Király Lajosné Bachmann Lili

ÉLMÉNYEINK Második rész (1941 - 1968)

Esküvık, unokák

Tartalom Elıszó .................................................................................................................................................................................1 Megnıttek a lányaink .........................................................................................................................................................2 Erdélyi utunk, Édesanyám hozzánk költözik......................................................................................................................5 Arika eljegyzése .................................................................................................................................................................7 Sőrősödnek a fellegek.......................................................................................................................................................10 Hadszíntérré vált a Szalajka völgy....................................................................................................................................14 1945 - Vihar után..............................................................................................................................................................17 Arika férjhez megy ...........................................................................................................................................................22 Gondok és örömök. Látogatásom a romos Budapesten. Küzdelem az inflációval............................................................24 Tervek, célok, szolgálatok - Veronka születése - Márta tragédiája...................................................................................27 Béla érettségije - Samu-társaság - Jucika intézetbe kerül .................................................................................................31 Vidám, boldog nyár. Gábor születése. Laci soproni diák lesz. Ezüstlakodalom...............................................................34 Lajcsit áthelyezik Miskolcra - Búcsút kell vennünk a Szalajkától....................................................................................35 A nagy fordulat - Elkezdjük a városi életet.......................................................................................................................37 András születése - Édesanyám halála - Pilisliget..............................................................................................................39 Elsı miskolci nyarunk - Tapolcsányi konferencia - Erzsi Tiszakürtre kerül.....................................................................41 Lakásmizéria - Újabb költözés .........................................................................................................................................43 Ági születése - Laci és Erzsi sikerei - Péter dolgozni kezd...............................................................................................45 Konfirmáció, érettségi, eljegyzés - Operaelıadás Kékmezın...........................................................................................47 Erzsiék esküvıje - Balatoni nyaralás - Kati születése.......................................................................................................49 Keresztelı, eljegyzés, esküvı ...........................................................................................................................................50 Lajcsi nyugdíjba megy - Tuki betegsége - Laciék esküvıje .............................................................................................53 Jánoska és Klárika születése - Kettıs keresztelı ..............................................................................................................54 Király Mama halála - Márti születése - Selmeci utazás ....................................................................................................56 Az "ötvenhatos események" .............................................................................................................................................58 Kisoroszi...........................................................................................................................................................................60 Málnaszüret a szigetorrban - Ferike születése - Népek barátságának kertje .....................................................................62 Újabb családi örömök és gondok......................................................................................................................................64 A forrásvölgyi tározó terve. Pesti utazások, kisunokák. Új tevékenységünk: a fordítás. ..................................................66 Samu-kirándulás - Familienfest ........................................................................................................................................68 Tuki menyasszonysága és esküvıje - Két kontinensre szóló lakodalom ..........................................................................70 Mátrai kirándulás - Erzsi tanárnı lesz - Béláék jegyessége ..............................................................................................73 Imike és Bandika születése - Vértesi Samutúra - Lakásátépítés Erzsiéknél......................................................................75 Béláék esküvıje - Tóni születése - Tátrai hegymászó túra - Költözködés........................................................................77 Lacika születése - Tukiék St. Catharines-be költöznek.....................................................................................................79 Házkutatás - Zolika születése ...........................................................................................................................................81 Arikáék gondjai - Új feladatom: Zolika gondozása - Két meghívás .................................................................................83 İseim hazájában...............................................................................................................................................................84 Repülés az óceán fölött - Boldog, szép kanadai nyaram...................................................................................................86 Hazatérés - Újabb gondok, tervek.....................................................................................................................................89 Tátrai kirándulás - Tukiék itthoni látogatása ....................................................................................................................92 Laciék költözködése - Walti születése - Zolika élénk fantáziája.......................................................................................94 Tervezgetés nyárra - Jugoszláviai utazásunk ....................................................................................................................96 Bertiék látogatása - Veronka menyasszonysága és esküvıje ............................................................................................98 Izgalmas, gondokkal teli nyár. Gábor világgá megy. Szilvási Samu-túra. Lajcsi betegsége...........................................100 Péterék jegyessége és esküvıje - Erdélyi utazás.............................................................................................................101 Utószó.............................................................................................................................................................................105 Jegyzetek ........................................................................................................................................................................110

1

Elıszó

Mint már az elızı kötet elıszavában írtuk, Anyuka élményeinek elsı, lényegében házasságukig terjedı része a hét gyermek számára írt "Élményeink" elsı kötetében, Apuka szintén 1924 elejéig megélt élményei mellett jelent meg gépelt változatban. Késıbbi élményeit csak Apuka halála után írta meg, tíz kéziratos füzetben. Ari ezeket késıbb legépelte, és testvéreinek szétosztotta. Az elızı kötetben az 1941 nyaráig terjedı idıszakot dolgoztuk fel. A most elkészült utolsó "Élmények" kötet 1968 nyarával fejezıdik be. A késıbbi, Anyuka haláláig (1980) terjedı idıszakról az Utószóban írunk egészen röviden, néhány képpel kiegészítve. A kötet végén mellékeljük a Béla által szorgalmasan frissített Király-családfa legújabb változatát, amely a család 2004 szeptemberi állapotát rögzíti.

Király Péter és Évi, 2004.

2

Megnıttek a lányaink

Júniusban megint megdöbbentı fordulatot vett a háború; Hitler megtámadta a Szovjetuniót, és ebbe a hadjáratba belekényszerült Magyarország is. Egymásután jöttek a katonai behívások, sokan kaptak behívót a szilvásiak közül is. Milyen hálásak voltunk most Istennek, hogy Lajcsi sorsa úgy alakult annakidején, hogy nem kapott tiszti rangot, mivel két héttel a frontra érkezése után elfogták, és Szibériába hurcolták. A húszas években többen tanácsolták neki, hogy járjon utána a tiszti rangjának, hiszen már elıterjesztették fogságba esése elıtt, de ı erre nem volt hajlandó, mert azt mondta, hogy ez nem az ı érdeke, hanem a haza érdeke, hogy képzett tisztjei legyenek; ezért ı nem tesz ebben az ügyben egy lépést sem. És ez valóban Isten vezetése volt. Ha tiszt lett volna, akkor bizonyára behívták volna, hiszen Jáhn erdımester és Bründl, a gazdasági intézı idısebbek voltak Lajcsinál, mégis be kellett vonulniuk, mert tartalékos tisztek voltak.

Szóval mi békésen élhettük családi életünket továbbra is, és a nyár folyamán megint több kedves családot nyaraltattunk. Eljöttek megint Hatolkayék, Sándor Károlyék, és még többen. Tóth Józsefék is Szilváson nyaraltak családostul, de nem nálunk, hanem a faluban. Gyakran kijöttek hozzánk, és nekem nagy öröm volt, hogy Bertával, Titu édesanyjával megismerkedhettem. Rögtön eszembe jutott, hogy mi valamikor régen már találkoztunk, amikor ı is még leány volt, Dessewffy Berta. Egy diákszövetséges teadélutánon részt vett, és felolvasott a saját elbeszéléseibıl. Meg is ajándékozott mindegyikünket elbeszéléseinek egy kötetével, ezt én meg is ıriztem. Megszerettük Titu testvéreit is, Babát és Arisztidet, aki Arika névre hallgatott. Lajcsi ıt aztán Tarikának nevezte el, hogy megkülönböztesse a mi Arikánktól.

Titu és Arika között pedig meleg barátság szövıdött. A családi kirándulások során mindig együtt jártak, és sok beszélgetni valójuk volt egymással. És bennünk feltámadt a sejtelem, hogy ennek még komoly folytatása lesz.

Letelt a vakáció, és most már csak három gyermekünknek kellett kirepülnie, Évike otthon maradt. Talált magának elég tennivalót a ház körül, és jól fel tudta használni mindazt, amit Putnokon tanult. Sokat segített a kertészkedésben és a nyaraltatásban. İ intézte például a levelezést, ami nem is volt könnyő, hiszen sokan jelentkeztek hozzánk nyaralásra, akiket el kellett utasítanunk helyszőke miatt. A bevásárlást is sokszor Évike intézte, biciklin járt le a faluba, amikor éppen a hintó nem állt rendelkezésünkre.

Évi a kertben

Többször beszéltünk arról Lajcsival, hogy ha teljesül a vágyunk, és megépül a tervezett lelki üdülı, ott Évike olyan munkakört találhat magának, ami élethivatásává válhat. De azért abba nem tudtam belenyugodni, hogy 17 éves korára már befejezettnek tekintse az iskoláztatását. Bíztattam ıt, hogy tanuljon tovább, tegyen különbözetit, hogy érettségizhessen. De neki ehhez nem volt kedve és energiája, mert közben egy olyan feladatot kapott, ami nagyon vonzotta.

3

Akkoriban szervezték meg a népfıiskolai tanfolyamokat a falusi ifjúság értelmi és hitbeli továbbképzése céljából. Úgy az evangélikus, mint a református egyház keretében rendeztek ilyen tanfolyamokat. Kiss B. Júlia, a Református Leányegyesület titkára felkérte Évikét, hogy mőködjön közre azon a hathetes tanfolyamon, amelyet İrszentmiklóson fognak rendezni újév után. Évikének az lesz a feladata, hogy a háztartástant tanítsa a lányoknak elméletben és gyakorlatban – amellett vállalja a háztartás vezetését is, és vegyen részt a lelki munkában is, áhítatok és bibliaórák tartásában.

Évike szívesen vállalta mindezt, és nagy buzgalommal elkezdett készülni a tanításra; újból átvette mindazt, amit a háztartásról, kertészetrıl és baromfitenyésztésrıl tanultak, és óravázlatokat készített, kiválogatva mindazokat az ismereteket, amelyeket a falusi leányok felhasználhatnak. Így aztán nem maradt ideje egyéb tantárgyakra, pedig én szerettem volna vele foglalkozni, hogy irodalmi, történelmi, matematikai téren is tovább képezze magát.

Az ısz folyamán történt az is, hogy üzenetet kaptunk Orbán József lelkésztıl, aki az egyik helybeli asztalosnak a fia volt. Azt kérdezte, nem bánnánk-e, ha a mi Évikénkhez komoly szándékkal közeledne. Ez nagyon meglepett bennünket, és egy kicsit elszorult a szívem; hát így eljárt az idı, hogy a mi kislányaink már kezdenek kinıni a gyereksorból, és feltünedeznek a láthatáron a vılegényjelöltek? Eszembe jutott, hogy az "És lámpást adott kezembe az Úr" címő regény hısnıje, Abbie miként fohászkodott hasonló alkalmakkor: "Édes jó Istenem, állítsd meg az idıt!" – Hát én is ilyesmit éreztem, nem csak ez egyszer, hanem többször is.

Nekünk Orbán Józsi ellen nem lett volna kifogásunk, mert komoly, hívı lélek volt, és mint lelkész is kiváló; Baselben tanult egy évig ösztöndíjjal. De a feltétel az lett volna, hogy Évi szíve megszólaljon, ez pedig nem történt meg. Orbán Józsi többször eljött látogatóba, ebben az évben, s a késıbbiekben is. Elbeszélgettek egymással, de Évi nem tudott felmelegedni. Igaz, hogy a korkülönbség is elég nagy volt, tíz év.

Arika ellenben Pesten többször összejött Tituval, és mind melegebb lett köztük a barátság. Ünnep volt Arika számára, amikor egy-egy vasárnapra meghívta ıt a kedves Tóth család.

Karácsonyra ismét hazajöttek a diákgyerekeink, újév után pedig megkezdıdött Évike számára a komoly munka az ırszentmiklósi szeretetházban, ahol vagy huszonöt falusi leányt győjtöttek össze erre a hathetes népfıiskolai tanfolyamra. Egy szilvási leányka is részt vett ezen, Kiss Rózsika, Herminke unokahúga. Nagyon ügyesen állították össze a tanmenetet, hogy a leányok elméleti és gyakorlati ismereteket sajátítsanak el, emellett erısödjenek és mélyüljenek a lelki életben.

Évike volt a konyhafınök, a lányok felváltva segédkeztek. Sajnos Évinek az a terve, hogy megtanítja a lányokat a vitaminos fızésre, nem egészen sikerült, mert akkor már éreztette hatását a háború, nehéz volt az élelmiszerek beszerzése. Zöldséghez és gyümölcshöz egyébként se lehetett egykönnyen jutni tél közepén. Az a tél rendkívül kemény volt, elıfordult -300-os hideg is. A legnagyobb baj az volt, hogy a kályhák kritikán aluliak voltak a szeretetházban; füstöltek, minduntalan kormolni kellett. A konyhai tőzhelyeknek sem volt huzatja, hosszú órákig tartott, amíg valami megfıtt. Sokat küszködtek a leányok, de szerencsére a vidám kedélyük nem hagyta el ıket. Évi is hısiesen tőrte a hideget, de sajnos, a jobb lábán olyan erıs fagyás keletkezett, hogy egészen megvörösödött és hónapokig fájt a lábszára, pedig kenegette fagykenıccsel.

Mindezen kellemetlenségek ellenére nagyon kedves emlékei maradtak Évinek errıl az elsı népfıiskolai tanfolyamról. Igen meleg kapcsolatba került a fogékony lelkő falusi leányokkal, azok nagyon ragaszkodtak hozzá, és késıbb is sokszor írtak neki, tanácsot kértek tıle, vagy feltárták problémáikat.

4

Február második felében került haza Évike, akkor már közeledett a tavasz, el lehetett kezdeni a veteményeskert tervezését, vetımagvak beszerzését, stb. Szóval találhatott magának munkát bıven a mi Évikénk.

Márciusban néhány heti üdülésre eljött hozzánk egy fiatal leány, akit a szegedi lelkész ajánlott be hozzánk. Mellhártyagyulladás után erdei levegıre volt szüksége. Kedves modora volt, és hívı leánynak mondta magát, de idıvel rájöttünk, hogy nem egészen ıszinte. Úgy mutatkozott be, mint orvosnı; de késıbb megtudtuk, hogy csak laboránsnı. Még a húsvéti vakációban is nálunk maradt, az ünnepek után utazott haza.

A húsvéti szünetre persze Arika is hazajött, meg Béla és Laci is. Nagy meglepetés ért bennünket, amikor Arika egy húsvéti képeslapot kapott Titutól, és azt megmutatta nekünk, tanácsot kérve, hogy mit válaszoljon rá. A képet Titu maga rajzolta. Két nyuszit ábrázolt a kép, s az egyik egy szál szénát, a másik egy szalmaszálat cipel egy épülı házikóhoz. A kép mellett egy nagy kérdıjel. Arika megmagyarázta ezt a képrejtvényt – úgy látszik, már beszéltek róla Tituval. Azt akarta megtudakolni Titu, hogy széna-e, vagy szalma.

Erre Lajcsi azt indítványozta Arikának: a válaszához mellékelve rajzoljon néhány szál zöld füvet, és írja hozzá: "Egyelıre még csak fő." – Ezt ı meg is írta, és Tituék nagyon örültek ennek, remélték, hogy a főbıl széna lesz.

Én pedig ismét azt éreztem, amit Abbie, az amerikai családanya: "Édes Istenem, állítsd meg az idıt!" De az idı nem állt meg, mindig újabb és újabb eseményeket hozott. Ezúttal kellemetlenségeket, gondot és aggódást.

Húsvét után megtudtuk az egri fıorvostól – aki többször jött Marcsekékkal együtt a Szalajkába kirándulni – hogy a vendégünknek, Kovács Irénnek a mellhártyagyulladása tuberkulotikus természető volt. Nagy lelkiismeretlenség volt tehát tıle, hogy eljött egy hétgyermekes családhoz anélkül, hogy ezt közölte volna!

Milyen szörnyő érzés volt számunkra, amikor úgy 8-10 nappal húsvét után a gyermekeink egymásután elkezdtek köhögni! Pedig közben két vendéggyerek is jött hozzánk, Kiss Gézának, a kákicsi lelkésznek a leánykái. A nagyobbik leány, Gizike súlyos skarláton esett át a télen, és ez a szívére ment, ezért ajánlották neki az erdei levegın való üdülést. Vele jött a kishúga, Ági is. Hát ez még súlyosbította a felelısségünket. Mi lesz, ha a gyerekeink valami tébécés fertızést kaptak Iréntıl, és a vendéggyerekekre is átragad valami? Borzasztó volt éjszakákon át a gyerekek nehéz, kínos köhögését hallgatni. Hívtuk a doktort, de egyelıre ı sem tudott semmi biztosat mondani. Néhány nap múlva újra eljött, és akkor már felismerte a gyerekek ugató köhögésén, hogy ez szamárköhögés. Ebben az esetben ez nagy megkönnyebbülést jelentett nekünk. Örültünk, hogy "csak" szamárköhögés és nem rosszabb! Valószínőleg a húsvéthétfıi locsolkodó gyerekek valamelyike lehetett szamárköhögıs, de ezt senki nem sejtette.

Szegény Erzsike, Jucika és a kis Péterke sokat kínlódott éjszakánként a köhögéssel, mely hányásba ment át. Akárhányszor át kellett húznom éjszaka az ágyukat. A vendég kislányok közül szerencsére csak Ági kapta meg, Gizike már régebben átesett rajta.

Újabb ijedtség volt, amikor május közepén sürgönyt kaptunk Aszódról, hogy Jeszenszky Tibi – aki akkor vallástanár volt az aszódi gimnáziumban – Egerbe fogja vinni Lacit

5

röntgenvizsgálatra. Én is odautaztam a megadott idıpontra, és amint találkoztunk, és Laci köhögését meghallottam, azonnal rájöttem, hogy ez is szamárköhögés. Az orvos is igazolta ezt, de miután megröntgenezte Lacit, azt is megállapította, hogy a gyerek tüdıgyulladáson esett át. Érdekes, hogy az intézeti orvos nem vette észre sem a szamárköhögést, sem a tüdıgyulladást; csak torokgyulladás ellen kezelte a gyereket, de miután a hıemelkedések nem akartak megszőnni, mégis elküldte röntgenre.

Így hát hazavittem szegény kis Lacikámat, otthon legalább jó levegın lehetett. Voltaképpen örülnünk kellett, hogy májusban jött ez a betegség, és nem ısszel vagy télen. Így sokat enyhített a gyerekek állapotán, hogy egész nap kint lehettek a szabadban.

Lacikával együtt most már öt szamárhurutos gyerekünk volt. Micsoda koncerteket rendeztek ezek szegénykék éjszakánként! Napközben pedig folyt a tanulás. Lacit is tanítottam természetesen, nem akartuk, hogy elveszítse az iskolaévet. Gizikét és Ágit is elıkészítettem magánvizsgára, azonkívül Erzsit és Jucit. A faluból is járt hozzám egy jómódú gazdának a fia, Czakó Pista, aki a polgárit végezte magánúton.

Júniusban eljött a vizsgák ideje, és a hat tanítványom közül öt tiszta jelesre vizsgázott. Czakó Pista is jó bizonyítványt kapott, csak nem csupa jelest. Így végzıdött életemnek ez a nehéz idıszaka. És a betegségbıl is kilábaltak a gyerekek hála Istennek, amikor letelt az obligát hat hét.

Érdekes, hogy amikor Béluska hazakerült az aszódi intézetbıl, akkor kiderült, hogy ı is pontosan hat hétig köhögött, de láza nem volt, és egy napot sem mulasztott az iskolából. Nyilván ez is szamárköhögés volt, de viszonylag enyhe. És az internátusban nem vette észre senki, csak az az idısebb nı, aki a konyhát vezette, de ırá nem hallgatott senki.

Erdélyi utunk, Édesanyám hozzánk költözik

Nem is említettem még, hogy elızı nyáron, 1941-ben Lajcsi elvitte a két fiút, Bélát és Lacit Erdélybe. Lajcsinak üzleti elintéznivalói is voltak a csúsztatóval kapcsolatban, de emellett egy szép körutat is tettek Erdélyben, megnézték a Gyilkos tavat és a Békás szorost, Tusnádot, Borszéket, Szovátát és végül Kolozsvárt. Olyan nagy gyönyörőségüket lelték a sok természeti szépségben, hogy Lajcsi elhatározta: a következı nyáron nekem kell Erdélybe mennem a két nagylányunkkal.

Kínálkozott is erre egy kitőnı alkalom, mert meghívtak bennünket a Református Leányszövetségnek Erdélyben, a Gyilkos tónál tartandó konferenciájára. Erre persze örömmel jelentkeztünk, csak az volt a kérdés, hogyan tudnak engem az otthoniak két hétig nélkülözni.

Akkor már elhatároztuk, hogy szegény édesanyámat – aki már igen nehezen bírta a háborús nehézségeket, fıleg a sorban állást – magunkhoz vesszük, hogy maradjon állandóan nálunk, legalább is addig, amíg ez a háborús nyomorúság tart. De neki még sok elintéznivalója volt otthon, úgyhogy nem tudott még július végére eljönni, amikor a mi elutazásunk esedékes volt. De Lajcsi a szokott könnyedségével erre is tudott megoldást: két kis nyaralóvendéget, Évát és Iduskát, akik mindössze 13 évesek voltak, nevezte ki gazdasszonyoknak, hogy ık irányítsák a háztartást, és állapítsák meg mindennap az étlapot addig, amíg Mama megérkezik. Ezen aztán Mama megbántódott, nem értette meg eléggé, hogy Lajcsi célja itt fıleg a két kislány nevelése volt, hogy felelısségérzetet ébresszen bennük.

Ezekrıl a kis házi incidensekrıl mi csak utólag értesültünk. Elindultunk július végén a nagy útra. Úgy emlékszem, reggel indultunk, és késı este érkeztünk meg Gyergyószentmiklósra; ott aludunk, és másnap autóbusszal mentünk a Gyilkos tó melletti Kupás völgybe; ott volt az ifjúsági turistaháznak használt nagy hodály, amelyben minket elszállásoltak. Elég primitív

6

szállás volt; még szalmát sem tudtak nekünk adni, mert ott a hegyek között nem volt kapható, hanem fenyıgallyakon kellett aludnunk. Nem is hinné az ember, hogy ez milyen rugalmas fekhely! Hogy egy kicsit szúrós, ezen úgy lehetett segíteni, hogy egyik takarónkat a lepedınk alá tettük. Mindez nekünk új és érdekes volt, valamint az is, hogy mosdásra a kristálytiszta hegyi patak szolgált. A fızés a szabadban történt.

A kényelmetlenségért kárpótolt bennünket a gyönyörő vadregényes környezet. És maga a konferencia nagyon érdekes volt, és sok lelki kinccsel gazdagított bennünket. Kiss B. Júlia volt a lelke, szervezıje az egésznek, és olyan elıadóink voltak, mint Szikszai Béni és Ecsedy Aladár. A bibliaköri munka kisebb csoportokban folyt, én is vezettem egy csoportot. Kedvesek voltak a fogékony lelkő falusi lányok, akik az ország különbözı vidékeirıl győltek össze; voltak vagy kilencvenen.

Szabad idınkben sétáltunk, kirándulásokat tettünk a gyönyörő vidéken. Felmásztunk az 1300 méter magas Kiscohárdra, körüljártuk a Gyilkos tavat, de a legcsodálatosabb az a kirándulás volt, amelyet a Békás szoros zordon sziklái közé tettünk, és végigmentünk a szők szoroson a sebesen rohanó, zúgó, tajtékzó hegyi patak mentén.

A konferencián részt vett Göbel Tina is, a misszionáriusnı, aki már két éve tartózkodott hazánkban, és elég szépen megtanult magyarul. Olyan boldogok voltunk abban az áldott közösségben, hogy egyáltalán nem izgattak bennünket az apróbb kellemetlenségek: például, hogy az éles hegyi levegı beáradt éjszakánként az üveg nélküli ablakokon, hogy reggel néha csak négy fok volt nulla felett, és hogy a kosztunk elég szőkös volt, mert az élelmiszer beszerzése nagyon nehéz volt ott. Tejet egyáltalán nem kaphattunk, kenyerünk csak annyi volt, amennyit magunkkal vittünk; de azért az adott körülményekhez

képest a mi Júliánk nagyon ügyesen vezette a konyhát.

A konferencia után még maradt néhány napunk, hogy Évikével és Arikával egy kis körutat tegyünk Erdélyben. Megnéztük Tusnádot és a csodaszép Szent Anna tavat, azután egy hegygerincen átkelve egy szép székely faluba, Bikszádra jutottunk. Ott egy kedves székely parasztasszony felöltöztette Évikét és Arikát székely népi ruhába, hogy lefényképezhessük ıket.

Tusnádon aludtunk, azután útra keltünk Kolozsvár felé, ahol már vártak bennünket a kedves Schnellerék, akiket már régen nem láttunk. Schneller Károly a miskolci jogakadémiáról a szegedi egyetemre került, majd Erdély felszabadulásakor Kolozsvárra. Szeretettel fogadtak bennünket, és miután az éjszaka folyamán kipihentük az utazás fáradalmait – bizony jólesett rendes ágyban aludni a fenyıgallyak után! – körülvezettek minket a városban, és megmutatták Kolozsvár nevezetességeit. Kolozsvárott

7

Rövid volt az idı, indulnunk kellett hazafelé. Kissé megkarcsúsodva, de boldogan érkeztünk meg szalajkai otthonunkba. Bezzeg volt mit mesélnünk az élményeinkrıl!

Távollétünk alatt érkezett meg hozzánk a kedves Sörösné Losoncról három kislányával. Megleveleztük már elızıleg ezt a nyaralást, de csak most volt alkalmunk megismerkedni. Hamarosan összemelegedtünk, és tartós barátságot kötöttünk.

Egy-kettıre vége lett a nyárnak, és kezdıdtek megint az iskolai gondok. Erzsike is középiskolás lett. Most már nem lett volna értelme Pest felé orientálódnunk, hiszen Mamát állandó jelleggel magunknál akartuk tartani. Így tehát elhatároztuk, hogy a miskolci Tóth Pál gimnáziumba íratjuk be ıt magántanulónak.

Arikát pedig beadtuk a Veres Pálné gimnázium internátusába, én kísértem el. Nagyon jó hírő internátus volt ez, tudtuk, hogy jó helyen lesz Arika. De azért elszorult a szívem, amikor bevezettek a leányok hálótermébe, és ott Arika megpróbált kinézni az ablakon. Hullámos üvegbıl volt az ablak, nyilván azért, hogy a lányok ne kukucskálhassanak ki az utcára. Arika vágyakozva tekintett ki, amikor a homályos üvegen át a távolban megpillantott egy zöldellı fát egészen elmosódottan. A Villányi úti lakásból mégis csak szép kilátás nyílt a Gellérthegyre és a Sashegyre, de itt egészen rabnak érezhette magát. Csak az adott némi bíztató reményt, hogy vasárnaponként talán kiengedik majd Tituékhoz.

Otthon megkezdtem Erzsivel a gimnáziumi tanulást, Jucikával pedig a második elemit. Péterke is szépen fejlıdött, okosodott, közeledett már a hároméves születésnapja. Nagyon eleven, huncut kis gyerek volt, eredeti mondásai voltak, úgyhogy sokat szórakoztunk rajta. Például egy ködös, hideg novemberi napon sétálni mentem vele az erdıbe, és hallottuk a varjak károgását. "Miért mondja a varjú, hogy kár-kár?" –kérdezte Péterke. "Talán azért, mert hideg van, közeleg a tél" – feleltem. "Akkor nyáron mit mond a varjú? Azt, hogy jó-jó-jó?" kérdezte Péter egészen logikusan.

Édesanyámnak most Péter lett a kedvence, gondjaiba vette, és sokat foglalkozott vele. Talán túlságosan el is kényeztette; de nem baj, legalább volt ami felvidítsa, és örömmel töltse el a szívét, előzze a szomorúságát.

Arika eljegyzése

December elején meglepetve olvastuk Arikánk levelébıl, hogy ık Tituval már komolyan tervezgetik az eljegyzést. Titu azt szeretné, ha már eljegyzett menyasszonyának tekinthetné Arikát, és a szülıknek is ez volt a kívánsága, hogy már családtagnak tekinthessék Arikát, és ezen a címen hívhassák meg minden vasárnap.

Mi ugyan kissé korainak tartottuk a dolgot, hiszen Arika még 17 éves sem volt, de mivel Titut nagyon szerettük és becsültük, és láttuk, hogy fiatal kora ellenére komoly, teljesen megbízható, férfias jellem, beleegyeztünk abba, hogy hamarosan meglegyen az eljegyzés, de az volt a kívánságunk, hogy esküvıre egyelıre ne gondoljanak; az ráér akkor, amikor Arika húszéves lesz. Nem is lehetett másképp, hiszen Titu is még diák volt, a harmadik évfolyamot végezte a teológián.

December 30-ra tőztük ki az eljegyzés idejét, de elhatároztuk, hogy egészen csendben, szők családi körben tartjuk meg. Így is lett. Karácsony után jött el Titu az édesanyjával, és csak néhány napot töltöttek nálunk. 30-án estefelé bibliaórával kezdtük meg a bensıséges kis családi ünnepünket. Isten áldását kértük az ifjú párra, és Lajcsi felhúzta mindkettıjük ujjára a jegygyőrőt, amelyet Titu már elızıleg beszerzett. Aztán a virággal díszített, ünnepélyesen megterített asztalhoz ültünk, és vidám hangulatban megvacsoráztunk. Közben Péterke

8

elszavalta a Paszuly Pista és Fuszulyka Julka mennyegzıjérıl szóló verset, amelyet megtanítottunk neki a képeskönyvbıl.

Egyelıre még titokban tartottuk az eljegyzést, mert attól tartottunk, hogy az intézetben kellemetlensége lesz Arikának, ha az igazgatónı rajtunk kívül álló személytıl tudja meg a dolgot. Ezért a karácsonyi vakáció elteltével én magam kísértem Arikát az intézetbe, és egyenest Haitsch Ilonához, a gimnázium igazgatónıjéhez mentünk, hogy kellıképpen megvilágítva elmondjuk neki a dolgot. De hiába vigyáztunk a titoktartásra, mert ı elızıleg már két oldalról hallott Arika eljegyzésérıl. Tituék ugyanis, nehogy az iskolai szabályok ellen vétsenek, engedélyt kértek Szınyi Sándor fıigazgatótól – aki nekünk egyébként jó ismerısünk volt. Még más részrıl is hallott Ilona az eléjegyzésrıl – ez nagyon jellemzı arra, hogy miképpen terjednek a hírek. Az aszódi evangélikus internátus egyik szobalánya véletlenül meghallotta, amint Jeszenszky Tibi – aki, mint vallástanár ott étkezett – ebéd közben a tanárokkal beszélt, és megemlítette Arika eljegyzését. A szobalány édesanyja pedig Haitsch Ilona édesapjánál volt szakácsnı ott Aszódon.

Ilyen kerülı úton tudta meg az igazgatónı a hírt. Egyébként nagyon megértı volt, hiszen ı mindig szeretı figyelemmel kísérte Arika fejlıdését, és értékelte költıi tehetségét. Amikor elmondtuk neki, hogy milyen lelkülető a vılegényjelölt és az egész Tóth család, akkor rokonszenvvel hallgatta elbeszélésünket; csak azt kérte, hogy az osztályban ne hordja Arika a győrőt, mert feltőnést keltene. És még külön intette Arikát, hogy a tanulásban most még jobban igyekezzék haladni, mint eddig. "Hiszen most már elıtted van a cél – mondta – ez neked szárnyakat kell, hogy adjon!"

Persze az osztálytársnık elıtt hiába próbálta volna Arika titkolni a dolgot, mert amint belépett az osztályba, már körülvették a lányok: "Hallottuk, hogy menyasszony vagy. Igaz ez? Jaj, de izgalmas!" Szóval ık is hallották már valami rejtélyes forrásból. A jegygyőrőt nem hordta Arika az iskolában, hanem átadta Titunak, és csak vasárnaponként hordta, amikor náluk volt.

Az internátus igazgatónıje, Teri néni, nagyon mővelt, korrekt, de kissé régimódi nı volt, aki szigorúan ragaszkodott az illemszabályokhoz. Természetesen nem engedte meg, nem is engedhette, hogy bármelyik leány fiatalember kíséretében hagyja el az intézetet, amikor vasárnapi kimenırıl volt szó. Arikáért rendszerint Titu édesanyja, vagy nıvére jött el vasárnap délelıtt, és kísérte vissza este. De egyszer mégis bemutatták Titut a szigorú Teréz néninek; és neki mindjárt az volt a benyomása, hogy ezzel a szolid, komoly fiatalemberrel elengedheti Arikát. S azontúl majdnem minden vasárnap Titu jött Arikáért, s a lányok irigykedve nézhették ıt az ablakból, amint egy fiatalember karján hagyja el az intézetet.

Februárban én megint Pestre utaztam, hogy részt vegyek a Pro Christo Diákszövetség téli konferenciáján. Erre már régóta nem volt alkalmam. A délutáni és esti elıadásokra Arikával és Tituval együtt mentem, ıket is nagyon érdekelte a konferencia.

Akkoriban nagy hatással volt a diákokra Karácsony Sándora, és élénk eszmecserék, olykor viták alakultak ki az ı elıadásaival kapcsolatban. Voltak, akik helytelenítették, hogy Karácsony Sándor többet beszél irodalmi témákról, mint az evangéliumról. De ı az írók és költık mőveiben és az egész magyar kultúrában azt kutatta, hogy mennyiben mutatkozik meg az evangélium hatása, és hogy kik azok az írók és költık, akik valóban a Lélek ihletése alatt írtak.

Azon a télen Évike ismét az ırszentmiklósi népfıiskolán mőködött közre, mégpedig két tanfolyamon; karácsony elıtt is volt egy hathetes tanfolyam, és újév után is. Engem pedig tavasszal Miskolcra hívtak, hogy a polgári iskolás leányok csendes napjain elıadásokat tartsak és eszmecseréket vezessek. Némi szorongással fogtam hozzá, mert több mint 200 kislányhoz a Karácsony Sándorról (1891 - 1952) Apuka Élményeinek 2. kötetében van részletes végjegyzet.

9

kellett beszélnem arról, hogy az evangélium hogyan ad útmutatást a gyakorlati életünkre. Talán nem mindegyik vett részt szívvel-lélekkel a konferencián, de mindenesetre voltak köztük fogékony lelkőek.

Ilyen békés tevékenységben folyt a mi életünk ugyanakkor, amikor a harctéren tragikus események zajlottak le. A Don-kanyarnál súlyos vereséget szenvedett a német és magyar hadsereg, és kénytelen volt visszavonulni. Közben sok-sok magyar élet veszett oda a távoli harctéren, és sokan kerültek fogságba. A mi barátaink közül Vályi Béla, a fiatal tanító tőnt el a harc forgatagában. Felesége, Mancika megdöbbent, amikor a hivatalos jelentést megkapta a férje eltőnésérıl; de erıs lélekkel viselte a csapást, és rendületlenül bízott abban, hogy Béla nem halt meg. Késıbb beigazolódott, hogy valóban így volt; nem halt meg, hanem fogságba került; de sajnos vagy két évvel késıbb a fogolytáborban tífuszban meghalt.

De egyelıre Manci bízott abban, hogy férje még hazajön valamikor; összeszedte minden lelkierejét és elhatározta, hogy majd megkeresi a maga és három gyermeke kenyerét; elvégzi magánúton a tanítóképzıt, amit a második osztály után abbahagyott valamikor, hogy férjhez mehessen. És valóban hozzálátott nagy energiával a tanuláshoz, le is tette aztán késıbb a képesítıt, és derekasan helytállt a pedagógusi hivatásban, így tudta felnevelni gyermekeit.

A tavasz folyamán már nagyon kellett igyekeznem a gyerekek tanításával; Ezsikén és Jucikán kívül Nagy Pityukát is tanítottam. A család akkor már Kunhegyesen lakott, de Pityunak nem tett jót az alföldi levegı, ezért néhány hónapra hozzánk adták üdülésre és erısödésre. İ a negyedik elemit végezte akkor; az iskolaév végén hazament, és szépen levizsgázott. Már akkor elhatározta, hogy festımővész lesza.

A mi Jucikánk a második elemit végezte akkor, de nem túl nagy buzgalommal. Még mindig a lovak, ökrök és tehenek érdekelték ıt legjobban, név szerint ismert minden lovat és ökröt, amelyik csak megfordult a Szalajkában. Magyarázta nekünk, hogy mindegyiknek más arca van. A tyúkokkal is megbarátkozott, amikor rájött, hogy azokat is be lehet sorolni a ló-kategóriákba. A vörösbarna tyúkokat "pejtyúknak" nevezte, a kendermagosokat "vasderesnek", a világos színőeket "almásderesnek". A tehénistállóba is gyakran ellátogatott, és nagyon megszerette az új üszıborjúnkat, amelyet azért vettünk meg, hogy felneveljük fejıstehénnek, mert szimmentáli fajta volt.

A magánvizsgán aztán felsültünk a mi Jucikánkkal, mert amikor Vilma néni környezetismeretbıl kérdezte ki ıt, felszólította, hogy mondja el Szilvásvárad nevezetességeit. A Pallavicini kastélyt és a református templomot kellett volna mondania Jucinak, de mivel hallgatott, Vilma a kérdve kifejtı módszerhez folyamodott, és megkérdezte: "Ha valaki vendég jönne hozzátok, mit mutatnál meg neki ?" "Hát az új tinónkat!" –felelte Jucika. (Szilvásváradon az üszıt is tinónak nevezik.)

Azután elmentünk Miskolcra Erzsikét levizsgáztatni. Jucikát is magunkkal vittük, hogy megismerje Miskolcot. Szabó Daniék láttak minket vendégül Hejıcsabán. Amikor a városban járkáltunk, Jucika minden útelágazásnál megkérdezte: "Most cselıre megyünk, vagy hajszra?" Akkoriban ugyanis nagyon beleélte magát a ló és ökör frazeológiába. Erzsike szépen levizsgázott, Arika, Béla és Laci pedig hazajött az intézetbıl vakációra.

Nem is említettem még, hogy az iskolaév vége elıtt, áldozócsütörtökön, Aszódra utaztunk, a Késıbb Nagy B. István néven lett festımővész, és Somogyi-Tóth Zsuzsi férjeként a családba is bekerült.

10

hogy Béluka konfirmációján részt vehessünk. Nagyon szép, komoly ünnepség volt. Király Mamával és Klárival is találkozhattunk ott, mert ık is eljöttek Pestszentlırincrıl.

A nyári vakációban ismét benépesült a ház. Hatolkayék, Szınyiék voltak a vendégeink, és még többen. Titu azon a nyáron csak rövid idıre jöhetett, mert katonai kiképzésre kellett mennie. Akkor a teológusokat is bevonták a katonasághoz azzal az elgondolással, hogy esetleg majd tábori lelkészként fognak szolgálni. Szerencsére erre már nem kerülhetett sor Titu esetében, mert bevégzıdött a háború, mielıtt ı a lelkészi vizsgát letette. De Titu öccse, aki nálunk Tarika névre hallgatott, néhány hetet nálunk töltött a nyáron, és jó pajtása lett a gyerekeinknek, Lacival egyidıs volt. De legjobban Erzsikéhez vonzódott. İ 13 éves volt, Erzsi 11, de Tarika már arról kezdett ábrándozni, hogy majd valamikor feleségül veszi Erzsit. Erzsi azonban erélyesen visszautasította. "Nem megyek hozzád elıször is azért, mert pesti vagy, másodszor azért, mert nagyon szereted a gyomrodat, harmadszor azért, mert szeretsz vadászni."

Bélának és Lacinak nagy élménye volt nyár végén, hogy Lajcsi elvitte ıket a Tátrába. Megragadta azt a kitőnı alkalmat, hogy egy társas turistakirándulásba lehetett bekapcsolódni. Csak azt sajnálta, hogy Selmecbányát kihagyták az úti programból. De igen nagy gyönyörőség volt neki, hogy ismét megmászhatta a Magas Tátra csúcsait, ahol valamikor diákkorában sok szép túrát tett. Most is elég komoly hegymászásokat rendeztek, még a Gerlachfalvi csúcson is fönt voltak. Béla és Laci olyan ügyesen mászkált akár a zergék, a társaság felnıtt tagjai megbámulhatták ıket. Nagyon szép fényképfelvételeket is készítetteka.

Sőrősödnek a fellegek

Megkezdıdött az 1944-es év. Nem tudhattuk még elıre, hogy mi minden fog történni az év folyamán, de azt észre kellett vennünk, hogy sötét felhık tornyosulnak nemcsak hazánk, hanem egész Európa egén, és mintha tompa dübörgés jelezte volna, hogy mind közelebb-közelebb jön hozzánk a vihar.

A politikai eseményekben én nem voltam tájékozott, hiszen nem igen értem rá újságot olvasni, teljesen lefoglalt a családi élet. De azt észre kellett vennem, hogy nagy szenvedélyek kavarognak a lelkekben, és a magyar közvélemény is egymással szembenálló pártokra tagolódik. Lajcsinak bizony nehéz dolga volt, mert ıt is be akarták vonni ebbe a kavargásba, de Isten megadta neki azt a bölcsességet, hogy ne csatlakozzék egyik párthoz sem. Amikor megpróbálták ıt agitálni, kijelentette, hogy ı csak olyan párttal tudna együtt dolgozni, amely teljesen az evangélium alapján áll. Ilyen pedig nem létezett.

Nagyon megnehezedett az uradalom ügyeinek vezetése is. Félı volt, hogy ha egymásután behívják az embereket katonának, nem lesz elég munkaerı. Ezen aztán úgy sikerült segíteni, hogy hadiüzemmé nyilvánították az uradalom fatermelését, s ezen a címen sikerült sok embert visszatartani. Persze az emberek ezért hálásak voltak.

Március végén aztán eljött az a nap, amikor német megszállás alá került Magyarország. Élénken emlékezetemben van ez a nap, mert Erzsikémmel éppen akkor utaztunk Pestre. Erzsinek az volt a vágya, hogy egyszer legyen alkalma Budapest nevezetességeit megnézni. Eddig mindig csak azért mentünk vele Pestre, hogy a rokonokat meglátogassuk. Ezért elhatároztam, hogy most teljesítem a kívánságát, és néhány napot városnézéssel fogunk tölteni. Nagyon vágyott például arra Erzsi, hogy meglássa a királyi palotának azt a részét, amely nyitva volt a közösség számára. Évike látta azt egyszer, és elragadtatással mesélt róla.

a A tátrai kirándulásról Apuka részletesen ír Élményeinek második kötetében. Az illusztrált változatba Laci és Béla több szép fényképét is betettük.

11

De bizony nem úgy sikerült ez a pesti városnézés, mint ahogy szerettük volna. A királyi palotát meg sem lehetett közelíteni, mert német katonai ıséggel volt körülvéve. Még a Gellért hegyen, legkedvesebb sétahelyemen sem járhattunk szabadon, mert a legszebb kilátóhelyen fegyveres német katonák állomásoztak. Nyomasztó hangulat uralkodott egész Pesten. Sok helyen szemünkbe tőnt a horogkeresztes zászló.

Igyekeztem azért Erzsikének megmutatni egyetmást, hogy ne legyen nagyon csalódott. A Városliget, a Szépmővészeti Múzeum és az Állatkert tetszett neki. Arikát is meglátogattuk az intézetben; ı már erısen készült az érettségire. Aztán hazautaztunk.

A német megszállásnak súlyos következményei lettek. Azelıtt is voltak már légvédelmi gyakorlatok és tanfolyamok, mert fel kellett készülni minden eshetıségre; de most mindez vészes valósággá vált. Jöttek az amerikai bombázók, és nem kíméltek minket, hiszen most már egy kalap alá vontak bennünket a németekkel. Folytonos rettegésben élt a fıváros lakossága, napirenden volt a légiriadó; most már nem gyakorlatképpen, hanem a komoly veszedelem elıl kellett az embereknek az óvóhelyre szaladgálni. És megtörtént az is, hogy az óvóhely kapott telitalálatot.

Arikáéknak ebben az izgalmas idıszakban kellett érettségire készülniük Bizony, többször félbe kellett szakítani a tanulást és lerohanni a pincébe. De végül is nagyon jól sikerült Arika érettségije; a szóbelin olyan jól felelt, hogy minden tárgyból egy fokkal jobb osztályzatot kapott, mint az évvégi bizonyítványban; csak azért nem lehetett jelesen érett, mert olyan sokat mégsem lehetett javítani. De így is nagyon boldogok voltunk, hogy jól érett lett. Titu sürgönyözte meg az örömhírt.

Végre hazajöhetett a mi Arikánk, és nem kellett többé aggódnunk érte. A fiúk is hazajöttek Aszódról. Béla az ötödik osztályt, Laci a negyediket végezte. Erzsike pedig Miskolcon levizsgázott a második osztályból.

A nyári vakációnk igen izgalmas volt, benépesedett a ház. És a vendégek most nem egyszerően üdülni jöttek hozzánk, hanem a bombázások elıl menekültek. Eljöttek Ecsedyék, akiknek a lakását már erısen meg is rongálta a bomba, úgyhogy új lakásba kellett költözniük. Schiebe-ék, a pesti német lelkészék is eljöttek megint, most már két gyermekkel. Sörösék is nálunk töltöttek néhány hetet. Hozzánk jöttek a bombázások elıl Bandiék is három gyermekükkel. Mindenki élvezte a Szalajka völgy áldott nyugalmát a pesti izgalmak után. A gyermekek pedig gondtalanul játszottak – úgy, mint máskor.

A felnıttek közt azonban olykor-olykor megromlott a jó hangulat, mert sajnos elkerülhetetlenek voltak a politikai viták olyan borzasztó súlyos kérdésekrıl, mint az elszomorító háborús helyzet, Hitler zsarnoki uralma, a zsidóüldözés, stb. Bizony, különbözıek voltak a vélemények. Azt láttuk, hogy Schiebe, bár német volt, egyáltalán nem helyeselte Hitler eljárását, fıleg a zsidóüldözést. De ilyesmit csak egészen csendesen lehetett mondani akkoriban.

Ragyogó fényfolt volt annak a nyárnak a történetében az evangélikus konferencia, amelyet Marcsekék rendeztek az ózdi ifjúság számára. Sátrakban aludtak, és Isten szabad ege alatt, a "kiszáradt tóban" tartották az elıadásokat és a csoportos bibliatanulmányozást. Mi is részt vettünk a nagyobb gyermekeinkkel együtt. Engem is felkértek, hogy bibliakört vezessek, és esti áhítatot tartsak.

Nagyon áldott napokat töltöttünk együtt; nem feledkeztünk meg hazánk súlyos gondjairól, de az a reménység töltött el minket, hogy akármi lesz is a haza sorsa, az ifjúságot Krisztushoz kell vezetnünk, hogy a Lélek erejétıl eltelve nézzen szembe a nehézségekkel, és építsen egy szebb jövıt.

12

Hogy milyen sorrendben következtek a hadi események, és hogyan jött mind közelebb a hadszíntér, azt nem is tudnám pontosan felsorolni. Az bizonyos, hogy nyár végén már nagyon válságos volt a helyzet, már Hatvan közelében is voltak harcok. Elhatároztuk, hogy fiainkat nem küldjük Aszódra, hanem otthon tartjuk. Megnyugtató érzés volt, hogy mind a hét gyermekünk velünk van. Évike és Arika most már segíthettek a tanításban. Négy magántanuló gyermekünk volt: Béla, Laci, Erzsi és Juci. Ezen kívül még a falusi kislányok közül is járt hozzánk három tanítvány, akik polgári iskolai magánvizsgát akartak tenni. Ha jól emlékszem, nekem 39 órám volt hetenként, de Évinek és Arinak is jutott elég. Szóval egész kis iskolánk volt.

Azért tudtam ezt megtenni a háztartási munka mellett, mert a mi derék Irénkénk igen nagy buzgalommal és szorgalommal végezte munkáját. Kos Juliska is ügyes segítség volt.

Péterke még nem volt iskolás, de már akkor meglátszott rajta, hogy hajlama van a tudományos pályára. İvele a nagymama foglalkozott sokat. Meg tudta mondani, hogy milyen messze van a Nap a Földtıl, és hányszor akkora, mint a Föld. A nagy számok borzasztóan érdekelték. A mínusz számok is nagyon izgatták a fantáziáját. Egy este, mikor már a rácsos ágyban feküdt, szopta az ujját, és a szeme is kezdett már becsukódni, egyszerre csak azt kérdezte: "Anyuka, mennyi mínusz végtelenszer mínusz végtelen?"

Az ırgrófék már szeptemberben otthagyták a szilvási kastélyt, és a Dunántúlra mentek, majd késıbb Bécsbe. Nem is maradhattak volna nyugodtan ott, mert attól kezdve valóságos átjáróház lett a kastély. Elıször azokat internálták oda, akik a nyilasok szemében politikailag gyanúsak voltak. Közöttük volt Zsedényi professzora is, aki késıbb államelnök lett. Hogy milyen emberbaráti szolgálatokat tett Lajcsi egyrészt az internáltaknak, másrészt a zsidó munkaszolgálatosoknak, azt részletesen megírja ı az élményeiben.

Októberben és novemberben német fıhadiszállás lett a kastély. Wöhler tábornokb onnan irányította az egész Felsımagyarország védelmét. Nagyon komolyra fordult már a helyzet. De ez a Wöhler tábornok, mint szenvedélyes vadász, mindig talált azért idıt arra, hogy Lajcsival vadászni menjen. Ez volt számára a felüdülés idegırlı munkája közben. Bátran néztek ezek a németek szembe a veszedelemmel, és nem beszéltek egy szót sem arról – mert szigorúan tilos volt – hogy reménytelen a helyzet. De egyszer két tiszt volt nálunk szálláson, akik osztrák származásúak voltak, azok bizalmasan megmondták, hogy a háborút elveszítjük.

Az ısz folyamán történt az az igazán nem várt eset, hogy a mi békés Szalajka völgyünkre is bombák hullottak. Nem is messze a házunktól, az Éleskıvár felé vezetı út mellett a hegyoldalban. Láttuk a repülıgépet, amelyrıl ledobták. Utána aztán kisétáltunk a gyerekekkel oda, és megdöbbenten láttuk a mély bombatölcsért. Valószínőleg a siklót akarták eltalálni, ami valóban katonai célt szolgált akkor, mert muníciót szállítottak azon a pályán.

Október végén történt Pesten az a szörnyő tragédia, hogy váratlanul felrobbant az aláaknázott Margit híd, miközben teljes forgalom volt rajta. Késıbb értesültünk arról, hogy az én régi barátnım, Deméné Hefty Mária is szerencsétlenül járt ott, mert éppen két kis fiával utazott a

a Dr. Zsedényi Béla (1894 - 1955), részletes végjegyzet Apuka Élményeinek második kötetében. b Otto Wöhler (1894 - 1987), részletes végjegyzet Apuka Élményeinek második kötetében.

13

villamoson. Mindhárman a Dunába estek, de Máriát és a nagyobbik fiút kimentették; a kisebbik fiú úgy veszett bele a Dunába, hogy még a holttestét sem találták meg.

Sokan gondolkoztak akkor azon, hogy menekülni kellene a közelgı veszedelem elıl. Nekünk is tanácsolták többen, például a német tisztek, hogy legalább a lányainkat mentenünk kellene. Szó volt arról, hogy esetleg Svájcba lehetne ıket kijuttatni. De errıl Évike és Arika hallani sem akart. Azt mondták, hogy inkább menjünk egy barlangba, de együtt az egész család, mint hogy ık távol legyenek tılünk, és rettegjenek értünk.

A hétfıi bibliakörben akkor Ézsaiás könyvét tanulmányoztuk. És a 30. részben ehhez a szakaszhoz jutottunk: "Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna: csöndességben és reménységben erısségtek lett volna, de ti nem akartátok. Hanem azt mondtátok: Nem, sıt lóra ülvén futunk; ezért futnotok kell, és gyors paripán elvágtatunk; ezért gyorsak lesznek üldözıitek. Ezer fut egynek riasztására, ötnek riasztására mind elfuttok, mígnem úgy maradtok, mint egy szál fenyı a hegytetın, mint egy zászló a halmon." Ez az ige megragadott bennünket, és úgy fogadtuk, mint Isten vezetését. Elhatároztuk tehát, hogy nem menekülünk, hanem Istenre bízzuk a sorsunkat.

December elején már olyan komolyra fordult a helyzet, hogy a németek kirendelték a lakosságot lövészárkot ásni. Persze Lajcsi se vonta ki magát, és én is vele mentem; ástam én is, amennyire erımbıl telt. Ez talán éppen Mikulás napja elıtt volt. Péterkét elıkészítettük arra, hogy most talán el sem tud jönni a Mikulás bácsi, mert bombázó repülıgépek röpködnek a felhık között. "Hát a Mikulás bácsi olyan gyáva?" kérdezte Péter megbotránkozva. Így aztán mégis kénytelenek voltunk valamit készíteni, hogy megmentsük a Mikulás becsületét.

Birsalmasajtból és dióból készítettünk szaloncukrot, így volt mit tenni a cipıbe. Emlékszem, aznap éppen egy német tiszt volt nálunk bekvártélyozva. Lajcsi egy szépen becsomagolt darab szalonnát dugott a csizmájába, amit kitett az ajtó elé. Milyen meghatottan mondott aztán köszönetet, mikor reggel megtalálta! Bizonyára az otthonára gondolt.

Rohamosan követték egymást az események. Nemsokára már Wöhleréknek is el kellett távozniok a kastélyból, kezdıdött a visszavonulás. De a németeknek ki volt adva a parancs, hogy az utolsó csepp vérig ellenálljanak, és ahonnan visszavonulnak, ott robbantsanak fel minden olyan épületet, amelyet katonai célra használtak, és a vasutakat, hidakat, alagutakat is. Így robbantották fel például a sátai és szarvaskıi alagutat.

