Muzeul Judeţean Satu MareSzatmár Megyei Múzeum

Satu Mare County MuseumDirecţia Muzeelor din Szabolcs - Szatmár - Bereg

Szabolcs-Szatmar-Bereg Megyei Onkormanyzat Múzeumok Igazgatósága

Museums of Szabolcs-Szatmár-Bereg County

-Revistă de cultură şi civilizaţie--Kultura és civilizáció folyóirat-

-Culture and civilisation magazine-

Editura Muzeului Sătmărean Satu Mare-Mátészalka

2010

Acest material este publicat în cadrul proiectului “Satul în zona Satu Mare - Szabolcs - Szatmár - Bereg, trecut, prezent şi viitor comun”, derulat de către Muzeul Judeţean Satu Mare şi Direcţia Muzeelor din Szabolcs - Szatmár - Bereg, cu sprijinul financiar al Uniunii Europene, al celor două State membre partenere şi al Consiliului Judeţean Satu Mare, prin Programul de Cooperare Transfrontalieră Ungaria – România HURO/0801/179 - SAMCULT

Coordonator : dr. Daniela Bălu, manager profesional© Muzeul Judeţean Satu Mare

Publicaţia sau părţi ale acesteia pot fi reproduse numai cu permisiunea autorilor.

Publicat la Satu Mare, iulie 2010Editor: Muzeul Judeţean Satu MareAdresa: Satu Mare, B-dul Vasile Lucaciu 21, telefon:00-40-261-737-526, fax: 00-40-261-768-761, e-mail: muzeusm@gmail.com,web: www.muzeusm.ro

“Conţinutul acestui material nu reprezintă în mod necesar poziţia oficială a Uniunii Europene”

Echipa de proiect:dr. Daniela Bălu manager profesionalSimona Alexiu manager financiarTóth Istvánné manager financiardr. Cservenyák László asistent manager profe-sionalAdela Dobrescu asistent manager profesionaldr. Maria Lobonţ Puşcaş asistent profesional etnografiedr. Viorel Ciubotă expertTóth Zoltán expertVarga Emese expertNicoleta Oros expertdr.Bodnár Zsuzsanna expertdr. Paula Virag expertCristina Busuioc expert

Linkuri mai importante despre Uniunea Europeană

Comisia Europeanăhttp://ec.europa.euComisia Europeană – Directoratul General pentru Extindere – Programul PHAREhttp://ec.europa.eu/enlargement/financial_assis-tance/phare/index_en.htmComisia Europeană – Directoratul General pentruPolitica Regionalăhttp://ec.europa.eu/regional_policyComisia Europeană – Directoratul General pentruAfaceri economice şi financiare:http://ec.europa.eu/comm/economy_financeConsiliul Uniunii Europene http://www.consilium.europa.euParlamentul Europeanhttp://www.europarl.europa.euCurtea Europeană de Justiţiehttp://curia.europa.euCurtea Europeană de Conturihttp://eca.europa.euComitetul Economic şi Socialhttp://eesc.europa.euComitetul Regiunilorhttp://cor.europa.euBanca Centrală Europeanăhttp://www.ecb.intBanca Europeană de Investiţiihttp://eib.eu.intReprezentanţa Comisiei Europene în Româniahttp://www.infoeuropa.roMisiunea Permanentă a României pe lângă Uni-unea Europeanăhttp://ue.mae.roCentrul Român de Informare de la Bruxelleshttp://www.roinfocentre.beUniunea Europeană în lume:http://ec.europa.eu/comm/world

-Revistă de cultură şi civilizaţie--Kultura és civilizáció folyóirat-

-Culture and civilisation magazine-

SAMCULT

Colegiul de redacţie:

Adela Dobrescu, redactor responsabildr. Maria Lobonţ Puşcaş, secretar de redacţiedr. Daniela Băludr. Bodnár Zsuzsannadr. Viorel Ciubotă dr.Cservenyák László Tóth Zoltán Varga Emese

Traduceri text:Adela Dobrescu (limba engleză)Varga Emese (limba maghiară)dr. Maria Lobonţ Puşcaş (limba maghiară)

Fotografii: Echipa de proiect

Concepţie grafică şi dtp - Cristina Busuioc

Adresa redacţiei : Muzeul Judeţean Satu Mare, B-dul Vasile Lucaciu 21,judeţul Satu Mare, telefon:00-40-261-737-526, fax: 00-40-261-768-761,e-mail: muzeusm@gmail.com, web: www.muzeusm.ro

Samcult (Satu Mare) = ISSN 2068-7672

5

Două ţări, două muzee, un scop, succes comun Dr. Ernest Oberländer-Târnoveanu 6

Kedves olvasó! Dr. Cservenyák László ph.D 7

Cuvânt introductiv Monica-Ioana Dumitru 8Bogdand 10Cămârzana 10Petreşti 11Soconzel 11Viile Satu Mare 12Nagyecsed 13Nyircsaholy 15Szamosszeg 17Vállay 19

Etnikai mozaik a történelmi Szatmár megyében Dr. Cservenyák László ph.D 20

Alimentaţia, între tradiţie şi globalizare Cristina Busuioc 25Nobilii români din Cămârzana Dr. Viorel Ciubotă 30Ritualuri tradiţionale în nunta oşenească Dr. Daniela Bălu 33

Un urbariu al localităţii Petreşti necunoscut Dr. Viorel Ciubotă,Turuckó Sándor 37

„Míg isten lesz, kenyér is lesz”A mindennapi kenyér jelentősége Szamosszeg népi kultúrájában

Dr. Bodnár Zsuzsanna 44

Kenyérsütés Szamosszegen Losonczi Léna 50Strudli és prentaváj Nagy Mária 52The family of the romanian village in the county of Satu Mare during the end of 19th – the 20th centuries Dr. Paula Cătălina Virag 53

A Szamosszegi falvédőgyűjtemény bemutatása Varga Emese 58Evoluţia costumului de mireasă în Cămârzana sau de la handmade la made in China Dobrescu Adela 64

O punte de trecere în istoria caselor ţărăneşti de la sfârşitul secolului xix şi începutul secolului xx Tóth Zoltán 70

Evoluţia arhitecturii tradiţionale în zona Satu Mare şi Szatmár-Szabolcs-Bereg Dr. Maria Lobonţ Puşcaş 81

A hagyomány szigete. Egy szamosszegi lakóház története Dr. Bodnár Zsuzsanna 88

Aki ieccaka legieny... Losonczi Léna 98

CUPRINS

6

Două ţări, două muzee, un scop, succes comun.

Dincolo de vicisitudinile istoriei, inerente, de altfel, întregului spaţiu european, la o analiză obiectivă, situarea unei comunităţi într-o zonă de contact cu o alta este, mai degrabă un factor de avantaj, decât un handicap. Cazul judeţului Satu Mare şi al comitatului actual Szabolcs - Szatmár – Bereg este pe deplin ilustrativ. Cele două entităţi sunt legate nu numai prin vecinătate geografică, dar şi prin împărţirea şi gestionarea resurselor bazinului inferior al Someşului şi al Nirului, printr-o istorie comună care vine din neolitic şi merge până în pragul secolului al XX-lea, prin coexistenţa multiseculară a unor grupuri de populaţie de o parte şi de alta a frontierei. Mai mult decât atât, importantele transformări politice survenite în Europa Central-Orientală după aderarea Ungariei şi României la Uniunea Europeană au deschis larg, după 2007, posibilitatea parteneriatului dintre cele două entităţi administrative. După cum o dovedeşte activitatea rodnică, desfăşurată vreme de mai mulţi ani a Muzeului Judeţean Satu Mare şi a Direcţiei Muzeelor din Szabolcs - Szatmár – Bereg, acest parteneriat nu se limitează doar la nivelul politico-administrativ sau economic ci implică şi două importante instituţii, dedicate protecţiei şi punerii în valoare a unei uriaşe moşteniri care se cheamă patrimoniul cultural sub forma sa materială şi spirituală. Derularea cu succes a proiectului „Satul în zona Satu Mare – Szabolcs - Szatmár – Bereg - trecut, prezent şi viitor comun ”- SAMCULT- (HURO/ 0801/179), desfăşurat, cu finanţarea Fondului European de Dezvoltare Regională, în perioada 1 noiembrie 2009- 31 octombrie 2010 de către cele două organizaţii muzeale este cea mai bună dovadă a importanţei pe care o acordă acestui gen de acţiuni de cooperare transfrontalieră. Studiul comunităţilor din cele două unităţi administrative învecinate din România şi Ungaria s-a desfăşurat pe aria a cinci localităţi din judeţul Satu Mare: Viile - Satu Mare, Soconzel, Bogdand, Cămârzana, Petreşti şi patru localităţi din comitatul Szabolcs Szatmár-Bereg:Vállay, Nyircsaholy, Szamosszeg, Nagyecsed. Obiectivul principal al proiectului a urmărit cercetarea satelor din zona transfrontalieră româno-maghiară, vizând evidenţierea legăturilor culturale, multietnice şi pluriconfesionale, istoria comună dar şi diferenţele

identitare. În cadrul programului au fost organizate nu numai complexe cercetări de teren, dar şi tabere de fotografie, expoziţii şi simpozioane. Una din consecinţele majore ale proiectului, care va asigura o mare vizibilitate a acestuia a fost acţiunea de extindere a paginilor de internet ale celor două instituţii. De asemenea, în premieră, în cadrul proiectului „Satul în zona Satu Mare – Szabolcs - Szatmár – Bereg - trecut, prezent şi viitor comun” a fost realizate nu doar un film etno-antropologic, un album de fotografii, ci şi o carte de bucate şi o revistă de cultură şi civilizaţie specifică satelor româneşti şi maghiare din zona văii inferioare a Someşului şi Nirului. La încheierea acestui interesant proiect nu pot decât să felicit echipele de experţi de la cele două instituţii muzeale, alcătuite din: Bălu Daniela, Cservenyák László, Dobrescu Adela, , Bodnar Zsuzanna, Lobonţ Puşcaş Mara, Tóth Istvanné, Alexiu Simona, Viorel Ciubotă, Oros Nicoleta, Toth Zoltan, Varga Emese şi Busuioc Cristina pentru realizarea lor foarte importantă şi originală. De asemenea, nu pot încheia aceste rânduri fără a-mi exprima speranţa că acest gen de proiecte de cooperare transfrontalieră va continua şi se va diversifica. Cred că cea mai bună garanţie în acest sens este oferită de faptul că Muzeul Judeţean Satu Mare a câştigat şi derulat cu succes, până în prezent, nu mai puţin de nouă proiecte finanţate din fonduri europene, ceea ce reprezintă, după cunoştinţele mele, un unicat în peisajul muzeografiei din România. Preşedintele Comisiei Naţionale a

Muzeelor şi Colecţiilor

Dr. Ernest Oberländer-Târnoveanu

Bucureşti Iulie 2010

7

Kedves Olvasó!

Tisztelettel köszöntöm Önt egy most útjára induló tudományos folyóirat olvasójaként.A történelem kiszámíthatatlan szeszélyei gyakran teremtenek különleges helyzeteket.A történelmi Szatmár megye területét is hosszú időre kettészakította a történelmi politika, ígyévszázados gazdasági kapcsolatok, családi kötelékek, kulturális szálak szakadtak meg.Napjainkban, az Európai Unió tagjaiként azonban ezek kapcsolatok újraépíthetőek.A határokon átívelő kutatások feltárják azokat a hasonlóságokat és különbségeket, azokat a társadalmi, gazdasági, kulturális folyamatokat és jelenségeket, amelyek az elmúlt kilencven évben végbementek.

Szatmár sokszínű etnikai mozaikkal megáldott terület. Élnek itt magyarok, románok, svábok, ruszinok, szlovákok, mindazok, akik rendkívül színes etnikus specifikumokkal rendelkeznek, és az együttélés során a különböző kultúrák sajátos ötvöződését hozták létre.

Talán egyedülálló helyzet az, hogy egymástól alig ötven kilométerre két tudományos intézmény viseli a Szatmári Múzeum nevet. Egyik Szatmárnémetiben Romániában, míg a másik Mátészalkán, Magyarországon. A most közösen zajló kutatás szellemileg fuzionálja a két kutatóhelyet, közös munkára és együttgondolkodásra sarkallja a kollégákat.

A SAMCULT néven ismert uniós kutatás célja, a határ két oldalán lezajlott folyamatok feltárása, elemzése, és következtetések levonása.

A projekt teljes összhangban van az Együttműködési Program stratégiai céljával azzal, hogy a határzóna specifikus előnyeire alapozva a személyek, közösségek és a gazdasági társaságok közeledjenek egymáshoz a közös fejlődés elősegítése érdekében. A projekt megvalósítása elősegíti a kulturális örökség szakembereinek együttműködését, valamint a partner múzeumok intézményi összefogását. A projekt keretében végrehajtandó tevékenységek lehetőséget teremtenek a közös részvételre a kutatási programok lebonyolításában, így lehetőséget

adnak a kölcsönös ismeretátadásra.

A Magyarország – Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program keretében megvalósuló, „ A falu múltja, jelene és közös jövője a Szatmár - Szabolcs-Szatmár-Beregi térségben” című projekt reményeink szerint jelentősen hozzájárul a „Két ország, egy cél, közös siker !” szlogennel fémjelzett európai szellemiség kiteljesedéséhez.

Dr. Cservenyák László PhD.

múzeumigazgató

Szatmári Múzeum Mátészalka

8

Cuvânt introductiv

Este normal ca acţiuni necesare, legitime, cum este editarea acestei reviste de cultură şi civilizaţie, sa fie întreprinse de un muzeu ca Muzeul Judeţean Satu Mare, care a acumulat o îndelungă expertiză stiinţifică, urmare a implementării a numeroase proiecte cu caracter naţional, internaţional şi transfrontalier. Rezultat al unui proiect amplu, care are ca obiectiv cercetarea satelor din zona Satu Mare-Szabolcs-Szatmár-Bereg, sate care de-a lungul timpului au avut o dezvoltare comună, cu toate că nu aparţin aceleaşi ţări, revista îşi propune să clarifice evoluţia comunităţii, în dorinţa de a se identifica “culoarea locală”, specificul local, cel care face diferenţa între microzone şi zone care oferă relevanţă etnografică. Trebuie menţionat faptul că, toate celelalte activităţi din cadrul proiectului: carte despre obiceiuri culinare, film antropologic pe tema coptului pâinii şi importanţa ei în comunităţile studiate şi album foto, prin care se urmăreşte salvarea a ceea ce mai există din peisajul rular şi oamenii acestor comunităţi; vin ca o completare care ne poate ajuta să înţelegem mentalul colectiv al acestor comunităţi. Astfel de cercetări sunt necesare în special în zonele de graniţă unde cultura este uneori identică, dar cu puternice accente identitare. Regiunea vizată de proiect este una unitară din punct de vedere geografic şi face parte din Bazinul Tisei Superioare. O privire mai amplă, de ansamblu, asupra acesteia, atestă existenţa unor limite bine precizate, în anumite părţi, dar şi a unor delimitări mult mai permeabile. Se ştie că este vorba despre o zonă etnografică productivă. Considerăm, însă, tocmai pornind de la această constatare unanimă asupra productivităţii şi bunei individualizări a profilului etnografic al zonei, că este util un studiu antropologic vast, pentru întreg arealul. În contextul unei Europe aproape globalizată constituie o provocare studierea tradiţiilor şi istoriei comune a comunităţilor transfrontaliere, care au avut o dezvoltare simultană de-a lungul istoriei, culturii şi civilizaţiei generate de aspectele colective, dar şi a diferenţelor etnice care le definesc. Contribuţiile acestui demers ştiinţific vor duce la cunoaşterea zonelor de interferenţă culturală, punţi de trecere de la o zonă la alta, în care se pot delimita apoi microzone etnografice.

Varietatea formelor de manifestare a culturii populare din zona studiată, chiar dacă subsumate unui tipar mentalitar unitar, sunt exteriorizate printr-o paletă largă de acte culturale, fapt care-i conferă o mare complexitate proiectului. Iniţiativa demarării acestui proiect este lăudabilă, în condiţiile în care este cunoscut faptul că în domeniul protecţiei şi valorificării patrimoniului cultural, fondurile coordonate de centrele administrative sunt investite în proporţii reduse în aceste regiuni. Totodată, aceste comunităţi sunt interesate de viitorul lor comun, astfel că o cercetare în domeniu vine în întâmpinarea nevoilor şi dorinţelor acestora. În numele tuturor viitorilor cititori vreau să mulţumesc echipei proiectului, specialiştilor Muzeului Judeţean Satu Mare şi ai partenerului maghiar Muzeul din Nyíregyháza - Direcţia Muzeelor din Szabolcs - Szatmár – Bereg, deţinători ai unor pregătiri variate în domeniile: etnologie, sociologie, antropologie, restaurare şi istorie.

Monica-Ioana Dumitru,

consilier - Direcţia Patrimoniu Cultural, Ministerul Culturii şi Patrimoniului Naţional

9

10

BOGDAND - BogdándJudeţul Satu Mare

Comuna este situată în partea de sud a judeţului, la o distanţă de 60 km de municipiul Satu Mare, pe drumul E81, învecinându-se cu judeţul Sălaj. Râul Majna străbate localitatea pe direcţia sud-est, nord-vest. În trecut comuna a făcut parte din comitatul Solnocul de Mijloc, iar ulterior din judeţul Sălaj. În urma reorganizării administrativ-teritoriale din 1968 a revenit judeţului Satu Mare. Numele localităţii Bogdand este atestat din anul 1383 (Bogdand, 1454 Bagdand, 1475 Bogdan, 1553 Bogdaan). Alături de alte domenii din regiune stăpânite de familia Dragffy şi Bogdandul a fost zălogit în 1443 lui Bartolomeu Dragffy. În 1564 face parte din domeniul cetăţii Hodod, pentru ca din 1703 să se afle în stăpânirea comitelui suprem al Solnocului de Mijloc, contele Wesselényi Istvan. După epidemia de ciumă din anul 1742 populaţia a scăzut dramatic, în localitate fiind colonizaţi secui. Prima informaţie despre biserica din Bogdand provine din anul 1470, documentele pomenind despre o ctitorie din piatră. Partea răsăriteană a bisericii a fost adăugată la începutul secolului al XVIII-lea, iar turnul din piatră în 1863. În anul 1977 Muzeul Judeţean Satu Mare, cu sprijinul profesorului László Sipos, a înfiinţat Muzeul Maghiar, într-o casă ţărănească datând din perioada 1880-1885. În fiecare toamnă se organizează în localitate Festivalul Folcloric al Naţionalităţilor.

CĂMÂRZANA – KomorzánJudeţul Satu Mare

Comuna se situează în imediata apropiere a graniţei cu Ucraina, la poalele conului vulcanic numit Holmu Mare (693m), pe valea pârâului Lechincioara, la o distanţă de 62 km de municipiul Satu Mare. Prima menţiune documentară datează din anul 1387(Camarzan), când localitatea aparţinea domeniului Oaş al cetăţii Medieş. Denumirea comunei ne duce în timp spre o legendă care spune că trei haiduci, Paşca, Haiduc şi Homa, prigoniţi de autorităţi, s-au ascuns în această zonă păduroasă, aducând cu ei câteva fete care, datorită frumuseţii deosebite, au fost considerate nişte zâne. Locul în care ei s-au aşezat era greu de pătruns, semăna cu o cămară şi a fost numit „cămara zânelor”, de unde ar proveni numele de Cămârzana. O altă legendă spune că în pădurile de aici erau ascunse fetele din Oaş în timpul năvălirii tătarilor sau turcilor, locul devenind o „cămară a zânelor”. În localitate există trei lăcaşuri de cult: Biserica ortodoxă construită în 1848, cu hramul Sfinţilor Arhangheli Mihail şi Gavril, cea greco-catolică ce datează din 1998, şi capela credincioşilor penticostali, construită în 1995. Pe pârâul Lechincioara mai funcţionează şi azi o moară de apă, veche de aproximativ 200 de ani. Localitatea face parte din zonă etnografică a Ţării Oaşului, celebră prin unicitatea şi originalitatea obiceiurilor, prin folclorul şi costumul oşenesc, prin dârzenia oşenilor, caracteristici ce au făcut ca Oaşul să fie considerat „leagănul românismului şi patrimoniul nostru sfânt” (E. Barbul, Ţara Oaşului. Despre originea oşenilor, 1933).

11

PETREŞTI – Mezőpetri - Petrifeld

Judeţul Satu Mare

Comuna Petreşti este situată în nord-vestul României, pe drumul naţional DN19, la 20 km de punctul de trecere a frontierei în Ungaria (prin Valea lui Mihai sau Urziceni). Denumirea de Mezeu Petri este atestată documentar în anul 1316 (poss. Mezeupetri).. Contele Károlyi Alexandru a fost cel care a iniţiat începând cu anii 1711-1712 procesul de colonizare a zonei cu şvabi catolici, astfel că în anul 1740 contele întemeiază la Petreşti ultima colonie din şirul celor 8, la Petreşti stabilindu-se o populaţie ce îşi avea originile pe malul Rinului. În anul 1742 locuiau 44 de familii şvăbeşti, iar în 1774 numărul lor ajunsese la 99. Potrivit recensământului efectuat de biserica catolică în anul 1777, numărul catolicilor şvabi era de 770. În anul 1834 în urma unui cutremur devastator toată comuna a fost transformată într-o ruină. În anul 1875, după un incendiu pustiitor, au fost distruse mai multe case, şcoala şi biserica. Comunitatea a fost greu încercată în anul 1945 când peste 200 de şvabii au fost deportaţi în lagărele de muncă din Uniunea Sovietică. Muzeul Judeţean Satu Mare organizează din 1994, anual, alături de Forumul Democrat German, un simpozion dedicat acestui dramatic eveniment. În anul 1993 Muzeul Judeţean Satu Mare, cu sprijinul Primăriei locale, a înfiinţat Muzeul Şvăbesc.

SOCONZEL – KisszokondJudeţul Satu Mare

Localitatea aparţine comunei Socond, situată la 40 de km de municipiul Satu Mare, accesul auto făcându-se pe drumul judeţean 193A, iar de la Socond la Soconzel pe drumul judeţean 193F. Se învecinează cu localităţile Cuţa, Hodişa, Stâna, şi cu judeţul Maramureş. Prima atestare documentară a localităţii Socond datează din 1424. În secolele XV-XVI domeniul aparţinea familiei Dragffy, pentru ca din secolul al XVIII-lea să intre în stăpânirea familiei Károlyi. În localitatea Soconzel a existat o frumoasă biserică din lemn, construită în anul 1777, cu hramul Sfinţii Arhangheli Mihail şi Gavril. Din păcate această biserică a fost mistuită de un incendiu în anul 2009. Din anul 1985 slujbele religioase sunt săvârşite în biserica nouă. Soconzelul face parte din zona etnografică Codru, denumirea provenind de la pădurile de fag şi de stejar existente aici până spre sfârşitul secolului XIX. Zona deosebit de pitorească, dar greu accesibilă, oferă farmecul obiceiurilor de odinioară, pe care locuitorii încearcă să le reînvie, prin folclorul şi dansurile codreneşti, amintind aici tradiţionalul „danţ la şură”, prilej de socializare dar şi de etalare a splendidelor costume populare. În vecinătate se desfăşoară anual, în luna august, „Festivalul folclorului codrenesc” de la Oţeloaia.

12

VIILE SATU MARE – Szatmárhegy

Judeţul Satu Mare Localitatea se situează pe valea pârâului Homorod, la 20 km de municipiul Satu Mare, pe drumul E81 şi drumul judeţean 193C, având un relief alcătuit din zone deluroase. Prima atestare documentară datează din 1430, fiind consemnată ca vii ce aparţineau de oraşul Satu Mare. În anul 1703 curuţii au incendiat oraşul Satu Mare, ceea ce a făcut ca o parte a populaţiei să se refugieze în viile învecinate, care au devenit spre sfârşitul secolului al XVIII-lea o localitate de sine stătătoare. În vara anului 1726 a început procesul

de colonizare cu şvabi catolici a comunei Ardud. Locuitorii maghiari s-au împotrivit stabilirii şvabilor în comuna lor, intrând deseori în conflicte, ceea ce a determinat ca o parte a populaţiei şvăbeşti să plece în alte localităţi, iar o parte din maghiari s-au mutat la Viile Satu Mare. Şi în timpul bombardamentelor din 1944 localitatea s-a transformat într-un loc de refugiu pentru sătmăreni. Până în anul 1945 localitatea a aparţinut administrativ de oraşul Satu Mare. În localitate pot fi vizitate biserica reformată, construită în perioada 1839-1857, precum şi biserica greco-catolică ce datează din anul 1894. În apropiere se află aeroportul Satu Mare.

13

NagyecsedSzabolcs-Szatmár-Bereg

A város hivatalos neve Nagyecsed, de lakosai és a környező települések lakói gyakran Ecsed (-be, bül, -be; -en, -rül –re; ecsedi ) alakban mondják. Területe 4398 hektár, 1980. január 1-én 2181 lakóház állt benne (ebből 3 a külterületen), lakóinak száma 1984. január 1-én 6828 fő volt (Hnt. 1985, Népsz. 1980). Termelőszövetkezeti község, földjén a helyi Rákóczi Tsz. Gazdálkodik. Általános iskolája önálló. Vasútja van, itt halad el a Mátészalka-Ágerdőmajor (Nagykároly) vasútvonal. A községet 1220-ban említik először egy idevaló poroszló nevében: prist. Zomoy de v. Euchetii (SzabSzatm. 75). Ecsed már megalakulásától kezdve a Gutkeledeké volt. 1291-ben a Gutkeled nembeli Dorog fiai itteni birtokukat átengedik sógoruknak, Gyulának (t. seu p. Eched). 1317-ben a hűtlen Dorog fiak részét a rokon Báthori Bereck fiai szerzik meg, ugyanők Ecsed felét Dorog lányunokáitól 1322-ben megveszik. 1329-ben pedig Kántorjánosi István zálogosítja el nekik itteni birtokrészét. Mivel a néhány száz esztendős sárvári castrum már nem jelentett megfelelő védelmi lehetőséget, 1334-ben Károly Róbert Bereck fiainak – akik a király oldalán részt vettek az oligarchák elleni harcokban – megengedi, hogy az ecsedi mocsarakban kő- vagy favárat építhessenek, és azt a személye iránti ragaszkodásuk jeléül Hűség (Hywseg) várának nevezhessék. A vár a láp egyik szigetén mint vízi vár meg is épült, de később Ecsedi-vár lett a neve. A várnak később is a Báthoriak voltak az urai. 1492-ben Báthori András nagy költséggel megerősítette, ettől kezdve a vármegye egyik legfontosabb erőssége volt, és az erdélyi fejedelmek és a magyar királyok közötti harcokban nagy szerepet játszott, különösen a XVI. században. 1530-ban Szapolyai kezén volt, míg Báthori Miklóst bátyja, Bonaventura át nem térítette a Ferdinánd pártjára. Ezért János Zsigmond ostrom alá vette a várost, de nem tudta bevenni. Az 1566. évi békekötéskor Ferdinánd Felső-Magyarországon mindent átengedett János Zsigmondnak, csak Ecsedet nem. Az 1570-es években nagyjából már kialakultak az államhatárok Erdély és a magyar királyság között, létrejött a török elleni végvári rendszer. Ekkor erősítette meg az ecsedi Báthoriak utolsó tagja, Báthori István országbíró az ecsedi várat. A

Báthoriak ecsedi ága 1605-ig birtokolta Ecsedet és a várat. Az országbíró halála után fogadott fia, somlyói Báthori Gábor, a későbbi erdélyi fejedelem örökölte az ecsedi uradalmat. Az 1645. évi linzi békekötés egyik pontja szerint a Bethlenek kihalásával az uradalom a várral együtt a Rákócziak tulajdonába kerül, akik házasság révén is jogot tartottak rá. I. Rákóczi György fejedelmet 1648-ban iktatják be itteni birtokaiba. Fia, II. Rákóczi György, amikor a balszerencsés kimenetelű lengyel hadjárat után a lengyelek Szatmárt és Bereget végigpusztították, az ecsedi várba vonult, és családját is itt tartotta biztonságban. II. Rákóczi Ferenc pedig 1700-ban itteni gazdaságát zálogba adta Bánffy György erdélyi kormányzónak. 1711-ben, a szabadságharc bukása után II. Rákóczi Ferenc birtokrészét a kincstár lefoglalta. 1746-ban Károlyi Sándor fia, Ferenc megvette az Aspremont örökösök részét, 1748-ban pedig a kincstárét is. Az ecsedi uradalomra királyi megerősítést gróf Károlyi Antal szerzett 1776-ban Mária Teréziától (BOROVSZKY 122-3, BEREY 69-73, 36-39, ÉBLE: Ecsedi uradalom 6-35, BÁRSONY ISTVÁN: Nyírbátor történetének egy nehéz szakasza. Szabolcs-Szatmári Szemle. 1979/3.44, SzabSzatm. 75). Ecsed lakói a középkorban magyarok voltak (MAKSAI 132). Jelentősebb számú idegen népelem a későbbi századokban sem terepült meg benne. A XIX. század elején és közepe táján is csupán néhány zsidó élt a községben, ezért joggal tarthatják a források egyöntetű magyar településnek (KÁVÁSSY 321-337, NAGY 362, FÉNYES IV., 281). Az utóbbi évtizedekben azonban jelentősen megnőtt a cigány lakosság száma. A lélekszám az utolsó két évszázadban így alakult: 1784:690 (Népsz. 1960), 1828: 1275 (NAGY i. h.), 1839: 1320 (FÉNYES i. h.), 1863: 1895, 1873: 1312, 1888: 2517, 1898: 3133, 1907: 3851, 1913: 4665, 1926: 5203, 1933: 6628, 1944: 7534, 1960: 8348, 1973: 8225, 1980: 7311 (Hnt.). A község neve puszta személynévből alakult. A személynév az ecs – öcs ’fiatalabb testvér’ –d képzős származékából áll. A Nagy- jelző megkülönböztető szerepű volt, mert a település szomszédságában állt a már régen elpusztult Kisecsed nevű falu (SzabSzatm. 75, FNESz.). Falucsúfolók: 1. Ecsedi kokóu, tengeri lopóu. A környék falvaiban még ma is kokóu-nak, ecsedi kokóunak nevezett nagyecsediek a láp lecsapolása utáni évtizedekben főként tengerit, ’kukoricát’ termesztettek. Akinek nem volt elég, lopott a máséból is. 2. Nagyecsed híres

14

káposztatermő hely volt: Egye meg Ecsed, szokta mondani, aki nem kedveli a káposztát. 3. Az ecsedieket hajdan azzal csúfolták, hogy a csíkra „csíkhalra’ csengőt kötöttek, hogy könnyebben meg lehessen fogni. Meg azzal is, hogy a bocskort lőtték meg vadruca helyett az Ecsedi-láp vizén. – Az utóbbi falucsúfolókat a SzamSz. közli, ma már nem élnek. Nagyecsed Újra VárosA település elhanyagoltnak, mellőzöttnek érezte magát a történelem során. A hátrányos helyzetből a kivezető utat a várossá válásban vélték felfedezni. Az a tény, hogy a lakosság létszáma magas volt, még közelebb hozta a várossá fejlesztés gondolatát. Bár tisztán látták az ecsedi lakosok, hogy sok minden hiányzik ahhoz, hogy a község várossá lehessen, de azt is látták, hogy számos, Ecsednél kevesebb lakossal bíró település megkapta ezt a címet.1990-ben a demokratikusan választott önkormányzat a település fejlesztését, megtartó erejének fokozását tűzte ki céljául. Ennek érdekében jelentős infrastrukturális beruházásokat hajtott végre, gáz-, telefonhálózat kiépítése történik meg. Fejlesztésre kerül az intézmények színvonala, az úthálózat. Több intézménye további 7-10 település lakosságának végez igazgatási feladatokat, szervez kereskedelmi ellátást, és nyújt szolgáltatásokat, amelyekkel megalapozta és felerősítette egy magasabb szintű közigazgatási szerepkör elnyerésének reményét. Elérkezett az idő arra, hogy a többéves mezővárosi múltat magáénak tudó település hagyományai és értékei iránti tiszteletből, a magyar városok sorába emelkedjen. Nagyecsed önkormányzata 1994-ben adta be elsőként a várossá nyilvánítást kérő pályázatát.

Az előírt követelményeket ekkorra a település teljesíteni tudta, mégsem ítélték meg az áhított címet számára. Az önkormányzat ismételten pályázatot nyújtott be és szinte váratlanul érte a jó hír, hogy Nagyecsed 1997. július 1-én, több száz év után újra város lett.

Alapvető infrastrukturák közül teljeskörűen megoldott a gázellátás, az ivóvízellátás, és a távközlési ellátottság. Megoldott a szervezett szemétszállítás és kezelés. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében megvalósuló hulladéklerakó fejlesztési program keretében Nyíregyháza és Kisvárda mellett Nagyecseden épül egy korszerű, a környezetvédelmi normáknak mindenben megfelelő térségi hulladéklerakó.A város részese egy regionális ivóvízminőség-javító programnak, melynek eredményeként az ivóvíz minősége mindenben megfelel majd a legszigorúbb EU-s előírásoknak. Persze a városi cím rengeteg feladatot, munkát von maga után. A települést folyamatosan fejleszteni kell ahhoz, hogy méltó legyen az elismeréshez. Nagyecsed 4 környező településsel együtt –hosszú évek próbálkozása után- eredményesen pályázott szennyvízberuházásra, így várhatóan 2011-ig ez az infrastruktúra is elérhető lesz az itt élők számára. A városnak egyre többet kell foglalkozni a városias kép kialakításával. Ennek jegyében sikeresen szerepelt a város egy városközpont-rehabilitációs pályázaton, melynek eredményeként megújul a város központi része, és új városháza is épül.Fontos a város működése szempontjából az intézményhálózat további fejlesztése, bővítése.

15

NyircsaholySzabolcs-Szatmár-Bereg

A község hivatalos nevének helyi ejtése Nyírcsahoj, de lakói és a környékbeliek gyakran Csahoj (-ba, -búl, -ba; csahoji) alakban emlegetik. Területe 3445 hektár, 1980. január 1-én 768 lakóháza volt (ebből a külterületen 14), és 1984. január 1-én 2452 fő lakott a településen (Hnt. 1985, Népsz. 1980). Vasútja van, itt halad el a Mátészalka-Ágerdőmajor (Nagykároly) vasútvonal. A község 1270-ben a káta nembeli Csaholyiak birtokaként tűnik fel (p. Chahol), de ennél bizonyára korábban keletkezett, mert a nemzetség XI-XII. században Szatmárba költöző ágának ez volt az első falva. A nemzetség itt felépített monostorát 1327-ben (más vélemény szerint 1325-ben) említik először: Chahalmonustera (SzabSzatm. 84, VITYI 16, 24). A monostor emléke a falu Monostoroscsaholy (Monostoraschahol) elnevezésében maradt meg. A település mint a nagy Csaholyi-uradalom központja a forgalmasabb helyek közé tartozott, és vásártartási joga is volt (MAKSAI 121). Neve az oklevelekben gyakran előfordul: 1333-ban Csaholyi János (Johannis f-i Petri de Chahal) a kárára kiadott hamis oklevelek miatt tiltakozik. Pál nevű papja (Paulus sac, de Chahal, Chaho, Chahal) 1332-ben négy, 1333-ban három, 1334-ben négy garas pápai tizedet fizetett (SzabSzatm. i. h.). 1429-ben Csaholyi János és László új adományt nyernek Zsigmond királytól minden birtokukra, amelyhez ekkor több Szatmár és Közép-Szolnok vármegyebeli falu tartozott, így például vidékünkről Szalka, Hidaskocsord, Nagykocsord (ma Kocsord), Tunyog, Jármi, Parasznya, Györgytelke (Győrtelek), Csenger, Jánosi, Botpalád, Sonkád stb. – A XVII. Század sok csapást hozott a községre: a kóborló, fosztogató török és német hadak teljesen elpusztították a Csaholyiak erődített kastélyával együtt. 1604-től az 1800-as évek elejéig puszta volt, 1727-ben Bencze Sámuel kapta meg, 1747-ben gróf Teleki Ádám kap benne részbirtokot, 1810-ben a gróf Teleki, gróf Károlyi, Újhelyi, Irinyi stb. családok voltak a birtokosai. A múlt század elején pedig a báró Uray, Budaházi, Szalkai és Berger családoké (BOROVSZKY 127-8, VITYI 16-7). A falu lakói a középkorban magyarok voltak (MAKSAI 121). Később Csaholy sokáig lakatlan puszta. SZIRMAY a XIX. század elején még így írt róla: „… most puszta, ez előtt nevezetes helység” (II, 111). A század közepe táján FÉNYES már ezt mondja: „nem régen népesittetett meg ujra”. Ekkor

a lakosság vallási (és nemzetiségi) megoszlása ez volt: 353 római katolikus, 223 görög katolikus, 84 református, 18 izraelita élt itt (IV, 291). Közülük csak a református vallásúakat tekinthetjük magyaroknak. A lakosság elmagyarosodása gyors ütemben történhetett, a századfordulón ugyanis nagyjából hasonló vallási megoszlásnál már mint magyar falu szerepel, kis százalékú tót ’szlovák’ népességgel (BALOGH 888). A kéziratos feljegyzések szerint benépesítése már 1812-ben elkezdődött: „1812-től pedig 1822 ik évben be származott tót ajku népek” vallásukra nézve „Római Catholikusok, és Görög Catholikusok települtek meg”, akik Zemplén, Sáros, Abauj, Ungvár megyékből származtak bé” (PESTY, 1864). Lakóinak száma az újratelepülés óta a következőképpen alakult: 1828: 762 (NAGY 364), 1839: 678 (FÉNYES i. h.), 1863: 1490, 1873: 1613, 1888: 1370, 1898: 1725, 1907: 1901, 1913: 2004, 1926: 2127, 1933: 2542, 1944: 2601, 1960: 2736, 1973: 2751, 1980: 2564 (Hnt.). A község neve szláv eredetű. Előzménye * Cach l, és ebben ugyanaz a Cach személynév van, mint Csaholc nevében, a képző azonban más. Az alapjául szolgáló szláv személynév magyar névadással vált településnévvé. A tájra utaló Nyír- előtag megkülönböztető szerepű (SzabSzatm. 84, FNESz.) A falu egykori monostorára a Csaholymonostora, Monostoroscsaholy elnevezések utalnak (MAKSAI 121). A PESTYnél előforduló Puszta Csaholy a lakatlanná vált település neve volt. SZIRMAY tévesen azt írja Nyírcsaholyról, hogy „Magyar, Oláh Középső és Monostoros Csáholyra vólt felosztva” (II, 106, 111). Monostoroscsaholy mint láttuk a falu egykori monostorára utaló elnevezés volt (vö. MAKSAI i. h.). A másik három azonban a Csaholyi-uradalomhoz tartozó Közép-Szolnok vármegyei falu volt (VITYI 16). A szomszédos falvak lakói két falucsúfolót szoktak emlegetni a csaholyiakkal kapcsolatban: 1. „Csahoji tóutok, imággyák a villanydróutot.” – A magyarázat szerint a csaholyi ember nem tudta, mire való a villamosvezeték, és amikor az zúgni kezdett, félelmében letérdelt, imádkozott hozzá. 2. A csaholyiakat olajos tóutoknak nevezik, mert sok olajat fogyasztanak. A község határában keresendő Szentmiklós helye. Neve 1429-ben tűnik fel, mint az egyik Csaholyi puszta. – Egykori templomának védőszentjéről kapta a nevét (MAKSAI 215, SzabSzatm. 84). – A belterülettől északnyugati,

16

illetve nyugati irányban vannak a Szentmiklósi-dűlő, Szentmiklósi-forduló nevű mezőrészek. Valószínűleg ezen a tájon feküdhetett az egykori falu. Határában lehetett Abaháza is. MAKSAI szerint a Csaholyiak, később a Kállaiak korán elpusztult, a XIV. századnál nem régibb falva volt (108). 1358-ban Hodász és Radalf határjárása során mint Csahollyal szomszédos föld tűnik fel: 2 m-es non Medyes, sed t-e Abahaza ac. P-ni Chahul separari. Valószínűleg azonos vele az 1360-ban említett Abameggyese (Abameggyese) (MAKSAI 177-8, SzabSzatm. 84), bár VITYI ez utóbbit Meggyessel azonosítja (21). Egykori lakott hely voltára a –háza utótagból következtethetünk (SzabSzatm. i. h.). FÉNYES mint Csaholy melletti pusztát említi (IV, 292).

Határában keresendő az elpusztult Huszt helye is. A falu neve 1337-ben tűnik fel a Káta nembeli Csaholyiak birtokaként: Huzth (MAKSAI 149). Neve bizonytalan eredetű. A szlávból való származtatásnak komoly nehézségei vannak, de az sem bizonyítható, hogy magyar személynévi eredetű, mert ilyet 1400 előttről nem lehet kimutatni (SzabSzatm. i. h.). A FNESz. Huszt város nevével kapcsolatban írja: „tisztázatlan etimológiájú pataknév”. Talán itt is eredetileg víznév volt, és később vált az egykori falu nevévé. Nyírcsaholyból eddig a BOROVSZKY-monográfia (127-8), MAKSAI (215, 108), a helységnévtárak és a MFSz. közöltek földrajzi neveket.

