1

LaVyrle Spencer

Regina nővér

VADRÓZSA KÖNYVEK SOROZATSZERKESZTŐ: ZSÁMBOKI MÁRIA A mű eredeti címe: Then Came Heaven Copyright © 1997 by LaVyrle Spencer All rights reserved! A fordítás a G. P. Putnam's Sons 1997. évi kiadása alapján készült Fordította: Sóvágó Katalin Hungarian translation © Sóvágó Katalin Borító © GRAPH ART Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető Felelős szerkesztő: Zsámboki Mária Műszaki vezető:

Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária Kiadja: © Aquila Könyvkiadó ISBN: 963 9073 95 4 ISSN: 1418-5954 Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba

ügyvezetők LAP-ICS Kereskedőházak Budapest • Debrecen • Miskolc • Nyíregyháza

2

Szeretettel anyám és apám, Jennie és Louie Kulick emlékének Köszönöm Virginia és Bili McDonaldnek, Mari Gapinski nővérnek, harmadik és

negyedik osztályos tanítónőmnek, Al Case-nek, a Northern Pacific nyugdíjas mozdonyvezetőjének, az emlékeket följegyző Mary Gaida Brownnak, családunk barátjának, Joan Gaida Schmitznek, családunk barátjának, Jim Lucasnek, akinek az apja, Eli Lucas, a Szent Józsefben volt hivatalsegéd, drága nagynénémnek, Jean Poplinskinek, aki elment, mielőtt ez a könyv megjelent volna, unokatestvéremnek, Fred Poplinskinek, aki olyan sok mindenre emlékezett, unokatestvéremnek, Mike Poplinskinek, aki nem sok mindenre emlékezett, de aki miatt a sarokba állítottak egyszer, mert futkostam a folyosón, Ruth nővérnek, a Benedek-rend irattárosának, Mary Kraft nővérnek, a Szent József-iskolanővérek nyilvántartójának a Carondolet-levéltárban, hogy segítettek megírni ezt a könyvet.

A SZERZŐ ELŐSZAVA A kisvárosokról mondta egyszer egy dalszerző, hogy az ember fiatalon szabadulni

akar tőlük, öregen vissza akar térni hozzájuk. Browerville, ennek a regénynek a színhelye az a kisváros, ahol én születtem. Kilencéves koromban jöttem el, de a negyedik iksz után visszamentem és boronaházat építtettem, elég közel a városhoz, hogy időnként elhajthassak egykori otthonom mellett, beléphessek egykori templomomba és iskolámba, vásárolhassak lengyel kolbászt a húsboltban, és emlékezhessek arra a gyerekkorra, amely, most már tudom, elindított a helyes irányba. Megvolt a szerető családom, nyugodt kis városom, ahol mindenki ismert mindenkit; a templom és a plébániai iskola lefektette az alapokat és kialakította bennem a biztonságot.

Nem csoda, ha első könyvem Browerville-ben játszódott. Talán az sem csoda, hogy most, mikor az utolsót írom, újra visszatérek Browerville-be.

Ez a történet a képzelet műve. Ám apám, anyám és a szülői világ – meg a saját gyerekkorom – szereplőinek emlékére nyugodt lélekkel megtűzdeltem létező személyek nevével is. Sokan már meghaltak, néhányan még nem. Egy sem mondta ki a szavakat, amelyeket én adtam a szájába, és Regina nővért sem ismerték, mert Regina nem létezett.

De Dora nővér élt és ma is él. Ő tanított engem elsőben és másodikban, és azért szerepeltetem, mert így akarom megköszönni, amiért egy életre megszerettette velem a tanulást. Marl nővér, harmadikos és negyedikes tanítónőm segített felidéznem azokat a csodálatos iskolai napokat. A szelíd, kedves Marl nővér ma is apáca.

Az én édesanyám nagyon sokban hasonlított Krystynára. Ő kereste dauerolásból a tűpénzt, ő varrta minden ruhánkat, ő csinosított ki bennünket az iskolához úgy, hogy a húgom is, én is olyanok legyünk, „mint a hajas babák" (anyám szavai). Édesapám nem volt pedellus, de sárga téglaházunk minden bútorát ugyanúgy ő készítette, mint a játék házunkét és műhelyének berendezését is az udvar hátuljában. Ő épített fürdőszobát anyának, és anya festette rózsaszínre a szekrényeket, mint ahogy tömítőgyűrűt is ő kötött nekünk a zsinórra.

3

Házunkat a nyitott ajtó politikája jellemezte, a sparhelten mindig forrt a kávéskanna. A barátok nem kopogtattak, csak besétáltak és töltöttek maguknak egy csészével.

1996 őszének egyik felhős napján visszamentem a Szent József plébániai iskolájába, hogy utánanézzek néhány részletnek ehhez a könyvhöz. A délelőtt közepén jártunk, tanítási nap volt. Az épület elnéptelenedett, a kaput nem zárták be, az osztálytermek tárva-nyitva álltak, ugyanúgy, mint az én gyerekkoromban. A srácok odaát voltak a szomszédos templomban, mert Nagyszülők Napja volt. Átmentem, besurrantam, és ott voltak a gyerekek, éppen valami dalocskát fújtak a nagypapáknak-nagymamáknak, én pedig arra gondoltam, milyen kevés dolog változott. Browerville még mindig szép és jó hely a gyereknevelésre.

A ház, ahol az apácák laktak, eltűnt, az ötvenes évek csodaszép oltáraival együtt. De megvannak még a grották és az én sárga téglaházam is. Bár most a Browerville Blade című újság kiadója van benne, a fürdőszobai szekrények máig rózsaszínűek!

Érdekes volt visszamenni az emlékezet ösvényén; talán annak találják majd olvasóim is, főleg, ha az enyéméhez hasonló – katolikus hagyományokat őrző – kisvárosokban nevelkedtek.

Tehát ez az én utolsó regényem. Visszavonulok, de búcsúzóul bepillantást engedek hűséges olvasóimnak a gyerekkoromba; egyben köszönetet mondok minden megvásárolt könyvemért, minden levélért, amelyet kaptam. Nagyszerű huszonegy évünk volt!

L.S. 1997. április 22. Stillwater, Minnesota

4

EGY 1950. szeptember 7., kedd Cyril Case a napi járatot vitte St. Cloudból Cass Lake-be, gangosán trónolva a

kétszáznyolcvankettes vezetőülésén. Fűtője, Merle Ficker mellette könyökölt ki az ablakon, tarkóra lökött csíkos zsávolysapkában, amelynek ellenzője az égre mutatott. Gyönyörű, napfényes délelőtt volt, a gazdák a termésük utolját takarították be a mélykék ég alatt, sokan traktorral, bár odalent Sauk Center táján láttak valakit, aki fogattal dolgozott. Innen pár mérföldnyire elhagytak egy falusi iskolát, amelynek játszóteréről szünetre kiengedett gyerekek integettek, a tanítónő pedig – sárga ruhás kis fiatalka – abbahagyta a vadvirágok szedését, egyik karjával elárnyékozta a szemét, és meglobogtatta a maroknyi sárga százszorszépet az elhúzó vonatnak. Az ilyen napok teszik a mozdonyvezetést a világ legkülönb mesterségévé, amikor zöld az erdő, arany a rét, frissen kaszált lucerna illata tódul be a vezetőfülke ablakán, és odalent a gőzgép olajozott zakatolással viszi a masinát a síneken.

Cy és Merle között a szokott baráti zsörtölődés folyt a politikáról. – Nahát persze – mondta éppen Merle –, Trumanre szavaztam, de azért nem

gondoltam, hogy elküldi a fiainkat Koreába! – Hát mi mást tegyen? – vágta rá Cy. – Jönnek azok a kommunisták és elkezdik

bombázni Szöult. Azt azért nem engedhessük, nem? – Hát talán nem, csakhogy neked nincs tizenkilenc éves fiad, de nekem van! Erre

jön ez a Truman, és kitolja a sorozást a jövő évig. A fene egye meg, én nem akarom, hogy Rodneyt behívják! Nem tetszik ez nekem, ahogy mennek a dolgok. Feltételes megálló ott elöl – mutatta Merle.

– Látom. Különben ne izgulj, MacArthur valószínűleg eltakarítsa őket, mielőtt Rodney megkapná a behívót.

Elöl jobbra élesen rajzolódott a tiszta kék ég hátterére az útjelző fehér karja. Cy meghúzta a bal válla fölött lógó zsinórt. Hosszú jajveszékeléssel hasogatta a fülüket a gőzsíp: két hosszú, egy rövid, egy hosszú, a közeledő kereszteződés jele.

Elsuhant a feltételes megálló, a jajgatás elhallgatott. Viszonylagos csend következett.

– Szóval – folytatta Cy – azt hiszem, fiúk, majd nektek kell dolgoznotok a vasúton, ha nem sikerül... – Megmerevedett, a sínt bámulta maga előtt. – Jézus ereje, nem fog neki sikerülni!

Balról, a hetvenegyes műútról letért egy autó, és porfelhőben repesztett az átjáró felé, hogy megelőzze a vonatot.

A két vasutas egy szívverésnyi ideig bámulta, aztán Cy elüvöltötte magát: – Kocsi az átjáróban! Nyomjad! Merle ugrott és rácsapott a légfékre. Cy megragadta a Johnson-féket és húzta, ahogy bírta. A másik kezével

ráakaszkodott a síp zsinórjára. A gépezet visszamenetbe kapcsolt, a fékek fogtak. A szerelvény fülsiketítőén csikorgott. Sziszegett a gőz, akárha a pokol kapui tárultak

5

volna fel. A tüzes, olajos fém úgy bűzlött, mint magának a sátánnak a parfümje. A kapcsolók nehéztüzérségként dübörögtek a mozdonytól a szerelvény végén levő zárfékező kocsiig, miközben a két öreg szaki, ötvenhárom év tapasztalattal a hátuk megett, most érezte meg az ülepe alatt azt, ami a lidércnyomása minden vasutasnak: a hajtóerő és a száztonnás húzás viaskodását.

– Kapaszkodj, Merle, elütjük őket! – ordította túl Cy a robajt. – Jézus, Mária, Szent József! – nyüszítette fojtottan Merle. A vonat csúszott,

sikoltott, a törékeny kocsi vágtatott a végzete elé. Harminc méternél már tudták, hogy vége. Húsz méternél egész testükben

megfeszültek. Tíznél meglátták a vezetőt. Úristen, egy nő!, mondta Cy. Vagy gondolta. Vagy imádkozta. Aztán összeütköztek. Hang robbant, repült az üvegszilánk. Csikorgott a fém, ahogy a negyvenkilences

szürke Ford feltekeredett a bölényhárítóra. Együtt zúdultak tovább a sínen, a rácsra gyűrődött, felhasított autó félig leszakadt vastag fémrongyokkal ásta a földet, zúzta a talpfákat, méterek százain át szórta a szilánkot. Időnként levált belőle egy cafat, és rezes csörömpöléssel végigszökdécselt a kavicságyon, mielőtt belebukfencezett volna a dudvába, ahol megpihent. És mindeközben a gépkocsi valamelyik összesajtolt darabja száz félrehangolt hegedű szakadatlan sikolyával karistolta – fém a fémet – a sínt. Por! Még sohasem láttak ennyi port. Az ütközéskor barnán, bűzösen gomolyodott a magasba, átmenetileg elvakítva Cyt és Merle-t, miközben feltartóztathatatlanul robogtak előre, fülszaggató aláfestéssel. Petróleumszag érzett, szikrák pattogtak sercegve az acélsínekről, apró tüzeket lobbantva az elcsöpögött olajból, amelyek addig égtek, míg el nem fújta őket a száguldó szerelvény.

Lassabban... lassabban... egyre lassabban vitte a mozdony a két rémült vasutast, akik közül az egyik még most is görcsösen markolta a réges-rég tolatásra kapcsolt Johnson-féket, míg a másik a több mint negyed mérfölddel előbb lenyomott légfékeken tenyerelt.

Lassabban... lassabban... egy örökkévalóságig tartott, amíg lelassították a sok-sok tonna acélt; a két ember kerekre nyílt szemmel hallgatta, mint enyészik a tompuló sikoly nyüszítéssé...

Aztán nyöszörgéssé... Végül semmivé. Cy és Merle olyan merevvé dermedt ültében, mint két hajtánykar, és megrendült

némasággal bámulták egymást. Arcuk fehér, kerek és leolvasható lett, akár a nyomásmérők a kazán tetején. A kétszáznyolcvankettes, amely jó fél mérföldön át tolta maga előtt a Fordot, levegőzni felmerült nagy, elégedett, öreg bálnaként fújtatott a síneken.

Odakint halk pendüléssel leesett valami apró tárgy, talán egy üvegszilánk. Merle végre megtalálta a nyelvét. Olyan összepréselten sziszegő hangot hallatott,

mint a légfékek. – Az ki van zárva, hogy az az asszony éljen.

6

– Gyerünk! – vakkantott Cy. Kikecmeregtek a vezetőfülkéből, megragadták a kapaszkodót, hassal a hágcsónak

leejtették magukat a földre. Húsz vagonnal hátrábbról, a zárfékező kocsiból rohanva közeledett a kalauz meg az egyik fékező – két szökdécselő pont a messzeségben – és azt ordították: – Mi történt? – A másik fékező hátramaradt és már gyújtotta is a jelzőfáklyát, amely vörös füstöt köpött a szelíd szeptemberi délelőttibe. Kénbűz vegyült a frissen kaszált lucerna édes illatába.

– Idenézzetek! – rikoltotta Cy, míg rohant a mozdony mellett. – A gép alig sérült! – A vonórúd emelője kissé kicsorbult, két reteszrúd elgörbült; Cy és Merle akkor változott csak sóbálvánnyá, amikor megkerülték a mozdony orrát.

Hátborzongató látvány volt az a vezetőfülkéje helyén rozsdatemetőbe illőre lapított autó. A bölényhárító hegye szabályszerűen átdöfte a fémet, és ragyogó ezüst szemként meredt ki a karosszériából. A vezetőülés ablakában még megmaradt néhány farkasfogú üvegszilánk.

Cy közelebb lépett és beleselkedett. Barna hajú. Fiatal. Csinos. Vagy inkább az volt. Kedves kis kék virágos házi ruhát

viselt. Törött befőttesüvegek vették körül. A mozdonyvezető elzárta az agyát a látvány hátralevő része elől, és benyúlt, hogy lássa, él-e még az asszony.

Majdnem egy perc múlva kihúzta a kezét, és odaállt Merle elé a talpfára. – Szerintem meghalt. – Biztos? – Nem ver a pulzusa. Merle színtelen volt, akár a tejsavó. Mozgatta a száját, de hang nem jött ki rajta. Cy

látta, hogy itt neki kell átvennie az irányítást. – Emelőre lesz szükség, hogy elvihessük innen – mondta Merle-nek. – Fussál csak a

műúthoz és ints le egy kocsit. Mondd meg, hogy rohanjanak Browerville-be és hozzanak segítséget... – Merle már ügetett is nehézkesen -.. .és értesítsék Long Prairie-ben a seriffet!

Ebben a pillanatban odaért Cyhoz a ziháló kalauz és a fékező. – Meghótt az ember? – kérdezte az egyik. – Asszony. Nő. – Ó, istenem! – A kalauznak vastag, pirospozsgás arca volt, amely puha redőkben

csüngött le a járomcsontjáról. A roncsra sandított, majd ismét Cyra. – Meghótt? – Úgy vélem. Nem érzek semmi pulzust. Mozdulatlanul álltak, átfolyatva magukon a megrendülést, egészen addig, amíg

Cy, akinek mozdonyvezetőként parancsolnia kellett a vészhelyzetekben, marokra nem kapta a kormányrudat.

– Jobb lesz, ha hozod azt a másik fáklyát – utasította a fékezőt. – Az biztos is. – A fékező elindult észak felé a síneken, menet közben lengetve a

vörös zászlót, figyelmeztetésül minden dél felé tartó vonatnak. Még egy mérföldet

7

fog menni, mielőtt meggyújtaná a fáklyát. A másik fékező a szerelvény végétől indult el, hogy egy mérföld után ugyanezt tegye.

– Végig tele van a pálya befőttesüvegekkel – jegyezte meg a kalauz, amint kettesben maradt Cyjal. – Szerinted mit csinált ennyi befőttesüveggel?

Visszanéztek a sínpárra. Üvegcserepeken hunyorgott a napfény. – Talán valami gazdának a felesége, akinek nagy kertje van – felelte Cy. Csak most kezdték felfogni a tragédiát, mint ahogy az ütés sem fáj azonnal. Cynak

a zsigereiből indult ki és a tagjaiban ért véget az a szörnyű reszketés, amitől enyhe hányingere támadt, miközben állt a szerelvény elején, a szürke autója gyűrt roncsaiban foglyul esett halott asszony mellett.

– A rendszámtábla leesett. Legalábbis a hátsó. Megnézem, az első ott van-e. – A kalauz előbbre került, de csüggedt képpel jött vissza. – Az is eltűnt. Akarod, hogy visszamenjek a pályán, hátha megtalálom?

– Van retikülje – szólt tompán Cy. – Ott láttam az egyik... – Elhallgatott, nagyot nyelt.

– Kivegyem, Cy? – Nem, nincsen... nincsen semmi baj. Majd én. Megacélozta magát és visszatért a

roncshoz. Letargikusan kérődző holstein tehenek bámulták egy kerítés mögül. A lágy reggeli szellő, amelyet még nem szennyezett be a távoli fáklya kénes bűze, gyenge trágyaszagot hozott, ami nem is olyan kellemetlen, ha lekaszált lóhere illatával elegyedik. A messzeségben siló mutatott az égre, ahová mostanára valószínűleg felért már az asszony. Valamivel közelebb, egy zölden csillogó tölgyfaligetből zsinatoló seregélyfelhő csapott a magasba. Az egyik tehén bőgött, a mozdony, amelyben a vasúti előírásoknak megfelelően továbbra is fejlesztették a gőzt, csendesen, szaggatottan pöfögött. Körös-körül egészen olyan volt a vidék, amilyennek lennie kellene az életnek. Cy közben elvette a halott nő retiküljét, és beletörölte kék-fehér csíkos overalljának nadrágszárába. Merle zihálva visszatért a műúttól és jelentette:

– Jött erre egy Eagle Bend-i illető, aki megígérte, hogy értesíti a konstáblert és a seriffet, amint beér Browerville-be. Ez az ő retikülje?

Mind a kézitáskát nézték Cy lapáttenyerében. Háromszögletű, kemény oldalú, fehér műanyag kis valami volt. Fogója eltört az ütközésben, a pántja elgörbült, úgyhogy a fémkapocs már nem tartotta össze.

Cy kinyitotta, belenézett. Nagyon óvatosan dolgokat szedegetett ki belőle, majd rendkívül gyöngéden visszahelyezte a tiszta fehér zsebkendőt, a kék üveggyöngyökből fűzött olvasót, egy tasak pemetefűcukrot. Meg egy apró fekete imakönyvet, amelyet alaposabban szemügyre vett. Talált benne egy borítékot, amelynek a hátuljára a „gyors savanyúság" receptjét, a jobb felső sarkába az Anya szót, az elejére, egy lepecsételt bélyeg alá egy nevet és a Browerville, Minn. egyszerű címet írták. Ugyanez a név szerepelt az imakönyv belső borítólapján és az apró erszényben talált társadalombiztosítási kártyán, amelyben leltek még néhány iskolai képet két

8

kislányról, egy egydolláros bankjegyet és tizennyolc centet apróban. Az asszony neve Krystyna Olczak volt.

Browerville-ben mindenki ismerte és kedvelte Eddie Olczakot. A nyolcadik vagy a kilencedik gyereke volt Hedwig és Casimir Olczaknak, a lengyel bevándorló házaspárnak, akik arra keletnek laktak a városon kívül. Nyolcadik vagy kilencedik, mondták, mert Hedynek és Cassnek tizennégy gyereke született, és ilyen népes családban kicsit összezavarodhat a sorrend. Eddie félsaroknyira lakott a főutcától, a köz nyugati felén, a Lee Állami Bankon és a Quality Inn kávézón túl, a városka legrégibb házában. Igazán szépen rendbe hozta, amikor feleségül vette azt az aranyos kis Krystyna Pribilt, akinek a szülei északra, a clarissai műút mellett gazdálkodtak. Richárd és Mary Pribilnek hét gyereke volt, de az emberek Krystynát jegyezték meg a legjobban, mert egy évvel azelőtt, hogy férjhez ment Eddie-hez, őt választották Todd megye Tejszínhab-hercegnőjévé.

A városkában minden gyerek ismerte Eddie-t, mert tizenkét éve dolgozott mindenesként a Szent Józsefben, és ugyanakkor a plébániai iskolában is ő volt a hivatalsegéd, úgyhogy a magas, vékony alak megszokott színfoltnak számított a plébánián; vagy partvissal söprögetett, vagy tejesüvegeket cipelt, vagy harangozott, éjjel és nappal. Sok unokahúga és öccse járt az iskolába, szombaton vagy vasárnap előfordult, hogy megkérte valamelyiket, húzza meg helyette délben vagy este hatkor a harangot. Eddie-nek tulajdonképpen nem sokat jelentett a hétvége, mivel neki nem volt szabadnapja. Heti hét napot dolgozott, mert minden reggel volt mise, márpedig misére harangozni kellett Eddie-nek, legtöbbször úgy, hogy utána részt is vett a szertartáson. Alig másfél háztömbnyire lakott a templomtól, úgyhogy ha angelusra kellett csöndíteni, átszaladt a templomba és meghúzta a harangot.

Leginkább a Szent József harangjai osztották be a város tevékenységét, mert Browerville-ben majdnem mindenki katolikus volt. Az átutazók gyakran mondogatták, milyen érdekes, hogy egy ilyen, alig nyolcszáz lelket számláló kis fészek nemhogy egy, de két katolikus templommal dicsekedjék! Mert persze ott volt a déli végen a Szent Péter, de a Szent Jozsó volt az első és a lengyel, míg viszont a Szent Petyust utólag emelte egy csomó savanyú német, akik addig veszekedtek az egyházi adón és a lengyel szertartási nyelven, míg végül fogták magukat és átmentek a város másik végébe, hogyaszongya: pokolba minden polyákkal, majd mi megépítjük a magunkét!

És megépítették. Csakhogy a Szent Péterből hiányzott a Szent József tekintélyt parancsoló kinézete,

hagymakupolás fiatornyainak, korinthoszi oszlopainak, öt pazar oltárjának pompája. De a környezete se volt olyan, mint az a lenyűgöző szoborgaléria és a lourdes-i grotta, amelyekért a turisták is idejártak. És igazi orgonája sem volt, amely a gerendákat is megremegtette, ha minden sípja felzúgott karácsony éj jeleni Valamint nem volt a főutca egész hosszából

látható harangtornya, se kupolája, ahonnan három harang osztotta be a városiak idejét. De senkiét sem annyira, mint Eddie-ét. Hétköznap reggel fél nyolckor elkongatta azt, amit közönségesen csak első harangszónak

hívtak; a hat monoton bamm fél órával előre figyelmeztetett mindenkit, hogy hamarosan

9

kezdődik a mise. Nyolckor a hárommal egyszerre harangozott be a misére. Pontosan délben elhúzta az angelust – tizenkét ütés ugyanazon a harangon, amely ebédelni küldte a várost és emlékeztette a kegyeseket, hogy hagyjanak félbe mindent és mondják el az imát. Nyári szünetben minden városi gyerek tudta, hogy ha meghallja a déli angelust, még öt perce van odaérni az ebédre, hacsak nem akar nagy bajba kerülni! Hétköznap, bár Eddie általában fél hatra otthon volt, hatkor visszaszaladt a templomba és elharangozta az esti angelust, vacsorához ültetve a várost. Vasárnaponként, amikor egyaránt volt csendes mise és nagymise, ez kiegészült még egy harangozással, mint ahogy szombat esténként is ott volt Eddie, hogy rózsafüzérre és áldásra csöndítsen a szertartás előtt.

Meghatározott időszakokban is szükség volt a harangokra, mint a nagyböjtben, amikor keresztjáró áhítatra szólítottak, vagy a gyászmiséken és temetéseken. Az is a lengyel katolikus hagyományhoz tartozott, hogy lélekharang közölte a várossal, ha meghalt valaki, annyi ütéssel, ahány év jutott az eltávozottnak.

Ez a sok harangozás, amelyben néha egy percet is kellett várni két rántás között, nemcsak fegyelmezett, de türelmes emberré is nevelte Eddie-t.

A gyerekek körüli szorgoskodás pedig a türelem elmélyültebb formájára is megtanította. A gyerekek kiöntötték a tejet az ebédlőben, ledobták a krétás szivacsot a padlóra, télen lenyalták a jégvirágot az ablakról, tavasszal sáros cipőben csörtettek be, a pad alá ragasztották a tiltott rágógumit,

és ha elfelejtették a zsebkendőjüket, a felcsapható padok alsó részére kenték a fikát. De az volt a legrosszabb, hogy nyári szünet után, amikor friss lakkozástól ragyogtak a padlók, a gyerekek rögtön összekaristolták, mert úgy csoszoráltak a deszkán, mintha ablaktörlő lenne a lábuk.

Eddie-t nem érdekelte. Szerette a gyerekeket. Az övéi az idén Regina nővér osztályába jártak – Anne a negyedikbe, Lucy a harmadikba. Nemrég látta őket, amikor a délelőtti szünetben elvesztettem zsebkendőmet játszottak a zárda mögött a nyugati irányban emelkedő, zöld lejtőn. Regina nővér kint volt velük, ő is játszott, fekete fátylát lebegtette az őszi szellő.

Azóta bementek, már nem hullámzott gyerekhangjuk ebben a szép reggelben, amelyben Eddie az őszi takarítást végezte. Helyettük a malom surrogását lehetett hallani a város túlsó végéből. Ebben az évszakban egész nap járt, őrölte a magot, amelyet aratás után hoztak be a gazdák. Eddie szerette a poros, lisztes szagot; annak a tanyának a granáriumára emlékeztette, ahol fiúkora telt.

Élettől pezsgett a város. Más hangok is hallatszottak: Wenzel fatelepén, innen félsaroknyira villanyfűrész vágta szaggatott bzzz-zel az épületfát, időnként elrobajlott egy-egy színig pakolt, nagy, ezüstös tejszállító teherautó, és a tejüzem kapujánál hangos dudálással kért bebocsátást. Hébe-hóba kalapácsok fémes kótogását hozta a délnyugati szél a két kovácsműhelyből: a főutcái Sam Berczyktól és Frank Plotniktól, aki épp szemközt lakott Eddie házával.

Némelyek talán lenéznék Browerville-t, amiért kicsi, eldugott és ragaszkodik egy csomó óvilági szokáshoz, ám Eddie ismerte minden lakosát, minden hangját, és azt is tudta, kik adják ezeket a hangokat. Eddie elégedett ember volt. Megpakolta a taligát

10

szerszámokkal, és áttolta Kuzdek atya előkertjének halasmedencéjéhez; ezt kellett kitakarítani, mert nyáron bezöldült az algától. A hatalmas kert a templomtól délre terült el; a végében, az utcától jó messze, attól fél háztömbnyi területű valóságos parkkal elválasztva húzódott meg a plébánia. Az utca közelében, bujazöld fenyősor előterében, sziklabarlangban, lábánál rózsaággyal állt a Boldogságos Szűz szobra. A plébános házához vezető hosszú ösvényt árnyas nagy fák közé elszórt virágágyak meg sziklakertek szegélyezték, és mindezt kerítés övezte, olyan tömör, hogy kitartson akár az ítéletnapig. A kőpillérekből és fekete vasrudakból álló kerítés gyönyörűen érvényre juttatta a kertet, ámde három oldalról vette körül az egyház birtokát, és sokat kellett kézzel utána vagdosni, ha Eddie a pázsitot nyírta. Bár a Kolumbusz-lovagok néha segítettek füvet nyírni és metszeni. Mint múlt vasárnap is, ugyanazok a derék igavonók, mint mindig.

A halasmedence mellett térdelt, amikor meglepetésére egyszer csak az egyik igavonó, Conrad Kaluza tűnt föl az atya ösvényén. Connak koromfekete haja és ugyanolyan pakompartja volt, ami még borotválkozás után is beárnyékolta az arcát. Apró hangszerboltja volt a főutcán, mindig elegáns nadrágot viselt, és kihajtott gallérú, fehér inget.

Eddie hátraereszkedett a sarkára, lehúzta piszkos kesztyűjét és várt. – Ej, Con, hát mi a manót keresel itt ilyenkor? Azért jössz, hogy segíts kitakarítani

ezt a nyálkás halastavat? Con lelépett az ösvényről és átkelt a füvön. Sápadtnak, feldúltnak tűnt. – Hé, Con, de rosszul nézel ki! Mi...? Con féllábas guggolásba ereszkedett a medence melletti árnyékban. Eddie

észrevette, hogy szája körül remegnek az izmok, és a pakompartja még a szokottnál is feketébbnek látszik fehér arcán.

– Mi a baj, Con? – Attól félek, rossz hírrel jöttem, Eddie. Izé, szóval... – Elhallgatott, krákogott. –

Baleset történt. Eddie megdermedt és arrafelé pillantott, ahol a háza áll. Az ülepét följebb emelte a

sarkáról. – Krystyna... – Attól félek – mondta Con. – Jól van, Con? Kaluza ismét krákogott és mély lélegzetet vett. – Attól... attól félek, nem, Eddie. – Dehát... – A szülei tanyája előtt, a vasúti átjárónál elütötte a kocsiját a vonat. – Jézus, Mária – mondta Eddie és keresztet vetett. Beletelt egy időbe, mire rávette

magát, hogy föltegye a kérdést: – Mennyire rossz? Amikor Con elmulasztott felelni, Eddie ráordított: – De él, ugye, Con? – Megmarkolta a férfi karját. – Ugye él, Con? Csak megsebesült,

ugye?

11

Con állkapcsa őrölt, szemhéjai kipirosodtak. – Ez a legnehezebb dolog, amit valaha mondanom kellett valakinek – felelte végül

természetellenes sihegő hangon. – Jaj, Istenem, Con! Nem! – Meghalt, Eddie. Isten nyugosztalja. Eddie ujjai görcsösen belemélyedtek Con karjába. – Ne... – Arca eltorzult és apró, lüktetésszerű mozdulatokkal elkezdte előre-hátra

himbálni magát. – Az nem lehet... Ő... Ő... – Észak felé pillantott, amerre az anyósáék laktak. – A mamájához ment savanyúságot eltenni. Azt mondta, oda megy... ott van a mamájánál... ó, Con, ó, Jézusom, ne... ne Krystynát!

Sírni kezdett. Con kapta el, hogy össze ne roskadjon. Odaát Wenzelnél ismét rákezdte a fűrész. Egy darabig sivított, megint elhallgatott, és már csak Eddie zokogása hallatszott.

– Ne az én Krystynámat! – jajveszékelte. – Ne az én Krystynámat! Con kivárt egy darabig, aztán nógatni kezdte: – Gyere, Eddie, menjünk, mondjuk el az atyának, ő majd imádkozik veled. Eddie engedte felállítani magát, de megfordult, mintha az iskolába akarna menni, a

templom túloldalán. – A kislányok... – Ne most, Eddie. Bőven van idő, hogy később megmondják nekik. Előbb az

atyához menjünk, jó? Kuzdek plébános maga nyitott ajtót. Hatalmas, kopaszodó lengyel volt, a nyaka és

a válla akár egy igáslóé. Negyven-egynéhány éves lehetett, Truman elnökééhez hasonló szemüvegének drótszárai árkokat nyomtak kerek, rózsaszín arcának két oldalába. Legtöbbször fekete reverendát viselt, mint most is. Kinyitotta az üvegezett veranda ajtaját és meglátta, ki áll a küszöbön.

– Con, Eddie! Mi a baj? – Baleset történt, atyám – mondta Con. – Jöjjenek be. Miközben beléptek, Con elmagyarázta: – Krystyna az... őt... a kocsiját... elgázolta a vonat. A pap olyan mozdulatlanná merevedett, mintha kétszáztíz volt csapta volna meg. Eddie

tizenkét éve dolgozott a plébániának. Kuzdek atya aggodalma jóval fölülmúlta azt, amit egy lelkész általában érez az egyházközség valamelyik tagja iránt. – Kyrie eleison – suttogta görögül. Uram, irgalmazz. – Meghalt?

Connak csak egy bólintáshoz volt ereje. Kuzdek atya akkorát sóhajtott, mint mikor a defektes tömlőből távozik a levegő.

Hátrahelyezte testsúlyát a sarkaira, behunyta a szemét és fölemelte az arcát, mintha isteni támogatásért fohászkodna. – Erue, Domine, animam eius. Vedd magadhoz a lelkét, ó, Uram – imádkozott halkan, majd átnyalábolta vaskos karjával Eddie vállát.

12

– Ó, Eddie, Eddie... micsoda tragédia. Ez szörnyű. Milyen fiatal volt a maga Krystynája, és milyen jó asszony.

Engedtek egy kis időt a megrendülésnek, azután az atya keresztet rajzolt Eddie feje fölé a levegőbe, majd a férfi hajára tette két hatalmas kezét, és mormolva imádkozott latinul, csak a végén váltott vissza angolra:

– Áldjon meg téged az Úr a megpróbáltatás e perceiben! Vezéreljen és tartson meg téged a reád váró nehéz napokban. – Újabb keresztet vetett a levegőbe, majd Eddie vállára ejtette a kezét: – Arra kérlek, fiam, ne feledd el, hogy nem a mi dolgunk firtatni, miért és mikor dönt úgy az Úr, hogy magához veszi, akiket szeretünk. Neki megvannak az Ő okai.

Eddie, még mindig sírva, bólogatott és a padlót bámulta. Kuzdek atya levette híve válláról a kezét.

– Mikor? – kérdezte Cont. – Nem egészen egy órája. – Hol? – Északra, ott, ahol a nyolcvankilences megyei út keresztezi a hetvenegyes műutat. – Hozom a holmimat. Amikor visszajött, már a fején volt a fekete birétum, és apró bőrtáskában hozta a

szentelt olajat. A két férfi követte a garázshoz, a különálló, apró épülethez, amely a ház északi oldala és a templom hátulja között szorongott. A plébános kihátrált a fekete Buickkal. Eddie előreült, Con hátra.

Tisztelendő Anastasius T. Kuzdek ugyanolyan magától értetődően foglalta el a helyet a kormánynál, ahogyan a kisváros kormányát tartotta a kezében, mert bár volt polgármester, Browerville-ben a plébánosé volt a senkitől sem vitatott vezető szerep. Az államnak ezt a területét máig mélyen átitatta az óvilági katolikus szellem, amely sehol sem buzgott lelkesebben, mint Kuzdek atya plébániáján. Legendákat meséltek róla, emlegették azt az esetet, amikor egy családi összejövetelen sem a rokonok, sem a helyi rendőr nem tudott szétválasztani két összeverekedett, részeg sógort. Ám amikor odahívták Kuzdek atyát, ő csak elkapta őket a sonkamancsaival, úgy összecsapta a kobakjukat, mint két biliárdgolyót, és az ökölharc legott abbamaradt. Ha kiállt a szószékre és bejelentette: – A zárdának fára van szüksége –, a tűzifa úgy megjelent, mint Miasszonyunk Fatimában, de csodamód már rögtön szárazan és felhasogatva termett ott az apácák udvarán. Amikor tanítási szünetet rendelt el patrónusának, Szent Anasztáznak ünnepén, az iskolát bezárták és az érsekség egy pisszenéssel se panaszkodott. Valami nagyfejűek egyszer kitalálták St. Paulban, hogy ki kéne vinni a városból a hetvenegyes főutat, úgy, hogy elkerülje Browerville-t, eltérítve a turistákat is, akik sűrűn jöttek megnézni a Szent József-templomot és környékét, majd beleejtették pénzüket a perselybe, és még ennél is többet költöttek el a városban. Kuzdek megostromolta a Minnesotai Állami Közlekedési Minisztériumot, és győzött. A hetvenegyes főút máig főutcája Browerville-nek, és ott húzódik pontosan a Szent József-templom főlépcsője előtt.

13

A plébános balra kanyarodott, ki a műútra, majd elindult a Buickkal arra, ahol a baleset történt, és mikor azt mondta: – Imádkozzunk... – a két férfi követte a példáját.

Jóval előbb meglátták a jelzőfáklya vörös felhőjét, mint magát a vonatot. Mostanra a felhő szétterült a műút fölött, maró kénszaggal büdösítve a levegőt. A vonat, mindössze húsz vagonból álló, helyi kis teherszállító, vasárut vitt, vetőmagot, gépeket, postát, tehát semmiféle halálos rakományt, kizárólag a békés paraszti vidék egyszerű életének kellékeit. Elrobogtak a zárfékező kocsi mellett – még az is túl volt a kereszteződésen, és addig mentek a szerelvénnyel párhuzamosan, amíg elöl a műút padkáján meg nem látták az összegyűlt járműveket: Cecil Monnie, a rendőr Chevroletjét, Leo Reamer távolsági fuvarozó egyik teherautóját, a seriff gépkocsiját, végül pedig az Iten és Heid halottaskocsiját. Browerville túl kicsi volt, hogy kórháza legyen, úgyhogy ha szükség volt rá, Ed Iten a halottaskocsiját használta mentőnek.

A plébános lassított, Eddie-nek tágra nyílt a szeme. – Idáig eltolta? – kérdezte bambán. Aztán meglátta a saját összelapított, felhasított

kocsiját, amint cafatokban lóg a mozdonyról. A vonat mellett egy test feküdt hordágyon.

Eddie kiszállt a Buickból, sarkában az atyával és Connal letántorgott a csípőig érő fűben az árokba, a másik oldalon feltántorgott. A vonat még mindig pöfögött, Merle vigyázott a nyomásra, időnként felkapaszkodott a mozdonyra, leolvasta a mérőtárcsát, és újabb lapát szenet dobott a kazánba. A mozdony csuklott. A sínen túl holsteinek csordája bámulta egy szögesdrót kerítés mögül, hogy mi történik. Valamivel közelebb a kalauz, aki a vasúttársaságnak jegyezte fel az adatokat egy csiptetős dossziéba, abbahagyta az írást és néma tisztelettel figyelte a három közeledőt.

Eddie Olczak már soha nem fog félni a pokoltól, mert azokban a megtört percekben, amikor odatérdelt Krystyna holtteste mellé, úgy átérezte a pokol minden könyörtelenségét, minden aljasságát, hogy ennél már semmi sem fájhatott jobban.

– Ó, Krystyna, K-Krystyna, miért...? Térdelt a felesége mellett és úgy sírt, ahogy csak a tisztítótűzben sírhatnak a lelkek,

hogy szabadítsák meg őket a kíntól és a boldogtalanságtól. Eltorzult arccal nézett föl a körülötte állókra és azt hajtogatta:

– Miért? Miért? – Ám azok legfeljebb csak megérintették a vállát és némán ácsorogtak. – Hogy m-mondjam meg a kislányaimnak? Mi lesz v-velük nélküle? Mi lesz v-velünk?

– Az emberek nem tudtak mit felelni, őket is hűdöttre sokkolta a halandóság ténye. Eddie lenézett halott feleségére, és megfogta Krystyna ruhájának gallérját. – Ő v-varrta a... ezt a ruhát. T-tudták ezt? Ő v-varrta ezt a ruhát m-magának – morzsolgatta a véres kelmét. Kuzdek atya megcsókolta és a nyakába akasztotta a stólát, majd fél térdre ereszkedett, hogy imádkozzék.

– In nomine Patris...

14

Eddie hallgatta az utolsó kenetet föladó plébános mormolását; ugyanez a hang imádkozott az esküvőjükön, keresztelte meg a gyermekeiket. Nézte az atya vaskos hüvelykujját, amint keresztet rajzol az olajjal Krystyna roncsolt bőrű homlokára.

Megjöttek Krystyna szülei és nővére, Irene. Kétségbeesetten zokogva borultak Eddie-re, aztán térdre hullottak a salakon, jajveszékelve ingatták magukat előre-hátra, miközben Eddie egyfolytában azt hajtogatta:

– Hozzátok akart m-menni, savanyúságot cs-csinálni... csak ennyit akart cs-csinálni, Mary. Ott k-kellene most l-lennie. Nálatok k-kellene lennie, a t-tanyán. – Könnyeiken át nézték a sínpár hosszában a befőttesüvegek szilánkjait, amelyek mint tavi hullámfodrok verték vissza a déli napfényt, és elképzelték az asszonyt, aki alig néhány órája abban a hiszemben rakta be az üvegeket az autóba, hogy este megtöltve hozza vissza őket.

Amikor kisírták magukat, a pap megáldotta Maryt, Richárdot és Irene-t. A hordágyat kivitték az árkon át a halottaskocsihoz. A gyászolók utána vonszolták magukat.,

– Szóltál már Anne-nek és Lucynek? – kérdezte Mary a vejétől, amikor becsukódott a halottaskocsi ajtaja.

– Még nem. – Ettől a gondolattól ismét elkezdett tompán sírni. Apósa átölelte a vállát.

– Akarod, hogy veled legyünk, mikor ezt megteszed? – kérdezte Mary, mert Richárd nem bírt szólni.

– Nem... nem tudom. – Veled megyünk, Eddie – szólt közbe Irene. – Tudod, hogy megyünk, ha akarod. – Nem tudom – ismételte kimerült sóhajjal a férfi, és úgy nézett körül, mintha a

holsteinektől várná a választ. – Azt gondolom... – Pillantása visszatért Krystyna családjához. – Azt gondolom, ez olyasmi, amit egyedül kell m-megtennem. De az iskolába odajöttök, ugye? Mert ugye nem tudom, m-mi fog történni utána. Mit fogunk... – Elhallgatott, nem volt járatos abban, hogy mi szokott történni a halál után, és az agya pillanatnyilag nem volt hajlandó működni. Ekkor odalépett Kuzdek atya.

– Jöjjön, Eddie. Együtt mondjuk el a gyermekeknek, maga és én, azután maga, Mary, Richárd és Irene hazavihetik őket.

– Igen – helyeselt Eddie, hálásan, amiért valaki megmondja, mit tegyen. – Igen. Köszönöm, atyám.

A kis csoport szétoszlott az autókba. Új rémület kerítette őket a hatalmába, mert tudták, hogy bármily nehéz volt az utolsó óra, még rosszabb lesz a következő, amikor meg kell mondani a gyerekeknek.

KETTŐ

Regina nővér megrázta a réz kézicsengőt, és a nyugati ajtó mellett várta, hogy a

gyerekek visszajöjjenek szünetről. Tanítványai alácsörtettek a játszótér lejtőjén, és

15

összegyűltek a keskeny ösvényen, amely összekötötte az iskolát a kőhajításnyira levő zárdával. Párokba álltak, az engedelmesek gyorsan, a rakoncátlanok lökdösődve-helytelenkedve. Az apáca türelmesen megvárta, amíg mindenki felsorakozott, csak azután vezette be őket. A keskeny folyosó félhomályosnak tűnt a játszótéri éles napsütés után. Néhány gyerek letért a vécébe, miközben az apáca előrement és a párkány egyik végére tette a rézcsengőt. Itt szokott lenni, ha nem használták, és jaj volt annak az iskolásnak, aki engedély nélkül hozzá mert nyúlni! Regina nővér megállt a falikút mellett, és köntöse ujjába rejtett kézzel figyelte tanítványai visszatérését az osztályba.

A Szent József-iskola szimmetrikus alaprajz szerint épült: három-három szoba egy központi tornaterem két oldalán. Az osztályokat és a tornatermet folyosó választotta el; a tornaterem falán végigfutó vaskos párkány felett szögletes pillérek nyúltak a magasba. Mindkét folyosóról két-két osztott osztályterem nyílt. Az északnyugati sarokban volt az ebédlő, a délnyugatiban a virágszoba, ahol az apácák nevelték az oltárra való növényeket.

A tornaterem keleti végéhez szertár csatlakozott, amelynek egyik falán ablakok futottak végig, de mert a szárnyas ajtót általában csukva tartották, a tornaterem homályba borult. Ellenkező végén színpad állt, amelynek ódon vitorlavászon függönyére velencei csatornát és gondolákat pingált egy rég eltávozott művész a karórépa különböző tompa árnyalataiban. Megszámlálhatatlan zongoraestet tartottak ezen a színpadon, mert a zenei oktatás olyan szorosan hozzátartozott a Szent József képzési módszeréhez, hogy a tornatermet Paderewski Csarnoknak nevezték el a híres lengyel zeneszerző tiszteletére.

Ezen a délutánon, amikor a harmadikosok és negyedikesek végeztek a vécézéssel, a szokott sötétség borult a Paderewski Csarnokra; a színpadi függönyt leengedték, a csukott szárnyas ajtó kizárta a keletről tűző napfényt.

Regina nővér nyitva tartotta az osztály ajtaját az utolsó csellengőnek, aki még azzal is próbára tette tanítónője türelmét, hogy csak nem akarta abbahagyni a nyakalást a falikútnál.

– Most már elég, Michael. Gyere. A fiú ivott még három kortyot, majd beletörölte a száját a keze fejébe, miközben az

apáca a csukódó ajtóval besöpörte őt az osztályba. Kétszer tapsolt, majd összekulcsolta a kezét. – Nohát akkor, fiúk-lányok, álljatok fel és kezdjük a délutáni leckét imával. Michael Poplinski megbökte Jimmy Lucas haverját, míg lefelé ment az asztalok

között, félrehajolt a megtorló ökölcsapás útjából, aztán nekilódult és végigcsusszant az asztáláig. Az apáca összekulcsolt kézzel várt, amíg a csoszogás elcsitult és csend lett.

– Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében... – Harmincöt gyerek vetett keresztet vele együtt. Imádkozással kezdték a délutánt, ahogy szokták. Amikor befejezték, a gyerekek leültek, akkora robajjal, mint egy leereszkedő lúdfalka. Az apáca beállt az asztala mögé, hogy szemben legyen velük. Magas, vékony nő volt, az

16

arca halvány, a szeme kedves mogyorószín, a szemöldöke halványbarna, mint nyáron a kukorica selyme, a szája pedig olyan szépen ívelt, akár az alma felső része. Még ha nem tetszett neki valami, akkor sem lett komor az arca, és a szája sem veszítette el megbocsátó vonalát. Ha pedig beszélt, türelmes és nyugodt volt a hangja.

– Harmadikosok, ti a szótagolást fogjátok gyakorolni. -A harmadikosok két sora a terem jobb felét foglalta el, a délre néző ablakok közelében. A lányok valamennyien ruhát viseltek, a fiúk overallt és csíkos pólót, vagy kordnadrágot és kockás inget. – A szavak ott vannak a táblán, és most rögtön írjátok le a saját papírotokra – mindenki hozott jegyzettömböt? – Tizennégy gyerek hajolt oldalra, jegyzettömböt keresve. – Kérlek, tépjetek le egy lapot. – Tizennégy lap szakadt le tizennégy jegyzettömbről, majd a gyerekek ismét kihajoltak és elrakták a tömbjeiket. Aztán csend lett, és Regina nővér folytatta: – Miután leírtátok az összes szót, használjátok fel őket megint, és töltsétek ki az üresen hagyott helyeket ezeken a feladatlapokon. – Kiosztotta a feladatlapokat, munkába állította a harmadikosokat, majd átment a terem bal oldalára, hogy a negyedikesekkel gyakorolja az alapműveleteket. Hozott egy kosár narancsot, hogy azokkal mutassa be az összeadást és a kivonást: három narancs meg két narancs az annyi mint öt narancs.

Odagyűjtötte huszonegy negyedikesét az asztala köré, hogy mindenki láthassa a narancsokat és a megfelelő számkártyákat.

Közelről érezni lehetett, hogy a gyerekek ugyancsak belemelegedtek a játékba a déli szünet forró napsütésében. Kiizzadt fejük szaga azokat a kutyákat juttatta Regina nővér eszébe, amelyek az apját és a bátyjait követték a hóban, ha azok kimentek megetetni a jószágot, majd visszatérve elterültek a konyha padlóján a sparheltnál, hogy melegedjenek és száradjanak.

Egyfolytában magyarázva odamanőverezte magát a déli ablakokhoz. Hármat feltolt, beengedte a friss levegőt, majd lehúzta a zöld rolettákat. A roletták alatt továbbra is beragyogott az őszi napfény. Az apáca visszament az asztalához, folytatódott a számtanlecke.

Javában cserélgette a narancsokat, amikor kopogtattak. A hangra felcsapott a zsinatolás. Regina nővér csendre intette a gyerekeket, és ment ajtót nyitni.

Kuzdek atya állt a folyosón Eddie Olczakkal. – Jó napot, atyám. Jó napot, Mr. Olczak. – Rögtön látta, hogy valami szörnyű baj

történhetett. – Ne haragudjék, nővér, hogy félbeszakítom a tanítást – mondta a pap. – Becsukná

az ajtót, kérem? – Szemlátomást fel volt dúlva, Eddie pedig sírt. Az apáca becsukta az ajtót. – Nagyon rossz hírt hoztunk, nővér. Szörnyű baleset történt. Eddie feleségét ma délelőtt elütötte a vonat.

Regina nővér halkan felszisszent és az ajkához kapta a kezét. – Ó, ne! – Keresztet vetett, majd megszegte azt az alapszabályt, hogy világi

személyt nem szabad megérinteni. -Ó, Mr. Olczak – suttogta, és rátette a kezét a férfi karjára –, annyira sajnálom! – Dübörgött a szíve a rémülettől, ha rágondolt arra a két

17

kislányra a háta mögötti osztályban, meg erre a szelíd, szorgalmas emberre, akit mindenki annyira kedvelt. Miért őket, gondolta, miközben visszahúzta a kezét, majd szorosan összekulcsolta ujjait fekete köntösén. – Ó, jaj, de csak nem... az a kedves, fiatal felesége! Mi... mi történt? – A papra pillantott, várva a választ.

– Autóval ment – felelte a plébános, maga is nehezen uralkodva felindulásán. – Úgy tűnik, hogy... – Nyelt, feltolta a szemüvegét, hogy megtörölgesse könnyes szemét -.. .hogy útban a szülei házához megpróbálta megelőzni a vonatot a kereszteződésnél.

Regina nővér érezte, hogyan lesz egész teste libabőrös a megrázkódtatástól. Az apácák az egyházközség összes nő-tagja közül leginkább Krystyna Olczaktól számíthattak segítségre. Az egyik legbarátságosabb, legkedvesebb asszony volt a városban. – Ó, de rettenetes.

Eddie szólni próbált, de megbicsaklott a hangja. – Meg kell... – Krákogott, elölről kellett kezdenie. – Meg kell mondanom a lányoknak.

– Igen, természetesen! – suttogta az apáca, de nem ment vissza az osztályba a gyerekekért. Tudta, hogy szólni muszáj, mégsem akarózott kinyitnia az ajtót, és végignézni, hogyan lesz semmivé a lányok boldogsága. Olyan kedves gyerekek voltak Mr. Olczak lányai: derűsek, udvariasak, az átlagosnál jobb tanulók. Krystyna kedvességét örökölték, sose volt velük baj, se az osztályban, se az udvaron. Otthon körülrajongták őket, anyjuk maga varrta tökéletesen keményített-vasalt ruháikat. Hányszor jöttek át kézen fogva az udvaron, Anne és Lucy, loknikba fésült vagy copfba font hajjal, fényesre kefélt cipőben, és hozták a zsebkendőjük sarkába kötött ebédpénzt. Máskor hazamentek ebédelni, túl a játszótér zöld taréján, egy sarokkal lejjebb a közben, de mindig pontosan, késedelem nélkül visszatértek a déli szünet végét jelző csengőszóra. Regina nővér néha látta rajtuk visszatérés után, hogy a hajukat megfésülték, hajcsatjaikat szorosabbra kapcsolták, derekukon újrakötötték a masnit. Anyjuknak az volt a büszkesége, hogy úgy járassa a lányait, mint két apró Shirley Temple-t, és ha az Olczak család belépett vasárnaponként a templomba, mindenki megnézte őket és mosolygott.

És Krystyna halott. Elképzelhetetlen! Szegény kislányok, gondolta az apáca. Szegény Mr. Olczak. Eddie Olczak egyszerű, szorgalmas, jó természetű ember volt, akit Regina nővér sohasem

hallott panaszkodni. Parókiái mindenesként és pedellusként dolgozott már azelőtt is, hogy az apáca négy éve idekerült, és mindenki magától értetődően vette igénybe a segítségét. Regina nővér hetente tízszer is hallotta, hogy Kérd meg Eddie-t, vagy (ha apáca mondta) Kérd meg Mr. Olczakot. És ő készségesen teljesített minden kérést. Nem sokat beszélt, csak végezte a munkáját, egy igavonó szívós fáradhatatlanságával. Nemigen kereste a társaságot, de mindig ott volt, ahol kellett.

Különös látvány, hogy ez az ember sírjon, ennek legyen szüksége segítségre, holott azt mindig tőle szokták kérni!

Most mégis itt sír a folyosón, és Kuzdek atya átkarolja a vállát. Úgy volt öltözve, mint mindig, kopott kék pamutingbe, csíkos overallba, amit a jó feleség mosott és

18

vasalt. Szemét törülgetve próbált annyi erőt gyűjteni, ami ahhoz kellett, hogy kihozassa a gyerekeit a folyosóra.

– Nem... nem lesz semmi bajom – sikerült kinyögnie megtört hangon, és piros zsebkendőt húzott elő a hátsó zsebéből. – Csak... – Megköszörülte a torkát, kifújta az orrát. – Csak... csak annyi van, hogy át kell esnem ezen.

Az atya a szemüvegét tisztogatta – az atya sűrűn tisztogatta a szemüvegét, ha elbizonytalanodott –, majd visszaillesztette az orrára, egymás után engedve a füle mögé a ruganyos szárakat. Amikor a pápaszem szilárdan ült a helyén, megnyomta az orr-részt és így szólt:

– Kérem, nővér, hozza ki a gyerekeket. Adj erőt, ó, Uram!, imádkozott az apáca, és visszalépett az osztályba, hogy elvégezze élete

legnehezebb feladatát. A terem zsivajgott a tanítónő távollétében. A negyedikesek még mindig az asztalon

levő narancsok köré csoportosultak. Regina nővér kétszer tapsolt, és a helyükre küldte őket, Anne Olczak kivételével, akinek azt mondta:

– Anne, kérlek, te maradj itt az asztalomnál! – Visszategyem a narancsokat a kosárba, kedvesnővér? – ajánlkozott Anne. A

figyelmes kislány, akit anyja-apja segítőkésznek nevelt, minden módon igyekezett szívességet tenni másoknak.

– Igen, Anne, köszönöm. Anne-nek szép kék szeme volt; barna haját, amelyet ma középen elválasztva viselt,

két egyforma csattal tűzte hátra. Zöld-barna kockás, fehér galléros ruháját elöl V alakú fodor díszítette. Regina nővér megérintette a gyerek vállát, és hirtelen sohasem érzett felindulás rohanta meg; szerette és sajnálta ezt a kislányt, aki ma reggel olyan vidáman intett búcsút az anyjának, abban a feltétlen hitben, hogy anyu tanítás után is várni fogja őket.

Mostantól ki vigyáz Anne-re és Lucyre? Lucy, valahol középtájt az ablakhoz legközelebb eső padsorban, a ceruzáját

markolva dolgozott a szótagolási feladaton. Még a nyelve hegyét is kidugta az erős összpontosítástól. Hasonlított a nővérére, csak neki még szeplői is voltak és a bal arcán egy gödröcskéje. Bár a pedagógus nem kivételezhet, Regina nővér különösen kedvelte az Olczak lányokat. Nemcsak mert olyan szépek voltak, mint két gyöngyvirág, hanem mert kifogyhatatlan kedvességüket válogatás nélkül árasztották osztálytársaikra és egymásra.

Anne, az idősebb, anyáskodón védelmezte a húgát. Tavaly, amikor egy hetedikes nagyfiú elgáncsolta Lucyt, Anne odarohant hozzá a játszótér közepéről, lehordta, megmondta neki, hogy Jézus csalódott benne, és ha ez még egyszer előfordul, akkor ő egyenesen megy Kuzdek atyához és szól neki. Anne Olczak abban különbözött a többi idősebb lány testvér tői, hogy ő meg is tette volna.

Lucy, a kisebb, az osztálytársaira sugározta át a nővéri szeretetet. Tegnap, hajtogatás közben, amikor Jimmy Plotnik sírva fakadt, mert a papír rossz oldalára

19

kente a ragasztót, Lucy megveregette a vállát és így vigasztalta: – Ne sírj, Jimmy, így tanulunk a hibáinkból!

Lucy ma puffos ujjú, kikeményített sárga ruhát viselt. Annak a személynek a nyelvet harapdáló összpontosításával kanyarította verébfejbetűkkel a szótagolt szavakat, aki szentül hiszi, hogy csakis az juthat a mennybe, aki azt teszi, amit mondanak neki.

Regina nővér odalépett a kislányhoz és lehajolt hozzá. – Lucy – súgta –, édesapád van itt, beszélni akar veled és a nővéreddel. Kijönnél

velem a folyosóra? Lucy fölnézett. Egy szívverésnyi időbe telt, amíg megemésztette ezt a tényt, mert

noha az apja az iskolában dolgozott, ez most szokatlan dolognak számított. – Apu? – Igen. Beszélni akar veled. Lucy fölragyogtatott egy tökéletesen felhőtlen mosolyt. – Igen, kedvesnővér – suttogta. Fontoskodó ábrázattal beletette sárga tollát az

asztalába mélyített vájatba, lesiklott az ülésről, és elsőnek ment az ajtóhoz. Regina nővér kinyitotta az ajtót és követte a kislányokat a folyosóra. Ólomnehéz volt a szíve, annyira sajnálta a gyerekeket, és az odakint várakozó szegény, bánattól megtört embert. Vajon mi lenne illendő, ha ott maradna a közelben, vagy ha visszamenne az osztályba, hogy ne zavarja őket? Úgy érezte, kedvelik a gyerekek; a jelenléte talán megnyugtatóan hatna rájuk. Ő pillanatnyilag elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy visszatérjen az osztályaihoz. Még mindig annyira fel volt dúlva, időre volt szüksége, hogy összeszedje magát.

– Szervusz, apu! – mondta gyanútlan ártatlansággal Anne és Lucy; úgy futottak Eddie-hez, mintha az valami hirtelen ötlettel korábban akarná elvinni őket az iskolából.

Eddie fél térdre ereszkedett és kitárta karjait. – Szervusztok, angyalkáim. -A kislányok rohantak a karjába és átkarolták a nyakát. Eddie

görcsösen nyeldekelt, és az arcán látszott, hogy szenved. Regina nővér Anne-t és Lucyt figyelte, hogyan ágaskodnak lábujjhegyre az új tanévre kapott, vadonatúj barna cipőjükben. Figyelte az apa karját, hogyan öleli a kislányok derekát, összegyűrve a masnit, amelyet ma reggel, mielőtt iskolába indultak volna, utoljára kötött meg az anya. Eddie szenvedélyesen megcsókolta lányai homlokát, magához szorította a két kicsi testet, miközben az apáca az ajkához tapasztotta összekulcsolt kezét, és megtiltotta magának, hogy sírjon. Jaj annak, aki megbotránkoztatja a kicsinyeket, jutott eszébe egy sora Szentírásból. Ezzel bocsánatos bűnt követett el, mert azt firtatta, hol volt abban az isteni bölcsesség, elvenni ezeknek a gyerekeknek az anyját. Miért egy ilyen jó és fiatal asszonyt? Miért nem valaki idősebbet, aki már leélte az életét? Miért Krystyna Olczakot, akire itt volt szüksége a családjának?

Eddie hátrébb húzódott, hogy lássa a gyermekei arcát. – Anne... Lucy... apunak meg kell mondania nektek valamit. A kislányok meglátták a könnyeit. Elkomolyodtak.

20

– Mi a baj, apu? – kérdezte Anne, és rátette a kezét Eddie vállára. – Hát, édes... – Foltos, kérges keze irdatlanul nagynak látszott a gyermek törékeny

hátán, ahogy eltakarta a ruha kockáit. Megköszörülte a torkát, úgy próbálta kényszeríteni magát, hogy kimondja a szavakat, amelyek örökre megváltoztatják az életüket. – Jézus úgy határozott, hogy... hogy fölviszi anyukát a mennybe.

Anne szótlanul bámulta az apját. A szája alig észrevehetően elkeskenyedett. – Nem, anyu nagyanyóékhoz ment – szólt közbe határozottan Lucy. – Savanyút

csinálni. Ő mondta, hogy oda fog menni ma. – Nem, csillagom – erősködött Eddie –, nem oda ment. Anyu... szóval, ő oda akart

menni, el is indult, de nem ért oda. – Nem? – Lucy szemét még mindig nem a félelem, csak az értetlenkedés nyitotta kerekre. –

De hogyhogy nem? Eddie tudta, hogy Anne hamarabb felfogja az igazságot, ezért az idősebb gyerekre

nézett, amikor kimondta: – Egy vonat elütötte a kocsiját a kereszteződésben, és anyu meghalt. – Az utolsó

szavakat akadozva suttogta. Anne szája egyre makacsabbá keményedett, ahogyan emésztette apja szavait. A

halálról alkotott fogalmát leginkább a gyászmisékből szűrte le. Sok egyházközségi gyerekhez hasonlóan a húgával együtt ő is tagja volt a kórusnak, amely a temetéseken énekelt. Ám az ünnepélyes latin szavakból és a távoli koporsóból, messze lent a kórus alatt nemigen érthette meg, mit jelent igazából a halál. Először kezdett földerengeni benne a szó tulajdonképpeni jelentése, és a megértést rögtön követte az elutasítás.

– Nem halt meg! – fújt dühösen. – Nagyanyóéknál van! Tudom, hogy nagyanyóéknál van! – Felnézett Kuzdek atyára, a Szent József kikezdhetetlen tekintélyére, az emberre, aki majd egyenesbe hozza a dolgokat. – Az én anyukám nem halt meg, ugye, atya? Tessék megmondani apukának, hogy nem igaz! Anyu savanyúságot csinál a nagyanyóéknál!

Kuzdek atya nehézkesen fél térdre engedte figyelemre méltó terebélyét. Reverendája fekete tócsává terült a padlón Anne lába körül, ahogy rátette kezét a kislány vállára és közelebb tolta kerek, rózsaszínű képét a gyermek arcához. Le kellett szegnie az állát, hogy kiláthasson bifokális szemüvege fölött.

– Mi nem tudjuk, miért vette el Jézus anyukádat, Anne, de igaz. Most fent van az égben az angyalokkal, és neked arra kell gondolnod, hogy ezentúl onnan fog oltalmazni téged. Ő lesz a te őrangyalod, aki szeretett és vigyázott rád, amíg a földön volt; csak mostantól az égből fogja csinálni ugyanezt.

Anne mereven nézte a plébánost. Dacosan előreszögezett álla megremegett. Ezúttal, amikor megszólalt, már jóval bizonytalanabb suttogás jött ki a száján.

– Az én anyukám nem halhat meg, mert neki itt kell vigyáznia ránk. Krumpligombócot akart csinálni vacsorára, mert az a kedvencem.

21

A kicsi Lucy értetlenül kapkodta ide-oda a pillantását a nővére és a plébános között, úgy próbálta megfejteni, mit jelent ez.

– Anyuka akkor most nem fog gombócot csinálni, Annie? – kérdezte cérnahangon. Annie sarkon fordult, rávetette magát az apjára, aki még mindig térdelt, és Eddie

vállába fúrta a fejét. – Mi baja Annie-nak, apu? – kérdezte Lucy félénken, aki nem tudta, mit kellene

éreznie. Regina nővér sírni kezdett. Fiatal, sima arca ugyanolyan derűs maradt, csak a könnyek

peregtek rajta, és eláztatták az álla alatt a keményített fehér mellkendőt. Maga se tudta, kit sajnál jobban, ezt az apát-e, vagy a gyerekeit. Bár sose vágyott világi szabadságokra, most hirtelen szerette volna, ha kitárhatná a karját és magához ölelhetné őket, az apjukkal együtt. Erről persze szó sem lehet. Szent Benedek regulája, az írás, amely meghatározta az apácák életét, megtiltotta a testi érintkezést a világiakkal. így csak állt és imádkozott némán, erőért könyörögve magának és a három összebújó Olczaknak, akik közül ketten sírtak; a harmadik – Lucy – értetlen pillantásokat küldözgetett apja rázkódó válla fölött a plébános és az apáca felé, mintha az ő közbeavatkozásukat kérné ennek a rejtélynek a megfejtéséhez.

Kuzdek atya félrevonta az apácát. – Ilyen körülmények között, nővér, azt hiszem, haza kellene küldenünk az

osztályokat. – Igen, atyám. – Majd én beszélek a növendékeivel. – Igen, atyám. Otthagyták Olczakékat a folyosón, és bementek Regina nővér osztályába, ahol

természetesen kissé elszabadult a rendetlenkedés. Ám a plébános megjelenése nyomban elnémította a gyerekeket, akik inuk szakadtából igyekeztek a helyükre. Kuzdek atya kiállt középre az osztály elé. Regina nővér az ajtó közelében maradt, a terem elejében, elrejtve összekulcsolt kezét fekete köntöse bő ujjában.

– Jó napot, gyerekek – mondta a plébános. – Jó napot, tisztelendő atya! – kántálták kórusban. Olyan áhítattal kulcsolták össze a

kezüket a padok tetején, mintha maga Isten lépett volna be az osztályba. Kuzdek plébánosnak, ha komoly beszédet intézett a gyerekekhez, az volt a szokása,

hogy a háta mögött összekulcsolta a kezét, és előre-hátra billegett a sarkán. Mikor így tett, magas szárú fekete cipője nyiszorgott. Most is nyiszorgott, miközben többszöri billegéssel, pillantását a plafonra emelve próbálta összeszedni magát és szavait.

– Fiúk, lányok... – kezdte, majd a deszkapadlót tanulmányozta, ahol a napfénycsík mézsárgára festette a fát. Néma csönd volt az osztályban, miközben ő a szavakat kereste. – Ti már mind tudjátok, mi a halál, ugye? Tanultatok róla, és arról is, milyen fontos a kegyelem állapotában lennünk, amikor meghalunk. Mert sohasem tudhatjuk, mikor halunk meg, igaz? – Ebben a szellemben folytatta, egy kis hittant is belegyúrva abba, amit közölnie kellett. Amikor végre kimondta, hogy Anne és Lucy anyja ma meghalt, Regina nővér rögtön megérezte osztályaiban a változást. A

22

negyedikesek jobban megértették. Néhányan szavak nélkül, elfintorodva, felvont szemöldökkel, ajkukat harapdálva juttatták kifejezésre elszörnyedésüket. Mások hitetlenkedve meredtek Kuzdek atyára. A jó barátok rémülten vagy lenyűgözve néztek össze. Anne Olczak legjobb barátnője, Janice Goligowski a karjára hajtotta a fejét, és nem is emelte fel.

A plébános időt adott nekik, hogy felfogják a hírt, még folytatta néhány percig az oktatást, aztán közölte, hogy ma nem lesz tovább tanítás: haza fognak menni, amint iderendelik az iskolabuszokat. Befejezésül imádkozott, ahogy szokta.

– Az Atyának, a Fiúnak... Regina nővér keresztet vetett és összekulcsolta a kezét, ám amíg szája a szavakat

formálta, az esze Olczakéknál járt, kint a folyosón, és azon töprengett, hogy fognak boldogulni az asszony nélkül, aki a család tartóoszlopa volt, aki etette, ruházta, szerette őket, aki boldog fészekké varázsolta otthonukat. Azok a kedves, kiegyensúlyozott kislányok – hadd maradjanak ilyenek! És az a szerény, dolgos apjuk – adj neki erőt!

Az ima véget ért, a plébános csendre és szófogadásra intette a gyerekeket, aztán Regina nővérrel együtt elhagyta a termet. Közölte az apácával, hogy maga telefonál Gus Drongnak, és iderendeli a buszokat, amilyen hamar csak lehet. Arra kérte, menjen be a másik három osztályba, és szóljon a többi apácának, hogy ma nincs tovább tanítás. Valamint azt is mondja meg, hogy miért.

A folyosóra visszatérő Regina nővért egyáltalán nem lepte meg, hogy az Olczak fivérek közül kettő már hallotta a hírt és be is futottak, feleségestül, Eddie néhány idősebb unokahúgával és -öccsével együtt. Ott volt Krystyna egyik nővére, Irene Pribil, aki úgy sírt Eddie vállán, mint a záporeső. Krystyna szülei is ott voltak; az unokáikat ölelgették és sírtak. Amilyen apró hely volt Browerville, semmi időbe sem telt, hogy híre menjen egy ilyen fiatal browerville-i tragikus halálának. Végig a főutcán, és tanyától tanyáig futótűzként terjedtek a hírek, sokszor még telefon sem kellett hozzá. Krystyna Olczakot különösen szerették a kisvárosi asszonyok, mert otthoni varrást és berakást vállalt, így keresve össze a konyhapénzt. Harmadrendi ferences volt, azonkívül a Szent Szív-egylet tagja, jótékonysági bazárokon önként vállalkozott a sátrak felállítására, díszítette Űrnapjára a szabadtéri oltárokat. Pitét és tortát sütött a süteményvásárra, hozta-vitte az apácákat Long Prairie-be szemészeti vizsgálatra, nyaranta kocsiszámra fuvarozta a gyerekeket úszni a Horseshoe-tóhoz, és mindezt a sok jót energiától sistergő jókedvvel tette. Az volt a kisvárosnak, ami Eddie a Szent József-plébániának: olyan ember, akire mindig lehetett számítani, hogy erején felül teljesít.

Nem csoda, ha valóságos tömeg verődött össze, még mielőtt Eddie el vihette volna a lányait az iskolából. Egyre csak érkeztek a félhomályos Paderewski Csarnokba, ölelgették Eddie-t, vele sírtak, könnyeiket nyeldekelték, az asszonyok az árvák mellé térdeltek, úgy vigasztalgatták volna őket, a férfiak felajánlották, hogy elvégzik Eddie helyett a mai munkát: kisöprik a termeket, lemossák a táblákat, levonják a zászlót és bezárják az iskolát.

23

– Még senki se húzta meg érte a harangot. – Ez Sylvester Olczaknak jutott eszébe. – Te vidd haza a csimotákat, Eddie, majd én megcsinálom.

– Nem, Sylvester – felelte Eddie, immár könnytelen szemmel, de feltűnően borzongva. – Én akarom csinálni.

Addigra Kuzdek atya is visszajött. – Eddie, Eddie! – szólt közbe. – Miért gyötörné magát? Hadd csinálja Sylvester. Eddie hátralépett és úgy emelte föl a kezét, mintha egy súlyos ajtót akarna belökni. – Nem, plébános úr! Nem, atyám! Az én feleségem volt, most elment, én tizenkét

éve harangozok minden halottnak, és most érte fogom meghúzni a harangot. Nekem kell, értse meg. Mert mit gondolna az én Krystynám, ha látná... ha látná, hogy valaki más harangoz érte? Azt gondolná, ejnye, hát hol van Eddie? Hogyhogy átengedi Sylvesternek a lélekharangot? Köszönöm, Sylvester, amiért felajánlottad, de ez... – megbicsaklott a hangja – ...ez az én dolgom.

A sokaság hallgatott a homályos nagyteremben. Anne és Lucy apjuk lábához tapadtak, halántékukat Eddie bordáihoz szorították, ő pedig a vállukat fogta. Lucy, aki háromévesen leszokott az ujjszopásról, tövig bekapta a hüvelykujját.

– Bár azért hálás lennék, ha Anne-t és Lucyt hazavinnétek. Ennyit kérek tőletek, valamennyiőtöktől... vigyétek haza a lányokat.

Néhányan kétkedőn néztek össze. Néhányan csoszogtak. Néhány hang vonakodó beleegyezéssel dünnyögött.

– Jól van, Eddie – markolta meg Sylvester a fivére karját. – Ha tényleg ezt akarod. – Tényleg ezt akarom. – Akkor jó. – Sylvester elengedte a karját. – Akarod, hogy megvárjalak a

templomlépcsőn? – Nem, nem, te csak menj a többiekkel. Majd jövök, ha végeztem. Lányok – mondta

és fél térdre ereszkedett –, ti most elmentek Sylvester bácsival, nagyanyóval és mindenkivel. Nemsokára én is jövök, jó?

– Jó, apu – felelte engedelmesen Anne. – De előbb vissza kell mennem a szvetteremért.

– Nekem is – tette hozzá Lucy. Regina nővér, aki hazatéréshez készítette a tanítványait, éppen a tanítást befejező

imánál tartott, amikor nyílt az ajtó, és beléptek az Olczak lányok. Az ima félbeszakadt, néma csönd lett. – El kell vinnünk a szvetterünket – mondta Anne. – Igen, el kell vinnünk a szvetterünket – ismételte Lucy. Ahogy tanulták, higgadtan

odasétáltak a padjukhoz – bent az iskolában nincs futkosás –, és leemelték a szvetterüket az ülésük támlájáról. Osztálytársaik néma bűvöletben bámulták őket, maguk se tudva, mit várjanak tőlük. Lucy összenézett Janice-szel, de egyikük sem szólt.

24

Útban az ajtó felé Lucy megállt a tanítónője előtt, és fölnyújtotta a két ujját. Regina nővér lehajolt, hogy a kislány a fülébe sugdoshassa:

– Anyukám meghalt, azért kell hazamennünk. Anne oldalba bökte. – Ugyan, Lucy, gyere már! – súgta. Regina nővér azt hitte, ezer darabra hasad a szíve ennek a gyermeknek a szavaitól,

aki még mindig nem fogta föl a mai tragédia horderejét. Megint szerette volna átölelni – mindkettejüket –, hogy megvigasztalja őket is, önmagát is.

De tiltja a Regula. Így csak annyit mondott: – Imádkozni fogok értetek. Ám ma valahogy nem tűnt elegendőnek a puszta ima ígérete. Mindenki eltűnt és otthagyták Eddie-t, ahogy kérte. Lucy és Anne elment Sylvesterrel és Romaine-nel, Marjorie és Rose

sógorasszonyokkal meg a többi rokonnal. Befutottak a buszok és elvitték az iskolásokat. Kuzdek atya átment a templomba, hogy gyertyát gyújtson és imádkozzék Krystyna

lelkéért. Az apácák visszavonultak a szomszédos rendházba. Egyedül maradt végre. Állt a sötét Paderewski Csarnokban, ijesztően üres szívvel,

ami majdnem úgy fájt, mint a farkaséhség. Élesen hasogatta fent valahol a szegycsontja alatt. Amióta meghallotta Krystyna halálhírét, voltak pillanatok, amikor mintha elszakadt volna a valóságtól; mintha most mindjárt ráocsúdna a nagy rémület után, hogy csak rossz álom volt, és rendben lesz minden.

Csakhogy nem volt rendben. Krystyna meghalt, soha többé semmi nem lesz rendben. Hosszú perceket töltött egyedül. Megkönnyebbülés volt, hogy a többiek elmentek,

lehetett nyomorult, anélkül hogy mások néznék. Arcán patakzottak a könnyek, de nem volt ereje letörölni őket. Belefúrta öklét overallja mély zsebébe, és gépiesen ellenőrizte, úgy van-e minden, ahogy tanítás végén kell: szertárajtó zárva, osztályajtók nyitva, villanyok leoltva, csengő a párkányon. A virágszobából, az épület legnaposabb csücskében, kiszökött egy fényszilánk. Menynyivel könnyebb a mindennapi közönséges feladatokra gondolni, mint erre az irdatlan és elbutító dologra, amelyet tudomásul kell vennie! Mennyivel könnyebb itt maradni, mint átmenni a szomszédba és meghúzni azt a harangkötelet! Sóhajtott egyet, de vacogás lett belőle.

Jobb átmenni és túlesni rajta. Ráparancsolt a lábára, hogy vigye oda az elsősök folyosójának a végén a kétszárnyú

ajtóhoz. Az ajtó deszkából készült, amelybe felül apró üveglapokat foglaltak. Eddie megállapította, hogy az alsó üvegek mosásra szorulnak. Holnap majd megcsinálja. Aztán észbe kapott, hogy holnap valószínűleg nem lesz itt. Otthon lesz, készül

25

Krystyna temetésére. Ettől a gondolattól egy villanásnyi időre ismét elfogta a valószerűtlenség érzése, mintha valaki zavarná a bejövő üzeneteit.

Odakint minden hallgatott. Madár se pittyent. Kocsi sem robogott szemben a műúton. Még Wenzelnél is hallgatott a fűrész, mintha az egész város elnémult volna Krystyna tiszteletére.

Átment a templomhoz. Keresztülvágott az aszfaltozott szűk felhajtón, amely elválasztotta az iskolától, felhágott a fenséges épülethez vezető, tizennyolc homokkő grádicson.

Annyi sokat elfoglalt az életéből ez a templom; úgy tűnt helyénvalónak, hogy most is igényt tartson rá, amikor bekopogott a halál.

Becsukódott mögötte a főbejárat, körülölelte az előcsarnoknak az az állott, mozdulatlan szaga, amelyet a keresztelője óta ismert: régi fáé, elfújt gyertyáké, óhazái hagyományoké, amelyeket még a múlt század végén hoztak át lengyel bevándorló nagyszülők. Díszes akantuszlevél-formára faragott szenteltvíztartók vették közre a hajóba vezető ajtót; olyan magas talapzatokon álltak, hogy a kisfiú Eddie-nek mindig föl kellett ágaskodnia, ha el akarta érni a vizet.

Most lefelé nyúlt, hogy benedvesítse ujjait; keresztet vetett, de észre se vette, mikor elmondta a mozdulathoz előírt szavakat. Másutt járt az esze, a fájdalom olyan mély völgyében, hogy azt kívánta, bár ült volna ő is az autóban Krystyna-val; akkor most ő is fent lenne vele az égben, és nem itt készülődne meghúzni a feleségének a lélekharangot.

Baloldalt, egy fűtőtest mellett csüngött alá a díszes torony negyvenhat méteres magasságából a három harangkötél. Eddie a kötelek hosszából, a rájuk kötött csomókból tudta, melyik kötél melyik harangé, és a legtompább, legsötétebb zengésűt választotta. A kötél vastag volt, akár a tehénfarok. Eddie tenyere simává, olajossá koptatta tizenkét év alatt.

Meghökkentően sok erő kell ahhoz, hogy meglendítsenek egy mozdulatlan harangot, továbbá szükséges némi tapasztalat is, hogy csak egyszer szóljon. Ám Eddie annyiszor csinálta, hogy második természetévé lett.

De ma semmi sem történt, amikor megragadta a kötelet. Csak az ujjai markolták a kenderfonadékot.

Meg tudom csinálni!, gondolta. Meg tudom csinálni! Meg fogom csinálni Krystynáért!

Szorosabban markolt. A válla meggörnyedt. A szeme égett. Bamm. A harang egyet ütött... azért az első évért, amikor megszületett a szülei

hálószobájában, azon a tanyán, ahol Pribilék ma is élnek, amikor ugyanebben a templomban lengyel katolikus hagyomány szerint megkeresztelték a Krystyna névre.

Várt egy teljes percet, élete leghosszabb percét, miközben arcok villogtak a szeme előtt, Krystyna arcai, gyermekkori fotóktól az utolsó elképzelt másodpercek arcáig, mielőtt a vonat elütötte az autót. Ó, Krystyna, miért csináltad ezt? Miért próbáltad megelőzni azt a vonatot? Ha ott lehettem volna veled, azt mondom: Állj meg, várj, úgyse fog menni!

26

Bamm. Megint szólt a harang... életének második évéért, amelyben egy akkora igásló hátán

fényképezték le, hogy a lába úgy elállt kétoldalt, akár a szitakötő szárnya. Messze van még az az idő, amikor Eddie Olczak megismeri, megszereti, csókolózik vele, hűséget esküszik neki ebben a templomban, vagy a gyermekei apja lesz.

Bamm... a harmadik évért, amikor... De hát ez egészen biztosan csak tévedés! Ha befejezi és hazamegy, Krystyna

ugyanúgy fogja várni, mint mindig, kötény lesz rajta, a konyhaasztalnál fog állni, és valamelyik asszony haját tekergeti a csavarókra. Rá fog mosolyogni belépő férjére és azt fogja mondani: „No nézd, ki van itt! Eddie-spagetti! (Vagy Eddie-konfetti, vagy Eddie-briganti, vagy ami rímelő szó éppen eszébe jut.) Ő pedig tölt magának egy csésze kávét, nekitámaszkodik a konyhaszekrénynek, eldiskurál az asszonyokkal és találgatja, ezúttal mire spórolhat Krystyna. Huszonöt centet kért egy vízhullámért, ötvenet egy dauerért, ami teljes négy órájába került. Krystyna szerette a szép ruhákat, az ékszereket, szombat esténként szeretett eljárni a clarissai bálterembe vagy a Knotty Pine-i táncházba. Néha parfümöt és rúzst vásárolt az Avon ügynöknőjétől. Bár a leggyakrabban méterárura költötte a pénzét, hogy ruhát varrhasson magának és a gyerekeknek.

De már nem. Soha többé. Bamm. Ó, Krystyna, Krystyna, miért vétettél el olyan korán? Hogy éljek tovább nélküled?

Hogy leszek el esténként abban a házban, és ki lesz ott a gyerekek mellett? Bamm. Huszonhétszer húzta meg azt a harangot. Huszonhét percig tartott, amíg közölte a várossal,

hogy Krystyna elment. Száraz volt a szeme, egykedvűen végezte a feladatát. Végül a szokásnak megfelelően összefogta a három kötelet, diadalmas csengés-bongást küldött az égnek – örök életet, ámen! –, és akkor roppant össze, amikor egyszerre szólt fülsiketítő zengéssel a három harang. Megáradtak a könnyei, és velük együtt a harag, a felháborodás. Úgy tépte a köteleket, mintha büntetni akarná őket vagy magát, vagy átkozná az elviselhetetlenül kegyetlen sorsot; néha akkorákat rántott rajtuk, hogy a harangok súlya tenyérnyire felkapta a földről, kizokogta-kiüvöltötte magából a dühöt és a bánatot itt, ahol csak Isten és Krystyna láthatta, miközben a feje fölött a mennyekbe érkezett lelket köszöntötték a harangok.

HÁROM

Eddie csak hitte, hogy az iskolabuszok távozása után minden apáca visszatért a

rendházba. Regina nővér nem ment. Behúzódott az osztályába, egyedül hallgatta a folyosóról beszűrődő fojtott sírást, a csendesedő hangokat, a hivatalsegéd távolodó lépteit. Hallotta a párbeszédet, és tudta, hogy Mr. Olczak a templomba tart, mert maga akarja meghúzni a feleségéért a lélekharangot. Az elnémult osztályteremben

27

várta, hogy elkezdődjék a harangozás. Elképzelte Mr. Olczakot, amint húzza a kötelet, és az első kondítás hallatán megrendült együttérzéssel letérdelt.

így találta Agnes anya: háttal az ajtónak, fejét az asztalon nyugvó karjára hajtva. – Regina nővér! Az apáca fölemelte a fejét. Előbb óvatosan megtörülte a szemét, csak azután fordult

meg, még mindig térden, hogy szemközt legyen az elöljárójával. – Igen, tisztelendő anya. Agnes anya a hatvanhoz közeledett. Erőteljes állú, pirospozsgás jelenség volt,

halványkék szeme óriásinak és vizenyősnek látszott a vastag üveglencsék mögött. – Elfelejtetted a matutinumot és a laudest? – Nem, anyám, nem felejtettem el. – Aha – mondta Agnes anya, és egy pillanatig tétovázott. – Vártunk rád. – Bocsánatot kérek, tisztelendő anya, én... – Igazi engedelmes apáca szó nélkül

követte volna az elöljáróját. Agnes anya ezt is várta. Ám Regina nővér attól félt, megfulladna, ha ott kellene térdelnie a rendház parányi kápolnájában, és hét másik apácával kellene imádkoznia az istendicsőítést meg a magasztalást, holott lélegezni is alig bír anélkül, hogy el ne sírja magát.

Megint szólt a lélekharang. Nem akart vége szakadni gyászos visszhangjának. – Kérem elnézését,, Agnes anya. Szeretnék itt maradni egy darabig az iskolában.

Úgy érzem, szükségem van egy kis egyedüllétre. – A szerzetesi közösségben engedély kellett mindenhez, ami eltért a megszokástól. A matutinumban és a laudesben tökéletesen megtestesül a közösségi szellem; olyan imák, amelyeket világszerte ugyanabban az időben mond el minden hívő. Az ember nem kéri, hogy magányosan imádkozhassa a matutinumot és a laudest, mert ezeket együtt imádkozza a közösség. Ezt tenni annyi, mint megszegni az engedelmességi fogadalmat.

Regina nővér azonnal tudta, hogy Agnes anyának nem tetszik az ő kérése. Vízkék szemében felcsillanhat némi megértés, ám elméje rendíthetetlenebb, mint a Sarkcsillag. Alárendeltjénél sokkal régebben volt tagja Szent Benedek rendjének, és pontosan tudta, mit jelent feladni önmagunkat Isten szolgálatában. Regina nővér ezt még nem sajátította el teljes mértékben.

– A gyerekek, ugye? – kérdezte Agnes anya. – Igen, anyám. – Felállt, és a szemébe nézett elöljárójának. – Nem felejtetted el, mit mond a Regula? Ez volt a közkeletű neve a bencés rend legfőbb szabályzatának. – Nem, anyám, nem felejtettem el. – A Regula azt mondta, hogy kerülni kell a

bensőséges kapcsolatot a világi személyekkel. – Ilyen időkben, amikor megkísért a részvét, könnyen túlzásba vihető a meghittség.

– A főnökasszony persze tudta, hogy Regina nővér rokonszenvezik az Olczak lányokkal. Ilyen helyzetben éberség szükséges.

– Olyan fiatalok még ahhoz, hogy elveszítsék az anyjukat!

28

– Igen, azok, ám te bölcsebben teszed, ha aggodalmaidat inkább imába, mint búslakodásba öntőd, Isten nagyobb dicsőségére szublimálva tulajdon szomorúságodat.

Regina nővér leheletnyi neheztelést érzett, ami megdöbbentette. Tavaly, amikor megkapta Anne-t a harmadik osztályba, erősen igyekezett, hogy ne kedvezzen a kislánynak, ám fekete szerzetesi öltönye alatt nagyon is emberi szív dobogott, amely minden dicséretes szándék ellenére ellágyult a gyermektől. Az idén pedig nemcsak Anne-t tanította ismét a negyedikben, de jött mellé a testvéréhez hasonlóan bájos, kicsi Lucy, akihez Regina nővér ugyanúgy vonzódott. Hogy tanítványai két legkedvesebbikének kelljen elveszíteniük anyjukat, aki a világiak közül hasonlóképpen kedves volt az apáca szívének – ez a legfájdalmasabb megrázkódtatás, amelyet fogadalomtétele óta el kellett szenvednie. És ezek után még azt mondják, szublimálja viharzó érzéseit! Olyan kétségbeesetten szeretett volna fellázadni, hogy bölcsebbnek tartotta, ha nem szól.

