö-ző napjain más és más tantárgyakat tanult, de a baba sohasem hiányzott a táskájából. A fiú kivette a babát a táskából és maga elé tartotta. A baba arca, amelyet eddig mindig csinosnak látott, most olyan csúnyának tűnt, mint a nővéréé. Egyszerre úgy érezte, hogy el kell dobnia a babát.

Belecsúsztatta a babát az ingébe és kiment a házból. A mellékutcá-ban, az öreg özvegyasszony háza előtt kezdtek megnyúlni az esti árnyékok. Végigsétált a mellékutcán, körülnézett, hogy lát-e a közelben valakit, s mivel nem látott, elővette kését a zsebéből. Alig tudott kése hegyével lyukat vájni a kemény földbe, de végül sikerült betemetnie az ingében magával hozott ba-bát.

Távoztában úgy érezte, mintha összekulcsolt kezek tartanák vissza. Nem tudta, vajon a baba vagy a nővére kezei ragadták-e meg, de könnyen ki tudta szabadítani magát a szorításukból. Mennyire különböztek ezek a kezek az anyja kezétől! Amikor a mellékutca végére ért, egy szamár, amelyet a kordéja mellé kötöttek ki, belerúgott a fiú lábába. A fiú elhemperedett. Dü-hösen felugrott, megragadta a szamár kantárát, és a kocsi tengelyére lépve felugrott az állat hátára. A szamár megpördült, mintha csak a saját farkát kergetné, és igyekezett ledobni lovasát. A fiú ekkor kiabálni kezdett, mintha bizony a szamár értené, amit mond:

– Azt mondod, hogy az anyám olyan volt, mint a nővérem? Azt mondod, hogy Anya úgy nézett ki, mint ő? – A szamár ettől csak még va-dabbul ugrándozott, a fiú pedig egyre hangosabban kiabálta:

– Azt mondod, hogy az anyám olyan volt, mint a nővérem?

Ekkor hirtelen meghallotta a nővére hangját a háta mögül:

31

– Gyere már!

A fiú leesett a szamár hátáról. Fektében megcsavarodott a teste a fájdalomtól, mert kissé megrándította az egyik lábát. A nővére sietve odafu-tott hozzá. Amikor a fiú látta, hogy a nővére fölé hajol és fel akarja emelni, hogy hazavezesse, durván ellökte és talpra állt. Egyedül sétált ki a mellékut-cából, és közben igyekezett úgy használni megrándult lábát, mintha annak semmi baja nem esett volna.

A fiú nővére hozzá volt szokva ahhoz, hogy mindennap, amikor ha-zajött az iskolából, a hátán hordozza csecsemőkorú féltestvérüket. Egy na-pon feltűnt neki, hogy öccse szándékosan kerüli. Fel akarta vidítani, ezért a hátáról az oldalára csúsztatta a kisbabát és csipkedni kezdte az ülepét. Per-sze, csak úgy tett, mintha keményen belecsípne. Minden alkalommal hunyo-rított kis szemével, és annyira óvatosan csipkedte a csecsemőt, hogy az egy-általán nem sírt.

A fiú mindig is sajnálta nővérét és valamiféle bizonytalan nehezte-lést érzett mostohaanyjuk iránt amiatt, hogy mostohaanyjuk parancsára nő-vérének mindig a hátán kellett hordoznia a kisbabát. Ma azonban egyáltalán nem szórakoztatta a tréfa, hanem gyűlöletet érzett nővére iránt, aki úgy igyekszik őt felvidítani, hogy megpróbálja elhitetni vele: keményen belecsíp a kistestvérükbe. Valahányszor nővére ráhunyorított kis, gyöngyszerű sze-mével, a fiú csak arra tudott gondolni, hogy milyen csúnya.

A fiúnak hirtelen támadt egy ötlete, hogyan tudná bajba keverni a nővérét. Odafutott a nővéréhez és jó alaposan belecsípett a csecsemő ülepé-be. Egészen addig csipkedte, amíg a kisbaba bömbölni nem kezdett, azután végigrohant a mellékutcán és elrejtőzött. Arra gondolt, hogy mostohaanyjuk dühösen ki fog jönni a lármára és összeszidja a nővérét: – Mit műveltél vele, hogy hirtelen ilyen hangosan sírni kezdett? – Várta, hogy mostohaanyjuk kijöjjön a házból, és ő valóban nyomban ki is jött, meglátta a kislányt, és azt követelte tőle, hogy mondja meg, miért kezdett sírni a csecsemő olyan várat-lanul. Kárörvendő mosoly jelent meg a fiú arcán. A következő pillanatban azonban gondolkozni kezdett azon, hogy vajon mit fog válaszolni a nővére, s – anélkül, hogy észrevette volna – abbahagyta a mosolygást és figyelmesen hallgatózott.

Arra gondolt, hogy a mostohaanyjuk igazából nem bánt durván ve-lük, mégis szigorúnak látták és valahogy kényelmetlenül érezték magukat a

32

jelenlétében. Mi fog most történni, ha nővére elárulja, hogy ő volt az, aki belecsípett a csecsemőbe és megríkatta? Ki hitte volna, hogy nővere – mint aki úgy gondolja, hogy mostohaanyjuk nem is olyan nagyon távolságtartó, kemény és szigorú asszony – bátran felemeli a fejét és így válaszol:

– Hát, biztos éppen szopni próbálta a hátamat és sírni kezdett, mert megéhezett.

– Milyen okos füllentés! Amikor a fiú hallotta, hogy nővére milyen bátran fedezi őt ezzel a hazugsággal, először úgy érezte, mintha az anyjáéhoz hasonló szeretet áradna felé a nővéréből, de aztán nyomban megszólalt ben-ne a hang:

– Az anyám nem volt olyan, mint a nővérem.

Előjött rejtekhelyéről és odament mostohaanyjukhoz, aki éppen így szólt nővéréhez:

– Ó, azt hittem, hogy talán elestél, amikor a babát hordoztad.

Mostohaanyjuk kioldozta a csecsemőt és levette a kislány hátáról. A fiú már nem félt tőle, és egyszerre csak megszólalt:

– Én csíptem bele az ülepébe az imént.

A fiú szeretett kukoricacsövet enni. Jó íze volt, és nagy mulatság volt egymás után leszedegetni a csövön sorakozó kukoricaszemeket. Amikor a szemek közel estek egymáshoz és a sorok egyenesek voltak, a fiú és nővé-re szerettek versenyezni, hogy ki tudja egyszerre a legtöbb szemet egy csík-ban leszedni. Ha a szemek összetapadtak, a két gyerek “ikreknek” nevezte őket, és amikor lefejtették őket a csőről, igyekeztek annyit összegyűjteni belőlük a tenyerükben, amennyit csak tudtak. Persze ilyenkor a fiú mindig alulmaradt a nővérével szemben. A lánynak még akkor is mindig sikerült sok összetapadt szemet lefejtenie, ha a sorok nem voltak egyenesek. Ilyenkor tenyerébe vette az “ikerszemeket,” a fiú pedig felszedegette őket és jóízűen megette.

Ezen a napon azonban, amikor nővére azt javasolta, hogy versenyez-zenek, ki tud több ikerre szert tenni, a fiú ingerülten rámordult:

– Nem akarok!

Nővére erre egyedül fejtett le egy sor kukoricaszemet. Ez az “iker-sor” hosszabb volt, mint amit valaha is el tudtak volna képzelni. Bár a fiú

33

kezében levő csövön is szép egyenes sorok voltak, ő szándékosan nem so-ronként szedte le a szemeket, hanem egyenként, és úgy eszegette őket. Nő-vére felé nyújtotta a sort és megkínálta vele. A fiú azonban durván így vála-szolt:

– Nem kell! – és megrázta a fejét. Nővére újabb sor kukoricaszemet fejtett le és azt is odanyújtotta a fiúnak. Valahányszor megpróbált a kedvére tenni öccsének, a fiú nem arra gondolt, hogy az anyjuk is így tett volna, ha-nem arra, hogy nővére a legkevésbé sem hasonlít az anyjára. Ennek a gondo-latnak a hatására még jobban elhidegült nővérétől. Ráütött a lány kinyújtott kezére és a földre dobta a kukoricaszemeket.

Néhány nappal később, este, amikor már meglehetősen sötét volt, a fiú a csillagokat számolgatta és arra gondolt, hogy a csillagok nagyon hason-lítanak a földre hullott harmatra. Ekkor nővére óvatosan odament hozzá, előszedett valamit a szoknyájából, és odaadta neki. A fiú még a sötétben is észrevette, hogy egy kukoricacső az, de meg sem fordult a fejében, hogy megegye, hanem odament a hulladékgyűjtő cserépedényhez és belehajította.

A fiú azzal is szeretett játszani, hogy mindenféle vonalakat rajzolt a földre, amelyek úgy festettek, mint a térképek. Sohasem látta a tengert, ezért folyókat rajzolt, mint amilyen a Tedong folyó, valamint néhány hegyet, amelyek a Pünkösdirózsa-hegyre emlékeztettek. Ezután, ha a barátai is ott voltak, országfoglalósdit játszottak. Nagy mulatság volt. Ha sikerült eltalál-nia a másik gyerek bábuját, akkor a kezével leméricskélhette a térkép egy részét. Lehetett olyan földterületet szerezni, ahol felhők képződtek és emel-kedtek a magasba, de olyat is, ahol sűrű erdő nőtt.

Egy napon a fiú a szomszéd fiúval játszott országfoglalósdit az út szélén. A szomszéd fiú állt nyerésre és már csaknem az egész országot elfog-lalta. Az egyik oldalon már csak egy kis terület maradt a körvonal mellett, többek között egy félhold alakú darab. A szomszéd gyerek eltalálta a fiú bábuját, arasszal lemérte a neki járó területet, és tovább csökkentette a fél-hold melletti utolsó földdarabot. Most a fiún volt a sor. A szomszéd gyerek arra a pontra tette le bábuját, amely a lehető legtávolabb esett a fiú megma-radt félholdjától. A fiú viszont eltökélten a félhold legtávolabbi csücskére helyezte bábuját. A szomszéd gyerek csodálkozva pillantott rá és megpróbál-ta kitalálni, miért a félhold távolabbi végére tette a bábut s miért nem egy

34

közelebbi területrészre. Nem tudhatta, hogy a fiú azt a tervet eszelte ki, hogy egy szép kör alakú területet alakít majd.

A fiú elegyengette az útszakaszt, ami összekötötte a félhold csücskét a másik gyerek bábujával. Ezúttal mindenképpen el kellett találnia a másik bábut, hogy ki tudjon alakítani egy szivárvány alakú formát a félhold mellett és létre tudjon hozni egy teljes kört. Összeszorította a fogát, szeme izzott. Célba vette a szomszéd gyerek bábuját és kipattintotta a hüvelykujjának feszített, visszagörbített középső ujját. Körmével sikerült eltalálnia a sajat bábuját, de az elhibázta a másik bábut és mellette, jóval odébb esett le. A szomszéd gyerek nyomban felvette bábuját, mintha azt akarná mondani, hogy most már mindennek vége, és győzelemittasan mosolygott, biztos lé-vén abban, hogy el tudja találni a fiú bábuját, akármilyen messze is próbálná letenni a fiú. Miközben arra várt, hogy a fiú letegye bábuját, felvette saját bábuját – egy letört porcelándarabot –, és újrarajzolt vele néhány határvona-lat, bár azok nem mosódtak el. Ettől a fiú félholdjának a csücske egy kicsit keskenyebb lett.

– Miért csinálod ezt? – kiáltotta a fiú.

A másik gyerek azonnal újrarajzolta a vonalat. Azt hitte, azért tilta-kozik a fiú, mert kisebb lett a területe, ezért ezúttal úgy rajzolta meg a fél-hold domború oldalát, hogy az kövérebb lett. A fiú azonban ismét felkiáltott:

– Így sem jó!

A fiú nővére közben odajött hozzájuk és megállt mögöttük. Kiragad-ta a bábut a szomszéd fiú kezéből és igyekezett öccse segítségére lenni. Ő úgy rajzolta újra a félholdat, hogy annak ezúttal a homorú oldala lett széle-sebb. De még mielőtt befejezhette volna a vonalat, a fiú letörölte a kezével és rakiáltott a nővérére:

– Ez sem az! Ez rosszabb!

Egy napon a fiú egyedül játszott az udvaron, térképszerű formákat rajzolva a földre, amikor meghallotta, hogy nővére a mögöttük levő házban lakó lánnyal vitatkozik. Arra gondolt, milyen szerencse, hogy a házban tar-tózkodó felnőttek nem hallották meg a veszekedést, és kinézett a nyitott kapun. Mindig is csinosnak tartotta a mögöttük lakó lányt. A lány most csi-nos arcat előre dugva újra és újra ezt ismételgette, gyorsan egymás után:

35

– Azt mondod, hogy nem találtam el? – A fiú nővére is előre dugta csúnya, fonnyadt arcát, és – ugyanolyan gyorsan, mint a másik lány – ezt hajtogatta:

– Elhibáztad! Elhibáztad!

Napnál is világosabb volt, hogy országfoglalósdit játszottak, és azon vesztek össze, hogy célba talált-e a szomszéd lány bábuja. Egyik lánynak sem állt szándékában engedni, egyre gyorsabb és gyorsabb mozdulatokat tettek, és egyre gyorsabban és gyorsabban ismételgették a mondandójukat, hogy fölénybe kerüljenek a másikkal szemben. A szomszéd lány öccse ki-szaladt a házból, és nyomban marokszámra kezdte dobálni a port a fiú nővé-re felé. A szomszéd lány még jobban előre dugta csinos arcát, és egyre éle-sebb hangon, egyre gyorsabban ismételgette:

– Azt mondod, hogy nem találtam el?

A fiú nővére hátrált egy lépést, és folytatta a hadarást:

– Elhibáztad! Elhibáztad!

A szomszéd kisfiú tovább dobálta a port. Valahányszor a gyerek megdobta, a fiú nővére mindig összehúzta magát, hátrált egy kicsit és elhal-kult a hangja, a szomszéd lány viszont még gyorsabban kiabált. Ekkor a fiú – maga sem tudta, miért – kilépett a kapun és elindult a veszekedők felé.

Amikor meglátták a közeledő fiút, először a szomszéd lány kisöccse hagyta abba a dobálózást, azután maga a lány is megállt és kezdett elhalkulni a hangja. A fiú nővére erre abbahagyta a hátrálást. Ugyanúgy bátorságot merített öccse közeledtéből, mint ahogy a szomszéd lányt felbátorította saját öccse megjelenése. Most már erősebbnek érezte magát és támadásba ment át. Előrenyomult és újra gyorsabban kezdte ismételgetni:

– Elhibáztad! Elhibáztad!

A szomszéd lány válaszul hátrálni kezdett és immár halkabban haj-togatta:

– Azt mondod, hogy nem találtam el?

A szomszéd kisfiú is igyekezett kitérni a fiú útjából. Ám miközben a fiú közeledett a küzdőtérhez, még erősebben érezte, mint valaha, hogy mennyire csúnya a nővére arca. – Ugyan mikor lehetett Anya ilyen, mint ő? – gondolta, és úgy sétált el a veszekedők mellett, hogy semmi érdeklődést sem mutatott irántuk.

36

A háta mögül hallotta a szomszéd lány újra felgyorsuló kiabálását, amire a nővére immár csak hebegve tudott válaszolni, és arra gondolt, hogy jó lenne, ha a szomszéd lány és nem az ő nővére kerülne ki győztesen a harcból. Elsétált az utca végéig, hogy megnézze az ott álló szamarat, amely éppen a takarmányát eszegette.

A fiú, aki időközben tizenhárom éves lett, megismerkedett egy má-sik lánnyal, aki még csinosabb volt, mint a mögöttük lévő házban lakó lány. Szeme fekete, tiszta és mély volt, arca üde és egészséges, enyhén vöröses árnyalatú hajából pedig kellemes, tiszta illat áradt. Ha a lány társaságában volt, a fiú megelégedett azzal, hogy gyönyörködött benne. Elbűvölte a lány tiszta szeme, rózsás orcája és a hajából áradó illat. A lány azonban egyre inkább elégedetlennek látszott amiatt, hogy ez a fiú egy szót sem szól és egész idő alatt csak bámulja.

Egy napon a fiú és ez a lány egymás mellett ültek egy domboldalon, a Pünkösdirózsa-hegy mögött, háttal a Tedong-folyónak. A halványbíbor égen úszó tiszta fehér felhők szinte sugárzottak. A fiú elfordította tekintetét a felhőkről, ránézett a lányra, és szokás szerint elmélyülten bámulni kezdte az arcát. A lány tiszta szemében visszatükröződött az ég halványbíbor színe. A fiú tovább nézte a lány szemét, arra számítva, hogy a felhők képét is meglát-ja majd bennük. Ezúttal azonban a lány különböző jelzésekkel igyekezett az értésére adni, mennyire elege van abból, hogy a fiú vég nélkül, céltalanul bámulja. Végül aztán a lány megragadta a fiú vállát, és még mielőtt az meg-értette volna, mi történik, rátapasztotta ajkát a fiú szájára és megcsókolta. A fiú – anélkül, hogy pontosan tudta volna, miért – igyekezett kiszabadulni a lány öleléséből, de nem tudott eltávolodni, és ajkaik továbbra is összeprése-lődtek. Végül sikerült visszahúzódnia, és felállt.

A fiú lenézett a lányra, aki zihálva lélegzett és az izgalomtól meg a zavartól pír ült ki az arcára. Most már a legkevésbé sem látta szépnek. Mi-csoda szégyentelen, buja szemek! Azon nyomban átvillant az agyán a gon-dolat, hogy ez a lány sem olyan, mint amilyen az anyja volt. Elfordult a lány-tól, aki érezte, hogy a fiút elöntötte a csalódottság és a megvetés. Még min-dig arra vágyott, hogy bárcsak ott maradna vele a fiú, de az habozás nélkül faképnél hagyta és leszaladt a sűrű nyári növényzettel borított domboldalon.

37

Az egyik kora őszi éjszakán különösen sok csillag látszott az égen. A fiú korábban gyakran gondolt ra, mennyire hasonlítanak a csillagok a föld-re hullott harmatcseppek szőnyegére, de ezen az éjszakán az a gondolat me-rült fel benne, hogy ezek közül a csillagok közül az egyik minden bizonnyal az ő anyja, és sorra nézte a csillagokat, hogy megtalálja. Ekkor hirtelen elte-relte a figyelmét egy hang: az apja korholt valakit benn a házban. A fiú újra felnézett az égre, de nem tudta újra átélni a tünékeny álmot, hogy valamelyik csillag az ő anyja. Valamiféle bizonytalan veszteséget érzett.

Újra meghallotta apja hangját a ház belsejéből, amint korholt valakit. Elszomorodott hangulatban ment oda az ablakhoz, ahol már tisztán kivehette apja szavait. Apja szörnyen dühös volt, láthatólag a fiú nővére miatt, és ép-pen így szólt:

– Na, majd meglátod, mi fog történni veled, ha még egyszer effélé-vel próbálkozol! Majd elintézlek én! Még alig nőttél ki a földből, és már megpróbálsz tönkretenni bennünket!

Apjukat általában nem bosszantották fel a mindennapi problémák, így az a tény, hogy most ennyire dühös volt, arról tanúskodott, hogy valami igazán komoly dolognak kellett történnie.

A fiú hallotta, amint mostohaanyja óvatosan ezt javasolja:

– Akárhogy is van, azért utánanézhetnél, hogy miféle emberek.

Apja azonban nem hallgatott rá, a hangjából csak úgy áradt a harag:

– Nevetséges! Ugyan mire mennénk azzal?

Ekkor halk, reszkető hangon megszólalt a fiú nővére:

– De hiszen ő csak a baratnőm bátyja.

– Mától fogva nem járhatsz többé iskolába! – kiáltotta az apjuk, mire a fiú hátán végigfutott a hideg, noha a támadás nem őellene irányult. Hirte-len eszébe jutott, hogy egyszer látta nővérét, amint az öreg özvegyasszony házához vezető mellékutcában ácsorgott, szemtől szemben egy magas, so-vány fiatalemberrel, akinek hosszúkás, ovális arca volt. A nővére elmondta, hogy a fiatalember az egyik osztálytársnőjének a bátyja és megbízásból jött, de az egész úgy hangzott, mintha mentséget igyekezne keresni. A fiú úgy tett, mintha nem sejtene semmit, és továbbment. Most eszébe jutott, hogyan töprengett azon, mi szeretnivalót láthat egy fiú egy lányban, aki úgy néz ki, mint az ő nővére. A családjuk valamelyik másik tagja azóta nyilván tudo-

38

mást szerzett arról, hogy a nővére találkozott ezzel a fiatalemberrel, gondol-ta.

Mostohaanyjuk most így szólt halk, de határozott hangon:

– Miért játszol a tűzzel?

Úgy mondta ezeket a szavakat, mintha csak a kis féltestvérüket kor-holná, aki éppen akkoriban érte el az óvodáskort. Már nem látszott annyira távolságtartónak és szigorúnak, mint korábban, és a fiú ráébredt arra, hogy mostohaanyjuk valójában minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy mindhárom gyerekkel egyformán jól bánjon. Ezért aztán az, hogy mos-tohaanyjuk aggódni kényszerült nővére miatt, még kellemetlenebbül érintet-te a fiút, mint az, hogy a lány megharagította apjukat.

Mostohaanyjuk most ismét megszólalt, meggondolt és komoly han-gon:

– Biztos vagyok benne, hogy te is gondolsz erre, de ha most bármi baj történik veled, nekem gondolnom kell arra, hogy felelősséggel tartozom anyádnak, aki immár a sírban nyugszik. Most menj be a szobádba!

A fiú újra úgy érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, ezúttal a mosto-haanyja szavaiból áradó szeretettől. Keze önkéntelenül ökölbe szorult, ami-kor arra gondolt, hogy sohasem tud majd megbocsátani nővérének, aki akko-ra bajt kevert, hogy még elhunyt anyjuk nevét is meg kellett említeni miatta.

Hallotta, hogy nővére zokog valahol benn a házban.

– Gondolkozz ezen! Várd csak meg, mi fog történni, ha még egyszer megpróbálkozol ezzel! Arra volna szükség, hogy összekötözzelek a saját szoknyáddal és beledobjalak a folyóba! – mondta apjuk, csillapodó haraggal, de még mindig szigorú hangon. Ahogy a fiú meghallotta apja szavait, egész teste erősen összerázkódott, amint az éjszakai szélben állt.

Nővére végül folytathatta a tanulást, mert mostohaanyjuk addig kö-nyörgött apjuknak, amíg az meg nem engedte neki. Egy igencsak hideg éj-szakán a fiú így szólt testvéréhez:

– Menjünk sétálni!

A nővére először annyira meglepődött a váratlan javaslaton, hogy csak ült a helyén és felhős szemei tágra nyíltak. Azután felállt és követte a fiút, ki a házból. Az égen ott fénylett a félhold egy keskeny sávja. Az égbol-

39

tot teljesen beborították a hunyorgó csillagok. Dermesztő szél fújt. Minden szélrohamnál úgy tűnt, mintha reszketés futna végig a fénylő csillagokon.

A fiú ment elöl és rátért arra az útra, amely a Tedong-folyóhoz veze-tett. A nővére szótlanul követte. A fiú magában mosolygott, mert azt tervelte ki, hogy a sötétben megtréfálja nővérét. Mire lejutottak a folyópartra, még hidegebb lett. A lány gyanakodva tekintett öccsére, aki még sohasem vezette el ide, de mégis boldognak tűnt, amikor megkérdezte fivérét:

– Nem fázol?

A fiú gorombán megrázta a fejét. Utána ráébredt, hogy a sötétben nővére valószínűleg nem is láthatta a gesztust, de mégsem szólalt meg.

Ekkor nővére teljesen váratlanul beszélni kezdett, csak úgy magá-nak:

– Ha egyedül lettem volna, már biztosan meghaltam volna. Most ha-lott lennék. Ugyan miért kellene élnem? De minthogy ketten vagyunk, ha az egyikünk meghalna, a másik nagyon szomorú lenne. Hát igen, ilyen az én sorsom… – mondta, majd mintha sírva fakadt volna – talán a szél miatt.

A fiú arra gondolt, hogy a nővére talán arra a téves következtetésre jutott, hogy az öccse beszélt a barátjával kapcsolatos incidensről az apjuknak vagy a mostohaanyjuknak. Karját a lány válla köré fonta és gyorsan megfor-dult, hogy szembenézzen vele, mintha csak magyarázkodni kívánna. A nővé-re is némán állt.

A fiú örült neki, hogy jó alkalma nyílik rá, hogy keresztülvigye ter-vét, melyen egész idő alatt gondolkozott, és egyszerre csak rákiáltott a nővé-rére:

– Vedd le a szoknyádat!

Nővére először annyira meglepődött, hogy nem tudta, mit csináljon, de aztán mintha megértette volna a fiú szándékát, és csendesen levette blú-zát, majd fején keresztül lehúzta szoknyáját is. A fiú kiragadta a kezéből a szoknyát és végigterítette a földön, majd ugyanolyan szigorú hangon, mint az apjuk, rászólt a lányra:

– Feküdj végig rajta!

A lány ezúttal is nyomban, türelmesen engedelmeskedett. Amikor azonban a fiú eljutott addig a pontig, hogy összekötözze nővérét a szoknyá-jával és beledobja a folyóba, már nem volt képes továbblépni, mert nem bírta

40

elviselni, hogy nővére még mindig olyan szeretettel viseltetik iránta, mint anyja annak idején. Ha meg akarta volna ölni, a nővére a legkisebb ellenál-lást sem tanúsította volna. Mivel a lány minden cselekedetét ugyanolyan szeretet irányította, mint amilyen az anyjuké volt, a fiú megfordult és eltávo-zott. Nővére ott maradt, ahová öccse parancsára lefeküdt. Úgy feküdt a szoknyáján, mintha máris halott lenne.

A fiú nővére egy szóval sem panaszkodott, amikor szülei eljegyezték egy fiatalemberrel, egy városi üzletember legfiatalabb fiával. A fiatalember nem hasonlított arra a fiúra, akit a lány annak idején osztálytársnője fivér-ének nevezett: a termete meglehetősen alacsony volt, az arca pedig kerek. Nem sokkal később, amikor eljött az esküvő napja, nővére, közvetlenül az-előtt, hogy beszállt volna a hordszékbe, ráborult mostohaanyjuk karjára, és hosszan, keservesen sírt. A fiú eközben a mellékutcában rejtőzködött. A szomszéd öregasszonyok végül elvonszolták a lányt, de ő, mielőtt beszállt volna a hordszékbe, még felemelte könnyektől nedves arcát és körülnézett. Öccse érezte, hogy nővére minden bizonnyal őt keresi, de nem jött elő a rejtekhelyéről.

Nem sokkal azután, hogy nővérét férjhez adták, egy napon, késő délután, amikor szokatlanul vörösen nyugodott le a nap, a fiú megtudta, hogy nővére meghalt. Nyomban megpróbálta felidézni nővére arcát, de már egyáltalán nem emlékezett rá. Szomorúságot sem érzett. Ekkor azonban eszébe jutott annak a babának az arca, amelyet nővére készített számára és amelyet ő később eltemetett az öreg özvegyasszony házához vezető mellék-utcában.

Odafutott, kivette kését a zsebéből, és ásni kezdett azon a helyen, ahol emlékezete szerint eltemette a babát. A baba azonban nem volt ott. A fiú feltúrt minden helyet, ahol a babát hagyhatta, de sehol sem találta. Arra gondolt, hogy azóta annyi idő telt el, hogy a baba teljesen elrothadt és immár meg sem lehet különböztetni a portól.

A fiú kijött a mellékutcából, és ezúttal is észrevette a helyére kikö-tött szamarat. Most azonban a szamár nem rúgta meg a fiút. A fiú sem ka-paszkodott fel a kocsi tengelyére úgy, mint korábban, hanem egyenesen felugrott a szamár hátára. A szamár megpördült, mintha csak a saját farkát kergetné, és igyekezett ledobni lovasát. A fiú kiabálni kezdett, mintha a szamárhoz vagy valaki máshoz szólna:

41

– Miért ölték meg a nővéremet? Miért ölték meg a nővéremet?

A szamár ettől csak még jobban ugrándozott, a fiú pedig egyre han-gosabban kiabálta:

– Miért ölték meg? Miért ölték meg?

Ekkor a fiúnak hirtelen úgy tűnt, mintha a nővére kiáltását hallaná a mellékutca túlsó végéből:

– Gyere már!

Elengedte magát, és hagyta, hogy leessen a szamár hátáról és végig-hemperedjen a földön. Ezúttal egyik lábát sem rándította meg.

A fiú szemét most először árasztották el könnyek. A csillagok köz-ben előbújtak az égbolton, és amint könnyektől elhomályosított szemével felnézett rájuk, úgy érezte, mintha a csillagok belehullanának a szemébe. Úgy tűnt neki, mintha az, amelyik a jobb szemébe hullott, a meghalt édes-anyja lett volna. Akkor hát lehetséges, hogy a másik, amelyik a bal szemébe hullott, a meghalt nővére volt? Ám alig futott végig az agyán ez a gondolat, máris megrázta a fejét. – A nővéremből sohasem lehetett olyan gyönyörű csillag, mint az anyámból – gondolta. Újból megrázta fejét, és kitörölte sze-méből a benne fénylő csillagokat.

1940 ősze

42

Az öreg Hwang

Holnap lesz az öreg Hwang hatvanadik születésnapja. Az öreg Hwang nagyon szeretett volna gyorsan túl lenni a mai és holnapi napon. Az utóbbi időben az öreg Hwangot már nagyon zavarták a különféle összejöve-telek, mert ilyenkor általában nagy volt a nyüzsgés. Most is szívesen lemon-dott a hatvanadik születésnapjára szervezett ünnepségről, bármilyen szerény-re is tervezték azt. Ugyanis az öreg Hwang mértéktartó gazda volt és kemé-nyen dolgozó paraszt volt, ezért félt, hogy az ünnepség túl sok kiadással, és nem utolsó sorban felfordulással és sok, hangos vendéggel jár.

Ennek ellenére azon az estén az idős emberek már javában gyülekez-tek a férfi vendégszobában és hangosan csevegtek. Az öreg Hwang nem akart leülni közéjük, el akarta kerülni őket, ezért inkább körbejárta a belső udvart. Hátratett kézzel sétált fel-alá. Régi szokása volt ez, és nem azt jelen-tette, hogy általában semmi dolga sem volt, és csak sétálgatott, ellenkezőleg, ilyenkor gondolta végig, milyen munkához is fogjon majd.

A konyhából zörgő edények és női hangok egyvelege szűrődött ki. Semmiképpen sem lehetett elkerülni, hogy legalább egy pohár borral ne kínálja meg azokat az öregeket, akik majd másnap reggel jönnek felköszön-teni, gondolta, ezért az asszonyok most valami rágcsálnivalót készítettek a bor mellé. Az öreg felismerte a konyhából kiszűrődő hangokat. Ahogy hall-gatta őket, hirtelen úgy érezte, valami hiányzik. Annak a hangjára vágyott, aki most már nem volt köztük.

Az öreg Hwang a kapuhoz ment. Néhány szójabab szárat talált szét-szórva az udvaron, felszedte őket, és azt mondta, hogy nem kellene így paza-rolni, hisz ezeket még el lehet tüzelni. Közben arra gondolt, milyen jó lenne már túl lenni azon a két napon.

Ekkor lépett be a kapun a lánya, aki Kin Chaben lakott a férjével, há-tán egy csecsemőt vitt, kezében pedig egy kosár volt, mellette a férje jött kézen fogva az idősebb gyermekükkel. Amikor a lány meglátta, hogy az édesapja szójabab szárakat szedeget a földről, arra gondolt, hogy az semmit sem változott, inkább engedné el magát, és élvezné az ünnepséget.

Az öreg Hwang felemelte a fejét, hogy jelezze, észrevette őket, majd megszólalt:

– Óh, hát eljöttél?

43

Majd gyorsan lehajolt, és folytatta a szójabab szárak szedegetését.

– Édesapám, kérem, fogadja tiszteletünket.

Amikor ezt mondta, a lány meghajolt édesapja előtt, mire az öreg Hwang felegyenesedett, és azt mondta:

– Ugyan, fejezd ezt be.

Erre a veje is meghajolt, majd a lánya szólt a kisfiúnak, hogy ő is üdvözölje nagyapját.

Az öreg erre újra azt mondta:

– Ugyan már, fejezzétek be, fejezzétek be!

Majd újra lehajolt, és azt motyogta magában, hogy miért kell min-denkinek eljönnie, és ilyen nagy felhajtást csinálnia.

A lánya mélységesen csalódott, hogy édesapja még azt sem mondta, „hogy megnőttek a gyerekek”. De, amikor majd valamelyik gyermek felsír, a nagyapa akkor biztos a hátára veszi, csak bírjuk kivárni, gondolta. Belépett a házba. Minden olyan ismerős volt neki, de valami mégis hiányzott. Az anyja már nem volt itt.

Ekkor a Won-dang ház asszonya kinyitotta a konyhaajtót, és a riká-csoló hangján az kiáltotta:

– Nézd, ki van itt!

A lány bement a konyhába és köszönt az asszonyoknak, mire azok érdeklődni kezdtek a gyerekei, hogy hány gyermeke van már.

Egy kicsit később, amikor az öreg Hwang felbukkant a konyhaajtó-ban egy nagy marék szójabab szárral a kezében, a lány azt mondta a sógor-nőjének, hogy felvette a kötényt, amit a konyhában talált egy szögre akaszt-va, és segíteni szeretne nekik a konyhában. Az öreg Hwang hallotta a nőket a konyhában, amint azt mondják a lányának:

– Miért nem pihensz le egy kicsit? Gyere vissza később!

Az öreg Hwang behajította a szójabab szárakat a konyhába, és azt mondta, hogy hagyják abba a pazarlást. A lánya megint csak arra gondolt, hogy az öreg semmit sem változott, majd eldöntötte, hogy nem idegesíti többé magát ezzel, és teljes figyelmét az ideiglenes konyhafőnökségnek szenteli.

44

Az öreg Hwang kiment a fészerbe, mert úgy gondolta, itt az ideje megetetni a csirkéket. Vannak dolgok, gondolta, melyekhez csak ő ért. A kölessel teli kancsó teteje nem volt pontosan a helyén, egy másik edény pe-dig épp, hogy fel nem borult, mert egy tégla kicsúszott alóla. Visszatette a téglát a helyére, és addig mozgatta ide-oda az edényt, míg elégedett nem volt, végre egyenesen áll, majd megigazította a kölessel teli kancsó tetejét is. Egy nagy csomó cirokkal a kezében jött ki a fészerből, és azt motyogta, hogy ez a ház bizony már rég szétesett volna, ha ő nem lenne.

Eszébe jutott, hogy friss szalmát kell tennie a disznóólba. Amikor le-rendezte a disznóólat, észrevette, hogy a fia valakivel beszélget a kapuban. Az unokája, Tang-son is ott állt, kezében egy kosár sült gombával. A gom-bák kikandikáltak a kosár résein. Az öreg Hwang az idegenek külsejéről rögtön tudta, hogy vándor muzsikusok.

A fia éppen azt magyarázta nekik, hogy nem rendeznek nagy ünnep-séget édesapja hatvanadik születésnapjára, ha nem hiszik, győződjenek meg személyesen, nyoma sincs az ilyenkor megszokott rizs süteményeknek és zöldséges palacsintáknak.