17

SzamosszegSzabolcs-Szatmár-Bereg

A község hivatalos nevének helyi ejtése Szamosszeg (-en, -rül, -re; szamosszegi).Területe 3561 hektár, 1980. január 1-én 701 lakóház állt benne (ebből 2 a külterületen), és 1984. január 1-én 2404 lakos élt a faluban (Hnt. 1985, Népsz. 1980). Vasútja nincs, autóbuszjárat köti össze a szomszédos falvakkal és Mátészalkával. A község 1290-ben tűnik fel (Zomuszygh), amikor IV. László király felszólítja vámszedőit, hogy a Szamoson egészen Szamosszegig ne szedjenek vámot a Balogsemjén nembeli Mihálynak és fiainak hajói után. Az Ecsedi-láp északi csücskének védelmében álló Szamosszeg Szamos átkelőhelye a szatmár-gyarmat-panyolai középkori hadi és kereskedelmi nagy utat kötötte össze a folyó bal partjával, így ezen a rendkívül fontos helyen az átmenő-forgalom hatására bizonyára az első okleveles említésnél már jóval korábban település jött létre, melyet a szomszédságában később kialakuló nagyobb birtoktestek sem tudtak elnyelni: a királyt Szamosszegen officiálisok ’hivatalnokok’ képviselték, vámjával pedig a mindenkori szatmári főispán rendelkezett. Így történhetett meg a BOROVSZKYnál olvasható eset: 1351-ben Laczk fia András főispán azokat a kereskedőket, akik itt át akartak kelni a Szamoson megvámoltatta, de nem eresztette át, hanem lehajtotta Csengerig, ott újra megvámoltatta és tovább küldte őket Szatmárig, ahol csak a harmadik vám után mehettek át a vízen (152). A falu nevét a XIV. század elején két oklevél is említi: 1312-ben a királyi birtok tiszttartója a Szatmár megyei Olcsva ügyében szerepel (officialis mg-i Beke de Sumuszeg), majd disznólopásban bűnös. 1324-ben idevaló emberek bachnai jobbágyokkal szemben hatalmaskodnak: populos de Zomusseg, …Bhuctus de Somusszeg (SzabSzatm. 114-5). A falut a király 1350 után adományozta el, és a Cudarok, majd rövidebb ideig a Rozgonyiak, Várdaiak voltak az új birtokosok. Az ugyanekkor feltűnő Perényiek viszont egészen 1945-ig jelen vannak a község birtokosai között. Bizonyára az uralkodó alatt eltöltött hosszú idő adta meg Szamosszegnek a lehetőséget későbbi városias jellegű fejlődésére. Lakóit cívisnek ’polgárnak’ nevezik, és az ítélkezés joga a magánföldesurak alatt is a Judices, Jurati et hospitesé, vagyis a ’bíráké, esküdteké és hospeseké’. 1411-ben a községet valamennyi Cudar-birtokkal együtt királyi engedéllyel

Szabolcsba teszik át, ahonnan csak 1830-ban került ismét vissza Szatmár vármegyébe (MAKSAI 209, BOROVSZKY 153).A XVIII. századtól a XIX. század közepéig a gróf Károlyi, Perényi, herceg Eszterházy, Lónyai stb. családok a földesurai. Századunk elején a Perényieknek, a Károlyiaknak és Mandel Ignácnak volt itt nagyobb birtoka. Az 1920-as években, a földreform következtében erősen csökkent a korábbi birtokosok földterülete, kialakult egy vagyonos paraszti réteg. Az 1945 utáni földosztással pedig a kisparaszti gazdaságok szaporodtak el a faluban. – A község története során sokat szenvedett a Szamos és Kraszna árvizeitől. Legutóbb 1970. május 14-15-én öntötte el a víz a település egy részét. Szamosszeg lakossága a középkorban „csaknem egészében magyar” volt (MAKSAI 209). Számottevő idegen népelem a későbbi időkben sem települt be (NAGY 368). Lakóinak száma az utolsó két évszázadban az alábbiak szerint alakult: 1784: 794 (Népsz. 1960), 1828: 1269 (NAGY i.h.), 1839: 1544 (FÉNYES IV, 290), 1863: 1723, 1873: 2191, 1888: 1913, 1898: 2213, 1907: 2625, 1913: 2800, 1926: 2649, 1933: 2845, 1944: 3140, 1960: 3004, 1973: 2790, 1980: 2377 (Hnt.). A falu a szabályozás előtti Szamos egyik hatalmas kanyarulatáról, szegéről kapta a nevét. A Szamos- előtag a településnek a folyó melletti fekvésére utal (SzabSzatm. 115, FNESz.). Falucsúfolók: 1. A szamosszegieket azzal ugratják a környék lakói, hogy felhúzták a falu bikáját a toronyba, mert le akarták vele a tetőn kinőtt füvet legeltetni. Hé komé, mán sodorintya –mondta az egyik a másiknak, amikor a bika a kötél szorítása miatt kinyújtotta a nyelvét. 2. A szamosszegiek megúszták a ködöt – állítják a nagydobosiak. Két helybeli koma hazafelé tartott, és amikor sűrű köd ereszkedett le, azt hitték, vízhez értek, ezért megpróbáltak átúszni rajta. 3. A régi szamosszegi utcanevekhez kapcsolódik az alábbi tréfás rigmus: Bigecs, Mák-hej, Óuszuszka, /Templom vég, az erdőüt bujja. 4. A régi szólás így tartotta: Gyalog ment, mint a szamosszegi ember Károjba. A szamosszegi bíró szekérbe fogta az ökrét, hogy az adót bevigye Nagykárolyba és ne menjen gyalog. A pénzt a szeredással feltette a szekérbe, maga pedig az ökör előtt gyalog bandukolt az egész úton. Ez utóbbi szólást a SzamSz. őrizte meg, ma már nem ismerik. Határában keresendő Bachna középkori falu helye. 1322-ben tűnik fel (p. Bachna) a Balogsemjén nembeli Ubul fia: Mihály fia István falujaként, amelyet a hermánszegi, jánki népek elpusztítottak. Két évvel később a rokon Lengyel

18

kelt oklevél alapján Szamosszegről Tehenye nevet közöl, de BALOGH következtetésével ellentétben ezt nem mint elpusztult települést említi, hanem csupán mint szláv eredetű földrajzi nevet (210). Másutt valóban szól egy Ténye (Tenyhe, Thenge) nevű pusztáról: „Eltűnt Károlyi-puszta, melyről csak a XIV-XV. századból maradt adatunk” (MAKSAI 219). – KNIEZSA szerint a Tenyhe név szláv eredetű, és a Techyna személynévből ered (Mnépny. 4:22). BALOGH más szláv nevek (1357: Glyzka, MAKSAI 210; a mai olcsvai Gilicka) elemzéséből azt a megállapítást vonja le, hogy a falu a XIII. század végétől a XIV. század közepéig állhatott fenn. Lakói keleti szlávok (valószínűleg ruszinok) lehettek, akik a falu pusztulása után esetleg Olcsvára települtek át (3-9). A Tenyhe nevű dűlő a szamosszegi határ északkeleti szélén fekszik, egy része pedig a Szamos szabályozásával a folyó jobb oldalára került, Olcsvaapáti határába. Szamosszegről eddig SZIRMAY (II, 363), a BOROVSZKY-monográfia (152), MAKSAI (210), a helységnévtárak, a Szamosháti szótár, a SzabSzatm. (115) és a MFSz. közöltek földrajzi neveket.

János két idevaló jobbágyáról hallunk: 2 iob-nes, Stephanum de Bacna et Petrum de eadem (SzabSzatm. 115). MAKSAInál Bachna mint a Panyolaiak közelebbről nem ismert birtoka szerepel, amely valószínűleg Panyola-Kér-Semjén szomszédságában feküdt (111). Neve talán szláv eredetű, és a bahno ’mocsár’ szóból származhat. Eredetileg határrésznév volt, és átvitellel alkalmazták az ott létesített településre. STANISLAV szerint a szóban levő –h azt bizonyítja, hogy ezen a helyen a XIII. században még szlovákok éltek; bahno köznév és Bahna, Bahno tulajdonnév azonban az ukránban is van (SzabSzatm. i. h.). – Újabban BALOGH LÁSZLÓ foglalkozott a kérdéssel. A korábbi kutatókkal ellentétben a nevet Básznának olvassa, és a falu helyét a ma is meglévő Bászna nevű dűlő területére teszi. [Olvasatát azonban erős kritikával kell kezelni, mert a ch nem jelölt sz-t!] Ez a határrész a Szamos szabályozása előtt Panyolához tartozott (vö. KÁLNÁSI 305). BALOGH a nevet nem a Bahnoból magyarázza, hanem az ugyancsak szláv (de keleti szláv) bastba – basnba ’torony, bástya’ szóból és úgy tartja, hogy az a vár lehetett a település névadója, amelyet IV. László király engedélyével a Balogsemjén nembeli Ubul fia Mihály építtetett. A SzabSzatm. (113) és más források a várat Szamoskér határába teszik. – A Bászna nevű dűlő a szamosszegi határnak Panyolával szomszédos északkeleti részén van, a belterület közelében. BALOGH szerint a község határában lehetett Tenyhe falu is. MAKSAI egy 1357-ben

19

VállaySzabolcs-Szatmár-Bereg

A község hivatalos és népi neve Vállaj (Válaj; -on, rul, -ra, vállaji, válaji). Önálló település polgármesteri hivatallal. 1950-55 között Mérkkel összevont település volt Mérkvállaj néven (Hnt. 1956. 723.). Területe 2227 hektár, 1980. január 1-én 448 lakóház állt benne (ebből 1 a külterületen), és 1984. január 1-én 1099 fő lakta (Hnt. 1985., Népsz. 1980). Vasútja nincs, de sűrű autóbuszjárat köti össze a környező falvakkal, valamint Mátészalkával és Nyírbátorral. Általános iskolája helyben van. A község az utolsó évtizedekben néhány középülettel és sok új lakóházzal gyarapodott. Lakóinak számában azonban az utolsó évtizedekben igen jelentős csökkenés tapasztalható. Különösen a második világháborút követő években szembetűnő a fogyatkozás. A falu felnőtt lakosságának nagy részét elhurcolták a Szovjetunióba, többségük ott pusztult el. A község 1335-ben tűnik fel a Gutkeledek birtokaként: Vale (MAKSAI 230, SzabSzatm. 134). BOROVSZKY viszont azt írja, hogy már a XIII. században is fennállt, és a Kusalyi Jakcsok birtokolták (165). 1354-ben a Gutkeledek sárvári monostorához tartozott, tehát az egyik legelső falu a nemzetség itteni földjén. Már 1335-ben templomos hely volt. Eredeti birtokosai – a Báthori család terjeszkedésének is ellenállva – vállaji részeikre még sokáig igényt tartottak (MAKSAI i. h.). Vállaj történetének külön fejezetét jelenti a német anyanyelvűek betelepítése. A svábok első csoportja 1712. július 14-én érkezett Nagykárolyba. Itt és a közeli falvakban 300 család (kb. 1400 fő) telepedett le. A magyar jobbágyoknak sokszor házaikat is meg kellett osztaniuk a jövevényekkel, ez tovább nehezítette mindkét réteg helyzetét. Gróf Károlyi Sándor a nagykárolyi uradalomban hat sváb telepet hozott létre.

1749 januárjában már körülbelül negyven sváb gazda lakott a községben, míg magyar csak kilenc-tíz. A több hullámban érkező telepes családok a gróftól 22-24 hold földet kaptak, őket nevezték gazdáknak; mások házhelyet és legelőt, őket zselléreknek hívták (ezek iparosok voltak), a harmadik réteg volt a lakóké, ide azok tartoztak, akiknek korábban se mesterségük nem volt, se napszámba nem jártak (BELLÉR 58-62, KOMORÓCZY 2, 122, VONHÁZ 123, SZAMOSVÁRI 18-9). A század közepe táján pedig a lakosság vallási és nemzetiségi megoszlása ezt a képet mutatta: 890 római katolikus (német), 48 görög katolikus (román), 12 református (magyar) és 4 izraelita (zsidó) élt a községben (FÉNYES IV, 290). A század végén is megmaradt a sváb lakosság túlsúlya, de növekszik a magyarok és románok száma is (BALOGH 888). Lakóinak zöme ma is sváb származású, de már csak az idősebbek ismerik (és olykor használják is) anyanyelvüket. Az eredeti családi nevek megváltoztatása, a névmagyarosítás 1946-ban indult. Az új magyar nevek megválasztásában Bot Pál plébánosnak volt jelentős szerepe (SZAMOSVÁRI 8). Sokan azonban megtartották régi családi nevüket. Vállaj lakóinak száma az utolsó két évszázadban így alakult: 1784: 583 (Népsz. 1960), 1828: 874 (NAGY 368), 1839: 954 (FÉNYES i. h.), 1863: 1234, 1873: 1572, 1888: 1565, 1898: 1960, 1907: 2200, 1913: 2624, 1926: 2667, 1933: 3042, 1944: 3331, 1960: 1895, 1973: 1673, 1980: 1305 (Hnt. 1985, Népsz. 1980). A falu nevének eredetére nem ismerünk meggyőző magyarázatot. Feltehetőleg puszta személynévből keletkezett magyar névadással. A személynév lehet a magyar váll köznév –é –ah képzős származéka: a Vállahból a Vállaj fejlődés teljesen szabályos. De szláv eredetű személynév (vö. cseh Vlach) is lehet: Valentin ’Bálint’ >Vála>Vállaj. A szóvég alakulására szláv jövevényszavaink köréből hasonló példák: lapu ~ lapuj, oláh ~ oláj (SzabSzatm. 134, FNESZ).

20

Etnikai mozaik a történelmi Szatmár megyében

Dr. Cservenyák László Ph.D

A történeti Szatmár a különböző vallású és etnikumú népesség rendkívüli keveredésének mintapéldája, egyfajta etnikai-vallási mozaik, ahol a 18.század óta öt jelentős felekezet és hét számottevő nemzetiség alakította a vallási- nemzetiségi arculatot. A magyarokon és a románokon, azaz a két legfontosabb etnikai csoporton kívül nagyobb számban éltek és élnek itt svábok, ruszinok, szlovákok , cigányok, zsidók. A felekezeti élet sokszínűségéről pedig a római katolikus, református, görög katolikus, izraelita és ortodox templomok tanúskodnak. E kevertség teszi egyedivé a napjainkban három ország – Magyarország, Románia, Ukrajna – perifériáján elhelyezkedő történeti régiót.1 Magyarország északkeleti szegletében, a román és az ukrán határ mezsgyéjén húzódik meg Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye, honi szatmári fele. Átmeneti táj az Alföld és az erdélyi, kárpáti előhegyek között. Emellett – a határokat figyelmen kívül hagyva – egységes egész is mind néprajzi, mint történeti vonatkozásban. Az itt élő nép élete, műveltsége, világa, mindig érdekelte az irodalmat, a tudományt is.Az avatott szem rögvest észreveszi, hogy Szatmár önmagán belül még több jól elkülöníthető kistájra is tagolható. Mai felszínét a vizek és a szelek munkája alakította, meg azok a süllyedések, ahol ma a szatmár-beregi síkság és a hajdani Ecsedi-láp terült el. A megsüllyedés előtt megközelítően egy szinten volt az egész vidék. A lassú méltósággal kanyargó folyók (Tisza, Szamos, Túr, Kraszna) elhordták, lerakták, majd kisimították a hajdani hordalékkúpokat. Így alakultak ki a kistájak, mint a Tiszahát, az Erdőhát, a Szamoshát és a Rétoldal, vagy másképpen az Ecsedi-láp. 2

Szatmár- sajátos színt jelent. Bihar földjén az Alföld és Erdély találkozott, a fejedelemség és a török hódoltság. Szatmár még egy szomszédot kapott: a Felvidéket, a közeli szlovák-ruszin kultúrával, Lengyelországba vezető utakat, s a Habsburg császár közvetlen közelségét. A Tiszahát még Szatmáron belül is sajátos helyzetű. 1 Tátrai Patrik: (2010) Az etnikai térszerkezet változásai a történeti Szatmárban .p.11.2 Farkas József : (1998) Néprajzi írások p.178.

A Szamos-Tisza köze - a vizek ajándékából - nem esett a hadak útjába, megkímélte a hódoltság. Míg az Alföldön s Szatmár más részein is falvak százai pusztultak el, addig itt ugyanazok a helységek szerepelnek, mint az Árpádok korában. Legfeljebb odább mosta őket a víz. Török, tatár ritkán járt erre, a néphagyományok megmaradtak, a népanyag lényegileg nem változott. A küzdelmes sors kifejlesztette a nép önérzetét, demokratizmusát, s egy kisnemesi színekkel átitatott, gazdag népi kultúrát is kifejlesztett. S mivel Erdély, a Felvidék, s az Alföld között fekszik, kultúráját felvidéki, erdélyi színek is gazdagítják. Tánca a kalotaszegi legényesnek bizonnyal rokona, dalainak egy részét csak Gyergyóban énekelhetik szebben, paticsos falú templomai a középkort őrzik. Fatornyai Nagybányán keresztül Kalotaszeggel tartják a kapcsolatot, háza, udvara, berendezése a Székelyfölddel. Utasemberei Kolozsvárt, Zilahot, Beregszászt és Munkácsot járják. Az alföldiek nyíltsága, keménysége és az erdélyiek szíve-lelke jellemzi az egész népet…” 3

Ha a szatmári etnikum belső életét, világát a kultúra oldaláról vesszük szemügyre, Kósa László megállapítását kell szem előtt tartani: „A magyar népi kultúra nyelvszigeteken és peremvidékeken mind a tárgyi világban, mind a díszítőművészetben, a szokásokban és a népköltészetben számos a nyugat- és kelet-európai (balkáni) kapcsolatokat reprezentáló archaizmust, jelenséget és elemet őrzött meg.” 4

A két megye, Szatmár és Bihar közt e tekintetben is igen sok a hasonlóság. Mindkét megye ősi alakulat. Mind Bihar, mind Szatmár megye földrajzilag két nagy, egymástól merőben eltérő részre tagolódik: alföldi és hegyi részre. Továbbá abban is megegyeznek, hogy alföldi részeiket a honfoglalás óta magyarok lakják, míg a hegyes részeken főleg románok élnek. Mindkét megye egy-egy folyó völgyét követve (Biharnál a Köröst, Szatmárnál a Szamost) peremterületen létesült, földrajzilag átmeneti terület. Mindkét megye határvidék volt a török hódoltság alatt, hadak járásának a színtere, egyes részeiket hol a török, hol a német (illetve a maradék magyar királyság), hol Erdély uralta. Bölcs, és népünk sorsával törődő szabadságharcosaink ide telepítették a hajdúkat „nagy földnek támaszul”, itt építettek erős várakat, hogy a határterületeket jobban tudják védeni (Nagyvárad, Szatmár, 3 Czine Mihály: (1979) Móricz Zsigmond, p.30.4 Kósa László - Filep Antal :(1975) A magyar nép táji-történeti tagolódása p.47.

21

Ecsed vára). Itt gyülekeztek a bujdosók, hogy Thököly, Rákóczi zászlaja alá álljanak. Itt, ezen a vidéken, a híres Partiumban alakult úgy az élet, hogy mély, ragaszkodó, helyi, szatmári tudat alakult ki a lakosságban. A népélet megismerése szempontjából ez a tudat nagyon fontos tényező. Kifejezheti mindazt a társadalmi, kulturális múltat, illetve fejlődést, amin az itt lakók ősei átmentek, ami közösséggé gyúrta őket, kijelölte helyüket a világban. Ennek a tudatnak az analízise fényt deríthet a mindmegannyi kulturális tényezőre, gazdasági-társadalmi összetevőre, ezek eredetére, átalakítására, a helyi kultúra magatartásformában való megjelenésére. 5

Ezt a történelemformálta Szatmár-tudatot beszédesen fejezte ki Szirmay nemesi önérzettel telt, patriarchális megyeleírása és vele nagyjából egy időben a plebejus, a nép nyelvén szóló „Hármas Kistükör” versikéje. Már ők is tudták, ismerték, hogy Szatmár több, jól elhatárolható népcsoportból áll. Ezeknek a népcsoportoknak a kapcsolatát számos gazdasági, közigazgatási és művelődési tényező befolyásolta, mindegyik sajátos színnel tarkította a történelmi Szatmár kultúráját. Ennek a felismerésnek a jegyében mondja szatmári népballada-gyűjteménye előszavában Bura László, hogy „indokolt tehát az egész táj népköltészetét egységében is, összetevő elemeiben is megvizsgálni”. 6

Az építkezésben az északkeleti Felföldre annyira jellemző szénatartó aborák tűnnek a szemünkbe, főként a tiszaháti községekben. Az erdélyi hatás a Szamos mentén húzódott le, s így érthető, hogy a „rédelyes házak díszesen faragott eresztartó oszlopaikkal a Szamos mentén mindenütt megtalálható, le az erdélyi Mezőségig. Ennek a többféle hatásnak köszönhetjük, hogy vármegyénk népének házatáján sokféle különleges építménnyel találkozhatunk” – írja Gönyey Sándor. 7

Gunda Béla szerint „Szatmár etnogeográfiai szempontból átmeneti terület a Nyírség, Erdély és az északkeleti Kárpátok vidéke között. A kandallók, csűrök, aborák, tőkéskapuk, a kiterjedt gyümölcstermelés, az aszalók, a kukorica jelentős szerepe a táplálkozásban, egyes farsangi szokások, s még számos tárgyi és szellemi néprajzi jelenség a szomszédos beregi, erdélyi tájakkal kapcsolják

5 Farkas J uo.6 Bura László: (1976) Szatmári népballadák 57 Gönyei Sándor: (1939) Szatmár és Bereg népének hajléka és házatája (Szatmár, Ugocsa és bereg vármagyék monográfiája) 398.

össze a Szamoshát és Erdőhát magyarságát. 8

A Tisza, Szamos, Túr, Kraszna folyók mente, a nagy kiterjedésű mocsarak, a hadak útjától való távolság és még számos közlekedési és földrajzi tényező hatására ebben az átmeneti tájban mégis „zártságában maradt meg a magyarság nyelvében és kultúrájában.” 9

A történelmi Szatmár néprajzi arculatát – még az egység idejéből – megkíséreljük Móricz Zsigmond nyomán rekonstruálni.10 Az itt élő nép néprajzi képe nem valami színes. Az egységes táj (vármegye) önálló jellege megvan, de ezt csak az ismerheti fel, aki a mélyebben futó ereket és idegeket is ki tudja tapintani. A táj a történelmi Magyarország legelzártabb alföldi részei közé tartozott. Valóban ősi szűz területeken nyitott utat itt a vonat, mert utak nélküli járatlan föld volt ez. A táj nyugati részén alig gondozott földutak vannak, a talaj olyan nehéz, agyagos, hogy őszi és tavaszi esőzések idején hat lóval sem lehet általvontatni az üres szekeret a szomszéd faluba. A zártságból következik az is, hogy az itteni népesség a magyarság legértékesebb részei közül való. Öltözete, ruházata, építkezése, életmódja a legtisztesebb középutat jelzik a különféle vidékeken élő magyarság szokásai között. Irodalmilag is igen kevesen érdeklődtek e nép iránt. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy az átlagos szemű embernek igen kevés itt a látnivaló. Kevés a rikító, a kiabáló szín és hang, kevés a kuriózum, s nagyon is nyugodt az élet. A tájnak alföldi képe van. Apró falvak tömege ül meg rajta. Az apró falvaknak szinte napjainkig egyetlen egyenes utcájuk van, ahol nagyvég, kisvég, alvég, felvég ismeretes. Szatmárban a lakások berendezése hűvös és szigorú, mintsem fényes.

A történelmi Szatmár megye területe 1914-ben : 1 060 763 km volt, lakóinak száma 361 324 fő, melyből magyar 235 291, német 6041, szlovák 398, román 118 774, ruthén 81, horvát 35, szerb 7, egyéb 1 113. Vallásuk szerint rk. 60 926, gk. 161 893, ref. 113 408, ág. 1 001, gkl. 2 147, unit. 37, izr. 22 274, egyéb 54. 11

A fentiekből kitűnik, hogy a történelmi Szatmár 8 Gunda Béla: (1956) Néprajzi gyűjtőúton. p.115.9 Csűry Bálint: (1935-36) Szamosháti szótár I-II. p.4-16. 10 Móricz Zsigmond: (é.n.) Szatmár vármegye népe. ( Magyarország vármegyéi és városai - Szatmár vármegye p.257-277.11 Szatmármegyei Kalauz (1914) Írta: Farkas Jenő felsőbányai polgármester p.4.

22

megye népe két fő elemből tevődött össze. A vármegye alföldi részét magyarok lakták, a hegyes részt románok. A keleti románságnak előre nyúltak telepei a színmagyar sík vidékre, viszont a hegyes tájakon is voltak magyar szórványok. Az átmeneti pontokon a népélet jellemvonása, hogy az alföldi románok teljesen magyaros életet élnek, míg a felvidéki magyarok az elrománosodás felé haladnak. Ezen két népcsoporton kívül svábok laknak még a nagykárolyi és az erdődi járásban. A régi megye északkeleti részébe festői völgykatlan ékelődik be a Vihorlát-Cibles erdős, trachyt-vonulatába. Óriási néptelen terület manapság is, csak a Szamos mente van sűrűn rakva falvakkal. Festői, kemény, vadregényes vidék. Móricz egy emberöltővel ezelőtt még így látta a tájat: „Valóban kemény vidék. Népén látszik meg legjobban, amely bocskorban, piszkos vászonruhájában, műveletlen, csaknem félvad állapotban a természet és az ember közötti harcnak az utóbbira való szomorú eredményét mutatja. Hajdan magyar falvak, legalábbis magyar telepítésűek voltak e vidéken. A románság a nagysomkúti, nagybányai, szinérváraljai járásokat egyedül bírta, áradata átömlött már túl ezen a határon is. Az erdődi, nagykárolyi és szatmári járás innenső része szintén velük van tele. A szatmári románság az erdélyinek édestestvére. Van azonban egy területrész az Avas, mely egészen önálló, elzárt vidéken élő, ősi szokásaiban s tipikus képet ad a románság eredeti életéről. Az Avas a hegyvidék északi részén terül el, körös-körül hegyek zárják körül a völgyet, melyben 16 község van közel egymáshoz. Avasújvárost és Kőszegremetét református magyarság lakja, magyarok vannak még Vámfaluban és Rózsapallagon, a többi tíz község teljesen román, a sajátságos osánok lakhelye.12 Falvaik a hegyoldalakon, dombhátakon, erdős enyhelyeken, bozótos irtásokon, szétszórva épültek városnagyságnyi területeken. A régi házak fából, ritkábban vályogból készültek. Magas tetejük szalmával, vagy zsindellyel fedettek. Még napjainkban is jócskán találunk egyosztatú, egy helyiségből álló, kémény nélküli épületeket is. Bútorzatuk is egyszerű. A mai 70-80 éves osánok mondják, hogy gyermekkorukban szüleik a bútorokat maguk készítették az erdőn. A házban volt egy vagy két ágy, asztal, lócák, karosláda és szentképek, meg a kemence. A ház díszeit a saját készítésű, jó ízlésű vászonkendők adják, melyeket falra akasztott tányérok körül hullámosan helyeztek el.12 Móricz Zs.: U.o. 274-275.

Az elmúlt időszakban völgyekben kanyargó, - Szatmárnémeti-Máramarossziget közti – betonozott kövesút mentén gomba módra szaporodnak a csipkéstornyú, kastélyszerű, többszintes, beton alapzatú, fehér, nagyméretű téglából készült, vakítóan fénylő, horganyzott lemezborítású rangos épületek. Sokszor még látszik a portán a félig lebontott, kémény nélküli, egy-, vagy kétosztatú régi lakóház, mely fából készült, egyszerű keresztkötéses, fagerenda vázzal, melyet sárral tapasztottak be. A bádogtornyú házak – tornyocskáikon számtalan lemezcsipke, lemezvirág, bordák özöne - belül bútorraktárra emlékeztetnek. Gondos kidolgozású, nemes fából készült, sokszor faragott, vagy faragást utánzó „stílbútorzatai” drága szőnyegek, edények sokasága. A vásárban az osánt azonnal meg lehet különböztetni a másvidéki románoktól. A férfiak magasak, erősek, barnák. Bajuszukat rövidre nyírják. Orruk alatt kissé leborotválják, szakálltalanok. Durva, vagy pamutos vászonból készült „púpig érő” rövid inget hordanak, hasonló anyagú gatyával, télen gyapjúból készült nadrágot húznak. Az ing gallérja és kézelője aprólékos gondossággal készített hímzéssel van díszítve. Akkor teljes az öltözet, ha a kurta-gubát, a summent is magára kanyarította az osán, s fejére tette a kis kerek kalapját, illetve a feje búbjára illesztette. Persze nem osán az osán bőrtarisznya és bőrtüsző nélkül. Az előbbit vállán veti át, az utóbbit derekára csatolja. Ebben tartja írásait, pénzét, bicskáját. Lábbelijük a maguk készítette bocskor, melyet hosszú fekete zsinórral, vagy szíjjal erősítenek lábszárukra. Ma már nem ritka a bőr- vagy gumicsizma, fél- vagy szárascipő sem. Az osán nők inkább alacsonyak, tövesek (zömök testalkatúak) kemény húsúak, rendkívül teherbíróak, az elfáradást nem ismerik, szívósak, kellemesen barnák. Ruházatuk fényűzőbb a férfiakénál, melyek a kivarrásokban és a gyöngyökben mutatkoznak meg. Finom vászonból készült inget hordanak, bő ujjakkal, alsónemű nélkül, szoknyával, melyre még rávesznek egy virágos mintás karton szoknyát is, ha templomba mennek. Finom boksz-bőr csizmát húznak lábaikra, vagy panglis cipőt fehér harisnyával. A fehér kurta-guba, a suman a nőknél is általános. Táplálékuk a kukorica, a bab és a tej. Ha ezek megvannak, az osán nem érez szükséget. Szinte hétszámra a málélisztből készült mamaligát

23

eszik tejjel, vagy juhtúróval. A babot sós vízben megfőzik, liszttel behabarják, ecettel ízesítik. A húst főve fogyasztják. Kedvelik a pálinkát is.

A szatmári svábokról

A Rákóczi-szabadságharc bukása után a Szatmári Béke csendesebb állapotokat teremtett. Károlyi Sándor gróf elnéptelenedett birtokait, - ahonnan a régi magyar lakosság kipusztult a Duna és a Bodeni-tó közt fekvő, ún. felső sváb területről (Oberschwaben) – telepíti újra. Az elpusztult falvak régi magyar nevüket megtartották, de sváb községekké lettek. Ilyenek: Nagykároly, Fény, Csanálos, Vállaj, Kaplony, Kálmánd, Mező-Petri, Mező-Terem, Nagy-Majtény, Erdőd és Béltek.13 A svábság szorgalmas és vagyonos, megőrizték – nyelvük elvesztése ellenére – nemzeti sajátosságaikat, községi településeik szerkezetét. Mivel falvaik előre megszabott rendben épültek, csinosságukkal és rendezettségükkel elütöttek a környék más falvaitól. Házaik német módon hosszú sorban egy fedél alatt vannak az állatok óljaival, az udvar végén lévő tágas csűr, hatalmas díszes kapuboltozatával, azonnal szembetűnővé teszik a sváb falut. Birtokaikat az ún. fruntrendszer (a német Pfründe) intézménye által őrizték meg. Ennek lényege, hogy a szülők kiválasztják valamelyik gyermeküket, és a gazdaságot annak adják. Ha a kiválasztott gyerek házasságra lép, megbecsülik a birtokot, és a telekre költöző nő, vagy férfi köteles az összes érték felét kifizetni, amely összegből fizetik ki a többi testvért. Az öregek visszavonulnak az ún. stüblibe, az oldalszobába és ott élik hátralévő életüket a frunt életjáradékból… A nagyidejű svábok még emlékeznek vászonnadrágjukra, fehér báránybőr sapkájukra, fehér bundájukra. Mai öltözetük – az öregeknek – boxcsizma, sötétszürke nadrág, posztó ujjas, báránybőr béléssel. Kedvelték a katonaköpönyeg szabású szűrt is. Hosszadalmas, románcszerű énekeik vasárnaponként templom után röppentek fel az ifjúság közt. Szeretnek táncolni, de éjszaka soha, inkább vasárnap délutánonként. A telepítések során a maradék magyarságot Börvelybe tömörítik.14 A börvelyi magyarok vászonnadrágban, kitliben, szőttes tarisznyájukkal a szatmári vásárokon különböztek a fent leírt

13 Az Osztrák- Magyar Monarchia írásban és képben (1891.) Magyarország II.kötet p.355-36214 VONHÁZ István: (1931) A Szatmár megyei német telepítés p.525

sváboktól, de a szomszédos ecsediektől is, akik fekete gubában és bocskorban jártak. A történelmi Szatmár megye néprajzi vizsgálata túlmutat egy rövid cikk keretén, mivel az itt élő népek műveltségét kölcsönhatásukban kevesen kutatták. Pedig a századok során a románok, ruszinok, tótok, svábok, magyarok egymásra voltak utalva. A román dézsások hordóikat, favilláikat, malomköveiket a magyar területek vásáraiban értékesítették. Innen vitték a terményt – búzát, rozsot – hegyvidéki falvaikba, családjuk élelmezésére. A szatmári magyar parasztasszonyok román bordaárusoktól vásárolták esztovátáikhoz, szövőszékeikhez a szövőbordákat. A matolcsi kisnemesi származású magyar gubások Técsőn, a románoktól vették meg a magyar juh gyapját, hogy gubává készítődve a szatmári vásárokon román vevőkre találjanak. Máramarosból a kősót fedeles szekereken románok házalták faluról falura Szatmárban, hogy hazafelé menet olajat és élelmet vigyenek érte cserébe. A felvidéki tótok magyar gazdákhoz jártak aratni bandákban, századokon át. Az ügyes kezű sváb kőművesek és ácsok építették a szatmári parasztporták ékességeit, a hatalmas csűröket az Ecsedi-láp mentén. Az egymásrautaltságnak számtalan példáját kellene itt felsorakoztatni, ehelyett csak utalunk a csűrök, aborák, szilvaaszalok, vásárok, csíkárusok stb. néprajzi kérdéseire. Csupán a bérci makkoltatást említeném bővebben. Az okleveles és a recens anyagból is ismert, hogy Győrtelekről, Géberjénből, Mátészalkáról, általában az alföldi részekről sertéskondákat hajtottak fel évről- évre a vámfalusi, avasújvárosi bércre. A makkoltatás megszervezése, folyamata intenzív kapcsolatot jelentett az alföldi magyarság és a hegyvidéki románság között. Szabadfalvi és Gunda kutatásaiból tudjuk, hogy az első világháborúig a szatmári állattartásnak egyik jellemzője volt a sertésekkel, juhokkal való vándorlás, migráció.

Szatmár egy évezredes múlttal rendelkező, se e hosszú idő alatt sajátos kulturális arculatot öltött tájegység. Szatmárt a magyarság már a honfoglalás idején benépesítette, s az itt lakók a történelem során jellegzetes népcsoporttá váltak. A vidék ugyanakkor mind földrajzilag, mind néprajzilag máig megőrizte sokszínűségét, ami részint a felszíni adottságoknak, részint pedig a folyóvölgyeket benépesítő magyarságnak és

24

az évszázadok folyamán betelepülő hegyvidéki románság etnikai hagyományainak köszönhető. Szatmár valaha a Nagy Magyar Alföld és az azt körülvevő hegyvidék peremkerületén fekvő egységes táj volt, amit ma még országhatár választ ketté. Ez a táji meghatározottság jól érzékelhetően kirajzolódik a hagyományos kultúrában, amelyet az alföldi, erdélyi és az Északkeleti - Kárpátokból származó felvidéki elemek sajátos ötvöződése jellemez. Szatmár történelme során állandó változások, harcok színtere volt. A török uralom idején szakadatlan harcok dúlták, s hol a török, hol a német kezébe került, hol pedig az erdélyi fejedelemséghez tartozott. Ezt követően sem szűntek meg a küzdelmek, s vidék fontos szerepet játszott a későbbi szabadságharcok eseményeiben is. Mind a közösen átélt történelem, mind pedig az ennek során létrejött gazdasági, kulturális egység mély megtartó erejű helyi tudat kialakulását eredményezte, amelyben kifejeződik az a társadalmi, kulturális múlt, amelyen az itt lakók ősei átmentek. Ez a tájtudat túlnőtt a lokális szemléleten, a kistájak határain, s a szatmári embereket igazi közösséggé gyúrta, kijelölte helyüket a világban. 15

SOME DATA TO THE ETHNOGRAPHY OF THE HISTORICALSZATMÁR COUNTY(hungarians-romanians-germans-ruthenians)

Szatmár in an area with about a thousand years old past having developed its own cultural face during this period. It was already populated by the Conquest and people living here became a characteristis folk-group. At the same time this area could keep its many-coloured face geographically, ethnographically, being it thanked to ethnical traditions of the Hungarians – living in valleys – and those ot the Romanians – living mong the hills. Originally Szatmár was an organic geographical region in the border of the Great Hungarian Plain, cut into two bí now bí the official frontier. This regional definiteness can be seen in traditional culture characterized by the mixing of peculiar elements of the Plain, Transsylvania, Northem-East part of Carpathians. The transitoriness of the region 15 Farkas J. uo.

is reflected the best in traditional folk culture of the so called „smeller areas” within the geographical region of Szatmár. They have got similaritiesand peculiarities – according to the adoptation of different customs from the Plain, Transsylvania, Upper Northern Hungary. Szatmár was the scene of permanent stuggles and changings during its history. Under Turkisch occupation people lived in permanent war: once Szatmár belonged to the. Turks, the to the Germans and then to the Transsylvanian Principality. Later it became one of the most important scenes of the war of independence. History, lived together and as a consequence of it an economical, cultural unit could form a deep, strong local consciousness. This regional-consciousness overgrew above local view, through the borders of smaller regions, forming a really god community of the people in Szatmár, markint their place in the world.

Bibliográfia:

TÁTRAI Patrik: (2010) Az etnikai térszerkezet változásai a történeti Szatmárban .11. FARKAS József : (1998) Néprajzi írások 178. CZINE Mihály: (1979) Móricz Zsigmond 30. KÓSA László - FILEP Antal :(1975) A magyar nép táji-történeti tagolódása 47. FARKAS J uo. BURA László: (1976) Szatmári népballadák 5. GÖNYEI Sándor: (1939) Szatmár és Bereg népének hajléka és házatája (Szatmár, Ugocsa és bereg vármagyék monográfiája) 398. GUNDA Béla: (1956) Néprajzi gyűjtőúton. 115. CSŰRY Bálint: (1935-36) Szamosháti szótár I-II. 4-16. MÓRICZ Zsigmond: (é.n.) Szatmár vármegye népe. ( Magyarország vármegyéi és városai - Szatmár vármegye 257-277. Szatmármegyei Kalauz (1914) Írta: Farkas Jenő felsőbányai polgármester 4. MÓRICZ Zs.: U.o. 274-275. Az Osztrák- Magyar Monarchia írásban és képben (1891.) Magyarország II.kötet 355-362. VONHÁZ István: (1931) A Szatmár megyei német telepítés 525. FARKAS J. uo.

25

mişcării fizice, a trăirii într-un mediu curat. Este recunoscut că viaţa la ţară sau cel puţin faptul că ne hrănim cu alimente sănătoase crescute în condiţii naturale fără a fi forţate de anumiţi produşi chimici de stimulare, contribuie la dezvoltarea noastră armonioasă. Mişcarea fizică de care e nevoie pentru cultivarea plantelor şi îngijirea animalelor la ţară adaugă căţiva ani speranţei de viaţă. “Prin deprindere ţeranul muncesce şi pe frig şi pe căldură; prin deprindere umblă adese gol şi desculţ, pe când cei cu vieţă trândavă sunt isbiţi de guturaiu, de gâlci, de bronchite şi de rheumatism”1

În trecut oamenii se hrăneau cu ceea ce cultivau sau produceau, numărul alimentelor era mult mai restrâns, iar acestea nu sufereau modificări sau procesări aşa cum se întâmplă astăzi.

1 S. Argeşianu - Noţiuni de Higienă şi medicină populară, Bucuresci, 1898, p. 465

Alimentaţia, între tradiţie şi globalizare

Cristina Busuioc

Alimentele şi alimentaţia au un rol important în dezvoltarea omului. Ele s-au diversificat o dată cu posibilităţile materiale, cu modificarea concepţiilor oamenilor, cu evoluţia ştiinţei. Putem vorbi despre o istorie a alimentaţiei, despre o istorie a producţiei de alimente, de una a gastrotehniei, a gastronomiei, a tradiţiei alimentare în corelaţie cu cea religioasă. Putem vorbi despre o istorie a igienei alimentare, dar şi a patologiei legată de alimentaţie. Componentă a vieţii sociale, alimentaţia unui popor poartă amprenta specificului naţional, a moştenirii din străbuni, dar şi a intenţiei adaptării şi „copierii” modului de viaţă al naţiunilor pe care le stimează. Efectele prefacerilor sociale şi economice reuşesc să şteargă, cu timpul, anumite caractere tradiţionale de alimentaţie. Sănătatea şi echilibrul fiecărui om, se află în corelaţie directă cu hrana. Deprinderea unei alimentaţii adecvate, aduce, împreună cu alte elemente corecte de comportament, o viaţă sănătoasă. În ceea ce priveşte actul hrănirii, nu este important doar ce mâncăm, ci şi cât, când şi cum ne alimentăm. După cum se ştie, nu numai hrana nesănătoasă dăunează corpului uman, ci şi un mod de hrănire necorespunzător, derivat din deprinderea unui comportament alimentar greşit. Alimentul, pe lângă funcţia biologică pe care o îndeplineşte, are şi o dimensiune culturală. Alimentul este un integrator cultural, este un mediator al relaţiilor interumane, care menţine coeziunea etniilor, la fel ca şi limbajul. Studiul alimentaţiei umane a intrat târziu în domeniul preocupărilor ştiinţifice, deşi încă din cele mai vechi timpuri s-au făcut diverse legături între alimentaţie şi patologie. Astfel, Hipocrate stabileşte cu 500 de ani î.e.n. că alimentaţia are un rol deosebit în prevenirea şi tratamentul bolilor, combătând vechile doctrine provenite din Egipt şi promovate de adepţii lui Pitagora, că hrana “este sursa tuturor relelor”. Hipocrate spunea că “dacă reuşim să găsim pentru fiecare om echilibrul dintre alimentaţie şi exerciţiile fizice, astfel încât să nu fie nici mai mult nici mai puţin, am reuşit să descoperim mijlocul de întreţinere a sănătăţii”. Aşadar, se susţine că viaţa lungă şi de calitate va fi rezultatul unei alimentaţii corecte, a

26

al epocii contemporane. Doctorul S. Argeşianu ne aducea aminte în lucrarea „ Noţiuni de Higienă şi medicină populară” că :“masa în comun, mâncatul în veselie, în convorbiri de distracţie morală, musica, curăţenia rufăriei de masă, a veseliei, mâncarea pe verdeţă şi la aer, toate elementele, cari înalţă gustul mâncarilor, ele sunt cerute în mai mare cantitate şi omul se folosesce mai mult de ele “ În prezent nu prea mai există o legătură între alimentaţie, bucătărie şi sentimentul apartenenţei culturale. În trecut, ritualul alimentar (micul dejun, prînzul, masa de seară) sublinia ritmul vieţii familiale.“Deosebite stări pot influenţa digestia alimentelor, ca: vederea unor bucate, aducerea aminte, veselia, mâncarea împreună, fac ca omul să manânce cu mai multă poftă şi digestia se face mai lesne”3 aşadar modul în care ne alimentăm determină într-un procent destul de mare felul în care ne simţim şi cum arătăm. Sub impunerile regimurilor maghiar şi austro-ungar, ardelenii au fost educaţi să ţină la sănătatea lor şi a copiilor lor. Şi pentru că înţelegeau că totul pornea de la şcoală, timp de zeci de ani, în manualele pentru elevi s-a dat o importanţă deosebită educaţiei alimentare. Dacă facem o monitorizare a manualelor şcolare pentru ciclul primar care au circulat în Transilvania în a doua jumătate a secolului al XIX-lea şi primii ani din secolul XX, putem observa că alimentaţia sănătoasă era importantă pentru toate păturile sociale, de la orăşenii mai înstăriţi, pînă la sătenii cu cîteva clase. Manualele şcolare erau instrumentele prin care educaţia alimentară a fost răspândită şi în mediul rural. Alimentele din manualul de „Higiena poporală cu privire la săteanul român” (1888) - erau tratate separat, cele de origine animală şi cele de origine vegetală, o atenţie deosebită fiind acordată şi condimentelor. Doctorul S. Argeşianu sublinia în tratatul său de “Noţiuni de Higienă şi medicină populară” 1898, necesitatea unei alimentaţii corecte, sănătoase, corelate cu păstrarea unui mediu sănătos pentru a obţine o viaţă de calitate şi tot el susţine că “…în puterea noastră stă, ca să guvernăm alimentaţia, pe care o putem schimba dupe voie “. În satele din Ardeal găseşti familii care se hrănesc cu produse cumpărate din supermarketuri, 3. S. Argeşianu -Noţiuni de Higienă şi medicină populară”, 1898, Bucuresci, p. 392

Oamenii se hrăneau cu carne, brânză şi alte lactate derivate din lapte, legume, fructe, miere. Nu apăruseră conservanţii sintetici, aditivii alimentari periculoşi şi nici procesarea alimentelor. În ultimii câţiva zeci de ani, am observat că accesul la mâncare e din ce în ce mai facil. De exemplu: dacă până în 1989, se gătea mai mult folosindu-se materia primă cumpărată, la ora actuală avem posibilitatea să mâncăm hrană gata preparată ori în oraş, ori de la supermarket. Există tendinţa de a mânca mai mult de a avea acces din ce în ce mai uşor la mâncare. Aceste două aspecte, combinate cu preponderenţa mâncărurilor nesănătoase în dieta zilnică, au ca rezultat predominanţa fizicurilor supraponderale, calitatea diminuată a vieţii, degradarea pielii şi alte efecte secundare mai puţin dorite. Transformarea culturii culinare poate fi înţeleasă ca aspect al globalizării industriei alimentare. În secolul al XX-lea, acest proces s-a accentuat atât ca amploare cît şi ca grad de complexitate tehnică, generând dependenţe economice şi efecte asupra mediului. Majoritatea consumatorilor nu mai pot stabili o legătură între mîncarea pe care o consumă şi localizarea culturală imediată. Astăzi alimentaţia este supusă din ce în ce mai mult ritmului de la locul de muncă. Se alocă puţin timp pentru a mânca, puţin timp pentru a prepara mâncarea în familie. Intimitatea bucătăriei şi a servirii mesei a fost transferată în public şi la locul de muncă. Această “lipsă” de timp denotă faptul că “eşti grăbit, ocupat”, stârnind astfel consideraţia aproapelui. Referitor la faptul ca alimentul este şi un „integrator cultural, etnic şi religios”, putem susţine ideea potrivit căreia comportamentul alimentar al membrilor unei societăţi umane face parte din gradul de civilizaţie, cultură şi convingeri religioase ale acelui popor. În acest sens, concludente sunt reflecţiile lui Platon care spunea: “o societate se construieşte în jurul modului în care produce şi consumă alimentele”.2 Există încă stiluri de viaţă care ar trebui protejate fiindcă dezvoltarea economică, industrializarea le condamnă să dispară, există de asemenea cadre de viaţă cu un anumit specific în care interacţiunile umane de tip comunitar dau o notă distinctivă, specifică aşezărilor rurale faţă de cele urbane . “Viaţa la ţară” va reprezenta întotdeauna o atracţie pentru omul intens solicitat 2. Prof. dr. Gheorghe Mencinicopschi - Şi noi ce mai mâncăm?, Bucureşti, 2010, p. 124

27

lor dar şi patroni care vând produse obţinute industrial, produse pe care le cumpără la rândul lor din depozite. Deseori, ţăranii sunt descurajaţi de preţurile scăzute pe care le practică aceşti comercianţi şi de faptul că statul ar trebui să acorde o mai mare importanţă dezvoltării agriculturii

tradiţionale.Cei mai în vârstă încearcă încă să respecte acele obiceiuri de a prepara hrana, de ritualurile de servire a mesei în familie ei declară că „aşa am văzut la părinţi” Kati néni din Szamosseg ne povestea că cei din generaţia părinţilor ei aveau o activitate fizică mai intensă pentru că lucrau pe câmp şi în grădină, aveau o gândire pozitivă, acordau atenţie orelor de masă , masa era luată într-un cadru liniştit. Hrana era preparată în casă, nu se foloseau aditivi alimentari, grăsimi artificiale, îndulcitori artificiali, uleiurile erau nerafinate, presate la rece. Nu se consuma atât de multă carne şi chiar dacă se consuma, aceasta era preparată în gospodărie şi în condiţii naturale, se ţineau posturi, nu prea existau oameni obezi. Toate acestea pentru că nu existau lanţuri de restaurante de tip fast-food, nu se consumau băuturi răcoritoare , energizante, ci apă de izvor (de fântână) şi siropuri de fructe obţinute tot în gospodărie.

motivaţia lor fiind una destul de naivă, că sunt mai gustoase, că e la modă să mănânci mezeluri şi legume congelate în detrimentul celor obţinute în grădină. Totuşi numărul acestor familii este mic în comparaţie cu numărul familiilor care merg pe tradiţie şi care deşi susţin cel puţin în pofida doctorilor alimentaţia bazată în preponderenţă pe grăsimi, recunosc faptul ca această alimentaţie este mai sănătoasă decât cea bazată pe produse obţinute în mod industrial, adică cele de la supermarketuri. “lucrătorul mănâncă de unde lucrează”4

Aceste familii nu concep viaţa fără clisă, pită şi brişcă. Ele nu pot să nu aibă în pod sau în afumătoare o pulpă întreagă de porc pe post de jambon şi câteva fire de cârnaţi. Nu pot concepe să meargă la cosit fără nişte untură sau jumări şi o bucată mare de pită. E adevărat că el însoţeşte aceste mâncăruri cu un păhărel, două de pălincă, din prună curată. Aceşti ţărani au totuşi o viaţă fericită pentru că însoţesc acest tip de alimentaţie cu munca multă la câmp, la aer curat „pentru a lua oxigenul trebuincios arderilor complete a tuturor hidrocarbonatelor, ce se află în sânge şi chiar a grăsimii venită din corp spre a ajuta calorificaţia, necesarie pentru mişcare şi pentru putere” recomandă Doctorul S. Argeşianu în tratatul său. Ţăranii nu concep să nu lucreze pământul fie şi numai din raţiuni de mândrie pentru că aşa au învăţat, pentru că „e ruşinos să-ţi crească buruienile”, pentru că e bine să ai cămara plină, toate acestea ducând astfel la un final bun pentru că aşa acum aminteam, munca fizică corelată cu alimentaţia cu produse „bio” fac ca omul să se dezvolte şi să trăiască sănătos. Referitor la influenţa reclamelor care apar în media am întrebat câteva familii din satele cercetate în cadrul proiectului SAMCULT, dacă acestea le-au modificat stilul de viaţă respectiv obiceiurile de alimentaţie. Majoritatea au răspuns că în afară de alimentele de bază (ulei, făină, zahăr, etc. ) pe care le cumpără de la supermarketuri şi care sunt procesate bineînţeles industrial, preferă să folosească produse obţinute în gospodăriile lor, atât carne cât şi legume şi fructe. E adevărat că persoanele care ne-au dat aceste răspunsuri sunt de obicei persoane mai în varstă, cei tineri preferă să se lase duşi de „valul modei”, preferă să încerce produsele semipreparate sau gata preparate neţinând cont de efectele asupra sănătăţii lor. Pieţele de alimente găzduiesc atât ţărani care îşi vând produsele obţinute în gospodăriile 4 Argeşianu -Noţiuni de Higienă şi medicină populară”, 1898, Bucuresci, p. 458

28

Agricultura nu era atât de intensivă, chimizată, alimentele nu erau iradiate, conservate, aditivate, nu existau microunde, nu existau aluaturi congelate, etc. Într-adevăr legumele nu creşteau în substraturi sintetice (sere, solarii). Animalele şi păsările nu erau furajate cu nutreţuri chimizate şi plante modificate genetic, se puteau mişca liber şi

consumau furaje naturale. Femeile trecute de vârsta de 45-50 de ani povestesc cu mare plăcere, despre pasiunea gătitului, despre satisfacţia de a folosi legumele pe care le-au îngrijit în grădină, despre satisfacţia pe care o ai conştientizând că oferi familiei tale o mâncare sănătoasă şi implicit despre laudele care ţi se aduc pentru că ai făcut o mâncare bună. Kati neni ne-a povestit despre faptul că cel puţin în Szamosseg exista tradiţia ca duminica dimineaţa să miroasă în bucătărie a sarmale, era obiceiul ca atunci să fie acestea fierte, ca pe când te întorci de la biserică să le poţi degusta. Membrii unei familii din zona Sătmarului participă împreună la ritualul de pregătire a mesei, duminica dimineaţa se strâng cu toţii în bucătărie şi participă la pregătirea omletei cu ceapă uscată. O altă familie din Nagyecsed ne povesteşte că atunci când se recoltau prunele se făcea acel magiun tradiţional, fiert ore îndelungate în ceaun

special, operaţiune la care participau mai mulţi membri ai familiei chiar şi prieteni, se fierbeau câte 100 l de magiun. La fel se întâmpla şi cu ocazia culesului strugurilor, a porumbului şi a altor munci agricole unde oamenii participau într-un grup mai lărgit, aceştia făceau aşanumita “clacă”, ocazie cu care oamenii cântau sau îşi povesteau întâmplările din zilele precedente, transformând culesul într-un prilej de socializare. Chiar dacă în viaţa noastră, globalizarea a intrat cu paşi mărunţi dar continui, stă în puterea noastră să luăm deciziile cele mai bune pentru ca organismul nostru să primească acele alimente care îi sunt necesare şi tot în puterea noastră stă să ajutăm ca armonia să existe în viaţa si familia noastră.

