Kertész Imre: A kudarc

Kertész ImreA kudarc

(Részlet)

(Részlet)

Magvető

© Kertész Imre, 1988Kertész Imre

A kudarcMagvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT.

ISBN: 978-963-14-2808-7

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

4

Az öreg az iratszekrény előtt állt. Gondolkodott. Reggelvolt. (Aránylag: tízre járt.) Ilyen idő tájt az öreg mindig gon-dolkodni szokott.

Sok gondja-baja volt az öregnek, volt tehát min gondol-kodnia.

De az öreg nem azon gondolkodott, amin gondolkodniakellett volna.

Hogy min gondolkodott, nem tudhatjuk pontosan. Csakannyi látszott rajta, hogy gondolkodik, a gondolatai nem.Meglehet, nem is gondolkodott. Csak hát reggel volt(aránylag: tízre járt), s megszokta, hogy ilyen idő tájt min-dig gondolkodni szokott. Olyan nagy rutinra tett már szertaz  öreg a  gondolkodásban, hogy olyankor is képes volta gondolkodás látszatát kelteni, amikor pedig nem is gon-dolkodott, noha esetleg ő maga is úgy képzelte, hogy gon-dolkodik. Ez az igazság, nincs rajta mit szépíteni.

Az öreg tehát gondolkodva (gondolataiba merülve) álltaz iratszekrénye előtt.

Aligha kerülhetjük el, hogy e ponton szót ne ejtsünk errőlaz iratszekrényről.

Ezen iratszekrény ama sarkos könyvszekrény közvetlenutóda volt, amelynek két szára az utcai oldalával nyugat-nak forduló szoba délnyugati sarkát foglalta el, pontosana déli-északi hosszirányú ablakfelület déli szegélyétől a sa-rokig, valamint a kelet-nyugati hosszirányú fal mentén el-helyezett sublóttól úgyszintén a  sarokig húzódván, nyu-gat felé, a falnak egy kb. 120 cm. hosszúságú kitüremke-dése mellett, mely kitüremkedés rendeltetését senki sohatisztázni nem tudta, s amelyet egy ragasztott falemez (mint-egy a könyvszekrény tartozéka) borított (mintegy szégyen-lősen) (s feltűnően rossz ragasztással) ha nem is egészena mennyezetig, de a könyvszekrény – vagyis úgy jó 2 m. –teljes magasságában.

Ha már így belebonyolódtunk, nem hallgathatjuk el, hogya  fent említett könyvszekrény viszont két néhai rekamiéágyneműtartójából készült egy közeli asztalosmester lele-ménye folytán, míg egy távolabbi kárpitosmester pedig a re-

5

kamié kárpitanyagából állított elő két korszerű heverőt, me-lyek áthúzva bár, de még ma is állnak a szoba északi falánaknyugati, illetve keleti sarkaiban.

Talán megemlékeztünk már arról, hogy reggel volt.(Aránylag: tízre járt.) Most módunkban áll ezt továbbikörülményekkel is kiegészíteni: gyönyörű, langyos, kissépárás, de verőfényes nyárutói (őszelői) reggel volt.

Miközben az  öreg ebben az  aránylag reggeli órában –tízre járt – az iratszekrény előtt állt és gondolkodott, futólagkísértésbe esett, hogy becsukja az ablakot.

De nem volt szíve hozzá, oly gyönyörű volt odakintez a langyos, kissé párás, de verőfényes nyárutói (őszelői)reggel.

Olyan volt, mintha az iratszekrény előtt álló és gondol-kodó öregre, valamint tágabb környezetére egy halványankéklő üvegbura borult volna.

Ez a  hasonlat – mint egyébként a  találó hasonlatokáltalában – a felpezsdülő asszociációk révén előálló fokozottérzékletességet kívánja szolgálni. Egy nagy forgalmú utcaszámtalan forrásból eredő lármáját és bűzeit kellene ugyan-is odaképzelnünk egy szorosan záródó üvegbura alá; mertilyen utcára nyílott az ablak, amelytől kissé déli irányban –vagyis ha szemközt állunk vele, balra – az öreg az iratszek-rény előtt állt és gondolkodott.

Förtelmes egy utca volt.A Hazugság Szurdoka – így hívta az öreg.Valójában egy mellékutca volt csupán. (Hivatalos minő-

sítése szerint.)Ámde, két főútvonal közé szorulva, ez a mellékutca – mi

egyebet is tehetett volna? – két főútvonal forgalmát bonyo-lította le.

A járda szélén, észak-déli hosszirányban, különfé-le jelzőtáblák meredeztek (megannyi kiáltó jelképeia  hiábavalóságnak), míg az  utca déli torkolatát –mely egyszersmind egy  elágazó főútvonalnak és  háromösszetalálkozó mellékutcának volt a csomópontja – egy for-galmi lámpa zárta le, mely úgy viselkedett, mintha ez az ut-

6

ca csakugyan egy  mellékutca volna: vagyis az  előttebőgő, dübörgő és  reszketve toporzékoló autócsodából –amelyben az úgyszólván kölyökméretű törpéktől a  vonta-tó óriásokig mindenféle nagyságrend előfordult (a megfe-lelő kipárolgásokkal és hangrezgésszámmal) (mely utóbbiolykor meglepő ellentétben állt a mérettel, noha többnyireazért mégiscsak inkább arányosnak bizonyult) – mindösszekét-háromnak engedélyezett áthaladást, mielőtt ismét tilos-ra váltott volna vissza.

Hivatalosan villamos nem közlekedett az utcában.Nem hivatalosan azonban itt tette meg útját egy bizonyos

kocsiszínből ki, illetve oda befelé tartó valamennyi villamos,melyek tulajdonképpen a két főútvonal valamelyikén köz-lekedve mintegy szóra sem érdemes módon haladtak csakkeresztül ezen a két főútvonal közé szorult mellékutcán.

A Hazugság Szurdokából bőgés, hörgés, csikorgás, csö-römpölés, jajszó és  fékeveszett kurjongatás tört fel, akáregy fortyogó katlan mélyeiből, a hol feketéllő, hol csupánszürkéllő, az  est beállta után (s a  tél beállta előtt) (merthiszen a kéményeket mind ez  ideig még szóra sem érde-mesítettük) mindenesetre már inkább csak renyhén kéklőgázok közül – míg hajnali fél négy órakor az utca északitorkolatában fel nem tűnik a garázsaikból érkező autóbusz-rajok (s egyszersmind az új nap új fekete gázainak) első,üres farát sárló kancaként dobáló, őrjöngve vágtázó hírnö-ke.

Ezt az  észak-déli (vagy dél-északi) hosszirányú utcátmindössze tíz-tizenöt ház szegélyezte, mégis erreaz aránylag kevés házra egy egész történelmi korszak ütöt-te rá bélyegét, ami – sajátságos módon – a térben dél-északihosszirányban nyert időrendi kifejezést.

A negyvenes évtized első fele az  utca keleti oldalánaka közepére esett.

Ezeket az esztendőket a háború, építkezéseit a  sürgőstőkebefektetés, az ezzel, valamint a háborús anyaghiánnyalegyütt járó hevenyészettség jellemezte.

7

Egy ilyen ház második emeleti garzonlakásában lakottaz öreg (egy szoba, előszoba, fürdőszoba, teakonyha, össze-sen 28 m2., tanácsi bérlemény, bére 120 Ft-tól növekvő-ben – a lakbéremelések üteme szerint –, jelenleg még min-dig csak 300 Ft), házastársi jogon évtizedek óta ideiglene-sen bejelentve (lévén, hogy állandó bejelentője – közvetlencsaládtag jogán – anyja lakásába szólt, jóllehet ott soha,még ideiglenesen sem lakott, de  tekintetbe véve az  időshölgy remélhetően az emberi élet legvégső határáig terje-dő, ámde végezetül mégiscsak kikerülhetetlen...) (egyszó-val, hogy a végezetül ki nem kerülhető esemény következ-tében megüresedő lakás e  furfang révén majd az  öregreszálljon) (ha e furfangot – de a szokásjog alapján ez remél-hető – az illetékes tanácsi szerv is méltányolja) (s jóllehetott is csupán egy  szobáról volt szó, ámde nagy szobáról,zöldövezetben és teljes komforttal, minélfogva – legalábbiscserealapnak – az a lakás – ahová az öreg állandóan volt be-jelentve, de ahol soha, még ideiglenesen sem lakott – még-iscsak kétségkívül alkalmasabb).

Mivel ennek a lakásnak – annak tehát, amelyben az öregideiglenes bejelentővel ugyan, de állandóan lakott – a be-rendezése már eleve a  legszükségesebbre korlátozódott,bízvást remélhető, hogy amit a  legszükségesebből mostalább a leges-legszükségesebbekként kiemelünk, az – tör-ténetünk viszonylatában – legalábbis nem szükségtelen.

A (bejárati ajtótól) kelet-nyugati hosszirányú előszobát,amely középen egy  mázolt faléccel kettéosztottkatedrálüvegű ajtó révén (pontosabban – az  előszoba le-vegőtlensége miatt – ennek a  mindig nyitva álló ajtó-nak a  mellőzésével) vezetett a  lakószobába, déli oldalána teakonyhába, attól nyugatra a  fürdőszobába nyíló ajtókhatárolták, a még nyugatabbra szabadon maradó, kb. 80 cm. hosszúságú falfelület pedig egy előszobafogasnak (ka-laptartóval) engedélyezett teret.

8

Az előszoba északi falát teljes hosszában, ajtókerettől aj-tókeretig egy tetszetős műkarton anyagból készült függönyborította, mögötte elmés fogas- és polcrendszer iparkodottfeledtetni az egykor itt álló s az öreg feleségének állhata-tos ellenszenvével hosszú időn keresztül eredményesen da-coló két egyenlőtlen méretű, otromba előszobaszekrényt,melyek azonban – az anyagok állítólagos természete sze-rint – mégsem vesztek el, csupán átalakultak ezzé a bizo-nyos elmés fogas- és polcrendszerré, sőt az egyik előszo-baszekrénynek egy kb. 7 x 7 centiméteres eredeti darab-ja (mely a rajta látható viaszpecsét miatt érdemel említést)(amely viaszpecsét feliratát ugyan már csaknem olvasha-tatlanná tette az évek során meg-megismétlődő mázolásoksárgásfehér festékrétege) még történetünk időpontjában ismegtalálható az öreg egyik papírdobozában (hogy melyik-ben, azt ő maga sem tudta).

Ezzel már el is érkeztünk a közepén egy mázolt faléc-cel kettéosztott katedrálüvegű ajtóhoz, amelyen keresztül(pontosabban – az előszoba levegőtlensége miatt – enneka mindig nyitva álló ajtónak a mellőzésével) beléphetünka lakószobába.

Ennek az (utcai oldalával nyugatnak forduló) szobánaka délkeleti sarkában egy cserépkályha, a cserépkályhátólészakra, illetve nyugatra – a  megfelelő hézagokbeszámításával – egy-egy karosszék (Maya II. típus,a  felhasznált anyagok: bükkfa, nitrólakk, P. P. heve-der, poránhab, bútorszövet, a  bútor minősége megfelela 8976/4/72 és a 8977-68. sz. MSZ előírásainak, NEDVES-SÉGTŐL ÓVNI!), a karosszékek között (s a cserépkályhátólkissé északnyugatra) egy lendületes ívű állólámpa (kb. öt-évenkint váltakozó ernyővel), valamivel még északnyuga-tabbra pedig apróka, pálcikalábakon nyugvó, ingatag va-lami állott, a termék Minőségi Bizonyítványa szerint: minigyermekasztal, I. o. speciális, többrétegű enyvezett, I. o. ke-mény lombos fűrészáru – funkcionális rendeltetését tekint-ve azonban inkább afféle dohányzóasztalka.

9

A cserépkályhától (a megfelelő hézag beszámításával)északra eső karosszék után újabb (kisebb) hézag, majda katedrálüvegű ajtó, pontosabban – mivel az előszoba leve-gőtlensége miatt ez az ajtó mindig nyitva állott – egy ajtó-nyi rés, aztán a katedrálüvegű ajtó katedrálüvegű szárnya,mögötte hézag, a  hézag után – már a  szoba északkele-ti sarkában – az  egyik heverő rövidebbik oldala, aztána szobasarok, majd – már az északi fal mentén – a heve-rő hosszabbik szegélye, hézag, alacsony sublót, hézag, vé-gül pedig a másik heverő következett, amelynek hosszab-bik oldala viszont már a  szoba nyugati falához simult,észak-déli hosszirányban benyúlva egészen az  ablak alá,ahol, még délebbre, hézag, azután egy asztal (pontosabbanaz asztal, a lakás egyetlen tulajdonképpeni asztala) húzó-dott tovább, egyre délebbre, csaknem a szoba délnyugatisarkáig, amelynek elérésében csupán az e sarokban álló,s a figyelmes olvasó számára már bizonyára nem egészenismeretlen bútordarab akadályozta meg.

Jóval egyszerűbb a feladatunk, ha a cserépkályhától (amegfelelő hézag beszámításával) nyugatra álló karosszék-től, tehát a  szoba déli fala mentén indulunk el; mert ittcsupán megint egy  hézaggal, nyugatabbra alacsony sub-lóttal (a szemközti sublót pontos másával és párjával), hé-zaggal, azon túl egy  falkitüremkedéssel (mely kitüremke-dés rendeltetését senki soha tisztázni nem tudta), végeze-tül pedig – immár a szoba délnyugati sarkában – a könyv-szekrénynek és az iratszekrénynek azzal a hibridjével akaddolgunk, azzal a könyv- és iratszekrény-kentaurral (ha sza-bad ilyen fogalom- és képzavarba bocsátkoznunk), amelyelőtt, egy  gyönyörű, langyos, kissé párás, de  verőfényesnyárutói (őszelői) reggelen – amely áthatolhatatlan üveg-buraként borult rá és  tágabb környezetére – az öreg álltés gondolkodott.

Hogy elejét vegyük a  máris bizonyára kialakult kép-zeletek végleges megrögzülésének: eddigi elfogulatlanszóhasználatunk e ponton alighanem némi tisztázásra szo-rul.

10

Amiként – például – az iratszekrény nem volt igazi irat-szekrény; vagy – hogy egy másik példával éljünk – az öregmellékutcája (a Hazugság Szurdoka – így hívta az öreg) nemvolt igazi mellékutca: ugyanígy nem volt az öreg sem igaziöreg.

Öreg volt persze (hiszen ezért is hívjuk őt öregnek).Mégis: nem attól volt az öreg öreg, hogy öreg volt – vagy-

is nem volt öregember (bár persze fiatal sem volt) (hiszenezért is hívjuk őt öregnek).

Alkalmasint az  volna a  legegyszerűbb, hamegmondanánk, mennyi idős volt (ha nem irtóznánkaz olyan szerfölött kétes bizonyosságoktól, amelyek évrőlévre, napról napra, sőt óráról órára változnak) (s ki tudná,hány évet, napot és órát ível át történetünk) (s hogy ez az ívtulajdonképpen merrefelé is görbül) (minek következtébenegyszerre csak abban a helyzetben találhatjuk magunkat,hogy elhamarkodott kijelentéseinkért többé nem állhatunkhelyt).

Jobb híján hadd támaszkodjunk hát egy – semmi esetresem túl eredeti – megfigyelésünkre:

Ha az  ember vállát egy  jó fél évszázad nyomja, akkorvagy megroggyan, vagy pedig valahogyan megáll, fenna-kad (mintegy az idő horgán) (mely horog persze egyre húz-za és ráncigálja, ki a túlparti pusztaságba, a nedvdús szí-nek és  a  tapintható formák közül az  árnyszerű, szikkadtelvontságba), s beáll egy tartós pillanat, mely olyan, akárhaitt se volna, vagyis azzal a  csalóka látszattal kecsegtet,mintha valami még nem dőlt volna el végérvényesen (mint-egy, hogy elég erős-e a zsineg) (s jóllehet mindnyájan tud-juk: már hogyne volna – mégis, az a körülmény, hogy – a biz-tosabb fogás kedvéért – egy kicsit utánaenged, máris tévhi-teket ébreszt) (kiváltképp olyasvalakiben, akinek ezt a zsi-neget már sikerült elszakítania egyszer) (ámde ne vágjunkelébe történetünknek).

Ha tehát a  továbbiakban is fenntartjuk – márpedigfenntartjuk –, hogy az  öreg öreg volt, úgy ezta szóhasználatunkat (melyet nem az öreg megjelenése ad

11

a szánkba, de nem is a látszatok mögé hatoló fölényes, anya-könyvhivatal-vezetői tudás) nyilván valami mással kell meg-alapoznunk.

Mi sem könnyebb ennél.Az öreg ugyanis úgy érezte magát – s hogy erre lényegé-

ben minden oka megvolt, azt aligha vitathatnánk –, mint akiöreg, mint akivel többé semmi sem történhet, semmi új, sejó, se rossz (fenntartva a kissé jobb vagy a kissé rosszabbazért korántsem egylényegű esélyeit) (ámbár a  lényegenez  lényegileg nem változtat semmit): mint akivel mindenmegtörtént már (az is, ami megtörténhet még, vagy amimegtörténhetett volna), mint aki halálát – ideiglenesen –kijátszotta, életét – végérvényesen – leélte, bűneiért elnyer-te szerény jutalmát, erényeiért szigorú büntetését, s márrégóta állandó szereplő azon a szürkelistán, amelyet – kia megmondhatója, hogy hol és hogy miféle sugallatok sze-rint – a létszámfölöttiekről vezetnek; s mint aki mindennekellenére nap nap után arra ébred, hogy mégis létezik (s eztnem is érzi olyan kellemetlennek) (mint amilyennek talánérezhette volna) (ha mindent mindig tekintetbe vesz) (amitazonban egyáltalában nem tett).

Ennélfogva tehát semmi sem szól amellett, hogy netalánazt higgyük: ezeken a  dolgokon gondolkodott, amikoraz öreg az iratszekrény előtt állt és gondolkodott.

Nem: mindössze arról van szó, hogy reggel volt –aránylag: tízre járt –, s ilyen idő tájt az öreg mindig gondol-kodni szokott.

Ez volt az életrendje.Mindennap, ahogy eljött a tíz óra (körülbelül), azonnal

gondolkodni kezdett.A körülményeiből adódott ez  így; tíz óra előtt ugyan-

is nem kezdhetett el gondolkodni, ha viszont csak későbbfogott hozzá, akkor szemrehányásokkal illette önmagátaz időveszteség miatt (ami viszont ismét csak további idő-veszteséghez vezetett, vagyis tovább hátráltatta, ha – végle-tes esetekben – éppenséggel teljesen meg nem akadályoztaabban, hogy gondolkodjon).

12

Így tehát tíz órakor (körülbelül), mintegy automatikusans  egészen függetlenül a  gondolkodás intenzitásától – sőtattól is, hogy valójában gondolkodott-e, vagy nem (olyannagy rutinra tett már szert az öreg a gondolkodásban, hogyolyankor is képes volt a gondolkodás látszatát kelteni, ami-kor pedig nem is gondolkodott, noha esetleg ő maga is úgyképzelte, hogy gondolkodik) –, az öreg az iratszekrény előttállt és gondolkodott.

Tíz órakor ugyanis (körülbelül) az  öreg egyedül ma-radt a  lakásban (ami nála a  gondolkodás előfeltételénekszámított), miután felesége már korábban elindult ama kül-telki bisztróba vezető hosszú útján, ahol felszolgálói minő-ségben kereste meg kenyerét (és olykor az öregét is) (haa sors éppen úgy hozta) (és bizony nem egyszer hozta úgy).

Fürdőszobai teendőivel is végzett.Megitta kávéját is (a cserépkályhától – a megfelelő hézag

beszámításával – nyugatra álló karosszékben).Első cigarettáját is elszívta már (fel-alá járkálva a nyu-

gatra nyíló ablak és a keleten bezárt bejárati ajtó között)(kissé oldalazva az  előszoba északi falát borító tetszetősműkarton anyagból készült függöny és a nyitott fürdőszoba-ajtó képezte szűkületben) (mely ajtó tudniillik örökké nyitvaállt, szellőzés céljából, lévén a fürdőszoba még a levegőtlenelőszobánál is levegőtlenebb).

Ez volt tehát az előzménye – ha nem is az oka (ámbára feltétele mindenképpen ) – annak, hogy az öreg tíz órakor(körülbelül) ezen a gyönyörű, langyos, kissé párás, de ve-rőfényes nyárutói (őszelői) nap reggelén is az iratszekrényelőtt állt és gondolkodott.

Sok gondja-baja volt az öregnek, volt tehát min gondol-kodnia.

De az öreg nem azon gondolkodott, amin gondolkodniakellett volna.

Azt sem állíthatjuk azért, hogy legidőszerűbb gondja-ba-ja – az tehát, amin gondolkodnia kellett volna – még csakmeg sem fordult a fejében.

Sőt.

13

„Csak állok itt az  iratszekrény előtt és gondolkodom –gondolta az öreg –, ahelyett hogy végre csinálnék is vala-mit.”

Hát igen: már rég hozzá kellett volna látnia, hogy meg-írjon egy könyvet – ez az igazság, nincs mit szépíteni rajta.

Az öreg ugyanis könyveket írt.Ez volt a foglalkozása.Illetőleg – hogy pontosabbak legyünk – úgy alakult, hogy

ez  lett a  foglalkozása (minthogy egyéb foglalkozása nemvolt).

Már több könyvet is megírt, mindenekelőtt az  elsőkönyvét: ezen a  könyvén (minthogy a  könyvírás akkori-ban még nem volt a  foglalkozása, s  ezt a  könyvét mégcsak úgy, mondhatni a  saját önkényes szeszélyéből ír-ta) egy  jó évtizedig dolgozott, s  azután meglehetősenviszontagságos körülmények közepette – és  újabb két évelteltével – látott csak nyomdafestéket; második könyvé-hez már négy év is elegendőnek bizonyult; többi könyvé-re pedig (miután már a  könyvírás volt a  foglalkozása, il-letőleg – hogy pontosabbak legyünk – úgy alakult, hogyez  lett a foglalkozása) (minthogy egyéb foglalkozása nemvolt) már csupán a megírásukhoz feltétlenül szükséges időtfordította, lényegében a  vastagságuktól függően – mert(miután már úgy alakult, hogy ez  lett a  foglalkozása) le-hetőleg vastag könyvek írására kellett törekednie, a sajátjól megfontolt érdekében, lévén a  vastagabb könyvek-nek a  tiszteletdíja is vastagabb a  vékonyabb könyveké-nél, melyeknek – minthogy vékonyabbak – a  tisztelet-díjuk is vékony (vékonyságuktól függően) (s tartalmuk-tól függetlenül) (a művelődésügyi miniszternek – a pénz-ügyminiszterrel, a  munkaügyi miniszterrel, az  OrszágosAnyag- és Árhivatal elnökével, valamint a SzakszervezetekOrszágos Tanácsával egyetértésben – hozott 1 / 1970. III.20. MM számú rendelete értelmében, a kiadói szerződésekfeltételeiről és a szerzői díjakról).

Nem mintha az öreg égett volna a vágytól, hogy megírjonegy újabb könyvet.

14

Csakhogy már eléggé régen nem jelent meg újabb köny-ve.

Ha ez így megy tovább, még a nevét is elfelejtik.Ami – önmagában véve – egyébiránt a  legkevésbé sem

zavarta volna az öreget.Hanem – s ez volt épp a bökkenő – egy bizonyos tekintet-

ben mégiscsak zavarnia kellett.Nem oly sok esztendő még, és eléri a korhatárt: nyugdí-

jas író válhat belőle (olyan író tehát, aki könyveivel kiérde-melte, hogy nem kell több könyvet írnia) (noha megtehetipersze, ha mégis úgy tartja kedve).

Irodalmi munkásságának tehát – ha eltekintett mindenködös elvonatkoztatástól, és  ragaszkodott a  szilárdhoz,a kézzelfoghatóhoz – ez volt a tulajdonképpeni célja.

Ahhoz tehát, hogy ne kelljen több könyvet írnia, néhányatmeg kellett írnia még.

Lehetőleg minél többet.Ha ugyanis nem tévesztette szem elől irodalmi

munkássága tulajdonképpeni célját (vagyis, hogy nyugdíjasíró váljék belőle, olyan író tehát, aki könyveivel kiérdemel-te, hogy nem kell több könyvet írnia), félő volt, hogy fele-désbe merülő neve a feledés mértékében – vagyis hátrányosmértékben – befolyásolhatja a nyugdíját meghatározó té-nyezőket (mely tényezőkről pontos információkkal nem ren-delkezett ugyan, de valahogy úgy okoskodott – s talán nemegészen logikátlanul –, hogy ha vastagabb könyvért többtiszteletdíj, akkor több könyvért viszont magasabb nyugdíjjár) (ami persze – mint már említettük –, pontos információkhíján az öreg feltevése, de talán nem egészen logikátlan fel-tevése volt csupán).

Így aztán az öreget mégiscsak zavarnia kellett annak –ami önmagában véve egyébiránt a legkevésbé sem zavartavolna –, hogy még a nevét is elfelejtik.

S ennélfogva, bár nem mintha égett volna a vágytól, hogymegírjon egy újabb könyvet, de már rég hozzá kellett volnalátnia.

15

Csakhogy nem volt semmi ötlete. (Ami egyébként máskoris előfordult már vele, rendszeresen azonban csak azóta,amióta a  könyvírás volt a  foglalkozása, illetőleg – hogypontosabbak legyünk – amióta úgy alakult, hogy ez  letta foglalkozása) (minthogy egyéb foglalkozása nem volt).

Pedig csak egy könyvről lett volna szó.Akármilyen könyvről, csak könyv legyen (az öreg rég-

óta tudta már, hogy teljesen mindegy, milyen könyvet ír:jót-e vagy rosszat – a  lényegen ez  semmit sem változtat)(hogy azonban a lényeg alatt mit értett, azt az öreg vagytúlságosan is jól, vagy egyáltalán nem tudta) (erre kell kö-vetkeztetnünk legalábbis abból, hogy bár az  iratszekrényelőtt állva és gondolkodva – egyebek közt – ez a gondolat ismegfordult fejében, ám a legcsekélyebb tanújelét sem ad-ta, hogy ennek a  fogalomnak – a  lényegnek – a  lényegét,legalább a saját használatára, tisztázni kívánta volna).

De hát, egy  fia ötlet nem sok, megírandó könyvéhezaz öregnek annyija sem volt.

Annak ellenére, hogy a maga részéről igazán minden tőletelhetőt elkövetett (hiszen – mint láttuk – jelenleg is az irat-szekrény előtt állt és gondolkodott).

Valamennyi régi, régebbi vagy még régebbi ötletét,vázlatát, töredékét is átnézte már az elmúlt napokban, ame-lyeket „Ötletek, vázlatok, töredékek” címfelirattal ellátottdossziéjában tárolt: ám vagy hasznavehetetleneknek bizo-nyultak, vagy pedig egyetlen szót sem értett belőlük (holottő maga jegyezte fel őket régen, régebben vagy még régeb-ben).

Nagyobb sétákat is eszközölt a  budai dombvidéken(gondolkodóséták – így hívta az öreg).

Mindhiába.Most már – miután ötletei, vázlatai, töredékei és  sétái

(gondolkodóséták – így hívta az öreg) sorra, rendre mindcsődöt mondtak – csak a papirosai maradtak még hátra.

Régóta nem látta már a papirosait.Nem is akarta látni őket.

16

El is rejtette az iratszekrény legmélyére, nehogy valami-képp a szeme elé kerüljenek.

Igencsak szorult helyzetben kellett lennie tehát az öreg-nek, ha – miként előzőleg a  szerencsés véletlenbe (amit,az  ismert okoknál fogva, alighanem helyesebb kiigazí-tanunk az  úgyszólván lehetetlenre), majd az  ötletekbe,vázlatokba, töredékekbe és a gondolkodósétákba – végsőbizodalmát most egyszerre a papirosaiba helyezte.

E ponton azonban attól kell tartanunk, hogy ha nemszakadunk el kissé az öreg gondolatmenetétől, sosem fog-juk a továbbiakhoz szükséges tiszta megvilágításban látniaz ötletek, vázlatok, töredékek, illetőleg a papirosok közöttfennálló hajszálfinom, de elhanyagolhatatlan különbséget.

Talán nem is kényszerülünk túl hosszadalmasmagyarázkodásra.