Tudta ezt róla Agnes anya is, aki várt rá az ajtóban, miközben újra szólt a lélekharang. Regina nővér letette már a háromszoros fogadalmat: a szegénységét, a szüzességét és az engedelmességét; e három közül az engedelmességet volt a legnehezebb megtartania. Agnes anya erre a fogadalomra emlékeztette finoman. Ám Regina nővér időnként akaratos volt, ami ugyancsak a Regula ellen való. Az engedelmesség azt jelenti, hogy alávetjük magunkat Isten akaratának, lemondunk az önzés hívságáról, csak istenes gondolatokat engedünk magunkhoz: ekkor érezhetjük meg lelkünkben a kegyelem áradását. Regina nővér iparkodott is elfogadni ezt. Küzdött a belső békéért, elmélkedő imákban próbált elérni arra a csendes helyre, ahol megérezzük Istennel való egyességünket. Ám nem volt biztos benne, hogy sikerült-e valaha. Valamint azt sem tudta felfogni, hogy mai bánatának elfojtása miért szolgálná az öleikének, vagy az Olczak gyerekek lelkének a javát. Ő most csak siratni akarta őket, méghozzá egyedül. Ám Agnes anyának más elképzelései voltak.

– Vigyáznunk kell a világi gondokkal, testvérem, különben hozzánk lopakodnak és eltérítenek egyetlen igaz célunktól, az Istennel való tökéletes egyesüléstől.

– Igen, anyám. A főnökasszony pillanatnyi szünetet tartott, hogy az apáca felfogja az üzenetét. – így hát visszatérsz a rendházba az elmélkedésre? – matutinum és laudes után

mindig elmélkedés következett. – Igen, anyám. – Nagyon helyes, akkor tehát... – Regina nővér letérdelt, hogy fogadja a

főnökasszony áldását, majd együtt léptek ki az osztályból. Ahogy ballagtak magas szárú fekete cipőjükben a csendes folyosón, ismét szólt a lélekharang. – Emlékezz, Regina nővér, nem szabad kételkednünk Isten akaratában – mondta Agnes anya.

– Igen, anyám. Miközben elhagyták az iskola sárga téglaépületét, Regina nővér derekasan

igyekezett elfojtani a neheztelését, megalázni magát Isten szemében és elfogadni a főnökasszony dorgatóriumát. Gondolatait az engedelmességre összpontosította, kiűzött elméjéből minden világi bánatot, hogy beengedje az engedelmességet és vele

29

együtt az Istent. Némán haladtak egymás mellett az alig kilenc méterre emelkedő, fehér zsindelyborítású ház felé. Nyugatra volt az iskolától, két szilfa borított rá árnyékot, amelyek másfélszer olyan magasak voltak, mint az emeletes épület. Felhágtak a kőlépcsőn, és beléptek a hátsó ajtón a frissen sült kenyér illatát árasztó, patyolattiszta konyhába. Az egyik falat beépített szekrények foglalták el, a másik mentén öntöttvas tűzhely húzódott, középen hatalmas munkaasztal állt, amelynek beépített tárolójában huszonöt kiló liszt fért el. Mr. Olczak szokta feltölteni, ha kiürült, gyakran azzal a liszttel, amelyet a felesége vásárolt és adományozott az apácáknak.

Ignatius nővérnek, a szakácsnak és Cecelia nővérnek, a ház vezetőnek semmi nyoma. Olyan csend volt, mint egy sírboltban.

Átmentek a rendházat két részre osztó, központi folyosóra, elhaladtak a friss vikszolástól fénylő, hosszú linóleumon a közösségi szoba csukott ajtajai és a két üres zeneterem mellett, amelyekben nappalra lezárták a zongorákat, felkapaszkodtak a deszkalépcsőn, és elvonultak a hálószobák zárt ajtósora előtt az északnyugati sarokban kialakított apró kápolnába.

Odabent hat apáca térdelt hat térdeplőn. Két térdeplő üresen várakozott. Agnes anya leereszkedett az egyikre, Regina nővér a másikra. Egyetlen szó sem hangzott el. Egyetlen fej sem fordult feléjük. Egyetlen fátyol sem lebbent a néma csendben. A kápolna hátuljában egy harmónium sejlett az árnyékban. Elöl, a parányi oltár felett két gyertya égett az alabástromfeszület lábánál. Az északra néző két ablakra feszített barna csipke teaszín rozsdásra tompította a beáradó fényt.

A térdeplőkön sem a térd, sem a könyék alatt nem volt kárpitozás. Regina nővérnek, ahogy leereszkedett a kemény tölgyfára, a csípejéig nyilallt a fájdalom. Felajánlotta a hívő lelkek üdvéért, örült a léleknemesítő kényelmetlenségnek, remélve, hogy ettől szívesebben tud eleget tenni fogadalmainak. Az egyik a szegénység fogadalma volt, s a puritánságot jelentette és mindennemű kényelem, jelen esetben a térdeplői kárpitozás hiányát. Regina nővér úgy fogadta el ezt, mint azt a tényt, hogy az ég kék és a kápolna sötét; ez hozzátartozott egy bencés apáca életéhez, és ő a posztulátum óta eltelt tizenegy év után már nem gondolt az otthoni puha bútorokra, sem a fényűzésre, amikor annyi meleg tehéntejet ihatott, amennyit akart, vagy arra a még nagyobb fényűzésre, hogy néha délelőttig lustálkodhatott az ágyban. Összekulcsolta a kezét, behunyta a szemét és lehajtotta a fejét, mint nővérei.

Elkezdődött az elmélkedés. Naponta kétszer tartottak elmélkedést, reggeli előtt és délután, a matutinum és a laudes

végeztével. Ezekben az időszakokban lehetett legközelebb kerülni Istenhez, ám ehhez ki kellett üríteni az ént, és el kellett telni isteni szeretettel.

Amikor Regina nővér épp az énjétől próbált megszabadulni, akkor kezdett el egyszerre bongani a templom három harangja, jelezve, hogy Krystyna Olczak számára elkezdődött az örök élet. Az apáca fölvetette a fejét az ünnepi zengésre. A szeme kinyílt. De csak nem Mr. Olczak harangozik – ó, hogy bírja elviselni? Nem lett volna szabad megengedniük; miért nem zavarta el valamelyikfivére, hogy ne kelljen eleget tennie ennek a legfájóbb kötelességnek?

30

Ilyen embernek, aki ennyire szerette a feleségét, mint Mr. Olczak, ó, milyen szívszakasztó lehet, hogy neki kell ünnepelnie asszonya halálát! Elképzelte a férfit, ahogy fáradságosan húzza a köteleket, és halvány felháborodásféle fogta el; aznap már másodszor ólálkodott körülötte a harag. Ismét azzal próbált megszabadulni tőle, hogy mondani kezdte magában a Regulát. A Regula szerint a harag megfoszt az emelkedettségtől, megakadályozva lelkünkben a kegyelem szabad áramlását.

Csakhogy ma nehezére esett kigyomlálnia gondolataiból a haragot. A harag jónak, igaznak és indokoltnak tűnt.

Az elmélkedés hátralevő részét azzal töltötte, amitől óva intette a tisztelendő anya; kétségbe vonta Krystyna Olczak halálának okát és indokait. E kétkedő pillanatokban Rosella nagyanyjával szeretett volna beszélni, aki olyan mély hatást gyakorolt rá gyermekkorában. A fiatal Regina Potlocki nem ismert jámborabb teremtést Rosella Potlocki nagymamánál. Ő sohasem kérdőjelezte meg Isten akaratát úgy, mint most az unokája. Rosella nagymama rendíthetetlenül hitte, hogy Isten óhajtja szolgálójául a kis Reginát.

Míg nézte az Olczak lányokat, amint fogják a szvetterüket, majd elmennek a nagynénikkel, nagybácsikkal, nagyszülőkkel és unokatestvérekkel, egy pillanatra azt kívánta, bár őt is így venné a szárnyai alá a családja, ha csak erre az egy napra is! Ám amikor fogadalmat tett, elszakított minden mulandó családi köteléket. A Regula ötévente egyszer engedélyezte az otthoni látogatást. Az ő családja a szerzetesi közösség, ez a hét apáca, aki együtt él, dolgozik és imádkozik ebben a rendházban, meg a szomszédos iskolában és a templomban.

Kinyitotta a szemét, és moccanatlanul, amilyen észrevétlenül csak tehette, szemügyre vette őket.

Dora nővér, az első és a második osztály tanítója, a rendház legderűsebb és legboldogabb lakója. Tökéletesen alkalmas az elsősök bevezetésére az iskolai életbe, mert tiszteli a gyerekeket és tehetséges pedagógus. Habár a Regula tiltotta a közösségen belül a megkülönböztetett barátságot, Regina nővérnek Dora nővér volt a kedvence.

Mary Charles nővér, az ötödik és hatodik osztály zsarnoki tanítója, aki abban leli örömét, hogy egy gumiszőnyegből hasított csíkkal ütlegeli a rakoncátlan gyerekeket a virágszobában. Regina nővér szerint Mary Charles nővérre nagyon ráfért volna, hogy őt térdepeltessék oda a legalacsonyabb pad elé a gloxíniák mellett; hátha jobb belátásra térne egy kiadós tángálástól.

Gregory nővér, a zongoratanár, kövér, mint egy keverített kád. Minden este visszautasítja a desszertet, azzal az indokkal, hogy felajánlja, aztán csak elnyámmogja az egészet. Néha hátramarad, és asztalszedés közben megeszi a félbehagyott desszerteket.

Samuel nővér, az orgonista, kétségbeejtően kancsal, és a szénanátha szenvedő áldozata. Samuel nővér mindenre rátüsszent, és nem mindig takarja el a száját.

Ignatius nővér, a konyhás, nagyon öreg, nagyon csúzos és nagyon szeretnivaló. A rendház legrégebbi lakója. Sok évvel ezelőtt tanított, és itt maradt, amikor kitelt a tanítás ideje; visszavonult a konyhába, ahol, kezében a zöldséghámozó késsel, néha elbólintott a munkaasztal mellett. Minden apácából kivallatta a születése időpontját,

31

és ragaszkodott hozzá, hogy születésnapi tortát süssön nekik, bár a Regula szerint a szerzetes inkább a védőszentje születésnapját ülje meg, mint a sajátját. Ignatius nővér remekül bevált volna nagymamának.

Cecelia nővér, a házvezető, az égvilágon mindenbe beleütötte az orrát, és jogosítva érezte magát, hogy jelentse Agnes anyának, amit a közösségben látott vagy hallott, arra hivatkozva, hogy az egyén lelki jóléte befolyásolja a közösség lelki jólétét. Cecelia nővér tökéletesnek hitte magát, mert egyszer járt a Vatikánban, de csak a kotnyelességben volt tökéletes, és Regina nővér kezdett belefáradni, hogy neki ezért meg kell bocsátania.

Agnes anya, a főnöknő, a hetedik és a nyolcadik osztályt tanította. Agnes anya nagyon egy húron pendült Cecelia nővérrel abban, hogy inkább ő vizsgálta társnői lelkiismeretét, mintsem rájuk bízta volna ezt a vizsgálatot. Mereven ragaszkodott a Regulához és a Statútumokhoz, kívülről fújta mindkét könyvet és sokkal hajlíthatatlanabb volt, mint amilyennek talán lennie kellene egy elöljárónak.

Szótlanul elmélkedtek. Számtalanszor segített nekik Mr. Olczak, naponta többször találkoztak vele, talán minden más férfiembernél közelebbről ismerték; ismerték a két kislányát, és számos alkalommal hagyatkoztak Mrs. Olczak jótékonyságára.

Hát csak annyira fáj nekik annak az asszonynak a halála, mint bárki másé az egyházközségben? Csakugyan fölül tudnak emelkedni ennek a tragédiának a családi következményein? Hát Regina nővér nem tud. Úgy érezte, ha ezt tenné, csúfot űzne mindabból, amit szerzetesi öltönye jelképez.

Ó, Atyám, bocsásd meg hitetlenségemet, mert csupán benned találhatok örök boldogságot, csupán akaratodban megnyugodva lehetek... lehetek... mi lehetek?

Köntösének egyik ránca beakadt a jobb térde alá. Rugózott a térdével, amitől még élesebb lett a fájdalom; felajánlotta vezeklésül csökönyös gondolataiért, mert akárhogy igyekezett szublimálni, folyton Anne, Lucy és az apjuk járt az eszében. Vajon hazament már hozzájuk Mr. Olczak? Abba a sárga téglaházba, ahol most bizonyára összegyűlt az ős a Krystyna családja? Fog-e sírni ma éjszaka az ágyban a felesége nélkül? Hát a gyerekek? Milyen lehet így szeretni valakit, és aztán elveszíteni?

Összerezzent, amikor befejeződött az elmélkedés. Észre sem vette, hogy eltelt a harminc perc. Agnes anya fölemelkedett és némán kilépett a kápolnából, az apácák libasorban követték. Lementek a lépcsőn, és ki-ki elfoglalta szokott helyét a refektóriumban. Hálaadással kezdték, Gregory nővér vezetésével, mert ezen a héten ő volt az előimádkozó. Gregory nővér Isten áldását kérte Krystyna Olczak lelkére és családjára. Aztán kezdetét vette az egyszerű vacsora: ma este marharagu, főtt metélt, hozzá a rendház kertjében termett cékla, amelyet Ignatius nővér savanyított, és friss fehér kenyér, amelyet ugyancsak ő sütött ma délután.

– Nagyon szomorú, ami Krystyna Olczakkal történt – mondta Samuel nővér. – Hiányolni fogjuk.

32

– Ő vásárolta az utolsó huszonöt kiló lisztünket – mondta Cecelia nővér –, és Mr. Olczak öntötte bele a tartályba. Nemes szívű asszony volt, az a fajta, akit szeretnénk minél hosszabb életűnek látni.

– Sohasem mulasztott el egyetlen jótékonysági bazárt vagy sütemény vásárt sem – tette hozzá Ignatius nővér.

A főnökasszony közbeszólt. – Valamennyiünknek hiányozni fog Mrs. Olczak, mindazonáltal nem szabad

vitatnunk az Úr szándékát, aki magához vette. – Miért nem? – kérdezte Regina nővér. Hét villa állt meg a levegőben. Regina nővér rögtön tudta, hogy féket kellett volna vetnie a nyelvére. Szegény

Samuel nővér olyan meredten bámult rá, hogy a két kancsal szemgolyója majd helyet cserélt egymással.

Az alkalom túlságosan ínycsiklandó volt ahhoz, hogy Cecelia nővér kihagyja. – Bár mindkét gyermekét tanítod, testvérem, nem szabad elfelejtened, mit mond a Regula.

– Csakhogy Mr. Olczak felesége egészen különleges barátunk volt! Olyasvalaki, aki megkülönböztetett figyelmet fordított a... a... a mi szükségleteinkre. – Dora nővér megbökte az asztal alatt, ám ő nem hallgatott. – Mondd, Cecelia nővér, nem ő vitt át legutóbb Long Prairie-be, amikor csináltatnod kellett a fogadat?

– Igen, ő. De ettől még nem fogom vitatni... – Azt hiszem – vágott közbe Agnes anya, csírájában elfojtva a szóváltást –, hogy ma

este az üdvözült lelkekért fogunk litániát mondani. Miután a Krystynáról való beszédet ily módon elnémították, Mary Charles nővér szóba

hozta a St. Cloud Visitor, az egyházmegyei hetilap egyik cikkét a filmek javasolt illendőségi besorolásáról. Miközben azt taglalták, mennyire lenne üdvös egy ilyen besorolás az iskolások szempontjából, a szokásos módon folyt a vacsora. Samuel nővér beletüsszentett a ragus tálba, utána megtörölte az orrát és eldugta a zsebkendőt a ruhája ujjába. Cecelia nővér felállt és kiment a desszertért. Gregory nővér felemelt kézzel hárította el az almatortát, ám az öreg konyhás nővér csak odatette elébe. Mire a vacsora véget ért, Gregory nővér tányérja olyan üres volt, akár a többieké.

Agnes anya minden héten kiosztotta a feladatokat. Azok, akiknek a mosogatás volt a dolga, segítettek utána Ignatius nővérnek kitakarítani a konyhát, majd csatlakoztak a többiekhez esti kikapcsolódásra az emeleti közösségi szobában. A kikapcsolódás hozzátartozott a változtathatatlan napirendhez. Hatvan percig tartott, és mindenkitől elvárták, hogy ott legyen. Minden apácának volt egy fiókja a szoba északi falán, és a fiókokból horgolás, kötés, levélpapír, könyvek kerültek elő. Dora nővér felolvasott Szent Teréz, a Kis Virág életéből, miközben ki-ki azzal foglalatoskodott, amit szeretett. Bár szabad volt beszélgetni, kevés szó esett, mert a tisztelendő anya kijelölte Dora nővért a felolvasásra, és ez egészen kitöltötte a szabad időt.

Fél nyolckor mindenki elhagyta a közösségi helyiséget, és fölment a szobájába, ahol másfél órán át készülődtek a másnapi órákra. Regina nővér arra használta az időt, hogy elolvassa a matutinumot és a laudest, amit korábban elmulasztott.

33

Kilenckor egy halk csengetésre ismét összegyűltek a kápolnában istentiszteletre, esti imára és a litániára, amelyet Agnes anya előírt. Majd Samuel nővér a harmóniumhoz ült, és elénekelték a Stabat Materi.

Az esti áhítat után visszavonultak a szobájukba éjjeli szilenciumra, amely reggel fél hétig fog tartani, amíg a kápolnában el nem kezdődik az elmélkedés és az istentisztelet.

Regina nővér cellája ugyanolyan volt, mint a többieké: keskeny szoba, egyszemélyes priccs, asztal, szék, lámpa, ablak, feszület. Se fürdőszoba, se óra. Parányi faliszekrény, amelyben két, kiegészítőkkel teljes apácaköntös lógott, egy tükör, nem nagyobb egy csészealjnál, hogy a szoba lakója megtűzhesse a fátylát, és kivehesse a szeméből a pillát, ha belehullik. Nemigen használta másra a tükröt, mert a fogadalom óta tilos volt számára minden világi hívság.

Kioldozta hátul a mellkendőt, és a fátyollal-hajpánttal együtt ráakasztotta a külön e célra formált fémakasztóra. Következett a laza skapuláré, majd az öv, a három fogadalmat jelentő hármas csomóval. Kivett köntöse zsebéből egy fekete rózsafüzért, letette az asztalra, majd vállfára akasztotta a hosszú, fekete ruhát. Az ágyára ült, levetette cipőjét, fekete harisnyáját, fehér harisnyatartóját, magára öltötte a faliszekrényből kivett, fehér hálóinget, majd csendesen üldögélve várta, hogy kattanjon a fürdőszoba ajtaja a távozó Cecelia nővér után.

Tetőtől talpig egyszer fürödtek hetente, minden szombaton, mert ennél több a víz pazarlásának számított volna, márpedig minden pazarlás ellentétben állt a szegénységi fogadalommal. A szegénység gyakorlása soha, a legcsekélyebb mértékben sem zavarta Regina nővért. Gyorsan ledörgölte magát a szivaccsal, úgy nyúlt alá a bő hálóingnek, hogy éppen csak a lábfejét látta. Tizenhat éves korában látta utoljára a testét, akkor, amikor szüzességet fogadott magának, jóval a végső fogadalomtétel előtt, mert már akkor tudta, hogy Potlocki nagymamának igaza van, és amint leteszi az érettségit, nyomban jelentkezik posztulánsnak.

Sohasem feszélyezte a közös élet, kivéve a fürdőszobát, mert gyerekkorában nagy álmodozó volt, és a tanyasi árnyékszéken ücsörögve álmodozta a legjóízűbbeket. Kitárta az ajtót az erdőre, és órákig rostokolt, amíg az anyja ki nem kiáltott a házból: – Regina! Ideje mosogatni! Azonnal gyere ide, ne bujkálj abban a reterátban!

Ahol egy házban, szoros időbeosztás mellett nyolc nő jut egy fürdőszobára, ott csakugyan nincs idő rá, hogy zárt ajtó mögött mélázzanak.

Eloltotta a villanyt, és ahogy kisurrant az ajtón, éppen szembetalálta magát a befelé igyekvő Dora nővérrel. Annyira szeretett volna sugdolózni vele, hogy össze kellett szorítania a fogát. Szerette volna megbeszélni Krystyna halálát, a kislányok veszteségét, azt, hogy Mr. Olczaknak magának kellett meghúznia a lélekharangot, szerette volna kiönteni saját bánatát és kétségeit, amelyek úgy erősödtek, ahogy múlt az éjszaka. De már elkezdődött az éjszakai szilencium, ő tehát egyetlen pisszenés nélkül suhant el barátnője mellett, be a cellájába, és halkan behúzta maga után az ajtót.

34

Tízkor, amikor az utolsó csengőszó intett lámpaoltásra, Regina nővér elnyújtózott a sötétben, és keresztbe font karjaival olyan feszesen rátapasztotta a mellére a takaró huzatát, mintha azt remélné, hogy ettől megszűnik odabent a fájdalom. Ehelyett sírógörcsben tört ki belőle a kötelességtudóan szublimált bánat és fájdalom. Hirtelen jött, egy zokogás fel is szakadt a torkán, mielőtt eltakarhatta volna a száját és a párnába temethette volna az arcát. És ami Olczakék siratásaként kezdődött, az átcsapott valami egészen másba, mert közben kellett rádöbbennie, hogy egyre elégedetlenebb a maga választotta élettel, ezért a könnyek. Azt gondolta, a Benedek-rendi közösségi élet majd erőt, támaszt, tartós békét jelent, a felhőtlen derű völgyét, ahol áldozattal, imával, kemény munkával el lehet nyerni azt a belső boldogságot, aminél többet senki sem kívánhat. Ám ez hallgatást jelentett, amikor szólni kellett, elhúzódást, amikor részvétre volt szükség, és az idvezültek litániáját, amikor könnyeket kellett sírni.

Regina nővér mélységes bánattal ismerte be magának, hogy ma bizony cserbenhagyta szerzetesi közössége.

NÉGY

Mire Eddie Olczak hazaért, otthonát ellepték a rokonok. Neki kilenc, Krystynának

öt testvére élt ma is a környéken. A legtöbben a konyhában és a nappaliban tanyáztak, a házastársakkal, unokahúgokkal és -öcsökkel, meg természetesen a négy nagyszülővel vegyesen. Annyian voltak, hogy be se fértek a négyszobás házikóba, egy részük kiömlött a verandára és az udvarra.

A családtagok számolták a lélekharang ütéseit. Tudták, hogy Eddie húzza, és várták, hogy jöjjön. Néha az északi közben jött, néha ment másfél háztömböt a főutcán, letért John Gaida boltjánál és onnan megint jött fél háztömböt a saját házáig. Ma a sarkon fordult be, és rézsútosan átvágott az utcán. Rokonai elébe szaladtak, amikor feltűnt az előkert két kőrislevelű nyesetlen juharfája között.

Vigasztaló szeretettel kinyújtott karjuk megint átszakította a gátakat. Könnyeik összefolytak, miközben továbbadták Eddie-t fivértől nővérig, apától anyáig.

Az volt a legrosszabb, mikor a szüleivel kellett szembenézni. A zsúfolt kis nappaliban találta őket, és először az anyjához ment oda. Hedy alacsony, tömzsi asszony volt, akinek már őszülő, apró gyűrűs göndör haja mintha mindig attól az ételtől szaglott volna, amit éppen főzött. Teste felpuhult a korral, és minden elszálló évvel egyre inkább beleülepedett egy befőttesköcsög alakjába. Az arca mindig vörös volt, nyáron a kertészkedéstől, télen a sparhelt tüzétől. Eddie annyira túlnőtt rajta, hogy most, mikor összeölelkeztek, le kellett hajolnia, hogy megcsókolhassa az anyja haját.

– Mama! – mondta, miközben egymás karjába borultak. – Ó, Eddie... fiam, drága fiam... – sírtak egyet összeölelkezve, majd Eddie az

apjához fordult.

35

– Papa – nyögte. Apja átnyalábolta hatalmas, erős karjával, szétterpesztette ujjait Eddie hátán – olyan kemény volt a tenyere, mint a szíj –, úgy húzta közelebb a fiát. – Elment, papa, elment.

–- Tudom, fiam, tudom... – Cass Olczak jószívű ember volt, noha nem az ékesen szólás művésze; így csak ölelte magához a fiát, vele szenvedett, és reménykedett, hogy Eddie megérti, az apja, ha módjában állna, mindent megtenne, amivel levehetne a gyerekéről a fájdalmat, magára vállalna mindent, csak a kölkeit kímélhesse a szenvedéstől. Cass egyenesen a mezőről jött, még mindig csíkos overallját viselte; por és verejték szagát árasztotta, enyhe istállószaggal elegyesen. Tagbaszakadt ember volt, valamivel alacsonyabb Eddie-nél, keményen belenőtt a földbe, mint a kozákok, akiktől származott. Hullámos barna haja kezdett följebb csúszni, vastag, pihés cimpájú füle akkora volt, akár egy totyogós korú kisgyerek talpa. Olczak nagymama mondása szerint egy férfi esze bizton megállapítható a füle nagyságából, így Eddie mindig tudta, hogy az ő apja egyike a legokosabb embereknek a világon. Cass tanította meg a fiainak mindazt, amit tudtak a gabonáról, a gépekről, az állatokról, az asztalosmesterségről és az ezernyi apró javításról, amelyekkel egy gazdálkodó szembekerül az év során. De ami a legfontosabb, tőle tanulták meg, hogyan kell szeretni egy asszonyt – nem azzal a hejehujás szerelemmel, amely ürességet takarhat, hanem azzal az eszköztelen hűségessel, amely keveset beszél, még kevesebbet okoskodik, ám örök és rendíthetetlen. De Cass és Hedy gyerekei azt tudták a legjobban, mi a biztonság, mert akármekkora fáradság volt is világra hozni tizennégy gyereket, akiket karon kellett hordozni betegségükben, etetni kellett egészségükben, akik miatt izgulni kellett, hogy miből lesz cipője a legidősebbnek, és egyáltalán, miből fizetik a számlákat azokban az években, mikor gyenge a termés – mindez nem változtatott a szülők szeretetén egymás iránt, és ezt a gyerekek is érezték.

Cass, aki szűkszavú ember volt, azt mondta egyszer Eddie-nek: – Feleséget egyszer veszel. Jól válaszd meg, jól bánj vele és boldog ember leszel. – Cass minden megnyilatkozása közül még ez közelítette meg legjobban a filozófiát. Eddie megfogadta az apai tanácsot.

Tudták ezt mindketten, amikor kibontakoztak egymás karjaiból. – Miért nem hagytad, hogy valamelyik bátyád húzza meg azt a harangot? –

kérdezte Cass. – Nem tehettem, papa. Krystyna azt akarta volna, hogy én harangozzak. Cass, aki átfogta a fia vállát, most olyan erővel szorította, hogy kék folt maradt a

nyomán. Eddie jóformán észre sem vette. Edzett és kemény volt ő is, akárcsak az örege.

– Olyan volt, mintha a mi lányunk lenne, a te Krystynád. – Tudom, papa. Még mindig így álltak, azon erőlködve, hogy mondjanak valamit, amikor odajött

Irene Pribil és megkérdezte szégyellős félénkséggel: – Ettél már valamit, Eddie?

36

– Nem, nem vagyok éhes, Irene. – Pedig kellene főznünk kávét – szólt közbe Hedy. – Igen – tette hozzá Irene –, és van torta is. Eddie-nek fogalma sem volt róla,

honnan került torta ilyen hamar, de nem lepődött meg: ezek az asszonyok azt képzelik, hogy az étel az ellenszer minden válságra. Kávét főztek, és mielőtt az első tortát megszeghették volna, már hozta is a másodikat Mrs. Berczyk, az egyik szomszédasszony. Majd újabb szomszédok állítottak be újabb ételekkel: egy tál csípős paprikás tojással, szeletelt marhahússal mártásban, pecsenyéstálon, héjában főtt krumplival körített oldalassal, frissen sült zsemlével, mákkal meghintett buktával, krumplisalátával és szeletelt paradicsommal valakinek a kertjéből. Zárás előtt Mr. Kuntz áthozta a sütödéjéből az el nem kelt aznapi cukormázas fánkokat. Pete Plotnik kijött a köz túlsó oldalán levő húsboltja hátsó ajtaján, és hozott három karika lengyel kolbászt. Az asszonyok megsütötték és feltálalták a konyhaasztalon, amelyet Eddie csinált Krystynának nászajándékba. Fehérre festette az asztalt; a négy hozzáillő szék háttámláját Krystyna díszítette ki a Lloyd Berg-féle vasedényben vásárolt gyümölcsös levonókkal. Úgy tervezték, hogy ha lesznek még gyerekeik, Eddie csinál még székeket is a hátsó udvaron levő apró műhelyében.

De most már nem lesz más, csak ez a két kislány, akikbe ebben a pillanatban mindenféle ételt diktálnának az asszonyok, és akik kötelességtudóan üldögélnek az első tornácon unokatestvéreik koszorújában, a parányi asztal mellett, a székecskéken, amelyeket apuka csinált.

Lucy egyetlen szelet süteményt evett. Anne nem evett semmit. Egyik unokanővére, pár évvel idősebb lányka állt mellette, fél karral átölelve

paskolgatta Anne vállát, úgy, ahogy a nagynéniktől látta, miközben Anne szótlanul bámulta az ételt.

Térdükön tányérral felnőttek ültek a veranda korlátján, széles lépcsőin, a parányi nappali szoba zongoraszékén, a lószőrrel pufókra tömött, gesztenyebarna díványon, még az udvaron is, a rég használaton kívül helyezett szivattyús kutat körülvevő deszkákon.

Utána az asszonyok elmosogattak, míg a férfiak kint maradtak Eddie-vel, aki megkérte hatójukat – három fivérét és három sógorát –, hogy legyenek koporsóvivők. Az asszonyok kiakasztották a törlőruhákat a hátsó udvarban a szárítókötélre. A levegő lehűlt, feltünedeztek a csillagok. A kisebb gyerekek kezdtek volna holdfény-csillagot játszani, de az anyák közbeléptek; erélyesen megrántották csemetéik karját, és megpirongatták őket, amiért ilyen szívtelenek. Az idősebb gyerekek megszeppentek, a kicsik duzzogtak, nem egészen értve, mi rosszat csináltak.

Az emberek vonakodva búcsúzkodni kezdtek. – Miért nem fogod a lányokat és jössz ki ma este a tanyára? – kérdezte Eddie anyja.

– Aludjatok ott.

37

– Nem, mama, itt maradunk. Itt közelebb érzem magamat Krystynához. Ugye megérted?

– Persze hogy meg. De itt rosszabb lesz, nem? – Ha túlságosan rossz lesz, átszaladok Romaine-hez, és fölébresztem. – Romaine

egy futamatnyira lakott a testvérétől, a közön, az üres telken, a főutcán túl, ott, ahol bekell fordulni a tejfeldolgozónál.

– Hát ha biztos vagy benne... – Biztos vagyok, mama, ígérem, kimegyünk a tanyára, valahányszor magányosnak

érezzük magunkat. – Akkor jó. Hát szóval... – Hedy nem tudta, mit ajánlhatna még. – Majd elmondom

érte a rózsafüzért. – Köszönöm, marnak Utoljára nem maradt más, mint a négy nagyszülő, Irene, Krystyna nővére, akit a szülei

hoztak, meg Romaine és a felesége, Rose. Irene a sógora karjába kapaszkodott, miközben a csoport a fasorban parkoló két autó felé tartott. Eddie érezte, hogy Irene reszket; úgy akasztotta a karját a sógoráéba, mintha különben nem állna meg a lábán. Egész teste borzongott. Eddie megértette, min mehet keresztül. Két évvel volt idősebb Krystynánál, a testvérek között ők álltak a legközelebb egymáshoz. Irene volt a tanú Eddie és Krystyna esküvőjén, mivel pedig nem ment férjhez és még mindig a szüleinél élt, sok időt töltött a húga házánál. Krystyna és Irene mindent együtt csináltak, berakták egymás haját, együtt járták a polkát a szombat esti táncban, egyforma ruhákat varrtak, recepteket vágtak ki a Gazdálkodó képeslapból, függönyöket festettek, amikor hálószobájuk csinosításra szorult, és megosztották egymással titkaikat.

Irene azt érezte, amit Eddie érezne, ha Romaine lett volna az, aki meghalt. Amikor a szülők bekászálódtak a kocsikba, Irene még egyszer utoljára megölelte

Eddie-t. Rövid ölelésnek szánta, ám a közepén felszakadt belőle a zokogás. – Ó, Istenem, Eddie... – sírta bele sógora ruhájába. Zokogva borult rá a férfira,

Eddie pedig a vállához szorította a lány fejét. Ebből a két nagy családból senkinek sem hiányzik jobban Krystyna, mint nekik, a férjnek meg a nővérnek, egyben a legjobb barátnőnek. – Nem tudom, mit csináljak! – mondta Irene.

– Én se, Irene. Gondolom, menni kell tovább. A lány sírt még egy darabig, aztán valahogy megnyugodott. Végül kifejtette magát

Eddie karjából, és az autó felé fordult. – Ha bármire szükséged lenne, csak szólj. – Szólok. Irene bemászott az apja 38-as Plymouthjának ülésére. Romaine becsukta az ajtót. A

kocsik elhúztak. Eddie ott maradt a fasorban a lányaival, meg Romaine-nel és Rose-zal, akik legidősebb gyerekeik felügyeletére bízták népes családjukat.

– Nem akarnád, hogy maradjak egy kicsit, Eddie? – kérdezte Romaine. – De igen. Örülnék neki, Romaine.

38

– A lányoknak fürödniük kell – mondta Rose. – Beviszem őket és megeresztem nekik a vizet.

Eddie ráejtette súlyos kezét sógornője vállára. – Köszönöm, Rose. – A kislányokhoz fordult: – Apu is jön mindjárt. Ti most

bementek Rose nénivel, és ő majd lehoz, mihelyt pizsamában lesztek. – Nézte, ahogy elmennek, fáradtan, fásultan, engedelmeskedve minden utasításnak, mert bennük is olyan zűrzavarosán kavarogtak az érzelmek, mint mindenkiben.

Aztán Eddie és Romaine leültek a veranda lépcsőjére a sűrűsödő sötétségben. Csendes volt az este. Hátuk mögül a nappali szoba csillárja fényfoltot dobott a veranda padlójára, kirajzolva a fivérek árnyékát az ösvényen és a fűben. A ház tövében néhány kései tücsök ciripelt az aranyesőbokrok között. A köz túlsó oldalán, a Quality Innben Hub Ringwalski eloltotta a villanyokat, becsukta a hátsó ajtót és bezárkózott éjszakára. A fivérek hallgatták, hogyan közelednek a léptei a hátulsó villanypózna mellett parkoló kocsijához. Hub bekapcsolta a motort, kitolatott a közbe, alapjáratban hagyta a kocsit, kiszállt, átlépte az alacsony, kétsoros kerítést, amely elválasztotta Eddie telkét a mellékutcától. Átvágott a füvön, lehajolt, rátette a kezét Eddie vállára és sokáig hallgatott, majd annyit súgott töredezett hangon:

– Őszinte részvétem... – azzal visszament az autójához. – Most mit fogok csinálni, Romaine? – kérdezte Eddie, amikor Hub eltűnt. – Mit

fogok csinálni? – Gondolom, dolgozol tovább a templomban. Gondoskodsz legjobb tudásod szerint

a lányokról. Ebben az asszonyok segíteni fognak, és egy napon csak túljutsz rajta. – Hogy feküdjek bele abba az ágyba? – Hozzánk mindenképpen átjöhettek ma éjszakára – ajánlotta Romaine. – Majd

szorítunk helyet hármótoknak. – De akkor is szembe kell néznem vele, nem? Holnap este vagy azután. – Ja. Bizony azt kell. Hallották, hogy zubog a fürdővíz. Rose halkan beszélt a lányokkal az emeleti

fürdőszobában, amelyet Eddie alig több mint egy éve épített Krystynának. Milyen kevés ideig örülhetett neki.

– Mondok én neked valamit, Romaine. – Mit? – Amikor először láttam Krystynát, rögtön tudtam, hogy őt fogom feleségül venni.

Egy lakodalmi táncon volt odaát Knotty Pine-ban, és én kérdeztem papát, ki az a lány, merre lakik, és hogy a Szent Józsefbe járnak-e. Ott rögtön megtudtam, hét évvel vagyok öregebb nála, de elhatároztam, hogy várni fogok rá. Aztán mikor betöltötte a tizennégyet, akkor kértem először, hogy elvihessem, szinte nem is hittem, hogy a szülei elengedik. De mintha tudták volna, hogy én vagyok a párja, ők meg nem tehetnek mást, mint hogy elengedjék. Soha egy mukkot se szóltak, csak annyit mondtak, tízre hozzam haza, és én haza is vittem. És ráadásul gyalogolnunk kellett! Át Clarissába a táncba, mert nem volt kocsim.

39

De ő nem panaszkodott. Ó, sose panaszkodott. Amikor elég idős lett a magas sarkú cipőhöz, és gyalogolnunk kellett, egyszerűen lapos sarkút húzott, fogta a körömcipőjét, és már mentünk is táncolni. Őszintén szólva azt hiszem, az első magas sarkúját Irene-től vette kölcsön. – Egy pillanatra elhallgatott. – Fáj a szívem Irene-ért. Nagyon fog hiányozni neki Krystyna. Ezt Romaine is tudta, de hagyta az öccsét, hadd beszéljen.

– Hé, Romaine – mondta Eddie valamivel élénkebben –, emlékszel még, mikor Irene-nal jártál, és négyesben robogtunk a te T-modelleddel a síneken?

Romaine nevetett. – Még szerencse, hogy nem kapott tengely törést az a nyavalyás kocsi. – Hogy mekkorákat mulattunk, mi? – De mekkorákat. – És megfogtuk azt a hatalmas aligátorteknőst a Thunder-tónál, és betettük a

kocsiba, hogy teknőslevest főzzünk belőle, a lányok meg visongtak, és előremásztak hozzánk az első ülésre.

– Öregem, hogy milyen büdös volt az az öreg teknős! – A nők a plafonra másztak tőle. – Bár úgy rémlik, végül mégse főztük meg levesnek. – Nem... sose főztük meg. Eddie belemosolygott a sötétségbe, ám hamarosan lehervadt a mosolya, és a

tenyerébe temette az arcát. Romaine átnyalábolta és meggyúrta a vállát. – Én nem tudok főzni – mondta Eddie a kétségbeesés újabb szorítójában. – Hogy

lássam el a munkámat, aztán jöjjek haza, főzzek nekik vacsorát, mossam és vasaljam a ruhájukat, ahogy Krystyna csinálta, ondoláljam és fésüljem szépre a hajukat meg minden? A mindenit, hiszen telente nekem ott kell lennem a templomban, hogy mise előtt megrakjam a kazánt, ellapátoljam a lépcsőről a havat, fél nyolckor és nyolckor meghúzzam a harangot, nekik meg épp ebben az időben kellene felkelniük és készülődniük az iskolába! Hogy lehetnék egyszerre két helyen?

– Majd megoldjuk, Eddie, ne aggódj, megoldjuk. Mindannyian tudunk segíteni egy darabig, amíg ki nem találjuk, mit tegyünk.

Eddie sóhajtott, és megnyomkodta a szemüregét. Hirtelen kifeszítette a vállát és felkiáltott:

– Hó! – Úgy szakadt ki belőle a szó, mintha magát erősítené, hogy kibírja további könnyek nélkül. – Nem tudom, Romaine... nem tudom.

Mögöttük megjelentek az ajtóban a gyerekek. – Apu – mondta Lucy –, mi most már lefekszünk. Bejössz? Eddie megfordult. Rose a

kislányok mögött állt, és a nedves törülközőket hajtogatta. Mosás, gondolta a férfi. Hogy fogok mosni, amikor este jövök haza? A többi háziasszonyhoz hasonlóan Krystyna is minden hétfő délelőtt, egész délelőtt mosott a forgótárcsás mosógépben, aztán felaggatta a holmit a kötélre, késődélután egy jó órán át mángorolt, majd még egy ideig locsolta be a ruhákat, amelyeket vasalni kellett. Maga a vasalás is órákig tartott keddenként. A mindenit,

40

Eddie-nek még soha életében nem volt a kezében vasaló. A fiúknak nem kell vasalni tanulniuk. Otthon az anyja és a nővérei vasaltak, ő a fivéreivel a földmunkában segített. Most a vasalás is őrá marad.

– Apu... – ismételte Lucy gyámoltalan cérnahangon. – Máris megyek, gombóc. – A becenévről az a gombóc jutott eszébe, amelyet

Krystyna akart csinálni nekik vacsorára, de kiverte a fejéből a gondolatot, és bement. Még sokáig, nagyon sokáig lesnek mindenütt emlékeztetők, nem szabad mindegyiktől sírva fakadnia.

Miután Romaine és Rose hazament, Eddie bezárta az ajtót az éjszakai csípős hideg előtt. Megfordult, és ott voltak egy lépésnyire a lányai, akik úgy bámultak föl rá, mintha attól félnének, hogy az apjuk is eltűnik az életükből.

– Lányok... – mondta Eddie, és letérdelt a szintjükre, Lucy és Anne pedig úgy rontott az apai kitárt karok közé, ahogyan az olvadékvíz rohamozza a martot, nyomva, vájva, morzsolva a földet. Mit mondjon nekik, miként töltse meg ezt az irdatlan űrt, hogyan legyen erős értük, amikor megsemmisültnek érzi magát? Nem ajánlgathatja nekik a szokott közhelyeket – Akartok színezni? Nem kértek sütit? –, mert nekik nem színes ceruza vagy süti kell, hanem az anyjuk, akit Eddie nem hozhat vissza. – Arra gondoltam. .. – Kétségbeesetten próbált kigondolni valami szórakozást a gyerekeinek, de csak kertelni tudott: -.. .hogy holnap nem kell iskolába mennetek, ha nem akartok. Nem lenne kedvetek kimenni kis időre Olczak ótatához és ómamához?

– Mi veled akarunk maradni – tapadt hozzá Lucy. – De apunak most dolga lesz. – Sírhelyet, koporsót kell választania. – Én nem akarok ómamáékhoz menni. Én veled akarok maradni! – kezdett sírni a

kisebbik. – Jól van, jól van. – Ezzel majd holnap foglalkozik. Fölnyalábolta és kivitte őket a

konyhába, ahonnan az asszonyok eltakarítottak minden drága apró emléket, amelyet Krystyna maga után hagyhatott ma reggel: a kávéscsészéjét a mosogatóból, a kávéskannát a hideg tűzhelyről, az utolsó edénytörlőt, amelyet érinthetett, a széket, amely talán ferdén állt az asztal mellett, mintha Krystyna most kelt volna föl róla. Minden nyomát, amely maradhatott utána, amikor elindult az anyjáékhoz, elbuldózerezte az asszonyok rendcsináló láza. Eddie egy pillanatig haragudott, majd nyomban bűntudata lett; végül is jót akartak, és neki hálásnak kell lennie, amiért idejöttek.

Eloltotta a fényesen fluoreszkáló lámpát, és fölvitte a kislányokat az emeletre. A lépcső alján megállt, hogy Lucy meghúzhassa a fenti folyosó mennyezetére szerelt lámpa zsinórját, amelyet egy fém tömítőgyűrű húzott le a földig. Krystyna szerelte föl a zsinórt a lányoknak, amikor elég nagyok lettek, hogy önállóan menjenek lefeküdni.

Eddie háza nagyon kicsi volt: lent egy konyha, nappali, apró előszoba; fent két hálószoba, meg a gardróbszekrényből kialakított fürdőszoba. A lépcső tetején, a gyerekszoba ajtajában megkérdezte:

41

– Nem szeretnétek ma éjszaka apu ágyában aludni? Minden más éjszakán azt visongták volna: – Igen! Igen! Ma este Anne szótlanul bólintott, Lucy pedig borúsan megkérdezte:

– Mostantól már mindig veled alszunk? – Nem – felelte Eddie. – Csak most. Letette őket az ágyra, amelyet Krystyna szüleitől kaptak nászajándékba. Csővázas

bútor volt, a fém pengett, amikor a matrac besüppedt a lányok súlya alatt. A fejtámlán olvasólámpa volt; Krystyna csíptette ide. A férfi felkattintotta a lámpát, és visszahajtotta a takarót, amelyet Krystyna múlt hétfőn mosott ki, és úgy, ahogy szerette, egyenesen a szárítókötélről tette az ágyra.

– Bújjatok be, egy perc múlva itt vagyok én is, mihelyt megmosdottam, oké? A gyerekek az ágyon ülve bámultak utána. Eddie bement a fürdőszobába és

magára zárta az ajtót. Az ajtón Krystyna hálóinge lógott. Púdere porfoltokat hagyott a csapok körül a kézmosó

kagylón, amelyet ő választott, amikor Eddie tavaly kialakította a szobát. A krómozott-üvegezett tartón, a másik három mellett ott lógott az ő fogkeféje is. Eddie beszerelt néhány szekrényt a törülközőknek és a fürdőlepedőknek. Krystyna rózsaszínre festette őket, és rózsaszín-fehér terítőt horgolt a vízöblítő tartály tetejére. A terítőn az ő Avon parfümje állt. Eddie fölemelte, elolvasta a címkét. Örök tavasz. Kinyitotta, megszagolta, egyik kezében a flakonnal, másikban a kupakkal lerogyott a vécécsésze csukott fedelére, és a feje annyira előreesett, hogy szeméből a könnyek függőleges vonalban hullottak a két bakancsa közti rózsaszín szőnyegre. Hirtelen elmosta a könnyek viharja, és ő kinyitott szájjal, fölszegett fejjel fojtotta magába a hangot, nehogy a gyerekek meghallják. Átfogta magát a két karjával, és a teste vonaglott a kíntól. Vergődve engedte át magát nyomorúságának, de közben is hallgatott, nehogy a kislányainak rossz emlékeik legyenek. Amikor nem bírta tovább, fölállt és teljesen kinyitotta a csapot, hogy a víz mindent túlharsogjon, és a zokogást belefojtotta a tartón lógó törülközőbe, amely még mindig Krystyna hintőporától illatozott.

Amikor a legrosszabbján túl volt, megmosta az arcát, odaakasztotta viselt overallját Krystyna hálóingére, mintha utoljára feküdne rá, majd lekapcsolta a fürdőszobai villanyt, és alsónadrágra-atlétára vetkőzve visszament a kislányokhoz.

Anne az ágy közepén ült, kerek szemmel és mozdulatlanul, amilyennek sokat lehetett látni azóta, hogy az történt. Lucy ébren gömbölyödött össze egy párnán, és a hüvelykujját szopta. Abban a pillanatban felpattant, amint meglátta Eddie-t, mintha így akarná megakadályozni az apját, ha máshová akarna menni a házban.

– Te aludj középen, apu – mondta Anne. Úgy hát Eddie feküdt középre, fejjel a párnák közti vágáson, a két kislány pedig

hozzábújt két oldalról, puszira nyújtva frissen mosott hajukat. Ó, hogy szerette fésülni őket

Krystyna, hányféle módon fésülte a hajukat! Szombat esténként begöndörítette a vasárnapi misére. Évente kétszer vízhullámot nyomott belé. Bajlódott fehér masnikkal és fátylakkal a különböző ünnepeken, amikor körmenetben kellett

42

vonulniuk. Hogy tudná megtanulni ezt egy apa? És mikor lenne rá ideje? Felnyúlt és lekapcsolta az olvasólámpát.

– Jujuj, égve hagytuk a folyosón a villanyt! Leoltanád, Annie? – Ő feküdt legközelebb az ajtóhoz.

– Nem! – felelte konokul hátat fordítva az összegömbölyödött Anne. – Nem akarom. Anyu mindig engedte, hogy addig hagyjuk égve, ameddig akarjuk.

Csakhogy ez akkor volt, amikor anyu dugta ágyba őket, aztán lejött, hogy a férjével töltse az este hátralevő részét. Eddie átmászott Anne-en, kiment a folyosóra és meghúzta a zsinórt. A lépcső alján a tömítőgyűrű odakoccant a falhoz. Eddie visszament az ágyba, befeküdt középre, és érezte, hogy a kislányok olyan közel bújnak az oldalához, amennyire bírnak.

Az ágy fölött magas ablak nézett keletnek. Mellette üvegezett tetejű ajtó nyílt a veranda korláttal körülvett ereszére. Holdfény ömlött el a linóleumpadlón és a virágokkal mintázott zsenília ágytakarón, amelyet Krystyna a dauerpénzből spórolt össze. Eddie-nek eszébe jutott az első éjszaka, amelyet az új takaró alatt töltöttek, valamivel több mint egy éve. Szeretkeztek, és utána halkan kuncogtak, a fejükre húzva a takarót, nehogy felébresszék a lányokat.

Lucy felült a holdfényben. – Apu – kérdezte –, anyu tényleg nem jön haza soha többé? Eddie megsimogatta a selymes hajat. – Nem, babám, tényleg nem. – Mary Jean azt mondja, hogy anyut bele fogják temetni a földbe. – A hatodikos

Mary Jean az unokatestvére volt, Romaine egyik lánya. – Tényleg, apu? – Hát valahogy úgy, édes, de az igazából nem anyu, mert ő már fölment az égbe. Lucy bekapta a hüvelykujját, egy teljes percig mérlegelte a választ, olyan

mozdulatlanul ülve, mint egy rongybaba. Aztán elkezdett sírni. Mindeközben Anne, háttal az apjának, megbántott pereccé csavarodott, és a könnyei eláztatták az ágyneműt az anyja oldalán.

ÖT

A kisváros mindig tudta, mikor ravataloztak föl valakit, mert ilyenkor az Iten és

Heid Temetkezési Vállalatnál bekapcsolták az ajtó fölött a bíborszín neont. A következő négy napban Krystyna Olczakért izzott a fény. Az ajtó sohasem volt bezárva. A gyászolók a nappal és az éjszaka bármelyik órájában meglátogathatták Krystynát, amit szinte egész Browerville meg is tett. Gyakran jöttek hozzá egyesével, letérdeltek a hosszú, keskeny, borszínű szobában, az átható szekfűillatban, és elmondtak érte egy rózsafüzért. Vagy a templomba mentek és ott imádkoztak esténként, Kuzdek atya vezetésével. Gyertyákat gyújtottak Krystynáért, miséket mondattak érte, az asszonyok gondoskodtak róla, hogy Eddie ki ne fogyjon az ennivalóból, miközben a férfiak a Szent Józsefnél reá háruló mindenesi feladatait

43

látták el. Mivel általában Eddie ásta a sírokat a Szent József-temetőben, ezt most a bátyjai csinálták helyette. Eddie, amilyen becsületes volt, felajánlotta, hogy megfizeti nekik érte a szokásos tizenöt dollárt, ők azonban visszatétették a pénzét a zsebébe, és bevitték a városba egy sörre, amit Eddie nem bírt meginni. A sör, mint minden jó Eddie életében, elveszítette az ízét Krystyna nélkül.

Naponta kétszer-háromszor elment a ravatalozóba, és leült a koporsó mellé. Most, hogy mások végezték minden munkáját, túlságosan sok ideje maradt. A kislányok se nagyon voltak otthon, hol valamelyik tanyára mentek, hol valamelyik unokatestvérükhöz a városban. Eddie-nek csak az üres telken és a főutcán kellett átvágnia, hogy megérkezzék a bíborszínnel kivilágított ajtóhoz. Bent, miközben nézte a békés arcot, a kék rózsafüzérre kulcsolt kezeket, megpróbált rájönni, miért vette el az Isten, de nem sikerült. Néha megérintette a hideg arcot, és aggódott a gyerekek miatt, akiknek így kell látniuk az anyjukat, de mit tehetett? Krystynát hétfőn temetik, és a szertartás előtt mindenki ide fog gyűlni, amikor lezárják a koporsót.

Szombaton történetesen épp egyedül volt, amikor mögötte kattant a retesz, pillanatra beömlött a gesztenyebarna homályba a délutáni fény, majd ismét csukódott az ajtó. Eddie ugyanúgy ült tovább, arccal a koporsónak, elmerülve a gondolataiban. Egyszer csak ott állt mellette Dora nővér és Regina nővér.

Eddie tüstént felpattant. – Jó napot, kedvesnővérek – súgta. – Jó napot, Mr. Olczak – susogta egyszerre a két apáca. Olyan egyformák voltak,

mint két könyvtámasz, vállukra boruló fátylukkal, ruhájuk ujjában elrejtett kezükkel. – De jó, hogy eljöttek. – A felesége olyan közel állt a szentséghez, amennyire ez lehetséges itt a földön –

mondta Dora nővér. – Igen, jó asszony volt. – Hogy vannak a gyerekek? – érdeklődött Regina nővér. – Se nem túl jól, se nem túl rosszul. Egyelőre nehéz megmondani. Nem akarnak

egyedül aludni a szobájukban, és Anne-nek égve kell hagyni a villanyt. Ma odakint vannak a szüleimnél. Tudják, mennyire szeretnek a tanyán.

– Igen, Lucy többször mesélte, mennyire szeret kijárni. És Anne is. Nagyon bájos gyerekek, Mr. Olczak.

– Köszönöm, kedvesnővér. – Tegnap olyan szomorú volt nélkülük az osztály. – Igen, gondolom. Nyilván a többi gyerek is megérezte. – És maga hogy van, Mr. Olczak? – Én? Hát... – Tekintete odavándorolt a koporsóhoz, és könnyek szöktek a szemébe.

– Időbe fog kerülni. – Imádkoztam magukért – suttogta Regina nővér. – Köszönöm, kedvesnővér.

44

A két apáca egyszerre lépett hátra. Volt egy olyan alig észrevehető főhajtásuk, ezzel fejezték ki a tiszteletüket az iránt, akivel éppen beszélgettek, és olyan simán mozogtak, mintha kerekeken gurulnának. A meleg utóizzás, amely a két angyali jelenés után maradt, megpuhította Eddie szomorúságának metsző éleit. Az apácák odamentek a koporsóhoz, és lenéztek Krystynára. Bár beállítottak egy bársonnyal párnázott térdeplőt, ők csak keresztet vetettek, majd mozdulatlanul álltak, összetett kézzel, égnek mutató ujjakkal. Hátulról megint egyformának látszottak: ugyanaz a magasság, ugyanaz a körvonal és fekete köntös. Bár Regina nővér fátyolán át Eddie láthatta a falifülkében égő piros üvegmécsest. A vékony fekete kelme tompította a fény izzását. Az apácák némán imádkoztak. Regina nővér fehér zsebkendőt húzott elő ruhája ráncai közül, megtörülgette a szemét, eltüntette a zsebkendőt és ismét összetette a kezét.

Eddie kissé megkönnyebbült az apácák jelenlététől. Mindig így hatottak rá. Ha közöttük dolgozott a templomban és az iskolában, gyakran elgondolta, hogy az apácák nyugalma valahogy átszivárog beléje is, mert nem jött ki a béketűrésből még a legfárasztóbb napokon sem, amikor úgy tűnt, egyszerre három helyen kell lennie – és ilyen napok sűrűn adódnak, ha valakinek gyerekek körül kell dolgoznia.

Hosszú percek után az apácák egyszerre megfordultak, méternyire eltávolodtak a koporsótól, letérdeltek a szőnyeges padlóra, és elővették rózsafüzéreiket.

Tiszteletteljes távolságban letérdelt Eddie is. Behunyta a szemét és imádkozni kezdett. Az apácák jelenléte pillanatra elzsongította sebeit és elmosta szörnyű szenvedését.

Percek teltek el így. Az apácák eltették rózsafüzéreiket és felálltak. Eddie kinyitotta a szemét a szövet halk surrogására. Keresztet vetett, és ő is felállt.

– Köszönöm, kedvesnővérek, hogy eljöttek. Nagyon szerette magukat – mondta halkan.

– Nagyon fog hiányozni nekünk – felelte Regina nővér. – O, tudom. Mindenkinek nagyon fog hiányozni. Regina nővér látta, mennyire

tönkretette a férfit a gyász. A szeme alatt lilásra színeződött a bőr, és az arca behorpadt, mint az összeesett

piskóta. A szája és az orra mellett hosszú ékeket vágtak a mély barázdák, amelyek két napja még alig észrevehető karcolások voltak. Ismét elfogta a vágy, hogy megvigasztalja Mr. Olczakot egy érintéssel, talán az arcára kellene tennie a tenyerét, úgy, ahogy Rosella nagymamát nyugtatgatta valamikor. Az emlék már elmosódott, ám Regina nővér tudta, hogy ahhoz a naphoz kötődik, amikor Esther nénit, Rosella nagymama utolsó előttinek született lányát temették. Tüdőgyulladás vitte el azon a tavaszon, amikor Regina a tízet töltötte. A temetés után az unokatestvérek odagyűltek a nagymama köré, aki félrehúzódott a torra jött sokaság etetésén fáradozó asszonyok sürgés-forgásából. Regina nővér emlékezett, hogy volt ott egy virágzó almafa, amelyről a legtöbb szirom már lehullott és fehér leplet terített a fűre, a nap pedig a hátukra tűzött, miközben lenéztek a keletnek aláereszkedő lejtőn. Nagymama sóhajtva leült a gyerekfüzérben a fűre, és olyan mérhetetlenül szomorú

45

volt a szeme, hogy azt a tízéves Regina sohasem fogja elfelejteni. Rosella nagymama úgy beszélt, mintha a domb lábában épült vörös csűrnek és a silótoronynak címezné a szavait. – Kis csokrokat hozott nekem, ibolyát és harangvirágot, az erdőben szedte őket, és úgy összenyomorgatta a szárakat a kacsójával, hogy tiszta zöld lett a keze. A legédesebb kislány volt az egész világon. – Akkor volt, hogy Regina megsimogatta nagyanyja puha, pihés arcát és azt mondta: – Ne szomorkodj, nagymama. Ő már Istennél van.

Akkori érzései rohanták meg most is, amikor belenézett Eddie Olczak szomorú szemébe. Ám ahelyett, hogy megérintette volna az arcát, mélyen elrejtette kezét a ruhája ujjában, ahogyan minden apácától elvárják világiak, főleg férfiak társaságában. Ennek ellenére észrevette, hogy Mr. Olczaknak barna szeme van – ez még sohasem tűnt fel neki –, és hogy beszéd közben is megtartja a szokott tisztelettudó távolságot. Ennyire még sohasem kívánta, hogy bár többet adhatna a részvétből embertársainak. De így csak ugyanazt mondhatta, amit a nagyanyjának évekkel ezelőtt:

– Próbáljon meg nem szomorkodni, Mr. Olczak. Ő most már Istennél van. Ám szavai vigasz helyett könnyeket csaltak Eddie szemébe. A könnyek

kibuggyantak a szemhéjak alól, és fénylő páros ösvényt húztak, amely vörösen tükrözte a falimécsesek lángját. A férfi elfordította a fejét és megint bólintott.

A könnyek kihullottak a szeméből és két sötét pöttyöt hagytak a sima kék ing elején. Regina nővér kétségbe volt esve, hogy csak még jobban elkeserítette ezt az embert.

– Misét fogunk mondatni Krystyna lelkének nyugodalmáért – ígérte. Eddie, még mindig lehorgasztott fejjel elhúzta az öklét az orra alatt, és azt

motyogta: – Köszönöm, kedvesnővér –, de olyan fojtott, kásás hangon, hogy Regina nővér alig

értette. Az apácák kiléptek a ravatalozóból. Hunyorogniuk kellett, annyira bántotta a

szemüket az erős őszi napfény. Ahogy mentek vissza a rendházba, Regina nővér úgy érezte, valahonnan mélyről visszatarthatatlanul emelkedik benne a tehetetlen harag. Nem tudta, honnan jön, olyan meglepetésszerűen rontott rá, mint a napfény a félhomály után. A torkát szorongatta, az agyát marcangolta, ha Krystynára és halála értelmetlenségére gondolt. Nem éppen vádolta Istent, inkább mérhetetlenül csalódott benne, amiért ekkorát tévedett, hogy megfosztotta Krystyna családját az asszonytól.

Végül csak megkérdezte Dora nővért: – Testvérem, téged a többieknél mélyebben érint Krystyna halála? – Azt hiszem, igen. Regina nővér sóhajtott és felnézett a tiszta kék égre. – Sokat vívódtam, hogy megértsem a miértjét. – Istennek megvannak a maga okai. – De miféle jó oka lehet erre? Dora nővér rápillantott.

46

– Többről van itt szó Krystyna halálánál, ugye? Úgy vélem, több dologgal is vívódhattál az utóbbi időben.

Regina nővér nem felelt, csak sóhajtott egy nagyot. Tökéletesen egy ütemre lépkedett Dora nővérrel, puha délutáni szellő fodrozta fátylukat, és valahonnan a kisváros déli részéből idehallatszott, ahogy folytatódik az élet: kutya ugatott, autó motorja berregett, a Zigan fiúk tűzifát aprítottak. A csendes délutánban idáig sodródott a gép ismerős nyiszorgása, amikor a hasábok sorra váltak le a fűrészlapról.

– Imádkoztam érted, testvérem – mondta Dora nővér. – Kértem a Szűzanyát, járjon közben érted, hogy megszabadulhass ettől az elégedetlenségtől, amelyet érzel.

– Elégedetlenség! – ismételte Regina nővér, mintha a szó sziklaként nyomná a lelkét. – Igazad van. Már növekszik egy ideje.

– Féltelek, testvérem – mondta a másik apáca. – Mert megszegtem az engedelmesség parancsát, amikor a múltkor a vacsoránál

vitatkoztam a főnöknő anyával? – Vannak más dolgok is. – Igen, vannak. Úgy rémlik, mindennel, amit csinálunk, megszegünk valamilyen

szabályt, és én már belefáradtam, hogy olyan dolgokat gyónjak meg, amelyek nem tűnnek többé rossznak a szememben. Ej, hiszen már azzal megsértjük a Statútumokat, hogy erről beszélgetünk!

A Statútumok előírták: Egymáshoz sohasem szabad panaszos, rideg és szemrehányó szavakat intézni. Mivel a szerzetesi közösség békéje és összhangja megzavarható az elhamarkodott vélekedések és a zúgolódások bizalmas közlésével, ezeknek nincs helyük olyanok között, akik Jézus Krisztus követőinek vallják magukat. Ez is egyike volt azoknak a parancsoknak amelyek az utóbbi időben ingerelték Regina nővért.

– Igen, tudom. Penitenciát fogok kérni magamra pénteken, a Vétkek Kapitulumán. – Nem akarom, hogy miattam kérj magadra penitenciát. – Megbocsáss, testvérem, de az én penitenciám az én dolgom. – No jó. így tehát te még sohasem kérdezted magadtól, mi jó származhat abból,

hogy ennyire távoltartjuk magunkat mindenkitől, aki nem tartozik a szerzetesi közösséghez? Ha legjobb képességeink szerint kell irgalmasságot cselekednünk, akkor az emberek között kell lennünk. Amikor nem volt szabad megérintenem az Olczak gyerekeket, úgy éreztem... azt éreztem... egyszóval akkor egyszerűen nem értettem. Azt hiszem, még most sem értem teljesen.

– így tehát vitattad Agnes anya tekintélyét. – Nem a tekintélyét, csak a véleményét. – De hát nem épp ez a lényege a mi engedelmességi fogadalmunknak? Önként

alávetjük magunkat feljebbvalóink tekintélyének, mert hisszük, hogy Isten akarata nyilvánul meg általuk.

– En ezt is hiszem... legtöbbször. – Ha pedig nem, ismét felüti a fejét a konokság régi ördöge, igaz? – Mindig az engedelmességi fogadalommal volt a legtöbb bajom.

47

~ Már tudom egy ideje. Figyeltelek, miként vívódsz. – Az utóbbi időben türelmetlenebb is lettem néhány nővér, hogy úgy mondjam,

jellembeli sajátosságai iránt. Arra gondoltam... – Ismét az eget fürkészte. – Amikor novícia lettem, arra gondoltam, a szerzetesi közösség tökéletesen mentes lesz az izgalmaktól. Engedelmeskedem a szabályoknak, kemény munkában, imádkozásban, alázatban élt életnek szentelem magam, ezáltal találom meg az örök békét. Csakhogy ez nem annak tűnik, hanem... – Megcsóválta a fejét.

– Ez csak a mostani szomorúságodtól van, mert úgy érzed, többet akarsz tenni. Azonban ne engedd, hogy aláaknázzon mindent, amire vágytál. Időnként valamennyiünknek szembe kell néznünk kételyekkel. Helyezd bizalmadat az Úrba, és az Ő kegyelméből meg fogod érteni az elöljárók ítéleteit.

– Segít az Úr megértenem, miért hoz indulatba az utóbbi időben Samuel nővér, amikor összetüsszögi minden ételünket az asztalon, és utána kotorja elő a zsebkendőjét? Vagy Gregory nővér, aki azzal áltatja magát, hogy fölajánlja a desszertjét? Vagy Mary Charles nővér, aki szíjjal veri a gyerekeket?

– Meg kell vallanom, Mary Charles nővér engem is indulatba hoz. Közeledtek a templomhoz. – Ó, jaj, most valóban megszegjük a Regulát, nemde? – kérdezte Dora nővér. – Pénteken nekem is penitenciát kell kérnem a főnökasszonytól. – Másrészt viszont a Regula arra buzdít, hogy adjunk testvéreinknek okos intéseket és

kegyes tanácsokat, én pedig épp ezt csinálom – idézte Dora nővér a Statútumokat. Regina nővér még azt is meg tudta volna mutatni, melyik oldalról, mert a Regula és a Statútumok gyakori tanulmányozása hozzátartozott szigorú napirendjük imára és elmélkedésre kijelölt részéhez. A tanulmányozásnak az volt a célja, hogy megerősítse őket fogadalmaikban, ám az utóbbi időben Regina nővér kezdte úgy tekinteni, mint a katolikus egyháznak azt az eszközét, amellyel kordában tartja az apácákat. Az ilyen gondolatok zaklatták föl legjobban.

– Mit gondolsz, testvérem... – Képtelen volt folytatni. Ijesztő, amikor először kell szavakba foglalni a kételyt.

– Mit gondolok? – sürgette Dora nővér. – Á, semmi. – Beértek a parókia telkére, a templomot az iskolával összekötő,

aszfaltozott keskeny ösvényen ballagtak. – Köszönöm imáidat és kegyes tanácsaidat – mondta Regina nővér, amikor feltűnt a rendház sarka. – Törekedni fogok a legjobbra.

A konyhán át mentek be, ahol Ignatius nővér éppen két almás lepényhez pödörte a tésztát. A helyiség babér- és hagymaszagú volt a sparhelten rotyogó csirketokánytól. Klimpírozás hallatszott az egyik zeneteremből, ahol Gregory nővér zongoraleckét adott, és Regina nővér érezhetően felvidult, mert ez itt ismerős volt, és ami ismerős, abban rengeteg a vigasztaló. Még abban is, ahogyan előírás szerint köszöntötték a konyhás nővért.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus – mondták, miközben átvágtak a helyiségen. – Mindörökké, ámen – felelte Ignatius nővér.

48

A refektóriumban Cecelia nővér vacsorára terített. – Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszöntek be, mikor elmentek a nyitott ajtó előtt. – Mindörökké, ámen – felelte Cecelia nővér. Dora és Regina nővér folytatta útját, fel

az emeletre. Szombat délután volt, vagyis szabad idő, ám ebben a hónapban Regina nővérre

hárult a sekrestyéi munka, azaz neki kellett takarítania a szentélyt, különös gonddal előkészítve a vasárnapi misére. A szobájában keresett egy gombostűt, összetűzte hátul a fátylát, földig érő, tiszta fehér kötényt kötött fekete köntösére, és mivel sikálnia is kellett, lekapcsolta alsóruhája ujját.

A hátsó ajtón lépett be, amely Kuzdek atya sekrestyéjébe vezetett. Ezt a sekrestyét a főoltárt félkörívben megkerülő átjáró kötötte össze a ministránsok sekrestyéjével a hajó túloldalán. Ahogy a késő délutáni napfény átszüremlett az ólomkeretes ablakok borostyánsárga üvegén, almalészínben úszott az átjáró.

A templomban Regina nővér térdet hajtott, keresztet vetett és munkához látott. Kuzdek atya már végzett a gyóntatással, néma csend volt. Az apáca felmosta a padlót, leporolta az oltár faragványait, a plébános és a ministránsok székeit a bal oldali falnál, a szószéket, a miseruhák szekrényét és a széles ablakpárkányokat. Kicserélte az oltárterítőt, ropogósra vasalt misekendőt terített a kehelyre. Ellenőrizte, fel van-e töltve a kehely a papi sekrestye apró páncélszekrényéből származó ostyával. Friss gyertyákat tűzött az aranyozott gyertyatartókba, a csonkokat összegyűjtötte, hogy beolvasszák őket későbbi használatra. Kidobta az oltárról a hervadó kardvirágot, átsietett az iskolába, és hozott két cserép sárga krizantémot a virágszobából. Miután szép szimmetrikusan elhelyezte őket a főoltáron, átment az egyik mellékoltárhoz, és égő gyertyát állított a Boldogságos Szűzanya szobra elé, ahogy a szombati rituáléban kell. Széles horgolt csipkével szegett, friss lenvászon futót terített a szentélyrácsra. Végül a papi sekrestyében álló húszgallonos cserépedényből teleöntött egy korsót szenteltvízzel. Az előtér szenteltvíztartóit töltögette fel, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Eddie Olczak. Ugyanúgy volt öltözve, mint a ravatalozóban: sötét nadrágot, egyszínű inget viselt munkában szokásos overallja helyett.

Félúton volt befelé, amikor megpillantotta az apácát. Megtorpant, lekapta nemezkalapját.

– Ó, kedvesnővér! – mondta meghökkenten. Az ajtó becsukódott utána. Az előtér elsötétült, csak odafönt, az ajtószárnyakba foglalt két kis ólomkeretes ablakon jött be némi fény.

– Mr. Olczak! Mit keres maga itt? – Nem számított rá, hogy itt látja a mindenest, hiszen a bátyjai átvették a munkáját.

– Hát tudja... a szokás hatalma. Csak utána akartam nézni, rendben van-e minden. Holnap vasárnap.

– A fivérei elintéztek mindent. Semmiért sem szükséges aggódnia. A szentélyt pedig én készítettem elő a misére.

49

– Igen... hát... – Elfordította a tekintetét, majd a szenteltvíztartóra pillantott, amelyet Regina nővér éppen töltögetett. – Bocsánat! – motyogta. Odanyúlt, megnedvesítette az ujját, és keresztet vetett, mindvégig megtartva a tiszteletteljes távolságot az apácától.

Regina nővérben kínosan tudatosodott, hogy az alsóruhája ujját fönt hagyta a szobájában, a csuklója csupasz, ezt pedig szigorúan tiltja a szabályzat, főleg az ellenkező nemhez tartozó világiak jelenlétében. És nemcsak meztelen volt a csuklója, de egy nehéz cserépkorsóval is bajlódnia kellett, úgyhogy még a ruhája ujjában sem rejthette el a kezét. Csakhogy a szenteltvizet szentségtörés lenne lerakni a padlóra.

Mr. Olczaknák sejtelme sem volt az ő szorongásáról. – Igazság szerint – mondta –, olyan ügyesen elláttak mindent, hogy itt állok üres

kézzel. Hogy a kicsik odakint vannak apáméknál, üres a ház, így arra gondoltam... – Végighordozta tekintetét az egyenesen és mozdulatlanul csüngő harangköteleken, a hideg fűtőtesten, az előtér tiszta padlóján, a lábuk alatti gumiszőnyegen. Pillantása visszatért az apácához, majd a földre szögeződött. – Tudja, kedvesnővér – mondta halkan, két kézre fogott kalapja karimáját gyűrögetve bizonyos értelemben szerencséje, hogy sohasem ment férjhez. Sose kell ezen átmennie.

– Férjhez mentem – emlékeztette gyengéden az apáca. – Jézushoz. – Ő pedig sose hagyja el magát, ugye? – szólt Eddie. – Magát se fogja. Mindig ott lesz magával. A férfi töprengve bólintott, aztán azt mondta: – Aggódom, kedvesnővér. Az apácának hirtelen eszébe villant, hogy a Regula szerint nem szabad szófia

beszédekkel bizalmaskodásra bátorítani világi személyeket, ám a parancs most megint kíméletlennek tűnt a körülményekhez képest. Ez itt egy megszomorított ember, aki egész életében jó katolikus volt, és régóta dolgozik apácák mellett. Tudja, milyen magatartást várnak tőle, és akkor sem viselkedhetne illendőbben, ha szerzetes volna. Főhajtással vagy kalaplevéve köszönti őket, és aggályosan betartja a legtiszteletteljesebb távolságot. Regina nővérnek a Regula szerint kurtán le kellett volna zárnia ezt a társalkodást, de úgy érezte, nem is követhetne el ennél nagyobb szívtelenségét.

Krisztus azt akarná, hogy hallgassam meg, gondolta, és maradt. – Miért? – Hogy a lányok látni fogják Krystynát a koporsóban. – Visszahúzódott az előtér

túloldalára, és nekivetette a hátát a kórusba vezető feljárat ajtófélfájának. – Olyan kicsik, életük végéig emlékezni fognak rá! Nem akarom, hogy így lássák!

– Talán meg kellene beszélnie az atyával. – Kedvesnővér a tanítónőjük. Jobban ismeri őket, mint az atya. Úgy gondoltam,

talán tudni fogja, mit kellene tennem. – Esetleg ott maradhatnának a nagyszüleikkel a ravatalozó hátuljában, amíg

lezárják a koporsót.

50

– És mi lesz a gyászmisén? – Mert akkor újra felnyitják a koporsót, épp itt, az előtérben, a szertartás előtt.

– Anne még mindig elutasítja az anyja halálát? – Nem, de nagyon elcsendesedett. Nem beszél, mintha megharagudott volna

valakire, csak nem tudja, kire. Regina nővér maga is nagyon elcsendesedett. A melléhez szorította a szenteltvizes

korsót. – Én is így érzek néha. – Maga, kedvesnővér? – Eddie szemöldöke felszaladt a meghökkenéstől. – Tudom, hogy nem illik egy apácához, de voltak pillanatok, amikor engem is

legyőzött a... a... – Harag? – találgatta a férfi. – Csaknem. És a csalódás. Eddie egészen elhűlt, hogy egy apáca ilyeneket valljon be neki bizalmasan, és

ugyanennyire elképesztette, hogy Regina nővérben ilyen érzések lappanghatnak, mert az évek alatt, amióta ismerte, sose látta másnak, mint derűsnek.

– Pedig Istenre haragudni bűn – mondta. – Igen, természetesen. Eddie gondolkozott egy percig, aztán megkérdezte: – Akkor kire haragszunk? Még mindig az ajtófélfának támaszkodott. Regina nővér a szenteltvíztartó mellett

állt, és törte a fejét. – Nem tudom, Mr. Olczak – vallotta be. – Nem tudom. Észbe kapott, hogy ismét

megsérti a Regulát és hozzátette: – Nos... nekem vissza kell mennem a rendházba. Regina nővér körülbelül harminc másodpercet késett a matutinumról és a

laudesről. A főnökasszony helytelenítő pillantást vetett rá, amikor besietett a kápolnába, akadozó lélegzettel, mert futott a templom hátsó ajtajától a rendházig.

Pici kápolnájuk menedékében nyomban kezdett elszivárogni belőle az egész napi szorongása. Ahogy térdelt nővérei mellett, ezen a helyen, ahol oly sok órát töltött, visszazökkenve az ismerős rutinba, újult erővel érezte, hogy ő idetartozik. Az egyszerre énekelő, édes szopránhangok megadták neki az annyira áhított bizonyosságot. A magnificat valósággal fölragadta a földről, a latin szavak úgy áradtak át rajta, mint a hűvös eső, amely tisztára mossa a poros levegőt.

Ám az elmélkedés harminc perce alatt, a levegőtlen kápolna halálos csendjében kudarcot vallott minden erőfeszítése, amellyel elméjét próbálta megszabadítani a hívságos gondolatoktól. Mindegyre odatolakodott a Dora nővérrel és a Mr. Olczakkal folytatott beszélgetés; mire lement vacsorázni, szerzetesi ruhába bújt csalónak érezte magát. Egy igazi jó apáca bizonyosan képes lenne eggyé olvadni Istennel, és le tudná szerelni minden világias gondolatát.

51

De ő nem. Ő nem. Vacsoránál Gregory nővér félretolta az almás lepényét, majd egyfolytában azt

csipegette, amíg el nem majszolta az utolsó morzsáig. Samuel nővér rátüsszentett mindenre, ami az orra elé került, Cecelia nővér tudomására hozta Agnes anyának, hogy látta, amint Regina nővér ruhaujjatlan állapotban hagyta el a rendházat, és noha templomot takarítani ment, ez akkor sem illendő.

A pihenőórában az ügyeletes Mary Charles nővér a Statútumokból olvasott föl egy fejezetet. Regina nővér nem tudta, véletlenül történt-e vagy a főnökasszony utasítására, de a fejezet az engedelmességről szólt.

A szerzeteseknek, olvasta Mary Charles nővér, nagy tisztelettel kell viseltetniük a szent engedelmesség iránt, és lankadatlan igyekezettel kell törekedniük mindennemű akaratosság legyőzésére.

Gyorsan, pontosan, őszinte szívvel kell engedelmeskedniük fölöttesük minden utasításának, és sohasem szabad bírálniuk az elöljárók rendelkezéseit, hanem hinniük kell, hogy Isten akarata nyilvánul meg általuk.

Míg hallgatta a felolvasott parancsot, Regina nővér rádöbbent, hogy nemcsak Krystyna Olczak halála óta, de már hónapokkal azelőtt is újra és újra megszegte engedelmességi fogadalmát. Megszegte, valahányszor némán lázongott a számtalan kényszer ellen, amelyeket a Regula és a Statútumok parancsoltak rájuk. Sőt ami még rosszabb, kezdte agymosás-ízűnek tekinteni a rend módszereit, amelyekkel csak az apácákat akarják kordában tartani.

Este a szobájában, az arra kijelölt órában elvégezte az előírt lelkiismeret-vizsgálatot. Letérdelt az ágya mellé, behunyta a szemét, összetette a kezét és beismerte, hogy sok mindenért kell bocsánatot kérnie, nemcsak Istentől, de elöljárójától és szerzetesi közösségétől is.

HAT

Azon a hétfőn, amikor a húgát temették, Irene Pribil ugyanabban a szobában

ébredt, amelyben kislánykorukban aludtak. Délre néző, magas mennyezetű, széles fehér deszkavázas, nagy szobája volt az 1880-ban épített tanyaháznak. A padló közepét linóleum fedte – zöld mezőben rózsaszín bazsarózsák –, amelyet Irene mindig felmosott szombati takarításkor. A linóleum körül a padló szélét szürkére festették; Irene minden áprilisban átfestette. Az ablakokon olcsó fehér függönyök lógtak, amelyeket minden tavasszal és ősszel segített az anyjának kikeményíteni és függönyszárítóra feszíteni. A tanyától keletre terült el a kert, ahol tavaszonta segített az anyjának palántázni, majd ősszel betakarítani. Lent a földszinti konyhában állt a nikkelezett öntöttvas tűzhely, amely mellett heteken át főztek be az év legforróbb szakaszában. A kert melletti baromfiudvarban Plymouth Rock tyúkok falkája szedegetett, amelyeket Irene keltetett és hizlalt egész nyáron; nemsokára eladja őket Louis Kulicknak, a browerville-i boltosnak, és kap értük annyi pénzt, hogy

52

karácsonyi ajándékot vásárolhasson a szüleinek, fivéreinek, nővéreinek és a gyerekeiknek.

Amennyire Irene meg tudta ítélni, még számtalan év várakozik rá, amikor ugyanez fog történni.

Testvéreihez hasonlóan ő is kijárta a falusi iskolában a nyolc osztályt, azután hozzájuk hasonlóan elment dolgozni; Long Prairie-ben volt házvezetőnő a Milka rőföséknél. Testvéreihez hasonlóan ő is hazahozta a fizetési csekkjét és átadta a szüleinek, zúgolódás nélkül, mert ezt várták tőle.

Krystyna is Long Prairie-ben kapott állást: a mángorlót kezelte a vegytisztítóban. A hétvégéken mindig sikerült stoppal hazavitetniük magukat a tanyára, ahonnan a fivéreikkel átruccantak valamelyik táncterembe egy szombat esti táncra.

A clarissai bálteremben ismerkedtek meg az Olczak fiúkkal. Az Olcza kfiúk annyian voltak, hogy Irene mindig összekeverte a nevüket. Ám kettejüket megjegyezte, mégpedig Romaine-t, mert kedves volt, és tőle kapta az első csókot, valamint Eddie-t, mert ő az első perctől a gyengéje volt, és Irene semmit sem kívánt annyira, mint hogy esetleg Eddie próbálja megcsókolni őt.

Sohasem próbálta. Eddie egyetlen pillantást vetett Krystynára, és attól fogva vak volt a többi nőre. Az azóta eltelt évek alatt Irene egyszer sem árulta el Krystynának, mit érez Eddie

iránt. Eddie-nek sem. Milkáék eladták az üzletet és elköltöztek Melrose-ba, így Irene elveszítette az

állását, de kapott utána mást: mindig házimunkát, mindig sovány bérért, mindig tanyasi hétvégékkel, egészen 1945 tavaszáig, amikor az anyjuk a magtár festése közben leesett a létráról, eltörte a kulcscsontját, és csúnya zúzódásokat szenvedett. Irene visszatért a tanyára, hogy segítsen az anyjának, amíg felépül, aztán ottragadt.

Mindig szeretett volna elmenni, lehetőleg férjes asszonyként, ám az otthoni disznó- és marhahúson, a bőséges vajon, tejfölön, egyáltalán a zsíros házikoszton eléggé elhízott. Már nem hívták szombat esti táncba a fiatalemberek. Amióta véget ért a háború, az asszonyok igyekeztek maguk ellátni a háztartásukat, úgyhogy egyre nehezebb lett házvezetőnői munkát találni. Irene a csekély iskolázottságával nem készült föl arra, hogy megéljen a maga emberségéből, és megálljon a saját lábán. Otthon a szüleinél megvolt a koszt, a kvártély, a társaság, a szeretet, és ő megtanulta beérni ennyivel.

Ám itt magányos és egyhangú volt az élet. Testvérei kiröppentek, családot alapítottak, tőle viszont elvárták, hogy maradjon, ahol van, gondozza, szórakoztassa öregedő szüleiket, és segítsen nekik a munka dandárjában.

Pár éve elment a szüleivel egy lakodalomba, és ott egy Bryce Polavik nevű illető, Philbrookból, megtáncoltatta és hazavitte. Megcsókolta és találkát kért tőle a következő szombatra. Irene kelmét vásárolt, és vadonatúj ruhát varrt magának, Krystyna frissen bedauerolta a haját és osztozott nővére izgalmában, aki még kivágott orrú, magas sarkú új cipőt is beszerzett az alkalomra.

53

Ámde éjszaka, hazafelé jövet egy Bink's nevű táncteremből, Bryce Polavik lekanyarodott az útról egy kis dűlőre, amely valakinek az erdejébe vezetett, és úgy csókolta Irene-t, mint egy szatír, és megpróbálta kikapcsolni a harisnyatartóját és a melltartóját. Amikor a lány tiltakozott, Polavik bevadult, lehúzta a cipzárját, és kényszerítette Irene-t, hogy érintse meg az alkatrészeit, aztán kihasználva, hogy ő az erősebb, legyűrte a lányt és benyúlt a lába közé, oda, ahová még sohasem nyúlt senki. Amikor Irene tovább rúgkapált és könyörgött, hogy ne, ne, kérlek, ne, ez halálos bűn, kérlek, ne, Polavik durván félrelökte, azt mondta, hogy buta, kövér luvnya, azt mondta, inkább boldognak kéne lennie, amiért akad pasi, aki egyáltalán meg akar dugni egy ilyet, és valószínűleg ez volt az egyetlen esélye, úgyhogy őhozzá ne jöjjön rinyálni, ha esetleg meggondolná magát, mert ő ugyan rá nem néz még egyszer. Aztán kitolatott az erdőből, olyan gyorsan, hogy az autó belecsúszott a túlnani árokba, mielőtt Polavik sebességet váltott volna, majd olyan nyaktörő tempóban robogott végig a makadámon, hogy Irene még annál is jobban megijedt, mint korábban, amikor Polavik erőszakkal akart közösülni vele. A szülei bekötőútja majdnem negyed mérföld hosszú volt, de Polavik csikorogva lefékezett a végén, átnyúlt Irene-on, és kilökte mellette az ajtót. Amikor a lány megkérdezte: – Nem viszel végig? –, azt válaszolta: – Kifelé, tehén! Direkt jót fog tenni a séta. Akár le is mehet rólad egy kiló.

Így tehát Irene otthon élt, elsősorban Krystynánál és Eddie-nél keresve a szórakozást; kártyázott velük, gyakran vacsorázott náluk, beszélgetett kertészkedésről és varrásról, szerette a kislányaikat, miközben egyre jobban félt, hogy neki nem lesz saját gyereke. Ő költözött be hozzájuk Krystyna szülései után, és ápolta a húgát tíz-tíz napon át. Dudliztatta, büfiztette, számtalanszor tisztába tette a piciket. Ruhákat varrt a babáiknak, megtanította őket alsóst játszani, kifestőkönyveket vásárolt nekik, kivitte őket aludni a tanyára, hogy Eddie-nek és Krystynának lehessen egy-egy zavartalan éjszakája. Tavasszal megmutatta nekik, hol virágzanak a legszebb íriszek Pribil nagyanyó és nagyapó erdejében, vérehulló fecskefüvet tépett, és megmutatta, hogyan „vérzik". Elvitte őket a csűrhöz és megmutatta a pici cicákat, megengedte nekik, hogy segítsenek cukorsüteményt szaggatni és rebarbarát hámozni, először adva kést a kezükbe; ráigazgatta apró ujjaikat a kés nyelére és elmagyarázta, mire vigyázzanak. Mindenszentekkor segített Krystynának megvarrni a kislányok jelmezét és kifaragni a töklámpásokat. A karácsonyi ajándékok, amelyeket Lucynek és Anne-nek vásárolt, kedvesebbek voltak a többi unokatestvérénél. Ha lefekvés idején volt ott Krystynáéknál, a rózsaszínre csutakolt lányok odarohantak hozzá plisszírozott pizsamájukban, és ugyanazzal a viharos odaadással adtak Irene néninek jóéjtpuszit, mint a szüleiknek. Csakhogy nem az övéi voltak.