Az öreg Hwang közelebb ment, és halkan, szinte magában azt mond-ta, hogy egy nagy ünnepségnek semmi értelme sincs, pénzpocsékolás az egész, majd a konyhához sétált, és azt mondta:

– Készítsetek majd moslékot a disznóknak! De nehogy elfelejtsétek!

– Igen – válaszolta a menye.

– Az egyik épp a napokban fog megelleni, rá különösen oda kell fi-gyelni!

A konyhában Wong-dang felesége halkan kuncogott, és kihallat-szott, ahogy azt mondja:

– Most őszintén, azt mondta, hogy etessük meg a disznókat? Ezt ne-vezem én gondos gazdának.

Az öreg Hwang már annak is örült volna, ha nem törnek el semmit sem, hisz Wong-dang feleségével a házban sohasem lehet tudni… Az a nő olyan robbanékony, és az edények, tálak nagy részét pedig a falubeliektől kérték kölcsön. Körbenézett, és hirtelen észrevette az idősebb muzsikust, ahogy a kapuban áll, és éppen alamizsnára vár. Ki lehet az, gondolta, mivel szíve hangosan vert, amikor meglátta. Az öreg Hwang közelebb ment, hogy jobban lássa az arcát, hát, nem lehet más, mint Chason. Ez Chason. De az

45

öreg muzsikus, amint észrevette az öreg Hwangot nézett, megrántotta a fiatal muzsikustársa ingujját, és azt mondta, hogy indulniuk kell, majd sarkon for-dult, és kiment a kapun. A fiatalember zavarba jött, és hátramaradt, majd ő is elindult, és hevesen panaszkodásba kezdett.

Az öreg Hwang figyelte, ahogy az öreg muzsikus távozik, majd szólt az unokájának:

– Menj, és mondd muzsikusoknak, hogy jöjjenek vissza.

Az öreg Hwang fia semmit sem értett az egészből, és az apja arcát kémlelte.

– Siess, és szólj nekik, hogy jöjjenek ide.

Az öreg Hwang hangja parancsoló volt, ezért Tang-son letette a ko-sarat, és a vándormuzsikusok után eredt.

Amikor Tang-son szólt nekik, azok megálltak, de az idősebb először az öreg Hwangra nézett, majd mondott valamit a társának, és vonakodva, de visszafordultak.

Az öreg Hwang látta, hogy az idősebb muzsikus feszélyezve érzi magát az ő jelenlétében, ezért visszament az udvarba. A fia ekkor, mintha egyszerre meg akarná győzni az apját, de egyben a véleményét kérné ki, azt mondta:

– Adnunk kell nekik majd némi pénzt, vagy egyebet.

Az öreg Hwang megállt és mondani akart valamit, majd meggondol-ta magát, és azt mondta helyette, hogy maradjanak itt éjszakára. Ezután be-ment a főépületbe, ahol a veje üldögélt egyedül.

– Hogy manapság van a családod?

– Jól.

– Hány gyermeked van?

– Három.

– Két fiú és egy lány, igaz?

– Nem, egy fiú és két lány.

A vő ekkor elgondolkozott azon, hogy az öreg elég idős, hogy a lá-nya nagyapja legyen, és, hogy legutóbbi látogatásukkor is összekeverte az unokák számát, és most sem tudta. Lehet, hogy más, kevésbé fontos dolgo-

46

kat nem kell megjegyeznie, de hogy ezt, az unokái számát? Remélte, hogy felesége unokaöccse, aki olyan volt számára, mintha sógora lenne, siet, és megszabadítja ettől az öregembertől, akivel olyan terhes volt a beszélni. A vő az öreg Hwang arcát nézte, és látta, hogy az egyáltalán nem figyelt a be-szélgetésükre, hanem csak a semmibe meredt, és az ősz szakállának sárga végével játszott.

Az öreget felkavarta az öreg muzsikussal való találkozás.

Chasont legutóbb Park hatvanadik születésnapján látta a szomszéd faluban, úgy hét-nyolc évvel ezelőtt. Azóta nagyon megöregedett. Kopott ruhája most még gyűröttebbnek tűnt. Hirtelen beugrott neki a régi, fiatal Chason képe, ahogy együtt fürödtek a patakban. Ezt a képet látta az összes hatvan és hetven éves születésnapi ünnepségen is.

Chason már gyermekkorában gyönyörűen játszott a furulyán. Ami-kor annak idején minden nyáron fürödni mentek a patakra, és Chason leve-leket szedett össze, majd játszani kezdett rajtuk. Úgy tűnt, hogy elég volt csak egy levelet az ajkára vennie, és máris megszólalt a gyönyörű zene. Hwang ilyenkor magas, kisfiús hangján énekelt. Amikor tizenegy évesek voltak, Hwang családja ide, Nam Chonba költözött. Pár évre rá édesapjával a hegy túloldalán fekvő faluba ment a Wi hivatalnok hetvenedik születésnapi ünnepségét megnézni, ekkor látta, hogy Chason is a vándormuzsikusok kö-zött van. Évek óta nem látta barátját, és lám, hirtelen ott volt, és láss csodát, hegedült. A kis Hwang ekkor otthagyta édesapját és leült a nézők közé. Elő-ször büszke volt, hogy a kis hegedűs, akit annyira megtapsoltak, az ő barátja. Azonban hamarosan kiderült, hogy a falubeliek a muzsikusokat csak tárgy-nak tekintik, akiknek az a dolguk, hogy szórakoztassák őket, ezért félt beval-lani, hogy Chason a barátja. Még mielőtt az észrevette, vagy bármit szólha-tott volna, a kis Hwang kilopódzott a közönség köréből. Ezután, akármikor találkozott Chasonnal, elkerülte tekintetét, nehogy az felismerje őt.

Majd, amikor negyven éves lett, az öreg Hwang rájött, hogy Chasonnal kötött gyermekkori barátságában semmi szégyellnivaló sincs, de most már a másik volt az, aki kerülte őt, és elfordította a fejét, amikor meg-látta. De csak azért tette, hogy ne hozza zavarba az öreg Hwangot. Az öreg Hwang elszomorodott. És, úgy érezte, szörnyű hibát követett volna el, ha hagyta volna most Chasont így elmenni.

Zajokat hallott az udvarból. Az öreg Hwang békén hagyta a szakál-lát. A viskóhoz épített szoba ajtaja nyílt ki. Az öreg Hwang ere elővette a

47

pipáját és rágyújtott, majd, amikor kifújta az első füstöt, úgy tűnt, megnyu-godott.

Az öreg Hwang lánya sejtette, hogy a bátyja jött meg, ezért kilépett a konyhából. A lánya, a testvére és annak gyermeke hangosan köszöntötték egymást. Amikor a bátyja megkérdezte tőle, hogy a férje is megérkezett-e már, az öreg Hwang lánya azt válaszolta, hogy a belső szobában van. Léptek hallatszottak, és kinyílt az ajtó.

Az öreg Hwang veje már tudta, ki fog megjelenni az ajtóban, ezért felállt. Köszönteni akarta a vejét, aki életkoránál fogva az apja lehetett volna, amikor az kinyitotta az ajtót, és azt mondta, gyere, mire az unoka bement a szobába.

Az öreg Hwang veje és Tang-son nagyon örültek egymásnak, és csak nevettek. Úgy tűnt, így köszöntik egymást.

Az öreg Hwang azt mondta, szórakoztasd a nagybácsidat, majd ki-ment a konyhába.

– Két vendégünk van a külső szobában – mondta az asszonyoknak a konyhaajtón keresztül.

– Rendben – válaszolta a menje.

Már épp menni akart, mire eszébe jutott valami:

– És ne felejtsétek el megetetni a disznókat, ahol elkészítettétek a moslékukat!

– Igen! – válaszolta újra a menje, majd hirtelen kinyílt az ajtó, és az öreg Hwang lánya nézett ki.

– Édesapám, nem kellene már vacsoráznia?

– Lehet – válaszolta az, és úgy érezte, napok óta először, megjött az étvágya.

Azon az éjszaka, hiába feküdt le korán, az öreg Hwang nem tudott elaludni. Így van ez, amióta megöregedett, de ezen az éjszakán, alig aludt el egy pillanatra, máris felébredt. Ugyanazt az izgalmat érezte, mint gyermek-korában, amikor nem tudott aludni, miután édesanyja közölte vele, hogy pár nap múlva már a születésnapjáig. Ilyenkor számolta a napokat, amíg egy sem maradt. De ez az izgalom ma valahogy másmilyen volt. Valami hiányzott. Az öreg Hwang csak forgolódott az ágyában, és remélte, hogy gyorsan elte-lik ez a két nap.

48

Másnap reggel az öreg Hwang szokása szerint korán kelt, és kisunokájával a hátán az udvart söprögette. Már a felénél tartott, amikor a fia odarohant hozzá, azt mondta, óh, mi akartunk felseperni, és majdnem kitépte a söprűt édesapja kezéből.

– Lám, ezen a napon nem engedik, hogy a ház körül dolgozzak – gondolta az öreg Hwang, tehát így akarják megünnepelni a hatvanadik szüle-tésnapomat. De honnan veszik, hogy megmondhatják nekem, mit tegyek és mit ne?

Kinyílt az ajtó, és a lánya azt mondta:

– Kérem, adja ide a gyermeket, és öltözzön át.

– Jó vagyok én így, ahogy vagyok. Vagy azt gondolod, hogy édes-apád annyira piszkos, hogy át kell öltöznie? – válaszolta az öreg Hwang.

A fiát felidegesítette az apja válasza, azért csak annyit mondott neki:

– Menjen csak be és öltözzön át, édesapám! A lánya nagyon sokat fáradt az ajándékaival.

Az öreg Hwang ekkor bement a házba, ahol egy vadonatúj fehér se-lyem felöltőt és szürke gyapjú mellényt talált.

A lánya megszorította a ruhát az apja derekán, és azt mondta:

– Először azt gondoltam, bővebbre hagyom a mellénél, de most lá-tom, hogy akkor túl nagy lenne.

Most, hogy öreg Hwang ott állt fehér szakállal és talpig fehérben, lá-nya pedig a ruháját igazgatta, bőre még sötétebbnek tűnt. Hirtelen szoronga-ni kezdett, utoljára ilyet akkor érzett, amikor édesanyja fekete pamutmel-lényt adott rá a régi születésnapok egyikén. Majd rájött, hogy ez a halvány hiányérzett, ami napok óta kínozta, elkerülhetetlen, hisz édesanyja már rég halott. Maga elé idézte az arcát, a napbarnított bőrét, a ráncos szemét. Az édesanyja arca még mindig sötétebb és ráncosabb volt akkor, mint az övé most. De, hogy milyen volt édesanyja fiatalon? Akármennyire igyekezett is, nem tudott visszaemlékezni rá. Anya, anya, mondta magában.

Az öreg Hwang csak meredt maga elé, és lánya azt hitte, azt várja, hogy ő befejezze a ruhája igazgatását, ezért gyorsan az öreg háta mögé ment, és kisimította a kabát szegélyét, végül meghúzogatta a mellényét is. Minden megigazítottam, gondolta, a nők pedig, aki a konyhából figyelték őket, azt

49

mondták, hogy minden a helyén van, mire a lánya újra megszólalt: jól pasz-szol, pedig féltem, hogy nem lesz jó rá. Magában azonban arra gondolt, mennyivel jobban mutatna, ha még egy selyem kabátot is készíthetett volna neki. De majd a hetvenedik születésnapjára kap egyet, tehát legyen szíves sokáig élni.

Az öreg Hwang észrevette, hogy minden elcsendesedett. Bejezte az anyjáról való ábrándozást, hisz a lánya biztos szólt hozzá, mert aggódik va-lami miatt, csak ő nem vette észre. Kezét a mellényzsebbe tette, és amikor észrevette, üres, rájött, hogy a pipája után nyúlt. A régi mellényéből elővette a pipát és a dohányt, majd rágyújtott. Az motyogta önmagában, hogy miért kellett lányának ilyen díszes és drága ruhát készítenie, és kiment.

Hátra tette a kezét. Hatalmas, hosszú kézfeje barna és goromba volt, és most még sötétebbnek és hosszabbnak tűnt, ahogy kivillant a fehér ingujj-ból. Valaki időközben felsöpörte az udvart. A fia vette át a munkát tőle, és biztos az unokája is segített, mert a földön lévő söprés-minták nagyon kü-lönböztek egymástól. Ahol az unokája, Tang-son söpört, alig volt nyoma, hogy a söprű egyáltalán érintette volna a földet, ott maradt a por. Az öreg arra gondolt, hogy tényleg minden magának kell megcsinálnia, de most, hogy fehér selyemruha volt rajta, erről le kellett mondania. És különben sem érezte jól magát benne. Csak legyünk már túl ezen a napon, gondolta.

Ahogy sétált az udvaron, észrevett egy gombot a földön és felvette. Egy fehér porcelángomb volt. Rögtön megnézte, hogy nem ő veszítette-e el, de valamennyi szürke gombja megvolt. Azon csodálkozott, hogy kinek lehet ilyen gombja, majd arra jutott, hogy biztos a lánya veszítette el. Leporolta és a zsebébe tette.

Hwang fia szerint édesapja ebben a ruhát még öregebbnek tűnt. Mintha valami halotti lepelben sétálna fel-alá az udvarban az öreg, gondolta. Majd elszégyellte magát, hogy ilyen vészjósló gondolatai vannak pont ezen a napon, elfordította tehát a tekintetét, és igyekezett nem az apját figyelni.

Amikor az öreg Hwang észrevette az unokáját, ahogy az ő új ruháját csodálja, elővette a gombot a zsebéből, és azt mondta:

– Lássuk csak, nem hiányzik véletlenül egy gomb a mellényedről?

Közelebb lépett hozzá, de mielőtt megnézhette volna, Chong-son si-etve a mellényére mutatott, és azt mondta, mind megvan, majd megrázta a fejét.

50

Tang-son a nagyapját kereste, és amikor megtalálta, azt mondta:

– Nagyapám, a férfiak már várják a vendégszobában.

– Rendben – válaszolta az.

Az öregek a vendégszobában nagy zajt csaptak, és borgőzös hangon az ideális temetkezési helyekről beszélgettek. Szívesebben kint maradt vol-na, semmi kedves sem volt leülni közéjük, és jelentéktelen dolgokról cse-vegni.

Ahogy belépett, valamennyien egészséges életet kívánva köszöntöt-ték, majd koccintani akartak vele. Az öreg Hwang valamennyiükkel ivott, majd az öreg Oh Mok-nyo, aki szomszédos faluból jött, és mostanra már részeg volt, azt ordította, igyál, igyál, idd ki ezt a poharat, majd énekelni kezdett. Az öreg Hwang szívesen elvonult volna egy magányos, csöndes helyre.

Kintről a papucsférjnek tartott Cho-t hívta a felesége.

– Ott van a nagypapánk? – kérdezte. Mielőtt még az öreg Cho meg-szólalhatott volna, az öreg Oh Mok-nyo abbahagyta az éneklést, és azt vála-szolta, hogy nincs ott, majd visszarántotta a székre az öreg Chot, aki épp indulni készült.

– Mennem kell – mondta az öreg, és ki akart szabadulni Oh szorítá-sából, de a többiek is belekapaszkodtak, így majdnem orra esett. Az öreg Oh Mok-nyo megkérdezte, hogy miért fél annyira a feleségétől, mire a többiek röhögni kezdtek.

Amikor szerencsétlen Cho kiszabadult, és kiment, a többiek elkezd-ték kibeszélni:

– Végül is, hogy viselkedhetne másképp egy papucsférj, mégis, ő a legrosszabb, akit láttam – mondta az egyik.

– Szégyen, ahogy itt ült, és nem ivott még egy pohárkával sem, majd, amikor szólította az asszony, más futott is – tette házzá a másik.

– Úgy fél a feleségétől – mondta a harmadik – mint a tűztől. Én nem tudnék így élni.

Az öreg Hwang mindig is szégyenteljes dolognak tartotta, hogy bár-hová is ment szegény Cho, a felesége mindig követte, így szegény még egy pohárkával sem mert inni. De most, amikor látta, hogyan keresi a nő férjét, hirtelen összeszorult a torka, és arra gondolt, Cho-nak legalább volt felesége.

51

Bármennyire is szánalmas volt, ahogy folyamatosan a férje után szaglászott, irigyelte ezt a vén papucsot, hogy öregkorára mégsem maradt egyedül.

Az öreg Hwang, szó nélkül, felkelt, kiment az udvarra, és elindult a konyha felé. A szűnni nem akaró edénycsörömpölés ellenére is felismerte minden egyes nő hangját. Csak egyvalakiét nem hallotta, valakiét, akinek ott kellett volna lennie. Újra érezte, hogy valaki hiányzik. Ez az érzés mégis más volt, mint amikor az anyjáról ábrándozott.

Kinyílt a konyhaajtó. A lánya jött ki. Az öreg Hwang megállt, és a lánya arcát figyelte. Mintha csak a megboldogult felesége arcát szerette vol-na felidézni benne. Ebben a fiatal arcban azonban csak fiatalkori feleségét látta, hiába kereste a vele együtt megöregedett arcot, az eltűnt.

Amikor a lánya észrevette, hogyan bámulja, azt hitte, édesapja azt akarja, hogy most már szolgálják fel az ennivalót a vendégeknek, majd azt kérdezte:

– Vigyek nekik még rágcsálnivalót?

– Nem – mondta az öreg Hwang, és már indulni akart, amikor eszé-be jutott valami.

– Megkínáltad borral a muzsikusokat is?

– Azt hiszem, a többi asszony ezt már megtette.

– Nagyon jó!

Az öreg Hwang nem értette, hogy feledkezhetett meg Chasonról. Pedig az előző este csak arra gondolt, hogy mindenképpen meg kell kínálni őt is. Bement a fészerbe egy palack borért.

Ekkor újra találkozott Chung-son-nal, aki épp egy tojással a kezében jött ki a fészerből. Az öreg Hwang újra megkérdezte:

– Biztos, hogy nem te veszítetted el azt a gombot?

Chung-son most már nem is nézett a mellényére, hanem azt felelte:

– Az előbb már megkérdezte tőlem.

Biztos azért felejtette el, hogy már egyszer kérdezte, gondolta a fiú, mert az új ruhája teljesen leköti a figyelmét.

52

Az öreg Hwang a borospalackkal a kezében a külső épületbe ment, ahol a két muzsikus, az idős és a fiatal egymással szemben ült egy kis asztal-ka előtt. Nagyon meglepődtek, amikor meglátták, és rögtön a saját helyükkel kínálták.

Az öreg Hwang azt mondta, hogy ne fáradjanak, de azok állva ma-radtak, míg ő le nem ült közéjük.

– Helyezzétek magatokat kényelembe – mondta az öreg Hwang, de látta, hogy csak akkor lazulnak majd el, amikor már jócskán ittak a borból, ezért gyorsan töltött, és először az öreget kínálta meg.

– Tessék.

Az öreg muzsikus habozott elvenni, és azt mondta:

– Tényleg nem kellett volna.

– Na, vedd el – mondta az öreg Hwang, és gyakorlatilag a kezébe erőszakolta a poharat. Az öreg muzsikus két kézzel vette el a poharat.

– Óh, te!

– Igen, uram?

– Nézzenek oda, hát miért vagy ilyen távolságtartó? Talán nem va-gyunk egyidősek?

– De, uram!

– Na, álljunk csak meg. „Igen, uram?” Mintha nem lennénk mind-ketten hatvanévesek. Na gyerünk, idd csak meg!

Az öreg Hwang sokkal jobban érezte magát a zenészek társaságában, mint odabenn, a vendégszobában. Szívesen ivott idős társával.

Több kör bor után az öreg Hwang bőbeszédű lett, és azt mondta: mondd, öreg barátom, nem játszanál nekünk a hegedűn?

A muzsikus a szeme sarkából lopva figyelte az öreg Hwangot. Úgy tűnt, hogy vándorlásai során bizalmatlanná vált. Az öreg Hwang hangjában vagy gesztusaiban nem volt semmi lekezelő, ő nem tekintette őket tárgynak, ahogy a többiek tették. Elővette tehát a hegedűjét és hangolni kezdett.

– Játssz nekem egy régi népdalt, kérlek!

53

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy az öreg muzsikus elgondolkozott, va-lami nagyon régi dolgot akarhatott felidézni, majd becsukta a szemét, és a vonót lassan a húrokra helyezte.

Az öreg Hwang, akaratlanul is, de becsukta a szemét.

Ahogy így ültek ott, megjelent előttük a kis patak, és partján két sá-ros kisfiú, az egyik falevélen furulyázott, míg a másik egy népdalt énekelt magas, kisfiús hangján.

1942 ősz

54

Az öreg fazekas

– Te ribanc! Hogy dögölnél meg! Hogy elhagytad a beteg férjed, az még hagyján, de, hogy a gyereked is? És megszöktél a segéddel, aki a fiad lehetne! Azt mondod, a legjobb éveidben vagy? Ezek szerint, vén boszor-kány, én, aki öreg és beteg vagyok, már csak koldulni vagyok jó? Te ribanc!

A kisfiú, aki mellette feküdt, felkiáltott:

– Apám! A-pááám!

Álmában az öreg Song már karjában tartotta a gyermeket, aki az ap-ját hívta, így álmában azt válaszolta:

– Mi a fenét akarsz, az a nő egyébként sem az anyád.

A gyermek azonban addig sírt, míg fel nem ébresztette az öreget.

Az öregnek még erősebb fejfájása volt, és rosszabbul érezte magát, mint mielőtt lefeküdt volna aludni. A kisfiú újra felsírt. Az öreg, mintegy félálomban azt mondta, mindjárt, mindjárt, magához húzta a gyermeket, és úgy tartotta, mint az álmában. Magas láza volt, ezért a gyermek teste hideg-nek tűnt. Az öreg Song erősen magához szorította a gyermeket, és azt mond-ta:

– Nem értem, hogy lehetsz ilyen hideg? Úgy érzem, mindjárt meg-fagysz!

Míg az öreg magához szorította a zokogó hat éves kisfiút, míg job-ban nőtt benne a düh, újra kikelt a felesége ellen, nem azért, hogy őt, annál inkább, hogy a kicsit elhagyta. Eszébe jutott a pattanásos arcú segédje, aki-vel a nő megszökött. Kora szerint akár az ő fia is lehetett volna.

Mivel az öreg Songot ágyba döntötte az ismeretlen betegsége, a se-gédje egyedül, minden segítség nélkül készítette elő az utolsó égetéshez szükséges kancsókat. Az öreg Song észrevette, hogy a szeptemberi hold-fényben a sok különböző méretű agyag korsó és köcsög úgy néz ki, mint megannyi nyakigláb figura, mint a segéd, aki elszökött. Az öreg hirtelen fel akart ugorni, felkapni egy husángot, és valamennyit szétverni, de eszébe jutott, hogy még nincs késő elkészíteni a még hiányzó kancsómennyiséget, megrakni a kemencét és begyújtani. Ez tűnt az egyetlen esélynek a túlélésük-re, és tudta, hogy ezt kell tennie. Becsukta a szemét.

55

Ahogy felkelt a nap, az öreg Song egy törölközőt kötött a lázban égő homloka köré és munkához látott. Szólt a fiúnak, hogy menjen, és utasítsa Waeng-sont, az új segédet, kezdje el dagasztani az agyagot, de, mivel sietet, gyorsan dagasztót egy kupacot saját kezűleg, majd a korongra tette. Az öreg keze remegett, de mégis, amikor már majdnem félig készen volt a kancsó, belülről meg tudta támasztani egy kővel, míg kívülről egy kalapáccsal dön-gölte, s közben lábával forgatta a korongot. Úgy tűnt, hogy betegsége ellené-re tudása megmaradt. Sebtében készített néhány közepes méretű kancsót.

De végül kézügyessége ki-kihagyott. Amikor az egyik edényt dön-gölte, beugrott neki egy pillanatra a felesége és a segéd képe, és már nem tudta megmondani, hogy a kancsót, vagy a feleségét és azt a fiút üti-veri. Ezután már a kancsók fala annyira elvékonyodott, hogy szemétbe kellett dobni őket. A keze már nagyon remegett, amikor a kancsó száját kellett el-készíteni, ezért nem sikerült már befejeznie egyetlen kancsót sem. Végül az öreg Song úgy nézett ki, mint aki hamarosan elájul, és egyszer csak leesett a kancsói mellé.

Amikor az öreg magához tért, már beesteledett. Az új segéd jó pár rakás anyagot dagasztott meg, mielőtt elment. A gyermek előjött a házból és a sötétben guggolt, időnként délre, a piacra vezető út felé tekintett. Talán még azt remélte, az anyja hamarosan visszatér, hisz esténként itt szokta vár-ni, hogy anyja hazajöjjön a piacról a segéddel, aki a sok árút cipelte.

Az öreg valami természetfeletti erő hatására felállt, és újra nekilátott a kancsókészítéshez, de most, alig, hogy egyet befejezett, majdnem összero-gyott, így le kellett ülnie.

Amikor újra magához tért, már teljesen sötét volt, és a gyerek rán-gatta, hogy kelljen fel. A fiú zokogott, de amikor látta, hogy édesapja fenn van, abbahagyta a sírást. Egy rizzsel teli tálat tett az apja elé. Amikor az öreg megkérdezte, hogy honnan van, a fiú azt válaszolta, hogy az a néni adta neki, akinek egy cseresznyefája van az udvarában.

Az öreg Song mérges lett.

– Ki mondta neked, hogy ételt koldulj? – ordította, és kiütötte a ri-zses tálat a fiú kezéből. A fiú elsírta magát. Az öregnek akkor eszébe jutott, hogy reggel is csupán pár kanállal evett az előző napról maradt rizsből, ám azóta egy falatot sem. Biztos volt benne, hogy fiú is éhes, ezért felvette a tálat, majd egy nagy kanállal evett belőle és azt mondta, óh, ez nagyon fi-nom, egyél belőle te is. De az öreg azt az egy falatot sem tudott lenyelni,

56

nem annyira a betegség miatt, mint azért, mert a torka fellázadt és minden próbálkozásnak ellenállt.

A következő reggel az öreg Song túl pépesre főzte a rizst. Már egy ideje nem volt semmi étvágya, de tegnap történt meg először, hogy nem volt képes már nyelni sem.

Ezen a napon az öreg szenet égetett, hogy a füst kiszárítsa a már el-készített kancsókat. Az edények mellett gyújtott tüzet, addig ő dolgozott. A füsttől azonban nagyon megfájdult a feje. Negyven éve először fordult elő, hogy a szénfüst ennyire bántotta volna.

Az öreg összeesett, és még többször elájult, mint az előző napon. Az új segédje meg akarta győzni, az égetést most tavasszal már úgy sem tudja befejezni, ezért legyen inkább ez az első dolga ősszel, de az öreg ismételten csak felkelt, majd újra összeesett, de a legkisebb jelét sem adta annak, hogy feladja.

Egyszer, amikor az öreg eszméletlenül feküdt, megjelent az az öreg-asszony, aki rövidáruval házalt, és abban a házban élt, melynek udvarában cseresznyefa nőtt.

– Beteg vagy, és nagyon kellene vigyáznod magadra! – mondta, majd egy tálka köleses zabkását tett a földön fekvő öreg elé.

Az öregnek eszébe jutott, és rosszul érezte magát, hogy kiabált az előző napon a kisfiúval, mert azt hitte, hogy ételért koldult. Sajnálta a nőt, hogy fáradt, sajnálta ezt az öregasszonyt, aki olyan barátságos volt. Azt mondta, hogy az előző napon is már olyan sok rizst adott a fiúnak, és most visszajött, és ezt a különleges kását hozta neki. Tényleg nem kellett volna fáradnia, mondta.

A cseresznyefás öregasszony – mert mindenki így hívta – azt vála-szolta:

– Kóstold meg, amíg ki nem hűl.

Az öreg hörpintett párat a kásából, de ereje elhagyta, és letette a tá-lat.

Amikor öregasszony ezt látta, arra gondolt, hogy a betegség már majdnem végzett az öreggel, majd azt mondta neki:

– Nem örülnél, ha találnál egy jó helyet Tang-sonnak?

57

Az öreg Song tágra nyitotta a szemét és a cseresznyefás nénire me-redt. Most nem úgy nézett ki, mint aki épp össze akar esni. Félretolta a tál-kát.

– Csak azért hoztad az ételt, hogy ezt elmondhasd? Tűnj a szemem elől!

Az öreg olyan erővel ordított, hogy azt még egy egészséges férfi is megirigyelné. Az öregasszony azonban tudta, hogy az öreg mennyire önfejű, ezért nem szólt semmit sem.

Ahogy az öregasszony elment, az öreg a fiút kereste, nem tudta hová bóklászhatott most el, ezért teljes erejéből azt kiáltotta:

– Tang-son!

Amikor a kisfiú megjelent a viskó ajtajában, az öreg úgy bámult rá, mintha attól félne, elfelejti az arcát, de ereje elhagyta, hátradőlt és becsukta a szemét. A fiú nagyon megrémült édesapja tekintetétől. Nem mert közelebb menni, csak állt vigyázban, s amikor édesapja becsukta a szemét, megijedt és remegni kezdett a zokogástól.

Ahogy telt az idő, az öreg Song szinte már csak tehetetlenül ült a ko-rong előtt, és alig tudott dolgozni. Még mindig nem készült el száz korsóval, ami azt jelentette, hogy még legalább húszat kell gyártania, ha meg akarja tölteni az égetőkemencét. Az öreg nyugtalan volt, folyamatosan megerősítet-te magát a döntésében, hogy megtöltse a kemencét, de teste már gyönge volt, és akármennyire is akarta, újra meg újra elbukott. Már fel sem tudott kelni. A megsárgult szakállal borított szája tátva maradt, egész teste remegett, ahogy levegőért kapkodott.

Majd egy napon, útban hazafelé az egyik házaló körútjáról, a cse-resznyefás öregasszony jelent meg. Most szövetet és tűket árult. Azt mondta, hogy véletlenül tud egy jó helyet Tang-son számára, mi lenne, ha az öreg odaküldené. Az emberek, akikről beszél már idősek, de az a fontos, hogy kedvesek és rendesek. Már felneveltek egy gyereket, aki egy fiatal házaspáré volt, de azoknak nem kellett, mert elválltak. Azonban nemrég jelentkezett a gyermek apja, és elvitte azt, pedig már több, mint tíz éves volt. Az idős pár most egy másik gyereket keres, és csak sír, miután a felnevelt gyermek ösz-szes holmiját is összecsomagolták, és odaadták az apjának. És azóta egy árva

58

gyermeket keresnek, akit felnevelhetnének, hát gyorsan küldje el nekik Tang-sont.

Az öreg Song tudta, hogy az öregasszony azért hoz nekik továbbra is ételt, mert azt szeretné, ha odaadná az idős házaspárnak a fiút. Azt is tudta, hogy az ilyen jellegű örökbefogadást gyakran öregasszonyok intézik, és hogy némi hasznuk is származik belőle, de biztos volt benne, hogy ez a nő semmi sem fogadna el segítségéért cserébe. Ez a nő őszinte, és segíteni akar neki, de mégis összegyűjtve minden erejét, azt mondta, ha a nő csak erről tud beszélni, akkor jobb, ha nem is jön hozzá többé. Azt is mondta, hogy addig nem adja oda a gyermeket, míg őt el nem földelik.

A cseresznyefás öregasszony azt válaszolta, hogy ne legyen ennyire makacs, hanem inkább gondoljon a gyermek sorsára, amíg még lehetősége van rá. És jobb, ha megjegyzi, hogy még egy egészséges ember sem tudja, mit hoz a holnap, nemhogy egy súlyosan beteg öregember. Hozzátette azt is, hogy hamarosan itt a tél, ezért gondolja inkább végig a dolgot.

Az öreg Song azt válaszolta, hogy ne aggódjon, majd ő megtalálja a módját, hogyan tartsa el magukat, és ha kell, akkor koldul is.

Miután az öregasszony elment, az öreg arra gondolt, hogy bár azt mondta a nőnek, hogyha kell, koldulni is fog, és bár a felesége is nyilvánva-lóan azért szökött el, mert tudta, nem lesz mit enniük, ő, az öreg Song, ahogy leküzdi a betegséget, újra a régi, messze-földön híres fazekas lesz. Arra gon-dolt, ha meg tudná tölteni a kemencét, az egy égetéssel is annyi pénzt hozna, hogy vehetne elég élelmiszert a télre, és még maradna is a jövő évi munka-kezdésre. Ahogy ezen töprengett, már nem tudta kivárni, hogy hozzáfogjon a korsókészítéshez, és begyújtsa a kemencét.

Úgy tűnt, az öreg Song megfelelő napot választott a kancsók szárítá-sához, amikor kivitte őket a szabadba. Még nem volt elég kancsója, hogy teljesen megtöltse a kemencét, de úgy döntött, hogy a már elkészülteket ki-égeti.

Kancsószárítás? Talán jobb kifejezés lenne a szellőztetés, mint szárí-tás. Napos időnek kell lennie, de a szél is fújjon, a szél a legfontosabb. Kö-dös, párás nap nem felel meg. Ha a köd felemelkedik és a nap forrón perzsel, szél nélkül, fel sem eszmélsz, mire a száz kancsód keresztbe-kasul reped. De ezen a napon a széljárás megfelelő, tehát az idő kiváló volt a szárításra.

59

Miután kivitte a kancsókat az udvarra, kiküldte a koldusokat a ke-mencéből. Azok felbukkantak gönceiket cipelve és azt motyogták, hogy ez egyébként sem megfelelő idő kancsóégetéshez. A koldusok minden ősszel megjelentek, hogy kemencét keressenek, melyben meghúzódhatnak a télre. Kora ősszel a kemence bejáratához közel aludtak, de a tél e előrehaladtával a kemence is hűlt, ezért a kemence belseje felé húzódtak, ami az már a hegy-ben volt, és ott melegebb a levegő.

Song már majdnem azt mondta a koldusoknak, hogy menjenek a há-zába, hisz az üresen áll, de a végül is nem szólt semmit sem, mert úgy érezte, ha beengedi őket a házába, akkor idővel ő is koldussá válik. Néhány koldus, miután kijött a kemencéből a szomszédos házakhoz ment alamizsnáért, má-sok pedig találtak egy napos helyet, ahová leheveredtek, míg a többiek csak úgy ledőltek és bolhászkodni kezdtek.

Az öreg a napos lejtőre heveredett, és figyelte, hogyan fehérednek a kancsók száradás közben. Amikor eljött az ideje, hogy a kemencébe tegyék őket, személyen ment be. Más esetben igyekezett volna helytakarékosan elhelyezni őket, de most a saját és a segéd kancsóit nagyság szerint sorba állította, és igyekezett őket egyenlő távolságra elhelyezni a tűztől. Mintha egy versenyt szervezett volna, melynek végén eldől, ki a jobb fazekas.

Késő este az öreg elkezdte a tüzelést. Ez a tüzelés volt hivatott el-dönteni, jók lettek-e a kancsók. A tűzet folyamatosan kellett szabályozni. Nem jó, ha alig ég, mikor lobognia kellene, és az sem jó a kemence falát mardossák a lángok, amikor csak pislákolnia kellene. Arra vigyázni kell, nehogy túl sokáig égjen a tűz, és nehogy túl hirtelen fejezzük be.

Először lassan, óvatosan gyújtotta be a kemencét, majd mind több fát tett a tűzre, és három-négy óra múlva a fehér kancsók teljesen feketék lettek. Majd a következő három-öt órában a fekete kancsók újra halványodni kezdtek, míg végül fehérek nem lettek, majd hirtelen vörösek, és úgy izzot-tak, mint az acél, úgy izzottak, mint a nap.