Ötleteket, vázlatokat, töredékeket ugyanis kizárólagolyan személy állít elő, akit erre feltétlen és nyomós okokszorítanak; akinek mondjuk – mint például az öregnek is –történetesen könyvírás a foglalkozása (illetőleg – hogy pon-tosabbak legyünk – úgy alakult, hogy ez lett a foglalkozása)(minthogy egyéb foglalkozása nem volt).

Papirosai viszont mindenkinek vannak.Ha több nem, egy minden bizonnyal: egy papiros, amely-

re egykor fölírt valamit, föltehetően valami fontosat, hogyel ne felejtse, nagy gondosan eltette – és azután elfelejtette.

Papiros, amely kamaszkora verseit őrzi.Papiros, amelyen kivezető utat keresett egy válságos idő-

szakban.Esetleg egy egész napló.Egy ház terve.Egy nehéz esztendő költségvetése.Egy megkezdett levél.Egy üzenet: „Rögtön jövök” – amely később esetleg vég-

zetesnek bizonyult.

17

De legalább egy számla, vagy talán egy fehérneműről le-tépett mosatási utasítás, amelynek hátlapján apró, idegen-szerű, elfakult, immáron olvashatatlan betűket fedezünk fel– a saját kézírásunkat.

Az öregnek egy egész dossziéra való ilyen papirosa volt.Talán említettük már, hogy az  iratszekrény legmélyén

tartotta őket, nehogy valamiképp a szeme elé kerüljenek.Ha mármost tehát ennek az  ellenkezőjét akarta – azt

tudniillik, hogy a  szeme elé kerüljenek –, úgy az  irat-szekrényből előbb ki kellett emelnie az  írógépét, néhánydossziét – köztük az  „Ötletek, vázlatok, töredékek” cím-feliratút –, továbbá két papírdobozt, melyek vegyestárgyakat tartalmaztak (szükségest és szükségtelent) (melymeghatározásokat konkrét tartalommal mindenesetre csaka mindenkori alkalom ruházhatott fel) (s így tehát az öregsosem tudhatta biztosan, hogy e vegyes tárgyak közül miszükséges és  mi szükségtelen) (annál kevésbé, minthogyévek is elteltek anélkül, hogy a két papírdoboz fedelét fel-nyitotta, s a bennük lévő vegyes – szükséges és szükségte-len – tárgyakra akár csak egyetlen pillantást is vetett volna).

Ez volt tehát az útja-módja annak, hogy mégiscsak a sze-me elé kerüljön a papirosait tartalmazó közönséges, szürkeszínű, MNOSZ 5617-es szabvány méretű iratgyűjtő dosszié.

Ezen a szürke dosszién, mintegy nehezékül, egy úgyszin-tén szürke – noha sötétebb szürke – kődarab is hevert (vagyágaskodott) (vagy gömbölyödött) (attól függően, hogy melyoldaláról szemléljük), tehát egy szabálytalan formájú kőda-rab, amiről semmi megnyugtatót nem mondhatunk (olyas-mit például, hogy sokszögű paralelepipedon) (bármit tehát,ami – anélkül, hogy valójában értené őket – az emberi szel-lemet mégis oly engesztelően megbékélteti a  tárgyakkal,ha már legalább egy  idom konstrukciójának megfelelnek,s ennyiben elintézettnek tekinthetők), lévén, hogy e kőda-rab, a még meglévő vagy már lekopott éleivel, sarkaival,hegyeivel, legömbölyödéseivel, rovátkáival, repedéseivel,kiszögelléseivel és  horpadásaival olyan szabálytalan volt,amilyen szabálytalan csakis egy  kődarab lehet, amelyről

18

sosem tudhatni, hogy levált darabkája-e egy nagyobb kő-egységnek, vagy ellenkezőleg, egy nagyobb kőegység meg-maradt darabkája, mely nagyobb kőegység azonban – akárhegynek a szikla – bizonyára megint egy nála is nagyobbegységnek volt a  része (de hát végül is minden kődarabnyomban őstörténeti megfontolásokra csábít) (ami nem cé-lunk) (noha ellenállni is nehéz) (kiváltképp, ha egy kődarab-bal akad dolgunk, amely végső) (vagy inkább kezdeti) (kez-detek, végek, tömörségek és egységek irányába tereli cső-döt mondó képzeletünket, hogy végezetül is visszatérjünktehetetlen) (de legalább a  tudás állítólagos méltóságávalfelruházott) (tudatlanságunkhoz, mint annyi mást, úgy e kő-darabot illetően is, amelyről nem tudhatni, hogy vajon leváltdarabkája egy  nagyobb kőegységnek, vagy ellenkezőleg,egy nagyobb kőegység megmaradt darabkája-e).

A történetünk elején felállított helyzet tehát, amelyhezmind mostanig – korántsem önfejűségből, csupán az öregelhatározásainak nehézkessége miatt – következetesen ra-gaszkodtunk, most az alábbiak szerint módosult:

Az öreg a tárt ajtajú iratszekrény előtt állt, melynek féligkirámolt felső rekeszében már csupán egy szürke dosszié,a dosszién pedig, mintegy nehezékül, egy úgyszintén szür-ke – noha sötétebb szürke – kődarab volt látható, és gon-dolkodott:

„Félek – gondolta –, hogy végül még elő fogom venni a pa-pirosaimat.”

Amit meg is tett egyébiránt.Aztán – mintegy a  rend kedvéért (mert hisz mi egyéb

indítékát is látnánk) (hacsak a helyszűkét is tekintetbe nemvesszük) (vagy talán az elhatározás visszavonhatatlanságátmegpecsételendő) – az  írógépét, néhány dossziét – köz-tük az „Ötletek, vázlatok, töredékek” címfeliratút – továbbáa két papírdobozt, melyek vegyes tárgyakat tartalmaztak(szükségest és  szükségtelent) visszarámolta az  iratszek-rény felső rekeszébe.

19

Talán nem bizonyul merő szószaporításnak tehát, haa történetünk elején felállított, ám azóta módosult helyzettovábbi módosulásáról most az alábbiakban – a tőlünk tel-hető rövidséggel – ismét beszámolunk:

Az öreg az iratszekrény előtt ült és olvasott.„1973. augusztusAmi megtörtént, megtörtént: most már nem segíthetek

rajta. Múltamon éppoly kevéssé változtathatok, akárcsaka belőle kérlelhetetlenül következő jövőmön, amelyet mégnem ismerek...”

– Te nagyságos Jóisten! – mondta fennhangon az öreg.„...Jelenem szűk mezsgyéin pedig ugyanolyan

iránytalanul mozgok, mint az  elmúlt vagy a  bekövetkezőidőben.

Hogyan jutottam idáig, nem tudom. Gyerekkoromategyszerűen elfecséreltem. Hogy az alsó gimnáziumban mi-ért voltam olyan rossz tanuló, annak bizonyára megvan-nak a mélylélektani magyarázatai. (»Még az a mentségedsincs, hogy buta vagy: mert eszed, az volna« – ahogy apámsűrűn hangoztatta.) Később, tizennégy és fél éves korom-ban, mértéktelenül bárgyú körülmények összetalálkozásarévén körülbelül fél óra hosszat néztem szembe egy éles-re töltött golyószóró rám meredő csövével. E  körül-mények leírása normális nyelven úgyszólván képtelen-ség. Legyen elég annyi, hogy egy csendőrkaszárnya szűkudvarán álltam egy  félelemverejtéket és  ki tudja, mifélegondolatfoszlányokat kiválasztó tömegben, melynek egyed-eihez mindössze az az általánosság fűzött, hogy mindannyi-an zsidók voltunk. Kristálytiszta, virágillatú nyáréjszakavolt, felettünk telihold ragyogott. A  levegőt egyenletes,tompa zümmögés töltötte be: a  Royal Air Force, nyilvánitáliai támaszpontjaikról felszálló és  ismeretlen célpon-tok felé húzó kötelékei, s  az  a  veszély fenyegetett, hogyha bombát találnak pottyantani a  kaszárnyára vagy kör-nyékére, a  csendőrök – úgymond – halomra lőnek min-ket. Hogy miféle lehetetlen összefüggések és  hülye in-dokok alapján, ezt akkor – és  utólag is – tökéletesen

20

mellőzhetőnek találtam. A  golyószóró egy  filmfelvevő-gép gólyalábaihoz hasonló állványzaton nyugodott. Vala-mi emelvényfélén tárgyilagosan összehunyorított szemű,turáni bajuszos csendőr állt mögötte. A  cső végéheznevetséges, tölcsér formájú alkatrész illeszkedett, akárnagyanyám mákdarálóján. Várakoztunk. A  zümmögés dö-rejjé fokozódott, majd ismét zümmögéssé csitult, hogya  beálló csend egy-egy süket szakasza után újabb dö-rejjé fokozódó zümmögésnek nyisson teret. Pottyan vagynem pottyan – ez  volt a  kérdés. A  csendőrökön lassan-ként a  szerencsejátékosok bomlott jókedve lett úrrá. Ho-gyan is foglalhatnám szavakba azt a váratlan derűt, amely –az első csodálkozásom múltán – bennem is eláradt? Csupána  tét csekélységét kellett felismernem ahhoz, hogy bizo-nyos módon én is élvezni tudjam a  játékot. Megértettema  számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol,bármikor agyonlőhető vagyok. Lehet, hogy ez a...”

– Az  isten bassza meg! – szakította itt egyszerre félbeaz olvasást az öreg, miközben helyéről félig felemelkedveaz iratszekrény felé nyúlt.

E különös fejlemény oka egy  nem várt – jóllehetváratlannak mégsem minősíthető (mert úgyszólván na-ponta törvényszerűen bekövetkező) – eseményben rejlett,mely eseményt – mint láthattuk – a sűrű ismétlődése semfoszthatta meg az  öregre gyakorolt eredeti, elementárishatásától (sőt, mondhatnánk éppen ellenkezőleg).

Nyilvánvalóan nem késlekedhetünk a  kielégítőmagyarázattal.

Nem tagadjuk azonban, hogy ez a kötelezettségünk né-miképpen zavarba ejtő.

Mert az öregből kitört szavakra; a gyomrát összeszorítóenyhe görcsre; a mintegy valamiféle felvonón a mellkasánés a torkán keresztül fölfelé szánkázó és szédítő zökkenés-sel a  tarkójának ütődő könnyű kis émelyre aligha szolgálelégséges magyarázatul, ha – megmaradva a puszta tények-nél – mindössze ennyit mondunk: a  feje fölött kinyitottakegy rádiót.

21

Nem nélkülözi a célzatosságot (sőt, bevallottan elbeszé-lői helyzetünk megkönnyítése jár fejünkben), ha most oda-hagyjuk az öreg papirosait, s helyette felütjük azt a nemtúlságosan testes, zöld félvászon borítású kötetkét, amelyetaz öreg az utóbbi időkben gyakorta és sok haszonnal forga-tott, kiváltképp hálás elégtétellel adózván az alábbi sorok-nak (a kötetke 259. oldalán) (mely oldalnál a zöld félvászonborítású kötetke egyébként már úgyszólván önmagától isfelnyílott, ha a szoba északkeleti sarkát elfoglaló heverő fö-lötti fali könyvespolcról az öreg leemelte) (ámbár, a téved-hetetlen rábukkanást biztosítandó, mindenesetre a  sárgaműselyem könyvjelző szalag is ugyanezen lapnál volt beil-lesztve) (amely lapon tehát az alábbi sorokat) (melyeknekaz öreg kiváltképp hálás elégtétellel adózott) (most – mint-egy a válla fölé hajolva – magunk is elolvashatunk):

„Van egyfajta lény, amely tökéletesen ártalmatlan, haszemed elé kerül, szinte észre sem veszed; s máris megfe-ledkeztél róla. De ha valahogy láthatatlanul a füledbe fész-kelődik, akkor fejlődésnek indul, majdhogynem kikel, s márláttam olyan esetet is, hogy egészen az agyba felhatolt, s ottszétterpeszkedve tenyészett tovább, akár a kutya orrán be-hatoló pneumococcusok.

A szomszéd ez a lény.”Hát igen.Oglütz – így hívta az öreg.A Csend Nélküli Lény.Nem nő, nem férfi, nem állat, még kevésbé ember.Oglütz – így hívta az öreg.Akár a mértéktelen rádió- és televízióhallgatástól, akár

valamiféle hormonális rendellenesség következtében (melyhormonális rendellenesség magyarázata talán a mértékte-len rádió- és televízióhallgatásban rejlett) (habár a kiadóstáplálkozást sem szabad figyelmen kívül hagynunk) a Lénynem csupán az öreg agyában, de a feje fölötti 28 négyzet-méteren is teljesen elburjánzott.

22

Egy női Küklopsz alatt lakott az  öreg, amely zajokkaltáplálkozott. (Jóllehet e Küklopsznak két szeme, két aprórinocéroszszeme volt.)

Neszeinek sűrű hullámverésében naphosszat tehetetle-nül hányódott az  öreg. Hallotta az  ajtó szörnyű döndülé-sét, valahányszor tanyájára megérkezett; gyors zuhanások,gördülések záporozását: talán – vélte az öreg – a hazahor-dott zsákmányt dobja le ilyenkor; nehéz puffanások szagga-tott és döccenő ritmusát: medvéket idomít – szokta mondaniaz öreg; majd hamarosan elbődült valamelyik szolgálattevőfenevadja: vagy a rádió, vagy a televízió.

Oglütz – így hívta az öreg.Nem volt mit tenni.Bele kellett törődni.Valamikor, réges-rég, az  idők kezdetén, kényre-kedvre

a kezére adta magát az öreg: bevallotta, hogy zavarják a za-jok (sőt megkérte ezek mérséklésére).

Azóta lankadatlanul lesben állt a feje fölött.Kiismerte szokásait.Várta, hogy írógépén leüsse az első betűt.Tévedhetetlenül megérezte, mikor szokott az  iratszek-

rény előtt állni és gondolkodni.Nem volt mit tenni.Bele kellett törődni.A hosszú évek kialakították az öregben az úgyszólván au-

tomatikus védekezési reflexeket (mint ahogyan – például –esőben kinyitotta az esernyőjét).

A nem túlságosan testes, zöld félvászon borítású kötetkefentebb már idézett sorai (melyeknek az  öreg kiváltképphálás elégtétellel adózott) úgyszintén a védekezési reflexekközé sorolhatók.

E merőben spirituális vigasz és  erőmerítés azonbannem sokat érne az  olvadékony viaszból előállított füldu-gók jelentékeny gyűjteménye nélkül, amely az  iratszek-rény alsó rekeszének bal hátsó – délnyugati – sarkát csak-nem teljes terjedelmében elfoglalta (mivel beszerzésérenem mindig nyílik mód, lévén külföldi termék) (OHRO-

23

PAX Geräuschschützer, VEB Pharmazeutika Königsee) (mi-nélfogva – a  beszerezhetőség időszakaiban – az  öreg ak-kora készletet halmozott fel belőle, hogy füldugói) (mi-ként egy  Josef K. urat a  szégyene) (feltehetően túlélikmég), s  amely készletből egy  pár viaszgömb – hengerformájú üvegkapszulában – állandóan használatra készenvárakozott az iratszekrény eggyel feljebbi rekeszének elő-terében, hogy szükség esetén (és e szükség csaknem min-dig, óraműszerű pontossággal bekövetkezett) a tenyér né-mi puhító előmunkálata után azonnal az öreg fülébe kerül-hessen.

A puhító előmunkálat közben, félhangon, mégegy  hosszabb-rövidebb szöveget is el szokott mondaniaz öreg – inkább csak úgy, gépiesen áldozva mintegy az eszavakat kiváltó egykori eleven indulatnak (mint ahogya sűrű ismétlés során az áhítat szertartásaiból is kihuny a lé-nyeg, átadva helyét a kötelességszerű szórakozottságnak)–, mely hosszabb-rövidebb szöveg hosszúsága, illetve rövid-sége mindig az évszaktól függött: télen hosszabb szövegetmondott, mint nyáron, ami abban a fizikai tényben leli egy-szerű magyarázatát, hogy melegben hamarabb puhul mega viasz, mint hidegben.

Így ezen a gyönyörű, langyos, kissé párás, de verőfényesnyárutói (őszelői) reggelen, lassan és mintegy magyarázóantagolva, mindössze ennyit mondott az öreg: „Hogy azt a jó,kurva, búbánatos, náci nénikédet...” – míg az  ujjai köztmáris megpuhított gyurmát gondosan megformázva a fülé-be gyömködte, mintegy hatályon kívül helyezve ezzel Og-lützöt, a Hazugság Szurdokát – mondhatni az egész világot(miáltal a  módosult helyzet ismét módosult egy  csöppet,amennyiben az öreg most már két viaszgömbbel a fülébenolvasott tovább):

„...világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikoragyonlőhető vagyok. Lehet, hogy ez  a, különben nemtúlságosan eredeti felismerés megzavart kissé; lehet, hogymélyebb nyomot hagyott bennem az  indokoltnál: hiszenhányan és hányan élték meg ugyanezt a tömegigazságot,

24

ugyanakkor, ugyanott, vagy máskor, máshol a  széle-sebb nagyvilágon. Talán túl érzékeny gyermek voltam,és szubtilitásomat később sem tudtam levetkőzni: föltehe-tő, hogy valami zárlati hiba keletkezett bennem, valamilyenzavar a tapasztalataimmal fennálló normális anyagcsere-vi-szonyomban – noha lényegében ugyanolyan normálisanocsmány tapasztalatokra tettem csak szert, mint akárhánynormális lélek. Sok évvel később – és  sok évvel ezelőtt –megtudtam, hogy regényt kell írnom. Valami közönyös hiva-talfolyosón várakoztam éppen, teljesen közönyösen, és va-lamilyen közönyös neszt hallottam: lépteket. Egyetlen pil-lanat alatt zajlott le az egész. Visszaemlékezve erre a pil-lanatra – amelyre egyébiránt képtelen vagyok visszaemlé-kezni –, azt kell hinnem, hogy ha meg tudtam volna őriznimagamban a világosságát, a valahogyan mintegy lepárolttartalmát, akkor a  kezemben tarthatnám, ami valójábanmindig is a legjobban érdekelt: a létezésem nyitját. Ám a pil-lanatok elmúlnak és nem ismétlődnek. Így tehát úgy képzel-tem, hogy legalább a sugallatához hűnek kell maradnom:elkezdtem regényt írni. Írtam, és összetéptem; újraírtam,megint összetéptem. Így szálltak az évek. Írtam, írtam, mígúgy nem éreztem, hogy végre rábukkantam a  számomralehetséges regényre. Regényt írtam, miközben hülyébbnélhülyébb vígjátékokat állítottam elő a zenés műfajban, hogykenyérkeresethez jussak (becsapva feleségemet, aki „pre-mierjeimen” a  nézőtéri félhomályban várta, hogy e  cél-ra varratott középszürke öltönyömben megjelenjek a füg-göny előtt a tenyerek okozta zsivajban, és azt hitte, hogymegfeneklett életünk lassacskán végre mégiscsak eloldó-dik zátonyáról); de én, miután szorgalmasan megjelentemaz OTP illetékes fiókjában, hogy felvegyem az idétlenkedé-seimért járó, nem is csekély tantiémot, egy tolvaj lelkiisme-retével rögtön hazasurrantam újra regényt írni, és elhatal-masodó szenvedélyem a közvetlenül mögöttem álló eszten-dőkben már abban is megakadályozott, hogy mulatságravágyó közönségemet újabb vígjátékokkal, magamat pedigismételt tantiémokkal ajándékozzam meg...”

25

– Nocsak – állt fel a helyéről és kezdett, fülében az olva-dékony viaszgömbökkel, melyek, akár egy párducét, járásátoly bársonyossá halkították, fel-alá járkálni az öreg a nyu-gatra nyíló ablak és a keleten bezárt bejárati ajtó között(kissé oldalazva az  előszoba északi falát borító tetszetősműkarton anyagból készült függöny és a nyitott fürdőszoba-ajtó képezte szűkületben) (mely ajtó tudniillik örökké nyit-va állt, szellőzés céljából, lévén a fürdőszoba még a leve-gőtlen előszobánál is levegőtlenebb) –: úgy indul, minthavalami gyónás akarna lenni – mormogta. – Rossznak nemrossz; bár később még elromolhat. Az a baja, hogy őszinte.Ez nem valami szerencsés. Meg aztán a téma sem az.

Hát igen: ha már könyvet kell írnia (akármilyen könyvet,csak könyv legyen) (az öreg régóta tudta már, hogy teljesenmindegy, milyen könyvet ír: jót-e vagy rosszat – a lényegenez semmit sem változtat), mégis, legalább valamilyen sze-rencsés témájú könyv legyen.

Eddigi témái bizony nem voltak túl szerencsések.Ennek okát – ha nagy ritkán elgondolkodott rajta – abban

látta az öreg, hogy valószínűleg nincs fantáziája (ami elég-gé hátrányos dolog, megfontolva, hogy ehhez képest pontkönyvírás volt a foglalkozása) (illetőleg – hogy pontosabbaklegyünk – úgy alakult, hogy ez lett a foglalkozása) (minthogyegyéb foglalkozása nem volt).

Így azután – mi egyebet is tehetett volna? – témáit több-nyire a saját tapasztalataiból merítette.

Ami viszont a legszerencsésebb témáit is mindig elron-totta.

Ezúttal azonban résen akart lenni.„Nagy marhaság volt – gondolta – elővennem a papirosa-

imat. Legjobb volna visszacsomagolni.”„Csakhogy – gondolkodott tovább – most már érdekel-

nek.”„Ettől féltem” – tette hozzá (gondolatban).

26

S méltán, mert most az egyszer már tartósan módosult –s a fel-alá járkálással csak átmenetileg módosított – korábbihelyzet visszaállásáról számolhatunk be: az  öreg az  irat-szekrény előtt ült és olvasott.

„...egy tolvaj lelkiismeretével... közönségemet...ajándékozzam meg –

De ezzel nem jutok előbbre. Ez, végeredményben,egy történet: bővíthető, kurtítható, és nem magyaráz megsemmit, mint általában a  történetek. Történetemből nemtudom meg, mi történt velem: márpedig erre volna szükség.Még azt sem tudom, hogy vajon éppen most hullik le sze-memről a hályog, vagy ellenkezőleg, épp most borul-e rá.Mindenesetre mostanában lépten-nyomon meglepődöm. Ittvan például a lakás, amelyben élek. Egy viszonylag nem túlronda, aránylag emberi méretű budai bérház második eme-letének huszonnyolc négyzetméterét foglalja el. Egy  szo-ba, előszoba, amelyből fürdőszoba meg az úgynevezett te-akonyha nyílik. Holmik is vannak benne, bútordarabok, ez,az. Eltekintve a feleségem által időnként szükségesnek tar-tott változtatásoktól, minden épp olyan benne, mint tegnap,mint tegnapelőtt, mint egy, vagy mint tizenkilenc éve, ami-kor...”

– Tizenkilenc éve! – horkant fel az öreg.„...tizenkilenc éve, amikor – nem egészen zavartalan kö-

rülmények közepette – beköltöztünk. Mégis, újabban va-lamilyen alattomos fenyegetés árad az  egészből, valami,ami zavarba ejt. Eleinte sehogy sem tudtam mire vélni ezt:hiszen mondom, semmi újat, semmi szokatlant nem látoka lakásban. Soká törtem a fejem, amíg rájöttem végül: nemaz változott meg, amit látok; a változás abban rejlik csak,hogy látom. Igen: eddig még sosem láttam ezt a  lakást,amelyben tizenkilencedik éve lakom...”

– Tizenkilencedik éve – ingatta fejét az öreg.„...még sincs ebben semmi rejtély, ha jobban meggondo-

lom. Annak a pasasnak a számára, akivel egykor – még párhónapja is – azonos voltam, ez a  lakás egy mindenesetretartós, ám mégiscsak esetleges hely volt, ahol a regényét

27

írta. Ennek az ürgének dolga volt, határozott célja, ki tudja,talán rendeltetése: egyszóval – akármilyen lassan is végez-te egyébként a dolgát – mindig sietett. A tárgyakat ő mint-egy csak a vonatablakból szemlélte, futólag, amint a tekin-tete előtt elsuhantak. Legföljebb a hasznavehetőségükrőlszerzett egy-egy múlékony benyomást: kézbe vette és lerak-ta őket, végigment rajtuk, húzkodta, taszigálta, terrorizáltaőket, basáskodott felettük. Most aztán, hogy nem érzik töb-bé a parancsoló kéz hatalmát, bosszút állnak: megmutat-koznak, elém tolakodnak, feltárják változatlanságukat. Ho-gyan is vethetnék számot ezzel a pánikkal, amely a láttukraelfog? Ez a szék, ez az asztal, ennek az állólámpának a len-dületes görbülete s  a  róla mintegy megadóan lecsüngő,az égő környékén megpörkölődött ernyő – most mind, mindkörém tolonganak és álnok szelídséggel közrefognak, mintmegbocsátó, gyászos nővérek valami vereség után. Arrólakarnak meggyőzni, hogy nem történt semmi; holott ne-kem úgy rémlett, hogy megéltem köztük valamit, mond-juk így: egy kalandot – az írásét –, s úgy hittem, hogy vé-gighaladtam egy úton, melynek során megváltozott az éle-tem. De semmi sem változott meg, és most már nyilvánvaló,hogy kalandommal éppen a változás esélyeit játszottam el.Ez  a  huszonnyolc négyzetméter nem az  a  kalicka többé,ahonnan naponkint kiröppentett a  képzeletem, és  ahováéjszakára megtértem aludni: nem, most már valóságos éle-tem valóságos színtere, az a ketrec, ahová bebörtönöztemmagam.

Itt azután egy másik dolog: a reggelek furcsasága. Egy-kor már hajnalban ébredtem; nyugtalanul figyeltem a re-dőny réseit feszegető fényt, vártam, hogy fölkelhessek.A reggeli teánál csak néhány kényszeredett szót váltottamfeleségemmel; alattomban egyre azt lestem, mikor ma-radok végre magamra, hogy a  szükséges fürdőszobai te-endők elvégzése után a  konokul várakozó és  mindunta-lan ellenszegülő papirosra vethessem magam. Mostanábanpedig, valami különös kényszerből, mintha csak mente-

28

getőznék, a  reggelinél szóval tartom a  feleségemet; örüla változásnak, nem sejti az okát; és amikor elmegy, azonkapom magam, hogy gondolataim szorongva követik...”

E ponton az  öreg úgy hallotta, mintha megszólalt vol-na a telefon; ámde – meglazítva az egyik olvadékony viasz-gömböt – meggyőződött róla, hogy csupán Oglütz, valaminta Hazugság Szurdokának zajai csapdosnak körülötte, taláncsak a  megszokottnál némileg magasabb frekvenciában:e  csöpp zavarral magyarázzuk, hogy keresgélnie kelletta folytatást, s hogy – miként ezt a folytonossági hiány is mu-tatja – a szöveg e pontján néhány sort átugorhatott:

„...Érzem, hogy mindenfelé csapdák nyílnak meg a lábamalatt, hibát hibára halmozok; minden észleletem, minden,ami körülvesz, arra szolgál csupán, hogy ellenem támadjon,kétségbe vonjon, aláaknázza valószínűségemet.

