A XX. században – mindenekelőtt a szocioló-giai megközelítések eredményeire építveés problémáik vizsgálatát folytatva – a kri-

minológia figyelme egyre inkább a bűnözéstkezelő szervezetek felé fordult. A címkézésielmélet, az intézményes anómia tana, de számosmás irányzat is közvetlenül, mások pedig lega-lább közvetve felvetették a bűncselekményekkelkapcsolatba kerülő szervezetek szerepét a krimi-nalitás oksági folyamataiban és más – példáulkulturális – összefüggéseiben. Más oldalról arendszerelmélet fejlődése és az adott szerveze-tekre vonatkozó nem kriminológiai indíttatásúkutatások eredményei új válaszokat is kínáltak anyitva maradt kérdésekre.

A büntető igazságszolgáltatásmint rendszer

Az igazságszolgáltatási rendszer nem csupánszervezetekből, hanem normákból, magatartá-sokból, szerepekből és egyéb elemekből áll összealrendszerekké és rendszerré. Tanulmányunk-ban a jogi szabályozásra és a közhatalom struk-turális összetevőire fordítjuk a figyelmet, azok-kal összefüggésben térünk ki a működésifilozófia, a stílus és az egyéb alkotórészek pro-blémáira.

Kérdésként merül fel mindenekelőtt – és ezkriminológiailag egyáltalában nem mellékes –,hogy beszélhetünk-e egyáltalában a büntetőigazságszolgáltatás rendszerkénti működéséről,vagyis létezik-e olyan közös cél, amely az egyesalrendszereket konzisztens módon kapcsolnáegymáshoz. A legtöbb kutató úgy vélekedik,hogy ilyen működésre volna szükség, valójában

azonban ez nem valósul meg (Farkas, 1996, 395.o.). Hozzá kell tenni, hogy nem a tevékenységekteljes harmonizálására, még kevésbé azok uni-formizálására volna szükség, a rendszerkéntiműködés természetesen nem kizárt akkor, ha azegyes elemek és alrendszerek egymásnak ellent-mondó eredményeket produkálnak, amennyi-ben valamilyen – magasabb – szinten ezek úgyilleszthetők a mechanizmusba, hogy azt nemrombolják szét. Konkrétan arról van szó, hogy ahatalommegosztás alkotmányos rendje nemcsupán megengedi, hanem egyenesen feltételeziaz egyes szervezetek közötti konfliktusok bekö-vetkezését, egyben keretet is biztosít azok felol-dására. Maga az igazságszolgáltatás szűkebbértelemben a bíróságok jogszolgáltató működé-sét jelöli. Ebben az értelemben a rendszer bizo-nyára aszimmetrikus, hiszen a polgári bírásko-dás mellett nem jelentkeznek olyan – számosvonatkozásban eltérő érdekeket és főleg eltérőeljárási elveket követő – szervezetek, amelyek abüntető igazságszolgáltatásban nagy súllyalvannak jelen, részben az érdemi funkciókat (azügy eldöntése a nyomozás megszüntetésével,vádalkuval vagy más ügyészi döntéssel) is meg-valósítva.

A büntető igazságszolgáltatás rendszerkéntmegvalósuló működését az alkotmányos egységfeltételezése mellett is problematikussá teszi,hogy az egyes alrendszerek más rendszerekhezis kapcsolódnak, azok közös céljaihoz igazodva.A bíróságok például a rendőrséghez képest máreljárási rendjüknél fogva is jobban kell hogyhangsúlyozzák a terhelti jogok érvényesülését(amelyek nyomozati garanciái részben éppen akésőbbi vagy egyidejű bírósági kontrollhoz kap-csolódnak), míg a szoros értelemben vett bűnül-

29

Korinek László

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS MINTRENDSZER, SZERVEZETI KUTATÁSOK

döző hatóságoknál a célszerűségi szempontokerőteljesebben érvényesülnek. Így teljesen ter-mészetes, ha a szűkebb értelemben vett igazság-szolgáltatás saját elveihez is igazodva korlátoz-za más szervek operatív lehetőségeit. AzEgyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a híresMiranda-határozatában meggyőzően fejti ki,hogy a nyomozó hatóság fogságában történőkihallgatásnak milyen törvényességi veszélyeivannak [MIRANDA v. ARIZONA, 384 U.S. 436(1966)].

A kriminálpolitikaés a jogalkotás problémái

A büntető igazságszolgáltatási rendszer elemei-nek és alrendszereinek közös célját a kriminál-politika határozza meg, mindenekelőtt – de nemkizárólag – a jogi szabályozás alakítása útján. Azintézményfejlesztés is csak ilyen módon valósul-hat meg az alkotmányos demokráciákban.Hans-Joachim Schneider teljes határozottsággalvallja, hogy a kriminálpolitika a kriminológiaalkotórésze (Schneider, 1987, 87. o.). FöldváriJózsef szerint a diszciplína az önálló tudo-mánnyá fejlődés útján halad, közvetítő funkciótbetöltve a kriminológia és a büntetőjog-tudo-mány között (Földvári, 1987, 11–30. o.).

A szerzők között egyetértés van a kriminoló-gia megalapozó és a kriminálpolitika összekötőszerepét illetően. Általánosságban ki lehet jelen-teni, hogy a kriminológia saját feladatánaktekinti a büntető igazságszolgáltatási rendszerkiépítésére és működtetésére, következéskép-pen a mindezeket meghatározó jogalkotás befo-lyásolására alkalmas elvek és megoldásokkimunkálását, a fennálló és működő intézmé-nyek kritikáját.

A büntetőjogi szabályozás egyik alapkérdése– és ez már közvetlenül kriminológiai probléma– a bűncselekmények meghatározása. Nem első-sorban az egyes tényállások pontos szövegénekkialakításáról van szó, bár adott esetben ez islényeges lehet. Arra kell mindenekelőtt választtalálni, hogy milyen magatartásokat utalunk abüntetőjogilag tiltott megnyilvánulások körébe,és főleg: mi az elvi alapja az ilyen viselkedésiformák kriminalizálásának. Természetesen léte-zik ellentétes irányú folyamat is: a bűncselekmé-nyi minősítés megszüntetése, és az adott maga-

tartásra való társadalmi-közhatalmi reagálásváltoztatása, más eszközökkel történő befolyá-solás (dekriminalizáció).

A büntető törvénykönyvek jelentős részenem tartalmaz utalást arra, hogy milyen funda-mentális tételekhez igazították a különös részitényállások megfogalmazását. Inkább a joghozkötöttség, a „nullum crimen sine lege” elvénekközvetlen vagy közvetett hangsúlyozása olvas-ható ki ezekből a kódexekből (Nagy, 2005,41–45. o.). Az ilyen megoldás alapvetően indo-kolt, hiszen éppen azt fejezi ki, hogy semmiféleanalógiának, „beleértelmezésnek” nincs helye amár büntetendővé nyilvánított magatartásokkörének kiterjesztése céljából, még akkor sem,ha egyébként a szabályozás logikája alapjánindokolható volna a jogalkotó által nem krimi-nalizált gonosztettek büntetése. Ebből nyilván-való, hogy a kodifikáció elvi tartalmának éshatárainak kidolgozása a jogalkotás hátterébenmeghúzódó tudományos tevékenység, minde-nekelőtt a kriminológia feladata.

Magyarországon tartalmi elemként a társa-dalomra való veszélyesség szerepel a Btk. bűn-cselekményfogalom-meghatározásában, amiegyébként a volt szocialista országok jelentősrészére ugyancsak jellemző még akkor is, haegyébként új büntető törvénykönyvet fogadtakel (Nagy, 2005, 42–45. o.). Az ilyen szabályozás-ból mindenekelőtt az a probléma adódik, hogy akülönös részi tényállások kimerítése esetén – azadott körülmények között – lehet egy magatar-tás veszélytelen, kevésbé veszélyes, sőt akárhasznos is. Tény mindenesetre, hogy a büntetőjogalkotásra vonatkozó nézetek többsége szerinta társadalomra leginkább káros vagy annakértékeit a legsúlyosabb mértékben és módonfenyegető emberi megnyilvánulásokat kell abüntető törvénykönyv különös részében megje-leníteni és büntetéssel fenyegetni. Ez az irány-mutatás – bár egyesek vitatják, például arra utal-va, hogy a bűnözés az élet normális jelensége,amelyet a hatalom gyakorlói saját érdekeiknekmegfelelően határoznak meg – viszonylag álta-lánosan elfogadottnak tekinthető, a problémaéppen az általánosság magas szintjében keresen-dő. Első megközelítésre nyilvánvalóan szubjek-tív döntés kérdése, hogy ki mit tekint a társada-lomra károsnak vagy veszélyesnek.

Annyi bizonyos, hogy a tényleges (objektív)társadalomra veszélyesség kritériuma valamifé-

KORINEK LÁSZLÓ

30

le választ ad a bűn és büntetés egyik ősi kérdé-sére: a „mala in se”, illetőleg a „mala prohibita”problémájára. Az előbbi fogalom az emberiegyüttélés (vagy az isteni rend) szubsztanciálismegsértését jelenti, míg a „mala prohibita”azoknak a magatartásoknak az összessége, ame-lyeket a hatalmon lévők saját érdekeik, esetlegaz intézmények működésének védelme érdeké-ben tilalmaznak és fenyegetnek szankcióval. Saj-nálatos módon a XX. század második felében,Magyarországon különösen a rendszerváltásutáni időszakban, felerősödtek azok a tendenci-ák, amelyek a „mala prohibita” jellegű szabályo-zást helyezték előtérbe. Nagy Ferenc szerint ez ajogállamiság „arculcsapását” jelentheti azáltal,hogy a büntetőjog (újra) a hatalom eszközévéválik, egyfajta pragmatizmus kíséretében, annakleple alatt (Nagy, 2005, 15. o.). Eközben előfor-dulhat, hogy a politika éppen a társadalomirá-nyítási törekvésekre való fókuszálás során nemveszi észre a társadalmat, annak alapértékeitvalóban veszélyeztető új jelenségek feltűnését,vagy azok káros hatásának fokozódását.

