– Kérek egy pohár vizet – mondom a cselédnek, akit becsöngettem. A cseléd – kis pesztonka, tizen-öt éves, de olyan, mintha csak kilenc lenne – megáll az ajtóban, borzas fejjel, felém emeli nyiszlett, csúnya arcocskáját, végigfut ideghálózatán a parancs, aztán, hogy lassan öntudatra kél koponyájában, kimegy. Hallom, amint csukja az ajtókat, és a konyhában, a pohárszéken kotorász. Valami kis dalt düny-nyög, melyet állandóan hallok, de eddig nem sikerült kihámoznom se szövegét, se dallamát.Figyelek őrá, kinek parancsoltam. Egyszerre aztán nagy világosságban látom magamat is, amint az íróasztalnál ülök és várok a pohár vízre. Álmatlan éjszaka, ideges kimerültség után megtörténik, hogy a szokottnál élesebben, erősebben hallom tulajdon hangomat, látom mozdulataimat, akár a tükörben, s mintegy meglepődve ocsúdom arra, hogy a földön vagyok, és elmosolygom a fur-csaságon, hogy én is szereplek az élet című színjátékban. Most is ilyen pillanatom van. Miért nem tudok tovább dolgozni? Mert előbb láttam a cseléd fejét, és eszembe jutott, hogy jött faluról, hogy félt eleinte ebben az idegen városban, hogy bámult szobánk minden tárgyára, a tükrökre és rézkilin-csekre. Karácsonyra kapott tőlünk egy babát. Észrevettem, hogy a cselédszobában néha babusgat-ja, és beszélget vele, mint egy kis parasztanya. Még játszania kellene. Kisfiam fejéről sokszor leveszi a papírcsákót, a magáéba teszi, és nem adja vissza, míg nem sír. Egy alkalommal meg kora reggel takarított, le-leült egy bőrzsöllyébe, mint aki tilosat tesz, leste a kulcslyukon, nézik-e, aztán, mikor betoppantam, készakarva hirtelen és zajosan, felugrott, és elpirult a füle tövéig.Jaj, ha tudnátok ti, kik kényelmesen elskatulyázzátok az embereket osztályokba, s ti is, kik még csak nem is skatulyáztok, sohase gondolkoztok, csak éltek, gőgösen vagy dölyfösen, mit szenved a nap minden órájában az, aki nem tud cédulát ragasztani az emberek homlokára, hanem egyszerűen embereknek tekinti őket. Boldog az, aki nem néz arcukba. De én folyton nézem és látom őket, ret-tentő fényben, a könyvtárszolgát, kitől könyveket kérek, a villamoskalauzt, aki jegyet szakít, a tyúk-szemvágót, aki a gőzfürdőben megadóan görnyed a lábamra, a pincért, aki türelmesen gyalogol a kávéház kis porondján, a sápadt és halk kenyereslányt, ki egy elhagyott vendéglőben hordozza a nehéz tálcát, s olyan zajtalanul és szerényen teszi elém, mintha bocsánatot kérne, és a cselédet is, aki egy pohár vizet hoz. Számomra nincs elintézve a kérdés azzal, hogy a cselédet háztartási alkal-mazottnak nevezem.Mindenesetre jobb lett volna, ha magam hozom azt a pohár vizet. Így nagyon is sokba kerül. Ter-mészetellenesnek tartom, hogy kiszolgáljanak. Őseim, nagyapám és apám még pattogva tudtak parancsolni, nem érezték ezt, s lehet, hogy fiam és unokám sem érzi már. Én azonban állandóan ér-zem, úgy, hogy sokszor aludni se tudok tőle. Világos pillanataimban lelkemhez ölelem egy szegény embertestvéremet, s ebben az érzésben vagy akár érzelgésben több irgalom és részvét van, mint a világ összes tudálékos könyveiben. De tudom, hogy a kérdésnek – a nagy pörnek – nincs meg-oldása és orvossága, csak az a mélység, bibliai pesszimizmus, hogy mindnyájan siralomvölgyben

vagyunk, és aszerint kell cselekednünk, annak is, aki vizet kér, és annak is, aki vizet hoz. A siralom-völgyet kicsinosíthatják, föl is parcellázhatják, de azért csak siralomvölgy marad. Ezt az igazságot homályosították el utóbb az ostoba gazdagok, kik arannyal áttört brokátjukkal páválkodnak, és ma is rabszolgákat akarnának tartani, de az ostoba szegények is, kik nemesi címert csinálnak abból, hogy nincs nemesi címerük, és tüntetnek arisztokratikus rongyaikkal.Nekem, ki közöttük vagyok, mint az igazság és élet, s lélekben egyikőjükhöz sem tartozom, tudom, sokszor, nagyon sokszor lesznek még ilyen keserű perceim. Fáj, hogy a kis cseléd ott a konyhában most talán úr-nak gondol, és ezzel vétkezik ellenem. Aminthogy én is vétkeznék ellene, hogyha cse-lédnek gondolnám. Mert néha ő az úr, és én vagyok a cseléd. Most például, mikor kétségeimmel vi-askodom, és helyette is átgondolom közös életünk nyomorúságát és torz gyarlóságát, s szenvedek, mint ő talán sohasem, cselédje vagyok neki és minden embernek, és éjszaka, mikor gyötrődve az üres papírlap fölé hajlok, a végtelen vágyával, én vagyok Isten legalázatosabb szolgája. A kis cseléd azonban erről semmit sem tud. Az a pohár víz mindenesetre ihatatlanná vált, mielőtt behozta volna, és én majd mérgezett kortyokat nyelek, melyek égetik gégémet, mint a lúgkő. Közénk csempészték a mérget. Ma gondolat és tett közt borzalmas szakadékok vannak. Szájamhoz sem emelhetem a poharat, máris elmúlt szomjúságom. Abban a pohár vízben pedig benne látom az Óceánt, minden keserűségével és viharával.Egyszerre nyílik az ajtó. Belép a pesztonka a tálcával, melyre hosszú terítőt borított, úgy, hogy az furcsán lefityeg, majdnem a földig. Lassan mozog, összeszorítja a száját, arra vigyáz, hogy le ne ejtse a tálcát. Nem tekint rám. Fogalma sincs, mi mehetett végbe bennem, míg vizet kértem tőle. Elém rakja a poharat az íróasztalra, s úgy látom, boldog, nagyon meg van elégedve munkájával.– Tessék, itt a víz – mondja, és kimegy az ajtón.Új Nemzedék, 1921. január 1.

forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár - www.mek.oszk.hu

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

EGY POHÁR VÍZ

SZENTECZKI ZITA

a rendező jegyzete

A tökéletes cseléd megöli gazdáit. Kosztolányi Dezső 1926-os regényében azt írja meg, hogyan lehetséges ez a látszólagos ellentmondás, milyen lépcsőfokon jut el valaki oda, hogy fellázadjon a mindenki (és így az önmaga) által (is) elfogadott rend, illetve rendszer ellen.Kosztolányi a személyesen megélt közelmúltba, a „vörösből fehérbe” való zavaros átmenet és kur-zusváltás időszakába helyezi a cselekményt – regényének története 1919. július 31-én, a kommün bukásával kezdődik és 1922-ben, Magyarország Népszövetségbe való felvételének idejében ér vé-get. Ezen intenzív történelmi és társadalmi változások adják a környezetet egy lélektanilag hasonló intenzitással változó karakter érzelmileg hasonlóan sűrű történetéhez. A cselekmény címszavakban: Annát várják, Annát elképzelik; Anna nem akar jönni, aztán mégis megérkezik; Anna nem tudja megszokni az új helyét, aztán mégis megszokja; Anna szerelmes lesz, teherbe esik, elvetél; aztán majdnem férjhez megy, és kiléphetne a szorító légkörből, mégis marad; végül Anna piskótát eszik és megöli gazdáit.Egyszerűnek tűnik és mégsem az. A történet tele van ellentmondásokkal és titkokkal. Kosztolányi világ- és emberképének egyik legfontosabb jellemzője, hogy az élet megfejthetetlenül titokzatos sokszínűségét, az ember megismételhetetlen egyediségét vallja. Az író minden olyan eszmét és gondolatot elvet, amelyik leegyszerűsítő magyarázatra törekszik, amelyik egyetlen okkal képes ma-gyarázni a miérteket. A regényben az elbeszélőtől kezdve az összes szereplőig így-úgy mindenkinek nyilatkozni kell Édes Anna személyéről és gyilkos tettéről. A szerző belekódolja magát majd minden szereplőjébe, de egy flaubert-i fordulattal élve azt is mondhatná: „Édes Anna én vagyok.”Az egyszerre tökéletes és gyilkos cseléd paradoxonja a regény végén teljesedik ki. Itt Anna tudatalat-tija lép működésbe, először cselekszik ösztönösen, korlátok és szabályok nélkül. A gyilkosság aktusa egyszerre hat felszabadítóan és bénítóan. Anna itt válik igazán önmagává – és ezzel együtt meg is semmisül. Megszűnik annak lenni, aki volt, akinek látták, akivé tették.

