KELENIK JÓZSEF: Egy hosszúra nyúlt fegyverszünet • A drinápolyi béke

1568 februárjában a magyar királyt, I. Miksát és az új szultánt, II. Szelimet képviselő követek több mint féléves huzavona után kölcsönösen elfogadták azon megegyezés szövegét, amelyet a tárgyalások színhelyéről drinápolyi békének neveztek el. A két fél közötti nyílt háborút beszüntető okmány vízválasztónak bizonyult: lezárult a hódítások legeredményesebb, leglátványosabb szakasza. 1568 után ugyanis a szultán 25 évig nem küldött hadsereget a Magyar Királyság területére.

A törökök 1568-ban pillanatnyi katonai céljaikat elérték, Szigetvár és Gyula elfoglalása után stratégiai

szempontból egységes, biztonságos utánpótlási és felvonulási útvonalakkal rendelkező, jól védhető

földrajzi-területi egységet tartottak a kezükben. A hatalmas hadigépezet „üzemeltetésének” terhei azonban

még a kimeríthetetlennek látszó Oszmán Birodalmat is megviselték. 1567–68-ban „Sztambul” csaknem 23

millió akcsét volt kénytelen a védelem költségeire Budára küldeni. Ezt a hatalmas összeget az oszmán

kormányzat nem tudta folyamatosan biztosítani. A tartományoknak maguknak kellett az igazgatásukhoz,

védelmükhöz szükséges összegeket előteremteniük. A meghódított területeken való berendezkedéshez, a

helyi adóztatás megszervezéséhez azonban békére volt szükség.

Idő, pénz és béke

Még égetőbb szükségük volt a békességre a keresztényeknek. Az addigi ellenállási kísérletek – jóllehet

olykor komoly erőket sikerült felvonultatniuk – politikai, gazdasági, szervezési okokból eredménytelenek

voltak. A Habsburg katonai és politikai vezetés körében azonban már Szigetvár elestének évében

megfogalmazódott az a gondolat, hogy a török ellen csak egy átgondolt, tudatosan megépített és

megszervezett (vár)védelmi rendszerre támaszkodva lehet felvenni a harcot. Ennek megteremtéséhez

azonban idő, pénz és legfőképp béke kellett.

A 25 pontból álló „békeokmány” szövege hat jól elkülöníthető kérdéskörrel foglalkozik. Ezek a

következők: 1. Mindenfajta ellenségeskedés kölcsönös beszüntetésének kimondása mindkét fél részéről. 2.

Erdély, a törökök és a királyi Magyarország politikai viszonyát érintő kérdések, a kétoldalú békeszerződés

kiterjesztése Erdélyre. 3. A két birodalom közötti diplomáciai érintkezés legalapvetőbb szabályainak

lefektetése, a portai keresztény követség működésének és biztonságának feltételei. 4. Elvi elfogadása

annak, hogy a két fél között felmerülő vitás kérdéseket békés, tárgyalásos úton, s nem fegyverrel kell

rendezni. 5. Azon lehetséges veszélyforrások megszüntetése, amelyek leggyakrabban váltották ki a két fél

közötti fegyveres összecsapásokat. Ennek értelmében mindkét fél jogot kapott a saját területén elfogott

rablók megbüntetésére, kötelezték magukat a zsákmányolásból élő, irreguláris katonaság elbocsátására,

megtiltották az egyenkénti vagy csoportos bajvívásokat, tilalmazták a másik fél területére eső falvak,

városok, várak stb. elfoglalását, elrendelték a béke kihirdetése után fogságba esettek szabadon engedését,

megtiltották a renegátok befogadását, s végül kimondták, hogy saját területén mindenki szabadon építhet,

erődíthet. 6. Kimondták, hogy a határjelek kitűzésének és a közös jobbágyok elosztásának kérdését a béke

megkötése utáni időszakban kell rendezni. Ezen ügyek elrendezésére mindkét fél tekintélyes férfiakból

álló „bizottságokat” hoz létre. A szerződés utolsó, 25. pontja rögzítette, hogy a szultánt évi 30 ezer dukát

„tiszteletteljes ajándék” illeti meg.

Felkészülés a háborúra

Az állandósult harcokban kimerült ellenfeleknek nyomós okuk volt a békekötésre, a drinápolyi egyezség

mégis csak egy szerencsésen hosszúra nyúlt fegyverszünetnek tekinthető. Az iszlám jogfelfogás ugyanis

elvi, ideológiai okokból nem ismerhette el a keresztényekkel kötött békét. A dzsihád, a hitetlenek elleni

szent háború, a próféta hitének és törvényeinek állandó terjesztése ugyanis az iszlám állam és minden

igazhitű alapvető kötelessége volt. A gyakorlat viszont nemegyszer kényszerítette arra az államot, hogy

szüneteltesse a dzsihádot.

Az iszlám jogtudósok a gyakorlat és az elmélet ellentmondásának feloldására alakították ki a mudr

(áltatás) fogalmát. Ennek értelmében kényszerű okokból lehetőség nyílt a keresztényekkel való időleges

megegyezésekre, amelyeket azonban a törökök magukra nézve nem tartottak sem véglegesnek, sem

kötelező érvényűnek. A saját jogértelmezésük szerint ezeket a szerződéseket a helyzettől függően

bármikor felmondhatták. A drinápolyi „békét” is mindössze nyolc évre voltak hajlandók megkötni, azzal a

kiegészítéssel, hogy lejártakor majd meg lehet hosszabbítani. A keresztény követség tagjai által készített

békeokmány világos, részletező szövege viszont arra utal, hogy a küldöttség tagjai hittek vagy legalábbis

hinni akartak abban, hogy egy körültekintően megfogalmazott szerződéssel valódi békét teremthetnek.

A „békeállapot” gyakorlata, a csendben, de szívósan folyó török terjeszkedés, a hódoltatások, a szüntelen

portyák, várfoglalások 1577-re jelentősen közelebb hozták egymáshoz a fennálló jogállapot kétféle

értelmezését. A Habsburg Birodalomnak a Haditanácsban megtestesülő legfelsőbb katonai vezetése

ugyanis ekkor deklarálta hivatalosan az uralkodónak, hogy a törökkel nem lehetséges békében élni. De

mivel nyílt háború viselésére a kereszténység erői még nem elégségesek, egy erős védelmi rendszer

kiépítésével, valamint a hadügy, illetve az ahhoz kapcsolódó pénzügyi és államigazgatási szervek

reformjával kell felkészülni a háborúra. A felismerést tettek követték. A hadszertárakban ezrével,

tízezrével halmozták fel a fegyvereket. Nagy lendületet vettek a várépítések, jól-rosszul kiépült a végvidék

katonai szervezetének, vezetésének, élelmezésének, felszerelésének rendszere is. A gyakorlati

tapasztalatok alapján tisztázódtak és beidegződtek a törökök elleni harc taktikai fogásai. A Habsburg

katonai vezetés tehát, miközben állandóan hangoztatta a béke fenntartásának szükségességét, „beásta

magát” és felkészült a háborúra.

A megélhetés kényszere

A megegyezés azonban pontosan azt a két legfontosabb kérdést nem rendezte, amely a békés egymás

mellett élés lehetőségének alapfeltétele lett volna. Nem tudták – mert nem is akarták – kijelölni a

határokat, és nem tudtak – mert nem is akartak – megosztozni a végvárakat eltartó jobbágyokon. A

magyar király és alattvalói – amint ez a békeokmány szövegéből is kiderül – nem mondtak le a hódoltsági

területről húzott jövedelmeikről. A szultán alattvalói pedig a Csandarli Halil bég vezetésével 1545–46-ban

készült adóösszeírások alapján igényt támasztottak olyan falvak, mezővárosok, városok adójára is,

amelyekben legfeljebb fogolyként fordult meg török katona.

A két birodalom romló anyagi helyzete miatt a szemben álló védelmi rendszerek ereje, életképessége nem

kis mértékben attól függött, hogy mekkora bevételre tudnak szert tenni a meghódoltatott, illetve

megvédelmezendő területekről. A hétköznapok nyelvére lefordítva: a hetvenes évektől kezdve a török

katonaságnak csak egy részét tudták készpénzzel fizetni, más részét ún. zsoldtímárral, javadalombirtokkal

elégítették ki. Csak az volt a bökkenő, hogy e birtokoknak nem kis hányada a királyi Magyarország

területén feküdt. Az állam ezzel indirekt módon rákényszerítette katonáit a keresztény területek

hódoltatására – jóllehet az érvényben lévő fegyverszünet ezt tiltotta. De nem volt másképp ez a másik

oldalon sem. A magyar királyok rendszeresen osztottak ki hűséges katonáik között olyan birtokokat és

jövedelmeket, amelyek már régen a hódoltságban feküdtek. A katonák emellett, követve a törökök

példáját, gyakran maguk is foglaltak falvakat a várakhoz. Mivel a szemben álló katonatömegek szociális

helyzete egyformán rossz volt, minden talpalatnyi földért, minden adózó jobbágyért, minden lehetséges

jövedelemért elkeseredetten küzdöttek.

A 16. század nyolcvanas éveinek végén a végvidékeket is elérte az árforradalom és az azzal járó

világgazdasági recesszió hatása. Ennek következtében – holott pillanatnyilag még mindkét birodalomnak

szüksége volt a békére – a gazdasági helyzet romlásával egyenes arányban növekedni kezdett a felek

közötti katonai és politikai feszültség. A végvidékek fenntartásának pénzügyi alapjai gyakorlatilag

mindkét oldalon összeomlottak. Az egyre inkább jövedelem nélkül maradó katonákat most már nem is

annyira a zsákmányszerzés, mint inkább a megélhetés kényszere hajtotta tömegesen az ellenfél területére.

A helyzet gyorsan romlott. Égetésre égetés, portyára ellenportya, a jobbágyok erőszakos kitelepítésére

fogolyszedés volt a válasz.

1590-ben az Oszmán Birodalom befejezte a perzsa háborút. A budai törökök féktelen örömmel,

tűzijátékkal, üdvlövésekkel ünnepelték a hírt, mintha pontosan tudták volna, hogy elérkezett a

visszavágás, a háború ideje. Valamit bizonyára jól sejtettek, hiszen a következő esztendőben az érvényben

lévő szerződés és a diplomaták erőfeszítései ellenére kezdetét vette a 15 éves háború.

