JEAN-DOMINIQUE BAUBY

Szkafander és pillangó

A fordítás alapjául szolgáló kiadásLe Scaphandre et le Papillon,

Editions Robert Laffont,S. A. Paris, 1997

Második kiadás

Copyright © 1997 Editions Robert Laffont,S. A. Paris

Hungarian translation© 1998, 2008 V. Deák Éva

Magyar kiadás© 1998, 2008 Park Könyvkiadó,

Budapest

SzerkesztetteStarkné Osvát AnnaMűszaki szerkesztő

Mező Zsuzsa

A bontót a Szkafander és pillangócímű film plakátjának felhasználásával

Gerhes Gábor tervezte

Tördelte az Alinea Kft.

Locked-in-syndrome (LIS=bezártság-szindróma): így nevezi a modern orvostudomány a teljes bénultság állapotát, amikor a beteg él, de ennek semmi jelét sem képes adni. A szó szoros értelmében önnön testébe zárva, megszakad minden kapcsolata a külvilággal. Ebbe az állapotba kerül Jean-Dominique Bauby, a brilliáns újságíró, a legnépszerűbb francia női magazin főszerkesztője. Életének negyvenharmadik évében, 1995. december 8-án agyvérzés érte, mély kómába zuhant, s mire abból magához tért, testének szinte egyetlen porcikáját sem tudta mozdítani, sem beszélni, sem nyelni, sőt kezdetben segítség nélkül még lélegezni sem tudott. A maradéktalan LIS-szindrómától egyetlen apró, de sorsdöntő dolog különbözteti meg: a bal szeme mozog. Ez a fél szem lesz összekötő kapcsa a külvilággal, embertársaival, az élettel. Ez a szem nem csak nézni tud, hanem pislantani is. Egy pislantás jelenti az igent, kettő a nemet. A látogató felmondja az ábécét, s egy pislantás megállítja a megfelelő betűnél. Így alakulnak ki a szavak, a mondatok, így tud társalogni, levelezni. Így írta ezt a könyvet is. Hosszú heteken át délelőttönként agyába véste a szöveg aznapi adagját, délután a szemével lediktálta, s még ki is javította az elkészült oldalt. Könyvével fölényesen ironikus, sorsával megbékélt, mégis szívszorító intenzitású jelentést küld egy világról, amelyet elképzelni is alig tudunk: a tehetetlen porhüvelybe, mint szkafanderbe zárva egy minden testi valójától függetlenné vált embernek már csak a szelleme él, verdes, mint a pillangó a szkafander üvegbúrája alatt.

Theophile-nak és Celeste-nekKívánom, legyen sok pillangójuk.

Köszönetem és hálám Claude Mendibilnek;az olvasó megfogja érteni,

milyen döntő szerepe volt abban,hogy megírhattam ezt a könyvet.

PROLÓGUS

Tejfehér derengés jelzi a molyrágta függönyön keresztül a hajnal közeledtét. Fáj a sarkam, a fejemen mintha vasat kalapálnának, a testemet – úgy érzem – valami szkafander zárja magába. A szobám lassan kibontakozik a félhomályból. Apróra végignézem kedveseim fényképeit, a gyerekrajzokat, a falragaszokat, a kis bádog kerékpárost – egy haverom küldte a Párizs-Roubaix-verseny előestéjén – és az infúziós állványt, amely az ágyam fölött meredezik – az ágyam fölött, amelybe hat hónap óta úgy beletapadtam, mint remeterák a sziklájába.

Nem kell sokáig gondolkodnom azon, hol is vagyok, és hogyan borult fel az életem tavaly december 8-án, pénteken.

Addig a napig semmit sem hallottam az agytörzs létezéséről. Azon a napon nagyon is közvetlenül fedeztem fel fedélzeti számítógépünknek ezt a legfontosabb darabját, az agy és az idegvégződések közti megkerülhetetlen utat, amikor súlyos szív- és érrendszeri zavar következtében agytörzsem kizáródott az áramkörből. Régebben ezt úgy hívták, hogy gutaütés – és a beteg egyszerűen belehalt. Az újjáélesztési módszerek fejlődése agyafúrtabbá tette a büntetést. Életben marad az ember, de leteperi az, amit az angolszász orvostudomány joggal nevez locked-in szindrómának: a beteg tetőtől talpig béna, bezárva önmagába, a szelleme ép, és a bal szemhéjának verdesése lesz a kommunikáció egyetlen eszköze.

Magától értetődik, hogy a fő érdekelt értesül utolsónak e kellemességekről. Ami engem illet, én húsz napot tölthettem kómában és még néhány hetet valami ködben, mire felfogtam a teljes kárt. Csak úgy január vége felé tértem egészen magamhoz a bercki Tengerészeti Kórház 119-es szobájában, ahová most hatolnak be a hajnal első fényei.

A reggel olyan, mint mindennap. A kápolna harangjátéka hét órakor ismét hozzálát, hogy negyedóráról negyedórára jelezze az idő múlását. Az éjszakai békének vége, telítődött hörgőim újra kezdik a hangos horkanásokat. Kínoz a sárga takarón görcsben fekvő kezem, de nem tudom megállapítani, hogy forró-e vagy jéghideg. Hogy leküzdjem az izmok merevségét, beindítok egy reflexszerű nyújtómozdulatot, amely néhány milliméterre elmozdítja kezem-lábam. Ez gyakran elég ahhoz, hogy enyhítse végtagjaim zsibbadását.

A szkafander kevésbé szorít, a szellem csaponghat, mint a pillangó. Olyan sok mindent tehetek. Elszállhatok a térben vagy az időben, eljuthatok a Tűzföldre vagy Midasz király udvarába.

Meglátogathatom az asszonyt, akit szeretek, bebújhatok melléje, megsimogathatom álmában az arcát. Fellegvárakat építhetek, megszerezhetem az aranygyapjút, felfedezhetem az Atlantiszt, megvalósíthatom gyerekkori álmaimat és felnőtt ábrándjaimat.

Elég volt, nem szabad elkalandoznom! Meg kell fogalmaznom ennek a mozdulatlan útinaplónak az elejét, hogy készen legyek, mire jön a szerkesztőm, akinek betűről betűre lediktálom. Tízszer is átgyúrok a fejemben minden mondatot, kihagyok egy szót, hozzáteszek egy jelzőt, és betéve megtanulom a szöveget, egyik bekezdést a másik után.

Fél nyolc. Az ügyeletes nővér megszakítja gondolatsoromat. Jól begyakorolt szertartás szerint széthúzza a függönyt, megvizsgálja a légcsőmetszés nyílását és a cseppinfúziós készüléket, bekapcsolja a televíziót, hogy lássam a híradót. Éppen egy rajzfilmet adnak, a Nyugat leggyorsabban mozgó varangyáról. Mi lenne, hogyha azt kívánnám, változzam varanggyá?

A TOLÓSZÉK

Soha nem láttam ennyi fehér köpenyt kórházi szobácskámban. Az ápolónők, a segédápolók, a gyógytornásznő, a pszichológus, a munkaterápiás, az ideggyógyász, a belgyógyászok, sőt maga az ügyvezető is, az egész kórház összegyűlt erre az alkalomra. Amikor beléptek és a szerkentyűt egészen az ágyamhoz tolták, azt hittem, hogy új lakó keríti birtokába a helyet. Néhány hét telt el, amióta Berckbe kerültem, napról napra jobban megközelítettem a tudat partvidékét, de egyáltalán nem fogtam fel, milyen kapcsolat lehet egy tolószék és énközöttem.

Senki nem vázolta fel pontosan, milyen helyzetben is vagyok, és az itt-ott elkapott megjegyzésekből azt a bizonyosságot gyártottam magamban, hogy igen hamar vissza fogom nyerni a mozgás és a beszéd képességét.

Csapongó képzeletem máris ezerfélét tervezett: írok egy regényt, utazgatni fogok, írok egy színdarabot, és áruba bocsátom saját találmányú gyümölcskoktélomat. Ne kérdezzék a receptjét, elfelejtettem.

Egyszeriben felöltöztettek. „Ez jót tesz a hangulatának” – jelentette ki oktató hangon az ideggyógyász. A sárga nejlonzubbony után valóban örültem volna kockás ingemnek, ócska nadrágomnak és kinyúlt szvetteremnek, ha nem lett volna olyan rémálom az öltözködés. Vagyis inkább az, ahogyan mindezt rám húzták, ide-oda forgatva petyhüdt és kifacsarodott testemet, amely már csak annyiban az enyém, hogy engem gyötör.

Mikor végre elkészült az öltöztetésem, megkezdődhetett a szertartás. Két pribék megragadott a vállamnál és a lábamnál, felemelt az ágyról, és nem túl kíméletesen beültetett a tolószékbe. Egyszerű betegből nyomorékká váltam, mint ahogyan a bikaviadalban az újoncból rögvest torreádor lesz, amint átesett az ünnepélyes felavatáson. Éppen csak meg nem tapsoltak. Gyámkodóim körbetologattak az emeleten, hogy megfigyeljék, nem idéz-e elő az ülő helyzet váratlan görcsöket, de én hangtalan maradtam, teljesen elmerülve kilátásaim váratlan összeomlásának latolgatásában. Nem volt más teendőjük, mint hogy egy különleges párnával megtámasszák a fejemet, amely ingadozott, mint azoké az afrikai asszonyoké, akikről levették a hosszú évek óta a nyakukon viselt, nyaknyújtó karikagúlát. „Megérett a tolószékre” – mondta a munkaterápiás, s mosolya arra utalt, hogy jó hírt közöl. Szavai azonban az én fülemben ítéletként kondultak. Ebben a pillanatban fogtam fel a rémisztő valóságot. Olyan vakító volt, mint egy atomrobbanás gombafelhője. Élesebb, mint a guillotine pengéje. Mindnyájan elvonultak, három segédápoló visszafektetett az ágyra, és én a krimik gengszterjeire gondoltam, akik nagy nehezen gyömöszölik be autójuk csomagtartójába áldozatuk holttestét, miután lelőtték. A tolószék ott maradt egy sarokban, elhagyatottnak látszott, a ruháim a sötétkék műbőr háttámlán lógtak. Mielőtt az utolsó fehér köpenyes elhagyta volna a szobát, jeleztem, hogy halkra állítva kapcsolja be a televíziót. Apám kedvenc műsora ment, a „Számok és betűk”. Kint reggel óta szüntelenül csapkodta az eső a kövezetet.

AZ IMA

Végeredményben áldásos volt a tolószék okozta megrázkódtatás. A dolgok világosabbá váltak. Már nem kovácsolhattam pénzszerző terveket, és felmenthettem a hallgatás alól barátaimat, akik a balesetem óta, csupa szeretetből, védőfalat építettek körém. A tárgy már nem volt tabu, megbeszélhettük a locked-in szindrómát. Először is ez nagyon ritka. Nem mintha ez vigasz volna, de körülbelül annyi esélyünk van rá, hogy ebbe a pokoli csapdába beleessünk, mint arra, hogy megüssük a főnyereményt a lottón. Itt Berckben csak ketten vagyunk, akik ennek a jeleit mutatjuk, és az én esetemben az L. I. S. (locked-in syndrome) fennállása még vitatható. Azt a hibát követem el, hogy forgatni tudom a fejem, ami elvben nem illik bele a klinikai képbe. Mivel a legtöbb esetben a beteg éppen csak hogy vegetál, az orvosok alig ismerik ennek a bajnak a lefolyását. Csak annyit tudnak, hogy ha az idegrendszernek kedve kerekedne újra beindulni, akkor ez olyan sebességgel történne, mintha az agy egy hajszál növekedését indítaná be. Évekbe is beletelhet tehát, mire meg tudom mozdítani a lábujjaimat.

Valójában a légzőszervek oldalán lehet lesni az esetleges javulást. Hosszútávon remélhető, hogy áttérhetek a gyomorszonda nélküli, normálisabb táplálkozásra, a természetes légzésre és némi szuflára a hangszálak megrezegtetéséhez.

Egyelőre azonban én volnék a legboldogabb ember a világon, ha le tudnám nyelni azt a sok nyálat, ami szüntelenül elárasztja a számat. Még fel sem kelt a nap, amikor már azt gyakorolom, hogyan kell a nyelvemet a szájpadlásom végére csúsztatni, hogy a nyelés reflexét előidézzem. Ezenfelül áldozatul felajánlottam a gégémnek a szobám falát díszítő apró, tömjénnel telt japán fogadalmi zacskókat, amelyeket utazgató, hívő barátnőim hoztak nekem. Mindegyikük egy-egy köve a jótéteményekből épült emlékműnek, amelyet környezetem tagjai emelnek zarándoklásaik során. Állítólag a világ minden táján a legkülönfélébb szellemeket hívták a segítségemre. Megkísérlek némi rendet teremteni a lelkeknek e hatalmas mozgásában. Amint értesülök róla, hogy valami bretagne-i kápolnában néhány gyertyát gyújtottak értem, vagy elénekeltek egy mantrát egy nepáli templomban, azonnal pontos célt tűzök ki e spirituális megnyilvánulások elé. Így bíztam rá a jobb szememet egy kameruni marabura, akit egy barátnőm felkért, hogy szerezze meg nekem az afrikai istenek jóindulatát. Hallási zavaraimmal jámbor anyósomra hagyatkozom, akinek jó kapcsolatai vannak egy bordeaux-i kolostor szerzeteseihez. Ők rendszeresen elimádkozzák értem a rózsafüzért. Néha belopódzom az apátságukba, hogy meghallgassam ég felé szárnyaló éneküket, ami még nem hozott valami rendkívüli eredményt, de amikor iszlám szélsőségesek lemészárolták ugyanennek a szerzetesrendnek hét tagját, akkor több napon át fájt a fülem.

Mindez a felső kapcsolat azonban csak egyszerű agyagfal, homokvár, Maginot-vonal ahhoz a röpke kis imádsághoz képest, amelyet az én Celeste lánykám mond el az Istennek elalvás előtt. Nagyjából ugyanabban az időben alszunk el mind a ketten, így tehát ezzel a csodálatos útravalóval hajózom át az álmok birodalmába, ahol semmi rosszal nem találkozom.

A FÜRDÉS

Fél kilenckor érkezik a gyógytornásznő. Brigitte kisportolt alakú, profilja a római pénzérmék arcképeire emlékeztet. Azért jön, hogy működésbe hozza karomat, lábamat, amelyeket mozdíthatatlanná tett az ízületi merevség. „Mozgósításnak” hívják ezt az eljárást, de a katonás elnevezés meglehetősen nevetséges, ha tekintetbe vesszük a „sereg” soványságát: harminc kiló veszteség húsz hét alatt. Nem számítottam ilyen eredményre, amikor a balesetem előtt egy héttel fogyókúrába fogtam. Brigitte amúgy mellékesen ellenőrzi, nincs-e valamilyen rezdülés, amely javulást jelez. „Próbálja megszorítani az öklömet” – kéri. Néha úgy érzem, mintha sikerülne megmozdítani az ujjaimat, ezért minden erőmet összeszedve próbálom agyonnyomni az ujjperceit, de semmi sem mozdul. Brigitte lefekteti élettelen kezemet a habszivacs kockára, amely támasztékául szolgál. Változás valójában csak a fejemmel történik. Most már 90 fokkal el tudom fordítani, a látásmezőm a szomszédos épület palatetejétől egészen addig a kilógó nyelvű, fura Miki egérig terjed, amelyet Theophile fiam rajzolt, amikor nem tudtam kinyitni a számat. A sok gyakorlás eredményeképpen most már ott tartunk, hogy egy cumit bele lehet dugni. Hogy is mondja az ideggyógyász? „Nagy türelem kell hozzá.” A gyógytornaóra arcmasszázzsal fejeződik be. Brigitte meleg ujjaival végigmegy az arcomon, azon az elhalt zónán, amely érzésem szerint olyan, akár a pergamen, és a beidegezett részen, ahol még össze tudom ráncolni az egyik szemöldökömet. A demarkációs vonal áthalad a számon, így csak fél mosolyra vagyok képes, ami eléggé megfelel hangulathullámzásaimnak, így például az olyan családias epizód, mint a reggeli testápolás, igen változó érzelmeket kelthet bennem.

Egyik nap mulatságosnak tartom, hogy negyvennégy éves koromban úgy mosdatnak, forgatnak, pelenkáznak, mint egy csecsemőt, és kitörlik a fenekemet. Infantilis visszafejlődésemre jellemzően még valami homályos örömöt is lelek benne. Másnap úgy érzem, a dolog mindennél szívfacsaróbb, és a könnycseppem végigcsordul a borotvahabon, amelyet egy segédápoló ken az arcomra. A heti fürdetés egyszerre áraszt el kétségbeeséssel és boldogsággal. A fürdőkádba merülés gyönyörteli pillanata után hamar feltámad a vágyakozás előző életem nagy luxusa: a hatalmas fürdőzések után. Felszereltem magam egy csésze teával vagy egy pohár whiskyvel, egy jó könyvvel vagy egy halom újsággal, és hosszan áztattam magam, a lábujjaimmal állítgatva a vízcsapokat. Kevés az olyan pillanat, amikor ennyire fájdalmasan élem meg a helyzetemet, mint a fürdés örömeinek felidézésekor. Szerencsére nem hagyják, hogy hosszan elidőzzek a bajomnál. Már visznek is vissza a szobámba, vacogva, egy hordágyon, amely olyan kényelmes, akár a fakír deszkája. Tetőtől talpig fel kell öltöztetniük fél tizenegyre, hogy lemehessek a gyógytornaterembe. Nem voltam hajlandó elfogadni a jogging stílusú méltatlan öltözéket, amelyet a kórház ajánlott, így megkapom örök diák stílusú gönceimet. Ócska zubbonyom, a fürdéshez hasonlóan, fájdalmas ösvényeket vághatna az emlékezetemben. Én azonban inkább a tovább folytatódó élet jelképét látom benne. És annak a bizonyítékát, hogy még meg akarok maradni önmagamnak. Ha már nyáladzanom kell, akkor legalább kasmírkendőbe.