Gondolkodom, mikor kezdődtek ezek a  kellemetlensé-gek. Nem tudom, miért: úgy látszik, megnyugtatóan hataz  emberre, ha kezdetet talál, valamilyen, akár tetsző-leges támpontot az  időben, amit azután oknak nevezhetki. Ha úgy véljük, hogy megtaláltuk az  okát, minden bajésszerűnek látszik. Azt gondolom, sosem hittem igazán a lé-tezésemben. Erre – mint fentebb már céloztam rá – meg isvolt minden alapos, mondhatni objektív okom. Regényírásközben azután ez a fogyatékosságom remekül kamatozott:minthogy úgyszólván a munkám eszközévé vált, felőrlődötta  napi tevékenységem során, s  miután kifárasztott, hogyszavakká alakítsam, nem foglalkoztatott többé. A baj akkor kezdődött újra, amikor a regényemet befejeztem. Még em-lékszem, hogyan írtam le az utolsó lapokat. Három és fél hó-napja történt, ígéretes májusi délután volt. Éreztem, hogykezemben tartom a befejezést. Minden a feleségemtől füg-gött. Úgy volt, hogy estefelé meglátogatja egyik barátnőjét.Ebéd közben feszülten figyeltem: ha netalán fáradt, hanetalán nincs kedve... Szerencsém volt, egyedül maradtam.Hirtelen hasmenés hátráltatott benne, hogy azon nyombannekiessek a papirosnak. Ezt a bosszantó tünetet a motusanimi continuusnak kellett tulajdonítanom, amely – mint Ci-

29

cerótól tudjuk – az ékesszólás veleje. Nem más ez a szellemegy bizonyos izgalmi állapotánál, amely azonban – nálamlegalábbis – az egész szervezetre, alkalmasint a bélrend-szerre is kihat. Végre mégis az asztalhoz ülhettem; azutánolyan gyorsan készültem el a szöveggel, amilyen gyorsancsak a tollamat futtatni bírtam. Leírtam az utolsó monda-tot is: elkészültem. Aztán még napokig próbáltam piszmog-ni vele, itt-ott belefirkálni valamit, egy-egy szót kijavítani,másokat törölni. Aztán nem volt tovább: kész, vége. Né-mileg bárgyú érzés fogott el. Hirtelen összeomlott vala-mi, amivel hosszú évek során egészen jól elszórakoztam,úgy látszik. Erre is csak utóbb ébredtem rá. Addig azt hit-tem, dolgozom, s az ennek megfelelő, kényszeredett dühvelláttam neki nap nap után. Most hát kifogytam belőle. Napiszorgoskodásom ezzé a papírhalommá lényegült át. Itt ma-radtam üres kézzel, kifosztva. Egyszerre szemben találtammagam az anyagtalan és alaktalan rémmel: az idővel. Rámtátotta ostobán ásító pofáját, s nem volt mit a torkába töm-nöm.”

– Dolgoztál? – kérdezte a felesége az öregtől, miután ha-zaérkezett a bisztróból, ahol felszolgálói minőségben keres-te meg kenyerét (és olykor az öregét is) (ha a sors éppenúgy hozta) (és bizony nem egyszer hozta úgy).

– Hogyne – felelte az öreg.– Haladtál valamit?– Löktem rajta egyet – mondta az öreg.– Mit akarsz ebédelni?– Nem tudom, mi a választék.A felesége megmondta.– Mindegy – döntött az öreg.Valamivel később az öreg meg a felesége az iratszekrény

előtt ült és ebédelt (tekintetbe véve természetesen a márérintett körülményeket) (minélfogva tehát ha azt mondjuk,hogy az öreg meg a felesége az iratszekrény előtt ült és ebé-delt, ez úgy értendő, hogy bár az iratszekrénnyel szemközt,

30

ám valójában az  asztal – pontosabban az  asztal, a  lakásegyetlen tulajdonképpeni asztala – előtt ültek) (és ebédel-tek).

Ebéd közben az öreg felesége el szokta mesélni, mi tör-tént vele aznap a bisztróban.

Nemsokára leltár lesz: a  vezetők hiánytól tartanak(nem alaptalanul, mivel túl sokat lopnak) (és szerfölöttszakszerűtlenül, kiváltképp az Öregasszony) (hivatalos cí-mén: a csúcsvezető) (noha a személyzet némely tagja semkivétel) (ámbár hol adódik annyi lehetőségük, mint a  ve-zetőknek) (kiváltképp az  Öregasszonynak – hivatalos cí-mén: a  csúcsvezetőnek –, aki az  egész hiányt a  folyó sö-rön, de még inkább a közétkezésen akarja behozni) (amita  felszolgálói szaknyelv „csuminak” keresztelt el) (a csu-min tehát, amit főként gyerekek fogyasztanak, akiket szü-leik – mivelhogy főzni nem akarnak, vagy talán nem is állmódjukban – a bisztróban a  közétkezésre, vagyis a  szak-nyelv szerint a csumira, hetente befizetnek) (jóllehet – s eztaz öreg felesége sosem mulasztotta el megállapítani – mégegyetlen szülővel sem találkozott, aki ellenőrizte volna,hogy mit eszik, s hogy eszik-e egyáltalán a gyerekük) (nohaa gyerekek mindazonáltal mégiscsak gyarapodnak, s  idő-vel kétségtelenül felnőttekké válnak, akik tán előfizetésesebédre ítélik majd gyermekeiket, minthogy nem lesz idejüka háztartással bíbelődni) (az élet rendje szerint, amit egy je-lentékeny, bár módfelett kétes elme az örök visszatérésneknevezett) (s jegyezzük meg, hogy mint annyi sok másban,ebben sem volt igaza): egyszóval, ami a kilátásba helyezettleltárt illeti, máris homályos célzások és nyílt gyanúsításokhangzanak el.

– Azonkívül – tette hozzá az  öreg felesége – vér folyika beosztás körül.

Az öreg felesége ugyanis mindig délelőtt dolgozott.Holott a bisztró késő estig tartott nyitva (mely késő es-

ti órákban a bisztrót az ily késő esti órákra már rendkívülnagyvonalúvá vált, könnyű kezű vendégsereg népesítettebe).

31

Az egyenlő esélyek – egyszersmind a törvénybe iktatottmunkajog – méltányos játékszabályai szerint a bisztró al-kalmazottai egyképpen osztoztak a délelőtti s déli órák köz-étkezéses (a szaknyelv szerint csumizó) és  szűkmarkúankiszámított idejű, meg a késő esti óráknak az ily késő estiórákra már rendkívül nagyvonalúvá vált, könnyű kezű ven-dégein.

Mégis, az öreg felesége – a saját, aláírással is megerő-sített kívánságára – mindig csak délelőtt dolgozott (hogya  huszonnyolc négyzetméterben az  öreg is dolgozhassondélelőtt) (valamint, mert nem szenvedhette a késő esti órákugyan rendkívül nagyvonalú és könnyű kezű, egyúttal azon-ban többnyire az elhülyülésig vagy a botrányokozásig ré-szeg vendégeit).

Így azután az  egyenlő esélyek – egyszersmind a  tör-vénybe iktatott munkajog – méltányos játékszabályai sze-rint az öreg feleségét is megillető késő esti szolgálati órák(s velük a  korántsem figyelmen kívül hagyható előnyök)úgyszólván automatikusan egy bizonyos Bodáné nevű kol-léganőre származtattattak át; s alighanem e hosszú folya-mattal, továbbá talán az emberi természetnek a méltányosjátékszabályoknál (egyszersmind a  törvénybe iktatottmunkajognál) egy bizonyára – hogy így mondjuk – ösztönö-sebb joggyakorlás iránti erősebb hajlamával magyarázható,hogy ez a bizonyos Bodáné (Ilona keresztnevű) kolléganőa reá átszármaztatott előnyöket immáron réges-régen nema reá átszármaztatott előnyöknek, hanem az őt megilletőjogoknak tekintette.

Mindennek tekintetbevételével kell tehát felbecsülni azta hatást, amit az öreg feleségének a mai napon elhangzottbejelentése kiváltott, miszerint a jövőben ő is dolgozni kívánmajd esténkint.

– Miért? – kérdezte az öreg.– Azért, mert így alig keresek valamit, és most te sem

fogsz keresni, mert könyvet kell írnod.– Az igaz – mondta az öreg.Este így szólt az öreg:

32

– Elmegyek, járok egyet.– Ne maradj túl soká – mondta a felesége.– Jó. Gondolkodom egy kicsit.– Még akartam neked mondani valamit.– Nos? – állt meg az öreg.– Most hirtelen nem jut az eszembe.– Legközelebb írd fel magadnak, hogy el ne felejtsd.– Jó volna valahová elutazni.– Hát az bizony jó volna – bólintott az öreg.Hazatérve a  sétájából (gondolkodóséta – így hívta

az öreg), megkérdezte:– Nem keresett senki?– Ki keresett volna?– Igaz – hagyta rá az öreg.

„Hogy azt a  félfülű, bárcabitorló, oráni táncosanyukádat...” – mondta lassan és  mintegy magyarázóantagolva az  öreg, miközben az  ujjai közt megpuhítottgyurmát gondosan megformázva a fülébe gyömködte, mint-egy hatályon kívül helyezve ezzel Oglützöt, a  HazugságSzurdokát – mondhatni az egész világot:

„...Igen, ha következetes vagyok, talán sosem fejezembe a regényemet. De ha már mégis befejeztem, nem voltkövetkezetes dolog meglepődnöm azon, hogy készen áll.Márpedig így történt. Nem azt állítom, hogy nem tud-tam: ha regényt írok, abból előbb-utóbb regény lesz, hiszhosszú éveken keresztül egyébre sem törekedtem, minthogy kész legyen. Tudni tudtam tehát, hogy is ne tudtamvolna: csakhogy elfelejtettem felkészülni rá. Túlságosanelfoglalt a  regényírás ahhoz, hogy következményeivel isszámot vessek. Most aztán itt feküdt előttem ez  a  többmint kétszázötven papiroslap, s ez a köteg, ez a tárgy bi-zonyos cselekvéseket követelt tőlem. Fogalmam sincs, ho-gyan kell kiadatni egy  regényt; tökéletesen járatlan va-gyok ebben a  szakmában, senkit sem ismerek, prózaiírásművem – ahogyan mondani szokás – még sosem jelentmeg. Mindenekelőtt legépeltettem, majd pedig beprésel-

33

tem egyetlen, nyomókapcsos dossziémba, amelyre nem tel-jesen kifogásolhatatlan módon tettem szert egy anyámnálejtett látogatásom során ama reprezentatív külkereske-delmi vállalatnál, ahol az  idős hölgy, nyugdíját pótlandó,napi négy órán át gyors- és  gépír. Azután, hónom alatta dossziéval, fölkerestem egy kiadót, amelyről tudom, hogy– úgymond – mai magyar szerzők regényeinek kiadásávalis foglalkozik. Bekopogtam egy  Titkárság feliratú ajtón,s  az  itt működő hölgyek egyikétől, akit az  illetékesség-nek az a titokzatos aurája lengett körül, amit annyira ne-héz meghatározni, megtudakoltam: itt hagyhatnék-e egy re-gényt. Igenlő válasza után átadtam neki a dossziét, s mégláttam, amint egy  hátulsó asztalon tornyosuló több másdosszié közé helyezi. Azután pedig egyenesen a római-partistrandra mentem...”

– Istenem! – mondta az öreg.„...a római-parti strandra mentem, mivel azt reméltem –

s nem is csalatkoztam –, hogy a bár napos, de hűvös és sze-les időjárás a strandok dagonyázó tömegeit ma távol tart-ja, és ott a hideg vízben lomha, hosszú túratempókkal ezermétert úsztam.”

– Istenem! – mondta az öreg.„...Később, jó két hónap múlva egy pasasnál ültem, aki

ennek a  kiadónak a  nem tudom, mije. Egy  héttel eze-lőtt jártam már nála, minthogy a  titkársági hölgy sza-vai szerint »tőle kaphatja meg a  regényére vonatkozófelvilágosításokat«. Ám a pasas még se rólam, se a regé-nyemről nem hallott.

– Mikor adta be? – kérdezte.– Két hónapja.– Két hónap még nem nagy idő – biztatott. Szürkés ar-

cú, sovány, hajszolt, neurotikus külsejű pasas volt, foncso-ros fényvédő szemüveggel. Asztalán papírhalmok, könyvek,előjegyzési naptár, írógép, egy javításokkal telefirkált kézi-ratköteg – láthatóan regény. Sietve menekültem. Legszíve-sebben egyenest a római-parti strandra mentem volna...”

– Istenem! – mondta az öreg.

34

„...de immár kánikulai főszezon lévén, úszásra semmi re-ményem sem lehetett.

Legközelebb közlékenyebbnek mutatkozott. Tud már ró-lam és a regényemről, bár ő maga még nem olvasta, mond-ta. Hellyel kínált. A fasizmus – fordult felém írógépe mel-lől, amelyben egy cégjelzéses levélpapírt láttam belefűzve– nagy és iszonyatos téma, amelyről már...”

– Aha! – mondta fennhangon az  öreg, miközben izga-tottan kezdett turkálni a dossziéban, mígnem a papirosaihalmazában egy cégjelzéses levélpapirosra bukkant.

Rendes, közönséges üzleti levél volt, dátummal (1973.VII. 27.), ügyintézővel (kitöltetlen), tárggyal (megjelölet-len), iktatószámmal (482/73), megszólítás nélkül:

„Kéziratát kiadónk lektorai elolvasták – kezdte olvasnia levelet az öreg –, egybehangzó véleményük alapján... Úgyvéljük, élményanyagának művészi megfogalmazása nem si-került, pedig a  téma iszonyatos és  megrázó. Hogy még-sem válik... főhőse enyhén szólva furcsa... Azt még érthe-tőnek találjuk, hogy kamasz hőse nem fogja fel azonnal,mi is történik körülötte (a munkaszolgálatosok behívása,a sárga csillag kötelező viselete stb.), de azt már nem tud-juk megmagyarázni, hogy a koncentrációs táborba érve mi-ért látja... A rosszízű mondatok tovább folytatódnak... El-hihetetlen az is, hogy a krematóriumok látványa... »egyfaj-ta diákcsíny érzését« keltik benne, hiszen tudja, hogy meg-semmisítő táborban van, pusztán zsidó volta elég ahhoz,hogy meggyilkolják. Magatartása, visszás megjegyzései...s bosszankodva... a regény befejezését is, hiszen a regényfőhősének eddigi magatartása... nem ad alapot arra, hogyerkölcsileg ítélkezzék...”

– Aha! – jegyezte meg fennhangon az öreg.Az öreg most az iratszekrény előtt ült és gondolkodott.„El kéne olvasni még egyszer azt a könyvet” gondolta.„Ámbár – folytatta a gondolkodást – minek? Semmi ked-

vem koncentrációs táborról olvasni.”„Nagy marhaság volt elővennem a papirosaimat” – tette

hozzá (gondolatban).

35

Minélfogva az öreg az iratszekrény előtt ült és ismét ol-vasott:

„...nagy és  iszonyatos téma... amelyben egy  cégjelzé-ses levélpapírt... fordult felém írógépe mellől, amelybenegy cégjelzéses levélpapírt láttam belefűzve – nagy és iszo-nyatos téma, amelyről már sokan és  sokat írtak. Minda-mellett, tette hozzá mintegy megnyugtatóan, korántsemállítaná, hogy a  téma teljesen ki van merítve. Azutánfelvilágosított, hogy kiadójuk munkarendje szerint háromlektornak kell elolvasnia egy kéziratot, »mielőtt döntené-nek a sorsáról«. Egy kicsit titokzatoskodott: nem szokásuka szerzőt beavatni a kiadó ügyeibe, de nem tartja kizártnak,hogy az én regényem harmadik lektora esetleg ő maga lesz.Elhallgatott.

– Nem keserű kissé? – kérdezte aztán hirtelen.– Micsoda?– A regénye.– De igen – feleltem.Láthatóan zavarba hozta a válaszom:– Ne vegye készpénznek, amit mondtam: ez  nem véle-

mény, hiszen még nem olvastam a regényét – magyarázta.Most viszont én jöttem zavarba: a  jelek szerint

tehát, amennyiben regényemet netalán keserűnek érez-né, valószínűleg nem nyerné el a  tetszését. Ez  vi-szont nyilvánvalóan hibapontot jelentene, és  hátráltatnáa  kiadását. Akkor láttam csak, hogy egy  hivatásoshumanistával ülök szemben: márpedig a  hivatásoshumanisták szeretnék azt hinni, hogy Auschwitz csak azok-kal történt meg, akikkel akkor és  ott történetesen meg-történt, s hogy másokkal viszont, akikkel akkor és ott tör-ténetesen nem történt meg, a  többséggel, az  emberrel –az Emberrel! – általában semmi sem történt. Vagyis ez a ki-adói ember azt szeretné olvasni a regényemben, hogy an-nak ellenére, sőt éppen annak ellenére, hogy velem törté-netesen ott és akkor is megtörtént – Auschwitz engem még-sem mocskolt be. Csakhogy bemocskolt. Másképpen lettemmocskos, igaz, mint azok, akik odavittek, de mocskos let-

36

tem mégis: szerintem ez alapvető kérdés. El kell ismernemazonban, hogy is ne kellene: félő, hogy ilyenformán az  isbelekeveredik kissé ebbe a  mocsokba, aki a  regényemetjószándékúan kézbe veszi és gyanútlanul olvasni kezdi.

Nagyon is megérteném tehát, ha egy  hivatásoshumanistát ingerelne a  regényem. Engem is ingerelneka hivatásos humanisták, mert vágyakozásukkal a megsem-misítésemre törnek: érvényteleníteni akarják a tapasztala-taimat. Csakhogy ezekkel a tapasztalatokkal történt vala-mi, aminek révén – megrökönyödötten észleltem – mostegyszerre a  hátrányomra fordultak: időközben ugyanis –hogy, hogy nem – megmásíthatatlan ízlésbeli állásfoglalássáalakultak bennem. Nézetkülönbségünk ezzel az emberreltisztán a személyes és az egymásétól különböző meggyőző-désünkből adódott: de mindent elrontott, hogy – jelképesenlegalábbis – itt feküdt közöttünk a regényem. Úgy éreztem,hogy személyes nézeteim, amelyeket regényem teljes mér-tékben kiszolgáltat, ügyem szempontjából kezdenek baljóstényezőknek mutatkozni. Ráadásul ehhez az ügyhöz, melytörténetesen ennek a regénynek a tárgyi formáját öltötte,bizony kevésbé emelkedett, de korántsem elhanyagolhatóegyéb tényezők is tapadnak – így pénzbeli kilátások...”

– Hehe – derült az öreg.„...a jövőm kérdése, a  társadalmi státusom, hogy így

mondjam.”– Hehehe – mulatott az öreg.„...Hirtelen eléggé különös és  – előrelátásom híján –

meglepő helyzetben találtam magam: foglya lettem enneka kétszázötven oldalnyi papiroskötegnek, amit én magamállítottam elő.”

– Hát igen – mondta fennhangon az öreg.„...én magam állítottam elő.”– Hát igen – mondta még egyszer az öreg.„...Nem hinném, hogy már akkor tisztán láttam volna,

ami mé...”Telefon.Az öregnek ezúttal semmi kétsége sem volt.

37

Mégsem állt fel mindjárt, csupán meglazította egyik fü-lében az olvadékony viaszgömböt.

Csakugyan.– Dehogy zavar – mondta az öreg (már a telefonba).Az öreg a  szoba délkeleti sarkában, a  cserépkályhától

kissé északnyugatra, az I. o. speciális, többrétegű, enyve-zett, I. o. kemény lombos fűrészáru (mini gyermekasztal)(funkcionális rendeltetését tekintve azonban inkább afféledohányzóasztalka) mellett állt és telefonált.

– ...és mindjárt magára gondoltam – hallott egy  tompanői hangot a meglazított viaszgömbön keresztül. – Éppenmagának való könyv: csak tizenöt ív, és hat hónap határidőtkap rá. De ha nagyon akarja, két hónapot késhet.

Az öreg ugyanis fordítást is vállalt.Németből fordított (az idegen nyelvek közül ugyanis

aránylag még németül nem tud a legjobban – szokta mon-dani az öreg).

A fordítás kevés pénz, de biztos pénz (szokta mondaniaz öreg).

Jelenleg azonban könyvet kellett volna írnia.Másrészt – igaz – pénzt is kellett volna keresnie (ha kevés

pénzt is, de biztosat).Emellett, egy  fia ötlet nem sok, megírandó könyvéhez

az öregnek annyija sem volt.Ha elvállalja a fordítást, egy csapásra két legyet üthet:

pénzt kereshet (ha kevés pénzt is, de biztosat), s könyvetsem kell írnia. (Átmenetileg.)

– Persze, hogyne – mondta a telefonba.– Akkor küldöm a  könyvet és  a  szerződést – hallotta

a tompa női hangot a meglazított viaszgömbön keresztül.– Persze, hogyne. Köszönöm – hallotta a  saját, tompa

hangját (a meglazított viaszgömbön keresztül).„Nagy marhaság volt elvállalni” – gondolta aztán (ismét

a fülébe gyömködve a viaszgömböt).„De  hát most már elvállaltam” – tette hozzá aztán

(gondolatban) (mint akinek nincs több választása) (nohaválasztásunk mindig van) (akkor is, amikor nincsen) (és

38

mindig önmagunkat választjuk – miként ez  egy franciaantológiában olvasható) (melyet az öreg a szoba délkeletisarkát elfoglaló cserépkályhától északra álló karosszék fö-lötti fali könyvespolcon tartott) (de akkor ki az, aki választbennünk – kérdezhetné az ember) (méltán).

„...és – előrelátásom híján... Hirtelen eléggé különös és –előrelátásom híján – meglepő helyzetben találtam magam:foglya lettem ennek a kétszázötven oldalnyi papirosköteg-nek, amit én magam állítottam elő.”

– Hát igen – mondta az öreg.„...Nem hinném, hogy már akkor tisztán láttam volna,

ami még ma sem egészen világos előttem: hogy mifélecsapdába, miféle elképesztő kalandba bonyolódtam. Ha jólemlékszem, beértem egy futó balsejtelemmel. Úgy látszik,olyan a természetem, hogy egyik fogságból úgy tudok csakszabadulni, ha azon nyomban egy másikba vetem magam.Alighogy a regényemet befejeztem, máris újabb írnivalónkezdtem törni a fejem. Ma már legalább sejtem, mire voltjó mindez: hogy elkerüljem a közvetlenül fenyegető másnapgondját. Ha sikerül újabb házi feladattal ellátnom magam,időm folyását és  a  benne előforduló történéseket ismétösszetéveszthetem az akaratommal, melyet célok igájábafogtam: így azután megint kitárulhatott előttem a  vég-telen, holott csak fénytöréseket idéztem elő a  ténylegesperspektívában.

De még nem tudtam, mit írjak. Ezt önmagában véveis gyanús tünetnek találhattam volna. Az  igazat megvall-va egyetlen számba jöhető leckémben sem sikerült ész-revennem azt a  fontosságot, azt a mondhatni minden jó-zan megfontolást elsöprő szükségességet, mint annak ide-jén a regényemben; azt azonban, némi sajnálkozással bár,de immár végképp magam mögött tudtam.

Végül is egy  jelentéktelen közúti incidens adtameg az  indítékot. Mindig is híve voltam a  hosszabbgyalogjárásoknak, melyek során rendezhetem eszméimet.A  derűs, meditatív környezetet tüntetem ki ilyenkor, Du-na-partot, budai dombtetőket, ahol kedvtelve engedek egy-

39

egy váratlanul megnyíló panoráma megtorpanásra késztetőcsábításának. Előttem kéklő távlat: a beépített pesti lapály;egy-egy kiemelkedő toronyépület, egy-egy kupola, egy-egyfelfénylő tető vagy ablaksor, közbül a  folyó csillámló sza-lagja, fölötte a hidak íveivel. Hátam mögött tömör, szürké-szöld hegyoldal, villák, dobozépületek, békés otthonok mo-solya, televíziótorony. Aznap, emlékszem, párás, fullasztómeleg volt, a fehér égből gonoszul tűzött tarkómra a nap.Mire egy gyepsávval kettéosztott autópálya tetejére értem,fürödtem a  verítékben. A  hőségtől, tompa fejfájásombólés döntésképtelenségemből származó feszült ingerültsége-met az út folyamán ezer apróság csigázta szinte pattanásig:egy  mentőautó hirtelen felvijjogó szirénája a  fülem mel-lett; egy kerítés mentén a váratlanul a rácsozathoz vágódókutya megmagyarázhatatlan gyűlöletkitörése, eszelős, hör-gő, acsarkodó csaholása, mely szakadatlanul kísérte lépte-imet; egy félnótás külsejű pasas, szalmakalapban, rövid uj-jú ingben, nyakából bőrszíjon a hasára ereszkedő és  egykorszerű radarkémhajó valamennyi szerelékével rendelkez-ni látszó táskarádió, melynek recsegő üvöltésétől sehogysem szabadulhattam; egy  elcsörtető teherautó sűrű, fe-kete szennypermete, amelyben könnyezve, prüszkölve ful-dokoltam – egyszóval csupa jelentéktelen benyomás tu-lajdonképpen, melyek azonban halmazatban és  némi lel-ki zavarral párosultan a  nagyvárosokban az  embereketkiszámíthatatlan excesszusokra, egyéni perverziókra, anar-chisztikus gondolatokra, bombák elhajítására ragadtatják.Éppen átvágtam rézsút az úton – teljesen szabálytalanul,ami azt illeti. Hallottam, hogy sarkamban egy  autóbusz,de annyi bántalom után, amikben mind én húztam a rövi-debbet, ezúttal valami furcsa makacsság fogott el: le vagyszarva, kerülj ki, vagy gázolj szépen el – gondoltam. Duda-szó, fékcsikorgás: akkorát ugrottam, mint egy szöcske, ami-kor el akarják tiporni. A sofőrfülke kinyíló ajtajából átkokzápora zúdult a fejemre. Visszaordítoztam. A közönyös le-

40

vegőt szennyes szavak meddő hangzavarával töltöttük meg.Azt hiszem, mindkettőnknek jólesett: kiokádhattuk felgyü-lemlett, személytelen mérgeinket.

Miután magamra maradtam az útszélen, derűs elégtétel-lel állapítottam meg, hogy csaló vagyok: hiszen azért mer-tem csak vállalni a kockázatot, mert tökéletesen megbíztama sofőrben.

Persze, el is gázolhatott volna – mondjuk, műhibából.Ám tisztában vagyok vele, hogy a buszsofőrök kitűnően ve-zetnek. Elgázolhatott volna továbbá azért is, mert a  tör-vény neki adott volna igazat: én mentem át szabálytalanul.De  jól tudom, anélkül, hogy ezt a  buszsofőrt személye-sen is ismerném: bizonyos körülmények között nem szíve-sen gyilkolnak az  emberek. Áthajtani egy  puha testen –ez  tankok kiváltsága. Más dolog a  gyilkosság, és  megintmás a tömegmészárlás. Így jutott eszembe ismét egy régeb-bi elgondolásom: az erőszak esztétikai közvetíthetőségérőlszóló, lehetőleg nem túlméretezett traktátus terve.”

– Na igen – bólintott az öreg.„Nagy marhaság volt...”„.. .az erőszak esztétikai közvetíthetőségéről szóló, lehe-

tőleg nem túlméretezett...”– Szentséges Isten!„Járni kéne egyet.”„El is megyek” – rakta vissza az iratszekrénybe a szür-

ke dossziét s rá a mintegy nehezékül szolgáló, úgyszinténszürke – noha sötétebb szürke – kődarabot az öreg.

Egyszersmind az iratszekrény kettővel lejjebbi rekeszé-nek előteréből kivette a  henger formájú üvegkapszulát,majd fülében meglazította az olvadékony viaszgömböket.

Oglütz.„Hogy azt a...” – kezdte az öreg.„Nem érdemes, úgyis elmegyek” – gondolta aztán.A megkínzatás különféle stációin az öreg is áthaladt azon

az  átmeneti állapoton, amikor az  ember még univerzáliselméletek felállításával próbál fölébe kerekedni helyze-tének. Így egy  időben megállapította: Oglütz (s talán

41

e megállapításától számítható, hogy Oglützöt az öreg Og-lütznek hívta) a létezés egy új minőségét valósítja meg, ne-vezetesen a nézői (illetve hallgatói) (illetve hallgatónézői)létet (mely gyökeresen különbözik például a) (manapságamúgy is oly kevéssé megvalósítható) (műélvezői lét-től, amennyiben Oglütz, úgy prózában, mint muzsikábankizárólag az  – úgymond – szórakoztató termékeket, rejt-vény-, gála-, riportműsorokat, reklámot, játék-, esetlegállat- vagy természetfilmeket nézett) (illetve hallgatott) (il-letve nézett és hallgatott); s bár kérdéses, hogy a létezésnekez a minősége vajon minden tekintetben kielégítő-e, az nemkétséges azonban, hogy szerfölött kényelmes: mert ahe-lyett, hogy élnünk kellene a sokrétű életet, az állandóan ottzajlik előttünk – igaz, egy képernyőn, s csak mulatnunk vagybosszankodnunk lehet rajta, befolyásolni, irányítani, bele-szólni, következményeit vállalni nem tudjuk; ámde ennyi-ben – és  éppenséggel ennyiben (s nem abban, ami a  ké-pernyőn történik) – nem hasonlít-e némelyikünk való életé-hez, s végső soron (s nem minden nosztalgia nélkül) az örega vegytiszta nézői (illetve hallgatói) (illetve hallgatónézői)létet is el tudta volna képzelni, mégpedig úgy, hogy valakiévtizedeket tölt el a képernyője előtt, s amikor a halál elszó-lítja onnan, utolsó pillanataiban nem kétkedik benne, hogyszínes, mozgalmas és változatos élet áll mögötte...

