Szótártípusok 1. A lexikográfiának a lexikológiától való elhatárolása (MNy. LXV,

257 62), valamint az a megállapítás, hogy a lexikográfia a szótárírás gyakor-lati és elméleti kérdéseivel foglalkozik (vö. i. h. 258 — 9), még csak igen nagy vonásokban határozza meg a lexikográfia mibenlétét, mert nem ad feleletet arra a kérdésre, mit kell szótáríráson értenünk. Látszólag az oldaná meg ezt a problémát, ha megadnók a szótárírásnak vagy magának a szótárnak a definíció-

ját . A szótárírást illetően hivatkozhatnánk például V. V. ViNOGRADOvnak találó, bár nem mindegyik szótártípusra vonatkoztatható megállapítására: ,,A szótárírás fő célja, a lexikográfia közvetlen tárgya: a szavak jelentéseinek meghatározása, ill. értelmezése" (A szavak szótári jelentéseinek főtípusai: NyIK. V, 3), a szótár fogalmának a megvilágítására pedig idézhetnénk a leg-régibb magyar „szótárdefiníciót", a B O D PÉTERét 1767-ből ( P P B . ) , amely szerint a lexikon vagy magyarul a Zótár annyi mint ,,í3okot magyarázó könyv" (vö.: M E L I C H , MSzótárir.: NyF. 4 6 . sz. 1 — 3 ; G Á L D I , Szótir. 1 0 37. jegyzet). Ez utóbbi t azért, mert noha a szótár fogalmának az ú jabb szó-tári definíciói ennél sokkal részletesebbek, mégis azok a jegyek, amelyeket ezek a meghatározások felsorolnak, vagy beleérthetők a BoD-féle értelmezés-be, vagy pedig olyanok, amelyek a szótáraknak csak bizonyos fa j tá i ra jellem-zők, és éppen ezért az értelmezések is általában csak vagylagosan említik őket. (Vö.: L I T T R É . 1 8 7 8 . Dictionnaire a.; OxfEnglDict. Dictionary a.; S 1 R L J . CjlOBapb a.; ÉrtSz. szótár a.; stb.)

A szótár szó jelentésének a pontosabb meghatározásaiban szükségszerűen előforduló vagylagosságok magukban is nyilvánvalóan muta t ják , hogy a szó-tár fogalma alá sorolható műveknek egymástól lényeges vonásokban külön-böző fa j t á i vannak. Noha valamennyinek közös jellemzője az, hogy valamely nyelv szókincsének a jelentős részére vonatkozólag bizonyos információkat — mégpedig mindig az egyes szavakra vonatkozó tudnivalókat, tá jékoztatá-sokat — tartalmaz, az információnyújtás lehetőségeinek sokfélesége miat t a szótárnak vagy a szótárírásnak az általános érvényű definíciója nem visz bennünket közelebb a lexikográfia mibenlétének, tulajdonképpeni tárgyának és feladatkörének a megismeréséhez. E cél érdekében elengedhetetlenül szük-séges, hogy a szótárakat legfontosabb jellemvonásaik szerint típusokba sorol-juk, és a részekből közeledjünk az egész felé.

2. A szótáraknak egyöntetű csoportokba rendezését elsősorban nem az nehezíti meg, hogy az említett információk igen sokfélék lehetnek, hanem inkább az, hogy a legtöbb szótár az egyes címszavakkal kapcsolatos információk egész sorát megadja, s igen gyakran nehéz eldönteni, hogy melyik ezek közül az, amelyik a szótár tulajdonképpeni jellegét meghatározza. Például a kül-földi lexikográfiában meglehetősen gyakori két- és többnyelvű szinomima-szótárak esetében kétséges, hogy az idegen nyelvű megfelelők közlését vagy az egy nyelven belüli jelentés viszony ok vizsgálatát tekintsük-e az illető szótárak fontosabb jellemvonásának. (Kétnyelvű szinonimaszótár például: .a SÁGI Könyvészetében — MNyTK. 18. sz. — nem említet t mű: B U R I Á N J Á N O S , Latin svnonymika. Bp., 1892.; H. W. K L E I N , Englische Synonymik für Studie-rende und Lehrer. Leverkusen, 1 9 5 1 . ; R . B. F A R R E L , Dictionary of Germán Synonyms. Cambridge, 1 9 5 3 . Többnyelvű például: J . A. E B E R H A R D S Syno-nymisches Handwörterbuch der deutschen Sprache. XJmgearb. v. O . L Y O N . 1 7 . Ausg. Leipzig, 1 9 1 0 . , amely a német szinomimacsoportok elemzése előtt közli a szavak angol, francia, olasz és orosz megfelelőit is.)

Fokozza a szótárak elvszerű rendszerezésének a nehézségét az, hogy nem elég az osztályozásban csupán magukat a szótári információkat és ezek mennyi-ségét figyelembe venni, hanem tekintettel kell lennünk az információk közlé-sének a módjára, továbbá — nem utolsó sorban — arra is, hogy milyen jellegű és mennyiségű nyelvi anyagot dolgoz fel a szótár. Ezek a szempontok termé-szetesen keresztezhetik és a gyakorlatban igen gyakran keresztezik is egymást, s így olyan sokféle átmeneti típusú szótár keletkezik, hogy alighanem remény-

telen is volna a szótárak olyanfajta csoportosítására vállalkozni, amely vala-mennyi szótárnak a gyakran csupán egy-egy műre jellemző sajátosságait regisztrálja. De ennek ellenére is megvan annak a lehetősége, hogy a szótárak ogész csoportjára jellemző legfontosabb vonásokat kiemelve és alapul véve, a lexikográfia sokágú feladatait is megvilágító rendet teremtsünk a különféle jellegű szótárak között.