AZ ÁBÉCÉ

Szeretem az ábécém betűit. Éjszaka, amikor kissé túlságosan sötét van, és az élet egyetlen jele egy parányi piros pont, a televíziós készülék őrfénye, magán- és mássalhangzók lejtenek táncot a tiszteletemre, Charles Trenet egy dalára: „De Venise, ville exquise, j'ai gardé le doux souvenir…” (Velencének, a pompás városnak, édes emlékét őrzöm). A betűk kézen fogva futnak át a szobán, keringenek az ágyam körül, végigvonulnak az ablakon, kígyóznak a falon, eljutnak az ajtóhoz, és visszatérnek egy újabb fordulóra.

ESARINTULOMDPCFBVHGJQ ZYXKW

A vidám felvonulás látszólagos összevisszasága nem a véletlen műve, hanem a tudós számításé. Nem annyira ábécé ez, inkább sztárparádé, ahol minden betű aszerint kap helyet, hogy milyen sűrűn fordul elő a francia nyelvben. Így szökell az élen az E, és kapaszkodik a sor végébe a W, nehogy lemaradjon a csapattól. Duzzog a B, amiért hátrahelyezték a V mellé – amellyel ráadásul minduntalan összecserélik. A gőgös J megrökönyödve látja, hogy olyan messzire száműzték – őt, akivel annyi mondat kezdődik. A kövér G pofákat vág, mert a H megkaparintotta a helyét, a T és az U pedig örvend, hogy nem választották szét őket. Van létjogosultsága ennek az egész átrendezésnek: megkönnyíti mindazoknak a dolgát, akik megpróbálnak közvetlenül érintkezni velem.

A rendszer meglehetősen kezdetleges. Felmondják nekem az ESA… rendszerű ábécét, amíg egy szemhunyorítással meg nem állítom beszélgetőtársamat annál a betűnél, amelyet fel kell jegyeznie. Újrakezdjük ugyanezt az eljárást a következő betűkhöz, és – hacsak nincs valami félreértés – elég hamar eljutunk egy teljes szó

hoz, majd többé-kevésbé értelmes mondatrészekhez. Ez hát az elmélet, a használati utasítás, a magyarázó jegyzet. És aztán itt van a valóság, egyesek lámpaláza, mások józan esze. A betűkódexem előtt – így hívják gondolataim fordításmódját – nem egyenlő mindenki. Fejhosszal vezetnek a keresztrejtvényfejtők és a betűjátékosok. A lányok könnyebben boldogulnak, mint a fiúk. Van, aki némi gyakorlás után fejből tudja a játékot, már nem is használja a szentséges szent füzetet, amely félig emlékeztető a betűk sorrendjére, félig jegyzetfüzet, ahol megörökítik minden megnyilatkozásomat, akár egy jósnőét.

Kíváncsi volnék, milyen következtetéseket vonnának le a néprajztudósok Kr. u. 3000-ben, ha kezükbe kerülnének ezek a lapok, amelyeken, egyazon oldalon összevissza, olyan mondatok találhatók, mint: „A gyógytornásznő állapotos”, „Főleg a lábam”, „Ezt Rimbaud írta” és „A franciák igazán pocsékul játszottak”. Mindezt értelmetlen ákombákomok tarkítják, rosszul leírt szavak, hiányzó betűk és gazdátlan szótagok.

A túlérzékenyek zavarodnak össze leghamarabb. Színtelen hangon, vaktában sorolják a betűket teljes sebességgel, találomra feljegyeznek egyet-egyet, azután a se füle, se farka eredmény láttán elkeseredetten felkiáltanak: „Jaj de hülye vagyok!” Alapjában véve ez így elég kényelmes, mert végül is maguk látják el az egész társalgást, felteszik a kérdéseket, és megadják rájuk a válaszokat, nincs is szükségük biztatásra. Jobban félek a tartózkodóktól, akik kitérnek a dolgok elől. Ha megkérdem: „Hogy van?”, csak annyit felel: „Jól”, és nyomban újra visszadobja a labdát. Az ő szájából az ábécé úgy ömlik, akár a géppuskaropogás. Előre készenlétben kell tartanom két-három kérdést, különben elsodródom. A kis szorgalmasok viszont sohasem tévednek. Lelkiismeretesen feljegyeznek minden betűt, meg sem próbálnak behatolni egy mondat rejtelmébe, amíg a végéhez nem értek. Arra sem vállalkoznak, hogy akár a legkisebb szót is önállóan kiegészítsék. A világért sem tennék hozzá a „nyon”-t a „sampi”-hoz, az „ériá”-t a „hiszt”-hez, vagy a „tatlan”-t, amely nélkül

pedig nincs sem „kibírha”, sem „tartha”. Effajta lassítások meglehetősen vontatottá teszik a műveletet, de legalább így elkerüljük az olyan értelmetlenségeket, amelyekbe a hevesek belegabalyodnak, amikor nem ellenőrzik, amit elképzeltek. De azért megértettem az ilyen szellemi játékoknak a poézisét is, amikor egyszer a pápaszememet akartam kérni, és fölényeskedve kérdezték, mi a fenét akarok a pápától…

A CSÁSZÁRNÉ

Nem sok hely lehet már Franciaországban, ahol még őrzik Eugenia császárné emlékét. A Tengerészeti Kórház hosszú, fedett folyosóján, ebben a hatalmas és visszhangos térségben, ahol egymás mellett akár öt tolószéket is guríthatnak, egy üveges szekrény emlékeztet rá, hogy valamikor III. Napóleon hitvese volt az intézmény patrónája. E mikromúzeum két fő nevezetessége: egy fehér márvány mellszobor, amely ifjúkori ragyogásában ábrázolja az öregasszonyt, aki kilencvennégy évesen halt meg, fél évszázaddal a második császárság bukása után, és egy levél, amelyben a bercki állomásfőnök helyettese beszámol a tengerészek újságja, a Correspondance maritime főszerkesztőjének a császárné 1864. május 4-ei rövid látogatásáról. Szinte látjuk a különvonat érkezését, az Eugéniát kísérő fiatal hölgyek táncikálását, a vidám menet végigvonulását a városon, és a kórházban a kis betegeket, akiket bemutatnak előkelő pártfogójuknak. Egy időben el nem mulasztottam volna, hogy hódoljak ezek előtt az ereklyék előtt.

Hússzor is újraolvastam a vasutas elbeszélését. Elvegyültem az udvarhölgyek csevegő társaságában, és követtem Eugéniát, amint pavilonról pavilonra vonult, mentem sárga szalagos kalapja, tafternyője és kölniillata után, amelyről az udvari illatszerész gondoskodott. Egy szeles napon odáig merészkedtem, hogy közel menjek hozzá, és belefúrjam az arcom széles szaténcsíkokkal ékesített, fehér muszlinruhája redői közé. Olyan lágy volt, mint a tejszínhab, olyan üde, mint a hajnali harmat. Nem taszított el magától. Ujjait a hajamba fúrta, és halkan mondta: „Bizony, gyermekem, nagy türelem kell hozzá.” A kiejtése kissé spanyolos volt, hasonlított az ideggyógyászéra. Már nem a franciák császárnéja volt, hanem egy vigasztaló istenség, olyan, mint Szent Rita, a reménytelen esetek védőszentje.

Azután, egy délután, miközben éppen bajaimat panaszoltam a képmásának, megjelent egy ismeretlen alak, és közénk furakodott. A vitrinben visszatükröződött egy férfi arca, aki mintha dioxinos hordóból került volna ki. A szája ferde, az orra torz, a haja megtépázva, a tekintete csupa rémület. Egyik szemét bevarrták, a másik kiguvad, mint Victor Hugó Káinjáé. Egy teljes percen át meredtem kitágult pupillájára, nem fogtam fel, hogy ez egyszerűen én magam vagyok.

És akkor különös eufória kerített hatalmába. Hát nemcsak száműzött, béna, néma, félig süket vagyok, megfosztva minden örömtől, és medúzalétre kárhoztatva, de ráadásul iszonyat rám nézni is. Elfogott a görcsös, ideges nevetés, olyan, amilyet a szerencsétlenségek összetorlódása hív elő, amikor a sors legújabb csapásánál úgy dönt az ember, hogy ezen már csak röhögni lehet. Jókedvem hörgő hangjai először meghökkentették Eugéniát, de azután hagyta, hogy átragadjon rá a derültségem. Könnyezésig kacagtunk. A városi fúvószenekar keringőbe fogott, és én olyan vidám lettem, hogy legszívesebben felálltam volna, hogy táncra kérjem – ha módomban állt volna. Kilométereket pörögtünk volna a terem köves padlóján. Amióta ez történt, valahányszor végiggurítanak a nagy folyosón, úgy látom, hogy a császárné kissé csúfondárosan néz rám.

CINECITTÁ

A Tengerészeti Kórház megragadó látványt nyújthat a hangos helikoptereknek, amelyek száz méter magasságban szállnak el az Opál-part fölött. Tömör és csipkézett formáival, gesztenyebarna téglából épült, az északi építészetet idéző vaskos falaival mintha máshonnan vetődött volna ide, a Berck városa és a La Manche csatorna szürke vize között fekvő homokos partra. Az épület legszebb homlokzatán felirat olvasható: „Párizs városa”, ugyanúgy, mint a fővárosi iskolákon és nyilvános fürdőkön. A kórházat a második császárság idején alapították olyan gyerekek számára, akik a párizsi kórházak klímájában nem tudtak meggyógyulni, és ez a részleg azóta is megőrizte területen kívüli státusát. A valóság Pas-de-Calais megyében helyezett el bennünket, de a közegészségügy számára a Szajna-parton vagyunk.

A vég nélküli átjárókkal összekötött épületek valóságos labirintust képeznek, és nem megy ritkaságszámba, hogy egy ménard-i beteg betéved a Sorrelbe – híres sebészek nevével jelölik a legfontosabb pavilonokat. A szerencsétlennek ilyenkor olyan a tekintete, mint egy gyereké, akit elragadtak az anyjától, és mankóin remegve, rémülten mondogatja: „Elvesztem!” Én, aki „Sörrel” vagyok – így mondják a hordágyvivők –, elég jól kiismerem magam, de nem mindig ez a helyzet a jóembereknél, akik szállítgatnak engem, és megszoktam, hogy sztoikus nyugalommal figyeljem az újoncok tévelygését, amikor rossz irányba indulnak velem. Alkalmat adhat ez arra, hogy felfedezzek egy eddig ismeretlen szögletet, meglássak új arcokat, vagy megcsapja orromat a konyha illata. Így került elém a világítótorony első útjaim egyikén, amelyet tolószékben ülve tettem meg, a kóma ködéből éppen csak kikerülve. Egy lépcsőház fordulójában tűnt fel, ahová tévedésből vittek: magas volt, vaskos és megnyugtató, vörös-fehér csíkos egyenruhája olyan, mint a rögbijátékosok trikója. Mindjárt e testvéri szimbólum oltalmába ajánlottam magam, mert ő éppúgy védelmezi a tengerészeket, mint a betegeket, a magányosság e hajótöröttjeit.

Állandó kapcsolatban állunk, és én gyakran meglátogatom őt, elvitetve magam Cinecittába, amely fontos terület a kórházról alkotott, képzeletbeli térképemen. Cinecittá a Sorrel-pavilon mindig elhagyatott teraszainak a neve. Ezek a délre néző, széles erkélyek olyan tájra nyílnak, amely a mozifilmek díszleteinek poétikus és idejétmúlt varázsát leheli. Berck külvárosa akárha egy játék villanyvasút terepének makettja volna. A dűnék lábánál néhány barakk a Vadnyugat illúzióját kelti. Ami a tengert illeti, a hullámok taraja olyan fehér, mintha a filmgyár „különleges hatások” műterméből került volna ki.

Szívesen töltenék el teljes napokat a Cinecittában. Itt én vagyok minden idők legnagyobb filmrendezője. Városi háttérrel újraforgatom A Gonosz érintése első képsorát. A vízparton a Hatosfogat mozgófelvételeit alakítom át, és a Moonfleet csempészeinek a támadását teremtem szabadon újjá. Van, hogy feloldódom a tájban, és már nem köt össze más a világgal, mint egy baráti kéz, amely merev ujjaimat simogatja. Én vagyok a Godard-film Bolond Pierrot-ja, kékre mázolt arccal és dinamitkoszorúval a fejem körül. A szálló felhő sebességével fut át rajtam a kísértés: fellobbantok egy szál gyufát. Aztán elérkezik a napszállta órája, indul az utolsó vonat Párizsba, vissza kell menni a szobámba. Várom a telet. Jól bebugyolálva kihúzhatjuk az időt sötétedésig, végignézhetjük a naplementét, és kivárhatjuk, hogy a világítótorony átvegye a szolgálatot, a reménység fényeit szórva a világ négy tája felé.

A TURISTÁK

Közvetlenül a háború után Berck még fogadta a tüdőbaj utolsó támadásának kis áldozatait, majd apránként feladta gyermekgyógyászati hivatását. Manapság inkább az öregség nyomorúsága, a test és a szellem kérlelhetetlen leépülése ellen harcol, de a geriátria csak egy része annak a freskónak, amelyet fel kell vázolni, hogy áttekinthessük az intézmény pácienseinek körét. A kép egyik szélén helyezkedik el mintegy húsz, állandó kómában fekvő szegény ördög, aki vég nélküli éjszakába merült a halál kapujában. Szobájukat soha nem hagyják el, mégis mindenki tudja, hogy ott vannak, és jelenlétük sajátos súllyal nehezedik a közösségre, akár a rossz lelkiismeret. A túlsó végen, az ottfelejtett öregek kolóniája mellett, ott találunk néhány rémült tekintetű, elhízott embert, akinek jelentős túlsúlyát csökkenteni szeretnék az orvosok. Középen megnyomorodottak döbbenetes hada alkotja a legnépesebb csoportot. Sportbalesetek, közlekedési balesetek és minden lehetséges és elképzelhető otthoni baleset túlélői töltenek átmeneti időt Berckben, amíg összetört tagjaikat fel nem újítják. Őket nevezem „turistáknak”.

Végül, ha azt akarjuk, hogy a kép teljes legyen, kell keresni egy szögletet, ahová el lehet helyezni bennünket, tört szárnyú szárnyasokat, hangtalan papagájokat, a szerencsétlenség madarait, akik az ideggyógyászat egy zsákutcafolyosójába raktuk a fészkünket. Kétségtelen, hogy elcsúfítjuk a környezetet. Nagyon is jól megértem azt a kínos érzést, amelyet mozdulatlan és néma átvonulásunkkal keltünk a kevésbé szerencsétlen betegek körében.

E jelenség megfigyelésére a legalkalmasabb terep a gyógytornaterem, ahol mind összevegyülnek a rehabilitációra szoruló betegek. Valóságos elvarázsolt kastély ez, hangos és tarka.

A sínek, protézisek és többé-kevésbé bonyolult szerkezetek keltette zenebonában ott látni egy fiatalembert arany fülbevalóval, aki a motorjával törte össze magát, egy mamikat, fluoreszkáló szabadidőruhában, aki leesett egy hokedliról, és most újra tanul járni, és egy csavargófélét, akiről el sem lehet képzelni, hogyan sikerült levágatnia a fél lábát a metróval. Az egész népség libasorba állva mozgatja karját-lábát, laza felügyelet mellett, miközben engem leraknak egy ferde lapra, amelyet fokozatosan emelnek függőleges irányba. Így töltök el minden reggel egy fél órát felfüggesztve, merev vigyázzállásban, ami a kormányzó szobrának megjelenésére emlékeztet Mozart Don Giovannijának utolsó felvonásában.

Lent nevetnek, viccelődnek, szólongatják egymást. Szívesen részt vennék ebben a vidámságban, de amint rájuk pillantok egyetlen szememmel, a fiatalember, a mámika és a csavargó is elfordítja a fejét, és sürgős szükségét érzi annak, hogy megbámulja a mennyezetre szerelt tűzjelző készüléket.

A „turisták” alighanem nagyon félnek a tűztől.