– Dolgoztál?– Hogyne.– Haladtál valamit?– Löktem rajta egyet.– Még akartam neked mondani valamit.– Legközelebb írd fel magadnak, hogy el ne felejtsd.– Jó volna valahová elutazni.– Nem keresett senki?– Ki keresett volna?– Igaz.

42

„...Voltaképpen – ebből indultam ki – mindig is bosszan-tott a  vér, a  kéj és  a  démon együttes képzete, ahogyezzel némelyik műalkotásban találkozhatunk. Tapasztala-taimmal sehogyan sem vág egybe valamiféle rendkívüli,az emberi természettel általánosságban össze nem egyez-tethető, folyamatos boszorkányszombat, mondhatni, ünne-pi jelleggel felruházott képe, amivel ezek a  műalkotásoknémely történelmi korszakok és  események kapcsánszolgálnak. A  gyilkosság – bizonyos fokon, bizonyos idő-tartamon át és  bizonyos mennyiségen felül – végül isfárasztó, rendszeres és gyötrelmes munka, amelynek napifolyamatosságáért nem a résztvevők kedvtelése vagy ked-vetlensége, fellángoló buzgalma vagy beálló csömöre, lelke-sedése vagy viszolygása: egyszóval nem az egyes személyekpillanatnyi hangulata, még csak nem is a lelki alkata, hanema szervezettség szavatol, egy futószalag, egy zárt gépezetműködése, amely lélegzetnyi időt sem engedélyez. Másfelől– semmi kétség – akkor lőttek a tragikus ábrázolásnak. Holmaradnának a nagyszabású, a kivételes, az elborzasztó mi-voltukban is rendkívüli személyiségek? III. Richárd fogadal-mat tesz rá, hogy gazember lesz; egy totalitárius rendszertömeggyilkosai azonban a közjóra esküsznek fel.

Másrészt – elmélkedtem tovább – ott a  puszta tényekszenvedély nélküli, hűvös és tárgyszerű közvetítése. Csak-hogy ez sem hoz igazán tárgyunk közelébe. A tényekkel –bármennyire fontosak is egyébiránt – az a baj, hogy túl sokvan belőlük, és hamar felőrlik a  fantáziát. Ahelyett, hogymegbarátkoznánk velük és elvegyülnénk világukban – amivégül is az  esztétikai közvetítés elengedhetetlen követel-ménye –, egyre idegenebbül meredünk rájuk. Halmazatbana gyilkosság képei éppolyan gyilkosan unalmasak és csüg-gesztően fárasztóak, mint a vele járó munka maga. Hogyanis lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha nincs benne sem-mi eredeti? Példaszerű halál helyett a tények csupán hulla-hegyekkel szolgálhatnak.

43

Épp azokban a  napokban olvastam 340 holland zsidóhaláláról a mauthauseni kőtörőben. Amikor a szállítmánymegérkezett, Ernstberger parancsnokhelyettes Glas politi-kai fogoly, barakkírnok értésére adta: az a parancs, hogyhat hétnél tovább nem maradhatnak életben. Glas ellen-vetéseket tett: harminc botütésre ítélték, majd leváltottákegy  bűnöző funkcióssal. Másnap a  holland zsidókatlehajtották a kőfejtőbe. A mélységbe vezető 148 kőlépcsőhelyett a meredek kőgörgeteg csupasz kőtorlaszain kellettalászállniuk. Ott, a mélyben a vállukra deszkát, a deszkárapedig túlméretezett kőtömböket raktak: ezeket futólépés-ben kellett, ezúttal mégiscsak a 148 lépcsőfokon a magas-ba szállítaniuk. A  kőtömbök már az  első lépcsőfokoknállecsúsztak a deszkákról és összezúzták a mögöttük törte-tők lábát. A balesetért verés járt. Már ezen az első napona holland zsidók közül többen a kőfejtőbe vetették magu-kat a meredély széléről. Később 9-12 ember egyszerre, ké-zenfogva ugrott le a szakadékba. A kőfejtő polgári alkalma-zottai panaszt emeltek az SS-nél: a sziklákra tapadó hús-és  agyvelőfoszlányok – kifogásolták – »szörnyű látványtnyújtanak«. Egy  munkacsoport erős vízsugárral megtisz-tította a köveket: attól kezdve funkciós foglyok álltak őrtés a kihágókat példás megtorlásban részesítették. Elmond-ható, hogy a halál vágyát itt halállal büntették. S aki nemakart közülük meghalni, azokat is megölték. Hat hét helyetthárom alatt végeztek velük.

Azzal az érzéssel csuktam be és tettem félre a könyvet,hogy ez a tény, amelyre találomra bukkantam rá a 400 ol-dalra rúgó további tények között (amelyek még mindig csakszerény töredékei a ki tudja, hány tízezer oldalt kitevő té-nyek teljes listájának): hogy tehát ez a 340 kőhalál példáulméltán helyet találhatna az emberi képzelet jelképei között– egyetlen feltétellel: ha nem történt volna meg. De mivelmegtörtént, még elképzelni is nehéz. Ahelyett, hogy a kép-zelet játékszerévé válna, súlyos és mozdíthatatlan tehernekbizonyul, akár maguk a mauthauseni kőkoloncok: az embe-rek nem akarnak összezúzódni rajtuk. Másrészt viszont így

44

elmaradunk a kor mögött: leéljük életünket anélkül, hogykorunk tapasztalataival gyarapítanánk. De  talán – elmél-kedtem – e  tapasztalatok monomániás egyhangúsága az,amellyel hasztalan birkózik a képzelet. Akkoriban olvastamA nagy utazás című regényt, és találkoztam benne Sigrid-del, a szép, szőke fotómodellel, aki, olvasom a könyvben,mintha

»csak azért teremtődött volna, hogy feledtesse Ilse Kocharcát és  testét, zömök és  egyenes, kemény és  egyeneslábain merev egyenesen feszülő testét, durva és tiszta, két-ségtelenül germán jellegű arcát, s Sigrid szemére emlékez-tető világos szemét (de sem a fényképek, sem az akkor fel-vett és  azóta felújított híradók nem árulják el, hogy IlseKoch világos színű szeme zöld volt-e, akár Sigridé, vagyvilágoskék vagy acélszürke, igen, leginkább acélszürke), Il-se Koch szemét, mellyel meztelen törzsét, meztelen karjátvette szemügyre a  deportáltnak, akit néhány órával aze-lőtt szeretőül választott, tekintetét, amely már fel is hasí-totta a fehér és egészségtelen bőrt a tetoválás vonzó vonalaszerint, tekintetét, mely elképzelte már, hogy milyen széphatása lesz ezeknek a kékes vonalaknak, virágoknak vagyvitorláshajóknak, kígyóknak, tengeri algáknak, hosszú nőisörényeknek, szélrózsáknak, tengeri hullámoknak, ezek-nek a  vitorláshajóknak, újra s  újra a  sivító sirályok ki-bontott szárnyára emlékeztető vitorláshajóknak, milyenszépen fognak hatni a  pergamenszerű bőrön, mely vala-milyen vegyi kikészítés következtében elefántcsontszínűárnyalatot kap majd, ilyen lámpaernyő fed minden lámpáta  szalonban, ahová, ha beköszöntött az  este, llse Kochmosolyogva bevezette a  gyönyör eszközéül választottdeportáltat, kétszeres értelemben is annak választotta, elő-ször a  gyönyör aktusa révén, másodszor pergamenszerűbőrének sokkal tartósabb gyönyöréért, amit megfelelőenkikészítenek, elefántcsontszínűre árnyalnak, s a tetováláskékes vonalainak csíkozása utánozhatatlan bélyeget ada lámpaernyőnek, a szalonban, ahol egy díványon hevervefogadja a Waffen-SS tisztjeit és férjét, a táborparancsnokot,

45

hogy meghallgassák valamelyik tisztet, amint elzongorázikegy románcot vagy valami komolyabbat, igazi zongorada-rabot, egy Beethoven-művet talán« –

Abbahagytam az olvasást. Íme, a vér, a kéj és a démon,egyetlen alakba, sőt egyetlen mondatba sűrítve. Mialatt ol-vasom, máris végleges formákat kínál: minden fáradságnélkül beilleszthetem történelmi képzeletem készen állóeszköztárába. Egy buchenwaldi Lucrezia Borgia; egy Dosz-tojevszkij tollára méltó nagy bűnös, aki leszámolt Istennel;egy női példány Nietzsche pompás, zsákmányra és győze-lemre sóvár szőke bestiáinak seregletéből, akik »vissza-tér-nek a ragadozó-lelkiismeret ártatlanságához...«

Igen, igen: gondolatainkat még mindig galamb-lelkiis-meretű értelmiségi képzelgések tartják fogva, egy kiegyen-súlyozottabb korban az elvetemültség merész nagyságárólalkotott együgyű víziók, melyek azonban sosem foglalkoz-tak kellőképp a  részletekkel. Van itt valami áthidalhatat-lan aránytalanság: egyfelől az  ittasult szónoklatok a  haj-nalpírhoz, minden érték átértékelése és  az  emelkedettimmoralitás – másfelől egy  szerelvény emberrakomány,amelyet – éspedig alkalmasint zökkenőmentesen – mielőbbel kell tüntetni a mindig szűk kapacitású gázkamrákban.Mi dolga itt a tépett és elrugaszkodott szellemi erőfeszítés-nek? Túl magányos, túl finnyás, túl szenvedő, túlságosan isnem átlagos, nem bandaszerű, nem testületi – túlságosanis immorális: márpedig ide morál kell, egyszerű, érthető,jól használható munkamorál. »Helyesnek tartja-e Globoc-nik úr – tette fel Globocnik SS-Gruppenführernek a nagyonis gyakorlatias kérdést dr. Linden miniszteri tanácsos –,hogy a holttesteket elássák, ahelyett, hogy elégetnék? Jö-het utánunk egy nemzedék, amely nem ért meg mindent!«Amire Globocnik: »Uraim, ha az utánunk következő nem-zedék oly gyáva és elpuhult lenne, hogy nem értené megnagy feladatunkat, akkor természetesen az egész nemze-tiszocializmus felesleges volt. Én, ellenkezőleg, azon a né-

46

zeten vagyok, hogy bronztáblákat kellene a földbe elásni,amelyeken az állna, hogy megvolt a bátorságunk e giganti-kus és szükséges mű megvalósítására.«

Igen – szőttem tovább gondolataimat –, talán itt lap-pang valahol a  démon: nem abban, hogy az  ember gyil-kol, hanem hogy nélkülözhetetlen erényeit a  gyilkosságvilágrendjére is kiterjeszti. Levettem könyvespolcomrólegy  dokumentumgyűjteményt és  fellapoztam benne IlseKoch fényképét. Ez az átlagos, egykor talán némi női von-zerővel felvértezett, ez  alkalommal mindenesetre mogor-va, tésztás bőrű malacarc sehogyan sem tudott meggyőzniróla, hogy egy végletességében is nagy formátumú szemé-lyiséget szemlélek, aki túlemelkedett jón és rosszon, s aki-nek élete a  minden erkölcsiséggel szembeszegezett sza-kadatlan, megátalkodott kihívás jegyében zajlott. Amint-hogy Ilse Koch valójában nem is állt szemben az  erköl-csi renddel – éppen ellenkezőleg, azt ő  maga képviselte;s ez nagy különbség. A dokumentumkönyvben nem találtambizonyítékát sem annak, hogy a zenét – kiváltképp Beetho-vent – különösebben kedvelte volna, sem pedig annak, hogyrabokkal adta volna össze magát. Szeretőit a  tisztikarbólválogatta – dr. Hoven tábororvost, a »szép Valdemárt«, vala-mint Haupststurmführer Florstedtet –, amint ez logikájánakmegfelelt. Találékonyságának megnyilatkozásai az érvény-ben lévő szokásokra korlátozódtak. A zsugorított koponyák,a  cserzett emberbőrből készült dísztárgyak számos tisztivillát és  irodai íróasztalt ékesítettek Buchenwaldban – Il-se Koch is birtokolt belőlük néhányat. Lehet, hogy többet,mint mások: ám ez járt neki – végre is ő volt a parancsnok-né, a »Kommandeuse«. Általában mindenből többet birto-kolt a beosztottak feleségeinél: nagyobb villát, gazdagabbháztartást, több előjogot. Fantáziája – melyet pár éve még,mint egy dohány- és szivarkaárugyár gyorsírónője, ki tudná,miféle olvasmányokon hizlalt – odáig ragadtatta, hogy meg-fürödjön Madeira borban, s  hogy egy  négyezer négyzet-méteres lovardát építtessen fel magának; ám mindez mégkorántsem a magányos erkölcsi lázadó bélyegét hordozza.

47

Aligha fordult meg fejében valaha is a gondolat, hogy haIsten nincs, akkor minden megengedett; ellenkezőleg, min-denek felett istenre volt szüksége – mégpedig olyan isten-re, aki parancsolatokba foglalja mindazt, amit neki megen-ged. Kétségtelen: az erkölcsi világrend, amit Buchenwaldkínált, a gyilkosság volt; de világrend volt, és neki megfe-lelt. Logikáját sosem lépte át: ahol a  gyilkosság közhely,gyilkossá ott az ember nem lázadásból, hanem ügybuzga-lomból lesz. Ölni éppoly erény lehet, mint nem ölni. Oly sokhulla, annyi tortúra látványa némelykor bizonyára a felaj-zott létezés, egyszersmind a hála és a szolgálói gőg egy-egykivételes pillanatával ajándékozta meg.

De nem ez  volt-e a  szerepe? – rágódtam tovább. Nemlehetséges-e, hogy egy  eleve meghatározott helyzet –a táborparancsnok feleségének helyzete – úgyszólván ele-ve meghatározott érzésekkel és eleve megtehető tettekkeljár? Hogy ugyanezt a helyzetet – talán némi ráhagyássalerre és arra –, de  lényegében bárki más is hasonló érzé-sekkel és  cselekedetekkel tölthette volna csak be – vagypedig hirtelen egy más – szintén készen álló – helyzetbentalálja magát, mint például Glas politikai funkciós fogoly,aki nem volt hajlandó betölteni helyzetét 340 kőhalálban,és ezért büntetőkommandóba került? Egy helyzet létrehoz-ta Buchenwaldot; Buchenwald – számos egyéb helyzet kö-zött – létrehozta a táborparancsnok feleségének helyzetét;ez a helyzet létrehozta Ilse Kochot, aki – hogy így mond-juk – életet adott ennek a helyzetnek, és ezáltal ő is létre-hozta Buchenwaldot, amely nélküle többé immár nem kép-zelhető el. Hány helyzet volt még, egyedül csak Buchen-wald totalitárius világában? Alig merem feltenni a bennemlappangó, elháríthatatlannak tűnő kérdést: kiknek a kezemunkái voltak végezetül is a koponyákból készült íróasz-talnehezékek, a  cserzett emberbőrből való lámpaernyőkés könyvborítók?...

Félreraktam Ilse Koch fényképét: sosem fogom megtud-ni, mit gondolt ő maga a saját, »Kommandeuse«-i életéről.Minthogy hallgatott róla, kívül rekesztette magát a közve-

48

títhetőségen. Nem fogok megismerkedni mindennapos él-ményével, szürke hétköznapjaival a  gyilkosság robotosaiközt. Nem tudom kideríteni, hogy érzelmi egyenlegébena kéj vagy az unalom, a teljesült becsvágy vagy a bosszan-tó, kis kielégületlenségek jutottak-e végezetül is túlsúly-ra, nem tudom megfejteni merőben személyes neurózisát,kényszeres pszichózisát – egyszóval személyisége titkát. Te-kinthetem közönséges szadistának, aki otthonára lelt Bu-chenwaldban és  végre szabadjára engedhette förtelmesösztöneit. De  gondolhatom azt is, ha úgy tetszik, hogybonyolultabb lélek volt: váratlan és  felfoghatatlan hely-zetét talán csak még váratlanabb és  még felfoghatatla-nabb gesztusokkal próbálta berendezni, pusztán csak, hogya saját számára meghittebbé, lakhatóbbá tegye, s hogy napmint nap bizonyítva lássa: mennyire élhető az élhetetlen,mennyire természetes a hihetetlen...

Mindez azonban cseppet sem fontos: Ilse Koch elféregy középarányosban, amely közte és a helyzete közt von-ható meg, egy képletben, amelyben ő maga akár nincs is je-len. Igen: alakja úgy válik csak közvetíthetővé, ha elvonat-koztatjuk, ha tőle magától úgyszólván eltekintünk. Mennéljelentékenyebbnek képzelnénk, annál inkább lefokoznánkazt, ami körülvette: gyilkosságra berendezett világánakvalódiságát; mert a  lényeget, amit neki tulajdonítanánk,csakis abból vonhatnánk el.

Talán ez – gondoltam –, ez a lényegnélküliség: ez a tra-gédia. Csakhogy másfelől ezen szenved hajótörést mindenközvetítés, amely ragaszkodik a  reprezentatív alakokhoz.Mert a tragikus alakok a sors világában élnek, s a tragé-dia távlata az örökkévalóság; a totalitárius erőszakrendsze-rek világa ellenben a helyzetek körülhatárolt és meghalad-hatatlan világa, távlatuk pedig az a  történeti idő csupán,ameddig éppen tartanak. Hogyan is volna hát közvetíthe-tő ez a tapasztalat, amely éppenséggel tapasztalattá lénye-gülni nem tud és nem is akar, mert helyzeteinek – ezeknekaz egyszerre túlontúl elvont és túlontúl konkrét helyzetek-nek – a lényege a lényegtelen és mindenkor helyettesíthe-

49

tő személyiség, amelynek e helyzethez képest sem kezdete,sem folytatása és semmiféle analógiája nincsen – s amelytehát az értelemhez képest valószínűtlen? Talán – tűnődtem– egy  szerkezetet kellene konstruálni, egy  forgó gépeze-tet, egy csapdát; járataiban, labirintikusnak tetsző, ám min-dig egyirányú pályáin egyetlen mechanikus erőtől űzetverohannak szakadatlanul a  fogságába került figurák, akáraz  elektronikus egerek. Minden inog, zörög, mindnyájanegymást tiporják, mígnem a gép egyszerre szétpattan: ak-kor, némi meghökkent, kába csodálkozás után, valamennyi-en szerteszaladnak. De hátra még a titok, a gép működésielvének megfejtése, amely túl egyszerű és túl megalázó ah-hoz, hogy meghallgassák: hogy ugyanis az  őket hajszolóerőhöz a gépezet a saját rohanásukból származó energiáthasználta fel...

De abbahagyom, mielőtt még – ahogyan mondani szokás– elragadna a  tollam. Miért is turkálok ezekben a  régfélretett füzetekben, ezeken a szamárfüles cédulákon fel-halmozott, egyébként imponáló tömegű anyagban, miértmásolom ki ennek a  soha el nem készült dolgozatnaka  csontvázát? Tünetként, akkori állapotom jellemzésére.Hiszen éppen csak elgondolkodtam ezeken a  dolgokon;ámde közhírré tenni azt a puszta tényt, hogy gondolkozom:ez addig még sosem fordult meg a fejemben. Regényemetnyilván valamilyen meggyőződésből írtam, de  nem akar-tam meggyőzni vele semmiről senkit. Vígjátékaimat min-den meggyőződés nélkül írtam, de  pénzt kaptam értük.Mármost azonban egy elméleti munka: dolgok fölé hajolni,róluk a megismerő fölényével véleményt alkotni és e véle-ménnyel magabiztosan a színre lépni – ehhez már a másokmeggyőzéséhez szükséges meggyőződéstöbblettel is ren-delkeznem kellett. Így hát azt kell gondolnom, hogy a regé-nyem befejezése után valamiféle változás zajlott le bennem;vagy legalábbis, hogy megvolt bennem a hajlam egy ilyen-féle változásra.

50

Igen: célomat gondosan leplezve, apránként, ravaszulés alattomosan fogtam hozzá, hogy végérvényesen beren-dezkedjem egy téveszmére. Végül is találhatnék indokot rá,ha meggondolom. Nyilvánvaló, hogy pótolhatatlan éveimetelnyelő, immár helyrehozhatatlan tettemből: egy  regénymegírásából valamilyen szükséges következményt óhajtot-tam kovácsolni – miközben elfeledkeztem róla, hogy magáte regényt talán éppen a bizonytalanságaim hozatták velemlétre. Az  az  érzésem, hogy – titokban legalábbis – sorso-mat már-már egy író sorsaként kezdtem mérlegelni; ha nyíl-tan nem is vetettem vele számot, gondolataimat alighanemmár-már valami olyan tulajdonsággal kezdtem felruházni,ami magammal szemben a közlésük, másokkal szemben pe-dig a meghallgatásuk feltétlen igényét támasztja.

Ki tudná, hová vezetett volna mindez. Azokban a napok-ban talán késznek éreztem volna magamat arra, hogy jö-vendő életemet a közszemlére bocsátandó gondolatok kia-padhatatlan forrásának tekintsem; hogy tűnődéseim ered-ményét azon nyomban papirosra vessem; hogy e  diadal-mas tettem másodpéldányaival szerkesztőségeket és kiadó-hivatalokat keressek fel, s hogy az emberek arcán, netalánaz életvitelükben azután a hatásuk okozta változásokat les-sem. A  jelentékeny megnyilatkozások, az avatott nézetekés  a  megfellebbezhetetlen vélemények süketítő harsona-szava közepette magam is belefújtam volna a  saját kisjátéktrombitámba. A tükörsima papirosra rászabadult ke-zem fékezhetetlen őrültként futkározott volna golyóstollamkorcsolyáján. Írtam volna, mintha valami katasztrófát akar-nék elkerülni – azt a katasztrófát nyilván, hogy nem írok.Írtam volna tehát, nehogy, Isten ments’, ne írjak; írtamvolna, hogy minden percben magam alá gyűrjem az  időt,s  hogy elfelejtsem, mi vagyok: meghatározottságok vég-terméke, véletlenek hajótöröttje, egy biológiai elektronikakiszolgáltatottja, jellemem kelletlen meglepettje.”

Az öreg az iratszekrény előtt ült és nem csinált semmit.Nem gondolkodott.Nem is olvasott.

51

„Nagy marhaság volt elővennem ezeket a papirosokat” –gondolta aztán.

„...Ebben a  tekintetben – mindenesetre csakis ebbenaz egy tekintetben – szerencsés pillanatban érkezett az a le-vél, amelyet két nappal a  kiadói embernél tett utolsólátogatásom után kaptam.”

– Aha! – mondta az  öreg, kezébe véve az  egy ízbenmár kezébe vett s  töredékesen átfutott rendes, közönsé-ges üzleti levelet (cégjelzéssel, dátummal – 1973. VII. 27.–, ügyintézővel – kitöltetlen –, tárggyal – megjelöletlen –,iktatószámmal – 482/73. –, megszólítás nélkül), s amelyetmost teljes terjedelmében – mintegy a válla fölé hajolva –magunk is elolvashatunk:

„Kéziratát kiadónk lektorai elolvasták, egybehangzó vé-leményük alapján regénye kiadására nem vállalkozhatunk.

Úgy véljük, élményanyagának művészi megfogalmazásanem sikerült, pedig a  téma iszonyatos és megrázó. Hogymégsem válik az  olvasó számára megrendítő élménnyéa  regény, elsősorban főhőse enyhén szólva furcsa reak-cióin múlik. Azt még érthetőnek találjuk, hogy kamaszhőse nem fogja fel azonnal, mi is történik körülötte (amunkaszolgálatosok behívása, a sárga csillag kötelező vi-selete stb.), de azt már nem tudjuk megmagyarázni, hogya koncentrációs táborba érve miért látja »gyanúsnak« a ko-paszra nyírt foglyokat. A  rosszízű mondatok tovább foly-tatódnak: »az arcuk sem volt épp igen bizalomgerjesztő:szétálló fülek, előre meredő orrok, beesett, apró, ravaszfényű szemek. Csakugyan zsidóknak látszottak minden te-kintetben.«

Elhihetetlen az is, hogy a krematóriumok látványa »bizo-nyos tréfák«, »egyfajta diákcsíny érzését« keltik benne, hi-szen tudja, hogy megsemmisítő táborban van, pusztán zsidóvolta elég ahhoz, hogy meggyilkolják. Magatartása, visszásmegjegyzései taszítják és sértik az olvasót, s bosszankod-va olvassa a  regény befejezését is, hiszen a  regény fő-hősének eddigi magatartása, részvétlensége nem ad ala-pot arra, hogy erkölcsileg ítélkezzen, felelősségre vonjon

52

(pl. a házukban lakó zsidó családnak tett szemrehányásai).Szólnunk kell még a  stílusról is. Mondatainak nagy ré-sze ügyetlen, körülményesen fogalmazott, sajnos gyakori-ak az  ilyenfajta fordulatok: »...nagyjában-egészében való-ban...«; »igen természetesen, s kissé emellett...«

Kéziratát ezért visszajuttatjuk Önnek.Üdvözlettel.”„...Ez a levél legalább megajándékozott egy érzelemgaz-

dag délelőttel: még ma is némi nosztalgiával emlékszem rávissza. Ha kissé meghökkent is voltam, nem jobban, mintahogyan mégiscsak meghökken az ember, amikor beleütia  fejét abba a  falkiszögellésbe, amelyről pedig réges-régmegállapította már, hogy túl alacsony, s hogy előbb-utóbbkétségkívül belé fogja ütni a fejét. Legalább némi szenve-déllyel és  éleslátással, akár a  harag, az  igazságtalanságéleslátásával – mindenesetre a tárgyhoz méltó érzelemmelés értelemmel találkoznék!

Aztán, úgy emlékszem, módfelett mulattatott példáulaz a gesztus, az a magabiztos, határozott taglejtés, amivelmég magam előtt is problématikus és korántsem tisztázottindíttatású vállalkozásom célját mintegy kisajátítják, hogyazután nyomban meg is semmisítsék; e levél feltevése sze-rint ugyanis, ha jól figyeltem, kizárólag azért írtam volnameg regényemet, hogy végül egy kiadói hivatalszobába jus-son, ahol az efféle árucikkekről döntések születnek. E kép-telen arányvesztés komikuma még rekeszizmomat is meg-remegtette. Hisz nem lehet tagadnom: regényemet végülodavittem a  kiadóhoz. De  ez egy  eseménysor ideiglenesnyugvópontját jelentette csupán, amelyet azóta máris túl-haladott az  idő és  a  benne zajló további események –például ez  a  számomra kikézbesített levél. No és? – kér-dem én: ezzel talán töröltetett az, amit végbevittem? El-lenkezőleg: megpecsételtetett; mert – s ez az alapvető kö-rülmény nem kerülte el résen álló figyelmemet – e  félre-söprő mozdulat egyszersmind az első tényleges, mondhat-ni hiteles bizonysága is a regényem valóságos létezésének.Igen, elmondhattam magamnak, hogy a formátlanul mögöt-

53

tem álló idő éppen e  levél fényében nyerte el határozottkörvonalait; hogy helyzetemet ez ideig még sosem láttamily egyszerűnek, voltaképp egyetlen világos mondatbafoglalhatónak: írtam egy  regényt, amelyet – feltehetőenhozzáértés és bátorság híján, valamint nyilvánvaló rossza-karatból és ostobaságból – visszautasítottak.

Talán, sőt, ma már tudom: biztos, hogy hibáztam, amikormegtorp...”

Csengettek?Az öreg meglazította egyik fülében az olvadékony viasz-

gömböt.– Már másodszor csengetek! – méltatlankodott az öreg

anyja, miközben előrehaladott korát meghazudtolóan fürge(és némiképpen harcias) lépteivel átszelte a kelet-nyugatihosszirányú előszobát, majd a katedrálüvegű ajtó mellőzé-sével (mely ajtó az előszoba levegőtlensége miatt most is –mint mindig – nyitva állott) máris az iratszekrény előtt ter-mett (tekintetbe véve természetesen a már ismert körülmé-nyeket) (melyeket ezúttal tehát fölösleges volna újra ismer-tetnünk) (így éppen csak leszögezzük: ha azt mondjuk, hogyaz öreg anyja az iratszekrény előtt termett, ez úgy értendő,hogy bár az iratszekrénnyel szemközt, ám valójában az asz-tal – pontosabban az asztal, a lakás egyetlen tulajdonképpe-ni asztala – előtt termett) és (utcai szemüvegét villámgyorsmozdulattal felcserélve olvasó szemüvegével) olvasott.

