magyar Tokaji aszú napló - Magyar Naplómagyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2015/01/mn_2012_08.pdfMagyar 1 2012. augusztus Napló A szer kesz tő ség cí me (Írott Szó Alapítvány)

1MagyarNapló2012. augusztus www.magyarnaplo.hu

A szer kesz tő ség cí me (Írott Szó Alapítvány)1092 Budapest, Ferenc krt. 14.

Le ve le zé si cím: 1450 Bu da pest, Pf. 77.Számlázási cím: 1062 Bp., Bajza u. 18.

Te le fon/fax: 413-6672; 413-6673Szer kesz tő sé gi mo bil: (70) 388-7034

Központi e-mail cím és előfizetés:[email protected]

Elérhetőségünk a világhálón:www.magyarnaplo.hu

www.facebook.com/magyarnaplomagyarnaplo.blog.hu

Ki ad ja az Írott Szó Ala pít vány(1092 Bp., Fe renc krt. 14.)

és a Ma gyar Nap ló Ki adó Kft.(1062 Bp., Baj za ut ca 18.).

Ter jesz ti a Magyar Lapterjesztő Zrt.(1097 Bp., Táblás u. 32.)

Elő fi ze tés ben ter jesz ti a Ma gyar Pos ta Zrt.Hír lap Üz let ága (1080 Bp., Or czy tér 1.)

Elő fi zet he tő va la men nyi pos tán,a kéz be sí tők nél, e-mailen

([email protected]), fa xon (303-3440) Egy év re 7390 Ft, fél év re 3870 Ft. To váb bi in for má ció: 06-80-444-444

Nyom da: Pannónia Print Kft. (1139 Bp., Frangepán u. 16.)

A folyóirat megrendelhető szerkesztőségünkben is:

• személyesen:1092 Budapest, Ferenc krt. 14. I/5.• levélben: 1450 Budapest, Pf.: 77.

• telefonon: 06-1-413-6672• e-mailen: [email protected]

magyarnapló

A MagyarÍrószövetséglapjaMegjelenik havontaI S S N 0 8 6 5 2 9 1 0

Tokaji aszú

Akár örvendezhetnénk is: a magyar irodalmikanonizálás kérdése nemcsak az országos,hanem immár a nemzetközi politikának is afókuszába került. A fellobbanó parázst NyirőJózsef meghiúsított újratemetési kísérlete szol-gáltatta, amely egyszerre lett kegyeleti, aktuál-politikai, ideológiai és (utolsósorban) esztéti-kai viták kiindulópontja. Egy irodalmárt álta-lában véve joggal bosszant, ha az irodalmatirodalmon kívüli érdekharcok ürügyéül hasz-nálják – de ezúttal más a helyzet. A rendszer-váltás idején a diktatúra embereinek sem a politikai, sem a gazdasági elszá-moltatása nem történt meg – így fordulhatott elő, hogy „a vértelen átmenet”egyik következményeként az Aczél György nevével fémjelzett kirekesztő iro-dalmi kánont egy másik, ugyancsak kirekesztő kánon váltotta fel.

Húsz év után a kerekasztal-paktum mögül végképp elfogyott a választóitámogatás, a „felépítmény” azonban változatlanul védelmezné bástyáit.Az írók most kézbe veszik a dolgot: Eltiltva és elfelejtve címmel rendezikmeg a negyvenedik tokaji írótábort „a hallgatás és elhallgattatás éveiről amagyar irodalomban”. A nyílt cenzúra, a kontraszelekció, a levegőneknézés változatos eszközeivel fellépő, sok tekintetben egyetértő bolsevik ésliberális kirekesztők már az előzetes névsorolvasás hírére felbolydultak:nyilván felfogták, hogy kánonuk roppant sérülékeny, s a klasszikusok utána kortársak következhetnek.

A jelenség, hogy „sok tekintetben egyetértenek”, az utóbbi emberöltősorán nemcsak koalíciókötésekhez szolgáltatott kötőanyagot. A politikaiszíntéren sorra dőltek meg az érinthetetlennek gondolt dogmák (mit ér azellenállás, ha az ellenálló később összeborul azzal, akinek ellenállt; mit ér aköztársaság, ha vannak egyenlőbbek; mit érnek „a jogállam kiépült intéz-ményei”, ha védtelenek a posztbolsevik kalandorokkal szemben), az irodal-mi status quo érinthetetlensége viszont már-már tabukérdés. Mintha szó semlett volna a levitézlett politikával való kollaborációról; mintha a bűnök ésmulasztások valamiféle spontán esztétikai mozgástól függetlenül képződtekvolna. Nagymesterekké stilizált kismesterek, kismesterekké növesztett mes-terkedők jellemzik a terhes örökséget, miközben más érdemeseket az elhall-gatás csendje ölelt körül. A hazai és nemzetközi reputáció pénz, paripa,fegyver egyenlőtlen eloszlásának eredménye – a megszerzett tekintélyrehivatkozni tehát fölöttébb álságos érvelés.

A tisztító szándékot a „most mi jövünk” ösztönére egyszerűsíteni: sandahazugság. Elfedné azt a tényt, hogy a régi és új kánon is Aczél Györgyköpönyegéből bújt ki. Nemcsak a gazdasági előnyöket lehetett politikaielőnyökké konvertálni az elégtelen rendszerváltozás során, hanem az iro-dalmiakat is. A kánon nem kőbe vésett törvény, elmozdulásai természetes-nek mondhatók. Tetszik, nem tetszik: ez a folyamat Tokaj nélkül, spontánmódon is zajlik. Azok közül, akik a hamis irodalmi tudat és értékrend kiala-kításához önkéntelenül vagy bértollnoki eltévelyedésből segédkezet nyúj-tottak, néhányan talán maguktól is eljutnak az önvizsgálatig, netalántán abocsánatkérésig is. A félresöpört, negligált értékek befogadására remélhe-tőleg lesz elég friss szellemi erő és elfogulatlan figyelem. Az új kánontpedig ennek értelmében – a hely szelleméhez igazodva hadd így – érleljükmeg lassan, megfontoltan, mint a tokaji aszút.

Csontos János

A Magyar Naplót elektronikus formában terjeszti

a Digital stand.hu Kft. www.digitalstand.hu

Digitális lapszám vásárlása: 390 Ft

Digitális előfizetés: 12 hónapra: 3960 Ft

(12 lapszám, egy lapszám ára: 330 Ft)

6 hónapra: 1980 Ft (6 lapszám, egy lapszám ára: 330 Ft)

3 hónapra: 990 Ft (3 lapszám, egy lapszám ára: 330 Ft)

Áraink az áfát tartalmazzák.

A hónap akciós könyvei:2012. augusztus 1-jétől augusztus 31-ig

az alábbi köteteket 40%-os kedvezménnyelvásárolhatják meg szerkesztőségünkben

(1092 Budapest, Ferenc krt. 14.)

Both Balázs: Látogatód jön (versek, 2010) 1260 Ft helyett: 760 Ft

Kovács István: A gyermekkor tündöklete(regény, második kiadás, 2006)

1890 Ft helyett: 1140 Ft

Nagy Gábor: Ki a konkolyt vetette (regény, 2009) 1680 Ft helyett 1000 Ft

2 MagyarNapló 2012. augusztus www.magyarnaplo.hu

Csontos János: Tokaji aszú . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1

SZEMHATÁRBarabás Zoltán: Magyarul hallgattál; Nézzétek el nekem . . . . . . . . . . . . . 3Oláh János: Vak lelkek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4

Rapsic-hurok; A friss szántáson át . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5Ferdinandy György: Egy hiányos emlékirat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6Balaskó Ákos: Elérkezés; Esők közül egy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9Szentmártoni János: Szomjúság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10Lehóczky Ágnes: A lélegzések könyvéből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13Toót-Holló Tamás: Végre-valahára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15Csontos János: Cím nélküli versek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20Bertha Zoltán: Nyirő József Krisztus-drámája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22Szalay Károly: Laudáció Jókai Anna kitüntetésekor . . . . . . . . . . . . . . . . . 29Nagy Gábor: Topográfia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32

Patent 46 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33Végh József: „Az életté vált vers” (Hamvas Béla naplói) . . . . . . . . . . . . . 34Petőcz András: A másvilág vándora . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38

Tizenkét éve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39Kovács István: A legendák hitelessége

(Mieczysław Woroniecki honvédalezredes sorsa) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40

KÉPRŐL KÉPRESzabó A. Ferenc: Szobrok a szélben (Mihály Gábor műhelye) . . . . . . . . . . 44

NYITOTT MŰHELYBoth Balázs: Jehuda bar Simon; Giovanni Antonio da Pordenone:

Máté evangelista . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46A tékozló fiú; Próféta . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47

Urbán Péter: Az élet szolgálat – Beszélgetés Both Balázzsal . . . . . . . . . . . 48

HÉTMÉRFÖLDWalter Piroska: Az élő hangszer . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51François Emmanuel: A szomszéd szoba (Walter Piroska fordítása) . . . . . . 52

LŐTÉRKelemen Lajos: Azért is szép

(Nagy Gábor: Angyalaid mind repülni tudnak) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57Turai Kamil: Felpattant az ördöglakat

(Agócs Sándor: Ördöglakat a számon) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60Jakab-Köves Gyopárka: Emlékek zamatos lajstroma . . . . . . . . . . . . . . . . .

(Jámborné Balog Tünde: Odette vendégei) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62Barna T. Attila: A költők esti lélekvándorlása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

(Végh Attila: Virrasztó Jenő álmai) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64Hegedűs Imre János: Balladába hulló szavak

(Czegő Zoltán: Katonabogár) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66

Filip Tamás: Szószék és csönd (Búcsú Szenti Ernőtől) . . . . . . . . . . . . . . . . 68

DOBÓHÁLÓ(Merítés a Magyar Nemzeti Bibliográfiából) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69

SZERZŐINK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70

Számunkat Mihály Gábor szobrászművész munkáival illusztráltuk.

Szer kesz tő bi zott ság: Jó kai An na (el nök),Báger Gusz táv, Hor váth An tal,Ka lász Már ton, Kő Pál, Nemes Attila,Sa la mon Kon rád, Szakály Sán dor, Vasy GézaFő szer kesz tő: Oláh Já nosE-mail: [email protected] bil: (70) 388-7035A szerkesztőség tagjai:Csontos János

(felelős szerkesztő)Bíró Gergely

(olvasószerkesztő, próza, Magasles)E-mail: [email protected]: (70) 388-7031

Cech Vilmosné (gazdasági ügyintéző)Filip Tamás (vers)

E-mail: [email protected]ár Csenge-Hajna (tördelőszerkesztő)

E-mail: [email protected]éger Ádám (Lőtér, szerkesztő)

E-mail: [email protected] Ildikó (tanulmány)

E-mail: [email protected] Judit (szerkesztő)

E-mail: [email protected]ártoni Anikó

(szerkesztőségi titkár, terjesztés, előfizetés)E-mail: [email protected]

Tornai Szabolcs (Hétmérföld, szerkesztő)E-mail: tornaiszabolcs@magy arnaplo.hu

Urbán Péter (Nyitott Műhely)E-mail: [email protected]

Zsiga Kristóf (könyvkiadás)E-mail: [email protected]: (70) 388-7033

Borító: Zách Eszter és Árkossy IstvánA címlapon: Both BalázsA felvételt Dolmány Anett készítette.

Meg nem ren delt kéz ira tot nem őr zünk megés nem kül dünk vis sza. Min den fel bé lyeg zett,vá lasz bo rí ték kal el lá tott le vél re vá la szo lunk.Mu ta tó pél dány kér he tő a szer kesz tő ség ben.

BARABÁS ZOLTÁN

Magyarul hallgattál

Aranyébred így árvakristályba zártálmából?

És veledmindenszótlanságratanított?

Te, máiglantavasztalannak hitt,eddig magyarulhallgattál?

Aranyébred így árvakristályba zártálmából?

Nézzétek el nekem

Kék volt a harangszó,bántó kék, és valamivitte, vitte, görgettea bánatkék alkonyattalmeglincselt városban.

Egész éjszaka burjánzott,a közeli templombóleszelősen sugárzotta Bach-nyugalom.

Nézzétek el nekem:páciens vagyok egykimustrált színtérens az ablakon túlrahangyatojásként vöröslök.


OLÁH JÁNOS

Vak lelkek

Vak lelkek zenéje,döbbenet sírása,vallatottak vérehét lakatra zárva.

Ki hallgathat ott bent,leleplezett, álnok,árulásra döbbentbotcsinálta látnok?

Ezer bukás íze torzítja el arcod,hajolsz, mint a vízreszomjuk oltó barmok,

de az ajkad semmit,semmit meg nem érint.Világhinta lendíta hanyatló égig.

Valahol a csöndbendermedt, hideg jászol,az önfeledt ködbenelveszetten játszol.

Ki kereshet, mondd meg,ki kereshet téged,Heródes-dühödtek,hibernált szegények?

Valaki, ki mindiglesben áll mögötted,s csak annak tud hinni,akit már megöltek?


Rapsic-hurok

A világkormány pénzéhes, buta gőgjerapsic-hurokként szorul a nyakunkra,habár tiszteltük, most fuldoklunk tőle,halált sugall sebészkés-hűvös hurka.

Vaddermedésben várni ki a véget,ne ellenkezzünk, minden erre int ma,bódult halálgörcs a semmiig éget,gyilkos trombózis tolul izmainkba.

Nincs erdőnk, nincs tavunk, minden hiába,valaki mintha helyettünk beszélne,a torkunkba fúlt szavak némaságavisszavon mindent: mégse, mégse, mégse!

Láthatjuk most, mit nem szabadna látnunk,röntgenképét a halálos betegnek,milyen kereszten haldoklik a múltunk,e Krisztus lepelbe bújtatott eretnek.

A történelem gégemetszett csöndjerejti előlünk a hallgatag hóhért.Hurok árnya vetül az anyaföldre.Milliárdokért öl, vagy csak bagóért?

A friss szántáson át

A friss szántáson át bukdácsolok,az omló televény ragyog,odafönn felhőkörhinta forog,itt lent kerge hétköznapok.

Aki mindenből kimarad – keringenek az űrből hullt szavaka semmi tükrű üres ég alatt – csakis egyedül ő lehet szabad.


FERDINANDY GYÖRGY

Egy hiányos emlékirat

Sehogy se tetszik nekem ez a cím. Még csak azt semmondhatni, hogy a francia eredeti pontos fordításalenne. Persze esetlen maga a francia is. Les mémoi-res courtes sok mindent jelenthet. Nyilvánvaló, hogyannak, aki kitalálta, franciául sem az írott szó akenyere.

Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen lapos indí-tással nem lesz könnyű eladni ezt a jobb sorsra érde-mes dokumentumköteget.

Mert az itt felvázolt élet kétségtelenül érdekes.A helyzet pedig, amiben formát ölt, talán még érdeke-sebb.

Elmondom, miért. Itt ül előttem ez az őzikeszeműasszony, valami kislányos báj lengi körül, úgynézem, egykorú a fiammal, harmincéves, ha lehet.Párizsi, most jár először ebben a lövészárokban, aBalkán peremén, Keleten. Egyetlen fegyvere egykézikoffernyi fényképész-felszerelés, mert hogyfotóriporter lenne a drága, fotós, aki ezzel a kislá-nyos mosolyával már beetette Afrikát és a Távol-Keletet.

Itt, nálunk most mégis – úgy tűnik – elbizonytala-nodott. Nem beszéli a nyelvet, és hát nálunk nemlehet úgy társalogni, mint a valaha volt nyugat-euró-pai gyarmatokon. Értsd: rabszolganyelveken.

Persze az sem mindegy, hogy a riporter kiről vagymiről faggatja az embereket. Ez a kis ország ugyan-is Eli számára nem egészen idegen. Innen került átGalliába az apja, az ő múltját szeretné lencsevégrekapni, még idejében, ha lehet. A szereplők ugyanmár nem élnek, de itt vannak még, idegenségükbenis ismerősen a szavak. A hangsúlyok, a színek és ahelyszínek. Az, hogy a régmúlt mélyvizében valahaErzsinek szólította őt egy idegen.

A kaland úgy kezdődött, hogy egy francia kislánytucatnyi titokzatos iratot talál apja papírjai között.Valamennyin más és más név áll a jól ismert igazol-ványkép alatt. Más és más lakcím, pecsét és foglal-kozás. Csupa olyasmi, amiről ez a derék francia csa-lád mind ez ideig nem tudott.

Kém lett volna Tamás? Az ilyesmi nem ritkaság ahidegháború éveiben. És a megbízásokról soha, avasfüggöny lebontása után sem beszéltek a nyugal-mazott ügynökök. Arra persze nem számítottak,

hogy támad valaki, aki csak azért is fel akarja kutat-ni az életüket.

Mint most itt ez a mandulaszemű lány.Kiszolgáltatottan, védtelenül egy olyan világban,ahol mindenkinek van titkolnivalója. Ahol a fontosdolgokról még csak beszélni se lehet.

– Szóra akarom bírni – mondja most – apámat.Megérteni őt. Elfogadni, ha lehet.

Nem veszi el a kedvét, hogy még az a kevés is,amit talál, csonka, homályos, töredezett. Bekap -csolja a masináját, keresztbeveti a lábát – szép, for-más lábszárai vannak –, ül itt a szobámban, szembenvelem.

*Megkérdezem, hogy ki küldte ide hozzám, de a

válaszra alig figyelek. Megszoktam, hogy utánamjönnek a témák, kutakodni minek!

Fényképeket mutogat, egy ismeretlen férfi képét.Az egyiken, a háttérben észreveszek egy ismerős,fehér ablakkeretet.

– A tábor! – mutatom Elinek. Ott, a barakkbanvoltak ilyen magasak az ablakkeretek.

Ott élt az apja, ahol én. Ezért kaphatta meg acímemet. Hogy mikor? Még a negyvenes években, aháború után húzták fel az amerikaiak ezeket a hosz-szú, földszintes épületeket. Én csak ’57 telén kerül-tem ide, a forradalom után. Az apa fényképén évszá-mok, dátumok nincsenek.

– Mondjon el mindent! – kérlel a lány. Nagyonfontos neki ez a fehér ablakkeret.

Mi Bécsbe kerültünk ’56 után. Kerültünk, így juteszembe. Akkor még többes számban tároltam azemlékeimet. Elterjedt a hír, hogy a franciák ösztön-díjakat osztanak. Különvonat vitt Párizs felé, emlék-szem, fél éjszakákon át félreállították a fűtetlen sze-relvényt a nyugat-európai vasutak.

Január tizenharmadikán végre átdöcögtünk azideiglenes Rajna-hídon. Felráztuk egymást: ez ittmár Franciaország! Vastag jégpáncél tapadt a koszosvonatablakon.

Odakint még sötét volt, hajnali öt óra lehetett.Akárcsak egy neorealista filmben, nercbundás höl-gyek forró levest osztogattak a peronon. A hangos-beszélő pedig magyarul tudatta, hogy nyolcvan diákszámára szállást és tanulási lehetőséget biztosít azegyetem.

Így indult ez az én hosszú, hétéves strasbourgiéletem. A barakk, ahová buszokon szállítottak, kintvolt a Rajna árterületén. Mire kiosztották a szobákat,


fent a töltésen, a fűzfák koronájában már elővillant aködből a januári nap. Nekem aznap lett életembenelőször saját szobám. Letettem a vaságyra, ki se mer-tem pakolni a bécsi, a Mariahilferstrasse címkéjétviselő kartonkofferomat.

No mindegy, berendezkedtünk, mi nyolcvanan.Nyolcvan hosszú hajú, szomorú fiú. Ötvenhatosok.Most, ahogy így visszagondolok, minden arcra és hang-ra, még a bece- és agúnynevekre is jólemlékezem.

A lány apja azon-ban nem volt a társa-im között. Még egynapra sem, ebben egé-szen biztos va gyok.Mintha már láttamvolna valahol, igaz.Mintha már hallottamvolna róla. De nem.

Később megtud-tuk, hogy a barakkok-ban mielőttünk mármások is éltek. Háborús menekültek. Az egyik óriás-fenyő ágai közé apró nyilat szögelt valaki. „Varsó –kétezer kilométer”, hirdette egy koromfekete felirat.Az én Elim apja nyilván ezek közé a régiek közé tar-tozott.

Elnéztem ezt a csalódott francia lányt, aki – mintmár annyiszor – velem is hiába próbálkozott, és aszáraz tények után lassan mindenféle apró, furcsarészlet is eszembe jutott.

*Az első hetekben a rádió mellett töltöttük a napot.

A forradalom után minden nyugati adó éjjel-nappalüzeneteket közvetített. Százezrek bolyongtak a tábo-rok között, szülők keresték a gyerekeiket, családok ahozzátartozóikat.

Minket persze csak a magyar adások érdekeltek.A Szabad Európa, az Amerika Hangja, a Petőfi és aKossuth. Emlékszem, Moszkva hullámhosszán több-ször is elhangzott egy nekünk, strasbourgiaknak szólóüzenet. Vigyázzunk – mondták –, mert a hely, aholélünk, a jugoszláv király kémiskolája. A Rajna árteré-ben – így mondták – diverzánsokat képeznek ki azamerikaiak. Visszadobják, és robbantgatásra, gyilko-lásra készítik fel, aki elfogadja az ösztöndíjukat.

A hiszékenyebbek közül néhányan összebeszéltek,és meg sem álltak Párizsig. A többieket – a többséget –

sikerült lebeszélnem. Jugoszláviának nincsen királya!– emlékszem, ezt mondtam nekik. Elhitték, ez volt azigazság. Az orosz rádiónak különben sem volt a miszemünkben hitele. Még akkor sem, amikor három tár-sunk szólalt meg a moszkvai adásban. Három fiú, akinéhány nappal ezelőtt még itt volt velünk.

Emlékszem, egy cigánygyerek át akarta úszni aRajnát, és belefulladt. Egy másik társunk ordítozni

kezdett, hogy abarakkokat körülvet-ték a páncélosok.Éjjel volt, mind kiro-hantunk a bejárat elé,ahol csak egy mentő-kocsi állt. Ez vitte el akétségbeesetten kia-báló fiút, aki – ha jólemlékszem – biator-bágyi volt, és a Kollárnévre hallgatott.

A nagy megráz-kódtatásokból nemgyógyul ki csak úgy

egyik napról a másikra az ember. Sorolhatnámtovább az ilyen és ehhez hasonló történeteket.

*Élt közöttünk azokban az időkben egy vén buzeráns.

A Pimpi. Nem volt szobája, hol itt, hol ott csövezett.Nem először járt a barakkban, ha beivott, sorra mesél-te a hihetetlennél hihetetlenebb régi történeteket.Mindig csapódott hozzánk néhány kallódó, elesett alak.És nálunk ideig-óráig mind megtalálták a helyüket.

Eli, a lány, komoran méregetett:– Ön szerint tehát – jegyezte meg – apám a régi-

ek közé tartozott.A jugoszláv király kémiskolája beleillett az elkép-

zeléseibe. Kelet-Európa történelmét nem tanulják afrancia gyerekek. Másrészt csodálni akarta az apját,csak azért is. Nem bánta, hogy amit megtudhat róla,csakis valami egészen zavaros, sötét dolog lehet.

– Aztán – folytattam – kitavaszodott, és egy szépnapon meglátogatta a tábort mister Beach, az ameri-kai követ.

Betereltek minket a nagyterembe, némán feszeng-tünk az amerikai lobogók színes lepedői alatt.Megtapsoltuk mister Beach beszédét, a botrányakkor tört ki, amikor lefordították nekünk, hogy azamerikai nép – úgymond – a szívére ölel mindenmagyar gyereket.


Sellők kútja, Balatonalmádi

Itt tartott a követ, amikor a kopasz, fogatlan Pimpifelugrott és követelni kezdte, hogy ne ölelgessék márezt a nyolcvan apátlan-anyátlan gyereket! Előszörazt hittük, hogy féltékeny, de nem:

– Engem is! – kiabálta. – A szívükre! Hét évetültem Márianosztrán! Most meg, hogy visszajöttem,már szóba se állnak velem! Szóval – hüppögte sírva– ne hagyjátok magatokat! Értitek?

Így ért véget mister Beach látogatása. Nem vala-mi dicsőségesen.

*Elmenni innen! De hová, merre? A fogadtatásunk

odakint, a városban is felemás volt. Az újságok lefa-sisztáztak az első napok lelkesedése után. Huligánoklettünk, akik meg akarták dönteni a szocializmust.A társadalmi rendet. Mások szerint megfertőzöttminket a kommunizmus. Franciaország nem tudottmit kezdeni velünk.

Nem értették, hogy mi – lám, a többes számramég mindig rááll a nyelvem – a vér és a könny sósízével a szánkban, nem vagyunk olyan emberek,mint körülöttünk a többiek.

Vajon Eli, a francia asszony megértette-e a törté-netemet? Ő már megtett minden tőle telhetőt.Hazahozta, eltemette az apját.

– Megtaláltam – mondta most – a gyökereimet.Nem lesz hiányos, foghíjas az életem.

– Ennyi? – kérdeztem.Felállt, kikapcsolta a magnetofont. Eszembe

jutott, hogy valamit még megtehetek érte.– Bátor ember volt az apád! – mondtam neki.

Megöleltem. Lágy volt, illatos. Rám mosolygott.Mintha mindig is erre a mondatra várt volna.

– Gondolod? – kérdezte. Ezt fogja elmesélni a gyerekeinek.– Magyarul! – jelentette ki büszkén.Mert magyarul tanult, mióta kiadták neki az édes-

apjáról szóló három per hármas jelentéseket.Így ért véget ez a rendhagyó látogatás. Hol van

ma már a hidegháború! A jugoszláv király! A Rajnaártere szeméttelep. Itt éltünk, nyolcvanan. És itt éltTamás, az apa is, akit beszerveztek az amerikaiak.

És hát ez a kis elszánt francia asszony. Aki sírvafakad, amikor megérti, hogy érdemes volt. Hogy alegenda mégiscsak megszületett.


Bibó István-portré, Vésztő-Mágor, Szoborpark

BALASKÓ ÁKOS

Elérkezés

A láthatatlan út csupa pályaív.Dombok között egy rozsdamarásnyi sáv,

mint boncolószikék a testbe,metsz be egy épp-csak, egy árnyalatnyi

rést. Egy sehol-Nap elnehezült, tömörfelhőkbe tompa csapszegeket ver, egy

kitört fatörzs túlexponált lesz,átszakadozgat a fény satírja.

Szürkés köteg drót, egy gumiráf megint,penész a téglán. Pár kidobált flakon,

egy léc, egy útszakasz hiánya,talpfa-rakás, vetemedve, immár

szokott közeg. Bomlás-szag ülepszik. Amúlt nyári belvíz lábnyoma gazcsomók

közt. Mint aszott infúzió, lógegy leszakadt vezeték egy ágról.

Málló menetrend. Meg-? Ez Elérkezés.Elérkezem, mint egy folyosóra tárt,

sivár betegszobába, késettlátogató, küszöbön, virággal.

Esők közül egy

Minden utcalámpa részekben lobban.

A kora őszi esők közül egy a mostani,a mi kertünk már az iramló szelek kertje.Hűvös szimatot fognak a nyírlevelek,kifent karmú ágak morognak ablakomban.

Fabútorok közt nyúlik végig egy árny a szobán.Résre nyílt szekrényemben szemhunyásra várnakázott szagú, kinőttnek tekintett démonaim.

Hol van a gonddal emelt vár? S a bástya hol?Hol bolyongnak ilyenkor a régi varázslók?Hogy mind szétparázslik, mi emészti a sok mesét?Hogy lehetne magamba gömbölyödni jobban?

Minden megfakult legó darabokban.


SZENTMÁRTONI JÁNOS

Szomjúság

A Nő kikelt az ágyból, elbotorkált a konyháig, és ivottegy pohár vizet. Lámpát nem kapcsolt, hogy férjét fölne ébressze, aki még mindig az ablak felé fordulvaaludt, neki háttal, ezen az éjszakán szokatlanul csön-desen.

Amikor visszafeküdt, eszébe jutott az anyósa, akitnem ismerhetett személyesen. Tudta, hogy a Költőideggyengesége, sokszor vérlázító szenvtelenségemélyén az ő hiánya lappang. Hány éven át feszeget-te férje burkait, hogy lépjen elő, ne féljen szeretni.Talán ha az édesanyja élne, közöttük se lett volnaannyi probléma?

Vajon milyen lehetetett ez az asszony? Izgatott letta kérdésétől, mintha valami rejtély kapujába ért volna,amin ha benyit, több mindent megért a férjéből is.A Költő olykor mutogatott neki régi családi fotókat.Gyűjtötte őket. Mintha a fényképekkel akarta volnaigazolni maga előtt azt az életet, amiből idővel kima-radt. Neki még fényképei sem voltak. Legalábbis kéz-nél. A férjének annál inkább. Emlékezett, hogy kez-dettől fogva izgatta fantáziáját a Költő édesanyja.Voltak válságos pillanatok, amikor átkozta is őt, ami-ért, ha nem is önszántából, de olyan korán kilépett aférje életéből, és nem tanította meg szeretni. Egy-egyilyen érzelmi roham után persze mindig elszégyelltemagát, de a kudarc és a tehetetlenség érzetén ez mitsem változtathatott. Szerette nézegetni a Költő régifotóit. Jobban, mint a saját családjáét. Épp nem isolyan rég, amikor a férje nem volt otthon, előbá-nyászta ezeket a fényképeket, kiválogatta azokat, ami-ken anyósa is rajta volt, és időrendbe rakosgatva őket,legalább egy órát eltöltött a nézegetésükkel.

A legelsőn egy-kétéves lehetett, az akkori műter-mi fotózás divatja szerint: széttett lába közt (valószí-nűleg) piros gumilabdával ült. Lenge fehér ruhácskavolt rajta, amit pici vállain nagy masnikkal kötöttekmeg. A szép formájú fejére szorosan letapadt hajbólnéhány tincs az égnek áll: a fénykép és a pillanatbájának egyik fő forrása. A másik a nagy, ártatlan,barna szemek. Nem mosolyog, még csak nem isizgatott – egyszerűen, kissé elmélázva bámul a nekimutogató emberre, aki a fényképezőgép mellett áll-

hat. Úgy néz, mint aki talán nem is a mutogató,figyelmét lekötni igyekvő embert nézi, hanem amimögötte van. A mozdulatai, a hangja, a teste mögött:ami szabad szemmel nem látható, csak az érzékeink-kel, vagy azzal a bizonyos harmadik szemmel,amely homlokunkból néz az emberi észlelésen túlivilágba. Ahonnan jövünk. Ahol az álmainkbanjárunk. Te jó ég – döbbent meg a Nő –, de hisz ez aférje nézése. Legalábbis amikor megismerte, ő éppígy tekintgetett bele az ember életébe, mint akit nemis az érdekli, akivel épp szót vált, hanem ami az ille-tő szavai mögött van.

A képen, a kislány feje körül van egy nagy kerekárnyék, talán a fényvisszaverő korongja. Mai szem-mel mintha egy parabolaantenna elmosódott tányér-ja volna. Viszont az ártatlan gyermekarc körül olyan,mint az ortodox ikonokon a glória. Szegény – rándí-totta össze gyomrát a Nőnek e gondolat. – Ekkormég ő is szent lehetett, mint minden gyermek. Akitaztán elvadított és tulajdon sorsától elidegenített ahétköznapok fogcsikorgató istene. Mert házasságaévtizedeiben korántsem szentekhez illő életet élt.Talán mert felőrölte a magány. Az a fajta egyedüllét,ami másokkal megoszthatatlan. Egyszerűen azért,mert még vallani sem képes róla, de ha tudna is,megszólnák érte. Nem értenék.

A második képen még komolyabb. Elsőáldozó,hét-nyolcéves lehet. Mellette egy állvány, rajtavirágokkal körbefolyatott, giccses Krisztus-fest-mény. Szintén fehér, térd fölé érő ruhában áll, csípő-je előtt összekulcsolt kézzel, fehér kesztyűben. Fehérzokni, fehér cipő, fehér, apró virágos hajpánt.Törékeny vállára omló barna haj. A nézése komoly.Mint aki tisztában van a pillanat és az alkalom súlyá-val, jelentőségével. Mégis – erőltette emlékeit aNő –, mintha ekkor sem a fényképezőgépbe, a fotó-művészre, esetleg a szüleire nézne – hanem mögé-jük. Vagy méginkább az őket körülvevő, láthatatlanvilágba. Mint akit megbabonáztak – de arcán nem azáhítat, még csak nem is a csodálkozás kifejezése,hanem amikor valaki fölismeri sorsát a jelenésben.Hogy sokat fog szenvedni, de nincs mit tenni ellene.Kihátrálni nincs hová, és nincs miért. Végig kellmenni az úton, bármekkora árat is fizet majd érte.

Férje kedvenc képén már tizenhat éves. Valóbangyönyörű lány. Nagyon jól sikerült portré. Dús,barna haja az akkori divat szerint begöngyölítve,kecses nyaka körül csipkegallér. Mosolyog. Szolid,bájos mosolya van. A Költő az orrát tőle örökölte.


Részlet a szerző készülő regényéből.

A száját is. Szép rajzolatú szája volt. Se nem vékony,se nem túl húsos. A tiszta, magas homlok alatt azápolt, fül felé vékonyodó szemöldök olyan, mint anyári felhők a szem holdjainál. Mélybarna szeme ismosolyog. De az arc báját ez a szem már csipetnyikacérsággal is fűszerezi. Érett, mégis szűzies tekintet.Hamvas bőr, akár az első hó, amit még madárláb semérintett. Nézése fogva tart, valóban. A férje sokáignem is tudott szabadulni tőle. Talán őbenne is ezt anézést, ezt a sugarat látta meg, amikor beleszeretett?Házasságuk éveiben olykor úgy érezte, hogy a Költő,amikor őt öleli, voltaképpen ezzel a fiatal lánnyalszeretkezik. Egyszer meg is jegyezte neki. Meg -rökönyödött. Amúgy is sokáig frusztrált volt a testiegyüttléttől. Voltak már őelőtte is barátnői, de ő voltaz első az életében, akivel lefeküdt. Az egyik szil-veszter éjszakán. A Fiú eléggé ittas volt, s ő nem várttovább. Hisz már jó ideje együtt jártak. Egyszerűenmagáévá tette. Ez gátakat tört át a Fiúban, még hanem sokra emlékezett is abból az éjszakából. Igen, őavatta férfivá a férjét, vezette be a testi gyönyör rej-télyébe, amit még maga sem ismert túlságosan,hiszen őt addig csak baszták. A Költőtől mást kapott,többet. Gyöngédséget, figyelmet, önzetlenséget.Csupa olyat, amire a hétköznapokban képtelen volt.Igen, ő volt az első igazi nő a férje életében. És so -káig az utolsó is akart maradni.

Egy másik képen nem sokkal idősebb. Nevet.Szép fogai vannak. Azonban a szem már gyanúsanfénylik, s alatta az első szarkalábak, amelyek mégalig láthatóak, talán éppen csak akkor, ha nevet. Mégmindig karcsú, szép. Szürke kosztüm van rajta. Tánaz első munkába állását örökítették meg. Felnőtt.Befejezte iskoláit. Indul az életbe.

Aztán ott az esküvői fotó. Gyönyörű menyasz-szony. Bár arca kissé már kikerekedett. Csak nem azelső babáját várja? A vőlegény nyurga, sármoslegényke, úgy fest mellette, mintha csak az öccsevolna. Halántékuk s válluk gyöngéden összeér.Álluk alatt hatalmas csokor.

Ahol első lányával, a Költő nagyobbik nővérévellátható, aki három-négyéves lehet – tipikus végzetasszonya. Van benne valami Domján Edites. Erremég a férje hívta föl a figyelmét. Szemöldökedúsabb, haja kócosabb, a tekintete lefegyverző. Márnem a kacérságtól, hanem valami mélyebb, romlot-tabb erőtől. Ami a férfiembert nem fölajzza, nempusztán táncba vagy egy ártatlan flörtbe hívja –hanem két vállra fekteti, megsemmisíti. Tapasz tal -

tabb, harcedzett kalandor az ilyen tekintettől azon-nal, gondolkodás nélkül odébb áll, mert tudja, hogyaddig égne a tüzében, amíg a szívéből nem maradnamás, csupán egy füstölgő széndarab. S a nő ezekután csak átlépne rajta, akár a levetett kabáton, amitmég ő dobott a lábai elé szerelmük hajnalán, hogyegy pocsolyán átsegítse.

Egy balatoni nyaralás pillanatfölvételén az anyaarca már megviselt. Egy kövér asszony, de mégvonzó. A végzetes tekintet babonázó félhomályátazonban már a komorság éjszakája váltotta fel.Az üdülő ebédlőjében ülnek körül egy fehér abroszosasztalt, előttük kompót, gyümölcs, üdítők és egy, mégbontatlan kenyérkosár. A kisebbik lány némileg unottképpel néz válla fölött a gépbe. A nagyobbik elmélázvalamin, tekintete az asztal tárgyai közt bolyong, úgykönyököl, hogy jobb kezével kecsesen a gallérjábakapaszkodik: lírai pillanat. És ott van már ő is, aKisfiú, ölelgetnivaló, tündéri kis pofa, föltartott ujjalvalamit magyaráz az apjának. Három-négyéves lehet.Szerette volna akkor ismerni a férjét, persze felnőttfejjel. Apjuk, ahogy a gyerekek is, abban a tipikusnyolcvanas évekbeli melegítőben, amit mackónak ishívtak: piros vagy kék, s a vállaktól az ujjvégekigcsíkpár fut, a legtöbbször fehér. Az apa huncutulnevet, talán a fián, az anya komoran nézi. Egyedül őnincs melegítőben: virágos ruha, fölötte kardigán.Lerí róla, hogy boldogtalan. Hogy nem érti, mikorkerült ide. Miképp jutott idáig.

Ő is sokáig rettegett és borzong még ma is ettől:elhízik, zsírszagú háziasszony lesz, akinek legfőbbfeladata otthon, hogy a gyerekek után rendet tartson,hogy férjének mindennap friss ebédet főzzön.Az egész évi gürizés közben pedig nyáron irány aBalaton, két hét a szabadság illúziójából, sült kol-bász, habzó sörök, esténként titokban magányosannézni a vizet, a sirályokat, ráadásul a mólónál kecse-sen ringatózó vitorlások közül sem övék egyik sem.Vonattal jönnek, mennek, s a két állomáson veszteg-lés ideje között két hét napsütés, kártyacsaták, mat-racfújás. És többé semmi romantika, sehol egy tan-gós, fogai közt vörös rózsaszállal. Semmi tánc, csaknagyritkán a baráti összejöveteleken, ahol a család-apák azt hiszik, hogy még fiatalok a régi csáberővel,nevetésük is cseresznyepálinka-szagú, úgy hívjáktáncba a nőket, s közben egymás után recsegnek-ropognak a bakelitkorongok a kertbe kicipelt lemez-játszón, amelynek dalaira leginkább bőgni volna jó:hogy hová tűnt az ifjúság.


Az utolsó kép, amire még emlékszik, a nagyobbiklány lagziján készült. Ez már színes fotó. A férje haté-ves lehet, bohóckodik: vigyorogva dugja ki fejét apohárba állított szalvéták és megkezdett sörösüvegekmögül. Az anyósa épp az ő tányérján szeletel valamit,sült vagy rántott húst. Igaz, a műveletre figyel, így atekintetét nem lehet jól kivenni, de ha az ember jobbanmegfigyeli, meglátja rajta,hogy már ivott. Persze egylagzin ez nem szokatlan.Mégis, az alkalmi ivókegyáltalán nem hasonlíta-nak például a zugivókra.Az a nő, aki egyszer-egy-szer, csupán lagzikon vagyszületésnapokon csiccsentbe – bájos. Jól áll neki abódultság. Az a nő viszont,aki rendszeresen fogyasztalkoholt, netán titokban, aznem bájos, inkább szána-lomra méltó. A tekintetefélszeg, egészen addig,amíg le nem gurítja az elsőféldecit, mert aztán fölbá-torodik, azt hiszi magáról,hogy szemében újra a régitűz lobog, pedig csak kiön-tött mosogatólé alkalmivíztükrén homályló tompafény, semmi más. Ebben azillúzióban addig ringatjamagát, ameddig le nemrészegedik. Mert aztán már csak a síró- vagy röhögő-görcs következhet. Esetleg, ha olyan a közeg, egymocskos kefélés valamelyik bájgúnárral vagy kocsma-töltelékkel a közvécé falának dőlve. Ami után márcsak a csömör, az undor, s legvégén az üresség. Ha egynő eddig a pontig sokszor eljut, teljesen kiég, vagyszisztematikusan elkezd végezni magával. Bár a nőksokkal kevesebben lesznek öngyilkosok, mint a férfi-ak. Valahogy nem megy nekik. Talán kevésbé bátrak.Vagy jobban és szívósabban gyökereznek az anyaföld-be, a gyerekeikbe, az álmaikba. Tudta, hogy az anyósanem volt ennyire elkeseredett és reménytelen, még idősem adatott neki hozzá – de a félig lesütött tekintetbőlis fölismerte a jelenséget. Ő rögtön megérzi, kiszúrja.Amikor gyerek volt, a saját anyja volt ilyen, csak sok-kal durvább kivitelben.