A következő nap igazi őszi volt, a nap erősen sütött. Az öreg most már oldalról is tüzelni kezdte a kemencét. Fát helyezet két oldalon lévő nyí-lásokba, melyek a hegyoldalig húzódtak.

Fenyőágakkal táplálta a tüzet. A bejáratnál és oldalnyílásoknál lévő tűz hangosan sercegett, és lángok csaptak fel. Ez a lángcsóva bevéste magát az öreg gondolaiba, amikor becsukta a szemét, akkor is ezt látta, hisz immár

60

egy álló napja táplálta a tüzet, hol leült, hol felállt, hol lefeküdt, majd újra felállt.

A nap végéig folytatta a munkát, és már besötétedett. De akkor az egyik ember, aki segített neki a kemence körül, benézett az egyik oldalnyílá-son, majd az öreghez futott. Az öreg rögtön tudta, hogy ott, ahol az ember állt, az ő kancsói voltak. Tudta, hogy mit fog az ember mondani, ezért, mie-lőtt az megszólalhatott volna, azt kérdezte, hogy összetörtek-e a kancsók. Az ember azt válaszolta, hogy igen, és azt javasolta, hogy bár még nem teljesen égtek ki, hagyják abba a tüzelést, és tömítsék el a nyílásokat. De az öreg Sang azt mondta, hogy majd mondja meg, hogy mikor hagyják abba a mun-kát.

Már beesteledett, és a koldusok visszaszivárogtak a kemence mellé.

Az öreg aggodalmaskodva azt mondogatta magában, rendben, már csak egy kis idő, amikor a kemence belsejéből „bumm, bumm” hang hallat-szott. Agyag kancsók pattantak szét egymás után. Az öreg félig felegyenese-dett, majd leguggolt, maga elé meredt és azt mondta:

– Azt is én készítettem, és azt is, igen.

A szétrobbanókat kancsók mindegyike szinte kivétel nélkül az öreg keze műve volt.

A hangból ítélve az öreg Song azt is tudta, hogy csak azok a kancsók maradtak épségben, melyeket még betegsége korai szakaszában készített. Az est fényében az öreg még hallotta, hogy a segédei a koldusokat korholják azért, mert láb alatt vannak, majd hirtelen összeesett.

Másnap, amikor magához, a hűvös házában találta magát. A fia mel-lette feküdt és szinte rácsavarodott, majd, amikor meglátta édesapját, még hangosabban kezdett el sírni. Amikor az öreg meglátta a gyermeket, akarat-lanul is a következőket mondta:

– Nem fogok meghalni, nem fogok meghalni.

De valami belül azt ordította, hogy eljött a vég, és igenis, most már hamarosan meghal.

Másnap az öreg Song elküldte a gyereket, hogy szóljon a cseresz-nyefás öregasszonynak, jöjjön át hozzá. Amikor a nő megérkezett, Song kiküldte a fiát az udvarra játszani, és az arcát figyelte, amíg az ki nem lépett

61

az ajtón. Mintha csak biztos akart volna lenni, nem fogja elfelejteni a fia arcát.

Ahogy kettesben maradtak, az öreg behunyta a szemét, és megkér-dezte, hogy még elküldheti a fiút a családhoz, melyet az idős nő említett. A nő azt mondta, hogy igen. Az öreg ekkor azt kérdezte, hogy milyen messze van ez a hely. A nő azt válaszolta, messze, legalább öt mérföldnyire van innen. Song megkérte, hogy vigye rögtön a gyereket oda. A nő azt mondta, hogy akár most is elvihetné, és amíg ezt mondta, kivett a zsebéből némi pa-pírpénzt, amit Song kezébe nyomott. Azt mondta, hogy megígérte a család-nak, odaadja az öregnek a pénzt, amikor az készen elküldi nekik a gyereket.

Az öreg Song kinyitotta a szemét és visszaadta a pénzt a nőnek. Azt mondta, hogy már nem tudná hasznát venni a pénznek, hát adja oda a pénzt annak, aki majd a hátán viszi el a gyermeket. Ezután újra becsukta a szemét. Az öregasszony megnyugtatta, hogy annak az embernek is szántak pénzt, ne féljen. Az öreg ekkor azt mondta, hogy akkor is adják oda neki a pénzt, és kérjék meg, hogy viselje jól gondját útközben. És most, mondta a nőnek, siessen, és mondja meg a gyereknek, az édesapja meghalt. Az öregasszony még szólni akart valamit, de végül csak letörölte a könnyeit az ingujjával és kiment a házból.

Az öreg csukott szemmel feküdt, és nem vett levegőt. Megfogadta, bármi történjék is, nem fog sírni.

Amikor a cseresznyefás öregasszony kézen fogva bevezetet a fiút a házba, és azt mondta, nézze, az édesapja meghalt, az öreg sírva fakadt. Az idős nő annyira meghatódott, hogy hangja majdnem elcsuklott, mégis azt mondta:

Nézd, már bomlani kezdett, hisz kifolyt a víz a szeméből.

A gyermek ekkor már nem mert közelebb menni az édesapjához, így a nő kézen fogva kirángatta a házból.

Az öreg nem nyitotta ki a szemét, csak hullottak a könnyei, mint a halottból elszivárgó víz, de ezek a könnyek még forrók voltak. És akkor, mintha távolból hallotta volna a gyermeket zokogni. Kinyitotta a szemét. Tudta, hogy már elmentek. De bárcsak valami, bárcsak egy kancsó, amit ő készített, ott lett volna! Abban a pillanatban az egész szoba belseje egy nagy súllyá változott, mely Song beesett mellére nehezedett. Az öreg Song úgy érezte, egész teste összeaszalódik és kihűl.

62

Ekkor vette észre, hogy a kemence állt előtte. Hirtelen elöntötte a vágy, hogy odamenjen, ezért felállt. Ha eljutna a kemencéig, akkor megme-legedhetne. Kúszva-mászva, de kijutotta a viskóból.

A koldusok a kemence bejáratánál feküdtek, de félrecsúsztak, és he-lyet csináltak neki, anélkül, hogy észre vették volna, ki is jött közéjük. Az öreg ledobta magát a földre. Legalább most már nem fázott annyira.

Majd újra felkelt, és bekúszott a kemencébe. Valahogy még itt sem volt elég meleg neki. Hamarosan elérkezett a helyre, mely olyan forró volt, hogy oda ember már nem merészkedne. Ám az öreg Song még ekkor sem állt meg. Csak haladt előre céltalanul. Összeszedte minden erejét. Az öreg szeme kísértetiesen csillogott a sötétben, mintha keresett volna valamit. Majd akkor, az egyik oldalnyíláson beszivárgó halvány őszi fénytől megvi-lágítva megállt. Úgy tűnt, megtalálta, amit keresett. Az ezer darabra tört kancsói hevertek ott.

Az öreg Song lassan, csendben egy kicsit felegyenesedett, majd le-térdelt, nagyon szabályos tartást igyekezett felvenni. Úgy tűnt, mint önmagát akarta volna a darabokra tört kancsók helyébe állítani.

1944 ősz

63

A hold és a rák

A kis rák mindig vidám volt. A sziklákat borító puha mohában sze-retet játszani a barátaival. Imádtak napozni a ragyogó napsütésben, mely felmelegítette a folyóparti homokot. Amíg áztak a napon, buborékokat fúj-tak, melyekben megtört a fény és a szivárvány színeiben pompáztak.

A kis rák szeretett vízililiomok alá bújni és figyelni a halakat, ahogy ide-oda úszkálnak. Hogyan létezhet ilyen sokféle hal? A kerek, széles hal, nagyon lapos hal, macskahal a húsos háttal és oldallal, valamint macskahal az óriási szájjal. Amíg figyelte a halakat, egy egész csoport apró halacska folyamatosan csipkedte a kis szájával. Nem foglalkozott velük, egészen ad-dig, míg az egyik meg nem kísérelte megharapni a szemét. Akkor felemelte az ollóját, és úgy tett, mintha meg akarná csípni, mire halacskák gyorsan eltűntek. Nem foglalkozott az idővel, hanem csak ezt játszotta újra és újra. Boldog volt.

Egy napon lehullatta a páncélját. Az új páncélja már rég kifejlődött a régi alatt, és ahogy a víz találkozott vele, a puha páncél csiklandósnak és élénknek bizonyult. Amikor kijött a régi páncéljából, a mozdulatai lassúk és bizonytalanok voltak. Nem emlékezett, mikor volt utoljára ilyen elégedett. Bár ő a régi maradt, az ismert, családias környezetét mégis másképp látta.

Abban a pillanatban egy gyermek teknős haladt el mellet, és amikor meglátta a sétálgató rákot, azt mondta neki:

– Te hülye! Még csak nem is tudsz rendesen oldalazni sem!

A kis rák elgondolkozott ezen. Miről beszélhetett ez a teknős? És amikor megértette, hogy mit mondott, figyelni kezdte, hogyan lépked a tek-nős, majd ő is óvatosan lépett egy párat. Igaza volt. Furcsán járt.

Elbújt egy mélyedésbe, és megpróbálta végiggondolni a dolgot. Tör-te a fejét. Miért van az, hogy én csak oldalazva tudok menni? Még, ha nem is tudok olyan fürgén úszni, mint a halak, miért nem tudok másképp járni, csak oldalazva? Nagyon szégyellte magát.

Végül eldöntötte, hogy elmegy és megkérdezi az öreg rák apót. A rák apó hallgatott egy ideig, majd egy erőltetett nevetés után megkérdezte tőle:

– Te lennél az egyetlen, aki így jár?

64

A kis rák ezen még nem gondolkodott el még nem elgondolkozott. De akkor azt kérdezte, hogy:

– Miért van az, hogy minden rák csak oldalazva tud menni?

– Az összes ősünk is így járt. Apáról fiúra öröklődött.

A kis rák nem elégedett meg a válasszal, így elindult, hogy egy újabb rák apót találjon.

Az öreg rák, meg sem hallgatta a kis rák kérdését, hanem csak azt válaszolta, hogy:

– Milyen beszéd ez? Menj játszani a barátaiddal.

A kis rák még mondani akart valamit, amikor a rák apó a páncéljá-nál fogva felkapta a nagy karjaival, és a hátára fordította.

Hosszú küzdelem után jött csak egyenesbe a gyenge teste. Alighogy sikerült lábra állnia, az öreg rák újra a hátára fordította. Majd újra és újra. A kis rák tehát csak annyit ért el, hogy a rák apó újra meg újra a hátára fordítsa. Ez mindaddig tartott, amíg a kis rák teljesen ki nem merült, és már nem pró-bált meg lábra állni, hanem a hátán maradt és zokogni kezdett.

Az rák apó, anélkül, hogy segített volna neki, hátat fordított neki és eltűnt az odújában.

A kis rákot az öreg rák nagyon megijesztette. A világot hirtelen ba-rátságtalan helynek látta. Abbahagyta a sírást és elindult a patak felé, oda, ahol az egész elkezdődött. Lassan a lába is kisebesedett, de ő csak ment to-vább. Egyedül akart lenni.

Milyen messze juthatott? Addig a helyig, ahol a part mentén a fűzfák sűrű falat alkottak. Ez az elhagyatott hely jónak tűnt. Itt, egy kivágott fűzfa tövében ásott magának odút lakóhelyül. Kimerültségében bezuhant az odúba és mély álomba szenderült.

Az éj közepén arra ébredt, hogy valaki hozzádörgölőzik. Kinyitotta a szemét.

– Kérlek, hagyj itt aludnom! – mondta egy fiatal angolna lány.

– Nincs neked házad?

– Utálom a sziklákat. Hadd maradjak itt veled!

65

Az angolna nem tudott egy helyben maradni. Ide-oda fészkelődött és a csúszós, síkos teste folyamatosan hozzáért a rákhoz, míg az végül meg nem elégelte a dolgot, és megszólalt:

– Nem tudnál nyugton maradni?

– Majd , megpróbálok – válaszolta az angolna.

A következő reggel eltűnt, de az éjszaka kellős közepén egyszer csak visszatért. És csakúgy, mint az előző éjszakán, most is folyamatosan fészke-lődött.

A kis rák már nem bírta tovább.

– Ne érj hozzám! – mondta.

Az angolna lány, aki most már úgy viselkedett, mint egy elkényezte-tett gyermek, visszavágott:

– Ne talántán zavarnálak?

A kis rák szóhoz sem jutott, mire az angolna hozzátette:

– Ne beszélj már így. Fogd az ollóidat, és vakard meg a hátam!

Odatartotta a hátát.

A kis rák arra gondolt, hogy jól megijeszti, és felkészült, hogy egy nagyot csípjen bele a csápjaival. Azok azonban lecsúsztak a lány síkos hátán.

Az angolna kacérkodva nevetett, és arra kérte, hogy csípje meg még egyszer, de most az egyszer erősebben. A rák elvonult az odú túlsó felébe, összehúzta magát kicsire és egész éjszaka ébren maradt. Képtelen volt el-aludni, ezért elhatározta, hogy reggel elköltözik.

Elindult a patakban, majd, amikor egy elágazáshoz ért, megállt. A hegyhez ért. Balra egy erősebb folyam folytatódott, míg jobbra egy keske-nyebb tartott a hegyek vonalát követte. A kisebb folyamba lépett.

Nem jutott messzire, mire a meder elkezdett keskenyedni. A meder alján lévő homokot lassan felváltotta a kavics. Míg úszott a hasadékban, végre meghallotta a tiszta víz csobogását. Mire leszállt az éj, talált egy szik-lát, megpróbált alábújni, azonban valahányszor elzavarták. Úgy érezte, hogy nem is egy, hanem több állat rugdosta ki.

Megpróbálkozott egy másik sziklával is, de nem járt több sikerrel. A homárok itt is elzavarták.

66

Így hát a csillagok alatt kellett éjszakáznia. A csillagokat figyelve aludt el.

Másnap kora reggel újra nekiindult. Nem jutott messzire, mikor a zuhogó víz hangja elviselhetetlené vált. Felnézett. Egy vízeséshez ért.

Közelebb ment és a zuhatag fenekére mászott. A hátára zúduló vizet jéghidegnek érezte. Sokáig maradt így, mígnem azt érezte, hogy valami a hátára esett. Apró halakat látott. A halak a fel akartak ugrani a vízesés tetejé-re. Óriási erőfeszítést tettek, azonban valahányszor visszaestek oda, ahonnan elindultak.

Újra meg újra megpróbálkoztak. Ahogy figyelmesen nézte a vizet, észrevette, hogy egy-egy halnak mégis sikerült az ugrás.

– Azt hiszem, én is megpróbálom – mondta magában.

Elindult a sziklán felfelé. Nem volt könnyű feladat. Az összes erejét összeszedve majdnem elérte azt a csúcsot, ahol a vízesés a legerősebb volt. A víz ereje visszadobta a fenékre. Valahányszor megpróbálta, azonban min-dig visszaesett. Néha még azt a pontot sem érte el, ahová először eljutott. Lassan leszállt az éj is. Teljesen kimerülve feladta.

Nem tudta, hol készítsem házat magának. Nem tudta megkérni a homárokat sem, hadd aludjon a házukban. Bárhová ment, vagy bármivel próbálkozott, nem úgy sült el, ahogy tervezte. Feladta, és hagyta, hogy a víz saját kénye, kedve szerint sodorja.

A kudarc, hogy nem sikerült felkapaszkodnia, annyira lefoglalta, hogy nem érzett fájdalmat, amikor a puha teste újra meg újra a szikláknak ütődött. Bevillant neki egy kép, melyben a hátán fekszik, égnek álló lábban kapálódzik, majd ez a kép mind jobban elhatalmasodott rajta.

Visszatérve a szülőhelyére, talált egy nyugodt zugot, ahol meg tudott pihenni. Úgy tűnt, hogy minden megváltozott, és semmi sem volt már olyan, amilyenre emlékezett. Már nem villanyozta fel, hogy a mohákkal borított sziklákon játszhat a barátaival, vagy, hogy a folyóparton napfürdőzhet a homokban. Már nem merült el a vízben, hogy a halakat figyelje, vagy enged-je, hogy a kis pontyok csipkedjék.

Elhatározta, hogy, amíg csak lehet, nem barátkozik senkivel sem. Mindenkinél jobban az öreg rákot akarta elkerülni, és olyan helyen akart élni, ahol többé nem találkozhat vele.

67

Bár bőséges táplálékot talált, csak fogyott és fogyott. Egy nap a fo-lyó menti cirokmezőre ment, és felmászott az egyik cirokkalászra. A szél időnként felerősödött, és, ahogy megmozgatta a gabonaszárakat, a levelek is zörögtek. Lassan világosodni kezdett, és megjelent a hold is. Ez volt az első alkalom, hogy meglátta a nagy, fehér holdat. Úgy tűnt neki, mintha valaki egy nagy lyukat vágott volna az égben. Bárcsak ő is egy ilyen lyukban lak-hatna ott fenn az égen!

A ciroklevek tovább zörögtek a szélben. Elfelejtett enni a magvak-ból, hanem csak megbabonázva nézte a holdat, majd elveszítve a fogását a levélen, fejre esett. Az egész teste sajgott az ütéstől, és egy ideig mozdulni sem tudott. Mintha minden irányból hangokat hallott volna, hangokat, me-lyek kinevetik, melyek csúfot űznek belőle.

A víz minden nappal tiszták és áttetszőbb lett. A különböző halak pikkelyei mind jobban fénylettek. A rákok is kikerekedtek, kivéve a kis rá-kot, aki elnyűttnek és szerencsétlennek tűnt.

Amíg a folyó medrében kúszott, felfedezett egy földigilisztát, mely lassan tekeredett előre-hátra. Bekapta a gilisztát, és enni kezdte, ekkor, min-den figyelmeztetés nélkül, a giliszta rángatózni kezdett, mire a rák is, szájá-ban a félig megrágott gilisztával előrerándult. Ahogy repült a vízben, olyan érzése volt, mintha halként úszna a folyóban.

Amikor hirtelen felbukott a felszínre, a nap elvakította. Egy embert látott a folyó partján. Ekkor elengedte a gilisztát, és a hátán landolt a folyó töltésén. Az ember, kinyújtva a kezét, a rák felé sietett. Ijedtében a kis rák megrázta magát, felugrott és elindult az egyik oldalra, majd hirtelen megvál-toztatva az irányát, és befutott a vízbe. Még a legvadabb képzelgéseiben sem gondolta, hogy ilyen ügyesen tud mozogni.

– A fenébe, elvesztettem! – dühöngött az ember.

Mélyen a folyó fenekén, a kis rák, miután visszanyerte lélegzetét, mosolyogni kezdett. Immár jó ideje nem mosolygott. Ha nem tudott volna oldalazva elfutni, már rég elkapták volna. Eszébe jutott, amikor a rák apó a hátára fordítgatta. Akkor azt hitte, hogy az öreg rák csak kínozza. De most már minden világos volt előtte. Újra elmosolyodott.

Azon a télen, egy napon, amikor a rák éppen arra készült, hogy át-költözzön a helyre, ahol a telet fogja átvészelni, egy embernek köszönve, aki el akarta kapni, elveszítette az összes lábát. Így nem volt egyéb egy kőda-rabnál.

68

Bár mozdulni már nem, gondolkozni még tudott. Sokkal jobban em-lékezett mindenre, ami történt vele. Emlékezetében újra a sziklát borító puha mohához dörgölődzött. Az összes buborék, melyet létrehozott, egy gyönyörű szivárványt kreált, és az most lelki szeme előtt csillogott. A vízililiomok alatt úszó halak alakja és formája tiszta és világosan kivehető volt. A völgybéli vízesésre gondolt, melyen fel akart kapaszkodni, azonban nem sikerült neki. Mindig csak elbukott. Maga előtt látta a kimerült testét. Újra átélte, hogyan adta át magát a patak áramlatának.

Mindezeket az eseményeket most sokkal világosabban látta, mint amikor megtörténtek.

Valóban elbuktam volna? Újra meg újra csak ezen rágódott. Valóban elbuktam volna?

Miután az ember kitépte az összes lábát és elment, lassú, szűnni nem akaró eső kezdett hullani az odúja menti homokos területre. Leszállt az éj is. Az odújából tisztán hallotta a többi rákot, ahogy igyekeztek a folyó torkola-tához, hogy a tenger közelében töltsék a telet.

Az egyik közülük odajött hozzá, és azt mondta:

– Mindenki a folyó fenekére tart. Nem jössz velünk te is?

Az öreg rák volt, aki a hátára fordította.

A kis rák nem válaszolt, csak csukva tartotta a szemét. Az öreg rák a meglepődött és szólt egy szót sem, majd, kinyújtva az egyik lábát, meglökte a kis rákot. A rák apó azt motyogta, hogy:

– Ez csak a páncélod. Üres. Hát, nem volt semmi különös.

A kis rák fel sem nézett, és nem szólt semmit sem.

Miután az öreg rák elment, a kis rák hallotta a rákok tenger felé tá-volodó léptek és az eső moraját. Gondolataiban látta a rákokat lebegni a vízen, majd a folyófenéken mászni. Az öreg rák ott mászott közöttük, majd a folyóban egyszer csak önmagát is látta a rák apó mellett mászni. Oldalazva ment.

69

A szitáló eső

Az éjfél óta szitáló eső nem akarta feladni. A férfi egy volt a húsz rohamrendőr közül, akik azon az éjszakán a felderítő őrjáratot alkották. Haj-nalig még két vagy három óra volt. A szitáló esőben menetelve valamennyi-en bőrig áztak. Bár nyár volt, az éjszakái eső és a nedves egyenruhák megtet-ték a magukét; vacogtak. De ez még nem is lett volna olyan szörnyű, ami igazán zavarta őket, az a bakancsukra ragadt sártömeg volt. Nem volt értel-me lerázni, csak meg kellett várni, hogy elé nagy legyen, és magától leessen.

Ezen a tájon mindig volt sár, nem kellett hozzá eső sem. Csak pár napja temette el a feleségét és újszülött fiát. A föld akkor is sáros volt. A „hegyi emberek” (kommunista gerillák) ölték meg őket, mivel az ő családja voltak. Ahogy meghallotta a hírt, hazarohant, de addigra már mások eltemet-ték őket. Kihantolta a holtesteket, koporsóba tette, majd újra eltemette őket, ahogy illik. A sár a hantokat ásó munkások talpára ragadt. A munkások az ásójukkal időnként levágták a hatalmas sárdarabokat a cipőjükről. De a sár csakhamar visszanőtt.

Most csendben menetelt a férfiak között, küzdve a talpára ragadt sár-ral. És akkor hirtelen arra gondolt, hogy valakinek itt lenne a helye a föld-ben, mélyen a sár alatt. De kinek a sírja lenne ez? Úgy érezte, hogy a sajátja.

A hajnal eljövetelével abbamaradt a szitálás, bár az eget sűrű felhők borították. A falu, melybe indultak, előbukkant a ködből, és hamarosan lát-tak a hegyet is mögötte. A falu nem lehetett több tíz háznál. Az őrjárat nagy elővigyázatossággal közelítette meg, de, ahogy várták, a hegyi emberek már elmenekültek. Egy nő térdelt saját házának romjainál. Az egész leégett. A füst még gomolygott, és lehetett érezni az égett szalma és fa szagát. Egy férfi teste feküdt mellette, a nő fölé hajolt, majd arcát a halott mellébe temette. A férfi nem lehetett több huszonkettő-huszonháromnál. A szeme csukva, arca fakó, de a szája tele volt véres esővízzel. A halott mellett két tanácstalan nő állt. A borús égből újra elkezdett szitálni.

Az egyik rendőr fel akarta segíteni a halott fölé görnyedő nőt, de hi-ába. De, amikor észrevette, hogy valamelyik falubelije áll ott, felpattant. A sárral borított szoknyája félig lecsúszott a csípője alá. A szakadt inge eleje vértől volt foltos, vörösebb a sárnál. A nő felnézett a rendőrre, a kibomlott haja a szemébe lógott. Álmos, kifejezéstelen szeme volt. Először csak meg-fogta, majd megragadta a rendőr kezét és egész testével remegni kezdett.

70

Mondani akart valamit, de nem jött ki emberi hang a száján. Csak tátogott. Hirtelen ellökte a férfit. Lerogyott a földre és sarat kezdet dobálni a rendőrre. A férfi zavarában meghátrált. A többiek is ezt tették. A nő a holtestre zuhant. Amint rázta a testet, a véres víz bugyogni kezdett a halott szájából.

Egy középkorú férfi jelent meg szalma köntösben és kalapban. Az egyik kezében egy vörös sárral borított ásó volt. Lehetséges, hogy ő is síro-kat ásott volna? Először az őrjárat parancsnokát üdvözölte, majd közömbös hangon azt mondta, hogy egy kicsit elkéstek. Az mondta, hogy a hegyi em-berek már kétszer kifosztották a falut, elvitték az összes jószágot, és a termés nagy részét. És ez sem volt elég, mert elhurcolták a fiatal férfiakat is. Az őrjárat parancsnoka azt kérdezte, hogy hányan voltak a bandában. Öten, válaszolta a férfi, majd hozzátette, de már halkabban, mintha magának mon-daná, hogy felforgatták az összes házat, majd megölték ezt a fiút, aki a konyha alatti pincében bujkált. Ezután odaszólt a férfinak, aki a szomszéd házban rejtőzött, hogy jöjjön elé. Az ötven év körüli férfi kibotorkált az aj-tón, maga után egy házi készítésű hordágyat húzva. Majd ketten, az idős nővel folytatott rövid dulakodás után a halott fiú testét a hordágyra tették. Ahogy felemelték, az idős nő sikoltozva feléjük indult, majd visszazuhant a sárba, mert már lépni sem tudott a fájdalomtól. A két nő, akik eddig mellette álltak, most a vállára tették a kezüket. Ahogy vitték a testet, a véres víz to-vább bugyogott a halott fiú szájából. A szűnni nem akaró szemerkélő eső hiába mosta az arcot, az véres maradt. A fájdalom még ott ült rajta, a szen-vedés, melyet a halált hozó bambusz lándzsa okozott.

Amikor kihantolta a feleségét és gyermekét, a testek már bomlásnak indultak, és nem látta arcukon semmilyen jelét a szenvedésnek. Őket is bam-busz lándzsával ölték meg, sebeiket vér és sár takarta. Az egyik sírásó tépte le ruhájukat, hogy feltárja sötét, csúnya sebeiket, majd egy nagy marék szalmával kitörölte a sarat szemükből. Milyen mély volt a szemgödrük! Megbánta, hogy újra akarta temetni őket. A sírásók ekkor kitörölték a sarat a szájukból is. A fia két első foga vörös volt a sártól. Olyan törékenynek tűn-tek. Ekkor azt mondta a munkásoknak, hogy ne tegyenek semmi mást, csak helyezzék a testeket a koporsókba.

Az őrjárat parancsnoka arra kérte a falu lakóit, hogy gyűljenek össze a téren. Csak idősek és gyermeke maradtak a házakban. Az eső, mely koráb-ban megszűnt, most újra szitálni kezdett. A falubeliek arca feszült volt, fa-gyos a félelemtől és izgalomtól. A gyermekek az idősek mögé bújtak. Most már biztos volt, hogy lehetetlen bármit is megtudni tőlük a gerillák tevé-

71

kenységéről. Csak egymás tekintetét fürkészték csöndben. A parancsnok ekkor utasította embereit, hogy kutassák át a házakat, hogy nem maradt-e valaki a gerillák közül a faluban.

Amikor az egyik házhoz értek, egy középkorú férfi szalmakalappal a fején csatlakozott hozzájuk és azt mondta, hogy ez az ő háza. Mivel őszinté-nek tűnt, és a falusiak érdekében beszélt, úgy döntöttek, hogy nem forgatják fel a házát, és a többit sem. De, éppen, hogy indulni készültek, az egyik rendőr, aki éppen valamelyik udvart fésülte át, jelezte, hogy valami szokat-lant talált. Amikor megkerülték a házát, látták, hogy az eresz alól egy bam-busz lándzsa vége lóg ki. Minden kétséget kizárva odarejtették, ám a szal-makötél megengedett, így vehette észre a rendőr. A középkorú férfi elma-gyarázta, hogy ő nyúlvadászatra használja, de egyértelmű volt, hogy csak tettette ártatlanságát. Ezért mindent aprólékosan átkutattak. Nemsokára talál-tak az istállóban egy széna mögé rejtett petróleumlámpát. A középkorú férfi most azt magyarázta, hogy ősszel rákhalászathoz szokta használni. Az egyik rendőr kiabálva vele vonta kérdőre, hogy lehet, hogy előző nap használta, mikor a rákhalászat idénye még igen messze van. A lámpa ugyanis, mely félig volt olajjal, nedves volt. A gerillák használhatták az előző éjszaka. A rendőr újra felemelte hangját, de még nyugodt volt, amikor azt kérdezte, hogy a fiú halála is ő műved volt-e? A középkorú férfi elfehéredett, és csak azt ismételgette, hogy nem, nem. Nem tehettek mást, mint hogy magukkal vigyék és kihallgassák. És ekkor a középkorú férfi gyorsított a léptein. Csak beszélt és beszélt, bizonyítgatva ártatlanságát. Elmondta a rendőröknek, hogy az egyik falubeli nő a gerillák kéme volt, és hogy az ő férje saját akara-tából csatlakozott hozzájuk, hogy ez a férfi jött le a hegyekből az előző na-pon és ölte meg a fiút. Magával akarta vinni a családját is a hegyekbe, de szitáló eső és a hirtelen felbukkanó őrjárat megakadályozta ebben, és így tovább.

Miután ezeket elmondta, a rendőrség továbbra is magával akarta vinni. A középkorú férfi ekkor azt kérdezhette, hogy beviheti-e legalább a kalapját a házába, mielőtt velük menne. Nem értették, hogy miért tenné ezt, hisz az eső még nem állt el. A férfi tett néhány lépést a háza felé, majd elha-jította a kalapját és futni kezdett, a hegy felé véve az irányt. A rendőrök azt kiáltották, hogy álljon meg, de ő csak futott. Az egyik rendőr lekaszálta a gépkarabélyával. Ahogy a férfi eldőlt, a szalmakalapja felszállt a levegőbe. Az egyik rendőr fölé hajolt, hogy meggyőződjön, meghalt-e.

72

Könnyű volt megtalálni a nőt, akiről beszélt. A falubeliek közt volt, a gyermekét szorongatta, és abban a pillanatban, hogy a rendőrség a férje után kezdett kérdezősködni, elfehéredett és remegni kezdett. Amikor átkutat-ták a házát, látták, hogy már összepakolta mindenét. A rendőrség parancsot kapott, hogy bárkit helyben kivégezzen, akiről bebizonyosodik, hogy együttműködött a lázadókkal, ezzel példát statuálva a többiek előtt.

Ő ekkor kilépett és önként jelentkezett, hogy végrehajtsa az ítéletet.

A nő könyörgött, hogy kíméljék meg az életét, de ezt gondolkodás nélkül visszautasították. A nő ezek után már nem szólt semmit sem.

Azt mondta a nőnek, hogy menjen előtte a falu végén található mély gödörig. Ahogy követte, egy kicsit elégedett volt, ugyanis jó érzéssel töltötte el a gondolat, hogy most végre bosszút állhat. Te is ma este le fogsz jönni a faluba, gondolta, és meglátod, hogy te és a magadfajták mit tettetek velünk. Csak azt szeretném, hogy annyira fájjon, mint nekem, mikor pár nappal ez-előtt el kellett temetnem a feleségem és gyermekem, csak ezt szeretném, és nem többet. Nem, azt hiszem, hogy te még jobban fogsz szenvedni, hisz majd látod a gyötrelmet a halott feleséged és gyereked arcán.

A nő léptei lelassultak. Kurtán odavetette neki, hogy menjen gyor-sabban. Amikor a nő megpróbálta, a műanyag cipője beragadt a sárba, és ő kilépett belőle. Lerúgta a másikat is, így immár mezítláb ment. A ruhája csuromvíz volt, a szoknyája pedig ragadt a sártól.

Amikor úgy ítélte, hogy a megfelelő helyhez értek, utasította, hogy álljon meg. A nő leült vele szemben a földre. Mostanára már teljesen beletö-rődött és mindent úgy tett, ahogy parancsolták neki. Az ujját a ravaszra tette. A nőt kirázta a hideg és behunyta a szemét. Esőcseppek peregtek végig a hullasápadt arcán.

Azt mondta neki, hogy nézzen a puskacsőbe. Úgy gondolta, hogy az egész így teljesebb lesz. És azt is mondta, hogy a gyermeke is nézzen rá. A gyermekébe is golyót akart repíteni. A gyerek, aki elengedte az anyja mellét, értetlenül nézett az anyjára. A férfi tett pár lépést hátrafelé és célzott. És ekkor, a csecsemő, amikor észrevette a géppisztolyos rendőrt, mosolyogni és integetni kezdett neki. Két kis ragyogó fogat pillantott meg a mosolygó aj-kak között. Kétszer húzta meg a ravaszt.

– Azt hiszem, hogy nagyjából egykorú volt a halott fiammal.

73

A középkorú ingatlanügynök, akivel beszéltem, most befejezte tör-ténetét, és ezt az egyszerű kijelentést tette még hozzá. Végigmérve a nem túl előkelő ruháját, azt kérdeztem tőle, hogy mikor lépett ki a rendőrségtől. Az incidens után, válaszolta. Nem valószínű, hogy valaki a kötelékben marad, folytatta, ha ilyen kis távolságból is elvéti a célt. Valójában a két célt. Azt hiszem, nem voltam alkalmas rendőrnek.

74

Makkok

Egy legenda szerint ősszel egy alak, akit medvének hívnak, makko-kat gyűjt és addig tömi a hasát, míg degeszre nem eszi magát. Ekkor felmá-szik egy fára, majd ügyetlenségében leesik róla, és miután minden fájdalma elmúlik, megkeresi a barlangját és bemegy abba. A szegény falusiak is a telet medveként töltik, csak makkot és mogyorót esznek, szénával borítják szobáik padlóját, köteleket fonnak, szalma lábbelit és táskákat készítenek.

Télen a hegyi emberek egyetlen szórakozása, hogy a hegy túloldalán lévő kocsmába vonulnak el, követve azt az ösvényt, melyet egyébként csak medvék használnak. A kocsmában a legfinomabb étel a makkból készült kocsonya. Ha a kocsmában érné őket a sűrű havazás, hát meg kell várniuk, míg az eláll. Amíg kényelmesen időznek odabenn, nem veszik le kabátjukat sem, így a foghagyma fejek, melyeket az ital mellé kísérőként hoztak, kihaj-tanak a testük melegétől.

Nagy, medvetalpszerű lábnyomokat hagynak a hazafelé vezető úton, hisz az még vastag hóval fedett.

A szegény vidékeken a téli estéken nincs más rágcsálnivaló a mak-kokon kívül. A gyerekek szeretnek füzéreket készíteni a makkból, elrejteni őket a hóban, majd kiásni és megenni. Amint egyenként lehúzzák a makko-kat a fűzérről, a nagymamák régi, sokszor ismételt történeteket mesélnek nekik, amit ők nagyon élveznek.

– Nagymama, meséljen nekem egy történetet!

Amikor így könyörög neki, a nagymamája mindig ugyanazt vála-szolja:

– Nem lehet, menjél aludni! Ha túl sokáig maradsz ébren, az ágyba fogsz pisilni!

– Nem akarok aludni! Kérem, mondjon már nekem „volt egyszer egy” mesét! Kérem!

– Ha túlzottan szereted a régi történeteket, amikor felnősz, szegény leszel!

– Nem, nem leszek. Nem mesélne nekem egy rókás történetet? Ké-rem!

