Jacobbi Paola - Akarom Azt a Cipőt hun

Paola Jacobbi

Akarom azt a cipőt!

FORDÍTOTTA KALOTAI JUDIT

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Paola Jacobbi: Voglio quelle scarpe!

Copyright © 2004 Sperling & Kupfer Editori S.p.A. Hungarian translation © Kalotai Judit, 2008

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008

ISBN 978 963 254 128 0

Ezt a könyvet főleg nőknek ajánlom,

ők tudják, miről szól.

És férfiaknak is, akik nem tudják.

De a végén megértik.

A nők megőrülnek a cipőkért,

Nem hatnak rájuk érvek,

Mit számítanak a milliók

Ha cserébe kapsz cipőket.

Elio e Le Storie Tese:La follia della donna(A nő őrültsége)

Paola Jacobbi Akarom azt a cipőt!

BEVEZETÉS

Öt évvel ezelőtt költöztem a jelenlegi lakásomba. Az előző lakó, mint az lenni szokott, az egyik barátom barátjának a barátja, nagyon sportos alkat, és a „csináld magad” mozgalom elköte-lezett híve volt. Miközben a lakás különlegességeit mutogatta, büszkén intett az egyik falmélye-dés felé, ahol ügyesen hatalmas, polcos szekrényt alakított ki. Ott tartotta számos pulóverét (nem egy öltönyös típus). Örömömben szinte felkiáltottam:

– Hát ez fantasztikus! Majd odarakom a cipőimet!Döbbenten nézett rám, és azt kérdezte:– Hány pár cipőd van? Nekem négy: kettő télre és kettő nyárra.Ha valaha kétségeim lettek volna, íme, itt a példa, mennyire különböznek a férfiak a nőktől, ha

pedig a cipőkről van szó, akkor egy egész szakadék választ el bennünket.Számítsuk csak ki: egy ember átlagosan kb. háromezer kilométert gyalogol élete során – a cipő

tehát hasznos tárgy mindkét nem számára. Mégis elsősorban a nők megszállottak e téren.A női folyóiratok leírják, hogyan hasznosítsuk a cipőt annak érdekében, hogy férjet találjunk,

hogy visszahódítsuk régi szeretőnket, vagy hogy fölvegyenek arra a munkahelyre, amelyiket iga-zán szeretnénk. Lehet, hogy egy cipő nagyon sokba kerül, de míg a pénz önmagában nem nyújt örömet, addig egy pár új cipő nagyon, nagyon közel vihet minket a boldogsághoz (ahhoz a bol-dogsághoz, amely a filozófusok szerint úgyis csak egy pillanatig tart). Gyakran rejtély, hogy ez miért van így. Talán azért, mert sok más dologgal szemben (például: ruhadarabok), a cipőnek van egy nagy előnye. Legyünk kövérek vagy soványak, alacsonyak vagy magasak, szépek vagy csú-nyák, bármelyik cipőt megvehetjük, amelyiket csak akarjuk.

A cipőnek mágikus ereje van: eléri, hogy az ember egyik pillanatról a másikra csodálatosnak vagy szexinek, kifinomultnak vagy sportosnak érezze magát. Annak ellenére, hogy az utca nem éppen makulátlan kövét érintik, és akár izzadság is érheti őket, igazi művészi tárgyak vagy leg-alábbis a kézműipar remekei: nem is állnak olyan messze az ékszerektől. A különbség csak annyi, hogy olcsóbbak, mint a gyémánt, amely a hírek szerint a női nem legjobb barátja. Hát akkor, tes-sék: legyen a cipő a legjobb barátunk.

Tisztáznunk kell valamit: természetesen nem állítom, hogy könyvemben mindent elmondok erről a témáról. François Truffaut francia filmrendező azt állította, hogy minden nézőnek két fel-adata van: a nézőé és a kritikusé. Hasonlóképpen minden nő ért a cipőkhöz is.

Ez mindig is így volt, de az utóbbi tíz évben sokféle különböző okból kifolyólag ez egyre in-kább igaz. A híres divatcégek nagy hangsúlyt helyeznek a kiegészítők gyártására. A sálakat, tás-kákat, szemüvegeket és kozmetikumokat árfekvésük miatt könnyebben el lehet adni, mint a ruhá-kat, kosztümöket, kabátokat.

A luxuscipők iránti hóbort hosszú ideig csak egy kaszt, a divatos filmcsillagok, a nemzetközi hírességek kiváltsága volt.

Színésznők, „celebek”, milliárdosok tartoztak ide, válogatott társaság, és tagjaikat kiegészítő-ikről lehetett fölismerni. Tetoválás helyett márkás árut viseltek: Hermès, Gucci, Caovilla, Ferra-gamo, Blahnik. Megszerzésükhöz hosszú várólistára kerültek a nemzetközi boltokban.

5


Később a topmárkák új kereskedelempolitikája következtében az, amit eredetileg az elit viselt, a tömeg számára is elérhető lett. A márkák megsokszorozódtak (vagy visszacsúsztak a második vonalba), és hasonlóképpen a vásárlók-gyűjtők is.

Az utóbbi két évben a gyártók szerint a divat többi szektorához hasonlóan a cipőpiacon is kri-tikus a helyzet: csökken az export, és nő a Kínából, Vietnámból és Indiából beérkező import. Mégis, a gazdasági válság jeleinek ellenére vagy éppen azért, a minőségi cipő továbbra is jó be-fektetésnek számít. Egyrészt a „minél drágább, annál olcsóbb” elv alapján, másrészt pedig azért, mert a márkás cipő lett az egyik legfontosabb státusszimbólum, ennek a legnehezebb ellenállni. Aki nem engedheti meg magának, hogy a legújabb kollekcióból vásároljon, az elmegy a gyártó-hoz, az outletbe vagy a piacra, ahol alacsonyabb áron könnyű olyan modellt találni, amely még nem vesztette el a vonzerejét.

Talán ahhoz, hogy a márkás cipő újra igazi exkluzív tárgy legyen, vissza kell térni a méretre készítéshez, mint ahogy az a második világháború előtt történt. Nem véletlen, hogy Londonban tanfolyamokat tartanak azok számára, akiknek jó a kézügyességük, megtanítják őket, hogyan le-het két nap alatt egy cipőt elkészíteni (Prescott&MacKay, információ a www.prescott-andmac-kay.co.uk honlapon).

Őszintén szólva, nem hiszem, hogy a kezdeményezésnek nagy sikere lesz. A cipő vonzereje éppen abban rejlik, ahogy megpillantjuk a belváros egyik csillogó kirakatában: csodálatos, vado-natúj, vagy a piac egyik pultján egy nagy halomban.

Ilyenkor a cipő, a szerelemhez hasonlóan, erős érzelmeket ébreszt. Olyan dolgokat láttam, amelyeket egy férfi föl se tud fogni, de amelyet a nők gyakran személyesen átélnek: veszekedést az utolsó pár 37-es elegáns, leopárdmintás modellért, tolongást egy 38-as aranyszandál körül, sőt, kiabálást egy egyszerű barna bokacsizmáért – sajnos, mindenki ugyanazt akarta.

A cipők iránti szenvedélynek hosszú a története. Az emberiség meglehetősen rövid ideig ma-radt mezítláb. Már néhány őskori rajzon is láthatóak állatbőrből készült lábbelik. E kiegészítő fej-lődése kéz a kézben járt a divat és a viselkedés fejlődésével.

Végül, tessék, az én személyes „cipőrajzom”. A szöveget, amelyet a kezükben tartanak szinte mindig egy Nike Pegasusban írtam, ugyanabban, mint amit kocogáshoz használok. Ebben olyan érzésem van, mintha mezítláb lennék.

Amikor a városban ihletet keresve sétálgattam, miközben a kirakatokat és főleg a nők lábán lé-vő cipőket nézegettem, mindig egy fekete, középmagas sarkú, enyhén hegyes orrú Miu Miu bor-júbőr csizmát viseltem; a 2002-2003-as tél egyik legjobb vétele volt. Egy dolgot megtanultam ál-tala: amit keres az ember, az még a legjobban ellátott boltokban sincs mindig kirakva. Aprólékos részletességgel kell elmagyarázni, hogy mit szeretnénk. Lehet, hogy a raktárban van egy modell, amely megfelel, de a divatirányzat bűnei miatt nem fér bele a pillanatnyi trendbe.

Amikor elmentem meginterjúvolni Sara Porrót, aki napjaink egyik legjobb cipőtervezője, el-követtem azt a hibát (de nagyon hideg volt), hogy egy Hogan márkájú, zergebőrből készült, fűzős kiscsizmát viseltem. Csúnyán nézett rám, hiszen éppen ő az elegáns cipő hírnöke, de aztán na-gyon kedvesen megbocsátott.

A firenzei Ferragamo Múzeum megtekintéséhez egy pár 2000-es Dolce & Gabbana márkájú, lapos sarkú, bokapántos lakk-kígyóbőr cipőt viseltem, amely a sok használattól már igazán ké-nyelmes volt. Félig-meddig ez is baklövésnek bizonyult. De ez volt a legjobb, amit tehettem, lát-ván milyen mozgalmas nap vár rám. És észre sem vettem, hogy rajtam van. Szerencsére.

Még nem döntöttem el, milyen cipőt viselek majd, amikor a lábbelik iránti hóbortom miatt ter-vezett világ körüli utazásom végét fogom megünnepelni. Talán veszek egy új cipőt. Sőt, ha job-ban meggondolom, szükségem is lenne rá.

6

http://andmackay.co.uk/

http://andmackay.co.uk/


NŐK, AKIK A LÁBUKKAL ÜZENNEK

(és magas sarkon járnak)

Azt mondjuk: félnótás, nem pedig félcipős. És megvan az oka: a cipő mindig az egészet jelenti (mint a nő, aki fölötte van). A cipőt nem lehet félbevágni, még egy sértés kedvéért sem.

Az olaszok azt mondják: „a cipőm alatt van a lelkem”, így fejezik ki, ha valaki annyira elesett, rosszkedvű, hogy még a cipő sem tudja kihúzni a bajból.

Azt is mondják: „cipőt készít valakinek”. Ez pedig azt jelenti, hogy átver valakit, más kárára karriert csinál, tönkreteszi a nélkülözhetetlen tárgyat, amelyik nélkül nem tud tovább lépne.

Azt is mondjuk: „Még arra sem méltó, hogy a cipőfűzőmet bekösse” – szegényes tiszteletadás valakinek, aki többet érdemelne.

Olaszul azt is mondják: „a lábával beszél”, „a lábával ír”, „a lábával tesz valamit”. Ez mind azt jelenti, hogy rosszul, figyelmetlenül, jó szándék nélkül csinál valamit, anélkül hogy tudná az okát. A negatív jelentés a kéz és a láb (a nemes és a nemtelen testrész) között fennálló ellentétből fakad. E szerint az archaizmus szerint a kéz közelebb áll az észhez és a szívhez, mint a láb. A láb ott van messze, lent, csak egyszerű közlekedési eszköz.

Angolul azonban világos, hogy a lábbeli (és a benne megbújó láb) a személyiség egyik alapve-tő jellemzője. Az angolok „más cipőjébe bújnak”, amikor más helyébe képzelik magukat, míg az olaszok ilyenkor más ruháját veszik föl. Mint gyakran, az angol nyelv itt is hatásosabb az olasz-nál. Gondoljuk csak el, más cipőjébe bújni sokkal intimebb, mint más ruháját kölcsönkérni.

Különösen a nők számára jelent ez sokat, olyannyira, hogy kislány korunkban, amint sikerül fölállnunk, ez az egyik első dolog, amelyet megteszünk. Nagynak akarjuk érezni magunkat, így belebújunk a mama egyik, lehetőleg magas sarkú cipőjébe. Ezzel azonnal piedesztálra emelke-dünk, ami erősíti bennünk a nőiesség érzését. Az „ellopott” cipő, ha csak néhány pillanatra is, fel-nőtté tesz minket.

A felnőttek számára csak kedves és komikus látvány egy kislány magas sarkú cipőben, de a gyerek számára ez bepillantást enged a vágyak és álmok birodalmába. Liliputi apróságként bil-legnek a mama cipőjében, és ez a kislányokban azt az illúziót kelti, hogy hamarosan ők is olyan felnőttes dolgokat művelnek majd, ami egyelőre tilos.

Sigmund Freud azt mondaná, hogy az anyák cipőjének infantilis elsajátítása bizonyítéka az apa személyére irányuló csábításnak, a kislány kihívásának, hogy betöltse az anya szerepét.

És aztán? Aztán felnő a kislány, eléri az anyja méretét, és amikor először vesz cipőt, megjelen-nek az első személyiségbeli különbségek. Felnőttkorunkban azt várjuk egy cipőtől, hogy kifejez-ze egyéniségünket. A szép benne az, hogy nem mereven mutatja meg, milyenek vagyunk. Jelzi korunkat, lelkiállapotunkat, vágyainkat az életünk vagy a napunk egy bizonyos pillanatában. A cipője mindent elmond egy nőről.

Penélope Cruz színésznő így vall: „Még soha nem sikerült egy szerepet megtanulnom anélkül, hogy a rendezővel ne választottam volna ki, milyen cipőt visel az a nő, akit vászonra kell vinnem. Minden a cipővel kezdődik.”

Tehát az a kérdés: miről is beszélnek a nők, amikor a lábukkal beszélnek?

7


SZEX ÉS CIPŐ

A nők a cipőjükön keresztül először is a szexről beszélnek. Nem kell, hogy az ember fetisisz-ta-moralista legyen, mint a filmrendező Nanni Moretti (biztosan emlékeznek a Bianca című film-jében a lábbemutatóra) vagy antropológus, mint az általam nagyon tisztelt Desmond Morris, ah-hoz, hogy megértse, mennyire különböző üzenetet közvetít egy nő csöndes, gumitalpú mokaszin-ban vagy egy kopogó, tűsarkú cipőben. De ez csak a látszat. Mert a divat és az öltözködési szoká-sok változásával, a sztereotípia (magas sarok = szexistennő, lapos sarok = apáca) újra és újra vita tárgyát képezi. Mégis, egy dolog biztos: a magas sarkú cipő jelzi leginkább a különbséget fajunk férfi és női egyedei között.

Nézzük csak: láttak már heteroszexuális férfit balerinacipőben? És bármennyire állítják is, hogy az új évezred férfiúi narcisztikusak, kacérok, tűsarkú cipőben még nem láttunk egyet sem. Rábólintottak a szempilla- és a szemhéjfestésre, még a fájdalmas gyantázásra is, de a tűsarokig még nem jutottak el, hacsak nem a melegpartik transzvesztitáira gondolunk.

Előbb vagy utóbb az is eljön majd. A metrosexual férfitípus egyre erősödik, a megjelenésükre igen sokat adó tagjai David Bechamet próbálják meg követni, és hamar eljuthatnak eddig a pon-tig. Akkor majd kétségbeesünk, meglepődünk, vagy írunk róla egy újabb könyvet. De ma még szó sincs erről.

A tűsarok még csak a miénk. Minél magasabb és minél vékonyabb, annál nagyobb szimboli-kus jelentőséggel rendelkezik, mint a férfiaktól való különbözés bizonyítéka, és annál szemérmet-lenebbül provokál.

– Az enyém magasabb sarkú! – sugallják a nők, miközben az utcán vagy az irodában tipegnek. Ez egyrészt azoknak a nőknek szól, akikkel versengenek, másrészt azoknak a férfiaknak – és fő-leg nekik –, akikkel háborúban állnak. Vagy akikbe éppen szerelmesek.

Biztosan nem véletlen, hogy a Hamupipőke óta a mesék világában nagy szerepe van a cipő-nek. A mesebeli herceget mindig a cipő segíti, akár az ártatlan Hamupipőke kristálycipellőjéről (a szűziesség egyértelmű szimbólumáról), akár az oly népszerű tévésorozat, a Szex és New York fő-szereplőinek városi ragadozókhoz méltó tűsarkáról van szó. A nyugat fővárosában, New Yorkban harmincéves szinglik mesélik el kalandjaikat és csalódásaikat a szex, a munka és a vásárlás vilá-gában. Intelligens, aktív és modern nők, akiknek két gyengéje van: a férfiak és a cipő.

A cipő ebben az esetben is lényeges részét jelenti a személyiségnek.– Néha a közeli képek forgatásánál a rendező azt mondja, ha akarom, levehetem a cipőmet,

úgysem látszik a lábam – mesélte Sarah Jessica Parker, az egyik főszereplő. – De soha nem ve-szem le. Egy nőnek más az arckifejezése magas sarkú cipőben, mint mezítláb. – Jól tudja Patricia Field, a Szex és New York jelmeztervezője, hogy új kultuszt teremtett, amikor márkás ruhákat és lélegzetelállító cipőket választott a főszereplők ruhatárába.

Lábbelik közül Manolo Blahnik cipői a legkeresettebbek, magas sarkú cipők esetében ez a márka azt jelenti, mint luxusautók között a Ferrari. Az egyik részben Carrie (Sarah Jessica Parker) eltéved, és egy sikátorban egy rablóval találja magát szemközt. Könyörgőre fogja:

– Vegye el a táskámat, a gyűrűmet, az órámat, csak hagyja meg a Manolo Blahnikomat. – Pa-radox poén, amely egy újfajta értékskála megszületését mutatja. És talán éppen ezért vált híressé, legalábbis a Szex és New York rajongóinak körében.