Úgy érezte, szereti ezt a rég halott asszonyt.Mintha sorstársa lenne. Tökéletesen megértette sze-relem és szabadság utáni vágyát. Hogy élni nemlehet tartósan pezsgés nélkül, csak vegetálni.Emlékezett, amikor kapcsolatuk elején váratlanulkijelentette a Fiúnak lefekvéskor: ő nem lesz házi-asszony. Rögeszmésen viszolygott a szereptől, s

közben látta, hogy a vőle-gényét milyen szívós,mindenre elszánt, ha kell,fogcsikorgatva küzdőháziasszonyok neveltékföl, s félt attól, hogy belő-le is ilyet akarnak majdfaragni – holott ő inkábbmúzsa szeretne lenni.Érdekes, a férje soha nemakart belőle háziasszonytnevelni, mégsem szűntmeg benne soha ez a ret-tegés – igaz, múzsának sekellett. Később értettemeg, hogy nem azért,mert a férje nem szeretteőt eléggé, hanem mertnem volt szükségemúzsákra. Neki démonaivoltak, akikkel meg kel-lett küzdenie, s kikergetniőket az életéből, hogylegyen hely a családnak.De mire a végére értennek a küzdelemnek, ő

belefáradt a várakozásba, a hétköznapokba, azálmodozásba, s kétszer is elmarta magától a férjét,zűrös kalandokba bonyolódott, mert azt hitte, hogyaz új szerelem majd gyógyír lesz a sebeire. De min-dig rádöbbent viszonylag rövid időn belül, hogynem tud a Költő nélkül élni. Nélküle eltéved, még asaját érzései közt is, nemhogy a barbár külvilágban.S olyankor, hiába legyeskedtek körötte szinte min-dig munkahelyen vagy épp a múltból felbukkantférfiak, ő visszagubózott a férje világába, egészenaddig, amíg újra fulladozni nem kezdett. S a Költőmost, amikor már megnyugodna, mint Odüsszeusz,fáradtan és megkönnyebbülten hazatérne Pénelopé -hez – ő megint szakítani fog vele, mert úgy érzi,hogy nem szereti őt. És tudja azt is, hogy élete vé -géig szeretni fogja.


Sisi-lovasszobor

LEHÓCZKY ÁGNES

A lélegzések könyvéből

Az agyagedény (Balaton 1)

Ahhoz, hogy egy helyről írni lehessen, a hely hamvait egy edénybe kell gyűjteni.Valamiféle üres, homorú pohárba. És amikor már csordulásig megtelt a pohár, tar-talmát ki kell öntened. Vagy csak egyszerűen elejteni a serleget, hagyni, hogyhirtelen kiessen a kezedből. Így tehát. Ahhoz, hogy igazán szeresd a tavat, amireéppen gondolsz, vagy a várost, amit el akarsz képzelni, nézd csak végig, ahogy eza város egyszer csak vízbe fullad, és hogy maga a tó is alámerül, magával húzvaegymás után emlékek hordalékát. Szőlőskertekkel átfont forró hegyoldalaküledékét, a hegy ormán fészkelő apátságot, a nyugati ajtóscsigát is, mely kúpalakúházát a hátán cipeli éppen, a fauna elengedhetetlen ornamentje, nézd, ahogyanéppen itt araszol, akár le is pöckölhetnéd a lejtőről. Tulajdonképpen a helybéliekmaradványait is le kell eresztened, le az örvénybe, egytől egyig, ahogy megérdem-lik, a kegyetlen királylányt és a kecskepásztort az ezernyi aranyszőrű kecskéjévelegyütt, az apáttal, aki az apátságban él és egy régen elfeledett ősi kéziratot őrizget,és aztán még nagymamát is el kell engedned, aki a várost őrzi a hegytetőről…sziluettjét, mely, mint a folyó vagy patak, a kertben kóborol szőlőtőkéi között, aztánmegpihen, mint a gyík a betonon, hogy felmelegítse vékony ereit a napszárítottaagyagon… most, innen felülnézetből semmi más nem maradt az egészből, csak egycsepp sáros víz, mely nemzetközi térképek kürtjén lecsorog tenyered töl csérjénkeresztül. Mostantól a megérkezés nem jelenthet újabb indulást. Nem járhatodtovább ugyanazokat a koncentrikus köröket. Szóval, hogy igazán szeress egyhelyet, a földrajz egy szeletét, egy kő töredékét, egy hegy morzsáját, ezt a morzsát,ezt a porszemet egy öreg kódex lapjaiba kell rejtened, ezt a kódexet meg majd egydohos vitrinbe kell zárnod, a vitrint egy olyan múzeumba, amit már senki sem láto-gat, a múzeumot egy föld alatti katakombába. Egyszóval el kell felejtened azt is,hogy egészen idáig hogyan ejtettél ki szavakat. Ott van, nézd, üres a kupa. Immáregy idegené. Egy átlátszó pohár. Tartalma olyan parányi, mint egy lélegzet, vagymint a világűr.

A spirál (Balaton 2)

A nap utolsó óráját egy, a csillagoktól valószerűtlenül nehézkes égbolt alatttöltöttük. Szédítő tapasztalat. Egyfajta majdnem-szörnyethalás. Felfelé. Képzeld ela tériszonyt, csak éppen fordítva. De vajon mi voltunk aznap éjjel olyan szórako-zottak, vagy pedig maguk a bolygók? Azt mondod, mi is ugyanabból a szolárisanyagból vagyunk úgyis. Ugyanabból a rágós vörös agyagból. A spirál azéletünkben olyan egyértelmű, hogy az embernek igazán vaknak kell lennie ahhoz,hogy ne vegye észre, hogyan kanyarog az évek üledékét görgetve, megkésett utó-gondolatok hordalékát. Nézd, a csigavonalak hogyan fonják eggyé a régit és azújat! Tudtad, hogy még a puhatestűek és a csillagok között is van hasonlóság? Az,ami ennek a tájnak hullámzó természetében rejlik, a bazilikák dómjaiban, acsigalépcsők kanyaraiban, geológiai rétegekben, a sztrátában: kréta, láva, tufa,


dolomit, kálcium, magnézium-karbonát, laza szövetű mészkő, lösz, iszap, az apát-ság velünk éppen szemben a szélben forgó két csúcsával, a koppenhágai te, az én,aki akkor te lehettél volna, a te, aki huszonöt éve a kikötőben megpihentél éselgon dolkodtál azon, mi lesz a kikötőben elgondolkodott énnel huszonöt év múlva,ez az ide-oda cikázás, oda-vissza, le-fel. Tudtad, hogy ebbe a tóba egyszer márKözép-Európa belefulladt? Képzeld el Közép-Európát mint egy vízihullát. És azapró, érdes héjú miocén kagyló, a Congeria ungulacaprae után kutatvalemerülünk a medence aljába a gyerekekkel, hogy megtaláljuk a kegyetlen király -lánynak kicsi csontvázát, a megtört szívű kecskepásztor vízihulláját és az ezeraranyszőrű kecske csontjait, mely valamiféle homorú, üres agyagedény aljánelveszett. Azt mondják, lösszé váltak, bazalttá, magnézium-karbonáttá, tufává avégén. Majd aztán egy egész apátsággá. Aztán egy kézirattá. Majd egy apáttá.Apákká. Egymás maradványaiból készülünk úgyis. Ha elsétálnál éjjel a tó mellett,egy üres szemüreget látnál, olyan tágasat, mint a világűr. Az a szem egymegszámlálhatatlan csigalépcsőkből épült város, mely már rég elmerült. Feketepupilláját vibráló kicsi házak és tapsikoló vitorlások kerítik körbe. Kolompolásukfémszerű, mint az Északi-tenger hajóié. Talán valamivel halkabbak. Nézd a nyu-gati ajtóscsigát, azt, amelyiknek gyűrűs a szája, ahogyan végigkúszik a papíronkondenzcsíkot hagyva maga után.


Vésztő-mágori táj a Szent László-lovasszobornál

TOÓT-HOLLÓ TAMÁS

Végre-valahára*

Ahogy az úttalon utakon jártunk, egyszerre csak abennem kerengő fény lett ám bennem már annyiramámoros, hogy éppen elég magas is legyen. Lett ben-nem olyan magas, hogy mágiával magvas is legyen.Lett bennem olyan magvas, hogy fénynek magjávalis bölcs legyen, ha éppen már a magasságnak mámo-rával is magas. S annak a fénynek a magja már talál-ni kezdte a maga párját ott, ahol a kint is csak úgyvolt benn Feketegyász országában, hogy ott mélyenbent lenni kezdettől fogva sem lehetett kevésbé, mintamennyire később jobban lehetett volna bent lenni. Sa bennem kerengő fény magja immár akkor a Szögkörül, Szög testéből áradó fények sugaraira is felvil-lanhatott, ha egy szempillantásra éppen a felismerésfénye készült felvillanni benne.

Fényt szórsz szét magad körül, kedves paripám. Mitjelent ez, ha jelent valamit egyáltalán? – kérdeztem.

Jelenteni ez csak annyit jelenthet, hogy a kardodmarkolatát már keresni kezdheted. Kell annyi holdasfény körénk, hogy lássatok egymással megvívni. Az afény majd belőlem árad. Minél közelebb leszünkazokhoz, akiket üldözünk, annál jobban árad majd.Ha az a fény, melyet belőlem kiszóródni látsz, annyi-ra erős lesz, mint a telihold fénye lehet egy felhőtlenéjszakán, már meresztheted a szemed, hogy az ellen-feled még éppen időben észrevedd – mondta Szög.

Nőtt a fény magjából kitörő fény ereje bennem, svele együtt nőtt a Szög szeméből, Szög testéből elő-törő holdas fény ereje is körülöttem. Ahogy nőttön-nőtt, ami Feketegyász országában is csak ment ésmendegélt, megláttam Pilla tekintetét a sötétséghatárairól rám villanni. Ahogy aztán ezt megláttam,kisvártatva már a lovast is láttam, aki Pillát próbáltaelőlem elszöktetni.

Ahogy ő meglátta, hogy én is megláttam, meg isfordította a lovát azonnal, hogy ha a küzdelem sorajön, akkor attól ő se hátráljon meg.

Lassan léptettünk egymás felé a lovainkon.Hallgattak a lovak, hallgattak a vitézek, hallgatottPilla is. Felmértük egymáson, amit felmérhettünk, s

láttuk, hogy ha én fehér szó fia vagyok, akkor ő asötétség vitéze lehet. Neki se egyenes kardja volt,hanem hajlított pengéjű szablyája, de volt lándzsájais, ahogy velem is ott volt ám Pintye lándzsája.

De amíg nem a fegyvereké volt a szó, s nem birok-ra kelve készültünk küzdeni, néhány szó is elröppentköztünk, hogy a szavunkat se feledjük, ha már egyszerelőbb-utóbb egymásnak is csak a vérét vehetjük.

Ki vagy te, hogy engem üldözőbe vettél? Ki vagyte, hogy a velem együtt szökve szökő lányt magadhozragadnád? Ki vagy te, ha én neked Tarkun vagyok?– kérdezte tőlem lóháton ülve a sötétség vitéze.

Ha a te neved Tarkun, akkor én Tárkány vagyok,amíg csak veled harcolok – feleltem neki erre.

De ha te velem harcolsz, érzem benned a sár-kányt. De a bölcsesség dicső sárkányát. Égi világos-sággal világolva. A szádban igazgyöngyöt tartva –mondta nekem erre.

Ha te velem harcolsz, érzem benned a tar kunt. Dea sötétség dali szép kapitányát. Komor pompávalpompázva. A völgy örök szellemét idézve 1 – feleltemmeg neki felelettel felelve.

Ha te velem harcolsz, érzek valamit magambólbenned eldugva – mondta, s ahogy ezt mondta, a szá-jából rögtön elő is tört egy aprócska, vörös lángcsóva.2

Rejtem is, amíg csak rejthetem. Magam vagyok arejtek, ami elrejt engem. Szög a lovam, aranyszőke atudás bennem – mondtam erre, mert tudtam, mit látbennem rejtezni, ha azt mondja, amihez akadt hoz-zám egy látva látó látomása.

De ha te velem harcolsz, én is érzek valamit magam-ból benned eldugva – mondtam neki, s ahogy ezt mond-tam, úgy lettem a fehér szó fia, hogy fekete szó szólásavolt az én vallomásom mámorral magvas magva.

Rejtem is, amíg csak rejthetem. Magam vagyok arejtek, ami elrejt engem. Talygarőt a lovam, vörös láng-gal lángol a tudás bennem – mondta erre a sötétségvitéze, hogy benne is kikeljen a fehér szavak vetése.

S ha ilyen szépen kikelt, ami rajtunk is, belőlünkis kelendő volt, lovainkkal is csak egymás körül for-golódtunk, hogy egymáson nyíl hegyével, kard vasá-val, lándzsa szúrásával sebet ejteni próbáljunk,s hogy ezzel a nekibőszült forgolódással egymás kétlovának is erőt adjunk ahhoz, hogy nélkülünk aztánmaguk is csak megmérkőzhessenek.


* Részlet a szerző Három a kő című regényéből.1 Vö.: Lao-ce: 6.2 Vö.: A kun vitéz a Szent László-legendában. A kun harcos tűzoká-

dó vitézként megjelenő, sárkány tulajdonságával kiegészített ábrá-

zolása a Szent László-legendát bemutató freskóképen a kakaslom-nici, székelyderzsi és karaszkói templomban (Jankovics MarcellCsillagok között fényességes csillag című Szent László-könyvenyomán).

Lőtt ki rám nyilat a sötétség vitéze, de az engemugyan meg nem sebzett. Döftem át lándzsát én is asötétség vitézén, de én azzal benne semmilyen kártnem tettem.

Vesd le arról a lóról magadat, tündérem, álmom,kedvesem! De ahogy magadat arról a lóról leveted,a sötétség vitézének övét is markold ám meg. Ahogyte esendővé leszel, úgy esik le a lóról ő is, s erreaztán már dönthet a mi sorsunkról rögvest Földanyaminden röggel rögös röge is – kiáltottam Pillának,aki meg is tette, amire kértem.

Az övénél fogva lerántott vitézzel hát Pilla maga isa földre bucskázott, s ahogy egy jó sor forgást a len-dülettől még együtt elhenteregtek, ők is csak úgy gör-dültek, ahogy a kövek gördülnek, amikor bennükminden lélekkel lelkes erőt szabadjára engednek.Hogy kerüljön a forgás szédületének ragyogó pompá-jában a tündér elé gyémánt, amely emberi hűségbőlforogta ki magát, amíg élekkel élezve gördülte végiga maga útját. Kerüljön a tündér elé színarany, melyemberi boldogságból forogta ki magát, amíg a tündé-rek örömükben orsó módra pörögtek, s aztán szél-vésszé kerekedtek. Kerüljön a tündér elé tiszta ezüst,amely igaz szeretetből termett, s kerüljenek gyöngyökés rubintok, melyek kövekkel gördülő drága útját apásztor éppen csak úgy segítette, hogy közben azemberek irgalmát és háláját is beléjük hengergette.

Lett ettől a gyémánttal, színarannyal, tiszta ezüst-tel, gyönggyel és rubinttal ékes szédülettől Pilla lel-kében annyi fényesség, hogy nem félt ő előlünkelhúzódni, s a Szög körül sugárzó fény körének szé-lén szótlanul megállni, hogy a kint és a bent határátszótlanul is a mélységesnél is mélyebben elhívatvavigyázza. Vigyázza, ahogy csak egy felhőknek tán-coló tündér vigyázhatja, akinek a moccanatlanulmoccanó táncában ugyan bizony egyaránt megvan afehéren felhabzó és a feketén gomolygó felhők elhí-vásának tudománya.

*Lőtt ki rám nyilat a sötétség vitéze, de az engem

ugyan meg nem sebzett. Döftem át lándzsát én is asötétség vitézén, de én azzal benne semmilyen kártnem tettem. Egymás sebezhetetlenségén ugyan megnem lepődtünk, de a lovainkról lerántva és a nyereg-ből lepattanva éppen már arra is készen álltunk,amire mindig is készen kellett állnunk, hogy az Ég

Köveivel együtt térülő-forduló erőket magunkbagyűjtve egymással fegyvertelenül is birokra keljünk.

Ahogy birkóztunk, egymást hosszas kerengésekután néha földre teremtettük, s amelyikünk a földrekerült, annak a maga erejét megpróbálni bizonyegyre csak háborítatlanul hagytuk. Mert próbája voltez Földanya akaratának is, hogy a földön termettvitéz testét magán érezve idejét érzi-e már a kínok-kal keserves szorításnak.

De ha a földre csak úgy kerültünk, hogy a földbeazzal a lendülettel ugyan még bele nem szakadtunk,a földről egyre csak a szavak erejére támaszkodvaálltunk fel. Ha a fehér szó fia szólt, fehér felhőgomolygott feléje. Ha a sötétség vitéze szólt, vöröslángcsóva csapott ki belőle.

Ahogy először földre kerültem, szóltam bár hátnéhány magamat megtámasztó szót.

Ha nem látnám benned a völgy örök szellemét,téged akár magának a megtestesült gonosznak is vél-hetnélek. De nem véllek úgy semminek, hogy azzal éncsak félreértselek. Jártam én az Ég alatt számtalanerdőkben, s ütköztem én az erdők rejtett zugán sziklák-ba, melyeket a helybeliek folyton csak Ördögsziklánakmondtak. De azoknak a szikláknak a közelében énmagamban csak az erő feltámadását éreztem, s azzalaz érzéssel azt is csak tudván tudtam, hogy azzal azerővel bennem minden jó csak még jobbra fordul, s otta bennem tátongó űrbe már éppen a hetvenhét forgástáltos szédülete nyomul. Nyomul akár nyomtalan nyo-mon is. Nyomul akár űztön űzte kis sereggel. Nyomulakár éjten éjjel, reges reggel. Nyomul át az éren, át azáron. Nyomul fegyveres népű határon 3 – mondtam,amikor a birkózás közben először a földre kerültem.

Ha nem látnám benned a bölcsesség dicső sárká-nyát, téged akár földre szállt angyalnak is vélhetnélek.De nem véllek úgy semminek, hogy azzal én csak félre-értselek. Ahogy én sem vagyok sötét, mert vörös lán-gokkal világolok, te sem vagy csak a fehér szó fia, mertágrólszakadt szerzetként is már garaboncos vagy, snem ám akárki fia-borja vagy. S ha garaboncos vagy,ott ölelkezik benned a sötét a fehérrel, ahogy mostbirokra kelsz velem az éppen téged is csak béklyóbakötő erőkkel. Mert ahogy te most engem legyűrni pró-bálsz, benned is ott üzen egy fekete felhő gomolygása.Benned is ott üzen a köves eső hullása. Benned is ottüzen két fenevad acsarkodása.4 Az a két fenevad is csak


3 Vö.: József Attila: A csodaszarvas4 Vö.: Kőmíves Kelemenné (ószékely népballada). A fekete felhő, a

köves eső és a két fenevad azok az isteni erővel Kőmíves

Kelemenné elé rendelt csodák, amelyekkel azt próbálták meg akőmíves asszonyán, megáll-e a magát áldozatnak átadó útján.

te vagy. De annak a két fenevadnak az egyike is csak énvagyok. Erre varrjál hát gombot, ha nem éppen a kar-dodat forgatod – mondta a sötétség vitéze, amikor elő-ször földre került.

A testemet a kezeddel meg nem sebezheted, de aszavaimmal azért alaposan szétszaggathatod. De haszavakkal hasogatsz, s ezzel a szellememet magam-mal meghasonlani kéred, magammal éppen akár úgyis összeillek, hogy darabokban illeszkedem oda,ahova illek. Magammal éppen azért úgy is össze -illek, ha hasadt lélekkel bújok oda, ahova férek.Magammal úgy is összeillek, ha magammal összekü-lönbözve termek ott, ahova megtérek. Térek hát feke-te felhő gomolygásával. Térek hát köves eső záporo-zásával. Térek hát két fenevad acsarkodásával. Ez atündéri muzsikusok útja, amit a szellem ajándékávalszünet nélkül követhetek. Hogy ha ez kerül a bentnélis bentebb bennem, ezt akár még meg is fejtsem –mondtam a sötétség vitézének, de magam támaszté-kául is, amikor megint a földre kerültem.

Tündért raboltam tőled, hát én is tündéri tudássalvagyok ékes. Tudom már, hogy a tündérek hitévelmeghitt táltosnak lenni annyi, mint a tündérek vigal-mait zavartalanul látni: látni, milyen az, amikor atündérek a madarak énekére táncolnak. Látni,milyen az, amikor a tündérek orsó módra pörögnek,s amikor már forgószél módjára kavarognak, egy-szerre csak boldogan tombolva a levegőbe repülnek.Mert meghittnek lenni annyi, mint minden tündéribizalomra érdemesnek lenni. Mert meghittnek lenniannyi, mint a tündéri kövek pásztorává válhatni.Vagyok hát már annyira meghitt én is, hogy bárFeketegyász országában Johara városa nekem iscsak a sötétség otthona,5 de láthattam én ott a te ked-vesedet orsó módra pörögni, s hozzá még moccanat-lanul is moccanni – mondta a sötétség vitéze, amikormegint csak földre került.

De ha ismered a tündérek meghitt bizalmát, sismered a tündérek moccanatlanul moccanó táncát,tegyél próbát azzal is, mit szólna hozzád a jóFöldanya hét csínja, ha a tested az én taszításomraderékig a földbe szorulna. S ahogy ott lesz alattunkFöldanya próbája, ott lesz körülöttünk a RejtettRagyogás is, hogy vigyázó szemét Pilla is csak ránkvesse onnan, ahol a fény köre a sötétség hullámaivalhatáros. Érte küzdünk, az ő fény és sötétség közt rej-tező szeme világa előtt kell a birkózásnak folynia,

hisz tudja ő most, hogy neki darab ideig még a rejtő-zés a jussa, de ezt a sorát beteljesítve telhet csak kiaz ő kimondhatatlan szolgálata. Tudod-e már, milesz az ő szolgálata?

Tudom. Ő hozza az első ítéletet. Az ő inat sza-kasztó kardvágása lesz az, aki az általa vesztesnekkiszemelt vitézt térdre kényszeríti.

Tudod-e már, mi lesz Földanya ajándéka?Tudom.Akit a Földanya győzelemre érdemesít, azt ő az

erejével táplálja, s a maga tápláló szorításából aztánegyre csak kiveti. Akit a Földanya vereségre ítél, aztegy idő után a föld szorításának fogságába veti, sonnan többé el nem engedi. Akit tehát a horgasinánakátvágása térdre kényszerít, azt a másik akár már nya-kig is a földbe vághatja, odáig, ahonnan a Földanyasegítsége nélkül már se élőnek, se holtnak nem lehet-ne szabadulása. Akit aztán a föld a nyakáig eltemet-ve egyre csak marasztal, annak végül a fejét kellvenni. Tudod-e, hogy ki veszi a fejét annak, aki nya-káig a földben keresi helyét a saját sírhantjának?

Tudom.Se te engem nem tudsz megsebezni, se én téged

nem tudlak megsebezni. Amelyikünk már végképpennyakig a földben senyved, arra halált csakis Pillamérhet. Őt szöktetted, veled együtt én is csak őtüldöztem, a fejemet én is csak neki ajánlom.

Ha te így teszel, az én fejem az én akaratomból iscsak az ő prédája lehet. Amelyikünk feje pedig a nya-kán marad, abban a tündér még megláthat magánakakármilyen varázsos titkokat. De ez már csak az őtitka, meg a győztes titka marad.

Ahogy az egymással birokra kelő birkózással és aszóra szavat szaporító szavak feleselésével idáigjutottunk, próbája lehettünk hát a Földanya akaratá-nak, hogy a földön termett vitéz testét magán érezveidejét érzi-e már a kínokkal keserves szorításnak.

Érezte az időt, s ezt a magunk testére kimért szo-rításon érezhettük. Először a sötét vitéz vágottengem derékig a földbe, hogy ott szorítson magáhoztérdem magasáig engem a Feketegyász országánakminden sötét röge.

Éreztem a szorítást, de ahol éppen körém szorulta föld magam hasította hasadás szűkre szabott hasa-déka, hasadt belém abból éppen elég erőnek éppenelég sarjadéka.

Ahogy az erőm engem derékig megszállott, Szögholdas fényének ezüst tündöklése szálanként is csakaranyszőke fényekre bomlott, s lett ám a körénk vetett


5 Vö.: Tündér Erzsébet (magyar népmese)

holdas fény körében egyszerre csak a hajnalnak pirka-dó nappali fénye. Ahogy Szög fénye szőkén aranylanikezdett, Talygarőt, a sötétség vitézének hollófeketeparipája egyszerre csak Szögre rontott, a nyaka felévicsorgott, s hozzá még a nyaka felé is harapott.Harapott, ahogy a markoláb harapna az ég sziklákkalfényes testébe, fényes égi sziklák testében ég kövénekboldog kerengésébe. Harapott, ahogy lángcsóva kapnabele egy szőke aranyszálakkal szálas paripa csillagok-kal ragyogó szőrébe. De a sötétség harapása a fénytbizony ki nem kezdte, mert ahol felé haraptak, ott Szögis bátran elharapózott, s ahogy őt harapták volna, azzalaz erővel a foga fehérjét éppen ő is megmutatta.

Kiugrottam a föld szorításából, erre fel én vágtambe a sötét vitézt térdig a földbe, hogy ott szorítsa őtmagához dereka magasáig Feketegyász országánakminden sötét rögének ölelése.

Amint a föld rögeinek szorításából a Földanya jóin-dulatából lábra álltam, s ahogy én a talpamon megáll-tam, akadt máris egy fa mögöttem, amelyik az én fény-magvam magoncából szárba is szökött menten.

Hiába Feketegyász országában növekedett, egybőldús lett annak a belőlem termett, engem oltalmazófának a lombozata, s fény áradt a leveleiből, ahogy azalatta viaskodó két táltos paripa fújtatása azokat a leve-leket egyre-másra csak megingatta. Ahogy a mellettemkiálló fának a lombjai megrezegtek, fénymorzsák hul-lottak arról Szög arannyal világos szőrének mindenszálára, de nem ám a fa örömére, hanem Talygarőtirgalmatlan indulatának riadalmas riasztására.

Érezte hát a szorítást a sötétség vitéze, de aholéppen köréje szorult a maga hasította hasadás szűk-re szabott hasadéka, támadt abból neki az erőnekerejét vevő támolygás sarjadéka.

Ha ez volt rajta Földanya ítélete, ezzel ő semvetélkedhetett, de annyit erre még megtehetett, hogya föld rögeinek szorításából a Földanya jóindulatá-ból nagy nehezen még lábra állt, s ahogy a talpánmegállt, akadt máris egy fa mögötte, amelyik abenne megtámolyodó, de azért még tárva tátongó,sötéten ragyogó erőből szárba is szökött menten.

Feketegyász országában növekedett az a fa is, dehiába azon frissiben szökkent szárba, máris szikkadtvolt annak minden ága, s csak zördülni zörgött azonminden falevél minden komor sötétséggel sötétségetkunkorodó, hervadással hervatag hajlása. Ahogy amögöttem ágaskodó fa buján burjánzott, a mögötte

szárba szökkent fa a fekete ágakkal rögtön fekete zajtcsapott, hogy az a fekete zaj Feketegyász országábólhívjon magához minden szárazon zörgő ágat és bogot.

De hiába hívta, akit és amit hívott: mert ahogy éna föld szorításából erőnek erejével talpra pattantam,s ahogy a sötétség vitéze a föld szorításából erejénekfogytával kitántorgott, már a mögöttünk ágaskodófáknak levelei is rólunk, a mi sorunkról beszéltek. Samit ők beszéltek, abban már szavak nélkül is min-den a maga rendjén elvégeztetett.

Ahol én elmentem, még a fák is sírtak.6 De ahol asötétséggel küzdöttem, a sötét vitéz fájának gyengeágairól a levelek lehulltak.

Ahol én elmentem, csodamalom igazáért vívottcsaták folytak. De ahol a sötétséggel küzdöttem, énmár túl voltam a világ erdején, de a sötét vitéz isFöldanya foglya volt már a bánat mezején.

Ahol én elmentem, tengernek feneke volt az énvetett ágyam, s tengernek színe volt az én takaróm.De ahol a sötétséggel megküzdöttem, fekete gyászvolt az én üldözött sötétségem, s a sötétség vitézevolt a tőlem elragadott tündérrel szökő, fenevaddalvadóc bajtársam.

Ahol én az üldözött nyomában Feketegyászországába beléptem, még a fák is sírtak, s gyengeágaikról a levelek a sötétség vitéze elé hullottak.Hogy értse ő abból a Földanya akaratát, s vegye őmagához a kezünkből a fájának száraz leveleivelneki már megüzent halálát.

Értette a vitéz, amit értenie a földből őt eresztenimár alig eresztő szorításból is csak megérthetett, sahogy a fájáról lehulló levelek támolygó testét lassanbetakarták, maradék erejével a lovának még utatmutatott a sötétség mélyébe. Hogy amint az ő fejétveszik, s az ő feje a sötétség mélyén majd mélyenelnyeletik, úgy vesszen el a sötétség rejtekébenTalygarőt is, hogy ami benne láng, az ki ne aludjon, devesztes párviadalra ő már erőt ugyan ne pazaroljon.

Amint a sötétség vitéze testét a tántorgásnak odaad-ta, el is dőlt, mint egy fejszével kidöntött, zuhanásábanis csak méltóságteljesen szépséges szálfa. Dőlni pedigő is csak azért dőlt el, amiért a sebezhetetlen hősöknekdőlnie kell. Esett vágás az ő horgas inán, s ahogy rajtaaz a vágás megesett, térdre rogyott, de volt benne akkoris annyi vitézség még, hogy megroskadva is forgatottmagán egyet, hogy előttem ugyan le ne térdeljen, smagát a földön hanyatt heveredve inkább áldozatnak, sne könyörgő legyőzöttnek mutassa. A fejét a hajánálfogva erre szép könyörületesen meg is emeltem, s


6 Vö.: Ahol én elmegyek (magyar népdal)

ahogy a testét a hajánál fogva emeltem, erős lendület-tel, de azért szép gyengéden a földbe egészen a nyaká-ig belevágtam. Ahogy aztán ő már nyakig a Földanyafoglya volt, s ahogy az erejével is csak fogytán volt, afejét magam felé feszítettem, hogy a saját kardja élénekaz ő nyakas kun fejét az én tündéri kedvesem boszor-kányos kedvének prédájául kínáljam. Pilla kezében len-dült hát meg a szablya, mert sérteni én a sötétség vité-zét még a magam áldozataként sem sérthettem volnameg, s a vele egy nyeregben szöktetett áldozat kellettám ahhoz, hogy rajta a végső áldozatot bemutassa.

Ahogy a sötétség vitézének feje a nyakától elvált, azta fejet máris a sötétség nyelte el, hogy ne legyen sírja,de ahogy az ő fejének nyoma vész, annak a veszettnyomnak egyre csak a sötétség apró halacskái legyeneka siratói, hogy Feketegyász országában is legyen, akimég sirassa. Hogy annak a veszett nyomnak egyre csaka sötétség láthatatlan égi madárkái legyenek az ének-lői,7 hogy Feketegyász országában is legyen, aki az ővitéz emlékét még jó szóval marasztalja.

Ahogy a vitéz fejét elnyelte a sötétség, úgy telt kirajta a sötétség irdatlan harapása, mintha csak éppenTalygarőt feketén tátongó szája nyelte volna el sző-röstül-bőröstül Szög minden aranyos szál szőke sző-rét. De bizony Szög aranyszőke szőre akkor márnem a holdas fényt, hanem az áldott Napnak hajnalifényét szórta szét, így lett is körülöttem annyi vilá-gosság, hogy lássam: amiért jöttem, azt bizonyannak rendje és módja szerint elvégeztem.

S ha elvégeztem, amiért jöttem, nekem most pihe-nés volt a rendelésem: végeérhetetlenül révülő pihenésFeketegyász országában, s engedelmes engesztelésegy frissen megszabadult tündér ölének forró hajlatá-ban. Mert engesztelnem ugyan bizony őt csakis azértkellett, mert ő az elrablójával együtt valamit éppenmagából is elvesztett. S engesztelni őt bizony csakisazzal engesztelhettem, ha azt, amit elvesztett, belőlemmagának még éppen kinézhette, s ezzel mindazt asötéten világló, de a világ világosságának mégiscsakáldozatot hozó kárt, ami őt érte, magának még valaho-gyan visszatéríthette. Téríthette térülve-fordulva.Téríthette magamat magamból is csak kifordítva.Téríthette gubancos szarvamat temetőagancsok udva-rába temetve. Téríthette körben tekergő szarvamatdübörgő világfám lombjai közé ringatva. Téríthettetekergő szarvas gubancaimat csillagos levélbe, haj-nalszakadék mohájába, ahol én már álmomban is csakszagos füveket vehetek szájamba.8

Hagytam hát, hogy Pilla kinézhesse belőlem, amijóvátételül neki kell, ha a fejemet az ölébe hajtom, skinézhesse belőlem, ami engesztelésül neki kell, haaz álmomat neki látatlanul is csak odakínálom.9

Akkor aztán darab időre úgy volt, hogy mindegyvolt éppen nekem, hogy a Nap kel-e föl, vagy aHold; mindegy volt, hogy egyszerre látszik-e mind akettő, vagy valamelyik, vagy egyik sem. Sok időelfolyt így, és már nem vártam semmit, nem akartamsemmit.10


7 Vö.: Ahol én elmegyek (magyar népdal)8 Vö.: Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok

kapujából

9 Vö.: Lullaby – az A Perfect Circle Thirteenth Step című albumánaktizenegyedik száma

10 Vö.: Weöres Sándor: Bolond Istók. Ötödik ének

Szent László és Sisi

CSONTOS JÁNOS

Cím nélküli versek

Zenélt a nyelv, s te lépre léptél: labdázott véled ingovány.Meteorokkal telt a légtér, gyík ejtőzött a szirt fokán.Flóra és fauna vigasztalt, törvénnyé ért pár kósza elv.Körbeülték némák az asztalt, s kitépve hevert lenn a nyelv.

*Az ómodor, mint szép anakronizmus, a rojtos égen függelék-bazár.Tépázza bár rövidlátó cinizmus, a láthatár az mégsem léthatár.Az újhazákban mélabús a múlás, pár nemzedék még koloncot cipel.A volt idő, akár a vakondtúrás, a gazdát indulattal tölti el.Hisz mit sem ér a csillagképi másság, tűnt égövön csiszolt tapasztalat:nincs optika, hogy sebét látva lássák, ki elvérzett a gézkötés alatt.

*Egy kukoricaföldnyi rögös pálya, a végtelen sor végén szeder vár rád,a kapa veszélyes a mezítlábra – s a porciózott örökkévalóságmint létmodell; de jobban érdekel még a góllövészet metafizikája,a háztájiban maradsz makacs vendég, és fel sem tűnik: mindig lejt a pálya.

*Az erdő mint a múlás színhelye. A kultúra mint csillámló hazugság.Az égbolt ámítással van tele, de sűrű éjet rögvalóság csuk rád.A máz, mely nap ha éri, megreped. A kanálisba szivárgó vagyon.Lám, elveszíted egyetlen pered: az otthonod a baljós ősvadon.

*Járnak-kelnek a lelki bénák, visszhangoznak a holt szavak.Harangjaink mind siketnémák, szemünk a szivárványra vak.Téblábolnak az elhívottak, nyomulnak önhitt törtetők.Lázban égnek a hűlt halottak, túszként tartva a tört időt.

*Vereségem learatom: ez a túlélő-maraton.Nem vagyok méltó hírvivőnek, kalpagomra is célba lőnek.Nem doppingolnak sem piák, sem vérszegény olimpiák.Nem hajszol sírba a robot – most épp morzézni tanulok.

*Egy régi könyv már nem édesszülötted,egy régi versnek az vagy: mostoha,habár meg nem tagadnád soha,korhadozó pálcát tör fölötted,talán felszakít a régi ötlethegedt sejtet, elhalt szövetet,hogy a lélek is beleremeg,míg az emlék táncot rop körötted.


*Flagellánsok baktatnak az úton,törvényüket nem szignálta Newton,vár rájuk egy nyirkos, ó kolostor,fali szögön pihen meg az ostor.

*Démonokkal vad csatában óv a pajzsod, brong a bronza,forr a vér s a torna díja szíved hölgye, Esperanza.

*Tán a gének hasonló rajza,piruett omló ormokon,vagyunk véletlen vérrokon,krétával húzott macska-bajsza,graffiti-történeti gesztus,utcamuzsika, áradó,áteredő bennünk a jó,körülölel a tenger textus.

*Az eső csak szemetel, szeplődzik a tócsa.Még egy csalfa mese kell eltakarodóra.Még egy csiszolt hepiend, halivudi ábránd,s elkerül e regiment hollótollat, kátrányt.S ím, az idő kiderül, fuldokolsz a porban.Hepi vagy már cefetül, a sátán se horkan,triumfál a szeráfhad, sose dúrban: mollban;a bűnt végképp leráztad – nem tudni, hogy hol van.

*Ha ismernéd az elkövetkezőketegy kitágított jelen foglyaként,kit a fátum váltságul ígérttárlójában porló múltidőknek,tán megölne fád érdektelenség,az élet, mely túl titoktalan(címszó, kinek rendelt sorsa van),s volnál önnön gyászmiséden vendég.

*Átrepültél három óceánt, négy-öt földrészt, jópár szigetet –s ott vagy épp, mint ki sehol se járt. Átrepül a gyermek képzelet.



