Haruki Murakami

Megpillantván a 100%-ig tökéletes lányt

egy csodaszép áprilisi reggelen

Egy csodaszép áprilisi reggelen, Tokió híres Harajuku negyedének egyik keskeny mellékutcájában szembe mentem a 100%-ig tökéletes lánnyal.

Az igazat megvallva nem valami nagy szépség. Semmi feltűnő nincs rajta, a ruhái sem különlegesek. Hátul a haja furcsán kunkorodik, látszanak rajta az alvás nyomai. Nagyon fiatalnak sem mondható, úgy harminc éves lehet, nem is nevezhető lánynak a szó szoros értelmében.Mégis, így száz lépés távolságból is tudom, hogy: Ő az. Nekem Ő a 100%-ig tökéletes lány. Abban a pillanatban, amikor megpillantom hangos kalapálást érzek a mellkasomban a szám pedig olyan száraz, akár a sivatag.

Valószínűleg neked is megvan a nőideálod. Lehet, hogy a keskeny bokájú nőket szereted, vagy mondjuk a nagyszeműeket, vagy azokat, akiknek kecses az ujja. Előfordulhat az is, hogy valami furcsa, megmagyarázhatatlan oknál fogva, olyan nőkhöz vonzódsz, akik lassan komótosan táplálkoznak. Természetesen én sem vagyok kivétel. Néha azon kapom magamat a vendéglőben, hogy mereven figyelem a szomszéd asztalnál ülő lány orrának ívét.

Ennek ellenére, senki sem ragaszkodhat ahhoz, hogy az a lány, aki az ő számára 100%-ig tökéletes, megfelel valamilyen elképzelt ideálnak.Bármennyire is vonzódom a szép orrokhoz, nem tudok visszaemlékezni, hogy milyen alakja volt az Ő orrának. Arra sem emlékszem, hogy volt-e orra egyáltalán. Az egyetlen dolog, amire biztosan emlékszem az az, hogy nem volt valami nagy szépség. Hátborzongató.

-Tegnap szembefutottam az utcán a 100%-ig tökéletes lánnyal. -mondom valakinek.-Igen?- mondja az illető- És szép?-Hát nem igazán.-A nőideálod talán?-Nem is tudom. Szinte semmire nem emlékszem. Nem tudom, hogy nézett ki, milyen alakúak a szemei, vagy, hogy mekkora a melle.-Furcsa.Igen, furcsa.-Na és- mondja az illető, minden érdeklődését elveszítve- Mit csináltál? Megszólítottad? Követted?-Áh, nem. Csak elmentem mellette az utcán.

Ő keletről nyugatra tart, én meg nyugatról keletre. Az áprilisi reggel valóban csodaszép.

Bárcsak beszélgethetnék Vele! Egy röpke félórával is boldogan beérném. Csak megkérném, hogy meséljen magáról, és én is mesélnék magamról, és- ami után a leginkább vágyom-, elmagyaráznám neki, hogy mennyire szövevényesek is a sors szálai, melyek végül így egymásba botlasztottak minket Tokió Harajuku negyedének egyik szűk mellékutcájában egy csodaszép áprilisi reggelen 1981-ben. Ez a beszélgetés bizonyára zsúfolva lenne sok-sok szívmelengető titokkal, mint egy antik óra, amit akkor készítettek, amikor még béke honolt a világban.

Beszélgetés után elmennénk valahova ebédelni, megnéznénk egy Woody Allen filmet, beugranánk egy koktélra valamelyik szálloda bárjába. Egy kis szerencsével még akár az ágyban is végezhetnénk az estét.

Ez utóbbi gondolatára még hevesebben kezd verni a szívem.

A távolság köztünk mostanra már csak húszlépésnyi.

Hogy szólítsam meg? Mit mondjak Neki?

- Jó reggelt kisasszony, lenne egy fél órája egy rövid beszélgetésre?Nevetséges. Azt hinné, hogy valami biztosítási ügynök vagyok.

-Elnézést, meg tudná mondani, hogy van-e itt a környéken egy 24 órás mosoda?Nem. Ez pontosan olyan nevetségesen hangzik, mint az előbbi. Különben is, nincs nálam egy fia szennyes sem. Ki venne be egy hasonló frázist?

Talán az egyszerű igazság megtenné: -Jó reggelt. Te vagy számomra a 100%-ig tökéletes lány.

Nem, bizonyára nem hinné el. És még, ha el is hinné, lehet, hogy nem akarna beszélgetni velem. Sajnálom-, mondaná,- lehet, hogy én vagyok a 100%-ig tökéletes lány neked, de nekem nem Te vagy a 100%-ig tökéletes fiú. Megtörténhet. És, ha ez bekövetkezik, valószínűleg apró darabokra törnék, összeomlanék. Soha többé nem térnék magamhoz ettől a csapástól. Hiába, harminckettő vagyok, és tulajdonképpen erről szól az öregedés.

Egy virágüzlet előtt találkozunk. Leheletnyi meleg levegő érinti meg a bőrömet. Az aszfalt nedves, rózsaillatot érzek. Nem tudom rávenni magam, hogy megszólítsam. Fehér szvettert visel és jobb kezében egy makulátlanul fehér borítékot tart. Csak a bélyeg hiányzik róla. Szóval így: Levelet írt valakinek. Ahogy álmosan csillogó szemeit elnézem, lehet, hogy az egész éjszakát levélírással töltötte. Az is lehet, hogy ez a boríték magában rejti ennek a lánynak az összes titkát.