Vlagyimir Nyikolajevics Kudrjavcev és Vla-gyimir Jevgenyievics Eminov például arra hívjafel a figyelmet – meggyőzően –, hogy a szeren-csejátékok elterjedése Oroszországban, a hozzá-juk kapcsolódó, a megtévesztés határán álló hir-detések ténylegesen jelentős társadalmi veszélytokoznak, amelynek felismerése, a kriminálismagatartások meghatározásának segítése a kri-minológia, a jogi szabályozás és a cselekvéspedig a közhatalom feladata volna (Kudrjavcev– Eminov, 2004, 48–49. o.). Ugyanez a szerzőpá-ros hasonlóképpen fontosnak tartja a jogi szabá-lyozás és a társadalmi valóság alakulásánakelmélyült figyelemmel kísérését az indokolttáváló dekriminalizáció felismerése és jelzése cél-jából. Álláspontjuk szerint dekriminalizáció,vagyis a büntetőjogi értékelés és fenyegetésmegszüntetése szükséges a társadalmi viszo-nyok lényeges átalakulása esetében (például aspekuláció kiiktatása a szocializmus értékeivelszakító ország büntető törvénykönyvéből).Ugyanez az igény merül fel akkor is, ha a közer-kölcsök és a szabályozás között lényeges eltérésvan (például hozzátartozók büntetése a szerette-iket érintő bűnpártolás esetén). Dekriminalizáci-ós szempontnak tekintik a közhatalom lehetsé-ges reagálási eszköztárának változását, vagyis

annak vizsgálatát, hogy a büntetőjogi büntetéshelyett más ráhatással is el lehet-e érni a kívánteredményt. Hasonlóképpen meg kell fontolniszerintük a büntető igazságszolgáltatás nyilván-való képtelenségét, tehát feltételezhetően alkal-matlanságát a negatív megnyilvánulások megfe-lelő befolyásolására. Példaképpen említik azalkohollal kapcsolatos visszaéléseket (Kudrjav-cev – Eminov, 2005, 103–105. o.).

Kudrjavcev és Eminov arra is utal, hogy fon-tos szempont a felismert, kiküszöbölendő vagylegalábbis visszaszorítandó magatartás befolyá-solási lehetőségeinek alapos felmérése is. Ezzelösszefüggésben a büntetőjog „ultima ratio” jelle-gét szokták hangsúlyozni, ami azt jelenti, hogyaz emberi viselkedésre való reagálásnak ezt alegdurvább intézményét csak akkor szabadbevetni, ha semmilyen más eszköz nem áll ren-delkezésre, vagy nem mutatkozik kellően haté-konynak. A magyar Alkotmánybíróság követke-zetes álláspontja szerint:

„A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerbenaz ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy ajogrendszer egészének szankciós zárkövelegyen. A büntetőjogi szankció, a büntetés szere-pe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épsé-gének fenntartása akkor, amikor már más jog-ágak szankciói nem segítenek” [30/1992 (V. 26.)AB határozat].

A büntetőjogi szabályozás fontos szempontjaés követelménye az emberi jogok tiszteletben tar-tása. A közhiedelemmel ellentétben az alkotmá-nyos demokrácia és jogállam nem ismeri el ajogok „eljátszásának” tételét, vagyis azt, hogy atörvényszegők korlátozás nélkül megfoszthatókalapjogaiktól. Az emberi jogok és a hozzájukkapcsolódó általános jogképesség független abüntetőjogi bűnösségtől. Magyarul: a bűnözőketmegilletik a törvény és az alapján a hatóságokdöntései által korlátozott alapjogokon kívül min-dazok a szabadságok és lehetőségek, amelyek atöbbi embert. A vélemények természetesen eltér-hetnek az emberi jogok ilyen feltétlen értelmezé-sének kérdésében, az alkotmányos szabályozásazonban elvileg áthághatatlan kereteket szab abeavatkozásnak. Szabó András megfogalmazá-sában ezek az értékek a büntetőjogot nem csupána kriminalizálás eszközévé teszik, hanem a sze-mélyes szabadság magna chartájává is a bűntet-tesek számára (Szabó, 1992, 24. o.).

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS MINT RENDSZER, SZERVEZETI KUTATÁSOK

31

A rendőrség

A rendőrség és a bűnözés

A rendőrség, illetve egyes rendőrök „agent pro-vocateur”-ként való fellépéséről számos esettanúskodik. Vannak azonban más példák is. Azangliai Essex rendőrsége nyilvános helyen leállí-tott egy kisteherautót, amelyik cigarettás karto-nokkal volt megrakva. A járművet szándékosanés nyilvánvalóan őrizetlenül hagyták úgy, hogyaz ajtaja ki volt nyitva, tehát az áru gyakorlatilagkínálta magát. A rendőrök a környéken rejtőztekel. Amikor azután valakik élve az alkalommalmagukhoz vettek néhány kartont, azonnal elfog-ták, majd a későbbiekben elítélték őket. A bíró-ság jogszerűnek minősítette a bűnüldözők eljá-rását, hiszen konkrétan senkit nem beszéltek rábűncselekmény elkövetésére [Williams v Direc-tor of Public Prosecutions (1994) 98 Cr App R209]. A jogi problémától eltekintve azonbanbizonyos, hogy ezt a deliktumot nem hajtottákvolna végre, ha a rendőrség nem szervezi meg,hogy elkövethessék (megjegyzendő, hogy a tet-tesek valóban alkalmi tolvajok voltak, korábbanilyen cselekmények a nyilvántartás szerint nemterhelték őket).

Mindebből persze nem következik, hogy arendőrség létezése vagy működése és a krimina-litás között valamiféle oksági kapcsolat áll fenn.Egyes adatok és összefüggések azonban mégilyen feltételezésnek is alapot adhatnak. AzEgyesült Államokban 1970 és 1990 között a ren-dőri létszám 70,7%-kal emelkedett, a súlyosbűncselekmények száma viszont 78,8%-kal,ezen belül az erőszakosaké pedig 147%-kal. AzEgyesült Királyságban 1977-től 90-ig 12%-osrendőri létszámbővülés mellett 67%-os volt azismertté vált bűncselekmények mutatójánaknövekedése. Kanadában 1970-től 1990-ig 16%-kal lett több rendőr, miközben a bűnügyi statisz-tika 34%-os emelkedést regisztrált (Bayley, 1994,4. o.). Ez a tény egyes kanadai kutatókat továbbivizsgálódásra késztetett. Daniel Koenig és társaimindezekből kiindulva azt vizsgálták, hogylehetséges-e valamilyen intézményes okozatikapcsolat a rendőrség és a bűnözés között: okoz-e a rendőrség bűnözést. Alappal lehetne arragondolni, hogy az ilyen változás látszólagos,hiszen valószínűsíthető, hogy több rendőr többbűncselekményt derít fel, vagyis kevesebbmarad rejtve, de ettől a ténylegesen elkövetett

jogsértések száma nem változik. A kanadai teamazonban arra a következtetésre jutott, hogy eznem magyarázza az említett adatokat és össze-függéseket. Valójában arról van inkább szó,hogy a rendőri létszám növelése arra ösztönzi aszervezet tagjait, hogy a határokat tágabbanértelmezzék, vagyis könnyebben nyilvánítsanakolyan magatartást bűncselekménnyé, amelykorábban kívül maradt az ilyen minősítésen(Koenig, 1991, 34–40. o.; Szikinger, 2001, 922. o.).

Nem vitatható, hogy a rendőri működéstanulmányozása nélkül feltáratlan maradna abüntető igazságszolgáltatási rendszer „inputja”,hiszen a felderítés, majd a nyomozás is tipiku-san rendőri (beleértve a speciális rendőrségnekfelfogható egyéb szerveket is, mint például ahatárőrség, a vám- és pénzügyőrség stb.) feladatmég akkor is, ha sokhelyütt – így Magyarorszá-gon is – jogilag az ügyészség a büntetőeljárásura és mozgatója. A kutatások tehát ezen a terü-leten elkerülhetetlenek, ugyanakkor tény az is,hogy maguk a rendőrségek nehezen nyílnakmeg a tudományos érdeklődés számára. Ennekoka a munka sajátosságaiban keresendő. A tevé-kenység jelentős részének titkossága mellettlényeges ebből a szempontból az állandóságraés kiszámíthatóságra való törekvés, ami a meg-szokott igazságok megkérdőjelezése ellen hat. Arendőrség és a rendőrök ezzel összefüggésbennehezen tűrik a kritikát, ami pedig a működésáltal igényelt magabiztossághoz kapcsolódik(Finszter, 1996).

Mindennek ellenére a XX. század másodikfelében egyre intenzívebb kutatások indultak arendőri munka sajátosságainak és a büntetőigazságszolgáltatás rendszerében betöltött sze-repének feltárására, majd ennek alapján a szük-séges szervezeti és működési változtatásokintézményesítésére. Ezeknek a munkáknak adöntő többségét az amerikai kontinensen, min-denekelőtt az Egyesült Államokban végezték.Az USA közbiztonsági problémáinak a múltszázad 60-as éveitől kezdődő súlyosbodása mel-lett ebben szerepet játszott az is, hogy ott a ren-dőrségi szervezet decentralizáltsága miatt óriásilehetőség nyílt az összehasonlításra.

Az alaposabb szociológiai és szociálpszicho-lógiai vizsgálatok megindítása William A. West-ley nevéhez kapcsolható, aki már a múlt századötvenes éveiben tanulmányozta a rendőri mun-kát és a rendőrök személyiségét is. Megállapítot-ta, hogy a közbiztonság őrei sajátosan viszo-

KORINEK LÁSZLÓ

32

nyulnak a jogi szabályozáshoz. A törvényekalkalmazása során saját értékeiket és normáikatkövetik, amelyek nem mindig esnek egybe ajogalkotó eredeti szándékával. Ez vonatkozik azerőszak alkalmazására is, amelyhez a rendőrök– Westley megállapítása szerint – akkor folya-modnak, amikor azt a feladatok ellátása érdeké-ben, illetőleg az elvárásokhoz igazodóan szüksé-gesnek tartják. Ez persze a mondottak szerintnem mindig esik egybe a jog által megengedettesetekkel (Westley, 1953). Lényegében ugyanezvonatkozik a titkosság követelményére is, amelya rendőrök számára szigorúan irányadó olyan-nyira, hogy adott esetben még jogsértés esetén isbetartják (Westley, 1956).