Egy másik epizódban Carrie részt vesz egy baby-showeren: így hívják azt a hagyományos amerikai összejövetelt, ahol a barátnők megünneplik, hogy egyiküknek gyereke születik. A ház

8


asszonya, látván, hogy egy baráti társaságról van szó, a bejáratnál megkéri a vendégeket, vegyék le a cipőjüket. A délután végén Carrie nem találja a Manolóját. Ellopta egy modern szarka, akit vonzott a csillogása.

Az a tény, hogy a cipő főszerepet kapott a sorozatban, tömegmítosszá változtatta a kivételezet-tek titkos kincsét, legalábbis a rajongók álmaiban: egy pár Manolo ugyanis legalább négyszáz dollár.

A Blahnik márka a rapzenében is megjelent. A rapper Jay-Z dalt írt barátnőjének, a popsztár Beyoncénak. A dal címe Bonny and Clyde, amelyben Jay-Z szerelmet ígér Beyoncénak, és imá-data jeléül egy Birkin di Hermès táskával, egy Mercedes Benzzel és egy pár Manolo Blahnikkal ajándékozza meg.

Manolo Blahnik, a tervező, akiről a márkát elnevezték, 1943-ban született a Kanári-szigete-ken, művészetet és építészetet tanult, majd a hetvenes évek elején átköltözött New Yorkba, ahol ismeretséget kötött Diana Vreelanddel, a Vogue legendás hírű igazgatónőjével, aki cipőtervezésre bátorította. Első hívei a korszak leghíresebb színésznői voltak: Marisa Berenson, Jane Birkin, Charlotte Rampling. Ma cipőit a luxusboltokon kívül Kate Moss és Jennifer Aniston lábán, vala-mint a designmúzeumokban lehet megtekinteni.

Manolo a saját cipőiről és a cipőt általában övező őrületről így beszél:– A nők szeretnek átalakulni, és a metamorfózis legegyszerűbb és leggyorsabb módja egy pár

új cipő. Ráadásul kevesebbe kerül, mint az ékszer vagy egy divattervező által készített ruha.Egy másik szexis cipőmárka, amely az utóbbi években vált híressé, Jimmy Choo nevéhez fű-

ződik. Olyan népszerű lett, hogy néhány éve az angliai bingótermekben a 32-es számot (amely-nek angol megfelelője – thirty-two – rímel vele) Jimmy Choo nevével jelzik. A cég rajongói kö-zött olyan színésznők vannak, mint Hally Berry és Catherine Zeta-Jones. Tamara Mellon, a cég igazgatója, kijelentette:

– Könnyű megmagyarázni a kiegészítők sikerét korunkban. Az emberek egyre kevésbé struk-turáltan és egyre lazábban öltöznek. Már csak a táska és a cipő képes bármelyik öltözéket szexis-sé tenni.

Olaszországban manapság az egyik hagyományosan szexis, de ugyanakkor kényelmes cipő-márka a Gucci-csoporthoz tartozó Sergio Rossié. Az egyik legügyesebb, különleges cipőkre spe-cializálódott kézműves pedig René Fernando Caovilla, aki spanyolos neve ellenére venetói. Ter-mékei mind nagyon magas sarkúak, tele díszítésekkel és nagyon-nagyon szexisek. Caovilla sze-rint:

– Az én cipőim különleges tárgyak, nem mindennapi használatra, nem munkába járásra készí-tem őket, ezek a női nem szépségét ünneplik.

Erotikus tárgyak, amelyeket csak a hálószoba küszöbén vesznek le. És pontosan ezek a tűsarkú luxuscipők népesítik be az extrém nőiességnek szentelt internetes pornóoldalak szerint a mániá-kus fetisiszták álmait. Már Freud is hangsúlyozta, hogy ha igaz, hogy a lábfej erogén zóna, tele érzékeny idegvégződésekkel, akkor a fetisizmus nem annyira perverzió, mint inkább az erotikus kapcsolat egyik módja, amelyben a tárgyak helyettesítik a másikkal való személyes kapcsolatot. A fetisizmus a végletekig vitt fantázia, néha pedig a be nem teljesedett szexualitás jele. Amint Kari Kraus osztrák író egyik híressé vált aforizmájában írta: „Nincs a világon boldogtalanabb em-ber, mint a fetisiszta, aki egy női cipő után epekedik, és be kell érnie egy hús-vér nővel!” Más esetekben viszont a fetisizmus a csábítás egyik ártalmatlan játéka, amelyben a férfi figyel, és édes kínoknak teszi ki magát, miközben a nő magas sarkokon tipeg.

Éppúgy, mint a hősies Simona Ventura: a műsorvezetőnő egy ragyogó, tizenkét centis sarkú szandál tetejéről közvetített öt órán keresztül egyenes adásban a San Remó-i dalfesztiválról. Az erőfitogtatás végén szegényből kibuggyant az Eurovisionéban: „Olyan a lábam a sok álldogálás-tól, mint egy szalámi.”

9


KÉNYELMES MOKASZIN

Spanyolországban a prensa del corazón pletykái szerint Letizia Ortiz tévés újságírónő, a leen-dő királyné, nem hordott magas sarkú cipőt, amíg meg nem ismerte a trónörökös Fülöp herceget. De attól a pillanattól kezdve soha nem adta alább kilenc centiméteres saroknál, hogy Őfelségéhez méltó magasságban legyen. Korábban Letizia gyakran és szívesen hordott mokaszint. A moka-szin különösen kényelmes, azoknak a nőknek való, akiknek helyén van az eszük, akiknek sok a dolguk. Azoknak, akik vezetnek, akik sportolnak, akiknek nincs idejük a cicomára. De különösen a polgársághoz tartozó nők hordanak mokaszint, ők olyan környezetben nőttek föl, ahol a tűsarok közönségesnek számít, ahol kínos akár csak utalni is a szexre.

És mi visszafogottabb egy mokaszinnál? Eredetileg a mokaszin (indián eredetű szó, lapos láb-belit jelent, amelyet egyetlen darab bőrből hajtogattak) az amerikai indiánok és az eszkimók láb-belije volt. A fehér telepesek, akik európai, a vidékre alkalmatlan cipőben érkeztek a világnak erre a felére, rögtön átvették a használatát. Hosszú ideig a modellek közötti apró különbségek azt jelezték, ki melyik törzshöz tartozik.

Ez mára sem sokat változott. A városok kövezetén hemzsegnek a mokaszin modern változatai. Mindegyik más módon jeleníti meg a kényelmet.

A legújabb modellek között található a golyós talpú JP a Tod cégtől, amelyet Diego Della Valle 1979-ben dobott piacra, és szinte a kilencvenes évek szimbólumává vált. Elmondhatjuk, hogy ez a modell világhódító útra indította a mokaszint, egy régies kiegészítőből divatcipővé lép-tette elő, az évszakoknak megfelelő változata az új olasz polgári réteg státusszimbóluma lett. 2004 nyarán aztán Todnak sikerült a kör négyszögesítése: sarkot tett a mokaszinra. Nem a szoká-sos, látható sarkot, ami unalmasan oktató jellegű lenne, hanem kis, rejtett emelést a cipőbe belül-re. Egyfajta magasítást, hogy ne legyen teljesen lapos, ami sokaknak nem tetszett.

A hagyományos „Golyós Mokaszinos Hölgyek” azzal töltik a napjaikat, hogy a gyerekeiket te-niszóráról karateórára, németóráról („Drágám, most hogy Európában vagyunk, ez a jövő nyelve!”) zongoraórára kísérik. Elfoglalt mamák ők, általában automata sebváltós kombikat ve-zetnek, hogy egyik kezük szabad legyen, és adhassanak egy-egy nyaklevest a gyerekeknek. Ne-kik nincs szükségük rá, hogy magas sarkon járjanak, a gyerekek menedzserének szerepében már eljutottak a csúcsra.

Aztán ott vannak a „Fiatalos Nagymamakorúak”, 50 év körüliek, főleg milánóiak, mindig tar-tós cipőt vásároltak, mert akkor gazdaságos a befektetés. És az ő szemükben semmi sem tartó-sabb a Gucci-féle kis aranyozott kengyeldíszítésű mokaszinnál. A hetvenes évek óta hordják, gyakran egész gyűjteményük van színek és bőrfajta szerint. Ebben mennek barátnőjükkel ebédel-ni, ebben játszanak az unokákkal, ebben vitatkoznak a lányukkal, amiért az jobban kedveli a tor-nacipőt, amely a nagyik szerint szégyenletes választás.

A „Fiatalos Nagymamakorúak” csak akkor válnak meg Gucci-féle mokaszinjuktól, amikor nyáron Santa Margheritába mennek: Liguriában jobban szeretik a Top-Sidert vagy a vitorlázás-hoz való Sebagót, és ebben kísérik le férjüket a kikötőbe. Ott kortyolgatják koktéljaikat a többi feleséggel, amíg a férfiak az egész hétvégét vitorlázással töltik.

Télen ezek a hölgyek Courmayeurbe, a síparadicsomba mennek; a barátnők fogadására a mo-kaszin papucsszerű változatát húzzák fel: a belga mokaszint, amelyet a flandriai parasztok hagyo-mányos cipői ihlettek. Gazdagon díszített plüssanyagból készül, közepén bőr bojttal. Persze, hogy a ház asszonya mindig mosolyog. Ha azonban a hölgy baloldali, és a ház nem a család régi birto-

10


ka Val d’Aostában, hanem Toscanában egy divatos, modern villa, akkor színes friuli bársonypa-pucs lesz rajta.

A kényelmes cipőt kedvelő nők másik típusa az angolos cipőket szereti. Időtlen idők óta a Penny Loafert (más néven College) választja: ennél klasszikusabb mokaszin nem létezik. Fiatal-korukban pénzérmét tettek az orr-részbe, és – elpirultak a gondolatra – aszerint, hogy a pénz jobbra vagy balra csúszott, megmutatta, hogy még szingli-e az illető, vagy már jegyes. Aztán a belváros egyik bazilikájában férjhez mentek, és amikor a házasságon kezdtek a repedés jelei mu-tatkozni, hogy jobb kedvük legyen, áttértek a Penny Loaferről a magas sarkú mokaszinra. Micso-da gyalázat! Nem csoda, hogy a férj megszökött a gyerekek bébiszitterével.

11


EDZŐCIPŐ: NEM CSAK SPORTRA

A gumitalpú cipő története messzire nyúlik vissza. A 19. század végéig az elit sportokat – kri-kett, tenisz – kedvelő gazdagok kiváltsága volt. Az első tömegmodell Amerikában 1917-ben látta meg a napvilágot, Keds néven (még ma is így hívják). Két évvel később megszületik a bokáig érő Converse All Star, amely alkalmas olyan „utcai” sportra is, mint a kosárlabda. A márka még ma is létezik.

Az összes ortopéd orvos ezeket a nagyon, sőt nagyon-nagyon kényelmes cipőket ajánlja annak érdekében, hogy elkerüljük a bőrkeményedést és a lábfej deformálódását. Megjelenésében az edzőcipő nem is hasonlít az igazi cipőre. Egyrészt, mert unisex, másrészt, mert elöl nem told több centimétert a lábhoz, és a formája többé-kevésbé ugyanolyan. De változik a szín, a márka és bizo-nyos jellemzők is, amelyek meghatározzák a stílusjegyeket. A „rugózós” Nike teljesen más, mint az a divatos Adidas, amelyet a divatrajongók körében nagyon népszerű japán Yohji Yamamoto tervezett.

Van, aki minden évszakban új párat vesz (remek ürügy, hogy minden edző szerint a sportcipő-ket rövid idő után le kell cserélni, mert – a használt autógumihoz hasonlóan – ha túl kopottak, már nem fogják jól a talajt), és van, aki egy bizonyos modellbe szeret bele, és mindig azt keresi, akkor is, amikor már megszűnt a gyártása.

Az „edzőcipőfüggők” körében van egy külön réteg, az ezüst fényvisszaverő csíkkal díszített Nike Silver szerelmeseié. Szerintük ez télen is tökéletes viselet, mert meleg, vastag és puha. Saj-nos, az utóbbi évben ez a típus „hidegebb” lett, ugyanis egy technológiailag még újszerűbb anyagból készül, amelyik viszont vékonyabb, és így kevésbé felel meg az évszakok váltakozásá-nak.

A manapság oly divatos és modern edzőcipő a szabadidő jelképévé vált, de merőben különbö-ző üzenetet hordoz aszerint, hogy ki mikor viseli. Így akár tetszik, akár nem, valódi bálványról beszélhetünk.

Fejlesztését a sportvilág nagy személyiségei szponzorálják (ez nyilvánvaló), valamint a zene és filmvilág hírességei (ez kevésbé nyilvánvaló).

A zene, különösen a hip-hop kultúra egyre újabb edzőcipőket tesz ismertté (nagyon ritka, hogy egy rapperen mokaszin vagy fűzős Church cipő legyen), amelyeket aztán az egész világon átvesz a nagyvárosok fiatalsága.

Valójában a show-biznisz hatására a „mindennapi emberek” számára egyre fontosabb, hogy minél több figyelmet fordítsanak jó fizikai állapotukra, arra, hogy azt elérjék, és meg is tartsák. Mindent megmagyaráz egy adat: az ötvenes években kevesebb, mint 40 millió pár sportcipőt ad-tak el az Amerikai Egyesült Államokban, ma már több mint 350 milliónál tartunk.

Ebben a robbanásszerű fejlődésben a Nike márka (1972-ben született, de a múlt évtizedben in-dult nagyobb fejlődésnek) avantgárd formájának köszönhetően könnyedén uralta a kilencvenes éveket, míg a nyolcvanas éveket a Reebok (születési év: 1982). Ez Jane Fonda után az aerobik követőinek kedvenc cipője lett, és az első, amelyet kimondottan női lábra terveztek. Legfonto-sabb viselője Melanie Griffith volt a Dolgozó lányban: egy New York-i ingázó lány edzőcipőben érkezik a hivatalba, leveszi, bedugja a táskájába, és hagyományos körömcipőt vesz föl. Ma már egyre kevésbé gyakori az ingázók körében a kettős élethez alkalmazkodó dupla cipő, de még nem tűnt el teljesen: 2004 márciusában az amerikai Lucky magazin felmérést készített az olvasói köré-ben. A kérdésre, hogy „Átveszik a cipőt, amikor beérnek a hivatalba?”, 62,4% nemmel válaszolt,

12


de egy jelentős részük – 37,6% – igent mondott. Világos az üzenet: az új korszak asszonyainak van gyakorlati érzéke, és semmiről sem akarnak lemondani, sem a kényelemről, sem az eleganci-áról.

Az új évezred a hollywooditól eltérő ízlésvilágot bemutató filmmel indított, amely újra megke-verte a kártyákat a sportmárkák szimbólumrendszerében. Wes Anderson 2001-ben készített film-jéről van szó, a Tenenbaum, a háziátok címűről. Éppen akkor, amikor a Nike eljutott sikere csúcspontjára, és egyre nagyobb piacokat hódított meg, Wes Anderson három, látszólag teljesen divatjamúlt sportruházati (főleg cipő) márkát állított rivaldafénybe: az Adidast, a Filát és a Lacos-te-ot. A rendező-forgatókönyvíró mindegyik főszereplőnek másik márkát adott.

A lángész báty (Ben Stiller) Adidas-hívő, az idegbeteg, költő húg (Gwyneth Paltrow) kizáró-lag Lacoste-ot visel, míg a sportoló (Luke Wilson) tökéletesen hozza a Filában Björn Borgot, a hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek elejének legyőzhetetlen teniszbajnokát.

A film látszólag szürreális történet, nagyon messze esik a valóságtól, mégis megelőlegezte a Nike márka válságát: egyrészt a globalizációellenes mozgalom, másrészt a vásárlók felszínes sze-szélye kétségbe vonta a márka létjogosultságát. Ez annyira igaz, hogy ma a Nike, legalábbis kom-munikáció szempontjából, egyre inkább a technológiailag szuperfejlett termékekre koncentrál at-léták vagy leendő atléták számára, különleges sportteljesítményeket ígérve. Nem véletlen, hogy egyik legújabb modelljük, a Nike Shox Turbo, a gyorsaságot hangsúlyozza.

A Nike egyre erősödő versenytársai közül érdemes megemlíteni a Pumát, amely a hatvanas évekhez képest alig változtatott designnal tért vissza a rivaldafénybe, elsőként a gördeszkásokat hódítva meg. Technológiailag a Puma kevésbé tűnik fejlettnek, inkább illik egy ünnepélyre, mint hogy sportvonalon próbáljuk meg legyőzni a Beckham-Totti-Ronaldo triászt. Szóval úgy tűnik, nem tartozik bele az egyre agresszívabb „szupersztár atléta + multinacionális szponzor = elisme-rés” körbe. De nem csak erről van szó. Az iraki háború alatt, az Internet pacifista tömegei a Nike elleni bojkottra szólítottak fel, és a Pumát részesítették előnyben, amely divatos és főleg német, vagy legalábbis abban a Németországban született, amelyik megtagadta a George W. Bush-féle Amerikai Egyesült Államoktól a támogatását.

A Nike-t „balról” támadó másik márka az Adidas. Roppant meggyőző, de nem igazán techni-kai fejlettségre utaló „Gazella” nevű modellje vált a happy hour idején sétára indulók kedvenc ci-pőjévé Párizstól Milánóig.

