Interjú Dr. Raymond Moody-val Részlet a Grál füzetekben megjelent hosszabb riportból

8/3/2019 Interjú Dr. Raymond Moody-val Részlet a Grál füzetekben megjelent hosszabb riportból

http://slidepdf.com/reader/full/interju-dr-raymond-moody-val-reszlet-a-gral-fuezetekben-megjelent-hosszabb 1/5

Interjú Dr. Raymond Moody-val Részlet a

Grál füzetekben megjelent hosszabb riportból

Dr. Raymond Moody a halálközeli élmények nemzetközi szinten is leghíresebb kutatója. 1975-ben jelent meg az „Élet az élet után” című könyve, amely úttörő mű volt ezen a területen, és amely azótatöbb mint 10 millió példányban kelt el. Moody 1944-ben született a Georgia (USA) állambeliPorterdale-ben. A pszichiátria és a filozófia doktora, akinek mindezidáig tíz könyve jelent meg. Akövetkező oldalakon egy átfogó interjú első részét olvashatják, amelyet angol nyelvűtestvérújságunk, a GrailWorld munkatársa, MICAH RUBENSTEIN 2000-ben készített a kutatóvalegy gambieri (Ohio) konferencia után

Rubenstein: Immár 25 éve, hogy az Élet az élet után című könyve megjelent. Milyen változások történtek ez idő alatt a halál küszöbén átélt élményekkel kapcsolatban?

Dr. Moody: Úgy gondolom, hogy az emberek ma már alapvetően másképp viszonyulnak a halálhoz.Amikor 25 éve elkezdtem kutatni, a halálközeli élményt átélt emberek többsége nagyon le volthangolva az orvosok, nővérek, papok vagy közeli hozzátartozóik visszautasításaitól, akikhez

bizalommal fordultak. Ma az emberek szabadabbnak érzik magukat, bátrabban beszélnek élményeikről, jóllehet ezek az ember legszemélyesebb tapasztalatai, amelyekre földi élete soránszert tehet.

Rubenstein: Milyen új tapasztalatokat szerzett az Élet az élet után című könyve megjelenése óta?

Dr. Moody: Rengeteget! A halálkutatás robbanásszerűen elterjedt az egész világon, miközbenámulatba ejtő dolgokat fedeztünk fel. Például európai és amerikai orvosok is megfigyelték, hogy agyerekeknek szintén vannak halálközeli élményeik, amelyek hasonlóak a felnőttekéhez.Tanulmányokból tudjuk, hogy megközelítőleg nyolcmillió amerikai felnőttnek voltak ilyentapasztalatai. Tehát nagyon széles körben fordulnak elő. Itt kell megemlíteni még egy fontosfelfedezést: az „empatikus” halálszerű élményt. Tudjuk, hogy gyakran előfordul, hogy a haldoklóágyánál lévő emberek érzelmi szinten együtt élik át a halált a haldoklóval. Ennek egy tipikus

példája: Valaki szerette halálos ágyánál áll. Abban a pillanatban, amikor a hozzátartozója meghal, azágy mellett álló úgy érzi, mintha kilépne testéből, és a történést fentről figyelné. Látja a halott testétaz ágyon feküdni, és látja a saját testét is, amely az ágy mellett áll. Ekkor hirtelen félre néz, ésegyszer csak megpillantja a halottat, de új alakban. Azok, akiknek részük volt ilyen élményben,

beszámolnak arról, hogy ők maguk is felfelé lebegtek, és a távolban egy alagútszerű, vagy egykeskeny, fényes utat láttak. Tehát elmondhatjuk, hogy a halálközeli élményekhez hozzátartoznak az„empatikus” halálszerű élmények is. Itt megjegyezném, hogy valami hasonlót már magam isátéltem.

Rubenstein: Mesélne nekünk erről?