Hasonló megállapításokra jutott Jerome H.Skolnick, aki ma már klasszikusnak számító Jus-tice Without Trial (Igazságszolgáltatás tárgyalásnélkül) című munkájában azt fejti ki, hogy akonfliktusok rendőri szinten történő elrendezé-se kevéssé követi a jogi szabályozás értékeit.Különösen az eljárási normákat érzik a közbiz-tonság védelmezői koloncnak, az általuk szük-ségesnek tartott cselekvés felesleges korlátjának(Skolnick, 1975, 68. o.).

Arthur Niederhoffer még tovább ment, ami-kor megállapította, hogy a rendőrökre jellemzőa cinizmus, ami a társadalomban létező, de ajogszabályokban is kifejeződő értékek erőteljestagadását fedi (Niederhoffer, 1967).

Ezek a tudományos eredmények – számostovábbi kutatás megállapításaival együtt – egyér-telműen azt a következtetést támasztják alá,hogy a rendőrség a jog elvont és az egyes helyze-tekben nehezen alkalmazható szabályai helyett agyakorlatias megközelítést, a testület és tagjai-nak felfogása szerinti rend fenntartását helyezielőtérbe. A vizsgálatok azonban ilyen szempont-ból is megrendítették a korábban abszolút igaz-ságnak tekintett tételeket. Ilyen szilárd meggyő-ződés uralkodott például arról, hogy a rendőrijelenlét, a járőrözés hatással lehet a bűncselekmé-nyek megelőzésére. Orlando Winfield Wilson arendőri munka szervezését tankönyvi tekin-téllyel meghatározó munkájában fejtette ki, hogya megelőző járőrözés, valamint a segélyhíváso-kra adott gyors reagálás a rendőrség mindenüttjelenvalóságának képzetét kelti az emberekben,ezáltal gyakorol jelentős preventív funkciót (Wil-son – McLaren, 1963, 228. o.).

Ezt a vélekedést alapjaiban kérdőjelezte megaz az 1973-ban lefolytatott empirikus vizsgálat,

amely Kansas City-ben tárta fel a rendőri járőr-özés és a közbiztonság legfontosabb összefüggé-seit, pontosabban inkább azok hiányát. A Geor-ge Kelling és munkatársai által lefolytatottfelmérés adatainak elemzése teljesen egyértel-művé tette, hogy az emberek nem érzékelték ajárőrözés intenzitásának – egyébként igen jelen-tős – változásait. A rendőri jelenlét szintjéneknagyfokú ingadozása nem hatott a betöréseslopások, az autólopások, a fosztogatások, a rab-lások, de még a garázdaságok számának alaku-lására sem. Az ismertté vált bűncselekményekmutatói nem voltak szignifikánsan eltérőek akülönböző „járőrsűrűségű” területeken. A bű-nözéstől való félelem, valamint a rendőri mun-kával való elégedettség szintje ugyancsak füg-getlen volt a rendőri jelenlét – a járőrözés –intenzitásától (Kelling – Pate – Dieckman –Brown, 1974).

A Kansas City-ben végzett kutatás eredmé-nyeinek felhasználásával tovább finomították,pontosították a rendőrség és a közbiztonság(beleértve a szubjektív biztonságot is) közöttikölcsönhatás létezésére és minőségére vonatko-zó megállapításokat. George Kelling (aki KansasCity-ben vezette a felmérést) a későbbiekbenNewark-ban irányított egy újabb kísérletet, ezút-tal kifejezetten gyalogos járőrözéssel. A bűnözésimutatókra itt sem hatottak a tevékenység változ-tatásai, azonban az intenzív gyalogos járőrözésés az ennek során létesített kapcsolatok a bűnö-zéstől való félelem szintjét csökkentették. Azemberek szívesen segítették információkkal agyalogos járőröket. Megjegyzendő, hogy ennek akísérletnek a tapasztalatait dolgozta fel GeorgeKelling, amikor James Q. Wilsonnal megírta ahíres „Betört ablakok” című tanulmányát,amelyben kifejti, hogy a lakosok visszahúzódása,tulajdonképpen a bűnözéstől való félelem az,aminek következtében a közterek a bűnözőkszámára megnyílnak (Kelling, 1981).

Más kutatások is alátámasztották, hogy a cél-zott és jól megtervezett rendőri akcióknak (ame-lyek nem pusztán járőrözésre, hanem összehan-golt bűnügyi és közbiztonsági munkára,valamint lehetőleg az egyéb hatóságokkal valóegyüttműködésre alapoznak) már lehet kedvezőhatásuk, akár magának a bűnözésnek az alakulá-sára is. A virginiai Richmondban például 1999-ben végeztek olyan kísérletet, amelynek kereté-ben egy hónapon belül igen nagy erőketkoncentráltak egy-egy területre, intenzív ellenőr-

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS MINT RENDSZER, SZERVEZETI KUTATÁSOK

33

zéseket és megelőző akciókat végrehajtva. Azeredmény igencsak látványos volt: a kísérlet általmegcélzott körzetekben 92%-os bűnözés-csökke-nést tapasztaltak az adott időszakban, méghozzáúgy, hogy a kriminalitás térbeli áthelyeződéséreutaló jeleket sem észleltek. Ugyanakkor felvető-dik a fenntarthatóság, illetőleg az időbeli áthe-lyeződés problémája, amely további vizsgálato-kat igényel (Smith, 2001). Más, ugyancsakkoncentrált és elrettentőnek szánt műveletekviszont lényegesen szerényebb eredményeketprodukáltak. Egy londoni nagy kábítószer-elle-nes akciósorozat a kutatók szerint például gya-korlatilag hatástalan maradt, az illegális piacműködését nem tudta megzavarni (Best – Strang– Beswick – Gossop, 2001). Általánosságban ismeg lehet állapítani, hogy a meghatározott jelen-ségek, megnyilvánulások visszaszorítására meg-szervezett és végrehajtott nagyszabású, támadójellegű rendőrségi fellépések rövid távon – ese-tenként jelentős – eredményeket tudnak produ-kálni, a tartósabb tendenciák befolyásolásáraazonban kevésbé alkalmasak (Skogan – Frydl,2004, 236–237. o.).

A meghatározott földrajzi területekre irány-zott rendőri beavatkozások feltételezik a krimi-nalitás és egyéb problémák adott működési kör-zetben való eloszlásának ismeretét. Ez aszükséglet hívta életre a ma már igen kifejlett ésszerteágazó bűnügyi térképészet (crime map-ping) tudományát. A törvénysértések földrajzieloszlása már a XIX. században is foglalkoztattaa kutatókat. Azóta a helyzet egyebek mellettabban változott, hogy ma már korszerű számító-gépes rendszerek és programok képesek a gya-koriság mellett számos egyéb összefüggést isjelezni, adott esetben elemezni és értékelni is. Abűnügyileg leginkább fertőzött területekre (hot-spots) való koncentrálás (amely az említettakció-jellegű tevékenységektől tartósságábankülönbözik) kezdetben kevés sikert ért el, a kel-lő pontosítások elvégzése után azonban a kuta-tók már több kifejezetten hatásos ilyen rendőrigyakorlatról számoltak be. Reményt kelt az atény is, hogy a legtöbb jól kialakított súlypont-rendészeti modell működésének következmé-nyeképpen nem észleltek területi átrendeződést.További feladat azonban a konkrét beavatkozá-sok elemzése és összehasonlítása az eredmé-nyesség feltételeinek azonosítása céljából (Sko-gan – Frydl, 2004, 237–240. o.).

Szervezeti és működési modellek,értékek, stílusok

A professzionális rendőrség

A tudomány világa hosszú időn keresztül aligmutatott érdeklődést a rendőrség iránt. A köz-biztonság fenntartását döntően a hagyományokés az éppen aktuális vezetés elvárásai befolyásol-ták elsősorban. Az Egyesült Államokban AugustVollmer nevéhez fűződnek az első jelentősebb-nek nevezhető reformok, illetőleg a változtatásigényének megfogalmazása. Vollmer több ren-dőrségi vezetői állást töltött be Kaliforniában(Berkeley, Los Angeles). Munkásságát elsősor-ban a rendőrségek modernizációjára irányulótörekvés jellemzi. Ezen belül szorgalmazta a kép-zettségi szint emelését, a technikai fejlesztést és ahatékonyság növelését. Összességében a profes-szionalitás az az érték, amelynek érvényesítéseVollmer és követői szerint a rendőri munka szín-vonalának javításához, ezen keresztül pedig aközbiztonság megszilárdításához vezethet (Mor-ris – Vila, 1999, 132–164. o.).

A közösségi rendőrség

A múlt század 60-as éveinek végére nyilvánva-lóvá vált, hogy a szakmai színvonal növelése és atechnikai korszerűsítés együttesen sem képesérzékelhetően javítani a közbiztonság helyen-ként komoly válságjeleket mutató állapotán.Egyre erősödött az a felismerés, hogy az eredmé-nyesség kulcsa a közösséghez fűződő viszony újalapokra helyezése, az emberek problémáinakmegismerése és közreműködés azok megoldásá-ban. Kézenfekvő volt tehát a következtetés: vis-sza kell vezetni a rendőrséget a társadalomba. Kikell szállni az autókból, gyalogos járőrözés kere-tében kell kapcsolatot teremteni az emberekkel,megismerni gondjaikat, a rendőrséggel szembentámasztott igényeiket. Ilyen módon tehát amegújulás érdekében kifejlesztett új működésifilozófia, a közösségi rendőrség (CommunityPolicing) bizonyos értelemben visszatérés a régimodellhez (Korinek, 2000, 127. és köv. o.).