BERTHA ZOLTÁN

Nyirő József Krisztus-drámája

„A mítosz mindig vallás is”, a „mítoszok beszédesséteszik a vallásos érzést, s a teljes teremtést adják szó-tárául”, mert „a mítosz a teljesség iskolája”1 – szöge-zi le Németh László. Az „ember vallási viselkedése”pedig – Mircea Eliade szerint – „hozzájárul ahhoz,hogy megőrződjék a világ szentsége”.2

Erdélynek a magyar lélekben és a magyar kultúr-históriában különleges mítosza van – mert maga ismítoszteremtő vidék, talán ezer évek óta hagyomá-nyozódó ősvallási, mitologikus tudás és hit őrzőjeés élő örököse, olyan természeti és szellemi tájék,ahol az archaikus népi kultúra és a kálváriás sors-történelmi tapasztalat valóban a világ szentségétátmenteni kívánó szakrális erkölcsiségre tanít vagypredesztinál. Kereszténység előtti hiedelmek és szo-kások, nyírfaágas csíksomlyói csángó napköszönté-sek és Boldogasszony-imádások (maga a mára anemzeti összetartozás legfőbb Kárpát-hazai zarán-dok- és kegyhelyévé jelképesedett Csíksomlyó),mélyen átélt keresztény rítusok és szertartások ősi-séggel szervesülő hitformái, majd a protestáns bib-likusság meggyökerező újításai és tradíciói, aSzentírást fordító Károli Gáspár szülőföldjénekvagy a zsoltáros Szenczi Molnár Albertet pihentetőHázsongárdnak (vagy magának az egész protestánserdélyi fejedelemség példaidejének) a szimbolikusüzenetei: ez mind-mind egyszerre és együtt, össze-szövődve és egymást erősítve tükrözi egy nemzetisorsközösség, egy tág értelmű erdélyi régió spiritu-ális minőségét és teremtő igazságabszolútumokfényétől megnemesedett arculatát. Ez a krisztusireménytávlat jelentette a legfőbb transzcendenstámaszt és fogódzót akkor is, amikor a szégyenteljestrianoni országdarabolás után az elszakított erdélyimagyarság új – kisebbségi – életkezdésre szervező-dött, s amikor így vallásos magatartását katartikusanhatotta át veszélybe került önazonosságának emel-kedett, átszellemült védelme; a múltból fakadónyelvi, kulturális, hitbéli identitás, szellemi és tárgyihagyomány- és értékvilág ragaszkodó féltése. Egypusztulásnak kitett népcsoport végzete a bennemegtestesülő életszentség sorvadása is egyben, az

egyetemes humánum sérelme. A nemzeti megmara-dás erőszakos ellehetetlenítése, az egyetemes nem-zeti-vallásos megtartó erő meggyengítése tehát többis, mint egyszerű, puszta nemzeti sorskérdés: azegyetemes emberség, az isteni teremtésrend meg-gyalázása, a teremtett szellemi univerzum gazdag-ságának semmibevétele. Ahogy az erdélyi költő,Szőcs Géza megfogalmazza: „A nyelvek sokfélesé-gében Isten az egyetlen és egyszeri világot meg-többszörözte. (…) Világisten a nyelvekben megsok-szorozta önmaga tükörképeit. E tükrök mindegyikea világ más-más arcát ragadja meg – hiszen mindennyelv külön látomás a világról. (…) Ezért mondhat-juk, hogy bármely nyelv halálával egy lehetségesvilág pusztul el – s hogy bármely nyelv megsemmi-sítése egyenlő Isten arculcsapásával. És ezért igazaz, hogy míg a történelmi értelemben vett hazákpusztulása pótolhatatlan kulturális veszteségnekszámít, addig a nyelvi hazák halála metafizikai tra-gédia lehet az egész emberi civilizáció számára.” 3

A vallásos erdélyi irodalomban megjelenítettszemélyes üdvösségkeresés (és az átlényegítőmetanoia) így tehát elszakíthatatlan a kollektívfohászkodás, a közösségi sorsigazításba és a közös-ség egészének átvalósulásába vetett bizodalom lel-kületétől; az erdélyi író imádsága rendszerintmagában hordozza a megtisztulásáért és a megma-radásáért esdeklő nép kétségbeeséseit és reményke-déseit is. Hangot, formát, művészi biztonságotpedig mindenkor a mitologikus, folklorisztikus,liturgikus őshagyományok, a nyelvi-műfaji alakza-tok átörökített irodalmi, egyházi, néprajzi esztéti-kumának kincsestárából meríthet. A két világhábo-rú között a népi katolicizmus misztikumát és balla-dai mélyrétegeit aktualizálta a Szűzmáriás királyfiTamási Áronja vagy az Isten igájában és aJézusfaragó ember Nyirő Józsefe; a Templom ésiskola és a „lelki Transsylvánia” foggal-körömmel(„kereszt-sorsos”, „Krisztus-követő bús próbálko-zással”) való védelmezésére szólított az evangéli-kus Reményik Sándor, tudva, hogy „csak az Isten, sa lelkünk van velünk”, „nem maradt egyebünk”;ugyancsak az „Örök-Úr” változatlanságát hirdette akomor székely hegyek és az „erdélyi végzet” alatt,„erdélyi télben” az unitárius neveltetésű TompaLászló, és hogy „nincs segedelmünk / Magunkonkívül, csak az Isten!”; „Golgota-fellegek” tövéből

1 Németh László: A Mítosz emlőin. In: uő: Életmű szilánkokban I–II.Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1989. I. 556.

2 Mircea Eliade: A szent és a profán. Bp., Európa, 1987. 92.3 Szőcs Géza: A magyar ember és a zombi. Bp., Kortárs, 2003. 175.


láttatja utolsó mentsvárként a református ÁprilyLajos is, hogy „egyetlenegy kőszikla megmaradt, /egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten”; a „tompaborzalom” nagycsütörtöki gyötrelmét szenvedte, amagyar fájdalom kínját és a magyar összetartásvágyát kiáltozta (s a „magyar Isten”-t invokálta)jeremiádszerű Psalmus Hungaricusában a katoli-kus Dsida Jenő, az országépítő Szent István példá-járól vallott a protestáns Kós Károly, s róla isMakkai Sándor, mint a Magyarok csillagáról, aMegszámláltattál…, És hijjával találtattál…,Darabokra szaggattatol biblikus fátumáról BánffyMiklós, és így tovább a nemzet örök passióját,Nagypéntekét sirató Wass Albertig, a magyar meg-váltáshoz „millió Krisztust” áhítozó Olosz Lajosig,az „Isten tenyerébe” kívánkozó Horváth Istvánig,az Úrhoz mint az „igazak ügyvédéhez” fordulóKiss Jenőig, a kétségbeesetten Krisztust kiáltozó ésa viharzásokban vergődő „árva magyar nép” sorsátaz „Isten kezébe” helyezni kívánó Bartalis Jánosigés a többiekig. Náluk, mint annyi másnál, a kimon-dás és a kimondhatatlan, a megértett és a megérthe-tetlen, az élet-kérdés és az Isten-kérdés egymástóligazán elválaszthatatlanná lett.

A személyes hit- és Isten-kérdés az egzisztenciá-lis krízisként megtapasztalt történelmi, nemzeti,közösségi létproblematikával elválaszthatatlanulfonódott tehát össze: az archaikus népi kultúrávalszervesen összeépülő keresztény hitvilág (a végzeteselrendeltetés-érzettől és a mitikus-biblikus szenve-désetikától a passióvállaló öntanúsításon és areménytelített megváltásváradalmon át a krisztoló-giai-üdvtörténeti sorsazonosításig vagy a megváltásszükségképpeniségének a kétségbeesett-áhítatos iga-zolásáig terjedő) számtalan változatában. Az etnikai-nemzeti önazonosságőrzés folyamán a reménytjelentő Isten-képzetek a megmaradás végső esélyérevonatkoznak – s viszont, a túlélés lehetőségeit meg-célzó törekvés így közvetlenül szakrális minőségűvéemelkedik. A Zrínyitől (az „imitatio Christi” eszmé-jétől) a „Húsvéttalan a magyarság” Adyjáig és a„Népek Krisztusa, Magyarország” Márai-féle láto-másáig húzódó krisztológiai sorspárhuzamok a kál-váriajárás, a megváltásremény, az üdvösségeszményolyan látomásait formázzák, amelyek együttesen a

szervesen összefonódó személyes és kollektívegzisztenciaélmény elidegeníthetetlen, egyszers-mind felemelő öntanúsításává lényegülnek.Ahogyan Németh László fogalmazta: „a patrióta aheveny bajok mögött embermagjával a végzethezbeszél”, s „a magyar szellemben mindig megvolt ahajlam a patrióta lírából a végokok körén mint vallá-sos líra szállni följebb”.4

Modern filozófiai elméletek igazolják, hogy anemzeti azonosságnak nemcsak gyakorlati közösség-teremtő ideológiája, hanem metafizikája is van (anemzeti tudat és a nemzeti identitás metafizikája ateljes közösségi önmegvalósítást követeli /„Themetaphysics of nationalism speak of the entry intofull self-realization of a unitary subject known as thepeople” 5/ – állítja például Terry Eagleton), sőt még anemzeti kisebbségeknek is kell, hogy legyen életiga-zító teológiájuk.6 A magyar irodalom-, művészet- éskultúrtörténetből bőségesen ismertek a magyar, a szé-kely, az erdélyi, a kolozsvári Krisztus-képzetek minta közösségi szenvedés- és üdvtörténeti sorspárhuza-mosítás vagy sorsazonosítás messianisztikus végsőmetaforái. A krisztusság szimbolikus és valóságossorsvállalása tehát a nemzeti megmaradás zálogává,alapfeltételévé minősül – amiképpen általában is atradicionális vallás a kollektív fennmaradás legfőbblehetőségi feltétele. A magyar passió és feltámadáselnyomatásban, kisebbségben és bujdosásban egya-ránt és kategoriálisan a krisztusi, istenemberi létpers-pektívához kötődik. Nyirő A Megfeszített című pas-sió-misztériuma az emigráció első szakaszában,1948-ban született és jelent meg Passauban. Ahogyanaz első (1999-es) magyarországi kiadás szöveggon-dozója és értelmezője, Medvigy Endre állapítja megróla, az idők során némiképpen módosult is Nyirőfelfogása: „A Megfeszített megfogalmazásával sajátkorábbi teóriájával is vitatkozik az erdélyi író, ame-lyet a Jézusfaragó ember színművének alapgondola-tává emelt, amikor a gyötrelembe beletorzult, kínokkínjait szenvedő Krisztus helyett a gyermek Jézusjámborságát, szeretetét állította (…) példaképül.A Megfeszítettben, a megszállt, az elszakított és aszülőföldjéről elűzött magyarság kálváriájának ide-jén Nyirő József gondolkodásában előtérbe kerül aszenvedéseivel az emberiséget megváltó Krisztus.

4 Németh László: Kisebbségben. In: uő: Sorskérdések. Bp., Magvetőés Szépirodalmi, 1989. 450.

5 Terry Eagleton: Nationalism: Irony and Commitment. In: TerryEagleton, Fredric Jameson, Edward W. Said: Nationalism,

Colonialism, and Literature. Minneapolis, London, University ofMinnesota Press, 1990. 28.

6 Ld. pl. A nemzeti kisebbségek teológiája. Szerk. Pungur József.Kecskemét, Emmaus, 1999.


Nyirő vallja, hogy a magyarságot a Megváltó és amegváltás felé segíti tengernyi kínja, szenvedése.”7

Mindazonáltal ez a misztériumjáték tanulságos ésrészletes elemzések révén volna összevethető amodern magyar Krisztus-drámák számos változatá-val (Máraitól Cs. Szabó Lászlóig), s a többiekkel,különösképpen az erdélyi (Erdélyben született vagyerdélyi kötődésű) passió-színművek Kaczér Illés(Megjött a Messiás), Keleti Sándor (Jézus a pokol-ban), Nikodémusz Károly (Júdás Iskarióth), BánffyMiklós (Íme az Ember), Venczel József (Misztérium-játék), majd később Székely János (Profán passió),Páskándi Géza (Józsi ácsolt, Mari szült; Első feltá-madás – [Passió profana] Profán passió; Augustuskatonái vagy: A megszámláltatás), Lászlóffy Csaba(Akit a kereszten felejtettek), Szőcs Géza (Passió)darabjai fémjelezte vonulatáig; és természetesen aTamási-modell megteremtette lírai-mitologikus szín-játszás kultikus dimenzióival.8 De hasonlóképpen azarchaikus-keresztény hitvilág mélységeiben gyökere-ző – s így színház és rítus vagy a liturgikus dramatur-gia revelációszerű összefüggéseire rávilágító Csík -somlyói passióval is, amelynek egész hagyomány-áramlatát – régi és legújabb változatait, erdélyi,magyarországi és európai színháztörténeti vonatko-zásait áttekintve Ablonczy László így összegezi érté-kelését: „Emlékeztet népi-nemzeti összetartozásunkidőbeliségére. Előhívja bennünk jelenidejű sajátos ésegyetemes emberi méltóságunkat: megszenvedettsé-günkben is felemelkedhetünk”;9 vagy amiképpen azáltala idézett Hevesi Sándor állítja a Magyar Passió(1931-es szegedi bemutatója) kapcsán: a játék lelke atemplom, s „a templom elé csak misztika való, vagyolyan nemzeti színjáték, amelynek gyökerei islenyúlnak a vallási érzésbe, vagy ahol a nemzeti érzésfelmagasodik a vallás csúcsáig”.10 Mert „Krisztusbanhívattunk és küldetünk el keresztyénnek; Krisztusbanteremtettünk és tartatunk meg magyarnak”11 (aho-gyan ezt pedig Hegedűs Loránt fogalmazta meg).És alapos vizsgálódásokkal lenne köthető perszeNyirőnek ez a misztériumjátéka további színdarabja-ihoz, stilizált balladás és históriás műveihez (Júliaszép leány, Fonó a székelyeknél, vagy a madéfalvi

veszedelmet idéző Új haza, a részint a sikeres elbe-széléseket átíró Jézusfaragó ember és A per), illetvea hajlíthatatlan, meg nem alkuvó Keresztelő SzentJánost megelevenítő A Prófétához is. Mert erdélyiségés egyetemesség, regionalitás és univerzalitás, archa-ikus-keresztény vétetésű humanitás és divinitás köz-vetlen összeköttetése a jelentős részben a népi vallá-sos színjátszásból merítő erdélyi drámaírásban két-ségtelen jellegmeghatározó sajátosságforma –Nyirőnél, Tamásinál és másoknál (Szentimreinél,Szabédinál, Áprilynál, Jékelynél, Wassnál) is. Ennekihletői lehetnek azok az alkotások, amelyek a keresz-tény mítosz (bibliai) alaptextusaiban rögzített üdvtör-téneti eseményeket, döntően a krisztusi szenvedéstör-ténetet dolgozzák fel és fogalmazzák újra. Az ezek-ben megtestesülő eszmei-esztétikai intenció mélyenés bőven meríthet a régi magyar népi színjátszás ele-meiből, a középkori misztériumdarabok, moralitások,passiójátékok, devóciók, az egyházi (iskolai, templo-mi, kolostori) és laikus (paraszti, polgári, vallásoscéhes-társasági) előadások, a vallási ünnepkörökhözfűződő kultikus népszokások világából. Felele -venítheti a nagyheti passióéneklés, a kereszthordo-zás, a stációjárás hangulatát, újjáélesztheti a kijegece-sedett és mégis friss revelációjú ősi-szinkretikus köl-tői-nyelvi alakzatok (könyörgések, imák, Mária-siral-mak stb.) stiláris atmoszféráját, s a jelenidejű lét- ésgondtapasztalat immanenciájában emelheti abszolútérvényűvé az isteni elrendelés szellemével történőazonosulás rituáléját. A megvilágosító felidézések, avégső törvényekre ráismertető jelenetezések értelme-zési tartományába azonban – a humánegzisztenciaalapjait érintő (antropológiai, fundamentálontológiai)igazságszempontok mellett vagy azokon belül – bele-tartozhatnak a kollektív identitás minőségére vonat-kozó meglátások is. A krisztológiai sorsazonosításszemélyes és általános dimenziói közül kirajzolódika közösségi (nemzeti, kisnépi-nemzetiségi) meg-szenvedettség képzetszférája is; a bűnviselés, azáldozatiság, a megváltáshit társas sorsélménye. Az aszenvedéstudat és transzcendentális éthosz, amely azallegorizálva megszemélyesedő krisztusság magára-vállalásába feltétlenül beleérti a magyarságban vagy

7 Medvigy Endre: Utószó. In: Nyirő József: A Megfeszített – Drámák ésmisztériumjátékok. Bp., Kairosz, 1999. 435–436. (és in: Nyirő József,a székely nép krónikása – Irodalomtörténeti tanulmányok. Szerk.Pomogáts Béla. Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2005. 208–209.) – Ld.még: Nagy Pál: Az emlékező Nyirő József. In: uő: Betűvetés mezején.Székelyudvarhely, Erdélyi Gondolat, 2010. 87–92.

8 Vö. Ablonczy László: Tamási Áron varázskörében (Feltámadás-játé-

kai; Sors és rítus; Koszorú és kereszt). In: uő: Bartók Béla kertjében.Bp., Püski, 2003. 55–85.

9 Ablonczy László: A Csíksomlyói passió és ami előtte van. In: uő:Megélt színház. Bp., Püski, 1998. 301.

10 Ld. uo. 289.11 Hegedűs Loránt: A kisebbség teológiája. In: A nemzeti kisebbségek

teológiája. Szerk. Pungur József. Kecskemét, Emmaus, 1999. 40.


az erdélyiségben átélt megaláztatás kínját és gyöt-relmét is. Mindaz, ami az emberi kálvária közegé-ben, a szenvedéserkölcs és a megigazulásvágy je -gyében, „az áldozatvállalással kivívott üdvösség”12

reményében zajlik (pokoli mélységeket járván eljut-va akár a fátumszerű elbizonytalanodás végleteihez,a „pre zen tikus eszkatológia”13 által megnevezettlélekpróbáló jövőtlenség, kilátástalanság rémületéigés fájdalmáig): tartalmazza tehát az életadó-elhívószűkebb közösség önismeretét is. Az „imitatioChristi” átszellemültségében fogant morális religio-zitás és küldetésérzet szerint szövődik össze – egé-szül, teljesedik ki egymásban – hitelvi-hitvallásosmeggyőződés és evilági humán elköteleződés: nem-zetsorsos aggodalom és transzszilván kisebbségietika. Az eredendően példázatos – archetipikus ésarchitextuális – karakterű tematikából, a létanalógiákjelképi vibráltatásából, a személyes, nemzeti és uni-verzális, profán és szakrális értelmezésirányok tömö-rítéséből származó drámaművek pedig csak megnö-velik az aktuális művésziség korkifejező erőit.Az állandó, ismétlődő alapmotívumok és utalásrend-szerek szerkezetére rárétegződnek az adott korszel-lem és történelmi miliő vonásai, egy sajátos paradig-mát körvonalazva. Ebben a kontextusban a változat-lan lényegű szenvedés- és negativitás-képletek azegyes művek láncolatában, ha lehet, még inkábbelhatalmasodnak, s egyre nyomasztóbban csak a hit-és reményvesztés, a helyzetrosszabbodás, a létromlássugallataival telítődnek. E paradigmatikus históriai-gondolati folyamat pedig – szintén korjellemző szí-nezettel – tovább differenciálódik a különböző nagy,egyetemes világszemléleti, stílustörténeti korszakok,modalitásváltozások szerint.

Az európai és a világirodalom misztériumdrámái-ra általában és természetszerűleg az oratórikus,magas tónus, az őszinte, nemes egyszerűségében isünnepies hangfekvés és méltóságteljes intonáció, amesterkéletlenül magasztos hangvitel és előadásmódjellemző.14 Nyirő József drámai alkotása expresszio-nisztikus stílusjegyeivel együtt a modernségnek egydöntően neomitologikus vagy remitologizációs, új -tradicionális, újnépies orientációjához kapcsolható.A Megfeszített az autochton népi vallásosság szférá-

jából sarjadzó olyan misztériumjáték, amely a fel-emelő-eszményítő romantizálás, a hitelvű-önátadóidealizálás premodernitását a megrázkódtatások és agondtapasztalások gyötrelmes huszadik századisá-gával katartikusan megrendítő és meggyőző erőtelje-séggel képes ötvözni. Az a gondolati paralelizmus,amely a nemzet-Krisztus és a (virtuális) krisztusinemzet képszerűsítésében feszül, a (neo)transzszil-vánista, az össznemzeti-sorsirodalmi, illetve a folk-lorizáló-újklasszicista hagyomány áramában talán alehető legeklatánsabb epiko-drámai történetformávátud itt összpontosulni. Egyúttal tiszta és kiteljesedettsugallati erővel demonstrálni az emberiséghorizontúmorális távlatok időtállóságát és örökérvényűségét.A második világháború okozta hányattatások kata -klizmái közepette – a mű 1948-as első kiadásánaklélekriasztó, öntudatébresztő (egyszersmind adys,reményikes veszteségmotívumok sugárköreit ige -hirdetéses-esszéisztikusan kitágító), szinte exhortá-ciós szerzői előszavában – így vall az író a magyarsorstragédia mélységes bugyrairól és rettentő követ-kezményeiről: „Belső összeomlás fenyeget. Az aveszedelem, hogy vagy magunkban, vagy utódaink-ban megszűnünk magyarnak lenni. Lélektani folya-mat ez, amellyel önmagát veszítheti el mindenki.(…) Nincs magyar iskola, hová gyermekedet küld-hesd; talán magyar templom sincs, hol Isten magya-rul szóljon hozzád. (…) A ma szörnyű történelmimegpróbáltatása pedig tízezerszámra szórjaMagyarország fiait szerteszét a nagyvilágban, vesze-delmesen alkalmas a belső elvérzés és pusztulásmeggyorsítására. Álljon előttünk a letagadhatatlanvalóság, hogy évtizedek óta temetjük mindenünket,önmagunkat és hazánkat is otthon és idegenben. (…)Amint igaz, hogy a haza tart meg bennünket, úgyigaz az is, hogy nekünk is meg kell tartanunk a hazát.(…) Ilyen közel még ember és nép nem állottKrisztushoz, mint ma a magyar (…) Nagy a mi sors-közösségünk a szenvedő és meggyalázott Krisz tus -sal. Csak Hozzá menekülhetünk, mert elűzettünk ott-honunkból, és senki be nem fogad. Mindenünketelorozták, igazságunkat meggyalázták, ártatlanelítéltetésünk felett Pilátusok mossák kezeiket, ésfegyverrel űznek előre a kereszt útján, míg csak ki

12 Cs. Gyímesi Éva: Gyöngy és homok – Ideológiai értékjelképek azerdélyi magyar irodalomban. Bukarest, Kriterion, 1992. 62.

13 Ld. uo. 61–62.14 Vö. „solemn staging”; „dignified emotion”; „simple grandeur”;

„artlessness of the means”. Émile Legouis – Louis Cazamian:

A History of English Literature. London, J. M. Dent and Sons Ltd.,1947. 180–184.; „charm of ingenuousness”. George Samoson: TheConcise Cambridge History of English Literature. CambridgeUniversity Press, 1970. 198.


nem szenvedünk rajta, hogy rongyainkon is porosz-lók osztozkodjanak, és a gyűlölet lepecsételje mégsírunkat is. / Az örök akarat akarata, hogy aGetszemáné-kert véres verejtékében megtisztuljon ami szemünk, öntudatunk kivilágosodjék, és bizonyo-san tudjuk, hogy e halálúton ejtett egyetlen könny-cseppünk is Magyarország megváltásának tényező-je, ha ebből a lelki és szellemi magaslatból hullatjukrá Krisztus keresztjére. Ugyanakkor a mi feltámadá-sunk záloga is. / A mi menekülésünk csak benne ésáltala érhet jó véget. / Az isteni örök gondolat titká-hoz most férkőzhetünk a legközelebb, ebben a jóbihelyzetben (…) elesettségünkben és gyengeségünk-ben nincs és nem is lehet igazabb és nagyobb erőfor-rásunk, mint ez a soha meg nem szűnő véráldozat,melyet az örök Isten szeretete saját Fiának odaadásá-val nyújt a szenvedő emberiségnek. Semmiből többhitet, bizalmat és bizonyosságot nem meríthetünksötét napjainkban, mint a krisztusi sorsból, hogy azŐ igazságában és igéje szerint megjárt golgotákvégén mindig ott van a feltámadás, és mi is rátalá-lunk a magyar élet valódi fájára, amely nem szórja lemagáról leveleit, hanem a nagy titok örök törvényé-nek erejével kapcsolja magához, hogy a magyar hazamegtarthassa gyermekeit, és gyermekei Magyar -országot. (…) Vedd tehát keresztedet, és kövesd aMestert! Csak a kereszt magasságából lehet meglát-ni a feltámadást.”15

„A hazamegtartásnak ugyanolyan természetfölötti-sége, mondhatnám teológiája van, mint a vallásnak.Mindkettő a lélekből, belső értékekből tevődik össze:hitből, meggyőződésből, öntudatból és az ezekbőlkivirágzó cselekedetekből. (…) A haza megtartásatehát nem függ se tértől, se időtől”16 – summázzavégül. Meghökkentően vág egybe mindez egyébként amai kultúrantropológiai és humánontológiai közgon-

dolkodás felismeréseinek alapigazságaival; JanAssmann szinte egészen pontosan ugyanígy fogalmaz-za ezt a tézist: „a nemzeti közösség képzete az időkmélységes mélyébe nyúló folytonosság képzeténnyugszik”;17 és bizonyos, „hogy az etnikai identitásfolytonossá tételének kiemelkedően a leghatékonyabbeszköze a vallás. A szokatlanul tartós fennmaradás(…) esetei – a szamaritánusoktól a baszkokig – egytőlegyig ugyanazt a képet mutatják: az etnikai identitásegy sajátos vallási beállítottsággal fonódik össze”.18

Az átképzeléses-látomásos mélységű in szce ní -rozás azonban Nyirőnél mégsem hajlik semmiféledidaktikusság vagy sematikus aktualizálás felé; aközvetlen drámai szövegszerkezetben lényegébenéppen inkább egyfajta újramondás, mintsem valami-féle újra- vagy átértelmezés zajlik. A tényigazságokés hitigazságok együttes kérügmatikus elementaritá-sával, a valóság- és a hittapasztalat összetett művésziszuggesztivitásával és retoricitásával. A leíró és akifejező nyelvi alakzatok bőséges áradásával, aNorthrop Frye szerinti értelemben vett démotikus,illetve hiperbolikus nyelviség hatásos és gazdag esz-közeinek közegében.19 A mítoszra alapozó világ-,ember- és létszemlélet autentikusan folytatja és telje-síti azt a küldetést, amely a történelemfölötti pers-pektívát evilági életreményeinkre vonatkoztatja;mivelhogy „csak a mítosz nyújthat reményt ésvigaszt, hiszen olyan cselekményről beszél, amely-ben tulajdon sorsukat láthatják mindazok, akik fel-idézik”; így „a mítosz megváltja a történelmet, az aztmegillető helyre teszi az emberi élet teljességében”.20

Mert a „mítosznak két vonása van és marad: az egyiktörténete-szerkezete, amely az irodalomhoz köti, amásik társadalmi funkciója: olyan alapvető érdekek-ről közvetít ismereteket, melyeket a társadalomnaktudnia kell”;21 a „mítosznak egyszerre két jellegze-

15 Nyirő József: Bujdosó ruhában. In: uő: A Megfeszített – Drámákés misztériumjátékok. Bp., Kairosz, 1999. 5–9. (és A Megfeszítettcímmel in: uő: Mi az igazság Erdély esetében? Bp., Kairosz,2007. 256–261.) – Érdekes lehet megfigyelni, hogy egy szinténerdélyi származású mai prózaíró miképpen ágyazza a hasonlónemzethalál-víziót emberiséghorizontú létproblematikába éskeresztény megmaradáshitbe: „A keresztény nemzetek legjobb-jai, a valódi hagyományőrzők méltó választ szeretnének adni egynagy fenyegetésre. Nem volt még ennél nagyobb veszedelem.Ma már nemcsak magyarok beszélnek a magyar nemzethalálrémképéről és nemcsak németek beszélnek a német nemzethalálelkerülhetetlenségéről, hanem franciák is a francia nemzethalál,angolok is az angol nemzethalál fenyegető réméről. Fogynak,öregszenek az európai nemzetek, és lelkiismeretes gondolkozóikmár sejtik, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha visszafor-dulnak a régi éltető hagyományokhoz, a szent hagyományokhoz.

Tudják, hogy ha az idő ’nem tolatik vissza a helyé re’, a nemzet-halál ellen nem tudnak küzdeni.” Kocsis István: A táltos paripa.Bp., Püski, 2010. 327.

16 Nyirő József i. m. 7–8.17 Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Bp., Atlantisz, 2004. 132.18. Uo. 158.19 Vö. „Az angolban a ’gospel truth’ (’evangéliumi igazság’) kifeje-

zést általában arra használjuk, hogy a démotikus nyelv leglénye-gét, vagyis egy tény valóságos voltát nyomatékosítsuk, és érdekesmódon minden beszédalakzat közül éppen a hiperbola, a célzatostúlzás szakad el a legnyilvánvalóbban a tények ábrázolásától,maga az utolsó ’evangéliumi igazság’, János evangéliumának utol-só verse pedig káprázatos hiperbola”. Northrop Frye: Kettős tükör– A Biblia és az irodalom. Bp., Európa, 1996. 109.

20 Uo. 104.21 Uo. 100.


tessége van: egyrészt költői történet, és ezt teremtiújra az irodalom; másrészt olyan történet, amelyneksajátos társadalmi funkciója van, egy adott társada-lom cselekvési programja”22 – ahogyan Frye kifejti.Mindebből következően pedig „az irodalomnak éskülönösen a költészetnek az a feladata, hogy újrate-remtse a nyelv metaforikus használatát. Így a mito-lógiának közvetlen utóda az irodalom (…) az iroda-lom a mítosz fejlődésének benső és elkerülhetetlenrésze.”23 Nyirő József remekműve tehát mindezeketa vallási, erkölcsbölcseleti, eszkatológiai alapmon-dandó melletti mito-poétikai, nyelvesztétikai meg-fontolásokat is markánsan példázza és teszi újraér-telmezhetővé.

A kiindulópont: az evangéliumi textusok, azegyes szöveghelyek (nyelvi) világa, az egyes jele-netek – a virágvasárnapi örömteli jeruzsálemibevonulástól az utolsó vacsora, a nagycsütörtök-éjszakai elárultatás és elfogatás eseménysorán, akeresztút stációin, a nagypénteki golgotai kereszt-halál szörnyűségein át a húsvéti reszurrekció diadal-mas bekövetkeztéig, a nép, a tömeg, a farizeusok, atörvénytudók, a főpapok, a rómaiak, a Jézus-köve-tők, a tanítványok, a részvevő asszonyok viselke-désrajzától a csodás (természeti) történésekig – eztdúsítják és forrósítják föl a részletezés, a jellemfes-tés, a helyzetkiszínezés pittoreszk eszközeivel, azegyszerűségében is poétikussá hevített-retorizáltnyelvhasználattal. A bibliai intertextus emfázisábanígy az affirmatív-rekonstruktív szemléletmód és stí-lusenergia, illetve a hiteles megújítás szándéka egy-szerre működik; az egymást kölcsönösen magya -rázó szöveg- és értelemsíkok között az „explicit” ésa „reciprok” intertextualitás viszonylatrendszere.(Ez a szövegköziség alakzattanában az ismétlő,kifejtő amplifikációnak24 felel meg, vagy – a derivá-ció és a transzformáció szüntelenül változó mértékeszerint – a genette-i meta- vagy hypertextualitás25

kategóriájához kapcsolható.) Az eredeti narra tí vá hozvaló szoros kötődés okán tehát a (motívum)bővítőeljárások nem értelemmódosító, hanem jelentésfo-kozó szerepet játszanak. Ilyeténképpen tölti meg,duzzasztja föl az író például az emberi gonoszságábráit a kegyetlenség, a tomboló gyűlölködés, a

zabolátlan önzés, az aljas képmutatás szinte hiper-bolikussá (örökérvényűvé) növesztett jelenségeivel– nyilvánvalóan a háborús sorstragédia keserűélményanyagát is átszűrve (sőt átöntve) ezekbe. Dea tragikus történelmi léttapasztalatok motiváljákazt az előrevetítő emberiségdrámai vagy emberi-ségkölteményi víziósorozatot is, amely aGetszemáne-kertben őrlődő Jézus és az ő vigaszta-lására az Atyaisten küldötteként érkező angyalszeme elé kivetül – felvonultatva a világtörténet kétévezredének számtalan rémképét: zsarnokságok,eluralkodó barbár ösztönök, az első keresztényeketmegkínzó öldöklések, népvándorláskori zűrzava-rok és nyomorúságok, vallásháborúk, szabadság-harc-leverések, véres tömegpusztulások, végzetesországvesztések, „koncentrációs táborok”, „romok-ba ontott” hazák borzalmait (s a mindezzel – a„bűn”, a „gazság”, a „szemét” „tobzódásával”, a„bosszú” „dühöngésével” – megütköző szeretetval-lás küzdelmeit). (Az imaginárius anticipációnak ezaz egyszerre pro- és retrospektív poétikai-vizioná-rius alakzata Madáchtól a „jövőlátó” Szent Istvántmegjelenítő Serfőző Simonig ismert és hatásos dra-maturgiai fogásnak számít.) Az evangélisták közüla csak Lukács említette Olajfák hegyi angyali jele-nés mozzanatát (Lk 22, 43) tágítja itt Nyirő olyanhatalmas emberiséghistóriai tablóvá, látomásosfreskóvá, hogy attól (annak tartalmától) maga azangyal is elborzad. A bűn az embert, az emberter-mészetet terheli, ezért kap Júdás Karióti alakjábanis nyomatékot a kapzsi anyagiasság, a haszonlesőpénzsóvárság egyetemes, de evilági princípiuma(míg a júdási árulást illetően a János szerinti sátániközreműködésben,26 vagy a Csíksomlyói passió sze-rinti ördögi fondorkodásokban – Drúmó, Plútókísértő-hízelgő-ígérgető „mesterkedéseiben”27 – arossz mitikus-mesei kauzalitása mutatkozik meg);vagy ezért domborodik ki (még ha Kaifás gúnyos-megvető szavaiban is) az ingatag tömeg manipulál-hatósága („A nép mindig saját jótevőit öli meg (…)Bizalmatlan és ostoba. Mindig azt követi, ki utol-sónak szól hozzá”), a jósággal szemben szétgyűrű-ző torz indulat időtlensége („mindig megölik őt,valamíg ember lesz a földön”) és a többi.

22 Uo. 102.23 Uo. 80.24 Ld. Laurent Jenny: A forma stratégiája. Helikon, 1996/1–2. 23–50.25 Gérard Genette: Transztextualitás. Uo. 82–90. – Vö. még Viktor

Žmegač: Az intertextualitás válfajai. Literatura, 1991/3. 215–223.

26 Jn 13, 2727 Balogh Elemér – Kerényi Imre: Csíksomlyói passió. Bp., Helikon,

1982. 47–50.


Mindazonáltal a drámai cselekményfolyam –minden földiesen okszerű mozzanatával és hang-súlytöbbletével együtt – megtartja természetfölötti,transzcendens alapját és kereteit; a szabad akaratkegyelmi felfüggesztése vagy viszonylagosításapedig az átvalósuló ráhagyatkozás (a részesedés)mágikus transzcenzusát (és a megnyugtató-feloldozóősbizalom érzelmét) erősíti. S a megváltásműbenkiteljesedő isteni világrend biztosítékának szotério-lógiai lényegiségét a fenséges, a magasztos, az emel-kedett hangnem, a csoda, a titok, a misztériumvarázslatát átmenteni igyekvő patetikus-romantikusleírásmód is támogatja.28 (Lukácsnál a vívódó-imád-kozó Jézus verítéke: mint földre hulló „nagy vér-cseppek”;29 itt az arcról legördülő „véres verejték”:„mint sok, nehéz rubincsepp”.) Vizualitás és kolorit-

bőség: a filmszerűség jellemzői ezek; a mű egyéb-ként filmnek is készült (alcíme: „Filmdráma hatrészben”), voltaképpen (koncepciójában) megelőzvePasolini és Zeffirelli nevezetes alkotásait (amelyek-kel össze is vethető lenne). De a film, ahogyMedvigy Endrétől is tudjuk, nem készült el; Nyirőmagyar filmet szeretett volna készíteni, s örök vesz-teség, „hogy az Emberek a havason című művész-film velencei nagydíja és európai sikere után a NyirőJózsef – Szőts István szerzőpáros nem folytathattaközös munkáját. Szőts István (vagy valamelyik tanít-ványa, követője) lett volna hivatott A Megfeszítettmegfilmesítésére.”30

Ez a színdarab azonban így, önmagában is aNyirő-életmű és a magyar drámaírás jeles alkotása,örökbecsű remeke marad.

28 Amely „az Istennel való, egyre szorosabb, egyre egyedibb bensőkapcsolatról”, a „hit szinte apokrif elemeket is felmutató öntörvé-nyűségé”-ről, s a „kivetettségben felfakadó misztikusság”-ról egy-szerre árulkodik ebben a műben is. Vö. Cs. Nagy Ibolya: Az erdé-lyi ember és lélek krónikása – Életútvázlat Nyirő Józsefről. In: uő:Kérdez az idő. Miskolc, Felsőmagyarország, 2002. 7–20. – Ld.

még: Nyirő József, a székely nép krónikása – Irodalomtörténetitanulmányok. Szerk. Pomogáts Béla. Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2005. (Második kiadás: 2009.)

29 Lk 22, 4430 Medvigy Endre i. m. 436.

Szent Korona-emlékmű, Szarvas


SZALAY KÁROLY

Laudáció Jókai Anna

kitüntetésekor

„Félelem nincs a szeretetben, hanem a töké-letes szeretet kizárja a félelmet, mert a féle-lemmel gyötrelem jár, aki pedig fél, nemtökéletes a szeretetben.” (János, I. 4, 18.)

Jókai Anna egész életműve ebben az evangéliumiidézetben fogant. Két vezérmotívuma: a félelem és aszeretet. Igaz ugyan, hogy minden műalkotás önma-gában hordozza értékeit, függetlenül alkotója erénye-itől vagy hibáitól, és elvileg független korától is.Mégis azt kell hogy mondjam, a művek karakterétalkotója szellemisége, lelki habitusa, valamint a kör-nyező valósághoz, embertársakhoz való viszonyahatározza meg. Jókai Anna a mi korunkban él és ír,életműve ennek a kornak az arca. A trianoni trauma,a második világháború, a náci és a szovjet megszál-lás, a kommunista terror, 1956, a szabadságharcotkövető bosszúhadjárat, a morál módszeres bomlasz-tása, majd az 1990 utáni gazdasági és pénzügyi terror.A szakadatlan lelki kényszerítés és fenyegetettségnapjainkig. Örökös rettegés és örökös szeretet utánivágyakozás. Vagyis Jókai Anna alkotó művészeténekaz egyik bázispontja. A másik a témaválasztás, aminkeresztül ábrázolja a korszak alapkérdéseit. A köz- ésmagánerkölcs, a keresztény erkölcsrend, amelyetnemcsak a Vatikán, hanem az ésszerű természetelvdeterminál, fordíttatik szembe az életet és a társadal-mat alkotó természet- és keresztényellenes eszményrombolásával, hitmérgezéssel, vallástagadással, nem-zettudat-rombolással, a cinikus dezilluzionizmusmeghamisított liberalizmus lotyójának az oltárra eme -lésével. Ez avatja kiemelkedően naggyá és közössé-günk számára fontossá művészetét.

Életműve azért korszerű és modern, mert tökéle-tesen szembegyalogol a XX. század uralkodó kóroseszméivel. Az antropozófia értelmében. 1992-ben,egy karácsonyi interjúban ezt vallja: „Katolikusvagyok, abban a hagyományrendszerben nőttem fel.(…) De ez nem jelenti azt, hogy oda vagyok lecöve-kelve. Minden olyan vallással rokonságot érzek,

amelyik a Krisztus-impulzus köré rendezi önmagát.Amelyik Krisztust kiiktatja, csupán forradalmárnakvagy jámbor bölcselőnek tekinti, ahhoz – bár tiszte-lem – nincs személyes közöm. Én az antropozófiá-ban találtam meg azt, amit egy vallás kötelmeiközött nem lehet. (…) E bölcseleti alapozás művé-szeti megélése továbbérzése és továbbgondolása azén saját utam. Az antropozófia ismeri az égi jelenlé-tet, ugyanakkor mindennek egészséges fontosságottulajdonít, amit itt a Földön megélünk. (…) Ezértérzem úgy, hogy nincs időm időtöltésre, meg kellcselekednem minden pillanatot, mert jelentős, mertvisszahozhatatlan, s változtatni itt kell ahhoz, hogyott majd megéljük a következményeket.”

Ha enciklopédikusan akarom leltározni életmű-vét, 2005-ben megjelent Breviáriumának tematikájáthívom segítségül. Vagyis a fogalomkörök: Isten,Jézus Krisztus, hitélet, kereszténység, Magyar -ország, magyarság, haza, nemzet, nép, közösség,hatalom, forradalom, politika, szabadság, terror,béke, Európa, globalizáció, szerelem, nő, férfi,házasság, család, az ember tudata és tulajdonságai,értelmiség, tanulás, tanítás, nevelés, tanács, író, írás,irodalom, művészet, a nyelv, küldetés, életcél, fel-adat, igazság, hazugság, bosszú, az idő, pénz- sze-génység, magány, öregség, halál – készülődés ahalálra, remény, szeretet, bűn, bűnhődés, szenvedés,megbocsájtás, tolerancia, az élet dolgai.

Húszvalahány művéből kibontakozik előttünkvalamiféle logikusan építkező organikus rendszer.Kritikusának igaza van, amikor azt észlelte, hogy„egyik könyvből következik a másik, s mindegyikelőre jelez valamit a következőből”. Amit úgy értel-mezek, hogy műről műre gyarapszik ismeretvilága,mélyül valóságérzékelése, fölerősödnek művészi ésszemélyiségi karakterjegyei.

Van azonban más vonzata is e jelenségnek.A tévedés jogának fönntartásával, de a tévedéstkizárva állítom, hogy az életműnek vannak sarkala-tos csúcspontjai, s e csúcspontok közötti többi mű,anélkül, hogy jelentőségüket lebecsülném, hozzáké-szülődések a nagy kiteljesedésekhez. Én, mintközönséges gyalogolvasó, nem szégyellt szubjektívítéleteimre hagyatkozva jelölöm meg a csúcsokat.Minde nekelőtt irodalomtörténetileg példátlan, hogyelső regényei, a 4447 és a Tartozik és követel rögtönkiemelkedő jelentőségűek, 1968-ból és 1970-ből.A második ütemben a kulcsfontos mű a Napok1972-ből. A harmadik a Jákob lajtorjája 1982-ből.