Irene irigyelt a húgától mindent, amit Eddie-vel kapott. Irigyelte gyönyörű gyerekeiket, a házukat, a házasságukat, irigyelte, hogy Eddie olyan nyilvánvalóan szerelmes a feleségébe. Irigyelte Eddie jó természetét, azt a csendes elismerést, amellyel Krystyna minden cselekedetét nyugtázza, azt, ahogy a nap bármely órájában hazaugrik a Szent Józsefből, csakhogy megigyék Krystynával egy csésze

54

kávét, aztán diszkréten magával húzza az előszobába, távolabb a többiektől, hogy búcsúcsókot válthasson vele, mielőtt visszatérne dolgozni. Irigyelte Krystynát, mert Eddie folyton mindenfélét csinált érte – csinosította a házat minden módon, amit a felesége kért, dolgokat készített a műhelyében neki, meg a gyerekeknek is: az első etetőszéküket, bababútort a Mikulástól, játékházat, éppen ilyen apró lényecskékre méretezett parányi asztallal és székekkel berendezve. Amikor Krystyna arra kérte, szereljen föl hintát a lányoknak a ruhaszárító kötelet tartó pózna egyik oldalán, Eddie mosolyogva megcsinálta, azután hintáztatta a gyerekeit, és velük kacagott. Amikor Krystyna alacsony fehér léckerítést kért a kertje köré, Eddie már csinálta is zokszó nélkül, majd együtt festették be, az első tornác lépcsőjére telepedve, és ha az arrajáró városiak megálltak, Krystyna azt mondta nekik: – Menjenek be és töltsenek maguknak limonádét! – Vagy egy csésze kávét, vagy vegyenek fánkot vagy aprósüteményt, mondta, mert a házuk mindig nyitva állt, náluk úgy jártak ki-be az emberek, akár egy étteremben. Amikor Krystyna megérdeklődte, nem akar-e „maszkabálba" menni, Eddie felöltötte a bolondjelmezt, amelyet a felesége hagymás zsákokból varázsolt, aztán átmentek Clarissába és megnyerték az első díjat, Eddie szégyellősen, Krystyna azzal a lobogással, ahogy mindent csinált.

Krystyna egyszer azt is megsúgta Irene-nak, hogy Eddie megfürdette. Teletöltötte a kádat, aztán felkapta a feleségét, kivitte a fürdőszobába, és addig nyomta lefelé a vállát, amíg Krystyna ernyedten elnyúlt a kerámián, és tetőtől talpig beszappanozta, és megcsókolta a hasát, amely már nem lapos és feszes azóta, hogy két babára kellett ráfeszülnie, és azt mondta Krystynának, hogy tökéletes. Tökéletes, ezt képzeld el, mondta Krystyna, holott terhességi csíkok húzódtak a hasán keresztbe, olyan cakkosak és fényesek, mint a villám, és már nem fért bele az Anne születése előtt hordott princesszruhákba, az ujjai pedig gyakran foltosak voltak és megrepedeztek a dauerhoz szükséges mindenféle vegyszertől.

Az évek során, ahogy figyelte őket, Irene egyre jobban megszerette a fiatal házasokat. Olyan mindent kitöltő, tiszta szeretetet érzett Krystyna iránt, hogy el nem árulta volna a húgának, milyen módon szereti Eddie-t. Ahogy pedig őt szerette – nos, ez a szeretet aranyos izzássá alakult, amely csodás pirkadatként borult Irene-ra, ha Eddie a közelében tartózkodott. Irene szemében Eddie több volt, mint eszmény. Isten volt.

Irene a húgán és a sógorán át élt. Az öröm, amelyet akkor érzett, ha ott lehetett mellettük és a gyerekek mellett, tompította a vénlányság fenyegető rémségét. Amíg ők megvoltak és az ajtajuk nyitva állt, Irene hozzájuk menekülhetett a valóság letaglózó középszerűsége elől.

De most Krystyna meghalt. Nem cserélnek cipőt többé, nem rakják be egymás haját, nem járnak táncolni szombat este. Páratlan szerdán vagy vasárnap délután, mikor már fojtogat a tanyasi élet egyformasága, nem hajthat be a városba egy diskurálásra Krystyna konyhájában. Kivel fog ő nevetgélni? Kivel fogja felidézni a Long Prairie-i napokat? Kivel fogja ugratni apát és anyát (mert Krystyna volt az

55

egyetlen, aki mindig meg tudta nevettetni őket)? Ki emeli fel őt a robotból a cimboraságnak arra a síkjára, amelyet sohasem osztott meg senki mással?

Krystyna temetésének reggelén, amikor fölébredt és felült a gyerekkori ágyban, olyan nyomorultnak és űzöttnek érezte magát, mintha direkt neki akarta volna megmutatni valami rettenetes erő, milyen egyszerű elrabolni az életből a boldogság utolsó darabkáját. Az ágy lábán túl a két magas, keskeny ablak majdnem leért a fehér szegélylécig. Az ablakból láthatta, amint a narancsszínű nap kiül a déli legelő aljában sorjázó kosárfüzek tetejére. Hogy merészel sütni azon a napon, amikor Krystynát temetik? Esőnek kellene lennie, úgy, ahogy Irene szívében esett.

Nehézkesen föltápászkodott és a fejéhez kapott. A gyors lüktetés arra emlékeztette, mennyit sírt az utóbbi négy napban. Odalent az anyja motoszkált a konyhában. Azt tudta, hogy az apja odakint van szénát kaszálni, kihasználja azt a pár jó órát, mielőtt föl kellene öltöznie a temetésre, mert az évszakoknak a halál sem parancsol; a mondást ugyan laposra koptatták, de akkor is igaz, hogy a gazdának addig kell szénát kaszálnia, amíg süt a nap.

Irene lecsoszogott a földszintre. Az anyja akkor vett ki a sütőből egy kalácsot. Tor lesz a temetés után a Paderewski Csarnokban, amelyre az egyházközségi asszonyok viszik az ételt. Mary Pribilt még a gyászban is ugyanúgy hajtották az élet kényszerűségei, mint a férjét.

– Anya! – szólt be Irene az ajtóból. Mary, kezében a tepsivel, fölegyenesedett és becsukta a sütő ajtaját. Keret nélküli

szemüveget viselt közel ülő szemén. Gyér szürke haja olyan rövid és göndör volt, mint a perzsabárány szőre. Kulcscsonttörése miatt a jobb válla mélyebbre roggyant a balnál. Megviselt öreg fejfára emlékeztetett, amely valaha kereszt volt.

Letette a kalácssütő tepsit a pohárszékre. – Jó reggelt, Reeny. – Elviszem az ócska tehert – mondta az anyja hátának Irene. – Korábban bemegyek

és segítek Eddie-nek felöltöztetni a lányokat. Megfésülöm a hajukat, úgy, ahogy Krystyna szerette volna, rendben?

Mary nem volt hajlandó megfordulni. Egy percig állt, két kézzel támaszkodva a pohárszék fájára. Aztán fölemelte a kötényét, és az egyik csücsökkel megtörülte a szemét az üveglencse alatt.

– Tedd, amit tenned kell. Nem lesz könnyű nap, az már biztos. Irene átsietett a konyhán, megcsókolta anyja nyakának oldalát, átkarolta Mary

vaskos derekát és ringatta egy darabig. Aztán Mary megpaskolta a lánya kezét, és Irene kiment a konyhából.

Délelőtt tizenegyre volt kitűzve a temetés. Irene valamivel fél tíz után ment föl az első verandára és kopogtatott Eddie-ék ajtaján. Régebben nem kopogtatott, mert Eddie ilyen tájban már dolgozott, Krystyna pedig a konyhában végezte a házimunkát, vagy göndörítette valakinek a haját.

56

Eddie fekete gabardinnadrágban, V alakban kivágott, bordás szövésű atlétatrikóban nyitott ajtót, és a fél arca szappanos volt.

– Irene – mondta a szokott mosolya nélkül. Tartózkodó ember létére is volt egy félszeg, bátortalan mosolya, amellyel köszönni szokott. Ma épp csak kimondta sógornője nevét, örömtelen fahangon.

– Szia, Eddie – köszönt Irene, amikor a férfi kinyitotta neki a szúnyoghálós ajtót. – Ne haragudj, hogy borotválkozás közben zavartalak meg.

Eddie szótlan legyintéssel intézte el a mentegetőzést. – Szomorú nap ez, ugye? – próbálkozott Irene, miközben sógora becsukta a belső

ajtót. – Ja – nyögte ki Eddie. A keskeny előszobában álltak, amely a nappali egész hosszában húzódott. A két

helyiség közti válaszfalon nyitott boltívet süllyesztett polcokon álló, szögletes fehér pillérek fogták közre. A gyerekek párkánynak hívták ezeket a polcokat, mert az apácák is úgy hívták az iskolait. Az előszoba jobb oldali fala mellett állt Krystyna lábhajtós varrógépe; fából készült, szögletes fedelén összehajtogatott, befejezetlen ruha. Baloldalt lépcső vezetett az emeletre, ahonnan hallani lehetett a kislányok hangját és a vízcsobogást.

– Gondoltam, átjövök, megfésülöm a lányok haját és felöltöztetem őket, úgy, ahogy Krystyna szeretné.

Eddie egy pillanatig nem válaszolt; ennyi időbe került felfognia, amit a sógornője javasolt és tudomásul vennie a tényt, hogy Krystyna elment, soha többé nem tüsténkedik a lányaik körül.

– Kedves tőled, Irene. Hálás vagyok érte. – Nem gondoltam... mármint nem tudtam, hogy te hogy... mármint ki... – Semmi baj, Irene. Tudom, mit akarsz mondani. Még nekem sem sikerült

kitalálnom. – Akkor nem baj, hogy átjöttem? – Dehogy. És igazad van. Krystyna is azt akarná, hogy ki legyenek csippentve. –

Mosolyogni próbált, ám a ki legyenek csippentve is Krystyna szavajárása volt, úgyhogy Eddie és Irene csak még jobban elszomorodtak az emléktől.

– Ide figyelj, megszárad az arcod. Menj vissza, fejezd be a borotválkozást, én addig felmegyek, segítek öltözni, ágyazni, jó lesz?

Eddie csüggedten bólintott és nekivágott a lépcsőnek. Félúton megtorpant. – Én azt a rózsaszín-fehér csíkos ruhácskájukat akartam rájuk adni, az utolsót, amit

Krystyna varrt nekik. – Persze, Eddie. Az emeleti folyosó ugyanabba az irányba húzódott, mint a lépcső, a korlát mögül le

lehetett látni a fokokra. Erről a részéről nyílt a gyerekszoba. Eddie és Krystyna szobája a folyosó végén volt. A fürdőszobába a szülők hálószobájából lehetett bejutni. A kislányok pamutbugyisan rontottak elő a nagy hálószobából.

57

– Apu, apu, idenézz! – visongott Lucy. Bemázolták a képüket Eddie borotvakrémjével. – Borotválkozni fogunk!

– Itt van Irene néni – mondta Eddie. – Ő majd felöltöztet benneteket, és nagyon szépen megfésüli a hajatokat.

Irene figyelte, ahogy a habszakállas lányok odavágtatnak az apjukhoz. Csupasz lábuk csattogott a folyosó futószőnyegén. Eddie a tarkójuknál fogva visszafordította őket a szobája irányába.

– Most bejöttök velem a fürdőszobába, és lemossátok magatokról ezt a szappanhabot, hogy Irene néni felöltöztethessen benneteket.

A két gyerek kikukkantott az apjuk mögül. – Szia, Irene néni – köszöntek, aztán Eddie elvontatta őket. Irene állt, és nézett utánuk. A veszteség érzését most még az a felismerés is

bonyolította, hogy Krystyna elment örökre, s Eddie már nem nős ember. Borotválkozószappanának szaga itt maradt a folyosón, szíjas karjának, atlétatrikó alól kikandikáló mellszőrzetének látványa megmaradt Irene agyában. A hálószoba nyitott ajtajából látni lehetett a vetetlen ágy lábát. Apját és középkorú munkaadóit leszámítva Irene soha életében nem találkozott félig öltözött férfival, nem láthatta reggeli gyűrt ágyát, nem érezte borotválkozószappanának szagát. Szörnyűnek találta, hogy a húga élete árán nyerjen bepillantást Eddie reggeli magánéletébe, és ami ennél is szörnyűbb, még tetszik is neki a hamis meghittség.

Bement a lányok szobájába, bevetette az ágyukat, összeszedte a padlóról a koszos zoknikat és pizsamákat, és kinyitotta a magas fiókos szekrényt, amelyben Anne és Lucy összehajtogatott ruháit tartották. A bútort Krystynával vették egy árverésen, amikor a húga Anne-t várta; Krystyna halványzöldre festette a szekrényt, és plüssmacikat ábrázoló levonókkal díszítette a fiókokat. Irene elegyengette a tri-kókat-bugyikat, miközben Eddie-t és a lányokat figyelte. Eddie volt a leggyöngédebb, legszeretőbb apa az egész világon, és Irene úgy érezte, benne is megvan a készség, hogy ugyanilyen anya legyen. Milyen tökéletes is lenne, ha feleségül mehetne Eddie-hez, aztán élete végéig gondoskodhatna róla és a lányokról.

Megrohanta a bűntudat, csírájában fojtva el az ötletet. Krystynát még el sem temették, ő meg, lám, máris a helyébe akar lépni! Ezt hívják bűnös vágynak? Megfogadta magának, hogy szombaton gyónáshoz járul, és feloldozást kér bűnére.

Egy összehajtogatott, apró trikóval kitörült a szeméből egy könnycseppet, majd fölnézett és azt suttogta:

– Bocsáss meg, Krystyna. Annyira sajnálom. De hát szerette a gyerekeket, szerette Eddie-t, és habozás nélkül beállt volna

Krystyna helyébe, még akkor is, ha Eddie sohasem szeretné viszont. Mit is szeressen rajta, egy ilyen unalmas, kövér parasztlányon, akiben nyoma sincs Krystyna gyöngyözésének és lobogásának?

De legalább a gyerekek szeretik. Ebben biztos volt, és neki ennyi is elég, ha arra kerül sor.

58

Ráadta a kislányokra a bő szoknyás, rózsaszín ruhát, amelyhez habos fehér alsószoknya járt, és megkötötte hátul a széles szalagövet. Fehér bokazoknit keresett nekik, és engedte, hogy ők csatolják be fénylő fekete lakkcipőjüket. Azután levitte a gyerekeket a konyhába, és egymás után felállította őket egy konyhai székre a mosogató mellett, ahol Eddie különleges háromszögletű faliszekrényeket épített be az ablak két oldalára, hogy dauerolásnál-fésülésnél Krystyna hátulról is láthassa a haját a rézsútos ajtók tükreiben. Ha tegnap este eszébe jut, már akkor átjön, és becsavargatja a lányok haját, úgy, ahogy Krystyna csinálta szombat esténként, a vasárnapi misére készülve. Loknik hiányában féloldalt elválasztotta a hajukat, összefogta egy gumigyűrűvel, széles rózsaszín szalagot font belé és masnira kötötte. Tudta, hol tartotta Krystyna a szalagokat, gumigyűrűket, fésűket: ugyanabban a konyhai fiókban, ahol a dauerolás kellékeit. A fiók szaga, az ammóniáé, a dróthengereké, a tartóshullám facsavaróiról lógó gumiszalagoké, amelyeket kikezdték az erős vegyszerek, olyan élesen hozta vissza Krystyna alakját, hogy Irene-nak ismét meg kellett küzdenie a sírással.

A lányok már túl voltak az öltöztetésen és a fésülésen, amikor Eddie lejött fekete öltönyében, ropogósra vasalt fehér ingben (Krystyna mindig annyi gondot fordított az ingeire), csíkos nyakkendővel, kabátja hajtókáján Kolumbusz Lovagjainak jelvényével. Épp akkor ért az ajtóhoz, amikor egyik fivére meghúzta a Szent József harangját, emlékeztetve, hogy fél óra múlva kezdődik Krystyna gyászmiséje. Eddie látványától Irene-nak a zsigereiből gomolyodott föl a vágyakozás; hömpölyödése, emelkedése nagyon emlékeztetett arra, mint mikor a szél borzolja a magas, zöld búzatáblát. Ő is olyan egyenesen tartotta magát, mint a gabona, ha elvonul a szél; állt és várt, elrejtve, ami a mélyben van.

– Nohát, úgy vélem, ideje menni – mondta Eddie. – Én is úgy vélem. – Úgy vélem, átsétálhatnánk a ravatalozóhoz. – Én is úgy v-vélem. – A népek már biztos gyülekeznek. Irene egyszerűen nem bírt szólni. Fogalma sem volt róla, Eddie hogyan képes rá. – A lányok... – A férfinak el kellett hallgatnia, össze kellett szednie magát, mielőtt

folytatta. Még halkabb lett a hangja. – A lányok nagyon csinosak, Irene. Ő megérintette a gyerekek tarkóját. – Menjetek apukához – súgta. A kislányok ünnepélyesen átbaktattak a konyhán, és megfogták az apjuk kezét,

Eddie pedig azt gondolta, hogy ha nem lenne ez a két kicsi kéz, tán földhöz vágná magát és nem lenne hajlandó kitenni a lábát a házból, nem lenne hajlandó végigmenni a járdán, átkelni a főutcán, hogy azt nézze, amint a fémfödél mindörökre eltakarja azt a drága arcot a koporsóban.

De megtette, tette, amit kell, kapaszkodott a két kicsi kézbe, hallgatta lakkcipőjük kopogását a járdán, miközben Irene lemaradva követte őket. A főutcához érve Eddie

59

azt látta, hogy az emberek minden irányból áradnak Iten és Heid temetkezési vállalata felé. Rokonok, barátok: gyalogszerrel, autóval; olyan rengetegen voltak, hogy a ravatalozó megtelt, sokuknak odakint, a gyalogjárón kellett leróniuk tiszteletüket.

Eddie-nek ugyanazt kellett elviselnie, amit Krystyna halálának napján; megint sírva ölelkezett össze szeretteivel, a négy szülővel, fivérekkel, nővérekkel, sógorokkal, sógornőkkel. A kérdést, hogy megnézze-e Anne és Lucy az anyját, végül a lányok döntötték el, amikor hátrahőköltek a koporsótól, aztán elkezdtek sírni, mert az apjuk otthagyta őket Irene-nal a ravatalozó hátsó részében, és elfoglalta a helyét legelöl. Kuzdek atya imádkozott, lezáratta a koporsót, nem fukarkodva a tömjénnel és a szenteltvízzel. A koporsóvivők kivitték terhüket a halottaskocsihoz, és a hosszú gyászmenet elindult a másfél saroknyira levő Szent József templomhoz. Eddie ismét kézen fogva vezette a lányait.

Tizenegykor, amikor felhágott a templom lépcsőjén és követte a koporsót az előtéren át, látta, hogy ma Clayton bátyja harangozott. Az Isten áldjon meg téged, Clayton, aki patakzó könnyekkel húzod ezeket a köteleket, az Isten áldjon meg téged és minden fivéremet, azért, amit tesztek, hogy átsegítsetek ezen. Mivé lennék nélkületek? A magasban egyszerre bongott a három harang, az előteret olyan sűrűn betöltötte a zengés, hogy

Eddie a fejében érezte a visszhangját, a kislányok pedig fölnéztek az apjukra, és közelebb bújtak hozzá.

A templom negyedik és ötödik padjában Regina nővér várakozott a tanítványaival. A gyerekek ültek és fészkelődtek, az apáca térdelt és imádkozott. Ma reggel nem volt nyolcórás mise, viszont az összes tanuló kivonult a gyászmisére, és a gyerekkórus fog énekelni.

Regina nővért rettenetesen nyomasztotta ez a reggel. Amikor imával akarta kezdeni a tanítást, a hangja megbicsaklott. A szájához kellett szorítania összekulcsolt ujjait, és elölről kellett kezdenie az imát. Megpróbált a tanításra összpontosítani, ám ahányszor végignézett az osztályon, mindannyiszor megakadt a szeme Anne és Lucy üres székén; időnként el kellett fordulnia a gyerekektől, mert nem akarta mutatni, hogy minden erőfeszítése ellenére könnyek szöknek a szemébe. Igyekezett elfojtani magában azt a kívánságot, hogy bár lenne minden osztályban óra (a szegénységi fogadalom azt parancsolja, hogy érjük be azzal, amink van), de miután ötödször ment ki a folyosóra megnézni a pontos időt, zúgolódni kezdett az iskolaszék ellen; ez nem takarékosság, hanem fukarság, hogy az iskolának egyetlen órája legyen a tornateremben!

Bűntudata volt a reggeli hosszan tartó szórakozottsága miatt. Amikor fél órája elsőt kondult a harang, odaállt az osztály ablakába, szomorúan bámult kifelé, elképzelte, hogyan gyülekezik a ravatalozóban az Olczak család. Szeretett volna ott lenni, hogy vigasztalja őket, és vigaszt nyerjen tőlük. Már megint a régi önző élvezkedés!

A templomban ülve, a családnak fenntartott három üres padsor mögött, még az ajtónak háttal is tudta, hogy megérkeztek végre. Fény szüremlett be valahonnan hátulról; ezek szerint a szárnyas ajtót kitárták, ahogy temetéskor szokás.

60

Őt magát is meglepte az a bánatos vágyakozás, amellyel várta, hogy megpillanthassa őket. Samuel nővér nagyon halk moll dallamot játszott az orgonán. Regina nővér még nem is látta a plébánost, de már hallotta az atya reverendájának suhogását, cipőjének nyiszorgását. Most elhaladt a padja mellett a gyászmenet. Egy ministráns, hosszú rúdra erősített feszülettel; Kuzdek atya, feketében, két ministráns között; utánuk a koporsóvivők, hárman Krystyna fivérei, hárman Olczakok, csupa sűrű, tagbaszakadt ember, akiket láthatólag feszélyez a szűk öltöny és a nyakkendő. És végre jött, lassan, nagyon lassan, Mr. Olczak, kézen fogva a gyermekeit. Amikor Lucy odaért tanítónője és osztálytársai mellé, lopva intett, mielőtt továbbvezették volna. Olyan mérhetetlen szánalom és szeretet öntötte el Regina nővért, hogy a szó szoros értelmében belefájdult a szíve, és elkeserítette, amiért nem mutathatja ki érzéseit. Aztán elhaladtak a gyerekek, és ő egy villanásra látta Mr. Olczak összetört arcát, miközben a férfi beterelte kislányait az egyik első padba.

A mise elkezdődött. Uram, adj örök nyugodalmat nekik... A gyerekek bizonytalan latinsággal énekeltek, a holtakért mondott imák jó

hosszúak voltak. Regina nővér tanítványai izegtek-mozogtak; túl kicsik voltak még, hogy megértsék ennek a misének a horderejét és jelentését két osztálytársuk életében. Az apácának át kellett nyúlnia az előtte levő padba, és meg kellett böknie két fiút, akik lökdösődő-rugdosódó néma csatába kezdtek a territoriális padjogok fölött. Az idősebb iskolások áldoztak, de a harmadikosok és a negyedikesek ott maradtak a padban, túl fiatalok lévén még az áldozáshoz. Amikor Mr. Olczak felvezette gyerekeit a szentélykorláthoz, Lucy ismét megfordult, és ránézett a mögötte levőkre. Az apáca látta a kislányon, hogy sír. Mise végeztével Kuzdek atya fölvette fekete pluviáléját, imádkozott a koporsó lábánál, aztán megkerülte, meghintette szenteltvízzel, és olyan sokat lóbálta az aranyozott füstölőt, hogy az átható tömjénszag kaparta Regina nővér torkát.

Aztán vége lett a szertartásnak, és a menet kifelé indult a templomból. Egyetlen harang kísérte őket, szaggatott, gyászos ütésekkel; addig fog kongani, amíg a halottaskocsi el nem kanyarodik a járda mellől a temető irányába. Az előtérben a koporsót felnyitották, hogy azok, akik ismerték és szerették Krystynát, egy utolsó pillantást vethessenek rá.

Regina nővérnek nem jutott utolsó pillantás. A többi apácával együtt visszavitte tanítványait egy oldalajtón át az iskolába, ahol addigra elérkezett az ebéd és a déli szünet ideje. Ám Regina nővér nem bírt enni, mint ahogy azt a gondolatot se tudta elviselni, hogy a játszótéren hancúrozzon, amikor Krystyna Olczakot temetik. A sírja mellett akart állni, hogy elmondja az utolsó imát és átélje a végső búcsút. Szüksége volt rá, ugyanúgy, mint Krystyna barátainak és családjának, hogy embereket érezzen. Ám a Regula nem engedné, és különben sem hagyhatja itt a tanítványait.

Útban a refektórium felé találkozott a főnöknővel, és kérte, hogy engedje el az ebédről és a szünetről.

61

– Úgy a legjobb, ha a lehető legtöbb időt töltjük a közösségben, még a zaklatottság perceiben is – mondta Agnes anya.

– Igen, anyám – felelte Regina nővér alázatosan. A főnöknő gondolkozott egy percig, majd azt mondta: – Mindazonáltal megadom az engedélyt. Kérlek, ügyelj, hogy egy órára ott légy az

osztályodban. – Igen, anyám. Köszönöm. Dicsértessék a Jézus Krisztus. – Mindörökké, ámen. Regina nővér fölment az emeleti kápolnába. A gyomra korgott és fájt a térde,

amikor leereszkedett a kemény térdeplőre, ám mindeme kényelmetlenségeit felajánlotta Krystyna Olczak lelkének nyugalmáért, és önmagáért, hogy visszanyerhesse a régi hevet, amellyel valaha lángolt hivatásáért. Imádkozott, hogy hadd legyen engedelmesebb, és inkább Istenre nyissa meg a szívét, mint az Olczak család nyomorúságára. Imádkozott, hogy hadd örvendezzen a szegénységnek, és ne kívánjon minden osztályterembe órát, hogy hadd ne adjon hangot elégedetlenségének egyes szerzetestársaival szemben – főleg hogy hadd ne beszélje ki őket Dora nővérrel –, hanem szerető szívvel fogadja el minden nővérét, tekintet nélkül gyarlóságaikra. De azért imádkozott a legbuzgóbban, hogy hadd ne gondoljon olyan sokat Mr. Olczakra, főleg sötétben, villanyoltás után.

Elimádkozta a hosszú misererét, elmondott hat Miatyánkot, hat üdvözlégyet, ezeket is felajánlva a világ szenvedéseiért. Miközben imádkozott, félpercenként megszólalt az az egyetlen harang, mindannyiszor élesen kirajzolva előtte Mr. Olczak arcát, aztán végül az is elhallgatott, amiből Regina nővér tudta, hogy mindenki elhagyta a templomot, és a halottaskocsi, miután becsukták az ajtaját, elvitte Krystynát a temetőbe.

HÉT

Amikor a temetés véget ért, mindenki – apa, anya, após, anyós, fivérek, nővérek –

unszolta: – Ó, Eddie, gyere ki pár napra a tanyára, gyere át hozzánk, ne maradj itt egyedül a házban! – De Eddie nem óhajtott elmenni a házából. Különben is mi haszna lett volna belőle? Előbb-utóbb úgyis tudomásul kell vennie, hogy egyedül maradt. Valamint nem óhajtott még tovább elmaradni a munkából. A semmittevéstől csak az idő múlik lassabban.

– Anne, Lucy! – mondta a lányoknak. – Nem akarjátok kihagyni holnap az iskolát? Mert lehet. Kimehettek pár napra Pribil nagyanyóékhoz vagy Olczak ómamáékhoz.

– Te is jössz? – kérdezte Anne. – Nem, napsugaram. Ideje visszaállnom a munkába. Négy napja nem csinálom, és

az elég hosszú idő. – Akkor én is haza akarok menni veled. – Én is- csatlakozott Lucy.

62

Irene, aki meghallotta ezt, tétován közeledett hozzájuk. – Mihez kezdesz velük reggel, amikor a templomban kell harangoznod, mielőtt

elindulnának az iskolába? – Nem tudom. – Én eljöhetnék, Eddie... El tudnék jönni mindennap, minden áldott nap, és

megreggeliztethetném őket és elindítanám őket az iskolába. – Jaj, nem, Irene, az túl nagy fáradság. – Én szívesen megcsinálnám! Tudom, hogy viselt gondot rájuk Krystyna, és azt én

is megtehetem. Tudom, hol tartotta a holmijaikat, hogy göndörítette és fésülte a hajukat, melyik ruhához milyen színű hajszalag kell, mert neki nagy készlete volt belőlük. Ezt én is meg tudnám tenni! Boldogan megtenném!

– De akkor mindennap be kellene hajtanod a tanyáról. – Négy mérföld, mi az? És elhozhatom apus ócska teherautóját. Ő nem haragszik

érte. Anne az apjára sandított és megrángatta a kezét. – Hadd jöjjön, apu! – Én még azt is tudom, mit szeretnek reggelire! – tódította Irene. – Kókuszos grízt,

jó hígan, nem vízzel, hanem tejjel főzve. Ki más ismerné annyira a szokásaikat, mint én?

– Hadd jöjjön, apu – ismételte Lucy. – Légyszííííves! Eddie kikapcsolta a vészcsengőt, amelyet sógornője szavai szólaltattak meg az

agyában. Olyan fáradt volt. A temetés elhasználta az erejét, négy napja alig bírt aludni a gyerekektől. Egyébként már ő is törte a fejét, hogyan hagyja reggelente egyedül a lányokat. Testi-lelki összemorzsoltságában nem esett nehezére elfogadni sógornője javaslatát.

– Hát jó, Irene. Nem fogok tudni sokat fizetni, de... – Ó, az ég áldjon meg, ne bolondozz már, Eddie! Ha könyörögnél, akkor se fogadnék el egy

fityinget sem! Ezek az én unokahúgaim, és szeretem őket! Szerettem Krystynát is. – Nem tette hozzá, hogy és téged is szeretlek, de gondolta, és elszorult közben a szíve, ahogy nézte Eddie nyúzott arcát és a szemét, amelyből kialudt a szikra.

– Köszönöm, Irene – mondta a férfi, és megszorította a karját – félig a ruhaujjat, félig a csupasz bőrt –, amitől Irene végigborzongott.

Este Eddie megtöltötte a kádat, kikészítette a tiszta hálóingeket és engedte, hogy a lányok egyedül fürödjenek./ Lucy rávetette magát Krystyna Örök Tavasz hintőporára, és sikerült nemcsak magát, de a fürdőszobát is összepúdereznie egy bolyhos fehér pufni segítségével. Eddie-nek vizes ronggyal kellett föltakarítania. Nyirkosán még erősebb lett az illat, mintha Krystyna jött volna be a szobába. Az emlék majdnem több volt annál, mint amennyit el lehetett viselni.

Mire kitakarította a fürdőszobát, a lányok bebújtak az ágyába. Anne a Westwind anyóból olvasott föl Lucynek: „Miért csíkos Borz Benő!" Egyik kedvenc könyvük volt, Krystyna majdnem minden este ebből olvasott nekik. Eddie-nek megfájdult a szíve, ahogy Anne-re

63

nézett. Ó, édes kicsi lány, nem kell neked azzal próbálkoznod, hogy pótold az anyátokat!

Szívtelenség volt visszatelepíteni őket a szobájukba, főleg ma este, az anyjuk temetése után, ám Eddie attól félt, hogy végül lépni se mernek majd nélküle. Továbbá annyira kimerült, hogy ma éjszaka szüksége volt az egész ágyra. Ha sírhatnékja lesz, háborítatlanul akar sírni. Ha fel akar kelni éjnek évadján, hogy ide-oda járkáljon a holdfényben, nem akarja felzavarni vele a csemetéit.

– Idehallgassatok, lányok, azt hiszem, ideje lenne, hogy ma este visszaköltözzetek a szobátokba.

– Neeee! – jajgatott Lucy. – Én szeretek itt! – Itt akarunk maradni veled. Én nem szeretek ott lenni anyu nélkül. – De anyu nem is aludt veletek. – De mindig bebugyolált bennünket. – Majd jövök én és bebugyolállak benneteket. – Régebben is elég gyakran csinálta,

ám voltak napszakok, amikor a gyerekeknek jobban hiányzott Krystyna. A lefekvés ideje volt a legrosszabb.

Anne alsó ajka remegni kezdett, és két kövér könnycsepp ült ki a szempillájára. – Anyut akarom-mondta. Lucy, az örökös visszhang, lebiggyedő szájjal szajkózta: – Én is anyut akarom. Eddie végül rájuk hagyta, mert még az is jobb volt, mint nézni, hogy sírnak

Krystyna után. A gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy ő feküdjön középre, és mire elszunnyadtak, meleg kis testük olyan ragacsosan tapadt az apjukhoz, mintha tapétaenyvvel kenték volna be őket. Eddie majdnem fél óráig várta, hogy jó mélyre süllyedjenek az álomba, csak azután vitte át őket a szobájukba.

Visszatért az ágyába, feküdt magányosan, nyitott szemmel, kimerülten, de álmatlanul, és azon az irdatlan változáson töprengett, amely az életében történt. A magány most már állandó. És leírhatatlan. Jobban fölemészti, mint az első szerelem. Az oldalára fordult, belefúrta öklét Krystyna hűvös párnájába, és átkozta magát, amiért oly önelégülten élvezte korábbi életét. Hogy megalázta az a hirtelenség, amellyel elrabolták tőle azt az önelégültséget! Meg voltak különböző gondok is, egy csomó piszkos ruha a fürdőszobai szennyestartóban, és nincs, aki mossa-vasalja; holnap este vacsorázni kell, és nincs, aki megfőzze; holnap délután négy órakor megjönnek az iskolából a lányok, és senki sem vigyáz rájuk, amíg Eddie hazaér, senki sem várja őket meleg sütivel, senki sem figyelmezteti őket, hogy öltözzenek

át, mielőtt kimennének játszani. Otthagyhatja őket őrizetlenül naponta másfél órára? Nemigen, hisz még csak nyolcas kilencévesek. Esténként esetleg ő is megfőzheti a vacsorát, de nem sokat végezhet fél hat és hat között, mert akkor vissza kell szaladnia a templomba, hogy elharangozza az angelust; tehát ha utána kezd főzni, nyolc óra lesz vagy annál is több, mire végez a mosogatással. Mosogatás után pedig kádba és ágyba kell dugnia a lányokat, aztán olvasnia kell nekik.

64

Más gondok is voltak. Anne tavasszal lesz első áldozó. Ez azt jelenti, hogy be kell tanulnia a katekizmust, amiben eddig Krystyna segített neki, továbbá fehér ünneplő ruhát és fátylat jelent, hosszú fehér harisnyát és fehér cipőt. Hogy fogja majd megcsinálni? Hogy bírja majd megcsinálni?

Az az igazság, hogy nem fogja bírni. Irene nélkül nem. Másnap reggel Irene már hétkor beállított. Eddie még csak félig öltözött fel, és a

nadrágjából kilógó inggel rohant le ajtót nyitni. Irene kisminkelte magát és kerülte a sógora tekintetét.

A férfi lent hagyta a konyhában, hogy gyújtson be a sparheltbe. Amikor Eddie behúzta maga mögött a hálószobája ajtaját, Irene már jött is a lépcsőn, ébreszteni a lányokat.

Mire Eddie felöltözött, beágyazott és lement a konyhába, Irene megfőzte a lányoknak a grízt, és elkészítette sógorának a zabkását, kávét, pirítóst. Az asztalon, a ropogósra vasalt virágos abroszon ott várakozott Eddie kedvenc böhöm bögréje, a tejszín és a cukor. A lányok egyelőre pizsamásán ültek a helyükön, de a frissen subickolt iskolai cipők már a ládán sorakoztak, és mindegyik pár cipőre rá volt téve egy frissen vasalt zsebkendő. Grízestálkájuk mellé Irene odakészítette a napi vitaminadagjukat.

Eddie-nek földbe gyökerezett a lába a konyhaajtóban. Nézte Krystyna reggeli menetrendjének ezt a tökéletes másolatát, és hirtelen beléhasított, mit művel Irene. Ordítani szeretett volna. Menj innen! Majd megcsinálom magam! Te nem vagy Krystyna, úgyhogy ne is próbáld őt játszani! De hát szüksége van Irene-ra. És ha téved? Ha Irene csak önmagát próbálja jobb kedvre deríteni ötnapi keserves sírás után azzal, hogy kifesti magát? Ha csak a lányokat igyekszik átsegíteni az első anyátlan napokon azzal az illúzióval, hogy minden megy tovább a régi módon? S ha nagy terhet vesz magára azzal, hogy minden reggel idejön? Eddie pedig ugorjon neki olyasmiért, amit teljesen félreértett ? Annyira zavarba hozná mindkettejüket, hogy valószínűleg soha többé nem tudnának egymás szemébe nézni.

Amikor megállt a konyhaajtóban, Irene fölpillantott és elvörösödött. – Én, izé... azt hiszem, te szereted a zabkását... igaz? – hebegte, mintha nem tudná

biztosan. – Ööö... igen. Igen! A zabkása jó. – Bement a konyhába, és kihúzta magának a

széket. – Köszönöm, Irene. Eddie leült, Irene nem. Állt a mosogató mellett, dörgölte a kezét, és figyelte a férfit,

hogy teszi bele a hozzávalókat a kávéjába. Eddie-t feszélyezte, hogy figyelik. Letette a bögréjét, zavartan nézett a sógornőjére.

– Te nem eszel? Irene úgy kapta föl a kezét, mintha meglökték volna hátulról. – Ó, én ettem otthon. – Aha – mondta Eddie, aki nem tudta, hogyan viselkedjék. – Hát akkor... Enni kezdett, bűntudatosan, holott eddig sohasem érzett ilyet Irene-nal szemben.

65

– Ha lenne egy-egy ötcentesed a menzai ebédjükre, belekötném a zsepijükbe. – Ó... persze... – Belekotort a zsebébe, és odaadta Irene-nak az aprót. Ez kísérteties,

hogy a sógornője ennyire ismerje az ő reggeli menetrendjüket. – Én ma itthon akarok ebédelni! – jelentette ki Lucy teljesen váratlanul. – Az

iskolában borsófőzelék lesz, és én azt utálom, és Mary Charles nővér mindig megeteti velem! Azt szokta mondani, hogy Kínában éheznek a gyerekek, úgyhogy nekem meg kell ennem az utolsó szemig.

– Hol van Kína, apu? – kérdezte Anne. – A világ másik végén. – Akkor hogy ehetnék meg Lucy borsófőzelékét? A nagyok összenéztek, és alig bírták megállni, hogy ne vigyorogjanak. – Mary Charles nővér csak arra próbál megtanítani, hogy ne pocsékold az ételt. – Én nagyon félek tőle. – Pedig semmi szükség, hogy félj tőle. – Meg szokta rakni a rossz fiúkat a virágszobában. Hallottam, ahogy bőgnek. Egy

gumiszíjjal szokta verni őket, amelyet a páfrányos polcon tart. Láttam! Padlószőnyegből van!

– Hát legyetek jók, akkor sose fogja kipróbálni rajtatok. – Nem azt mondtad, hogy nekünk nem kell félnünk tőle? – kérdezte Anne. Eddie felhajtotta a kávéját, letette a bögrét és mellőzte a témát. – Hát nekem mennem kell harangozni – mondta, és felállt. – És a borsófőzelék, apu? – Attól félek, mindenképpen igyekezned kell megenni, mert mostantól az iskolában

fogtok ebédelni. – Mindennap? – Lucy arca összegyűrődött az elszörnyedéstől. – Tartok tőle, gombóc. A kislánynak hirtelen eszébe jutott, hogy nincs már anyja, aki gombócot főzzön, és

a nagynénjére nézett. – Irene néni nem főzhet nekünk ebédet? Eddie a sógornőjére sandított, majd buzgón készülődni kezdett. – Irene néninek haza kell mennie. – Ó! Eddie megölelte a lányait, ma hosszabban, mint máskor, és megpuszilta vékony

nyakukat, amely Örök Tavasztól illatozott. Mennyire utálta, hogy rá kell bíznia őket Irene-ra, nem mintha az nem tenné őket kifogástalan rendbe iskola előtt – ha csak nem csal a szimata, Irene ugyanolyan jól megcsinálja, mint Krystyna –, hanem mert neki egy új szokásrend kezdődött el a felesége nélkül. Baktatott tovább az úton, ahogy kell, de minden lépésnél azt érezte, Krystynát árulja el, mikor azt játssza, hogy minden rendben van.

Mégse tudta, mi mást csinálhatna.

66

Irene épp a gyerekeket öltöztette, amikor fél nyolckor megkondult a harang. A zengésre megállt a keze, mert elképzelte Eddie-t a templom előterében, amint húzza a kötelet. Szegény Eddie. Szegény, magányos Eddie.

Ellenőrizte, hogy a lányok fogat-arcot-fület mossanak, aprólékos gonddal megfésülte őket, és nagy, tökéletes masniba kötötte szalagövüket a derekukon. Amikor útra készen álltak, odaadta nekik a zsebkendőjüket, a csücsökbe kötött ötcentesekkel, majd megölelte unokahúgait, és csattanós puszit nyomott az arcukra.

– Szeretnétek, ha itt várnálak benneteket, amikor megjöttök az iskolából? – kérdezte.

– Hát... azt hiszem, igen – felelte Anne. – Vagyis hogy itt lennél egész nap? – kérdezte Lucy. – Nem, én visszamegyek a tanyára, mihelyt elmostam a reggeli edényt, és egy kis

rendet csaptam a házban. – Ó! – De visszajöhetek négyre, mikor az iskolának vége van, ha ti is úgy akarjátok. Lucy a nővéréhez fordult. – El tudunk mi lenni magunkban egy darabig – közölte Anne. – Nem vagyunk már

babák. – Nem, persze hogy nem vagytok. Épp csak azt gondoltam.. . – Megpaskolta Anne

vállát. – Na, mindenesetre találkozunk holnap reggel. Most vegyétek fel a szvettereteket. Hűvös van.

Egy perc múlva a két kislány elindult az iskolába. Sötétkék szvetterüket viselték ruhájuk felett; Anne kötelességtudóan fogta Lucy kezét, miközben átvágtak az utcán, majd fölfelé ballagtak a közben.

– Most Irene néni lesz az új anyánk? – kérdezte Lucy, miközben baktattak a zöld gyepsávba koptatott, kettős keréknyomban.

– Hogy lehetne az anyánk, mikor a nénink? – Nem tudom – vonogatta a vállát Lucy. – Megcsinál mindent, amit anyu csinált,

úgyhogy ezért gondoltam, hogy ő lesz. – Ő csak a dadánk, és kész. -Ó! Bandukoltak tovább a közben, amelyet ugyanolyan jól ismertek, mint a saját

udvarukat. Idáig nyúltak a főutcái üzletek – a Myman autókereskedés, Sam Berczyk kovácsműhelye, a Wangler-ékszerbolt – hátsó udvarai. Az üzletek között néhány üres telek tátongott; Anne és Lucy itt piknikeztek forró nyári délidőn, itt bújócskáztak a szomszéd srácokkal szúnyogoktól hemzsegő, fülledt nyári estéken, vacsora után, és itt találtak gyakran felfedezni érdemes dolgokat: ócska köszörűköveket a térdig érő fűben, nem tudni mire való mezőgazdasági gépek rozsdásodó csontvázát, rövid gerendákat, amelyek alatt, ha felfordították őket, kövér rózsaszín gilisztákat leltek, jó ajándékot apunak, aki emlegette, hogy szeret horgászni, bár mintha sose lett volna rá ideje. Voltak fészerek is, bennük ócska teherautók, amelyeket már nem vezetett senki, meg tyúkketrecek, felmáglyázott

67

ölfarakások, düledező mellékhelyiségek, amelyekhez ásók meg kaszák támaszkodtak, vastag vasláncok és rozsdás gépkocsitengelyek, és arra feljebb a Nauman-féle vízvezetékszerelő műhely mögött soha be nem zárt, nyiszorgó ajtó vezetett egy pincébe, ahol annyi szalamandra hemzsegett, hogy a lányok a rémülettől visítva dobrokoltak föl a lépcsőn mindannyiszor, ha leosontak és belevilágítottak zseblámpával a szalamandrák szemébe. Azok a szemek cukorzöldre változtak a fénytől, és ez volt a legkéje-sebben borzongató dolog az egész világon! Egy centért időnként Brenda Nauman is levitte körülnézni a srácokat.

A köz másik végében állt, éppen szemben Lucyék házával Frank Plotnik kovácsműhelye, azonkívül voltak még ott apró házak hátsó udvarai, ruhaszárító kötelekkel, kertekkel, fészerekkel. Két ilyen házban öregasszonyok laktak, akik valamilyen rokonságban álltak a nagyszüleikkel, bár hogy milyenben, azt sem Anne, sem Lucy nem értette.

A köz beletorkollt egy utcába, amelynek nem volt neve, és annak az utcának a túloldalán pompázott az ékes kerítés, amely körülvette Kuzdek atya házát és a templomkertet.

Lucyék szerették a templomkertet, mert teli volt csillogó fehér kőből faragott, életnagyságú szobrokkal, és ott volt a halastó, amelybe néha kenyérmorzsát szórtak az aranyhalaknak. Corpus Christi ünnepén minden évben fehérbe öltöztették őket, fátylat tűztek a fejükre, és ők bazsarózsaszirmokat szórtak Kuzdek atya elé, mikor misét mondott a négy apró oltárnál, amelyeket anyu segített felállítani a pázsiton, és a saját kertjéből vágott virágokkal díszítette őket.

– Emlékszel, mikor úgy kiöltöztünk és virágokat vittünk Kuzdek atyának? – kérdezte Lucy, miközben ballagtak a templomkert szélén. – Minek is hívják?

– Kurpius Christi – felelte Anne, kissé kiforgatva az ismerős nevet, amelyet születése óta hallhatott Browerville-szerte.

– Az, az, Kurpius Christi. Na és most ki fog fehér ruhát csinálni erre és húsvétra és minden? – Lucynek szemlátomást a filmcsillag szerepét kínálta minden templomi szertartás, amikor fehér ruhára és fátyolra volt szükség.

– Nem tudom. Te nyilván az én tavalyi használtamat fogod viselni. – Nekem mindig a te tavalyi használtadat kell viselni! – duzzogott Lucy. – Nem is hogy. Anyu rengeteg ruhát csinált csak külön neked. – Tudom, de megígérte, hogy vadi újat csinál nekem húsvétra, úgyhogy biztosan

nem fogom felvenni a te használtadat. Akkor most ki csinálja meg? – Mit tudom én, hogy ki! – Anne maga is nehezen bírta fegyelmezni magát, hogy ne

remegjen az ajka, ennek következtében fújt dühében. Lucy megtorpant, kitépte kezét nővére markából, és minden átmenet nélkül sírni

kezdett. Történetesen éppen a templom előtt jártak. Lucy letottyant a legalsó lépcsőfokra, és tátott szájjal üvöltött, még az arcát sem takarva el:

– Nem akarom, hogy anyu halott legyen! Azt akarom, hogy csinálja meg a húsvéti ruhámat! Úgyis hazamegyek!

68

Felállt és már futott volna vissza arra, ahonnan jöttek, de Anne elkapta a kezét. – Nem mehetsz vissza! Nincs ott senki! – Irene néni ott van! – Azt mondta, hogy hazamegy! Lucy megállt a járda közepén és bömbölt: – Anyúúúú! Anne, aki ugyancsak az anyját akarta, kénytelen volt vigasztalóként fellépni.

Átkarolta a húgát, és úgy simogatta a haját, ahogy az anyjuk tette volna. – Gyere már, Lucy, iskolába kell mennünk! Majd odamegyünk Regina nővérhez, és

ő tudni fogja, mit kell csinálni. Hol a zsepid? Na, szedd elő, és fújd ki az orrod. Amikor megérkeztek, Regina nővér éppen írt a táblára: Szeptember 12. Mária

Legszentebb Nevének ünnepe. A szentek minden ünnepén felírta a szent nevét a táblára, és mesélt róla a gyerekeknek. Néhány tanuló már megérkezett és az asztal körül lebzselt. Egyszer csak nyílt és csukódott a ruhatár ajtaja, és az apáca meghallotta Lucy hüppögését, amikor a két testvér belépett.

– Jó reggelt, kedvesnővér – szólt Anne. Lucy megpróbálta ugyanezt mondani, de a szavak összetöredeztek, mert sírt. – Jó reggelt, gyermekek. Ó, jaj, Lucy, mi a baj? – kérdezte együtt érzően az apáca, és

letette a krétát. – Haza akar menni, de én mondtam neki, hogy anyu nincs ott. Lucy összetörten ácsorgott és a szemét dörgölte. – Any... anyukámat ak...akarom – lökte ki magából hüppögve. Néhány

osztálytársuk odafordult és lenyűgözötten bámulta őket. – Gyertek velem – mondta Regina nővér. Kézen fogta és átvezette őket a ruhatáron

a virágszobába, távol az osztálytársak bámész tekintetétől. Három politúros virágállványon különböző növények sorakoztak, és két páfrány között Mary Charles nővér gumiból vágott ostora várakozott. A lányok rémülten sandítottak rá. Közelebb bújtak Regina nővérhez, szorosabban markolták a kezét. Az egyik fal melletti rövid polcokon volt az iskola „könyvtára”, a másik mellett egy kincstári pokróccal leterített, fémvázas priccs képviselte az „irodát". Regina nővér leereszkedett a priccsre, és maga mellé ültette a lányokat. A gyerekek odabújtak fekete szoknyájához, aprón, elveszetten, bizakodón. Bár a Regula nem engedte, az apáca átkarolta a vállukat és magához szorította őket. Miután nem voltak gyerekei, ritkán érezte, milyen az, amikor ilyen kicsi lények simulnak az emberhez. A lányok válla a melléig ért, amely laposra volt fűzve a szerzetesi köntös alatt, mintha azt a tényt akarná tagadni, hogy ő is nő. A hozzábújó kislányok csordultig eltöltötték anyai szeretettel.

– De hát mi ríkatott meg ezen a gyönyörű új napon? – Azt akarja, hogy anyu jöjjön vissza. – Ó, Lucy, édesem, mind azt akarjuk. De hadd mondjak neked valamit. Amikor egy

perce beléptetek az osztályba, tudjátok, mit írtam a táblára? Azt írtam, hogy kinek

69

van ma az ünnepe, mint ahogy ezt írom föl minden reggel. Es tudod, hogy mit ünnepelünk?

Lucy akaratlan kíváncsisággal fölnézett és megrázta a fejét, miközben a könnyeit dörgölte.

– Hát Mária Legszentebb Nevét! Ez azt jelenti, hogy ha ma kérjük közbenjárásra a Boldogságos Szüzet, nagy valószínűséggel teljesül is a kérésünk. Azt hiszem, azt kellene megkérdeznünk Máriától, boldog-e anyátok a mennyben. Megtesszük?

– Meg. Regina nővér, továbbra is magához ölelve a két gyereket, behunyta a szemét és

hangosan imádkozott: – Édes Mária, Legszentebb Szűz, Jézus Anyja, aki úgy szeretted és becézted a Te

Szent Fiadat, ahogyan Krystyna szerette és becézte az ő gyermekeit, Anne-t és Lucyt, közbenjárásodért fohászkodunk, hogy az Úr árassza kegyelmét ezekre a gyermekekre, akiknek a mai napon különösen nagy szükségük van az Ő segítségére. Hozzád fordulnak könyörögve, hogy anyjuk lelke legyen boldog és lakozzék Jézussal. Azt akarják, hogy anyjuk lelke tudja: ők megtesznek mindent, hogy helytálljanak itt a földön.

– Kedvesnővér! – súgta Lucy. Az apáca lenézett a rátekintő angyalarcra. – Tessék, Lucy. – Mi az, hogy helyben állni? – Ez azt jelenti, hogy akkor is iparkodunk, amikor nehéz. Nálad és Anne-nél azt

jelenti, hogy eljártok az iskolába, továbbra is olyan engedelmes gyerekek lesztek, mint voltatok, mindennap mentek misére és ugyanúgy segíttek egymásnak, ahogyan Anne segített ma neked. Azokon a napokon, amikor egyikhez sincs kedvetek, csak gondoljatok arra, hogy most már nemcsak Jézus segít nektek, de az édesanyátok is, aki Jézussal lakik az égben.

– De hogy segíthet nekem anyu? Azért meg tudja csinálni a húsvéti ruhámat? – Hát azt éppen nem tudja, Lucy, de megtalálja a módját, hogy mégis legyen

húsvéti ruhád. – Megtalálja? – Természetesen. – Hogy? – Nézd, anyukád most angyal, és hallottad, mit mondott Kuzdek atya. Az angyalok

megtalálják a módját. Lucy reszketegen elmosolyodott az apáca nyugtatgatására. – Hanem figyeljetek csak ide – mondta derűsre vett hangon Regina nővér, és

visszamosolygott a kislányra. – Megjöttek a gyerekek, ideje sorba állni és átmenni misére a templomba. Apukátok mindjárt meghúzza a harangot, és figyelni fog benneteket. Szeretnétek látni?

70

Lucy már kászálódott is le a priccsről, szeplős kézfejével szárogatva könnyeit, amikor valami váratlan dolog történt. Anne ugyancsak lecsúszott a priccsről, és még mielőtt Regina nővér felállhatott volna, a kislány megpördült, átnyalábolta a nyakát, hozzátapadt, ráfeszítette tanítónője fejére a fátylat, és odaszorította forró arcát az apáca hűvös orcájához. Regina nővérben az öröm buborékja pattant szét áradó jósággá, mintha az angyal, amellyé Krystyna lett, csakugyan figyelt volna fentről, megajándékozva hármójukat ezzel az új keletű, drága közelséggel. Olyan váratlan volt ez az ölelés, az a fajta, amelyet maguktól osztogatnak a gyerekek, amelyet magától értetődőnek tartanak az anyák. Ám Regina nővért még sohasem ölelték meg így. Ez az ölelés lángra gyújtotta benne az anyai ösztönt, amely úgy törekedett ki a fényre, mint vadvirág a sziklahasadékból.

Életében először elfelejtette a Regulát, és viszonozta a kislány ölelését. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelenül lett vége az ölelésnek. Regina nővér új,

mámorító érzéssel eltelten kísérte vissza a gyerekeket az osztályba. Olyan volt, mintha a mennyek ritkás levegőjével töltötték volna fel, a szívkamráit.

Egészen természetes, hogy arról, ami a virágszobában történt, azok a gyerekek jutottak eszébe, akikről lemondott, mikor apáca lett. Érdekes, akkor milyen kevés jelentőséget tulajdonított nekik. Serdülése éveiben eszébe sem jutott, hogy másféle életpálya is létezik, mint az apácáé. A gondolatot a nagyanyja ültette el benne, amikor talán hét-nyolc éves lehetett, nem idősebb, mint Anne vagy Lucy most, olyan fiatal, hogy nem maradt benne hely a házassággal és a gyerekekkel kapcsolatos gondolatok kibontakozásához. Az apácák, akik tanították, még inkább elmélyítették benne a szándékot, mert belénevelték, hogy szerzetesnek lenni a legnemesebb, legüdvösebb és legkiváltságosabb élet, így tartsa magát nagyon is áldottnak az elhivatásért. Isten kiválasztotta.

Bárki lehet feleség és anya, sejtették az apácák, ám csak a választottak lehetnek szerzetesek. De miről mondtam le érte!, gondolta most. Sorba állította a gyerekeket, és átvezette őket a templomba. Szólt a harang, amikor felhágtak a lépcsőn, és beléptek az előtérbe. Az apáca megmártotta ujját a szenteltvízben, majd félreállt; a gyerekek követték példáját, keresztet vetettek, összekulcsolták a kezüket és bevonultak a szokott padhoz. Regina nővér balján Mr. Olczak abbahagyta a ha-rangozást, amikor megpillantotta közeledő lányait. Eddie rögtön látta, hogy Lucy sírt. A kicsi futva szökellt fel az utolsó lépcsőfokokon. Az apja szeme összeszűkült, szája elkeskenyedett, állkapcsa megfeszült, ahogy fél térdre ereszkedett, fölkapta Lucyt, szenvedélyesen magához szorította és valamit súgott a fülébe.

Az apáca nem hallhatta, miről sugdolóznak, sem azt, hogy mit mondott Anne az apjának, amikor Mr. Olczak kitárta a másik karját és idősebb lányát is belefonta az ölelésbe, ám egyszer csak azon kapta magát, hogy összehasonlítja a szeretetet, amelyet ő, a szerzetes érez Istene iránt, azzal a szeretettel, amely ezt az apát fűzi össze a gyerekeivel, és úgy érezte, megindul a lába alatt a föld.

Nem volt igazuk, gondolta. Egyiknek sem volt igaza! Azok ott a választottak, én pedig hátat fordítottam az életnek.

71

NYOLC

Négykor, amikor vége lett a tanításnak, Irene Pribil egyenesen az osztály ajtajához

jött az unokahúgaiért. A párosan felsorakozott gyerekek éppen készülődtek kifelé, amikor Irene megérkezett. A kislányok örömmel rohantak hozzá. Regina nővér elmosolyodott, annyira megkönnyebbült, hogy valaki vigyáz az árvákra.

– De jó, hogy eljött értük, Irene! – Ez nekem nem fáradság, kedvesnővér. Mindig ők voltak a kedvenceim. Az apáca búcsút intett az Olczak lányoknak, majd kivezette a többi tanítványát.

Egy részük gyalog mehetett haza, a többieket el kellett kísérni a várakozó buszokhoz. A gyerekek zajosan, kócosan, lökdösődve feldübörögtek a buszba. – Isten áldja,

nővér! Isten áldja, kedvesnővér! Viszontlátásra holnap, kedvesnővér! – rikoltoztak éles hangjukon. Az apáca azzal a megkönnyebbüléssel nézett utánuk, amely mindig elfogta délután négy órakor.

Még időzött egy kicsit a buszok távozását követő csendben, mielőtt visszatért volna az iskolába. Sütött a nap, szép volt az iskolaudvar, a gondosan nyírt, sűrű pázsit, az ágas-bogas ösvények, a gerániumok a grottában, ahol egy Jézusszobor imádkozott a Gecsemáné-kertben. A grotta egy dombon állt, sziklateraszok és vén fenyőfák között. Terméskő lépcsőkön lehetett feljutni hozzá. Moharózsa és varjúháj buggyant ki a sziklák közül a felfelé kapaszkodó apáca útjába.

Regina nővér fél térdre ereszkedett a szobor előtt, és felnézett Jézus faragott arcába. – Vigyázz az Olczak lányokra, Uram. Most nagy szükségük van rád.

Felállt, lesöpörte fekete szoknyájáról a fenyőtűt. Várt még egy darabig, élvezte a szabadságot és a fűszeres fenyőillatot. A legalsó ágak olyan terebélyesek voltak, hogy a földet söpörték. Enyhe szellő emelgette Regina nővér fátylát, a fekete szövet, amely beszívta és megtartotta a napfényt, kellemesen melegítette a vállát. Északról, Borgerték cementblokk-üzeméből idehallatszott az öntőforma távoli kótogása. Keleten légtömlők sziszegtek, ahogy a tejüzemnél kikapcsoltak és megálltak a hajtányok. Kürt bődült kétszer, megjött tanyai körútjáról az egyik ezüstösen fénylő tejszállító teherautó, és most tülkölve kért bebocsátást az üzembe. Aztán keleten elültek a hangok, csendesebb lett a kisváros, csak a messzeségből hallatszott az ismerős, megnyugtató dübögés.

Az apáca sóhajtott. Ideje visszatérni az iskolába. Minden ajtó sarkig nyitva állt az épületben. Regina nővér rámosolygott Dora

nővérre, mikor elment az elsősök és másodikosok osztálya előtt. Áldott csend volt az iskolában. A falikutat nem zárták el, Regina nővér odahajolt egy hűsítő kortyra; nagyon mélyre kellett hajolnia, egészen egy elsős szintjére, a fogfájdítóan hideg vízért. Aztán elzárta a falikutat, mert eszébe jutott szegénységi fogadalma. A vizet pazarolni bűn.

72

Az osztályában félárbocra voltak engedve a roletták és ablakok; a párkánynál beszökött a késő délutáni napfény. Minden padsor előtt apró kupacban várakozott a szemét. A gyerekek húzták előre, minden padsorból egy, akik mindennap, tanítás végén négykézlábra ereszkedve végigszaladtak a padok között egy kefével, hogy megspórolják Mr. Olczaknak a fáradságot.

Ez volt Regina nővér kedvenc napszakja. Hogy a gyerekek elmentek, övé lett a szoba. A táblához ment, feltűrte ruhája ujját és törülni kezdte a táblát, amikor megszólalt az ajtóban Mr. Olczak:

– Jó napot, kedvesnővér. Az apáca szíve ugrott egyet, ám a külsején nem látszott szelíd nyugalomnál egyéb,

amikor megfordult. Az ajtóban Eddie állt egy porolópartvissal. – Jó napot, Mr. Olczak. – Hogy viselkedtek a lányaim? – Mellette görgős kuka állt, amelynek az oldaláról

mindenféle takarítószerszám lógott. – Azt kell mondanom, hogy vegyes érzelmek között telt a nap. – Mi történt? – A férfi bejött, és elkezdte körbetolni az osztályterem szélein az

olajszagot árasztó, széles fejű partvist. – Lucy reggel rossz hangulatban volt, és haza akart menni, de Anne odahozta

hozzám, és volt egy kis csendes beszélgetésünk, távol a többi gyerektől. Utána mindketten sokkal nyugodtabbnak tűntek.

A saroknál Eddie elfordult és végigsiklott az osztályterem végén. – Ha tudni akarja az igazságot, én jobban aggódom Anne miatt, mint Lucy ért.

Lehet, hogy ő tűnik az erősebbnek, de azt hiszem, a felszín alatt neki jobban hiányzik az anyja, mint a kicsinek.

– Úgy vélem, ez a természetes. Hosszabb ideig ismerte az anyját, több emléke van róla.

Eddie megállt a túlsó sarokban, rátette a kezét a partvis nyelére, és kényelmesen megvetette a lábát.

– Meg kell mondanom, kedvesnővér, örülök, hogy itt tetszik lenni nekik. Ma reggel rám is rám fért volna, hogy kibeszélhessem magamat valakivel.

Regina nővér, tudván, hogy nem szabad bátorítania a személyes jellegű beszélgetéseket, mindössze halványan elmosolyodott, és visszaült az asztalához.

Eddie végigment a terem harmadik oldalán, végigsiklott egy székközön, majd hátul ismét megállt. Lehajolt, felkapart valamit a deszkapadlóról, kiegyenesedett. Mintha nem akarózott volna belekezdenie abba, ami a szívét nyomta.

– Irene eljött ma reggel – mondta végül. – Valahogy úgy... szóval valahogy úgy beleült Krystyna helyébe, ha érti, hogy gondolom.

Az apáca csak bólintott. – Nehogy félreértsen – folytatta sietve Eddie. – Örültem, hogy elindítja a lányokat

az iskolába, de ő... szóval ő...

73

Az apáca várt. Eddie a partvis nyelét babrálta a hüvelykujjával. – Szóval hogy úgy mondjam, nehezteltem rá, amiért itt van, és megszállja Krystyna

területét. Senki felnőtt férfiember nem tett még neki hasonló vallomást. Tökéletesen váratlan

volt, hogy Mr. Olczak őt választja bizalmasául, és Regina nővért valahogy zavarba hozta ez a nyíltság. A Regula szilaj hadonászással próbálta felhívni magára a figyelmet, de Regina nővér nem vett tudomást róla. Végül is a hivatalsegéd lányai az ő tanítványai; amit az apjuk mond, az érinti a gyerekeket is, nemde?

– Ez tökéletesen érthető. – Úgy gondolom, ez nagyon önző volt tőlem, ugye? Pillantásuk megkereste

egymást az osztálytermen át. – Én a maga helyében egy darabig nem aggodalmaskodnék az önzésen, Mr. Olczak.

Irene jót akar, és megérti, milyen nehéz magának pillanatnyilag. – Mindenről tudta, hol van – érti, mire gondolok? –, hogy hol tartotta Krystyna a dolgokat,

és nekem hirtelen lett egy olyan érzésem, hogy... hogy mintha Krystyna akarna lenni. Én nem... na szóval, nem túlságosan tetszett.

Az apáca ismét bólintott. – Ugyanez volt azon a napon, amikor Krystyna meghalt – folytatta Eddie. – Odajöttek az

asszonyok, mielőtt hazaértem volna, és eltakarítottak mindent, mintha Krystyna csak a szomszéd szobában lenne, dolgokat, amiket inkább hagyniuk kellett volna, tárgyakat, melyeket Krystyna utoljára érintett. Legszívesebben berontottam volna a konyhába és azt mondtam volna: Kifelé! Hagyjátok a kávéskannát ott, ahová ő tette! És rakjatok vissza a konyhaszekrényre minden hajcsavarót és morzsát, úgy, ahogy ő hagyta, és az edénytörlőt ugyanúgy, ahogy ő hajtotta össze, és a bevásárlólistáját támasszátok a dobozoknak, és tegyétek a kávéscsészéjét a mosogatóba! – Nagyon elsápadt, hangja csendes volt, mint a csörgedező víz. – De ők mindent elmozdítottak. Behozták a süteményes tepsijeiket és a pecsenyéstáljaikat, és félretolták a dolgokat, hogy kitálalhassák az ételt, és én sohase láthattam, hogy hagyta Krystyna a konyhát aznap. Tudom, hogy jót akartak, de nem kellett volna ezt tenniük. Várniuk kellett volna.

Már nem az apácát nézte. Az ablakpárkányra hulló napfényt bámulta, és a könnyeivel küzdött. Regina nővér látta, hogy a férfi ádámcsutkája fel-alá mozog, és a hüvelykujja mozdulatlanul görbül rá a partvis nyelére. Odakint úgy duhogott a cementblokk-üzem, amilyennek a szívet halljuk, ha rányomjuk a fülünket valakinek a mellkasára, és az apáca egy pillanatra azt képzelte, Mr. Olczak fájó szívét hallja, miközben fülét a férfi mellkasára tapasztva keresi a gyógyítás útját.

– Nem igaz, kedvesnővér? – kérdezte esdeklő pillantással Eddie. – D... – Megbicsaklott a hangja. – De igen... azt kellett volna tenniük – suttogta

elfojtva magában a késztetést, hogy odasiessen a férfihoz, és vigasztalja meg. Mivel ez tilos, a leghiggadtabb hangján folytatta, amelyre képes volt. – Csakhogy egyszerűen nem gondoltak rá. Az természetes, ha maga azt szeretné, ha senki sem

74

sértené meg Krystyna területét, hogy... az emlékei között szeretne járni, és érintetlennek akarja látni őket. De ne feledje, azok az asszonyok és Irene is, kizárólag segíteni akartak. Csak arra ne vesztegesse az időt, hogy bűntudatot érez a reagálása miatt. Nem hiszem, hogy Isten szívtelennek találná érte, Mr. Olczak. Azt hiszem, ő megértené, min megy keresztül.

Látta, hogy a férfi válla ellazul. A keze kiengedett és lejjebb siklott a partvisnyélen. Áthelyezte a testsúlyát a másik lábára.

– Tudja-e, kedvesnővér, hogy nem volt olyan beszélgetésünk, ami után ne éreztem volna jobban magamat? – Még egy halvány mosolyra is tellett tőle.

– Hát igen... az... – észbe kapott, hogy tiltott területen jár – ...az jó, Mr. Olczak – fejezte be sután. Az asztallap menedékében megkésve visszagyűrte a ruhaujját, amelyről eddig megfeledkezett. Az asztal közepére húzta a negyedikesek szótagolási dolgozatait, és javítani kezdett.

Eddie tovább söpörte a padsorok közeit. Fel és alá, eltüntette a kis kupacokat, amelyeket a gyerekek hagytak a padsorok előtt, mindenféléket fölsöpört egy nagy bádog szemétlapátra. Egy idő után azt mondta, szinte csak magának: – Hát, örülök, hogy a gyerekek mindennek ellenére jól bírták ma.

Csend volt az osztályban. Regina nővér futtatta piros ceruzáját az összeadásokon, helyenként odakanyarított egy pipát; Eddie kiürítette a kukát, és lemosta a táblákat, először az oldalsókat, azután az apáca mögöttit. Regina nővér bevezette az osztályzatokat a naplóba, miközben a táblákra szürke szivárványok száradtak. Mr. Olczak eltűnt a ruhatárban, hogy kitakarítsa, az apáca utánanézett, kinek az ünnepe lesz holnap, és kiderült, hogy senkit sem tud felírni a táblára. Ezért inkább új szótagolnivalót írt a negyedikeseknek, és hozzá egy egyszerű imát: Boldogasszony, szelíd anya, mosolyogj az ártatlanra. Ámen.

Már az asztalánál ült, amikor Mr. Olczak végzett a munkával, és odatolta a kukát az ajtóhoz. Megállt, hogy elolvassa, amit az apáca írt.

– De kedves! Akkor a viszontlátásra holnap, kedvesnővér. – Igen. Isten áldja, Mr. Olczak. Végre egyedül maradt. Olyan mozdulatlanul ült, akár a Boldogságos Szűz képe a

szemközti falon a táblák fölött. Nézte a kék ruhás, fénykoszorús asszony arcát, és tudta, hogy a meglóduló érzéseket és a vér nyugtalankodását az a férfi okozta, aki az imént hagyta el az osztályt. Ez az a nőies reagálás, amelyet megtagadott magától, mikor magára öltötte ezt a köntöst. Azonkívül tilos.

Összetette a kezét – nem oldott könnyedséggel, égnek mutató ujjhegyekkel, hanem görcsösen kapaszkodó ujjakkal. Ráhajtotta a fejét, behunyta a szemét. Édes jó Istenem, imádkozott, segíts,

hogy lélekben tiszta, testben szeplőtelen maradhassak, mint a Te áldott anyád. Segíts, hogy megtarthassam a fogadalmaimat és ellenállhassak a világiasság csábításainak. Engedd, hogy elégedett lehessek az élettel, amelyet választottam, hogy mindig tiszta szívvel és lélekkel szolgálhassalak, Jézus nevében kérlek, ámen.

75

Aznap Irene még akkor is ott volt, amikor Eddie hazaért. Persze, a sógora számított rá, hogy ott lesz, hiszen beállított az iskolába, közölve, hogy a lányokért jött és hazaviszi őket.

Már belépéskor érezte, hogy csirke és kávé fő. Amikor benyitott a konyhába, Irene éppen habos fehér gombócokat szedett ki egy lábasból.

Irene Eddie-re nézett. Eddie Irene-ra nézett. Irene elpirult. Eddie összevonta a szemöldökét. Alig lehetett észrevenni, de a lány

fölismerte, és remegni kezdett a gyomra. – Lucy gombócot akart – mentegetőzött. – Lucy mindig gombócot akar. – Szóval azt mondta, hogy Krystyna azt akart... hogy ő... Elhalt a hangja. Eddie

odament mellette a mosogatóhoz, hogy kezet mosson. Azt, amit közölnie kellett, könnyebb volt úgy elmondani, hogy hátat fordít neki.

– Irene... Sógornője odalépett a hátsó ajtóhoz, és kikiáltott a szúnyoghálón át a gyerekeknek

a játékházba. – Lányok, ideje bejönni és kezet mosni a vacsorához! – Irene, hálás vagyok a segítségedért, de... – De nem, figyelj... nem kell többet mondanod. Csak fel akartam tálalni az ételt,

aztán indulok is haza. Nem akartam maradni, komolyan, Eddie. A férfi lehajolt, megdörgölte az arcát szappanos kezével; addig is gondolkozhatott

azon, hogy most mitévő legyen. Mire megfordult, egy kék törülközővel szárogatva az arcát, Irene olyan távol húzódott tőle, amennyire tehette, és úgy próbálta feltálalni az étel utolját az asztalra, hogy ne sértse meg Eddie térfelét. Igyekezett leplezni a könnyeit, ám a férfi látta, hogy csillog a szeme. Ettől hitványnak érezte magát, ezért nyájasabbra fogta a hangot.

– Csak annyit akartam mondani, hogy még mindig van ennivalónk abból, amit a múlt héten hoztak az emberek.

– Az állott volt – mondta Irene elfordított arccal. – Kitakarítottam a jégszekrényt, és egy csomót kidobtam. Meg elmostam minden pecsenyéstálat, serpenyőt, és ráírtam mindegyikre a nevet, hogy tudd, melyik kié. Ha akarod, hogy visszavigyem helyetted, akkor...

– Nem, Irene, eleget dolgoztál. Majd én visszajuttatom mindenkinek. Ide figyelj, ha már megfőzted ezt a finom vacsorát, akár itt is maradhatnál és ehetnél velünk.

A lányok bedübörögtek. – Kész a gombóc? – bömbölte Lucy. – Éhes vagyok! – közölte Anne. Irene feltálalta a gőzölgő, nyálcsordítóan illatozó ételt, és noha vágyakozó pillantást

vetett az asztalra, már hátrált is kifelé.

76

– Anya vár – mondta Eddie-nek. – Lányok, jól mossatok kezet, mielőtt asztalhoz ültök! – intette a gyerekeket. – Na, gyertek ide, adjatok egy puszit... Pá, pá, édes. – Sorra megölelte a két kislányt, és elmenekült.

A lányok ugrottak a mosogatóhoz a szappanért. Eddie követte Irene-t az első ajtóhoz, és rettenetesen szégyellte magát, amiért meg van sértve a sógornője kedvességétől. Eszébe jutottak Regina nővér szavai. Irene csak segíteni akar. Azonkívül valószínűleg szüksége van kétségbeejtő gyászában a sógora és az unokahúgai jelenlétére.

Irene tudta, hogy a sógora ott jön a háta mögött. Megállt, a szúnyoghálós ajtó rugóját nézte.

– Akarod, Eddie, hogy holnap reggel jöjjek megint? Mert nem jövök, ha zavarlak. – Irene – mondta a férfi, és ráengedte nehéz kezét a lány vállára. Nem sóhajtott, de

olyan volt, mintha megtette volna. Egy darabig egyikük sem szólt. A konyhában a srácok azon pöröltek, ki vegyen elsőnek a gombócból.

– Én csak segíteni akartam, Eddie. Nem akartam... szóval tudod. A férfi megszorította a vállát, majd leengedte a kezét. – Tudom, Irene. A lány bátran szembefordult vele. – Akkor mit akarsz, mit csináljak? Ezúttal Eddie sóhajtott, és belegyűrte a kezét overallja hátsó zsebébe. – Azt hiszem, szükségem van a segítségedre, Irene – ismerte el. – Na jó, akkor jöjjek holnap reggel? Eddie beletörődött. – Igen, ha neked ez nem teher. Irene kinyitotta az ajtót és azt mondta: – Itt leszek. Eddie nézte, hogyan siet oda az apja teherautójához, amely a járda mellett parkolt.

Beszállt és elhajtott, rá nem jellemző gyorsasággal, és Eddie csak ekkor fogta fel, menynyire megsértette akaratlanul.

Az étel, amelyet Irene főzött, felséges volt. Eddie nem tudta volna megkülönböztetni Krystyna főztjétől. Mindketten ugyanúgy csinálták a csirkét és a gombócot, mint az anyjuk. Sürgette a lányokat, hogy egyenek gyorsan, majd szólt a szomszédban Mrs. Plotniknak, hogy Anne és Lucy odakint fognak játszani a szomszéd gyerekhordával, amíg ő átszalad a templomba elkongatni az angelust. Amikor hazaért, a piszkos edény még mindig az asztalon volt, és a gyerekek még mindig labdáztak a morva testvérek kis fehér templománál az utca túloldalán, Plotnikék házával szemközt. Az MT-templomnak, ahogy errefelé hívták, sátorforma meredek toronysisakja volt, úgyhogy végig látni lehetett, mikor a csúcstól visszagurul a labda, meg volt futkosásra alkalmas, füves udvara, és két reterátja, az ajtók körül nagyon célirányos, rácsos rekeszfallal. Úgyhogy az egész környék gyerekei ott játszottak, amíg a szüleik be nem hívták őket. Anne és Lucy elég idősek voltak, hogy elmosogassanak és törülgessenek, de az apjuk annyira ellágyult gondtalan rikoltozásuk hallatán, hogy engedte őket játszani, és maga mosogatott.

77

Habár Krystyna sohasem hagyta volna a mosogatóban száradni az elmosott edényt, Eddie ott egyszerűsítette le a házimunkát, ahol tehette.

Mire rendet csinált a konyhában, ideje is volt fürdeni hívni a lányokat. Háromszor kellett kiabálnia, és még azután is tizenöt percig tartott, míg szót fogadtak és bejöttek, gyűrötten, lihegve, kipirultan.

Eddie megtöltötte a kádat vízzel, ráparancsolt a lányokra, hogy férjenek az anyjuk hintőporától és kiment. Egy perc múlva nyílt az ajtó, és kijött Anne, bugyiban, kezében cédulával.

– Apu, nézd, mit találtam a szennyesládában! Ceruzával írták, csaknem olvashatatlanul. „Eddie haza vitem a ruhájaitokat és ki mostam holnap jöhec érte kilessz vasalva

Katy néni.” Katy néni!, gondolta Eddie, és egészen megroggyant a hálától. Eszem a szívedet,

öreglány! – Mi van benne? – kíváncsiskodott Anne. – Katy néni kimosta a piszkos ruháinkat. Bement a fürdőszobába és benézett a szennyesládába. Üresen tátongott, csak azok a

ruhák voltak benne, amelyeket ma viseltek a lányok. Katy Gaffke néni anyai nagynénje volt Eddie-nek, a lányoknak pedig

dédnagynénje, mivel azonban Lucyéknek nehezükre esett számon tartani az ilyen szegről-végről rokonságokat, mindig csak Gaffke nagyiként emlegették. Fent lakott a dombon, egy sarokkal az MT-templom mögött, két perc járásra Eddie házától. Lengyelországban született, akárcsak Eddie anyja, és négyéves volt, amikor megérkezett a szüleivel Amerikába. Idegenes kiejtéssel beszélt angolul, és sohasem tündökölt az írásban, ám Eddie így is felfogta az üzenetet, és az irgalmas jótetten átsütő szeretetet.

Másnap elment hozzá. A konyhaajtón ott lógtak az ő frissen vasalt ingei, Katy néni pedig egy karfa nélküli, alacsony hintaszékben ült az üveges verandán, és mélyen aludt. Előzőleg csíkokat tépett rongyszőnyeghez, ami rendes téli időtöltése volt a lengyel öregasszonyoknak. A szőnyegeket eladták vagy a jótékonysági bazárnak adományozták. A néni térdét, a padlót és a hintaszék saruját úgy elborították a csíkok, hogy az öregasszony olyan volt, akár egy madár a fészekben.

Eddie lehajolt és megérintette az alvó vállát. – Katy néni! Az öregasszony összerezzent, felnézett. Szemlátomást nem tudta, hol van. – Ó... – motyogta. – Elbólinthattam. – Fénylett a szája sarka, megdörgölte szeplős

kezével, és egyenesebb tartásba tornászta magát a hintaszékben. – Nohát, Eddie, nem is hallottam, hogy bejöttél! Ülj le, ülj le!

Eddie letelepedett a heverőre, amely a néni két házi gyártmányú rongyszőnyegével volt leterítve, és ettől majdnem olyan kemény lett, mint egy templomi pad. Késő délutánra járt, és a veranda a ház árnyékos oldalán volt. Az egyik sarokban, kékre

78

festett, kezdetleges asztalkán mentadugványok álltak, amelyeket az öregasszony gyökereztetni hozott be a kertből télre. A kertben légykapók csapongtak egy magas póznán álló, cifra madáretető körül. Katy néni macskája a hátát púpozva leste őket a betonlépcsőről, amely a tornác ajtajától egyenesen a fűbe vezetett, nem kötötte össze gyalogjáró az utcával. Eddie jobboldalt lelátott a dombról oda, ahol a lányai játszottak ugróiskolát a járdán, a Plotnik-ház előtt. Ha balra nézett, az iskola telkének felső szélét látta, körülbelül harminc méterre.

– Nagyon köszönöm, hogy kimostad és kivasaltad a ruhánkat, Katy néni. Az öregasszony csapott egyet a kezével, mintha legyet zavarna el. – Legalább volt valamit csinálnom. – Nem tudtam, hogy boldogulok vele. Szeretném kifizetni. – Lehet, hogy szeretnéd, de nem fogod. – De... – Ki van zárva. – De ha lenne mosoda a városban, azért is fizetnem kellene. – Ki van zárva. – Hát tudod, makacs vén satrafa tudsz lenni, amikor akarsz. – Abbion. Ráadásul ezentúl is ki akarom mosni a holmitokat hétfőnként, amikor a

magamét mosom. Nekem magamnak úgyis alig van annyim, hogy érdemes legyen belerakni a mosógépbe.

Eddie felkelt, megcsókolta nagynénje homlokát, visszaült. Katy néninek sülthúskonzerv- és háziszappan-szaga volt.

– Hogy vannak a kislányok? – kérdezte a néni, és lepillantott a domb aljába a gyerekekre.

– Irene bejön reggel és elengedi őket az iskolába. – Hát délután? – Szóval Irene akkor is bejött, de szerintem ezzel már túl sokat követelnénk tőle. – Mondd meg a lányoknak, hogy jöjjenek ide. – Ó, Katy néni... – Nem, mondd csak meg nekik, hogy jöjjenek ide iskola után! Itt is ugyanolyan jól

el tudnak játszani, mint a te házad körül. – Biztos? – Lenne társaságom. Nagyon meghosszabbodtak a napok, amióta Tony bátyád meghalt.

Különben is, az egész községben minden háziasszony tudja, hogy Krystyna elment. A lányaidnak több anyjuk lesz, aki rajtuk tartsa a fél szemét, mint szeretnék. Te pedig itt leszel mindjárt a templomban. Ha a kislányok látni akarnak, egyszerűen átszaladhatnak hozzád, igaz?

– Gondolom. Persze télen nem lesz könnyű. – Akkor jöhetnek ide, mint mondtam. – Biztos vagy benne, Katy néni?

79

– Még nem tanultak meg rongyszőnyeget készíteni, igaz? – Nem. – Sem horgolni. – Nem. – Se hímezni. – Nem. – Hát akkor meg kell tanulniuk mind a hármat, igaz? Majd adok én nekik munkát,

azt lefogadhatod. A néni csakugyan adott nekik munkát. Másnap délután, amikor Eddie belépett a

házba, könyékig lisztben találta a lányait. – Kétszersültet csinálunk! – kiáltotta Lucy. – Katy nagyi meg fogja engedni, hogy

ezzel szaggassuk ki. Látod? – emelt föl egy kerek süteményszaggatót. – Es már főzött pongyolás malacot! – tette hozzá Anne. – Megengedte, hogy mi

csavarjuk bele a húst a káposztalevélbe, és mi tegyük bele a tálba, és nekem kellett betennem a tálat a sütőbe!

– Itt maradsz vacsorára – közölte Katy néni. Ezzel kialakult a napirend. Reggel Irene jött iskola előtt, délután Katy néni vigyázta

a lányokat iskola után. Ő főzte meg négyüknek a vacsorát, Eddie vásárolta a hozzávalót. Katy néni megtanította a lányokat edényt törülgetni, és ha mosás volt, Eddie délelőtt néha átfutott hozzá az iskolából, segített az udvarra cipelni és kiüríteni a mosódézsákat. Szombatonként, amikor ritkábban volt szükség rá a templomban, a saját házát takarította. A lányok megtanultak port törülgetni és szőnyeget porolni. Megtanulták, hogy vasárnaponként maguk fésülködjenek legjobb tudásuk szerint. Eddie megkötötte az övüket, és néha segített feltenni Lucy hajráfját. Tanítási napokon, délután négy órakor Eddie-nek nem kellett aggódnia.

Apró, biztonságos város volt Browerville, ahol, mint Katy néni rámutatott, a szülők mindenki gyerekére vigyáztak, nemcsak a sajátjaikra. Nemhogy minden városi gyerek nevét, de még a kutyáik nevét is tudták a város felnőttéi. Felpattant a hátsó ajtó, és a ház asszonya ugyanolyan természetességgel süvöltötte, hogy – Mész ki abból a virágágyból, Rexi! –, vagy – Hagyod abba a kaparást, Néró! –, mintha azt rikoltotta volna: – Anne, hideg van odakint! Menj haza és vedd föl a kabátodat! –, vagy – Lucy, felsérted magad azon a farakáson! Gyere le onnan! – Az ajtókat nem zárták – se Eddie-ét, se Gaffke nagyiét, senkiét úgyhogy a lányok akármelyik házba besétálhattak, és elvehettek, amire szükségük volt. Ha elestek és plezúrosak lettek, valaki bekötözte őket. Ha komolyabb volt a sérülés, elvitték őket dr. Lenarz rendelőjébe. Ha megéheztek valami kis nassra, elébük tolták a süteményesdobozt és egy pohár tejet. Ha pedig elbúsultak az anyjuk után, került két gyengéd kar, amelybe elbújhattak.

Ahogy Eddie és Krystyna Olczak ajtaja mindig nyitva állt mások előtt, úgy most a mások ajtaja állt nyitva a gyerekeik előtt. Azokat a leküzdhetetlen akadályokat, amelyek egy olyan dolgozó apa előtt állnak, ahol nem vigyáz anya a gyerekekre,

80

Eddie esetében nyomtalanul eltüntette a mindennapok felebaráti szeretete, amely magától értetődő volt ebben a szorosan összetartó katolikus közösségben.

Igen, a barátok, a szomszédok és a rokonok levettek a válláról minden gondot. Mindet, kivéve a magányosságot.

KILENC A Vétkek Kapituluma afféle fórum volt, amelyen az apácák kifejezésre juttathatták

szomorúságukat heti helytelen cselekedeteik fölött. A Vétkek Kapitulumát, amelyet a rend statútumai írtak elő, péntek esténként tartották a közösségi helyiségben, Agnes anya irányításával.

A Krystyna temetését követő pénteken, vacsora után összegyűlt az egész közösség, Agnes anya vezetésével elénekelték a Veni, Creator Spiritust, majd imádkoztak. Az apácák, a legifjabbtól a legöregebbig odatérdeltek a főnökasszony elé, megvallottak két-három enyhébb vétküket, kérték, hogy rója ki rájuk a penitenciát, majd visszatértek a helyükre. Nem gyónás volt – gyónni csak a papnak lehet –, ám ugyanolyan tisztító, megújító érzés jött utána; lehetett elölről kezdeni, különbül viselkedni egy hétig, erőt merítve szerető, bár szótalan támogatásából a közösségnek, amely tudta, hogy minden apácának meg kell küzdenie a maga ördögeivel.

Történetesen a Szent Józsefben Regina nővér volt a legfiatalabb, úgyhogy ő térdelt le elsőnek. Agnes anya egy karosszékben ült; a játszótér mögött lenyugodott a nap, a szoba céklaszín falai umbrába tompultak. A szegénységi fogadalomhoz híven senki sem gyújtott villanyt, bár az árnyak sűrűsödtek.

Regina nővér meghajtotta a fejét. így rálátása volt Agnes anya szoknyájára és repedezett fekete cipőjére.

– Tisztelendő anyám – mormolta –, amióta Krystyna Olczak meghalt, ismételten kétségbe vontam, hogy bölcs dolog volt-e Istentől magához vennie őt. Bánatom Krystyna Olczak halála és gyermekeinek szomorú sorsa fölött időnként harag formáját öltötte, és ez a harag néha ennek a közösségnek a tagjai ellen irányult. Máskor elszakított közösségemtől és egyedüllétre csábított, ami ellenkezik a Szent Regulával. Továbbá megsértettem Statútumainkat, amikor hangot adtam elégedetlenkedésemnek az egyik testvér füle hallatára. Mindezekért penitenciát kérek magamra, tisztelendő anyám.