Dr. Moody: Úgy hat évvel ezelőtt egy tudósokból és pszichológusokból álló csoporttal egyempatikus halálszerű élményekről szóló tanulmányon dolgoztunk. Háromnapos konferenciánvettünk részt az egyetemen, hogy eldöntsük, merre tovább. Miután véget ért vasárnap a találkozó – épp anyák napja volt –, felhívtam édesanyámat, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Ő azt

válaszolta, hogy egészen jól van, nem érzi magát betegnek, de előző nap, szombaton, az egésztestén kiütések jelentek meg. Ezért megvizsgáltatta magát, azonban az orvos csupán annyitmondott, hogy ez csak „idiopatikus”, azaz más betegségre nem vezethető vissza – ez egyike



azoknak a kifejezéseknek, amelyet az orvosok előszeretettel használnak, hogy a szakmánkívülieknél akkor is elérjék a kívánt hatást, amikor tulajdonképpen nem tudják, mitől szenved a

beteg.

Az orvos azt gondolta, nem komoly a dolog. Anyám elmesélte nekem, hogy másnap, tehát hétfőn,újra el kellett mennie az orvoshoz, hogy alaposabban kivizsgálhassa. A következő nap ezt mondta

neki az orvos: Non-Hodkin's Limfómában szenved... Még két hete és két napja van. Afeleségemmel egész idő alatt az ágyánál voltunk, és valóban két héttel később, pontosan azon anapon meghalt. Két nappal a halála előtt kómába esett, és többé nem mozdult. Feleségem, kétlánytestvérem, sógoraim és az én jelenlétemben anyám felnyitotta szemét, és egymás után kétszer azt mondta: „Szeretlek benneteket!” Ezután meghalt, és nekem is egy empatikus élményben voltrészem. Nem volt olyan mély, hogy kiléptem volna a testemből, de az egész terem beosztásamegváltozott, világos fényt láttam, amit a feleségem is éppúgy érzékelt. A testvérem pedig érezteapánk jelenlétét, aki 18 hónappal azelőtt halt meg.

Rubenstein: A halál kutatása milyen új tapasztalatokkal bővült még az elmúlt 25 évben? Például

tudunk-e arról valamit, hogy a vak emberek hogyan élik meg a halált?Dr. Moody: Dr. Kenneth Ream foglalkozott legtöbbet ezzel a kérdéssel. A vak embereknek iséppúgy vannak halálközeli élményeik, „látnak” mindent, amikor testükön kívül vannak.

Rubenstein:Tudunk valamit az öngyilkosok élményeiről?Dr. Moody: Igen. Bruce Greyson, aki a Virginia Egyetemen dolgozik, vizsgálja ezeket az eseteket.Egy ügyeleti állomáson végzi munkáját, ahol megfigyelte, hogy a beszállított öngyilkosok felének volt halálközeli élménye. Későbbi tanulmányaiban megállapította, hogy érdekes módon sokan azok közül, akik nem élték át a halálközeli élményt, újra megpróbálták az öngyilkosságot. Azonban azok,akiknek volt halálközeli élményük, nem kísérelték meg még egyszer. Az élmény után mindannyianmeg voltak róla győződve, hogy az életnek van értelme, és hogy öngyilkossággal nem lehet előle

megszökni.

Rubenstein: A halálközeli élményeket leggyakrabban örömteli eseményként mutatják be. Ismertek nyomasztó élmények is?Dr. Moody: Igen, előfordulnak. Úgy gondolom, elmondhatjuk, hogy minden halálközeli élmény egykellemetlen részt is magába foglal, mégpedig akkor, amikor az ember végignézi élete filmjét, sközben látja, hogy mit tett másokkal; neki magának is éreznie kell, amit azok az emberek éreztek.Ez persze fáj. Ennek ellenére hasznos ez a visszatekintés, mert segít megváltoztatni az ember

jövőbeni magatartását. Azt mondanám, hogy az ún. „pokoli élmények” ritkán fordulnak elő a beszámolókban.