Elhangzott az Árpád-pajzs díjátadó ünnepségén 2012. július 7-én a

visegrádi Salamon-toronyban. Elektronikus rögzítés megszerkesztett

szövege.


A negye dik a Szegény Sudár Anna 1989-ből, az ötö-dik a Ne féljetek 1998-ból és végül a hatodik, a mostmegjelent Éhes élet 2012-ből. Mielőtt bárki is vitá-ba szállna választásommal, amit alázattal elfogadok,jelzem, hogy e kiemelkedő művek értékileg nemföltétlenül a kisebbek között helyezkednek el, a nememlítettek is a maguk nemében szerves, értékesrészei az életműnek. De nem is ez a lényeges.Sokkal inkább az, hogy a hatvanas évek végétőlnapjainkig megjelent, s általam kiemelt regényeinemcsak az ő, hanem a kortárs magyar irodalom fej-lődésének kulcspontjai is. Nem kedvelem, mertkomikusnak tartom a hegy- és vízrajzi hasonlatokataz irodalomkritikában vagy az irodalomtörténet-írásban, holmi búvópatakokról és lapályokról, ezértkerülve e képtelen hasonlatokat, egyszerűen kijelen-tem: az írónő életművének e kiemelkedő darabjaiazonosak irodalmunk fordulópontjaival. S ha ezt amai magyar kritika vagy irodalomtörténet netánnem venné észre, sajnálatos, de számomra egyálta-lán nem meglepő.

Szépírói karakterisztikumát meghatározza, hogyelső írásaitól kezdve nem belemerül, hanem bennegyökerezik a magyar valóságban. Minden porcikájá-ban átéli és érzi a magyar valóság, a magyar társa-dalom minden kínját és baját, testi és lelki meggyö-törtetéseit, amelyeket hús-vér alakjainak, jellemei-nek sorsán át jelenít meg. És ettől jó értelemben vettmélymagyarrá válik művészete.

E megállapítást tovább súlyozom Márai Sándor1951-es véleményével: „Ha egy nemzet elpusztul, azalkotó ember, aki vérével, húsával, anyanyelvévelehhez a nemzethez tartozik, vele pusztul. Az író, aművész, a tudós, aki azt hiszi, külön sorsa van a vadés közömbös világban, hamarosan megtanulja, hogysorsa egy a haza sorsával.” És egy évvel később mégirgalmatlanabb szentenciát mond: „Nincs író ésnincs irodalom, ha nincs mögötte nemzet.” NemJókai Annáról szólnak ezek a citátumok, de íróinagyságát, rendkívüli jelentőségét pontosan megfo-galmazzák. Már első műveiben földerengteti a nem-zet fájdalomba torzult arcát, azét a nemzetét, amely-nek ő is kivédhetetlenül a tagja. Ez a nemzetarc fok-ról fokra és műről műre egyre markánsabb, élesebb,plasztikusabb alkotásai sorjázásában, és tökélyétszerénytelen megérzésem szerint az utolsó műben,az Éhes életben éri el.

Azok az összetevő elemek, amelyek az Éhes életetalkotják, már első regényeiben is csíráznak. Nincs

arra lehetőségem, hogy a teljes életművet pontrólpontra elemezzem, csak éppen érinteni akarom ezt afejlődés–összefüggés mikéntet. Íme mindjárt az elsőregény, a 4447. E helyrajzi szám alatt áll egy ház,amelyet lebontásra ítéltek. Lakói előtt a létbizonyta-lanság és hajléktalanság rémbugyrai. A kritika natu-ralistának ítélte a művet, holott ugyanannyira szim-bolista is, mert a ház és lakóinak a sorsa egy kor -félelem jelképe. És az az ördögi, hogy a paleolitikumemberének tizenöt-húszezer évvel ezelőtt legnatura-listább ábrája voltaképpen szimbólum is, mert pél -dául az altamirai haldokló bölény naturalista megje-lenítése a haláltól félő ember érzésvilágának a jelké-pe. Jókai Anna ellentétekből építkező művészeténeklényegében tehát az ember legősibb és legmeghatá-rozóbb, mindmáig érvényes megnyilvánulásátvélem fölfedezni.

Az időhiány könyörtelen szorításában kényszerü-lök ugrani a műelemzésben az 1989-ben megjelentSzegény Sudár Anna című, általam kiemelkedőremekműnek tartott regényre. E műben is, mint atöbbiben, Jókai Anna a magyarság mai sorskérdésétfogalmazza meg, a leghétköznapibb esendő emberitörténet által. Az erdélyi asszony élete a trianoni rab-lóbéke következményeinek parabolája. Egyetlenasszony szenvedésein, vívódásain és kétségeinkeresztül teljes fizikai és érzelmi valóságában ábrá-zolja az 1920 és 2012 közötti, mert napjainkig tartónemzeti trauma minden trianoni eredetű keserűségét.És Jókai Anna ebben az asszonyéletben olyasmitábrázol, amit senkinek sem sikerült ez idáig. A tria-noni magyar nemzeti tragédiát általános emberi tra-gédiává hangszerelte, az emberi nyomorúság éterimagasságaiba magasztosította. Ezt olyan mélységesemberi megnyilvánulásnak és ugyanakkor művészibravúrnak tartom, amely párját ritkítja, és indokoljaelfogult elragadtatásomat. Sudár Anna alakjábanfogalmazza meg, hogy Trianon nem egy kis közös-ség, hanem az Ember, a Humánum, az Emberi mél-tóság, az Európát megteremtő keresztényi szeretetelleni gyilkos merénylet volt. A magyar tragédia azo-nos az emberiség tragédiájával Jókai Anna regényé-ben. Borzasztó az, hogy nem beszélhetek a Jákoblajtorjája szimbolizmusáról, a földi ember legszebbtulajdonságáról, az egekbe kapaszkodó szándékáról,vagy a maga idejében forradalmi tettről, a Napok1956-os vonatkozásairól…

Nem tehetem meg, hogy (önkényesen-e?) kétműről még ne szóljak. Az egyik a Ne féljetek, a


másik a remélhetőleg csak pillanatnyilag utolsóregény, az Éhes élet. És kérem tisztelettel, ez a műfölülmúlja a Szegény Sudár Annát is.

Nem véletlenül idéztem meg János evangélistát,mert Jókai Anna életművében a magyarságtudatmellett, mint említettem, ez a jánosi kettősség: afélelem és a szeretet utáni emberi vágy dominál.

Anélkül, hogy bárminő hitvilágot vagy vallástmegbántani akarnék, állíthatom, hogy a keresztény-ség a vallások és az emberi hitek történetének, ame-lyet archeológiai adatokkal bizonyíthatok, kimonda-ni is szédítő, majd százezer éves történetének a kitel-jesedése, forradalma. Azzal, hogy a szeretet vallása.Az ember veleszületett érzelme a félelem. JókaiAnna maga vallotta meg, hogy a Szentírás olvasásameggyőzte arról, hogy a „Ne félj” az emberiség tör-ténetének kulcsszava. Adatolom igazát: a Szentírásconcordantiájában 110-szer fordul elő a félelemvalamiféle említése. Az egyre inkább, műről műrefilozófiai mélységekbe hatoló életmű voltaképpenteljességgel erről szól. És ami páratlan, ismétlem,mert hangsúlyozni szeretném, egyszerre örök embe-ri és magyar. A kettő az ő életművében nem választ-ható külön. A Ne féljetek alapmű: mint minden JókaiAnna-regény, filozófiai elvontságát alakjaiban, sze-replőiben inkarnálja. Művészetében azonban mindenmotívum többrétegű, minden fogalom több tartalmú.Eddigi műveinek félelemértelmezése nem az elmú-lástól, a haláltól való félelem, „hanem a megsemmi-sülés” – amint azt mondja a Ne féljetek Máriája.Ez az érzés azonos a jégkor emberének százezezerévvel ezelőtti aggályával. Mert már a cromagnoniember sem akart megsemmisülni. Az ember ősivágya az örök élet bizonyíthatóan százezer év óta.S a kereszténység ezt adta meg nekünk. Voltaképpennem az ismeretlen és megfejthetetlen haláltól, hanema halálhoz vezető úttól félnek regényeinek szereplői.Az öregség keretein belül. Akadt kritikusa, aki aztsejtette a Ne féljetekben, hogy a halálra való fölké-szülés, s a „vele járó pánikszindróma” kiküszöbölé-sét szolgálja. Én ezt nem hiszem. Jókai Anna legko-morabb, legfeketébb egű írása mindig is az életet, azértelmes életet helyezi epikája, párbeszédei és refle-xiói középpontjába, s az értelmes életből való kisik-lás okait és módjait, valamint az oda-visszatéréslehetséges módozatait keresi. Ez az oka annak, hogyregényei tragikus, fájdalmas, félelmekkel teljes töl-tetük ellenére sem pesszimisták (ami persze nemelítélendő) a szó negatív jelentésében.

És megint a hús-vér főszereplők, Richárd és Villőés Márió és Mária, és az örök Jókai Anna-téma, aférfi és a nő viszonya vezet mondandója megfej -téséhez.

Nincs idő és hely arra, hogy írásművészetérőlértekezzek, de mégsem hagyhatom szó nélkül ezt,mert az Éhes életben teljesedik ki eredetisége és újí-tása a szépprózában. Egyfelől a párbeszéd, másfelőla belső reflexió nyomdatechnikailag elkülönítveegymástól, és mégis szorosan összefüggve. Ez istöbb évtizedes folyamat végeredménye. Organikusépítkezés végkifejlete.

Az Éhes életben az emberi jellemek hihetetlenülgazdag változata tárul elénk. És minden jellem tipikuskorszakábrázoló szimbólum. Szinte enciklopédikusanbenne lüktet a regényben napjaink megannyi problé-mája. A narkóstól a lecsúszott hajléktalanig. Mindezazonban a regényszövet külső burka, „ak tuális” tör-ténése. A lényeges itt is, mint korábban volt, a férfiés nő szereplőpárok közti kapcsolat. A férfi és a nőérzelmi kötődése. Ilyen az idős Atyi és Zsizsebonyolult, de nagyon vonzó érzelmi világa, vagyÁron és Rózsa megrendítően viszontagságos vergő-dése. Ám ez az a motívum, amely az egész JókaiAnna-életmű egyik kiteljesedése: a puszta lét, az életszeretete, az élet fontossága mindenekfölött. Mond -hatnám úgy is, hogy az anyai szeretet apoteózisa, detöbb annál.

Áron és Rózsa szerelmének több mint katasztro-fális következménye lesz. Egy teljesen nyomorék,mindenre képtelen hústömeg: Ádám, a gyermekük.Akihez annyira ragaszkodik az anyja, hogy nem-csak a szerelme, hanem az egészsége is rámegy errea reménytelen és makacs ragaszkodásra. Áron min-den megkísértetés ellenére azonban hű marad sze-relméhez, s hogy mi lesz a sorsuk, az Ádám halálaután teljesedik ki. De Rózsa, ismételten hangsúlyo-zom, elsősorban nem az anyai, hanem a mindenek-fölött való életszeretet szimbóluma. Antropozófiáninnen és túl a keresztény filozófia életfönsége ésszeretetkultusza, ami voltaképpen a természeti tör-vényekből is kiolvasható. A különleges, vonzó figu-ra, a mindenkit éltető Atyi halálakor azt hinnők,most aztán minden összeomlik, minden bevégezte-tett, de kisimulnak a kusza, egymást tépő szálak,megoldódnak megoldhatatlan gubancok. És meny-nyei béke száll az iszonyatosan meggyötört szerep-lőkre! Mintha ezzel nyomatékosítaná Jókai Anna aNe féljetek bibliai intelmét.


NAGY GÁBOR

Topográfia

A Szív utcát kivetettem magamból,és nem alázkodom meg a Királynak.Ócska büszkeség-topográfia.Mehettem volna bár szív-kufárnak,lehetnék léha szerencse-fia –

csak zsákutcák tévelygője vagyok,aritmiás bennem a lélek.Nevetséges, hogy eltökéltem:a térképről végképp lelépek –hisz légüres térben éltem.

A város is: házak hullámhegyealatt meglapuló gépkocsi-sziklákfelszabdalt szürke partvidéke.Aligha emlékszik rád:utcakő a holdneon-fényre.

A város kettőnkkel határos,nem lépünk egymás lábnyomába.Nem hiányzol – csak nélkülözlek,megesküszöm, hogy nem, hiábaköszönlek minden utcaköznek,

látlak téged minden gazdátlan árnyban,többé, lidércem, néven nem nevezlek,sem a Lövölde tér s az Oktogon,hazáig vissza egy út sem vezethet,hiába minden padkában megbotlanom:

a határ tesz otthontalanná.Szüntelenül a határon időzöm,testedtől elhatárolódva végleg.Mégis beleborzong a bőröm,hogy a térképpel együtt – összetéplek.


Patent 46

Egy kocsma alkóvos kirakatábanülök – tán ismered: ez a patentnegyvenhat a király utcában.A perspektíva ígér végtelent,kecsegtet pillanattal. Vak keret,amelyben visszatükröződöm.S itt még csak nem is négy: három a cent.A pultoslánnyal tegeződöm.

Lehetne bár krajczáros spriccer,de szódát csak kísérőnek iszom.És számot vetek töredékeinkkel.Szüntelen ráng arcomon egy izom.A testi fájdalommal alkuszom –csak a lélekkel nem törődöm.Amire magam végre leiszom,még abba is beletörődöm,

hogy a lélek a test függvénye, semmitöbb. Kértem egy üveg alma cidert –egyszer mindent, hát ezt is le kell nyelni.Hogy sok-e vagy kevés, csak annyi telt,amennyit hinni tudtunk. Mert hiteltsenki nem ad ábrándjainknak.S úgy ébredünk, hogy álmunktól kiverta víz. Hinni kimondott szavainknak

senki se fog. Savanyú almaborráecetesedett a mézes aszú,a szem bíborfénye égő pokollálobban. Már rég nem vagyok szomorú,ha elém toppan egy borzas hajú,te-forma nő. Úgyis csak téged látlakminden pajkos, gödröcskés mosolyúlányban: téged hallucinállak.

Ez itt egy egészen patent kis kocsma,a kirakatában, képzeld, hohó!,egy költő ül – s ír egykedvűn, piszmogva.Türelmi idős kényszer-passzió,jelen füstjében múlt-illúzió.Almaborhoz még három cent metaxa:nem emberes adag, de arra jó,hogy a kijózanodást elhalassza…

Olimpiai emlékmű, Budapest


VÉGH JÓZSEF

„Az életté vált vers”

Hamvas Béla naplói

Életműsorozatában, a közelmúltban jelentek megHamvas Béla naplójegyzetei. A szerzőt sokan nemkedvelik az olvasót közvetlenül megszólító provoka-tív stílusa miatt, míg mások éppen emiatt mesterük-ként tisztelik. Többen azért nem ismerik, mert amásodik világháború után haláláig, a megjelent fel-jegyzések időszakában nem jelenhettek meg az írá-sai. Megítélését nehezítik, mítoszát táplálják mégazok a kézi úton, írógéppel és stencilezéssel sokszo-rosított gépiratok is, amelyek révén annak idejénmégis megtalálhatta a maga olvasóit.

Ezeket felesége, Kemény Katalin kötötte vászon-ba, és a hozzájuk járó komolyabb érdeklődők, tanít-ványok előtt a felmerülő kérdésekre válaszul, időn-ként leemelt a polcról egy-egy ilyen kínai számje-gyekkel megjelölt kötetet. A szövegeket állítólag a„Mester” maga diktálta, és utólag együtt javítgatták,miközben már egy újabb aktuális mű foglalkoztatta.

Annak ellenére, hogy folyamatosan írt, mégis egye-tértett Platón Phaidrosz-dialógusában olvasható véle-ményével, amely szerint az írás csak emlékeztető,amely, ha túlzottan rátámaszkodunk, meggyengítiemlékezőképességünket. A valódi művek nem a papí-ron, hanem a szerzőikben és olvasóikban életre kelveszólítják meg az utókort, válnak halhatatlanná. Ilyenértelemben a kész, leírt mű már halott, legalábbis ahhozképest, ami a szerzőjében megszületett, s ahogyan hall-gatóságára akkor hatott, már nem él. MinderrőlHamvas a „száz könyv”-ről és az életmű fogalmárólszóló esszéiben beszél. A remekművek Hamvas értel-mezésében életünk szerves részei, amelyek olvasóikatmegszólítva feltámadnak, és mint szüleitől a gyerek,fokozatosan függetlenné válnak írójuktól.1

Ez is az egyik forrása magabiztos stílusának.Amikor 1947 után lediktálta, már egy belül készművet temetett írásba. Még csak reménye sem voltrá, hogy írásait állami kiadónál publikálja. A „til-tott”, de még a „tűrt” kategóriába sorolás is, s ami

még ezzel együtt járt, az évtizedek alatt többek sze-mélyiségét felőrölte. Hamvas Béla valószínűlegazért alkotott mégis, és gondolkodott életműben,hogy elkerülje ezt a sorsot.

Indiában, de Kínában is az „ősök nagy csarnoká-ban” úgy tisztelték a mestereket, hogy szavaikat meg-tanulták, s ahogy ők mondták, nem fejből, hanemszívből, belülről ismerték a tanítást. Ez a mi, az észbűvkörében mozgó fogalmaink szerint még mindig„kívül” van a szöveg értelmén. Csak ezután kezdtekel foglalkozni a művel, magával a kapott útmutatás-sal, amely így függetlenné vált a papírtól, a pálmale-véltől vagy bármilyen más „adathordozótól”.

A zen buddhizmust is, amely arról híres, hogyelveti az írásokat, az ily módon szabaddá vált művekszemszögéből értelmezhetjük csak, s így érthetjükmeg, hogy mit jelent még magának a Buddhának aszavaihoz sem ragaszkodni. Helyette elsősorban azitt és most történő tapasztalást, az egyéni útkeresést,helyünk, vagyis a zen szakkifejezésével élve „igaziotthonunk” megtalálását tartják fontosnak. Kevesentudják, hogy egy-egy ilyen, „írásokat elvető” emberBuddha-beszédeket vagy indiai értekezéseket gyak-ran teljes terjedelemben tudott idézni szó szerint.

Az élőszó, különösen az, amely a hordozójátólfüggetlenedett művet életre kelti, sokkal gazdagabb,mint a leírt szöveg. Az emberi hang tartja életben amesterek tanításait, a költők verseit. Írásba temetvevajon meddig maradhatnak meg az igazi művek? Hacsak porosodó könyvek kötéstáblái között hevernekévszázadokon át? Mégis megtörténhet a csoda, egy-szer csak kinyitja végre valaki, és egyszerre érintimeg a szöveget, és ihleti meg őt magát is a szerzőszava. Még ha egyszerű hétköznapi emberként olvas-suk is fel a szöveget, már a mi hangunkon keresi hal-hatatlanságát. A Hamvashoz hasonlóan fogékony ésérzékeny emberek képesek akár elfeledett nyelvű,évszázadok óta „néma” szerzőkkel is így beszélgetni.

Naplóiban is ír erről a múzsai állapotról. Az euró-pai kultúra a keletihez képest látszólagos hagyo-mánytalanságából úgy próbál kilépni, hogy aztmondja, az életműben önmaga fölé emelkedve, azember önmagát is megihletheti, beavathatja egyaddig rejtett, magas szintű tudásba. A melankóliaanatómiájáról írva Hamvas így kommentálja az esszécímét adó híres mű első szavait: „I am musing.Lefordíthatatlan szó. Azt jelenti, hogy múzsai állapot-ban vagyok és semmit sem csinálok, csak gyönyör-ködve bámészkodok, elmélkedek bele a világba, és

1 Ezt a folyamatot Hamvas radikálisabban írta le, de a saját életmű-vével kapcsolatos tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a negyvenesévekben felmerült gondolatok a hatvanas évek közepén válhattakvalamilyen értelemben valóra. Az életút belátható végével érkezettel a „megsemmisítés” és a „feladás” ideje.


életem olyanná lesz, mint egy dal vagy költemény.A könyvtáros ilyen musing-lény, aki mint a tücsök,lassú bámészkodó, csendes, magányos derült vágyta-lanságban él, múzsai állapotban, de nem mint költő,szívében verssel, hanem maga mint életté vált vers.”

Így talán érthető, hogy miért nem akart igazán írá-sainak, megalkotott szellemi épületeinek a részletei-be tudományos kutató módjára belemerülni. Mindigolyan nagyszabású tervek foglalkoztatták, mint aScientia Sacra szintézise vagy a nagyregény, aKarnevál. De korántsem biztos, hogy ha megjelen-hetett volna nyomtatásban és nem a bekötött gépira-tok által szembesül életművével, akkor nem kezdte-evolna maga is egységesíteni, megtisztítani az erre acélra kiválasztott szellemi épületeit, hiszen magábanaz építkezésben a naplójegyzetek tanúsága szerint isgondos és alapos volt. Megtervezte a gondolatokívét, tartani akarta a ritmusát, és talán nem annyiragondolkozott, mint inkább meditált egyes szavakpontos, szervesen kibontakozó és elevenen tovább -élő jelentéskörén.2 Életművének nagy része is ilyentémájú esszé. Jegyzetei pedig, ha nem a tűrhetetlenhétköznapok elviseléséhez fűzött reflexiók, akkorefféle belső feladatok emlékeztetői.

Más kérdés, hogy ebben a múzsai állapotban, nap-lójegyzetei tanúsága szerint, még élete végén semélhetett, talán csak gondolkodása függetlenedhetettmég a szellemtől is. Amikor már nem maradt máskiút, amikor a jegyzetek szerint egyre nehezebbentudta elfogadni a körülötte lévő világban uralkodóéletrendet. Éles és néha vaskos megjegyzései vannaka politikáról, miközben legbelül, például egy 1967.októberében befejezett feljegyzésben ezt mondja:„A tudás nemcsak képtelen segíteni, hanem a tudásájultságában van valami végleges és megnyugtató,ami az embert elringatja. Pedig, ahogy Szent Teréz ismondja (és amit Pascal is a jelmondatává választott):nem szabad aludni.” Kicsivel később, Szilveszterkorírta le ezeket a sorokat (spanyolul is):

„Ne aludj, ne aludj,Mert nincs béke a földön.”Ez a feljegyzés több kisebb bekezdés után olvas-

ható keltezéssel, de október 27. után nem tudni pon-tosan, hogy mindegyik az év utolsó napjáról szárma-zik-e, vagy időközben születtek:

„[Az ember] a mindennapos gyakorlatra (morálisés szakramentális) kell, hogy támaszkodjék – aminélkül nem ér semmit [az intellektus].”

Ez az idézet is mutatja a bizonytalanságot, hogyaz ilyen megjegyzések esetében mi múlik a kapcsoszárójelben olvasható kiegészítéseken. Felmerül akérdés: valóban csak általános értelemben beszél-e,vagy mindezt saját magára értette?

Jegyzeteit nyilvánvalóan nem tekintette életműveszerves részének, hanem csak, ahogyan mások isnézték a saját hasonló írásaikat, valamiféle törme-léknek, romnak. A műhelyében összegyűlt forgá-csoknak, a hagyomány kenyeréből letört, elszóródottmorzsáknak. Mégis jól illeszkednek ezek a daraboknem egy művéhez, noha sosem akarta őket olyanrendben maga után hagyni, mint ahogyan példáulMárai vagy más tudatosabb naplóíróink.

Ha belegondolok abba, hogy gondolatvilágábanmilyen szervesen építkezik, akkor szinte városként kel-nek életre írásai. Naplójegyzeteit olvasva, ezeken azutcákon sétálva, a megindultságtól időnként meg-meg-állva, a sok töredékes szövegből egy esendő embersóhajt fel, fohászkodik Urához. Ugyanakkor érződik azis, hogy emberségében megrendülve, mint Eckhartmester „lélekben szegénye”, akiről hosszabb idézetetfordított az Anthologia humanába, nem ragaszkodiképítményeihez, nem törődik azzal, hogy azok a továb-biakban az ő szándékának, akaratának a kötőereje nél-kül leomlanak, elpusztulnak, vagy netán, ilyen értelem-ben már mindjárt romokat hagy maga után.

Követői, tanítványai közül sokan ezeket a romo-kat is csodálják, nem mindig tudván megkülönböz-tetni őket a kész házaktól. Hamvas ennek láttán talánSwifthez méltó szatírát írt volna belőle, milyenművek bölcsőjévé váltak ezek a romhalmazok,miután az irodalom lakásfoglalói beléjük költöztek.Mindenkinek magának kell a saját épületét fölépíte-nie, ebben az építkezésben megtisztulva, épületétvisszabontva megalkotnia az életművét. „A tökéleteséletmű nem-mű. Nem kivetíthető, hanem az emberilényben realizált eredmény. Ebből a nem-műből nemszövődik többé sors. E mű megvalósításának a tevé-kenysége nem az építés, hanem a folyamatos feladásés lebontás, amíg nem marad semmi, és akkor fel-adása még ennek a semminek, és feladása a feladás-nak is”– írta a Patmosz harmadik részében.

A mindennapi feljegyzések jól mutatják, hogyandolgozott, hogyan olvasott, és az adott időszakbanszinte napról napra nyomon követhetjük a Karnevál

2 Ilyen munkát a tanítványok szoktak kérni a mesterüktől, hogytanuljanak belőle. Keleten, amikor sikeresen „levizsgáztak”, ezt aművet elégetik, hiszen a szerepét betöltötte: megtanulták belőle azéletmű építésének és lebontásának a „fortélyait”.


kibontakozását, megformálódását is. Ha láthatnánk ateljes képet, arról is fogalmat alkothatnánk, hol tar-tott a „feladás feladásához” vezető úton.

Az viszont világosan kiderül, hogy a mesterenmilyen nyomot hagytak a háború utáni évek szellemiés erkölcsi katasztrófái; reagálnia kellett az őt érttámadásokra, sértésekre, megaláztatásokra. De ezek-ben mindjárt felül is emelkedik az akkori hétköznapigondolkodás szintjén. Például a háború utáni helyze-tet 1947 novemberében Hieronymus Bosch festmé-nyeihez hasonlította: „A mai helyzet: a madárrovarkeletkezése. Ennek előkészülete Bosch, Brueghel,Swift: Yahoo, szürrealisták – mint biológiai folyamat:a sejtek kiválasztása. Az anyagcsere fogalma. Milyensejteket veszek fel, milyen erőket szűrök magamba…Felbőszült komiszság elemi kitörése, a viszályok, azönkínzás és az emberkínzás technikájának hihetetlenfejlettsége – milyen pszichológiai módszereket talál-tak az önsanyargatásra, és milyen kéj ez az önkegyet-lenség is. Egyetlen gyönyör: a más szenvedésébenvaló gyönyörködés (amelynél csak egy nagyobb van,a maga szenvedésében való gyönyörködés).”

A naplókban többnyire tervei foglalkoztatják,rövid, magának szóló feljegyzések formájában.Nemcsak a Karnevál, hanem a nagy esszék születé-sének is a tanúi lehetünk. Kibontakozik, hogymilyen olvasmányok, milyen ötletek rajzolják megszellemi városának alaprajzát, emelik fel, támasztjákmeg házainak, várainak falait.

A bombatámadások után könyvtára megsemmi-sült. A melankólia anatómiájáról szóló esszéjébenírta ezt is: „Akinek a könyv olyan táplálék, szenve-dély, sors, szerelem, gyönyör, mámor, kaland és vég-zet, mint a tengerésznek a tenger, a parasztnak aföld, a kertésznek a növény”, az erről mély megren-dülésében sokáig nem is beszél. Először arról írt,hogy el akart menekülni sorsa elől, és ezzel csaktöbbszörös nehézségeket idézett magára. Ezeken azoldalakon a később következő ostrom és megszálláshelyzetjelentései után, az állandó éhezés és halálfé-lelem közepette már nem is olyan meglepő, de olvas-va megrendítő, hogy 1945. március 9-én milyen sze-mélyes imákban fordul Istenéhez: „KöszönömNeked, édes drága jó Atyám, Neked, Jézusom, hogyvilágosságot adtál, és megértetted velem bűneim éshibáim forrását… Segíts meg, édes Jézusom.Elpusztult házamat, összehordott javaimat sajnálommég. Szívem sír, ha arra gondolok, mi veszett el a kisRemetehegyi úti lakásban. De a félelem volt, ami

összehordta és görcsösen tartotta. A görcsnek fel kelloldódnia. Megengedted nekem, hogy a Te világossá-god fényében meglássam sorsom legnehezebb kérdé-sét. Köszönöm Neked, Uram, köszönöm.”

Azt sajnos nem tudhatjuk meg ebből a két kötet-ből, hogy ez a sokkal kevésbé magabiztos hangmennyire volt jellemző az íróra, hiszen a fennmaradtfeljegyzéseknek kevesebb, mint a fele jelent meg aválogatásban. Vajon egyedi eset, a háborúban őtérintő eseményekre válaszul, vagy a határozott íróistílusát egy ilyen belső hang ellensúlyozta egészéletében? Darabos Pál életrajzában idéz például egyNémeth Ferenchez írott levelet 1964. november 11-ikeltezéssel, amelyben azt mondja: minden esteimádkozik halottaiért, és a végén még azt is megkér-dezi, „vajon ki fog értem imádkozni?”

Nagyon érdekes lenne egy olyan életrajz, amely –amíg élnek még szemtanúk –, meg tudná mutatniHamvas Bélát, az embert, aki a naplókból megszólal.Aki a naplóban szinte válaszol arra vonatkozó kér-déseinkre, hogy hogyan bírta ki az elhallgatás éveit.Szentendre, 1948. július 30-i keltezéssel ezt olvas-hatjuk: „A rongáltságban egyetlen helyes magatar-tás a humor: nem beismerés (konfesszió), nem össze-törés (tragédia), nem kétségbeesés, nem irónia.

Mind valamiképpen erre az egyetlen fundamentá-lis tényre és valóságra való tekintettel van ([erre]reflektál). A humor az egyetlen magatartás, amelyezt a rongáltságot kibírhatóvá (elviselhetővé) teszi,amely látszólag megbékül ezzel a világgal, de nemazért, mintha kompromisszumot akarna kötni, nem!– hanem azért, mert a humor a nem adok fel semmitmagatartása, és jóindulatból (kényszerből is?) elvi-seli azt, ami elviselhetetlen lenne.”

A napló vége felé azonban sok közvetlen kifakadástis olvashatunk, illetve egyenesen elégedetlenségét jut-tatja kifejezésre. Az 1964. augusztus 8-án írt jegyzetekmár egy keserű, önmagába fordult ember szavai, akimár el sem akarja temetni szavait: „Ma nevetni annyi,mint az életet elárulni. Örülni, élvezni, gondtalanság?Árulás – nincs gondtalanság. A botrányt nem látnivakság. Mi a valóság? Feltételezni, hogy gyűlölet vanbennem, kétségbeesés. Hogy emberevő vagyok. Hogyaz életet gondtalanul élvezze, énjét kiiktatta, mint amia gondtalanság legfőbb akadálya.”

„A hallgatás az én dicsőségem.Nem beszélni – csak valakinek, aki –”„Nem írni több, mint írni – ezt választottam, ezt a

nem írás írást.”


Szinte kínálja magát, hogy az ember ezeket a nap-lókat olvasva utánanézzen, miért és hogyan maradttöredék a Scientia Sacra. Aki pedig azt próbálja meg-lesni, hogyan alkotott, hogyan emelte maga fölé azéletművet, a szüntelen összeomló és a megmaradtelemeiből újabb egészbe illeszkedő szellemi épülete-ket, palotákat, jól forgathatna egy olyan kézikönyvet,mint amilyet például JorgeLuis Borges életművéhezkészített Daniel Balder -stone, aki az író műveibenszereplő összes utalást,hivatkozást egy átfogóbibliográfiába szerkesztettBorges irodalmi univer -zuma címmel.3 (A MagyarHüperion második köteté-hez készült tárgymutatótés az idézett irodalmiműveket időrendben otttalálhattuk külön a kötetvégén. Az első kötetbőlazonban ezek hiányoznak.A Naplók végén található névmutatóban csak a nevekolvashatók, oldalszámok nélkül.)

Egy ilyen műhöz kínálnak adatokat a Hamvas-naplók is, egészen pontosan a megsemmisült és újra-teremtett „Könyvtár” egyszerre rajzolódhatna kibelőlük. Míg a Borgesről készült könyvön azért sze-repel a címben a világmindenség, mert a teljességigényével készült, addig Hamvas Béla munkásságakapcsán jó lenne külön is, nem csak Darabos Pálnagylélegzetű életrajzában látni, mit írt és mit nemírt meg, mely művek vesztek el, melyek jelentekmeg az életműkiadásban.

Ez a bizonytalanság különösen erős a Naplók ese-tében, mivel magában a könyvben nincs egy olyanelőszó vagy utószó, amely eligazítaná az olvasót,hogy amit olvas, legalább nagyságrendileg mekkorarésze a fennmaradt hasonló írásoknak. Csak annyittudunk meg, hogy a „szerkesztő válogatta”, de hogypontosan miből, milyen szempontok szerint, azhomályban marad. Sok minden kiderül Dúl Antalnakaz Irodalmi Jelennek adott interjújából, így példáulaz is, hogy az 1500 oldalból 700-at olvashatunk a kétkötetben, ám az nem, hogy Hamvas az ötvenes-hat-

vanas években tényleg nem írt annyit, vagy csak aválogatásba nem kerültek bele akkori gondolatai.A Darabos-életrajz szerint élete végén évekig foglal-koztatták a „halottaskönyvek”. Ennek sincs soknyoma a megjelent naplókban.

Végül a halállal való szembenézés, amire romlóegészségi állapota is sarkallta, vitte a zen-buddhiz-

mus felé is, amely a lát-szólag ugyanabba a hét-köznapi életbe lép visz-sza, ahonnan elindult.Ilyen szövegeket fordí-tott az ötvenes évekközepén. Tíz év múlvaezekkel összhangbantisztulnak le a mulandó-ság és a realizálás körülforgó legbelső gondola-tai. Hamvas több levelé-ben is bevallotta, hogytudatosan törekszikkorábban leírt gondola-tainak tényleges valóra

váltására, s ez a halállal szemben már csak az egy-szerűség lehet: „Ami mindennap megtörténik, az afontos. Ami akaratlan. Nem az, amit kierőszakoltamés amire kényszerítem magam, a kínpad, a játék. Olykönnyű és világos. Mint lépés a füvön, ami nembegyakorolt. Amiről nem mondható semmi, csak az,hogy ez van.”

Felmerül a kérdés: vajon az életműsorozat soronkövetkező kötete, a levelezés a naplókban felvillanóérzékeny embert mutatja-e majd meg, vagy azesszékből ismert „mester” képét erősíti? A naplókszövegét is gondozó Danyi Zoltán néhány, folyóirat-ban közreadott szemelvénye alapján egy még köz-vetlenebb, baráti hangra számíthatunk. Ezzel párhu-zamosan ki kellene derülnie annak is, mit valósítottmeg az írásaiban meghirdetett radikális életprogra-mokból, életfeladatokból.

A naplóírás belső mozdulatával megpróbált fogástkeresni azon a tízezer bőrön, amit szerinte a léleknekle kell vetnie ahhoz, hogy megszabaduljon. Köny -veiben sorra vetette le ezeket a ruhákat. Ha Hamvas -nak, a „mesternek” magának nem is lenne szükségeegy kritikai szövegkiadásra, de a köztünk élt, velünkegyütt szenvedett embernek, azt hiszem, kijárna egyteljes képet adó, valamivel következetesebben gon-dozott életműkiadás.

3 The Literary Universe of Jorge Luis Borges: An Index toReferences and Allusions to Persons, Titles, and Places in hisWritings (Bibliographies and Indexes in World Literature)

Emlékeim a régi magvetőről


PETŐCZ ANDRÁS

A másvilág vándoraKháron ladikja nem akkor indul velünkmidőn lezárul és befagy a szem.Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünka végzetes vizen.

(Illyés Gyula)

Valamiféle útra tértem, régen, évekkel ezelőtt,különös alakok vezettek engem, és hiába kértem,hogy hagyjanak magamra, választaniaz útkeresztek előtt.

Rohantunk. Rángattak magukkal árkok, szakadékok között,volt, aki gesztikulált, mint az őrült,s néha üvöltözött,s volt, aki rám kiáltott: – Te mit akarsz? –,aztán meg majd’ fellökött.

Később ladikba szálltam, már egyedül,szóltak: – Jó lesz neked! –,és jött egy hullám, a végtelen folyón,éreztem, hogy befed.Elmerültem a vízfenékre, nyitott szemmel néztem az eget.

Most úszni tanulok. A szívem leállt. Csupán vándor vagyok.A másvilág vándora. Éji szellem.Arcomon fény ragyog.Sajátos lények úsznak velem a víz-színen: mindegyik halott.

Halottak között sűrű mindennapok.Még mozdul az izom.A túlsó partnál valaki int felémülve egy ladikon,és visszaintek. Ő én vagyok már,élő helyett csak ikon.


Tizenkét éve„Öt éve vagy halott (...)Nem vagy. Oly képtelen, mintha azótaaz egész világ megtébolyult volnas csak neked volna folyvást igazad”

(Illyés Gyula)

Tizenkét éve, immáron tizenkét éve.Nem is tudom, édesapám, mi is volt,mi is volt tizenkét éve.Ám szégyellem magamat érte.

Magyarázkodnom sem igazán kéne,hiszen – tudjuk jól, kikre rátekint az Isten – minden utólagos és tétova magyarázat:csupán csak megismételt gyalázat.

Tizenkét éve, hogy megütöttelek,kétségbeesetten, mint a kamasz,ki a hétköznapoktól való félelmébenmegtámadja aztaz egyetlen példát, aki az övé,és akit távlatként emelhetne éppen önmaga fölé.

Tizenkét éve már, hogy gúnyosanszámon kértem rajtad a nem is tudom, mit.És tizenkét éve már, hogy ez a gúnysebeket tép itt,nem hagy nyugodni, miként a kísértet,ki éjfélkor a szobámba lépett,s nem hagy el soha.

Hogyan lehettem olyan ostoba,hogy megtámadtalak, orvul, akiaz apám vagy,hogyan tehettem ezt?

Boldog, aki az ítélőszékenváratlan kegyelmet szerez…

Nem kérek bocsánatot!Mert ami történt, arra nincs bocsánat.Ahogy, mint mondtam, magyarázatsincsen. De nő bennem a gyalázat.

Terjeszkedik, miként az idegen test...Nem vágok kocsmában poharat a falhoz,nem iszom többet búfelejtő felest,mert bölcsebb vagyok ma már.

Gyalázat, magyarázat és bocsánat,nyomukban kullog az alázat, amely sokunkban nincsen.

Fölébem áll, és megítél az Isten.

Pannónia-fríz, Zánka


KOVÁCS ISTVÁN

A legendák hitelessége

Mieczysław Woroniecki

honvédalezredes sorsa

Mieczysław Woroniecki honvéd alezredes (ezredes?)a szabadságharc azon hősei közé tartozik, akiknekalakját legendák szövik be. A legenda egyszerreemeli az örökkévalóság felé és teszi sebezhetővé azembert. A halál utáni legendás élet a vértanúk kivált -sága. Mieczysław Woroniecki a magyar szabad-ságharc mártírja, s a II. világháborúig a magyarifjúság egyik példaképe.

A legenda szerint a hercegi családból származóifjú a pesti forradalom hírére kilépett az osztrákhadseregből, majd felajánlván szolgálatát a magyarkormánynak, saját költségén megszervezett és fel -szerelt „egy lengyel légiót”, amelynek élén a szabad-ságharc egyik legvitézebb katonája lett. Az újszegediütközetben (vagy a szőregi, vagy a temesváricsatában) már a légió ezredeseként esett fogságba,mivel a magyar hadsereg visszavonulásakor „ő nemhátrált meg, hanem oroszlánmódra védte magát éskaszabolta az ellenséget. Egész halom holttest hevertmár körülötte, mikor a túlerő legyőzte. Elfogták és apesti Újépületbe vitték, ahol elítéltetve 1849.október 20-án felakasztották” – foglalja össze ma -gyarországi legendájának lényegét Domszky Pál, akiemlékének leghívebb ápolói közé tartozott a kétvilágháború között.