Mielőtt saját rendszerezési elveimet ismertetném, bemutatom két kül-földi szerzőnek egymástól függetlenül kialakított, de lexikográfiaelméleti szem-pontból egyaránt jelentős szótártipológiai szempontjait.

3. Az újabb nyelvtudományi irodalomban először L. V. S C S E R B A szovjet akadémikus kísérelte meg a szótárak fő típusainak a lényeges jegyekből kiin-duló és azokat jellemző, tehát nem pusztán bibliográfiai jellegű elkülönítését. T a n u l m á n y á b a n (OribiT oömeíí TeopHH JieKCHKorpa(f)HH. M36paHHbie paöoTbi no H3biK03HaHHK) h (|)OHeTHKe. TOM 1. JleHHHrpafl, 1958. 54 — 91) h a t s z ó t á r i e l len-tétpár szembeállításával mutat rá a szerinte legjellegzetesebb szótárfajták megkülönböztető jegyeire, s e típusok jellemzése során rávilágít a lexikográfia számos fontos kérdésére is.

Elsőnek az akadémiai típusú és a tájékoztató jellegű szótárak különb-ségeiről szól. Az előbbiek elsősorban arra a kérdésre adnak választ, hogy meg-határozott esetben használhatunk-e valamely már ismert szót, az utóbb emlí-te t t típusba tartozó szótárakat ellenben általában azért forgatjuk, hogy egy-egy ismeretlen vagy nem pontosan ismert szó jelentését megtudjuk belőlük. Egy másik különbség köztük az, hogy az akadémiai típusú szótárak valamely egy-séget alkotó közösség nyelvtudatát tükrözik, a tájékoztató jellegűek ellenben nem törekszenek erre. Az előbbiek tehát olyan normatív jellegű szinkrón szó-tárak, amelyek lehetnek szakmai jellegűek vagy akár tájszótárak is, ha nem tartalmaznak olyan címszót, amely nem tartozik bele a szóban forgó nyelv-közösség szókészletébe, viszont — tájszótár esetén — felölelik mindazokat a köznyelvi szavakat is, amelyek részei az illető nyelvjárás szókészletének. Noha S C S E R B A nyelvészeti szempontból csupán az akadémiai jellegű szótárt tekinti valójában tudományos szótárnak, mégis el kell ismernie, hogy a gyakorlatban — az 1939 előtt megjelent szótárakat tekintetbe véve — a jellegzetesen aka-démiai típusú szótárak gyakran nem felelnek meg a követelményeknek, ellen-ben a tájékoztató szótárak között — ilyeneknek t a r t j a SCSERBA az enciklo-pédikus jellegűeket és az írói szótárakat is — mind tudományos, mind gyakor-lati szempontból sok kiváló mű akad (i. m. 54 — 66).

Az enciklopédikus jellegű és az általános szótárak között levő különb-ségeket — minthogy ezek első tekintetre is mindenki számára nyilvánvalóak — nem részletezi S C S E R B A . Ehelyett inkább a két szótártípus világos elkülöní-tése során mutatkozó nehézségekkel foglalkozik. Ezek közül ket tőt tárgyal részletesebben: azoknak a határoknak az elmosódottságára mutat rá, amelyek-nek egyrészt a tulajdonnevek, másrészt pedig a szakmai szavak szótározása tekintetében meg kellene különböztetniük az enciklopédikus szótárakat az általános szótáraktól. A két szótártípus közötti különbség azonban nem annyira a címszóanyagban, mint inkább a meghatározások, értelmezések jellegében, szakszerűségében mutatkozik meg. (I. m. 66 — 8.)

Harmadik ellentétpárként a thesaurust és a szokásos (értelmező vagy fordító jellegű) szótárt tárgyalja S C S E R B A . Szerinte az az alapvető különbség köztük, hogy a thesaurus, amely elvileg magában foglalja a valamely nyelvben meglevő összes szavakat és e szavak szócikkeiben mindazokat az idézeteket,

amelyekben csak előfordulnak az illető szavak, lényegében a ,,nyelvi anyagot", a többi szótár pedig a „nyelvi rendszert" tartalmazza. A „nyelvi rendszer" a „nyelvi anyagnak" olyan szintézise, általánosítása, amely a grammatika és a szótár szabályaiban — azaz csupán a szótárt tekintve: a szó jelentésekben — ölt testet. Nyilvánvaló azonban, hogy a ScsEKBÁtól meghatározott értelemben csupán holt nyelvek anyaga dolgozható fel thesaurusszá, vagyis olyan „ideá-lis szótárrá", amely egy nyelvnek a — legalábbis számunkra ismeretes — teljes corpusát felöleli. (I. m. 69 — 77.)

A betűrendes és a fogalomkörök szerinti elrendezésre vonatkozólag ScsERBÁnak — úgy látszik — az a felfogása, hogy a kétféle elrendezés szótár -tipológiailag nem csupán külsőleges különbség és nemcsak a szótár használata szempontjából jelentős. A szokásos (értelmező vagy fordító jellegű) szótárnak a fogalomköri szótárral (HfleoJiorHqecKHH CJiOBapb) való szembeállítása során ugyanis annak a nézetének ad hangot, hogy a 'szó' fogalmát egyoldalúan korlátozzák a gyakran több jelentésűnek tar tot t „fonetikai szóra". Szerinte a forma és a tartalom egységének a tételéből kiindulva inkább egyjelentésű „szófogalmakról" (o CJ iOBax-noHHTHf lx ) kellene beszélnünk, mert mindig annyi szóval („szófogalommal") van dolgunk, ahány jelentés egy-egy „fonetikai szóhoz" tartozik. „Eszerint egészen pontosan azt mondhatnók — írja (i. h. 78) —, hogy a szokásos szótárak a „fonetikai szavaknak" és ezek jelentéseinek a listái, a fogalomkörök szerint elrendezett szótárak pedig a „szófogalmaknak" és ezek szinonimáinak a gyűjteményei". Mint gyakorlati lexikográfus (például kitűnő orosz—francia szótárában) azonban maga SCSERBA sem veti el a poli-szémia elvét, és a szóban forgó tanulmányában is el kell ismernie, hogy bár-mennyire kívánatosnak látszanék is a nyelvi gondolkozást hűen tükröző fogalomköri szótárak készítése, ezek rendszerének kidolgozása még elvi vonat-kozásban is elháríthatatlan akadályokba ütközik (i. m. 78). (Ahhoz, hogy a szinonimaszótárak anyagának fogalomköri elrendezése sem elvi, sem gyakor-lati szempontból nem előnyös, vö. tőlem: Nyr. X C I V , 3 — 4 . )