Rubenstein: Talán azért fordul elő kevesebb „pokoli élmény”, mert azoknak, akiknek ilyen túlvilágiterületekre kell menniük, nincs többé lehetőségük arra, hogy visszajöjjenek, és személyestapasztalataikat elmeséljék.Dr. Moody: Lehetséges! Dr. Bruce Greyson egy különleges vizsgálatot végzett a „pokoli”halálközeli élményekről. Miután ezeket összevetette azokkal az élményekkel, amelyeket én

jegyeztem le, arra figyelt fel, hogy sokkal ritkábban fordulnak elő, és nem is igazán hasonlítanak egymásra.

Rubenstein: Vissza akarnak egyáltalán térni az olyan emberek, akiknek erős fájdalmaik vannak?Dr. Moody: Nem, a legtöbbjük nem akart visszatérni a testébe. Azt mondják, hogy abban a

pillanatban, amikor körülveszi őket a fény, valójában sokkal szívesebben maradnának ott. Dr.

Claude Wrightnak, a Georgiai Orvosi Egyetem hematológia professzorának is volt ezzelkapcsolatban egy tapasztalata. Claude egy alkalommal jelen volt egy beteg újraélesztésénél, amikor az hirtelen felkiáltott: „Hagyjanak! Ne tegyék ezt velem!”



Rubenstein: Akkor miért jöttek vissza? Vajon van szabad választásuk?Dr. Moody: Néhányan arról számolnak be, hogy nem tudnák megmondani, miért tértek vissza.Egyik pillanatban ebben a fényben találták magukat, majd a következőben ismét a testükben voltak.Mások azt mesélték, hogy mintha valaki lett volna ott, aki azt mondta nekik: „Még nem jött el azidő, vissza kell térned!”Megint mások pedig választhattak, hogy maradnak vagy visszatérnek a

testükbe. Leggyakrabban azért döntöttek a visszatérés mellett az emberek, mert gyermekeik vannak.Tudomásom van olyan esetekről is, amikor emberek olyan hivatásra készültek, amely általmásoknak segíthetnek, pl. szociális munkásnak vagy nővérnek. Ők azért döntöttek a visszatérésmellett, mert pályafutásuk éppen egy olyan pontjára érkeztek, ahol minden lehetőség adott voltszámukra. Egy kórházi ápoló így írja ezt le: „Teljesítenem kell feladatomat az életben. Egészéletemben nővér akartam lenni, és más embereknek segíteni.”

Rubenstein: Mennyire változtak meg az emberek, miután visszatértek?Dr. Moody: Pszichiátriai szempontból ez a legérdekesebb pont a halálközeli élmények kutatásasorán. A változások mindegyikének van egy közös alapja: Az emberek arról számolnak be, hogymegváltozott számukra a dolgok értéke. Azzal szemben, amit korábban kerestek – hatalom, hírnév,

gazdagság – most arra összpontosítanak, hogy megtanulják a felebaráti szeretetet. Ez az, amit újrameg újra hallok, és aminek a gyakorlati megvalósítása egyáltalán nem is olyan egyszerű. Dr.George Ritchie, az első olyan személy, akit a halálközeli élményével kapcsolatban ismertem meg,1976-ban ezt mondta nekem: „Az efféle élmények az emberi létet még nagyobb teherréteszik.”Ezen ő azt értette, hogy az olyan embernek, akinek ilyen mélyreható élményben volt része,csak ezután válik igazán nehézzé annak a szándéknak a megvalósítása, hogy embertársaihoz napmint nap szeretettel forduljon. A másik dolog, amit a visszatért emberektől hallani lehet, hogy többémár nem félnek a haláltól. Ez nem csupán hencegés. Őket egyszerűen csak meggyőzte az élmény,hogy amit mi halálnak nevezünk, a valóságban nem más, mint egy átmenet valami más felé, és ezérttöbbé nem nyugtalanítja őket.