Azt peranyagából tudjuk, hogy az augusztus 5-iszőregi csata utolsó szakaszában esett fogságba,amikor egyedül indult felderítésre, s váratlanulszem be találta magát egy tőle három–négyszáz mé -terre megjelent ellenséges lovasosztállyal. Az oszt -rák hadseregtől zsákmányolt katonalovát mágnes -ként vonzotta a váratlanul felbukkant hatalmaslovastömeg. Woroniecki, noha jó lovas volt, nemtudott úrrá lenni makacs harciménjén, így Kallertőrnagy és Majer kapitány könnyen el tudták őt fogni.Fogságba esését annyira jelentős esemény nek tartot-ta Haynau, hogy róla falra gaszokon értesíttette afőváros lakosságát. Woroniecki ugyanis jelkép volt,amelyet még a kivégzése előtt meg kellett sem-misíteni. Valójában ki volt Mieczysław Woroniecki?

Noha sem a magyar, sem az osztrák dokumentumoknem tagadják meg tőle a hercegi titulust, hivatalosannem járt neki. Amikor a Habsburg-birodalombaGalícia néven betagolt Dél-Lengyelország nemesicsaládainak címeit Bécs utasítására a XIX. század ele-jén felülvizsgálták, a Woronieckiaknak csak a lovagititulust ismerték el. A család ettől függetlenül használtaazt, noha nem tartozott a jobb módúak közé. Ezt jelzi azis, hogy Mieczysław, aki tizenhat évesen 1841-ben azosztrák hadseregbe belépett, 1847 őszéig csupánkadétként szolgált különböző gyalogezredekben.Hadnagy 1847 októberében lett a Magyar országonállomásozó 1. János főherceg nevét viselő drago nyos -ezredben. Hivatalosan 1848 augusztusában helyeztékát a magyar nemzetőrséghez, bár előtte is szó volt arról,hogy őrnagyként kinevezik az 1. honvéd zászlóaljhoz.

A Magyarországon állomásozó császári-királyi re -guláris alakulatok, amelyek a magyar alkotmányraletették az esküt, ekkor még a magyar oldalon har -col nak a szerb felkelők ellen. Így nem akadá -lyozzák meg katonáikat, főként tisztjeiket, hogyátlépjenek a honvédseregbe. Ez a magyarázata annak,hogy Woroniecki – noha hivatalosan még nem bocsáj -tották el dragonyosezredétől – júliusban már aszabadkai nemzetőrök kötelékében a szerb felkelőkellen harcolt, s a futaki dunai átkelőnél megfutamítvaegy szerb csapatot, kitüntette magát. „Woronieckiherceg hősies bátorságot tanúsított…” – írta a győ -zelmet ismertető kormánylap, a Közlöny. Feltehetőenerre a hírre bízta meg őt Batthyány Lajos miniszterel-nök, hogy állítson fel Pesten egy vadászcsapatot.A szervezés költségeit – a legendával ellentétben – amagyar kormány fedezte, s nem ő, aki állandópénzzavarral küszködött. A kétszázötven főből állóvadászcsapat augusztus 21-én hagyta el a fővárost ésvonult a Délvidékre.

Mieczysław Woroniecki a szeptember 2-i perlasziütközetben tanúsított helytállásával alapozta meg ahírnevét, amikor lováról leszállva vadászait magavezette rohamra az ágyútüzet ontó szerb sáncokellen. A honvédsereg Perlasznál aratta a közel háromhónapja tartó szerb–magyar (polgár)háború addigilegnagyobb győzelmét. Történt ez éppen abban akritikus időben, amikor negyvenötezer fős horváthaderővel Jellačić betörni készült Magyarországra.A perlaszi siker azt akadályozta meg, hogy a szerbfelkelők a horvátokéval összehangolt hadműveletteltámogassák a Pest-Buda elfoglalására indított had -járatot. A perlaszi győzelem országosan ismertté


tette Woronieckit, akinek neve szinonimája lett amagyarok győzelmének és a lengyelek vitézségének.Ennek köszönhette gyors katonai felemelkedését,amelyet csak a hanyag pénzügyvitel vádjával elleneindított vizsgálat lassított le az év végén.Működésének színterét emiatt kellett áttennieErdélybe, ahol 1849 februárjában hírnevéhez méltónmutatkozott be. Máramaros -szigeten szerve zett vadászcsa -patával a legkritikusabb órábanavatkozott a Karl Urban ezredesBukovinából betört különítményeellen feb ruár 18-án Szeretfalvánálvívott ütközetbe. Feltartóztatta acsá szári csapatokat, majd ered-ményesen fedez te a vert magyardandár visszavonulást.

Persze a honvédseregben többfiatal tiszt is aratott annyi babért,amennyi Woronieckit díszítette.A lengyel mártír legendájába azaranypróbát Degré Alajos ütöttebele azzal, hogy 1848 augusz-tusában, amikor a pesti vadász -csapat szervezése folyt, Woro -nieckit – Vasvári Pál társaságában– a 2. dragonyosezredből kilépettKemnitzer Károly honvédszáza-dosnál „összeismertette” korának leg nagyobb élőlegendájával, Petőfi Sándorral.

„Amint a szobába léptünk, Woroniecki felugrott,s Petőfit átölelte e szókkal:

– Tőled tanultam, tőled! Mindig szerettem a sza -badságot, de imádni csak dalaidból tanultam.

Aztán nyaka körül fonta karját, s alá-fel járkálva,melegen beszélgettek. Mikor estelihez ültünk, bensőbarátok voltak. Elenyészett a rangkülönbség, mindkettőcsak szabadsághős. Étkezés vagy inkább borozásközben, Vasvári ékesszólásának egész bensőségévelmondott ragyogó pohárköszöntőket. Petőfi is neki-hevült, s elkezdte szavalni szabadságdalait. A házigaz-da és Woroniecki nem maradtak az ölelésnél, hanemösszevissza csókolták Sándor borzas fejét.

Az elragadtatásnak és lelkesedésnek nem volthossza-vége. Ha Petőfi szavalt, s Woroniecki gyö -nyörittas szemeit rászögzé, senki se mondta volna,hogy nem szerelmespár. Woroniecki oly ifjú és szépvolt; arcbőre, vonásai és színe oly finomak, hogy haátöltözködik, akárki szép nőnek hihette.”

Nem tudható, mennyire hitelt érdemlő Degréidézett leírása, amely a Visszaemlékezéseim címmel1883-ban megjelent memoárjában látott napvilágot.Woroniecki 1846-os minősítő lapján az áll, hogy len -gyelül, németül, franciául beszél. Ezt követően kerültMagyarországra, ahol elvileg megtanulhatott magya -rul is. Ahhoz pedig, hogy Petőfi kilétéről tudomása

legyen, nem kellett magyarultudnia. Tempefői (Sibelka Perls -berg Artúr) is Petőfit és 1849szomorú budapesti őszét össze -kapcsolva tesz említést Budapestakkoriban. 1848–1849 cíművissza emlékezésében a Degré általismertetett jelenetről: „A vidámlengyel herceg, Woroniecki, akiegy év előtt még Petőfivel kartkarba öltve szavalt ódákat aszabadságról; most éppoly vidá -man és könnyű szívvel várja sorsát– pedig nem lehet kétséges, milesz vele. Minthogy a városbanszabadon járhat (kísérettel), min-den délután ott látható a Wurmhofkávéházban. Szívesen játszik egyparti billiárdot bárkivel.”

Tempefői művét 1942-benjelentették meg, így az már nem

hatott a Woroniecki-legendára. A Visszaem léke -zéseimnél sokkal többen olvashatták Degré Fátyolosidők című írását, amely az aradi vértanúk emlék -művének leleplezése alkalmából 1892-ben kiadottalbumban jelent meg. Ebben költői tömörséggelidézi meg Woronieckit: „A tündérmesék hőse, igézőjelenség. Soha költői képzelet eszményibb ifjút nemalkotott: üde, mint a harmatos virág, bátor, mint azoroszlán. A csatákban mindig a legelső volt…

A halálos ítéletet mosolyogva fogadta, s (…)mosolyogva lépett a bitófa alá, s úgy ment át amásvilágra, mintha egyik szalonból a másikba lépne.”

Degré azt is hozzáteszi, hogy Woroniecki elküldtekomornyikját a menyasszonyához, egy grófi szép-séghez, s kérte, legyen az ablaknál, „hogy utoljáraláthassa, mert arra fogják vezetni. A grófné nem tel-jesítette a kívánságot.”

A jelenet nem egy hasonló szerkezetű európai le -gendából ismert. Vagyis nem csupán Woronieckit érteilyen csalódás az újkori históriában. Igaz, honfitársa, aszintén galíciai származású Władysław Rucki, az

Mieczysław Woroniecki


erdélyi lengyel légió gyalogságának egyik szervezőjeemlítést tesz arról, hogy az 1849-ben ekkor márSzamosújváron dzsidáscsapatot szervező WoronieckiKolozsvárt egy tavaszi bálban hevesen udvaroltB. Klára grófnőnek, ki „szebb volt, mint a legékesebbtavasz”. Arról nem esik említés, hogy jegygyűrűtváltott volna Woronieckivel, akiről P. SzatmáryKároly, a 31. zászlóalj fiatal had-nagya szükségesnek tartja leszö -gezni: „Szép hős volt, ki gazdagonezüstözött uhlán öltözetében soknő fejét meg zavarta…”

A kitűnő galíciai történész,Stanisław Schnür-Pepłowski Ma -gyarok és lengyelek. Történelmibeszámoló 1848–1849-ből cím-mel 1896-ban kiadott egy három-száz oldalas munkát. Lengyeltörténész tollából mindezideig eza legalaposabb feldolgozás amagyar szabadságharcról. Termé -szetesen kitér benne a lengyelekrészvételére, így Woronieckimártírsorsára is. Leírja, hogy akivégzése előtti napon egy Kargernevű börtönőr szolgálati laká -sában házasságot kötött Schweig -hoffer kisasszonnyal, egy németszármazású lembergi színésznővel. Ennek alapján alengyel történész számára teljesen természetes, hogya színésznő Woroniecki felesége. „Férje kivégzéseután a hercegnő, megfosztva minden létszük ség -letétől, mosónő lett, de nemsokkal ezután elfogyottbelőle az erő ahhoz, hogy nehezebb testi munkátvégezhessen. 1884-ben koldulásért letartóztatták”– írja Schnür-Pepłowski, aki hozzáteszi, hogy Törökpolgármesternek köszönhetően nyert elhelyezést aSzent Erzsébet szegényházban, s 1893-ban havi ötforintot kapott a városi pénztárból.

Hogy a legendát tények tegyék hitelt érdemlőenveretessé, ahhoz történelmi dokumentumok szüksége-sek. A Magyar Országos Levéltárban az 1867-benalakult Honvédsegélyezési Alap bizottságának mint -egy hatvanezer oldalnyi iratanyagát átnézve bukkan-tam arra a beadványra, amely a legendák iránt egy -szeriben alázatossá tett. Anna Amália Schweig hoffer -nek a Wenkheim Béla belügyminiszterhez, a se gélye -zési bizottság elnökéhez benyújtott folyamodványárólvan szó, amelyben utal Woroniecki kivégzésének a

Galíciában élő családot feldúló tragikus követ kez -ményére is. A kérvényben ez olvasható:

„Úgy hiszem, s reménylem a Nagy MéltóságúMagyar Királyi belügyi Miniszter Úrnak kegyesbocsánatát megnyerni e jelenvaló esedező soraim-mal lett alkalmatlankodásáért, amikor is az 1848-dikévben a Magyar hazánkba vonult hadi testületével

együtt én is Lengyel honból jövéka herczeg Woroniecki ezredessel,mint a lengyel csapatnak tulaj -donos vezénylőjével, aki is az1849-ik évben október 20-án ifjúéletét feláldozá a magyar hazáért,mely halálra elítélésére nézveengemet, mint legközelebb állóbizalmasát a melléje rendeltgyóntató lelkész úr által október19-én a következőkről értesített:

»Én a készséges halálra vagyokelítéltetve, s jól tudom, miként arendes eltemette tésem ről szó semleend, mindamellett még is gon dos -kodj bizalmas lelkem egy hajóról,amellyen a jobb világra bizton sléleknyugodtan átköl tözhessek!– Az anyám el fog jönni, tehát bízdreá a mi szívbéli titkunkat, miután őfog rólad kétségkívül gondoskodni,

még egy utolsó Isten hozzádot intézek, s a jövő életbenismét meglátjuk egymást.« – Ezek valának végszavai aboldogult Woroniecki hercegnek, mint az én leghűbbtisztelőmnek, aki másnap reggel az ő 24 éves ifjúéletében a hóhér által kedves magyar hazánkért csak -ugyan feláldoztatva elvérzett.

Mely gyászos kimúltát tudattam a hercegi családdal,– holott is a Nagyanyja azt vigasztalhatatlan szívérevette, hogy az ő lelkes utóda egy idegen nemzetért olyirgalmatlan halállal múlt ki, s azonnal szörnyű haláltszenvedett –, nemkülönben a herceg 17 éves fivére,amidőn ezeket hallotta, ő szinte azonnal maga magátkivégezte; – s így mind a hárman áldozatai lettek akedves magyar hazánknak – áldás mindannyinakboldogult herceg hamvaira. – Egyébiránt:

Kegyelmes miniszter úr is, mit a tisztelt KlapkaGyörgy és Perczel Mór tábornok urak is meg vagynakgyőződve ezen ifjúi herceg vitéz jelleméről, aki isszeretett Magyar hazánkért harcolt, s lengyel rokonhonfiakkal elszántan küzdött az igazságos érdekfenntartásának jogszerű biztosítása tekintetéből.

Mieczysław Woroniecki édesanyja


Azonban a szívélyes áldozatú hercegnek gyászoskimúlta után a szigorú hadbíróság engemet is fogsá-goltatott, mert a herceg cselekvényeinek titkaibamélyen be voltam avatva; de Haynau Ő Excel len -ciája által szabad lábra állíttatva lettem, melyszabadultom folytán fordultam a boldogultherceg nek életben lévő családjához némi sírem-lékének és külön sírboltjának megszerzése végett– hanem a hercegnek édes Anyja engemet ezérdekben a következő feleletre méltatott:

»Forduljon kegyed a magyar ország főura -ságaihoz és a magyar nemzethez, amelynek igazjogai pártolása érdekében az én fiam, mint vértanúelvérzett ártatlan ifjú hős életét feláldozá.«

Mely válaszvétel után én e nemes szellemű s tisztaelvű hercegnek síremlék örökítésére nézve lépést nemtettem, jóllehet utolsó pillanatig az általam túlbecsültjóvoltáért lépést tenni szándékoztam ugyan, de azttenni eddiglen nem bátorkodtam, s nem is voltamsegítve ez érdekben; – azonban jelenleg, amidőnmagam is most a szemem világát félig-meddigelvesztettem, tehát lehetetlen magam életét s élelmétbiztosítanom a kézimunkám által; azért

Én a boldogult herceg jóléteért s áldott egyet -értésért minden üdvömet s boldog jövőmet feláldoz-tam, úgy szinte a herceget én temettem el, s atetemeit fedő sírjának mindekkoráig hív ápolójavoltam, amiről meg van győződve pesti lakos

honvéd őrnagy RecsegiIstván temetői fe lü gyelő úr is,aki engemet s körül mé -nyeimet ösmeri, s tudja az énhűséges eljárásomat, s te -mérdek kiadásaimat is, tehátennek tanúsága méltán hihetőlehet, azért arra hivatkozha-tok, vala mint azt is tudja,hogy felette szegény vagyok,mi oknál fogva ezennel kény -szerült lettem a Nagy Mél -tóságú Miniszter Úr ŐExcellenciájához, illetőleg asegélyező bizottság osz tá lyá -nak fő pártfogójához folya -modni aziránt: hogy legyenkegyelmes a ma gyarországiminisz té rium nál en gemet vé -deni és jól té vő leg ajánlani;hogy azáltal én egy segedel-

met nyerhessek, s azáltal magamat az élelmetlenszük ségtől megóvni szeren cséltessek!”

Schweighoffer Amália kérését elutasították, ellen-tétben Zofia Mileseszko folyamodványával, akinekugyancsak lengyel származású férjét, Karold’Abancourt őrnagyot egy helyen és egy napon akasz-tottak fel Woronieckivel. Az indok: SchweighofferAmália nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogyhivatalosan megesküdött a mártír honvédezredessel.

A honvédsegélyező alapot egyébként az 1867júniu sában királlyá koronázott Ferenc Józsefnek ésfele sé gének Erzsébet a magyar országgyűlés részérőladott – százezer aranyforint – koronázási ajándékbólhozták lét re. Ez Schweig hoffer Amália nyomoránnem enyhített.

Nem sokkal azután, hogy Mieczysław Woroniecki„legközelebb álló bizalmasa” a beadványát fogal mazta, ajogászokat segélyező egylet elnökválasztása idején HoryBéla és Friedrich József joghallgatók gyűjtést rendeztek„az ifjú lengyel szabadsághős emlékének emelendősírkőre”. Igyekezetüket tíz év múlva siker koronázta:1877-ben halottak napján a Kerepesi temetőben lelep -lezték a felállított síremléket, amelyet Jablonszky Vilmoskőfaragó készített el Lucks Rezső terve alapján.

Nem tudjuk, Schweighoffer Amália Anna vagyWoroniecki Galíciában élő édesanyja, RomanaJordanowa, aki negyven évvel élte túl a fia halálát,jelen volt-e az ünnepségen.

Mieczysław Woroniecki törzslapja

képrõl képre


SZABÓ A. FERENC

Szobrok a szélben

Mihály Gábor műhelye

A szobrászat – különösen annak köztéri műfaja –alapjában véve statikus, időtlenséget sugalló, őrt állóalkotásokat hoz létre; emléket kíván állítani tárgyá-nak. A legnagyobb kihívás a szobrászok számáramár az ókorban is az volt: hogyan tudják élettel,mozgással felruházni művüket. Mihály Gábor kétalaptémája, ahogyan egyik kritikusa találóan meg-jegyzi, a sport és a történelem. Nyilvánvaló, hogy jószobrot a sportról, a sportolókról dinamizmus nélkülnem lehet készíteni; de vajon miben áll Mihály mes-terségbeli titka, hogy a mozgást, a lendületet törté-nelmi témájú alkotásaiban is meg tudja jeleníteni?Erre csak az lehet képes, aki pontosan érzékeli amúlt és a jelen közötti összefüggéseket.

Mihály Gábor feltűnően sok szobrát állította ter-mészeti környezetbe, tág, levegős térbe. Talán közre-játszik ebben az is, hogy hazánk a trianoni területnélősibb, felvidéki és erdélyi városainak elcsatolásakövetkeztében kevesebb urbánus térrel, központtalrendelkezik, mint a harmonikusabban fejlődött, tör-ténelmi emlékeiket jobban megőrizni tudó nyugatiországok. De kétségtelen, hogy a művész tudatosanis ráhangolódott korunk centrális gondolatára, azember és a természet szerves együttélése, szimbiózi-sa fontosságának eszméjére. Mihály talán legerősebbparadigmája: felhívni a figyelmet erre a korábbankevésbé megértett összefüggésre. Ő nem elsősorbana műveknek ad naturális, természetközeli alkatot,mint építészeink népes csoportja, behozva őket azember által mesterségesen kialakított közegbe,hanem sokszor kiviszi munkáit a természetbe,figyelmeztetve arra, hogy az emberi tevékenységakkor érdemes a jövő tiszteletére, ha nem megsem-misíti, átalakítja a természetet, hanem megőrizveannak prioritását, finoman beleilleszti annak közegé-be jelenét, anélkül, hogy harmóniáját megbontaná.

Mihály Gábor tudatában van annak, hogy aművész nem ismételgetheti mereven történelmi elő-dei eredményeit és ha bírja is azok ismeretét, nemmehet el érzéketlenül kora technikai újításai mellett.Nem lehetett könnyű számára megtalálni a mestersé-ge örök szabályai és a modern technikai találmá-

nyok, lehetőségek közötti termékenyítő kapcsolatot,ugyanis munkásságában háttérbe szorítja a moder-nizmus néha öncélú eszközei kétségtelenül kényel-mesebb használatának előnyeit, mert ahogyan lírai„életrajz-töredékében” megjegyzi: „A formák biro-dalmában soha nem tudtam annyira elkalandozni,hogy elszakadjak a másokhoz szóló gondolatoktól,hogy őket nem érdeklő, öncélú, üres formai játékbafeledkezzek. Ebben valamilyen láthatatlan kéz vezet,talán a magának mindent megteremtő, kenyeret adó,földből élő ember erkölcse.”

Ehhez hozzátehetjük, hogy alkotásai bizonyítják anemzet és a haza történelmi és vallási hagyománya-inak megbecsülését. Bármennyire is rideg volt az atörténelmi korszak, amelyben felnőtt, a családnaknemzedékek óta otthont adó Csanádapáca meghatá-rozta a formálódó gyermek személyiségét. „Úgy jár-tam be a templomba – idézi fel a művész –, minthamunkahelyre mennék. Ma már tudom, itt tettemszert sok tapasztalatra, például hogy megkülönböz-tessem az álságost az igazitól… Mi, ministránsok apapok mellett ’dolgoztunk’ felváltva heti beosztásszerint, hol temetésen, hol házszentelésen, hol afőoltárnál vagy a templomtoronyban, ha éppenharangozni kellett, esetleg forgatással izzítani a füs-tölő parazsát.”

Magától értetődő volt, hogy középosztálybelikéntmeghurcolt édesapja szerepet vállalt az 1956-osnemzeti forradalomban. A családfő börtönbe kerülé-se végképp megpecsételte a család sorsát. Menekülnikellett, s az utolsó menedék, a „doktor úrból” szak-munkássá „átrétegeződött” apa révén, a rákospalotaiszoba-konyha lett.

Mihály Gábor kedélye, mindig cselekvésre készszemélyisége hozzájárult ahhoz, hogy a kedvezőtlenkörülmények ellenére is érvényesítette tehetségét, snéhány évi kallódás, szerepkeresés után (ezt szó sze-rint kell érteni, mert majdnem színész lett, kiválóénekhangját máig megőrizte) bekerült a Képző -művészeti Főiskolára, s ezzel jövője tisztázódott,ami természetesen nem jelentette az automatikusboldogulást. Kortársai, művésztársai közül azzalemelkedett ki, hogy kemény utat járván, igazi selfmade man-ként fel tudta venni a rendszerváltozáskoralaposan megváltozott élet ritmusát.

Mindezt el kellett mondanunk, mert nem hiszünk amodernista művészetelméletben, miszerint sutba azéletrajzzal, a származással, a művész mindent géniu-szának köszönhet. Mihály Gábor hagyománytisztele-

képrõl képre


te, nyitottsága a kárpát-medencei, kisebbségi magyar-ság sorsa iránt, magától értetődően következett 1990előtt megélt sorsából. Ezért nem kell alakoskodnia, haemlékművet készít 56-nak, ha megkísérli közel hoznia ma közönsége számára a régmúltat. Munkatempójaa lüktető, mozgó, cselekvő sportolók lendületéreemlékeztet, akiket előszeretettel ábrázol szobrain.Sporttémái között kiemelkedik méltóságteli, frízeibena klasszikus múltat idéző, égbe törő, monumentálisolimpiai szobra, amely csak a kiindulópontot jelentiezen a téren. Ne feledjük, a sportoló a szobrászat öröktémája az ógörögöktől máig. Legnagyobb nemzetközisikerét mesteri Kerékpározók című szobrának köszön-heti, amely a lausanne-i Olimpiai Múzeum Park éke,s minden erőltetés nélkül idézi fel a nemzetközi sportjelképes öt karikáját. Nem tétovázott, amikor a tragi-kusan elhunyt kézilabdázó, Marian Cosma veszprémiszobrának elkészítésére kapott megbízatást. Lab dá értküzdő, egyensúlyt kereső labdarúgói – a PuskásFerenc stadion bejáratánál – korunk legnépszerűbbsportágát képviselik méltón. Mogyoródi, a Formula-1-es pályát szegélyező nemzetiszínű, a veszélyeskanyarulatokat idéző, égbetörő cső-kompozíciója amagától értetődő, mindenki által követhető korszerű-ség dekoratív példája.

Történelmi szobrai a régmúlttól a közelmúltigívelik át a magyarság történetét. Legnagyobb hatású,

az alföldi tájba illeszkedő Szent László-szobraVésztőmágoron. A középkori lovas nemzetet idézimeglepő könnyedséggel, mert a kompozíciót nemvalamiféle mesterkélt grandiozitás, hanem a mindentelsöprő lendület jellemzi. De ugyanitt található, anépi mozgalom pantheonjában Bibó István mell-szobra, mert Mihály Gábor tudatosan választja ki„hőseit” a megújhodó Magyarország szellemi elődeiközül. Elkészítette Andorka Rudolf, a legnagyobbhatású magyar szociológus szobrát is, akinek széleshomloka evidenciaként emlékeztet a tudásra. A szé-kelyföldi Szentegyházára tervezett Csaba királyfi-szobor Erdélyt és a székelyeket idézi.

A balatonvilágosi, szélfútta Magasparton elhelye-zett 56-os emlékmű méltón emlékezteti az arra járó-kat a hősi felkelésre. Nem lehet megállás nélkülelhajtani Szarvason a felduzzasztott Holt-Körösbeillesztett Szent Korona-emlékmű mellett sem.

Mihály Gábor otthon van mindenütt, ahol magya-rok élnek, ám patriotizmusa mégis konkrét, helyhezkötött. Legtöbb alkotása – bármennyire is mostohavolt hozzá – mégis a szülőföldjének tekintett Békésmegyéhez és választott otthonához, a Balaton veszp-rémi partvidékéhez köti.

A 70. születésnapja felé közeledő művész mun-kásságát az Antall István értő előszavával és gazdagképanyagával megjelent album hitelesen mutatja be.

Nyitott mûhely


BOTH BALÁZS

Jehuda bar Simon

követtem őt nap verte sivatagbanéjjel a kikötők fárosza fénylettén olyan birodalmat akartam ahol bőséges jutalmam nem csak ígéret

akkor se hittem a Mester tanábanmikor szava az ördögöket kiűzte vásott saruszíj metélte lábamvakítón égett a Siloé tükre

egy éjszaka hozzám is eljött kit gyerekként szőrös vadnak képzeltem hogy fejére csavart kosszerű szarv nőttsárga tűzkör ég két sötét szemben

bűnös vagy mint a halász a vámos– súgta szelíden – bűnös mind aki élbelembe egykedvű madár váj mostkar-vastag ágon leng a kötél

Giovanni Antonio da Pordenone: Máté evangelista

dénárral telik a tálka az elmenő társa fülébe súgja: „bűnös”az ítélkezés joga itt Rómáé nekem mi közöm életükhözde akkor ki naphosszat ültemáttüzesedett asztalom előtthívást hallottam szelíd hang voltmégis sugárzott valami erőthogy vele menjek veszni hagyva csengő ezüstöt serpenyőt asztaltaz ismeretlen tengerkék szeme vagy a hívás volt ami vigasztalttudta háromszor megtagadjákszögek kínját veti le húsvétvasárnap és hogy ellenállni nem lehetennek a képtelen hívásnak

Nyitott mûhely


A tékozló fiú

Hová juttatott a horgadó vágy,vad gerjedelme a vérnek?Napszámra falat kenyér se jut már,bűzös ól, ahol élek.

A nők sikolyáért, mint homokszemek,lepergett tallérom, időm java – pogány istenkép, Hold lebegfelettem, nem jutok én már haza.

De két erős tenyér melegében,hogy megsülne szégyentől vörös képem,borjú húsa serceg a nyárson,

szolgák sürögnek, elszáll a harag, akár a füst –megbocsáttatik hűtlen tékozlásom,de atyám szakálla is ezüst.

– – –

Váltja egymást a két őrszem, alszik a hold, hő nyilazza hátam,kapám csorbul; a megrepedt földben, kút sötétjében látomás van.

Én mégis, mint egy szál, szívós gyökér,tapadva ellenállok a fénynek,semmi sem enyém, barmon a kötélsem, sziklaként porlanak el itt az évek.

Fivérem továbbállt északabbra. Pénzen vett csókot szürcsölt az ajka,borba fulladt a dús örökség,

szívembe harap a szégyen lángja –nekem jutalmul gödölye sincs vágva,apám, hozzák a legszebb borjúdat.

Próféta

Kenyér helyett pofon, por tömte szájam.Irgalom nem lakott az embereknél.A kakas szavától napnyugtáigmondtam, amire engem kiszemeltél. De vipera mérgét se utálják úgy itt, mint a prófétát, ha lángokat hirdet –mit mondjak még? Hiszen láttad szolgád.Hát engedj. És bocsásd meg bűneinket.

nyitott mûhely


– Első köteted Árnyéktalan pilla-nat címen jelent meg 2005-ben,majd 2010-ben következett a Láto -gatód jön, hasonló terjedelemben,hasonló motívumokkal, mégis máshangvétellel. Te miben látod a válto-zást az induló versekhez képest?

– Úgy gondolom, érettebb for-makultúrájú versek jelentek meg aLátogatód jön című kötetemben,változatosabb is lett ez a formavi-lág, összetettebb és talán átgondol-tabb is. Több a szonett, a klasszikusversmértékű alkotás. A képi világis változatosabbá, sokrétűbbé ala-kult ezekben a művekben. Az elsőversem, a Gótika még 2001-es,tehát négy éves alkotó periódustölelt fel az Árnyéktalan pillanat, ésnagyjából ugyanennyit a másodikkönyv. Mivel a harmadik kötetem iskészen van, csak kiadásra vár aMagyar Napló Kiadónál, ezért hoz-zátehetem, hogy ennek két és féléves időszak elég volt a születéshez.

– Most is dolgozol új verseken?– Az utóbbi egy évben szinte alig

írtam, ellenben a második kötetmegjelenése – azaz 2010 nyara utánontottam a verseket, persze későbbmind rosta alá került. Egy hosszabbbetegség folytán lényegesen többidőm jutott a költészettel foglalkoz-ni, ellentétben a jelennel, mikor a

gyakorlati élet polipcsápjai fonód-nak az időmre és a gondolataimra.

– Ha jól tudom, az életedetmeghatározza polgári foglalkozá-sod. Hogy kapcsolható össze amunkád az irodalommal?

– Tizenhatodik éve vagyokrendőr Sopronban. Idegileg, fizi-kailag nagyon fárasztó, hiszenhalálos balesetekhez, rablásokhozés sok más lelki terhet jelentő eset-hez kell kimennem.

Mivel a versírás is feszültség,szinte vibrál az ember idegrendsze-re, ezért a munka és az írás ráerősítegymás feszültségére, ami hosszútávon veszélyes, főleg kétkisgyer-mekes családapaként. Nyilván tel-jesen más él ményanyaggal rendel-kezem, mint az úgynevezett értel-miségi pályákon mozgó írótársak,de ha Balassira gondolunk, vagyéppen Villonra, akkor látjuk: azemberi lélek milyen hallatlanulsokrétű, gazdag!

Vallásos emberként azt gondo-lom, az élet szolgálat. Ma viszontaz alázat és a munka öröme egyreritkábban tapasztalható a javakra ésélvezetekre beállított „carpe diem”világban. De erről érdemesebbJézust faggatni az Evan géliumból.Sok kérdésünkre megnyugtató vá -laszt kaphatunk.

– Megdöbbentett, hogy te rend-őrként nem vagy tiszt. Képes sé geidnyilván nem akadályoznak, diplo-mával rendelkezel, a ranglétránvaló előrelépés tehát nem lehetnehéz feladat. Miért maradtál hátmeg törzszászlósnak?

– Világéletemben tiszteltem azo -kat, akik határozottan és embersé-gesen tudták irányítani ezt az egyál-talán nem könnyű munkát és abeosztottjaikat. Erre én sosem érez-tem ambíciót, tehetséget ma gam -ban. Maradtam in kább a közterületiszolgálatban, amely a maga izgal-maival, változatosságával min digúj meglepetéseket tartogat. Nemmindegy például, hogy miként szó-lítod meg a nyomorgó hajléktalant,vagy épp a NASA-nál dolgozóűrkutatót (ilyen esetem is volt).Mindenkiben szeretném meglátniIsten képmását. Ez talán fennköltenhangzik, és egy agresszív elmebe-teg esetében komoly próbatételt isjelenthet az intézkedés.

– Számodra fontos a család,gyermekeid, feleséged ihlettékszámos versedet. Család és költé-szet: támaszai vagy ellentétei egy-másnak?

– A család nyújtotta érzelmi biz -tonság pótolhatatlan számomra. Haa megírt versekre gondolok, a szü-

Az élet szolgálatBeszélgetés Both Balázzsal

A költészet napját koronázó Versmaraton egész napon át tartó,

közel száz költőt megmozgató, országos eseménnyé nőtte ki magát,

a tavalyi induláshoz képest emelkedett a megjelent hallgatók,

érdeklődők és alkotók száma is. A Thália Színház előcsarnokában,

irodalmárok forgatagában Both Balázst kerestem meg, hogy ala-

nya legyen interjúmnak. A költő indulásától kezdve máig erősen

kötődik a Magyar Naplóhoz, egy évtizede tagja szerzőgárdájának.

Jelenleg harmadik kötete vár megjelenésre a kiadónál; erről, indu-

lásáról, műveiről beszélgettünk.

nyitott mûhely


letés megélt csodáira, a naprólnapra nyíló értelmű-érdeklődésűgyerekektől kapott szeretetre, akkorazt kell mondanom, hogy táplálója,fűtőanyaga az életemnek a család.

– És nem zavar az, hogy egyideje nem születnek új alkotásaid?Nem akadályozzák a hétköznapoknehézségei a művészetedet?

– A költőknek mindig is voltakhallgatási periódusaik, esetenkéntévekre, évtizedekre is terjedhetettegy-egy ilyen néma időszak.„A meg szólalásban benne van azelhallgatás kockázata” – idézhet-ném Pilinszkyt.

Mivel most van előkészületbena legújabb verseskötetem, ezértnem is feltűnő, ha egy ideig nemírok. Fontos az is, hogy az alkotásne váljon nyomasztó kötelességgé.Nekem nincs a vállamon az irodal-mi jelenlét terhe, nem erőlködöm,hogy jelen legyek ebben a közeg-ben. Nem is írok igazán sokat.Viszont olyan verseket adok nyom-tatásba, amelyeket öt vagy tíz évmúlva is vállalhatok. Ez nem csu-pán formai, stilisztikai, hanem eti-kai igényességet is jelent nálam.

– Tehát nálad nem egyetlen pilla-nat alatt születik meg a vers, hanemfolyamatosan dolgozol rajta?

– Igen, csiszolom a sorokat, rí -meket, és sok helyről kérek kritikát,vagyis számomra hiteles költőkvéleményét, mint például SarkadySándorét, de másokét is. Konkrétművekről, szöveghelyekről, sorok-ról, rímekről beszélünk ilyenkor.

– Hová küldöd a kész verset?– Első versem a Magyar Napló -

ban jelent meg, vagyis nálatok.Oláh János vett a szárnya alá, ésSzentmártoni Jánosnak is sokatköszönhetek. A köteteim is a Naplókönyvkiadójánál jelentek meg, alegújabb is itt készül. Nagyon sokatjelentett, mikor elindultam a

pályán, ez a bizalom és segítségtáplálta az alkotó szándékot.

– Mit jelent soproni költőneklenni? Könnyebb vagy nehezebbszűkebb pátriádhoz kötődve alko-tónak lenni?

– Az internet világában a köz-lésre szánt írás perceken belülmegjelenik a szerkesztő képernyő-jén. Ebből a szempontból mind-egy, hogy Sopronban élek vagyPesten. Ha az irodalmi rendezvé-nyekre, a kapcsolatokra és anyüzsgésre gondolok, akkorelgondolkodtató. Mivel sosem vol-tam igazán társasági ember, jobbanszerettem a szobám magányábanolvasni vagy dolgozni, égetőennem hiányzik a nagybetűs irodal-mi élet. Végül is itt él SarkadySándor, Rakovszky Zsuzsa, KerékImre, nem légüres tér ez a város.

– Beszéljünk még a köteteidről.Úgy éreztem, a két könyved versei-ben egy úton haladsz végig, eljutszvalahonnan valahová. Milyen ezaz út?

– Az első ciklus az első kötetbenaz Éjfél címet kapta, míg a másodikkötet végén a Harmincig ciklus áll.Az érzéki szerelemtől a családi életképeiig jutottam el e két ciklusközött. Az ifjúság az az időszak,amikor még alig nyomja felelősségaz ember vállát. Nincs lakás- ésautóhitel, nincs család, gyermek ésasszony, kötöttségek kevéssé nyű-gözik a költőt, aggódni kevéssé ésmás dolgok miatt kell, mint későbbapaként, férjként. Innen indul aköltészetem, és eljutott a gyerme-keim születésének élményéig, azapaság felfogásáig. Nem egyszer-re, de az időben előrehaladva las-san beérik az ember, ami persze aköltészetre is hatással van.

– De nem csupán a látásmódod,hanem a képeid is sokat változtak,fejlődtek.

– Azt hiszem, költői alkatombólfakad a képi megjelenítés, az a meg-fogalmazásmód, ami verseimbentükröződik. Nincs mögötte szándé-koltság, egyszerűen képi struktúrák-ban bontakozik ki a költészetem.A festményverseim ennek pontoslenyomatai.

– Számos verslezárásod szintemottója az egész műnek, minthaerkölcsi összefoglalása lenne aképekben ábrázolt miliőnek. Le ga -lább tucatnyi példát tudnék rá; áll-jon itt egy, a Vörös modell címűszövegből: hét sorban ábrázolod arecski lágert, lyukas bakancs, nyolccsaholó véreb, negyven kilós apa,fegyveren babráló őrmester, fa -gyott körmű lábak képei sorjáz-nak. És a zárás, a nyolcadik sor:„mennyit kell vétkezni, Uram,hogy ne járjon bűnbocsánat”. Ez isköltői alkat kérdése?

– Az ember által teremtettembertelen világot gyakran ábrá-zolom, Recsk, Auschwitz számom-ra egyetlen gonoszság megtestesü-lései. E témákról írt verseim, mint aPestises imája vagy a recski versekmás történelmi időben is hatnának.A lezárások pedig csakugyanösszegzések. A képben leírtak sűrí-tése egyetlen igazságba viszontmegint nem keresett, nem szándé-kolt technikai döntés, hanem való-ban személyiségemhez kapcsolódójegy. „Az elvontat a valóságonbelül tudom megközelíteni.”

– Úgy éreztem, nem társadalmiszerepvállalásról van szó, amikormártír verseidet írod (ez a cikluscíme is), hanem inkább megértésről,feldolgozásról. Hogyan látod sajátmozgatóidat ezeknél a műveknél?

– Meg kell érteni, mi történt atörténelemben, hogy embereknek,sőt embertömegeknek elvették ajogaikat, vagyonukat, végül azéletüket. Mindent, ami fontos volt,

nyitott mûhely


ami emberré tesz minket is. Ezzelszembe kell nézni. Megdöbbentő,ahogy minimalizálódik az alapve-tő létszükséglet, mint példáulSzékely Magdánál. Elpusztul atest, még a csontvázat is kemencé-ben égetik el, hogy füstje az égbeszálljon, mint valami ószövetségiáldozatnál. És mindezt nembarbár kannibálok tették, nemszörnyek, hanem kulturált,technikailag fejlett államokcivilizált tagjai.

– Írhat valaki hitelesenarról, amit nem élt meg? –kérdezheti a szkeptikus. Mi -ként ábrázolhatod a XX. szá-zad effajta apokaliptikus ese-ményeit, ha magad nem éltéle korban?

– Visszakérdezhetnék: hogyírhatott Kodolányi János zse-niális regényt Jézusról, vagyéppen Mózesről? A téma nemhagyja békén az embert, megakarja íratni magát. „A dalszüli énekesét” – ahogy Ba bitsfogalmaz, ennél szebb és lényegretörőbb választ nem lehet adni.

– Beszéltünk Székely Magdá ról,Kodolányiról, idéztél Babits tól.Kik a példaképeid a kortárs és aklasszikus irodalomból?

– Konkrét példaképeim nincse-nek, úgy gondolom, valamiképpmindenki a saját (belső) világát-városát építi fel a költői életművé-ben. Azt mondják, az újholdashagyományhoz köthető a költésze-tem, nem vitatkozom. Igazság és„lírai aranyfedezet” legyen a vers-ben, mindegy, hogy ki írta.Említhetnék jobban szeretett költő-ket, életműveket, de nem teszem,félek, közben sokat kifelejtenék afelsorolásból.

– Az Árnyéktalan pillanatban alegtöbb versed kifejezetten stati-kus, kevés bennük a mozgás, leírá-

sok, rögzített géppel készített képekezek. A Látogatód jön című kötet-ben pedig még na gyobb számbanfestményeket verselsz meg. Meg -figyelő vagy? Kívülálló?