A drinápolyi béke politikai értékét egyébként mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy a megegyezés

határvidéket illető pontjai közül egyetlenegy sem akadt, amelyet a felek folyamatosan és kölcsönösen meg

ne sértettek volna. Hogy a hadjáratoktól mentes „békeidőszak” ilyen hosszúra nyúlt, az nem a

szerződésnek vagy a politikusok ügyességének, hanem az egy ideig kedvezően alakuló gazdasági

folyamatoknak és a törökök más irányú katonai lekötöttségének volt köszönhető.

TÓTH ISTVÁN GYÖRGY: KARLÓCAI • BÉKE 1699

1699. január 26-án feszült csend honolt a Duna partján, az elpusztított Karlóca falu romjai mellett épült sátorvárosban. A középen álló hatalmas fabarakk körül német katonák és török janicsárok, kukták és futárok tolongtak, keleti és nyugati öltözékben pompázó férfiak és szolgáik várták, hogy végre bekövetkezzen az egész magyar honban várva várt esemény, és aláírják a másfél évtizede zajló felszabadító háborút lezáró békeszerződést. 150 év után, végre, ütött a törökök órája!

A küldöttségek már reggel bevonultak: a császári követség 200 vértes lovas kíséretében, valóságos

hintósorral érkezett az aláírásra, s pompában nem maradt el mögöttük a török és a lengyel delegáció sem.

A már elkészített okmányokat ismét pontról pontra egybevetették, és megállapították, hogy a török, illetve

latin nyelven készített változatok megfelelnek egymásnak. Az oszmán küldöttség vezetője azonban még

várta azt az időpontot, amikor a csillagok állása a törökök hite szerint a legalkalmasabb egy ilyen fontos

lépésre. A küldöttek az asztalnál ültek és feszülten figyelték a mutatókat. Amikor háromnegyed tizenkettőt

ütött az óra, a törökök is elérkezettnek látták az időt: megköttetett a karlócai béke, amely véget vetett

Magyarország másfél évszázados török megszállásának.

A szerződés aláírása után kitárták a tanácskozás színhelyéül szolgáló faház négy égtáj felé néző ablakait és

ajtajait, hogy a szél a világ minden része felé hírét vigye az egyezségnek. A két közeli végvár, a török

Belgrád és a császári kézen lévő Pétervárad díszlövésekkel tudatta a közelben táborozó csapatokkal, hogy

elérkezett a békesség ideje.

A zentai csata (1697), amelyben Savoyai Jenő az utolsó nagy csapást mérte a törökökre

Prológus: az utolsó nagy háború

A karlócai béke a 17. század egyik legjelentősebb békeszerződése volt, az ezt megelőző tárgyalásokat

azonban egészen más körülmények között folytatták, mint például a vesztfáliai vagy a ryswycki békéhez

vezető megbeszéléseket. Érdemes tehát részletesen megismerkednünk a béketárgyalásokkal, mert ezek jól

mutatják, hogyan működött a diplomáciai gépezet a 17. század végén.

A háború, amelyet a karlócai béketárgyalások lezártak, tizenhat évvel korábban kezdődött. 1683-ban Kara

Musztafa nagyvezír, az Oszmán Birodalom lehetőségeit jócskán túlbecsülve, megostromolta Bécset.

Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly császári hadvezér egyesített serege azonban szétverte

a császárvárost fenyegető oszmán hadat, és kezdetét vette a Magyarország török alóli felszabadulását hozó

hosszú háború. 1686-ban a keresztények visszafoglalták Buda várát, és Lipót császár tábornokai

hamarosan már a Balkánon harcoltak. 1688-ban azonban XIV. Lajos francia király, aki félt a Habsburg

Birodalom túlzott megerősödésétől, a Rajnánál hátba támadta addigi szövetségesét, a császárt, aki így

kénytelen volt megosztani erőit, s ezért a háború további egy évtizedig elhúzódott. 1697-ben a fiatal

szultán, II. Musztafa indított új hadjáratot, s hatalmas sereggel kísérelte meg visszafoglalni az elvesztett

magyarországi vilajeteket. A császári sereg zseniális hadvezére, Savoyai Jenő herceg – a következő

évtizedekben a Habsburg Birodalom tényleges irányítója – azonban rajtaütött a törökökön, amikor azok

Zentánál éppen átkeltek a Tiszán. Az ütközetben az oszmán katonák nagy része elesett vagy vízbe fulladt,

a csatatéren maradt a nagyvezír is. Musztafa szultán a folyó túlpartjáról nézte serege megsemmisülését, s

be kellett látnia, hogy Magyarország a Porta számára elveszett.

A zentai csata után mind a császár, mind a szultán kész volt a békekötésre. A szultánt nemcsak a

megsemmisítő katonai vereség kényszerítette erre, ugyanakkor megingott birodalma belső helyzete is:

országszerte lázadások törtek ki. Lipót császár számára pedig azért volt sürgős a békekötés, mert számolt

azzal, hogy a beteges II. Károly királlyal bármikor kihalhat a Habsburgok spanyol ága, és akkor meg kell

küzdenie XIV. Lajos francia királlyal a családi örökségnek tekintett spanyol királyságért. A XIV. Lajossal

vívott majd egy évtizedes háborúját ugyan 1697-ben a Ryswyckben kötött békével lezárták, de mindkét fél

tudta, hogy ez a békeokmány inkább csak fegyverszünetet jelent.

A karlócai békekötés színhelye az épület alaprajzával (A – a tárgyalóterem; B – a császári delegáció tanácsterme; C – a török delegáció tanácsterme; D – a közvetítő hatalmak tanácsterme)

Uti possedetis

Hiába érlelődött azonban a béke szándéka mindkét birodalom fővárosában, Bécs és Isztambul között már

egy évtizede nem volt diplomáciai kapcsolat. Ezért a Habsburgokkal szövetséges Anglia és Hollandia

isztambuli követeit kérték fel közvetítésre. A „tengeri hatalmakként” is emlegetett két ország egyébként

ebben az időben perszonálunióban állt, hiszen az angol király, az 1689. évi dicsőséges forradalomban

trónra jutott II. Vilmos hollandiai kormányzó (stadhalter) is volt egy személyben. A tengeri hatalmak több

okból is fontosnak tartották a hosszú háború lezárását: egyrészt a hadakozás jó ideje akadályozta

kereskedelmüket a török tartományokkal, másrészt ők is készültek az újabb európai összecsapásra. Azt

akarták, hogy a török háború ne akadályozza a Habsburg Birodalmat a XIV. Lajos elleni harcban, akit az

angolok és a hollandok fő ellenségüknek tekintettek.

A francia diplomácia viszont természetesen éppen arra törekedett, hogy további háborúra ösztönözze az

Oszmán Birodalmat, de tanácsai egyre kevésbé találtak meghallgatásra a szultáni szerájban. Csak a

főmufti hitt rendületlenül a Napkirály ígéreteinek, a béketárgyalásokat azonban már ő sem tudta

megakadályozni.

William Paget lord, Anglia, valamint Jacob Coyler, Hollandia portai követe vezették az előkészítő

tárgyalásokat Drinápolyban, ahol a szultáni udvar a telet töltötte. Az Oszmán Birodalom vezetőivel

folytatott megbeszéléseken 1698. január 10-én következett be a fordulat: a szultáni tanács, a díván hosszas

és viharos tanácskozás után úgy döntött, hogy hajlandó békét kötni a fennálló hadi helyzet alapján. Ezt az

elvet, mely szerint mindegyik fél azt tartja meg, ami úgyis a kezében van, a 19. századi diplomácia status

quónak (status quo ante, a szerződést megelőző állapot) nevezte, a korban azonban a diplomáciai

szaknyelv egy másik latin kifejezéssel uti possedetisnek (ahogy birtokoljátok) hívta ugyanezt.

Bár az uti possedetis elvét mind a császár, mind a szultán elfogadta, több nehézséget kellett leküzdeni

ahhoz, hogy a béketárgyalások valóban megkezdődhessenek. Az egyik legfontosabb vitás kérdést az

Erdélyi Fejedelemség jelentette, mely ekkor teljes egészében a császáriak kezén volt, tehát a fenti elv

értelmében a Habsburg Birodalomhoz tartozott volna, de a szultán ragaszkodott ahhoz, hogy független

legyen, pontosabban szólva olyan fejedelemséget akart, amely mindkét birodalomnak hűbérese.

Korántsem könnyű tárgyalások után azonban az angol követnek, Paget lordnak sikerült meggyőznie a

szultán tanácsadóit, hogy követelésük irreális, és ha békét akarnak kötni, akkor Erdélyről le kell

mondaniuk.

Lipót császár azonban nem köthetett egyedül békét, hiszen a háborút is szövetségeseivel, a Szent Liga

tagjaival együtt vívta. Oroszország, Lengyelország és a Velencei Köztársaság egyaránt kimerült a hosszú

háborúban, ezért készen álltak a békére, ám maguk is szerettek volna területi engedményeket kicsikarni a

portától. Nagy Péter cár – aki ezekben a hónapokban személyesen is megfordult Bécsben – elfoglalta a

Fekete-tenger kulcsának számító azovi várat, de ennél többet kívánt: a Krím félszigetet ellenőrző Kercs

erődjét és Moldvát. Lengyelország királya ekkor Erős Ágost szász választófejedelem volt, aki 1696-ban a

császári csapatok élén Magyarországon is harcolt a török ellen, bizonyságot adva arról, hogy milyen

katasztrofálisan tehetségtelen hadvezér. Vezetése alatt nem sok sikert értek el a lengyel hadak, még a

keleti lengyel területeket ellenőrző hatalmas erődöt, Kamenyec várát sem sikerült elfoglalniuk. Velence

éppen ellenkezőleg, sikerrel hadakozott az előző években, jelentős területeket tartott ellenőrzése alatt az

Oszmán Birodalom görögországi tartományaiban, de katonai sikereiben bízva, további városokat szeretett

volna elnyerni. Lipót azonban félreérthetetlenül tudtára adta szövetségeseinek, hogy mindenképpen

megkezdi a béketárgyalásokat, így azután a cár, a dózse és a lengyel király is elküldte követeit.

