A nevem Malala

PROLÓGUS

Olyan országból származom, amely éjfélkor született, én pedig nem sokkal déli tizenkettő után haltam meg majdnem. 2012. október 9.-én, kedden történt mindez, nem éppen a legjobb napon, mivel éppen az iskolai vizsgák kellős közepén tartottunk. Mondjuk én nem bántam annyira, mint egy-két osztálytársam, lévén igazi könyvmoly. Aznap reggel a Hadzsi Baba-i útról nyíló, keskeny, sáros kis utcába élénkszínűre festett riksák sora érkezett: mindegyik, dízelolajat pöfögő szerkezetbe öt-hat lány zsúfolódott. A tálib hatalomra jutás óta tábla nem jelezte az iskolát, csak a favágóteleppel szemközti fehér falba vágott kovácsoltvas kapu mutatta a helyét. És mi ezen a varázslatos kapun át hömpölyögtünk be saját különleges világunkba, miután lekászálódtunk a riksákról. Azonnal ledobtuk fejkendőinket, mint ahogy a szél fújja el a felhőket egy napfényes reggelen, majd rendezetlen sorokban felcsattogtunk a lépcsőkön. Odafent a nyitott udvarról ajtók nyíltak osztálytermeinkbe, ahol ledobáltuk hátitáskáinkat és a szabad ég alatt összegyűltünk, háttal a hegyeknek és vigyázzba vágtuk magunkat. Az egyik lány elkiáltotta magát, hogy „Asszán bas Allah!” vagyis „Pihenj!”, mire mi a sarkunkat összeütve azt feleltük: „Hu-si ja Allah!” vagyis „Rajta!”Az iskolát apám még a születésem előtt alapította és a fejünk feletti falon a piros-fehér betűk büszkén hirdették, hogy ez a Khusal iskola. Hetente hatszor járunk iskolába és a 9. osztályba járó 15 éves osztálytársaim négyzetgyökös egyenleteket mantráznak, vagy urdu nyelvtant tanulnak, angol nyelvű dolgozatokat írogatnak, olyan tanulságokkal, mint „Lassan járj, tovább érsz” vagy éppen a vérkeringésről rajzolgatnak ábrákat – többségük ugyanis orvos akar lenni. Nehéz elképzelni, hogy bárki is fenyegetést lásson ezekben a dolgokban. Csakhogy az iskola kapuján kívül nemcsak a zajos és bolondos Mingora városa élt, hanem olyanok is, mint a tálibok, akik szerint a lányoknak nem kellene iskolába járniuk, Az a délelőtt is úgy kezdődött, mint a többi, noha kissé később a megszokottnál. Mivel vizsgaidőszak volt, így az iskola reggel 8 helyett 9 órakor kezdődött és ez jó volt, mert nem szeretek korán kelni és nem okoz nehézséget átaludni a kakaskukorékolást és a müezzin imára hívó énekét. Először apám próbál ébresztgetni – „Ideje felkelni, dzsani mun”. Perzsául így mondják, hogy lelkecském és apám mindig így szólít a nap kezdetén. „Csak még pár percet, Aba, kérlek!”, könyörgöm és befúrom magam a paplan alá. Ezután érkezik anyám, aki pisónak nevez, ami macskát jelent. Ekkor ráeszmélek, hogy mennyi az idő, mire kikiabálok: „Bhabi, elkések!” Én is azt becézést használom, mint mindenki az iskolában és ami annyit tesz, hogy fivérem felesége.Mint általában, Mama elkészítette masala chaiból (cukorral ízesített teakeverék), chapatiból és tükörtojásból álló reggelimet. Aznap reggel annyira késében voltam, hogy csak a tojás felét tudtam megenni, amit aközben faltam be, míg ő letolt, amiért megint rumlit hagytam magam után a szobában. A házunk homlokzati oldalán található hosszú szobában alszom, ahol az egyetlen bútorzatot az ágy és az a szekrény jelentette, amelyet a lányok iskolába járási jogáért indított kampányom miatt megítélt díj mellé járó pénzjutalomból vettem. A polcokon állt az összes aranyszínű kupa és díj, amelyet azért nyertem, mert osztályelső lettem. Mindössze két olyan év volt, amikor nem én lettem az első – mindkétszer vetélytársam, Malka-e-Núr győzött le. De elhatároztam, nem hagyom, hogy ez ismét megtörténjen. Így hát Allahhoz imádkoztam jó jegyekért. Anya állandóan azzal nyaggat, hogy imádkozzam napi ötször, ahogy az elő van írva, és ez különösen nehéz délután, amikor nem szívesen mozdulok el a tévé elől. A vizsgahét az egyetlen időszak, amikor a barátaimmal együtt én is időben eleget teszünk az összes imának, noha tanáraink szívesen figyelmezetnek minket arra,