Miért?Az előadás formai kiindulópontja egy emberkísérlet. A színpad és a nézőtér egyaránt a kísérlet része, Anna a megfigyelt, laboratóriumi alany. Részesei lehetünk egy ember fokozatos tönkretételének, majd két másik ember megsemmisülésének, legalábbis annak lehetőségének. Zsigmond Emőkén (Édes Anna) kívül a többi színész több szerepet is játszik. A szerepösszevonások fő szervezőelve, hogy úr és szolga könnyedén helyet cserélhet, ezek a társadalmi konstrukciók bi-zonytalanok és megváltoztathatók. Így például Für Anikó Vizynét és Etelt, Moviszterék cselédjét is játssza. Számomra az Édes Anna egyik fő fókusza a ma is erősen jelen lévő társadalmi buborékok leírása. Nap mint nap szembesülünk a társadalmi egyenlőtlenségekkel, amik az elmúlt száz évben sokat vál-toztak ugyan, de nem biztos, hogy csökkentek, sőt talán mindjobban kiéleződtek. Anyagi, világnéze-ti, valós és virtuális buborékokban élünk. Hiányzik az alapvető empátia és figyelem egymás iránt, és sokszor hiányzik a fantázia, az emberi és politikai képzelőerő és akarat, hogy ezeket a buborékokat képesek legyünk áttörni vagy legalább átlátni rajtuk. Szeretném, ha ez az előadás egy kiáltvány len-ne, ami felszólítja a befogadókat arra, hogy felejtsük el a szekértáborokat, az önzés, az emberi ki-zsákmányolás és megaláztatás helyett kezdjünk el nyitni egymás felé és közösségben gondolkodni. A regény előzménye Kosztolányi Egy pohár víz című karcolata.

„Fáj, hogy a kis cseléd ott a konyhában most talán úr-nak gondol, és ezzel vétkezik ellenem. Amint-hogy én is vétkeznék ellene, hogyha cselédnek gondolnám. Mert néha ő az úr, és én vagyok a cseléd. (…) A kis cseléd azonban erről semmit sem tud. Az a pohár víz mindenesetre ihatatlanná vált, mielőtt behozta volna, és én majd mérgezett kortyokat nyelek, melyek égetik gégémet, mint a lúgkő. Közénk csempészték a mérget. Ma gondolat és tett közt borzalmas szakadékok vannak…”

A gondolat a szerzőben születik meg, de a tettet már Annával hajtatja végre. Kosztolányi saját szemével látta kifordulni sarkaiból a világot, személyesen tapasztalta hogy fordul át a társadalmi rend egyik napról a másikra. Anna története a huszadik század története. Manapság viszont nem élünk forradalmi időket. Nagy kérdés, hogy Anna ösztönös forradalma ma hitelesen meg tud-e történni vagy eleve kudarcra van ítélve.

Anna egy performativikus gesztussal némán tűri, hogy mindenki avval ruházza fel, úgy alakítsa, aminek vagy amilyennek látni akarja. Vizyné kislánynak öltözteti, Jancsi levetkőzteti és kirúzsozza, Moviszter gépnek, áldozatnak látja. Anna egy tárgy, egy robot, egy szobor. Az előadás végére, akár egy horror vacui, a testén hordoz minden sebet, megaláztatást, örömöt és gyászt. Az előadás terét belengi egyfajta sterilség, konzervált rend, az űr, a halál.

Szenteczki Zita önarcképe naplójából

KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉ

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

részletek Kosztolányi Dezsőné férjéről írt monográfiájából

TIZENHAT ÉVES(...) Azután egy cselédhistória következik, otthon, a házban. Éjszakánként, harisnyában kilópózik az engedelmes, kedves tanyai lányhoz, azután egyszer észreveszi, hogy a lány sokat sír, s egy napon elmegy, szó nélkül otthagyja a szolgálatot. „Ügy” nem lett a dologból, de ő mindvégig szégyenke-zett akkori „úrfi” magatartásán, s a cselédlányokkal egész életében előzékenyen, tiszteletteljesen viselkedett. (...)

HÁZAT VESZÜNK(...) A boldogság egyelőre még tart, ellenemre is. Nagyon is ellenemre. Az az érzésem, hogy ki-csöppentem és összefogtak ellenem. A gyermeken kívül most Bözsi, a dajka a legfőbb személy a házban. A magyar szavak gyöngyösbokrétáját csillogtatja előtte ez a lány, s ő nem tud betelni. A bájos, a szép, az eredeti tanyai béreslány tájszavaiban, gazdag magyarságában úgy gyönyörködik, mint a szótárak szépségében. Már nem csak a gyermeket kényezteti, rontja, hanem a lányt is, s a kényeztetés hatása még hama-rabb jelentkezik a cselédlánynál, mint a gyermeknél. Rajongásával, engedékenységével minden-kit-mindenkit „elront” maga körül. Még a kutyát is, s a mi házunkban már senki sem engedelmeske-dik, senki sem szerény, senki nem alkalmazkodik, sem a gyermek, sem a cselédlány, sem a kutya. (...)

ÉDES ANNA Egy téli vasárnap délután a szobája díványán heverésztem, ő pedig az íróasztalnál ült, cigarettázott és dolgozott.Most mindjárt azt fogja mondani, Manyikám, adj egy kis sötét kávét – gondoltam magamban, pe-dig álmos vagyok, semmi kedvem fölkelni, kimenni a konyhába, kávét készíteni. Vasárnap délután van, a lány nincs idehaza, mégis nekem kell megcsinálnom azt a kávét, s ki tudja, még hányszor ma délután. Ábrándozni kezdtem. Arra gondoltam, milyen jó volna egy cselédlányra szert tenni, aki so-hase megy el vasárnap délután, s aki, mint valami gép, egyéni életének és kívánalmainak legkisebb jele nélkül, mindig mindent tökéletesen elvégez. Eszembe is jutott egy lány, akit egy kicsit ilyennek képzeltem, a házunkkal szemközt lakó színész házaspár Anna nevű, mindig szelíden, engedelme-sen mosolygó, hazulról soha el nem járó szlovák cselédje.A pamlagon fekve, nappali álmodozásomban különböző helyzeteket színezgettem erről a tökéle-tesen engedelmes, mindig szolgálatkész leányról, egyúttal azonban próbáltam beleélni magamat a lány helyzetébe, és egyszerre hirtelenül felvillant bennem az a gondolat, hogy ilyen leányt nem mernék a házamban tartani, mert aki ennyire öntudatlan, az éppen öntudatlanságban valami ré-mült cselekedetre képes. – Te, egy novellatéma jutott eszembe – szóltam. – Egy tökéletes cselédlány, aki végülis meggyilkolja a gazdáit. – Nagyszerű – mondta rá Dide azonnyomban. – Nagyszerű novellatéma. Mindjárt fel is jegy-zem – és fogta az előtte lévő naptárát, arra írt gyorsírással néhány jelet.Azonnal annyira magáévá tette ennek az elképzelt folyamatnak minden mozzanatát, rögtön megé-rezte jelképes és általános mivoltát. Ő maga is – akárcsak én – hányszor lázadozhatott már, gyilkos kívánságokkal mindenféle elnyomatás, gépesítés ellen, egyúttal azonban milyen sokszor tűzhette maga elé, önmagára vonatkoztatva is a gépi tökéletesség elérhetetlen eszményét, és kissé mesz-szemenő következtetés talán, de arra kell gondolnom, hogy mindketten, talán egymással szemben is átélhettük már ezt a lelkiállapotot. a regény kézirata