Dialógus magyarok nélkül

A császár követe Wolfgang von Öttingen gróf volt, akinek kinevezése meglepetést, sőt derültséget váltott

ki a bécsi diplomáciai körökben, mert semmiféle diplomáciai tapasztalattal vagy képességgel nem

rendelkezett, kimondottan műveletlen volt, és a tárgyalások nyelvét, az olaszt sem beszélte. A gróf

kinevezésének – miként egész karrierjének – az volt a titka, hogy Lipót császár gyerekkori játszótársaként

felnőttkorában is a császár bizalmasa maradt.

A Habsburg Birodalom másik követe, Leopold Schlick tapasztalt katona volt, ismerte a török hadszínteret,

1686-ban, Buda ostromakor meg is sebesült. A magyar történelem mégsem a karlócai békekötéskor

játszott szerepe miatt jegyezte fel a nevét, hanem azért, mert négy évvel a békekötés után Lipót őt nevezte

ki a magyarországi csapatok főparancsnokává, így a Rákóczi-szabadságharc kezdeti viharos korszakában

az ő vezetése alatt szenvedték el csúfos kudarcaikat a „labancok”, emiatt azután Schlicket hamarosan le is

váltották.

A két főkövet népes kíséretében találjuk Luigi Marsigli hadmérnök-tábornokot, aki jól tudott törökül, és

kitűnően ismerte Magyarországot, hiszen a háború idején majdnem végig itt tartózkodott. 1686-ban ő is

ott volt Buda ostrománál, ahol az égő királyi palotából értékes könyveket, valószínűleg egykori

Corvinákat mentett ki. A békekonferencián földrajzi szakértőnek számított, a bécsi udvar az ő térképei és

szakértelme alapján tájékozódott a vitatott határkérdésekben. A követeknek sok száz kilométeres

szakaszon kellett megállapítaniuk az új határvonalat, és főleg Dél-Magyarországon és Észak-Boszniában

olyan területekről kellett dönteniük, amelyekről egyik félnek sem volt megbízható térképe vagy leírása –

ilyenkor nagy szükség volt Marsigli tapasztalataira.

Magyar tagja nem volt a Habsburg Birodalom delegációjának, pedig mégiscsak elsősorban Magyarország

sorsáról tanácskoztak. Az 1681. évi soproni országgyűlés ugyan törvénnyel kötelezte Lipót királyt,

magyar politikust mégsem hívtak meg a béketárgyalásra.

A Szent Liga többi tagállama közül a Velencei Köztársaságot bécsi követe, Carlo Ruzzini képviselte

Karlócán, Lengyelország küldötte pedig a poznani palatinus, Stanislaw Malachowsky volt, aki gyakran

folytatott sértegetésekkel tarkított vitát az orosz cár képviselőjével, a bécsi orosz követtel, Prokop

Bogdanovics Vosznyicinovval. Ez a „polgárháború” a keresztény követségek között – ahogy Schlick

tábornok nevezte az orosz–lengyel vitát – a többi diplomatát néha mulattatta, legtöbbször azonban

felháborította.

A szemben álló oldalon Rami Mehmed reisz effendi (kancellár) vezette az Oszmán Birodalom

küldöttségét, de mivel ő csak törökül tudott, a tárgyalásokon a főszerepet a Fényes Porta főtolmácsa,

Alessandro Mavrocordato vitte. A török diplomáciában a tolmács szerepe egészen más volt, mint a

nyugati államokban. Míg Talmann, a császári küldöttség tolmácsa csak fordította ura szavait, addig a

portai főtolmács valójában egyik irányítója volt az oszmán diplomáciának. A tárgyalások nyelve az olasz

lett – a görög származású Mavrocordato kitűnően beszélt olaszul, akárcsak Schlick tábornok –, a két

tárgyaló fél azután németül vagy latinul, illetve törökül vitatta meg mondanivalóját saját delegátusaival,

míg az okmányokat latinul és törökül készítették el.

Az angol és a holland követ megállapodott a törökökkel, hogy a tárgyalások a két tengeri hatalom

közvetítésével folynak, és mind a négy keresztény uralkodó külön-külön köt békeszerződést a szultánnal,

ahelyett hogy egyetlen általános okmányt készítenének. A következő hónapokban be is bizonyosodott e

megoldás előnye. A közvetítők az irreálisnak tartott javaslatokat – akár a török, akár valamelyik

keresztény hatalom vetette is fel azokat – azonnal visszautasították, és csak azon követeléseket

terjesztették a másik tárgyaló fél elé, amelyeket megalapozottnak ítéltek. Így elkerülték a felesleges,

időrabló viták jó részét. A külön-külön megkötött szerződések is hasznosnak bizonyultak: így a

tárgyalások végén Velence és Oroszország makacssága csak késleltette, de nem akadályozta meg a két fő

ellenfél, a szultán és a császár között kötendő békét.

A karlócai békeokmány török nyelvű változata II. Musztafa szultán díszesen kidolgozott kézjegyével (fent)

Színhely a senki földje

Gondot jelentett azonban a békekonferencia színhelyének kiválasztása. A császár Bécset javasolta, egy

időre Debrecen is felmerült, de a szultán ragaszkodott ahhoz, hogy a tárgyalások török földön folyjanak,

így az oszmán kézen maradt terület északi határán kerestek alkalmas helyet. Ez a vidék azonban az előző

évek állandósult harcaiban szinte teljesen elpusztult. Végül a két birodalom egy-egy végvára, a császári

Pétervárad és a török Belgrád között félúton, a szó szoros értelmében a senki földjén, egy romokban

heverő falunál, Karlócánál jelölték ki a békekonferencia színhelyét. Mivel a tárgyaló küldöttségek az

üszkös házaknak semmi hasznát sem vehették, az utászok a hadmérnökök irányításával három sátorvárost

építettek egymástól félóra járásnyira: egyet a keresztény államok küldöttei, egyet a török delegáció, egyet

pedig a közvetítő tengeri hatalmak részére, itt állt a tárgyalásoknak helyet adó hatalmas fabarakk is,

amelyet a békeszerződés aláírása után emlékkápolnává alakítottak át. Ennek közepén kerek asztal várta a

küldöttségeket, a törökök azonban a karosszékeket hamarosan a számukra megszokott díványokra

cserélték, azokon helyezkedtek el „törökülésben”.

A békekonferencia télen zajlott, kemény fagyban, s az élet a behavazott síkságon felállított

sátorvárosokban korántsem hasonlított a nyugat-európai fővárosokban már megszokott

békeértekezletekre, ahol a tárgyalások szüneteit bálok, mulatságok tették színesebbé. Nagyhatalmi

presztízsszempontok – egyik fél sem akart a másik területén tárgyalni – elkerülhetetlenné tették, hogy a

követek elpusztított határvidéken, kényelmetlen körülmények között alkudozzanak.

Egy huszadik századi tárgyalóküldöttség rádión vagy rejtjeltáviratok útján folyamatosan érintkezhet saját

kormányával. A 17. századi viszonyok között erre természetesen nem volt lehetőség, ezért a követek

önállósága nagyobb lehetett, igaz, a küldöttségeket igen részletes utasításokkal látták el a konferencia

előtt, ennek alapján folytatták a tárgyalásokat. A legfontosabb döntések előtt azonban ugyanúgy futárt

indítottak Bécsbe, a császárhoz, mint Drinápolyba, a szultánhoz, a végső jóváhagyás ugyanis mindig az

uralkodók feladata volt.

A konferenciát eredetileg háromhetesre tervezték, ám a felmerült nehézségek miatt végül három hónapig

tárgyaltak. Ez azonban csak látszólag hosszú idő, hiszen a négy hatalomnak igen sok fontos kérdésben

kellett megállapodnia. Valójában a tárgyalások viszonylag gyors befejezése is mutatja, hogy mind a

szultán, mind a császár a béke mihamarabbi megkötésében volt érdekelt. A vesztfáliai békéhez vezető

tanácskozásokkal összevetve szinte sietősnek mondhatnánk a karlócai konferencia munkáját.

Vitás kérdések

Miután a szultán lemondott Erdélyre támasztott, reménytelen követeléséről, a császári és a török

követeknek aránylag hamar sikerült megállapodásra jutniuk a kijelölendő határról, mely az éppen adott

frontvonalakat követte. Nem kis nehézséget okozott azonban a tárgyalásokon Thököly Imre személye. Az

egykori felső-magyarországi fejedelem, aki néhány hónapig az erdélyi fejedelem címet is viselte, ekkor

már évtizedes törökországi száműzetésben élt. Lipót császár Thökölyt tekintette a háború kirobbantójának

(ami persze nem volt igaz) és a magyarországi felkelés bujtogatójának (ebben már több igazság lehetett),

ezért a Portától Thököly kiadatását kérte, hogy példásan megbüntethesse. A szultán azonban nem

egyezhetett bele, hogy egy hűbéres fejedelmet kiszolgáltasson a császár bosszújának, így végül a

következőkben állapodtak meg: Thökölyt a békeszerződés nem említi meg név szerint, de azt előírja, hogy

a szultánnak a határtól távol kell letelepítenie a császár Törökországba távozott alattvalóit, és nem

engedélyezheti visszatérésüket Lipót birodalmába. Ennek megfelelően Thököly Imre – feleségével, Zrínyi

Ilonával – a kis-ázsiai Nikodémiában élt tisztes, de jól őrzött száműzetésben egészen 1705-ben

bekövetkezett haláláig.