A közösségi rendőrség azonban nem pusztánés egyszerűen visszafordulást jelent. A múlt szá-zad utolsó harmadában történt kiépítése soránmár sok olyan tapasztalatra lehetett építeni,amely a modern rendőrség kialakulásakor (ezt

KORINEK LÁSZLÓ

34

hagyományosan a londoni Metropolitan Police1829-es létrehozásához kapcsolják, amely RobertPeel nevéhez fűződik) még nem volt meg, illető-leg nem volt tudományosan feldolgozva. Az istény, hogy az immár partnerként tekintettközösségi intézmények maguk is jelentős fejlő-désen mentek keresztül.

A kifejtettekből következik, hogy a hagyomá-nyos bűnüldözési és reaktív (tehát a lakosságtólérkező hívásokra mozgásba jövő) megközelítéshelyett fontos célként jelenik meg a bűnözéstőlvaló félelem csökkentése, valamint az életviszo-nyok megelőzési szempontból (is) kedvező ala-kításában való közreműködés. Magától értető-dik, hogy mindez csak az emberekkel és azegyéb közösségi intézményekkel való, kölcsö-nös bizalmon alapuló együttműködés keretébenlehetséges. Ebből pedig logikusan következik arendőrség társadalom előtti felelősségéneknövelése, az emberekkel és azok jogaival valófokozott törődés. Alapvetően ezek az elemektükröződnek Robert R. Friedmann meghatáro-zásában, amely szerint:

„A közösségi rendőrség olyan irányvonal ésstratégia, amely a bűnözés kontrolljának eredmé-nyesebbé és hatékonyabbá tételét, a bűnözéstőlvaló félelem csökkentését, az életminőség javítá-sát, a rendőri szolgáltatások és a rendőrség elfoga-dottságának magasabb szintre emelését célozza aközösségi forrásokra építő proaktív működéssel, abűnözést keletkeztető körülmények megváltozta-tása útján. Feltételezi a rendőrség megnövekedettfelelősségét, a közösség nagyobb arányú részvéte-lét a döntéshozatalban, továbbá fokozott figyel-met az alapjogok és a polgári szabadságok érvé-nyesülése iránt”. (Friedmann, 1992, 4. o.)

A közösségi rendőrség idézett meghatározá-sából adódóan különösen fontos a közbiztonságfenntartására irányuló tevékenység ellenőrzése,ezen belül is a külső, civil kontroll (Terrill, 1996,32. o.). Nem véletlen tehát, hogy a közösségi ren-dőrség elterjedésével együtt a rendőrség szak-mai és társadalmi felelősségének érvényesítésétszolgáló új intézmények jelentek meg és vertekgyökeret. Maga a közösségi rendőrségi modell aXX. század egyértelműen legnagyobb hatásúújítása, amelyet az Egyesült Államokon kívül avilág igen sok országában próbáltak meghonosí-tani, több-kevesebb sikerrel. Magyarországon az1996-ban kinevezett rendőri vezetés tűzte kicélul a közösségi rendőrség megvalósítását, a

későbbiekben azonban (1998-tól) ez már nemszerepelt a napirenden.

Anglia és Wales rendőrségeinek társadalmikontrollját egyebek mellett a 2004-től létrehozottIndependent Police Complaints Commissionerősíti, amely a korábbi, hasonló funkciójú szer-vezet felváltásával adott esetben akár saját nyo-mozást folytathat a rendőrség elleni panaszokmegalapozottságának vizsgálata során (Harri-son – Cunneen, 2000, 3. o). Megjegyzendő, hogyaz Egyesült Királyságban a rendőrség civil kon-trollja ennél jóval többet foglal magában, hiszena rendőrséget irányító, fontos kérdésekben dön-tő szervek (Police Authorities) munkájában ahelyi önkormányzatok, valamint az igazságszol-gáltatás képviselői mellett a civil társadalomképviselői (független tagok) is részt vesznek. Atársadalmi ellenőrzés azonban nem csupán szer-vezeti kereteket jelent, hiszen a helyi szinten isközzétett rendőrségi tervek (Policing Plans)mindenki számára lehetővé teszik az ígéretek,elhatározások teljesülésének nyomon követését.

A közösségi rendőrség Európából származóideája egyik kidolgozója, Jean-Paul Brodeaurszerint az Egyesült Államokban jelentős átala-kuláson, sőt torzuláson ment keresztül, mintahogy azt Finszter Géza (2003, 69. o.) remekülírja le.

A probléma-orientált rendőrség

A közösségi rendőrség azokat a problémákatcélozza meg, amelyek akár esetlegesen és több-szörös áttétellel bűncselekmények elkövetésé-hez, illetőleg elszenvedéséhez vezethetnek.Ebben az értelemben tehát a közösségi rendőr-ség egyben probléma-orientált rendőrség. Az istény, hogy a most tárgyalt rendőri működésiirányzat kidolgozója és máig legnagyobb hatásúmestere, az amerikai Herman Goldstein maga isa közösségi rendőrségi munka javítását, tovább-fejlesztését célozta meg kutatásaival, munkássá-gával (Goldstein, 1987). A probléma-orientáltrendőrség az elméleti fejlődése és gyakorlatialkalmazása során azonban olyan vonásokkalgazdagodott, amelyek ma már nem teszik lehe-tővé, hogy egyszerűen a közösségi rendőrséggondolatkörén belül helyezzük el. Hangsúlyoz-ni kell mindazonáltal, hogy változatlanul rokongyökerű és hasonló célokat kitűző irányzatokrólvan szó, amelyek nem zárják ki, bizonyos kör-

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS MINT RENDSZER, SZERVEZETI KUTATÁSOK

35

ben át is fedik egymást, egyidejű alkalmazásukalapvetően lehetséges.

A különbségek mindenekelőtt a reformokkörében ragadhatók meg. A közösségi rendőr-ség egyetlen, ámde kiemelkedően fontos rendőr-ségi szükségletet elégít ki: nevezetesen a társa-dalomhoz való kötődést. A probléma-orientáltrendőrség ehhez képest a rendőri működés egé-szét kívánja új alapokra helyezni. Ehhez kapcso-lódik a másik eltérés: a probléma-orientált ren-dőrség az adatoknak nem csupán esetleges(például a gyalogos járőrözés során történő),hanem szisztematikus gyűjtését, feldolgozásátés visszaáramoltatását tekinti döntő jelentőségű-nek a közbiztonság fenntartása során. Helyesenállapította meg Jean-Paul Brodeur 1998-ban,hogy éppen ez a vonás mutat a jövő rendőriműködése felé (Brodeur, 1998, 50–51. o.). Azegyszerűség kedvéért azt is lehet mondani, hogya közösségi rendőrség általában mindig problé-ma-orientált rendőrség, az utóbbi azonban nemszükségszerűen és nem is minden vonatkozásá-ban közösségi (hiszen a problémák feltárásábanés a megoldás keresésében nem csupán a társa-dalmi tapasztalat, hanem a szakértői munka, atudományos elemzés is segíthet).

A probléma-orientált rendőri munka abbólindul ki, hogy a közbiztonság védelme során aproblémás helyzetek hihetetlen sokféleségévelkell foglalkozni. Egyidejűleg figyelemmel kelllenni azokra a korlátokra, amelyek között a tevé-kenységet végezni lehet. E tényezők tudatábankell törekedni a problémák hatékony és igazsá-gos megoldására (Goldstein, 1990, 1. o.).

Fontos mindenekelőtt, hogy jól ragadjuk megmagát a problémát. Ennek során – a munka part-talanná válása és az akármennyire kiterjesztet-ten értelmezett rendőri eszköztár sikertelenségé-nek elkerülése érdekében – szem előtt kelltartani, hogy a közbiztonság védelme emberimagatartásokra való reagálást jelent. A „kábí-tószer-probléma” lényege eszerint nem a dro-gokban, hanem a hozzájuk kapcsolódó egyesemberi cselekedetekben és mulasztásokbankeresendő (Scott, 2000, 3–4. o.). A rendőri szem-pontból kezelendő és kezelhető problémák meg-határozása nem könnyű, hiszen a szó köznapiértelmében ilyennek minősül minden egyesmegoldandó, megválaszolandó eset, lakosságihívás, bejelentés, illetőleg a mögöttük lévő törté-nések. Ezekkel azonban a működés fejlesztéseérdekében csak akkor érdemes foglalkozni, ha

valami általánosítható tartalmat hordoznak. Aprobléma azonosítása tehát már önmagában isjelentős szellemi teljesítmény lehet, fontos azon-ban, hiszen a helyes felismerés nyilvánvalóanalapfeltétele a helyes megoldásnak (Goldstein –Susmilch, 1981, 21–24. o.).

A feltárt problémákat azután vizsgálni, ele-mezni kell. A vizsgálat feltételezi további infor-mációk beszerzését, az adatgyűjtés és elemzésegymásra épülve folytatódik. Hangsúlyoznikell, hogy nem egy meghatározott adattömeget,hanem magát a problémát kell vizsgálni, ele-mezni. A felmerülő összefüggések további infor-mációs igényeket támaszthatnak (Goldstein,1990, 36–37. o.). A rendőrségnek a források lehe-tő legszélesebb körére kell támaszkodnia. Magá-tól értetődik, hogy ezen belül kiemelkedő, denem kizárólagos jelentősége van a lakosságtapasztalatainak. Ezen túlmenően azonbanszükség lehet akár saját felmérések végzésére,akár tudományos kutatások eredményeinek afelhasználására, akár egyéb (szakértői vagyintézményi) kútfők keresésére.

Mindez nem öncélú, hanem végső soron arendőri munka hatékonyságát és igazságosságátszolgálja. Magától értetődik, hogy a problémafeltárását és elemzését a következtetések levoná-sának, a megoldás felvázolásának kell követnie.Ez azonban az esetek igen jelentős részében túl-mutat a rendőri funkciókon, még inkább a hatás-körökön. A probléma-orientált rendőrség vála-sza: meg kell találni a kapcsolatokat és törvényeseszközöket a megoldásban érintett, illetőlegazért tenni tudó egyéb tényezők megmozdításá-ra. Ezt az esettől függően felvilágosítással,együttműködéssel, de adott esetben akár a pro-bléma keletkezésében vagy rendezésének elmu-lasztásában felelős szervvel szembeni fellépéssel(például polgári per útján) lehet és kell megkísé-relni. A probléma-orientált rendőrséget egyebekmellett éppen az jellemzi, hogy tudja: céljai eléré-séhez a jelenléten és a kényszer bevetésén kívülszámtalan törvényes eszköz alkalmazható (Scott,2000, 11–12. o.). A folyamat végén természetesennem maradhat el az értékelés.