hogy „Isten nem ad jó jegyeket, ha nem dolgoztok keményen. Isten eláraszt minket áldásával, de egyben becsületes is.”A hét első napján zajlott kedvenc tantárgyam, a fizika vizsgája. Azért szerettem a fizikát, mert az igazat mondja, világát törvények és elvek szabályozzák, és nincsenek benne olyan zavaros és csavaros dolgok, mint a politikában, ami különösen igaz hazámra, Pakisztánra. Különórákra is jártam Szir Amdzsadhoz, a fiúiskola igazgatójához és vasárnap hajnali háromig fennmaradtam, hogy elolvassam és újra átnézzem az egész könyvet és megérthessek mindent. Azután még imádkoztam is.De tudtam, hogy az egyik kérdést félreértettem és annyira haragudtam magamra, hogy sírni tudtam volna. Ez csak egyetlen kérdés volt, ami csak egy jegyrontást ért, de ettől mégis úgy éreztem, hogy valami szörnyűség fog történni. Így hát elhatároztam, hogy a többi vizsgán jobban fogok teljesíteni. A kedd reggeli dolgozatunk Pakisztánról szólt. A dolgozatban kérdések szerepeltek arról, hogyan hozta létre Mohammed Ali Dzsinnah Pakisztánt, mint a világ első moszlim országát 1947-ben, fél évszázaddal a születésem előtt. Apám mindig azt mondogatta, hogy Dzsinnah nem lenne boldog, ha látná, hogy mit műveltünk az alkotásával, mivel mindig is egy olyan toleráns országot szeretett volna létrehozni, ahol hinduk, moszlimok, szikhek és keresztények élhetnek együtt és gyakorolhatják szabadon vallásukat. Dátumokról és nevekről kérdeztek, én pedig bíztam benne, hogy jól válaszoltam rájuk. Boldogan jöttem ki teremből, a barátnőimmel trécseltem, míg arra vártunk, hogy Ser Mohammed Baba, az iskolai asszisztens a megafonon a buszhoz hívjon minket. Az iskola nem messze állt az otthonomtól, a patak mentén, ehhez el kellett haladni a Dr. Humajun Hajbeültető Intézetét reklámozó óriásplakát mellett és ilyenkor gyakran tréfálkoztunk egyik kopasz férfi tanárunkon, aki csakis ide mehetett, mikor hirtelen elkezdett kinőni a haja. Egyre gyakrabban utaztam busszal, ahelyett, hogy hazagyalogoltam volna, mivel anyám féltett és nem akarta, hogy egyedül sétálgassak. Az út mindössze öt percig tartott. Én azért szerettem, mert így nem izzadtam meg, ellentétben azzal, mikor gyalog mentem, és így cseveghettem a barátnőimmel meg pletykálkodhattam Oszmán Alival, a sofőrrel, akit csak Bhai Dzsánnak, vagyis fivérünknek hívtunk és aki mindig megnevettetett minket hóbortos történeteivel. A patak melletti útról leágazó utcánkhoz lépcsők vezetnek fel, így kocsival nem lehet behajtani. Úgyhogy leszállok a lenti úton, átmegyek a kovácsoltvas kapun, fel a lépcsőkön, végig az utcán, teljesen egyedül. Mindig is álmodozó voltam és időnként lecketanulás közben elkószálnak a gondolataim, és ilyenkor elképzelem, hogy hazaúton rám ront egy terrorista és rám lő a lépcsőkön. Ilyenkor mindig elmerengtem, hogy mit tennék. Talán lekapnám a cipőmet és azzal püfölném, de azután eszembe jut, hogy csak azért, mert tálibok, nekem is úgy kell viselkednem, ahogy ők viselkednek? Talán jobb lenne könyörögni, hogy „rendben, lőj le, de előbb hallgass meg, mert amit teszel, az rossz. Én nem vagyok az ellenséged. Csak iskolába szeretnék járni.”Egész évben egyre-másra kaptuk a fenyegetéseket. Egyeseket az újságokban tettek közzé, mások írott üzenetek formájában érkeztek, megint másokat az emberek mondták. Az anyám ugyan miattam aggódott, de a tálibok sosem törődnének egy lánnyal és jobban izgultam amiatt, hogy apám lesz a célpont, mert ő mindig felszólalt ellenük. Közeli barátját, Zahid Khánt augusztusban lőtték le, mikor imádkozni indult és tudtam, hogy mindenki azt mondogatja apámnak: „Vigyázz magadra, mert te leszel a következő!”Éjszakánként meg szoktam várni, míg mindenki elalszik: anyám, apám, a fivéreim, a faluból időnként érkező vendégek, majd ellenőrzök minden ajtót és ablakot. Ezután kimegyek és megnézem, hogy a bejárati ajtó is zárva van-e. A szobám a homlokzati oldalon van, rengeteg rajta az ablak, így függönyöket elhúzva hagyom, hogy jól kiássak, bár apám próbált lebeszélni róla.