A császár és a szultán követei hamar megegyeztek a fennmaradó vitás pontokban, még a jeruzsálemi szent

helyek kérdésében is. Nehezebben sikerült a megállapodás az orosz és a lengyel követelésekről, és teljesen

holtpontra jutott a velencei igények ügye. Míg ugyanis az orosz és a lengyel uralkodó az Oszmán

Birodalom szívétől távol fekvő területeket akart megszerezni, addig a Velencei Köztársaság a

Peloponnészosz-félszigetet és a Dardanellák vidékét, valamint számos görög szigetet elfoglalva egészen

Isztambul közelébe jutott. Az 1698. esztendő utolsó napjaiban már-már úgy tűnt, hogy a velencei

követelések miatt teljesen megakad a békekonferencia. Ezt azonban nemcsak a szultán nem akarta, de

Lipót császárnak sem állt érdekében. A Habsburgok követe, Schlick tábornok hevesen kifakadt, és

megfenyegette Velencét, hogy ha tovább makacskodik, akkor az 1684. évi szövetségi szerződés ellenére

kihagyják a békéből. A császár, mondta Schlick, nem fogja eltűrni, hogy a béke azért hiúsuljon meg, mert

Velence nem tud megállapodni arról, kié legyen a Parnasszus! Ezt a stratégiailag fontos görögországi

hegyet akarta ugyanis megszerezni a dózse követe.

Végül sikerült megállapodni mind az orosz, mind a lengyel, mind a velencei szerződésről, de a

szövetségesek közti ellentéteket jól jellemzi, hogy az orosz követ – önállóságát hangsúlyozva – még az

ünnepélyes záróaktus előtt, külön aláírta a békét, Velence követe viszont csak három héttel később látta el

kézjegyével a békeszerződést. Lengyelország a szerződés értelmében megkapta Kamenyec várát,

Oroszország pedig Azovot (amelyet a cár katonái már úgyis elfoglaltak), Velence megtarthatta az ekkor

olaszosan Moreának nevezett Peloponnészosz-félszigetet, valamint néhány kisebb dalmáciai várost és

görög szigetet, a többi görögországi hódítását azonban vissza kellett adnia.

Magyarország nyerte a legtöbbet

1699. január 26-án a török és a császári követ ünnepélyesen kicserélte a 25 évre szóló békeszerződés két

példányát. A húsz pontból álló megállapodás alapján a Temesköz kivételével egész Magyarország –

beleértve Erdély teljes területét – felszabadult a török uralom alól. Temesközben a török kézen maradt

erődöket (Temesvár kivételével) le kellett rombolni s nem is lehetett újjáépíteni. A határt árkokkal,

kövekkel, karókkal kellett kijelölni, s erre a célra két hónapon belül biztosokat küldtek ki. A határfolyókon

mindkét császár alattvalói szabadon hajózhattak. Intézkedtek arról is, hogy a foglyokat engedjék

szabadon, vagy méltányos váltságdíj ellenében váltsák ki. A két császár alattvalói ezután szabadon

kereskedhettek egymás birodalmában. A szerződés a korábbi megegyezésnek megfelelően rendelkezett

Thököly Imre száműzetéséről is, továbbá a katolikusok jogairól az Oszmán Birodalomban. Abban is

megállapodtak, hogy a két császár ismét követeket küld egymáshoz, s a Habsburgok követeit többé nem

kötelezik török ruha viselésére.

A karlócai béke világtörténeti fordulópontot jelentett. Igaz, a Porta alig mondott le többről, mint amit

ellenfelei katonai erővel már úgyis elvettek tőle. Mégis, az a tény, hogy a szultán nemzetközi

szerződésben ismerte el e területek elvesztését, meghökkentő újdonságot jelentett az európai közvélemény

számára. Addig a Fényes Porta sohasem kötött úgy békét, hogy területekről mondott volna le – már csak

azért sem, mert ezt a muszlim vallás törvényei tiltották. Ahol egyszer a próféta neve elhangzott az

igazhitűek pénteki imájában, azt a területet többé nem volt szabad a „gyaurok” kezére adni. A katonai

vereségek azonban rákényszerítették a szultánt, hogy a mohamedán vallás előírásait figyelmen kívül

hagyja.

A karlócai béke a török birodalom hanyatlásának jelentős mérföldköve. Az oszmánok kiszorultak az

európai nagyhatalmak sorából, az egykor Európa-szerte rettegett állam a 18. században másodrangú, bár

még nem elhanyagolható tényezője lett a nagypolitikának.

Lipót császár kihagyta ugyan a magyarokat a karlócai tárgyalásokból, de aligha kétséges, hogy a békével

Magyarország nyerte a legtöbbet: egy kicsiny – ekkor alig lakott – darabja kivételével egész területe

felszabadult a török iga alól, véget ért a fejlődését oly sokban hátráltató, annyi pusztítást hozó másfél

évszázados „török kor”. A magyar követek hiányán kesergő történetírás gyakran elfeledkezik arról, hogy

Magyarország számára milyen szerencsét jelentett a karlócai béke gyors megkötése. Alig másfél évvel

azután, hogy a követek órával a kezükben várták az alkalmas pillanatot az okmányok aláírására, meghalt

II. Károly spanyol király, és hamarosan kirobbant a spanyol örökösödési háború. Ha a tárgyalások

elhúzódnak vagy a török birodalom a vereségek ellenére és saját belső válsága hatására sem akar

mihamarabb pontot tenni a hadakozás végére, akkor aligha sikerült volna a nyugaton harcoló Lipót

császárnak ilyen feltételekkel békét kötnie a szultánnal. A török birodalmat azonban lekötötték saját

gondjai, és a következő években sem használta ki, hogy több mint egy évtizeden át a spanyol örökösödési

háború és – kisebb mértékben – a Rákóczi-szabadságharc elvonta a török határról a császári hadsereget.

Epilógus Pozsarevácon

Az Oszmán Birodalom – ismét alaposan túlbecsülve saját erejét – végül is pontosan akkor szegte meg a

karlócai békét, amikor a spanyol háborút lezáró utrechti és rastatti békével a Habsburg Birodalom újra

szabad kezet kapott keleten. 1714-ben a szultán megtámadta Velence görögországi birtokait, erre válaszul

1716-ban Savoyai Jenő vezetésével támadásba lendült a császári sereg, s több nagy csatában megverte a

törököket. A háborút lezáró újabb béketárgyalásokat 1718-ban Karlócától nem messze keletre, a Duna

túlsó partján, Pozsarevácnál folytatták. A császári és török delegációk között ez alkalommal is Anglia és

Hollandia közvetített, a békekonferencia egyik kulcsfigurája, a holland követ, a törökül kitűnően tudó

Jacob Coyler azonos volt a 19 évvel korábbi karlócai „mediátorral”.

Az 1718. július 21-én 25 évre megkötött pozsareváci béke megismételte a karlócai békekötés főbb

pontjait, csak a határok módosultak az aktuális katonai helyzetnek megfelelően: a Habsburg Birodalom

visszaszerezte a Temesközt (ezzel a történeti Magyarország egész területe megszabadult a török

uralomtól), Belgrádot, sőt még Havasalföld nyugati felét és Észak-Szerbiát is. Ahogy a szultán 1699-ben

Thököly kiadatását megtagadta, úgy most elutasította, hogy a száműzött Rákóczi Ferencet a császár kezére

adja, de azt ez alkalommal is vállalta, hogy Törökország belsejében, a határtól messze (Rodostóban) jelöl

ki a fejedelem számára lakhelyet. A császár havasalföldi és szerbiai hódítása ugyan két évtizedes, múló

epizódnak bizonyult a Balkán forgatagos történetében, és a soron következő Habsburg–török háborúban

elveszett Belgrád is. A Karlóca melletti sátortáborban kialkudott legfontosabb pontok azonban időtállónak

bizonyultak: Magyarországon lezárult a török uralom időszaka, s vége szakadt a Fényes Porta nagyhatalmi

állásának.

HAHNER PÉTER: A vesztfáliai béke

1618 és 1648 között szörnyűséges háború zajlott Európában, amelybe a kontinens csaknem minden állama bekapcsolódott. Az első általános európai konfliktussá vált harmincéves háború egyszerre volt az utolsó nagy vallásháború a katolikusok és protestánsok között, amely végül a két vallás egyenrangúsítása szellemében rendeződött, illetve a hatalmi érdekpolitika szabályai szerint folyó dinasztikus küzdelem, amely az európai egyensúlykeresés jegyében záródott le.

A rendkívül sokrétű, összetett nemzetközi konfliktus lezárása komoly feladat elé állította az egymással

szemben álló uralkodókat és diplomatáikat. 1641-ben a Habsburgok ellen harcoló francia és svéd király

diplomatái két vesztfáliai várost, Münstert és Osnabrücköt jelölték ki a további tárgyalások helyszínéül,

mivel a protestáns svédek még találkozni sem akartak a Münsterben tevékenykedő pápai nunciussal. Ezzel

e két, egymástól mintegy negyvenöt kilométerre fekvő püspöki székhely afféle demilitarizált övezetté vált.

A helyszín

Amikor 1643-ban Frankfurtban összegyűlt a német fejedelmek küldötteinek kongresszusa, a külföldi

hatalmak e két vesztfáliai városba küldték el követeiket. Ide jöttek azoknak a protestáns német

fejedelmeknek a képviselői is, akik hivatalosan még törvényen kívüli lázadóknak számítottak, s ezért a

frankfurti gyűlésen nem vehettek részt. Ezt III. Ferdinánd császár sem bánta, mert abban reménykedett,

hogy diplomatái ezalatt Frankfurtban az egész császárság nevében tárgyalhatnak majd a külföldiekkel.

Mivel svéd ellenfelei 1643-ban Dániával is háborúra kényszerültek, a császár két évig halogatta a

tárgyalásokat. A svédek azonban 1645 márciusában a Prága melletti Jankovnál vereséget mértek

csapataira, s a császári udvar kénytelen volt Bécsből Grazba menekülni.

Miután a svédek Dániát is legyőzték, Ferdinánd augusztus végén beleegyezett, hogy valamennyi német

fejedelem részt vegyen a tárgyalásokon. Ezzel a két vesztfáliai városban zajló tanácskozás birodalmi

gyűlés rangjára emelkedett, a frankfurti gyűlés feloszlott, s Trauttmannsdorff gróf novemberben azzal a

császári meghatalmazással érkezett Münsterbe, hogy a béke érdekében bármilyen egyezményt elfogadhat.

Megkezdődtek a komolyabb béketárgyalások.