Hasonlóan elterjedt az Asics, amelyet korábban hosszú időn keresztül mellőztek. Quentin Ta-rantino filmje, a Kill Bill, a keleti harcművészetek iránti növekvő érdeklődés jegyében Uma Thur-man színésznőt egy pár sárga, Onitsuka Tiger típusú Asicsszal a lábán mutatja. A tajcsi gyakorlá-sára készített cipő így vált egyik pillanatról a másikra kultusztárggyá.

Persze, csak a következő divattrendig.

13


A CIPŐKÖN ALAPULÓ KÖZTÁRSASÁG

2004 tele. Hangos szóváltás a parlamentben. Gabriella Carlucci képviselőasszonyt (jobbközép) kigúnyolták fétisszerű tűsarka miatt. Kitört a vita. Carlucci azzal védekezik:

– A politika miatt nem tagadom meg nőiességemet. A baloldal nem tud megszabadulni egyko-ri küzdelmeitől, amikor a nők úgy mutatták meg, mennyit érnek, hogy tetőtől talpig bebugyolál-ták magukat, vagy férfinak öltöztek. Ma mi képviseljük az igazán felszabadult nőket: kifestve, csinosan, jól öltözötten és tűsarokkal.

Rosy Bindi képviselőasszony (balközép, rendszerint lapos sarkú, magas szárú cipőben) így vá-gott vissza:

– De kérem, ne állítsuk a dolgokat a fejük tetejére! Maguk azok, akik diszkriminálni akarnak minket, ránk akarják kényszeríteni a nőiesség sztereotípiáját.

A magas sarok az önkifejezés szabadságát jelenti, azt mutatja, hogy viselője nem fél attól, hogy bolondnak tartják, mondja a jobboldal. A magas sarok csak azt szabadítja fel, aki nem vise-li, a kulturális rabszolgaság egyik formája, vág vissza a baloldal. A vita még mindig tart. Az iga-zat megvallva, soha nem zárul le. A csizma alakú Olaszországnak, amelynek kedvenc sportja a foci (amelyet, ugye, lábbal játszanak), két nagy szenvedélye van: a politika és a cipő.

Nálunk élnek a világ legjobb cipőkészítői, és a jobb- meg a baloldal közötti vitát sem veti meg senki, hanem folytatják a bároktól kezdve a szalonokon át mindenhol, egészen a karácsonyi csa-ládi ebédig.

Tehát, mondd meg, milyen cipőt viselsz, és megmondom, kire szavaztál.Ma a politikai-cipőbeli különbségek árnyaltabbak (nemhiába omlottak le ideológiák és falak),

de a nehezebb években, amikor élesebb volt az ellentét, nagyon könnyen meg lehetett különböz-tetni az „elvtársakat” a „jobboldaliaktól”.

Egy baloldali fiatalember a halhatatlan Clarkot viselte; ez annyira jellemző volt, hogy még ma is látni lehet néhány követőjükön, bár ha Nanni Morettinek és társainak átlagéletkorát tekintjük, valószínűleg azokról a tegnapi fiatalokról van szó, akik egyszerűen soha nem váltottak sem cipőt, sem zászlót.

A hetvenes években a baloldali lányok még télen is holland fapapucsban jártak (nagyon ké-nyelmetlen), és espadrillas-ban, a spárgatalpú félcipőben mentek kempingezni. Az egyetlen „sze-xis” engedmény az espadrillas magas sarkú változata volt, amelyet a vádlin kellett megkötni, nem tökéletes formájú láb esetén azonban rögtön kötözött sonka benyomását keltette.

A jobboldali fiatalemberek az angol típusú, hegyes orrú Borrow-t kedvelték, amely kilátszott a bő szárú trapéznadrág alól, a lányok pedig éltek-haltak ugyanazokért a kis fémkengyel díszítésű mokaszinokért, amelyeket anyjuk hordott, és azóta is hord (lásd feljebb).

A nyolcvanas években a jólét és a reagani hedonizmus klímája elhozta Olaszországba a Tim-berlandet, és azonnal, a paninariknak (a fiatalok összetartó, öltözködésben és nyelvezetben a többségtől eltérni vágyó csoportja), az új generáció egy csoportjának az egyenviselete lett. Ők már hallani sem akartak a politikáról, amely az előző évtizedet annyira meghatározta. A Timber-land az amerikai erdészek cipőjeként született, és tökéletes összekötő kapocs lett a „hatalmas sza-bad területek” és a nagyvárosok új szokásainak és rítusainak világa között, emellett ugyanúgy unisex volt, mint majd az őt követő edzőcipő. Ebben az időben érkeztek Olaszországba a fast food éttermek, amelyek a nagyvárosokban a paninarik erődjévé és találkozási pontjává váltak.

14


Mára a Timberland a szabadidős cipők közé szorult, főleg szabadban, hideg időben viselik, és már nem kötődik egy bizonyos csoport tagjaihoz.

Közben a fast food étteremláncokat célba vették a globalizációellenes mozgalmak. Ennek több lehetséges oka van: gazdasági-szakszervezeti (a kézi munkaerő kizsákmányolása alacsony bére-zés mellett), kulturális (az ízek egységesítése az egész világon), valamint élelmiszer-filozófiai (a hús előtérbe helyezése a vegetáriánus étrenddel szemben, ami a keleti filozófiák terjedése és a New Age hatása miatt egyre népszerűbb).

A globalizációellenes mozgalmak fő célkitűzései között ott szerepel a nagy nemzetközi már-kákkal szembeni harc: az egyik leginkább támadott márka a Nike. Naomi Klein kanadai újságíró-nő No Logo: márkák, multik, monstrumok című alapművében és Michael Moore, harcos doku-mentumfilm-rendező a Hű, de nagy!-ban is célba vette a Nike-t. Mindketten szimpatizáltak a tün-tetőkkel, akik az amerikai egyetemeken lázadást szítottak a kilencvenes évek végén, egyetemfog-lalásokat szerveztek, és a Nike-üzletláncban való vásárlás bojkottjára hívtak fel.

2001. szeptember 11-e után ez a fajta antagonizmus megszűnt, egyfajta kevésbé látványos for-mája maradt mégis a tudatunkban. A globalizációellenes fiatalok kedvence a játékos és ironikus (néhány modellnél a jobb cipő különbözik a baltól) spanyol cipőmárka, a Camper lett. Egyszerű, újra feldolgozott anyagból készül, és jelenleg ez áll legközelebb a divatot kedvelő állatvédők am-bíciójához, hogy ötvözzék az etikát az esztétikával.

Ezenkívül mindenki megadja magát, és azt hordja továbbra is, amit megengedhet magának, vagy ami megtetszik neki. A politikailag korrekt cipőt még nem találták fel. Akinek ez sikerülni fog, az lesz a következő évszázad Bill Gates-e.

15


AZ IMELDA-SZINDRÓMA1986-ban, Imelda Romualdez Marcos, a diktátor Ferdinand Marcos felesége a Fülöp-szigetek-

ről kék bársonypapucsban menekült a hawaii száműzetés felé.Corazón Aquino, az ország Marcos utáni elnöke kiállítást rendezett Imelda cipőgyűjteményé-

ből, „hadd lássák a Fülöp-szigetekiek, hogyan kényeztette magát, aki egy népet tartott nyomor-ban”.

Imelda, akit túlzott luxussal vádoltak, így védekezett:– Nem igaz, hogy háromezer pár cipőm volt. Csak ezerhatvan.”Ezt követően Imelda azzal kérkedett, hogy egy New York-i cipőboltban látott egy feliratot,

miszerint: MINDANNYIUNKBAN MEGBÚJIK EGY KIS IMELDA.Amikor a száműzetésből visszatért Manilába, és megpályázta a köztársasági elnöki posztot, a

választások előestéjén bejelentette:– Akár győzök, akár veszítek, holnap vásárolni megyek. – Veszített.2001-ben ugyan jogi ügyletei még nem zárultak le, Imelda ünnepélyesen megnyitott egy cipő-

múzeumot Marikinában, Manila cipőkészítésről híres negyedében. A kiállított cipők közül sok eredetileg az övé volt, ezeket az elnöki palotából szerezte vissza. Ekkor is készen állt a válasszal:

– Titkok után keresgéltek a szekrényemben. Ehelyett csak csodálatos cipőket találtak.Hogyan lehetne elítélni? Holly Brubach írja, A dedicated follower of fashion (A divat elkötele-

zett követője) című könyvében: „Egy új cipő nem gyógyír sem az összetört szívre, sem a fejfájás-ra. De biztosan enyhíti a tüneteket.”

A cipők gyűjtése a világon mindenhol és minden életkorban jellemző. Egy „imeldista” nem tö-rődik a sarok magasságával vagy formájával, a színnel vagy a bőrtípussal, nem tesz különbséget edzőcipő és szandál között. Egy „imeldistát” nem érdekli, hogy a cipő a legújabb kollekcióból va-ló, és egy drága butikban vette, vagy egy régebbi modell, amelyet a piacon talált. Egy „imeldista” felhalmoz. Ma egy rózsaszín papucscipő, holnap egy sportos kiscsizma. Lehet, hogy az egyiket csak egyszer fogja viselni, mert túl modern, vagy csak azért vette meg, mert olcsó volt. Némelyik cipő túl nagy vagy túl szűk, de a vásárlás pillanatában nem tud neki ellenállni. Egy „imeldista”, ha nem tud dönteni a fekete és a barna színű cipő között, rendszerint megveszi mind a kettőt. Te-lerakja a szekrényeit, de sosincs mit fölvennie az új ruhájához. Hát vesz egy pár új cipőt. Aztán még egyet, mert az ember sose tudhatja.

Egy „imeldista” sohasem boldog, legalábbis ami a cipőgyűjteményét illeti. Pontosabban: csak abban a mágikus pillanatban boldog, amikor éppen vásárol, ami csuda felemelő érzés. Szerelem első látásra ott, a kivilágított kirakatban, villámcsapásszerű fizikai érintkezés az üzletben, majd a kijáratnál kellemes pír az arcon. A hódítás megtörtént, az élvezettől gyorsabban lüktet a szív. És aztán? Aztán, mint minden szenvedély esetében, mindennek vége. Ujjnyi por a cipőn, unott tekin-tet, csöppnyi sajnálat: „Pedig úgy tűnt, hogy pont jó. Isten veled…”

16


HEGYES ORRÚ CIPŐBEN AZ ÉLET

Állítólag minden nő gyűlöli a hegyes orrú cipőket. Ha ez igaz lenne, nem lennének sikeresek a szinte tűhegyes lábbelik. Általában a hegyes orrú cipő karcsúsít, a lábfejet vékonyabbnak mutatja, mint amilyen. Nem vonja azonban el a figyelmet más, közeli tökéletlenségektől: nem segít a fo-cistához illő vádlin, sem a kevésbé formás bokán. Sőt, még ki is hangsúlyozza őket, ellentétben a kerek vagy a szögletes orrú cipővel. És mégis!

A hegyes orrú cipő a tiltott szerencsejátékhoz hasonlóan vonzó. Ez nem véletlen. Őse a pou-laine, amely Franciaországban a 15. század közepén terjedt el: textilből készült, felkunkorodó orra akár a nyolc centimétert is elérhette, sokszor fel kellett kötni, hogy megtartsa a formáját. 1468-ban egy pápai bulla betiltotta, mivel a szemérmetlen hiúság szimbólumának tartották.

Nem sok minden változott azóta, hiszen az utóbbi öt év divatja sem telt el hegyes orrú cipő nélkül. Ezek a modellek abba az illúzióba ringatják viselőjüket, hogy nagyobb területet foglalhat el, nagyobb hatalma van. A tinédzser lányok akkor emancipálódnak kislányból nagylánnyá, ami-kor az edzőcipőt hegyes orrú cipőre cserélik. Egy nő, amikor belép egy értekezletre, ahol sok a férfi, arra használja cipője hegyes orrát, hogy a klasszikus fűzős cipők viselőinek virtuális rúgása-it kivédje a karrierért folytatott harcban. Azt mondja: „Itt vagyok. És ezzel akár fájdalmat is okozhatok nektek. Ha nem adtok nekem önszántatokból teret, megszerzem magamnak.”

Desmond Morris antropológus szerint a lábfejnek hegyes orrú cipőbe préselése hasonlít az egyik legrettenetesebb gyakorlathoz, amely fizikai deformációt okoz: az újszülöttek koponyájá-nak összeszorításához.

Ez a barbár gyakorlat, amelyet néhány primitív kultúra alkalmazott Afrikában, Észak- és Dél-Amerikában, valamint Európában, megváltoztatta a természet törvényei szerint kerek fej spontán növekedését. A célja az volt, hogy felnőttkorban látható legyen a privilegizált származás: akinek hosszúkás feje volt, az nem foglalkozott teherszállítással, kizárólag nemes, szellemi tevékenység-nek szentelte magát. Kétszáz éve még sok orvos állította, hogy a koponya formája befolyásolja az intelligenciát. Ehhez hasonlóan Kínában a lábelkötés szokásával megakadályozták, hogy az arisz-tokrata nők lába megnőjön: minél nehezebben tipegtek, annál nemesebbnek számítottak, annál in-kább kiszolgálták és tisztelték őket.

Tehát a mi hegyes orrú cipőnk nem más, mint a különösen intelligens nő szimbóluma, akit kár lenne fizikai munkára fogni, mert hatalmi pozícióra született.

17


A TUDATALATTI ÉS A TÖRPE TŰSAROK

„Nem tudom, ki találta fel a magas sarkot, de a férfiak sokat köszönhetnek neki.” Ezt mondta Marilyn Monroe, a 20. század legcsodálatosabb dívája.

De nem csak magas vagy alacsony sarok van. Különböző formájú és különlegesen kialakított sarkok is léteznek. Yves Saint-Laurent nemrégiben bemutatott szandáljai között van átlátszó ple-xiüvegből készült sarok, egyfajta akvárium, amelyben aranyozott és színes díszítések láthatók, mozgó fémlapocskák vagy valami hasonló. Ez egyáltalán nem új: már 1973-ban készültek sarkak és magasított talpak áttetsző akrilból.

A sarok művészi kidolgozása egyenesen a versailles-i udvarból származik. XIV. Lajos, a Nap-király, nem nőtt túl magasra. Ezért volt szüksége magas sarokra. Ismervén őt, nem elégedett meg egyszerű magasítással, híres csaták és idilli jelenetek miniatúráit készíttette el a sarkokban.

A modern időkben a sarkok királya a francia divattervező, Roger Vivier volt, aki a harmincas évek végén kezdett dolgozni, majd 1953-tól Christian Diorral és más jelentős divatdiktátorokkal működött együtt.

Termékeinek jellemzője a bizarr formájú vagy díszített sarok, amely a cipő éke lett. Vivier lát-ta el cipővel Marlene Dietrichet és Erzsébet királynőt (az esküvője napjára), Josephine Bakert és Catherine Deneuve-öt. A francia színésznőnek Vivier tervei alapján Yves Saint-Laurent gyártott a cipőt, amelyet a híres Luis Bunuel-film, A nap szépe tett ismertté: a szögletes fémcsattal díszített lábbeli a mokaszin és a papucscipő közötti átmenet volt.

A hatvanas évek elején legismertebb munkái közé tartozott egy rózsatövis alakú sarok, igazi csodás kis szobor. Napjainkban a Vivier márkát átvette Diego Della Valle, és újra útjára indította. Az új Vivier cipőket Bruno Frisoni tervezi, akit megihletett a nagy mester művészete, de egy kis modernséggel még meg is fűszerezte azt.

A 2004-es kollekció egyik modelljét például Madame Psynek hívják. Jellegében A nap szépe cipőjére emlékeztet, de milliónyi színes pasztilla díszíti: egyfajta ironikus fejhajtás az antide-presszáns tabletták előtt. Mindenesetre jelentése van, arra hívja fel a neurotikus hölgyeket, hogy hagyják abba a nyugtatók szedését, inkább vásároljanak új cipőt.

Roger Vivier hosszú ideig dolgozott a törpe tűsarkon, amelynek szintén régre visszanyúló tör-ténete van. XV. Lajos udvarában született, aztán sokáig mellőzték, majd a 19. század végén és a 20. század elején különösen népszerű lett. Ilyen sarok volt például a Moulin Rouge-ban kánkánt ropó táncosnők csizmáján. Az első világháború előestéjén, amikor a tangó volt a legnépszerűbb tánc, a nők cipőjén ez a könnyed vonalú sarok ékeskedett.

Végül el lehet mondani, hogy ugyan változó sikerrel büszkélkedhetett, de ez a saroktípus soha nem tűnt el teljesen a színről, annak ellenére, hogy legalábbis mifelénk soha nem volt igazán di-vatos.

Vannak nők, akik nagyon kedvelik. Két dolog miatt: az egyik praktikus, a másik kevésbé. A praktikus ok, hogy a törpe tűsarok soha nem túl magas, de kecses formája miatt bármelyik cipő-nek vitathatatlanul nőiességet kölcsönöz. A másik ok, hogy a törpe tűsarok megmutatja az ember személyiségét. Egyrészt retro, másrészt tökéletes kompromisszum a magas tűsarok (nagyon női-es, ötvenes évek) és a félmagas sarok (hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje, egyenjogú nő) között, és sokat elmond arról, aki viseli: „Kreatív vagyok, és független, de van érzékem a szép-hez.” A törpe tűsarkot viselő nő, amikor belép egy cipőboltba, és az eladó megkérdezi: „Miben segíthetek?”, biztosan így válaszol: „Valami kicsit különlegeset keresek”. Aki törpe tűsarkú cipőt

18


visel, annak tele van a fiókja versekkel, akvarelleket fest és gitározik. Vagy legalábbis szeretné mindezt megtenni. A tudatalattija gazdag és színes, emberi kapcsolataiban az árnyalatokat keresi, és egyáltalán nem érti, hogy lehet valaki olyan arcátlan, hogy behódol az aktuális divatnak, vagy ami még rosszabb, hogy egyáltalán nem törődik vele.