Amint mindent ellenőriztem, így fohászkodom: „Ó, Istenem, ments meg és mentsd meg anyámat és apámat!” De ez így nem volt teljesen rendjén. „Ó, Istenem, mentsd meg a házunkat!”, mondom hát, majd hozzáfűzöm: „Az iskolánk is olyan, mint a házunk.” Magamban sokszor azt mondogattam: „Nem, nem, nem, mentsd meg inkább a mohallánkat, vagyis a körzetünket… Nem, nem is csak a mohallánkat, hanem az egész Szvát-völgyet… de miért csak Szvátért imádkozom, mikor egész Pakisztánért is tehetem?” Végül így fejezem be az imát: „De akkor már miért ne az egész világért fohászkodjak?”Időnként nem jön álom a szememre, így bemegyek szüleim szobájába és nyafogni kezdek: „Aba, nem tudok aludni!” Olyan, mintha kegyelmért könyörögnék, mire apám azt feleli: „Na gyere, gyere, aludj velünk, gyere!”Egy napon a matektanárnőnk, Miss Sazia feldúltan érkezett az iskolába és elmesélte, azt álmodta, hogy megégett lábbal jöttem suliba. Könyörgött apámnak, hogy adjon rizst a szegényeknek, mert hitünk szerint, ha rizst adunk, abból a hangyáknak és a madaraknak is jut, és akkor ők is imádkoznak értünk. Apám viszont inkább pénzt adományozott, Miss Sazia pedig sírva rebegte, hogy az nem ugyanaz. Istent arról kezdtem faggatni, mi lesz az emberrel, mikor meghal, és mikor a fizikavizsgán rossz választ adtam, baljós előérzet tört rám. Erről legjobb barátnőmnek, Monibának is beszéltem. Már az általános óta barátnők vagyunk és mindenen megosztozunk: a Justin Bieber számokon, az Alkonyat filmeken, a legjobb arcfehérítő krémeken. Az az álma, hogy divattervező legyen, bár tudja, hogy családja sosem menne bele, így hát mindenkinek azt mondja, hogy orvos akar lenni. Társadalmunkban a lányok leginkább tanítónők vagy orvosok lehetnek, mások csak nehezen, már ha egyáltalán kapnak munkalehetőséget. Én más voltam – sosem rejtettem véka alá a vágyamat, mikor úgy döntöttem, már nem orvos akarok lenni, hanem inkább politikus. Moniba mindig tudta, ha valami nem volt rendben velem. „Ne aggódj!”, nyugtatgattam. „A tálibok nem foglalkoznak egy kislánnyal.”A busz naponta kétszer tette meg az utat és aznap, október 9.-én, kedden mi a második buszra szálltunk fel. Szerettünk az iskolában lenni és Moniba azt mondta: „Fáradtak vagyunk a vizsga miatt, maradjunk még és beszélgessünk kicsit, mielőtt hazamegyünk.” Én örültem, hogy a Pakisztánról szóló dolgozatom jól sikerült, így belementem. Aznap nem volt bennem semmi félsz. Mikor a buszhoz szólítottak minket, leszaladtunk a lépcsőkön. A többi lány mind elfedte a fejét, mielőtt kilépett az ajtón és helyet foglaltunk a busz platóján. Bhai Dzsán általában viccel készül, míg a tanárainkat várjuk. Egyik kedvenc történetünk, mikor elment a bazárba, hogy cipőt vegyen a feleségének és csak amikor hazatért, akkor vette észre, hogy mindkettő ugyanarra a lábra való. „Vissza kellett volna vinned őket!”, kiabálta valaki. „Na de a cég csinálta őket így”, felelte erre.Aznap a történet helyett egy bűvésztrükkel fogadott minket és eltüntetett egy kavicsot. „Mutasd meg, hogy csináltad!”, követelőztünk, de persze nem mutatta meg. A busz igazából egy kisteherautó, mi csak dinának hívjuk: fehér Toyota TownAce, három párhuzamos padsorral, mindkét oldalon van egy-egy, illetve középen is. 20 lány meg három tanár zsúfolódott fel rá. Én a jobb oldalon ültem barátnőim, Moniba és Sazia között, iskolatáskánk a lábunk alatt. A teherautón forró és ragacsos a levegő. A hűvösebb napok egyelőre késtek és csak a messzi Hindukus hegységet borította cukormázként a hó. A kocsi végében, ahol ülünk, nincsenek ablakok, csak a kétoldalt remegő vastag műanyaglapok, amelyek azonban annyira megsárgultak és porosak, hogy nem lehet rajtuk átlátni. Egyedül a végéből lehet látni egy kis darabkát az égből, ahol időről-időre bekukucskált a nap – a mindent beborító porban lebegő sárga gömb.

A Hadzsi Baba-i út színes riksák, gyalogosok meg összevissza cikázó és dudáló robogósok dzsumbuja. Egy ember éppen csirkefejeket csapdos le, a vér a földre csöpög. Egy fiú, festett rakétákkal díszített biciklin ülő fagylaltárus zárkózik fel mögénk és integet, míg az egyik el nem zavarja, mi pedig nagyon sajnáljuk, hogy nincs nálunk pénz, hogy vegyünk egy gombóccal. A levegőben a dízelolaj, a kenyér és a kebab illata keveredik a patakból felszálló bűzzel, ahova az emberek a szemetet öntik. Már alig várom, hogy beköszöntsön a téli havazás, megtisztítson és elcsendesítsen mindent.A busz jobbra fordult, le a főútról a hadsereg ellenőrzőpontjánál. Három éve űzte ki a hadsereg a tálibokat Szvátból, de a katonák még mindig ott voltak mindenütt, mesterlövészeik a tetőkön foglalták el állásaikat, az úton pedig ellenőrzőpontokat hoztak létre, eszelős tekintetű, szakállas és turbános férfiak posztereivel, a képek alatt öles betűk hirdették: „Körözött terroristák.”Az út általában forgalmas szokott lenni, de aznap csendes. „Hol vannak az emberek?”, fordulok Monibához. Az összes lány énekel, cseveg és zsezsgésünktől csak úgy zeng a busz. A másnapra elkészítendő dolgozatra gondoltam éppen, amikor a busz befordult az elhagyott krikettpályánál és hirtelen megállt. Balra Ser Mohammad Khánnak, Szvát első uralkodója pénzügyminiszterének sírja állt, jobbra a csipszgyár. Nem ijedtünk meg, mivel a busz gyakran megállt itt-ott a forgalom miatt egy-egy éles kanyarnál. Nem láttuk, mi van előttünk, csak azt, hogy egy motorkerékpár előzött le minket, rajta két, világos ruhába öltözött, szakállas fiatalemberrel. Egyikük leszállt, kilépett az útra és leintette a teherautót. – Ez a Khusal iskolabusz? – tudakolta Bhai Dzsántól. A sofőr a kérdést ostobaságnak találta, mivel az iskola nevét öles betűk hirdették a busz oldalán.– Igen – felelte.– A gyerekekről szeretnék megtudni valamit – mondta a férfi. – Akkor az irodát kellene felkeresnie – közölte Bhai Dzsán. Míg beszélt, a másik fiatalember, a fehérruhás, odasétált a teherautó hátuljához.– Nézd, itt az egyik újságíró, aki azért jött, hogy interjút kérjen tőled – jegyezte meg Moniba. Mivel már többször is felszólaltam apám kampányában, amelyben a lányok iskoláztatása mellett és a minket legszívesebben a házak mélyére rejtők, mint amilyenek a tálibok is, ellen tört lándzsát, gyakran kerestek fel újságírók, még amerikaiak is, noha még egyszer sem került erre sor így útközben.A férfin hagyományos gyapjúsapka volt, orra és szája elé pedig zsebkendőt kötött, mintha influenzája lenne. Úgy festett, mint egy főiskolás. Aztán hátul felugrott a platóra és egyenesen fölénk hajolt.– Ki közületek Malala? – dörögte.Senki sem szólt semmit, de több lány is rám nézett. Én voltam az egyetlen lány, aki nem takarta el az arcát. A férfi ekkor felemelt egy fekete pisztolyt. Később megtudtam, hogy egy 45-ös Colt volt. Több lány felsikoltott. Én megszorítottam Moniba kezét. Többre nem emlékszem. A barátnőim elmondták, hogy a férfi négyszer lőtt, egymás után. Az első lövedék a bal szemüregembe hatolt és a jobb lapockám alatt hagyta el a testem. Előrerogytam, rá Monibára. a bal fülemből ömlött a vér. Sazia felsikoltott. A férfi még kétszer tüzelt, egyszer a jobb vállamat, egyszer a bal csuklómat találta el. Az utolsó lövedék a Saziától balra ülő Kainat Riaz, az eggyel felettem levő osztályba járó lány jobb felkarjába fúródott. A barátnőim később elmesélték, hogy a férfinak remegett a keze, mikor lőtt. Majd a másik emberrel együtt felpattantak a motorra és elhajtottak. Mire a kórházba értünk, hosszú hajam és Moniba öle már csurom vér volt. Hogy kicsoda Malala? Malala én vagyok és ez a történetem.