Lajcsinak sikerült szép szóval elérni, hogy Szilváson mérsékeljék magukat a németek. Így sikerült megmenteni a malmokat és a főrésztelepet; a kisvasúton kénytelenek voltak itt-ott robbantani, mert hiszen azt muníciószállításra használták, de nem okoztak túlságosan nagy károkat, úgyhogy az ostrom után ki lehetett javítani.

Amikor már mindenki tudta, hogy nagyon közel van a veszedelem, akkor a faluból két fiatal leányt hoztak el hozzánk a szüleik, mert úgy érezték, hogy nálunk biztonságban lesznek; Lóczy Böskét, a vendéglısék lányát, és a postamesterék lányát, Annuskát. Azonkívül már nyár vége óta nálunk volt Jászay Margit, a hívı fényképésznı. A bombázások elıl menekült hozzánk, amikor kedves barátnıjét, Róth Annit, akivel együtt lakott, és akitıl a fényképészetet tanulta, elvitték valamelyik német haláltáborba, mint zsidót. Persze ı ott is bizonyságot tett Krisztusban való hitérıl; nem jött vissza többé. Jászay Margitnak szerzett Lajcsi kisegítı munkát a szilvási erdıhivatalban, s így ı másfél évig nálunk maradt, és már szinte családtagnak számított.

Édesanyámat féltettük az elkövetkezı izgalmas napoktól, mert elég gyenge volt az egészségi állapota. De ı a körülményekhez képest nyugodtan fogadta a dogokat, és továbbra is sokat foglalkozott Péterkével. Mi pedig folytattuk a nagyobb gyerekek tanítását, míg csak ki nem tört a vihar.

14

Hadszíntérré vált a Szalajka völgy

Izgalmas napok következtek. Nemcsak sejtettük, hanem tudtuk, hogy jön a veszedelem. Csak azt nem tudta senki, hogy merrıl, milyen irányból. Sokan azt gondolták, hogy Eger felıl. Volt olyan elgondolás, hogy a falubeli fiatal lányokat az Istállóskıi barlangban kellene elrejteni, és egy falat kellene építeni a bejáratához. De erre már nem került sor, és nem is lett volna jó; hiszen végül is éppen az Istállóskı felıl, a legmeredekebb lejtıkön jöttek le a román és orosz katonák.

A németek már tudták, hogy vissza kell vonulniok, de ki volt nekik adva a rendelkezés, hogy az utolsó csepp vérig küzdeniök kell, és tartani az állásaikat. Egy kb. 150 emberbıl álló alakulat nálunk éjszakázott egyszer, azután elvonult szekerekkel, lovakkal, ágyúkkal. A falu védelmére – amint hallottuk – kb. 35 embert hagytak.

Lajcsinak igen nagy energiára, bölcsességre és rugalmasságra volt szüksége, hogy megfelelı intézkedéseket hozzon a család, az erdészeti munkások, és a falu érdekében. Például sikerült néhány mázsa szalonnát szereznie, hogy a munkások az elkövetkezendı nehéz idıkben rendszeresen kaphassanak egy kis természetbeni járandóságot a bérük mellé. Ezt a szalonnát mindenféle ötletes módon sikerült elrejteni, úgyhogy legnagyobb része meg is maradt, hónapokon át azon éltek a munkások.

A család védelmére pedig ásatott Lajcsi egy hevenyészett bunkert; a kertünkbıl lehetett lemenni egy hatméteres létrán, a másik kijárata pedig a kocsiúton túl, a japánkertben volt.

Még be sem fejezıdtek a munkálatok, amikor december 17-én, vasárnap délelıtt egyszer csak felbukkantak a láthatáron a román katonák. Elıször csak néhány ember, aztán mindig többen-többen. Félve közeledtek a házunkhoz, hiszen nem tudhatták, nincsenek-e a házban németek. Végül bejöttek, és végigjárták a házat biztonság kedvéért; aztán megnyugodtak, látva, hogy nincs a házban német katona. Így hát kiszemelték fıhadiszállásnak a házunkat. Jöttek, jöttek, szinte özönlöttek be a házba. Tisztek is voltak velük.

Alighogy ezt meglátták a németek, akik valahol a hegyoldalban megfigyelı állásban voltak, azonnal tüzet nyitottak. Megdördültek az ágyúk, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy a légnyomástól megcsörrentek az ablakok, és csak úgy hullott ránk az üvegcserép. A románok erre gyorsan leszaladtak a bunkerbe. Mi pedig a gyerekekkel az irodába szaladtunk be, mert annak boltozatos mennyezete és vastag falai védelmet kínáltak.

Abban a pillanatban, amikor a lövések zaja és az ablaküvegek csörrenése felhangzott, és szinte rengett a ház, a szívem nagyot dobbant, és bennem is szinte megrendült valami. Elvesztettem a biztonságérzetemet. Az a gondolat gyötört, hogy talán mégsem Isten vezetése volt az, hogy ne meneküljünk, hanem maradjunk az otthonunkban. Hiszen mi bíztunk abban, hogy Isten megoltalmaz, és íme, most lövik a házunkat!

Gyötrelmes perc volt az, és nehéz napok következtek utána, de a második nap végén már láttam, hogy éppen így kellett lennie: megmutatta az Úr, hogy az ágyútőz közepette is meg tud oltalmazni bennünket, és hajunk szála sem görbül meg.

És az is drága ajándék volt, hogy én, aki különben félénk természető voltam, és könnyen sírtam, most megkaptam az erıt arra, hogy bátran nézzek szembe a dolgokkal. És elhatároztam, hogy azért se fogok sírni, mert ha egyszer elkezdeném a sírást, akkor nem tudnám abbahagyni, és az rossz hatással lenne egész környezetemre.

Nem írom le részletesen az eseményeket, hiszen Lajcsi tárgyilagosan megírta. Inkább csak azt mondom el, hogyan hatottak rám azoknak a napoknak az élményei.

15

Két napig mőködtek az aknavetık bizonyos idıközökben. Röpködtek a szilánkok a házunk körül, lyukakat ütöttek a falba, sıt, kilyuggatták a függönyeinket, és behatoltak a szobába, behatoltak a falba Laci feje fölött, meg a kocsisék fiacskája fölött, aki a gyerekkocsiban feküdt – senkinek sem történt baja. A disznók azonban megsebesültek az ólban, és a lovak is az istállóban.

Este, mikor besötétedett, elhallgattak a lövések. Közben az összes szomszédaink hozzánk menekültek, és mi tömegszállást rendeztünk be az emeleti szobákban. A földszinti szobákat pedig ellepték a katonák, még a folyosót és a lépcsıt is. A tiszteknek tudtunk valahogy ágyat vetni, de a közkatonák ledıltek a padlón, a folyosón, a lépcsın, és úgy aludtak el; örültek, hogy tetı van a fejük felett. Lehettek vagy nyolcvanan összesen. A tisztek között két orosz összekötı tiszt is volt.

Hát elég gyakran elıfordult nálunk, hogy benépesedett a házunk vendégekkel, de ilyen vendégjárás még sohse volt!

Másnap reggel újból feldördültek a lövések. A kitört ablakokba pokrócokat akasztottunk. Az ablakok közül néhányat sikerült megmenteni a lövések szünetében: Lajcsi Béla segítségével kiemelte a még ép ablakokat, és elrakta; így legalább szimpla ablakokkal ki tudtuk húzni a telet a szobák egy részében.

Gyermekeink a cselédlányokkal és a szomszédokkal bevonultak a bunkerbe; én nem mentem le, mert attól féltem a legjobban, hogy milyen borzasztó lehet ölbe tett kézzel, tétlenül ülni, és nem gondolni másra, mint a veszedelemre. Nekem az kellett, hogy állandóan legyen valami munkám. Volt is, mert derék leányainkat, Irénkét és Juliskát nem engedtük a konyhába – féltettük ıket, és okkal – inkább leküldtük ıket is a bunkerbe. Én pedig megfıztem az ebédet – igen egyszerő ebédet, de igen nagy mennyiséget. Emlékszem, köménymagos leves és paradicsomos krumpli volt.

Ekkor történt, hogy egyszerre csak jött egy újabb lövéssorozat – és a konyhaablak nagy csörömpöléssel betört, az üvegcserepek belehullottak a levesbe, hiszen az ablak közvetlenül a tőzhely mellett volt. Olyan meglepı volt ez, hogy nem is értem rá megijedni – pedig ott álltam a tőzhely elıtt – hanem az volt az elsı gondolatom, hogy most mit adjak enni a háznépnek? Hát azt tettem, hogy szitára szalvétát borítottam, és úgy szőrtem át a levest, aztán leküldtem a bunkerbe. De ekkor jött egy újabb aknasorozat – és mi Lajcsival gyorsan beszaladtunk a cselédszobába, mert ott boltozatos volt a mennyezet. Igen ám, de mire visszaértem a konyhába, üresen tátongott a lábas – a katonák közben megették a paradicsomos krumplit.

Sok minden történt aznap, egyszer szétlıtték a villanyvezetéket is, de Lajcsi Béla segítségével megint összekötötte. A sertések megsebesültek az ólban, mert szilánkot kaptak, a lovak is megsebesültek az istállóban, de nekünk hála Istennek, semmi bajunk sem történt. Este már mosolyogni is tudtam. Olyan komikus volt, amikor a román tisztek, akiket kávéval és lekváros kenyérrel kínáltam, szabadkoztak: "De nagyságos asszony, ne fáradjon, mi igazán nem azért jöttünk, hogy alkalmatlanságot okozzunk magának!"

Vacsora után, amikor már a tisztek és a többi katonák is aludni tértek, egyszerre csak berobogott egy román tiszt, akit még eddig nem láttunk; valami magasabb rangú tiszt lehetett, akinek ellenırzı körutat kellett tennie. Nagy dérrel-dúrral jött, és követelızött, hogy adjunk neki külön szobát, mert nagyon fáradt. Amikor Lajcsi megmondta, hogy külön szobát nem tudunk adni, hiszen a többi tisztek is hárman-négyen alszanak egy szobában – dühösen kifakadt, és fenyegetızött, hogy majd lefoglalják az egész házat fıhadiszállásnak, csak két szobát hagynak meg nekünk – a férfiakat pedig 16 éves kortól kezdve kiviszik Szibériába. Béla 16 éves volt! Lajcsi nem szállt vitába vele, hanem gyorsan megbeszélte velünk, hogy ürítsünk ki egy szobát. Jászay Margit, aki a két fiatal lánnyal, Lóczy Böskével és Hábel

16

Bimbivel együtt aludt, átadta a szobáját, és ık is bevonultak a tömegszállásra. A dühös tisztnek felajánlottunk egy fürdıt, hiszen ott volt a villanybojler a fürdıszobában – és megágyaztunk neki a Margit szobájában.

Aztán összeültünk a nagyobb gyerekekkel és a szomszédokkal; szorongó szívvel néztünk a nagyon sötétnek látszó jövı elé, de aztán imádkoztunk együtt, és kissé megnyugodtunk.

Másnap reggel a dühös tiszt korán felkelt, egészen megváltozott hangulatban; szépen megköszönte a szállást, és közölte Lajcsival, hogy igen jólesett neki a fürdı, és az éjszakai nyugalom; már régen nem aludt ilyen jól. Aztán eltávozott, és színét sem láttuk többé. Bennünk is feloldódott a nagy feszültség, és megint csak azt éreztük, hogy Isten oltalma alatt állunk.

Ezen a harmadik napon már nagy fordulat következett be; a katonák kezdtek a Szalajkából levonulni a faluba, ott is még két napig tartott a harc. Nálunk már megszőnt az ágyúzás, és a "vendégeink" száma is kezdett apadni. De azért csak a hét végén hagyták el teljesen a házat.

Ezek a román katonák általában barátságosak voltak; igaz, hogy barátságosan lopkodtak is egyetmást, de ez szót sem érdemel ahhoz képest, hogy mások mennyit vesztettek. Elıttem pedig megvilágosodott az, amit Lajcsi látott meg elıször: hogy mindenkiben az embert kell látni elsısorban, és nem az ellenséget. Ha így közeledünk hozzájuk, akkor megszabadulunk a félelemtıl, és inkább sajnáljuk ezeket a szerencsétlen embereket, akik a háború viharában, a nélkülözések és veszedelmek között eldurvultak, megkérgesedett a szívük, pedig régebben talán derék, jólelkő emberek voltak.

Negyedik nap már elcsitult a harc a faluban is. Azt hiszem, hogy az a harminc vagy harmincöt német katona mind odaveszett, ott temették el ıket a falu végén a temetıben. Nekem szerencsére nem kellett a halottakat látnom, pedig a halastónál is eltemettek egy román katonát.

Izgalmas volt az az egész hét, és Lajcsi többször került válságos helyzetbe, de már szinte természetesnek tartottuk, hogy minden veszedelembıl kimenti ıt az Úr.

Pénteken este hagyta el a házunkat az utolsó alakulat is, és akkor egyszerre eszünkbe jutott: jé, hát holnapután karácsony! Errıl teljesen megfeledkeztünk az izgalmak közepette. Szombaton reggel az egész háznép apraja-nagyja munkához látott. Elıször is disznóölést kellett rendezni, mert a két hízó megsebesült a szilánkoktól. Munkaerı volt bıven, hiszen a szomszédaink is mind nálunk voltak. A húsnak egy részét a katonáknak adtuk, hogy ne háborgasson bennünket senki.

Szaporán folytak a sertésölési munkálatok, de ugyanakkor néhány asszony hozzálátott a nagytakarításhoz. Hogy milyen piszkot hagytak a katonák maguk után a földszinti szobákban, az leírhatatlan. No de fürgén járt a súrolókefe, és estére már gyönyörően ki volt takarítva az egész ház. A katonák eljöttek a nekik szánt húsért, egyébként már semmi dolgunk nem volt velük. Ez nagyon megnyugtató érzés volt.

Azután következtek a szorosan vett karácsonyi gondok. Hogyan fogunk karácsonyfát díszíteni és a gyerekeknek valami ajándékot készíteni, amikor vásárolni egyáltalán semmit sem lehet?

Maga a fenyıfa nem okozott problémát, velünk volt az erdész gyakornok, ı kivágta az erdıben a megfelelı fát. De mit rakunk rá? A díszeink, gyertyáink megvoltak, szaloncukorpapírunk is volt tavalyról. Birsalmasajtból és dióból kotyvasztottunk szaloncukrot, aprósüteményeket is készítettünk, így aztán volt mit aggatni a fára.

A mi ügyes nagylányaink pedig a vendéglányokkal együtt felmentek a padlásra, összeszedték a régi gyerekruhákat, rokkant babákat, szakadt képeskönyveket és egyéb játékokat, és addig

17

varrogattak, ragasztgattak, javítgattak, amíg egy rakás ajándék került ki ügyes kezük alól. Így történhetett meg, hogy a saját hét gyermekünkön kívül még tizenöt gyereknek tudtunk ajándékot adni. A faluba is küldtünk néhány gyereknek, például a volt kocsisunk gyerekeinek. A saját gyermekeink közül a nagyobbaknak a régi könyveink közül ajándékoztunk néhányat.

Szinte mi magunk is csodálkoztunk, amikor vasárnap estére minden gyönyörően el volt készítve. Áldott volt a sok kéz. Állt a szépen feldíszített karácsonyfa, kigyúltak a gyertyák, és harmincöten álltunk a karácsonyfa körül. Énekeltünk, elolvastuk a karácsonyi történetet, úgy, mint máskor.

Meghatott érzéssel álltunk ott a karácsonyfánál, fájó szívvel, de örömmel és hálával is, hogy megszabadultunk a veszedelemtıl. Gyertyaoltás után kiosztottuk az ajándékokat a gyerekeknek és a fiatal lányoknak; a felnıtteket pedig azzal örvendeztettük meg, hogy mindegyik család kapott egy cédulát, amelyen az állt, hogy kapnak tılünk egy süldı malacot olyan feltétellel, hogy egy év múlva a szaporulatból adnak helyette másikat. Ezzel megvigasztalódtak szegények, mert az ı saját állataikat bizony elvitték az éhes katonák. A karácsonyi vacsora nem okozott gondot, vendégül tudtuk látni az egész társaságot, hiszen elızı nap volt disznóölés.

Néhány napig még nálunk maradtak a szomszédok, amíg a saját lakásukat rendbe tudták hozni a katonák ottléte után. Aztán egymásután visszatértek saját otthonukba, de azt hiszem, az ı lelkükben is mély nyomot hagytak azoknak az izgalmas napoknak az élményei, amikor családias közösségben voltunk egymással, és a kölcsönös segítés és a közös imádkozás révén könnyebben éltük át azokat a nehéz napokat.

Nem is említettem még, hogy az én szegény, gyenge idegzető édesanyám meglepıen bátran viselkedett abban a válságos helyzetben; megosztotta a szobáját azokkal az egyszerő asszonyokkal, és szeretettel beszélt velük. Így teljes szívvel részt tudott venni ı is a mi karácsonyi ünneplésünkben, bár szokatlan lehetett neki, hogy nem szők családi körben ünnepeljük a karácsonyestét, hanem ilyen nagy családot győjtöttünk magunk köré.

Csak az nyugtalanította édesanyámat és bennünket is, hogy folyton arra kellett gondolnunk: vajon mit csinálnak a pesti szeretteink? Semmi hírt nem kaptunk felılük, mert nem járt sem újság, sem posta; teljesen el voltunk szigetelve a fıvárostól. Csak kósza hírek jutottak el hozzánk arról, hogy milyen szörnyő a helyzet Budapesten: az emberek a pincékbe menekültek a bombázások és az utcai harcok elıl. Sejtettük, hogy bizonyára a mieink is aggódnak értünk.

1945 - Vihar után

Eljött az újesztendı. Sok-sok baj, gond, nyomorúság vett körül bennünket, de mi nem veszítettük el a reményünket; láttuk az utat magunk elıtt: munkálkodni, szolgálni, segíteni mindenkin, akin csak tudunk.

Lajcsi elıször is a munkásokat szervezte meg, hogy lássanak hozzá a károk helyrehozásához: állítsák helyre a felrobbantott síneket, hidakat, stb. Össze kellett szedni a hegyoldalban az elhullott lovak tetemeit – volt vagy 28 – és ártalmatlanná kellett tenni a szanaszét elszórt lövedéket, hogy szerencsétlenséget ne okozzanak.

Mi, nık pedig újév után hamarosan elkezdtük idehaza megint a tanítást. Saját gyerekeinken kívül három kislányt tanítottunk. Nemcsak Évike és Arika segített nekem a tanításban, hanem Lóczy Böske és Hábel Bimbi is. Január folyamán jött két újabb tanítványunk is. Hubayék, a lelkészék megkértek, hogy vállaljuk el az ı kisfiukat, Attilát is, és készítsük elı az elsı gimnáziumból teendı magánvizsgára. Aztán egy pesti tanító felesége, Ujsághyné, aki a bombázások elıl menekült Szilvásra, megkért, hogy az ı tízéves kislányát is tanítsuk. El is

18

vállaltuk, és ez a két gyerek, Ujsághy Petronella és Hubay Attila nálunk is lakott. Szóval egész iskola volt nálunk, s ez jó hatással volt mindnyájunkra; mindig volt tevékenységünk, pontosan megszabott munkarendünk, s így nem értünk rá töprengeni vagy keseregni, mint ahogy nagyon sokan tették akkoriban.

A háztartás, kivált a fızés elég sok nehézséggel járt akkoriban, de a mi derék Irénkénk olyan ügyes és ötletes volt, hogy egyesült erıvel mindig kitaláltunk valamit, és a család nem szenvedett szükséget. Hiszen élelmiszerrel meglehetısen el voltunk látva. Vásárolni persze nem lehetett semmit, és ez nem is lett volna baj, ha nem lett volna hiánycikk a só és az élesztı. Ez igen sok nehézséget okozott nekünk, de aztán megtanultuk, hogyan lehet megszaporítani az élesztıt mézzel, szárazborsóval, stb. – Aztán, hogy a marhasót, denaturált sót hogyan kell megtisztítani.

Január közepén aztán megint váratlan és hívatlan vendégek toppantak be hozzánk: öt orosz katonaszökevény, akik a saját felsıbbségük elıl bujkáltak, és a mi lakásunkat a félreesı Szalajka völgyben jó búvóhelynek vélték. Elızıleg a faluban garázdálkodtak, és kellemetlen emlékeket hagytak hátra.

Bizony, nem volt valami kellemes érzés, hogy ezek a garázda fickók nálunk kvártélyozták be magukat. Nem tudhattuk, mi a szándékuk. Elsı éjszaka a leányokat biztonság kedvéért kiküldtük az erdészlakba Bartuczékhoz. Hozzánk pedig kijött a faluból néhány férfi, Lajcsi munkásai, hogy ırizzenek bennünket. Persze ezt csak úgy önként, szeretetbıl tették.

Teljesen nyugodtan telt el az éjszaka. Reggel pedig Lajcsi megpróbált ezekkel a vad fickókkal emberi közelségbe jutni. Nagy áldás volt, hogy ı tudott oroszul. Azonkívül sokat ért az, hogy nálunk egy csepp szeszes ital sem volt a háznál, ellenben volt egy citera, amelyet Béluka kapott egyszer. Lajcsi megengedte, hogy azt pengessék, és azután megpróbált velük orosz népdalokat énekelni. Beszélgetni is kezdett velük, és azok elkezdtek gyermekkorukból elmondani egyetmást. Az egyik elmesélte, hogy ı gyerekkorában megszökött hazulról, mert az apja nagyon szigorú volt; azóta csak úgy hányódott-vetıdött a világban. A másik elmondta, hogy a nagymamája még imádkozott, de ıt már ateistának nevelték. Lajcsi elmagyarázta nekik, hogy nálunk azért van annyi lány, mert iskolánk van, és ık ezt respektálták.

Néhány nap múlva bejelentették, hogy ık most kimennek a hegyekbe, de majd visszajönnek; meghagyták, hogy vigyázzunk addig a lovukra – amelyet ık egy szilvási gazdától tulajdonítottak el. Azért mentek el, mert neszét vették, hogy az orosz parancsnokság keresi ıket. Két nap múlva visszajöttek, méghozzá éjszaka; és ajándékot hoztak nekünk: egy szarvast, amit az erdıben lıttek. Kértek, hogy készítsünk nekik abból vacsorát, mert szörnyen éhesek. Ezt megtettük, hiszen kéznél volt néhány férfi, akik megnyúzták és felbontották a vadat. De Lajcsi megmondta az oroszoknak, hogy sajnos elfogyott a sónk.

Majd ık szereznek! – mondták. "De nem szabad ám lopni!" – figyelmeztette ıket Lajcsi. Erre ık bementek a szomszédba Potyezátékhoz; a konyhában levı fali sótartóból kimarkoltak egy csomó sót, és ott hagytak tíz pengıt. Aztán megjöttek a sóval, és büszkén mondták el, hogy nem loptak ám!

Szóval így megszelídültek a mi embereink, és tılünk igazán egy szalmaszálat sem loptak el. Amikor eltávoztak, szépen megköszönték a szállást és a kosztot. Azért látták jobbnak odébbállni, mert úgy hírlett, hogy aznap eljönnek a románok házkutatást tartani. – Igen ám, de a románok is hallottak arról, hogy nálunk laknak a katonaszökevények, s így lemondtak arról, hogy hozzánk kijöjjenek. Így mindkét társaságtól egyszerre megszabadultunk. Emlékszem, igen boldog vasárnap délutánunk volt az.

Ünnepélyesen leszedtük a karácsonyfát. Már január vége felé volt ez, de sokáig tartottuk a karácsonyfát, hogy maradjon egy kis karácsonyi hangulat. Azt hiszem, kevés családban volt

19

azokban a borzasztó nehéz idıkben olyan viszonylag derős és kedélyes hangulat, mint nálunk. A fiatalság még mókázni, játszani is ráért.

Hanem volt aztán egy izgalmas élményem; végigfut a hátamon a hideg, ha rágondolok, de mégis elmondom, mert Isten megırzı kegyelmét tapasztaltam akkor is.

Szerte hevertek akkor mindenfelé a töltények és egyéb lövedékek. Béla és Laci, mint komoly nagy fiúk hozzáláttak ahhoz, hogy ezeket ártalmatlanná tegyék; tüzet raktak, abba beledobták a veszélyes szerszámokat, és elfutottak. Izgultam bizony, de beláttam, hogy ezt valakinek meg kell tenni.

Hanem a kisebb gyerekek elkezdtek puskaporral játszani, ez lett a passziójuk. Nyugtatgattak, hogy ez nem veszélyes, de én kértem ıket, hogy hagyják már abba. Erre azt mondták: "Jól van, anyuka, feloszlatjuk a puskapor-egyletet, és ma elégetünk minden puskaport, ami a háznál van." Délután tüzet raktak a kertben, hogy elégessék a puskaport. Körülállták a tüzet, a mi gyerekeink a vendég gyerekekkel együtt.

Egyszerre csak robbanás dörejét hallottam. Rémülten odaszaladtam, és megpillantottam Péterkét vérbeborult arccal. Olyan szörnyő volt, hogy elkezdtem sikítozni – magam sem ismertem rá a saját hangomra. Rá sem mertem nézni Péterke arcára; csak kézen fogtam, és siettem vele a konyhába. Ott lemostam az arcát – és ámulva láttam, hogy nincs semmi baja. Csak mákszemnyi apró szilánkok mentek be a szeme és orra körül levı érzékeny bırbe, ezek okozták a vérzést. De a szemébe nem ment semmi! Micsoda nagy kı esett le a szívemrıl!

Béla is kapott néhány szilánkot, bicskával szedte ki a bırébıl. Utólag kiderült, hogy ekrazit is került a puskapor közé, ez okozta a robbanást. Mondanom sem kell, hogy a gyerekek végleg abbahagyták a veszélyes játékot, visszatértek ártalmatlan gyermeki játékaikhoz.

Január végén azt a hírt hallottuk a faluban, hogy az öt oroszt, akik nálunk voltak, elcsípte az orosz parancsnokság, és agyonlıtték ıket, mint katonaszökevényeket. Bizony, sajnáltuk ıket.

Eljött a február, és mi még mindig nem tudtunk semmit Pesten lakó szeretteinkrıl. Csak annyit tudtunk, hogy január közepén már bevonult az orosz hadsereg Pestre; de a budai oldalon még mindig folynak a harcok. Nagyon-nagyon vártunk már valami hírt, és tele volt a szívünk aggodalommal.

És íme, egyszerre csak levél helyett betoppantak hozzánk ketten a mi szeretteink közül a maguk élı valóságában: Klári és Titu. Február 12-én este volt ez, amikor éppen vacsoránál ültünk. Micsoda kedves meglepetés volt! Porosan, fáradtan állítottak be, mert az út harmadrészét, kb. 60 kilométert gyalog tettek meg! Nem volt akkor rendes vasúti közlekedés. Örülhetett, aki valahogy fel tudott kapaszkodni egy tehervonatra; de sohasem tudhatta, hogy hol és mikor rakják le. Három napig tartott az útjuk. İk is aggódtak értünk. De milyen boldogok voltak, mikor meglátták a szépen kivilágított házunkat – Pesten akkor nemigen volt se gáz, se villany – és mikor beléptek, és látták, hogy teljes épségben , egészségben ül együtt a család!

Persze volt mit mesélni mindkét részrıl. Édesanyám mindjárt mohón érdeklıdött, hogy mi van Micivel. Elmondták, hogy jól van, most már visszamehetett a lakásába. A pincében vészelte át az ostrom heteit, jó szomszédok társaságában úgy, hogy kölcsönösen segítették egymást.

Király mama és Klári már december elején beköltözött a Pedagógiai Szeminárium épületébe, mert Pestszentlırincnek azt a részét, ahol ık laktak, kiürítették. Két szobát bocsátottak rendelkezésükre ott az iskolaépületben, és a bútoraik egy részét is odaszállíthatták. Persze az utcai harcok idején hetekig a pincében kellett tartózkodniuk, ahol babon és borsón éltek, mint a többi pestiek.

20

Mikor Pest felszabadult, és az emberek lassan-lassan elkezdtek megint az utcára kimerészkedni, Klári is elindult, hogy megnézze a szentlırinci otthonukat. Gyalog tette meg a 14 kilométert, mert villamos nem járt. Amikor végre kiért a Kézdivásárhely utcába, mit látott? Üszkös romokat a szép családi ház helyén!

Kiderült, hogy az oroszok fel akarták gyújtani egy nyilasnak a házát; úgy értesültek, hogy a második ház jobbra az utcában; de aztán tévedésbıl a baloldalon levı második házat gyújtották fel. A szép házat, amelyet annyi gonddal és szeretettel rendeztek be!

Amikor Klári visszatért a városba, elhatározta, hogy egyelıre el sem mondja Mamának a szomorú hírt. Csak éjszakánként sírta bele párnájába a bánatát. De amikor pár nap múlva megtudták, hogy Jeszenszky Gyula sógor, Elza férje, aki régebben Csömörön volt lelkész, de ekkor már nyugdíjban volt, hirtelen meghalt, Mama azt indítványozta, hogy vegyék magukhoz Elzát a szentlırinci házba. Erre Klári mégis kénytelen volt elárulni, hogy ott már nincs ház. – Király mama rendkívüli lelkierıvel viselte ezt a csapást.

Tituék is a pincében élték át az ostrom idejét; közben a lakásuk egy része belövést kapott, és megrongálódott. Koplaltak, fáztak a pincében, de azért ott is lelki szolgálatot végeztek; bíztatták, bátorították a ház többi lakóit.

Mi is elmondtuk a saját háborús élményeinket, és így se vége se hossza nem volt a beszélgetésnek. De végül mégis csak nyugovóra kellett térni Kláriéknak, mert szörnyen kimerültek voltak. Persze egy jó meleg fürdıt is kaptak. Másnap Titu ágyban maradt, mert belebetegedett a viszontagságos útba. Úgy látszik, Klári volt kettejük közül a szívósabb.

Február 13-án volt az a nap, amikor Buda is felszabadult; de ezt csak késıbb hallottuk. Lassan-lassan megindulhatott a levelezés is. Édesanyám szomorú levelet kapott Hannáéktól. Az ı gellérthegyi villájukban nem volt óvóhely, s így a szomszéd ház óvóhelyén vészelték át az ostromot. Közben a közelükben, a Gellért hegy tetején folytak a harcok. És amikor elcsitult az ágyúdörgés, és elıjöttek a pincébıl, akkor megdöbbenve látták, hogy a saját házuk helyén már csak néhány roskadozó fal áll!

Milyen boldog napokat töltöttem én egykor Hannáéknál abban a szép villában és a nagy kertben! Késıbb, mikor Ági férjhez ment, nekik is építettek a kert felsı részében egy gyönyörő modern lakást. És ez mind elpusztult!

De hát az ı házuk csak egy volt a sok közül. Én akkor csak elbeszélésekbıl hallottam, hogy milyen szörnyő pusztulás ment végbe Budapesten; csak egy évvel késıbb, 1946-ban jutottam el Pestre, de még akkor is megrendítı kép fogadott.

Kláriék néhány napi üdítı pihenés után hazautaztak, mert várta ıket a kötelesség. Úgy emlékszem, hogy Lajcsi Egerig hintón vitte el ıket, így visszafelé már könnyebb volt az útjuk.

Elmúlt a február is, és kezdett tavaszodni. Újra éledt a természet, és mi is hozzákezdhettünk a kerti munkákhoz. Amikor szántani kezdték a kertünket, könnyek szöktek a szemembe a meghatottságtól. Istenem, milyen nagy dolog, hogy a nagy pusztulás után most újra el lehet kezdeni a magyar földön a szántást, vetést, ültetést, és majd újra virágzik, gyümölcsözik minden! Áldott a magyar föld; hiszen elızı évben is, a sok veszteség és pusztulás mellett milyen nagy áldás volt, hogy bıségesen termett a bab meg a borsó; ez mentette meg Budapest lakosságát az éhhaláltól.

Lajcsi a faluban megszervezte az ifjúsági egyletet, melynek többek között az is feladata volt, hogy a kölcsönös segítés és együttmőködés elve alapján lendületet adjon a tavaszi gazdasági munkáknak. Ehhez tartozott a vetımag-csere mozgalom is. Akinek bıven volt valamilyen vetımagja, az megosztotta másokkal; így mindenki hozzájuthatott azokhoz a vetımagokhoz,

21

amelyekre szüksége volt. Mi is így szereztük be a magokat, hiszen nem lehetett Pestrıl hozatni, mint más években.

Folyton tervezgettünk Évikével és Irénkével, hogy mi mindent termeljünk a kertben. Hiánycikk volt a zsír és a cukor; ezen úgy próbáltunk segíteni, hogy napraforgót és cukorrépát is ültettünk a bab és a mák mellé. Megnyugtató érzés volt, hogy a babfızelékhez lesz zsiradékunk, és a mákostésztához lesz cukrunk, illetve édesítınk. Akkoriban kezdtek sokan cukorrépából házilag melaszt, vagyis sőrő szirupot készíteni. (Melasz görög szó, azt jelenti: fekete. Mert bizony feketés színő volt az a szirup, de azért országszerte azt fogyasztották az emberek, mivel a cukorgyárak nem mőködtek.) Puliszka melasszal leöntve! Micsoda csemege volt! A mi Irénkénk még azt is kitalálta, hogy hogyan lehet krumpliból és melaszból tortát készíteni.

Lajcsi úgy határozott, hogy ezúttal a krumpliföldünket se adjuk ki felesbe, mint máskor, hanem munkáljuk meg magunk. Sejtette már akkor, hogy minél több terményünk lesz, annál jobb. Mert amint növekszik az infláció és csökken a pénz értéke, kénytelenek leszünk visszatérni a kereskedelem ısi módjához: a cserekereskedelemhez. Veteményeztünk, ültettünk hát szorgalmasan. Segítségünk volt hozzá, de azért gyermekeink is mind részt vettek a munkában, csak Péterke nem tudott még sokat lendíteni.

Közben a tanítást is gızerıvel kellett folytatnunk, hiszen közeledtek a vizsgák. Laci konfirmációra is készült, hiszen tizenöt éves lett márciusban. Az ózdi evangélikus templomban volt a konfirmáció Marcsekéknál; nagyon szép ünnepség volt.

Júniusban aztán nagy izgalommal elindultak vizsgázni a tanítványaink. A falubeli kislányok az egri polgári iskolában vizsgáztak; Erzsit és Hubay Attilát Miskolcra vittem vizsgázni. Béla és Laci pedig elindult Aszódra; ez bizony nagy vállalkozás volt akkor! Egerbe nem lehetett vasúton menni, csak lovaskocsival, mert a felrobbantott szarvaskıi alagutat még nem hozták helyre. Egerben pedig sikerült a fiúknak egy tehervonat tetejére felmászni; így utaztak. De a magánvizsgát nagyon szépen letették!

Hazafelé jövet elveszett a kofferük, és nem is került meg; de hát ilyesmi sajnos nem volt szokatlan dolog akkoriban. Örülhetett az ember, ha testi épségben hazakerült egy-egy utazásról.

Szóval összes tanítványaink szerencsésen levizsgáztak. Jucika és Ujsághy Petike a szilvási iskolában. Most már vakációzhattak a gyerekek, ha nem is olyan gondtalanul, játékosan, mint máskor – mert bizony megfogták a dolog végét – de azért vidámságban nem volt hiány.

Amíg mi így csendesen munkálkodtunk a tavaszi hónapok folyamán: tanítottunk és tanultunk, kertészkedtünk, bibliakört vezettünk a faluban, – világrengetı események zajlottak le a külsı világban, melyek megrázták Európa országait. Nagy küzdelmek folytak le, amelyek végül is Németország teljes vereségéhez, Hitler bukásához és öngyilkosságához vezettek. Május 9-én hallottuk meg a rádióból a hírt, hogy vége a háborúnak, a hat éven át tartó gyilkos világháborúnak. Ez ugyan még nem jelentette a teljes békét, de mégis megnyugtató érzés volt, hogy most már kezdıdhet az újjáépítés a sok pusztulás után.

Ami hazánk állapotát illeti, az bizony elég nyomorúságos és elesett volt akkor. Nehéz vajúdással, belsı ellentétekkel, kuszált átmeneti helyzetekkel indult meg az újjáépítés. Hogy Lajcsit milyen nehéz feladatok elé állította az uradalom államosítása, az erdészet átszervezése és a falu életének megváltozása, azt részletesen megírja ı az élményeiben. Bizony sok nehézséggel kellett megküzdenie, sıt, rágalmakkal, vádaskodással és egyéb veszedelmekkel is – sokszor meg az emberek szőkkeblőségével, önzésével, közönyösségével – de azért mégis sikerült neki olyan eredményeket elérnie, hogy talán sehol az országban nem tudták oly rövid idı alatt helyrehozni a háborús károkat, és sehol sem folyt olyan lendülettel az erdészeti

22

munka, mint Szilváson. Ezt fıleg azzal tudta elérni, hogy bevezette a százalékos rendszert a munkások bérezésénél, és ezzel megnövelte a munkások ambícióját és felelısségérzetét.

Arika férjhez megy

Tavasszal már Arika erısen készülıdött az esküvıjére. Hiszen februárban, mikor Titu nálunk volt, már elhatározták, hogy nem várnak nagyon sokáig.

Ami a menyasszonyi kelengyét illeti, azt már elızı évben kezdtük győjtögetni, amikor Lajcsi jól keresett a csúsztatóval. Vettünk porcelánkészletet és paplanokat, egy-két abroszt. De még sok minden hiányzott, és most nem lehetett semmit vásárolni. Úgy oldottuk meg a problémát, hogy a falusi tanítványainktól tandíj fejében pénz helyett vásznat kértünk. Így aztán az iskolaév végén hozták az édesanyák a maguk szıtte szép lepedıket, törülközıket, abroszokat. Ilyen parasztos kelengyéje lett Arikának. De bizony jó volt az! Hosszú évekig eltartott az a jó erıs parasztvászon.

Amint vége lett a tanításnak, nekibuzdult Arika a házi munkának is, amint egy menyasszonyhoz illik. Azelıtt nem érdekelte ıt a fızés, hiszen enni sem szeretett, de most buzgón forgolódott a konyhában. A kerti munkában is szorgalmasan részt vett, most már nem siratta meg a dudvát.

A nyári vakációban hosszabb idıt tölthetett nálunk Titu, akkor volt alkalmuk egymást jól megismerni. Szıtték-fonták a terveket és ábrándokat, készültek jövendıbeli életükre. Úgy gondolták, hogy amint Titu leteszi a kápláni vizsgáját, segédlelkészi szolgálatba lép az édesapja mellett, késıbb pedig valamelyik falusi gyülekezetnek lesz lelkipásztora, és Arika, mint papné, hőségesen segít majd neki.

Közben elkezdıdtek nálunk megint az evangélikus konferenciák, amelyeket Marcsekék rendeztek. Különösen áldott volt az ifjúsági konferencia. Persze, gyermekeink is részt vettek ezen Tituval együtt.

Marcsek Sárika vállalta a konyha vezetését. Bizony nem volt az könnyő feladat abban az ínséges idıben, de Sárika nagy szeretettel és hittel, amellett gyakorlati ügyességgel végezte. Pedig voltak vagy 95-en, jó étvágyú fiúk és lányok.

Egyik napon Sárika kijelentette: ma gombapaprikást fızünk vacsorára. Csodálkoztam, mikor ezt hallottam, hiszen nekünk sohasem sikerült nagyobb mennyiségben gombát találnunk. De a fiatalok elindultak hátizsákokkal, a mi gyermekeink is velük. Bejárták az Istállóskı oldalát, és estefelé tele hátizsákokkal tértek vissza, sok-sok finom csiperkegombával, olyan gazdag zsákmánnyal, hogy nemcsak aznap vacsorára volt elég, hanem másnap ebédre is. 95 személyre! Hát ez csodálatos élmény volt mindnyájunknak. Az 5000 ember megvendégelésére kellett gondolnunk.

Említettem már, hogy a krumpliföldet ezúttal magunk munkáltuk meg. Szorgalmasan kapáltak a gyerekeink, Titu is velük. Áldás is volt a munkájukon, mert ilyen jó termésünk még sohasem volt. Termett vagy 100 mázsa azon az egy holdon! Az almatermésünk is bıséges volt. Milyen sokat ért ez abban a cserekereskedéses idıben! Az almát és krumplit használtuk pénz helyett, azzal fizettük a mosónıt, szabónıt, cipészt, stb.

23

Mire kertünk termését betakarítottuk, már küszöbön volt az esküvı. Titu szeptemberben szerencsésen letette a kápláni vizsgát, és megkezdte a segédlelkészi mőködését az édesapja mellett. Most már semmi akadálya sem volt az egybekelésüknek. Igaz, hogy eredetileg az volt az elgondolásunk, hogy megvárjuk Arika húszéves születésnapját; de most közbejött az a rendkívüli körülmény, hogy a vasúton nem volt rendes közlekedés, és félı volt, hogy télen még rosszabb lesz. Beleegyeztünk tehát, hogy október 24-én legyen az esküvı.

A menyasszonyi ruha anyagát már régebben beszerezte Lajcsi; a két kis nyoszolyólány, Erzsike és Jucika részére is vett rózsaszínő anyagot. Megvarrattuk a ruhákat, és most a lakodalmi vacsora gondja következett. Nem volt könnyő a nyersanyagokat beszerezni, de csere útján minden meglett. Például két malacért vettünk egy borjút, mert úgy terveztük, hogy borjúpörkölt galuskával legyen a fıétel a csigaleves után. Utána csirke- és kacsapecsenye különbözı köretekkel, végül torta.

Az utolsó zsír- és cukorkészletünk, amit gondosan félreraktunk az esküvıre, éppen csak hogy elég volt. Kiszámítottuk, hogy ha mindenkit meghívunk, aki közel áll a szívünkhöz – a kollégákat feleségestül, a szomszédokat, barátainkat, természetesen Herminkééket is – összesen ötvenketten leszünk. Nem csekély dolog ennyinek fızni! Sikerült szakácsot is kerítenünk, mert Bartucz erdész bátyja, aki Pesten volt szakács egy nagy étteremben, most Szilváson tartózkodott.

Nagy izgalomban készültünk. Marcsekék már 23-án megérkeztek, mert Marcsek Jánost kérte fel Arika tanúnak. Mici is, Klári is megérkezett, és hozták a hírt, hogy Titu szülei nem jöhetnek el az esküvıre. Elindultak a Keleti pályaudvarról – mégpedig egy zsúfolt marhavagonban, ahol nem volt ülıhely! – de szegény Berta összeesett és elájult, úgyhogy már Kıbányán kénytelenek voltak leszállni. Persze Titu is hazakísérte a szüleit.

24-én reggel még fokozódott az izgalmunk, mert most az volt a nagy kérdés, hogy Titu megérkezik-e idejében. Vılegény nélkül nem lehet lakodalom. Tudtuk, hogy déltájban kell megérkeznie a vonatnak, de hát nagyon rendetlen volt akkor a vasúti közlekedés. Megkezdtük azért a sütés-fızést a szakács vezetésével, a lakást is szépen rendbe hoztuk. Ebédre bablevest és mákos tésztát készítettünk, ez Titu kívánsága volt.

De mikor már tizenkét óra is elmúlt, és még nyoma sem volt a vılegénynek, nyugtalankodni kezdtünk. Jucika békétlenkedett nagyon, és egyszerre csak kifakadt: "Én már látom, hogy nem is lesz itt lagzi, a sok romlott húst a kutyák fogják megenni, és Arika vénlány marad!"

Szerencsére nem teljesült a jóslata, mert egy óra tájt végre befutott a vılegény. Gyorsan megebédeltünk, és öltözni kezdtünk, mert három órakor a községházán kellett lennünk a polgári esketésre. Szilvási szokás szerint Dorcsákné, a katolikus tanító felesége jött el menyasszonyt öltöztetni. Ezt ı ünnepélyes szertartásossággal, ékes beszédek kíséretében végezte. A család többi tagjai is ünneplıbe öltöztek, és szépen feldíszített hintókban elindultunk a községházára, majd a templomba. Az eredeti terv az volt, hogy Titu édesapja eskesse az ifjú párt; de amint megtudtuk, hogy ı nem jöhet, megkértük Hubay Mihályt, hogy ı végezze az esketést. Valóban szépen és komolyan beszélt az I. Kor. 13. rész alapján.

Így lett Titu és Arika férj és feleség. Mire hazaértünk, már estefelé járt az idı, és gyülekezni kezdtek a vendégek. Volt bennem egy kis szorongó érzés,

24

hogy a vacsora körül nem lesz-e valami zavar, mert hiszen ilyen nagy vendégséget még sohasem rendeztünk; de szerencsére jó segítségeink voltak, és így minden rendben ment. A gratuláló táviratok felolvasása, meg aztán a meleghangú felköszöntık tették ünnepélyessé a vacsorát. Különösen Marcsek János, mint násznagy beszélt nagyon kedvesen.

A vendégek jó falusi szokás szerint gyönyörő tortákat hoztak, s ez jó volt, mert a mi cukorkészletőnkbıl csak vagy öt torta került ki. De a sok torta meglepıen rövid idı alatt elfogyott, mert abban az ínséges idıben mindenki nagyon ki volt éhezve az édességre.

Vacsora után kedélyes beszélgetés következett. Tánc nem volt, de azért vidám volt a hangulat; társasjátékokat játszottunk, például kefejátékot, mint valamikor régesrégen a saját lakodalmunkon.

Milyen jó volt, hogy nem kellett lakodalom után mindjárt elbúcsúznunk az ifjú pártól, mint ahogy legtöbb családban szokás! Titu kijelentette, hogy sehol nem tölthetnék boldogabban házaséletük elsı napjait, mint a Szalajkában. Így tehát még egy hétig velünk maradtak. Akkor döbbentem csak rá, hogy most már valóban és végérvényesen kirepül a mi Arikánk. Nehezemre esett az elválás, de megkönnyítette az a tudat, hogy a boldogság felé megy Arika. Olyan életbe, melyben lesznek küzdelmek és nehézségek is, de mély lelki közösség, szeretet és megértés, és ez mindennel felér.

Ilyen hittel és reménységgel bocsátottuk útnak az ifjú párt, és az Úr meg is áldotta az életüket azóta is; tiszta és világos utakon vezette ıket.

Gondok és örömök. Látogatásom a romos Budapesten. Küzdelem az inflációval.

Szőkebbre kellene fognom a szavaimat, mert túlságosan hosszúra nyúlik már ez az élménybeszámoló. De amint beleélem magam a múltba, egymásután felélednek a régi emlékek, és egyik élmény felidézi a másikat.

Arika esküvıje és az ifjú pár elutazása után gızerıvel hozzá kellett látnunk a tanításhoz és tanuláshoz. Hiányzott most Arika, aki kitőnı tanerı volt; de Évike segített nekem. Béla már a hetedik gimnáziumot végezte, Laci a hatodikat, tehát komoly dolgokat kellett tanulniuk. Béla a tantárgyak egy részét önmaga vette át. Bizony, a matematikával elakadtam, mert én annakidején a gimnáziumban a differenciálszámítást még tanultam, de az integrálszámítást már nem. Ezt Bélának magának kellett átvennie.

Erzsike a negyedik gimnáziumot tanulta, Juci pedig bejárt a falusi iskolába; hiszen akkor szervezték meg a nyolcosztályos általános iskolát, s így nem kellett a gyerekeket tízéves korukban középiskolába küldeni, mint azelıtt.

Lajcsinak ezalatt annyira megszaporodott a munkája, annyi gondot okozott neki az erdészet átszervezése, hogy nem ért rá úgy foglalkozni a családi ügyekkel, mint azelıtt. Kiterjedt a munkaköre, mivel négy erdıgondnokság ellenırzését bízták rá. Igyekezett különbözı reformokat elindítani, hogy okszerőbb és célszerőbb legyen a munka megszervezése és javuljon a munkások helyzete – de mindezek a jó törekvések sok küzdelemmel jártak, mert meg kellett küzdeni a kollégák közönyösségével és kényelemszeretetével.

Nekünk pedig a háztartási nehézségekkel kellett megküzdenünk, mert a pénz értéke hétrıl hétre csökkent. Kénytelenek voltunk az almát és krumplit használni pénz helyett – az étlapunkon is fıleg a krumpli, alma, bab és kukorica szerepelt. Szerencsére Irénke olyan ügyesen tudta elkészíteni a puliszkát és a málét, a krumplis lángost és krumplis pogácsát, hogy a gyerekeink ezeket finom csemegeként fogadták1. A tarkababból pedig gesztenyepürét és gesztenyetortát készítettünk.

25

Aztán divatba jöttek olyan ételek, mint a tökhéjleves, tökbélfánk, stb. A melaszból pedig, amit saját terméső cukorrépából készítettünk, karácsonyra szaloncukrot csináltunk ırölt dió hozzákeverésével.

Szóval az élelmezési nehézségekkel mindig sikerült megbirkóznunk, és gyermekeink egészsége nem szenvedett semmit, ha hiányzott is a hús, a cukor és a zsír. Persze, sokat ért az, hogy két tehenünk volt, és tejjel el voltunk látva. Disznóölésre csak valamikor tavasz felé került sor. Igazán nem panaszkodhattunk ahhoz képest, hogy a pestiek milyen nyomorúságosan éltek akkoriban!

Ellenben nagyon aggasztott minket az, hogy édesanyám egészsége mindinkább romlott. Az érelmeszesedés és érszőkület miatt sokat szenvedett. De azért, amikor elég jól érezte magát, sokat foglalkozott Péterkével, ı volt a kedvence. Azon kívül sokat varrt, foltozott, kötött a gyerekeknek.

Karácsony után hirtelen megszaporodott a gyerekeink száma, mert Bandi elhozta három gyermekét: Pocit, Öcsit és Babucit. (Rendes nevük Ernı, Géza és Mária.) Felajánlottuk, hogy télen át gondoskodunk róluk, mert Pesten nem tudtak tüzelıhöz és elegendı élelemhez jutni.

Pocit és Öcsit tanítottuk is, mert ık már iskolások voltak; Babuci pedig jól eljátszott Péterkével. A sok gyerek mindig talált közös szórakozást, s így mozgalmasan és kedélyes hangulatban teltek a téli hónapok.

Január végén kellemes meglepetés ért bennünket; egyszerre csak betoppant Svingor Jenıke, aki pár nappal elıbb tért vissza Drezdából, ahol több mint egy évet töltött. A Mőegyetem felsı évfolyamát oda menekítették, és ott tanultak tovább a diákok. No ugyan szép menedékhely volt! 1945 februárjában volt az a szörnyő éjszaka, amikor a szınyegbombázás során romhalmaz lett Drezda egy része, és kb. 35000 ember pusztult el!a Jenıék a városon kívül laktak; az ı épületük is tüzet fogott a gyújtóbombáktól, de a tüzet el tudták oltani, és így csodálatos módon megmenekültek a magyar diákok. – Hát ezért volt olyan különösen nagy öröm, hogy épségben és egészségben viszontláthattuk Jenıkét.

Pociék még a húsvétot is nálunk töltötték; akkor értük jött Bandi, és hazavitte ıket. Én is velük mentem, mert adódott egy jó alkalom, hogy a fakereskedı teherautóján utazhattunk. Nagyon vágytam már arra, hogy Arikámat láthassam, és többi szeretteimet is meglátogathassam. Hiszen már két év óta nem jártam Pesten; 1944 tavaszán voltam utoljára, amikor Erzsikét vittem városnézésre; azon a napon, amikor a németek megszállták Budapestet. Mennyi mindent éltünk át azóta!

A teherautó lassan eldöcögött Budapestre, és estére megérkeztünk a Józsefvárosba a Salétrom utcai egyházi épület elé. Ott laktak akkor Bertáék Ariékkal együtt, amíg a lövésektıl megrongálódott József körúti lakásukat helyrehozták.

Nagy boldogság volt ıket viszontlátni! Ariék a saját szobájukban készítettek nekem fekhelyet. Jólesett ott megpihennem a hosszú utazás után. Másnap aztán megkezdtem látogató körutamat Arikával együtt. Akkor tárult fel elıttem a romos Budapest a maga szomorú valóságában. Elızı este a sötétben nem sokat láttam belıle.

Bizony, még akkor kezdı stádiumban volt az újjáépítés. Sok volt a romba dılt és kiégett ház; törmelékhalmok emelkedtek mindenütt az utcák szélén. A szép Hold utcai német templom, ahol gyermekkorom óta sokszor voltam istentiszteleten, úgy tönkrement, hogy nem is tudták helyrehozni.

a A drezdai tőzviharról és a magyar mőegyetemisták további sorsáról megrázó képet festett könyvében másodfokú unokatestvérünk, Madaras Jenı, akit szintén a Mőegyetemmel "menekítettek" Drezdába, de ı házasként benn a városban, a szınyegbombázott területen lakott ("Hamvazószerda", Mikes kiadó, 1993.).

26

De mikor átmentünk a hídon Budára, ott még megrendítıbb kép fogadott. "A híd" a rögtönzött Kossuth híd volt, ez volt az egyedüli rendesebb híd, a többi csak ingatag kis ponton-híd volt. Az Erzsébet híd melletti hidacskát Bözsi-hídnak becézték, a Margithíd mellettit Manci hídnak, a Horthy Miklós híd mellettit Miki hídnak. Ebbıl látszott, hogy a pestiek a legnehezebb helyzetekben sem veszítik el a humorérzéküket.