Bodó János családja (familia lui Bodó János), Szamosszeg

Summary

Nutrition between tradition and globalization Food becomes in 21th century a reflecting theme simply because men become aware of the importance of food, nutrition, of how we eat and how much do we eat.The act of eating must not become an automatic one; we can turn these sequences of life into happy moments. We must protect specific life styles, so that human interaction gave a distinct note to rural settlements against the urban ones. The heavy industrialisation represents a great threat to this kind of interaction. Country life will remain, in this context, a great attraction for the over worked men.

29

The theme of the project SAMCULT consists in the research of Romanian and Hungarian communities along the border regarding the cultural identity reflected in the food habits and the convergent traditions. The article present the bad influence of the industrialised food production on the family life, life that not long ago was based on agriculture, food preparation and the possibility of eating together. The meal and the food was the reason to meet around the table. The article underline the importance of physical work harmonised with healthy nutrition and healthy body and mind.

Bibliografie:

Argeşianu S., Noţiuni de Higienă şi medicină populară, Imprimeria Statului, 1898, Bucureşti• Gomoiu V., Gomoiu Viorica, Medicina în Poezia Populară românească, editat de Aşezămintele A.S.R. Principesa Elena, Bucureşti, 1938 Mencinicopschi Gheorghe, Şi noi ce mai mâncăm?, Editura Coreus Publishing, Bucureşti, 2010 Mrejeriu Leon, Gospodina şi fata de la ţară cum sunt şi cum ar trebui să fie. Ros-tul Şcoalei în lupta de ridicare a gospodăriei ţărăneşti. 1907, Iaşi Stoica Octavian, De-ale gurii din bătrâni, Editura Sport-Turism, Bucureşti, 1978

30

Nobilii români din Cămârzana

dr. Viorel Ciubotă

În cursul cercetării prilejuite de proiectul transfrontalier româno-ungar „Samcult”, în Arhivele din Nyiregyháza, prin bunăvoinţa conducerii instituţiei, am putut cerceta fondul privind familiile nobiliare din comitatul Satu Mare, un fond complex care se întinde cronologic între secolele XVI-XIX. În paginile care urmează mă voi referi la familiile nobiliare doar din localitatea Cămârzana, aflată în România. Localitate veche din Ţara Oaşului, este atestată documentar încă din anul 1387 sub forma Kamarzanfalwa, fiind pomenită apoi în anii 1478 (Komorzan) 1480 (Kamarzanfalva) etc .1

La 1569 şi 1578 localitatea este amintită ca „porţiune românească” (portiones Valachicae), alături de alte 20 localităţi din Oaş şi aparţinând familiei Bathory iar odinioară cetăţii Seini2 . Erau sate iobăgeşti româneşti care prestau slujbe şi plăteau dări specifice. Veacul al XVII -lea cu nesfârşitele lui războaie şi mai ales cu acelea duse de habsburgi împotriva turcilor creează posibilităţi pentru mulţi români de a se afirma în lupte şi de a fi răsplătiţi de către principii Transilvaniei, regii şi împăraţii habsburgi, cu titluri nobiliare, aceasta însemnând accederea la o treaptă socială superioară şi în primul rând scutirea de sarcini şi dări. Apar astfel foarte multe familii nobiliare româneşti mai ales în satele din Oaş, marea lor majoritate fiind înnobilată datorită meritelor militare. Revenind la cazul localităţii Cămârzana ,trebuie menţionat faptul că, în a II -a jumătate a secolului al XVIII -lea în întreaga Ungarie şi în Transilvania a avut loc o vastă conscripţie a familiilor nobile şi mai ales a cercetării calităţii de nobil efectuată de către autorităţile comitatense la ordinul împărătesei Maria Tereza. În comitatul Satu Mare această cercetare s-a desfăşurat între anii 1762-1764. În Cămârzana au fost notate două familii care au putut să-şi demonstreze cu acte nobilitatea (poziţiile 350 şi 467). O altă familie Papp, a preotului local, nu a putut prezenta altceva decât 1 Coriolan Suciu, Dicţionar istoric al localităţilor din Tran-silvania, vol. I, Bucureşti 1967, p.125.2 Acad. D. Prodan, Iobăgia în Transilvania în secolul al XVI -lea, vol. II, Bucureşti, 1968, p.355.

o scrisoare episcopală (Litteras Ep<isco>pales)

nefiind acceptată între cel nobile (poziţia 434). Din cele acceptate prima este cea a familiei Ioan Papp cu fraţii şi fiii lor („Ioannes Papp filius /ut dicit/alterius Ioannis prose et filiis suis Kirilla, Simeone et Demetrio. Item pro tertio Ioanne filio Michaëlis Condam Fratris senioris Ioannis hujusque tertii Ioannis filiis Ladislas et otheodoro”). Ei au prezentat o diplomă de înobilare a principelui Mihail Apafi, dată în cetatea Făgăraş din Transilvania în ziua de 6 februarie 1666. Acest privilegiu era acordat lui „Ladislao, Francisco, Elie ac Lucae Papp de Vajnag ...” şi în 28 septembrie 1666 era publicat (făcut cunoscut şi acceptat) în adunarea congregaţiei nobiliare a comitatului Maramureş3 . Din două lucrări apărute la jumătatea secolului al XIX –lea şi începutul secolului al XX-lea aflăm că această familie a avut şi blazon: pe un scut albastru un oştean îmbrăcat în verde cu o suliţă în mâna dreaptă4 .

3 Arhivele comitatului Szabolcs-Szatmár-Bereg, fond Pre-fectura judeţului Satu Mare 1402-1919, IV A 501 e 235 a kötet, p. 256-257.4 Ioan cavaler de Puşcariu, Date istorice privitoare la

31

Din a doua lucrare aflăm că diploma de înnobilare a familiei Papp de Vajnag a fost publicată în congregaţia nobiliară a comitatului Satu Mare în 19 august 1709 5. Războaiele lui Francisc Rackoczi au făcut ca destinul unora din membrii familiei să se împletească cu Ţara Oaşului, unde conform investigaţiei nobiliare efectuate între anii 1749-1769 în comitatul Maramureş trăiau în comitatul Sătmar Ioan Pap de Vajnag (fără specificarea localităţii) şi un alt Ioan Pap în Cămârzana6 . La 1862 trăiau în Cămârzana nu mai puţin de 9 familii care descindeau din familia fondatoare. Ei s-au răspândit şi într-o altă localitate învecinată, Trip, unde existau şase familii 7. La poziţia 467 din Protocolul de cercetare a nobilităţii întâlnim familia Girithÿ din Cămârzana (Theodorus Girithÿ cum filiis Thoma, Ioanne, Theodoro, Cyrillo et Michaële. Item Germano fratre suo Gregorio hujusque filiis Iacob, Thoma, Nyikita, Ioanne et Alexandro ...). Ei au prezentat o diplomă de înnobilare de la Ferdinand al III –lea datând din 25 martie 1637 care în 22 aprilie 1638 a fost publicată în congregaţia nobiliară a comitatului Satu Mare. Diploma era acordată pentru merite militare lui „Andreae Girithy filiisque Stephano, alteri Andreae, Nicolao et Nepoti Michaëli ...”8 . Această familie nobiliară era încă pomenită la începutul veacului al XX –lea când este consemnată de monografia închinată familiilor nobile din comitatul Satu Mare9 . Tot în lucrarea lui Puşcariu mai apar la Cămârzana consemnate încă două familii nobile: familia Pap de Törökfalva (Buciumi, judeţul Maramureş) şi familia Pap de Uglya (Uglia în Ucraina). Dacă despre prima nu ştim decât că pe la 1860 trăia în Cămârzana o familie cu acest nume putând doar afirma că ea îşi trăgea obârşiile dintr-o zonă românească sătmăreană (Ţara Chioarului) cu puternice tradiţii nobiliare româneşti10, cea familiile nobile române, vol. I-II, ediţia a II -a, Cluj-Na-poca, 2003, p. 18.5 Bilkei Gorzó Bertalan, Szatmár vármegye nemes család-jai, Nagykároly (Carei), 1910, p. 98.6 Ioódy Pál, Máramaros vármegye 1749-1769, evi nem-esség vizsgálata, Máramarossziget (Sighetu Marmaţiei), 1943, p.162.7 Ioan cavaler de Puşcariu, op. cit., partea I -a, p.18, partea a II -a, p. 18 şi 20.8 Arhivele comitatului Szabolcs-Szatmár-Bereg, fond Pre-fectura judeţului Satu Mare 1402-1919, IV A 501 e 235 a kötet, p. 306-307.9 Bilkei Gorzó Bertalan, op. cit., p. 44.10 Vezi pe larg Valer Hossu, Nobilimea Chioarului, Baia Mare, 2003.

de-a doua familie este originară din Maramureş fiind înnobilată încă din anul 1439 de către regele Albert al Ungariei în moşia lor moştenită din moşi-strămoşi pe care o stăpâneau după vechiul obicei al românilor11. Unul dintre membrii familiei se distinge în lupta de la Baia pe care regele Matei Corvin o pierde împotriva voievodului Ştefan al Moldovei fiind printre acei care salvează viaţa regelui („Simonem filium Pap de Uglya”)12 . Din această familie care ajunge în zona noastră înainte de 1742, Lazăr Pap ajungând preot în Gherţa Mare (pe atunci în comitatul Ugocea), unul din fiii lui, Teodor Pap, se căsătoreşte în Cămârzana unde şi moare în anul 1788 13. Pe la 1862 existau aici nu mai puţin de cinci familii care îşi aveau originea în vechea familie nobiliară Pap de Uglya 14. Fără îndoială, că această problematică a micii nobilimi din Cămârzana şi în general din Ţara Oaşului ar trebui reluată într-o lucrare mai amplă pentru că aici găsim la începutul veacului al XIX –lea cu ocazia conscripţiei nobililor din anul 1809 cifre incredibile privind numărul acestora: Tur cu 43 nobili, Oraşu Nou cu 21 nobili, Racşa cu 20 nobili, Prilog cu 42 nobili, Vama cu 25 nobili, Tur cu 43 nobili, Certeze cu 51 nobili, Bixad cu 56 nobili, Boineşti cu 13 nobili, Cămârzana cu 8 nobili, Călineşti cu 14 nobili, etc. Iată câteva portrete interesante care şi-au împletit destinele cu localitatea Cămârzana şi care par a ne demonstra că cei merituoşi reuşesc să se afirme indiferent de constrângerile sistemului social în care trăiesc.

Summary

The article underline the existence, in the Oaş Country, specifically in Cămârzana, of the small nobility, specially of „armalişti” (small nobles without financier power) decorated by Transylvanian princes, Hungarian kings or 11 Alexandru Filipaşcu, Enciclopedia familiilor nobile maramureşene de origine română, Cluj-Napoca, 2006, p. 217-218 şi Ioan cavaler de Puşcariu, op. cit., vol. I, p. 18 şi vol. II, p. 286.12 Ioan Mihályi de Apşa, Diplome maramureşene din seco-lul XIV şi XV, Maramureş - Sziget, 1900, p. 498-499.13 Alexandru Filipaşcu, op. cit., p. 218. 14 Ioan cavaler de Puşcariu, op. cit., vol. I, p 18 şi vol. II, p. 286.14 Bujor Dulgău, Raporturi fendale în satele din Ţara Oaşului în sec. XVI-XIX, în „Satu Mare Studii şi comunicări”, IX-X, 1992-1993, p. 95; idem, Nobilimea românească în izvoarele arhievistice sătmărene, în Nobil-imea românească din Transilvania, Satu Mare, 1997, p. 266.

32

emperors form the House of Hapsburgs for their courage during wars, specially the Turkish wars. At the beginning of nineteenth century in Tur were 43 nobles, in Bixad 56, in Certeze 51, in Cămârzana 8 nobles and among them priest Pop Costan.

Bibliografie

Bilkei Gorzó Bertalan, Szatmár vármegye nemes családjai, Nagykároly (Carei), 1910, Ioódy Pál, Máramaros vármegye 1749-1769, evi nemesség vizsgálata, Máramarossziget (Sighetu Marmaţiei), 1943 Dulgău Bujor, Raporturi fendale în satele din Ţara Oaşului în sec. XVI-XIX, în „Satu Mare Studii şi comunicări” 1992-1993, Nobilimea românească în izvoarele arhievistice sătmărene, în Nobilimea românească din Transilvania, Satu Mare, 1997 Filipaşcu Alexandru, Enciclopedia

familiilor nobile maramureşene de origine română, Cluj-Napoca, 2006, Ioan Mihályi de Apşa, Diplome maramureşene din secolul XIV şi XV, Maramureş - Sziget, 1900 Hossu Valer, Nobilimea Chioarului, Baia Mare, 2003. Acad. D. Prodan, Iobăgia în Transilvania în secolul al XVI -lea, vol. II, Bucureşti, 1968, Ioan cavaler de Puşcariu, Date istorice privitoare la familiile nobile române, vol. I-II, ediţia a II -a, Cluj-Napoca, 2003, Suciu Coriolan, Dicţionar istoric al localităţilor din Transilvania, Bucureşti 1967 Arhivele comitatului Szabolcs-Szatmár-Bereg, fond Prefectura judeţului Satu Mare 1402-1919

33

Ritualuri tradiţionale în nunta oşenească Dr. Daniela Bălu

Celebrul etnograf român Gheorghe Focşa, un mare iubitor al tradiţiilor Ţării Oaşului, a cărui viaţă „nu a fost altceva decât o goană perpetuă pentru cunoaşterea modului de viaţă tradiţional al poporului român”1 , a cercetat pe parcursul mai multor ani întreg ceremonialul nunţii oşeneşti, considerându-l un simbol al nunţii ancestrale. Gheorghe Focşa consemna informaţia primită în anul 1978 de la Costea Ana din Cămârzana, ce avea atunci venerabila vârstă de 100 de ani, bătrâna povestindu-i că „nunta se făce la casa miresei marţi şi miercurea la mire, de la biserică se duceau la mireasă cu tot alaiul. Fac un joc, două, ş-apoi nuntaşii se duc acasă. Şi alaltă zi vin la mire să se pregătească pentru partea a doua. Ceteraşul mirelui se află în mijlocul alaiului şi cântă tăt drumul. Oastea miresei, cu ceteraşul ei, a rămas la casa miresei, unde cântă şi joacă până în ceie zi!”2

Timpul preferat pentru desfăşurarea nunţilor era sezonul de toamnă, după ce se strângeau recoltele, se făcea vinul şi se fierbea pălinca. Durata zilelor de nuntă s-a concentrat de la trei zile, la două zile şi două nopţi, sau chiar o zi şi o noapte. Ceremonialul nunţii, parte componentă a unuia din cele mai importante praguri existenţiale, îmbina într-un tot armonios o complexitate de ritualuri ce evidenţiau trecerea într-o nouă etapă a vieţii, marcând întemeierea unei noi unităţi familiale, cea dintre neamul mirelui şi neamul miresei. Manifestările premaritale aveau menirea de a aduce în atenţia comunităţii noua pereche ce se forma, cuplul exprimându-şi vădit intenţiile de căsătorie în diferite ipostaze, culminând cu cea de la danţul de duminică, atunci când „coconul”(feciorul) întindea un „chischineu”(batic) tinerei fete, mesajul adresat comunităţii fiind acela că „feciorului nu-i mai trebuie altă fată, nici fetei alt fecior, de-amu ei numa împreună or umbla ”3

1 Ioan Godea, Gheorghe Focşa (1903-1995).O viaţă de muzeograf, Bucureşti, 1997, p.5.2 Gheorghe Focşa, Spectacolul nunţii în Ţara Oaşului, Satu Mare, 1999, p.326.3 Iacob Dance, Ion Gavrilaş, Maria Dance, Nunta

În evidenţierea viitorilor miri un rol important îl aveau prietenii feciorului, cei care prindeau perechea de tineri aruncându-i în sus, strigându-le numele şi invitând comunitatea la nuntă: „feciori şi fete, boresari şi neveste, moşi şi babe...pe sâmbâtâ, duminică şi luni la nuntă!”4 Din acel moment debuta efervescenţa pregătirilor de nuntă, aflate într-un raport direct cu poziţia socială şi materială a celor două familii implicate. În şirul actelor premaritale, ce invocă trecerea tinerei fete de la o stare socială la alta, se remarcă unul din cele mai pătrunzătoare ritualuri, cel al dansului miresei cu fetele din sat, simbolizând desprinderea acesteia de comunitatea fetelor nemăritate şi intrarea în lumea femeilor căsătorite, într-o nouă viaţă, cu noi responsabilităţi. La casa miresei, în prima zi de nuntă, după ce tânăra şi-a îmbrăcat originalul costum de mireasă, toate fetele din sat şi „druştele” (fetele care au împodobit steagul de nuntă) se prind în dans cu mireasa „chemate de vraja şi forţa de mare atracţie a unui dans original, minunat, cu origini arhaice ancestrale, cu o structură originală deosebită, cu totul aparte, dansat cu eleganţă şi solemnitate impresionantă, după ritualul unei melodii duioase şi profunde, cu unele note grave, care sună şi răsună ca o mare taină, ca un ecou transmis peste milenii, din timpuri îndepărtate, de la originile însăşi ale dragostei şi căsătoriilor ...”5 Un cerc larg, format din tinerele fete ce închid ermetic mireasa în centrul lui, se învârte lent de la dreapta spre stânga, deschizându-se periodic pentru ca rând pe rând, una după alta, câte o fată să se desprindă din cerc şi să intre în interiorul acestuia, pentru dansul de pereche cu mireasa. Acest dans durează aproape trei ore, fiind în relaţie directă cu numărul participantelor, şi este însoţit de ţâpurituri cu mesaje semnificative, ce evidenţiează atât nostalgia tinereţii cât şi incertitudinile viitorului:„Tinereţele mele,O fost tare puţinele!Mulţumescu-vă feciori,M-aţi jucat în sărbători!!”

„Mireasă cununa ta,S-a impus ca regina!N-o fi cine o purta,Bărbatu nu te-o lăsa!”

oşenească „La noi la Cămărzana”, Satu Mare, 1983, p.6.4 Gh.Focşa, op.cit, p.32.5 Ibidem., p.159.

34

„Măi Mări de-amu-nainte,Cărările ţi-s oprite, Numai două-s nepostite:În grădină după casă,La fântână după apă,Şi la măta câte-o dată!” 6 Din punct de vedere existenţial căsătoria era percepută ca o treaptă a împlinirii şi tocmai de aceea ritualurile care se practicau erau foarte bogate, chiar şi elementele utilizate, steag, colaci, ştergări, boabe de grâu, „având profunde valori simbolice”7. Dacă la prima percepţie pot părea doar simple obiecte de recuzită, „prin perpetuarea şi valoarea lor artistică, prin semnificaţia pe care o deţineau în ceremonialul nupţial, ele au căpătat puterea unor simboluri fără de care desfăşurarea nunţii era socotită imposibilă”8.

Un rol important îl aveau şi actele cu caracter magic, unele fiind performate individual,

6 Ibidem., p.45.7 Daniela Bălu, Lumea credinţei. Spiritualitate românească-Dialog identitar, Satu Mare, 2008, p.7.8 Daniela Bălu, “Simboluri tradiţionale în nunta românească”, în Satu Mare. Studii şi comunicări, XV-XVI, 1998-1999, p.627.

doar de mireasă, altele colectiv. Chiar la ieşirea din biserică mireasa strângea în sân lama unui cuţit, pentru a-şi asigura forţa cu care să-şi domine bărbatul. În acelaşi scop ea îşi călca mirele pe picior, astfel încât cuvântul hotărâtor să-l aibă tot nevasta, „să fie clopu la ea, nu la el!”9. Unele mirese se urcau, împreună cu mirele, în turnul bisericii unde trăgeau de trei ori clopotele, pentru a avea naşteri uşoare. Din multitudinea ritualurilor se remarcă asocierea dintre fecunditatea miresei şi fertilitatea naturii, îndeosebi prin omniprezenţa colacilor, ca simbol al fertilităţii. Chiar momentul întâlnirii mirelui cu mireasa purta numele de „colăcărie”10, constând în urări de prosperitate şi schimburi de colaci. Imediat după cununia religioasă mireasa privea către soare printr-un colăcel special pregătit, după care îl oferea mirelui care făcea şi el acelaşi gest, pentru ca „să aibă prunci frumoşi şi strălucitori ca soarele ”11. Acel colac era pregătit într-un mod special, la frământatul lui punându-se miere de albină şi o bucăţică de lut rupt dintr-un cuib de rândunică, ca tinerii să „aibă minte ca rândureaua”, adică să urmeze exemplul în sârguinţa cu care rândunelele îşi construiesc cuibul şi au grijă de puii lor.

Datorită frecvenţei şi importanţei pe care o deţineau în ceremonialul de nuntă, trebuie să specificăm suita remarcabilă a colacilor, care marcau momentele importante din ceremonial: colacii mirelui, colacii miresei, colacii soarelui, colacii „puilor miresei”, colacii nănaşilor, colacii verişorilor, oferinduli-se chiar şi un dans special, „giocul colacilor” sau jocul colacilor miresei. Actantul principal în acest joc era soacra mare, care, ridicând colacii deasupra capului, juca în ritmul muzicii şi dădea cu ei în grinda din tinda

9 Gh. Focşa, op.cit., p.59.10 Daniela Bălu, „Notă asupra ediţiei” la Gh. Focşa, Spec-tacolul nunţii în Ţara Oaşului, Satu Mare, 1999, p.21.11 Gh. Focşa, op.cit., p.24.

35

casei, ţâpurind: „Hop, hop, hop!Nora noastră-i tare mândrăNu ştiu şi-ne-o de-agiutor,Ori puşca-ne-o di cuptor!Hop, hop, hop!Trâste, trâste şî năroc,Ca sămânţa-n busuioc,Deie-i Dumnezău noroc,Şî mie, şî cui îi gioc”!12 Urma apoi un moment special, împerecherea simbolică dintre cei doi tineri, realizată de către tarostele nunţii prin unirea colacilor mirilor cu o sticlă, „oiaga de pălincă”, numită şi „osia carului” sau „osia colacilor”. Tarostele se adresa apoi soacrei mari: „Să trăieşti soacră mare! Dumnezău să dea noroc la pruncii care s-o împreunat întru zâua di azi şî di ieri!”. Soacra mare răspundea: „Dumnezău ţ-asculte cuvântul taroste! Să mi se-mplinească gându! La mulţi ani cu voie bună!” Demnă de remarcat este greutatea colacilor care trebuiau jucaţi, sarcină deloc uşoară, astfel că ei „au crescut treptat într-o jumătate de veac din secolul XX, de la un kilogram de cocă fiecare, până la opt şi chiar zece kilograme!”13. Efortul fizic ce-l implica jocul colacilor era reflectat şi în ţâpuriturile nuntaşilor: „Mireasă colacii tăi,Nu-i putem giuca di grei!Ţurai hop şi iară hop!Nu i-ai făcut dintr-o kilă,Să-i giucăm o săptămână!Ţurai hop şi iară hop!”

„Colăcei făcuţi cu unt,Nora asta mi-o plăcut!Hop ţurai şi iară hop!”Da-om cu colacu-n pod,Să vedem de ei s-o copt!Hop ţurai şi iară hop!Di s-o copt la lemn di fag,Or trăi mirii cu drag!Hop ţurai şi iară hop!N-am avut lemne crepate,Că pădurile-s departe,Hop ţurai şi iară hop!N-am avut lemne pălite,Că pădurile-s opriteHop ţurai şi iară hop!”14

12 Ibidem, p.89.13 Ibidem, p.222.14 Ibidem, p.229, culese la nunta din Cămârzana, în data de 19.IX.1978.

Dar nu numai colacii au fost cei care s-au modificat de-a lungul vremii, întreg meniul de nuntă schimbându-se substanţial. La începutul secolului XX masa pentru ospăţul de nuntă era modestă, constând în pâine de mălai ce se dădea tuturor participanţilor, boace (sarmale) din păsat (porumb măcinat) în foi de varză murată, bucăţele de carne de oaie ce se serveau din castroane de lut, câteva plăcinte cu brânză oferite doar naşilor şi mirilor. Rareori, se dădeau două-trei păhăruţe de pălincă, ceea ce semnifica faptul că „acolo era foarte mare neam”, adică un statut social deosebit, o gospodărie înstărită. În perioada 1935-1955 intervin schimbări în meniul nunţii. Atunci apar prăjiturile („coptăturile”), supa din carne de pasăre cu tăieţei („răstăuţe”), crescând şi cantitatea de băutură servită, fiind sarcina nuntaşilor de a duce fiecare câte o sticlă de pălincă, ca dar de nuntă, numit şi „răspunsul la steag”. În anii 1970-1980 meniul tradiţional a cunoscut ample modificări. Pâinea din mălai a fost definitiv înlocuită cu cea din grâu, iar numărul bucatelor şi coptăturilor a crescut considerabil. Primul fel consta în felii de ruladă din carne tocată, copane, bucăţi de carne de pasăre prăjită pane, felii de salam, caşcaval, măsline. Urma apoi supa de carne cu tăieţei de casă, după miezul nopţii erau sevite sarmalele din carne de porc şi orez. Pe la orele 3-4 dimineaţa erau aduse fripturile din carne de porc şi de vită, iar spre finalul mesei urmau 12 sortimente de prăjituri, cozonaci cu nucă , toate gătite „după reţete deosebite şi delicioase”15.

Diversificarea meniului nunţii desemna implicit o creştere evidentă a nivelului de trai, un statut social evoluat din punct de vedere material, 15 Ibidem., p.177.

36

dar şi un prilej de mândrie, de „fală” în faţa comunităţii. Nunta devenea ocazia evidenţierii potenţialului financiar, precum şi a poziţiei pe care familiile implicate o deţineau în societate. De altfel, chiar şi participarea comunităţii, sprijinul acesteia în pregătirile de nuntă, au cunoscut de-a lungul vremii ipostaze ascendente. La pregătirea meniului participau în anii 1980 nu mai puţin de 18 bucătărese, conduse de bucătăreasa şefă, iar cantităţile de alimente utilizate erau impresionante: 28 de găini mari, 3 porci, 10 miei, 136 kg de pulpe şi piept de pasăre, 300 kg făină de grâu, 1500 de ouă, 60 kg de zahăr, 150 de litri de ţuică, 200 litri de vin, 2000 de sticle de bere, 300 litri de apă minerală16, toate aceste pentru o masă de aproape 1000 de persoane! O masă tradiţională de nuntă, „din punct de vedere social, antrenează o mare parte a comunităţii, comunică informaţii utile începând cu faza preparării alimentelor, fază ce actualizează relaţiile de rudenie şi vecinătate prin aportul material şi prin muncă... În plus, dăruirea de alimente, împrumutul de vase sau mobilier...este limbajul coeziunii sociale în viaţa tradiţională”.17

Masa mare sau „ospăţul de nuntă”, reprezintă, în toate timpurile, un mesaj culinar ce oglindeşte implicit nivelul de cultură al comunităţii respective, reflectând poziţia socială şi prestigiul de care se bucură familiile celor doi tineri, care, la rândul lor, întemeiază o nouă familie:„Frunză verde de măr dulce,Noi sâm gata şi ne-om duce,La un ceas di cununie,Să ne fie pe vecie!Şi un fir de busuioc,Să ne fie cu noroc!”.16 Ibidem.,p. 307.17 Ofelia Văduva, Paşi spre sacru - Din etnologia alimentaţiei româneşti, Bucureşti, 1996, p.190-191.

Summary

In Oaş Country the marriage ceremonial, one of the most important rite of passage, combine harmoniously a number of rituals that underlines the passage from one stage of life to another. One of the points of attraction in during marriage its self is the dinner. At the beginning of the XXth century the dinner was a simple one just some corn bread, stuffed cabbage and cheese pie. Between 1935 and 1955 a number of changes step into the menu. It is time for a good chicken soup and a various number of cookies. Slowly the corn bread is replaced with white bread (made of flower) and the menu becomes richer. Appetizers were introduced. After 1980 the quantities of food use to prepare the marriage dinner are impressive: 3 pigs, 28 chickens, 10 lambs, 136 kg chicken thighs, 300 kg flour, 1500 eggs, 60 kg sugar, 150 l liquor, 200 l wine, 2000 bottles of beer, 300 bottles of mineral water. All this for 1000 guests. BIBLIOGRAFIE

Bălu, Daniela, Lumea credinţei. Spiritualitate românească-Dialog identitar, Ed. Muzeului Sătmărean, Satu Mare, 2008. Bălu, Daniela, Simboluri tradiţionale în nunta românească, în „Satu Mare. Studii şi comunicări”, XV-XVI, Ed.Muzeului Sătmărean, Satu Mare, 1998-1999. Dance, Iacob, Gavrilaş, Ion, Dance, Maria, Nunta oşenească „La noi la Cămărzana”, Satu Mare, 1983. Focşa, Gheorghe, Spectacolul nunţii în Ţara Oaşului, Editor prefaţă şi glosar Bălu, Daniela ,Ed. Muzeului Sătmărean, Satu Mare, 1999. Godea, Ioan, Gheorghe Focşa (1903-1995). O viaţă de muzeograf, Ed. Museion, Bucureşti, 1997. Muşlea, Ion, Cercetări folklorice în Ţara Oaşului, în „Anuarul Arhivei de Folklor”, I, Cluj, 1932. Văduva, Ofelia, Paşi spre sacru. Din etnologia alimentaţiei româneşti, Ed. Enciclopedică, Bucureşti, 1996.

37

Un urbariu al localităţii Petreşti necunoscut

dr. Viorel Ciubotă, Turuckó Sándor

Una dintre cele mai vechi localităţi din judeţul Satu Mare, este fără îndoială Petreştiul (Petrifeld, Mezőpetri) amintită pentru prima oară în anul 13161. Despre această localitate s-a scris destul de mult începând încă din secolul al XIX -lea 2 şi sfârşind cu monografia publicată de Merli Rudolf în anul 1999 şi care pune în valoare un material arhivistic extrem de valoros găsit de autor în arhivele germane şi maghiare3. Materialul pe care îl publicăm acum şi anume copia urbariului localităţii Petreşti din anul 1772 vine să întregească această bază documentară cu informaţii inedite deoarece spre deosebire de istoricul Vonház István, care a publicat în anul 1931 tabelele urbariale care conţineau suprafeţele de teren intra şi extravilan deţinute de locuitorii şvabi din Petreşti4 , cel publicat de noi cuprinde şi chestionarul pus de conscriptori locuitorilor. Trebuie să atragem atenţia şi asupra datării celor două urbarii. Dacă Vonház dă pentru urbariul publicat data de 19 septembrie 17745, cel pe care îl publicăm are data de 29 noiembrie 1772 şi cuprinde cu un colon în plus la supuşii contelui Anton Károlyi6. O altă deosebire între cele două tabele urbariale constă în faptul că cel din 1772 dă suprafeţele din intra şi extravilan în mierţe de Pojon (unitate de capacitate), pe când cel din 1774 redă diviziuni ale sesiei iobăgeşti. Mai dorim să atragem atenţia că toţi locuitorii trecuţi în tabele sunt şvabi şi că suprafeţele primite din partea stăpânilor de moşii depăşesc cu mult media din alte localităţi din judeţ

1 Németh Péter, A középkori Szatmár megye települései a XV század elejeig (Aşezările comitatului medieval Satu Mare până la începutul secolului al XV –lea), Nyiregyháza, 2008, p. 186.2 Brázay János, Emléklapok a Mező – Petri község és római katolikus plébania történetéből a templom százéves jubil-eumára, Nagy-Karoly, 1886.3 Merli Rudolf, Mezőpetri története, Mezőpetri – Bubesheim, 1999, 311.4 Vonház István, A Szatmár megyei német telepités, Pécs, 1931, p. 426-427.5 Ibidem.6 Arhivele Naţionale Direcţia judeţeană Satu Mare, fond Tribunalul Satu Mare. Acte urbariale, actul nr. 1355 şi 1356.

unde locuiau români sau maghiari7. De asemenea menţionăm că patenta imperială privind reglementarea urbarială din 23 ianuarie 1767 stabilea şi pentru comitatul Satu Mare mărimea sesiei interne (intravilanul), locul de casă cu curte, loc de şură, grădină, la două mierţe de Pojon, adică o jumătate de iugăr de Pojon, iar în al doilea rând sesia care cuprindea pământurile de arătură şi fâneţele era împărţită în Sătmar, pentru arător în patru clase (clasa I –a = 26 iugăre, clasa a II –a = 28 iugăre, clasa a III –a = 30 iugăre şi clasa a IV –a = 32 iugăre) 8. Am oferit aceste date pentru a observa faptul că în Petreşti stăpânii de moşii au respectat întrucâtva prevederile reglementării din 1767, suprafeţele aflate în posesia coloniilor apropiindu-se de cele înscrise în lege. Marea majoritate a coloniilor stăpânesc 10 iugăre de extravilan şi 0,375 iugăre în intravilan. Există însă şi cazuri cu 15 iugăre aflate în stăpânirea colonilor mai ales la cei aparţinând urmaşilor Csomaközy, dar şi trei cazuri când extravilanul atinge şi 18,5-18,75 iugăre. Încrederea proprietarilor de pământ în hărnicia şvabilor, în cumpătarea lor, în modul de cultivare a pământului a fost răsplătită de-a lungul timpului, aceştia devenind cei mai buni contribuabili atât la visteria statului cât şi a stăpânilor de moşii. Şi astăzi şvabii din Petreşti reprezintă un exemplu pentru comunele din jur, pământurile lor bine cultivate, casele şi curţile lor bine întreţinute atrăgând privirea oricărui trecător pe aici.

7 Pentru această problemă există mai multe articole care tratează reglementarea urbarială din anii 1772-1774: Bujor Dulgău, Raporturi fendale în satele din Ţara Oaşului în sec. XVI-XIX, în „Satu Mare Studii şi comunicări”, IX-X, 1992-1993, p. 91-106; Zora Belean – Ion Belean, Conscripţia urbarială a localităţii Sanislău din 1774, în „Satu Mare Studii şi comunicări”, VII-VIII, 1986-1987, p. 185-190; Ioan Török, Relaţii urbariale în oraşul Carei şi împrejurimi în a doua jumătate a secolului al XVIII –lea, în „Satu Mare Studii şi comunicări”, VII-VIII, 1986-1987, p.191-206; Maria Floruţ, Sorin Floruţ, Aspecte ale relaţiilor agrare în zona Carei reflectate în documente existente la Arhivele Statului Satu Mare (1701-1900), în „Satu Mare Studii şi comunicări”, XI-XII, 1994-1995, p. 83-99.8 David Prodan, Problema iobăgiei în Transilvania 1700-1848, Bucureşti, 1989, p. 39-40.

38

Copia

Urbariului localităţii Petreşti aflătoare în Arhiva nobilului comitat Satu Mare

Cercetare - şi - Mărturiila cele nouă puncte urbariale ale localităţii

Petreşti

Punctele interogatoriului Răspunsurile martorilor

1. Este urbariu şi acum în acest loc? Dacă are cum este? De când este introdus?Această localitate aparţine mai multor stăpâni, dar nu toţi proprietarii au urbariu decât Excelenţa sa domnul Anton Károlyi. Se anexează urbariul emis pentru oamenii acestui stăpân sub numărul 1 din 1751, dar conducerea acestei localităţi n-a acceptat acest urbariu. Trebuiau să muncească 15 zile cu animalele lor de tracţiune la arat dar au răscumpărat dreptul acesta urbarial, dar niciodată nu au contestat cele 15 zile care trebuiau lucrate obligatoriu.Se putea răscumpăra obligaţia de muncă (robota) cu 3 florini renani şi 12 creiţari şi fiecare colon nu de la fiecare vacă, ci oricâte vite a avut era obiceiul să dea o litră de unt (egy meszej vajat), dar nu era obiceiul în această localitate ca seceretorii să presteze o zi de muncă pentru domn sau să fi dat nona, numai în acest an au dat nona din porci şi cereale, dar nu au plătit taxa de câte doi creiţari pentru răscumpărarea dreptului de păşunat.Pentru nunţi şi înmormântări locuitorii acestei localităţi nu au predat câte un porc dar au respectat condiţiile cuprinse în urbariu.2. Dacă nu are urbariu obligaţiile iobagilor şi jelerilor se îndeplinesc în baza contractului? De când a început acest obicei sau au încheiat contract cu proprietarul? Nu cumva existau înainte de prezentul urbariu sau contract şi alte înţelegeri şi dacă au existat care au fost acestea şi când au început?În ce priveşte moştenitorii Csomaközy Înainte cu 18 ani aşa cum rezultă din contractul anexat sub numărul 2 au încheiat contract cu stăpânul şi în anii anteriori, cu 2-3 ani mai înainte, în fiecare an trebuiau să se prezinte la muncă obligatorie până la 2-3 mile. Astfel obligaţiile lor au fost majorate cu mai multe zile.În ceea ce priveşte pe Doamna Ladislau Szantai Înainte cu 17 ani acest domn (Szantai n.n.) a

încheiat contract cu supuşii lui aşa cum rezultă din contractul anexat sub numărul 3. Cei care au încheiat acest contract până în prezent l-au respectat.Ceilalţi proprietari nu au încheiat niciun fel de contract cu oamenii lor.3. Unde nu există urbarii sau contracte ce fel de obligaţii şi dări au iobagii şi jelerii care sunt obişnuite şi în prezent? Când au fost acestea introduse?Deoarece este vorba de locuitori care au liberă circulaţie cei care nu au contract cu proprietarii s-au înţeles verbal să execute muncă cu animale de tracţiune sau muncă cu braţele dar peste acestea datorează şi 3 florini renani. Sunt şi locuitori care îşi răscumpără obligaţiile de muncă şi dări prin plata a 20 de florini renani.4. Ce fel de foloase aduce această localitate şi hotarul său? Şi ce fel de pagube suferă de obicei?Seria beneficiilor1. Pământul. Această localitate are pământ în trei câmpuri (asolament trienal n.n.) care au pământ gras ce aduce recoltă bogată de grâu, secară, orz, ovăz şi porumb.2. Fâneaţă. Aici nu sunt beneficii.3. Piaţa. Deşi nu locuiesc în loc de târg, fără oboseală prea mare vând produsele de la casele lor nefiind obligaţi să-şi ducă produsele la locuri de târg. Are această localitate în apropiere şi locuri de târg, la o milă Careiul, Marghita şi Nyirbátor la 3 mile, Satu Mare la 4 mile, unde îşi pot valorifica orice bunuri uşor şi cu folos şi aceasta în condiţii optime deoarece d r u m u r i l e sunt bune.4. Păşuni. Deşi au păşune pentru vite pe o suprafaţă mică, aceasta are o iarbă bogată.5. Adapători. Sunt în hotar două bălţi bune pentru adăpatul animalelor.6. Aprovizionare cu lemne. Este o pădurice în hotarul acestei localităţi de unde se poate aduce lemn de construcţie care se transportă cu acordul domnului pe un drum acceptabil.7. Vii. Nu au beneficii.8. Ghindărit. Având o pădure mică în hotar care are copaci tineri nu se prea produce ghindă.9. Dijme. Nu au beneficii.10. Livezi. Fiecare gospodar are teren pentru cultivat zarzavaturi.11. Păpuriş. Nu are beneficii.12. Merendi. Nu are beneficii.13. Meşteşuguri. Nu au nici un fel de meşteşuguri în apropiere.