A nulla-tolerancia és a Compstat

A nulla (zéró) tolerancia elve és rendőrségi gya-korlata a probléma-orientált rendőrséghezhasonlóan a közösségi rendőrség eszmekörébenjött létre, de attól szintén elkülönült, sőt: bizo-

KORINEK LÁSZLÓ

36

nyos kérdésekben azzal szembe is helyezkedett.Az irányzat kimunkálója és egyben gyakorlatimeghonosítója William Bratton, volt New York-i (jelen munka írásakor Los Angeles-i) rendőrfő-nök mindig is hangsúlyozta a közösségi rendőr-ségi gyökereket, kedvelt példája volt – Wilson ésKelling említett írására utalva – a betört ablakokés a közbiztonság összefüggése (Bratton, 1998,31–43. o.). Maguk a felhívott szerzők azonbanhatározottan jelezték, hogy a betört ablakokelméletén nyugvó rendvédelem nem azonos anulla toleranciával (Bratton – Wilson – Kelling –Rivers – Cove, 2004).

Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogymaga Bratton nem a „nulla-tolerancia” kifejezés-sel jellemezte a saját maga által kifejlesztettműködési rendet (Bratton, 1998, 43. o.). Kétség-telen tény, hogy a 90-es évek közepére megho-nosodott New York-i modell olyan elemeket istartalmaz, amelyek nem közvetlenül és nem fel-tétlenül kötődnek a nulla toleranciához.

A közbiztonság védelmének decentralizálá-sa, nem utolsósorban pedig a szisztematikusadatgyűjtésen alapuló számítógépes támogatott-ságú, de személyes konzultációkon elvégzett,szintén Bratton által bevezetett rendszeres hetiértékelés (Compstat, illetőleg Compstat-tanács-kozások) részben valóban a közösségi rendőr-ség, részben pedig a probléma-orientált rendőr-ség módszereinek adaptálását jelentik (Bratton,1998). Vannak azonban olyan nézetek is, ame-lyek szerint a Compstat átlépte a közösségi ren-dőrség kereteit, egyenesen annak tagadásáigjutott el. A statisztikai–eredményességi mutatókelőtérbe helyezése és a változások hetente törté-nő értékelése elterelheti a figyelmet a közösségproblémáiról, hiszen azok megismerése, de mégmegoldásuk sem hat ki ilyen közvetlenül a sta-tisztikára. Ezzel egyes szerzők szerint a Comp-stat eszközből és módszerből önálló, jelentősrendvédelmi paradigmává nőtte ki magát, ame-lyet a közösségi rendőrség elveivel szemben aracionális-legális-bürokratikus (weberi) megkö-zelítés jellemez, vagy legalábbis a közösségi ésprobléma-megoldó rendőrség felfogásának azüzleti életre jellemző kalkulációs metódusávaltörténő szintézise megteremtésére való törekvés(Walsh – Vito, 2004; Magers, 2004).

Mindazonáltal Bratton sem tagadta, sőt kife-jezetten hangsúlyozta, hogy a mások által nulla(zéró) toleranciának nevezett felfogás a NewYork-i modell lényeges részét képezi (Bratton,

1998). Eszerint a leghatározottabban, a törvényteljes szigorával kell fellépni a kevésbé súlyos,de a polgárok biztonságérzetét és a közállapoto-kat igencsak rontó magatartásokkal (közúti szél-védőmosás, falfirkálás, prostitúció, agresszívkoldulás stb.) szemben. Így lehet mindenkihezeljuttatni a törvénytisztelet és a következetességüzenetét, közvetve pedig – a betört ablakok pél-dájára utalva – megelőzni a nagyobb társadalmiveszélyességű cselekmények bekövetkezését.

A különbséget éppen a betört ablakok példá-ján lehet érzékeltetni. Wilson és Kelling nem azablakot betörő személy (tipikusan gyermek vagyfiatal) felkutatását és megbüntetését tartotta fon-tosnak, hanem mindenekelőtt az ablak beüvege-zését. A közösségi rendőrséget megalapozó gon-dolatban a törődés, a közös ügyekkel valófoglalkozás játssza a legfontosabb szerepet.Elsődleges szempont a prevenció, vagyis az elkö-vető azonosítása esetén a nevelés. Különösenakkor, ha gyermekről van szó. A nulla toleranciaezzel szemben határozottan represszív. Az ablakbetöréséért büntetés jár, abból fogja megtanulni atettes és a társadalom is, hogy így viselkedni nemszabad, a még súlyosabban normasértő magatar-tásról nem is beszélve. A legcsekélyebb mérték-ben közösségellenes magatartást tanúsító gyer-mekeket és fiatalokat komoly szankciókkal –például az iskolából való kicsapatással – kellfigyelmeztetni: a társadalom semmiféle normas-értést nem tűr el (Blumenson – Nilsen, 2003).

A nulla tolerancia felfogását és gyakorlatátszámos bírálat érte. Tény, hogy még a kriminál-statisztikai értelemben vett legnagyobb sikeres-ség feltételezése esetén is számolni kell olyantársadalmi hatásokkal és alkotmányos aggá-lyokkal, amelyek a hosszabb távra szólóan ésszéles értelemben számításba vett hatékonysá-got megkérdőjelezik. Ilyen mindenekelőtt akisebbségekre gyakorolt hatás. A nulla toleran-cia rendőrsége a dolog lényegéből adódóanfokozott figyelmet fordít az utcán élőkre, a min-dennapjaikat zömmel a közterületen eltöltő sze-mélyekre. A hajléktalanok, a szegények, a mun-kanélküliek között pedig az összlakosságonbelüli számarányukhoz képest jóval nagyobbrész jut a kisebbségekhez tartozóknak. Így azu-tán a nulla tolerancia gyakorlatában a rendőrikontroll is egyre inkább feléjük fordul. A kisebb-ségek kriminalizálása a rendőri és azon keresz-tül a társadalmi tudatban ezért törvényszerűenbekövetkezik. A társadalomban uralkodó általá-

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS MINT RENDSZER, SZERVEZETI KUTATÁSOK

37

nos légkör (ezen belül a kisebbségek és a több-ség viszonya) – legalább a szubjektív biztonsá-gon keresztül – összefügg a közbiztonsággal.Ilyen megközelítésben a nulla tolerancia a „nyo-mor elleni hadviseléssel” óhatatlanul a feszült-ségek növeléséhez, ezáltal pedig a helyzet rom-lásához járul hozzá (Feltes, 1999, 129. o.).Ugyanilyen következtetésre jut Wacquant(2001), aki úgy találja, hogy a szegénység önma-gában is kriminalizálhat, és a nulla toleranciaideája voltaképpen egy olyan élethelyzetet bün-tet, amelyről az érintett maga nem is tehet.

Az adatfeldolgozás által vezérelt rendőrség (intelligence led policing)

Brodeur-nek igaza lett. A rendőri munka alap-vető, meghatározó elemévé az információkgyűjtése, szisztematikus feldolgozása és a köz-biztonság-védelmi tevékenység végzése sorántörténő felhasználása vált (Brodeur, 1998, 51 o.).A bizonyítékokon alapuló, lényegében a tudo-mányos kritériumoknak megfelelni szándékozórendőri működés koncepciója (Sherman, 1998;Farrington, 2001) már ebbe az irányba mutatott,de alkalmazása nem vált általánossá.

Az új, immár széles körben elterjedt irányzat,az adatfeldolgozás által vezérelt rendőrség(Intelligence-led Policing) kidolgozói nem titkol-ják, hogy a változtatás szükségességére éshalaszthatatlanságára az Egyesült Államok ellen2001 szeptember 11-én elkövetett terroristatámadás, illetőleg az azzal összefüggő rendvé-delmi hiányosságok hívták fel a figyelmet(Peterson, 2005, 1. o.).

Az adatfeldolgozás által vezérelt rendőrségimodell olyan együttműködésen alapuló felada-tellátás, amely az adatok szisztematikus gyűjté-sét és értékelését összekapcsolja a közösségi ren-dőrség és a probléma-orientált rendőrséghosszú évek óta bevált gyakorlatával. Az adat-feldolgozás által vezérelt rendőrség működteté-se érdekében a rendőri szervezeteknek újra kellértékelniük jelenlegi tevékenységüket és annakrendjét. Az adatgyűjtésnek és feldolgozásnak aközösségi problémák kezelését kell szolgálnia.Az adatok cseréje az egyes szervek között kivé-telből fő szabállyá kell hogy váljék, az elemzésminőségét pedig képzéssel és egyéb módon isjavítani kell (Peterson, 2005).

Ezzel a meghatározással összefüggésbenkiemelést érdemel, hogy nem a közösségi ren-

dőrség és a probléma-orientált rendőrség műkö-dési elveinek megváltoztatását, hanem azokhatékonyabbá tételét célozza az új irányzat.

A rendészetre, rendvédelemre vonatkozószámos angol kifejezéshez hasonlóan az „Intelli-gence-led Policing” magyarra fordítása is meg-lehetősen nehéz. A gondot az jelenti, hogy azangolban több jelentésben használt „intelligen-ce” kifejezést (a mindkét nyelven hasonló tartal-mú „intelligencia” szó használata mellett) atémánkhoz kapcsolódó értelmezésben szokáso-san hírszerzésnek fordítják. A továbbiakbanazonban ki fog derülni, hogy ez a dolog lényegé-nek félreértésére vezethetne, ezért pontosabb akissé körülményes, de az eredeti jelentéshezközelebb álló magyar megnevezés: „adatfeldol-gozás által vezérelt rendőrség”. Az adatfeldol-gozás ebben az esetben nem csupán a technikai,hanem azzal együttesen a mögöttes, érdemiadatkezelési műveleteket is magában foglalja.