SCSERBA szótártipológiájában az ötödik ellentétpár az értelmező és a fordítószótár. Mint ismeretes, az egynyelvű értelmező szótárak azok számára készülnek, akik beszélik vagy jól ismerik a szótárban feldolgozott nyelvet, a fordító jellegű szótárak pedig az idegen nyelvű szövegek megértésének az igé-nyeit kívánják kielégíteni. Ezenkívül azonban ez utóbbi típusba tartozó szótárak közrejátszanak S C S E R B A szerint a nemzeti nyelv kialakulásának a folyamatában is azzal, hogy feltárják egy-egy idegen irodalmi nyelv szókincs-beli gazdagságát. A továbbiakban a fordítószótárak hiányosságaival foglal-kozik a szerző, és azokra a lehetőségekre világít rá, amelyekkel a nyelvek szókincsrendszerbeli különbségei legalább nagyjából áthidalhatók. (I. m. 85 — 90.)

Végül a nem történeti és a történeti típusú szótárakat állítja egymással szembe S C S E R B A . I t t azonban mindjárt arra kell rámutatnia, hogy ha a meg-levő szótárakra akarjuk alkalmazni ezt a megkülönböztető szempontot, csupa olyan lexikográfiái művel találkozunk, amelyről nem dönthető el egy-értelműen, hogy szinkrón vagy diakrón jellegű-e. Az igazi történeti szótárnak tudniillik S C S E R B A szerint úgy kellene megadnia egy meghatározott időtarta-mon belül minden egyes szónak a történetét, hogy ne csupán az új szavak és az ú j szójelentések felbukkanására mutasson rá, hanem ábrázolja a szavak kiha-lását, elavulását és változásait a szókészlet egész rendszerének a történeti moz-gásával párhuzamban, mert például a szójelentések megváltozása teljességgel

csak az egész rendszer keretén belül érthető. Ilyen szótár azonban egyelőre még nincsen, sőt ennek a szótártípusnak még az elméletét sem dolgozták ki. (I. m. 90 — 1.)

4. ScSERBÁnak a fentebb nagy vonásokban ismertetett tanulmányát nemcsak úttörő volta teszi a szótártipológia kimagasló jelentőségű alkotásává, hanem az is, hogy észrevételeinek, megállapításainak jelentős része a tanul-mány megjelenése óta eltelt harminc év alatt sem avult el. A szótárszerkesztői munkát a gyakorlatban is jól ismerő szovjet akadémikus éles megfigyelő-képességéről és tisztánlátásáról tanúskodik egyrészt az, hogy világosan fel-ismert számos fontos szótártípust, és ezeket találóan jellemezte, másrészt pedig az, hogy feltárta azokat a buktatókat, amelyeket a lexikográfusnak az egyes szótárfajtákat meghatározó elvek gyakorlati megvalósítása során el kell kerülnie. Noha a szerző igen jól ismeri a lexikográfiái aprómunka nehézségeit, nem vész el a részletekben, hanem mindig szem előtt tartja azt a célt, amelynek a megvalósítására a szótárírónak törekednie kell. Szemléletét az jellemzi, hogy a nyelvi tényeket rendszerszerűségük f igyelembevételével vizsgálj CL, CS nyelvi (szókincsbeli) rendszer ábrázolásának a szempontjából ítéli meg az egyes szótár típusok jellegét és jelentőségét is.

Rá-kell azonban mutatnunk S C S E R B A rendszerezésének két módszerbeli fogyatékosságára is. Az egyik az, hogy noha látszólag — az egyes szótártípusok tézis-antitézisszerű szembeállításával — a dialektikus módszer alapján jár el, valójában mégsem használja ki e módszernek az előnyeit, mert több esetben nem mutat rá arra, hogy az olykor csupán látszólagos ellentétek — ezek lát-szólagos voltát alkalomadtán maga S C S E R B A is hangsúlyozza — hogyan alkot-nak magasabb szinten olyan egységet, amelyet az elméleti meggondolás és a gyakorlat is igazol, és amely mint szintézis már ú j és fejlettebb típust jelent. Például az a körülmény, hogy a gyakorlatban — amint azt szerzőnk is kiemeli— nincs tiszta történeti és nincs tiszta szinkrón szótár, arra figyelmeztet, hogy a nyelv állandó mozgásban levő rendszer, amelyből — elméletileg — kivághatunk ugyan egysíkú metszeteket, de ezekben — különösen lexikai vonatkozásban — szükségszerűen benne van az is, ami már elhaló és az is, ami még csak csíra-ként létezik, ami tehát igazában csak a jövő rendszerére lesz jellemző. Az a tény tehát, hogy nincs teljesen szinkrón szótár, hanem csak olyan, amely az előbb említett értelemben többé-kevésbé „történeti" is, lényegében a nyelv alkatából is következik, és ez a „történeti-szinkrón" szótár magasabb szinten, teljesebben ábrázolja a valóságot, mint az élettől idegen és csak laboratóriumi metszetként elképzelhető és ilyenként értékelhető „tiszta" szinkrón szótár. Ugyanezt a kérdést más oldalról megközelítve azt is mondhatnók, hogy S C S E R B A rendszerezéséből hiányzik azoknak a szótári típuskombinációknak a bemutatása, sőt gyakran még az említése is, amelyek olykor tulajdonképpen megint új típusokat alkotnak, méghozzá olyanokat, amelyek a valóságban sokkal gyakoribbak és természetesebbek, mint a S C S E R B A által a kelleténél többre értékelt és gyakran csak elméletileg létező „tiszta" típusok.