– Festményről írni: kísérlet. Mitör fel a lélek mélységeiből,milyen képi válaszok alakulnak

rímekké, versegésszé egy kép lát-tán… Nem kívülállás ez, inkábbbelehelyezkedés az ábrázolt élet-helyzetbe, hangulatba. (Így lettpéldául Vajda Lajos Felmutatóikonos önarckép című művéből akét világ határán álló lélek keserűvívódása.)

Másrészt kísérlet olyanformánis, hogy ha nincs konkrét belsőkésztetés az írásra, akkor a képző-művészeti alkotás inspiráló lehet.Sok költőnk írt festményekről,utoljára talán az általam nagyrabecsült Gyurkovics Tibornak voltilyen nagyívű vállalkozása.

– Miként lettél keresztény költő?Mit jelent kereszténynek lenni (azirodalomban)?

– Pilinszkyt gyakran aposztro-fálták „katolikus költőként”. Őerre így felelt: „költő vagyok és

katolikus”. Kereszténynek lenni,azaz Krisztus követőjének, teljeséletet és embert kíván.

Hogy az irodalomban ez mitjelent, arra nem tudok neked felel-ni. A naponta megélt kegyelmek éspróbatételek teszik erősebbé éstudatosabbá a hitemet, ezt tudom.

– Számodra létezik olyan,hogy költői hivatás? Felelősember a költő, vagy csupánl’art pour l’art alkot?

– Nem könnyű kérdésebben a sztárlogikára felépí-tett világban. Ha WeöresSándorra vagy Nagy Lászlóragondolok, akkor egyértelműa válasz; persze mondhattamvolna sok más nevet is. Azérta felelősséget mindenképpvállalni kell a leírt versért, deaz egyéni felelősségvállalásszükségessége sincs túlságo-san kihangsúlyozva mostan-ság. Ez belső igény és tartáskérdése, minden írónak a lel-kiismeretére van bízva.

– Hová tartasz? Van bennedtörekvés valami felé?

– Törekvés nincs bennem;amint említettem, jelenleg a művé-szi ambíciók helyét a gyakorlatiélet sürgető teendői foglalják el.Minden költő életében vannakkevésbé termékeny korszakok:Buda Ferencnél olvastam, hogyévente talán egy-két verset ír. Kétkönyvem jelent meg, a harmadikpályázat alatt áll, mindez az utóbbihét esztendő terméséből.

Meglátjuk, mennyire nyúlikhosszúra a hallgatás ideje, de mos-tanában a családomnak, szüleim-nek van szüksége a segítségemre,aztán ott az éjszakázás a munkahe-lyen, szóval: egyelőre másféleszolgálatra rendeltettem, nem azírásra…

Urbán Péter

A költő gyermekeivel, Vandával és Ábellal (2012)

WALTER PIROSKA

Az élő hangszer

François Emmanuellel, valódi nevén François-Emmanuel Tirtiaux-val, a Rossel-díjas1 íróval, költő-vel 2006-ban találkoztam egy belgiumi fordítótábor-ban, ahová kifejezetten műfordítók kedvéért jött el –közel egyórás késéssel, mivel kertészkedés közbenelfeledkezett a megbeszélt találkozóról.

De a helyszínen már teljesen „jelen” volt, nagyonörült, hogy éppen ezt a regényét fordítják magyarra,elmondása szerint ugyanis A szomszéd szoba az egyik,ha nem a legkedvesebb regénye. Őszintén reméltem,hogy nem minden fordítójának mondja ugyanezt, derögtön el is oszlatta kételyeimet, mikor láttam lelkese-dését, ahogyan erről a regényről beszélt. Ezt az is alá-támasztja, hogy ebben a regényében több önéletrajzivonatkozás fedezhető fel, valamint a Lengyel -országban játszódó fejezet szintén általa is megélt ese-ményekből táplálkozik. A Jaruzelski-féle hadiállapotalatt valóban többször is járt ott, segítségképpengyógyszereket vitt ki titokban.

A szomszéd szoba című regény sokoldalú, nemlehet egyetlen címkét sem ráilleszteni. Főképpen egycsalád története, ugyanakkor egy nyomozás valóstörténelmi színfalak között. Három fejezetből áll, azelső és az utolsó fejezet egy elzárt franciaországi kis-város melletti birtokon játszódik, ahol három gene-ráció él egy fedél alatt: ez Seignes, a seignes-i házlápvidékkel, lovakkal, óriási hőséggel; ide tér visszaa cselekmény a regény harmadik szakaszában.Eközben az idő is halad, az első fejezetben a főhős,a tizennégy éves Ignace (a felnőttek világa általállandóan) korlátozott ismeretei révén, gyermeki,igen érzékeny szemszögéből követhetjük az esemé-nyeket, míg a középső fejezetben, mely – mivel aszálak ide vezetnek – már a hadiállapot alattiLengyelországban játszódik, a kamaszból férfiváérett Ignace ered nyomukba a családjukat körüllen-gő, megfejthetetlennek látszó titkoknak.

A regénybeli Ignace családjának több különöstagja is van, például a bohókás és zavarodott Cyrilnagybácsi, a regény egyik kulcsfigurája; mint utóbbkiderült, a szerző egyik „kedvence”, vagy Ignace

nővére, Maud, a magába forduló fiatal lány, akit azismeretlenbe vesző külön útjaival, szótlanságávalállandó titokzatosság vesz körül. De a legnagyobbrejtély talán mégis ikertestvére, Else, akiről Ignacemonológjaiban újra meg újra szó esik, de sosincsjelen: ő az, aki korábban tisztázatlan körülményekközött eltűnt vagy meghalt, nem tudhatjuk biztosan.Mindenesetre a családban azóta még nevének kiejté-se is szentségtörésnek számít. A család élete ezekközött a tabuk, elhallgatott szavak, elfojtott vágyakés találgatások közepette zajlik. A legélesebb vitákIgnace anyja és nagyanyja között lángolnak fel, köz-vetve Else és a komoly veszteséget jelentő, hiányzóapafigura után tátongó űr miatti konfliktusok nyo-mán, és ezek a veszekedések pattanásig feszítik ahúrokat a család amúgy sem meghitt életében.A csaknem vérre menő szócsaták jeleneteihez pedig„régi bútordarabokból” álló személyzet asszisztál.A regény vége kristálytisztán láttatja az olvasóval,milyen hibákat vétettek a szereplők, mit kellett volnamásképpen tenniük. Ezért a vég leginkább új kezdet,nyitás a jövőre, megtisztulás, de legalábbis szembe-nézés az előzményekkel, egy közös múltú, de immáregészen más összetételű családra vár a fe ladat, hogymássá válva a régi vitákat örökre maguk mögötthagyják. François Emmanuelnél a szereplők karakte-re aprólékosan kidolgozott, bemutatásuk mégsemfordul át merev analízisbe vagy ítélkezésbe.

François Emmanuel életében a pszichiáterimunka és az írás jól megfér együtt, ma is praktizál,miközben a francia ajkú belga nyelvi és irodalmiakadémia tagja. Érdekes módon Lengyelországhozéppen emiatt kötődik egy számára igen kedves szál-lal: 1980-ban a Jerzy Grotowski-féle paraszínházitevékenységbe is belekóstolt, hogy egy időre kisza-kadjon lélektani tanulmányaiból. Ezek a tapasztala-tok rengeteg energiát adtak neki az íráshoz, új néző-pontokkal gazdagították életét. (Ekkor vetette papír-ra eddig talán legelismertebb regényének, a La pas-sion Savinsen-nek az első változatát is.) Megfigyel -hettem, mikor felolvasott hallgatóinak a regényből.Hanghordozását hallgatva az volt az érzésem, ez afajta interpretálás az egyik jelentős Grotowski-tételmegvalósítása: nem az előadó szólal meg, hanem aszöveg szól az előadó által, aki csak hangszerkéntközvetít, felolvasása muzsika, hangok rezgése alevegőben. Ezt a líraiságot tükrözik írásban a zengőés időnként végeláthatatlan mondatai, és ezt a hang-vételt igyekeztem visszaadni a magyar fordításban.


1 A Victor Rossel-díj a francia nyelvű kortárs belga irodalom leg-rangosabb díja, évente egyszer kerül kiosztásra. A szerzőnek a Lapassion Savinsen című regényéért ítélték oda 1996-ban.

FRANÇOIS EMMANUEL

A szomszéd szoba

(részlet)

Mama szeméből, mely végtelenül mély és megfog-hatatlan volt, tele fénnyel és éjszakával, és gyakranelbizonytalanodott, mihelyt kérdezni szeretettvolna tőlem valamit, kiolvashattam jelenlétemmiatti zavarát, melyet, gondolom, apámmal valóhasonlóságom okozott, akinek vonásait viseltem.Mama elnyomott egy hárító gesztust, aztán zavarátegy érthetetlen mozdulattal leplezve sóhajtotta:„mire jó ez, Ignace, hisz úgyis tudod…”, de mostkijött utánam a konyhába, és hirtelen így szólt:„Ignace, beszédem van veled.” És e szavaktól meg-ijedtem, hogy most átbillenünk arra az ismeretlenterületre, amelyet mindketten oly nagy gonddalkerültünk. Ez a hely a fény volt. Anyám hívott, énpedig követtem a kertbe a zümmögő bogarak kon-certjétől kísérve, a fűben száradó kiterített lepedő-ket kerülgetve. Ezen a délelőttön könnyű nyáripamutruhát viselt; odakinn leült az idegen mellé, amocsári tölgy tövébe, erről a helyről biztosan tud-tuk, hogy itt senki sem hallhat meg minket. Azongondolkoztam, hogy nyilván csakis a férfi jelenlé-tének köszönhető ez az őszinte közeledés, ez a vilá-gos beszéd: „beszédem van veled.” Anyám, mégmielőtt belefogott volna, vetett egy oldalpillantást aférfi felé, aztán fejét lehajtva óvatosan belekezdett,minden szót külön meggondolt, mintha attól tarta-na, nem fejezi ki magát megfelelően, s ettől úgyéreztem magam, mintha egy bemagolt ünnepibeszédet hallgatnék: tizennégy éves lettél, Ignace,és tudom, hogy téged is, akárcsak minket, nagyonmegviselt, hogy Else elment tőlünk, olyan ez, mint-ha egy közeli hozzátartozónk meghalna, azt is csakapránként tudjuk feldolgozni, így hát nem csoda, haElse eltűntének tudatával képtelenek vagyunk meg-birkózni. Három éve már annak, hogy ebben abizonytalanságban élünk, és bizonyára rosszul tet-tem, hogy nem beszéltem erről veled, de azt gon-doltam, éppen így óvhatlak meg ebben a sebezhetőéletkorban. Egyszerre felemelte szemét, tekintetétmereven a fák körvonalára szegezte, majd suttogó-ra fogta, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtamkövetni, elmondta, mennyit küzd a napi teendőkkelés az árnyakkal, s kifejezte szent meggyőződését és

hitét az anyai hivatásban. Emlékszem, többszörkiejtette a Tadeusz keresztnevet, így szólította azidegent, és elmondta, Tadeusz milyen alapos nyo-mozást végzett Lengyel ország ban, és meg van győ-ződve róla, akárcsak ő maga, hogy a lengyel ható-ságok eltitkolják az igazságot. Tadeusz úgy gondol-ja, hogy a megoldás kulcsa részben itt, Seignes-bentalálható, mondta hirtelen, és gyorsan hozzátette: őúgy gondolja, hogy nővéred, Maud talán tudhatvalamit. Az iménti szavak szemlátomást kimerítet-ték, de még folytatta, említett egy levelet, jobbanmondva egy összegyűrt cetlit, amelyre Faustinabukkant rá, és amelyet Maud Else-nek szánt.Hirtelen mélyen felkavart a tudat, hogy Else-rőlmost egyszerre a jelenben beszélnek, ráadásul mintolyasvalakiről, aki levelet kaphat, de anyám, amintészrevette rajtam ezt az esztelen reménykedést,mindjárt pontosabban fogalmazott, és kissé kuszánelmondta, hogy a levelet nem név szerint Else-nekcímezték, erre csak ők következtettek, ezenkívülvan még egy furcsaság, egy megmagyarázhatatlantény, mégpedig az, hogy a levél olyan nyelven író-dott, amelyről eddig nem sejtették, hogy Maud isbeszéli, végül hozzáfűzte, hogy Else betegsége,illetve balesete a lehető legnagyobb elővigyázatos-ságot kívánja meg mindannyiunktól. Elhallgatott,aztán könyörgőre fogta: ha tudok valamit, amit anővérem mondott el nekem, nekik is mondjam el.Ha a legcsekélyebb esélye volna is, hogy Else mégéletben lehet, meg kell ragadnunk a lehetőséget.Azt feleltem, hogy Maud nekem sem mondott sem-mit, nem is mond nekem soha semmit, ekkor azidegen vette át a szót, és kissé bonyolult szavakkalelmondta, hogy apám közeli jó barátja volt, kie-melte helyemet, mint fiatal férfiét a családban ésazt is, hogy rögtön látta rajtam is ugyanazt a világ-ra nyílt tekintetet, ugyanazt a lelkes kíváncsiságot.Hízelgett, hogy ez a művelt idegen ilyen módonállapítja meg a kapcsolatot apámmal, és ahogymegfontoltan, némileg mesterkélt módon szól hoz-zám, mintha máris kész férfi volnék. Tudom, hosz-szú percekig fel sem fogtam, mit mond, csak hall-gattam kellemes, megnyugtató hangját, és átfutottfejemen a gondolat, hogy ő is apám hazájából való,és ez az ország most nemcsak az Else-szel kapcso-latos szörnyűség helyszínét, hanem nevem,Olszewski eredetét is jelenti; furcsa családnevemet,amelyben gyanakvó hitetlenség viaskodik a bizarrevidencia hűvös nyugalmával, mindig le kellett


betűznöm. Amikor befejezte, anyám rátért arra, amia legjobban foglalkoztatta, vagyis hogy tudom-e,hogy Maud eljár Madame Aguilarhoz – újabbantehát így nevezik. Azt feleltem, erről nem tudoksemmit, és minden bátorságomat összeszedve meg-kérdeztem őket, mert tudni szerettem volna, hogymi is történt valójában vasárnap a matemasse-ierdőben. Anyám tanácstalanul elhallgatott, a férfifelé fordult, s ő erre kisvártatva elég nyíltan bele-kezdett, aprólékosan beszámolva a részletekről,ami nekem valahogy különös és illetlen magyaráz-kodásnak tetszett. Madame Aguilar a matemasse-ierdőben akadt rá a két öreg fatörzs tövében oldalánfekve kuporgó Maudra, ezután az orvos megvizs-gálta és megállapította, hogy tettlegességnek nincsnyoma. Nem értettem, mit jelent, hogy tettlegesség,ugyanakkor a leírásból felismertem a helyet, ahovánővéreim vittek el egyszer magukkal játszani,kunyhót építettünk, meg egymás kezét fogva átölel-tük az egyik fa törzsét, arcunkat odaszorítottuk akérgéhez, még így is épphogy a felét értük át aszáz éves tölgynek, és arra is emlékszem, hogy azegyik bemélyedésében volt egy gallyakkal és leve-lekkel puhán kibélelt kuckó, akkoriban még összeis vesztünk ezen a titkos, szent búvóhelyen. Tehátéppen itt találtak rá Maudra összekuporodva, még-pedig – ahogy az idegen mondta – a sérelmére elkö-vetett tettlegesség legkisebb nyoma nélkül. Anyámekkor karon ragadott, és halkan kérlelni kezdett:menj oda hozzá, beszélj te vele, neked talán meg-nyílik. Én pedig bólintottam, éreztem, hogy a sze-membe könnyek szöknek, de igyekeztem az érzel-meimet visszafojtani. Aztán később egyedül álltama kert közepén a füvön, anyám és az idegen engemnézett, anyám ültéből félig felemelkedve szólonga-tott, de hangja nem ért el hozzám, ebben a pillanat-ban minden újra lepergett előttem. Faustina egy éppugyanilyen nyáron, ugyanilyen fehér napsütésben,éppen három évvel ezelőtt talán napra pontosan jönfelém, és csak annyit mond: Else… de nem tudjafolytatni, a halántékomat fogva fejemet kötényébetemeti, és elcsukló hangon zokog: de hát mi történ-hetett vele? mi történhetett?... Nagyanyámon ezek-ben a napokban furcsa rángatózás jelentkezett,minduntalan Alexist hívta, mérgesen kapta fel atelefont, a verandán nagy robajjal csapta be azablakszárnyakat, makacsul morgolódott (hogy őmegmondta, csak senki nem hallgatott rá), vagy azebédnél, ahol csak ketten ültünk a hosszú asztal két

végében, fejét felemelte, és elnyűtt, erőtlen hangonígy szólt – csakis énelőttem, mivel én voltam a ked-vence –: ne is kérdezd, kicsikém, mikor jönnekhaza, én már semmit sem értek, semmit az égvilá-gon. Szemében kárhozat tüze gyulladt, és olyan fáj-dalomé, amit még soha nem láttam rajta azelőtt.Aztán hallottam a falakon is átható, dühödt hangját,amint a telefonba kiabálja, hogy mindannyian hasz-navehetetlenek (de kikről beszélt, kik hasznavehe-tetlenek, és miért?), s ettől fogva a ház ritmusátezek a vészjósló csengések szabták meg, a végte-lenbe nyúló beszélgetések hangos felcsattanásokkalés nyílt kérdésekkel, és mindig hiányzott a beszél-getés másik fele, a hangé, amely odaátról, a vas-függöny túlsó oldaláról beszélt, Oszkina, Zelimka,Lengyelország. Ahonnan az első távirat érkezett, ésahová a telefonos próbálkozások irányultak napjá-ban kétszer vagy háromszor, úgy, hogy én még nemértettem, mi is történt valójában, csak azt tudtam,hogy a nővéremről van szó, és hogy ettől fogvaminden halkan elsuttogott szó, minden kétely, tit-kos szóváltás és találgatás körü lötte forgott.Folyton visszatértek ezek az unos-untalan elrebe-gett szavak: rendőrség, konzulátus, nyomozók,kutatás, vízum, meghosszabbítani, francia nagykö-vetség, aztán valami Grundbergről meg varsói meg-bízottról beszéltek, és Vorodskiról, aki persze nemtesz semmit. Szavak Oszkinából, egy távoli, homá-lyos világból, fel- és elfedve azt, amit így is aliglehetett érteni, szavak, melyek talán egy mondatbanrejtőzhettek, de örökké töredékesek és megfogha-tatlanok, és azt sejttették: Else eltűnt, elveszett,vízbe fúlt, vagy elrabolták néhai apám szülőföld-jén, pedig csak világot látni utazott oda ikerhúgávalés nagybátyjával, egyszóval a halál megint lecsa-pott Seignes-re, mert kiszemelte a nekem legkedve-sebbet, úgyhogy próbáltam visszaemlékezni, mivolt Else utolsó nekem szánt szava két héttelezelőtt, milyen volt tekintete az indulás előtti izga-tott pillanatokban, mielőtt húgával a távolodó taxi-ban ülve szem elől vesztettem őket, de akkor úgyéreztem, hogy ez is csak egy szokásos, átmenetitávollét, hogy öröme tettetett, láttam, amint egyhosszú pillanatra lehunyja szemét, cinkos jeléülannak, hogy ő sem egészen közömbös. Én seméreztem meg a közelgő veszélyt, mellyel az utazásfenyegetett, amelytől nagyanyám egyfolytában óvaintett, anyám viszont elintézte egy könnyed váll-rándítással. A júliusi kánikula idején, mikor minden


élettől virul, akkor köszöntött be életünkbe a pusz-tulás, azon a nyáron, mely épp olyan volt, mint ez amostani; negyven gyötrelmes, végeérhetetlennapon át, reménnyel kecsegtető telefoncsöngések-kel meg-megszakítva, úgy, hogy nagyanyám lassanmár ki sem kelt az irodai karosszékéből, és a házkörüli tennivalókat teljesen ránk hagyta, Faustina,Alexis és én pedig tettük a dolgunkat szó nélkül.Lassacskán az igazságra is kezdett fény derülni, atöbbiek folyton halogatták visszatértüket, végülelhatározták, egy időre felhagynak a kereséssel, ésKelet-Német országon keresztül hazaindulnak, tesz-nek még egy kitérőt a belgiumi unokatestvérekhez,úgy tervezték, Párizsban is megállnak majd, aholCyrilt kezeltetik (de hát mi baja? miért kell kezel-tetni?), és felveszik a kapcsolatot a minisztérium-mal meg azzal a bizonyos Grundberggel. Mígnemegy este, augusztus huszonhatodika éjjelén megér-keztek; anyám úgy megszorította Maud karját,mintha attól félne, hogy elveszítheti, Cyril nem voltvelük, a taxi sofőrje kirakta a csomagjaikat, éslehorgasztott fejjel elhajtott; a jelenet középpontjá-ban Maud tekintete, méltatlankodó, a szíve mélyéigfelháborodott, egyben kétkedő tekintete, minthasaját otthonát nem ismerné meg, és magyarázatotvárt, sőt követelt volna, mi meg mintha ott sem len-nénk, ránk sem hederített, egy percnyi döbbentcsend, aztán lassan megindult a lámpafényben, ügyetsem vetve az aggódó Faustinára, sem Alexisra,anyám villámgyorsan magához szorított, az anyjárapedig hangosan ráripakodott: egy szót se, nagyonkérlek, ne szólj egy szót se! Ott álltam a tűző napona füvön, arcom csupa könny, messzebb tőlem anyámés az idegen hófehéren vakított a napfényben, mégisoly aprónak és távolinak tűntek mindketten, a férfifelkelt, és anyám felé nyújtotta karját, mintha visszaakarná tartani, de ő az árnyékból kilépett a fényre, ésimbolyogva megindult felém.

Az éjszaka közepén kis koppanásokra riadtam,tisztán hallottam őket a fal túloldaláról, szabályosidőközökben szünettel megszakítva következtekegymás után, egy pillanat alatt kiverték szemembőlaz álmot, azonnal felültem, és mint egykor, ábécé-rendben olvasni kezdtem őket. Megrémültem, mertezt a játékot azelőtt Else, nem Maud játszotta velemesténként, hiszen ő aludt a szomszéd szobában, ésmikor már mindannyian nyugovóra tértünk, ígymorzéztuk egymásnak üzeneteinket a kék falon

keresztül, egyik oldalán én, a másikon Else, akkor ővolt, most is csak ő lehet, pontosan hallottam, éskonokul hinni akartam; ilyen makacs a test, ilyenlassan felejt, ez az apró reménysugár szinte megbé-nított, de lassanként elhessegettem a csalóka ábrán-dot, visszatértem a jelenbe, fülemet a falhoz tapasz-tottam, és megpróbáltam a szomszéd szobából érke-ző üzenetre összpontosítani, elképzelve az egyetlenlehetséges magyarázatot, miszerint Maud az, ő nyi-totta ki a szobájából nyíló belső ajtót, így jutott Elseszobájába, gyere, kopogta: G.Y.E.R.E.

A szobájához botorkáltam, ott beillesztettem akulcsot a zárba és óvatosan elfordítottam; a kétszoba közti ajtón gyér, sárgás fény szűrődött a szo-bába, világánál a széthajigált ágyneműt pillantottammeg először. Maud feküdt ott a csíkos ágytakarón,arcán különös mosoly, talán szórakoztatta a zava-rom; a szoba gyászos rendjében minden érintetlenülmaradt, az ablakokon vastag pamutfüggöny, a klari-nét tokja az íróasztalon hevert egy itatóspapíron, azíróasztal lábánál iskolatáska, a fésülködőasztalkánapró tégelyek sorakoztak, a falakon mindenütt hatal-mas poszterek lovakról a camargue-i mocsár vizétfröcskölve, a frissen betört, gesztenyeszín Tangamég féktelen csikóként, amint Else büszkén vezetikötőfékénél fogva. Tangát egyszer el akarták szállí-tani egy sötét teherautóban, négy férfi jött érte, ket-ten tartották elöl, másik kettő hátul vezette szíjon,cibálták, húzták a sárban a szerencsétlen párát előre-hátra, az meg úgy kirúgott, hogy mindjárt elvesztet-ték az addig megtett utat, ostorral noszogatva addig-addig rángatták, míg anyám visszakönyörögte alovat, és borsos árat fizetett a lókupecnek meg alegényeinek, akik kénytelen-kelletlen üres kézzeltávoztak, a megbokrosodott, félvér pej meg úgy taj-tékzott, mint egy harci mén két csata között. Maudfelém nyújtotta karját, hogy visszakísérjem a szobá-jába. Lefeküdt az ágyára, eloltatta velem a lámpátElse szobájában, az ajtaját pedig becsukatta, aztánujjal rámutatott a holmikra, amelyeket vissza kellettrendeznem az ajtó elé. Utána sokáig szorongattakezemet a kezében, mosolyogva, fennhangonmotyogott valamit, valamilyen furcsa, távoli utazás-ról, ahova ő elment (nem emlékszem, hogy ekkori-ban valaha nevén nevezte volna, ahogy egyébkéntmi sem, olyannyira, hogy neve lassan kihullottbeszélgetéseinkből, más szavakat fertőzve meg vele,ahogyan az emlékezet is átitatja a dolgokat; egyedülanyám merte kiejteni olykor, tisztán, remegő han-


gon: Else, de szinte mindig csak akkor, amikor ősré-gi időkről esett szó, aztán lassacskán már nem mond-tuk: Else szobája, hanem csak a szoba; nem mondtuktöbbé, hogy Else lova, hanem: Tanga, és még kevés-bé, hogy Else eltűnése, legfeljebb: Oszkina). Mertsoha többé nem hagyhatom magára, motyogtaMaud, majd hozzátette, hogy anya szomorú lesz, ésnekem meg kellene őt vigasztalnom, bár ebben iga-zából nincs is semmi szomorú, ez az utazás is csakolyan volt, mint a többi, az a belső hang súgta neki,amely ellen a többiek összeszövetkeztek, az idegenazért van Seignes-ben, hogy meghallja ezt a hangot,meghallgassa és megértse, amikor nincs mit érteni,hisz nem is értheti ezt senki… Ebben a pillanatbanaz óra kettőt ütött, aztán két fémes csengéssel követ-te az inga bronzmutatója is, Maudot lassacskánelnyomta az álom, kezének szorításából azonban mitsem engedett. Ezután olyan halkan folytatta, hogynem tudtam eldönteni, vajon még hozzám beszél,vagy már csak magában, szavaiból többször kihal-lottam nevemet, majd félreérthetetlenül és világosanazt is, hogy a ruhásszekrényben legalul, a ruhák alattlapul egy fekete füzet és egy doboz tele jegyzetla-pokkal; utasított, hogy ezeket a lapokat adjam JoyceAguilarnak, a füzetet pedig Cyrilnek, hogy rejtse elkaptárai mélyén. Az említett dolgokat tényleg otttaláltam, elő voltak készítve a szekrényben az össze-hajtogatott ruhák alatt, Maud tehát mégsem álmábanbeszélt, egyébként mozdulataimat szemével követtea félhomályos szobában, aztán egy biccentésselkitessékelt a szobájából.

A második emeleti lépcsőfordulónál zajt hallottam,ezért már nem maradt időm kulcsra zárni az ajtót. Egyperc múlva már újra az ágyamban feküdtem, mikor azajtóm alatt észrevettem egy sárga fénycsíkot és anyámmegtört hangja hasított a csendbe, aztán kulcs nyikor-dult szárazon a zárban. Az ajtónál megtorpant, résnyi-re nyitotta: fenn vagy, Ignace, te voltál az előbb? –kérdezte, de nem szóltam. A fekete füzet kereszt alak-ban zsineggel volt átkötve. Kihúztam a papírokat adobozból, átfutottam, de nem olvastam el őket, tintá-tól sötétlő, sűrűn teleírt lap volt mind, margó és bekez-dések nélkül, mindenütt elejétől végéig dőlt sorok,kígyózó párhuzamos vonások, gömbölyű hurkok,sok-sok oldalon keresztül, sehol egy írásjel, leszámít-va néhány vízszintes vonalat, semmi nem szakítottameg a hömpölygő betűfolyamot. Ahogy kezdtem kisi-labizálni a kusza jelhalmazt, szavakat fedeztem fel,melyek nem tartoztak semmilyen nyelvhez, értelmet-

len szótagtorlódásokra hasonlítottak, hangzásuk alig-ha volt ismerős, helyenként a szavakra új szavakat ésszótagokat írtak, mintha az átírásnak különböző réte-gei lennének, és diktálás közben olykor szünet álltvolna be, aztán az írás ismét folytatódott volna,ugyancsak hirtelen. Keresni kezdtem egy szót, egyet-lenegyet, ami számomra is jelenthet valamit, és többhelyen felfedeztem a nagybetűvel írt Oszkina nevet,végül összehajtogattam a lapokat, és figyelmemet afekete vászonborítású füzetre fordítottam. Amikorkibontottam a zsinegét, vagy húsz, textilcsíkokkalegymáshoz erősített kartonpapírt találtam. Mindjárt azelső oldalon felismertem apám egyik rajzát, egy törté-nethez vagy meséhez készült ügyetlen és naiv illuszt-ráció volt, melyből már csak arra emlékszem, hogyegy kislány háttal áll egy sötét erdő előtt, a lap túlol-dalán pedig tükörképe, egy másik kislány áll háttalugyanazon erdő előtt, hajszálra ugyanígy. A golyóstollvonásai egyik figurától a másikig szaladtak, a mélybarázdák ráfutottak és összefirkálták a kötést is, úgy-hogy itt-ott át is szakadt a papír. Emlékezetembőlminden további nyom eltűnt, mintha az első két, tisz-tán kivehető oldal előrevetítené a történet folytatását,és a további lelepleződést e két iker bűvkörébe akarnávonni, akik a könyvet vízszintesen kettészelő kötéskét oldalán helyezkednek el, a kötésmenti hasadástmély, pontatlan vonásokkal többször is aláhúzták, ezmintha az elválasztást akarná hangsúlyozni, vagy éppellenkezőleg, az eredeti vonalat emelné ki jobban.Az éjjel nyugtalanul aludtam, minden pillanatban attóltartottam, hogy valaki benyit a szobámba. Anyámmásnap az egész napot a városban töltötte; forró, szá-raz szél kerekedett, dühöngve tépázta a bozótost, mégnapokig fújt kitartóan; a szobám biztos magasábólfigyeltem a háziak jövés-menését meg a ház körülimozgást, Faustina hívásait eleresztettem a fülem mel-lett, csatangoltam az istálló és a halastavak körül, míg-nem az erdőszélen egyszercsak az idegen jött velemszembe. Fején szalmakalap, mely még az apámé lehe-tett, emlékszem, sokáig faggatott, hosszú, kínos csen-deket tartott, és megpróbált szóra bírni, mintha sejtettvolna valamit. Szakadt, nyitott ingben Cyril nyargaltát a kerten. Este épp a kamrában szöszmötölt, mikorodavittem neki a fekete füzetet; ahogy átnyújtottam,olyan aggodalommal tapasztotta rám szemét, hogykénytelen voltam mindenről beszámolni neki, tömö-ren összefoglaltam, hogy a füzet Maudé volt, ő akar-ja, hogy süllyessze el az egyik kaptár mélyére, ésmaradjon is ott örökre. Cyril ujjai félénken nyúltak a


füzet után, aztán elmosolyodott, arca felderült, ahogyeszébe jutott a még apjától örökölt kaptár, amelynekaljában egy szép napon felfedezett egy dupla fenekű,ragacsos, külön rekeszt. Később a mosókonyha súlyostölgyfaasztalára kiemelt egy mézzel és viasszal bur-kolt, lefűrészelt csövű puskát; hatalmas műgonddal,lázas igyekezettel látott hozzá tisztogatni, mint akiéppen most örökölte; a puska agyat nyitogatta folyton,

közben motyogott, milyen szép kis fegyver, jó, hogy afritzek nem tudták megkaparintani, egy szarvasbőrrongyot összecsavarva fényesítgette a puska csövét,harsány jókedvében fel-felcsattant, de nevetéseiközött bódult kábulatba vagy méla rosszkedvbe for-dult, s közben elérhetetlen távolságokban járt.

Walter Piroska fordítása


François Emmanuel belga író, költő 1952-ben született a vallon Fleurus-ben. Az írás mellett pszichiátriai pra-xist folytat. Érdeklődése régóta kiterjed a színházra is, noha csak egy színdarabja ismeretes, a Partie de chas-se (Vadászjátszma) 2007-ben jelent meg az Acte Sud-Papiers kiadásában, de dolgozott rendezőként, drama-turgként is. 1980-ban ugyanis psziciátriai tanulmányait megszakítva több hónapos kitérőt tett a lengyelorszá-gi Wroclaw-ba, ahol csatlakozott a Jerzy Grotowski által vezetett Teatr Laboratorium-hoz. Az itt szerzett élmé-nyek, tapasztalatok életreszóló inspirációt jelentenek számára az íráshoz, ekkoriban vetette papírra egyik leg-ismertebb regényének, a La Passion Savinsen-nek (A Savinsen-szenvedély, Stock, 1998) első változatát, mely1998-ban elnyerte a rangos Victor Rossel-díjat.

A nagy sikerű Question humaine (Emberi kérdés, Stock, 2000) című regénye a kapitalista munkamorál és akoncentrációs táborok közötti párhuzamokra mutat rá; a regényt tíz nyelvre lefordították, 2007-ben filmadap-táció is készült belőle Nicolas Klotz rendezésében, Mathieu Amalric főszereplésével.

François Emmanuel regényeiben gyakori motívum az apafigura hiánya mellett a csend, a hallgatás, és ezzelösszefüggésben egy rejtély vagy bűneset körüli nem hivatalos nyomozás. A „nyomozó” gyakran maga a

regényfőhős, aki többé-kevésbé maga is érintett az ügyben. Ilyenkor tabukkal és olyan, rég eltemetett titkok hordozóival kell megbirkóznia,akik valamiért valamikor „elhallgattak”, például azért, mert szeretnének felejteni – különösen igaz ez A szomszéd szoba című regényre; vagyazért, mert már nem élnek, mint a legfrissebben publikált Cheyenn c. írás (Seuil, 2011), vagy a feljebb említett színdarabban, illetve a szin-tén díjazott Regarde la vague (Figyeld a hullámot, Seuil, 2007; „Prix triennal du roman”) című mű esetében.

A Jours de tremblement című regénye 2010-ben az Irodalmárok Társasága nagydíjában részesült (Grand Prix de la Société des Gens deLettres).

A szerző 2004 óta a francia-belga nyelvi és irodalmi akadémia tagja.Magyarul eddig megjelent művei: A mélabús gyilkos (Le tueur mélancolique, regény, 2009, ford. Lackfi János); Gyöngyök (novella, 1995,

ford. Lackfi János); Fekete tafota (Taffetas noir, novella, Szerelem a síneken című kortárs belga válogatáskötet, 2002); A meghívás(L’Invitation; novella, ford. Dunajcsik Mátyás, 2006.)

Előkészületben a Magyar Napló kiadónál: A szomszéd szoba (La chambre voisine, regény, Stock, 2001, ford. Walter Piroska), megjele-nését a Belgiumi Francia Közösség Kulturális Minisztériuma támogatja.

Kerékpározók, Lausanne

LõTÉR

Minden költőben költők sokasága sűrűsödik.Az árva lángésznek, aki szinte csak önmagában

lelt tanyát, volt szerencsés fátuma is. Amíg futottabelőle, a hite szolgált katedrájául, innen hallottukbeszélni a rendeltetésről: „Költő vagyok – mit érde-kelne / engem a költészet maga?” Külön igazság, azseni igaza, de könnyen félreérthető alapvetés. Egydolog ugyanis, hogy mindnyájan idők hosszú-hosszúláncában vagyunk a szem. És más dolog az extraöntudat; ha a lélek ráadás-erővel teljes. Mindenfélerajongás és tagadás joga a tradíció iránti fogékony-ságból következik. Vannak, akik életre születnek, s amennyiség koszorúzza napjaikat. S vannak, akiket aszületés-elmúlás szakadatlan sora teljes odaadásrakésztet. Akár a szerelemben. Ők a múlandó és azegyedi ismétlődő ritmusából a megsokszorozódástérzékelik. Újra és újra végigfutja, átégeti és felsza-badítja őket az örökkévaló: az egyetlen életnek ez afajta átélése a személyiség különleges esélye.

A művészetben a legeredetibb, legmélyedtebb sarj isellene mond, hogy itt lehetséges volna bárminő autogá-mia. Minden költőben költők sokasága sűrűsödik.

Nagy jelenségek és nagy egyszerűségek mélysé-geire figyelmeztet, hogy az ember, kivált a költőféle,másokban élheti különbözőségét. Amiképpen azo-nosságát is a többi emberben találja.

Hanem az ilyenféle osztozkodás szavakat adössze, korok fölött vonuló képsorokat (hány százezeréve nézem is, amit meglátok hirtelen?), keménykezűépítők szép csöndjét; gyűjt, halmoz – kapunk egyvilágnyi hagyományt. Vagy ki tudja, kapjuk a láza-dás ösztökéjét, talán csak egy kis fesztelenséget.

Ám jó, az ilyenforma osztozkodás egyaránt frissgondolatokkal látja el a gondolkodót és a gondolat-talant: amaz többletet nyer, emez alapokat.

A költészet – de vékonyra koptatott igazság is ez,mégis úgy van! – utazás. Folytonos ingázás magunk éselőzőink között; a magunk és a régiek örökös átélése.Természetes, mivel az alkotó azt a valóságot, melyetvégigéreznie, mondjuk megmarkolnia, korrigálniaadatik, a társadalom közelében nyeri. Maradnia csakisönmaga mellett, bezárkózva absztrakcióinak búvóhe-lyén: programnak éppenséggel ez is program. De így

kiragadtatván a történelmetelszenvedők, vagyis azárnyalatok világának egyrészéből, félhomályos szo-bákban, lappangó ideákés elgyengült, levegőtlenálmok kavargásábannem biztos, hogy megtudja oldani feladatát;azt, hogy énjét aszépség és a nyomorúságközt megosztva szavakat adjon a szólniképtelenek szájába. A gondolkodni merészelő és etikusművész pedig feltételezi, hogy művei majd a szellembámészkodásánál és a grammatikai ismereteknél töb-bet tanúsítanak. (Írja a költő: „hogy díszei mind el nevesszenek, / a legversebb pőreség sem elég valódi”.Nagy Gábor e szavai – legföljebb kérdés formájában –akár műhelyek jelmondatául is elmennének.)

A legeslegelső zsurnaliszta nem tett egyebet, mintsaját valóságát utánozva, a jelenségek sokaságárólbeszélt. A költő ellenben abban eltökélt, hogy nemfogy ki a paradoxonokból (a rokon lelkek a közösellentmondások felfedezésében ismernek egymásra).A költő szemlélődik és makacsul ismételgeti, hogyaz adott világ nemcsak mennyiségileg, mélységéttekintve is kimeríthetetlen. Olyan meggyőződés ez,amelyben alig van nyoma a hit és a hitetlenség vitá-jának. Avagy hol a költő, akit ne csábítana, hogyélményeiben mélyebb értelmet lásson?

Az úgynevezett hitetlen költőket is ez a gyötrelemhajtja: hogy felfedezzék, kitágítsák és megjelenítsék,ezerféle újabb árnyalatban, a könyörtelent és a gyö-nyörűt. Mert könyörtelen is, gyönyörű is, hogy ajelenségek sokfélesége mögött egy kifogyhatatlan ésismeretlen bőség, színek, formák, Isten és a termé-szet kompozíciói kavarognak. Csak azért, hogy lera-gadja, névvel illesse és áthasonítsa őket a művész.

Mondjuk, hiszen sokan mondják, angyali és ördö-gi szerep ez. Fölcihelődni, és ősöktől támogatva élesvilágításba hozni titkokat. Hódítani; érteni, becsülniés hangokkal összefűzni az ember csöndjét. Primaoccupacio a nevetlen idegenben.

Nagy Gábor abból indul ki, hogy a lélek ereje bősé-ges muníció a végzetével viaskodó ember számára.Beleilleszkedik hát az élet a művészetbe: ne tessékmondani, hogy a sorsok (és műveik) semmire semtanítanak. Majdnem valamennyi cselekedetünk törté-nelmi tett, legalábbis a történelembe meríti erejét.


Azért is szép Nagy Gábor:Angyalaid mind repülnitudnak,Magyar Napló, 2011.

A hozzáállás formáit például honnan, ha nem e fel-emelő és egyúttal szánalmas emlékelegyből tanuljuk?Nincs szakmai hozzáértés, nincs ismeret, melyet nemúlna felül az élni tudás képessége.