A felrobbantott hidak újjáépítésére még akkor nem lehetett gondolni. Szomorú állapotban volt a királyi palota is, teljesen kiégett. A Vár egész környéke szörnyő képet mutatott; láttam házakat, amelyek csonkán meredeztek, mintha ketté lettek volna vágva; erkélyek, lépcsıházak lógtak félig leszakadva. Az ember szinte csodálkozott, hogy nem esnek be a járókelık nyakába.

Meglátogattuk Hannáékat, akik a lerombolt házuk közelében egy romos házban béreltek lakást. Ágiékat a két kislányukkal együtt egy baráti család fogadta be társbérlınek odaát Pesten.

Felkerestük Szőcs Ernı bácsit, aki megmutatta a kertben Ottika sírját. A kedves, melegszívő Ottika, Erzsikénk keresztmamája, nem bírta ki az izgalmakat, mikor a nagy fordulat bekövetkezett – a szíve felmondta a szolgálatot. Oly hirtelen történt, és olyan körülmények között, hogy nem lehetett a temetıbe szállítani. Sok halottat temettek el akkor úgy, hevenyészett sírba, szekrénybıl készült koporsóban. Csak évekkel késıbb rendezték a dolgot, és adtak ezeknek a halottaknak a temetıkben végsı nyughelyet.

Sok szomorú dolgot láttam és hallottam. Sokan voltak kénytelenek valami szükséglakásban meghúzni magukat, mert a saját lakásuk tönkrement.

A legszomorúbb az volt, amikor kimentem Pestszentlırincre, és megmutatták nekem Király mamáék a házuk romjait. Bizony siralmas látvány volt. De az volt a megható, hogy az üszkös romok körül ott volt a gyönyörően gondozott kert, szépen nyíló tavaszi virágokkal. Király mama Klárival egy közeli házban bérelt egy kis lakást; de mindennap átmentek a saját kertjükbe, és dolgoztak, amennyit csak bírtak. Klári akkoriban virágeladással többet keresett, mint az egész tanítónıi fizetése. A pénz értéke akkor már erısen összezsugorodott, a fizetések meg nemigen emelkedtek.

Szomorú volt a helyzet Budapesten, de Arika és Titu kicsi otthona a boldogság tanyája volt. Titu örömét lelte segédlelkészi munkájában, Arika pedig február elején beiratkozott az egyetemre, magyar-német szakra. Nagyon boldog volt, hogy végre egyetemi hallgató lehet. Persze azért részt vett a házi munkában is. Közös háztartásban voltak a szülıkkel, és anyósától, a kedves Bertától igazán sokat tanulhatott Arika, mert ı nagyon ügyesen és találékonyan fızött a családnak abban az ínséges idıben. Arikát nem izgatta az, hogy szegényes a koszt: a finnyásságról végleg leszokott.

Nyugodt szívvel búcsúztam el Arikától, mert láttam, hogy jó mederben halad az élete. Otthon aztán sok munka várt, mert a kertet is be kellett ültetnünk, a tanulással is igyekeznünk kellett, mert közeledtek a vizsgák.

Béla és Laci ismét elutazott Aszódra; mindketten nagyon szépen letették a vizsgát. Erzsikével pedig Miskolcra mentem a Bükkön át, mert a sátai alagút még mindig nem volt készen.

Ekkor már az infláció majdnem tetıpontját érte, ezért a tanárok azt kérték, hogy a vizsgadíjat legalább részben természetben adjuk meg. Így hát a fél vizsgadíj fejében négy kiló szalonnát vittünk, és ezt gyalogosan cipeltük a Bükkön át Garadnáig. Miskolcon, illetve Hejıcsabán a kedves Szabó család látott minket vendégül.

27

Másnap megkezdıdött a vizsga. De egyszerre csak bejelentették a tanárok, hogy félbe kell szakítani a vizsgát; megkapták ugyanis a fizetésüket, és sietniök kellett a piacra, mert hátha délutánra már drágulni fog a krumpli meg a káposzta. Ilyen világ volt akkor!

Lajcsi már elıre gondoskodott arról, hogy legyen pénzünk vizsgadíjra; a miskolci takarékpénztárban elhelyezett egymillió adópengıt. (Egy adópengı 100000 pengıt ért). Igen ám, de közben emelték a vizsgadíjat. Csak fél vizsgadíjat kellett kifizetnünk, vásárolni nem vásároltunk egyebet, mint egy deka élesztıt, kosztra nem költöttünk, mert vendégek voltunk; mégis olyan kevés pénzünk maradt, hogy nem mehettünk kisvonattal Garadnáig, csak Lillafüredig, mert a viteldíjat is pont akkor emelték.

Tauszig Máriával, Schnellernével és a kis Szabó Jutkával együtt mentünk, mert ıket meghívtuk Szilvásra. Jellemzı volt az akkori helyzetre, hogy nekik is csak annyi pénzük volt, hogy Lilláig tellett. Egy középiskolai tanárnınek és egy egyetemi tanár feleségének! Így öt kilométerrel többet kellett gyalogolnunk, de nem búsultunk, hanem vígan nekivágtunk az útnak, fel Bánkútra, végig a Bükk-fennsíkon, ahol a rétek legszebb júniusi virágdíszükben pompáztak, azután le a Szalajkába. Megint együtt volt a család, élvezhettük a vakációt és a vendégek társaságát.

Azon a nyáron az infláció olyan méreteket öltött, hogy a bankjegyeken csillagászati számok ékeskedtek, az értékük pedig minimálisra redukálódott. Egyszerőség kedvéért behozták az adópengı után a milpengıt, majd a B-pengıt (ez billió pengı volt). Aztán jött a trillió és a kvadrillió.

Péterkémre jó világ járt akkor. İt ugyanis szörnyen érdekelték a nagy számok; jól ki is ismerte magát köztük, tudta, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Az elértéktelenedett bankjegyeket mindig neki adtuk, s így hamarosan milliomos, majd billiomos lett belıle. De nem sokáig tartott a dicsıség, mert augusztusban bejött a forint, s így újból hozzá kellett szoknunk a kis számokhoz.

Tervek, célok, szolgálatok - Veronka születése - Márta tragédiája

Amint az élet kezdett megint rendes mederbe igazodni, megkezdıdött országszerte az újjáépítés. A romokat el kellett takarítani, a hiányokat kipótolni, új értékeket teremteni, új alapokon szervezni a gazdasági és társadalmi életet.

A mi házunk, hála Istennek, nem dılt romba, de azért sok sérülést szenvedett a belövések folytán. Hozzá kellett látnunk a károk helyrepótolásához. Ez nem egyszerre történt, hanem több részletben. Elıször új ablakokat kellett berakatnunk, majd a háztetıt megújítani, azután a külsı falakat kijavíttatni és vakoltatni, végül a szobák belsı falait festetni. Mindez nagy költségbe került, de nem sajnáltuk, hiszen abban az idıszakban – 1945-tıl 1948-ig – a házat sajátunknak tekintettük, mert az ırgróf nekünk ajándékozta, és ezt a Földbirtokrendezı Bizottság is elismerte. De az Államerdészet fellebbezett ez ellen a döntés ellen. Három évig bizonytalanságban voltunk. Csak 1948-ban tudtuk meg, hogy a ház mégsem lesz a miénk.

De voltak Lajcsinak nagyobb tervei is. Régi álma volt a felekezetközi lelki üdülı, amelynek a kaszkádos vízesés melletti kis fennsíkon kellett volna megépülnie. Szép tervrajzok is készültek, úgyhogy mi képzeletben már ott láttuk a kis templomot, és mellette jobbról-balról a két lakóházat – egyet a protestánsok, egyet a katolikusok részére.

Lajcsi úgy látta 1945-46-ban, hogy most kellene sürgısen hozzálátni a terv megvalósításához. Komoly lépéseket is tett ez ügyben. Az egész terv szellemi megalapozását úgy munkálta, hogy Budapesten is, Egerben is kis ökumenikus társaságot hozott össze, és ezek havonta

28

egyszer összejövetelt tartottak. Így egyengették komoly evangéliumi alapon a kölcsönös megértés útját.

Késıbb aztán úgy alakultak a körülmények, hogy a lelki üdülı konkrét megvalósítása lehetetlenné vált; de maga a gondolat, a felekezetközi megértés gondolata nem halt meg, hanem tovább élt és hatott.

Erdészeti tervei is voltak Lajcsinak; például az, hogy a szilvási kastélyban erdészeti középiskolát kellene létesíteni. De sajnos, ebbıl sem lett semmi, mert a kastélyt az ózdi gyár sajátította ki szakszervezeti üdülınek. Több ilyen terve és javaslata is volt Lajcsinak, de sajnos sok terv megfeneklett az illetékesek közönyén vagy szolgalelkőségén.

Családunkban több változás ment végbe 1946 ıszén. Elıször is az, hogy szegény édesanyám állapota rosszabbodott, sokat szenvedett az érszőkület miatt, és a gyógyszerek sem segítettek lényegesen; így szükségessé vált, hogy kórházban gyógyíttassa magát. Már nyár végén elvitte ıt Lajcsi Pestre, ahol a Bethesda kórházban nyerhetett nagyon gondos ápolást és kezelést. Körülbelül két hónap múlva annyira javult az állapota, hogy visszatérhetett Villányi úti otthonába, és végre megint együtt lehetett Micivel. Szilvásra nem hívhattuk vissza, mert csak Pesten kaphatta meg azt az orvosi kezelést, amelyre szüksége volt.

Bélát és Lacit pedig el kellett ismét küldenünk Aszódra, hiszen Béla már nyolcadik osztályos lett, érettségire kellett készülnie. Laci pedig hetedikbe járt. Ezúttal nem az internátusba adtuk be ıket, hanem egy tanárcsaládhoz.

Erzsikénk is kirepült, mert ı is már ötödikes lett, és célszerőnek véltük, hogy a felsıbb tagozatot nyilvános tanulóként végezze. A kedves Szabó család vállalta az ı ellátását, s így elkocsiztunk vele a Bükkön át Hejıcsabára. Emlékszem, majdnem egy teljes napig tartott az út, mert szekérrel mentünk, amit jól megpakoltunk élelmiszerekkel, hogy ilyen módon járuljunk hozzá Szabóék háztartásához.

Szabó Daniék olyan szeretettel fogadták be családjukba Erzsikét, mintha saját gyermekük lett volna; és ı nagyon összemelegedett Ella babábal, akivel egy osztályba járt. Együtt utaztak be minden reggel villamoson a városba.

Nagyon hiányzott nekem a három gyerek. Az a két év, amikor együtt volt a család, a sok nehézség és izgalom ellenére igen boldog idıszak volt számomra. Milyen jó volt, hogy a családi fészek melegében élhették át a serdülés korát! Gyerekeink közül csak Évi, Juci és Péter maradt otthon. Olyan üres volt a ház!

Nemsokára aztán jött egy kedves vendégünk, aki hónapokig nálunk maradt. Hábel Emma néni, a postamesternı, akit az egész falu szeretett. Ekkor ment nyugdíjba, mert már idıs és fáradt volt, a reuma is kínozta. Bíztattuk, hogy nálunk pihenjen egy ideig. Azelıtt is szerettük, de ekkor kerültünk vele igazán lelki közösségbe. İ buzgó katolikus volt, de szívesen részt vett a mi bibliaóráinkon és az evangélikus istentiszteleten, amelyeket az egri lelkész idınként nálunk tartott.

Segíteni is igyekezett, amennyire ereje engedte. Hőségesen stoppolta és foltozta a gyerekek holmiját, meg az ágynemőt, asztalnemőt; hiszen abban az idıben nem lehetett semmit vásárolni, a régi holmit kellett javítgatni, amíg csak szét nem foszlott2.

Karácsony elıtt Pestre utaztunk néhány napra, hogy meglátogassuk Mamát és Micit, meg aztán Arikáékat. Arika akkor már boldogan várta elsı gyermekét, de emellett szorgalmasan tanult az egyetemen.

Mama elmondta nekünk, hogy milyen rossz állapotban van Márta, az én kedves unokatestvérem, akivel gyermekkorunk óta bizalmas barátságban voltam. Élénk

29

temperamentumú, vidám kedélyő leány volt Márta, de túlérzékeny volt az idegrendszere. Már az elsı világháború után, amikor egész fiatal lány volt, olyan súlyos idegállapotba került, hogy az már valósággal idegösszeroppanás volt. Akkor Svájcba vitték, és ott egy rokon családnál sikerült aztán lassan-lassan visszanyernie egészségét, lelki egyensúlyát.

És most a második világháború után megismétlıdött ez a különös betegség. Hogy mi lehetett az oka? Egyrészt talán az, hogy Margit néni, az édesanyja, kihasználva a svájci követség által adott utazási lehetıséget, a háború után kiment Svájcba. Márta nem mehetett, mert ı Margit néni elsı férjének gyermeke volt, az ı édesapja magyar volt. A nevelıapja, Surber Mathes bácsi ugyan adoptálta, de az állampolgárságot nem adhatta át neki.

Így hát szegény Márta egyedül maradt abban a háború utáni nyomorúságos világban. Azelıtt egész szépen keresett német tanítással, mert igen ügyesen tudott gyermekekkel foglalkozni; de most majdnem teljesen megszőnt ez a lehetıség, és szegény Márta legyengült állapotában nehezen bírta a küszködést, a nincstelenséget. Sokszor a népkonyhába ment ebédelni, ahol ingyen vagy fillérekért lehetett ebédet kapni. Ott ismerkedett meg egy nyugdíjas – vagy talán inkább nyugdíjatlan – minisztériumi tisztviselıvel, aki udvarolni kezdett neki. Úgy volt már, hogy összeházasodnak, és Márta az ötven év felé járó vénlányok görcsös reménykedésével kapaszkodott ebbe a lehetıségbe. Hasonló érzelmi válság gyakran elıfordul 40 és 50 év közötti leányoknál; vénkisasszony-komplexusnak lehetne nevezni.

De az idıs férfi megváltoztatta szándékát, és egy fiatalabb nıhöz pártolt át, akinek még hozzá állása is volt. Szegény Márta hoppon maradt, és ez a csalódás aztán végleg mélypontra roskasztotta le ıt.

Mama javaslatára magunkkal vittük ıt Szilvásra, hogy velünk töltse a karácsonyt, és nálunk maradjon, amíg csak meg nem gyógyul.

Mennyit küszködtem, mennyit tusakodtam, amikor megpróbáltam kiemelni ıt lesújtott állapotából! Imádkoztam is érte, és bíztam abban, hogy az ige hatása alatt megtalálja Krisztusnál a szabadulás útját. Lajcsi a munkaterápiát ajánlotta, megpróbáltuk ıt foglalkoztatni, hogy kiragadjuk fáradt letargiájából, de nem sok sikerrel. Nagyon nehezére esett reggel a felkelés, volt úgy, hogy délig ágyban maradt; így bajos volt ıt bevonni a házi munkába. Kértem, hogy tartson német órát a gyerekeknek; de erre sem igen volt energiája.

Persze nem volt semmi szakszerő tudásunk arra vonatkozólag, hogy hogyan kell lelki betegekkel foglalkozni; de bíztunk abban, hogy hittel és szeretettel valahogy sikerülni fog elısegítenünk a gyógyulását.

A tél folyamán aztán egy harmadik vendégünk jött, akit szintén gyógyulás céljából ajánlottak be hozzánk; Lajcsi unokanıvérének a fia, Gyuria. İ diplomás ember volt, jogi doktor, felesége is volt, de a házassága nem volt boldog. Állítólag ezért szokott rá az ivásra. Persze az iszákosok elég gyakran szokták így mentegetni szenvedélyüket, hogy a boldogtalan házasság vitte ıket erre az útra. Az a kérdés, hogy nem azért romlott-e el a házasság, mert a feleség kifogásolni merészelte a férje ivási szenvedélyét?

Gyuri már elvonókúrán is volt, de azután újból visszaesett. Ezért arra gondolt a rokonság, hogy talán jó hatással lenne rá, ha egy ideig a mi békés családi körünkben, szép erdei otthonunkban tartózkodhatna, és lelki hatásokat kaphatna.

Mi szeretettel fogadtuk, és megpróbáltunk hatni rá. Ami az italt illeti, olyan szigorúan ügyeltünk arra, hogy egy csepp szeszes ital se legyen a házunkban, nehogy Gyuri kísértésbe essen, hogy még disznóöléskor sem hozattunk bort.

a Dr. Kirchknopf György (1917 - 1978)

30

Szóval három rokkant vendégünk volt, valósággal invalidusok otthona lett a házunk. Hármuk közül az öreg, beteges Emma néni volt az egyetlen, aki lelkileg teljesen egészséges volt.

Gyurival sajnos kudarcot vallottunk. Naiv jóhiszemőségünkben elhittük, hogy ı csak azért jár a faluba, hogy Hábel Pista bácsival sakkozzon; de utólag kiderült, hogy útközben mindig be-betért a kocsmába is. Igaz, hogy nem ivott mértéktelenül, legalábbis nem vettük észre rajta.

Egészében véve talán mégis jót tett neki a nálunk töltött idı. Úgy látszik, jól érezte magát nálunk, egészen tavaszig maradt. Néha egész jól el lehetett beszélgetni vele, hiszen nagyon intelligens ember volt. Késıbb elveszítettük ıt szem elıl, csak a rokonoktól hallottuk, hogy ismét visszaesett az alkoholizmus szenvedélyébe.

Márta tavasz felé már kezdett erısödni, kissé élénkebb lett. Arra gondoltunk, hogy vissza kellene mennie a lakásába; mert olyan világ volt akkor, hogy könnyen kiigényelhették az ember lakását, ha nem tartózkodott állandóan benne – hiszen lakásínség volt. Az is félı volt, hogy elveszíti azt a kis nyugdíját, az édesanyja nyugdíjának a felét, amelyet a Ganz gyár – ahol Mathes bácsi fımérnök volt annakidején – jóindulatúan adott neki.

Március végén nagy öröm ért bennünket: megszületett a kis Veronka. Nagyszülık lettünk. Ilyenformán szólt a távirat: "Szerencsésen megérkeztem. Nagymamának, nagypapának, nagybácsiknak, nagynéniknek kezét csókolom. Veronka."

Virágvasárnap volt, amikor született. Elızı nap Arika még az egyetemen volt. A szülés elég könnyen ment. Elhatároztam, hogy amint Arika hazakerül a kórházból, elmegyek segíteni. Ott volt ugyan az áldott lelkő Berta, de ı nagyon meg volt terhelve a nagy család gondozásával.

Magammal vittem Mártát is, mert valóban szükséges volt már, hogy visszatérjen otthonába. Volt ott a kisebbik szobában egy albérlıje is, gyárban dolgozó fiatal leány; tehát nem volt teljesen egyedül.

Én pedig végre megláttam az édes pici unokámat. Bizony nagyon pici volt, 2,35 kg volt a születési súlya. Ez nekem igen szokatlan volt, mert az én gyerekeim mind 3 kg-nál nagyobb súllyal születtek. De olyan virgonc volt a kis csöppség, hogy nem aggódtunk, láttuk, hogy életképes. Még két hetes sem volt, amikor addig-addig rugdalózott, hogy kibújt a pólyából. Arika jól tudta szoptatni, s így hamar fejlıdésnek indult.

Segítettem a kis Veronkát gondozni, amíg Arika meg nem erısödött egy kissé. Persze közben meglátogattam Mamáékat is; örültem, hogy Mama állapota javult, annyira, hogy el tudta látni a legszükségesebb házi munkákat, kötögetett is, de a lakásból kijárni nem igen bírt.

Nagymama hímezni is nagyon szeretett

31

Aztán Mártával meglátogattuk Hanna nénikémet a János kórházban. Pár héttel azelıtt súlyos baleset érte; a pesti utcán, ahol még akkor is álltak a törmelékhalmok, elütötte egy autó, és ı combnyaktörést szenvedett. A kórházban egy jó nevő orvosprofesszor vette kezelésbe, még pedig úgy, hogy egészen hónaljig gipszbe tette – három hónapi idıszakra. Így feküdt szegényke ott a kórházban, amikor meglátogattuk.

Ennek a kezelésnek az lett az eredménye, hogy miután levették a gipszet, merev maradt a lába, és mai napig is csak mankóval tud járni. Édesanyámnak a legkedvesebb testvére volt Hanna; milyen szomorú, hogy nem látogathatták meg egymást a bajban, mert egyikük sem bírt kimozdulni a lakásból.

Én még április folyamán hazamentem, mert várt engem a kerti munka, a gyerekek tanítása, stb. Mártáról csak annyit tudtam, hogy gyakran ellátogat Mamáékhoz, és olykor napokig náluk marad; tehát volt aki törıdjön vele. Közös unokatestvérünk, Ági többször felkereste, és szívén viselte a sorsát. A régi tanítványai közül néhányan kezdtek megint órákat venni tıle; valószínőleg szeretetbıl tették ezt, hogy segítsenek és lendítsenek valamit rajta.

És mégis eljött az a szörnyő este, amikor egyszer egyedül maradt a lakásban, mert a lakótársa elutazott – és ekkor kinyitotta a konyhában a gázcsapot. A szomszédok reggel vették észre a bajt, de akkor már nem lehetett segíteni. Hogy régebben készült-e erre a tettre, vagy hirtelen elhatározás volt-e, azt nem tudhatjuk. Mi Pestre utaztunk, amikor a táviratot megkaptuk, és ott tudtuk meg a részleteket. A temetést nem várhattuk meg, mert az két héttel késıbb volt.

Nagyon megsirattam Mártát, és sokat gyötrıdtem magamban. Miért kellett ennek a kedves, melegszívő, életvidám teremtésnek ilyen borzalmas véget érni? Miért nem tudtuk mi megmenteni? – Hiába, nem volt elég ismeretem az emberi lélek titkos mélységeirıl. – Ekkor döbbentem rá, hogy a búskomorság olyan betegség, amibe bele is lehet halni.

Béla érettségije - Samu-társaság - Jucika intézetbe kerül

Amikor ez a szomorú esemény történt, gyermekeink már javában vakációztak.

Béla jeles eredménnyel tette le az érettségit, ez nagy öröm volt számunkra. A pályaválasztáson nem kellett sokat törnie a fejét, hiszen már ötéves korában elhatározta, hogy gépészmérnök lesz. És minden jel arra mutatott, hogy erre kiváló adottsága van. Lajcsi elutazott vele Pestre, hogy segítsen kieszközölni a mőegyetemi felvételét, és ez sikerült is.

Így Béla is nyugodt lélekkel részt vehetett a nálunk nyaraló fiúk és lányok szórakozásában.

Már elızı nyáron megszületett, de ezen a nyáron még jobban kialakult az úgynevezett "Samu társaság". Nem volt ez kötött szervezet, hanem szabad és rugalmas társulása azoknak a fiúknak és lányoknak, akik nálunk nyaraltak, és testvéri módon összemelegedtek a mi gyerekeinkkel.

32

Általában mind rokonlelkek voltak; gyermeki módon tudtak játszani, mókázni, gyönyörőségüket lelték a kirándulásokban, hegymászásban. De ami még jobban összekapcsolta ıket, az a hívı lelki élet volt. Teljes komolysággal részt vettek a konferenciákon, és egymás között is szerettek lelki dolgokról beszélni.

Samu kirándulás

Hosszú éveken át tartott a kapcsolat köztük, és mindig kerültek újabb és újabb tagok a társaságba. Tréfás neveket adtak egymásnak, mint például: Morgó Samu, Sápadt Samu, Póznai Samu, Cinege Samu, Mosolygó Samu, Copfos Samu, Éhes Samu, stb. A tagfelvétel csak annyiból állt, hogy az új tagnak keresztül kellett mennie egy csalánerdın, hogy megmutassa bátorságát.

Samuk (kültagokkal) egy tapolcsányi konferencián

Gyönyörködtünk ezekben a lelkes, vidám, tisztaszívő fiatalokban, és úgy csendben elgondoltuk magunkban, hogy milyen jó lenne, ha ki-ki megtalálná köztük a párját. Hát ez nem egészen így történt; elıfordultak viszonzatlan szerelmek és érzelmi válságok is. De azért késıbb létrejött néhány tartós kapcsolat is, amelybıl boldog házasság lett.

Nagy elismerésnek számított, ha valakirıl azt mondták, hogy "samus". Hogy milyen összetevıkbıl állt a "samus" lelkület, azt nehéz lenne pontosan meghatározni, de mi azért megértettük a lényegét. Az életkortól független volt; például a hatvan éven felüli kedves Piroska nénit, Forgács Gyulánét is bevették a társaságba, "Tiszteletreméltó Samu" néven, mert együtt tudott érezni a fiatalokkal. És elılegezték a bizalmat a kicsi Veronkának is, aki élete elsı hónapjait élte akkor. İ lett a "Bubácska Samu"

Arika azt az egész nyarat nálunk töltötte a kis Veronkával. Gyönyörően fejlıdött a kis csöppség a jó erdei levegın. Amikor csak lehetett, kint a kertben feküdt a kocsijában; rugdalózott, gıgicsélt és vidáman kurjongatott. Három és félhónapos korára már megduplázta a születési súlyát.

33

Titu is sokat tartózkodott akkoriban Szilváson, mert már a tavasz folyamán hetekig helyettesítette a súlyos beteg Hubay Mihályt, aki kórházba került, és a kórházban meg is halt. A gyülekezet megszerette Titut, és szóba került, hogy esetleg ı lehetne az új lelkész. Ez kedves gondolat lett volna Titunak és Arikának. Szívesen munkálkodtak volna ott a mi közelünkben, a meghitt kedves gyülekezetben. Hiszen Arika már gyerekkorában sokszor mondta: Én úgy szeretnék tenni, mint a fiatal fecskék, akik a szüleik fészke mellett építik fel a fészküket.

De a terv nem valósult meg. Az esperes úgy intézte, hogy ne kerüljön sor választásra, hanem hívják meg egyhangúlag Péter Józsefet. Tituék belenyugodtak, hogy ha nem az az Isten akarata, hogy Szilvásra kerüljenek, akkor más helyen kell kezdeniök a szolgálatot. Egyelıre még segédlelkészként mőködött tovább Titu; de miután két évet töltött a saját édesapja mellett, a külsı józsefvárosi gyülekezetben folytatta szolgálatát.

Eljött az ısz, és hazautaztak Arikáék, elszéledtek a vendégek, és a saját gyerekeink is kirepültek megint. Béla megkezdte tanulmányait a mőegyetemen, és Laci sem akart már egyedül Aszódon maradni. Elhatározta, hogy az utolsó gimnáziumi évét Pesten végzi. Ebben közrejátszott az is, hogy nem akarta, hogy azt mondják: persze egy ilyen kis vidéki gimnáziumban könnyő kitőnınek lenni! Beiratkozott tehát a pesti evangélikus gimnáziumba, ez igen jó hírő iskola volt. Nem ijedt meg egy kis erıpróbától!

Hamarosan megoldódott az a probléma is, hogy hol lakjanak. Jenıke, aki már kész mérnök volt akkor, szintén albérleti szobát keresett; ı a találmányain dolgozott nagy lendülettel. Szívesen társult Bélával és Lacival, s így hárman együtt kivettek egy jó tágas szobát egy családnál az Üllıi út és Nagyvárad tér sarkán. Megnyugtató érzés volt nekünk, hogy Jenıkével együtt vannak.

Erzsikénket pedig a Tóth Pál intézetbe adtuk be, és Jucit is vele együtt. Nehéz szívvel váltam meg tıle, de úgy éreztük, hogy nevelési szempontból jót fog neki tenni, ha a városi iskola kulturáltabb légkörébe kerül; és az sem fog ártani, ha megszokja a rendszeres intézeti élet fegyelmét. Nagyon kedves volt az ı sajátos képzeletvilága, amelyben a lovak és ökrök szinte emberi lényként szerepeltek; de mégsem maradhatott meg mindig ebben, hiszen már nem volt kisgyerek, tizenharmadik évében volt.

Szívesen felvették a két kislányt, mert Lajcsi abban a helyzetben volt, hogy az internátusi díjat tüzelıfában tudta kifizetni. Ezt az erdészettıl kapta a csúsztató fejében. Nagy gondot vett így le az internátus vezetıségének a válláról, mert nem volt könnyő akkoriban tüzelıhöz jutni.

A tanulással nem volt nehézsége Jucikának, de az internátusi élettel nehezen barátkozott meg; rabnak érezte magát, és elkeseredett leveleket írt haza, hogy miért is kell a "sáros Miskolcon" élnie. Szíve tele volt honvággyal, épp úgy, mint Arikának annakidején3.

Boldogok voltak a gyerekek, amikor karácsonykor hazajöhettek. De a karácsonyi vakációnk nem volt zavartalan. Erzsi és Juci hazahozta az internátusból a mumpszot; ez karácsony után tört ki rajtuk. Megpróbáltuk ıket elkülöníteni a kis vendégszobában. De a testvéreik csak nem bírták ki, hogy fel ne keressék ıket, utóvégre szórakoztatni is kellett szegénykéket egy kicsit. Így aztán sorra megkapták a többiek is, mégpedig jó hosszú idıközökben, mert hiszen a mumpsznak 17-18 nap a lappangási ideje. Január elsı felében megkapta Béla, január végén Évike, még pedig elég súlyosan; végül február közepén Péter. Így egész télen át mindig volt betegünk. Péterkét eléggé megviselte a betegség, de a tavasz folyamán szépen rendbejött, és megint olyan virgonc volt, mint a betegsége elıtt. Nagyon szerette az indiántörténeteket, fıleg a "Villámsugár" címő könyvet. A kertben szaladgálva sokszor azt játszotta, hogy az indiánokkal harcol.

34

A tél folyamán sokat aggódtunk Arikáért is, mert nyugtalanító híreket kaptunk Pestrıl, hogy Arika nagyon legyengült, és az orvosok azt tanácsolják, hogy hagyja abba a tanulást. Pedig már erısen készült az alapvizsgára. De errıl végül is le kellett mondania, mert kiderült, hogy útban van a második gyerek. Így hát valóban erıpazarlás lett volna egy olyan komoly vizsgára készülni. Annál is inkább, mert láttuk már, hogy gyakorlati haszna úgysem lesz Arika számára. Régebben, az átmeneti idıszakban még szó volt arról, hogy esetleg három évi egyetemi tanulással el lehet nyerni a képesítést az általános iskola felsı tagozatában való tanításhoz. De miután megszervezték a pedagógiai fıiskolákat, egyedül ott lehetett megszerezni a diplomát.

Szóval Arika lemondott a továbbtanulásról, hogy egészen anyai hivatásának élhessen. De amit tanult, az azért nem veszett kárba. Ez beigazolódott a késıbbi években. Egyelıre éppen elég tennivalója akadt Veronkával, aki tavasszal már egyéves lett, és kezdett lépegetni. Nagyon eleven, mozgékony kisgyerek volt, folyton vigyázni kellett rá, hogy kárt ne tegyen magában. Nem is lett volna könnyő mellette komoly tanulmányokkal foglalkozni.

Vidám, boldog nyár. Gábor születése. Laci soproni diák lesz. Ezüstlakodalom.

Május végén Arika elhozta hozzánk Veronkát; egy ideig ı is vele maradt, de azután hazautazott, hogy elıkészüljön az újabb kis csemete születésére. Veronka a mi gondjainkra maradt. Többnyire Erzsike volt a pesztonkája, sétáltatta a kertben, és játszott vele. Lassacskán beszélni is kezdett a kis Veronka, formálgatta a szavakat, persze nagyon selypítve. Egymásután megtanulta a nénikéinek és bácsikáinak nevét – Lacinak "Taki" lett a neve, Jucinak pedig "Tuki". Ennek a névnek Jucika szörnyen megörült, és kijelentette: "Ezentúl nem akarok Juci lenni, mert sohasem szerettem a nevemet. Jucinak a kecskéket szokták hívni! Ezután nem szabad engem másként szólítani, mint Tukinak!" Így kapott tizenhárom éves korában új nevet a mi Jucikánk – bocsánat, Tukikánk!

Ezen a nyáron megint benépesült a házunk kedves vendégekkel; azt hiszem, ekkor értük el a rekordot a vendégek számát illetıleg. A Samu-társaság új tagokkal bıvült. Ezek közül a legmelegebb és legszorosabb kapcsolatba a Somogyi-Tóth lányokkal kerültek a gyerekeink. Mi pedig nagyon megszerettük a szülıket. Nem is tudnám már felsorolni mindazokat, akik azon a nyáron nálunk vakációztak: Fleschék, Ungárék, Nádudvariék mind igen kedvesek voltak nekünk. És a vendégeink is mind rész vettek az evangélikus konferenciákon. Zengett az ének, és folytak az áldott beszélgetések a "kiszáradt tóban" és a "tarpataki fennsíkon".

Laci júniusban letette az érettségit, még pedig kitőnıre. Megmutatta, hogy a pesti gimnáziumban is meg tudja állni a helyét. A pályaválasztás neki sem jelentett problémát, hiszen öt éves korában elhatározta, hogy erdımérnök lesz.

Augusztus elején megszületett a kis Gábor, nagy örömünkre. Kéthetes korában már elhozták ıt a Szalajkába a boldog szülık. Veronkának meg kellett szoknia, hogy öcsikéje van. Egyelıre csak úgy nevezte a kicsit, hogy: "oá, oá". Gáborka pedig szépen fejlıdött a jó erdei levegın.

Együtt a család

35

Ilyen boldog, zavartalanul szép nyarunk nem is volt több a Szalajkában. Szeptember elején megint szárnyra keltek a vidám fiatalok. A vendégek hazamentek, a mi gyerekeink közül Laci a soproni erdészeti fıiskola hallgatója lett, és kollégiumban kapott lakást; Béla folytatta a mőegyetemet, de most az evangélikus diákotthonba, a Luther otthonba költözött. Erzsike pedig a kedves Hubay családnál kapott szállást és ellátást; velük már akkor összebarátkoztunk, amikor még Nekézsenyben laktak.

Tukit ezúttal otthon tartottuk, hiszen a miskolci intézetben boldogtalannak érezte magát. Hadd élvezze még a szalajkai szép szabad életet, amíg lehet! Sejtettük már akkor, hogy elıbb-utóbb búcsút kell vennünk erdei otthonunktól.

A nyolcadik osztályt végezte Tuki, biciklin járt le a falusi iskolába, amelynek a színvonala erısen emelkedett, a felsı tagozatban szaktanárok tanítottak már akkor. Az orosz nyelvet nem tanították még abban az évben, hiszen képzett tanárok nem igen voltak, akik taníthatták volna. Azok a gyerekek, akik középiskolában szándékoztak folytatni a tanulást, elkezdhették a német nyelvet tanulni. De erre sem volt képzett tanár a szilvási iskolában; így én vállalkoztam rá, hogy tanítom azokat, akik önként jelentkeznek. Így aztán kétszer hetenként kijárt hozzám egy kis csoport, és én elıkészítettem ıket, hogy a tanév végén magánvizsgát tehessenek. Persze Tuki is velük tanult. Zádor erdészék kisfiát pedig latinra tanítottam, mert ı azt választotta.

Így teltek szorgos munkával az ıszi hónapok. Lajcsi gyakran volt távol otthonról, mert hiszen központi felügyelıi munkakört töltött be.

Karácsonykor megint együtt volt a család, kivéve Arikáékat. És december 27-én megünnepeltük esküvınk huszonöt éves évfordulóját, az ezüstlakodalmunkat. Csendesen, meghitten ünnepeltünk gyermekeinkkel és néhány vendégünkkel, bibliaóra keretében, és visszaemlékeztünk arra a huszonöt évre, amelyben Isten annyi boldogságot adott, és olyan drága ajándékot a hét gyermekünkben.

Ezüstajándékok nem szerepeltek ezen az ezüstlakodalmon; ezüst helyett Lajcsi egy szép fehér viaszosvászon abroszt vett az ebédlıasztalra, hogy ne kelljen annyit fáradnunk az abroszmosással. Erzsikénktıl pedig kaptunk egy kis könyvecskét, amelybe belerajzolta családi életünk néhány humoros élményét.

Házaséletünk huszonöt esztendejébıl négyet Nagyvisnyón töltöttünk, a többi huszonegyet pedig a kedves Szalajka völgyben. Milyen jó volt, hogy itt nevelhettük fel gyermekeinket, és egész életükre megmaradt szívükben az erdı szeretete! Az erdık üde lehelete, a hegyes-völgyes tájak ezernyi szépsége vonzza ıket erısen mind a mai napig, és legnagyobb gyönyörőségük az, ha erdık mélyén járhatnak-kelhetnek, hegyek csúcsára mászhatnak.

Amikor az ezüstlakodalmunkat ünnepeltük, már tudtuk, hogy nem sokáig maradhatunk a szalajkai házban; pár nappal elıbb kaptuk meg a végzést, hogy a ház az államerdészet tulajdonába megy át. Szomorúan vettük ezt tudomásul, de nem keseredtünk el; bíztunk abban hogy akárhová kerülünk, Isten oltalma és vezetése alatt járjuk majd továbbra is az utat.

Lajcsit áthelyezik Miskolcra - Búcsút kell vennünk a Szalajkától

1949 tavaszán nagy átszervezések mentek végbe az államerdészetben. Megszüntették a központi felügyelıi munkakört, amelyet Lajcsi éveken át betöltött. Ekkor új munkakörbe osztották be ıt, mégpedig a miskolci erdıigazgatósághoz, mint osztályvezetıt. A termelési osztályt kellett vezetnie.

Ez bizony nagy fordulat volt az életünkben. Most már teljesen bizonyossá vált, hogy nem sokáig maradhatunk szalajkai otthonunkban.

36

Lajcsinak már május elején el kellett foglalnia új állását. Szobát bérelt kollégájának, Kühne Gábornak édesanyjánál. Hétvégeken, amikor csak lehetett, hazajött Szilvásra. Nagyon furcsa és szokatlan volt ez nekem, hogy csak látogatóba jár haza, az idı többi részében pedig távol vagyunk egymástól. Ez még eddig nem történt meg huszonöt évi házasságunk alatt. Igaz, hogy az utóbbi években már sokat kellett utazgatnia, így nem élvezhettük azt az állandó meghitt együttlétet, amiben régebben éltünk, amikor a hivatalos irodája is a lakásban volt.

Sokat foglalkoztunk a Miskolcra költözés gondolatával, de a nyarat még mindenesetre Szilváson szándékoztunk tölteni, és igyekeztünk jól kihasználni. De már nem volt meg az az igazi jó hangulat, mert nem volt teljes a családi kör.

A vizsgák után hazajött Béla Pestrıl, Laci is Sopronból, Erzsike Miskolcról. Tuki elvégezte a nyolcadik általánost. Azon a tavaszon volt a konfirmációja is. De a nyár folyamán elıször Bélának kellett elmennie szakmai gyakorlatra, azután Lacinak. Jó volt, hogy legalább Miskolcon kaptak munkát mindketten, és így Lajcsival lakhattak.

Vendégeink ezen a nyáron is voltak bıven, de már nem használhattuk az összes szobánkat, mert az egyik szobában egy erdészeti tisztviselıt helyeztek el. Nyár végén aztán az ebédlıt és az irodát is át kellett adnunk Maros Berci erdésznek és édesanyjának. Így zsugorodott mindig kisebbre az otthonunk.

Arikáék még nálunk töltötték ezt az utolsó szalajkai nyarat, most már két gyermekükkel. A kis Gáborka is kezdett már lépegetni, Veronkával pedig már értelmesen lehetett beszélgetni.

Vera és Gábor

A Somogyi-Tóth családdal is megint együtt lehettünk meleg szeretetben. Mások is voltak a Samu-társaság tagjai közül, és megfogadták egymásnak, hogy ha meg is szőnik a szalajkai nyaralás, azért a barátságot megtartják továbbra is.

Az evangélikus konferenciákat is ezen a nyáron tartották utoljára Szilváson. Ott álltak a kiszáradt tóban a csillogó "ezüst sátrak", amelyeket a borsodnádasdi lemezgyártól kapott lemezekbıl állítottak össze. Egyik héten a lelkes fiatalok győltek össze, a másik héten az asszonyok jöttek el áldott lelki erıgyőjtésre.

Így telt el a nyár. Szeptemberben pedig komolyan hozzá kellett látnunk a lakáskereséshez. Vajon találunk-e Miskolcon olyan lakást, mely igazi otthonná válik számunkra? Abban megegyeztünk, hogy csakis olyan lakásban érezhetjük jól magunkat, ahol kert is van, ha kicsi is. Nem szakadhatunk el teljesen a szabad természettıl.

Lajcsi megpróbált Miskolcon lakás után nézni, de nem szánhatott rá sok idıt nagy elfoglaltsága mellett. Én is bementem néhányszor Miskolcra, Évike is. Legalább meglátogattuk Lajcsit és egyúttal Erzsit és Tukit; és most ık is ott laktak Lajcsival együtt Kühneéknél, és nagyon várták már, hogy végre együtt legyen a család, és saját otthonunkban lakhassunk.

Több lakást is megnéztünk, de egyik sem volt egészen megfelelı. Végre Lajcsinak sikerült egy nekünk való lakást találnia a Csengey utcában. Csak az volt a bökkenı, hogy hat szobából

37

állt, és ennyit nem utalt ki nekünk a lakáshivatal. De miután sikerült egy fiatal erdımérnökkel és egy erdészeti tisztviselıvel megbeszélni, hogy odaköltöznek társbérlınek, megkaphattuk a lakást. De 8000 Ft. lelépési díjat kellett fizetnünk a régebbi lakónak, aki éppen készült Pestre költözni. Ezt az összeget nem volt könnyő összehoznunk, de miután eladtuk a teheneinket, sertéseinket, végül mégis összejött a pénz.

Hát bizony rengeteg sok elintéznivalónk volt azokban az ıszi hónapokban. Mindig kedves foglalkozás volt az almaszüret, és a kert összes terményeinek a betakarítása. Most mindez a búcsúzás hangulatában történt. Búcsúztunk kedves almafáinktól, az erdı mellett elterülı szép kertünktıl.

Azután a bútorok, a gazdasági eszközök közül is sokat el kellett adnunk vagy elajándékoznunk. Hiszen kilenc szobából négy szobába kellett költöznünk. Mindez sok utánjárásba került. Nagyon szorgalmasan dolgozott Évike is, Irénke is, így sikerült nagy nehezen elkészülnünk november elejére.

Fájó szívvel búcsúztam el a kedves falusi asszonyoktól, bibliaköröm tagjaitól. Két helyen is vezettem bibliakört, Szilváson hetenként egyszer, Nagyvisnyón minden második héten. Megható, volt, amikor a visnyói asszonyokkal utoljára voltam együtt, és az egyik asszony így imádkozott: "Köszönjük neked, Uram, a mi vezetınket, aki esıbe, hóba, sárba, sötétbe mindig eljött hozzánk". Mert gyalog tettem meg odafelé az utat minden második vasárnap délután télen-nyáron. Abban az idıpontban éppen nem volt vonat, csak visszafelé jöhettem vonattal. Nyolc kilométer volt az út szalajkai házunktól Visnyóig. Jó erıpróba volt nekem ez a gyaloglás, és igen jólesı érzés volt, hogy meg tudtam tenni különösebb fáradság nélkül. Most már ennek vége lett, és Herminkére bíztam mind a két bibliakörömet; tudtam, ı hőségesen fogja végezni a munkát.

Nehéz volt a házat és kertet otthagyni, ahol olyan boldogok voltunk huszonegy éven keresztül. De ha visszagondolok akkori lelkiállapotomra – határozottan emlékszem, hogy vegyes érzések kavarogtak bennem: voltaképpen nem a szomorúság uralkodott, hanem a várakozás, hogy milyen lesz az új élet. Örültem annak, hogy végre megint együtt lehetek az én drága Lajcsikámmal és iskolás gyermekeimmel. Hiszen mindig arra vágytam, hogy naponta a saját otthonunkból indíthassam iskolába a gyerekeket, és hazatérve elmesélhessék az iskolai élményeiket. Ez mégis csak más, mint amikor csak úgy a távolból írnak olykor-olykor szőkszavú levelet.

November elején már készen voltunk az indulásra. Irénke, aki már nyolc év óta hőségesen segített nekünk, nem volt hajlandó megválni tılünk. Megmondtuk neki, hogy nem leszünk olyan helyzetben, hogy fizetést adjunk neki, és a városi lakásban távolról sem lesz annyi munkánk, mint Szilváson; de ha más családokhoz is eljár dolgozni, hogy pénzt keressen, és nekünk csak egy keveset segít a lakásért, úgy nagyon szépen kialakulhat közös életünk.

A nagy fordulat - Elkezdjük a városi életet

November tizedike volt a nagy nap, amikor két teherautóra felpakoltuk rengeteg sok cókmókunkat, és magunk is felültünk a teherautóra; így indultunk útnak új otthonunkba. Bizony, jó volt, hogy Irénke velünk volt, mert óriási munka volt az új lakás berendezése. Nem is volt könnyő a bútorok elhelyezése, centiméterekre ki kellett mindent számítani. De végül sikerült kissé zsúfoltan, de csinosan berendezni a négy szobát. Voltaképpen két szoba és két hall volt; a földszinti hall volt az ebédlı, ebbıl egy szép fényezett falépcsı vezetett fel az emeleti hallba, melyet nappalinak rendeztünk be. Onnan nyílt a hálószoba és a lányaink

38

szobája. Volt egy teraszunk is, mely a ház mögött lévı kis kertre nyílt. Szerencsére volt egy tágas padlása is a háznak, ott helyeztük el a fölösleges bútorokat és a sok lim-lomot.

Nagyon kedves, otthonos lett a lakás, amikor már a szınyegeket, függönyöket, képeket is felraktuk. A konyha mellett Irénkének is volt egy csöpp szobája.

Szóval volt már otthonunk. A miskolci környezet nem volt számunkra idegen, hiszen több kedves ismerısünk élt Miskolcon. Ott voltak a barátnıim: Giti, Mária, Iduska; aztán ott voltak Szabó Daniék a hejıcsabai lelkészlakban. A miskolci eleven gyülekezeti élet is vonzott bennünket, hiszen ébredési idıszak volt akkor mind az evangélikus, mind a református egyházban. Évike is talált hamarosan kapcsolatot a hívı leányokkal. Fıleg a Tapolyai lányokkal kötött meleg barátságot, azután Dobai Magdussal. Hamarosan beszervezték ıket is a Samuk közé.

Péter, aki akkor negyedik általánosba járt, jól megállta a helyét a miskolci iskolában. Pedig a testvérei ijesztgették, hogy sokkal nehezebb lesz a városi iskola, mint a falusi. De november végén már azt mondták neki az osztálytársai: "Te vagy a legjobb tanuló az osztályban". December 21-én pedig, Sztálin 70 éves születésnapján, amikor jutalmakat osztogattak a jó tanulóknak, Péter is kapott egy díszoklevelet és egy piros nyakkendıt.

Jól alakult számunkra a miskolci élet, csak egy baj volt: hogy az anyagi helyzetünket megrendítette egy hirtelen lökés, alig két héttel beköltözésünk után. Pedig Lajcsi akkor éppen vissza akarta

küldeni azt a 2000 Ft-ot, amit Ungár Aladár juttatott nekünk a gyülekezetnek egy segélyekre szánt alapjából. Olyan volt, mintha elıre megérezték volna, hogy szükségünk lesz a segítségre – amikor mi magunk még nem tudtuk.

November vége felé egyszer csak azzal megdöbbentı hírrel jött haza Lajcsi az erdıhivatalból, hogy fegyelmi eljárást indítottak ellene és a vezérigazgató ellen. A vád az volt, hogy a központ utasításai ellenére új módszert vezettek be a rönkök hosztolására, vagyis feldarabolására: nem kint az erdıben végezték ezt a mőveletet, hanem a fatelepen, ahol már kellı szakértelemmel bíró dolgozók végezhették, akik gazdaságosabban tudták beosztani a fát.

A fegyelmi eljárás azzal járt, hogy Lajcsi a fizetésének csak a harmadrészét kapta meg. Ez bizony kellemetlen meglepetés volt, tekintve, hogy négy gyermekünk volt otthon, és azon kívül két egyetemre járó fiunk. Igaz, hogy Béla is, Laci is kapott egy kis ösztöndíjat, és mindketten szerény igényőek voltak, nem akartak nekünk túl sok gondot okozni. De mégiscsak támogatnunk kellett ıket.

Nagyon be kellett osztanunk azt a kis harmadrész-fizetést. Az volt a jó, hogy volt némi élelmiszerkészletünk, amit még Szilvásról hoztunk magunkkal; fıleg alma és krumpli. Aztán egyszerre megint érkezett egy pénzküldemény. A feladó címe: "Király Dávid, Zsoltár u. 27". Ez bizony titokzatos volt számunkra. Lajcsi azután megfejtette a rejtélyt: "Olvassuk el a 27-ik zsoltárt!" El is olvastuk az elsı verstıl kezdve, mely így hangzik: "Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitıl féljek? Az Úr az én életemnek erıssége: kitıl reméljek?"

Az egész zsoltár eleitıl végig nekünk szólt, s ez olyan csodálatos békességet adott, hogy nem volt egyetlen álmatlan éjszakánk sem sanyarú helyzetünk miatt. A kézírásból aztán kiderítettük, hogy ki volt a rejtélyes adományozó: a kedves, melegszívő Lenke, Fleschné, aki többször nyaralt nálunk.

39

Három hónapig tartott ez a nehéz helyzet. Végül rehabilitálták Lajcsit, mert a budapesti központban levı magyaroknak is tudomására jutott, hogy azt a fafeldolgozási módszert, ami miatt Lajcsi vádolták, a Szovjetunióban már általánosan alkalmazzák.

Március elején visszamenıleg megkaptuk az elmaradt fizetést, és rendbejött az anyagi helyzetünk.

András születése - Édesanyám halála - Pilisliget

Nagyon eseménydús volt az a tél. Öröm is, fájdalom is kijutott nekünk bıven.

Január 25-én megszületett Arikáék kis Andráskája. Immár a harmadik gyerek, pedig Veronka még nem volt egészen három éves. Hogy könnyítsünk egy kicsit Arikán, magunkhoz vettük a kis eleven, izgı-mozgó Veronkát a szülés idejére, és nálunk maradt egészen a keresztelıig. Február közepén volt a keresztelı, akkor felutaztunk Pestre, és részt vettünk ezen a kedves ünnepségen és családi összejövetelen. Arika akkor már kezdett erısödni a gyerekágy után, és boldog volt a három kicsi gyermekével.

Végre szegény édesanyámat is láthattam megint. Nagyon régen nem voltam már Pesten, hiszen a Miskolcra való áttelepedés gondjai minden idımet lefoglalták. Tudtam, hogy Mama igen gyenge állapotban van, de azért megdöbbentem, mikor megláttam. Oly vékony és gyenge volt szegényke, mintha kiszállt volna belıle minden életerı. Szellemileg azért teljesen ép volt, sokat gondolkodott, amikor egyedül feküdt egész nap; és többnyire szomorú gondolatai voltak. Sokat aggódott értünk is, mert tudta, hogy nehéz helyzetben vagyunk.

Az fájt nekem legjobban, hogy olyan árván, magányosan kellett feküdnie, mert Micinek igen nagy elfoglaltsága volt a gyárban, ahol könyvelıi állást töltött be, és csak estefelé került haza; nem tudta úgy gondozni Mamát, ahogy szerette volna. Elhatároztam, hogy legalább addig ápolom szegénykét, amíg Pesten vagyok. Közben azon törtem a fejemet, hogy szereznem kellene valakit, aki legalább a délelıtt egy részét nála tölti. Hiszen most már megengedte a pénzügyi helyzetünk is, hogy fizessük az illetıt.

Sikerült is egy kedves, mővelt nıt találnom, aki annakidején Márta barátnıje volt. İ hajlandó volt elvállalni. De mindjárt elsı nap, mikor eljött, és látta, hogy Mamára szívgyengeség jött, sejtette, hogy itt már nem is lesz rá szükség. De nem akart engem búsítani, én pedig optimista voltam, még mindig bíztam abban, hogy Mama jobban lesz. Aznap este elhatároztuk Micivel, hogy elhívjuk az orvost: Chatel Andort, aki Mama elhunyt barátnıjének a fia volt, és szeretı gonddal kezelte ıt. De most már régen nem jött el.

Telefonált neki Mici, de ı azt mondta, hogy most nem tud jönni, csak reggel 7 órakor. Adtunk Mamának szíverısítı orvosságot, de nem javult az állapota. Ott ültünk mellette majdnem egész éjszaka. Úgy négy óra felé úgy láttuk, hogy kissé megnyugszik. Bíztattuk, hogy aludjon. İ akkor erısen megölelt és megcsókolt, mintha búcsúzna – de én még akkor sem kaptam észbe. Ledıltem én is az ágy mellett álló fotelágyra, mert szörnyen ki voltam merülve. Gondoltam, ha nem alszom legalább egy-két órát, másnap használhatatlan leszek. El is aludtam, és mikor hat óra tájt felébredtem, döbbenten láttam, hogy Mama mozdulatlanul fekszik, és riadtan vettem észre, hogy arca merev és hideg. Áthívtam Micit a másik szobából – és íme ott álltunk halott édesanyánk mellett. Álmában érhette ıt a halál. Arcvonásai elsimultak, békés arckifejezéssel feküdt ott.

Ígérete szerint pontosan 7 órakor megérkezett Chatel Andor. Szomorúan nézte a kedves halottat, és megmondta: tudta elıre, hogy ez be fog következni. Ezért is nem jött el utóbbi

40

idıben, mert nem akarta Mamát injekciókkal gyötörni, hiszen ezek már úgysem segítettek. Most már nem tehetett semmit, csak kiadta a halotti bizonyítványt.