S C S E R B A szótárfelosztásának egy másik gyengéje az, hogy nem veszi eléggé tekintetbe azokat a módszereket, amelyek szerint a szótáríró feldol-gozza a nyelvi anyagot, és ezzel kapcsolatban azokat a szótári információkat, amelyeknek pedig mind mennyiségi vonatkozásban, mind pedig sajátos jelle-güket tekintve típusmegkülönböztető értékük van. Ha ezt a szempontot is megteszi az osztályozás egyik alapjának, ugyanolyan joggal sajátos típus-párokként tar thatná számon például az etimológiai és az etimológiát nem tar-

talmazó szótárakat, valamint a szinonimaszótárakat és a szavak közötti jelen-tésviszonyokat nem vizsgáló szótárakat, mint az általa felsorolt szótári ellen-tétpárokat.

Noha tehát nem mindenben értünk egyet S C S E R B A rendszerezésével, szempontjaiból, megfigyeléseiből mégis igen sokat felhasználhatunk a szótárak-nak típusokba sorolása és a különféle szótártípusok jellemzése során. Ehhez azonban egyrészt ki kell egészítenünk a tőle kidolgozott rendszert azoknak a hagyományos szótárfajtáknak a számbavételével, amelyeknek ő kevés figyel-met szentelt, továbbá az újabban kialakult típusoknak a felsorolásával, más-részt pedig meg kell ismerkednünk a szótártani irodalomnak egy olyan újabb termékével, amely ugyancsak a szótárak tipologizálásával és az egyes szótár-típusok jellemzésével foglalkozik.

5. A szótárfajták egymástól való elkülönítésének érdekes módszerét mutat ta be Y A K O V M A L K I E L amerikai professzor az indiánai egyetem 1 9 6 0 -ban tar tot t lexikográfiái kongresszusán: A Typological Classification of Dictio-naries on the Basis of Distinctive Features (Problems in Lexicography. Ed. by F. W . H O U S E H O L D E R and S . SAPORTA. Bloomington, 1 9 6 2 . 3 — 2 3 ) . Dol-gozata olyan sajátos, absztrakt tipológiai módszert alkalmaz, amelyet az jellemez, hogy ,,a formális bibliográfia hagyományos műfajától" eltérően nem annyira a meglevő szótáraknak a vizsgálatából indul ki, mint inkább azoknak a lexikográfiái sajátságoknak, jegyeknek a kombinációs lehetőségeit állítja össze, amelyek a szótárak konstrukcióját és s truktúráját meghatározhatják. Ez a tipológia nem akarja pótolni a hagyományos könyvészeti leírásokat, hanem csupán az a célja, hogy mint az osztályozás legelvontabb módja „kiiga-zítsa" a közvetlen bibliográfiai eredményeket (i. m. 7).

M A L K I E L osztályozásában a három fő szempont a terjedelem („classi-fication by rangé"), a lexikográfiái perspektíva („classification by perspective") és a lexikográfiái ábrázolásmód („classification by presentation"). E három fő kritériumon belül az osztályokra való bontást számos megkülönböztető jegy segíti elő.

A terjedelem szerinti osztályozás során tekintettel van a szótárba felvett lexémák számára, a szótár töménységi fokára, amelyet a címszavak gyakori-ságának, közkeletű voltának a mértéke határoz meg, s ezen a horizontális kiterjedtségen kívül figyelembe veszi a szótár vertikális terjedelmét is, vagyis azt, hogy milyen mélységekig hatol a szótáríró a szavak és az állandósult szókapcsolatok jelentésskálájának a feltárásában. Tekintettel van továbbá a szótárban felhasznált nyelvek számára, azaz arra, hogy egy-, két- vagy több-nyelvű-e a szótár. Végül pedig vizsgálja a lexikális adatok töménységi fokát, vagyis azt, hogy mennyi enciklopédikus anyagot (reáliákat, személyneveket stb.) tartalmaz egy-egy szótári mű. (I. m. 7 — 15.)

A lexikográfiái perspektíva szerint, ami mintegy a szótáríró „stratégiá-ját" illeti, arra kell figyelemmel lenni, hogy történeti vagy egyidejű nyelv-szemlélet irányítja-e a lexikográfust; konvencionális (betűrendes), szemantikai (szófajok, esetleg tárgykörök szerinti) vagy teljesen önkényes-e a szótári anyag elrendezése; objektív, normatív-didaktikus vagy tréfás-játékos-e a szótár hangneme. (I. m. 15 — 20.)

A lexikográfiái ábrázolásmód szempontjából — ez mintegy a szótáríró „ takt iká já t" ju t ta t ja kifejezésre — tekintetbe veszi a jelentésmeghatározás (értelmezés) technikáját, terjedelmét, a szóbeli dokumentációt, azaz egy-egy szójelentésre példaként említett szókapcsolatokat, mondatokat, idézeteket, azt,

hogy van-e és milyen mennyiségű a szótárban a képi illusztráció, a szótár sajátos jellemvonásait, például az adatok locus-megjelöléseit és a fonetikus átírást, STZCLZ £1 kiejtés jelölés módjá t és mértékét. (I. in. 20 — 2.)

