34

A CSIBEÁRUS

Itt a kotló kiscsibékkee, nagy szakajtó tíz jércévee,

itt a kotló, ott a kotló, vigyázz gyerek, belebotló',

s úgy szemezze, komámasszon, farral künnebb hajógasson. Itt a kotló, húszat kotlott.

Má' az ángyom belepótlott, így ez a tiz, minn' megmaratt,

lecsipdost' a konyhafalat.

Kokascsibe nincs es közte, azt a Bodré tépte össze, másodika kútba fúlott,

harmadika csak eehullott. Mivel má' nem tizenhárom,

illyen olcsójér' kínállom. S ne bámíszkoggy kósza gyerek, fuss anyódhol, oszt' vegye meg,

s ki csak kotorgál a kasba, a kiscsikó rúgja hasba.

5.

121

Tél elé révedő - Csillagharasztról, juharlevélről, a lobogó sörényű nyári hónapokról van veled beszédem. Mozdonyok tolakodnak a hóval érintett mezőkre. Kimozdulnak a távolság üvegcsarnok alá rejtett öklei, ezek a mozdonyok.

Első dohogás ideje. Kezem vörösre mart szára alatt elolvad az ablakpárkány, amint a falnak derékkal dőlve az események sorakozását figyelem.

6.

Ilyenkor csillaggondolatra friss a dér. A pályaudvar füsttel borzong. Durva esőkabátom gallérja ropog, amint a nyakamra gyűröm. Üszkös ház előtt is áll amott egy, a tükörkép változatául tűnődő. Kezében bot, derekán drót szorítja össze a vásznat. Derékba nyes az emlék. Szelet kenyérre cukornak hó hullt, ugráltunk a novemberi ég alatt, vágtuk sarokkal a vakjeget...

I.

145

VARJAKKÁ TÉVŐ A déli háborúk után I. A virággyökereket óvó rét a fű zöld pelyhével újulni kezd februárban, amikor fészkelnek a varjak, és pazarló fénydárdák nyüzsögnek reggel. S az ázott kérgű, csupasz törzsű fák fölött mint csapkodó kereszt, s mint szárnyakból összeállt morajló malomkerék, mely mindent elnyel, őrli a levegőt ez a madárcsapat, a varjaké. Rajzolva a széjjelhulló levegőre szétporló arcot és akaratot, szárnyvillanások és fordulatok nyomán megtelik a tér törvénnyel, az acsarkodó és marakodó hangzavar helyén hangok söprik tisztára az ég üvegharangját, szállva mindenek fölé, ami zajlik, aminek a képei eltakarnák őket is, akikkel magát kijelenti az ég, A varjak, e szennyes bolygó reménységei elélnek a tél táplálékain, s az egymásra halmozott csendeket felsérteni bátorak, s addig köröznek, amíg tántorogva csárogó kórusaikkal a varjakká tévő időt majd kezessé teszik, sötét felhőként válaszolnak a négy évszakos viharoknak, zsivajos, újszemű látvány, de van benne valami váteszi. II. Festményeken, olykor a háborgó kavargás és a szilánkos törmelékek csatamezőin lecsihadt hullahalmokon (amilyen csendéletet sóvárog már kezdettől a halálunk)