Agnes anya megérintette Regina nővér lehajtott fejét és azt mondta: – Imádkozd el a rózsafüzért a gyülekezetért, nővér. – Igen, tisztelendő anyám. Amikor Dora nővérre került a sor, Regina nővér nagy meglepetésére szinte szóról

szóra ugyanazt vallotta, mint ő, kivéve a magány keresését. A tisztelendő anya neki is azt mondta, hogy imádkozza el a rózsafüzért a gyülekezetért.

Sorra minden apáca letérdelt a zárdafőnöknő elé.

81

Samuel nővér megvallotta, hogy türelmetlenül viselkedett egy tanulóval, aki rendszeresen hiányzott az énekkari próbáról.

Mary Charles nővér megvallotta, hogy egy napon kiabált a tanítványaira, valamint hogy cukorkát szeretett volna enni.

Ignatius nővér megvallotta, hogy tékozolta az időt; egy délután elaludt, míg az ezüstneműt szidolozta. (Regina nővér gyanúja szerint nem ő volt az egyetlen, aki majdnem elmosolyodott ennek hallatán, mert Ignatius nővér majdnem minden héten ugyanezt vallotta.)

Gregory nővér megvallotta, hogy egyszer megszegte az éjszakai szilenciumot, és keresztényieden gondolatokat táplált egy tanítványa egyik szülőjéről.

Cecelia nővér, a minden lében kanál, aki olyan elszántan igyekezett regulázni másokat, nem vallott meg semmit.

A Vétkek Kapitulumának befejezéseként elmondtak a gyülekezetért egy confiteort, egy Miatyánkot, egy üdvözlégy et, azonkívül egy dicséretet Szent József tiszteletére.

Amikor folytatódott a pihenés ideje, a többiek diskuráltak, de Regina nővér nem. Őszi levélgyűjtőket készített a tanítványainak: négyfelé vágott egyik oldalukon teleírt, maradék feladatlapokat, kilyukasztotta, cérnával összefűzte őket. Munka közben magát korholta, amiért elmulasztotta megvallani Mr. Olczakkal kapcsolatos egyéb vétkeinek egész listáját. Vagy nem érintette meg azon a napon, amikor a felesége meghalt? Vagy nem kívánta magához ölelni, őt és a gyermekeit, ugyanazon a napon? Azonkívül haragudott helyette, amikor az Olczak család hagyta, hogy az özvegyember húzza meg a lélekharangot. Azonkívül henye diskurálásra bátorította, nem is egyszer, de kétszer. A múltkor magához ölelte a gyermekeit tanítás előtt a virágszobában – ha behunyja a szemét, most is átéli az anyai érzést, amelyet ébresztettek benne. De, mint magának bevallotta, az volt a legrosszabb, hogy Mr. Olczakkal kapcsolatos érzelmei messze meghaladják azt, amit egy apáca érezhet egy naponta látott világi személy, főleg a másik nemet képviselő világi személy iránt. Legfőképp olyan személy iránt, aki most veszítette el a feleségét.

Mit fognak gondolni az emberek? Ami ennél is fontosabb, mit fog gondolni Isten? Miért van az, hogy minden vétek közül a szüzességi fogadalom megszegését a legnehezebb meggyónni? Engedelmesség, szegénység, igen, ezek ugyanolyan fontos fogadalmak; ha ezeken esik csorba, könnyen tódulnak a szavak a Vétkek Kapitulumán vagy a gyóntatószékben. De a szüzesség fogadalmának sérelmét még inkább elmérgesíti az elhallgatás, hogy azután ólomnehezen nyomja a lelkiismeretet.

Regina nővér úgy döntött, most leginkább csendre és elmélyülésre van szüksége, hogy segítségükkel fölvegye a harcot Mr. Olczak iránt bontakozó vonzalma ellen. A csend és az elmélyülés – így tanulta – létfontosságú a belső élet kialakításához és megőrzéséhez, Isten lelki jelenvalóságának tudatosításához. Jelöltkora első napjától tudta. Póriasabban fogalmazva Regina nővér túl sokat beszélt.

Elhatározta, hogy mostantól nagyon keményen iparkodik kevesebbet beszélni, kevesebbet gondolni Mr. Olczakra, és kerülni a közelségét, amikor lehetséges.

82

Pihenés végeztével fölment a szobájába és imádkozott. Hosszan, buzgón imádkozott, hogy újra felszíthassa magában a tüzet, amellyel valaha lángolt hivatásáért, és megszabadulhasson szerzeteshez méltatlan hajlandóságaitól. Leszállt az éjszaka, ám ő szegénységi fogadalmához híven nem gyújtott villanyt; sötétségben térdelt a kemény padlón, úgy próbált száműzni elméjéből minden világias gondolatot, hogy valóban eggyé olvadhasson Istennel. Egy darabig úgy tűnt, sikerül, ám amikor fájni kezdett a térde, rádöbbent, hogy nem tud zavartalanul imádkozni, és ez a zavaró tényező nemegyszer Mr. Olczak alakját öltötte, amint áll a sarokban, két kézre fogva a partvis nyelét, és bevallja, hogy neheztel a sógornőjére, amiért az betört Krystyna birodalmába. Azzal a szerelemmel szerette a feleségét, amelyet Regina nővér elképzelése szerint ábrándos tekintetű fiatal lányok várnak leendő férjüktől. Ő sohasem adta meg magának az esélyt, hogy ábrándos tekintetű fiatal lány lehessen, mert alig múlt tíz, amikor elhatározta, hogy apáca lesz. Milyen különös, hogy ő sohasem álmodozott udvarlóról vagy férjről! De hogyan is tehette volna, amikor az egyik fülébe Rosella nagymama sugdosott, a másikba az apácák?

Imádkozz!, pirongatta magát. Nem imádkozol! Úgyhogy kezdte elölről. – Irgalmas Szűz, könyörögj érettem... Arra képezték, hogy az evangélium legmagasztosabb eszményei szerint éljen,

szegénységben, engedelmességben, szüzességben, és akart is kiváló lenni, elégedett, engedelmes, szűzies apáca. Valóban az akart lenni! Minden más pálya ijesztő volt, hiszen egész felnőtt életében védte a zárdai közös élet szentélye. Felépítése, szertartásai annyira beépültek a sejtjeibe, hogy ugyanúgy riasztotta a magányos élet, mint férjes asszonyt a válás.

Tiszta szívet adj nekem, Uram, és újítsd meg bennem az állhatatos lelket! Csakhogy megváltozott benne valami, mert elérhetetlennek rémlett a

Statútumokban körülírt tökéletesség, minden apáca álma. Sőt időnként határozott önzésnek érezte, hogy bárki tökéletesnek képzelje magát.

Szombaton gyónáshoz járult, csakhogy egyetlen mondatba gyúrta minden Olczak-bűnét. Azt mondta az atyának: – Tisztátalan gondolataim voltak.

Szombat délután, amikor ismét sekrestyéi szolgálatra volt beosztva, nemcsak Mr. Olczakkal, de Anne-nel és Lucyvel

is találkozott. Mr. Olczak magával hozta a lányait a zöld teherautóján, amellyel akkor tolatott be az épületek közötti felhajtóra, amikor Regina nővér templomba menet kilépett a zárdából.

A gyerekek, ahogy meglátták, ragyogó mosollyal futni kezdtek feléje. – Regina kedvesnővér! – süvöltötték. – Szervusztok, lányok! Lucy egyenesen nekirohant, átnyalábolta az apáca szoknyáját, és hátraejtett fejjel

nézett föl rá. Haját hanyag copfba fonták, kifakult kertésznadrágot viselt gyűrött fehér blúzzal, amelynek az elején paradicsommártás foltja piroslott. Vidám volt és imádnivaló.

83

– Miért tetszik kötényt viselni? – kérdezte Lucy. – Mert megyek a templomba takarítani. – De a templomot apu takarítja, hogyhogy oda tetszik menni? – Én nemcsak takarítok. Én nézek utána, hogy Kuzdek atya mindent rendben

találjon a vasárnapi misére. Ebben a pillanatban odaért Mr. Olczak, és megállt egy kicsit, hogy élvezze a

balzsamos őszi napot. Bőrkesztyűt viselt, és fölmáglyázott dobozokat tartott a kezében. Kék ingét könyékig felgyűrte, a dobozok a melle közepéig értek.

– Jó napot, kedvesnővér. – Jó napot, Mr. Olczak. – Ma este kezdődik a tekeszezon. – Három pálya volt az iskola alagsorában,

amelyeket, mint minden mást, Eddie tartott karban. – Fel kell töltenem a cukorkásballont és az üdítőshűtőket.

– Igen, és tessék képzelni – kotyogott közbe Lucy –, apu azt mondja, hogy ha segítünk feltölteni neki a ballonokat, mind a ketten kaphatunk egy csokit! Én a mogyorósat szeretem a legjobban!

Regina nővér még sohasem evett mogyorós csokoládét. Kislánykorában a tanyasi nagy családnál ritkán került pénz vagy alkalom az édességre. Felnőttként minden pénzét oda kellett adnia a főnökasszonynak, aki betette a közösbe.

Hirtelen olyan érzése támadt ezen a tündöklő őszi délutánon, hogy őt kijátszották, és ugyanakkor ártatlan vágy ébredt benne egy szelet mogyorós csokoládé után.

– Ezt nevezem szerencsének! – mondta a kislánynak. – Úgy tűnik, mozgalmas tekeszezonunk lesz – jegyezte meg Mr. Olczak. – Hetente

öt estén fogják használni a pályákat. – Ó! – mondta Regina nővér, jelezve, hogy hallotta a megjegyzést, mindazonáltal

nem bátorít további társalkodásra, és szűziesen lesütötte a szemét, ám így csak Mr. Olczak meztelen karjait látta, amint a cukorkásdobozok tornyát ölelik, és a párna szegélyzsinórjaként dagadnak ki rajtuk a kék erek. Vajon milyen lenne, ha két férfikar ölelné az embert éjszakánként, reggel pedig férfikéz heverne tenyérrel fölfelé az ember mellett a párnán? Milyen lenne egy asztalnál reggelizni életünk párjával, és megbeszélni vele aznapi teendőinket, majd vele vacsorázni este, miután jól kidolgoztuk magunkat? Gyereket ágyba dugni, megpuszilni, ajtaját résnyire nyitva hagyni, majd lábujjhegyen elosonni kettesben?

Gyorsan lecsapott a bűntudat. – Mennem kell a templomba – mondta. Félrefordította a tekintetét és elsietett. – Hívasson, ha valamire szükség lenne! – kiáltott utána Eddie. Regina nővér nem állt meg. – Köszönöm, Mr. Olczak. Azt fogom tenni. Amikor bent volt a templomban, rátette a két kezét az arcára. Forró volt. A két erős

kar élesen, fölzaklatóan rajzolódott ki előtte. Egy darabig ácsorgott a barlangi

84

hűvösségben, egyedül, összezavarodottan. Rosszul választott? Elvesztegette volna legjobb éveit egy olyan életre, amelyre nem hivatott el?

Rémülten beljebb sietett, letérdelt, és gyorsan, könyörögve imádkozni kezdett: Édes Istenem, mi történik velem? Miért nem tágítanak tőlem ezek a gondolatok, és miért nem tudok olyan boldog lenni, mint voltam? Ez a bujaság? Annak kell lennie, mert nagyon hatalmas, és nekem a Te segítségedre van szükségem, hogy legyőzhessem. Töltsél el, segíts engem, adj erőt! Nem tudnék élni egy másik életben! Hová mennék? Segíts engem, Mennyei Atyám!

Lepergett a szeptember, sárgulni kezdett a lomb. Regina nővér harmadikosai összeállították albumaikat színes őszi levelekből, Eddie Olczak kiürítette a rendház ablakaiban a virágládákat, és télre átvitte a gerániumokat a kinti cserepekből a templom alagsorába.

Regina nővér negyedikesei elkezdték tanulni a papi öltözék és az apácaköntös részeit, kivágták a képeiket katalógusokból, betanulták a neveket; eljött az idő, amikor egy új katolikus nemzedékbe kellett beleplántálni, hogy az elképzelhető legmagasztosabb életformaként gondoljon a papságra és az apácaságra.

Eddie házában „kedvesnővért" játszottak a lányok; homlokpántot, mellkendőt nyírtak kartonpapírból, ráborították Krystyna selyemkendőit, rózsafüzért aggattak a nyakukba. Fent a szobájukban iskolásdit játszottak, képzeletbeli diákokat tanítottak, játék tábláért könyörögtek, hogy ők is írhassanak rá, „mint Regina kedvesnővér".

Kuzdek atya elkezdte előkészíteni a negyedikeseket a tavaszi első áldozásra, Mary Charles nővér úgy érezte, eléggé megismerte új növendékeit, hogy időnként ellazsnakol-hassa a rossz fiúkat a virágszobában.

Ahogy hűvösebbre fordult az idő, Kuzdek atya bejelentette a vasárnapi misén, hogy az apácáknak tűzifára van szükségük, mire rögtön megjelent a rendház hátsó udvarán egy rakomány, valamelyik hívő tanyásgazda adománya, aki tűzifa alakjában rótta le az évi tizedet.

Eddie majdnem egy napig eregette le a fát a fémcsúszdán az apácák pincéjébe, majd felmáglyázta a mennyezetig.

Regina nővér látta munka közben, amikor kivitte a tanítványait szünetre. – Szia, apu! – rikoltotta Anne, mire Eddie fölegyenesedett és intett neki, majd

megbökte a sapkáját Regina nővérnek, aki fázósan húzta össze magán kötött fekete körgallérját. Érezte, hogy a férfi követi a pillantásával, de azt mondta magának, hogy Mr. Olczak csupán szusszanásnyi szünetet tart; akkor is ezt tenné, ha az öreg Ignatius nővér menne erre.

Olyan messzire vitte a gyerekeket Mr. Olczaktól, amennyire lehetett, föl a játszótér legmagasabb pontjára, ám a távolság sem tompította benne az odalent dolgozó férfi tudatát, sem a fémcsúszdára hulló hasábfa ritmikus kopogását. Visszhangoztak a koppanások az őszi csípős levegőben, emlékeztették Regina nővért, hogy a férfi ott van. Időnként engedett a kísértésnek és lepillantott az udvarra, ahol Eddie Olczak piros-fekete kockás favágó-kabátban rakta a fát, amely télen melegíteni fogja Regina nővért.

85

Azután elmondott egy confiteort, mert ő Jézus menyasszonya, és az ilyen gondolatok sértik a fogadalmait.

Október elején szédülés kezdte kínozni Ignatius nővért, és be kellett feküdnie néhány vizsgálatra a Long Prairie-i kórházba. A távollétében Cecelia nővér, a házvezető próbálta átvenni a stafétabotot, és igyekezett egyszerre jól és tisztán főzni, ám hamarosan kiderült, hogy nem bír a két munkakörrel. Agnes anya az egész rendházat kötelezte konyhai munkára. Kidolgozta a beosztást, és a konyhaügyeletesek felmentést kaptak a kápolnai ájtatosság alól.

Egy keddi délutánon Regina nővér Cecelia nővérnek segített vacsorát főzni, amikor kopogtattak a hátsó ajtón.

– Kinyitnád, testvérem? – kérdezte Cecelia nővér, aki éppen nyakig ült a krumplihámozásban.

Regina nővér ajtót nyitott. Mr. Olczak állt a kőküszöbön, vállán egy tízgallonos dézsával.

– Nohát, Mr. Olczak! – mondta az apáca. – Mi az? – Hoztam egy kis savanyú káposztát – közölte a férfi. – Jaj, de jó, a mi savanyú káposztánk! – örült Cecelia nővér, miközben Eddie

belépett. – Nem gondoltam, hogy idén is kapunk! Az Isten áldja meg, Mr. Olczak, maga olyan jó hozzánk.

– Krystyna savanyította, közvetlenül mielőtt meghalt. Ötven fej, mint rendesen, és a köszönet a szüleit illeti, mert ők nevelték a káposztát. Hová tegyem?

– Az alagsorba, ha lenne olyan szíves – felelte Cecelia nővér. – Regina nővér majd felkapcsolja magának a villanyt.

Regina nővér előrement a lépcsőn a dohos, hűvös alagsorba, és kinyitotta a durva deszkaajtót. A falakon végig-

futó polcokon befőttesüvegek sorakoztak, tele az apácák kertjéből származó, frissen eltett gyümölcsökkel-zöldségekkel. Regina nővér meghúzott egy zsinórt, felkapcsolva a tompa fényű mennyezetvilágítást, majd nézte Mr. Olczakot, aki úgy tette le a cementpadlóra a nehéz dézsát, mintha nem nyomna többet egy teli papírkosárnál. Lenyűgöző látványt nyújtott hajadonfővel, őszi széltől kócolt hajával, ahogy bevonult terhével, és peckes léptekkel odavitte a helyére. Az apáca elfordította a tekintetét.

– Még három van kint a teher platóján – mondta Eddie, és már indult is a következőért. – Tiszta deszkát is hoztam, hogy lenyomtathassák – szólt vissza a válla fölött –, ha még megvannak a köveik, kedvesnővér!

Mr. Olczak távolléte alatt Regina nővér átkutatta a raktárát, és talált néhány derekas nagyságú követ, amelyeket Ignatius nővér használt a savanyú káposztás dézsák fedelének lenyomtatására. – Cecelia nővér – kiáltott föl a pincéből –, ledobnál egy rongyot, hogy letörölgessem a pókhálót ezekről a kövekről?

A következő percben már repült is lefelé a rongy. Regina nővér nyomban munkára fogta.

86

Eddie az utolsó dézsával együtt négy tisztára sikált, szögletes deszkát is hozott a hóna alatt.

– Elvenné ezeket, nővér? – kérte. Az apáca elvette a deszkákat, Eddie letette a dézsát a többi mellé, és addig tolta

fülsértő csikorgással, amíg neki nem koccant a pince falának. – Krystyna örülne, milyen jól sikerült ez az adag – mondta, miközben

fölegyenesedett és leporolta a tenyerét. – Finom az idén. Ropogós. Mondta, hogy picivel kevésbé savanyúra csinálta a levét. – Lehajolt, fölcsípett egy kis savanyú káposztát, bekapta. – Kóstolja meg, kedvesnővér, kíváncsi lennék a véleményére.

Az apáca bámulva nézte. Eddie rágta a savanyúságot, az állán egy csöpp káposztáié csillogott. Energikus, határozott álla, erős állkapcsa volt, és mikor hátraejtette a fejét és kitátotta a száját, Regina nővér szájában összefutott a nyál.

– Tessék! – biztatta Eddie, és intett, hogy vegyen. – Ó, én... nem... nem, köszönöm, Mr. Olczak. Én... ehm... az a helyzet, hogy hamarosan

vacsorázunk, épp azt készítettük Cecelia nővérrel, és... nos... ez... – Világiakkal együtt étkezni szigorúan tilos! Le van írva! A Statútumok egyértelműen leszögezik! És ha világi személyekkel együtt étkezni illetlenség, akkor kézzel savanyú káposztát enni egy homályos pincében egy nőtlen férfi társaságában csakis gyónásköteles bűn lehet.

Mr. Olczak a tenyere élével megtörölte az állát. Az apáca delejezetten bámulta az egyszerű mozdulatot. Olyan új volt neki a férfiak viselkedése, annyira zsigerekbe markoló, hogy meghiúsította legújabb fogadalmát, miszerint távol tartja magát Mr. Olczaktól és kerüli a henye diskurzusokat.

– Biztos... biztos vagyok benne, hogy finom – fejezte be, és lehajolt, hogy ráhelyezze a négy deszkát a dézsákra. Amikor fölemelte az első követ, Eddie odaugrott, és azt mondta:

– Ejnye már, kedvesnővér, ezt majd én. Nehéz ez. – Elvette tőle a követ – ormótlan, nagy, kerek, hétkilós nehezék volt, amely összepiszkolta az apáca földig érő, fehér kötényét –, és közben akaratlanul megérintette Regina nővér ujjait.

Az apáca úgy szökkent hátra és markolta meg egyik kezével a másikat, mintha megégették volna.

Eddie, aki L betű formán meghajolt a súlyos kővel, kíváncsian felpillantott. – Valami baj van, kedvesnővér? Az apáca szótlanul rázta a fejét. Eddie a görcsösen összekulcsolt két kézre sandított. De furcsa ma!, gondolta, miközben

befejezte a munkát. A legrosszabb most az lenne, ha elszaladna, gondolta Regina nővér. Akkor Mr.

Olczak alighanem gyanítaná, mi forrong az ő fejében. Tehát kivárta, amíg a férfi lenyomtatja mind a négy deszkát, hajol, nyúlik, izmai duzzadoznak, miközben úgy emelgeti a súlyt, akár a pelyhet. Egyfolytában őt bámulta, elfelejtve, hogy ezt nem szabad. Amikor Eddie végzett, lassan fölegyenesedett. Állt egy darabig, és töprengve szemlélte felesége munkájának eredményét.

– Örülne, ha tudná, hogy most is megkapták, mint rendesen.

87

Regina nővér is a négy dézsát bámulta. – Hány éven át savanyította nekünk télire a káposztát? – Nem tudom, kedvesnővér. Sok éven át. – Azóta legalábbis, hogy én itt vagyok. – Álltak egy percig, némán emlékeztek

Krystynára, lepergették magukban a sok jót, amit sokakkal tett. – Elmondunk egy hálaadást, Mr. Olczak? – javasolta halkan Regina nővér.

Összekulcsolta a kezét, behunyta a szemét. Eddie szintúgy. Egymás mellett állva, hangtalanul imádkoztak Istenhez és Krystynához, akinek, ezt egészen bizonyosra vették, szentté kellett lennie, amilyen jó ember volt. Gyógyító, meghitt dolog volt ez az imádkozás, és e néhány percben, míg álltak mozdulatlanul, szinte misztikus kötelék fűzte össze őket. Barátok voltak. Kedvelték egymást. Mindketten szerették Krystynát. Jó érzés volt, hogy állhatnak egymás mellett, és imádkozhatnak a legképtelenebb helyen: a nyirkos, pókhálós, dohos pincében, ahol a könyökük majdnem összeér.

Ami Mary Regina nővér és a férfiak kapcsolatát illeti, még ez közelítette meg leginkább a meghittségét.

Fent a konyhában Cecelia nővér, aki mindig éberen leste a függelemsértéseket, hogy jelentse őket a főnökasszonynak, félrehajtotta a fejét, és olyan mozdulatlanul lapított, akár a fogoly a vizsla orra előtt. Sokáig fülelt, de nem hallott semmit. Letette a kést meg a krumplit, és az ajtóhoz lopakodott. A pincében akkora csend volt, hogy szinte hallani lehetett, amint a pókok szövik a hálójukat. Lejjebb osont négy lépcsőfokot,, és addig nyújtogatta a nyakát, amíg le nem látott a gerendák alatt a körülbelül hat méterre levő, gyéren megvilágított raktárba. De csak annyit látott, hogy Regina nővér és Mr. Olczak összekulcsolt kézzel, lehunyt szemmel, némán imádkoznak.

Az egyházközség különböző egyletei minden október végén megrendezték közös erőfeszítéssel az őszi bazárt. Vasárnap, a második mise után tartották a Paderewski Csarnokban. Az asszonyok megfőzték és feltálalták a kiadós vacsorát, amelyhez a betakarításból adományozták a hozzávalót: csirkét, süteményt, zöldséget, kenyeret. A Szent József-társaság bódét állított, amelyben fafogasokra akasztott kézimunkát árultak: szalvétákat, tükörasztalra való térítőket, hímzett edénytörlőket. A Szent Szív-társaság süteményárverést rendezett, a ferencesek harmadrendje halasmedencét állított a gyerekeknek. Az Oltáregylet dolga volt a bingó. A legtöbb díjat az asszonyok adományozták, akik sok becses időt töltöttek az elkészítésükkel. Kolumbusz Lovagjai szerencsekereket működtettek az első osztály közelében, amelyben a párkányra kitett tárgyakból lehetett nyerni. Ugyancsak Kolumbusz Lovagjai sörkertet is szerveztek az iskola nyugati végében, a fiúmosdó mellett.

Itt itta Eddie a második üveg Glueksét, amikor Romaine rátalált. A körülöttük levő férfisokaságban többen már levetették a zakót, de még mindig magukon tartották a meglazított nyakkendőt és a nemezkalapot. Eddie felgyűrte fehér inge ujját, de a nyakkendőjén nem engedett. Többen szivaroztak és a termésről beszélgettek.

88

– Na, milyen az élet, Eddie? – kérdezte Romaine. Eddie meghúzta a sörét, leengedte a palackot, végignézett a termen.

– Magányos, Romaine, magányos – húzta el a száját. – Jövő szombaton elmegyünk táncolni. A Six Fat Dutch-men játszik a clarissai

bálteremben. Akarsz jönni? – Á. Túl korai. – Fogadhatnál egy pesztrát. Talán jót is tenne, ha kimozdulnál. – Á. Inkább maradok otthon a csimotákkal. – Na jó, de megígértem Irene-nak, hogy rákérdezek. – Irene-nak? – Ja, kérte, hogy kérdezzem meg, jössz-e, attól teszi függővé, jön-e vagy marad. Eddie lekicsinylően fújt. – Irene – motyogta magának, és a fejét csóválta. – Mindig kedvelt téged, Eddie. – Ja, azt tudom. – Megint fölemelte a sört. Az üveg szája fölött figyelte a folyosó

túlsó oldalán Irene-t, amint egy cső tengerit helyez a bingókártyájára. Eddie kiitta a sörét, és az asztalra tette az üveget. – Nem akarom bátorítani.

– Irene jó teremtés. Csak segíteni akar. – És segít is. A mindenségit, nem is tudom, mire mennék nélküle. Minden reggel bejön,

hogy elindítsa a srácokat az iskolába. Egy darabig mindketten Irene-t nézték. A lány frissen daueroltatott, haja szoros

csigákban tapadt a fejbőréhez. Arca piroslott, nagy melle ráterült az asztal szélére a tengerikupac mellett.

– Tudod, Eddie, neki majdnem annyira hiányzik Krystyna, mint neked. Irene, mintha megérezte volna, hogy figyelik, föltekintett, és elkapta Eddie

pillantását. – N-harminc! – kiáltotta a játékvezető, de Irene még csak nem is ellenőrizte a

kártyáját. – N-harminc! – ismételte a játékvezető. Eddie el tudta képzelni, mit érez a lány a Paderewski Csarnok túlsó végében. Elfordult, és letette az aprópénzt egy újabb sörre.

– Egyszerűen nincs kedvem többé táncolni – mondta. Romaine átfogta a vállát. – Rendben, de majd tudasd, ha lesz. – Ja, persze. Romaine arrébb slattyogott, Eddie megitta a sörét a sűrű szivarfüstben. Jött Anne és

Lucy pihegve, és kértek még pénzt, hogy horgászhassanak a halasmedencénél. Eddie mindkettejüknek adott négy-négy ötcentest, és a kislányok eltáncoltak az unokatestvéreik bandájával.

Asztalok álltak a tornaterem közepén. Eddie pillantása odatévedt. A vacsorázók egymást váltották, akik befejezték az evést, otthagyták a csálén álló, összehajtható deszkaszékeket az asztalok között. Bár az asztalokra és a székekre a Kolumbusz-

89

lovagoknak kellett volna gondot viselniük, ez itt Eddie illetékességi területe volt, és ő úgy viselkedett, mint egy pedellus: letette az üres üveget, bement az ebédlői részbe, mentében betologatva a székeket az asztalok alá. A túlsó északnyugati sarokban akkor ültek asztalhoz az apácák. Minden évben meghívták őket, és mindig ugyanannál a sarokasztalnál költötték el ingyen vacsorájukat, a legközelebb az ajtóhoz, amelyen bejöttek.

Eddie főleg Regina nővérre figyelt, aki furcsán viselkedett egy pár hete, már azóta, hogy levitték a savanyú káposztát a pincébe. Sohasem volt az osztályban tanítás után, amikor ő bement takarítani. A férfinak hiányzott a látása és a beszélgetések. Ha menet közben találkoztak, Regina nővér nem volt hajlandó a szemébe nézni, és egyszer, amikor megpillantotta a folyosón a közeledő Eddie-t, gyors hátraarcot csinált és bemenekült a lánymosdóba. Még zavarba-ejtőbb volt az a furcsa reagálása, ami már akkor feltűnt, amikor a pincében elvette tőle a követ. Ha nem lenne meg a magához való esze, még azt képzelné, hogy Regina nővér fél tőle. Mi másért ugrott volna meg úgy? Utána pedig hogy markolta a kezét, és milyen halálosan rémültnek látszott! Eddie-t teljesen megzavarta ez a változás.

Az apácákat figyelve, akik most vitték oda az asztalhoz a tányérjukat, észrevette, hogy két székkel kevesebbjük van. Dora nővér és Regina nővér csak állt, tányérral a kézben, mert nem jutott nekik ülőhely.

Eddie megragadott két széket, összecsukta őket és elindult az apácák felé. – Tessék, kedvesnővérek! Két szék rendel! – Köszönjük, Mr. Olczak! – zengték kórusban. Eddie előbb Regina nővérnek, majd Dora nővérnek tolta oda a széket, és mikor

valamennyien ültek, nagy általánosságban megkérdezte a csoportot: – Szolgálhatok még valamivel önöknek? – Igen, Mr. Olczak, nekem, egy kis kávéval – felelte az öreg Ignatius nővér, aki már

visszajött a kórházból, és élvezte ezt a ritkán adódó szökést a főzéstől. Odahajolt a jobbján ülő apácához és megmagyarázta: – Tele volt a kezem.

– Máris hozom, kedvesnővér. Még valaki? – Volt, aki kért kávét, volt, aki nem. – Gregory nővér? Regina nővér?

Gregory nővér mosolygott: – Igen, legyen szíves, Mr. Olczak. Regina nővér azonban nem volt hajlandó ránézni.

Lesütötte a szemét és lehorgasztotta a fejét. – Kávét, Regina nővér? – ismételte Eddie. Az apáca végre fölpillantott. És Eddie akkor megtudta. Mint a sortűz, úgy csapott beléje a látvány, hogy menynyire pirul, hogy lángol az

arca a mellkendő merev patyolatfehérsége mellett, és mennyire nem bírja állni az ő tekintetét.

– Igen, köszönöm, Mr. Olczak – mondta majdnem suttogva, bűntudatosan ugráló pillantással. Mindig olyan higgadt volt, szelíd hangú, visszahúzódó, tartotta az illendő távolságot. De ma nem. Ma olyan hőkölős volt, amilyennek Eddie Irene-t

90

látta néha. Pont mint azon a napon a pincében. Pont mint egy olyan nő, aki leplezni próbálja, hogy fülig szerelmes.

De hát az nem lehet!, gondolta Eddie. Apáca! Annyira fölzaklatta a lehetőség, hogy rohanvást igyekezett a kávéjukért. A vére dübörgött a dobhártyáján.

– Tillie, három kávét az apácáknak! – rendelte, a sor elejére tolakodva, és elfelejtett bocsánatot kérni érte. Mi lesz, ha a többiek észrevették Regina nővér piruló zavarát, és ugyanazt gyanítják, mint Eddie? Akkor mi fog történni vele? Eddie-nek fogalma sem volt róla, mit művelnek azzal az apácával, akit rajtakapnak, hogy kedvel egy férfit. így kimondva ostobaságnak tűnt. Beképzeltségnek! Az összes apáca közül, akit életében ismert, Regina nővér volt a leg-szemérmesebb és a legnyájasabb. Úgy viselkedett, mint akit boldoggá tesz az élete, és békében van önmagával – Eddie ezért is szeretett mindig a közelében lenni.

Hirtelen aggódni kezdett, hogy akaratlanul olyan megjegyzést vagy gesztust tett, amelyet az apáca félreértett. De nem, mindig kifogástalan tisztelettel viselkedett vele, tartotta a távolságot, kizárólag személytelen, könnyed témákat hozott szóba.

Amikor visszaért az asztalhoz a három kávéval, szándékosan Regina nővért szolgálta ki elsőnek, majd megkerülte az asztalt a másik két csészével, hogy visszanézhessen az apácára.

– Nohát, kedvesnővérek, ha óhajtanak valamit, csak füttyentsenek – mondta, semmivel sem árulva el a zavarát.

Az apácák kórusban mondtak köszönetet, kivéve Regina nővért. Ő továbbra is elfordította a fejét, a szemét a tányérjára szögezte, és úgy törülgette az ajkát egy papírszalvétával, mintha nem bízna magában, hogy képes lesz kerülni a férfi pillantását.

Eddie-ben odabent robbant valami. És az nem a hiúság volt. Nem is a férfiúság. Csupán egyszerű félelem.

TÍZ

Rögtön az őszi bazár vasárnapja után két dolgot kezdett el csinálni: addig kerülte Regina nővér osztálytermét, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy az apáca távozott tanítás után, és megint eljárt táncolni. Felfogadott a szombat estékre egy pesztrát, és amelyik táncterembe mentek a fivérei, oda ment ő is. Irene mindig ott volt. Eddie néha megtáncoltatta, de többnyire csak állt a bárpult mellett a férfiakkal, sörözött és minden nőt összehasonlított Krystynával. Mindig a nők találtattak híjával.

Vasárnap reggel néha fájt a feje, és nehezére esett idejében felkelni a korai harangozáshoz.

Gyakran gondolt Regina nővérre, és úgy döntött, hogy téves volt a gyanúja. Regina nővér nem habarodhatott beléje. Ez egyszerűen ellentétes a természetével. A

91

legátszellemültebb apáca, akit valaha látott, szinte angyalian derűs; Eddie pedig meg volt győződve róla, hogy Regina nővér szereti az életet, amelyet él. Akkor pedig ő csinálhatott valamit, amitől a kedvesnővér elhidegült. Nem csekély bosszúsággal találgatta, hogy ugyan mi lehetett az.

Egy napon Anne minden átmenet nélkül megkérdezte a vacsoránál: – Apu, az apácák miért nem lehetnek anyukák? Eddie annyira meghökkent, hogy

azt se tudta, mit feleljen. – Mi a baj, apu? – Semmi, semmi, csak... – krákogott, fészkelődött Eddie. – Édesem, te is tudod,

hogy csak a férjes asszonyok lehetnek anyák. – De miért? – Hát, mert ahhoz, hogy anya lehess, szükséged van egy férjre is, aki az apa lesz, és

az apácáknak nincsen férjük. – Miért nincs? – Hát mert nekik Krisztus a férjük. – Hogy lehet férj az, aki nincs itt? – Hát... – Eddie lázasan kutatott valamilyen válasz után. – Tudod, ez úgy... na szóval,

igazából nem házasok. Nem úgy, mint mi voltunk anyuval. De aranygyűrűt viselnek, ami azt mutatja, hogy odaígérték az életüket Krisztusnak, ezért senkihez nem mehetnek feleségül, aki ebből a világból való.

– Aha. – Anne eltűnődve, hosszasan piszkálta a vacsoráját, mielőtt levonta a következtetést magára nézve: – Akkor én sose akarok apáca lenni. De ha igen, akkor pont olyan akarok lenni, mint Regina kedvesnővér.

Aznap éjjel Krystynáról álmodott, méghozzá a legfurcsább álmot. Felesége az álomban egyetlen szót sem szólt, csak állt az iskola előtti sziklagrottában, és mérhetetlenül békés arccal mosolygott a férjére. Csakhogy Szent Benedek rendjének fekete köntösét viselte.

November elsején, mindenszentek napján nem volt tanítás, ami kiváló alkalmat kínált Eddie-nek, hogy felmossa

és felvikszelje az osztályok padlóját. Amikor odaért az elektromos padlófényesítővel a harmadikosok és negyedikesek osztályának nyitott ajtajához, meglepetten látta, hogy Regina nővér az asztalánál dolgozik, valamiket nyirbál barna kartonpapírból. Felpillantott a belépő férfira, majd gyorsan visszatért a tekintete a munkájához.

– Jó napot, kedvesnővér – köszöntötte Eddie. Betolta az osztályba a gépet, kigöngyölte a kábelt.

– Jó napot. – Csúnya egy napunk van, igaz? – kérdezte a férfi, és bedugta a masinát a

konnektorba. – Igaz bizony. – Hópászmák csapkodták az ablaküveget, az égnek olyan színe volt,

mint a túlfőzött tojássárgájának.

92

– Úgy tűnik, rendes havat kapunk, még mielőtt beesteledne. Az apáca nem szólt, csak vagdosott tovább. – Ma ünnep van. Hogyhogy dolgozik? – Ó, ez nem munka! Bőségszarut vágok ki a faliújságra. Ez... alkotás. Eddie közelebb lépett, és megnézte, mit csinál. – Ahá, persze, közeledik a hálaadás. Idén nehéz lesz hálát adni Krystyna nélkül. Amikor Regina nővér nem felelt, hanem továbbra is olyan bokrosán és elutasítón viselkedett,

a férfi úgy döntött, valami csakugyan megváltoztatta, és ő most kifogja deríteni, mi volt az. – Nem haragszik, ha leülök egy percre? – kérdezte. Az apáca végre fölnézett. Enyhe pirulását ugyan nem tudta leplezni, ám a hangja

tökéletesen fegyelmezett volt. – Nem – szólt halkan. Eddie letelepedett a tanári asztallal szemközti padsor első ülésére, amelyhez nem

volt asztal. Úgy kuporgott a lecsapható ülésen, mint macska a köszörűkövön. Regina nővér befejezte a bőségszarut, és elkezdett egy narancsszín úritököt. – Kedvesnővér, csináltam valamit, amivel megbántottam? – kérdezte halkan a férfi. Az apáca fölkapta a fejét. Keze és az olló, amelynek két szára között még mindig ott

lógott a papír, lesüllyedt az asztalra. – Nem. – Csak azért kérdeztem, mert úgy látom, mintha kerülni akarna engem. – Nem, nem akarom, Mr. Olczak. – De igen, Regina nővér. Szóval mit csináltam? – Nem csinált semmit. – Olyan tartózkodóan beszélt, ahogy szokott, ám az arca

még tüzesebbre pirult. – Régebben bejártam az osztályába tanítás után, elbeszélgettünk Anne-ről, Lucyről,

hogyhogy haladnak, meg Krystynáról, és hogy én miket érzek, mióta elveszítettem. Mostanában vigyáz, hogy ne legyen itt, mikor jövök. Már gondoltam is, hogy csak nem mondtam vagy tettem valami illetlenséget.

– Már mondtam, hogy nem tett semmit. Eddie addig nézte, míg az apáca kénytelen volt lesütni a szemét. Ismét az ollóval

matatott. – Tudja, hogy nekem hiányzik? – folytatta halkan a férfi. – Nyilván el tudnék

beszélgetni a többi kedvesnővérrel is, de... szóval ők mások. Úgy értem, nem lehet olyan kényelmesen diskurálni velük, mint magával. Mondom is Romaine-nek: „Ha Regina kedvesnővérrel beszélgetek, utána mindig jobban érzem magam", és ez igaz is.

Az apáca mereven nézte a sütőtököt és azt mondta: – Most is beszélhet velem, Mr. Olczak. A férfi a nőkre gondolt a szombati táncos esteken, akik nem értek föl Krystynával.

Erre a nőre gondolt, aki fölérhetne. Ezt még sose fogalmazta meg így, de az apáca

93

volt az egyetlen, akinek a társaságát tudatosan kereste Krystyna halála óta. Az összes többi asszony taszította. Most, mikor ismét beszélgettek, nem akarta, hogy hamar vége legyen.

– Milyen a savanyú káposzta? – kérdezte társalgási hangon. – Finom, mint mindig. – Hát igen, ez Krystyna, ő nagyon értett a káposztasavanyításhoz. Regina nővér nem szólt semmit. Letette a sütőtököt, és belekezdett egy szőlőfürtbe. – Róla álmodtam tegnap éjszaka – folytatta Eddie. Az apáca még mindig hallgatott.

A szemét nem emelte föl a munkájáról. – Állt a grottában, és olyan ruhát viselt, mint a maguké. Nem tudom, hogy a csudába álmodhatok ilyet. – Elhallgatott, várta a választ, de nem jött. – Azt hiszem, azért volt, mert Anne a múltkor, mikor hazajött, azt kérdezte, miért nem lehetnek az apácák anyukák, mire nekem a legjobb tudásom szerint meg kellett magyaráznom neki. Azt mondtam, azért, mert az apácák Krisztus arái.

– Igen, én az vagyok – felelte Regina nővér. Az asztalra tette az ollót meg a szőlőfürtöt, majd összekulcsolta ujjait, és elrejtette a kezét az asztal lapja alatt. – És ezért tilalmasak számomra az ehhez hasonló beszélgetések. Nyilván maga is tudja, Mr. Olczak, hogy a mi rendünkben a világiakkal folytatott társalgást szigorúan a legszükségesebbekre kell korlátoznunk.

Eddie alig észrevehetően kihúzta magát, és érezte, hogy elpirul zavarában. – Nem, ezt nem tudtam. Regina nővér nagyon nyugodtan, méltóságteljesen felállt, odament az ablakhoz és

kinézett, hogy ne kelljen szembefordulnia a férfival. Kezét elrejtette köntöse ujjába, úgy magyarázott:

– Egy apáca élete csend és elmélyülés, ami hozzátartozik az engedelmességhez. Az engedelmesség a mi egyik fogadalmunk. Talán igaza van. Talán valóban kerültem magát, mert úgy találtam, hogy a maga társaságában könnyen megfeledkezem az állandó csend parancsáról, és túl sokat beszélek.

– De... de hát mi rosszat tettünk? – A maga normái szerint semmit. Ám az enyéim azt parancsolják, hogy

korlátozzam szavaimat a kötelesség, a szükség vagy az irgalmasság témáira. Felmondhatom Statútumainknak azt a cikkelyét, amely előírja ezt.

– Bűn a beszéd? – ismételte hüledezve Eddie, az apáca egyenes hátát és a vállára boruló, áttetsző fekete fátylat bámulva. Felállt a padból, de tartotta az illedelmes távolságot. – Úgy érti, kedvesnővér, hogy valahányszor idejövök beszélgetni, bűnre bujtogatom magát? – Az apáca nem válaszolt. Eddie makacskodott. – Ezt csinálom?

– Kérem, Mr. Olczak – susogta Regina nővér. – Nekem nem szabad... – Szóval ezt csinálom? – Teljes erejéből fegyelmezte magát, hogy ne menjen oda hozzá, és

ne fordítsa meg, magával szemközt. Hogy lehetne megérteni valakit, aki a hátát mutatja nekünk?

94

– A mi fogadalmaink egész életre szólnak, és olyan kötelezettségeket rónak ránk, amelyeket, igen, bűn megszegni.

– Kedvesnővér, megfordulna, kérem? A merev tartás és a néma csend megértette Eddie-vel, hogy kérése nem fog

teljesülni. – Miért nem mondta ezt korábban? – kérdezte. – Mert szükségszerűség is volt benne; mivel úgy véltem, szüksége van valakire,

akivel beszélhessen, úgy döntöttem, én leszek a maga hallgatója, és mivel bennünket, apácákat arra buzdítanak, hogy a felebaráti szeretetet gyakoroljuk – most a Regulából idéztem –, úgy gondoltam, hol lehetne nagyobb szükség a felebaráti szeretetre, mint egy ilyen veszteség után, amelyet maga elszenvedett? Maga és a kislányai. Ez a két hónap Krystyna halála óta...ez az utóbbi két hónap... – Nem tudta befejezni. Könnyek fojtogatták a torkát.

– Kedvesnővér!- súgta elszörnyedve Eddie. – Megríkattam magát! – Nem, nem ríkatott meg. – Zsebkendőt halászott elő a ruhája ujjából, lehajtotta a

fejét és megtörülgette a szemét. – Akkor ez mi? – Eddie átszelte a szobát, megállt közvetlenül az apáca háta mögött,

felváltva szorította ökölbe és lazította el az ujjait. – Kérem, kedvesnővér, forduljon meg!

– Nem, nem tudok – szipogott egyet az apáca, majd fölemelte a fejét. – De... de én így borzasztóan érzem magamat! – Magamtól sírok, nem maga miatt. Én... egyfajta magánéleti válságon estem át, és...

és ez nagyon nehéz idő volt nekem. – Hangja megtört a felindulástól. – Kérem, Mr. Olczak, bocsásson meg, de mennem kell. – Sarkon fordult, megkerülte a férfit, és olyan gyorsan sietett ki az osztályból, hogy a fátyla hólyagosan lobogott.

– Várjon, nővér! Ne haragudjon, kedvesnővér! Én nem... De ő már elment, futott a férfi elől, sírva. Eddie ott maradt az osztályban érzelmei zűrzavarával, és nem tudta, mit tegyen, gondoljon, higgyen. Ő vette rá a bűnre? Ő ríkatta meg? Miatta szaladt el? Ez a rendíthetetlenül kegyes apáca?

Jézus, Mária, Szent József, segítsetek megérteni, mit műveltem vele, mert ő az utolsó nő a világon, akit így fel akarnék zaklatni!

Aznap éjszaka több mint három órán át nem bírt elaludni. Újra meg újra lepergette magában a jelenetet. Ahogy ott állt mögötte, mikor az apáca elveszítette az önuralmát, olyan érzelmek rohanták meg, amelyeket eddigi életében kizárólag Krystyna ébresztett benne. Ó, hogy túláradt a szíve, mennyire összeszorult a torka a lelkifurdalástól, amiért fájdalmat okozott neki, sőt bűnre vitte! Egyszerűen borzasztó, hogy nem érinthette meg! Úgy szerette volna megvigasztalni, maga felé fordítani, átölelni, amíg kisírja magát, mint ahogy ezt tette volna minden kétségbeesett nővel. De már a gondolat is ijesztő, hiszen Regina nővér apáca.

Átölelni? A karjaiban tartani?

95

Azonnal verd ki a fejedből, Eddie Olczak! Ő apáca, neked pedig olyan hódolattal kell bánnod vele, ahogyan a Boldogságos Szűzzel viselkednél, ha megjelenne az osztályban!

Eddie-be szigorúan belénevelték, hogy az apácákat tisztelni kell. Már sráckorában, a plébániai iskolában tudta, hogy egyetlen lapos pillantásáért akkora verést kapna otthon, amitől nagybőgőnek nézné az eget. Az apácák Isten képviselői, szent lények. Olyan közel állnak az angyalokhoz, amennyire ezen a földön lehetséges. Nem volt élő ember, aki Eddie Olczaknál jobban tisztelte volna az apácákat.

Akkor most miért képzelődik az ágyában fekve arról, hogy magához ölel egy apácát? És miért rágódik újra és újra azon, hogy mit értett Regina nővér magánéleti válságon, amely Krystyna halála után következett be?

Lehetséges, hogy őhozzá van valamilyen köze? Apáca, Olczak! Szüzességet fogadott, elfelejtetted? Jó, jó! Akkor hogyhogy elpirult és zavarba esett, amikor közel mentem hozzá?

Kétszer! Vigyázz, miket gondolsz! Egy apácáról gondolsz ilyeneket! De akkor is elpirult! Láttam! És olyan ijedősen viselkedett velem! Kezdesz nagyon közel jutni a bűnhöz, Eddie fiam. Mit szólnál, ha gyónáshoz

kellene járulnod, és be kellene vallanod az atyának, hogy illetlenségeket gondoltál egy apácáról?

Én nem gondolok illetlenségeket. Én csak azt próbálom kitalálni, mit értett magánéleti válságon. Feltételezem, csak feltételezem, hogy olyan érzéseken kapta magát... nohát, tudja, hogy valamit érez irántam... ez körülbelül a legijesztőbb dolog, ami egy apácával történhet, nem? Ettől elsírhatja így magát?

Gyónás, Eddie, szombaton délután négy órakor. Feküdt az ágyban a homlokára ejtett csuklóval hajnali egy órakor, miközben

odakint az első hóesés lengő függönye tompította az utcai lámpa fényét, és megpróbált rendet teremteni az agyában.

Hiányzik neki Krystyna, ennyi az egész. Hiányolja, és Regina nővér az egyetlen asszony, aki mellett kellemesen érzi magát. Még sok időbe telik, hogy túljusson Krystynán. De ha még egyszer megnősülne, az az egy biztos, hogy olyan típus lenne a felesége, mint Regina kedvesnővér.

Amikor elálmosodott végre, az a furcsa gondolat jutott eszébe, amely annyira jellemző Anne-re: Én sose akarok apáca lenni. De ha igen, akkor pont olyan akarok lenni, mint Regina kedvesnővér. Anne odáig van Regina nővérért. Lucy is.

Félálomban látta maga előtt kisebbik lányát, amint szalad az apácához, és ugyanúgy öleli át a térdét, mint az anyjáét. Regina nővér... Regina nővér...

A gondolatai túlságosan elmosódtak, nem tudta megragadni és kifejezni őket. Ó, kedvesnővér, lehet az, hogy mindnyájan úgy szeretjük, ahogy nem szabad? Úgy bucskázott alá az álom szakadékába, hogy nem tudta, tényleg gondolt-e ilyet

vagy sem.

96

Másnap halottak napja volt, amikor a katolikus ember teljes feloldozást nyerhet, ha gyónáshoz és áldozáshoz járul, meg ráadásul elmondja a kijelölt imákat a tisztítótűzben szenvedő lelkekért és a pápáért.

Regina nővér meggyőzte magát, hogy eleget tesz a szükséges követelményeknek, így bocsánatot nyerhet a bűnért, amelyet tegnap követett el, amikor ismét személyes jellegű beszélgetést folytatott Mr. Olczakkal.

Reggel, miután áldozott a kápolnában, odalépett Kuzdek plébánoshoz a rendház előszobájában.

– Válthatnék önnel egy szót, atyám? A gömbölyded pap leengedte terebélyét az apró padra, ahol a zongorát tanuló

növendékek szoktak várni az órára, és felhúzta fekete gumikalucsniját. – Természetesen, nővér. – Szeretnék gyónáshoz járulni. – Most? – Igen, atyám, ha tudna időt szakítani rám. Nem akarom más napra halasztani. – Nagyon jó. Hozza a köpenyét. Megyünk egyenesen a templomba. Odakint úgy illatozott a levegő, mint a frissen mosott ruha, és reggel fél hétkor még

mindig kékesfekete volt az ég. Éjszaka húsz centiméter hó esett, és időnként még mindig hullt egy-egy löketnyi a nyugati égbolton álló sovány holdsarló fényében. Mr. Olczak már járt erre, és egy lapát-nyomnyi ideiglenes ösvényt vágott az atyának a paplak és a rendház között. Egyszerűen nem lehetett nem gondolni Mr. Olczakra, még most sem, amikor Regina nővér gyónni indul éppen róla; hallani lehetett a lapátja hangját valahonnan a templomtól, ahol a széles, magas lépcsőfokokat takarította le a korai mise előtt.

Mr. Olczak, Olczak, Olczak! Maristul sokat jár az eszében a neve. Úgy ismerte az időbeosztását, ahogy egy feleség a férjéét. Hogy kerekedjék felül a vonzalmán, amikor Mr. Olczak a nap szinte minden órájában jelen van az ő világában? Még ha nem látta, akkor is hallotta, amint lapátol, kalapál, fúr, fütyörészik, szelíden évődik a gyerekekkel a szünetben és a menzai ebéd idején. Még most is őrá gondolt, mikor azért ment gyónni, hogy bevallja túlzottan meghitt kapcsolatukat.

Az atya a bal oldali sekrestye mellett, a neki fenntartott ajtón lépett be a templomba. Felkapcsolt egy tompa fényű villanykörtét, megkereste, megcsókolta, felöltötte a stóláját, és előrement a szentélyen át a gyóntatószékhez. A félhomályos fülke örökös dohosságához némi trágyaszagot elegyített a gazdák cipője. Amikor Regina nővér belépett a szűk lyukba, a mögötte lehulló nehéz barna bársonyfüggöny föl- és összekeverte a két szagot. Letérdelt a függöny sánca mellé, amely nem tudta visszatartani a bokája körül ólálkodó jeges huzatot. Hallotta, hogy a plébános elhelyezkedik a székében. Az elválasztó rács a helyére csúszott, és Regina nővér látta a pap kezének árnyékát, amint keresztet ír a levegőbe.

In nomine Patris, et Filii et Spiritus Sancti, Amen. O is keresztet vetett, és mondani kezdte a gyerekfővel tanult, beidegződött szavakat:

97

– Bocsásson meg, atyám, mert bűnöztem. Utolsó gyónásom két hete volt. Azért jöttem, hogy súlyos jelentőségű dolgot gyónjak meg. – Vett egy reszketeg lélegzetet.

Kuzdek atya meghallotta. – Itt vagyok, nővér. – Igen – suttogta az apáca. Rövid ideig hallgatott, és azzal folytatta: – Nagyon

nehéz. – Ne feledje, hogy Isten a megbocsátás – mondta a plébános és várt. Regina nővér mély lélegzetet vett, hogy erőt gyűjtsön, majd folytatta. – Valahogyan barátságba kerültem egy világi személlyel, csak barátságba, ám

barátságunk során megengedtem magamnak, hogy túlságosan fesztelenül beszélgessek, és társalgásaink időnként személyes jelleget öltöttek. Én... kísértést érzek arra, hogy világias témákról beszéljek ezzel a személlyel, mert figyelmes, jószívű és most szüksége van segítségre. Tudom, hogy megszegem engedelmességi fogadalmamat, ha ezzel a személlyel beszélgetek, ám amikor megteszem, mégsem érzem rossznak. Hogy lehet ez, atyám?

– Ez a személy férfi? – kérdezte a gyóntató. Regina nővér szíve a szó szoros értelmében nyargalni kezdett a rémülettől. – Igen, atyám – felelte alázatosan. – És vonzódik hozzá? – Igen – suttogta az apáca több szívverésnyi idő után. – Megszegte vele a szüzességi fogadalmát? – Csupán gondolatban. – Testileg nem? – Nem, atyám, soha! Én nem tenném, és ő sem tenné, ebben bizonyos vagyok.

Vonzalmamat legalább annyira táplálja beszélgetéseink öröme. – Kétségbe vonta ezektől a beszélgetésektől a hivatását? – Nem, atyám. Már azelőtt voltak kételyeim, hogy elkezdődtek volna közöttünk

ezek a beszélgetések. – Értem. Regina nővérnek egyre vadabbul vert a szíve, és észrevette, hogy könnyek szöknek

a szemébe. Szörnyű, felkavaró pillanat volt, amikor először vallotta meg másnak, hogy megrendült a hite az elhivatottságában. Míg el nem hangzottak a szavak, volt idő visszatáncolni, mondhatta magának, hogy tévedett, lázongásai átmenetiek, hamarosan elmúlnak. Ám a szavak elhangzottak, a lépés megtörtént, és ő rádöbbent, milyen fontos dolgot jelentett ki.

Kuzdek atya jól megfontolta a választ. Regina nővér bizonyosra vette, hogy megrendítette és valószínűleg meg is szomorította a hír. A plébános a torkát köszörülte, fészkelődött a széken, közelebb hajolt a rácshoz.

– Beszélt erről a főnökasszonnyal? – N... – Megbicsaklott a hangja, így elölről kezdte. – Nem, atyám.

98

– Úgy érzi, hogy kellene? – Én... Én félek. – Pedig Agnes anya a lelki vezetője. Bíznia kell benne. – Nem hiszem, hogy elhinné, mindez már régen elkezdődött, még azelőtt, hogy

bármilyen személyes témáról beszélgettem volna ezzel az emberrel. – Hogy Agnes anya mit óhajt hinni, az másodlagos. Az az elsődleges, hogy maga,

nővér, mit tart igaznak. Ezek olyan kérdések, amelyeket meg kellene vitatnia lelki vezetőjével, mert egész további életét befolyásolhatják.

– Igen, atyám. Megpróbálom. De van még valami, atyám. – Hallgatom. – Meg kell értenie, atyám, hogy itt nemcsak erről az emberről van szó. Sokkal

fontosabbról. Kezdtem egyre több hibát találni az életemben, amelyet a szerzetesi közösségben élek, a nővérek viselkedésében, bosszantó szokásaikban, a tényben, hogy oly kevés szabadságra van jogunk. Aztán ott van Agnes anya, aki arra buzdít, hogy ne azonosuljak túlságosan a tanítványaim életével. Ettől én megharagszom, de nem szabad megbeszélnem senkivel. A Regula szerint a haragom egymagában bűn. Az utóbbi időben egyre többször kérdőjeleztem meg a Regulát és a Statútumokat, mert elfojtanak mindent, ami természetes, rabságban tartanak bennünket. Néha már a gondolattól is haragra gerjedek.

– A harag emberi dolog. Hogy bűn-e vagy sem, az attól függ, milyen formában juttatjuk kifejezésre. Talán túlságosan szigorú önmagához, nővér.

– Én nem így gondolom. Újra és újra megszegem a Regulát, és valahányszor megteszem, mindannyiszor vezekelek érte, aztán továbbra is azt hiszem, hogy nekem volt igazam. Mintha két lény élne bennem, az egyik azt mondja, hogy engedelmeskedjem, vessek féket a nyelvemre. A másik azt mondja: „Ők a hibásak, amiért így elnyomnak. Szólj!" Az egyszerűen rettenetes volt, atyám, hogy min mentem keresztül! Nagyon olyan, mint a purgatórium, már itt a földön.

– Tudja, nővér, mit hallok a hangjában? – Nem, atyám. – Szenvedést hallok. Ez azt jelenti, hogy egy nagyon-nagyon erős lélek munkál

magában, és azt mondja, hogy magának itt a helye, ahol van. – Ó, igaz, atyám! Néha olyan békésnek érzem magam, de ez egyre ritkábban fordul

elő. – Mit gondol, nővér, van olyan közöttünk, aki egyszer-másszor ne vonta volna

kétségbe a hivatását? – Az apáca nem felelt, Kuzdek atya folytatta. – Néha, amikor kételyekkel és kísértésekkel viaskodunk, megacélozva kerülünk ki a megpróbáltatásból, és még inkább erősödik bennünk a meggyőződés, hogy a tökéletesen megfelelő hivatást választottuk. Imádkozzék, nővér. Fohászkodjék buzgón a válaszokért, és én tudom, hogy meg fogja kapni őket. Vezekeljen. Elmélkedjen minél többet. Imádkozzék Máriához közbenjárásért, és a Mi Urunkhoz

99

útmutatásért e zaklatott időkben. És beszéljen Agnes anyával. Esetleg meg fogja lepni, amit hall.

– Igen, atyám. Beszélni fogok. – Nagyon helyes. És hozzátehetem-e, nővér, hogy nagyon nem szeretném, ha a

Szent József elveszítené magát? Maga kiváló tanító, és a gyerekek nagyon szeretik. Mindig az volt a meggyőződésem, hogy a növendék, aki szereti a tanárját, sokkal jobban fog tanulni, mint az, amelyik ki nem állhatja. Úgy érzem, azzal, hogy Agnes anyával beszél, szörnyű veszteségnek vehetné elejét, amely nemcsak magát sújtaná, de a szerzetesi közösséget és a tanítványait is.

– Köszönöm, atyám. Kuzdek atya feltűnően enyhe penitenciát szabott ki. Nyilván tudta, hogy a mostani

vívódás épp elég büntetés bármelyik apácának, aki oly sokáig és akkora odaadással szentelte magát hivatásának, mint Regina nővér.

Ugyanazon az ajtón hagyták el a templomot, ahol bejöttek. A plébános a bal oldali ösvényt választotta, amely a házához vezetett, Regina nővér a jobb oldalit. Félúton a rendház felé találkozott Eddie Olczakkal, aki a hóba vágott utat szélesítette. A férfi abbahagyta a munkát és félreállt, fél kézzel a lapátnyélen.

– Jó reggelt, kedvesnővér – mondta csendesen a közeledő apácának. Ő továbbra is leszegte a fejét, és fél karral kötött stóláját szorította a melléhez. – Jó reggelt, Mr. Olczak. – Kedvesnővér, várjon! – Sajnálom, nem tehetem – válaszolta. Elsietett, hátra se nézett. Eddie-nek az egész belsője görcsbe rándult, amikor meglátta a feltűnő alakot. A

tegnap történtektől olyan pokoli feszültség volt benne, amelyről kénytelen volt tudomást venni. Nézett utána, amíg Regina nővér odaért a rendház hátsó verandájához, felkapaszkodott a kőből rakott lépcsőfokokon, és csak akkor folytatta a munkát ólomnehéz szívvel, nagyot sóhajtva, amikor az apáca eltűnt a konyhaajtó mögött.

Regina nővér rögtön eldöntötte, hogy nem beszél a főnökasszonnyal. Úgy vélte, talán nem imádkozott, elmélkedett, vezekelt eleget. Majd most serényebb lesz mindháromban, és ha az sem segít, akkor beszél Agnes anyával.

Mintha az idő is őt tükrözné, örömtelenül komor napokkal pergett le a november. Közeledett a hálaadás, Regina nővér Krisztushoz fohászkodott, hogy mutassa meg neki az Ő akaratát. Buzgó lelkiismeret-vizsgálatot végzett, mindennap órákig imádkozott mélységes alázattal, gyakran egy sodrony lábtörlőn térdepelve, amely fájdalmas barázdákat vájt a térdébe. Rendszeresen böjtölt reggelitől vacsoráig, éhségével is büntetve magát a kételkedéséért. Elmélyülése, elmélkedései napról napra átszellemültebbek lettek, ám így se sokat tehettek az állandó zűrzavar ellen. Ő azt várta, hogy a kinyilatkoztatás glóriájában ereszkedik majd alá a felelet, a tündöklő tudás, amely belső fényre gyújtja, és megtelegrafálja neki a biztos választást. Látta magát a választás után foszforeszkáló derengésben, továbbra is apácaként – mert úgy gondolta, ez lenne a választás –, de olyannak, aki az örök boldogságfolyamatos

100

sugárkoronájával jár-kel, mint a szentképek alakjai. Olyan szentségnek képzelte, amely hirtelen elfúj minden kételyt, és akkora békességet ad helyette, amelyet csupán az idvezült lelkek ismernek. Ám ez nem következett be.

Ha Krisztus tudta, mit akar tőle, ezt továbbra is titkolta előle. Hálaadás hetében írt a nagyanyjának a kínlódásairól. Ám sohasem adta fel, mert a

Statútumok értelmében minden kimenő levélnek oda kellett kerülnie lezáratlan állapotban a feljebbvaló asztalára. Betette a levelet a fiókjába, és haragudott, amiért sohasem fogja tudni postázni. Újabb rovás került az elnyomások listájára.

A levélírástól bűntudata lett, hogy nem adhatta fel, ettől indulatba jött; a kettő együtt még magasabbra szította benne a jámborságot. Az atya azt mondta, többet vezekeljen; talán ha magára mérné a legsúlyosabb vezeklést, megtalálná a választ.

A legsúlyosabb vezeklést Regina nővér tudomása szerint közönségesen csak „diszciplinálásnak" nevezték. Ő egyetlenegyszer csinálta, és akkor se igen hitt benne. A „diszciplinálás" az önsanyargatás körülírása volt. Péntek esténként, a fürdőszobában végezték egy kisméretű vállfára emlékeztető eszközzel, amelyről tojásdad hurokra erősített, apró szemű, hosszú láncok lógtak. Eszébe jutott, amikor először látott ilyen szerkezetet. Novícia volt, kezdő, és a kezdő nem kérdezget. Majd ha tudnod kell, hogy mit és mikor, tudatják veled, szólt az általános szabály. Egy

Serenity nővér nevű korosabb apáca, a hivatalos rózsafüzér-készítő görbítgette laposfogóval a fémspirálokat az esti pihenők során. Regina nővér azt hitte, afféle szélcsengőt csinál. Megkérte Serenity nővért, emelné föl, mert szeretné hallani. Aznap később Serenity nővér félrevonta és bizalmasan megsúgta neki, hogy a szerkezetet „diszciplínának” hívják. Péntekenként, mesélte Serenity nővér, minden nővér „diszciplinál". Egymás után szokták csinálni a fürdőszobában, villanyoltás után, szilencium alatt.

A fiatal Regina Marie Potlocki, aki akkor jött a tanyáról, még sohasem hallott ilyesmiről. Azt hitte, félreértette.

– Mit csinálnak vele? – kérdezte elszörnyedve. Serenity nővér előzékenyen bemutatta: felhúzta ruhája ujját, és rácsapott csupasz

karjára, ahol apró vörös foltok jelentek meg a sápadtkék erek között. – A cél nem a vérontás, csak az, hogy addig csapkodd magad, amíg sajog. De

általában nem a karodon. Itt. – A hátsójára mutatott. – A hálóinged alatt. Regina úgy érezte, a cipőjébe szalad az összes vére. – D-de miért? – Krisztus kínszenvedésének emlékére. A novícia rámeredt a gonosz külsejű tárgyra. – Nem értem – motyogta. – Mi jó származik ebből? – Arra jó, hogy egyesítsük tudatos és tudattalan szenvedéseinket Miurunk gyötrettetéseivel

– magyarázta Serenity nővér. – Hittitok, hogyan tesz szert ekkora jelentőségre minden apró vezeklés, miként olvad eggyé Krisztus mérhetetlen kínszenvedéseivel. Ám mi hisszük, hogy ha Ő szenvedett értünk, akkor mi is szenvedünk Érte, Vele és Benne, és ez a szenvedés megérinti, meggyógyítja a világot.

101

Regina Marie, a fiatal novícia vitézül igyekezett elhinni ezt, de nem látott mást a mímelt önsanyargatás ügyetlen fizikai aktusában, mint a képtelenséget. Az első éjszaka, amikor feltűrte hálóingét szilencium idején a fürdőszobában, és megpróbálta ostorozni magát, még nem tudta fejből a misererét, amelyet recitálnia kellett volna, miközben térden állva diszciplínái. Megpróbálta feltámasztani az imakönyvet egy székre, de az egyik kezével a hálóinget kellett felfognia, a másikkal a kínzóeszközt kellett tartania, így a könyv összecsukódott és leesett a földre. Amikor másképp próbálkozott, a széket csapkodta a húsa helyett, és mikor végre sikerült rásóznia az ülepére, komplett agyalágyultnak érezte magát. Sehogy sem tudta meglátni az értéket a test sanyargatásában.

Talán akkor kezdődtek a kételyei, mert azután egyszer sem próbált diszciplínáim. Ehelyett péntek éjszakánként, amikor rákerült a sor a fürdőszobában, arccal lefeküdt a padlóra és elmondta a misererét. Apácasága évei alatt számos órán át elmélkedett arról, amit a Regula mond a vezeklésről. Ott mindössze annyi áll, hogy a szerzetesnek erejéhez mérten kell becsülnie, szeretnie és gyakorolnia a penitenciát. Vagyis hogy a lelkiismeret illetékes dönteni a kérdésben.

A lelkismerete pedig azt mondta, hogy diszciplinálás közben úgy érezte, olyan siralmas komédiázásra kényszerül, amelyen valószínűleg Isten is nevet. Úgyhogy nem is csinálta soha többé.

Mi sem mutatja jobban Regina nővér kétségbeesésének mértékét, mint hogy kínzó tépelődéseiben, amikor azt próbálta eldönteni, mitévő legyen további életével, és igyekezett megadni hivatásának minden létező esélyt, ismét megpróbálkozott a diszciplinálással.

Ám amikor bezárkózott a fürdőszobába a szerszámmal, egyszerűen trágárságnak érezte, hogy verje magát vele. Képtelen volt elhinni, hogy egy jóságos Isten azt akarná, büntesse magát olyan emberi dologért, mint a szeretet egy másik emberi lény iránt. Mert ha csakugyan bele fog szeretni Mr. Olczakba, nem Isten ajándéka-e ez a szerelem?

Az volt a fura, hogy amint használatlanul félretette a diszciplínát, a misererét is elfelejtette végigimádkozni. Csak később, éjszaka jutott eszébe, amikor az ágyában fekve Eddie Olczakra gondolt, és arra a következtetésre jutott, hogy Olczaknénak lenni – gyerekeket nevelni, arra tanítani őket, hogy jó emberek legyenek, hozzátartozni egy szövetséghez, amelynek hajtóereje a szeretet – fölér nemességben az ő mostani életével.

Ó, Mr. Olczak, gondolta. Kedves, jóságos Mr. Olczak, most mitévő legyek?

TIZENEGY Hálaadás napján Eddie anyja leölte a három pulykát, amelyeket egész nyáron

hizlalt, az egyiket maga készítette el, a másik kettőt két lányával süttette ki. Meghámozott egy mosóteknőre való krumplit, és mindenki hozott magával körítést, mert negyvenhetén csődültek be a tanyára ebédelni.

102

Hedy és Cass még mindig a szülőházban laktak, a kisvárostól keletre, százhatvan hektáron gazdálkodtak, naponta kétszer megfejtek kézzel egy tucat tehenet, minden évben neveltek tíz-tizenöt disznót, saját tojóik voltak, és akkora veteményesük, mint a Horseshoe-tó.

Ha valaki megkérdezte Casstől, mikor fog már lazítani, ő a vedlett ellenzőnél fogva leemelte pecsétes kék sapkáját, megvakarta nyolc megmaradt hajszála között a hófehér koponyáját és azt felelte: – Hát nem is tudom. Nincs nekem annyi időm, hogy leüljek és kitaláljam. – Azzal visszatette a sapkát, így már nem látszott a fehér, csak a szélcserzett vörös alatta.

Hedy minden évben elmondta: – Idén nem csinálok akkora kertet. Nem bírja már a térdem. – Ám a kert sohasem zsugorodott, Hedyt nagyszerűen megtartotta a térde, és a pincéjében minden nyár végére volt úgy fél tonna krumpli, karórépa, sütőtök meg pár száz üveg a házi lekvárok, gyümölcsízek, zöldségek, savanyúságok, öntetek, mártások összes elképzelhető válfajából. De tartósított marha-, disznó- és csirkehúst is, aminek zömét elosztogatta a családos gyerekeinek, mert Hedy senkit sem bírt elengedni üres kézzel.

Hálaadás napján, amikor ronda szél fújt az ónos ég alatt, rajokban érkeztek haza Cass és Hedy gyerekei. A november eleji hó maradéka ropogós csíkokban nyúlt el a megfeketedett kukoricaszárak között, berovátkolta az éktelen nagy hollandi tetejű, piros csűr mellett guggoló új szénaboglyák tetejét. A tanya udvarán megfagytak a kátyúk, a kertben, amelyet Cass felszántott, hosszú, széles fekete láncok váltakoztak fehér hószegélyekkel. Október közepén az összes gyerek hazajött, és segítettek Cassnek felfűrészelni a téli tűzifát, amely most szabályosan felmáglyázva állt az árnyékszékhez vezető út mellett. Fa füstje szállt a kéményből, és jószagú pántlikákban nyúlt kelet felé, amikor Eddie beállt zöld kisteherjével a már ott parkoló fél tucat jármű közé.

– Gyerünk, lányok! – Kikapta őket a kisteher üléséről, és becsapta az ajtót. Félúton jártak az ösvényen, amikor felpattant a konyha ajtaja és ott állt Eddie anyja,

virágos háziruhában, melles kötényben, fekete, trottőrsarkú félcipőben. – Hát itt vannak az én jányaim! – ujjongta boldogan. – Gyertek csak be, mielőtt halálra fagynátok!

– Hú, ómama, figyelj csak! – A lányok rárontottak, megölelgették, összecsókolták. – Gaffke nagyi megtanít bennünket babaruhát varrni a varrógépén!

Utánuk Eddie következett, aki ugyancsak megkapta a neki járó ölelgetést a nyitott ajtóban, miközben mellettük tódult befelé a konyhába a hideg.

– Itt az én Eddie fiam – mondta Hedy halkabban. Szorosabban megölelte Eddie-t, mint szokta, és csókot cuppantott az arcára. Nehéz lesz ez a nap, az első ünnep Krystyna nélkül.

– Szervusz, mama – köszönt Eddie és átkarolta anyja vastag derekát. Belenézett Hedy szemébe, és egyiküknek sem kellett szólnia; mindketten tudták,

mit gondol a másik. Némán, erősen átölelték egymást még egyszer, aztán Hedy

103

kibontakozott a fia karjából, köténye csücskével benyúlt keret nélküli szemüvege alá, megtörülgette a szemét és azt mondta:

– Csukd be az ajtót, bejön a hideg. Odabent pulykasült, mártás, piruló fokhagyma szaga érzett, és minden tele volt

emberekkel. A sparhelten rotyogott a krumpli, az ablakon fehéren csapódott le a pára. Az öntöttvas tűzhely akkora volt, mint egy '49-es Ford, és annyi fazék szorongott rajta, hogy nem lehetett látni a végét. Mindenfelé gyerekek rohangáltak, egyelőre tiszta ruhában, mert fiatal volt még az idő. A felnőttek sört iszogattak, egy négyfős parti már kártyázott a konyhaasztalnál. A fásládáról girhes kendermagos macska leste idegesen kitágult pupillákkal a felfordulást.

– Hoztunk babaruhát Paszulynak – tájékoztatta Lucy az egyik unokatestvérét. – Kapjad csak el! – Fülön csípték a macskát és felhurcolták az emeletre.

Jött Cass, sört nyomott a fia kezébe, hátba veregette Eddie-t, aztán még gyúrogatta egy kicsit a lapockái között.

Hát lehet, hogy az ő családtagjai nem a szavak emberei, de van szívük, és megértik az ő érzéseit.

Eddie-nek szüksége volt egy ilyen napra, egy ilyen sokaságra, azokra, akiket szeretett és akik szerették őt, hogy elkártyázgathasson, elviccelődhessen, ehesse a mama főztjét, ihasson pár sört, majd késő délután a fivéreivel együtt segíthessen papának a munkában.

Épp ezt csinálták, fejni segítettek szürkület előtt, amikor elkezdődött az ugratás. A csűrben, ahol fiúkorukban dolgozniuk kellett, gyerekké változtak megint, heccelték, bosszantották egymást, miközben nosztalgikus hévvel estek neki a fejesnek.

– Na, Eddie! – mondta Vernon bátyja valahonnan hátulról, miközben a megszólított, homlokát egy fehér-fekete tarka tehénnek támasztva, lüktető sugarakban fejte a sajtárba a tejet. – Hát mikor fogod meghencsergetni a kis Irene Pribilt?

– Huhu! – bömbölte valaki egy lentebbi tehén tájékáról. – Mert Irene már alig várja! – Ez Romaine volt.

– Ki mondta, hogy Irene kicsi? – kérdezte Clayton a másik irányból. – Bizony kicsi az, egy édes kis malacka! – Tudod, mit szoktak mondani a dundi lányokról? – Ja! – zúgta kórusban egyszerre úgy négy hang. – Télen meleg, nyáron árnyék! Majd megint Clayton: – Tudjátok, hogy kell megkeresni egy kövér lányon a megfelelő helyet? – Hogy? – Meghempergeted lisztben, és azt nézed, hol nedves! Eddie velük kacagott. – Hé, Eddie, van otthon liszted? – kiáltotta Bili bátyja. – Ötvenkilós zsákokkal veszi! – felelte Romaine. Vonító hahota több szólamban.

104

– Irene eljön szombat este a táncba. Az utolsó lesz advent előtt. – Az egyház tiltotta a táncot advent és böjt idején, úgyhogy a tánctermek arra az időre bezártak.

– Ki muzsikál? – A Rainbow Valley Boys, Knotty Pine-ban. – Mi megyünk Ruthtal. – Mi is. – Hé, Eddie, hát miért nem fogod a lisztedet és jössz te is? – Na fiúk, most már szálljatok le Eddie-ről – szólt rájuk Cass. – Semmi baj, papa – mondta Eddie. – A szamár nem tehet arról, ha bőg. Ez már a gyógyulás jele volt – tudta mindenki a csűrben –, hogy így képes tűrni a

csipkelődést. Szombaton este Eddie rábízta a lányokat Dorrie Andersonra, ő pedig kinyalta

magát: barna öltönyt, fehér inget vett, nyakkendőt kötött, és átment táncolni Knotty Pine-ba. Ott volt egy csomó fivére és nővére meg Irene, rengeteg gyűrűbe sütött hajjal, varrásos nejlonharisnyában, tűzpiros ruhában és ugyanolyan tűzpirosra rúzsozott szájjal.

Azok a kapcabetyár fivérei sorra kérték fel, és úgy vigyorogtak rá a táncparkettről, mintha azt mondanák: Te vagy a következő, Eddie, akár már jöhetsz is! Amikor Romaine elvezette a parkettről Irene-t, egyenesen odakormányozta a bokszhoz, ahol Eddie üldögélt a többiekkel.

Irene kimelegedett, arca fénylett a verejtéktől. Hátralökte a haját a homlokából és fél kézzel legyezte magát.

– Hű, de meleg van! – mondta. – Ide ülj le, Irene! – szólította föl Romaine, és egy üres helyre mutatott Eddie

mellett. Eddie kicsit arrébb csúszott, hogy tágabb legyen a hely, és Irene leült. A pincérnő éppen a rendeléseket vette föl. – Meghívhatlak valamire, Irene? –

kérdezte Romaine. – Persze – mondta a lány. – Egy Grain Beltre. – Akkor kettő. Még valaki? Miután a pincérnő elment, az asztalnál felcsapott a hangzavar. Irene halkan

megkérdezte a nagy zsinatolás közepette: – Hogy vagy ma este, Eddie? Nem nagyon táncolsz. – Elővette a púderkompaktját,

felpattintotta, ellenőrizte arcát a tükörben. – Mi ez a lányoknál, hogy nem bírják elviselni, ha az ember nem táncol? – kérdezte

Eddie. Irene előhalászott egy papír zsebkendőt, megtörülgette a homlokát, helyreigazgatta

néhány fürtjét, majd zsebre vágta a púderkompaktot. – Holnaptól advent, vagyis karácsony utánig nincs több tánc – mondta. – Csak

annyit akartam közölni, hogy ez az utolsó lehetőség négy hétre.

105

– Mondok én neked valamit! – javasolta Eddie. – Ha játsszák a „Jó éjt, Irene"-t, akkor azt veled táncolom. – Ez volt az év slágere, szinte be se lehetett kapcsolni a rádiót úgy, hogy ne ez menjen.

– Majd én gondoskodom róla, hogy eljátsszák! – fogadkozott Irene, és rávillantott egy kacér mosolyt.

Sokan voltak a bokszban. Eddie-nek föl kellett tennie a karját a pad támlájára. Irene fürtjei súrolták a csuklóját. Jött valaki, leült a pad végébe, még közelebb préselve a lányt Eddie-hez. Jött a sör, koccintottak a palackjukkal, aztán derekasan meghúzták. Irene nem ment vissza a saját bokszába. Maradt, nevetett az Olczak fiúk viccein, eldiskurált a feleségekkel, és a csípője továbbra is összeért a sógoráéval.

A Rainbow Valley Boys a legvégére tartogatta a „Jó éjt, Irene"-t. Eddie egyébként erre számított, mert már hagyomány volt, hogy minden este erre járják az utolsót; a szövege olyan egyszerű volt, hogy mindenki azt énekelte tánc közben.

Irene ösztönszerűen jól táncolt. Egyszer sem esett ki a ritmusból, és olyan könnyedén ráhangolódott a partnerére, hogy minden férfi mestertáncosnak érezte magát mellette. Nagyon olyan volt vele táncolni, mint Krystynával, csak neki más volt a formája. Egyfolytában mosolygott keringő közben, megtartotta a távolságot, a tánc kedvéért élvezte a táncot. Szépen keringőztek, hosszú lendületeseket lépve minden első taktusra. Eddie-nek tetszett, hogy a lány nem próbálkozik dörgölőzéssel, mert ha valami lenne közöttük, azt ő akarta volna elkezdeni. Meg befejezni is, ha úgy fordul a dolog.

– A kutyafáját, de szeretek táncolni! – mondta Irene. – Inkább táncolok, mint kártyázom, pedig kártyázni is szeretek!

– Tudom. Elégszer megvertél. Irene fölnevetett. – Kellemes hálaadásnapod volt, Eddie? – kérdezte. – Nagyon kellemes. Hát neked? – Iparkodtunk. Nehéz volt Krystyna nélkül. De majdnem mindenki hazajött, és az

sokat segített. Nálatok is hazament az összes testvéred? – Csak a fele, hála az égnek. Többen nem férnek be a házba. – Táncoltak még egy

darabig. – Te kikkel jöttél ma este? – Mickeyvel és Doloresszel. – Azaz a bátyjával és a sógornőjével, akik Sauk

Centerben laktak, és biztosan az ünnepre jöttek haza. – Akkor velük mész vissza a szüléidhez? – Gondolom. Még néhány tánclépés után Eddie hanyagul fölvetette: – Én is elvihetnélek. Irene fölnézett rá. – Akarsz? Igazság szerint Eddie maga sem tudta, hogy akarja-e vagy sem. A dal véget ért, Irene és Eddie szétváltak. – Persze. Hozd a kabátodat, én majd szólok Mickeynek, hogy velem jössz.

106

– Oké. Éjszaka egy órakor ért véget a tánc. Tucatnyi kocsi húzott el porfelhőt kavarva a

Knotty Pine-i murvás parkolóból, majd szétszóródott északi és déli irányban a hetvenegyes műúton. Eddie teherautója vezette az észak felé tartó oszlopot. Irene mereven ült mellette, míg átrobogtak az alvó Browerville főutcáján, hat sarok hosszan, néhány tompa fényű utcai lámpa alatt. A kocsisor úgy ritkult, ahogy távolodtak a kisvárostól. Eddie balra fordult, a 89. megyei útra, és átzötyögött a vasúti kereszteződésen, ahol Krystyna meghalt. Irene, anélkül hogy ránézett volna sógorára, a keze után nyúlt és megszorította, olyan erővel, hogy a jegygyűrű belevágott Eddie ujjába.

– Nagyon igyekszem, hogy túljussak rajta és továbbléphessek – mondta. – Én is. – Úgyhogy most nem is fogok sírni. Hát te? – Semmiképp sem – felelte Eddie. – Akkor jó. – Irene megpróbálta elhúzni a kezét, ám a férfi ott tartotta kettejük

között az ülésen. Érezte, hogy Irene hüvelykujja az övét simogatja, miközben a lány mereven bámul maga elé. Mellettük kiszáradt gyomok suhantak tova a makadám két oldalán. Elöl láthattak két hátsó lámpát, mögöttük nem jött senki. A férfi vezetés közben sem engedte el a lány kezét, és azon tűnődött, a bátyjai ugratása miatt teszi-e, amit tesz, vagy csakugyan kezdeni akar valamit Irene-nal. Majdnem három hónapja nem érintett asszonyt, már az is kellemes volt, hogy foghatja valakinek a kezét. Annyira jólesett Irene hüvelykujjának cirógatása, hogy a kellemetesség kezdte megtalálni az útját Eddie becsesebb szerveihez. Magányának ólomsúlyán enyhített a tudás, hogy Irene régóta bolondul érte. Valószínűleg azt csinálhatna vele, amit akar.

Körülbelül fél mérföldre laktak Irene szülei egy éles bal kanyar mögött. Ahogy közeledtek, úgy nőtt a feszültség a kisteherben. A férfi lassított, és elengedte Irene kezét, hogy visszakapcsolhasson kettesbe, mielőtt jobbra kanyarodott volna a mezei bekötőútra, majd megállt egy fasor és egy letarolt kukoricatábla között. Eloltotta a reflektorokat, kikapcsolta a motort. A kukoricaföld eltűnt, ragyogó őszi holdfény világított be a szélvédőn.

Irene nem szólt. Eddie sem. Úgy gondolta, ha nincs szerelem, akkor jobb az ilyet szavak nélkül csinálni.

Megfordult, rátette a kezét Irene tarkójára. Az ülés közepén találkoztak, mindketten félredőlve, hogy elférjenek egymás karjában. Irene-nak meleg, duzzadt, kissé félénk volt az ajka, Eddie érezte rajta, hogy ugyanúgy tétovázik, akárcsak ő. Egy darabig játszott a lány ajkaival, mielőtt széjjelnyitotta őket, és amikor megérintette a nyelvével, Irene lélegzete forrón csapta meg az ő arcát. Érezte, hogy a lány elernyed, ugyanúgy megkönnyebbül, mint ő, amiért végre megtették az első lépést, azt a lépést, amelyet mindenki elvárt tőlük.

Eddie nem sietett a csókkal, ráérősen mélyítette el mind jobban. Közben magát tesztelte, és megállapította, hogy teste felnő az alkalomhoz, miközben érzelmei valahol hátul kullognak. Érezni akart valamit Irene iránt, borzasztóan akart, hogy

107

legyen már valami látszata a csábításnak. Mímelt vonakodással fejezte be a csókot, az arcát nem húzta vissza a lányétól, ízlelgette a pillanatot és azt, hogy Irene mennyire hajlandó a folytatásra.

– Irene? – suttogta és átkarolta a lány nyakát. Ujjai Irene arcát és állkapcsát gyűrögették.

Irene nyávogó torokhangot hallatott, félig elragadtatottan félig szenvedőt, és magához vonta a férfit, hogy folytassák, amit elkezdtek.

Eddie tudta – hogyne tudta volna? – hány éven át gyűlt Irene-ban az iránta való vonzalom. Férfi volt, ember volt, a tudás hullámzott az agyában, és felfedezésre ösztökélte a kezét. Irene élő volt, szenvedélyes, és a csókja eszébe juttatta Eddie-nek a szexuális sivatagot, amelyben az utóbbi három hónapban sanyargott. Kezdte eltölteni álságos örömmel az érintés, az összesimulás az engedelmes testtel, a másik hús cirógatása.

Csavart egyet magán, hogy háttal legyen a holdnak, és olyan szögben nyomta neki a lányt az ülésnek, hogy könnyebben hozzáférhessen. Keze bebújt a posztókabát alá, megkereste Irene dús mellét. Mennyire más volt, mint Krystynáé, mennyivel teltebb; ám készségesen simult a tenyerébe, és biztatta, hogy lépjen még egyet, még egyet. Eddie kigombolta a lány ruhájának elején a negyeddolláros nagyságú gombokat, és kikapcsolta a melltartót. Amikor lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lány csupasz mellét, Irene hátraejtette a fejét, és zihálni kezdett. A férfi fölemelkedett, ismét rátapadt a lány szájára, és addig élvezték egymást, míg Eddie félig-meddig fölébe kerekedett Irene-nak a szűkös helyen, és az egyik lába szorosan ráfeszítette a szoknyát Irene derekára. Aztán felcsúsztatta a tenyerét a lány combján, felgyűrte a szoknyát a csípőjén, majd megemelte magát, hogy tisztává tegye az utat. Felderítette a nejlonharisnya szegélyét, a gumipántokat, a feszes, ruganyos övet, amely meleg volt és kissé nyirkos a rengeteg táncolástól. Kikapcsolta az első két pántot, és utat keresett Irene alsóneműjének belsejébe, várva, hogy mindjárt elsöpri a szerelem, és ragadja tovább az aktusban. Nem jött a szerelem.

Csak a gerjedelem és egy olyan érzés, hogy rosszat tesz. Meg a ráeszmélés, hogy Irene visszafelé nyomja az ő vállát és mondja, hogy hagyja

abba. Keze elernyedt és kicsúszott a nyirkos húsból. Hevertek egy darabig, amíg le nem lassult a lélegzésük, aztán Eddie fölemelkedett.

Tagjaik még mindig összegubancolódtak, Irene szoknyája még mindig csomóba gyűrődött a derekán, az egyik karja ki volt fejtve a ruhájából.