19


NŐK CSIZMÁBAN

Az, hogy szegény Jeanne d’Arc a máglyán végezte, többek között állítólag egy csizmának is köszönhető. Az orléans-i szűz azonfelül, hogy teológiai kérdésekbe ártotta bele magát, szokása szerint csizmát viselt, ami abban az időben (és még nagyon sokáig utána) kizárólag a férfiak joga volt.

Ki horgászott, ki vadászott, ki utazott, vagy ment el a háborúba? A férfiak. Tehát csakis ők vi-selhettek csizmát, míg a nők, akik a házimunkát végezték, a társadalomban elfoglalt helyüknek megfelelően többé-kevésbé értékes textilből varrt papucsot viseltek.

A csizma évszázadokon át a kalózok és banditák ruházatához tartozott, az angol nyelvben a booty (zsákmány) éppen ezért a boots (csizma) szóból ered. Az a gondolat, hogy a csizma a lopott holmi fortélyos rejtekhelye, egészen a zenei kalózkodásig terjed: angolul ma is bootlegnek neve-zik az illegális koncertfelvételeket.

A férfiúi erő és ravaszság szimbólumát, a csizmát élteti az egyik legismertebb klasszikus mese: Charles Perrault Csizmás Kandúrja, ugyancsak ő vetette papírra Hamupipőke történetét is, amelyben, mint tudjuk, a női láb törékeny finomságát ünnepli.

Így a 19. század közepéig a nők számára kizárólag a lovaglócsizma volt engedélyezett. Ké-sőbb már a nem dolgozók és a nem lovaglók is különcködhettek benne. Sőt, a Belle Époque („boldog békeidők”: az 1880-as évektől az első világháború kitöréséig terjedő időszak) idején a fűzős bokacsizmák a mellet kiemelő női fűző megfelelői lettek a lábon. A viktoriánus korban a csizma szerepe a boka elrejtése volt: valójában a divat és az erkölcs iróniája, hogy éppen kiemelte azt.

De csak a hatvanas években kezdett a női csizma többet jelenteni. A Mary Quant által terve-zett miniszoknyához ezt viselték a nyüzsgő Londonban, miután tökéletesen kifejezte a minden hamis látszat, társadalmi, valamint szexuális kényszer alól felszabaduló nőt.

Ugyanezekben az években a képregények és a mozi létrehozta a jövő szexistennőjét, Barbarel-lát, akit Roger Vadim azonos című filmjében Jane Fonda alakított 1968-ban, lábán puha, kilomé-ter hosszú fehér harisnyacsizmával, amelyet az olasz jelmeztervező, Giulio Coltellacci tervezett a számára.

A való életben, az utcákon a nők Courrèges és Paco Rabanne, a kor sztárstylistjainak vagy azok követőinek „űrhajós” stílusát viselték. A rádióban pedig Nancy Sinatra nyávogva énekelte: These boots are mádé for walking (Ez a csizma sétára teremtetett”).

A hetvenes évek elején aztán két fogalomkör bizarr módon találkozott. Egyrészt a síelés kez-dett tömegsporttá válni, innen a síelés iránti szenvedély fellobbanása, másrészt nagy csodálat övezte az űrhajósokat: ebből született az újfajta csizma, a holdjáró.

A következő évtizedben mindenki a People from Ibizára táncolt. A Baleár-szigetek diszkói-ban, ahol a később egész Európában elterjedő divatirányzatok születnek, augusztusban is viharos tetszést aratott a könnyű, indián típusú zergebőr csizma.

Különben a vadnyugaton mindig is csizmát hordtak. Elég a Camperosra és a belőlük kifejlő-dött masszív cowboycipőkre gondolni, amelyek a városokban is divatossá váltak. Pontosan ugyanúgy, mint egy másik klasszikus szabadidős ruhadarab: a farmer.

Végül elértünk napjainkig. A „csizmás” nőnek végtelen sok választási lehetősége van 2000 környékén. Változó magasságú sarkok, különböző szélességű csizmaszárak, évszakhoz és alka-lomhoz illő anyag. Néhány évnyi mellőzés után, a nyolcvanas évek közepe és a kilencvenes évek

20


közepe között visszatért a csizma a divat világába, és marad is. Nincs nő, akinek ne lenne leg-alább – mondom, legalább – két pár csizmája a szekrényben. Föl lehet venni nadrággal vagy szoknyával, hosszú vagy rövid ruhával, nappal vagy este, a munkába vagy hétvégén.

Van, aki azért szerette meg a csizmát, mert miután erős a vádlija, vagy nem éppen tökéletes a bokája, rájött, hogy így végre komplexusok nélkül viselhet szoknyát. Van, aki a rövid szoknyát szereti, de csizma nélkül csupasznak érzi magát. Van, aki egyszerűen csak fázik, és azért hord csizmát, mert utálja, amikor a jeges hideg belehasít a kabát széle és a vékony, nem télre való cipő között csupaszon maradt lábába. Van, akinek tökéletes a térde (keveseknek), és tudja, hogy a csizma kiemeli azt. És van, aki (és itt visszatérünk az Imelda-szindrómához) rögtön megértette, hogy a csizma ugyan lábbeli, mégis egy külön világ, és még akkor is megéri gyűjteni, ha rengeteg helyet foglal el.

Egy közönséges cipő vásárlásával szemben egy csizma megvétele sokkal összetettebb feladat, tehát nagyobb elégtételt ad. A csizma megkülönböztet és öltöztet, meghatározza az összképet. Rendszerint drágább, mint egy márkás vagy hasonló minőségű cipő, tehát jól meg kell gondolni. Mindent összevetve a csizma vásárlása stratégiai feladat, pontosan úgy, mint a táskáé, amelyet minden nap vagy majdnem minden nap akarunk hordani.

Aki nem elégedett a vádlijával, az nem visel cipzár nélküli, elasztikus anyagból készült csiz-mát, mert az inkább kihangsúlyozza a problémát, mint elkendőzi. Akinek vastag a bokája, az felül kicsit szélesebb szárú csizmát választ: kellemes optikai csalódást lehet elérni, ahogy a csizma le-felé keskenyedik. Aki szereti a díszítést és a furcsa színeket, az figyelni fog rá, hogy semleges színű szoknyával vagy ruhával párosítsa, mert ebben az esetben a csizma lesz a sztár.

Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor szabad utat kap a csizma, a legnagyszerűbb lábbeli a mindennapi életben. Én, személy szerint, csak néhány esetben nem javaslom a viselését:

a) Hosszú repülőutak alatt: érkezéskor igazi kínszenvedés visszabújni bele.

b) Luca Ronconi színházi előadásai vagy Theo Anghelopoulos filmjei közben: ugyanis ha több mint három órát kell mozdulatlanul ülni, a láb a csizmában teljesen elgémberedik.

c) titkos szerelmi légyottok során: ha rajtakapják, értékes másodperceket veszít az ember, mire fölveszi.

21


AZT KÉRDED, MI VOLT A BEATLES?

(nem a Beatles együttes, hanem a bokacsizma)

A válasz: a hosszú csizma kevésbé látványos és rendszerint praktikusabb változata. Ma legin-kább nadrággal viselik, bár néhányan roppant vakmerően még miniszoknyával is fölveszik. Ve-szélyes vállalkozás, mert a lábat nagyon fontos ponton „vágja” ketté, nem kedvez még a legara-nyosabb alkatnak sem. A nevének megvan az oka. A bokacsizma férfilábbeliként született. Az el-sők, akik hordták, a Beatles tagjai voltak, innen a fekete, cipzár nélküli, oldalt elasztikus, bőrből készült modell neve. Eredetileg lekerekített orra volt, de aztán az eleje megnyúlt, miközben a zene egyre hangosabb, kábítóbb és erőszakosabb lett. Később, a punk és a grunge zene korában az eredetileg bokáig érő kiscsizma a fűzős, sötét színű, (a kétéltű katonai járművek mintájára) hernyótalpas Doc Martensé alakult át.

Jóval azelőtt, hogy a négy liverpooli fiú megszületett volna, Anglia már hozzájárult a boka-csizma, főleg a női kiscsizma történetéhez. A híres Balmoral, amelyet Viktória királynő viselt, és amely a királyi ház skóciai nyári rezidenciájáról kapta a nevét, félig textilből, félig bőrből készült. Addig volt divatban, amíg a nők bokáig érő ruhát viseltek. Aztán ennek is vége lett.

Sokkal később, gyakorlatilag a miniszoknya megérkezésekor, a női bokacsizmák ugyanazon az átalakuláson estek át, mint „fivéreik”, a csizmák. Alkalmazkodtak a pillanatnyi divathoz, szo-katlan anyagokból készültek (műanyag, lakk, az oldalakon átlátszó rés), szögletes orr, fémdíszíté-sek. A leggyakoribb modell: Courrèges Go-gója, az űrhajós ízlésvilág tökéletes megtestesítője.

A bokacsizma szerelmesei külön kategóriát képeznek, kicsit hasonlítanak a törpe tűsarok híve-ihez. A bokacsizma bizonyos értelemben mindig férfias, mert kevés kivételtől eltekintve egyértel-műen a nadrág viselését helyezi előtérbe. Általában azok gyűjtik a bokacsizmákat, akik megvetik a cipőt, a szoknyát, a túl nőiesen öltözködő nőket.

A bokacsizma jobban elrejti a testet, mint a hosszú csizma, valódi páncél a lábon, aki ebben jár a városban, annak határozott a személyisége, mentes mindenféle csábító gyöngeségtől.

A bokacsizmás nő, akár sportos, akár nőies, képes egyik percről a másikra bármit megtenni, rockbandát alakít, szembeszáll az igazgatótanáccsal, eladja a családi vállalkozást és panziót nyit, képes bármilyen bolondságra. Az is gyakori, hogy a bokacsizmás lány, ha már férjnél van, vagy menyasszony, bombabiztosnak tekinti helyzetét.

Azonban jobb nem nagyon elbíznia magát. Ugyanis a férfiak döntő részének a bokacsizma pontosan annyira tetszik, mint a térdzokni, vagyis semennyire. Kizárólag valami nagyon különle-ges, egyértelműen nem férfias modell varázsolhatja csak el őket, apró díszítéssel és nőies magas sarokkal.

22


A BALERINACIPŐ,

AVAGY AUDREY HEPBURNNEK

KÉPZELJÜK MAGUNKAT

A balerinacipő a fehér blúz „lábbeli” megfelelője: egyszerű, elegáns, klasszikusan sikkes-de-semmire-nem-kötelez. Egyértelműen a senkihez sem hasonlítható stílusú Audrey Hepburn nevé-hez fűződik mindkettő, a fehér blúz és a balerinacipő is.

Audrey nem az a fajta nő volt, aki hagyja magát befolyásolni. Eltérően sok mai dívácskától, akik a profi stylistok utasításait követik, ő együtt dolgozott az őt öltöztető tervezőkkel (például Balenciaga és Givenchy), és velük együtt teremtett új stílust. Sőt, néha nélkülük is.

Azt mesélik, egyik este egy fontos esemény előtt Audrey véletlenül leöntötte kávéval a ruhá-ját: erre fogott egy sima fekete szoknyát, az utolsó pillanatban kölcsönkérte férje fehér ingjét, megkötötte a derekán, így talált ki egy másodperc alatt új divatot.

Aztán úgy döntött, hogy 175 centiméteres magassága bőven elegendő, a hollywoodi sztereotí-piával szemben megengedheti magának a lapos sarkú cipőt, anélkül hogy úgy érezné, ezzel csök-ken szexepilje vagy nőiessége.

A ma „balerinaként” ismert modellt Salvatore Ferragamo cipőtervező készítette számára, aki Irpiniában született szerény és népes családba (a tizennégyből ő volt a tizenegyedik gyerek), majd a húszas években „ő látta el egész Hollywoodot cipővel”. Sok filmhez készített cipőt, mint A Tíz-parancsolat, A bagdadi tolvaj Douglas Fairbanksszel; barátai voltak a kor filmcsillagjai: Rodolfo Valentino, Greta Garbo és Mary Pickford. A harmincas években visszatért Olaszországba, és Fi-renzében telepedett le: állandóan sztárok és különféle hírességek látogatták.

Éveken keresztül ő öltöztette Erzsébet királynőt, a windsori hercegeket, Maria José olasz ki-rálynét, itáliai színésznőket, mint Sophia Loren és Anna Magnani, és külföldi sztárokat, mint Car-men Miranda, Marilyn Monroe és Ingrid Bergman. A Ferragamo-termékekre úgy tekintettek (és még ma is úgy tekintenek), mint a kör négyszögesítésére: elegáns, egyedi cipők, amelyek mindig nagyon kényelmesek.

Természetesen, amikor a Római vakációt forgatta Olaszországban, Audrey Hepburn is fölke-reste Salvatorét. Majd haláláig odaadó vásárlója maradt.

Audrey kislánykorában balettozni tanult, és a balett-táncos póz hozzátartozott természetes bá-jához. Hát ezért találta ki számára Ferragamo a „balerinacipőt”. A szabadalmat csak 1957-ben he-lyezték el a Központi Állami Archívumban, de maga a termék már legalább három évvel koráb-ban elkészült. A Ferragamo Múzeumban őrzött eredeti rajzon tökéletesen látszik, hogy a tervező a klasszikus tánchoz használt cipőt alakította át utcai lábbelivé.

Ferragamo a balerinacipő néhány változatát is elkészítette Audrey számára; az egyik modell kivágott, kecses, nem túl magas sarokkal, amelyet azóta Sabrina heel-nek, vagyis „Sabrina sarok-nak” neveznek, a színésznő azonos című, felejthetetlen filmje után.

Kétféle nő visel balerinacipőt. Az első csoportba az understatement, vagyis a kifinomult visz-szafogottság hercegnői tartoznak, akiket nem érint meg a divat. Ezek a különösen szép és arányos testalkatú nők magától értetődően viselik ezt a cipőt, és miután tudják, hogy nincs rá szükségük, nem festik magukat, kevés ékszert hordanak, abból is mindig ugyanazt. Ezekről a tökéletes te-remtményekről, mint amilyen Audrey is, nem lehet semmi rosszat mondani. Van aztán egy másik

23


kategória, amelyik a „balerinacipőt” egy lehetőségnek tekinti vágya beteljesítéséhez. Ők, szegé-nyek, azt hiszik, ha fölveszik, úgy fognak kinézni, mint Audrey Hepburn. Sajnos, csalódást kell okoznom nekik: nem ilyen egyszerű a dolog. Ha van olyan típusú cipő, amelyik vékony bokát, rá-adásul tökéletes lábfejet és hibátlan viselési stílust követel meg, hát az éppen a „balerinacipő”. A legtöbb modellnél semmi sem emeli meg, vagy támasztja alá a lábfej boltívét, ezért megvan a ve-szélye, hogy úgy csoszognak benne, mintha papucsba bújtak volna. Egyszóval a „balerinacipő” nagyon szép, de nem segít. Mégis ritkaság, hogy egy nőnek legalább egy pár ne lenne belőle. Sőt, sokak számára a „balerinacipő” az abszolút kedvenc, soha nem cserélik le másik típusra, és ha már túl kopott, egy nagyon hasonló modellel helyettesítik.

Néhány férfinak tetszik a „balerinacipő”. Rendszerint ők alacsonyak, akik nem akarják, hogy egy mutatós partner háttérbe szorítsa őket. Ez érvényes Tom Cruise-ra is, aki a sudár Nicole Kid-man férje volt. Amikor elváltak, Nicole elárulta az újságíróknak, hogy egy dolog miatt azért bol-dog: végre viselhet magas sarkú cipőt.

A férfiak többségének azonban a „balerinacipő” egyáltalán nem tetszik. Elegük van belőle, hogy százszor akarjuk megnézni az Álom luxuskivitelben című filmet, hogy gyönyörködjünk Audrey eleganciájában. Azt mondják, Audrey stílusa a nőknek tetszik, de szerintük egyáltalán nem szexis. Ezek a férfiak meg vannak győződve róla, hogy a nőiességet a sarok magasságával mérik. Nem vették észre Brigitte Bardot megjelenését a színen. Hogy ő is „balerinacipőt” hordott, de a maga módján, és a szabad és vad érzékiség két lábon járó szimbólumává vált.

24


A MÁSIK HEPBURN ÉS A FÉRFICIPŐ

Katherine Hepburn anyja a politikai egyenjogúságért harcoló szüfrazsett volt, apja pedig or-vos. Modern és független légkörben nevelték föl lányukat. Így Katherine annak ellenére, hogy a mozi illúziókból és felszínes csillogásból álló világát választotta, sajátosan játszotta el a díva és a sztár szerepét. Utálta a szoknyát, főleg azért, mert ki nem állhatta a harisnyakötőt, így aztán majdnem mindig nadrágot viselt. Ki tudja, talán ha a harisnyanadrág korszakában él, nem alakítja ki különleges, férfias stílusát, amely híressé tette, és amelyet mindenki utánzott. Bő nadrágjai tö-kéletesen összeillettek a férficipőkkel, amelyeket méretre készíttetett magának.