Én félve, bizonytalanul pendítettem meg az ötletet, s magam is elcsodálkoztam, milyen elragadta-tással fogadta. Nyilván szunnyadó hangok pendültek meg benne.Másnap azután mindjárt hozzá is fogott a novella megírásához, s a novella nőtt-nőtt, és valami nagyszerű lehetett belőle, és amit írt, azt mindennap fölolvasta nekem, és én mindennap jobban ámultam, hogy mi lett az én szegényes elképzelésemből. Alakok nőttek ki, emberek elevenedtek, életek, sorsok dőltek el. Úgy bámultam őt, mintha a Teremtőt láttam volna sárból embereket gyúrni és lelkeket lehelni beléjük.Anna, az Anna név, az engedelmes mosoly, a seszínű haj megmaradt az eredeti minta elgondolá-sából, egyébként azonban Bözsi, a régi dajka szép kék szeme, karcsú alakja, balatoni bája volt előt-te, amikor írta, és talán annak a hajdani, Szabadka környéki tanyai lánynak öntudatlansága, akihez diákkorában többször kilopódzott, s aki egy szép napon szótlanul, sírva elhagyta a házukat. Jancsi alakját egy rokonukról s kissé önmagáról mintázta. A Patikárius név régi családi emlékeket idézett. Moviszter alakjában is önmagára gondolt, meg két másik barátunkra, egy kitűnő idegorvosra s egy kedves, emberséges gondolkozású iparoktatási főigazgató barátjára. A Moviszter és Druma neveket kisfiunk találta ki, amikor még egészen apró volt. Ő játszott képzeletben ennek a két soha nem léte-ző családnak az életével. A „Moviszterék kutyuja” – mondogatta, ha meglátott egy kajla fülű, barna szőrű kiskutyát. „A Drumáék házmestere” – mutogatott egy kapuban ácsorgó emberre. Moviszterné alakját egy budai orvos ismerősünk feleségéről mintázta. Vizyné modellje Bella néni volt, a keresz-tanyja s egy közelünkben lakó tanár felesége, de kicsit minden polgári asszony, akit valaha ismert, és Ficsor, a házmester alakját is régi könyvtárszolgák, házmesterek emléke mozgatta. A regény el-készült, olyan teremtő erővel, hogy Édes Anna, Moviszterék, Drumáék, Vizyék és a többiek is mind, hamarosan eleven valósággá váltak még az én számomra is, és azt éreztem, régi valódi ismerőseim ők, akik körülöttem mozognak, élnek.A Nyugat 1926. július 1-jei számában indul folytatásokban az Édes Anna.Édes Annáról, magáról a névről a manna, az anna (= adna) s édesanya szavak rokonságát vallotta ő maga. Nevében, minden névben őskori babonás varázst érzett, és reggelente, ha az újságot kinyi-totta, először a halálozás és a házasság rovatot nézte, hátha valami különös és érdekes, sokatmon-dó névre bukkan. A temetőkben is mindig kereste a furcsa neveket. Jegyzőkönyvébe is bejegyezte, beragasztotta a felötlő neveket: „Keserű Zsuzsanna, Lassú Katalin, Kása Ilona, Csecs Böske, Nyers Szidónia, Eper Erzsike”.Meg van elégedve azzal, amit csinált.Sikerült kifejeznie magát.

A CSELÉDKÖNYV

A cselédkönyvekről a háztartási alkalmazottakat illetően a „cseléd és gazda közötti viszony szabá-lyozásáról“ szóló 1876. évi XIII. te. intézkedik. E törvény értelmében minden „cseléd“-nek nyilván-tartási okokból szolgálati (cseléd) könyvvel kell bírnia, amelyet községekben a szolgabíró, rendezett tanácsú és törvényhatósági joggal fölruházott városokban a rendőrkapitány, Budapesten a kerületi kapitányságok állítanak ki. A kiállított szolgálati könyvekről a hatóságok pontos jegyzéket tartoznak vezetni. Szolgálati könyv nélkül az alkalmazottat fölfogadni tilos. A szolgálatbalépés alkalmával a munkáltató a könyvet elveszi, megőrzi, kilépéskor visszaadja. A szolgálati viszony megszűnésekor köteles a munkáltató a könyv egyes rovatait lelkiismeretesen, az „igazságnak teljesen megfelelően“ kitölteni; az alkalmazottnak pedig, ha magát a munkáltató által beírt minősítésével sértve érzi, jo-gában áll hatósági vizsgálatot kérni, amely meg nem tagadható s amelynek eredménye szerint a minősítés hatóságilag kiigazítandó és ez a kiigazítás a könyvbe bevezetendő. A munkáltató, aki tudva valótlan minősítést ad, az abból eredő kárért felelős, pénzbírsággal büntetendő, súlyosabb esetek-ben pedig bűnvádi eljárás megindításának van helye. A gazdasági „cselédek“ cselédkönyvéről az 1907. évi XL1V. te. intézkedik, lényegileg ugyanúgy, mint az 1876. évi XIII. te. A legfontosabb eltérés abban van, hogy gazdasági „cselédekénél” a cselédkönyvbe a munkavállaló minősítésére vonatkozó adatok bejegyzése tilos; a munkáltató azonban a munkavállaló kívánatára külön minősítő bizonyít-ványt adhat. Ha az „évescseléd“ szolgálati idejéből már csak két hónap van hátra, valamint a jogos fölmondás eseteiben is a munkavállaló kívánatára a munkáltató köteles neki elbocsátó bizonyítványt adni. Ebben föl kell tüntetni, hogy a munkavállalónak van cselédkönyve és hogy mikor szűnik meg a szolgálati szerződése. Az a munkáltató, aki szolgálati cselédkönyvet zálogba vesz, kihágás miatt pénzbüntetéssel büntetendő.

AZ „IGAZI ÉDES ANNA” A SCHMIDT ANNA-ÜGY

„Az élmény, mely ennek a munkámnak alapja, szintén tisztázatlan előttem. Nyilván én is sokszor olvastam az újságokban megjelenő kis napihírt, mely arról szól, hogy egy jó cseléd „minden ok nélkül” agyonverte jó gazdáit. Regényem megjelenése után tényleg levelet kaptam egy budapesti ügyvédtől, aki nem kis ámulatomra azt közölte velem, hogy Édes Anna tényleg él.”- írja Kosztolányi Dezső 1931-ben. Ez a budapesti ügyvéd Vámos Henrik volt, aki a regény megjelenésének évében, 1926 júniusában írt a költőnek:„Igen tisztelt Uram! Olvasom készülő regénye tervét, az Édes Anná-t. Nem írnék Önnek, ha ennek az édes Annának élő alteregó-ját közelebbről nem ösmerném. Ha jól emlékszem Smidt Annának hívják. Német leány volt, (szintén cselédleány), ki a Pester Lloydegy főmunkatársának feleségénél szolgált s úrnőjét va-lami kis dorgálás miatt – Anna éppen fát vágott a konyhán – fejszecsapásokkal meggyilkolta, a tett elkövetése után pedig ész nélkül rohant ki a folyosóra és segítségért kiáltott. Ez esetről a Kommün alatt a Kriminál psychologiai intézetben környezet tanulmányt készítettem, mely most is a törvény-szék iratai között van egy kiváló psychiater tanulmányával együtt, melyben együttesen megállapí-tottuk Smidt Annáról, hogy lénye az ártatlanság, a szelídség, a jóság, ő a Szűz Mária, aki teljesen idegenül áll ama cselekménnyel szemben, melyet elkövetett.Jelen voltam ama főtárgyaláson (a Kommün alatt), melyen a szerencsétlen leányt halálra ítélték. Az ítélet kihirdetésekor a leány összeesett és vagy egy félóráig hisztériás görcsökben vonaglott. Íme az eset kulcsa. Hisztéria. De ami itt csak egy szó, az a hivatott írónak végtelen lehetőség, határtalan út befelé a dosztojevszkiji mélységek felé.Smidt Anna akkor kegyelmet kapott, majd a Kommün után újra tárgyalták ügyét, sok évi fegyházra ítélték. Úgy tudom a fegyházból megszökött, férjhez ment, boldogan élt pár esztendeig, míg felis-merik, elfogják s visszaviszik Mária Nosztrára.Ha önt az eset érdekli – a budapesti Kir. bttő törvényszék elnökének módjában áll Önnek megen-gedni az iratok tanulmányozását. Bizonyára ott lesz az iratok között úgy a környezet tanulmány, mint a psychiater gondos tanulmánya az esetről. Az ügy kikutatásában szívesen rendelkezésére állok Önnek – a jövő hét bármely napjának délelőttjén. Utóvégre az olvasó is tartozik valamivel az írónak. Fogadja a készségemet ismeretlen adósai jelentkezéseképpen.”

Az író állítólag nem élt ezzel a lehetőséggel, de a későbbiekben gyakorta hivatkozott az ügyvéd le-velére. Schimdt Anna ügyéről bővebben Tádler Henrietta Az igazi Édes Annák című tanulmányában olvashatunk:Schmidt Anna a belvárosban, a lipótvárosi Báthory utca 6-os számú házában cselédkedett. 1919. május 30-án került sor a közönséget sokkoló eseményre. Anna megölte háziasszonyát, dr. Schil-ler Henrik lapszerkesztő feleségét. A gyilkosság pontos körülményeit nem ismerjük, feltehetőleg a cselédet lopáson érte asszonya. Schillerné a Szent Rókus kórházban halt bele sérüléseibe. „A törvényszék a nőt kötél általi halálra ítélte. A forradalmi kormányzótanács az ítéletet megsemmi-sítette és átadta Schmidt Annát a kriminológiai intézetnek kriminológiai vizsgálatra, illetve orvosi véleményezés céljából.” Az újság szerint a környezettanulmány az alábbi részleteket közölte. Anyja olasz származású volt, aki lányát gyermekkorában brutálisan verte. Anna a testvéreivel jó viszonyt ápolt. Serdülőkorában testvérével és sógorával beutazta Európát, így némi műveltséget is szerzett, amit válaszai, beszédmódja is tükröz. Iskolai végzettségéről hazudott, azt magasabbnak állította be