Münsterben a katolikus államok (Spanyolország, Franciaország stb.) követei tárgyaltak, Osnabrückben

pedig Svédországé, Hollandiáé és protestáns szövetségeseiké. Bár 194 európai uralkodó vett részt az

egyezkedésben (többségük természetesen aprócska német fejedelemség felett uralkodott), saját követet

csak 109 tudott küldeni. Nem minden delegáció volt olyan népes, mint a francia, amely a szolgákat is

beleszámítva mintegy 200 személyből állt, annyi azonban bizonyos, hogy 1643-tól 1648-ig az inasokkal

együtt több ezer diplomáciai alkalmazott nyüzsgött a két vesztfáliai kisvárosban. Mindkét városban 3-3

„curia” alakult a választófejedelmek, egyéb fejedelmek és a birodalmi városok küldötteiből, akár a

birodalmi gyűlésben, ezek egymás között vitáztak, ügyvivőket küldözgettek a másik város „curiáihoz”, és

levelezést folytattak fejedelmeikkel.

Ennyi ember számára persze nem lehetett kényelmes szállást biztosítani: feljegyezték, hogy a 29 fős bajor

küldöttségnek csak 18 ágy állt a rendelkezésére. A kényelmetlenségekért azonban a követek bőséges

evéssel és ivással kárpótolták magukat: az említett bajorok állítólag napi 2-3 liter bort fogyasztottak

fejenként. A tárgyalások hosszan elnyúltak, hiszen Párizsba és Bécsbe tíz-tizenkét, Madridba több mint

húsz nap alatt jutott el egy-egy levél. A harcok pedig folytatódtak, s az uralkodókat a hadiszerencse

fordulatai is befolyásolták. „Télen tárgyalunk, nyáron harcolunk” – jelentette ki állítólag az egyik követ.

A főbb döntéseket 1645 novembere és 1647 júniusa között hozták meg. Franciaország megpróbálta

késleltetni a tárgyalások befejezését, hogy a császár mellett a spanyol királyt is térdre kényszeríthesse,

1648. október 24-én azonban aláírták a 128 cikkelyből álló végső szerződést. A küldöttek

megajándékozták egymást (a katolikusok ereklyéket osztogattak), majd többségük azonnal a nürnbergi

tanácskozásra sietett, ahol még 1651-ig vitatkoztak a feloszlatott hadseregeknek járó összegekről és a svéd

csapatok hazatérési „menetrendjéről”.

A német problémák

A vesztfáliai béke sikeres és tartós kompromisszummal zárta le a német vallási, politikai ellentéteket,

ugyanakkor véglegesítette a német széttagolódás több évszázados folyamatának eredményeit.

A 1555-ös augsburgi vallásbéke csak a katolikus és lutheránus fejedelmek békéje volt, most azonban a

kálvinistákat is elismerték „bevett” vallási felekezetnek. Megtagadták az 1555-ös cuius regio, eius religio

(akié az ország, annak a vallása követendő) elvét: a fejedelmek nem alkalmazhattak kényszert, csak

szabályozhatták a más vallásúak vallási tevékenységét. Különbséget tettek a magánéleti és a nyilvános

vallásgyakorlat között: az előbbit tolerálták, az utóbbit korlátozták. A vallási kisebbségek polgárjogot

kaphattak, politikai, vagyis hivatalviselési jogot azonban nem. 1624. január 1-jét „normatív dátummá”

nyilvánították, s azok a katolikus, lutheránus vagy kálvinista kisebbségek, amelyek e napon toleranciát

élveztek, ezután is részesülhettek benne. Akik nem, azokat száműzhették – de csak a következő öt év

során. E száműzöttektől viszont már nem kobozhatták el tulajdonukat, távozásuk előtt intézőkre bízhatták

azt, és vissza is látogathattak korábbi lakhelyeikre. Amely katolikus egyházi birtok a „normatív dátum”

idején világi kézen volt, továbbra is azon maradt. Kimondták, hogy a birodalmi gyűlés nem hozhat döntést

vallási ügyekben puszta szótöbbséggel, s a vitás kérdéseket a katolikusok és protestánsok birodalmi

törvényszéken és a császári tanácsban egyenlő arányban képviselt testületeinek, a corpus Catholicorumnak

és a corpus Evangelicorumnak „baráti megbeszélésein” rendezik majd.

Mindezen döntések eredményeképpen a német protestantizmus korábbi hódításai nagy részét

megőrizhette, a katolikus fejedelmek, elsősorban a császár birtokain azonban visszaszorult. A vallási

kérdések ezután sem tűntek el a diplomaták irataiból, jelentőségük azonban másodlagossá vált: amikor X.

Ince pápa tiltakozott a vesztfáliai béke ellen, még csak válaszra sem méltatták. A német területek vallási

megosztottsága a következő háromszáz év alatt változatlan maradt, s csak a második világháború utáni

népmozgások alakították át.

Német területen a császár volt a háború egyik vesztese. Amnesztiát kellett biztosítania a háborúban ellene

harcoló fejedelmeknek, s elkobzott birtokaikat is vissza kellett adnia. Saját birtokai közül ugyan csak

Lausitzot és az elzászi városokat veszítette el, a vesztfáliai béke azonban véget vetett az erős központi

hatalom kiépítésére irányuló ősi császári törekvéseknek, s megpecsételte a császárságnak csaknem 300

önálló államra bomlását. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a császárság tulajdonképpen független államok

szövetségi rendszerévé vált. A béke elismerte a fejedelmek tartományi szuverenitását, lehetővé tette, hogy

szerződéseket kössenek külföldi államokkal, amennyiben e szerződés nem irányul a császár és a

birodalom ellen, vagyis a német Aranybulla kiadása (1356) óta élvezett belpolitikai és az augsburgi

vallásbéke (1555) óta élvezett vallási függetlenség mellé megkapták a külpolitikai függetlenséget is. A

császár ezután csak a fejedelmek beleegyezésével adhatott ki birodalmi törvényt, vethetett ki adót,

üzenhetett hadat és köthetett szerződést. A birodalmi városok ugyanolyan jogokat kaptak, mint a

fejedelmek, gazdasági hanyatlásuk miatt azonban jelentőségük egyre csökkent.

A háború német győztesei a nagyobb fejedelmek voltak, akik megnövelhették államaik területét.

Brandenburg Kelet-Pomerániával, a szekularizált mindeni, kammini, halberstadti püspökségekkel,

valamint a magdeburgi érsekséggel gyarapodott, Szászország Lausitzot kapta meg, Bajorország pedig

megtarthatta a korábban elnyert Felső-Pfalzot és a választófejedelmi címet. Svédország két szövetségese,

a württembergi és hessen-kasseli fejedelem visszakapta elkobzott területeit. A néhai „téli király”, a cseh

koronát elfogadó, majd mindenét elveszítő V. Frigyes pfalzi választó fia, Károly Lajos pedig Rajna-

Pfalzot és apja választófejedelmi rangját kapta vissza, így ezután nem hét, hanem nyolc fejedelem vett

részt a császárválasztáson.

A vesztfáliai békében ismerték el először hivatalosan, hogy sem Hollandia, sem Svájc nem tartozik a

Német-római Császársághoz. Franciaország és Svédország pedig kezességet vállalt a birodalmi

alkotmányért, vagyis lehetőséget kapott arra, hogy újra meg újra beavatkozzon az alaposan meggyengült

császárság ügyeibe.

Aláírások és pecsétek a vesztfáliai békeokmányon

A nyugat-európai rendezés

Spanyolország a teljes kimerülés felé közeledett: egyszerre kellett harcolnia Hollandia és Franciaország

ellen Dél-Németalföldön, Észak-Itáliában és Brazíliában, helyőrséget tartott fenn Pfalzban, támogatni

próbálta osztrák rokonait, s szembe kellett néznie lázadó portugál, katalán, nápolyi és szicíliai alattvalóival

is. A spanyol kormány belátta, hogy ennyi fronton nem folytathat háborút, s csak az volt a kérdés, melyik

ellenfelével kössön békét annak érdekében, hogy a másikat legyőzze. Végül Hollandiának tett

engedményeket. IV. Fülöp átengedte a hollandoknak Portugáliától szerzett gyarmatait, a spanyol

gyarmatokkal való kereskedelem szabadságát azonban – amelyet a Holland Kelet-indiai Társaság

nyomására a holland delegáció követelt – nem volt hajlandó biztosítani.

Münsterben 1648. január 31-én írták alá a spanyol–holland szerződést. Spanyolország elismerte a hét

észak-németalföldi tartomány, Gelderland, Holland, Zeeland, Utrecht, Friesland, Overijsel és Groningen,

valamint „társult területeik” (Flandria és Brabant részei, továbbá Maastricht) függetlenségét (Drenthe

tartománytól ekkor még megtagadták az önálló képviseletet). Hollandia engedélyt kapott arra is, hogy a

spanyol kézen maradt Antwerpen kereskedelmének korlátozására lezárja a Schelde folyó torkolatát. A

spanyol kormány még a hollandiai katolikusok számára sem tudott engedményeket elérni. Hollandia

győztes nagyhatalomként került ki a háborúból, bár e nagyhatalmi státus csak néhány évtizedig volt

fenntartható.

Spanyolország abban reménykedett, hogy ezután Franciaország ellen fordíthatja egész flandriai seregét, s

a császárral összefogva legyőzheti északi szomszédját. A Mazarin bíboros vezette francia kormányzatnak

azonban a svédekkel összhangban sikerült olyan vereségeket mérnie a császári csapatokra, hogy III.

Ferdinánd belátta: nem harcolhat tovább Spanyolország érdekében. IV. Fülöp nagy felháborodással

fogadta, hogy rokona „cserbenhagyja” őt, s a háború egyik nem várt következménye annak az évszázados

spanyol–osztrák szövetségnek a meggyengülése volt, amely V. Károly kora óta oly riasztó fenyegetést

jelentett Európa államai számára.