A KOLBÁSZ

A függőlegesítés után egy betegszállító mindennap visszavisz a gyógytornateremből, és lerak az ágyam mellé, várva, hogy megérkezzenek a segédápolók, és visszafektessenek az ágyamba. Ekkor már dél van, és a betegszállító fiú mindennap odavet nekem, kimódolt kedélyeskedéssel, egy „Jó étvágyat kívánok”-ot, hogy ily módon búcsút vegyen tőlem másnapig. Ez persze annyit ér, mintha „kellemes karácsonyt” kívánna augusztus 15-én, vagy „jó éjszakát” fényes délben. Nyolc hónapja nem nyeltem egyebet, csak néhány csepp citromos vizet és egy fél kanálka joghurtot, amely lármásan betévedt a légutamba. Ez az étkezési próba, ahogyan fellengzősen nevezték a lakomámat, nem bizonyult eredményesnek. Nyugalom, azért még nem haltam éhen. A gyomromba vezetett szonda útján napi két-három palack barnás folyadék lát el a szükséges kalóriákkal. Élvezetért élénk emlékezetemhez folyamodom, amely a gyönyör kimeríthetetlen forrásaként őrzi az ízeket és illatokat. Létezik egy művészet: a maradékok felhasználásának művészete. Én most az emlékeim morzsáiból főzőcskézem. Így bármely órában asztalhoz lehet ülni, minden előkészület nélkül. Ha vendéglőben akarok enni, nincs szükség helyfoglalásra. Ha magam főzök, mindig minden sikerül. A vörösboros marhaszelet szaftos, az aszpikos marha áttetsző, és a sárgabaracktorta éppen annyira savanykás, amennyire kell. Kedvem szerint megvendégelem magam egy tucat csigával, töltött káposztával és egy palack késői szüretelésű, aranyszínű Geivürztraminerrel, vagy elfogyasztok egy egyszerű lágy tojást, hozzá pár szelet baguette-et sós vajjal. Micsoda lakoma! A tojássárgája hosszú, langyos hullámokban csusszan le a szájpadlásomon és a torkomon. És sosincsenek emésztési problémáim. Az is igaz, persze, hogy csakis a legjobb terményeket használom: a legfrissebb főzelékféléket, a vízből éppen csak kikerült halakat, a legjobb, vékony zsírréteggel borított húsokat. És mindennek szigorúan az előírások szerint kell készülnie. Egy barátom a biztonság kedvéért megküldte a valódi, háromféle húsból készült, bőrös troyes-i hurka receptjét. Szigorúan tiszteletben tartom az évszakok ütemét is. Jelenleg dinnyeszeletekkel és piros gyümölcsökkel örvendeztetem meg ízlelőbimbóimat. Az osztriga és a vadhús őszre marad – ha ugyan még akkor is kívánni fogom, mert kezdek mértékletes lenni, úgyszólván aszketikus. Hosszú böjtölésem kezdetén a hiány arra ösztönzött, hogy minduntalan felkeressem képzeletbeli spájzomat. Farkaséhes voltam. Ma már szinte megelégednék egy házikolbásszal, amely hálójába szorítva állandóan ott csüng agyam egy szögletében. Egy girbegurba lyoni szalámi, nagyon száraz, darabosra darált töltelékkel. Minden szelete előbb kissé megolvad a nyelven, mielőtt megrágnánk, hogy kisajtoljuk belőle teljes zamatát. Ez az ínyencfalat is megszentelt tárgy, fétis, amelynek a története közel negyven évre nyúlik vissza. Még a cukorkás korban voltam, de már jobban szerettem az édességnél a felvágottféléket, és anyai nagyapám ápolónőjének feltűnt, hogy minden alkalommal, amikor ellátogattam a Raspail körúti komor lakásba, elragadó pöszeséggel kolbászt követeltem rajta. A szorgos ápolónő, aki oly ügyesen elégítette ki gyerekek és aggastyánok torkosságát, tudta, hogy mit csinál: nekem egy egész szál kolbászt adott, nagyapámmal pedig, közvetlenül a halála előtt, elvétette magát. Az öröm, amelyet ezzel a nagy ajándékkal szerzett nekem, arányos volt azzal az ingerültséggel, amelyet a váratlan házasság okozott a családban. Erről a nagyapámról csak elmosódó emlékem van: magas, vékony alak, szigorú ábrázattal, hasonlít az akkoriban használatos régi ötfrankos bankjegyeken látható Victor Hugo-képhez. Sokkal világosabban kirajzolódik előttem a kolbász, amely olyannyira kirítt játékaim és a Zöld Könyvtár sorozatom kötetei közül.

Attól félek, hogy ennél jobbat már soha nem fogok enni.

AZ ŐRANGYAL

„Logopédus” – ez a szó olvasható a Sandrine fehér köpenyére tűzött névkártyán. Ehelyett azonban ezt kellene odaírni: őrangyal. Ő az, aki létrehozta a kommunikációs kódot, amely nélkül el volnék vágva a világtól. A legtöbb barátom némi tanulás után magáévá tette a rendszert, a kórháziak közül azonban sajnos csak Sandrine és egy pszichológus gyakorolja. Így aztán legtöbbször csak soványka készletem van – némi arcjáték, szemhunyorítás és fejrázás –, amivel megkérhetek valakit, hogy csukja be az ajtót, zárja el a vízcsapot, halkítsa le a tévét vagy tegye magasabbra a párnámat. Lépten-nyomon kudarcot vallok. Ez a kényszerű magány hetek alatt kifejlesztett bennem bizonyos sztoicizmust, és megértettem, hogy a kórházi emberiség két részre oszlik. Ott van a többség, aki nem lép be úgy a szobámba, hogy meg ne próbálná felfogni az én S. O. S. jeleimet, és ott vannak a többiek, akik kevésbé lelkiismeretesek, és kisurrannak, úgy téve, mintha nem látnak meg kétségbeesett jeladásomat. Ilyen az a barátságos és bárgyú alak, aki a Bordeaux-München-focimeccset a közepén kikapcsolta, megtisztelve engem egy megfellebbezhetetlen „Jó éjszakát kívánok”-kal. Ez a kommunikációra képtelenség, a gyakorlati nehézségeken túl, kissé nyomasztó is. Micsoda megnyugvás, amikor, napjában kétszer Sandrine kopog az ajtómon, olyan arcocskát vág, mint egy rosszalkodáson rajtakapott mókus, és egy csapásra elhesseget minden rossz szellemet. A testemet béklyózó láthatatlan szkafander ilyenkor mintha kevésbé szorítana.

A logopédia olyan művészet, amelyet érdemes volna megismerni. El nem tudják gondolni, hogy a nyelvünk milyen tornamutatványokat végez, hogy elő tudjon állítani minden francia szót. Jelenleg az „l”-lel küszködöm – siralmas főszerkesztő, aki nem tudja kiejteni saját folyóiratának a nevét. Szerencsés napokon, két köhögőroham között, van elég szuflám és erőm, hogy megformáljak néhány hangot. Sandrine-nak sikerült a születésnapomra érthető módon elmondatni velem az ábécét. Ennél szebb ajándékot nem kaphattam volna. Hallottam a semmiből felszakadó huszonhat betűt, az idők mélyéről érkező rekedt hangon. A kimerítő gyakorlat azt a benyomást keltette bennem, hogy én vagyok a barlangi ember, aki most kezdi felfedezni a beszédet.

A telefon néha félbeszakítja a munkánkat. Felhasználom Sandrine jelenlétét arra, hogy valamelyik hozzátartozómmal kapcsolatba kerüljek, és röptében elkapjam az élet néhány apró jelét úgy, ahogyan egy pillangót kapunk el röptében. Celeste leánykám elmeséli, hogy póniló hátán lovagolt. Öt hónap múlva ünnepli a kilencedik születésnapját. Apám elpanaszolja, milyen rosszul áll a lábán. Most lépett be hősiesen a kilencvenharmadik évébe. Ők a két szélső szeme annak a szeretetláncnak, amely körülfog és védelmez engem.

Sokszor elgondolkodom, milyen hatással lehetnek ezek az egyirányú beszélgetések a partnereimre. Engem bizony kiborítanak. Mennyire vágyom rá, hogy gyengéd szólongatásaikra ne csak a csendemmel válaszoljak. Van, aki ezt elviselhetetlennek érzi. A kedves Florence nem szól hozzám, amíg hangosan bele nem lehelek a kagylóba, amelyet Sandrine szorít a fülemhez. „Ott vagy, Jean-Do?” – nyugtalankodik Florence a vonal túlsó végén.

Meg kell hogy mondjam, időnként már magam sem tudom biztosan.

A FÉNYKÉP

Amikor apámmal utoljára együtt voltam, en borotváltam meg. A balesetem előtti héten történt. Rosszul volt, ezért nála töltöttem az éjszakát, kicsi, a Tuileriákhoz közel eső párizsi lakásában, és reggel, miután elkészítettem a tejes teáját, nekifogtam, hogy megszabadítsam többnapos szakállatok Ez a jelenet bevésődött az emlékezetembe. Papa belesüpped vörös nemezfoteljébe, ahol a sajtót szokta böngészni, és hősiesen állja a meglazult bőrét ostromló borotva támadását. Kendőt terítek sovány nyaka köré, vastag habfelhővel borítom be az arcát, és vigyázok, nehogy túlságosan ingereljem a bőrét, amelyet helyenként megpattant erecskék csíkoznak be. A fáradtság mélyre ásta a szemét a szemgödörben, az orra erősebbnek hat a lesoványodott arcban, de a férfi semmit sem vesztett nagyszerűségéből, fehér hajlobogójával, amely időtlen idők óta a fejét koronázza. Körülöttünk a szobában rétegesen felhalmozódtak élete emlékei, hogy végül megalkossák az öregek lomtárát, amelynek csakis ők maguk ismerik a titkát. Régi folyóiratok összevisszasága, lemezek, amelyeket már nem hallgat meg senki, furcsa tárgyak, és egy nagy tükör keretébe tűzködött, különböző korokból származó fényképek. Itt van papa a 14-es háború előtt, kis matróznak öltözve karikát hajt; a lányom nyolcévesen, lóháton; és egy fekete-fehér pillanatfelvétel, amely engem ábrázol egy minigolfpályán. Tizenegy éves voltam, húsos fülekkel, a kissé mulya jó tanuló arckifejezésével, ami annál is hajmeresztőbb, mert akkor már profi csibész voltam.

Befejezem borbélyszolgálatomat, behintem édesapámat kedvenc arcvizével. Azután elbúcsúzunk, ezúttal anélkül, hogy felemlegetné az íróasztalfiókjában tartott levelet, amely utolsó kívánságait tartalmazza. Többé nem láttuk viszont egymást. Én nem hagyom el bercki üdülőhelyemet, őt pedig nem viszi le a lába lakásának parádés lépcsőin. Mindketten locked-in szindrómások vagyunk, mindegyikünk a maga módján, én a saját testemben, ő a harmadik emeletében. Most én vagyok az, akit minden reggel megborotválnak, és sűrűn gondolok őrá, amikor egy segédápoló lelkiismeretesen reszelgeti az arcomat egy nyolcnapos pengével. Remélem, én figyelmesebb Figaro voltam.

Időnként felhív telefonon, és hallhatom meleg, reszketeg hangját a kagylóban, amelyet segítő kéz szorít a fülemhez. Nem lehet könnyű beszélnie a fiához, akiről jól tudja, hogy nem fog válaszolni. Meg is küldte nekem a golfozó kisfiú fényképét. Először nem értettem, miért. Nem is derült volna rá fény, ha valakinek eszébe nem jut, hogy megnézze a kép hátoldalát. Belső mozimban erre peregni kezdtek az elfelejtett képek egy tavaszi hétvégéről, amikor a szüleimmel elutaztunk jó levegőt szívni egy szeles és nem túl vidám városkába. Papa rendezett és szabályos betűivel csak ennyit írt rá: Berck-sur-Mer, 1963. április.

ÚJABB EGYBEESÉS

Ha megkérdeznénk Alexandre Dumas olvasóit, melyik regényalakjában szeretnének újjászületni, a választásuk D'Artagnantól Edmond Dantesig váltakozna, de senkinek sem jutna eszébe, hogy éppen Noirtier de Villefort-t, a Monté Cristo grófja történetének meglehetősen komor alakját válassza. Dumas úgy festi le, mint élénk tekintetű, hullaszerű nyomorékot, olyan embert, aki már fél lábával a sírban áll, és akiről olvasva ábrándozás helyett mindenki csak elborzad. A legszörnyűbb titkok tehetetlen és néma tudója, egész életét tolószékébe roskadva tölti, és csak szemhunyorításokkal kommunikál: egy pislantás igent, kettő nemet jelent. A jó Noirtier papa, ahogyan kis lányunokája szeretettel emlegeti, valójában az első és mindmáig az egyetlen locked-in szindrómás, aki bekerült az irodalomba.

Amióta a szellemem előbukkant a sűrű ködből, ahová a balesetem süllyesztette, sokszor gondolok a jó Noirtier papára. Nemrégiben olvastam újra a Monté Cristo grófjai, és íme, ott találom magam a könyv szívében, a legkellemetlenebb helyzetben. Nem volt véletlen, hogy akkor ezt a könyvet vettem kézbe. Az a – kétségkívül szentségtörő – ötletem támadt, hogy megírom a regény modern változatát: természetesen továbbra is a bosszú maradna a cselekmény mozgatórugója, de az események a mi korunkban játszódnának, és Monté Cristo nő volna.

Nem maradt időm rá, hogy elkövessek ekkora felségsértést. Büntetésül szívesebben változtam volna Danglars báróvá, Frantz d'Epinay-vé, Earia abbévá, vagy, a legrosszabb esetben, tízezerszer leírtam volna: „remekművekkel nem szabad viccelni”. Az irodalom és a neurológia istenei másképpen döntöttek. Esténként néha az a benyomásom, hogy a jó Noirtier papa őrjáratot tart a folyosóinkon hosszú, fehér hajával és rozoga tolószékével, amelyre már nagyon ráférne egy cseppnyi olajozás. A sors rendelkezéseit megfordítandó, most egy nagy sagán töröm a fejem, amelyben a koronatanú gyors lábú futó, nem pedig tehetetlen béna. Soha nem lehet tudni. Hátha beválik.

AZ ÁLOM

Rendszerint nem emlékszem az álmaimra. A nappal érintésére elveszítem a forgatókönyv fonalát, és a képek visszahozhatatlanul elhalványulnak. Miért maradtak meg hát, a lézersugár élességével emlékezetembe vésve, ezek a decemberi álmok? Lehet, hogy ez a kómás állapot velejárója. Az ember nem tér vissza a valóságba, így az álmoknak nincs idejük elpárologni, hanem egymásra halmozódnak, hogy hosszú káprázatot alkossanak, amely mindegyre csak duzzad, mint egy folytatásos regény. Ma este eszembe jutott egy epizódja.

Almomban nagy pelyhekben hull a hó. Harminc centiméteres hótakaró fedi az autótemetőt, amelyen a legjobb barátommal dideregve átkelünk. Bemard és én három napja igyekszünk visszajutni Franciaországba, amelyet megbénított az általános sztrájk. Az olasz télisport-üdülőhelyen, ahol megrekedtünk, Bernard talált egy kisvasutat, amelyik Nizzába indult, de a határon a sztrájkolok sorompója megakasztotta az utazásunkat, kénytelenek voltunk kiszállni a hóviharban, városi cipőben és tavaszi öltönyben. A háttér komor. Az autótemető fölé viadukt hajlik, és az embernek az az érzése, hogy az autópályáról, ötven méter magasságból lezuhant járművek halmozódtak fel itt egymás hegyén-hátán. Találkozónk lesz egy rendkívül fontos olasz üzletemberrel, aki a főhadiszállását ennek a művészeti alkotásnak egy pillérében rendezte be, távol a kíváncsi szemektől. Kopogtatni kell egy sárga vasajtón, amelyen „ÉLETVESZÉLY” feliratú tábla lóg, és rajzok, amelyek azt mutatják be, hogyan kell menteni, akit áramütés ért. Nyílik az ajtó. A bejárat a Sentier utca konfekciós üzemeinek a raktárhelyiségére emlékeztet: állványon lógó zakók, nadrághalmok, ingesdobozok. Felérnek a mennyezetig. Borzas fejéről ráismerek a raktár cerberusára, aki harci öltözetben fogad bennünket, kezében géppisztollyal. Radovan Karadzsics az, a szerb vezér. „A bajtársam nehezen kap levegőt” – mondja neki Bemard. Karadzsics az asztal sarkánál gégemetszést végez rajtam, majd egy pompás üveglépcsőn leereszkedünk az alagsorba. A falakat szarvasbőr borítja, mély pamlagok és szórt fények éjszakai mulató jelleget adnak ennek az irodahelyiségnek. Bemard a hely főnökével, Gianni Agnelli, az elegáns FIAT-vezér hasonmásával társalog, engem meg egy libanoni akcentussal beszélő hostess leültet egy kis bárban. A poharakat és palackokat kicserélték műanyag csövekre, amelyek a mennyezetről ereszkednek le, mint az oxigénmaszkok a bajba jutott repülőgépeken. Egy bárpincér int, hogy vegyek egyet a számra. Megteszem. Ámbraszínű, gyömbérízű anyag kezd belém folyni, elönt a meleg a lábujjam hegyétől a hajam tövéig. Egy idő múlva szeretném beszüntetni az ivást, és leszállnék egy kicsit a bárszékről. Mégis tovább iszom, nagy kortyokban, mert képtelen vagyok a legkisebb mozdulatra is. Kétségbeesett pillantásokat vetek a bárpincérre, hogy magamra vonjam a figyelmét. Talányos mosollyal válaszol. Az arcok és a hangok elváltoznak körülöttem. Bernard szól hozzám, de a szájából jövő lelassított hang érthetetlen. Helyette Ravel Boleróját hallom. Teljesen elbódítottak.