75

Ekkor már a nagymamát sem zavarja, hogy egy sokszor elmesélt tör-ténetet fog mondani. Figyelve, milyen lesz a mese hatása, elkezdi:

– Tudod, hogy létezik egy hely, melyet Rókatetőnek hívnak.

Ezután közelebb ül.

– Ez az a hely. Azért hívják Rókatetőnek, mert az idők kezdetétől rengeteg róka volt ott. Volt egyszer egy fiú, aki a Rókatetőnek túloldalán élt egy faluban. A fiú rendszeresen keresztülhaladt a Rókatetőn, amikor a sodangba1 ment. A fiú nagyon okos volt és jól tanult.

– Azt mesélik, hogy egyszer, amikor a fiú szokása szerint áthaladt a Rókatetőn, egy virágba öltözött lány jelent meg, és egy gyönyörű, a szivár-vány színeiben pompázó gyöngyöt tett a szájába. A fiút elragadtatta a szép-sége, és azt tette, amit a lány akart tőle. Ekkor a lány kivette a gyöngyöt a fiú szájából, és szó nélkül eltűnt.

Amikor a fiú este tartott hazafelé az iskolából, a virágba öltözött lány újra megjelent, a gyöngyöt a szájába tette, majd kivette egy idő múlva kivette és csakúgy, ahogyan reggel is, nyomtalanul eltűnt.

Minden nap, iskolába menet és hazafelé jövet, a lány megjelent. Ahogy teltek a napok, a fiú teste mind gyengébb lett, és tanulmányait immár teljesen elhanyagolta. Egy napon a tanára megkérdezte, hogy már miért nem tudja megjegyezni a feladott mondatokat, és arca miért olyan beesett, olyan, mintha beteg lenne. Azt válaszolta, hogy makkegészséges, csak otthon na-gyon sokat kell dolgoznia, minden este a tehenekkel kell törődnie, és fát kell hasogatnia.

De a fiú arca napról napra beesettebb, hegyesebb lett, így a tanára egyik nap észrevétlenül követni kezdte.

Itt a nagymama megszakítja történetét, hogy az összecsomósodott fonalat a szájával kibogozza, majd, ha nem megy, akkor ujjával próbálja meg. És ekkor az unokája türelmetlenül megszólal:

– És? Huh?

– Akkor tanár elrejtőzött és meglátta, hogy a virágba öltözött lány gyöngyöt tesz a fiú szájába. A következő napon a tanár félrehívta a fiút, és azt mondta, hogy a következő alkalommal, amikor a lány a gyöngyöt a szá-

1 (Olyan iskola, melyben kínai klasszikusokat tanítottak a koreai konfuciánus kor-ban. Egy idősebb hallgató rendszerint több fiatal tanítványt oktatott az írásjelekre.)

76

jába teszi, nyelje le gyorsan. Ha nem nyeli le a gyöngyöt, és továbbra is en-gedelmeskedik a lány parancsainak, akkor hamarosan meghal. A fiú meg-ígérte, hogy megfogadja tanára tanácsát. A tanára azon a napon is követte a fiú, és látta, hogy az nem tudja lenyelni a gyöngyöt.

Ekkor az unoka, aki figyelmesen hallgatja a történetet, közbevágott:

– Ugye, jobban tette volna, ha lenyeli a gyöngyöt?

– Persze. És a fiú csak fogyott és fogyott. A tanára végül azt mondta neki, ha nem nyeli le hamarosan a gyöngyöt, immár bármelyik nap meghal-hat. Azt tanácsolta, hogy csukja be a szemét, amikor a lány a gyöngyöt a szájába teszi, és gyorsan nyeljen egy nagyot.

Így azon a napon, amikor a fiú odaért a Rókatetőre, a lány, aki min-den nappal mind szebb és szebb lett, most is megjelent és a gyöngyöt a fiú szájába tette. És a fiú valóban becsukta a szemét és rögtön lenyelte a gyön-gyöt. Hirtelen a gyönyörű lány, aki eddig olyan szép volt, mint egy virág, egy nagy rókává változott, és azon nyomban szörnyethalt.

Amikor a fiú kinyitotta a szemét és körbenézett, nem látta sehol sem a virágba öltözött lányt. Helyette megpillantotta a nagy rókát, mely holtan hevert a lábainál. Ettől annyira megrémült, hogy abban a pillanatban elájult. A tanára, akik most is titokban követte, előjött a rejtekéből, a vállára vette a fiút, és levitte a faluba.

– Mi történt a fiúval? – szakította félbe a mesét az unoka.

A nagymama örömmel folytatta:

– Ha még három napot vár a gyöngy lenyelésével, biztosan meghal, de a tanárának köszönve életben maradt. Miután megfogadta tanára tanácsát, újra szorgalmasan tanult, annyira, hogy minden tárgyból levizsgázott és jó-módú hivatalnok lett belőle.

– És mi lett a szörnyű rókával?

– Megnyúzták, és sok pénzt kapták a bundájáért.

– És a rókák még mindig gyönyörű lányokká változnak?

– Ez csak a mesékben van így.

A fiú ettől kezdve mindig a mesére a gondol, amikor tűzifáért megy, és félelmetesnek találja a sziklát, amiről éppen letekint. Azon tűnődik, hogy vajon ma is létezik olyan ember, akit róka tart hatalmában?

77

– És most menj aludni – mondja a nagymama, letéve a fonalat. A szegény hegyi fiú magával viszi a makkfűzért, és jó mélyen elbújik a paplan-ja alatt. Amíg fészkelődik a takaró alatt, arra gondol, hogy mivel ismeri az összes régi történetet, még akkor is biztonságban lesz, ha a virágba öltözött lány megjelenik, hisz az nem kerítheti hatalmába. Éppen egy makkot készült a szájába tenni, amikor álomba szenderült.

De álmában nem tudja lenyelni a gyöngyöt, amit a virágba öltözött lány a szájába tesz. Amikor körbenéz, egy veszélyes sziklán van, a Rókate-tőn, tehát a virágba öltözött lánynak biztos rókának kell lennie. Bár a nagy-mamája azt mondta, hogy ez csak mesében létezik, biztos, hogy a lány róka.

Akármennyire próbálja lenyelni a gyöngyöt, nem csúszik le a torkán. De mivel a lány szépsége megigézi, azt teszi, amit a lány kér tőle, és nem tudja lenyelni a gyöngyöt. Hogyha így cselekszik, az egész valósággá válik. Hogyan álljon neki ellen?

És most a hely, ahol áll megremeg, a szeme pedig szorosan csukva marad. Ahogy zuhan lefelé a szikláról, hirtelen felébred. Egy makk van a szájában. És a fiú kiköpi, mintha rossz álomtól szeretne szabadulni. Ám a következő reggelen a fiú újra makkot eszik.

78

A felhőszakadás

Amikor meglátta a lányt a patak partján, a fiú tudta, csak ő lehet az, ő lehet a Yun család déd-dédunokája. A lány a patakba merítette és csapkod-ta a vizet. Mintha Szöulban nem lehetne látni patakot.

Néhány napja már, útban az iskolából hazafelé, a lány mindig meg-állt a patak mentén. Tegnapig még csak a partig merészkedett, de ma már a víz közepén, az egyik hídként szolgáló kövön guggolt.

A fiú leült a patak menti töltésre. Arra gondolt, megvárja, míg a lány félreáll, hogy átengedjen valakit a köveken.

Így is történt, jött is egy ember, és a lány félreállt, hogy átengedje az illetőt.

Másnap kicsit később ment a patakhoz. Most a lány az egyik kövön állt, és az arcát mosogatta a vízben. Feltűrte a rózsaszín pulóverének az úját, a karja és nyaka sápadt volt.

Mikor már jó ideje mosdott, megállt, és a vízre meredt. A tükörképét nézte. Hirtelen csapkodni kezdte a vizet, mintha csak a mélyben úszkáló halacskákat szerette volna elkapni.

A lány tudomást sem vett a gáton ücsörgő fiúról és mind fürgén csapkodta a vizet. De nem fogott semmit sem. Nagyon élvezte, ahogy tenye-rével nagyokat merített a vízből. Úgy tűnt, ha most jönne valaki, és át sze-retne kelni a patakon, a lány nem mozdulna meg.

Egy idő múlva a lány kivett valamit a vízből. Egy fehér kövecskét. Hirtelen felugrott, és a köveken át a túlpartra futott.

Ahogy átért, megfordult, a túlpartra nézett, és azt kiabálta:

– Hülye!

És már repült is a kövecske.

A fiú csak ott állt.

A lány futni kezdett, kibontott, rövid haja összekócolódott. Az út a nádmezőn keresztül vezetett. A perzselő őszi napfényben a nádvirágok vakí-tóan csillámlottak.

79

Már ideje lett volna, hogy a lány megjelenjen a nádmező túlsó olda-lán. A fiú úgy érezte, most már túl sok idő telt el. A lány még mindig nem jelent meg. Lábujjhegyre állt, talán így meglátja. Teltek a percek.

Végül a nádmező legtávolabbi végén megmozdult pár nádvirág. A lány kezében egy óriási nádcsokor volt. Lassan lépkedett. A tiszta őszi nap-fény csillogott a kezében lévő virágokon. Majdnem úgy tűnt, a csokor magá-tól jár, és nem a lány viszi.

A fiú addig állt a töltésen, míg a csokor annyira eltávolodott, hogy már nem látta. Hirtelen lenézett és meglátta a kövecskét, amit a lány elhají-tott. Felvette és zsebre vágta.

A következő naptól a fiú mindig később ment a patakhoz. A lánynak nyoma sem volt. A fiú ezt igen szerencsésnek találta.

De akkor valami nagyon furcsa dolog történt. Minél több nem látta a lányt, annál jobban hiányzott neki. Rajtakapta magát, ahogy a kövecskével játszik a zsebében.

Egy nap a fiú leült a patak medrében a nagy kőre, ahol a lány ült ko-rábban, és a vizet csapkodta. Majd a kezét a patakba merítette. Megmosta az arcát és kezét. A felszín visszatükrözte a sötét, barna bőrét2. A fiúnak nem tetszett, amit látott.

Két kézzel szétzavarta az arcképét, de az mindig visszajött, így újra meg újra szétzilálta. Egyszer csak hirtelen felegyenesedett. Csak nem a lány jött felé?

– Biztos elbújt, és kifigyelte, mit csinálok.

A fiú futásnak eredt. Megcsúszott az egyik kövön, és fél lábbal a vízbe csúszott, de nem állt meg, csak futott tovább.

Bárcsak talált volna egy helyet, ahol elrejtőzhetett volna előle. Az ő útjában most nem volt nádmező, csak pohánka. A virágzó pohánka illata erőteljesebb volt, mint gondolta volna, úgy érezte, szétrobban az orra. Majd szédülni kezdett. Valami sós, ragadós folyt végig az ajkán. Az orra vére volt.

Félkézzel letörölte vérét és csak futott tovább. Mintha egy hang kö-vette, és azt mondta volna „hülye, hülye”. 2 A barna bőr a szegénység, az alacsony társadalmi rétegből való származás jele Koreában.

80

Szombat volt. Pár napja már nem látta a lányt, de amikor a patakhoz ért, az a túlparton ült, és a vízzel játszott. Elindult a köveken át, és úgy tett, mintha észre sem venné a lányt. Korábban úgy ment végig itt, mint egy szé-les országúton, de most nagyon óvatos volt, nehogy újra megcsússzon, mert a lány hátha már elfelejtette az esetet.

– Figyelj!

A fiú úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Átért a patakon és megállt a gát tetején.

– Figyelj! Milyen kagyló ez?

A fiú ösztönösen hátrafordult. Azon kapta magát, hogy a lány tiszta, barna szemébe néz. Majd rögtön a tenyerére vetette pillantását.

– Egy selyemkagyló.

– Még a neve is milyen szép!

Egy útelágazáshoz érkeztek. Innen a lánynak már csak pár száz mé-tert kellett megtennie a lejtőn, míg a fiúnak az emelkedőn két-három mérföld kellett hazáig.

Egy pillanatra megpihentek, a lány a mező túlsó végére mutatott, és azt kérdezte:

– Jártál már a hegy túloldalán?

– Nem.

– Nem gondolod, hogy oda kellene mennünk, és szétnéznünk? Any-nyira unatkozom itt vidéken, nem tudom, mit csináljak!

– Elég messze van.

–Azt attól függ, mit értesz a „messze” alatt. Amikor Szöulban él-tünk, nagy kirándulásokra mentünk. Amikor ezt mondta, a fiú a lány szemé-ből azt vélte kiolvasni „hülye!, hülye!.

A rizsföldek közti út emelkedni kezdett. A falusiak a korai rizst arat-ták.

Egy madárijesztőhöz éltek. A fiú megrázta a szalmából készült tar-tóköteleket. Pár veréb felröppent. Hirtelen arra gondolt, hogy korán haza kellene érnie, mert a saját földjükről is el kell üldözni a verebeket.

81

– Óh, de jó játék!

A lány tovább rángatta a madárijesztőt, az pedig csak hajlongott és táncolt. Az arcgödröcskéje jól kirajzolódott a bal orcáján.

Egy kicsit távolabb is állt egy madárijesztő. A lány odafutott. A fiú mögötte futott, és el akarta felejteni, haza kellene mennie, és segítenie a ház körüli munkákban. Súrolta a lányt, ahogy utolérte. Az arcába csapódó szöcs-kék szörnyen összecsípték. Az őszi, erősen telített kék ég forogni kezdett körülötte. Elszédült. A sas miatt van, gondolta, a sas miatt, aki csak körözött, körözött fölötte.

Hátranézett, és látta, ahogy a lány egy újabb madárijesztővel játszik. Ez még jobban táncolt, mint az előző.

A rizsföldek határában egy árok terült el. A lány ért oda először, és átugrotta. Innen a hegy lábáig már csak tanyák voltak.

Cirokmezőkön haladtak át, ahol nagy gabonakeresztek álltak.

– Az mi?

– A csősz kunyhója.

– Finom itt a dinnye?

– Igen, a nagyon finom, de a görögdinnye, görögdinnye az még fi-nomabb.

– Bárcsak megkóstolhatnám!

A fiú besétált a dinnyeföldre, mely most retekkel volt bevetve, és ki-tépett a földből két nagy, de még nem teljesen érett retket. Letépte és eldobta a szárukat, majd egyet odaadott a lánynak. És, hogy megmutassa, hogyan kell enni a retket, leharapta tetejét, körmével meghámozta, majd belehara-pott.

A lány követte példáját. Ám a harmadik falatot már kiköpte, és el-dobta a maradék retket is, majd azt mondta:

– Nagyon csípős, és még büdös is.

– Szörnyű íze van. Én sem tudom megenni – mondta a fiú.

A fiút a kezében az ő retkét még messzebbre hajította.

Közelebb értek az őszi falevelekkel borított hegyhez.

82

– Óh, nézd! A lány a hegy felé futott. Most a fiú nem rohant utána, így a lánynál sokkal több virágot tudott szedni.

– Ezek vad krizantémek, ezek fehér lóherék, ezek pedig harangvi-rágok.

– Nem tudtam, hogy a harangvirágok ilyen szépek. Egyébként is szeretem a bíbort. És mik ezek a sárga virágok, melyek úgy néznek ki, mint a napernyők?

– Hegyi petrezselyemvirágok.

A lány maga fölé tartott egyet, úgy, mintha az valódi napernyő len-ne. A kipirult orcáin a gödröcskék most még jobban kivehetők voltak.

A fiú egy újabb csokrot szedett össze és átnyújtotta a lánynak. Kivá-logatta belőle a legfrissebbeket, de a lány azt mondta:

– Ne dobj el egyet sem.

A hegygerincen haladva felértek a csúcsra. A túloldalon elterülő völgyben nádtetős tanyák tömörültek barátságos falucskába. Szó nélkül leül-tek egymással szemben egy nagy sziklára. Minden nagyon csendes volt. Csak az őszi napfényben száradó füvek és levelek illatát lehetett érezni.

– Tudod, hogy ez milyen virág?

A közeli lejtőn virágok csüngtek le egy összegubancolódott indáról.

– Nekem wisteriának3 tűnik

Szöulban, az iskolám lugasában is volt egy wisteria fa. Most, hogy látom ezeket a virágokat, eszembe jut, mennyit időt töltöttem barátaimmal az indák alatt.

A lány lassan felkelt és a lejtőhöz ment. Négykézlábra ereszkedett, és le akart tépni egy nagyon virágos indát. Hiába húzta, az alig mozdult. A lány elkezdett csúszni lefelé, és nem tudott megállni. Egy gumós indába kapaszkodott.

A fiú felugrott és odafutott. A lány kinyújtotta a kezét, és amíg fel-húzta a lányt, azon mérgelődött, miért nem szedett inkább ő a lánynak virá-got.

3 Ázsiában honos növény

83

A lány jobb térdén lassan egy kis vérfolt jelent meg. A fiú abban a pillanatban ajkát a horzsolásra tapasztotta, és elkezdte kiszívni a piszkos vért a sebből. Majd hirtelen eszébe jutott valami, felugrott és elfutott.

Zihálva tért vissza.

– Ha ezt bedörzsölöd, meggyógyul.

A fiú elfedte a sebet fenyőgyantával, majd leereszkedett a helyre, ahol az indák nőttek, fogával letépett jó pár virágzó indát, és visszamászott a lányhoz.

– Arrafelé láttam egy borjút – mondta, – menjünk, és nézzük meg.

Világosbarna borjú volt. Még nem volt karika az orrában.

A fiú megfogta a pányvakötelét, és úgy tett, mintha meg akarná si-mogatni az állat hátát, majd könnyedén felpattant rá, és megülte. A borjú elindult körbe-körbe, és le akarta dobni a hátáról.

A lány fehér arca, rózsaszín pulóvere, sötétkék szoknyája és a kezé-ben lévő virágok a nagy forgásban hirtelen összemosódtak. Az egész egy óriási csokornak tűnt. De nem akart leszállni.

Büszke volt magára. Ezt a lány már nem tudta volna utána csinálni.

– Mi a fenét csináltok ti? Egy paraszt jelent meg a magas nád közül.

A fiú leugrott a borjú hátáról. Attól félt, hogy a paraszt összeszidja, mert tudnia kellett volna, hogy akár eltörhette volna a fiatal borjú gerincét is azzal, hogy meglovagolta.

De a hosszú szakállú paraszt a lányra pillantott, majd eloldotta a bor-jú kötelét, és azt mondta nekik:

– Jobb lenne, ha haza sietnének. Mindjárt esni fog.

A fekete zivatarfelhő már a fejük felett járt. Hirtelen mindenhonnan dörögni kezdett az ég. Szél kerekedett. Pillanatok alatt minden bíborszínű lett.

Ahogy ereszkedtek le a hegyen, hallották a tölgyfalevelekre hulló esőcseppek hangját. Nagy cseppekben esett. Már nagyon fáztak. Hirtelen elérte és elvakította őket a felhőszakadás.

A nagy zuhatagban meglátták a kis csőszkunyhót. Csak az nyújtha-tott némi fedezéket az eső elől.

84

A tetőt tartó cölöpök már elferdültek, és a szalmatetőn nagy lyukak tátongtak.

A fiú mégis talált egy sarkot, ahová az eső talán nem vágott be any-nyira, oda állította a lányt.

A lány ajka lassan megkékült, egész teste remegett.

A fiú levette a bélelt szövegkabátját, és a lány vállára terítette. A lány vízben ázó szemmel a fiúra nézett, a fiú csak csöndesen állt egyhelyben. A lány ekkor kihúzta a törött szárú és hervadt virágokat a kezében lévő cso-korból, és a lába elé dobta. Lassan az a hely is, ahol a lány állt, beázott. Most már nem lehetett elbújni az eső elől.

A fiú kinézett, gondolt egyet, majd kiszaladt a cirokföldre. A cirok-kötegekből egy nagy kazalt csinált, és, amikor már úgy látta, elég tág a bel-seje, a kunyhó felé nézett, és intett a lánynak, hogy jöjjön oda.

A kazal nem ázott be. Az egyetlen baj az volt, hogy odabenn sötét és szűkös volt a hely. A fiú a bejáratban guggolt, félig az esőben. A válláról párolgott a víz.

– Gyere be, és ülj mellém! – lány majdnem suttogott.

– Jó ez így – válaszolta a fiú.

– Gyere be, és ülj le – ismételte meg a lány.

Miközben behátrált a kazalba, véletlenül összetörte a lány virágait, de a lányt ez a legkevésbé sem zavarta. A fiú ázott testének szaga megcsapta a lány orrát, de az mégsem fordította el a fejét. Úgy érezte, hogy a fiú áradó energiája feltölti a remegő testét.

Egyik pillanatról a másikra a cirokkötegeken doboló eső hangja el-hallgatott. Kint kivilágosodott az ég.

Előjöttek a fedezékből. A nap már újra perzselt. Amikor az árokhoz értek, látták, hogy az most már teljesen megtelt vízzel. A színe is más volt most, a kis folyam sártengerré változott. Lehetetlen lett volna átugrani.

A fiú megfordult, és mondta, hogy a lány ugorjon a hátára. A lány csöndben felkapaszkodott, hogy a fiú átvigye. A víz a fiú rövidnadrágjáig ért. A lány csak azt kiabálta, hogy „Istenem”, és erősen a fiú nyakába ka-paszkodott. Mielőtt átértek volna a túlpartra, az ég már teljesen kiderült, és fényesebb volt, mint valaha, eltűntek a felhők is.

85

A következő naptól a lányt nem látta senki sem. A fiú minden nap a patakhoz sietett, de nem találta.

A fiú még az iskolaudvart is figyelte a szünetekben. Majd kémlelni kezdte a lány osztályát, de őt sehol sem látta.

Majd egy nap szokása szerint lement a patak partjára, útközben a zsebében lévő kővel játszott, amit még mindig magával hordott. És ott, a patak partján, a lányt ült a töltésen.

A fiú nagyon vert.

– Beteg voltam.

Valami ismeretlen oknál fogva a lány arca hihetetlenül sápadt volt.

– Azért, mert elkapott minket az eső?

A lány csak biccentett.

– És most már jobban vagy?

–Hát, még egy kicsit… – de nem fejezte be a mondatot.

– Akkor feküdnöd, és pihenned kellene.

– Azért jöttem ki a levőre, mert unatkozom. Óh, az a nap, az a nap annyira izgalmas volt! Tudod, azon a napon a ruhám foltos lett, és a folt nem akar kijönni.

A lány a rózsaszín pulóverére mutatott, ahol egy sötét, vöröses folt díszelgett, mely a sáros víz színére hasonlított a leginkább.

A lány nagyon bágyadt volt, és lassan beszélt:

– Szerinted honnan jött ez folt?

A fiú a lány pulóverének szegélyére meredt.

– Azt hiszem, tudom. Emlékszel, hogy vittél át a hátadon azon a gödrön? Biztos a hátad foltozta össze.

A fiú hirtelen elpirult.

Az útelágazásnál a lány megszólalt:

– Figyelj, ma reggel datolyát szedtünk az udvarunkban. A holnapi őszi áldozásra készülünk.

86

A lány egy egész marék datolyát nyújtott a fiú felé. A fiú tétovázott.

– Kóstold meg őket. Nagyon édesek. Azt mondják, hogy még az ük-ükapám ültette a fát.

A fiú értük nyúlt, és azt mondta:

– Hű, de nagyok!

– Jaj, egyébként az őszi holdünnep után elköltözünk.

Még mielőtt a lány ideköltözött volna a családjával, a fiú hallotta a falusiaktól, hogy Yun unokája hazaköltözik a szülőfalujába, mert a tönkre-ment a szöuli vállalkozásuk, és nem tudtak hová máshová menni. És most úgy tűnt, hogy családi házukat is elveszítik.

– Nem tudom miért, de nem akarok költözni – mondta a lány, – a felnőttek már döntöttek, és én semmit sem tehetek, és mégis.

A lányon most látszott először, hogy magányos.

Miután elbúcsúzott a lánytól, a fiú nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy a lány elköltözik. De, ha őszinte akar lenni, akkor nincs oka rá, hogy sajnálja, vagy, hogy szomorú legyen. A fiú nem is figyelt a szájában lévő datolya édes ízére.

Azon az éjszakán a fiú titokban az öreg Tok-soe diófáihoz ment. Felmászott az egyik fára, amit már napközben kiszemelt, majd egy hosszú bottal ütni kezdte az egyik ágat. A földre zuhanó diók hangja most túl han-gosnak tűnt. Ideges lett, és attól félt, hogy észreveszik. De a következő pilla-natban már nem törődött vele, összegyűjtötte összes erejét, és eszeveszetten ütötte az ágat:

– Ti, nagy szemek, esettek már le. Mind le kell, hogy essetek, mind!

Hazafelé a majdnem telihold árnyékában maradt. Most volt először hálás a sötétségért.

A fiú a kidudorodó zsebét tapogatta. A legkevésbé sem zavarta, hogy az emberek azt tartják, aki a dió héját puszta kézzel dörzsölgeti, kiüté-seket kaphat. A Tok-soe nagyapa dióit a legjobbnak tartották a környéken, és a fiú csak arra tudott gondolni, hogy akkor, azon-nyomban vinnie kell a lánynak belőlük, hogy az megkóstolhassa őket.

87

De akkor belé nyilallt, hogy kiment a fejéből megkérni a lányt, jöj-jön még egyszer utoljára a patak partjára, mielőtt elköltöztek volna. Milyen hülye vagyok, milyen hülye – gondolta.

Amikor a következő napon hazaért az iskolából, a fiú az apját az ün-nepi öltönyében találta, a kezében pedig egy tyúkot tartott. Megkérdezte tőle, hová megy.

Az apa nem válaszolt, csak a tyúk súlyát próbálta meg felbecsülni, majd azt mondta:

– Szerinted elég lesz?

Az anya egy szatyrot hozott, és azt mondta:

– Azt viszed, amely hamarosan már tojni fog? Még nem érte el a tel-jes súlyát, de azt hiszem, hogy elég nagy lesz.

A fiú most az édesanyjától kérdezte, hogy hová megy az édesapja.

– Az iskola melletti völgybe, a Yun házába megy. Ez csak egy kis ajándékot az áldozásukra.

– Akkor vigyen inkább egy nagyot. Azt a pöttyös kakast ott.

A fiú apja nevetett, és azt mondta:

– Na jó fiam, azért ez is tökéletesen megfelel.

A fiú elszégyellte magát. Ledobta az iskolakönyveit és az istállóba ment. Az ökör hátára csapott, de úgy tett, mintha csak a legyeket szerette volna elzavarni.

Nap mint nap egyre mélyebben haladtak az őszben.

A fiú az útelágazáshoz ment, és a lefelé vezető utat kémlelte. A nádmező végén elterülő falu felett olyan szokatlanul közel volt az ég.

A falusiak azt mondogatták, hogy másnap a lány családja Yang Pyongba költözik. Azt tervezték, hogy ott egy kis boltot nyitnak.

A fiú egyik kezével a zsebében lévő hántolt dióval játszott, a másik-kal pedig a nádvirágokat törögette le egymás után.

88

Azon az éjszakán, amíg az ágyában feküdt, csak arra gondolt, elmen-jen-e másnap megnézni, hogyan költözik a lány családja. És hogyha elmegy, látja-e a lányt? Mit tegyen?

És akkor, talán már félálomban hallott valamit:

– Jaj. Hát, ez igen furcsa.

Édesapja, jött vissza, aki aznap a faluba ment.

– Hát nem szörnyű, ami a Yun családdal történt? Először el kellett adniuk az összes rizsültetvényüket és földjüket, majd meg kellett élniük, hogy a ház, melyben nemzedékek óta éltek, másé lesz, és most, mindenek után, ilyen szörnyű halál vitte el őt.

A fiú édesanyja, aki a lámpa fényénél foltozgatott megszólalt:

– Ez a lány volt az egyetlen unokája?

– Igen. A két fiú már kiskorában meghalt.

– Azon tűnődöm, hogy vajon miért ilyen balszerencsés ez a család? – mondta az anya.

– Én is kíváncsi vagyok – válaszolta az apa. Ez a gyermek tovább bírta a betegséget, mint a többiek, és azt mondják, hogy nem tudták megfele-lő módon gyógykezelni. Így ér végét a Yun vérvonal. Ez a lány olyan kora-vénnek tűnt. Ha hiszed, ha nem, azt hallottam, hogy halála előtt azt mondta, ha meghal, temessék el úgy, ahogy van, abban a ruhában, amit viselt.

1952 október

89

A daru

A 38. szélességi foktól északra fekvő falú csöndes volt.

Az elhagyatott ház földudvarán a fehér lópótökök egy nap kupacba voltak dobálva, és már senki sem volt, aki felvitte volna őket a tetőre.

Hirtelen egy öreg bukkant fel, és hosszúszárú pipáját gyors mozdu-lattal a háta mögé rejtette. Kicsit távolabb, gyermekek vonultak csöndben az úton. A falusiak féltek.

A közelben zajló harcok legkisebb nyoma sem látszott, de ő mégis alig ismert rá a szülőfalujára.

Song-sam megállt a hegy lábánál a gesztenyésben, innen nem mesz-sze már a falu kezdődött. Felmászott egy fára. Mintha csak a csúnya, bibir-csókos öregember hangját hallotta volna hirtelen a távolból, ahogy azt kiált-ja: „Mihaszna kölykök, már megint más gesztenyefájára másztok!”

Lehet, hogy az öreg bibircsókos időközben meghalt? Nem látta az öregek között, akikkel nemrég találkozott. Karjával a fa törzsébe kapaszko-dott, és az őszi eget fürkészte. A mozdulatlan ágak közül néhány gesztenye a földre esett, a burkuk már megszáradt és kettévált.

Amikor belépet a házba, melyet ideiglenesen a felderítés vett birtok-ba, benn egy szorosan összekötözött fiatalembert talált.

Mivel először úgy tűnt, hogy nem ismeri, közelebb ment hozzá, hogy jobban lássa az arcát. Hát csak nem Tok-chae volt az, a legjobb barát-ja, kit gyermekkora óta nem látott?

Megkérdezte a felderítőtisztet, aki Chon Tae-ből érkezett vele, hogy mi történt. Az azt felelte, hogy ez a figura a Paraszt Szövetségének másod-titkára volt, és hogy a saját házában rejtőzött, ezért tudták elfogni.

Song-sam leült a földre és cigarettára gyújtott.

Tok-chaet Chong Dan-ba kellett kísérni. Egy fiatal katonát jelöltek ki a feladatra.

Song-sam az alig elszívott cigarettával egy új újra gyújtott, majd amikor befejezte a dohányzást, felállt.

90

– Személyesen kisérem el ezt az alakot.

Tok-chae Song-samra sem nézett, mintha a legkevésbé sem érdekel-né, mi történik majd vele.

Elhagyták a falu környékét. Song-sam egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Úgy tűnt, nem is élvezi a dohány ízét. Alig tartotta bent a füstöt, máris kifújta. Majd felmerült benne, hogy talán ez az alak, Tok-chae is szí-vesen rágyújtana. Eszébe jutott, hogy amikor fiatalok voltak, hogyan lopóz-tak ki, hogy tökleveleket szívjanak a ház mögötti kerítés rejtekében. De nem lenne helyes ebbe a helyzetben cigarettával kínálni.

Egyszer fiatal korukban Tok-chaeval a bibircsókos arcú öreg kertjé-be mentek gesztenyét lopni. Song-sam-on volt a sor, hogy a fára másszon. Hirtelen az öreg hangját hallották. Song-sam lecsúszott a fáról, úgy, hogy nagyot huppant a földön. A gesztenye burkok tüskéi a fenekébe szúródtak. De ők csak menekültek. Jó messzire futottak, hogy biztosan legyenek, az öreg ott már nem éri őket utol. Csak ekkor tudta megmutatni az ülepét Tok-chae-nak. Nagyon fájt, ahogy az kihúzta egyenként a tüskéket. Nem tudta visszafojtani könnyeit. Tok-chae hirtelen elővett egy marék gesztenyét a sajátjából, és Song-sam zsebébe nyomta.

Song-sam eldobta a cigarettát, pedig még bele sem szívott. Elhatá-rozta, hogy, amíg ez a fiú a fogja, addig nem gyújt rá többé.

Elérkeztek a hegy lábához. Két évvel a felszabadulás előtt, Song-sam a 38. szélességi foktól délre költözött, Chon Tae környékére. Abban az időben gyakran járt ide, a hegy lábához Tok-chae-val takarmányt gyűjteni.

Song-sam-ot hirtelen elöntötte a méreg, és kiabálni kezdett:

– Figyelj, te! Hány embert öltél meg?

Tok-chae ekkor végre megfordult, és Song-sam-ra nézett, majd újra elfordította tekintetét.

– Figyelj ide, gyerek, hány embert öltél meg?

Tok-chae újra megfordult, és szúrós szemmel nézett Song-sam-ra. Tekintete parázslott, és a szája sarkával hosszú bajuszát kezdte rágcsálni.

– Mert feltételezem, hogy ezt csináltad, a környéket jártad és embe-reket öltél.

Óh, ez a haszontalan! De Song-sam mégis megkönnyebbülést érzett, miután végre kimondta, amit gondolt. Majd újra megszólalt:

91

– Miért marad a házában egy olyan ember, mint te, a Paraszt Szövet-ség másodtitkára, miért nem szökik meg? Biztos titkos küldetésed volt, ezért rejtőztél el, ugye, igazam van?

Tok-chae nem válaszolt.

– Mondd meg őszintén. Azért rejtőztél el, mert feladatot kaptál, amit a házadból kellett végrehajtanod?

Tok-chae csöndben lépkedett. Úgy tűnik, gondolta Song-sam, hogy ez a fiú fél megszólalni. Ilyenkor segíthet, ha jól belenézel az alak pofájába. De az nem akarta feléje fordítani a fejét.

Song-sam kezét a pisztolyára tette, és azt mondta:

– Semmi értelme kimosni magad az egészből. Úgyis hamarosan le-lőnek. Inkább mondd el nekem gyorsan az igazságot.

Tok-chae továbbra sem nézett rá, de megszólalt:

– Nem akarom én kimosni magam semmiből sem. Én csak egy egy-szerű, szegény parasztcsalád gyermeke vagyok, akinek azt mondták, hogy keményen dolgozott, ezért megérdemli, hogy a Parasztszövetség másodtitká-ra legyen. Ha ez főbenjáró bűn, hát nem tehetek róla. Minden, amihez értek, az a földművelés, semmi más.

Pár pillanat múlva hozzátette:

– Az apám betegen fekszik az otthonában már vagy fél éve.

Tok-chae apja özvegy volt, egész életét szegény parasztként élte le, és megöregedett, mire felnevelte egyetlen fiát. Már hét évvel ezelőtt is a földig görnyedt a háta, és arca pedig összeaszalódott.

– Hát nem nősültél meg?

Egy kis idő múlva Tok-chae azt válaszolta, hogy, de igen.

– És kit vettél el?

– A Törpét.

- A Törpét?

A szegény kis Törpe, szélesebb volt, mint hosszabb. De mindig ki-mérten és udvariasan bánt mindenkivel. Hányszor űztek Tok-chae úgy gúnyt belőle, hogy az sírva fakadt. És most Tok-chae azt mondta, hogy elvette azt a kislányt, akit törpének csúfoltak.

92

– És hány gyermeketek van?

– Az első most ősszel fog megszületni.