Az öreg nem szerette, ha beleolvasnak a kézirataiba.– Nem szeretem – mondta –, ha beleolvasnak a kézirata-

imba.– Miért – kérdezte az öreg anyja –, titok?– Hát tulajdonképpen... – vakarta fejét az öreg.– Látom, megint a privát ügyeiddel foglalkozol – mondta

az anyja.– Igen – ismerte be az öreg.– Visszautasították a regényedet? – kérdezte, kétségkívül

több szigorúsággal, mint kárörömmel, az anyja.– Még meg sem írtam – mormogta az öreg.

54

– De itt azt olvasom, hogy írtál egy regényt, amit vissza-utasítottak!

– Az  egy másik regény volt. Nem volna kényelmesebba karosszékben? – próbálkozott az öreg.

– És ez itt micsoda? – emelte fel a szürke dosszié szegé-lyéről a mintegy nehezékül szolgáló, úgyszintén szürke (no-ha sötétebb szürke) kődarabot az öreg anyja.

– Egy kődarab – mondta az öreg.– Azt én is látom. Nem vagyok még szenilis, hálistennek.

De mire kell ez neked?– Kelleni éppen nem kell – dörmögte az öreg.– Hát akkor mire való?– Nem tudom – mondta az öreg. – Van.Az öreg anyja a  cserépkályhától északra eső ka-

rosszékben ült, az  I. o. speciális többrétegű enyvezett,I. o. kemény lombos fűrészáru (mini gyermekasztal)(funkcionális rendeltetését tekintve azonban inkább afféledohányzóasztalka) mögött:

– Bizonyos dolgokat – mondta – sosem tudtam megérteninálad.

– Nem kérsz egy kávét? – próbálkozott az öreg.– De kérek. Például – hordozta körül tekintetét a szoba

délnyugati sarkában álló egykori ágyneműtartó-aljazatbólelőállított könyvszekrényből keletkezett könyv- és iratszek-rény-kentaurtól (ha szabad ilyen fogalom- és  képzavarbabocsátkoznunk) egészen a szoba északkeleti sarkát elfog-laló (viszonylag) korszerű heverőig az anyja –: képes vagylemondani minden igényedről, csak azért, hogy ne kelljendolgoznod.

– De hiszen dolgozom – magyarázkodott az öreg (ámbárnem egészen felhőtlen lelkiismerettel) (hiszen már réghozzá kellett volna látnia, hogy megírjon egy könyvet, hamár ez volt a foglalkozása) (illetőleg – hogy pontosabbak le-gyünk – úgy alakult, hogy ez lett a foglalkozása) (minthogyegyéb foglalkozása nem volt).

– Nem úgy értem – mondta az anyja. – De miért nem mészvalami állásba? Attól még nyugodtan írogathatnál.

55

– Nem értek semmihez; elfelejtettél kitaníttatni velem va-lami jól jövedelmező mesterséget.

– Humorod, az van – mondta az anyja.– Egy időben abból éltem – emlékeztette az öreg.– Miért nem írsz most is inkább vígjátékokat? – kérdezte

az anyja.– Mert nem akarom, hogy az emberek nevessenek. Irigy-

lem tőlük.„Ki kellene már cserélni ezt a tömítőgumit” – gondolta

kávéfőzés közben az öreg.– Meg sem kérdezed, hogy miért jöttem? – kérdezte

az anyja.Csakugyan: az öreg anyja nem szokott eljönni az öreg-

hez, inkább ő  szokta meglátogatni az  anyját (mégpedigheti egy  alkalommal, vasárnap este 7 és  fél 10 között)(e heti intervallumok pedig napi telefonbeszélgetésekkeltöltettek ki, melyek során az  öreg anyja hogylétéről, va-lamint a  vele) (illetőleg a  személyes tulajdonaival vagyhasználati tárgyaival) (megesett fontos vagy kevésbé fon-tos) (ám mindenképpen jelentős) (eseményekről értesülhe-tett) (mely jelentőségüket e mindenkori események azáltalnyerték el, hogy épp vele) (illetőleg személyes tulajdonai-val vagy használati tárgyaival) (így bojlerrel, falikárpittal,konyhai vízcsappal stb.) (estek meg).

– Szóval – folytatta az  öreg anyja –, végre komolyajánlatot kaptam a hirdetésemre.

Az öreg anyja ugyanis – miként ez fentebbi közléséből islátható – egy hirdetést tett közzé.

A hirdetés révén egy szoba (ámde nagy szoba, zöldöve-zetben és teljes komforttal) helyeztetett kilátásba, eltartásiszerződés ellenében.

Az öreg anyja ugyanis nyugdíjából tartotta fenn (illetőleg– hogy pontosabbak legyünk – nyugdíjából nem tudta fenn-tartani) magát.

Nyugdíját pótlandó, az  idős hölgy napi négy óránát gyors- és  gépírt egy  reprezentatív külkereskedelmivállalatnál.

56

Mármost az idők múltával azonban nem csupán az öreg,de  az  öreg anyja is öreg lett (noha lassabban, kevésbéés  vonakodóbban, mint az  öreg) (ám szimptomatikus je-gyeit mégiscsak tudomásul kellett vennie) (így a hátfájástpéldául, gépírás közben) (amit ennélfogva – márminta gépírást – abba is hagyott).

Mindazonáltal a tény, hogy az öreg anyjának (nyugdíjátpótlandó) havi kétezer forint pluszra volt szüksége,változatlanul fennállott.

Hanem az öregnek nem volt havi kétezer forint plusza(sőt olykor mínusza volt).

Így tehát hirdetés útján egy szoba helyeztetett kilátásba,eltartási szerződés ellenében (mégpedig nagy szoba, zöl-dövezetben és teljes komforttal) (vagyis az a lakás, ahováaz öreg – közvetlen családtag jogán – állandóan volt beje-lentve, de ahol soha, még ideiglenesen sem lakott) (s ahon-nan így most abba a  lakásba kellett átjelentkeznie tehát,ahol házastársi jogon ideiglenesen bejelentve, de évtizedekóta állandóan lakott) (átengedve helyét az eltartónak, aki –eltartói jogon – állandóan bejelentve ugyan, de – megegye-zéses alapon – még ideiglenesen sem fog az öreg anyjánaklakásában lakni) (jelenlegi – s igényeit feltehetően nem ki-elégítő lakhelyén türelmesen várakozva az  idős hölgy re-mélhetően az  emberi élet legvégső határáig terjedő, ámvégül mégiscsak kikerülhetetlen...) (egyszóval, hogy a vé-gül ki nem kerülhető esemény következtében megüresedőlakás majd reá szálljon) (ami mindkettejük – eltartó és eltar-tott – számára) (a várható költségek és a tekintetbe vehetőesztendők alapos mérlegelésével) (a végső eredményt szemelőtt tartva emberi számítás szerint mégiscsak méltányos,ésszerű és  kölcsönösen kifizetődő ügyletnek bizonyulhatmajd).

– Szóval el kell intézned a kijelentkezést – mondta az any-ja.

– Jó – mondta az öreg.– De  minél hamarabb; nem úgy, ahogy az  ügyeidet

általában intézni szoktad – tette hozzá az anyja.

57

– Jó – mondta az öreg.– Nem kívánhatod tőlem, hogy öreg napjaimra nélkülöz-

zek.– Isten őrizz – mondta az öreg.– Nem én tehetek róla – folytatta az anyja. – Másképpen

kellett volna berendezned az életedet.– Ez kétségtelen – ismerte el az öreg.– Én rátok akartam hagyni a lakást.– Ne törődj vele, mama – mondta az öreg. – Ízlett a kávé?– A te kávéid nekem mindig túl erősek.„No, a mai napomnak már lőttek” – gondolta az  öreg,

miután elment az anyja.„Ki kellene cserélnem a kávéfőzőgépben a gumit” – foly-

tatta a gondolkodást.„De hol a fenében is vannak a gumik?” – gondolta aztán

(miután rendes helyükön) (vagyis azon a helyen, amit a gu-mik rendes helyének képzelt) (nem talált).

Így történt, hogy az öreg az iratszekrény előtt állt és ke-zében egy lapos, négyzet alakú fadarabot tartott.

Ez a  kb. 7 x 7 centiméteres, egyik oldalán nyers,a másikon fehér mázolások többszörös (az idők folyamánmegsárgult) rétegével borított fadarab az  öreg kétpapírdobozának egyikéből került elő, melyekben vegyes(szükséges és  szükségtelen) tárgyakat tartott, s  amelytárgyak között – így képzelte – esetleg a kávéfőzőgéphezszükséges tömítőgumik is akadhatnak.

Helyettük azonban az egykori – az öreg feleségének áll-hatatos ellenszenvével hosszú időn keresztül eredménye-sen dacoló – két egyenlőtlen méretű, otromba előszoba-szekrény egyikének megmaradt, eredeti darabjára bukkant(mely a  rajta látható viaszpecsét miatt érdemel említést)(amely viaszpecsét feliratát ugyan már csaknem olvasha-tatlanná tette az évek során meg-megismétlődő mázolásoksárgásfehér festékrétege).

„Hiába mondtam, hogy a viaszpecsétet kíméljék meg!” –bosszankodott az öreg (gondolatban).

58

Minélfogva történetünk e pillanatában – amikor az öregaz iratszekrény előtt állt és kezében egy fadarabot tartott(mely a  rajta látható viaszpecsét miatt érdemel említést)– a  kör alakban elhelyezkedő betűcsoportozatból csupánaz ÁLL, az előtte látható pont formájú kitüremkedés, a ZÁ,valamint – távolabb – némi jóindulattal még a MI töredé-kek voltak kivehetők az eredeti feliratból (ÁLLAMVÉDEL-MI HATÓSÁG • ZÁROLVA), mely felirat – miként értelmeis mutatja – az  előszobaszekrény ajtaját volt hivatva záralatt tartani (nem zárva ki azonban, hogy az előszobaszek-rény hátoldalát képező furnérlemez azért ne volna fölfe-szíthető) (ami egyébiránt meg is történt) (mert – függet-lenül a  későbbi, immár nyilvánvaló bizonyítékoktól – miegyéb is magyarázhatta volna, hogy amikor egy nyárias es-tén az öreg felesége) (aki akkor még nem volt az öreg fe-lesége) (s az öreg sem volt még öreg) (sőt, ők ketten mégnem is ismerték egymást) (egyszóval ezen a nyárias esténaz öreg leendő felesége hiába próbálgatta saját kulcsávala saját lakásának ajtaját kinyitni, s így – mivel odabent fénytlátott – csöngetni kényszerült) (mi egyéb is magyarázhatnátehát, hogy az  az ismeretlen, alacsony, zömök, némikép-pen malacképű nő, aki a csengetésre ajtót nyitott, az ő –az öreg leendő felesége – megrövidített és saját testére iga-zított pongyoláját viselte, mely tény az öreg leendő felesé-gének az alatt a kurta perc alatt sem kerülte el a  figyel-mét, míg az  ismeretlen nőnek bemutatkozott, aki azutánegy  felháborodott felkiáltás) („Micsoda?! Hát maga mégél?!”) (után azonnal bevágta előtte az ajtót) (minek követ-keztében – nem maradt más hátra – az öreg felesége) (akiakkor még nem volt az öreg felesége) (sőt megismerni iscsak valamivel később ismerték meg egymást) (szembe ke-rülve az utcán eltöltendő nyáréj) (s a még bizonytalanabbmásnap) (cseppet sem kedvderítő kilátásaival, csakhamarugyanoda tért vissza, ahonnan a lakására elindult) (vagyisaz Államvédelmi Hatóságra) (ahol az őt előzőleg – a hivata-los papiros kíséretében – szabadító tisztet arra volt kényte-len kérni, hogy adjon neki éji szállást, ha máshol nem, hát

59

a régi cellában, ahol még bizonyára a régi priccs és a ré-gi pokróc várja) (mely kívánság teljesítése azonban lehetet-lennek bizonyult, miután már egyszer – a hivatalos papiroskíséretében – szabadították) (s így a tiszt a szoba sarkábanálló bőrfotelt tudta csak felkínálni, miközben ő  maga –a tiszt – egész éjszaka szabadított – a hivatalos papirosok kí-séretében –, reggel pedig) (az egész éjszakai szabadítástólelnyűtten, kiszikkadtan, soványan és dohánysárgán) (akártöméntelen cigarettacsutkáinak egyike, melyek az éjszakaiszabadítások folyamán már kicsordultak a hamutálból) (el-indult vele az  illetékes tanácsi lakáshivatalba, kideríten-dő, hogy miképpen utalhattak ki egy  olyan lakást, ame-lyet az Államvédelmi Hatóság zárolt) (s amely tény tehátmár önmagában véve is államtitokként lett volna kezelen-dő) (következésképpen nem csupán az eljárás jogtalansága,de már a cím kiszivárogtatása mögött is kétségkívül meg-vesztegetési bűncselekmény volt gyanítható) (noha végülerre sosem derült fény) (és a  lakás is csak egy  évi pe-reskedés után került vissza az  öreg feleségének jogostulajdonába) (akit most már fenntartás nélkül mondhatunkaz öreg feleségének, mert) (ha ugyan az öreg akkor mégnem is volt öreg) (és a felesége sem volt még a felesége) (delegalább már ismerték egymást) (sőt közös háztartásban él-tek) (amennyiben háztartásuk háztartásnak volt nevezhető,persze).

Ez volt az oka tehát annak, hogy még ma – történetünke késői időpontjában – is bosszankodott az öreg, amiért –minden előzetes intelme ellenére – a viaszpecsétet (melyeta kezében lévő fadarab őrzött) mégsem kímélték meg.

„Elvégre az emlék az emlék” – bosszankodott tovább.„Úgysem maradt más az egészből, csak ez a fadarab” –

folytatta a bosszankodást.„Eléggé kínos volt” – derült fel egyszerre az arca (mint-

egy valamely emlék hatására) (mely emlék nyilvánvalóanazzal a  humoros) (bár eléggé kínos) (noha e  két elemmég korántsem zárja ki egymást) (sőt egyidejű jelenlé-tük minden igazi mulatság sava-borsa) (feltéve, ha képe-

60

sek vagyunk értékelni egy eléggé kínos pillanat humorát)(például amikor kiderül, hogy életünknek egy  olyannyirameghatározónak tartott eseményéről voltaképpen semmi-féle tárgyi bizonyítékunk nincsen, és így csupán az igazol-hatatlan emlékeinkben létezik) (egyszóval az öreg földerülőarca nyilvánvalóan ezzel az egyidejűleg humoros és eléggékínos pillanattal állott kapcsolatban).

Az öregnek ugyanis évekkel később – és  évekkel (sokévvel) ezelőtt – az az ötlete támadt, hogy a felesége min-denesetre (s ez a szó itt a szó szoros értelmében értendő,vagyis olyan esetre, amely merő feltevés csupán, ámde nemárt, ha mégis felkészülünk rá) (ha logikailag helytálló, hogyfelkészülhetünk valamire, amiről sejtelmünk sincsen), min-denesetre tehát folyamodjon rehabilitációért (amiként ez il-lő és szokásos) (ha nem akarjuk, hogy megbüntettetésünkpuszta tényét a saját bűnünkül róják fel).

Kiszállt egy nyomozótiszt.Bemutatkozott.Leült (nem a cserépkályhától északra, ill. nyugatra álló

karosszékek egyikébe) (minthogy e karosszékek akkor mégnem léteztek) (hanem föltehetően abba a fonott karosszék-be – a  fakeretnél felszakadozott fonatokkal –, amely, kéttovábbi, úgyszintén felszakadozott fonatú s támlátlan ülő-kével, egy máztalan koloniál asztallal, két rekamiéval) (azegyiknek közepe az alélt rugózat helyén könyvekkel kibé-lelve) (valamint a  szőnyegneműt képviselő két pokróccala földön a lakás akkori berendezését képezte).

Kérte a szabadítólevelet.Ekkor került sor a  fentebb már említett, egyidejűleg

humoros és  eléggé kínos epizódra, amelyet az  öreg (akiakkor még nem volt öreg) meg a  felesége tanácstalanpillantásai, fiókok kapkodó kihúzgálása, fehérneműk alat-ti izgatott kurkászás jellemzett, míg ki nem derült, hogya szabadítás (s főként az azt megelőző őrizetbe vétel) egyet-len hiteles tárgyi bizonyítéka – nevezetesen a szabadítóle-

61

vél – valamelyik albérletben (vagy tán az albérletekből al-bérletekbe vezető útvonalak valamelyikén) minden jel sze-rint elkallódott.

Semmi baj – mondta a nyomozó (nagydarab, jó szándékú,ballonkabátos ember) –, majd ő utánajár az ügynek, felku-tatja az aktákat.

Néhány nap múlva (nagydarab, jó szándékú,ballonkabátos ember) meg is jelent: megtalálta az aktákat.

Leült.Zavarban volt.– Asszonyom – mondta –, de hiszen ön ártatlan volt.– Persze – helyeselt az (akkor még nem öreg) öreg fele-

sége.– Még csak kihallgatási jegyzőkönyve sincsen – foly-

tatta a  nyomozó –, csak a  vizsgálati fogság állandómeghosszabbítása. Ön ellen nem emeltek vádat.

– Nem – helyeselt az (akkor még nem öreg) öreg felesége.– Hogy úgy mondjam... Szóval hamis vádat sem.– Nem.– Ítéletről nem is beszélve.– Nem.– Hát ez  itt a  baj, asszonyom – csüggedt el a  nyomo-

zó (nagydarab, jó szándékú, ballonkabátos ember). – Mertugyebár... Hogy is mondjam csak... Mi csak akkor tu-dunk rehabilitálni, ha eljárás, ítélethozatal, de  legalábbisvádemelés történt. De hát az ön esetében... Tessék jól meg-érteni engem... Hiszen az ön okmányaiban mindennek sem-mi nyoma, következményeit nem viseli, priuszként nem ter-heli... Szóval egyszerűen nincs mit rehabilitálni.

– És az az egy év? – kérdezte az (akkor még nem öreg)öreg felesége.

A nyomozó széttárta a karját, szemét lesütötte: látszottrajta, hogy lelkiismereti kérdésnek tekinti az ügyet.

Kis ideig elüldögélt még a fakeretnél felszakadozott fo-natú, fonott karosszékben.

„Alig tudtuk megvigasztalni” – derült az emléken az öreg(gondolatban).

62

„...ily egyszerűnek, voltaképp egyetlen világos mon-datba... hogy helyzetemet ez  ideig még sosem láttamily egyszerűnek, voltaképp egyetlen világos mondatbafoglalhatónak: írtam egy  regényt, amelyet – feltehetőenhozzáértés és bátorság híján, valamint nyilvánvaló rossza-karatból és ostobaságból – visszautasítottak.

Talán – sőt, ma már tudom: biztos, hogy hibáztam, ami-kor megtorpantam ennél a megállapításnál. Tovább kellettvolna mennem, egy  minden visszautat eltorlaszoló végsőkövetkeztetésig. Ha akkor megragadom és magamra öltöma  helyzetben rejlő szerepet, sosem jutottam volna odáig,ahol ma tartok. Hiszen írónak nincs ékesebb koronájaa  kor iránta tanúsított vakságánál; még egy  ékkő rajta,ha ez a vakság elnémítással párosul. De hát, habár meg-írtam egy regényt, miközben a magam számára még csakelképzelni sem bírtam volna semmi egyéb foglalatosságot:valójában sosem gondoltam rá, hogy ez a  foglalkozásom.Noha ez a regény mindennél szükségesebb volt számomra,sosem sikerült meggyőznöm magam arról, hogy én szük-séges vagyok. Úgy látszik, nem léphetem át természetemhatárait, természetem pedig mérsékelt, akár az égöv, amelyalatt élek. Érzelmeim visszariadtak a kudarc vészes dicső-ségétől. Annál is inkább, mert ennek helyét más foglal-ta el, egy olyan érzés, amely jóval határozottabbnak bizo-nyult minden, tisztán elvont természetű nekibuzdulásnál:a bűntudat, amikor feleségemnek is megmutattam a leve-let.”

„Ezt talán nem kellene...” – húzódozott az öreg.„...Ez a fordulat oly váratlanul ért, hogy magam is megle-

pődtem. Nem tudtam eldönteni, honnan ered: azért érzek-ebűntudatot, mert a regényemet visszautasították, vagy pe-dig egyáltalában, mert regényt írtam; vagyis, hogy ponto-sabb legyek, hogy vajon akkor is bűntudatot éreznék-e, haa kiadó történetesen a regényem elfogadásáról értesít? –Nem tudom, és most már sosem fog kiderülni; de meghök-kenten éreztem, hogy agyam valamelyik hátulsó zugábanalattomos munkálatok folynak: mintegy hadállások épülnek

63

ki, melyek mögött szerteágazó érvek összpontosulnak, hogyadott időpontban rohamra induljanak. De feleségem szót-lan önuralommal... Ismerem kis, hallgatag mosolyát... Nemhangzott el megkönnyebbítő szemrehányás, ami... S érez-tem, miként enyészik el a  világ valamennyi regényének,kiadójának, továbbá az én önigazolásomnak a fontossága.Mélyen meg voltam sértve: az ebédet mogorva hangulatbanköltöttem el.

Talán már akkor megsejtettem, mit vesztettem. Ma már– nagyobb távlat birtokában – pontosabban is fel tudommérni: nemcsak az  igazamat, de a kényelmemet is. Mon-dom: azon múlt minden, hogy megragadom, vagy pedig el-vetem-e a helyzetben rejlő szerepet. Ha elvetem, egyszers-mind a végzetet is elvetettem ezzel, hogy tért nyissak az idő-nek és a szakadatlan csodálkozásnak. Míg végzetem velemvolt – vagyis amíg a regényemet írtam – effajta gondokatnem ismertem. Aki a végzet bűvöletében él, megszabadultaz időtől. Persze az idő akkor is telik-múlik, de tartama lé-nyegtelen: arra szolgál csupán, hogy beteljesítse a végze-tet. Az  ember számára nem sok esély marad: mindösszetudni kell tönkremenni és várakozni. Én tudtam. Miután pe-dig a levelet megkaptam, csak még egyszerűbbé vált vol-na a dolgom: az  idő betelt – ha úgy tetszik, többé semmitennivalóm. A végzet – hisz ez épp a természete – megfosz-tott volna minden érdemleges, tehát megfontolható jövő-től. Megrekesztett volna a pillanatban, belémerített volnaa kudarcba, akár egy szurokkal telt üstbe: megfővök benne,vagy kövületté dermedek – alapjában mindegy. De nem vol-tam eléggé körültekintő. Így azután annyi történt csupán,hogy diszkréten összedőlt egy elképzelés: ez az elképzelés– én magam, mint teremtő képzeletem terméke, hogy ígymondjam – nem létezik többé; ennyi az egész.

Pedig nem így terveztem. Ó, a tervem igazán egyszerűvolt, nem láttam benne semmi ésszerűtlent. Ha már vissza-nyertem szabadságomat, magam kívánok a  regényem fö-lött ítélkezni, eldönteni, hogy milyen is valójában, jó-e, vagyrossz – így gondolkodtam. A  műveletnél mi sem látszott

64

megvalósíthatóbbnak. Másnap reggel, amint a  feleségemelindult a  munkájába, elővettem és  magam elé raktama nyomókapcsos dossziét, majd derűsen készséges és né-mileg ünnepélyes várakozásokkal telten felnyitottam a fe-delét, hogy elolvassam a  regényemet. Körülbelül másfélórányi elszánt küzdelem után be kellett látnom, hogy le-hetetlen feladatra vállalkoztam. Eleinte még örültem egy-egy jól ülő mondatnak, egy-egy találó jelzőnek. De  csak-hamar azon kaptam magam, hogy el-elkalandozik a tekin-tetem, hogy minduntalan vissza kell lapoznom, mert értel-müktől megfosztott, üressé silányított oldalakat őröl csaka  szemem. Korholtam magam, megpróbáltam összponto-sítani a figyelmemet; majd ellenkezőleg, lazítottam, kávétfőztem, szünetet iktattam be. De semmi sem segített: le-küzdhetetlen ásítási rohamok fogtak el. Be kellett vallanom,hogy unatkozom: minden sornál előre tudtam, mit hoz majda  következő, minden fordulatot előre láttam, minden be-kezdést, minden mondatot, sőt minden szót előre ismertemmár, és a gondolatmenet sem tartogatott számomra semmiújat, semmi meglepőt. Így nem lehet regényt olvasni.

Azóta sokat törtem már a  fejem ezen a  jelenségen.Csapdába estem, nem kétséges. Hogy tárgyilagosan meg-ítélhessem, regényemet idegen szemmel kellett látnom:megpróbáltam tehát valaki másnak a  szemével elolvasni– nem gondolva rá, hogy ez  a  másik, ez  a  képzelt tekin-tet is csak az  én tekintetem. Csalni próbáltam – nem si-került. Úgy látszik, nem ugorhatom át önmagamat, hogyazután megfelelő távolságból higgadtan szemügyre vegyema  túlparton hagyott árnyékomat. Sosem fogom megtudnitehát, hogy jó-e a regényem, vagy rossz. Rendben van, be-lenyugszom. Valójában – rájöttem közben – nem is érdekel.Olyan, amilyen, s azért ilyen, mert másmilyen nem lehet –ha többet nem is, ennyit azért, mialatt elolvastam, megér-tettem; ilyen, s e minőségében kész, befejezett tárgy, ame-lyen változtatni többé nem tudok, s valószínűleg nem is le-hetséges.

65

–De – és ez  itt a nagy bökkenő – miért nem az enyémtöbbé ez  a  tárgy? Vagyis, ha már idegen szemmel nemvagyok képes rá – miért nem tudom hát a saját szemem-mel elolvasni a saját regényemet? Például a regény lapja-in egy vonat haladt Auschwitz felé. Az egyik marhavagon-ban ott kuporgott az elbeszélés alanya, egy tizennégy és féléves fiú. Most feláll, s a tömegben helyet szorít magánakaz ablaknyílásnál. A  látóhatár peremén, rőten, baljóslatú-an, éppen akkor emelkedik fel a nyári nap. Olvasás közbenpontosan emlékeztem, mennyi nehézséget és fejtörést oko-zott ez, valamint a rákövetkező részlet. Kezem alatt, a pa-piroson, sehogy sem akartak kibontakozni ennek a rekke-nő nyári reggelnek az eseményei. Idebenn a szobában, ahola szöveggel bajlódtam, szokatlanul sötét volt, az asztal mel-lől ködös decemberi délelőttre láttam. Valami forgalmi za-var lehetett az utcán, ablakom alatt szakadatlanul villamo-sok csörömpöltek. Egyszerre csak, meglepő hirtelenséggel,összeálltak a mondatok, és  lehetővé tették, hogy a vonatmegérkezzen, s  hogy az  elbeszélés alanya – a  tizennégyés fél éves fiú – a marhavagon fülledt homályából végre ki-ugorhasson a napfényben izzó auschwitzi rámpára. – Mi-alatt most ezt a  részletet olvastam, ezek az emlékek kel-tek életre bennem, s egyúttal azt is megállapítottam, hogya mondatok az általam elképzelt szerves rendben illeszked-nek egymás mellé; igenám, de miért nem az kelt benneméletre, ami a mondatok előtt volt, maga a nyers történés,ez az egykor valóságos auschwitzi délelőtt? Miként történ-hetett, hogy ezek a mondatok az én számomra csupán kép-zeletbeli történést tartalmaztak, egy képzeletbeli marhava-gont, egy képzeletbeli Auschwitzot és egy képzeletbeli ti-zennégy és fél éves fiút – holott ez a tizennégy és fél évesfiú valaha én magam voltam?