a valóságosnál, és az is kiderül, hogy lopásért már kétszer büntették. „Mikor a börtönőr bevezeti remegve áll meg a hosszú asztal előtt és nyugtalanul égő szemmel vizsgálja az arcokat.” A hozzá intézett kérdésekre csak röviden válaszolt „úgy tünteti fel magát, mint aki nem bírja a sértést, hazug-ságot”. Gyűlölettel beszélt anyjáról, testvéreiről, de amikor megkérdezték, utálja-e őket, nemleges választ adott. Állítása szerint gyűlölni nem, csak megvetni tudott, már gyerekkorában is megtorolta, ha bántották. Börtönolvasmányaira emlékezett, ezekről hajlandó is volt beszélni. Elmondása alapján azért ölte meg a gazdasszonyát, mert az megütötte, de valószínű, hogy a verés mellett egyéb sérelmek is előidézték a gyilkosságot. A gazdasszony ugyanis rájött, hogy cselédje selyemfüggönyt lopott tőle. Az egyszeri lebukás is azzal a veszéllyel járt, hogy a szolgálót tolvaj-nak tartják, az alkalmi botlást bevett gyakorlatnak, ismétlődő viselkedésnek gondolják a háziak, és feljelentést tesznek. Az efféle incidens a cselédlány egzisztenciáját, egész addig felépített életét veszélyeztethette. Az is lehet, hogy az Anna ellen felhozott vádak igazságtalanok és túlzók voltak. Akármi is történt, egy drámai pillanatban, dühében és keserűségében baltát ragadott. „Tagadja a rá-bizonyított lopásokat, tagadja, hogy ölni akart. Ha egyszer kiszabadulna gyermekkertésznő [óvónő] akarna lenni.”Anna a gyilkosság elkövetésekor 28 éves hajadon, 1891-ben született egy ausztriai városban. Édes-anyját Peppinek Flórának hívták. Vallását tekintve római katolikus. A Budapesti Forradalmi Törvény-szék 1919. június 12-én kötél halálra ítélte, de az ítéletet feltehetőleg nem hajtották végre, mivel az 1920. január 24-i bejegyzés szerint a Szerb utcai fogházba szállították a lányt, 1920-ban a sajtó még mindig cikkezett a nagy port vert gyilkosságról, a sajtó szerint a budapesti Forradalmi Törvényszék formai okokból megsemmisítette a halálos ítéletet, mire az új eljárás kezdetét vette volna, addigra a Kommün már megbukott. A budapesti Államügyészség vette át az ügyet. Életfogytiglani fegyház-büntetésre ítélték a cselédet. Annát a márianosztrai börtönbe szállították át. A fentiek mellett a Buda-pesti Forradalmi Törvényszék és a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszék 1919-es mutatókönyvében is megtalálhatjuk Schmidt Anna nevét, sajnálatos módon környezettanulmánya, illetve peranyaga nem maradt fenn. A Tanácsköztársaság idején történt az eset, így rendelkezésre álló sajtó is meg-lehetősen hiányos. A sajtó 1922-ig cikkezett a gyilkos cselédről. Az Est 1922. szeptember 2. számá-ban arról tudósítja olvasóit, hogy a gyilkos cseléd megszökött börtönéből. Hetekig nyomoztak a nő után, mígnem nyomára akadtak. Csavargás miatt előállították Mátyás Józsefnét, aki Damjanich utcában Nagy Pál nevű házmesternél szolgált, majd a Dob utcában szakácsnőként tevékenykedett. Tagadta, hogy ő lenne Schmidt Anna, de a rendőrség nyilvántartásában szerepelt arcképpel és ujjlenyomattal együtt. A nő végül kénytelen volt mindent bevallani, állítása szerint a márianosztrai jegyzőhöz helyezték alkalmazásba, ekkor szökött meg, majd elment Budapestre, ahol több háznál is szolgált hamis papírokkal. Taktikája az volt, hogy kisebb-nagyobb lopásokat követett el, majd felmondta szolgálatát. Tovább bonyolódik a történet. A 8 Órai Újság szerint egy imposztort kaptak el. Mátyás Józsefné született Bartók Vera Schmidt Annával ült egy cellában Márianosztrán. Anna elpanaszolta életét a nőnek, aki szabadulását követően toloncházakban tengődött. Véget akart vet-ni életének, mivel önkezével nem mert. Mátyásné a fegyházban „azt a fantasztikus mesét hallotta, hogy az életfogytiglani fegyházra ítélt rabokat, ha a fegyintézetből megszöknek és újra elfogják őket felakasztják.” Daktiloszkópiai vizsgálat útján a rendőrség megállapította, hogy a nő nem azonos Schmidt Annával, csak egy imposztor. Feltételezhetjük, hogy a szökés és az imposztor Anna után már nem írnak az ügyről az újságok. Schmidt Anna valószínűleg Márianosztrán halhatott meg.

forrás: www.academia.edu

korabeli újságcikk

GYILKOSSÁG A NÉPSZINHÁZ-UTZÁBAN (EGY CSELÉD BALTÁVAL AGYONVERTE ASSZONYÁT)

AZ UJSÁG, 1919. 02. 26.

— Saját tudósítónktól. —

A Népszinház-utcza 28. szám alatt levő házban ma délben bestiális kegyetlenségü gyilkosság tör-tént. Egy elvirágzott, összefonnyadt cseléd baltával agyonverte és a konyhakéssel összeszurkálta úrnőjét. A ház, ahol a gyilkosság történt, régimódi, tipikus józsefvárosi bérkaszárnya, sötét, zegzugos lépcsőházzal. A lakás, az első emeleten, ahol Kovács Magdolna pesti cseléd vadállatias módon vég-zett asszonyával, Basch Lajosnéval, három utczai szobából áll, a bejárat, az első emelet folyosóján, a jobboldali sarokban van, eldugva félő sötétségben, hova még nappal is csak botorkálva lehet be-jutni. A gyilkos cselédet nem zavarta senki munkájában; a zaj, a dulakodás, a szerencsétlen áldozat jajgatása nem jutott el a szomszédokhoz. A lakás kétszárnyas nehéz tölgyfaajtója mögött tizenhét baltacsapással agyonverte a rovottmultu pesti cseléd a jószivü háziasszonyát, akit már évek óta lo-pott és aki mindig megsajnálta a bűnös leányt, mindig megkegyelmezett neki. És Kovács Magdolna most is pénzt akart, ezreket, hogy a szeretőjének adja, vagy hozományul megtartsa. A pénzt a bank-ból akarta kivenni a gazdájának nevére, a csalásra azonban rájöttek, az asszony mindent tudott, kér-dőre vonta a leányt, talán megkorholta, de — mint a szomszédok mondják — most is megbocsátott volna neki. Kovács Magdolnának nem kellett a bocsánat, a szeretőjére gondolt, aki levelet irt és pén-zért zaklatta és Kovács Magdolna baltát fogott és kegyetlenül, bestiális módon megölte asszonyát. (Segítség! Segítség!) Dél felé járt az idő, a mikor a Népszínház-utcza 28. számú bérház első emeletének egyik lakásából véresen, csapzott hajjal kifutott Kovács Magdolna cseléd. — Segítség! Segítség! Megölték az asszonyomat! — kiabálta, jajgatta és ész nélkül rohant ösz-sze-vissza az emelet folyosóján. A jajgatásra összefutottak a szomszédok, a ház összes lakói, akik közül egy katona elrohant a Con-ti-utczába, a Népszava szerkesztőségébe, ahonnan öt tengerész jött a gyilkosság színhelyére. Egy leány pedig a Népszinház-utczában posztoló rendőrhöz, az 1295-ös számúhoz szaladt. A rendőr és a tengerészek bementek a ház első emeletén lévő 19/b. számú lakásba, ahol Basch Lajos ügynök, a Zwack-féle likőrgyár utazója lakik feleségével és feleségének fivérével. A lakásban, a hálószobában, mely a szobák közül a legutolsó, az ágy előtt, rettenetes vértócsában, eltorzult arczczal, borzal-masan összeverve feküdt Basch Lajosné. A cseléd szintén véresen, szétkuszált hajjal halálsápadtan nyöszörgőtt a szűk, sötét előszobában. Az asszony hajfürtjei, hajbetétje szertetépve hevertek az előszobában. A fejéből patakzott a vér, az agya félig kiloccsanva, a teste még vonaglott. A tenge-részek értesítették a mentőket és a főkapitányságot. A mentőkre azonban már nem volt szükség. Basch Lajosné időközben rettenetes kinok között kiszenvedett. (Munkában a detektívek.) Nemsokára megérkeztek a detektívek is. Sárközy detektivfőnökhelyettes tiz detektivvel jelent meg a színhelyen. Először helyszíni vizsgálatot tartottak, mely alkalommal megtalálták azt a baltát, melylyel a gyilkos végzett áldozatával, továbbá egy konyhakést is. A balta és a kés is véres volt és hajfürtök, hajczafatok csüngtek rajtuk. Megállapították, hogy a gyilkos először elölről támadta meg az asz-szonyt, hatalmas csapást mért a fejére, amikor ez aztán az ütéstől elkábulva előre bukott, a gyilkos több — körülbelül tizenhét — ütést mért még áldozatának fejére. A konyhakéssel pedig a már haldok-ló asszonyt összeszurkálta. Megállapították továbbá azt is, hogy a bűntény elkövetése után a gyilkos el akarta tüntetni a vérnyomokat; az asszony hajbetétjével próbálta feltörölni a vért. Ez az igyekezete természetesen nem sikerült, mert áldozatából újabb vérhullámok ömlődtek ki és a vér végigcsurgott az egész szobán. Kiderült a szemle során az is, hogy Basch egyik takarékkönyve is hiányzik, mely hétezer koronáról szól és a Magyar Agrár- és Járadékbank Népszinház-utczai fiókjában állították ki.