Rubenstein: Ezek az emberek megőrzik meggyőződésüket életük hátralevő részében is?Dr. Moody: 1965 óta vizsgálok ilyen élményeket, több ezer emberrel beszéltem, akik közül jónéhányan a barátaim lettek. Közülük sokan már meghaltak, azonban egy részüknél volt lehetőségemarra, hogy a betegségük utolsó szakaszában velük legyek. És valóban mindannyian nyugodtan és

bizalommal tekintettek a halál elé.

Rubenstein: Milyen végkövetkeztetéseket lehet levonni ezekből az élményekből világképünk számára? Talán azt, hogy a halál pillanatában az ember lelke elhagyja a testet?Dr. Moody: A halál pillanatában az ember másképp kezd el látni és a tudata többé nem kötődik többé a testhez.

Rubenstein: Azonban a „tudat” szón nem az agy értendő, mert az a testben marad.Dr. Moody: Ez így igaz.

Rubenstein: Mit gondol, valójában hová jutunk mi, emberek a halál után?Dr. Moody: Azok a tapasztalatok, amelyekről az emberek a halál utáni élettel kapcsolatban

beszámolnak, sokkal inkább a szívemhez szóltak, mint az eszemhez. Bár azt kérdezzük magunktól,hogy hová kerülünk a halál után, azonban ez a térbeli „hol” eszünket jellemzi. Ezzel szemben azok az emberek, akiknek halálközeli élményük volt, azt mesélik, hogy ezt az élményt nem időben ésnem is térben élték át. Olyan valamit éltek meg, ami a mi tér és idő fogalmainkkal nem írható le.

Rubenstein: Beszéljünk ismét a halálközeli élményekről! Bemutatta nekünk, hogyan változnak meg az emberek az ilyen élmények hatására. Előfordulhat az említettektől eltérő utóhatás is?Dr. Moody: Egy nagyon szokatlan utóhatást már négy alkalommal is megfigyeltem: Olyan



emberekkel találkoztam, akik hirtelen inspirációt éreztek, hogy művészi alkotásokat hozzanak létre,annak ellenére, hogy korábban egyáltalán nem foglalkoztak ilyesmivel. 1986-ban beszélgettem egyAndren Lakey nevű fiatalemberrel, akinek megrendítő halálközeli élményben volt része. Az élményhatására tudatosult benne hivatása, és azóta világszerte ismert látnok-művész lett belőle. Egy másik érdekes dolog, hogy vannak olyanok, akik röviddel a haláluk előtt érdeklődni kezdenek a költészetiránt, sőt néha még rímekben is beszélnek. Ezt már az ókorból ismerjük, azonban a vizsgálataim

során úgy találtam, hogy még ma is gyakran előfordul. Az emberek leírhatatlan élményekre tesznek szert, és kényszert éreznek, hogy halálközeli tapasztalataikat valamilyen formában lejegyezzék. Ésilyenkor előfordul, hogy költői eszközökkel fejezik ki magukat.

Rubenstein: Sok publikáció azt állítja, sőt még az Ön könyveinek a borítóján is azt olvashatjuk,hogy a halál utáni élet tudományosan bizonyított. Tényleg így van?Dr. Moody: Egyáltalán nem. A halál közeli élményekkel kapcsolatos munkáimat nem tekintem ahalál utáni élet tudományos bizonyítékainak. Úgy gondolom, súlyos hiba, hogy népszerű kiadók ilyen gondolatokat terjesztenek. Amit mi végzünk, azt hiszem, inkább csak egyfajta előkészítőmunka. Ismereteink a halál utáni életről nem érte el azt a pontot, ahol tudományos kérdéseketlehetne megfogalmazni. Azonban engem is, aki képzettsége szerint főként filozófus, bosszant, hogy