Mi történt hát itt? Mi az, amit kiadónk lektorai úgy hív-tak, hogy: »élményanyagának művészi megfogalmazása«?Igen: mi történt »élményanyagommal«, hová tűnt a  pa-pirosról és  énbelőlem? Pedig egykor megvolt: kétszer ismegesett velem, egyszer – valószínűtlenül – a valóságban,

66

másodszor – sokkal valóságosabban – később, amikorvisszaemlékeztem rá. A két időpont között téli álmát alud-ta. Abban a bizonyos pillanatban, amikor megtudtam, hogyregényt kell írnom, eszembe se jutott. Különféle regények-kel bajlódtam, hogy azután sorra-rendre elvessem őket:egyik sem bizonyult a  számomra lehetséges regénynek.Azután egyszerre csak felbukkant bennem, valahonnana homályból, akár egy ötlet. Hirtelen olyan anyag birtokábakerültem, amely végre határozott valóságot kínált izga-tott, de  addig folyton széteső víziómnak, s  amely, sűrűn,puhán, formátlanul, máris erjedni és dagadni kezdett ben-nem, mint a  kelesztett tészta. Különös mámor kerítetthatalmába; kettős életet éltem: jelenemet – amúgy fél-gőzzel, ímmel-ámmal – és  koncentrációs táborbeli múl-tamat – a  jelen metsző valóságával. Szinte megijesztettaz a készség, amivel elmerültem benne: ma sem tudnámokát adni a vele járó, sajátságos kéjérzetnek. Nem tudom,az emlékezés maga jár-e ezzel a gyönyörűséggel – egészenfüggetlenül a  tárgyától, mert hiszen nem mondhatnám,hogy koncentrációs táborban lenni csupa gyönyörűség;de tény, hogy a legcsekélyebb benyomás elég volt akkori-ban, hogy visszarepítsen múltamba. Auschwitz itt volt ben-nem, a  gyomromban, mint egy  megemésztetlen gombóc:fűszerei a  legváratlanabb pillanatokban böfögtek fel. Ele-gendő volt megpillantanom egy vigasztalan tájat, egy kopáriparvidéket, egy napverte utat, egy kezdődő építkezés be-toncövekeit, beszívnom a  szurok és  a  deszkaváz nyersszagát, hogy újabb és újabb részletek, adalékok, hangula-tok buzogjanak föl bennem, mintegy a jelenvalóság erejé-vel. Egy időben minden reggel az auschwitzi blokkudvaronébredtem. Időbe telt, amíg rájöttem: egy  állandó szagló-szervi inger váltja ki bennem ezt a képzetet. Néhány nap-pal azelőtt új óraszíjat vásároltam. Karórámat mindig köz-vetlenül a fekhelyem mellett tartom, egy alacsony polcon.Valószínűleg a cserzésből és a további kikészítésből maradta  szíjon az  a  jellegzetes szag, amely a  klórra és  a  távolihullabűzre emlékeztetett. Később aztán a szíjat ajzószernek

67

is használtam: ha emlékeim kornyadoztak, ha agyam zuga-iban tunyán meglapultak, vele csalogattam elő őket a rejte-kükről – úgyszólván tönkreszagoltam. De semmi eszköztőlés semmilyen fáradalomtól vissza nem riadtam: megvívtamharcomat az idővel, és kikényszerítettem a jussomat. Eltel-tem a saját életemmel. Gazdag voltam, súlyos, érett, vala-milyen átalakulás küszöbén álltam. Úgy éreztem magam,akár egy vadkörtefa, amely őszibarackot kívánna teremni.

Csakhogy minél elevenebbek voltak emlékeim, annálsiralmasabban festettek a  papiroson. Amíg emlékeztem,nem tudtam regényt írni; amint pedig elkezdtem regénytírni, megszűntem emlékezni. Nem mint hogyha emléke-im hirtelen elvesztek volna: csak megváltoztak. Átalakul-tak bennem valamilyen ládafia tartalmává, ahová az álta-lam szükségesnek látott időközökben be-benyúltam egy-egy felváltható bankóért. Válogattam köztük: erre szüksé-gem volt, arra meg nem. Életem tényei, úgynevezett »él-ményanyagom« már csak zavart, korlátozta, nehezítettemunkámat – annak a  regénynek a  létrehozatalát, aminekeredetileg a létfeltételéül szolgált, s amelyből az mindvégigtáplálkozott. Munkám – a regényírás – voltaképpen másbólsem állt, mint élményeim következetes elsorvasztásából,egy olyan művi – ha úgy tetszik: művészi – formula érde-kében, amelyet a papiroson – s kizárólag a papiroson – él-ményeim megfelelőjének ítélhettem. De  hát ahhoz, hogymegírhassam, regényemet annak kellett tekintenem, amiminden regény, általában véve: elvont jelekből álló kép-ződménynek, műtárgynak. Anélkül, hogy észrevettem vol-na, nekifutottam és szökkentem egy nagyot, s a személyes-ből egyetlen ugrással a tárgyiban, az általánosban termet-tem; most azután hökkenten nézek körül. Pedig nincs mincsodálkoznom: ma már tudom, hogy amint belefogtam a re-gényem írásába, máris elvégeztem ezt az  ugrást. Hiábapróbálok visszakullogni a szándékhoz, hiába, hogy eredetibecsvágyam csakis erre a regényre irányult, semmi rajtakívül esőre nem kancsalított, és e kézirat lapjain nem ter-jedt túl: egy regény – már pusztán a természeténél fogva

68

– csakis akkor mondható regénynek, ha közvetít valamit.Én is közvetíteni akartam, nem mást – különben nem írtamvolna regényt. Közvetíteni, a magam módján, a magam esz-méi szerint, közvetíteni a  számomra lehetséges anyagot,az én anyagomat, önmagamat – hiszen terhétől túlfeszítveés elnehezülten, akár egy duzzadt tőgy a megkönnyebbítőfejésre, már csakis a közvetítésre sóvárogtam... Csakhogyvalamire – talán természetszerűen – nem gondoltam: ön-magunk számára sohasem közvetíthetjük önmagunkat. En-gem nem a regénybeli vonatom vitt Auschwitz felé, hanema valóságos.

Úgy van: csupán ezzel a csekélységgel nem számoltam.Miközben visszavonultam magán, sőt legmagánabb éle-tembe (»privát ügyeimbe« – ahogy anyám szokta mon-dani); miközben annak érdekében, hogy nyugodtanvájkálhassak saját tudatvilágomban, mindentől és minden-ki mástól elzárkóztam; miközben mindent elkövettem, hogymagányos buzgólkodásomban senki más ne zavarhasson:ezenközben, gyanútlanul és lelkes szorgalommal, írni kezd-tem – másoknak. Mert, ma már világosan látom, regénytírni annyit jelent, mint másoknak írni – azoknak egyebekközt, akik visszautasítják.

Csakhogy ebbe a  gondolatba nem tudok beletörődni.Ha ez lett volna a célom, nagy baklövést követtem el: ak-kor mást kellett volna írnom, hasznavehetőbb árucikket,például vígjátékot. De hát nem ez volt, váltig állítom; ezzécsak a kivitelezés során vált, úgyszólván a tudtom és a bele-egyezésem nélkül, sőt anélkül, hogy egyáltalán észrevettemvolna. Mit törődtem én azokkal a másokkal, akiknek talána regényemet írtam, de akik regényírás közben még csakeszembe se jutottak! Miféle véletlen, és még véletlennek ismiféle előre nem látható, mit sem igazoló, csaknem osto-ba véletlen volna az, ha közös ügyeink – az én regényem,és az ő szórakozásuk – történetesen egybecsengenének?!...És bármily képtelenség, gyakorlatilag – pusztán gyakorla-tilag – mégiscsak erre törekedtem; és most azt kell monda-nom tehát, hogy nem értem el célomat – a célt, ami sosem

69

volt a célom. De mi volt hát akkor a célom, vállalkozásomeredeti értelme? Bizony, nem emlékszem; talán, meglehet,soha nem is gondoltam rá; és megtudni most már sosem fo-gom, mert ez az értelem a vállalkozás folyamatában valahol– ki is tudná, hol – elkallódott.

Felállok az asztal mellől. Lábam már úgyszólván önkénte-lenül, automatikus beidegzettséggel útnak indít a lakásban.Végigmegyek a  szobán, a  tárt ajtón keresztül tovább,az  előszobába, jobb vállammal nekiütődöm a  fürdőszobanyitott ajtajának, elérem a lakás végét. Itt sarkon fordulok,megkerülöm a  fürdőszoba nyitott ajtaját, jobb vállammalnekiütődöm az előszobaszekrénynek, átlépek a szobába, el-érek az ablakig, fordulat. Egy hossz kb. hét méter. Aránylaglakályos ketrec. Fel-alá, fel-alá; fordulat az ajtónál, fordu-lat az ablaknál. Az ürgének, a regényírónak, annak a pa-sasnak, akivel egykor – még pár hónapja is – azonos vol-tam, rendes szokása volt ez. Ilyenkor támadtak legfigye-lemreméltóbb gondolatai. Nekem nincs min gondolkod-nom. De  lassacskán mégis kialakul bennem valami. Haelválasztom a  séta okozta könnyű szédüléstől és  a  töb-bi esetleges benyomástól, körülhatárolható érzésre bukka-nok. Azt hiszem, a helyzetem ölt benne testet. Nehéz vol-na szavakba öntenem – hisz épp ez az: szavakon kívüli te-rekben helyezkedik el. Állításba nem foglalható, ám pusz-ta tagadásba sem. Nem mondhatom például, hogy nem va-gyok – hiszen ez  nem igaz. Állapotomat, hogy ne mond-jam: tevékenységemet olyan szóval tudnám csak kifejez-ni, ami nem létezik. Megközelíthetném, ha például aztmondhatnám: nincsek. Igen, ez az ige, miközben magábanfoglalná létezésemet, egyszersmind e létezés nemleges mi-nőségét is jelölhetné – ha, mint mondom, volna ilyen ige.De nincs. Némi mélabúval elmondhatnám tehát: elvesztet-tem az igémet.

Megelégelem a  sétát: leülök. Mélyen behúzódom, be-fészkelem magam a karosszékbe. Kuporgó tartást veszekfel, akár egy brobdingnagi anyaméhben. Talán abban re-ményekedem, hogy sosem kell előbukkannom innen, sosem

70

kell a  világra jönnöm. Minek is? Meg azután kissé félekis még attól az  ismeretlentől, aki végül majd mégiscsakfel fog tápászkodni innen. Bizonyos értelemben másvalakilesz, mint az, akihez ez ideig hozzászoktam. Nem is lehetmásként, hiszen az  elvégezte művét, betöltötte rendelte-tését: csődbe juttatott. Személyemet tárggyá változtatta,makacs titkomat általánossággá hígította, kimondhatatlanvalómat jelekké párolta – átplántált egy  regénybe, ame-lyet nem tudok elolvasni: idegen nekem, mint ahogyan el-idegenítette tőlem azt a nyersanyagot is – a saját életemegy  hasonlíthatatlanul fontos darabját –, amelyből kelet-kezett. Hiányozni fog, s  talán... miért is tagadnám, talánhiányozni fog az  is, aki mindezt végbevitte. Igen, a  ka-rosszékben ülve egyszerre meghökkentő érzés jár át: va-lami visszavonhatatlan történés fagyos és  kietlen érzése,olyasmi, mint amikor egy nagy mulatság után az utolsó ven-dég is elmegy. Magamra maradtam. Valaki, szinte fizikai űrthagyva testemben, eltávozott, s kaján vigyorral épp mostint végső búcsút a szoba legtávolabbi sarkából. Tehetetle-nül bámulok utána, visszatartani nincs erőm. De nem is aka-rom: valamilyen gyöngéd, de eltökélt haragot érzek iránta– menjen a francba, becsapott...”

– Be – mondta az öreg –, be, a marha.– Dolgoztál?– Hogyne.Új fejlemény a  bisztróban: az  Öregasszony – hivatalos

címén: a csúcsvezető – váratlanul a söntéspulthoz rontottés lekapta a blokkokat a szúrószegről (az öreg feleségét el-lenőrzendő) (hogy tudniillik a tálcáján lévő valamennyi té-telről leadta-e a blokkot) (mint hogyha – mondjuk – nemmindig szokta volna) (ami egy ily feltevés harsány) (és épp-oly tehetetlen) (demonstrációjánál végezetül is nem bizo-nyulhatott többnek, minthogy az öreg felesége ezúttal is)(mint mindig) (leadta).

– Ha én lopni akarnék – méltatlankodott az öreg felesé-ge –, akkor aztán kapkodhatná utánam a blokkokat. A félkonyhát kivinném az orra előtt, anélkül hogy észrevenné.

71

– Az biztos – helyeselt az öreg. – És miért nem teszed? –tudakolta aztán, mintegy szórakozottan, a levesét kanalaz-va.

– Nem is tudom; mert hülye vagyok – mondta a felesége.Különben (mondta a  felesége) láthatóan ez  az  egyet-

len eredménye a  minapi bejelentésének (miszerint ezen-túl ő  is dolgozni kíván majd esténként); s ha talán lelhe-tő is némi magyarázat arra a sajátságos (ámbár ettől mégkorántsem logikus) logikára, melynek folyományaképpena  Bodáné – Ilona keresztnevű – kolléganő köszönés he-lyett mostanában elfordítja a fejét, nehezebben (sőt tulaj-donképp egyáltalán) nem érthető, hogy az Öregasszony –hivatalos címén: a csúcsvezető – vajon miért osztozik ve-le e sérelmében (hacsak a rejtély nyitja nem ama viharosórák zűrzavarában keresendő, amikor a  csapos számáraaz Öregasszony sürgős csapolni- s egyéb tenni-venni valóttalál a pincében) (mindig épp az esti csúcsforgalom idején)(s amikor, látható áldozatkészséggel és semmi fáradalomtólvissza nem riadva, fehér köpenyében ő maga áll be a csap-ba) (mint hajóskapitány az orkán cibálta kormány mellé) (samikor tehát, akárcsak a többi kolléga és kolléganő, a ki-mért áruért a Bodáné nevezetű is egyenesen az ő kezébeadja le a blokkot) (ha ugyan leadja) (mely tényről maradék-talanul meggyőződni mindenestre csupán úgy lehetne, haaz ember a szúrószegről hamarjában lekapná a blokkokat)(ami azonban az Öregasszony – hivatalos címén: a csúcsve-zető – kizárólagos joga).

– Akkor ezért van hiány – jegyezte meg (éleselméjűen)az öreg –: lopnak.

– Még az is lehet – mondta a felesége.– Elmegyek, járok egyet – mondta később az öreg.Az öreg az iratszekrény előtt ült.Reggel volt.(Megint.)Fordított.

72

Németből fordított (az idegen nyelvek közül ugyanisaránylag még németül nem tud a legjobban – szokta mon-dani az öreg).

antwortete nicht – olvasta az öreg a könyvben (amelybőlfordított).

nem felelt – kopogtatta az öreg az írógépbe fűzött papír-lapra (amelyre fordított).

– Az isten...! – nyúlt, helyéről félig felemelkedve, az irat-szekrény felé az öreg.

„...azt a  fűzfán fütyülő, kaporszakállas, neandervölgyiősanyádat” – gyömködte fülébe a gondosan megformázottgyurmát (az öreg).

„Ki kellene cserélni már ezt a  füldugót” – gondoltaaz öreg.

„Öreg” – folytatta a gondolkodást (az öreg).„Kiszáradt” – gondolkodott tovább.„Nyomja a fülemet” – igazgatta fülében a gyurmát.„Ha viszont nem nyomja, akkor meg mindent hallok” –

bosszankodott.„No így, talán...” – hagyta abba az igazgatást az öreg.Az öreg az iratszekrény előtt ült, és hallgatta, hogy hall-

e valamit.Nem hallott. (Aránylag.)„Kitűnő” – derült fel az arca.„Gyerünk, gyerünk, így nem élünk meg” – komorodott el

az arca.A fordítás kevés pénz, de biztos pénz (szokta mondani

az öreg).Ha fordít, egy csapásra két legyet üthet: pénzt kereshet

(ha kevés pénzt is, de biztosat), s könyvet sem kell írnia.(Átmenetileg.)

Különben is: egy fia ötlet nem sok, megírandó könyvéhezaz öregnek annyija sem volt.

...antwortete nicht.

...nem felelt.„Stimmel” – helyeselt az öreg.A papirosait napok óta nem látta már.

73

Nem is akarta látni őket.El is rejtette az iratszekrény legmélyére, nehogy valami-

képp a szeme elé kerüljenek.Sein Blick hing an dem Daumen, wie festgesogen.„Festgesogen” – vakarta fejét az öreg.Der Blufleck unter dem Daumennagel hatte sich jetzt de-

utlich vorwärts bewegt. Er war vom Nagelbett abgelöst, einschmaler Streifen sauberes neues Nagelhorn hatte sich hin-terdreingeschoben.

– Mi a  túró az  a  Nagelhorn? – nyúlt volna a  szótárértaz  öreg (ha tudta volna, melyik szótárért nyúljon, mint-hogy két szótára is volt) (pontosabban három) (mégpe-dig az írógépe jobb oldalán kínálkozó KÉZISZÓTÁR, ame-lyért úgyszólván a  kezét sem kellett kinyújtania) (csak-hogy többnyire hiányzott belőle az  éppen keresett szó)(továbbá a NAGYSZÓTÁR, amelyben végül többnyire min-dig megtalálta) (s így a  tisztán gazdaságossági szempontazt kívánta volna tőle, hogy mindjárt az  utóbbiért nyúl-jon) (csakhogy ez  meg felsőtestétől igényelt egy  kényel-metlen fordulatot, tekintve, hogy e kétkötetes, legalább 5kg összsúlyt nyomó szótárkolosszus, a lefordítandó könyv,a tiszta, ill. már telefordított papírkötegek, az  írógép, va-lamint a KÉZISZÓTÁR mellett immár nem találván helyetaz asztalon) (hogy egészen pontosak legyünk: az asztalon,a lakás egyetlen tulajdonképpeni asztalán) (a szoba délke-leti sarkából az öreg széke mellé állított, s a funkcionálisrendeltetését tekintve a fordítás idejére ekként módosítottI. o. speciális, többrétegű, enyvezett, I. o. kemény lombosfűrészárun nyert elhelyezést) (minélfogva egy-egy szóértaz öreg többnyire mind a két szótárát felütötte) (ha ugyannem mind a hármat) (miként most is, amikor a Nagelhorntelőször – reménytelin a KÉZISZÓTÁR-ban, majd – bosszú-sabban – a  NAGYSZÓTÁR első, A-L kötetében keresgél-te, hogy azután – végképp felbőszülten – a  második, M-Z kötetet vegye kézbe; s  csak mellesleg jegyezzük meg,hogy végezetül egyikben sem bukkant rá) (ami az öregetfelháborította ugyan, ám elkeseríteni mégsem tudta, hiszen

74

a szó jelentése teljesen nyilvánvaló volt) (ha kissé elgondol-kodott rajta) (ami azonban az öregnek – a végső szükség be-következtéig – nem jutott eszébe) (kiváltképp fordítás köz-ben nem).

Sein Blick hing... – olvasta az öreg.Tekintete – kopogtatta az  öreg – hüvelykujjára tapadt,

mintha„Festgesogen” – vakarta fejét az öreg.el sem tudna mozdulni onnan.„Nem valami leleményes” – vakarta fejét az öreg.„Azonkívül nem is pontos” – vakarta tovább.„Tekintete hüvelykujján függött, akárha rátapadt volna –

latolgatta az öreg –: így talán pontosabb lenne.”„Ámbár képileg zavaros” – latolgatott tovább.„Viszont expresszívebb – habozott –; bár kissé erőltetett”

– állapította meg.„Különben is, most már le van írva.”„Ki kellene törölni és átgépelni.”„Nem éri meg.”Der Blutfleck...A véraláfutás láthatóan feljebb húzódott. Most már el-

hagyta a  körömágyat és  nyomán vadonatúj, tiszta félhol-dacska friss, keskeny csíkja bukkant elő a köröm tövében.

„Megjárja” – latolgatta az öreg.„Kissé szószátyárabb az eredetinél” – latolgatta tovább.„Node a  német nyelv tömör tud lenni” – folytatta

a latolgatást.„Azonkívül terjedelemre fizetnek” – zárta latolgatásait

az öreg.Die Natur. Etwas von mir, repariert sich. Langsames

Wachstum, unbeirrbar. Löst sich ab, wie die Zeit, wie Nicht-mehrwissen. Was vorher wichtig war – schon wieder ver-gessen. Ebenso: leere Zukunft – das auch. Zukunft: was ni-emand sich vorstellen kann (wie mit dem Wetter) und wasdoch kommt.

„Ez legalább könnyű” – vidult fel az öreg.

75

„Nincs szükségem szótárra” – állapította meg (mintegykárörvendve).

A természet – kopogott serényen. – Valami énbelő-lem, valami, ami az  én részem, ismét helyreáll. Lassú,tántoríthatatlan haladás. Eloldódik, mint az idő, mint a fele-dés, a soha-többé-nemtudás. Egykor fontos volt – mára fele-désbe merült. Miként az üres jövő – az is. Jövő: az, amit sen-ki sem tud elképzelni (akárcsak az időjárást), ámde mégisbekövetkezik.

„Nem is rossz szöveg” – lelkesedett az öreg.„A regény sem az.”„Profimunka” – irigykedett.„Így kell regényt írni – irigykedett tovább –: másodlagos

anyag, tárgyias megformálás, jólfésült technika, három lé-pés hátra, semmi önéletrajz, semmi személyes, a  szerzőnem is létezik.”

„Közérdekű probléma, biztos jövedelem” – fokozódottirigysége.

Miként az üres jövőamit senki sem tud elképzelnimégis bekövetkezik.Az öreg tekintete a  szövegen függött, akárha rátapadt

volna.– Megálljunk csak! – ugrott fel helyéről az  öreg, min-

den látható (vagyis külső) indíték nélkül (hacsak valamilyennem látható) (vagyis belső) (nem késztette erre) (például,hogy valami hirtelen az eszébe jutott), és kapott le a szobaészakkeleti sarkát elfoglaló heverő fölötti fali könyvespolc-ról egy nem túlságosan testes, zöld félvászon borítású kö-tetkét (ugyanazt, amelyet az utóbbi időkben) (miként errőla maga helyén beszámoltunk) (gyakorta és sok haszonnalforgatott, kiváltképp hálás elégtétellel adózván bizonyos so-roknak a kötetke 259. oldalán) (melyeknek idézését a meg-felelő helyen úgyszintén nem mulasztottuk el, ismétlésetehát felesleges volna) (annál is feleslegesebb, mert tör-ténetünk e pillanatában az öreg) (szélsebesen lapozgatva)

76

(nyilvánvalóan valami mást keresett benne, nyilvánvalóanegy másik oldalon) (hogy melyiken, azt nyilvánvalóan ő ma-ga sem tudta).

„És ma is nehezemre esik az írás, mert sok levelet kellettmár írnom, úgyhogy fáradt a kezem” – olvasta az öreg.

„A  jövő, kedves Kappus úr, szilárdan áll, mi ellenbena véghetetlen térben mozgunk.”

„Ez az” – örült meg az öreg.„Mint ahogy az  ember sokáig tévesen ítélte meg

a  nap mozgását, úgy csalódik még most is az  eljövendőmozgására nézve”, – olvasott az öreg tovább (vagyis – pon-tosabban – visszább) (minthogy az utóbbi sor a megelőzőelőtt állt).

„nyilván most költözött beléjük, mert esküdni merné-nek rá” – olvasott az öreg tovább (vagyis – pontosabban –visszább).

„zavart félelmükben”„És ez szükséges.”– Úgy van – mondta az öreg.„Szükséges – és  egyre inkább effelé tart majd fejlődé-

sünk –, hogy semmi se történjék velünk, ami idegen, hanemcsak az, ami régóta hozzánk tartozik. Oly sokféle mozgató-erőt kellett már átértékelnünk, majd csak felismerjük hátlassanként azt is, hogy amit mi sorsnak nevezünk, az  azemberből indul ki, s nem kívülről hat reá. Csakhogy a leg-többen, amíg sorsuk bennük élt, nem szívták fel maguk-ba, nem alakították át, és így fel sem ismerhették azt, amibelőlük eredt; olyannyira idegen volt számukra, hogy za-vart félelmükben azt hitték: nyilván most költözött beléjük,mert esküdni mernének rá, hogy azelőtt semmi hasonlótsem találtak önmagukban. Mint ahogy az ember sokáig té-vesen ítélte meg a nap mozgását, úgy csalódik még most isaz eljövendő mozgására nézve. A jövő, kedves Kappus úr,szilárdan áll, mi ellenben a véghetetlen térben mozgunk.”

Az öreg szilárdan állt, kezében a könyvvel.

77

Bizonyos idő múltán mégis megmozdult (ha nem is a vég-hetetlen térben, de legalább hogy a könyvet a helyére) (aszoba északkeleti sarkát elfoglaló heverő fölötti fali köny-vespolcra) (visszategye).

„Félek – gondolta közben –, hogy megint elő fogom vennia papirosaimat.”

„Nagy marhaság lenne” – gondolkodott tovább, mára  tárt ajtajú iratszekrény előtt állva, melynek felső reke-szében (ahonnan az  írógépet a fordításhoz korábban márkirámolta) néhány dosszié – köztük az „Ötletek, vázlatok,töredékek” címfeliratú –, továbbá két papírdoboz voltlátható, melyek vegyes tárgyakat tartalmaztak (szüksé-gest és szükségtelent), mögöttük pedig egy szürke dosszié,s ezen, mintegy nehezékül, egy úgyszintén szürke – nohasötétebb szürke – kődarab volt (nem látható).

„Még meggondolhatom” – folytatta a  gondolkodást(mintha tényleg meggondolhatta volna) (vagyis, mint aki-nek még van választása) (ám, mint aki közben jól tudja,hogy nincsen) (akkor sem, ha választásunk mindig van) (ésha mindig önmagunkat választjuk is – az egy ízben már em-lített francia antológia szavai szerint) (melyet az öreg a szo-ba délkeleti sarkát elfoglaló cserépkályhától északra állókarosszék fölötti fali könyvespolcon tartott) (hisz ebből állszabadságunk) (ámbár – kérdezhetné az  ember – mikéntmondható az ily választás szabadságnak) (amennyiben tud-niillik önmagunkon kívül nincs más választásunk).

Minélfogva az öreg hamarosan ismét a papirosai közt la-pozgatott, mégpedig ezúttal a  szoba északnyugati sarkátelfoglaló heverőn ülve – részint talán e  foglalatosságaideiglenességét, fontosabb munkájának csupán egy  röp-ke, időszakos felfüggesztését hangsúlyozandó, részint pe-dig mert rendes helyét az iratszekrény előtt (pontosabbanaz asztalnál) (még pontosabban: az asztalnál, a lakás egyet-len tulajdonképpeni asztalánál) nem foglalhatta el, lévénaz (mármint az asztal) még fontosabb munkájának tartozé-

78

kaival (a lefordítandó könyvvel, a tiszta, ill. már telefordítottpapírkötegekkel, az  írógéppel, valamint a  KÉZISZÓTÁR-ral) elborítva:

„...Ez a  fordulat... kben ülve... visszavonha... Magamramaradtam... kifosztva... Múltam nélkül, végzet nélkül, me-lengető téveszmék nélkül, mindenemből kifosztva nézektehát elébe annak, ami előttem áll. Puffadt, szürke, áthatol-hatatlan gomolyt látok, érzem, hogy keresztül kell vágnommagam rajta, ám azt sem tudom, merre induljak el. Se-baj, nem mozdulok hát, majd elébem jön ő, keresztülvágjamagát rajtam, és továbbmegy, engem maga mögött hagy-va. Az idő ez, úgy hívják: a jövő. Néha szorongva kémlelem,máskor bizakodva várom, mint ködös időben a napsütést.Holott jól tudom, káprázat az egész, és most is csak álta-tom magam, menekülök, ugyanúgy, mint amikor a céljaimröppentyűjén vetettem magam a végtelenbe: nem a jövő várrám, csak a következő pillanat, hisz jövő nincs, nem más az,mint az egyre folytatódó, mindenkori jelen. Egyetlen percetsem lehet kihagyni, legföljebb az elbeszélésekben. Jövőmprognózisa – ez jelenem minősége. Igen, az időjárás én va-gyok; s éppen ebben – önmagamban – vagyok a legkevésbébiztos.