Mazarin szerette volna alaposabban kihasználni Franciaország javára a Habsburgok szorult helyzetét, s

már éppen arra készült, hogy helyet követel az ifjú XIV. Lajos király számára a német birodalmi

gyűlésben, amikor a háborús adókkal túlterhelt francia társadalom lázongása (a Fronde) rákényszerítette a

békekötésre. A vesztfáliai béke elismerte a csaknem száz éve elfoglalt Metz, Toul és Verdun püspökségek

francia kézre kerülését, átengedte a piemonti Pinerolo várát, a Rajna jobb partján fekvő Breisachot, s

lehetővé tette, hogy Franciaország helyőrséget tartson Philippsburgban. Ezenkívül a francia király

megszerezte a császártól – hiszen nem a birodalommal, csak a császárral állt hadban – Elzász déli részét.

Ez egy végtelenül bonyolult birtokátruházási művelet volt, számtalan későbbi vita forrása. A császár

ugyanis Felső-Elzász tartománygrófja és tíz birodalmi város kormányzója volt, ezért a németek szerint

csak korlátozott jogokat engedhetett át a franciáknak, Mazarin azonban már „egy nagy tartomány

elcsatolását” emlegette.

A franciák számára rendkívül nagy siker volt, hogy az elzászi városok birtokbavételével megszakíthatták a

délről Németalföld felé vezető spanyol katonai útvonalat. A spanyol–francia háborút azonban nem a

vesztfáliai, hanem a tizenegy évvel később megkötött pireneusi békeszerződés zárta le, amellyel

Franciaország újabb területeket szerzett: északon Artois-t és Flandria egy részét, délen pedig Roussillont

és Cerdagne-t. Franciaország számára e békék a több mint száz éve fenyegető spanyol hatalom megtörését

s a későbbi hódítások előkészítését jelentették, Spanyolország számára pedig a nagyhatalmi státus végét.

„A szuperhatalom szerepére az ország sohasem volt megfelelően felkészítve – írta Henry Kamen brit

történész. – Sok spanyol is ellentétesnek érezte e szerepet az ország érdekeivel, a nemzet azonban vitézül s

nemegyszer dicsőségesen ragaszkodott hozzá. A rocrói csatában [az első jelentősebb vereség során, 1643-

ban] a szövetségesek törtek meg s szaladtak szét, a kasztíliai terciók azonban megvetették a lábukat, és

inkább valamennyien meghaltak.”

Észak- és Kelet-Európa

A háború egyik legfőbb nyertesének Svédország bizonyult. A svéd kormányzat három célt tűzött ki maga

elé: a „satisfactiót”,vagyis igényeik tartományokkal történő „kielégítését”, Svédország „biztonságát”

garantáló intézkedéseket, valamint készpénzzel történő „jóvátételt”. Egész Pomeránia átadását azonban a

franciák sem helyeselték, a császári diplomatáknak pedig sikerült Franciaországot Svédország ellen

kijátszani, s mindkettő ellen felkelteni a német „patriotizmus” érzelmeit. Svédország még így is elnyerte

Nyugat-Pomerániát, Wismar, Neukloster, Wildeshausen városokat, valamint a brémai érsekség és a

verdeni püspökség egymással szomszédos területeit. Ezzel uralma alá vonta a legnagyobb német folyók

(az Odera, az Elba és a Weser) torkolatait, s azokat a kikötőket, amelyekből Svédországra lehetett volna

támadni. A svéd király képviselője ezentúl helyet foglalhatott a birodalmi gyűlésben is. A területek

felosztása során mind a svéd, mind a császári diplomaták gyakran emlegették az aequilibrium, vagyis a

hatalmi egyensúly elvét, amely nem volt új eszme, a vesztfáliai békekötés azonban hozzájárult szélesebb

körökben történő elterjedéséhez.

Hátravolt még a jóvátétel. A svéd kormány kétmillió tallérra becsülte éves háborús kiadásait, s ezért az

1630-tól 1643-ig tartó időszakra hivatkozva 26 millió tallért követelt. A német diplomatáknak ezt az

összeget végül sikerült 5 millióra lealkudniuk. A svéd csapatok kivonásáról még évekig tárgyaltak a

vesztfáliai béke után, s az utolsó svéd katonák csak 1654-ben vonultak vissza a Balti-tengerhez. Ahogy a

háború nyugaton is csak az 1659-es pireneusi békével fejeződött be Franciaország és Spanyolország

között, úgy keleten is több mint egy évtized kellett ahhoz, hogy egy időre elhallgassanak a fegyverek.

Lengyelország általában a császár mellett foglalt állást, ezért a császár adósságainak fejében két sziléziai

hercegséget kapott, biztosíték gyanánt. A lengyel–svéd konfliktus azonban az északi háborúhoz (1655–60)

vezetett, amelybe bekapcsolódott Ausztria, Oroszország, Dánia és Erdély is, a lengyel–orosz harcok pedig

az andruszovói békéig (1667) elhúzódtak. A svéd birodalom egyre nőtt, a svéd hegemónia azonban (akár a

holland nagyhatalmi státus) inkább a szomszédos országok ideiglenes gyengeségének volt köszönhető,

mint a mindössze kétmilliós anyaország saját erőforrásainak. Ennek ellenére a következő fél évszázad

során Svédországnak még sikerült megőriznie nagyhatalmi szerepét.

És milyen következményekkel járt a vesztfáliai béke a három részre szakadt Magyarország számára? Mint

tudjuk, Erdély fejedelme, Bethlen Gábor több Ausztria elleni hadjárattal (1619–21, 1623, 1626)

kapcsolódott be a háborúba, a nikolsburgi (1621), bécsi (1624) és pozsonyi (1626) békékkel pedig

nemcsak Erdély területét növelte meg, de sikerült újra meg újra biztosítania a magyarországi rendek

szabadságjogait is. „Olyan állam létére, amelynek szinte semmilyen erőforrásai sem voltak a tartósabb

háborúzásra, Erdély meglepően nagy sikereket ért el a harmincéves háborúban” – írta Geoffrey Parker brit

történész. Bethlen utóda, I. Rákóczi György 1643-ban csatlakozott a svéd–francia szövetséghez, s a linzi

békében (1645) rákényszerítette III. Ferdinándot a magyar protestánsok szabad vallásgyakorlatának

elismerésére. Erdély végül bekerült az 1648-as békeokmányokba is.

Magyarország számára hosszú távon talán az volt a béke legjelentősebb következménye, hogy olyan,

harcokban megedződött és tapasztalt császári tábornokokat lehetett ezután a siker nagyobb reményében a

török ellen küldeni, mint Montecuccoli vagy Piccolomini. Montecuccoli mellett tanulta ki a hadvezetés

mesterségét az ifjú Lotharingiai Károly is, aki pár évtized múlva annak a császári hadseregnek a

főparancsnoka lesz, amely visszafoglalja majd Magyarországot a töröktől. Aligha túlzunk tehát, ha

megállapítjuk, hogy a magyarok számára mind a harmincéves háború, mind az azt lezáró béke igen

kedvező következményekkel járt, még akkor is, ha csak hosszú távon hozták meg gyümölcsüket.

A szörnyű háborút lezáró béke híre gyorsan terjedt

DIÓSZEGI ISTVÁN: A bécsi kongresszus

A forradalmi Franciaország által indított háborúsorozat gyökeresen megváltoztatta Európa politikai térképét és a vesztfáliai béke óta fennálló hatalmi viszonyokat. A változtatások azonban nem bizonyultak hosszú életűeknek. Napóleon bukása megmutatta, hogy nem lehet a hatalmi egyensúlyt megbontani, s a vén kontinenst erőszakkal egyesíteni. Bécsben győzelmi tort ülve felosztották a legyőzöttől megkaparintott zsákmányt, miközben helyreállították a dinasztikus legitimitást és az európai hatalmak egyensúlyát. Mindazonáltal ez volt az utolsó nagy európai rendezés, amikor a győztesek és legyőzöttek egy asztalnál ülve, tárgyalások és alkuk nyomán kötötték meg a békét.

A negyedszázados háborúskodás záróakkordjaként a szövetségesek 1814. március 31-én bevonultak a

francia fővárosba, és a világhódító Napóleont lemondásra kényszerítették. Franciaország uralkodója XVI.

Lajos fivére, Provence grófja lett, aki XVIII. Lajos néven foglalta el a trónt. 1814. május 30-án Párizsban

aláírták a békeszerződést, amely megfosztotta Franciaországot összes hódításától. A békeokmány

kilátásba helyezte, hogy két hónapon belül valamennyi hatalom Bécsbe küldi megbízottjait, akik az ott

tartandó kongresszuson részletesen kidolgozzák a szerződés határozatait.

Dinasztikus restauráció

A párizsi békeszerződésben előirányzott két hónap helyett csak jóval később, 1814. szeptember közepétől

kezdtek gyülekezni Bécsben az államfők, kormányfők, külügyminiszterek és nagykövetek, de

mondhatjuk, hogy végül teljes létszámban megjelentek. Az uralkodók közül a vendéglátó I. Ferenc osztrák

császár mellett jelen volt I. Sándor orosz cár, III. Frigyes Vilmos porosz király, a dán, a bajor és a

württembergi király, a badeni és a weimari nagyherceg, valamint számos kisebb ország fejedelme. A

legjelentősebb államok emellett kormányfőikkel, illetve külügyminisztereikkel képviseltették magukat.

Közülük különösen az osztrák Metternich, az angol Castlereagh, az orosz Nesselrode, a porosz

Hardenberg és a francia Talleyrand játszott meghatározó szerepet. A teljes jogú meghatalmazottak és

küldöttek száma 216-ra rúgott, mert összesen 200 állam, város és különféle közösség képviseltette magát.

Csupán Törökország és a Nápolyi Királyság maradt távol, melynek élén Napóleon egykori lovassági

tábornoka, Murat állt.

A kongresszuson a legfontosabb kérdések az öt nagyhatalom – Ausztria, Anglia, Franciaország,

Poroszország és Oroszország – megbízottai elé kerültek, míg a kevésbé jelentős ügyek megtárgyalásába

bevonták Portugália, Spanyolország és Svédország képviselőit is. A kongresszus egésze soha nem ült

össze, és – Friedrich Gentznek, a kongresszus titkárának megjegyzése szerint – tulajdonképpen csak a

tárgyalások eredményeként elfogadott zárójegyzőkönyvben kelt életre. Testet öltött viszont ez az

összejövetel a vég nélküli szórakoztató rendezvényekben, és az utókor nem indok nélkül nevezte el

„táncoló kongresszusnak”.