– Eddie – suttogta. – Ne haragudj, Irene. – Lelkifurdalásod van? Mintha elárulnád őt? – Olyasmi. – Nekem is.

108

Mocorgott, mintha a lábát akarná kiszabadítani; Eddie arrébb mozdult, hogy megtehesse. Irene betakarta a mellét lehullott kabátjával. Merőleges helyzetbe tornászták magukat a holdvilágnál, és ültek mereven, kócosan, kiürültén, bűntudatosan. ;

Eddie azért próbálkozott Irene-nál, mert éppen alkalmas volt. Irene jelentette a legegyszerűbb megoldást az ő magányára, gyermekeinek anyátlanságára, otthonuk asszonytalanságára. Ezt várta tőle mindenki, és ha sikerül, rögtön megszabadult volna egy csomó gondjától. Csak hát Eddie gyorsan rájött, hogy legelőször is szerelemre lenne szükség.

Irene azért bátorította Eddie-t, mert éppen alkalmas volt. Eddie jelentette a legegyszerűbb megoldást az ő magányára, meddő életére öregedő szülei mellett. Ezt várta tőle mindenki, hogy fogja meg magának Eddie-t, és talán sikerült is volna neki, akár anélkül is, hogy állapotos lesz, de állapotosán feltétlenül. Csak hát ő rendes katolikus lány, akibe jól belenevelték a hetedik parancsolatot. Azonkívül Krystyna nénje volt, de sohasem lehetett volna Eddie Krystynája.

A férfi elernyedt, halkan felnyögött, és az üléstámlára ejtette lehunyt szemű fejét. – Ó, az ördögbe, Irene, nem tudom... Közéjük furakodott a kiábrándulás, letelepedett Krystyna árnya mellé. – Tudom – szánakozott Irene; csak ők értették, mit akartak mondani. Nyúlt az idő,

miközben azon búsultak, amit majdnem megcsináltak. – Kérdezhetek valamit, Eddie? – Öhöm. – Nem azért hagytad abba... ugye, nem azért, mert visszataszítónak találsz? A férfi odanézett. Irene a kékesfehér kukoricaszárakat és a csillagfényes eget

bámulta. – Nem, Irene. Azért hagytam abba, mert ez rossz. A lány a szeme közé nézett. – Biztos? – Igen. Irene némán ült egy darabig. – Elmondhatok valamit, Eddie? – kérdezte végül. – Mármint bizalmasan? – Persze, Irene. Beletelt egy időbe, amíg el bírta kezdeni. Eddie tudta, hogy nehezére eshet, akármit

akarjon is mondani. – Volt pár éve egy férfi. Nem érdekes, kicsoda, csak egy férfi, aki azt mondta, hogy hazavisz a

Binksből a táncról. Vele mentem, o pedig leparkolt, és erőltetett, hogy csináljam vele azt, amit veled kezdtem el csinálni, de én ellenálltam, és mondtam, hogy nem. Akkor dühbe gurult, és azt mondta rám, hogy buta kövér el-u-vé-eny-a – betűzte – és azt mondta, még hálásnak kellene lennem, amiért megpróbál lefektetni, mert úgyse fog senki más. Aztán úgy hajtott hazáig, mint egy futóbolond, de nem vitt az ajtóig. Megállt a felhajtónk végében, és kitett, hogy gyalogoljak hazáig. Kivágta az ajtót, és azt mondta: „Kifelé, tehén! Jót fog tenni a sétál" Egy lány nem felejti el az ilyet, Eddie, ha ennyire megalázzák. Ezért vagyok... szóval hálás

109

vagyok, amiért így bántál velem ma éjszaka, mert egész idő alatt azt gondoltam, hogy annak a férfinak igaza van.

Eddie azt hitte, megszakad a szíve a szánalomtól. Rátette a kezét a lány tarkójára. Annak megnyúlt az arca.

– Ó, Irene... – mondta Eddie, és megint magához ölelte. Irene belecsimpaszkodott és kitört belőle a sírás.

– Ó, Eddie! – zokogta. – Olyan régen szeretlek, hogy már arra s-se emlékszem, mikor kezdődött. Krystynát tartottam a legszerencsésebb n-nőnek a földkerekségen, téged pedig a legjobb férjnek és apának. Annyira akartam, hogy a gy-gyerekeid az enyémek legyenek, de tudom, hogy n-nem lehet! Tudom, hogy te nem sz-szeretsz engem, Eddie.

– Ez nem igaz, Irene. Igenis hogy szeretlek. – Tovább dédelgette az arcát nagy, érdes kezével, miközben Irene az ő nyakába zokogott. – Nem úgy, ahogy Krystynát szerettem, de szeretem a jóságodat, a kedvességedet, azt, ahogy a szüléiddel viselkedsz, és mert olyan jó voltál hozzám és a lányokhoz. Annyi csodálatos tulajdonságod van, Irene, minden férfinak inkább büszkélkednie kellene vele, hogy te vagy a felesége. Amit az a másik férfi mondott, azt nyugodtan feledd el, mert nem igaz. Te csak várj türelmesen. Egy napon valamelyik itteni pasasnak csak felnyílik a szeme, és meglátja, mit hagyott ki, lesz egy egész fészekalja gyereked, és soha többé nem búsulsz senki után!

– Komolyan így gondolod, Eddie? – De még mennyire, a mindenit! Irene sírása enyhült; nagyot, reszketeget sóhajtott, még mindig odabújva Eddie-hez.

A férfi továbbra is átölelte. Most látta, hogy mindenkinek megvan a saját szívfájdalma, amelyet el kell viselni; nem az ő kiváltsága a szomorú élet.

– Ej, Irene – mondta ingerkedve, amikor a legrosszabbján túl voltak –, tisztára átáztatod a zakómat!

A lány kiszorított magából egy megbicsakló kaccanást, és elhúzódott. A ruházata még mindig kuszált volt, és Eddie annyira ráült a szoknyájára, hogy ő alig tudott mozogni.

– Nyúlj bele a retikülömbe, Eddie. Van ott egy zsepi. A férfi odatette közéjük a táskát, félig a saját ölébe, félig Irene-éba; a lány kinyitotta, kifújta az orrát, megtörülgette a szemét, visszatette a zsebkendőt. Két tenyérrel végigdörgölte az arcát és remegve sóhajtott egy nagyot.

– Jobban érzed magad? – kérdezte a férfi. – Nem egészen. Fölpillantott Eddie-re, és nevettek magukon, csak egyszer, csöndesen, olyan

barátok nevetésével, akik megjárták egy kicsit a poklot, és a barátságuk még inkább megerősödött tőle. – Hadd szedjelek rendbe – ajánlkozott Eddie. Kiakasztotta a lábát a lány lábai

közül, és már mozdult volna, hogy helyre hozza a ruháját.

110

– Én is meg tudom tenni, Eddie! – tiltakozott Irene. Ám a férfi félretolta a kezét. – Tudom, hogy tudod, de én is tudom. Én ziláltalak szét, én szedlek össze megint...

ha nem haragszol érte. – Csakugyan ezt akarod tenni, Eddie? – Igen, csakugyan. Krystyna is megengedte néha, hogy én adjam föl rá a ruháit, én

pedig ugyanannyira élveztem, mint mikor levettem őket. Szóval... ó, a mindenit... szóval ha már úgyis meg kell gyónnunk, addig is igyekezzünk kihozni belőle minél több jót, mi?

A harisnyát nem tudta visszakapcsolni, de legalább kuncogtak, amikor megpróbálta és kudarcot vallott. Irene maga kapcsolta vissza magának, és mikor a szoknyája is a helyére került, Eddie megfordította, hogy háttal legyen, amíg becsatolja a melltartóját. Aztán a vállánál fogva visszafordította, begombolta elöl a ruháját, tartotta a kabátját, hogy Irene belebújhasson, majd azt is begombolta, mindeközben abban reménykedve, hogy Irene belátja: az a férfi, akit taszít egy női test, sohasem csinálna ilyet.

Amikor Irene egészben volt ismét, kihúzta magát az ülésen. Eddie, fél kézzel a kormányon, őt nézte. A korábbi feszültség eltűnt, és a helyében egyre szilárdabb lett a barátság.

– Csak még valamit, Eddie – szólt a lány. – Mi az? – Ne érts félre. Most, mikor tudjuk, hol állunk, és semmivel sem tartozunk

egymásnak, csókolj meg még egyszer úgy, mintha tartoznánk, mert ez volt a legédesebb dolog, amit valaha éreztem.

Eddie átkarolta, nem egészen úgy, mint egy szerető, de nem is egészen testvériesen; ráhajolt és megcsókolta, kényelmes-ráérősen, és megfogadta, hogy soha többé nem fog viccelődni a kövér lányokon.

A csók véget ért, Eddie keze ott maradt a lány vállán. – Aztán tudasd velem, Eddie, ha valaha meggondolnád magadat – mondta Irene

szomorú mosollyal. A férfi is elmosolyodott. – Tudatni fogom, Irene – mondta ugyanolyan szomorúan. Majd elvitte a lányt

egészen az ajtóig.

TIZENKETTŐ Másnap advent első vasárnapja lévén, a templomban felállították a betlehemet,

amely vízkeresztig itt fog maradni. Az egyházközség elöljárói hátramaradtak nagymise után, és segítettek Eddie-nek felhozni a kazánházból a szobrokat, a jászolt és a festett díszletet. Balra elöl hátteret alakítottak ki friss zöld balzsamfenyőkből. A fenyők elé került a vitorlavászonra festett barlang, amely annyira hasonlított az igazi sziklára, hogy minden gyerek annak hitte, és valahányszor varázslatos módon

111

feltűnt, mindig találgatták, honnan kerülhetett ide, hová megy, és ki tud ilyen nagy és nehéz köveket cipelni? A barlangba villanyégők kerültek és a tulajdonképpeni betlehemes jelenet: Mária és József, a háromkirályok, bárányok és pásztorok, míg a barlang bejárata fölött, kezében lobogó pántlikával, arcán üdvözült mosollyal, gyönyörű angyalszobor figyelte a Születést.

Eddie ott tartotta a lányokat, miközben ő a férfiakkal dolgozott. A templomban az volt a szabály, hogy nem szabad beszélni, még suttogva sem. Megmondta a gyerekeknek, hogy üljenek le az első padban, figyeljenek, ne lábatlankodjanak. Ám nekik hamarosan elfogyott a türelmük, és odasündörögtek Eddie-hez.

– Meddig tart még, apu? – súgták. – Haza akarunk menni! – Már nem sokáig. Most menjetek vissza, üljetek le és ne lábatlankodjatok. Alanyok engedelmeskedtek, ám Lucy hamarosan visszajött. – Apu, nekem sem szabad beszélnem Annie-val? – Templomban nem. Templomban csendben kell maradni. – De te beszélsz. – Mert nekem meg kell mondanom az embereknek, hogy mit csináljanak. Most ülj

le és ne gyere mindig láb alá. Lucy néhány perc múlva visszatért. – Apu, éhes vagyok! Mikor megyünk már? – Nemsokára. Elmegyünk a Quality Innbe ebédelni. Utána Anne jött sutyorogni: – Apu, a mosdóba kell mennem! – A templom régi volt, nem építettek hozzá

nyilvános mellékhelyiséget. Eddie előhúzott egy kulcskarikát és odaadta Anne-nek. – Nesze, ez itt az iskola kulcsa. A nyugati ajtóhoz menjetek, tudjátok, ahhoz,

amelyiken szünetben kiengednek benneteket, amelyiken az apácák járnak, és menjetek be a lányok mosdójába. Utána rögtön gyertek vissza, és el ne veszítsétek a kulcsot!

– Rendben. Gyere, Lucy. Eddie még utánuk szólt, mikor már útban voltak kifelé a padok között: – Gomboljátok be a kabátotokat és húzzátok fel a kesztyűtöket! Olyan hihetetlenül aprónak látszottak, mikor kinyomakodtak a magas szárnyas ajtón az

előtérbe. Noha mindennap elmentek az iskolába és visszajöttek, ez a látvány, ahogy távolodtak a félhomályos, üres templomban, oltalmazó forró szeretettel töltötte el Eddie szívét. Uram, ne engedd, hogy bajuk essék!, imádkozott gondolatban. Nem tudom, akkor mit csinálnék!

Anne kilencéves keze nehezen tudta bemanőverezni a kulcsot a zárba. Azonkívül borzasztóan kellett pisilnie. Félig keresztbe tett lábakkal táncolt, miközben a mellette álló Lucy egyre nógatta, hogy siessen. Ignatius nővér meglátta őket a rendház konyhájából, és azt hitte, valami csibészségen törik a fejüket. Kinyitotta az ajtót és kidugta a fejét.

– Kislányok, mit csináltok ti ott? Hét végén zárva van az iskola! Anne és Lucy megfordult.

112

– Vécére kell mennem, és apu azt mondta, használhatom az iskolait. Ideadta a kulcsokat, hogy nyissam ki az ajtót, de nem találok bele a zárba!

Ignatius nővérnek eszébe jutott a vastag gyapjúsál, amely odafönt lóg a szobájában, ám ő épp a mártást kavarta a vasárnapi ebédhez, és korára meg a reumájára való tekintettel nem nagyon akarózott sál nélkül kimennie, hogy segítsen a gyerekeknek.

– Gyertek be ide! – hívta őket. – Használhatjátok az itteni mosdót. A gyerekek végigszáguldottak a járdán, és felrohantak a kőlépcsőn a meleg, illatozó

konyhába. – Húzzátok le a hócipőtöket és tegyétek a lábtörlőre – figyelmeztette őket az öreg

apáca. A lányok levetették a hócipőjüket. Lucynek az egyik cipője is jött vele. Anne segített

neki előhalászni és visszavenni a lábára. Amikor a cipő be volt csatolva, Anne visszafordult a kedvesnővérhez, és kisimított a szeméből egy apró hajtincset.

– Az emeleten balra. Az ajtónak nyitva kell lennie. A két kislány a gyöngykapukon1 belépő lelkek tágra nyílt szemű áhítatával osont

föl az emeletre. Megszentelt hely volt ez, ahol az apácák laktak, az ő lakhelyükön járni annyi volt, mintha a Boldogságos Szűz Mária házába nyertek volna bebocsátást. Ők a rendházból a várakozók padját és a zenetermet ismerték, ahol zongorázni tanultak, meg néha látták a konyhát, amikor anyu ennivalót hozott, vagy apu itt dolgozott.

– Miért van itt ilyen csend, Annie? – suttogta fölfelé menet Lucy. – Nem tudom. – Nekik nincs rádiójuk? – Nem tudom. – Szerinted hol vannak? – Az emeleti folyosón minden ajtó csukva volt. – Cssss! Biztosan bűn róluk beszélni. Gyere. Odaértek a fürdőszobához, behúzták maguk után az ajtót. Anne ment elsőnek.

Miközben a dolgát végezte, Lucy szemügyre vette a patyolatfehér szobát, a keményített fehér ablakfüggönyt, a kézmosó állványt és a karmos lábakon álló kádat.

– Jé, egészen olyan, mint a többi fürdőszoba! – állapította meg suttogva. – Csak itt nincsenek olyan kölnisüvegek, mint anyunak. – Szerintem nem használhatnak kölnit. Csak tömjént. Siess, nekem is kell! Anne sietett. Helyet cseréltek. Csupa szem voltak ezekben a percekben, kutatták a

szobában a bizonyítékot, hogy az apácák halandók, mert az ő gyermeki szemükben a kedvesnővérek úgy hullottak ide a földre, varázsköntösben, amelyet sohasem kell váltani, és ők nem olyan világból valók, mint amilyen az övék, ahol vannak szülők, testvérek, gyerekkor, hanem valahonnan, ami nem egészen mennyország, de azért

1Célzás a Jelenések könyvére, a mennyei Jeruzsálem gyöngykapuira. (A ford.)

113

nagyon hasonló, valahonnan, ahol Isten gyártja és raktározza az apácákat, hogy oda pottyantsa le őket, ahol szükség van rájuk.

– Jé, Annie, gondoltad volna, hogy ők is olyan fogkefét használnak, mint mi? – Hát persze, csacsi, van foguk, és ki is lyukad, ha nem mossák. – Nem lyukad, Jézus nem adna nekik lyukas fogakat. Ahhoz túlságosan szentek. – Hát pedig anyu el szokta vinni őket Long Prairie-be a fogorvoshoz. Ehhez mit

szólsz, nagyokos? Lucy nem engedett a szkepszisből. – De ugye nem fürödnek? – Jaj, de buta vagy te, Lucy! Hát persze hogy fürdenek, különben ki fürödne ebben

a kádban? Ebben a pillanatban csengő csöngött valahol a folyosón. A két lánynak kerekre nyílt

a szeme az ijedtségtől. – Jajaj! – szepegett Lucy. – Valaki biztos meghallotta, mit mondtunk. Szerintem baj

lesz. – Siess! Lucy sietett, végzett, meghúzta a láncot. Ekkor újabb dilemma elé kerültek. Minden

felnőtt, akit ismertek, a nagymamáktól a szülőkön át magukig az apácákig arra intette őket, hogy vécé után mossanak kezet.

– Nem gondolom, hogy szabad lenne használni a vizüket – mondta Anne. Még mindig suttogtak, így tűnt illendőnek ebben a házban.

– Hogyhogy? Kezet kell mosni utána. – Mert ez szenteltvíz, és nem szabad használni vécézés után. – Ja – mondta Lucy, aki, mint fiatalabb, meg volt győződve róla, hogy a nővére

tévedhetetlen a világ dolgaiban. A folyosóra lépve hallották a földszintről az apácák mormolását, amint az asztali

imát mondják. Az ebéd illata felgomolyodott a lépcsőn, és olyan csodálatos volt, hogy az ő apró gyomruk egyfolytában korgott tőle, miközben lementek a lépcsőn, tenyerüket a viaszkolt korláton csúsztatva. A lépcsőtől jobbra nyílt a refektórium. A két kislánynak földbe gyökerezett a lába a látványtól, hogy ezek a szent lények csakugyan ott ülnek egy megterített asztalnál!

Elsőnek a főnökasszony vette észre őket. – Nohát, kiket látok! – Jó napot, tisztelendő anya! – zengték egyszerre a lányok. – A mosdóba kellett menniük – magyarázta Ignatius nővér. – Az apjuk a

betlehemet állítja föl a templomban. – Ó, hogyne, természetesen! – Aztán azt kérdezte a főnökasszony: – Ebédeltetek

már? – Nem, tisztelendő anya. – Nem, tisztelendő anya.

114

– Apu azt mondta, hogy ha befejezi, elvisz bennünket a vendéglőbe. – Gondolom, éhesek vagytok. – Éhen halok! – bökte ki Lucy. Anne oldalba könyökölte. – Nincs fölös süteményünk, Ignatius nővér? A lányok bizonyosan örülnének

egynek. – A gyerekek szeme fölragyogott. – Regina testvér – rendelkezett a főnökasszony –, adj nekik egy-egy süteményt, hogy elverjék az éhüket addig, amíg az apjuk elviszi őket ebédelni.

Új hónap volt, Regina nővér más beosztást kapott: most az ő feladata volt a felszolgálás. Mosolyogva fölállt, előjött a helyéről és elvezette a kislányokat. Lucy hátramosolygott és integetett, mire a nővére ismét oldalba könyökölte. Minden apáca mosolygott a hátuk mögött.

Regina nővér leemelt egy sötétbarna cserépedényt az egyik konyhai polcról, levette a fedelét és odakínálta nekik. Hatalmas fehér sütik voltak benne, rózsaszín cukormázzal borítva. – Szolgáljátok ki magatokat! – biztatta őket.

A lányok vettek egy-egy süteményt. Hittanon hallottak már az égből hullott mannáról, és Lucy biztosra vette, hogy ez lehet az. Annak kell lennie, hiszen az apácák pohárszékéből származik. Mindig valami seízű kenyérnek képzelte a mannát, erre tessék, cukormázzal van bevonva! Ezek szerint egyáltalán nem olyan rossz a mennyek étele!

– Köszönöm, kedvesnővér. – Köszönöm, kedvesnővér. – Most pedig egyenesen visszamentek a templomba, ugye? – Igen, kedvesnővér. – Igen, kedvesnővér. – De megfogná ezt előbb, kedvesnővér? Fel kell vennem a hócipőmet. Regina nővér tartotta a sütiket, amíg ők letelepedtek a lábtörlőre, felrángatták a

hócipőjüket, akaratlanul közszemlére téve fehér pamutbugyijukat a vasárnapi ruha alatt. Immár hócipősen felálltak, begombolták a kabátjukat, az apáca pedig odaadta a süteményüket és kitárta az ajtót.

– Most Isten veletek, lányok. A gyerekek elköszöntek. Anne ment ki elsőnek. Amikor Lucy a küszöbre ért,

nyilván valami fontos dolog juthatott eszébe, mert megállt és fölemelte a két ujját. Az apáca lehajolt, hogy Lucy a fülébe súghassa:

– Ugye, hogy kedvesnővérnek nem is kell mosnia a fogát? – kérdezte a beavatottak hangján. – Annie azt mondja, hogy kell!

Regina nővér a kezével takargatta a mosolyát, majd ő is lehajolt, hogy belesúghassa Lucy fülébe:

– Bizony hogy kell, mint ahogy neked is, rögtön, ahogy hazaértél. El ne felejtsd! Nézett utánuk, ahogy elmennek. Egészen elbűvölték megint, főleg a kicsi Lucy. Hát

ilyen az, amikor az embernek gyerekei vannak, akik folyton csinálnak valami

115

mulatságosat, akiknek apró nyalánkságokkal kedveskedünk, akiknek utánanézünk, amikor elszökdécselnek gondtalan boldogsággal, kizárólag a maguk dolgával törődve. Lucy, drága, elfogulatlan Lucy, bár neki lenne egy ilyen. Koraérettség és kedvesség egyetlen csókolni való batyuban. Miért van az, hogy a véletlen épp ezzel a kislánnyal hozza össze a leggyakrabban, mintha arra akarná emlékeztetni, mit mulasztott el?

A visszatérő Regina nővért szokatlanul derűs hangulat fogadta az ebédlőben. A gyerekek jelenléte – főleg zongoraórákon kívül, amelyek tanítási időben egész nap tartottak – mindig felvidította a közösséget.

Amikor Regina nővér leült, a főnökasszony megjegyezte: – Milyen rokonszenves gyermekei vannak Mr. Olczak-nak. Kiváló nevelőmunkát

végeztek a feleségével. Egyetértő dünnyögések zsongtak puha kórusban. Mary Charles nővér odanyújtotta

Regina nővérnek a pecsenyéstálat. – Lucy azt szerette volna tudni – mondta ő, miközben kivett egy szelet disznósültet

–, hogy nekünk is úgy kell-e mosni a fogunkat, mint másoknak. Mondtam, hogy igen, de nem nagyon hitte el.

Az apácák halkan nevettek. Tisztában voltak vele, hogy a gyerekek titokzatos lényeknek látják őket.

– Az egyik elsős, akit zongorára tanítok, a múltkor megkérdezte, hogy van-e az apácáknak anyjuk.

Megint mindenki nevetett. – Tőlem egyszer azt kérdezték – szólalt meg Dora nővér –, hogy tudok éjszaka úgy

aludni, hogy nem hajtom össze az ágyban a glóriámat. Persze az a kisfiú a fátylamat értette glórián.

A főnökasszonynak is eszébe jutott egy humoros eset. – Egyszer kérdeztem az osztályomat, tudja-e valaki, mi a böjt. Jelentkezett az egyik

fiú, és azt mondta, hogy „bojt" az, ami a sapkáján lóg. Vasárnap volt, az egyetlen nap, amikor az apácáknak kevesebb a dolguk, az övék a

délután, azt tehetnek, amit akarnak, az egyetlen délután, amikor engedélyezik a családi látogatást. Vasárnaponta gyakran volt sokkal oldottabb hangulat. Regina nővérnek hónapok óta nem volt ilyen jó napja, mint most.

Ez volt az, aminek ő mindig is elképzelte egy szerzetesi közösség életét: bajtársiasság, erős összetartozás. Mindenki egyetért és alkalmazkodik, lappangó súrlódások nélkül, és egy sokkal nagyobb, világméretű család tagjainak érezhetik magukat, amely készen áll segíteni, bármi történjék velük. Talán tévedett, amikor kétségbe vonta. Itt olyan biztonságban van, annyira törődnek vele. Es ha az apácák ilyen derűs kedvükben voltak, megbocsátotta nekik a gyarlóságaikat, amelyek máskor bosszantották. Cecelia nővér nem pletykált. Samuel nővér nem tüsszögött. Mary Charles nővér nem vert semmilyen gyereket; még Agnes anya is feltűnő és rá nem jellemző szeretetreméltósággal csatlakozott a derűhöz.

116

Ha ilyen sugárzó és békés lenne minden nap, gondolta Regina nővér, meg sem fordulna a fejemben, hogy elmenjek!

Desszert és kávé került az asztalra, Regina nővér még mindig a közösségi élet mostani örömein merengett, amikor kopogtattak a konyhaajtón. Mivel ő volt a felszolgáló, félbeszakította az ebédjét és ment ajtót nyitni.

Meglepetésére Mr. Olczak állt a küszöbön, ünneplő télikabátban, filckalapban, amelyet rögtön megemelt, mihelyt meglátta az apácát a szélfogó ajtó mögött.

– Jó napot, Mr. Olczak. – Jó napot, kedvesnővér. Elnézést, hogy vasárnap zavarok, de a lányok

valószínűleg itt hagyták a kulcsokat. – Tényleg? – Az apáca hátrált egy lépést. – Kérem, jöjjön be, és várjon, amíg én

fölmegyek és megnézem. – Köszönöm, kedvesnővér. A kulcsok a fürdőszoba padlóján hevertek. Mr. Olczak hálálkodott, és még egyszer

elnézést kért az alkalmatlankodásért. – Egyáltalán nem volt alkalmatlankodás. Mondja, sikerült felállítaniuk a betlehemet

az elöljárókkal? – Persze hogy. Pont úgy illatozik, mint az itteni fenyőerdők. Már az jó érzés, ha az

ember odaáll eléje a csendben, és megnézi magának még egyszer. – Nohát lehet, hogy délután én is átmegyek és megnézem. – Csak tessék, nővér. Tudja, hogy a templom mindig nyitva áll. Regina nővér aprót biccentett, s ebben Eddie fölismerte az udvarias elbocsátást, de

mintha egyikük sem vette volna észre. Az apáca állt és mosolygott, mint a szentképek angyalai; kezét elrejtette köntöse ujjában, fátyla tökéletesen szimmetrikus redőkben borult a vállára. Vissza kellett volna térnie az ebédlőbe, mint ahogy a férfinak is ki kellett volna nyitnia az ajtót, és távoznia kellett volna. Ehelyett álltak mozdulatlanul a konyhában, valamilyen bárdolatlan erőnek a markában, amely édeskeveset adott az Hiedelemre. Az ebédlőben kanalak kevergették halk koccanással a tejszínt a kávéban, odakint Eddie lányai csapkodták a kisteher ajtaját.

– Hát – törte meg a varázst a férfi halk, mély, gombócos hangon, miközben a kalapját forgatta a kezében talán most már vissza is kellene engednem ebédelni. Viszontlátásra holnap, kedvesnővér.

– Igen. Isten vele, Mr. Olczak. Visszament az ebédlőbe, miközben azon töprengett, mi történt az imént kettejük

között. Semmi. Valami. Most már mindig megtörtént, a legkurtább négyszemközti pillanatokban is. Nem volt hangja, de nagyon lehetett érezni. A szívükben. A lelkükben, amely mintha sóvárogva nyúlt volna egymás felé.

Nem mész a közelébe!, parancsolta magának. Vigyázol, hogy sose maradjatok kettesben, és harcolni fogsz az összetartozásnak azért a megnyugtató érzéséért, amelyben azelőtt osztoztál szerzetestestvéreiddel, hogy az az ember belépett volna ebbe a házba. Hát nem látod, hogy megzavarja a gondolkodásodat? Azért elhagyni a

117

hivatásodat, mert nem találod benne a kibontakozást, egy dolog, de egy férfiért elhagyni egész más! És nem elfogadható!

Advent első vasárnapjának mindent belengő békessége nem volt hosszú életű. Jött egy nagy havazás, amelyet farkasordító hideg követett, veszedelmes hideg. A gyerekek, miután a hőmérő bezárta őket szünetek és ebéd idejére az iskolába, ahol csak a folyosókon és a tornateremben lehetett játszani, egyre rakoncátlanabbak lettek. A kisebbek között járványszerűen terjedt a futkosás. Az idősebbek folyton marakodtak és verekedtek. Néha nekiszaladtak a kicsiknek és felbuktatták őket. Úgy fajult el az általános rosszalkodás, ahogy közeledtek az egyre esedékesebb téli szünethez. Különösen az idősebb apácák kezdtek kijönni a béketűrésből.

Mary Charles nővér megdolgoztatta a gumiszíját egy Freddy Poplinski nevű hetedikesen, és a verés hangjait tisztán lehetett hallani a párhuzamos ajtókon át, amelyek összekötötték a virágszobát Regina nővér ruhatárával, a ruhatárat meg az osztályával.

Az apáca elképzelte, mi történik ott, és vad haragra gerjedt. Nem tudta, ki a bűnös, ő-e, amiért kárhoztatja Mary Charles nővért, vagy Mary Charles, amiért azon a fiún tölti ki a dühét. Regina nővérnek volt egy olyan elmélete, hogy Mary Charles tulajdonképpen csalódott vénlány, akit soha, senki sem kért feleségül, ettől egyre jobban megkeseredett, és a szegény gyerekeken veri le a keserűségét.

A többi apáca nem hallotta olyan jól az ütéseket, mint ő. De mivel a ruhatára szomszédos volt a virágszobával, Regina nővér még a tisztelendő anyánál is jobban tudta, milyen durván büntetik a gyerekeket, akik végső soron még csak gyerekek.

Az utolsó hétfő volt a karácsonyi szünetet megelőző héten, amikor Anne Olczak fogócskázni kezdett néhány idősebb unokatestvérével a tornaterem túlsó oldaláról. Mary Jean a hatodikba járt, Lawrence és Joey hetedikbe, illetve nyolcadikba. Körbe-körbe rohangásztak a folyosókon, átcikcakkoztak a zsúfolt tornateremben zajló kosárlabdameccs játékosai között, és Mary Charles nővér többször is rájuk szólt, hogy hagyják abba. Olyankor lassítottak egy kicsit, de hamarosan teljes lendülettel folytatódott a játék.

Anne volt az a balszerencsés, aki a lányvécé előtt nekilódult a párkány tömpe végének és leverte a rézcsengőt. A csengő, útban lefelé, fejen talált egy elsőst, mielőtt visszhangzó csönnn-nel ugrott volna egyet, alig félméternyire Mary Charles nővér fekete cipőjétől.

– Olczak, gyere csak ide! Hát hányszor szóltam neked? – süvítette az apáca, és úgy ragadta meg Anne vállát, mint sasmadár a vacsoráját. – Most nézd meg, mit műveltél! -

Anne a rémülettől bénultan bámult föl az apácára. – Vedd föl azt a csengőt! A kislány megkésett buzgalommal kapta föl a csengőt, és visszahelyezte a

párkányra. Az elsős üvöltött, felhasadt homlokából patakzott a vér. Mary Charles nővér a padló egy pontjára szögezte csontos mutatóujját. – Most itt maradsz és nem mozdulsz egy tapodtat sem! Megértettél, kisasszony?

118

– Igen, kedvesnővér – susogta a halálra vált Anne. Az apáca lehajolt az elsős kislányhoz.

– No lássuk, mi is történt itt. – Elvezette a gyermeket a tanítónőjéhez, hogy megvizsgálják és bekötözzék a sebét. Ám a kötözésre az elsősegély-állomásként is szolgáló virágszobában került sor, igya szegény Anne-nek tíz percig kellett várakoznia, egyre fojtogatóbb rettegéssel, amíg Mary Charles nővér visszajött érte. Addigra unokatestvérei elpárologtak, és biztos távolságról leselkedtek, miközben a Paderewski Csarnokban folytatódott a déli játék.

Feltűnt Mary Charles nővér, ruhaujjba rejtett kézzel, sötét, keserű arccal. – Hát akkor indulás, ifjú hölgy! Anne-nek nem kellett kérdeznie, hová. Tudta. Már akkor sírt, mikor becsukódott mögöttük a virágszoba ajtaja. Látta könnyein át

a páfrányok között várakozó gumiszíjat. Sötétzöld volt és rettenetes. A legalsó polcon volt egy üresen hagyott hely, hogy a rosszalkodók ráhasalhassanak, ha a hátsójukra kapták a büntetést. A megalázás legalább olyan komisz volt, mint a fájdalom. Anne halálos rémülettel próbálta mérlegelni, melyik lenne rosszabb, lehasalni vagy a tenyerébe kapni, utóbbiról azt mondták, annyira fáj, mint Jézusnak az ostorozás a Golgotán!

– Szófogadatlan kislány vagy! – mondta az apáca, és felgyűrte ruhájának bő ujját. – A szófogadatlanságot pedig meg kell büntetni. Megértetted?

Anne megpróbált elsuttogni egy igen, kedvesnővért, de nem volt hangja. Az apáca fölemelte a gumicsíkot. Arca kemény volt, akár az öntöttvas, a száját

vonalnyira apasztotta az önelégült erény. – Helyes. Akkor most tartsd ide a tenyeredet. És nehogy visszahúzd, mert

valahányszor ezt teszed, eggyel többet kapsz! Büntetés közben imádkozz Istenhez, és könyörögj Neki, hogy bocsássa meg a bűneidet, megértetted?

– De én nem bű... – Ne feleselj velem! – vijjogta az apáca. – De vélet... – Csönd! – süvítette Mary Charles nővér akkora hangerővel, hogy beleremegtek a

páfránylevelek. – És most ide a kezedet, vagy öttel többet kapsz! Anne lassított mozgással előrenyújtotta izzadtan reszkető két tenyerét, amelyek

nem voltak nagyobbak két ökörszemfészeknél. Az apáca fölemelte fegyverét és lesújtott – Anne pedig akaratlanul is úgy rántotta

vissza a karját, mint mikor a roletta szalad a magasba. Mary Charles nővér felháborodása nem ismert határokat. – Nagyon helyes! Ötöt akartam adni, de most már hat lesz! Lucy törökülésben, hátát a falnak vetve kuporgott a folyosón, és macskabölcsőt

játszott a kisebb lányokkal, amikor odarontott Mary Jean unokatestvére és térdre rogyott mellette.

– Mary Charles nővér bevitte Anne-t a virágszobába!

119

– Annie-t? Mit csinált? – Leverte a párkányról a csengőt, és az ráesett valamelyik kis klambó fejére! – Lucy tudta,

hogy a csengőhöz nyúlni tilos. – Fogócskáztunk, pedig a nővér megmondta, hogy ne csináljuk. – Lucy azt is tudta, hogy a folyosón futkosni tilos.

– Annie? – A virágszoba felé sandított, és nyomást érzett a gyomrában. – Ott van bent Mary Charles nővérrel? – Észre se vette, hogy lehántja ujjairól a fonalat és feláll.

Ne bántsd a testvéremet, te nagy csúnya! – Hé, Lucy, várj! De Lucy már szaladt a folyosón mint mentőosztag, és meg sem állt, míg oda nem

ért a virágszoba ajtajához, ahonnan kihallatszott az apáca rikoltása: – Ne feleselj velem! – A rettegés a legendás inkvizítortól legyőzte a bátorságot.

Sírva fakadt és rohant a legközelebbi személyhez, akitől segítséget remélhetett. – Regina kedvesnővér, tessék jönni gyorsan! Mary Charles nővér bevitte Annie-t a

virágszobába, és most megrakja! Regina nővér az asztalánál ült, és a déli játékot figyelte az osztályában. Olyan

hirtelen ugrott talpra és fordult a ruhatár felé, hogy felborult a széke. – Menj játszani, Lucy. Ezt majd én elintézem. Lobogó fekete fátylakkal repült át a

ruhatáron, és föltépte a virágszoba ajtaját. – Azonnal hagyd abba! – kiáltotta. A zokogó Anne, aki négy ütést kapott, csíkos tenyerét előrenyújtva várta a

továbbiakat. Mary Charles nővér megpördült. – Ez a gyermek nem fogadott szót! Most meg kell büntetni! – Nem így! Nem indulattal és kegyetlenséggel! – Nemegyszer szegült szembe velem, hanem kétszer, ezért kapja ezt! – Nem! Nem engedem! – Te nem engeded?! Mióta a te dolgod engedélyezni vagy tiltani, hogy fegyelmezzem a

gyerekeket? – Ez nem fegyelmezés, ez üldözés, Anne pedig nem rossz gyerek. A szigorú feddés

éppen elég. – Arra tanítjuk őket, hogy az engedetlenség bűn, és ez a büntetés jár érte. Száz

másik kapta már meg az évek alatt, és csak jobbak lettek tőle. – A bűnt Isten bünteti, nem te. Azt pedig nem tudom elhinni, hogy bármelyik

gyerek jobb lett volna tőle. Anne, gyere ide! Anne leejtette a kezét és rohant Regina nővérhez. Átkapta az apáca derekát és

belezokogott a fekete köntösbe. – Erről majd a tisztelendő anya is fog hallani! – helyezte kilátásba Mary Charles

nővér. – Igen, testvérem, fog. Anne – mondta jóval szelídebb hangon a kislánynak, aki

még mindig zokogott agyonsírt arccal –, kérlek, menj be a fürdőszobába, fújd ki az orrod, és várj meg ott.

120

Anne kirohant, egyedül hagyva a két apácát. – Nagyon sajnálom, testvérem – szólt Regina nővér a leghiggadtabb hangján –, de

egyszerűen nem tűrhettem tovább. Azóta nem értek egyet a gyerekek testi fenyítésével, amióta idejöttem, de úgy tűnt, itt ez a hagyomány, amelyet mindenki elfogad. Nos, én nem. Én soha. Nem látom be, miért kellene a gyerekeknek áldozatul esniük a te belső keserűségeidnek. Nem a gyerekeknek kellene gyónáshoz járulniuk, testvérem, hanem neked.

Mary Charles nővér félredobta a szíjat és letűrte ruhája ujját, holmi progresszív fiatal mindentudókról morogva, akik mostanában kerülnek ki a kolostorból.

– Miért vagy olyan keserű, testvérem? – kérdezte csöndesen a fiatal apáca. – Ha nem lennének olyanok, mint én, ezek a kölykök összevissza rohangálnának,

káromkodnának a folyosón, elszökdösnének a miséről, és ki tudja, mi mindent művelnének még!

– Ezt csinálja Anne? Káromkodik a folyosón? Elszökdösik a miséről? Nem. Mit csinált? Futkosott? Azt, amit minden egészséges kis negyedikes csinál, aki naponta nyolc órán át be van zárva, és még szünetben sem mehet a levegőre!

– Te túlzásokra ragadtatod magad, testvérem, és ezzel megszeged a Regulát. – Kérlek, ne emlegesd nekem a Regulát! Talán ismét elolvashatnád a hatodik fejezetet az

irgalomról, amely azt mondja, hogy a tanító egyetlen tanítványát sem büntetheti testi fenyítéssel. Ez a regula hol marad?

Mary Charles nővér felhúzta az orrát, és elindult az ajtó felé, amelyen Anne kirohant.

– Nem vagyok köteles itt állni és eltűrni ezt egy olyan apácától, akiről mindenki tudja, hogy kivételezik az Olczak lányokkal, csak mert az apjuk a pedellus! Nem vagyok én ostoba, testvérem! A főnökasszony anya sem az! Tudjuk, mi megy itt!

Kiment, gorombán becsapta maga után az ajtót. Regina nővér templomtorony formán összeillesztett ujjaira hajtotta a homlokát, és

egy darabig gyűjtötte az önuralmat. Könnyek csípték a szemét, gyomrában vonaglottak az idegek. Ennek ellenére mérhetetlen elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy végre kiállt a gyerekekért, és gátat vetett Mary Charles nővér kegyetlenségének.

Csengő jelezte a délutáni tanítás kezdetét; akkor kapott észbe, hogy neki kellett volna becsöngetnie, és Anne még mindig a mosdóban várja. Elment megkeresni a kislányt, miközben tanítványai az osztály felé cammogtak és még egyszer teleitták magukat.

A lányvécének melaszbarna deszkakeretbe foglalt, katedrálüveges ablaka volt. Anne arccal a fal felé állt egy sarokban, és szívszaggatóan zokogott. Lucy mellette ácsorgott, vele szenvedett, de olyan kicsi volt, hogy nem tudta, mit csináljon.

– A kezét verte meg, kedvesnővér, és Annie azóta is sír – mondta nagy komolyan, amikor bajnokuk megérkezett.

Regina nővér megfordította Anne-t; a kislány nekidőlt, és vadul átölelte. Az apáca szíve túláradt a szeretettől és a szánalomtól. Nem törődött a Regulával, nem törődött

121

ingadozó fogadalmaival, viszonozta az ölelést, miközben fél kézzel a gyermek haját simogatta. Egészen más volna a helyzet, ha Anne-nek lenne anyja, akinél megértést kereshetne. Ő igazat mondott szerzetestársának, Anne nem rossz természetű, hanem érzékeny, aki épp elég érzelmi viharon esett át az utóbbi néhány hónapban. Amilyen sebezhető, ki tudja, milyen bélyeget hagy rajta a mai megalázó és igazságtalan verés? Most mit csináljon? Küldje vissza az osztályba, a kíváncsi tekintetek és pusmogások közé? Vagy hallgasson az irgalom szavára, és engedje el?

Amikor Anne valamennyire megnyugodott, az apáca eltartotta magától és belenézett a gyerek könnymarta arcába.

– Gyere, drágám, tartsuk a kezedet a hideg víz alá, az majd segít. Lucy ott sündörgött a nővére mellett, és egyre kérdezgette: – Jól vagy, Annie? Fáj a kezed, Annie? Az apácát meghatotta a húg szenvedélyes ragaszkodása. A testvérek szemlátomást

még jobban összetartanak az anyjuk halála óta. Ez nem az a nap, amikor tanácsos lenne elválasztani őket.

Regina nővér döntött. – Gyertek velem, lányok. Keressük meg apukátokat. Eddie éppen az ebédlőből cipelte ki a hulladékot. Mrs. Fisher és Mrs. Zapp, a

szakácsnők, békésen eddegéltek, mielőtt nekiláttak volna a mosogatásnak. Paradicsomos makaróniszálak hullottak a padlóra, és húspogácsaszaga volt a helyiségnek.

Hallották a hátsó folyosóról a kukák zörgését, így Regina nővér körbekerült a lányokkal, hogy ne hallják őket a szakácsok. Mr. Olczak, aki épp egy üres kukát vonszolt, csodálkozva torpant meg hármójuk láttán.

– Mi történt, kedvesnővér? Az apáca megállt. Keze oltalmazóan pihent a lányok tarkóján. – Azt hiszem, jobb lenne, ha Anne és Lucy a nap hátralevő részére hazamenne az

iskolából. Van valaki, akinek a házánál ellehetnek? – Hogyne, Katy néninél, de miért? – Anne véletlenül leverte a párkányról a csengőt, amely megütött egy gyermeket, őt

pedig Mary Charles nővér megbüntette a virágszobában. Én hagyattam abba vele. Eddie lehúzta piszkos kesztyűjét, és elkomorodva térdre ereszkedett. – Annie, gyere csak, csillagom. – Mind a két gyerek odafutott, ám ő Anne derekát

fogta meg és csak hozzá beszélt. – Mondd el, mi történt. – Fogócskáztunk, Mary Jean és Lawrence és Joey és még egy csomóan, és a

kedvesnővér mondta, hogy ne szaladgáljunk, de én szaladtam, és véletlenül levertem a csengőt a párkányról, és az fejbe vágta azt a kislányt, és vérzett, de véletlen volt, apu! A kedvesnővér azt mondta, hogy bűnt követtem el, de én nem, és megverte a szíjjal a kezemet... és... és... – az álla reszketett, ismét kövér könnyek szöktek a szemébe – .. .és bárcsak élne még anyu!

122

Regina nővér még sohasem látta Eddie arcát ilyen haragosnak. Egyre feldúltabb lett, ahogy Anne mesélte büntetésének történetét. Az apáca úgy érezte, olvasni tud a gondolataiban – és az nagyon hasonlított ahhoz, amit ő gondolt: hogy meri az a megkeseredett öreg apáca kiélni a rosszindulatát ezen a mintagyerek kislányon, akinek nincs egy komisz porcikája, és aki épp eléggé megjárta már a poklot azzal, hogy elveszítette az anyját!

– Gyere. Te is, Lucy. – Fölemelkedett, sötét, határozott arccal, és kézen fogta a gyerekeket. – Elmegyünk a kabátotokért, aztán átviszlek benneteket Katy nénihez. Ott ellehettek vacsoráig. Azon pedig ne aggódj, Annie, hogy bűnös vagy-e vagy sem, mert nem követtél el bűnt.

Olyan sebesen lépkedett a harmadikos-negyedikes osztály felé, hogy a lányoknak futniuk kellett mellette. Regina nővér visszatért a tanítványaihoz, elmondta a délutáni órákat bevezető imát, Eddie megkereste a ruhatárban a gyerekei kabátját. Mielőtt elment volna, még bedugta a fejét az osztályba, és intett az apácának, hogy jöjjön oda az ajtóhoz.

– Köszönöm, kedvesnővér – suttogta. – Nem lesz baja abból, hogy közbelépett? – Nem, Mr. Olczak. – Akkor jó. Ez... Én olyan... – Annyira haragudott, hogy nem talált szavakat. –

Semmi. Majd még megkeresem később.

TIZENHÁROM Csodálatos, mennyire higgadt volt Regina nővér most, mikor elérkezett az idő. A

régi balsejtelmek elenyésztek. Kételyeit szertefoszlatta a hirtelen elszánás, amellyel közbelépett és megakadályozta Mary Charles nővért Anne bántalmazásában. Mintha az a perc villanyozta volna életre elhatározását, mert most már megnyugtató bizonyossággal tudta, hogy az lesz a helyes, ha elmegy, és most jött el az ideje annak, hogy mozgásba hozza a kerekeket.

Nem próbálkozott olyan értelmetlen dologgal, hogy Mary Charles nővért megelőzve adja elő Agnes anyának, mi történt a virágszobában; amikor este nyolckor találkoztak, a rendfőnök anya már mindent tudott.

A főnökasszony az üres közösségi helyiségben várakozott, ahonnan a többiek visszavonultak a szobájukba.

– Gyere be, Regina nővér – invitálta barátságosan –, és légy szíves, csukd be az ajtót.

Az apáca nesztelenül betette az ajtót. Nyiszorgó cipővel odalépkedett a főnökasszonyhoz, és letérdelt, hogy fogadja áldását. Suttogás, érintés a fején; Regina nővér felegyenesedett és letelepedett a keményre tömött ülésű, merev támlájú székbe, amely kilencvenfokos szöget zárt be a másik apáca székével. Csend volt a házban, a pihenő idejének kötései és horgolásai visszatértek a fiókokba. Egyetlen tompa fényű lámpa égett egy sarokasztalon a két apáca között, negyvenwattos

123

körtéjével tiszteletben tartva a szegénységi fogadalmat, és a fali feszületről a megkínzott Jézus tekintett alá a két fekete ruhás alakra.

Regina nővér szólalt meg elsőnek, olyan halkan, mintha egy növendékével beszélne tanulási idő alatt.

– Köszönöm, hogy fogad, Agnes anya. Az idős apáca némán bólintott. Különös békesség volt a szobában, semmi

türelmetlenség, semmi sürgetés. – Feltételezem, tisztában van vele, mi történt a virágszobában ma délben. Agnes anya megint bólintott. – Bizonyosan arra gondolt, hogy erről akarok beszélni, de én sokkal fontosabb

okból jöttem. Ami a virágszobában lezajlott, az csekély megnyilvánulása volt csupán egy sokkal nagyobb... mondjuk úgy, problémának, amely miatt sokat imádkoztam. – Halkan, lassan, eltökélten beszélt. – Attól félek, Agnes anya, hogy egyre kevésbé elégít ki életem ebben a lelki közösségben. Nagyon régóta csíráznak bennem ezek az érzések.

– Tudatában voltam, testvérem. – Természetesen. – Regina nővér felmosolygott Jézusra, és csendesen folytatta. –

Pontosan nem tudom megmondani, mikor kezdődött, de nem ebben a hónapban, nem is az előzőben, még csak nem is ebben az évben. Ezek a dolgok nem egy adott napon veszik kezdetüket, hanem valamilyen... valamilyen ismeretlen pillanatban hajtanak ki, és én nem sejtem, mikor volt az a pillanat, de azt belátom, anyám, hogy én már nem tartozom ide, így tehát kérem, hogy mentsenek föl fogadalmam alól.

Nagy meglepetésére Agnes anya nem mutatott megrendülést, és egészen nyugodt volt a hangja.

– Úgy gondolom, sokáig és buzgón elmélkedtél és imádkoztál, mielőtt szóltál volna nekem.

– Igen, anyám. – És kérted Isten segítségét a döntésedhez? – Sokszor. – Helyes. Akkor hadd kezdjem azzal, hogy a fogadalmadban kételkedni nem bűn. – Az eszemmel tudom. A szívem másként érez, mert én már tizenegy éves

koromban tudtam, hogy apáca akarok lenni. Mindenki azt mondta, hogy annak kellene lennem, főleg a nagyanyám, a legjámborabb asszony, akit valaha ismertem. Legelsősorban nagyanyám ültette el bennem a meggyőződést, hogy a szerzetesi élet Isten szolgálatának legtökéletesebb formája, és hogy minden testvérem közül én vagyok a legalkalmasabb erre. Az apácák az iskolában természetesen ugyanezt mondták.

– És most úgy gondolod, hogy tévedtek? – Én azt gondolom, Agnes anya, hogy nagyon fiatal és formálható voltam,

túlságosan fiatal ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a véleményüket. Azt is tudom, hogy az apácáknak – mint most nekem is – kötelességük volt buzdítani a szerzetesi

124

életre. Folyton azt hallottam: „Ó, Jean Marie, milyen csodálatos apáca lenne belőled, minden szempontból alkalmas vagy rá!" És ha azok mondják ezt, akiket a legjobban szeretünk és akikben a legjobban bízunk, a nagyanya és a tanítók, akkor hajlamosak vagyunk hinni nekik.

– Hát a szüleid? Ők nem akarták, hogy zárdába vonulj? – Ó, dehogynem akarták! Minden katolikus család azt akarja, hogy egy gyerekéből

pap vagy apáca legyen. De olyan sokan voltunk otthon – kilenc gyerek! –, hogy egy nem hiányzott volna valami nagyon, és én mindig úgy éreztem, ők belenyugodtak, hogy egyikünket el fogják veszíteni. Kötelességük volt, hogy engedjenek elmenni. Ám nagyanyám sohasem tartotta veszteségnek ezt. Mindig úgy hitte, hogy áldott vagyok a testvéreim között.

Egy darabig nem törték meg a csöndet. Némán töprengtek Regina nővér iménti szavain. Majd Agnes anya, gömbölyded hasán összekulcsolt ujjakkal föltekintett a feszületre, és azt mondta:

– Minden szerzetes ismerősömnek volt valakije, aki így lelkesítette. Mitől változtattad meg az elhatározásodat, testvérem?

Regina nővér jóval hamarabb átgondolta a választ, mintsem a kérdést föltették volna neki.

– Lassan ismertem föl, hogy én egyáltalán nem vagyok erre alkalmas úgy, ahogy ők gondolják. Sajnálatomra azt kell mondanom, hogy a közösségi élet nem felelt meg a várakozásaimnak, és noha iparkodtam kiteljesedést találni Istennel való kapcsolatomban, sohasem voltam képes teljesen elszakítani magamat a világi gondoktól, és tökéletesen eggyé olvadni Vele. Mindig nagyon nehezemre esett engedelmességi fogadalmam betartása, és az utóbbi időben kezdtem kételkedni mindenben. Leginkább a Regulában. Nagy részét értelmetlennek, meddőnek találom, és oly gyakran megsértem, hogy örökös bűntudat és megbánás állapotában élek. Időnként a haragéban. Ma... amikor Mary Charles nővér bevitte Anne Olczakot a virágszobába, hirtelen mintha kristályossá tisztult volna minden, és tudtam, hogy most van itt az ideje változtatni az életemen.

Agnes anya egy darabig töprengett, bólogatott, majd megkérdezte: – Beszélhetünk az Olczak gyermekekről, testvérem? Mert úgy hiszem, nagyon

különleges helyet foglalnak el a szívedben. – Igen, anyám, így van. – Úgy vélem, amikor az anyjuk meghalt, te nagyon szeretted volna kárpótolni őket

a veszteségükért. – Krystyna Olczak halála mélyebb hatást gyakorolt rám, mint amit valaha is

lehetségesnek tartottam – felelte Regina nővér, gondosan megválogatva a szavait. – Milyen értelemben, testvérem? – Krystyna Olczak volt... – Nem tudta, hogyan mondja. – Minden ismerősöm közül

ő állt a legközelebb a tökéletességhez, mint anya, mint gyermek, mint feleség és mint hívő. Amikor meghalt, azt hiszem, elkezdtem mérlegre tenni, mit adott a világnak ő,

125

és összehasonlítottam azzal, amit én adtam a világnak apácaként; akkor először vontam kétségbe azt, amit nagyanyám és az apácák mondogattak, hogy a szerzetes szolgálja a legtökéletesebben Istent. Úgy éreztem... – halkabbra fogta a hangját – ...úgy éreztem, hazudtak nekem. Mert Krystyna Olczak ugyanolyan magasztos értelemben szolgálta az Urat, ahogyan én. Talán még magasztosabban, mert ő úgy cselekedett, hogy nem volt hozzá Regulája, amely automatikusan megadja a választ az élet buktatóira. Nekem meggyőződésem, hogy Krystyna Olczak szent.

– Talán igazad van. Mondd meg nekem, keserűséggel gondolsz-e szerzetesként töltött éveidre?

– Keserűen? Nem, anyám, egyáltalán nincs bennem keserűség. Amikor posztuláns lettem, hittem, hogy erre az életre vagyok elhivatva, Isten akarja így, aki szól hozzám, és amit mond, az fontos és igaz. Az utóbbi időben sokat imádkoztam és elmélkedtem; rájöttem, hogy Isten hangja még mindig szól bennem, és most is ugyanolyan fontos, hogy hallgassak rá. Isten nem... szóval nem odakint van valahol... – intett, mintegy átfogva a világot – ...Ő itt van – megkopogtatta a szívét. – Itt van, Agnes anya, és én hiszem, hogy Ő vezéreli mostani döntésemet.

Agnes anya sokáig ült nyugodtan, eltűnődve. Könyöke a szék karfáján pihent, kezét összekulcsolta, lassan malmozott a hüvelykujjával. Odakint halkan fütyörészett az ereszcsatornákban az éjszakai szél; az emeleten nyikorgott a padló a fürdőszobába osonó láb alatt.

– Nos – mondta végül a főnökasszony, és ez az egyetlen szó puha sóhajjal szakadt ki belőle. – Ez nagyon hatalmas érv, Regina nővér. Én vagyok az utolsó, aki arról próbálna győzködni, hogy változtasd meg elhatározásodat. A te életed, úgy kell élned, ahogyan megfelelőnek látod.

Az apáca egyáltalán nem ilyen feleletre számított. Látszott is rajta a meglepetés. – Komolyan gondolja, anyám? – Természetesen komolyan gondolom. Csak még egyetlen dolgot hadd mondjak,

amit, remélem, fontolóra veszel. Nagyon kevés olyan apácát ismertem, akiben időnként ne ébredt volna kétely, hogy helyesen választott-e. Kettő kivételével valamennyien úgy döntöttek, hogy maradnak, és hiszem, hogy nagyon boldoggá tette őket a választásuk, engem is beleértve.

– Anyám is fontolgatta, hogy kilép? – Igen, fontolgattam. – Az idős apáca lesütötte a szemét és emlékezett. – Ez akkor

volt, mikor egyik vér szerinti nővérem, az, akivel a legjobban szerettük egymást gyerekkorunkban, harmadjára is halott csecsemőt hozott a világra, gyönyörű, kifejlett kisleányt, aki után nem foganhatott többé. Engem kéretett. Hazautaztam, láttam rettenetes bánatát, és férjének bánatát, hiszen nem lehetett több gyerekük, és akkor nagyon megharagudtam Istenre. – Az öreg apáca elhallgatott, a térdét nézte. – És ott összefutottam a kórházban egy orvossal, aki fiatal és jóképű volt, mikor utoljára láttam, olyan fiú, akivel együtt jártunk a gimnáziumban. Nemrég veszítette el a feleségét, és bevallotta nekem, hogy mindezekben az években engem szeretett, és összetörtem a szívét, amikor zárdába vonultam. Voltak... mondjuk úgy, kísértések.

126

Regina nővér döbbenten várakozott a magas árnyékoktól övezett apró lámpafény-tócsában. Agnes anya mélyet lélegzett, fölemelte az állát és folytatta.

– Azonban én tehozzád hasonlóan hallottam magamban Isten hangját. Csakhogy nekem azt mondta, hogy itt van rám szüksége, így tehát visszatértem. Miután győzedelmesen megálltam a próbát, elkötelezettségem erősebb lett, mint valaha, és egyetlen napra se bántam meg, hogy ezt az utat választottam.

Regina nővér arca olyan nyugodt volt, akár a Madonnáé. Ujjait lazán összefonta skapuláréja alatt. Azon töprengett, amit Agnes anya mesélt. Meghökkentette, hogy a főnökasszony ilyen sokat elárult a magánéletéből.

– Mondd, nővérem – szólt az idős apáca –, a te esetedben is előfordult hasonló kísértés? Van-e szerepe benne szüzességi fogadalmadnak?

Regina nővér jól megfontolta a választ. – Nem tudom, mit mondjak erre. Talán valamicske, de ez inkább a katalizátor

szerepe. Hatására vettem újból fontolóra szerzetesi életemet, amelyet választottam. Testi értelemben egyetlen szóra, egyetlen érintésre, semminemű oktalanságra nem került sor. Azt hiszem, inkább azt mértem

föl, mit mulasztottam: házasságot, gyermekeket, és az ezzel járó családi életet. Meg a szabadságot. Ezek egy idő óta nagyon erősen csábítanak.

– Én is gondoltam mindezekre, amikor találkoztam az orvossal. – A szabadságra is? Nem hittem volna... – A szabadságra is. Mindent összevéve mi is emberek vagyunk, testvérem. Hagytak leperegni egy töprengő pillanatot, majd megszólalt Regina nővér: – Kuzdek atya azt mondta, beszélnem kellene anyámmal, és esetleg meglepne, amit

hallanék. Valóban meglepődtem. – Ah, tehát már beszéltél az atyával? – Igen. – Ilyen messzire ment a dolog? – Attól félek, igen. Nagyon szeretnék hazamenni és beszámolni döntésemről a

családomnak, főleg nagyanyámnak. Nem lesz könnyű személyesen közölnöm vele, de inkább így tenném, mint levélben. Ezen a héten kezdődik a karácsonyi szünet. Mintha a Gondviselés időzítette volna így.

Agnes anya levegő után kapott – ez volt nála az első jele a riadalomnak. – Ilyen hamar? Esetleg imádkozhatnál és elmélkedhetnél még egy kis ideig... vonulj

el lelkigyakorlatra. – Már megtettem, Agnes anya. Augusztusban pontosan emiatt vonultam el

lelkigyakorlatra, azóta is nagyon sokat imádkoztam, elmélkedtem és vezekeltem. Végigcsináltam az egész gyötrelmes folyamatot, kutattam a lelkemet, faggattam Istent és magamat, mi az, ami igazán jó nekem, és hiszem, hogy mind Isten, mind én megbékéltünk a döntésemmel. Most a családomat is meg kell békítenem vele.

Agnes anya továbbra is ünnepélyesen bólogatott.

127

– Tehát... ilyen hamar. – Szomorú volt a hangja. – Én azt gondoltam, talán majd tavasszal, amikor véget ér a tanítás.

– Úgy tudom, hat hónapba is beletelhet, amíg a papírok oda-vissza megjárják Rómát.

– Igen, de... – A főnökasszony válla megroskadt. – Ó, jaj. – Sóhajtott, ismét felpillantott a feszületre. – Azt hiszem, merőben önző megfontolásból ellenkezem, mert nem akarlak elveszíteni, testvérem. Egyike vagy a legjobb pedagógusainknak, és annak ellenére, amit a szerzetesi közösség életéről gondolsz, te sokban javítottál a miénken.

– Köszönöm, anyám. – Vannak már terveid a világi életre? – Még nincsenek. – Kötelességem figyelmeztetni téged, hogy ez a lépés nagyon nehéz lehet. Mivel

fogod megkeresni a létfenntartásodra valót, és hol fogsz lakni? – Még nem tudom biztosan, anyám, de mindig taníthatok. – Figyelmeztetlek, a katolikus egyház idegenkedik attól, hogy volt apácákat

engedjen tanítani iskoláiban. – Még másik városban is? – Az volt a terve, hogy laikusként tanítson valamelyik

egyházi intézményben. – Nagyon kétséges. – Úgy érti, anyám, hogy kiközösítenek? – A kiközösítés nagyon erős szó. – De a lényege az, nem? – Nekem kötelességem – szólt megértően a főnökasszony –, hogy felkészítselek arra

az életre, amely azután vár reád, amikor elhagysz bennünket, és tájékoztassalak az egyház álláspontjáról.

Megtagadják tőlem a munkát? Amikor képesített tanár vagyok, és Agnes anya az egyik legjobb tanerőnek tart itt? A hír úgy megrázta, akár a villanyáram. Nem foglalták szavakba, de ő anélkül is megértette hirtelen és döbbenetes világossággal, hogy ha egyszer leveti szerzetesi öltönyét, az egyház attól fog tartani, ezzel más apácákat is ösztönöz a kiugrásra; jelenléte folytonos emlékeztető lenne, hogy ezt is leheti Még akkor is ettől szédelgett, amikor Agnes anya megkérdezte:

– Fog majd segíteni a családod, hogy a saját lábadra állj? – Nem... nem tudom. Nem jómódúak. Egyszerű gazdálkodók, akik keményen

dolgoznak a megélhetésért. – Igen... ezt is fontolóra kell majd venni. – Ezzel arra célzott Agnes anya, hogy a

fogadalma alól felmentett apáca nagyon kevéssel távozik, mert mindene a közösségé, még az is, amit esetleg ajándékba kap. A Statútumok tiltották a magántulajdont, mind világi javak, mind készpénz formájában.

128

– Egyszerre egy lépést kell megtennem – válaszolta Regina nővér. – Úgy gondoltam, először anyámmal beszélek, aztán a családommal, aztán azzal, akivel szükséges, a hivatalos lépések megtételéhez.

– Az Vincent de Paul anya lesz, rendünk apátnője. Elmész hozzá, közlöd vele a szándékaidat, kitöltőd az űrlapot, amelyben kéred felmentésedet a fogadalmak alól. Ő továbbítja a kongregáció elnökének, aki elküldi a Szentatyának Rómába.

– És aztán... amíg várok? Addig mi lesz? – Visszatérsz ide, és teszed ugyanazt, mint azelőtt, addig, amíg meg nem kapod a

papírokat a Szentatya aláírásával. – Az hat hónap? – Körülbelül. – Értem. – Vannak állami iskolák, gondolta. Bármikor taníthatok világi iskolában.

Ámde taszította a gondolat, hogy olyan iskolában tanítson, ahol nem imádkoznak. Szeretett volna közel maradni az egyházhoz, mint az a gyerek szeretné, hogy mellette lebegjen a bója, aki először úszik a mély vízben. – Tehát miután beszéltem Vincent de Paul anyával, még bőven lesz időm gondolkodni a jövőmről.

– Feltételezem. Úgy tűnt, megbeszéltek mindent. Csak egy fontos kérdésre nem kapott még választ

Regina nővér. – Tehát akkor elmehetnék meglátogatni a családomat a karácsonyi szünetben? Agnes anya arca szomorúan megnyúlt, de azért sikerült halványan elmosolyodnia. – Megkapod az engedélyemet. Regina nővér kinyújtotta a karját és megérintette az idős apáca köntösének ujját. – Kérem, Agnes anya, ne szomorkodjék miattam! A főnökasszony rátette száraz kezét az apácáéra, és könnyedén megpaskolta. – Ne kapkodj, Regina nővér. Csak ne kapkodj! Legyél benne nagyon, de nagyon

biztos, hogy a helyes dolgot teszed. – Megígérem. – A fiatal apáca elmosolyodott. – Talán ezért telik hat hónapba..

.hogy az embereknek legyen módjuk meggondolni magukat. – Igen... nos tehát... – A két kéz elvált egymástól és visszabújt a köntösök ujjába. –

Kérlek, térdepelj le, hogy megáldhassalak. Regina nővér letérdelt a főnökasszony elé, és érezte a fején Agnes anya könnyű

érintését. Eltelt egy perc. Csak nem reszket a főnökasszony keze? Agnes anya mélyet lélegzett. – Kegyes és jóságos Jézus... – kezdte suttogóvá tompult hangon.

És bár imájában a Fiúistent kérte, hogy vezérelje Regina nővért a döntés heteiben, igazság szerint ez a döntés már megszületett. Most, mikor pontosan tudta, mit kell tennie, Regina nővér úgy határozott, hogy mielőtt visszatérne a karácsonyi szünetről, elmegy az apátságba és aláírja a papírokat, amelyekkel kérelmezi felmentését a fogadalma alól.

129

TIZENNÉGY Pénteken, december tizenötödikén kiadták az iskolában a karácsonyi szünetet;

majd csak január másodikán, kedden kezdődik újra a tanítás. Mivel Eddie-nek vakációban is dolgoznia kellett, úgy szervezték meg, hogy a lányok az első hetet Pribil nagyapónál és nagyanyónál, a másodikat Olczak ótatánál és ómamánál töltik. Egy siralmas hét után, amelyen Eddie feldíszítette az otthoni karácsonyfát és nagyon próbált kicsiholni valami vidámságot a szüntelen fájó emlékezés közepette, végül engedett a lányok nyaggatásának, megkérte az egyik unokaöccsét, hogy vállalja át tőle az esti angelust, és pénteken késő délután kivitte a gyerekeket Pribil nagyanyóékhoz.

Krystyna anyja igyekezett magasra tartani a fejét. Megígérte az unokáinak, hogy segédkezhetnek a karácsonyi aprósütiben, cserébe süt nekik pirogot és kalácsot, sok porcukorral a tetején, úgy, ahogy anyuka szokta. Kint a csűrben pedig, folytatta, van egy anyamacska a négy pici cicájával; egyet kiválaszthatnak, behozhatják a házba, vethetnek neki ágyat a sparhelt mellett, és majd mikor hazamennek, esetleg megkérdezhetik aputól, hogy otthonra is megtarthatják-e.

Pribil nagyapó kivitte őket a csűrhöz, és a lányok választottak egy bolyhos cirmost, amelynek úgy állt égnek a farka, akár a spárgacsíra. Irene néni azt mondta, olyan a színe, mint az égetett cukornak, a lányok tehát úgy döntöttek, hogy Cukor legyen a neve.

Eddie ismét jól érezte magát Irene társaságában. Amikor megérkezett, puszival-öleléssel köszöntötte, egészen felszabadulva az utóbbi hónapok nyomása alól. Megint lehettek barátok, de csupáncsak azok. A felséges vacsora után, amelyet Mary a lánya segédletével főzött, Irene házi vadcseresznyebort, kártyapaklit tett az asztalra, és odaszólt a sógorának:

– Na, Eddie, megrakjuk anyát és apát pár parti zsírban? – így ők párban zsíroztak azon a hosszú estén a meleg konyhában, verték bor mellett a blattot. Mire Eddie szedelőzködni kezdett, lányai már mélyen elsüllyedtek a puha pihedunnában, kettejük között Cukorral. Arról szó sem lehetett, hogy a macska a spór mögött aludjék.

Pribiléknek a konyhájukból ugrott ki az a nyitott kis hátsó veranda, ahol nyáron a mosógépet, télen a fagyasztott hússal teli hordókat tartották. Mary lompos kék szvettert dobott a háziruhájára, és kikísérte távozó vejét. Megálltak a tornáclépcső legfelső fokán, és nézték Eddie teherautóját. Vékony hó lepte a zöld festéket, és az égről ködös kék hold világított a lusta tollpehelyként szállingózó, könnyű kristályok között.

Eddie átkarolta anyósa vállát és keményen megszorította. – Ó, Mary... – sóhajtott, s hátraejtette a fejét. – Hogy fogjuk ezt végigcsinálni, hm? – Nem tudom, Eddie. Egyszerűen nem tudom. – Állítottam karácsonyfát, de a szívem nem volt ott.

130

– Tudom. Tudom. Veje ismét megszorította a vállát. – Köszönöm, amiért megengedted, hogy a lányok itt maradjanak. – Ó, ne mondj már ilyeneket, Eddie! Ez a legjobb az egészben, hogy ők kijöttek. – Irene-nal nyilván jól elkényeztetitek majd őket egy hétig. – Azt lefogadhatod. Ahogy csak tudjuk. – Meg apus is. – Ja, apus is. Nem sokat szól, de valami borzasztóan hiányzik neki Krystyna.

Tudod, hogy mindig ő volt a kedvence. Hátuk mögött előjött a házból Krystyna apja, menet közben dobva magára vedlett

zsávolyzubbonyát. – Kimegyek az istállóba, utánanézek még egyszer a jószágnak. – Megütögette nehéz

kezével Eddie hátát. – Jóccakát, fiam. – Jóccakát, apus. Köszönök mindent. Richard, aki már előrehaladt az ösvényen, felemelte a kezét, de nem nézett vissza. Anyós és veje utánanéztek a távolodó, kissé görnyedt alaknak. Hátuk mögött a

konyhában Irene eltakarította a borospoharakat meg a kártyát, letörülgette a konyhaasztalt.

– Richárddal – szólalt meg Mary – voltak olyan reményeink, hogy te meg Irene, de mostanában úgy látszik – na szóval, hogy valami történt.

– Ja. Valami történt. Nem válna be, Mary. – Felejtsd el, hogy szóba hoztam. Tudom én, hogy nem olyan könnyű belelépni

Krystyna cipőjébe. – Hát nem. – Eddie sóhajtott, levette karját az anyósa válláról. – Hát én mennék is.

Nemsokára angelus. Megcsókolták egymás arcát és összeölelkeztek. – Aztán fel a fejjel – mondta a férfi. Az öregasszony pedig, aki csak azért se volt hajlandó könnyezni, egyetlen szó

nélkül belebokszolt Eddie tarkójába. A konyhaajtó ablaka mögül Irene egyfolytában bámulta Eddie-t, amíg lement a

kisteherhez, beült, bekapcsolta a motort és megfordult a tanyaudvaron. Olyan vágyakozva nézte, hogy gombócot érzett a torkában, könnyek szöktek a szemébe és majd megszakadt a szíve. Még akkor is őt figyelte, amikor a kisteher, kettős barázdát szántva maga mögött a hóban, kigördült a bekötőútról a makadámra.

Másnap Eddie a kihalt iskola összes osztályában leszedte a karácsonyfákat, és eltüzelte őket Kuzdek atya garázsa mellett a hulladékégetőben. Romaine egyik fiának, Joeynek a segítségével kihordta az összehajtható székeket a tornaterem mögött levő szertárból, előbb annak a padlóját mosta és vikszelte föl, majd a tornateremét.

131

Munkanapjai ugyanazokkal a teendőkkel teltek, főleg télen, mikor működött az ősrégi kazán. Mindennap megolajozta a szivattyúkat, ellenőrizte, hogy a bojlerben pontosan három méter magasan álljon a víz, és a hőmérséklet ne emelkedjék 130 Celsius-fok felé. Ha a kazán döngeni kezdett, ami szokása volt rendkívüli hidegben, ki kellett engedni a fűtőtestek szelepein a gőzt. Mindennap késő délután megtöltötte a garatot szénnel éjszakára.

Épp ezt csinálta aznap délután háromnegyed négy tájban, amikor Romaine benyitott a szeneskamrába.

– Hé, öcsi, téged kereslek! Eddie abbahagyta a lapátolást és hátralökte kék csíkos sapkáját. – Igen? S miért? – Szombat délután van, hallom, hogy a csimotáid lementek a tanyára. Gondoltam,

talán benézhetnénk a kricsmibe pár pohárra. – Ja, hát persze. Miért ne? Kapjad csak azt a lapátot, segíts a szénnel, rögtön

gyorsabban haladunk. Feltöltötték a garatot. Eddie utoljára ellenőrizte a kijelzőket meg a szivattyúkat, aztán

beültek az ő kisteherjébe, és elhajtottak másfél saroknyit az italmérésbe. Odakint az a szürke, borúsfajta nap volt, amikor szél kerülgeti az ember nadrágszárát, és csapkodja a kabát hajtókáját az archoz. Odabent áporodott füst volt, meg sört hirdető neonreklámok. A bárszékeken ugyanazok a részegek ücsörögtek, akik egész nap a kocsmában rostokoltak. A pult végében tilalmas kockajáték folyt. A wurlitzerből Vaughn Monroe énekelte a Szellemlovasokat. A bal oldali falmélyedésben egy megereszkedett hosszú dróthoz ruhacsíptetőkkel plakátokat erősítettek, amelyek a környék tánctermeiben fellépő szilveszteri zenekarokat hirdették. Egy reklámon Ralph Bellamy szívott Camelt. Lejárt választási plakát ábrázolta Slip Waltert, aki seriff 'akart lenni. A Clarissa filmszínházban Spencer Tracy és Katherine Hepburn játszott az Ádám bordájában. Long Prairie-ben a Kettle apóék a városban ment. Ám a helység kocsmája ettől még ugyanolyan nyomasztó maradt.

Romaine egy rendes adag whiskyt kért, hozzá vizet, kísérőnek. Eddie egy Grain Beit sört kért. Jött az ital, elmondták a szokott bárgyú köszöntőt: – Bum-bele! –, és kortyoltak.

Romaine koppanva letette a poharát. – Na, mi a nagy helyzet, Eddie? – Egy nagy túró – felelte Eddie. – Ebben az évszakban az. Rázós. – Ja, jó rázós. Ki akar Mikulást játszani egyedül? – Rose azt mondja, át kellene jönnötök a lányokkal szentestére, akkor a mi

srácainkkal együtt nézhetnék meg, mi van a harisnyájukban. Közösen mehetnénk éjféli misére, utána ott alhatnátok nálunk. Mit szólsz erre?

– Gondolom, a lányok örülnének... bár sose lehet tudni. – Miért nem kérded meg tőlük?

132

– Azt máris tudom, mit fog mondani Lucy: „De hogy talál meg bennünket a Mikulás Rose néniéknél?"

Romaine nevetett. – Hát tudom, hogy ez gond, de te biztosan kitalálod rá a választ. Nyílt az ajtó, bejött Louie Kulick, az egyik helyi polgár. Felkászálódott Eddie

mellett a bárszékre és megkérdezte: – Hát Regina nővér hová megy? – Hogyhogy? – Odakint áll és várja a buszt. Eddie föléledt és az ajtóra sandított. – Tényleg ő van ott? – Furcsa, hogy így egyedül. – Az apácák mindig többedmagukkal járnak. Mindenki

tudta róluk. Eddie letette a sörét. – Mindjárt jövök, Romaine. A szél telibe kapta a síküveg ajtót és nekilökte a beugró falának. Dan és Mary

Jonczkowski szomszédos vendéglőjénél, a buszmegálló táblája alatt ott állt a járdán Regina nővér, maga mellett egy kis kéregpapír bőrönddel. Kézzel kötött, vastag fekete körgallérba burkolózott, amelyet úgy kanyarított a vállára, hogy lefogja a fátyla szélét, és az ne lobogjon az égnek. Ennek ellenére a fátyol időnként léggömbbé fújódott, miközben az apáca jégszoborrá fagyottan, a sötétedő délután hidegétől dideregve nézegette, jön-e már észak felől a busz.

– Regina kedvesnővér! – szólalt meg a háta mögött a férfi. Az apáca megpördült a sarkán.

– Ó, Mr. Olczak! – rebegte. – A buszt várja? – Igen, de úgy tűnik, késik. – Miért nem odabent vár? Regina nővér a vendéglő ablakára pillantott, és csendesen mosolygott válaszul. – Ó, a sör! – kapott észbe Eddie. A vendéglőben bár is üzemelt. – Jól megvagyok én itt kint. – De hisz megfagy! Az apáca csak mosolygott, és megint észak felé pillantott. – Kedvesnővér, ez... illetve... elnézést a kérdezősködésért, de hol a társa? Utazik

magával valaki? – Ma egyedül vagyok, Mr. Olczak. – Ó! Annyira lerítt az értetlenkedő zavar a férfiról, hogy Regina nővér úgy döntött,

megmondja neki. – Hazautazom karácsonyra.

133

– Hiszen az jó! – vidult föl Eddie. – Ha nem csal az emlékezetem, az az otthon ott van valahol Foleynél?

– Igen, a szüleimnek Gilman mellett van tanyájuk. – Persze, pontosan. Gilmannél. – Gyors fejszámolást végzett: az olyan másfél-két

óra, feltéve, ha a busz elmegy Gilmanig. De általában nem szokott megállni minden szarkafészeknél, csak a sztráda melletti nagyobb mezővárosoknál. Ha belekalkuláljuk a megállókat meg az esetleges átszállást St. Cloudban, Regina nővér örülhet, ha este tízre hazaér. – Egész odáig viszi a busz? Mármint úgy értem, Gilmanig?

– Nem egészen. – Akkor meddig? – Nem kell aggódnia miattam, Mr. Olczak. – Meddig, kedvesnővér? St. Cloudig? Foleybe? – Az apáca megint észak felé

tekingetett. Eddie nem tágított. – És onnan hogy jut haza a tanyára? Hadd vigyem el, kedvesnővér!

– Jaj, dehogy, Mr. Olczak! – pördült meg Regina nővér, és mintha riadt lett volna a hangja. – Már megvettem a jegyemet. Biztos, hogy nemsokára jön a busz!

– Egyenesen odavihetném a szülei házához. Engedje meg! – A férfi hangja ellágyult. – Kérem!

Álltak a közeledő este sűrűsödő sötétségében, az étterem ablakának fénye színesre festette a fél arcukat. Regina nővér még mindig a fekete kötött körgallért szorongatta fekete kesztyűs kezével. Eddie mélyen belefúrta két öklét ócska sötétkék gyapjúzubbonya zsebébe.

– Hát a gyerekei hol vannak? – kérdezte az apáca. – Odakint Pribil nagyanyóéknál. Olyan üres a házam, még a gyertyaégőket sincs

kedvem felkapcsolni, majd átjövök ide a kocsmába, és itt fogok ücsörögni a többi magányos emberrel, akiknek otthon kéne lenniük a feleségük mellett, de olyan ostobák, hogy azt se tudják, mennyire szerencsések, inkább itt isszák le magukat. Hadd vigyem el... Kérem, kedvesnővér!

Olyan borzasztóan szeretett volna igent mondani, de nem szabad! Elfordította a tekintetét, és csak annyit vallott be:

– Nekem ez tilos. Egyedül nem lehet. – Romaine kocsiját fogom használni. Maga ülhet hátra. Egyenesen ott teszem le a

szülei ajtajánál. Regina nővér a száját és az állát takargatta a kötött körgallérral. Észak felől még

mindig nem jött a busz. – A szülei várják? – csökönyösködött Eddie. Abból a merő pillantásból, amellyel az apáca nézett a messzeségbe, és ahogy nem

volt hajlandó válaszolni, a férfi megállapíthatta, hogy a kedvesnővért nem várják a szülei.

134

– Van telefonjuk? – Semmi válasz. – Nincs, ugye? – Nagyon kevés gazdálkodónak volt. Minnesota állam nagyobbik részére, a vidékre nem terjedt ki a hálózat.

– Él egy nagybátyám Foleyben – felelte végül az apáca. – Ő bizonyosan hajlandó lesz kivinni a tanyára. Felgyúltak az utcai lámpák.

Törzsvendég tántorgott ki a kocsmából, és elindult a járdán az ellenkező irányba. Eddie-nek kezdett elfogyni a türelme. Ezt nem is tudta, hogy Regina nővér ilyen

konok. – Már megbocsásson, kedvesnővér, de ez butaság, itt várni ilyen időben egy buszra,

amelyik késik, aztán késő éjszaka csámborogni St. Cloudban vagy Foleyben, esetleg mind a kettőben, azt se tudva, mikor jut haza. Hagyná Krystyna, hogy ezt csinálja, anélkül hogy megpróbálna segíteni? Nohát én se hagyom. Várjon itt, mindjárt jövök.

– Visszasietett a kocsmába. – Kölcsön kell kérnem a kocsidat – mondta Romaine-nek. – Regina nővért el kell vinni Gilmanbe, és inkább nem használnám a kistehert. Hatkor csöndítesz helyettem angelusra?

– Persze. – Kösz. Ha szükséged van a kisteherre, csak vidd el. Benne van a kulcs. Romaine autója az utca túloldalán parkolt. A kulcs benne volt a gyújtásban. Eddie

rendőrkanyart csinált a sarkon, megfordult, kiszállt Regina nővér előtt, a bőröndöt a hátsó ülésre tette, beültette mellé Regina nővért, de úgy, hogy még a karját sem érintette meg, becsapta az ajtót, a kormányhoz ült.

– Látom, van ott hátul egy pokróc. Terítse a térdére, mert beletelik egy időbe, hogy felmelegedjék a kocsi, és még azután se valami sok meleg megy oda hátra.

Regina nővér a térdére terítette a takarót. A hópelyheket figyelte, amelyek szélfútta hajként váltak szét a reflektorok előtt, és közben egyfolytában azon rágódott, hogyan adja vissza a jegy árát a főnökasszonynak. Pénzt kellett kérnie, hogy megvehesse a jegyet. Ha egy apácának valami különleges kérése volt, a főnökasszony döntötte el, megnyissák-e a közösség pénzesládáját. Kínos volt kérnie, főleg ha azt vesszük, mire kellett a pénz – végső soron arra, hogy megválhasson a hivatásától! Ha visszajön a karácsonyi szünet végeztével, majd vissza kell váltania a jegyet, és oda kell adnia az árát Agnes anyának. Akkor pedig be kell vallania, hogy kísérő nélkül utazott Mr. Olczakkal.

– Meleg van ott hátul? – kérdezte a férfi. – Megy hátra egy kevés? – Igen, köszönöm, szépen melegszik. – Úgy gondolom, elmegyek Long Prairie-ig, onnan átvágok kelet felé Pierzig, ahol

délnek fordulok Foley felé. Milyen messze van Gilman Foleytől? – Csak pár mérföld. – Helyes, akkor majd irányítson, ha közelebb érünk. Ezután nem szólalt meg többé

vezetés közben. Regina nővér látta a szélvédő előtt a férfi fejének körvonalát, sapkájának ellenzőjét, jobb fülét, jobb vállát. Nem elég, hogy az utazás minden mérföldjével megsérti a Regulát, még tiltott gondolatoknak is átadja magát! A férfi testi vonzerejétől, amelyet figyelmessége, magányossága csak még erősebbé tett, magától az elérhetőségétől egészen

135

összeszorult a szíve. Részegítő gondolat volt, hogy hat hónap múlva akkor engedhet meg magának ilyen egyszerű élvezeteket, mint a közös autózás egy olyan férfival, akit szível, amikor csak alkalma lesz rá!

Mit szólna Mr. Olczak, ha megtudná, hogy ő a felmentését fogja kérni a fogadalma alól? Mit mondana? Hogyan fogadná a hírt? A valószerűtlenség lebegő érzése fogta el, mintha különvált volna a testétől, hiszen ő nem utazhat ebben az autóban. Az nem ő lehetett, aki csak az imént állt ott a járdán, aki megengedte ennek a férfinak, hogy helyette döntsön el egy olyan dolgot, amely szöges ellentétben áll a fogadalmával! Az engedelmesség azt parancsolta volna, hogy buszra szálljon, mint a főnökasszony elvárta. A szegénység azt parancsolta volna, hogy a közlekedés kényelmetlenebb módját válassza. A szüzesség – na jó, ragaszkodása a szüzességi fogadalomhoz legalább százszor szerepelt le csúfosan szeptember óta, amikor Eddie Olczak felesége meghalt.

Az volt a nagy helyzet, hogy szerette volna elmesélni a férfinak, miért megy haza. Ám legalább fél évig ő még mindig apáca, és ez idő alatt is köteles betartani a rend szabályait.

Elszakította pillantását Eddie Olczak arcélétől, mert igyekezett tisztán tartani a gondolatait. Egy ideig a műszerfalról lógó Szent Kristóf-érmére összpontosított. Azután megtalálta a rózsafüzérét a ruhája alatt, ahol finom meleget tartott a pokróc, hála a figyelmes Mr. Olczaknak. Megragadta a fagyöngyöket, amelyek síkosán peregtek flanelkesztyűs ujjai között.

Édes jó Istenem, némíts el! Ne engedd, hogy elmondjam neki! Nem szabad elmondanom neki! Hiba lenne elmondani neki! Long Prairie-ben balra kanyarodtak, és nekivágtak az onnan Little Fallsig húzódó

mezőgazdasági sík területnek, a huszonöt mérföldes sötétségnek, amelyben csak a fényszóró és a havazás, meg néha-néha egy-egy istállólámpa világított.

Az apáca annyira megszokta a csöndet, hogy összerezzent, amikor Eddie megkérdezte:

– Kedvesnővér, szabad nekem beszélnem magához? – Miről, Mr. Olczak? – Arról a napról, amikor nem engedte, hogy Mary Charles nővér tovább verje

Annie-t. – Várt, de az apáca nem szólt, így folytatta: – Mármint én nem akarom, hogy megint bármi bűnt kövessen el miattam, de maga azt mondta, nem lesz semmi baj abból, hogy közbelépett, én mégis azt hiszem, hogy lett belőle baj. Most ők... szóval... nem is tudom, pontosan hogy mondjam... most száműzik magát, vagy micsoda?

– Hogyhogy száműznek? – Hát tudja, azért, mert szembeszegült Mary Charles nővérrel. – Jaj, könyörgök, dehogyis, Mr. Olczak! Nem tesznek ők ilyet. – Akkor miért megy haza?

136

– Már mondtam. Hogy a családommal töltsem a karácsonyt. – Véletlenül tudom, kedvesnővér, hogy maguknak csak pár évente szabad

hazamenni. – Öt. – Öt? – Ötévenként. Csak minden ötödik évben mehetünk haza. – Csak ötévenként... – suttogta elszörnyedve a férfi. – De kedvesnővér, ez

borzasztó! Hiszen a családja! – Megköszörülte a torkát, egyenesebbre húzta a hátát az ülésben.

– Elnézést, kedvesnővér. Csak az van, hogy én nem is tudom, mit csinálnék, ha valaki azt mondaná, hogy öt évig nem láthatom a családomat.