Maga az „intelligence” (főnévi értelemben éstémánkhoz kapcsolódóan) lényegében az infor-máció elemzett formáját jelenti (Peterson, 2005,3. o.). Forrása, és a helyzettől függően tartalma islehet titkos, magának az egész modellnek azon-ban nem a titkosság a lényege, ezért is kerültüka hírszerzésre való utalást az „intelligence” szófordításában. Ami a tapasztalatok hasznosításá-nak megfontolása során rendkívül fontos: azadatok – és ez vonatkozik a titkos információ-gyűjtés eredményeire is – nem maradnak vala-miféle titokvédelmi falakkal körülvett „rendvé-delmi” adatkezelés körén belül, hanem főrendeltetésük éppenséggel az, hogy visszaára-moljanak oda, ahol azokat a fő célok, a bűnüldö-zés és a bűnmegelőzés érdekében fel tudjákhasználni. Mivel pedig a mondottak szerint azadatfeldolgozás által vezérelt rendőrség alapve-tő céljait és jellegét illetően nem különbözik aközösségi rendőrségtől és a probléma-orientáltrendőrségtől, ezért az adatoknak értelemszerű-en zömmel a civil társadalomba kell visszajutni-uk. Nem szűrés nélkül, hanem éppenséggel a főcélok (bűnözés-csökkentés és megelőzés) általmeghatározott módon és csoportosításban. A –szubjektív és objektív – biztonság alakulásaszempontjából releváns adatok és következteté-sek visszacsatolása azután természetesen újabbadatok keletkezését mozdítja elő, amelyek ismételemzésre szorulnak.

Az adatoknak ez a fajta körforgása különösena bűnmegelőzés szempontjából fontos, hiszen a

KORINEK LÁSZLÓ

38

közhatalom, de különösen a civil társadalomnem rendvédelemmel foglalkozó szervei a pre-venció területén felbecsülhetetlenül értékes sze-repet játszhatnak (Ratcliffe, 2003, 6. o.). Ugyan-csak a közösségi, illetőleg a probléma-orientáltrendőrséghez fűződő szoros tartalmi kötődésselfügg össze, hogy az adatfeldolgozás által vezé-relt rendőrség kidolgozói és az ilyen működésirányítói fontosnak tartják kiemelni az intézmé-nyesítéssel új dimenziókat és lehetőségeketkapott elemző munkának a kisebbségi problé-mák kezelése terén nyújtott előnyeit.

Az adatfeldolgozás által vezérelt rendőrségirányzata sem maradt meg az Egyesült Államokközbiztonság-védelmi rendszerében. Olyan-nyira nem, hogy ma az Európai Unió belügyi ésigazságügyi téren megvalósuló együttműködé-sének fejlesztési alapdokumentuma, a 2004-benelfogadott hágai program is célul tűzi ki (az„Intelligence-led Policing”-et „hírszerzésre épü-lő bűnüldözés”-nek fordítva) ennek a modellnekaz uniós szintű megvalósítását. Kérdés persze,hogy a közösségi, illetőleg probléma-orientáltrendőrség európai elterjedésének csekélyebbvolta mellett mennyiben valósulhat meg az ame-rikai irányvonalnak azokra épülő koncepciója.Nyilvánvaló ilyen körülmények között, hogy az„Intelligence-led Policing” kontinensünkönvalóban a hírszerzésre épülő közbiztonság-vé-delemhez kerülhet közel, amennyiben nem kapkellő súlyt a közösségi kapcsolatok fejlesztésé-nek szükségessége.

Az ügyészség

A rendőrséghez képest kevesebb figyelmet for-dítottak a kriminológusok az ügyészséggel kap-csolatos problémákra, pedig a rendőrség mellettennek a szervezetnek is igen fontos funkcióivannak a bűnözés kezelésében. Az ügyészifunkció elkerülhetetlenül belső feszültségekkelterhes. Közismert, hogy a bűnüldöző szerveze-tek nem mindig a törvényhozó eredeti akaratá-nak megfelelően érvényesítik a jogot, különösenakkor – és ez gyakran így van –, ha az adott eset-re vonatkozó rendelkezéseket az anyagi igazságfeltárása akadályaiként érzékelik. Az ügyészségpedig maga is aktív részese a bűnüldözésnek,miközben fontos kötelessége a törvényességmaximális biztosítása. Ez az ellentmondás min-denütt megjelenik valamilyen szinten, de külö-nös jelentőségre tesz szert ott, ahol az ügyészi

szervezet egyben általános, tehát a büntetőeljá-ráson túlmutató felelősséget visel a törvényes-ség helyzetéért. Magyarországon ilyen típusúügyészi szervezet működik. Az alkotmányosdemokráciákban ezzel szemben tipikusan a kor-mánynak alárendelve fejtik ki tevékenységüketaz ügyészi szervek, elsősorban a büntető igaz-ságszolgáltatás területén.

Az ügyészi szerep változásait nehéz általá-ban jellemezni, hiszen az említett különbsége-ken túlmenően országonként sem egységes aszervezetnek a jogállása. Annyi elmondható,hogy új feladatok jelentkeznek a bűnüldözés-ben, ezek nagyfokú speciális tudást követelnek,így különleges ügyészi egységek létrehozásátigénylik (Heymann – Petrie, 2001). Igaz viszontaz is, hogy ez a fajta professzionalizáció a ren-dőrség esetében részben a társadalomtól valóeltávolodást, a túlságosan szűk értelemben vettszakma felé fordulást hozta magával. Logikustehát, hogy az ügyészi munkával kapcsolatosanis megfogalmazódott a közösségi rendőrséghezhasonló modell bevezetésének szükségessége.

A közösségi ügyészi működés (communityprosecution) legfontosabb elemeit a következők-ben lehet összefoglalni:

1) Az ügyészi munka során is figyelmet kellfordítani a közbiztonsági helyzet mögött álló pro-blémákra, az életminőséget érintő kérdésekre.

2) A közösséget be kell vonni a bűnüldözés-be, sőt még az ítélkezési folyamatba is (például asértettnek a bűncselekmény rá gyakorolt hatás-ról szóló nyilatkozatának (Victim Impact State-ment) a bíróság elé terjesztésével.

3) Partneri kapcsolatokat kell kiépíteni a ren-dőrséggel, a közhatalmi szervekkel és a magán-szerveződésekkel, valamint a közösség tagjaival.

4) Az ügyészségnek is vizsgálnia kell az alter-natív beavatkozási lehetőségeket (megelőzésiintézkedés, elterelés).

5) A közösségi ügyészi munkának világosanmeg kell határoznia a tevékenységgel érintettterületet (általában földrajzilag körülhatárolva).

6) Stratégiai szinten is meg kell határozni arepresszív, illetőleg preventív-proaktív fellépéslehetséges, illetőleg kívánatos körét. (Nugent –Fanflik – Bromirski, 2004, 7. o.).

A közösségi rendőrség ügyészi változatánakkidolgozása és alkalmazásának szorgalmazásamellett ezen a területen is megfogalmazódott amásik közbiztonság-védelmi felfogás: a problé-ma-orientált működés érvényesítésének szüksé-

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS MINT RENDSZER, SZERVEZETI KUTATÁSOK

39

gessége. Az új, vagy problémamegoldó, problé-ma-orientált ügyészi munka lényege, hogy azegyes ügyek vitelén túlmenően az ügyész(ség)maga is bekapcsolódik a mögöttes társadalmigondok kezelésébe. Tanácsadó szolgáltatással,más szervek megkeresésével, valamint másmódon is segíti a bűncselekmények mögöttmeghúzódó bajok orvoslását, vagy legalábbishozzájárul ahhoz. Ugyanakkor saját jogalkalma-zói döntéseit úgy hozza meg és olyan módonkommunikálja, hogy azok a közösség számáramegismerhetők legyenek. Ahogyan a probléma-orientált rendőrség kapcsolódik a közösségi ren-dőrséghez – bár nem azonos azzal –, ugyanúgya probléma-orientált vagy új ügyészi munka is aközösségi ügyészség felfogásának nem ellent-mondva, rendszerint annak keretébe illeszkedő-en, de szükség szerint azon túl is terjeszkedvevalósul meg.

Kay L. Levine szerint a Kaliforniában beveze-tett modell számos tekintetben meghaladja aközösségi ügyészség, valamint az egyéb reform-projektek újításait (Levine, 2005, 1128. o.). Aprogram a megrontásokkal kapcsolatos bűnül-dözési-ügyészi feladatok átfogó (vertikális)megközelítésére épül (Statutory Rape VerticalProsecution Program). A probléma társadalmihatásának behatóbb vizsgálatát és kezelését atörvény által védett értékek sérelmén túlmenőenaz tette indokolttá, hogy a tiltott kapcsolatokbólsok gyermek született, akik rendszerint fiatalko-rú édesanyjukkal együtt a szociális intézményekellátására szorultak. Az egyébként igen tetemesállami kiadások mellett a jelenség így a szülőifelelőtlenség mintájának terjedése miatt is nega-tív társadalmi következményekkel járt.

1995-ben Kalifornia törvényt fogadott el a fia-talkori terhesség megelőzéséről, ennek kereté-ben nyílt lehetőség az adott területtel foglalkozókülön ügyészi egység létrehozására. Az említettprogramon belül az ügyészség kiterjedt tájékoz-tató tevékenységbe kezdett, amelynek során ajogi és a társadalmi hatások együttes bemutatá-sával hívta fel a lakosság figyelmét a törvényel-lenes szexuális kapcsolatok következményeire.Nagy figyelmet és energiákat fordítottak a sér-tettekkel való kapcsolattartásra, a fiatalkorúakjogi és egyéb felvilágosítására, egyebek mellettaz ismételt viktimizáció elkerülése érdekében. Atapasztalatok alapján az ügyész rendelkezéséreálló döntési lehetőségek keretében olyan megol-dásokat dolgoztak ki (például a próbára bocsá-

tás alatti magatartási szabályok maximális egyé-niesítésével), amelyek a leginkább alkalmasnaklátszanak a helyzet érdemi javítására.