A helyszíni szemle megtartása után Sárközy detektivfőnökhelyettes Kovács Magdolna cseléd kihall-gatásához fogott. A cseléd azt hangoztatta, hogy a délelőtt folyamán egy czivil és egy katona csön-getett be hozzájuk, akik reátamadtak az asszonyra, ezt megölték, őt pedig véresre verték. A leány vallomása során ellentmondásokba keveredett, majd a detektívek megállapították azt is, hogy a vér, ami a ruháján van, nem úgy fröcscsent oda, hanem úgy kenték rá.(Kovács Magdolna a bankban.) Még tartott a leány vallatása, amikor s házba érkezett a Magyar Agrárbank szomszéd házban lévő fiókjából Havasi pénztáros és Janovitz banktisztviselő, akik elmondták, hogy ma délelőtt, a bankban megjelent egy idősebb arczu cseléd, a ki felmutatta Basch Lajosné takarékkönyvét és 20.000 koro-nát akart kivenni. A pénztáros megkérdezte, hogy miért nem maga Basch ur jött el, mire a cseléd ezt mondotta : — Az ur nincsen otthon, az asszonyom meg betegen fekszik. A bank a pénzt nem adta ki, a takarékkönyvet pedig a pénztáros magánál tartotta és amikor a cseléd eltávozott, Janovitz hivatalnokkal felküldte Baschék lakásába. Janovitz azonban hiába csöngetett Baschéknál, nem jött ki senki. Kovács Magdolnát szembesítettek a két banktisztviselővel, akik határozottan kijelentették, hogy azo-nos azzal a cseléddel, aki délelőtt a bankban megjelent és Baschék takarékkönyvére pénzt akart kivenni. (Este a gyilkosság színhelyén.) Hat óra van, az utczán már égnek a lámpák. A ház előtt, a kapunál ember-ember hátán tolong, a gyilkosság részleteit színezik, festik hajmeresztő fantáziával. Egy konfliskocsis egyik estilapból ol-vassa fel Kovács Magdolna tettét. Alig tudok bejutni a kapun. Sötétség mindenütt. A házmesterné, töpörödött vén anyóka, nem tud semmit. — A Basch ur nem itthon volt. Nachmittag jöttek meg. Tapogatódzva, botorkálva a rettenetes sötét lépcsőházban érkezem az emeletre. Csengetek. Valaki ajtót nyit. Nem látom kicsoda, sötét van. — Gáznyomás van, kérem — mondja egy férfi hang. Bent a szobában egy árva gyertya pislákol, körülötte a meggyilkolt asszony hozzátartozói. Sápadt, beesett, szomorú arczok. Összetört szegény nők és férfiak. — Egy fogalom volt, kérem, a feleségem. Öt éve volt nálunk ez a nyomorult bestia. Hányszor károsított meg, hányszor lopott meg: a feleségem mindig megbocsátott neki. Térdenállva könyör-gött, hogy ne juttassuk a börtönbe. És most... Szegény ügynök sírva fakadt és sirt mindenki; a nők, a férfiak. Kint az utczán, amikor elmentem, még mindig csoportokban tárgyalták a gyilkosságot, mindenki tudott újabb és szenzácziós részleteket. — Áldott jó teremtés volt — mondogatták. (A cseléd bevallja a gyilkosságot.) Kovács Magdolnát a helyszíni szemle után bevitték a főkapitányságra, ahol ismét vallatóra fogták. Eleinte újabb meséket talált ki, majd a sok keresztkérdés alatt elvesztette lába alól a talajt és töredel-mes vallomást tett. Beismerte, hogy a gyilkosságot egyedül ő követte el Elmondotta, hogy tudomást szerzett arról, hogy úrnője az ebédlőszekrényben tartja a takarékpénztári könyvet. Ezt elmondta szeretőjének, Fehér József bankszolgának és ennek társának, egy Sándor nevű rokkant katonának, akik rábeszélték, hogy vegye ki a könyvet. Ezt meg is tette. Háromezer koronát vettek ki a bankból és a pénzből Fehér ékszereket vásárolt. Most ismét pénzt akartak kivenni, de nem sikerült. Otthon Basch Lajosné perlekedni kezdett vele, amire ö baltát ragadott és rátámadt az asszonyra. Rettenetes dulakodás támadt közöttük, végre is a cseléd egy hatalmas csapással leteritette az asszonyt, azután tovább ütötte-verte, amig azt nem látta, hogy mozdulatlanul fekszik a padlón. Kovács Magdolnát a rendőrség letartóztatta, czinkosait pedig, a kik állítólag Pécsre menekültek, keresik.

forrás: www.arcanum.hu

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ NYILATKOZIK AZ IRÁNYIRODALOMRÓL, A L’ART POUR L’ART-RÓL ÉSA LEGÚJABB REGÉNYE TARTALMÁRÓL:AZ IGAZI EMBERI JÓSÁGRÓL

Langyos nyári eső áztatja a virágoskertet. A várba szökő, csendes utcában nem hallik a száguldó villamosok csörömpölő lármája. Elvont, nyugodalmas hangulat pihentet Kosztolányi Dezső komoly dolgozószobájában. Rengeteg válogatott kötésű könyv foglalja el a falakat. A nyitott ajtón át behal-latszik az oszlopos biedermeier óra halk szavú ütése.Most legújabb művéről: a most megjelenő Édes Annáról beszélgetünk. A Krisztinavárosban szolgáló kis cselédlány tragédiájáról, aki csupa elragadtatott jóság és szelídség. És azután egy fekete éjszaka tébolyító sötétségében meggyilkolja kenyéradó gazdáit.– Ön azt kérdezi tőlem – mondja Kosztolányi Dezső –, hogy az érzelmek ambivalenciája foglalkoz-tatott-e, amikor Édes Anna történetét megírtam. Ön az érzelmek kétértékűségére vagy kétjelüségére gondol. A kémiai igazságot, hogy bizonyos elemek lehetnek pozitív vagy negatív töltetésűek is: a mo-dern lélekkutató tudomány átvitte az érzelmekre. Amelyek egymással szemben állnak. Ismerem ezt a teóriát. De én, amikor megírtam, nem törődtem vele. Az író épp ellenkező metódusokkal dolgozik, mint a tudomány. A regényem főhősnője életből merített alak. Egy itt, a Kirsztinavárosban szolgált cselédlány adta az első impulzust a regényemhez. De ez nem az a lány volt, aki tényleg megölte a kommün bukása után a gazdáit. Csak most, amikor már befejeztem a regényemet, tudtam meg, hogy csakugyan megtörtént ez az eset. A leány is egészen olyan jellemű volt, ahogy én megírtam. A hivatalból kirendelt védőügyvédje írt nekem. Elmondta a részleteket. A leány a fogságban is folyton el-ragadtatottan mosolygott. Olyan volt, mint az alvajáró. Amikor halálra ítélték: eszméletlenül esett össze a bírák előtt. Az ítéletet később hétévi fegyházra változtatták. Ezt a leányt tényleg Annának hívták. Ugye különös. Amikor a regényemet írtam, sokáig haboztam, hogy miként nevezzem el a cselédleányt. Az-után egyszerre elhatároztam, hogy csakis Annának nevezhetem. Nem, én semmit sem törődtem írás közben a psychoanalitikus eljárásokkal. A művészet naiv. Az ember belemélyül az előtte lepergő élet-be, és látás közben sem tudja meg, hogy mit akar mondani. Sem regénynél, sem versnél nem szabad előzetes programot alkotni. A programszerű irányirodalom silány és megvetendő.Ön azt kérdezi, hogy a jelen nehéz viszonyok között lehet és szabad-e tisztára „l’art pour l’art” irodal-mat csinálni. De hiszen nincsen is tiszta „l’art pour l’art” irodalom. Nem is lehet, mert függünk saját konstitúciónktól, születésünk ezer körülményétől. Az ember determinált: tehát akarnia kell valamit. De én nem akarok programszerűen hatni az emberekre. Ma nagyon nehéz még akarni is, amikor az egész világon zűrzavaros bizonytalanságban gomolyog minden. Épp ezért nem is lehet igazi drámát írni ma. Az emberek világnézete kaotikus; nem teljesedhetik drámai cselekménnyé. A nem-régiben oly divatos fantasztikus irodalom pedig nem egyéb, mint gimnazista játék. A határtalanba való elrugaszkodott csapongás. Ott kezdődik az érdekesség, ahol emberi korlátokról és határokról van szó. A realizmus az örök ugródeszka marad, melyről az írónak indulni kell. Hogy mik az igazi írói feladatok? Amit a psychoanalitikus nem tud kioldani: az érdemes megírni. Az igazi művészet az, ami a vallás: ahol imádkozni kezdünk, ott kezdjünk csak írni. Az igazi művészet Isten kezéből való és hivatása: a megoldhatatlan problémák, az emberek között levő bonyolult viszonyok észleltetése.Én az emberek úgy igyekszem bemutatni, ahogy egymásban tükröződnek és magukban tulajdon-képpen nincsenek is. Az egyén annyiféle alakban létezik, ahányszor látjuk. Írás közben alakok jelent-keznek. Ezek mennek maguktól megmásíthatatlan sorsuk felé. Írás közben ismertem meg őket.