Keserves, gyötrelmes órák és napok következtek ez után. Borzasztóan bántott a lelkiismeret, hogy miért nem virrasztottam tovább, miért aludtam el. És kínzott, gyötört még sok minden. Voltaképpen jótétemény az, hogy ilyenkor, közvetlenül a haláleset után olyan sok elintéznivalója van az embernek, hogy nem ér rá beledermedni a gyászba és a fájdalomba. Gyászjelentés, temetkezési vállalat, stb. A búcsúztató igehirdetésre és temetési szertartásra a kelenföldi lelkészt, Sebestyén Andort kértük fel. Régi ismerısünk volt ı, hiszen a "Pro Christo" tagja volt. És valóban, nagyon mély és komoly beszédet mondott ott a farkasréti temetı halottas házában.

Sokan jöttek el a temetésre, nagy szeretettel és részvéttel vettek bennünket körül. A következı napokban és hetekben sok vigasztaló levelet kaptunk. De a fájdalom sokáig megmaradt a szívemben.

Amikor Lajcsival hazautaztunk Miskolcra, magunkkal vittük megint a kis Veronkát. Bíztam abban, hogy a kis ugribugri, csacsogó gyerek mellett könnyebben enyhül bánatom. Szívesen elengedték Veronkát, annál is inkább, mert akkor már nagyban készültek a költözködésre. Hívta-várta ıket a pilisligeti kis gyülekezet. Titu már akkor hetek óta kijárt Pilisligetre, de most már esedékes volt, hogy a család is kimenjen.

Sajnos, sok probléma volt a lakással. Nem kapták meg azt a lakást, amelyet ígértek nekik, azt másnak utalták ki. Lakásmizéria volt akkor nemcsak Pesten, hanem a kis Pilisligeten is, ami eredetileg Piliscsaba nyaralótelepe volt. Végül csak egy szobát és egy kis konyhát kaphattak két idısebb leánynak a házában, akik közül az egyik diakonissza volt. Ott volt ugyanis Pilisligeten a "Fébé" egyesület evangélikus diakonissza otthona.

Kicsi volt a lakás, és nagyon szerény a fizetés – de mégis nagyon boldogok voltak Arikáék, hogy odakerülhettek. Segédlelkészi státuszban volt Titu, de mégis önállóan munkálkodhatott abban a kedves kis gyülekezetben. Szép kis templomuk is volt. És milyen boldogság volt Arikának is, Titunak is, hogy olyan szép környezetbe, erdıs-hegyes vidékre kerültek! Ezt mintegy kárpótlásnak érezték azért a veszteségért, hogy vége lett a szalajkai nyaralásoknak.

A lakásuktól néhány percnyire volt az erdı. Szép erdei sétákat lehetett tenni, tavaszi virágokat szedni. Nagyobb kirándulásokat egyelıre még nem tehettek, mert a kis András nagyon pici volt. A Pilis hegység más jellegő, mint a Bükk, de azért nagyon kedves, vadregényes helyek vannak ott is.

Maga a község szép kertes házakból, gyümölcsöskertekbıl állt. Hamarosan megismerkedtek a gyülekezet tagjaival, és az egész lakossággal, mely igen vegyes összetételő volt. Sok volt az úgynevezett "deklasszált elem"; olyan családok, akik akkor "rossz kádernek" számítottak, és ezért kiutasították ıket Budapestrıl; így hát ott laktak a kertes villáikban, amelyeket régebben csak nyaralónak használtak. De ezekben a kis villákban is sokszor meg kellett osztani a lakást másokkal, akik újonnan költöztek oda. Ezért volt lakásínség. Például abban a házban, ahol Arikáék szobát kaptak, három család is lakott, és még a kis kerti háznak is volt lakója. Csak a következı évben, amikor az egyik lakó elköltözött, sikerült Arikáéknak a kétszobás manzárdlakást megkapni. Ott már valamivel kényelmesebb otthonuk lett.

Titu lelkes szolgálatával, nyílt közvetlenségével hamarosan megnyerte a pilisligetiek szívét. Baráti viszonyba kerültek több családdal, nemcsak a reformátusok, hanem a másvallásúak közül is. Otthonukká lett Pilisliget.

41

Elsı miskolci nyarunk - Tapolcsányi konferencia - Erzsi Tiszakürtre kerül

A tavasz mindenütt szép, Miskolcon is – de azért honvágyat éreztem kedves szalajkai kertünk után. Micsoda gyönyörőség volt a nagy kertben veteményezni, ültetgetni, amikor körülöttünk minden zsendült, virult; virágruhában pompáztak a gyümölcsfák, az erdı is zöldült, és hangos kakukkszó éltette a tavaszt. – Most csak egy csöpp kertecskénk volt a ház mögött, de azért úgy éreztem, hogy kertészkedés nélkül nem tudok meglenni. Beültettem virággal azt a kis területet, de hamarosan megláttuk, hogy nem sokat várhatunk, mert vacak, értéktelen a föld, sok benne a kavics és az építési törmelék. Vágytam még egy kis helyre, ahol veteményes kertet is létesíthetnénk. Ez a vágyam teljesült is, mert Csorba Laciék, akik akkor a Dankó Pista utcai misszió-otthont vezették, rendelkezésünkre bocsátottak egy kis területet a kertben. Oda aztán eljártam, és nagy buzgalommal ültetgettem, locsolgattam; az eredmény azonban elég szegényes lett.

Gyerekeimnek nem sok kedvük volt a kertészkedésben segíteni, de annak ık is szükségét érezték, hogy a természettel való bensıséges kapcsolatunk megmaradjon. Ezért vasárnaponként, ha csak lehetett, kirándultunk a Bükkbe; Lajcsi is velünk jött, amikor ráért. İ aztán elvezetett bennünket a Miskolc közelében levı szép helyekre. A Bükknek ezt a részét eddig nem ismertük, hiszen mindig a Szilvásváradhoz közelebb esı hegyeket jártuk be, Most pedig megismertük a Forrásvölgyet, Dolka-tetıt, Szentléleket, Fehérkılápát, stb.

Egyszer Szilvásra is elmentünk, persze gyalog, a Bükktetın át. Felkerestük a régi lakásunkat, ahol nagy változások mentek végbe, amióta onnan eljöttünk. Három lakásra osztották, és három erdészcsaládnak rendezték be a házat. A nagy gyerekszobánkból két szobát csináltak, a hálószobánkból lett az elıszoba, konyha, fürdıszoba. Zádorék, akik ebben a lakásban laktak, el is helyeztek minket éjszakára, mert egy nap alatt nem tudtuk volna oda-vissza megtenni az utat.

Persze az új lakók jó hasznát vették a vízvezetéknek és villanytelepnek, amelyet mi csináltattunk valamikor. Mégse voltak elégedettek a szalajkai lakással; panaszkodtak, hogy rossz olyan messze lakni a falutól, unalmas, magányos. Ez nagyon elszomorított bennünket.

Azóta már többször váltották egymást a ház lakói, de egyikük sem tudta úgy élvezni a Szalajka völgy bőbáját, a természettel való szoros kapcsolatot, mint mi. Milyen boldogan éltünk mi ott 21 éven keresztül!

Sokat költöttünk az évek folyamán a házra, és ezt elismerte a bizottság, mely elköltözésünk után kiszállt terepszemlére. Megállapították, hogy 40000 Ft-tal tartozik nekünk az államerdészet. Ezért az összegért akkoriban házat lehetett volna venni. De bizony nem kaptunk meg belıle egy fillért sem. Ugyanis akkoriban csatolták át Szilvásváradot és vidékét Borsod megyétıl Heves megyéhez. Így aztán egyik megye erdészete sem vállalta a kifizetést. Nem olyan világ volt akkor, hogy sokat lehetett volna reklamálni vagy követelızni. Nem is keseregtünk emiatt, elgondolva, hogy mások még sokkal többet vesztettek.

A völgyben még az a változás is történt, hogy a "kiszáradt tavat" – ahol immár hat nyáron át álltak az evangélikus konferenciák sátrai – ismét elárasztották, és egy nagy halastavat létesítettek ott.a Valamikor már volt ott tó, de kb. 25 évvel azelıtt lecsapolták, mivel nagyon eliszaposodott.

Így hát Marcsekék kénytelenek voltak új konferenciázó helyet keresni. Sikerült is alkalmas helyet találniuk Tapolcsányban, amelyet akkor Bántapolcsánynak neveztekb. A falusiak között a Emlékeim szerint a kiszáradt tó feltöltése már Szilvásról való elköltözésünk elıtt megkezdıdött, de csak késıbb fejezıdött be. (Péter megjegyzése) b Késıbb Dédessel egyesítették; ma Dédestapolcsány a neve.

42

akadtak hívı emberek, vagyis fıleg asszonyok, akik szívesen látták a társaságot, mert ık maguk is vágytak a lelki ajándékokra.

Azon a nyáron még kevés család kapcsolódott be a mozgalomba; késıbb többen kaptak kedvet arra, hogy szállást adjanak a konferenciának.

Én is részt vettem az egyik konferencián. Egy Terike nevő kedves parasztasszony volt az, aki a szilváskertjét is a rendelkezésünkre bocsátotta, hogy ott tartsuk az összejöveteleket; az esti áhítatokat pedig a "nagyszobában", ahol Marcsekék kaptak szállást. Én a szénapadláson nyertem elhelyezést egy csomó asszonnyal együtt.

Nem volt éppen összkomfortos hely, mert reggel arra ébredtünk, hogy az egyik ózdi asszonyka elkezdett sikítozni; a haja ugyanis tele lett darázzsal. Alaposabb szemle után felfedeztünk jó egynehány darázsfészket a tetı alatt. Úgy látszik, a darazsak tiltakoztak az ellen, hogy elfoglaltuk a birodalmukat.

No de ez csak egy kis mulatságos incidens volt, egyébként nagyon jól éreztük magunkat. A szilváskertben hosszú asztalok mellett folytak az étkezések, és ugyanott az elıadások. Sárika vezette itt is a konyhát, ugyanolyan találékonyan és hőségesen, mint azelıtt Szilváson.

A bibliaköröket a patakparton vagy az erdıszélen tartottuk több csoportban. A természet szépsége, az Ige hatalma és a bensıséges beszélgetésekbıl nyert áldások mindenkire mély hatást tettek. Az asszonykonferencia után még ifjúsági konferencia is volt, azon Erzsi és Tuki vett részt.

Augusztus végén még Pilisligeten töltöttem egy hetet. Örömmel láttam, hogy milyen szép vidékre, és milyen kedves gyülekezetbe kerültek Arikáék. A lakásuk szők volt, de már megvolt az ígéret, hogy megkapják a kétszobás manzárdlakást, amint abból a lakók kiköltöznek. Nekem egy ismerıs család adott éjjeli szállást a kis kerti házacskájukban. Persze napközben Arikáéknál voltam, segítettem a három gyereket gondozni.

Az volt a jó, hogy a kertet használhatták, s így egész nap a szabadban szaladgálhattak a gyerekek; illetve Andráska még nem szaladgált, csak gıgicsélt, játszadozott a rácsos ágyacskájában, ami napközben kint állt a kertben. Gáborka akkor töltötte be második életévét, de már komolyan érdekelte ıt a természetrajz. Figyelte a bogarakat, hangyákat, csigákat, és a természetrajz-könyv képeirıl egy csomó bogárnak a nevét meg tudta mondani.

Délutánonként sétáltunk a szép erdei utakon, gyönyörködtünk a Pilis hegység szépségében.

Amikor hazatértem, kezdıdött megint az iskolaév. Erzsinek még egy éve volt hátra a képesítıig, és ez az utolsó év a gyakorló tanítás éve volt. Úgy képzeltük, hogy tovább jár az iskolába, és mellesleg valamelyik miskolci iskolában gyakorolja a tanítást. De egyszerre csak az a kellemetlen meglepetés ért bennünket, hogy Erzsikénket és osztálytársait kihelyezték Szolnok megyébe szakmai gyakorlatra. Erzsinek a Tiszakürt melletti "Bogarasi szılı"-be kellett mennie egy tanyai iskolába. Ez nagyon megdöbbentett bennünket; féltettük Erzsit, hogy teljesen idegen környezetbe kerül ilyen fiatalon. Lajcsi megpróbálta kieszközölni, hogy legalább Miskolc környékére kerüljön; de azt mondták, hogy nem lehet, mert Szolnok megyében pedagógus-hiány van.

Október közepén sikerült idıt szakítanom arra, hogy meglátogassam ıt. Szolnokon kellett átszállnom egy szárnyvonalra, úgy jutottam el Tiszakürtre. Erzsikém ott várt az állomáson, azután elindultunk kettesben az öt kilométernyire fekvı Bogarasi szılı felé. Sötét este volt már, de Erzsi bátran vágott neki a pusztaságnak, hiszen sokszor megtette már azt az öt kilométeres gyalogutat.

43

Nagyon kíváncsi voltam Erzsike új környezetére. Hát nem volt éppen nagyon kultúrált környezet; egy parasztcsaládnál lakott a család felnıtt lányával egy szobában. Barátságosan fogadtak, és nekem is jutott fekvıhely a meszelt falú búbos kemencés szobában.

Másnap aztán körülvezetett Erzsi a környéken. Szép októberi nap volt, s így szép látványt nyújtottak a végeláthatatlan szılıskertek, közben gyümölcsfák sárguló, pirosló lombokkal. A szılıtıkék rakva aranyszínő, bíborszínő fürtökkel.

Az iskolába is bevitt Erzsi; egyszerő, szegényes tanyai iskola volt. Egy idısebb igazgató tanító vezette, volt azonkívül egy fiatal tanító, és Erzsi volt a harmadik tanerı. İrá bízták a harmadik és negyedik osztályt. A felsı tagozatban pedig neki kellett az oroszt tanítania, pedig ı is csak egy fél évig tanulta az iskolában. Akkoriban tették kötelezıvé az orosz nyelvet, de alig-alig volt rá szakképzett tanerı.

Nem volt könnyő Erzsinek beilleszkedni ebbe az új környezetbe és munkakörbe, de ı egész szépen beletanult. Láttam, hogy szeretik és becsülik ıt a szülık is, a gyerekek is. Nagyon ügyes, dolgos emberek voltak ezek a tanyasiak, de általában röghöz tapadt, anyagias gondolkodásúak. Bent, Tiszakürtön, a református gyülekezetben, inkább tudott Erzsi lelki dolgok iránt fogékony embereket találni. Az ottani lelkész foglalkozott az ifjúsággal is, és szívesen fogadta Erzsi segítségét; így ı minden héten lejárt a faluba, hogy a lányoknak bibliaórát tartson.

Három napig voltam ott összesen, egyik nap részt vettem a szüreten is Erzsi házigazdáinak a szılıjében. Így kellemes emlékekkel eltelve indultam haza, és megnyugtató érzés volt, hogy Erzsi jól megállja a helyét, és hasznos tapasztalatokat győjt, ez bizonyára javára válik késıbbi munkájában.

Évikénk is "dolgozó nı" lett azon az ıszön. Lajcsi bevitte ıt az erdıhivatalba, elıször csak kisegítı munkára. Hasznát vehette annak, hogy a putnoki iskolában gépírást és gyorsírást is tanult. Hamarosan megismerkedett az erdészeti adminisztrációval, különösen érdekelték ıt a statisztikai táblázatok. Pár hónap múlva már állandó alkalmazást nyert, és lelkesen végezte a munkáját.

Béla már az utolsó évfolyamot végezte a mőegyetemen, Laci a harmadik évet Sopronban. Karácsonyra aztán mind hazajöttek, és egy rövid ideig boldogan együtt lehettünk.

Lakásmizéria - Újabb költözés

A telet még nyugodtan tölthettük a Csengey utcai lakásunkban. A háztartás nem volt egészen könnyő akkoriban, mert megnehezítette dolgunkat a jegyrendszer és a sok sorbanállás. A legkellemetlenebb eset az volt, ha az ember órák hosszat állt a sorban, és pont akkor fogyott ki a tej vagy a hús, amikor sorra került volna. De hát megszoktuk ezt a helyzetet, szinte el sem tudtuk képzelni, hogy sorbanállás nélkül vásárolhassunk valamit.

Nagyobb baj volt az, hogy szorgalmas Irénkénket baleset érte, tokszalagszakadást szenvedett, kórházba került, gipszbe rakták a lábát. Sokat kínlódott szegény. Szeptemberben történt a baj, és március volt, mire megint teljesen munkaképes lett.

Ettıl eltekintve jól töltöttük a telet; nagy öröm volt, hogy részt vehettünk az élénk gyülekezeti életben. Lajcsit gyakran felkérték különbözı szolgálatokra is. Ami engem illet, nekem nem sikerült itt olyan aktív munkát végeznem, mint valamikor Visnyón és Szilváson. Nagyon ritkán kértek fel valami szolgálatra, így el is veszítettem a bátorságomat, visszahúzódtam, de azért csendesen részt vettem mindenben. Fıleg az avasi gyülekezetbe jártunk, de Lajcsival

44

olykor elmentem az evangélikus gyülekezetbe is. Látogatóba is eljártunk néha a barátainkhoz, így mindig tartalmasan töltöttük az estét.

Tavasszal elkezdték rebesgetni, hogy a Csengey utcai lakásokat elıbb-utóbb ki fogják igényelni az "ávósok", vagyis a rendırség államvédelmi osztálya, melynek épülete a Csengey utca sarkán emelkedett. Amitıl féltünk, az hamarosan be is következett; a családos tisztek és altisztek részére egymásután foglalták le a lakásokat, hogy közel lakhassanak a hivatalukhoz.

Májusban már ránk került a sor. Árvai Gáspárék kiigényelték azt a két szobát, amelyben a fiatal erdımérnök lakott; de ezenkívül a mi konyhánkat, éléskamránkat és a kis cselédszobát. Elkeserítı volt ez számunkra, de igyekeztünk felülemelkedni rossz érzéseinken, és barátságosan fogadtuk a családot, hiszen ık nem tehettek róla, hogy éppen ezt a lakást utalták ki nekik. Láttuk, hogy rendes, jóindulatú emberek, s így békességben megvoltunk velük azalatt a félév alatt, amíg társbérlıként éltünk együtt. Két gyermekük, Gáspár és Borika gyakran átjött hozzánk játszani. Különösen a hároméves Borika érezte jól magát nálunk, szerette, ha meséltem vagy képeskönyveket mutattam neki.

De a konyhánk és spájzunk elvesztését nagyon fájlaltuk. Azzal persze nem törıdtek a lakáshivatal bölcs tisztviselıi, hogy én hogyan fogok háztartást vezetni, és nagy családomnak fızni konyha és éléskamra nélkül. Úgy oldottuk meg a problémát – de ez persze csak szükségmegoldás volt – hogy a fürdıszobában egy kétlángos rezsót szereltettünk fel.

De a fızés elıkészületeit – krumpli- és zöldségtisztítást, stb. – nem végezhettem a szők fürdıszobában, ahol vécé is volt. Az edényeket és élelmiszereket sem tarthattuk ott, hanem a konyhakredencben, amelyet az elıszobában sikerült nagynehezen elhelyeznünk. Az elıkészületeket pedig vagy az ebédlıben, vagy a kertre nyíló kis erkélyen végeztem. Igen ám, de ez a földszinten volt, a fürdıszoba pedig az emeleten. Így fızés közben kénytelen voltam minduntalan fel- és leszaladgálni a lépcsın. Közben folyton ilyeneket mondogattam magamban: "Só, paprika, hagyma, galuskaszaggató" – nehogy minden egyes kellékért külön kelljen szaladnom.

Nyáron hazajött Béla, Erzsi és Laci is, egy kis idıre eljöttek látogatóba a Somogyi-Tóth lányok is, tehát valóban nagy családnak kellett fıznünk.

Két nagy örömünk volt a nyár folyamán: Erzsikénk letette a képesítıt, és megkapta tanítónıi oklevelét; Béla pedig elvégezte a mőegyetemet, és elnyerte a gépészmérnöki diplomát. Mindketten gyönyörően vizsgáztak. Aztán még külön öröm volt az, hogy Sályi István professzor, aki Budapesten tanította Bélát, maga mellé vette ıt tanársegédnek, hogy együtt munkálkodhassanak az új miskolci nehézipari egyetemen. Tehát Béla megint egészen visszakerülhetett a családi körbe, és állandóan velünk lehetett!

Erzsikét szívesen ott tartották volna a Bogarasi-szılıben, a kis tanyasi iskolában, de neki magasabb tervei voltak. Arra vágyott, hogy mővészi hajlamait kifejleszthesse. Jelentkezett az iparmővészeti fıiskolára, textil szakra; és sikeres felvételi után fel is vették. Hát ez nagy boldogság volt! Csak azt sajnáltuk, hogy Erzsinek ismét el kell mennie otthonról. Hogy hol legyen a lakása Pesten, azon nem kellett sokat töprengenünk: eddig Bélának adott szállást Mici, most pedig szíves örömest elvállalta Erzsit helyette.

A mi lakáshelyzetünkben azonban az ısz folyamán újabb megdöbbentı fordulat következett be: egy másik ávós ırmester kiigényelte a megmaradt négy szobánkat is. Cserébe felajánlotta a saját lakását.

Elmentünk tehát, hogy megnézzük a lakást, mely a Deszkatemetı mellett volt egy földszintes házban. Két szobából, konyhából és egy kis éléskamrából állt a lakás. Se fürdıszoba, se elıszoba. Nagyon elszontyolodtunk, amikor ezt megláttuk. El sem tudtuk képzelni, hogy

45

miképpen férhetnénk mi el öt gyermekünkkel ezen a szoros helyen. Megmondtuk, hogy nekünk felnıtt fiaink és leányaink vannak, hogyan zsúfolódhatnának azok össze egy szobába? Mondtuk a lakáshivatalban is, de hiába; kijelentették, két szobánál többet nem utalhatnak ki nekünk, egyszerően azért, mert nincs lakás.

Ez bizony nagyon elszomorító helyzet volt. De aztán új remény csillant meg elıttünk. Lajcsi meglátogatta Szabadi Józseféket, akikkel együtt jártunk az avasi gyülekezetbe. İk egy megosztott lakásnak az egyik felében laktak, a lakás másik fele pedig üresen állt. Egy ezredes lakott ott a családjával, de ıket kihelyezték Diósgyırbe, és most a honvédség rendelkezett a lakással, de egyik katonatiszt sem akart beköltözni, mert túl nagynak találták a szobákat. Azt ajánlották Szabadiék, kérjük el ezt a lakást. Ez mentı gondolat volt.

Megkértük az ávós ırmestert, hogy szerezze meg nekünk a lakást. Ez némi bürokratikus formalitásokkal járt, mert a honvédségtıl át kellett utalni az államvédelmi rendırséghez, s ebbe beletelt egy-két hét. De úgy látszik, jóindulattal kezelték az ügyet, és kiutalták nekünk a Lévay utcai lakást. Nagy volt az örömünk. Igaz, hogy társbérlet volt, két szoba, egy fél konyha és egy fél spájz; de a nagyobbik szobának volt egy alkóvja, melyet függönnyel elkülöníthettünk, és harmadik szobaként rendeztük be. És milyen öröm volt számomra, hogy ezentúl legalább egy fél konyhám és egy fél spájzom lesz, miután egy félévig nélkülöznöm kellett mindkettıt!

Tehát nem esett túlságosan nehezemre a Csengey utcai lakástól megválni, annál is inkább, mert bár elég jó viszonyban voltunk Árvaiékkal, mégis kissé kényelmetlen érzés volt, hogy csak egy ajtó választ el minket egymástól, és amikor vendégeink voltak, nagyon kellett vigyáznunk, nehogy reakciós vicceket meséljenek – mert az akkoriban nagy bőnnek számított.

November végén nekiláttunk a csomagolásnak – bizony nem volt könnyő a rengeteg cókmókunkat összeszedni – és december második hetében megint felkerekedtünk két teherautóval, és bevonultunk új otthonunkba. Ezúttal még több bútort és lim-lomot kellett a padláson tárolnunk, mint a Csengey utcában. Késıbb ezekbıl a bútorokból stafíroztuk ki a lányainkat.

A szobákban minden centiméternyi helyet ki kellett számítanunk, s így bezsúfoltuk a szükséges bútorokat. Az alkóv lett a mi hálószobánk, az egyik szoba a leányszoba, a másik a fiúk szobája, és egyúttal ebédlı és nappali. Többnyire csak ezt főtöttük, mert a belsı szobában rossz volt a kályha. Azt fájlaltuk, hogy fürdıszobánk nem volt. Mindössze azt tehettük, hogy a szoba sarkában mosdókagylót szereltettünk fel, és elfüggönyöztük ezt a sarkot.

Egyébként a környezettel meg voltunk elégedve, mert közös kert is volt a ház körül, és közel volt a Népkert. Nem kellett elszakadnunk a természettıl.

Két heti lázas munka után karácsonyra már rendbejött a lakás, és amikor Laci és Erzsi hazajött vakációzni, már új otthonunkban ünnepelhettünk.

Ági születése - Laci és Erzsi sikerei - Péter dolgozni kezd

Karácsony után elhozták hozzánk Veronkát és Gábort, mert Arikánk rövid idın belül várta a negyedik gyermekét. Meg is született szerencsésen a kis Ági január 11-én. Nagy volt az öröm. Most meglett a szimmetria a gyermekek között: két fiú, két leány. Kedves, aranyos volt mind a négy, de munka és gond adódott velük bıven.

Veronka és Gábor nálunk maradt a keresztelıig, amit február közepe tájt tartottak. Jól emlékszem még, milyen kedves élmény volt nekünk ez a keresztelı. Szép téli nap volt, csillogó, tündöklı fehér hótakaró borított mindent, és mi vittük a kis babát a kedves kis

46

templomba, ahol Titu maga keresztelte meg a gyermekét. Utána meleg családi együttlét a kis manzárdlakásban.

Az egész gyülekezet szeretettel vette körül Titut és Arikát, sok jó barátjuk volt. De az anyagi helyzetük nem volt könnyő, mert csak segédlelkészi fizetést kapott Titu. Így aztán szívesen elvállalt bármilyen munkát, hogy a családját elláthassa. Nem botránkozott akkor meg azon senki, mert Pilisliget lakói mind szegények voltak – többnyire éppen azért, mert régebben magas állást töltöttek be. Volt úgy, hogy egy volt tábornokkala együtt vágta Titu a fát.

Kellett is a tőzifa, mert igen kemény volt a tél abban az évben. És a kis manzárdlakást nagyon nehéz volt kifőteni, éjszaka mindig kihőlt a szoba. A csöpp Ági is kénytelen volt megedzıdni. Csodálatos módon nem lett semmi baja, szépen, egészségesen fejlıdött és gyarapodott. Rendkívül mozgékony, virgonc kisgyerek volt.

Nekünk is meg kellett edzıdnünk az új lakásunkban, mely északi fekvéső volt. Cserépkályha állt mindkét szobában, de a belsı szobában levı nem volt jó, így többnyire csak az elülsı szobát főtöttük. A mi hálófülkénk valósásos jégverem volt, de azért jól aludtunk dunyhával takarózva. A konyha is hideg volt, mert nekünk csak gázrezsónk volt, Szabadiéké volt a széntüzeléses tőzhely, de nagyon spóroltak a tüzelıvel.

No de végre eljött a szép tavasz, és újból megkezdtük a bükki kirándulásokat. Felfedezı utakra indultunk, és mindig újabb és újabb szépségekkel ismerkedtünk meg, hiszen a Bükk hegység olyan változatos, hogy nem lehet megunni.

Gyermekeink szorgalmasan tanultak, és mindegyikük szép bizonyítványt hozott haza az iskolaév végén. Erzsikénk is megjött Pestrıl, és nagy meglepetésünkre valóságos kis kiállítást rendezett a szobában szép kis akvarelljeibıl. A tanárai elismerték a tehetségét. Az egyik tanár azt mondta: helyes volt, hogy nem kényszerítettük ıt a jobb kézzel való írásra és rajzolásra, mert úgy nem fejlıdött volna ki ilyen szépen a tehetsége. Neki az az adottsága, hogy balkézzel rajzoljon.

Tuki a harmadik gimnáziumot végezte. Már ekkor elhatározta, hogy az erdımérnöki pályát választja. Hiszen mindig rajongott az erdıért, és akármilyen munkára szívesen vállalkozott, csak erdıben legyen. Erzsi is jelentkezett erdészeti munkára, hadd legyen egy kis nyári keresete. Még a kis Péter is felbuzdult, pedig ı csak tizenkét éves volt. Így aztán pár hétre felköltöztek mind a hárman a Létrástetıreb. Ha jól emlékszem, útépítési munkánál segédkeztek.

Péternek is az volt akkor a vágya, hogy az erdımérnöki pályára készülhessen. És valóban, tizenkét éves korától az érettségiig minden nyáron vállalt valami erdészeti munkát, ami éppen adódott. Jó volt ez a gyerekeknek, legalább megerısödtek az üde erdei levegın.

Laci pedig a nyár folyamán letette utolsó vizsgáit Sopronban, mégpedig kitőnıre. Okleveles erdımérnök lett, és szeptembertıl már dolgozott is, egyelıre Putnok környékén. Úgy látszott, hogy családi hivatás lesz nálunk az erdészet, hiszen Évike is az erdészetnél dolgozott, és jól megállta a helyét.

Lajcsi pedig új beosztást kapott abban az évben: építésvezetı lett. Ez a munkakör nagyon érdekelte, mert érdekes és hasznos dolgokkal foglalkozott: erdészeti utak létesítésével, erdészlakok és munkásszállók építésével. Persze ez sok kiszállással járt, sokfelé megfordult az a Nagybaczoni Nagy Vilmos (1884 - 1976), a 2. világháborúban az 1. magyar hadsereg parancsnoka, majd honvédelmi miniszter (1942 - 43), katonai szakíró. Az 1938 - 45-ig terjedı idıszakról írt "Végzetes esztendık" címő, részben önéletrajzi mőve 1947-ben, majd átdolgozva1986-ban jelent meg. b Emlékeim szerint elsı nyári munkámon fıleg bozótirtást végeztünk a Létrástetın, Szlabóczky Pali barátommal és nagyobb répáshutai fiúkkal együtt. Nem emlékszem, hogy Erzsi és Tuki is ott lett volna. Arra viszont igen, hogy reggelire egy bögre fekete pótkávét és nagy darab sós szalonnát kaptunk kenyérrel (Péter megjegyzése).

47

egész megyében, tervezı és szervezı munkát végzett. Nagyon sok emberrel volt dolga, és az emberek, akik a keze alatt dolgoztak, mind szerették és becsülték, mert kiérezték belıle a mélységes emberszeretetet, és látták, hogy mindenkinek a javát akarja. Mindig bizonyságot tett hitérıl és meggyızıdésérıl is, ha arra került a sor; és ezt akkoriban kevesen merték megtenni.

Általában tele voltak az emberek szorongással, félelemmel abban az idıben, a Rákosi-uralom alatt. Állandó nyomás alatt voltak, nem mertek nyíltan beszélni, vagy önállóan kezdeményezni valamit. Nem egész ok nélkül, mert akkoriban voltak a kitelepítések. Rendırségre idézés, letartóztatás is könnyen adódott, ha valakirıl kiderítették, hogy nem híve a rendszernek. Akinek a származása nem volt megfelelı, azt nem vették fel az egyetemre, sıt sokszor a gimnáziumba sem. Igazán valóságos csoda, hogy a mi gyermekeinket mind felvették az egyetemre vagy fıiskolára, ahová vágyakoztak. Persze ez fıleg azért volt, mert jól tanultak.

Laci jó eredményeinek is nagyon örültünk, és bíztunk abban, hogy szépen halad majd elıre az erdımérnöki pályán. De alig dolgozott két-három hónapig, amikor egyszerre csak elvágták az útját azzal, hogy katonai behívót kapott, mégpedig két évi szolgálatra.

Ez nagyon megdöbbentett bennünket, mert rosszindulatot éreztünk belıle; hiszen az egyetemet végzett embereknek általában csak egy évig kellett katonáskodni. Lajcsi megpróbálta kieszközölni, hogy felmentsék Lacit erdészeti munkájára való tekintettel, de hiába. Szegény Lacinak át kellett esni az újonc idıszak minden nehézségén és keservén. A sárban, hóban végzett nehéz gyakorlatok eredménye az lett, hogy mellhártyagyulladást kapott.

Ennek a betegségnek is lett azért valami jó következménye: amikor felgyógyult, irodában alkalmazták, és mivel szépen írt és rajzolt, ott is tartották. Arra is igénybe vették, hogy vizsgára készítse elı azokat a tiszteket, akiknek nem volt meg az iskolai képzettségük. Így mégis csak könnyebbedett egy kissé a sorsa a többi újoncéhoz képest.

Nagyon fájlaltuk, hogy Lacinak ilyen messzire kellett kerülnie tılünk. Lestük-vártuk mindig a leveleit, de ezek gyéren jöttek, és nem voltak valami vidámak. Haza csak igen ritkán jöhetett, mert akkoriban nem osztogatták olyan könnyen katonáéknál a kimenıt, mint manapság.

Konfirmáció, érettségi, eljegyzés - Operaelıadás Kékmezın

1953 tavaszán egymást érték családunkban az ünnepi alkalmak. Az egyik Péter konfirmációja volt a Hunyadi-utcai evangélikus templomban. Szép ünnepség volt, és örömmel vettünk azon részt mindnyájan, mert valóban minden okunk megvolt arra, hogy örüljünk Péter értelmi és lelki fejlıdésének.

Még egy másik alkalommal is összegyőltünk ott az evangélikus templomban: amikor Lajcsit beiktatták a gyülekezet felügyelıi tisztségébe. Ettıl kezdve tíz éven át töltötte be ezt a tisztet, és ezalatt igyekezett elevenebbé, bensıségesebbé tenni a gyülekezeti életet.

Erzsi már a második évét végezte akkor a fıiskolán, Tuki pedig érettségire készült. Szorgalmasan tanult, de a vizsga elıtti szorongás nagyon megviselte. Amikor a szóbeli érettségi napja felvirradt, Tukikánkat szörnyő izgalom vette elı. Folyton csak azt hajtogatta: "Meg fogok bukni, meg fogok bukni". Engem is eltöltött a szorongás, amikor útra bocsátottam ıt; feléledt bennem a saját érettségim emléke.

Déltájban hazaérkezett Tuki, és szomorú arccal, elhaló hangon így szólt: "Anyukám, … igazságtalanok voltak a tanárok!" "Jaj Istenem, csak nem buktattak meg?" szóltam ijedten.

48

"Nem, hanem kitőnı lettem, pedig nem érdemeltem!" nyugtatott meg a huncut Tuki. Így aztán feloldódott a feszültség, és nagy volt az örömünk.

Júniusban Erzsi is letette a vizsgáit a fıiskolán, és hazajött vakációra. De elızıleg bejelentette nekünk, hogy Jenıkével szeretnék hamarosan megtartani az eljegyzésüket. Nem volt ez újkelető dolog, hiszen Jenıke kiszemelte magának élettársul Erzsikét már hosszú évekkel ezelıtt; és ezt meg is mondta, amikor Erzsi még csak tizennégy éves volt. Ez kissé túl korai volt; természetes, hogy Erzsi akkor még nem tudott dönteni, és a serdülés éveiben inkább elhúzódott Jenıkétıl. Jenıke nagyon ragaszkodott a családunkhoz, és gyermekeink szinte fogadott testvérüknek tekintették, pedig viszonylag kevés idıt tölthetett családi körünkben.

Amióta Erzsi pesti diáklány lett, többször találkoztak egymással, és mindig jobban közeledtek egymáshoz; végül Erzsi elfogadta Jenıke mély és komoly szerelmét, és kimondta az igent.

Csendben, szők családi körben tartottuk meg az eljegyzést; eljött természetesen az édesapa – aki akkor még aktív lelkész volt Radostyánban – második feleségével, Piroskával, és kicsi lányukkal, Évikével. Bensıséges családi együttlét keretében húzták az édesapák a fiatalok ujjára a győrőt, és imádkoztunk, hogy az Úr áldja meg közös életútjukat.

Erzsi azon a nyáron mővésztelepre ment néhány hétre, hogy képezze és fejlessze magát a mővészetben. Tuki és Péter pedig megint az erdészetnél vállalt nyári munkát. Elıbb útépítésnél dolgoztak, azután pedig Kékmezın töltöttek néhány hetet.

Ez emlékezetes idıszak volt, mert egész kis Samu-társaság győlt ott össze. Somogyi-Tóth Zsuzsi és Eszter, Zelenka Tibor és még többen a pesti és miskolci Samuk közül vállalkoztak az erdei munkára. Nyolcan voltak összesen ebben a kedves és vidám társaságban, és úgy érezték, mintha valami remek nyaralásban lenne részük. Az idillikus környezetben épült kis kékmezıi munkásszállásban laktak; egy derék szakácsnı gondoskodott egyszerő, de tápláló kosztjukról. Reggel korán keltek, és napi nyolc órát dolgoztak. Munkájuk fıleg csemetekapálásból állt.

Estefelé, mikor befejezték a munkát, következett a nap legszebb része: a pihenés és szórakozás. Talán Főr Évának, aki a pesti zeneakadémia növendéke volt, támadt az az ötlete, hogy szerkesszenek egy operát. Egyesült erıvel sikerült is kieszelniök egy romantikus történetet; az énekbetéteket különbözı híres operaáriákból lopkodták össze. Esténként mindig azzal szórakoztak, hogy gyakorolták, próbálgatták az elıadást. Péter, aki a legfiatalabb volt, egy öreg szakállas ırgrófot játszott, aki, mint zord apa nem engedte meg leányának, hogy férjhez menjen szerelméhez, egy erdészhez. Ebbıl aztán tragédia lett.

Amikor Mária – aki akkor még Pirinyó névre hallgatott – kiment Kékmezıre a húgait meglátogatni, elıadták az operát az ı tiszteletére, mert éppen születésnapja volt. Késıbb meg egyszer az erdıigazgató is meghallgatta az elıadást, és nagyon dicsérte. Annyira beleélték magukat gyermekeink az operai hangulatba, hogy jó ideig csak operastílusban beszéltek egymással. Még a nekem írt levelét és ilyenformán kezdte Tuki: "Üdv néked, anyám!"

Amikor vége lett a nyárnak, szétoszlott a társaság, kiki ment a maga tanulmányait folytatni. Tukikánktól meg kellett válnunk, mert elindult a soproni egyetemre, és elkezdte erdészeti tanulmányait. Erzsi pedig harmadéves lett az iparmővészeti fıiskolán, és az a megtiszteltetés érte, hogy megtették demonstrátornak, ami egy kis fizetéssel is járt.

Most már gondoskodnunk kellett a kis menyasszony stafírungjáról is. Nagyon szerény kelengyét tudtunk csak beszerezni, mert szőkiben voltunk a pénznek. De a legszükségesebb ágynemőt, porcellán-készletet, törölközıket, abroszokat azért összeszedtük lassacskán. Januárra terveztük az esküvıt.

49

Erzsiék esküvıje - Balatoni nyaralás - Kati születése

Január 30-a volt az a nevezetes nap, amikor Erzsi és Jenı örök hőséget fogadott egymásnak. Egyszerő, de meleg és bensıséges hangulatú esküvı volt. A mi kis Dankó Pista utcai imatermünkben ment végbe az esketés. A gyülekezet énekkara szép énekkel köszöntötte az ifjú párt, azután az idısebb Jenı, Jenıke

édesapja szólt hozzájuk, olyan meleg közvetlenséggel, ahogy mindig szokott, és végül megáldotta ıket, hogy Isten áldásával induljanak neki közös életútjuknak.

A kis városi lakásban nem rendezhettünk olyan nagy lakodalmi vendégséget, mint valamikor Arika esküvıjén, de így is voltunk huszonöten. Igen jó volt a hangulat.

Másnap reggel Erzsiék nászútra indultak. Különleges nászút volt: sível a vállukon indultak útnak, és többi gyermekeink mind elkísérték ıket. Zord téli idı volt, -11 fok. De ık vígan kapaszkodtak fel síléceiken a Létrás tetıre, és onnan Jávorkútra. Az ottani erdészcsaládnál kaphattak Erzsiék néhány napra szállást. Napközben sível járták a szép havas erdıt, este aztán melegedtek a jól főtött szobában.

Gyorsan letelt ez a pár pihenınap, és az ifjú pár elindult Budapestre a farkasréti lakásba, ahol Jenıke a nénikéjével és nagymamájával lakott. Erzsikénk folytatta fıiskolai tanulmányait, megmaradt kis diáklánynak, de ezenkívül elkezdte háziasszonyi mőködését is. Nem volt könnyő dolga, mert Ilonka néni éppen abban a hónapban kórházban feküdt trombózissal, s így Erzsinek kellett a 80 éves nagymama diétás kosztjáról gondoskodnia. A fızés nem volt nagy élvezet, mert igen kemény volt a tél, és a konyhájuk valóságos jégverem volt.

No de végre eljött a tavasz, kizöldült, kivirult minden. Most már élvezhették Erzsiék a szép kertet, ahol virágruhába öltöztek a mandulafák. Legjobban szerette Erzsi a kert végében emelkedı vadregényes sziklacsoportot, oda szeretett kiülni tanulni, közben gyönyörködött az eléje táruló panorámában. Szép volt a Sas hegy, csak az hiányzott Erzsinek, hogy nincs rajta erdı. Már akkor eltervezte, hogy majd olyan függönyöket készít az ablakokra batikolással, amelyeken lombos fák zöldellnek. Ezt késıbb meg is valósította, így varázsolt erdıt a Sas hegyre.

Nálunk, Miskolcon is gyönyörő volt a tavasz. Élveztük a hosszú tél után, és megint elkezdtük bükki kirándulásainkat. Közben terveket szıttünk a nyári vakációra. Lajcsinak az a gondolata támadt, hogy menjünk a Balatonhoz nyaralni. Igaz, hogy nem voltunk bıviben a pénznek, így csak egy hétre ütemeztük be. Béla beutalást kapott szakszervezeti üdülésre, mégpedig Széplakra, mi pedig Siófokra szándékoztunk menni, hogy közel legyünk hozzá. Lakótársunknak, Szabadi Józsefnek a nıvére Siófokon lakott, és hajlandó volt nekünk egy szobát kiadni. Igen ám, de mi elvállaltuk egész nyárra Veronka és Gábor gondozását, mivel Arika július végére várta ötödik gyermekét. Természetesen ıket is magunkkal vittük a Balatonhoz. Tehát csak úgy tudtunk elhelyezkedni, hogy elvittük Tuki sátrát, amely voltaképpen kétszemélyes, de Lajcsi Tukival és Péterrel azért elfért benne. Én pedig Évikével,

50

Veronkával és Gáborral a szobában aludtam. A házzal szemben volt egy kis liget, ott állították fel a sátrat.

Az idıjárás nem volt nagyon kedvezı; esıt, szelet és zivatart is kaptunk a hét folyamán. De azért, amikor csak lehetett, fürödtünk. Amikor nem lehetett fürdeni, sétáltunk, kirándultunk; sokat ért már maga az is, hogy gyönyörködhettünk a Balaton szépségében. A gyerekek legjobban élvezték a tihanyi kirándulást, amikor megnéztük a tihanyi apátsági templomot, és azután végigjártuk a tihanyi félsziget fennsíkját, megcsodáltuk annak különleges növényzetét, és az ıskori vulkáni tevékenységbıl visszamaradt gejzírkúpokat. A kis Gábort legjobban a fő között futkározó gyíkok érdekelték.

Július második felét már itthon töltöttük, sétálni és kirándulni vittük Gábort és Veronkát. Veronka akkor már kijárta az elsı elemit; sajnos nem tanult meg szépen írni, ezért a vakációban is gyakoroltattuk vele az írást. Gábor augusztus elsején töltötte be hatodik évét, tehát neki is készülnie kellett iskolai pályafutásának megkezdésére.

Július 27-én távirat érkezett azzal az örömhírrel, hogy szerencsésen megszületett a kis Kati. Nagy feladatot rótt Ariékra az öt gyermek, de ık örömmel vállalták a sok munkát, az anyagi nehézségeket, mert annyi kedvesség, friss eredetiség volt a gyerekekben, olyan érdekes volt mindegyiknek a fejlıdését, egyéniségüknek a megnyilvánulását megfigyelni, hogy az mindig újabb és újabb élményekkel gazdagította Arika és Titu életét. Nem hiába mondta egyszer a kis Ági hároméves korában: "Anyuka, te sohasem lehetsz szomorú, mert annyi gyereked van, mint a szemét!"

Keresztelı, eljegyzés, esküvı

Az 1954. év ıszén egymást érték a családi események. Szeptember elején került sor a kis Katika keresztelıjére. Megint összegyőlt a család Arikáék pilisligeti otthonában, és együtt vonultunk be a szép kis templomba, ahol Titu maga keresztelte meg gyermekét. Nagyon helyes, formás, virgonc kisbaba volt Kati.

Ariéknál 1955-ben, Kati Ari ölében

Én aztán pár napig Pilisligeten maradtam, de nem sokáig, mert a következı családi esemény Laci és Mária eljegyzése volt. Régóta tudtuk már, hogy ık egymáséi lesznek. Szívfájdalmak és érzelmi válságok után jöttek végre tisztába egymással, és mi Lajcsival nagyon örültünk, mikor ezt megtudtuk, mert igen nagyon szerettük a kis Máriát és az egész Somogyi-Tóth családot.

Szők családi körben tartottuk meg az eljegyzést Somogyi-Tóthék otthonában. Külön érdekessége volt ennek az eljegyzésnek az, hogy nemcsak a vılegény, hanem a menyasszony is katonai uniformist viselt. Abban az idıszakban ugyanis az egészségügyi dolgozóknak fél éves katonai szolgálatot kellett teljesíteniük – nemcsak a férfiaknak, hanem a leányoknak is; így Máriának is, mint gyógyszerésznek, be kellett vonulnia a laktanyába.

Esküvırıl még egyhamar nem lehetett szó, mert Lacinak még októberig katonai szolgálatot kellett teljesítenie, azután pedig meg kellett találnia a neki való új munkateret az erdészetben.

51

Ezen az ıszön Tuki már másodéves lett a soproni egyetemen. Ekkor került oda Somogyi-Tóth Eszter is, mint elsıéves. Ha nem is járt egy évfolyamra Tukival, azért mégis sokat voltak együtt, és együtt is laktak. Hiszen gyerekkoruk óta bensı barátnık voltak.

Péter pedig megkezdte gimnáziumi pályafutását a Földes Ferenc gimnáziumban. Már az elsı évben meggyızıdtünk arról, hogy kiváló tehetsége van a matematikához és fizikához. Elkezdett olyan könyveket olvasni, melyek az atomfizikáról szólnak népszerő stílusban. Fizika szakkörbe is járt, és ott egyszer elıadást tartott az atom szerkezetérıl, és nagy sikert aratott.

De nemcsak fizikával foglalkozott; érdekelte ıt a természettudomány minden ága. 1954 tavaszán a MTESZ keretében egy hidrológiai tanfolyamot indítottak, és ezen Lajcsi bíztatására Péter is részt vett. Persze ı volt az egyetlen általános iskolás a hallgatók között. Az egyetemen tartották az elıadásokat többször hetenként a délutáni órákban. Péter hőségesen eljárt, és szorgalmasan jegyzett; volt több száz oldalnyi jegyzete. És ısszel, amikor már gimnáziumba járt, ı is jelentkezett a vizsgára. Úgy tudta átvenni azt a nagy anyagot, hogy a gimnáziumi tanárai észre se vették, nem volt hiány az iskolai tanulásában sem. És le is tette a vizsgát nagyon szépen. Ketten lettek jelesek: ı és a hidrológiai egyesület titkára.

Októberben Laci végre búcsút mondhatott a katonaságnak, és a kétévi katonai szolgálat után visszatérhetett a civil életbe – és a családi otthonba. Boldogok voltunk, hogy megint köztünk élhetett, és a miskolci erdıgazdaságnál dolgozhatott. Mária egy miskolci gyógyszertárban dolgozott, így gyakran találkozhattak.

Nagy fordulat állt be Évikénk életében is ezen az ıszön. İ is megtalálta élete párját. Pedig már-már azt gondoltuk, hogy ı megmarad velünk. Szorgalmasan dolgozott az erdészetnél, meg is becsülték a munkáját; itthon is segédkezett a házi munkában, amennyire ideje engedte. Esténként bibliakörbe járt, voltak kedves, hívı barátnıi, akikkel együtt munkálkodott. Mindenütt hőségesen, önzetlenül végezte a munkáját. Tartalmas volt az élete, és mégis – láttuk rajta, hogy hiányérzete van. Amikor húgai férjhez mentek, Laci vılegény lett – akkor, ha nem is mutatta, mégis ott volt a szívében a fájó érzés, hogy ı még nem talált olyan társat, akivel egész életét megoszthatná.

Mindez megváltozott, amikor Arikáéknál Pilisligeten Titu barátjával, Vikár Gyurkával megismerkedett. Mély vonzalom támadt mindkettıjük szívében, és mikor október közepén, éppen Évike születésnapján, Gyurka meglátogatott minket, és ık kettesben kirándultak a színpompás ıszi erdıbe – elhatározták, hogy egymáséi lesznek, és nemsokára megkezdik közös életútjukat.

Az esküvıt karácsonyra tervezték. Addig még sok mindent kellett elintézni. Elıször is igyekeztünk valami kis kelengyét összeszedni. Nem is volt könnyő, hiszen az év elején ment férjhez Erzsi, s így egy éven belül két lányunkat kellett kistafíroznunk. De hát Évi dolgozó és keresı nı volt, így az ı szerény fizetésébıl, és abból, amit rá tudtunk szánni, mégis csak meg tudtuk szerezni a legszükségesebb dolgokat.

Megoldást kellett még találnunk arra a problémára, hogy hol lakjanak. Gyurka – aki kertészeti fıiskolát végzett – Kecskemét mellett egy állami gazdaságban dolgozott, paradicsomnemesítéssel foglalkozott. A fizetése nagyon szerény volt. Ennek az volt az oka, hogy még nem régen dolgozott ott, mivel elızıleg néhány évig teljesen az evangelizáló munkának szentelte az idejét. Egész lelkét betöltötte az a törekvés, hogy Isten országát szolgálja, mert erre kapott indíttatást. Kecskeméten és a környezı tanyavilágban végezte a szolgálatát. De amikor a "laikusokat" kirekesztették az egyházi szolgálatból, kénytelen volt visszatérni szakmájához, a kertészethez.

52

Elhatározták Évivel, hogy egyelıre valami albérleti szobát próbálnak szerezni Kecskeméten. Igen ám, de még azt is el kellett intézni, hogy Évikét az erdészet áthelyezze Kecskemétre. Ez is sikerült, s így most már semmi akadálya sem volt annak, hogy megtartsák az esküvıt. December 27-re, a mi házassági évfordulónk napjára ütemeztük be.

A szerény kis kelengye együtt volt, de arra már nem jutott pénzünk, hogy menyasszonyi ruhát csináltassunk Évinek. Megint a jó barátnıhöz, Mártihoz kellett folyamodni, hogy kölcsönadja a saját csinos, magyaros stílusú menyasszonyi ruháját, amelyben Erzsi is esküdött. Gyurka pedig kölcsön kérte Jenıke Bocskai-ruháját. Erzsi tréfásan megjegyezte: "hogy csodálkozhatnak ezek a ruhák, hogy most megint esküsznek!"

Eljött az esküvı napja. A kölcsönruhákban is szép volt a fiatal pár, fıleg azért, mert sugárzott mindkettıjükrıl a boldogság. Pestrıl már karácsonykor egybegyőltek a gyermekeink, csak Ariék jöttek késıbb, mert Titunak szolgálata volt, és persze a gyermekeikkel akarták tölteni a karácsonyt. A gyerekek közül csak a kis Ágit hozták magukkal az esküvıre.

A polgári esküvı után az avasi gyülekezeti teremben győltünk össze, hogy részt vegyünk az ünnepélyes, bensıséges hangulatú egyházi esküvın, ahol Titu áldotta meg az ifjú párt, miután komoly útravalóval látta el ıket az Ige alapján.

Az esküvıi vacsorán megint körülbelül 25-en voltunk, mint Erzsiék esküvıjén. Persze Mici és Klári is velünk volt, és mindnyájan együtt örültünk Évikénk boldogságának.

Másnap az új pár nászútra indult – persze ık is a Bükkbe, hasonlóan, mint Erzsiék, mégpedig Pénzpatakra, az ottani erdészeti üdülıbe. Ott töltöttek egy pár napot a szép havas téli erdıben. Amikor visszajöttek, már indulnia kellett az egész társaságnak, mert letelt a vakáció.

Akkor döbbentem rá, hogy egyszerre fog elutazni mind a négy lányom. Mondtam a kicsi Áginak: "Látod Ágikám, most mind a négy lányom elmegy, legalább te maradj itt, hogy ne legyek szomorú!" – "Jól van nagymama – mondta a jószívő kis Ági – itt maradok nálad, nem megyek Pilisligetre!"

Nálunk is maradt egész télen, és szórakoztatott bennünket kedves csacsogásával, eredeti ötleteivel. Tavasszal aztán András váltotta fel Ágit. İvele is sok örömünk volt.

Sok kisunoka töltött szép napokat Miskolcon a nagyszülıknél. Itt Gábor és András épít, Ági pedig Irénke papagáját tanítja beszélni.