– Az én családom a szerzetesi közösség. – Akkor is nehéz lehet. Egyszerűen nem értem, miért csinálják ezt magukkal. –

Rövid gondolkodás után folytatta: – Nem két éve volt az, amikor Krystyna hazavitte magát meg Dora kedvesnővért a

maga szüleinek az ezüstlakodalmára? Az apáca nem felelt. Eddie addig állítgatta a visszapillantót, amíg meg nem látta

benne. Az arcvonások épp csak sejlettek a reflektorok visszavert fénye miatt, ám a szempárban a két csillogó pötty elárulta, hogy Regina nővér egyenesen belenéz a tükörbe.

– Ha két éve járt otthon, akkor hogyhogy megint elengedik? Ennek az én porontyaimhoz kell legyen köze, ugye? – makacskodott a férfi. – Megfenyítik magát, amiért kiállt értük, igaz?

– De nem, Mr. Olczak, már mondtam... nem. – Bocsásson meg, kedvesnővér, nem akarok tiszteletlen lenni, de nem hiszek

magának. – Egy ideig úgy haladtak, hogy azt bámulták, amit egymásból láttak a visszapillantó tükörben. Aztán Eddie megigazította a tükröt, és attól kezdve nem szóltak többet.

Úgy szerette volna elmondani neki, de ha nem szabad! A kilépéseket a legnagyobb titoktartás övezte, Regina nővér gyanúja szerint azért, hogy megvédjék az egyházat a szégyentől. Foglalkozott ezzel a Statútumok egyik fejezete is, amelyet Regina nővér többször elolvasott az idén. Az világosan megmondta, hogy amíg a felmentés meg nem jön, szigorúan be kell tartani a Regulát és a Statútumokat.

Az út hátralevő részében alig pár szó esett. Little Fallsban várniuk kellett, amíg egy tehervonat átdübörgőit a Mississippi fölött. A tovarobajló kerekek megreszkettették alattuk az ülést, miközben vibráló idegekkel várakoztak a mögöttük álló kocsi fényszóróinak izzásában. Bámulták a tehervagonok elsüvítő sorát, a kerekektől felkavart laza havat, és a fekete-fehér csíkos sorompó hunyorgó piros lámpáit.

És néha Krystynára gondoltak, akit elgázolt a vonat. És néha egymásra gondoltak. És a kölcsönös vonzás olyan súllyal nehezedett rájuk, mintha az ő mellükön

gázoltak volna végig azok a kerekek.

137

– Ez az – szólalt meg Regina nővér, további háromnegyed órás hallgatás után, amelyet csupán akkor tört meg, ha az utat jelezte. – Egyenesen ide álljon be, az almafák mellett.

Ugatni kezdett egy kutya, az udvaron villany gyúlt. Eddie odaállt, ahová Regina nővér mondta, leoltotta a lámpákat, kikapcsolta a motort, hátrafordult.

– Nézze, nővér, ne haragudjon. – Semmiért sem kell bocsánatot kérnie, Mr. Olczak. Hálás vagyok... – De igen! De kell! – Regina nővér éppen a pokrócot hajtogatta össze, Eddie azon át ragadta

meg a karját. Még négy réteg gyapjún keresztül is beléjük villámlott az érintés. – Ne... ne! – Haragosan égő szemmel bámult az apácára, mert nem tudta, mit mondhatna. – Ne szólítson többé Mr. Olczaknak!

– Mit ne? – Van valami, amit... – Annyira megzavarta az, amit kettejük között érzett, hogy

nem bírta folytatni. Erre nincsen illemszabály, ha az ember beleszeret egy apácába. – Be kell mennem – mondta Regina nővér, azon a maga csendes, higgadt módján,

amilyennek a férfi mindig ismerte, és minden hűhó nélkül kiszabadította a karját. – A szüleim már bizonyosan találgatják, ki jöhetett.

– Kérem, nővér... – mondta nyomorultul a férfi. – Még sohase vitatkoztam apácával, főleg olyannal nem, akit szívelek. Nem kellett volna azt mondanom, amit mondtam. Ne haragudjon.

Az apáca tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezt azzal intézheti el a legjobban, ha úgy tesz, mintha semmi sem lett volna: se vonzás, se vita, se érintés.

– Köszönöm, hogy egész idáig elhozott. Remélem, sima útja lesz visszafelé. – Szép rendesen letette az ülésre az összehajtott pokrócot. – Tudom, hogy nem eshet baja, amíg Szent Kristóf vigyáz magára.

– Csak mondja meg, mikor kell, és visszajövök magáért – ajánlkozott Eddie. – Nem lesz szükség rá. Visszajövet meg kell állnom négy napra a Szent Benedek-

apátságban. Édesapa bizonyára elvisz. – Akkor jó. Kellemes karácsonyt. – Magának is kellemes karácsonyt. Eddie kiszállt, kitárta a hátsó ajtót, benyúlt a bőröndért. Elindultak a ház felé, a

kutya szimatolva, farkcsóválva szaladgált körülöttük. – Te vagy az, Jean? – kiáltott egy női hang. – Én, mama. – Uram irgalmazz, csakugyan te vagy! És egy férfihang, hirtelen, hitetlenkedő felindulással: – Regina? – A lengyeles alakot használta, óvilági kiejtéssel ropogtatva az r hangot,

és nem lágyította dzs-vé a g-t.

138

Kiléptek az üveges tornác fedezékéből és lesiettek az ösvényen. Eddie nézte, ahogy összeölelkeznek, és közben újra meg újra azt gondolta: Jean a neve. Jean a neve. Az apja megpróbálta kivenni a bőröndöt Eddie markából.

– Ezt hadd vigyem én. – Nem, uram, én hoztam, én is viszem be a házba. – Kit tisztelhetünk? – kérdezte az idős ember. – Ő Mr. Olczak, édesapa, a mi pedellusunk a Szent Józsefnél. Olyan kedves volt,

hogy elhozott haza ezen a csúnya estén. – Jó estét, Mr. Olczak! – Kezet ráztak. – Már hallottunk magáról. A kutya ugatott. Regina nővér anyja sírt. – No most már elég ebből, Bertha – mondta a férje. – Inkább menjünk be, mielőtt

halálra fagyunk mindannyian. Eddie úgy gondolta, leteszi a bőröndöt a tornác lépcsőjére, aztán sürgősen elvonul,

ám Frank és Bertha Potlocki hallani sem akart róla. – De jöjjön be, melegedjék fel egy kicsit! – invitálta Frank. – Bertha főz magának egy kávét, mielőtt visszafordulna. – Csakis, Mr. Olczak! – erősködött Bertha, akinek eszébe jutott a jó modora, mielőtt

visszaesett volna a hüledezésbe. – Kegyelmező Atyám, hát ezt nem hiszem! Hogy a mi Jeanünk idepottyanjon a

semmiből! A konyha parasztosan egyszerű volt, de patyolattiszta. Állt benne egy öntöttvas

tűzhely, egy akkora asztal, mint egy stráfkocsi, nyolc nyurga lábú szék. A padlót kopott linóleum borította. Volt még egy merítőkanalas vizescsöbör, egy fehér porcelánlavór és egy pohárszék, amelyből Bertha Potlocki előkereste a kávét. Megtöltötte a kannát a csöbörből, miközben Frank megpiszkálta a sparheltben a szenet, és két hasábot vetett a tűzre. Asztalhoz ültek.

– Meddig maradsz?- kérdezte Bertha. – Karácsonyra. Bertha rátette az egyik kezét a lányáéra, amely a viaszosvászon terítőn nyugodott, a

másikkal a száját takarta el. Könnyei elárulták, milyen régen volt az, amikor Jean utoljára töltötte itthon a karácsonyt.

– Értesítened kellett volna bennünket, hogy jössz – mondta Frank. – Csináltam volna neked egy kis aszalt szilvás buktát – tette hozzá Bertha. – Majd megcsináljuk együtt, mama. Segítek. – No csak tudja meg öreganyád, hogy itt vagy! Ó, Jean, hogy hiányol téged! – Hogy van? Amíg ők beszélgettek, Eddie megállapíthatta, hogy Regina – Jean – Potlocki nagyon

hasonló körülmények között nőtt fel, mint ő, ebben a huzatos nagy tanyaházban, olyan emberek között, akik szerették, olyan anyával, akinek az arcát vörösre cserzette a főzés a fafűtéses tűzhelyen, és olyan apával, akinek vörös arca még a legvadabb

139

télben is fehér homlokban folytatódott ott, ahol eltakarta a kalap. Valahol az üvegezett tornácon ott kell lennie a csizmájának és az overalljának, mert a fortyogó kávé illatán átsejlett az istállószag. Bertha eltűnt a konyha padlójába épített csapóajtó alatt, és literes üveg házi baracklekvárral jött vissza. A pohárszékből kistányérok, otthon sütött zsemlével megpúpozott kék tál került elő, a dermesztő tornácról pedig egy szilke vaj és egy kancsó sűrű tejszín, azon frissiben a szeparátorból.

Eddie megint nem értette, hogy bírja az apáca az elszakadást ettől a családtól. – Nincs egy kis vadcseresznyeíz? – kérdezte az anyjától Regina nővér, aki máris a

zsemlét vajazta, be se várva a kávét. – Jaj, hogy felejthettem el! – pattant föl Bertha, és már emelte is a csapóajtót, hiába

tiltakozott a lánya, hogy csak énmiattam ne, mama! De az anyja már hozta is félliteres üvegben a cseresznyekocsonyát, amely oly sötét

és tiszta volt, akár a bor, Eddie pedig nézte ezt a vele szemben ülő nőt, aki összekulcsolja a kezét és rövid imát rebeg a konyha falán függő feszülethez, mielőtt vastagon megkenné a zsemléjét az otthon dús emlékével. Akkorát harapott, hogy vajas lett tőle a szája sarka, azután felnézett és látta, hogy a férfi mosolyogva figyeli.

Regina nővér pirult. Eddie szíve repült. Regina nővérnek ekkor jutott eszébe, hogy neki nem szabad világiakkal enni, ám az

anyja házi süteménye és vadcseresznyeíze túl csodálatos volt, semhogy ellenállhatott volna neki.

Az ajtónál, immár távozóban, Eddie ismét megnézte magának Regina nővért, aki alig több mint méternyire állt tőle a szüleivel. Itt, a szerettei között egészen olyannak látszott, mint egy földi ember. Eddie megismerte a szüleit. Látta a házat, ahol felnőtt. Látta, amint vajtól fénylő szájjal eszi a zsemlét. Egy apáca és egy világi között az ilyesmi bizalmasság. Búcsút venni tőle, az megint bizalmasság.

– Ha esetleg tudná, melyik napon indul vissza, idejöhetnék és elvihetném. – Ó, nem, köszönöm, Mr. Olczak! Édesapa majd elvisz oda, ahová mennem kell. – De el ám, igaz, anyja? Egész vissza Browerville-be, amikor csak Jean akarja. – Az biztos is! Nagyon köszönjük, Mr. Olczak, amiért elhozta – tette hozzá Bertha. Frank kezet rázott Eddie-vel. – Csak aztán óvatosan vezessen hazafelé. – Azt teszem. Úgy látom, csendesül a havazás. Az apácára pillantott, és hirtelen eszeveszett vágyat érzett, hogy magához ölelje.

Határozottan az volt a benyomása, hogy Regina nővér viszonozná az ölelést. Ám csak bólintott, majd föltette a sapkáját.

– Kellemes karácsonyt, Mr. Olczak – mondta Regina nővér halkan, kezét ismét elrejtve illedelmesen a ruhája ujjába.

– Magának is, kedvesnővér. – Isten áldja meg.

140

– Magát is. – Hátrált egy lépést, bólintott, kinyitotta az ajtót. – Örülök az ismeretségnek – mondta Franknek és Berthának.

– Mi is – felelték ők, és kiengedték Eddie-t a hóra, aki hazafelé hajtva kedvére töprenghetett, hogy halálos bűn-e beleszeretni egy apácába? )

TIZENÖT Otthonléte első reggelén Regina nővér bement a szüleivel a kilencórás misére a kisvárosi

Szent Péter és Pál-templomba. A havazás elállt, fényesen sütött a nap. Az utakat végigjárták a hóekék, ám az erős szél fölkapta a legfelső réteget és kicakkozta vele az útpadkákat. Ismerős volt a vidék, a silók ugyanolyan csillagzatokban álltak, mint kislánykorában. Megint itt fogok lakni? töprengett apja harmincnyolcas Fordjának hátsó ülésén. Befogadnak vajon, ha erre lesz szükség? És ha igen, ugyan meddig maradok?

A templomban az ötödik sorban ültek, ugyanazon a helyen, mint régen. Alighogy megérkeztek, éppen térden állva mondták a csendes fohászt, mikor bevonult Rosella nagymama. Regina nővér rögtön tudta, hogy nagyanyja hátulról is fölismerte, mert az öregasszony, amint térdet hajtott, egészen kigyúlt arccal és pihegve csúszott be melléjük a padba.

– Na végre! – suttogta, és akkora lendülettel ölelte át Reginát, hogy majd letépte a fátylát a kalaptűről. – Hát te hogy kerülsz ide?

– Szervusz, nagymama. – Jobban kellene ám vigyáznod egy vénasszony szívére! Ez volt minden; Rosella Potlockinak nem volt szokása fecsegni a templomban.

Hogy egyáltalán megszólalt, ez mutatta, mennyire boldoggá tette kedvenc unokájának hazatérte.

Azért a mise közepén megragadta Regina kezét és hosszan, keményen megszorította. A szemét nem vette le az oltárról, ám a szeretete ugyanolyan tapintható volt, mint télikabátjának puha, fekete gyapjúszövete.

Rosella nagymama a kisvárosban lakott, olyan közel a templomhoz, hogy annyiszor járhasson misére, ahányszor jólesik. Férje, az egykori gazdálkodó, aki naphosszat egy biliárdteremben iszogatott és kártyázott, évek óta elrúgta magától a katolikus vallást, Regina nem emlékezett, hogy valaha látta volna templomban. Őszintén szólva sohasem álltak valami közel egymáshoz, Regina mindig félt egy kicsit a savanyú vén Potlocki nagyapától, aki kerülte a családi összejöveteleket, örökké borotválatlan volt, bagólevet köpködött az utcán, őt pedig „lyánykónak" hívta, ha egyáltalán szóba állt vele.

Walter Potlocki italozása és istentelensége évekkel ezelőtt zátonyra futtatta a házasságát. A feleségével egy fedél alatt háltak, de külön szobában. Nagy néha egy asztalnál is ettek, ám kevés mondanivalójuk volt egymásnak. Többnyire külön utakon jártak, következésképpen Rosella megtanult vezetni; jogosítványt ugyan

141

sohasem szerzett, de a kocsit meg tudta tartani a két árok között, hogy kedvére látogathassa a gyerekeit.

Véget ért a vasárnapi nagymise, de az szóba sem került, hogy Rosella a fiáékkal menjen ki a tanyára, hogy ott ebédeljen és eltöltse a vasárnap délutánt. Még csak meg se kérdezte, ellenben sietett közölni, amint elhagyták az előteret:

– Regina nővér velem jön! Viszem a disznósültet is a sütőből. Hozhatok még valamit, Bertha?

– Nem, Rosella, a sült épp elég, különben is biztosan mindenki hoz harapnivalót. Bár nem kéne vezetned ilyen utakon.

– Igaza van, mama – szólt közbe Frank. – Ekéztek ugyan, de még mindig síkos kicsit.

– Eszed tokja! – Rosella piros gyapjúsálat húzott elő a kabátja ujjából, és lekötözte vele fekete filckalapját. – Két mérföldre laktok a templomtól, Frank! Ha árokba megy a kocsim, le tudom én gyalogolni azt a két mérföldet, ne gondoljátok, hogy nem! – Karon ragadta Reginát és levonult vele a templom lépcsőjén. Szél lobogtatta a ruhájukat, rázta a fákról az éjszaka hullott havat. Vakító napfényben ballagtak Rosella házáig a szűz havon, mindketten fekete misekönyvet szorítva a mellükhöz. Az öregasszony kemény kézzel kapaszkodott unokája karjába. Szél és hideg nemigen zavarta őket abban, hogy pompásan érezzék magukat. Élvezték, hogy láthatják egymást és hitték, hogy ez ugyanúgy Isten ajándéka, mint a szépséges téli nap, az étel az asztalon, a család, amellyel össze lehet jönni, és az ő jó egészségük.

– No, hát mi újság? – érdeklődött Regina nővér, miközben a járda szélén törtettek. – Szorgalmasan készülök a karácsonyra, buktát sütök, babaruhát varrok és

cukorsüteményt csinálok az unokáknak. – Hogy van nagypapa? – Az a vén bolond sose változik. Most is olyan mihaszna. – Még mindig nem jár templomba? – Az sose fog megváltozni. Az idő háromnegyed részében iszik, egynegyedében

morog. – Mindennap imádkozom érte. – Én is, de nem fog rajta. – Hány éve is vagytok házasok? – Számát se tudom. Hát te hogy vagy? Mi újság Browerville-ben? Befordultak egy járdára, amelyről ellapátolták a havat. Regina lassabbra fogta a

lépést, örült az alkalomnak, hogy négyszemközt beszélhet a nagyanyjával. – Hát... nekem jobb is lehetne, nagymama. – Hogyhogy? – Azért jöttem haza, hogy elmondjak neked valamit, és... na szóval, addig akartam

elmondani, amíg kettesben vagyunk. Ezért is örülök, hogy eljöttünk, mert most megmondhatom.

142

– Mit, Jean? Beteg vagy? – Rosella megtorpant, szemügyre vette unokája arcát. – Mennybéli Atyám, csak nem...

– Nem, nagymama, nem vagyok beteg. – Regina nővér továbbment, Rosella, aki még mindig a karjába kapaszkodott, kénytelen volt utánasietni. – Ezt most nagyon nehéz lesz végighallgatnod, mint ahogy nekem is nehéz volt elhatároznom, de... Otthagyom a zárdát, nagymama.

– Jaj, ne... pedig hogy szeretted! Hová küldenek következőnek? – Nem, te nem érted, nagymama! – Megállt, a szemébe nézett az öregasszonynak. –

Kérelmezni fogom, hogy mentsenek fel a fogadalmam alól. Kilépek a rendből. Rosella nagymamának kinyílt a szája, az arca elszörnyedt barázdákba rendeződött. – Csak nem! – súgta hitetlenül. – De igen! – erősködött Regina nővér szelíden. – Nagyon nehéz döntés, rengeteg

órát, sőt napokat imádkoztam előtte. – Ennyi év után? Az apáca bólintott. – Amikor olyan szorgalmasan tanultál! – Igen. – De... de miért? – Mert az élet a szerzetesi közösségben nem olyan, mint amilyennek gondoltam. – Mit akarsz azzal mondani, hogy nem olyan, mint amilyennek gondoltad? –

fortyant föl Rosella nagymama. – Egész életedben apácák vettek körül! Tudtad, milyen az életük!

Regina nővér megpróbálta elmagyarázni, de látta, hogy magyarázata siket fülekre talál. Szólt több problémáról, amelyekkel szembekerült: hogy milyen nehéz együtt élni egy csomó különböző természetű nőnek, időnkénti összekoccanások közepette; hogy a szigorú szabályok gyakran lehetetlenné teszik az értékes kapcsolatokat és tevékenységeket, azonkívül úgy érzi, el van szigetelve az élet egyes fontos szféráitól, és egészen bizonyos, hogy túl fiatalon, éretlenül hozta a döntést, amikor még nem tudta felmérni, mit áldoz föl, ha lemond arról, hogy feleség legyen és anya.

– Férfi, igaz? – kérdezte Rosella felháborodástól szúrós ábrázattal. – Nem, noha remélem, hogy lehet még férjem, sőt talán gyerekeim is lehetnek,

mielőtt túlságosan megöregednék. – Férfi! – vonta le nagymama a következtetést, pont mikor odaértek a

kocsifelhajtójához. Összepréselt szájjal masírozott a háza felé, és minden lépéséből ítélet sütött. Évek óta élt egy utált férjjel, nem tudta felfogni, hogyhogy valaki össze akarja kötni magát egy ilyen gusztustalan lénnyel.

– Nem férfi! – kiáltott utána Regina. – De az ő gyerekeinek is szerepük van benne, akárcsak a többi dolognak, amelyeket megpróbáltam elmagyarázni! Meghallgatnál, nagymama?

– Hallgatlak.

143

– Dehogy hallgatsz, haragszol. – Valaki ellapátolta Rosella keskeny felhajtójáról a havat az apró deszkagarázstól a konyhaajtóig. Regina úgy gondolta, a nagyanyja lehetett az a valaki; nyilván felkelt még a sötétben, templom előtt. Elég szívós, elég önálló és nyakas, hogy senkitől – a férjétől se – várjon szívességet. Évekkel ezelőtt megtanulta, hogy ne nagyon hagyatkozzék élete társára.

Nagymama látható felindulással vonult be a házba, kint hagyva Regina nővért a hidegben.

Ő sóhajtva követte. Megértette, milyen csapás lehetett ez a nagyanyjának. Becsukta maga után a konyhaajtót.

– Nagymama – mondta –, én tudom, hogy neked nehéz ezt megérteni. – Te azt csináltad, amit én akartam volna csinálni, csakhogy a szüleimnek nem volt pénze a

zárdai iskolára! – mondta vádlón az öregasszony, aki egyébként maga fizette unokája tanulmányait. – Nem értem, hogy adhatod fel! Ez a legbecsesebb módja Isten szolgálatának!

– Nem, nem az. Ezt te mondtad nekem mindig, de én meg vagyok győződve róla, hogy jó feleségnek és anyának lenni ugyanilyen szentség Isten előtt.

Rosella sarkon fordult, megfogta az unokája karját. – Jean, Jean, Jean – mondta – te Isten választottja voltál! – Nem, nagymama. A te választottad voltam, meg édes-apáéké, mert hiszen nagy

tisztesség, ha van szerzetes a családban. Te tetted a fülembe a bolhát, rögtön mihelyt elkezdtem járni a plébániai általánosba, és nem is keserű tőle a szám, de kérlek, értsél meg. Én mindezeket az éveket odaadtam, de most már magamnak is akarok néhány évet.

Rosella szemüvege bepárásodott. Lekapta, elfordult az unokájától és az asztalra dobta a szemüveget.

– Kiveszem a sültet a sütőből. Regina nővér örömét, hogy itthon lehet a családjánál, nagyon lehervasztotta az,

ahogyan a nagyanyja fogadta a hírt. Csalódást, azt várt, haragot nem. Ám a harag itt trappolt a konyhában, parányi asszony képében, aki sállal kötötte át a vasárnapi kalapját, és amikor lehajolt a sütő nyitott ajtajához, kabátjának harangformán fellebbenő széle alól kilátszott barna pamutharisnyája.

– Hol van nagypapa? – kérdezte Regina, abban reménykedve, hátha meglágyíthatja a nagyanyját.

– Kialussza a részegségét. Mit képzeltél, hol másutt lehet vasárnap délelőtt? – Rosella újságpapírba burkolta a pecsenyéstálat, majd átkötötte egy hófehér törlőruhával. – Gyerünk! – parancsolta, és előrement, éreztetve, hogy még mindig fel van dúlva.

Kettesben visszahajtották a zsanéros garázsajtót, és nyitva hagyták, amíg beültek a tízéves Chevybe. Rosella kitolatott, az utcáig végigkaristolva a kocsi bal oldalával az orgonasövényt. A hátsó lökhárító tövig belement a hótorlaszba az utca túloldalán, de nagymama ügyet sem vetett rá. Csikorogva sebességet váltott, majd elindult a templomtorony és azon túl a megyei út irányába. Egy díványpárnán ült, két kézzel

144

markolta a kormányt, annyi helyet hagyva maga és a hátsó ülés között, hogy elférjen a pecsenyéstál. Egyetlen kérdést tett föl, amíg kifelé döcögtek Frank és Bertha tanyájára, de közben sem vette le a szemét az útról.

– No és ha nem mész utána férjhez, akkor mitévő leszel? – Nem tudom – felelte Regina nővér. A családban egykettőre híre ment, hogy Jean hazajött. Tódultak a tanyára a fivérek,

nővérek, családostul. Tizennyolcan ültek az asztalnál, mikor feltálalták az ebédet, és minden különösebb ceremónia nélkül a hozott ételt, hogy jusson mindenkinek.

Regina nővér elmondta az asztali áldást. Nagyanyja az ima után teljesen megkukult. Bertha kétszer is kérdezte ebéd közben:

– Valami baj van, mama? Nem jól érzed magad? – Ám az öregasszony makacsul összeszorította a száját.

Regina várt a bejelentéssel, amíg a gyerekek otthagyták az asztalt és elkezdtek bádog játék autókat tologatni a konyhapadlón. Csupán akkor szólalt meg, mikor már csak a felnőttek ültek a pite roncsai fölött, a kávéscsészéket újratöltették, és jóllakott lustaság telepedett a családra.

– Valamit mondanom kell nektek... elsősorban mamának és papának. Az egyébként is elcsendesedett ebédlőben még nagyobb lett a csend. Minden szem

az apácára szögeződött. – Nagymama már tudja – mondta ő szelíd, ám határozott hangon. – Megmondtam

neki templom után. Most azt akarom, hogy ti is tudjátok. Úgy döntöttem, nem akarok tovább apáca lenni. írok Rómába és kérem a felmentésemet a fogadalom alól.

Bertha az ajkához kapta a kezét. Szeme összevillant a férjéével. Elnyílt szájjal meredtek a lányukra.

Senki se tudta, mit mondjon. Az emberek egymásra néztek az asztal körül, feleségek a férjükre, férjek a feleségükre, és mindenki azt gondolta: Férfi!

Elsőnek Bertha találta meg a nyelvét. – Ezt nem gondolod komolyan, Regina. – De igen, édesanya. – Hogy teheted ezt velünk? Semmit sem csinálok veletek, anya!, gondolta az apáca, de persze nem mondta ki. Aztán

egyszerre kezdett el karattyolni mindenki: – Mit fog szólni Whalen atya? – Rendből nem szoktak kilépni! – De Jean...! – Jézus, Mária, Szent József! – suttogta valaki és hányta magára a keresztet. – Tudtam! Rögtön tudtam, hogy valami baj van, amikor hazaengedték karácsonyra! – Az a férfi, aki hazahozott, ugye? – Férfi hozta haza? – Hogy álljak most oda a barátaim elé?

145

– Ami pénzt Rosella öreganyád fizetett, hogy kijárhasd a zárdai iskolát! – Csitt, halkabban! Meghallják a gyerekek! így fortyogtak a megjegyzések, és csak akkor maradtak abba, amikor Rosella

nagymama elsírta magát. A csárogás kellős közepén, amelyhez a maga részéről egyetlen szóval sem járult hozzá, az arcára csapta a két kezét, és olyan zajosan zokogott, hogy reszketett belé a csontos válla. Ez az asszony, akinek igényét a család oszlopának szerepére senki sem vitatta, akit semmi sem ijesztett, aki évek óta élt egy részegessel, megvolt a segítsége nélkül, és ugyan egy napig nem sajnálta magát, ez az asszony, akinek lett volna hite az egész család helyett, ha a családtagok netán híjával találtattak volna... ez az asszony sírt.

Frank fölállt és odasietett hozzá. – Mamóka... – Fél térdre ereszkedett, átkarolta Rosella vállát. – Nem dől össze a

világ, mamóka. – D-de igen! Igen, összedől... nekem igen! – szakadoztak tompán a szavak az

öregasszony tenyere mögül. Végre fölemelte könnymarta arcát. – Én sose k-kívántam mást az én kis Jeanemnek, csak hogy apáca lehessen, erre mit cs-csi-nál... elárul engem!

Regina érezte odabent a harag buborékának pukkanását, de továbbra is alázatosra fogta a hangot.

– Én nem árultalak el, nagymama. – Akkor Istent. Elárulod Istent. Fogadalmat tettél Neki. – Azzal a feltétellel, hogy felmondhatom a fogadalmat. – Feleselsz velem? Mi ütött beléd, hogy így feleselsz öreganyáddal? – Én nem feleselek veled. Magamat próbálom megértetni. – Akkor csak csináld! – csattant föl Rosella dühösen. – Tessék, mondd el nekik is,

amit nekem mondtál, hogy miért lépsz ki! Majd meglátod, hisznek-e jobban neked, mint én hiszek! Férfi az, és kész! Az apácák csak egy férfiért szoktak kiugrani!

– Bejuthatsz még a mennybe, ha ezt csinálod? – érdeklődött valaki. – Ha férfi, Jean, akkor most is megmondhatod. Előbb-utóbb úgyis megtudnánk –

szólt Bertha. – De anyja, ne sürgessed már! – szólt az apja. – Szóval egy férfi hozta haza tegnap este! – Ő volt? – kérdezte meghökkenten az egyik nénje. -Ő az, Jean? Valaki elkezdte mondani a hiszekegyet. Ismét kitört a hangzavar. Ekkor fölállt Regina Marie nővér, Szent Benedek apácája, akinek angyali önuralmát

általában a szentek is megirigyelhették volna, és torkaszakadtából ráüvöltött a családjára:

– Elhallgasson mindenki! Azonnal hagyjátok abba! A szájak bekattantak, mint az ürgecsapda, és mindenki rámeredt a szelíd szavú,

kedves apácára, akinek egyszer csak így elfogyott a tűröm-olaja.

146

A szájára tapasztotta görcsös ökölbe szorított kezét. A szíve dübörgött. Döbbenetesen jólesett ordítani. Olyan iszonyú volt, hogy félreértik. Úgy fájt, hogy előbbrevaló nekik a saját örömük. Hogy eltántorítanák a döntésétől, meg se kérdezve, mitől változott meg ennyi év után. Nem is érdekli őket. Azt akarták, hogy ő legyen a tökély, az ő kis makulátlan Regina nővérük, saját külön összeköttetésük a mennyországgal, akit meg lehet említeni katolikus barátoknak, hozzáértve, hogy nekik gyorsforgalmi sávjuk van az aranykapuhoz. Ó, tudta ő, hogy ez is hozzátartozik! A szíve mélyén mindig tudta, hogy azok a családok, amelyeknek valamelyik tagja szerzetes, kissé önteltebbek az evilágot és a másvilágot illetően.

De ő azt akarta, hogy az ő családja más legyen. Azt szerette volna, ha annyit mondanának csendesen: Ülj le, Jean, és mondd el, miért csalódtál, mikor kezdtek változni az érzéseid, mi változtatta meg őket, most mit akarsz kezdeni, és bizonyos vagy benne, hogy ez lesz jó neked? Hadd búsuljunk veled együtt, és beszéljük meg a terveidet.

Ehelyett úgy tekintik, mint egy gyalázatot. Mióta rájuk kiabált, senki sem nyitotta ki a száját. Úgy bámultak rá, mintha

meghülyült volna. Mennyi mindent nem tudnak az apácák életéről! Hát elmond nekik egyet s mást.

Remegett a hangja és a gyomra, amikor elkezdte. – Sajnálom, hogy ordítottam, de a kiabálás, ez is olyasmi, amit tizenegy éve nem

volt szabad csinálnom. Külön cikkely tiltja a Regulában. – Végigpásztázott az arcok körén. – El tudjátok képzelni az életeteket kiabálás nélkül? Vagy úgy, hogy nem érhettek hozzá más emberhez? Vagy hogy nem lehet egy jó barátotok, nem beszélgethettek az ismerősökkel, ha találkoztok az utcán? Hogy nem lehet egy karórátok, amin megnézhetitek az időt, nem vásárolhattok magatoknak egy flakon sampont, nem küldhettek ajándékot, amikor kedvetek van? Mit szólnátok hozzá, ha nem írhatnátok a nagyanyátoknak anélkül, hogy valaki más ne olvassa el? Mert nekem még ezt sem szabad. Ezt tudtátok? Az apácának minden levelét oda kell adnia lezáratlan borítékban az elöljárójának. Ezért nem írhattam nektek, nem számolhattam be fokozódó elégedetlenségemről. Talán ha megtehetem, most nem akarnék ilyen kétségbeesetten szabadulni.

A családnak leesett az álla. Az abroszt bámulták. Regina nővér folytatta, azon az édes angyalhangon, amelyet elvártak tőle.

– Nagymama kérdezte, hogyhogy nem tudtam, milyen élete van az apácáknak, amikor egész életemben körülöttük forgolódtam. Csakhogy nagyon sok minden van ám, amit nem tudtok, amit sohasem tudhattok meg egy apáca életéről. Az érzelmek elfojtásáról. Hogy milyen rengeteg időt kell spirituális tevékenységre fordítani, ami sokkal hasznosabban telne gyakorlati munkában. Hogy együtt kell élni egy csomó nővel, akiknek a bogarai néha felmérgesítenek, de egyetlen szót sem szólhatunk, mert ha igen, megsértjük a Regulát. Hogy bocsánatot kell kérnünk olyan dolgokért, amelyek egyáltalán nem tűnnek rossznak. Hogy vakon kell engedelmeskednünk, amikor kételkedünk benne, hogy valóban az-e a legjobb, amit teszünk. Hogy le kell mondanunk a családunkról, amelyet csak ötévente láthatunk. És igen, hogy le kell

147

mondani az anyaság jogáról, holott annyira szeretem a gyerekeket, és rájöttem, hogy jó anya, sőt valószínűleg jó feleség is válna belőlem.

Akkor határoztam el, hogy apáca leszek, amikor tizenegy éves voltam. Csak gondoljátok el: tizenegy! Még növésben voltam, abba se szólhattam bele, hogy fésüljék a hajamat, nem mehettem el a megyei vásárra édesapáék nélkül, egyszer se vásároltam ruhát a saját pénzemből. Még nem volt fiúm, se foglalkozásom. Honnan tudhatja egy tizenegy éves gyerek, mire kötelezi el magát, amikor kijelenti, hogy apáca akar lenni, mert olyan elbűvölő az a fekete ruha?

Anya adott néhány ócska fehér függönyt, emlékszel, Elizabeth? – fordult a nővéréhez, aki korban a legközelebb állt hozzá. – Meg egy szakadt lepedőt, abból csináltam magamnak játékból fehér apácaruhát, mert nem volt elég fekete anyag a háznál. Úgy öltöttem fel, ahogy más gyerekek öltöznek ki mindenszentekre, és táncoltam a gyümölcsösben az almafák között, néztem, ahogy a szél cibálja a fátylamat, és egy este letérdeltem és aTantum Ergót énekeltem egy tavaszt eső után, amikor szivárvány volt a keleti égen. Ezt az egészet úgy láttam tizenegy éves koromban, mint... mint egy jelmezes színdarabot. Minden olyan drámai volt a templomban: a gyertyák, a tömjén, a körmenetek a zászlókkal, a gyönyörűének, és mi, kislányok, a fehér új ruhánkban, fátyolosan, amint virágszirmokat szórunk Űrnapja ünnepén! Melyik kislány ne illetődne meg tőle? És az apácák ebben éltek. Különben is, tanítónők voltak, és én tiszteltem őket, mert tanítani akartam.

Úgyhogy a szobánkban iskolát játszottunk Elizabethtel, mindig ő volt a tanuló, én mindig tanító voltam, kihúztam a vékony pálcát a roletta aljából, azzal mutogattam, kopogtattam a kárpitot a falon, játszottam, hogy fekete tábla, és ábécére tanítottam Elizabethet. Tanító akartam lenni, és mivel csak olyan tanítókat ismertem, akik apácaköntöst viseltek, én is ugyanolyan akartam lenni.

De csak tizenegy éves voltam... – Megismételte, még halkabban: – Tizenegy. Körbetekintett az arcokon az asztal mellett. Néhányan már fölemelték a fejüket, és

enyhültebben néztek rá. – Mindenki azt mondta, milyen csodálatos apáca lenne belőlem! Apácának kellene mennem!

Nagymama azt mondta, anya azt mondta, az apácák azt mondták az iskolában. És melyik gyerek nem hajlandó hinni azoknak a felnőtteknek, akiket a legjobban csodál? Hamarosan én is így gondolkoztam. így lettem apáca... és boldog voltam. Egészen sokáig boldog voltam. Tehát kérlek, ne gondoljátok, hogy hibáztatlak benneteket, vagy megbántam. Itt nincsen megbánás. – Keresztbe tette két csuklóját a szívén. – Egyáltalán nincs. – Bal kezén megcsillant az aranygyűrű, köntösének bő ujja visszahullott. Mostanra már majdnem mindenki őt figyelte az asztal mellett, ő pedig másodpercekig állt mozdulatlanul ebben a tartásban, mielőtt folytatta volna. – Annyi mindent szeretek a szerzetesi közösség életében! Csodálatos érzés ahhoz a világméretű családhoz tartozni, amely mindig ott áll mögöttem. Célja van mindennap minden órájának: jót kell cselekedni, különbbé kell tenni a világot. Amikor együtt fohászkodunk, különösen istenimádás alatt, abban a tudatban, hogy ugyanebben az időben az egész világban ugyanezt imádkozza minden pap és apáca – azt én el sem tudom mondani, milyen hatalmas erejű, fölemelő pillanatok azok! És

148

én szeretek tanítani.. . néhány gyermek nagyon belopta magát a szívembe, és a családjuk is, meg a városiak, akik olyan jók hozzánk a Szent Józsefnél.

Meg természetesen, ha praktikusabb szempontból nézzük, roppant biztonságos a zárdában élni. Minden földi szükségletemről gondoskodnak, van ételem, ruhám, fedél a fejem fölött, társaságom, munkám, hely, ahová mehetek betegségemben, otthon öreg napja-

imra. Mindaz, ami nektek magától értetődő, mert házasok vagytok, gyerekeitek vannak, mindig itt laktatok és dolgoztatok. Tudjátok, hová tartoztok. De ha én elhagyom a rendemet, nekem nem lesz semmim. Se otthonom, se foglalkozásom, még ruhám se. Bankszámlám bizonyosan nem, mert a rend tagjainak semmiféle személyes tulajdonuk nem lehet.

így tehát... ha kilépek, úgy kell újrakezdenem mindent, mint... mint egy hontalannak. Most talán megértitek, milyen keserves döntés volt ez nekem.

Senki sem szólt, így tehát folytatta, esdekelve, hogy higgyenek neki. – És nekem nem hiányoztak a világi dolgok, komolyan nem. Én csak... én csak... –

Puha, vágyakozó lett a hangja. – Leginkább egy barátot akarok. Akivel beszélni tudok minderről. – Elhallgatott, sorra nézte őket. – És ha az a barát egy férfi lenne, azt megbocsátanátok nekem? – kérdezte panaszosan. Várt, de nem szólt senki. – Mert van egy barátom, aki férfi, és igen, ő az, aki hazahozott. Szeptemberben halt meg a felesége, és bánatában hozzám fordult. Ó, nem testileg. Beszélgettünk, együtt imádkoztunk, néha sírtunk, mert olyan mélyen, annyi odaadással szerette a feleségét, annyira nem tűnt tisztességesnek, hogy Isten elvegye tőle. Két gyönyörű gyermeke van, akiket szeretek, és annyira sajnálom őket, hogy... hogy bűnhődésnek éreztem, amikor távol kellett tartanom magamat tőlük. Szerettem volna feléjük nyújtani a kezemet, amikor az anyjuk meghalt. És az apjuk felé is. De látjátok, nekem ez tilos. Mert ez testi érintés.

Mozdulatlan két keze lazán összekulcsolva pihent az asztalon. Szavai pázsitra hulló rózsasziromként érték a családot.

– Szüzességet fogadtam, úgyhogy ha azt mondom, szeretem ezt a férfit – mert úgy gondolom, szeretem –, azt fogjátok gondolni, hogy miatta válok meg a hivatásomtól. Pedig ő jött utolsónak. Minden más ok előbbre való volt nála.

Ekkor benyitott egy kislány, megállt és rábámult a felnőttekre. – Mi a baj?- kérdezte. Aztán csatlakozott hozzá egy másik gyerek, és ő is

megkérdezte: – Miért ül itt mindenki? Hát nem fogtok mosogatni és kártyázni? Potlocki nagymama kapott elsőként a menekülés könnyű útján. – Gyertek, gyerekeim – szólt oda a lányainak. – Carolnak igaza van. Vár a

mosogatás. Aznap délután nem kártyáztak. Amint megvolt a mosogatás, Regina nővér

testvérei egyenként elszállingóztak, és vitték magukkal a családjukat meg az üres pecsenyéstálaikat. Amikor nagymama távozott, Regina kikísérte a kocsijához. Az öregasszony hosszan, szenvedélyesen megölelte unokáját.

149

– Hát nem tudom, Regina – mondta. – Egyszerűen nem tudom. Szerintem el kellene vonulnod lelkigyakorlatra, hogy biztosan tudd, helyesen cselekszel-e. Megteszed értem?

– Augusztusban már voltam lelkigyakorlaton, ugyanebből az okból. – Akkor menj el még egyszer. Megígéred? – Jó, nagymama – sóhajtott Regina –, megígérem. Bertha úgy osont lábujjhegyen a házban, miután mindenki elment, mintha holtat

nyújtóztattak volna ki a nappaliban. Kerülte a lánya tekintetét, keveset szólt, végül eltűnt a hálószobában, azzal az indokkal, hogy szundít egyet, amit soha életében nem csinált nappal.

Regina nővér letérdelt a szobájában, végigimádkozta a vesperást, a komplétát, a matutinumot meg a laudest, és mikor leszállt az alkony, kiment az istállóba, ahol az apja fejt. Mindig szerette fejés idején az istállót. Meleg volt az állati testektől, széna- és tehénszagú. Két gyenge villanykörte fakósárga fényt vetett a jószágra és a tetőgerendákra. Az apja két holstein között ült, és ütemes sugarakban töltött egy habzó sajtárt.

– Segíthetek, papa? – Persze. Kapjál csak egy sajtárt. Regina nővér keresett egy vödröt meg egy fejőszéket, feltűrte a köntöse ujját, és

beült két zajosan kérődző tehén közé, a nagy testek melegébe. Rögtön ráállt a keze, karjának izmai kellemesen bizseregtek. Hamarosan észrevette, hogy ugyanúgy pont-ellentpontban fejnek, mint gyerekkorában. Frank játszotta a prímszólamot a tej sugarakon, Regina adta a szinkópás kíséretet.

Surrr. Surrr. Surrr. Semmi sincs, ami annyira elsimítaná az ellenségeskedést, mint a közös fejés. Regina

érezte, hogy apjának egészen más a véleménye, mint az anyjának. – Nem sokat beszéltél, édesapa. – Gondolkoztam. – És mire jutottál? – Hogy igazad van. Téged anyád és öreganyád gyúrtak attól fogva, mihelyt annyi

idős lettél, hogy magadtól ki tudtad fúni az orrodat. – De én is akartam apáca lenni. – Ja, tudom. Fejtek még egy kicsit. Aztán még egy kicsit. Örültek ennek a közelségnek, amely

újra felforrósította a régi szeretetet. Egy idő után Frank azt mondta: – Szeretnék többet tudni erről az emberről. – Még túl korai lenne. Ha majd eljön az ideje, szólni fogok.

150

– Az jó. Frank végzett egy tehénnel és áthurcolkodott egy másikhoz. Egy macska jött elő az

árnyékból, odatörleszkedett Regina bokájához, megfordult, megint törleszkedett, aztán megint. Az apáca lenyúlt, megvakargatta az állat fényes fekete szőrét, végigsimogatta felkunkorított farka hegyéig.

– Halló, hát téged hogy hívnak? – dünnyögte. – Ez a Szurok – felelte az apja. – Ha majd haza kellene jönnöd, miután kiléptél, és itt

kéne laknod egy darabig, nekem semmi kifogásom ellene, Jean. Beszélek anyáddal, és ő is be fogja adni a derekát. Majd meglátod.

Regina keze megállt a macska derekán. Könnyek szöktek a szemébe. Odatámasztotta homlokát a tehén kemény, meleg hasához, így ült néhány pillanatig, tétlenül, hálásan, es azt hitte, meghasad a szíve a szeretettől.

Végül fölemelte a fejét, és annyit mondott halkan: – Úgy szeretlek, édesapa. Nem láthatta az apját a tehén másik oldalán, de hallotta, amint a torkát köszörüli.

Aztán a fejőszék karistolta a padlót. És bár Frank nem volt a szavak embere, a lánya ugyanúgy érezte a szeretetét, mint egész életében.

TIZENHAT

A karácsony pont olyan gyászos volt, mint Eddie várta. Máskor ujjongó örömmel

töltötte el az éjféli mise zenés pompája, ma csak szomorú lett tőle. Még a fenséges orgona vagy a halleluját zengő kórus sem enyhíthette a bánatát. Az apácák ott ültek jobboldalt az első sorban, de nem volt ott Regina nővér, akire odafigyelhetett volna, hogy egy kicsit felviduljon. A gyerekek elaludtak, és mise után egyedül kellett gyürkőznie a két ernyedt kis testtel. Nem volt Krystyna, aki feltámassza az egyiket, belekormányozza a karokat a kabátujjakba, életre keltse a kornyadozó alakot, és kivezesse a sorok között a csillagfényes hidegbe.

Eddie úgy tett, ahogy Rose javasolta. Romaine-ékhez ment aludni, a srácokat befektette lábtól az unokatestvéreik ágyába, maga pedig a rekamiéra vackolt oda egy foltvarrott takaró alá. Az volt a legrosszabb, amikor Krystyna nélkül kellett megtölteni a zoknikat. Most látta csak, mennyire Krystyna volt a családban a karácsony igazi szelleme. Ő viszont siralmas utódnak bizonyult. A játékok, amelyeket vett, szabványosak és unalmasak voltak Krystyna izgalmas és ötletes ajándékai után. Még azt is elfelejtette, hogy fekete táblát vásároljon nekik, pedig folyton iskolásdit játszottak. Rose tett a lányok zoknijába egy doboz krétát, ő állított a közelbe egy vadonatúj fekete játék táblát. Rose gondoskodott néhány játékról Cukornak, az új cicának, ő tartotta észben, hogy nyáron Anne szeretett golyózni, és egész tasak üveggolyót vásárolt neki. Lucynek babaruhákat varrt, és mindkét lánynak sütött cifra mézeskalács-emberkét, úgy, ahogy Krystyna csinálta. Pribil nagyapó bababölcsőt és etetőszéket készített nekik, Pribil nagyanyó különleges

151

ágyneműt varrt a bölcsőbe, még egy tűzött takarót is, ugyanolyan mintával, mint ami otthon volt a lányok ágyán. Irene néni párnahuzatot hímzett nekik, amire a nevüket is ráhímezte, kevert egy nagy tál sógyurmát, játék sodrófát, süteményformákat adott nekik, hogy otthon is lehessen sutijuk, amikor háziasszonyt játszanak. Lucy kedvenc babája megkopaszodott, Irene és az anyja azonban új parókát készítettek neki vékony sárga cérnából, amelyet csak föl kellett ragasztani, hogy a baba szép legyen megint.

De a tanítónőjüktől, Regina nővértől kapták a legkülönb ajándékot. Regina nővér összegyűjtött egy dobozba maradék írólapokat, kartonpapírt, két borító nélküli, lejárt gyakorlófüzetet, és néhány elhasznált szorzótáblát. Volt még a dobozban egy 1948-as határidőnapló, amelyben külön lapja volt minden napnak, és négy félig elhasznált, karbonpapíros számlatömb, olyasféle, amilyen a boltosoké. E kincsesláda felhasználásának csakis a gyermeki képzelet szabhatott határt. Karácsony első napján Anne, Lucy és unokatestvéreik szinte nem is játszottak mást, mint iskolát, boltost és vendéglőst. Olyan remekül szórakoztak, hogy nem is hiányzott nekik az anyjuk.

Eddie nézte őket, amint élvezik az ünnepet, és azon tűnődött, milyen tökéletes ajándékot talált ki nekik Regina nővér. Amellett, hogy nem került pénzbe, még egyszer felhasználta a hulladékot, és olyan tökéletesen lefoglalta a gyerekeket, amivel egy még drágább ajándékot adott nekik: segített, hogy egy időre elfelejthessék anyjuk hiányát. Pontosan az a fajta ajándék volt, állapította meg Eddie, amilyet Krystyna talált volna ki.

Persze az ajándékról eszébe jutott Regina nővér. Neki vajon milyen karácsonya lehet? Elképzelte abban az egyszerű tanyaházban, családja körében, és azon tűnődött, adtak-e neki ajándékokat, és ha igen, milyeneket, mert azt tudta, hogy az apácáknak mindent, amit kívülállótól kaptak, át kell adniuk elöljárójuknak, és meg kell osztaniuk a közösséggel. Az ünnepek alatt tucatszor töprengett, hogy ő vajon mit ajándékozhatna neki? Kesztyűt, zsebkendőt, vadcseresznyeízt, mogyorós csokoládét írt föl a képzeletbeli listára, de végül úgy döntött, ez nem lenne illendő, így hát kiment a műhelyébe, és kockákat, gúlákat, hengereket, mindenféle idomot darabolt hulladék fából, hogy Regina nővér tanítványainak legyen mivel játszaniuk déli szünetben ezeken a farkasordítóan hideg téli napokon, amikor nem mehetnek ki az udvarra. Azt senki sem fogja illetlennek tartani, ha ő ilyen ajándékot ad az apáca tanítványainak.

Találgatta, mikor jöhet vissza a rendházba, és karácsony első napjának délutánján, Romaine és Rose egyik könnyű székén elnyúlva elég sok időt töltött azzal, hogy behunyt szemmel elképzelje magát, amint átadja a fakockákat az apácának, és Regina nővér arcát, amikor elfogadja.

Meg sem fordult a fejében, hogy az utóbbi időben a Regina nővérről szőtt gondolatok mind sűrűbben helyettesítik Krystyna siratását.

Regina nővérnek felemás karácsonya volt. Egyes részeit élvezte: mikor aszalt szilvás buktát sütött az anyjával; mikor éjféli misére ment a Szent Péter és Pál-templomba, ahová gyerekkorában járt; amikor nem a csengő keltette, szólította a kápolnába, reggelihez; amikor reggel kiment fejni az istállóba a papához; mikor

152

szardíniásdobozokban langyos tejet tálalt a macskák elé; mikor elnézte ajándékot nyitogató unokahúgait és unokaöccseit; mikor karácsonyi ebédre ment kedvenc testvéréhez, Elizabethhez.

De voltak mellékzöngék is. A papa kivételével mindenki lábujjhegyen ólálkodott körülötte, úgy viselkedtek, mintha ragályos nyavalyát hordozna, amelyet nem akarnak elkapni tőle. Senki sem ült le vele egy jóízű traccsra. Senki sem ugratta, nem kérte, hogy segítsen mosogatni vagy teríteni. Természetesen senki sem hozta szóba, hogy Regina ki fog lépni a rendből. Amióta bejelentette, úgy bántak vele, akár egy érinthetetlennel.

Nagyon mehetnékje volt, mire elérkezett az utazás ideje. A konyhában az anyja átölelte és egy ötdolláros bankjegyet nyomott a markába.

– Ezt a zárdádnak. – Majd két tenyerébe fogta a lánya arcát, és azt mondta sebzett, könnyes tekintettel: – Kérlek, nagyon, de nagyon gondold meg, mielőtt kilépsz, hogy a helyes dolgot cselekszed-e.

– Azt fogom tenni, anyám. Azért megyek a Szent Bencébe. St. Cloudtól egyenesen nyugatra, az álmos kis St. Joseph mezővárosban állt Szent

Benedek apátsága. Regina nővért az apja hozta idáig, és letette a kapu előtt, amelyre az apáca olyan jól emlékezett. Nem sokat változott novíciaságának

tanulóideje óta. Úgy emlékezett a nyitott kapura, a dormitóriumra, a Szent Szív kápolnájára, mintha sohasem jött volna el. Ebben az árnyas kápolnában töltötte imádkozva a következő négy napot, hangyává töpörödve a gránitból faragott barokk boltívek és az alázatot parancsoló színes üvegkupola alatt. Órákon át imádkozott az ugyanúgy öltözött, lassan mozgó, fekete köntösű alakok között, akiknek édesen zöngicsélő szopránja mintha egyenesen a falakból áradt volna, mikor gregorián énekeket énekeltek. A refektóriumban ebédelt, ahol zsoltáros dallamossággal csengett az egyszerre mondott hálaadás, és egy kopár cellában aludt, ahol semmiféle hívság nem terelte el a figyelmét. Ott volt a miséken, amelyeket bencés barátok celebráltak, térdelt szemlélődő csöndben, megnyitva magát Istennek, szólítva Ot szívébe és lelkébe, esdekelve, hogy ne az ő akarata legyen meg, hanem az Övé.

Ám úgy telt el a négy nap, hogy semmit sem érzett, hallott vagy látott, ami arra intette volna, hogy maradjon bencés apáca. Sőt a lélekvizsgálat csak megerősítette kilépési szándékában.

Ezzel nyitott be az utolsó délutánon Vincent de Paul apátnő félelmetes tölgyfa ajtaján. Nem sokat tudott Vincent de Paul anyáról azon kívül, hogy a jóságosok jóságosa, a bölcsek bölcse, és hogy ő fogja engedélyezni a diszpenzációs kérelmet.

Vincent anya fukaron adagolta a mosolyt, Regina nővérnek egyet sem utalt ki, amikor belépett a birodalmába. Annyira betöltötte a fehér kendőket, hogy párnás álla kiszögellt a ráncok közül. Elég tág likú gomborrán fehér keretes pápaszem ült. Egy marhavagon nagyságú asztal mögött foglalt helyet egy olyan szobában, amelynek sötét faburkolata tökéletesen magába szívni látszott minden világosságot. Az egyik sarokban Miasszonyunk szobra állt, a tér hátralevő részét könyvek és kényelmetlen deszkaszékek töltötték ki.

153

– Gyere be, Regina nővér – mondta az apátnő. – Dicsértessék a Jézus Krisztus. – Mindörökké, ámen. – Ha emlékezetem nem csal, tanító misszióban vagy Browerville-ben. – Igen. – Agnes anya úgy tájékoztatott, hogy nem voltál boldog ott. – Nem, anyám, nem voltam. – Nem akarnál beszélni róla? Regina nővér engedelmeskedett, és alig pár perc múlva rájött, hogy Vincent anya

türelmes és figyelmes hallgató. Nem fészkelődött, tekintete nyugodtan, rezzenetlenül függött az apácán, aki, miután felsorolta okait, annyit mondott halkan: – .. .tehát szeretném, ha engedélyezné, hogy kérelmezzem a fogadalom alóli feloldozásomat.

Szíve rémülten dörömbölt, mikor kimondta a kérést. Ám az apátnő ugyanazzal az elgondolkodó nyugalommal reagált, mint Agnes anya.

– Bizonyos vagyok benne, hogy folyamodtál útmutatásért az Úrhoz. – Igen, anyám. – Imádkoztál, vezekeltél, lelkigyakorlatra vonultál vissza. – Kétszer vettem részt lelkigyakorlaton, anyám, és hónapokon át imádkoztam. – És beszéltél lelki vezetőddel. – És a gyóntatómmal. A családom is tudja. – Nos, akkor... úgy tűnik, a lelked készen áll. – Készen. – Ideges vagy, Regina nővér. – Igen, az vagyok. – Ez, gondolom, várható. Végül is ezzel az elhatározással életed egyik fontos

szakasza ér véget. Mindazonáltal engedd megjegyeznem, hogy több apácát ismertem, akik úgy tartották helyesnek, hogy elhagyják a rendet, mégis valamennyien erős támaszaink maradtak világi személyként. Néhányan, főleg olyanok, akik hozzád hasonlóan tanítottak, olyan gyakorlati feladatait végzik az egyházi és jótékonysági munkának/ amelyeket nekünk nem szabad, vagy nincs rá időnk, illetve hiányoznak az anyagi lehetőségeink, így tehát... – kikeresett egy űrlapot és előrenyújtotta az asztala fölött -.. .annyi van hátra, hogy kitöltsd a hivatalos formanyomtatványt, melyet én továbbítok Grace anyának, a kongregáció elnökének, ő pedig elküldi Rómába. Azt természetesen tudod, hogy magának a Szentatyának kell aláírnia?

– Igen, anyám, tudom. Ahhoz képest, hány évig tanult, hogy apáca lehessen, igazán nevetségesen rövid

ideig tartott az űrlap kitöltése. Néhány másodperc alatt tagadott meg hat év készülődést.

Vincent nővér is aláírta, majd elhelyezte az űrlapot asztala itatóspapírral borított közepén, melléje tette a két kezét és fölnézett.

154

– Kétségtelenül tudod, hogy hat hónapba is beletelhet, amíg megjön a diszpenzáció. – Igen, anyám. – És ez alatt az idő alatt továbbra is ugyanúgy köt a fogadalmad. – Igen, anyám. – Még valami. Nyilvánvaló okok miatt bölcsebb lenne nem hozni mások

tudomására a tényt, hogy kérted a felmentésedet. – Igen, anyám. – Nagyon helyes, akkor tehát... – Vincent anya fölállt és elrejtette kezét skapuláréja

alatt. – Az Isten legyen veled, Regina nővér. Ha pedig az elkövetkező hónapokban

valaha is lenne valami mondanivalód, én itt vagyok. – Köszönöm. Isten áldja meg, anyám. – Téged is. Regina nővér továbbra is ironikus kedélyállapotban hagyta el a Szent Benedek-apátságot és

indult el, bőrönddel a kézben, a buszállomás jelé. Egy ilyen kurta beszélgetés hogy vethet véget valaminek, ami éveken át meghatározta és kitöltötte az életét? Arra számított, hogy az apátnő előveszi a spanyolcsizmát, neki pedig úgy kell védelmeznie a döntését, ahogy a bűnös védekezik az inkvizíció előtt. Ehelyett az apátnő a legnagyobb rugalmasságot és tiszteletet tanúsította az ő szándékai iránt. Regina nővér azt hitte, sokkal erősebb lesz az ellenállás. Ehelyett mintha egy íratlan törvénnyel találkozott volna, amely így szólt: Mi senkit sem erőltetünk, aki nem akar maradni.

Amikor az apja a lelkigyakorlat kezdetén kitette a Szent Bence előtt, felajánlotta, hogy négy nap múlva érte jön és elviszi Browerville-be. Regina nővér örült, amiért ragaszkodott hozzá, hogy busszal utazik. így volt ideje megforgatni magában élete küszöbönálló változásait. Sok ijesztő volt a változások között, például az, hogy ott fog állni egyetlen cent nélkül. Más változások, mint hogy talán levelezhet Mr. Olczakkal, örömteli várakozással töltötték el.

A busz valamivel három óra után érkezett Browerville-be, január egyik legsivárabb délutánján. De szombat volt, a gazdák hagyományos bevásárlónapja, és a kisvárosban zajlott

az élet. A főutcától saroknyira a malom távoli szirénára emlékeztető nyüszítéssel őrölte a gabonát. A főutcán, Pete Plotnik húsboltjában, juhartűzön füstölődő lengyel kolbásztól illatozott a levegő. Gaidáék áruházában hajcsavarós, konyharuhával bekötött fejű gazdafeleségek vásároltak.

Amíg elvitte a kéregpapír bőröndöt Jonczkowskiéktól a két rövid háztömbnyire levő Szent Józsefig, minden szembejövő név szerint köszöntötte. Minden férfi kalapot viselt, és minden kalapot megemeltek Regina nővér előtt. A gyerekek megálltak a szánkójukkal, amikor a kedvesnővér elvonult. Minden asszony szélesen mosolygott rá. Majdnem öt éve élt itt, ugyanúgy ismerte a nevüket, mint ők az övét.

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem fognak hiányozni.

155

Amikor megérkezett a rendházhoz és kinyitotta az ajtót, szinte megrohanta a megszokottság melege. Ignatius nővér fahéjas kekszet sütött, valakinek zongoraórája volt az egyik zeneteremben. Az illat, az ismerős klimpírozás, az öreg apáca nyájas arca egyesült erővel sajdította Regina nővér szívét. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Csakugyan itt fogja hagyni ezt, amikor eljön az idő?

Fájó szívvel fog távozni, de a válasz akkor is igen. – Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszöntötte Ignatius nővér. – Mindörökké, ámen – felelte Regina nővér, és megállt egy rövid csevegésre.

Megevett egy süteményt, majd fölment a szobájába. Térdet hajtott a falon függő feszület előtt, keresztet vetett, kicsomagolta néhány holmiját, és a halk csendülés máris hívta vacsorázni.

Visszaállt a rutin. A megnyugtató, percre beosztott, önálló döntésektől mentesítő rutin. És most egy

időre megkönnyebbülés volt engedelmeskedni neki. * Valamivel később hívatta Agnes anya, és érdeklődött, hogyan telt a távollét ideje,

milyen volt a lelkigyakorlat a Szent Bencében, és megváltozott-e az elhatározása. – Nem, anyám, nem változott. Beszéltem az apátnővel, és kitöltöttem az űrlapokat.

Útban vannak Rómába. – Azt hiszem, más feleletre számítottam – szólt csalódottan az idős apáca. – Sajnálom, anyám. Hallgattak egy darabig, aztán Regina nővérnek eszébe jutott valami. – Igaz, hoztam egy kis pénzt. – Előszámolt hét dollárt egy rejtett zsebből. – Ezt az

ötdollárost anyám adta, mint karácsonyi ajándékot a közösségnek, ahogy ő mondta. És csak visszafele kellett busszal jönnöm, mert Mr. Olczak volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy hazavisz. A busz késett, erősen havazott, ezért elfogadtam. Remélem, nem követtem el hibát, anyám.

Agnes anya helytelenítően bámult rá vizeskék szemével, de figyelembe vette a tényt, hogy Regina nővér valamennyiük kedves Mr. Olczakjával szegte meg a Regulát. Minden más férfi esetében Regina nővér szigorú dorgálást kapott volna. Végül a főnökasszony felvonta a szemöldökét, álmélkodva megcsóválta a fejét, és eltüntette a pénzt fekete köntöse bőséges redőiben.

Talán jobb is, ha kilép, gondolta az öreg apáca. Úgysem tanulta meg sohasem az igazi engedelmességet.

Hétfőn reggel folytatódott az iskola. Regina nővér a gyerekek érkezése előtt éppen egy imát írt föl a táblára, amikor megjelent az ajtóban Mr. Olczak egy jókora papundekli-dobozzal.

– Isten hozta itthon, kedvesnővér! Az apáca megfogadta magának, hogy akármi történjék, addig, amíg nem hivatalos

a felmentése, a fogadalmának megfelelően viselkedik és betartja a Regulát. Tehát akármilyen döbbenetes belső reakciókat váltson ki Mr. Olczak hangja, akármilyen

156

lelki földcsuszamlást indítson el a látása, ő harcolni fog velük, titkolja őket, győzedelmeskedik felettük. Elfordult a táblától, de nem látszott rajta más, mint hűvös tartózkodás.

– Jó reggelt, Mr. Olczak. Mi ez, mit hozott? – Valamit, ami lefoglalja a nebulóit, ha nem mehetnek ki szünetre. – Belépett,

odament az ablakok előtt az osztály hátsó sarkába. Regina nővér tekintete követte a kék kockás flanelinget, látta, hogyan feszül meg az overall keresztpántja alatt, mikor Mr. Olczak leteszi a dobozt a padlóra.

Ő is odament, nem túl közelre, lehajolt, belekukkantott a dobozba. – Jaj nekem, de csodálatos! Maga készítette? – Igen, a műhelyemben, a szabadidőmben. – Az Isten áldja meg érte, Mr. Olczak! De fogják szeretni a gyerekek! Fölmosolygott a férfira, ám Eddie nem mosolygott vissza. Pillantásuk összeakadt,

egybeforrt, és mindketten a legutóbbi együttlétükre gondoltak, a tilalmas utazásra Eddie autóján, amelyen olyan jól érezték magukat. Álltak egymással szemben a doboz két oldalán, próbáltak kitalálni valamilyen szűzibb és illedelmesebb társalgási témát, akármit, ami elfogadható, és Regina nővér nem követ el vele bűnt. Ám Eddie-nek nem jutott eszébe más, mint hogy hiányoztál, és azt mégse mondhatta. Ám Regina nővérnek nem jutott eszébe más, mint hogy felmentenek a fogadalmam alól, és azt mégse mondhatta.

Végül mikor már annyira nyúltak a másodpercek, hogy az a helytelen viselkedés határát súrolta, az apáca elrejtette a kezét a ruhája ujjában és körülnézett.

– Látom, felvikszelte a padlót és ablakot mosott. Minden olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. Köszönöm.

– Hát tudja... a vakáció. Épp erre való idő. – Eltelt még néhány másodperc. Regina nővér érezte a férfi tekintetét, és valamilyen szesznek az illatát, amelyet Mr. Olczak a hajára kenhetett. Olyan zsongítóan pikáns volt, mint a krizantém virága.

– Kellemes karácsonya volt? – érdeklődött a férfi. Csak képzelte Regina nővér, hogy Mr. Olczak másképp

beszél vele, mint szokott? Valahogy fojtottan, árnyalatnyi meghittséggel? – Igen, kellemes. Épségben hazajutott abban a rossz időben? – Minden baj nélkül. – Még egyszer szeretném megköszönni, hogy elvitt. – Én pedig azt a karácsonyi ajándékot szeretném megköszönni, melyet maga adott

a lányoknak. Egész héten iskolásdit játszottak. Regina nővér pillantása visszatért a férfihoz, megállapodott a mélybarna

szempáron, az egyenes orron, a vonzó szájon, és abban a percben sem apácaköntös, se fogadalom, se Regula nem védhette meg attól, amit érzett.

Szerette ezt az embert. Vigyázz!, mondta odabent egy hang. Még nem vagy szabad!

157

Elfordult, visszament az osztály elejébe, folytatta az írást a táblán. A férfi léptei sietség nélkül követték, annyi időre állapodva meg, amíg megigazított egy kissé félrecsúszott széksort. Azután ismét elindultak, közeledtek... és megálltak az apáca mögött.

– Az édesapja hozta haza? – kérdezte. – Nem, buszra szálltam. – Meg ne fordulj, Regina nővér! Ne merészelj

megfordulni!,gondolta. Még nem vagy szabad! – Keresnie kellett volna egy telefont, és fel kellett volna hívnia. – Köszönöm, de így is simán vissza tudtam jönni. – A Szent Bencéből jöttem, ahol

aláírtam a papírokat. Miután befejezte a táblán a rövid imát, elkezdte írni a szótagolni való szavak listáját, hogy ne kelljen Eddie-re néznie. De miután elhasználta az összes helyet, és nem volt hová írnia, csak állt mozdulatlanul, krétával a kezében, és nézte a táblát.

Eddie hátulról figyelte. Észrevette, hogy az apáca már nem ír, és azon tűnődött, jól sejti-e, miért nem hajlandó szembefordulni vele Regina nővér. Bár ez egészen hihetetlen, ő arra gondolt, hogy az apáca a kísértéssel küzd. Akkor vajon mit csinálna, ha ő most megérintené a vállát?

Szerencsére ebben a pillanatban megérkezett az első gyerek. – Jó reggelt, kedvesnővér! Jó reggelt, Mr. Olczak! – bömbölte. Átsüvített az

osztályon és eltűnt a ruhatárban. A varázs megtört. Megmenekültek maguktól. – Hát... – mondta visszavonulóban Eddie – ...nekem ideje is beharangoznom a

misére. Regina nővér csupán ekkor tette le a krétát és fordult meg. Az arca kipirult, rémület

és zavar látszott rajta. Eddie addigra odaért az ajtóhoz, és sem ég, sem föld nem tarthatta vissza őket, hogy a tekintetükkel megkeressék egymást. A férfi észrevette, hogy az apáca elfelejtette elrejteni a kezét a ruhája ujjába; az egyik a krétatartó fölött tétovázott. Az apáca észrevette, hogy a férfi szája résnyire nyitva van, és mintha kissé rekedten lélegezne.

Amikor megszólalt, fojtott suttogás volt a hangja. – De jó, hogy visszajött, kedvesnővér. Az apáca megkésve elrejtette a kezét a skapuláréja alatt, és elfordította a tekintetét.

Visszanyelte, amit válaszolni akart, és csak bólintott némán. Végre elment Mr. Olczak. Regina nővér bámulta azt a helyet, ahol a férfi állt,

harcolt a test ellen, amelytől tizenegy éves korában megtagadta az érzékiséget, aztán behunyta a szemét és megengedte magának, hogy megkönnyebbült sóhajjal fújja ki a levegőt.

Eddie gyerekei ujjongó hálával köszönték meg a karácsonyi ajándékot. Azt is elárulták, hogy apuka szomorú és kicsit morcos volt karácsonykor, és azt mondta, örül, hogy vége.

Anne köszönőkártyát csinált kartonpapírból és felragasztott száraztésztagyűrűkből formált betűkkel megcímezte Regina kedvesnővérnek. Belülre azt írta darabos folyóírással (az apáca

158

az idén kezdte el tanítani a negyedikeseinek a folyóírást): Köszönjük szépen a dolgokat, amivel iskolát lehet játcani. Mindig iskolát játcunk. Én vagyok a taníttó és Lucy a tanulló. Néha rakoncátlan és akkor felíratom vele a táblára hogy nem leszek rakoncátlan. Nagyon szépen köszönjük. Regina kedvesnővér egy jó taníttónéni. Szeretettel Anne és Lucy.

Lucy két élénk rózsaszín sógyurma sütit hozott a kedvesnővérnek. Szív alakú, szurtos sütik voltak.

– Ezt nem lehet megenni – közölte rendkívül komolyan, amikor elhelyezte műanyag játék tepsijét tanítónője asztalán –, mert nem igazi. De lehet nézni és közben úgy tetszik tenni. Aztán kérem vissza a tepsimet.

Regina nővér addig hagyta az asztalán a szíveket, amíg leginkább összecsócsált rágógumira emlékeztettek, majd öt nap után köszönetet mondott Lucynek és visszaadta neki a tepsit.

Mostanra se Regina nővér, se Mr. Olczak nem tagadta önmaga előtt, amit a másik iránt érez. Ám azt is belátták, hogy a józan észnek az a megcsuszamlása, ami a karácsonyi szünidő után következett be, soha többé nem fordulhat elő. Eddie nem tudhatott a felmentési kérelemről, neki a kedvesnővér ugyanolyan szentség volt, mint eddig, és a bűn, hogy egy apáca után sóvárog, sötéten nehezedett mindennapjaira. Regina nővér fáradságosan tartotta magát az apátnő utasításához, hogy hallgasson a felmentéséről, ezért igyekezett kitérni Mr. Olczak útjából, mert úgy kisebb volt a kísértés, hogy elkottyantsa az igazságot. Mivel továbbra is kötötte szüzességi fogadalma, neki is ugyanolyan bűn volt szeretnie a férfit.

Megint óvakodni kezdtek attól, hogy kettesben maradjanak egy szobában. Ha ez bekövetkezett, valamelyikük gyorsan kiagyalt egy ürügyet, amellyel távozhatott. Már nem váltottak lopott pillantásokat. Ha okvetlenül beszélniük kellett, gondoskodtak róla, hogy a kezük tele legyen munkával, a szemük pedig a munkán legyen beszéd közben.

Különös ideje volt ez Regina nővér szerzetesi kötelmeinek is. Odatartozott és mégsem tartozott. Engedelmeskedett a Regulának, és felmentve érezte magát alóla. Figyelte a többi apácát, igyekezett nem szánakozni rajtuk, de a szánalom néha erősebb volt nála, és a szánalmat rögtön követte az izgalom, ha a reá várakozó szabadságra gondolt. Számolta a napokat, és nem tudta, hány napot kell még számolnia. Szerette volna megmondani valakinek – főleg Dora nővérnek –, hogy elmegy, mert beszélnie kellett róla, mennyire félelmetes a hirtelen önállóság és a reá váró bizonytalanság, meg hogy milyen örömök várnak rá ismét, odakint a világban. De persze épp ezeknek az örömöknek a taglalása jelentette a veszélyt a katolikus egyháznak és az apácák táborának, így senki más nem tudhatott a titokról, mint ő... és Agnes anya.

Néha, szótlan ima közben gondolatai elkalandoztak a felmentéshez, és azután már nem is fejezte be az imát, akkor sem, ha kötelező volt. Talán könnyebb lesz felhagynia az utóbbi négy és fél év rendjével, mint képzelte.

159

Most az a nagy kérdés, hogy Mr. Olczak mikor vallja meg érzelmeit, már ha egyáltalán. Az ő felmentése előtt persze bűn lenne ilyet tennie. És mivel Mr. Olczak semmit sem tud az ő felmentéséről...

De még azután is, egyetlen hajdani apáca sem vállalhatja a szégyenbélyeget, hogy elkezdjen együtt járni egy férfival, hajdani munkatársával, méghozzá szinte semmi idővel a felmentése után. Abból lenne csak nyelvelés... feltéve, ha Mr. Olczak egyáltalán vallomást tesz. De akár el is felejtheti, mihelyt Regina nővér visszaköltözik a tanyára.

Így tehát fontos elhatározásra jutott. Január végén, miután az állami ösztöndíjprogramról olvasott, jelentkezett ősztől a

Minnesota Egyetemre, hogy diplomát szerezzen gyermekpszichológiából. Február elején egy huzamosabb enyhüléskor az anyja levele várta a refektórium

asztalán. A levelet felbontották, mielőtt a vizespoharához támasztották volna. Az anyja azt írta: Drága Regina nővéri (Nem Drága Jean, ahogy azelőtt szólította.) Kedves volt, hogy hazajöttél karácsonyra. Apád mondta, hogy nálunk laknál, miután

kilépsz, és hová máshová is mehetnél, úgyhogy gyere csak nyugodtan haza. Rám fér a segítség a kertben és a befőzésnél, a lábam már nem olyan fiatal, mint volt. Eddig még nem volt bátorságom, hogy valakinek beszéljek róla. Csókol anya.

Az apácát megindította, milyen hősiesen igyekszik az anyja, hogy jó szívvel elfogadja a helyzetet. Majdnem hat hetébe került, mire rávette magát a levélírásra, de megírta, és otthont is kínált mellé.

Ám azért mellécsomagolta a levelében, hogy ez szégyen.

TIZENHÉT Peregtek a sivár téli napok, kevés változatosság törte meg a szokott rendet, kivéve a

negyvenórás imádást, amikor egyfolytában negyven óráig világítottak a templom fényei a jámbor imádkozóknak. Vendég papok jöttek a befejező szertartásra, amelyben egy pompás processzió is volt.

Közvetlenül a negyvenórás imádás után Eddie bement a Wroebel és John-féle boltba, hogy flanelt vásároljon réz-pucoláshoz. Néhány helyi atyafi ugyancsak támasztotta a pultot. John Wroebel egyszer csak megjegyezte:

– Hát elveszítjük Regina nővért. Milyen kár. Eddie-nek minden porcikája riadót fújt.

– Hogyhogy elveszítjük? Mit értesz ezen? – Kilép. Nem hallottad? – Honnan lép ki? – kérdezte valaki. – Nem lesz tovább apáca. Úgy látszik, már el is kezdte intézni a kilépését.

160

Nyújtotta az aprót, de Eddie nem vette el. Akkor se bírt volna moccanni, ha valaki egy égő dinamitrudat dug alája.

– Ki mondta ezt neked? – Teddy atya. – John fivére, Theodore, a minnesotai Alexandriában volt a

Boldogasszony-templom plébánosa, és mint vendég vett részt a negyvenórás imádáson.

– Biztos ez, John? – Teddy atya ezt mondta. Tedd el az aprót, Eddie. Ő szinte nem is érezte a

tenyerébe hulló érméket. – Édes Jézusom – hebegte, és elfordult. Maga se tudta, fohász volt-e vagy káromlás.

– Na, fiúk, nekem vissza kell menni dolgozni. Örültem a szerencsének. – Otthagyta őket, hadd csámcsogjanak a zaftos újságon, és nyílegyenesen futott vissza a Szent Józsefbe, miközben egyfolytában azon töprengett: Igaz-e, igaz-e? Csakugyan kilép? Miért nem mondta meg nekem?

Az volt az első gondolata, hogy egyenesen Reginától fogja megkérdezni. Végigrohant az épületek közötti felhajtón, és belépett a Regina nővér osztályához tartozó ruhatár ajtaján. Amikor beleselkedett az osztályba, az apáca neki háttal sétált a padsorok között, miközben a gyerekek némán hajoltak nyitott könyvük fölé. A látvány és a lehetőség, hogy ebből a jelenésből szabad asszony lesz, tornádót indított el Eddie-ben.

Hogy ezt rejtse, megkopogtatta az ajtófélfát és beszólt: – Bocsánat, kedvesnővér, beszélhetnék magával egy pillanatra? A levegőtlen osztályterem túlsó végében az apáca sarkon fordult és ránézett. Eddie

látta a szemében az öröm csillaná-sát, amelyet nem tudott palástolni, de a fegyelem nyomban ki is oltotta a fényt.

Lucy és Anne hangtalanul integettek a padjukból az apjuknak, aki visszaintett. Regina nővér elrejtette a kezét a ruhája ujjába és közelebb jött.

– Tessék, Mr. Olczak – suttogta. – Kérem, át tudna jönni egy pillanatra a virágszobába? Regina nővér nem egészen

tudta elrejteni a meglepetését. A szemöldöke úgy rebbent meg, mint mikor valakit színpadi előadás közben csíp

meg egy parányi rovar. Sebes pillantást vetett a tanítványaira, ám azok mély csendben voltak és egészen belemerültek a munkájukba.

– Kérem! – ismételte Eddie. Odament a ruhatárból nyíló virágszoba ajtajához, feltárta, félreállt, várakozott.

Az apáca még egyszer ránézett a tanítványaira, azután engedett. Lesütött szemmel elsietett a férfi mellett, be a virágszobába, ahol csak ketten voltak.

Eddie behajtotta mögötte az ajtót, majd a folyosóra nyíló ajtót is becsukta. Csend volt a virágszobában. Fakó napfény keserveskedett az ablak előtt, Mary Charles nővér ostorszíja furán festett a cserepekben bimbózó ibolyák között.

161

Amikor Eddie megfordult, Regina nővér éppen a fátylát igazgatta el a vállán, majd elrejtette a kezét.

Fegyverkezett. Eddie odaállt elébe. Szemtől szembe. Közelebb, mint valaha. Olyan közel, hogy az

apáca meghökkenten emelte rá a szemét. – Igaz? – kérdezte minden bevezető nélkül a férfi. – Kilép a rendből? Megint sikerült megdöbbentenie Regina nővért. – Hon... honnan tudja? – John Wroebeltől. Neki Teddy atya mondta. Regina nővér elfordította a fejét. Nem

akart hazudni, de nem volt szabad megmondania az igazságot. A férfi megérintette a merev fehér kelmét, és erővel fölemelte az apáca állát. Ott is

maradt az ujja a makulátlanul keményített vásznon, amelyet még sohasem érintett, és most sem lett volna szabad hozzányúlnia.

– Igaz? – Mi-mit csinál? – súgta Regina nővér. – Magának nem szabad hozzám érnie! Eddie leengedte a kezét, de nem lépett hátra. – Csak annyit mondjon, igaz-e. Kilép? Regina nővér szája kinyílt. Küszködve kereste, de nem találta a szavakat.

Könyörületért esdekelve nézett a férfira. – Magának nem szabad tudnia – mondta végül. – Miért nem? – Kérem... – Megpróbált elfordulni, ám Eddie ismét fölemelte az állát az ujjával. – Miért? – kérdezte makacsul. Az apáca most először érintette meg szándékosan: félreütötte a kezét, hogy

menekülhessen. Ám Eddie gyorsabb volt, és elkapta az ő vastag fekete köntösbe burkolt karját.

– Tudja maga, mennyire félek én most? – kérdezte. Az arca kipirult, és a homlokán lüktetett egy ér. – Gondolja, hogy nekem könnyű?

– Ne! – Regina nővér megragadta a férfi csuklóját, hogy lefejtse magáról a kezét, de Mr. Olczak olyan erős volt, hogy nem sokra ment vele.

– Nővér, kérem, mondja meg nekem! – Ne! – Van ennek bármi köze én... – Ne! – Most csak súgta, és könyörögve behunyta a szemét. – Mikor határozta el, hogy kilép? – Az apáca egyfolytában szabadulni próbált, és

nem volt hajlandó válaszolni. – Mikor? – Kérem, Mr. Olczak... fájdalmat okoz nekem. A férfi úgy engedte el, mintha maga Isten szólt volna hozzá. – Ne haragudjon,

nővér – suttogta –, de tudnom kell... mikor lép ki? És miért?

162

– Vissza kell mennem a gyerekekhez. – Az ajtó felé indult, ám Eddie egyetlen lépéssel előtte termett, és mint egy kockás flanelbe-csíkos zsávolyba burkolt széles sorompó, eltorlaszolta előle a kijáratot.

– Ők rendben megvannak odaát. Kérem, csak annyit mondjon: van ennek valami köze hozzám? Mert én azt hiszem, hogy van.

– Még mindig apáca vagyok. Ez tilos. – Mikor lép ki?... Mikor? – Nem felelhetek. – Hová fog menni? Regina nővér megpróbálta kikerülni, ám a férfi ismét elkapta a karját, ezúttal

gyengédebben. – Mit fog csinálni? Az apáca behunyta a szemét és lázasan suttogni kezdett: – Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled... – Mert azt hiszem, érzünk valamit egymás iránt, nem? Csak bólintson, hogy igen

vagy nem. – .. .áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus... – Azt érzi irántam, amit én maga iránt? – .. .Asszonyunk, Mária, Istennek szerit anyja, imádkozz értünk, bűnösökért... – Úgy akart elmenni, hogy nem is szól nekem? – ...most és halálunk óráján... – Regina nővér, nyissa ki a szemét! Kinyitotta. Nagy volt a szeme és rémült. – Ámen – susogta gyöngén. – Kérem, Mr. Olczak, magának nem szabad hozzám

érnie. Ez... én... kérem... – Akkor csak egyetlen kérdésre válaszoljon. Egyetlenegyre. Mikor lesz szabad? Regina nővér szája kinyílt. Becsukódott. Megint kinyílt. Akarata ellenére könnyek

szöktek a szemébe. – Nem akarok tiszteletlen lenni, nővér, de tudnom kell – unszolta a férfi halkan. –

Mikor? Egyetlen rémítő pillanatig azt hitte, hogy Mr. Olczak talán meg fogja csókolni. A

szemén tisztán látni lehetett, hogy nagyon szeretné. Mindkét kezével gyengéden fogta az ő karját, és az egyik hüvelykujja fel-alá mozgott, mint fuvallatban a bókoló virág. A pillantása az apáca szájára hullott, és Regina nővér tudta, hogy ha nem csinál valamit, mindkettejükön győz a kísértés.

– Hat hónapba kerül – suttogta. – Most engedjen. – Eddie végtelen elővigyázattal leengedte a kezét. – És ha valamennyire is fontos vagyok magának, akkor ne tegye ezt még egyszer... kérem.

– Jól van. Ne haragudjon, nővér. Az apáca végre elfordíthatta a tekintetét. Könyéktől csuklóig újra és újra lesimította

a ruhája ujját, úgy próbálta kiűzni a húsából a férfi érintésének örömét.

163

– Vissza kell mennem a gyerekekhez. Eddie félreállt az ajtótól. Regina nővér szapora léptekkel elindult, de mielőtt rátette

volna a kezét a kilincsre, megállt, az arcára tapasztotta a két kezét, keresett egy zsebkendőt, megtörülgette a szemét, eldugta a zsebkendőt, eligazgatta a fátylát a vállán. Kiment, oda se nézve a férfira, és visszatért az osztályába.

Sohasem beszéltek arról, ami kettejük között történt. Eddie ugyanúgy nem említette Romaine-nek, a bizalmasának a testvérei között, vagy bármelyik családtagjának, mint ahogyan Regina nővér sem közölte gyóntatójával, Kuzdek atyával, vagy a rendfőnök anyával, de még a kedves Dora nővérrel sem. Hurcolták magukkal, mint egy terhet, amelyet nem tehetnek le. A bűntudat nehéz súlya magában hordozta a vezeklést. Sokat imádkoztak.

Eddie egész nagyböjt alatt nem evett húst. Regina nővér a Szent Szűz közbenjárásáért esedezve mondta a kilencedeket,

imádkozta a rózsafüzért és böjtölt, hogy teljes bűnbocsánatot nyerjen. Különösen kedvesen viselkedett Mary Charles nővérrel, akit a legkevésbé kedvelt, ezt is felajánlva bűnei bocsánatáért. Eddie igyekezett minél több időt tölteni a gyerekeivel.

Ám annak a virágszobai két-három percnek az emléke ébren tartotta őket éjszakánként. Regina nővér, amikor feküdt szilencium idején kopár cellájában, néha elképzelte, milyen lenne, ha Mr. Olczak megcsókolná, és ha egyszer csakugyan megcsókolja, mikor és hol fog az bekövetkezni, és ha egyszer tényleg bekövetkezik, képes lesz-e majd elfelejteni a gátlásait és úgy viselkedni, mint egy normális nő; vagy olyan sokáig elsáncolta magát a szerzetesi köntös mögé, hogy már nem tud megengedni magának semmiféle érzéki felszabadulást?

Eközben Eddie is álmatlanul feküdt, és azon töprengett, van-e valami köze Regina nővér elhatározásához? Elgondolta, min mehetett keresztül az apáca, amíg kérte a felmentését, elképzelte az elöljárókat, akikkel szembe kellett néznie. Mennyit gyötrődhetett, amíg eldöntötte, hogy ezt teszi. Azon töprengett, megengedik-e vajon Regina nővérnek, hogy azután is itt maradhasson tanítani. Eddie még sohasem találkozott olyan apácával, aki elhagyta volna a rendjét, de nem hitte, hogy az eklézsia elöljárói túlságosan nyájasan bánnának az ilyenekkel. Regina nővérnek nyilván el kell majd mennie. Aztán mi lesz? El fogja veszíteni a nyomát? Nem, hiszen tudja, hol laknak a szülei, ott megtalálhatja. De az emberek pletykálni fognak, főleg ha egy kiugrott apácáról meg egy pedellusról van szó, valószínűleg azt fogják mondani, hogy már előzőleg is kellett legyen közöttük egy kis picsi-pacsi. Neki tehát akkor is elővigyázatosan kell viselkednie, ha Regina nővér szabad lesz, hogy elejét vegye a csúnya szóbeszédnek.

Eltelt egy hét. Kettő. Eddie haragudott magára, amiért úgy tetemre hívta Regina nővért a virágszobában, és olyasmiket akart kikényszeríteni belőle, amiknek elmondására az apáca talán még nem volt kész, vagy talán nem volt neki szabad.

Végül elhatározta, hogy az általa ismert legbiztonságosabb módon kér bocsánatot. Regina nővér az egyik reggelen találta meg a bocsánatkérését, amikor korábban

ment be az osztályba. Leült az asztalához és kihúzta a középső fiókot, ceruzát

164

keresve. Ám egy mogyorós csokiszeletet talált helyette és egy cédulát: Bocsánatot kérek.

Sohasem tapasztalt érzések tolultak föl Regina nővérben: ez volt élete első szerelmi ajándéka. Se fiú, se férfi nem közeledhetett hozzá gyengédséggel, mert túl fiatal volt, amikor bevonult a zárdába, azután pedig természetesen elérhetetlen lett. Túláradó szívvel nyúlt az édességért, sokáig tartogatta a kezében, szerette volna lehántani róla a csomagolást, és megenni. Csak hát nagyböjt volt, koplalás és önmegtartóztatás ideje, azonkívül, és ez még fontosabb, ő ma is bencés apáca, akinek tilos elfogadni férfiak ajándékait.