Elmegyek mellette és teszek még egy pár lépést, aztán megfordulok: Már eltűnt a tömegben.

Ebben a pillanatban természetesen világosan tudom már, hogy mit kellett volna mondanom. Hosszúra sikerült beszéd lett volna és valószínűleg képtelen lettem volna a megfelelő módon előadni. Sajnos be kell látnom, hogy az ötleteim többnyire nem túl praktikusak.

Szóval. Így kezdődött volna: -Egyszer volt, hol nem volt… és így fejeződött volna be:-Szomorú történet, ugye?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú meg egy lány. A fiú tizennyolc éves volt, a lány tizenhat. A fiú nem volt különösen jóképű vagy csinos, a lány sem volt valami túlzottan nagy szépség. Csak egy egyszerű mindennapi magányos fiú meg egy egyszerű, mindennapi magányos lány voltak, mint mindenki más. De ők teljes szívükkel hittek abban, hogy valahol a világon él valaki, aki számukra 100%-ig tökéletes, aki nekik teremtetett. Igen, hittek a csodában, és a csoda valóban bekövetkezett.

Egy napon egymásba ütköztek egy utcasarkon.

-Ez csodálatos, -mondta a fiú. –Egész életemben Téged kerestelek. Lehet, hogy nem hiszed el, de Te vagy számomra a 100%-ig tökéletes lány.

És Te-, mondta a lány- Te vagy számomra a 100%-ig tökéletes fiú, pontosan ilyennek képzeltelek el. Olyan ez, mint egy álom.

Kéz a kézben üldögéltek egy padon, a park fáinak árnyékában és csak meséltek, meséltek órák hosszán át. Többé nem voltak magányosak. Rátaláltak egymás 100%-ig tökéletes párjára. És milyen csodálatos dolog megtalálni, és megtalálva lenni az által, aki 100%-ig tökéletes neked, aki neked teremtetett. Igen, csoda ez, kozmikus méretű csoda.

Ahogy ott ültek és beszélgettek azonban, a kétkedésnek egy icirke- picirke magva befészkelte magát a szívükbe: -Valóban lehetséges lenne, hogy ily könnyen valóra váljék egy álom?

Így, amikor egy pillanatra mindketten elhallgattak a fiú megszólalt és azt mondta a lánynak:-Gyere, tegyük magunkat próbára, csak egyszer. Ha valóban egymásnak lettünk teremtve, akkor valahol, valamikor, egész biztosan újra találkozunk. Amikor ez megtörténik, tudni fogjuk, hogy valóban 100%-ig tökéletes szerelmesei vagyunk egymásnak és azonnal összeházasodunk majd. Mit gondolsz?

-Igen,- mondta a lány -éppen ezt kell tennünk.

És így elváltak. A lány keletre ment, a fiú nyugat felé tartott.

A próba azonban, amiben megegyeztek teljesen fölösleges volt. Soha nem kellett volna alávessék magukat ennek, mert ők valóban, igazán egymás 100%-ig tökéletes társai voltak és hatalmas csoda volt, hogy egyáltalán egymásra találtak. Igaz, ezt nem tudhatták még, olyan fiatalon.Ezután a sors hideg és szenvtelen hullámai ide-oda taszigálták őket, kegyetlenül.

Egy télen mindketten lebetegedtek. Valami veszélyes influenzajárvány áldozatai lettek. Miután hetekig lebegtek élet és halál között elvesztették korábbi éveik emlékezetét. Amikor végül magukhoz tértek a fejük olyan üres volt, mint a fiatal D. H. Lawrence malacperselye.

Azonban mindketten okos és határozott, fiatal emberek voltak és szakadatlan erőfeszítéseik nyomán sikerült újra megszerezni a tudást meg az érzelmeket, melyek lehetővé tették, hogy a társadalom teljes értékű tagjaiként élhessék tovább az életüket. Hála az égnek tökéletes állampolgárokká lettek, akik tudják, hogyan kell átszállni egyik földalatti vonalról a másikra és teljesen tisztában vannak azzal, hogy hogyan kell feladni egy ajánlott levelet a postán.És valóban, a szerelmet is újra megtapasztalták. Voltak 75%-ig, sőt 85%-ig is szerelmesek.

Az idő ijesztő gyorsasággal rohant tova. Nemsokára a fiú harminckét éves lett, a lány harminc.

Egy csodaszép áprilisi reggelen a fiú szokásos kávéja után indult és nyugatról kelet felé haladt, míg a lány egy ajánlott levelet szeretett volna feladni és keletről nyugat felé sétált, mindketten Tokió ismert Harajuku negyedének egy keskeny mellékutcájában. Az utca kellős közepén találkoztak. Elveszett emlékezetük távoli fénye halványan megcsillant és egy pillanat töredékéig felragyogott a szívükben az elvesztett érzés. Mindketten tapasztalták, hogy szívük majd kiugrik a mellkasukból. És tudták:

Ez az a lány, aki 100%-ig tökéletes nekem.

Ez az a fiú, aki 100%-ig tökéletes nekem.

De az emlékezet felvillanása túlságosan rövid és gyenge volt és gondolataikból elveszett már a tizennégy évvel ezelőtti tisztánlátás. Szó nélkül mentek el egymás mellett, és eltűntek a tömegben. Örökre.

-Szomorú történet, ugye?

Igen, ezt kellett volna mondanom Neki.