Az új ügyészi munkával kapcsolatos problé-mák részben abból adódnak, hogy a tevékeny-ség hagyományosan a joghoz, a jogalkalmazás-hoz kötődik, tehát az ezen túlmutató társadalmiszerepvállalás sokakban ellenérzést kelt. Ezrészben összefügg azzal is, hogy a törvényelle-nes szexuális kapcsolatok vizsgálata során azügyész óhatatlanul olyan családi konfliktusokbabotlik, amelyek nem tartoznak szorosan a kon-krét bűnügyhöz. Ezáltal, de az egész programalapgondolata miatt is felvetődik a kérdés: hol ahatár a közhatalom számára. Ebben az esetbenmár valóban a hálószobatitkok törvényi szabá-lyozáson túli kifürkészése történik, sőt a közös-ségek és egyének szexuális magatartásánakbefolyásolása is (Levine, 2005).

Másfelől tagadhatatlan, hogy a közösségirendőrség mára már igen elterjedt gyakorlataértelmét veszti, ha a társadalmi problémákraérzékenyen reagáló közbiztonság-védelem ésbűnüldözés mellett egy rideg, legalisztikusügyészi munka folyna. Megjegyzendő, hogy ezaz ellentmondás részben fenn is áll, hiszen az újpönológia, a represszív ítélkezési és büntetés-végrehajtási irányvonal elvi ellentétben áll aközösségi rendfenntartás követelményeivel.Ilyen körülmények között mindenképpen indo-kolt az ügyészi szerep újragondolása, de csak azalapjogok és különösen a magánszféra teljestiszteletben tartása mellett.

A bíróságok

A bírák és a bíróságok tevékenységével és azigazságszolgáltatásnak a bűnözésre gyakorolthatásával igen régóta foglalkozik a kriminoló-gia, sőt már a bűnnel foglalkozó filozófiai alko-tásoknak is egyik fontos témája volt az ítélkezés.Jelen tanulmányunkban elsősorban azokkal aproblémákkal és fejleményekkel foglalkozunk,amelyek a büntető igazságszolgáltatási rendszermás szereplőivel kapcsolatos újabb kutatások-kal, illetőleg felfogásokkal függenek össze.

Jerome Frank és a jogi realizmus iskolájakimutatta, hogy az Egyesült Államokban azegyes bírák döntései között rendkívül nagyfokúeltérések vannak. Az irányzat szerint a jog alkal-matlan a jogviták tartalmi eldöntésének alapja-ként szolgálni, ezért valójában nem az elvont

KORINEK LÁSZLÓ

40

szabályok egyedi esetre történő alkalmazásárólvan szó az ítélkezésben, hanem sokkal inkábbarról, hogy a jogon kívüli tényezőket megpró-bálják a paragrafusok és a precedensek kereteiközé illeszteni. Ez azonban inkább formai legiti-mációs technika, nem pedig valamiféle jogalko-tói szempontokhoz igazított közhatalmi akarat-nyilvánítás. Frank hivatkozik egy bíróra, akielmondta, hogy ő először a tényeket tanulmá-nyozza, azok alapján hozza meg a döntését,majd ezt követően lát hozzá a megfelelő jogiérvek, precedensek kereséséhez, a már érdem-ben meglévő ítélet alátámasztása céljából (-Frank, 1930, 104. o.). Más kutatók olyan követ-keztetésre jutottak, hogy a bírák valójábanpolitikai ideológiát követnek az igazságszolgál-tatás gyakorlása során (Philips, 1998, 14–25. o.).

Arról van tehát szó, hogy a rendőrökhöz – ésnyilvánvalóan az intézményesen széles diszkre-cionális jogosítványokkal rendelkező ügyészek-hez – hasonlóan a bíróságok tevékenységébensem kizárólag a jogszerűség érvényesül, a homlo-kegyenest eltérő tartalmú határozatok léte pedigarra utal, hogy a bírák személyisége vagy a hatá-rozatok meghozatalát befolyásoló egyéb ténye-zők következtében az igazságszolgáltatás terén isháttérbe szorulhatnak a törvényes elvárások.

Részben ennek a felismerésnek az alapján,részben pedig a már jellemzett folyamat követ-keztében a közösségi, valamint a probléma-ori-entált rendőrség, az ugyanilyen elvekre épülőügyészi munka mellett teljesen logikusan vető-dött fel a bíráskodás új alapokra helyezésénekigénye, a közösségi igazságszolgáltatás. Megkell jegyezni, hogy ezt nem a vigilantizmus elfo-gadásával, hanem a jelenlegi bíráskodás átalakí-tásával képzelik el a változtatás szorgalmazói.

A közösségi igazságszolgáltatás fogalma éskövetelményrendszere az elmozdulás szüksé-gességének és alapvető irányának felismeréséntúlmenően azonban még kevésbé kiforrott, minta rendőrség vagy akár az ügyészség esetében. Abűnüldöző hatóságok szervezetének és műkö-désének – a bírósághoz viszonyított – rugalmas-sága nyilvánvalóan lehetővé teszi a különbözőmodellek kipróbálását, a progresszió érdekébenvégzett kísérleteket. A bíróságok esetében ezmár egy kicsit nehezebb.

Valójában a közösségi igazságszolgáltatástsokan azonosítják, de legalábbis rokonítják ahelyreállító igazságszolgáltatással. Kétségtelentény, hogy ez a felfogás közelíti a bűncselek-

ményre való reagálást az elkövetés társadalmikörnyezetéhez. A helyreállító igazságszolgálta-tás tagadja ugyanis, hogy a bűncselekménypusztán a jog és a hatalom számára jelent sérel-met. A deliktum itt a tettes, a sértett és a közös-ség viszonyában okoz hátrányos következmé-nyeket. Ebből következően az elsődleges cél asértett és a közösség sérelmének lehetőség sze-rinti kiküszöbölése vagy orvoslása. Rendkívülfontos, hogy ebben mindhárom félnek, tehát azelkövetőnek, a sértettnek és a közösségnek isrészt kell vennie, a hatalmi érdekeket pedig hát-térbe kell szorítani. A megállapított szankciónakis elsősorban a sértett és a közösség szempontja-ihoz kell igazodnia, kevésbé lényegesek tehát azelkövető személyi körülményei, előélete. Minde-zek alapján a helyreállító igazságszolgáltatásközösségi jellege, közösség (és probléma) feléfordulása aligha vitatható (Kurki, 1999, 2. o.).

A közösségi igazságszolgáltatás önálló kon-cepciójának hirdetői alapvetően elfogadják ahelyreállító igazságszolgáltatás intézményesíté-sére irányuló törekvéseket, azonban azokon túl-mutató, átfogó és mélyreható átalakításokat isszorgalmaznak. Ezek lényege a problémákfókuszba állításában és a közösség érdemi hatal-mi tényezővé emelésében (empowerment)ragadható meg. A helyreállító igazságszolgálta-tás a mondottak szerint közösségi szempontokatmagában foglalja ugyan, de annak gyakorlatamegáll az egyes esetek kezelésénél, míg a közös-ségi igazságszolgáltatás ennél általánosabb szin-ten is igényelné a lakosság gondjainak az igaz-ságszolgáltatásban való kezelését. Az iskülönbség a kétféle, de sok közös elemet tartal-mazó felfogás között, hogy a helyreállító igaz-ságszolgáltatás a tulajdonképpeni szankció-al-kalmazást a büntető igazságszolgáltatás kereteinkívül képzeli el, így a hagyományos bíróságistruktúra megváltoztatása kevésbé lényeges. Aközösségi igazságszolgáltatás viszont az egészmechanizmust érintené (Kurki, 1999, 3. o.).

A közösségi igazságszolgáltatás egyik intéz-ményes példája a Minnesota államban beveze-tett „ítélkező körök” rendszere. A megoldást azőslakosok szokásaiból merítették. Maga az elne-vezés a résztvevők elhelyezkedésére utal, akiktehát körben ülnek. Egy tárgyat (például madár-tollat) adnak körbe, ez a „beszéd dolga” (talkingpiece), aki átveszi, annál van a szó, neki kellkifejtenie álláspontját az ügyről. Jelen van azelkövető, a sértett, valamint a közösség képvise-

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS MINT RENDSZER, SZERVEZETI KUTATÁSOK

41

lői, az eljárás azonban mindenki számára nyi-tott. Maga a „tárgyalás” nem más, mint a cselek-ménynek a résztvevők általi minősítése, deegyidejűleg azoknak a problémáknak a feltárásais, amelyek adott esetben összefüggnek az elkö-vetéssel. A résztvevők azután közösen döntésthoznak a helyreállítás módjáról. Mindez ajánlás-ként szolgál a bíró számára, hiszen a közhatal-milag kötelező határozatot mégis neki kell meg-hoznia. Vannak azonban olyan ítélkező körök is,amelyekben megjelenik az ügyész és a bíró is, ahivatalos ítéletet pedig helyben meg is hozzák(Kurki, 1999, 6. o.). Texasban igazságszolgáltatá-si tanácsok működnek, amelyek nem ítélkezőtestületek, de tagjai között vannak bírák, ügyé-szek és más szakemberek, valamint a közösségképviselői. A tanácsok terveket, programokatfogadnak el az igazságszolgáltatás és a közösségközelítése céljából, majd figyelemmel kísérikazok megvalósulását (Clear – Karp, 2000, 25. o.).

Ugyanezen problémának a szocialista viszo-nyok közti leírását olvashatjuk Lekschasnál,(1983, 426. és köv. o.); s adja ennek kritikáját Kai-ser (1988, 987. o.).