Ember és ember boldogsága (ahogyan nyomorú-sága is) egy és ugyanazon dolog, de mit érthet belő-le az, aki nem veszi észre, hogy az egyetlen érzelemformailag csupa változatos arculat. A lélek erejepedig az állhatatosságnál kezdődik, és Nagy Gáborazonmód nevekben fekteti le állhatatosságát. Haddlássuk, iskolája miféle változatok iránti érzékeny-ségre és állhatatosságra tanította őt. Elég világosanfejezi ki, a lírikusok mily fakultatív karába (olvassukcsak el mottóit) kívánkozik, elég világosan fejezi ki,hogy ódzkodik az elmosódott megközelítésektől. Sevvel szinte kizárja az egyensúlyi helyzeteket.

Nem meglepő, hogy Nagynak először is a gyerek-kor küld kötelezvényt a hűségről. Ez valamifélesorsbéli seregszámla is egyben. S máris a jövendőszele borzolja meg azt a lírai szociográfiát, amikülönben csupa lélekpuhító egyszerűség. „Tiszta -szoba, kilátással a szilva- / fára, sem volt még; ésbudi az udvaron / csak, zöld hátú döglegyek és szú-nyogok / zsibongó mocsara. Gyerekszoba? A kert, /a gyümölcsös; s a szőlőhely pincéje: / háborús legen-dák sokszor silabizált / könyve. Apám innen lett aváros panel- /erdejének Robin Hoodja… (A ház)Ez a bő, az életrajzi valóságból szabadon zuhogó líraéppen fordítottan aránylik a tárgyához. A nem külö-nös, nem rendkívüli, nem a legeminensebb gyer-mekélet emléke impozáns nyitányává emelődik egymúlt századi jellegzetes sorsportrénak. A kölyökidőhelye, körülményei, kulturális kútfője betájolva.Az otthon kicsi birodalmából kitudott vadul gazdagegyszerűség, emlékek angyalképe, az emberi tartáseleven védpajzsai eltakarhatják-e azt a csatornát,amelyben a csélcsap élet sokrétűbben, zavarosabbanés keserűbben forr?

Sajnos, muszáj felnőni. „Büszkén sorolom im ajussom, / tömbház tetején a lakásom, / pénzem iselég, mire jusson, / épp annyira terjed a vágyam. /Van még napi húsz cigarettám, / nem lesz zamatos,keserűbb se / szekszárdi vörösborom alján / az estecsalóka derűje” (Bosszús, közönyös dal). Festőiségés kerekség formai szépségei mögül, finoman ugyan,de előtűnik, hogy ez az esti zsáner nem a legédesebbnapok tréningjeit idézi. Itt egy életforma elejtettmotívumaiból inkább a gátlás, mint az ösztökélésrajzolódik ki. Pedig Nagy Gábor hol férfiasan tartóz-

kodó, hol dacos-fölényes vitalizmusa hallatlanulkívánja az ösztökélést. Íme, így kerekedik teljessé asorsportré. „Nem tudom hát elmondani mégsem, /repedt cserép a szó. / Segíts arcod, füled, szád becéz-nem, / hadd legyek kamasz csábító. / / Gyámoltalanés védtelen vagyok / veled e vallomásban, / segíts: telelkem feloldozhatod / pogány vérivó-áldomásban”(Könyörgés áldomásért). Habzsolása a mának?Az is. De némiképp nyugtalanító átgondolása is, két-szeres respektusa, mint amikor útra készül az ember.

Vissza, az asztal körül a harangszóra néma áhí-tattal várakozó családhoz.

Öregpapa, öregmama, a siheder, egy nyújtózkodómacska. S ott térdepel a házfal mögött, láthatatlanul, kétóriás: a baj meg a boldogság. És ni: amott a kút, a pajta,a kiskert. Persze, mert minden kicsiség számít. A ren -deződés, az alkalmazkodás. Örömök, rádöbbenések.

Nagy Gábor szerencsés – szerencsés a maga fogé-konyságával, csodálatos földközelségével. Szerencsés,hogy nem mások által leírt papírérzelmek színpadánvizitálva kell magába szívnia az emberélet tapasztalata-it. Sarjúrendek között? a borsóföldön? a kerítés fölött? –mindegy; az a fontos, hogy közvetlen közelről nézi őtegy öregpapa, a keresztül-kasul áttallózott kert, a „dohosfalak” zugában felnőtt apa. Az így is, úgy is megpróbál-tatásul reámaradt paradicsomi hely, az otthon.

És milyen szerencsés Nagy Gábor, hogy jól tudolvasni arcokról. Olvasni a család, az utca, a min-dennapi létezés mozdulatokba, elszólásokba, szem-hunyorításokba, viccelődésekbe és káromkodásokbarótt törvénykönyvéből.

Úgy tűnik, mintha ebben a világban a test volna azegyedüli kultusz, valami rögeszmésen egyszerű kul-tusz. Pedig egyáltalán nem így van. Egy kapu éppencsak megfaragott oszlopában, egy vödör megfoltozá-sában, a tisztaszoba meszelésében több a szellem,mint bizonyos okmányokban, textusokban és hamisanrestaurált fóliánsokban. Mozdulat a mozdulattól, egyszemvillanás egy grimasztól, a nyers és csöppet semgyöngéd legendák, egy tréfa a csöndig olykor mítosz-ba illő szenvedélyek ívét vonja magával.

Múlt és hagyomány, összes javaival és átkaival,jövőtlen kincseivel és bőkezű érzékiségével, nemtö-rődömségeivel és igazságaival, örök nyári égboltjá-val, meleg porával, köveivel, kertjeivel és csillagai-val – a beavatott szívében maga a költészet. Az!Nevezzük nyugodtan költészetnek, mivel nemcsakérzelmekről és árnyalatokról van szó: érzelmek ésárnyalatok folytatásáról is.

LõTÉR


LõTÉR

A múlandóság száműzéséről. A képekben megele-venedő alakok és történések örökkévalóságáért azon-ban Nagy Gábornak a reményeivel és a reménytelen-ségeivel kell fizetnie: és kapunk tőle reményből,reménytelenségből egyaránt. S közben tudnia kellátadni magát annak a próbának, aminek kimenetelefelől a szív már megbizonyosodott („ölelném ami tel-jes ami magvas / angyalporral pírral ha hamvas”).Egyelőre viszont az a kérdés, hogy az érzelmek kísér-letét a szellem is szentesíti-e. Nagy Gábornál ugyan-is a költészet kétszer van: tanúság szívben és észben.Talán mindnyájan kétszer vagyunk. Ásványok is, haj-tások is. Aszkézis és élvezet, jég és láng.

Nagy Gábor inspiratív emlékeinek biztos testesü-lése és szállása a vers – a poézis, amely a végtelen-hez viszonyítva mér. S minthogy térben és időbenkorlátlan, gyakran (sőt majdhogynem törvényszerű-en) átkapaszkodik a tér és az idő látszólagos keríté-sein. Ami megfogant az egyik dimenzióban, feltehe-tőleg létre fog jönni egy másik kiterjedésben is. Deki mondja meg, van-e teljességgel új gondolat, újforma? S ki tudja, a költészet a határtalan melyikszegletében, titkok és értékek mily kölcsönébenigyekszik éppen meghatározni magát?

Adyban, lám Szapphó visszhangzik (Sappho sze-relmes éneke) – utóvégre is az első állítólagos líraiköltő asszony volt. És Ady belekezd egy versbe:„Adjon Isten békét, kedvet / Asszonyoknak, emberek-nek, / Sok örömet mindenkinek, / Pénzt, szerelmet,vágyat, hitet.” Ady belekezd, Nagy László folytatja:„Adjon az Isten / szerencsét, / szerelmet, forró /kemencét, / üres vékámba / gabonát, / árva kezembe /parolát…” Az egy országot absztrakt fényhiánnyalelöntő Babits („fekete fák és fekete ház, / fekete állat,fekete ember, / fekete öröm, fekete gyász, / fekete ércés fekete kő és / fekete föld és fekete fák, / fekete férfi,fekete nő és / fekete, fekete, fekete világ”) sötét pont-jai Nagy Gábor ihletéből hullanak újra versbe: „feke-te a kémény fekete a füstje / fekete a lélegzet füve /fekete a szíverek nyírfája / fekete a lehelet diója / feke-te aranyat esnek / akik zihálnak / fekete a ház falafekete az ablak” (Az éjszaka hangjai). A létezők gaz-dagsága jelenik meg abban, ha sokan érintik ugyanazt.Ady, Babits, Nagy László: talán az ő szavaikkal isössze van fűzve Nagy Gábor lírai szótára. De végül isabban és arrafelé keres az ő nyugtalan és megszemé-lyesült töprengése, amerre Bella István, Ratkó József,Nagy Gáspár, Ágh István találja közösségi reveláci-ókkal teljes líráját. Ebben az ösztön, indíttatás, ízlés

alapján indokolható szövetségben a vers: hétköznapés ünnep, menny és pokol, pátosz és irónia.

Mennyire védtelen következetessége és mégismennyire fő-fő fundamentumának számít összefor-rottsága az érzékletessel. Komoly magabiztosságotvalószínűsít Nagy Gábor műhelyében az aranyalap, aszemélyesség soha el nem koptatható ereje. „Hakeresnél, huszadik század / Kölyke, kívüle nem talál-hatsz: / Hús-vér versből vagyok” – írja az Ady Endreébresztése című művében. De vajon nem indokolatla-nul emeli-e föl ide, az érzékiségnek e már-már mito-logizált fokára a verset? Csak a test van, csak az élet –bukásaink és boldogságaink égnek feszülő temploma:hja, de szép is volna! Csak a test van, csak az élet, smivel ez momentán nem igaz, a test és az élet peresí-tése kikerülhetetlen. Amihez Nagy szenvedélyesenragaszkodik: hogy a világot nem feltevésekben fogjafel, nem gyanúkat pirgálgat, hanem azokban a végsőegyszerűségekben (öröm, megrendülés, szeretet, gyű-lölet) talál ránk, maradék emberségünk humuszában,ahonnét még visszakereshetőek vagyunk.

Az, hogy Nagy Gábornál a költészet kétszeres foga-dalom, itt nyer értelmet. Eredetéhez való hűsége, eti-kája, idiómáinak egy része bizonnyal örökség: aho-gyan mások is örökölnek. A személyre szabás nem ez.Viszont szemlélete, a költőség első igazolása, amikénta géniusz suttyomban megcsinálja a csodát; belevetimagát az ember lelkébe s ott beszédvágyat gerjeszt, azegészen Nagy Gábor esete. Csak az övé. Úgyhogy ajótól a még jobb versekig költő múlja fölül a költőt.A kétszeres fogadalom tehát ugyanannak a poézisneka pátosztól elvont s az észlíra felé elvitt szuggesztiója.

Emelkedetten beszél a nyers földiségről? Igen.Emberi ügy, s ez ma merészség. S hát, Istenem, szí-vünk is van. Míg azonban konokul megtartott és kor-rektül katalogizált örökségéből valami szép barnabánat muzsikál, e juss az intellektusban mintha lassanmálló rakomány volna, távolság és messzeség. S azember úgy véli, egészen még nem konzisztens, azépülésnek még a derekán lévő világ – nem is egy verssugalmazza: a tárgy-rész különbje ki akar egészülni.Több lenni, túlmutatni. Egy nagyon is megbecsülen-dő vágy dolgozik Nagy Gábor lírikusi kibontakozá-sában: s ha ez mindent akarás, keveseknél mutatkozikmeg oly nyilvánvalóan, mint nála. Nincs lehetetlenérzése, elmért gesztusa, szertelen artisztikuma. Devan egy meggyőződése. Hogy minden gesztushoz,érzéshez és gondolathoz, a valóság mindenfajtamagunkhoz vett képéhez illik hozzápasszítani az


eshetőség hitét. Az élet és a költészet maradéktalankiélése mélységes töprengést és bátor telhetetlenségetfeltételez. A Karneváli szimfoniettát a hétköznapangyala ihleti, ám jó rendesen megtetézve indulattal:„kufárok tolvajok evangéliumát / zengi a felhecceltcsőcselék / bankárok mondják tollba az új imát /épülnek vastraverz-templomok / / úgy isznak áldo-mást mint a csürhe / kiisszák a Dunát az Amazonast /az óceánt ég-földre esküdve”.

Baudelaire azt mondja, a szép, a csodálatos átitatbennünket, csak nem látjuk. De az is meglesz.A súlyos és melankolikus igékhez eljön a fény jóvalkevésbé részvétteljes ideje, a groteszké, az iróniáé.

S a szépről kiderül, hogy nem a dísz, nem a kel-lem; a szép a gyúlás fészke és hideg enyészpont. Az asóhaj, mely al fine ott lebeg Nagy Gábor töprengéseifelett, már vallás, s mindenféle formában lehet érte-ni, a korosodás bölcsességeként vagy bizarrságkéntis: „Ó, Istenem, angyalaid mind / repülni tudnak,énnekem / meg újra kell tanulnom járni.” E religió-ban csupán ennyi az érdekes: a ragaszkodó szemé-lyesség, s azután bármi jöhet.

Nincs ellentmondás. Ez tartja fogva a legnagyob-bakat: a művészi koncentráció, a szenvedély és azemlékezet. Az öncsalás nélküli folytatás igényli tehátaz új fogadalmat. Különben se útra, se ellenpólusranem hivatkozhatna a költő a roppant metafizikai tor-lasz miatt, amely az Egy szonettciklus cserepeit zárja.(„Micsoda hibbant nyár! / Megsüketült / Beethovenlakája, az Isten is…”) Ezek után nem egyéb, mint fel-lélegzés, hogy: „Megérti önnön súlyát”. Annyian pró-

bálkozunk belátóak lenni! A szembenézés is bennevan e lírában. Bonhómia és felelős attitűd: e költészetszellemes, mint egy franciáé, lengyelesen tartásos, éstárgyszerű, mintha angol volna – mégsem mintárakészül, szavaiból, de tán még elhallgatásaiból is aszerző magyarsága süt. Düheit, fellélegzéseit, játék-kedvét, egyáltalán egész poétikai kultúráját áthatja aközösségi presztízs, az, hogy a többes szám körén isérvényesen fogalmazza meg magát.

József Attila macskája képtelen egyszerre kint ésbent is egeret fogni. Sejtjük, hogy mért. Mégis lelkiszűkölködés volna, ha a teremtés mérnökeit és szak-erőit, kiváltképp pedig egy fiatalembert meg semkísértene az ábránd: részt venni e vállalkozásbanegyidejűleg kint és bent.

Emlékszünk a kertre, noha éppen csak szétnézhet-tünk ott – kert helyett jutott nekünk a kiűzetés, és egyMásik kert. Ám akkor is, mint a dórok, fából vájjukelső oszlopainkat. Lehet, hogy az égbolt és a feléjeforduló fák között mitológia áramlik és buzog.Az anyag viszont, amelyből költészetnek kell szület-nie, maga az égbolt, a fák, a föld: „minden fa gránát-robbanású zöld, / a nap e szűrőn át világít, / kelyhek-be illatos konyakot tölt. / A test csak töltekezni áhít. // Nyugágyban angyal: boldog vagy unott. / Hátáncsonk: szárnya lecsatolva, / mint küldetést, mit így-úgy letudott, / eltette egy szív-forma tokba.” A nyug -ágyban a lecsatolt szárnyú angyal – ez valami gyö-nyörű; új és csak azért is szép! Pláne, hogy eztán fogkiderülni, mi van még abban a szív-forma tokban.

Kelemen Lajos

LõTÉR


Valami fojtott szordínó tartja az Agócs-verset. Egyeredeti végzettsége szerinti építész felelősségteljestekintete, nehézzé fontolt szava, nem szavajátszóőszintesége. Az „etika architektoraként” aposztrofál-tam egykor. Lehet rá adni, életérzése korszakosan biz-tos, érzékeny ütemben jelző. Nem takarja el csengőritmussal-rímmel az üzenetet. Szinte dermesztő csu-paszságában fejlik ki elénk, meglebbentve a lélekbennéma katarzist. Gulyás Pállal szólva „ellenállást ad aszavaknak”, s a kifejezés életvezetéssé képes magasz-tosulni. Közülünk, magyar kisemberek közül szól ő

hozzánk, beszél a nevünkben.Korántsem vigasz talót, ellen-ben vigasztalanságábanvégzetesen igazat, lényeg-pőrét. Egy korosodó értel-miségi munkásember min-dennapjait éli-írja.

Hogyan? Archi tek -tonikus kiegyen sú -lyozottsággal. Akár„A lég tornász…” („bekötöttszemmel egyensúlyozom”), „túl a sorosvereségen”, találgathatva, de hiába, ugyan „mikorés kire dől rá a Fal”. A felismerés, kimondás siva-tagi extázisában megvilágosul hirtelen az embersorsa. Például szorongásai okaként az, hogy „gyil-

Felpattant

az ördöglakat

Agócs Sándor:Ördöglakat a számon,Antológia Kiadó, 2010.

LõTÉR

kosokkal utazom ma is / senki semmit nem ismerel”. Agócsra már az átkosban is jellemző volt, hogymegvesztegethetetlenül mérlegelt, s nem hadováz-va ítélt. A médiaricsajban is hallja, hogy „a néma-ság itt szívet-lelket benőtt / és hatalmas lyukká tere-bélyesült”.

Családja félévszázados kivetettségére, vad örök-ségére is utalva foglalja össze életét lapidárisan kie-melt tömörséggel: „NYITOTT ABLAKNÁLSZÜLETTEM / FÁZOM EGY ÉLETEN ÁT”.

Kíméletlen számvetésre késztet az Agócs-líra.Mi maradt az emberből, magyarból a rendszervál-tás gengsztermódszerei után húsz évvel? Igaz,hogy „sűrűbben élünk”, nyugtázza egy vers címe.„De – számol le fontosságunk tudatával lakonikusiróniával – nem kér belőlünk ez az évtized, /köszöni szépen, elvan nélkülünk”. Bizonyos szem-pontból, megbecsült könyvkiadói munkája mellett,a költő is kiszolgáltatottnak és feleslegesnek érzimagát, s nem pusztán plebejus szolidaritásból.Bennszülöttek lettünk saját hazánkban, s egy látha-tatlan Moloch-hatalom szeszélye rángat ide-odaminket, marionett-magyarokat. S van, aki úgy tesz,mintha szabad madárként kedvére bokázna a leve-gőben, mi több: élvezi hazátlanságát. Innen azönboncoló költő, a halkszavú, megdöbbentő önter-rorizmusa: „én már / évtizedek óta / nemzetbizton-sági kockázat vagyok – magamra.” Jó lesz odafi-gyelni, Európa-nagyurak, a súlytalannak tetszőpoéta-próféciákra. Nemigen tűnik fel, pedig nyil-vánvaló, hogy Agócs Sándor a legalábbis Balassiigkövethető közéleti-politikai, diagnosztizáló líravo-nulat jellegzetes alakja. Magánállapotai egy rit-musra rendeződnek az országéval. A nagyrabecsült barátnak-mesternek, Lezsák Sándornakcímezve helyzet-jelent: „túlfordult velünk a világ”,kapcsolódván a vödrökkel levegőt meregető mesésheroizmusához. S egy sokirányú komplex képpelmodellálja a jószándékú tehetetlenséget: „hosszúesztendők óta / belülről kékül fulladozik / aremény – akárcsak Megváltók / között a cseregye-rek”. Agócs számára a költészet a kimondás ünne-pe, az önléte értelmére ébredő tömegember, a nem-beli ember önismereti gesztusa. El nem szakíthatóa befogadói-olvasói visszajelzésektől, dekódolás-tól. Így lesz magánéleti esetlegességnél több, nyo-

masztóbb, amidőn vészesen elhallgat a szó-kimon-dásra rendelt. Ezt ugyan csavaros logikával szar-kasztizálja verstelen verse – „és hát jódolgábanmár verset se ír az ember” – de azért csendes vég-ítélet, keser-vers ez.

Persze, azért csak áttöri az ólmos kilátást (kilá-tástalanságot) a belülről emésztő szenvedély tüze.Olykor a legváratlanabb helyeken. Noha tudjuk,megjegyeztük a komor gnómát: „és nincs semmiköszönet / a kitárulkozásban se”, kitárulkozik magais. Atomerővel: „rámégtél / egy villanás alatt”, rob-ban-lobban be a vallomás. Igaz, hirtelen jéghűtés:„és egyedül hagytál / nagyon”. De ez az egyedüli-ség már intenzív létképlet, őshagyomány. Az össze-tartozás a távolság arányával nő: „viszlek magam-mal / mindenhová”. Nem akárhogyan, nem céltala-nul: „ítéletnapig / hallgatagon”. Agócs itt is úgybeszél, mint aki „sub specie aeternitatis” látja-láttat-ja a jelenvalót, s felelős minden mozdulatáért.Akármi bú-baj, bűbáj esik, elsőrendű tiszte a költő-nek (vö: Rilke) a dicséret (Rühmen). Meg kellköszönjük a sajgót és rosszat is, mert emel és edz.Miután hálát ad a vadulásért, émelyítőért: „legin-kább / a képünkre kiülő szívdobogást köszönöm”.Kissé megtörten, esdeklőn ugyan, de itt Agócs dithi-rambikusan himnuszi.

Szemérmesen sajgó szerelmén olvassa le: „szele-tekből próbálsz összerakni”, az intimitás se mentes areflexív állapotrajztól. Remek rondójában – egykésődantei „félelmetesen ritkuló erdőn” – áhítatosvigaszt talál a szolipszista panteizmusban: „majdengem keresel mindenkiben”. S tőle szokatlanulfohászkodva esti imát ír „az egyedül élő Nagy -mamákért”.

Modern líránk zengőbb, logisztikusabb vonulatávalszemben Agócs a történelmien országos méretű sze-génység, kiszolgáltatottság megszólaltatója. A min -denkori, jelenkori küszködő megalázottakkal szolidá-ris. Vágyai se törnek egekbe: „jó lehet annak akineksok éve / minden órája lyukasóra”.

Úgy reagál mindenre, hogy szinte észre se vesz-szük. Pedig pontos látleleteket ad, fontosakat a hely-reállításhoz. Meg lehet bízni iránymutatásában. Igazigékre talál, felpattantván kísértő ördöglakatát.

Turai Kamil


Egyre elfogadottabb, hovatovább divat a gasztronó-miát a kultúra részének tekinteni, története kultúrtör-ténetté vált, annál is inkább, mivel egyre jobban fel-ismerjük veszteségeinket, az elfeledett étkek és eltűntalapanyagok, a visszahozhatatlan ízek értékét.Jámborné Balog Tünde novellagyűjteménye szinténzamatok, étkek, receptek apropóján született történe-teket foglal egybe, ám a Szakácskönyvféle alcímmegtévesztő: talán mert nő, asszony a kötet szerzője.Az alföldi írónő azonban nem áll be a ma oly köz-kedvelt gasztroirodalom művelői sorába, elsősorbana család- és kollektív emlékezet darabjait eleveníti felegy-egy étek ürügyén. Konyhája amúgy sem a hedo-nizmus fellegvára, és nem kap főszerepet az élvezet,az elérhetetlen íz utáni sóvárgás sem – Szindbádefféle sóhajait asszonyi bölcsességgel hallgatja ésteszi félre –, hanem az elkészítés örök felelőssége ésöröme, talán éppen a munka gyümölcse kap itt erőshangsúlyt. Az asztal, a rádli, a konyhakredenc éppolynagy jelentőséggel bírnak, mint a hozzávalók, azok-nak hihetetlen változatossága, a piac mesés világa ésa sütés-főzés gyakorlati szépsége. Konyhájánakállandó vendégei személyes családtörténetének visz-sza-visszatérő asszonyalakjai, sőt az öregedőSzindbád is elüldögél az asztal mellett, miközben sül-nek a keszegek, készül a rácponty. A vén hajós férfi-módra kommentálja a főzést, dohog a jelen sivársá-gán, és visszasírja a régi aranykort.

A jól szerkesztett, szépen tagolt kötet bárhol felüt-hető, Jámborné Balog Tünde stílusa pusztán a szavakíze miatt is rabul ejt, az ember legszívesebben bele-harapna, de legalábbis hangosan ismételné a gyönyö-rű mondatokat. Amikor azt írja édesanyja gyermek-korának bőségéről: „frissen pörkölt gyarmatkávé illa-ta terjengett az üzletek körül”, a gyarmatkávé nem apresszók tömény, csersavízű mokkáját, vagy a regge-li kávéfőzés kapkodását, az apró konyhákba rekedtfüstös szagot idézi meg, hanem asszociációk egészhadát kelti életre, egzotikus, színes világok illatát,életteli zaját, párás, trópusi levegőt, forróságtól vibrá-ló láthatárt, vitorlást a vakító délszaki fényben. És

ebben az egy szóban, „gyar-mati” benne egy letűnt kor, svele a fájdalom, az elmúlás,a tűnő idő visszahozhatat-lansága. Jámborné amúlandóságtól ment, afeledés megsemmisülé-se előtt ébreszt fel, idézmeg rég voltakat, fel-sorolásainak nyelviszépsége, amely ennek avisszaidézésének szertartása a kötetlegnagyobb erénye. Egykor kipecázott, sparheltekenmegsütött halakból egyszerre tizenhármat tud előso-rolni, csak a babfélékből, a kultikus bableves alap-anyagaiból tizet, fákat ír le találó jelzőkkel együtt,majd Szindbád ihleti a leggyönyörűbb mondatokat aszavak erejéről, szabadversre emlékeztető összeölel-kező fogalmakkal, l-lek mollra hangolt dallamával:„Szóló spárga, mondá Szindbád, és hangja muzsikál,mint őszi estéken a hídlábnak ütköző hullámok loccsa-nása. Juhgomolya. Liptói. Lépesméz. Batul. Arany -granett. Bőralma. Hízott kappan. Süldő. Párhagyma.Lacipecsenye. Oltástúró. Kecskecsöcsű. Naposcsibe.Kelvirág. Galambfiak. Szilvalekvár. Írós vaj. A szavaknagyot csobbannak, és egyre táguló körökben moz-gatják meg emlékeimet…”

Az idő változásai az Odette vendégeiben a leegy-szerűsödés, a pusztulás lassú mételyét hozzákmagukkal. Panta rhei, az első fejezetcím mintegygyors felütésként éppen a változás-hanyatlás össze-függését tematizálja: az ételek, ízek, természet kínál-ta bőség és változatosság úgy tűnnek el életünkből,mint egykor használt szavaink, a nyelv rugalmassá-ga, a kifejezésformák sokasága. Jámborné BalogTünde számára szorosan összekapcsolódik e kettő:az étkek mint testi táplálékok, s a szavak mint a szel-lem és lélek táplálékai. Minden, amit felidéz, a felej-tés elleni harc egy-egy állomása, ételek, ízek, illatok,zamatok, szavak csengése mind arra szolgálnak,hogy az örökkévalóságba lépjenek át, mint archiváltemlékek, mint rég letűnt korok átlényegítése.Az Odette vendégeinek központi témája az emlék,amely a felidézéssel, a varázslatszerű megidézésselértékesebbé válik, mint maga az egykori élmény.Egy kivételesen nem kulináris ihletésű novella, aCsak a város fogalmazza meg mindezt a legszebben:a fausti kérdést a pillanat nagyszerűségéről tovább-gondolja, és eljut oda, hogy az élmény az emlékezés

LõTÉR


Emlékek zamatos

lajstroma

Jámborné Balog Tünde: Odette vendégei.Szakácskönyvféle régiés újabb történetekkel,Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2011.

LõTÉR

sóvárgásában nő naggyá. A „békebeli idők” kapnakfő hangsúlyt, az idealisztikus bőség és boldogságtoposzát idézik meg, mintha a szerző tudatosankeresné azt az általa meg nem élt, de családi történe-tekben még elevenen megmaradt hőskort, polgárivilágot, amikor az étel éppúgy magán hordozta a léttisztaságát, mint ahogy az életminőség, a közösségilét, egyáltalán az emberi viszonyok is ezen a termé-szetes tisztaságon és harmónián alapultak.

A hosszabb családtörténeti ihletésű novellák aBácskától Erdélyig, majd a szülőföldre, Hódmező -vásárhelyre, illetve a makói otthonba vezetnek, ámelég ahhoz egy egyszerű, kopott konyhai munkaesz-köz, hogy megidézzen ősöket, szemünk elé varázsol-jon rég tönkretett világokat. A Rádlimesék főszereplő-je a derelyevágó; ez az elmés kis tárgy egy nép törté-nelmi sorsfordulónak tanúja; az elbeszélés egy remek-beszabott mondata izgalmas tágabb kontextusbahelyezi a családtörténetet: „Valamikor kolozsváridédanyámé volt, tőle nagyanyám, aztán anyám örö-költe, és a rádli mindenhová hűségesen követetteasszonyait. Bejárta vélük a tágas, majd a szűkre sza-bott ország sok zegét-zugát – világnagy rádli kellett anyirbáláshoz, nem tudom, hogy fért el abban a frányaTrianon-kastélyban…” (kiemelés tőlem – JKGY)

A Csip-csup történetek rövidebb lélegzetű darab-jai legszebb példái annak, hogy egy-egy apróságmennyi fontos emléket idézhet fel, s csak néha szür-kül meg az idealisztikus kép, amikor a háborúsínség, a félelem pillanatai jelenítődnek meg, nohamindig humor és bölcs derű fűszerezi az egykormegéltek leírását. A Cukor a háborús melaszfőzéskudarcát meséli el, a Narancs a megszálló oroszkatonákról megszégyenítően humánus, szépen poen-tírozott történet. A Pirított gríz szintén az orosz „fel-szabadítókhoz” fűződő emlékeket idézi fel, a Sóviszont már a családtörténeten túlmutatva kultúrtör-ténetileg is széles körképet ad.

Jámborné Balog Tünde nagy háttérismerettelágyaz za bele a magyar kulináriát egy összmagyarkultúrtörténetbe. A Megdöglött a nagy magkakasvagy A jó hús-leves legendája kitűnő példái ennek agazdag néprajzi, szellem- és gasztrotörténeti palettá-nak. Szindbád megjelenése mindezt az irodalomkontextusába is beilleszti: a hajós nagy mesélőkéntidézi fel mindazt a régmúltból, amit érdemes felem-legetni, stílusában hűen megalkotójához, Krúdyhoz.

A családtörténeti vonatkozású novellák itt-ott kilép-nek a „szakácskönyvi” tematikából, gyönyörű történe-

teket olvashatunk az édesapa gyermekkorából, amik-ben felbukkan az egykori barát, akkor még makói diák,József Attila. A saját gyermekkor visszaidézi az oroszmegszállás napjait, a Pirított gríz elsöprő humora ízesdél-alföldi tájszólást elevenít fel: „Nahát, ezök félnek,lepődött meg nagyapa. Két nyomorult asszonytul, megegy rozoga vénembertül? Vagy ettül a két kisgyerek-tűl? Oszt ezök akarnak minket fölszabadítani? Inkábbmögszabadítani akarnak attúl a kevéstül, amink van,mondta nagymama, és eldugta a matrac alá nagyapazsebóráját.” A délvidéki balladás hangulatú tragikomé-diák és tragédiák mellett azért odatolakodik a múlt fáj-dalmas emléke: a Tőtike a krúdys hangulatú fiatalkoriemlékek mellett visszaidézi Z, a férj börtönéveinekborzalmait, majd visszatér a jelenbe, ami szintén csupakiábrándulást tartogat. A Kőleves újra Z, az egykorimedikus, majd fiatal politikai fogoly raboskodásárólmesél: olyan helyszínek jelennek meg, mint aGyorskocsi utca és Márianosztra. E két novella azédesapa történeteivel együtt túllép a krónikás és a kul-túrtörténész buzgalmán, érezzük, személyessé vált tör-téneteket idéz fel Jámborné Balog Tünde, tökéletesenazonosul szeretteinek emlékeivel, személyiségéneknyomai mégis ott maradnak: a humor és irónia, a szépés jó szeretete, valamint az erkölcsi alapvetés igénye.Ebből a szemszögből válik érthetővé, miért teszi anovellákra az Odette vendégei ciklus a koronát. Elsőolvasatra talán kakukktojásnak tűnik a fejezet, hiszenkilépünk a Kárpát-medencéből, kikerülünk a családzárt közegéből és az idegen-lét megtapasztalása, a bel-giumi élmények kerülnek terítékre. Csakhogy azOdette vendégei végül meghatóan szép hitvallássáválik szeretetről, a házastársi kapcsolat fontosságáról,az elválaszthatatlanságról, az évtizedekig megmaradószerelem kötelékéről.

Az Odette vendégei fejezet másképp sem olvasha-tó kizárólag úti élményként, egy belgiumi vendéges-kedés beszámolójaként. A külföldi tartózkodás felsza-kít valamit az írónőben, ami arra készteti, hogy meg-határozza helyét a világban, mondhatnánk, az identi-tás kérdéseit boncolgatja a maga bölcs, derűs, önma-gát megmosolygó modorában. Odette, a gazdag val-lon nő és családja hetekig látta vendégül az írónőt ésférjét, „minket, bizonytalan egzisztenciájú közép-európaiakat a vasfüggönyön túlról”. Bár odahaza aházaspár műveltsége és szellemi igényei folytán aszellemi elithez tartozik, ebben a környezetben egy-szerre „barbárnak” tűnik, még a rebarbarát sem isme-rik, ami vendéglátójuk számára szinte megbocsátha-


tatlan. Ez az a világ, ahol a magyarok „Európa nége-rei”, mert ahogy az író fogalmaz, „ránk volt írva a sze-génység és a másság”. Egy belgiumi piac sajtkínálatarádöbbenti egy olyan rettentő igazságra, ami a háborúalatt és után születettek generációjának élethosszigtartó keresztje: „Álltunk a sátornál, figyeltük a válo-gató Odette-et. Hol egyikre, hol másikra mutatott,azután ránk nézett, hogy melyiket szeretnénk. Nemtudom, ingattam a fejemet, bármelyiket szívesen meg-esszük. Igazából azonban azt szerettem volna monda-ni, vedd meg mind, mi valamennyi sajt ízére kíván-csiak vagyunk. Meg akarjuk kóstolni, fel akarjuk falnimindet, az összest, és még az se lenne elég a belsőn-ket mardosó zsigeri éhség csillapítására. A génjeink-ben hordjuk, és ettől semmilyen jóllakás nem tudmegszabadítani.” Rokon ez az éhség azzal, amitJózsef Attiláról jegyzett meg a családi krónika, csilla-píthatatlan fizikai éhség és a „metafizikai éhség” kap-csolata, amit a fiatal zseni, „a mély V alakú ránccal”homlokán összekapcsolt egymással. A kelet-európaiátok azonban nemcsak ebben mutatkozik meg: aGalambidő, a kötet egyik legértékesebb novellája azeltékozolt örökségről mesél, a múló felszínesség oltá-rán elhamvad a hagyományt, a történelmi folyamatos-ságot szimbolizáló szőrmesapka. Nagy nemzeti gyö-

kérvesztésünkre asszociálunk, ugyanakkor becsülen-dő az a mértéktartás, amivel Jámborné nem magya-rázza túl az eseményeket, meghagyja az olvasónak anagyobb összefüggések felismerését, finom utalásai ahagyományra és a kisfiú bűntudatára elegendő ahhoz,hogy a gondolat magját elvessék.

A Bagolyasszonyka az elveszett múlt fölötti fájda-lom lírai hangú, drámaiságban kiteljesesedett novellá-ja. Vörös Irén odahagyja a régi házat és kertet, beköl-tözik a városba, de hogy maradjon valami a családifészekből, megbízza a vadászt, hogy szedje össze nekia kert baglyait. A jóember félreérti a megbízást, sugyan hozza mind egy szálig a madarakat, ám nemúgy, mint Vörös Irén gondolta. Hanem holtan. A visz-szahozhatatlan, a „Pantha rhei” szólal meg az elbe-szélésében, fájdalmasan erőteljes színekkel. És mégis,az elégia nem fordul mélabúba, a veszteség nem váltki nyomott megkeseredést és kiábrándulást. JámbornéBalog Tünde írásaiban az elégia kéz a kézben jár aderűvel és életszeretettel, ösztönösen, mélyen fakadóasszonyi józansággal és gyakorlatiassággal kapcsoló-dik abba a jóba, amit maga körül talál. Ez a mindenenátütő melegség teszi őt a stiláris ízesség élvezetén túlegyedivé a kortárs magyar irodalomban.

Jakab-Köves Gyopárka

LõTÉR


A Virrasztó Jenő álmai Végh Attila tizenhatodikkötete (amit e sorok írásakor követ a szerző legújabbesszéit magában foglaló tizenhetedik kötet). VéghAttilát – akit az idén József Attila-díjjal tüntettek ki– eddig mint költőt és filozófust ismertük, aVirrasztó Jenő álmaiban azonban prózaíróként isbemutatkozik nekünk. A novellafüzér főhőse – mon-danunk sem kell – Végh irodalmi alteregója.„Zarathustra és Esti Kornél véletlen találkozásaVirrasztó Jenőben” – parafrazeálja a fülszövegLautréamont híres mondatát. Ennél a találkozásnálott volt Krúdy Szindbádja is, igaz, csak messziről,egy óbudai kis utca gázlámpája alól figyelt; fejétcsóválva dörmögött valamit, majd sétapálcáját len-dítve elballagott, olyan ember módjára, aki mársemmin sem csodálkozik. És ott volt Pesti Kornél,elegáns hallgatásba burkolózva, szokott kiismerhe-

tetlen mosolyával szája szög-letében. Az ő figurájátPrágai Tamás alkotta meg(néhány éve megjelentkötetének címe: PestiKornél), s amire eddignem volt példa az iroda-lomban, Pesti felbuk-kan Végh Attila köte-tének lapjain is, mintVirrasztó Jenő barátja.Íme, a költők esti lélekvándorlása.

Végh Attilánál ősszel indul az évszakok körhintá-ja. A négy ciklusra (Ősz-Tél-Tavasz-Nyár) tagolt kötetnyitómondata: „Ősszel kezdődik minden”(Prológus).A Nyár ciklusban találhatók a „halálnovellák”(A macska elbúcsúzik, Hajmunka). A nyári halálhírmindig megrendítőbb. „…aztán hírt kapott, hogy egylány, akibe húsz évvel azelőtt kicsit szerelmes volt,meghalt autóbalesetben” (A macska elbúcsúzik).„Az elmúlt hét a halál hete volt” (Hajmunka). EstiKornél megteremtője, Kosztolányi nem hitt a halál

A költők esti

lélekvándorlása

Végh Attila: Virrasztó Jenő álmai,Magyar Napló, 2012.

LõTÉR

utáni életben. Virrasztó Jenő-Végh Attila sem hiszbenne. „Van-e élet a halál után? Soha nem hallottostobább kérdést. Hiszen a halál éppen az, ami utánnincs élet” – jelenti ki a Hajmunkában. Ostoba kér-dés? A remény mindig ostoba.

Alig két-három oldal terjedelmű írások ezek anovellák (leghosszabb és legtalányosabb közülükA szag), némelyik inkább csak vázlat, ami (ti. a váz-latosság) illik korunkhoz. Hanyag kézzel odavetettskicceknek is nevezhetnénk őket – e műfajnak pontKosztolányi volt a mestere, a gyors vágásokkal dol-gozó Kosztolányi (ezt a „filmes” technikát fejlesztet-te tökélyre később Koszto lányi tanítványa, MándyIván), de míg Koszto lányi ideges tőmondatokat írt,Végh Attila prózája lassúbb sodrású (ha beszélhetünksod rásról ilyen rövid terjedelmű írások esetében);Végh meditatív alkat Koszto lányihoz képest.Virrasztó Jenő nyugodtabb, mint az örökös lázban égőEsti Kornél (Zarathustráról nem is beszélve). InkábbSzindbádhoz áll közelebb (lásd a Sötét anyag és Azelmúlt Balaton című novellákat). Estinek még mindenszenzáció, ami a szeme elé kerül – Virrasztó semminsem lepődik meg igazán, a hatos villamoson össze-függéstelenül monologizáló hajléktalanon sem, s bárpillanatra felkelti másnapos érdeklődését a vacogóemberi roncs, odaül hozzá és megszólítja („Avass be,testvér”), a hálásan rázúduló zagyva szóözön előlhamarosan elmenekül. Óvatos duhaj. De valamimégis történt; Virrasztó, hazatérve, lefekszik, s azonveszi észre magát, hogy, akár a hajléktalannak a vil-lamoson, neki is: „Szabályosan és kérlelhetetlenülvacogni kezdett a foga.” Az olvasó pedig tudja, nema januári hidegtől.