Az első híres nő, aki férfi lábbelit választott magának és ezt divattá is tette, a húszas években Eleanor Roosevelt volt (1884-1962), az egyik amerikai elnöknek, Theodore Rooseveltnek a húga, a másiknak, Franklin Delano Rooseveltnek pedig a felesége és távoli unokatestvére. Eleanor gyakran viselt egyszerű fűzős modellt, az Oxfordot, és nem csak egyszerűen a stílusa miatt. A first lady sokat tett a nők ügyéért: erőteljes gondolkozású vezetőként jelent meg, a nők teljes ge-nerációját képviselte, akik a két világháború és a világválság idején nőttek fel, és idegen volt tő-lük minden haszontalan kacérság. A női öltözködés jellege már az első világháború idején meg-változott: egyszerű, strapabíró anyagból készült rövidebb és bővebb szoknyát hordtak. De minde-nekelőtt eltűnt a fűző, ez a nemünk számára fenntartott kínzóeszköz. Az egyik jelmondat, amelyet abban az időben az amerikai kormány plakátjaira nyomtattak, így szólt: „LOOSE HIPS, BUILD SHIPS”, vagyis „engedjétek ki a derekatokat, építsetek hajókat”. A háborúban harcoló férfiak fe-leségének, anyjának, menyasszonyának lábán csakis alacsony sarkú, kényelmes cipő lehetett, amely alkalmas volt rá, hogy biciklizzenek, dolgozzanak, megszerezzék a jegyre adott ennivalót, és Európában még arra is, hogy a bombázások idején el tudjanak menekülni.

A férfias stílusú lábbelik hamarosan kevésbé komor színezetet kaptak a mozi csillogó reflek-torfényében. A fűzős cipő, ha a különc, rejtélyes és homoszexuális Greta Garbo viselte, kicsit két-értelmű színezetet kapott. Ugyanakkor elegáns és szexepiles jelleget kölcsönzött a másik díva, Marlene Dietrich lábának. A német színésznő és énekesnő szakértője és szerelmese volt a cipők-nek. Szerinte: „A cipő sokkal fontosabb, mint a ruha vagy a ruha fazonja. Eleganciát kölcsönöz a teljes megjelenésnek. Azt javaslom, inkább vegyenek egy pár kiváló minőségű cipőt, mint három pár gyengét, vagy olyat, ami nem tökéletesen megfelelő.”

Dietrich kétszáz pár cipője között több fűzős és kétszínű volt, amelyet a zsargon Spectatornak nevezett. Korábban jómódú férfiak utcai viselete volt ez, kizárólag a meleg évszakokban hordták, gyakran ekrüszínű textilből készült, és csak az orr, a sarokrész és a felsőrész teteje volt bőr.

Marlene azonnal átvette őket kedvelt nadrágkosztümjeihez. Körülbelül ugyanekkor Coco Cha-nel éppen ezt a kétszínű modellt használta fel új fétiscipője megtervezésekor. A mai napig aktuá-lis klasszikusról van szó: a felsőrész krémszínű, míg a lekerekített orr fekete bőr vagy lakk.

Mademoiselle Chanel beismerte, hogy azért tervezte ezt a cipőt, hogy kicsinyítse a lábát, ame-lyet túl nagynak talált. Igaza volt: az optikai hatás egyértelmű.

Ha már optikai hatásról beszélünk: világos cipőhöz véletlenül se vegyünk sötét harisnyát, vagy fordítva. Ez a gondolat Marlene Dietrichtől származik. Akár szoknyát viselt, akár nadrágot, a Kék Angyal soha nem hordott a cipő színétől elütő harisnyát. A cipő és a harisnya színe közötti hason-lóság meghosszabbítja a lábat. Adjunk neki igazat, mert Marlene a lábakhoz aztán igazán értett.

25


ÖNÉRTÉKELÉSI KURZUS,

RÖVID, MINT A BOKAPÁNT

A cipők világában a bokapántos modell ugyanazt jelenti, mint a férfiak képzeletében Vladimir Nabokov Lolitája: megjelenésében ártatlan, valójában perverz. E cipő alaptípusa (amelyik feltéte-lezi, hogy a pánt elég alacsonyan van a lábfejhez képest, és a cipőorr kerekített vagy szögletes) szaknyelven az úgynevezett Mary Jane. A cipő egy bizonyos gyerekpapucstól kapta a nevét, ame-lyet az 1900-as évek elején egy amerikai újságban megjelenő képregény, Buster Brown egyik alakjának készítettek (Mary Jane a főszereplő húga volt). A modell legismertebb viselője ebben az esetben is egy színésznő lett. Azonban kicsiben. Ugyanis Shirley Temple-ről, a gyereksztárról van szó.

Azóta a Mary Jane nagy fejlődésen esett át. Vannak verziói, amelyek az igazi gyerekcipőt idé-zik fel (és babacipőnek is hívják őket), van, aminek félmagas vagy gyakran elvékonyodó félma-gas sarka van, ezek főleg a húszas évek báli cipőire emlékeztetnek. Végül vannak olyan model-lek, amelyeken a talp szélesebb lett, az orra pedig egész kerek, mint a Campernél. Aztán éppen a legutóbbi időben jelentek meg olyan modellek, amelyek a régiekre emlékeztetnek: Marc Jacobs cipői például a rajzfilmbe illő, gyerekes jelleget hangsúlyozták. De nem ez a fontos. A fontos az, hogy a Mary Jane egyértelműen pántos cipő. És a pánt, amelyet megtalálhatunk magas sarkú szandálokon, tűsarkú körömcipőkön és papucscipőkön, gyilkos adalék. A legformásabb lábat, a legszebb bokát is tönkreteszi. Hangsúlyozza a vékonyságot, és kiemeli a duciságot. Még a fölötte lévő szoknyát is elcsúfíthatja. Azért mondok szoknyát, mert a pántos cipőhöz ugyan lehet nadrá-got viselni, de teljesen érthetetlen és elítélendő dolog.

Vagyis nagy önbizalom kell ahhoz, hogy egy ilyen cipőt fölvegyünk. Olyan nőknek való, akik nagyon magabiztosak, meg vannak róla győződve, hogy a cipőtől eltekintve is léteznek. Hogy a természet ritka kincsei. A nőiesség példaképei.

Ráadásul – még egy apróság – fennáll az átkozott kis pánt bekapcsolásának a problémája. A csat mindig kilazul, a kis lyuk, amelybe a csatot be kell dugni, soha nincs jó helyen, újat kell csi -náltatni, aztán észrevesszük, hogy rövid idő alatt megnyúlt a pánt. Sőt. A klasszikus Mary Ja-ne-en nem csat, hanem gyakran csúszós lakkgomb van. Pokoli találmány, amely miatt számos kö-röm tört már le, sokan átkozódtak.

Így aztán előfordul, hogy a Mary Jane, annak ellenére, hogy a korábbiakban felsorolt okok mi-att ritkán vesszük fel, hamarabb kidobásra kerül, mint a többi cipőnk, mert pántja elszakad, és a cipész kérlelhetetlenül úgy dönt, hogy nincs mit tenni. Hát ezért a legfondorlatosabb cipő, mint ahogy nő sem akadt Lolitánál fondorlatosabb.

26


BOTRÁNY: SZANDÁL A NEVED

A szandál annál az egyszerű oknál fogva született meg, hogy valamit a lábunkra kellett húzni: az összes primitív népnek ez volt az első cipője. Mindegyik antik kultúra megpróbálta kifejleszte-ni: őseink Afrikától Indiáig, Kínától a Földközi-tenger térségéig ebben jártak. Majdnem mezítláb. Ha antropológiailag vizsgáljuk, akkor a szandál a hiányzó darwini láncszem a homo sapiens és a cipőt viselő nő között.

A régiek gyakran ugyanazokat a modelleket szerették, mint mi. Az ujj közé menő papucsnak, amelyet ma a városokban luxuskivitelben is hordanak, több őse van, például az ünnepi geta, ame-lyet a japán lányok egy különleges, a felnőttkorba való átlépésüket jelentő vallási rítus során vi-selnek (az európai klumpa japán megfelelője, tehát fából van., és két magas harántirányú talptá-maszték tartja). Ez a szandáltípus már a Bibliában is botrányt okozott: Holofernészt, nem sokkal azelőtt, hogy Judit lefejezte, elbűvölte a lány csodálatos lábbelije. Szegény Holofernész, kemé-nyen megbűnhődött.

Az antik korban a szandált minden társadalmi osztály viselte. Hordták szolgák és gladiátorok, patríciusok és a császári udvar ágyasai Rómától Perzsiáig. A különbség az anyagban volt. Papír-ból és szalmából készült a piramisok kőműveseié, aranyból és drágakövekből a Kleopátráké, Messalináké és Agrippináké. A pogány vallások sokra tartották a szandált: a görög mitológia Aphroditéját több szobra meztelenül ábrázolja, lábán mégis érzéki, ujjai közé menő szandál látha-tó, a római Minerva pedig elegáns, a háború istennőjének fegyverzetéhez jól illő férfi lábbelit vi-sel szobrán.

Magától értetődik, hogy a kereszténység és a középkor véget vetett a pucérságnak, és leg-alábbis nyugaton, az erotikus szandál feledésbe merült. Minél fejlettebb lett a társadalom, annál kevésbé fogadta el a meztelen láb „vadságát”, a szegénység és/vagy a barbárság jelét.

A szandál csak az utóbbi időkben lett ismét népszerű. A 20. században fedezték föl újra; elein-te a nyaraláshoz kötődött, a gazdag hölgyek csak ekkor engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy lábuk félig meztelen legyen. A legzseniálisabb szandálkészítő az olasz-francia André Peru-gia volt, aki a 19. század végén született Nizzában, és a húszas évek vége felé a francia divatter-vező, Paul Poiret stylistja lett. A Côte d’Azur édes klímájának és az ott nyaraló hölgyek igényei-nek megfelelően Perugia megteremtette a nyári szandáldivatot. Első kliensei „bukott” hölgyek voltak, a varieté színésznői és táncosai. Ezek közé tartoztak a korszak szexszimbólumai, Mistin-guett és Josephine Baker.

A negyvenes és ötvenes években a mérsékelt stílus hódított: a szandálok viszonylag zártak voltak, a lábfejet befedték, csak egy kis nyílás volt az ujjaknál, egy kis ablak, ahol be lehetett les-ni. Ez volt a kezdet. Shelley Winters színésznő elmesélte, hogy Marilyn Monroe-val gyakran lop-tak cipőt a stúdiók ruhatárából. Egyik alkalommal, és erre különösen büszke volt, éppen egy bo-kapántos, magas sarkú díszes szandált loptak el, az orrán bojttal. A két tolvaj nevetve el is nevez-te fuck-me-shoesnak, vagyis kefélj-meg-cipőnek.

Ma engedélyezett a teljes meztelenség, ráadásul a szandálok világa legalább olyan széles és változatos, mint a téli cipőké. Van magas és alacsony sarkú, színes és átlátszó, bokapántos és anélküli, nappalra és estére, városi viseletre és szabadidőre való. Andrea Pfister, a híres olasz ter-vező bemutatta Deauville nevű, fonott felsőrészű modelljét; immár minden anyagból és minden színben utánozzák.

27


Nyaranta a szexis cipők szakértői bőven mutatnak be új szandálmodelleket. René Caovilla Kí-gyó nevű modellje biztosan tetszett volna Shelley Wintersnek. Szinte nincs is felsőrésze, teljesen pucér a lábfej, a sarok nagyon magas, semmi pánt: csak egy kristállyal díszített rugós spirál, amely átöleli a bokát. Isteni csoda, hogy járni lehet benne. Néhányan képesek is rá.

A szandál jelenlegi berobbanása a divat világába előtérbe helyezte a fuck-me-shoest, de sajnos felszabadította és elterjesztette a lábbelik történetének egyik vitathatatlanul legkényelmesebb, de egyben legesetlenebb modelljét is: a Birkenstockot, a széles és lapos szandált, amelyet nemrég még csak a német turistákkal hoztak összefüggésbe. A Birkenstock Németországban született 1967-ben. Egy évvel később, a divat megfejthetetlen rejtélye miatt, San Francisco forrongó cam-pusain már mindenki ilyen lábbelit visel. Népszerű a hippik, a beatnikek, a virággyerekek között, mint az unisex (ez újdonság) és a szabadság – fejben és lábon – jelképe. A nők szempontjából szimbolikus értékű cipőről volt szó: megmutatta, hogy az egyetemi campuson a lányok nem akar-ják többé, hogy „tárgynak” tartsák őket. Így, ma már elmondhatjuk, hogy a melltartóval és hason-ló ellenséges tárgyakkal együtt a máglyán végezte az esztétikai érzék is.

Nem véletlen, hogy Olaszországban nem terjedt el. Sőt, éveken keresztül, bármilyen politikai beállításúak voltunk, szinte szégyent éreztünk, amikor gyönyörű városainkban nyáron megjelent a turisták lábán. A magasban a szépség apoteózisa (Giotto harangtornya, Raffaello egyik Madon-nája), alul pedig egy Birkenstock fehér bokazoknival. Horribile visu! (Látni is szörnyű!) mondták volna az ókori rómaiak. Hogy lehet megmártózni az arányok és a színek ilyen fokú szépségében és nem törődni a saját lábunkkal?

Mégis ma, 2004-ben, kénytelen vagyok beismerni: a Birkenstock (és ikertestvére, Dr. Scholl fapapucsa) győzött. Nemcsak elterjedtek, és széles körben elfogadottá váltak, de még a divatos tervezők, mint Marc Jacobs is felhasználják, vagy továbbfejlesztik őket. Patrick Cox divatterve-ző, aki a kilencvenes években az uniszex Wannabet tervezte, a következőképpen határozta meg a Birkenstockot: „modern és kényelmes, klasszikus darab, amely mindig aktuális”. Hát, ha ez a vé-leménye…

Szerencsére a történelem, így a cipők története is fejlődés és megtorpanások sorozata. Remél-hetjük, hogy ez az őrült mánia is hamarosan elmúlik.

Míg a felszabadulásra várunk, egy másik veszélyes divat is lesben áll: az ókori görögök és ró-maiak lábbelijének mintájára újjászületett saru, amelyet az utóbbi időben a Gladiátor és a Trója című filmek is fölelevenítettek. Egy minden értelemben bántó tárgyról van szó. Szinte obszcén módon szabadon hagyja a lábat, az a változat pedig, amelynek vékony pántját egészen a térdig a lábszárra kell tekerni, tökéletes formájú végtagokat kíván.

A szandál azonban kevésbé bátor és előnyösebb modellek esetében is szép és bonyolult lábbeli marad, viselése néha szinte lehetetlen vállalkozás. Az összes többi cipőtől eltérően, amelyeknek az a feladata, hogy „befedjék” a lábat, a szandál éppen ellenkezőleg lecsupaszít; a lábbelik között ez a „bikini”. Semmi értelme a világ legszebb és legdrágább modelljét fölvenni, ha olyan benne a láb, amelyet jobb lenne elrejteni.

Így, a nyár közeledtével a kozmetikai szalonok legádázabb ellenségei is megadják magukat a pedikűr rítusának, a lakknak, amely „felöltözteti” a lábkörmöt és így tovább. A szandálban érzett szabadság megéri az erőfeszítést és azt az angyali türelmet, amelyet a lakk megszáradásának pro-cedúrája követel. Emlékezzünk: minél erősebb és vibrálóbb a szín, annál több időt igényel a szá-radás. Tehát erre számítani kell. Vagy utánozhatjuk egyik kifinomult és felkészült mantovai ba-rátnőmet, ő télen-nyáron a táskájában hord egy lábujjai közé menő papucsot, beparkol a kozmeti-kai szalon elé, majd amikor végzett, az autóban a fűtéssel szárítja a lakkot, amíg haza nem ér.

28


A SAROK TÖRVÉNYE

Ha az ösztöneimre hallgatnék, azt mondanám: lányok, szabotáljátok a sabot-t! Ez a kereszt-pántos szandálcipő megbízhatatlan és megtévesztő lábbeli. Először is nehéz vásárlásnál a megfe-lelő méretet eltalálni. Az üzletben a láb előre-hátra csúszkál benne, soha nem egyértelmű, hogy kényelmes lesz-e, vagy sem. Hát, én rögtön megmondom: a sabot soha nem kényelmes. Másod-szor, már a név is megtévesztő. Franciául a „sabot” fapapucsot jelent, valójában azonban azokra a csinos nyári lábbelikre használjuk ezt a kifejezést, amelyek teljesen fedetlenül hagyják a sarkat. Egyik változata a mule, vagyis az a fajta sabot, amelynek felsőrésze szabadon hagyja a lábujjakat is.

A sabot-t nem gyaloglásra találták ki. Évszázadokon keresztül a gazdagok és a hatalmasságok otthonukban használták, a 17. század közepén volt a legnépszerűbb. Már a kezdetekben is inkább frivol kiegészítőnek számított, mint valódi cipőnek. Inkább a kézműipar remekének bizonyult, amelyen hímzéseket, bársonyhoz és brokáthoz hasonló drága anyagokat, köveket és egyéb díszítő csecsebecséket lehetett bemutatni. Királyok, királynők és udvarhölgyek viselték, akik vagy a pa-lotában sétálgattak, vagy kocsin jártak.