M A L K I E L annyira rugalmasnak t a r t j a osztályozási rendszerét, hogy az szerinte a szókincs-összeállításoknak egy kis százalékát nem tekintve mindenféle szótárra alkalmazható. Tipológiai összeállítása végén mégis külön fejezetben emlékezik meg azokról a szótárakról, amelyeknek a nyelvi anyaga elkülöníti őket a szokásos szótártípusoktól. Ilyenek például a szólásgyűjte-mények, az irodalmi klisék összeállításai, a közmondásgyűjtemények és a különféle névtárak. Ezenkívül a M A L K I E L tulajdonképpeni rendszerezéséből hiányzó műveknek sajátos csoportját a lkot ják azok a műszótárak, amelyek a kereskedelemnek, a mesterségeknek, a művészetnek és a tudományoknak olyan szakkifejezéseit gyűj t ik össze, amelyeket a szokásos szótárak nem tar ta lmaz-nak. (I. m. 22 — 3.)

Tanulmányának utolsó fejezetében a lexikográfiái megkülönböztető jegyeknek, azaz a sajátos szótári jellemvonásoknak a kölcsönhatásáról szól M A L K I E L . I t t említi meg például, hogy a történeti szempont és a tömeges képi illusztrálás nem fér össze egymással: térképek, rajzok, fényképek elsősorban a szinkrón szemléletű, különösen pedig a földrajzi eltéréseket is regisztráló szótárakba, tehát a tá jszótárakba valók. (I. m. 23 — 4.)

6 . Amint vázlatos ismertetésünkből is látható, M A L K I E L szótártipológiai tanulmánya rendkívül sok és változatos szempontot tar talmaz. A szerző figyel-me kiterjed a lexikográfiái módszereknek csaknem minden fa j tá jára , és ezekkel kapcsolatban számos olyan megállapítást tar talmaz, amelv mind elméleti, mind gyakorlati téren sokoldalúan gazdagítja a szótárakra és a szótárírás elvi kérdéseire vonatkozó ismereteinket. Abban a tekintetben is egyet kell értenünk vele, hogy a tőle alkalmazott absztrakt tipológiai módszer jelentős mértékben hozzájárul azoknak a lehetőségeknek a feltárásához, amelyek a lexikográfiái gyakorlat előtt állanak. Egészében véve azonban mégsem ad M A L K I E L tanulmánya a lényeget világosan kiemelő, jól át tekinthető és a szó-tárműfaj tényleges osztályait bemutató csoportosítást, mert a szerző nem ta lá l ja meg vagy nem emeli ki azt az egységes szempontot, amelynek alapján a szó-tárak egymástól nyilvánvalóan elkülönülő típusokba sorolhatók. Ez nyilván abból következik, hogy a MALKiELtől bibliográfiainak nevezett eljárást, t ehá t a valóban meglevő szótárak sajátosságainak a leírását és a köztük levő elté-rések regisztrálását mellékesnek, elhanyagolhatónak vagy legalábbis nem a maga feladatának tekinti . Abban sem érthetünk vele egyet, hogy a különféle szakszótárakat és a frazeológiai gyűjteményeket kirekeszti a tulajdonképpeni lexikográfiái művek közül, és csak mint a rendszerébe bele nem illő típusok képviselőit említi meg őket. Nyilvánvaló pedig, hogy azok a sajátságok, ame-lyekről a többi szótár típussal kapcsolatban szól — például a lexikális ada tok töménységi foka, a betűrendes vagy más elrendezési mód, az értelmezés techni-kájának a sajátosságai — a szakszótárakra és a frazeológiai szótárakra is jellemzők, és ezeknek a szótár fa j táknak az a lkatát is maghatározzák.

7. Véleményem szerint a szótárakat legtermészetesebben sajátos f u n k -c i ó j u k alapján osztályozhatjuk. Azt kell tehát elsősorban megnéznünk, hogy az egyes szótárfaj tákban a lexikográfusnak milyen szótári célja valósul meg, vagyis hogy mire való az illető szótári mű, milyen feladatot tölt be a tudományos és a gyakorlati életben, milyen társadalmi-tudományos igényt

elégít ki. Ha ezt a szempontot választjuk a felosztás alapjául, ha a meglevő, nem pedig az elképzelhető szótárak jellegét vizsgáljuk, és ha a gyakran a külsőségekből kiinduló régebbi „bibliográfiai" osztályozásokkal ellentétben inkább a szótárak belső alkatát vizsgáljuk — de persze a „bibliográfiai" szempontot sem hanyagoljuk el teljesen —, akkor a szótárak négy fő csoport-ját különböztethetjük meg: A) interlingvális szótárak; B) terminológiai szótá-rak; C) speciális (nyelvtudományi és nyelvművelő jellegű) szótárak; D) álta-lános (értelmező) szótárak. E fő csoportokon belül a következő három szempont alapján különíthetünk el altípusokat: a) a tekintetbe vett, illetőleg feldolgozott nyelvi anyag — azaz a corpus - jellege, b) a feldolgozás szempontjai, vagyis a közölt információk sajátosságai és c) a szótárak terjedelme szerint. I t t mind-jár t meg kell jegyezni, hogy a mennyiségi: c) szempont, noha természetesen érvényesíthető mind a négy fő típus alosztályokra bontásában, a terminológiai és a speciális nyelvi szótárak körén belül nem különít el olyan szótárfajtákat, amelyeket érdemes volna külön is számon tartani.