A filozófiát a kész munkából szűröm le. Hogy mi a regényemben megnyilvánuló gondolat? Hiszek az áhitatban és a szeretetben. Nincs kollektív élet. Csak egyéni élet van. Az embereket úgy lehet megmenteni és boldoggá tenni, hogy szeretjük őket. A regény szereplői jó emberek a társadalmi rend szempontjából nézve. De nem a krisztusi gondolat értelmében véve jók. Ezért kell bűnhődni-ük. Regényemben őskeresztény kicsengés van. A mottója a katolikus halotti ima: a Circumdederunt. Írás közben folyton ezeket a latin verssorokat mondogattam és a Rituala Romanumot olvastam. A lelkek közösségéről van itt szó, amit hirdet maga az egyház is: hogy minden ember, aki a földön él vagy élt, nagy közösséget alkot. És aki ez ellen a közösség ellen vét, az már itt, e földön, pokol-ba jut. Csak ebben a keresztény közösségben látom a kollektív probléma megoldását. Nem pedig intézményes vagy gazdasági reformokban. Bármily nagy összeget adtunk valamely árvaház javára: nem tettünk oly igaz, Krisztusnak tetsző jót, mintha egy árvát magunkhoz fogadunk és szeretetben felnevelünk. Milyen vigasztaló, az emberiség jövőjében vetett hitet visszaadó tudat, hogy a harcos, a gyűlölködő, kegyetlen idők a jóság után való sóvárgást váltják ki az alkotó elmékből. Hogy ez az imperátor-fejű művész az igazi krisztusi szeretetet és irgalmas jóságát vallja meggyőződéséül és ítéli legfőbb, leg-tisztább művészi mondanivalójának.

in: Kosztolányi Dezső: Gyémántgöröngyök (Magyar Könyvklub, Budapest, 2001, 208-210. old)

NÁDAS PÉTERNAGY KARÁCSONYI GYILKOSSÁG

Két egymást követő éjszakán, kétszer néztem végig, hogy miként ítélik halálra és miként végzik ki az egykori román államelnököt és feleségét. Különböző dokumentumfilmek voltak, de a rituális esemény ábrázolásához természetesen ugyanazt az eredeti filmanyagot használták, s így a két film hatása alig valamiben különbözött.A filmek olyan erkölcsi és esztétikai alapkérdéseket ismételtettek át velem, amelyekre az eltelt tíz évben nem volt válaszom. Hideg fejjel néztem végig, hogy a zsarnokgyilkosságot miként élvezem. Néztem, hogy élvezetem miatt elvileg szégyenkeznem kéne, mégsem szégyenkezem. Nincs ben-nem kímélet, szánalmat sem érzek a házaspár iránt.Jogszerű bírósági eljárások híve vagyok. Lelkiismeretem ennek ellenére közömbösen hallgatott. Nem vagyok híve a halálbüntetésnek. Az eljárás brutalitása mégsem sértette az ízlésemet. Attól a halovány tudattól, hogy valaminek mégis csak lennie kéne ebben az égrekiáltóan jogszerűtlen és dilettáns komédiában, ami ellen kifogást kéne emelnem, de nincsen kifogásom, illetve lennie kéne bennem egy másik, jogkövető és humánus személynek, akinek erkölcsi közömbösségem és eszté-tikai igénytelenségem ellen tiltakoznia kéne, ilyen személy azonban nincs: furcsa űr támadt.Az alantas élvezet veszélyesen közel áll a nemes élvezethez. Talán azért van így, mert a kétféle él-vezetre nincsenek külön idegszálaink. A kéj és a fájdalom szintén képesek arra, hogy érintkezzenek. Nem csak emberben, állatokban is. Bármilyen élvezet felgyorsítja vagy éppen megakasztja a légzést, s olyan érzést kelt, mintha töredék időkre blokkolná a keringést. A vértolulások a kéjes fulladás ér-zetével homályosítják el a tudatot. Az emlősök fiziológiája zárt szisztéma. Az erős politikai izgalom vagy a vallási elragadtatás görbéje nem sokban különbözik a szeretkezés emelkedő görbéjétől. Fel van függesztve az erkölcsi ítélkezés és hosszú szünetjeleket ad az önreflexió. Látást és érzetet nem akadályoz többé gátlás. Nem csak a végtagokban, hanem az ágyékban és a hasban, a belekben és a végbél nyílását összefeszítő, sugarasan szálkás izomzatban is feszültség keletkezik. Akkor is, ha zsar-nokot gyilkolok, akkor is, ha nézem mások zsarnokgyilkosságait. Ellentétes, görcsös izomkontraktú-rák és izomtónusok. Ezért olyan lenyűgöző látvány a tömeges politikai vagy vallási elragadtatottság. Ezért oly félelmetes a tömeges hisztéria. Végül is döntés kérdése, hogy mit teszek nyilvánossá és mit titkolok. Rettegő kutyáknak merevedésük támad, örömükben vinnyogva vizelnek, dühükben ge-rincükön föláll a szőr. A kriminológia ismeri a jelenséget. Rablók, tolvajok, gyilkosok a tett elkövetése előtti kéjes izgalmukban kényszeresen ürítenek, s ejakulálnak, miközben végrehajtják tettüket.Köznapi körülmények között az ember szigorú ellenőrzés alatt tartja az alantas élvezetek körébe tar-tozó affektusait és emócióit. Jó oka van rá. Ha a gyűlölet és a szeretet, az alantas és a nemes között nem őrzi a kényes és sérülékeny határokat, ha nem kizárólag nemes élvezetekre tartja fenn fizioló-giájának zárt rendszerét, akkor a gyanakvás, a sértettség, a bosszú, az elégtétel olthatatlan vágya, a mohóság, az irigység, az önzés, a hiúság és a kapzsiság káosza azonnal elnyeli. Olykor nem csak őt. Néha egyetlen hisztériára hajlamos személy elegendő, s rántja magával a többit. Jugoszláviát jó idő óta elnyelte. Ukrajnát, Oroszországot, Magyarországot, Romániát, Szlovákiát, Horvátországot elvékonyodott hártya védi.Az ész álma rémeket szül, az ésszel nem korlátozott gyűlölet ábrándja viszont vámpírokat. Attól a veszélytől, amelyet önmagam számára jelentek, nem tud más megvédeni, mint értelmem utolsó, éber, józanon tartott foltjai.

Mintha attól lehetett volna tartani, hogy kitörnek a kopár teremből, a rettegett házaspárt beszorították két vaslábú asztal és a fal közé. A teremben hideg lehetett, vagy a rögtönítélő bíróság egyenruhás tagjai nem engedték meg a zsarnokoknak, hogy levegyék a kabátjukat. Siettek velük. Minél előbb túl kellett a dolgon lenniük. Nem volt törvényes felhatalmazásuk. S ha lett volna is, úgy akarták leölni a két zsarnokot, miként kedves, szívesen vakargatott disznóikat egy téli hajnalon. Volt a sietségben politikai megfontolás is. Amíg életben vannak a zsarnokok, minden restaurációs kísérlet legitim, s akkor nekik lesz végük. Ki kit öl meg előbb, ez volt itt a kérdés. Elena Ceauşescu szőrmével bélelt, világos köpenyt viselt. Összefogta magán, ezzel védekezett. Fázott is, de valószínűleg inkább a félelemtől. Habár nem lehetne azt mondani, hogy ne maradt volna mindvégig fegyelmezett. Tudta, mi fog történni, mondta is.