53

Lajcsi nyugdíjba megy - Tuki betegsége - Laciék esküvıje

Eseménydús volt az 1955-ik év. Azzal kezdıdött, hogy Lajcsinak megnehezült a helyzete az erdészetnél. A munkája ellen nem tehettek kifogást, mégis azt tapasztalta, hogy próbálnak egy bizonyos nyomást gyakorolni rá. Már az elızı évben az a méltánytalanság érte, hogy nem részesítették ıt prémiumban, pedig a munkájának kiváló eredményei folytán járt volna neki. Most pedig az erdıigazgató behívta ıt külön beszélgetésre, és azt kívánta tıle, hogy ne beszéljen többé a munkásoknak Krisztusról. Ezt Lajcsi természetesen nem tudta megígérni. Amikor a munkások bizalommal feltárták elıtte problémáikat, életük nehézségeit, nem tehetett mást, mint hogy rámutatatott az egy szükséges dologra.

Elkészülhetett arra, hogy gyengébben fizetett munkakörbe teszik. De erre nem volt hajlandó; elhatározta, hogy inkább beadja nyugdíjaztatási kérvényét. A jogosultsága megvolt rá, hiszen 61-ik évében járt.

Kicsit elszomorodtam, mikor elhatározását közölte velem. Hát így elrepült az idı? Petıfi szavára kellett gondolnom: "Elhull a virág, eliramlik az élet". Lajcsi, aki még tele volt életerıvel, munkakedvvel, hajlandó nyugdíjas, öreg bácsivá válni? – De Lajcsi megnyugtatott, hogy esze ágában sincs pihenni, hanem éppen azért megy nyugdíjba, hogy szabadon munkálkodhasson, a saját elgondolása és meggyızıdése szerint, a haza és az emberiség javára.

A nyugdíjat elég szőkre szabták, 1240 Ft volt egy hónapra. De akkor még nem korlátozták a nyugdíjasok mellékkeresetét havi 500 Ft-ra, s így nyugdíjas életének elsı két évében elég szépen keresett Lajcsi különbözı hasznos tervezésekkel.

Azon a tavaszon váratlanul igen súlyos megpróbáltatás szakadt ránk. Tukit nagyon megviselte a félévi vizsgák sok izgalma. Errıl tudomásunk volt, de azt csak késıbb tudtuk meg Eszter levelébıl, hogy Tuki valóságos idegösszeroppanásban szenved. Ez nagyon megdöbbentett bennünket, és Lajcsi azonnal Sopronba utazott, hogy hazahozza szegény kis Tukikánkat. Esztert is hazavitte a szüleihez, mert az ı idegei sem voltak teljesen rendben, de távolról sem volt olyan rossz állapotban, mint Tuki.

Szinte fel sem tudtam fogni, hogyan kerülhetett ilyen lelkiállapotba a mi máskor olyan vidám, friss, tevékeny kislányunk. Csüggedten, szomorúan nézett maga elé, semmihez sem volt kedve. Az orvos beutalta az ideggyógyászatra, ott is tartották néhány hétig, és bíztattak, hogy nemsokára megint munkaképes lesz.

Nagyon keserves idıszak volt ez. Persze, amikor csak lehetett, látogattuk Tukit. Amikor nem volt látogatási idı, úgy találkoztunk, hogy találkozót beszéltünk meg a kórházkert kerítésénél. Odáig elsétálhatott Tuki.

Lassan, lassan aztán javulni kezdett az állapota, május elején hazaengedték. De vizsgázásról szó sem lehetett. Tehát elveszítette a félévet, és még a következıt is, mert ısszel nem lehetett pótolni a második félévet.

Májusban már erısen készültünk Laciék esküvıjére. Ez sem ment izgalom nélkül, mert Máriát elıször nem akarták elengedni Borsod megyébıl, mivel gyógyszerészhiány volt. Végül nagy nehezen sikerült kieszközölni, hogy Budapesten kapjon állást, és Laci is Budapestre kerülhessen az erdészeti központba. De ez a huzavona annyira megviselte Mária idegeit, hogy idegnyugtatókat rendeltek neki, és táppénzre vették.

Végül mégis sikerült itt Miskolcon megtartani a polgári esküvıt, és azután Pesten az egyházit. Május 15-én volt ez a nagy nap. De mivel Mária táppénzen volt, nem lehetett szó arról, hogy templomban esküdjenek; Somogyi-Tóthék lakásában, szők családi körben ment végbe az

54

ünnepség, Titu áldotta meg az ifjú párt, és az Ige tanításával indította ıket útnak a házaséletbe. Utána közös ebéd, és meleg családi együttlét következett.

Az esküvın persze Éviék is részt vettek, azután visszamentek Kecskemétre. Tuki Bélával otthon maradt; Béla kivitte ıt az újonnan vásárolt motorbiciklijével a Bükkbe, hogy szórakoztassa.

Éviéknek az volt a problémájuk, hogy nem volt kedvük Kecskeméten maradni. Igaz, hogy Évi jó beosztást kapott az ottani erdıhivatalban; szakelıadónak tették meg, és lakást is adtak nekik. Részt vettek a gyülekezeti életben, és volt néhány jó barátjuk. De Évike nem érezte otthonosan magát a poros alföldi városban. Arra vágyott, hogy vagy Miskolcra kerülhessenek, vagy Pestre.

Miskolcon nem kínálkozott Gyurkának való állás, de Budapesten a Fıvárosi Kertészeti Vállalatnál végül sikerült megfelelı munkahelyet találnia. A lakáskérdés is megoldódott, mert hiszen Katónak, Gyurka édesanyjának megvolt a háromszobás lakása a Baross utcában, éveken át albérlıkkel benépesítve, de éppen ezen a tavaszon költöztek ki az albérlık, s így felszabadult a lakás.

Évikének is ígértek állást a budapesti erdészeti központban, de ez még egyelıre függıben maradt, mert Kecskeméten igen nagy szükség volt az ı munkájára, s így még ıszig ott kellett maradnia. Pedig ı ekkor már szíve alatt hordta elsı gyermekét, szeptember végére várta.

Így adódott az a helyzet, hogy Gyurkának már nyár elején el kellett foglalnia pesti állását, Évi pedig egyedül maradt a kecskeméti lakásban. Csak hétvégeken találkoztak, vagy Évike utazott Pestre, vagy Gyurka Kecskemétre.

Június végén meg is látogattam Évikét, és néhány napot együtt töltöttünk. A körülményekhez képest elég csinosan berendezték két kis szobából és konyhából álló otthonukat – a régi szilvási nagy vendégszobai bútorokat kapták meg – de azt is láttam, hogy ezt a lakást nem olyan nagy kár otthagyni, mert elég primitív az egész épület, a környezet pedig nem vonzó, mert egyik oldalon a konzervgyárra, másik oldalon a temetıre nyílik a kilátás. De hát ez csak átmenet volt; most már boldogan szıtték a terveket a pesti életre és a kisbaba megérkezésére.

Jánoska és Klárika születése - Kettıs keresztelı

Kimondhatatlan boldogság volt, amikor megjött Pestrıl a hír, hogy szerencsésen megszületett a kis Jánoska, szeptember 21-én. Nem volt könnyő szülés, de Évike hısiesen viselkedett. A Bethesda kórházban ment végbe a szülés, ott nagyon gondos kezelésben és ápolásban részesült Évi.

Akkor még alig volt pár napja, hogy a Baross utcai lakásba beköltöztek. Mielıtt még Évi Kecskemétrıl Pestre jött, Kató szépen rendbe hozta a lakást, ami igen nagy dolog volt, mert még az ostrom óta maradtak egyes sérült helyek a lakásban, és az albérlık se nagyon kímélték a saját lakrészüket. Tehát kımővesmunkára, festésre és különbözı javításokra volt szükség. Ráment egy balatoni teleknek az ára. Ezt Gyurka az édesapjától örökölte, és most kénytelenek voltak eladni.

Évi Jánossal 1956-ban

Amikor én Pestre utaztam, még mindig hátra voltak az utolsó simítások. Igyekeztünk teljesen rendbe hozni a lakást, hogy mire Évi a kórházból hazajön, szép, kellemes otthon várja. Úgy is lett. És amikor Erzsike eljött látogatóba, és megszemlélte az újjávarázsolt lakást, és a

55

hálószoba sarkában a kis kosárbölcsıt, és benne a pici Jánoskát, kijelentette: "Milyen szép a lakás! És jól tettétek, hogy ilyet is terveztetek bele!" – Már tudniillik egy ilyen kis Jánoskát!

Amíg Évi gyenge volt, ott maradtam, és segítettem a háztartást ellátni, és a kicsikét gondozni. De aztán hazautaztam, hiszen otthon is sok tennivalóm volt. Tanítványaim is voltak, a házbeli gyerekek, akiket részint németre, részint franciára tanítottam.

Október közepén azonban ismét Pestre kellett utaznom. Király Mama súlyos kétoldali tüdıgyulladást kapott, és Klári arra kért, hogy segítsek neki az ápolásban, hiszen ı az iskolát nem hagyhatja ott. Elutaztam tehát Pestszentlırincre, nagy aggodalmak között. Ha valaki 93 éves korában kétoldali tüdıgyulladásban szenved, az nem tréfadolog!

De amikor megérkeztem, már a javulás útján volt Mama. Az orvos büszke is volt rá, hogy egy 93 éves nénit meg tudott gyógyítani. Hála Istennek, szívós szervezete és aranyos kedélye volt Király Mamának. Így már nem kellett aggódnunk és rettegnünk, csak azon kellett lennünk, hogy erısödjék, és újból talpra állhasson. Kedves és kellemes kötelesség volt az ı gondozása.

Király Mama családi körben 1952-ben Lırincen

És amikor már éppen elhatároztam, hogy egy-két nap múlva haza utazom, megkaptuk az örömhírt hozó sürgönyt, hogy megszületett Arika Klárikája! A szülés nagyon gyorsan és könnyen ment. A Bábaképzı Intézetben már jól ismerték Arikát, szinte törzsvendégnek tekintették. És alighogy egyet pihent a szülés után, már hozták neki az ápolónık a könyveket, mert tudták, hogy ı ilyenkor, mikor gyermekágyban fekszik, át szokta magát adni az olvasás gyönyörének – mert máskor nem ér rá. Akárcsak én hajdanában.

Egy rövid látogatást tettem Arikánál a szülészeten, és megnéztem az édes kicsi Klárikát, azután hazautaztam, örvendezve, hogy pesti utam, ami nagy szomorúsággal indult, ilyen jó véget ért.

Késıbb mesélte Klári, hogy amikor Mama már talpra állt, az orvos megengedte neki, hogy egy kicsit kimenjen a kertbe friss levegıt szívni, mert az jót tesz a tüdınek. Mikor aztán Klári délután hazajött az iskolából, mit látott? Azt, hogy Mama gereblyével a kezében győjti rakásba a lehullott száraz leveleket. "Hogy tehetsz ilyet, Mama?" – kérdezte szemrehányólag Klári. "Hát a doktor azt mondta, hogy kimehetek friss levegıt szívni. De az nekem unalmas, hogy csak lélegzéssel töltsem az idıt, akkor már csinálok valami hasznosat." Ilyen volt ı, életeleme volt a munka.

Arika, mikor a szülészetrıl elbocsátották, nem ment haza Pilisligetre, hanem egy ideig a Tóth-szülıknél maradt. Katikát már elızıleg is Berta nagymama gondozta, a többieknek meg – úgy emlékszem – Pilisligeten akadt gondozója.

56

Az a kedves terv alakult ki, hogy rendezzünk kettıs keresztelıt, akkor nem kell az egész nagy családot Pilisligetre utaztatni. Így is lett. Jánoska, aki már majdnem két hónapos, "nagy" gyerek volt, megvárta Klárikát. November második felében Éviék szép, újonnan berendezett otthonában győlt össze a család, ott keresztelte meg Domján János, a külsı Józsefváros lelkésze a két kis apróságot. Péterünknek jól esett, hogy ıt kérték meg Ariék, hogy vállalja a keresztapai tisztet. Tizenhat éves sem volt még, de ı lett a kis Klárika keresztapja.

Klári és János késıbb is jó barátok

Karácsonykor Laciék jöttek el hozzánk. Akkor már boldogan várták elsı gyermeküket, februárban kellett megérkeznie.

Király Mama halála - Márti születése - Selmeci utazás

A súlyos betegség után Király Mama egészsége szépen helyreállt, éppen úgy tevékenykedett, mint azelıtt.

Egy hideg zimankós februári napon Erzsi és Jenı kiment Lırincre Mamát és Klárit meglátogatni. Mama sütött, fızött, jó ebéddel vendégelte meg Erzsiéket. És mikor Erzsiék panaszkodtak a rendkívüli hideg, zord téli idıjárás miatt, akkor Király Mama egy szép német verssel vigasztalta ıket, amelyet ı még az iskolában tanult, és amelynek az alapgondolata az, hogy a legszigorúbb tél után is eljön a tavasz, a nagy bánat után is eljön az öröm.

Másnap egyszerre csak rosszul lett Mama, összeesett. Az orvos agyvérzést állapított meg. Rögtön bevitték a kórházba, ott már nem tért magához, másnap beállt a halál.

Voltaképpen szép halála volt, de nekünk azért nagy szomorúság volt, mikor a táviratból megtudtuk a gyászhírt. Felejthetetlen nekünk, és egyúttal példaadó is az ı tevékeny élete, derős lénye, gyermeki vidámsága. Pedig sok bánat és szenvedés érte hosszú életútján, de ı hittel és bizalommal fölibe tudott kerülni a bajoknak és bátran szembenézett a nehézségekkel, mindig megırizte kedélyét. Lajcsi elutazott a temetésre, amelyen igen sokan vettek részt, fıleg a Pesten élı régi selmeciek.

Laciék is készültek a temetésre menni, de Máriára egyszerre csak rájöttek a szülési fájdalmak, be kellett vonulnia a kórházba. És a délután folyamán szerencsésen meg is született a kis Márti. Estefelé Laci már beállított a hírrel a lırinci otthonba, ahol még együtt ült a gyászoló rokonság. Temetés és születés, vég és kezdet, bánat és öröm ugyanazon a napon! Az élet nem áll meg4.

Tuki azon a télen ismét folytatta a tanulmányait a soproni egyetemen, miután két félévet veszített a betegsége miatt. De azalatt sem maradt tétlen; nyáron Laci mellett végzett erdészeti munkát Baja környékén; ısszel pedig Lajcsinak segített a rajzolásban, amikor az olimpiai bajnokok edzıtáborának a parkját tervezte. Közben visszanyerte régi életkedvét. Most egy évfolyamba került Eszterrel, mert ı is már másodéves lett közben.

Erzsikénk az utolsó évfolyamot végezte az iparmővészeti fıiskolán, készült a vizsgáira. Diplomatervként egy szép textilmintát tervezett, mely a vizek életét stilizálta.

A húsvéti vakációban megint kedves családi összejövetelre utaztunk Pestre: Márti keresztelıjére. Titu végezte a keresztelést Somogy-Tóthék otthonában, hiszen Laciék is ott

57

laktak. Szép kis szıke, fehérbırő baba volt Márti, és jól fejlıdött. Három kis csecsemı unokánk volt akkor, hiszen egy féléven belül született meg Jánoska, Klárika és Mártika.

Arika 29 éves volt, amikor Klárika, a hatodik gyermek megszületett. Mindegyik gyermek születése újabb örömet jelentett, de Arika szervezetét azért megviselte a sok szülés. Fáradékony, sápadt és vérszegény volt, ezért erısítı injekciós kúrát és pihenést rendeltek neki. Az egyház mátrai üdülıjében pihenhetett három hétig, és a jó hegyi levegın meg is erısödött valamennyire. Ezalatt én vállaltam a háztartást és a gyerekeket. Veronka Pestszentlırincre került Klárihoz, csak az öt kisebb gyerek maradt otthon, ezekkel is volt éppen elég munkám és gondom. Most a magam bırén tapasztaltam meg, hogy milyen fárasztó élete van Arikának abban a pilisligeti lakásban. Az emeleten voltak a szobák, külön épületben a konyha, és a pincében az éléskamra. Így a háztartás és a gyerekek ellátása folytonos föl- és leszaladgálással járt. Nagyon-nagyon kívántam, bárcsak kapnának Ariék végre olyan lakást, ahol minden egy szinten van!

Két kimagasló eseménye volt annak a nyárnak. Az egyik volt, hogy Erzsikénk letette utolsó vizsgáit, mégpedig kitőnı eredménnyel. Okleveles iparmővész lett, és a nyár végén munkába is lépett, mint tervezı-rajzoló az óbudai Goldberger textilgyárban.

A másik esemény a szlovákiai utazásunk volt. Hosszas tervezgetés elızte meg ezt az utazást. Nagy dolog volt, hogy egyáltalán gondolhattunk már ilyen külföldi utazásra. Persze hetekig vártuk aggódva és reménykedve, hogy megkapjuk-e az útlevelet. Végül megkaptuk. Micsoda boldogság volt Lajcsi számára, – bár fájó érzéssel vegyes boldogság – hogy viszontláthatja kedves szülıföldjét és szülıvárosát! Hármunk részére kértük az útlevelet, mi kettınk, és Béla részére. Sajnáltuk, hogy nem vihetjük Tukit és Pétert, de úgy gondoltuk, hogy ıket majd jövıre. Így is nagyon takarékosan kellett beosztanunk azt az összeget, amit rászánhattunk az utazásra. Klári is csatlakozott hozzánk, de csak az utazás elsı felére, a selmeci útra.

Az én képzeletemben mindig úgy élt Selmecbánya, mint valami romantikus meseváros. Egyrészt regényekben olvastam róla, másrészt Lajcsi elbeszélései alapján tudtam magam elé képzelni az ottani víg, kedélyes diákéletet, és a többnyelvő város élénk társadalmi életét, melynek középpontjában a fıiskolások álltak.

Mikor aztán megláttam a várost, ódon házaival, felfelé kapaszkodó és lefelé lejtı szők utcáival, és köröskörül a szép erdıs hegyeket, valóban úgy éreztem, mintha valami álomvárosban járnék, mintha visszaálmodnám magam a múlt századba. Lajcsi pedig újból átélte gyerekkori és ifjúkori emlékeit.

Megnéztük kívül-belül azt a házat is, amely egykor az övék volt, ahol ı nevelkedett. Jellegzetes selmeci ház volt: az utca felıl emeletes, hátul pedig a padlásról kellett a meredeken lejtı kertbe kimenni.

Megnéztük az Óvárat és a Leányvárat, megmásztuk a Kálvária hegyet és a Szitnyát. Megismerkedtünk néhány idıs selmeci emberrel, ık még beszéltek magyarul. Lajcsi gyermekkori barátja, Eisele Pista látott minket vendégül a lakásában a nıtestvérei segítségével, mert a felesége nem volt otthon.

Eisele Pista bácsival

58

Klári Selmecbányáról haza is ment, mi pedig végigutaztunk a Garam völgyén, megnéztük a Dobsinai-jégbarlangot, azután az Alacsony Tátrából igen vadregényes útvonalon átmentünk Poprádra, hogy onnan közelíthessük meg a Magas Tátrát. Igen emlékezetes számomra az a hosszú és fárasztó gyalogút, amelyet a Szokoly-völgyben tettünk meg. Ez voltaképpen egy patakmeder volt, függıleges sziklafalak közé zárva. Sokszor kellett a patakon átkelnünk, hol keskeny hidacskákon, hol csak köveken; létrákon hágtunk fel a zúgó vízesések mellett, olykor meg összevissza dobált fenyırönkökön kellett átmásznunk. Nekem csuda érdekes volt az egész út, és jólesı érzés volt, hogy ezt meg tudtam tenni. Aztán egy Klastoriszkó nevő kis fennsíkra értünk, ahol sátortáborban kaphattunk szállást.

Másnap eljutottunk Poprádra, ahol egy parasztcsaládnál sikerült szobát kapnunk. Onnan jártunk ki villamosvasúttal a Magas Tátrába. Megcsodálhattuk a Tarpataki vízesést, a Csorba tavat, a Lomnici csúcsot. Ennek nem mentünk fel a tetejére, de megmásztuk a 2500 méter magas Tengerszem csúcsot, ahonnan csodás kilátás nyílt az égbenyúló hegycsúcsok világába. Szép emlékekkel telve tértünk haza.

Az "ötvenhatos események"

Szeptember elején Tuki ismét elindult Sopronba, mert már harmadéves lett. Kikísértem ıt a pályaudvarra. Szikszai Klárival, barátnıjével és évfolyamtársával utazott együtt. Klári édesanyja is ott volt, és amikor öleléssel, csókkal búcsúztunk, Tuki megjegyezte: "Ezek az anyukák olyan érzékenyen búcsúzkodnak, mintha legalább is világgá mennénk!"

Ki sejtette volna akkor, hogy két hónap múlva valóban világgá mennek a lányaink, és meg sem állnak a földkerekség túlsó feléig!

Október 23-án kitört a forradalom. Az eseményeket nem akarom részletezni, csak amennyiben a mi családunkat érintették. Úgyse lennék képes annak a nagy kavarodásnak az összes tényezıit és indítékait kielemezni. Voltak benne tiszta, nemes, hazafias indítékok, fıleg az írók, költık és diákok részérıl; de voltak másfajta motívumok is, és mikor az ellentétek összecsaptak, és a győlölet és erıszak uralkodott, szörnyő harc robbant ki. Már-már úgy látszott, hogy gyız a forradalom, de aztán a hatalom túlerejének nyomására elbukott.

Az elkeseredett harcok fıleg Budapesten folytak, de itt, Miskolcon is éltünk át izgalmas eseményeket. Lajcsi ekkor sem maradt tétlen, ı mindenütt a békéltetés szolgálatát igyekezett végezni.

Közben szörnyő aggodalmakat éltünk át gyerekeink miatt, mert teljesen megszőnt a postai és telefonösszeköttetés Budapesttel. Csaknem három hétig nem kaptunk semmi hírt a szeretteinkrıl. Csak a rádióból, fıleg a Szabad Európa rádióállomástól értesültünk arról, hogy milyen elkeseredett utcai harcok folynak Budapesten. Tudtuk, hogy Laciék és Éviék igen veszélyeztetett ponton laknak. Tuki miatt is aggódtunk; hallottuk a rádióból, hogy november negyedikén, a forradalom tragikus elbukásának a napján a soproni diákság nagy része kimenekült Ausztriába.

A pesti gyermekeinktıl november közepén kaptunk végre megnyugtató híreket, elıbb telefonon, aztán már postán is. Fellélegezhettünk, hogy mindannyian élnek, senkinek sem

59

történt komoly baja, csak a lakások szenvedtek sok kárt a belövésektıl. A részletekrıl csak késıbb értesültünk.

Szörnyő volt Laciék helyzete, mert az Üllıi úti ház, ahol ık a Somogyi-Tóth családdal laktak, két tőz közé került; ezért elsı nap a pincébe se mehettek, mert a lépcsıház is életveszélyes terület volt. Az elıszobában szorongott az egész család. A szekrényekben, amelyekkel elsáncolták magukat, az ágynemőt és ruhanemőt keresztül-kasul lyuggatták a szilánkok.

Másnap mégis lementek a pincébe, és ott laktak egy hétig; a csöpp Mártikát csak úgy tudták etetni, hogy vízbeaprított kekszet melegítettek gyertyalángon, mert se villany, se gáz nem volt. A lakásuk annyira tönkrement, hogy késıbb új lakást kaptak. Ott lakik a Somogyi-Tóth család a mai napig az Alpári Gyula utcábana.

Éviék lakása is erısen megsérült. Elızı évben hozták szépen rendbe, és most újból egy csomó javítást kellett végezni. A budai oldalon, Mici és Erzsiék környékén, valamivel enyhébb volt a helyzet, de azért sok izgalom érte ıket is.

Megnyugtató érzés volt, hogy szeretteinket megoltalmazta az Úr; de Tuki miatt még sokáig nyugtalankodtunk. Elıször Sopronból kaptunk egy rövid hírt, hogy Tuki is kiment a többi diákkal Ausztriába. Magától Tukitól csak december elején érkezett néhány sor, mégpedig Svájcból. Ott elıször táborban volt, azután Bertiéknél. Berti megpróbálta ıt a zürichi mőegyetem erdészeti szakára bejuttatni; de ott ı lett volna az egyetlen lány, nem volt kedve ott maradni. És mikor megkapták a vancouveri egyetem ajánlatát, hogy ott tanulhatnak ösztöndíjjal, – méghozzá részben a saját tanáraiktól – ez olyan csábító volt, hogy Tuki is csatlakozott ahhoz a diákcsoporthoz, mely oda indult.

Svájcból visszament Salzburgba, ott töltötték a diákok a karácsonyi ünnepeket; aztán Liverpoolba utaztak, és ott szálltak újév napján hajóra. Onnan írt Tuki egy lapot még indulás elıtt. Megbámulták a szegénységhez szokott magyar fiúk és lányok a hajó fényőzı berendezését. De hiába volt a gazdagon megterített és minden jóval megrakott asztal – Tukin hamarosan erıt vett a tengeri betegség, úgyhogy egy falat sem ment le a torkán.

Egy hétig tartott a tengeri út, utána következett a hosszú utazás a Pacific vasútvonalon, végig egész Kanadán, egészen a Csendes óceánig.

Könnyes szemmel olvastuk Tuki színes útleírását, és közben gondolatban mi is végigutaztunk az erdıs-tavas kelet-kanadai tájakon, aztán a búzatermı prérin, majd a Sziklás-hegység zordon hegyei között. Vancouverben álltak meg; valóban a földkerekség túlsó felén.

Fájdalmas érzés volt, hogy ilyen messze távolba került tılünk a mi Tukikánk; de voltaképpen megértettem ıt, és együtt tudtam érezni vele. Hiszen én is körülbelül ugyanolyan idıs voltam, 21 éves, amikor útnak indultam Svájcba, hogy világot lássak, tanuljak, tapasztaljak, megpróbáljak a magam lábán megállni. Vonzott a messzeség.

Csoda-e, hogy ezek a gyerekek, akiknek csaknem egész eddigi élete a háború okozta szőkös, nyomott körülmények között telt, és akik soha sem juthattak ki külföldre – vágytak rá, hogy megismerhessék a hazánk határain túli világot? Nemcsak Sopronból, hanem az ország szinte minden részébıl szinte özönlöttek akkor a fiatalok nyugat felé. Azt hiszem, a nagyobb része nem kimondottan politikai okokból hagyta el az országot, hanem abban a reményben, hogy ott, azokban a távoli országokban több lehetıségük lesz a tanulásra és a jövıjük megalapozására. És valóban, tárt karokkal fogadták ıket akkor nyugaton.

Bandi sógoromnak három gyermeke is kiment, mégpedig Svájcba. A szülık tudtával és beleegyezésével mentek, mert Bandiék már akkor elhatározták, hogy majd utánuk mennek.

a Panni néni halála után, 2003-ban adták csak el a lakást.

60

November 4-ével még nem szőntek meg az izgalmak és szomorú események. Nagyon zaklatott volt az élet az egész országban hosszú hónapokon át. Ezért nem búsultunk túlságosan azon, hogy Tuki kiment, mert az volt az érzésünk, hogy jobb neki így. Ha itthon maradt volna, akkor az izgalmak esetleg újra megzavarták volna a lelki egyensúlyát. Így pedig, hogy helyt kellett állnia egy teljesen idegen környezetben, bizonyára új ösztönzéseket kap, és felpezsdül megint az életkedve.

Így is lett. Hetenként beszámolt az élményeirıl, minden új és érdekes volt neki. Egy barakktáborban helyezték el ıket egyelıre, – voltak vagy 300-an a tanárokkal együtt – és angol tanárokat rendeltek melléjük, hogy a nyelvet megtanulják. Azt is megmondták mindjárt, hogy aki akar, segíthet a konyhán 50 cent órabérért. Persze Tuki azonnal jelentkezett, és szorgalmasan dolgozott. Megható volt, hogy pár hét múlva már egy kis csomagot küldött nekünk, csokoládét és narancsot, amit a saját keresményén vett.

Engem arra kért Tuki, hogy a soproni diákszállóból hozzam haza az ı holmiját – hiszen olyan hirtelen pakolták ıket fel egy teherautóra, hogy be sem mehettek a szállásukra, még fogkefét, törülközıt sem vihettek magukkal. No de Ausztriában aztán bıven ellátták ıket mindennel.

El is utaztam Sopronba, és hiánytalanul megtaláltam ott Tuki összes holmiját, becsomagoltam és hazahoztam. A ruháit Tuki kívánsága szerint szétosztottam a lányaink között, nekem is jutott belıle. Elıször rossz érzés volt, hogy az ı ruháit hordjuk, de amikor aztán megírta, hogy milyen sok szép ruhanemőt kap ı ott ajándékba, megnyugodtunk.

Azt sajnálta Tuki, hogy amikor odakerült, egy kukkot sem tudott angolul, teljesen az elején kellett kezdenie a tanulást. Arra bíztatta a testvéreit, hogy tanuljanak nyelveket, mert az nagyon sokat ér. Erre Péter annyira felbuzdult, hogy arra kért engem, tartsak neki minden nap egy nyelvórát, kétszer hetenként németet, kétszer franciát és kétszer angolt. El is kezdtük a tanulást, és másfél éven át folytattuk, egészen az érettségiig. Péter szépen haladt, mert olyan szorgalmas volt, hogy néha 70 szót is megtanult egyik óráról a másikra. Ekkor vetette meg az alapját komoly nyelvtudásának, melynek késıbb igen sok hasznát vette.

Kisoroszi

Az 1957. év tavaszán nagy fordulat következett be Arikáék életében. Titu, aki 12 éven át segédlelkészi státuszban volt, végre önálló gyülekezetet kapott. Igaz, hogy Pilisligeten is ı maga gondozta a gyülekezetet, de mivel hivatalosan a tinnyei lelkész segédlelkésze volt, csak a segédlelkészi fizetést kapta.

A kisoroszi gyülekezet lelkipásztora családjával együtt Svájcba disszidált, s így többen bíztatták Titut, hogy pályázza meg az állást. Meg is kapta. Április végén tehát búcsút vettek a szép Pilisligettıl. A szép erdıs-hegyes környéket kissé sajnálták otthagyni, de bíztató körülmény volt, hogy a Szentendrei sziget és környéke szintén bıvelkedik természeti szépségekben.

A költözködés idejére elmentem hozzájuk segíteni. Kicsi volt a pilisligeti lakás, de azért rengeteg holmi összegyőlt ott az évek folyamán, volt mit csomagolni. Miután sikerült mindent egy teherautóra fölpakolni, mi is felültünk, és elindultunk az új otthon felé. A szigeten elég rossz volt az út, lassan döcögött a teherautó. De végül mégiscsak megérkeztünk Kisorosziba, és bevonulhattunk a falu közepén álló parókiára.

61

A kertben szép nyíló nárciszok integettek felénk, a lakás tisztára felsúrolva és kimeszelve fogadott bennünket a gyülekezet szorgalmas asszonyainak jóvoltából. Még jó gulyáslevessel is megvendégeltek bennünket, és azzal lepték meg Ariékat, hogy három egyforma ruhácskát varrtak a három kislánynak: Áginak, Katinak és Klárikának.

Klári, János és Kati a kertben

Titu már ismerte a lakást, de úgy tudom, Arika még nem. Elragadtatva szemléltük a szép tágas szobákat, a nagy konyhát és a szılıvel befuttatott tornácot.

És milyen szép nagy lelkészi irodát kapott Titu, amely egyúttal gyülekezeti terem is! Aztán végigjártuk a kertet, az udvart, a mosókonyhát, istállót, fáskamrát, stb. A tyúkól és sertésól arra csábította Titut és Arikát, hogy komoly gazdálkodásba kezdjenek. Nagy lehetıségek mutatkoztak itt, és eltöltött bennünket a reménység, hogy itt nagyon boldogan fog élni a család.

Egyelıre rengeteg munkánk volt, amíg valamennyire berendeztük a lakást. Pár nap múlva Lajcsi is megérkezett, ı is kivette a részét a munkából. Együtt ásóztunk a kertben, és elkezdtük a veteményezést, ültetést.

Vasárnap délután végre ahhoz is hozzájutottunk, hogy felfedezı útra induljunk, és megszemléljük a környéket. Végigsétáltunk a falun, és eljutottunk a szigetorrba, ahol a szántóföldek sorakoztak. Ígéretesen zöldült már a vetés. Ott volt a lelkészi szántóföld is, mely Titu rendelkezésére állt. Egyik felét kukoricával szándékoztak beültetni, a másik felén szép málna- és földieper-ültetvényt létesített a régebbi lelkész. Ott is szépen zöldült, fakadt már minden.

Aztán tovább haladtunk a tulajdonképpeni szigetorrba; elragadóan szép volt a maga tavaszi frissességében a kis főzfa- és nyárfaliget. Üde zöld gyepszınyegen mentünk végig, a fő közül kis százszorszép virágok kukucskáltak elı.

62

Végül megérkeztünk a sziget legfelsı csúcsára, és ott olyan elbővölı panoráma tárult elénk, hogy jó ideig szótlanul álltunk ott, és gyönyörködtünk. A szélesen hömpölygı Duna két ágra válik ott, és balról a Nagyvillám és a visegrádi várhegy, jobbról meg a börzsönyi hegyek emelkednek. Boldog voltam, hogy Arikáék ilyen szép környezetbe kerültek, és itt nevelhetik gyermekeiket.

Következı vasárnap volt az ünnepélyes beiktatás. A falusi leányok gyönyörően felékesítették virággal a templomot, és a harmadik harangszóra özönlött a gyülekezet apraja-nagyja a templomba, azonkívül sok vendég; részben vendég lelkészek és jó barátok, részint a mi családunk, és a Tóth család tagjai. A beiktatást végzı esperes pedig Deme László volt, a mi régi diákszövetséges barátunk. Náluk lakott valamikor Arika elsı elemista korában a péceli lelkészlakban, és sok szeretetben részesült.

Így indult meg Titu lelkipásztori munkássága a kisoroszi gyülekezetben. Arika is segített neki a lelki gondozásban, azonkívül vezette a nagy háztartást, és nevelte a gyerekeket.

És ettıl kezdve a kisoroszi lelkészlak vette át a hajdani szalajkai otthonunk szerepét. Gyülekezı helye lett a családunknak, ahova vasárnaponként ki lehetett menni testi-lelki felfrissülésre; ahol a gyerekek nyaralhattak, ahol nagy családi összejöveteleket lehetett tartani, vagy karácsonyt ünnepelni. De nemcsak népes családunk tagjai, hanem mások is, akik lelki erısödésre vágynak,

felkeresték, és felkeresik mind a mai napig a vendégszeretı kisoroszi parókiát.a

Málnaszüret a szigetorrban - Ferike születése - Népek barátságának kertje

Amint megkezdıdött a nyár, szorgos idıszak következett Arikáéknál; elkezdett piroslani a földieper a szigetorri földjükön, megkezdıdött a szedés. Bıséges volt a termés, gyönyörőség volt begyőjteni a szép piros gyümölcsöt. Az értékesítés jól meg volt szervezve, hiszen a falusiak nagy része is eper- és málnatermesztéssel foglalkozott. Amikor az eperszezon vége felé járt, következett a málna. Fokozatosan szokott érni ez is; legalább minden második nap végig kell pásztázni az egész málnaültetvényt, hogy semmi kárba ne vesszen. És ez eltart két-három hétig. Persze a gyerekek is segítettek a szedésben, de azonkívül mi is elmentünk felváltva segíteni. Sokat kellett hajladozni, de azért élvezetes volt az egész környezet. Amikor befejeztük az aznapi szedést, következett a fürdés a Dunában. Jól felfrissültünk a hős hullámokban.

a Titu halála után Ari Veráékkal Pécelre költözött, és azóta ott van a családi gyülekezıhely.

63

Nagyon szép bevételük volt Ariéknak azon a nyáron az eper- és málnatermésbıl, így vásárolhattak egy s mást a lakás berendezésére és csinosítására. Élveztem ezt a kisoroszi tartózkodást, és örültem, hogy Arikáék anyagi helyzete így rendbejött.

Augusztusban Tapolcsányba mentem az evangélikus konferenciára, mint csaknem minden nyáron. Áldott dolog volt egy hétig állandóan lelki dolgokkal foglalkozni.

Október elején pedig örvendetes családi esemény köszöntött be Évikééknél: megszületett a kis Ferike. Csak azt sajnálta Évike egy kicsit, hogy nem kislány lett, de azért igen nagy volt az öröm.

Éviék 1960-ban Szilvásváradon Jánossal és Ferivel

Amikor Évikét hazabocsátották a kórházból, már én is ott voltam. Ott maradtam egy ideig segíteni. Jánoska már kétéves volt; kedves, értelmes gyerek lett belıle, sokat csacsogott, és kezdte már megszeretni a képeskönyveket, versikéket.

Évike hamarabb erıre kapott ezúttal, mint Jánoska születése után, mert könnyebb volt a szülés. Így én hazajöttem, mert itthon is sok tennivalóm volt, és csak novemberben utaztam megint Pestre Lajcsival együtt, hogy részt vegyünk a keresztelın.

A családi együttlét alkalmával Mária megsúgta, hogy ı is gyermeket vár, mégpedig májusra. Szóval útban volt a tizedik unokánk! Így nıtt, terebélyesedett családunk.

Lajcsi akkoriban nagy tervvel foglalkozott: az volt az elgondolása, hogy Tapolcán a hegyoldalban egy nemzetközi parkot kellene létesíteni: a népek barátságának kertjét. Egymás mellett lehetne ott látni a különbözı népek sokféle stílusú kerttípusát: hollandi kertet, angol kertet, japán kertet, svájci kertet, stb.

Az illetı országokból magvakat, palántákat, csemetéket kellene kérni – persze olyanokat, amelyek bírják az itteni klímát. Esetleg kis víkendházakat is lehetne építeni az illetı ország stílusában. Tág tere nyílna a fantáziának és a mővészi alakításnak. És mindez a népek barátságát, sıt testvériségét szolgálná.

A forradalom utáni helyzet juttatta Lajcsit erre a gondolatra. Úgy éreztük akkor, hogy az utóbbi évek kényszerő elzártsága után megint kapu nyílt hazánkból a nagyvilágba. Új kapcsolatok létesültek. Egyrészt könnyebben hozzájuthattunk a nyugati könyvekhez, filmekhez, mint eddig, másrészt sok-sok magyar család leste, várta folyton a híreket az eltávozott fiataloktól, akik beszámoltak érdekes élményeikrıl, és többnyire arról írtak, hogy meleg fogadtatásban, vendégszeretetben részesültek; dolgozniuk kellett, de a munkájukat megbecsülték. Azután jött a sok ajándékcsomag mindenfelıl.

A népek barátságának kertjét a Hazafias Népfront segítségével próbálta Lajcsi megvalósítani. Sokszor felkeresték a tervért, még a rádióban is megszólaltatták. Az erdészet szívesen rendelkezésre bocsátott volna vagy 50 holdnyi területet a tapolcai tó melletti erdıs hegyoldalból. Hiszen nem is kellett volna viszonylag sok fát kivágni, és a táj vonzó szépsége nem szenvedett volna csorbát, sıt, inkább növekedett volna.

De a lelkes tervezgetés sajnos nem vezetett eredményre; nem lehetett megvalósítani, mert az illetékesek nem merték megkockáztatni azt, hogy a nyugati országokkal ilyen barátságos kapcsolatba lépjünk.

64

Tehát csak szép álom maradt a népek barátságának kertje, hasonlóan, mint a szalajkai lelki üdülı; de mi képzeletben ott látjuk, valahányszor arra járunk.

Újabb családi örömök és gondok

Május 2-án megszületett a kis Miki, Laciék második gyermeke. Nagy volt az öröm, hogy most már van leánykájuk is, fiacskájuk is. Nekünk pedig tízre nıtt az unokáink száma: öt fiú és öt leány; megvolt a szimmetria. Csak késıbb tolódott el erısen az arány a fiúk javára.

Laciék 1958-ban Mártival és Mikivel

A második nagy öröm az volt, hogy Péterünk második lett az országos fizikai versenyena. Illetve ketten kaptak második díjat; a másik Chatel Péter volt, édesanyám kedves barátnıjének, Lili néninek az unokája.

Közben szorgalmasan készült Péter az érettségire. Ez nem okozott nekünk különösebb izgalmat, tudtuk, hogy nem kell ıt félteni. Nem is csalódtunk, mert nagyon szépen sikerült Péter érettségije. Úgy esett, hogy már egy nappal az ı szóbelije elıtt megvolt az iskolai záróünnepély. Mi is részt vettünk ezen, és igen-igen jólesett hallanunk, amint az igazgató többször is kiszólította Pétert, mindig valami dicsérettel kapcsolatban. Nemcsak iskolai jutalomkönyvet kapott Péter, hanem az országos földrajzi vetélkedın is nyert egy értékes könyvet, a fizikai versenyen pedig pénzjutalmat.

Amikor ezt az igazgató átadta, így szólt: "Tehát Király Péter felvételi vizsga nélkül beiratkozhat az általa választott egyetemre, az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, – feltéve, hogy a holnapi szóbeli érettségin meg nem bukik." Hát persze, hogy nem bukott meg, kitőnı lett. S így minden további nélkül felvették Pesten az egyetemre, csak egy kis beszélgetésre hívták be.

Péter következı programja az volt, hogy Kisorosziba utazott, és segített Ariéknak a málnaszedésnél. Jót tett neki a mozgás a sok tanulás után.

Péter Mártival egy kiránduláson

Mi pedig magunkhoz vettük egy idıre a két és féléves Klárikát, hogy ne legyen ott hátramozdítónak a málnaszedésnél. Nagyon kedves kis gyerek volt Klárika, csak egy hibája volt: nem szeretett enni. Kivált, ha valami neki szokatlan étel került az asztalra, akkor sztrájkolt.

a Valójában harmadik lettem holtversenyben; Chatel Péter, szintén holtversenyben, második lett. Abban az évben az elsı díjat nem adták ki. (Péter megjegyzése)

65

Egyik este is ilyen bajok voltak, és amikor Béla erısen ráparancsolt, hogy egye meg, ami a tányérján van, Klári sírva fakadt, és kijelentette: "Akkor hazamegyek". Erre Béla kinyitotta a lépcsıházba vezetı ajtót, és azt mondta: "No jól van, menj". Klárika kiment, aztán egy idı múlva visszajött. Kérdeztük: "Hát nem mentél haza?" "Nem, mert sötét volt, és Anyuka nem nyitotta ki a konyhaajtót". Aztán rezignáltan beült a fotelbe, és azzal vigasztalódott, hogy megköltötte élete elsı versét, s azt éneklı hangsúllyal mondogatta:

Haza akajtam menni, Sötét akajt lenni. Nem akajtam hazamenni, Mejt sötét akajt lenni.

Június végén Pestre utaztunk Klárikával, és részt vettünk Miki keresztelıjén. Azután hamarosan kimentünk Kisorosziba, mert hallottuk, hogy Arika megbetegedett. Valószínőleg felfázás volt, mert egyik nap zuhogó esıben, bırig ázva jöttek haza a málnaszedésbıl.

Megdöbbentem, amikor Arikát megláttam, mert nem sejtettem, hogy ennyire rossz állapotban találom. Lázas volt, nagy fájdalmai voltak. A visegrádi orvos kezelte, de úgy látszik, nem ismerte fel a baj súlyos voltát. Nem tartotta szükségesnek, hogy kórházba utalja.

Pár nap múlva aztán Titu édesanyja, a drága, melegszívő Berta, egy gyors elhatározással segítségére sietett Arikának. Életmentı segítség volt. Egy ismerıs orvos közvetítésével elintézte, hogy azonnal mentıautót küldjenek Kisorosziba, és felvegyék Arikát a Rókus-kórházba.

Megérkezett az autó; rögtön hordágyra helyezték Arikát és befektették az autóba. Olyan gyors tempóban ment végbe mindez, hogy el sem tudtam búcsúzni Arikától, mert közben kerestem egy övet, amire neki szüksége lett volna.

Este aztán, amikor lefeküdtünk, erıt vett rajtam a szorongás és aggódás, órák hosszat nem bírtam elaludni, míg végül álomba sírtam magam. Ki tudja, láthatom-e még az életben az én drága Arikámat?

Másnap aztán munkába álltam. Jóformán azt sem tudtam, hol kezdjem. Szörnyen szétzilálódott minden a lakásban, amióta Arika betegen feküdt. A gyerekek rendetlenek voltak, nem sokat segítettek. Lajcsinak hamarosan haza kellett utaznia, de Péter még egy ideig ott maradt; ı legalább kivezényelte a nagyobb gyerekeket a málnaszedéshez, és egyébként is kordában tartotta ıket.

Nem volt könnyő, mert a hat gyerek mellé volt még egy hetedik, egy 13 éves pesti fiú, akit nyaralásra vállaltak. Elvált szülık gyermeke volt; nagyapja bízta ıt Titura és Arikára, hogy nevelı hatással legyenek rá. De most sajnos a betegség miatt nem tudtak vele foglalkozni, elsikkadt a jó hatás, és inkább ı volt rossz hatással a Tóth gyerekekre.

Engem bizony nagyon igénybe vett a háztartás. Igyekeztem gondoskodni a nagy család szükségleteirıl, amennyire tılem telt. Közben minduntalan Arikánál jártak a gondolataim.

Titu gyakran bejárt Pestre, hogy híreket hozhasson Arika hogylétérıl. Az elsı héten bizony igen válságos volt Arika állapota, hiszen a méhgyulladás már hashártyagyulladásba ment át. De hála Isten kegyelmének és az orvosok tudásának és gondosságának, a második héten lassan-lassan megkezdıdött a javulás. És mikor háromheti kórházi tartózkodás után végre gyógyultan térhetett haza Arika – boldog örömmel fogadtuk, és megkönnyebbülten lélegeztünk fel, hogy megszabadultunk a nyomástól, mely három hétig folyton szorongatta szívünket.

66

Persze gyenge volt még Arika, a betegség alaposan megviselte. Nem akartuk, hogy megint belevesse magát a munkába, és egyedül hordozza a nagy háztartás gondját a hat gyerek gondozása és nevelése mellett. Ezért a testvérei elhatározták, hogy összeadnak havonta egy bizonyos összeget, hogy Arikáék fogadhassanak valakit a nehezebb munkák elvégzésére. A nyár folyamán még nem sikerült senkit találni, mindenkit lefoglaltak a gazdasági munkák; de ısszel ajánlkozott egy derék falusi asszony, hogy mindennap bejár néhány órára segíteni. Ez mégis csak könnyebbség volt, s így lassanként visszanyerhette Arika régi erejét. Titu is sokat segített, hiszen a kertben és a szántóföldön is sok munka volt. Arikának a gyerekek tanulásával is kellett törıdnie, hiszen azon az ıszön már Ági is iskolába került, négy gyerek volt iskolás.

Péterünk pedig megkezdte egyetemi pályafutását a fizikus szakon. A lakáskérdés könnyen megoldódott, mert Micinél otthonra talált, úgy mint régebben Erzsi. Az egyetemen a nyelvtanulást is folytatta, és már az elsı tanév folyamán letette a vizsgát németbıl, franciából és angolból.

Nekem bizony nagyon hiányzott Péter, szokatlan volt, hogy így összeszőkült a családunk. Hét gyermekünk közül egyedül Béla maradt velünk. A háztartási munka és a tanítás kitöltötte ugyan a napjaimat, de azért mégis hiányérzetem volt.

Milyen jelentéktelen volt az én munkám Lajcsi és Béla teljesítményei mellett!

A forrásvölgyi tározó terve. Pesti utazások, kisunokák. Új tevékenységünk: a fordítás.

Lajcsi ekkor egy újabb nagy tervvel foglalkozott, amely az egész város érdekét szolgálta volna. Mint a hidrológiai csoport elnöke, sokat törte a fejét azon, hogyan lehetne Miskolc vízellátását gyarapítani. A papírgyár igazgatója egyenesen fel is kérte ıt arra, hogy tanulmányozzák a hidrológiai csoportban ezt a kérdést, és próbáljanak segíteni a vízhiányon.

Lajcsi már évek óta figyelte, hogy tavasszal, hóolvadás után mennyire megduzzad mindig a Szinva és a Garadna patak, olykor ki is csap a medrébıl. Nagy víztömegek folynak el olyankor kihasználatlanul. Nyáron pedig, különösen tartós szárazság idején, egészen kicsire apad mindkét patak. Hogyan lehetne tartalékolni a tavaszi vízmennyiségbıl valamit a nyárra is? Ezen gondolkodott.

Külföldi szaklapok cikkei alapján tanulmányozta a svájci és tiroli víztározók, völgyelzáró gátak, erımővek berendezéseit. Így támadt az a gondolata, hogy a Dolka-tetı alatt alagutat lehetne építeni, és azon átvezetni a Szinva és a Garadna fölösleges vizét a Forrásvölgybe, ahol egy völgyelzáró gáttal elrekesztve, nagy tavat lehetne létesíteni; ennek víztömege aztán többszöröse lenne a Hámori tó vizének.

Sikerült megállapítania mérések segítségével, hogy a Forrásvölgy mélyebb szinten fekszik, mint a Hámori-tó víztükre. Tehát a víz minden szivattyúzás nélkül átfolyna oda. Élénk érdeklıdéssel kísértük mi is ezeket az elıtanulmányokat; többször kirándultunk az ısz folyamán a Garadna völgybe és a Forrás-völgybe, és Lajcsi ott a helyszínen megmutogatta nekünk, hogy hol lenne az alagút, hol lenne a völgyzáró gát, stb. – Persze még nagyon sok mérésre, kutatásra volt szükség, amíg a pontos tervet ki lehetett dolgozni. A hidrológiai társaság tagjai közül többen is felajánlották a segítségüket, és lelkesen fogadták a gondolatot. Így hát bíztatónak látszott a dolog, és Lajcsi szívvel-lélekkel belevetette magát a tervezgetésbe. –

Novemberben Pestre utaztunk, mert értesítést kaptunk, hogy Bandiéknak sikerült már minden elıkészületet megtenniük arra, hogy kitelepüljenek Svájcba, s így hamarosan útra kelnek. Ezért mentünk pár napra Pestre, hogy elbúcsúzhassunk tılük. Klárinál összegyőlt a család,

67

gyermekeink, unokáink, és mi ketten, ünnepélyes búcsúztatásra. Bandi és Bella boldogan készült a nagy útra, hiszen gyermekeikhez indultak, akiket két esztendeje nem láttak. Nagy fordulat volt ez az életükben. Lemondtak itthoni lakásukról, nyugdíjukról, így kaphatták meg a hivatalos engedélyt a kitelepülésre.

Azt megértettük, hogy boldogan készülnek a viszontlátásra, csak az volt különös nekünk, hogy Bella folyton azt hangoztatta: milyen jó, hogy végre itt hagyhatja ezt a Magyarországot. Az lesz csak az igazi élet, amit Svájcban folytatnak majd! Igen nagy várakozásokkal indultak; ezek aztán nem teljesültek be egészen úgy, ahogy várták. No de legalább együtt lehettek a gyerekeikkel.

Nekünk is mindig az volt a legnagyobb örömünk, ha a gyerekeinkkel, ha csak kis idıre is, egy kis családi találkozót rendezhettünk. Erre karácsonykor nyílt alkalom. Ismét Kisorosziban töltöttük az ünnepeket. Olyan jó volt a gyerekek ragyogó arcát látni, amint a karácsonyfánál énekeltek, és aztán örvendeztek az ajándékaiknak!

Persze meglátogattuk Erzsiéket, Éviéket és Laciékat is. Gyönyörködtünk a kis unokáinkban; leginkább a kis három-négyévesekben, mert olyan kedvesek a gyerekek, amikor már nyiladozni kezd az értelmük, de a maguk gyermeki naivitásában sokszor mondanak olyat, ami megnevetteti az embert. Például Márti, amikor azt magyarázták neki, hogy a Föld forog, így kiáltott fel: „Nahát! Akkor már értem, miért nem tudok sokáig fél lábon állni!” Klárika pedig egyszer elesett a szobában, és megütötte magát; Lajcsi azzal próbálta elterelni a figyelmét a fájdalomról, hogy azt mondta: „Hát nem sajnálod szegény padlót, hogy megütötted?” Erre Klári azonnal készen volt a felelettel: „De visszaütött!”

Abban az évben három hároméves unokánk volt: Jánoska, Klári és Márti. Nagyon értelmes, eleven gyerek volt mind a három. Jánoskát egy pár hétre elvállaltuk a tél folyamán, és sokat szórakoztunk vele. Legalább nem volt már olyan csendes a családi körünk. İ sem unatkozott, mert régi játékszert, képeskönyvet talált nálunk eleget. Sétálni is vittük, meséltünk is neki. A tavasz folyamán pedig Klárika volt sokáig a mi gyerekünk. Többször kivittük ıt a Bükkbe szép tavaszi kirándulásokra, és ı lelkes kis

turistának bizonyult. Még a Sebesvíz völgyén is felmászott velünk, és büszke volt, hogy bírja ezt a meredek utat a vadregényes patakvölgyben.

Azon a tavaszon Lajcsi egy kedves, értékes új barátot talált: Kutas Kálmán nyugdíjas lelkészt, aki akkor hosszabb idıt töltött Miskolcon a leányánál és vejénél. Így ismerkedtünk meg az ı fordítói munkaközösségével, amelybe minket is bevont. Ez nagy öröm volt nekem, mert végre találtam olyan tevékenységet, amelyet szívvel-lélekkel tudtam végezni. Az elsı, amit fordítottam, Thurneisen és Lüthi svájci lelkészek igehirdetéseinek győjteménye volt. Késıbb egymásután sorakozott a többi könyv, Stewart, Stanley Jones, Lloyd Douglas, Watchman Nee, stb. munkái. Éveken át mindig volt fordítanivalóm. Többnyire csak este kezdhettem hozzá, de amint leültem az íróasztalhoz, lendületbe jöttem, és vagy két óra hosszat dolgoztam. Lajcsi aztán legépelte a szöveget 8-10 példányban; közben – ha szükségesnek látta – igazított a stíluson. Nagy gyönyörőségünket leltük ebben a közös munkában, és az évek folyamán jó néhány könyvet lefordítottunk.