Song-sam alig tudta megállni, hogy ne nevessen. Olyan viccesnek találta azt, hogy Tok-chae azt válaszolta, az első ősszel fog születni. Micsoda kép! A kis test hosszú kezekkel és hatalmas, kiugró pocakkal. De felfogta, hogy most nincs itt az ideje a tréfálkozásnak, és azt mondta:

– Egyébként is, nem gondolod, hogy gyanús vagy, mert nem szöktél meg, hanem otthon maradtál?

– Óh, gondoltam én a szökésre. Valaki azt mondta, hogyha a déliek benyomulnak, akkor minden férfit felsorakoztatnak és kivégeznek, ezért minden tizenhét és negyven év közötti férfinak északra kell menekülnie. Úgy gondoltam, hogy és is elmegyek, és édesapámat majd a hátamon viszem. De apám nemet mondott. Hogy hagyhatna ott mindent, mindent, amiért egy egész életen át dolgozott, mondta. Az apámnak rajtam kívül senki mása sincs, és megöregedett a munkában, ezért nekem haláláig vele kell marad-nom. Mi a földhöz kötött emberek vagyunk, semmi értelme sem lett volna elmennünk.

Song-sam családja az előző nyáron menekült el. Egyszer éjszaka leple alatt azt javasolta édesapjának, hogy szökjenek meg. És édesapja ekkor ugyanazt mondta. Hogyan hagyhatná ott egy paraszt a földjét? Song-sam tehát egyedül jött el. Úttalan utakon és barátságtalan falvakon át vándorolva, csak egy gondolat foglalkoztatta: a munka, melyet elkezdett, a munka, mely most idős szüleire, fiatal feleségére és gyermekére maradt. Szerencsére, az-óta semmi bántódásuk sem esett, ép-egészségesek.

Túljutottak a hegycsúcson. Most már Song-sam kerülte Tok-chae te-kintetét. Erősen perzselt a nap, égette a homlokukat. Milyen remek idő lenne ez gabonacséplésre – gondolta.

Amikor a leértek a hegyről, Song-sam megállt, és nem mozdult. Úgy tűnt, hogy a közeli tisztáson fehér ruhás emberek dolgoznak a földig gör-nyedve, ám valójában darvakat láttak. Elérkeztek a határ menti fegyvermen-tes övezetbe. Ezek a darvak itt zavartalanul élhették életüket, hisz ember a területükre nem léphetett be.

Egyszer, amikor Song-sam és Tok-chae tizenegy éves lehetett, a szü-leik tudta nélkül idejöttek, és csapdába csaltak egy darvat. Egy gyönyörű

93

manchuriai darvat. Lekötözték a szárnyát, és naponta kijöttek megnézni. Időnként a hátára pattantak. Majd egy nap a felnőttek beszélgetését kihall-gatva megtudták, hogy valaki egyenesen Szöulból jön darvakat lőni. Néhány példányra volt szüksége a kormánynak, és személyesen a tartomány kor-mányzója engedélyezte a vadászatot.

A gyerekek, amikor ezt megtudták, a tisztáshoz futottak. Nem érde-kelte őket, hogy kiderül a titkuk, nem érdekelte, hogy leszidják őket. Csak attól féltek, hogy lelövik az ő darvukat. Eszeveszetten futottak a daruhoz, odakúsztak hozzá és kiszabadították. De a daru csak dülöngélt, járni sem tudott. Biztos azért, mert már túl sok ideje volt fogságban. Felemelték és feldobták a levegőbe. Hirtelen lövés dördült. A daru csapott néhányat a szár-nyával, majd a földre zuhant. Eltalálták!

Ebben a pillanatban egy másik daru röppent fel a közeli gazból, és nagyra tárta szárnyait, mire az ő madaruk felemelte a fejét, és válaszolt neki. Majd a levegőbe emelkedett, tett néhány kört a fiúk feje fölött, és elrepült a távolba. A két fiú csak állt ott, és bámulta az eget, míg a daru teljesen el nem tűnt a képből.

– Hé, fogjunk néhány darvat, mielőtt továbbindulnánk – törte meg hirtelen Song-sam a csöndet.

Tok-chae zavarában csak állt ott, mert nem értette a dolgot.

– Rendben, én egy hurkot készítek, te addig tereld felém a darvakat – mondta Song-sam.

Ekkor eloldozta a kötelet Tok-chae csuklójáról, és leguggolt a gazba.

Tok-chae arca egy pillanat alatt elfehéredett. Eszébe jutott, hogy Song-sam az imént még azt mondta, bármi történjék is, hogy őt biztosan lelövik. Érezte, hogy a golyó abból az irányból fog jönni, amerre Song-sam az előbb eltűnt a bokrokban.

Song-sam a bozótos túlsó felén bukkant elő, és körbenézett:

– Hé, miért állsz ott, mint egy idióta? Siess, és terelj néhány darvat felém.

Végre úgy tűnt, Tok-chae felfogta, mi akar Song-sam, és elkezdett kúszni a bozóton át, el.

Ekkor néhány daru kitárta hatalmas szárnyát a kék őszi ég alatt, majd ráérősen a magasba röppent.

94

1953 január

95

Durva szemcsés homok

Azokban a napokban virágzott a kajszibarack.

Az édesanyja eddig mindig napnyugtáig hazatért, de most még nyo-ma sem volt. Tolie amíg feküdt a földön és az éjjeliedényre meredt, már majdnem sírt.

Amikor az anyja rendszerint alkonyatkor hazatért, rögtön az éjjeli-edényért nyúlt. Tolie mindig erre a hangra ébredt. Tolie már korán megtanul-ta, hogy a legkisebb neszre is feleszméljen. Amíg az anyja a hálóingébe bújt, Tolie meg akarta érinteni a mellét. A nő ekkor durván ellökte a gyerek kezét, mondván, hogy miért kell ilyen kis kártevőnek lennie. A fiút ilyenkor meg-csapta az anyja émelyítő italszaga. Úgy tűnt, hogy az anyja teste lázban ég. Míg az anyja mögött feküdt, visszatartotta még a lélegzetét is, mert úgy érez-te, az anyja beteg, és lehet, hogy fáj valamije.

Az anyja valóban az egész napot az ágyban töltötte, mintha beteg volna.

Tolie mindig megvárta, hogy a nap betűzzön a papírajtón, majd óva-tosan kelt fel az ágyból, nehogy felébressze az édesanyját. Félrehúzta az ajtót és kiosont. Felemelte az anyja műanyag cipőjét és közelebbről is szemügyre vette. Belenézett az egyikbe. Mindig sár és durva szemcsés homok lett volna benne. A kosz a közeli patak menti aranybánya salaktárolójából származott.

Amíg élt, az apja napszámosként dolgozott az aranybányában, az ő cipője is mindig tele volt sárral és durva szemcsés homokkal. Tolie nem értette, hogy az anyja reggelente miért jön ugyan olyan piszkosan haza, mint az apja, aki hordár volt a bányában.

Az anyja mindig sötétedés után kelt fel, hogy végre főzzön valamit vacsorára és a másnapi reggelire. Ilyenkor nem tűnt betegnek, de a szeme elárulta, a szeme mindig majdnem csukva volt. Miután elkészült a vacsorá-val, visszafeküdt. Tolie minden nap elhatározta, hogy ébren marad, és meg-várja, mikor megy el otthonról az anyja. De valahányszor elálmosodott és kudarcot vallott.

Néha felkelt az éj közepén, kiment a mosdóba, kinyitotta a szemét, de nem látta az anyját sehol sem. Majd reggel újra az éjjeliedény hangja

96

ébresztette fel. Innen tudta, hogy az anyja hazajött. Az anyja valahányszor hátat fordított Tolienak, amikor lefeküdt aludni. Betegnek tűnt.

Azon a napon már eljött a vacsorakészítés ideje is, de az anyja még nem ért haza. Tolie álmos volt, és összegörnyedve szundikált. Meglepődve pattant fel az ajtó hangjára, és látta, hogy a házinéni jött be.

A házinéni azonban becsukta az ajtót.

– Szóval az a ribanc még reggelre sem jött haza – mondta, majd folytatta a morgást. Ekkor újra kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. A sarokban lévő faládikához ment, kinyitotta és belenézet. Gyorsan felkapta és kivitte az udvarra. Miután felgöngyölítette a földről az ágyneműt, azt mond-ta:

– Az az olcsó kurva már kéthavi lakbérrel tartozik.

Körbenézett, majd Tolie felé fordult:

– Az anyukád nem jön többé vissza. Mostanra már jó messze jár.

Tolie nem fogta fel, mit mondott a néni. Azt mondta, hogy az anyu-kája nem jön vissza? Ez meg hogy lehet? De amikor látta, hogy a házinéni még az éjjeliedényt is elviszi, akkor tudatosodott benne, hogy az anyja való-ban nem jön többé vissza. Bömbölni kezdett. Amikor ez történt, Tolie akkor nyolc éves volt.

Melegebb volt, mint az ágyában, de valahogy hidegebb is. Tolie az éjszakát egy marhahúslevest és rizst kínáló étteremben töltötte a kémény tövében.

– Hé, már mindenhol kerestelek!

A himlőhelyes arcú öregasszony volt az. A fiú megörült neki. A himlőhelyes arcú öregasszony minden bizonnyal tudta, hogy van az anyja.

Néhány az apja halála után, Toliet arra kérte az anyja, hogy menjen el a himlőhelyes arcú öregasszonyért. Aznap az anyja még pénzt is adott Tolienak, mondván, vegyen magának édességet. Tolie elszopogatta az összes kemény cukorkát mielőtt hazament volna. Már az udvarról hallotta az anyja hangját.

– Már nem tudom elviselni ezt a szenvedést. Megteszem, amit java-sol, hátha attól jobbra fordul a sorsom. Tolienak fogalma sem volt, miről

97

beszélt az anyja. Azt azonban észrevette, hogy anyja attól tekintete kezdve megváltozott.

Másnap a himlőhelyes arcú öregasszony újra megjelent és egy férfit hozott magával. A harcsa bajszos férfi öltönyt és lábszárvédő viselt. Tolie rögtön észrevette, hogy a férfi cipőjén durva szemcsés homok van. Tudta, hogy ez az ember nem földet kubikolt, mint az apja tette. Tolie azon a napon is kapott némi pénzt, és vett belőle magának édességet. És azon a napon látta először az anyját az arcát púderozni. Attól az éjszakától vált az anyja szoká-sává, hogy hajnalban jöjjön haza.

A himlőhelyes arcú öregasszony gyorsan megtörölte a szoknyája szegélyével Tolie orrát, majd azt mondta neki:

–Az anyukád megkért, hogy vigyázzak rád, ezért vagyok itt.

Tolie először nem értette, hogy miért mondja ezt neki az öregasz-szony. Arra gondolt, ha követi a himlőhelyes arcú öregasszonyt, akkor az majd biztos az anyjához vezeti. Az anyukám biztos a himlőhelyes arcú öreg-asszony házában vár rám, gondolta.

A himlőhelyes arcú öregasszony háza a bánya melletti új telepen volt. Azonban nem arra indultak el, hanem a hegy lába felé.

Amikor egy házhoz értek, megálltak a széles kapu előtt, a himlőhe-lyes arcú öregasszony Tolie fülébe súgta, hogy mostantól ő lesz a ház úrfija.

– Csak tedd, amit az új anyukád és apukád mond. Rendben?

Tolie semmit sem értett.

Levágták a lenőtt haját, így egész csinos lett. Ledörzsölték róla az összes koszt. Új ruhát adtak rá. Még a nevét is megváltoztatták. Sobie. Így hívták attól kezdve. Apának és anyának kellett szólítania ezeket a vadidegen embereket.

Másnap iskolába ment. Nem volt egy barátja sem. A szünetekben magányosan állt az udvar sarkában. Az utat kémlelte. A végében salakraká-sokat látott. Azt próbálta kitalálni, vajon merre lehet a régi házuk.

Újra elvirágzott a kajszibarackfa. Hirtelen eszébe jutott a tavalyi tél, amikor olyan korán elkezdett havazni, az édesapja pedig, amikor hazajött, azt mondta, hogy véres volt a széklete. Ettől kezdve apja mind sápadtabb

98

lett, de nem hagyta abba a munkát. Annyira legyengült, hogy csak tíz napig nyomta az ágyat mielőtt meghalt volna.

Hazafelé Tolie megkereste a régi házukat. Úgy tűnt, hogy már új la-kók költöztek be, mert egy csecsemő sírását hallotta a régi szobájukból.

A himlőhelyes arcú öregasszony gyakran megjelent az új háza kapu-jában. Ilyenkor rendszerint bement a házba és az új anyjával beszélt a szobá-ban. Mindig egy kis köteggel a kezében távozott. A himlőhelyes arcú öreg-asszony most már alig szólt Toliehoz. Tolie azonban nagyon örült neki, mert titokban azt remélte, hogy a nő egyszer majd elvezeti az anyjához.

Egy napon, amikor az új apja csak reggel jött haza, azt mondta a fe-leségének, hogy barátaival belefeledkezett a mahjong partiba. Az ilyen éj-szakákon az új anyja nem aludt egy percet sem, étlen-szomjan várta a férjét.

Egyszer az új anyja azt mondta Tolienak, hogy kövesse az apját, tud-ja meg, hová megy. Tolie látta, hogy az új apja az egyik elhagyatott utcában bemegy egy házba. Egy fiatal lány bevitte a cipőjét.

Amikor ezt elmondta az új anyjának, a nő átöltözött, és Tolie látta, hogy a keze idegességében remeg. Tolie megmutatta neki az utat. Az apa, kezében a kabátjával mérgesen kirohant a házból. Az új anyja összetépett hajjal futott ki utána. Amikor már az utcán voltak, a nő összekarmolta a férje mellét, majd szidalmazni kezdte:

–Jól van, ölj meg, menj, élj azzal a kurvával! Ölj meg! Most rögtön! Ölj meg!

Sok időbe telt, míg az új apja szóhoz jutott.

– Figyelj ide, csak nem gondolod, hogy azért voltam itt, mert érde-kelt ez a parasztlány? Csak azt szerettem volna látni, mi a módja, hogy fiú-gyermeken szülessen, ennyi az egész.

Ezután az apja éjszakánként már otthon maradt. Majd egy este Tolie új anyja megint azt mondta, hogy kövesse az apját, amikor az fürödni indult, és magával vitte a tisztálkodási szereit is. Az apa megkerülte a nyilvános fürdőt, gyorsan befordult a közeli sikátorba és bement egy házba. Egy nő vitte be a cipőjét. Tolie nagyon meglepődött, ugyanis ugyanaz a lány volt, akit legutoljára is látott. És a lány most már egy egész másik házban lakott. Sarkon fordult. Mielőtt azonban kiért volna az utcából, valaki elkapta hátul-ról a nyakát. A fiatal lány volt az, Tolie nem tudta, hogy kerülhetett oda.

99

– Te kis átokfajzat! Mit képzelsz, tönkreteszed mások életét?

A körmét úgy a nyakába mélyesztette, hogy a fiút a sebhelye még napokig csípte.

Egy évvel később, amikor még nem érett meg a gyümölcs a kajszi-barackfán, Tolie észrevette, hogy az új anyja sok zöld zöldséget vásárol és mást sem eszik. Majd, amikor már eljött a fagyos idő, az új anyja hasa nőni kezdett.

Csakhamar megjelent a himlőhelyes arcú öregasszony. Megkérdezte a nőtől, hogy hány évesek a férjével, egy ideig számolgatott az ujján, majd végül azt mondta, hogy kétséget kizáróan fiú lesz. Most még nagyobb kö-teggel távozott.

Újév után megszületett a kisbaba. Egy fiú. Egy nappal a gyerek hu-szonegyedik napi ünnepsége után újra megjelent a himlőhelyes arcú öregasz-szony. Most nem magától jött, hanem a szolgálót küldték érte. Most nem ment be a házba sem, és nem is az anyával, hanem a ház előtt az apával be-szélt. Amikor végeztek, Tolie új apja átadott a himlőhelyes arcú öregasz-szonynak egy vastag köteg pénzt.

Tolie ekkor a himlőhelyes arcú öregasszonnyal ment, és otthagyta a széles kapus házat. A nő morgott magában:

– Amikor kiszámoltam, biztos voltam, hogy lány lesz, de neki fiút kellett szülnie.

Majd Tolie nézve azt mondta:

– Nincs szerencséd fiam, nem tehetek érted semmit sem.

Tolie nem értette, miért van a himlőhelyes arcú öregasszonynak ilyen rossz kedve.

Tolie egy ruhagyár kifutó fiúja lett. Úgy tűnt, hogy a himlőhelyes ar-cú öregasszony már érkezésük előtt beszélt ott valakivel, mert amikor el-hagyták a széles kapus házat, rögtön a műhelybe vitték. A munka nem volt túl nehéz. A tulajdonos és a felesége nagyon kedvesek voltak hozzá. A him-lőhelyes arcú öregasszony időről időre náluk is megjelent. A tulajdonos ilyenkor néhány ruhadarabot adott neki.

100

Eltelt két év. Már ismerte az összes szövetfajtát. A tulajdonos ekkor úgy döntött, hogy Szöulba teszi át a székhelyét. Az eddiginél nagyobb üzle-tet akart ott nyitni.

Megkérte Toliet, hogy menjen vele. Tolie elgondolkozott rajta. A himlőhelyes arcú öregasszony azonban egy nap berontott az üzletbe, és azt mondta, hogy nem vihetik magukkal a fiút. És most, hogy ezt mondta, Tolie is egyetértett vele. Igen, jobb neki a himlőhelyes arcú öregasszony közelében maradnia, hisz így találkozhat az majd anyjával, amikor az visszajön.

A következő napon Tolie egy mezőgazdasági szerszámokat áruló boltba költözött. Ebben a boltban már dolgozott egy idősebb fiú. Úgy tűnt, hogy ez a fiú már jó ideje ott lehetett, mert néha a beugrott a tulajdonos he-lyére is, és ő intézte a pénzügyeket. Nem úgy, mint Tolie, ő a saját házban aludt, és reggelente járt be dolgozni.

Az első naptól kezdve, Tolinak az udvart kellett söpörnie és vizet hordania a kútról, amikor pedig a tulajdonos vidékre ment a szerszámaival kereskedni, Tolie nyitotta a boltot is.

A boltoséknak volt egy nyolc éves fiúk. Amikor éppen nem a bolt-ban dolgozott, Tolie a gyermekkel törődött. Különféle tárgyakat fabrikált neki. Drótból szemüveget hajlított és fából pörgettyűt farigcsált. Tollaslabdát és papírsárkányt is készített neki. Tolie nagyon boldog volt, amikor a gyer-mekkel foglalkozott.

Egyszer, amikor Tolie éjszaka felkelt és kiment a mosdóba, valami ismeretlen oknál fogva megállt a család ajtaja előtt. Az ajtóüvegen keresztül látta, hogy a fiú úgy alszik, hogy közben az édesanyja mellét fogja, az anyja pedig fél kézzel átkarolja a fiú nyakát.

A sötétben Tolie ösztönösen a saját anyja melle után nyúlt. Az anyja átkarolta, de a következő pillanatban már el is fordult és hátat fordított neki. Tolie gyorsan el akart tűnni az ajtó elől. Megfogadta, hogy soha többé nem néz be rajta.

Azonban a következő éjszaka Tolie azon kapta magát, hogy megint az ajtó előtt áll. A fiú most másik oldalán aludt, de megint csak az anyja ölelésében.

Egy éjszaka, a tulajdonos, miután hazajött egy vidéki útjáról, beült a boltba leellenőrizni a könyvelést. Tolie újra kiosont, mintha csak a mosdóba menne, majd bement a házba és benézett az ajtóüvegen. Azon az éjszaka a

101

fiú szorosan átkarolta az anyja nyakát. A sötétben ő is kinyújtotta a kezét és átkarolta saját anyját. Ekkor valaki hátulról nyakon csípte. Ez a kéz most sokkal erősebb volt, mint a lányé, aki kémkedés közben kapta el.

– Gondolom, most, hogy már rátetted a kezed az aranygyűrűre, már valami más érték után is nézel! – mondta a bolt tulajdonosa, majd úgy pofon vágta a fiút, hogy az csillagokat látott.

– Rendben, add ide a gyűrűt!

Azt mondta, hogy az előző napon, míg a felesége mosott, valaki el-lopta az asztalkán hagyott aranygyűrűt. Tolie a fájó állát takarta a tenyerével, és nem tudta, hogy miről beszél a tulajdonos.

Az idősebb fiú, aki szintén a boltban dolgozott egy pillanatra kinyi-totta az ajtót, de, ahogy meglátta őket, rögtön be is csukta. Tolienak hirtelen mintha beugrott volna valami. Az előző napon, amikor azt hitte, hogy a fiú a mosdóba ment, észrevette, hogy valójában már a szobában jár, és a cipője is a lábán van. Tolie ezt már mondani is akarta a tulajdonosnak, mit látott, de nem vitte rá a lélek. Hallotta ugyanis, hogy a fiú édesapjának szélhűdése volt, és most nyomorékként éli az életét. Szeme előtt megjelent az öreg, akit azonban még sohasem látott. Valójában a saját apja képe jelent meg, ahogy a halálos ágyán fekszik.

A tulajdonos szólt az idősebb fiúnak, hívja oda a himlőhelyes arcú öregasszonyt. Azon az éjszakán Toliet kirúgták, és a himlőhelyes arcú öreg-asszonnyal kellett mennie. Nem tettek meg nagy utat, mire az idősebb fiú bukkant fel mögöttük a sötétben. Tolie kezébe csúsztatott egy pénzköteget. Tolie visszaadta. Feltűnt neki, hogy a fiú tenyere úszik az izzadságban. Még egy keveset mentek, mire a himlőhelyes arcú öregasszony megállt, és Tolie felé fordult:

– Azt terveztem, hogy holnap veszek egy ásót és egy kapát, de most miattad nem tudok. Azt mondták, hogy te loptad el, hát mutasd azt a gyűrűt!

Tolie erre nem tudott mit válaszolni. Ekkor a himlőhelyes arcú öreg-asszony ravaszsággal próbálkozott:

– Eladtad a gyűrűt? Ha már eladtad, akkor miért nem mutatod meg a pénzt, amit kaptál érte!

Tolie egy szót sem szólt, a himlőhelyes arcú öregasszony erre mo-tyogott valamit magában:

102

– Az öreged is az arany megszállottja volt. Az apróbb aranyrögöket mind lenyelte, úgy, ahogy találta őket, sárosan, a durva szemcsés homokkal együtt, egészen addig, míg nem feneklettek meg a gyomrában, és nem pat-kolt el tőle.

Tolie érezte, hogy félelmetesen fontos, amit a himlőhelyes arcú öregasszony elmondott azon az éjjelen.

A himlőhelyes arcú öregasszony háza közel volt a bányához. Ezek a házak valamikor a bánya területén voltak, de az előző évben, amikor a bánya terjeszkedni kezdett, a házakat felszedték, majd újra felállították jelenlegi helyükön.

Az egész ház nem volt több egy szobánál. Odabenn egy fiatal férfi és egy fiatal nő iszogatott, egymásnak adogatva a borospoharat. Már igen ré-szegnek tűntek.

– Gyere közelebb!

A férfi fél kézzel magához rántotta a nőt, míg másik kezével bele-nyúlt a blúzába. A nő kicsavarodott, mintha csiklandós volna, majd azt mondta:

– Eleget ittál már?

Ezután félretolta a kis asztalkát a boroskancsóval együtt, majd le-kapcsolta a villanyt. Úgy viselkedett, mintha kettőjükön kívül más nem len-ne a szobában.

A himlőhelyes arcú öregasszony lefeküdt oda, ahol eddig ült. A szo-bában sötét volt, kezével jelezte Tolienak, hogy feküdjön le ő is.

A következő pillanatban a himlőhelyes arcú öregasszony már hor-kolt is. A szoba másik sarkában a lány kuncogott, majd sikoltozni kezdet, úgy, mintha megsérült volna. Úgy viselkedtek, mintha egyedül lennének a szobában. A fiú a kezével eltakarta a fülét, hogy ne hallja őket.

Egy idő múlva a himlőhelyes arcú öregasszony ráfeküdt Toliera. Tolie azt hitte, hogy csak átfordult álmában a másik oldalára. Majd egy kéz jelent meg, és ki akarta tapintani a kabátzsebét. A fiú először el akarta lökni magától, majd végül mégsem állt ellen. Eszébe jutott, hogy az este folyamán a himlőhelyes arcú öregasszony azt kérte tőle, hogy adja oda neki a gyűrűt.

103

A himlőhelyes arcú öregasszony még a nadrágja zsebét is átkutatta. Alapo-san megmotozta a fiút.

Virradatkor a fiatalember eltűnt, a lány egyedül maradt és mélyen aludt teljesen kiterülve a földön. A borpír eltűnt az arcáról, Tolie az előző napon a halvány villanykörte fénye mellett fiatalabbnak látta. A nő arca puf-fadt és foltos volt.

Tolie kilépett a házból. A bányához ment. Hajdanán azt híresztelték, hogy itt a földből csak úgy ömlött az arany. De mára csak sírhelyekre hason-lító salakbuckák maradtak.

Tolie ráült egy salakbuckára. Belemarkolt a sokszor átmosott por és durva szemcsés homok keverékébe. Szájába akart venni egy keveset. Azt gondolta, ez majd segít megértenie néhány dolgot. Megérteni, hogy az apja nem sokkal, hogy a bányában kezdett el dolgozni, használat után miért el-lenőrizte le az éjjeliedényét. És miért ürítette ki egy mosóteknőbe, hogy rész-letesen is átnézze az ürülékét. És miért volt már vér is az éjjeliedényben attól a naptól, amikor egy nap vihar volt és ónos eső esett. Toliet akkor hatalmába kerítette a félelem. Nagyjából most már sejtette, hogy az apja halála után miért volt az anyja cipőjében is ugyanilyen durva szemcsés homok. Eszébe jutott, hogy nézett ki előző este az a nő és férfi. Az apja halála után pár nap-pal az anyja magához hívta a himlőhelyes arcú öregasszonyt. A himlőhelyes arcú öregasszony akkor magával hozta a harcsabajszos férfit. Annak idején a himlőhelyes arcú öregasszony háza itt, a bánya kellős közepén állt. Tolie mégsem akarta elhinni a dolgot. Bár már fényes nappal volt, a fiatal lány vajon nem alszik-e még a himlőhelyes arcú öregasszony házában? Az anyja mindig sötétedés előtt tért haza.

– Már mindenhol kerestelek. Honnan tudhattam volna, hogy idejöt-tél? – mondta a Tolienak a himlőhelyes arcú öregasszony.

Tolie már nem érezte ugyanazt, mint amikor a himlőhelyes arcú öregasszony eljött érte a fogadóba, ahol a kémény tövében feküdt. Ez alka-lommal már nem örült neki. Nem érzett iránta semmit sem.

– Látom, hogy sírtál. Mi baj van, fáj valamid? Találtam neked mun-kát a fogadóban. De nagyon vigyázz! Nincs több lopás, érted? Nagy gyere, menjünk!

Tolie hirtelen késztetést érzett, hogy megkérdezze a himlőhelyes ar-cú öregasszonytól, mi történt az anyjával, de végül nem kérdezett semmit sem. Félt, hogy a válasz az lenne, hogy „nem tudom”. Ugyanakkor az is

104

eszébe jutott, hogy már nem kell többé a himlőhelyes arcú öregasszony há-zában aludnia. Ettől megkönnyebbült.

Egy hajnalban, miután a fogadó udvarán már háromszor elvirágzott a kajszibarack, Tolie épp az udvart söpörte. Hirtelen a himlőhelyes arcú öregasszony robbant be, és fontoskodni kezdett, ugyanis időről időre még meglátogatta Toliet. Ilyenkor rendszerint azt mondta, hogy pénzre van szük-sége, és kisebb összegét kért kölcsön a fiútól. Tolie a borravalóból félretett pénzéből adott neki. Korábban még sohasem jött ilyen korán.

– Visszajött az anyád.

Tolie már nagyon régen hallotta ilyen kedves hangon beszélni. Ami-kor felfogta, mit mondott az öregasszony, megdöbbent és szólni sem tudott. Kiejtette a söprűt. Felvette, majd a kajszibarackfának támasztotta. A söprű nem akart megállni és ledőlt. A fiú keze remegett.

– Na, min gondolkozol, te gyerek? Az anyád itt van, a kapu előtt!

A kapu előtt egy középkorú nő állt. A haja rettenetesen ápolatlan és kócos volt, arca pedig hullasápadt.

– Na, mit gondolsz? Már teljesen felnőtt, nem? Tizenhat éves. Óh, mennyit fáradoztam, hogy gondját viseljem ez idő alatt.

Az anya nem reagált semmit sem a himlőhelyes arcú öregasszony szavaira. Szeme mélyen ült és csipás volt. Olyan tompán nézett, mintha ész-re sem venné Toliet.

– Látod, az anyád nagyon beteg. Siess, vidd be, hogy lefekhessen!

A nő úgy ment, mint aki a végét járja. A fiú megágyazott a szoba csöndes sarkában, és anyja lefeküdt. Ahogy lehajtotta a fejét, szeme is be-csukódott.

Mintha csak a megfelelő alkalmat várta volna, a himlőhelyes arcú öregasszony Tolie fülébe súgta:

– Tegnap este pénzt adtam anyádnak gyógyszerre. Senki más nem tudta volna megszerezni, csak én.

Ekkor Tolie felé nyújtott a tenyerét. Mint mindig, a himlőhelyes arcú öregasszony tenyere most is nyirkos és izzadt volt.

105

Tolie sürgősen orvost akart hívni. Ekkor az anyja, anélkül, hogy egy pillanatra is felnézett volna, azt mondta, hogy nincs szüksége orvosra, csak hagyják csöndben pihenni. A hangja félelmetesen rekedt volt.

Tolie anyja alig reggelizet valamit. Ebédre sem evett többet. Vacso-rára ivott pár korty tengeri hínárlevest.

Tolienak, akármikor volt egy szabad perce, mindig ránézett az anyjá-ra, aki mozdulatlanul feküdt ott és mélyen aludt. Már nem is ismert rá. Talán csak a táskás szeme volt a régi, bár az is már olyan mélyen ült és váladéko-zott. Tolie úgy gondolta, hogy mindez a betegsége miatt van. Házat akart szerezni neki, legyen az egy kis viskó is, és addig akarta ápolni, míg az anyja egészen fel nem épül.

Alkonyatkor, miután elvitte néhány vendég csomagját az állomásra és visszatért a fogadóba, látta, hogy odabenn hatalmas felfordulás van, mert eltűnt az egyik vendég pénztárcája a szobájából. A vendég azt állította, hogy csak egy pillanatra lépett ki a mosdóba, mire valaki kilopta a szobája falán lógó kabátjából a pénztárcáját.

Tolie anyja tántorgott be a szobaajtón. Látszott rajta, hogy súlyos be-teg. Azt mondta, hogy a mosdót kereste odakinn. Tolie rájött, hogy elfelejtett valamit. Nem hozott az anyjának éjjeliedényt.

Tolie nagyon boldog volt, amikor a legjobb éjjeliedénnyel tért vissza a kínai árustól. Még emlékezett, hogy miután az anyja sok évvel ezelőtt el-ment, a házinéni elvitte a régi éjjeliedényüket. Remélte, hogy ez az új még sokáig az anyjáé lesz.

Ahogy belépett, az anyja egy injekciós ampullát adott neki, mond-ván, hogy szerezzen neki egy ugyanolyat. Tolie elszaladt a sarki gyógyszer-tárba.

Amikor az eladó meglátta az ampullát, azt mondta, hogy ilyen injek-ciót csak orvosi vényre adhat el. Elmesélte, hogy az előző napon összetűzés-be került a főnökével, mert engedve a himlőhelyes arcú öregasszony unszo-lásának, eladott neki egyet. Nemrég pedig egy idősebb nő jött, és mindent megpróbált, hogy egy ilyen ampullához jusson, de ő nem adott neki.

– Van-e fogalmad róla, milyen gyógyszer ez? – kérdezte Tolietől, majd elmagyarázta neki, hogy valójában az egy ópiumos injekció.

Tolienak hevesen vert a szíve. A himlőhelyes arcú öregasszony az előző napon említette, hogy milyen nehéz volt gyógyszert szereznie az any-

106

jának. Eszébe jutottak az anyja dülöngélő léptei, míg a mosdót kereste. A fogadó egyik vendégének pedig ellopták a pénztárcáját. Tolie nem akarta elhinni, hogy mi történik.

Amikor Tolie anyja látta, hogy a fia üres kézzel tér haza, mérgében felült és ordítani kezdett:

– Te kis ostoba majom! Még ezt sem tudtad megtenni értem? Hiba volt a világra hoznom téged! Ha te nem lennél, nem lennék ilyen nagy baj-ban. Nézd meg a hasam! Nézd meg ezeket a hegeket! Olyan a hasam, mint a kígyó bőre. Csak azért, mert megszültem egy ilyen alakot, mint te vagy! Tudod, hogy miért nem kellettem annak a finom műszakvezetőnek? A ha-sam miatt! Majd a vasúti felügyelőnek sem kellettem, majd később megis-mertem egy kedves öreg susztert. Attól féltem, hogy ő is visszautasít, ezért kezdtem lőni magam ezzel az szarral. Pár napja az öreget bevitték, mert el-lopta egy kuncsaftja cipőjét. Nem tehettem mást, hát idejöttem, hogy lássam, képes vagy-e törődni velem, és ezentúl most már így lesz?

Az anyja hangja pár másodperc múlva már könyörgő lett.

– Nem, minden az én hibám. Akármikor ránézek ezekre a sebhelyek-re, eszembe jut, hogy vérben jöttél erre a világra. Minden férfi szívtelen. Fiam, könyörülj szegény anyádon! Meg kell mentened! Csak szerezz nekem egy injekciót. Ha nem teszed, az anyád hamarosan meghal!

Tolie nem tudta tovább hallgatni. Elrohant a korházba. Ott azonban azt mondták, hogy az ilyen betegeket mindig jelenteniük kell a rendőrség-nek.

Ekkor visszafutott a gyógyszertárba. A tulajdonos volt most a pult mögött.

– Bármit kérhet, csak adjon nekem egy ilyen ampullát!

A tulajdonos gyanakvóan nézett a fiúra, aki a könnyeivel küzdött, majd azt mondta:

– Rendben van, kaphatsz egyet, de csak, ha megígéred, hogy nem veszel máshol is ilyen gyógyszert.

Az anyja majdnem kitépte az ampullát Tolie kezéből, majd az anya-got gyorsan felszívta egy fecskendőbe, melyet már jó rég előkészített. Re-megő kézzel a csont és bőr mellébe szúrta a tűt.

– Mindig is tudtam, hogy az én fiam vagy!

107

Tolie szomorúnak tűnt, de hirtelen megváltozott a kedve. Megkeres-te a fogadó tulajdonosát, és azt mondta neki, hogy meg szeretné téríteni a kirabolt férfi teljes kárát.

Amikor visszament a szobájába, az anyja légzése egyenletes volt és a nő mélyen aludt. Tolie lekapcsolta a villanyt és melléfeküdt. Óvatosan átölelte az anyja nyakát. A nő most nem lökte el a kezét. Tolie mind erőseb-ben és erősebben szorította az anyja nyakát. Az anyja elgyengült teste meg-remegett, mint egy szitakötőé, mikor eltörik a nyakát. Nehezen kapott leve-gőt. De Tolie nem engedett a szorításán, hanem teljes erejével az anyja tor-kára nehezedett.

1953 október

108

A borjú

A szerző jegyzete: Ez a történet egy fogalmazványon alapul (a dőlt betűs mondatok innen származnak), melyet egy általános iskolába járó falusi gyerek írt, aki átélte a koreai háborút, és arról számolt be, mi történt egyik menekültté vált barátjával.