1A Malala-lét

Mikor megszülettem, a falubeliek együtt éreztek anyámmal és senki sem gratulált apámnak. Akkor jöttem világra, mikor az éjszakát felváltotta a nappal és az utolsó csillag is kihunyt, amit mi, pastuk kedvező előjelnek tekintünk. Apámnak nem volt pénze sem kórházra, sem bábára, így az egyik szomszéd segédkezett anyámnál és szüleim elsőszülött gyermekétől eltérően, aki élettelenül bukkant elő, én rúgkapálva és visongva bújtam ki. Csakhogy én lányként születtem egy olyan országban, ahol a fiúk születését gépkarabélyokból leadott lövésekkel ünneplik, míg a lányokat függönyök még rejtik, mivel szerepük az életben egyszerűen az élelemtermelésre és a szaporodásra korlátozódik, ami egy szinten áll a bőgő bivalyokéval.Nekünk, pastuknak, szomorú a nap, mikor világra jön egy lány. Apám rokona, Dzsehan Ser Khan Juszufzai néhány nappal a születésem után eljött látogatóba. Még régebben megrajzolta kiterjedt, óriási családfánkat, egészen ükapámig visszamenően. Csak a férfiakat tüntette fel. Apám, Ziauddin nem olyan, mint a legtöbb pastu férfi. Fogta a családfát és húzott egy vonalat a nevétől, amitől az úgy nézett ki, mint egy nyalóka. És a végére beírta: Malala. Rokona meglepetten nevetett, de apámat nem érdekelte. Születésem után belenézett a szemembe és „szerelmes lett” belém. Az embereknek pedig azt mondogatta: „Tudom, hogy van ebben a lányban valami, amiben különbözik a többiektől.”Maiwandi Malalairól, Afganisztán legnagyobb hősnőjéről neveztek el. Mi, pastuk, büszke nép vagyunk, akik számos törzsre oszlunk Pakisztánban és Afganisztánban. Évszázadok óta élünk a pastunvalinak nevezett kódex szerint, amely arra kötelez minket, hogy barátsággal fogadjunk minden vendéget és ez a kódex a legnagyobb becsben a nangot vagyis a becsületet tartja. A legrosszabb, ami egy pastuval történhet, ha elveszti az arcát. Annyit harcolunk és viszálykodunk egymással, hogy a rokonra használt szavunkat, a tarburt használjuk az ellenségeinkre is. Ám mindig egyesítjük erőinket az országunkat meghódítani próbáló külső erők ellen. Akik általában a britek. Minden pastu gyerek úgy nő fel, hogy ismeri Malalai történetét, aki annyira fellelkesítette az afgán sereget, hogy az vereséget mért a britekre az 1880-as, második angol–afgán háborúban. Malalai egy juhász lánya volt, aki Maiwandban, Kandahártól nyugatra egy poros, síkvidéki városkában élt. 17 éves volt, mikor apja és a férfi, aki eljegyezte, beálltak Ajub kán, az egykori afgán király fiának seregébe, aki azért harcolt, hogy véget vessen a brit megszállásnak. Malalai falujának többi asszonyával és leányával a csatatérre ment, hogy ápolja a sebesülteket és vizet vigyen nekik. Látta, hogy a férfiak vesztésre állnak és mikor a zászlóvivő elesett, saját fehér fátylát emelte lobogóként a magasba és a csapatok élére állt a harctéren. „Én szerelmem!” – zengte –, „Ha nem a maiwandi csata lesz a vég, Istenre, lesz ki megmentsen, ne hozz szégyent fejedre.”A szégyen szörnyű dolog egy pastu férfi szemében. Van egy mondásunk: „Becsület nélkül a világ nem ér semmit.”Malalai-jal végzett ugyan a brit ágyúk tüze, de szavai és bátorsága annyira fellelkesítette a férfiakat, hogy megfordították a csata menetét. Egy egész brit dandárral végeztek – ez volt a brit hadsereg egyik legnagyobb veresége. Az afgánok győzelmi emlékművet emeltek Maiwand tiszteletére Kabul központjában. A briteket ez a név arra emlékezteti, amit ők csak az afgán barbárságnak hívnak. Később, mikor Sherlock Holmest olvastam, nevetve fedeztem fel, hogy ebben a csatában sebesült meg a kitalált Dr. Watson, akiből azután a nagy detektív társa lett. De nekünk, pastuknak, Maiwand egy saját Jeanne d’Arcot teremtett. Afganisztánban sok lányiskolát neveztek el Malalairól.