68

Samu-kirándulás - Familienfest

Április végén nyomtatott meghívót kaptunk Svájcból. Ez nagy meglepetés volt, bár tudtuk, hogy a Naeff-család, vagyis az édesanyám rokonsága minden ötödik évben “Familienfest”-et szokott rendezni. A szépapánk, Johann Matthias Naeff, aki 1853-ban halt meg, halála elıtt meghagyta a tíz gyermekének, hogy ápolják a családi összetartozást, és rendezzenek családi összejöveteleket. Az volt a jelmondata: „Liebet euch untereinander, wie ich euch geliebt habe”.a Kezdetben minden évben összejöttek a családtagok, késıbb ritkábban; az elsı és második világháború idején néhány évi szünetet kellett tartani, de azután újból elkezdték ezeket a kedves összejöveteleket, mégpedig mindig Altstättenben, abban a kedves, romantikus városkában, ahol egykor a szépapa élt.

Édesanyám sokat mesélt errıl a Familienfest-rıl, bár ı nehéz életkörülményei miatt csak egyetlen egyszer vehetett részt rajta. Megvolt a hagyományos programja ennek az ötévenként ismétlıdı ünnepségnek: erdei kirándulás, délben zsiványpecsenye sütés az erdıben, este pedig mősoros est az egyik szálloda nagytermében; olyankor rendszerint a rokonság ifjú tagjai szolgáltatták a gondosan elıkészített mősort.

Amint a meghívót elolvastuk, Lajcsi azt mondta: próbáljuk meg, hátha sikerülne útlevelet kapni, és én elmehetnék. El is mentünk a rendırségre érdeklıdni, de mindjárt kiábrándítottak, mondván, hogy júniusra semmi esetre sem kaphatom meg az útlevelet, mert legalább három-négy hónapba telik annak az elintézése. Azonkívül a nyomtatott meghívó nem elég, hanem személyes meghívólevél kell valakitıl, aki gondoskodik a lakásomról és ellátásomról, és ezt hivatalosan garantálja. Ilyen levelet pedig Berti nem küldött.

Le kellett tehát mondanunk a szép álomról. De aztán megbeszéltük Micivel, hogy ha már le kell mondanunk a svájci Familienfest-rıl, megrendezzük mi külön a a Naeff-család magyarországi ágának a Familienfest-jét. Ennek az idıpontját szeptemberre kellett halasztanunk, mert a nyárra már mindenkinek voltak különbözı programjai.

Nekünk az volt az egyik nyári tervünk, hogy részt veszünk a Samu-kiránduláson. Már hagyományos szokássá vált ugyanis, hogy a Samu-társaság minden nyáron rendez egy

többnapos túrát valahová a hegyekbe. Minket, öregeket, mármint Lajcsit és engem kezdetben nem hívtak; 1958-ban, amikor Szilvásvárad és környéke került sorra, magától értetıdı volt, hogy mi is részt veszünk. Istennek hála, jól bírtuk még mi is a hegymászást, és nagy gyönyörőségünket leltük abban, hogy bejárjuk a kedves régi helyeket.

Samuk a Mecsekben 1955-ben

A következı nyárra a Sátorhegyekbe tervezték a túrát. A Samu-társaság – amelynek tagjai részben a hajdani szilvási barátokból kerültek ki – télen is összegyőlt körülbelül havonta. Ezt az összejövetelt győldének nevezték el. Olyankor hol egyik, hol másik családnál jöttek össze. Uzsonna és kedélyes beszélgetés után mindig valami komoly témát tőztek ki, és errıl folyt eszmecsere; részben hitbeli kérdésekrıl, részben filozófiai, erkölcsi problémákról volt szó. Évekig folytak rendszeresen ezek az összejövetelek; nem emlékszem már, hogy melyik esztendıben szőntek meg. Az volt a baj, hogy olykor élessé fajultak a viták, fıleg amikor hitbeli kérdésekrıl volt szó; nem volt már meg az a lelki egység és közösség, ami kezdetben

a Szeressétek egymást, mint én szerettelek benneteket.

69

összehozta ıket. De a barátság azért megmaradt, és a nyári közös túrákon örömmel vettek részt sokan közülük.

Ha jól emlékszem, majdnem egy hétig tartott a sátorhegyi túra. Egy turistaházban laktunk, és onnan kirándulva jártuk naponta a hegyeket. Akkor tettem életem leghosszabb gyaloglását: 30 kilométert egyfolytában. Fárasztó volt, de jólesı érzés volt, hogy meg tudtam tenni. Gyönyörő

tájakat jártunk be. Legérdekesebbek voltak a várak: Regéc, Mogyoróska, Füzér, Boldogkı vára.

A Samu-túrán kívül egyéb élményeket is kínált a nyár. Nyár elején a kis Kati volt nálunk, vele is tettünk néhány szép kirándulást a Bükkbe.

Augusztusban pedig Lajcsi útnak indult, hogy részt vegyen a selmecbányai fıiskola 200 éves jubileumán. Laci, Mária és Péter is csatlakozott hozzá.

Engem pedig Laciék megkértek, hogy viseljem addig gondját a két gyermeknek, amíg ık távol lesznek. Ugyanis Panniék sem voltak otthon, Alsóörsön nyaraltak. A kedves öreg nagynéni maradt csak otthon, aki “Ámama” névre hallgatott. İ nagyon szerette a gyerekeket, de a háztartásban sürgölıdni nem bírt a fájós lábával. Ketten együtt aztán szépen elboldogultunk egy hétig. A gyerekek aranyosak voltak, Márti hároméves volt akkor, Miki egyéves, önállóan járni még nemigen tudott, csak ha fogtuk a kezét.

Amikor Laciék hazaértek, én a kis Mártival még kimentem néhány napra Kisorosziba Arikáékhoz. Szép, változatos nyaram volt. Lajcsinak is nagy öröme telt a selmeci ünnepségekben, ahol sok régi barátjával találkozott. De azért fájó érzéssel vegyes öröm volt ez. Megható lehetett az, amikor befejezésül “ballagást” rendeztek, és régi selmeci nótákat énekelve végigvonult az utcán a sok fehérhajú öregdiák. A város lakosságának idısebb része ott állt az út két szélén; és az emberek, akár magyarok voltak, akár szlovákok, könnyes szemmel figyelték ezt a felvonulást, hajdani ifjúságukra emlékezve. –

Szeptemberben aztán megtettük az elıkészületeket a mi saját külön ünnepünkre, a Familienfest-re. Az összejövetel helye természetesen Ági és Pista zugligeti otthona volt, a régi ház, amelyet még a nagyapánk, Naeff Ferenc épített. İ bizonyára azért választotta ki ezt a gyönyörő helyet, mert a svájci tájakra emlékeztette.

Az idıjárás kedvezett nekünk, mert bár szeptember 20-a volt a kitőzött nap, kellemes meleg napsütést élvezhettünk, a verandán meg a kertben tartózkodhattunk. Amíg a társaság összegyőlt, óriási mennyiségő szendvicset készítettünk. Egymásután befutott mindenki, és végül együtt volt a népes család. Ági és Gitti szülei is eljöttek, Hanna nénikém és Emil bácsi. İk képviselték az idısebb generációt. A mi generációnkhoz tartozott Ági és Gitti, meg aztán Mici és én, és velem Lajcsi. A harmadik generáció Ágiék két lánya, Zsuzsi és Éva; mindkettı menyasszony volt már akkor. A család legnépesebb részét mi adtuk. Ott volt hat gyermekünk,

70

csak Tuki hiányzott; aztán a menyünk, Mária, a vejeink, és végül a legifjabb generáció: a tíz kis unokánk.

Az összejövetel komoly része abban állt, hogy én röviden elmondtam a család történetét: hogy miként jött a nagyapánk (akit mi nem ismertünk, mert meghalt, mikor édesanyánk még fiatal lány volt) 1870-ben ifjú feleségével Budapestre, s itt az Erzsébet gızmalom igazgatója lett. Így aztán családunk meghonosodott ezen a szép Magyarországon. Mici felolvasott néhány levelet, meg verset is, amit a nagyapánk írt. Ezeket Mama régi levélgyőjteményében találta. Arika pedig költött néhány verset erre az ünnepi alkalomra, és ezeket Veronka, Kati és Klári szavalta el.

A nap többi része evés-ivással, kedélyes beszélgetéssel telt el, a gyerekek pedig futkároztak a nagy kertben. Este aztán a kis Márti így számolt be otthon nagyszüleinek az élményeirıl: „Voltunk a fanifeszten, és a fanifesztnek volt egy szép nagy kertje, és hinta is volt benne.”

Tuki menyasszonysága és esküvıje - Két kontinensre szóló lakodalom

Tukival állandó levelezésben voltunk. İ minden héten írt, mi pedig úgy osztottuk be, hogy egyik héten Lajcsi írt, másik héten én. Így mindig tudtuk, hogy mi történik vele. Olyan volt, mintha a lelkünk egy darabja ott élne a messzi Kanadában!

Az 1957-58-as tanév folyamán Tuki ösztöndíjjal tanult a vancouveri egyetemen; mégpedig a soproni magyar tanároktól, akik a diákokkal együtt kimentek. Az elsı félév végén a kötelezı vizsgákat is letette nagy drukkolások között. Már-már attól tartott, hogy ismét belebetegszik a vizsgák fáradalmaiba, de érezte, hogy ott, az idegenben nem szabad megbetegedni.

Miskolci barátnıjével, Szikszai Klárival lakott együtt albérletben egy családnál. Az ösztöndíj elég volt a lakásra és ellátásra, talán még az egyetemi tandíjra is, de már ruházkodásra és egyéb kiadásokra nem. Ezért Tuki munkát vállalt az egyetemi menzán – vagy cofee-room-ban, ahogy ott nevezték. Így egy kis mellékjövedelemhez jutott, viszont arra már nemigen telt az idejébıl, hogy az év végi vizsgákra készüljön.

Kénytelen volt ezeket a következı félévre halasztani. A tanárok azt ajánlották neki, hogy ne is iratkozzék be a következı félévben – ugyanis nagyon magas volt a tandíj, kb. 300 dollár egy évre – hanem csak akkor iratkozzon be megint, amikor letette a vizsgákat. Nyáron át megint

71

az erdészeti-térképészeti irodában dolgozott Tuki, ısszel pedig folytatta munkáját az egyetemi étkezıben. Ez annyira igénybe vette az idejét, hogy a vizsgára való készülés megint elmaradt.

Közben rájött Tuki, hogy nıknek nincsenek is nagy kilátásaik ott Kanadában, ha elvégzik az erdımérnöki egyetemet. Azokba a rengeteg erdıkbe úgyis csak a férfiakat engedik ki, a nık csak irodai állást kaphatnak. Úgy érezte tehát, hogy okosabb, ha abbahagyja a tanulást. Irodai munkát vagy mőszaki rajzolást erdımérnöki diploma nélkül is végezhet.

Sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tukikánk nem végzi el az egyetemet; de nem próbáltuk ıt rábeszélni, mert attól tartottunk, hogy ha nagyon erıltetné a tanulást, esetleg megint belebetegedne.

Amikor Somogyi-Tóth Eszter megtudta, hogy Tuki abbahagyja az egyetemi tanulást, arra bíztatta, hogy költözzön át Torontóba, és lakjon náluk. İ már akkor Lovrics Guszti felesége volt. Hiszen már jegyesek voltak kiutazásuk elıtt, és mivel Guszti a geodéta szakon tanult Sopronban, és a geodétákat Torontóba irányították, Eszter nem ment diáktársaival Vacouver-be, abbahagyta az erdészeti tanulmányokat.

Tuki a nyár folyamán munkát vállalt, mégpedig két kisgyermek gondozását. Azután még egy többnapos kirándulást tett a Sziklás hegységbe; meg akarta ismerni ezeket a zord, vadregényes hegyeket, mielıtt véglegesen otthagyja Kanada nyugati részét. Azután végigutazott Kanadán a Pacific vasúton – de most ellenkezı irányban, mint két és fél évvel azelıtt.

Megérkezett Torontóba, és megint együtt lehetett kedves barátnıjével, Eszterrel. Munkát is sikerült találnia; elıször egy kórházba ment kisegítınek, azután egy képeslapokat és meghívókat gyártó vállalathoz rajzolónak.

Gusztinak jó barátja volt Kenedi Imre, aki szintén geodéziát tanult Sopronban. Mivel Sopronban már ötödéves volt, a torontói egyetemen már csak két évet kellett tanulnia; ekkor végezte az utolsó évfolyamot. Gyakori vendég volt Gusztiéknál, s ilyenkor találkozott Tukival is. Futólag ismerték egymást Sopronból, de most komoly barátság szövıdött köztük, és egyszerre csak Imi megkérdezte Tukit, akar-e a felesége lenni.

Tuki még egy ideig gondolkodott; némi nehézséget okozott neki az, hogy Imi katolikus. Megírta nekünk a problémáját. Imi is írt nekünk, és megkérte tılünk Tuki kezét. Jólesı érzés volt nekünk, hogy azt írta: „Köszönöm, hogy Tukit olyan rendes, helyes, komoly kislánynak nevelték”. Ebbıl következtethettünk az ı jellemére is.

Hamarosan kaptunk levelet a Kenedi szülıktıl is, akik Nagykanizsán laktak. A levélben bemutatkoztak, és azt írták, hogy nagyon szeretnének velünk megismerkedni. Ezért Kenedi Imre, az édesapa beutalót kért a lillafüredi Palota-szállóba egy kis üdülésre. Onnan aztán eljött hozzánk látogatóba, utána meg egy-két kirándulást is tettünk együtt. Nagyon rokonszenvesnek találtuk jövendıbeli vınk édesapját, Lajcsi mindjárt meleg barátságot kötött vele. Amint elmondta a családi körülményeiket, láttuk, hogy valóban mővelt, nemes lelkő és meleg családi életet élı emberek. Hívı katolikusok, és ez csak annyiban okozott problémát, hogy a szülık aggódtak: ha protestáns templomban esküsznek a fiatalok, akkor az ı fiuk nem gyónhat, és nem áldozhat, s így nem élhet olyan lelki életet, amilyet az ı egyházuk megkíván. Erre Lajcsi azt mondta, hogy mi Tukira bízzuk, döntse el ı szíve szerint, hogy milyen templomban esküdjenek. Ha ı szeretetbıl úgy látja jónak, hogy a katolikus templomban, abba is belenyugszunk.

Közben Tukiék már elhatározták, hogy május elején megtartják az esküvıt, pár nappal azután, hogy Imi leteszi utolsó vizsgáit az egyetemen. Mire a vizsgákra került a sor, már biztos kilátása volt állásra is: a városi földalatti vasútnál kapott mérnöki munkát.

72

Tehát május elsı napjaiban már okleveles mérnök lett, és május 7-e volt az a nagy nap, amikor az oltár elé vezette a mi Tukikánkat. A torontói magyar katolikus templomban esküdtek; utána Eszter és Guszti otthonában rendezték meg a lakodalmi vendégséget, amelyen a vendégek a kedves soproni kollégák és kolléganık közül kerültek ki. Nagyon szép menyasszony volt Tuki; a leheletfinom csipkés menyasszonyi ruhát saját keresményébıl vette.

De hát ez az ünnepélyes esküvı és lakodalom nem csupán annak a kis torontói magyar társaságnak az ügye volt! Itt volt a másik kontinensen a nagy család, illetve kettı is, a Kenedi- és a Király család; mi is részt kértünk az ünnepségbıl, hiszen a szívünk-lelkünk érzései és gondolatai úgyis ott jártak. Tehát már elıre kiterveztük, hogy Laciéknál, illetve a népes Somogyi-Tóth család otthonában május 7-én, a torontói lakodalommal egyidejőleg, megrendezzük mi is a lakodalmi családi ünnepséget, amelynek a fı célja az volt, hogy összehozzuk a két családot.

Imi édesapját már ismertük, de most megismerkedhettünk az édesanyjával, Anitával, nagynénjével, Rozinával és öccsével, Istivel is. Volt beszédtéma bıven. És meglepıdve hallottuk, hogy ık már három helyrıl is kaptak információt a mi családunkról. Kiderült, hogy Rozina már járt egyszer Pilisligeten egy rokon családnál, és ezek Arikáékkal egy házban laktak; így volt alkalma Arikáékkal is megismerkedni.

A másik információt Székács Sándor, kanizsai fıorvostól kapták, aki Gyurka édesanyjának, Katónak unokafivére volt, és elmondta, hogy ı már többször volt Pesten a Vikár családnál látogatóban, s így természetesen ismerte a mi Évikénket is.

A harmadik Lukács Vali, nyugdíjas tanítónı volt, Anitának és Rozinának régi barátnıje, aki csaknem minden nyáron náluk nyaralt Balatonfenyvesen. Mikor Valinak elmondták, hogy Imi Király Lajos lányát veszi feleségül, így szólt: „Hiszen Lajcsi nekem másod-unokatestvérem!” Ekkor elnevezték Valit, akit már 30 vagy 40 éve ismertek, “új rokonnak”. Gondolom, Vali sem igen mondhatott rosszat a Király családról. Hát ilyen kicsi a világ, vagy legalábbis Magyarország!

A Kenedi szülık aztán kérték, hogy állítsuk sorba kor szerint a hat gyermekünket, hogy jobban el tudják képzelni, milyen lehet az újdonsült menyük. Amikor megmondtuk nekik, hogy Erzsihez és Péterhez hasonlít leginkább Tuki, meg voltak elégedve.

Így léptünk meleg kapcsolatba a Kenedi családdal, és ez a kapcsolat mai napig tart. Kedélyesen elbeszélgettünk, s igen jó hangulatban telt el az este. Persze enni-innivaló is volt bıven. Ittunk az ifjú pár egészségére – igaz ık a másik világrészen ünnepeltek, de azért

73

nagyon közel éreztük ıket magunkhoz. Mintha csak a szomszédban lettek volna, hiszen mi a Somogyi-Tóth családnál voltunk, ık pedig a család egyik leányánál, Eszternél. –

Pár héttel késıbb már kaptunk Tukiéktól egy csomó fényképet, részben az esküvırıl, részben a nászútról. Így élénken el tudtunk képzelni mindent, mintha ott lettünk volna. A lakodalom után elindult az ifjú pár nászútra. Iminek már megvolt akkor az autója, melyet részletre vásárolt, de a kezdetben befizetendı összegre kölcsönt kapott az egyetemtıl, a többit pedig akkor kellett fizetnie, amikor már állásban volt.

Vásárolt egy sátrat is, hogy megspórolják a szállodát; valami fızı készüléket is, hogy olcsóbb legyen a koszt. Ilyen felszereléssel indultak el a nagy útra, mely oda-vissza körülbelül 4000 kilométert tett ki.

A Niagara vízesésnél átmentek az Egyesült Államokba; New York államon és Carolina államon át eljutottak Floridába, ahol gyönyörő pálmafák, banánfák, virágzó kaktuszok fogadták ıket. Megnézték a híres Miami-t és a többi elegáns tengerparti üdülıhelyet. Fürödtek többször is a gyönyörő kék tenger hullámaiban, azután gyönyörködtek a nagyszabású akváriumokban, ahol eléjük tárult a tenger csodálatos állatvilága. Játszadozó delfineket, fókákat is láttak hatalmas medencékben, majd meg egy alligátor-farmot néztek meg. Visszafelé pedig megtekintették a washingtoni Fehér Házat, a New-Yorki Empire State Buildinget, amelynek a 102. emeletérıl páratlan kilátás nyílik.

Tuki a Hector vízesésnél New York államban

Végül visszatértek Torontóba, ott egy kétszobás szuterénlakást béreltek. Csinosan berendezték új otthonukat. Így kezdték meg közös életüket.

Mátrai kirándulás - Erzsi tanárnı lesz - Béláék jegyessége

Tukiék 4000 kilométeres amerikai nászútján mi csak képzeletben vehettünk részt. A magunk részére megelégedtünk szerényebb kiruccanásokkal is. De azért változatos volt a nyarunk.

Már május folyamán szép kirándulásokat tettünk a Bükkbe a kis Mártival és Klárival, mert ık néhány hétig nálunk voltak. Négy és félévesek voltak akkor mindketten, és meghatóan ragaszkodtak egymáshoz. Jól megértették egymást, és nagyszerően tudtak együtt játszani, mert mindkettınek jó fantáziája volt. Olykor azért elıfordult, hogy valami csekélységen összezördültek; olyankor Lajcsi szétválasztotta ıket, és elrendezte, hogy egyikük az egyik, másikuk a másik szobában tartózkodjék. Negyedóra múlva már könyörögtek: „Hadd játsszunk megint együtt, így unatkozunk!”

Júniusban pedig Kati volt nálunk egy ideig. İ éppen akkor búcsúzott az óvodától. Szeptembertıl iskolába kellett járnia, pedig még nagyon ifjú volt, hiszen csak július végén lett hat éves. Mindenki úgy becézte, mint egy kisgyereket, hiszen olyan volt, mint egy hajasbaba a szép göndör, barna hajával, nagy barna szemével.

74

Júliusban megint Samu-túrára indultunk, ezúttal a Mátrába. Én még a Mátrát nem is ismertem addig. Bennünket a Bükk annyira elbővölt, annyira magához kötött, hogy a Mátrára nem került sor. De most végre megismerkedhettünk a Mátra szép hegyeivel, völgyeivel is. Megmásztuk a Kékest és a Galyatetıt, de végigjártuk a kevésbé nevezetes részeket is, ott is sok szépséget találtunk: sőrő erdıket, vadregényes patakvölgyeket, barlangokat.

Kedves, vidám társaságban voltunk, a természetkedvelı Samuk között. Részt vett a túrán a két legidısebb unokánk is: Veronka és Gábor. Veronka 13, Gábor 12 éves volt. Még egy új tagja volt a társaságnak: Kırösi Ilike, aki Béla hívására szívesen eljött közénk, hiszen ı is szerette az erdıket, hegyeket.

A kis Gábornak feltőnt, hogy Béla és Ilike többnyire együtt sétál, és egyszer, amint éppen elıttünk haladtak, Gábor huncutul megjegyezte: „Nagymama, házasítsuk össze ıket! Olyan helyesek együtt! Olyan jól összeillenek!” Hát hiszen nem volt itt szükség Gábor közvetítésére, tudták már akkor ık maguk is, hogy összeillenek. Sejtettük mi is, hogy ennek a barátságnak komoly folytatása lesz, de tapintatosan hallgattunk.

Augusztusban még a tapolcsányi konferencián is részt vettem, szeptember elején pedig Lajcsival együtt én is elmentem a hidrológiai társaság tanulmányi kirándulására, amelynek célja a hévízi gyógyfürdı megismerése volt.

Persze mindnyájan megfürödtünk a szép vízirózsás tavak bársonyos tapintású, kellemes langyos vizében. Jót úsztunk a mély vízben, a tó kénes lehelete sem zavart bennünket, az külön érdekesség volt.

Hévíztıl nincs messze Nagykanizsa, így ezt az alkalmat felhasználtuk, hogy az új rokonokat, Tuki anyósát és apósát meglátogassuk. Kedvesen fogadtak, és mi is jól éreztük magunkat családi körükben. Beszélgetnivalónk volt bıven, mert megismertettek családjuk történetével. Kenedi Imre, az édesapa nyugdíjas mérnök volt; annakidején ı is részt vett az elsı világháborúban, és sok mindenen ment keresztül. Így Lajcsival kölcsönösen elmondták háborús élményeiket.

Felesége, Anita is nyugdíjban volt már. İ tanárnı volt; testvére, Rozina szintén; annakidején mint apáca-tanárnı tanított Budapesten. Velük egy lakásban élt Imre testvére, Aura is, ı is nyugdíjas pedagógus volt.

Megmutogatták nekünk a gyönyörően összeállított fényképalbumokat, amelyek állandóan emlékeztették ıket disszidált fiaikra: Imire és Palira. A három fiú közül csak a legifjabb, Isti maradt itthon, de ı is csak idınként látogatta meg szüleit, mert Pesten járt egyetemre.

Két napot töltöttünk a kedves családnál, aztán hazajöttünk, és belevetettük magunkat megint az itthoni munkába. Lajcsi nagyon intenzíven foglalkozott Miskolc vízellátásával; akkor még reménykedni lehetett, hogy megvalósul a forrásvölgyi tározó; a szakemberek közül is többen lelkesedtek a tervért, és szakszerően kidolgozták. Hogy végül mégis meghiúsult az egész terv, bár Lajcsi éveken át küzdött érte cikkekkel, elıadásokkal, az fıleg a központi vízügyi igazgatón múlott. –

1960 ıszén Erzsikénk életében nagy fordulat következett be: akkor indult el a rajztanári pályán. Otthagyta a Goldberger gyárat, ahol négy éven át dolgozott, mint tervezı rajzoló. Jó képessége volt ehhez a munkához, de ez mégsem elégítette ki teljesen. Arra vágyott, hogy

75

gyermekekkel foglalkozhasson; abban reménykedett, hogy így talán enyhül majd valamennyire szívének mélységes bánata amiatt, hogy nincsen gyermeke.

Rajztanári állásra pályázott tehát, és azt meg is kapta. A Vörösmarty utcai általános iskolába osztották be, és ott nagy lelkesedéssel kezdte meg munkáját. Hamarosan megszerette kis tanítványait, és azok is ıt. A kolléganık között talált néhány megértı barátnıt, s így otthonosan érezte magát az iskolában.

Béla életében pedig az lett a fordulat, hogy mindinkább összemelegedett Ilikével, és már az ısz folyamán eldöntötték, hogy közösen fogják leélni az életüket. Nagyon örültünk ennek, mert láttuk, hogy Béla, aki túlságosan komoly, csendes, befelé élı volt, mennyire felélénkül Ilike társaságában. Vidámabb, beszédesebb lett, mint azelıtt. Ilike derős, temperamentumos lénye jó hatással volt rá. Többször kirándulgattak együtt, és a tél beálltával, amikor már hó borította a Bükköt, Béla sízni tanította Ilikét.

A karácsonyi ünnepeket ismét Kisorosziban töltöttük. Januárban pedig Béla menyasszonyául jegyezte el Ilikét. Egy sí-kirándulás alkalmával, fent Bánkúton húzták elıször ujjukra a karikagyőrőt; a családtagok közül csak Péter volt velük. Egy héttel késıbb aztán nagyobb családi körben is megünnepeltük az eljegyzést. Szikszón, ahol Ilike özvegy édesanyja lakott, és nıvére, Pirkó a férjével és három gyermekével. Boldogok voltunk, hogy ilyen szoros kapcsolatba kerülünk a Kırösi családdal, hiszen a szülıket ismertük már akkor, amikor Nagyvisnyón laktunk, Ilike édesapja pedig Nekézsenyben volt lelkész.

Késıbb is találkoztunk, mert amikor Makláron laktak, néha-néha eljöttek a Szalajka völgybe kirándulni. Pirkó pedig, amikor már nagylány lett, az ifjúsági konferenciákon találkozott és összebarátkozott Évikével; hozzánk is ellátogatott. Súlyos csapás érte azután a családot, amikor meghalt az édesapa. Ilike, a legfiatalabb gyermek még csak 13 éves volt.

Az eljegyzési együttlét alkalmával beszélgettünk már az ifjú pár jövendıjérıl is. Az esküvıvel még nem akartak sietni, hiszen Ilike még csak a negyedik évfolyamot végezte az egyetemen. Hogy hol fognak majd lakni, azt még akkor nem tudták eldönteni; Béla hajlandó volt arra, hogy továbbra is együtt maradjon velünk; csak nem abban a lakásban, ahol társbérlıként laktunk. Tehát a lakásproblémát kellett valahogy megoldani. Sok utánjárásba került, és hosszú idıbe telt, amíg ez sikerült.

Imike és Bandika születése - Vértesi Samutúra - Lakásátépítés Erzsiéknél

1961 márciusában két újabb unokánk született. Az egyik a távoli Kanadában, a másik Budapesten.

Nagy volt az örömünk, amikor megkaptuk az értesítést, hogy március 3-án megszületett Tukiék elsı gyermeke: Imike. Bizony szívesen odarepültem volna a gondolat szárnyán, hogy segítségére lehessek Tukikámnak; de hiába, nem lehetett. Elgondoltam, hogy milyen nehéz lehet neki, hogy amint hazabocsátották a kórházból – nem egész egy héttel a szülés után – legyengült állapotban, neki kell állnia a házi munkának, és mindent egymagában kell végeznie, a fızéstıl a pelenkamosásig. Méghozzá a kicsikét is mesterséges tápszerekkel kellett etetnie, mert nem bírta szoptatni. Mennyivel könnyebb volt az itthoni kismamáknak, akik körül sokszor két nagymama is sürgölıdött!

76

Két héttel Imike születése után befutott a másik örömhír: Laciékhoz megérkezett a harmadik gyermek, a kis Bandika. Laciék megkértek engem arra, hogy menjek el egy idıre segíteni, amíg Mária egy kicsit megerısödik. Panni nagymamának, vagyis “Mamó”-nak, ahogy a családban nevezték, annyi dolga volt a nagy család ellátásával, hogy egyedül nem gyızött mindent. A kedves Ámama pedig már elızı évben meghalt.

Így hát elutaztam hozzájuk, hogy mire Mária a kórházból hazakerül, már ott legyek. Szép, egészséges kisbaba volt Bandika, mindnyájan gyönyörködtünk benne. Márti akkor ötéves volt, Miki nem egészen három. İk is nagyon örültek a kis öcsikének.

Segítettem vagy tíz napig a három gyerek gondozásában, és a háztartásban; aztán hazajöttem, mert itthon is volt elég munkám. A háztartásban segített Irénke, de itt voltak a tanítványaim. Esténként pedig a fordításon dolgoztunk Lajcsival. Akkor éppen egy nagyon kedvemre való munkám volt: Lloyd Douglas-nak “A nagy halász” címő regényét fordítottam. Amint egy-egy fejezettel elkészültem, Lajcsi lektorálta, és legépelte.

Május folyamán megint nálunk volt Márti és Klári. Gyönyörködhettünk kedves csacsogásukban, fejledezı értelmükben. Kivittük ıket többször a hegyek közé, hogy ráneveljük ıket a turistaságra, megszerettessük velük a természet szépségeit. Május végén pedig hazavittük ıket, és egyúttal részt vettünk Bandi keresztelıjén.

A nyár megint változatosan telt el; voltam Kisorosziban és Bántapolcsányban. Nyár végén pedig egybegyőltek megint a Samuk egy több napos túrára; ezúttal a Vértes hegységet barangoltuk be, amelyet még addig nem ismertünk, pedig ott is sok természeti szépség található.

Az ısz folyamán Béla és Ilike már komolyan készülıdött az esküvıre. Szıtték-fonták a terveket, hogy milyen legyen a jövendıbeli otthonuk. A mi számunkra az volt a kérdés: együtt maradjunk-e továbbra is, vagy próbáljon az ifjú pár külön otthont alapítani. Felmerült az a lehetıség is, hogy esetleg Pestre költözhetnénk, akkor legalább Péterrel együtt lehetnénk. Persze ez csak úgy lett volna lehetséges, ha Micivel összeköltöztünk volna, de ehhez az ı lakását el kellett volna cserélni egy tágasabbra. Nem olyan nagyon kínálgatták a lakásokat akkoriban, még mindig lakásínség volt.

Végül, sok töprengés után, Béla indítványát fogadtuk el, aki azt mondta, hogy szívesen velünk maradnak ık, de nem abban a lakásban, hanem megpróbálnak az egyetem révén lakást szerezni. Szó volt a Dessewffy utcai docensi házról, ami éppen akkor épült. Nekem az nagyon tetszett volna, mert gondoltam, szép lehet ott fent a hegyoldalban lakni, ahonnan gyönyörő kilátás van.

Akkoriban egyszer meglátogatott minket Laci, és ı kedvesen megjegyezte, amikor az épülı házat megmutattuk neki: „De gondoljátok meg, anyukám, hogy ti sem maradtok örökké fiatalok!” Erre sokszor visszagondoltam késıbb, amikor Lajcsinak baja lett a szívével. Utólag nagyon örültem, hogy nem azt a lakást kaptuk meg, hanem a Csabai kapui egyetemi házban kaptunk lakást, illetve egyelıre csak ígérték. Kilátásban volt, hogy jövıre megürül egy lakás, és azt megkaphatjuk, ha a jelenlegi lakásunkat cserébe az egyetem rendelkezésére bocsátjuk. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor ezt közölték velünk; így hát bízhattunk abban, hogy kedvezıen megoldódik a lakásproblémánk.

Erzsiék is lakásproblémákkal foglalkoztak akkoriban. Nem mintha új lakásba akartak volna költözni; csak a meglévı lakásukat átalakítani. Hét év óta laktak már úgy, hogy a szobájuk átjáró szoba volt, Viszont nekik a másik szobán kellett keresztül menniük, hogy a fürdıszobába juthassanak. Szép kis lakás volt az, de nagyon ügyetlen volt a beosztása. Az L alakú elıszoba, a nagy hideg konyha, a kis cselédszoba, mely magasra helyezett ablakával olyan volt, mint egy kis sötét lyuk – ezek mind nehezen kihasználható helyek voltak.

77

Erzsi addig spekulált, amíg nagyszerő tervet eszelt ki a lakás modernizálására. Néhány ajtót és ablakot kellett csak áthelyezni, és olyan lett a lakás, mintha átvarázsolták volna. A kis cselédszobából egy rendes ablak behelyezésével barátságos kis vendégszoba lett, az elıszoba nagyobbik részébıl egy csinos hall; mindkét szobának külön bejárata lett, és a fürdıszobába is könnyen be lehetett jutni. Persze mindez sok fáradságba, költségbe és idıbe került: mesterembereket kellett szerezni, és mindent ügyesen megszervezni. Eltartott egy fél évig, vagy még tovább, amíg rendbe jöttek. Azután még néhány új bútordarabot vettek, Erzsi maga készítette batikolt függönyökkel egészítette ki a berendezést. Kényelmes, otthonos lett a lakás. Persze mindezt azért tudták megtenni, mert elızıleg Jenı prémiumot kapott a találmányáért.

Béláék esküvıje - Tóni születése - Tátrai hegymászó túra - Költözködés

Január végére tervezték Béláék az esküvıjük idıpontját. Új lakás még egyelıre nem volt, a régit kellett átrendeznünk, hogy alkalmas legyen új életformánkra. Úgy tartottuk helyesnek, hogy a belsı szoba legyen a fiatal páré az alkóvval együtt; a miénk pedig az elülsı szoba, amelyben eddig Béla aludt, de amelyet egyúttal étkezınek és nappalinak is használtunk.

De ott bajos lett volna elhelyezni a régimódi nagy ágyakat, amelyeket még édesanyám kapott stafírungba. Lajcsi aztán egy jó ötlettel segített a bajon: hívott egy ügyes asztalost, és utasítást adott neki, hogy hogyan lehet a régi stílusú ágyakat rekamiészerővé átalakítani. Az asztalos rövid idı alatt el is végezte ezt a mőveletet. Aztán a lányszobai rekamié került sorra, azt a kárpitos átalakította kihúzhatóvá, hogy két személy részére alkalmas legyen.

Ezekkel a kis átalakításokkal egészen elfogadható lett a lakás az ifjú pár számára. Persze Irénkének, aki eddig a belsı szobában lakott, nem adhattunk tovább szállást. İ aztán talált magának állást egy orvos házaspárnál, ahol egy kis szobácskát is kaphatott.

A karácsonyt megint Kisorosziban töltöttük. Január 25-én pedig Pesten, a Salétrom utcai templomban összegyőlt a mi népes családunk, és egyúttal a Kırösi család is, hogy részt vegyünk Béla és Ilike

esküvıjén. Titu áldotta meg az ifjú párt. Az esküvı után pedig Erzsiék szép újjáalakított otthonában vidám lakodalmi hangulatban ettünk, ittunk, beszélgettünk késı éjszakáig. Ha jól emlékszem, negyvenöten voltunk együtt.

A boldog pár és a büszke szülık

A nászút annyiból állt, hogy az új pár néhány napra kiment sízni, úgy, mint az eljegyzés alkalmával. Hosszabb kikapcsolódásra nem telt az idejükbıl, mert kezdıdött a második félév az egyetemen, és folytatnia kellett Bélának a tanítást, Ilikének pedig a tanulást. Ez volt az utolsó féléve, el kellett készítenie a diplomatervét.

Elkezdtük tehát a közös otthonban, közös háztartásban való életünket, és azt találtuk, hogy elgondolásunk jól beválik. Nem akartam, hogy Ilike sokat segítsen a háztartásban, hiszen

78

minden idejét a tanulásra kellett fordítania; de mégis jó érzés volt, hogy megint van lányom a saját lányaim helyett, akik kirepültek. Ilikével mégis csak jobban meg tudtam beszélni a háztartási gondokat és ruhaügyeket, mint a család férfitagjaival. Az is jó volt, hogy elevenebbé, derősebbé lett az életünk, mert Béla is vidámabbá és élénkebbé lett, amióta Ilikével összekerült.

Februárban megkaptuk Kanadából a kedves hírt, hogy Tukiéknak újabb fiacskájuk született: Tóni. Fényképeket is küldtek a dundi kisbabáról. Kicsit aggódtunk Tukiért, mert egy éven belül két erıs fiúcskát világra hozni nem csekélység! De Tuki stramm asszonykának bizonyult, ügyesen ellátta a két kisgyereket és a háztartást. Közben elkezdtek azon spekulálni, hogy nagyobb lakásba kellene költözniük. Arra is rájöttek, hogy Kanadában érdemesebb házat venni részletre, mint bérben lakni, mert a lakbér igen drága. Ez egyelıre még csak tervezgetés volt, de egy félévvel késıbb meg is valósult a tervük.

Tuki Imikével és Tónival

Ugyanakkor mi is a lakástervekkel voltunk elfoglalva. A tavasz folyamán már ígéretet kaptunk, hogy júliusban elfoglalhatjuk a Csabai kapui egyetemi házban ez elsı emeleti háromszobás lakást.

Megkezdıdött a nagy készülıdés, mely elıször is abban állt, hogy amint megkaptuk a lakás alaprajzát, kiterveztük, hogy miként rendezzük be a szobákat. A bútorokat pontosan kiszámított mérető kis papírnégyszögek helyettesítették. Kiderült, hogy a három szoba alapterülete kisebb, mint a Lévay utcai két szobánké; így kénytelenek voltunk több bútorunktól megválni, például a nagy ebédlıasztalt és a hozzá tartozó tulipános faragású székeket semmiképpen sem tudtuk volna elhelyezni; ezeket elküldtük Arikáéknak, hiszen az ebédlı-berendezés egy része már úgyis náluk volt. Ott még lehetett külön ebédlıt berendezni a tágas parókián. Magunknak csak a nagy kredencet és az egyik sarokpolcot tartottuk meg, ezeket a konyhában helyeztük el.

A költözködés idejére Évikénk jött el segíteni. Volt munkánk bıven, amíg valamennyire rendbe jött a lakás. De milyen nagy boldogság volt, hogy saját külön konyhánk van, amelyet étkezınek is használhatunk! És mennyire élveztük a fürdıszobát, miután tíz évig fürdıszoba nélkül kellett élnünk! Amikor kint az erdıben laktunk, villanybojleres fürdıszobánk volt; az ország második nagyvárosában pedig nélkülöznünk kellett a fürdıszobát! Most ellenben fürödhettünk, zuhanyozhattunk kedvünkre; ez igen jólesett a júliusi hıségben.

A kertre nyíló erkélynek is örültünk; annak is, hogy a kertben almafa és fenyıfa is van, ez kissé emlékeztetett a szilvási kertünkre.

Augusztus elején aztán nagy útra indultunk. Lajcsi kitervezte, hogy teszünk egy tátrai túrát, és ez mintegy próbája lesz egy következı évben tartandó nagy Samu-túrának. Ezúttal csak öten mentünk: Erzsi és Jenı, Mária és mi ketten. Béláék nem mentek velünk, mert ık most pótolták az elmaradt nászutat, Lengyelországba utaztak. Lacit pedig hivatalos útra küldték Ausztriába. Ilike ekkor már túl volt az utolsó vizsgáin, és megkapta a mérnöki oklevelet. Abban az évfolyamban a lányok közül ı volt az egyedüli jeles.

79

Mi pedig elindultunk elıször Selmecbányára, hadd ismerjék meg Erzsiék Lajcsi szülıvárosát. Mária már járt ott három évvel elıbb, amikor a 200 éves jubileumot ünnepelték.

Megint a kedves Eisele család látott minket vendégül, most Eisele Pista felesége, Juliska is otthon volt. Kedves, melegszívő teremtés volt, ez után a látogatás után évekig leveleztünk. Érdekes, hogy milyen erıs volt mindkettıjükben a magyar érzés, pedig Pista voltaképpen német, Juliska pedig szlovák családból származott.

Miután Selmecbánya látnivalóit végigjártuk, és búcsút vettünk a házigazdáinktól, végigutaztunk a Garam völgyén, és megérkeztünk Poprádra. Ott sikerült olyan szobát kapnunk, amelyben mind az öten elfértünk. Poprádról jártunk ki villamos vasúton a Magas Tátrába. Ez elég fárasztó volt, mert hajnalban indultunk minden nap, és késı este tértünk vissza, hogy jól kihasználjuk az idıt. De érdemes volt, mert csodaszép helyeken jártunk.

A lomnici lanovkával föllibegtünk a Kıpataki tóhoz, onnan nagy gyalogtúrát tettünk. Az idıjárás nem volt minden nap kedvezı, volt részünk esıben, ködben, viharban is; de még olyankor is csodálatosan szép a hegyóriások világa. Lajcsi nagyon szerette volna a Tátra legmagasabb csúcsát, a Gerlachfalvi csúcsot is megmászni, erre azonban nem került sor. A Lengyel nyeregre felmentünk, az is elég komoly mászás volt, drótkötéllel, kampókkal.

Ott, a Lengyel nyeregnél ért bennünket egy hatalmas nyári zivatar. Félelmes egy ilyen zivatar a hegyek között. Eléggé meg is áztunk. Mikor aztán elcsitult a vihar, és kisütött a nap, csodaszép látványban volt részünk: egy csapat zerge legelészett az esıtıl magázott üde hegyi legelın. Erzsi mindjárt le is fényképezte a szép állatokat.

Szép emlékekkel eltelve tértünk haza magyar hazánkba. Nyár végén még részt vettem a tapolcsányi konferencián is, ezúttal Évikém is ott volt.

Lacika születése - Tukiék St. Catharines-be költöznek

Évike ismét gyermeket várt, és ez nagy boldogsággal töltötte el. Az elsı hónapokban nagyon gyengén érezte magát, de nyár végén már túl volt a kellemetlenségeken, és jól bírta az állapotát. Nagyon reménykedett abban, hogy a két fiú után végre kislánya is lesz.

Hogy könnyítsünk egy kicsit Évikén, az ısz folyamán néhány hétre magunkhoz vettük a kis Ferikét, aki ekkor öt éves volt. Sok örömünk telt a kedves, eleven esző gyerekben. Mindig magammal vittem a bevásárló utaimra, vasárnaponként pedig kirándulni vittük ıt a Bükkbe.

Egyébként szorgalmasan dolgoztunk, hiszen tanítványaim is voltak, esténként pedig a fordításokon dolgoztunk Lajcsival. Lajcsit ekkoriban nagyon foglalkoztatta az a gondolatrendszer, amelyet már régebben, a háború elıtt is átgondolt, de most részletesebben is kidolgozott. Kezdetben százalékos rendszernek nevezte, késıbb – egész világnézetébe beágyazva – organikus szemléletnek, majd krisztusi szemléletnek. Mivel ı mindig az egész emberiség javát kereste, hidat akart építeni a kapitalista és a szocialista rendszer között. Az evangélium alapján igyekezett megoldani a szociális kérdést.

Az alapgondolat az volt, hogy minden az Istené, nekünk pedig hőségesen kell sáfárkodnunk az anyagi javakkal, akár saját vagyonunk van, akár közös tulajdonban van a termıföld és a termelı eszközök.

Gondosan kidolgozta az egész tervezetet, és eljuttatta a pártközpontba, hogy az ottaniak is gondolják át, és bírálják el. Bízott abban, hogy a meggyızıdéses kommunisták is respektálják azt, ha valaki becsületesen, ıszintén feltárja a saját elgondolását.

80

Gyorsan eltelt az ısz, és jött a kedves karácsony. A karácsonyestét és az ünnepeket ezúttal is Kisorosziban töltöttük. A második ünnepen, 26-án kaptuk az értesítést, hogy az elızı napon, 25-én este megszületett Éviék fiacskája, Lacika.

Délelıtt Évike még kirándulni volt a családdal a Szabadság hegyen; úgy tudom, még szánkázott is a gyerekekkel egy keveset. Délután egyszerre csak érezte, hogy közeleg az órája; Gyurka bekísérte a kórházba, és az este folyamán megérkezett a kis Lacika minden különösebb baj nélkül. Szép, erıs kisbaba volt. Hát nem lett lány, amint várták, de így is nagy volt az öröm.

Laci 1966-ban

Újév után már hazamehetett Évi a kórházból, akkor egy ideig náluk maradtam segíteni. Amikor hazajöttem, magammal hoztam Ferikét is, hogy Évi könnyebben boldoguljon a munkájával. Jánoska már iskolás volt, Kató nagymama kísérgette ıt rendszeresen, így vele nem volt olyan sok gondja Évikének.

Ferike nálunk maradt egészen a keresztelıig, ami márciusban volt. Otthonosan érezte magát nálunk, és jól megedzıdött, mert igen kemény tél volt abban az évben. Az udvarunkon jól lehetett csúszkálni a keményre fagyott havon, ezt nagyon élvezte Ferike.

Ekkor már Ilike örömmel és reménységgel nézett elsı gyermeke születése elébe; júniusra várták. Béla is boldog volt, hiszen ı is mindig szerette a kisgyerekeket, és jól tudott velük bánni. Ilike elég jól bírta az állapotát, és rendszeresen végezte munkáját az egyetemen.

Közben folyton lestük-vártuk a híreket Kanadából. Tukiék életében nagy fordulat következett be: elköltöztek Torontóból, és St. Catharines-be, az Ontario tó déli partján levı kisvárosba költöztek. Imi ott kapott állást a “Niagara Steel Company”-nál, vagyis acélvállalatnál. Mivel már régóta rájöttek, hogy az ottani körülmények között gazdaságosabb dolog házat venni részletre, mint házbérben lakni, megvásároltak egy szép kis családi házat St. Catharines külterületén.

A ház háromszobás volt, napfényes, kényelmes, minden technikai berendezéssel ellátva. Nagy kert vette körül; elıl virágoskert, hátul gyümölcsös és veteményes. Tavasszal már Imi maga szántotta fel a kertet a kis kerti traktorral, amit a házzal együtt vettek meg. Tuki is nagy lelkesedéssel látott hozzá a kertészkedéshez. Helyet talált ott a nagy kertben mindenféle zöldség, hasonlóan, mint egykor a szilvási kertünkben. Elıttük egy svájci család lakott a házban, azok még spárgát és rebarbarát is telepítettek. Tuki fényképeket küldött a házról és a kertrıl, még a lakás alaprajzát is megküldte nekünk, hiszen bennünket minden részlet érdekelt.

És most következett a meglepetés. Tukiék meghívtak, hogy utazzam Kanadába, és töltsem náluk a nyarat. Ismerjem meg az ı új otthonukat, két kis gyermeküket, és nézzek körül az új hazájukban.

Hát ez igen szép perspektíva volt, szívet dobogtató nagy élményeket ígért! Beadtam az útlevél kérvényemet a tavasz folyamán, és szorongó izgalommal vártam a választ. – Májusban meg is jött a válasz: rideg elutasítás, minden megokolás nélkül. Nem tudtam elképzelni, miért tiltottak el az utazástól! De nemsokára megtudtam.

81

Házkutatás - Zolika születése

Június 10-én hajnalban öt órakor megszólalt a csengı. Kiugrottunk az ágyból, Lajcsi gyorsan kiment ajtót nyitni – hát négy rendır állt ott; illetve rendırtiszt. Azzal nyitottak be, hogy: házkutatás! Felmutatták az irományt, amely a házkutatást elrendelte.

Két tanút is hoztak magukkal, két házmesternét. Hamarosan kiderült, hogy mit keresnek: az “Organikus százalékos rendszer” kéziratát, és esetleg egyéb írásokat, amelyek alapján izgatással vagy összeesküvéssel vádolhatnák Lajcsit.

Pedig ı az erre vonatkozó írását néhány hónappal azelıtt nyíltan beküldte a pártnak, tehát láthatták, hogy nem tervez titkos összeesküvést. De a rendırök, mint általában a legtöbb ember, beskatulyázzák az embereket: ilyen vagy olyan pártnak a tagja, ilyen vagy olyan ideológia híve. Nem tudják elképzelni, hogy valakinek önálló gondolatai legyenek.

Lajcsit azzal gyanúsították, hogy egy bizonyos nyugatnémet szervezettel áll kapcsolatban. Pedig annak a hírét sem hallotta. Megdöbbentett, elképesztett bennünket ez az egész szituáció; olyan volt, mint valami rossz álom.

A rendırök sorra kirámolták a könyvszekrényeket, és találtak ott sok mindent, ami nekik furcsa, idegen volt. Ott volt a sok gépelt fordítás, amelyeket éveken át készítettünk, a német és angol evangéliumi könyvek fordításai. Arra hivatkoztunk, hogy az alkotmány értelmében vallásszabadság van. “Igen, vallásszabadság van – mondta az egyik rendır – egész nap imádkozhatnak, ha tetszik; de nem szabad propagandát csinálni a vallásnak!” – Szerintük, ha az ember nyolc vagy tíz példányban legépel egy vallásos iratot, az már propagandának számít.

Gyanúsak voltak neki Lajcsi “Élményei” is, amelyek szépen bekötött példányokban ott sorakoztak a könyvszekrényben. Azt kívánták, hogy még a gyermekeinktıl is kérjük vissza az “Élmények” példányait, és szolgáltassuk be a rendırségre.

Egész nagy rakás halmozódott fel az állítólag gyanús írásokból és könyvekbıl. Ezeket összecsomagolták, hogy magukkal vigyék, de írást adtak róla. Igyekeztek mindent hivatalos pontossággal elvégezni. Aztán aláíratták velünk a jegyzıkönyvet. Azt meg kell hagyni, hogy nem hagytak rendetlenséget maguk után, szépen visszarakták a szekrénybe azokat a könyveket, amelyek ıket nem érdekelték.

Azután felszólították Lajcsit, hogy üljön be velük az autóba. Lajcsi elsı percben azt gondolta, hogy ez letartóztatást jelent; de megnyugtatták, hogy csak beszélni akarnak vele, ebédre hazajöhet. Így is lett, de délután újból be kellett mennie a rendırségre, és így ment ez két hétig. Minden délelıttjét, minden délutánját ott kellett töltenie a rendırségen. Nagyon fáradt és meggyötört volt az arca, amikor hazajött. Igen nehéz napok voltak ezek számomra is, hisz én is vele szenvedtem. Csak röviden számolt be nekem esténként a lefolyt beszélgetésekrıl. Borzasztó kínos lehet az, amikor gyanúsítják és vádolják az embert.

De arról is beszámolt Lajcsi, hogy fokról-fokra, napról-napra enyhült a rendırök hangja, végül már barátságossá vált. A vádat pedig elejtették, miután meggyızıdtek arról, hogy semmi kapcsolata nincs a nyugatnémet szervezettel. Az írásokat is visszaadták, csak két vagy három példányt tartottak meg az „Élmények”-bıl.

82

Június 17-én, egy héttel a házkutatás után következett be az a nagy esemény, hogy megszületett a mi édes kis Zolikánk. Lajcsinak aznap is be kellett mennie a rendırségre, de mikor közölte a rendırökkel, hogy kis unokája született, akkor meglepıen barátságosak lettek, és elengedték neki a délutáni bemenést; azt mondták, menjen csak be a kórházba, és nézze meg az unokáját.

Még egy nevezetes esemény történ akkor: Péternek azon a hétfın volt a diploma védése, és így lezárta egyetemi tanulmányait kitőnı eredménnyel.

Ilyen sokrétő olykor az élet. Öröm és hála töltötte be a szívünket, de emellett még folytatódott az aggódás és szorongás. A második hét azért már könnyebb volt Lajcsi részére, mint az elsı. A rendırök, miután elolvasták Lajcsi élményeit, kénytelenek voltak tisztelettel nézni reá. De azért igen-igen fárasztó, idegtépı volt az egész.

Valami kis öröm is volt bennünk, hiszen Jézus megmondta, hogy “Boldogok, aki háborúságot szenvednek az igazságért”. És „A Lélek megmondja nektek abban az órában, hogy mit szóljatok”. – Lajcsi erıs lélekkel küzdötte végig azt a két hétig tartó tortúrát, de az ilyen állandó feszültség nem marad hatás nélkül az ember testi állapotára, fıleg a szívre és az idegrendszerre.