mindig a tudományos bizonyítékokat helyezik előtérbe, mintha a tudomány lenne az Igazsághozvezető egyetlen út. Társadalmunkban a tudománynak hódolunk, és benne keressük a választmindenre. Ám a spirituális élet mélyen gyökerező alapkérdéseit nem lehet a tudomány eszközeivelkutatni. Tényleg nagyon zavart, amikor röviddel az Élet az élet után című könyvem megjelenéseután a sajtó a halál utáni élet szakértőjének nevezett. Véleményem szerint nincsenek olyanszaktekintélyek vagy szakértők, akik megmondhatnák, hogy van-e élet a halál után. Ez egy olyanemberi kérdés, amit mindenkinek a szívével kell megválaszolnia.

Rubenstein: Hogyan viszonyul a médiához?Dr. Moody: Nagyon elszomorít. A legkisebb mértékben sem szeretném a társadalmunkban meglévősajtó- és információszabadságot megváltoztatni, de sajnálatos módon a média felfedezte, hogy ahalálközeli élmények nagyon is alkalmasak arra, hogy sok pénzt keressenek velük, és hogy ezek azélmények kiválóan gondoskodnak a figyelemfelkeltésről. Nem vagyok cinikus ember, és nemszívesen mondom, de a nagy manhattani kiadók a legcsekélyebb mértékben sem foglalkoznak azIgazsággal. Már több mint húsz éve állok velük kapcsolatban, és el sem tudja képzelni, hogymennyire elferdítik az információk tartalmát, és mennyire meg tudják változtatni a dolgokat. Biztosvagyok abban, hogy a legtöbb dolog, amit könyvborítókon, vagy néhány tőlem idézett szövegbenolvasni lehet, csak kitaláció. Gyakran kapok felkéréseket, hogy írjak valamit, majd rengeteg időttöltök azzal, hogy a mondanivalómat óvatosan és pontosan fogalmazzam meg – és mire végülnyomtatásban megjelenik a könyvborítón, már régen nem az, amit én írtam; merő kitaláció azegész. Az egyszerűen leírhatatlan, amit ezek az emberek művelnek. Egyáltalán nem gondolkodnak

el az Igazságról. Azt azonban tudják jól a kiadók, hogy mennyi pénzt kereshetnek rajta. Már évek óta mondom nekik: „Nem kell ebből szenzációt csinálni, hiszen már önmagában is éppen elégszenzációs. Teljesen értelmetlen, ha Önök ebből szenzációt akarnak csinálni.” De Manhattanben eztmindig jobban tudják. Ott találták ki azokat a történeteket is, mint pl. hogy Dr. Moody roppant bátor volt, hogy felfedezéseit nyilvánosságra hozta. Hallottam olyanról is, hogy szegény Dr. Moodytüldözi az Orvosok Egyesülete, pedig a valóságban ennek épp az ellenkezője történt. 1970-ben azészak-karolinai Greenville-ben lévő Jarris Memorial metodista templomban volt az első előadás,amit a halálközeli élményekről tartottam. Utána a Kelet-Karolinai Egyetemen beszélgettem atémáról hallgatóimmal. Később sok meghívást kaptam orvosi egyesületektől. 1973-ban kezdtem elnekik kutatásaimról beszélni. Minden előadás után jöttek oda hozzám orvosok, akik maguk isátéltek halálközeli élményeket, és boldogok voltak, hogy végre valaki foglalkozik ezekkel; vagy

akiknek betegeik számoltak be élményeikről. Sok orvos irányította hozzám betegeit, hogy beszélgetni tudjunk az élményeikről. Azonban a kiadók és a sajtó azt gondolták, hogy egyhajtóvadászatról szóló történetet jobban el tudnak adni. Hát ezért mesélték ezt a történetet. Az



embereknek óvatosnak kell lenniük mindennel kapcsolatban, amit a halálközeli élményekrőlolvasnak vagy a televízióban látnak.

Documents

Interjú Dr. Raymond Moody-val Részlet a Grál füzetekben megjelent hosszabb riportból