39

14. Fluvii. Ape mari nici în apropiere, nici în hotarul localităţii nu sunt.15. Înălţimi. La 2-3 mile de această localitate sunt vii care produc un vin foarte bun.16. Vărăritul. Nu are beneficii.17. Venituri obşteşti. Nimic.18. Ape. Deoarece apele sunt folosite la adăpatul animalelor nu au beneficii.19. Mori. La 2 mile se află mori de apă dar şi în localitate sunt patru mori pe uscat. Locuitorii acestei localităţi fiind liberi veniturile de la două mori pe uscat sunt folosite pentru a ju to ra rea celor săraci.Lista dezavantajelor.1. Pământuri. Nu sunt dezavantaje.2. Fâneţe. Nu au nici un teren de coasă. La 1 sau 2 mile se pot cumpăra locuri pentru coasă pentru obţinerea fânului necesar animalelor pentru iernat.3. Piaţa. Primăvara şi toamna au obiceiul să-şi ducă bunurile lor la Satu Mare pe drumuri rele şi să cărăuşească cu animalele.4. Păşuni. Având animale de lucru multe sunt nevoiţi să închirieze din satele învecinate pentru a-şi asigura hrana lor.5. Lemne de foc. Neavând pădure pentru lemne de foc mulţi dintre locuitori cumpără lemne de foc pe care domnul le aduce pe drumuri foarte rele din pădurea sa.6. Merendi. Locuitorii care prestează munci altora se duc la o distanţă de 1 milă sau mai mult pentru a câştiga bani.7. Mori. Morile de apă fiind departe se ajunge la ele pe drumuri foarte rele.5. Cât şi de ce calitate este terenul arabil şi râtul de cosit al unei persoane cu loc de casă şi câte mierţe de Pojon aduce un jugăr (hold) şi dacă se obţine şi otavă de pe râturi?Până în prezent nu a fost nici o înregistrare în această privinţă. Mulţi proprietari de teren dau oamenilor lor unii mai mult alţii mai puţin teren, dar nu au aceeaşi valoare, sunt în care se poate semăna patru sau şase mierţe de Pojon dar sunt şi în care se poate semăna mai puţin de două mierţe de Pojon. Nefiind râturi otava nu se coseşte.6. Ce fel de munci execută un colon şi cu câte animale şi dacă se socoteşte în ziua de lucru şi timpul necesar pentru mersul şi întorsul de la locul de muncă?În ceea ce priveşte pe Excelenţa sa domnul conte KárolyiCe fel de munci se execută pentru acest domn

rezultă din urbariul anexat şi din răspunsul locuitorilor la punctul 1. Zilele cuprinse în urbariu au fost executate iar timpul efectuat cu mersul a fost socotit în ziua de lucru.În ceea ce priveşte pe moştenitorii CsomaközyÎn prezent nu se execută munci în baza contractului, colonii cu animale de tracţiune fac patru sau cinci zile de arătură, iar cei fără animale, potrivit cerinţei domnului, muncesc 25 sau 26 de zile.În ceea ce priveşte pe doamna Ştefan IrinyiPână în prezent atât colonii cu animale cât şi cei fără animale au executat 8 sau 9 zile, cei cu vite executau aceste munci prin arat.În ceea ce priveşte pe doamna Francisc BagossyColonii cu animale sau fără animale, anual executau 15 zile, dar până în prezent nu au arat mai mult de o zi sau două ci au prestat munci la cererea stăpânului, iar cei fără animale au prestat aceste munci cu braţele.În ceea ce priveşte pe doamna Ioan SullyokAre un singur om care execută anual 15 zile cu braţele dar şi acestuia ca celorlalţi în ziua de lucru s-a socotit şi timpul cu mersul şi venitul.7. Dacă dau locuitori nona stăpânului? Dacă da din ce fel de produse şi cât? De când este acest obicei? Nona este introdusă şi în acest judeţ? Şi în locul altor dări? În afară de aceste dări se datorează anual şi altele fie în bani, fie în alt mod?În ceea ce priveşte pe domnul Demetriu RáczNumai la acest domn au dat nona din grâu, din orz şi din ovăz. Ceilalţi proprietari au perceput nona în cazul în care nu a fost recoltă din toate, inclusiv din albine. Dar de când îşi aduc aminte locuitorii plata nonei în judeţe a sărăcit populaţia.Decima la contele Károlyi Antal se răscumpără prin participarea la seceriş iar în privinţa celorlalte dări se execută potrivit contractului.În ceea ce priveşte pe moştenitorii CsomaközyFiecare colon dădea două găini, jumătate de litră de unt şi trei florini renani.În ceea ce priveşte pe doamna Ştefan IrinyiPotrivit cerinţei acestuia fiecare contribuabil dădea doi fonţi de ghem de sfoară de cânepă şi o iţă de unt ( aproximativ 800 gr.).8. Câte locuri pustii sunt în această localitate? De când s-au pustiit şi cine foloseşte aceste locuri pustii?În această localitate nu există nici o gospodărie pustie.9. În această localitate sunt iobagi veşnici sau nu?

40

Localitatea este locuită numai de persoane cu liberă mişcare.Primar (föbiró) Meer Antal X cu mână proprieJuraţi Stemler Mátyás X cu mână proprieHoringel Antal X cu mână proprieKinczly Jákob X cu mână propriePrech János X cu mână proprieDintre locuitori Majer Jószeff X cu mână proprieKoncz János X cu mână proprie Quod ad Praemissa novem puncta per nos infra scriptos examinata Possessionis M<ező> Petri supra scripti Judex quippe primarius, ac reliqui jurati itas communitate duo ad actum hunc assumpti incolae sigillo usuali destituti, ac scripturae ignari elicitas suas fassiones de scriptis eorundem nominibus, cruculis manibus suis formatis formaverint. Praesentibus recognoscimus in Possessione Mező Petri die 29ª Mensis Novembris Anno 1772. Exmissi conscriptores (L.S.) Ladislaus Vitkay de eadem m.p. (L.S.)Nicolaus Lencses m.p. Certificat conform cu originalul şi corectat în mai multe locuri. Scris în Carei la 10 septembrie 1846. (L.S.) Endredÿ Lajos Arhivar

Summary

In the second half of the twentieth century the Imperial Court of Vienna orders a census of all the subjects, their fortune and the tax. The census should to adjust relationships between the nobles and their subjects and should also achieve a better tax collection. The Urbarium presented in the article belongs to Petreşti community and it is dated 29 November 1772. The information contained by the Urbarim reflects the privileged status of the German settlers (şvabi) brought in Satu Mare County by the Károlyi family. Shortly after their settlement, they rewarded the kindness of the nobles by being good farmers and good tax payers.

Bibiografie Belean Zora – Ion Belean, Conscripţia urbarială a localităţii Sanislău din 1774, în „Satu Mare Studii şi comunicări”, VII-VIII, 1986-1987, Brázay János, Emléklapok a Mező – Petri község és római katolikus plébania történetéből a templom százéves jubileumára, Nagy-Karoly, 1886. Dulgău Bujor, Raporturi fendale în satele din Ţara Oaşului în sec. XVI-XIX, în „Satu Mare Studii şi comunicări”, IX-X, 1992-1993 Floruţ Maria, Floruţ Sorin, Aspecte ale relaţiilor agrare în zona Carei reflectate în documente existente la Arhivele Statului Satu Mare (1701-1900), în „Satu Mare Studii şi comunicări”, XI-XII, 1994-1995 Merli Rudolf, Mezőpetri története, Mezőpetri – Bubesheim, 1999 Németh Péter, A középkori Szatmár megye települepesri a XV század elejeig (Aşezările comitatului medieval Satu Mare până la începutul secolului al XV –lea), Nyiregyháza, 2008, Prodan David, Problema iobăgiei în Transilvania 1700-1848, Bucureşti, 1989 Török Ioan, Relaţii urbariale în oraşul Carei şi împrejurimi în a doua jumătate a secolului al XVIII –lea, în „Satu Mare Studii şi comunicări”, VII-VIII, 1986-1987 Vonház István, A Szatmár megyei német telepités, Pécs, 1931 Arhivele Naţionale Direcţia judeţeană Satu Mare, fond Tribunalul Satu Mare. Acte urbariale, actul nr. 1355 şi 1356.

41

Másolat

Nemes Szatmár Varmegyé Levéltarábán levő Mező Petri Helységé urbariumából

Conscriptio Possessionis Mező Petri Urbarialis

Nomina et Cognomina

Coloni liberae Migrationis

Capacitas fundi

Intravilani

Posoniensium

Metretarum

Sessionales

Terrae arabiles Metretarum

Posoniensium

Excellentissimi ac / Illustri<ssi>mi

Do<mi >ni Comitis D<omi>ni Antonii Károlyi1 Iacobus Eberly 1½ 392 Ioannes Merkk 1½ 393 Martinus Villánt 1½ 394 Antonius Preek 1½ 395 Antonius Neer 1½ 396 Franciscus Kémczly 1½ 397 Mathias Stemler 1½ 398 Antonius Libb 1½ 399 Mathias Réss 1½ 3910 Menradus Preem 1½ 3911 Ioamnes Kreczinger 1½ 3912 Michael Kandelpacher 1½ 3913 Michael Kenzler 1½ 3914 Simeon Khaldepacher 1½ 3915 Antonius Heringer 1½ 3916 Joannes Kide 1½ 3917 Josephus Sijchs 1½ 3918 Josephus Hofman 1½ 3919 Dionisius Vengell 1½ 3920 Iacobus Venczli 1½ 3921 Antonius Merk 1½ 3922 Josephus Villi 1½ 3923 Sebastianus Elhaft 1 3924 Mathias Sijeh 1½ 3925 Michael Lieb 1½ 3926 Antonius Niczinader 1½ 3927 Joannes Prékk 1½ 3928 Josephus Majer 1 3929 Ioannes Retik 1½ 3930 Josephus Vrimierman 1½ 3931 Georgius Fézer 1½ 3932 Georgius Polman 1½ 3933 Mathias Fux 1½ 3934 Martinus Morr 1½ 3935 Josephus Perger 1½ 3936 Simeon Fajfer 1½ 3937 Josephus Rauk 1½ 3938 Melchior Kajzel 1½ 3939 Jacobus Heringer 1½ 3940 Pongratius Rek 1½ 3941 Ladislaus Svartz 1½ 3942 Michaell Snell 1½ 3943 Sebastianus Popomajer 1½ 3944 Josephus Moor 1½ 3945 Joannes Auer 1½ 3945 Michael Chimermajer 1½ 3947 Josephus Fuxsvartz 1½ 3948 Iacobus Chimermajer 1½ 3949 Georgius Hante 1½ 3950 Joannes Haller 1½ 3951 Antonius Saig 1½ 3952 Iacobus Czombil 1½ 3953 Georgius Lieb 1½ 3954 Georgius Linder 1½ 3955 Martinus Fajfer 1½ 3956 Stephanus Svartz 1½ 3957 Josephus Part 1½ 3958 Michael Adamlip 1½ 39

42

59 Joannes Pajtant 1½ 3960 Mathias Vonház 1½ 3961 Martinus Part 1½ 3962 Simeon Kajszer 1½ 3963 Josephus Emelli 1½ 3964 Laurentius Hofmann 1½ 3965 Georgius Czajhj 1½ 3966 Conradus Pitner 1½ 3967 Joannes Czajhj 1½ 3968 Laurentius Estinger 1½ 3969 Laurentius Fostancz 1½ 3970 Georgius Merkli 1½ 39

Inguilinus Domum habens1 Josephus Merkli 1

Coloni Liberae migrationis Successor Csomaközianorum1 Gasparus Kreczinger 1 602 Josephus Majer 1½ 603 Conradus Mannhercz 1 604 Matheus Kreczinger 1 605 Fideli Mathes 1 606 Josephus Kreczinger 1/2 607 Ioannes Sophedly 1/2 608 Jacobus Sarer 1/2 609 Antonius Rész 1/4 6010 Mathias Czomber 1/4 6011 Mathias Majer 1/8 6012 Martinus Hornn 1/8 6013 Josephus Pekk 1/8 6014 Thomas Reen 1 60

Subinquilini1 Josephus Muter - -2 Joannes Wengli - -

Coloni Liberae

Migrationis

R<elict>ae D<ominae>Stephano

Irinyianae1 Paulus Temphly 1½ 402 Simeon Korber 1½ 403 Benedictus Kemenli 1½ 404 Joannes Res 1½ 405 Sebastianus Vizei 1 40

Coloni Liberae

Migrationis

R<elict>ae D<omi>nae Francisco

Bagosianoe1 Ioannes Horn 1 582 Ioannes Koncz 1 583 Michael Alt 1 58

Colonus Liberae

Migrationis

R<elict>ae D<omi>nae Joannis quondam

Sullyok1 Philippus Tangel 1 24½

Colonus Liberae

Migrationis

R<elict>ae D<omi>nae Ladislao

Santaianae1 Sebastianus Vakeeroer 1½ 75

Coloni Liberae

Migrationis

P.D. <omini> Demetrii Rátz

1 Jacobus Haller 1½ 742 Iacobus Kukellez 1 42

Colonis Liberae

Migrationis

- D<omi>ni Iun<ior> Stephani

Uraÿ1 Franciscus Vonház 1½ 74

43

Quam praevio modo per nos peractum urbarialem Conscriptionem humillime reperimus. Datum in Possessione Mező Petri Die 29 – mensis novembris A<nn>o 1772.Exmissi Conscriptores(PH) Ladislaus Vitkaÿ de Eadem m.p.(PH) Nicolaus Lencses m.p.

Az eredetivel egyeztette és kiadta Nagy Károlyban Szeptember 10k napján 1846k esztendöben.

(L.S.) Endrédÿ LajosTettes Szathmár varmegyenek Levélternoka

44

barna színű, savanykás ízű dércéskenyért. A kenyérsütés nemcsak nehéz és hosszadalmas munka volt, de nagy gondosságot is igényelt. A liszt minőségétől, a kemence forróságától, az erjesztő anyagtól is függött, hogy hogyan sikerül a kenyér. A szamosszegi kenyér - mint a magyar nyelvterület egyéb vidékein sült kenyerek - mindig kelesztett tésztából készült. Így kelesztő anyagra is szükség van kenyérsütéskor. Ma a kelesztő anyag az élesztő. Az élesztővel sült kenyér 3-4 nap alatt romlékonnyá, nyálkásan nyúlóssá, így ehetetlenné válik. Szamosszegen pedig két-három hétben sütöttek egyszer, s így olyan kelesztő anyagot kellett használniuk, amelyik e követelményeknek megfelelő kenyeret eredményezett. Háromféle kelesztő anyagot használtak.Legegyszerűbb kelesztő anyaguk a kovász volt. Ez ténylegesen egy túlkelesztett tésztadarab. Sütéskor a kenyértésztából egy maréknyit félre tesznek. Az a következő sütésig túlkelesztődik, felülete beszárad. Sütéskor aztán vízben feloldva, liszttel péppé keverve a sütendő tésztába teszik. A kovásszal sült kenyér tartósabb, mint az élesztővel sült. Szintén hagyományos kelesztő anyag volt a morzsóka. Ezt szintén kenyérsütéskor készítették. A kenyértésztából kivett darabot 1-2 napig túlkelesztették, liszttel kukoricaszem méretű darabokra feldörzsölték, komlószárasztón szétteregették, majd kiszáradás után vászonzacskóban tárolták. A kenyérsütéshez kenyerenként fél maréknyit oldottak fel belőle. A legjobb kelesztő anyag azonban a komlós korpa volt. A komlós-korpához, mint a neve is mutatja, a komlófőzetet ráöntötték a búzakorpára3. Ehhez érett komlóvirágot szedtek, ezt vízben felfőzték, majd leszűrték. A kovászt ebben az esetben is az előző sütésből vették, 1-2 napig túlkelesztették, a harmadik napon készítették a kelesztőanyagot. A búzakorpára ráöntötték az előzőleg elkészített komlófőzetet, jól összevegyítették, majd leszűrték. Ebben feldörzsölték a túlkelesztett tésztát, majd az így kapott kis gombóckákat megszárították, s vászonzacskóban tárolták. Egy alaklommal közel fél évre valót is készítettek belőle. Kenyérsütéskor feloldották. A vele sült kenyér akár egy hónapig is romlásmentesen eltartható volt. Szamosszegen főtt krumplit is szokás a kenyértésztába dagasztani, s ezért meg kell említeni a kolompértörőt is, mely házilag, fából 3 Bődi Erzsébet: Hagyományos ételek és étkezési szokások Mátészalkán. Megjelent: Ujváry Zoltán (szerk.): Mátészalka néprajza. Debrecen, 1992, Ethnica kiadása. 95 p.

„Míg Isten lesz, kenyér is lesz”A mindennapi kenyér

jelentősége Szamosszeg népi kultúrájában

Dr. Bodnár Zsuzsanna

„A kenyér az egyik legszebb magyar szó.A jelentése pedig a lét és az élet összessége.

A kenyér az ételek között olyan, mint az imádságok között a Miatyánk.”1

Végh Antal

A búza az életet, a kenyér istenáldását jelenti. Ezt így tartják Szamosszegen is. Ez a két népi terminológia el is árulja a kenyérrel és a kenyérkészítéssel kapcsolatos szokásokat, s a hiedelmek legfontosabb sajátosságait is: a kenyér központi helyet foglal el a falusi nép életében, de hozzákapcsolódó szokásai, hiedelmei olyan erőteljesen keresztény befolyás alá kerültek, hogy még ma is uralkodó sajátságként jelentkeznek a néphagyományban.A mindennapi kenyeret már az „úri ima” emlegeti az újtestamentumban. A szamosszegi nép úgy is tartja szólásában, hogy: „Míg Isten lesz, kenyér is lesz!”

A kenyér alapanyaga, készítésének eszközeiA szamosszegi ember számára igazi kenyér csak a búzalisztből sült búzakenyér. A homokos nyírségi részeken termett rozsból (gabona) készült gabonakenyér, vagy a rozs és búza egyenlő arányú keverékéből való kécceres, lebecsült kenyérfajta a faluban, és csak igen rossz körülmények között fanyalodnak a fogyasztására. Meg is dicsérik aztán a jó búzakenyeret, mondván róla, hogy: „ojjan szép, hogy vétek megenni”.2 Volt az őrleménynek lángja, a nullásliszt (régibb szóval: pohájliszt, pohárliszt), amiből a levestésztát, kalácsot készítették, de a vagyonosabbak kenyeret is ebből sütöttek. Volt aztán kenyérliszt, amiből az itt ismertetendő kenyér általában készült, volt dérce, ami erősen korpás, vörös színű volt, és általában a disznóval etették fel, de a szegényebbek a kenyérliszt közé keverve sütötték belőle a nagyon

1 Végh Antal: Kenyér és vászon. Budapest, 1986, Magvető Kiadó. 262 p.2 Balogh László: A szamosszegi kenyér. Megjelent: Balogh László: Dolgozatok Szamosszeg néprajzából. Nyíregyháza, 1986, Jósa András Múzeum kiadványai 21. 48 p.

45

készült eszköz. Ez egy 60 cm hosszú, 15x15 centiméteres gerenda, amibe fúrt lyukkal, négy 60 centiméteres hosszú, gömbölyű láb van erősítve. Az eszköz egyik végén egy 10 cm átmérőjű furat van, aminek aljára egy olyan lemezt szögeltek, ami sűrűn apró lyukakkal van tele. Magába a furatba egy beleillő fahenger nyúlik, amivel a főtt krumplit átnyomták sűrű lyukú lemezen. Krumplit azért használták, mert úgy tartották, hogy ez puhává és morzsamentessé teszi a kenyeret, no, meg szaporít is, azaz kevesebb lisztből több kenyér süthető.

A liszt, a kelesztő anyag mellett a kenyérsütéshez különböző eszközökre is szükség van. Ezek közül a legfontosabbak: dagasztóteknő, teknőkaparó, dagasztó láb, kovászfa, sütőabrosz, szita, lisztes putina, szakasztó kosár (szakajtó), szakasztó kendő, sütőlapát. A kenyér megsütéséhez használt eszközökön túl a legfontosabb a jó kemence volt. A kemence mérete változó volt, és a szamosszegi ember nem

is méretben adja meg adatait, hanem úgy, hogy hány kenyér fért bele. Ezért volt olyan kemence, amelyikbe öt, hét, kilenc, illetve tizenegy kenyér fért, no meg egy lepény! A kemence legfontosabb eszköze a szévanout (szénvonó), ami a parázs, hamu kihúzására szolgált, a tűz élesztését segítő piszkafa, a kemence alját hűtő, vízbe mártható rúdra kötött rongy, a pemet. A kenyérkészítés áldott munkája több szakaszból álló folyamat volt: előkészítő munkák, kovászolás, dagasztás, szakasztás, fűtés, bevetés, kenyérkiszedés.4

A kenyérsütés folyamatát szemléletesen és élvezetesen mutatja be Losonczi Léna költőnő Kenyérsütés Szamosszegen című írásában, melyet a cikk végén lévő mellékletben olvashatnak.

4 Losonczi Léna: A Szamos-szeg-letében. Szamosszeg, 2007, Szamosszeg Község Önkormányzatának kiadása. 96-99 p.

Krumplitörő kupás teknővel.Helytörténeti gyűjtemény, Szamosszeg

A kenyérsütés eszközei.Helytörténeti gyűjtemény, Szamosszeg

Szakasztókosár nemzeti színűcsíkozású szakasztókendővel.

Helytörténeti gyűjtemény, Szamosszeg.

46

(kocsisok, szolgák, stb.) étkezéskor restelltek többször kenyeret szelni, ezért egyszer szeltek, de akkor, a biztonság érdekében, mélyen merítették a kést a kenyérbe. A kóuduskaré ennek éppen az ellenkezője, a nagyon vékony kenyérszeletet nevezték így. 6

A kenyér különböző fajtáit találó jelzőkkel is ellátták. A jó kenyér foszlós, likacsos, könnyű, magasra nőtt. A rossz kenyér szalonnás, sikértelen, sületlen, keserű, penészes, savanyú.7 A kenyér legértékesebb része a béle. Sülés után még lágy kenyér, később szikkadt, majd száraz kenyér. A külső színe alapján lehet piros-barna, fehér- és feketekenyér. Azt szeretik, hogy a kenyér héja minél sötétebb, feketébb legyen, mert „akkor van jól megsülve a béli”.

A kenyérsütéshez kapcsolódott a cipó,vakarópogácsa, lepény, lángos és a babájka készítése is, azonban itt nem részletezem ezek készítését, felhasználását, mivel további munkáinkban ezekről a népszerű ételekről részletes leírást adunk.

A kenyérhez kapcsolódó szokások, hiedelmek A kenyér alapvető táplálék volt, mint ilyen lett a termékenység, a bőség szimbóluma, a termékenységvarázslás eszköze. A kenyér, mint a család jólétét, bőségét, termékenységét szimbolizáló, ill. biztosító alapvető táplálék, elsősorban bizonyos kezdő alkalmakkor kapott szerepet, amikor egyébként is jellemző volt e célok mágikus biztosítása.8 Általános volt az 6 Balogh László: i. m. 69 p.7 V ö.: Varga Gyula: A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében. Debrecen, 1993, A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 52. kötet. 121 p.8 Kisbán Eszter – Pócs Éva: Kenyér. Megjelent: Ortutay Gyula (főszerk): Néprajzi Lexikon. 3. kötet. Budapest, 1980, Akadémiai Kiadó. 147 p.

A szamosszegi kenyér A szamosszegiek 5-6 kilogrammos kenyeret sütöttek. Ezt a méretet részben a hagyomány, részben pedig több egyéb körülmény indokolta. A falu gyakorlata szerint 2-3 hetenként sütöttek általában kenyeret. Ez az időszak szükségessé tette a nagyméretű kenyeret, mivel így nem száradt ki olyan mértékben, mintha kisebb volna. De a nagylétszámú családok miatt is célszerűbb egy ilyen nagy kenyér. Mikor 6-8 személy egyszerre ment a mezőre, kisméretű kenyérből kettőt-hármat kellett magukkal vinniük, s az nehezebb dolog lett volna, mint az egy darabban levő nagyobb kenyér tarisznyázása. De a háziasszonynak is könnyebb szakasztáskor, bevetéskor a munkája, nem kellett bíbelődnie a sok apró kenyérrel. Tésztát gyúrni, kenyeret dagasztani vászonkötény nélkül, fejre való kendő nélkül igényes asszonyt nem lehetett látni. A szamosszegi ember sajátos terminológiákkal elkülönítette a kenyérnek a részeit is. Balogh László: A szamosszegi kenyér című munkájában a következőket írja: „A külső, barnára vagy pirosra, olykor feketére sült rész a kenyérháj (kenyérhéj), aminek két típusa ismeretes: fésőühaja és asóuhaja. A fésőühaja barna vagy fekete színű, minthogy a tartósság érdekében a szamosszegiek jól megsütötték a kenyeret. Ezt a héjat le is szokták vágni a fogyasztáskor a kenyérről, s azt a disznóval etették meg. Egyesek azonban fogyasztották hasmenés ellen. Filep Gáspárnéról emlegették, hogy kávészerű italt főzött belőle, amit cukrozva reggeliként fogyasztottak. Az asóuhaja már világos színű, de kissé hamus, mivel ezen az oldalán feküdt a kemencében a kenyér. A hamut letisztogatták, de a héját nem vágták le, hanem elfogyasztották. A héjon belüli részt kenyérbélként ismerték, s megszegéskor vagy elfogyáskor jelentkező sarokrész pedig a fara, a kenyérfara szóval jelölték. Szamosszegen nem megszegték, hanem megvágták a kenyeret, s nem szelnek, hanem vágnak belőle.”5 A kenyérszeleteket a faluban méretük és vastagságuk alapján különböző nevekkel illették. Így a félkaré szót az olyan kenyérszelet megnevezésére használták, amelyik nincs az egész kerületén körülvágva; körűkaréról akkor beszéltek, ha olyan kenyérszeletről volt szó, amelyik a kenyér egész kerületének megfelelően volt szelve. A két következőkarénak viszont már társadalmi vonatkozása is volt. A szóugakaré a három-négy ujjnyi vastag kenyérszeletet jelezte. A név onnan ered, hogy a más kenyerén élő emberek 5 Balogh László: i. m. 68-69 p

47

új házba vitt kenyér és só, amely a lakók jólétét kívánta biztosítani vagy azt szimbolizálta. Hasonló szerepe volt a kenyérnek lakodalomkor, pl. az új asszonyt kenyérrel fogadták, kenyér alatt vezették be, „hogy az ifjú párnak a kenyere soha ki ne fogyjon”. A tálaló legények a vőlegény ölébe egy házi kenyeret adtak, és a következőt mondták: „Repedni fog a tenyered, hogy meg keresd a kenyeret.” 9 A karácsonyi vacsorán egész kenyeret tettek az asztalra, hogy a következő évben mindig legyen kenyerük. 10

A kenyér halottkultuszban betöltött szerepe Szamosszegen is fontos volt: mint legalapvetőbb táplálék kapott szerepet a halott etetésében és ezzel összefüggésben a szegények etetésében. A temetőbe búzakenyeret, mellé egy darab szalonnát és pálinkát vittek ki a sírásóknak. A kenyér az egyházi szimbolikában is fontos szerepet kapott – tisztelete részint ezen alapszik. A kenyér különös megbecsülésnek örvendett Szamosszegen, főképpen az időseknél. A kenyér maradékát nem volt szabad eldobni, sőt, ha a földre esett, lehajoltak érte, fölvették, megtisztogatták és megették. De elégetni sem volt szabad a kenyeret, különösképpen a kenyérmorzsát. Ennek vallásos indoklása volt, minthogy a szamosszegiek hite szerint a kenyérmorzsa az angyalok eledele, és ha elégetik, akkor sírnak az angyalok, mert nincs nekik mit enniük. A meg nem becsült kenyér általában bosszút áll az emberen. Ezt, vallásos hiedelmük alapján istenverésének mondták. A következő történet a hiedelem létét igazolja: „Az öreg Csacsi Gedusnéról emlegetik például, hogy fia megszületése után nem akart több gyereket. Persze, ennek ellenére terhes lett. Betegeskedett, terhességét azonban sokáig nem vette észre. Egyszer aztán éppen kenyérvágás közben megmozdult nála a gyerek. Dühében, hogy csak jelentkezik az újabb apróság, földhöz vágta a kezében levő kenyeret, átkozódni kezdett. A gyereke aztán szerencsétlennek született. Az utcán talált lótrágyát összeszedte és megette, de a kenyeret sohasem lehetett megetetni vele életében. A szamosszegiek szerint mindez azért történt így, mert a terhes anya földhöz vágta és átkozta a

9 Farkas József: Jarabi Sándor lakodalmas könyve. Megjelent: Ujváry Zoltán (szerk): Régió és kultúra. Ta-nulmányok Szatmár Néprajzáról Gunda Béla tiszteletére. Debrecen, 1991, Ethnica alapítvány kiadása. 280 p10 Vö.: Bodnár Zsuzsanna: Tirpák népi ételek, étkezési szokások. Nyíregyháza, 1999, Agrármarketing Centrum Kiadó. 17 p.

kenyeret.” 11

A történet jó példa arra, hogy a búzakenyér nemcsak a szamosszegiek hite szerint, hanem a valóságban is bosszút tud állni azon, aki nem ismeri, és rosszul kezeli. A szegényeknek azonban tavasz közepére, végére el szokott fogyni a kenyérnek valója, és ezért, hogy a nehéz aratási munkán kenyér nélkül ne legyen, már az első learatott kévéket kénytelen volt étkezésre sürgősen fölhasználni. Hogy ez mennyire igaz, igazolja a következő őszinte hangú és Szamosszegen jól ismert rigmus is: „Karácsomba kalácsot, Húsvétba kenyeret, Pünközsbe jahogy lehet.”

A mai legidősebb nemzedék, mint gyerekkoruk óvodás versét tartja számon a következőt: „Jóu ja buzakenyér, de vajjá többet ér. Jobban csuszik vajjá, nem jár annyi bajjá. Megegyem? Ne egyem? Van eszem! Én bizony megeszem!”

A kenyér jelentőségének tréfás kiemelésére példa ez a kis kötekedő hangvételű szamosszegi rigmus: „Egyé fijam kenyeret, Attú jöm meg az eszed!”Szűkölködésekben és nélkülözésekben eltelt élete alkonyán a szamosszegi öreg is így nyilatkozik: „Megettem a kenyerem jovát, mék se tudom, mi ja bóuldokság.”

A kenyérhez és a kenyérsütéshez számos hiedelem és szokás kapcsolódott Szamosszegen is:- Búzavetéskor nem szabad kenyeret pirítani, mert üszkös lesz a vetés.- Mikor a kenyeret akarják megvágni, előbb a gazda vagy gazdasszony a késsel keresztet rajzol a kenyér aljára, noha a falu lakossága szinte tiszta református vallású.- Ha az állapotos asszony sütéskor két lepént csinál, akkor ikergyermeke lesz.- A kelést és gyulladásos sebeket megrágott és erősen megsózott kenyérrel szívatják.- A régi falusi pásztorok (kondások, s csordások) bérében mindig benne volt a kenyér is. A század eleji szamosszegi gyakorlat szerint, minden állat után fél kenyér járt a pásztornak.11 Balogh László: i. m. 74 p.

48

hívják a legjobb barátot.

A kenyér szerepe a szamosszegiek étrendjében A kenyér bármelyik ennivaló közül a legfontosabb volt. A parasztembert kenyér nélkül el sem lehetett képzelni. A magyar ember minden ételféleséghez kenyeret eszik, sokan még a főtt tésztához is. A kenyérnekvaló megtermelése, beszerzése, a kenyérsütés és kellékei, a kenyér fogyasztása, az iránta kialakult tisztelet áthatotta a mezőgazdaságból élők egész életét és tevékenységét. 15

A szamosszegi ember étrendjében is központi helyet foglalt el a kenyér: fogyaszttotta reggel, délben és este. Balogh László gyűjtése szerint tréfálkozva emlegették az egyszeri susztert, aki inasainak reggelijét így intézte el: „Früstök, fijuk! Kenyeret a kézbe, josz fel az epeérfára!”16 – De bármennyire tréfáshangú is e mondás, és bármennyire is a fösvényt gúnyolta, általános szamosszegi igazságot közölt. Augusztus második felében, szeptember elején, még az ötvenes években is, azzal intézte el a legtöbb szamosszegi ember a reggelijét, hogy felkötött súrcába hatalmas szelet kenyeret tett, s lement kertjébe a nemtudom szilvafa alá. A puha kenyér és a jóízű szilva megtette a reggelit. A kenyér sokrétű változatban jelentkezett a szamosszegi ember étrendjében. Volt zsíroskenyér, vajaskenyér, téfeleskenyér, sovánkenyér, lekvároskenyér, piritott kenyér, cukroskenyér, mézeskenyér, újkenyér, madárlátta kenyér, komiszkenyér, málékenyér, s végül penyészes kenyér. És valamilyen formában mindegyiknek megvolt a maga jelentősége. A tarisznyában mezőről visszahozott madárlátta kenyér az apró gyerekek szenzációs csemegéje. A romlásnak indult penyészes kenyér viszont még kitűnő táplálék volt

15 Bődi Erzsébet: i. m. 95 p16Balogh László: i. m. 86 p.

- A kenyér fizetségül is szolgált. Az alkalmi munkát is kenyérrel jutalmazták. - Minél többen esznek az újkenyérből, annál szebb és bőségesebb lesz a következő évi búzatermés.Szamosszegi szólások:- Míg isten lesz, kenyér is lesz.- Jóu ja puha kenyér sóuva, a jóut nem köszönik jóuvá.- Addig csináld (a dagasztást), míg nem izzad a plafon.- Száraz kenyér, hideg víz, nem sokat mosatlanit.- Szegény embér kenyere, ja mindennapi ereje.- A kenyér is annál jobb, mennél több a szeme.- Ki dolgozni nem szeret, nem érdemel kenyeret.- Ahol óra ketyeg a falon, nincs kenyér az asztalon. 12

A kenyér szót erkölcsi szabályokban, közmondásokban átvitt értelemben, vagy jelzőként naponta használjuk, mégsem veszített jelentőségéből. Ha valami nélkülözhetetlen, úgy kell, mint egy falat kenyér. Akinek munkája van, annak kenyere van. A protezsáló pedig azzal ajánlja munkahely szerzése esetén pártfogoltját, hogy: kenyér kell ennek, nem kalács. A közös háztartásban élők egy kenyéren élnek, a külön kenyéren élők pedig egy fedél alatt, de külön háztartásban. Aki megnősül, az házi kenyérre fogja magát13. A szamosszegi dolgozó kenyérkereső, és mikor dolgozik, kenyér után jár, illetve kenyeret keres, s így aztán a munkáltató is kenyéradó gazdája a munkásnak.14 Aki nem dolgozik, annak évész a kenyeres tarisznyája, akinek nincs mit enni, annak már elveszett a kenyeres tarisznyája. Az idős megette már a kenyere javát, a munkahelyéből kiesettnek pedig porba esett a kenyere. Ha a családnak nincs enni, kenyér nélkül maradtak. Ha az apa meghalt, kenyérkereső nélkül maradt a család. Ha a szamosszegi embert megélhetési lehetőségétől megfosztották, például ha a munkahelyéről elbocsátották, akkor elvették a kenyerét, illetve kivették a kenyeret a szájából. Akkor viszont, ha megélhetését biztosították, kenyeret adtak neki. A szamosszegi jó ember olyan, mint egy falat kenyér, illetve kenyérre lehetne kenni. A gyereket tréfásan kenyérpusztítónak mondják. Az igaz embernek nem kenyere a hazudozás. Végül, de nem utolsósorban az emberi kapcsolatok mélységének kifejezője is lett: kenyeres pajtás, így

12 Vö.: Luby Margit: A parasztélet rendje. Budapest, 1935, Nap Kiadó. 139 p13 O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. Budapest, 1982, Gondolat Kiadó. 349 p14 Balogh László: i. m. 84 p.

49

a disznóknak. A kenyérből így kárba nem veszett semmi. A megszegett kenyér tárolására is nagy gondot fordítottak, rendszerint külön erre a célra gyékényből készült kenyértartóban helyezték el. A szamosszegi ember étkezésében a reggelinél volt különösen kiemelkedő szerepe a kenyérnek, illetve a mezei munka idényén délben is, ha a háziasszony is a mezőn volt, s így nem ért rá főzni. A kenyér és a szalonna volt az első osztályú ennivalónk, főleg a határban. „Mezei munka idején ozsonnai pihenőre csak kenyeret fogyasztottak.” 17Nyáron hagymát és különböző zöldségféléket fogyasztottak hozzá. Ha a háziasszony otthon maradt, kiadós ebédet főzött, amit maga vitt ki, vagy a gyerekekkel vitette ki a mezőn dolgozóknak. Nemcsak azért adott sokat mindenki az ebédvitelre, mert meg kellett becsülni azt, aki odakint a mezőkön dolgozott, hanem, mert a kivitt ebédet, annak odakészítését mindenki látta! Még a legszegényebb sorban élő asszonyok is hófehér vászonkendőbe tették a kenyeret, különösen, meg ha a cséplőgépnél dolgozó embereknek küldtek enni. A reggeli odahaza változó volt. Míg a disznóölés termékéből tartott, addig lábasban sült szalonna, kolbász, oldalas járta. Ehhez általában pirított kenyeret fogyasztottak, még ha egészen friss is volt a kenyér. Mikor a disznóság elfogyott, és a szalonnával spórolni kellett, hogy a merőre legyen mit vinni, tejet ittak kenyérrel, vagy megkenték valamilyen ízesítő anyaggal (zsír, lekvár, tejföl, stb.) a kenyeret, s úgy fogyasztották. Ha már volt gyümölcs, akkor az megy a kenyérrel, leginkább szilva. A zöldségfélék közül a paradicsom, paprika, hagyma lecsúszott zsíros kenyérrel, vagy kenyérrel és szalonnával. Nyáron igen ritka volt a melegétel reggelenként, s ha mégis, az általában lecsó volt. Újabban kezdett divatba jönni a tejeskávé, de arról általában azt tartották, hogy nem lehet azon dolgozni, hiába ettek vele sok kenyeret. A kenyér rendesen kísérő étel volt a főtt vagy száraz ételek mellett. Gazdaember akkor ette magában a kenyeret, amikor igen sietős dolga volt, a szegényebbek, akik szűkösen éltek, többször ettek csupasz kenyeret. A kenyeret rendesen „kenyérhezvalóval” fogyasztják: szalonnával, túróval, lekvárral vagy más főtt étellel.18 Az étkezés rendje úgy kívánta, hogy a kenyér egy időben fogyjon el a kenyérhezvalóval, sőt pl. a szalonnánál az utolsó falat kenyér arra is jó volt, 17 Luby Margit: i. m. 202 p.18 Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest, 1997, Balassi Kiadó. 199 p.

hogy letöröljék vele a bicskát, egyesek a szájukat, esetleg a bajuszukra tapadt zsiradékot is.Napjainkban a szamosszegiek étrendjében egyre több és változatosabb főtt ételek, tejtermékek, gyümölcs és zöldségfélék jelennek meg, de a kenyér jelentősége a mai napig megmaradt. „Ha kenyér van, minden van”- hallani a közkeletű szólást a szamosszegi öregektől. Hallgassunk rájuk!

Summary“Till God exists, bread is there”

The significance of everyday bread in the Szamosszeg people’s culture

Wheat means life, while bread means blessing of God. This is what people believe in Szamosszeg. The bread is central in the eating habits of rural people, but the customs and beliefs related to it are strongly influenced by Christianity. Baking bread was not only a hard and long procedure but it also required care and knowledge. The excellence of the bread also depended on the quality of the wheat, the heat of the oven and last but not least the dough materials. The following devices were also needed for baking bread and the most important ones were: kneading-trough, trough-scraper, kneading ‘foot’, dough wood, baking cloth, sieve, ‘putina’ for the flour, ‘szakajtó’ basket, ‘szakasztó’ cloth, baking shovel, and the furnace. The blessed work of baking bread was a process including several phases: preparation, making the dough, kneading, ‘szakasztás’, firing, putting the bread in the furnace and taking it out. There were several beliefs and customs in connection with the bread and baking in Szamosszeg. The bread meant an essential part of their food so it became the symbol of fertility and plenty as well as a tool for conjuring fertility. Also, it had an important role in church symbolism – partly this is why it is so much respected.

IRODALOM

BALOGH László 1986 A szamosszegi kenyér. In: Balogh László: Dolgozatok Szamosszeg néprajzából. 42-89. Jósa András Múzeum Kiadványai 21. (Szerk.: Németh Péter). Nyíregyháza.BŐDI Erzsébet

50

1992 Hagyományos ételek és étkezési szokások Mátészalkán. In: Ujváry Zoltán (szerk.): Mátészalka néprajza. 95-126. Ethnica kiadása. Debrecen.BODNÁR Zsuzsanna1999 Tirpák népi ételek, étkezési szokások. Agrármarketing Centrum. Nyíregyháza.LUBY Margit1935 A parasztélet rendje. Nap Kiadó. Budapest.FARKAS József 1991 Jarabi Sándor lakodalmas könyve. In: UjváryZoltán (szerk.): Régió és kultúra. Tanulmányok Gunda Béla tiszteletére. 257-301. Ethnica alapítvány kiadása. Debrecen.FÉL Edit-HOFER Tamás1997 Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Balassi Kiadó. Budapest.KISBÁN Eszter – PÓCS Éva 1980 Kenyér. In: Ortutay Gyula (főszerk): Magyar Néprajzi Lexikon 3. kötet. 142-147. Akadémiai Kiadó. Budapest

LOSONCZI Léna 2007 A Szamos szeg-letében. Szamosszeg Község Önkormányzata. Szamosszeg.O. NAGY Gábor 1982 Magyar szólások és közmondások. Gondolat Kiadó. Budapest.VARGA Gyula 1993 A népi táplálkozás Hajdú-Bihar megyében a XX. század első felében. A Hajdú-Bihar Megyei múzeumok Közleményei 52. kötet. Debrecen.VÉGH Antal 1986 Kenyér és vászon. Magvető Kiadó. Budapest.