A) Az i n t e r l i n g v á l i s s z ó t á r a k nak az a funkciójuk, hogy a fordítást és az idegen nyelvek tanulását megkönnyítsék, illetőleg hogy a kevésbé ismert nyelvek szókészletét — egy vagy több más nyelv felhasználá-sával — leltározzák és feltárják, elsősorban a kutatók számára hozzáférhetővé tegyék. Eszerint részben gyakorlati, részben nyelvtudományi célú munkák tartoznak ide. E két cél azonban igen gyakran egybeesik. Azonkívül, hogy az olyan régi szótárak, amelyek írásuk idejében gyakorlati jellegűek voltak (CAL., MA., PP. , PPB., Tzs. stb.), ma a nyelvtörténeti kutatás fontos forrásai, és azonkívül, hogy a nagyközönség számára készült modern kétnyelvű nagyszó-tárak is gazdag anyagot nyúj tanak az egynyelvű lexikográfia számára (pél-dául az ÉrtSz. igen sokat merített a SAUVAGEOT-féle Magyar—francia nagy kéziszótárból), az olyan jelentős szótári művek, mint amilyen például a GEORGES-féle latin német és a LIDDEL—ScOTT-féle görög — angol szótár, egyaránt szolgálják a latin, illetőleg görög filológiai kutatásnak és a klasszikus nyelvekből modern nyelvekre való fordításnak a célját. De meg azért is egyetlen fő csoportba sorolhatjuk a fentebb említett funkciót betöltő valamennyi inter-lingvális szótárt, mert akár a nagyközönség számára készültek, akár főként a nyelvész kutatók használják őket — mint például a kisebb finnugor népek nyelvének a rendszerint német ekvivalensekkel közölt szótárait —, lényegé-ben ugyanazt a funkciót lát ják el: a lexikográfiái feldolgozásra kiválasztott nyelvek lexikális elemei között levő jelentéskülönbségeket hidalják át meg-felelő ekvációk segítségével. Ezért is nevezem őket interlingvális szótáraknak, nem pedig közkeletűbb, de kevésbé pontos megjelöléssel két-vagy többnyelvű, illetőleg fordítószótáraknak. Az előbbi megjelölés szótártipológiai szempontból tágabb a kelleténél, hiszen terminológiai, etimológiai, sőt értelmező jellegű szótárak is felhasználhatnak két, esetleg több nyelvet jelentések megvilágí-tására, pontosabb meghatározására — például állat- és növénynevek eseté-ben —, a fordítószótár megjelölés használata pedig kizárná e szótártípus köréből a főként nyelvészeti kutatók, nem pedig a nagyközönség számára készült, kevésbé ismert nyelvek szókincsét idegen nyelvű megfelelőkkel fel-dolgozó szótárakat.

Az interlingvális szótárak lehetnek: a) anyaguk jellegét tekintve: x) köz-nyelviek, azaz olyanok, amelyek a címszavakat adó úgynevezett vezérnyelv-nek a leggyakoribb szavaiból kiindulva terjedelmüknek megfelelő mértékben vesznek fel kevésbé közkeletű lexémákat is címszavaknak és fi) szaknyelviek,

azaz olyanok, amelyek elsősorban a valamely szakma, szakterület vagy fog-lalkozás körébe tartozó szókincset tolmácsolják egy vagy több idegen nyelven, anélkül azonban, hogy a vezérnyelv terminológiai egységesítésére törekedné-nek, vagy hogy a szakmai megnevezések meghatározásait is közölnék; b) a közölt információk sajátosságait tekintve <z) kétnyelvű ekvációkat tartal-mazó szótárak, fi) kettőnél több nyelvű ekvációkat tartalmazó szótárak, y) két- vagy többnyelvű szinonimaszótárak, ő) két- (vagy több)nyelvű képesszó-tárak, azaz olyanok, amelyekben minden szóhoz ábra is csatlakozik, s amelyek épp ezért csupán konkrét jelentésű „címszavakat" közölhetnek, de ezek idegen nyelvű megfelelőit is megadják; c) terjedelmüket tekintve: ot) kisszótárak (dióhéj-, zseb-, úti-, miniszótárak), fi) kéziszótárak és y) nagyszótárak.

B) A t e r m i n o l ó g i a i s z ó t á r a k funkciója a szaknyelvi mű-szóhasználat regisztrálása és egységesítése, különösen pedig a terminusok egy-értelművé tétele avégett, hogy szakmai érdekű közlésekben, elsősorban szak-munkákban a több értelemben használt megjelölések miatt keletkező félre-értéseket vagy pontatlanságokat kiküszöböljék. Noha az ilyen jellegű művek közeli rokonságban vannak egyrészt az interlingvális szaknyelvi szótárakkal, másrészt pedig a szaklexikonokkal, lényeges vonásokban különböznek is tőlük, s ezért mindenképpen megokoltnak látszik, hogy a lexikográfiái művek sajátos típusaként tartsuk számon őket. Az interlingvális szaknyelvi szótárakhoz első-sorban abban hasonlítanak, hogy a terminológiai szótárak is igen gyakran két- vagy többnyelvűek. Ez utóbbiaknak azonban nem az a céljuk, hogy idegen nyelvű szakmunkák fordításához segédeszközül szolgáljanak, noha olykor erre is felhasználhatók, hanem az, hogy a szaknyelvi terminológia kérdéseit tisz-tázzák, és hozzájáruljanak e terminológia fejlesztéséhez és egyértelművé tételéhez. A szaklexikonoktól pedig elsősorban az különbözteti meg őket, hogy szerkesztőik mindenekelőtt a nyelvi érdeket, a műszóhasználat kérdé-seit, nem pedig a tárgyi ismeretközlést ta r t ják szem előtt.