Nagyapámnak, aki vallásoktató és falusi pap volt, nem tetszett a név, amit apám adott nekem. „Ez egy szomorú név”, mondta. „Szenvedést, de még inkább bánatot hordoz.”Csakhogy nincs túl sok pastu hősünk, nagyszerű költőink pedig csak egyetlen hősnőnkről emlékeztek meg. Még kicsi voltam, mikor apán rendszeresen énekelgette nekem a híres pesavári költő. Rahmat Sah Szajel írta dalt, amelynek utolsó versszaka így szól:

Ó, Maiwindi Malalai,Kelj fel még egyszer, hogy mi, pastuk, értsük a becsület dalát, Szavadtól világok fordulnak meg,Könyörgöm, kelj fel ismét!

Apám mindenkinek elmesélte Malalai történetét, aki csak felkereste házunkat. Imádtam ezt a történetet és a dalokat, amelyeket apám énekelt nekem, és imádtam, ahogy nevemet a szél felkapta, mikor az emberek kimondták.

**

A világ legszebb helyén éltünk. Völgyem, a Szvát-völgy a hegyek mennyi királysága volt, a zúgó vízeséseké és a kristálytiszta tavaké. „Isten hozott a Paradicsomban”, áll a táblán, mikor ideérkezik az ember. Szvátot eredetileg Uddijánának hívták, ami szanszkritul kertet jelent. Vadvirágos rétjeink, smaragdbányáink, pisztránggal teli folyónk vannak, meg a spirálisan csavarodó szarvú, igen ritka Marco Polo juh, amelyet csak markhornak hívunk, a 13. századi felfedező után, aki említést tett róluk Velencéből induló, a kínai Kublaj kán udvarába tett útjáról szóló beszámolójában.Az emberek gyakran hívják Szvátot a Kelet Svájcának – itt volt Pakisztán első síparadicsoma és az a sífelvonó, amelyen egyszer a családommal felmentünk és mérges voltam, mert nem fotóztak le. A pakisztáni gazdagok ide jártak nyaralni, hogy élvezzék a jó levegőt, gyönyörködjenek a tájban és a zenés-táncos szúfi ünnepségekben. Mint ahogy sok külföldi is így tett, mindazok, akiket angrezannak vagyis briteknek hívunk, bárhonnan is érkezzenek. Még az angol királynő is eljött és megszállt a királyunk, Szvát első válija emeltette Fehér Palotában – az építkezéshez ugyanazt a márványt használták, mint amiből a Tádzs Mahal épült. A történelmünk is különleges. Jelenleg Szvát a Khyber Pakhtunkvha vagy – mivel túl hosszú a neve – ahogy mi hívjuk, a KPK tartomány része, de Szvát régebben különállt Pakisztántól. Egykor fejedelemség voltunk, Csitrállal és Dírrel együtt. Uralkodóink hűséget esküdtek a briteknek, de országukat függetlenül kormányozhatták. Mikor a britek 1947-ben függetlenséget adtak Indiának és felosztották, mi az újonnan létrehozott Pakisztánhoz kerültünk, de autonómiánk megmaradt. A pakisztáni kormány csak a külpolitikába szólhatott bele. A váli felügyelte az igazságszolgáltatást, tartotta fenn a békét a háborúzó törzsek között és szedte be az usurt – a bevételek tíz százalékát kitevő tizedet –, amiből utakat és iskolákat épített. Csak 100 mérföldre voltunk Pakisztán fővárosától légvonalban, de úgy éreztük, mintha egy másik országban élnénk. Legalább öt órába telt eljutni ide a Malakand-szoroson átvezető úton, a hatalmas hegyláncokon keresztül, ahol évszázadokkal ezelőtt őseink, az Őrült Mollah néven ismert prédikátor vezetésével a brit csapatok ellen hadakoztak a sziklás bércek között. Winston Churchill is harcolt itt, még könyvet is írt róla. A szoros végén áll egy zöldkupolás szentély, ahova az emberek pénzt dobnak, amiért épségben átjutottak.

Senki sem tudott róla, hogy jártam Iszlámábádban. Mielőtt beütött a krach, a legtöbb ember, mint mondjuk az anyám, sosem járt Szváton kívül.

**

Mingorában éltünk, a Völgy legnagyobb városában, ami valójában az egyetlen nagyváros. Régen ez sem volt nagy, de a falvakból sokan költöztek be. Vannak szállodái, főiskolái, van golfpályája és híres a bazárjáról, ahol hagyományos hímzéseinket, drágaköveinket lehet megvásárolni, és mindent, amit csak el tudunk képzelni. A városon a műanyagzacskóktól és a beledobált szeméttől barna Marghazar-patak tekergőzik át – a patak korántsem olyan tiszta, mint a hegyi csermelyek vagy a városon kívül hömpölygő Szvát-folyó, ahova pisztrángozni és kirándulni szoktak az emberek. A mi házunk a Gulkadának nevezett kerületben állt, ami annyit tesz, mint virágos hely, de régebben Butkarának, vagyis a szobrok helyének nevezték. Házunktól nem messze található egy mező, tele titokzatos, ugrásra kész oroszlánokat ábrázoló romos szobrokkal, törött oszlopokkal és ami a legfurcsább, több száz kőernyővel. Barátaim közül többen is előszeretettel bújócskáztak ezen a helyen, abban a gyermeki hitben, hogy ezt a mi szórakoztatásunkra építették. A 11. századtól moszlimok vagyunk, azóta, hogy az afganisztáni Ghazna szultánja, Mahmud meghódította völgyünket. Az ókorban Szvát viszont még buddhista királyság volt. A buddhisták a 2. században érkeztek ide és királyaik több mint öt évszázadon át uralkodtak a völgyben. A kínai felfedezők leírták, hogy ezernégyszáz buddhista kolostor állt a Szvát-folyó mentén. A templomi harangok varázslatos csengése-bongása betöltötte az egész völgyet. A templomok rég elenyésztek, de bárhova is vetődjön az ember Szvátban, a kankalinok és más vadvirágok között szinte mindenütt a nyomaikra bukkanunk. Imádtunk felmászni az óriási kősztupákra, amelyekbe a királyokat temették és piknikezni a sziklákba vésett, lótuszvirágon törökülésben ülő mosolygós kövér Buddha-faragványok között. Számos történet szól arról, hogy maga a nagy Buddha is gyakran járt itt, mert megérintette a hely békéje. Azt mondják, hogy a butkarai maradványok között álló nagy sztupa Buddha hamvait rejti és egykor zarándokhely volt, ahol a paraplékkal díszített aranykupolás templomok álltak. Apám írt egy verset is, A budkarai ereklyék címmel, amiben tökéletesen foglalta össze a templom és a mecset egyesülését: „Mikor felhangzik az igaz szó a minaretben, Buddha mosolyog, És a történelem tört lánca összeforr.”