Kenyérsütés Szamosszegen Losonczi Léna

A kenyérsütés fontos nap volt a családok életében. Általában kéthetente került rá sor. A kemence vagy a nyári konyhában állt, vagy az e célra épített fészerben az udvaron. A folyamat előző este kezdődött. Az apa feladata volt a dagasztóláb és kovászfa bekészítése, majd a kamrából a dagasztóteknőt - a már ott beleszitált liszttel együtt - bevinni a szobába. Nyáron az egész a nyári konyhában történt. A lisztes zsákok a kamrában sorakoztak. Ott mérte ki és szitálta a teknőbe a gazdasszony a lisztet. Általában annyi kupás tekenővel, ahány kenyeret akart sütni. 5-6, nagyobb családoknál 7 kenyeret is sütöttek egyszerre. Este történt a kovászolás. A szárított kovászt langyos vízben áztatták. (Nem élesztőt használtak.) Azt marékkal mérték ki a liszthez viszonyítva. A vízben, héjában megfőzött krumplit krumlinyomón áttörték, s a dagasztóteknő egyik végéből elkaparták a lisztet, oda került a langyos áttört krumpli, majd bele a megerjedt kovász. Ezt kevés liszttel összedolgozták. A teknőre ide ráhelyezték a kovászfát, (ez egy két ágú fa volt, csak erre a célra használták), s leterítették az egész teknőt a sütőabrosszal. A kovászfa azért kellett, hogy a megerjedt kovászba bele ne süppedjen az abrosz. Másnap korán reggel kezdődött a dagasztás. Langyos víz és só fokozatos hozzáadásával dolgozta el a gazdasszony az összes liszttel az erjedt krumplis kovászt. Aztán dagasztotta a tésztát. Háromszor kellett legalább a teknő egyik végétől a másikig végig dagasztani, kis darabokat véve belőle egyszerre, hogy könnyebb legyen. De a szólás szerint kilencszer kell levágni! Azt tartották, hogy addig kell legalább dagasztani, míg nem „izzad jól a plafon.” Az asszony homlokáról nem csöpög az izzadtság. A gyerekek dolga volt, hogy letöröljék édesanyjuk homlokáról! Ha volt a családban nagylány, vagy legény, akkor ők segítettek a szülőnek. Mert a dagasztás igen nehéz munka volt. Nem volt szégyen, ha a legény egészen egyedül végezte a dagasztást, mondván, hogy ő jobban bírja már, mint az édesanyja. Az ilyen legényt aztán becsülték a lányok is a faluban. Vagy a nagylány egyedül, s az idős, vagy beteg anya csak

51

irányított. A dagasztás kb. egy óra hosszat tartott. A kezdő, serdülő lány bizony gyakran megkérdezte édesanyját: - Jó lesz mán, édes? – Dagaszd még egy kicsit, jányom! – Ez a párbeszéd többször ismétlődött. Ha készen volt, ismét letakarták az egész teknőt az abrosszal. Ezt követte a kelesztés. Míg a teknő teljesen tetésre nem duzzadt, ez is kb. egy óra volt. Még a szakasztás megkezdése előtt a férj elkezdte befűteni a kemencét. Általában tudták, mennyi idő alatt fűlik be jól. Attól függött, mivel tüzeltek: izikkóróval, (ez tengeri szár, amiről a szarvasmarha már lerágta a száraz leveleket) szőlővenyigével, (ezzel nagyon nehezen lehetett befűteni!) napraforgószárral, gallyal, vagy fával. A száraz gally, vagy fa volt a legjobb. A szakasztáshoz elő kellett készíteni a szakasztó kosarakat, vagy a kupástekenőket. Mindegyikbe terítettek egy szakasztókendőt (csak erre használták), jól meglisztezték. Így helyezték bele a kelt tésztából levágott, és jól meghöngyörgetett, és gömbölyűre megformázott tésztát. A megformázás a teknő végében történt. A kendő négy sarkát ráhajtották a belehelyezett tésztára, s várták, hogy keljen. Amikor már jól megduzzadt, és a kemence elég meleg, forró volt, következett a bevetés. A kemence „hőfokát” a feleség állapította meg úgy, hogy a kaparót meghúzogatta az alján, s ha szikrákat szórt a tégla, akkor volt megfelelő. „Jó lesz ez mán, hé! - mondogatta a férj, ha unta már a fűtést: - Tüzelj még egy kicsit!- jött rá a válasz. - Nehogy sületlen legyen! A bevetés is a feleség dolga volt. A sütőlapátra borítva a kenyereket egyenként gyorsan elhelyezte a kemence megfelelő részébe, miután szépen kikapargatta onnan a hamut. Gyorsan kellett végezni, részben azért, hogy a lapátról le ne csússzon, részben, hogy ne hűljön ki a kemence. Aztán lezárta a kemence ajtaját. Esetleg lángost sütött. Ha volt vakarópogácsa, s általában volt, az a kemence szájához került, hogy hamarabb ki lehessen venni. A kenyerek több mint fél órát sültek, talán többet is, míg barnapiros, vagy fekete nem lett a héja. Az volt a jó, ha az oldalán valahol kiforrott, ez volt a piros fara, amit mindenki nagyon szeretett, mert finom ropogós volt. A tepertős vakarópogácsát kivéve, azonnal széttördelte az anya az éhes gyermekeknek. Úgy melegen nagyon finom volt. A kiszedett kenyerek tetejét nedves ruhával áttörölték, s rakták szép sorban a kamra polcaira. A kenyér megszelésekor nálunk nem volt

szokás a kenyér aljára keresztet rajzolni a késsel, mert a reformátusok ezt nem teszik. Viszont a baptista vallásúak imádkoztak, hálát adva Istennek a kenyérért.

52

Strudli és prentaváj

Nagy Mária Petreşti-Mezőpetri-Petrifeld, vagy ahogyan a környéken lakosainak eredetére utalva ismerik, “Svábpetri” szülötte és lakosa vagyok. Őseimet a XVIII.században a németországi Baden-Würtembergből telepítette Nagykároly környékére Károlyi Sándor gróf. A község Nagykárolytól 13 km-re található, a 19-es főút mentén, Szatmár megye délnyugati részén. Lakosai az évszázadok folyamán a környezet hatására elmagyarosodtak, de magatartásukban, szokásaikban és étrendjükben megőrízték hagyományaikat. A minket kevéssé ismerő azt hiheti, hogy mi svábok reggel,délben és este is strudlit, nudlit eszünk. Ez természetesen nem igaz, de a sváb szalonna, sonka egész évben ott lóg a “speizban” (éléskamrában). És most kérem tegyenek velem egy rövid kirándulást őseinktől ránkmaradt ételeink világában, most a 24. órában, mielőtt a globalizáció, az uniformizálódás felszippantja, eltünteti azokat. Igazi sváb asztalról ma sem hiányozhat az adalékanyagmentes, hagyományos 4 kilós kerek kenyér, ami nálunk krumpli nélkül készül és “bisilivel” vagy “izikével” (száraz szőlővessző vagy kukoricakóró) kifűtött kemencében sütik. A sütéskor mi gyermekek alig győztük kivárni, hogy elkészüljön a finom langaló.Ez a mai pizzához hasonló és a dagasztásnál megmaradt kenyértésztából készült lepény, kaporral ízesítve és főttkrumplival, kolbász és szalonna darabkákkal meghintve és a teteje tojással megkenve. Télen a karácsony környéke a disznóvágás ideje volt, nálunk a sertést nem perzselték mint más vidékeken, hanem forrázással tisztították meg. A munkában résztvevő férfiaknak reggel “prentavájjal” (pálinkával) kezdődött a nap, délben a megfőzött belsőségeket (szív, máj, tüdő, vese, fejhús) ettük uborkával vagy savanyú piros káposztával, házi kenyérrel és saját készítésü borral öblitettük le azt. Este disznótorra gyűlt össze a rokonság, gulyásleves, hurka, kolbász és sűlthús szilvakompóttal volt a menű. Az ekkor készült sonka és különösen a szalonna egész éven át az étrend kihagyhatatlan eleme volt. Hajdanán a családok hetente csak kétszer ettek húst, általabán csütörtökön és vasárnap, a hét többi napján tésztaféle szerepelt az étrendben

Közkedvelt tésztás ételek:- a strudli ami lehet túrós, krumplis vagy lekváros, forró olajban kisütve; - a nudli, összetört sült krumplival, prézlivel vagy sváb módra tojást éstejfölt öntenek rá és ropogósra sütik; - unkréc a neve a császármorzsának; - knéfli, azaz sült galuska túróval.A tésztafélékhez a pincében lehűtött aludttejet, ”dikemilt” ittak. Nem létezhetett vasárnapi ebéd húsleves nélkül. Ennek alapanyaga tyúk,disznó vagy marhahús volt, némi sonkaszelettel illetve sózott nudilival vagy ”bleclivel” gazdagítva. A főtt húst fokhagymamártással, paradicsom vagy valamilyen gyümölcsből készült mártással tálalták. Más, jellegzetesen sváb ételek a wurstunkata – kolbászmártás, spektunkata – szalonnamártás, smoring knechlivel (pirított hagymás sült krumpli csülökkel). Tájjellegű levesek a snelsupa, brotsupa (kenyérleves), gasaterlesupa (kisajtóleves), olyan sovány, hogy mire az utcaajtóig érsz, már megéhezel ha ezt etted és a strudelesupa (strudli leves). A fentebbiekből minden bizonnyal kitűnik, hogy a hagyományos sváb konyha eléggé ”takarékos” jellegű, őseink a gyomrukon spóroltak, de ha vendég állt a házhoz, ő mindennek a legjavát kapta, az ő ellátásán nem takarékoskodtak. Végezetül had idézzem Pálfi Istvánt, aki ittjárta kapcsán azt írja Erdély-konyha, kultúra, kalauz című könyvében, hogy aki megtanulja a sváb ételek nevét az felsőfokú német nyelvvizsgát érdemel, aki pedig el is készíti azokat, az a sváb díszpolgári címre érdemes.

53

The family of the Romanian village in the county of Satu

Mare during the end of 19th – the 20th centuries

dr. Paula Cătălina Virag

The issue of founding a family and the family structures is worth to draw the attention of researchers, especially in the county of Satu Mare because of the institutional, ethnic, linguistic, confessional and cultural diversity. We aim to investigate the demographic issue of the Romanian village of Satu Mare County, during the Austro-Hungarian period. The county of Satu Mare is situated in the north-western Romania today, but it belonged to the eastern part of Hungary in the 19th century, spreading over a surface of 4.405 km ²; delimited by the County of Maramureş towards the east, by the Solnoc-Dăbâca County in the south-east, by the Salaj County in the south, by the Szabolcs and Bereg Counties in the west, and by the Ugocea County in the north. It is known that the Austro-Hungarian Empire was one of the most heterogeneous European countries in terms of nations and confessions who lived together on its territory. This is true for Hungary and for the Satu Mare County, where censuses organized by the Hungarian authorities have identified Romanians, Hungarians, Germans (Schwab), Jews, Ukrainians, Slovaks, Ruthenians, Gypsies etc, all living together. Their confessions were comprised in the group of the 7 religions encountered in other regions of the dual monarchy as well, namely: the Greek Catholic, the Calvinist, the Roman Catholic, the Lutheran, the Orthodox, the Unitarian, and the Mosaic religions. We included in our investigation the ethnic, linguistic and confessional realities of the county that reflect upon the family structures formed on the territory of Satu Mare County. The coexistence of many ethnic groups, with their traditions and mentalities, has led to phenomena that are met throughout Transylvania today. The fundamental sources we used in our investigation are the marital registers of the parish, the brochures containing church statistics published by bishoprics, and the censuses organized by the Hungarian authorities in 1870-1910. The studies of historical demography

on family reconstitution require also careful investigation of the legislation on major demographic phenomena, which strongly points out the interference of interests between the church and the power of the state. The church, an intermediary between man and divinity, had to establish the fundamental moments in man’s life: birth, marriage, death. The church dogmas and canons have harmonized with the interests at that time of the civil power, but without leaving out the Christian fundamentals. It was generally accepted that the functions of the state belong to the sphere of the material life (economic, political and social). The long cooperation between the state and church has finalized with the subordination of the church to the state at the end of the 19th century. The laws XXXI and XXXIII of 1894 have cut the power of the church to validate the major acts in the individual’s life, this validation being given exclusively to the state. So, the official character of the documents issued by the church became simply religious. These laws would not cease the church to assist the birth, the marriage, the death or the whole process of family life, only the papers issued by the clergy were no longer a public, official document, but religious. The censuses organized by the Hungarian authorities between 1870-1880, show a decrease of the population in Satu Mare County, because of the cholera epidemics which was spread throughout the empire, and also because of local epidemics recorded in the parish registers by the local clergy. After 1880, the population in Satu Mare county increases on the basis of socio-economic conditions favorable to the founding of new families and to proliferation. According to the data collected by the Hungarian authorities during censuses, the most numerous population of Satu Mare County was represented by the Hungarians, followed by Romanians and Germans. The official data did not register any Jews or Gypsies on the Territory of Satu Mare County. But the reality is that these two ethnic categories were included in the Hungarian group, thus increasing their number. From the confessional point of view, the greatest category was the Greek-Catholics, who were mostly Romanian. The Jewish population increased spectacularly, and after 1867, they were not registered as a distinct nationality. We applied the methodology of M. Fleury

54

and L. Henry on the registers of the parishes of Corund, Racova, Craidorolţ and Apa for the period between 1867-1914. We identified several behaviors that fit the population of these villages among other Romanian villages in the area or in other far ethnic-demographic regions. We used the information from the parish of Călineşti, Vama, Moişeni and Racşa in order to illustrate the issue of concubinage and illegitimate children, because the region of Tara Oasului registered a great number of persons engaged in a relationship without the blessing of the church. The number of marriages increased on the background of social-economic changes. The number of those willing to found a family increased when the economy was running favorable for a good living standard. The opposite of this situation happened when the economy was low and few people were interested to engage in a marriage. The distribution of marriages on decades (decades with higher or lower frequency of marriages), of birth or death rate could be related with several aspects of high or low economy, high or low level of life, with periods of crisis or epidemics. The frequency of marriages in a year varied according to seasons (they were frequent in autumn and winter when people weren’t obliged with field work) and to the fasts over the year. The most frequent were the protogam marriages, namely marriages between young people who had never been married. The average age of men at their first marriage was 24-25 years because of the Austrian military provisions of 1858. The average age of women to marry was 19-20 years. A normal course of family life mostly depended on the reasons the marriage took place. The differences between the wishes of the individuals and the family’s or the community’s generated conflicts and led in many cases to the end of marriage. The church and the civil power have agreed upon the divorce, but with reluctance, which is illustrated by the difficult conditions that settled the permanent separation. The marriage of two young people was important to their family, not only from the economic point of view. Thus, the partner wasn’t only the choice of the family to be, because they were considered too young to take important decisions for themselves. Parents had the final opinion on finding a girl or a boy for their son or daughter. Children were educated to accept obediently the partners chosen by their parents (there were many

cases when the girl run away from home in order to marry the boy she loved, but not embraced by their parents).Parenting is an issue directly related to marriage, and it’s quite complex, since godparents played an important role in the life of the couple regardless if they were of Greek Catholic, Roman Catholic or of Calvinist confession. Tradition said they were the spiritual parents of the young couples and they assumed a certain responsibility towards them. In case there were problems within the new couple, the godparents and the priest were responsible to interfere and to find the best solution for the problems. The groom’s godfather was sacred (the one who baptized the groom) because he is the spiritual parent, a status even more important than that of the natural parent. He was never changed because he knew all the habits of the entire family. If the godfather was old, he should designate his children to follow him. If they refused, the couple could make their own choice for their godparents. Remarriage was allowed by the Greek Catholic church and was tolerated as a human weakness. First, remarriages of widows and divorced persons were accepted as long as they were not guilty of marriage dissolution. The most common remarriages happened between widowers and young unmarried women, and the age differences could be very big. In the case of remarriage, the community has privileged the widower, unlike the widow, with the possibility of a new marriage even if the mourning period wasn’t over. There were cases when the husband calls exemption from mourning in order to contract a new marriage in less than a month after his wife’s death. All the exemptions from mourning have the man as initiator to this, because the woman was not allowed to break the period of mourning. The arguments to support these applications would plead for the difficulty in nursing little children, in house holding, activities that would more likely match the profile of a woman, rather that a man. Exogamy was mostly influenced by the increasing and decreasing of the local population, and by the overall number of population etc. Men had more freedom to move in the geographic area, unlike women, who had less chance to engage in a marriage in another village. Most brides and grooms who moved into one village, had come from rather small distances, only few were from other counties. There were cases when some grooms originated from the far territories of Hungary (Mişcolţ), but

55

their number is extremely small. Mixed marriages, especially from the confessional point of view, contracted in the county of Satu Mare, in the period 1867-1914, are registered in the parish documents which contain a section specifying the groom and bride’s confessions. The number of mixed marriages contracted in Satu Mare County between of 1867-1914 was little due to the formalities the couples had to accomplish and due to the negative attitude that the community has shown towards mixed marriages. The larger number of intermarriages was between the Eastern–Catholic and Roman–Catholic, or between the Catholic and the Protestant. The Catholic Church didn’t encourage this type of marriages, but it agreed with the mixed marriages if the Non–Catholic believers accepted some conditions regarding the religion and the education of their children. In generally, those had to be after the Catholic advices.As the ordinary marriages, the intermarriages were also influenced by the economic, cultural, and psychological circumstances. Their number changed from a year to another depending on these elements. The church has refused radically the concubinage and did everything to cease it or, at least to reduce its number. To this, it has used all the possible means: sermons, catechism and the help of civil and military authorities. The problem of illegal children was also in the Church attention, whose activity intensified trying to convince the people to live as in the Church law. The fight of the Church was in tow directions: against the civil marriage (the marriage which was closed only by the civil authorities) and against the concubinage. These tow forms of the marriage were not accepted by the clerics. They made known their opinions through preaches, the clerical letters and through the advices that they gave to the young couples who were prepared to make the step to the marriage. When the Church rules were not respected, by some people, thy had to suffer some “punishments”: they couldn’t bee forgiven after the confess, so, they could not receive the Eucharist, they could not get some ecclesiastic rights, they could not be godparents for other couples or children and they could have a Christian funerary only if they would died in peace with God. Concubinages must be regarded as a consequence of legal and moral rules of the

community, who tried to plan emotional life. The young could not decide for themselves as they were submitted to their parents or community’s will, thus the temptation of true love, the lack of spiritual satisfaction, the burden of a forced marriage have drawn the individuals to act different than the civil and religious morality would require.Concubinages would often acquire an almost “legal” status through the partners’ perseverance in keeping their relation, thus the couples were perfectly integrated into community life. The stability of the couples living in concubinage is proven by the large number of illegitimate births. These cases were not approved by the church and villagers, as they would not fit the moral grounds of the community life. The Greek Catholic Church, who had the most followers in the county of Satu Mare, had a rather loose position about divorce in the period under consideration. The Provincial Concilium of the Greek Catholic Church of Alba Iulia and Fagaras from 1872 mentions that “the Christian marriage contracted in the institution of our Lord Jesus Christ can’t end either for adultery or for other reason. As we have mentioned before, the church would act by all means to prevent the divorce. In this sense, priests would try to keep the couple together, to bring the sinful husband on the good way, in the hope the couple stays together. The priests were supported by the members of the families and community in this action. The rural society was still dominated by the church precepts, as well as by the talk of the village that would make the unwritten laws regarding the way of living together. Most of the times, couples would rather keep silent about their hard times together than taking the consequences of being judged by neighbors or by the members of the community. The physical efforts made in order to ensure the living, the material deficiencies, the alcohol, domestic violence (physical or verbal), fatigue, premature aging, deformation of body at women due to many births are just some reasons that wipe away the feelings between the husbands, if there had been any from the beginning of their marriage. However, there were few couples who would fall into the disgrace of the village and church by requiring breaking up, especially through divorce, as it is understood in terms of civil law. The number of divorced persons is very little. It increases gradually, as years pass, but

56

it doesn’t take ample forms. This increasing is explained by the fact that the rural society begins to modernize slowly, the influence of emancipation from the urban society grows stronger, changing the mentality and the way of life of the villagers. The 19th century society was focused on family, most people aiming to get married, to have children, to have a home, to establish the legal context for inheritance. The exceptions from this rule were punished by the community and church, whether Catholic or Calvinist. But, the monotony of a marriage dominated by the concern for tomorrow, the poverty and struggle for survival, fatigue, physical exhaustion, premature aging women, the countless births that change woman’s body, children crying and asking for food, arguments, physical and verbal violence, are sufficient grounds for the individual willing to escape from a miserable world without love, if there was any love ever. Men and women alike, would feel frustrated, not satisfied, unfortunate in a failed marriage and, thus, running away from family obligations used to be a way to make up for the lost time within an unsuccessful relationship.

Familia în satul românesc din comitatul Satu Mare la sfârşitul secolului al XIX-

lea – începutul secolului al XX-lea

Cercetarea istoriei demografice a populaţiei româneşti, dar şi a celorlalte etnii conlocuitoare, evoluţia numerică sinuoasă, cu suişuri şi coborâşuri determinată de numeroşi factori care s-au manifestat de-a lungul timpului, analiza mutaţiilor care se produc în cadrul comunităţilor şi familiilor ţărăneşti au fost prea puţin aflate în atenţia cercetătoriilor români. Spre sfârşitul secolului XX, ea începe să atragă interesul istoricilor demografi şi a celor interesaţi de modificarea şi transformarea mentalităţilor. În contradicţie cu aspiraţiile unui scris istoric care s-a aplecat în primul rând asupra realităţilor politice, economice şi sociale, în contratimp cu evoluţia scrisului istoric occidental, ceea ce ştim despre istoria rurală, de fapt despre oamenii acestor comunităţi, se reduce, în general, la cifrele statisticilor, la relatări enunţiative, fragmentare ale unor izvoare narative, la studiile izolate apărute în câteva reviste de specialitate. Din fericire, în ultimul timp preocupările din acest domeniu s-au înmulţit, demografia şi istoria mentalităţilor devenind două ramuri importante ale istoriei care aduc în lumină lucruri

extraordinare ce întregesc imaginea despre viaţa simplă a oamenilor obişnuiţi din lumea satelor, reintegrându-i marii istorii. Este limpede că fără studiu demografic, fără o cercetare amănunţită a mentalităţilor, imaginea despre trecutul oamenilor este incompletă. Amănuntele despre durata vieţii lor, momentele fundamentale ale derulării ei, cadrul familial, formele traiului zilnic fac posibilă reîntregirea tabloului despre lumea satului, despre existenţa oamenilor obişnuiţi, şi ei parte integrantă a istoriei. S-ar putea crede că, privind de la distanţă, studiul familiei ţărăneşti conduce la cercetarea într-un spaţiu îngust, amorf, lipsit de orizont, departe, aşadar, de a stârni un interes. În realitate, dacă pătrundem în interiorul celulei familiale ni se dezvăluie o lume de mare varietate şi adâncime aflată într-o continuă mişcare, o lume cu multiple deschideri, unele din cele mai surprinzătoare. Problema constituirii familiei şi structurilor familiale din comitatul Satu Mare nu a fost un subiect abordat nici de istoriografia românească şi nici de cea maghiară. Subiectul este foarte important mai ales dacă se urmăresc comparativ pentru etniile conclocuitoare diferitele aspecte ale modului de formare a familiei, a relaţiilor matrimoniale, într-un cadru rural dominat de interferarea variatelor mentalităţi şi obiceiuri izvorâte dintr-o aparteneţă etnică şi confesională diferită. Intervalul de timp pentru care s-au analizat aspecte ale reconstituirii structurilor familiale din comitatul Satu Mare este cel cuprins între 1867-1914. 1867 reprezintă anul în care se încheie pactul dualist austro-ungar, iar 1914 este marcat de începutul primei conflagraţii mondiale. Între aceste două evenimente, Transilvania (în înţelesul ei de astăzi) cunoaşte numeroase modificări atât din punct de vedere politic, cât şi din punct de vedere economic şi social, modificări care au influenţat profund evoluţia demografică a populaţiei din acest spaţiu. Modul în care s-au manifestat şi s-au transformat aceste realităţi demografice sub acţiunea directă a factorilor amintiţi reprezintă subiectul analizei acestei lucrări. Anul 1867 este unul deosebit pentru istoria Transilvaniei, datorită încheierii pactului dualist austro-ungar. Plecând de la acest eveniment, s-a realizat o profundă modificare a legislaţiei, modificare care a dus, printre altele, la modernizarea societăţii transilvănene. Noile acte normative au adus o schimbare şi în domeniul demografic, în sensul că autorităţiile maghiare au fost direct

57

interesate de numărul şi evoluţia populaţiei, motiv pentru care au început să acorde o mai mare atenţie statisticilor întocmite, emiţînd în acest sens mai multe reglementări. Legislaţia care reglementează întemeierea familiei a fost şi ea profund modificată în această perioadă, devenind prioritară cununia civilă şi nu cea religioasă, producându-se astfel o oarecare ruptură a colaborării dintre biserică şi autorităţile civile. Astfel, anul 1867, din punct de vedere demografic, reprezintă începutul unor acţiuni de modernizare şi dezvoltare a legislaţiei şi instituţiilor din acest domeniu. 1914, pentru întreaga omenire, deci şi pentru zona sătmăreană, reprezintă anul începerii primei conflagraţii mondiale, eveniment care a avut consecinţe însemnate şi din punct de vedere demografic sau al vieţii de familie, consecinţe care ar trebui studiate aparte, motiv pentru care studiul nostru îşi cuprinde analiza în intervalul 1867-1914.

Bibliography

Bolovan Sorina Paula, Aspecte ale ciclului vieţii familiale în satul românesc din nord-vestul Transilvaniei la mijlocul secolului al XIX-lea, în Bolovan Ioan, Bolovan Sorina Paula; Manuilă, Sabin, Istorie şi demografie. Studii privind societatea românească între sec. XVI–XIX, Cluj-Napoca, 1995Bolovan, Sorina Paula, Familia în satul românesc din Transilvania, Cluj-Napoca, 1999Bolovan, Ioan, Contribuţii privind situaţia demografică a Transilvaniei în 1850–1910, în (Coordonator) Berindei, Dan; Istoria României, Pagini TransilvaneBolovan, Ioan, Transilvania în epocile modernă şi contemporană. Studii de demografie istorică, Cluj-Napoca, 2002Bolovan, Ioan; Pădurean, Corneliu; Populaţie şi societate. Studii de demografie istorică a Transilvaniei (secolele XVIII–XX), Cluj-Napoca, 2003;Bolovan, Sorina Paula; Bolovan, Ioan; Consideraţii privind vârsta căsătoriei la românii transilvăneni în secolul al XIX-lea, în Bolovan, Ioan; Transilvania în epocile modernă şi contemporană. Studii de demografie istorică, Cluj-Napoca, 2002Bolovan, Sorina Paula; Bolovan, Ioan; Pădurean, Corneliu (coordonatori), Om şi societate. Studii de istoria populaţiei României, IX, Cluj-Napoca, 2007;Ciubotă, Viorel; Marina, Vasile (coordonatori),

Relaţii Româno-ucrainene. Istorie şi contemporaneitate, Satu Mare, 1999Ciubotă, Viorel, Noi date despre structura etnică şi confesională a populaţiei din bazinul Tisei Superioare în a doua jumătate a veacului al XVIII-lea, în Gehl, Hans; Ciubotă, Viorel (coordonatori), Cultura materială şi spirituală din Bazinul Tisei Superioare. Influenţa populaţiei germane asupra culturii celorlalte etnii din regiune, Satu Mare, 2003Virag, Paula, Aspecte privind evoluţia ilegitimităţii copiilor în Ţara Oaşului între 1854–1904, în Ioan Bolovan, Corneliu Pădurean (coordonatori), Populaţie şi socetate. Studii de demografie istorică, Cluj-Napoca, 2003Virag, Paula, Aspecte privind migraţia populaţiei din Comitatul Satu Mare în America de Nord (1899–1913), în Acta Musei Porolissensis XXVI, Zalău, 2004

58

A szamosszegi falvédőgyűjtemény bemutatása

Varga Emese

Szamosszegen végzett kutatásunk során ismertem meg Bacskó Lajosnét vagy ahogyan a faluban mindenki ismeri Péntek Erzsi nénit. Ő is mint a falu minden lakója egyenes, jellemes, nagyon szorgalmas, kedves és vendégszerető ember. Mindig mosolygó arccal nyitotta meg ajtaját és lelkét, feltárva imádott gyűjteményét. A gyűjtés úgy kezdődött, hogy a helyi Rozmaring nevű hagyományörző csoport felkérésére, egyik felépésük alkalmával feldíszítette a kulturotthont a családtagoktól maradt vásznakkal. 2002 körül kezdte el a gyűjtést és 2004 augusztus 14.-én a falu múzeumának megnyitása alkalmával, a galériában már 47 darab falvédőt állitottak ki. Az Erzsi néni által a múzeumnak adományozott tárgyak között találunk cserépedényeket, faberenát, kredencet, asztalos gyalut. Gyűjteményének nagy részét viszont textilek alkotják. A vásznak, háziszőttesek között vannak lepedők, abroszok, törölközők, konyharuhák, párnák, de legnagyobb számban – több, mint 100 darab -, a falvédőket emelném ki. A falvédő a lakáskultúra egyik legelső darabja volt. A középkori főuri szobákban jelentek meg. Fa, bőr, nád, gyékény, textilia felhasználásával készült. Ahogyan neve is mutatja – falvédő- a falra függesztett vászon vagy deszkalap, mely a fal védelmére, valamint az ágynemű megóvására szolgált. A 19. század második felében ezt a szálánvarott öltéssel himzett vászonkendő váltotta fel. “A történelem sajátos fricskája az izlésnemesitésen fáradozó múzeumi kutatók részére, hogy feliratokkal ellátott vászonhimzéselődök életrehivói nem kisebb szaktekintélyek voltak, mint a múlt század második felének, a historizmus korának hangadó művészettörténészei. Köztük is az első helyen Jakob Falke, a bécsi Iparművészeti Múzeum megalapitója (...) Ugyanakkor más művészettörténészek is népszerűsitették a Falke által ajánlott himzéseszményeket.(…) Julius Lessing, a berlini Ipari Múzeum igazgatója a feliratos “ónémet” vászonhimzéseket a kézimunkázó hölgyek elé, előbb 1877- ben egy női képeslapban, majd két év múltán önálló kötetben

is, ahol a minták mellett tekintélyes sorozatát közli a himzéseken egykor alkalmazott mondásoknak is.”1

Nagy sikere lett mivel könnyen és olcsón lehetett elkésziteni. A századforduló (XIX – XX. század) körül, a konyhák füsttelenitése után jelent meg a konyhai falvédő. Ez általában gyolcs alapú, előrerajzolt, száröltéssel himzett volt. Majd az I. világháború körül jelent meg a szines nyomású papir falvédő. A textilfalvédők a XX. század elejére a polgári és paraszti lakáskultura elengedhetetlen darabjai lettek. Diszitették a konyhát, az ebédlőt de még a hálószobát is. Tematikájuk az adott helyiség szerepéhez idomult és kezdetleges védő szerepénél hamarosan fontosabbá vált diszitő jellege. “ Jakob Falke számára hamarosan világossá váltak az általa támogatott himzőstilusnak a veszélyei is (…), hogy készitőik számára inkább az ábrázolt téma és a mondások elméssége csábitó, mintsem a létrehozandó dekorativ hatás, figyelmeztetve, hogy a munkának az értéke egyedül az utóbbin múlik. Méltán rosszalta Falke azt is, hogy a pusztán körvonalrajzra szoritkozó mintázat túl sovány, erőtlen.”2

A falvédőket nehéz beilleszteni megszokott fogalmi kategóriába. Egyesek népművészeti alkotásnak, mások giccsnek vélik őket. Nem kulturális értékű műkincsek, de a XIX. század második felétől a XX. század elejének állandó darabjaivá válnak a polgári és paraszti lakáskultúrában és e kor beszédes tárgyi emlékei. A szamosszegi falvédőgyűjtemény bemutatása előtt, el kell mondanom néhány dolgot lelkes gyűjtőnkről. Bár nem volt könnyü élete, mégis szerencsés embernek tartja magát. Szerető családja nem ellenezte, sőt segitette munkájában. Vitték falunapokra, segitették a sátrak diszitésében. Kiállitott Nagydoboson, Szamoskéren, Nyirkátán falunapok alkalmával, ahol nagy érdeklődést tanusitottak a sátorban található tárgyak iránt, ám Erzsi néni véleménye szerint: “ Ha csak két ember nézi meg a sátramat és érdeklődést tanusit, én már elégedett vagyok és megérte a fáradtságot.” Bizony van egy kevésbbé kellemes, sok munkával járó része is a gyűjtésnek. A textileket raktározni kell, tisztán kell tartani (mosni, foltokat eltávolitani, vasalni). A

1 K. Csilléry Klára, A himzett konyhai falvédők múltja,In: Feliratos falvédők (szerkesztette Kovács Ákos), a Corvina Kiadó, Budapest, 1987 , pg. 12-142 K. Csilléry Klára, A himzett konyhai falvédők múltja,In: Feliratos falvédők (szerkesztette Kovács Ákos), a Corvina Kiadó, Budapest, 1987 , pg. 14

59

kiállitásokra való előkészités is fáradtságos munka, a kiválasztás sem könnyü a bőséges anyagból, és a munka java csak ezután következik. Ezért is nagy szivfájdalma gyűjtőnknek, hogy sokan inkább eldobják vagy eltűzelik az idősebb családtagoktól maradt textileket, bár neki is adományozhatnák, aki boldogan megőrizné az utódok számára. A falvédőnek való gyolcsot vagy napszövetet már előre “ kidrukkolva”, előrerajzolva vásárolták meg Mátészalkán a piacokon, vásárokon. Szamosszegen régebben Manci néni foglalkozott előrajzolással, de már régóta nem űzi senki sem ezt a mesterséget. Sajnos senki sem tudott pontosabb információt adni a Manci néniről. A falvédőket száröltéssel és tömött illetve lapos öltéssel, ritkán keresztszemes öltéssel hímezték. Legtöbbször csak egy színt használtak ( kék vagy piros), de előfordul a több színnel varrott is (piros és zöld, piros- sárga- zöld,…). Az Erzsi néni feliratos falvédőit három fő tipusba sorolhatnám. Az első tipus a vallásos szentenciák, ezek általában kisebb arányban készültek, de ebben a gyűjteményben elég sokat találtunk. Ezek feliratai imákat, háziáldásokat, fohászokat, zsoltári énektöredékeket fogalmaznak meg.A háziáldás szinte minden házban megtalálható volt. Több is

van a gyűjteményben, kissebb eltérés van csak közöttük. Jobb és bal oldalon egy- egy angyal jelenik meg, közöttük az áldás olvasható: “Házi áldás, Hol hit ott szeretet – hol szeretet ott béke, Hol béke, ott áldás – hol áldás ott Isten, Hol Isten – ott szükség nincsen.”

Református zsoltári ének egy részét tartalmazza a “ Dicsőség Istennek, Békesség a Földön, a jóakaratú embernek”. Két angyal,

közöttük rózsakeret, melyet kezükben tartanak

60

Ebből is van több példány apróbb eltérésekkel. Az imákat tartalmazó falvédők feliratai: “Mindennapi kenyerünket add meg nékünk

ma”, “ Isten Békéje lebegjen e ház felett”, “Isten Áldása lebegjen e ház felett”, “ Isten legfényesebb napsugara világits be e házba”. Szamosszegen református vallásu emberek élnek, mégis használtak katólikus jellegü falvédőket, mint például: “Szűz Anyának könyörögj érettünk.”. Leonardo da Vinci Utolsó vacsora cimű festményének megjelenitése falvédő formájában igazolja Sinkó Katalint: “ A vallásos ábrázolásokon belül számos kompozició reneszánsz eredetű, melyet a romantikus, nazarénus festészet fogalmazott újra, és ebben a formában popularizálódtak. Elterjedésük során egyre inkább vulgarizálódtak, és

a “közérthetőség” vagy inkább “köztetszetősség” újabb és újabb fénymáza vonta be őket.(…) A kis nyomtatott szentképecskék által közvetitett kompoziciós “modellek”, redukált ikonográfiai sémák számos falvédő emblematikus tartalmát

alkotják, jeléül annak, hogy ez a képi motivumkincs a legszélesebb rétegek számára is ismert volt.”3

A második tipusba sorolhatjuk a hétköznapi

normativákat – háziasszonyt dicsérő feliratok, konyhai aranymondások, közmondások. Ezeken a falvédőkön általában szorgoskodó háziasszony látható, vagy a tisztaságtól ragyogó szép edények, esetenként virágcsokor vázában, vagy viragos, gyümölcsös kompozició. Bármi is jelenjen meg a falvédőn, kötelezöen valamilyen keretben van elhelyezve.

Itt emliteném meg a frappáns megjegyzéseket tartalmazó feliratokat, mint: “ Az én férjem sok pénzt keres, azért főzök tyúk húslevest.”, “ Szomszéd asszony elmehet, itt pletykázni nem lehet.”, “ Itt kínálva nem lesz senki, de jól lakhat mindenki.” Hankiss Elemér szerint: “A magyar falvédő-kultúra nem családközpontú, hanem asszonyközpontú volt. És meg lehet kockáztatni azt az állítást is, hogy a falvédő- kultúra kivirágzása nálunk a női öntudatosulás egyik első, széles körű társadalmi megnyilvánulása volt. A falvédő 3 Sinkó Katalin, A falvédők képi világa, In: Feliratos falvédők (szerkesztette Kovács Ákos), a Corvina Kiadó, Budapest, 1987 , pg. 29

61

szövege gyakran hangsúlyozza, hogy a konyha az asszony saját világa, birodalma, s hogy ezt a birodalmat még a férjjel szemben is megvédi.”4

A harmadik típusba tartoznak a nóta- és műdal- illusztrációk; zsánerképek. Ez alkotja a gyűjtemény legnagyobb részét. Itt szinte mindig a férfi és a nő boldog vagy boldogtalan szerelmi kapcsolatáról van szó. Gyakorta alkalmazták a „kép a képben” való elhelyezést. A valóságos térben, táji környezetben vagy enterieurben lejátszódó zsánerképek kerek vagy ovális keretbe foglalva elválnak a virágos kerettől vagy a keretként szolgáló szövegtől. Kevés olyan falvédő van, mely a falusi környezetet mutatna be, többségük kis- vagy nagypolgári környezetet ábrázol. A valóság helyett a jólét, a gazdagság utáni vágyat vetitik ki a konyhák és a szobák falaira. Nem az ősi háziasszonyi szerephez való ragaszkodásról van szó, hanem az új vágyak megfogalmazásáról, egy tudatos vagy öntudatlan törekvés a városi kultúra és életforma felé, amely mellőzi az asszonyi kiszolgáltatottságot, öntudatosabb és szabadabb,

4 Hankiss Elemér, A falvédő-kultúra társadalmi funkciójáról, In: Feliratos falvédők (szerkesztette Kovács Ákos), a Corvina Kiadó, Budapest, 1987 , pg. 67-68

önállóságban és megbecsülésben gazdagabb életet ígér . A nők néha még egyszerübb ruhákban szerénykednek, de minden alkalommal városi öltözetben jelennek meg. Férfipartnereik szinte kivétel nélkül öltönyös, nyakkendős, kalapos városi gavallérok.

A következő falvédő jelenete szinte megelevenedik szemünk előtt annyira mozgalmas. Az ablakban síró leánynak szerenádot adó, diszmagyarba öltözött férfi két zenélő muzsikussal húzatja az „ Egy ablaknál állj meg cigány, úgy muzsikálj, hogy sírjon az a szép leány” dalt.

Falusi környezetben megelevenedő másik sláger az„ Ott fogsz majd sírni ahol senki se lát, megcsókolsz százszor majd egy szál ibolyát.” mellyen ölelkező szerelmes párt látunk, a háttérben a falu és a templom körvonalaival.

Magyar népviseletbe öltözött leányt láthatunk a „

62

Szív küldi szívnek szívesen...” feliratú falvédőn. A leány mézeskalácsot, a legény feldiszített pálcát tart a kezében.

Az utolsó típusba tartoznak a politikai ( hazafias, háborus) feliratok, melyek rendkívül kis számban fordulnak elő.

A hímzés tehnikák kutatása kapcsán ismertem meg Bodó Katalint, aki tökéletesen kivitelezett, hihetetlenül szép munkáival kápráztatott el. Tőle tudtam meg, hogy Szamosszegre a hagyományos keresztszemes öltés a jellemző. Legkedveltebb és legelterjedtebben használt színek a piros, a kék, a fekete vagy ezek kombinációja. A hímzések motívumvilága hallatlanul gazdag. A Kati néni által hímzett Házi áldás nem sorolható a falvédők csoportjába. Be lesz rámáztatva és úgy fogja díszíteni a lakást. Ez a gyűjtemény is igazolja K. Csilléry Klára véleményét: „Amikor azonban e falvédők himzéseit, a varrástól elnyomoritott kézzel irott, sete- suta rajzolatokat és a helyesirási hibáktól terhes rimeket zavartan megmosolyogjuk, ne feledkezzünk meg arról, hogy mindez egy igen nehéz, hol megélhetési gondokkal, hol az életforma elkerülhetetlen átállitásának problémáival teli időszaknak az emléke. Ha torz módon is, de tükröződik bennük a régi élet már alig tűrt kötöttségeiből való szabadulás óhaja, az addiginál jobb, polgárosultabb életmód utáni vágy is.”5

E tanulmány is bizonyitja azt a tényt, hogy a magángyűjtők, mint például Erzsi néni is valódi kincset jelentenek a kultúrális intézmények számára. Nekünk szakembereknek (konzervátorok, restaurátorok, múzeológusok stb.) kötelességünk szakmai útmutatást adni és segiteni őket abban, hogy gyűjteményeik tárolása, megőrzése és konzerválása a műtárgyállomány kezelésénél használt törvények szerint történjen. Nagyon fontos ismertetni minden tennivalót, mellyel meggátolhatják tárgyi örökségük romlását. Ismerniük kell azokat a sokkoló és kárositó hatásokat, környezetváltozásokat melyek károsithatják tárgyaikat. Ezen ismeretek tudatában nekik is érthetővé válik az, hogy egyszerűbb megelőzni a károsodást, mint helyrehozni (restaurálni ) a már „megbetegedett” tárgyakat.

5 K. Csilléry Klára, A himzett konyhai falvédők múltja,In: Feliratos falvédők (szerkesztette Kovács Ákos), Corvina Kiadó, Budapest, 1987 , pg. 23

63

Summary During the field research made within SAMCULT project we discovered a valuable (as number and artistic point of view) and fantastic wall textiles. The collection belongs to Mrs. Bac-skó Lajosné from Szamosszeg. The wall textiles art was fashionable one during the beginning of the XX th century both in Hungary and Romania. The pieces are made by fine, white canvas and are embroided in different colours with different themes. The most beloved themes were: the blessings, the religious one, scenes with gypsy musicians. The chromatic is also different: some of the pieces are monochro-matic, others are dichromatic and a few polychro-matic. The collection its self is a treasury that tell us about a faded world, the world of our grand-mothers, and a world in which the house, the fam-ily means the whole universe.

IRODALOM

Kovács Ákos, Feliratos falvédők, Corvina Kiadó. Budapest, 1987. Nagy Katalin, Kralovánszky Mária, Mátéfy Györk, Járó Márta, Textiltechnikák, Magyar Nemzeti Múzeum, 1993. Rusu Livia, Broderii săseşti de interior - Catalog de colecţie-, Fundaţia Culturală “Cezara Codruţa Marica”, 2008 Isis, Erdélyi Magyar Restaurátor Füzetek 8-9, Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, 2009. Magyar Néprajzi Lexikon 2. kötet.

64

Evoluţia costumului de mireasă în Cămârzana

sau De la handmade la made in China

Dobrescu Adela

Căsătoria este poate cel mai important şi complex dintre riturile de trecere. Ceremonialul nunţii este unul format din mai multe componente, trei la număr după cum aminteşte Mihai Pop: logodna, nunta şi obiceiurile de după nuntă. Secvenţele şi dinamica acestor ceremoniale subliniază importanţa shimbării statutului mirilor atât pe plan personal, cât mai ales în cadrul comunităţii din care aceştia făceau parte. Cele două planuri, cel personal (care ţine de intimitatea familiei) şi cel social (care ţine de întreaga comunitate) „combină manifestările care se consumă în cele două spaţii”1 şi care în cele din urmă mobilizează întreaga comunitate. Căsătoria este un ritual complex şi prin prisma actanţilor implică masculinitate şi feminitate. Mireasa, simbol al fecundităţii, este asemuită cu o floare sau o căprioară, iar mirele cu un grădinar (care culege floarea, bobocul proaspăt înflorit) sau un vânător. Aceşti tineri trec prin „cea mai substanţială schimbare de status”.2 Interacţinea celor doi miri, dar şi interacţiunea acestora cu familiile lor influenţează dinamica întregului ritual şi mai ales caracterul lui teatral, aşa cum sublinia şi Arnold van Gennep. Secvenţele care formează imaginea completă a nunţii sunt punctate de numeroasele intrări şi ieşiri din scenă a celor doi actori principali. Dinamica lentă la început (logodna, chematul la nuntă, alegerea naşilor) se accentuează şi creşte odată cu apropierea momentului culminant (cel al nunţii propriu-zise şi mai ales al ritualului religios). În această piesă actorii principali au roluri bine definite şi deşi ambii dobândesc prin căsătorie un nou statut, rolul miresei „implică mutaţii existenţiale fundamentale”3. Ea este cea care îşi părăseşte familia, neamul, gospodăria pentru a se integra într-o nouă familie, cea a bărbatului ei. ,Totul porneşte de la răspunsul pe care tânăra fată îl

1 Mihai Coman, Introducere în antropologia culturală. Mitul şi ritul, Iaşi, 2008, p. 1502 Germina Comanici, Cercul vieţii, Bucureşti, 2001, p. 1523 Ibidem p.152

dă viitorului mire. Acceptul acesteia de a se căsători este declanşatorul întregii succesiuni de secvenţe, secvenţe care au în prim plan mirii, dar în special mireasa. Este interesant să observăm că acest prim plan pe care îl ocupa tânăra nu se datorează rolului pe care ea îl îndeplineşte în cadrul ceremonialului , ci prin concentrarea acţiunilor către ea. Dacă ne referim la aceste acţiuni, atunci una dintre cele mai importante este cea al îmbrăcatului miresei şi a costumului. Numită deseori păuniţă sau regină, mireasa este elementul cel mai spectaculos, din punctul de vedere al costumului, al întregii ceremonii. Indiferent din ce zonă folclorică sau geografică provine, indiferent de etnie sau religie, costumul miresei este spectaculos şi grăitor, subliniind importanţa femeii în viaţa de familie, dar şi importaţa ei în economia gospodăriei.