Hiszen, ha azt mondhatnám, tévedtem! Csakhogy nemtudom, nem én magam vagyok-e tévedés. – Lábam nem csaka lakásban – szokott meditatív útjaimra is el-elindít olykor.A természettel foglalkozom – mi egyebet is tehetnék; komorelégtétellel szemlélem őszi pusztulását, mélyen magambaszippantom enyészetének pezsdítő szagát. Épp a dombol-dalon ereszkedtem lefelé a minap: akkor láttam meg a kétöreget. Egy  kőfal tövében álltak, arcukat a  bágyadt me-leg felé fordították: napoztak. Úgy odasimultak a bizonyáralangyos kőhöz, hogy ezt a  szürke falból előmeredő kétszürke fejet is először köveknek, a  fal szokatlanul élethűdomborműveinek hittem. Csak közelebb érve láttam aztán,hogy élnek. Hosszú kosfej volt az egyik, olvadó kocsonyáhozhasonló szeme és birkaorrának hegye vörös; a másik arcvalamivel kerekebb, de szegletes, szürke bajusza alatt föl-

79

felé kanyarodó, félmosolyra húzódó szája ennek is némi fa-un-jelleget adott. Nem tudom, miért ragadták meg annyiraa figyelmemet. Valamilyen meghatározhatatlan, de teljesenegyforma kifejezést véltem észrevenni mindkét arcon: vala-milyen szándéktalan kifejezést, ami nem a pillanathoz, nemis a szavaikhoz kötődött – bármiről is beszélhettek –, ha-nem valahonnan mélyebbről, mintegy a létezésük odalentcsörgedező csatornájából fakadt. Amikor elmentem mellet-tük, elhallgattak, mintha valami titkuk – nem, ellenkezőleg,mintha valami mondandójuk volna, s éppen ez, amit eltit-kolnak, de már az arcukra költözött, akár egy vereség rom-halmaza, s amit kénytelen-kelletlen most az embertársaikelé tárnak, félig-meddig intelemként, félig-meddig gyenge-ségből, némileg kajánul, mindenképp illetlenül, ám egy ke-vés figyelemért esdekelve. – Igen, ha a halál képtelenség,hogyan lehetne értelmes az élet? Ha a halál értelmes, mi-re való élni? Hol veszítettem el üdvözítő személytelensége-met? Miért írtam meg egy regényt, és főként, igen, és fő-ként miért vetettem belé minden bizalmamat? Ha ezt meg-fejthetném...

Szabályos időközönként meglátogatom anyámat. Olykortörténeteket hallok tőle egy fiatal nőről, akinek volt egy kis-fia. Többnyire udvariasan hallgatok ilyenkor, diszkrétenleplezve unalmamat. Mostanában mégis azon kapom ma-gam, hogy figyelek rá, sőt lesem a szavát: úgy hallgatom,mintha egyre azt várnám, hogy hirtelen leleplez egy titkot.Végre is ez a gyerek egykor én voltam. A gyerek – tartjaa mondás – a  felnőtt apja. Hátha rajtakapom valamin eztaz alattomos, minden adottsághoz renyhe készséggel ido-muló kölyköt, egy szón, egy tetten, akármin, ami eljöven-dő cselekedetére – egy könyv megírására – utal. Igen, itttartok már, ha úgy tetszik, idáig züllöttem: bármivel be-érném, születésem csillagállásával, DNS-molekulám per-döntő kódjelével, vércsoportom rejtelmeket rejtő titkával;bármivel, mondom, amire rábólinthatnék vagy amibe jobbhíján legalább beletörődhetnék: így kellett történnie, erre

80

születtem – mintha nem tudnám, hogy semmire sem szü-letünk, de ha sikerül elég soká életben maradnunk, végülnem kerülhetjük el, hogy valamivé ne váljunk.

Leemelek a polcról egy könyvet. A kötet dohos szagotlehel – egy  bevégzett mű és  egy beteljesült élet egyet-len áthagyományozható nyomát a légtérben: könyvszagot.»1749 augusztus 28-án délben, a tizenkét órai harangszó-val jöttem a  világra, Frankfurt am Mainban – olvasom. –A konstelláció szerencsés volt: a Nap a Szűz jegyében állottés éppen tetőzött; Jupiter és Vénusz baráti arcával fordultfelé, Merkur sem ellenségesen, míg Mars és  Szaturnuszsemleges maradt; csak a Hold...« – Hát igen; megszületniígy kell; a pillanat embereként – a pillanaténak, amelybenki tudná, hányan is születtek meg még ezen a földgolyón.Csakhogy a többiek nem hagytak maguk után könyvszagot:így tehát nem számítanak. A szerencsés pillanatot a kozmi-kus rendezkedés egyetlen születés számára készítette elő.A lángelme, a nagy alkotó így lép a földre, akár a mitikushős. Egy betöltetlen hely kívánkozik utána sóvárogva, eljö-vetele régóta esedékes, hogy szinte nyög belé a föld. Mostmár csak a legkedvezőbb konstellációt kell kivárni, amelya születés nehézségein éppúgy átsegíti majd, akárcsak a bi-zonytalan kezdeteken s a tétovaság évein, míg csak egy ra-gyogó pillanatban be nem lép a felismertség birodalmába.A pálya csúcsáról visszatekintve azután életében nincs he-lye többé semmi esetlegességnek, mint ahogy maga az életeis a formát öltött szükségesség. Minden tette, minden gon-dolata fontos, mert a Gondviselés motívumait hordozzák,valamennyi megnyilatkozása egy példaszerű fejlődés szim-bolikus jegyeivel terhes. »A költőnek mondja majd később– legyen származása, tudnia kell, honnan ered.«

Azt hiszem, igaza van: tényleg ez a legfontosabb.Nos hát, az  én világrajövetelemkor a Nap az addig is-

mert legnagyobb gazdasági világválság jegyében állott,az  Empire State Buildingtől az  egykori Ferenc Józsefhíd turulmadaráig a  földkerekség valamennyi kimagaslópontjáról nyakra-főre ugráltak vízbe, szakadékba, kövezet-

81

re – ki hová tudott – az  emberek; egy  Hitler Adolf nevűpártvezér roppant barátságtalan arccal fordult felém Me-in Kampf című művének lapjai közül, a  numerus clau-susnak nevezett első magyar zsidótörvény konstellációmzenitjén állott, mielőtt helyét elfoglalta volna a  többi.Valamennyi földi jel (az égiekről mit sem tudok) szüle-tésem fölöslegességéről, mi több: ésszerűtlenségéről ta-núskodott. Ráadásul szüleim számára is csak nyűgnekérkeztem: éppen válni készülődtek. Egy  olyan pár sze-retkezésének dologisága vagyok, akik nem is szerettékegymást; talán egy engedékeny éjszaka gyümölcse. Hipp-hopp, egyszerre csak itt voltam, a  természet kegyelmé-ből, mielőtt még bármelyikünk jobban is megfontolhattavolna. Egészséges gyermek voltam, kinőttek fogacskáim,elkezdtem gagyogni, értelmem nyiladozott: kezdtem be-lenőni szétburjánzó dologiságaimba. Közös fiacskája vol-tam apukámnak, anyukámnak, akiknek egymáshoz semmiközük sem volt immár; növendéke egy  magánintézetnek,ahová – míg válóperüket bonyolították – őrizetbe adtak;tanulója az  iskolának, apró polgára az államnak. »Hiszekegy  Istenben, hiszek egy  Hazában, hiszek Magyarországfeltámadásában« – imádkoztam a  tanórák kezdetekor.»Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarországmennyország« – olvastam a vérző festékkel körvonalazotttérkép feliratát a falon. »Navigare necesse est, vivere nonest necesse« – bifláztam a  latinórákon. »Sömá jiszroél,adonáj elohénu, ádonáj ehod« – tanultam a hittanórán. Min-denfelől bekerítettek, birtokba vették tudatomat: neveltek.Hol szerető szóval, hol szigorú intelmekkel lassacskán meg-érleltek rá, hogy kiirtsanak. Sosem tiltakoztam, iparkodtammegtenni, ami tőlem telt: bágyadt jóakarattal ájultam be-le jólneveltségi neurózisomba. Egy szerényen igyekvő, nemmindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem el-len szőtt hallgatag összeesküvésnek.

Elég; kár az  eredetemet kutatnom: nincsen. Belecsöp-pentem egy folyamatba, amit a velem született csalóka idő-érzék folytán kezdetnek hittem. Van egy-két anekdotám

82

és  néhány személyes emlékem, mint mindenkinek. Mitjelent ez? Kellő hőfokon nyomtalanul beolvad a  kö-zös masszába, egyesül a  kimeríthetetlen anyaggal, amita  közkórházakban állítanak elő és  a  tömegsírokban, sze-rencsésebb esetben a termelésben tüntetnek el. Eredete-met fürkészve csupán egy  tömött, véget sehol nem érősort látok: századom menetel; kábító nyájmelegben, el-vakultan, hol támolyogva, hol neki-nekiiramodva, ott bot-ladozom én is. Egy  bizonyos pillanatban – miért, miértnem – kiálltam a  sorból: nem léptem tovább. Leültemaz  árokpartra, és  pillantásom hirtelen a  mögöttem állóútszakaszra esett. – Ez  volna, amit az  irodalmárok »te-hetségnek« hívnak? Aligha hinném. Egyetlen tettemben,szavamban, megnyilatkozásomban sem adtam soha sem-mi jelét bármiféle tehetségnek vagy eredetiségnek – ha-csak abban nem, hogy életben maradtam. Nem álmod-tam bele magam kitalált történetekbe; még azzal semtudtam mit kezdeni, ami megesett velem. Egyszer semcsengett fülembe az elhivatás parancsszava, tapasztalata-im összessége csak fölöslegességemről tudott meggyőz-ni, fontosságomról sosem. Nincs birtokomban a megváltószó; nem érdekelt a tökéletesség, sem a szépség, amelyrőlazt sem tudom, hogy micsoda. A dicsőség gondolatát agg-kori önfertőzésnek tartom, a halhatatlanságét egyszerűencsak nevetségesnek. Nem azért fogtam bele regényembe,hogy hitelesített foglalkozásom legyen. Ha művész volnék,szórakoztatnám vagy tanítanám az embereket; a művem ér-dekelne, és nem az, hogy miért állítottam elő egy művet.

Ha mindezt lehántom, makacs szenvedélyemre végülcsak egyetlen magyarázatot találok: talán azért kezdtemírni, hogy bosszút álljak a  világon. Hogy bosszút álljak,és hogy elnyerjem tőle, amiből kirekesztett. Mellékvesém,amelyet Auschwitzból is épen mentettem ki, talán túl sokadrenalint termel. Miért is ne? Végül is az  ábrázolásbanolyan hatalom rejlik, amelyben egy  pillanatra elcsitulhataz  agressziós ösztön és  létrehozhatja a  kiegyenlítődést,az átmeneti békét. Talán ezt akartam, igen: csak képzelet-

83

ben ugyan és  művi eszközökkel, de  hatalmamba kerítenia valóságot, amely – nagyon is valószerűen – a hatalmábantart; alannyá változtatni örökös tárgyiságomat, névadónaklenni megnevezett helyett. Regényem nem más, mint válasza világra – a válasz egyetlen módja, úgy látszik, ami tőlemtelik. Kinek is címezhettem volna ezt a  választ, ha – mi-ként tudjuk – az  isten meghalt? A  semminek, ismeretlenembertársaimnak, a világnak. Nem imádság lett belőle, ha-nem regény.

De ne túlozzunk: ez már irodalom. Végül még kiderül,hogy csakugyan van némi tehetségem az íráshoz: mit semröstellenék jobban. Hisz nem azért kezdtem el írni, merttehetséges vagyok, ellenkezőleg: amikor úgy határoztam,hogy regényt írok, mellesleg azt is elhatároztam nyilván,hogy tehetséges leszek. Szükségem volt rá, el kellettvégeznem a  munkám. Arra kellett törekednem, hogy jókönyvet írjak – nem hiúságból, hanem a  dolog termé-szeténél fogva, hogy így mondjam. Nem tehettem mást:a  válaszadás szükséglete valami rejtelmes úton-módonszabadsággá sűrűsödött össze bennem, akár a nagy nyomásalatt hevített gáz. Mit is kezdhettem volna ezzel a formátlanés  tűrhetetlen érzéssel? A  szabadság némelykor tisztáraszakértelem kérdésévé válik. Hiszen egy rossz regény is le-het szabadság – csak az épp nem tud megnyilatkozni, s eztéppen a könyv gátolja meg. Ma már legalább tudom: hiábarángatom az írói sors kötőfékjét, ördögi iróniája fogva tart.Bármi is volt eredeti indítékom, e magánügylet jellegét az-zal tudom csak igazolni, ha egyúttal másoknak is kínálokvalamit. Ütésre felemelt, sérelmes kezemben egyszerrecsak egy  regényt találtam, amelyet mély meghajlássalmegpróbáltam ünnepi ajándékul mindenki karácsonyfájaalá odatenni.

Így történt hát. Annyira híján minden bizonyosságnak,valahogy meg kellett magam győznöm róla: mégiscsak léte-zem. A tartósított gyilkossági kísérletekre – a valóságosakraés  a  jelképesekre – hol neuraszténiás apátiával, hol ag-resszióval válaszoltam. Viszonylag – hisz értelmes lény vol-

84

nék – hamar felismertem azonban, hogy sérülékenyebbvagyok a  külvilágnál. Gyengeségből és  tehetetlenségből,továbbá némi kétségbeesésből és  holmi bizonytalan re-ménységből végül is írni kezdtem. Kész, vége: íme, a válaszkérdésemre. És ezzel be is fejezhetném ezeket a jegyzete-ket.

Csakhogy még berzenkedik bennem valami a befejezésellen. A  feljegyzéseim véget érnek, én azonban folytató-dom: elfogynak a betűk, s megint csak tanácstalanul állokmajd az  egymásra következő pillanatokkal, órákkal, na-pokkal szemközt. Lám, megint csak ugyanazt a  terápiátválasztottam, s  megint csak ugyanazzal az  eredménnyel,mint amikor regényírásba fogtam. Nem mintha megoldástkeresnék – az életre, ezt j ól tudom, nincs megoldás –, de ke-veslem a szimptómák puszta leltárba foglalását. A látleletmit sem segít rajtam: én vagyok a  beteg, a  fájdalom ér-dekel. Nem a diagnózis, hanem a folyamat, az eleven be-tegség. »Részleteket, főként részleteket« – ahogyan IvanKaramazov, a felbujtó faggatja Szmergyakovot, a gyilkost.Csak nem befejezni, hiszen sosem ér véget semmi: folytat-ni kell, írni tovább, igen, bizalmasan és émelyítő közlékeny-séggel, úgy, ahogyan két gyilkos beszélget. Holott mon-dandóm oly siváran tárgyszerű, mint amilyen lélektelennéegyszerűsödött a gyilkosság: még egy statisztikai ténnyé,amely éppoly fölös...”

Telef. ..?„...leges, mint egy könyv megírása...”– Az isten bb...!– Már azt hittem, nem vagy otthon! – hatolt –

mint lézersugár a  főtt krumpliba (mely hasonlat ugyansem szemléletesen, sem logikailag nemigen mondhatótalálónak) (mert ugyan miért is hatolna lézersugár a  főttkrumpliba?) (ámde az öregnek hamarjában ez jutott eszé-be, s nincs jogunk helyette valami jobbat) (hát még netalánrosszabbat) (kitalálni) (amennyiben persze továbbra is hű

85

krónikásai akarunk maradni történetének) (márpedig miegyéb is lehetne a célunk?) – az olvadékony viaszgömbbeaz öreg anyjának szemrehányó hangja.

– Hát hol volnék? – bosszankodott az öreg.– Lehet azt nálad tudni?!... Képzeld el, mi történt: össze-

tört az  a  kis üvegpolcom, amin a  kaktuszaimat tartom,a cserepek is leestek, az egyik össze is tört és kiborult be-lőle a föld a földre. Most mit csináljak?!

– Söpörd össze – indítványozta az öreg.– Ötleteim nekem is vannak! – hasított a  következő

lézersugár az öreg koponyájába. – Azt akarom tudni, hogyhonnan szerezzek most egy új üvegpolcot?!

– Egy üvegestől – kockáztatta meg az öreg.– Egy üvegestől! Mintha csak úgy hemzsegnének a kör-

nyéken az üvegesek!... Nem tudsz nekem egy jó üvegest?– Nem – mondta az öreg.– Persze hogy nem. Mit tudsz te?!– Hát ami azt illeti, azért... – méltatlankodott az öreg.– Meg sem kérdezed, hogyan történt a baleset?!– Dehogyisnem – tüsténkedett az öreg.– Le akartam törölni a fölötte lógó képről a port, és olyan

szerencsétlenül álltam fel a székre, hogy a pongyolám bea-kadt az üvegpolc sarkába. Azt hiszem, el is szakadt... Mégmeg sem néztem...

– A te korodban az ember már ne ugráljon a székeken –tanácsolta az öreg.

– Ne mondd! – robbant fel egy  kézigránát az  öregfülkagylójában. – Magamtól is jól tudnám, hogy mit kellaz én koromban csinálni... De amióta a hátfájásom miattnem tudok bejárni a hivatalba, csak egyszer egy héten te-lik takarítónőre! Téged pedig hiába kérnélek meg rá, hogygyere át port törölni!

– Hát ez valószínű – ismerte el az öreg.– Na látod! Elintézted a kijelentkezést?– Nem – rémült meg az öreg.– Merthogy olyan sok dolgod volt egész héten, igaz?

86

– Volt éppen elég – bőszült fel az  öreg. – Határidősmunkám van: fordítok.

– Egyre lejjebb csúszol: először színdarabokat írtál, aztánregényt, most meg már fordítasz.

– Hamarosan gépírónő leszek – bosszankodott az öreg.– Hogy mi leszel, az a te dolgod. Mindenesetre sok időd

nincs már, hogy eldöntsd. Te sem fiatalodsz.– Még szép – dörmögte az öreg.– De a kijelentkezést a legrövidebb időn belül el kell in-

tézned, hogy megköthessem az eltartási szerződést.– Jó – mondta az öreg.– Ezt már ismerem, hogy „jó”. Mindent az utolsó percig

halogatsz. Ennek köszönheted, hogy ma ott tartasz, aholtartasz – búcsúzott az öregtől az anyja.

„Mára lőttek” – gondolta az öreg.„Abba kéne hagyni” – gondolkodott tovább.„Úgy értem, az egészet” – folytatta a gondolkodást.„...Abbahagytam ezt az egészet...”– Na ugye – derült fel (némelyest) az öreg.„...elhatároztam, hogy járok egyet...”– Nagyon bölcs – helyeselt az öreg.„...így kerültem a Margitszigetre...”– Marhaság – fancsalodott el az öreg.„...A bágyadt susogással hulldogáló lombok alatt kit látok

a  kertvendéglő egyik asztalánál? Akármi legyek, ha nemSas Árpád az, egy pasassal...”

– Pech – dünnyögte az öreg.„...két tarka hímpapagáj a vadgesztenyék alatt, két szí-

nes ing, két jelentékeny, kidolgozott fej. Nagy ívben készül-tem elkanyarodni...”

– Hehe – vidult az öreg.„...de késő volt: Sas Árpád már észrevett...”– Naná – kárörvendett az öreg.„...sürgető mozdulattal invitált az asztalhoz:– Á, az  élet császára! Jöjjön, jöjjön, főhercegem, pont

magára várunk!

87

– Nem mennél a francba? – kérdeztem tőle, a legbarátibbmodoromban, miközben átléptem a  kerítést képezővirágállványokon. Nem felelt: kissé ünnepélyesen a másikpasasra sandított, aki a jöttömre már fölemelkedett az asz-tal mellől, és  szélesen vigyorgott. Nyurga pasas volt,hosszúra eresztett, már mákosodó hajjal, kerek szemüveg-gel, tömött, sötét bajusza és apró szakálla közül elősárgállólófogai láttán rég leülepedett emlékfoszlányok kezdteklomhán kavarogni bennem, mint zacc a kávéscsésze alján.

– Ná? Ná? – kérdezte, némileg idegenes kiejtéssel.Ördög és  pokol! – ahogyan Verne Gyulánál mondják

az angol hajóskapitányok:– Mynheer Van de Gruyn, a holland kakaóültetvényes! –

rikkantottam.– Marha! – röhögött Gerendás, született Grün. – Ti-

zenhét év alatt semmit sem változtál! – Hát ezen lehe-tett volna vitatkozni. De  ez nem volt rá a  megfelelő pil-lanat. Ehelyett különféle hangokat adtam ki magamból,az örömteli álmélkodástól a pajtáskodó közvetlenkedésig.Rögtön beletaláltam a szerepembe, akár egy rég elhajítottés váratlanul újra föllelt papucsba. Eljátszottam önmaga-mat, pontosabban a  régi jó cimborát, akinek a  képmásaGerendásban élt. Isten tudja, ki volt az; Isten tudja, mi ösz-tökélt, hogy igyekezzek hű maradni egy régi fotográfiához,ami valószínűleg már annak idején sem volt pontos: örökfélelmünk talán, hogy végezetül végképp elenyészik a ké-pünk.

Szerencsére nem voltam tájékozatlan. Sas, akivel hé-be-hóba – utcán, moziban, egy-egy bridzspartinál, de  fő-ként a  római-parti strandon – össze-összefutok, mindigbeszámolt: Grünnek sikere volt a holland televízióban; Grünegyre-másra jelenteti meg humoros történeteit; Grünnekmegfilmesítették egy  forgatókönyvét, nyugatnémet pro-dukcióban; londoni útjáról hazatérőben Sas megállt Grün-nél, akinek villája van Amszterdam egyik elővárosábanés kertjében tulipánokat nevelget. Sas arca ilyenkor egy-szerre volt elégedett és maliciózus: elégedettsége Grünnek,

88

malíciája önmagának, és persze nem kevésbé nekem szólt.Sas metafizikus világképet dolgozott ki magának, amelybőlazonban kivonta a metafizikát, minthogy isten helyett a fo-gyasztható javakban hisz. Eszerint ő maga a siralom völ-gyében él – mindenesetre a  szabad akaratából: erre ítél-te magát, valószínűleg kishitűségből, ám megnyugvássaltölti el, hogy – ha eljátszott lehetőségként is – de  létezikegy  fénylőbb másvilág, ahová olykor ki-kiruccan, ha csaklehet, államköltségen.

– Te persze sosem utazol – szokta a szememre hányni.– Nem én – felelem neki, az igazsághoz híven.– Miért nem? – érdeklődik.– Önmagam elől úgysem tudok elutazni – mondom neki

ilyenkor.Vagy: – A világot egy börtöncellában is meg lehet ismer-

ni; sőt, ott a legjobban.Megint máskor: – Nem szeretem, ha a világot, amelyből

ki vagyunk rekesztve, folyton úgy mutogatják, mintha a mi-énk volna.

– Flamandul beszélsz – mondja ő. – Azért mondok flaman-dot, mert ez az egyetlen nyelv, amelyből egy szót sem ér-tek. – De látom, hogy bosszankodik, és ennyi elég nekem.Egyébként Sas egy képes hetilap rovatvezetője, mint for-dító a nagy nyugati nyelveket, mint tárca- és belső vezér-cikkíró pedig a nemzeti vonalat képviseli, diszkréten, ra-vaszul, érzelmesen és művelten. Említette, hogy Grün jön-ni fog és engem is látni kíván, mint egykori életének egyikrelikviáját. Épp most tanakodtak rajta, hogy fölhívnak tele-fonon.

A nagy örömre rendeltem egy feketét.Aztán föltettem egy  sor kérdést, melyekről úgy gon-

doltam, hogy ilyenkor fölteszi az  ember. Mynheer Gruynszerénykedett: egyet s  mást kétségkívül elért, ám mégnem igazán befutott ember. Sas erre kurta röhejt hallatott.Család? Van: feleség és egy ötéves kislány.

– Hát nem elmondtam? – kérdezte Sas.

89

– Dehogynem, csak kontrollállak – próbáltam kivágni ma-gam. Aggódva éreztem, hogy kezdek kifogyni a kérdések-ből. Szerencsére most Grün következett: azt hallja Sas-tól, hogy sikeres vígjátékokat írok; nos, szeretné megnézniaz egyiket.

– Most nincsenek műsoron – szabadkoztam.Jó, akkor elolvasná őket, mondta.– Nem érdemes – beszéltem le. – Rosszak. – Grün ezen

hosszasan röhögött, csontos kezével alaposan hátba isvágott; nyilván azt hitte, viccelek.

– Ez semmit sem változott – hörögte boldogan.– A Sárga-tengertől az Elbáig senki így nem rendezte be

az életét – büszkélkedett velem Sas, atyai mosollyal.– Neked legyen mondva – ajánlottam föl, nem kevésbé

jóságosan.– Édesapám – komolyodott el Gerendás –, a jó vígjátéknak

nálunk, Nyugaton nagy piaca van.Akkor láttam csak, hogy egy  félreértési bohózat kellős

közepén ülök.– Nem írok már vígjátékokat – mondtam.– Hát? – érdeklődött Mynheer Peeperkorn.Az ördög tudja, mi ütött belém: úgy látszik, egyszerre

kedvem kerekedett hozzá, hogy megnyilatkozzam. Talántanácstalanságomban tettem: végezetül is kollégák közt ül-tem. De  lehet, futólag eszembe ötlött a  goethei jótanácsis, miszerint, költői műveinket a  kopástól megőrzendő,méltányos, ha jószándékú hozzáértőkkel elbeszélgetünka keletkezésükről, így adván nékik történeti értéket.

– Írtam egy regényt – jelentettem ki szerényen.– Á! – lelkesedett Van de Gruyn.– És nekem egy szót sem szóltál róla?! – nézett rám Sas,

sértődötten.– Mikor fog megjelenni? – tapintott rá a praktikus oldalra

Gerendás.– Épp ez az: nem fog megjelenni – mondtam.– Hogyhogy?– A kiadó visszautasította.

90

– Á, já, úgy – jegyezte meg kissé idegenes kiejtéssel Myn-heer Gruyn, miközben arcán tartózkodó kifejezés jelentmeg.

Sas viszont annál élénkebbnek látszott: melyik kiadó uta-sította vissza, és miért – akarta tudni. Azt feleltem, hogyaz okot nem tudom, de kaptam egy ostoba levelet, amely-ből nyilvánvaló, hogy a  regényt vagy félreértették, vagynem akarják megérteni, mert – magyaráztam – úgy tűnik,hogy valamennyi találatát esetlegességnek, a vakmerősé-geit ügyefogyottságoknak, egész következetességét pedigeltévelyedésnek nézik.

– Miről szól a regény? – kérdezte Sas.Miért, miért nem, de mi tagadás: zavarba jöttem.– Amiről – mondtam óvatosan – minden regény: az életről.Csakhogy Sastól korántsem lehetett ilyen olcsón megsza-

badulni:– Hagyjuk most a tőled megszokott magasröptű filozófiai

fejtegetéseket – intett le. – Azt kérdeztem, hogy a te konkrétregényed konkrétan miről szól. Ma játszódik?

– Nem – mondtam.– Hát mikor?– Úgy... a háború idején.– Hol?– Auschwitzban – leheltem.Kis csend.– Persze – jegyezte meg Van de  Gruyn vonakodó rész-

véttel, mint aki egy félig gyógyult leprással beszélget –, teAuschwitzban voltál.

– Igen – mondtam.– Neked elment az eszed – tért magához első megrökö-

nyödéséből Sas. – Regényt írni Auschwitzról?! Ma?! Ki fog-ja azt elolvasni?!

– Senki – mondtam –, mert nem adják ki.– Talán – kérdezte – azt vártad, hogy majd a nyakadba

borulnak?– Miért ne? Egy jó regény – mondtam.– Jó? Mi az, hogy jó?

91

– Mi volna? – hebegtem. – Jó, az jó. Önmagában nyugvóizé... Szóval... Jó, an und für sich, hogy úgy mondjam.

– An und für sich – tekintett Sas, mintegy a  szavaimattolmácsolva Gerendásra, majd lassan ismét felém fordítot-ta elegáns, keskeny, hegyes orrú fejét, mely félig lehunytpilláival, a vörhenyes arcát keretező sárgás oldalszakállávalszomorú, sokat tapasztalt álmos rókára emlékeztetett. – Anund für sich – ismételte szelíden. – De  kinek jó? Mit le-het kezdeni vele?!... Hol élsz te, melyik bolygón? – érdeklő-dött egyre bánatosabban. – A kutya sem ismeri a nevedeta szakmában, és erre te fogod magad és beállítasz egy re-génnyel, ráadásul egy ilyen témával...