A sabot születésekor lapos sarkúnak indult, aztán magas sarkú lett, de főleg a felsőrésze volt az a terület, ahol a cipőkészítők kiélhették szeszélyeiket. Valójában a papucs, amelyből a mai sa-bot kifejlődött, kicsit gobelinszerű volt. Nos, akkor mondják meg nekem: ma mihez kezdjünk egy gobelinpapuccsal? Hát, semmihez.

Főleg azért, mert nekünk ebben a gobelinsabot-ban kellene gyalogolnunk, talán éppen egy Ró-mához vagy Firenzéhez hasonló nagyvárosban, ahol esetleg éppen Szent Péter ünnepe van, és a tömegben leesne a lábunkról.

Ráadásul állítólag a sarkot fedetlenül hagyó cipők soha nem kényelmesek. Többféle módon le-het fedetlen a sarok: a sabot-ban, egy elegáns szandálban, vagy a hetvenes évek ma már elfeledett slágerében, a holland fapapucsban. Azt hisszük, lehetetlen, de mindennek a divat az oka: a nők önként szenvedtek ezekben a papucsokban; megszámlálhatatlan női boka fordult ki a hetvenes évek feminista tüntetésein.

A sarok egyfolytában gravitációs középpontját keresi, de soha nem találja meg. Valljuk be: a sarkot nem helyes közszemlére tenni. A férfiak szerint – bár kevesen ismerik be – a női láb szexis része a lábfej másik vége, a lábujjak. Arról nem is beszélve, hogy a viktoriánus korban a sarkot obszcénnek tekintették, a női hátsónak a lábon lévő megfelelőjének. Ma legfeljebb csúnyácska, túl száraz vagy repedezett, ha nem kezelik eléggé. Ilyen esetekben a férfi libidója erősen lecsök-ken, éppúgy, mint a macis pizsama esetében.

A strandon kívül az egyetlen hely, ahol elfogadható a sarok látványa, az elöl zárt, hátul nyitott, kis pántos Chanel-cipőben.

A zseniális Coco ebben az esetben is forradalmi megoldást talált ki. A nőknek tetszik a sabot, gondolta. De mivel egyáltalán nem sikkes csoszogni benne, megtalálta a módját, hogy ne csúsz-káljon a láb előre-hátra, egy kis pánt tartja a boka hátsó részét, amely így stabilitást és eleganciát ad. Sajnos, mint ahogy ez Chanel más ötletével is megtörtént, ez a fajta cipő annyira a klassziku-sok közé tartozik, hogy már szinte elcsépelt lett. Mégis vannak olyan alkalmak, amikor érdemes fontolóra venni fölvételét. Például nyáron a hivatalban vagy egy tavaszi esküvőn. Vagy amikor a körömcipő túl sok, a szandál meg túl kevés: ilyenkor a Chanel, esetleg valami szokatlan színben, egyszerűen tökéletes.

29


FEL A MAGASÍTOTT TALPÚ CIPŐRE!

A Hamlet harmadik felvonásában a dán királyfi megharagszik szegény Opheliára, mert túl hiú. Így mennydörög: „Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony. Isten megáldott egy arccal, csináltok másikat; lebegtek, tipegtek, […] s kacérságból tudatlannak mutatkoztok.”∗

Shakespeare szövegmagyarázói és az angol divattörténészek szerint a „lebegtek, tipegtek” egyértelműen a chopine-re, a korszak divatos, magasított talpú cipőjére utal. Nem is annyira cipő volt, mint igazi kis emelvény, akár 50 centiméteres magasságot is elérhetett, ahová a szolgák erős karja emelte föl a hölgyeket. A chopine Velencében terjedt el először a prostituáltak, majd a jóra-való hölgyek körében. Néhány forrás szerint Törökországban kell keresni az ősét: a gólyalábszerű cipők arra szolgáltak, hogy a hammamban, a fürdőben a látogatók lába ne érjen a vízbe, hanem száraz maradjon. Mások szerint ez a divat Spanyolországból származik, ahol bőven volt könnyű parafa, amely rendkívül alkalmas a vastag talp elkészítésére.

A velencei divat, bárhol született is, elterjedt egész Európában, még I. Erzsébet királynő is hí-ve volt. Hamlet kirohanása tehát az uralkodót is célba vette, akinek egész chopine-gyűjteménye volt.

Amilyen széles körű volt a chopine divatja, olyan rövid is: a nők már a 17. század legelején le-szálltak a gólyalábakról. És lenn is maradtak.

Mindaddig, amíg kevéssel a második világháború előtt Salvatore Ferragamo nem készített egy vastag parafa talpú cipőt. Az egyszerű anyag jól jött azokban a nyomorúságos időkben.

Ferragamo megmutatta az első „magasított talpú” cipő prototípusát egyik kliensének, Visconti di Modrone hercegnőnek. A nemes asszony elborzadt, és így szólt:

– Salvatore, ez a cipő rettenetesen ronda! Mi ütött magába?Ferragamo erre így válaszolt:– Hercegnő, tegyen meg nekem egy szívességet. Vegye föl vasárnap a misére. Ha a barátnői

közül csak egy is megjegyzés nélkül hagyja, akkor ingyen olyan cipőt készítek magának, amilyet csak akar.

Azon a vasárnapon a firenzei hölgyek csak a hercegnő cipőjével foglalkoztak a templomban. És a „magasított talp” győzedelmeskedett a negyvenes években. Kiderült, hogy praktikus és ol-csó, formáját és stílusát tekintve újszerű. Ferragamo, majd őt követően több tervező különféle formájú és díszítésű „magasított talpú” cipőt dolgozott ki. A magasított talp ötlete átment a szan-dálokra, a zárt cipőkre, nappali és esti modellekre egyaránt.

De a háború után a „magasított talp” divatja leáldozott: túlságosan emlékeztetett az önkény és a nyomor éveire. A nők könnyen, egy pillanat alatt beleszerettek a Christian Dior által bevezetett new lookhoz oly jól illő új, tűsarkú cipőbe.

A „magasított talpú” cipő csak a hetvenes évek elején tért vissza a rivaldafénybe a glam rock időszakában. A zenei áramlatot biszexualitás, extravagancia és túlzások jellemezték. Az új zenei irányzat vezérei, az angol Elton John és David Bowie, és a T-Rex-ből az amerikai Marc Bolan le-hetetlenül magas, 15-18 centiméter vastag talpú cipőkben és csizmákban fényképezkedtek. Őket pedig követte a street-fashion: a szűk zakók, a passzentos, a nemi szerveknél nagyon szűk, alul bő trapéznadrágok és a hatalmas, vastag talpú cipők. Csillogó korszak volt, „glittering”, ahogy nevezték: annyira túlzásokba estek, hogy végül dekadenciába torkollott. Az egy évtizeddel koráb-

Arany János fordítása.

30


ban, a hatvanas évek Swinging Londonjában kezdődött divatforradalomnak az utolsó, távoli szik-rái voltak ezek. 1977-ben John Travolta (a Szombat esti lázban Tony Manero), a proletár táncos már több centiméterrel csökkentette a talp vastagságát.

Azóta a férfiaknál a „magasított talp” gyakorlatilag eltűnt a színről: csak a transzvesztiták re-vüiben jelenik meg mint a nőiesség karikatúrája.

A női cipődivatban viszont a „magasított talp” hol megjelenik, hol eltűnik, váltakozó sikerrel. A Spice Girls néhány évtizedre újra fölélesztette. Időről időre újra divatba jön, de mindig zavarba ejtő tárgy marad, amelyet talán kétes eredete miatt (a velencei prostituáltak) vagy szeretnek, vagy utálnak.

Azok szeretik, akik magasabbnak akarnak látszani, de nem bírják megszokni a hagyományos vékony sarkat. Gyakran kedvelik a különcök, mert ha ügyes a tervezése, akkor a cipőt valódi szo-bortalapzattá alakítja.

De sok nő van, aki hallani sem akar róla. A magasított talpat ormótlannak, feltűnőnek, vulgá-risnak tartja. Vigyázzunk, mert amikor lenézzük a magasított talpat, akkor, anélkül hogy tudnánk, Hamlethez, a moralistához hasonlóan gondolkodunk, aki egyáltalán nem értett a divathoz.

Mert a magasított talp, a negyvenes évek divatja lehet nagyon elegáns, ha megfelelő ruhadara-bokkal viselik. Remekül illik például egy térdig érő virágos selyemruhához, de rettenetesen néz ki egy szűk szövetszoknyával. Egyértelműen tilos fölvenni miniszoknyával, szűk vagy halásznad-rággal. Viszont egy magasított talpú szandál egy finom anyagból készült nadrággal, amelynek a széle kicsit elfedi a cipőfelsőrészt, királynői viselet. Egyszer Monica Belluccival találkoztam ilyen öltözetben, és még soha nem láttam olyan elegáns, magasított talpú cipőt.

31


GLOBALIZÁCIÓ,

AVAGY A PAPUCS VÁLSÁGA NYUGATON

Estélyi cipőben vagy szandálban mindenki tud elegáns lenni. Sokkal nehezebb papucsban megtartani méltóságunkat. Már a neve is az ember kedvét szegi.

Gondoljuk csak el, a régmúltban a papucs luxuscikk volt, sőt, státusszimbólum: a pápák, a püspökök, a bíborosok papucsát tiszteletük jeléül megcsókolták az emberek. Ma olaszul „papucs-nak” azt nevezik, aki morcos, akiben nincs lendület, akit nem érdekel semmi, csak ül a tévé előtt a csatornákat váltogatva. Ezt nyugodtan lehet bármilyen csúf papucsban tenni.

Ezért aztán a 21. század lakásaiban a papucs az ízléstől függően vagy horrormúzeumba illő da-rab, vagy – és ez a jobbik eset – valami egzotikus szuvenír. Ezért ha többet akarnak tudni titokza-tos szomszédjaikról vagy lakótársaikról, kopogjanak be hozzájuk vacsoraidőben azzal az ártal-matlan kéréssel, hogy adjanak egy hagymát vagy egy kis sót. Váratlanul fogja őket érni a dolog, és így megláthatjuk, mit viselnek a lábukon, amikor a méltóságukat védő figyelem alábbhagy. Végre megtudhatjuk, kivel osztjuk meg a tetőt és a rajta lévő tévéantennát.

Vannak olyan apukák, akik a kislányuk kedvéért két hatalmas plüss Disney-figurával a lábu-kon mászkálnak otthon, és vannak olyan anyukák, akik – hogy a Playstation nevelte fiacskájuk jól érezze magát – a jobb lábukon Chip mókust, a balon pedig Dale-t viselik. Vannak ötvenéves urak, akik társaságban szívesen büszkélkednek keleti útjaikkal, de otthon csak késő este, amikor Gigi Marzullo megjelenik a tévében, akkor merik fölvenni hegyes orrú marokkói papucsukat, amelynek 1985 nyara óta még mindig kecskeszaga van.

Aztán van egy csapat fázós hölgy és leányzó, akik még Nápolyban is Friuliból származó szí-nes bársonypapucsot viselnek, amelyet régebben csak Velencében lehetett kapni, vagy vastag, tisztagyapjú, havasi gyopárokkal telehímzett zokniban csúszkálnak a padlón, amelyet Cortina d’Ampezzóban szereztek be.

Legnagyobb meglepetésünkre vacsoraidőben az olasz otthonokban láthatunk török papucsot („az isztambuli piacon vettem, nagyon olcsó volt”), a Négyek Bandájának kínai papucsát („a de-mokrácia hatására ilyenkor az egész család ezt viseli”), és Burmából származó kárminvörös, láb-ujj közé menő bársonypapucsot, amelyet szinte kár otthon fölvenni, mert olyan szép, hogy az ut-cán is jól mutatna.

Tehát a modern papucs pontosan olyan multikultúrális, mint a világ, amelyben élünk. Hát, mit mondjak? Globálisan boldogok vagyunk. De marad azért néhány kérdés, amelyre, remélem, a jö-vő majd választ ad.

Először: mi lett a szomorkás, megszokott, sima bőrpapuccsal, amelyet nagyszüleink és szüle-ink hordtak? Gondolom, főleg Törökországba, Marokkóba, Kínába és Burmába szállítjuk, míg mi elszórakozunk az ő termékeikkel, de ebben nem vagyok egészen biztos.

Második kérdés: mi lett a „csoszogóval”? A cipő alá kellett tenni, főleg a hatvanas évek elején volt Olaszországban divatban. Amikor a padlófényezőt feltalálták, minden anya megkövetelte a „csoszogó” használatát.

– Nem akarom, hogy csíkok maradjanak a padlón! – hallatszott a kiáltás, ahányszor hazaért valaki. Ma már nincs „csoszogó”, az anyák már nem háziasszonyok, és már nincsenek meg a régi padlók sem, amelyek úgy csillogtak, mint a Holiday on Ice jégpályája.

32


Harmadik és egyben utolsó kérdés: hová lettek a félmagas sarkú, rózsaszín, marabutollas női papucsok? Marilyn Monroe viselt ilyet a Hétévnyi vágyakozás című filmben. Giccsesek voltak és fenségesek. Láttam egy utolsó párt belőlük a veronai Moda Stile nevű poros régiségboltban. Gon-doltam, megveszem az eltűnt idők emlékére. Kár, hogy nem így tettem. Sajnos, megszűnt a bolt: a helyén farmerüzlet nyílt.

33


AZ ESŐ: ISTEN BÜNTETÉSE

1985 telén hatalmas, több napig tartó havazás volt. A korszak krónikásai leírják, milyen érde-kesen alakult a lábbelik helyzete, ahogy az emberek megpróbáltak védekezni az újságírói retori-kában csak „fehér látogatóként” emlegetett hó ellen. Első nap: normális, optimista cipő. Második nap: vastagabb, gumitalpú cipő. Harmadik nap: bundacsizma. A negyedik naptól kezdve: az em-berek szégyenkezés nélkül jártak a síelésnél használt hótaposóban, még horgászcsizmáról is be-számoltak a metrón, ez volt ugyanis Milánóban az egyetlen működő közlekedési eszköz.

Ez a jelenet is jól mutatja: gyakorlatilag lehetetlen elegánsnak lenni, amikor esik vagy havazik. Sőt, mintha csak azért lenne zord idő, hogy ostorozza a női hiúságot.

Nagyon jól mutatja ezt Hans Christian Andersen A lány, aki a kenyérre hágott című meséje. A Piros cipellők (másik meséje, ahol a cipők csak rosszat jelentenek) szerzője itt önmagát is megha-zudtolja komorságban és moralizmusban.

Inger, A lány, aki a kenyérre hágott főszereplője, a szép és kacér pincérlány kap egy pár gyö-nyörű új cipőt. Az úrnője (a jóságos), akinek a házában dolgozik, megkéri, hogy vigyen kenyeret öreg és szegény édesanyjának, aki egy kis faluban él. Inger (a gonosz) egyáltalán nem akarja meglátogatni az anyját, mert szégyelli. Csak azért hajlik úrnője kérésére, mert úgy gondolja, ez jó alkalom lesz arra, hogy páváskodjon régi falusi barátai előtt. Útközben, nehogy a cipője sáros le-gyen, ledobja a kenyereket, hogy átgázoljon egy pocsolyán. Büntetésül Inger a pokolba kerül. A lábát nem tudja kihúzni a cipőből (hasonlóan a Piros cipellők főszereplőjéhez), a cipő pedig hoz-záragad a kenyérhez. Inger örökre elátkozott lesz, és éhezésre ítéltetik.

Valószínűleg ezt a szégyenletes véget elkerülendő, 2003-2004 fagyos telén, amikor a hőmérő higanyszála mínusz 18 Celsius-fok alá süllyedt, New Yorkban megjelent az ausztrál Ugg csizma. Hamar divatba jött, mert Kate Moss, Madonna és Demi Moore is ezt viselte. Állítólag annyira meleg, hogy hóviharban sem szükséges alá zoknit húzni.

Lehet, de az igazság az, hogy mi, nők már egy egyszerű záportól is pánikba esünk. Van egy barátnőm, szakmáját tekintve régiségkereskedő, mindig nagyon elegáns, és azt állítja, hogy nem tud venni egy jó városi cipőt, különösen olyat nem, amelyben göröngyös talajon vagy rossz idő-ben is járhat.

Az sem segít, hogy a híres Burberry cég, amelyik a vízhatlan esőkabátokat készíti, kalucsnikat is kitalált, persze, a híres kockás mintával, sőt Chanel feliratú hócipő is létezik. Akkor is csak ka-lucsni. Vagyis formátlan, gumi, a polgári védelem ügynökének való zord időre. Nem véletlen, a kalucsni kifejezés a galloktól származik, akiktől a rómaiak, amikor meghódították őket, ellopták az ötletet, hogy esőben a lábbelit bőrcsíkokkal fedik be.

Ezek a kalucsnik gyakorlatilag cipővédők voltak, hasonlóak a 19. században használt sárcipő-höz. Andersen a sárcipőről is írt egy mesét. De A lány, aki a kenyérre hágott és a Piros cipellők című történetekkel szemben A szerencsetündér sárcipőjében pozitív mágikus erényről beszél. En-nek a lábbelinek, amely egy tündér ajándéka, csodálatos képessége van, azonnal abba a korba és arra a helyszínre röpíti viselőjét, ahova az kéri. Minden kérést, időtől és tértől függetlenül, telje-sít. Ki tudja, talán jó lenne, ha újra divatba jönne.

34


MIRŐL BESZÉLNEK A FÉRFIAK,

AMIKOR CIPŐRŐL BESZÉLNEK?