Toli házánál vették meg a borjút, a harmadik iskolai év tavaszi szü-netében. A borjú szánalmasan festett. Csipás szemei akkorának tűntek, mint egy-egy tehénkolomp, hátsó része sovány volt, kiugró csípőcsontokkal, fará-ra itt is, ott is trágyadarabkák tapadtak. Igazság szerint keresve sem lehetett volna találni ennél csúnyább borjút. Tolit teljesen letaglózta a csalódottság és az undor. Apja éveken át, apránként spórolta össze a pénzt, és mégsem tudott ennél különb borjút vásárolni?

Ám miután a borjú már több mint egy hónapon keresztül ette a fi-nomra vágott bablevelekből és fűből készült takarmányt, melybe minden alkalommal egy maréknyi szóját is kevertek, végre kezdett borjúhoz illő külsőt ölteni.

E hetek során Toli minden reggel lekefélte a borjút az udvari seprű-vel. Mivel anyja megmondta neki, hogy ha az istállóban vagy a belső udva-ron keféli a borjút, akkor a szél belefújja a szőrt az ételtároló korsókba, Toli a ház mögé vitte az állatot és a tölgyfák alatt kefélte le. Amikor Toli kikötöt-te valamelyik fához, a borjú eleinte ágaskodott és ugrándozott, még kefélés közben is, de fokról fokra hozzászokott a dologhoz, és megtanulta, hogy csendben, méltóságteljesen álljon a helyén. Látszott, hogy felismerte, milyen jó érzés, amikor a fiú a seprűvel lesöpörte. Néha hátralapította a fülét, és szemhéja annyira leereszkedett, hogy nagy szemei résnyire szűkültek. Farka pedig ide-oda csapkodott immár tiszta farán, melyről a fiú a legkisebb trá-gyaszemcsét is lesöpörte.

Egy napon karikát húztak a borjú orrába. Toli apja jó előre elkészí-tette a karikát. Levágott egy borókaágat, a tűz fölé tartva kör alakúvá hajlí-totta, míg olyanná nem vált, mint egy kopogtató, majd feltette a háztetőre száradni. Ezután késével lehántotta róla a fakérget, lefaragta a görcsöket, és addig csiszolta, amíg csak fénylő és sima nem lett.

109

Toli apja és a szomszéd elvitték a borjút a malomhoz. Először kikö-tötték a borjú hátsó részét és nyakát a malomkőhöz, azután a szomszéd hü-velyk- és mutatóujjával erősen megragadta az állat orrát. A borjú meg sem tudta mozdítani a fejét. Csendben állt a helyén, nagy szemei kidülledtek. Toli apja felvett egy erős, hegyes botot és odadugta a borjú orrához, látható-lag azzal a szándékkal, hogy átszúrja.

Toli, aki eddig figyelemmel kísérte az eseményeket, most elfordult és másfelé nézett. Hallotta a borjú fojtott, panaszos bőgését: “me-e, me-e-e!” Kis idő múltán, amikor úgy érezte, hogy a karika már minden bizonnyal a helyére került, Toli megfordult. A borjú orrából csurgott a vér, szemét elbo-rították a könnyek. Éppen úgy sírt, akár egy ember.

Amikor hazaértek, Toli tölgylevelekkel le akarta törölni a vért a bor-jú orráról. A borjú azonban annyira meg volt rémülve, hogy kifordult a sze-me fehérje, és jobbra-balra kapkodta a fejét.

– Hé, figyelj ide! – csitította Toli. – Csak segíteni akarok neked. Mi-ért csinálod ezt?

Este, amikor megetette a borjút, Toli – a felnőttek tudta nélkül – több marék szójával tetézte meg a szokásos takarmányadagot.

Amikor már kezdett jóízű fű nőni a réteken, Toli, mihelyt hazajött az iskolából, levitte a borjút a folyóhoz, a gát mellé, és estig vissza sem tért. Amikor eljött az ideje, hogy hazamenjenek, mindig levitte a borjút a gát alá, hogy megitassa a folyóból. Az egyik alkalommal, amikor itatás után ismét felkapaszkodtak a gátra, a borjú annyira előresietett, hogy megfeszítette a kötelét. Toli úgy gondolta, hogy ez fájdalmat okozhat az orrának, ahová a karikát húzták, ezért inkább levette a kötelet a karikáról. Így a borjú egyedül futott haza.

Ettől fogva mindennap, amikor Toli levitte a borjút a folyóhoz itatni és utána újra felkapaszkodtak a gátra, a fiú levette a kötelet, és ő meg a borjú versenyt futottak hazáig. Mindig Toli lett a második. A borjú ugrándozva, megállás nélkül rohant el a falu mellett, fel a domb tetejére, ahol a házuk – a falu legmagasabban levő háza – állt. Toli úgy gondolta, hogy a borjú nagyon mulatságosan fest ilyenkor, mert futás közben farka egyenesen kinyúlt hátra-felé. Bár mindig ő veszített, mégis a legnagyobb örömmel futott versenyt a borjúval.

110

A gát mellett rizsföldek és más megművelt parcellák terültek el. Itt a borjúnak lehetősége nyílt arra, hogy bele-beleharapjon a gabonába és a zöld-ségekbe. Ilyenkor Toli megragadta a kötelet, és rácsapott vele a borjú pofájá-ra. Úgy tett, mintha keményen meglegyintené a borjút, de valójában nagyon gyengéden csinálta, éppen csak annyira erősen, hogy az ütés csattanó hangot adjon.

– Hé, abból nem szabad enni! – figyelmeztette Toli a borjút, vagy így szólt: – Próbáld csak meg még egyszer, és meglátod, mit kapsz! – Rále-gyintett a kötéllel a borjú fejére, de ha csak egy pillanatra is félrenézett, a borjú újra kiöltötte nyelve hegyét, hogy újabb csomó gabonát kanyarítson le. Toli ismét csak úgy tett, mintha keményen rácsapna a borjú pofájára, és foly-tatta a korholást: – Figyelj ide! Mondom, hogy nem szabad abból enni! Még mindig ez jár a fejedben?

Erre a borjú nyomban abbahagyta a torkoskodást a gabonából. Toli néha elengedte a kötelet, leült a gátra, és elkészítette a házi feladatát. Időről időre szünetet tartott, hanyatt feküdt, és elaludt. Alvás közben egyszerre csak azt érezte, hogy valami hideg tárgy érinti meg a torkát. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy az este közeledtével megnyúltak az árnyékok, a borjú pedig az ő nyakát nyaldossa, mintha csak azt akarná mondani, hogy ideje hazatérni. Lementek a folyópartra, hogy a borjú ihasson, azután szokás szerint versenyt futottak hazáig.

Kitört a szörnyűséges június 25-i háború. A hadseregek végigsöpör-tek az országon, először dél felé, aztán vissza észak felé. A falu egyik házát eltalálta egy repülőgépről ledobott bomba, és az egész család odaveszett a robbanásban. Valamelyik falusit egy repesz érte, és fél lába megbénult. Va-lahányszor katonák jelentek meg a faluban, mindig összegyűjtötték és elvit-ték a gabonát, leölték a csirkéket, kutyákat és disznókat, és elhajtották a marhákat.

A katonák Toliék házához is eljöttek, és el akarták vinni a borjút. Toli átkarolta a borjú nyakát, és nem engedte el. A katonák magukkal von-szolták a borjút és vele együtt a belé kapaszkodó Tolit is. Az egyik katona megfenyegette Tolit a puskájával, ő azonban továbbra is ott csimpaszkodott a borjú nyakán és nem engedett. A katonák végül feladták és elmentek.

– Milyen makacs kisgyerek! – mondták.

111

Amikor beköszöntött a tél, az addig észak felé nyomuló csapatok visszavonultak dél felé. Rémhírek keringtek arról, hogy kínai kommunista katonák roppant hullámai gyülekeznek mögöttük. Észak felől már hallani is lehetett az ágyúdörgést, akár a távoli mennydörgést. Az egész falu szedelőz-ködni kezdett. A falusiak csak másodsorban gondoltak arra, hogy a csapatok össze fogják gyűjteni a gabonájukat és elviszik az állataikat. Mindenekelőtt az életüket féltették, és nem tudtak megfeledkezni arról, hogy a múlt alka-lommal az egyik ház valamennyi lakójával együtt a levegőbe repült, az egyik férfi pedig elveszítette a fél lábát.

Toli családjának is menekülnie kellett. Távozásuk hajnalán Toli megkérdezte az apját:

– Magunkkal vihetjük a borjút is?

Apja csak folytatta a holmijuk összecsomagolását, és nem válaszolt.

Toli kitartóan újra feltette a kérdést. Apja egy pillanatra abbahagyta a munkát, és anélkül, hogy felnézett volna, így válaszolt:

– Nem, nem vihetjük magunkkal. A jég még mindig túl vékony a fo-lyón. Még embernek is kockázatos átkelni rajta. Ugyan miképpen juthatna át egy marha?– sóhajtott fel.

Az előző napon valaki port és hamut hintett a jégre, hogy ne legyen túl csúszós a marhák számára, de Toli is tudta: a jég valóban annyira vékony, hogy csak az emberek tudnak rajta átkelve elmenekülni.

Nem lehetett mit tenni. Toli nagy adag főtt takarmányt adott a borjú-nak, a szokottnál jóval több szójával tetézve, majd, mint rendesen, a ház mögé vitte és a tölgyfák alatt lekefélte a seprűvel. Ezután visszavitte az istál-lóba, és a jászolhoz kötötte. Több nyalábra való bablevelet vitt az istállóba, hogy a borjúnak később is legyen mit ennie, és megtöltötte vízzel az itatóvá-lyút.

Anyja figyelte, mit csinál, és így szólt:

– Semmi értelme sincs az egésznek. Össze fogja taposni az egész zöldtakarmányt, és aztán már nem tudja megenni. A víz pedig meg fog fagy-ni, így inni sem tud majd.

Tolinak láthatólag hirtelen eszébe jutott valami. Bement a házba, le-tépte az egyik iskolai füzete hátsó borítólapját, és megnyálazott ceruzájával a

112

következő üzenetet írta, nagy, nyomtatott betűkkel, a lap közepére: “Kérem, adjon ennek a borjúnak egy kis bablevelet és vizet.”

Apja közben végzett az utazási előkészületekkel, és miközben meg-tömte pipáját, így szólt:

– Ha jön a hadsereg, holtbiztos, hogy leölik és megeszik a borjút.

Toli erre újra megnyálazta a ceruzája hegyét, és – még az eddigiek-nél is nagyobb betűkkel – a következő szavakkal egészítette ki az üzenetet: “Kérem, katona úr, tegye meg ezt nekem.” Ezután ráerősítette a papírt egy venyigére, és a borjú nyakába akasztotta.

Csak kevés holmijuk volt, és egyszerűen csomagolták össze őket. Néhány csomagot Toli apja vitt a hátán, másokat az anyja a fején, és Tolinak is volt egy kis csomag a hátán, amikor elhagyták a házat. Mielőtt elmentek, Toli még rápillantott a borjúra:

– Nemsokára visszajövök érted – mondta neki.

Amikor lementek a gáthoz és átkeltek a folyón, Toli a lábával dob-bantva kipróbálta, milyen erős a jég. Kemény volt. Apja, aki előtte járt, visz-szafordult, és rászólt:

– Járjál óvatosan. A folyó közepe felé vékonyabb a jég.

A folyó közepén a víz olyan mély volt, hogy teljesen ellepte volna az embert. A jég egész eddig kemény volt, így Toli arra gondolt, milyen jó lenne, ha visszarohanhatna és magával hozhatná a borjút.

Amikor már nagyjából a folyó közepén jártak, Toli nem bírta meg-állni, hogy visszatekintsen a házuk felé. Nem akart hinni a szemének, amikor észrevette a borjút. Láthatólag elszakította a kötelét, kijutott az istállóból, és most a szalmakerítés túlsó oldaláról nézte őket. Azután hirtelen áttörte a kerítést, és – ki gondolta volna? – már futott is utánuk.

A borjú nyílsebesen rohant le a dombtetőről, egyenesen feléjük. Még messze volt tőlük, de Toli tudta, hogy farka most is egyenesen kinyúlik hát-rafelé: – Hű, de gyorsan fut! Milyen gyorsan!

A borjú átjutott a gáton és elérte a folyót. Szerencsére azon a helyen fogott hozzá az átkeléshez, ahol az emberek port és hamut szórtak a jégre, de mi lesz, gondolta Toli, ha mégis megcsúszik és elesik? A fiú elindult vissza-felé, hogy félúton találkozzék a feléjük futó borjúval.

113

Hallotta a háta mögül anyja és apja kiabálását:

– Toli, Toli!

Toli arcán azonban széles mosoly ült, és nem hallgatott a szavukra, hanem csak ment előre a borjú felé. Még egy kicsit közelebb, csak még egy kicsit.

Abban a pillanatban, amikor a borjú eljutott Toliig, a jég roppanva beszakadt, és a borjú beleesett a vízbe.

A borjú egy ideig még kapálózott, igyekezvén fenntartani magát a víz felszínen. Lábait azonban csakhamar megbénította a jeges víz, és kezdett alámerülni. Vele együtt a karját még mindig szorosan a borjú nyaka köré kulcsoló Toli is eltűnt a víz alatt.

1961 októbere

114

Ideje kettesben maradnunk

Két napja kezdődött.

Nincs más, csak végtelen hegyláncok és csúcsok. Semmi sem moz-dul, még szél sincs.

Chu százados már rég összerogyott volna, ha nem támogatnák mindkét oldalról. Társai most már inkább vállukon vonszolták, mert már támaszkodni sem. A golyó két napja egy jókora lyukat szakított a bal lábán. Hogy megállítsák a vérzést, lábát egy ronggyal szorították el. Sikerült vala-hogy kitörniük az ellenség gyűrűjéből. A golyó megkegyelmezett a csontnak és az idegeknek, de az elviselhetetlen, bénító fájdalom nem akart szűnni. Lehet, hogy lába már üszkösödni kezdett.

Nem tudták, milyen hosszú utat kell megtenniük, és hol fognak ki-kötni. Dél felé tartottak. Chu százados tisztában volt vele, hogy egy cél, mely a sebesült előtt lebeg, még tarthatja benne a lelket. Egyszer egy láblö-vést kapott katonát látott ellenséges területről visszatérni. A sebét ingével kötözte be, és csak azután rogyott össze, hogy megbizonyosodott, biztonság-ban van. Azért volt képes megmenekülni a komoly sérülése ellenére, mert tudta, hol vannak a társai. Vagyis volt egy elérhető célja.

Ők viszont céltalanul bolyongtak. De a százados gyáva volt azt mondani Hyun hadnagynak és Kim közlegénynek, hagyják ott, folytassák nélküle az utat. Tudta, számára ez egyenlő lett volna a halállal.

Ezért, amikor a közlegény felajánlotta, hogy attól kezdve a hátán ci-peli, egy pillanatig sem habozott, hanem csak hagyta, hogy a közlegény a hátára vegye.

A közlegény nem lehetett több tizenhétnél, de mivel falun nőtt fel, egy ideig nem okozott neki gondot a hátán vinni a századost. Majd hamaro-san a hadnagy váltotta.

Még mielőtt felvette volna a hátára, a hadnagy a százados pisztolyá-ra pillantott. Már rég megváltak hátizsákjaiktól, puskáiktól, sisakjaiktól, sőt, még kabátjukat is ledobták. Egyetlen fegyverük most már csak az a pisztoly volt.

115

A százados rögtön tudta, mire gondolt a hadnagy. Nem okolta emi-att. Amióta képtelen volt egyedül folytatni az útját, csak teher volt társai számára. Azonban nekik nem volt szívük otthagyni a parancsnokukat. Va-gyis arra vártak, hogy a százados hasznát vegye a fegyverének, és ezzel megkönnyítse dolgukat.

De a százados úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Levette a nadrágját és bakancsát, majd teljes súlyával a hadnagy hátára nehezedett.

Bár Hyun hadnagy nem volt Kim közlegény súlycsoportja, mégis nehezebb és erősebb volt Chu századosnál, így egy ideig képes volt a száza-dost a hátán vinni. Mindkét tiszt eredetileg az egyetemi önkéntes hadtest tagja volt.

Ez elmúlt két napban főleg gyökeret ettek, s néha forrásvízzel oltot-ták a szomjukat. Az erősen tűző kora nyári nap pedig csak rontott a helyze-tükön.

Ahogy vitték a századost, az izzadság patakokban folyt a szemükbe és szájukba. Mivel nem volt szabad kezük, nem tehettek mást, mint hogy hunyorítsanak, köpjenek és gyors fejmozdulatokkal megpróbálják lerázni az izzadságot az arcukról. Mind kisebbeket tudtak lépni. és mind gyakrabban váltották egymást.

A százados érezte, ahogy háta odatapad hordozója izzadt, ragadós testéhez, de akármilyen furcsa is, ez az azt jelentette számára, hogy még életben van.

A hadnagy, aki épp most vette a hátára a századost, már alaposan megizzadt. Csak egy dologra tudott gondolni. Két napja egy álmot látott, épp mielőtt az ellenfél félelmetes hangzavar közepette támadásba lendült volna.

Álmában nap perzselte a barnás, kopár átokföldjét. Ott állt a semmi közepén, térdig a porban, minden elfogadható ok nélkül.

Álmában a hadnagy gondterhelt volt. Volt valami a vádliján, amit dédelgetett. Azon az estén, mielőtt belépett volna a seregbe, a kedvese látta a meztelen, szőrös lábát, és arra kérte, vigyázzon mindkét lábszára leghosz-szabb szőrszálára, mert az most már az övé. És most fennállt a veszélye, hogy ezeket a szőrszálakat eltemeti a barnás por.

De most volt más gondja is. Egy hangyaboly állt a porban pár lépés-nyire tőle. Bár parancsot nem kapott rá, mégis furcsamód úgy érezte, a fel-adata figyelnie ezt a hangyabolyt. A barna hangyák végeláthatatlanul özön-

116

löttek ki belőle. A bejáratnál egy hatalmas barna hangya állt, és letépte a kijövő hangyák fejét. A hely gyorsan megtelt hangyatetemekkel. De a kö-vetkező pillanatban már azok is barna porrá váltak. Lehet, hogy ez az egész barna, kopár átokföldje egy óriási hangyatemető, gondolta. A szürke ég sár-ga napja továbbra is csak perzselt, ő pedig arra ítéltetett, hogy a hangyabolyt bámulja.

Annak ellenére vissza-visszatért az álma, hogy nagyon is éber volt a százados súlya alatt. Csak egy módon tudott volna megszabadulni ettől a szörnyű tehertől; ha a százados nem vonakodott volna szembenézni a való-sággal. Ha már végre felfogta volna. Egyébként mindhárman itt pusztulnak el ezen a nevesincs hegyen.

Szörnyű szomjat érzett.

Majd a levélre gondolt, melyet öt nappal ezelőtt kapott a kedvesétől. A kedvese azt írta, hogy „a virágzó ajka sohasem fog elhervadni, és mert a közös emlékeik örökké táplálni fogják”. A hadnagy egyszer azt súgta a fülé-be egy hosszú csók után, hogy az ajka egy virág, mely számtalan sziromból áll, és nincs vége az élvezetének, ahogy felfedezi, kibontja azt.

És volt egy szembetűnő változás is ebben a levélben. Most már te-gezte és a személynevét használta, míg korábban magázta, és Hyun úrnak szólította. Ez csak azt jelenthette, hogy kettőjük között erősebb lett a kötő-dés. Amíg olvasta a levelet és a szőrös vádliját nézte, mintha a lányt látta volna maga előtt, ahogy az rámosolyog.

Amíg cipelte a sebesültet a rekkenő hőségben, szomját az emlékeivel oltotta. Megpróbálta újra felidézni kedve szerető és mosolygó tekintetét, és ettől felcsillant a szeme.

A hegygerinc most kanyarodni kezdett. A közlegényen volt a sor, hogy a századost a hátára vegye. Választhattak, vagy lemásznak a meredek vízmosáson, vagy egy kis kerülőt tesznek, követve a hosszú, monoton hegy-gerincet.

A hadnagy azt javasolta, hogy válasszák a vízmosást, hisz ez volt az ésszerű. Most már minden csepp energiájukra szükségük volt.

A közlegénynek nem tetszett az ötlet. Ha elvesznek a bozótban, út-ban lefelé a vízmosáson, egy csomó időt és energiát elpazarolnak, mondta. Amíg tanakodtak, a százados megszólalt:

117

–Hadnagy, hallgassunk Kim közlegényre!

A hadnagy a százados oldalán lévő pisztolyra pillantott. Újra az álma jelent meg előtte.

A szürke ég sárga napja és a végeláthatatlan kopár átokföldje. Ott állt a közepén és verejtékezett. Az előtte lévő hangyaboly csak ontotta a barna hangyák végeláthatatlan sorát, és a kijáratnál álló hangya pedig letépte a felbukkanók fejét. A hatalmas hangya mintha gépiesen tátotta volna hara-pásra a száját, és a sorban álló hangyák pedig engedelmesen, egyenként oda-tartották a fejüket. A hangyák teteme pillanatok alatt barna porrá vált. A por mind mélyebb lett, és elborította szőrös lábszárát.

Nem tudott mit tenni, csak állt a boly mellett és figyelte.

Majd hirtelen a közelben talált egy másik bolyt, melyet egy titkos ösvény kötött össze ezzel a gyilkossal. Ez az új azonban már nem volt része az álmának. Egy éber terv része volt, egy menekülési útvonal. De a buta hangyák továbbra is a régi kijáraton át közlekedtek, és ezért a fejüket vették.

Hyun hadnagyot, bár most nem ő vitte a századost a hátán, elöntötte a hideg veríték.

Még alkonyat előtt fogtak egy kígyót, megsütötték és megették. Amikor befejezték az evést, a hadnagy felkelt, mondván, hogy hívja a termé-szet. Egy kis idő múlva a százados megszólalt:

– Hagyj itt!

A százados most először említette a szökést.

A közlegény úgy nézte, mintha nem értette volna, miről beszél a százados.

– Hyun hadnagy elment. Gondolom, megunta a várakozást.

– Megunta a várakozást?

– Igen, már nem bírta kivárni, hogy főbe lőjem magam.

Valóban, a hadnagy már nem tért vissza.

– Azt mondtam, te is hagyj itt!

Kim közlegény egy pillanatig elgondolkozott, majd a nyugvó napra nézett, és felajánlott a hátát a századosnak.

118

Most már senki sem volt, hogy felváltsa a közlegényt, ezért alig tet-tek meg némi utat. Mind gyakrabban kellett megpihenniük.

Már leszállt az éj, amikor végkimerültségükben lerogytak. A háti-zsákjukkal együtt hátrahagyott sós kekszre gondoltak. Menekülésük kezde-tén úgy döntöttek, minden felesleges tehertől megszabadulnak. Igazából már nem kívánták az ételt, hisz túl voltak azon a ponton, hogy egyáltalán képesek lennének éhséget érezni.

Majd eszükbe jutott Hyun hadnagy is. Vajon milyen messzire jutott már? Kim közlegény azt mondta, hogy szívtelen dolog volt tőle, így ott-hagyni őket. De a százados még hiú reményt táplált, hogy a hadnagy talán eléri az ő egységeiket, és mentőalakulatot küld értük. Persze egyikük sem pazarolta a szavakat a gondolataira.

A százados csak jóval a közlegény után tudott csak elaludni. A sebét már nem érezte. Arra gondolt, ha most elalszik, lehet, hogy reggel már nem ébred fel.

Ezért ébren akart maradni és a nőre gondolt. Egy kicsit furcsa volt, hogy ezekben a pillanatokban épp ő jutott az eszébe.

A nőre gondolt, akinek Pusanban fizetett az egyéjszakás társaságért. Háromnapos kimenőn volt, épp a heves harcok után, melyekben kulcsszere-pet játszott egy hegy elfoglalásában. Minden előzmény nélkül a nő elmesélte mi történt vele Szöulban a január 4-ei kivonulás idején. Egy éjszakai bárban dolgozott, amikor egy este egy lány menekült be az épületbe a három külföl-di katona elől. A nő segített a lánynak elmenekülni a hátsó ajtón, így neki kellett kielégítenie a három katona állatias vágyait. Még megkülönböztetni is képtelen volt őket egymástól, egy idő után elájult, és csak hajnalban kelt fel. Furcsa módon épp a lánnyal futott össze aznap Pusanban. A lány vette észre, és elsírta örömében magát. A lány tudni akarta, tud-e valahogy segíteni neki.

Ekkor befejezte a történetét, mondván, hogy nagyon hálás volt a lánynak a túláradó jóindulatáért, végül is lehet, hogy más lány az adott kö-rülmények között másnap meg sem szólított volna egy ilyen nőt, mint ő ma-ga.

Amíg a százados hallgatta ezt a dicséretre méltó történetet, hirtelen szükségét érezte, hogy mondjon valamit. Megkérte a nőt, hogy most saját akaratából ájulást színlelve feküdjön mellé, hogy majd később átélhesse ugyanazt a jóindulatot és hálát, amit azon este után is átélt.

119

A nő cigarettára gyújtott a sötétben és azt válaszolta halkan, hogy ezeket a dolgokat nem lehet befolyásolni, és hogy csak azért ugrott be a lány helyére, mert nem tudta, hogy mit csinál. Azt mondta, hogy az emberek gyakran cselekszenek olyat, amin később csak ámulnak. Ki tudja, hogyan reagálna, ha még egyszer ugyan abba helyzetbe kerülne, minden a körülmé-nyektől függ.

És most, ezen a nevenincs hegyen, a százados az örömlány szavaira gondolt.

Most, hogy belegondolt, számtalan eset jutott eszébe, amikor ő is ha-sonlóan cselekedett. A heves harcok közben előreláthatatlan helyzetekben váratlan módon reagált.

Majd új gondolata támadt. Amikor feltette azt a rosszindulatú kér-dést, nem volt egyértelmű számára, hogy tőle is azt várták volna el abban a helyzetben, hogy úgy reagáljon, ahogy a nő tette. Talán csak azért nem várta volna el a nőtől ezt a nemes tettet, mert züllöttnek tartotta?

Most, hogy már a halál torkában volt, ezen a nevenincs hegyen úgy érezte, nem volt semmi joga bármit is elvárnia a nőtől. Továbbá, gondolta, senki sem ítélheti el a pár nappal ezelőtti harcokban tanúsított magatartásá-ért, és senki sem várhatta volna el, hogy a harctéren így vagy úgy cseleked-jen.

Hirtelen szükségét érezte, hogy panaszkodjon, hogy elpanaszolja ezt valakinek, bárkinek, de senki sem volt ott, csak a sötétség.

Hamarosan ő is elaludt.

Hajnalban újra útnak indultak. Mind gyakrabban kellett megállniuk és mind hosszabb ideig pihenniük. A közlegény is levetette szakadt nadrágját és bakancsát. Tisztában volt vele, milyen nehéz lesz majd mezítláb boldo-gulnia a köves talajon, de a bakancs súlya elviselhetetlenebbnek tűnt számá-ra.

A talpa hamarosan sebes lett, de már nem tudta pontosan irányítani lépteit.

Útjukba csak végeláthatatlan csúcsok és kiszáradt vízmosások kerül-tek. Lehetséges, hogy ez az istenháta mögötti vidék teljesen lakatlan lenne?

120

Hiába várták, hogy meghallják saját tüzérségük hangját, a félelmetes csöndet csak a közlegény heves zihálása törte meg.

A százados ennek ellenére csupa fül volt. Új érezte, hogy még a légy zúgását is meg kell hallania, mert ettől függ az életük.

A százados azt javasolta, pihenjenek egy kicsit és igyanak egy korty vizet. A közlegény nem tudta, hogy a százados miről beszél, de utasításait követve, a közlegény egy kristálytiszta vizű forráshoz vitte.

Aznapi útjuk nem volt több három mérföldnél. Nem ettek egyebet három-négy nyers békánál.

A közlegény térde megrogyott, háta meggörnyedt, s már úgy tűnt, négykézláb megy. Ahogy a közlegény ereje fogyott, a százados mind jobban érezte a halál közelségét.

Délután egy kanyart tettek a hegygerincen, amikor a fejük fölött egy varjút pillantottak meg. Egy szakadék szélén álltak meg, kicsin múlott, hogy bele nem zuhantak.

A közlegény visszahőkölt, majd lenézett a szakadék széléről. Varja-kat látott, ahogy éppen valamit csipegetnek.

Egy emberi tetem volt, Hyun hadnagy teteme. A pólójáról, szakadt nadrágjáról és katonai bakancsáról ismerték fel. Ez volt rajta, amikor előző nap elszökött tőlük.

A varjak az arcán lakmároztak. Majd, amikor a gonosz madarak fel-néztek a sziklára, és meglátták a két embert, elrepültek, de csakhamar vissza-tértek lakomájukhoz.

A vérszomjas madarak már kivájták a hadnagy szemét, és csak két hatalmas, sötét lyuk tátongott a helyükön.

Visszaléptek a szakadék széléről, és a földre rogytak. Most, hogy lát-ták a hadnagy hulláját, minden erejük elhagyta őket.

Egy idő múlva a közlegény feltápászkodott és a szakadék szélére bi-cegett, hogy köveket dobáljon a mélybe. Minden kőnél a varjak szétröppen-tek, és békén hagyták a hullát, de hamarosan visszatértek, és kifejezést adva nemtetszésüknek, kísértetiesen károgtak.

A közlegény visszarogyott a földre. A századosra nézett. A százados csukott szemmel feküdt a földön.

121

Most a közlegény érezte a halál közelségét. Furcsa volt, hogy az most jön el érte, hisz még a legkíméletlenebb harcokban sem érezte ezt. Másnap ezek a varjak már a mi szemünket válják ki, gondolta. Inkább hal-nék meg, mondta magában, minthogy lássam, ahogy a százados teste marta-lékukká válik.

Sírni akart, de még ahhoz sem volt elég ereje.

A közlegényt a százados hangja ébresztette. Amikor kinyitotta a szemét, a csillagos eget látta maga fölött.

– Hallgasd csak! – mondta a százados suttogva. – Tüzérség!

A közlegény gyorsan magához tért, és felült. Fülelt. A távolból való-ban ágyúzás mennydörgő foszlányai hallatszottak.

– A mieink?

– Igen. Úgy hallom, 155-ös ágyúk.

A százados nem tévedhetett. Épp, amikor a közlegény kérdezni akart valamit, a százados megszólalt:

– De túl messze vannak. Jó tizenöt mérföldnyire.

Ha ez igaz, gondolta Kim közlegény, akkor már semmi értelme az egésznek. Csalódottan visszafeküdt.

Chu százados úgy érezte, haldoklik. Elméje most teljesen tiszta volt. Majd szembesült a gondolattal, melyet mindeddig sikerült elkerülnie. Most végre hasznát vehetné a fegyverének. Ha már rég végzett volna magával, mások sorsa jobbra fordult volna, gondolta. Hyun százados nem hagyta ott volna őket, és nem halt volna szörnyet lezuhanva a szikláról. De még most sem késő végeznie magával. Kim közlegénynek, ha megszabadulna a terhé-től, még kimerültsége ellenére van esélye elérni a mi vonalainkat. A közle-gény felé fordult:

– A tüzérségünk innen délkeletre van. Balról kerüld meg a sziklát. Fuss! Ez parancs!

Ekkor lassan, vánszorogva kihúzta pisztolyát a tokjából.

Abban a pillanatban egy másik hangot is hallott, mely annyira kü-lönbözött a fegyverek zajától. Először nem hitt a fülének.

122

– Mi ez a hang? – kérdezte a közlegénytől.

Kim közlegény felkapta a fejét és fülelt.

– Milyen hang, uram?

– Abbahagyta. Most már nem hallom – mondta a százados. Majd új-ra meghallotta. – Már megint itt van. Abból az irányból jön.

De a közlegény továbbra sem hallott semmit sem.

– Mintha kutyaugatás lenne – mondta a százados. – Egy kutya!

A közlegény minden erejét összeszedve a szakadék szélére kúszott. Valóban egy kutya ugatott, tehát házaknak és embereknek kell lenniük a környéken.

– Azon a gerincen túlról jön – mondta a százados.

De a közlegény még mindig semmit sem hallott. Visszakúszott oda, ahol eddig aludt és lerogyott.

A közlegény jó katona, és igazi férfi, gondolta a százados. Tenni akart a fiúért valamit, és, ha még lehet, magáért is. De a közlegény csak mo-tyogott valamit magában.

– Holnap sokkal több varjú jön majd. És nekünk már nem lesz sze-münk.

De még be sem tudta fejezni a mondatot, amikor hallotta, hogy a százados csőre tölti a fegyverét. Megrémülve felnézett, mire látta, hogy a sötétben a százados rászegezi a pisztolyát.

– Vigyél tovább! – parancsolta a százados rekedt, de határozott han-gon.

A közlegény nem értette, mi történik, de a fegyver meggyőzte, nincs más választása, mint, hogy hátára vegye a századost.

1964

123

A keljfeljancsi

Van egy öregember, aki egyedül él. Yun már valóban öreg, és szomszédai csak az öreg Kitüntetés-ként ismerik, bár senki sem tudja, hon-nan jött ez a meglehetősen furcsa beceneve. Egyszer részegen, a vasúton túli kocsmában a halott fiának adományozott kitüntetéssel dicsekedett. A fia, aki korábban villanyszerelő volt, a háborúban a híradósoknál szolgált, és bajtár-sait akarta megmenteni, amikor elesett. A hőstettéért a kiválóság érdemrend-jével tüntették ki. A kitüntetést azonban a szomszédok közül senki sem látta, szintúgy az azzal járó oklevelet sem.

Bár egyedül van a sötét szobában, az öreg Yun mindig mosolyog. A szeme sarka már nagyon ráncos. A mosolygó, félig tátott szájából jó pár fog hiányzik.

A keljfeljancsi, melyet épp most görgetett végig a szobán, ide-oda hintázik. Jó sok időbe tellett, míg elkészül. Már nem volt meg a régi kéz-ügyessége, hogy finomra faragja, és szerszáma sem volt hozzá, csak a kése, melyet állandóan magával hordott a tárcájában. Így lépésről-lépésre készítet-te el.

Bár lassan dolgozott, mégis nehéz volt egy kis fadarabból kifaragni a keljfeljancsit, hisz középen kecsesnek kellett lennie, és vigyáznia kellett az egyensúlyra is. Ám, amikor megbillentette, az nem maradt állva, hanem az oldalára fordult. Miután rájött a megoldásra, elvitte a kovácshoz, a Nagy Orrhoz, kinek műhelye a folyó partján volt. A kovács az aljára egy vasdara-bot erősített. Ezek után már egy igazi keljfeljancsi volt. Az öreg Yun végül arcot rajzolt neki, és egy kicsit még finomított rajta.

Már csak el kellett vinni a fiúhoz. A játékot Cholhinek adja majd, a nyomorék fiúnak, kinek az anyja Chunchonból származik, és csak pár ház-nyira laknak innen. A fiú most négy éves, és két éves korában, gyermekpara-lízisben megbénult a lába. Csak nagy nehézségek árán tud felülni. Édesanyja egy ideig a hátán hordozta, amíg bambusznádból fonott kosarakkal házalt, de most már nem bírja el a terhét, ezért minden felügyelet nélkül hagyja otthon. A keljfeljancsival, gondolta az öreg, szívesen játszanak a gyerekek.