Így hát eldugta a mogyorós csokit a fiók legmélyére, azzal az elhatározással, hogy majd mikor utoljára pakolja ki a holmiját, azt is magával viszi.

Aznap délben, amikor szünetről kísérte befelé az osztályát, találkozott Mr. Olczakkal a folyosón. Mr. Olczak bólintott.

– Jó napot, kedvesnővér – köszönt tartózkodó halksággal. Az apáca elfordította a tekintetét. – Jó napot, Mr. Olczak. Egy szó sem esett a mogyorós csokoládéról, mégis mindketten tudták, hogy Eddie

otthagyta, és Regina nővér megtalálta. így lett még egy titkuk a világ előtt. Folytatódott a komor nagyböjt, amelynek mintha sohasem akart volna vége

szakadni. Eddie és Regina nővér, a sötét évszaknak megfelelően, önsanyargatásként viselték egymás iránti érzelmeiket: Türelmet fogok gyakorolni. Nem fogok engedni a kísértésnek. Inkább imádkozom és jót cselekszem.

Így tehát, ha Eddie akkor takarította az osztályt, amikor Regina nővér még bent volt, át kellett esniük egy kínosan tétova pillanaton. A férfi megjelent az ajtóban. Az apáca fölnézett az asztaláról, és nem szólt. Eddie átlépte a küszöböt és nem szólt. Általában Regina nővér szedte össze magát elsőnek.

– Jó napot, Mr. Olczak – szólt egyszerűen és folytatta a munkáját. – Jó napot, kedvesnővér – felelte ő, majd míg söpört, sikált, csutakolt, mindketten

közönyt mímeltek, amitől persze annál jobban tudatában voltak egymásnak. És ha a szívük nyargalni kezdett, mikor szembejöttek egymással a folyosón, és ha gyorsabban szedték a levegőt, akkor ügyesen titkolták.

Eljött a feketevasárnap2, amikor a hagyomány szerint gyászlepelbe kell burkolni minden szobrot és feszületet. Ezen a napon ismét Regina nővérnek jutott a sekrestyés tiszte. Két nyolcadikos ministráns fiú segített neki.

– Vigye már le a fiúkat az alagsorba és mutassa meg nekik, hol vannak a gyászleplek, hogy felhozhassák – kérte Eddie-t.

Eddie levitte a gyerekeket a pincébe, előásta a védőhuzatok és a kárpitok ládáját, meg a falmezők eltakarásához szükséges függönyrudakat. Habár Regina nővér a két

2 Nagyböjt 5. vasárnapja. (A ford.)

165

gyerek segítségével is nekiveselkedett volna a feladatnak, Eddie nem szándékozott megengedni neki. Ahhoz létra szükséges, hogy a magas talapzaton álló, életnagyságú szobrokra ráügyeskedjék a védőhuzatot, meg egy különlegesen módosított gereblye is kell, amelyre Eddie fordított irányban szerelte rá a fogakat: ezzel illesztik a nagy feszület fölé a rudakat.

A templomnak öt oltára volt; majdnem két órába tellett, mire az összes leplet kivasalták, felakasztották, a létrát eltették. Eddie és az apáca a közös munka során maguk voltak a megtestesült illedelem. Egyetlen meggondolatlan szóra vagy érintésre sem került sor, nagy ívben kikerülték egymást, egész idő alatt tartották a három lépés távolságot. Ám ahányszor a fiúk nem figyeltek oda, ahányszor azt hitték, észrevétlenül megtehetik, lopva pillogtak egymásra.

Regina nővér földig érő fekete kötényt kötött a ruhájára, könyékig feltűrte a köntöse ujját, és összetűzte fátylát a lapockája fölött. Eddie hajadonfőtt dolgozott, mint mindig, ha a templomban volt, és a megszokott csíkos overallja helyett ma khakinadrágot és durva szövésű, kék pamutinget viselt.

Elképzelte Regina nővért házi ruhában, és eltűnődött, van-e haja a kendője alatt, és ha igen, milyen színű lehet?

Regina nővér elképzelte a férfit egy konyhában,, amint behozza a tűzifát és megkérdezi:

– Mit vacsorázunk? Eddie azon tűnődött, milyen formájú lehet a nő keze és lába. Regina azon tűnődött, szeretne vajon még gyerekeket Eddie. Egyszer ő mászott föl a létrára, mert ragaszkodott hozzá, hogy maga mossa le a

Boldogságos Szűz szobrát, mielőtt ráhúznák a védőhuzatot. – Lenne olyan szíves ideadni azt a vizes rongyot, Mr. Olczak? – kérte. Lehajolt. Eddie följebb lépett. És noha csak egy piszkos szürke rongyot érintett a

kezük, a pillantásuk összecsapott, és minden porcikájuk azt kívánta, hogy siessen már a nyár.

Eljött a virágvasárnap, és vele az egész év leglázasabb hete a templomban és a templom körül. Ha Jézus Krisztus föltámad halottaiból húsvét reggelén, ennek olyan környezetben kell történnie, amely méltó Hozzá. A különböző egyházi egyletek nőtagjai, Regina nővér irányításával, vakítóra takarították a templomot. Minden oltárterítőt kikeményítettek és kivasaltak, minden sztearincsöppet levakartak, a padlót felsúrolták és beeresztették, a cifra stukkó minden réséből kitörölgették a piszkot. A takarítóbrigád könyörtelen inspekciónak vetette alá a színes üvegablakokat, fűtőtesteket, lámpákat, orgonasípokat, térdeplőket, padokat. Óriási munka volt ez, amelyet évente csupán egyszer végeztek ilyen alapossággal.

Voltak más előkészületek is. Felhozták a pincéből a betlehemhez használt díszletet, amelyet ezúttal sziklasírrá alakítottak a halott Jézus szobrával. A gyerekek gyakorolták a húsvétvasárnapi körmenetet, a felnőtt kórus próbálta az ünnepi muzsikát. Nagy volt a forgalom a gyóntatószékben, mert az egyházközség minden

166

tagja kötelezően meggyónt Kuzdek atyának. A nagycsütörtök és nagyszombat közötti gyakori, hosszú szertartásokat is beleszámítva a templom napi tizenhat órán át pezsgett a tevékenységtől.

Maguk a szertartások is felhangolták az érzelmeket. Csütörtökön eloltottak minden gyertyát, nem énekelt a kórus, nem szólt harang. Csupán kongatófát használtak a nagypénteki keresztimádáskor, amelynek során a hívők csókkal illették Krisztus lábát a földre helyezett hatalmas feszületen, és a péntek éjszakai zordon körmeneten, amelynek élén ministráns fiúk vitték a még mindig gyászba vont keresztet.

Nagyszombaton hosszúk és komorak voltak a reggeli szertartások: megszentelték a tüzet és a páska-gyertyát, felolvastak a próféciákból, megszentelték a vizet és a húsvéti gyertyát.

Ám szombat délre eloszlott a gyász. Jézus feltámadott! Vége a böjtnek! Vége a koplalásnak! Az egyházközség gyerekei ehettek cukorkát, amelytől nagyböjtben tartózkodniuk kellett, a felnőttek ehettek húst!

És Eddie ismét meghúzta a harangokat. Húzta és húzta őket, hosszabban, mint az év bármely más napján, és boldog volt. Az öröm folytatódott, sőt még fokozódott is azon a délutánon, amely rengeteg

munkát jelentett Eddie-nek. A templom ismét megtelt, mert a hívők a buktától a tormáig minden ételt odahoztak megáldatni Kuzdek atyához. Eddie-nek a közelben kellett lennie, hogy harangozzon a háromórai szertartás előtt és után, és mikor végre kiürült a templom, akkor söpörni kellett. A halott Krisztus szobrát ki kellett venni a sírból és le kellett vinni az alagsorba, a helyére oda kellett akasztani a feltámadt Krisztus szobrát. Azután fel kellett díszíteni a sír környékét húsvéti fehér liliommal. Liliomot kellett tenni az oltárokra, elő kellett hozni a raktárból a virágállványokat, és tele kellett rakni őket zöld növényekkel. És esti mise előtt az egész templomban fehérre kellett cserélni a gyászlepleket.

Megint ott volt Regina nővér és a két segítője. Kimerítő hét volt ez neki is, Eddie-nek is; a hirtelen kitavaszodó hangulat mély

hatással volt mindkettejükre a gyászosan hosszú böjt és a nagyheti túlfűtött siratás után. Most viszont fehér drapériáktól villogott a templom. Az apró üvegpoharakban ismét égtek a gyertyák. A tucatnyi cserepes liliom részegítően illatozott a templomban.

Késő délután volt, mire az utolsó létrát is eltették, a fiúkat hazaengedték, hogy öltözzenek fel az esti körmenetre. Regina nővér térdet hajtott, mikor átment a hajón, és megsimította a szentély rácsra terített habfehér futót. Minden olyan tökéletes volt: fényes, tiszta, ünnepre kész. Ilyen lehet készülődni egy esküvőre, gondolta az apáca.

Letérdelt az első padsorban és keresztet vetett. Élvezte a csendet és a tisztaságot, a teljesítmény érzését, még a sajgást is a vállában. Elmondott egy imát, felajánlotta az egész napi fáradozást Isten nagyobb dicsőségére. Aztán bejött Eddie, fáradtan és piszkosan, overallban, nehéz bakancsban. Ő is térdet hajtott, és beült az első padba az átjáró túlsó oldalán.

167

Mély csend volt a templomban, és olyan édes illat, akár egy virágoskertben. A bűnösök meggyónták bűneiket, az atya bezárta a boltot és hazament a plébániára, hogy pihenjen egyet az esti szertartás előtt. Az első öt padsorban kartonpapír karmantyús gyertyák várták, hogy a gyerekek meggyújtsák őket az esti körmenethez.

Kimerítő és eredményes hét volt, amelyen Eddie és Regina nővér oly gyakran találkoztak a munkában és az imában, hogy kezdtek veszíteni az elővigyázatosságukból. Most, mikor újra egymás mellett térdeltek, elpárolgott belőlük a gyanakvás és a nyugtalanság. Vállvetve készítettek házat az ő Uruknak, és most csendes békességben várták a feltámadását.

Valami különös dolog történt, miközben térdeltek, fáradtan, áhítattal, némán. Isten megáldotta őket.

Ugyanolyan bizonyossággal érezték, mint a párnát a térdük és a pad kemény deszkáját a csuklójuk alatt, ahogy alászáll kettejükre az a jóakarat, megfürdeti őket és eltölti lelküket, mint a hajnalfény.

Eddie megfordult, ránézett az átjáró túlsó oldalán az apácára, és Regina nővér viszonozta a pillantását. A jóság áramlott közöttük, és most az egyszer nem szennyezte bűntudat.

– Gyönyörű a templom – súgta Eddie. – Igen – felelte az apáca. – Szeretem a húsvétot. – Én is. Maradtak még egy percig, majd fölálltak és térdet hajtottak. Regina nővér a

ministráns fiúk sekrestyéjén át hagyta el a templomot, Eddie pedig követte, és nem mentegetőzött, amiért kikíséri. Az oltár mögötti ívelt átjáróban a borostyánsárga és rubinvörös üvegen behulló ferde napsugár olyan tarkára festette a falakat, mint a húsvéti tojás. Eddie kinyitotta az ajtót az apácának és előreengedte. Amikor az ajtó becsukódott, álldogáltak még egy darabig a lebetonozott széles pihenőn, amelyhez meredek lépcsősor vezetett, és elgyönyörködtek a paplak, a játszótér és jobboldalon a rendház látványában. Április közepe volt. Tombolt a tavasz, körülöttük szállt a felengedő, termékeny föld illata. Barna rügyek dagadoztak a paplak körül a fákon, Kuzdek atya garázsa mellett krókuszok színes özöne tarkállott.

A templomban töltött idő alatt Regina nővér imádkozott Krystynáért és a gyerekekért.

– A kislányoknak hiányozni fog az anyjuk ma este, ha majd készülnek a körmenetre – mondta.

– Attól félek, igaza lesz. Az első húsvétjuk Krystyna nélkül. – Mindig annyi gondot fordított a ruhájukra, a fátylukra és a frizurájukra. – Az bizony igaz. De azért mi se szerepeltünk olyan rosszul Gaffke nagyival, ugye? – Rosszaságról szó sincs. Hanem szóljon a kislányoknak, hogy ha valami

különleges segítségre lenne szükségük a körmenet előtt, odajöhetnek hozzám. – Köszönöm kedvesnővér, megmondom.

168

Az apáca lement a lépcsőn és elindult a rendház felé, szálegyenesen tartva a hátát még az órákig tartó kemény munka után is. Eddie utánanézett a magaslatról, bámulta a fátylat rögzítő kalaptűt a feje búbján, a fátylat, amely lágyan fodrozódott minden lépésre, a fekete cipőket, amint megemelik a köntös alját. Azon tűnődött, helyesek-e a feltételezései Regina nővér érzéseit illetően, és vajon mit szólna az apáca ahhoz az ötlethez, hogy hátralevő életében ő legyen az Olczak lányok anyja?

Regina nővér megjegyzése a lányokkal kapcsolatban próféciái erejűnek bizonyult, mert Anne, aki hetekig egész jól megvolt Krystyna nélkül, aznap este sírt az anyja után. Délután Gaffke nagyi beondolálta a haját, de nem olyan műanyag hengereket használt hozzá, mint Krystyna, hanem vékony fémcsavarókat, és Anne úgy festett, mint egy birka. Eddie próbált segíteni a fésülésben, és feltűzte a fehér fátylat, így egész tűrhető lett az összhatás, csakhogy Eddie-nek nem volt tündérujja, mint Krystynának. Erőfeszítései, enyhén szólva, siralmasnak bizonyultak. Az ő hálószobájában álltak a tükörasztal előtt, Krystyna fésűi és keféi szanaszét hevertek a terítőn, Anne sötéten bámulta a tükörképét, és kövér könnyek ültek a pilláin.

– Így kell elmennem a templomba? – Nem néz ez ki olyan rosszul. – De igen! Pocsékul néz ki! – A könnyek kerekebbre híztak, Anne hangja

megremegett. – Bárcsak itt lenne anyu! Eddie-nek hirtelen megfájdult a szíve. Semmitől sem fájdult meg annyira, mint a

könnyektől, amelyeket a lányai sírtak az anyjuk után. – Én is azt szeretném, angyalom. Lucy, mint ez gyakran megesett, ugyancsak elszontyolodott Anne szomorúságától.

Rózsaszín apró szája lekonyult, mint pántlika az esőben, és látszott rajta, hogy készen áll az öklömnyi könnyekre.

– És a masnink sincs rendesen megkötve! Semmit se tudunk rendesen csinálni anyu nélkül! – Eddie igyekezett megkötni a derekukon a szalagövet, de ismét ügyetlennek bizonyult. Fél térdre ereszkedett.

– Gyertek csak ide. Könnyeikkel küszködve hozzábújtak. A három szempár találkozott a tükörben. – Tudom, hogy én nem vagyok olyan ügyes a masnikban meg a többi dologban,

mint anyu, de az új ruhátok, amelyet én vettem, az is majdnem olyan szép, mint amilyet anyu szokott csinálni, ugye?

Anne gyászosan bólintott. Lucy szintúgy. – Regina kedvesnővér pedig azt mondta, hogy nyugodtan keressétek meg este, és ő

majd segít, ha szükségetek lesz valamire. Na, hogy hangzik? – Hát jól. – Hát jól. Még mindig morcosak voltak. – Ő segít megkötni az öveteket és feltűzni a fátylatokat. Jó lesz? s A két kislány megpróbált felvidulni, de nem ment.

169

– Ha Irene néni rakta volna be a hajunkat, akkor olyan lenne, mint mikor anyu csinálta – mondta Anne.

– Tudom, de nem támaszkodhatunk folyton Irene nénire. Na gyertek szépen – duruzsolta. – Vegyétek föl az új kabátotokat, és induljunk. Segíthettek nekem harangozni. És ne feledjétek, ma este gyertyát fogtok vinni! Ez már csak különleges alkalom, igaz?

– Igaz – felelte kötelességtudóan Anne. – Igaz – szajkózta Lucy. De míg nagy igyekezettel próbálta vidítani a kislányait, maga Eddie egyre jobban

elkeseredett. Ma este különösen fájt, hogy nincs Krystyna. Úgy gondolta, a hagyomány miatt lehet – megint egy ünnep, amelyet megváltoztat a felesége hiánya. A húsvét mindig új ruhákat jelentett az egész családnak – ruhát, kalapot, kesztyűt, cipőt a gyerekeknek meg Krystynának, némelyik évben új öltönyt Eddie-nek. A lányok kaptak a Montgomery Ward katalógusból rendelt új kabátot, egyforma gyöngyház gombos levendulakéket, és új fehér kesztyűt és új fehér cipőt és hosszú fehér harisnyát és ropogós fehér fátylat a ma esti körmenetre, és százszorszépekkel díszített fehér szalmakalapot a holnapi misére, de ahogy ballagtak a Szent József felé annak a tavaszi alkonyainak a nyirkos hűvösében, a lányok fogták közre Eddie-t, ahelyett hogy őket fogta volna közre, mint azelőtt mindig, az anyjuk és az apjuk. Sarkuk keményen kopogott a járdán, és Eddie ettől akkora gombócot érzett a torkában, hogy föl kellett néznie az égre és erősen másra kellett gondolnia, nehogy kicsorduljon a könnye.

A templomban a lányok segítettek harangozni, és némileg felvidította őket, hogy hintázhatnak a fölfelé lendülő harang kötelén. Aztán beléptek az apjukkal a hajóba, felkapcsolgatták a villanyokat, fényárba borították a templomot, csodálattal bámultak föl a drapériákra, amelyek gyászosból íme mind fehérre változtak, bekukucskáltak a sziklasírba, megilletődtek a rengeteg liliomtól, beszívták édes illatát, megtekintették az első padokon várakozó gyertyákat, és fokozódó izgalommal vették tudomásul, hogy nemsokára égő tüzet bíznak rájuk!

Mire visszamentek az előtérbe, már szállingóztak az emberek. Anyák igazgatták megnyálazott ujjukkal kisfiáik kacsafarkát, szorosabbra tűzték kislányaik fátylát. Apák szedték össze a kabátokat, hogy bevigyék a padba, amikor majd leülnek. Apácák szervezték a körmenetet, csitították a gyerekek pusmogását. Odafönt megszólalt az orgona, és még a padlóban is érezni lehetett a morajlását. Bent a ministránsok szorgalmasan gyújtogatták a gyertyákat.

Valaki megérintette Eddie könyökét. – Szervusz, Eddie. A férfi megfordult. – Ó, szervusz, Irene! – Alany egész csinos volt ma este, új melegrózsaszín tavaszi

kabátjában, gondosan fodorított haján a vékony fátylas kalappal. A szemöldökét utánahúzta ceruzával, a száját paradicsompirosra rúzsozta, a szempilláját sötétre

170

festette, ahogy Krystyna szokta. Eddie azt is észrevette, hogy sógornője jóval vékonyabbnak látszik.

– Boldog húsvétot – mondta Irene. – Neked is. – Boldog húsvétot, lányok. – Megnézte unokahúgai siralmas frizuráját, majd

gyorsan Eddie-hez fordult, hogy ne lássék rajta az elszörnyedés. – Azt vártam, üzenni fogsz, hogy segítsek felöltöztetni a lányokat ma estére. – Gaffke nagyi segített. – Én olyan frizurát csináltam volna nekik, mint Krystyna szokott. – Irene

megbántottnak tűnt. – Tudom, Irene, de azt gondoltam... hiszen tudod. – És ki kötötte meg a masnijaikat? Gyertek csak ide, lányok, Irene néni majd

megigazítja nektek egy kicsit. Eddie és Irene beszélgetése nem maradt észrevétlen Regina nővér előtt, aki az

előtér túlsó oldalán sorakoztatta a tanítványait a körmenethez. Látta, amint Irene megérinti Eddie karját, mire a férfi megfordul; figyelte csevegésüket. Aztán Irene letérdelt, hogy átkötözze a gyerekek masnijait. Vékonyabb lett, és amióta lefogyott, feltűnően hasonlított Krystynához: ugyanolyan színű volt a haja, ugyanúgy kendőzte magát, ugyanúgy mosolygott, amikor maga felé fordította a kislányokat, fésűt húzott elő a retiküljéből, és elkezdett csodákat művelni a gyerekek hajával. Elővarázsolt néhány hullámcsatot, a fogával kinyitotta őket, hátracsatolta unokahúgai haját, leszorította a fátylukkal, majd megmutatta nekik az eredményt púderkompaktja tükrében. A lányok fölragyogva borultak a nyakába és összecsókolták. Eddie is mosolygott, amikor Irene fölállt, megérintette sógornője vállát, és beszélgettek még egy darabig. Pillanatnyi kacérság sugárzott Irene fejtartásából és abból, ahogy kissé Eddie felé hajolt, miközben átfogta unokahúgai vállát.

Hatalmas és idegen indulat támadt az apácában. Valahol szívtájt egy kéz markolta és csavargatta öt szörnyű másodpercen át, amíg rá nem jött, mi az: féltékenység. Kínos forróságot lövellt a nyakába meg a karjába, és megszólaltatott egy alattomos belső hangot, amely azt mondta: De hát nekem kellett volna segíteni! Én szóltam elsőnek!

Önmagától elszörnyedve fordított hátat nekik, ám így sem tagadhatta bizonyos tények igazságát. Irene Pribil mindenki másnál inkább olyan, mintha az anyja lenne a kislányoknak. Ugyanazzal a Krystynához illő művészi hozzáértéssel csinosítgatta őket, amelyet Regina nővér sohasem sajátított el az ő hajcsavaróktól, masniktól, szájrúzstól mentes világában. Irene flörtölhet, gyakorolhatja sógorán a csáberejét, fésülheti a haját hetyke hullámba, sőt még le is fogyhat a férfi meghódításáért folytatott hadjáratban. Bemutathatja pótanyai tehetségét, és – ki tudja? –, talán még egy lánykérést is kiügyeskedhet Eddie-ből.

Viszont Regina nővérnek tilos akár egyetlen szóval is hangot adnia érzelmeinek. Kénytelen visszahúzódni, csendre inteni a férfit, tettetni, hogy semmit sem érez iránta. Talán meg is bántotta Mr. Olczakot, amikor nem közölte vele, hogy ki fog

171

lépni a rendből. Talán a férfi azt olvasta ki belőle, hogy ő semmit sem jelent Regina nővérnek. Esetleg felülvizsgálja sógornőjéről alkotott véleményét, és még a diszpenzáció megjövetele előtt belátja, hogy Irene micsoda tökéletes mostohája lenne a lányainak.

Az esti imánál Regina nővér elvégezte a napi önvizsgálatot, bűnösnek találta magát féltékenységben, és olyan forró hévvel mondta el a bűnbánók imáját, mint még kevésszer életében. Villanyoltás után arra a nagy szomorúságra gondolt, amelyet Irene, Eddie és a kislányok láttán érzett. Milyen különös. Huszonkilenc éves, és még sohasem volt féltékeny. Ó, gyerekként talán, mikor valamelyik idősebb testvére kapta az új cipőt vagy az utolsó szelet pitét. De egy férfira féltékenynek lenni, az más. Az gyors, komisz, mélyreható, és bűnnel szennyezi be, amelyet meg kell gyónnia.

Keze fejével eltakarta a sötétségben a szemét. Ó, de halálosan belefáradt a bűntudatba! Úgy rémlik, akármit csinált az elmúlt hat

hónapban, annak mindig bűn lett a vége. És belefáradt a sorsnak abba a gúnyolódásába is, hogy apáca létére szerelembe esik, nem beszélhet róla, nem bizonyosodhat meg a saját érzelmeiről, a férfi érzéseiről. Mennyire szeretett volna odamenni hozzá és azt mondani, szeretem magát és a gyerekeit, de köt a fogadalmam, amíg meg nem kapom a felmentést. Legyen türelmes, kérem. Várjon, kérem. Már csak két hónap.

De nem teheti, mert ez bűn.

TIZENNYOLC Egy meleg, derűs keddi napon, május nyolcadikán éppen véget ért a tanítás,

amikor Agnes anya belépett Regina nővér osztályába és betette az ajtót maga után. Köszöntötték egymást, ahogy szokás.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus. – Mindörökké, ámen. Azután Agnes anya azt mondta: – Megjött a felmentésed Rómából. Regina nővér a szívéhez kapta a kezét, amely a torkába ugrott és úgy dübörgött,

akár egy megőrült cölöpverő. – O! Máris? Nekem... nekem azt mondták, hat hónap. – Három-hat hónap. Ez öt volt, ha jól számolom. – Majdnem... igen, ez... – Hátralépett, és elakadó lélegzettel belesüllyedt a székébe.

– Miért vagyok én ennyire megrendülve? – Mert ez olyan lépés, amely megváltoztatja az életedet. Méghozzá véglegesen. Regina nővér megpróbált uralkodni a felindulásán, de most, mikor eljött az idő,

jövőjének bizonytalanságai emelgetni kezdték sárkányfejüket. Rettentő idegesen kuporgott a székén, alig hallotta, mit mond neki a rendfőnök anya.

– Intézkedtünk, hogy apád idejöjjön délután öt órára és elvigyen. Hoz majd neked ruhát. Addig áthúzhatod az ágyadat és becsomagolhatod a holmidat.

172

– Öt... ötre? – Az az imádság ideje, amikor az apácák matutinumot és laudest énekelnek, ezért nem fogják észrevenni, mi történik a ház többi részében. – Tehát nem... ez azt jelenti, hogy nem szabad elbúcsúznom a testvérektől?

– Tekintettel a körülményekre, az apátnő és a kongregáció elnöke jobb szeretnék, ha nem tennéd. – Mivel a rend megőrzése az első, a hasonló ügyeket legjobb suba alatt intézni.

– De... – Mit mondhatott volna? Hogy de hát vannak köztük barátaim is? A szerzetesi közösségben nem szabad személyválogató barátságokat kötni. Mégis, hirtelen képtelenségnek tűnt, hogy egy szimpla istenhozzádot se legyen szabad mondania. Mit várnak tőle, az ajtót is vigye, úgy meneküljön?

– Még Dora nővértől sem? A főnökasszony helytelenítő szemöldökrándítással jelezte, hogy ebben a kérdésben

nem enged. Ha Dora nővértől sem, akkor a gyerekektől végképp nem. Körülhordozta tekintetét üres

osztályán. A táblán valami folyóírással írt szöveg kapaszkodott az égnek; a negyedikesei kanyarították oda. Néhány pad könyvtartójából papírok széle kandikált. Az egyik szék támlájáról rózsaszín szvetter lógott ferdén, egyik ujja majdnem söpörte a padlót.

– De mi lesz a gyerekekkel? Ki fogja végigvinni velük az évet? – Egyik visszavonult testvérünk idejön a Szent Bencéből, és átveszi az osztályaidat

a tanév hátralevő három hetére. Ha van valami különleges tudatnivalód, mondd el nekem, és én továbbítom neki az

üzenetet. Ezek szerint, ha mindezt a háta mögött tervelték ki, mégis valami rosszat követett

el, amit palástolni kell. Hiába mondta karácsonykor a főnökasszony, hogy nem bűn kételkedni a hivatottságban, most, hogy eljött a távozás ideje, mindenki megpróbálja agyonhallgatni a dolgot.

– Nem volt alkalmam szólni a tanítványaimnak, hogy távozom – mondta Regina. – Azt hiszem, így a legjobb, nővér. Én nem hiszem! Hogy szeretett volna ellenkezni! Azok a gyerekek, akik itt ülnek a

hét öt napján a padokban, nem vadidegenek, hanem egyéniségek, mindegyiknek megvannak a más bánásmódot igénylő sajátosságaik. Számtalan okból drágák a tanítónőjüknek, akit valami életfontosságúval ajándékoztak meg minden tanítási napon. Voltak, akik a pedagógus édesgetésére merészkedtek ki a csigaházukból, mások tőle tanulták fékezni vadságukat. Ezt arra kellett bátorítani, hogy többet olvasson, azt arra, hogy kevesebbet locsogjon, amazt, hogy figyelmesebb legyen az összeadásban-kivonásban; egyeseket arra nevelt, hogy kedvesebbek vagy türelmesebbek legyenek, másokat arra, hogy naponta mossanak fogat. Valamennyien élvezték a könyvet – A zöld teknősbéka titkát –, amelyet tanítónőjük most olvasott fel nekik fejezetenként, és még nem is értek a végére! De főleg az a kettő, Anne és Lucy

173

Olczak fogja majd azt gondolni, mennyire nem törődött velük Regina kedvesnővér, ha még magyarázattal és köszönéssel sem fárasztotta magát!

Ám az egyház minden gyerekben a leendő papot vagy apácát látja, ezért nem lenne jó, ha tudomást szereznének arról, hogy egy apáca kilép. Fölvethetné a rettegett kérdést: miért?

Ezért kell úgy távoznia, hogy nem búcsúzhat. Sem a gyerekektől, sem a barátaitól, főleg Dora nővértől; Mr. Olczak-tól végképp nem. Tekintete megállapodott a doboz építőkockán, amelyet Eddie neki esztergált, de most nem volt szabad ilyesmire tékozolni az időt.

A főnökasszony várt. – Megmutatom, hol tartunk olvasásban meg számtanban, és könyvjelzőt tettem a

regénybe, amelyet péntek délutánonként olvastam nekik. Megjelölte az oldalakat, elmondta Agnes anyának az üzeneteket, amelyeket a

főnökasszony majd továbbít, de közben egyre nehezebb lett a szíve. Ő azt hitte, végigtaníthatja az évet, utolsó nap piknikeznek a gyerekekkel az iskola udvarán, utánuk néz, integet, mikor fölszállnak az iskolabuszra, és ez a tanév is úgy ér véget, mint a többi.

De mindent úgy szerveztek meg, hogy a távozás gyors és észrevétlen legyen. Nincs idő mélázásra vagy búcsúzkodásra. Nem eshet szó elégedetlenségről vagy a jövőről. Csomagold össze az árulót, zsuppold ki a zárdából, úgy, hogy senki se vegye észre! Koholj neki bármilyen úti célt, csak azt ne mondd ki, hogy a szabadság felé tart!

Eljött a perc, amikor utoljára kellett kilépnie az osztályából. – Kérem, anyám, egyedül maradhatnék, csak néhány pillanatra? – esdekelt. – Hogyne, természetesen. Amikor Agnes anya kiment, Regina nővér kihúzta asztalának középső fiókját,

megkereste hátul a mogyorós szeletet és elsüllyesztette egyik mély zsebében. Halkan helyretolta a fiókot, aztán állt egy darabig, gyűjtve az erőt az induláshoz. Nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz, de hát öt év nagy idő. Végül odaparancsolta magát az ajtóhoz, ám ott megtorpant és visszafordult könnyes szemmel. Nagyon az övé volt ez a szoba: az ő betűivel volt fölírva az ábécé a tábla tetejére, az ő osztályzatai voltak a vörös osztálynaplóban, a bal felső fiókban, az ő keze írt a gyerekek hittankönyvébe rejtett szentképekre.

Isten veletek, gyermekeim!, gondolta. Nagyon fogtok hiányozni! A főnökasszony a folyosón várakozott, tapintatos távolságra az osztály ajtajától. A

tornaterem túloldaláról, a hetedik/nyolcadik osztályból idehallatszott Mr. Olczak fütyörészése takarítás közben, ám ő nem mondhatott neki istenhozzádot, mert a főnökasszony várta, hogy elkísérje a rendházba.

Írok neki, döntötte el Regina, és megmagyarázom, miért mentem el szó nélkül. Isten vele, Mr. Olczak, maga is hiányozni fog. – Zárdai szobájában áthúzta az ágyneműt, becsomagolta holmiját kéregpapír bőröndjébe. Szívfájdítóan kevés volt: alsónemű, a fekete stóla, amelyet Rosella nagymama kötött, imakönyvek, rózsafüzérek, a feszület,

174

amelyet fogadalomtételére kapott a szüleitől, a Regula, fekete kötésben, sampon, fogkefe, fogpor, egy megkezdett Ivory szappan, és osztály képek az utóbbi öt évből.

A képek újabb kések voltak a szívébe. Leroskadt létrás hátú székére, és a térdére helyezte a tavalyit. Ott van Anne, kicsit alacsonyabb, mint most, hiányzik egy foga, amely azóta gyönyörűen kinőtt. Regina nővér is ott áll, pont a felezővonalában az utolsó sornak, a bazsalygó parasztfiúk között, akiknek az alkalomra borotvakrémmel nyalták hátra a hajukat. Máig emlékszik, hogy illatoztak a fényképezkedés napján, épp mint a papájuk vasárnapon. Az idei képen mindkét Olczak lány szerepelt. Röviddel azután készült a fotó, hogy az anyjuk meghalt; Anne szemében mintha ott lenne a szomorúság, Lucy fülig repedt szájjal vigyorog, a szeme egészen eltűnik.

Mi lesz velük? Viszontlátja még őket? Eljön-e hozzá az apjuk? Vagy ő is azt fogja gondolni, még annyit sem ért meg Regina nővérnek, hogy elbúcsúzzék tőle?

Ráhelyezte a képeket a holmijára, közéjük tette a mogyorós szeletet, majd lezárta a bőröndöt, pontosan abban a pillanatban, mikor délutáni imára szólított a csengő. Nem érdekelte, rosszul teszi-e, kinyitotta az ajtaját és addig állt a küszöbön, amíg Dora nővér ki nem lépett a szobájából és el nem indult a kápolnába. Megtorpant, mikor meglátta az ajtóban Reginát, maga mellett a bőrönddel.

– Jaj, ne – lehelte. – Ettől féltem! – Nem lenne szabad elmondanom, de megkaptam a felmentést, és ma elmegyek.

Úgy próbálnak kipenderíteni, hogy senki se szerezzen tudomást róla, de... Dora nővér szomorúnak és megdöbbentnek látszott. Kezét nyújtotta Reginának, aki

mindkét kezével megragadta és hevesen megszorította. – Hová? – Egyelőre a szüleim házába. – Isten áldjon meg. – Téged is. – Hiányozni fogsz. – A barátomnak tartottalak, akármit mondjon a Regula. Dora nővér könnyes

szemmel, utoljára megszorította Regina kezét, majd ment tovább a folyosón a kápolna felé.

Néhány perc múlva elkezdődött az ének. Édes, borzongató szopránban visszhangzott az emeleti folyosón, fölcsapott a magasba, följebb, egyre följebb, túl a gerendákon és a tetőn, vitte a latin szavakat az égbe. Milyen számkivetettnek érezte magát Regina, hallván ezt az uniszónót, amelyből kimaradt az övé. Futni szeretett volna hozzájuk, hiszen elkésett a kápolnából, és meg kell majd gyónnia pénteken, a Vétkek Kapitulumán!

Csakhogy ő már nem apáca. Nem énekel többé a naponkénti istentiszteleten, és nem gyón másnak, mint a papnak a gyóntatószékben.

Odalent kopogtattak. Eddig nem is tudta, hogy Agnes anya még mindig lent van a földszinten; csak most hallotta, amint a főnökasszony, menet közben sem hagyva abba az éneklést, előjön a ház hátsó/részéből. Most abbahagyta az éneket, kinyitotta

175

az ajtót, azután Regina meghallotta az apja hangját. Meg az anyjáét – halkan, már-már titkolózva. Majd Agnes anya köszönt fojtott mormolással, és invitálta őket, hogy foglaljanak helyet valamelyik zeneszobában.

Regina nővér besurrant a szobájába, becsukta az ajtót és várt. Egy perc múlva bekopogtatott Agnes anya, egy fehér zsírpapírba göngyölt, erős

madzaggal átkötött csomaggal. – Megjöttek a szüleid, és ezt hozták neked. Itt vannak a diszpenzációs okmányaid,

Pius szentatya aláírásával. – Odanyújtott egy fehér borítékot. – Valamint némi készpénz. Nem sok, de annak idején móringgal jöttél Szent Benedek nővérei közé. Úgy érzik helyénvalónak és tisztességesnek, hogy ne üres kézzel bocsássanak utadra. Nos, hogy érzed magad, Regina? – Már nem nővér, csak Regina.

– Félek. A tisztelendő anya jóindulatúan mosolygott. – Nem szükséges. Isten vigyázni fog rád. – Igen, természetesen. – Csak annyit hadd mondjak még egyszer, Regina, hogy sajnálom, amiért elmégy.

Remélem, fogsz még tanítani valahol. Túlságosan tehetséges vagy, hogy eltékozold, amit tudsz.

– Köszönöm, Agnes anya. – Letérdelnél, hogy utoljára rád adhassam áldásomat? Regina letérdelt. Utoljára

érezte fején az öreg apáca kezét. – Jóságos, szelíd Megváltó, vigyázz Reginára, aki íme kilép a világba, hogy más, de

fontos utakon szolgálja a Te szentséges akaratodat. Hadd engedelmeskedjék ezután is a Te parancsolataidnak, és hadd ajánlja föl a Te nagyobb dicsőségedre a munkát, amelyet a jövőben választ. Lehessen továbbra is irgalmas mindenek, főleg a kevésbé szerencsések iránt, és hordozhassa ezután is a sarkalatos erényeket, hogy földi élete végén Veled lakozhassák az örök életben. Ámen.

– Ámen – mormolta Regina. Fölállt, ránézett a főnökasszonyra, akinek vizes kék szeme kissé vizesebbnek

látszott a szokásosnál. – Emlékezz az Ő szavaira: ne féljetek, mert én veletek leszek az idők végezetéig. Most

menj békével. Az ajtó becsukódott Agnes anya mögött. Regina egyedül maradt a cellában. Még

mindig hallotta az éneklést a fehérre vakolt falakon át. Kibontotta a zsírpapírt, amelyben egy elöl gombolódó, rövid ujjú, fehér pamutblúzt és egy zöldeskék alapon pici rózsabimbókkal mintázott, csinos tavaszi szoknyát talált. Látszott, hogy otthon varrták. Könnyek szöktek a szemébe, amikor elgondolta, mennyi szeretet kellett ahhoz, hogy az anyja kiszabja és megvarrja erre az alkalomra, mert tudta, hogy Berthának máig vérzik a szíve, amiért a lánya kilépett az egyházból.

A szoknya alatt lelt egy fehér bokazoknit, egy nagyon illedelmes, térdig érő pamutkombinét, és egy tiszta, bár használt, dísztelen fehér melltartót. Egy cédula

176

volt rátűzve az anyja írásával: Nem tudtam a méretedet, úgyhogy ez itt az enyém. Remélem, jó lesz addig, amíg vehetünk valami újat.

Utolsó alkalommal vetkőzött Regina nővér a Statútumok előírása szerint, fordítva csinálva végig a reggeli öltözködést. Sorra megcsókolt minden darabot, amikor imádkozva levette magáról: a fátylat, a fejkendőt, a mellkendőt, a skapulárét, az övet, a három fogadalmat jelképező három boggal, az alsó ujjakat és a köntöst. Meg természetesen a mellét leszorító kötést.

Illetlenségnek tűnt fényes napvilágnál vetkőzni, miközben a dicséret hangjai szűrődnek át a falakon. Sietve magára kapta a melltartót; túl nagynak találta és rendkívül ügyetlenül lehetett bekapcsolni. A blúz konfekció volt, éppen illett rá. A szoknya vágott derékban – honnan is tudhatta volna a méretét az anyja? – de azért sikerült begombolnia, és először buborékolt föl benne az öröm, amikor érezte a levegőt a lábán. A fehér bokazokni bután festett a fekete fűzős félcipővel, de nem volt más lábbelije. Megfogadta, hogy első dolga lesz cipőt és megfelelő méretű melltartót vásárolni.

Amikor felöltözött, levette bal keze gyűrűsujjáról a sima aranykarikát, amelyet akkor húzott fel, mikor Jézus menyasszonya lett. Nézte a tenyerén fekvő gyűrűt, és eszébe jutott az a nap, fehér ruhája, menyasszonyi fehér fátyla, és az a szenvedélyes őszinteség, amellyel örök hűséget fogadott: In toto corde. Nehéz szívvel tette le a gyűrűt a ruhákra, amelyeket szépen összehajtogatva helyezett a székre.

– Bocsánat – suttogta. – Egyszerűen ez nem volta nekem való élet. Fölvett az asztalról egy parányi tükröt, egy rövid fekete zsebfésűt, és fésülni kezdte

a haját, amelyet olyan ritkán látott. A színe olyan volt, mint az almaboré, és maga szokta rövidre nyirbálni egy iskolai papírvágó ollóval. Forgókban tapadt a koponyájához. Fésülködés közben hirtelen megijedt, hogy ilyen lomposan, idétlenül kell kimennie az utcára.

Mennyi mindent kell megtanulnia! De meg fogja tanulni. Meg fogja. Távozásra készen megállt még egyszer az ajtóban. Visszanézett a székre terített,

szépen összehajtogatott, fekete-fehér köntösre, hallgatta a folyosó végéből az éneket, amely befejezéséhez közeledett. Végigjáratta pillantását a minden kényelmet nélkülöző, sivár, keskeny szobán, és hirtelen éhség fogta el a színek után. Kárpit, függöny, szőnyeg, ruha! Rózsaszín, kék, sárga! Nem fog hiányozni a zord cella, egy cseppet sem!

Szülei odalent várakoztak a zeneteremben. – Szervusztok, anya, apa – köszöntötte őket. – Nagyon hálás vagyok, hogy

eljöttetek. Szülei úgy pattantak föl a székből, mintha valami tilalmas dolgon kapta volna őket. – Reg... – Anyja szégyellősen lesütötte a szemét, és elölről kezdte: – Jean, drágám!

Hogy illett rád a ruha? – Kitűnően, anyám.

177

– Remélem, jó. Nem tudtam, mit hozzak. – Nagyon jók ezek. Olyan színesek – tette hozzá boldog mosollyal. – Köszönöm,

hogy szoknyát varrtál nekem. – Nem én varrtam, hanem Elizabeth. Ragaszkodott hozzá. És küldött egy rövid

kabátot is. Nem tudta, van-e felsőruhád. – Milyen figyelmes. Az apja eddig még nem szólt. Tartotta, ráadta a kabátot, és egy pillanatra

megszorította a lánya vállát Elizabeth kabátjának meleg gyapjúszövetén és válltömésein át.

– Hozom a bőröndödet. – Ezek voltak az első szavai. – Én pedig azt a kabátot – nyúlt az anyja a nehéz fekete nagy kabát után. A szülők mentek ki elsőnek, a lány követte őket. Még a rendfőnök anya se jött le a

hallba egy istenhozzádra. Elzárkózott a többiekkel énekelni, tüntetően betartotta a szabályokat, hagyta, hadd iszkoljon egymaga az áruló. Elment az előszoba padja mellett, ahol oly gyakran köszöntötte a zongorista növendékeket, köztük Anne-t vagy Lucyt; ezen a padon vártak sorukra, zsebkendőjük csücskében a tízcentessel. Megállt a ház homlokzatán végigfutó, üvegezett verandán, és visszatekintett a középső halira, ahol a zeneterem nyitott ajtaján behulló alkonyfényt tükrözte a csillogó linóleum, a konyhára, ahol valami hagymás hús főtt vacsorára, majd fölpillantott az emeletre, ahol hét apáca csendes elmélkedéssel fejezte be a délutáni imát.

Nem sajnálom, gondolta, és kilépett a tavaszi estébe. Ó, a szél! A szél a hajában! És a lábán! És a takaratlan fülén! Szél sóhajtozott a késő

délutánban, a lenyugvó nap meleg ujjakkal markolta az ő fedetlen fejét. Rigók trilláztak, erősebb volt a hangjuk, mint emlékezett, és milyen gyönyörűen hallhatta őket most, mikor nem volt bekötve a füle kikeményített fehér vászonnal! Rajtakapta magát, hogy be akarja dugni az ujjait Elizabeth kabátjának ujjába, de túl szűk volt a nyílás, és erről eszébe jutott, hogy már nem kell elrejtenie a kezét.

Aztán ott ült az apai kocsi hátsó ülésén, és elkanyarodtak a járdától, ő pedig azon töprengett, vajon Mr. Olczak most az ő osztályát takarítja-e az iskola túlsó oldalán, vagy már hazatért, és kitől fogja megtudni az ő távozását, és vajon kitalálja-e Mr. Olczak, hogy hazament a szülei tanyájára?

Hát legalább azt tudja, hogy az hol van. – Vacsoráztál, Reg... Jean? – kérdezte az anyja. – Nem, még nem. – Úgy gondoltuk anyáddal – mondta az apja –, hogy esetleg megállhatnánk Long

Prairie-ben, és beülhetnénk egy vendéglőbe egy kis, hogy úgy mondjam, ünneplésre. Anyja hirtelen balra fordította a fejét és öldöklő pillantást vetett a férjére, mintegy

jelezve, hogy egyelőre nincs – talán sohasem lesz – ünneplős hangulata. Jean megértette apja szándékát: emlékezetessé akarja tenni ezt a keserédes mérföldkövet,

178

mert Franknél ugyanolyan ritkaság a vendéglőbe járás, mint az, hogy elmaradjon a vasárnapi miséről.

– Boldogan! – mondta. A Hart's Caféban a szülei ültek a boksz egyik oldalán, ő a másikon. Néha

elfelejtette, hogy most már szabad nézegetnie a Coca-Cola reklámot, a bárszéken ücsörgő vendégeket és a cukorkát a kassza alatti üvegdobozban. A wurlitzerben a Mona Lisát énekelte egy gyönyörű hangú férfi. A hullámos barna hajú pincérnő vérvörösre rúzsozta a száját és „aranyoskáménak szólította Jeant, amikor malátás tejet javasolt neki a hamburgere mellé. Ahogy kihozták az ételt, Jean összekulcsolta a kezét, lehajtotta a fejét, és elmondott egy jó hosszú fohászt. Mikor a szájába vette a szalmaszálat, Frank megkérdezte: – Finom a malátás, Jean? –, ő pedig ragyogó arccal, tele szájjal bólintott. Aztán azt mondta az apja: – Jó lesz így, hogy megint Jeannek hívunk? –, ő pedig mosolygott, megfogta apja kérges kezét az abroszon, megfogta az anyja kezét is, és azt mondta: – Persze hogy jó. Legyen csak minden úgy, ahogy volt. Én a lányotok vagyok, nem kell körülményeskedni velem.

De ők mégis körülményeskedtek, és Jean tudta, hogy idő kell nekik, amíg megszokják.

Egy nappal azután, hogy Regina nővér visszaváltozott Jean Potlockivá, Anne Olczak belépett az osztályába, de vissza is hőkölt, mert valami pihés arcú, májfoltos kezű, görnyedt vén apáca ült Regina nővér székén.

– Kinek tetszik lenni? – habogta. – Én Clement nővér vagyok, és én foglak tanítani benneteket a tanév hátralevő

részében. – Regina kedvesnővér hol van? – Regina nővérre máshol volt szükség. – Hol? – Jézus más helyre szólította. – Vagyis ő is meghalt? – szörnyedt el Anne. – Ó, nem, nem, nem! Nagyon jól van. Éppen csak arról van szó, hogy Jézusnak

nagyobb szüksége volt rá ott, mint itt. – Akkor is azt mondták, mikor anyukám meghalt, de ez nem igaz! Minekünk is

nagyon nagy szükségünk volt anyura! Nekünk mért nem szólt Regina kedvesnővér, hogy elmegy?

– Talán nem tudta. – Vissza fog jönni? – Nem, gyermekem, nem jön. Téged hogy hívnak? Anne szája lebiggyedt. Nem

akarta megmondani a nevét ennek a betolakodónak, de nem volt választása. – Anne Olczak. – Olczak... hmmmm. A pedellus lánya? – Az egyik.

179

– Igen, hát persze. Apáddal már találkoztam. És ha nem tévedek, a húgod is itt van a harmadikosaim csoportjában.

– Ő odakint vár, hogy megjöjjön a busz a barátnőivel. Mi borzasztóan szerettük Regina kedvesnővért.

Ekkor bejött Agnes anya, és ezt Anne arra használta, hogy ellógjon. Rohant megvinni a hírt a buszról lelépő osztálytársainak, hogy új tanítónőjük van, aki nagyon öreg és bajuszos.

Aznap délelőtt, misén és órákon Anne epekeserű szemmel figyelte Clement nővért. Az apáca unalmas volt és lusta és egyáltalán nem tanított jól. Leginkább csak azt mondta a klambóknak, hogy nyissák ki a könyvet és dolgozzanak önállóan. Nem bajlódott azzal, hogy szünetben kijöjjön velük, hanem kijelölt két felvigyázót, és azt mondta, mindenki viselkedjék jól, különben jelenti őket. A szünet rettenetes volt. A fiúk hergelték a lányokat és elvették az ugrókötelüket és elcsenték az ugróiskolából a kavicsot, ami sose történt meg, mikor Regina kedvesnővér még itt volt. Szünet végeztével Clement nővér azt mondta a negyedikeseknek, hogy álljanak össze a harmadikosokkal és tegyenek föl nekik számtani villámkérdéseket. Aztán leült az asztalához, és pont a déli szünet előtt elkezdett bóbiskolni, és úgy festett, mint aki mindjárt leesik a székről.

Messze volt még az idő, hogy Dora nővér megrázza a delet jelző csengőt, de Anne már tudta, mit kell tennie.

Eddie-t is megrendítette, mikor aznap reggel elment Regina nővér osztálya mellett, és azt látta, hogy valaki más kotorászik a fiókjaiban. Belépett és jó reggelt kívánt.

Elnyájaskodtak egy darabig, Eddie kiderítette, hogy az öregasszony lesz itt az év befejezéséig. Am azt Clement nővér sem tudta, hová lett az apáca, akit felvált. Őt senki sem tájékoztatta, se az egyházmegyében, se az apátságban.

így hát elment, gondolta Eddie, nyilván megjött a felmentés. Egész délelőtt munka közben a keserű csalódottságát nyelte, mert neki nem szólt. Miért nem vett magának annyi fáradságot Regina nővér, hogy szóljon valamit? Csak egy percbe került volna! Olyan nehéz lett volna odajönni a folyosón, és annyit mondani: Elmegyek, Mr. Olczak, megjött a diszpenzációm, ahelyett, hogy itt hagyja őt, hadd találgasson?

Fájt, a szentségit! Fájt, hogy még ennyire sem volt képes! Fájt, hogy így eltűnt, annyit se mondva, hol lesz vagy mit fog csinálni!

Délután kikereste magának a legnehezebb munkát, hogy levezesse valamin a mérgét. Rá nem jellemző indulattal tatarozta a grottát, kézzel hengerítve el a sziklákat, amelyekhez feszítővasat is használhatott volna, amikor odajött Lucy.

– Apu! – kiáltotta, míg felfelé szökdécselt a grotta lépcsőjén. – Annie elment! Eddie hátraereszkedett a sarkára és lehúzta piszkos gumikesztyűjét. – Elment? Hogy érted, hogy elment? – Nem jött vissza ebéd után, és Clement nővér ideküldött, hogy szóljak neked! Nem

tudjuk, hol van! Eddie-nek gyorsabban kezdett verni a szíve az aggodalomtól.

180

– Mondott neked valamit? – Nem. – Megebédelt a menzán? – Nem tudom. Gondolom. – Hogyhogy gondolod? – Én a barátnőim asztalánál ültem. Nem figyeltem rá. – No és a játszótéren ott volt szünet alatt? – Nem is tudom. Lehet, hogy nem. Mi bújj-bújjt játszottunk. – És ő nem játszott veletek? Lucy a fejét rázta. Az arcán most tűnt fel a félelem első jele, mert arra gondolt,

hátha ő csinált rosszul valamit. – Jól van, gombóc, menj szépen vissza az osztályba, én meg hazaszaladok és

megnézem, nincs-e ott vagy Gaffke nagyinál. Visszakísérte a kislányt, és beszélt Clement nővérrel, ám az apáca öreg volt,

szokatlannak találta az új közösséget, és aligha állt a hivatása magaslatán. Fogalma sem volt róla, hová mehetett Anne. Még azt se tudta, ki hiányzik az üres asztaltól, amíg Lucy föl nem hívta rá a figyelmét.

– Figyelj, csillagom, ne izgulj – mondta Eddie utoljára a lányának. – Hazaszaladok és utánanézek. Annie talán nem érezte jól magát, és hazament lefeküdni. Most menj vissza tanulni, és viselkedj jól Clement nővérrel! – Majd még hozzátette, az apácának címezve: – Köszönöm, kedvesnővér, majd beszólok, ha megtaláltam.

Körülbelül két percébe került, hogy beugorjon a furgonba és megtegye hazáig a másfél háztömbnyi távolságot. Maga se tudta, miért nem Gaffke nagyihoz ment először. Valami azt súgta, hogy otthon találja Anne-t, és ennek nagyon sok köze van Regina nővér távozásához.

Az első ajtó be volt csukva, úgyhogy azt hagyta is, és hátrakerült a konyhaajtóhoz, amely nyitva állt. Belépett, nesztelenül behúzta maga után a szúnyoghálós ajtót. Rend volt a konyhában, tavaszi napsugár fürdette a rongyszőnyeget és a sárga-szürke linóleumot. A mosogató mellett néhány kenyérmorzsa és egy vajas kés hevert a pohárszéken. A mennyezeti szellőzőn lehallatszott az emeleti gyerekszobából Anne dünnyögése. Eddie odaosont a lépcső aljához és fülelt. Anne közelített ahhoz a korhoz, amikor a lányok elhagyják a babázást, ám ez most úgy hallatszott, mintha valamelyik babájához beszélne.

– ...kimosom a ruhádat és megfésülöm a hajadat, és ne félj, én nem fogok elmenni és nem hagylak itt. Minden reggel, amikor felkelsz, én itt leszek, ahogy előtte is itt voltam. És csinálok neked zabkását, és ha nagyon, de nagyon jó leszel, akkor bundás kenyeret is, és vasárnap mind együtt megyünk templomba, és mikor hazajössz az iskolából, akkorra én kikészítem a játszóruhádat, és olyan sutit sütök neked, amilyet akarsz. Most pedig állj szép egyenesen, amíg ezt megkötöm neked.

Eddie azt hitte, megszakad a szíve. Elindult fölfelé a lépcsőn. A lánya hallotta, hogy jön, de tüntetően tovább matatott a babájával. Eddie megállt a gyerekszoba ajtajában,

181

és benézett. Anne az ágy mellett állt, és abba a parányi foltvarrott takaróba bugyolálta a babát, amelyet Krystyna csinált évekkel ezelőtt a gyerekruhák maradékaiból. A csukott szemű alvós babának csapzott szőke haja volt. Anne visszahajtotta a saját ágyán a zseníliatakarót, ráfektette a babát a párnára, nyakig betakarta, lehajolt, megpuszilta és azt mondta:

– Most pedig aludj szépen, és ha rosszakat álmodsz, akkor csak szóljál. Elsimította a takarót a baba álla alatt, aztán elkezdte szorgosan összehajtogatni a

padlón szétszórt babaruhákat, továbbra is hátat fordítva az apjának. – Sokszor szokott rosszat álmodni a baba? – kérdezte halkan Eddie. – Néha. – Miről álmodik? – Vonatszerencsétlenségekről. – Tudod ám, hogy hozzám is odajöhet, ha te nagyon el vagy foglalva a többi

babával. – Tudja. – Akkor miért nem jön? – Nem akar zavarni téged, mert tudja, hogy neked korán kell kelned, hogy

beharangozzál angelusra. Eddie bement a szobába, és földes kezével, amellyel egész délelőtt sziklákat

emelgetett, megérintette a lánya haját. – Ó, édes, hát te ezt gondoltad? Hogy te nem zavarhatsz engem? – Fél térdre

ereszkedett, maga felé fordította Anne arcát. – Pedig talán én is álmodtam rosszakat. – Anne lehorgasztotta a fejét, mert ő kilencéves volt, és kilencéveseknek már nem szabad sírni.

– Mindenki elmegy és itt hagy engem – mondta konokul leszegett fejjel. – Először anyu, már Irene néni se szokott jönni, és most Regina kedvesnővér is elment. – Kicsordult az első könnycsepp; Anne beletörölte egy flanel babakimonóba.

– Tudom, szívem... – Eddie magához ölelte. – Tudom. – Utálom az iskolát és nem megyek vissza soha többé! – Feladta csökönyös

ellenállását és két karral kapta át az apja nyakát. – Utálom azt a buta öreg Clement nővért! Nem is tud tanítani semmit! Nem.... sz-szól... rá... a f-fiúk... – Végre kitört a vihar, és Anne vékony testét rázta a zokogás. Eddie szorította magához, szorosan behunyta a szemét, hogy ki ne csorduljanak a könnyei, ringatta a kislányát. Végül Anne-nek sikerült kinyögnie: – Miért ment el Regina kedvesnővér? Ő is meghalt, apu? Azt hiszem, hogy ő is, és s-senki sem akarja m-megmondani nekem.

– Nem, ez egész biztos nem így van! Ő él! – Akkor beteg? Eddie, ölében a lányával, leereszkedett a padlóra, nekivetette a hátát az ágynak,

simogatta kérges kezével Anne fejét, bámulta a délre néző alacsony ablak mögött a kőrislevelű juharfák ágait.

182

– Nem, dehogyis. – Akkor miért nem szólt nekünk, hogy elmegy? Még csak nem is köszönt! – Van az úgy, hogy az embereknek hirtelen kell elmenniük, és nincs alkalmuk

elköszönni. – Mint anyunak? – Igen... mint anyunak. Üldögéltek, gyógyultak egy darabig, balzsamot lelve közös sírásukban, s ezután

jobban érezték magukat. – Neked még mindig hiányzik anyu? – kérdezte az apjához bújó Anne. – Mindennap. Hanem akarod tudni az igazságot? Sok az olyan nap, amikor

könnyebb. Úgy értem, először... szóval még az ágyból se akartam felkelni és az orromat se akartam kidugni nélküle. De tudtam, hogy itt vagytok nekem ti, és nektek szükségetek van rám, úgyhogy először értetek csináltam. És hamarosan tudod, mi történt?

– Mi? – Megint magamért csináltam. És most már vannak szép napjaim, amikor tudok

úgy gondolni anyura, hogy egyáltalán nem leszek szomorú. Hát te? Érezte, hogy Anne megvonja a vállát. – Gondolom, ugyanígy vagyok. Először, mikor anyu elment... hát akkor sokat

sírtam, kivéve, mikor Irene néni átjött. Szerettem, mikor itt volt. Olyan volt, mintha anyu lenne itt. Miért nem jön többet, apu? – nézett föl Eddie-re.

– Hát, szívem... – Eddie levette a kezét a lánya hajáról, és megpaskolta a lapockáját. Talán már van elég idős, hogy megtudja az igazságot, ez a kislány, aki nemsokára elhagyja a babázást. – Mondok én neked valamit. Irene néni és én... na szóval, ő valahogy úgy kedvelt engem, mint az udvarlóját, gondolom, te így mondanád. Én pedig nem ezt éreztem iránta, úgyhogy arra gondoltunk, jobb lenne, ha ezután megpróbálnám önállóan élni az életemet, érted, mire gondolok?

– Aha. – Töprengő hallgatás után megkérdezte: – És őt is megpusziltad úgy, mint anyut?

– Egyszer. De annyira hiányzott anyukád, hogy nem volt jó. – Ó! Eddie csendesen mosolyogva figyelte, ahogyan a lánya próbálja összerakosgatni

magában a nagyok világának hogyanjait és miértjeit. – Most már érted, mi volt Irene nénivel? – Asszem. – Mármost ami Regina kedvesnővért illeti, és azt, hogy miért nem szólt neked,

mielőtt elment, bizonyos vagyok benne, hogy ha lett volna rá alkalma, elbúcsúzik tőled, mert én történetesen tudom, hogy ő is nagyon kedvelt bennünket. De tudod, az apácáknál úgy van, hogy néha mások mondják meg nekik, hová menjenek és mikor.

183

Anne bólintott, tudta, hogy az apjának igaza van. Ám Eddie továbbra is látta rajta, hogy szomorú.

– Megmondom én neked – folytatta –, mit fogok csinálni. Utánanézek, hátha megtudhatom Kuzdek atyától, hová ment Regina kedvesnővér, és akkor írhatsz neki levelet. Jó lesz?

– Oké lesz. – Szerintem ő biztosan boldogan hallana rólad. Hallgatva ültek egy darabig. – Mondjak valamit, apu? – kérdezte végül Anne. – Mit? – Én szerettem Regina kedvesnővért. És elárulok neked egy titkot: néha azt

játszottam, hogy ő az anyu... miután anyu meghalt. – Ó, de boldog lenne, ha ezt hallaná! – Eddie magához szorította a kislányt, majd

elengedte. – Oké lenne, ha megírnám ezt neki a levelemben? – Szerintem tökéletesen oké lenne. Hanem most... mi lesz délután az iskolával? – Én nem akarok menni! – közölte konokul Anne. Fölállt, kivonult a szobából. Eddie

hallotta, amint végigmegy a folyosón, áttrappol az ő szobáján a fürdőszobába, kifújja az orrát, lehúzza a vécét, aztán visszajön. Apja még mindig a földön ült, kinyújtott két karjával a matracon, lábát komótosan keresztbe vetve.

– Figyelj csak ide – mondta, és mindkét kezével megveregette a matracot. – Kössünk üzletet.

– Miféle üzletet? – Anne odajött, és meglovagolta az apja térdét. – Ma délután itthon maradhatsz egyedül. Kilencéves vagy, nem látom be, miért ne

lehetne időnként csak a tiéd a ház. írjál Regina kedvesnővérnek, vagy akár anyunak, én meg kimentelek az iskolában. De aztán holnap, és mindennap, amíg vége nincs a tanévnek, Clement nővértől függetlenül nyafogás nélkül mész iskolába. Megegyeztünk?

Anne keresztbe fonta a kezét az apja tarkóján és gyors puszit cuppantott a szájára. – Megegyeztünk. Eddie magához szorította. – Jól megleszünk mi így is, te meg én, nem igaz, napsugár?^ – És Lucy is. – És Lucy is. Most pedig állj fel, mert vissza kell mennem dolgozni. Együtt mentek le, Anne az ajtóig kísérte az apját, ugyanúgy, ahogy Krystyna

szokta. És Eddie, ahogy elment, akkor jött rá, hogy most először nem fájt az összehasonlítás.

TIZENKILENC

Sajátságos, mennyire apácának érezte magát még mindig; most is hajnali ötkor

ébredt, ébresztőóra nélkül, ma is letérdelt és hosszan imádkozott reggelente, ma is

184

naponta járt misére, csak most autóval kellett mennie Gilmanbe, és újra Rosella nagymamával ült a templomban, mint kislánykorában.

Az emberek megbámulták, ha bement a kisvárosba. Az ott az a kiugrott apáca, mondták a kíváncsi tekintetek, amelyek végigtapogatták az arcát, hogy valóban az a Jean Potlocki-e, akire már alig emlékeztek. Néhányan megszólították, de nemigen tudtak mit mondani, Jeannek tehát ugyanúgy nem lehettek barátai, mint a rendházban.

Kivéve Elizabethet. Liz az első napon kijött a tanyára, és ragaszkodott hozzá, hogy bevigye Jeant St.

Cloudba. Vásároltak melltartókat, cipőket, anyagot, szabásmintát, hogy varrhassanak Jeannek még szoknyát és blúzokat. Még nadrághoz is vettek szabásmintát. Liz mentegetőzött, amiért ő is olyan bután viselkedett, mint a többiek, amikor Jean bejelentette, hogy kérni akarja a felmentését. Azóta volt ideje újra átgondolni a dolgot, és rájött, mekkora önzés volt azon idegeskednie, hogy mit fognak gondolni az emberek?

– Hadd gondoljanak, amit akarnak. Jogod van úgy élni az életedet, ahogy akarod. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy végre van egy szövetségese, akivel lehet

beszélni mindenről: a számkivetettség naponkénti érzéséről; a keserű csalódásról, amelyet távozása körülményei okoztak; az aggodalmairól, mert a gyerekek azt gondolhatják, hogy szívtelenül faképnél hagyta őket; a szomorúságáról, amiért nem láthatja negyedikesei első áldozását, holott két évig készítette fel őket; anyja továbbra is félszegen sértődött viselkedéséről; az ő elkeseredéséről, amiért ismét a szüleitől függ anyagig.

És természetesen beszélt Liznek Mr. Olczakról. – Vagyis nem tudja, hol vagy? – Nem. Nem tették lehetővé, hogy bárkivel beszélhessek eljövetelem előtt. írni

fogok neki, de úgy gondoltam, előbb adok magamnak egy kis átállási időt. – Meg fog találni. Tudja, hol laknak papáék. – Ezerszer elmondtam magamnak, hogy erre nem szabad számítanom. Végül is

sohasem beszéltünk egymással az érzéseinkről. – Meg fog találni. – Ha igen, én akkor sem... hiszen tudod. Az emberek még többet pletykálnának, ha

elkezdenék járni egy férfival, akivel ugyanabban az iskolában dolgoztam. – Hadd pletykáljanak. Te tudod, hogy már a mostani érzéseid előtt elégedetlen

voltál azzal az élettel. – Igen, ez igaz. De mi haszna beszélni róla? Mr. Olczak még azt se... – Keresztnevenincs? – Eddie, de én még sose szólítottam úgy. – Hát reméljük, hogy lesz rá alkalmad.

185

Három nappal a hazatérése után a postás levelet hozott a tanyára Anne Olczaktól. Jeannek repesett a szíve az izgalomtól, amikor elolvasta a feladó nevét; azzal a gondosan formált, kerek betűs folyóírással írták, amelyet az idén tanított Anne-nek.

Drága Regina kedvesnővér! Apu azt mondta, oké, ha írok, mert nagyon szomorú voltam, mikor el tetcett menni. Sose

gondoltam, hogy kedvesnővér is elmegy, és most utálom az egész iskolát. Clement kedvesnővér nem egy nagyon jó taníttónéni, és mindig elalszik a székben, és nem jó kimenni szünetben, mert a fiúk csúnyák velünk, és Clement kedvesnővér nem szól rájuk.

Apu azt mondta, azért nem tetcett elbúcsúzni, mert az apácáknak oda kell menni, ahova mondják és kedvesnővérnek is azt kellett csinálni. Szerintem ez nem igasság, úgyhogy elhatárosztam, hogy nem leszek apáca, mikor nagy leszek. Én apáca akartam lenni, mikor nagy leszek, de most már nem leszek az. Reméllem nem tetcik haragudni érte.

Apu azt mondja, oké megírni, hogy azt szoktam játcani, hogy kedvesnővér az anyu, miután az anyu meghalt. Néha eztjátcottam. Azért is volt rossz, mikor mondták, hogy el tetcett menni.

Lucy 100-at kapott a szótagoló tesztjére. Reméllem, hogy jól tetcik lenni, mert apu azt mondja, hogy jól tetcik lenni és nem tetcett

szintén meghalni. Most mennem kell és ki kell puculnom Cukor homokos ládáját. Szerettei: Anne Olczak Ölébe ejtette levelet tartó kezét. Az anyja fölnézett. – Mi baj? – kérdezte Bertha. A konyhában voltak, Jean az asztalnál ült, Bertha

tésztát dagasztott egy belisztezett gyúródeszkán. – Semmi. – Eldörgölte a könnyeit, összehajtotta a levelet, visszatette a borítékba. –

Az egyik tanítványom írt, akit különösen szerettem. – Igen? No és mi mondanivalója van? Jean szipogott és bánatosan elmosolyodott. – Hogy az új tanítónője elalszik az órán, és a fiúk komiszak a játszótéren. Rendkívül

fontos dolgok egy negyedikesnek. – Olvastam a feladót, mikor behoztam a levelet a postaládából. Akkor ez Mr.

Olczak lánya? – Igen, az. – Hm – mondta Bertha és folytatta a dagasztást. Liznek is mesélt a levélről. – A szívem szakadt meg tőle. Liz alaposan szemügyre vette a húgát, és levonta a következtetést. – Né, te a gyerekeit is szereted, ugye? – Nagyon, Liz. Nagyon szeretem őket. – Akkor válaszolj a kislánynak. – De Eddie talán azt gondolja, hogy ez csak egy kényelmes módszer, amivel

tudatom vele, hogy hol vagyok. – Miért, nem az?

186

Jean nevetett, majd illedelmesen lesütötte a szemét. – De igen. – Nekem egyébként is azt mondtad, hogy írni akarsz neki. – Tudom,de... – De mi? – Talán nem kellene. Talán túlságosan korai. – Én a helyedben – mondta Liz – írnék mindőjüknek. Megírnám, hogy a

feljebbvalóid nem engedték meg a búcsúzkodást, ezért nem tudtad megmondani, hová mész. És ha már itt tartasz, azt is írd meg, hogy hiányoznak. Azt hiszem, ennyit megérdemelnek.

– Én is ezt gondolom. – Akkor írd meg. – De mama... – Mamának meg kell tanulnia tudomásul vennie a tényt, hogy már nem vagy

apáca. Jean kivárta az utolsó májusi hétvégét, Anne első áldozását, azután küldött

ajándékba egy szentképet és mellékelt egy levelet hármójuknak. Kedves Mr. Olczak, Anne és Lucy! Azért írok ilyen megszólítást, mert ez a levél mindenkinek szól. Először is bocsánatot kell

kérnem, amiért nem vettem búcsút és nem szóltam, hogy eljövök. Én bizonyosan megteszem, ha tehetem. Sajnos, nagyon sietve kellett távoznom, ami nem tehette lehetővé a búcsúzkodást.

Gyerekek, ti most biztosan elcsodálkoztok: nagy változtatást hajtottam végre az életemben, és nem vagyok többé apáca. Megkértem Rómában a Szentatyát, hogy mentsen fel a fogadalmam alól, és ez az engedély azon a napon jött meg, amikor elhagytam Browerville-t. Most a szüleimnél élek a tanyájukon, és azt remélem, hogy ősztől főiskolára mehetek diplomát szerezni.

Jó dolog megint itt lenni a családomnál, de bizonyos, hogy nagyon hiányoznak a tanítványaim. Annyira örültem a levelednek, Anne, bár szomorkodtam is, amiért nem szereted már az iskolát. Majd meglátod, hogy az új tanévben jobb lesz. Mary Charles kedvesnővér fog...

(Ezen a ponton Jean elölről kezdte a levelet, most már kihagyva belőle Mary Charles kedvesnővért az új tanévben.)

Anne, te most vasárnap leszel első áldozó, és én olyan büszke vagyok rád. Elképzellek magamnak fehér ruhában, fátyollal, és imádkozni fogok érted azon a napon. Bárcsak ott lehetnék veled a misén! Tudom, hogy csodálatos napja lesz ez az életednek.

Lucy, emlékszem a tavalyi évre, amikor te voltál az első áldozók egyik angyala. Jövőre rád kerül a sor, hogy először részesülj a szentségekben, ezért nagyon szorgalmasan kell tanulnod a hittant, hogy fölkészülj rá. Anne írta, hogy 100 pontot kaptál a szótagolási tesztre. Gratulálok!

187

Mr. Olczak, máig szeretettel gondolok arra a képre, amikor felbukkant az osztályom ajtajában a maga arca, egy hosszú partvisnyél társaságában. Maga jóságos, kedves ember, és én mindig csodáltam, mennyire türelmes a gyerekekhez, akkor is, ha rögtön összekoszolták, amit maga leporolt vagy felsöpört az iskolában. Továbbra is imádkozom magáért, és Krystyna lelkének nyugalmáért. Remélem, mostanra Isten nyújtott már magának egy kis vigaszt.

Nagyon örülnék, ha a jövőben hallhatnék hármójukról, hogy tudhassam, jól vannak-e. Isten áldását kérem mindhármójukra: Jean (Regina) Potlocki Eddie három héttel azután találta meg a levelet a postafiókjában, hogy Regina

nővér elment. Élete leghosszabb, legnyomasztóbb hetei voltak ezek. Gyötrelmesen vívódott, hogy próbálja-e megtalálni Regina nővért, vagy sem, és örökösen zsémbelt a gyerekekkel. De csak el kellett olvasnia a feladót a borítékon, hogy repüljön a szíve a mennyországba. Ott a postahivatal előtt föltépte a borítékot, és kétszer olvasta el a levelet a főutcán állva, majd az utolsó két bekezdést még háromszor.

Főleg egy részt jegyzett meg nagyon: Regina nővér szeretne hallani róla! Este felolvasta a levelet a vacsoraasztalnál. Amikor befejezte, lányai tátott szájjal

bámultak rá. – Már nem kedvesnővér? – kiáltott Anne. – Nem, nem az. – De hogy lehet az? – Igen, hogy lehet, apu? Ő Regina kedvesnővér! – Pedig ahogy írta, egyenesen a pápától kellett engedélyt kérnie, hogy megint

hétköznapi ember lehessen belőle. – Szándékosan kerülte a szabad jelzőt. – De miért ment el? Már nem akar többet a tanító nénink lenni? – kérdezte Lucy

kiábrándult arccal. – Édes, az apácaság sokkal többet jelent a tanításnál. Biztosan más okai is voltak/

amiért elment. – Mint például? – Édes, ezt nem mondhatom meg neked, mert nem tudom. – Vagyis titok? – kérdezte Lucy. – Igen, olyasmi. Regina nővér titka. Neki megvan rá a maga oka. Anne zavart arccal próbálta megfejteni ezt a rejtvényt. – De apu, ez... hogyhogy... mármint... én azt hittem, ezt nem tudják megcsinálni. Én

azt hittem, végig apácáknak kell maradniuk. – Hát amikor elkezdik, ezt is akarják, de néha nem működik. Ez olyan, mint...

mint... – Nem találta a hasonlat másik felét. – Akkor most már nem is hord fekete ruhát? – kérdezte Lucy kissé félénken, mintha

nem tudná, szabad-e kérdezgetni egy olyan lényről, aki csak egy grádiccsal állt lejjebb az angyaloknál.

– Gondolom, nem. – És a fátylát se viseli?

188

– Nem. Gondolom, most ugyanúgy öltözködik, mint a többi nő. – De... – Lucy félrehajtotta a fejét, egy pillanatig töprengett, azután intett az ujjával

az apjának, hogy hajoljon oda, és belesúgta a fülébe: – De az apácáknak nincs haja. Eddie megállta, hogy ne nevessen. – Honnan tudod? Lucy hosszasan vállat vont válaszul, tekintete átsiklott az apjáról valami másra.

Most Anne szólalt meg, sokkal józanabbul, mint a húga. – Akkor már nem is látjuk többé, apu? Ha rajtam múlik látjátok gondolta a férfi, de úgy döntött, jobb, ha azt válaszolja: – Nem tudom. Számolta a heteket Regina nővér elmenetele után, figyelmeztette magát, hogy nem

szabad sietni. Három hét, megkapta a levelet. Még egy hét, az iskolában kiadták a nyári vakációt. Hat hét, jött és elmúlt Corpus Christi ünnepe. Hét hét, a játszótér kopasz foltjain kezdett kiütni a fű. Meddig kell tartózkodnia egy férfinak, hogy ne keltsen pletykákat egy frissen felmentett apáca körül? Ilyesmire nem volt illemszabály. Amint beállít arra a tanyára, futótűzként fog terjedni a spekulálás Regina családjában, és valószínűleg a katolikus közösségben is.

Két teljes hónapot várt, és július nyolcadikán vasárnap végre elfogyott a türelme. Ám úgy döntött, illendőbbnek fog látszani, ha a lányokat is viszi.

Templom után tudatos hanyagsággal odavetette: – Mit szólnátok, ha délután elmennénk autózni? – Jóóóó! Hová, apu? – Hát úgy gondoltam, elmehetnénk meglátogatni Regina nővért. – Téééényleg? – Azt persze nem tudjuk biztosan, hogy otthon lesz-e. Épp csak odamegyünk és

teszünk egy próbát. Nem tudta, ki várja türelmetlenebbül a találkozást, ő-e vagy a lányok. Hazament,

megfésülködött, gondolkozott, mit vegyen fel. Végül úgy döntött, jó lesz az a nadrág és fehér ing, amit a templomban viselt, csak az ing ujját felgyűrte könyékig, a nyakkendőjét és a zakót pedig levetette.

A lányok tudni akarták, hogyan találnak oda, mire Eddie emlékeztette őket, hogy ő egyszer már hazavitte a kedvesnővért karácsonykor.

Félúton Anne arra kérte, állítsa meg a kistehert, hogy kiszállhasson vadrózsát szedni a kedvesnővérnek... – Mármint Jeannek – igazította ki magát.

Szokatlan volt még mindannyiuknak. Az út háromnegyedénél Lucy kérdezte meg, halálos komolyan, majdnem suttogva: – És ha nincsen haja, apu? Nem egészen egymérföldnyire a Potlocki-tanyától Eddie-nek annyira megfájdulta

gyomra, hogy egy percig azt hitte, meg kell állnia a kisteherrel.

189

Százméternyire lehettek, amikor meglátta a szörnyűségek szörnyűségét: hogy itt családi piknik folyik. Tele volt a környék autókkal, furgonokkal, asztalokat tettek ki a fűbe az almafák alá, emberek lustálkodtak az árnyékban hanyatt fekve, vagy fürtökben állva fecsegtek, sortra vetkezett gyerekek pancsoltak ki-be ugrálva egy vízzel töltött fürdőkádban.

Hát most már nem állhat meg. És nem is húzhat el mellettük. Azon a pikniken minden szem azt nézné, ki dübörög el a csendes mellékúton. Arról nem is szólva, hogy a lányok kivernék a huppot.

Mi mást tehetett, mint hogy befordult a felhajtóra? Először nem látta az idegenek között – túl sok ember volt szétszórva túl nagy

helyen. A kisteher ajtajának csapódására néhányan abbahagyták, amit csináltak, és közelebb ténferegtek, hogy lássák, ki az. Abbamaradt a patkódobálás. A gyerekek megálltak és bámultak. Aztán egy lány, aki épp emelte volna föl a patkót, odanézett, meglátta az ismerős kistehert, és rögtön el is ejtette a patkót. Viharosan integetve igyekezett feléjük.

– Halló! – kiáltotta mosolyogva. – Anne, Lucy! – Először Anne két kezét szorongatta meg vadrózsástul, aztán Lucyét, összekenve őket földdel. – Ezt a meglepetést! Jaj, de csodálatos! – Tovább szorongatta Lucy kezét és olyan ragyogóan mosolygott, mint egy piruetthez készülő műkorcsolyázó. – Hogy mindketten itt legyetek! De örülök, amiért eljöttetek!

A gyerekek megbűvölten bámulva próbálták összeegyeztetni ezt a nőt az ismerős apácával. A haja olyan színű volt, mint mikor a meghámozott almát kint hagyják a levegőn, se nem arany, se nem barna, elég rövid, és természettől enyhén hullámos. A homlokán apró tüskékbe tapadt a verejtéktől. Húzott szoknyás, rózsaszín-fehér rombuszmintás ruhát viselt és pecsétes fehér kötényt, a lábán pedig semmit.

Eddie is bámult, és érezte, hogy a torkában gombóc van, az arca pedig ég. Jean végre elengedte Lucy kezét, és odaállt őelébe. – És Mr. Olczak, milyen... de örülök, hogy ismét láthatom. – Vele jóval halkabban

beszélt, mint a lányokkal, kevésbé lelkendezve nyújtotta a kezét. Eddie megmarkolta az ujjait, mintha kezet akarna rázni, de nem lett belőle semmi, csak szorítás, miközben Jean mosolyogva nézett föl rá, ő pedig levegőhöz próbált jutni és legeltette rajta a szemét, hogy legyen mire emlékeznie. Jean hirtelen elfordult és azt kiáltotta: – Papa, mama, ide nézzetek! Itt van Mr. Olczak, és elhozta a lányait!

Frank a patkódobáló-pálya végéből került elő, Bertha egy kerti székből, ahol más asszonyságokkal diskurált. Frank keményen megrázta Eddie kezét.

– Hát hozta Isten megint, Mr. Olczak. Örülök, hogy látom. Bertha, mérsékelt mosollyal és lelkesedéssel, tartotta a lépés távolságot. – Halló. – Könnyebb volt nyájasan fogadnia a gyerekeket, mint Eddie-t. – Hát ezek

azok a lányok, akikről annyit hallunk? Melyikőtök írta Jeannek azt a levelet? Anne fölemelte az ujját, miközben jól nevelten a törzséhez szorította a könyökét. – Én.

190

– Az volt aztán a szép levél. Igazán boldoggá tette Jeant. – Hadd mutassam be a többieket! – vágott közbe Jean. -Ez itt George bátyám, Curt

sógorom, Bernice nagynéném... – Eddie már nem számolta, hány családtaggal kezelt. Aztán egy különösen kedves

mosolyt és kézrázást azzal vezetett be Jean: – .. .és ez az én legdrágább Liz nővérem, aki pont előttem van korban.

– Halló, Eddie – mondta Liz csendesen. – Sokat hallottam magáról. Hallott?, gondolta Eddie, de nem volt ideje többet foglalkozni a kérdéssel, mert

valaki azt kérdezte: – Evett már? Mert van még sült csirke, igaz, anyja? valaki más pedig hozzátette: – Van ott behűtött sör a kút mellett a víztartályban. Mit szólna egy sörhöz, Mr. Olczak?

Jean sokkal nagyobb figyelmet szentelt az apjukon csüngő lányoknak, mint Eddie-nek. Megkérdezte, éhesek-e, mire mindketten azt válaszolták, hogy nem.

– No és mit szólnátok egy szelet pitéhez? A lányok az apjukra sandítottak. – Szabad-mondta Eddie. – Akkor gyertek velem! – Jean odavezette őket egy asztalhoz az almafák

árnyékában, amelyen fehér konyharuhák védték a legyektől a maradékot. Eddie-t a férfiak foglalták le, beszélgetés közben odavitték a horganyozott nagy

víztartályhoz, kihalásztak belőle egy hideg sört, és a kezébe nyomták. Megtárgyalták a termést, Trumant, aki leszállítja a sorozási korhatárt, a kommunistákat, akiket most ki fognak üldözni Amerikából, és hogy Frankék magtárára ráférne egy új tető, de majd megcsinálják ősszel kalákában, csak legyenek túl a betakarításon.

Eddie meghúzta behűtött sörét és igyekezett érdeklődéssel hallgatni ezt a férfibeszédet, ám a tekintete mindegyre visszavándorolt az udvar túloldalán Jeanhez, aki átvette Lucyéktől a fonnyatag vadrózsát, szeretettel vízbe állította a csokrot, megetette a lányokat, majd bevezette őket unokaöccsei és -húgai összeszokott társaságába. Eddie nem bírta levenni a szemét a hajáról és az alakjáról. Most már volt dereka, mint a többi nőnek, és a dereka alatt-fölött domborulatai, és vádlija, amely egy kicsit lebarnult a boka-fix vonala felett. És az a csupasz láb! Ezt a meglepetést! Az arca is másnak látszott, a sok merevre keményített fehérség nélkül. Teljes egészében más nő lett.

Mintha csak a tanítványait vezényelné a játszótéren, megszervezett a gyermekseregnek valami futkosós játékot, és csak azután nézett körül Eddie-t keresve, mikor Lucy és Anne is mélyen belemerült a játékba. Amikor észrevette, hogy a férfi őt figyeli, lesütötte a szemét a gyepre, úgy indult el vontatott léptekkel Eddie felé az udvaron át.

Eddie nem tudta, kibírja-e fulladás nélkül, mire Jean ideér. Nagyon úgy nézett ki, hogy nem. A lány ügyelt, hogy lehetőleg fesztelenül viselkedjék a családja előtt. Jöttében leemelt egy asztalról egy üres pohárkát, és azt kérdezte, mikor odaért a csoporthoz:

191

– Kaphatnék egy kicsit a sörödből, papa? Miközben Frank töltött, Jean kezet mosott a tartályban, beletörölte a kezét a szoknyájába, közben egyszer sem nézve Eddie-re.

– Kösz, papa – mondta, és elvette a kompótos poharat Franktól. Aztán végre tudomást vett Eddie-ről. – Nem akarna leülni és beszélgetni egy kicsit? Szeretném tudni, hogy haladnak a

lányok. Anne-nek megvolt az első áldozása, és Lucy meséli, hogy úszni tanul a Charlotte-tavon.

Eddie nem hitte, hogy Jean arcának lángolását egyedül a napnak lehetne tulajdonítani.

– Persze! – mondta, és ment a lány után, nézte gyömbérszín haját, próbálta megszokni a tényt, hogy ugyanúgy lehet közeledni hozzá, mint más nőkhöz.

Letelepedtek a fűre, a nyírfák alá, nem túl messze a játszó gyerekektől és a kertészkedésről társalgó asszonyoktól. Jean törökülésbe ereszkedett, elrejtve lábát rombuszmintás szoknyája alá, amelynek a szélén mostanra maszatos foltok sötétlettek. Beszélgettek Eddie lányairól, Browerville-ről, a múlt heti zongoraestről az iskolában, Jean kérdezősködött az Olczak-rokonság minden tagja után és megérdeklődte, találtak-e már pedagógust, aki helyettesítse.

Eddie a balján ült, és ugyanabba az irányba bámult, mint a lány. Jean rá se nézett, úgy jegyezte meg halkan:

– Maga fixíroz engem. – Ó! – A férfi elkapta a tekintetét, és érezte, hogy elvörösödik. – Bocsánat. – Semmi baj. Számítottam rá. – Hát mert olyan másnak látszik. – Igen, tudom. Hozzá kell szokni, ugye? Eddie ivott egy kortyot a söréből, és azon tűnődött, meddig szabad menni a

fesztelenségben. Úgy döntött, megmondja a lánynak. – Lucy azt szerette volna tudni, mitévők leszünk akkor, ha magának nem lesz haja. Jean fölnevetett, kitépett néhány fűszálat és parányit kortyolt a poharából. – Most pedig itt ül, és nemcsak haja van, de sört is iszik és mezítláb jár. Hát hibáztat

érte, ha megbámulom? – Nem, de az anyám figyel bennünket. Eddie a hölgy koszorúra sandított. Bertha csakugyan őket figyelte, ráadásul fancsali

képpel. – Mama nem túl jól viseli. – És a papája? – Sokkal jobban. – És maga? – Ez... eltart egy ideig. Tizenegy éven át éltem különféle kolostorokban. Régi

beidegződéseken kell változtatnom. – Eddie nem tudta megállni, hogy ne bámulja a

192

lány arcélét, akár nézi őket Bertha, akár nem. – Időnként úgy érzem, hogy nekem már nincs helyem itt.

– Sajnálja, hogy kilépett? – Nem – vágta rá Jean habozás nélkül. – De tudja, az volt az otthonom, annak a

szokásai szerint éltem, és higgye el, a kolostori életet teljes mértékben a megszokás szabályozza. Ugyanakkor van benne valami rendkívül megnyugtató. Nem kell dönteni, csak engedelmeskedni a szabályoknak, és így telik el az élet. Most nincsenek igazi szokásaim vagy otthonom. Itt a családom, de úgy érzem, csak nyűgnek vagyok a nyakukon.