Jól tudjuk, a szerelmes nő hibát hibára halmoz. Például, nem figyel arra, milyen cipőt visel a férfi. Annyira el van foglalva a saját lábbelijével, hogy nem marad ideje a férfiéra. Nézzük csak: egyáltalán bele lehet szeretni valakibe, aki rettenetes színű fonott bőrmokaszint visel? Nem. Még-is biztosítok mindenkit, előfordul. Mert a szerelem vak, meg azért is, mert a férfi lábbeliket illető-en tudatlanságunk határtalan.

Amikor egy nő, tévedésből, a cipőbolt férfirészlegébe téved, rendszerint ásítozni kezd. Majd elmenekül. Ez baj, nagyon nagy baj. Sok lány, aki férjet vagy társat keres, jól tenné, ha szakértő-jévé válna ennek a területnek, mert néhány férfira ez ellenállhatatlanul vonzó hatást gyakorol.

Általában a férfiak elég jól informáltak azon a téren, hogy mit hordanak a lábukon, hogy ne is említsem a színész Daniel Day-Lewis extrém példáját, aki filmkarrierjét egy évre megszakítva egy firenzei cipésztől vett órákat, hogy megtanuljon cipőt készíteni. Tehát, hogy mit gondolnak a férfiak azokról a nőkről, akik segíteni tudnak nekik a cipőválasztásban? Egy kicsit ugyanazt, mint azokról a hölgyekről, akik egy focimeccsen fölismerik a leshelyzetet: tehát, hogy kivételesek. Persze, mivel férfiakról van szó, azt is gondolják, hogy a nőnek nem kell sokkal okosabbnak len-ni náluk, mert az már veszélyes. De legalább az alapvető dolgokat jó tudni. Legrosszabb esetben arra jó, hogy beszédbe elegyedjünk valakivel, legjobb esetben pedig arra, hogy segítsünk kivá-lasztani az esküvőjére, az esküvőnkre való cipőt.

Ha sikerül eddig eljutnunk, tartsunk szem előtt néhány különbséget a férfiak és a nők között cipőmánia tekintetében. Egy férfi odaadással és jártassággal krémezi és fényesíti cipőjét, míg mi, nők, mint köztudott, ezt elviselhetetlen tehernek tartjuk. Egy férfi a tartós cipőt értékeli többre, mi, nők, viszont jobban szeretjük gyakran váltogatni a lábbelinket. Végül, ellentétben a nőkkel, akik a pillanat hatására döntik el, melyik cipőt vegyék fel, egy férfi mindig pontosan tudja, hogy bizonyos helyzetben milyen cipőt kell viselnie: fűzősét a hivatalban, feketét ünnepi alkalomra, mokaszint szabadidőre, bakancsot rossz időben, vitorlás cipőt vitorlázni és így tovább, hatalmas gyakorlati érzékkel és a mi szemünkben bizony kevés fantáziával. De nagyon helyes: uraim, a kü-löncködést hagyják csak ránk!

Mindenesetre a különböző nemű cipőbolondok között lehetséges az együttélés. Ahhoz, hogy ezt útjára indítsuk, jó, ha a nőnek van egy kis felületes tudása a férficipők világát illetően. Tehát, kedves olvasó, ne ásítozz, folytasd az olvasást. Íme, öt beszédtéma, amelyet partnered tátott száj-jal fog hallgatni.

• A férficipők a 15. század vége felé kezdtek elkülönülni a női cipőktől. Azt mondják, mind-ez különösen VIII. Károly francia király testi hibájának volt köszönhető. Az 1484-től 1498-ig uralkodó királynak a lábán hat ujja volt, ezért szögletes orrú, roppant széles cipőket ren-delt. A divat elterjedt Európában, egészen Angliáig, ahol VIII. Henrik és udvara 17 centi-méter széles cipőket hordott! Minél szélesebb volt a cipő talpa, annál gazdagabb és na-gyobb hatalmú úr volt a viselője.

• A 18. században a hatalmas csat volt a divat, a következőben a romantikus díszítés, de a fordulópont a modern férficipőt illetően a 19. század végén érkezett el. Európa elkezdett

35


amerikai cipőket importálni, ami kisebb változásokkal egészen a mai napig tart. A legfon-tosabbak: a Boston, az Oxford (fűzősek), a Bulldog (kis bokacsizma gombos felsőrésszel), a Derby (az Oxfordhoz hasonló, de kétszínű). A Loafer nevű mokaszin is Amerikából szár-mazik, eredetileg a preppie-k, a Preparatory School (középfokú oktatást nyújtó magánisko-la) okos diákjai viselték egyenruhájuk részeként.

• A több korszakon keresztül népszerű hosszú csizma ideje leáldozott a második világháború után. Túlságosan kötődött külsejük a nácikhoz és a fasisztákhoz. De ki tudja, előbb-utóbb nem térnek-e vissza a divatba?

• Az Edward korban divatos hegyes orrú férficipőt a Teddy Boys (angol szubkultúra és stí-lus; angol fiatalemberek viselete az 1950-es években) újra népszerűvé tette az ötvenes években: ez a dendik visszatérésének jele volt.

• Az ötvenes években divatba jött, szabadidőre való Desert Boot nem más, mint az Egyip-tomban, Montgomery tábornok nyolcadik hadseregében szolgáló katonák cipőjének rafinált változata.

36


A PIROS CIPŐ TITOKZATOS MÁGIÁJA

Egy angolszász közmondás szerint: „Red and yellow to catch a fellow”, vagyis „piros és sárga, hogy férfit fogjunk”. Na már most, ha nem a Róma vagy a Lecce drukkeréről van szó, aligha hi-szem, hogy ez a két élénk szín bármilyen módon is kombinálható lenne.

Ezek után a cipők, de csakis a piros cipők, külön említést érdemelnek.Sőt, egy versikét. (Na jó, csak egy mondókát.) íme:

A kirakatban, a cipők közöttKirálynőként tündököl a vörös.

Kicsi vagy nagy sarkú, sima vagy csatos,Jelenléte mindig harsány, divatos.

A többi barna, bordó vagy fekete,Hivatalos, túl komor eleve,

Egészen mások, kacérok ezek.Bennük lobbanékony macska leszek.

Szerencsét hoz minden piros cipő,Egy pillanat alatt a Holdra repít ő,

A piros cipő igazi talizmán,Amit nem adhat egy sámán.

Az „én-mindent-tudok” hölgy így dohog:„Kidobom piros cipőm. Már nem divatos.”

Ne hallgass rá, kövesd a szívedet,Lobogva repül, könnyűvé teszi léptedet.

Ha a „jóságos vagy undok” nagynéni int:„Nézd, micsoda lehetetlen szín!”

Válaszolj nyugodtan: „Nem érdekel,Engem minden piros cipő fölemel.”

Mert napomat vidámmá teszi,Élénkséget kölcsönöz neki,

Piros cipőben boszorkány leszek,Mindenki fölött hatalmam lehet.

37


A MESTERSÉG TITKAI ÉS MÁS ÖRDÖNGÖSSÉGEK

Sarokméret

A kereskedelemben a legnépszerűbb sarokméret a közepes, 5 és 7 centiméter között. Cipész szaknyelven ezt úgy mondják, 50 és 70 pont közötti.

A legmagasabb sarok 9 centiméteres, néhány ritka esetben 10.A divatbemutatókon a modellek sarka 12 centiméter is lehet, de ezeket is átalakítják 10 centi-

méteresre, amikor a boltba kerülnek.Öt centiméter alatt többféle választási lehetőség van: egy balerinacipő sarka 0-1,5 cm, a moka-

szinoké pedig 3 centiméter.Az alacsony nők rendszerint magas sarkú cipőt választanak, a 170 centiméternél magasabb

nők viszont sokszor a nyúlánk Nicole Kidman-féle szindrómában szenvednek: amikor az ala-csony Tom Cruise-zal élt, próbálta elkerülni, hogy magasabbnak látsszon nála.

Valójában nincsenek pontos szabályok. Csak különböző magasságú és viselkedésű nők. Van, aki – akár magas, akár alacsony – még hegyet mászni is 9 centiméteres sarokban megy. Sőt, van, aki rosszul érzi magát tornacipőben, amely mindenki szerint a lehető legkényelmesebb viselet a világon.

Ezzel szemben bizonyos nők nem szeretik a magas sarkot, mégis hordják, vagy megszokásból, vagy azért, mert azt hiszik, így szebbnek látszanak. Fölismerhetőek a járásukról: imbolyognak, látszik rajtuk, hogy nem érzik jól magukat, hogy szenvednek. Olyanok, mint a fiatal fiúk, akik mindig farmerben és pulcsiban jártak, aztán öltönyt és nyakkendőt kell venniük az érettségire.

Az ember, ha zavarban van, nem lehet se szép, se elegáns.Összegzésképpen, mindenkinek meg kell találni a saját sarokméretét, mert minden magasság-

hoz más járásmód tartozik. Az, ami kényelmes az egyiknek, nem kényelmes a másiknak.A meggondolatlan vásárlások elkerülése végett legközelebb vizsgáljuk meg cipőinket, és egy

kis vonalzóval mérjük le a sarkát annak, amelyiket a legtöbbet használjuk. Nincs abban semmi rossz, ha mindig ugyanolyan típusú sarkot viselünk, sőt, így elkerüljük, hogy a nadrágok hosszát állandóan változtatni kelljen, egyszer s mindenkorra meghatározza a járásmódunkat, sőt, a stílu-sunkat is.

Ráadásul, ha gyakorlottan járunk, akkor elmarad majd a kellemetlenkedők tipikus kérdése: „Hogyhogy ma ilyen magas vagy? Magas sarkút vettél?”

Az egészség és a cipők: amiről hallani sem akarunk

Még Naomi Campbell, a csodálatos, párductestű modell is elesett egyszer egy divatbemutatón túl magas sarkú cipőjében. Mert bizonyos cipőkben meg kell tanulni járni. És ha gyakran hordjuk őket, akkor az alkalmi esésen kívül más bajok is adódhatnak.

Néhány lábszakértő szerint a 9 centiméteres sarkakra a cigarettás dobozokhoz hasonlóan rá kellene tenni a figyelmeztetést: KÁROSÍTHATJA AZ EGÉSZSÉGÉT.

Túlzás? Nem biztos. Az mindig baj, ha erőltetjük a szélsőségeket. A kínai nők, akiknek a lá-bát, hogy ne nőjön meg, elkötötték, később a teljes test csontozatának súlyos problémáira panasz-

38


kodtak, a csontritkulástól az ízületi gyulladásig, és ugyanez a helyzet ma a nyugaton élő idős asz-szonyokkal, akik az ötvenes években mindvégig az akkor éppen divatos tűsarkú cipőkben tipeg-tek.

Mi lesz a következő nemzedék csontozatával, amelynek tagjai még gyilkosabb sarkokon jár-nak? Korai megmondani, mindenesetre az orvosok szerint a jelenlegi cipők fölépítése (puhább anyagok, nagyobb figyelem a belső talp anatómiai kiképzésekor) kevesebb kárt fog okozni.

Addig azonban sok nő bármire képes, akár a sebész kése alá fekszik, ha kell, hogy hordhassa rettenetesen keskeny és hegyes orrú cipőit.

New York-ban, a Park Avenue-n található luxusklinikáján, Suzanne Levine ortopédus hetente hat pár lábat operál meg, darabját ötezer dollárért. A legkeresettebb beavatkozás a „csiszolás” vagy súlyosabb esetben a kifelé fordult nagyujj eltávolítása. Két nappal a műtét után már talpra lehet állni, egy héttel később pedig újra magas sarkúba bújhatnak a páciensek. Paola Barale tele-víziós műsorvezető bevallotta, hogy átesett hasonló beavatkozáson:

– Nem tetszettek a lábamon az ujjak – mondta. – Most bármelyik szandált fölvehetem, amelyi-ket csak akarom.

Melyek a plasztikai sebészet más formái, amelyek elősegítik, hogy jobban nézzünk ki egy ci-pőben? A bokán és a vádlin történő zsírleszívástól kezdve egészen a bőr alá történő szilikonzselés injekcióig tart a kínálat. Ez utóbbi megpuhítja a lábfej azon részét, amelyet a túl szűk és túl ma-gas sarkú cipő folyamatosan szorít. Nevetséges túlzásai korunknak, amely számára legfontosabb a divat, és mindent elutasít, ami nem esztétikus. Ezekből az esetekből kiindulva szeretnék néhány jó tanácsot adni anélkül, hogy pánikot akarnék kelteni.

A boldog láb tízparancsolata

• Legyünk tudatában annak, hogy – ahogy öregszünk – lábunk egyre szélesebb és na-gyobb lesz. Fölösleges ragaszkodni a megszokott 37-es cipőhöz: 40 év fölött valószínű-leg 38-as lesz a jó méret.

• Ne felejtsük el, Audrey Hepburn azt javasolta, hogy bármilyen idősek vagyunk, ve-gyünk mindig fél számmal nagyobb cipőt a szükségesnél: a kényelem feltétele az ele-ganciának.

• Ugyanezért tanácsos estélyi cipőt olyankor vásárolni, amikor a láb a legnagyobb, vagyis sosem délelőtt.

• Ha egy pár cipő (mindegy, hogy magas vagy alacsony sarkú) nem kényelmes a boltban első felpróbáláskor, ne vegyük meg: a „bejáratás” mítoszát ideje elfelejteni.

• Próbáljuk meg elkerülni, hogy folyamatosan ugyanazt a cipőt hordjuk hosszabb időn ke-resztül. Inkább naponta cseréljünk cipőt, így nem fog deformálódni, és a lábunkat sem kell mindig ugyanabba a formába szorítani.

• Ha csak lehetséges – otthon, a tengerparton – legyünk mezítláb.

• Este, ha egész nap magas sarkú cipő volt rajtunk, fogjunk egy teniszlabdát, és masszí-rozzuk át vele a talpunkat.

• Figyeljük meg anyánk, nagyanyánk lábát. Sok deformáció örökletes. Előzzük meg őket.

39


• Ha fáj a lábunk, vagy túl gyakran vörös az oldala, keressünk egy jó specialistát, és ugyanolyan gyakran menjünk el hozzá, mint a fogorvosunkhoz.

• Bármilyen cipőt viselünk, és bármilyen is a lábunk, fogadjuk el, szeressük, kényeztes-sük pedikűrrel és simogatással. Lábunk az emelvény, amelyen szépséges lelkünk emel-kedik.

Tökéletes karbantartás

„A megfelelő tisztán tartás meghosszabbítja a bőr életét, és ez most országos fontosságú kér-dés. A cipő tovább tart, ha jó árat fizetünk érte, ha mindig szépen kifényesítjük, ha rendszeresen megtalpaltatjuk és megjavíttatjuk.” Az igazságnak eme gyöngyszemei a Vogue angol kiadásában, 1941-ben jelentek meg: a háború idején kevés volt a pénz, és nagy tisztelet övezte a leggyakrab-ban használt közlekedési eszközt.

Ma is a spórolás egyik módja, ha vigyázunk a cipőnkre, de a különleges tárgy iránt érzett sze-retet jele is. Sőt: egy nő lehet bármilyen elegáns, ha poros a cipője, vagy lekopott a sarka, az olyan, mintha a körméről pattogzana a lakk, vagy még inkább, mintha futna egy szem a harisnyá-ján. Tehát, elő a cipőkrémekkel, el a babaolajokkal.

• Kizárólag cipőtisztításra való termékeket használjunk, ne próbálkozzunk házilagos meg-oldással. A bőr kényes, élő anyag.

• Mindig keféljük le a cipőt indulás előtt. Tekintsük úgy, hogy ez ugyanúgy elkerülhetet-len, mint a hajunk átfésülése.

• Használjunk víztaszító spray-t, hogy a cipő ne menjen tönkre az esőben: még velúron is jól használható. A zápor után, otthon, tegyünk sámfát a nedves cipőbe, várjuk meg, míg megszárad, majd újra fújjuk be. Ma már könnyen lehet műanyag sámfákat kapni, ol-csóbbak és praktikusabbak is, mint a fából készültek, ez utóbbit hagyjuk meg a cipőbo-londoknak. Hogy működik-e a régi, újságpapíros módszer? Segíti a gyors száradást, de a cipő nem nyeri vissza eredeti formáját.

• Ha egy cipő néhány felvétel után tönkremegy, ne nyugodjunk bele: vigyük vissza az üz-letbe, és kérjünk javítást vagy cserét. Jogunk van hozzá, főleg ha sokat fizettünk érte.

• Ha a csizma, amelyet vettünk, váratlanul szűknek bizonyul a vádunkon, ne ajándékoz-zuk oda azonnal egy soványabb barátnőnknek: kérjük meg a boltban az eladót, hogy tá-gíttassa ki a szárát.

• Az edzőcipőkkel kapcsolatban: van, aki mosógépben mossa, de az igazi szakértők folyé-kony szappan és finom mosópor keverék felvitelét ajánlják puha kis kefével. A bőrré-szeken, ha van egy kis folt, hasznos lehet egy kis tejbe áztatott vattadarab. Szélsőséges esetekben használhatunk fehérítőt.

Hogyan tervezik és készítik a cipőt?

A cipő készítésében van valami művészi. Pierre Hardy (a Dior tervezője abban az időben, ami-kor a divatházat Gianfranco Ferré irányította, utána 1990-től a Hermès-nek dolgozott) például ko-

40


rábban szobrászatot tanult. Ő úgy tartja, hogy a tökéletesen arányos sarkak, amelyekről híres, „képesek meghatározni egy nő sziluettjét, ugyanaz a szerepük, mint egy festményen az utolsó ecsetvonásnak”.