Nuntă din Oaş, începutul secolului al XX-lea, Colecţia Iuliu Pop, Muzeul Judeţean Satu Mare Nunta în Ţara Oaşului, implicit şi în Cămârzana, este un spectacol de o amploare şi un fast cu totul speciale. Fie că vorbim de nunta începutului de secol XX sau nunta începutului de secol XXI, nunta oşenească epatează prin bogăţia costumelor, a dansurilor, a ţâpuriturilor şi a numărului de invitaţi. Dacă la început de secol XX nunta se făcea cu 100-150 de persoane, şi să ţinem cont că nunta se ţinea în casă unde intrau maxim 30-40 de persoane, înţelegem că erau mai multe rânduri de nuntaşi. La jumătatea secolului s-a trecut la nunta la şură şi apoi la cea la cort, unde intrau 300-400 de invitaţi. În 2010 o nuntă obişnuită la Cămârzana numără 1000 de invitaţi. Este important să înţelegem că alături de casa

65

la produsul finit (cămeşe, pindileu, gaci, straiţă) fiecare etapă era bine definită şi puternic marcată de personalitatea femeii. „... firele pe care le toarece ea (fetiţa) pe fusul ăl dintâi, le face ghem şi le dă drumul pe apă, la roata morii ca să meargă mâna ca cum merge roata sau: cum merge roata de iute aşa să meargă fusul de iute.” 5

Gospodăria oşenească nu înseamnă numai un grup de oameni uniţi prin grad de rudenie şi activităţi de muncă, dar mai ales, şi înainte de toate, este o unitate spirituală. Muncile, activităţile, comuniunea de acţiune în cadrul gospodăriei creează între membrii acesteia o puternică legătură afectivă. Această legătură, în cazul nostru între mamă şi fiică, între bunică şi nepoată, face din costumul popular şi implicit cel de mireasă un eveniment unic în viaţa de familie. Acest costum concentrează în el nu numai ideea de obiect realizat manual (handmade) cât mai ales de obiect original, unicat.

Miri din Oaş, începutul secolului al XX-lea, Colecţia Iuliu Pop, Muzeul Judeţean Satu Mare

Costumul de mireasă de la începutul

5 Ştefania Cristescu-Galopenţia, Gospodăria în credinţele şi riturile magice ale femeilor din Drăguş (Făgăraş), Bucureşti, 2002 p. 139

în care locuiesc şi de gospodăria pe care o deţin oşenii nunta este o manifestare a statutului social. Acest status este subliniat şi de secvenţele ceremoniale de care aminteam la început. Cununia civilă, numită şi cinstea miresii este una dintre aceste secvenţe. Ea este importantă deoarece este singura dată când mireasa se îmbracă în costum tradiţional. Dacă la începutul secolului XX, chiar până în anii 80 miresele se îmbrăcau doar în costum popular, după această dată tinerele oşence adoptă rochia albă de mireasă. Comunitatea intervine şi hotărăşte că nu trebuie să se piardă minunatul costum oşenesc şi alege cinstea miresii (nunta civilă) ca moment oportun pentru etalarea acestuia. Obiceiul s-a păstrat până în zilele noastre şi aş vrea să cred că va dăinui continuu, fiind unul dinre elementele definitorii ale acestei comunităţi. Asupra acestui costum şi mai ales asupra evoluţiei lui în timp am să mă opresc în acest studiu. Dinamica ceremonialului de nuntă a suferit numeroase schimbări, acestea reflectându-se şi asupra costumelor celor doi miri. La începutul secolului XX, costumul mirilor era realizat în întregime manual (prin urmare era handmade). Pânza din care erau croite costumele era ţesută în gospodăria ţărănească, în război, la început din fire de cânepă, iar mai apoi din fire de cânepă amestecate cu fitău4 . Acesta făcea ca pânza să fie mai moale şi mai albă, prin urmare mai frumoasă. De croit şi cusut, costumele se lucrau tot în gospodărie, dar e bine să amintim că în fiecare sat exista o femeie care avea maşina de cusut. Decorarea costumelor era realizată de femeile din casă. Broderia, decorarea pieselor de costum era un bun prilej de întrecere între femeile comunităţii. Sigur, unele erau mai îndemânatice decât altele, dar fiecare se străduia să creeze cel mai frumos costum. Un alt element definitoriu al acestui aspect al vieţii comunităţii era transmiterea de la mamă la fiică a acestor îndeletniciri. Fetiţele erau învăţate de mici să toarcă, să ţeasă şi să creeze îmbrăcăminte pentru întreaga casă. În aceste condiţii era normal ca fiecare costum să fie diferit, fiecare piesă de îmbrăcăminte purta semnul distinct al celei care o crea. Cu atât mai mult, asupra costumului de mireasă se concentra mult mai multă energie şi parcă şi mai multă forţă creatoare. Toate tehnicile care, însumate, duceau la realizarea costumului de mireasă erau dublate de ceremoniale şi rituri care implicau şi mai mult pe creatoarele lui. De la primul fir de cânepă tors până

4 Aţă de bumbac fină

66

secolului al XX-lea era format din cămeşe, pindileu, zadie din-nainte (şorţul), opinci sau cizme, cununa de mireasă şi nelipsita coadă, atât de spectaculoasă şi specifică Oaşului. Până în anii 80 ai secolului trecut cămeşa era realizată din pânză ţesută în război, avea mâneci largi (lărgimea maximă fiind la nivelul coatelor) care se strângeau în pumnişori la încheietura mâinii. Pe lângă gât, cămeşa avea croit un „cheptar”6 care era împărţit egal în faţă şi în spate. Pe acest cheptar şi pe pumnişori se găsesc brodate cele mai frumoase motive florale şi vegetale. Cheptarul este fără îndoială zona cea mai spectaculoasă, ea este piesa centrală a cămeşii şi prin urmare concentrează asupra ei cea mai mare atenţie. De formă patrulateră, cheptarul seamănă cu un ogor pe care au fost semănate cele mai frumoase şi diferite flori. Cromatica este şi ea spectaculoasă, oşencele fiind curajoase în alegerea şi folosirea culorilor. Roşul, galbenul, albastrul, verdele, maroul se regăsesc cu uşurinţă în toate broderiile care decorează cămeşa. Ornamentica subliniază în cel mai elegant mod toate piesele costumului. Pindileul este brodat la brâu şi la poale punând parcă stavilă albului curat din pânza care formează câmpul central. Nimic nu este în plus nimic nu este în minus.

Mireasa din Oaş, secolul al XX-lea, Colecţia Iuliu Pop, Muzeul Judeţean Satu Mare

6 Ion Muşlea op. cit. p 153

În campania de cercetare făcută de Ion Muşlea în Ţara Oaşului în 1930 se aminteşte că în cazul costumului de mireasă, cămeşa era cusută de o sugnă, iar în picioare miresele purtau topânci 7. Totuşi, în cele mai multe cazuri mireasa purta un pindileu creat din aceeaşi pânză cu cea a cămăşii şi era bogat decorat în brâu şi la poale. Pogmata, brâul, concentrează într-un spaţiu mic nenumărate motive florale şi vegetale. Bogăţia motivelor şi a paşilor de broderie fac din pogmată cea mai spectaculoasă parte a pindileului. Acesta este brodat şi la poale ,dar într-o manieră mai fină, impusă de câmpurile ornamentale. Peste pindileul alb mireasa poartă un şorţ (zadie din-nainte) realizat din cel mai fin caşmir şi foarte bogat colorat.

Găteala capului, mireasă din Oaş, începutul secolului al XX-lea, Colecţia Iuliu Pop, Muzeul Judeţean Satu Mare

Dar mai presus de toate, de costum, de ornamentică, de cromatică, stă împletitura părului şi coroana de pe cap. Element specific şi de o mare spectaculozitate, coada împletită a mireselor din Oaş a făcut înconjurul lumii. Pornind de la ideea că mireasa este o împărăteasă, o păuniţă în ziua nunţii ei, oşencele au ţinut să-şi pună amprenta asupra acestei zile într-un mod cu totul deosebit. Găteala capului, la mireasa din Oaş, este una spectaculoasă şi elaborată. Nu oricine putea 7 Pantofi

67

Industrializarea puternică, schimbul de mărfuri facil care există astăzi la nivel mondial, libera mişcare a individului, într-un cuvânt globalizarea, şi-a pus amprenta şi asupra minunatului costum de mireasă din Oaş. E îmbucurător faptul că acest costum şi-a păstrat coloana vertebrală, reprezentată de elementele sale componente. Acestea nu s-au pierdut, doar s-au transformat. Dacă în secolul XX vorbim de o comuniune de gând şi faptă în crearea costumului de mireasă, acum vorbim de design.

Mireasă din Oaş, Cămârzana, 2010 Întregul ceremonial care însoţea realizarea fiecărui element al costumului s-a transformat azi într-o vânătoare a celor mai scumpe materiale, a celor mai spectaculoase mărgele, nasturi şi alte elemente decorative care definesc realitatea imediată. Cămeşa este în continuare de culoare albă, dar decorul ei nu mai seamănă deloc cu ceea ce a fost odată. Broderia este o artă pe cale de dispariţie şi care nu-şi mai are locul în crearea costumului de mireasă. Minunatele broderii de pe cheptare, de la pumnişori, pogmată şi poale au fost înlocuite cu benzi de pasmanterie neagră. Sigur, nu vorbim de o pasmanterie oarecare, ci de una spectaculoasă,

realiza coada (împletitura) şi prin urmare existau meşteriţe care se ocupau cu acest aspect. Împletitul constă în „cinci-şase ore de lucru concentrat”,8 timp în care părul miresii este uns cu grăsime, pieptănat cu mare atenţie, împărţit în patru părţi. Pe laterale, peste urechi, părul era împletit tip plasă, iar restul părului forma coada. Munca era migăloasă şi înceată, dar rezultatul era spectaculos. Urmau alte câteva ore cu decorarea pieptănăturii, astfel că numai cu găteala capului treceau douăsprezece ore. Peste părul împletit, se fixau numeroase podoabe: cunună, salbe de bani, zgărzi cât de multe, dantele, fire de mătase şi lână. Multe dintre aceste podoabe sunt cusute de păr cu aţă, pentru o fixare cât mai bună. După ce au fost împodobite aripile laterale, se trece la împodobirea cozii. De-a lungul ei sunt aşezate „elemente de podoabă realizate din mărgeluţe colorate, aşezate în arcuiri paralele de la ceafă până la talie.” 9

Şi decorarea nu se opreşte aici. Urmează împestriţarea miresei, a zonei gâtului, cu minunatele şi inegalabilele zgărzi şi cu mărgele. Zgărzile sunt realizate manual de către mireasă, de mama miresei, de rudeniile apropiate şi însumează nu numai zeci de ore de muncă, dar mai ales mii şi mii de mărgeluţe viu colorate, aşezate pe aţă într-o ordine uluitoare, ordine care face din fiecare zgardă un obiect unicat. Cu adevărat, în ziua nunţii ei, mireasa este o împărăteasă. Fastul, culorile, bogăţia podoabelor transmit un mesaj clar şi direct şi anume, că în acea zi specială mireasa este centrul atenţiei, este centrul tuturor ceremonialelor, este zeiţa fertilităţii, viitoarea mamă, cea de la care „începe” familia. „A noastră crăiţă’mpărăteasă,Dimineaţă s’au sculat, Haine nouo a îmbrăcat,La biserică a alergat.” 10

„Un costum în care elementele componente reprezintă o creaţie unică se întâlneşte mai rar”11 în zilele noastre, mi-aş permite să adaug. Costumul de mireasă din Ţara Oaşului a fost şi mai este şi astăzi format din aceleaşi elemente ca cel de la începutul secolului al XX-lea: cămaşa (cămeşa), fusta (pindileul), şorţul (zadia din-nainte), cununa de mireasă şi cizme.

8 Gheorghe Focşa – Spectacolul nunţii din Ţara Oaşului, Satu Mare, 1999, p. 389 Ibidem p. 3910 Ion Muşlea ,op.cit. p. 15411 Florea Bobu Florescu- “Geneza costumului popolar românesc”, Studii şi cercetări de istoria artei 1, Bucureşti, 1959, p. 32

68

realizată special pentru astfel de piese de îmbrăcăminte. De-a lungul acestor benzi negre sunt inserate mărgeluţe care aduc strălucire monotoniei cromatice. Cei a căror putere financiară este mai mare îşi permit să înlocuiască banalele mărgeluţe cu fantastice cristale Swarovski. Pumnişorii cămeşii sunt împodobiţi cu nasturi metalici, de obicei, bătuţi cu sticlă colorată sau, bineînţeles, cu cristale. Un astfel de nasture poate costa între 7 lei şi 70 lei.12 Şi la fiecare pumnişor avem patru astfel de nasturi, în total opt. Să nu uităm pindileul, un alt element al costumului asupra căruia moda şi designul şi-au pus amprenta. În primul rând materialul din care este cusut pindileul, ca şi cămeşa de altfel, este unul modern, nicidecum unul ţesut în războiul pe care îl ştim cu toşii de la bunicii noştri. Materialul este dantelat, plin de motive florale şi este realizat în China (made in China). Rutele comerciale aduc aceste materiale tot mai aproape de România, de Ţara Oaşului, trecând prin ţări ca Turcia, de unde se şi aprovizionează magazinele de specialitate din zonă. Croiul pindileului este unul diferit şi vine să satisfacă dorinţa de modern a tinerelor oşence. Dacă pindileul avea o lungime considerabilă în trecut, acum el atinge lungimea genunchilor dacă în trecut avea o cădere naturală, dată de greutatea pânzei de cânepă, acum el este uşor, dar „scorţos” Pentru a avea ţinuta dorită, pindileul modern este dublat la poale de bucăţi mari de rafie. Pogmata pindileului este realizată din aceeaşi pasmanterie neagră şi se închide în faţă cu opt nasturi metalici, identici cu cei de la pumnişori. Peste pindeleu mireasa poartă un şorţ decorat tot cu pasmanterie neagră şi dublat la poale cu rafie. În picioare mireasa poartă cizme de lac, care sunt singurele realizate manual de un meşter cizmar (cel mai cunoscut e cel din Certeze). O astfel de pereche de cizme costă 300 de euro. Întregul costum de mireasă depăşeşte fabuloasa sumă de 2500 euro, dar poate ajunge uşor la 4000. Ajungem încet la „marca” mireselor din Oaş: găteala capului. Fără a exagera, această găteală unicat este un simbol la care nu s-a renunţat şi sub presiunea comunităţii nici nu se va renunţa repede. Ca şi în secolul trecut mai există meşteriţe care împletesc coada miresei şi pregătesc toate cele necesare pentru găteala capului. Dacă în trecut fiecare mireasă avea mărgelele ei, zgărzile ei, cununa ei, astăzi acest lucru s-a pierdut. Toate se pot împrumuta de la meşteriţa care le găteşte. Mireselor le este împletit părul vinerea, înaintea 12 inf. Dregan Maria, Cămârzana, 2010

cinstei miresii, şi durează în medie douăsprezece ore. Tehnica este aceeaşi, se împleteşte plasa de peste urechi şi coada la spate. Un element nou introdus, în anii 80 ai secolului trecut, este parta. Aceasta se aşează peste coada miresii, la spate şi este realizată din mii de mărgeluţe prinse pe un carton. Parta are o formă ovală, uşor alungită şi este bogat decorată cu motive florale peste care sunt prinse tot felul de „ştruţi”, broşe şi mărgele. Aproape toate materialele din care este realizat costumul de mireasă din Cămârzana seolului XXI sunt create în China, Japonia, Turcia prin urmare sunt made in China. Elementele constitutive ale costumului nu mai armonizează cu mentalul, cu tradiţia. Costumul e o creaţie modernă, impersonală din punct de vedere al legăturilor familiale. Mamele nu mai transmit fetelor toate acele ritualuri şi tehnici originale de creaţie, fetele nu mai sunt dispuse să fie receptorii acestora. S-a transmis doar produsul finit. Centrul de greutate s-a mutat de pe succesiunea secvenţelor ritualice, pe spectaculozitate, pe prestigiu social. Pierderea înţelegerii profunde a ritualurilor săvârşite în cadrul pregătirilor ceremonialului căsătoriei, pregătiri care cuprindeau şi crearea costumului de mireasă, fac ca cinstea miresii să fie o secvenţă de formă dar lipsită de fond. Toate elementele apotropaice transferate costumului de creatoarea lui în trecut, sunt înlocuite azi de goana după modernism, după cristale Swarovski, după impact vizual. Spectacolul nunţii în Oaş mai există. Nu cred că va dispărea prea curând. Cred cu tărie că undeva în subconştient oşenii păstrează vie o tradiţie a cărei implicaţii profunde au pierdut-o dar pe care o recunosc instinctiv.

Summary Among the rites of passage, marriage is probably the most spectacular moment. The importance of this moment is underlined by the change of status of the two grooms, but also by the richness of the ceremonial its self, richness that show us the social rank of the two families. As a reflection of this rank, the costumes of the grooms, but specially the bride costume from Oaş Country is fantastic, matchless. During XX and XXI century this costume changes from an entirely original costume to a designed costume. Keeping tradition alive in this area is commendable, but unfortunately the costume lost

69

is background, its spiritual content, its ancestral meanings. Nevertheless, the people from Oaş keep tradition alive, tradition that make the difference between them and the rest of the world, in a time of globalisation.

Bibliografie: Bobu Florescu Florea- Geneza costumului popolar românesc, în “Studii şi cercetări de istoria artei” 1, ed. Academiei Republicii Populare Române, 1959 Cristescu - Galopenţia Ştefania, Gospodăria în credinţele şi riturile magice ale femeilor din Drăguş (Făgăraş), ed. Piadea, Bucureşti, 2002 Coman Mihai – Introducere în antropologia culturală. Mitul şi ritul, ed. Polirom, Iaşi, 2008 Comanici Germina – Cercul vieţii, ed. Paidea, Bucureşti, 2001 Focşa Gheorghe – Spectacolul nunţii din Ţara Oaşului, ed. Muzeului Sătmărean, 1999 Muşlea Ion – Cercetări folklorice în Ţara Oaşului, în „Anuarul arhivei de folklor”, ed. Cartea Românească, Cluj, 1932

70

O punte de trecere în istoria caselor ţărăneşti de la sfârşitul secolului XIX şi

începutul secolului XX

Tóth Zoltán

În urma cercetării de teren, fac o referire la câteva sate şi comune din nord-vestul Transilvaniei aflate în două judeţe învecinate: Szabolcs-Szatmár-Bereg - Ungaria şi Satu Mare – România. Comunele din Ungaria sunt: Szamosszeg, Nyircsaholy, Nagyecsed şi Vállay, iar cele din România sunt: Petreşti, Bogdand, Viile Satu Mare, Soconzel şi Cămârzana. Aceste comune sunt aşezate pe mai multe forme de relief, de la zona de mlaştină-câmpie la zona deluroasă şi cea montană. Referitor la etnii găsim: maghiari, tăuţi(slovaci), şvabi şi români. Szamosszeg În curbura de nord-est curge râul Someş, în partea de vest Crasna iar în sud Mlaştina Ecedea. Denumirea locurilor ce le mărgineşte este următoarea: Kenderhely, Kutya szeg, Belső Bászna, Belsőlintag, Ecsedi láp, Gróftag, Verestag, Bárótag, Mándeltag, Sziget domb-Nádló, Gróf vagy Károly erdő, Hagymásszeg, Nyáras, Sivatag, Ilyéskert, Kulső Bázna, Homokkert, Táháti Lintag, Fodortag. Localitatea se încadrează în tipologia de sat împrăştiat în jurul unui drum şerpuitor. Fiind aşezată în zona de câmpie este un sat de “tip sac”. Materialul de bază al construcţiilor era pământul (lutul bătut în cofrage de tip ladă), văioaga (cărămidă nearsă, din lut amestecat cu pleavă turnată în forme de lemn). Amintesc câţiva meşteri ţigani care se ocupau cu pregătirea văioagelor între anii 40-60: Matyi Gyula, Rostás Dezső, Erdei István, Sándri Gabi. Cărămizile arse care se foloseau pentru fundaţie erau aduse în anii 20-60 de la fabrica de ţigle şi cărămizi din Szamosdob al cărei proprietari erau doi evrei: Steiner Frank şi Steiner Sámuel. Casele construite în secolele XVIII-XIX erau simple, componenţa lor fiind o cameră cu o tindă, două camere cu tindă. La sfârşitul secolului XIX, începutul secolului XX apare tărnaţul pe lungimea casei, acesta extizându-se şi în partea din faţa casei, porţiunea dinspre stradă. La început

casele erau acoperite cu stuf, trestie şi jupi de secară, acestea fiind înlocuite în perioada interbelică cu ţiglă, poală sau tablă. La inundaţiile din 14-15 mai 1970 comuna a fost grav afectată, marea majoritate a caselor fiind distrusă. Dintre puţinele case care au mai rămas amintesc două tipuri de locuinţe.1. Proprietar Gergely Zsuzsanna-Gergely Béla, Bercsényi utca 21. Casa a fost construită în 1868. Construită perpendicular pe stradă, de formă dreptunghiulară, cu dimensiunile de gabarit de 19,50 X 7,50 m. Are o fundaţie de cărămidă arsă pe care se ridică pereţii clădiţi din văioage cu o lăţime de 55 cm. Poditura şi acoperişul este din bârne de lemn de brad sprijinită pe o meştergrindă. Acoperişul este în două ape învelit cu ţiglă. Casa este compusă din două camere şi o tindă. În 1969 în partea din spate s-a mai adăugat o cameră cu terasă închisă. Camera curată din faţă are dimensiunile de 5 X 4,5 m, tinda 4 X 4,5 m, camera de locuit 5 X 4,5, iar ultima cameră adăugată ulterior are 4,5 X 4,5 m. Partea de casă veche are un târnaţ pe toată lungimea ei şi porţiunea din faţă, sprijinit pe nouă stălpi de stejar ciopliţi cu barda. Fundaţia de la baza stâlpilor este din piatră calcaroasă cioplită (talpa), iar partea superioară se îngustează, şi în partea superioară are un ornament din lemn de brad cu traforeuri cu motive în formă de lalea, inimă, stea, respectiv limbi de foc. În partea din spatele casei se află o poiată cu cămară de lemne.2. O altă casă specifică oamenilor înstăriţi construită la sfârşitul secolului XIX este cea a lui Dénes László, Gergely Szeréna (Taplós) – Nagydobos utca 9. Ultimul proprietar fiind Fekete Lajos. Construită în formă dreptunghiulară cu dimensiunile exterioare de 17,30 X 7 m este aşezată perpendicular pe stradă. Este compusă din camera curată (din faţă) de 5 X 5 m, o tindă de 5 X 4 m, camera din spate de 6 X 5 m sub care se află o pivniţă cu boltă cu intrare din spate. Fundaţia casei este din cărămidă arsă pe care se ridică pereţii clădiţi din văioage cu o grosime de 50 cm, tencuiţi şi văruiţi în alb în interior cât şi în exterior. Poditura este din lemn de brad cu bârne tăiate la gater de formă pătrată aşezate perpendicular pe lungimea casei. Iniţial era învelită cu ţiglă, ulterior fiind înlocuită cu plăci de azbociment (poală). În partea din faţă şi pe lungimea casei se află un târnaţ sprijinit pe şapte stâlpi groşi clădiţi

71

din cărămidă, cu baza şi coroana de formă pătrată iar trunchiul coloanei având formă hexagonală. Acestui tip de casă i se spune cu stâlpi de piatră.

Nyircsaholy Este situată într-o zonă de câmpie la 10 km în sudul localităţii Mátészalka pe drumul ce duce la Vállaj în partea de vest, paralel cu râul Crasna. Structura aşezării vechi este de tip linear cu două ramificaţii în formă de cruce din care se răsfiră străduţe paralele cu şoseaua principală. Marea majoritate a caselor ţărăneşti construite la sfârşitul secolului XIX şi începutul secolului XX sunt pe şoseaua principală, aşezate perpendicular pe stradă. Casele au o formă alungită compuse din două camere, o tindă în spate având o cămară cu urcare în pod, urmat, de două grajduri pentru animale. În puţine gospodării mai găsim şura de mari dimensiuni 12 X 12 m aşezată în ogradă, paralel cu strada, cu uşile mari de 4 X 4 m aşezate pe axa porţii de intrare din stradă. Într-o discuţie cu un meşter constructor din comună, am aflat câteva aspecte ce ţin de structurile şi materialele de construcţie ale caselor din secolele XIX – XX. Este vorba despre Zatik Sándor, 66 de ani care a preluat meseria de constructor – cioplitor de piatră – zidar, de la părinţi şi bunici. Primele tipuri de case cu o cameră şi tindă au dispărut, în locul lor fiind construite case cu două camere, tindă şi târnaţ. Până în anii 50 mai existau case învelite cu paie, jupi de secară sau trestie. Aceste case erau construite din pământ bătut sau din văioage pe fundaţie de cărămidă. În prima jumătate a secolului XX fundaţiile au fost înlocuite cu piatră calcaroasă adusă de la Bodrogkereszttur situată în apropierea localităţii Tokaj. Aceste pietre erau fasonate la locul construcţiei, mărunţişul rezultat din cioplire se turna în ciment peste care se clădeau pietrele de formă dreptunghiulară, pătrată mai târziu, chiar în romburi, peste care se ridicau pereţii din văioage ale căror grosime variau între 30-45-50 cm. Pereţii din pământ bătut, aveau o grosime de 50-60 cm. La construirea unei case participau 4-5 meşteri constructori ajutaţi de vecini şi rudele apropiate care lucrau în clacă. Aş mai aminti câţiva dintre meşterii locali: Franku Gyula, Hanusi Pál, Boér János, Hanusi Kazamér Pál, Hanusi László, Kark János, Zsatku Imre, Zsatku Lászó, Bartku Gyula. Aceşti meşteri participau la toate fazele

construcţiei de la temelie la poditură. Primele tipuri de hornuri erau cu fum deschis din tindă (horn slobod) urmat de hornul tip pantalon care aduna fumul din cele două camere şi hornul culcat care aduna fumul din trei încăperi şi era prevăzut cu o afumătoare de carne. Din cele 30-40 de gospodării studiate v-aş prezenta una nemodificată şi una transformată după necesităţile contemporane.

3. Casa lui Ganyu Elek de pe Szabadság utca este una tradiţională fără modificări. Construită la începutul secolului XX pe o fundaţie de piatră cioplită şi cărămidă, cu pereţii din văioage. Acoperişul este susţinut pe 20 de grinzi dispuse perpendicular pe lungimea casei. Învelitoarea este cu ţiglă, în pod având un horn culcat cu afumătoare. Casa este construită perpendicular pe stradă, de formă (dreptunghiulară) cu dimensiunile de gabarit de 19 X 7 m. Camera curată de 5 X 4,50 m prevăzută cu trei geamuri, două înspre stradă şi unul înspre curte, tinda de 5 X 3 m cu uşa de intrare în casă mărginită de două geamuri înguste şi un geam în spate. Din tindă se intră pe două uşi în camera din faţă şi spate. Pe lungimea casei înspre curte are un târnaţ clădit din cărămizi cu cinci stâlpi care susţin acoperişul cu o grindă de 16 m. În continuarea casei sub acelaş acoperiş se află grajdul pentru cai şi cel pentru vaci.4. O altă casă construită în 1940, renovată şi modificată după cerinţele contemporane este cea a lui Toth Sándor, Szabadság, strada (utca) 76. Structura casei este cea de tip vechi, fiind făcute transformări la pereţii intermediari şi ramele geamurilor au fost schimbate în geamuri termopan. Dimensiunile casei sunt de 20 X 7 m. Camera din faţă de 5 – 4,5 m este de zi şi dormitor, următoarea cameră de 4 X 4,5 m cu aceiaşi funcţionalitate, a treia încăpere este sufragerie - bucătărie 4 X 4,5 m. În porţiunea din spate unde erau cămara şi grajdul s-a transformat în hol de intrare în casă cu trei uşi înspre baie, bucătărie şi dormitor. Porţiunea casei vechi este prevăzută cu un târnaţ sprijinit pe patru stâlpi de cărămidă tencuită şi văruită. În marea majoritate a caselor vechi se întâmplă transformări de modernizare prin schimbarea geamurilor, folosirea materialelor izolatoare atât în interior cât şi în exterior. Varul a fost schimbat în culori acrilice, chiar dacă este

72

bine ştiut faptul că pereţii din lut sau văioage sunt buni izolatori termici.

Vállaj Localitatea situată în sud-vestul judeţului Szabolcs – Szatmar - Bereg, la graniţa cu România în nord-vestul localităţii Urziceni, este o localitate de câmpie în apropierea râului Crasna în partea de est. Majoritatea populaţiei este de etnie şvabă, urmaşii şvabilor colonizaţi între anii 1720-1735, care la sfârşitul secolului XIX şi-au construit acele case care până în prezent marchează arhitectura populară din această zonă. Casele erau de tip vagon cu o lungime de la 20 la 30 de metri. Am ales două case tradiţionale şvăbeşti pentru a face comparaţie ce s-a păstrat în forma originală şi unde s-au făcut modificări pentru modernizare.5. Una dintre cele mai bine păstrate case şvăbeşti se află pe şoseaua principală şi este proprietatea lui (Reich Ferenc) Gazdag Ferenc – Szabadság, utca 7, născut în 1919. Casa a fost construită în anul 1888. Fundaţia casei este din cărămidă arsă, iar pereţii sunt clădiţi din straturi de văioage intercalate cu cărămidă. Casele şvăbeşti erau în aşa fel construite încât să fie folosite în paralel de două generaţii. Casa are opt încăperi şi două beciuri. În partea din faţă se află camera curată de 5 X 4 m în legătură cu o cameră mai mică pentru bătrâni de 2,5 X 4 m cu intrare în prima bucătărie de 4 X 5 m. Următoarea cameră de locuit de 5 X 5 m, urmată de o altă bucătărie de 3,5 X 5 m. Încăperile sunt legate între ele prin uşi, iar bucătăriile au acces de pe târnaţ. Următoarea este cămara cu urcare în pod şi cu o uşă în podea sub care există o pivniţă pentru vin şi una mai mică în continuare pentru zarzavaturi cu dimensiuni de 3 X 5 m. Ultimul spaţiu era grajdul pentru animale 4 X 5 m din care se desprinde o bucătărie de vară care este prevăzută cu un cuptor pentru pâine, o vatră pentru încălzit ceaunul şi o plită pentru gătit. Acest spaţiu este destinat şi pentru tăiatul porcului. Pe toată lungimea casei se află un târnaţ sprijinit pe opt stâlpi din lemn de stejar, fixaţi în tălpi metalice turnate. Stâlpii sunt ciopliţi în formă hexagonală având un capitel decupat cu onduleuri ,sugerând caracterul stilului ionic. În dreptul primei bucătării târnaţul are o parte ieşită de 4 X 3 m (foişor, filigorie) sprijinit pe patru stâlpi având în partea superioară elemente

decupate de ornamente în formă de boltă şi fagure. Balustrada târnaţului este acoperită cu scânduri traforate cu motive florale stilizate, inimioară şi limbi de foc. În partea superioară a stâlpilor târnaţului la stucatură pe toată lungimea casei are un ornament traforat cu motiv floral înşiruite ca o ghirlandă. Casa şvăbească de tip vagon are o lungime de 29 X 9 m. În curtea din faţă se află o grădină cu flori, în ogradă se află şura de 16 X 16 m, goreul pentru porumb şi coteţele pentru porci şi păsări. Şura uriaşă prevăzută cu două uşi în faţă de 4 X 4 m şi două uşi în spate constituia hambarul casei unde se ţineau toate accesoriile, uneltele folosite la munca câmpului şi recoltele. În spatele şurii se continuă cu o grădină. 6. O altă casă şvăbească din Vállaj care şi-a păstrat fundaţia iniţială din anul construcţiei, 1890, fost proprietar Scheierman Ferenc Szabadság, utca nr. 30, actual proprietar Pataki Ferenc Béla. Tendinţa de modernizare a caselor vechi este un lucru firesc, dar trebuie să avem grijă cum şi cu ce materiale le înlocuim. În cazul de faţă s-au păstrat dimensiunile geamurilor dinspre stradă şi timpanonul cu cele două gemuleţe de aerisire, dar geamurile au fost acoperite cu jaluzele de plastic în locul celor de lemn. Extinderea uneia dintre camerele din faţă pe spaţiul de pe târnaţ s-a practicat şi la alte case, în acest fel obţinându-se două camere de 6 X 5 m, folosite de camere curate cu posibilităţi de cameră de zi (sufragerie) şi de dormitor pentru musafiri. Intrarea în casă se făcea prin al doilea tronson al casei printr-un hol şi o bucătărie din care puteai intra în camera de locuit şi camera bătrânilor în partea din spate. A doua intrare din târnaţ este un hol din care poţi intra într-o cameră, o cameră de alimente şi baie, toate având legătură cu restul încăperilor din faţă. A treia intrare de pe târnaţ era pentru pod şi pivniţă. A patra intrare de pe târnaţ era într-o bucătărie de vară cu o cămară de alimente (şpais). Ultima încăpere a casei era un grajd pentru animale (cai şi bovine) care s-a transformat într-un spaţiu de depozitare a obiectelor folosite în gospodărie. Începând de la camera din faţă extinsă pe târnaţ se continuă târnaţul sprijinit pe şase stâlpi de lemn fixaţi în tălpi de fontă în partea superioară terminându-se cu un capitel din lemn de brad traforat cu ornamente geometrice stilizate cu motive

73

florale şi vegetale. În spatele târnaţului se află un mic spaţiu pentru afumarea cărnii. Dimensiunile de gabarit sunt de 29-30 X 7,5 m. Nagyecsed Localitate situată la nord de Vállaj într-o zonă de câmpie joasă (mlaştină) este străbătută din sud-est înspre nord de râul Crasna. Aşezarea este de tip împrăştiat în dreapta şi stânga râului. Primele tipuri de case ţărăneşti erau aşezate perpendicular pe stradă, de formă alungită (dreptunghiulară). Fiind o zonă joasă fundaţiile caselor se făceau pe blocuri de piatră calcaroasă cioplită, în continuare cu cărămidă arsă (pivniţe cu boltă) peste care se clădeau pereţii din văioage sau pământ bătut. La început acoperişul era din stuf sau paie, în prima jumătate a secolului XX fiind înlocuită cu şindrilă, ţigle, tablă sau azbociment (poală). La cele mai multe fundaţii s-au folosit pietre din vechiul castel (Ecsedi Vár). Ocupaţia de bază a localnicilor fiind agricultura adesea angajau meşteri constructori din comunele învecinate (Nyircsaholy). Amintim unul dintre meşteri locali: Kazamejszki János. La Nagyecsed, asemănător cu alte localităţi studiate din zona de câmpie, casele erau construite perpendicular pe stradă, de formă alungită şi cu anexele construite sub acelaşi acoperiş.

7. Un exemplu tipic de casă construită în perioada interbelică este cea de pe Arpád utca nr. 7 fostă proprietate a lui Szucs Gyula şi Sarkadi Agnes preluată de primărie, cu intenţia de a o transforma în muzeu local. Casa a fost construită în 1927, de formă alungită, cu dimensiunile de gabarit de 36 X 7,30 m. Pe o fundaţie de piatră calcaroasă în combinaţie de cărămidă arsă are pereţii clădiţi din văioage cu o grosime de 50 cm, are următoarea componentă: cameră (curată) dinspre stradă 4,80 X 5 m, tinda de 2,80 X 5 m, camera de locuit 4,80 X 5 m, urmată de o bucătărie şi o cameră. Toate aceste spaţii au legătură între ele prin uşi, cu o intrare dinspre târnaţ, prin tindă şi una prin bucătărie. În partea din spate casa se continuă cu un grajd pentru animale de 10 X 5 m şi o bucătărie de vară (cu un cuptor) de 4,50 X 5 m sub care este o pivniţă cu boltă cu intrare din spatele casei. În partea din faţă şi pe toată lungimea ei, casa este prevăzută cu un târnaţ sprijinit de stâlpi de lemn. Târnaţul este pavat cu plăci de mozaic

turnat. În partea inferioară a balustradei târnaţului este acoperită cu scânduri de brad traforat cu motive geometrice. Această porţiune există numai în porţiunea de locuit.8. O altă casă ţărănească tradiţională construită după primul război mondial se află pe Petöfi utca nr. 2 (Arpád u. 1). Fostă proprietate a lui Veres Gyula, actual proprietar Láposi Béláné. Este o casă asemănătoare cu cea anterioară diferind lungimea şi compartimentarea încăperilor casa de locuit este de 23 X 6 m, iar în continuarea casei există o extindere mai mică, de 6 X 4 m unde se află o bucătărie de vară şi o cămară. Compartimentarea casei este următoarea: camera curată din faţă cu două geamuri înspre stradă şi unul spre curte 5 X 5, al doilea spaţiu este tinda de dimensiune 5 X 4, folosit ca hol pentru camera de faţă şi un dormitor de dimensiunile de 3 X 5 sub care se află o pivniţă cu boltă cu intrare cu două uşi tip capac din târnaţ. Partea a doua a casei care are o tindă de 2,5 X 5 m cu intrare în târnaţ, comunicând cu o altă cameră de zi şi dormitor de 4,5 X 5 m din care poţi intra în următorul spaţiu împărţit în două unde se află baia şi o cămară pentru alimente. În faţa casei şi pe lungimea ei se află un târnaţ lat de 1,30 m sprijinit pe 8+3 stâlpi de târnaţ din lemn de brad, frumos ornamentat cu trafareuri cu motive vegetale şi florale stilizate. Târnaţul este pavat cu plăci decorative de mozaic în culorile gri, albăstrui, bordo în formă de zig-zag mărginit în exterior cu cărămidă arsă clădită pe cant. Acoperişul este în două ape, învelitoarea, fiind înlocuită cu plăci de azbociment (poală). Capitelul, triunghiul din partea superioară a casei este acoperit cu cherestea de brad având două nişe pentru aerisire care folosesc ca şi iluminatoare. Partea de structură este acoperită cu două scânduri suprapuse de brad cu traforeuri decorative în formă de ghirlandă (ţurţuri). Casa este bine conservată şi îngrijită păstrându-se elementele constructive, excepţie făcând jaluzelele de pe geamurile camerei din faţă care sunt din plastic alb.

Studiul arhitecturii populare tradiţionale din România, judeţul Satu Mare se referă la diferite localităţi sitate în trei forme de relief. Începând din zona de câmpie aş aminti comuna Petreşti cu populaţie mixtă, şvabi, maghiari, români, comuna Viile Satu Mare cu o uşoară trecere înspre zona deluroasă. Bogdand

74

fiind o localitate de câmpie, cu trecere înspre dealurile din Zona Codru.Petreşti Este o comună situată în vestul judeţului Satu Mare la 12 km de oraşul Carei pe DN 19 înspre Oradea. Este o aşezare de tip linear cu patru ramificaţii mai mari de pe şoseaua principală ce străbate comuna pe toată lungimea ei. Marea majoritate a caselor sunt aşezate perpendicular pe drum, în curtea din faţă sunt plantate flori, verdeaţă, viţă de vie. În a doua curte ,în spatele casei, în ogradă, dominantă este şura de mari dimensiuni 12 X 12 m, 12 X 16 m sau 16 X 16 m lângă care se află coteţul pentru porci , păsări şi goreul (spaţiu destinat depozitării porumbului). Şura are două uşi de mari dimensiuni 4 X 4 m în faţă şi în spate astfel permiţând accesul căruţei sau utilajelor agricole din grădină în ogradă. La sfârşitul secolului XIX terenul destinat unei gospodării ţărăneşti în comunele şvăbeşti era de 50 arii. Marea majoritate a caselor şvăbeşti construite la sfârşitul secolului XIX şi începutul secolului XX şi-au păstrat forma iniţială a fundaţiei în schimb s-au făcut multe modificări ale faţadei casei, schimbând acoperişul cu două ape într-un acoperiş cu trei ape sau schimbând geamurile cu două deschideri în cele cu trei. În loc de jaluzele de lemn, s-au pus jaluzele de plastic cu geamuri termopan. Un exemplu de lăudat îl constituie cel al lui Nagy Maria pe strada principală 144 care, cu toate modernizările funcţionale ale casei, a păstrat originalitatea gospodăriei şvăbeşti.9. Una dintre puţinele case şvăbeşti care nu a avut modificări este cea de pe strada Principală nr. 50, proprietari Karádi János şi Káradi Csaba. Construită la începutul secolului XX (1920-1925) păstrază toate caracteristicile unei case şvăbeşti de tip vagon, de formă alungită, dreptunghiulară, cu dimensiunile de 29 X 7,5 m, având legătură prin uşi între ele. De pe târnaţ are patru intrări în cele două bucătării, cămară şi grajd. În partea din faţă are o cameră curată de 5,5 X 3,5 m şi una mai mică pentru bătrâni de 5,5 X 2,5 m. Următorul tronson, tinda, este împărţită în două de o uşă şi un perete cu sticlă formând un hol şi o bucătărie de 3 X 3 m şi 2 X 3 m. A treia secţiune din casă are două camere de locuit, una de zi şi un dormitor de 3 X 5 m, urmată de o cămară cu urcare în pod, spais şi o pivniţă cu două uşi. Partea din spate are o bucătărie de vară de 4 X 5 m

cu intrare de pe târnaţ, urmată de un grajd pentru cai şi vite. Pe toată lungimea ei, casa este prevăzută cu un târnaţ sprijinit pe stâlpi de lemn ciopliţi, fixaţi într-o talpă de fontă, iar în partea superioară un capitel dintr-o grindă traforată. În partea de intrare în prima bucătărie tinda are o extindere sub formă de foişor denumită filigorie, 3 X 3m. Acoperişul este în două ape în partea din faţă având două nişe pentru aerisire-iluminator. Casa are două hornuri unul cu afumătoare de carne care acumulează fumul din patru camere şi din bucătărie şi în spate un horn al cuptorului din bucătăria de vară.

10. Casa de pe strada Principală nr. 18 proprietar Karádi Csaba este o casă şvăbească construită în 1880 cu ajutorul meşterilor din Vállaj. Actualul proprietar i-a făcut mai multe modificări începând cu demolarea porţiunii din spate, grajdul şi bucătăria de vară, între anii 1960-1965, iar între anii 1968-1970 i-a transformat partea din faţă, schimbând total frontul casei. Acoperişul în două ape cu gibli a fost modificat cu un acoperiş cu pantă înclinată, iar cele trei geamuri cu două deschideri au fost schimbate în două geamuri cu trei deschideri. Planul de bază iniţial de 30 X 7,5 m s-a scurtat cu cinci metri ,componenţa încăperilor fiind următoarea: Partea dinspre stradă are o cameră de zi 4 X 6 m, un dormitor de 2,5 X 3,5 şi o baie de 2,5 X 3 m. Partea de intrare din tindă are un hol şi un dormitor de 3 X 4 m. Al treilea tronson a rămas la împărţirea iniţială, cu camera de locuit înspre târnaţ de 4 X 4 m şi dormitorul de 4 X 3 m. Spaţiul fostei cămări a fost transformat în hol şi bucătărie cu intrare înspre o baie de 2,5 X 4 m şi o bucătărie de tip living cu o cabină de gătit şi un spais (cămară de alimente). Ultimul tronson al casei cu intrare de la curtea din spate are un antreu cu urcarea în pod o bucătărie de vară pentru tăiatul porcului cu centrală termică, lângă care se află coteţul pentru păsări. Pe toată lungimea casei se află un târnaţ sprijinit pe stâlpi de cărămidă (stâlpii de lemn au fost înlocuiţi). Târnaţul are o extindere de tip foişor în dreptul livingului. În holul al doilea se află intrarea la o pivniţă cu bolta clădită din cărămizi arse.

Viile Satu Mare Localitatea situată la 15 km de municipiul Satu Mare în partea de sud-est pe DJ 193 c. În

75

secolul XIX, Viile Satu Mare aparţinea oraşului Satu Mare ca zonă de grădini şi vii cumpărate de sătmăreni. În 1892 încep să apară primele însemnări de căsătorii şi naşteri în registrele proprii. În ultimii 20-30 de ani, sătmărenii îşi construiesc din nou case de vacanţă sau week end.

11. Una dintre casele construite în prima jumătate a secolului XX este cea de pe strada Livezilor nr. 22, proprietar Sándor Anna, 65 ani. Casa a fost construită în 1942 de către Szapanyos Simon Ferenc care a fost proprietarul fabricii de săpun din Satu Mare şi vândută actualului proprietar în 1966. Are o fundaţie de cărămidă arsă, peste care sunt clădiţi pereţii din văioage, combinate cu cărămidă arsă. Acoperişul este în patru ape învelitecu ţiglă. Dimensiunile de gabarit ale casei sunt de 18 X 6,5 m. Este compusă din două camere, o bucătărie şi o cămară. Camera curată din faţă cu dimensiunile de 6 X 5 m, a doua este o cameră de zi – sufragerie de 6 X 5 m fiind în legătură cu o cameră de 3 X 5 m. Ultimul spaţiu fiind cămara şi sala de presat strugurii cu dimensiunea de 5 X 5 m, cu intrare separată din târnaţ. Pe toată lungimea casei se află un târnaţ lat de 120 m, sprijinit pe stâlpi de brad. În porţiunea intrării în bucătărie şi sufragerie casa are un foişor (filigorie) de 3,5 X 3,5 m, sprijinit pe patru stâlpi, înconjurat de o balustradă acoperită cu scânduri de brad traforate cu motive rombice şi limbi de foc. În partea din faţă, sub camera curată se află o pivniţă de 5 X 5 m, cu intrare din exterior, cu bolţi sprijinite pe şine de profil I.