Az öreg Yun a keljfeljancsit munkaköpenyének zsebébe csúsztatta, majd összeszedte a szoba sarkából a vakoló szerszámait, és kilépett az utcá-ra. A sűrű köd elmaszatolta még a kopár hegyoldalon egymásba fűzött

124

kunyhók körvonalait is. Egy csendes, magas hegyen lakott, de imitt-amott csecsemők sírását és civódó asszonyok hangját hallotta, idős emberek vála-dékkal teli köhögésével vegyítve. Látta, hogy a köd lassan felemelkedik, és tudta, hogy hamarosan derült, napos idő lesz. Nem zárta be az ajtót, és elin-dult lefelé a hegyen. Túl szegény volt, és túl kopár környéken lakott, hogy attól kellene tartania, valaki betör hozzá. Csak pár lépést tett meg, amikor hirtelen egy figura bukkant fel a ködből, és azt mondta:

– Máris dolgozni megy?

A környéken lakó fiatalember volt az, nagy kosárral a hátán, a ko-sárban pedig már az aznap reggel összegyűjtött rongyok.

– Igen.

A fiatalember félreállt, hogy az öreg továbbmehessen, ugyanis egy nagyon keskeny sikátorban találkoztak. Ahogy az öreg elhaladt mellett, csöndben megdicsérte. Az embernek szorgalmasnak kell lenni, gondolta.

Tavasztól kora őszig, az öreg folyamatosan segédvakoló dolgozott. Hajnalban elindult dolgozni, és sötétedés után ért haza. Késő ősztől, amikor egy vakolónak kevés dolga akad, apró munkákat vállalt, főleg a padlófűtések csöveinek és kéményeinek a szerelését. Szerette az ilyen munkát, mert nem igen parancsolt neki senki sem. Egyetlen dolog, amit sajnált, az volt, hogy nem lehetett teljesen a maga ura, hisz egy háziasszony sem szereti, ha már kora reggel fúrnak-faragnak a házában.

Az öreg Yun megállt Cholihi kunyhója előtt és megköszörülte a tor-kát, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Mindig egyszer-kétszer köhintett, még akkor is, ha tudta, a fiú édesanyja már hajnalban elment árúért, mellyel aztán napközben házal majd. A fiú felé fordította a fejét. Egy tálka főtt rizs volt előtte, benne egy kanál, ezt készítette neki édesanyja ebédre.

Amikor a chunchoni asszony elkezdte a házalást, az öreg gyakran ta-lálta sírva a gyereket. Ám idővel úgy tűnt, megszokta a magányt és már nem sírt, de amikor meglátta az öreget, abban a pillanatban szipogni kezdett, és úgy tett, mintha nagyon szomorú lenne.

Az öreg megszánta és gyorsan kihúzta a keljfeljancsit a zsebéből, és fogatlan szája mosolyra nyílt.

– Idenézz, fiú, tudod, hogy mi ez?

125

A keljfeljancsit Cholhi felé gurította.

–Hahó, hahó, hát felkel, felkel.

A kisfiú megfordult. Az öreg felvette a játékot, és újra Cholhi felé görgette.

– Hahó, hahó, hát felkel, hát felkel. Tetszik, mi?

A kisfiú az ide-oda ingadozó keljfeljancsira nézett.

– Na, most te is gördítsd el!

A fiú pár másodpercig habozott, majd felvette a játékot, és az öreg felé gördítette.

– Nagyon jó, nagyon jó. Látod, újra felkelt!

Az öreg újra a fiú felé gördítette. És amíg így játszottak, a kisfiú ab-bahagyta a sírást és már mosolygott. Cholhi ekkor más irányba gördítette a játékot. Mivel nem tudta használni a lábát, a hason csúszva akarta elérni a keljfeljancsit, majd újra másfelé gördítette, és újra másfelé.

Amíg Cholhi már egyedül játszott, az öreg folyamatosan ismételget-te:

– Hurrá, hurrá, hát felkel, hát felkel.

A fogatlan szájából a szavak mintha fütyültek volna, az öreg pedig csak folyamatosan mosolygott.

Az öreg Yun, amikor elérte a hegy lábát, beugrott a Nagy Orr sarki műhelyébe a fejszéért, melyet anyag kandallók széttörésére használt. Az előző napon megkérte a kovácsot, hogy élezze meg, de minden különösebb ok nélkül is meglátogatta a mestert.

A Nagy Orr éppen egy vörösen izzó vasdarabot kalapált egy nagy pöröllyel, és amikor meglátta az öreget, így szólt:

– Igazán jól kezdődött számodra a reggel, jól mondom, öreg Kitünte-tés?

– Miért?

– Olyan boldognak tűnsz, öreg Kitüntetés, olyan boldognak tűnsz.

– Mert egyébként meg zokogó kislány vagyok?

126

A válasza ellenére az öreg elégedett volt, amikor arra gondolt, hogy a fiú milyen jót játszik egyszerű játékával.

A fejsze már éles volt. Már csak a nyelén kellett igazítani. Nagy Orr visszatette az izzó vasdarabot a tűzbe, fogójával egy másikat vett ki helyette, majd egy pillantást vetett az utcára, és azt mondta:

– Istenre esküszöm, ez már a második.

Az öreg, aki éppen a nyelet illesztette vissza a fejszevasba, szintén kinézett. Egy temetkezési menet haladt el.

– Gyakran látsz temetkezési meneteket a műhelyedből?

– Nem. Tőlem akár minden nap is elhaladhatnak itt, de én nem ve-szek észre túl sokat az egészből. De azt tudom, hogy ma már ez a második.

– Az ember nem érzi túl jól magát, amikor ilyet lát.

– Hát, nem igazán.

– Talán valami nagy szerencse fog érni ma.

– Szerencse?

– Lehet, hogy találkozol valakivel, aki már régóta látni szerettél vol-na, vagy valaki meghív egy italra. Ismered a régi mondást, nem? Hiszel ben-ne, Öreg?

– Hát, nem igazán. Ezekben a napokban inkább én leszek a koporsó-ban, minthogy ilyen szerencse érjen.

Az öreg Yun felállt, és a fejszét a szerszámos-táskájába tette.

A város utcáit járta, és mesterségét hirdette. Délig sem kellett várnia, mire munkát kapott, meg kellett javítani a fűtéscsöveket egy vállalat portás-fülkéjében. Türelmesen és precízen dolgozott. Olyan lelkes volt, hogy az alkalmazottak azon vitáztak, vajon hány helyre jut el naponta. Amikor befe-jezte, meggyújtott egy papírdarabot, és örömmel tapasztalta, hogy a szellő-zőnyílás beszippantotta a lángot. Csak ekkor vette elő a cigarettáját és gyúj-tott rá. Ezekben a pillanatokban nagyon jól esett neki a dohányfüst. Miután megkapta a pénzét, az öreg összeszedte a szerszámait és kilépett az utcára. Ott bement az első kifőzdébe, amit talált. Azokon a napokon, amikor pénzt keresett, rendesen evett, egyébként kihagyta az ebédet, különösen a rövid téli napokon.

127

Egy harminc év körüli nő állt a pultnál, ő mérte ki a levest. Egy em-ber, valószínűleg napszámos, állva evett, a leveses tálkát a szájához emelte. Amíg a nő az öregnek készítette az ételt, a csecsemő, amit a hátán hordott, egy pillanatra felnyögött, majd az orrát párszor az édesanyja hátába törölve visszaaludt. Nem volt jól kiegyensúlyozva az édesanyja hátán, így a kislány kerek feje félrebillent. Az arca pirospozsgás volt az alvástól, az orra alatt pedig egy kis takony száradt. Az öreg tudatlanul is elmosolyodott, fogatlan száját résnyire tátotta. Kedvesnek találta a gyermeket. A másik ember, aki épp most fejezte be az evést, letette a pultra a tálkát, fizetett, majd távozott.

– Milyen idős a gyermek – kérdezte az öreg. Észrevette, hogy a gyermek már igen nehéz lehet, mert a kendő, mellyel az anyja hátára volt kötve, igen belevágott a hasába.

– Még csak két éves.

Cholhi most már négy éves. Most értette meg az öreg, hagyja otthon az anyja, amikor házalni megy a kosarával.

– Fáradt lehetsz, hisz egész nap itt állsz a gyerekkel a hátadon.

– Nincs mit tenni. Amit az édesapja hordárként megkeres, még a túl-élésre sem elég. Így is szerencsésnek tartjuk magunkat, hogy valahogy meg-vagyunk.

Cholhi apja bányász volt, és azt mondják, egy bányarobbanás zúzta halálra valahol Kangwon tartományban. Cholhi lába most béna, és egész életében nyomorék lesz. Cholhi anyjához képest, ez a nő sokkal jobb hely-zetben volt.

– Jól keres mostanában? – kérdezte a nő, aki az öreg kinézetőből úgy ítélte, hogy igen szegény lehet.

– Szerencsére, valahogy kihúzom egyik napról a másikra. De hirte-len valami belényilallt, valami azt súgta, hogy ő igenis szerencsés.

A nő még egy nagykanálnyi levest mért az öregnek és a tálkájába öntötte, bár az már nem kért többet.

– Nagyon finom ez a leves! – mondta az öreg hálásan, és fenékig ki-ürítette a tálkáját.

Ez a nap is eseménytelenül telt volna el, ha az öreg egyenesen haza-megy. Ebéd után azonban egy kicsit még körbejárta az utcákat, ajánlva ma-gát. Már késő délután volt, mikor egy középkorú férfi behívta a házába. Ez

128

volt az öreg második munkája aznap. Sohasem gondolta, hogy ez mivel jár majd.

Egy átlagos ház volt, igen tiszta, de egy kicsit régi. Meg kellett javí-tania az egyik szoba szellőzőjét. A családfő elküldte a szolgálót, hogy hoz-zon némi cementet, homokot és anyagot, az öreg pedig felkészült a munkára, kikaparta az összes hamut és kormot a nyílásból. A szolgáló visszaért egy hordárral, aki a hátán lévő kosárban hozta az anyagot. A családfő a ekkor a belső szobában szólt valakinek, hozzon pénzt, és fizesse ki a hordárt.

Hallani lehetett az előszobaajtó nyikorgását. Az öreg éppen azon volt, hogy felemelje a hamuval teli vödröt, amikor, mint valami felső utasí-tásra, a hang felé nézett. Az asszony pénzt nyújtott át a férjének, majd egy pillantást vetett az öregre, aki épp már elfordulni készült, majd hirtelen aka-ratlanul is a nőre nézett. A tekintetük találkozott. A nőnek tátva maradt a szája, úgy bámult, és úgy tűnt, hogy megrökönyödött. Az öreg hirtelen elfor-dult.

– Mi? Hogyan? Ő az!

Az öreg óvatosan leguggolt, és maga mellé tette a hamuval teli vöd-röt. Cigarettára gyújtott, de következő pillanatban már el is oltotta. Sebtében összegyűjtötte a szerszámait, és a családfőt szólította.

– Micsoda? Elmegy? Akkor most mit tegyünk? Miért hagy itt min-ket ebben a rendetlenségben, vénember?

– Elnézést, de hirtelen, a kezem…

Még sohasem hazudott.

– Mi a fenének jár dolgozni, mikor nyomorék? Inkább maradna ott-hon!

Az öreg gyorsan kilépett a házba, maga mögött hagyva a panaszára-datot. A hazafelé vezető úton folyton arra gondolt, talán összetévesztette valakivel. Lelassította lépteit és megpróbált visszaemlékezni. Ebben a világ-ban sok hasonló ember él! Hányszor meglepődött, amikor halott fia szakasz-tott mását látta. Azonban nem tudta elfelejteni a nőt, aki csak pár lépésnyire állt tőle, és nyilvánvalóan szintén felismerte. Nem tudta elfelejteni.

Elhaladt a Nagy Orr műhelye mellett, és még a köszönését sem vi-szonozta. Felszaladt a meredek sikátoron. Letette a szerszámait, és kivitte az udvarra a lábasát, hogy vacsorát főzzön. A megszokottnál korábban vacsorá-

129

zott volna. Abban a pillanatban, váratlanul egy kéz sietett a segítségére. Az öreg szíve hangosan vert. – Lehetetlen, lehetetlen! Az öreg, anélkül, hogy a nőre pillantott volna, sarkon fordult, és elindult lefelé a sikátoron. A nő szó-hoz sem jutott.

Az öreg Yun egy pohárka olcsó rizsborral ült a vasúton túli kocsma távolabbi sarkában. Egy szörnyű érzés telepedett rá. – Miért követett volna? Vajon mit akar most?

Az öreg sokáig küzdött, hogy helyreállítsa nyugalmát, hisz mások nem érthették volna meg szenvedéseit. Rájött, milyen kegyetlen és ronda élete is volt. Többé nem akarta, hogy bántsák.

Becsukta a szemét, és gondolataiban felidézte a nőt. Most még kifi-nomultabb volt, mint amikor utoljára látta. Egészen biztos, hogy jó háziasz-szony. Nem tudta fékezni haragját. Nem tudott szembenézni a ténnyel, hogy, miután felismerte, a nő követte őt. Akkor is, ha csak lát egy öreget, aki ha-sonlít rá, kerülnie kellene, gondolta.

Az öreg a szájához emelte a poharát, és eszébe jutott, hogy nézett ki, amikor még soványabb volt, de már gyermeket várt. Nem tudta, mennyi ideje lehetett már állapotos. Egy dolog azonban biztos volt. A gyermek nem lehetett a fiáé, mivel a fia jóval azelőtt meghalt, hogy a gyermek megfogan-hatott volna. Azokban a napokban az öreg ki volt szolgáltatva a menyének. Alig tudtak megélni abból, amit a nő keresett. Egy nap a nő, szokása szerint, elment a városba, de már többé nem tért vissza. Később az öreg észrevette, hogy a fia kiváló szolgálatért járó Hwarang kitüntetése, valamint a családjá-nak kis nyugdíjat biztosító bizonylat is eltűnt vele. Ekkor az öreg elhatározta, hogy nem ismeri több, a nő idegen számára.

Amikor a kocsmában felkapcsolták a villanyt, számos vendég jött-ment. Többségük napszámos volt, aki, miután legurított egy-két pohár bort, savanyú káposztát rágva távozott. Csak kevesen ültek le inni. Az öreg a szo-kásos környezetében volt. Nem volt itt semmi furcsa sem. Úgy érezte, hogy ő az egyetlen gondterhelt köztük. – Most, hogy már nem a menyem, miért félek, hogy találkozom vele. Az sem érdekes, ha ő keres meg, és valami oknál fogva követ. Nincs miért aggódnom!

– Kétszer nem vettél észre? Mi bajod van?

130

A kovács volt az, kifújta a nagy orrát, és leült az öreg mellé. Mintha a levegőben terjengő likőr szagát szerette volna magába szívni.

–Semmi különös. Csak vannak ilyen napok, tudod.

– Ugye, nem velem van bajod, öreg Kitüntetés?

– Ugyan, dehogy!

– Egyébként, öreg Kitüntetés, épp az előbb ütött el egy kutyát a vo-nat a sorompónál. Szembe futott a síneken a vonattal. Úgy nem menekülhe-tett meg, hogy a sínek között fut. Bárcsak félre ugrott volna… Pedig nem volt már kölyökkutya.

Nagy Orr kiitta borát, amit a kocsmáros fiú töltött az imént, úgy, hogy az orra hegye beleért az italba. Megtörölte az orrát, és újra kifújta. Nyilvánvaló volt, hogy ez a halállal való hirtelen szembesülés megrázta, még akkor is, ha tudta, csak egy állatról van szó.

hirtelen Az biztos, hogy sok temetés volt ma. Miután elmentél, még további kettőt láttam, öreg Kitüntetés. Istenemre mondom, lehet, hogy ez okozta a kutya vesztét is!

De megnyugodva, melegebb hangon folytatta

– Beteljesedett? A régi mondásra gondolok, tudod, hogyha temetke-zési menetet látsz, akkor olyasvalakivel fogsz találkozni, akit már régóta nem láttál, de hiányzott, vagy valaki meghív egy pohár borra, ilyesmire gon-dolok. Nagy ostobaság ez, nem?

– Ha várod, biztos, hogy nem teljesedik be. Várnod kell, de közben úgy tenned, mintha el is felejtetted volna az egészet. Mint én ma. Már épp folytatni akarta, de megállj-t parancsolt magának. Nem akart elárulni semmit sem, még a Nagy Orrnak sem, az egyetlen embernek a szomszédságában, akivel őszinte lehetett.

– Valahogy majd szerencsét hozok neked.

Az öreg úgy gondolta, kocsmában van, és el kell felejteni a baját, az olyan dolgokat, amelyekre egyáltalán nem volt kellemes emlékezni.

– Nem akarom, hogy te fizesd a borom, öreg Kitüntetés.

– Miért nem? Talán az én borom nem jó neked?

131

Szólt a pincérnek, és bort töltetett Nagy Orr poharába. A kovács még jó párszor kifújta az orrát, de nem utasította vissza az italt. Majd az öreg mögé nézve megkérdezte:

– Történt ma valami veled? Olyan furcsa a szemed.

– Furcsa? Mért?

– Mindkettő vérvörös.

Néhány évvel ezelőtt egy téglaszilánk pattant a bal szemébe, amikor egy vakolónak segédkezett egy felújítási munkában. A szeme bevérzett, és jó ideig dagadt maradt. Majd végre meggyógyult, és már kutyabaja sem volt, azonban, amikor alkoholt ivott, a szemét újra elöntötte a vér. Nagy Orr tudta ezt, ezért mondta, hogy minkét szeme vérvörös.

– Akkor biztos túl sokat ittam – mondta az öreg, de úgy érezte, hogy még messze nem volt részeg. – Most már haza kell mennem.

Felállt. Elindult. Odakint sötét volt. A vasúti kereszteződésnél egy utcai lámpától megvilágított rendőr igyekezett feloszlatni a tömeget, mely a baleset óta ott bámészkodott. A bakter, meglátva az öreget, magyarázkodni kezdett, azt mondta, nem tudta megakadályozni a kutyát, hogy a sínek közé ugorjon és vesztébe rohanjon. Úgy tűnt, mintha igazolni akarta magát. Az öreg csak bólintott.

– Ma este későn jön haza.

Meghallva a nő hangját a sötét, keskeny sikátorban, az öreg lába a földbe gyökerezett. De nem a menje, hanem Cholhi édesanyja, a chunchoni asszony volt az. Az öreg mély lélegzetet vett.

– Hát, ma este…

Amikor látta, hogy a nő rá várt, azt mondta:

– De miért most itt?

– Készített egy játékot Cholhinak. Boldognak tűnik, egész nap csak azzal játszik…

Az öreg nagyon figyelt, mert attól félt, hogy valami történt a fiúval.

– De egy vendég vár rá odabenn.

– Micsoda? Hát még nem ment el?

132

Akaratlanul is kiabálni kezdett, majd elhallgatott. Egy pillanatig állt némán, majd menni akart. Elmenni.

– De, hová megy? A szobájában vár rá.

A sikátoron lefelé menet az öreg hátrakiáltott:

– Nem mondaná meg neki, kérem, hogy menjen haza? Az öreg me-nekült.

– Nem kell visszatérnünk a múltba – gondolta, – nem kell! Jobb lesz nekünk így. Az öreg a sorompóhoz ért. Eddig csak akkor jött erre, amikor a kocsmába ment inni. Ekkor lépéseket és zihálást hallott, de nem fordult hát-ra, hogy megnézze, ki az.

– Nagyon megöregedett, édesapám.

Az a nő hangja volt, és nagyon halkan beszélt.

Az öreg nem állt meg.

– Soha sem hagytam abba a keresését, apám.

Vonat érkezését várták, a bakter, kezében egy piros lámpával le-eresztette a sorompót. Az öreg odament, és rádőlt. A bakter kiabálva futott felé, azt mondta, menjen hátrább, de felismerve az öreget, elhallgatott.

– Akkor nem volt más megoldás. Tudtam, hogy szörnyű dolgot mű-velek magával, mégis megtettem. Azt hittem, ez az egyetlen mód, hogy fel-nevelhessek egy gyereket, hát elloptam őket.

Az öreg maga elé bámult a sínekre, azokon az utcai világítás fénye tükröződött. Hallotta a vonatfüttyöt a távolból. Úgy tűnt, hogy az esti baleset miatt, elővigyázatosságból a bakter most sokkal korábban leengedte a so-rompót.

– Milyen idős a gyermek most? – szólalt meg az öreg, de továbbra is a sorompón hasalt.

– Ha élne, akkor most kilenc éves lenne – mondta a nő rövid szünet után.

– Ha élne? – kérdezte az öreg hadarva.

– Születése után a hatóság elvitte a bőrszíne miatt.

Egy kicsit felemelte a hangját, amikor folytatta:

133

– Most, édesapám, kérem, vegye el ezt. Ez biztosítja majd a nyugdí-jat, bár nem valami sok. Arcát a kezébe temette. Egy sokszor összehajtoga-tott papírlap volt a tenyerében, egy kis fémdarab, és némi pénz.

– Nincs rá szükségem.

Az öreg szájából most jobban fütyültek a szavak, mint valaha. A nő újra megszólalt, de hangját elnyomta a közeledő vonat füttye. Az öreg azon-ban ki tudta venni, mit mondott. Megértette, hogy új életet kezdett egy em-berrel, akivel most boldog. A vonat sokáig zakatolt mellettük. Hosszú teher-vonat volt. A nő nem szólt többé.

Amíg figyelte a mellette elhaladó fekete kocsikat, nem tudott nem gondolni rá, hogy a nő valószínűleg titkolta jelenlegi férje elől a kétes múlt-ját. De ugyanakkor más is belényilallt, arra gondolt, hogy ez a nő is, csak-úgy, mint ő, rengeteg szörnyűségen, nyomorúságon ment keresztül az élet-ben, és ezek nem voltak sokkal jobban a halálnál. Hirtelen látomása volt: két ember rohan a száguldó vonat elől, és semmi jelét sem mutatva annak, hogy félre majd félreugornának, most már talán inkább gurulnak, mintsem rohan-nak, hisz a mozdony utolérte őket. De ahelyett, hogy a kerekek bezúznák őket, a mozdony maga előtt görgeti őket, mintha ormótlan és oda nem illő keljfeljancsik lennének.

1965

134

Ha kedves az életed

A torkolattüzek felvillantak az elnöki palota körülvevő barikádok fe-lől. De az egyetemisták, akik sűrű sorokba verődtek, nem ijedtek meg. Az elszánt tömegből egy hatalmas láncot alkottak. Mindenki egyért, egy min-denkiért, mondták. Jun-o egy volt a láncszemek közül. A sorok megindul-tak. Újabb akadályt kellett ledönteniük, tudták, hogy képesek rá. Már csak egy utolsó nekifutás. A tömeg haladt előre. És akkor, hirtelen, elszabadult a pokol. Tüzet nyitottak rájuk, és Jun-o kiszakadt a sorából, mert társai a bal szárnyon elestek, és már nem fogták a kezét. Kirántva magát a jobboldalán menetelő társa fogásából, Jun-o, tapogatózva, kiutat keresett a tömegből.

Jun-o úgy érezte, hogy üldözik. Biztos volt benne, épp most veszi célba egy lövész, hogy beledöfje az izzó golyót a hátába. Befordult egy siká-torba és elbújt az első házban, melybe be tudott törni. Leguggolt a nappali sarkában, igyekezett összeszedni magát, de csak remegett. Egy kicsit meg-nyugodott, hisz, mégsem lőtték le. Úgy döntött, hogy visszatér a kollégiu-mába, és ott meghúzza magát, míg el nem csöndesedik a helyzet.

Azon a napon, Jun-ot mégis találat érte a lábán, meglehetősen furcsa körülmények között.

Fedezékben maradt, míg a rend helyre nem árt a környéken. És ak-kor, óvatosan haladva előre a szűk utcákon, eljutott a Seoul Railroad Stationig. Épp, amikor át akart kelni a Toegyero utcán, valahol a háta mögül lövést hallott. Most már nem volt ideje fedezékbe vonulni. Egy nehéz löve-dék fúródott be a jobb lábába, mire ő előrebukott és a földre zuhant. Embe-rek rohantak össze-vissza.

A lövések abbamaradtak, minden elcsitult. Jun-o fel akart állni, de rögtön visszazuhant. Végigtapogatta kezével az érzéketlen lábát, mire valami ragadósba nyúlt. Megijedve és remegve, már nem kísérelt meg felállni.

Hirtelen látta, hogy valaki fut felé – egy nő volt. A lövöldözés foly-tatódott, de ő nem állt meg.

A nő szó nélkül elhúzta Jun-ot. Lövések dördültek el a sötétben, és golyók süvítettek el mellettük. A lövéseket magaslatról adták le.

Miután Jon-ot a közeli korházba vitte, a nő többé nem jelent meg. Jun-o korábbról nem ismerte a nőt, de tudta, ha újra látná, felismerné.

135

Azon a napon, amikor elhagyta a korházat, elindult megkeresni a nőt, előtte azonban visszaküldte a nővérét, aki Pusanból jött ápolni őt, a kol-légiumba. A lába még merev volt, azért lassan lépett, és igyekezett vissza-emlékezni. Befordult a Severence Hospital és a South Gate közti utcába. Korábban nem vette észre, hogy kiégett széndarabok vannak az össze-vissza sorakozó házak előtt. A kocsmák és kifőzdék a hal és disznó belsőségek orrfacsaró bűzét árasztották. Jun-o utálta ezt a szagot, és visszatartotta a lé-legzetét, míg elhaladt mellettük.

Majdnem az összes ház és bolt összeeszkábált kunyhó volt. Az egyik kunyhó sarkában egy ember vizelt. Éles női hang szitkokat szórt rá. De az ember magabiztosan folytatta. A hang a házból szólt, senki sem nézett ki az ajtón.

Jun-o odalépett az egyik kunyhóhoz. Úgy emlékezett, hogy a nő, amikor a korházba vitte, ez előtt a ház előtt állt meg. Ahelyett, hogy akkor belépett volna, csak letépte a szoknyája szegélyét, bekötötte vele a sebét, majd elvonszolta a kórházig. Akkor nagyon higgadtnak és magabiztosnak tűnt. De vajon milyen lenne most? – gondolta Jun-o.

Újra megnézte a kunyhót, hogy valóban jó helyre jött-e, majd a ház asszonyát szólította. Nem érkezett válasz. Újra kiabált, most már hangosab-ban, de még mindig semmi válasz nem érkezett. Óvatosan ki akarta nyitni az ajtót, azonban az belülről be volt zárva. Valószínűleg létezik egy hátsó ajtó is, amin át a lakók közlekednek – gondolta Jun-o.

A nő felé fordult, aki a ház előtt egy fedetlen pult előtt árult. Az minden bizonnyal figyelte, mert amikor ránézett, csak a sovány fejét rázta. Amikor Jun-o kérdőleg nézett rá, a nő azt javasolta, hogy sötétedés után jöjjön vissza. Ez csak azt jelenthette, hogy a nő, akit keresett, valóban nincs itthon. Nem volt más választása, így elment.

Amíg a korházban feküdt, Jun-o elfordította a tekintetét, amikor olyan újságcímeket látott, melyek „az áprilisi forradalom hősei”-t, és „a fia-tal oroszlánok”-at éltették. Ha valaki meglátogatta őket, hogy a sebesülteket gondozza és biztassa, azt tetette, hogy alszik, és nem nyitotta ki a szemét. Úgy érezte, hogy a vér az arcába rohan, és szíve erősebben ver, amikor visz-szaemlékezett a történtekre. Ekkor mindig egy alakot látott maga előtt, a nőt, aki félelem nélkül szaladt felé, szemben a golyókkal. A nő gyenge vállát látta, melyre támaszkodott. Még mindig érezte a lapockáinak tapintását a tenyerén. „Ki vagy te?” – kérdezte Jun-o. Alig bírva el a súlyát, a nő csend-

136

ben nézte csak. Bár egész arcát izzadtság cseppek borították, higgadtnak tűnt. Most a saját arcát helyezte a nő arcának helyébe, egy remegő ember arcát, aki elárulta barátait. Soha nem érek el semmit sem, ha nem vagyok egy egész test tagja. Egy gyáva ember vagyok, aki megszökik a veszély elől, és mégis azt kívántam akkor, hogy az a nő siessen, és segítsen nekem, és ezzel veszélybe sodorja magát. Legalább elkaptam volna a mellettem álló egyete-mista vállát, akit meglőttek az elnöki palota előtt. Tovább kellett volna mene-telnem velük. Én egy gyáva, átkozottul gyáva ember vagyok.

Jun-ot álmában gyakran egy hatalmas teher egyszerűen szétlapította. Nem tudott visszaemlékezni, hogy kora hajnal, vagy csak kora alkonyat volt, amikor egy sötét sikátor kellős közepén találta magát. A szél papírfoszlá-nyokat hordozott, és minden egy fecni ő volt. Bár minden erejét összeszedte, hogy felszedje őket, nem volt képes rá, mert a lába nem engedelmeskedett.

Ez a tehetetlenség érzet még akkor vele volt, amikor ébren feküdt. Elvesztette ön- és bármi másba vetett bizalmát is.

A nő háza sötét volt, amikor este meglátogatta. Úgy nézett ki, hogy a ház lakói még nem tértek haza. Odament a nőhöz, aki a ház előtt árult. A nő pultja gyertyával volt megvilágítva. A nő azt tanácsolta neki, hogy várjon még egy kicsit. Meg akarta hálálni kedvességét, azzal, hogy vesz tőle vala-mit, de nem talált semmit sem, amire szüksége lett volna. Vett tehát egy doboz cigarettát, bár nem is dohányzott, majd megkérdezte, hogy a ház asz-szonya mindig ilyen későn jön-e haza. A nő csak azt válaszolta, hogy várjon még egy kicsit.

Pár asszony csöndben elhaladt mellette, az arcuk vastagon volt el-fedve fehér púderrel. Egy fiú, aki nem lehetett tíz évnél idősebb, odafutott az árusnőhöz, hogy egy üveg soju-t, és szárított halat vegyen, majd pillanatok alatt eltűnt a sötét sikátorban.

Egy kis idő múlva a nő a ház felé biccentett, ahol épp akkor szűrő-dött ki némi fény a papír ajtó egyik hasadékán. Azt ajtó hamarosan kinyílt, egy férfi lépett ki kezében a cipőjével, felvette, majd elsietett a Toegyero utca felé. A környék jellegéből Jun-o gyanította, hogy itt fekete kereskede-lem, vagy valami hasonló folyik, és most már tudta, hogy a nő háza sem kivétel.

Ennek ellenére, Jun-o nem tudott úrrá lenni kíváncsiságán. Úgy érez-te, távoznia kellene, de valami visszatartotta. Újra nyílt az ajtó, és a nő lépett ki, egyik kezében a gumicipőjét hozta, míg másikkal a blúzát gombolta be.

137

Mivel háttal állt a fénynek, nem tudta, tényleg őt keresi-e. Jun-o odalépett hozzá, a szíve a torkában volt már. A nő egy gyanakvó pillantást vetett rá. És ekkor Jun-o már tudta, ez a nő, akit keresett.

Egy kicsit hezitálva Jun-o azt mondta:

– Ma hagytam el a kórházat.

A nő meglepődve ránézett, és el volt ragadtatva, mikor felismerte lá-togatóját. De pillanatok alatt eltűnt a házban. Jun-o csak topogott a sötétben.

– Várjon, csak meg akartam köszönni Önnek.

– Ne fáradjon.

– De szeretnék még valamit mondani.

– Mit szeretne még mondani. Jöjjön be!

-–Nem, nem most. Most már tudom, hogy hol lakik, így majd eljö-vök holnap. Remélem, nem lesz zárva az ajtaja.

A nő csöndben maradt.

Amíg kereste a sikátorból kivezető utat, látott egy nőt, aki egy részeg emberrel alkudozott.

Az ajtó most is belülről volt bereteszelve. Jun-o olyan erősen meg-rázta, hogy az majdnem kiszakadt helyéből.

Az árusnő úgy tett, mintha észre sem venné, ám a járókelők megbá-multák. Bár Jun-o nem kuncsaftként jött hozzá, mégis elpirult.

Sok idő telt el, míg hangokat nem hallott, és valaki ki nem nyitotta az ajtót. A nő hunyorított, amikor köszönt neki, mert a város fényei elvakí-tották. A haja ki volt bontva. Félreállt, hogy beengedje. A fiú cipőjére nézett kérdőleg, ezért Jun-o nem hagyta kint az utcán, hanem bevitte. A sötét szo-bában a földön lévő takaró, mely ágyként szolgált, hanyagul félre volt tolva. A nő leült Jun-o-val szemben, és rágyújtott. Kíváncsian hallgatta. Az arca vézna volt, bőre meg érdes, töredezett.

Jun-o nem tudott rögtön megszólalni, a sarokban lévő asztalkát fi-gyelte. Az újságpapírral borított deszkafalon át beszivárgó fény sárga folto-kat hagyott a mellette álló tükrön.

– Már teljesen begyógyult a sebed? – szólalt meg a nő elsőként.

138

– Igen.

– Örömmel hallom.

– Meg is halhattam volna, ha ott hagy egyedül.

De amit igazából mondani akart, az valami más volt. Nem vette le a tekintetét a tükörről.

– Tudni szeretném, miért nem félt a golyózáporban.

A nő hűvös, de mégis szelíd hangon válaszolt.

– Talán az akartam, hogy engem is eltaláljanak.

– Miért? Megunta az életét?

– Kérem, hagyjuk békén egymás magánéletét. Ami történt, történt, de most már vége van.

Jun-o tudni akarta, mit értett a nő az alatt, hogy talán azt akartam, hogy engem is eltaláljanak.

Azokon a napokon, amikor az előadásai korábban befejeződtek, mindig meglátogatta a nőt.

Azonban valahányszor csalódottan kellett távoznia. A nő cigarettáról cigarettára gyújtott, betöltve a szobát füsttel, amíg Jun-o azt szerette volna tudni, miért mondta a nő azt a furcsa mondatot. De sehogy sem tudott köze-lebb kerülni a nő legbelsőbb titkához. Nem talált vele semmi közös pontot.

De egyik napon részegen találta. A matracon feküdt, és furcsán, szo-katlanul nézett ki.

– Azok a gazemberek semmi illemet nem ismernek! A tisztességes emberek még akkor is elfordítják a fejüket, amikor a kutyák azt csinálják. Mit gondolnak ezek a senkik, kik ők? Talán ők fognak etetni minket – mo-tyogta a nő magának.

Felállt, levetkőzött, és kibicegett a szobából. Jun-o-nak nem volt más választása, mint hogy várjon.

Amikor visszatért, a kezében két sonji levessel teli tálka volt. Az egyikből kilöttyent egy kis leves, mert a nő most valami miatt sántított. Az egyik tálat átnyújtotta Jun-o-nak, majd enni kezdett, kék erek duzzadtak a halántékán, ahogy evett.

139

Bár már hallott róla, mégis ez volt az első alkalom Jun-o számára, hogy megkóstolja ezt a fajta levest. Az illata halszagú, az íze pedig émelyítő volt. Szó szerint meg kellett küzdenie a pár kanálnyi levessel, hogy lemenjen a torkán.

– Talán az ilyen jellegű étel nincs az ínyére, mert egy jómódú csa-ládban nőtt fel. Miért nem megy haza, és eszik néhány buggyantott tojást? – mondta a nő, és nyugodt, de savanyú képpel nézett rá.

Jun-o nem tudta, hogy komolyan vegye-e, vagy sem, ezért csak csak bámult rá.

– Miért jár ide, és csak ül itt? Megzavarja a délutáni pihenésemet…

Kezébe vette a tálkát, és kihörpintette, ami még az alján maradt.