Egy örökkévalóság után nagy harci készülődésre figyelek fel. A libanoni kiejtésű pincérnő a hátára vesz, és felszállít a lépcsőn. „Mennünk kell, jön a rendőrség!” Kint már sötét van, a havazás elállt. A jeges szélben a lélegzetem is elakad. A viadukton felállítottak egy reflektort, fénysávja az autóroncsokat pásztázza.

„Adják meg magukat, be vannak kerítve!” – ordítja egy hangszóró. Sikerül elmenekülnünk, és ezzel kezdetét veszi az én hosszú bolyongásom. Almomban nagyon szeretnék megszökni, de alighogy alkalom adódna, valami kimondhatatlan kábultság lehetetlenné tesz minden lépést. Szoborrá lettem, múmiává, olvadt üveggé. Ha csak egy ajtó választ is el a szabadságtól, nincs erőm kinyitni. Ráadásul nem ez az egyetlen gondom. Egy misztikus szekta túsza vagyok, és félek, hogy a barátaim is beleesnek ugyanebbe a csapdába. Mindenáron igyekszem figyelmeztetni őket, de az álmom tökéletesen fedi a valóságot.

Egyetlen hangot sem tudok kiadni.

A SZÍNÉSZ HANGJA

Ennél derűsebb ébredéseim is voltak életemben. Amikor magamhoz tértem azon a január végi reggelen, egy férfi hajolt fölém, és varrogatta szegény jobb szemhéjamat, tűvel-cérnával, mintha zoknit stoppolna. Eszméletlen rémület fogott el. Mi lesz, ha szemorvosi buzgalmában a bal szememet is bevarrja, egyetlen kapcsolatomat a külvilággal, börtönöm egyetlen nyílását, szkafanderem kisablakát? Szerencsére nem taszított sötétségbe. Gondosan berakosgatta vattával bélelt fémdobozaiba néhány kis műszerét, és olyan hangon, mint az ügyész, aki példás büntetés kiszabását kéri egy visszaeső bűnösre, csak ennyit vetett oda: „Hat hónap.” Ép szememmel megsokszoroztam a kérdezés jelzéseit, de ez a jóember, aki napjait mások szembogarának vizsgálatával tölti, a tekintetből nem tudott olvasni. Egyike ő a „Mi-közöm-hozzá” fajtájú orvosoknak, fensőbbséges, merev, gőgös, aki parancsoló hangon rendeli be a betegeit reggel nyolcra, hogy azután ő maga kilencre érkezzék és kilenc óra ötkor már elmenjen, miután mindegyik páciensére negyvenöt másodpercet áldozott értékes idejéből. Külseje Mad Maxre emlékeztet: nagy, kerek fej kurta, formátlan törzsön. Már az átlagbeteggel sem valami közlékeny, de a hozzám hasonló kísértetektől egyenesen menekül, nem fárasztja a száját fölöslegesen akár csak a legcsekélyebb magyarázattal sem. Végül is sikerült megtudnom, miért zárta le a szememet hat hónapra: a szemhéjam már nem töltötte be a legördülő és védő redőny szerepét, tartani kellett a szaruhártya elrákosodásától.

Az idők folyamán feltettem magamnak a kérdést, vajon a kórház nem szándékosan alkalmaz-e ilyen visszataszító alakokat, hogy magára vonja a fojtott bizalmatlanságot, amely a hosszan betegeskedőben előbb-utóbb kialakul az orvosi kar iránt. Hogy legalább legyen kin röhögnünk. Ha tényleg elkerül ez az orvos innen, mint ahogyan beszélik, vajon miféle hólyagon csúfolódhatom? Amikor felteszi minduntalan ismételt kérdését: „Nincs kettős látása?”, nem lesz meg többé az a magányos és ártalmatlan örömöm, hogy lelkem mélyén azt feleljem: „De igen, két marhát látok egy helyett.”

A levegőnél nem kevésbé igénylem az érzelmeket, azt, hogy szerethessek és csodálhassak valakit vagy valamit. Egy barátom levele, Balthus festménye egy levelezőlapon, egy oldal Saint-Simonból, ilyesmi ad értelmet a múló óráknak. De azért, hogy résen legyek és ne süllyedjek el valami lagymatag beletörődésben, őrzök magamban egy adag dühöt és gyűlöletet is, nem túl sokat, nem is túl keveset, mint ahogyan a kuktafazékon működik a biztonsági szelep, nehogy felrobbanjon.

Lássuk csak, „A kuktafazék”, ez lehetne a címe annak a színdarabnak, amelyet talán majd megírok az itteni tapasztalataim alapján. Gondoltam arra is, hogy „A szem” vagy „A szkafander” címet adom neki. A történet színhelyét és menetét olvasóim már ismerik. Kórházi szoba, ahol L. úr, családapa, férfikora derekán, megtanul élni a locked-in szindrómával, egy súlyos szív- és érrendszeri katasztrófa következményével. A darab elbeszéli L. úr kalandjait az orvosi világban, és bemutatja, hogyan alakulnak a kapcsolatai a feleségével, a gyerekeivel, a barátaival és a munkatársaival, akik annál a fontos reklámcégnél dolgoznak, amelynek ő az egyik alapítója. L. úr ambiciózus és meglehetősen cinikus, még soha nem érte kudarc, most pedig kijárja a nagy csapások iskoláját, végignézi, hogyan omlik össze minden bizonyosság, ami eddig körülvette, és felfedezi, hogy a hozzá legközelebb állók is idegenek a számára. Páholyból lehet majd követni ezt a lassú változást, hála egy háttérből jövő hangnak, a színész hangjának, amely L. úr belső monológját mondja el különböző helyzetekben. Már éppen csak meg kell írni a darabot. Az utolsó jelenet teljesen készen áll. A díszlet homályba vész, csak a színpad közepén álló ágyat veszi körül fény. Éjszaka van, mindenki alszik. L. úr, aki a függöny felgördülése óta mozdulatlanul feküdt, most hirtelen félrelöki a takaróit, kiugrik az ágyból, és körbeszalad a valószerűtlen fényekkel megvilágított színpadon. Azután minden

elsötétedik, és utoljára hallatszik a színész hangja, L. úr belső monológja: „A fenébe is, csak álom volt!”

SZÉP KIS NAP!

Még alig kelt fel a nap, a sors máris üldözni kezdte a szobámat. A táplálásomat szabályozó készülék riasztója jó félórája szól. Nincs hülyébb és kétségbeejtőbb dolog, mint ez az őrjítő bip-bip. Ráadásul az izzadság feloldotta a jobb szemhéjamat lezáró ragtapaszt, és a ragacsos szempilla fájdalmasan birizgálja a pupillámat. Végül, mindennek betetőzéseképpen, a katéterem kupakja kiesett. Úszom a vizeletben. Segítségre várva egy nótát dúdolok magamban: „Gyere már, babám, ez mind nem nagy baj.” Megjelenik az ápolónő. Gépiesen bekapcsolja a televíziót. Reklám. A „3617 milliárd” felszólít, válaszoljak a kérdésére: „Alkalmasnak tartja-e magát a meggazdagodásra.7”

A KÍGYÓ NYOMA

Ha tréfából megkérdezné valaki, nem készülök-e zarándoklatra Lourdes-ba, azt felelném, hogy ezen már túl vagyok. A hetvenes évek végén történt. Josephine-nek és nekem eléggé bonyolult volt a kapcsolatunk ahhoz, hogy kipróbálhassuk, sikerül-e a közös utazgatás. Az ilyen lazán szervezett utazások a viszálynak annyi csíráját hordozzák magukban, ahány perc van egy napban. Ahhoz, hogy elinduljon az ember reggel, nem tudva, hol fekszik le este és milyen útvonalon ér el az ismeretlen célhoz, vagy nagyon diplomatikusnak, vagy végtelenül rosszhiszeműnek kell lenni. Josephine is, akárcsak én, ebbe a második kategóriába tartozik, és öreg, világoskék, nyitható tetejű kis autója egy teljes héten át állandó családi jeleneteknek lett a mozgó színhelye. Ax-les-Thermes volt a kiinduló állomásunk, itt fejeztem be éppen egy fáradságos gyalogtúra utolsó szakaszát – természetellenes epizódja az életemnek, amelyet sok mindennek szenteltem, de a sportnak aztán soha. Úti célunk a Szerelem Háza volt, egy kis strand a baszk tengerparton, ahol Josephine nagybátyjának villája áll. Viharos és csodálatos utat tettünk a Pireneusokon át, egész légörvényt hagyva magunk mögött az „először-is-ezt-soha-nem-mondtam”- okból.

Ennek a szívélyes viszálynak fő tárgya egy hat- vagy hétszáz lapos, vaskos kötet volt, fekete és vörös fedéllel, amelyen szembeötlött a megkapó cím: A kígyó nyoma. Charles Sobraj kalandjait mondja el, az országutak afféle gurujának viselt dolgait, aki megbabonázta és kifosztotta a nyugati utasokat Bombaytől Katmanduig. E francia-indiai származású kígyónak a története igaz volt. Ezen túl képtelen volnék felidézni belőle bármilyen apró részletet, és lehet, hogy még ez az összefoglalásom sem pontos, de arra tökéletesen emlékszem, mekkora hatást gyakorolt rám Charles Sobraj. Andorra után még hajlandó voltam felemelni a szemem a könyvről, és megcsodálni a tájat, de mire a Pic du Midihez érkeztünk, kereken megtagadtam, hogy kiszálljak a kocsiból, és elsétáljak a kilátóig. Igaz, aznap éppen vastag, sárgás köd telepedett a hegyre, korlátozta a látótávolságot, és csökkentette a kirándulás érdekességét. Ennek ellenére Josephine egyszerűen otthagyott, és két óra hosszat duzzogott a felhők között. Mindenáron Lourdes felé akarta folytatni az utazást, s talán így igyekezett kicsikarni a hozzájárulásomat. Szó nélkül beleegyeztem, hiszen még sohasem voltam a csodának e világfővárosában. Az olvasmánytól lázas agyamban eközben összeolvadt Charles Sobraj és Bernadetté Soubirous alakja, és az Adour vize összefolyt a Gangeszéval.

Másnap, miután átkeltünk a Tour de Francé egy hágóján – a felfelé út még így, autóból is nagyon fárasztónak tűnt –, fullasztó hőségben értünk Lourdes-ba. Josephine vezetett, én mellette ültem. És A kígyó nyoma, felduzzadva és elformátlanodva, ott trónolt a hátsó ülésen. Reggel óta nem mertem hozzányúlni, mert Josephine szerint az egzotikus legenda iránti szenvedélyem arról árulkodik, hogy már meguntam őt.

Ez volt a zarándokutak főszezonja, minden szálláshely megtelt. Mégis hozzáfogtam, hogy módszeresen átfésüljem a várost, szállodai tartalékai után kutatva, de csak rosszalló vállvonogatásra vagy „igazán-nagyon-sajnáljuk”-ra találtam, a létesítmények színvonalától függően. Az izzadság a derekamhoz tapasztotta az inget, és már újabb veszekedés kísértete lebegett a járművünk fölött, amikor az egyik hotelban – Anglia, Spanyolország, Balkán, vagy mit tudom én, mi volt a neve – a portás – olyan hangon, akár a közjegyző, amint ünnepélyesen bejelenti az örökösöknek az amerikai nagybácsi váratlan halálát – közölte, hogy lemondtak egy szobát. Igen, akad egy szabad szobájuk. Majdnem felkiáltottam: „Vannak még csodák!”, de visszafogtam magam, mert ösztönösen éreztem, hogy ebben a városban nem illik ilyesmivel viccelni. A felvonó túlméretezett volt, hordágyhoz való, és tíz perccel később, zuhanyozás közben rájöttem, hogy a fürdőszobánk felszerelése is a nyomorékok igényeihez igazodik.

Mialatt Josephine is elvégezte a szükséges tisztálkodást, én egyetlen törülközőbe burkolódzva rávetettem magam minden szomjazó csodás oázisára, a minibárra. Először egyetlen húzásra kiittam egy fél palack ásványvizet. Ó te palack, örökké érezni fogom üvegnyakad érintését száraz ajkamon! Ezután előkészítettem egy pohár pezsgőt Josephine számára, és egy gin-tonikot kevertem magamnak. Eleget téve így bárpincéri feladataimnak, lopva visszavonulásba kezdtem Charles Sobraj kalandjai irányában, csakhogy a pezsgő, a remélt nyugtató hatás helyett, teljes erejével felélesztette Josephine turisztikai lendületét. „Látni akarom a Szűz Máriát” – ismételgette, páros lábbal ugrándozva, mint nevezetes fényképén Francois Mauriac katolikus író.

Elindultunk tehát a szent helyre, sötét és fenyegető ég alatt. Igyekeztünk megelőzni a tolószékek szakadatlan oszlopát, amelyeket jótékonysági egyesületi hölgyek gurítottak, akiknek szemmel láthatólag nem ez volt az első nyomorék védencük. „Ha esik, menjen mindenki a bazilikába!” – kiabálta harsány hangon a kedvesnővér, aki, a szélben lebegő fityulával és kezében a rózsafüzérrel, tekintélyt parancsolóan haladt a menet élén. Lopva figyeltem a betegeket, kifacsarodott kezüket, zárkózott arcukat, ezeket az önmagukba roskadt kis életcsomagokat. Egyikük pillantása találkozott az enyémmel, és én megpróbálkoztam egy kis mosollyal, de ő válaszképpen rám öltötte a nyelvét. Éreztem, hogy bután fülig vörösödöm, mint akit valami disznóságon kaptak rajta. Josephine rózsaszín balettcipőjével, rózsaszín nadrágban, rózsaszín pólóban, elragadtatott arccal nyomult előre a sötét tömeg közepén: mintha az összes, még reverendát viselő francia pap itt adott volna egymásnak randevút. Josephine szinte eksztázisba került, amikor a reverendás kórus belefogott gyermekkora hálaadó énekébe: „Dicsértessék a Mária / Kinek Úr Jézus a fia.” A felületes szemlélő a lelkesedés láttán azt hihette volna, hogy a Parc des Princes sportpálya bejáratánál áll, az Európa-kupa egyik esti mérkőzése idején.

A barlang bejárata előtti térségen kilométeres sor kígyózott, az Ave Mariák idegesítő ütemére lépkedve. Soha nem láttam még ilyen méretű sorban állást, kivéve talán Moszkvában, a Lenin-mauzóleum előtt.

– Ide figyelj, én nem állom végig ezt a sort!– Kár – vágott vissza Josephine –, pedig jót tenne a magadfajta istentelennek.– A legkevésbé sem, sőt egyenesen veszélyes is lehet. Gondold meg, ideérkezik egy

egészséges pasas, éppen a jelenés közepére. Megtörténik a csoda, és ő megbénul.Tíz fej fordult felém, hogy lássa, ki ez a szentségtörő.– Hülye – súgta Josephine. A kitörő zápor elvonta rólam a figyelmet. Amint az első

csöppek lehullottak, szinte maguktól nyíltak fel az esernyők. Meleg por illata szállongott a levegőben.

Hagytuk, hogy magával sodorjon a tömeg, be a föld alatti XXIII. János-bazilikába, az imádságok e gigantikus hangárjába, ahol hajnali hattól éjfélig celebrálnak misét, két-három istentisztelet után váltva a papot. Olvastam egy útikalauzban, hogy a beton templomhajó nagyobb, mint a római Szent Péter-székesegyház, és beleférne több Jumbo Jet egyszerre. Követtem Josephine-t abba a padsorba, ahol voltak szabad helyek, a számtalan hangszóró egyike alatt, amely visszhangosan és teljes hangerővel közvetítette a szertartást. „Dicsőség a magasságban Istennek … a magasságban Istennek … stennek …” Úrfelmutatáskor a szomszédom, egy előrelátó zarándok, kihúzott a hátizsákjából egy lóversenyeken használatos messzelátót, hogy követni tudja az eseményeket. Másoknál pedig véletlenül éppen volt egy periszkóp, olyan, amilyet július 14-én látni a díszmenet elvonulásakor. Josephine apja sokszor mesélte nekem, hogyan kezdte meg a pénzkeresést azzal, hogy hasonló tárgyakat árult a metró kijáratánál. Ez nem akadályozta abban, hogy rádióbemondó legyen. Ettől kezdve arra használta fel rikkancstehetségét, hogy főhercegi esküvőkről, földrengésekről és bokszmérkőzésekről közvetítsen.

Odakint elállt az eső. A levegő felfrissült. Josephine kiejtette a bűvös szót: vásároljunk!

Erre az eshetőségre számítva már kinéztem a főutcát, ahol a kegytárgyboltok egymást érik, mint egy keleti bazárban, az ízléstelen kegyszerek legőrületesebb választékát kínálva.