A közösségi igazságszolgáltatás létrehozásá-ra, működtetésére irányuló törekvéseket helye-selni lehet abból a megfontolásból, hogy valóbanfeszültségeket okoz a bűncselekmények és abűnelkövetők kezelésével foglalkozó egészrendszer egyetlen (rendőrség) vagy több (ren-dőrség és ügyészség) elemének meghatározottelvek alapján történő átalakítása, ha a többi elem– mindenekelőtt a bíróságok – nem követik ezt afejlődést. Azt is látni kell azonban, hogy az egy-ségesnek tételezett, de legalábbis a közösségiigazságszolgáltatásban valódinak feltételezettközösségek valójában társadalmilag erősenmegosztott, ellentmondásokkal terhes csopor-tok. Számos esetben pedig éppen a tartalmilag isközös álláspontot képviselő többség okozza aproblémát azzal, hogy tagjai előítéletes vagydiszkriminatív, sokszor pedig egyenesen ras-szista felfogást vallanak, amit az igazságszolgál-tatáshoz kapcsolódóan kapott jogaik gyakorlásasorán érvényesítenek is (Weisberg, 2003).

Irodalom

Bayley, David. H. (1994): Police for the Future.Oxford University Press, Oxford – NewYork

Best, David – Strang, John – Beswick, Tracy –Gossop, Michael (2001): Assessment of aConcentrated, High Profile Police Operation.British Journal of Criminology, Vol. 41., pp.738–745.

Blumenson, Eric – Nilsen, Eva S. (2003): OneStrike and You’re Out? ConstitutionalConstraints on Zero Tolerance in PublicEducation. Washington University LawQuarterly, Vol. 81., No. 1., Spring, pp.65–118.

Bratton, William J. (1998): Crime is Down inNew York City: Blame the Police. In: Dennis,Norman (ed.): Zero Tolerance: Policing aFree Society. IEA Health and Welfare Unit,London, pp. 29–43.

Bratton, William J. – Wilson, James Q. –Kelling, George L. – Rivers, Eugene –Cove, Peter (2004): This Works: CrimePrevention and the Future of BrokenWindows Policing. A Milken Intézetben (-Santa Monica, CA) 2003. december 4-éntartott tanácskozás anyaga. ManhattanInstitute, New York

Brodeur, Jean-Paul (1998): Taylor-MadePolicing: A Conceptual Investigation. In:Brodeur, Jean-Paul (ed.): How to RecognizeGood Policing? – Problems and Issues. Sage,Thousand Oaks – London – New Delhi, pp.30–51.

Clear, Todd R. – Karp, David R. (2000):Toward the Ideal of Community Justice.National Institute of Justice Journal,October, pp. 21–28.

Farkas Ákos (1996): A büntetőigazságszolgáltatási rendszerhatékonyságának alapkérdései. In: GönczölKatalin – Korinek László – Lévai Miklós (-szerk.): Kriminológiai ismeretek – bűnözés –bűnözéskontroll. Corvina Kiadó, Budapest,390–408. o.

Farrington, David P. (2001): Evidence-BasedPolicy on Crime and Justice. Előadás azInter-Disciplinary Conference on Evidence-Based Policies and Indicator Systems címűkonferencián. University of Durham,Egyesült Királyság, 2001. július 4–7.

KORINEK LÁSZLÓ

42

Feltes, Thomas (1999): „Alltagskriminalität”,Verbrechensfurcht und Polizei: Von demProblem, etwas zu bekämpfen, was sichnicht bekämpfenlässt. In: Dreher, Günther –Feltes, Thomas (Hrsg.): Das Modell NewYork. Kriminalprävention durch `ZeroTolerance´? Felix Verlag, Holzkirchen, S.122–138.

Finszter Géza (1996): A bűnüldözés működésimodelljei. In: Gönczöl Katalin – KorinekLászló – Lévai Miklós (szerk.): Kriminológiaiismeretek – bűnözés – bűnözéskontroll.Corvina Kiadó, Budapest, 334–349. o.

Finszter Géza (2003): A rendészet elmélete.KJK–KERSZÖV, Budapest

Földvári József (1987): Kriminálpolitika.Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

Frank, Jerome (1930): Law and the ModernMind. Brentano’s, New York

Friedmann, Robert R. (1992): CommunityPolicing: Comparative Perspectives andProspects. St. Martin’s Press, New York

Goldstein, Herman (1987): TowardsCommunity-Oriented Policing: Potential,Basic Requirements and ThresholdQuestion. Crime & Delinquency, Vol. 33.,No. 1., pp. 6–30.

Goldstein, Herman (1990): Problem-OrientedPolicing. McGraw-Hill, New York

Goldstein, Herman – Susmilch, Charles E.(1981): The Problem-Oriented Approach toImproving Police Service. National Instituteof Justice, Washington DC.

Harrison, James – Cunneen, Mary (2000): AnIndependent Police ComplaintsCommission. Liberty, London

Heymann, Philip – Petrie, Carol (2001): What’sChanging in Prosecution? Report of aWorkshop. National Academies Press,Washington DC.

Kaiser, Günther (1988): Kriminologie. C. F.Müller, Heidelberg

Kelling, George (1981): The Newark FootPatrol Experiment. Police Foundation,Washington D.C.

Kelling, George – Pate, Tony – Dieckman,Duane – Brown, Charles E. (1974): TheKansas City Preventive Patrol Experiment –A Summary Report. Police Foundation,Washington D.C.

Koenig, Daniel J. (1991): Do Police CauseCrime? Canadian Police College, Ottawa

Korinek László (2000): Gondolatok a közösségibűnmegelőzésről. In: Tauber József (szerk.):Tanulmányok Vigh József 70. születésnapjára.ELTE ÁJK, Budapest, 127–138. o.

Kudrjavcev, Vlagyimir Nyikolajevics – Eminov,Vlagyimir Jevgenyievics (2004): Kriminologijai problemü kriminalizacii. ZsurnalRosszijszkogo Prava, 12 (96)/2004, 46 – 50. o.

Kudrjavcev, Vlagyimir Nyikolajevics –Eminov, Vlagyimir Jevgenyievics (2005):Kriminologija i problemü dekriminalizacii.Zsurnal Rosszijszkogo Prava, 4 (100)/2005,103 – 107. o.

Kurki, Leena (1999): Incorporating Restorativeand Community Justice into AmericanSentencing and Corrections. Sentencing andCorrections – Issues for the 21st Century,No. 3. National Institute of Justice,Washington DC.

Lekschas, John – Harrland, Harri – Hartmann,Richard – Lehmann, Günter (1983):Kriminologie. Staatsverlag der DDR, Berlin

Levine, Kay L. (2005): The New Prosecution.Wake Forest Law Review, Vol. 40., No. 4.,pp. 1125–1199.

Magers, Jeffrey S. (2004): Compstat: A NewParadigm or a Repudiation of CommunityPolicing? Journal of Contemporary CriminalJustice, Vol. 20., No. 1., pp. 70–79.

Morris, Cynthia – Vila, Bryan (1999): The Roleof Police in American Society: ADocumentary History. Greenwood Press,Westport CT

Nagy Ferenc (2005): Tanulmányok a Btk.általános részének kodifikációjához. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest

Niederhoffer, Arthur (1967): Behind the Shield:The Police in Urban Society. Doubleday andCo. Inc., Garden City, New York

Nugent, Elaine M. – Fanflik, Patricia –Bromirski, Delene (2004): The ChangingNature of Prosecution. AmericanProsecutors Research Institute,Alexandria, VA.

Peterson, Marilyn (2005): Intelligence-ledPolicing: The New Intelligence Architecture.Bureau of Justice Assistance, WashingtonD. C.

Philips, Susan U. (1998): Ideology in theLanguage of Judges: How Judges PracticeLaw, Politics and Courtroom Control.Oxford University Press, New York

AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS MINT RENDSZER, SZERVEZETI KUTATÁSOK

43

Ratcliffe, Jerry H. (2003): Intelligence-ledPolicing. Trends and Issues in Crime andCriminal Justice, No. 248., AustralianInstitute of Criminology, Canberra

Schneider, Hans-Joachim (1987): Kriminologie.Walter de Gruyter, Berlin–New York

Scott, Michael S. (2000): Problem-OrientedPolicing: Reflections on the First 20 Years.US Department of Justice, Office ofCommunity Oriented Policing Services,Washington DC.

Sherman, Lawrence H. (1998): Evidence-BasedPolicing. Police Foundation, WashingtonDC.

Skogan, Wesley – Frydl, Kathleen (eds.) (2004):Fairness and Effectiveness in Policing: TheEvidence. Committee to Review Research onPolice Policy and Practices, The NationalAcademies Press, Washington D.C.

Skolnick, Jerome H. (1975): Justice WithoutTrial: Law Enforcement in DemocraticSociety. 2nd Ed., John Wiley and Sons, New York

Smith, Michael R. (2001): Police-LedCrackdowns and Cleanups. An Evaluationof a Crime Control Initiative in Richmond,Virginia. Crime & Delinquency, Vol. 47., No.1., pp. 60–83.

Szabó András (1992): A büntetőjog reformja.G&G Kiadó, Budapest

Szikinger István (2001): A rendőrség és abűnözés. Magyar Tudomány, 8. szám,921–929. o.

Terrill, Richard J. (1996): Citizens Oversight ofPolice: Developments in the West. Pagon,Milan (ed.): Policing in Central and EasternEurope. College of Police and SecurityStudies, Ljubljana, pp. 31–39.

Wacquant, Loďc (2001): A nyomor börtönei.Helikon Kiadó, Budapest

Walsh, William F. – Vito, Gennaro F. (2004):The Meaning of Compstat: Analysis andResponse. Journal of ContemporaryCriminal Justice, Vol. 20., No. 1., pp. 51–69.

Weisberg, Robert (2003): Restorative Justiceand the Dangers of Community. StanfordPublic Law and Legal Theory WorkingPaper Series, Research Paper No. 50.Stanford Law School, Stanford CA

Westley, William A. (1953): Violence and thePolice. The American Journal of Sociology,Vol. 59., No. 1., pp. 34–41.

Westley, William A. (1956): Secrecy and thePolice. Social Forces, Vol. 34., No. 3., pp.254–257.

Wilson, Orlando. W. – McLaren, Roy (1963):Police Administration. McGraw-Hill, NewYork

KORINEK LÁSZLÓ

44