– Lefogadnám, hogy ők nem ezt érzik. – Nem, szerintem se. Csak velem van így. De akkor is furcsa, hogy nagykorú nő

létemre visszaköltözzem a szüleim házába. Ezen Eddie tűnődött egy darabig, aztán azt mondta: – A levelében azt írta, hogy ősztől megint tanul. – Szeretnék. Ha meglesz rá a pénz. – Azt gondoltam, tanítani fog. – Nem engednek, katolikus iskolában nem, állami iskolában pedig nem nagyon

akarok. – Nem engedik?! – kiáltotta meglepetten a férfi. – A káros hatás miatt, tudja. – Magát? – horkant föl Eddie. – Még hogy káros hatás! Ki a fene hoz ilyen

döntéseket? Jaj, ne haragudjon, kedvesnővér, nem úgy... – Nem a tanulókat féltik. A többi apácát. – Aha, értem. Hogy esetleg másoknak is kedvük támad kilépni. – Ezt úgy hívják, hogy meg kell védeni a rendet. – Már bocsásson meg, de ez butaság. – Azért volt akkora titkolózás a távozásom körül. Még engem sem értesítettek előre.

Agnes anya egyszerűen csak bejött az osztályomba, és azt mondta, menjek át a rendházba csomagolni, mert jön értem az apám. – Megfordult, ránézett a férfira. – Én meg akartam keresni magát és...

– Halló, csatlakozhatom a társasághoz? – Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették a közeledő Lizt. Eddie úgy érezte, mintha faágról ugrott volna le, és fönnakadt volna a nadrágtartójánál fogva. Ott lógott a levegőben, csak félig ismerve Jean érzelmeit.

A lány nem tehetett mást, mosolyt ültetett a szájára. – Persze... ülj csak le – mondta a nővérének. Liz leült, megtámaszkodott a földön, és fesztelenül tanulmányozta Eddie-t. – Szóval maga az az ember, akiről Jean folyton beszél. Jean és Eddie egyszerre

szólalt meg. – Ó, azt nem hiszem el – mondta Eddie.

193

– Kérlek, Liz! – dünnyögte Jean. Liz tekintete fölcsillant ettől a reagálástól, aztán társalgási hangon folytatta: – Beszéltem a lányaival. Aranyosak. Miután így áttértek biztonságosabb témára, a feszültség is enyhült. Elbeszélgettek

hármasban, és Eddie megértette, miért Liz a kedvenc testvére Jeannek. Érdeklődő volt, és figyelmesen hallgatta a kérdéseire adott válaszokat. Az ember mindig tudta, hányadán áll Lizzel, mert komolyan vette az érzelmeket, a sajátjait is beleértve. Egyforma hévvel tudta dicsérni magát és bevallani, ha hibázott. Ami ennél is fontosabb, szerette Jeant, és boldognak akarta látni, bármibe kerüljön.

Idővel más családtagok is csatlakoztak hozzájuk. Eddie egyszer csak azon kapott észbe, hogy alkonyba hajlik a délután, és neki indulnia kéne haza.

Mély sajnálatára sohasem volt annyi idejük, hogy Jeannel befejezzék félbemaradt párbeszédüket. Mire összeszedte a lányokat és a furgonhoz terelte őket, rajtuk kívül már sokan szedelőzködtek. Lizzel s a férjével, Ronnal együtt egy gyerekfalka is tartott a parkoló gépkocsik felé. Jött Frank, sőt még Bertha is, bár Eddie gyanúja szerint nem annyira búcsúzkodni, mint annak elejét venni, hogy ő kettesben maradhasson Jeannel. Nem mintha lenne rá esély, amikor Anne és Lucy örökösen rajta lógnak.

Mikor beültek a kisteherbe és már berregett a motor, Jean volt az utolsó, aki rátette a kezét az ablak szélére.

– Isten veletek, lányok. Adjátok át üdvözletemet az otthoniaknak. – Pá, kedvesnővér. – Pá, kedvesnővér. – Elfeledkeztek magukról, és a régi nevén szólították. A lány

elmosolyodott a nyelvbotlásukon, és ugyanezzel a mosollyal fordult oda az apjukhoz.

– Isten vele, Mr. Olczak. Kérem, jöjjön el máskor is. – Eljövök. Isten áldja. – Eddie-nek is nehezére esett kimondani, hogy Jean. De miközben visszamenetbe tette a furgont és kitolatott a makadámra, megígérte

magának, hogy fogja még így szólítani. Méghozzá hamar. Mihelyt legközelebb visszajön látogatóba.

Méghozzá a lányok nélkül.

HÚSZ Eltelt egy hét, egy hosszú, forró, türelmetlen júliusi hét, amikor úgy perzselt a nap,

hogy valósággal kiszívta az égből a kékséget. Kint a kertben olyan gyorsan nőtt a zöldbab, hogy naponta kétszer kellett szedni. Jean szedte is reggel és este, napközben pedig segített az anyjának befőzni.

És egész idő alatt Eddie-re gondolt.

194

Browerville-ben Eddie azzal töltötte a hetet, hogy lesmirglizte, belakkozta a padokat, miközben szédelgett a gyanta meg az alkohol szagától, ha ugyan nem a Jeanről szőtt gondolataitól. Elhatározta, hogy szombaton este átmegy a tanyára és meglátogatja Jeant, bár a lányok nagyon agitálták, hogy kísérje el őket a víztorony mellett az ingyenmoziba. Nyaranta az elöljáróság minden szombat este kifeszített egy vetítővásznat, és kisbuszból árulta a pattogatott kukoricát, miközben minden srác a Három bohócot vagy Kettle apóékat bámulta, és véresre vakarta a bokáján a szúnyogcsípéseket.

– Kérhetek egy szívességet szombat estére? – kérdezte Eddie csütörtökön este Rose sógorasszonytól.

– Hát persze, bármit, Eddie. – Hadd menjenek el a srácok a tieiddel az ingyenmoziba, aztán hadd aludjanak

nálatok. – Tényleg? Te nem jössz? Eddie krákogott, és áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra. – Nem, én nem megyek. – Hát hová mégy? – Rose nem akart tolakodni, de hát a kisvárosi élet olyan

kiszámítható, itt kivételes eset, ha valaki eltér a hagyománytól. Márpedig az ingyenmozi a víztoronynál, az hagyomány.

– Meg akarok látogatni valakit. – Valakit? Mi ez a titkolózás? – Hát szóval izé... Regina kedvesnővért. – Regina kedvesnővért? – ismételte Rose, akinek a szeme és a szája úgy kerekedett,

mintha kipufogógázt szippantott volna. – Úgy érted,a mi Regina kedvesnővérünket, aki már nem apáca?

– Pontosan. Csakhogy most Jeannek hívják. Jean Potlockinak. Ott lakik Foleyn túl. – Hát még ilyet! – mondta Rose. Eddie visszahelyezte a testsúlyát és nem szólt. – Mióta tart ez? – kérdezte Rose kertelés nélkül. – Mi? – Te. Meg a mi exapácánk. – Azt akarod mondani, a srácok nem mesélték, hogy átlátogattunk hozzá a

hétvégén? – Nem! Én erről nem is hallottam! – Egész megbántódott, hogy vele senki sem

közöl egy ilyen zaftos újságot. – Na szóval mi van? Randevúzol vele? – Menjél már, Rose! – Randevúzol? – Nem! Már megmondtam, hogy csak látogatóba megyek hozzá. Rose rászögezte a mutatóujját. – Eddieeee... – intette ravaszdi arccal Eddie, Eddie, elpirultáááál! – lallalázta.

195

– Na idehallgass! – kezdett kijönni a béketűrésből a férfi. – Ha föl kell vennem a spanyolcsizmát, hogy itt hagyhassam a klambókat éjszakára, akkor inkább elviszem őket máshová!

– Nyugi, Eddie, nem kérdezek többet. Hát persze hogy itt hagyhatod a klambókat. Romaine tudja?

– Nem. – Na majd én elmondom neki. – Képzelem. Meg gondolom, az egész városnak. – Miért, titok? – Nem. Hogy lehetne titok, mikor vasárnap magam vittem oda a gyerekeimet? – Nahát akkor! – Rose roppant elégedettnek látszott önmagával. Eddie fejcsóválva távozott a konyhából. Új ruhákat vásárolt szombat estére, vasalt kék nadrágot, és egy mutatós, rövid ujjú,

halványkék-fehér csíkos pamutinget. Mikor a lányok látták, hogy öltözködik, megkérdezték, táncolni megy-e.

– Nem. Nem táncolni. – Akkor hová? Nekik nehezebb volt megmondani az igazságot, mint Rose-nak. – Szóval... mi lenne, ha azt mondanám, hogy Reg... Jean-nel találkozom megint? – Nélkülünk?! – De hát én azt gondoltam, hogy moziba akartok menni. – Akarunk is, de... Tudta, hogy most megfogta őket. Browerville-nek nem volt színháza, itt ezek az

ingyenes vetítések számítottak a legizgalmasabb eseménynek. Alkonyat előtt gyülekeztek rá a kocsik, és már jóval kezdés előtt ott lebzselt a kisváros összes gyereke. Időnként dudakoncert követelte, hogy kezdjék a műsort hamarabb, mintsem teljesen besötétedne, és ilyenkor a rajzfilmek figurái annyira elmosódtak, hogy csak hunyorogva lehetett látni őket a vetítővásznon. Ha mindehhez hozzávette azt az új élményt, hogy a lányok önállóan vásárolhatják meg a pattogatott kukoricájukat, akkor tudta, hogy a gyermekei nem fognak túlságosan harsányan tiltakozni, ha itt hagyja őket.

Lucy új oldalról próbálkozott. – Miért nem vársz holnapig, apu? Akkor veled mehetnénk. – Úgy gondoltam, hogy holnap horgászni viszlek benneteket a Thunder-tóhoz. – Ja, akkor jó! Idén nyáron háromszor vitte már horgászni őket, és a lányok ezt is imádták, mióta

kifogták az első naphalukat. Eddie azt is megengedte nekik, hogy magukkal hozzák a fürdőruhájukat, és úszkáljanak egy kicsit a part mentén.

Így tehát szombaton vacsora után keresett egy-egy pokrócot a lányoknak, amit magukkal vihessenek a vetítésre, és végigkísérte őket a közön a víztoronyig, ahol a

196

periférián már gyülekeztek a kocsik, és mindenfelé pizsamás kölykök futkostak, tűzött takarókat és kincstári pokrócokat vonszolva maguk után. Adott nekik pénzt pattogatott kukoricára, és otthagyta őket idősebb unokatestvéreikkel, két órával sötétedés előtt.

Jean fölismerte a kistehert, amely porfelhőt verve közeledett az úton, és azt gondolta: Ó, ne, ó, ne, miért is nem hallgattam az ösztöneimre, miért nem fürödtem meg, vettem tisztességes ruhát, és hagytam ki a babot egyetlen estére? De annyira nem merte hinni, hogy a férfi ilyen hamar idelátogat megint. Ezért fölhúzta az apja istállói sárcipőjét, bekötötte a fejét konyharuhával, hogy ne szálljanak a hajába a bogarak, és kiment a kertbe, hogy az esti hűvösben leszedje a második adag babot.

Ott állt szálegyenes tartásával az ágyasban, figyelte a furgont, amint közeledik, majd eltűnik a széles, magas málnás mögött, amely elválasztotta Jeant az úttól.

Eddie nem vette észre. Befordult az udvarra, leparkolt, felsietett a házhoz. A kert óriási volt. Jean ötven méterre járt az ajtótól, amikor látta, hogy az anyja ajtót

nyit Eddie-nek, majd a futóbabos parcellára mutat. A férfi megfordult, körülnézett. Jean rögtön tudta, mikor vette észre őt, mert

azonnal elindult felé. A lány lépni akart, de nem bírt. A lába mintha gyökeret vert volna a bokrok között, a szíve valósággal megdagadt, sebesebben növekedett, mint a nyavalyás babok, amelyeket miért is nem tudott elfelejteni ma este?! Most itt áll, és rémülten figyeli a szeretett férfit, aki jön egyenesen feléje a veteményesben.

Milyen kedves, gondolta Eddie, ebben a vádlija közepéig érő, négycsatos kalucsniban, a fehér törlőruhával, amely lelapítja a haját. A törlővel ismerősebbnek tetszett, jobban hasonlított az apácára, akire ő emlékezett, ám mégsem annyira, hogy ne lehessen azonnal ráismerni a mostani Jeanre. Nem mosolygott, inkább riadtan figyelte a közeledő Eddie-t, aki tempós lépésekre kényszerítette magát, holott jobban szeretett volna szaladni.

Megállt egy vödörnyire a lánytól, lába hegye majdnem érintette a horganyzott edényt, amely babbal félig telten állt a sorok között.

Annyi mondanivalójuk volt, mégsem jutott eszükbe semmi, csak nézték egymást. A nap a szemhatárra ült, a távoli tanyaudvar fáinak megnyúlt árnyéka homályt csorgatott a lejtős konyhakertbe. Olyan sokat vártak erre az első zavartalan percre, annyi mindent fojtottak magukba, hogy most, amikor végre szabadjára lehetett engedni az érzelmeket, majdnem agyonnyomta őket a pillanat.

Amikor a csend már kibírhatatlan lett a vágyakozástól, megszólalt Eddie. – Halló, Jean – mondta, először ejtve ki az igazi nevét. – Halló, Eddie – felelte a lány, ugyancsak először. Lágyan hullottak a szavak, ahogy

illett a szürkülethez és a káposztalepkékhez, amelyeket Eddie jövetele felriasztott. – Remélem, nem baj, hogy ilyen hamar visszajöttem. – Jaj, dehogy! – vágta rá Jean mohón; túlságosan becsületes, túlságosan ártatlan volt

ahhoz, hogy megpróbálja titkolni remegő izgalmát. – Telefonáltam volna, de... – Nem bajlódott a mondat befejezésével.

197

– Én pedig megfürödtem és felöltöztem volna, de... – Vállat vont. Elnevették magukat.

– Örülök, amiért nem tette. Szeretem, hogy itt van idekint, mint egy hétköznapi nő. – Attól félek, túlságosan is hétköznapi – felelte Jean, és megérintette bekötött fejét. –

Borzalmasan nézek ki. – Nekem nem. A lány leejtette a kezét és lesütötte a szemét. – Engem még sosem látogatott meg férfi – vallotta be elfogódottan. – Nem

képzeltem, hogy az első alkalommal törlővel lesz bekötve a fejem, és a papa istállói kalucsniját fogom viselni.

– Én se. Múlt vasárnap óta olyannak képzeltem el a haját, amilyen akkor volt, mikor a nyírfák alatt beszélgettünk.

Jean ránézett. – Az én hajam nagyon egyszerű. – Nekem tetszik a színe. Sokat találgattam, milyen színű lehet. Nem haragszik? –

kérdezte, a konyharuha után nyúlva. Beleegyezésnek vette a lány hallgatását. Egy átlós lépést kellett tennie, hogy a

vödröt és a babok sorát megkerülve hozzáférjen a törlőruhához, amelyet gyors mozdulattal leoldott. Nem győzött betelni Jean látásával. A lány érezte, hogy pirul, de nem tiltakozott a bámulás ellen.

– Annyi mindent szeretnék kérdezni – mondta végül a férfi. – Olyasmiket, amiket korábban nem volt szabad.

– Most kérdezze. Kérdezzen bármit. – Ne itt. – Eddie hátrapillantott a házra. – Sétálhatnánk egy kicsit? – Akár mérföldeket – felelte Jean. Elfordult, hagyta a babos vödröt, ahol volt.

Ballagtak egymás mellett két szomszéd sorban, el a háztól. A kert végében Jean kifordult balra a sövény mentén. – Ilyenkor ébrednek a szúnyogok – magyarázta. – Jobb az úton.

Mire elérték az utat, a nap lenyugodott a hátuk mögött. Lassan bandukoltak, mert Jean nem mehetett gyorsabban az apja túlméretezett lábtyűjében, amelyben kizárólag csoszogva tudott közlekedni. Kioldotta a bogot a törlőruhán, a nyakába kanyarította, és két kézzel fogta a csücskét.

– Mit akart kérdezni tőlem? – Emlékszik vasárnapra, amikor beszélgettünk, és Liz félbeszakított bennünket?

Maga épp azt mondta, hogy azon a napon, amikor elhagyta Browerville-t, meg akart keresni és... és mi?

– El akartam mondani magának, hogy megjött a felmentésem, és most elmegyek. El akartam búcsúzni magától. Azt akartam, hogy tudja, hol találhat meg.

– Mindenképpen megtaláltam volna, de a poklokon mentem át, amíg meg nem tudtam a leveléből, hogy valami lehetetlenné tette a búcsúzást.

198

– Azt hiszem, elég sok mindenen mentünk át azóta, hogy Krystyna meghalt, nem? – De igen. – Ezen a téren hogy van? – Krystyna nélkül? Kicsit bűntudatosan, a maga iránti érzelmeim óta. És maga hogy

van ezen a téren? – Ugyanúgy. Szerettem Krystynát. – Mindenki szerette Krystynát. – Azt hiszem, mi ketten mindig szeretni fogjuk Krystynát, ami szerintem nagyszerű

alap lesz kezdődő barátságunkhoz. – Barátságunkhoz? – ismételte Eddie és megállt. – Hé, jöjjön csak vissza ide. Jean megfordult és két sarkával a földet karistolva visszajött. – Ezt már kérdeztem egyszer, de maga nem volt hajlandó válaszolni, úgyhogy most

tisztázzuk. Tehát érez... érez valamit irántam? – Igen, Mr. Eddie Olczak, érzek. – Mosolyogva félrehajtotta a fejét. – Egészen

bizonyosan érzek. De körülbelül tucatnyi szent szabályt sértett volna, a szüzességi foga-

dalomról nem is szólva, ha erre a kérdésre akkor válaszolok. Eddie lefejtette a lány ujjait a törlőruháról és fogva tartotta a kezét. – Akkor már csak egyetlen dolgot kell tudnom. Én voltam az oka, hogy kilépett? – Nem – felelte Jean némi töprengés után. – Része volt benne, de nem maga

indította el. Eddie sóhajtott, vállában elernyedt a feszültség. – De megkönnyebbültem! Nem szerettem volna, hogy én legyek érte a felelős. Cirógatni kezdte a hüvelykujjaival Jean kézfejét. Lesütötték a szemüket,

összefonódott kezüket nézték. A lányé vékony csontú volt, az ujjai hegyén zöld foltos, a férfié széles és érdes, a hüvelykujja kérgesen horzsolta a lány kezét.

– Akkor miért lépett ki? Jean elmesélte, jó egy évre nyúlva vissza Krystyna halála előtt, és hozzátette,

valójában ennek a halálesetnek a körülményei érlelték meg benne az elhatározást, hogy kérni fogja a felmentését. Beszélt a szerzetesi életközösséggel kapcsolatos kételyeiről, a döntéshez vezető út szorongásairól, Eddie lányairól, akik ráébresztették, hogy saját gyereket szeretne; elmondta, mennyire megrettent a férfi iránti érzelmeitől. Leírta karácsonyi itthonlétét, azt a jelenetet az ünnepi asztalnál, amikor Rosella nagymama sírva fakadt; beszámolt róla, hogy a család nemtetszése ellenére elvonult a Szent Benedek-apátságba, ahol megtudta, hogy a katolikus egyház még a felmentés után sem engedi majd tanítani.

– Annyira féltem, Eddie. Amikor a közepén járt a mesélnivalójának, az alkony utóizzása széttaposott

gyümölcsre emlékeztető csíkokkal tarkázta a nyugati eget, de mostanra fakulni kezdett a szín. Eddie a lehajtott arcot nézte.

199

– Én is. Mondtam magának azon a napon a virágszobában. Még mindig félek. Jean csodálkozva felpillantott. – Mitől? – Sok mindentől. Hogy megszólnak, ha ilyen hamar átjövök. Hogy még nem

tehettem túl magamat Krystyna halálán. Hogy mit mondhatnak a csemetéim. Hogy először csókoljak meg egy apácát.

Jean összerezzent, félénken lesütötte a szemét. Eddie lágyabban folytatta: – Mondja, mivel verjem ki a fejemből a gondolatot, hogy ha megcsókolom magát,

Regina kedvesnővért csókolom? – Azt hiszem, olyan tízéves lehettem, mikor utoljára csókoltak meg, úgyhogy nem

maga az egyetlen, aki fél. Eddie megfogta a lány arcát és gyöngéden felemelte. Úgy tartotta, akár egy kelyhet,

érdes ujjai Jean hajának tövét érintették, amelyet egész ismeretségük alatt eltakart előle a fejkendő.

– Akkor essünk túl rajta – súgta, és leheletesen megérintette a szájával a lányét. Jean, aki egy lépéssel távolabb állt a kelleténél, mereven előrehajolva nyújtotta összezárt ajkát, és csók közben visszafojtotta a lélegzetét. Nem tudta, mit csináljon.

Eddie csupán annyi időre vált le a szájáról, hogy odasúghassa: – Tanítsak egy olyan módját, ami sokkal szórakoztatóbb? – Igen – súgta Jean, egyszerre ijedten, kíváncsian, mohón és hőkölve. – Nyissa ki a száját. Mutatta, hogyan csinálja, ráillesztette nyitott, meleg ajkát a lányéra, bátorította,

hogy élvezze. Jean összerezzent, amikor a férfi nyelve először érintette meg az övét. Eddie bele-somolygott a szájába, és várt, hogy Jean levetkőzhesse a gátlásait.

– Szabad lélegezni – súgta. Kettejük közé nyúlt, megmarkolta a lány kezét. – Átölelni is szabad engem. Nincs többé Regula.

Feltette a saját nyakára és összefogta a lány kezét. Jean lelkes tanítványként vetette bele magát az új csókba. Amikor félénken próbálkozó nyelve először kóstolt bele a férfi melegségébe, egész bensője megrázkódott a gyönyörűségtől. Átfonta Eddie nyakát, simuló teste sarlóvá feszült, mint az újhold íja a keleti égen.

És akkor végre szirmokat bontott a csók. Álltak a felkelő hold alatt, és az ősöreg szertartással űzték a megfáradt napot. Első

csók, az árkok között, hol sárga kelyhüket táró csészekürtök vaníliaillata száll. Második csók, Eddie erős karja felkapja az útról a lányt, Jean lábáról lehull a nagy fekete topogó. Harmadik csók, amelynek végeztével Eddie a saját fényes fekete cipőjére állította vissza a lányt, miközben békák zendítettek rá egy láthatatlan tóban.

Jean, a cipőkön állva, elrejtette arcát a ropogós, csíkos ingbe, amelynek gyári keményítőszaga volt.

– Jaj nekem – suttogta, szaporán kapkodva a levegőt –, ez egészen más harmincéves korban.

200

– Annyi vagy? Sose tudtam. – Májusban voltam harminc. – Fölnézett a férfira. – Hát te? – Márciusban múltam harmincöt. Úgy hasonlították össze a korukat, mint akiknek komoly szándékaik vannak. – Tudod, mit szoktak mondani: jó pap holtig tanul – próbálta oldani Jean a

komolyságot. – No és mi a véleményed róla? – kérdezte mosolyogva Eddie. – Nekem nagyon tetszett. Maga igen jó tanító, Mr. Olczak. – Maga meg igen jó tanuló, Regina kedvesnővér. – Ne szólíts így! – Jól van, de te se szólíts Mr. Olczaknak. – Elfelejtettem. – Én is. – Nem, te nem felejtetted el. – Jean lelépett Eddie cipőjéről, vissza a fekete

kalucsniba. – Ugrattál, mert annyira tudatlan vagyok ezekben a dolgokban. – Nem. – A férfi közelebb húzta magához, és fölemelte az állát. – Sose ugratnálak

ilyesmiért. – Jól van, megbocsátok mindenért, azt kivéve, hogy kalucsniban és törlőkendősen

találtál. – Sajnálom – évődött Eddie. – Mivel tehetném jóvá? – Hadd gondolkozzam – felelte a lány. Megfordult és lassan elindult nyugat felé, a

ház irányába. – Majd kigondolok valamit. – Minden csoszogó lépésére kavicsok gurultak szerte az úton. Eddie mosolyogva figyelte, ahogyan leszegi az állát és visszaköti a fejére a konyharuhát, úgy, ahogy először volt. Ha egyszer netán összeházasodnának és lennének saját gyerekeik, nagy szám lesz elmondani nekik, hogy mikor apa udvarolt anyának és az első csókokat váltották, anya a nagypapa négycsatos kalucsniját viselte és a nagymama konyharuhájával volt bekötve a feje.

Mire odaértek a felhajtóhoz, leszállt a sötétség. – Kigondoltam valamit – közölte Jean. – Mit? – Ha kimondom, azt fogod hinni, hogy nagyon tolakodó vagyok. – Nem fogom. Mondd ki. Jean mély lélegzetet vett és kibökte: – Én még sohasem randevúztam. – Nem?! – Mmmm. – Akkor most te kérsz tőlem randit vagy azt akarod, hogy én kérjek tőled? – Eddie! Megígérted, hogy nem fogsz ugratni!

201

– Jaj, bocsánat. – A férfi elvigyorodott a sötétségben. -Vicces, hogy te hozod szóba, mert éppen erre gyűjtöttem a bátorságot, hogy randevút kérjek tőled, de nem tudtam, mit gondolnál rólam, ha zsinórban három hétvégén beállítanék érted. Komolyan!... – Elkapta a lány karját és megállította egy almafa alatt, amely eltakarta őket a háztól. – Szeretnék találkozni veled jövő szombaton este, de mit fognak szólni a szüleid?

– Mamának nem fog tetszeni, csakhogy én harmincéves vagyok. Majd megszokom, hogy időnként csalódást kell okoznom neki.

Eddie megfogta a lány kezét. – Én csak szóbeszédet nem akarok – mondta komolyan. – Még csak két hónapja

kaptad meg a felmentésedet. – Rád nem ez érvényes? Még egy éve sincs, hogy Krystyna meghalt. Májusig

ugyanabban az iskolában dolgoztunk. Mit fog mondani Browerville? – Hamarosan megtudjuk. Közölnöm kellett Rose-zal, hová jöttem ma este. Meg a

lányokkal is. Jövő szombaton a soros pesztrát kell fölvilágosítanom. Három egymást követő héten jövök át Gilmanbe, hogy téged lássalak. Ki fogják találni, miért.

Jean ekkor mondott valami nagyon elgondolkoztatót. – A mi erőnk, Eddie, a mi igazságunk, és a mi igazságunk le fogja szerelni a

pletykát. A férfi nem búcsúzott csókkal, mert túl közel voltak a házhoz. Nemigen akarózott

odaállni Jean szülei elé, de aztán eszébe jutott, mit mesélt Irene arról a bunkóról, aki a bekötőút végén lökte ki a kocsijából, így egészen az ajtóig kísérte a lányt. Közelebb érve látta, hogy csak az első szobában ég a villany. A konyhában, a hátsó veranda mögött, sötét volt.

Megálltak a két beton lépcsőfoknál és egymásra néztek. – Akkor jó lesz fél nyolckor, jövő szombat este? – kérdezte a férfi. – Kész leszek. És ezúttal nem a papa kalucsniját fogom viselni. Valami moccant a konyhában. Eddie fölkapta a fejét. Érezte, hogy Bertha az

árnyékból leselkedik. Látni nem látta, de tudta, hogy ott lapít. Udvariasan megfogta Jean kezét. – Hát akkor jó éjszakát. – Jó éjszakát. Gyorsan elengedték egymás kezét. Eddie a furgon felé indult, azon morfondírozva,

hogy lehet legyőzni egy anyát, aki nem harcol tisztességesen.

HUSZONEGY

Eddie és Jean valami olyat tettek ezen a héten, amitől jobb lett a véleményük magukról.

202

Hétfő délután, amikor senki sem volt a közelben, Eddie besétált Rose konyhájába, kihívóan széttárta a karját és közölte:

– Na jó, csak hogy tudd! Együtt járok Jean Potlockival! Szombaton megint randevúzunk, úgyhogy el is mondhatod az egész városnak!

Meglepetésére Rose könnyek között zuhant a nyakába. – Jaj, Eddie, annyira sajnálom! Mondtam Romaine-nek, amit neked mondtam, erre

úgy megharagudott, hogy két napig hátat fordított az ágyban! Azt mondta, semmi közöm hozzá, hogy kivel randevúzol, és megígértette, hogy bocsánatot kérek tőled, úgyhogy ha szombaton megint találkozol Regina nővérrel, én boldogan vigyázok a gyerekekre!

– Köszönöm, Rose, elfogadom – mondta kimérten Eddie. – Csakhogy az ő neve most már Jean. A jövőben így szólítsd.

Jean a maga részéről így szólt az anyjához a legkedvesebb hangján: – Szombat este találkozom Eddie-vel, és szeretnék varrni magamnak egy új ruhát.

Segítesz megcsinálni? Bertha, aki mellébeszélésre számított a randevút illetőleg, teljesen paff lett a lánya

egyenességétől. – Én? – Igazán hálás lennék érte, mama. Majd nagyon fogok igyekezni a tartósítással,

hogy esténként maradjon időnk a varrásra. A taktika, valamilyen rejtélyes fordított pszichológia folytán, remekül bevált. Hogy

is mondhatott volna nemet Bertha ennek a lánynak, aki arca verejtékével szedte a zöldséget és főzte be naphosszat az égető nyári melegben? Ha pedig segített Jeannek megvarrni a ruhát, hogyan tiltakozhatna ellene, ha a lánya fölveszi a randevúra?

Liz megmutatta Jeannek, hogyan sminkeljen, de lebeszélte a bonyolult frizuráról. – Az egyszerűen nem a te stílusod, Jean. Ha nekem lenne ilyen szép, dús hajam, én

se göndöríteném be, csak jól kikefélném mosás után. Jean követte a tanácsot: kiment vizes hajjal, előrehajtotta a fejét, és fölfelé kefélte a

haját a tarkójából a fújdogáló szélben. Amikor félig megszáradt, visszament a házba, és néhány csigát nyomkodott a hajába az arca körül. Csodálatos, milyen hízelgő volt száradás után, együtt a barackrózsaszín rúzzsal és a barna festékkel, amellyel áthúzta a szempilláját!

Belebújt a ruhába és leszaladt a földszintre Berthához. – Cipzárazz be, mama, kérlek! Kezét a hasára tapasztotta, amely olyan lapos volt, akár a vágódeszka, miközben

Bertha kelletlen ábrázattal becipzárazta a hátán a harangszoknyás princesszruhát. – Úgy szurkolok – mondta a lány. – Jaj, az ég szerelmére, Jean! Frank leengedte az újságot és figyelmeztető pillantást lövellt a feleségére. – Bertha... – Ennyit mondott csupán, halk, fenyegető hangon. – De hát harmincéves, az ég szerelmére, és úgy viselkedik, akár egy kamasz!

203

– Bertha! – mondta Frank erélyesebben. – Jól van, jól van, tudom! De még sose viselkedett így. – Állítsd már le magad! – parancsolta a férj. Csattanva fölkapta az újságját, és akkor

végre Bertha is befogta a száját. Eddie tíz perccel korábban érkezett, Jean a hátsó lépcsőn várta. Amikor becsukta a

furgon ajtaját és észrevette a boldog mosollyal fölemelkedő Jeant, attól fogva nem volt szeme semmi másra.

Gépiesen üdvözölte Frankét és Berthát, de az öregek láthatták, hogy ők itt csak két szürke hajú akadály lehetnek egy bimbózó románc útjában.

– Jobb, ha hozzászoksz, Bertha – mondta Frank, amikor Eddie és Jean elhúzott a furgonnal.

– Hát kurázsi, az van az ipsében – morogta az asszony. – Azt az egyet meg kell adni neki.

– Na szóval, hová akarsz menni? – kérdezte Eddie a furgonban. – Nem tudom. Még sose csináltam ilyet. – Jean egyfolytában mosolygott, miközben

olyan egyenesen tartotta magát, mint a mártott gyertya. Szétterített szoknyája alatt ropogott az alsószoknya.

– Hát... menjünk táncolni? – Jaj, ne – tiltakozott a lány, és egy pillanatra elkomorodott. – Nem is tudok

táncolni. – Hát akkor akarod, hogy elmenjünk valahová vacsorázni? – Már ettem otthon. – Akkor moziba? – Igen, moziba! Úgy szeretnék látni egy filmet! De tiszta legyen ám! – Abszolút az lesz. Van Little Fallsban egy mozi. Odamehetünk és megnézhetjük,

mit játszanak. – Nagyon jó lesz Little Fallsban! Vigyél akárhová! Én már attól remekül mulatok,

ha megkocsikáztathatom az új ruhámat! Eddie-nek muszáj volt kuncognia. Lapos pillantást vetett a lányra. Jean olyan

vékonynak tűnt az ék alakban kivágott, harangujjú ruhában, akár a késpenge. – Én azt hittem, csak újnak látszik. – Magam csináltam! – közölte Jean, és meglapogatta a hasán a ruhát. –

Kimondottan ma estére. Kéket, mert az a kedvenc színed. – Honnan tudtad? – Gyakran viselsz kék öltönyt és kék nyakkendőt. Múlt szombaton kék-fehér csíkos

ing volt rajtad. El is felejtettem mondani, hogy tetszett. Eddie olyan szerelmes volt, hogy az egész belsője tótágast állt. – Gyere csak közelebb – ragadta meg Jean kezét és húzni kezdte. – Fogadok, még

sose utaztál teherautóban úgy, hogy egy pasas karolja át a válladat.

204

– Nem, még csakugyan nem. – Eddie rögtön látta, hogy zavarba hozta a csipkelődésével, mert a lány egyenesen maga elé bámult és feszesebben viselkedett.

– Akkor most utazol. – Átkarolta Jean vállát, és könnyedén cirógatta csupasz jobb karját. Nyugat felé kanyarodtak, Eddie-nek a szemébe sütött a nap. Jean lehajtotta az ellenzőt. – Kösz – mondta a férfi.

– Szívesen – felelte a lány, aztán nagyon elcsöndesedett. A férfi bizonyosra vette, hogy a könnyű simogatás újdonságához szoktatja magát. Csupa libabőr lett tőle a meztelen karja.

Félúton Little Falls felé Eddie-nek támadt egy ötlete. Mindenesetre addig, amíg fölvetette, abbahagyta a simogatást, nehogy Jean hátsó gondolatokat tételezzen fel róla.

– Little Fallsban van ám autósmozi is – mondta, és leemelte a karját Jean válláról. Mégse volt annyira elzárva a világtól! Olvasta a St. Cloud Visitort! Tudta, mi történik

az autósmozikban, miért ostorozza annyira őket a katolikus egyház! – Autósmozi? – ismételte. Egyenesebbre húzta magát és rosszalló pillantást vetett a

férfira. Eddie hunyorítva kilesett az ellenző alól. Harsogó narancsszín sugár szúrt a

szemébe. – Nemsokára lemegy a nap. Jean egy szót sem szólt, ám a férfi láthatta rajta, hogy a kísértéssel küzd. – Te döntesz – vetette oda. Már elérték Little Falls szélét, de Jean még mindig nem szólt egy szót sem. Eddie

leállt az út szélére, üresjáratba tette a motort, rákönyökölt a kormányra és odafordult a lányhoz.

– Nézd, ismersz engem. Ha azt hiszed, csak azért viszlek autósmoziba, hogy kompromittáló helyzetbe hozzalak, akkor tévedsz. Éppen csak... éppen csak állatira csiklandoz, mikor látom, mennyire föllelkesedsz az új dolgoktól. Én csak arra gondoltam, még sose jártál autósmoziban, és talán szeretnéd kipróbálni.

Jeanen látni lehetett, hogy a kételyei maradékával küzd, de aztán beadta a derekát. – Jól van, kipróbálom az autósmozit! – Ha akarod, átmehetünk a városon, megnézhetjük, mi a műsor a bentiben, aztán

dönthetsz. – Nem, az autós pont jó lesz. Ettől függetlenül áthajtottak a városon, de a mozi ereszén egy Humphrey Bogart-

filmet reklámoztak, ami el is döntötte a kérdést, mert bérgyilkosokról szólt, tehát nem lehetett elég tiszta. így hát kimentek a falisi autósmoziba, és megnézték, hogyan esik Doris Day daloló szerelembe Gordon McRaevel a Holdfény-öböl című zenés románcban. Jean a gyönyörűségtől csillogó szemmel bámulta a filmet, különösen akkor, amikor a két sztár együtt énekelt. Mikor azt énekelték, „Bújj egy kicsit közelebb", aztán csókolóztak, Eddie a lány arcélét leste, és ő is nagyon szerette volna

205

megcsókolni Jeant. Jean szája résnyire nyílt, és olyan megdelejezve nézte a jelenetet, mintha azt szeretné, ha őt csókolnák.

Ám a férfi állta a szavát, ki se mozdult a kormány mögül, és csak a csóknál pillantott Jeanre, vagy mikor a lány nevetett, vagy mikor suttogó megjegyzést tett Doris Day csinos ruháira és frizurájára.

A film véget ért, száz kocsireflektor fénykévéje fehérítette ki a nagy vetítővásznat. Ők még maradtak, megbeszélték a történetet, Jean megjegyezte, hogy nagyon tetszett neki, főleg az éneklés meg a szép ruhák. Aztán elmesélte, mint kérte meg az anyját, hogy segítsen megvarrni a ruháját, amelyet ma este visel. Eddie elmesélte kocódását Rose-zal.

Hamarosan elkezdődött a második előadás, de az is a Holdfény-öböl volt, úgyhogy Eddie lehalkította a hangot és tovább beszélgettek.

Jean beszélt a világi dolgokról, amelyekről lemondott, mikor apáca lett, és hogy mennyire szeretné ismét kipróbálni őket.

Eddie kérdezte, megbánt-e valamit a múltjából. Beszélgettek Krystynáról, és eltűnődtek, tudja-e vajon, hogy ők most vannak az első randevún. Úgy tűnt, nem tudják kimeríteni a közös témákat.

– Akarsz hazamenni? – kérdezte egyszer Eddie. – Még nem – felelte Jean. Később elfáradtak, és nézni kezdték a filmet, csak úgy, hang nélkül. Aztán egyszer

csak hosszan elnyúltak az ülésen, tarkójukat az ülés támlájára hajtották, fogták egymás kezét, a szemük egymást nézte a vetítővászon helyett, és kezdték megérteni, mi a kifogása a katolikus egyháznak az autósmozik ellen. Eddie ide-oda jártatta érdes hüvelykujját a lányén, de ennyi nem volt elég az egyheti hosszú várakozás után.

– Jean? – suttogta, és ez az egyetlen szó kilendítette őket a helyükből. Az ülés közepén találkoztak, és olyan éhesen csókolóztak, hogy rögtön porrá lett minden dicséretes szándékuk.

– Ó, egek, mennyire hiányoztál – súgta Eddie, amikor csók után szenvedélyesen ölelték egymást. – Azt hittem, sose lesz vége a hétnek.

– Nekem is hiányoztál. – Jean szorosan átkarolta. – Nekem is. – Amikor megláttalak, hogy ott ülsz a lépcsőn a kék ruhádban, semmi másra nem

tudtam gondolni, mint hogy a karjaimban tarthassalak ismét. – Még sose szüreteltem ennyi babot, sose főztem be ennyi paradicsomot, és minden

megtöltött üvegnél arra gondoltam: most is közelebb kerültem egy perccel a szombat estéhez. Még egy perccel közelebb kerültem hozzá.

Megint csókolóztak, végigfuttatták a tenyerüket egymás hátán, érezték a kísértés félelmetes erejét. Eddie-nek megújulás volt, Jeannek – aki annyira félt, hogy nem képes érzékiségre – felfedezés.

– Ó, Eddie – lehelte csók végeztével a férfi fülébe –, erről mondtam én le, mikor zárdába vonultam? Még sose éreztem ilyet. Sohasem.

– Kívánlak.

206

– Csss, Eddie, ne mondj ilyet! – Szorosan átkarolta a férfi nyakát. – De ha így van. Többet akarok ölelésnél és csóknál. – Cssss! Ne! Eddie megcsókolta a lány állát, majd a foga közé csípte a ruha ujját, és olyan vadul

szorította Jeant, hogy laposra nyomta a legszebb domborulatait. – Ha kimondom, legfeljebb megtudod, mi ellen tiltakozol. Már akkor kívántalak,

mikor apáca voltál. Attól a naptól fogva, hogy levittem a pincétekbe a savanyú káposztát. Elmentem és meggyóntam, de nem múlt el. És nem azért van, mert túl sokáig voltam nő nélkül, és nem azért van, mert hiányzik Krystyna. Miattad van. Szeretlek, Jean, és félek, hogy túl korai bevallani, de mi mást tehetnék? Várjak, amíg a világ úgy dönt, hogy most már elmondhatom?

A lány hátraejtette a fejét, hogy lássa a férfi arcát. Eddie kisimította Jean homlokából a fürtöket. Keserűen, haragosan beszélt. Jean négy szóval lecsillapította.

– Én is szeretlek, Eddie. – Te is? – Azóta szeretlek, hogy Krystyna meghalt. Szerettelek, amikor beszéltél róla,

szerettelek, amikor lehoztad a savanyú káposztát a pincénkbe. Én is meggyóntam, de nem múlt el. Azon a napon, mikor majdnem megcsókoltál a virágszobában, azt hittem, belehalok, annyira akartalak. Utána imádkoztam, elmélkedtem, kilencedeket mondtam, azt hittem, ezzel elűzhetem a parázna gondolataimat, de megmaradtak. És minden nappal többet gondoltam rád.

– Ó, Jean, hogy miért nem tudtam! Olyan nyomorult voltam akkor! – Én is. – De már nem. – De már nem. – Ekkor közbeszóltak a gyakorlati megfontolások, mert Eddie észbe

kapott, hogy kezd nagyon későre járni. – Oké – mondta –, így nem jutunk előre, és éjfél elmúlt; mire hazaviszlek és visszahajtok Browerville-be, lesz hajnali háromnegyed négy, és körülbelül három órát álhatók, mert aztán be kell harangoznom a reggeli misére. Ezt nem csinálhatom minden szombaton, mert kikészülök. Szeretlek téged, te szeretsz engem, a srácaim odáig vannak érted, és ha nem tévedek, te is odáig vagy értük. Leszel a feleségem, Jean?

A lány karja ellankadt. – És lakjam ott? – Szívverésnyi időre elhallgatott. – Browerville-ben? Eddie tudta, hogy nagyképűen fog hangzani, amit most mond, de mi mást

kínálhatott neki? – Én ott lakom. Ott a házam. Ott a munkám. – Én ott voltam apáca. Csak nem várod el az emberektől, hogy elfogadjanak

feleségednek? – Állítólag keresztények! – mondta a férfi alig leplezett indulattal. – Jó katolikus

keresztények! És mit is mondtál nekem a múlt héten? A mi erőnk a mi igazságunk, és a mi igazságunk le fogja szerelni a pletykát. Meg talán... a kárhoztatásukat is!

207

– Gondolkozzunk rajta egy kicsit. Még csak három hete járunk egymással. – De hát négy éve, hogy ismerlek, illetve szeptemberben lesz öt! Nem fogom

meggondolni magamat. ~ Akkor is gondolkozzunk egy hétig. Most pedig azt hiszem, jó lesz hazamenni. Nehéz volt a búcsúzkodás Jean ajtajánál. Eddie felől Bertha akár távcsővel is

leselkedhetett; térdtől vállig összesimult a lánnyal, és máris elszorult a torka csók közben, ha arra gondolt, hogy most el kell mennie, és hét végeérhetetlen napig nem fogja látni Jeant.

– Egyszer talán hét közben is át kellene jönnöm. – Nem, Eddie. Hét közben a lányokkal kell töltened az estét. Munkanapokon nem

futkoshatsz át ide, hogy aztán éjfél után indulj haza. Kérlek, gyere csak szombaton. Ugyanebben az időben. Készen foglak várni.

A férfi addig hátrált, amíg kinyújtott kezük ujjhegyei el nem váltak egymástól. Csupán akkor fordult meg.

Alig emlékezett rá, hogy jutott haza. Hüvelykujja körmét a foga közé harapva, bőszen bámulta a fényszórót. Egyszer dühös könnyeket törölt ki a szeméből, aztán tovább rágta a körmét.

Az első adandó alkalommal elmondta Romaine-nek, mert Romaine szövetséges. – Miért nem beszélsz Kuzdek atyával? – kérdezte a bátyja. – Kuzdek atyával? Meghülyültél? Miután miattam lépett ki az egyik apácája? – Most mondtad, hogy nem miattad. – Jó, hát nem, de az atya valószínűleg nem így fogja látni. – Alábecsülöd, Eddie. Talán mindenkit alábecsülsz ebben a városban. Feltételezed,

hogy azt fogják mondani, már akkor közötök volt egymáshoz Jeannel, mikor ő még apáca volt. Csak azt ne felejtsd, hogy Browerville ismerte őt is. Mármost kérdezlek én téged, ki az az ember, aki ismeri Regina nővért, és ennek ellenére elhiszi róla, hogy megszegte a fogadalmait? Lennél szíves felelni erre?

Eddie elgondolkozott, de nem felelt. – Beszélj Kuzdek atyával – ismételte Romaine. – Én azt tenném. Eddie három napig őrölte magában a javaslatot, mielőtt annyi bátorságot gyűjtött

volna, hogy aszerint járjon el. Egy délutánon, miután a házvezetőnő kérésére áthelyezett egy nehéz bútort, megrohanta a plébánost a dolgozószobájában.

– Beszélhetnék önnel egy percet, atyám? – Természetesen, Eddie. Jöjjön be. Eddie becsukta az ajtót, és lekuporodott az asztal előtt álló szék legszélére. – Egyenesen a tárgyra térek, atyám. Azóta találkozgatunk Regina nővérrel, hogy ő

elment innen. Szeretjük egymást, és én feleségül akarom venni őt. A plébános megpördítette túlméretezett forgószékét, hogy szemközt legyen Eddie-

vel. Felkönyökölt és malmozott, ahogy akkor szokta, ha fontos kérdésekkel kellett foglalkoznia.

208

– Tehát szeretik egymást? – Igen, atyám. – Nos, láttam, hogy ez lesz belőle... ej, ne paprikázódjon már föl, Eddie. Azt láttam,

milyen keményen küzdenek ellene. Nem sétameccs ám a szerelem, ha az egyik fél fogadalmas szerzetes. Biztos vagyok benne, hogy elég hosszas gyötrelmeket okozhatott maguknak.

– Atyám nem haragszik? – Kellene? – Hát nem... de... ez elég kényes dolog, hogy ő csak két hónapja kapta meg a

felmentését. – Lelkiismeretesen végigcsinálta. Most már szabadon élheti az életet, amelyet

választott. – Akkor hát összead bennünket? – Én nem tehetem, Eddie. Menyasszonyának a saját plébániáján kell esküdnie. A

gilmani Szent Péter és Pálban. – Ó... – mondta csalódottan Eddie. Hogy egy ilyen fontos esemény ne itt történjék,

hanem másutt! Csend lett a szobában. A plébános malmozott. Végül Eddie megkérdezte: – Mit gondol, befogadják itt az emberek, ha a feleségem lesz? Kuzdek atya keményen nézett a fiatalabb férfira. – Maga tényleg nem tudja, mennyire tisztelik errefelé magát és Jeant? – kérdezte

halkan. – Meg Krystynát is. Amit Krystyna jelentett magának, az apácáknak, meg rengeteg embernek a városban, nagymértékben az fogja eldönteni a házasságuk fogadtatását. Ráadásul a maga gyerekei már ismerik és szeretik Jeant. Azt hiszem, ezt a házasságot az égben döntötték el.

– Azt hiszi? – álmélkodott Eddie. A plébános csak bólintott, de a malmozást abbahagyta. A következő szombat volt Eddie és Jean negyedik közös napja. Most nem mentek

autósmoziba, inkább otthon maradtak a Potlocki-tanyán. – Nem lehetne, hogy csak kiülünk az udvarra beszélgetni? – kérdezte Eddie, mikor

megérkezett. Jean visszafojtotta a csalódását. – Persze, ha ezt akarod. – Mert remélem, mielőtt elmennék, a szüléidet is ki kell hívni, hogy beszélhessünk

velük. Kiültek két viharvert hintaszékbe az almafák közelébe, hogy Bertha kedvére

nézhesse őket az ablakból. Eddie elmesélte a lánynak, miről beszélt a múlt héten Romaine-nel és Kuzdek atyával, majd ismét föltette a kérdést:

– Leszel a feleségem, Jean?

209

A lány könnybe lábadó szemmel kapta az ajkához a kezét és szaporán bólogatott, amíg erőt nem tudott venni magán.

– Szóval leszel? – kérdezte Eddie álmélkodó örömmel, amiért nincs szükség további mézesmázoskodásra.

Jean megint bólintott, mert még mindig nem bírt beszélni. Eddie behunyta a szemét.

– Köszönöm, Istenem! – suttogta. A székük közel állt egymáshoz. A férfi előrehajolt és megfogta a lány két kezét. Jean

megpróbálta azt mondani: – Ó, Eddie, olyan boldog vagyok! –, de nem sok hang jött ki a torkán, így Eddie hozzáhajolt és puhán megcsókolta a száját.

Amikor az ajkuk szétvált, Jean így szólt két szipogás között: – Most gondold el, én leszek Anne és Lucy mamája! Eddie belsejében megint

elkezdődött az az ismerős földindulás. – Szóval akkor megmondhatom nekik végre? – Ó, igen! – És talán nekünk is lesz egypár gyerekünk. Mit szólsz hozzá? – Már attól boldog vagyok, ha rágondolok. Csak képzeld el... hogy tőled kaphatok

kisbabákat! – Hát a főiskola? – kérdezte Eddie. – Nem csalódás neked, amiért nem mehetsz? – Úgyse tudtam volna összeszedni rá a pénzt. – Hát akkor... – Belekotort a zsebébe. – Hoztam neked valamit. – Elővett egy

szerény gyémántgyűrűt, és ráhúzta arra az ujjra, amely valaha sima aranykarikát viselt.

– Ó, Eddie... – mondta Jean, kinyújtott kezét csodálva. -Ó, Eddie... – Előrehajolt és megölelte a férfit, amennyire tudta az alkalmatlan szögben felállított kerti székből. – Annyira szeretlek!

– Én is szeretlek. Üldögéltek még egy darabig. Esti hűvösség ereszkedett az udvarra, lent a

tavacskákban a békák rázendítettek a lüktető szerenádra. Eddie és Jean halántéka összeért, ám az ölelésben mértéket tartottak, leginkább csak simogatták egymás hátát, miközben ringatóztak egy kicsit.

Egy idő után Eddie megkérdezte: – Akkor most bemenjünk a szüléidhez? Jean bólintott. – Jól van. Mit mondjunk, mikorra akarjuk az esküvőt? – Hamar. Kérlek – mondta fojtottan Jean. Ringtak tovább. Eddie elmosolyodott.

Megsimogatta a lány haját, megfogta a tarkóját, szeretettel megszorította. – Akkor gyerünk. Jean később azt mondta Eddie-nek: – A papa alighanem a lelkére beszélt anyámnak

–, mert Bertha sztoikusan fogadta bejelentésüket, Frank pedig közölte: – A lakodalmat tarthatjátok itt. Minden lányomnak kijár az esküvőjére a tisztességes

210

búcsúztató. Anyja levágja a csirkéket, a nővéreid átjönnek és segítenek főzni. Mindegyik megkapta tőlünk ugyanezt. Ez ellen nem volt apelláta.

– Dobj majd föl egy képeslapot, hogy Anne és Lucy mit szólt hozzá – kérte Jean, amikor búcsúcsókot váltottak a furgon mellett. – És mondd meg nekik, alig várom, hogy a mamájuk lehessek. Vagy mondjunk inkább mostohaanyát?

– A mama éppen jó lesz. Semmit sem vesz el Krystynától. Ismét megcsókolták egymást. Szép illedelmesen kezdődött, de a közepénél Eddie a

ház felé sandított, majd megpördítette Jeant és nekipréselte menyasszonya hátát a furgon ajtajának.

– Be kell vallanom, én jobban szerettem volna az autósmozit – súgta. – Zavartalanabb.

Keze fölcsúszott a lány bordáin. Jean akkor állította meg, mikor a melle közelében járt.

– Jó éjt, Eddie. – No csak várj, lesz még nekünk nászéjszakánk – fenyegetőzött a férfi. – Majd

meglátja, hölgyem. – Pontosan ezt szándékozom tenni – mormolta Jean az ő puha Regina kedvesnővér-

hangján, aztán kisiklott a férfi karjából, és kitárta előtte a furgon ajtaját. Amikor megmondta a lányoknak, hogy feleségül veszi hajdani tanítónőjüket, Lucy

arca összegyűrődött a boldog meglepetéstől. – Elveszed? Akkor viselhetem a fehér ruhámat és lehetek koszorúslány? – Hát – kuncogott Eddie –, erre még nem is gondoltam. Lehetsz. – Annie is lehet, ugye? – Lehet. Ha akarja. – Akkor Regina kedvesnővér itt fog lakni nálunk? – Most már Jean a neve, és igen, itt fog lakni nálunk. – És úgy fog vigyázni ránk, ahogy anyu? – És úgy fog vigyázni rátok, ahogy anyu. Lucy tapsolt. – Juj, de jó! És – folytatta súgva – hozza a régi apácaruháját is, hogy iskolásdit

játszhassunk vele? Eddie nagyon igyekezett nem nevetni. – Nem tudom, megvan-e még neki. – Hát kérdezd meg – súgta Lucy. – Kéééérlek, apu! – Én tudtam, hogy feleségül fogod venni Regina kedvesnővért – közölte

tárgyilagosan Anne. – Honnan tudtad? – Mert kokettáltál vele a pikniken. – Nem kokettáltam. Úgy viselkedtem, mint egy tökéletes úriember. – Láttalak!

211

– Mit láttál? – Hát csak... nem is tudom... ahogy nézted. Úgy, ahogy anyura szoktál nézni néha. – Hát, talán igazad van. Talán csakugyan kokettáltam vele. – Gyöngéden rátette a

kezét a kislány hátára. – Szóval neked oké, ha feleségül veszem és idejön lakni hozzánk?

Anne közelebb jött és odafészkelte magát az apjához. – Ha az igazi anyum nem lehet meg, akkor Regina kedvesnővér a második legjobb

dolog a világon. Eddie összeszoruló torokkal megcsókolta Anne homlokát. Aztán Lucyét. A lányok

közrefogták apjuk konyhai székét, odasimultak Eddie-hez, és mind a hárman Krystynára gondoltak.

HUSZONKETTŐ

Augusztus végén házasodtak össze a Szent Péter és Pálban, miután három egymást

követő héten kihirdették őket, egy kápráztató szombaton, alig egy hétre Krystyna halálának első évfordulójától. Fél Browerville eljött, Kuzdek atyát is beleértve, és annyi Olczak-rokon, hogy egészen olyan volt, mint egy családi összejövetel. Eljött Jean egész családja, még Rosella nagymama is, aki még mindig nem volt meggyőződve róla, hogy az unokája helyesen cselekszik, de azért hozott egy tiszta zsepit, mert mindig sírni szokott az esküvőkön. Eljött Richárd és Mary Pribil, de Irene nem. Az apjáék azt mondták, egész nap nem érezte jól magát, és az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy otthon marad.

Anne és Lucy csakugyan koszorúslányok lettek. Az első hosszú ruhájukat viselték, halvány rózsaszínűt, abroncsszoknyával. A ruhákat Irene néni varrta szerető szívvel, aki a szüleivel küldött rövid levélkében azt üzente a lányoknak, hogy sajnálja, amiért nem láthatja, mikor felvonulnak az oltárhoz, de egész nap rájuk fog gondolni.

A menyasszony második alkalommal viselte a fehér ruhát és a fehér fátylat. Ám ma a templom előtt várt reá a jegyes,

egy igazi, hús-vér, szeretett férfi, aki Jean kívánságára egészen addig tartózkodott arája látásától, amíg az el nem indult feléje a padok között.

Talpa alatt Mendelsohnnal remegtette a padlót a zúgó orgona, vőlegényének gyermekei a nagyszülők kertjének virágait hintették a lába elé. Jean előtt Liz vonult méltóságteljes lassúsággal, házilag varrott rózsaszín ruhában, amely egy árnyalattal sötétebb volt a gyerekekénél. Eddie mellett Romaine várakozott, zsebében a két gyűrűvel.

Eddie új kék kamgarnöltönyben, összekulcsolt ujjakkal állt, mereven, akár a sóbálvány, csak az egyik térde rugózott idegesen. A nyári barnaságon átütő, sokatmondó pirulással figyelte közeledő jegyesét, arcán a rövid fátyollal, amelynek uszályhosszú folytatása összepödörte Jean mögött a rózsaszirmokat.

212

Már olyan közel járt, hogy Eddie látta a szemét. Őt kereste, boldog, lelkes, ugyanakkor riadt pillantással. A vőlegénynek a fejbőre is libabőrös lett az adrenalintól. Hogy lehet ez? Hogyhogy nekem kétszer lehet ilyen szerencsém?, gondolta. A bölcselők szerint a szerelem egyszer jön el az életben, ám Eddie-hez kétszer is eljött.

Frank megszorította a lánya kezét, és átadta Eddie-nek. Jean belekarolt a vőlegényébe, és amikor Eddie rátette a tenyerét menyasszonya kezére, érezte, hogy annak reszketnek az ujjai. Ezután nem is engedte el többé Jean kezét, csupán akkor, amikor a szertartás megkövetelte.

– In nomine Patris... – kezdte Donnelly atya, és Eddie-nek keresztet kellett vetnie. Ám amikor ez megtörtént, ismét megfogta Jean kezét. Szerette volna az arcát is megnézni, de úgy állt, ahogy kell, a pap felé fordulva.

Jean szintén szerette volna megnézni a vőlegényét, de be kellett érnie Eddie kezével az ő kezén. Úgy érezték, az egész esküvői szertartást azért találták ki, hogy ők ne pillanthassanak egymásra. Álltak, letérdeltek, fejet hajtottak, imádkoztak fölöttük, és ők egész idő alatt nem láttak mást, mint a pap fehér miseruháját.

Végül az atya mormolva utasította Lizt, hogy segítsen Jeannek fölemelni a fátylát, majd a vőlegényhez és a menyasszonyhoz fordult:

– Fogjátok meg egymás kezét! És a két szerelmes végre szabadon nézhetett egymásra. Jean sugárzott a fehér tüllglóriában, szemében a bizonyosság ragyogott. Eddie szédületes volt frissen fodrászolt hajával és hófehér gallérjával, amely mellett

rézbőrűnek látszott. Egy ütemre dobogó szívvel hallgatták a szavakat: – Mondd utánam... – Én, Edward Olczak, a mai napon elfogadlak téged, Jean Potlocki, törvényes

feleségemül, jóban és rosszban, gazdagságomban és szegénységemben, betegségemben és egészségemben, míg a halál el nem választ.

Mire kimondta az utolsó szót, a szíve úgy dübörgött, hogy a gallérját számokkal érezte szűkebbnek.

Azután Jean szólt, azon az édes, csitító hangján, amelyhez Eddie annyiszor folyamodott zaklatottságában:

– Én, Jean Potlocki, a mai napon elfogadlak téged, Edward Olczak... – Szorosabban markolta a férfi kezét, és a szeme fátyolosan verte vissza a gyertyák fényét. Könnyek között ismételte a mondatot, amely egy életre összeköti Eddie-vel: – .. .míg a halál el nem választ.

Donnelly atya keresztet írt a fejük fölé a levegőben, és megáldotta egyesülésüket. – Összekötlek benneteket a házasság szentségében, az Atyának, a Fiúnak és a

Szentléleknek nevében, ámen. - Fölemelte az ezüstaspergillumot, és áldást hintett rájuk a szenteltvízzel. Elkérte a

gyűrűket, azokat is megáldotta. Eddie elismételte:

213

– Ezzel a gyűrűvel feleségemmé teszlek. – Megfogta felesége vékony kezét, és felcsúsztatta a karikát arra az ujjra, ahol négy hónapja még egy másik karika volt.

Jean is elsuttogta: – Ezzel a gyűrűvel férjemmé teszlek – és felhúzta a gyűrűt arra az ujjra, amelyen

Krystynáé szokott lenni. Ebben a pillanatban régi jegyeseik ugyanúgy itt voltak velük, mint a vendégek a

templomi padokban, és ők is megáldották egyesülésüket. A templomban, a szent szertartás közepette nem volt szabad csókolózni. Egymás

mellett végigtérdelték a hosszú misét, próbálták követni az imákat, de mindegyre elterelték figyelmüket emberibb dolgok: egy könyök érintése, gondolatok az éjszakáról, a tudat, hogy valóban házasok, a lakodalom, a rózsaszín ruhájukban izgő-mozgó lányok, Krystyna, Rosella nagymama. Házasok voltak! Ma éjszaka kettesben lesznek, és holnap reggel együtt mennek misére Browerville-ben.

Végre véget ért. Az orgona zúgott. Kiléptek a Szent Péter és Pálból a napsugárba, ahol Eddie végre megcsókolhatta

feleségét a templom magas lépcsőjén. Udvarias csók volt, a tüzet későbbre tartogatta, ám ujjongva mosolygott Jeanre, mikor a szájuk szétvált és a pillantásuk találkozott.

– Mrs. Olczak! – mondta. – Jaj, de szépen hangzik! – felelte Jean. Aztán megfordultak, hogy hat órán át eleget tegyenek társadalmi

kötelezettségeiknek. Próbáltak lopni maguknak perceket, mikor elbújhatnak csókolózni, de túl sok volt

az ember és kevés a rejtekhely. Mindig volt valami dolguk: fogadni a vendégeket, lakodalmi ebédet enni a tanya udvarán, megölelni a gratulálókat, megnézni az ajándékokat, köszönetet mondani az ajándékozóknak, törődni Anne-nel, Lucyvel, de főleg Rosella nagymamával, ügyelni, hogy okvetlenül megköszönjék minden rokonnak, amiért főztek, asztalokat-székeket hurcolásztak, letarolták a virágoskertjüket, jeget hoztak, behűtötték a sört, kitakarították az udvart, terítettek, felszolgáltak, és leszedték az asztalt.

Talán az volt a legmeghatóbb, amikor Richárd és Mary Pribil gratulált, mielőtt elmentek volna. Mary belekapaszkodott Eddie-be, átkarolta a nyakát és sírt. A férfi szorosan behunyta a szemét, magához ölelte egykori anyósát, úgy viaskodott a rátörő érzésekkel. Richárd és Jean mellettük állt, az öregember átfogta az új asszony vállát. Lucy, akit a nagyszülők vittek magukkal, megrángatta mostohaanyja kezét.

– Jean, miért sír nagyanyó? Jean lehajolt a kislányhoz és azt felelte: – Mert egyszerre boldog és szomorú. – De miért szomorú? Jean a tenyerébe fogta Lucy napbarnított arcát.

214

– Mert hiányzik neki édesanyád, mint ahogy nekem is. – Magához intette a közelben ácsorgó Anne-t, és megfogta a kislányok kezét. – Ma nagyon büszke voltam rátok, és azt akarom, hogy tudjátok: szeretlek benneteket és én leszek a legjobb anya a világon. Nincs nagyon sok tapasztalatom, úgyhogy időnként segítenetek kell és meg kell mondanotok, mit csinálok rosszul, de miután olyan kiváló tanítótok volt, mint az édesanyátok, biztos vagyok benne, hogy boldogulni fogunk. Legyetek jók Pribil nagyapóéknál, és este mondjátok el az imát, jó?

– Elmondjuk. – Ha pedig szeretnétek hazajönni szerdánál hamarabb, csak szóljatok nekik, hogy

hozzanak vissza benneteket. -A terv szerint a gyerekek szerda délutánig kint maradnak a nagyszüleiknél, hogy az új házasoknak legyen egy négynapos nászutuk, azzal az eltéréssel, hogy otthon fogják tölteni Browerville-ben, ahol Eddie bevezeti az új asszonyt a háztartásba, és elvégzi az utolsó munkákat az iskola körül, mielőtt a jövő héten elkezdődne az új tanév.

Mary kibontakozott Eddie karjaiból. Jeanhez fordult, kitárta a karját és magához ölelte a fiatalasszonyt.

– Drágám... legyen olyan boldog életed, amilyet megérdemelsz, és sohase felejtsd el, hogyha bármire szükségetek lenne, neked vagy a gyerekeknek vagy Eddie-nek... mi mindig itt vagyunk.

– Köszönöm, Mary. Áldjon meg az Isten. – Én is ugyanezt mondom – csatlakozott Richárd. – Köszönöm, Richárd. Az Isten áldjon meg téged is. – Na gyere, nagyanyó – szólt Richárd. – Ültessük be ezeket a csimotákat a kocsiba,

és menjünk haza dolgozni. A tehenek nem fogják megfejni magukat. A lányok elmenetele után az új házasok is elbúcsúztak és köszönetet mondtak a

Potlocki-rokonoknak; Jean átöltözött, Bertha a markába nyomta néhány kedvenc receptjét, Eddie fivérei berámolták a nászajándékokat a furgon rakterébe, míg az új férj türelmetlenül ácsorgott, és igyekezett, hogy ne húzza elő percenként a zsebóráját.

Végre kijött a házból Jean, abban a szép kék ruhában, amelyet az első randevújukra varrt. Eddie beültette a furgonba, valaki begyömöszölte Jean mellé a menyasszonyi ruhát és a fátylat, aztán végre... végre... Eddie bekapcsolta a motort, integettek, kitolattak a felhajtóról és elporzottak.

Este hat órára járt, még mindig magasan állt a nap, vörös szárnyú gulyamadarak bókoltak a mocsárban, füttyük behallatszott a kisteher nyitott ablakán. Eddie és Jean mögött elmaradtak a kötelezettségek, viszont az övék volt az egész éjszaka. A férj a feleségére sandított, a feleség a férjére, és kacagva örültek szabadságuknak.

– Már azt hittem, sose kerülünk ki onnan! – panaszkodott Eddie. – Én is azt hittem. Eddie-nek hirtelen támadt egy ötlete. – Várj csak egy percet. Várj csak egy icipici percet. – Lekanyarodott az útpadkára,

fékezett, üresjáratra kapcsolt. – Jöjjön csak ide, Mrs. Olczak.,

215

Jean boldogan simult a karjába, és jó sokáig csókolóztak a fehér menyasszonyi fátyol felhőjében, amíg el nem robogtak mellettük tülkölve-kurjongatva valami vendégek, akik a lakodalomból jöttek. Romaine volt az Rose-zal és egy kocsirakomány gyerekkel.

– Hééé, Olczak...! – hallotta Eddie, mintha egy vonat süvített volna el mellettük. Szétrebbentek Jeannel. A mondat végét nem lehetett érteni. Dőlt be az ablakon a por, amelyet Romaine kocsija kavart.

Eddie nevetett, sebességbe tette a kocsit. – Gyerünk haza. Leparkolt a sárga téglaház előtt, a kőrislevelű juharfák alatt. – A menyasszonyi ruhát hagyd itt, jó? – kérte. Valahol a tanya és a város között

elfogyott a játékos kedvük, feszültségtől szikrázó tartózkodás váltotta fel. Jean kikelt a fehér habokból és átbújt a kormány alatt. Eddie karon fogta és

odakísérte a házhoz. Úgy döntött, a hátsó ajtón viszi be a feleségét a házba, ott zavartalanabb, mert nem lehet látni az utcáról. Az ajtó sohasem volt zárva. Eddie kitárta, azt mondta:

– Úgy hiszem, én vagyok a házigazda – azzal fölkapta Jeant és átemelte a küszöbön. Jean még sohasem járt a házában; aggályosan betartották az illemszabályokat. Férje

karjából mérte föl a konyhát: a fa-fűtésű sparheltet, a fehér szekrényeket, a folyóvizet, az asztalt és a székeket, amelyeket Eddie készített Krystynának.

– Tegyél le, Eddie – kérte halkan. Eddie a rongyszőnyegen álldogálva várta, hogy felesége némán körüljárja a

konyhát, és megnézze a széktámlák hátulját, a fehér mosogatót, a faliszekrények ferde ajtajait, amelyeknek tükrében Krystyna ellenőrizte a haját, az alma formájú tárolóedényeket, a kávéskannát a hideg tűzhelyen, a jégszekrényt, az ajtó mögé beszorított mosógépet, amely után, az asztalt megkerülve vissza is ért a férjéhez.

– Nagyon szép konyha, Eddie. Ezt mind te csináltad? – Igen, a szekrényt meg az asztalokat. – Gondoltam. Mutasd meg a többit. A nap lefelé hajlott a nappali szoba nyugatra néző ablakai mögött; odakint a

szomszéd gyerekek tartottak futóversenyt. Hangjuk behallatszott a házba, amikor Eddie kinyitotta az első ajtót. Jean szemügyre vette a gesztenyebarna lószőr garnitúrát és a sarokban a kissé túlméretezettnek tűnő pianínót.

– Van ott kint egy varrógép – bökött Eddie a parányi előszobára. – Nyugodtan használd, amikor akarod.

Jean kijött a férje mellett, odalépett a varrógéphez, és könnyedén megérintette, mintha Krystynához szólhatna általa. Egy darabig a gépet nézte, csak azután fordult vissza a férjéhez.

– És van itt egy emelet is.

216

– Igen. – Már a túlsó bejáratnál látni lehetett. Eddie előreengedte a feleségét. Amikor Jean fellépett a legalsó fokra, a hosszú zsinórra függesztett tömítőgyűrű nekicsapódott a falnak.

– Hát ez mi? – kérdezte Jean. – Ez egy madzag, hogy a srácok villanyt gyújthassanak, mielőtt fölmennének

lefeküdni. Krystyna szerelte föl. Késve korholta magát, hogy miért hozta szóba Krystynát. Jean meghúzta a zsinórt

és fölnézett. Az emeleti folyosón kigyúlt a fény. Jean elindult a lépcsőn, a férje követte.

– Ez a lányok szobája – mondta fönt Eddie. Jean belépett a napfényes szobába, és elmosolyodott, ahogy meglátta a tapétát meg a szalagcsokrokat az ablakkereten, amelyet Krystyna festett fehérre. Az ágyon fölébredt Cukor, és a hátát púpozva, résnyire szűkült szemmel nyújtózkodott.

– Ő Cukor – mondta Eddie. – Biztosan sokat hallottál már róla. – Szervusz, Cukor! – köszönt Jean, és gyorsan végigvakargatta a macskát, mielőtt

Eddie átvezette a folyosó másik végébe. – Ez pedig a mi szobánk. A küszöbön álltak. – Ő, a tetőre is van egy ajtaja... de kedves! – Nyáron sokszor alszunk nyitott ajtó mellett. – Késve kapott észbe, hogy többes

számot használt. – Lehet? – kérdezte nyugodtan Jean, és fölnézett a férjére. – Persze. Az asszony odament a linóleumon a keletre néző ajtóhoz, kinyitotta, ismét

beengedve a gyerekek hangját és a háznál sokkal magasabb fák zöld susogását. Kinézett a fekete kátránypapírral borított eresz fölött, és odatartotta forró arcát a gyengéd szellőnek.

– Itt a fürdőszoba – mondta Eddie. – Ezt is én szereltem fel, még a vízmelegítőt is. – Szerencsés asszony vagyok én, hogy ezermester a férjem. – Jean odalépett hozzá

és bekukkantott a fürdőszobába. – Szerintem nincs, amit te ne tudnál megcsinálni, Eddie.

– Ott az öltözőasztal. Letakarítottam neked, és kiürítettem két fiókját is. A faliszekrény borzasztó kicsi, de majd csinálunk helyet a holmidnak.

– Köszönöm, Eddie. A férfi levetette a zakóját és beakasztotta a szekrénybe, aztán leoldotta a

nyakkendőjét és ráhurkolta a törülközőtartó üvegrúdra, amelyet Krystyna szerelt fel a szekrényajtó belsejére, az ő vasárnapi nyakkendői számára.

– Figyelj csak – szólalt meg. – Behozom a nászajándékokat, hátha megered az eső. – Akarod, hogy segítsek? – kérdezte Jean, de a férje már útban is volt a lépcső felé. – Á, majd én elintézem. Ha szükséged van valamire, csak keresd meg nyugodtan.

217

Jean bement a fürdőszobába, kinyitott egy rózsaszín faliszekrényt és keresett egy tiszta mosdókesztyűt. Miközben a férje fel-alá dübörgött a lépcsőn, ő megmosta az arcát és benézett a gyógyszerszekrénybe. Ott volt Eddie borotvája és borotvatálja. Fölvette az ecsetet, végighúzta állán és orra alatt a puha szőrt. Felismerte az illatot, amelyet randevúikon és ma is érzett a férjén.

Odalent csukódtak az ajtók, először az első, aztán a hátsó, a lépések visszatértek. A ház bezárkózott éjszakára.

De hisz alig van nyolc óra, a nap még el sem tűnt a szemhatár mögött! Beragyogott a fürdőszoba nyugatra néző ablakán, megvilágította az ajtón túl a kék ágyszőnyeget.

Jean tétován ácsorgott az öltözőasztal mellett, amikor Eddie benyitott az ő bőröndjével.

– Ezt neked hoztam! – mondta, és leállította a bőröndöt az ágy lábához. – Köszönöm. – Odament, fölpattintotta az olcsó fémzárat, visszahajtotta a tetejét,

kivett egy plisszírozott fehér hálóinget. Eddie félszegen toporgott mellette, zavarta a napvilág.

– Eddie, mondani akarok neked valamit – fordult meg az asszony. – Tudom, hogy ez Krystyna háza volt, hogy ő itt élt veled és megosztotta az életedet. Teljesen rendjén való, hogy kiejtsd a nevét, hogy azt mondd, ez is az övé volt, az is az övé volt, vagy hogy ezt is ő csinálta Anne-nek és Lucynek. Még sok éven át itt maradnak az emlékei, de mivel szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz engem, ez semmit sem vesz el a házasságunkból. Úgyhogy kérlek, Eddie, ne vágj olyan bűntudatos arcot, valahányszor kiejted a nevét.

Eddie a karjába kapta, arcát elöntötte a megkönnyebbülés. – Jaj, istenem, de szeretlek! – lehelte, és úgy szorította magához, mintha gyerek

lenne, akit most rántott félre egy megvadult fogat útjából. – Én is szeretlek – mondta gyengéden Jean. – Szerintem te egy szent vagy, Jean Olczak. – Jaj, dehogy vagyok. Annyira földi ember vagyok, hogy most éppen vacogok a

félelemtől. – Ne félj... – Eddie lazábbra engedte a szorítását és lágyan megismételte, a felesége

szemébe nézve: – Ne félj. – Mit kell csinálnom? – kérdezte Jean. – Menj be a fürdőszobába és vedd föl a hálóingedet. Most teremtették meg a

szokásaikat, és Jean nem akart úgy élni, mint a Potlocki nagyszülők. így tehát nyitva hagyta az ajtót, de mögéje bújt, míg átöltözött.

Mire visszasuhant a hálószobába, földön heverő bőröndjét lezárták, az ágyat megvetették, Eddie egy szál nadrágban támaszkodott fél vállal az ajtófélfának és kinézett a szürkületbe. A gyerekhangok elhallgattak. Bíbor árnyékok osontak a város felé. A moszkitók hiábavaló zöngicséléssel ostromolták a szúnyoghálót.

Eddie megérezte a felesége visszatérését; hátranézett a válla fölött és kitárta a szabadon maradt karját. Átölelte Jeant, fordított egyet rajta, és odaállította

218

kényelmesen maga elé. Az asszony szerette a szokásait, megnyugtatónak találta, ahogy Eddie teste melegíti a hátát, ugyanakkor fel is izgatta az első meghitt együttlét egy férfival. Eddie félig öltözetlenül, ő hálóruhában, mindketten mezítláb – ez ártatlan dolog volt, de több annál, mint amire Jean számított. Nehéz elhinni, hogy már nem bűn, amit csinálni akar a férjével. Éveken át küzdött, hogy kiűzze tudatából a buja gondolatokat; most azért harcolt, hogy visszacsalogassa őket, hogy tudja, mit kell tennie és mikor. De persze nem tudott semmit.

Hátranyúlt, rátette tenyerét a férje nadrágszárára. Eddie átfogta erős karjával a felesége kulcscsontját és csókolni kezdte a nyakát.

– Mondok én neked valamit... – törleszkedett oda Jean fülcimpájához. – Magam is félek egy kicsit.

– Miért? – Te kérdezed? Egy volt apáca? – De hát neked nem új! – Dehogynem új. Annak érzem. Úgyhogy Jean azt gondolta, neki is meg kell tennie a magáét, már ami keveset tud.

Megfordult férje ölelésében és megcsókolta, majd tette, amit az ösztönei diktáltak, és átfonta karjaival a férje csupasz hátát. Eddie-nek meleg, hosszú háta volt, közepén a barázda hívogatóan dudorodott Jean ujjai alatt. Míg ő felderítette a vonulatot, Eddie elvált az ajtófélfától, és kinyitott szájjal, szenvedélyesebben beléhajolt a csókba. Jeannek még sohasem volt szabad érintenie és ízlelnie ilyen finom érinteni- és ízlelnivalót. Minden perccel könnyebb lett csinálni. Keze megismerkedett a férfi vállával, a bordáival, a mellszőrzetével és a nadrágja korcával.

Aztán Eddie ismét nekidőlt az ajtófélfának, magával vonva Jeant. Egyik meztelen lábát beleakasztotta a felesége lábikrájába, hogy Jeannek ívvé feszülve kelljen hozzásimulnia.

Nagyszerűen illettek egymásba. Jean folytatta a felfedezést. A férfi hirtelen fölkapta a fejét, megragadta az asszony kezét és odasúgta: – Gyere velem! – Odavezette az ágyhoz, a másik oldalra, hogy láthassák egymást.

Megcsókolta Jean szemét, arcát, orrát, száját, és ráérősen dédelgette a mellét. Jean némán itta az újdonság csodáját. Eddie félig leengedett szemhéjai mögül

figyelte a felesége arcát, elnyíló száját, gyorsuló, kapkodó lélegzését. Keze úgy járt föl-alá az összegyűrt puha kelmén, mintha fáról szedne zsenge gyümölcsöt. Lehajtotta a fejét, behunyta a szemét, pillái végigsöpörték a hálóinget, azon át csókolta az asszonyt, előbb az egyik mellét, aztán a másikat, majd gyengéden a hátára fektette Jeant.

Egyszer mintha a nevét mormolta volna: – Ó, Eddie... – mielőtt ismét elnémították az érzések.

Eddie ráfeküdt, várt egy kicsit, hogy Jean szokhassa a súlyát és tanulhassa a felkorbácsolt test mozgását. Adott neki időt, beavatta az ébredő érzékek alapismereteibe, szavak nélkül mutatta neki, mi jön még. Alányúlt, végigfuttatta

219

kezét a felesége testének leghosszabb, legselymesebb ívén, egyszer, kétszer, háromszor, majd megkereste a mélyedést a térde mögött, és akkor végre érezte, hogyan ernyed el Jean csípője és lába. Majd föltámaszkodott és rátette szétterpesztett ujjú kezét az asszony hasára, amely minden kurta, kapkodó lélegzetnél megremegett a lusta, nyitott, erős tenyér alatt. Aztán megmozdult a tenyér, és örvénybe gyűrte a hálóinget.

És végre eljött az a kiböjtölt pillanat, amikor megérintette Jeant a gyűrött pamuton át.

Az asszony visszafojtott lélegzettel, mozdulatlanul feküdt. Szobor lehetett volna, olyan rezzenetlen volt ívbe feszülten várakozó teste.

Ám nincs szobor, mely ilyen forró lenne. Eddie valamit suttogott, valamit, amivel eloszlathatja felesége esetleges félelmeit,

Jeannek szólította, drága Jeannek, te is tedd rám a kezedet, Jean, tudod te azt, nagyon jó, hadd vegyem ezt le, Jean, Jean... ó, Jean...

Olyan dolgokat tanított neki, amelyeket Krystynával tanult, és itt, ebben a tanulásban ismét kaptak valami ajándékot Krystynától. Mert ajándék volt ez, csodálatos, megérdemelt ajándék. Vártak, azt tették, ami tiszta és igaz, halasztották a gyönyörűséget, amíg jussuk nem lett rá a házassággal. És megújultak egymás szeretetében, amikor valóban házasok lettek azon a forró, sötét augusztusi éjszakán.

Utána Jean így szólt ámulattal, miközben mozdulatlanul feküdtek egymás ölelésében:

– Hát nem csodálatos az Isten... hogy ilyet tudott kitalálni? Eddie megcsókolta a felesége homlokát, és ráhajtotta az arcát.

– Szerintem azért csodálatos, mert téged nekem adott. – Szerintem is – mondta Jean, és megkereste a férjén a legkomfortosabb helyet a

lábfejének, a kezének és az egyik behajlított térdének. – Remélem, szeretsz így összebújva aludni, mert én bizonyosan sokszor akarok így lenni. Túl sokáig aludtam egyedül.

Eddie mélyebbre fúrta a kezét és széttárta az ujjait a felesége oldalán. Kint a folyosón halkan járkált a karamellszínű macska. Az ajtajuk előtt megállt és láthatatlanul fülelt.

– Kérdezhetek valamit, Eddie? – szólalt meg Jean. – Persze. Beletelt egy darab időbe, mire összeszedte a bátorságát. – Milyen gyakran... úgy értem... – Milyen gyakran mi? – nógatta Eddie. – Semmi. Felejtsd el. – Nem, kérdezni akartál valamit, úgyhogy kérdezd. – Szóval a férfiak és a nők milyen gyakran... hm... csinálják ezt? Eddie harsogva kacagott, és megdörgölte az asszony csupasz csípőjét.

220

– Ó, te elragadó szűz feleségem! – Megígérted, hogy nem fogsz kinevetni a tudatlanságom miatt! – Nem azon nevetek én, drágám. Az csiklandoz, hogy ilyen tökéletesen ártatlan

vagy. – Jól van, na, szóval milyen gyakran? Eddie úgy döntött, megvicceli egy kicsit. – No lássam csak. Holnap vasárnap, amint megvolt a mise, a miénk az egész nap,

szóval csinálhatjuk mondjuk harminc-negyven alkalommal. De aztán... – Harminc-negyven?! – De a munkanapokon kicsit csökkentenünk kell. Lássam csak... fél nyolckor

harangozok először. Mondjuk csináljuk reggel fél hétkor, aztán hazaszaladhatok déli harangszó előtt, és beszoríthatunk egyet, de vecsernyekor már nehezebbemért addigra itthon vannak a srácok, úgyhogy várnunk kell, míg ágyba nem dugjuk őket. De azután, azt a mindenit, összehozhatjuk hét-nyolc alkalommal alvás előtt, ha...

– Ó, Eddie, te csúfolódsz! – bokszolt belé az asszony a puha ágytakarón át. – Nem, nem! Figyelj, ma éjszakára maradt még hét alkalom. Megelégszel ennyivel?

De lesz ez még jobb is, ha álhatók egy kicsit. Egy férfi nem élhet kizárólag szexből. – Ó, Eddie, te mindig ilyen csúfolódó vagy? – Akkor igen, ha szeretek egy nőt. Téged pedig biztosan szeretlek, kicsi petúniám. –

Hangjából kikopott a csúfolódó él, puhább, csábítóbb lett. – De mennyire szeretlek! Csókolóztak, majd Eddie azt mondta, egy türelmes tanár hangján: – Mindennap csinálhatjuk, ha neked úgy tetszik. Kezdetben, míg új a szerelem, az

emberek általában naponta többször akarják csinálni, aztán ez ritkul a házasság után. Heti kettő, lehet több, lehet kevesebb. Amikor a nők várandósak lesznek, nem nagyon van kedvük hozzá, a vége felé pedig nem is szabad csinálniuk.

Ezen eltűnődtek egy darabig. – Csak gondold el – mondta Jean –, akár már most megfoganhattam. – És te mit szólnál hozzá? – Én elmondtam egy kilencedet, hogy következzék be minél hamarabb. Eddie hátrább dőlt és csodálkozva nézett le a feleségére. – Ezért imádkoztál? A sötétben épp csak egy fénycsíkot láthatott a felesége hajából. – Igen, ezért. Annyi gyereket akarok tőled, ahányat csak bírok. – Ó, Jean... – Magához húzta és puhán megcsókolta, majd megsimogatta az asszony

ajkát. – Milyen szerencsés vagyok. Azokra a gyerekekre gondoltak, akik ezután születhetnek, azokra,,akik már

megvannak, meg a jövőre, amelyben keményen fognak dolgozni mindezekért a szeretett gyermekekért és egymásért. Érezték, amint Cukor felugrik az ágy végébe, és óvatosan megindul előre a takarón.

Eddie lenyúlt, megsimogatta a macskát. – Szia, Cukor, hiányoznak a lányok, mi?

221

– Szia, Cukor – nyúlt utána Jean is, és megvakargatta a selymes bundát. Tanyasi kislánykora óta nem volt macskája. – Szeretem a macskákat.

Cukor dorombolni kezdett. Jótékony álmosság ereszkedett rájuk, a gondolatok szálakra szakadoztak. Jean hirtelen felült és lelökte magáról a takarót.

– Jaj nekem, elfelejtettem imádkozni! Kikászálódott az ágyból, letérdelt, és összetette a kezét, úgy ahogy volt, anyaszült meztelenül. A férfi belevigyorgott a sötétségbe. Nem szakította félbe az imát, de nem is csatlakozott hozzá. A mai napra épp elég jutott fohászokból, a hosszú esküvői szertartás alatt. Különben is neki úgy tűnt, hogy az, amit csináltak, felért egy imával.

Jean gyorsan végzett az áhítattal és visszamászott az ágyba. Eddie tartotta a takarót, hogy bebújhasson alá, az asszony pedig megkereste az ismerős pontot a férje vállán, és átvetette a térdét Eddie derekán.

– Te minden éjszaka letérdelsz imádkozni? – kérdezte a férfi. – Ez olyan régi szokás, amit nehéz elhagyni. – Aha. – Már értette. – Eddie? – Hm? – Szükségem lesz majd jogosítványra, de először meg kell tanulnom vezetni.

Megtanítasz? – Persze. Miért? – Hogy átvihessem az apácákat St. Cloudba vagy Long Prairie-be, mikor meg kell

vizsgáltatniuk a szemüket vagy be kell tömetniük a fogukat. Ahogy Krystyna csinálta.

Ó. Ahogy Krystyna csinálta. – Igen. – És talán meg kellene kérdeznünk anyádtól vagy Krystyna anyjától, hogy termett-

e elég káposztájuk; akkor savanyíthatnánk egy nagy hordóval a rendháznak, ahogy Krystyna csinálta. Ó, Eddie, annyira szerettük azt a savanyú káposztát! És hogy vártuk minden évben!

Eddie elmosolyodott. Micsoda különös beszédtéma egy nászéjszakán: savanyú káposzta az apácáknak.

De megértette, hogy az ő Jean feleségében mindig fog maradni egy csöpp Regina kedvesnővér. De nem bánta. Végül is az apácába szeretett bele.

– Jóccakát, kedvesnővér – dünnyögte a feleségének, mikor már nagyon ragadt le a szeme.

Ám Jean addigra már aludt, és arról álmodott, hogy Eddie gyermekeit hordja.

Vége