A terminológiai szótárak lehetnek: a) anyaguk jellegét tekintve ot) tudo-mányos műszavak szótárai, s i t t a további csoportosítás az egyes tudományágak szerint történhet, fi) egyéb szaknyelvek (például ipari szakmák, sport, vadá-szat) szakszavait tárgyaló szótárak; b) az információk sajátságait tekintve ot) kifejtő értelmezéseket tartalmazó terminológiai szótárak — ilyen például a Műszaki Értelmező Szótárnak az 1958 és 1967 között megjelent 28 kötete —, fi) valamely nomenklatúra terminusait utalással megvilágító vagy több no-menklatúra összehasonlítását tartalmazó szótárak ; az előbbire példa: C S A P O D I V E R A — P R I S Z T E R SZANISZLÓ, Magyar növénynevek szótára (Bp., 1 9 6 6 . ) , az utóbbira: D O N Á T H T I B O R , Anatómiai értelmező szótár. A bázeli, jénai és párizsi nómenklatúra szervek szerinti összehasonlító áttekintése. (Bp., 1 9 5 9 . ) .

C ) A s p e c i á l i s (nyelvtudományi és nyelvművelő jellegű) s z ó -t á r a k funkciója valamely sajátos nyelvtudományi szempont szerint történő szókincs-feltárás és szókincs-feldolgozás, illetőleg az anyanyelvi műveltségnek valamely vonatkozásban való gazdagítása. Azért nevezzük őket speciális szó-táraknak, mert — az általános (értelmező jellegű) szótárakkal ellentétben — az ebbe a típusba tartozó művek rendszerint csak egy-egy sajátos lexikográfiái célt valósítanak meg, azaz sajátos jellegüknek megfelelően vagy a feldolgozásra kiválasztott nyelvi anyaguk alkotja csupán egy különleges szempont szerint meghatározott részét az illető nyelv szókincsének, vagy a feldolgozás szem-pont já t korlátozzák ezek a szótárak bizonyos nyelvi jelenségekre, a szavak eredetére, a lexémák közti jelentésviszonyok bemutatására stb. A feldolgozandó

anyag kiválasztásában azonban — a terminológiai szótárakkal ellentétben — i t t nem valamely tartalmi — azaz a szavak jelentéskörét, tárgyi vonatkozásait meghatározó — szempont az irányadó, hanem a szavaknak a nyelvi jellege, használatuknak időbeli, földrajzi, társadalmi korlátozottsága, valamely író életművében való előfordulása, a hangalakja vagy az írásbeli formája. Ebben a sokféleségben van tehát egység is, mégpedig az, hogy a speciális szótárak mindig valamely sajátosan nyelvi (anyanyelvi) szempontot érvényesítenek mind a címszavak kiválasztásában, mind pedig a hozzájuk kapcsolódó infor-mációk megadásában.

A speciális szótárak lehetnek: a) anyaguk jellegét tekintve CL) nyelv-történeti szótárak, fi) tájszótárak, y) írói szótárak, ő) argószótárak, s) idegen szavak szótárai, £) rövidítésszótárak; b) az információk sajátságait tekintve a j a lexémák eredetével foglalkozó etimológiai szótárak, fi) a lexémák közti jelentés viszonyokat bemutató (egynyelvű) szinonimaszótárak, y) a szavak szokásos vagy állandó kapcsolatait feldolgozó stílusszótárak és frazeológiai gyűjtemények, ő) a szavak hangalakját, írásképét vagy gyakoriságát bemutató illetőleg a szavak végződése szerint elrendezett felsoroló szótárak, azaz helyes-írási, kiejtési, gyakorisági és szóvégmutató (a tergo) szótárak.

D) Az á l t a l á n o s (értelmező) s z ó t á r a k fő funkciója a lexémák jelentésének (jelentéseinek) a pontos meghatározása és a használatukat jellemző egyéb (stilisztikai, grammatikai és frazeológiai) tudnivalók közlése, valamint általában a nyelv szókészletére vonatkozó sokrétű felvilágosítás nyújtása. Az általános szótárak főként abban különböznek a speciális szótáraktól, hogy sem anyaguk nem korlátozódik a szókészlet valamely társadalmilag, földrajzilag stb. meghatározott rétegére, sem a bennük foglalt információk nem vonatkoznak a lexémáknak csak egy bizonyos sajátságára. Nem szükségszerűen szinkron jellegűek, de nem hiányozhatnak belőlük az élő nyelv szókészletének a közkeletű elemei; tartalmazhatnak tájszavakat, idegen szavakat és argotikus elemeket is, de ezeknek az arányát mindig a köznyelvhez viszonyított jelentő-ségük szabja meg; magukba foglalhatják, sőt magukba is kell foglalniuk az irodalmi nyelvnek legalább a központi jelentőségű szókészleti elemeit, de nem tükrözhetik csupán egyetlen író nyelvhasználatát; közölhetnek és igen gyak-ran közölnek is etimológiai megjegyzéseket, a címszavakhoz kapcsolódó szino-nimákat és frazeológiai egységeket; eligazítanak helyesírási kérdésekben, és tartalmazhatják a szavak kiejtésjelölését — jellegüket azonban nem az hatá-rozza meg, hogy a felsorolt lehetőségek közül melyikkel élnek, hanem az, hogy e lehetőségek közül egyszerre mindig többet is megvalósítanak. Az általános szótár a nyelvtannal együtt a nyelvleírás feladatát valósítja meg egyrészt azzal, hogy számon tar t ja , mintegy leltározza a szókészletnek legalábbis a törzsállományát, másrészt pedig azzal, hogy sokrétű felvilágosítást nyú j t a lexémák nyelvi életére és beszédbeli felhasználására vonatkozólag is.