**

A Hindukus árnyékában éltünk. Házunk földszintes volt és teljes egészében betonból készült. Bal oldalán lépcsők vezettek fel a lapos tetőre, amely elég nagy volt hozzá, hogy gyerekkorunkban krikettezzünk rajta. Ez volt a játszóterünk. Alkonyatkor apám és barátai gyakran kiültek ide teázni. Időnként én is elüldögéltem itt és néztem a mindenfelől felszálló füstöt, ahogy készült a vacsora, és hallgattam a tücskök esti cirpelését. Köröskörül hegyek magasodtak, ahova a férfiak kőszáli kecskére és aranyfácánra jártak vadászni Völgyünk gazdag a legédesebb gyümölcsfákban, mint amilyen a füge, a szilva vagy az őszibarack, kertjeinkben pedig szőlőt, guajávát és datolyaszilvát termesztettünk. Előkertünkben a legzamatosabb termést adó kajszibarackfa állt. Mindig nagy volt a verseny a

madarakkal, hogy ki szedi le gyorsabban – egyszerűen odavoltak érte. Még harkályok is látogatták. Már legkorábbi emlékeimben is szerepel, hogy anyám beszélgetett a madarakkal. A ház mögött húzódott a veranda, ahol a nők szoktak összegyűlni. Mivel tudtuk, milyen éhezni, anyám ételt osztott a szegény családoknak. Ha maradt valami, azt a madaraknak adta. A pastu nyelv rajong a kétsoros versekért, a tappákért, és mikor anyám kiszórta a rizst a madaraknak, ilyen rímeket dalolászott: „Ne ölj galambot a kertben, Meghal egy és nem jön a többi.”Én nagyon szerettem a tetőn üldögélni, nézni a hegyeket és álmodozni. A legmagasabb hegy a piramishoz hasonlatos Ilam volt. Számunkra szent hegy és olyan magas, hogy mindig bárányfelhőkből font lánc övezi a nyakát. Még nyáron is cukormázként borítja a hó. Az iskolában tanultuk, hogy Kr. e. 327-ben, még mielőtt a buddhisták Szvátba érkeztek, Nagy Sándor több ezer elefánt és katona élén kelt át a völgyön, úton Afganisztánból az Indus felé. Bármerre járt is, mindent megpróbált leigázni, így Szvát népe a hegyekbe menekült, abban a hitben, hogy azok az istenek védelmét élvezik, mivel olyan magasan állnak. Ám Sándor elszánt és türelmes vezér volt, így farámpát emeltetett, ahonnan katapultjai és íjászai még a hegytetőket is elérték. Majd ő maga is felmászott, hogy megérintse a Jupiter csillagot. Minden évben a tetőről néztem, ahogy a hegyek átalakulnak. Ősszel hideg szelek kezdtek fújni felőlük. Télen mindent elborított a fehér hó, a hosszú jégcsapok tőrökként lógtak a tetőről és mi imádtuk letörni őket. Ide-oda szaladgáltunk, hóembereket és hómedvéket építettünk.Tavasszal volt Szvát a legzöldebb. Mindenfelé eukaliptuszvirágok szállongtak, fehérbe öltöztették a vidéket, a szél pedig messze sodorta a rizsföldek átható illatát. Én nyáron születtem és talán ezért volt a kedvenc évszakom, noha nálunk, Mingorában a nyár forró és száraz, a patakba hajigált szemét pedig messzire bűzlött. Születésemkor nagyon szegények voltunk. Egy kétszobás rozoga viskóban éltünk, szemben az apám és barátai alapította iskolával. Anyámmal és apámmal az egyik szobában aludtunk, a másik a vendégeknek volt fenntartva. Nem volt fürdőszobánk, sem konyhánk, anyám a földön főzött, nyílt tűzön, ruháinkat pedig az iskolában a csapnál mosta. Otthonunkban mindig nyüzsögtek a faluról érkezettek. A vendégszeretet a pastu kultúra fontos része. Két évvel később érkezett öcsém, Khusal. Hozzám hasonlóan ő is otthon született, mert nem engedhettük meg magunknak a kórházi ellátást, és mint apám iskolája, ő is a pastu hősről, Khusal Khan Khattakról, a harcosról és költőről kapta a nevét. Anyám már nagyon szeretett volna egy fiút és nem is rejtette véka alá örömét, mikor megszületett. Öcsémet nagyon véznának láttam, kicsinek, olyan volt, mint a nádszál, ami bármikor kettétörhet, ha feltámad a szél. De ő volt anyám szemefénye, a ladlája. Úgy éreztem, minden óhaja parancs. Állandóan teát akart, hagyományos, tejjel, cukorral és kardamommal ízesített teakeverékünket, de erre még anyánk is ráunt egy idő után, így olyan keserűre csinálta, hogy öcsém végül elvesztette az érdeklődését iránta. Közel öt évvel később jött a következő fiú, a ragyogó szemű és a mókusokhoz foghatóan kíváncsi Atal. Apám ezután kijelentette, hogy teljes a családunk. Szváti mércével három gyerek kis családnak számít, ahol a legtöbb embernek hét-nyolc gyereke van. A miénkhez hasonló család nagyon ritka. Anyám hihetetlenül szép, apám pedig úgy imádta, mintha törékeny porcelánváza lenne és soha nem emelt rá kezet, szemben más férjekkel. Anyámat Tor Pekainak hívják, ami Feketefürtűt jelent, bár a haja gesztenyebarna; nagyapám a születése előtt éppen az Afganisztáni Rádiót hallgatta és ott hallotta ezt a nevet. Irigyeltem anyámat liliomfehér bőréért, finom vonásaiért és zöld szeméért, de apám sápadt bőrét, széles orrát és barna orrát örököltem. A kultúránkban mindenkinek van beceneve – anyám pisónak vagyis macskának hívott, néhány rokonom pedig lacsinak vagy kardamomnak nevezett el. A fekete bőrűeket gyakran hívják fehérnek, az alacsonyakat meg magasnak. Apámat a családban sokan hívták Khaisztar dadának, ami szépet jelent.