Josephine nagy gyűjtő volt. Gyűjtött régi parfümösüvegcséket, falusi ihletésű festményeket, egyetlen tehénnel vagy egész gulyával, tányérokat műételekkel, amilyeneket a tokiói vendéglők kirakatába tesznek étlap helyett, és általában mindenből a leggiccsesebbet, amit csak talált sűrű utazásai során. Hát itt valósággal lázba jött. A negyedik boltban, a bal oldali járdán érte utol az őrület, kegyes érmék, svájci kakukkos órák és sajtostálak zsibvásárában. Egy imádnivaló gipsz mellszobrot talált, villogott rajta a dicsfény, mint egy villanyfényes karácsonyfadíszen.

– Itt van az én Szűzanyám! – ugrált örömében.– Megveszem neked – mondtam azonnal, nem képzelve, micsoda összeget fog kipréselni

belőlem a kereskedő, azt állítva, hogy ez egyedi darab. Aznap este úgy ünnepeltük új szerzeményünket a szállodai szobánkban, hogy hancúrozásunkat ez a váltakozó szent fény világította be. A mennyezeten fantasztikus árnyak rajzolódtak ki.

– Tudod, Josephine, azt hiszem, Párizsba visszaérve el kell válnunk egymástól.– Azt hiszed, nem tudom magamtól is?– Dejo…Elaludt. Megvolt az a képessége, hogy amint valami nem tetszett neki, azonnal védekező

álomba tudott merülni. Kimenőt adott magának a létből, öt percre vagy több órára. Egy ideig figyeltem az ágy fölötti falrészt, amint hol besötétedett, hol kivilágosodott. Micsoda démon ösztönözhetett embereket arra, hogy egy egész szobát beborítsanak narancssárga jutavászonnal?

Josephine még aludt, így óvatosan felöltöztem, hogy átadjam magam egyik legkedvesebb foglalatosságomnak, az éjszakai csavargásnak. Ez volt az én módszerem a rosszkedv leküzdésére: a kimerülésig járni, cél nélkül. A körúton holland kamaszok vedelték zajosan az óriási korsó söröket. Szemeteszsákokba lyukakat vágtak, esőkabátot készítettek maguknak. Vastag rácsok tiltották a belépést a barlangba, de be lehetett látni: sok száz gyertya fénylett és halt hamvába.

Jóval később visszavetődtem a kegyszerboltok utcájába. A negyedik kirakatban a mi Máriánk helyét már egy ugyanolyan másik foglalta el. Visszamentem a szállodába, már messziről felismertem a szobánk ablakát: pislogott a sötétben. Felmentem a lépcsőn, vigyázva, meg ne zavarjam az éjjeliőr álmát. A kígyó nyoma úgy feküdt a párnámon, mint valami ékszer a tokjában. „Nicsak, Charles Sobraj – mormoltam –, teljesen megfeledkeztem róla.”

Felismertem Josephine írását. Egy hatalmas „J” borította el a teljes 168. oldalt. Ez volt az eleje egy üzenetnek, amely befedett és teljesen olvashatatlanná tett jó két fejezetet a könyvből.

Szeretlek, te lüke. Ne gyötörd a te Josephine-edet. Szerencsére már túl voltam ezen a részen. Hajnalodott, mire eloltottam a Boldogságos Szüzet.

A FÜGGÖNY

Kuporgok a tolószéken, amelyet a gyerekeim anyja gurít a kórház folyosóján, és lopva figyelem őket. Belőlem valamiféle elvarázsolt apa lett, de ők, Theophile és Celeste, nagyon is valóságosak, ugrálósok és veszekedősök, és én nem fáradok bele, hogy nézzem őket, amint járnak, egyszerűen csak járnak mellettem, és bátor arckifejezéssel leplezik a kínos érzést, amely meggörnyeszti kicsi vállukat. Theophile menet közben papírszalvétával törölgeti a csukott számból csordogáló nyálcsíkokat. A mozdulata óvatos, egyszerre gyöngéd és félénk, mintha valami állattal került volna szembe, amelynek nem lehet kiszámítani a reakcióit. Amint lassítunk, Celeste csupasz karjába szorítja a fejemet, hangos puszikkal borítja a homlokomat, úgy mondogatja: „Ez az én papám, ez az én papám”, mint valami varázsigét. Az apák napját ünneplik. A balesetemig nem éreztük szükségét, hogy ezt az erőltetett találkozást beiktassuk a szeretet naptárába, de itt most együtt töltjük az egész jelképes napot, kétségkívül azért, hogy bizonygassuk: egy báb, egy árny, egy apacsonk, az azért még mindig apa. Két érzés közt hánykódom: öröm, hogy néhány órán át látom őket élni, mozogni, nevetni vagy sírni, és aggodalom, hiszen ennyi nyomorúság látványa, kezdve az enyémen, nem éppen ideális szórakozás egy tízéves fiú és nyolcéves kishúga számára, még ha bölcsen elhatároztuk is a családban, hogy semmit sem takargatunk előttük.

Letelepszünk a Beach Clubban. Így nevezem a dűnének a nap és a szél felé kitárt szakaszát, amelyre a kórházi vezetőség szíveskedett asztalokat, székeket és napernyőket kirakatni, sőt még kiszórtak némi kertiboglárka-magot is, amely most ott virágzik a homokban, a gyomok között. Ebben a vízparti szögletben, a kórház és a valódi élet között, elábrándozhatunk arról, hogy egy jó tündér majd vitorlás hintóvá varázsolja a tolószékeket. „Akarsz akasztott ember lenni?” – kérdezi Theophile, és szívesen válaszolnám neki: éppen elég, hogy béna vagyok – ha a kommunikációs rendszerem nem tenné lehetetlenné a gyors visszavágásokat. A legfinomabb szellemesség is eltompul és ellaposodik, ha percekig tart, amíg célba ér. Végül az ember maga sem nagyon érti, mit tartott olyan mulatságosnak, mielőtt szorgalmasan, betűről betűre le nem diktálta. A szabály tehát az, hogy kerülni kell minden oda nem illő sziporkázást. Csakhogy ez megfosztja a társalgást savától-borsától, azoktól az aranyköpésektől, amelyeket úgy dobálunk egymásnak, mint egy labdát, és én a humor e kényszerű hiányát tartom az állapotomból fakadó egyik legkínosabb tehernek.

Nem bánom, legyek akasztott ember, hiszen ez a hetedik osztályosok nemzeti sportja. Eltalálok egy szót, egy másikat, azután fennakadok a harmadikon. Nem áll a játékra a fejem. Elönt a bánat egy hulláma. Theophile, a fiam, itt ül szép rendesen, az arca fél méterre az enyémtől, és nekem, az apjának, még arra sincs jogom, hogy megtapogassam sűrű haját, megcsipkedjem pihés tarkóját, a fullasztásig magamhoz szorítsam sima, langyos kis testét. Mit is mondjak? Szörnyű ez, iszonyatos, igazságtalan vagy ocsmány? Egyszerre úgy érzem, belepusztulok. A könnyek belém folynak, a torkomból rekedt, görcsös hang tör elő, Theophile beleremeg. Ne félj, kicsim, szeretlek. Még mindig az akasztással foglalkozik, befejezi a játszmát. Még két betű, és akkor ő nyert, én vesztettem. A füzet sarkában befejezi a rajzot: az akasztófát, a kötelet és a kivégzettet.

Celeste ezalatt a dűnén szökdécsel. Nem tudom, ez valamiféle kárpótlás-e, de amióta egy szemhéj felnyitása számomra olyan, akár a súlyemelés, valóságos akrobatának látom a lányom. Gyakorlatoztatja a lábát a falon, a körtefán, a feldöntött hídon, és egy macska ügyességével hajtja végre veszedelmes forgások és ugrások egész sorozatát. Egész listát állított már fel eddig is arról, hogy mi szeretne lenni, s a tanítónő, a topmodell és a virágárus mellé most még odakerül a kötéltáncosság is. Miután a piruettjeivel meghódította a Beach Club közönségét, a mezei primadonna dalolásba fog, Theophile teljes kétségbeesésére, aki

mindennél jobban utálja a feltűnést. Ugyanolyan zárkózott és szelíd, amilyen magamutogatós a húga, és engem szívből gyűlölt, amikor az iskolájában engedélyt kértem és kaptam, hogy én húzhassam meg az évnyitón a harangot. Senki sem tudja megmondani, boldogan fog-e élni Theophile, de az bizonyos, hogy rejtve fog élni.

Kíváncsi vagyok, hogyan tehetett szert Celeste ekkora repertoárra a hatvanas évek sanzonjaiból. Johnny, Sylvie, Sheila, Clo-Clo, Francoise Hardy – az aranykor egyetlen sztárja sem maradt ki. A közismert nagy slágerek, az elnyűhetetlen szokványosok mellett, mint Richard Anthony vonata, amely harminc év óta soha nem szűnt meg a fülünkbe sípolni, elfelejtett sikerszámokat is énekel, amelyek emlékek sokaságát ébresztik bennem. Tizenkét évesen fáradhatatlanul újra meg újra lejátszottam kislemezről Claude Francois-t, de azóta sem hallottam a „Szegény kis gazdag lány”-t. Mégis, amint Celeste dúdolni kezdi, egyébként elég hamisan, az elcsépelt dal első ütemeit, váratlan pontossággal feléled bennem minden hangja, minden versszaka, az ének és a hangszerelés minden részlete, sőt még a bevezető zenét eltakaró zörejek is. Újra látom a lemezborítót, az énekes fényképét, csíkos ingével és rágombolt gallérjával – ami elérhetetlen vágyam maradt, mert anyám közönségesnek találta. Újra látom még azt a csütörtök délutánt is, amikor megvettem a lemezt apám egyik unokatestvérétől, egy szelíd óriástól, akinek a Gare du Nord alagsorában volt parányi boltja. A szája szögletében örökké ott csüngött a gitane. „Oly egyedül vagy ezen a tengerparton, szegény kis gazdag lány…” Múlt az idő, az emberek kezdtek eltünedezni. Elsőként a mama halt meg, aztán Clo-Clo üttette magát agyon az árammal, és a kedves nagybácsi, akinek az ügyei kezdtek kissé rosszul menni, szintén meghalt, hátrahagyva vigasztalhatatlan gyerekek és állatok egész hadát. A szekrényem tele van legombolós gallérú ingekkel, és úgy tudom, hogy a lemezboltot egy csokoládékereskedő vette meg. A bercki vonat a Gare du Nord-ról indul, így talán egyszer megkérek valakit, útközben nézzen ennek utána.

– Bravó, Celeste! – kiált fel Sylvie.– Mama, én ezzel torkig vagyok – morogja rögvest Theophile.Öt óra van. A harangjáték, amelynek hangját rendszerint nagyon barátságosnak érzem,

most olyan, mint a lélekharang, mert az elválás percét jelzi. A szél felkavar egy kis homokot. A tenger olyan messzire húzódott vissza, hogy a fürdőzők csak parányi pontok lettek a látóhatáron. A gyerekek indulás előtt megmozgatják zsibbadt lábukat, egyedül maradunk, Sylvie és én. Hallgatunk, keze élettelen ujjaimat szorítja. A tiszta eget tükröző fekete szemüvege mögött csendesen siratja összetört életünket.

Megint a szobámban vagyunk, az utolsó ömlengésekre. „Hogy vagy, haver?” – kérdezi Theophile. A havernak összeszorul a torka, lesült a keze a napon, és ég a feneke, mert túl sokáig ült a székben, de csodálatos napja volt. És ti, fiatalok, milyen emléket őriztek meg ezekről az én végtelen magányomba tett kirándulásokról?

Elmentek. Az autó már Párizs felé járhat. Elmélyedek egy rajzban, amelyet Celeste hozott, és azon nyomban kitűzött a falra. Valamilyen kétfejű halféle, a szemét kék pillák keretezik, a pikkelyei tarkák. A rajzban azonban nem a részletek fontosak, hanem az általános formája, amely zavarba ejtően utánozza a végtelen matematikai jelképét. A nap fénye beárad az ablakon. Ez az az óra, amikor ragyogó sugarait egyenesen az ágyam fejére irányítja. A búcsúzás izgalmában elfelejtettem jelt adni, hogy húzzák be a függönyt. Majdcsak jön egyszer egy ápoló.

PÁRIZS

Távolodom. Lassan, de biztosan távolodom. Ahogyan a tengerész az átkeléskor látja eltűnni a partot, amelyről elindult, ugyanúgy érzem, mint mosódik el a múltam. Még ég bennem a régi életem, de mindinkább az emlékek hamujába roskad.

Amióta beköltöztem a szkafanderembe, mégiscsak tettem két röpke utat Párizsba, vagy legalábbis Párizs kórházaiba, hogy begyűjtsem az orvosi világ legkiválóbb személyiségeinek a véleményét. Az első alkalommal teljesen elborítottak az érzelmek, amikor a mentőautó véletlenül elhaladt az ultramodern épület előtt, ahol valamikor bűnös főszerkesztői üzelmeimet folytattam egy hírneves női hetilap élén. Először a szomszédos épületre ismertem rá, egy, a hatvanas évekből való ódon házra, amelyen tábla hirdeti, hogy le fogják bontani, utána megláttam a mi füstüveg homlokzatunkat, a benne tükröződő felhőkkel és repülőgépekkel. Az épület előtt felbukkant néhány ismerős alak, olyanok, akikkel tíz éven át naponta találkozik az ember, de a nevüket nem tudja. Tekergettem a fejem, hátha felfedezek egy ismerősebb arcot az elhaladók között, a kontyos hölgy és a szürke zekés jóember mögött. A sors nem akarta. Talán látta is valaki a kocsimat az ötödik emeleti irodaablakból elhaladni. Néhány könnyet ejtettem a kis étkezde előtt, ahova néhanapján leszaladtam ebédelni. Elég tapintatosan tudok sírni. Azt hiszik ilyenkor, hogy váladékozik a szemem.

Amikor, négy hónapra rá, megint eljutottam Párizsba, szinte már közönyös voltam. Az utca júliusi pompájában állt, de számomra még tél volt, mintha a mentőautó ablakai mögé filmről vetítettek volna hátteret: a hős autója suhan az úton, az út menti látvány a stúdió falán vonul. Hitchcock filmjeinek költőisége sokat köszönhet ennek az eljárásnak, amely akkor még tökéletlen volt. Átkeltem Párizson, de ez nem érintett meg. Pedig minden a helyén volt. A háziasszonyok virágos ruhában, a fiatalok görkorcsolyán. Az autóbuszok motorbúgása. A motor-biciklisták szitkozódása. A Place de l'Opera, mintha egy Dufy-képből lépne ki. A házak homlokzatát verdeső fák, kis vattacsomók a kék égen. Minden a helyén volt, csak én magam hiányoztam. Én máshol voltam.

A NÖVÉNY

„Június 8-án lesz fél éve, hogy megkezdődött az új életem. A leveleitek a szekrényben gyülekeznek, a rajzaitok a falon, és mivel nem tudok egyenként válaszolni mindegyikre, az az ötletem támadt, hogy ilyen szamizdatokon számolok be a napjaimról, a haladásomról és a reményeimről. Eleinte hinni akartam, hogy nem is történt semmi. A kómát követő féléber állapotban már ott láttam magam ismét a párizsi forgatagban, éppen csak két botra támaszkodva.”

Ezek voltak a kezdő sorai az első bercki tudósításnak, amelyet a tavasz utóján küldtem barátaimnak és rokonaimnak. Mintegy hatvan címzetthez jutott el, és a küldemény némi feltűnést keltett, valamelyest helyrehozta a kárt, amelyet a mendemondák okoztak. A város, ez a százszájú és ezerfülű szörnyeteg, amely nem tud semmit, de mindent mond, úgy látszik, elhatározta, hogy leszámol velem. A Flore kávéházban, a párizsi sznobok fő táborhelyén, ahonnan postagalamb módjára röppentek fel a pletykák, hozzátartozóim meghallották, amint idegen traccsolók oly jóízűen fecsegnek, akár az ínyenc keselyűk, akik felfedeztek egy szétmarcangolt gazellát. „Tudod, hogy B.-ből növény lett?” – kérdezte az egyik. – „Természetesen, tudok róla. Olyan lett, mint egy növény, bizony olyan.” A „növény” sző édesen csiklandhatta a vészmadarak ínyét, mert többször visszatértek rá, két falat meleg sajtos szendvics között. A hangjuk éreztette, hogy szörnyen műveletlen alak lehet, aki nem tudja, hogy én mostantól közelebb állok a primőrárukhoz, mint az emberi társadalomhoz. Békeidők voltak. Nem lőtték főbe a rémhírterjesztőket. Ha be akartam bizonyítani, hogy értelmi képességeim magasabbak, mint a madársalátáé, nem számíthattam másra, csak magamra.

Így született meg a kollektív levelezés, amelyet hónapról hónapra folytatok, és amely lehetővé teszi, hogy állandó kapcsolatban álljak azokkal, akiket szeretek. A hiúságom bűne meghozta gyümölcsét. Néhány makacsul hallgató, meggyőzhetetlen ember kivételével mindenki megértette, hogy be lehet jutni hozzám, a szkafanderembe, még akkor is, ha engem időnként felderítetlen tájakra visz el.