Nem könnyű ruhakiegészítők tervezőjévé válni. A harmincas évei végén járó Sara Porro, ma a Tod’s cipő- és táskamárka kreatív agya, egy saját termékcsoportot is tervez, amelynek a neve: Ahol a cápák úsznak. A milánói Marangoni Intézetben tanult, és mint oly sokan, ő is ruhatervező akart lenni. Véletlenül először egy kiegészítőket tervező stylist asszisztenseként dolgozott, így kezdődött a karrierje. Sara nagyon szerencsésnek tartja magát: a legjobb pillanatban volt jó he-lyen, vagyis éppen akkor, amikor a kiegészítők a divat rendszerének fontos részévé váltak. A hí-res márkák számára ma nagyon kevés tervező végzi ezt a munkát, ők pedig nagyon keresettek. De hogyan születik egy cipő?

– Az ötlet bárhonnan eredhet – meséli Sara. – Egyszer ott a divat, vagyis a ruhakollekciók, amelyek már sugallnak egy irányvonalat. Aztán ott a személyes kutatás. Az ember tanulmányoz-za a régi cipőket, amelyeket a használt cikkek piacán talál, meg a cipővel egyáltalán nem összeil-lő tárgyakat is. New Yorkban egy állatfelszereléseket áruló boltban vettem például néhány na-gyon szép nyakörvet: úgy érzem, valami új ötlet fog belőlük születni. Néhány évvel ezelőtt ter-veztem egy lappföldi kollekciót: feldolgoztam a hagyományos díszítéseket, a vidék képi világát, az ég színét. A munkának a kulturális részén kívül konkrét kutatást is végzek a cipők terén. Na-gyon figyelek a körülöttem lévő nőkre, összegyűjtöm a panaszaikat és a dicséreteiket egyik vagy másik modellről. Amikor már előttem áll az elképzelt cipő, és már kiválasztottam az új kollekció vezérmotívumát, akkor kezdem el az új sorozat első darabját megtervezni.

Jóváhagyás után Sara tervei a cég „formázójához” kerülnek, ahol fából elkészül a forma, ame-lyet majd bevonnak bőrrel vagy egyéb előre kiválasztott anyaggal.

Az alapméret, amely a 36-os ruhának felel meg, néhány éve még a 36-os volt. De miután az olasz nők átlagmagassága és a lábuk mérete is megnőtt az utóbbi időben, ma a 37-es az alapmé-ret.

A formát ezután elviszik a „sarkalóhoz”, ahol végleges alakot nyer a prototípus: préselt fából vagy egyes esetekben gipszből készül a sarok modellje.

Miután a formát elfogadták, elkezdődik a modell tervezése. Itt kerül képbe a modelltervező, aki Sarával elvégzi a szükséges módosításokat. Ekkor indul meg valójában a cipő „felépítése”. Levágják a cipőfelsőrészt, amely tulajdonképpen a cipő „ruhája”, elkészítik a talpat és a sarkat: összességében több mint száz műveletet hajtanak végre.

Nagyon helyes, végül is a lábunkról van szó.

A méretek világa

Salvatore Ferragamo a nőket a lábuk mérete alapján három kategóriába osztotta: Hamupipő-kék, Vénuszok és Arisztokraták.

A Hamupipőkéknek kicsi lába van, az amerikai számozás szerinti 6-os mérettől (ez az európai 37-esnek felel meg) lefelé.

A Vénuszoknak pontosan 6-os, az Arisztokraták pedig 6 1/2-estől (a mi 38-asunk) fölfelé vise-lik a cipőket. Vénuszok voltak (az olasz mester szerint gyakorlatilag tökéletes lábbal) Susan Hay-ward színésznő és a windsori hercegné, Wally Simpson. Rita Hayworth is Vénusz volt, de 6A mérettel, ez egy kicsit szélesebb 37-es. Az Arisztokrata Greta Garbo, aki nagyon magas volt, 7AA cipőt viselt, míg Lauren Bacall egyenesen 9AAA méretet, amely nagyon hosszú és nagyon széles lábfejet jelent.

Amikor külföldön veszünk cipőt, figyelembe kell vennünk a különbségeket. Íme, néhány hasz-nos példa.

• A 37-es olasz (vagy francia) méret a 4-es angolnak és a 6-os amerikainak felel meg.

41


• A 38-as olasz (vagy francia) méret az 5-ös angol, és a 6 1/2-es amerikainak felel meg.

• A 39-es olasz (vagy francia) méret az 5 1/2-es angol, és a 7-es amerikainak felel meg, és így tovább.

42


EPILÓGUS

A krimiíró Patricia Cornwell azt írja egyik regényében, a Calliphora-ban, amelynek a fősze-replője Kay Scarpetta∗, a neve miatt számunkra nagyon szimpatikus nyomozó: „Egyes sorozat-gyilkosok meg vannak őrülve a cipőkért és a lábakért […]. Vannak férfiak, akik izgalomba jön-nek, ha meglátnak egy bizonyos fajta cipőt, és vágyat éreznek, hogy megöljék viselőjét. Számos sorozatgyilkos először fétistárgyakat lop, beoson nők lakásába, és elviszi cipőjüket, fehérneműjü-ket vagy más olyan tárgyat, amely őket szexuálisan felizgatja.”

Ahogy ezt halljuk, végigfut a hátunkon a hideg. És talán még igaz is. Azért nézzünk csak szembe a tényekkel, kedves barátnőim: vajon képesek lennénk lemondani a cipők gyűjtéséről egy fetisiszta gyilkostól való irreális félelmünkben? Szó sem lehet róla.

A cipőmániás nők egészen mástól rettegnek. A rózsák háborúja című film egyik jelenete töké-letesen illusztrálja ezt a félelmet, amikor Michael Douglas, az elkeseredett, válófélben lévő férj fogja felesége (Kathleen Turner) cipőit, és egyenként lefűrészeli a sarkukat. Szerintem a férfiak félelme a kasztrációtól ehhez képest semmi!

Tehát összefoglalva, ha megvettétek, vagy ajándékba megkaptátok ezt a könyvet, és egészen idáig elolvastátok, akkor valószínűleg sok cipőtök van. Vagy szeretnétek, ha lenne. És gyakran lelkiismeretfurdalást éreztek, amiért soha nem elég. Az is gyakran előfordul, hogy olyan cipőt vesztek, amelyik egyáltalán nem illik az életmódotokhoz, az öltözködési stílusotokhoz, sem pedig az alkatotokhoz. Hát, vigasztalódjatok, és legyetek boldogok! Nem vagytok egyedül!

A színésznő Joan Crawford beismerte: „A gyengém a cipő.” És elárulta: háromszáz pár cipője van. Egy másik hollywoodi sztárnak, Jayne Mansfieldnek kétszáz pár. A történelem két híres Évája is hírhedt, fanatikus cipőgyűjtő volt: Eva Braun, Adolf Hitler élettársa, és Eva Perón, az ar-gentin first lady.

A harmadik híres Éva, „Ádám felesége” az egyetlen a történelemben, aki nem ismerte a cipő-vásárlás gyönyörűségét. Nagyon sajnáljuk. Érthető, hogy cinkosa lett a kígyónak, és ezzel kínos események sorát indította el. Biztosan ideges volt. Azt állították: „A földi paradicsomban élsz”, és nem volt egy cipőbolt sem a közelben!

A Scarpetta jelentése: cipellő. – A ford.

43


SZÓMAGYARÁZAT

BALERINACIPŐ: Kerekített orrú, 0-1,5 centiméter sarokmagasságú cipő, a klasszikus balett-cipő mintájára készült. Salvatore Ferragamo szabadalmaztatta 1957-ben, sikerét főleg a legendás színésznőknek, Audrey Hepburnnek és Brigitte Bardotnak köszönheti.

CAMPARI: Fekete lakk Mary Jane (lásd: lejjebb) hegyes orral és tűsarokkal. Manolo Blahnik, spanyol stylist tervezte a kilencvenes évek elején, akinek cipőit a fanatikusok az egész világon di-csőítik.

CAMPER: Erősen lekerekített orrú spanyol cipő, az alternatív és globalizációellenes fiatalság kedvelt márkája. Némelyik modellnek mintha kettős személyisége lenne, különböző a díszítés a jobb és a bal cipőn.

CHANEL: A sarkot fedetlenül hagyó, de egy kis pánttal tartó cipő. Nevét feltalálójáról, Coco Chanelről, a legendás francia divattervezőről kapta.

CROMWELL: Magas sarkú, nagy csatos cipő, amely a 19. század végén volt nagy divat Ang-liában. A nevét onnan kapta, hogy a vélekedés szerint (amely később történelmileg hamisnak bi-zonyult) Cromwell, 17. századi angol politikus idejében volt divatban.

DERBY (VAGY OXFORD): Fűzős férficipő, (sok nő is kedveli), gyakran kétszínű (ebben az esetben a neve: Spectator), a húszas-harmincas évek környékén volt nagy divat.

ESPADRILLAS: Spanyolországból származó nyári vászon lábbeli, spárgatalppal. Létezik la-pos változata, gyakran papucs formában, és van magasított talpú verziója, amelynél a boka fölött kell megkötni a szalagokat. Különösen a hetvenes években volt divatban.

HAMUPIPŐKE: Az azonos című, népszerű mese főszereplője. Hamupipőke cselédként dolgo-zik, de valójában nemesi származású. Ezt fedezi föl a herceg egy apró részlet alapján: ő az egyet-len leány az egész királyságban, akire illik egy bizonyos cipellő, amely a Grimm testvérek és Charles Perrault által gyűjtött szövegben kristályból van. Ugyanennek a mesének a kínai változa-tában arany a cipellő, míg a nápolyi változatban, Giovan Battista Basile gyűjtésében selyem. Bár-hogy legyen is, Hamupipőke számunkra a cipőt mágikus tárggyá teszi, a nőiesség és a törékeny-ség jelképévé.

HRUSCSOV, NYIKITA: Szovjet politikus, aki az ENSZ 1960-as forró hangulatú ülésén le-vette a cipőjét, és az asztalra csapott vele. Semmi köze ehhez a könyvhöz, csak azért említjük meg, hogy hangsúlyozzuk, egy nő soha nem lenne képes ilyesmire.

MARCOS, IMELDA: Ferdinando Marcos, volt Fülöp-szigeteki diktátor felesége, 1929-ben született. Hatalmas gazdagságáról, valamint botrányosan fényűző életmódjáról vált híressé. Állí-

44


tólag cipőgyűjteménye 3000 párból állt. Ő ezt mindig tagadta, hangsúlyozva, hogy „csak” 1600 pár cipője van. „Imeldistának” nevezik a cipőmániás nőket.

MARY JANE: Amerikai kifejezés, a kerek orrú, bokapántos cipőket takarja. A cipő egy gye-rekek számára készített papucsmodellről kapta a nevét, amelyet a 20. század elején népszerű kép-regény szereplői sugalltak, Buster Brown és a húga, Mary Jane. A szereplők szerzői jogait meg-vette a Brown Shoe Company, majd ezután Buster Brown néven a leghíresebb amerikai gyerekci-pőgyár lett.

MORETTI, NANNI: Olasz filmrendező, 1953-ban született Brunicóban. Ismert megszállottsá-ga a cipőket illetően. A Bianca című filmben (1984) van egy híres monológ ebben a témában: „Azt hiszem, 1972 nyarán egyes lányok elkezdtek fehér holland fapapucsot hordani. Vajon jártak Hollandiában? Nem tudom, de néhány év múlva már csak a másolatokat lehetett látni: magasabb sarokkal, rettenetes fémdíszekkel. Az egyszerű, kicsit kopott fekete változata viszont tetszett. Ezeket szőke, kibontott, hosszú hajú lányok hordták, pulóverben, kék, egyenes szabású nadrág-ban, piros zoknival.”

OXFORD (lásd: Derby)

PENNY LOAFER: A Loafer vagy College a mokaszin városi változata. A Penny Loafer név abból az amerikai szokásból alakult ki, amely az ötvenes évek diákjai között terjedt el, hogy egy pennyt betettek a felsőrész elején található résbe.

SABOT: Francia kifejezés, fapapucsot jelent, általánosságban pedig minden olyan cipőt, amely hátul nyitott, akár lapos, akár magas sarkú.

SABRINA HEEL, VAGYIS „SABRINA-SAROK”: Nem túl magas, keskenyedő sarok, na-gyon nőies, Audrey Hepburn és Billy Wider Sabrina című filmje (1954) tette népszerűvé.

SNEAKER: Gyakorlatilag az összes tornacipő, akár sportos, akár inkább divatos.

SPECTATOR (lásd: Derby)

SPERRY TOP-SIDER: Az első, vitorlázáshoz való cipő mai neve. A találmány az amerikai Paul Sperrytől (1895-1982) származik, aki Connecticutban született, szenvedélyes vitorlázó volt, és cocker spánieljének mancsa adta az ötletet az érdes gumitalpú csúszásmentes cipőhöz.

WEDGIES: Angolul a mi magasított talpú cipőnk megfelelője. Nagyon divatos volt a második világháború idején, majd a következő évtizedekben más és más formában újra feltűnt.

45


KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm mindenkinek, aki segített megírni ezt a könyvet, különösen Sara Porrónak, Fulvio Zendrininek, Stefania Riccinek és Wanda Ferragamónak.

Köszönet Nicola Salernónak az Elio e Le Storie Tese együttes daláért.

Köszönet Carlo Verdelli igazgatónak és Cristina Lucchini társigazgatónak, Enricának, Bombs-nak, Tissynek, Barbarinának és általában a Vanity Fair egész szerkesztőségének, akiket hónapo-kon keresztül megfertőztem a „cipőtémával”.

Köszönet Maria Laura Giovagnininek a mindennapi erkölcsi támogatásért és szerkesztőmnek, Marcella Mecianinak, aki – ahogy azt mondani szokták (de most igaz is) – végig hitt bennem.

Köszönet anyámnak és az összes barátnőmnek, akikkel gyakran megosztottam „cipős problé-máimat” az utóbbi húsz évben. A nyolcvanas évek kúp alakú sarkától a 2002-es bambuszsarkú papucsig, a francia pedikűrtől az Interneten történő cipővásárlásig, elmondhatjuk, hogy mindent kipróbáltunk, legalábbis a lábunkat illetően. Elégedettek lehetünk.

Külön köszönet Gianmariának, azért az arckifejezésért (ellenállhatatlanul komikus), amelyet minden alkalommal vág, amikor egy pár új cipőt veszek.

Last but not least: köszönet Giulia Cogolinak, mert azonkívül, hogy sok érdeme van, mint ba-rátnőmnek, bemutatta nekem Marcellát, Sarát és Gianmariát.

46


TARTALOM

BEVEZETÉS ..................................................................................................................................... 5 NŐK, AKIK A LÁBUKKAL ÜZENNEK ....................................................................................... 7 (és magas sarkon járnak) ................................................................................................................... 7 SZEX ÉS CIPŐ .................................................................................................................................. 8 KÉNYELMES MOKASZIN ........................................................................................................... 10 EDZŐCIPŐ: NEM CSAK SPORTRA ............................................................................................ 12 A CIPŐKÖN ALAPULÓ KÖZTÁRSASÁG .................................................................................. 14 AZ IMELDA-SZINDRÓMA .......................................................................................................... 16 HEGYES ORRÚ CIPŐBEN AZ ÉLET .......................................................................................... 17 A TUDATALATTI ÉS A TÖRPE TŰSAROK .............................................................................. 18 NŐK CSIZMÁBAN ........................................................................................................................ 20 AZT KÉRDED, MI VOLT A BEATLES? ...................................................................................... 22 (nem a Beatles együttes, hanem a bokacsizma) ............................................................................... 22 A BALERINACIPŐ, ...................................................................................................................... 23 AVAGY AUDREY HEPBURNNEK ............................................................................................ 23 KÉPZELJÜK MAGUNKAT ........................................................................................................... 23 A MÁSIK HEPBURN ÉS A FÉRFICIPŐ ...................................................................................... 25 ÖNÉRTÉKELÉSI KURZUS, ......................................................................................................... 26 RÖVID, MINT A BOKAPÁNT ...................................................................................................... 26 BOTRÁNY: SZANDÁL A NEVED ............................................................................................... 27 A SAROK TÖRVÉNYE ................................................................................................................. 29 FEL A MAGASÍTOTT TALPÚ CIPŐRE! ..................................................................................... 30 GLOBALIZÁCIÓ, .......................................................................................................................... 32 AVAGY A PAPUCS VÁLSÁGA NYUGATON ........................................................................... 32 AZ ESŐ: ISTEN BÜNTETÉSE ...................................................................................................... 34 MIRŐL BESZÉLNEK A FÉRFIAK, ............................................................................................. 35 AMIKOR CIPŐRŐL BESZÉLNEK? ............................................................................................. 35 A PIROS CIPŐ TITOKZATOS MÁGIÁJA ................................................................................... 37 A MESTERSÉG TITKAI ÉS MÁS ÖRDÖNGÖSSÉGEK ............................................................ 38 EPILÓGUS ...................................................................................................................................... 43 SZÓMAGYARÁZAT ..................................................................................................................... 44 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS ......................................................................................................... 46 TARTALOM ................................................................................................................................... 47

47

Documents

Jacobbi Paola - Akarom Azt a Cipőt hun