Egy napon, olyan négy éves lehettem, apámmal üldögéltünk és azt kérdeztem tőle: – Aba, te milyen színű vagy? Erre azt válaszolta. – Nem is tudom: egy kicsit fehér, egy kicsit fekete. – Mint amikor az ember tejet kever a teához – mondtam erre. Rengeteget nevetett, de kisfiúkorában annyira bántotta, hogy sötét a bőre, hogy kiment a mezőre bivalytejért, amelyet az arcára kent, mert azt hitte, attól fehérebbnek fog látszani. Csak amikor anyámmal találkozott, fogadta el a bőrszínét. Önbizalmat merített abból, hogy egy ilyen gyönyörű lány szereti. Társadalmunkban a házasságokat általában a családok intézik, de az övék szerelmi frigy volt. Nem tudtam betelni találkozásuk történetével. A felső-szváti elszigetelt Sangla-völgy két szomszédos falujában születtek és akkor találkoztak először, mikor apám felkereste nagybátyja házát, hogy ott tanuljon, anyám pedig a nagynénjéhez indult látogatóba. A két ház szomszédos volt és elégszer látták a másikat, hogy tudják, vonzódnak egymáshoz, de tilos volt ilyesmiről beszélni, így apám verseket küldözgetett anyámnak, aki nem tudta elolvasni. „Az eszéért csodáltam”, szokta mondogatni anyám. „Én meg a szépségéért”, nevet apám. Bár anyám nem tud se írni, se olvasni, apám mindent megoszt vele, elmeséli egész napját, legyen az jó vagy rossz. Anyám tanácsokat ad neki és megmondja, hogy szerinte ki őszinte barátja és ki nem az és mindig igaza is van. A legtöbb pastu férfi sosem osztja meg problémáit a nőkkel, mert gyávaságnak tekintik. „Ráadásul még a felesége véleményét is kikérdi!”, hüledeznek. Én viszont látom a szüleimen, hogy boldogok és hogy rengeteget nevetnek. Egy nap én is ilyen házasságban szeretnék élni. Anyám igen ájtatos és naponta ötször imádkozik, bár nem a mecsetben, mert oda csak férfiak mehetnek. Helyteleníti a táncot, mert szerinte nem Istennek tetsző, viszont imádja cicomázni magát mindenféle bizsukkal, szeret hímzett ruhákba bújni, arany nyakláncokat és karkötőket hordani. Azt hiszem, én némileg csalódást okozok neki, mivel az apámra ütöttem, és nem érdekelnek sem a ruhák, sem az ékszerek. Unatkozom, mikor a bazárba megyünk, viszont szeretek zárt ajtók mögött táncolni az iskolatársaimmal. Időnk javarészét anyánkkal töltöttük. Apám sokat volt távol, mivel rengeteg dologgal kellett foglalkoznia: nemcsak az iskolával, de a Szváti Irodalmi Társasággal, környezetünk megmentésével, völgyünk megmentésével is. Apám szegény családból származott, egy elmaradott faluból, ám a tanulás és erős személyisége révén mégis jó életet biztosított nekünk és nevet szerzett magának. Az emberek szívesen hallgatták, én pedig imádtam azokat az estéket, mikor vendégek jöttek. Ilyenkor a földön körbeültük a nagy műanyaglapot, amire anyánk a vacsorát tálalta, és ahogy a szokás diktálja, csak jobb kézzel eszünk, gombóccá gyúrva a rizst és a húst. Mikor leszállt az éj, az olajlámpa fényénél üldögéltünk, a legyeket csapkodtuk, miközben körvonalaink falra vetülő árnyai táncra perdültek. A nyári hónapokban gyakran dörgött és villámlott odakint, én ilyenkor pedig mindig közelebb araszoltam apámhoz. Figyelmesen hallgattam, míg a háborúzó törzsekről, a pastu vezetőkről és szentekről mesélt; gyakran öntötte versbe mondandóját, amit dallamos hangján felolvasott, időnként még sírva is fakadt. Mint a legtöbben Szvátban, mi is a Juszufzai törzsből származunk. A Juszufzai az egyik legnagyobb pastu törzs, kiterjed Pakisztánra és Afganisztánra, eredete pedig Kandahárig nyúlik vissza. Családunkat egészen Juszuf Babáig tudjuk visszakövetni, akinek a nevéből a Juszufzai szó ered, ami annyit tesz: lószerető nép. Őseink a 16. században érkeztek Szvátba Kabulból, ahol Alagh Baig rádzsának, a mogul császárnak segítettek visszaszerezni a trónját, amitől saját törzse fosztotta meg. Ezt a segítséget a császár udvarában és seregében komoly tisztségekkel hálálta meg. Ám barátai és rokonai óva intették attól, hogy a Juszufzai túlságosan