Figyelemre méltó leveleket kapok. Felbontják, széthajtják és a szemem elé tartják egy lassanként kialakult ceremónia szerint. A posta érkezése így tehát egyfajta csendes és szentséges szertartássá vált. Minden levelet magam olvasok el, lelkiismeretesen. Némelyik nincs híján némi ünnepélyes komolyságnak. Az élet értelméről beszél, a lélek elsőbbségéről, a lét misztériumáról. A látszatot különös módon cáfolva leginkább éppen azok közelítik meg ezeket a lényeges kérdéseket, akikkel annak idején a legfelületesebb volt a kapcsolatom. Látszólagos könnyedségük mélységeket takart. Süket és vak voltam talán, éppen a szerencsétlenség adta megvilágosodás kell ahhoz, hogy egy embert meglássunk igazi valójában?

Más levelek a maguk egyszerűségében elmesélik az apró eseményeket, amelyek az idő múlását tarkítják. Valaki elmondja, hogy rózsát szedett naplemente után, unatkozott egy esős vasárnapon, vagy egy gyerek sírt elalvás előtt. Az életnek ezek a mozzanatai, a boldogság fuvallata szíven üt és mindennél jobban meghat. Akár háromsorosak ezek a levelek, akár nyolcoldalasak, akár a távoli Keletről érkeznek, akár innen Levallois-Perret-ből, mindet kincsként őrzöm. Egy napon majd szeretném egymáshoz ragasztani őket, kilométeres szalagként, hogy lobogjanak a szélben, akár egy zászló, a barátság dicsőséges lobogója.

Ez távol tartaná a keselyűket.

A SÉTA

Fülledt a hőség Mégis szeretnék kimenni a szabadba. Hetek, talán hónapok óta nem kerültem túl a kórház területén, nem tettem meg a rituális utat a tengerparti sétányon. Utoljára még tél volt. Jeges szélörvények homokfelhőket forgattak, egy-egy gyalogos haladt görnyedten, vastag kabátba burkolódzva. Ma szeretném látni Bercket nyári díszben, a strandját, amelyet elhagyatottnak ismerek, és amelyről azt mondják, most zsúfolt, tele a júliusi gondtalan tömeggel. A Sorrel-pavilonból az utca felé át kell jutni három parkolóhelyen – durva, egyenetlen kövezetük súlyos megpróbáltatásnak teszi ki a fenekemet. Már elfelejtettem, micsoda pokoljárás ez az út, csatornafedő lapokkal, gödrökkel és a járdán parkoló autókkal.

Íme a tenger. Napernyők, hullámlovasok és a fürdés határát jelző bóják teszik teljessé a képes levelezőlapot. Ez a nyaralók tengere, simulékony és jófiú. Semmi köze ahhoz az acélos fényű végtelen térhez, amelyet a kórház teraszairól lehet megbámulni. Mégis ugyanazok a sziklaöblök, ugyanaz a hullámverés, ugyanaz a ködös horizont.

Gurulunk a sétányon, jövő-menő fagylalttölcsérek és vörösre sült combok között. Élénken elképzelem, milyen az, egy fiatal, napégette bőrről lenyalni egy gombóc vaníliafagylaltot. Senki sem figyel rám igazán. Berckben a tolószék ugyanolyan mindennapi dolog, mint Monte-Carlóban a Ferrari. Minduntalan hozzám hasonló kifacsarodott és nyálcsorgató szegény ördögöknek keresztezzük az útját. Ma délután Claude és Brice kísér engem. Az egyiket két hete ismerem, a másikat huszonöt éve, és fura hallgatni, amint öreg cinkostársam mesél rólam a fiatal nőnek, aki naponta eljön, hogy ezt a könyvet diktáljam neki. Előkerül minden: a lobbanékony természetem, a könyvszenvedélyem, a jó ételek iránti mértéktelen gusztusom, a nyitott tetejű piros autóm. Mint a mesélő, aki elsüllyedt világok legendáit hozza felszínre.

– Nem ilyennek képzeltem magát – mondja Claude.Az univerzumom mostantól kétfelé válik: azokra, akik ismertek azelőtt, és a többiekre.

Vajon mit gondolnak, milyen lehettem? A szobámban még egy fénykép sincs, amit megmutathatnék nekik.

Megállunk egy hatalmas lépcső tetején, ez vezet a strandvendéglőhöz és a pasztellszínű fürdőkabinok csinos sorához. A lépcső a Porte d'Auteuil-i metróállomás nagy bejáratára emlékeztet, ahol kölyökkoromban az uszodából hazamenet beszálltam, a klóros víztől párás szemmel. A Molitor uszodát néhány évvel ezelőtt lebontották. Ami pedig a lépcsőt illeti, az nekem ma már csak zsákutca.

– Vissza szeretnél menni? kérdezi Brice. Erélyesen tiltakozom, rázom a fejem minden irányba. Szó sem lehet visszafordulásról, amíg el nem értük az expedíció valódi célját. Gyorsan elhaladunk egy régimódi körhinta mellett, nyikorgása sérti a fülemet. Összetalálkozunk a kórház egyik nevezetességével, Fangióval – ezen a gúnynéven ismerik ott. Fangio merev, mint az igazság, nem tud leülni. Arra ítéltetett, hogy vagy álljon vagy feküdjön, így hason fekve közlekedik egy kocsin, amelyet ő maga hajt meglepő sebességgel. Tulajdonképpen ki ez a magas, sportos külsejű fekete, aki hangos „Vigyázat, jön Fangio!” kiáltásokkal nyit magának utat? Elfelejtettem.

Végre megérkezünk kirándulásunk céljához, a parti sétány végére. Nem azért akartam megtenni ezt a hosszú utat, hogy ismeretlen panorámát fedezzek fel, hanem hogy beteljek azokkal a szagokkal, amelyek a strand kijáratánál álló szerény bódékból áradnak. Leállítanak a széllel szemben, és érzem, hogy az orrcimpaim remegnek, míg beszívják a vulgáris, kábító és a közönséges halandók számára teljességgel elviselhetetlen illatokat. „Tyű, hogy bűzlik az égett zsír!” – mondja valaki a hátam mögött.

Én nem bírok betelni a sült ételek illatával.

HÚSZ AZ EGYRE

Megvan! Eszembe jutott a ló neve. Mithra-Grandchamp.

Vincent most hajthat át Abbeville-en. Ha autóval jön az ember Párizsból, ez az a pillanat, amikor kezdi hosszúnak érezni az utat. Az üres és rendkívül gyors autópályát kétsávos országút váltja fel, ahol autók és kamionok szakadatlan sora torlódik össze

Ennek a történetnek az idején, már több mint tíz éve, Vincent-t, engem és még néhányunkat olyan hallatlan szerencse ért, hogy kezünkben tarthattuk egy, azóta megszűnt reggeli lap gyeplőjét. A tulajdonos, akinek gyáros létére a sajtó volt a szenvedélye, vakmerően rábízta újszülöttjét Párizs legfiatalabb brigádjára, pedig akkor már szövődni kezdett az az alattomos politikai és financiális összeesküvés, amely célul tűzte ki, hogy megfossza őt alig öt vagy hat évvel azelőtt szerzett rangjától. Tudtunkon kívül, utolsó ütőkártyáit dobta be velünk, és mi ezerszázalékosan részt vettünk a csatában.

Vincent most ér a kereszteződéshez, ahol jobbra el kell hagyni a roueni és crotoyi utat, és rátérni a keskeny bercki útra, amely apró települések során visz keresztül. Az efféle kerülő utak megkeverik azt, aki nem szokott ilyesmihez. Vincent nem téveszti el az északi irányt, hiszen már többször járt itt nálam. Tájékozódási képességét megtoldja végtelen nagy hűségével.

Akkoriban mi szüntelen készültségben éltünk. Kora reggel, késő este, a hétvégén és néha éjszaka is, boldog ártatlanságunkban öten láttuk el vagy tucatnyi ember munkáját. Vincent-nak heti tíz óriási ötlete volt: három kitűnő, öt jó és kettő katasztrofális. Az én szerepemhez tartozott, hogy rávegyem: válogasson, fékezze türelmetlenségét, ne kívánja, hogy minden ötlet, amely a fején átsuhan, azonnal valósuljon is meg.

Hallom, hogyan dühöng a volánnál, és szidalmazza a Híd- és Útfelügyelőséget. Két év múlva az autópálya eléri Berckét, most azonban még át kell kelni a munkaterületen, lassítva, lakókocsik mögé szorulva.

Valójában soha el nem hagytuk egymást. Csak az újságnak és az újságért éltünk, ettünk, ittunk, aludtunk, szerettünk és álmodtunk. Ugyan kinek az ötlete volt ez a délután a lóversenypályán? Szép téli vasárnap volt, kék, hideg és száraz, és siettünk ki Vincennes-be. Egyikünk sem szokott lóversenyre járni, de a lósport rovatvezetője olyan nagyra tartott bennünket, hogy megvendégelt a pálya vendéglőjében, és átnyújtotta a versenyek titokzatos világának nyitját: egy tippet. Egyébként ez biztos tipp volt, garantált nyerés, és mivel Mithra-Grandchamp-t húsz az egyre jegyezték, szép kis hozamra számíthattunk, jóval nagyobbra, mint valami szolid bankbetét után.

Vincent most érkezik Berck határához, és, mint mindenkiben, benne is aggodalommal ötlik fel a kérdés: mi a fenének jött ide?

Kellemesen ebédeltünk a lóversenytér fölé magasodó nagy étteremben, amely szívesen látja az ünneplőbe öltözött gengszterek, selyemfiúk, kitiltott alakok és más rosszfiúk csapatát, akik a lóversenyek világa körül forgolódnak.

A lejtős tengerparthoz érve Vincent bekanyarodik, és felhajt a nagy térségre, eszébe sem jut a nyaralók sokasága mögött a téli háttér, Berck elhagyatott és jeges képe.

Vincennes-ben addig-addig időztünk, amíg a verseny végül is megkezdődött nélkülünk. A fogadópénztárt az orrunk előtt zárták be, még mielőtt elő tudtam volna húzni a zsebemből a köteg pénzt, amelyet a szerkesztőség rám bízott. A titoktartási rendelkezések ellenére Mithra-Grandchamp neve bejárta a szerkesztőségeket, és a szóbeszéd legendás állatot teremtett az ismeretlen outsiderből, mindenki őrá akart fogadni. Nem maradt más hátra: néztük a versenyt, és reménykedtünk… Az utolsó kanyar elején Mithra-Grandchamp kezdett előretörni. A végén öt lóhosszal vezetett, és láttuk, mint egy álomban, amint a célvonalban majd negyven méterrel megelőzi az utána érkezőt. Szinte szállt. A lapnál bizonyára ujjongtak a képernyő előtt.

Vincent autója beáll a kórház parkolójába. Tűz a nap. Ilyenkor kell bátorság a látogatónak ahhoz, hogy összeszoruló torokkal megtegye az utolsó métereket, amelyek elválasztanak engem a világtól: következnek az automatikusan nyíló ajtók, a 7-es számú lift és a 119-es szobába vivő iszonyú kis folyosó. A tárt ajtókon át nem látni mást, csak mozgásképteleneket és fekvő betegeket, akiket sorsuk az élet peremére lökött. Van, akinek ettől a látványtól eláll a lélegzete. Járkálnia kell még egy kicsit, hogy biztosabb legyen a hangja, kevésbé párás a szeme, mire hozzám érkezik. Amikor végre belép, olyan, mint a búvár, akinek kifogyott a levegője. Még olyanokról is tudok, akiket itt, a küszöböm előtt hagyott el a lelkierejük, meghátráltak, és visszamentek Párizsba.

Vincent kopogtat, és csendesen belép. A többiek arckifejezéséhez annyira hozzászoktam, hogy nála már alig észlelem az arcán átfutó ijedtség halvány nyomait. Vagy legalábbis már nem borzongat meg annyira. Bénulás torzította arcvonásaimmal próbálok összehozni valami üdvözlő mosolyfélét. Grimaszomra Vincent homlokcsókkal válaszol. Ő nem változott. Vörös hajkoronája, homlokráncai, zömök alakja, az, ahogyan egyik lábáról a másikra táncikál, egy gall szakszervezetis esetlen magatartására emlékeztet, aki eljött, hogy meglátogassa egy bajtársát, a bányalégrobbanás áldozatát. Védekező tartásából kissé engedve, úgy közeledik, mint egy lepkesúlyú bokszoló. Mithra-Grandchamp napján, a gyászos beérkezés után, csak annyit vetett oda: „Balfácánok, igazi balfácánok vagyunk. A lapnál ezért karóba húznak minket.” Ez volt a szavajárása.

Őszintén szólva már egészen elfelejtettem Mithra-Grandchamp-t. A történet emléke csak most bukkant fel a fejemben, és duplán fáj: nemcsak a letűnt múltat siratom, hanem az elszalasztott alkalmak miatt is bánkódom. Mithra-Grandchamp jelenti a nőket, akiket nem szerethettem, a lehetőségeket, amelyeket nem tudtam megragadni, a boldogság pillanatait, amelyeket hagytam elszállni. Ma úgy érzem, mintha egész életem ezeknek az apró mulasztásoknak a szakadatlan sora lett volna. Lóverseny, amelynek ismerem az eredményét, de nem tudom átvenni a nyereményt. Annak idején egyébként úgy másztunk ki a bajból, hogy mindenkinek megadtuk a pénzét.

KACSAVADÁSZAT

A locked-in szindrómához tartozó különféle kellemetlenségeken túl nagyon szenvedek a kobakom súlyos rendellenességétől. A jobb fülem mintha homokkal volna tele, a balban az Eustach-kürt felnagyítja és eltorzítja a két és fél méteren túlról jövő hangokat. Ha egy repülőgép elszáll a strand fölött, maga után húzva a helyi vidámpark transzparensét, úgy érzem, mintha kávédarálót ültettek volna a dobhártyámba. Ez azonban csak átmeneti zaj. Sokkal gyötrőbb a folyosóról beszűrődő állandó zsibongás, amikor minden erőfeszítésem ellenére, amellyel fel akarom hívni a figyelmet fülbajaimra, nyitva hagyják az ajtót. Talpak csattogása, összeütköző tolókocsik zörgése, egymást átfedő beszélgetések. A személyzet olyan hangosan szólongatja egymást, mint a tőzsdeügynökök az elszámolási napon, bekapcsolnak rádiókat, amelyeket senki sem hallgat, és mindehhez egy elektromos padlófényesítő gép ad ízelítőt a pokolbéli lármából. Léteznek szörnyű betegek is. Van, akinek az az egyetlen öröme, hogy újból és újból meghallgatja ugyanazt a magnetofonkazettát. Volt egy igen fiatal ágyszomszédom, akinek ajándékba hoztak egy plüsskacsát, amelyben agyafúrt érzékelőrendszer működött. Éles és idegesítő hangon tüstént muzsikálni kezdett, amint belépett valaki a szobába, vagyis napjában nyolcvanszor. A kis beteg szerencsére hazakerült, még mielőtt megvalósíthattam volna a kacsa kiirtására irányuló tervemet. A tervet azért még kéznél tartom, sosem lehet tudni, micsoda világfelfordulást idézhetnek elő a kesergő rokonok. A hóbortos szomszédság pálmáját mindenesetre az a nőbeteg viszi el, akinek az értelmét feldúlta a kóma. Megharapta az ápolónőket, férfiasságuknál ragadta meg a segédápolókat, és csak riadót fújva, üvöltve volt képes egy pohár vizet kérni. Kezdetben ezek a vaklármák valóságos riadalmat okoztak, de a csatába belefáradt személyzet most már hagyja, üvöltsön, ameddig bírja, a nap és az éjjel bármely órájában. Ezek az események az idegosztálynak meglehetősen mozgalmas „kakukkfészek” jelleget adtak, és kissé még sajnáltam is, hogy barátnőnket átrakták máshová, hogy ott hallassa „Segítség, megölnek!” kiáltásait.

Ha elülnek e zajok, s beáll a csend, hallgathatom a fejemben repdeső pillangókat. Erősen kell figyelnem, gondolataimat összeszedve, mert szárnyuk rebbenése alig észlelhető. Egy zajosabb lélegzetvétel elfedi a hangot. Ez egyébként meghökkentő. A hallásom nem javul, mégis egyre tisztábban hallom őket. Alighanem pillangófülem van.

VASÁRNAP

Az ablakon át látom az épületek okkersárga téglahomlokzatát, amint kivilágosodik az első napsugarakban. A kő pontosan olyan rózsaszín árnyalatú lesz, mint Monsieur Rat görög nyelvtana, emlékem a negyedik osztályból. Távolról sem voltam kitűnő görögös, de szeretem ezt a mély és meleg árnyalatot, mert még mindig elém tár egy művelt világot, amelyben szembekerülhetek Alkibiadész kutyájával és a thermopülai hősökkel. A festékkereskedők „antik rózsaszínnek” nevezik – semmi köze sincs a kórház folyosóinak ragtapaszrózsásságához. Még kevésbé ahhoz a mályvaszínhez, amely a szobám falának lábazatát és ablakmélyedését borítja, s olyan, mint egy olcsó parfüm csomagolása.