Nicolae Ceauşescunak nem működött ilyen jól az önfegyelme. Holott ő csak később látta be a kö-zeli véget. S biztos vagyok benne, hogy nem csupán az alkati korlátoltsága védte. Az akkor hetven-egy éves férfi negyvennégy éven át a Központi Bizottság tagja volt. Ez túl sok ahhoz, hogy az ember az agyvelejének legalább egyetlen kis foltocskáját még józanul megőrizze. Kádár Jánost nem akarta senki megölni, az igazság óráján mégis csak úgy tudta megvédeni az elméjét az őrülettől, hogy a dementia senilis sötét szakadékába vetette le magát. Ceauşescu csak nézte a feleségét, forgatta ravasz kis szemét, idegességében kínosan vigyorgott, látszott a vonásain, fel nem tudja fogni, mi történik itt, s hogyan lehetne úrrá e történéseken.Rajta egy súlyos, sötétszürke télikabát volt. Ezeknek a gyászos és ormótlan télikabátoknak a viselését valószínűleg a Varsói Szerződés egyik titkos záradéka rendelte el. Kádár János kapta a legnagyobbi-kat, Kádárné is kapott egy jó nagyot. Zsivkov túl kicsit. Husák egy teljesen elszabottat. Nagy, sötét ka-lappal viselték. A szerencsétlen napon a román államfő kucsmát húzott a fejébe. S hogy követhesse fegyelmezettebb felesége példáját, az asztalon támasztotta ki a karját, a kucsmájába kapaszkodott, gyúrta, gyűrte. Nézte az óráját, jönnek-e már kimenekíteni. Úgy nézte az óráját, mint aki azt mondja magában, jó, nem értem, de nemsokára úgyis kezdődik az igazi pártértekezlet.

Az operatőr hol kettőjüket vette, hol a rögtönítélő bíróság tagjait. Nem talált magának a teremben olyan szemszöget, ahonnan egyszerre lehetett volna rálátása a résztvevőkre. De közeli képeket sem tudott csinálni senkiről. Ráadásul billegett, zökkent, reszketett a gép a kezében, határozatlanul for-golódott. Nem csak azért, mert nem értett a munkájához, hanem a rettegését és a bosszúvágyát sem tudta csillapítani. Személyes érzelmeit nem tudta összhangba hozni a feladatával.Ennek a filmnek a tökéletes és teljes dilettantizmus ad esztétikai befejezettséget. Vághatják így, vág-hatják úgy, mit sem változik. Tökéletes az összhangzata. Nincsen olyan tárgya, fénye, szereplője, hangja, eszköze, mely ne lenne alantas, ronda és dilettáns. Ezen a filmen le vannak sötétítve az ablakok, ajtó nem látható. A diktatúrának nincsen kijárata. Azóta sem tudjuk pontosan, hol vagyunk. Az operatőr sem léphet ki, ehhez a gyilkoláson kívül valaminek még eszébe kéne jutnia. A szabad-ságot nem ajándékba kapja az ember. Az operatőr a rögtönítélő bíróság rettegő tagjainak heves indulatkitöréseivel azonosul, s mi követjük kiszámíthatatlan csapongásait. Ami katartikus felismerés-hez vezetne, ha a rögtönítélő bíróság tagjaival együtt az igazság áttörését élhetnénk át. De nem ez történik. Kicsinyes bosszúvágyuk jegyében ítélik halálra a két zsarnokot.Nem történhet másként, hiszen bírák és zsarnokok a megszólalásig hasonlítanak. Egyformán osto-bák, csúnyák, műveletlenek, durvák, közönségesek. S ami az igazság szempontjából talán a legfon-tosabb, viselkedésükből és szavaikból hiányzik mindaz, ami egy embernek méltóságot ad. Olyan igazságot pedig még nem látott senki, amelynek ne lenne méltósága.Közben eltelt egy évtized. E méltóságát vesztett kameramozgást követve, csapongva a méltóságu-kat veszített, semmit nem értő emberek között, magam sem vettem észre, hogy felindulás, elégté-tel és élvezet nem az igazságvágyamat követte, hanem a bosszúvágyamat. A dolog azonban még ennél is kínosabb. A zsarnokok minden méltóság nélkül mennek a halálba, de ők legalább meg tudják fékezni a rettegésüket. A bíróság tagjai ellenben nem csak attól félnek, hogy nem lesz idejük megölni a két zsarnokot, s akkor őket mészárolják halomra mások, ám attól még jobban tartanak, hogy két ilyen óriást kell megölniük. Nem tudnak megszabadulni törpeségük képzetétől. Szabad szemmel így még soha nem láttuk viszont önmagunkat a világtörténelemben.Amikor a kivégzés előtt valami éles és kemény szárítókötéllel, hátukon kötözik össze a zsarnokok kezét, Elena Ceauşescu szájából halljuk a színjáték egyetlen emberi mondatát. Készek a halálra, de a bánásmód ellen még tiltakoznak. De nem az emberi méltóságukat féltik, hanem még mindig a tekintélyüket. A katonák rettegése ezzel szemben oly mértéktelen, hogy félő, nem tudják tisztes-ségesen elvégezni botrányos dolgukat. „Mitől féltek ennyire?” – a női kiáltást a dulakodás mélyéről lehet fölhallani. S hogy még teljesebb legyen a diktatúrák rettenetes önarcképe, a legutolsó jelenet-ben megszólal az is, akinek hallgatnia kéne. Az operatőr szól az orvosnak a kamera mögül, már kinn az udvaron. Annyira reszket az orvos keze, hogy sztetoszkópjával nem találja a nyaki ütőeret. Vagy legalább a szemhéj alá be tudna nézni. Minden ujja, egész teste reszket, ez se megy.„Emeld föl a fejét. Lássuk, hogy halott.”Az orvos egy pillanatig tétovázik. Nem biztos benne, hogy az operatőr kérése teljesíthető. Ha ki-lép orvosi szerepéből, ha megteszi, akkor megszakítja a több ezer éves áramot, mely személyét és szakmáját még egy utolsó kicsi fonálon Hippokrátészhoz köti. Ha megteszi, akkor végrehajtja a diktatúrák legrettenetesebb ítéletét: semmi nem szent. Végrehajtja. Fölemeli és megmutatja nekünk Nicolae Ceauşescu halott fejét. Lehúzza az alsó szemhéjakat, hogy belenézhessünk a diktátor ha-lott szemébe.Ezzel a pusztító érzéki tapasztalattal együtt visszük át a diktatúrák logikáját a következő évezredbe.

forrás: www.konyvtar.dia.hu

ÉRDEKESSÉGEK

KOSZTOLÁNYIRÓL ÉS AZ ÉDES ANNÁRÓL

Gellért Oszkár, a Nyugat egyik szerkesztőjének emlékezése szerint az Édes Annát „közlése előtt Kosztolá-nyi reggeltől estig a lakásán” olvasta fel Osvátnak és neki, „harsányan s elfúlva, olykor-olykor a zokogással küzdve. Ilyenkor kifutott a szobából, s mi szótlanul és meghatottan vártuk, míg lecsillapodva visszatér.”

1943 és 1963 között nem jelent meg a regénynek új kiadása. Gyakorlatilag tilalomlistára került. Ebben fontos szerepet játszott az a Kosztolányi ellen indított politikai támadássorozat, amelyet 1947-ben Szabó Árpád intézett (feltehetően felsőbb utasításra) K. D. életműve és ennek második hullámában – a Kosz-tolányit védők utolsó adujának számító – Édes Anna ellen. „Ez a regény is, bár részleteiben vérlázítóan forradalminak mutatkozik, nagy egészében mégis sokkal inkább ellenforradalmi, reakciós” – olvasható Szabó Árpád Írástudóknak való című vitacikkében.

Az 1970-es évektől ugrásszerűen megnőtt a publikálások száma. Ennek legfőbb oka, hogy időközben a regény iskolai tananyag lett. Ahhoz képest, hogy az Édes Anna húsz év kihagyással először 1963-ban jelenhetett meg, már az 1968-as tanügyi reformot követően házi olvasmányként ajánlották a középisko-lákban. Az 1978-as új gimnáziumi tantervben pedig kötelező házi olvasmány lett.

Idegen nyelvű megjelenések: az Édes Anna 1929-ben németül, 1930-ban lengyelül, 1937-ben olaszul, hollandul, franciául, 1939-ben csehül, 1947-ben angolul, a 60-as évektől kezdve szlovákul, oroszul, bol-gárul, lettül, litvánul, szerbül, norvégul, héberül, spanyolul és katalánul is megjelent.

Az 1937-es színházi ősbemutatón és az 1969-es Állami Déryné Színház-beli előadásban Moviszter fele-sége Béby szerepnévvel szerepelt.

Kosztolányiné és Lakatos László színpadi adaptációjában is: Jancsi nem lumpol, hanem eljegyzése [!] lesz. Anna pedig közli Báthoryval, hogy gyereket vár, s azt mondja neki, hogy nem veteti el, de Báthory így is elvenné. Aztán csak a karácsonyi vacsora következik, a házbeli vendégekkel, s nincs estély a ki-nevezés alkalmából, a miniszterrel. Anna pedig elmondja Vizynének, [!] hogy terhes lett Jancsitól, s az adott egy port, amitől a gyerek elment, majd összevitatkoznak, és ekkor öli meg. (Vizyt viszont nem!)