Az új európai rend bizonyos elveiben egyetértés állt fenn a napóleoni Franciaország fölött győzelmet

aratott nagyhatalmak között. Az új épületet a nemzeti szempontok teljes mellőzésével a dinasztikus

törvényesség, a legitimitás elvi fundamentumán akarták felépíteni. A dinasztiák restaurálását és az

uralkodóházak eredeti birtokhatárainak szavatolását kívánták: minden tekintetben visszakanyarodást a

francia forradalom előtti állapotokhoz. A legitimitás teóriájából csak ott és annyit kívántak engedni, ahol

azt a klasszikus diplomáciában polgárjogot nyert gyakorlati szempont, az európai egyensúly elve

szükségessé tette.

A tárgyalások során azonban kiderült, hogy az általános elvekben mutatkozó egyetértés nem küszöböli ki

a hatalmi érdekekben mutatkozó ellentéteket. Oroszország rögtön a kezdetkor megbontotta a

nagyhatalmak koncertjét. A cári diplomácia azon az állásponton volt, hogy a rendezés nem mehet végbe

Oroszország nagyarányú területi gyarapodása nélkül. I. Sándor és Nesselrode deklarálta Oroszország

igényét egész Lengyelországra, tehát a korábbi többrendbeli osztozkodás alkalmával Poroszországnak,

illetve Ausztriának jutott lengyel részt is be akarja kebelezni. Mindezért Poroszországot, Szászországot és

Ausztriát a kisebb német fejedelemségek rovására kívánta kárpótolni. Ez utóbbi szögesen ellenkezett a

legitimitás elvével, amelynek éppen Oroszország volt a legfőbb védnöke, de az orosz diplomácia úgy

értelmezte a legitimitást, hogy az nem vonatkozik azokra a dinasztiákra, amelyek Napóleon melletti

kitartásukkal méltatlanná váltak a dinasztikus törvényességre.

A legitimizmus elvét az orosz diplomácia a Franciaországgal kapcsolatos kérdések rendezésénél kívánta

maradéktalanul érvényesíteni. Ez egyszerre jelentette az eredeti francia határok szavatolását és a szomszéd

államok túlzott megerősödésének megakadályozását. Orosz vélemény szerint ugyanis egyedül a

nagyhatalmi rangját megőrző Franciaország ellensúlyozhatta a tengereken és a gyarmatokon vetélytárs

nélkül maradt Angliát. A francia nagyhatalmi rang megtartásának egyik eszköze a német széttagoltság

konzerválása volt, ami ráadásul biztató távlatokat nyitott a cárizmus közép-európai beavatkozása számára.

Angol egyensúlykeresés

Az európai újjárendezés orosz programjára az angol diplomácia reagált a legnagyobb élénkséggel. Pedig a

tervezet a brit érdekövezet számos területét nem is érintette. A tengeri közlekedés szempontjából

kulcsfontosságú területeken – Máltában, Helgolandban, Ceylonban és Fokföldön – az angol fennhatóságot

már a kongresszus összejövetele előtt nemzetközi megállapodások szavatolták. Angliában azonban tudták,

hogy a brit tengeri főhatalom sok tekintetben a kontinentális viszonyok függvénye. Minden olyan

rendezés, amely nem eredményezi Franciaország kellő korlátozását, ugyanakkor Oroszország hatalmát

túlzott mértékben megnöveli, veszélyezteti a brit tengeri és gyarmati pozíciókat. Castlereagh az orosz

tervezettel a nagy koalíciós miniszter, Pitt programját szegezte szembe: az eredeti határai mögé

visszaszorított Franciaországot olyan nagyhatalmakkal és megerősített államokkal kell körülvenni,

amelyek képesek megakadályozni a francia hódító törekvések feléledését. Castlereagh Oroszország

lengyel annexiós terveivel szemben is határozott vétót jelentett be.

Az angol elgondolások támogatásra találtak Ausztriában és Poroszországban. Metternich a Grande Armée

oroszországi katasztrófája óta mélységesen aggódott a cárizmus hatalmi súlyának megnövekedése miatt, a

Lengyelországgal kapcsolatos orosz tervezet pedig kifejezetten osztrák területi érdeket érintett. III. Frigyes

Vilmos és Hardenberg is nehezen tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a már porosz

tulajdonnak tekintett lengyel területek Oroszország birtokába kerüljenek. Az angol diplomácia

erőfeszítései eredményre vezettek: Castlereagh, Metternich és Hardenberg együttesen fordultak I.

Sándorhoz, hogy mérsékelje lengyelországi igényeit. A válasz goromba visszautasítás volt, amelynek

hatására és a szászországi kompenzációban reménykedve III. Frigyes ismét I. Sándor oldalára állt. A

diplomáciai vállalkozás kudarca viszont alkalmat adott Talleyrand-nak, hogy felajánlja együttműködését

Ausztriának és Angliának, és ezzel kiemelje Franciaországot a párizsi béke óta fennálló elszigeteltségből.

Metternich és Castlereagh az ajánlatot elfogadta, s ennek eredményeként 1815. január 3-án aláírták a bécsi

titkos szerződést. A szerződő felek kötelezték magukat, hogy minden eszközzel akadályozni fogják az

orosz, illetve a porosz területi aspirációk megvalósulását, és szükség esetén a háborútól sem riadnak

vissza. Erre az esetre egyenként 150 000 katona kiállítására tettek ígéretet, és kötelezettséget vállaltak,

hogy a békét csak együttesen kötik meg. A szerződéshez Bajorország, Hannover, Hollandia és Hessen-

Darmstadt is csatlakozott.

Az egység helyreállítása

A bécsi titkos szerződés által kilátásba helyezett szakítás mindamellett nem következett be, mert Napóleon

franciaországi visszatérése új helyzetet teremtett. Az excsászár 1815. március 1-jén a dél-franciaországi

Juanban lépett partra, és március 20-án – valóságos diadalmenet után – már a Tuileriákban volt. A

Franciaország-szerte megnyilvánuló szimpátia azonban nem ringatta nyugalomba az újra hatalomra került

diktátort. Tudta, hogy trónjának sorsa a francia határ mentén lábhoz tett fegyverekkel álló szövetséges

seregektől függ. Volt ellenfeleit békés szándékainak kinyilvánításával próbálta mindenekelőtt

megnyugtatni. De azt az eszközt is felhasználta, amelyet a véletlen szerencse adott a kezébe. A bécsi titkos

szerződés egyik példányát ugyanis a Párizsból sebtiben távozó XVIII. Lajos íróasztalán találta. Az

okmányt gyorsan megküldte I. Sándornak, annak bizonyságául, hogy a trónját neki köszönhető Bourbon-

dinasztia és a nagyhatalmi rangját általa visszanyerő Habsburg-ház nem érdemlik meg a támogatását. A

császár azt remélte, hogy a leleplezés elháríthatatlan akadálya lesz az újabb franciaellenes koalíció

kialakulásának.

Reményei azonban nem váltak valóra. A francia veszély hírére helyreállt a felbomlott nagyhatalmi

koalíció egysége. A Franciaország elleni újabb háborút – Metternich javaslatára – még aznap elhatározták,

amikor Napóleon hazatértének híre Bécsbe érkezett. Március 13-án a párizsi békét aláíró nyolc hatalom –

köztük a restauráció Franciaországa – deklarációt adott ki, amelyben Bonapartét mint a „világbéke

feldúlóját” törvényen kívül helyezték. I. Sándor gőgösen jelentette ki: sem békét, sem fegyverszünetet,

sem megbékülést ezzel az emberrel. Március 25-én Ausztria (Metternich), Anglia (Castlereagh),

Poroszország (Hardenberg) és Oroszország (Nesselrode) aláírta a négyes szövetségi szerződést, amelyben

egyenként 150 000 katona kiállítására kötelezték magukat. A szerződéshez Nápoly, Svédország és

Törökország kivételével valamennyi európai állam csatlakozott.

A háború újrakezdése két fontos területen, Itáliában és Németországban önmagában is hozzásegített a

helyzet tisztázásához. A nagyhatalmak részéről nem volt akadálya annak, hogy a Bourbonok és a

Habsburgok visszaszerezzék itáliai pozícióikat, de ehhez előbb el kellett távolítani a Nápolyban uralkodó

Murat tábornokot. A nápolyi király Napóleon franciaországi visszatérésének hírére kétségbeesett lépésre

szánta el magát: proklamálta egész Itália függetlenségét, és hadat üzent Ausztriának. Az erők nem voltak

egyenlőek, és Murat már május folyamán döntő vereséget szenvedett. A Habsburgok visszatérhettek

Közép-Itáliába, a Bourbonok pedig Nápolyba.

A francia fenyegetés Németországban is meggyorsította a rendezést. A chaumont-i szerződés kilátásba

helyezte ugyan Németország föderatív alapon történő megszervezését, de a két német nagyhatalom hajlott

arra, hogy minél több kis német államot bekebelezzen. Most, hogy a nagyhatalmaknak újra katonákra volt

szükségük, a kisebb államok feltételeket szabhattak s hatékonyabban ragaszkodhattak ahhoz, hogy

szuverenitásukat garantálják. 1815. június 8-án 39 állam képviselője aláírta a Német Szövetség alapító

okmányát. Ennek értelmében államszövetség létesült, amelynek tagjai a szövetség bármelyik állama ellen

indított támadást saját maguk ellen irányuló támadásnak tekintik, és kölcsönös fegyveres segítségnyújtásra

kötelezik magukat. A szövetség ügyeinek irányítására Szövetségi Gyűlést hoztak létre, amely

Frankfurtban osztrák elnökség alatt ülésezett, és amelyben a tagállamok lakosságuk számával arányos

szavazati joggal rendelkeztek. A külhatalmak a Szövetségi Gyűlésnél diplomáciai képviselettel

rendelkeztek, a szövetség azonban csak tagállamain keresztül képviseltette magát külföldön. A Német

Szövetség a német államok tömörülése volt, de Holstein birtoklása révén Dánia, Luxemburg birtoklása

révén a Németalföldi Királyság uralkodója, Hannover tulajdona révén pedig Anglia királya is helyet

kapott benne, ugyanakkor nem tartoztak a szövetséghez Ausztria lengyel, magyar és olasz területei,

valamint Poroszország lengyel szerzeményei.