Vasárnap van. Rémisztő a vasárnap, ha, szerencsétlenségemre, egyetlen látogató sem jelezte az érkezését. Semmiféle esemény nem fogja tehát megtörni az órák láncolatát. Se gyógytornász, se logopédus, se pszichológus. Sivatagi vándorlás ez, az egyetlen oázis a tisztálkodás, s még ez is kurtább, mint máskor. Az ilyen napokon az ápolószemélyzetet lelassítják, és mechanikus tompultságba merítik a szombat esti nagy zabálások. Ráadásul családi piknikre vágynak, vagy galamblövészetre, esetleg rákászni mennének, de a szolgálat itt tartja őket. Ilyenkor a mosdatás inkább emlékeztet nyúzásra, mint tengeri fürdőkúrára. A legfinomabb kölnivíz háromszoros adagja sem elég a valóság álcázására: bűzlöm.

Vasárnap van. Jól vigyázzon az ember, ha be akarja kapcsoltatni a televíziót. Jó stratégiai érzék kell hozzá. Nagy a kockázat ugyanis, hogy három-négy órába is beletelik, mire visszajön az a jólélek, aki átkapcsol másik csatornára. Néha okosabb lemondani egy érdekes adásról, ha utána valami könnyes-bús folytatásos tévéjáték következik, egy hülye vetélkedő vagy lármás beszélgetőműsor. A minduntalan kitörő tapsvihar szétrepeszti a fülemet. Jobb szeretem a művészetről, történelemről vagy állatokról szóló dokumentumfilmek csöndjét. A kommentárok nélkül egyszerűen csak nézem őket, úgy, ahogyan a fahasábok égését bámuljuk.

Vasárnap van. A harang komoran üti az órákat. A Betegbiztosító kis falinaptára, amelyet nap mint nap továbblapoznak, már augusztust jelez. Micsoda ellentmondás, hogy az idő, amely itt mozdulatlan, ott elszabadulva vágtat. Beszűkült világomban az órák a végtelenségig húzódnak, a hónapok villámsebesen múlnak. Alig tudom elhinni, hogy már augusztusban járunk. A barátok, a nők, a gyerekek mind szétszóródtak a vakáció fuvallatára. Gondolatban bebújok a sátrakba, ahol nyári szállásra leltek, annyi baj legyen, hogy ettől a látogatástól kicsit megszakad a szívem. Bretagne-ban egy raj gyerek biciklin érkezik a piacról. Minden arcon nevetés. Némelyikük már régen belenőtt a nagy gondok korába, de ezen a rododendronokkal szegélyezett úton mindenki rátalálhat elveszett ártatlanságára. Ma délután csónakkal megkerülik a szigetet. A kis motoros küszködni fog szemben az áramlatokkal. Valaki elnyúlik a csónak orrában, behunyja a szemét, és hagyja, hogy a hideg víz sodorja lelógó karját. Délen az emberek a nap tüze elől elbástyázzák magukat házuk mélyén. Megtelnek a vázlatfüzet lapjai. Egy kicsi, törött lábú macska árnyékos sarkot keres a pap kertjében, és távolabb, a Camargue-ban, fiatal bikák csapata lábol át széltében a mocsáron, amely felől ánizsos sütemény illata terjeng. Mindenütt felgyorsulnak a nagy családi találkozások előkészületei; a mamák már előre ásítoznak a kimerültségtől, az én számomra azonban az ünnep rendkívüli és már elfelejtett rítust elevenít meg: az ebédelését.

Vasárnap van. Fürkészem az ablakpárkányon tornyosuló köteteket, már egész kis könyvtárt alkotnak, de hiába, ma senki se jön, hogy felolvasson belőlük. Seneca, Zola, Chateaubriand,

Valery Larbaud ott vár, alig egy méter távolságban, fájdalmasan elérhetetlenül. Egy fekete légy száll az orromra. Forgatom a fejem, hogy elhessegessem. Rám csimpaszkodik. A görög-római birkózóversenyek, amelyeket az olimpiai játékokon láthattunk, nem voltak ilyen

kegyetlenek. Vasárnap van.

A HONGKONGI KISASSZONYOK

Imádtam utazni. Szerencsére az évek során elég látványt, illatot, élményt halmozhattam fel ahhoz, hogy most útnak indulhassak olyan napokon, amikor itt palaszürke az ég, és semmi kilátásom rá, hogy kivigyenek a szabadba. Különös csavargások. Egy New York-i bár avas szaga. A rangooni piac nyomorszaga. A világ végei. Szentpétervár fehér és jeges éjszakái vagy a nap hihetetlen fehér izzása Furnace Creeknél, a nevadai sivatagban. Ez a hét kissé szokatlan. Minden reggel, már hajnalban, elrepülök Hongkongba, ahol az én lapom nemzetközi kiadóinak tartunk szemináriumot. Továbbra is így mondom: „az én lapom”, bármilyen megtévesztő is ez a megfogalmazás. Mintha a birtokos eset egyike volna a vékony szálaknak, amelyek összekötnek az eleven világgal.

Hongkongban kissé nehezen tájékozódom, mert sok más várostól eltérően itt sohasem jártam. Valami rosszakaratú véletlen mindig megakadályozta, hogy eljussak oda. Vagy megbetegedtem az indulás előtti napon, vagy elhánytam az útlevelemet, vagy valamilyen riport más égtájra szólított. Szóval a véletlen eltiltott ettől az úttól. Egy ízben Jean-Paul K.-nak engedtem át a helyemet, még mielőtt több évet töltött volna egy bejrúti börtönben, ahol a bordeaux-i nemes borok neveit sorolta, hogy meg ne tébolyodjék. Nevetett a szeme a kerek szemüveg mögött, mikor egy drót nélküli telefont hozott nekem, ami akkoriban a legújabb divat netovábbja volt. Nagyon kedveltem Jean-Pault, de nem láttam viszont azóta, hogy a Hezbollah túsza volt, kétségtelenül azért, mert szégyelltem, hogy én a magam részéről a fodros-csicsás világban való tüsténkedést választottam. Most én vagyok a rab, és ő a szabad ember. És mivel nem ismerem a Médoc minden kastélyát, más litániáznivalót kellett keresnem, hogy kitöltsem a legüresebb óráimat. Sorolom az országokat, ahol kiadják az újságomat. Már huszonnyolc állam tartozik e csábos Egyesült Nemzetek Szövetségébe.

Apropó, hol vagytok, drága kolléganőim, a mi french touchunk kimeríthetetlen képviselői? Álló nap ott ültetek egy szálló halljában, és vizsgáztatok: kínaiul, angolul, thai nyelven, portugálul, csehül kerestétek a választ a legmetafizikusabb kérdésre: micsoda nő az az Elle? Elképzelem, hogyan széledtek szét most Hongkongban, a neonfényben úszó utcákon, ahol zsebszámológépeket és levesestálakat árulnak, ott tipegtek elnök-vezérigazgatónk örökös csokornyakkendője nyomában, aki mindenkit rohamléptekkel vezet. Félig Spirou, félig Bonaparte, meg nem áll máshol, mint a legmagasabb felhőkarcolók előtt, és olyan büszke tekintettel néz végig rajtuk, hogy azt hinnéd, mindjárt le is nyeli mindet.

Hová megyünk, főnök? Pattanjunk fel a Makaóba tartó szárnyashajóra, hogy néhány dollárnak a fenekére verjünk, vagy menjünk fel a Peninsula Szálló bárjába, amelyet Philippe S. francia iparművész dekorációi díszítenek? Nárcizmusom arra indít, hogy én inkább az utóbbit válasszam. Én, aki utálom, ha fényképeznek, itt megtalálom a képmásomat, ebben a légies és fényűző kocsmában, egy szék támláján, több tucat más párizsi alakéval együtt, akiről Philippe S. portrét csináltatott. Nyilvánvaló, hogy ez néhány héttel azelőtt készült el, mielőtt a sors engem madárijesztővé változtatott. Nem tudom, hogy az én székem népszerűbb vagy népszerűtlenebb-e a többiekénél, semmiképpen ne meséld el az igazságot a bárpincérnek! Az ottani emberek babonásak, és azontúl egyetlen elragadó miniszoknyás kínai leányka sem akar majd reám ülni.

AZ ÜZENET

A kórház e csücskének látszatra van ugyan valami megtévesztő angolszász kollégiumi hangulata, de a kávézó törzsvendégei nem a Holt Költők Társaságából kerülnek ki. A lányok tekintete kemény, a fiúk testén tetoválás, az ujjukon néha gyűrűk láthatók. Körben ülnek a karosszékekben, s miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtanak, bunyóról és motorokról beszélgetnek. Mindegyikük mintha súlyos keresztet hordozna máris hajlott vállán, gályarabságra ítélve, és mintha bercki tartózkodásuk csak újabb keserves viszontagság volna a kivert kutyaként megélt gyermekkor és a deviáns jövő között. Amíg megkerülöm dohányfüstös barlangjukat, beáll a templomi csönd, de a szemükből nem olvasok ki sem szánalmat, sem együttérzést.

A nyitott ablakon át behallatszik a kórház bronzszívének dobogása: a harang, amely óránként négyszer megrezegteti a kékséget. Egy üres poharakkal teli asztalon kis írógép áll, keresztben befűzött rózsaszín papírlappal. Pillanatnyilag szűz ez a papír, de biztosra veszem, hogy előbb-utóbb rákerül egy nekem szóló üzenet. Várom.

A PANOPTIKUM

Ma éjjel álmomban a Musée Grévinben jártam. Nagyot változott. Még megvan a „Belle Epoque” stílusú bejárat, a torzító tükrök és az „elvarázsolt szoba”, de megszüntették a kortárs hírességek galériáját. Az első teremben nem ismertem fel mindjárt a kiállított képmásokat. A ruhatervező mindet utcai ruhába öltöztette, ezért egyenként meg kellett vizsgálnom őket és gondolatban fehér köpenyt adni rájuk, hogy rájöjjek: ezek a trikóinges pasasok, miniszoknyás leányzók, a bádog teáskannájával megszobrászott háziasszony, a bukósisakos fiatalember valójában azok a férfi és nő ápolók és segédápolók, akik egymást váltják az ágyam mellett reggeltől estig. Ott voltak mind, viaszba merevedve, a kedvesek, a durvák, az érzékenyek, a közönyösek, a szorgosak, a lusták, azok, akikkel sikerül kontaktust teremtenem, és azok, akiknek a keze között nem vagyok egyéb, mint egy beteg a sok közül.

Eleinte némelyikük halálra rémített. Csak börtönöm cerberusait láttam bennük, egy gyűlöletes összeesküvés résztvevőit. Később másokat gyűlöltem meg, azokat, akik kicsavarták a karomat, amikor beemeltek a székbe, egész éjszakára nyitva hagyták a televíziót, vagy tiltakozásom ellenére otthagytak valamilyen kínzó pozitúrában. Néhány percig vagy néhány óráig képes lettem volna megölni őket. Azután az idő elsimítja a legelkeseredettebb dühöt is, közelebb kerültünk egymáshoz, láttam, hogy többé-kevésbé jól ellátják kényes feladatukat: könnyítenek a keresztünkön, miközben jól meggyötrik a vállunkat.

Elláttam őket csakis általam ismert nevekkel, hogy amikor a szobámba lépnek, mennydörgő belső hangommal szólhassak hozzájuk: „Hahó, kék szemű! Szia, te nagy mafla!” Ők erről persze mit sem tudnak. Azt, aki az ágyamat egy rockzenész mozdulataival körültáncolva kérdezi meg: „Hogy van?”, David Bowie-nak nevezem. A prof megnevettet ősz hajú gyerekfejével és a komolyságával, amellyel mindig ugyanazt a mondatot ismétli: „Reméljük, nem jön közbe semmi.” Rambo és Terminátor, gondolhatják, nem a gyöngédség mintaképei. Jobban kedvelem náluk Thermométert, akinek a szolgálatkészsége példás lenne, ha nem felejtené ezt az eszközt rendszeresen a hónaljamban.

Ezek az északiak emberemlékezet óta itt élnek az Opál-part szelei és Pikardia zsíros földjei között, és ha egymás között vannak, szívesen beszélik a chtimi nyelvet. A Grévin viaszszobrászának nem egyformán sikerült megörökítenie a pirospozsgás ábrázatokat vagy a finom arcocskákat. Nem is hasonlít mindegyik az eredetire. A szobrásznál elkelt volna a középkori miniátorok tehetsége, akiknek az ecsete alatt mintegy varázsütésre megelevenedett a flandriai utak népe. A mi művészünkből hiányzik ez a képesség. Naivságában mégis meg tudta ragadni az idevalósi ápolónövendékek fiatalos báját, gömbölyű karjukat és dundi arcuk piros árnyalatát. Mire kijöttem a teremből, arra gondoltam, hogy nagyon szeretem mindet, ezeket az én hóhéraimat.

A következő teremben meglepődve fedeztem fel a tengerészeti kórházbeli szobámat, látszólag élethűen megformálva. Amint azonban közelebb mentem, kiderült a fényképekről, rajzokról és plakátokról, hogy bizonytalan színfoltok mozaikját alkotják, olyan díszletet, amely bizonyos távolságból illúziót kelt, akár valamely impresszionista festmény részlete. Az ágyban nem feküdt senki, csak a sárga lepedő közepén volt egy mélyedés, amelyet sápadt fény világított meg. Könnyen felismerem az elhagyatott fekvőhely mellett álldogáló alakokat. Annak a baráti őrségnek voltak a tagjai, amely a szerencsétlenség másnapján önként körém zárkózott.

Michel, egy zsámolyon ülve, lelkiismeretesen írogatott a füzetbe, amelybe a látogatóim bevezetik minden megnyilvánulásomat. Anne-Marie egy negyven rózsából álló csokrot rendezett vázába. Bemard egyik kezében nyitott könyvet tartott, Paul Morand Egy követségi

attasé naplóját, a másikat prókátori gesztussal emelte fel.Az orra hegyére csúszott fémkeretes szemüveg végképp hivatásos népszónok jelleget adott

neki. Florence gyerekrajzokat gombostűzött egy parafa táblára, fekete haja szomorú mosolyt keretezett, és Patrick a falhoz támaszkodva a gondolataiba merült. Az egész kép szinte élőnek tűnt, csupa gyöngédség és megosztott bánat. Töményen áradt belőle a szeretetteljes komolyság, amelyet mindannyiszor tapasztalok, valahányszor ezek a barátaim eljönnek hozzám.

Szívesen folytattam volna a járkálást, hogy lássam, tartogat-e számomra további meglepetéseket a múzeum, de egy sötét folyosón az őr belevilágított az arcomba a zseblámpájával. Hunyorognom kellett. Felébredtem, s egy gömbölyded karú, igazi kis ápolónő hajolt fölém, kezében a zseblámpával: „Most adjam az altatóját, vagy egy óra múlva?”

A SZÁJHŐS

A párizsi gimnázium padjaiban, ahol az első farmernadrágjaimat koptattam, összekerültem egy hosszú, vöröses arcú, Olivier nevű sráccal, akit „galoppozó mítoszmániája” tett rokonszenvessé. Ha vele van az ember, fölösleges moziba menni, mintha állandóan ott ülnénk együtt, a legjobb helyen, és a film sohasem volna szegényes. Hétfőn elképesztett bennünket az Ezeregyéjszakához méltó víkend beszámolójával. Hogy nem Johnny Hallydayjel töltötte a vasárnapot, az csak azért történt, mert Londonba utazott, hogy megnézhesse a legújabb James Bond-filmet, hacsak kölcsön nem kapta az új Hondát. A japán motorbiciklik akkoriban érkeztek Franciaországba, és tűzbe hozták az óraközi szünetek közönségét.

Osztálytársunk reggeltől estig apró hazugságokkal és hihetetlen szájhősködéssel szórakoztatott bennünket, nem riadt vissza újabb és újabb történetek kitalálásától, még ha ellentmondtak is egymásnak. Délelőtt tízkor árva gyerek volt, az ebédnél egyetlen gyermeke a szüleinek, délutánra esetleg felfedezett négy nővért, közöttük egy műkorcsolya-bajnoknőt. Ami az apját illeti – a valóságban derék tisztviselő –, egyik nap az atombomba feltalálója volt, máskor a Beatlesek impresszáriója, vagy De Gaulle tábornok titkolt fia. Mivel Olivier maga lemondott arról, hogy rendet teremtsen a zagyvalékaiban, mi sem hánytuk a szemére következetlenségeit. Legföljebb ha valami igazán zavaros történetet tálalt fel, akkor közöltük a fenntartásainkat, de ő az igazságát olyan felháborodott „sküszöm”-ökkel bizonygatta, hogy hamar meg kellett adnunk magunkat.

Legutóbbi értesüléseim szerint Olivier nem lett sem vadászpilóta, sem titkos ügynök, sem egy emír tanácsadója, ahogyan tervezte. Igen logikusan a reklámiparban hasznosítja kimeríthetetlen képességét a dolgok díszes tálalására.