Vagy egy héttel késıbb történt, hogy Béla ijedten szólt, mikor reggel meglátta az édesapját: „Apuka, mi van a szemeddel? Olyan veres, mintha megpattant volna benne egy ér.” Mindjárt mondtuk, hogy menjen orvoshoz, és méresse meg a vérnyomását. El is ment, és kiderült, hogy 220-as a vérnyomása. Adtak neki vérnyomáscsökkentı gyógyszert, és pihenést ajánlottak neki. De egyszerre csak megcsörrent a telefon: a rendırségrıl telefonáltak, hogy menjen be, mert Pestrıl a minisztériumból jött valaki, aki meg akar ismerkedni vele.

Lajcsi kimenthette volna magát, de nem akarta, hogy úgy lássék, mintha megretirálna. Ebéd után elment a rendırségre a megadott idıpontban. Aggódtunk érte, de láttuk, hogy nem lehet ıt visszatartani. Este aztán elmondta, hogy a rendırök milyen figyelmesek voltak, vigyáztak, nehogy valami baja történjék. Amint észrevették, hogy kipirosodik az arca, ablakot nyitottak. Este pedig autón hozták haza.

A vádat elejtették, az írásokat két kötet kivételével visszaadták; de azért éreztették Lajcsival, hogy ezentúl ellenırzés alatt lesz.

Amint a nagy feszültség elmúlt, Lajcsi vérnyomása is javult; mindnyájan fellélegeztünk, és ekkor tudtunk csak úgy istenigazában örülni az aranyos kis Zolikának. Nagyon szép kisbaba volt, és gyönyörően fejlıdött. Ilikének olyan bıven volt teje, hogy más gyereknek is tudott adni, de Zolika ezért igazán nem szenvedett hiányt, inkább vigyázni kellett, nehogy túlságosan kigömbölyödjék. Augusztusban megvolt Zolika keresztelıje is a Hunyadi utcai evangélikus templomban. Pirkó és Pityu lettek a keresztszülei. Én augusztus második felében még elmentem a tapolcsányi konferenciára is.

83

Gyermekeink pedig a Samukkal együtt nagy tátrai túrára indultak. Mi persze nem kaphattunk útlevelet, de nagyon örültünk, hogy legalább a fiatalok élvezhették a Tátrát.

Arikáék gondjai - Új feladatom: Zolika gondozása - Két meghívás

Péter a nyár végén már megkezdhette munkáját új munkahelyén, a Központi Fizikai Kutató Intézetben. Tehát legifjabb gyermekünk is kikerült immár a diáksorból, és révbe jutott. Véget ért az a 33 évre terjedı idıszak, amelynek folyamán állandóan voltak kisiskolás, középiskolás vagy egyetemista gyermekeink, akiknek az elırehaladását figyelemmel kísértük, akikkel együtt szorongtunk a vizsgák elıtt.

Ekkor már unokáink közül a két legidısebb, Veronka és Gábor középiskolás volt. A szentendrei gimnáziumba jártak. Sajnos az ı tanulásuk nem ment olyan simán, mint a gyermekeinké. Sok gondot okoztak a szüleiknek azzal, hogy sokszor rossz jegyeket hoztak haza. Fıleg a matematikával voltak megakadva.

Pedig anyagiakban is elég nagy terhet jelentett a gyerekek iskoláztatása. A kis lelkészi fizetést úgy beosztani, hogy mindenre teljék, ez szinte lehetetlen volt. Arika folyton azon törte a fejét, hogy miként járulhatna hozzá a családi jövedelemhez. Elıször a gazdálkodással próbálkoztak, de ez nagyon fárasztó és küzdelmes volt, és nem hozta meg a kívánt eredményt. A szép málna- és eperültetvény, amely kezdetben olyan jövedelmezı volt, elöregedett; megpróbálták fiatalítani, de ez nem sikerült, mert abban az évben éppen rendkívüli szárazság következett be.

Azután gyereknyaraltatáshoz kezdett hozzá Arika nagy buzgalommal. A gyerekek nagyon jól érezték magukat ott a szép környezetben. Mozgalmas volt az élet minden nyáron. Pénzügyi tekintetben azonban nem jelentett sokat a nagy vendégjárás, mert a fizetı vendégek mellett mindig voltak olyanok is, akiket tisztán szívességbıl láttak vendégül.

Végül arra a gondolatra jutott Arika, hogy megpróbál az iskolában tanítani. Éppen pedagógus hiány volt a kisoroszi iskolában, szükség volt egy helyettesre, s így Arika elvállalta a IV. osztály tanítását arra az iskolaévre. Kati is éppen abba az osztályba járt.

Arikának nagyon jó adottsága volt a tanításhoz, de nagyon kifárasztotta ıt a fegyelmezés; igen nehéz volt a rakoncátlan gyerekeket kordában tartani. Nem gyızte hangszálakkal; mindig egészen berekedt a tanítás után. Így aztán lassanként érlelıdött benne a gondolat, hogy inkább a könyvtárosi pálya lenne neki való; a következı évben el is kezdte az iskolát.

84

Bennünket ekkor a legkisebb unokánk, a kicsi Zolika foglalkoztatott. Október végén letelt Ilike szülési szabadsága; november elsején vissza kellett térnie a tanszékre, annál is inkább, mert ekkor kolleganıje volt kénytelen hasonló okból abbahagyni a munkát, mert neki is kis fiacskája született.

Én örömmel vállaltam, hogy gondját viselem Zolikának, amíg Ilike az egyetemen dolgozik. Milyen boldogság volt, hogy újra kisgyermeket gondozhatok! Nem volt terhes, mert a nehezebb dolgokat, a fürösztést, a pelenkamosást elvégezte Ilike délután és este. Szoptatta is még, de napközben már fızelékeket, gyümölcslevet kapott a kicsi, azt én készítettem el. Gyönyörőség volt nézni, hogy milyen jó étvággyal eszik, milyen szépen fejlıdik Zolika. Vidám, derős kisbaba volt, sokat kacarászott, gıgicsélt. Tavasszal már hempergett a járókájában, élénken mozgott, játszott, majd megpróbált talpra állni. Még nem volt egészen egy éves, amikor lépegetni kezdett. Zoli Apukával

Volt néhány tanítványom is, de úgy osztottam be az idıt, hogy a tanítás ne ütközzék a gyerek körüli teendıimmel; egyébként Lajcsi is sokszor vállalta a gyerekstrázsálást, amíg nekem dolgom volt.

A tavasz folyamán két meghívást kaptam, amelyek mindegyike nagyszerő élményeket ígért. Tukiék megújították az elızı évi meghívást, és szabályszerő meghívó levelet küldtek, amellyel kérhettem az útlevelet.

Azután Svájcból érkezett egy nyomtatott meghívó, amelyben a júniusban tartandó Familienfest-re hívtak Mennyit hallottam én már ezekrıl a Familienfest-ekrıl, fıleg édesanyámtól, aki egyetlenegyszer vehetett részt életében egy ilyen ünnepségen, de az nagyon boldog élmény volt számára.

Lajcsi azt tanácsolta, hogy próbáljam meg összekapcsolni a két utazást; kérjük meg Tukiékat, hogy olyan repülıjegyet vegyenek nekem, amellyel Zürichben meg lehet szakítani az utazást.

Pár hétig megint szorongó várakozással néztem a döntés felé. Végül aztán megjött a válasz: kedvezıen döntöttek. Megkaphattam az útlevelet, tárva-nyitva volt elıttem a világ! Hát ez kimondhatatlan öröm volt!

İseim hazájában

Némi szorongással, de emellett bizakodó reménységgel néztem nagy utazásom elé. Utaztam már valamikor repülıgépen, de az csak egy kisebb út volt, Miskolcról Budapestre. De a felhık fölé szállni, és az óceán fölött átrepülni az amerikai kontinensre! – ez már nem csekélység.

Egyelıre csak Zürichig kellett repülni, ez elıgyakorlatként szolgált a nagy úthoz. A repülıtérre nagy kísérettel vonultam ki, jöttek velem vagy tízen a családból. Érzékeny búcsút vettünk, amikor a vámhivatalba beszólítottak, onnan már nem volt visszatérés. Csak a teraszról nézhették a gyermekeink – és persze Lajcsi is – a repülıgép indulását.

Amikor bent ültem a gépben jó kényelmes, puha ülıhelyemen, teljesen elszállt a szorongásom. Semmi szédülést sem éreztem. Kitekintettem az ablakon, de hamarosan olyan magasra szálltunk, hogy teljesen eltőnt a földi táj, és felhıtenger volt alattunk. Enni-innivalóval bıségesen elláttak, és egyszerre csak megtudtuk, hogy már Svájc fölött vagyunk.

85

Csalódást jelentett nekem, hogy nem láttam az Alpokat. Csak akkor pillantottunk meg valamit a hegyekbıl, amikor már lefelé ereszkedtünk, és Zürich közelében jártunk.

A kiszállás és a hivatalos dolgok elintézése után a kijáratnál megláttam Bertit és Ilsét. Megtörtént a boldog viszontlátás. Berti egyszer járt Pesten a háború után, de Ilsét akkor láttam utoljára, amikor nászúton voltak – vagy 27 év telt el azóta. Kicsit bizony öregedtünk mindketten, illetve Bertivel együtt mindhárman azóta; de az volt a jó, hogy a régi szeretettel fogadtak. Pedig nekem elızıleg sok gondot okozott az, hogy éveken át nem írtak levelet. Nem tudtam elképzelni, hogy miért, hiszen nem volt semmi okuk neheztelni. Most aztán kiderült, hogy csak a levélírási lustaság volt az ok, nem a szeretet hiánya.

Különös érzés volt viszontlátni Zürichet, ahol egykor egyetemre jártam. A város persze sokat fejlıdött és modernizálódott azóta, és meglepı volt a nagy autóforgalom, de a belváros nagy része megtartotta régi karakterét. A svájciak kegyelettel ırzik a régi épületeket, például áll még Zwingli lakóháza is.

Nem mondom el sorra a látogatásokat, amelyeket a rokonoknál tettem, mert az hosszúra nyúlna. Legfontosabb élményem a Familienfest volt, hiszen arról már azelıtt is sokat ábrándoztam.

Június 20-a volt a nagy nap. Mi már elızı nap odautaztunk autóval, mert Berti tagja volt a rendezı bizottságnak. Este a szálloda éttermében már megismerkedhettem néhány rokonnal. Családunk magyar ágát rajtam kívül Szendeffy Éva képviselte, Ági unokatestvérem lánya.

A következı nap olyan volt számomra, mintha csak álomban járnék. Olyan álom volt, amelyet már régen megálmodtam édesanyám elbeszélése nyomán. A gyülekezés, a különbözı színő névkártyák szétosztása, a "Heimatmuseum" megtekintése, ahol külön szobák voltak a Naeff család képei és emléktárgyai részére – a szépapánk háza, amelyben jelenleg egy takarékpénztár mőködik, de ahol egykor Johann Matthias Naeff élt tíz gyermekével. Az édesanya fiatalon meghalt a tizedik gyermek születésekor, és az apa nevelte tovább a tíz gyermekét. Jelmondata volt: "Liebet euch untereinander wie ich euch geliebt habe". És meghagyta gyermekeinek, hogy ápolják a családi összetartozást, rendezzenek minden évben családi összejövetelt. Ez a családias szellem megmaradt az egyre népesedı családban mind a mai napig; most is megtartják a Familienfestet minden ötödik évben. Ezúttal, ha jól emlékszem, 175-en voltunk.

Álom volt az erdei kirándulás is a kisvasúttal; a hosszú asztalok és padok, ahol a család nıi tagjai elıkészítették a hagyományos zsiványpecsenyét. A férfiak nyárson sütögették a húst a faszéntőz fölött.

Érdekes volt a seregszemle is, a közös ének és az üdvözlı beszéd. Egymás mellett álló fatörzsekre ki volt téve egy-egy ısapa vagy ısanya arcképe, és a szerint kellett elhelyezkednünk, hogy ki melyik dédapától vagy dédanyától származik.

Figyeltem az arcvonásokat, hogy megtaláljam azokat a rokonokat, akikkel diáklány koromban megismerkedtem. Az arcvonások bizony kissé megváltoztak 40 év leforgása alatt – de mindegyikünknek a mellén ott függött a névkártya, s ez megkönnyítette a felismerést. Elbeszélgettünk a régi emlékekrıl. Az édesanyám generációjából már alig egynéhányan voltak jelen. Igen sokan elköltöztek már a földi életbıl. A mi nemzedékünkbıl elég sokan voltak, azok nekem mind harmadfokú unokatestvéreim, mert közös volt a szépapánk.

Ebéd után az erdı melletti réten versenyeket és játékokat rendeztek a gyermekek részére. Azután gyalog visszasétáltunk a városba. Elbővölıen kedves, romantikus város ez az Altstätten. A jellegzetes svájci stílusban épült régi házak, csúcsos tetejükkel, kiugró erkélyeikkel, csipkefüggönyös, virágos ablakaikkal; az ódon kapuk, a színes festett díszítések

86

a házak falán, a szép kutak a tereken, mind gyönyörködtették a szemünket. Úgy éreztem, mintha visszacsöppentem volna a múlt századba. Élénken el tudtam képzelni az ıseimet, a derék, szorgalmas, takarékos , mővelt svájci polgárokat, amint ezeken az utcákon járnak-kelnek. A szépapánk hajdani háza mellett áll egy templom, annak a telkét ı adományozta az egyháznak.

Estefelé a szálloda nagytermében kaptunk bıséges uzsonna-vacsorát, azután következett a mősoros est, amelyen a rokonság fiatal tagjai remekeltek színdarabbal, ének- és zeneszámokkal; ezekre már hónapokkal elıbb megkezdték az elıkészületeket. Befejezte az estét az úgynevezett "polonaise", amikor hosszú láncot alkotva végigvonult az egész társaság az épületen és az utcákon. –

Több kedves élményem is volt tíznapos zürichi tartózkodásom alatt. Meglátogattam legközelebbi rokonaimat, elsıfokú unokatestvéreimet apai részrıl. Kiutaztam Affolternbe, ahol Karl unokabátyám – akkor már nyugdíjban levı lelkész – élt feleségével. Affolternhez sok emlék főzött engem, hiszen ott laktam egy fél évig Wilhelmine néniéknél, és onnan jártam be Zürichbe az egyetemre. Késıbb pedig, amikor Berti lakott Wilhelmine néniéknél, vasárnaponként sokszor gyalog mentem ki oda a csaknem ezer méter magas Albis hegyen keresztül.

Wilhelmine néninek – aki 93 évet élt – már csak a sírját látogathattam meg. Karl és a felesége, Alice elvezetett oda. Azután sokat beszélgettünk az utolsó találkozásunk óta eltelt 40 év eseményeirıl. Nagyon kedves délutánt töltöttem náluk.

Elzát is meglátogattam, ı Zürich egyik villanegyedében élt szép kertes családi házban férjével, aki nyugdíjas tanító volt. Sajnos Hannelivel, a legfiatalabb testvérükkel nem találkozhattam, mert éppen nyaralt valahol a családjával.

De legboldogabb talán akkor voltam, amikor Köhleréket meglátogattam. Köhleréket, akik hajdanában, diáklány koromban annyi jót tettek velem. A professzort már nem találtam életben. Özvegye ekkor éppen leányánál, Evelinél volt; oda hívtak meg engem egy Zürich közelében levı faluba. Amikor diáklány koromban hozzájuk jártam, Eveli szıke, kékszemő, játékos kislány volt – most pedig hétgyermekes családanya, lelkészfeleség, ı maga is teológiát végzett, és segített férjének. Öt fia és két lánya volt; a legidısebb fiú már nıs volt, és az elsı unoka is megérkezett. Nagy szeretettel fogadtak. Köhlerné, akit annakidején tisztelettudóan "Frau Professor"-nak szólítottam, rögtön felajánlotta, hogy tegezıdjünk. Kedves beszélgetéssel, sok-sok régi emlék felsorolásával telt el a délután.

Repülés az óceán fölött - Boldog, szép kanadai nyaram

Június 25-ére szólt a repülıjegyem, ekkor nekiindultam a nagy útnak. Bertiék kikísértek a repülıtérre, és integettek, amikor a gépbe beszálltam. Hamarosan felemelkedtünk a felhık fölé, az Alpokból nem sokat láttam. Másfél óra múlva már Hollandia fölött jártunk; Amszterdamban földet ért a gép, mert át kellett szállnunk egy nagy lökhajtásos gépre, mely átvitt az Atlanti-óceán fölött az amerikai kontinensre. De az óceánból jóformán semmit sem láthattam, mert 10000 méter magasságban szálltunk, és felhıtenger vagy ködtenger terült el alattunk. Így kissé egyhangú volt az utazás, el is bóbiskoltam a délután folyamán. Aztán egyszerre csak kezdtünk lejjebb ereszkedni, és az ablakon kinézve megpillantottam – mélyen, nagyon mélyen alattunk – az északamerikai kontinens partszegélyét. Mintha térképre lett volna rajzolva. Különös érzés fogott el. Milyen izgalmas, hogy most egy idegen világrész fölött járunk!

87

Azután hótól, jégtıl csillogó hegyeket láttam lent a mélyben, majd zöldellı dombokat. Montreálban, a St. Lırinc folyó melletti nagyvárosban leszálltunk. Ismét át kellett szállnunk. Az én órám már este fél tízet mutatott, de itt, a messzi nyugaton még csak fél öt volt.

Miután a vámvizsgálaton átestünk, megint egy kisebb mérető gépbe szálltunk, és este hét órakor megérkeztünk a torontói repülıtérre. Tuki megírta, hogy az elıcsarnokban fognak várni. Dobogó szívvel lestem-vártam: vajon mikor pillantom meg ıket? De bizony sokáig kellett várakoznom.

A csomagom is nagyon sokára bukkant elı a forgó korongon, Tukiék még mindig nem jelentek meg a helyszínen. Szorongó érzés fogott el. Végre – egy órai várakozás után – megláttam Tukit. Milyen boldog érzés volt, hogy megölelhettük, megcsókolhattuk egymást!

Aztán elıtőnt Imi meg a két kisgyerek: Imike és Tóni. Megmagyarázták, hogy az emeletes autóparkolóban csak a hetedik emeleten tudtak helyet kapni a kocsijuknak, ezért nem jöhettek elıbb. Tuki késıbb elmondta, hogy egész nap a "Füstbe ment terv" járt az eszében: "S én csüggtem ajkán szótlanul, mint a gyümölcs a fán". Hát így volt most is. Nagy dolog volt, hogy nyolc esztendı után végre találkozhattunk!

Beültünk az autóba, és elindultunk az Ontario tó partján. Olyan csodálatos volt, hogy a nap még mindig az égen van. (Ugyanis Kanadában minden tavasszal behozzák a nyári idıszámítást, s így júniusban csak este 9-kor megy le a nap.) Szinte hihetetlen volt nekem, hogy délelıtt még a Zürichi tó partján jártam, s most ugyanaznap estéjén az Ontario tó partján visz végig az autó; és még mindig süt a nap. Majd vérvörösen bukott le a nap a tó vizébe, és mi megérkeztünk St. Catharines városába, mely az Ontario tó déli partján fekszik. De a városon csak keresztülszaladtunk, mert Tukiék otthona a várostól kb. 3 km-nyire volt. Olyan volt az a vidék, mint az alföldi tanyavilág: elszórt házakkal, szılıkkel, gyümölcsösökkel.

Végre megérkeztünk Tukiék szép kis családi házába. Mire megvacsoráztunk, és utána nagy nehezen végét vetettük a beszélgetésnek, 11 óra lett: magyar idı szerint hajnali 4 óra. Hát jó hosszú nap volt!

Másnap aztán végigmutogatta nekem Tuki a házat a pincétıl a padlásig, majd a hosszan elterülı veteményes és gyümölcsös kertet. Minden szép rendben volt, láttam, hogy nagyon buzgón és ügyesen kertészkednek. Már elıre örültem, hogy én is segíthetek a kerti munkában.

A gyerekek kezdetben idegenül néztek rám, de amikor átadtam nekik a magammal hozott kis játékszereket, megbarátkoztak.

Szinte családtagnak számított Fickó kutya is, a magyar vizsla, az a nevezetes kutya, akinek a nagyapja filmen szerepelt.a Nagyon értelmes, kedves, játékos kutya volt Fickó, sok szót megértett. A szomszéd gyerekek, Imike és Tóni játszópajtásai – bár angolok voltak – Fickó kutya kedvéért megtanultak pár szót magyarul, mert tudták, hogy Fickó csak magyarul ért.

Tukiék nagyon tevékeny, szorgos életet éltek. Imi a Niagara Steel Company-nál dogozott, minden reggel bement autóján a városban levı hivatalába, és csak estefelé tért haza. Tuki pedig ellátta a háztartást és a két gyereket, a kerti munkát is túlnyomórészt ı végezte. Én is igyekeztem egy kicsit segíteni neki, és hamarosan otthonosan éreztem magam náluk.

Nagyobb kirándulásokra csak szombaton és vasárnap telt az idejükbıl, de hétközben is elvittek engem estefelé a közeli nevezetes helyekre, hogy megismerjem a környéket. Megnéztük például a vízlépcsıs Welland csatornát, amely lehetıvé teszi, hogy a nagy tengeri teherszállító hajók a Szent Lırinc folyón és a nagy tavakon keresztül eljussanak egészen Chicago-ig – a Niagara zuhatag kikerülésével.

a A "Gyöngyvirágtól lombhullásig" címő híres magyar természetfilmben.

88

Egyik este elvittek a Niagarához is, hiszen az nem is volt messze. Nagy várakozással indultam, de aztán egy kis csalódást okozott, hogy a hatalmas zuhatag színes reflektorfénnyel volt megvilágítva; különbözı élénk színekben pompázott. Ezt mesterkéltnek, giccsesnek éreztem.

De következı alkalommal, amikor fényes nappal mentünk oda, lenyőgözı hatást tett rám a "Horseshoe", vagyis Lópatkó-zuhatag a maga természetes mivoltában. Amint a hatalmas víztömegek 55 m magasból zúdultak lefelé, félkör alakban egymásra csapva, zúgva, tajtékozva – hát ez csodálatos volt! És szivárvány lebegett a habzó, párolgó víztömeg tetején.

Az is érdekes volt, amikor liften leszálltunk a vízesés alsó szintjéig, ott egy alagúton át kiléptünk egy teraszra, ahol alulról nézhettük a nagy robajjal lezúduló zuhatagot. Persze elızıleg esıköpenybe és gumicsizmába öltöztettek bennünket, mert ott a teraszon jó kis zuhanyokat is kaphattunk. Meglepetés volt nekem, hogy a Niagara nem csupán vízesés, hanem kb. 35 km hosszú folyó, és az alsó szakaszán már egészen lassan, szelíden folydogál; azután beletorkollik az Ontario tóba.

Egyszer meg az Erie tóhoz tettünk kirándulást, és megfürödtünk a tó kellemesen langyos vizében. Homokos strandjával olyan volt a tó, mint a Balaton; de a szélességét nem tudtuk felmérni, mert nem láthattuk a túlsó partot.

Többször elvittek engem Torontóba is. Ott meglátogattuk Eszteréket, hiszen ık rokonaink Laci és Mária révén. Nekik már három gyermekük volt akkor. Tukiék megbeszélték velük, hogy majd júliusban együtt fogunk nyaralni a Huron tó partján.

Torontóban éltek többen a volt soproni diáktársak közül, azokat is meglátogattuk. Mindegyik kollega jól el tudott helyezkedni ott Kanadában. Csinos lakása is volt mindegyiknek, és kis gyermekeik. Ahol mindkét szülı magyar volt, ott a gyerekek magyarul beszéltek. Más volt a helyzet ott, ahol a feleség angol vagy francia volt.

Csodaszép kirándulásokat tettünk Ontario erdıs-tavas vidékén. Legjobban megragadott engem az Algonquin park szépsége. Ez egy óriási területő vadrezervátum, ahol tilos a vadászat, s így az állatok békésen élhetnek a maguk természetes életkörülményei között. Ezt annyira tudják, hogy egyáltalán nem félnek az embertıl; az ızek odajönnek a turistákhoz, és a kezükbıl esznek. Ezek az ızek egyébként jóval nagyobbak, mint a mi ızeink.

Az Algonquin park területén lakóházakat sem szabad építeni, legfeljebb kis víkendházakat. Sátortáborokban tanyázhatnak a kirándulók, mi is egy ilyen camping-ben laktunk – Tukiék mindenhova magukkal vitték a két sátrukat. Megfürödtünk egy gyönyörő tóban, kószáltunk az erdıben, és élveztük a vadon természet szépségét.

Azután eljött a nyaralás ideje is, amikor Imi egy hét szabadságot vett ki. Eszterékkel közösen egy kis nyaralót, "cottage"-t béreltek ki a Huron tó öblének, a Georgian-bay-nek a partján. Nagyon kedélyes volt ez az egyheti együttlét, bár az idıjárás nem kedvezett nekünk. Ha jól emlékszem, csak egyszer fürödhettünk az egész idı alatt; a többi napokon viharos szél fújt, esı esett, a tó vize háborgott, csak úgy csapkodtak a hullámok. De azért így is szép volt a tó.

Érdekes volt, hogy abban az idıszakban – már néhány évvel elıbb megkezdıdött az a folyamat – a Nagy Tavak vízszintje erısen leapadt. Ez nagyon feltőnı volt ott a mi szállásunk elıtt. A ház régebben talán a tóparton állt, de most egy nagy homokmezı terült el elıtte. Ez a homok régebben a tó fenekén volt. Kb. 200 méternyire visszahúzódott a tó.

Ez a nagy homokos terület, valóságos homokbánya, igen jó volt a gyerekeknek. Ha már fürödni nem lehetett, legalább a homokban turkálhattak kedvükre, homokvárakat építhettek. Persze csak olyankor, amikor viszonylag enyhe volt az idı. Sokszor a szobába szorultunk, ott játszottunk a gyerekekkel, olvastunk, meséltünk nekik.

89

Amikor visszatértünk St. Catharines-be, megint nyáriasra fordult az idı. Szépen fejlıdött minden a kertben, érni kezdett a sok gyümölcs, fıleg ıszibarack volt sok. Szívesen segítettem én is a kerti munkában. A gyerekek pedig vígan szaladgáltak, hintáztak, bicikliztek a kertben, játszottak a szomszéd gyerekekkel, hancúroztak Fickóval. De azt is szerették – különösen Imike – ha én felolvastam, meséltem a magyar képeskönyvekbıl.

Egyik nap megint igen érdekes utat tettünk meg. Iminek hivatalos dolga volt Ottawában, és minket is elvitt. Örültem, hogy Kanada fıvárosát is megláthatom. Ottawa nem nagy város, mégis a nagy kanadai állam fıvárosa lett. Amikor Kanada önálló állam lett, a francia Montreal és az angol Toronto versengett, hogy melyik legyen a fıváros. Viktória királynı azonban bölcsen úgy határozott, hogy legyen Ottawa, mely város a határon van a francia és angol terület között. Mai napig úgy oszlik meg a város, hogy egyik felében csupa francia felirat van, másik felében csupa angol.

Még nagyszerőbb volt a New York-i utazásunk. Elıször Lajcsi rokonait, Bergh Árpiékat látogattuk meg Pennsylvániának Betlehem nevő városában. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket szép családi házukban, megmutogatták a várost és a környéket. Onnan New York-ba mentünk, a felhıkarcolók városába. Bizony hatalmas látvány volt a sok égbenyúló épület, nyújtogattuk folyton a nyakunkat, hogy megszámlálhassuk az emeleteket. Felmentünk aztán liften a legmagasabb épületbe, a 102 emeletes Empire State Building-be. Onnan valóban csodálatos kilátás nyílt; felülrıl szemlélhettük a felhıkarcolókat, aztán a Hudson folyót és a távolban a tengert.

Szeptemberben is tettünk még néhány szép kirándulást a tavak partjára, a színesedı erdıbe. Október elején Imi néhány magyar barátjával jávorszarvas-vadászatra indult a Felsı-tó vidékére. Sikerült is egy ilyen hatalmas agancsost elejteniük.

Beköszöntött a hővös, esıs ıszi idı, és mi búcsúzós hangulatban voltunk. Október 25-én telt le a négy hónap, és én ismét repülıgépre ültem.

Hazatérés - Újabb gondok, tervek

Nehéz volt a búcsúzás, hiszen nagyon jó volt Tukikámmal négy hónapig együtt lennem – de másrészt vágyódtam már az otthonom, és fıleg Lajcsi után.

Ezúttal nem nappali, hanem éjszakai repülıút állt elıttem. Este indultam Torontóból, Montreálban át kellett szállnom a lökhajtásosra, mely átvitt az Atlanti óceán felett. Így a tengerbıl természetesen megint nem láttam semmit. Aludtam egy keveset, de nem sokat. Nagyon rövid volt az éjszaka, hiszen egy órakor éjfél után már hozták a reggelit, és közölték, hogy nemsokára megérkezünk Amszterdamba, és ott már reggel hét óta lesz. Hiszen kelet felé repültünk, a nap elébe, s így öt órával elıre kellett igazítanunk az óránkat.

Valóban, nemsokára megvirradt, s mi az amszterdami repülıtérre érkeztünk. Megmondták, hogy dél tájban indulunk Budapest felé; a délelıtt folyamán, ha akarjuk, megtekinthetjük a várost; egy városnézı autó körülvisz bennünket. Nagyon kevesen jelentkeztünk, mindössze hárman voltunk két osztrák férfival. Egy fiatal nı vezette a kocsit, és közben, mint idegenvezetı, szépen elmagyarázott mindent németül.

Engem nagyon érdekelt minden, hiszen édesanyám, aki mint a gyermekvonatok kísérıje, többször volt Hollandiában – olykor hosszabb ideig is – sokat mesélt nekem annakidején errıl a szép országról, és a derék, jólelkő hollandusokról.

Sajátságosan érintett meg ez az érdekes régi város, keskeny utcáival, csúcsos tetejő házaival, csatornáival, amelyeken vízibusszal végighajóztunk egészen a kikötıig. Valahogy

90

megéreztem ennek az ısrégi városnak a történelmi levegıjét, és az volt a benyomásom, hogy egészen más ez, mint a nagy technikai tudással, de amellett rideg üzleti elgondolással felépített fiatal amerikai városok. Tehát megérkeztem újból az öreg Európába. Szép volt, érdekes volt Amerika, de mégiscsak Európában éreztem otthonosan magamat.

Déltájban indultunk Amszterdamból, és már sötétedett, mire a ferihegyi repülıtéren leszálltunk. Micsoda boldogság volt, mikor a hivatalos dolgok elintézése után az elıcsarnokban megpillantottam Lajcsit és édes gyermekeimet! Nagy örömmel fogadtak, és vittek egyenest a Somogyi-Tóth lakásba, ahol összegyőlt a nagy család, hogy azon frissiben meghallgassák beszámolómat kanadai élményeimrıl. El is mondtam, de csak röviden, mert másik programja is volt az estnek: Péter, aki nem régen tért vissza egy genfi tudományos konferenciáról, ahova hivatalból küldték, vetítést rendezett a Svájcban készített diafelvételeibıl.

Nagy érdeklıdéssel néztük ezeket a képeket. Boldog voltam, hogy Péternek sikerült Svájcba eljutnia. Nagy bizalomnak a jele volt ez a KFKI vezetısége részérıl, hiszen fiatal volt ı még, és csak egy év óta dolgozott az intézetben. Körülbelül egy hetet töltött Genfben az ottani atomfizikai kutatóintézetben – arról is készített képeket – azután meglátogatta Bertiéket Zürichben, majd Berti tanácsára jegyet váltott egy társas kirándulásra a Vierwaldstätti tóhoz. Hajókázott is a tavon, és ott is csinált gyönyörő felvételeket.

Igen jó érzés volt, hogy ismét az itthoni nagy családom körében lehettem. Pár napot töltöttünk Lajcsival és Bélával Pesten. Azalatt volt legújabb unokánknak, a kis Tibikének keresztelıje a Deák-téri evangélikus templomban, azon is boldogan vettünk részt, és persze a keresztelés utáni családi összejövetelen is.

Ilike a kis Zolikával otthon maradt, csak Béla jött el Pestre. Nagy újság volt nekem – bár tudtam róla, – hogy Béláéknak már július eleje óta megvolt a Trabantjuk, melynek az árát éveken át szorgos takarékossággal győjtötték össze. Nyáron már kirándulásokat tettek vele a Balatonhoz, és még több helyre, Zolikát is vitték magukkal. Sıt, még a Tátrában is voltak Lajcsival, de azalatt Zolit Tónika nagymamára bízták.

Tehát most már autóval mehettünk haza Miskolcra. Különös érzés volt számomra, hogy a sok kanadai autózás után most a magyar tájakon is autóval utazhattam végig.

Hazaérkeztünk, becsengettünk, és Ilike meg Zolika kitörı örömmel fogadtak. Bizony, rengeteget fejlıdött Zolika távollétem alatt. Mikor átadtam neki a kis játéktelefont, amelyet

Kanadából hoztam, mindjárt tudta, hogy mire való. Füléhez tette a kagylót, és beleszólt, hogy: hajjó, hajjó!

Hát nagy volt az öröm, hogy újra itthon lehetek. Zolikát szeptember és október folyamán mindennap elvitték az egyetemi bölcsıdébe, de most megint átvettem a gondozását. Nagyon boldog voltam, hogy ismét etethetem, sétáltathatom, és figyelhetem a fejlıdését. Mindig új és érdekes élmény számomra figyelni, amint egy-egy kisgyerek beszélni kezd.

Ilyenkor kezd már megnyilvánulni az egyéniség. Aztán amint ügyesedik a játékban, például egymásra rak néhány építıkockát, és büszkén szemléli a mővét, hogy ı most már alkotott valamit!

Itt éppen labdát keres

Sok dolgom volt, hiszen tanítványaim is voltak, de azalatt, amíg tanítottam, többnyire Lajcsi vigyázott Zolikára, ı is szívesen foglalkozott vele. Délután négy óra után pedig már hazajöttek Béláék, akkor Ilike teljesen átvette a gondozást.

91

A karácsonyt boldogan töltöttük, hiszen most már Zolika is tudatosan gyönyörködött a csillogó karácsonyfában, és örvendezett, mikor az új játékokat meglátta.

Eljött az új esztendı. Boldog várakozással tekintettünk eléje, mert gyermekeink tele voltak szép tervekkel. Az egyik az volt, hogy nyáron majd egy nagyszabású családi túrát rendezzünk a Tátrába. Sok megbeszélés, tárgyalás, elıkészület után végül kialakult az egésznek a programja, és lelkesen készült rá a család apraja-nagyja.

A másik terv Tukiék fejében született meg: kilátásba helyezték, hogy a nyár folyamán hazalátogatnak Magyarországra. Hát ez szívet dobogtató boldog reménységgel töltött el bennünket.

Laciék lakástervekkel foglalkoztak. Igen nagy volt már a zsúfoltság a Somogyi-Tóth lakásban, ideje volt, hogy Laciék saját, külön lakást kapjanak. Tizennégy tagú volt a család, és Panni nagymama példás ügyességgel, bölcsességgel és szeretettel igazgatta a népes családot, de ez bizony nem volt könnyő. Nagyon aranyos volt Laciék négy gyereke és Zsuzsiék két gyereke; de az állandó nyüzsgésben, gyerekzajban Lacinak – és a többi felnıtt családtagnak is – szinte lehetetlen volt nyugodtan leülni, és szellemi munkával foglalkozni.

Most végre komoly lehetıség kínálkozott arra, hogy Laciék lakást kapjanak. Az erdıigazgatóság – mivel jó néhány erdımérnöknek volt lakás igénye – elkezdte egy 12 lakásos ház építését Buda egyik legszebb részén, Hővösvölgy és Zugliget között, Kuruclesen.

Tavasszal, amikor Lajcsival Pesten töltöttünk néhány napot, Laciék megmutatták nekünk az épülı házat. Hát itt bizony más volt a környezet, mint az Alpári Gyula utcában! Virágzó kertek, zöldellı rétek vették körül az épülı házat. Közel volt az erdı is, oda is elsétáltunk. Közben elıre örvendeztünk azon, hogy milyen kedves, vidám, egészséges életük lesz itt a gyermekeknek.

Erzsiék is építési tervekkel foglalkoztak. Ezúttal nem a lakásban készültek átalakításokat eszközölni, hanem egy kis mőtermet, vagy szerényebben szólva mőhelyt akartak létesíteni, ahol Erzsi a batikolási munkáit végezhesse. Sehogy sem volt jó, hogy a konyhában volt kénytelen festékekkel és vegyszerekkel dolgozni. Nagyszerő ötlete támadt Erzsinek. A magasföldszinti lakás oszlopokon nyugvó terasza alatt levı kihasználatlan tért szemelte ki. Ott a szuterénlakásban élı család mindenféle lim-lomot tartott.

Erzsi kérvényt adott be a házkezelıséghez, hogy a terasz alatti térséget téglafallal és ablakokkal építhesse be saját költségére. Nemsokára megjött az elutasító válasz: hogy a ház frontján nem szabad változtatásokat eszközölni, mert az rontja a városképet. – Erre Erzsi két rajzot készített. Az egyiken élethően lerajzolta a terasz alá dobált lyukas vödröket, rokkant székeket, stb. A másikon pedig azt, milyen lesz, ha ık beépítik, beüvegezik. Olyan lesz, mint egy üveges veranda. Azután megkérdezte, hogy rontani fogja-e ez a városképet. Hát erre megkapta az engedélyt.

Hozzáláttak a munkához, és nyár kezdetére már el is készült a csinos kis mőterem. Sok szép batikolt munkát tervezett és készített ott Erzsi a következı években.

A tavasz folyamán nehéz, szomorú napjaink voltak. Felcsillant elıttünk a reménység, hogy Zolikának kis testvérkéje lesz. De hamarosan szétfoszlott a remény, helyébe lépett a súlyos gond és aggodalom. Bizony aggódtunk Ilikéért, mikor be kellett vonulnia a kórházba, hogy cisztamőtétet hajtsanak végre rajta. Nagyon együtt éreztünk vele, mert a testi fájdalmaknál

92

még jobban gyötörte ıt a lelki szenvedés. Az orvosok azt mondták, hogy valószínőleg nem lehet több gyermeke, és ez igen nagy bánatot okozott neki – nekünk is.

Hogy aztán az orvosoknak mégsem lett igazuk, az Istennek különös kegyelme volt. De csaknem öt évnek kellett eltelnie, míg ez az örvendetes cáfolat bekövetkezett.

Júliusra már eléggé megerısödött Ilike ahhoz, hogy részt vehessen a családi túrán, amelyre boldogan készülıdtünk.

Tátrai kirándulás - Tukiék itthoni látogatása

Elıször azt kellett eldöntenünk, hogy kik vesznek részt a tátrai túrán. Természetesen mi ketten Lajcsival – hiszen most már megkaptuk az útlevelet – azután Béláék, Laciék, Erzsiék, Péter; és Arika is kedvet kapott, miután nagyon bíztattuk. Erzsiék elhatározták, hogy Svingor Évikét is magukkal hozzák. Most már csak az volt a kérdés, hogy az unokák közül ki jöjjön velünk. Úgy döntöttünk, hogy az a két gyerek, aki legjobb bizonyítványt hoz haza a tanév végén.

Ez a két jó tanuló gyerek Mártika és Klárika lett. Mindkettı 9 éves volt, és a harmadik osztályt végezte. A nagyobb gyerekek ugyan kissé zúgolódtak, hogy a harmadik osztály még könnyő, a magasabb osztályokban már nehezebb kitőnı bizonyítványt szerezni; de nekünk következeteseknek kellett maradnunk ígéretünkhöz, s így a két kislány jött velünk.

Tehát tizenhárman voltunk összesen. Nem együtt indultunk, mert mi a Trabanttal mentünk, a többiek vonaton; az Alacsony Tátrában a Chopok aljában, egy szállodában adtunk egymásnak találkozót.

Az idıjárás nem volt éppen valami ragyogó; többször gyalogoltunk esıben, sárban, késıbb hóban is, de ez nem vette el a kedvünket. A két kislány is igazán bátran viselkedett. Vidámak voltak, és jól bírták a nagy gyaloglásokat és hegymászásokat. Arika is nagyon élvezte a Tátra szépségét, hiszen neki, amíg a gyerekek kicsik voltak, egyáltalán nem volt alkalma utazásokat tenni.

Elıször az úgynevezett Szlovák Paradicsomban néztük meg a nevezetességeket, a Chopok hegyet, a Dobsinai jégbarlangot, stb. Azután Lomnic következett, hogy a Magas Tátrát is megismerhessük.

Lomnicon bizony majdnem szállás nélkül maradtunk. Pedig Erzsi, aki elızıleg egy lengyelországi utazást tett, útközben felkereste a lomnici kempinget, és foglalt számunkra szállást; de hiába tett ígéretet a táborvezetı; mikor megérkeztünk, mégis azt mondta, hogy nincs hely. Csak Lajcsi és Béla erélyes fellépésére adott nekünk mégis helyet a sátrakban. Az éjszakák elég hővösek voltak annak ellenére, hogy augusztus eleje volt. A hegyekben az elızı napokban friss hó is esett, de mi azért igen jól éreztük magunkat, élveztük a romantikus környezetet és a csodálatos szépségő hegyeket. A gyerekeknek jó mulatság volt, hogy a hegyoldalakon néhol hógolyózni is lehetett.

Lanovkával felszálltunk, ha nem is a Lomnici csúcs tetejére, de a Kıpataki tóhoz; onnan nagy gyalogtúrákat tettünk meg a gránittal kikövezett Magistrale úton. Minden napra jutott egy-egy nagy kirándulás, a Csorba tóhoz, Poprádi tóhoz, Tarpataki vízeséshez, Fátyol vízeséshez, Zöld tóhoz, stb. Lajcsi is fáradhatatlanul rótta az utakat, és viszontlátva a régi kedves helyeket, hajdani diákkori bolyongásaira emlékezett. Csak akkor oszlott kétfelé a társaság, amikor a merészebbje egy izgalmas gerincvándorlásra indult, mi pedig a kislányokkal egy könnyebb úttal elégedtünk meg.

93

Az éles hegyi levegıtıl felfrissülve, szép emlékekkel megrakodva tértünk haza. Ha jól emlékszem, alig egy-két nap választott el bennünket Tukiék megérkezésétıl, amelyre boldog izgalommal készültünk.

Erzsiék vállalták Tukiék elszállásolását. Hogy micsoda kitörı örömmel üdvözöltük ıket, mikor a Volkswagen befutott a Süveg utcába, azt ki sem lehet mondani. Családunk tekintélyes része ott várta ıket a lakásban. Vidám hangulatban vacsoráztunk, és vége-hossza nem volt a beszélgetésnek. A két kis kanadai gyerek, Imike és Tóni mindjárt otthonosan érezte magát, és hancúrozni kezdett az unokatestvérekkel. Megbarátkoztak Tücsökkel, Erzsiék fekete pulikutyájával is, hiszen nekik odahaza kedves pajtásuk volt a Fickó kutya, "akit" szinte családtagnak tekintettek. Erzsit elnevezték "Tücsök néninek".

A következı napokban Tukiékat szinte diadalmenetben hordtuk végig mindazokon a helyeken, ahol a rokonsággal találkozhattak.

Elıször is Balatonfenyvesen, Imi szüleinél töltöttek el egy hetet, és oda minket is meghívtak, hiszen Anitáék vendégszeretete szinte határtalan. Nagyon kedélyes napokat töltöttünk ott. Igaz, hogy az idıjárás nem volt kedvezı, hideg volt a Balaton, és hullámzott. De aztán elmentünk Hévízre, ahol kellemes meleg vízben fürödhettünk. Kirándulásokat is tettünk, például a Badacsonyra. Azután Alsóörsön meglátogattuk Laciékat, Tihanyban pedig Hanna nénit és Gittit.

Miskolcra is eljöttek Tukiék pár napra. Nevezetes volt a szilvási kirándulás. Micsoda öröm volt Tukinak a szülıföldjét viszontlátni! Iminek, a nagy horgásznak érdekes volt a pisztrángtenyészet. Azután a faluban természetesen meg kellett látogatnunk Varró Imrét és Herminkét, akik igen nagy szeretettel fogadtak. Hiszen Imre bácsi, hajdani kocsisunk volt az, aki Tukit megtanította lovakat hajtani, lovagolni, mikor 5-6 éves volt. Milyen büszke volt annakidején Tuki – illetve akkor még Jucika – mikor segíthetett lovakat kifogni, befogni!

Szilvásról hazafelé jıve még betértünk Vadnán az öreg Jenıékhez is, hiszen ı Tuki keresztapja. Ott is nagy volt az öröm.

Mikor visszautaztunk Pestre, még Kisoroszit kellett felkeresni, és egy visegrádi kirándulást rendezni, ahol jelen volt népes családunk apraja-nagyja.

Nagyszülık az aprajával

94

Összesen három hetet töltöttek Tukiék itthon Magyarországon. Az utolsó héten volt a nagyszabású családi összejövetel a Zugligetben Ágiéknál. Oda a Kenedi családot is meghívták. Ha jól emlékszem, voltunk összesen 48-an. Kitőnı hangulatban telt el a délután, élénk beszélgetéssel, kölcsönös ismerkedéssel, közben jó vacsorával.

Itthoni tartózkodásuk utolsó estéje már csendes, szomorú búcsúest volt. Erzsiék szalonnasütést rendeztek a kertjükben. Körülültük a tüzet mélabús hangulatban, hiszen sejtettük, hogy most megint évekig nem találkozhatunk. Hiszen Tuki a harmadik gyermekét várta, az ötödik hónap végén volt akkor, szeptember elején.

Másnap reggel útnak indultak, és azután évekig megint csak levélben érintkezhettünk. De gondolataink mindig igen sokat jártak ott náluk, a messzi Kanadában.

Laciék költözködése - Walti születése - Zolika élénk fantáziája

Az ısz folyamán megint sok örömöt okozott nekem a Zolikával való foglalkozás. Most már harmadik életévében volt, és rohamosan fejlıdött, okosodott. Folyton kérdezett, minden iránt érdeklıdött, és szerette, ha képeskönyveket mutogattam és meséltem neki.

Olykor meglepett, hogy mennyire beleéli magát a mesékbe. Nagyon tetszett neki például az egércsaládról szóló Bohatta könyv. Egyszer csak azt mondja: "Olyan aranyosak azok az egérkék! Majd ha kiszületnek a könyvbıl, és elevenek lesznek, adok nekik cukrot!"

Sokat sétáltam Zolikával az Avas oldalában, a Népkertben, ilyenkor mindent megfigyelt; csak a kutyáktól félt. Mondtuk neki, hogy barátságosan kell szólni a kutyákhoz, akkor talán abbahagyják a mérges ugatást. Próbálta is szegényke; elkezdett társalogni a kutyákkal a kerítésen át. Például így: "Nézd, kutyus, milyen szép új cipım van". Sértve érezte aztán magát, mikor a kutyus rá se hederített az ı új cipıjére.

Karácsony estéjén is nagyon kedves volt Zolika, mikor boldogan nézte a tündöklı karácsonyfát, és végignézte az ajándékait. Egyszerre csak úgy tett, mintha levelet olvasna, amit az angyalkák írtak. "Kedves kis Király Zolika, neked hoztuk ezt a sok ajándékot. Holnap megint eljövünk!"

Gyurka András Titu Péter Laci Ilike Évi Gábor Ági Ari Vera Jenı Apuka Anyuka Mária Béla Feri János Klári Kati Erzsi Imi Tuki Tibi Márti Laci Imike Tóni Miki Bandi Zoli

95

Január elején örömhírt kaptunk Kanadából. Megszületett a kis Walti. Tuki kicsit sajnálta, hogy nem lett kislány, de azért ugyanolyan szeretettel gondozta és nevelte, mint a másik kettıt. Szép, formás gyerek volt Walti, és jól fejlıdött, növekedett. Persze sok gondot és fáradságot is okozott a három élénk gyerek, de sok tiszta örömet is. És Tuki jól bírta a munkát.

Tukiék késıbb a három fiúval

Mi pedig egy kis vendéget kaptunk januárban, aki tavaszig nálunk maradt. Elvállaltuk a kis Bandikát arra az idıre, amíg Laciék beköltöznek az új lakásukba, és némileg berendezkednek. Zolikának ez nagyon jó volt, legalább játszótársat kapott. Bandika két évvel idısebb, mint ı, de azért jól tudtak egymással játszani.

Tibike Arikáékhoz került Kisorosziba. İ még kicsi volt, akkor tanult járni és beszélni, Arika odaadással gondozta. Márti és Miki már iskolás volt, ık nem okoztak annyi gondot; így Laciék nyugodtan rendezgethették, csinosíthatták az új lakást. Sokat segített nekik Erzsi, neki külön adottsága volt a lakástervezéshez.

Laciék késıbb a négy gyerekkel

Tavasszal, mikor meglátogattuk ıket, már szép rendben volt a lakás. Gyönyörködve néztük, hogy milyen ötletesen rendeztek el mindent; valóban minden centiméternyi helyet kihasználtak, és emellett kényelmes, otthonos lett a lakás. És milyen jó volt, hogy a gyerekeknek megvolt a külön birodalmuk, ahol játszhattak, tanulhattak! A négyzetméterekkel ugyan nagyon spóroltak a lakás tervezıi, de mégis be tudták úgy rendezni Laciék, hogy mindegyik gyereknek megvolt a saját íróasztala, könyvespolca. Lacinak pedig teljesült a hı óhaja: volt külön dolgozószobája, jó nagy íróasztallal.

Külön öröm volt az, hogy az ablakokból a Hárshegyre meg a János hegyre nyílt kilátás. A ház közvetlen környezetében pedig ott volt a kert, és a kerten kívül is elegendı szabad térség, hogy a gyerekek szaladgálhassanak, játszhassanak.

Laciék után persze Ariékat is meglátogattuk Kisorosziban. Kedves élmény volt számomra, hogy éppen akkor rendeztek ott Ariék – hiszen Arika volt akkor a kisoroszi könyvtáros – egy író-olvasó találkozót, melyre Áprily Lajost hívták meg elıadónak. Áprily költeményeit mindig szerettem, s így nagyon örültem, hogy találkozhattam vele. Az elıadás elıtt bejött Áprily a parókiára, de nem egyedül, hanem a leányfalusi szeretetházból érkezett vendégekkel.

Segítettem Arikának a társaságot szendviccsel kínálni, de arra nem volt alkalmam, hogy Áprilyval beszélhessek. Siettünk mindnyájan az iskolába, és ott Áprily igen szép, értékes elıadást tartott a költészetrıl. Önmagáról nagyon szerényen beszélt, saját verseinek egyik verssorával jellemezte magát: "Ember voltam, remegı, daloló". Az elıadás elıtt és után többen szavaltak Áprily verseibıl, Veronka és Kati is.

96

Azt reméltem, hogy az elıadás után még egyszer betér Áprily Ariékhoz; de nem jött be, elment a leányfalusiakkal. Ezen nagyon búsultam, hogy íme, találkoztam a kedvenc költımmel, és egy szót sem beszélhettem vele. Erre Arika azt indítványozta, hogy másnap reggel látogassuk meg Áprilyt, hiszen ott lakik Szentgyörgypusztán egészen közel a Dunaparthoz. Legalább megkérhetjük, hogy dedikálja a verseskötetét, amelyet Miki részére vásároltunk. Fel is ültünk reggel a kompra, és átkeltünk a Dunán; de arra nem került sor, hogy az Áprily-villáig elmenjünk, mert éppen szemközt jött velünk Áprily Lajos a buszmegállónál. Így aztán mégis csak volt egy jó kis beszélgetésünk, amíg ı a buszra várakozott. –

Hazatérésünk után megint sokat foglalkoztunk Zolikával. İ most, hogy Bandika nem volt többé nálunk, magányosnak érezte magát. Egyszerre csak rádöbbent arra, hogy nincs testvére, s ez hiányérzetet okoz. Nagyon érdekes módon kárpótolta magát. Tudta, hogy a messzi Kanadában született egy kis unokatestvére, Walti. Erre egyszerre csak jó játékot eszelt ki: "Üljünk be a fotelbe, nagymama – mondta – játsszuk azt, hogy az a repülıgép, és repüljünk el Kanadába. Aztán hozzuk el onnan Waltit."

Annyira beleélte magát, hogy úgy tett, mintha a kis Walti valósággal itt lenne. Ebédkor megterített neki, és úgy tett, mintha megetetné. Ebéd után lefektette ıt a saját kis rácsos ágyába, betakarta, aztán felemelte az ujjacskáját, és csitított bennünket: "Csitt, legyetek csendben, alszik a kis Walti!" Ezt a játékot többször is megismételte. Késıbb még egy másik gondolat is született Zolika élénk fantáziájában. Azt játszotta, hogy neki sok-sok gyereke van, még pedig milliókettı, mert ez volt szerinte a legnagyobb szám. Ezekkel a képzelt gyerekekkel sokszor eljátszadozott. Mindez arra mutatott, hogy nagyon vágyik testvérke után.

Tervezgetés nyárra - Jugoszláviai utazásunk

A tavasz folyamán már szövögettük terveinket a nyári szünidıre. Erzsiék arra készültek, hogy Olaszországba utaznak a nyári szünidıben, és megtekintik azt a sok csodás mőemléket, amelyekrıl Erzsi a mővészettörténeti órákon tanult. Mi pedig Jugoszláviába kívánkoztunk, mert ez a szép ország több szempontból is érdekelt bennünket. Lajcsi fıleg az ottani hatalmas víztározókat és erımőveket óhajtotta látni. Bélát és Ilikét egyrészt az Adriai tenger vonzotta, másrészt az Alpok. Nekem pedig kedves gyerekkori emlékeim főzıdtek az Adriai tengerhez, hiszen nyolcéves koromban ismerkedtem meg vele, amikor Abbáziában nyaraltunk. De még régebben, hatéves koromban nyaraltunk Veldesben, amelyet most Blednek hívnak. Mélyen bevésıdött akkor lelkembe annak a vadregényes tájnak csodás szépsége. Örömmel néztem elébe annak a lehetıségnek, hogy most viszontláthatom.