Mint említettük, Estinek még minden szenzáció(tegyük hozzá gyorsan: nem a szó mai értelmében),míg Virrasztó, kicsit rezignáltan bár, de tudomásulveszi a világot. Két különböző kor szülöttei ők.Kettejük között pedig ott van az elmúlt száz év, amialatt, ne feledjük, többet élt át az emberiség, mintelőtte ezer év alatt. A két kor szülöttei között az akülönbség, hogy míg őseink izgatott várakozássalnéztek a jövő, a kezdődő huszadik század elé, addigmi legszívesebben felszállnánk egy időgépre, halenne ilyen, elrepülnénk az ő korukba és ott marad-nánk. Virrasztó is visszavágyik ama sokunk általjobbnak vélt régmúltba. „Virrasztó és Tarló tudták,hogy nincs reinkarnáció, de azt is tudták, hogy őkéltek már egyszer, épp a nagy századforduló idején,a pezsgő szellemű, mégis selyemfényű, álmatag

korban” – olvashatjuk a Kerberosz ugat címűnovellában. S bár a lélekvándorlásban sem hisz, agondolattal szívesen eljátszik Végh Attila. A 2046hőse Cosmo, az író: Virrasztó reinkarnációja.Azon már nem is csodálkozunk, hogy az elbeszélésvégén az emberiség szinte egyetlen pillanat alattmegsemmisíti önmagát. (Hogyan is végződhetnemásképp egy, a távoli jövőben játszódó történet,amit most írtak? Hiába, a miénk már rég nem apozitív utópiák kora.) Cosmo csak azért éli túl akatasztrófát, mert éppen alkotói szabadságon van –a világűrben. Bérelt űrhajója ablakából nézi végiga pusztulást, majd kényelmesen hátradől, és – mitis tehetne mást, hiszen író –, írni kezdi új regényét– Virrasztó Jenőről. A történet, bár eredeti szándé-ka bizonnyal nem ez, mégis hűen tükrözi a jelenköltőjének lelkiállapotát. Melyikünk ne érezné úgymostanában, mintha a világűrben egyedül keringveírna – magának?

De, toll- és laptopforgatók, mielőtt sajnálni kez-denénk magunkat, olvassuk el Végh Attila Átlag -emberek című novelláját, mely irodalmi életünk szo-morú szatírája. Virrasztó a könyvhét első napjánelindul (mint Zarathustra a hegyről), hogy dedikáljafrissen megjelent kötetét, de ami ennél is fontosabbszámára: „Legalább találkozik írókkal, költőkkel,vagyis a barátaival, akik nem olyan undorítóak, mintaz átlag, nem érdekli őket karrier és elismerés.”Vicces Jakab, a novellista azért állítja meg hősünket,hogy: „Virrasztó – kurátor ismerősei révén – segítsenneki megszerezni valami ösztöndíjat.” DöbbenetesKároly, a „hazafias regényíró” új könyvéről akar„dicsérő cikket” íratni vele. (Itt derül ki, hogyhősünk – ellentétben Krúdy Szindbádjával – nem alevegőből él; újságnál dolgozik, nem véletlenül ost-romolják annyira az írótársak.) Az Elveszett illúziókírója, Balzac mondta az írókról, hogy „a dicsőségmártírjai, fegyencek, akik életfogytiglan tartó siker-hez vannak láncolva”. Kosztolányi – épp az egyikEsti Kornél-történetben – az irodalmi életet egyelmegyógyintézet társalgójához hasonlítja. (A novel-la címével, pontosabban azzal, amit sugallni akar,nem értek egyet. Átlagember alatt én a huszonnégyórás szolgálatot teljesítő ápolónőt értem és mindazo-kat, akik minden hajnalban bejárnak valami munka-helyre, éhbérért húzni az igát. Azt se tudják, mi az azalkotói támogatás, karrier az ő szótárukban annyitjelent, nem teszik utcára őket az első leépítésnél.Bizony, nem ők a helyezkedők, a köpönyegforgatók,


jobbra is, balra is kacsintgatók, csak érdekből barát-kozók. Minden bűnük az, hogy néha morognak afőnök háta mögött. De ezt már csak zárójelbenteszem hozzá.)

Emlékek, álmok, gondolatok, víziók kavarognakVégh Attila novelláiban – költői prózának mégsem,költő prózájának annál inkább nevezhetjük írásait.A költői próza különben is veszélyes terület; csábító,buja ingovány, ahol nagyon könnyen és gyorsan ellehet merülni, és ahol csak kevesen ismerik a járást.Úgy is mondhatnánk, születni kell rá, hogy jó költőiprózát írjon valaki. Ebben a műfajban nálunk eddig

Krúdy a „csúcstartó”. Végül is a jó próza is költészet– líra, anélkül, hogy mindenáron költői akarna lenni.Végh Attila tudatosabb és fegyelmezettebb alkotóannál, hogy ezzel ne lenne tisztában; írásaiban pontannyi költészet és pont annyi filozófia van, amennyikell, se több, se kevesebb, s úgy hiszem, köteténekez a legfőbb erénye.

A Virrasztó Jenő álmait Kettős Tamás illusztrálta(az ő nevét nem Végh találta ki); grafikái a művészhatározott fejlődéséről tesznek tanúbizonyságot.

Barna T. Attila

LõTÉR


Sokjelentésű szó a bogár. Alapjelentésén (szárnyasrovar) kívül megnevezheti az emberi szem pupillá-ját, valakinek rigolyás természetét, fekete éjbenfényforrást, kisgyermeket, akit csucsujgatunk, és alányt, akivel lefekszünk. Czegő Zoltán új regénye –Katonabogár – a két utóbbi létezést, létállapototvizsgálja, járja körül. A lány az élet kútja, aki szép,tiszta szerelemben, tisztességes házasságban megfo-gan és gyereket szül, csakhogy…

Csakhogy számtalanszor felborul az élet rendje,és ha felborul, akkor megbicsaklik a szó, balladábahull, mert csak a ballada örvényeiben képes kimon-dani a kimondhatatlant.

Erre vállalkozott Czegő Zoltán.Kedves falujában, Szenesen (más munkáiból is

ismert településnév, tulajdonképpen a Kisküküllőmenti Bordos) úgy élnek a székelyek, ahogy Idahegyén a pásztorok, a Nílus áradásos partvidékén aföldmívelők, ahogy Háránban Jákob tarka báránya-ival, ahogy Hebron völgyében a pátriárkák éltek.Nem okafogyott hasonlatok végett kerültek ideezek a figurák és színhelyek. Czegő regényébenÜdő Márton (Nyirő Józseftől kölcsönzött regény-hős) már Bethlen Gábor korában is élt, s ez a szé-kely Matuzsálem úgy egyezkedik az Úristennel,mint az Ótestamentum pátriárkái Jáhvéval.Szükség van erre az egyezkedésre, mert különösdolgok történnek.

Mindjárt a legelején megütia szó az olvasót: „Rebi néne áta pallón, ott térült balra fel azúton.” Arany János vonzás-terében vagyunk hát, őindít balladát mondatöre-dékkel: „Vörös Rébékáltalment a / Keskenypallón s elrepült”.

Rebi néne, Szenesfalu másik időtlenül idős öreg-je különös, piros bogarakat pillantott megaz ablakpárkányon. Katonabogarakat.

Másnapra megtelt a háza, s hiába irtotta azokat petró-leummal, mésszel, hiába ásta el meszesgödörbe, szapo-rodtak, szaporodtak, aztán eltűntek, s csak a temetőkert-ben bukkantak föl újra. De akkor ott már a másik vén-séggel, Üdő Mártonnal értekezett, mit jelenthet ez abogárinvázió, milyen borzalmak hírnökei ezek a rusnya-ságok. Csak sejtették a bajt, a jelek olvasásához kellett afiatal, termékeny erő, a makulátlan szűz, kellett a szép-ségesen szép Birtalan Lenke, a falu első leánya, akinekmását a híres székely népballadából olyan jól ismerjük:

„Júlia szép leány egykoron kimöne,Búzavirág szödni, a búzamezőbe,Búzavirág szödni, koszorúba kötni,Koszorúba kötni, magát ott mulatni.Föl is föltekinte a magos egekbe,Egy szép gyalog ösveny hát ott jődögél le,Azon ereszködék fodor fejér bárány…”

Őt teremti újjá Czegő Zoltán.A „szüzek serögibe” elragadott lány (ikerpárja a

nagyszentmiklósi kincs egyik korsóján is látható!) min-

Balladába hulló

szavak

Czegő Zoltán: Katonabogár,Pallas-AkadémiaKönyvkiadó,Csíkszereda, 2011.

LõTÉR

tázott alakját társítja a regényben Czegő az öreg szé-kellyel, a táltosokra emlékeztető látó emberrel. SzentMártonkor, tompa ragyogásban mennek ki ketten, a fél-lábú Üdő Márton (csonkasága, falába az egyik stigmá-ja, babonás tisztelet övezi, „a szántóval, a kaszálóval, apatakokkal” is szót tud érteni) és a gyönyörű hajadonhatárnézőbe, ketten fogtak össze: a kezdet és a vég, akiszáradt élet és a megtermékenyülésre áhítozó szűz.

Az égen jelenik meg a rejtély, a fekete titok, valami-lyen megfoghatatlan kettősségben bukkan fel a félel-metes fátum. Kétféle eget látnak: egy rémisztőt, amely„mintha be lenne deszkázva az innenső részén”, ittlovak tipornak, emberek hullnak alá, ez az ő egük, aszentesieké; míg a tiszta, ragyogó boltozat hihetetlentávol, valahol messze, más, idegen népek fölött ragyog.

Terjed a hír, riadoznak az emberek. Üdő Mártontanácsára – akárcsak Egyiptomban a hét bő esztendőután – gyűjtésbe kezdenek, gabonát vásárolnak, s rak-tároznak el óriás hombárokban, fát vágnak, több évrevaló fát, mert a „kétfedelű ég” jelei szerint nagy-nagyveszedelem leselkedik a falura. A plébános is egyezke-dik az Úrral, de meg kell hajtania fejét a Gondviseléselőtt. Csupán annyit tehet, hogy megváltoztatja a szer-tartás rendjét: aszerint misézik, gyóntat, vecsernyézik,ahogyan az erőltetett menetben végzett munka kívánja.

Czegő Zoltán érett prózamesternek bizonyul ez eset-ben, mértéktartóan részletez, nem szálazza szét az ese-ménysort (korábbi munkáiban volt példa erre!), min-den, még a hétköznapi események legkisebb mozzana-tai is ennek a baljós vészjelnek vannak alárendelve,hisz balladát ír, prózaballadát. Emiatt, de valószínű,Czegő költői habitusának is köszönhetően, a regényhangulati alapvonása az érzelmesség (nem érzelgős-ség!), fiatalok és vének könnyekig meghatódnak, meg-rendülnek, ami lírával telíti a prózaszöveget. Nem újprózanyelvvel kísérletezik, hanem folytatja azt ahagyományt, amelyet Nyirő és Tamási ránk testált, hoz-záértéssel archaizál, és rögzíti a székely köznyelv meg-változott, mai állapotát, hangsúlyozottan a Kisküküllőmentén beszélt dallamos, kissé éneklő édes beszédet.

Makacs konoksággal támasztja fel az egykor zson-gó, sűrű életet élő székely falut, és azt úgy teszi hihe-tővé, hogy időtlenít, nem tudjuk pontosan, mikor zaj-lanak az események, de annyi bizonyos, hogyTrianon után. A földrajzi tér is érdekes, egy-két elej-tett szóból lehet tudni, hol vagyunk. A fekete temp-lom említése nyilván Brassót jelenti, ide mennekvásárba a fiatal lányok, férfiak, viszik a szalmábólkötött árut, viszik a híres varrottasokat, és ott, a feke-

te templomáról híres városban érti meg igazánBirtalan Lenke az álmaiban is jelentkező égi jelet:„Van valami odafenn, akkor elindult abban a szentpillantásban egymás felé a két nagy világ, s a fekete-ség csak nyeli, nyeli az aranyt, a fehéret, s beborultegyszeriben minden. Az egyik ég elnyelte a másikat.”

Vége az életüknek! Halálos veszedelem fenyegetia rend és tisztaság népét, a „jelek népét”.

És jött a parancs. Egy titokzatos Hivatal katonaibehívót küldött Szentes és Reves (Székelyrava) fér-filakosságának, a tizenhat és az ötven év közöttiek-nek azonnal be kell rukkolniuk „állami munkára”.

Ezután arctalanná válik a világ, kafkai tájékraérkezünk. Férfiak nélkül féllábú lesz a falu, akárcsakÜdő Márton, asszonyok kaszálnak, gyermekek szán-tanak, harmatkezű lányok erdőlnek, és szünetel atánc, a muzsika, az ünnepeket gyászba borultan tart-ják meg, nincs esküvő, nincs keresztelő, halottasház-zá válik Szentes és Reves.

Egy ilyen kihegyezett történet befejezése igazánnehéz; szerencsére Czegő Zoltán költő, így lírai tájak-ra evez, poétikai igazságot mér, oszt. Az még része azepikai logikának, hogy az elhurcolt férfiak egy katonaikísérlet alanyai lesznek: valószínű, vegyi fegyverekkelpusztítják el őket. Egy kivételével mind meghalnak(Akácos Béla megszökik, ő lesz a környék fekete vőle-génye), de a két falu leányainak vállalkozása már poé-tikai igazságszolgáltatás. Az elpusztított férfiak, köz-tük több vőlegény végakarata szerint elvándorolnakidegen földre, ott ismeretlen férfiaktól gyermeketfogannak, és áldott állapotban térnek vissza. Az életlegnagyobb parancsát teljesítik: élni kell, az élet-lángottovább kell vinni, nem szabad megengedni, hogy kia-ludjon. Megtöltik gyerekkel a két falut, ezeket nevezia nép katonabogaraknak. Így még egy jelentésselbővül bogár szó: ez a jelentés is becéző, kedveskedő,kisdedet jelent, még ha iszonyat, borzalom is a háttér.

A posztmodern irodalomtörténet-írás egyik legna-gyobb kínlódása, bakafántoskodása éppen az volt,miképpen lehetne a történelmet, a történetiséget vég-leg leválasztani mindenfajta művészetről. Nem soksikerrel fáradoztak. Az irodalmi kevercsek, az öncé-lúan szerkesztett öncélú szövegek szerzői elrugasz-kodhattak ugyan a semmibe, de a balladák gyökér-zete erős, szívós, és a múltba mélyed, s örök kovászaprózának, lírának egyaránt.

A balladák a nép, a nemzet emléknyomai.S ha kilépünk a balladák jelképrendszeréből, és a

csupasz történelemmel nézünk szembe, akkor emberi


ésszel alig felfogható borzalmak kényszerítenekhőkölésre, azok borítanak örökös gyászba, de ezáltaldekódolni is tudjuk az irodalom példabeszédeit. Nincsolyan történelmi korszakunk, amelyben ne akadtvolna diktátor, vezér, ne csomósodott volna irtó, pusz-tító hatalommá az ideológia, és ne hurcolták volnafogságba, megsemmisítő táborokba a férfiakat. A Szé -kelyföldet különösképp sújtotta az idegen despotiz-mus: akkor került Erdély egész hadserege a krími tatá-rok fogságába, amikor Európa már elfelejtette a sárgaveszedelmet (1657. július 31.), Világos után aHabsburgok hurcolták várbörtönökbe a honvédekezreit, a bukovinai csángó férfiak a hírhedt „kon-csentrákon” rokkantak meg, a két világháború hadi-

foglyai jórészt az Urál-hegység ólombányáiban és aszibériai priccseken sínylődtek, Kárpátalján a málen-kij robot áldozatai, az elpusztított férfiak ezrei porlad-nak ismeretlen sírokban Eurázsia vad tájain,Délvidéken tízezres magyar tömegeket mészároltakle, Felvidéken százezreket tettek hontalanná, telepítet-tek ki… Benne van nemcsak a tudati, hanem a tudat -alatti világunkban is ez borzalom, és abból a mély-ségből tör fel minduntalan, ahol a balladák születnek.

Igen. A balladák a nép, a nemzet emléknyomai.Czegő Zoltán új könyvével ezt az utat járta be – siker-

rel. A prózaíró teljesítményét a költő juttatta diadalra.

Hegedűs Imre János

LõTÉR


Szószék és csönd

Búcsú Szenti Ernőtől

Szenti Ernő csendesnek, visszafogottnak látszó embernek tűnt, akiben azonban hatalmasintenzitással működött egy szellemi értelemben vett, minden értékre nyitottcsillapíthatatlan éhség. Az irodalom, a képzőművészetek és a zene rajongója volt, akialkotóként a grafikában és a költészetben mindenki mással összetéveszthetetlen stílustalakított ki. A Szenti-versekről maga a szerző vallotta, hogy bennük „nem a téma árnyaltkibontása az elsődleges, sokkal inkább a létérzés, a hangulat, a pillanatnyi idő eltolása azöröklét felé. A konkrét belenyomása a végtelenbe, az általánosba.” Köteteit csak élete utol-só két évtizedében jelentette meg, noha több mint ötven éven át írta verseit.

Az a megtiszteltetés ért, hogy legutóbbi, illetve időközben bekövetkezett halála okánhelyesebb, ha azt írom, legutolsó kötete fülszövegének megírására engem kért fel. Azonnal igent mondtam, és az első gondo-latom az volt, hogy azt az érzést kell visszaadnom, ami a Szenti-versek olvasásakor fogja el az embert. Valamiféle extravagáns,de mégis magától értetődő filozófia, tömény intellektualizmus, a groteszk és a józanság egyszerre működtetik ezt a (BisteyAndrás remek észrevételével) klipszerűnek talált költészetet. Minden szövege ruganyos, eleven, erőtől duzzadó és fiatalos voltmég akkor is, amikor szerzőjüket egyre több testi baj gyötörte.

Buñuel ír az önéletrajzában olyan mondatokról, amelyek első ránézésre abszurdnak látszanak, de valójában az igazságfénye sugárzik belőlük. Egy példát is felmutat erre: „A mortadellát a vakok gyártják.” Amikor Szenti Ernőt olvasok, mindigez jut eszembe, hiszen az ő versei tele vannak efféle különleges mondatokkal. „A vers varázsszer, metaforatégelyben.”„Minden részvétem a klorofillban szegény szavaké.” „A kezdet gyászol, a vég ünnepel.” Ezek finoman, de határozottankimozdítják az embert nyugalmából, és szokatlan útra visznek. Ez az út kitartóan emelkedik, szuszogunk tőle, igyekeznünkkell, hogy lépést tartsunk a költővel, de valahogy erőt kapunk a versektől, és csodák csodája, a lépteink tempója egyre gyor-sul. Észrevétlenül átragad ránk az a lázas izgalom, ami Szenti Ernőnél sajátos módon egy tőről fakad a bölcs nyugalommal éstántoríthatatlansággal. Különleges szemlélet, különleges látás az övé, amellyel összekapcsol, egymás erőterébe helyez dolgo-kat, fogalmakat, amelyek szinte kinyilatkoztatássá alakítják egymást. Ahogy olvassuk a verseket, kétségek nélkül elfogadjuk,amit Szenti Ernő közöl velünk. A legnagyobb természetességgel vesszük tudomásul versteremtő elméjének a legkülönösebbdarabjait is, és szinte csodálkozunk rajta, hogy eddig ez miért nem jutott senkinek az eszébe.

Szenti Ernő nagyon sok hatást fogadott be a külvilágból, de versei nem csupán ezeket visszhangozták. Belső világának gaz-dag asszociációs rendszere mint valami bonyolult gépezet folyamatosan átdolgozta, újrateremtette és egybegyúrta mindazt, amimásoknál külön tétel marad. Élet és elmúlás, szellemi, erkölcsi próbatételek sokasága, helytállás, kudarc, töprengő ösztönösség,bátorság, veszélyérzet, ugyanakkor hit a rossz megváltoztathatóságában: ezek együtt adják Szenti Ernő izgalmas költészetét.

A Magyar Napló szerkesztői búcsúznak kedves szerzőjüktől. Sírfeliratként álljon itt Vörös folt című versének utolsó vers-szaka: „Itt ez a vörös folt, életed összes / ütközéséből egyetlen nyom maradt. / A világra jöveteledkor rád ütött / alapstigmátmár a bőröd alatt viseled.”

Filip Tamás

DOBÓHÁLÓ


Történettudomány, művelődéstörténet

ANTALÓCZY Zoltán: Isteni és emberi színjáték, Helikon,2011.

BALOGH Ádám: A nacionalizmus szerepe a görög kül-politikai gondolkodásban, 1897–1912, Szeged,JATEPress, 2011.

Comenius és a múzsák, szerk. FÖLDY Ferenc, KISS

Ferenc, KOVÁTS Dániel, Sárospatak, M. ComeniusTárs., 2011.

CSONKARÉTI Károly: Horthy Miklós hajóhada, ÉghajlatKvk., 2012.

MISKOLCZY Ambrus: „Tiszta forrás” felé… KözelítésekBartók Béla és a Cantata profana világához,Gondolat, 2011.

Németföldről Németországba. Magyar kutatók tanul-mányai a német történelemről, szerk. FRANK Tibor,Gondolat, 2012.

ROMSICS Ignác: Magyar sorsfordulók, 1920–1989,Osiris, 2012.

SUDÁR Balázs: Pécs 1663-ban. Evlia cselebi és az elsőrészletes városleírás, Pécs, Pécs Története Alapít -vány – Kronosz K., 2012.

SZIJÁRTÓ M. István: Tapasztalatok, cselekvő egyének,felelősség. Oroszország mikrotörténelmének tanul-ságai, Keszthely, Balaton Akad. K., 2012.

TULIPÁN Éva: Szigorúan ellenőrzött emlékezet. AKöztársaság téri ostrom 1956-ban, Budapest,Argumentum, 2012.

ZELNIK József: Negyven év után, MMA, 2012.

Irodalomtudomány

ACZÉL Petra: Médiaretorika, Budapest, M. Mercurius,2012.

Irodalmi szövegek, politikai állásfoglalások. A Ham sun-jelenség, Gondolat, 2011.

ODORICS Ferenc: A struktúra hatalma és törékenysége,Budapest, Gondolat, 2012.

SZÁVAI János: Szenvedély és forma. Francia regénytör-ténet Voltaire-től Céline-ig, Pesti Kalligram, 2011.

Magyar irodalomtörténet

ELEK Tibor: Állítások és kérdések. Tanulmányok,esszék, kritikák, beszélgetések, viták, Budapest,Kortárs, 2012.

Filológia és textológia a régi magyar irodalomban. Tudo -mányos konferencia, Miskolc, 2011. május 25–28.,

szerk. KECSKEMÉTI Gábor, TASI Réka, Miskolci Egye -tem BTK Magyar Nyelv- és IrodalomtudományiIntézet, Miskolc, 2012.

FRÁTER Zoltán: Hagyomány, hatás, iszony, Holnap, 2012.FŰZFA Balázs: Mentés másként. Tanulmányok, esszék

irodalomról, olvasásról, tanításról, Pont, 2012.SZAKOLCZAY Lajos: Sorsszerűség, álom, etika. Tanul -

má nyok, esszék, kritikák, Holnap, 2012.SZEMES Péter: Művek felé. Válogatott kritikai írások,

Zalaegerszeg, Pannon Írók Társ., 2012.

Magyar szépirodalom

BÁNFFY Miklós (1873–1950): Erdélyi történet, Heli -kon, 2012.

FERDINANDY György: Útközben. Michel naplója, HétKrajcár, 2012.

GÁBOR Felicia: Csángó vagyok, Budapest, Pannónia-Print, 2012.

JOLSVAI András: Monsieur L, Budapest, Fekete Sas,2012.

KÁLNAY Adél: Hamvadó idő, Szeged, TiszatájAlapítvány, 2011.

KÁRPÁTI Kamil: Kárpáti Kamil összes prózái, Stádium,2011-2012.

KODOLÁNYI János (1899–1969): Földindulás,Hasonmás kiad., Budapest, Püski, 2012.

LADIK Katalin: Belső vízözön. Versek, Budapest, TippCult, 2011.

LŐKÖS Margit: Egy csepp Balaton. Gí fotói és KárpátiKamil versei, Budapest, Stádium, 2012.

SZABÓ Dezső (1879–1945): Az elsodort falu, Szeged,Lazi, 2012,

SZEPESI Attila: Istenpor, Szeged, Tiszatáj Alapítvány,2011.

TAMÁSI Áron (1897–1966): Szívbéli barátok, rajz.Pekáry István, Móra, 2012.

TÉREY János: Szétszóratás, Tipp Cult, 2011.Tündöklő forrás. Versek Berzsenyi Dánielről, szerk.

POMOGÁTS Béla, ill. VÉN Zoltán, Kaposvár, Ber -zsenyi K., 2012.

VIZKELETY András: Múltidőben. Visszaemlékezés,Argumentum, 2012.

VÖRÖS István: A Kant utca végén. Jazz, Tipp Cult,2011.

VÖRÖSMARTY Mihály (1800–1855): Vörösmarty Mihályválogatott versei, repr. kiad., Barnaföldi G. Archí -vum, 2012.

WEINER SENNYEY Tibor: Gül Baba. Elbeszélés 33rózsamagban, ill. Szarka Fedor Guido, Budapest,Kelet K., 2012.

Merítés a Magyar Nemzeti Bibliográfia 16. évfolyamának 13. és 14. számából

KönyvajánlóA hónap könyvei

Balaskó Ákos (1984,Dombóvár) költő. AzELTE IK programtervezőmatematikus szakán vég-zett 2008-ban, azóta azMTA SZTAKI-ban dolgo-zik. Különböző folyóira-tokban publikál verseivel.

Barabás Zoltán (1953,Nagyvárad) költő, újság -író, szerkesztő. 1981-tőldolgozik a sajtóban azElőre, a Romániai Ma gyarSzó, az Erdélyi Naplómunkatársaként. Jelenlega Királyhágómelléki Re -

for mátus Egyház kerület tájékoztatási szolgá-latát vezeti és a Partiumi Közlöny főszer-kesztője.

Barna T. Attila (1971,Vác) költő. Első, Senki -némasága című könyvéértVerskarácsony-díjban ré -sze sült 1997-ben. SalvatoreQuasimodo-különdíjas(2008). Leg utób bi kötete:Valami jön (ver sek, 2005).

Bertha Zoltán (1955,Szentes) kritikus, irodalom -történész, a budapesti Ká -roli Gáspár ReformátusEgye tem Modern MagyarIro dalmi Tanszékének do -cense. Többek között Köl -csey- (1996), Tamási Áron-

(2003) és József Attila-díjas (2004). Deb re -cen ben él. Legutóbbi tanulmánykötetei:Sorsjelző (2006), Sorsmetszetek (2012),Erdély felé (2012).

Both Balázs (1976, Sop -ron) költő. A BenedekElek Pedagógiai Főiskolaszo ciálpedagógia szakánvég zett 2002-ben. 1996óta rendőrként teljesítszol gálatot a SoproniRendőr kapitányságon.

1999 óta publikál verset és műfordítást orszá-gos folyóiratokban. Verses kötetei: Árnyékta-lan pillanat (2005), Látogatód jön (2010).

Csontos János (1962,Ózd) költő, író. Sokáig aMagyar Nemzet publicis -tájaként dol gozott, utóbb aNagyítás főszer kesz tő je -ként. Buda pes ten él. Leg -utóbbi kötetei: Száz évtalány. Kie gé szí té sek József

Attilához (2008), Delelő – össze gyűjtött ver-sek 2002–2010 (2011).

Ferdinandy György (1935,Budapest) író. 1964-től aPuerto Ricó-i Egyetemtanára. József Attila- (2000)és MAOE Életműdíjas(2006). 2011-ben kitüntet-ték a Magyar KöztársaságiÉrdemrend tisztikeresztjé-

vel. Legutóbbi novelláskötetei: KérdésekIstenkéhez (2011), Pók a víz alatt (2012).

Filip Tamás (1960, Buda -pest) költő, közjegyző, aMagyar Nap ló vers ro va tá -nak szerkesztője. Meg je -lent verseskötetei: Fé ke zetthabzás (1986), Függő híd(1998), Amin most utazol(2001), A harmadik szem

(2003), Mentés másképpen (2005), Rejtett iko-nok (2006), Saját erőd (2008).

Hegedűs Imre János(1941, Székelyhidegkút)író, iro da lomtörténész. Sep -siszent györ gyön volt gim-náziumi tanár és szakfel-ügyelő, 1984-ben emig ráltAuszt riába. Bécs ben ésBuda pes ten él. Leg utóbbi

kötetei: A néma esküje (önéletrajzi regény,2004), Benedek Elek (monográfia, 2006).

Jakab-Köves Gyopárka(1971, Veszprémvarsány)író, az ELTE német sza -kán végzett 1995-ben.Szom bat helyen él. Írásaikülönböző folyóiratok-ban, publicisztikái pediga Morfondír című tárca-

gyűjteményben (2009) jelentek meg.

Kelemen Lajos (1954,Büssü) író, Kaposváron él,Radnóti-díjas. Legutóbbikötetei: Olvasó (esszék,2008), Föltett igaz (válo-gatott versek, 2010), Égnimásért se (válogatottesszék, 2012).

Kovács István (1945,Budapest) költő, polo nista,törté nész, a Ki lencek köl tő -csoport tagja. Az MTA Tör -té nettu do má nyi In té ze ténekfőmunkatársa. József Attila-és Babérkoszorú-díjas.Kia dónk gondozásában

előkészületben van új fordításkötete (EdwardStachura: Szekercelárma avagy emberek a télierdőn) és tanulmánykötetének (Csoda a Visztu -lánál és a Balti-tengernél. A XX. századi lengyeltörténelem sorsfordulói) bővített, új kiadása.

Lehóczky Ágnes (1976,Budapest) költő. A PPKEmagyar–angol szakán vég -zett 2001-ben. Angliá ban2005-ben MA-t szer zettKreatív Írásból, majd PhD-fokozatot szerzett Kreatívés Kritikai Írásból. Jelen leg

Kreatív írást tanít a Sheffield Egyetemen.Angol nyelvű verseskötetei: Budapest to Babel(2008), Rememberer (2011).

Mihály Gábor (1942,Székelyhíd) szobrászmű-vész. 1974-ben végzett aKépzőművészeti Főisko -lán, mesterei Mikus Sán dor,Somogyi József. Töb bekközött Munkácsy-díjban(1979) és a Nem zet közi

Olimpiai Bizottság Művészeti díjában (1991)részesült. Az országban és világszerte vannakkiállításai, szobrai. Ő készíti az M. S. mester-díjbronz kisplasztikáját, a díjat Molnár Pál újság -íróval alapították 2001-ben Budapesten.

Nagy Gábor (1972, Kör -mend) költő, irodalom - történész. A debreceniKos suth Lajos Tudomány -egye tem magyar–németszakán végzett 1996-ban,majd 2000-ben doktorált.Jelenleg a szombathelyi

Savaria Egyetemi Központ Kommu niká ció ésMédiatudományi Tanszéké nek docense. BellaIstván-díjas (2009). Legutóbbi kötete: An -gyalaid mind repülni tudnak (versek, 2011).

Oláh János (1942, Nagy -berki) költő, író. A Kilen -cek költőcsoport tagja.1994-től a Magyar Naplófolyóirat fő szerkesztője.Greve- (1992), JózsefAttila- (1994), Már cius 15-e(2007) és Bethlen Gábor-

díjas (2009). Leg utóbbi kötetei: Kenyér -pusztítók (hang- és színjátékok, 1993), Vér -szerződés (novellák, 2001), Por és hamu (ver-sek, 2002), Száműzött történetek (novellafüzér,2011). Az idén Márai Sándor-díjjal tüntették ki.

Petőcz András (1959,Budapest) költő. 1981–1983 között a Jelenlét iro-dalmi folyóirat vezető-,1997-től főszerkesztője;1983-ban létrehozza aMédium-Art undergroundművészeti stúdiót. 2002-

től a Magyar P.E.N. Club alelnöke. Kassák-(1987), Graves- (1990) és József Attila-díjas(1996). Legutóbbi kötete: Idegenek (regény,új, harmadik kiadás), 2012.



Szabó A. Ferenc (1943) AzELTE BTK-n szerezett tör -té nész, politológus és de -mo g ráfus diplomát. A tör té -nelemtudomány kandidátu-sa, a Nemzeti Köz szol gálatiEgyetem professzora. A XX.századi magyar népe se dés -

történet és Kovács Imre munkássága foglalkoz-tatja. Legutóbbi könyvei: Politika tör ténetitanulmányok (2005), A nemzetközi migráció éskorunk biztonságpolitikai kihívásai (2006).Kovács Imre válogatott írásai (szerk., 2011).

Szentmártoni János(1975, Budapest) költő,író, a Magyar Írószövetségelnöke. 1989 és 1996között a Stádium FiatalÍrók Körének egyik alapítótagja, 2000 és 2010 közötta Magyar Napló szerkesz-

tője. 2006 és 2009 között a KönyvesSzövetség elnöke és az Új Átlók MűvészetiTársaság titkára. Gérecz Attila- (1995), ÉdesAnyanyelvünk- (2004) és József Attila-díjas(2007). Legutóbbi kötetei: El perro (A kutya,versek spanyolul, 2010, Miami), Calul lacuri-lor – Ló a tavon (versek románul és magyarul,2011, Nagybánya).

Toót-Holló Tamás (1966,Ózd) író, szerkesztő. Az iro -dalomtudomány kandi dá -tusa (1994). Korábbi köny-veit a Toót H. Zsolt névalak-kal jegyezte. Alapított ésszerkesztett napilapot, heti-lapot és magazinokat, dol-

gozott hírügynökségen. Legutóbbi kötetei:Apasorban (esszéfüzér, 2003), Üsse kő (regény-trilógia I.; 2012).

Urbán Péter (1979, Bu -da pest) újságíró, volt aMa gyar Nem zet munka-társa, jelenleg a MagyarNapló szerkesztője. A Páz -mány Péter KatolikusEgyetem Doktori Iskolá -jának hall gatója. Köte te:

Ki írta? Irodalmi művek névlexikona (2004).

Végh József (1969,Kecskemét). Esszéíró, for-dító, főiskolai tanár. 1994-től 1999-ig a Tan KapujaBuddhista Főis kolán tibeti,páli és japán nyelvekettanult, itt diplomázott(2009, MA) tibeti nyelvi és

kultúrtörténeti szakirányon. Ugyanitt elvégeztea dharamszalai Buddhista Dialektika Intézettibeti filozófia programját (1995–2000).Jelenleg Ceglédbercelen és Kecskeméten él, aTan Kapuja Buddhista Főis kolán tanít, aKeréknyomok című orientalisztikai és buddho-lógiai folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete:Létkerék (2009).

Walter Piroska (1981,Budapest), műfordító. Ma -gyar–francia szakon vég-zett. Kétszer részt vett azEurópai Műfordítók Kollé -giumának fordítótáborábana belgiumi Seneffe-ben.François Emmanuel regé-

nye, A szomszéd szoba az első hosszabb fordí-tása. Eddig megjelent műfordításai (novellák ésegy prózavers): Philippe Blasband: Amikor mégszumóztam; Françoise Lalande: Egy ilyen sze-relem; Jan H. Mysjkin: Pihenő.

Fizessen elő Ön is a Magyar Napló folyóiratra!

E-mail: [email protected]: 413-6672

Előfizetés egy évre (12 lapszám) 7390 FtElőfizetés fél évre (6 lapszám) 3870 Ft

2012. AUGUSZTUS 15. SZERDA11:00: RÁKÓCZI-PINCE Írótábor 2012

Megnyitja: Szentmártoni János elnökKöszöntő: Májer János polgármesterKözreműködik: Blaskó Péter színművészHázigazda: Kovács Tibor birtokigazgató

12:00: TOKAJI FERENC GIMNÁZIUM, aulaÉletem regénye – Móricz Zsigmond kiállítás Megnyitja: E. Csorba Csilla főigazgatóA kiállítást bemutatja Hegyi Katalin irodalmimuzeológusKözreműködik: Kun Fruzsina (zongora)Házigazda: Jánosi Zoltán

14:00: TOKAJI FERENC GIMNÁZIUM, aula10 éves a Tokaj Világörökség Előadó: Demeter Ervin kormánymegbízottElnököl: Májer János egyesületi elnök

14:15–17:45: TOKAJI FERENC GIMNÁZIUM, aulaEltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhall-gattatás évei a magyar irodalomban címűtanácskozás Elnököl: Ács Margit, Szent már -toni JánosElőadó: Czakó Gábor, Lánczi András,Lezsák Sándor, Medvigy Endre, Sipos AnnaMagdolna, Tőkéczki László

19:45–21:00: PAULAY EDE SZÍNHÁZTokaji esték I. Illyés Gyula, Kálnoky László,Nemes Nagy Ágnes emlékezeteBlaskó Péter, Lázár Balázs, Tallián Mariannszínművészek irodalmi műsoraKözreműködik: Kis Gergely Márton (citera,koboz), Házigazda: Szentmártoni János

21:30–23:00: „VERESSZEKÉR” FOGADÓMŰÚT Szerkesztőség Fiatal Írók SzövetségeKöszöntő: Turczi István

Irodalom: Bende Tamás, Mechiat Zina,Király Farkas, Szalai Zsolt, Tasnádi István,Vinnai AndrásZene: Ujj Zsuzsi és Darvas KristófHázigazda: Zemlényi Attila

2012. AUGUSZTUS 16. CSÜTÖRTÖK9:00–12:30: TOKAJI FERENC GIMNÁZIUM, aula

A tanácskozás folytatása (plenáris ülés, vita) Elnököl: Jánosi Zoltán, Sturm LászlóElőadó: Miklóssy Endre, Szabó A. Ferenc,Sárközy Péter, Pomogáts Béla, KollaritsKrisztina, Farkas Gábor, Mezey Katalin

14:00–17:00: TOKAJI FERENC GIMNÁZIUMMunkacsoport-ülések • 1945–1955: Vezeti: Szakolczay LajosElőadó: Kabdebó Lóránt, Nagy MiklósMihály, Petrik Béla, Turcsány Péter• 1956–1965 Vezeti: Bertha ZoltánElőadó: Cseke Péter, Papp Tibor, PüskiIstván, Szőnyei Tamás

18:00–19:00: TISZALADÁNY, KÖZÖSSÉGI HÁZIrodalmi est, találkozóHázigazda: Liszkai Ferenc polgármesterKöszöntő: Mezey Katalin100 éve született Szabó Zoltán – Petrik Bélaelőadása. Közreműködik: Blaskó Péter szín-művész

19:00: Koszorúzás az irodalmi emlékfalnál20:30 - 21:30: KOLLÉGIUMI KERT

Tokaji esték II.Bemutatkozik a Napút és a Palócföld folyóiratFőszerkesztők: Szondi György, Mizser AttilaKözreműködik: Iancu Laura, Németh Zoltán,Prágai Tamás, Szakolczay Lajos, SzásziZoltán, Szávai Attila

21:30 – 22:30: MÁDBorkóstoló – Szepsy István PincészeteKöszöntő: Májer János polgármesterElőadó: Szepsy István borászKözreműködik: Blaskó Péter színművész

2012. AUGUSZTUS 17. PÉNTEK9:00–9:30: MILLENNIUMI IRODALMI

EMLÉKPARKTáblaavatás Szemere Bertalan emlékéreHázigazda:Ködöböcz GáborKöszöntő: Mengyi Roland megyei közgyűlésielnökLaudációt tart: Albert GáborKözreműködik: Blaskó Péter színművész

9:30–10:30: TOKAJI FERENC GIMNÁZIUM, aulaKerekasztal a Tokaji Írótábor múltjáról,jelenéről, jövőjérőlVezeti: Szentmártoni JánosRésztvevők: Gál Sándor, Mezey Katalin,Pomogáts Béla, Pozsgay Imre, SerfőzőSimon, Tóbiás Áron, Vasy Géza

10:30–11:30A tanácskozás befejezése (plenáris ülés)Elnököl: Vasy GézaElőadó: Gyurácz Ferenc, Cs.Varga IstvánÉrtékelés, ajánlás, összefoglalóKözreműködik: Bertha Zoltán, SzakolczayLajos

11:30: II. RÁKÓCZI FERENC ÁLTALÁNOS ISKOLA, aulaFogadás, házigazda: Szentmártoni JánosÍrótábori díjak átadásaLaudációt tart: Oláh JánosPohárköszöntőZárszó

TOKAJI ÍRÓTÁBOR – 2012. augusztus 15–17.

Documents

magyar Tokaji aszú napló - Magyar Naplómagyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2015/01/mn_2012_08.pdfMagyar 1 2012. augusztus Napló A szer kesz tő ség cí me (Írott Szó Alapítvány)