megerősödjék, mert féltek, hogy akkor megdöntik a hatalmát. Így az egyik éjszaka lakomára hívta a főnököket és a lakomra során rájuk küldte az embereit. Mintegy 600 főnöket mészároltak le és mindössze ketten menekültek meg, akik a törzs tagjaival Pesavárba szöktek. Egy idő után felkeresték Szvátban élő rokonaikat, a Szvát és a Dalazak törzseket, hogy megpróbálják megnyerni őket, segítsenek visszatérni Afganisztánba. Ám Szvát szépsége annyira lenyűgözte őket, hogy úgy döntöttek, inkább ott telepszenek le, a többi törzset pedig elűzték. A juszufzaiok felosztották az országot a törzs férfitagjai között. Létrehoztak egy ves nevezetű furcsa rendszert, amelynek értelmében tízévente az összes család elköltözteti a falut és az új falu földjeit felosztják a férfi családtagok között. A falvak élén a kánok álltak, a köznép pedig, a kézművesek és a kétkezi munkások az alattvalóik és bérlőik voltak. A helyi kánnak bérleti díjat vagyis usurt kellett fizetniük – terményeik tíz százalékát kitevő adót –, hogy az fenntarthassa a hudzsrát, a szórakozását szolgáló vendégházat. Egyben segítettek létrehozni a telekkatonaságot, ahol minden kis telek adott egy felfegyverzett embert. Minden kánnak több száz fegyverese volt viszályai elrendezésére, valamint a szomszédos falvak kifosztására és feldúlására. Mivel a kánok felett nem állt úr, vég nélkül torzsalkodtak egymás között és saját családjaikon belül is. A férfiaknak mind volt puskája, dédapám pedig sokszor felemlegette a kisfiúkorában még napirenden lévő tűzpárbajokat. A múlt század elején aztán végül belefáradtak a szüntelen vérontásba, így elhatározták, keresnek egy pártatlan embert, hogy ő uralkodjon az egész vidéken és döntsön vitáikban. Néhány sikertelen kísérletet követően a főnökök 1917-ben megegyeztek, hogy egy Miangul Abdul Vadud nevezetű ember legyen a király. A mingorai darbarban került sor a ceremóniára a Füves Térnek hívott helyen, ahol hatalmas turbánt tekertek a fejére: minden főnök egy szövetcsíkot tekert rá. A király Mian Abdul Ghafur vagyis a szent Szaidu Baba unokája volt: a mi vidékünk népe szentként tisztelte és Szváti Akhund néven ismerte. Miangul Abdul Vadudot mi szeretetteljesen csak Badsah szahibnak hívjuk és bár sem írni, sem olvasni nem tudott, sikerült békét teremtenie a völgyben. Nálunk minden férfinak van fegyvere és egy pastutól puskát elvenni olyan, mintha az életétől fosztanánk meg, így lefegyverezni nem tudta őket. Ezért hát egész Szvátban erődöket emeltetett a hegyekben és létrehozott egy 6000 fős sereget, hogy erősebb legyen, mint a kánok. Adókat rótt ki az országból behozott és kivitt árucikkekre, hogy növelje a bevételt. Akárcsak a britek, ő is úgy tartott rendet, hogy engedményeket adott a kánoknak és a szokásjogra meg a kollektív büntetésre támaszkodott – vagyis az egész falu bűnhődött, ha valamelyik tagja bűnt követett el. 1926-ban a britek elismerték államfőnek és beiktatták, mint válit, ami a mi nyelvünkön uralkodót jelent. Ő állíttatta fel az első telefonhálózatot, építtette az első általános iskolát és véget vetett a ves-rendszernek, mert a falvakból falvakba történő állandó költözés miatt senkinek sem állt érdekében jobb házakat emelnie vagy gyümölcsfákat ültetnie. 1949-ben, két évvel Pakisztán létrehozása után, lemondott a trónról idősebb fia, Miangul Abdul Hak Dzsehanzeb javára, akit Szvát válijává koronáztak. Apám mindig azt szokta mondogatni, hogy „míg Badsah szahib békét teremtett, fia elhozta a felvirágzást”. Dzsehanzeb uralkodására úgy tekintünk, mint történelmünk aranykorára. Kórházakat, utakat és főiskolákat építtetett. Talán apja írástudatlansága amiatt, de az oktatás megszállottja lett és emiatt népünk rajong a tanulásért. Az 1950-es években megszüntetette a hűbéri rendszert, amelyben a köznép minden tagjának hozzájárulást kellett fizetnie a klánoknak, bár a családok hatalmas erős maradt. Politikai szabadságról azonban nem beszélhettünk, és ha valaki bírálni merészelte, azt akár száműzhették is a völgyből. 1969-ben, apám születésének évében a váli lemondott hatalmáról, mi pedig Pakisztán Északnyugati Határmenti Tartományává váltunk, amely pár év múlva felvette a KPK nevet.

Így hát én már Pakisztán büszke leányaként láttam meg a napvilágot, bár mint minden szváti, mi is előbb szvátiként, majd pastuként tekintünk magunkra és csak azután pakisztániként. Az utcánkban élt egy család, és volt egy velem egykorú, Szafina nevezetű lányuk, meg két fiuk, Babar és Baszit. Együtt kriketteztünk az utcán, de tudtam, hogy amint idősebbek leszünk, tőlünk, lányoktól, elvárják, hogy a házban maradjunk. Elvárják, hogy főzzünk és kiszolgáljuk a fiútestvéreinket. Míg a fiúk szabadon csavaroghattak a városban, anyám csak egy férfirokona kíséretében léphetett ki az utcára. Már nagyon korán eldöntöttem, hogy én nem ilyen leszek. Apám mindig azt mondta: „Malala szabad lesz, mint a madár.” Arról álmodoztam, hogy feljutok az Ilam-hegy csúcsára, mint Nagy Sándor, hogy megérintsem a Jupitert, sőt, kilépek a völgyből is. Ám ahogy a tetőn futkározó, sárkányt eregető, a zsinórokat ügyesen ide-oda rángató, a másik sárkányát a földre kényszeríteni próbáló öcséimet néztem, elmerengtem, hogy vajon mennyire is lehetek szabad.