– Ez a Sas – próbálta Mynheer Gruyn elsimítani a dolgo-kat – semmit sem változott. Mindig ilyen... hogy is mondjákcsak... azesz pónem volt – talált rá boldogan a keresett szó-ra. – Emlékszel, amikor...

De Sast most már nem lehetett megállítani; és tulajdon-képpen engem sem.

– Szóval nekem nincs jogom jó regényt írni?! – hallottama saját hangom mérges vakkantását.

– Pontosan így precíz – örült meg Sas. – Magam semfogalmazhattam volna meg különbül. Jó regényt, öregem,nem tőled várnak. Milyen előzetes bizonyítékod van nekedarra, hogy jó regényt írhatsz?... Még ha, tegyük fel, tény-leg jó volna: akkor is, mi rá a garancia? A szakember, öre-gem, nem fog csak úgy egyszerűen hinni a saját szemének!A nevedet nem ismeri – számlálta ujjain –, nem áll mögöttedsenki, a téma nincs a levegőben, senki sem akar veled aduászt ütni: mit akarsz tulajdonképpen?

– És ha – kérdeztem – valaki mondjuk egy zseniális re-gényt nyújtana be?...

– Nyilván magadról beszélsz – vélekedett Sas.– Tételezzük fel – egyeztem bele.– Először is: zseniális regény nincsen – világosított fel Sas

türelmesen. – Másodszor, ha mégis van, annál rosszabb.Ez egy kis ország; itt nem zsenikre van szükség, hanem tisz-tes, dolgos állampolgárokra, akik...

92

– Jó, jó – szánt meg Van de  Gruyn –, de  ha már egy-szer megcsinálta azt a regényt... Esetleg – kockáztatta megóvatosan – ideadhatod... Még két hétig maradok, esetlegátfutnám...

– Kint vagyok vele a  vízből! – mondtam. – Fordítsd leés adasd ki Hollandiában!

Mynheer Gruyn meghökkentnek látszott:– Én – mondta – nem foglalkozok fordítással. Még nekem

is szükségem van néha segítségre a nyelvben. – Izgalmábanegyre rosszabbul beszélt magyarul. – Ez  tisztára... hogyis mondják... absurdity!... Egyébként – tért lassacskánmagához – a  regénnyel nálunk, a Nyugaton sem könnyű:ott vannak a  jó profik, ugyebár, akik tudják, hogy kellmegcsinálni. Egy ilyen témát, hogy az biznisz is legyen, hátahhoz már kell valami! Az Anna Frankkal a hollandok ezta témát már izé...

– Letudták – siettem a segítségére.– Na nem egészen, de ha nem tudsz valami újat... valamit

hozzátenni... És nálunk, a Nyugaton sem egy jó ajánlólevélegy  regénynek, ha egyik kiadó már visszaadta... Hacsaknem – jelent meg némi tétova tűnődés az arcán – a szerzőpersonalityje olyan esetleg, hogy...

– Nem fogom lecsukatni magamat azért, hogy nálatokrövidlejáratú szenzáció legyek! – mondtam.

– Ebben ne is reménykedj! – sietett megnyugtatni Sas.– Manapság nem olyan könnyű minálunk börtönbe kerülniegy könyvért!

– Bezzeg a régi szép időkben! – röhögött felszabadultanMynheer Gruyn. – Emlékeztek, amikor...

– Ma sokkal civilizáltabban zajlanak nálunk az ilyen dol-gok – folytatta Sas zavartalanul.

– Igen, mindenkitől ezt hallom – kapott a szón a Mynheer.– Nagyon szépen fejlődtetek: a kirakatok csinosak, az em-berek jól vannak öltözve... De hol a sok régi, klassz pestinő?!

93

– Itt vannak – mondta Sas –, csak nem veszed őket ész-re: te sem vagy már az  a  tizenhét évvel ezelőtti nyalkahuszártiszt, öregem...

Egyszóval az ügyem kezdett végre lejárni, mint egy unthanglemez. Sas ellátott még néhány jótanáccsal: írjaknovellákat, próbáljak betörni az  irodalmi lapokhoz; ígylassacskán megszokják, sőt talán még emlegetni is kez-dik majd a nevemet. Akkor aztán csatlakozzam egy irodal-mi csoportosuláshoz: mindegy, hogy melyikhez – mondta –,az ilyesmi amúgy is kiszámíthatatlan.

– Egy  irodalmi csoportosulás – oktatott türelmesen –olyan, mint egy hullám; hol a magasba csap, hol lebukik,de hordalékát mindig magával hurcolja, akár a hátán, akára völgyében, és végül mindig elsodorja valamilyen kikötőbe.– Írók példáját említette, akik így jutottak révbe, ki lassan,ki hamarább. Némelyek közben kihullanak a sorból, öngyil-kosok lesznek, elhagyják a pályát vagy idegklinikára kerül-nek; mások viszont boldogulnak, húsz-harminc év múltánkiderül róluk, hogy nagy írók, éspedig ugyanazon műveikrévén, amelyeket eddig a  kutyába se vettek: ettől fogvaazután – ha még mindig élnek – becézik, ünneplik, ké-nyeztetik őket, és ezen éppúgy nem lehet változtatni, minta korábbi mellőztetésükön.

– Vagy – folytatta – bele kell trafálni a közepébe. Vagyis –mondta – ki kell szemelni azt a problémát, amely az adottpillanatban – úgymond – épp a  felszínen van: ez esetbenmegtörténhet, hogy egy addig ismeretlen nevű írót is fel-kapnak, mert – mondta Sas – valaki, vagy valakik számáraépp kapóra jön a könyve, s felhasználható érvül vagy ellen-érvül, botránykőnek vagy lobogónak.

A Mynheer is elmondta, hogy náluk, a Nyugaton sincsez sokkal különbül, ámbár ott kétségkívül szabad az érvé-nyesülés piaca. Node mit ki nem kell találni, hogy ez a piacazután meg is nyíljon az ostromlók előtt! Van, aki meztelen-re vetkőzik a királynő fogadásán; mások sebességi rekor-dokat állítanak fel, szakadatlanul válnak és újra nősülnek,gyanús szektákhoz csatlakoznak, vagy kábítószeres mér-

94

gezéssel a kórházba vitetik magukat, hogy legalább ezena  módon forgassák a  nevüket az  újságokban. Ő  maga –mynheer Van de Gruyn – is torkig van már a humoros tör-ténetekkel, az állandó önismételgetéssel. Van egy komolyregénytémája. Be is jelentette az  ügynökének. Mármostaz ügynök nem emelt semmilyen kifogást ellene, mindösszekét szerződést rakott eléje. Egyet a szokott humoros törté-netekre, de a szokott honoráriumot egy harmadnyi összeg-gel megtetézve; egy másikat pedig egy regényre, éhbérért,és ráadásul azzal a kikötéssel, hogy az elkészült kézirat elsőfelének bemutatásakor az ügynökségnek jogában áll mégezt a szánalmas szerződést is felbontania.

– Nem mondom, hogy egyszer majd nem írom alá;de most még nem engedhetem meg magamnak.

– Így van ez – jegyezte meg Sas Árpád –: az ember nemmindig azt csinálja, amit szeretne.

– Vagy pedig meg kell fizetni az árát – tette hozzá a Myn-heer. Már régóta nem is hozzám beszéltek. Egy balek ültköztük, akinek a feje fölött két tapasztalt, okos ember kel-lemesen megértette egymást.

De már én se nagyon figyeltem rájuk. A vendéglőteraszmegtelt, az  őszi napsütés éppoly bágyadtnak és  szórako-zottnak tetszett, akár az én szertekalandozó figyelmem. Sasés Gerendás társalgásának neszeibe más hangfoszlányok isbelévegyültek. Koccantak a tányérok, odakint az úton oly-kor eldörgött egy-egy autóbusz. Balra d’Artagnan-bajuszú,korosabb pasas ült, elszántan vidám mintájú nyakkendővel,vele szemben jó karban tartott, igyekvő mosolyú hölgy.

– I  like some pictures – mondta a  pasas, mélyértelműpillantással, kezében kolbászos szendvicset tartva.

– Ej lájk dzö mjuzik – mondta a hölgy, e közlés tartalmátmessze meghaladó mosollyal, kerékbe tört angolsággal.

– Ahogy én emlékszem, két csomag volt egybe kötve –ütötte meg fülemet egy kaffogó hang. Apró öregember volt,néhány felcicomázott öregasszony körében: hatalmas füle-ivel, fonnyadt arcával és a feje tetején tarajjá összesodró-dott, ritka hajával dühös huszármajomra hasonlított.

95

Csak futólag hallottam közben, hogy a jövő tavaszra Sasmeghívatta magát Amszterdamba.

– Lehet, hogy pont nem leszek otthon – mondta a Myn-heer. – Valamikor a tavasszal át kell repülnöm Amerikába.De az egyik vendégszoba természetesen...

A d’Artagnan-bajusz megmártózott egy pohár sör fehérhabfürdőjében.

Az öregasszonyok asztalánál élénk, rikácsoló hangzavartámadt:

– Te mindent jobban tudsz! – rikoltotta az egyik, kivörö-södve, a felháborodástól remegő fejjel.

– Igenis, én mindent pontosan tudok! – kaffan-totta az  öreg kanvezér. A  vénasszonyok hirtelenmegjuhászodtak: csend lett. Az öreg nagyot horkantva né-zett szét közöttük, alsó műfogsora fenyegetően felugrott,majd ismét visszakerült a helyére.

A mi asztalunknál közben Sas kis angol kocsija került szó-ba, amelyhez alkalmasint pótalkatrész kellene. A továbbiakfolyamán felmerült, hogy megpróbálná lefordítani és elhe-lyezni Gerendás egyik politikamentes humoros kötetét:

– Legalább megtanulok hollandul: norvégból már fordí-tottam. Ha megakadok, majd segítesz – mondta vidáman.

Szétnéztem: körülöttem csak úgy fortyogott, bu-gyogott minden, szavak cirpeltek mindenfelé, mintláthatatlan távírópóznák láthatatlan sürgönydrótjain, ötle-tek, ajánlatok, tervek és remények pattantak át egyik fejbőla másikba, mint villogó elektromos kisülések. Igen, ebbőla nagy, általános termelésből és fogyasztásból, a világnakebből a gigantikus anyagcseréjéből én valahogy kimarad-tam; és e pillanatban megértettem, hogy ezzel dőlt el a sor-som. Nem fogyasztok, és nem vagyok fogyasztható.

– Mennem kell – álltam fel.Nem nagyon tartóztattak.„Most itthon ülök.”„Vége” – hökkent meg az öreg.„Nincs tovább.”„Pedig azután mégis kiadták.”

96

„Két év múlva.”„4900 példány.”„18 000 forint.”– Dolgoztál?– Hogyne.– Haladtál valamit?– Löktem rajta egyet.– Mit akarsz ebédelni?– Nem tudom, mi a választék.A felesége megmondta.– Mindegy – döntött az öreg.Végkifejlet a bisztróban: folyik a találgatás, hogy ki megy,

és hogy ki marad – mesélte az öreg felesége.Lezajlott ugyanis a leltár: nem hiány volt, hanem többlet

(ami általában ugyan dicsérendő, egy bizonyos többleten fe-lüli többlet azonban már legalábbis korholandó) (minthogyekkora többlet másból, mint a fogyasztók huzamos időn átűzött rendszeres megkárosításából előállni nem tud).

Az Öregasszony – hivatalos címén: a volt csúcsvezető –sürgősen beadta már amúgy is régóta esedékes nyugdíj-kérelmét, amelyet a Vállalat haladéktalanul elfogadott (azáltalános méltányosság szellemében) (valamint a  tágabbnyilvánosság kiküszöbölhetőségének reményében) (ami –mármint a tágabb nyilvánosság – kétségkívül nagyobb kártokozna a  Vállalatnak, mint egy  bizonyos többleten felülitöbblet) (ami – mármint a többlet – végső soron mégiscsakhaszon) (csupán tudni kell elkönyvelni) (persze).

Mármost az ily korántsem ritka esetek (amikor tudniil-lik egy csúcsvezető megbukik) rendszeres következménye,hogy a személyzet is más üzletekbe – többnyire rosszabbak-ba, elvétve hasonlókba, kivételképpen jobbakba – helyezte-tik át (noha e személyzet java része) (a törvénybe iktatottmunkajog világos szavai szerint) (a leltárért nem felelős, sőtannak alakulásáról még csak tudomása sem lehet) (ámdea bűn árnyéka hosszú s mindenkire rávetül) (kivált arra, akinem követett el semmit).

97

Így tehát, amennyire nem titok, éppoly kevéssé megle-pő, hogy a  szenvtelen arcú, kevés beszédű, magas, sző-ke hölgy – hivatalos címén: az új csúcsvezető – a diszkrétcseresznyepálinkával elegy parfőmillat fellegeibe burkolóz-va, a szája sarkában az állandóan ott fityegő cigarettával,máris készíti a feketelistát az  irodában; annál kevésbé ti-tok ez, mivel többek, így az  öreg feleségének jelenlété-ben is, ő  maga jelentette ki, hogy „tolvaj személyzettelnem működik együtt”; minélfogva tehát minden bizonyta-lan, csupán az  bizonyos, hogy a  Bodáné (Ilona kereszt-nevű) kolléganő marad – akár a  személyes rokonszenvkiszámíthatatlansága, akár valami kiszámíthatóbb tényezőjóvoltából (például a  – hivatalos címén – új csúcsvezetőelőrelátásából, miszerint a sors idővel úgy hozhatja, hogyneki) (a – hivatalos címén – új csúcsvezetőnek) (is keletkez-het többlete, mely esetben) (s talán épp az esti csúcsforga-lom idején) (fehér köpenyében ő maga áll majd be a csap-ba) (ama – egyébként korántsem feltétlenül szükségszerű –rend szellemében, melyet a föntebb már idézett baljós elmeaz örök visszatérésnek mondott) (s amelyre természetesen)(legalábbis így reméljük) (mindig rácáfol az élet).

– Most aztán leshetem, hogy hová kerülök – zárta szavait(mintegy konklúzióképpen) az öreg felesége.

– Ja igen – mondta később az öreg –: telefonált az anyám.– Mit akart? – kérdezte a felesége.Az öreg vázolta.– Egy esetleges lakáscserére akkor többé semmi remé-

nyünk – mondta a felesége.– Hát bizony nem sok – mondta az öreg. – Pillanatnyilag

– tette hozzá (sietősen).– Ebben a lukban fogjuk leélni az egész életünket – mond-

ta a felesége.– Mit csináljak? – mondta az  öreg. – Elmegyek, járok

egyet – mondta még ezenkívül (később).

98

Másnap reggel az  öreg felesége a  szoba északnyugatisarkát elfoglaló heverő szélén ült, hálóingben, papucsban,borzasan, és a hirtelen ébredéstől kissé még bizonytalantekintettel így szólt:

– Furcsát álmodtam.– Minden részletére nem is tudok pontosan visszaemlé-

kezni – folytatta.– Szóval az  a  lényeg, hogy valami hatalmas

vendéglátóipari kombinátban dolgoztam. Hat emelete voltés vörös téglafala, mint egy – várj csak... mint egy börtön-nek. Hát persze. Nagy zene szólt minden emeletről, főlegcigányzene. Én a  tetőteraszra voltam beosztva. Zsúfolvavoltunk. Hordtam a tálakat, a nehéz jénaiakat, a tizenkétüveg sör le nem került a  tálcámról. A konyha a  földszin-ten volt: onnan kellett felhordanunk mindent, személyzetmeg alig. El voltunk úszva, az asztalok mellől üvöltve köve-telőztek az emberek; a hamutálak tele csikkel, a zsírpecsé-tes abroszokról a földre csöpögött a sok kilötyögtetett ital.Olyan furcsa, vörös fény volt, mint nyári alkonyatkor néha.Szaladgáltam vendégtől vendéghez, csurgott rólam a víz,de közben éreztem, hogy énnekem valahogy már semmi kö-zöm az egészhez.

– A  Bodáné csörtetett el mellettem, valami magyarosjelmezben. Piros mellény volt rajta, a  fején párta, hatal-mas fenekén nemzetiszínű szoknya. Akkora tálat vitt, hogymajd összerogyott alatta. „És télen, a hóviharban hogyancsináljátok ezt?” – kérdi tőlem lihegve. „Ez már a ti gondo-tok” – mondtam neki. Akkor láttam csak, hogy a pártája fél-recsúszott, majdnem a fülére, alóla dőlt a verejték és pata-kokban mosta le az arcáról a vörös meg a fekete festéket.Úgy elkezdtem nevetni, hogy le kellett ülnöm, a tálcámatpedig letettem a földre. A cipőmet is kifűztem – a szokott,magas szárú munkacipőmben voltam –, mert valami na-gyon nyomta benne a  lábamat. Hát egy  tízforintos érmevolt: a  nagy rumliban csúszhatott be valahogy a  cipőm-be. Erre rám ordít egy  pasas: „Majd én rendet csinálok

99

itt, beírom magát a panaszkönyvbe!” Tudtam, hogy ő a pa-rancsnokhelyettes, csak azt nem tudtam, hogy milyen pa-rancsnoknak miféle helyettese. Mondom neki: „Tehet ne-kem egy szívességet, uram: nekem már megvan a halálosítéletem!” – és mutatom neki a papírt. Elvette, elolvasta,de olvasás közben olyan furcsán kidülledt a szeme, minthaki akarna esni. „Az más!” – mondta aztán. Hirtelen felug-rott, összevágta a bokáját, és úgy csinált, mintha tisztelegniakarna, de aztán csak legyintett. Közben rám is kacsintott,de valahogy inkább szomorúan.

– Erre meg valahonnan ott termett az  új, szőke csúcs-vezetőnő. Krétafehér arccal, a  szája sarkában fityegőcigarettával a fülembe sziszegte: „Nem lehet lelépni! Nincsszemélyzetem, ezt a napot még végig kell csinálnod!” Méga  cseresznyepálinka bűzét is éreztem a  szájából; minta  valóságban. Mondom neki: „Te is megteheted nekemugyanazt a  szívességet: én már szabad vagyok, megvanaz ítéletem!” Levettem magamról a kötényemet, és a zsebé-ben csörgő pénzzel együtt odavágtam a lábához. Tudtam,hogy ezzel aztán vége a dalnak. Soha életemben nem érez-tem még olyan könnyűnek magam. Odaléptem a korláthoz.Láttam, hogy hatalmas tömeg tolong odalent: mind be akartjönni, enni meg inni, és a távolból is özönlöttek, hosszú feke-te sorokban, akár a hangyák. Már sötétedett. A lábam alattúgy nyüzsgött és zsongott az egész épület, mint egy méh-kas. Szólt a  zene, ettek-ittak, itt-ott már berúgtak és  ré-szegen gajdoltak. A személyzet esztelenül rohangált közöt-tük: gyorsan letetették az ételt meg az italt, azután le a lép-csőn, a láthatatlan konyhába. Onnan meg egyre dőlt az étel,és az volt ebben a legfurcsább, hogy közben tudtam: nincskonyhaszemélyzet, és az egész csak addig tart, amíg a fő-nökök felfőzik a többletet...

– Nem tudom elmondani úgy, ahogy szeretném...– Sok részletre már nem is emlékszem...– Öltöznöm is kell már: a végén még elkések...

100

– Tulajdonképpen rossz álom volt, de nem olyan rossz,mint felébredni – zárta szavait (mintegy konklúzióképpen)az öreg felesége.

Kicsit később az öreg az iratszekrény előtt állt és azongondolkodott, hogy ma nem gondolkodik.

E tervét megvalósítandó (ha ugyan szabad egy negatívcélkitűzést tervnek, megtörténtét pedig megvalósításnakmondanunk) (egy olyan célkitűzést ráadásul, amelyhezaz öregnek semmi különösebb erőfeszítésre szüksége nemvolt, minthogy) (miként talán már említettük) (olyan nagyrutinra tett már szert a gondolkodásban, hogy olyankor isképes volt a  gondolkodás látszatát kelteni, amikor pedignem is gondolkodott, noha esetleg ő maga is úgy képzel-te, hogy gondolkodik), az iratszekrény alsó rekeszének jobbhátsó – északnyugati – sarkából egy  drapp színű, ragyásfelületű, feltehetően disznóbőrből készült tokot, amolyandobozkát vett elő.

A drapp színű (ragyás felületű) dobozka külső (egy-szersmind kétségtelenül a felső) oldalán a drappnál drap-pabb (mondhatni barna), domborított, kör alakú stilizált pe-csét közepén a MEDICOR betűcsoportozat volt olvasható(egy gyógyszeripari vagy orvosi műszereket gyártó vállalatcélszerű rövidítése talán) (ha ráhagyatkozhatunk a  tisz-ta logikára, márpedig) (alkalmasabb támpont híján) (mint-hogy az öregnek még csak sejtelme sem volt arról, hogye dobozka mikor, miért és miként került a birtokába) (alig-ha tehetünk mást), két belső rekesze pedig egy-egy pak-li francia kártyát tartalmazott (egy kék és egy piros pak-lit, minden pakliban ötvenkét) (tehát összesen száznégy)(piros, illetve kék kártyalapot) (mely kártyalapok mind-egyike ott viselte hátoldalán a  kéknél kékebb, illetvea  pirosnál pirosabb stilizált pecsétet, közepükön a  ME-DICOR betűcsoportozattal) (mindig a  megfelelő színben)(magától értetődően).

Az öreg a kék paklit emelte ki belőle (minthogy az volta kevésbé használt).

101

Rövid kevergetés után az  öreg négyszer tizenhárom(tehát összesen ötvenkét) kártyalapot terített – mégpedigegyes leosztásban és mindig jobbról balra – maga elé az asz-talra (pontosabban az asztalra, a lakás egyetlen tulajdon-képpeni asztalára).

E ténykedés arra vallott, hogy – bármilyen meglepő is –bridzsezni készült.

A bridzsezéshez ugyanis négy személy szükséges (nemtöbb, és nem kevesebb).

A bridzs angol fejjáték – szokta mondani (gyengébbekkedvéért) az öreg.

Lényege, mondhatni specifikuma, hogy két szemköztülő partner ellenfélként játszik a másik két szemközt ülőpartner ellen (ezért is hívják bridzsnek) (angolosan brid-ge-nek) (ami magyarul hidat jelent) (noha e túlontúl egy-szerű magyarázatot) (s véle a játék angol eredetét is) (a leg-újabb hazai kutatások) (egyetértésben a külhoniakkal) (két-ségbe vonják).

Így tehát – mi egyebet is tehetett volna? – az öreg egy-maga képviselte a  hiányzó másik három személyt, vagy-is az egész partit, szakszerűen szólva úgy a  felvevő-, mi-ként az ellenjátékot is; aminek kétségkívül megvoltak a ma-ga előnyei – amennyiben például jelentősen csökkenteka  partnerek közti megértési nehézségek –, hátrányul ró-ható fel viszont, hogy az  öreget feszélyezték a  nyílt la-pok; ennek tulajdonítható azután, hogy egy felvevőként be-mondott, és egyébként simán teljesíthető négy kőr játékotegy piros színű impassz helyett – amelynek sikerét már elő-re látta – inkább beszorításra alapozott, s  fekete színbenígy végül el is bukott (noha mint ellenjátékos ezzel is jóelőre tisztában volt); minélfogva egyetlen eldöntendő kér-dés maradt még csupán, nevezetesen az, hogy a  bukottfelvevő-, vagy pedig a sikeres ellenjátékkal azonosuljon-einkább (rövid habozás után az  öreg a  sikeres ellenjátékmellett döntött) (ámbár az  is bosszantotta, hogy nem tel-jesítette a könnyen teljesíthető négy kőrt), mielőtt a paklikártyát újra a dobozkába, a dobozkát pedig a helyére (az

102

iratszekrény alsó rekeszének jobb hátsó – északnyugati –sarkába) visszatette, az iratszekrényt bezárta, s a karját –immár dologtalanul – leengedte volna; miáltal végezetül isegy tulajdonképpen jól megalapozott, hagyományos, mond-hatni már-már szertartásos helyzet jött egyszerre ismét lét-re, vagyis:

Az öreg az iratszekrény előtt állt. Gondolkodott. Reggelvolt. (Aránylag: tízre járt.) Ilyen idő tájt az öreg mindig gon-dolkodni szokott.

Sok gondja-baja volt az öregnek, volt tehát min gondol-kodnia.

Már rég hozzá kellett volna látnia, hogy megírjonegy könyvet – ez az igazság, nincs mit szépíteni rajta.

Akármilyen könyvet, csak könyv legyen (az öreg régótatudta már, hogy teljesen mindegy, milyen könyvet ír: jót-evagy rosszat – a lényegen ez semmit sem változtat).

Egy ingerült mozdulattal tehát (mint akinek most aztánmár igazán nincs sok elvesztegethető ideje) az  iratszek-rény felső rekeszéből előkapta az „Ötletek, vázlatok, töre-dékek” címfelirattal ellátott dossziét, majd a sok cédula, ir-kalap és papírfecni közül úgyszólván találomra (mint aki-nek mindegy, mit húz: a  pikk ászt-e vagy a  treff kettest)(pontosabban talán: mint aki jól tudja, hogy sem a  pikkászt nem húzhatja, sem pedig a  treff kettest, mivel ezta  paklit ő  keverte) (ami a  kezébe kerülhető lapok minő-ségét eleve eldönti már) (fenntartva a  kissé jobb vagya kissé rosszabb) (azért korántsem egylényegű) (esélyeit)(s ennyiben némi működési teret mindenesetre mégiscsakmeghagyván a pillanat csillagállásának) egy, a szélein márnémileg megsárgult noteszlapot rántott ki úgy körülbelüla cédulahalom közepe tájáról.

A (szélein már némileg megsárgult) noteszlapon zöld filc-tollal (amilyet egy ideje nem használt már) az alábbi feljegy-zést (illetve ötletet, vázlatot vagy talán töredéket) olvasta:

103

„Köves kétszer adta be útlevélkérelmét, és  háromszorutasították vissza; jóllehet nyilvánvalóan adminisztrációshiba történhetett, Köves mégis jelképes értelmet látottaz esetben, és ezzel végleg eldöntötte: most már minden-képp utazik.”

– Na tessék – mormogta az öreg.– Ezt jól kifogtam.„Emlékszem.”„Nem volt munkahelyi ajánlás.”„Rég volt” – kalandozott el a tárgytól (gondolatban).„De mi a fenét tudok én kezdeni ezzel?” – tért vissza is-

mét a tárgyra (gondolatban).„Habár – gondolta aztán – nem is rossz ötlet.”„Vannak benne érdekes elemek.”„El lehetne indulni belőle.”„Mindenből el lehet indulni.”„Az a fontos, hová lyukadunk ki.”„De hová lyukad ki Köves?”Az öreg az  iratszekrény előtt ült és  gondolkodott

(nyilvánvalóan az  önmagához intézett kérdésen, amely)(miként föntebb idéztük) (úgy hangzott, hogy hová lyukadki Köves).

„Hová lyukadhat ki egyáltalában Köves?” – intézteönmagához (s arcának lassanként felderülő kifejezésén úgylátszott: már-már a választ is sejtve) a következő kérdéstaz öreg.

Minélfogva elővette az írógépet (az iratszekrény legfelsőrekeszéből) (amely rekeszben így csupán néhány dosszié,két papírdoboz, mögöttük egy szürke dosszié, azon pedig,mintegy nehezékül, egy úgyszintén szürke – noha sötétebbszürke – kődarab maradt), s a belécsavart papiroslap tetejé-re, középre tördelve és csupa nagy betűvel (ahogyan az em-ber valamilyen címet) (mondjuk, egy könyvét) (szokott) (azáltalános szokás szerint) (leírni), az alábbiakat kopogtatta:

A KUDARC

104

– alája pedig, némi további gondolkodás után, odakopog-tatta még:

ELSŐ FE

– Az  isten bassza meg! – szakította itt egyszerre félbea kopogtatást az öreg, miközben a helyéről félig felemel-kedve az iratszekrény felé kapott.

„Hogy a  rackajuhok öregapja döfné belé azt a hétszercsavart, szarukemény...” – mormolta lassan és  mintegymagyarázóan tagolva az öreg, míg az ujjai közt megpuhítottolvadékony viaszgyurmát gondosan megformázva a fülébegyömködte, mintegy hatályon kívül helyezve ezzel Oglützöt,a Hazugság Szurdokát – mondhatni az egész világot.

105