Erzsiék korábban indultak olaszországi útjukra, mint mi Jugoszláviába. İk már júliusban utaztak, mi csak augusztusban, mert sokára kaptuk meg az útlevelet.

Erzsiék úgy szervezték meg az utazást, hogy Erzsi egyik kolleganıjéhez és annak férjéhez társultak. Azoknak autójuk volt, amelybe mind a négyen befértek; a benzinköltséget megosztották, viszont a másik házaspárnak kedvezı lehetıség volt az, hogy Erzsi a mővészettörténeti ismeretével segítségükre jött, hogy jobban kiválogathassák és élvezhessék a látnivalókat.

Jenıke régebben, diákkorában is járt már egyszer Olaszországban, de most, így Erzsi társaságában kétszeresen élvezte. Hát el is indultak, sátorral és egy rakás konzervvel, szalámival felszerelkezve, hogy meg tudjanak küzdeni a pénzhiánnyal, mert az a "kemény valuta", amit hivatalosan kaphattak a turista útlevéllel, legfeljebb két hétre lett volna elég; de így, mint sátorlakók, ki tudták húzni négy hétig, és közben végigjárták Itáliát Firenzétıl és

97

Velencétıl egészen Nápolyig, sıt Capri szigetéig. A sok csodaszép látnivalóról Erzsi sok szép diafilmet készített, azokat aztán idehaza levetítette.

Mi pedig augusztus elején indultunk Jugóba. Zolikát Tónika nagymamáék fogadták gondjaikba Szikszón, mi négyen pedig a Trabanttal elindultunk Belgrád felé. Útközben Kiskunhalason megálltunk, és kedves rokonainknál, Jeszenszky Tibiéknél töltöttük az éjszakát. Reggel tovább haladtunk, át a határon; megnéztük Belgrádot, annak ısi várát, a Kalemegdánt; kempingben aludtunk, aztán folytattuk utunkat a Balkán hegységen keresztül a tenger felé. Nem mondom itt el az egész utazást, hiszen Lajcsi megörökítette azt egy képekkel díszített albumban.

Sok érdekes élményünk volt; talán jobb volt így, hogy nem a drága szállodákat kerestük fel, hanem egyszerő embereknél kértünk szállást, ez sokkal olcsóbb volt. Így jobban megismertük az ottani életet és az embereket. Én ugyan nem tudtam beszélni velük, legfeljebb, ha tudtak valamicskét németül vagy franciául, de Lajcsi elkezdett oroszul beszélni velük, s ezt meg is értették valamennyire a szláv nyelvek rokonsága alapján. Mindig csak kettınk részére kellett szobát foglalnunk, mert Béláék úgy tudták átrendezni a Trabantot, hogy abban kényelmesen aludhattak.

Vadregényes volt a Belgrádtól Kotorig terjedı út; a zord, sziklás hegyeken keresztül olyan kitőnı autóutat építettek, amely vagy harmincöt alagúton törte át a hegyek belsejét. Azután következett a huszonöt éles kanyarral rendelkezı szerpentin út, mely kb. 1000 méter szintkülönbséggel vezetett le a tengerhez. Nagy élmény volt, mikor Kotorban egy parasztháznál elhelyezkedhettünk, azután egy fél órával késıbb már a tengerben lubickolhattunk.

Gyönyörő volt aztán az utunk végig a dalmát tengerparton. Megtekintettük az ódon városokat, történelmi nevezetességő váraikkal; Dubrovnyik, Split, Trogir, Zadar, Sibenyik – mindegyik rengeteg sok érdekes látnivalót nyújtott.

Közben reménykedve vártuk, hogy mikor sikerül Laciékkal és Péterrel találkoznunk. İk ugyanis más útvonalat követtek, mint mi, mert vonaton és hajón utaztak, s a szigeteket is felkeresték. De elıre megbeszéltük, hogy Splitben a fıpostán üzenetet hagynak számunkra. Meg is kaptuk az üzenetet, hogy Plitvicán találkozhatunk.

Amíg a dalmát tengerparton végigutaztunk, gyönyörő meleg nyári idıjárást élvezhettünk. Néha egy kicsit túlságosnak is tartottuk a hıséget; de olyankor egyszerően leállítottuk a kocsit, és fürdıruhát öltve leereszkedtünk a partra, és élvezettel úszkáltunk a kék Adria hővös hullámaiban.

Egyszer meg letértünk a tengerpartról, és bementünk a Krka folyó völgyébe. Megfürödtünk ott, ahol a sebes viző Krka folyó csodálatos lépcsıs vízesést alkot. Olyan ez, mint a Szalajka völgyi mésztufa képzıdmény, csak húszszor vagy harmincszor nagyobb mérető. Hát csuda érdekes élmény volt a zuhatag által kivájt medencékben fürdeni.

De még nagyobb élmény volt az, amikor Plitvicán végre sikerült Laciékkal és Péterrel találkoznunk. İk vonattal érkeztek oda hajnalban, mi pedig már elızı este odaértünk, és szobát béreltünk. Közben elromlott az idı; vigasztalanul zuhogott az esı, amikor Plitvicára bevonultunk.

Reggelre már csillapodott, de azért még szemerkélt csaknem egész nap. De olyan boldogság volt Laciékkal találkozni, hogy még az esı sem tudta elrontani a hangulatunkat. Azonnal elindultunk már korán reggel a "Nemzeti Parkba", és ott sétáltunk a szitáló esıben megállás nélkül vagy hat óra hosszat. Nem tudtunk betelni a gyönyörőséggel, amikor egymás után következtek az újabb meg újabb tavak, vízesések, barlangok, sziklák, szakadékok. Laciék a

98

két nagyobb gyermeküket, Mártit és Mikit hozták el erre az utazásra. Márti tízéves volt akkor, Miki nyolc. De azért ı is nagyon tudott már gyönyörködni a természet szépségében.

Délután elbúcsúztunk Laciéktól, és útnak indultunk különbözı irányba. De újabb találkozót beszéltünk meg, mégpedig Bledben. Közben, ha jól emlékszem, a Postojnai barlangot néztük meg, az is csodálatos volt.

Bled régen Veldes névre hallgatott, és Ausztriához tartozott. Ott nyaraltunk, amikor kisgyerek voltam, mégpedig három- és hatéves koromban. Emlékemben híven ıriztem a gyönyörő tájképet, az erdıs hegyekkel koszorúzott tavat, és a tó közepén levı szigetet. – Sajnos ezúttal a táj nem mutatta nekünk a legbarátságosabb képét; zuhogott az esı, és a sőrő köd eltakarta a hegyeket. De azért három napig ott maradtunk Bledben Laciékkal együtt, és a következı két napon, amikor javult az idı, két kirándulást tettünk a környezı magas hegyekbe, a Júliai Alpokba. Béláék, Laciék és Péter egészen merész túrára vállalkoztak, felmásztak a sziklás hegyekre; mi pedig Mártival és Mikivel valamivel könnyebb utat tettünk meg, de azért mi is feljutottunk vagy 2000 méteres magasságba. Igaz, hogy a busz felvitt 1600 méterig.

Mária sziklamászás közben úgy megütötte a kezét, hogy törést szenvedett. Otthon, Pesten rakták aztán gipszbe. De a baleset ellenére ı is szép emlékekkel tért haza, mint mi mindnyájan. Sokáig ıriztük ennek a gyönyörő utazásnak az emlékét.

Bertiék látogatása - Veronka menyasszonysága és esküvıje

Mikor Jugoszláviából hazatértünk, boldogan öleltük megint szívünkre a kis Zolikát, és hazahoztuk Szikszóról. Most már hároméves volt a gyerek, Béláék elhatározták, hogy beadják az óvodába. Beíratták az egyetemi óvodába, ahol igazán nagyon szépen foglalkoztak a gyerekekkel. Kívánatos is volt, hogy Zolika gyerekek közé jusson, mert a gyereknek szüksége van játszótársra, és meg kell tanulnia azt, hogy az embernek bele kell illeszkednie egy közösségbe.

Mindezt beláttam, de azért mégis fájt a szívem, hogy vége annak a boldog idıszaknak, amikor én viselhettem gondját napközben, sétálhattam vele, mesélhettem neki, és közben állandóan figyelhettem testi-lelki fejlıdését.

Még hozzá a tanítványaim száma is nagyon megcsappant azon az ıszön. Hiányérzetem volt. Úgy éreztem, nem végzek elég hasznos munkát. Az a kis fızés, takarítás, mosogatás nem elégített ki. Ezen a hiányérzeten aztán Kutas Kálmán bácsi segített. Három évi szünet után megint kaptam fordítani valót, mégpedig Wachtman Nee kínai evangelizátor könyvét. Esténkint többnyire a fordítással foglalkoztam, Lajcsi pedig egymásután legépelte, és egyúttal lektorálta, amit megírtam.

Szeptember végén aztán hírt kaptunk Svájcból, hogy Berti öcsém és felesége, Ilse Magyarországra készülnek, eljönnek látogatóba. Ez a hír valósággal lázba hozta a családot. Elkezdtünk tervezgetni, készülıdni. Azon voltunk, hogy minél kellemesebb és érdekesebb programot állítsunk össze számukra arra az idıre, amit itt töltenek.

Erzsiék vállalták azt, hogy szállást adnak nekik. Nem mintha nagyon tágas lett volna a lakásuk, de szépen kitervezték, hogy a szobájukat átadják Bertiéknek, ık pedig a hallban alszanak. Még engem is meghívtak, hogy a kis átjáró szobában aludjam.

Körülbelül két hetet töltöttek itt Bertiék, azalatt valóságos diadalmenetben hordoztuk ıket végig nagy családunk egyes tagjainak otthonain és Budapest látnivalóin, hasonlóan, mint elızı évben Tukiékat. Volt mit nézniük Budapesten, hiszen Ilse a nászutazásuk óta (ez 1937-

99

ben volt) nem járt itt; Berti pedig a háború után, 1946-ban jött el Pestre mindössze egy napra. Akkor szomorú látvány tárult eléje a romos Budapesten.

Hát azóta valóban sok minden épült ezen az újjáéledı Budapesten. Legjobban tetszett nekik a királyi várban berendezett múzeum Mátyás király palotájának az ásatások révén elıkerült mőkincseivel.

Aztán sorra elvittük ıket Éviékhez, Laciékhoz, persze Micihez is, de a legnagyobb családi összejövetel a Zugligetben volt Szendeffyéknél. Láthatták, hogy ha sokkal szegényebbek vagyunk is, mint a svájciak, azért nem is élünk olyan rosszul; és a vendégszeretetben szinte vetélkedtek nagy családunk egyes tagjai, úgy, hogy Bertiék már szinte sokallták a nagy vacsorákat, amelyekkel mindenütt kedveskedtek nekik. Ilsenek is tetszett minden, csak a magyar nyelv volt neki idegen; nem igen volt képes többet megtanulni, mint: kérem, köszönöm, jó napot, viszontlátásra.

Miskolcra is elhoztuk ıket két napra. Elvittük ıket a barlangfürdıbe, ahol jót fürödtünk; másnap pedig beültünk a Trabantba, és Lillafüreden, a Létrás-tetın, Nagymezın keresztül végighaladtunk a Bükkfennsíkon, közben gyönyörködtünk az ıszi erdı színpompájában. Meg sem álltunk a Szalajka völgyig, ahol minden alkalommal feléled szívünkben a régi boldog idık emléke. Bertiék is nagyon örültek, hogy viszontláthatták a Szalajka völgyet, hiszen a nászútjuk alkalmával voltak ott minket meglátogatni.

Amikor elbúcsúztak és hazaindultak Bertiék, megígérték, hogy máskor is eljönnek Magyarországra. El is jöttek többször a következı években. Láthatták, hogy itt mindenki szeretettel fogadja ıket.

A mi népes családunkban mindig történik valami. Azon az ıszön az foglalkoztatott bennünket különösképpen, hogy Veronka menyasszony lett, és esküvıre készülıdött. Pedig még nagyon ifjú volt, tizenkilenc éves. Az anyukája példáját követte.

Még tavasszal kezdıdött az ügy: egy szép májusi napon Veronka és Gábor kisétált a szigetorrba, ott aztán tollaslabdázással szórakoztak a parton. Egyszerre csak két fiatalember érkezett oda, akik kajakjukban eveztek a Duna habjain, és éppen készültek kikötni és kiszállni a partra. Erre Gábor a maga közvetlen modorában megszólította az idegen fiatalembereket: „Engedjétek meg, hogy én is kajakozhassak egy kicsit!” Erre az egyik fiatalember elvitte Gábort kajakozni, a másik meg elkezdett Veronkával tollaslabdázni.

Ennek a játéknak az lett a folytatása, hogy az idegen fiúk látogatást tettek a lelkészlakban, és azután majdnem minden hétvégén eljöttek; fıleg az egyik, mármint Ladjánszki János vegyésztechnikus. Pár hét múlva már eldöntötték Veronkával, hogy egymáséi lesznek.

İsszel már komolyan hozzáláttak a készülıdéshez, és decemberre tervezték az esküvıt. December 19-én volt az a nagy nap, amikor a Salétrom utcai templomban Titu megáldotta és útjára bocsátotta az ifjú párt. Másnap Kisorosziban győlt össze a család, persze a vılegény családja is, s együtt örvendeztünk a fiatal pár boldogságának.

A lakáskérdést egyelıre csak úgy tudták megoldani, hogy János szüleinek kertes családi házában, Cinkotán kaptak egy kis szobát. Késıbb aztán sikerült egy albérleti szobát találniuk szintén ott a közelben. Bizony akkoriban még elég nagy volt a lakáshiány.

Veronka még akkor végezte magántanulóként a gimnázium negyedik osztályát. A tanév végén sikerült végre az érettségit is letennie. Ugyanakkor érettségizett Gábor is, ha nem is ragyogóan, de azért jó eredménnyel.

100

Izgalmas, gondokkal teli nyár. Gábor világgá megy. Szilvási Samu-túra. Lajcsi betegsége.

Gábor érettségije nem volt elég kiváló ahhoz, hogy az egyetemre felvegyék. Arra gondolt, hogy idegenvezetıi tanfolyamot végez, de oda sem sikerült bejutnia. Erre titokban összebeszélt jó barátjával, a másik Gáborral, hogy együtt elmennek szerencsét próbálni. Valószínőleg az is egyik indítéka volt Gábor elhatározásának, hogy ki akart szabadulni az otthoni szőkös viszonyokból. Igaz, hogy neki voltaképpen boldog gyermekkora volt, hiszen mindig meleg szeretet, derős hangulat uralkodott a családban; de kénytelen volt sokszor azt hallani: erre sincs pénz, arra sincs pénz. Hát talán ezért jött az a gondolata, hogy majd ı elmegy, és szerez pénzt.

A két Gábor hivatalos útlevéllel Jugoszláviába utazott turista útra. Úgy volt, hogy két hét múlva hazajönnek. De hiába várták ıket a kijelölt idıpontban. Pár nappal késıbb, egyszerre csak egy kis titokzatos csomag érkezett: hanglemez volt benne, és rá volt írva Gábor írásával: “Bécsben vagyok”. Ebbıl tudta meg a család, hogy Gábor disszidált. Állítólag már a testvéreinek megsúgott valamit elıre Gábor, de a szülıknek sejtelmük sem volt róla. Ez volt a jó, mert így senki sem hibáztathatta ıket.

Apránként aztán megtudták a részleteket: az Alpokban keskeny hegyi ösvényeken kelt át a két fiú a határon. Ausztriában aztán menedékjogot kértek, táborba, “lágerbe” kerültek, ahol ellátták ıket, és munkát kerítettek nekik. Egy-két hét múlva már két nyloninget küldött haza Gábor, egyet az édesapjának, egyet Andrásnak. Saját keresményébıl vette ezeket. Ezzel dokumentálta, hogy ı a családtól lélekben nem akar elszakadni. Így kezdıdött az ı világjáró útja. Nem is várhattunk mást a mi kalandvágyó, de igen melegszívő Gáborkánktól.

Mindez még a nyár kezdetén történt. Én egy ideig Kisorosziban voltam akkor, Lajcsinak pedig Pesten voltak hivatalos dolgai; ı késıbb indult, mint én. Indulás elıtt egyszerre csak megfájdult a lába, a vonaton is fájt. Mire Pestre érkezett, már annyira erısödött a fájdalom, hogy kénytelen volt orvoshoz menni, pedig erre ı mindig igen nehezen határozta el magát. Szerencsére Bodoky Györgyöt, az érbántalmak kiváló specialistáját ajánlották neki, aki amellett hívı ember is. İ azonnal megállapította, hogy tromboflebitisrıl van szó, amibıl könnyen lehet trombózis. Nagyon jó injekciót adott neki, és szigorú ágybanfekvést és borogatásokat rendelt. Így aztán Lajcsi pár napig Erzsiéknél feküdt, és hamarosan javult az állapota.

Én is hazautaztam Kisorosziból Pestre, aztán hazajöttünk Miskolcra. Persze még itthon is folytatni kellett a fekvést, bár ezt már nagyon unta Lajcsi. Talpra állnia csak befáslizott lábbal volt szabad, de ı ezzel a lehetıséggel mind gyakrabban és gyakrabban élt. Nem akart kimaradni a tervezett Samu kirándulásból, amely sok örömmel kecsegtetett. Régóta megbeszélte már Lajcsi a szilvási erdımérnökkel, hogy a hajdani szalajkai lakásunkban, melynek földszinti része most munkásszállásnak volt berendezve, július második felében pár napig lakhatunk, és mivel emeletes ágyak vannak ott, elfér a népes Király család. Hát ez nagyon kedves terv volt.

Gyermekeinknek jó érzés volt, hogy néhány napot a régi otthonban tölthetnek, és saját gyerekeiknek is megmutathatják a házat, a kertet, a patakot, az erdıt, a hajdani kedves játszóhelyeket. Persze hogy a nagypapának is ott kellett lennie! – de azzal a feltétellel, hogy szigorúan kímélni fogja magát, és fıleg pihenéssel tölti a napokat. A társaság többi része naponta megmászott egy-két hegyet.

Sajnos, Lajcsinak nem sikerült annyira kímélnie magát, amennyire kellett volna, s így állapota megint rosszabbodott. Hazamenetelünk után újból szigorúan feküdnie kellett. Ez bizony nem

101

esett könnyen a szép nyári idıben; de vigyáznunk kellett, nehogy veszélyes trombózissá fajuljon a baj. Sohasem lehet tudni, hogy azok a vérrögöcskék merre veszik az útjukat.

Lajcsi csak úgy bírta ezt az ágyrabságot, hogy folyton olvasott, és közbe-közbe feltámasztott párnákkal, ülve, maga elıtt az írógéppel dolgozott a különbözı írásain. Tukinak is írt hosszú leveleket.

Kettecskén voltunk csak itthon, mert Béláék Zolikával együtt szlovákiai túrára indultak. Elıször a Vág völgyén mentek végig, megnézték a festıi várromokat; azután az Alacsony Tátrába, a “Szlovák Paradicsomba” mentek. Vadregényes szurdokokban mászkáltak a négyéves Zolikával, akiben már akkor kiütközött a sziklamászó hajlam.

Egy-két nappal hazaérkezésük elıtt, augusztus közepe felé, Lajcsi egyszerre nagyon rosszul lett, légszomjjal küszködött. Orvost hívtunk, aki koszorúér szőkületet állapított meg, és gyógyszereket rendelt. Két hónappal késıbb tudtuk meg, hogy ez voltaképpen szívinfarktus volt.

Nagyon szenvedett Lajcsi, de azért megörült, amikor Béláék hazaérkeztek. Nagy érdeklıdéssel hallgatta ıket, mikor elmondták élményeiket. Ezeket aztán Tukinak is megírta. Pedig ha a doktor tudta volna, hogy ez szívinfarktus, bizonyára nem engedte volna, hogy gépeljen.

Lajcsinak talán jobb volt így, mint ha intenzív osztályra vitték volna, és mozdulatlan fekvésre kárhoztatták volna. İ bizony felkelegetett, és a fürdıszobában mosdott. Lelkileg jobb volt neki így, mert a jó kedélyét nem veszítette el. Szeptemberben aztán már annyira javult, hogy kezdett eljárogatni hazulról a Meteszbe meg az evangélikus gyülekezetbe.

Október végére volt kitőzve a hályogmőtét, melynek szükségességét már régen megállapította a szemorvos. Így be kellett vonulnia a Szentpéteri úti kórház szemészeti osztályára. Ott állapították meg, amikor az EKG készülékkel vizsgálták, hogy két hónappal elıbb szívinfarktuson esett át.

Nehéz napok voltak, de pár nappal a mőtét után, mikor már olvashatott Lajcsi, megint visszatért a derős kedélye, beszélgetett szobatársaival, és nem gyızte dicsérni az orvosokat és ápolónıket.

Miután a kórházból hazakerült, rohamosan gyógyult, erısödött, ismét mozgékonnyá és tevékennyé vált. Boldogan ünnepeltük meg a karácsonyt, és hálásak voltunk, hogy jól végzıdtek azok a nehéz hetek és hónapok, amelyek folyamán sokszor szorongatták súlyos aggodalmak a szívünket.

Péterék jegyessége és esküvıje - Erdélyi utazás

Az 1968-as év nagy örömet hozott nekünk: azt, hogy Péterünk is megtalálta az élete párját. Tudomásunk volt már róla, hogy a kutatóintézetben dolgozik egy fiatal leány, akihez Péter vonzódik; én már egyszer találkoztam is vele, amikor egyik pesti tartózkodásom alkalmával Erzsiékkel, Péterrel és ezzel a leánnyal, mármint Török Évával színházba mentem. Nagyon rokonszenvesnek találtuk ıt, és csendben vártuk, hogy vajon hogyan fog alakulni ez a barátság.

Tavasz kezdetén Péter összehozott egy kis társaságot a kollegákból, akiknek nagy kedvük támadt a Bükk hegységet megismerni. Lajcsi szerzett nekik szállást is; a hármaskúti munkásszálláson kaphattak helyet néhány napra. Nagyon örültünk, mikor megérkezett a nyolctagú társaság, és köztük volt Éva is. Egyik nap mi is kimentünk Hármaskútra, és részt vettünk a kirándulásukon.

102

Ez valamivel húsvét elıtt volt. A húsvéti ünnepekre Éva meghívta Pétert a szüleihez Debrecenbe. Péter húsvéthétfın onnan utazott hozzánk Miskolcra, és ezekkel a szavakkal köszöntött be: „Üdvözölnek benneteket a Török szülık.” No, ebbıl már tudtuk, hogy mi a helyzet, de diszkréten hallgattunk, mert Péter sem mondott semmit.

Pár nappal késıbb, mikor már Pesten volt Péter, levelet kaptunk tıle, mely így kezdıdött: „Kedves Apuka és Anyuka! Most azért írok, mert úgy néz ki, hogy megnısülök”. Ezúttal közölte, hogy a Török szülık szeretnék, ha következı vasárnap meglátogatnánk ıket Debrecenben, ık is ott lesznek, mármint Péter és Évi.

Hát ez igen nagy öröm volt! Boldogan készültünk fel az útra. Beültünk a Trabantba Béláékkal, Zolikát is vittük. Nagyon kellemes utunk volt végig az alföldi tájon. Amikor megérkeztünk a debreceni Csapó utcába, Péter és Évi már az utcán várt bennünket. Bevezettek a házba; ott nagyon kedves fogadtatásban részesültünk. Megismerkedtünk a szülıkkel és a nagymamával, megindult a beszélgetés, azután finom ebéddel vendégeltek meg bennünket. Olyan jól éreztük magunkat a meleg, családias légkörben, mintha régesrégi barátok között lennénk. Közös ismerısöket is találtunk, sıt rokonságot is: kiderült, hogy a nagymama Vikár Gyurka édesanyjának, Katónak másodfokú unokatestvére.

Örültünk, hogy Péterünk ebbe a kedves családba kerül bele. Aztán elkezdtünk tervezgetni: hogyan is fogja az ifjú pár a közös életet elkezdeni, hol fognak lakni? Az esküvıt júliusra tervezték a fiatalok, de addig sok mindent kellett elintézni.

Péter ekkor már tíz év óta Micinél lakott, elsıéves egyetemista kora óta. Egyelıre nem mutatkozott más lehetıség, mint hogy Évikével együtt is ott rendezkedjenek be, és ott kezdjék meg házaséletüket. Gondoltunk lakáscserére is, hogy talán Mici lakását kellene elcserélni egy nagyobb lakással, ahol jól elférnének együtt. De ez nehézségekbe ütközött. Egyszerőbb volt a meglévı régi lakást rendbe hozni és átrendezni.

Ez meg is történt. Sikerült kárpitost és asztalost hívni, akik a régi ágyakat átalakították rekamiészerővé. Festıt is hívtak, aki kifestette a szobákat, s így egészen megújult a lakás. Az ajtókat és ablakokat, melyek addig szürkék voltak, Péterék maguk festették be fehérre, de ez csak késıbb történt, nyár végén.

Július 6-ra tőzték ki a fiatalok az esküvı napját. Mi ketten Lajcsival elmentünk a kelenföldi evangélikus gyülekezet lelkészéhez, és felkértük, hogy eskesse össze az ifjú párt. A lelkész szívesen el is vállalta ezt.

Aztán azt kellett eldöntenünk, hogy hol legyen a lagzi, vagyis a templomi esküvıt követı ünnepi ebéd. Törökékkel együtt abban állapodtunk meg, hogy legegyszerőbb lesz, ha az ebédet étteremben rendeljük meg, mégpedig olyan étteremben, amely a kelenföldi templomhoz közel van, hogy gyalog vonulhassunk oda. Mert bizony népes családunknak körülbelül ötven tagja volt hivatalos a lakodalmi ebédre.

A társaságnak a nagyobbik fele a Király családból került ki, mert Péterék ragaszkodtak hozzá, hogy összes unokáink részt vegyenek az esküvın és a lagzin, hiszen a gyerekek mindnyájan rajongtak

Péterért, aki szívesen játszott és bolondozott velük. Így hát az ötéves Zolika és a négyéves Tibike is ott ülhetett a vendégek között. Vidám volt a hangulat az ünnepélyesen megterített asztalnál, csak az zavart egy kissé, hogy ugyanannak a teremnek a túlsó oldalán egy másik lakodalmas társaság ült. Szerencsére nem voltak túl hangosak, s így mi nyugodtan beszélgethettünk egymás között.

103

Megbeszéltük a nyári terveket, fıleg az erdélyi utazást. Úgy terveztük, hogy mi Bélával és Ilikével autón megyünk, a többiek pedig vonaton; de idınként rendezünk találkozókat és közös programokat. Ezt tárgyaltuk ott a lakodalmi asztalnál, és meghatott bennünket, hogy Péter ott azon nyomban kinyitotta a pénztárcáját, és csinos kis összeggel járult hozzá testvéreinek utazási költségeihez, azért, hogy a gyermekeiket is elvihessék Erdélybe, hiszen a gyerekeknek nagyon tanulságos lesz egy ilyen út.

Vagy két héttel késıbb el is indult a társaság: Laciék, Erzsiék, Éviék és Péterék. Nagyon szép és érdekes volt az útjuk, csak a legvégén történt egy kis baj: a Fogarasi havasokban Péter Évikéje kificamította a bokáját, úgyhogy Péter kénytelen volt karjaiba venni újdonsült feleségét, és így lecipelni a hegyrıl.

Abból a tervbıl nem lett semmi, hogy mi találkozzunk velük, mert nekünk késıbb adták az útlevelet. De azért a mi utunk is nagyon jól sikerült. Elıször Marosvásárhelyre utaztunk, és ott töltöttünk két napot Lajcsi régi barátjánál, Lırinczi Bélánál, akivel valamikor régen együtt jött haza a hadifogságból. İk feleségével együtt kedvesen vendégül láttak bennünket, és megmutogatták nekünk a város nevezetességeit. Ott van a híres Teleky-téka, a könyvtár, mely nevezetes történelmi értékeket ıriz.

Gondoltuk, hogy majd sok érdekes dolgot találunk ott a régi erdélyi fejedelmek idejébıl. De bizony hiába vártuk ezt, mert úgy láttuk, hogy igyekeztek minden olyan könyvet elsüllyeszteni, ami a magyar múltra emlékeztetne.

Marosvásárhelyen, bár csak két napig voltunk ott, kaptunk már egy kis bepillantást az erdélyi magyarság életébe. Indulásunk elıtt körülbelül egy héttel egy erdélyi magyar evangélikus lelkész látogatott el a miskolci evangélikus gyülekezetbe. Meghallgattuk Lajcsival elıadását, amelyben gyülekezeti munkájáról beszélt. Beszámolójából kitőnt, hogy bizony nem könnyő ott a magyarság élete. Mivel ı éppen marosvásárhelyi lelkész volt, és mi megmondtuk, hogy következı héten Marosvásárhelyre készülünk, ı arra bíztatott, hogy – bár ı maga nem fog hazaérni addigra – látogassuk meg a családját.

Valaki a gyülekezetbıl elárulta nekünk, hogy ennek a lelkésznek a felesége egy erdélyi grófi családból származik. Tehát el is határoztuk, hogy meglátogatjuk a családot, és egyik délután elindultunk a lelkészlakba. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz a grófnı.

Mikor beléptünk a kapun, láttuk, hogy nem éppen látogatásra alkalmas idıben érkeztünk. Az udvarra kirakva egy rakás bútor, a szobákat pedig éppen festették, mégpedig saját kezőleg festette a lelkészné a gyermekei segítségével. Hat gyermek volt; a nagyobbik fiú éppen egy díványt javítgatott az udvaron. A grófnı, vagyis a lelkészné, egy kedves arcú, még fiatal asszonyka kijött a lakásból, és üdvözölt bennünket; elnézést kért, hogy nem adhat kezet, lévén könyökig meszes a karja. Elmondta, hogy meglepetést készítenek az édesapának, hogy mikor megjön, szépen kifestve találja az otthonát. Mi is elnézést kértünk, hogy ilyen alkalmatlan idıben jöttünk. Pár percig beszéltünk, aztán jobbról-balról megcsókoltam a kedves lelkésznét, és elbúcsúztunk.

Az volt a benyomásunk, hogy nem valami fényőzıen élhet a lelkészcsalád: de bátran, vidáman felveszik a küzdelmet a nehézségekkel, és erre nevelik a gyermekeiket is.

Marosvásárhelyrıl a Gyilkos tóhoz és a Békás szoroshoz mentünk. Gyönyörködtünk a táj vadregényes szépségében, és közben folyton arra a konferenciára kellett gondolnom, amelyet 1942 nyarán éltünk át Évikémmel és Arikámmal. Milyen boldogok voltunk akkor, hogy a Székelyföld újra magyar lett! És csaknem száz magyar leány részesült ott az evangélium áldásaiban; többnyire falusi leányok az ország minden részébıl.

104

De nem sokáig merenghettem a múlton, mert a Békás szoroson áthaladva mindig újabb és újabb látnivalók gyönyörködtették a szemünket. Egy óriási víztározót létesítettek ott a románok a 60-as évek elején. Tehát tóparton vezetett az utunk. Estefelé aztán visszakanyarodtunk Nagy-Romániából ismét Erdély felé, mégpedig az Ojtozi szoroson haladtunk át.

Abban reménykedtünk, hogy találunk út közben valami turista-szállót, ahol éjszakázhatunk. De már teljesen besötétedett, és még mindig nem találtunk semmit. Végre megpillantottunk egy földszintes épületet, és kiderült, hogy az erdei munkásszállás. Lajcsi megszólította a házból éppen kilépı idıs férfit; románul kérdezte meg, hogy kaphatnánk-e itt szállást. Hát kiderült, hogy a bácsi székely. Mindjárt barátságosan üdvözölt bennünket, mikor meglátta, hogy magyarok vagyunk. Azt mondta, hogy ı ırzi most a munkásszállást, amelynek pillanatnyilag nincsen más lakója; tehát kaphatunk helyet, ha megelégszünk ilyen szerény szállással.

El is fogadtuk, hiszen már késı este volt, és nem volt reményünk más szállásra. Hát valóban nagyon le kellett szállítanunk az igényeinket tisztaság és kényelem dolgában, de mégiscsak volt hol aludnunk. A székely emberrel aztán elbeszélgettünk, és így értesültünk a székely falunak az életérıl. Bizony a románok nemcsak a városok, hanem a falvak lakosságát is igyekeztek erısen összekeverni. Az lett az eredmény, hogy a faluban levı magyar iskola lassacskán elnéptelenedett, mert a magyar szülık is sokszor a román iskolába íratták be a gyermekeiket, mert úgy látták, hogy így jobban biztosítva van a jövıjük.

Elmondta a székely atyafi, hogy az ı leánya tanítónı, de ı is a román tanítóképzıt végezte; nehezen vették fel oda, mivel magyar. Csak úgy vették fel mégis, hogy elızıleg két évig kellett a víztározó építésénél dolgoznia.

Az Ojtozi szorosból visszatérve még vagy egy hetet töltöttünk Erdélyben. Sok szépet és érdekeset láttunk: megnéztük a tordai hasadékot, Tusnádot és a Szent Anna tavat; Brassóban is töltöttünk egy napot, megnéztük a Fekete templomot és felmentünk a város közelében levı Polyána magaslatra. De legszebb volt a Fogarasi Havasokba tett kirándulásunk. Ott egy turistaházban szálltunk meg, mely 1400 méternyire volt a tenger színe felett. Onnan másnap Béláék megmászták a hegycsúcsot, körülbelül 2000 méter magasságból szemlélhették a gyönyörő kilátást.

Mi Lajcsival csak 1700 méternyire jutottunk fel. Onnan is láthattuk a vízesések és patakok, sziklás hegyormok, virágos havasi rétek csodás világát. Erısen emlékeztetett a Tátrára ez a táj. Boldogok voltunk, hogy Lajcsi így bírja megint a gyaloglást a tavalyi szívinfarktus után.

Végül még Kolozsvárt tekintettük meg: Mátyás király szülıházát, a botanikus kertet, stb. Ott egy osztrák hölgynél kaptunk szállást. Özvegyasszony volt, férje, aki már meghalt, román volt. Volt vagy három macskája ennek a nınek, ezek voltak a kedvencei. És mivel ı a német anyanyelve mellett jól beszélt románul és magyarul is – büszkén mesélte, hogy mivel Kolozsvár háromnyelvő város, ı a macskáit is megtanította mind a három nyelvre, és a macskák megértik.

105

Utószó

Anyuka élményeinek leírását az 1968-es erdélyi kirándulással és a háromnyelvő kolozsvári macskák mulatságos kis epizódjával zárta, illetve inkább hagyta félbe. Pedig igazán teljes életet élt az ezt követı több mint 11 évben is, egészen 1980 telén bekövetkezett haláláig. Béláéknál segített a háztartás vezetésében, gondozta a miskolci unokákat, nyelveket tanított, gyakran végiglátogatta többi gyermekét és unokáját Budapesten és Kisorosziban, sıt Tukiékhoz Kanadába és a svájci Familienfestre is többször ellátogatott. Béláékkal és az unokákkal sokat kirándult a Bükkbe, és néhány külföldi úton is részt vett. Leveleivel, amelyek általában Tuki kanadai leveleinek másolatával együtt érkeztek, sokat tett a nagy család összetartása érdekében. Tudomásunk szerint élményei leírásának folytatását csak egyszer kísérelte meg, hetekkel vagy csak napokkal halála elıtt, amikor már nehezen tudott írni, és a folytatást talán próbának is tekintette. Ádám születésének leírásába kezdett, de csak néhány sorig jutott.

Az elsı súlyos trauma, ami nehézzé tette volna számára további élményei leírását, Apuka 1970 májusában bekövetkezett halála volt. Mi (Évi és Péter) akkor Angliában, a Durhami Egyetemen dolgoztunk, és a vízumokkal kapcsolatos ügyintézés nehézkessége miatt a temetésre sem tudtunk hazajönni. Az a levél, amit Laci akkor írt nekünk, jól jellemzi Anyuka és az egész család lelkiállapotát.5 Hazautazásunk elıtt Évi anyukájával együtt pár hétre meghívtuk Durhambe, majd hazafelé együtt utaztunk Londonon, Párizson és Svájcon keresztül, mindenhol néhány napos tartózkodást és városnézést, múzeumlátogatást is beiktatva. Persze Berti bácsiékkal is eltöltöttünk pár szép napot Zürichben, ahová Svédországból Gábor is ellátogatott. E mozgalmas utazás talán segített abban, hogy Anyuka túljusson a legnehezebb idıszakon.

Hat évvel késıbb nem kevésbé nehéz volt számára az Erzsi halálát követı idıszak. Ekkor az Ádámról és Helgáról való gondoskodás, a sok munka, és az az érzés, hogy feltétlenül szükségük van rá, segítette át a legnehezebb idıszakon. Megnyugtató volt aztán számára, hogy a gyerekek Iványi Ciliben és Pityuban igazi, szeretı pótszülıkre leltek.

De persze e tragikus események mellett igen sok öröm is érte, és optimista természete mindig felülkerekedett a bánaton. Az Élményekben már nem szereplı idıszak elsı nagy öröme Ádám és Edit születése volt 1969 nyarán illetve 1970 márciusában, még Apuka halála elıtt. Nekik még Apuka is nagyon tudott örülni. Majd jött Géza 1972-ben és Helga 1973-ban. Végül az unokák sorát Tomi (1975) és Csabi (1977) zárta. De már elıbb megindult a dédunokák azóta igen hosszúra nıtt sora: Dávid (1971) és Melinda (1972) Veráéknál, majd Balázs (1974) és Virág (1976) Ágiéknál, illetve Kanadában Gabika (1976) Gáboréknál.

106

Az Élmények befejezése után született unokák képei a korábbiakban természetesen nem szerepelhettek, ezért a teljesség kedvéért itt mutatunk be néhány késıbbi képet, ahol ık is szerepelnek. Nagyon szép családi összejövetel volt Kisorosziban 1978-ban, Anyuka 80 éves születésnapja alkalmából. Néhány képet errıl is bemutatunk. Végül mellékeljük a Béla által szorgalmasan frissített Király-családfa legújabb változatát, amely a család 2004 szeptemberi állapotát rögzíti (de rövidesen újabb bıvítésre lesz szükség). Mint látható, a dédunokák mellett már az ükunokák száma is örvendetesen nı.

Sajnos a hét Király-gyerek közül már csak négyen vagyunk; 2003

január 13-án Évi, 2004 július 25-én Laci távozott közülünk.

107

A legifjabb unokákkal

A hat legifjabb unoka: Helga, Ádám, Edit, Csabi, Tomi és Géza

Nagyszülık Ádámmal Gézával

Edittel Tomival Helgával és Ádámmal

Erdei séta Béláékkal, Erzsiékkel és Péterékkel Éviék telkén

108

Testvérek, unokatestvérek

Zoli Ádámmal és Edittel Helga Csabival Ádám, Helga, Tomi, Csabi

Edit, Zoli, Géza

Tomi, Ádám, Helga Miki Csabival

Cili Helgával és Ádámmal Jenı Ádámmal

Kirándulunk

109

Anyuka nyolcvanadik születésnapja

110

Jegyzetek

1 Tuki évtizedekkel késıbb így emlékezett meg Irénkérıl ("Mesél a csönd", 118. old.):

Irénke

Árva leány volt, apja nevelte; Iskolába nem íratta senki; Anyjától öröklıdött jó lelke, Magától tanult írni, olvasni. Na és a végtelen nagy szorgalma, De neki nem kell nézni receptet, Mely ıt folyton munkára sarkallta. Hogy elkészítse a legjobb sültet. Kicsiny korában libákat ırzött; Reggelre kimeszelte a konyhát, Felcseperedvén másoknak fızött, Azután sütött ünnepi tortát. Csirkét nevelt, a tehenet fejte, Ennyi szorgalmat sehol se láttam, És a legjobb málét ı sütötte. Mint amit Irénkében találtam. İ mosott, vasalt és takarított, Sima haja kendıvel bekötve, Hajnalban kenyértésztát dagasztott, És az udvarlókat elkerülte. Kisütötte forró kemencében, Neki csak a munka volt az élet. S még kis cipót is formált belıle. Szerettem ezt az egyszerőséget.

Kedves Irénkém, vajon él-e még? Oly régen láttam, Istenem, de rég. De ahányszor nagy munkába fogok, Példát veszek tıle, s rá gondolok.

2 Tuki késıbb Emma nénirıl is versben emlékezett meg ("Mesél a csönd", 134. old.):

Emma néni Szorgos kezében a tő meg nem állt, Igen, mostan már oly' tisztán látta, Javítgatott, amit csak lehetett. Amiben régen sajnos tévedett! Újjávarázsolni mégse tudta S amíg a nadrág térdét foldozta, A megkopott, hanyatló életet. Gondolata a múltba révedett... Emlékezete a múltba merült, Az évek múltak, a kor elhaladt; S újraélte boldog gyerekkorát, Arcán elégedett, békés mosoly. Amíg a fonál lassan föl-le járt, Kiürült a varrnivaló-kosár, Követve a nagyfokú tő nyomát. Lám, ı öreg ruhákat orvosol! Megstoppolta a lyukas zoknikat, Az életének mégis haszna lett, A vén zakó új könyököt kapott. Dolgozhatott más gyermeke után. Az évek benne egyre peregtek, Öreg szemét az álom nyomta el, Átélte, mirıl mindig hallgatott. Korán lejárt az ıszi délután. Öreg kezében remegett a tő, A cserépkályha halkan pattogott, Nehezen talált bele a fonál; Árasztotta az áldott meleget. Mert talán máshogy lehetett volna, Megjavított ı mindent, mit tudott; Ha egy élettársat ı is talál... Mindent – csak nem az elmúlt életet.

111

3 Tukinak ez az egyik legkorábban írt verse volt, melyet a kilencvenes években megjelent elsı verseskötetébe is felvett. A vers akkori, közvetlen élményeit tükrözi, és jól mutatja a számára idegen nagyvárosban érzett szomorúságát, magányosságát, a családi fészek melege és a gyönyörő szilvási táj utáni honvágyát ("Mesél a csönd", 7. old):

Ablaknál állva

Állok az ablaknál, nézek kifelé; Látom a kertet, gyümölcsfákkal teli, A sáros udvaron esik az esı. Kisgyermek koromban itten játszottam én! Esıkabátban jönnek a lányok, A fák kitárják ág-karjaikat, Majd egy tanár jön, kezében ernyı, S piros almák mosolyognak felém: Belép az ajtón, megy a tanáriba, "Légy újra gyermek! S gyere haza már!" Megszólal a csengı, kezdıdik az óra... – Igen, ez a kert is hazavár! – És így megy ez, így megy nap-nap után, Mért is nem tudok újra gyermek lenni? Oly egyhangúság vesz körül! Gondtalanul élni, mint a kismadár! Olyan szürke ez az egész város! Futni a fák zöld lombja alatt! Az esı, a sár, köd, mind a lelkemre ül. – Hiszen vár az erdı és a régi ház, Gondterhelt arccal járnak az emberek. S a patak, a völgy, – hangjuk ideszáll! – Nyomasztó a város, szürkék a fellegek. Óh drága otthonom! – Hív és hazavár! El, el innen a szürke városból! Zöldellı erdık, szilvási bércek, Oda, hol csend van, hol kék az ég! Mért is vagytok oly messze ide? Vagy ha már mindenütt esik az esı, S miért is kellett onnan eljönnünk Otthon mégis más a tiszta lég; Szürke, zajos város közepibe? Ott kedves az esı, ott tiszta a sár! – Repülnék haza, de nem vagyok madár. – És ez az otthon engem hazavár! – A patak, ház, kert, völgy – mind hiába vár. Behunyom szemem, s látom a házat De itt kell lennem, itt az iskolában; Erdı közepén, hős völgy ölén. Hisz vár a munka, vár a tanulás! Mellette fenyık nyúlnak az égbe, Otthonomba úgyse mehetek most, Körülötte bércek, – s intenek felém: Mit ér akkor az ábrándozás? "Mi gyermekünk vagy te, gyere haza már!" – Hagyni kell az otthont ott messze távol, – Óh, ez az otthon engem hazavár! – És felébredni az álomvilágból. – Hallom az otthoni patakot zúgni, Kinyitom szemem. Újra itt vagyok. És látom kristálytiszta vizét! Itt az iskolában, ablak elıtt. A patak partján öreg bükkfa áll, Újra az egyhangú várost látom, Vízbe lógatja fáradt gyökerét. Sok kopott házat, szürke tetıt Hányszor ültem e gyökereken már! – S az utcán folyik a szennyes ár, – Engem ez a fa is hazavár! – És az esı esik. – El tán sohasem áll...

4 Tuki Király Nagymamára emlékezı, Anyuka emlékeivel egybecsengı verse ("Mesél a csönd", 16. old):

112

Nagyanyám öröksége Múlik a tél, február van megint; Folytatódik az élet-láncolat! E hónap, mikor meghalt Nagyanyám. A szétkorhadt fa porán fő terem! Legdrágább, legértékesebb kincsét, A hó és jég kis patakká olvad, Életkedvét hagyta örökbe rám. Bekopogtat alvó gyökereken, Mikor még dúlt-fúlt a téli vihar, Kihajt a lomb, a mag csírát ereszt, Halálos ágyán ez volt a vigasz: Lágy esı öntözi a friss vetést! "Ne sírjatok, bízzatok gyerekek, Új fészket rak az énekesmadár, Hisz nemsokára itt lesz a tavasz! Elfeledve a téli szenvedést! Jön a tavasz, hol minden tettrekész; Bú és kudarc nem tör meg, újra kezdjük Ember és természet új erıt talál, Mi emberek is, minden bukás után! Hogy folytathassa a nagy élet-ciklust, Pár évet kaptunk, minden perce drága! Kit nem tiport le télen a halál! Jót cselekedjünk! – Legyen gyümölcs a fán! Kilencvenhárom éves volt, hogy elment, Valahol hasznot próbáljunk hozni! De nem lehet lezárni az életet! Valakinek adjunk szeretetet! És másnap – mintha ı küldte volna – – És mint egy gyönge, egynyári virág – Bátyáméknak kislánya született. Mi is szebbé tesszük az életet!

Nagyanyám mindig szerette a kertet; Mosolyra nevelte rózsa, tulipán! Ezt a mosolyt is tıle örököltem... – Boldog emiatt vagyok talán?

5 Laci levele (feladva: 1970 június 13-án)

Kedves Péter és Évi!

Már borzasztó régen nem írtam Nektek. Pedig sokszor szerettem volna, de valahogy nem nagyon tudtam magam rászánni. S minél tovább halogattam, annál több minden győlt össze. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a többiek már mindent megírtak. Tulajdonképpen már az elején akartam írni, de Anyuka mondta, hogy majd ı ír, s én tudtam, hogy kissé máshogy írnám meg, mint ı.

Most se tudom, hogy írjak-e az elmúlt hetekrıl, vagy csak a napi dolgokkal foglalkozzak.

Az ember tudja, hogy ennél szebb halált nehéz elképzelni, magam sem kívánnék mást magamnak, mégse tud napirendre térni fölötte.

Elég sokat utazgattam abban az idıben, s az ilyen magányos utazások mindig gondolkodásra késztetik az embert.

A szívinfarktus után minden Miskolcról való elutazáskor gondoltam arra, hogy talán utoljára látjuk egymást, de most Editke keresztelıje után eszembe se jutott ilyesmi. Apuka annyira tele volt tervekkel. Nagyon büszke volt a Borsodi ünnepi hetek megrendezésére, akkor fejezte be éppen a magyarországi fejlesztési elképzeléseit, tanulta és tanította a japán írást stb. Természetesen elég sokat politizáltunk is. A saját munkáimról is beszéltem, de valahogy az volt az érzésem - mint már annyiszor azelıtt - hogy az tulajdonképpen nem nagyon érdekli ıt. Nem mintha lekicsinyelné, csak inkább valami olyasmi, hogy mindez szép, de ı ebben már úgysem tud segíteni nekem. Már pedig neki az a fıfeladata, hogy amit igaznak, jónak ismert fel, azt minél hatékonyabban tovább tudja adni. Ez a gondolat egyre erısödött benne, ezért igyekezett az Élményekben és sok más újabb írásában is szellemi értékeivel végrendelkezni.

Azt hiszem, tulajdonképpen sose tudatosodott benne, hogy mi azért többé-kevésbé az ı szellemi örökségét visszük tovább. Bár kétségtelen, hogy - amennyire világnézetének korlátai megengedték - igyekezett olyan szemléletet kialakítani magában, hogy abba a mi üdvösségünk is beleilleszthetı legyen.

113

Erzsi azt mondja, hogy igyekszik elfelejteni a haldokló Apuka arcát. Olyannak akarja látni, amilyen egészséges állapotában volt. Engem is nagyon megdöbbentett, mikor megláttam. Más dolog telefonon értesülni róla, és más dolog látni. Már nem İ volt, csak valami kevés ıbelıle. Emlékszel, Péter, a Gyızhetetlenre (Lem), olyan volt az arca, mintha a géplegyek kitörölték volna az emlékezetét. Az orvosnı szerint - akit Bélával megkérdeztünk - teljesen "leépült", a "tudata" gyakorlatilag teljesen megszőnt, csak a reflexek maradtak meg; gyakorlatilag teljesen reménytelen, még ha életben marad is, akkor sem lehet az, aki volt. Késıbb Anyuka is odajött, s ı is hallott valamit.

Azután ugyan mutatkozott némi remény, de inkább csak ezreléknyi valószínőséggel.

Szegény Anyuka nagyon reménykedett. Egyszerően nem akarta elhinni, nem akarta tudomásul venni. Jobb is volt így. Fokozatosan szokott az egyedül maradás gondolatához.

Másokról könnyebb írni, mint saját magamról. Nálam ilyenkor az elsı reakció a fokozott gondolkodás afelıl, hogy mit is kellene tennünk, mit kell mondanom Anyukának, mik az eshetıségek stb. Béla is hasonlóképpen viszonyult a dologhoz. Gondolom, Te is hasonlóképpen viselkedtél volna.

Apuka is ilyen volt. A nehéz helyzetek kifejezetten doppinghatással voltak rá. A háborúban, 56-ban stb.

A legrosszabb mindig a Miskolcra való megérkezés volt. Az ember önkéntelenül is kereste a jól ismert ısz fejet a vasúti aluljáróban. A Te kirándulás-hasonlatod határozottan jól jött abban az idıben. Anyukával, Bélával is többször beszélgettünk róla. Fıleg a kirándulás végsı szakaszáról, amikor az ember már semmit sem lát a sötétben, nem is nagyon gondolkozik, csak monoton rója az utolsó unalmas országúti szakaszt, de mindez mégsem rossz, mert a kirándulás szép volt.

Kétségtelen, hogy ilyenkor az ember nem szokta latolgatni, hogy vajon nem lehetett volna-e jobban megszervezni az egészet, jobb útitervet összeállítani.

Azonban minden hasonlat sántít kissé. Egy elrontott nap mégsem ugyanaz, mint egy elrontott élet. S ebben a tekintetben sajnos nem vagyok teljesen nyugodt. Szerintem Apuka sokkal többre lett volna hivatva - esetleg politikusként, vagy legalább is mint az erdészet vezetıje -, ha a szerencsétlen körülmények nem gátolták volna. Kiránduláson is elıfordul, hogy a rossz idıjárás miatt egy nap nem sikerül úgy, mint szerettük volna. Sajnos az a helyzet, hogy ezt Apuka érezte is. Az, hogy sokszor lényegesen többet akart, mint amennyit társadalmi helyzete lehetıvé tett számára, egyértelmően ezt mutatja.

Abban az idıben - este, ágyban fekve - önkéntelenül is utánoztam a mozdulatait. Ahogy a bal kezével a béna jobb kezét fogta, tapogatta, ahogy a fejét emelgette, vagy a fejét simogatta, mintha fájt volna neki. Kicsit olyan volt, mintha magamat látnám. Nem kicsi a valószínősége annak, hogy mi is így fejezzük be. Azt hiszem, az a "leépülés" nem olyan egyszerő, mint ahogy az orvosok elképzelik. A tudat nem olyasmi, ami vagy van, vagy nincs. Az akarati, érzelmi funkciók nagyon mélyen gyökereznek az emberben. Többször is megsimogatott bennünket, s olyankor a szemében is mozdult valami. Amikor etettük, tudatosan próbált nyelni, de nem erıltette túlságosan, úgy gondolom, inkább csak a mi kedvünkért. Persze mindez nem fogalmazódott meg benne így. Inkább csak olyan álomszerően. Zavarta, hogy ı etetésre szorul; az éjjeliszekrényen matatott, mi nem tudtuk, mit keres, de mikor a saját csészéjét kezébe adtuk - alulról fogva persze -, a szájához vitte, és így próbált enni, ill. evett is valamicskét. A szomszédja sokat nyögött, kínlódott. Érdekes volt, hogy arra jobban reagált, mint más hangos beszédre. Azt hiszem, a szánalom, segíteni akarás, ami Apuka egyik alapvetı tulajdonsága, dolgozhatott benne. Amikor elmentünk, utánunk fordult és búcsút intett.

Majd folytatom egy másik levélben, de már elküldöm, mert nagyon szégyellem magam, hogy ilyen rég nem írtam. Mindenkit sokszor csókol

Laci