– Nem kell ide jönnie többé, és ilyen öntelten ülnie. Azt hiszi, hogy a barátja akarok lenni? Elmondom, mi történt. Azért mentem oda már korán, hogy kuncsaftot fogjak, hisz már pár napig egy sem járt nálam a tüntetések miatt. És maga voltál az első, akit felszedtem. Csak akkor még nem tudtam, hogy ilyen komoly a sérülése…

– Jun-o kiszaladt a házból. Úgy reszketett, mint mikor elbújt, miután otthagyta a sorokban menetelő barátait. De most a belsője remegett, nem a teste.

Ami ott, abban a házban történt most, az teljesen idegen volt eddig számára. Talán igaza volt a nőnek, amikor azt mondta, hogy nem kellene tudniuk egymás magánéletéről.

A kampuszon Jun-o kerülte a barátait, akik az áprilisi forradalom hő-seként tisztelték. Nem vagyok a forradalom, és semmi egyéb hőse sem, en-gem csak eltaláltak, épp, amikor menekülni próbáltam. Gyűlölte magát, hogy nem tudta elmondani az igazságot. Tehetetlen volt. Amikor nyilvános fürdőbe ment, eltakarta egy törölközővel a sebhelyét, nehogy kérdezősköd-jenek róla.

Egyik napon, azután, hogy már nem látogatta a nőt, Jun-o csomagot kapott Pusanban élő szüleitől. A nőnek szánt ruhához küldtek anyagot. Még akkor kérte tőlük, hogy küldjenek neki, amikor elhagyta a kórházat. Most érkezett meg a csomag. Egy nem tudta, mit tegyen, majd úgy döntött, át kell adnia a nőnek az ajándékát.

Egy délután elindult a csomaggal a Jun-o kollégiumából.

140

Már a sikátorban járt, melyben a nő kunyhója volt, amikor a háza előtt álló árusnő hirtelen megszólította, hogy várjon. Intett a kezével, jöjjön közelebb, majd megsúgta, hogy az asszony férje visszatért a börtönből.

A nő férjnél volt? Tehát, azért csinálta csak az egészet, hogy megél-jen, amíg a férje börtönben volt. Jun-on újra végigfutott a hideg.

Természetesen akkor sem kellene aggódnia, ha a férje felbukkanna. De egyben semmi oka sem volt rá, hogy találkozzon vele. Jun-o a csomagot az árusnőnél hagyta, és megkérte, hogy adja át a nevében, majd sarkon for-dult, és elment. Kíváncsi volt, hogy a házaspár úgy tudta úgy élvezni a sonji levest, mintha mi sem történt volna.

Amíg a buszra várt, Jun-o szemben találta magát egy benőtt, szakál-las emberrel.

– Én lakom abban a házban – mondta a szakállas ember.

Szikár, átlagos magasságú férfi volt, rövidnadrágot és pólót viselt. Már jócskán elmúlt harminc.

– Én vagyok annak a nőnek a férje, aki akkor megmentette az éle-ted…

Nem hagyta Jun-o-t szóhoz jutni.

– Köszönjük az ajándékot. És most kérnék tőled egy szívességet. Szeretném, ha segítenél a feleségemen, amíg én távol vagyok. Nem önzetlen dolgot kérek tőled. Arra kérlek, hogy időnként légy a felesége kuncsatja, az épp aktuális tarifán. Ez sokkal többet fog segíteni rajtunk, mint azok a nagy gyűlések és tüntetések. Mellesleg, úgy tudom, a feleségem széttépte a szok-nyáját, hogy bekötözze vele a sebed. Ki tudnád ezt most fizetni itt nekem?

Jun-o átadta az összes pénzét, ami volt. A keze remegett, és a szíve nagyon szúrt. Végtelenül megalázottnak érezte magát. Olyan gyorsan el akart tűnni innen, amilyen gyorsan csak lehetett.

Pár napra rá, Jun-o újra találkozott a nő férjével, egy meglehetősen furcsa helyzetben.

Jun-o épp kilépett a borbélytól, amikor valaki azt kiáltotta, „tolvaj”. Ügyesen kitérve a szembe jövő jármű elől, egy férfi rohant át az utca azon oldalára, ahol ő állt.

A menekülő férfi nem volt más, mint a nő férje. Úgy tűnt, hogy fel-ismerte Jun-o-t, mert egy pillanatra megállt előtte és rámosolygott. Ez a mo-

141

soly majdnem elrejtette a szemét, melyek álmos, de mégis ragyogónak tűnt a szakállas arcán.

Az izmos, középkorú féri, aki üldözte, végre átjutott az úton. Még mielőtt a járdaszegélyre lépett volna, a nő férje otthagyta Jun-o-t, és befutott egy sikátorba. Jun-o szíve hevesen dobogott. Tudta, hogy el kellett volna fognia azt az embert. Talán szándékosan állt meg előtte, azt akarta, hogy elfogják.

A következő pillanatban Jun-o megbillent. A középkorú férfi meg-szorította hátulról a nyakát.

– Te rohadék, te is egy vagy közülük! Na, indulás – kiáltotta a kö-zépkorú férfi, míg körbenézett és rendőrt keresett.

– Egy pillanat, hibát követ el. Semmi közöm az egészhez.

– Te rohadék, a saját szememmel láttam… Fogd be a szád, és kö-vess.

–De kérem, vegye le a kezét a nyakamról.

Kisebb tömeg gyűlt össze. A középkorú férfi a nyakánál fogva maga után húzta Jun-ot.

– Mondom, vegye le a kezét a nyakamról!

Jun-o hangja elcsuklott, mert a férfi hátulról szorította a nyakát, és nagyon dühös volt.

A középkorú férfi nem lazított a szorításán.

Jun-o tudta, hogy itt már nincs helye beszédnek. Bosszantotta az igazságtalanság. Terpeszbe állt, és makacsul ellenszegült. Megállt, és lendí-tett a karjával, kezét ökölbe szorította. Az ütés a középkorú ember képén landolt, aki azt kiáltotta, jaj, majd eltakarta arcát. Ebben a pillanatban Jun-o lábszáron rúgta, majd futni kezdett, mert kedves volt az élete. A tömegen át cikázva menekült. Életében először érezte, megvan benne az a lendület, ami-re szüksége volt.

1965 júniusa

142

Álarcok

A golyó a lábán találta el, és ahogy erőlködött, hogy felemelkedjen a földről, a szurony mind vészesebben közeledett felé, majd végül átdöfte a mellét. Amikor a haldokló katona elveszítette eszméletét, a másik arca mint-ha lángokkal vésődött volna be a szemébe. A katona mellkasából szivárgó vér a sárga földre folyt. Távol volt otthonától, mégis ez a hely itt, a hegy lábánál hasonlíthatott a falujához.

A vér lecsorgott, és föld lett belőle. Egy ideig a folt sötétebb volt az őt körülvevő talajnál, de idővel kifakult, és már nem látszott meg. A földnek ezen kis része azt gondolta magáról, hogy egy életté vált, azon fiú életévé, aki paraszt volt, és élt-halt azért, hogy katona lehessen. A mezőn élő magas növény gyökerei titokban elkezdték felszívni a katona életének nedvét. A katona egy fűcsomóvá vált a hegyek alatti a lejtőn.

Amikor átment a mezőn, a fejetlenségben a katona bakancsa szétta-posta a füvet. Télen még nehezebb katonai bakancsok taposták a hóval borí-tott füvet. De ez a fűcsomó nem pusztult el. Miután eltűntek a katonai ba-kancsok, a tavaszi szél fújta a fűcsomót, a nap felmelegítette, az eső mosta, a hó betemette, majd újra a tavaszi szél jött. Késő tavasszal a paraszt sarlóval levágta a füvet, majd bevitte az istállóba.

Egy ökör lett belőle. Egy bika. Csakúgy, mint mikor a közlegény még paraszt volt, ez az ember is úgy kezelte a bikáját, mintha a családja élő legértékesebb tagja lenne. A bika keményen dolgozott a mezőn a gazdája oldalán. Olyan keményen dolgozott, hogy púpok nőttek a hámja alatt. De ritkán mentek a dolgok rózsásan a farmon. És ekkor jött el az az év. Azon az éjszakán, amikor az ár mindenét elmosta a parasztnak, amikor oda lett az összes rizsültetvénye, a parasztnak elcsuklott a hangja és zokogott, amikor lecsapott a közlegény nyakára. És ekkor a katonát keresztülvitték a piacon, vonaton utazott, eljutott a vágóhídra, majd onnan egy hentesboltba. Dara-bokban adták el. És ekkor találkozott a személlyel, akit ismernie kellett. Ő volt az az ember, aki átdöfte a szuronyával a mellét a mezőn a hegy lábánál. A férfi most koldult. Amikor az étteremben megszánták, enni kapott a kato-na húsából, mert odaadták neki a maradékot. A katona beleköltözött ebbe az emberbe.

A férfi eldobta a konzervet, amit magával hordott, és összegyűjtötte az összes erejét. Az egyik ingujja üresen lötyögött a kopott munkásruhájá-

143

ban. Megközelítette a műhelyt. Vasesztergályosként dolgozott itt, mielőtt elveszítette volna a karját a háborúban. A műhely tulajdonosa még a régi volt.

– Jó napot, hogy van?

A tulajdonos arckifejezése egyértelműen barátságtalan volt. Eloltotta a cigarettáját a cipője talpán.

– Uram, kérem, nincs oka az aggodalomra. Nem azért jöttem ma ide, hogy bármiféle bajt keverjek. Visszajöttem a munkahelyemre, hogy úgy dolgozzak, mint eddig.”

A tulajdonos szégyenkezve nézett az üresen lógó kabátujjára.

- Mit néz? – kérdezte az ember, és a műhely tulajdonos szemébe né-zett.

– Milyen kihatása van az esztergályos pad kezelésére, ha lábon lőt-ték az embert?

Ahogy beszélt, az üresen lógón kabátujja himbálózni kezdett.

1971 szeptembere

144

Számmisztika

Azért mondom el, mert tudom, hogy meg fogják érteni. Mindennek az oka az arcszínem volt, és ami eseményeket kiváltotta, nem volt más, mint az a nő. Ugyanabban a társasházban van a lakásunk. Az enyém ötödiken, az övé a negyediken. Másfél hónapba tellett, míg észrevettem, hogy egy épület-ben lakunk. Nem tudom, hogy már előttem is ott lakott-e, vagy utánam köl-tözött be. De abban biztos vagyok, hogy a negyedik emeleti folyosó végén, a balkéz felöli lakásban él.

Majdnem minden nap összefutunk. Én épp munkából jövök haza, ő pedig akkor távozik. Néha a lépcsőházban találkozunk, néha a közeli utcá-ban egy bolt vagy iroda előtt. Nem tudom, mivel foglalkozik, de mindig ugyan abban az időben lép ki a házból. Koreai ruha van rajta. Az arca kicsi, a szeme pedig nagy és alig festi ki magát. Mindig üde és csinos.

Egyszer a hegy lábánál futottam össze vele, ott, ahol az unatkozó öregek ülnek, és a környékbeli zsibvásárt rendezik. Aznap világoszöld ruha volt rajta. De most nem volt egyedül. Egy másik, látszólag egyidős nő volt vele, aki nyugati ruhát viselt.

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött, de akármikor találkoztam a nővel, kerültem a tekintetét, mintha valami baj lenne. De valójában, a nő is, amikor elhalad mellettem, szerényen lehajtotta a fejét. És ez így ment már egy ideje. Majd másképp kezdtem értelmezni az egymás iránt tanúsított vi-selkedésünket. Végül is nem szokatlan, hogy egy férfi és egy nő között ilyen finom kapcsolat alakuljon ki. Bennem ez az érzés nap, mint nap csak erősö-dött. És már csak az alkalmat vártam, hogy közelebb kerülhessek hozzá.

Egy nap azonban világossá vált számomra, hogy csak hiú ábrándo-kat tápláltam a nő iránt. Hazafelé tartottam, ő pedig épp, hogy kilépett ott-honról. A távolság egyre csak csökkent köztünk, és már majdnem elhalad-tunk egymás mellett, a nő továbbra is alázatosan a földre szegezte tekintetét, én pedig kerültem a szemkontaktust. Ekkor súgott valamit a fiatal barátnőjé-nek, majd kuncogni kezdtek, és alig tudták magukba fojtani a nevetést.

Nem hallottam, mit mondott a nő, de sejtettem. Sejtettem, miért kel-lett visszafojtaniuk nevetést. Forróság öntött el. Az arcszínemen nevettek. Ideges lettem és elsiettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy attól kezdve távolságtartó leszek a nővel szemben.

145

Mit gondolnak? Azt mondják, nem baj, hogy ilyen sápadt vagyok? Csak azért mondják, hogy megnyugtassanak. De én utálom, hogy ilyen fakó képem van. És nem csak a sápadtságommal van a gond. Ki nem állom a fehéret. A fehér szín nyugtalanít. Félelemmel tölt el az a tudat, hogy a fehér képes magába olvasztani az összes színt, és olyan mohó, hogy sohasem elég neki. Most képzeljék el, inkább azt kívántam, hogy a homlokom lévő kötés legyen vörös az ömlő vértől. Még szerencse, hogy ezek a lepedők itt kékek. És milyen megnyugtató lenne, ha ezek a fehér falak mondjuk, feketék lenné-nek!

Mindegy, úgy tűnik, az arcom fehérsége tett mindent tökre. Az egye-temi éveim voltak a meghatározóak. Akkor veszítettem el a lehetőséget, hogy kiderítsem, kibújhatok-e valaha a sápadtság nyomasztó terhe alól. Nem tudom, azért történt-e, mert nem bírtam megbirkózni a lehetőséggel, vagy egyszerűen csak megijedtem, de mielőtt felfoghattam volna, mi történt, már minden lezajlott, már nem tudtam szabadulni.

A nővel is ugyanez történt. Aznap meg kellett mutatnom magam a nőnek. Próbát kellett tennem. Vajon elfogad-e a halvány képemmel együtt, vagy megszégyenít? Úgy tűnik, hogy újra eljátszottam a lehetőséget.

Hazaértem és bementem a szobámba. Az öcsémmel osztoztunk rajta. Megfogta a kilincset és kinyitottam az ajtót. Már be akartam lépni, amikor gyorsan visszacsuktam. Egy magas, fekete figura állt a szoba közepén telje-sen betöltve azt. Amikor megláttam, úgy tűnt, hogy a tolvaj hirtelen nőni kezdett volna, és már kitöltötte az egész teret. Azt kívántam, bárcsak már jönne valaki és elkergetné ezt az alakot, de aligha hívhattam segítségül az idős szomszéd nénit. Így hát nem tehettem mást, kiültem a folyosóra, és vártam, hogy hazajöjjön a középiskolás öcsém.

Sokat vártam. Halkan elmondtam neki, mi történt. Megkértem, hogy menjen be, és üldözze el az illetőt. Az öcsém már egy ideje elhidegült tőlem, távolságtartó lett. Megvetően nézett rám, majd szó nélkül bement a szobába. Sok idő telt el, de semmi jele sem volt a fekete figurának, és a testvérem sem jött ki. Már nem tudtam várni, ezért csendben kinyitottam az ajtót. De, láss csodát! Testvérem a szoba közepén, a padlón feküdt és dohányzott. Rajta kívül senki sem volt a szobában. Megkérdeztem tőle, hogy hová ment az illető. A testvérem csak feküdt szótlanul és gyanakvó tekintettel bámult rám.

Hogy a francba tűnhetett el ez a fekete figura? A szobának csak egy ajtaja volt, és előttem kellett volna kimennie, de én nem láttam senkit sem,

146

pedig mindvégig a bejárati ajtó előtt vártam a testvéremre. Ha nem az ajtón távozott, akkor az ablakon kellett kiosonnia, vagy egyenesen a falon kellett átmennie. Azt hiszem, hogy pont ezt tette. Megkérdeztem az öcsémtől, hogy elvitt-e valamit, de ő csak kifejezéstelenül meredt rám. Körbenéztem.

Aha, valami mégis hiányzott. Minden más a helyén volt, de a fali-naptár eltűnt. Ekkor megkérdeztem az öcsémtől, hogy a fekete figura vitte-e el. Ő szemtelenül rám förmedt, mondván, hogy én vittem le és égettem el pár napja a naptárt.

– Ez képtelenség! Mikor vittem én le a naptárt és égettem el? Az a fekete figura vitte el. Ahelyett, hogy elodázták volna a halálomat, még az előírt időmet is elkobozzák.

Mérges voltam az öcsémre, aki semmit sem értett az egészből és csak feküdt a szoba közepén, mint egy idióta.

– Egy ilyen fiatal tapló, mint te, nem kellene, hogy egész nap csak itthon lógjon. Még, ha semmi dolgod sincs, akkor kimozdulhatnál, hogy leguríts egy kis pancsolt bort!

A zsebembe nyúltam, és az összes aprót, amit találtam benne az öcsémhez vágtam. De valójában önmagamra haragudtam. Minden ok nélkül rajta éltem ki a haragomat, mert nem hagytak békén az egyetemi emlékeim.

Azonban ez előtt történt még valami. Szombat volt, korábban haza-jöttem a munkából. A buszmegállóba mentem, amikor láttam, hogy fényes-ség tölt be mindent. Egy kerékpáros bukott fel, és az összes üveg, amit a csomagtartóján szállított, darabokra tört. Ezek az apró üvegdarabok tükröz-ték vissza a ragyogó napfényt. Gyönyörű látvány volt. Anélkül, hogy bármi-nemű sajnálatot is éreztek volna a kétségbeesett kifutó fiú iránt, ezek az üvegdarabok csak ontották a csodálatos, folyamatosan változó színeket. Csakhogy egy üvegdarab sötét maradt. Elgurult a többitől. Elveszítette a fényét, kioltották, és immár a sötét aszfaltborítás részéve vált.

Ez 1960 áprilisában történt, akkor, amikor megszégyenültem. Hátat fordítottam a felvonulásoknak, szándékosan hagytam ott a sorokat, és csak ültem a szobámban, és mind rosszabbul lettem. Az április 19-ei forradalom és a személyes összeomlásom kéz a kézben jártak.

Nem tudom, mikor kezdődött, de elkezdtem azt hinni, hogy a 9-es az április 19-ében valójában 6-os. Biztos egyetértenek, hogy az összes szám-jegy közül a 6-os és a 9-es a legtitokzatosabb. Fordítsák csak meg a 9-est, és

147

6-ost kapnak, vagy fordítsák meg a 6-ost, és rögtön 9-essé válik. De, inkább mondják azt, ha helyrehozzuk a 9-est, akkor 6-os lesz belőle, és a 6-ost hely-rehozva pedig valóban 9-est kapunk.

De ugye, hogy a többi számjegy nem ilyen? Megfordítják őket, és nem történik semmi sem. Kivéve persze a 8-ast, mely megtartja a formáját akkor is, amikor a feje tetejére állítjuk, és úgy hagyjuk.

Akárhogy is legyen, amikor egy 9-est látok, azt feltételezem, hogy az egy hibás 6-os, és amikor egy 6-ost látok, akkor pedig azt hiszem, hogy valaki tévedésből fejjel lefelé írt egy 9-est. Ezért az összes 9-est 6-osra, az összes 6-ost pedig 9-esre kell javítani.

Hogy valóban azt hiszem-e, ez helyrehozza őket? Óh, igen, biztos vagyok benne. Gondolom, kíváncsiak rá, hogy keveredtem én, aki az egyéb-ként logikusan gondolkozom, ilyen zűrzavarba? Ez egyáltalán nem zűrzavar. Amit mondok, az mind igaz. Ezért kell kijavítani az 1960. április 19-ét 1690. április 16-ára.

És ez még nem minden. Az utóbbi időben már a cégünk adataiban is kijavítom ezeket a hibákat, vagyis a 9-eseket 6-osokká és a 6-okat 9-esekké alakítom. A főnököm figyelmeztetett, hogy hagyjam abba, de engem nem lehet ilyen könnyen eltántorítani. Egyszer majd az osztályvezetőm is felfog-ja, hogy helyesen cselekedtem. Semmi kétség, eljön majd az az idő is. Na-gyon nehéz úgy élni, hogy az emberek, akik körülvesznek, nem értenek meg.

Hogy vannak-e közeli barátaim? Persze, hogy vannak, miért ne len-nének? Vannak egyetemi csoporttársaim, és vannak munkatársaim is. Sajnos már jó ideje nem láttam a barátaimat. Amikor találkozunk, mindig kiderül, hogy nincs semmi közös témánk. Mások dolgai nem igazán hoznak lázba. És mi van, ha jobbnak tartom a magányt? Teljesen felesleges beszélgetnem a munkatársaimmal, ha néha napokig is elvagyunk anélkül, hogy egy szót is szólnánk egymáshoz.

Mint már említettem, ma már úgy gondolom, meg fognak érteni, azért nyíltam meg, és azért mondok el mindent.

Fokozatosan mind több időt akartam egyedül tölteni. Ez a legkevés-bé sem rázott meg, és nem volt rossz a közérzetem sem. Hogy nem járok már dolgozni? Úgy döntöttem, hogy nem járok be a munkahelyemre, azt akartam, hogy végre megértsék, miért is kellett kijavítanom az összes 6-ost és 9-est. Majd végül, saját elhatározásomból, majdnem a teljes napomat itt-hon, magányban töltöttem. Kérem, jegyezzék meg, saját elhatározásomból.

148

Most, hogy így töltöm az időmet, nem tudom megmagyarázni, miért, de bizonyos szavakat ismételek magamban. Szeretet és áldozathozatal. Mennyire értelmetlen, és mégis mennyire csodálatos szavak! Egyszer, ami-kor ezeket a szavakat ízlelgettem, meglepetésszerűen rájöttem valamire. Miközben nem tudtam kiverni a fejemből ezeket az értékes és gyönyörű szavakat, felfedeztem, hogy én pont az ellentétjüket üldöztem. Ezért egy kicsit kötelességemnek éreztem megszerezni őket, az ellentéteket, de hol keressem őket, hol vannak? Úgy sejtettem, hogy valahol kint, a szabadban. Csak nem tudtam pontosan, mi a szeretet és áldozathozatal ellentétje.

Már pár napja volt, hogy pontos legyek, négy napja és tizennyolc órája. Végül történt valami, aminek hatására felismertem, mely szavak is azok. Azon a délutánon tettem egy sétát a környéken, mert friss levegőre volt szükségem. Azokban a napokban nagyon odafigyeltem, hogy ne abban az időpontban menjek sétálni, amikor a nő fel szokott bukkanni, mert nem akartam találkozni vele.

Háromkor léptem ki az épületből, és már a meredek utca közepén jártam, amikor szembe jött velem egy kisfiú és egy kislány, mindketten öt-hat évesek lehettek. A lány követte a fiút és kiabált, a fiú folyamatosan hát-rált, és szóhoz sem tudott jutni. A lány mind erőteljesebben közelített hozzá, de a fiú lassú volt, és a lány majdnem belefutott.

Ekkor a fiú, hogy megvédje magát, maga elé tette a kezét, és véletle-nül megérintette a lány ruháját. A lány erre felemelte a kezét és eltakarta vele a mellét, majd leült a földre és sírva fakadt. A fiú egyébként alig ért hozzá, nem lökte meg, nem ragadta meg a ruhájánál fogva. A fiú egy kicsit még hátrált, majd hirtelen sarkon fordult és elfutott az egyik mellékutcába.

Nem gondolják, hogy a legjelentéktelenebb eseményből is tanulha-tunk valamit? Ahogy ott álltam, és figyeltem a kislányt, aki még azután is sírt, miután a fiú már rég elment, az a valami, amit én kerestem megtalált, és most már kristálytisztán láttam a dolgokat. Nagyon boldog voltam, amikor arra gondoltam, hogy ha megvalósíthatnám új ötletemet, akkor minden jóra fordulna.

De amikor indultam volna, a fekete figura állta el utamat. Nem tu-dom miért, de akkor már nem féltem tőle. Csak álltam ott és mozdulatlanul figyeltem. Egy pillanatra úgy tűnt, nőni kezd, de hirtelen összezsugorodott és nyomtalanul eltűnt.

149

Mikor is láttam először ezt a fekete figurát? Pontosan emlékszem rá. Még az egyetemen, felsőévesként találkoztam vele. Aznap a faliújságon egy közlemény jelent meg, miszerint bizonytalan időre tanítási szünetet rendeltek el. Amikor néha találkoztam is a barátaimmal, sohasem mentünk inni, de aznap egyedül mentem egy olcsó helyre. Átgondoltam az életem, annak nagy dolgait. Keserűség töltött el. Csak ittam, egyik pohárral a másik után, de nem voltam részeg.

És amíg így ültem ott, egy csomó egyetemista zúdult be ajtón nagy felfordulást csapva. Nap barnította bőrökről és jó felépítésükről rögtön lát-tam, hogy élsportolók. Miután leültek, érdes hangon a jövőbeli sportklub választásról kezdtek el beszélni. Majd mind hangosabban történeteket vitat-koztak a bundázásról, és, kinek miért nem sikerült valamelyik klubhoz szer-ződnie. Felkaptam a poharam, és a benne lévő italt az irányukba löttyintet-tem.

Az gondolják, milyen bátor voltam? Igaz. Csakhogy ez nálam nem jött természetesen. Amikor feléjük öntöttem az italom, mindenki rám nézett, és kiröhögtem. Majd felkaptam a boroskancsót is, és hozzájuk vágtam. Egyikük ekkor felkelt, és felém közelített, majd elájultam az államra mért ütéstől.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de arra eszméltem, hogy egy idegen ember segít fel. Nem láttam senki mást, és a hely is elcsendesedett. Kiköp-tem a vért a számból.

– Indulás! – mondta az idegen durván. Állam a tenyerembe temetve követtem az illetőt. A fájdalom nem zavart különösebben. Igazából meg-könnyebbülést éreztem, és ez egy kicsit zavart. A rendőrőrsre kísértek, ott benn térdre estem.

A fiatalember érdes hangon rám förmedt:

– Különlegesnek képzeled magad, csak ezért, mert egyetemista vagy?

Pofán vágott.

Forgott körülöttem a világ, és amíg megpróbáltam felállni, azt mondtam:

– Hát, egyébként sem akartam egyetemre járni.

Majd újra kaptam egyet, majd azt mondta:

150

– Még nem kaptál eleget, de rohadék?

Ekkor történt. Amíg szédültem, egy fekete árnyék jelent meg előt-tem. Az árnyék épp akkora volt, mint az előttem álló ember, aki elállta az utamat. És csak folyamatosan nőtt az ember mögött, amíg nem lett akkora, mint a fal, majd betöltötte az egész szobát. Behunytam a szemem.

Mindjárt elmondom, mi tudatosodott bennem, amikor a dolgok, me-lyek eddig csak ott lebegtem a gondolataimban végre összeálltak. Mindjárt elmondom, mire jöttem rá.

Azon az estén, miután láttam a gyerekek nevetséges veszekedését, elhatároztam, hogy addig fogok sétálni fel-alá az utcán, míg össze nem talál-kozom a nővel. A nő a megszokott időben jelent meg. De azon a napon nem sikerült végrehajtani a tervem, mert a zsibvásáros öregek sakkoztak az utcán, és volt ott néhány járókelő is. Másnap a nő nem volt egyedül, így újra nem sikerült, amit kiterveltem. Harmadnapon talán korábban indult el, vagy nem töltötte otthon az éjszakát, de nem találkoztam vele.

A negyedik napon megláttam a lehetőséget. Úgy tettem, mintha áll-dogálnék az utcán, vártam az alkalmat. A zsibvásárosok is eltűntek, az utca teljesen üres volt. Higgadt voltam és vártam rá. Hamarosan megjelent, kezé-ben tartva a hosszú koreai szoknyája szegélyét. Aznap koreai szoknya volt rajta és egy halvány narancssárga felső. Tíz lépésnyire volt tőlem, és egyene-sen szembe jött velem, mikor egy ember bukkant fel a mellékutcából, majd mögötte egy női is egy nagy bevásárlókosárral. Ekkor újra megijedtem, hogy nem fog sikerülni. Majd arra gondoltam, milyen butaság lenne nem megten-ni csak azért, mert valaki megláthat. Arra a következtetésre jutottam, hogy a nyilvánosság csak jót tesz.

Elszántam magam, hogy megteszem. A nő elé léptem, és ránéztem. Erre ő megzavarodott és megállt. Még mielőtt tudatosodott volna benne, mi történik, elkaptam a felsője pántjait és megrántottam őket. A pántok elsza-kadtak. A nő a kezével eltakarta a mellét. Megrémült, pirospozsgás, alig festett arca elfehéredett, és tátva maradt a szája.

De ekkor elkaptam a derekánál a szoknyáját és nagyon rántottam raj-ta. Leszakadt a kapcsa, az öve lecsúszott, és kivillant a meztelen keble. Fel-sikoltott.

Amikor láttam, szép arca hogyan torzul el, megfordultam és elfutot-tam. Nem tudtam, hová mehetnék, de csak futottam tovább teljes erőmből. Egy idő múlva észrevettem, hogy már ismeretlen környéken járok. Félrelök-

151

tem az embereket és csak futottam tovább, amíg el nem fogyott teljesen a levegőm és meg nem kellett állnom.

Nagy sarokkirakat előtt találtam magam. Egy műanyag baba volt a kirakatban és néhány láb. A lábakra harisnya volt húzva, a baba kiugró mel-lén melltartó, kezén pedig kesztyű.

Ezek a fekete kesztyűs kezek hívogattak. Közelebb léptem. Az ar-com épp a harisnyája és melltartója között tükröződött. Az az arc! Megfejel-tem. A darabokra törő üveg hangjára éreztem, hogy megnyugszik az arcom. És nem csak az arcom. Az egész testem, az egész énem. Megkönnyebbül-tem.

Az mondják, ez a sebhely a homlokomon igen lassan fog begyógy-ulni. Nem számít. Végül is halott vagyok, tudják. Nem valaki, aki majd egy-szer meg fog halni, hanem valaki, aki már meghalt. Tegnap este haltam meg, vagy, hogy pontos legyek, ma hajnali három óta vagyok halott. Előtte még elég világos volt a szobában, hogy megnézhessem a párnán heverő karórá-mat. Majdnem három óra volt. Leellenőriztem, hogy nem állt-e meg. Mégis úgy éreztem, valami nincs rendben az órával.

Felhúztam a papucsom, és elindultam a mentőállomásra. Annyira iz-zadt a talpam, hogy a papucsom lecsúszott a lábamról. Ekkor észrevettem, hogy nem csak a lábam izzad, hanem az egész testemet hideg verejték borít-ja. Álmomban kivert a verejték, amíg küzdöttem azzal, aki a testemet a mélybe akarja rántani. Mi van, ha a fekete figura volt az, aki le akarta rántani a testemet, gondoltam. De nyoma sem volt. Kimentem a szobából és a men-tőállomásra mentem. Egy nyugtalanítóan fehér köpenybe öltözött nővér épp írt valamit egy papírlapra. Megkérdeztem tőle, hány óra van. Fel sem nézett, csak a háta mögött lévő nagy kerek faliórára mutatott a tollával. Az is három órát mutatott.

Már épp sarkon akartam fordulni, de megálltam és azt mondtam a nővérnek, hogy nagyon fáj a sebem, nem hagy aludni. Valami gyógyszert kértem rá. Megijedtem, hogy máskülönben reggelig fenn leszek. A nővér ekkor végre felemelte a fejét és rám nézett. Elmondtam neki, hogy még egy percet sem aludtam. Egy jó darabig vártam, mire a nővér kifejezéstelen arc-cal elővett néhány fehér pirulát egy dobozból. Csak amikor visszamentem a szobámba, akkor jöttem rá, miért is van olyan világos odabenn. Egy utcai lámpa égett az ablakom alatt. Egy ideig tétováztam, hogy bevegyem-e a

152

nyugtatókat, vagy sem, majd végül lenyeltem őket, lerúgtam a nyirkos, ned-ves papucsomat és lefeküdtem.

Azon elmélkedtem, mi lenne, ha egyszer tiszta fejjel találkoznék a fekete tolvajjal.

Úgy tűnik, észre sem vettem, hogy amíg vártam a fekete figurára, egy másodpercre elszundítottam. Nem, ez így talán nem igaz. Biztos vagyok benne, hogy még jócskán ébren voltam. Valaki az ágy aljába kezdett el húz-ni. Anélkül, hogy láttam volna, tudtam, hogy a fekete látogatóm az. Akármi-lyen furcsán hangzik, de egy kicsit sem féltem.

Amíg húzott lefelé, nem álltam ellen. Egy idő múlva egy sötét he-lyen találtam magam. Amikor jobban megvizsgáltam, láttam, hogy egy sír-ban vagyok. Sem az oldalain, sem az alján sem tetején nem volt egy kicsi rés sem.

Ekkor fogtam fel. Meghaltam. Az egész olyan természetesnek tűnt. Elég volt a halál tökéletesen békés állapotában lenni. Akárhogy is, az egyet-len ok, hogy egy kis időre elhagytam a sírom, az volt, hogy elmondhassam. De most már vissza kell térnem.

Hogy mikor jövök ki újra? Nehéz megmondani. Milyen nap is van ma? Április 16-a? És az év? Tehát 1976. április 16-a van? A 6-os és 9-es újra felcserélődött. Ha kijavítja őket, akkor 1674. április 19-e lesz. Értik már? Arra gondolok, hogy majd a valódi 1900-as években jövök elő, nem az 1600-asokban, melyekből – tévedésből – 1900-asokat csináltak. Ekkor majd helyrehozom mindazon időt, amit elkoboztam tőlem.

1974 május

153

Hwang Sun-won alakja

Hwang Sun-won 1915-ben Pyongyang mellett született a japán meg-szállás alatt lévő Koreában. 1921-ben családja Pyongyangba költözik. Hwang Sun-won már tizenöt évesen verseket publikál a helyi napilapokban.

1934-ben beiratkozik a tokiói Waseda egyetemre, és hamarosan pró-zai műveket is ír. Időközben megnősül és az egyetem elvégzése után felesé-gével visszatérnek Koreába. Első novelláskötete 1940-ben jelenik meg. A japán megszállás legsötétebb éveiben (1942 és 46 között) tilos volt koreai nyelven publikálni. Az elnyomás ellen való tiltakozáskánt vált a han’gŭl, a koreai írás egyeduralkodóvá az irodalmi életben, kiszorítva ezzel a kínait. Hwang Sun-won ebben az időszakban írt szövegeit saját bevallása szerint a háza padlásán és egy olajos dobozban rejti el. 1946-ban, Korea felszabadulá-sa után Hwang Sun-won a lírával próbálkozik, ám egy évvel később vissza-tér a prózai formákhoz.

1946-ban elhagyja az ország északi részét, és a koreai háború idején menekültként él a félsziget déli csücskében, először Daeguban, majd Pusanban, végül Cheju szigetén. Első regénye 1950-ben jelenik meg. A kép-lékeny béke idején Hwang Sun-won hosszabb prózai műveket ír egészen 1960-ig, amikor visszatér a rövidebb formákhoz, melyeknek köszönve vált világszerte ismerté.

1957 és 1993 között a szöuli Kyung Hee egyetemen koreai irodalmat tanít.

Hwang Sun-won a szerzője néhány leghíresebb modern koreai no-vellának: „Pyol” (Csillagok, 1940) „Hwang noin” (Az öreg Hwang, 1942), „Hak” (Darvak, 1953), melyek válogatásunkban is szerepelnek.

Hwang Sun-won 2000-ben hunyt el Szöulban. Élete során 7 regénye, valamint több mint száz elbeszélése jelent meg.

154