12. O altă casă specifică zonei, se află pe strada Tătăreşti nr. 35, proprietar Szabo Ilonka. 74 de ani, construită în 1920 într-o formă simetrică pe axa centrală, cu dimensiunile de 11 X 5 m plus un târnaţ lat de 1,20 m în formă de U pe lungime în faţă şi în spatele casei. Intrarea se face prin tindă într-un hol de 3 X 3 m având o cameră în dreapta una în stânga de aceleaşi dimensiuni 4 X 4 m iar în faţă o mică bucătărie de 3,15 X 2,50 m. Pe fundaţia de cărămidă arsă pereţii sunt din văioage, acoperişul în patru ape învelite cu ţiglă. Un lucru neobişnuit în alte zone este faptul că sunt case în pantă şi ograda cu anexele în faţa casei, înspre uliţă. Şura de mici dimensiuni adăposteşte o poiată, un grajd pentru animale, coteţul de porci şi de găini, deasupra cărora se află fânarul.

Bogdand Comuna Bogdnad este situată în sudul judeţului Satu Mare, la 60 km de municipiul Satu Mare înspre DN 19 A, cu deviere pe DJ 196 la 20 km de Cehu Silvaniei. Este o aşezare de tip linear, marea majoritate a caselor fiind la şoseaua principală pe o lungime de aproximativ 3 km. Pe o parte a şoselei terenul este aşezat la poalele dealurilor Codrului. Marea majoritate a populaţiei este de etnie maghiară.

13. Una dintre casele specifice zonei este cea construită în pantă cu pivniţă în partea din faţă, sub camera curată. Acest tip de construcţie localnicii o denumesc casă cu etaj, iar piatra calcaroasă pentru fundaţii şi porţiuni din grajd o denumesc piatră de Kirva. Casa este construită la începutul secolului XX cu meşteri locali şi are dimensiunile de 15 X 620 m, fiind compusă din patru încăperi: camera curată din faţă, hol cu bucătărie, în spaţiul tindei se află un târnaţ. În faţa camerei curate şi a tindei se află un târnaţ sprijinit pe bârne de lemn tăiate la gater. În faţa tindei are o porţiune ieşită de dimensiunile 3,5 X 4 m în formă de foişor. În prelungirea casei se află un grajd de 8 X 4 m compartimentat în două cu două uşi şi câte un gemuleţ.

14. Un alt tip de construcţie specific zonei de câmpie este o casă simplă construită la sfârşitul secolului XIX pe o fundaţie din piatră calcaroasă spartă s-a pus ca o centură o talpă groasă de stejar, peste care sunt clădiţi pereţii din văioage. Acoperişul este în patru ape învelit cu ţiglă (iniţial a fost învelit cu jupi de secară). Casa construită perpendicular pe stradă, pe trei laturi este înconjurată de un târnaţ sprijinit pe stâlpi de stejar, ciopliţi cu barda, fixaţi în talpa casei. Casa are o tindă de 4 X 3 m, iar în faţă şi în spate câte o cameră de 4 X 4.

Soconzel Satul Soconzel, comuna Socond este situat în Zona Codru, într-un cadru pitoresc, între dealuri şi văi, înconjurat de păduri de fag şi stejar la o distanţă de 45 km. de municipiul Satu Mare în partea de S-E a judeţului. Se poate ajunge pe DN19 A cu deviere de la Răteşti pe DJ 193A până în Socond, iar pe DJ 193F la Soconzel.15. Una dintre casele specifice zonei Codru construită în pantă este cea a lui Grosos Dumitru

76

strada Principală nr. 2. Construită în anii 50, având dimensiunile de gabarit 13,10 X 6,10 m. Are o fundaţie de piatră crăpată, în partea din faţă având o pivniţă cu boltă, clădită din cărămidă arsă cu dimensiunile de 3,5 X 4,5 m. În această fundaţie se află o talpă groasă de stejar ca o centură în jurul casei şi târnaţ. În această talpă se fixează bârne cioplite în care se montează lemnul cioplit în poziţie orizontală în sistemul cep şi uluc (în potici). În partea superioară stălpii verticali sunt închişi în grinzile transversale la o distanţă de 1 m peste care vine poditura şi podul format din corni şi căpriori, învelitoarea fiind cu ţiglă. Acoperişul este în trei ape în partea din faţă având un şut trapezoidal cu scânduri de brad unde se află şi uşa de urcare în pod. Casa este compusă din camera din faţă (camera curată) de 4,50 X 5 m, tinda de 4,50 X 3 m şi camera din spate (camera de locuit) care se extinde pe târnaţ, cu dimensiunile de 5 X 4. Începând din faţa tindei pe lungimea casei şi în porţiunea înspre stradă are un târnaţ, sprijinit pe şapte stâlpi ciopliţi cu profilul pătrat. Casa are un singur horn care adună fumul din cele trei încăperi.16. O altă casă specifică zonei Codru este cea a lui Maxim Teodor, str. Principală nr. 20, construită în 1930, datare înscrisă în şutul casei. Fiind construită în pantă, fundaţia este clădită din blocuri mari de piatră crăpată, exploatată din dealurile şi văile din jurul satului, la care localnicii îi spuneau piatră de gresie, dat fiind faptul că avea o structură a sedimentaţiei în straturi paralele de culoare gălbui-maronie sclipitoare. În partea din spate a casei se află o pivniţă cu boltă de intrare din partea laterală a casei. Pe această fundaţie sunt aşezate tălpile groase din lemn de gorun, în care sunt fixate grinzile verticale şi transversale clădite în sistem în potici. La partea din faţă, pe lungimea casei şi în spate, casa are un târnaţ sprijinit pe stâlpi de stejar, înconjurat cu un stâlp tip mână curentă, acoperit cu scânduri de brad traforate cu motive vegetale stilizate. Toate ancadramentele uşilor şi ferestrelor au o coroană traforată cu onduleuri. Aceste modele cu traforeuri apar şi pe frontonul casei sub streaşină. Acoperişul este în patru ape, învelitoarea din ţiglă iar în partea dinspre stradă are un şut trapezoidal bogat ornamentat. Triunghiul din stânga şi dreapta trapezului este ornamentat cu şipci de brad în poziţie

diagonală. Partea dreptunghiulară a trapezului (şutului) are două iluminatoare sau geamuri de aerisire, ornamentate cu şipci cuite pe diagonală sub formă de fagure. În partea centrală casa are o uşă de urcare în pod bogat ornamentată cu motive geometrice traforate. În cele patru colţuri are un motiv stelar între care apare motivul crucii. Pe un ax central apare o figură antropomorfă stilizată, cu doi ochi, nas, gură deschisă, iar pe cap având o coroană în formă de semicerc. Într-un blazon central deasupra uşii apare traforat anul construcţiei 1930. În stânga şi dreapta uşii, sub formă de traforeuri apare şi sigla meşterilor constructori: Maxim George şi fiul Maxim Teodor

CămârzanaLocalitate marcantă a Ţării Oaşului, Cămârzana este situată în nordul judeţului Satu Mare la graniţa cu Ucraina, fiind aşezată într-o zonă colinară, brăzdată de văi cu păduri de fag şi stejar. Munţii vulcanici au creat un teren foarte variat pentru stabilirea aşezărilor umane. Construcţiile gospodăriilor s-au acomodat terenului, astfel creându-se o aşezare de “tip împrăştiat”. 17. Cele mai multe case sunt construite în pantă, una dintre ele se găseşte pe strada Mocira 373 şi a fost construită în anul 1949 de meşterul constructor Călin Simion, fiind în proprietatea familiei Călin Ana (Gheorghe şi Anuţa Şăinăroaiei). Casa este clădită pe o fundaţie de piatră spartă, în partea din faţă (pivniţa) s-a creat un spaţiu de 5x6 m cu destinaţia de prăvălie cu trei geamuri şi o uşă de intrare construită din bârne cioplite, lângă care, sub foişor, se află un depozit construit din piatră. Pe acest suport se aşează o talpă groasă de gorun ca o centură pe care este clădită casa de locuit. Partea din faţă a casei este construită din bârne, tinda de 3x5 m şi camera “curată” de 6x6 m. În partea dinspre stradă şi lateral, casa este prevăzută cu un târnaţ cu foişor şi stâlpi de stejar. Partea din spate a casei este construită din “vaioagă” şi are camera de locuit de 5x5 m cu intrare într-o cămară de alimente; de aici se urcă în pod, acesta având dimensiunile de 2x5 m. Acoperişul este în patru ape şi este învelit cu ţiglă.18. Moara de apă este singura care mai

77

funcţionează pe Valea Lechincioarei. Construită la începutul secolului XIX, a fost de mai multe ori recondiţionată, totuşi elementele constructive de bază au rămas aceleaşi. Ultima intervenţie asupra casei s-a făcut în 1941 când s-au construit o cameră de locuit şi un târnaţ cu foişor, sub această formă regăsindu-se şi în prezent. Actualul proprietar este Văsălie Ion. Paleta morii este acţionată de apa din vale care este dirijată printr-un jgheab colector, jetul de apă fiind oprit de un stăvilar care se deschide manual pentru angrenarea mecanismului morii. Construcţia morii cu casa de locuit este clădită pe o fundaţie de piatră de râu şi piatră spartă. Pe această fundaţie este aşezată o talpă groasă de stejar pe care sunt clădiţi pereţii din bârne. Acoperişul este din două ape. Dacă iniţial moara a fost învelită cu paie, după ultima reconstrucţie ea a fost acoperită cu ţiglă. Compartimentarea clădirii este următoarea: - partea funcţională a morii este partea din faţă cu dimensiunile de 4x4 m, în subsolul căreia se află mecanismul cu roţile dinţate din lemn şi pietrele de moară. La nivelul solului se află un podium din scânduri unde se ţin sacii cu grâu sau porumb, de unde printr-o pâlnie de lemn se introduc boabele care sunt dirijate între pietrele de moară, unde se adună şi sacii cu produsul măcinat. Lângă camera morii se află o încăpere mai mică, de 2x4 m, prevăzută cu un pat, o masă, două scaune şi un lădoi. Acest spaţiu era destinat supravegherii, odihnei şi vămuirii produselor. Clădirea cuprinde o tindă de 3x5 m, cu acces la mecanism, camera morarului, camera de locuit şi o ieşire în spatele casei. Camera de locuit are dimensiunile 5x5 m şi îndeplineşte funcţie de bucătărie, dormitor şi cameră de zi. Majoritatea gospodăriilor din Cămârzana, construite în secolul al XIX-lea şi începutul secolului al XX-lea, sunt din bârne de stejar, pe fundaţie de piatră crăpată şi piatră de râu , provenită din zona munţilor vulcanici ai Ţării Oaşului.

Summary

The research we made within the project SAMCULT was carried on both side of the border in five villages from Romania, Petreşti, Bogdand, Viile Satu Mare, Soconzel şi Cămârzana. and four villages from Hungary, Szamosszeg, Nyircsaholy, Nagyecsed şi Vállay.

These villages are located on various landforms: from planes to hill area, to mountain area. Another characteristic of this area is the large number of ethnic communities: Romanian, Hungarian, Germans and Slovaks. The theme of the study is peasant architecture and the construction materials used in this kind of architecture. As an example I describe the oldest house from every village, with its most representative elements and the changes made to these houses according to the contemporary trends.

Bibliografie:

Bănăţeanu, Tancred, Arta populară din Nordul Transilvaniei, Baia Mare, Casa Creaţiei populare a Judeţului Maramureş, 1969 Butură,Valer, Etnografia poporului român. Cultura materială, Cluj-Napoca, Ed. Dacia, 1978 Hauler, Ernest, Istoria nemţilor din Regiunea Sătmarului, Satu Mare, Ed. Lamura, 1998 Dunăre, Nicolae, Civilizaţie tradiţională românească în Curbura Carpatică Nordică, Bucureşti, Ed. Ştiinţifică şi enciclopedică, 1984 Godea, Ioan, Arhitectura la români de la obârşii la Cozia, Oradea, Ed. Primus, Oradea, 2007 Ionescu, Grigore, Istoria arhitecturii în România, vol. II, Bucureşti, Ed. Academiei RSR, 1965 Pănoiu, Andrei, Din arhitectura lemnului, Bucureşti, Ed. Tehnică, 1977

78

1.Gergely Zsuzsanna-Gergely Béla Bercsényi, utca 21.

3.Ganyu Elek, Szabadság utca. 4.Toth Sandor, Szabadság, utca 76.

5.(Reich Ferenc) Gazdag Ferenc – Szabadság, utca 7 6.(Scheierman F) Pataki F. Béla, Szabadság, utca nr. 30,

7.Arpád utca nr. 7 8.Petofi utca nr. 2 (Arpád u. 1, Láposi Béláne.

2.Dénes László, Gergely Szeréna (Taplós)-Nagydobos utca 9.

79

15.Grosos Dumitru, strada Principală nr. 2. 16.Maxim Teodor, str. Principală nr. 20,

9.Karádi János şi Káradi Csaba,str. Principală nr. 50

11.Str. Livezilor nr. 22, proprietar Sándor Anna

13. Casă cu etaj, Bogdand 14. Casă simplă, Bogdand

12.str. Tătăreşti nr. 35, proprietar Szabo Ilonka

10.Karádi Csaba, str. Principală nr. 18

80

17. A fost construită în anul 1949 de meşterul constructor Călin Simion fiind în proprietatea familiei Călin Ana (Gheorghe şi Anuţa Şăinăroaiei), str. Mocira 373 Cămârzana

18. Moara de apă - singura care mai funcţionează pe Valea LechincioareiCămârzana

Schiţe şi relevee - Tóth Zoltán

81

Evoluţia arhitecturii tradiţionale în zona Satu Mare

şi Szatmár-Szabolcs-Bereg Dr. Maria Lobonţ Puşcaş Termenul arhitectură trimite la un ansamblu de fenomene legate de locuinţă, habitat, organizarea spaţiului, modul de viaţă, formele socio-economice şi politice, manifestările simbolice şi religioase. Arhitectura în general este creatoare de spaţii şi de relaţii spaţiale, comunicând prin intermediul semnificaţiilor simbolice 1. Arhitectura ţărănească – creaţie materială tradiţională - este domeniul în care cele două paliere se împletesc, fiind locul în care regăsim „ingeniozitatea tehnică şi măiestria, puterea de adaptare la condiţiile naturale, social-istorice şi economice, grija pentru confort, dragostea pentru frumos ale unui lung şir de generaţii”2 . Arhitectura tradiţională rurală şi cea cultă, de-a lungul epocilor istorice, a cunoscut diferite faze de evoluţie ca răspuns la schimbările majore din societate, ea ilustrând modul de viaţă şi necesităţile societăţii. Arhitectura nu este un fenomen static, ci reflectă „realitatea mijloacelor tehnice, economice şi sociale, obiceiurile, nivelul de cultură şi apreciere estetică ale unei colectivităţi, naţiuni, stat, într-un anumit moment sau într-o anumită perioadă a istoriei sale. Arhitectura nu face civilizaţia unei epoci, ci ea este rezultatul unei civilizaţii” 3. Pornind de la acestea, vom prezenta şi analiza schimbările intervenite în arhitectura rurală a secolului XXI, folosindu-ne atât de informaţiile oferite de teren, cât şi de cele bibliografice, de arhivă etc. Considerăm că o atenţie deosebită trebuie acordată influenţelor şi împrumuturilor culturale, disoluţiilor care apar în cadrul arhitecturii vernaculare din zona pe care ne-am propus-o spre studiu , o zonă multietnică (în care trăiesc alături de români: maghiari, şvabi, slovaci, evrei, rromi). Arhitectura ţărănescă, „arta sacră”4 , reprezintă un ciclu de condiţii care nu pot fiinţa independent.

1 Antongini G., Spini T., „Arhitectura”, în Dicţionarul de etnologie şi antropologie, Iaşi, 1999, p. 802 Georgeta Stoica, Arhitectura populară românescă, Bucureşti, Ed. Meridiane, 1989, p. 203 Cătălina Cristina Pănculescu, Arhitectura modernă şi contemporană, Bucureşti, 2004, p.174 Mircea Eliade, Sacrul şi profanul, Bucureşti, 1995, p. 97

Astfel, arhitectura ţărănească este strâns legată de factorii geografici şi climatici, care influenţează calitatea şi tipurile de materiale de construcţie, toate aceste elemente determinând o tehnică de lucru adecvată. Pe de altă parte, arhitectura ţărănească este rezultatul mentalităţii tradiţionale care are la bază dorinţa de perfecţiune. Aceste aspecte contribuie la capacitatea ţăranului de a folosi toate resursele necesare oferite de cadrul specific zonei în care trăieşte. Văzută de către antropologi ca fiind „cheia înţelegerii naturii umane”5 , arhitectura tradiţională oferă specialiştilor observaţii în legătură cu comportamentul uman în spaţiul locuit. În zona Satu Mare, Szatműr-Szabolcs-Bereg (am avut în vedere localităţile: Cămărzana, Soconzel, Bogdand, Petreşti, Viile Satu Mare, Szamosszeg, Nyrcsaholy, Nagyecsed, Vállaj) realităţile de tern oferă informaţii diverse şi importante privind sistemele de locuire. Arhitectura, singura artă care are o finalitate practică obligatorie, a cunoscut de-a lungul timpului o evoluţie semnificativă. Obiectul de arhitectură – casa sau locuinţa - capătă, datorită nevoilor umane, finalităţi practice, dar şi spirituale. Funcţiile casei nu sunt doar utilitare, pragmatice, ci ele sunt simbolice şi estetice. Amos Rapoport acordă o mare importanţă caracterului formativ al arhitecturii tradiţionale, unde construcţia era „un canal de comunicare şi un păstrător al sistemului de valori, şi nu un simplu adăpost”6 . Simbol major al apartenenţei etnice sau regionale, casa a devenit emblemă şi pentru etniile conlocuitoare. În acest context obiceiurile şi riturile de construcţie sunt expresie a tiparelor mentalitare – doar în Cămărzana am întâlnit oameni care ne vorbesc despre cum se alegea locul unde urma să fie construită o casă, despre ce se punea în fundaţie, sau obiceiurile de casă nouă: ”când să apucau la casă apoi puneu apă sfinţită la colţuri fundaţiei şi orice bănuţi de năroc”7 ; maghiarii, şvabii ori slovacii din zona studiată nu au practicat niciodată astfel de obiceiuri. Casa, locuinţa, asemeni celorlalte componente ale vieţii individului, este supusă schimbării, evoluţiei. Dar această evoluţie nu face altceva decât să submineze substratul spiritual al vieţii tradiţionale, impunând deseori disoluţii.

5 Florin Biciuşcă, Centrul lumii locuite, Bucureşti, 2000, p. 136 Amos Rapoport; apud: Florin Biciuşcă, op.cit, p. 157 Inf. Ţimerman Iacob, 68 ani, Cămărzana, jud. Satu Mare, 2010

82

Satul, în postcomunism, a cunoscut sistematic transformări care i-au schimbat structura socială, demografică şi economică cu efecte directe asupra normelor şi valorilor culturale şi sociale, a mentalităţii individuale şi de grup. Arhitectura rurală, producţie a culturii materiale, alături de alte manifestări ale culturii (costumul tradiţional, alimentaţia, obiceiurile etc.), a cunoscut cel mai puternic aceste transformări. Începând cu a doua jumătate a secolului al XX-lea, fenomenul de disoluţie în arhitectura vernaculară (vernacullus în latină - indigen, domestic), este întâlnit mai ales în satele din Ţara Oaşului. Aici, casa palat 8 este elementul de bază al identităţii „oşeneşti”9 . Am cercetat în acest sens localitatea Cămărzana. În zona Codru – localităţile Soconzel, Bogdand, în zona Subcodru – Viile Satu Mare, sau în zona de Câmpie localitatea Petreşti sau comunităţile din Szatmar-Szobolcs-Bereg acest fenomen nu are aceeaşi amploare, aici schimbări în cadrul arhitecturi vernaculare fie nu au avut loc – Petreşti, Vallaj, fie s-au oprit în anii 1989 – Soconzel, Szomosszeg, Nyrcsaholy, Nagyecsed, la Viile Satu Mare casele noi construite sunt ale orăşenilor care le folosesc ca şi case de vacanţă. În Bazinul Tisei Superioare, în nord-vestul Transilvaniei şi în întreg spaţiul carpato-danubiano-pontic tradiţia construcţiilor ţărăneşti din lemn în este foarte veche, lemnul influenţând în mod direct apariţia unei veritabile civilizaţii a lemnului10 . Aici casele din lemn erau creaţii de arhitectură populară, gândite şi create echilibrat, cu rigoare geometrică. În comunităţile studiate arhitectura vernaculară a avut un numitor comun şi anume materialele de construcţie – lemnul - în Cămărzana, Soconzel, Szomosszeg, Nyrcsaholy, Nagyecsed, Viile Satu Mare; lut, vaioagă, cărămidă arsă şi materiale vegetale în satele şvăbeşti sau maghiare – Vallaj, Petreşti, Bogdand. Locuinţele tradiţionale, adevărate monumente de arhitectură vernaculară găsite în zona studiată, sunt mărturiile palpabile ale vechimii sistemului constructiv şi a sistemului de locuire. Casa tradiţională are în linii mari aceaşi formă şi structură de organizare, indiferent de zona etnografică la care ne-am referi; diferenţele apar doar în ceea ce priveşte dimensiunile şi

8 Alina Creangă-Astaloş şi Liuba Horvat, „Prestigiul social în arhitectura contemporană din Oaş”, în Studii şi cercetări etnoculturale, nr. VI, Bistriţa Năsăud, 2001, p. 2329 Ibidem, p. 24210 Andrei Pănoiu, Din arhitectura lemnului, Bucureşti, 1977, p. 83

ornamentaţia. Ioan Toşa consideră că lemnul este prezent în viaţa omului însoţindu-l în toate momentele importante ale vieţii „de la leagăn până la mormânt”11: căsătorie - biserică; naştere - leagănul copilului; moarte –„sălaşul”, sicriul.

Casă din Bogdand, jud. Satu Mare Mai mult, se ştie că lemnul a dezvoltat în mentalitatea tradiţională o matrice de sensuri, dar toate au la bază ideea de armonie cosmică între om şi copac, între om şi natură, între om şi Cosmos. Aşa cum susţine reputatul etnograf clujean Ioan Toşa, „casele erau făcute din bârne sau din văioage şi erau învelite în paie de secară; casele bătrâneşti erau în cheotori şi aveau uşile făcute din lemn, cu ţâţâni şi cu chei tot de lemn; casele vechi aveau pereţii din pământ bătut între scânduri şi erau acoperite cu paie”12. La construcţii, mai ales pentru elementele de rezistenţă, se folosea de regulă lemnul de esenţă tare13 – stejar, gorun, care conferă rezistenţă, trăinicie construcţiei indiferent de destinaţia pe care aceasta o are: casă, biserică, anexe ( şură, grajd, coteţ, găbănaş etc ). Esenţe des folosite erau şi bradul, fagul, carpenul, salcâmul şi plopul, sigur în funcţie de zonă14, de aşezare geografică. „Se căuta să folosască la casă lemn de stejar că era tare şi ţine casa mulţi ani, bradul era bun şi el pentru construcţie...”15. Din stejar şi gorun (în funcţie de zonă) se confecţionau elementele de rezistenţă ale casei, elementele purtătoare: temelia (adică tălpile de la bază), bârnele pereţilor, cununile, furcile, stâlpi; în unele zone de deal se făceau şi grinzile tot din stejar16, în timp ce elementele purtate adică susţinute: tavan, streaşină, acoperiş, învelitoare

11 Ioan Toşa, Casa în satul românesc de la începutul seco-lului XX, Cluj Napoca, 2002, p. 8312 Ioan Toşa, op.cit., p. 7313 Inf. Onica Gheorghe,65 ani, Cămărzana, jud. Satu Mare, 201014 Mihai Dăncuş, Zona etnografică Maramureş, p. 12315 Inf. Petcaş Ioan, 78 ani, Soconzel, jud. Satu Mare, 201016 Ioan Toşa, op.cit. p. 89

83

sunt realizate din scânduri de brad, trestie, lut, şindrilă, paie, ţiglă17, poală18 sau tablă. Materialele şi tehnica folosite la acoperirea caselor au fost influenţate atât de condiţiile climaterice, cât şi de dezvoltarea economică19. Învelitorile realizate din materiale de natură vegetală au fost folosite o lungă perioadă de timp la casele ţărăneşti. Foarte târziu (sfârşitul secolului al XIX-lea, mijlocul secolului al XX-lea) locul lor va fi luat de învelitorile realizate din ceramică (ţiglă), tablă, poală (foarte rar a fost utilizată poala naturală din piatră). În categoria învelitorilor de natură vegetală în zona studiată au fost utilizate până în prima jumătate a secolului XX: • cele realizate din paie de cereale, în special cele cu fir lung de grâu şi secară; • cele realizate din stuf şi trestie; • draniţă ori şindrilă realizate din lemn de brad şi mai rar din lemn de fag sau stejar20. După modul de construcţie, casa ţărănească din zona studiată este caracterizată prin: 1. folosirea materialelor specifice de construcţie a lemnului, în special; 2. dimensiune şi formă: casele erau construite după aceleaşi planuri evoluând de la casa cu 1-2 camere, la casa cu 3-5 camere (în perioada de tranziţie a arhitecturii rurale anii 1960-1980).

Casă cu două camere şi tindă, Cămărzana, jud. Satu Mare

17 Gheorghe Focşa, op.cit., p. 25518 Foaie de eternit folosită pentru acoperirea construcţiilor19 Tibor Sabján, Tetöfedések (Sisteme de acoperire), Buda-pest, 2007, p.520 Inf.Păcurar Toader, 58 ani, Soconzel, jud. Satu Mare, 2010

Casă ţărănească din Soconzel, jud. Satu Mare

Casă din Szamosszeg, Szatmar-Szabolcs-Bereg Începând cu a doua jumătate a secolului XX arhitectura rurală îşi schimbă uşor înfăţişarea, casele ”bătrâne ”fie sunt demolate, fie sunt transformate. Am identificat câteva motive care au dus la schimbările din cadrul arhitecturii rurale, astfel: în perioada 1960-1980 în comunităţile rurale este introdusă de stat obligativitatea folosirii unui proiect pentru construirea caselor, deci nu mai vorbim despre arhitectura vernaculară deşi avem în vedere arhitectura locală, ci vom vorbi despre arhitectura rurală ca formă contemporană a arhitecturii vernaculare ; există comunităţi în care apar noile tipuri de locuinţe în urma unor calamităţi naturale – “inundaţiile din 1970 la Szamosszeg au distrus parte din casele vechi, noile construcţii fiind acum realizate pe baza unor proiecte impuse”21. Informaţia de teren ne indică faptul că în perioada regimului comunist au fost obligaţi la adoptarea unor modele, a unor tipologii identice; în zona Oaş în cazul caselor, curţilor, împrejmuirilor persistă această tendinţă de „uniform” şi după schimbarea politică care a intervenit „am făcut casa mare aşe 21 Inf. Bodó János, 64 ani, Szamosszeg, Szatmar-Szobolcs-Bereg

84

cum o făcut-o şi vecinu din sus şi fratele meu, da io am cu tri camere mai mult”22, forma o copiază schimbând culorile şi dimensiunile: „io am cu două camere mai mult ca vecinu, da am pus jamuri termopan de la început, îs tare mândre...am făcut şi on balcon mnic”23. Modernizarea a „alungat” din arhitectura vernaculară parte din materialele şi tehnicile tradiţionale 24, lemnul, piatra şi lutul (vaioaga, cărămida arsă etc.), „materialele crude” 25 fiind înlocuite de beton, BCA, tablă, materiale plastice, aluminiu, inox, termopan etc. Atât materialele de construcţie, cât şi dimensiunile şi formele se modifică în cazul casei contemporane: casa cu 10-20 de camere (anii 1980- 2007) în zona Oaş.

Casă din Cămărzana, jud. Satu Mare “Modificările locuinţei şi gospodăriei rurale contemporane, se datorează – ca structură, spaţiu, funcţionalitate şi estetică – în cea mai mare parte modului de viaţă din sate. De obicei, exteriorul locuinţei rurale redă situaţia socială a celor care o ocupă, reprezentând deopotrivă un simbol al spiritualităţii şi al stării culturale. În multe cazuri – prin intermediul locuinţelor – familiile rurale preiau de la generaţiile anterioare o serie de elemente tradiţionale de mare sensibilitate şi forţă 22 Inf. Ţimerman Iacob, 68 ani, Cămărzana, jud. Satu Mare, 201023 Inf. Flore Ioan, 64 ani, Cămărzana, jud. Satu Mare, 201024 Augustin Ioan, Pentru re-încreştinarea zidirii, Bucureşti, 2005, p. 5425 Radu O. Maier, “Cercetarea aşezărilor şi arhitecturii ţărăneşti din mai multe zone etnografice ale transilvaniei”, în Satul tradiţional de ieri, de azi şi de mâine, Cluj Napoca, 2002, p. 237

de expresie” 26. Modalităţile de concepere şi locuire a spaţiului domestic fiind expresii ale etosului unei societăţi, fiecare cultură are un mod anume de a aborda categoriile public/privat, interior/exterior, închis/deschis 27. Această abordare a spaţiului este o marcă identitară, începând de la felul în care este poziţionată casa faţă de stradă, tipul de împrejmuire şi modul de amenajare a casei de locuit şi de organizare al curţii- spaţiu semipublic. Astfel de mărci identitare sunt identificate în zona studiată după cum urmează:

• poziţionarea casei de locuit perfect perpendiculară pe stradă, într-o ordine desăvârşită, pe loturi dreptunghiulare cu structuri interioare funcţionale, având curţi îngrijite şi curate este întâlnită în satele şvabeşti Vállaj şi Petreşti; • văruirea casei oşeneşti vechi cu mnierâu;• construirea de case “palat” un lucru specific oşenilor din Cămărzana; • dimensiunea şi forma locuinţelor, slovacii din Nyircsaholy; maghiarii din Nagyecsed, Szamosszeg, Viile Satu Mare, Bogdand; românii din Soconzel au case cu 2-5 camere.

În cazul arhitecturii satelor şvăbeşti avem o situaţie aparte, aici casele de alt tip decât cel tradiţional sunt deosebit de puţin şi foarte bine integrate în peisaj. Casele tradiţionale au evoluat , oferind acum confortul specific secolului XXI, singurele intervenţii asupra caselor tradiţionale la exterior se fac în ceea ce priveşte schimbarea geamurilor, a uşilor, eventual a culorii tencuielii. O atenţie deosebită se acordă detaliilor de finisaj: la interior sunt amenajate băi şi bucătării bine utilate. Aceste locuinţe sunt marcă identitară a şvabilor. În România această arhitectură tradiţională a fost protejată de sistemul de valori şi bunul simţ al proprietarilor. În Ungaria arhitectura tradiţională şvăbească este protejată de legislaţia în vigoare menită să conserve valorile tradiţionale, la Vállaj există câteva case noi cu etaj dar sunt pe o stradă lăturalnică, în zona centrală şi pe străzile principale construcţiile noi sunt ridicate după proiecte care respectă tipologia locală şvăbească.

26 Trăilă Cernescu, “Schimbări din perspectiva locuirii în mediul rural românesc”, în Sociologie Româneascã, vol I, nr. 1, Iaşi, 2000 , p. 4427 Richard Cresswell, „Locuinţa”, în Dicţionarul de et-nologie şi antropologie, Iaşi, 1999, p. 389

85

Casă şvăbească din Valláj, Szatmár-Szabolcs-Bereg

Casă şvăbească din Petreşti, jud. Satu Mare Nici românii şi nici maghiarii din zona de câmpie a zonei Sătmarului nu sunt departe de această tendinţă de păstrare şi conservare a tipului de locuire tradiţional, dar, asemeni şvabilor, intervin în arhitectura locală ţinând cont în primul rând de factorul pragmatism. Aceştia îşi măresc, dacă e cazul, casa, atât cât să asigure confortul general al familiei (extinderea la sol sau mansardarea casei): ”pe la noi nu se construieşte ca în Oaş, nu se fac palate, numa de nelcoşag, la noi trebe să ai tăt ce-ţi trebe şi să trăieşti cât mai bine” 28. Progresul, evoluţia şi dorinţa omului de a avea mai mult nu pot fi condamnate, odată cu apariţia noilor materiale de construcţie şi aplicării noilor tehnici de construcţie arhitectura contemporană, atât cea din mediul urban, cât şi cea din mediul rural îşi permite să pună în practică forme mai îndrăzneţe, inedite, de expresie arhitecturală.

28 Inf. Szilagy Pétér, 58 ani, Bogdand, jud. Satu Mare , 2007

Dar din păcate sunt comunităţi inovative în zona studiată în care rezultatul nu este întodeauna cel dorit, deoarece când vorbim despre arhitectura din Ţara Oaşului suntem în unele cazuri tentaţi să vorbim despre kitsch în arhitectură, o parte a caselor şi a spaţiilor (private ori publice) au căzut pradă, spun unii specialişti, duetului „sublim-execrabil” 29. În zona Satu Mare şi Szabolcs-Szatmár-Bereg am identificat trei tipuri de localităţi având în vedere gradul de conservare al filonului tradiţional al arhitecturii:- comunităţi filon tradiţional conservative - Petreşti, Vállaj, Bogdand unde 80 - 90 % din case sunt cele tradiţionale de la sfârşitul secolului al XIX-lea începutul secolului al XX-lea;- comunităţi semiconservative – Szamosszeg, Nagyecsed, Soconzel, aici 30 % din case sunt cele tradiţionale, 60 % sunt case construite după 1950 până în 1989 (casele construite aici după anii 90 pot fi numărate pe degete);- comunităţi inovative - Cămărzana, Viile Satu Mare, Nyrcsaholy aici casele întâlnite sunt şi tradiţionale, şi cele impuse de autorităţi şi cele ridicate după 1990.

Casă din Viile Satu Mare, jud. Satu Mare Motivele pentru care întâlnim cele trei categorii de case în acelaşi timp înt-o localitate sunt diverse: conservatorismul etnic şi situaţia financiară par a fi două principale motive. În Ţara Oaşului ridicarea unei case este o dovadă a stării financiare a proprietarului, este o marcă a prestigiului social, iar coexistenţa casei ”bătrâne” alături de casa nouă demonstrează puternicele 29 Octavia Groza, „Despre spaţiu şi măsură”, în Altfel de spaţii, Bucureşti , 2001, p. 58

86

legături la grupul de apartenenţă. Pentru şvabi casa e emblematică, e marcă identitară. La Viile Satu Mare şi Nyircsaholy, care sunt două comunităţi foarte urbanizate, se constată o evoluţie semnificativă datorită apropierii de oraş şi de influenţele acestuia ,dar şi a orăşenilor care s-au mutat aici (ambele localităţi sunt la distanţă de aproximativ 10 km de oraşele Satu Mare şi respectiv Mateszalka).

Casă din Nagyecsed, Szatmár-Szabolcs-Bereg

Casă din Nyircsaholy, Szatmár-Szabolcs-Bereg Concluziile privind evoluţia şi schimbările ce apar în cadrul arhitecturii tradiţionale rurale ar fi următoarele: disoluţiile din cadrul arhitecturii tradiţionale sunt cauzate în primul rând de evoluţia economică ( datorată migraţiei forţei de muncă), apoi de cea socială, mentalitară şi chiar politică (ne gândim aici la sistemul comunist- totalitar şi egalitarist, apoi momentul europenizării). Evoluţia economică se resimte în arhitectura locală, dar şi în schimbările de mentalitate. Construirea unei case este condiţionată atât de situaţia economică, cât şi de aspiraţiile şi personalitatea individului. Casa în zona studiată este un simbol, o marcă identitară;

ea alimentază şi accentuează prestigiul social al omului (familiei) în societate. Fără exagerare putem adapta un proverb clasic şi să spunem “Spune-mi în ce casă locuieşti, ca să îţi spun cine eşti”.

Summary Traditional architecture offer to specialists observations about human behaviour. In Satu Mare, Szatmar-Szobolcs-Bereg area (especially Cămărzana, Soconzel, Bogdand, Petreşti, Viile Satu Mare, Szomosszeg, Nyrcsaholy, Nagyecsed, and Vallaj) field reality offers a big amount of information about living systems. The approach and perception of space is an identity brand, beginning with the house position towards the street, the tip of fence, the way the house is organized and the systematization of the yard.Such identity brands were identified as follows:- in Vallaj and Petreşti we find houses positioned perpendicular to the street, in a perfect order, on rectangular lots, with functional interiors and clean yards;- the houses coloured in mnierâu (blue) in Cămârzana;- building palace-houses in Cămârzana;-dimension and form in Nyircsáholy (the Slovak ethnics), Nagyecsed, (the Hungarian communities), Soconzel houses with 2-5 rooms (Romanian communities). The evolution and the changes of the traditional architecture is base on: economic development (labour migration), social development, changes occurred in mentality and even political development (we consider here the communist period and the moment of opening to Europe). Economic development is present in traditional architecture, but also in changes of mentality. Building a house is about economical power, but also about man aspiration and man personality. For the communities studied, the house is a symbol, an identity brand; she feeds social prestige of man and family inside community. It is no exaggeration when we say:”tell me how big is your house, so I can tell you how you are.”

Bibliografie Augustin Ioan, Pentru re-încreştinarea zidirii, Bucureşti, Ed. LiterNet, 2005 Bernea, Ernest, Spaţiu, timp şi cauzalitate la poporul român, Bucureşti, Ed. Humanitas,

87

1997 Biciuşcă, Florin, Centrul lumii locuite, Bucureşti, Ed. Paidea, 2000 Bonte, Pierre; Izard, Michel, Dicţionar de etnologie şi antropologie, Iaşi, Ed. Polirom, 1999 Cernescu, Trăilă, “Schimbări din perspectiva locuirii în mediul rural românesc”, în Sociologie Românească, vol I, nr. 1, Iaşi, Ed. Polirom, 2000 Creangă-Astaloş, Alina şi Horvat, Liuba, “Prestigiul social în arhitectura contemporană din Oaş”, în Studii şi cercetări etnoculturale, nr. VI, Bistriţa Năsăud, 20017. Dăncuş, Mihai, Zona etnografică Maramureş, Bucureşti, Ed. Sport-Turism, 19868. Eliade, Mircea, Sacrul şi profanul, Bucureşti, Ed. Humanitas, 20059. Focşa, Gheorghe, Ţara Oaşului. Studiu etnografic, vol.II, Bucureşti, Ed. Muzeului Satului, 197510. Gheorghiu,Teodor Octavian, Locuire şi neAşezare, Bucureşti, Ed. Paidea, 200211. Godea, Ioan, Arhitectura la români de la obârşii la Cozia, Oradea, Ed. Primus, 200712. Groza, Octavia, Altfel de spaţii. “Despre spaţiu şi măsură”, Bucureşti , Ed. Paidea, 200113. Hauler,Ernest, Istoria nemţilor din Regiunea Sătmarului, Satu Mare, Ed. Lamura, 1998 14. Maier, Radu Octavian, “Cercetarea aşezărilor şi arhitecturii ţărăneşti din mai multe zone etnografice ale Transilvaniei”, în Satul tradiţional de ieri, de azi şi de mâine, Cluj Napoca, 2002, p. 23715. Pănculescu,Cătălina Cristina, Arhitectura modernă şi contemporană, Bucureşti, Ed. Fundaţiei România de mâine, 200416. Pănoiu, Andrei, Din arhitectura lemnului, Bucureşti, Ed. Tehnică, 197717. Sabján, Tibor, Tetöfedések (Sisteme de acoperire), Budapest, Ed. Terc, 200718. Stoica, Georgeta, Arhitectura populară românescă, Bucureşti, Ed. Meridiane, 198919. Toşa, Ioan, Casa în satul românesc de la începutul secolului XX, Cluj Napoca, Ed. Supergraph Tipo, 2002

88

A hagyomány szigeteEgy szamosszegi lakóház

története

(Hagyományos lakásbelső1 Szamosszegen 2010-ben)

Dr. Bodnár Zsuzsanna

Az emberek többsége, ha belép egy idegen házba, önkéntelenül körülnéz, és a látottakat összehasonlítja saját háza, lakása tárgyaival. Benyomásai alapján próbál tájékozódni: milyen emberek lehetnek vendéglátói, miben különböznek tőle s házától, és miben hasonlítanak hozzá és az otthonához. Anélkül, hogy különösebben elemezné a látottakat, következtetéseket von le, véleményt formál a ház tulajdonosairól. A környezet, amelybe bevezetik, leültetik, visszahat viselkedésére, közérzetére. 2

Harminc éves szakmai pályafutásom egyik maradandó élménye, amikor 2010. március 12-én (havas esőben) először jártam Szamosszegen özv. Kósa Albertné házában. Mint a hagyományos lakáskultúra kutatója, megdöbbenve nyitottam be a tájháznak is beillő lakóházba. A házba belépve, már az első érzésem az volt, hogy ide még nagyon sokszor vissza kell jönnöm. Kósa Albertné és lányai szeretettel és tisztelettel fogadtak, és segítették néprajzi gyűjtőmunkámat. Második utam során már felnőtt unokájával együtt fogadott, aki ugyanolyan szeretettel várt, hiszen „belenevelődött” a vendégfogadásba. Már az első találkozás alkalmával igazat adtam a település krónikásának, Losonczi Lénának, aki a következőket írta könyvében: „A szamosszegi ember egyszerű, komoly, inkább derűs, mint borús. Szókimondó, egyenes jellem. Jó kedélyű, tréfálkozó.”3 Ugyanez elmondható a 91 éves Kósa Albertné Puskás Irénke nénire is.1 Hagyományos lakásbelsőről addig beszélhetünk, amíg egyes közösségek nagyjából azonos fajta, hasonló stí-lusjegyeket viselő bútorokat használnak, s azt a házak-ban azonos módon rendezik el. (DELI Edit: Lakásbelső, bútorok. Megjelent: Gazda László – Varga Gyula (szerk.): Hajdú-Bihar megye népművészete. Budapest, 1989, Európa Könyvkiadó. 133 p.)2 S. Nagy Katalin: Lakberendezési szokások. Budapest, 1987, Magvető Kiadó. 7 p.3 Losonczi Léna: A Szamos szeg-letében. Szamosszeg, 2007, Szamosszeg Község Önkormányzatának kiadása. 67 p.

Kósa Albert és Kósa Albertné (Puskás Irén) 1995 körül A parasztság életével legszorosabb kapcsolatban a ház áll: az védi meg az időjárás viszontagságai ellen, teret ad az élet különböző mozzanatainak, a munkának, szórakozásnak, mindezek mellett tároló helyiség is.4 Ugyanakkor a lakás az életmód, a foglalkozás és a gazdasági helyzet egyik közvetlen tükrözője is. Vajkai Aurél hívta fel a figyelmet arra, hogy a lakáskultúrán belül a lakóház berendezésének, beosztásának leírása, elemzése minden gazdasági, történeti, esztétikai szempont érvényesítése mellett is csak holt anyag marad a mindennapi élet rendje, a házhoz kapcsolódó szokások nélkül.5 Ezért tanulmányomban fontosnak tartom a lakásberendezés mellett a lakóház életének bemutatását is. 1937-től kezdődően egy olyan házberendezést szeretnék bemutatni, melyet egyetlen gazda családja használt, illetve használ napjainkban is.

Paraszti porta – népi építészet A lakóházat az 1880-as években id. Kósa

4 Vajkai Aurél: A magyar népi építkezés és lakás kutatása. Klny. A magyar népkutatás kézikönyvéből. Budapest, 1948. 3 p.5 Vajkai Aurél: Élet a cserszegtomaji házban. Megjelent: Ethnographia LIX. Évf. 54-72. Budapest.

89

Albert építette, aki a 91 éves Irén néninek az apósa volt, s a ’14-es háborúban meghalt. A néni, Kósa Albertné Puskás Irén 1919-ben született, s férjhez menetele óta (1937), 73 éve él ebben a házban. Elmondása szerint a férje, Kósa Albert hozta ebbe a házba, aki két éve, 93 éves korában halt meg. A házaspár kilenc holdon gazdálkodó, a faluban köztiszteletben álló, rendes, szorgalmas család volt. Földjükön dolgoztak, gazdálkodtak, s három lánygyermeket neveltek fel. A hosszú, keskeny szalagtelek, amelyen a ház áll, hűen visszatükrözte az itt élők gazdasági tevékenységét. Az udvar soros beépítésű. A beépített lakóházas telek három funkcionális részből állt: az udvar, a rakodó vagy gazdasági udvar, és a kert.6 Legtöbbször kerítés választotta el ezeket egymástól. A lakóudvar első része és a ház előtti rész a virágos kert volt, a háziasszony szépérzékét, igényességét mutatta, illetve a mai napig is mutatja. A középső rész, a gazdasági udvar szolgálta az állattartást. A kert általában két részből állt, az elkerített kiskert a konyhakerti növényeknek és a nagykert. A ház a falu központjában, a Laczfy nádor utca 7. szám alatt, kissé beljebb, csendes helyen áll. Eredetileg egy kis ház volt: szoba, pitvaros szabadkéményes konyha, alsó szoba, oldaltornáccal. Ez a ház tágabb értelemben az ún. alföldi háztípushoz tartozik. A lakóház „alja” tégla, falazata vályog, tetőfedő anyaga cserép.