Kosztolányi írás közben általában elsőrangú szerepet szánt a modális-atmoszferikus tényezőknek. Pél-dául külön kitért a mottónak választott halotti imádság szerepére a mű megszületésében: „Azt is meg-említhetem, hogy én az Édes Anna írása alatt – nem tudom miért – mindig a temetési szertartás latin verseit mondogattam és énekeltem. Ez azonnal visszazökkentett hangulatomba. Ez volt az alaphangja. A fönséges, ókori versekből merítettem erőt.”

Más modális-atmoszferikus tényezők is jelentős szerepet kapnak Kosztolányinál. Több helyen ír a nevek hangzásának és az illatok inspiráló hatásának fontosságáról. Az utóbbi sem tekinthető puszta kuriózum-nak. Egy tréfás kedvű körkérdésre felelve adta az itt következő, távolról sem tréfásnak szánt válaszát: „Elsősorban és feltétlenül el kell szívnom naponta negyven cigarettát, ha dolgozom. Erős cigarettákat. De ott áll még erre a célra az íróasztalomon tíz különféle színű üvegecske, különféle illatokkal. Vannak köztük modern francia parfőmök és gyöngyvirág, szegfűszeg, kámfor illat, sőt éther is. Ezeket az üve-geket szagolgatom, ha erősebb hangulatra van szükségem. Hol egyiket, hol a másikat. Az »Édes Anna« című regényem írásánál például, a szerelmi fejezetnél a szegfűszegeset szagolgattam, míg az utolsó fe-jezetnél, amelyikben a gyilkosság történik, az étheres üvegre került a sor.” Egy másik interjúban is beszélt az illatokról: „[Riporter:] Íróasztalán mintegy tíz mélylila színű üvegcse sorakozik egymás mellett katonás glédában. Megkérdem mik ezek. – Illatok. Szegfűszeg, éther… illatokhoz kapcsolódnak élményeim… Regényeim egyes fejezeteit egy-egy illat hatása alatt írtam…”

Kosztolányi kipróbált két 20. századi divatot: egy ideig Bicsérdy Béla hatására vegetariánus volt, és meg-ismerkedett a kábítószerek világával is. Az ópium, az atropin, az arzén, az antipyrin, a koffein, a veronál, a morfium, a nikotin és az alkohol hatásairól a Mérgek litániája c. versében olvashatunk. „Csodálkozol a kokainistán, s nem érted? Gondolkozzál az okain is tán – s megérted!”

Kosztolányi Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért címmel antológiát szerkesz-tett, melyben a Trianon okozta traumáról vallanak a kor kiemelkedő művészei. A szabadkai születésű Kosztolányi mellett Tóth Árpád, Móricz, Krúdy, Reményik, Karinthy, Babits, Herczegh Ferenc és Tormay Cecile írása is megjelent a kötetben.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a magát politikamentesnek nyilvánító Kosztolányi politikai regény-ként értelmezte művét: „Azt akarom megértetni és bizonyítani, hogy nem élünk külön életet, hanem egymásban és egymás által élünk mi emberek. A magunk egyénisége, a mi lényegünk embertársaink lelkében tükröződik. Azt mondom, hogy minden bizonytalan, csak egy bizonyos van és ez az egy: az irgalom. Regényemet bizonyos tekintetben politikai regénynek is nevezhetem. Én, aki soha életemben nem nyilatkoztam meg a politika dühöngő, aláaknázott és fülledt fórumán, ebben a művemben hitet teszek arról, hogy mi a politikai meggyőződésem.”

Kosztolányi számára regényt színpadra alkalmazni szinte a lehetetlennel határos, ahogy három Mikszáth Kálmán-novella színpadra vitele láttán írja: „Novellát dramatizálni: körülbelül annyi, mint elhegedülni, hogy milyen szép valami szobormű vagy egy festményt átalakítani épületté. Majdnem lehetetlen fela-dat”. Mert, érvel tovább: hiába „Mikszáthé a legízesebb magyar próza”, ha a novellák mikszáthi bukéja a színpadon „elsikkad”.

A regényből két film is készült. Fábri Zoltán 1958-as adaptációja Törőcsik Marival, Mezey Máriával, Mak-láry Zoltánnal és Gobbi Hildával, illetve Esztergályos Károly 1990-es filmje Nagy-Kálózy Eszterrel, Esz-tergályos Cecíliával és Tordy Gézával. Ez utóbbiban a jelenlegi Örkény Színház-beli előadás Movisztere, Znamenák István alakította Patikárius Jancsit.

forrás: Édes Anna kritikai kiadás, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2010.

MIT FŐZZÜNK MA?

RONGYOSLEVESHozzávalók:1 diónyi zsír1 púpos evõkanál lisztnéhány szem köménymag1 mokkáskanál piros paprika3 tojássó

Elkészítése: A zsírból és lisztből rántást készítünk, megpirítjuk, beleszórunknéhány szem köménymagot, melyek kipattognak a forró rántásban( így jobban érződik az íze ), megszórjuk pirospaprikával, hideg vízzel felengedjük és simára ke-verjük. Felszaporítjuk a szükséges levesmennyiségre, sózzuk. Felforraljuk, beleütjük a tojásokat, és azonnal a fakanállal szétcsapjuk, hogy foszlányos legyen a tojás. Innen a neve a levesnek.

PISKÓTA

Hozzávalók:6 db tojás6 evőkanál cukor6 evőkanál liszt1 csomag sütőporházi lekvár(sárgabarack ízű)porcukor

Elkészítése: A tojások fehérjét a cukorral kemény habbá verjük. Ezután hozzáadjuk a tojásoksárgáját, és habverővel alacsony fokozaton hozzádolgozzuk a felvert fehérjéhez. Ehhez a masszá-hoz hozzáadjuk a sütőporral elkevert lisztet, amelyet habverő segítségével dolgozunk össze.A kész masszát sütőpapírral bélelt tepsibe öntjük, laposra kenjük egy kanállal, és 180 fokra előme-legített sütőben 15 perc alatt készre sütjük.Amikor a piskóta megsült, a tésztát konyharuhára borítjuk és megkenjük házi sárgabarack lekvárral. A piskótát a konyharuha segítségével feltekerjük és hagyjuk kihűlni.Amikor kihűlt, porcukorral megszórjuk a tetejét.

A SZÍNHÁZI ŐSBEMUTATÓ

ÉDES ANNA

Kosztolányi Dezső regénye 3 felvonásban, 10 képben.

Színpadra átdolgozta: Lakatos László

BÁRSONY ISTVÁN rendezésében előadták a BELVÁROSI SZÍNHÁZBAN – először

1937. február 12-én, a következő szereposztásban :

Édes Anna Bulla Elma

Vizy Kornél, miniszteri tanácsos Fenyő Emil

Angéla, a felesége Peéry Piri

Dr Moviszter Miklós OTI-főorvos Boray Lajos

Bèby, a felesége Szatmáry M.

Patikárus János, banktisztviselő Básthy Lajos

Tatár Ilonka Németh Romola

Etel Dajbukát Ilona

Stefi Simon Zsuzsa

Katica Árpád Margit

Báthory, kéményseprő Bársony István

Dr. Kerekes, rendőrtanácsos Baróthy József

Markovics, helyszerző Berki József

Ficsorné, házmesterné Vidor Feri

Baka Veron, Hering Lujzika, Répái Böske, Zakariás Emma, Takács Erzsi, Irma,

Dr Tamás rendőrorvos, Szűcs rendőrőrmester, Varga rendőr, irnok, detektív.

Történik: a 2. kép a helyszerzőnél, a többi kép Vizy Kornél lakásán.

A Belvárosi Színház Édes Anna előadásának színpadképén:

Anna kis batyujával megérkezik Vizyékhez.

A kép bal oldalán Bulla Elma látható Édes Anna szerepében, középen a Jancsit játszó

Básthy (Básti) Lajos, akinek balján Peéry Piri áll, mint Vizyné

ELŐADÁSTÖRTÉNET

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

ÉDES ANNA

színpadi szöveg Bíró Bence

ÉDES ANNA Zsigmond EmőkeVIZY ANGÉLA / ETEL Für AnikóVIZY KORNÉL / BÁTHORY Epres AttilaMOVISZTER / ELEKES JÓZSI Znamenák IstvánMOVISZTERNÉ / STEFI Bíró KrisztaPATIKÁRIUS JANCSI / FICSOR Borsi-Balogh Máté

díszlet és tér Juhász Nóra

jelmez Izsák Lili

dramaturg Bíró Bence

koreográfus Raubinek Lili

zene Tarr Bernadett

fénytervező Baumgartner Sándor

kellékes Orbán Csilla

súgó Kanizsay Zita

ügyelő, a rendező munkatársa Törő Mona

rendező SZENTECZKI ZITA

BEMUTATÓ2019

10|03IMPRESSZUM

Örkény István Színház Nonprofit Kft.Felelős szerkesztő: Mácsai Pál

Szöveg: Bíró BenceElőadásképek: Horváth Judit

Plakát: Nagy GergőKiadványszerkesztés: Dely Szilvia