Az általános szótárak lehetnek: a) anyaguk jellegét tekintve CL) szinkrón szótárak (de azzal a megszorítással, amelyről S C S E R B A szótártipológiájának az ismertetése során szóltunk), fi) a jelen nyelvállapotot történeti háttérrel együtt bemutató szótárak, y) holt nyelvek esetében valódi thesaurusok, élő nyelvek esetében pedig kisebb-nagyobb mértékben a thesaurusjellegre törekvő szó-tárak; b) az információk sajátságait tekintve CL) normatív jellegűek, azaz olya-nok, amelyek a nyelvhasználat bizonyos szabályozását is célul tűzik ki, fi) regisztráló (tájékoztató) jellegűek, azaz olyanok, amelyek nyelvhelyességi kérdésekben nem foglalnak állást, y) lexikonszerű enciklopédikus szótárak,

amelyek a nyelvi információkon kívül bizonyos tárgyi ismereteket is közöl-nek; c) terjedelmüket (de nem az információnyújtás sokoldalúságát) tekintve <x) kisszótárak, fi) középszótárak, y) nagyszótárak.

8. A fenti csoportosítással kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a speciális (nyelvtudományi és nyelvművelő) szótárak kivételével az altípusok-ként említett szótárfajták csoportjai nem zártak, vagyis a szótári egyedeket általában az a), b), c) — a terminológiai szótárakat tekintve az a) és a b) — betűk alatt említett sajátságok együttesen jellemzik. Például az interlingvális szótárak között vannak köznyelvi kisszótárak, amelyek kétnyelvűek, az álta-lános szótárak között pedig szinkrón középszótárak, amelyek egyben encik-lopédikusak is, és így tovább. A kombináció lehetőségei azonban ezekben a csoportokban sem teljesek: korlátot szab nekik a célszerűség, a gyakorlati érdek és végső soron a megvalósítás lehetősége is. Például az általános szótá-rak között aligha van thesaurus jellegű normatív kisszótár, mert a valamely nyelv teljes szókészletének a számbavételére való törekvés nemigen fér össze a normatív jelleggel, és igen kevés nyelvemlékben fennmaradt, kihalt nyelv az, amelynek az egész ismeretes szókészlete belefér egy kisszótárba. Az efféle kombinációs lehetőségekről mégis azt kell mondanunk, hogy teljes bizonyosság-gal csak az zárhatná ki őket a szótártípusok közül, aki a világ valamennyi szótárát ismeri. Minthogy pedig ilyen ismerethalmaznak — még ha az csupán annotált bibliográfiai leírásokon alapulna is — senki sincsen a birtokában, bizonyos engedményeket kell tennünk az absztrakt (azaz a nem empírián alapuló) tipológiai módszernek. Annak ellenére tesszük ezt, hogy az extrém eseteket nem tekintve mégiscsak a valóban létező és a tapasztalatból ismert szótárak jellegzetességeiből való kiindulást tar t juk a műfaji csoportosítás megbízható alapjának.

A speciális (nyelvtudományi és nyelvművelő) szótárak csoportjában felsorolt altípusok a többiektől eltérően önmagukban is egyedi műfajok, azaz ebben a csoportban a feldolgozott nyelvi anyag jellege és a közölt szótári infor-mációk sajátossága külön-külön is meghatároz egy-egy szótártípust. Ebből következik, hogy a speciális szótáraknak egy-egy görög betűvel megjelölt altípusa — például az írói szótár vagy a szinonimaszótár — tipológiailag azo-nos szinten van az egyébként nagybetűvel megjelölt szótárfajtákkal, például a terminológiai szótárral vagy az általános szótárral. Ezt a felosztásbeli egyenetlenséget könnyen megszüntethettük volna úgy, hogy nem négy, hanem tizenkét — vagy ha a „felsoroló szótár" összefoglaló megjelölést mellőzve a helyesírási, a kiejtési, a gyakorisági és a szóvégmutató szótárakat is külön típusoknak vesszük: tizenöt — főtípust sorolunk fel. Ennél a tipológiai követ-kezetességnél azonban fontosabbnak tartottuk azt, hogy egyrészt kiemel-hessük a speciális szótáraknak a többi szótártípusétól lényegesen eltérő és az altípusoknak egymáshoz hasonló funkcióját, másrészt pedig azt, hogy itt is rámutathassunk azokra az eltérésekre, amelyeket részint a feldolgozott nyelvi anyagnak, részint pedig az információknak a sajátosságai eredményeznek. Végül pedig azt is meg kell jegyezni, hogy bár nem rendszerszerűen, de ebben a csoportban is van a típuson belüli felosztás alapjául választott két szempont-nak némi kombinációs lehetősége. Például egészen természetes a történeti és az etimológiai szempontnak az összekapcsolása, folynak egy-egy írói nyelven belüli szinonimakutatások (J. F I L I P E C , Őeská synonyma z hlediska stylistiky a lexikologie. Praha, 1961. 62), és bár elvétve, de készülnek írói frazeológia-

2 Magyar Nyelv LXVI. 2.

gyűjtemények is ( R A I S Z R Ó Z S A , Mutatvány a készülő Mikszáth-szólásszótár-ból. Eger, 1966.).

9. Visszakanyarodva a bevezetésben mondottakhoz, úgy gondoljuk, hogy a szót ár típusoknak a fenti vázlatos bemutatása — részben pedig éppen csak a felsorolása — is ad már némi képet a lexikográfia szerteágazó és sok-rétű feladatairól. A szótár tan problematikájának az alaposabb megismerésé-hez azonban még föltétlenül szükséges az említett t ípusok beható alkati vizs-gálata és a velük kapcsolatos elvi-gyakorlati kérdéseknek a részletes tanul-mányozása. O . N A G Y G Á B O R

LXYI. ÉVF. 1970. MÁRCIUS 1. SZÁM

MAGYAR NYELV A MAGYAR N Y E L V T U D O M Á N Y I TÁRSASÁG FOLYÓIRATA

S Z E R K E S Z T I

PAIS DEZSŐ és BENKŐ LORÁND

453. SZÁM

®® A K A D É M I A I K I A D Ó , B U D A P E S T

1 9 7 0

f