6 Losonczi Léna: i. m. 51 p.

A lakóház képe napjainkban

Ez azzal is magyarázható, hogy a faluban a Steiner testvérek tulajdonában volt egy cserép- és téglagyár, amely az 1930-as évekig biztosította az építkezésekhez szükséges alapanyagot. Itt igen jó minőségű, tartós cserepeket készítettek. A lakóház szarufás, nyeregtetejű épület, trapéz alakú deszka oromfallal, két szellőzőnyílással, vízvezető deszkával. A helyiségek földpadozatosak a mai napig is (pvc burkolattal), borításos deszkamennyezetűek, mestergerendája soha nem volt az épületnek. A keresztgerendák a gróf erdejéből valók. A vályogot a faluban élő cigányok vetették, az ácsmunkát a falu ügyes kezű ácsai végezték. A ház kalákában épült. A szabadkéményt lebontották, majd lepadlásolták. Az utcafrontra eredetileg két kisebb ablak nézett (olyan, mint a jelenlegi udvarra néző ablakok), de az 1970-es

A lakóház alaprajza, a tisztaszoba 1937-nek megfelelő berendezésével

90

Tornácoszlop tartó vastalp SPITZ MÓR NAGYKÁROLY felírattal

árvízkor kicserélték őket a ma is meglévő egy nagy ablakra. A tornác az utca felé zárt, s ablak található rajta. A négy fa tornácoszlopot vas oszloptartóba helyezték, melyeket a feliratuk szerint Spitz Mór készített Nagykárolyban. Irénke néni lányának visszaemlékezése szerint: „a tornácoszlop lábát lánykorunkban kályhacsillaggal kentük be, majd később fáradt olajjal, hogy szép legyen”. A tornác eredetileg téglával volt lerakva, majd az ’50-es években mozaiklapra cserélték. A villanyt az 1960-as évek elején vezették be, előtte petróleumlámpával (hólyaggal, függőlámpával) világítottak. A falu lakosságát az ’50-70-es években olyan életmódváltozások kísérték, amelyek látványosan tetten érhetők a lakásbelsők megváltozásában, a közvetlen tárgyi környezet átalakításában. Mindezt bizonyítja, hogy a ház mai formája 1951-ben alakult ki. Ekkor építették hozzá egy fedél alá a kamrát, alatta pincével, a padlásfeljáróval, pincelejáróval, és az istállót (tehenólat), melyet két ablakkal és verécével láttak el. Ehhez toldották külön fedél alá, az istálló falához támaszkodó, deszkából és pallóból készült, keskenyebb és alacsonyabb szekerszént (szekérszín), a fásszént (fatároló), a karámos disznós ólakat és a tyúkólat. A beltelket kerítésekkel részekre osztották. A belső kerítések régen kóróból, sövényből készültek. Eredetileg az utcára palánk, majd faágasok közé feszített, alul-felül deszkával szegett drótkerítés volt, ma pedig drótkerítés vaskapukkal.A nyári konyha a lakóházzal szemben, kissé hátrébb (az istálló vonalában), azzal párhuzamosan állt, végében a sütőházzal. Ezt a kiskonyhát 1990-es években bontották le, szerepét a lepadlásolt füstös konyha töltötte be, melyet egy deszkafallal választottak le. A lakóház alaprajzi beosztását,

helyiségeinek számát, azok egymáshoz való viszonyát, funkcionális tagolódását, s ennek történeti változását a mindenkori gazdasági-, társadalmi viszonyok határozzák meg.7 Szatmár paraszti társadalmának differenciáltsága nemcsak a lakóházak építészeti kivitelezésében, hanem a térbeosztásban is megnyilvánul. A bemutatott lakóház soros elrendezésű, kétvégű ház, melynek alaprajzi tagolódása: szoba (felsőház) + pitvar, füstház (lepadlásolás után konyha)+ szoba (alsóház), ami tisztaszobaként funkcionál, + kamra + pincelejárat + istálló egy fedél alá építve + gazdasági épületek külön fedél alá építve. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a vagyoni helyzet nem annyira a lakóház nagyságában és berendezésében, mint inkább a gazdasági melléképületek számában és minőségében mutatkozott meg.8 Külön épült a nyári konyha (kiskonyha), mely a nagycsalád életének színtere volt tavasztól őszig.

Tornác A tornác különböző termények alkalmas szárítóhelye (itt történt a napraforgó- és, paszulyszárítás, diószárítás, régi harisnyában itt szárították a kapormagot, babot, hogy ne essen bele a zsizsik), de emellett helye volt itt a itt lócának, gyalogszéknek, s hozzá tartozott nyáron a kiságy is. A tornác mennyezetére a gerendákhoz és gerendavégekhez rúdtartókat erősítettek, ezekbe a kötözött tengerit, bokros tengerit tartó rudak kerültek. Ma a rúd elsősorban ruhaszárításra szolgál. A házba az egyszerű faoszlopos tornácról van a bejárat. A tornácoszlop kezdetleges fafaragással díszített, melyet fehérre meszeltek be. Szatmárban a református falvak házai mind kívül, mind belül hófehérek voltak, legfeljebb csak a legaljuk volt arasznyi magasan sárga földből készített mázzal vagy fekete illetve barna festékkel végig húzva.9 Az utóbbi negyven évben praktikussága miatt (nem látszik rajta a kosz), a hengerelt fal terjedt el. Ma ennek a háznak a tornác fala hengerelt, ugyanolyan, mint a lakószobáé. Az egyszerű bejárati ajtó sima, fából készült.

Pitvar (konyha) A tornác közepe táján van a bejárati ajtó,

7 Dám László: Lakóházak a Nyírségben. Debrecen, 1982, Studia Folkloristica et Ethnographica 6. 67 p.8 Erdész Sándor: Nyírség. Budapest, 1974, Gondolat Kiadó. 140 p.9 Csiszár Árpád: Néprajzi emlékek Beregből és Szatmárból. Debrecen, 2002, Ethnica Kiadás. 11 p.

91

amely a pitvarba vezet. A pitvar az előszoba szerepét tölti be, a bejárati ajtó mellett egy keskeny ablaka is van. Téli időszakban a pitvarban elhelyezett ládában tárolják a tűzifát, amellyel a lakószobában elhelyezett cserépkályhában fűtenek. A pitvart a mögötte lévő konyhától egy beépített deszkafal választja el, amelyen befelé nyíló ajtó van. Ezt a szabadkémény megszüntetésekor alakították így ki. A konyhában a gáztűzhely közelében vannak a moslékos edények, és egyéb tároló edények. A bejárattal szemben áll a helyi mester által készített, szépen faragott telázsi, rajta edények, tálak, tányérok és egyéb konyhai használati eszközök.

Telázsi a konyhai eszközökkel

A telázsit elölről a nyitott polcok eltakarásra telázsifüggöny zárja, de ezen van elhelyezve a konyharuha is, hogy mindig „kéznél” legyen. Szemben, a jobb oldalon áll az asztal, fölötte a „nyomott mintás”, gyári készítésű feliratos falvédővel. Az asztalon már megtalálható a mikrohullámú sütő, mellette pedig jól megfér a fából készült kanáltartó. Az asztal alatt lévő polcon található a bádog mosogatótál, a polc alatt pedig a zománcos lavór. A telázsi és az asztal között található a kisszék (karszék), ami a munka közbeni pihenésre, étkezésre és a tisztálkodásra szolgál. Az oldalfalra akasztották a különböző tepsiket, palacsinta- és tarkedli sütőket. Az asztal mellett megtalálható a hűtőszekrény, rajta edénytartó. Mellette a hátfalra „eldugva”, régi szokás szerint, a használó törülköző van felakasztva.

Lakószoba (felsőház) Az állandó lakásul szolgáló helyiség Szamosszegen az esetek nagyobbik részében az udvar felé eső hátsóház volt. Ez a választás tudatos

volt. Ennek ablakain keresztül lehetett szemmel tartani az egész udvart, az ólakat, és az udvaron történő mozgásokat. Az általam bemutatott lakóháznál ez éppen fordítva van, a felsőház (az utcafronti szoba) nagyobb méretű, tágasabb, s amikor az egész hattagú család még otthon élt, jobban elfértek ebben a felsőházban, illetve az utcára is jobban kiláttak, nyomon követhették a falu életét. Ebben a helyiségben eredetileg kemence volt, ezt váltotta fel a melegítésre és főzésre egyaránt szolgáló asztali tűzhely, a sparhelt. Alatta mindig volt hely a fáskosárnak. A fazekakat és a főzéshez használt egyéb eszközöket a konyhában tárolták, s mindig az éppen szükségeseket hozták csak át. A tűzhely közelében mindig állt egy-két gyalogszék, illetve gyékénnyel bekötött szék is. A szabadkémény lepadlásolásakor és a pitvar mögötti konyha kialakításakor a sparhelt kikerült a lakószobából, a tüzelőberendezés szerepét az akkor berakott cserépkályha vette át, amely az ajtó mellé került. Láthatjuk, hogy a lakás, a ház nem állandó képződmény. Változik belső térelosztása, berendezése, míg elér egy bizonyos fejlődési szintet, ahol megáll, hogy hosszú évtizedekig csak a berendezése és tárgyai változzanak.10 Szatmárban a házbelső a legidősebb generáció emlékezete szerint mindig párhuzamos berendezésű volt.11 A szamosszegi berendezés szerint a szoba két oldalán párhuzamosan elhelyezett ágyak találhatók, az előttük sorakozó székek között áll az asztal, az utcai ablak alatt pedig a karos láda. E berendezési elv mellett a lakástér beosztásának másik hagyománya is érvényesül, azaz a munkahelyül szolgáló szobarész mögött van egy, a használaton kívüliséget hangsúlyozó reprezentatív szoba. A lakásrendnek ezt a kettősségét még nyomatékosabbá teszik a jelzett időben még egymás mellett élő, a házilag és a kisiparosok által készített bútorok.12 A tulajdonképpeni lakóhely, a felsőház, párhuzamos elrendezésű, a parasztcsalád egész életének színteréül szolgált. A két ház (szoba) közötti különbség a lakóterének nagysága, a bútorok száma, minősége, a szoba használata, illetve használaton kívülisége között mutatkozik 10 Bodnár Zsuzsanna: Egy kárpátukrán falu lakáskultúrája. Megjelent: Szabadfalvi József (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XIX. 329-352. Miskolc, 1980, Herman Ottó Múzeum Kiadványa. 336 p.11 Morvay Judit – Molnár Mária: Tárgygyűjtés Szatmár-ban. Megjelent: Néprajzi Értesítő XLVIII. évf. 255-307. 264 p12 Flórián Mária: Felső – Tiszavidék. Szentendre, 1986, Szabadtéri néprajzi Múzeumok Tájegységei. 20 p.

92

meg.13 Szemben a tároló- és ülőbútorként használt karos láda, előtte asztal, székekkel. Az igényes kivitelű karos ládát szamosszegi asztalosmester készítette, tiszta ágynemű, kendő, vászon nemű tárolására szolgált. A pokróccal letakart láda volt a tekintélyesebb látogatók ülőhelye.14 Irénke néni elmondása szerint: „a ládát sok legény megülte, míg a három lányt férjhez adtam”.

Az ülő, fekvő és tároló funkciót egyaránt betöltő karos láda faragott háttámlával A szoba berendezéséhez tartozott a dikó, ma ugyanezt a funkciót a heverő látja el, amire nappal ledőlnek. A piszkosabb munkát az ágy végében lévő kis asztalon végzik. A mindennap használt ruha a lakószoba ajtaja mögötti fogason lóg. Az utcai és az udvari ablak között áll a kredenc. Tetején csinos, hímzett kredencterítő, mely azonban éppen csak beteríti, rajta leveses tál, porcelán findzsák, poharak, tányérok sorakoznak gondos rendben és tisztaságban. Itt van a helye a rádiónak és az órának is. Fiókjában tartják a Bibliát,

13 Bodnár Zsuzsanna: Lakásbelsők a Sóstói Múzeumfa-luban. Megjelent: Szabolcs – Szatmári Szemle XX. évf. 3. szám. 22-28. Nyíregyháza, 1985. 23 p.14 Csiszár Árpád 1985: i. m. 19 p.

az énekeskönyvet, gyufát, varrókészletet, az alsó, ajtós részben pedig a fehérneműt, ruhaneműt. Ez az egyik legrégibb bútordarab, amely „öreg mamáé”, vagyis Kósa Albert lánytestvéréé volt. A lakószobában szép példái a paraszti háziipari munkának a gyékény székek, melyek favázas szerkezetű, gyékény fonatú ülőalkalmatosságok. Ezeket a falu mocsaras részein bőven termett gyékényből, helybeli emberek, (Bodó Imre és Kiss Sándor) háziipari specialisták készítették, elsősorban a fonókhoz. A falusi asszonyok szerették, mivel kényelmes volt rajtuk az ülés. De ilyen székeket vásárba is vittek árusítani. A gyékényfonás szinte önálló iparággá fejlődött, még az 1950-es évek végén is éltek emberek, akik ezzel foglalkoztak.15

Favázas szerkezetű gyékényszékek A mai napig is az ágy alatt van a gyékény lábtörlő. Hogy „ha leteszem a lábam, ne fázzon meg”. Ebben a szobában van a nagy, gyékényszék (karszék), ami 73 éves, s a férj keresztapja, Bodó Imre az esküvőjükre, ajándékba készítette. Még napjainkban is az eredeti gyékényfonat van az ülőlapján. A bejárattal szemben, baloldalon található a televízió állvány, amely magasságával, a rajta lévő horgolt és a polcain elhelyezett keresztszemes terítővel kiemelkedik környezetéből, s 1973 óta bizonyítja az új technika fontosságát. A tv-állványt és a szobában lévő karos ágyat (rekamiét) Bodó Ádám szamosszegi asztalos mester készítette diófából. Ebben a karos ágyban előbb surgyé (szalmazsák) volt, rajta lepedő, benne dunna, párna, napjainkban paplan és párnák. Az ágy sötétbarnára van festve, szövet ágytakaróval van leterítve. Az ágy mellett lévő falvédő az 1970-es 15 Losonczi Léna: i. m. 54 p.

93

évekből származik, méterben vették Szalkán. A karos ággyal szemben, a másik fal mellett áll a tisztaszobából átkerült ágy, amely még a menyasszonyi stafírung egyik eleme. Ezen is ugyanolyan gyári szövet ágytakaró van, rajta hímzett terítő és díszpárna, mellette ágyvédő (falvédő) ugyanabból a Szalkán méterben vásárolt szövetből. A néni elmondása szerint eredetileg az ágyak mellett lévő falvédők is hímzettek voltak, „Nincsen rózsa tövis nélkül” felirattal, de ezek a sok mosástól, vasalástól elnyűttek, ezért kicserélték, de nem dobták el, hanem a pitvarban lévő fásláda letakarására szolgál. Az egész lakásbelső díszítésében nagy szerepe volt a kézimunkának, mert „a szépet mindig szerettük, s hál Istennek mindig volt kinek csinálni”. A szobai asztalt a főhely illeti meg, szemközt a bejárati ajtóval. Itt is a karos láda előtt, a szoba közepén, hosszában áll a barnára mázolt, puhafából készült asztal, középen keresztpánttal, alatta a jellegzetes vizes korsóval. Az asztal igényes viaszos vászonterítővel van letakarva, középen asztalfutó (kis hímzett terítő) van, rajta tálca tálcakendővel, rajta vizeskancsó és vizespohár, hagyományosan hímzett terítővel letakarva.

A lakószobában van még egy kisebb és alacsonyabb, alkalmi rendeltetésű asztal, amely az ajtó mögött áll leterítve, mögötte a falon feliratos falvédő: „Szívemnek, lelkemnek az a kívánsága, éljek én férjemmel örök boldogságban” felirattal. A házban, illetve bármely hajlékban élők ősi tulajdonsága, hogy többféle apró tárggyal veszik körül magukat, amelyek mágikus vagy gyönyörködtető funkcióval bírnak. Környezetükben ezek a tárgyak a bútorokkal együtt találhatók, mintegy kiegészítik, teljesebbé

teszik a berendezést.16 Mivel Szamosszeg lakossága református vallású, így a házberendezésben református hitre utaló tárgyakat láthatunk: Házi áldást, Bibliát. A lakásdíszítés fontos kelléke a falitükör. A felsőház egyik dísze a nagyméretű, festett kép barna keretben. „Ezen a képen 19-22 évesek lehettünk, még csak udvarolt nekem a férjem. Kolozsvárról járt egy fényképész, aki lefényképezett bennünket. Elvitte a fotót, felnagyította, majd megfestették, és így hozták vissza” – meséli a kép történetét Kósa Albertné. A nagy kép keretében láthatók kisebb-nagyobb képek a szeretett unokák képeivel. (10. kép) A ház díszítettsége nem öncélú. „A berendezési tárgyak díszítésének stílusa és ezek egymáshoz való viszonya, a szoba képe egyszerre fejezte ki a család ízlését és a faluközösséghez való tartozását is.” 17

Az ablak befüggönyözésére a vászonból, kartonból készült, függönypálcára helyezett, kétfelé nyitható drapériás firhang szolgált. Ma már a praktikus neylon függönyt használják. A lakótér összhangjához hozzátartozik a padló gondozottsága, díszessége. A régi szokásnak megfelelően az egyes helyiségek földje döngölt agyag. A döngölt földes szobát Szamosszegen lótrágyás sárga földdel mázolták fel. A tisztaságnak, a gazdasszony rendszeretetének és szorgalmának megítélésében 16 Bodnár Zsuzsanna: Egy kárpátukrán falu lakáskultúrája. Megjelent: Szabadfalvi József (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XIX. 329-352. Miskolc, 1980, Herman Ottó Múzeum Kiadványa. 339 p.17 Veres Gábor: Lakáskultúra. Megjelent: Pe-tercsák Tivadar – Veres Gábor (szerk.): Heves megye népművészete. 125-172. Eger, 2005, Heves Megyei Múzeu-mok Szervezete. 129 p.

94

nagy szerepe volt annak, hogy a ház földje sima, frissen mázolt legyen. A háziasszony mindennapos munkájához tartozott, és tartozik a mai napig a lakóház takarítása, karbantartása, söprése is. Kósa Albertné egész élete során ragaszkodott mondásához: „Mindennek legyen meg a helye, és minden legyen a helyén.”

Tisztaszoba (alsóház) Kósa Albertné házában az alsóházat tisztaszobának hagyták, s csak akkor használták, ha vendég érkezett. Ezt a szobát 73 évvel ezelőtt az apja, Puskás István által vásárolt „férjhez menő butrokkal” rendezték be. Így a két ágy (a férjhezmenő nászágy), egy ruhásszekrény (sifon), egy üveges kredenc, egy asztal és a két karszék. Ezek a mai napig is a berendezés részeit képezik, és használatban vannak. A bútorokat Mátészalkán vették, ezek már asztalosipari termékek. A nagyméretű sifonokban tárolják a ritkán vagy ünnepnapokon hordott fehérneműt, viseletdarabokat.

A bútorok elhelyezése eredetileg a centrális elvet követte, páros ággyal. Ez a tisztaszoba elrendezést látható a tanulmány elején lévő alaprajzon. Itt is középen volt az asztal, de alatta nem volt vizes korsó, az asztalt mindig leterítik az ágytakarókkal egy garnitúrához tartozó asztalterítővel. Erre az asztalra házi szőttes abrosz csak igen ritkán került. Az asztalterítő közepén asztalfutó (tablet) látható, rá virágvázát tettek művirágokkal, hamutartót,

tálcát helyeztek poharakkal. Az ágyakat itt is az ágyvég magasságáig rakják meg ágyneművel és a szövet garnitúrához tartozó ágyterítővel takarják le, melyen futóterítő látható. A fejrésznél keresztszemes díszpárna van elhelyezve, mely a házban élők kézügyességét dicséri. Ezeket az ágyakat csak nagyon ritkán bontják meg, nem alszanak benne, ezt bizonyítja, hogy az ágy mellett nincs falvédő. Az asztal fölött a villany bevezetése előtt díszes ernyővel ellátott függőlámpa lógott. Ma üvegburával ellátott lámpával világítanak. A tisztaszoba gyakorlatilag mindig használaton kívüli szoba, reprezentációt szolgáló raktár volt, és ma is az. Általában ebbe a helyiségbe teszik be télen a zsírosbödönöket, tojásos kosarakat, befőtteket, gyümölcsöt, stb.Az ágy ebben a szobában is felvetett volt, melynek három párna és egy dunna adta meg a magasságát. Gyakran kettéhajtották a dunnát, hogy magasabbnak látsszon. A tisztaszoba díszítésében szerepet játszottak a kredenccsíkok, terítők, ágytakaró, függöny, a díszpárna, valamint a csak ünnepi alkalmakkor használt üvegpoharak,

butelliák, findzsák, leveses- és pecsenyéstálak. Az idő folyamán a tisztaszobát átrendezték, az egyik ágy átkerült a lakószobába, a másik a fal mellé, az egyik sifon a szemben lévő falhoz, az üveges kredenc pedig a másik sifon mellé. A tisztaszobában négy szék volt, és van ma is, s ezek az asztal mellett állnak, illetve az ablak alatt.

A tisztaszoba berendezési darabjai a sifonban található felirattal

95

Az átrendezett tisztaszoba berendezése napjainkban (alaprajz) A fentiekben leírtak is bizonyítják, hogy egy-egy ház berendezésénél különböző korú, készítésű, állapotú bútorokat használtak. A tisztaszobában kaptak helyet az előkelőbbnek, becsesebbnek tartott bútordarabok, melyekkel leginkább reprezentáltak. A lakószobában pedig a régebbi, illetve a legújabb, jól funkcionáló bútorok kerültek. A parasztság nagy részét kitevő kis- és középparasztok, ha ki is cserélték egyes bútordarabjaikat, összességében az 1980-as évekig, sőt mint a bemutatott példa is mutatja, egészen napjainkig megőrizték a régiesebb bútorokat, különösen a házak hagyományos berendezését.

Özv. Kósa Albertné a tisztaszobában

Nyári konyha (kiskonyha) A mindennapi élet színteréül szolgáló nyári konyha (kiskonyha) padlója földes volt. A bejárattal szemben helyezkedett el a tüzelőberendezés, a berakott téglaspór, rajta különböző méretű vaslábosok és vasfazekak. Balra, a fal mellett az ágy. A falba épített faliszekrény (fallyuk) szolgált a tángyérok, evőeszközök, edények tárolására, de itt volt a helye a megszelt kenyérnek, a süteménynek is. A fallyuknak ajtaja volt, hogy a benne elhelyezett dolgokat „ne szállja a por”. A sarokban álló telázsin tárolták az edényeket, később ez került be a konyhába. Az ajtó mögött állt a mosdóállvány a lavorral, mellette egy veder, a falon tükör, mellette kefe- és fésűtartó. Egy szegen nadrágszíj a borotva élezéséhez. A kinyitott ajtó takarta a mosdót. Így volt praktikus, mert ha valaki mosakodott a nyitott ajtó mögött, a többiek az udvaron tartózkodtak, s nem látták. Az ajtótól jobbra állt a karos láda, ami ülő- és tároló alkalmatosság volt egyszerre. Az asztal az ablak előtt állt, széket nem tartottak mellette, mert így „jobban hozzá lehetett férni”. Közös étkezéskor a kiskonyha közepére húzták, s a helyiségben lévő székeket tették mellé, azokra ültek. Ezek a székek napközben az ágy előtt, illetve a fallyuk alatt és a fásládánál álltak a fal mellett. A konyha berendezéséhez tartozott még a falifogas, a fásláda, a fali petrólámpa és a karos láda végében, a sarokban elhelyezett cirokseprű. A sütőházat, mint a neve is mutatja, sütéshez használták. A nyári konyha végében helyezték el, külön fedél alatt, mivel később építették. Az ajtaja az udvar felől volt, kifelé nyílott a jobb helykihasználás miatt, ablaka nem volt. Benne állt a téglából rakott kemence, bevakolva, fehérre meszelve. Ebben sütötték a kenyeret, melyet nem itt, hanem a konyhában dagasztottak és kelesztettek. A kemence mellett tárolták a kenyérsütő lapátot a kenyér bevetéséhez, a kaparót a hamu kiszedéséhez, az előkét, a kemence ajtaját, a vesszőseprűt. A sütőházban, a kemence sarkába volt beépítve az üstház. Ezt is téglából rakták, benne az üst. Nem rézből, mert azt csak a lekvár főzéshez használták, hanem pléhből. Abban főzték meg az állatoknak, disznóknak a moslékot, a krumplit. Az üstház ajtó nélküli építmény volt, egy nyílás szolgált a tüzelő behelyezéséhez. Magassága annyi, hogy az üst alatt jól elférjen a tüzelő, s járja a láng körbe az üstöt. Itt a földben egy kupát, mélyedést alakítottak ki, hogy legyen bőven hely a tüzelőnek.

96

A lebontott nyárikonyha (kiskonyha) az idős házaspárral

Használtak pozdorját, tengeri vagy napraforgószárat, száraz szőlővenyigét. A kemence is, az üstház is úgy volt kialakítva, hogy a füst a közös kéményen távozott. A kemencével ellentétes sarokban állt a dézsa, amelyben a krumplit tárolták, mellette a disznók etetésére szolgáló vedrek sorakoztak.

Padlás A háznak, illetőleg a lakásnak nélkülözhetetlen helye a padlás. A padláson való tárolás lehetősége szoros összefüggésben volt a népi építészet fejlettségével, ezen belül a lakóépület fejlődésével, alakulásával. Szamosszegen a füstelvezetés korai megoldása tiszta levegőjű, száraz, kiegyenlített tetőteret biztosított a padláson történő tároláshoz. Ide akasztották fel a füstölt húst és a szalonnát. Itt tárolták a megszáradt tengerit is. A padlás távolabbi részében a szövéshez való kisebb eszközöket rakták, itt volt a helye a gerebennek, a fonás befejezése után ide kerültek fel a rokkák, guzsalyok. A padláson tárolt dolgoknak éppen úgy megvolt a helyük, mint a lakásban levőknek. A padlásfeljáró a kamrában van, fából épített lépcső vezet a padlástérbe.

Kamara (kamora) A paraszti gazdálkodást mindig a biztonságra törekvés jellemezte, így a termelés és fogyasztás között a raktározásnak is igen fontos szerep jutott. Elsősorban a kamora a legfontosabb raktározó helyiség. A rudon helyezik el a használaton kívül lévő lisztes- és búzászsákokat, ruhákat, kosarakat. A kamorában láthatók a kenyérsütéshez szükséges eszközök is: szakítókosárok, tekenők (teknők), székláb (dagasztóláb), kovászfa, stb. A kamora falába vert szegeken kosarak, fatálak, sziták, aszalókasok lógnak. A helyiség tárgyait gazdagítja még sok egyéb, egykoron a háztartás és gazdaság viteléhez szükséges eszköz. A kamora berendezése szinte teljes, mintha múzeumban lennénk, minden időszakosan használt háztartási és feldolgozó eszköz megtalálható benne.

Kamora részlete a tároló rúddal

Gazdasági épületek A portán a használaton kívüli épületek állaga az elmúlt évek során megromlott, a gazdasági építmények egy része lebontásra került. A tehenólban még megvan a jászol, de már csak almaszedő kosaraknak, fás ládának ad helyet, az árválkodó mosószékről csak a Szamos tudna mesélni, hogy mennyi ruhát is sulykoltak ki rajta. A még meglévő tehenól, szekerszén, disznósól, a fásszén egy, a parasztélet rendje szerint működő, napjainkra már letűnt hagyományos gazdálkodásról tanúskodnak.

Tanulmányom egy szamosszegi lakóház történetét, hagyományos berendezését mutatja be, a hangsúlyt a jelen állapotokra helyezve, de keresve a múltbéli gyökereket, a változásokat és azok okait. A változások mögött láttatni igyekszem a gazdasági, családi hátteret, de legfőképpen a házban élő

A nyárikonyha alaprajza és berendezése

97

embert. Az épület és berendezésének hagyományos fennmaradása annak is köszönhető, hogy lakói öreg korukban is megbecsülték értékeiket, illetve ebben a tárgyi környezetben érezték jól magukat. IRODALOM

BODNÁR Zsuzsanna 1980 Egy kárpánukrán falu lakáskultúrája. In: Szabadfalvi József (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XIX. 329–352. Herman Ottó Múzeum Kiadványa. Miskolc. 1985 Lakásbelsők a Sóstói Múzeumfaluban. Szabolcs-Szatmári Szemle XX. évf. 3. szám. 22–28. Nyíregyháza.CSISZÁR Árpád1985 A hagyományos parasztlakás berendezésének rendje Szatmárban és Beregben. Szabolcs-Szatmári Szemle XX. évf. 3. szám. 17–21. Nyíregyháza.2005 Néprajzi emlékek Beregből és Szatmárból. Ethnica Kiadás. Debrecen.DÁM László1982 Lakóházak a Nyírségben. Studia Folkloristica et Ethnographica 6. DebrecenDELI Edit 1989 Lakásbelső, bútorok. In: Gazda László – Varga Gyula (szerk.): Hajdú-Bihar megye népművészete. 133–161. Budapest.ERDÉSZ Sándor1974 Nyírség. Gondolat Kiadó. Budapest.FLÓRIÁN Mária 1986 Felső-Tiszavidék. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Tájegységei. SzentendreLOSONCZI Léna 2007 A Szamos szeg-letében. Szamosszeg Község Önkormányzata. Szamosszeg.MORVAY Judit – MOLNÁR Mária1966 Tárgygyűjtés Szatmárban. In: Néprajzi Értesítő XLVIII. évf. 255–307.S. NAGY Katalin 1987 Lakberendezési szokások. Magvető Kiadó. Budapest.VAJKAI Aurél1948a A magyar népi építkezés és lakás kutatása. Különnyomat a Magyar Népkutatás Kézikönyvéből. Budapest1948b Élet a cserszegtomaji házban. In: Ethnographia LIX. évf. 54-72. BudapestVERES Gábor 2005 Lakáskultúra. In: Petercsák Tivadar – Veres Gábor (szerk.): Heves megye népművészete. 125–172. Heves Megyei Múzeumok Szervezete. Eger.

98

anyja kezéből a tarisznyát, és a kaszát vállára kanyarítva indult a lucernafődre. Komótosan leült, megkalapálta a kaszáját, majd végignézett a lucernafődön. Jó egy tábla lucerna vót. A korai szellőben hajladoztak a tömzsi lila virágok, még harmatos volt a növény levele. Legalább jól vágja a kaszám – gondoota. Kalapját a főd végében lévő fa ágára akasztotta, majd a tábla jobb szélén erős, ütemes mozdulatokkal kaszálni kezdte a lucernát. Kissé fáradtnak érezte magát, inkább csak a fejét nehéznek, de azért dúdolgatott magában. Az Akácos út… vót egyik kedvenc nótája, mert hogy ott lakott a kökényszemű jány. Bárcsak eccer a Zsuzsika ablaka alatt eldanolhatná! Ha Pruma Gabi kísérné hegedűjével! Csak meglágyúna a szíve annak a jánynak! Már a tábla közepe felé járt, mikor megállt, megnyomogatta a derekát, megtörölte homlokát, s hallgatózott. Mintha emberi beszédet hallana! Körüünézett, de senki emberfiát nem látott a határban. Tán a főd alól jön ez hang? Ahogy a kaszájára dülve figyelt, hát a kasza szép fényes lapján valami kis mocorgást látott. Tán egy mezei egér! – gondoota. De nem egér formájú vót, még csak nem is szürke, hanem valami makk forma. Lehajolt hát, hogy jobban megníezze, mert a hang is onnét jött. - Köszönöm, köszönöm, hogy nem vágtad le a makk-kalapomat. Mert tudod, alatta van a fejem is. Úgy eebámút Bódog erre, hogy még a száját is eetátotta. Mert csak egy kis barna makkot látott, de az beszélt ám! - Hogy kerűsz ide? – kérdezte meglepődve. - A szárnyas szolgám hozott. Ő visz engem oda, ahol szükség van rám. - És? … Most mit csináljak veled? - Te semmit. De mert életben hagytál, én teszek neked szívességet. Feküdj le, aludj, addig elvégzem helyetted a munkát. Lekaszálom ezt a kis tábla lucernát. - Tee? Beszélni tucc, azt hallom, de kaszáni!? Még magáhoo se tért Bódog a nagy csudálkozástól, csak megdörzsölte a két szemét, hogy ébredjen má fel. De olyan álom telepedett rá, de olyan ám, hogy alig bírta magát kivonszolni a főd végiben lévő fa alá. Ott aztán lefekütt, s úgy elalutt, mintha agyonverték vóna. A kalapja alatt mán javában izzadt a feje búbja, mert nagy

Aki ieccaka legieny …(mese)

Losonczi Léna (Szamosszeg)

Élt, volt a Kraszna és a Szamos szögletében meghúzódó faluban egy mulatós szép szál legieny. Bizonyos Balog Bódi. Jóravaló, rendes fiú vót, szeretett dógozni, de még jobban szeretett mulatni. Telivót a lelke szebbnél szebb nótákkal, ami mind ki akart szabadulni belőle. Ezért járt el esténként a falu egyetlen kocsmájába, hogy ott kidanolhassa magából mindazt, ami szívében öröm, bánat, csalódás, szerelem, hála… vót. Mert a nóták ezt mind kifejezték. A Pruma Gabi hegedűjének pedig mind a négy húrja oly szépen tudta kísérni szíve érzelmeit, hogy beleremegett abba még a száraz fa ága is. Ez a Pruma Gabi olyan jó cigánymuzsikus vót, hogy a naményi Csipke étterembe is elhíjták nem eccer lakodalomba. Na a mi Balog Bódink hűségesen járt a mezőre dógozni. Ha kellett kapálni, ha kellett aratni, ha kellett kaszálni…Hanem amikor istenigazából belemelegedett a mulatásba, mert a barátok nótáját is csak el kellett ám danolni, akkor a hajnal is ott találta őket a kocsmában. Így van ez most is, mikor pirkad az ég alja. Még összeölelkezve, egymás vállát fogva nótázik a falu legszebb 7 legienye, jobb kezükkel erősen hadonászva a levegőben, belép a kis füstös helyiségbe az öreg sánta Balog. A Bódog apja. Aki nem volt egy bőbeszédű ember, ezért soha nem is veszekedett a fiára, csak gyengéden megkocogtatta annak vállát görbebotjával, majd a botját az ajtó irányába tartotta. Ekkor Bódog szépen megindult előtte hazafelé. Út közben sem sokat beszéltek. Mindössze ennyi hangzott: - Reggel kaszáni kell a lucernát. Bódog bólintott. Hazaérve felmászott nyári fekvőhelyére, a szénapadlásra, s az ott hagyott pokrócon hason végignyújtózott. Dúdolt még magában egy-két sort a benne rekedt dalból. Hogy: Szamosszegi ződ erdőben van egy fa, a jó Isten tudja mi terem rajta, terem rajta hű szerelem párjával… Ekkor még megjelent előtte Zsuzsika arca, két szép fekete szeme, de mán el is nyomta az álom. Hanem hamarosan bicegő lábával felmászott apja a nyikorgó létrán, s botjával megütögette fia hátát. Csak ennyit mondott : - Aki ieccaka legieny… majd lefelé mászva még hozzátette: - Legyen legeiny nappal is! Bódog megdörzsölte álmos szemét, de mán mászott is le a létrán. Gyorsan kimosta az itató vályúnál kissé kába fejéből a bor hatását, elvette

99

álmosságában csak fejjebb tolta a kalapot a feje tetejére, mikor kinyitotta a szemét. Akkor tátotta csak el igazán a száját! Az egész tábla takarmány lekaszálva szép rendben a fődön vót. - Na, ha mán így van – vakargatta meg a fejét - , hazamegyek – gondoota. Meg a hasa is éhséget korgott, mert még a tarisznyáról is megfeledkezett nagy alvásában. Vállára kapta a kaszáját, nyelére akasztotta a tarisznyát, és ballagott haza. Tán álmodtam az egészet, nyugtatta magát. Aztán a napok úgy teltek, mint eddig. Ieccaka mulatott, nappal dógozott, ha kellett, vagy ha bírt. Apja kőtögette a szokásos módon. Botjával megütögette a fia hátát a szénaboglyás színben, s lefelé húzva sánta lábát, mondta a szokásost: - Aki ieccaka legieny… Bódog ugyan nem hallotta a folytatást, de tudta: - Legyen legieny nappal is! Esős napok jöttek. Sajnákozott is az öreg Balog, hogy ázik a rend. - Majd megszárad… Eső után nap is lesz – nyugtatta fia. Hanem ekkor eszébe jutott ám a kis furcsa szerzet, s most úgy tűnt, hogy ő biz nem álmodta ezt a csudát. Pár forró nyári nap után aztán egyik reggel a szokásos módon kőtötte az öreg. Jaj, de nehezére esett Bódognak az ébredés, mert az előző este bizony hajnalig tartott. Sok kedves nótáját eedanolták, miközben a boros poharak ki-kiürültek. Érzett is valami nyomást a fejében. De csak kelni kellett. Früstök után így szólt az apja:- Eriggy fiam, forgasd meg a lucernát, hadd száradjon meg a másik ódala is! Szófogadó ember vót Bódog, hát a villát vállára kanyarította, és elindult. Még tarisznyát se vitt. A Mándel-tagban lévő fődjükhöz érve letette a kalapját egy faágra, odaakasztotta a kiskabátot mellé, megnyújtotta derekát, és a villával forgatni kezdte a rendet. - Itt vagyok! Itt vagyok! – hallotta a lucerna alól. Úgy megijedt, hogy a villát hirtelen beleállította fődbe. Majdhogy nem a saját lába fejébe vágta. Mert látta mán, hogy ott ugrál a kis makk-kalap, sőt fel is ugrik a villa nyelére. - Feküdj le, aludd ki magad, én majd megforgatom a rendet – ajánlotta. Úgy érezte Bódog, mintha megsimította vóna valaki a homlokát. Jött is rá nyomban olyan álmosság, hogy majdnem elaludt ott állóhelyében. Alig bírt kivánszorogni a főd végében levő fa alá. Aludt egy akkorát, mint innen Pest! Mikor kinyitotta a szemét, végignézett a jó hosszú

fődjükön, s látta, hogy az egész tábla meg van forgatva. Rázta a fejét, sehogy se értette a dógot. Hon keresse most azt a kis makk-félét, vagy mi a csudát, hogy legalább megköszönje neki? Szólítgatni is próbálta, de senki nem felelt. Hát hazament. A világért sem beszélt erről a furcsa esetről senkinek, mert gondoota, bolondnak tartanák. Bolond Bódog lenne a neve rögvest, hisz náluk Szegen – okkal, ok nélkül - mindenki kap pótnevet. Vagy ahogy híjják, csúfnevet. Hát hallgatott. Még a nótázó kedve is alábbhagyott. Váltig kérdezték a barátok, mi baja lett. Hanem pár nap múlva – mert jó napos, száraz idő vót -, apja kiküldte a lucernafődre, hogy rakja össze boglyákba a megszáradt szénát. Egész úton arra a kis ugráló makk-kalapra gondolt, aki beszélni tud, meg kaszálni, forgatni… Ilyen nincs, csak a mesében lehet. Mán kereste a szemével, mert csak szerette vóna megköszönni a segítségét. De nem látta. Elkezdte hát szépen boglyákba gereblyézni és rakni a szénát, közben dúdolgatta kedvenc nótáját: Szamosszegi ződ erdőben születtem, anyám se vót, mégis felnevekedtem… Ám ekkor elétoppant a kis barna makk-kalap. A gereblyére pattant. Éppen szóra akarta nyitni a száját Bódog, hogy megköszönje a múltkori jótettet, mikor újra - már harmadszor - azt a kimondhatatlan álmosságot érezte. Nem is ment ki a főd végében levő fához, hanem a mán félig kész boglya tövében feküdt le. Azon percben elaludt. Hogy meddig aludt, ki tudja? Hanem eccer hatalmas szárnysuhogásra ébredt. Egy óriás madár röpködött a feje fölött, s láss csudát! rajta a kis makk. Pici kezével (ha kéz volt az egyáltalán) integetett, s ezt kiáltotta: - Barátom! Jegyezd meg! Aki ieccaka legieny, … legyen legieny nappal is! Huss! A nagy madár már el is tűnt. Felugrott ám Bódog, majd a fődbe gyökerezett a lába, de a madár mán nem vót sehon, viszont a lucernatáblán 12 gömbölyű kerek boglya állt szép sorban. Tetejük takarosan rudakkal lefogatva, hogy a szél bele ne kaphasson. Csak állt, állt ott a legieny, mint a cövek. Hogy meddig, Isten tudja? Mert eccer csak hazaindút nagy sóhajtások közben. - Most megtanútam az apám intését – gondoota hazafelé menet, míg az orra majd a földig ért. - Álmodtam tán… vagy mégsem?! – tűnődött magában. De aztán soha többet nem kellett öreg apjának figyelmeztetni. Éjfélig sem maradt ezután

100

a kocsmában, mert ilyentájt mán hallotta a kis makk hangját a nagy madár hátáról, sőt még a madár szárnysuhogását is. Reggel pedig magától kelt idejében, még elébb, mint az öreg apja. S bár senkinek nem beszélt a dologról, nem is ezért nevezték el bolond Bódognak. Mégis mindenki így ismerte a faluban. Irta: Losonczi Léna költőnő Szamosszeg,

Ma: Mátészalkai lakos

Versek Losonczi Lénától:

I T T H O N V A GY O K

Itthon vagyok a lágy Szamos lankáján,ismerve holt tanyák, dűlőutak nevét.Őrzöm ösvények tapadó sarát,a járda-nélküli lábnyomok helyét.

Itthon vagyok a szőke Tisza partján,tudom a lapály mikor mekkora.Éles homokja forrósítja talpam,mint Váciét a szülőföld pora.

Itthon vagyok a kis Túr bukógátján,nézve a milotai diófák hegyét.Lelkemben érzem Kölcsey Csekéjét,hallom a móriczi paraszti zenét.

Itthon vagyok Ratkó Nagykállójában,ámulva nézem a Segítsd a királyt!Sugárverésben őrzöm Bényeit,s a Koportosban szánom a cigányt.

Itthon vagyok a cibere-illatban,zsongít a szőlők dongó darazsa,s az almáskertek pirosló csodája.És aggaszt a paraszt gondja és baja.

Miénk e táj múltja és jövője,a jelen terhe vállunkon riad.Te drága Nyírség, gyermekségem földje,fogadd el eléd térdeplő fiad! Sz ü l ő f a l u m

Kraszna – Szamos szögébe bújvalapulsz drága szülőfaluTemetésre hívó harangod hallvahányszor nyomta lelkem a bú

Kapaszkodom száz gyökeredbeárvízmosta sáros földedreborulok ha rám törne gyávána ködarcú feledés

Ha megszédítneszalmakazal-szavakhányavetiségeTe taníts a rendre!Te kiröppentő madárfészek!Juttasd eszembeéhes fecskeszájjalcsicsergő gyermekségem!Borítsam homlokomfolyóid vízéreSzarvasként járjakerdődre legelődreTaníts emberségre!

Te tanítottál a számra és betűreTe edzettél alázat-hitűrebüszke kitartásragerinc-tisztességreTe taníts hűségre!

A Kraszna-Szamos szögletébehálával telve essek térdreelőtted én Szamosszegemmíg nő benned ág-gyökeremvisszajárok mint anyatejreszeretetre ízes beszédreVágyni a fiaid jóságátszokni az élet komiszságát

Légy „jellemformáló kohó” nékemmíg megkondul harangod értem!

I T T, SZ A L K Á N

Itt szürke a reggel, és füst gomolyogItt sápadt az ember, s fájón mosolyogItt fáradtan ébred, gyáván álldogálHa álmosan lépked, autó rádudál

De szőke a hajnal, zöld a kikeletMíg oszlik az árnyék, a fény felremegA homály-utcákba a Nap betekintItt felkél az ember, s elindul megint

Ígéri a holnap jövőnk, új napunkItt egymásra várunk, kezet is fogunkTársat és barátot csak itt keresünkItt tart meg szerelmünk, itt sül kenyerünk

Az ismerős biccent, szomszéd ránk köszönItt miénk a bánat, miénk az örömMíg tekintet villan, itt az életünkItt ölel a gyermek, és itt temetünk

Itt köszönt az este, itt vár otthonunkNekünk szól a harang, hív a templomunkS ha millió csillag ébred odaföntItt pihen rá halkan szívünkre a csönd