Kicsit bánom, hogy akkor lenéztem Olivier-t, mert ma már irigylem őt és mesemondói tehetségét. Nem vagyok biztos benne, hogy én magam valaha is szert teszek ilyen könnyedségre, még akkor sem, ha elkezdenék kárpótlásul valamilyen dicső sorsot teremteni magamnak. Néha-néha Forma-1-es versenyző vagyok. Bizonyára láttak már engem egy monzai vagy silverstone-i versenypályán. Titokzatos, fehér autó, rendszám és versenyszám nélkül – az vagyok én. Elnyúlva az ágyamon, akarom mondani a kokpitben, teljes sebességgel veszem a kanyarokat, és a sisaktól elnehezült fejem fájdalmasan előrebukik a gravitáció hatására. Közkatonát is játszom egy televíziós sorozatban, mely a történelem nagy csatáiról szól. Részt vettem a harcban Alesiánál, Poitiers-nál, Marignane-nál, Austerlitznél és a Chemin des Dames-nál. A normandiai partraszállásnál megsebesültem, így még nem tudom, átugorhatom-e Dien Bien Phuba is. A gyógytornásznő keze között a Tour de France egyik outsiderje vagyok, egy kerékpáros-emlékkönyvbe kívánkozó szakasznak az estéjén. Ő lazítja el az erőltetéstől szétrobbanó izmaimat. Szinte elszálltam a tourmalet-i hágón. Még folyton hallom a tömeg üdvrivalgását a csúcsra vezető úton, és leereszkedésnél a levegő suhogását a kerékküllők között. Egy negyedórával megelőztem az egész bolyt. „Sküszöm!”

„A DAY IN THE LIFE”

Íme, nagyjából utunk végére értünk, nem marad más hátra, mint hogy felidézzük azt a gyászos emlékű pénteket, 1995. december 8-át. Elejétől fogva vágytam rá, hogy elmesélhessem tökéletesen üzemképes földlakó voltom utolsó pillanatait, de addig-addig halogattam, amíg most már szédülés fog el, amint végrehajtani készülök e rugalmas ugrást a múltamba. Nem tudom, melyik végükön ragadjam meg a súlyos és hiú órákat – megfoghatatlanok, akár az eltört hőmérőből kiguruló higanycsöppek. A szavak elillannak. Hogyan írjam le a nagy, barna lány hajlékony és meleg testét, aki mellett felébredtem utoljára, alig figyelve őrá, elégedetlenkedve. Minden szürke volt, nyúlós és rezignált: az ég, az emberek, a többnapos közlekedési sztrájktól elcsigázott város. Párizsiak millióihoz hasonlóan Florence és én is merev arccal, üres tekintettel és sápadtan kezdtük meg az új napot, a leereszkedést e zűrzavaros kuplerájba. Gépiesen végeztem el mindazokat az egyszerű mozdulatokat, amelyek ma annyira meseszerűnek tűnnek: megborotválkoztam, felöltöztem, ittam egy bögre kakaót. Már hetekkel előbb megbeszéltem aznapra egy időpontot, hogy kipróbáljam egy német autógyártó vállalat új modelljét, amelyet az importáló cég bocsát egy napra a rendelkezésemre, sofőrrel együtt. A megbeszélt órában egy belevaló fiatalember vár a ház kapuja előtt, metálszürke BMW-nek támaszkodva. Az ablakból nézem a masszív, elegáns, tágas kocsit. Kíváncsi vagyok, hogy ócska farmerzubbonyomban mitől néznek majd nagymenőnek ebben a hintóban. Az ablaküveghez szorítom a homlokom, hogy érezzem a hidegét. Florence finoman simogatja a tarkómat. Futtában búcsúzunk, az ajkunk alig érinti a másikat. Máris nyargalok le a lépcsőn, a fokoknak padlómáz szaguk van. Ez lett a régi idők utolsó illata.

I read the news today, oh boy…A pokoli közlekedésről szóló híradások között a rádió egy Beatles-számot sugároz: „A Day

in the Life”. Majdnem azt írtam, egy „régi” Beatles-számot, ami csak szószaporítás lett volna, hiszen az utolsó lemezfelvételük 1970-ben volt. A BMW úgy siklik a Bois de Boulogne-on át, akár a repülő szőnyeg, vagy a gyöngédség és a gyönyör fuvallata. A sofőröm rokonszenves pasas. Előadom neki a délutáni terveimet: elmegyek a fiamért az anyjához, negyven kilométerre Párizstól, és kora este behozom a városba.

He did not notice that the lights had changed…Július óta, amikor elhagytam a családi otthont, nem voltunk igazán kettesben Theophile-

lal, nem beszélgettünk, mint férfi a férfival. El akarom vinni színházba, megnézzük Arias új előadását, azután osztrigát eszünk a Clichy tér egyik sörözőjében. Megszületett a döntés: együtt töltjük a hétvégét. Remélem, a sztrájk nem húzza keresztül a számításaimat.

I’d like to turn you on…Szeretem ennek a számnak a hangszerelését, amikor a teljes zenekar crescendóba

emelkedik, egészen a záróhangig. Mintha egy zongora zuhanna le a hatvanadik emeletről. Megérkezünk Levallois-ba. A BMW odahajt a szerkesztőség elé. A sofőrnek meghagyom, hogy délután háromra jöjjön értem.

Egyetlen üzenet vár az íróasztalomon, de micsoda üzenet! Sürgősen hívjam vissza Simone V. volt egészségügyi minisztert, Franciaország legnépszerűbb volt női közszereplőjét, az újságunk képzeletbeli panteonja legfelső lépcsőfokának örökös tagját. Az ilyesfajta telefonhívás sosem a véletlen műve, ezért előbb megérdeklődöm, mit mondhattunk vagy mit követhettünk el, amivel kiváltottuk ennek a szinte istennői személyiségnek a reakcióját.

– Azt hiszem, nem túl elégedett az utolsó számunkban megjelent fényképével szépíti a dolgot a segédszerkesztőnőm.

Megvizsgálom a mondott számot, és rábukkanok arra a bizonyos fényképre, egy

fotómontázsra, amely dicsőítés helyett inkább nevetségessé teszi a halványunkat. Ez egyike mesterségünk misztériumainak. Hetekig dolgozik valaki egy témán, az anyag újból és újból átmegy a legjobb szakemberek kezén, és senki sem veszi észre a bakit, amelyet pedig kétheti szolgálat után egy újságíró-gyakornok is felfedezne. Rettentő vihar zúdul rám a telefonvonal végéből. A nő meggyőződése, hogy az újság hosszú évek óta összeesküvést sző ellene, én pedig nagy erőfeszítéssel győzködöm, hogy éppen ellenkezőleg, valóságos kultusza van nálunk. Ezek a beszélgetések máskor rendszerint Anne-Marie-ra, a szerkesztőségi titkárra hárulnak, aki egy csipke – verőnő türelmével foglalkozik az összes hírességgel, míg én, ami a diplomatikusságot illeti, jobban hasonlítok Haddock kapitányra, mint Henry Kissingerre. Amikor háromnegyed óra múlva letesszük a kagylót, olyan vagyok, mint a kifacsart rongy.

Bár az effajta meghívásokat illik „dögunalmasnak” tartani, a rovatvezető hölgyek és urak a világ minden kincséért sem szalasztanának el egy ebédet, amelyet Geronimo rendez (akit rajongói XI. Lajosnak és az ajatollahnak neveznek), „hogy megmagyarázza a helyzetet”. Itt, a legfelső emeleten, egy hatalmas, a legfőbb vezetőségnek fenntartott étteremben, a nagyfőnök cseppenként adagolja a jeleket, amelyek lehetővé teszik, hogy alattvalói kiszámítsák, milyen kedvezésekre számíthatnak. A bársonyos hangú dicséret és az élesen támadó, száraz visszavágás között széles választéka van arcjátékokból, grimaszokból és szakállvakarásból, amit mi az évek során mind sikerrel megfejtettünk. Az utolsó ilyen étkezésre alig emlékszem, talán csak arra, hogy a halálraítélt utolsó italaként vizet ittam. Ha jól tudom, marhahúst adtak. Talán elkaptuk a kergemarhakórt, amelyről akkor még nem beszéltek. Miután tizenöt év a lappangási ideje, még várhatunk rá nyugodtan. Az egyetlen beharangozott halál Mitterrand-é volt, Párizs visszafojtott lélegzettel várta a jelentéseket. Megéri-e a hétvégét? Valójában még egy teljes hónapja volt hátra. A legsúlyosabb hibája ezeknek az ebédeknek, hogy végeérhetetlenek. Mire megtalálom a sofőrömet, már sötétség borul az üveghomlokzatra. Pedig, hogy időt nyerjek, úgy osontam vissza az irodámon keresztül, hogy nem köszöntem el senkitől. Már elmúlt négy. – Belekerülünk a csúcsforgalomba.

– Rettentően sajnálom.– Csak ön miatt mondom…Egy pillanatig kedvem támad, hogy mindent hagyjak a fenébe: lemondjam a színházat,

elhalásszam Theophile látogatását, és bebújjak a dunyhám alá, egy csupor sűrű aludttejjel, keresztrejtvényt fejteni. Elhatározom, hogy legyűröm a fojtogató levertség érzését.

– Talán jobb, ha nem az autópályán megyünk.– Ahogy parancsolja…Akármilyen hatalmas erejű a BMW, a Sures-nes hídnál beleragad a tömegbe. Elhaladunk a

saint-cloud-i lóversenytér, majd a garches-i Raymond-Poincaré Kórház mellett. Nem mehetek erre anélkül, hogy eszembe ne jutna egy gyászos gyerekkori élmény. A Condorcet Gimnázium tanulója voltam, és a tornatanár sokszor kivitt bennünket a vaucressoni La Marche Stadionba, hogy a szabadban tornázzunk – amit mindennél jobban utáltam. Egy alkalommal a minket szállító autó teljes sebességgel elütött egy embert, aki körül sem nézve kirohant a kórházból. Egy fura hang, fékcsikorgás, a pasas abban a pillanatban meghalt, az autó ablakán véres csík maradt. Olyan téli délután volt, mint ez a mostani. Mire felvették a baleseti jegyzőkönyvet, beesteledett. Másik sofőr vitt minket vissza Párizsba. Az autó mélyén, reszketeg hangon, a „Penny Lane”-t énekeltük. Már megint a Beatlesek. Vajon milyen dalokra fog Theophile visszaemlékezni negyvennégy éves korában?

Másfél órás autózás után megérkeztünk a házhoz, ahol tíz évet éltem. Köd száll a nagy kertre, amely a boldogság idején annyi kiáltozástól és bolondos nevetéstől visszhangzott. Theophile a bejáratnál vár ránk, a hátizsákján üldögélve, indulásra készen. Szeretnék telefonálni, hogy halljam Florence, új barátnőm hangját, de biztosan elment hazulról a szüleihez, péntek esti imádkozásra. Majd színház után megpróbálom utolérni. Egyetlenegyszer vettem részt egy ilyen zsidó családi szertartáson. Ez Montainville-ben volt,

az öreg tunéziai orvos házában, aki a gyerekeimet világra segítette.Ettől kezdve minden összezavarodik. A látásom beborul, a gondolataim elködösödnek.

Mégis beülök a BMW volánjához, a műszerfal narancsos fényeire koncentrálok. Lassított tempóban manőverezek, a reflektorok fényében alig ismerek rá a kanyarokra, amelyeket pedig sok ezerszer bejártam. Érzem az izzadságcseppeket a homlokomon, és duplán látok egy szembejövő autót. Az első kereszteződésnél félreállok. Támolyogva szállok ki a BMW-ből. Alig állok a lábamon. Leroskadok a hátsó ülésre. Egyetlen gondolatom van: menjünk vissza a faluba, ott lakik a sógornőm is, Diane, aki ápolónő. Amint odaérkezünk, félig eszméletlenül kérem Theophile-t, fusson érte. Néhány másodperc múlva már ott is terem. Egy percig sem tart a vizsgálata, kimondja az ítéletet: „Be kell menned a kórházba, a lehető leggyorsabban.” A kórház tizenöt kilométerre van. Ezúttal a sofőr sikkanó gumikkal indít, autóversenyző-stílusban. Rendkívül furcsán érzem magam, mintha lenyeltem volna egy LSD-tablettát, és azt gondolom magamban, hogy az efféle képzelgés már nem való az én koromban. Egy pillanatra sem ötlik fel bennem, hogy talán haldoklóm. A mantes-i úton a BMW hangosan búg az éles kanyarokban, egész autósort előzünk meg, vad dudálással vágva utat magunknak. Szeretnék mondani valami olyasmit, hogy: „Várjon. Mindjárt jobban leszek. Nem érdemes megkockáztatni egy balesetet”, de egyetlen hang sem jön ki a torkomon, a fejem visszafoghatatlanul himbálódzik. Felötlenek az emlékezetemben a Beatlesék, a ma reggeli számukkal. And as the news were rather sad, I saw the photograph. Hamar elérjük a kórházat. Emberek futkosnak mindenfelé. A karom lóg, átemelnek egy tolószékbe. A BMW ajtaja halkan csapódik. Egyszer azt mondta valaki, hogy e csapódás minőségéről ismerszik meg a jó autó. A folyosók neonfényei elvakítanak. A liftben idegenek bátorítgatnak, és a Beatlesek nekilátnak az „A Day in the Life” fináléjának. A hatvanadik emeletről lezuhanó zongora. Mielőtt összezúzódna, még van időm egy utolsó gondolatra: le kell mondani a színházat. Mindenképpen elkéstünk volna. Majd elmegyünk holnap este. Apropó, hová lett Theophile? És ezzel belesüllyedek a kómába.

A SZÜNIDŐ VÉGE

A nyár vége felé jár. Az éjszakák hűvösödnek, megint a vastag kék takarók alatt lapulok, amelyeken rajta a pecsét: „Párizsi kórházak”. Mindennap felbukkan egy sor, a vakáció idejére eltűnt ismerős arc: az ágyneműs asszony, a fogorvos, a postát osztogató altiszt, egy ápolónő, akinek időközben Thomas nevű kisunokája született, és az az ember, akinek júniusban az ujját törte egy ágyrács. Az ember újra rátalál tájékozódási pontjaira, szokásaira, és ez az első őszi szezonindulás a kórházban megerősíti bennem a bizonyosságot: egész egyszerűen új életet kezdtem, és ez az élet itt fog lefolyni, az ágyam, a tolószék és a folyosó között, és sehol másutt.

Sikerül elbrummognom a Kenguru dalocskáját, a himnuszt, amely beszédtanulásban tett előmenetelemet hivatott mérni:

A Kenguru átszökkent a falon,Az állatkert falán,Be magas volt a fal,Be gyönyörű!

A többiek visszatérését csak távoli visszhangként érzékelem. Nemsokára többet fogok hallani az irodalmi szezon kezdetéről, az iskolákéról, a párizsiakéról, amint az utazók megint rátérnek a bercki útra, tarisznyájukban csodálatos mesélnivalók széles választékával. Theophile, úgy hírlik, olyan tornacipőben futkos, amelynek a sarka hunyorog, amikor a földön csattogtatja. Követni lehet a sötétben. Addig is szinte könnyű szívvel élvezem augusztus utolsó hetét, mert hosszú idő óta először nincs az a rémes érzésem, amely kérlelhetetlenül el szokta rontani a nyaralás nagy részét, hogy a vakáció elején váltót írtam alá, ami a végére lejár.

Claude a kis gurulós asztalkára könyököl, ezt használja íróasztalként –, és újból felolvassa ezeket a szövegeket, amelyeket két hónap óta minden délután, türelmesen hívunk elő a semmiből. Némelyik oldal újrahallása örömmel tölt el, másik csalódást okoz. Kiad-e ez egy könyvet? Miközben Claude-ot hallgatom, figyelem barna hajfürtjeit, sápadt arcát, melyet alig színezett rózsásabbra a nap és a szél, hosszú, kékes erekkel átszőtt kezét, és a jelenetet, amely egy dolgos nyár emlékképe lesz. A nagyalakú, kék füzetet, amelynek minden lapját, a hátoldalakat is, megtölti lelkiismeretes, rendezett írásával, a golyóstollbetétekkel teli tolltartót, a papírszalvéta-tornyot, készenlétben a legerősebb felköhögésekhez, és a vörös rafiaerszényt, amelyből időnként kiszed egy kis pénzt, hogy elmenjen kávéért. Az apró bugyelláris nyitva hagyott cipzárja mögött felfedezek egy szállodai szobakulcsot, egy metrójegyet és egy összehajtogatott százfrankost; egy Földre bocsátott űrszonda ezeket a tárgyakat vihetne magával, hogy rajtuk tanulmányozza a földlakóknál használatos lakóhelyek, szállítási eszközök és kereskedelmi csereügyletek módozatait. A látvány elcsüggeszt és elgondolkoztat. Találni-e a kozmoszban kulcsot, amely felnyithatja szkafanderem zárait? Végállomás nélküli metróvonalat? Pénzt a szabadságom visszavásárlására? Tovább kell kutatnom. Indulok.

Berck-Plage, 1996. július-augusztus

Készítette: KóborAngyal-Alex