Acte finale

Az általános rendezés sem váratott tovább magára. 1815. június 9-én aláírták a kongresszus

zárójegyzőkönyvét, az Acte finale-t. Az ünnepi aktusnál hét nagyhatalom képviseltette magát. A négy

„nagy”: Oroszország, Anglia, Ausztria és Poroszország; a két szövetséges: Svédország és Portugália;

valamint a továbbra is tárgyaló félnek tekintett Bourbon-Franciaország. A sorból azonban, noha a „hetek”

között lett volna a helye, hiányzott a spanyol meghatalmazott. A Pireneusi-félsziget elégedetlen

nagyhatalma csak jóval később, 1817. június 7-én adta meg a hozzájárulását. A kongresszuson részt vevő

további országok valamennyien csatlakoztak a zárójegyzőkönyvhöz.

Az Acte finale 121 cikkelyt tartalmazott, érvényessége Törökország kivételével valamennyi európai

államra kiterjedt. A zárójegyzőkönyv egésze a hatalmi egyensúly jegyében fogant. Hogy a mérleg nyelve

középen állt meg, az leginkább a két kritikus területen, a francia és az orosz határ mentén látszott. Az

ellentétes irányú angol, illetve orosz törekvések egyenlege a francia határ mentén létrehozott

ütközőállamok láncolata lett. Északon a Belgiummal megerősített Hollandia, keleten a rajnai

tartományokat annektáló Poroszország, délen pedig a Genuával kiegészült Szárd Királyság kapta a

feladatot, hogy az újabb francia hódító törekvések útjába álljon. A védelmi gát 1815. november 20-án

Svájc semlegesítésével vált teljessé.

Az egyensúly érvényesülése az orosz határ mentén abban mutatkozott, hogy Oroszország megkapta

Lengyelország legnagyobb részét (az egész volt Varsói Nagyhercegséget), de szavatolták Ausztria korábbi

lengyelországi birtokait, valamint Poroszország szerzeményeinek egy részét is. Az angol–orosz

egyensúlyt az is megerősítette, hogy törvényesítették Anglia korábbi gyarmati szerzeményeit – Máltát,

Helgolandot, Ceylont és Fokföldet –, noha a kontinentális mérleg szempontjából ez csupán formalitásnak

számított.

A hatalmi mérleg a porosz és osztrák határok meghúzásánál is mértékadónak számított. Mindkét hatalom

visszakapta azokat a területeket, amelyeket a Franciaországgal 1795 óta kötött békeszerződésekkel

elveszített. Poroszország Vesztfáliát a Rajna mentén és Pozent Lengyelországban, valamint Tirolt,

Vorarlberget, Karintiát és Krainát az egykori Szent Birodalomban. Továbbá, amiért kénytelen volt

átengedni Oroszországnak a harmadik lengyel osztozkodás alkalmával szerzett területeket (Varsó és

Krakkó környékét), kárpótlásul megkapta a Szász Királyság területének felét és a svéd Pomerániát. Az

angol biztonsági szempontok ugyanakkor lehetővé tették számára a rajnai tartományok (Trier, Köln,

Aachen és Berg) megszerzését, valamint Vesztfália területének megnövelését.

Ausztria területi restaurációja sem volt maradéktalan, hiszen Hollandia (új nevén a Németalföldi

Királyság) az osztrák Belgium megszerzése révén növekedett rangos hatalommá. Az angol diplomácia

azonban bőséges kárpótlást nyújtott a Habsburgoknak Itáliában. Osztrák tulajdon lett Velence, Isztria és

Trieszt, a közép-itáliai trónokra, Toscanába, Modenába és Pármába pedig Habsburg-leszármazottak

kerültek. Emellett a Habsburgok birodalmukhoz csatolhatták Dalmáciát és Salzburgot is. A Német

Szövetség alapító okmányát beépítették a kongresszus zárójegyzőkönyvébe. Végezetül említést érdemel,

hogy új államként létrehozták Luxemburgot és a Krakkói Köztársaságot. Norvégiát elvették Dániától, és

Svédországhoz csatolták.

A zárójegyzőkönyvbe foglalt intézkedések életbeléptetése mindaddig kérdéses maradt, amíg

Franciaországban Napóleon uralkodott. A visszatért császárnak ezért számolnia kellett a négyes szövetség

által 1815. március 25-én kilátásba helyezett fegyveres fellépéssel. Jóllehet a katonai helyzet a franciák

számára kedvezőtlen volt – minden francia katonára négy szövetséges fegyveres jutott –, Napóleon mégis

maga kezdeményezett: megtámadta a koalíciót, még mielőtt az összpontosíthatta volna erőit. A modern

hadviselés általa bevezetett metódusa az adott helyzetben hazardírozás volt. Az északon előretörő francia

hadsereg csak visszaszorítani tudta a poroszokat, megverni nem, és amikor június 18-án az angolok

arcvonalának feszült, oldalába kapta a tegnapelőtti ellenséget. Waterloo, a kis belga község egy

tüneményes politikai és katonai pályafutás utolsó állomása lett.

Napóleon számára már csak a lemondás maradt, és utána a Szent Ilona-szigeti száműzetés, ahonnan egy

negyedszázad múlva haló poraiban kerül majd vissza. Franciaországnak azonban, amely újra a koalíció

ítélőszéke elé került, viselnie kellett a „száz nap” következményeit: az 1815. november 20-án aláírt

második párizsi békében területcsonkítással (Saalouis, Saarbrücken és Savoya maradéka), hadisarc

kirovásával (700 millió frank) és keleti megyéinek 5 évre kilátásba helyezett megszállásával büntették. Az

ugyanezen a napon aláírt újabb négyes szövetség (Anglia, Ausztria, Poroszország és Oroszország

részvételével) fegyveres fellépést helyezett kilátásba minden olyan esetre, ha Franciaország a békét újra

megbontaná.

A hit oltalma alatt

Napóleont száműzték, Franciaországot kalodába szorították, Európa népeit az abszolutizmus börtönébe

zárták. Mindennel rendelkeztek, és mindent elrendeztek a bécsi törvényszék bírái, csak egyben nem voltak

biztosak: sikerült-e visszaszerezniük a lelkek fölötti uralmat is. Megsejtették, hogy uralmuk csak úgy lehet

ismét teljes, ha a szívekből is száműzik a szabadság és a függetlenség vágyát. A küzdelemben azonban

már csak ósdi fegyverekkel rendelkeztek. A romjaiból helyreállított feudális Európát a hit oltalma alá

helyezték, 1815. szeptember 26-án Párizsban, a legyűrt forradalom fővárosában I. Sándor, I. Ferenc és III.

Frigyes Vilmos életre hívta a Szent Szövetséget. A három uralkodó „elszakíthatatlan testvériség szálaival”

kötődött egymáshoz, s kötelezte magát, hogy népeit abban a szellemben fogja irányítani, „amely őket

lelkesíti a vallás, a béke és az igazság megvédésére”. A keresztény társuláshoz a pápa és a török szultán,

valamint az angol régens kivételével valamennyi európai uralkodó csatlakozott. Amikor a koronás

államfők ellátták kézjegyükkel a „Szentírás igéi szerint” készült okmányt, szentül hitték, hogy ezzel a

bécsi kongresszus zárójegyzőkönyvére is ráütötték az örökkévalóság bélyegét.

A bécsi kongresszus döntései, amelyek megfeleltek a hatalmi egyensúly és a legitimitás

követelményeinek, mégsem bizonyulhattak tartósnak, mert figyelmen kívül hagyták a 19. század

legjelentősebb eszmei-politikai áramlatát: a nacionalizmust. A nemzeti államok kialakításának igénye

alapjaiban kérdőjelezte meg a bécsi kongresszuson elfogadott rendezést. Az egymást követő események

lényeges változtatásokat eredményeztek, s ezek végül nemzetközi jogi szankcionálást nyertek, ami a bécsi

zárójegyzőkönyv vonatkozó cikkelyeinek helyébe lépett. Belgium az 1830. augusztus 25-ei brüsszeli

forradalom eredményeként elszakadt a Németalföldi Királyságtól, s a londoni konferencián 1831. július

26-án a bécsi szerződést aláíró 5 nagyhatalom elismerte Belgium függetlenségét és semlegességét.

Ausztria 1859-ben a Szárd Királyság és Franciaország elleni háborúban vereséget szenvedett, s az 1859.

november 10-én aláírt zürichi béke értelmében lemondott Lombardia birtokáról. 1859–60 folyamán

Párma, Modena, Toscana, valamint Nápoly csatlakozott a Szárd Királysághoz, aminek eredményeként

létrejött az Itáliai Királyság. Anglia, illetve Franciaország ezt különböző megfontolásokból tudomásul

vette, ellenszolgáltatásul a Szárd Királyság az 1860. március 24-én aláírt torinói szerződésben átengedte

Nizzát és Savoyát Franciaországnak. Az 1866-os háborúban Ausztria vereséget szenvedett

Poroszországtól, és az 1866. augusztus 23-án aláírt prágai béke értelmében elismerte a Német Szövetség

feloszlatását, az 1866. október 3-án aláírt bécsi békében pedig az Olasz Királyság javára lemondott

Velencéről. Az 1866. augusztus 18-án kötött német szövetségi szerződés értelmében a Majna vonalától

északra fekvő német államok Poroszország vezetésével Északnémet Szövetséggé alakultak. Az 1870–71-

es porosz–francia háború eredményeként 1871. január 18-án Versailles-ban kikiáltották a Német

Császárságot. Norvégia 1905-ben felbontotta az uniót Svédországgal, és az 1905. szeptember 23-án aláírt

karlstadti egyezménnyel Svédország ezt tudomásul vette. A kelet-közép-európai és kelet-európai térséget

érintő változássorozat, illetve ennek nemzetközi jogi jóváhagyása pedig az első világháború után

következett be.