Melissa De La Cruze - 2_Alarcban.pdf

8/20/2019 Melissa De La Cruze - 2_Alarcban.pdf

1/220


2/220

Melissa de la Cruz

KELLY


3/220

A fordítás alapjául szolgáló kiadás Melissa de la Cruz: Masquerade

Hyperion Book, 2007

Fordította: Réti Viki

Szerkesztette:Horváth Ágnes

Korrektúra: Kótai Kataijn

ISBN 978-963-9943-69-8

© Melissa de la Cruz, 2007 © Hungarian edition Kelly Kft.

© Hungarian translation Réti Viki

Kiadja a Kelly Kft.1161 Budapest, Baross utca 158.

Telefon: 06-30-948-1080Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 101029Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

www.kellykiado.hu

http://www.kellykiado.hu/http://www.kellykiado.hu/


4/220


5/220


6/220

Első fejezet

A galambok elözönlötték a Szent Márk teret. Sok száz kövér, szürke,néma galamb gubbasztott a földön, és buzgón csipegette a sfogliatelle meg a pane uva morzsáit, amit a gondatlan turisták szórtak el. Dél volt,de a napot felhő takarta, szomorú ködlepel borult a városra. A gondoláküresen sorakoztak a kikötőben, a csíkos inges gondolások az evezőjükr etámaszkodva ácsorogtak, és hiába várták az utasokat. Apály volt, a

korábbi, magasabb vízállás zöld nyoma kirajzolódott a házakhomlokzatán. Schuyler Van Alen a rozoga, billegő asztalon könyökölt a

kávézóban, az álla eltűnt a hatalmas magas nyakúja alatt. SchuylerKékvérű vámpír volt, a Van Alen család utolsó tagja. A Van Alencsalád annak idején nagy hatalmú New York -i család volt; befolyásukkal és nagylelkű adományaikkal jelentős szerepet játszottak amodern kori Manhattan megalapításában. A Van Alen név egykor egyet jelentett a hatalommal, a kiváltságokkal és a nagylelkű pártfogással. Ezazonban régen volt; a családi vagyon évek óta fogyott, és Schuylernekma már több köze volt a garasoskodáshoz, mint a hatalmas bevásárlós bulikhoz. A ruháit turkálókban szerezte be, onnan volt minden, amitezen a napon viselt: a fekete garbó, ami a csípőjéig ért, a rövidlábszárvédő, a légvédelmi katonai dzseki meg a kopott motoros bakancs.

Ha más lány viselte volna ezeket a ruhadarabokat, a rongyosösszeállítás talán úgy fest, mintha egy hajléktalan csavargó válogattavolna össze a darabjait; Schuylernek azonban majdnem hogyfenségesen állt ez az öltözék, amelyben finom, szív alakú arcakülönösen és lélegzetelállítóan szép volt. Halvány, elefántcsontszínarcbőre, mélyen ülő, kék szeme és dús, sötét, kékesfekete haja kábító,szinte lehetetlenül gyönyörű teremtéssé tette a lányt. Amikormosolygott, még kedvesebb lett a szépsége, habár ezen a reggelen erre

az eshetőségre nem voltak túl jók a k ilátások.


7/220

– Ne szomorkodj már – mondta Oliver Hazard-Perry, és az ajkáhozemelte az aprócska csésze eszpresszót. – Bárhogy lesz, vagy bárhogynem lesz, legalább pihentünk egy kicsit. Hát nem gyönyörű ez a város?Ugyan már, be kell ismerned, hogy Velencében lenni sokkal jobb, minta kémialaborban gubbasztani.

Oliver Schuyler legjobb barátja volt gyerekkora óta. A magas,vékony, lógó hajú, jóképű fiú, akinek kedves, mogyoróbarna szemevolt, folyton vigyorgott. Ő volt Schuyler bizalmasa és társa, és mintahogy azt a lány nemrég megtudta, a Vezetője is – a Vezető ahagyomány szerint a vámpír segéde és mindenese, magas rangúszolgálója. Olivernek köszönhették, hogy ilyen hamar eljutottakVelencébe. Sikerült ugyanis meggyőznie az apját, hogy hadd kísérjék el

Európába az egyik üzleti útjára. Schuyler Oliver vidám szavai ellenére nyomott hangulatban volt. Ez

volt az utolsó napjuk Velencében, és semmit nem találtak. Másnap üreskézzel fognak hazarepülni New Yorkba: teljes kudarc az útjuk.

A lány elkezdte leszedni a címkét a Pellegrino-üvégről: óvatosantekerte le, míg hosszú, vékony zöld papírcsík nem kunkorodott akezében. Iszonyúan nem akarta, hogy ennyire hamar fel kelljen adni.

Alig két hónappal korábban Schuyler nagyanyját, Cordelia VanAlent megtámadta egy Ezüstvérű, a Kékvérű vámpírok halálos ellensége. Cordelia elmondta Schuylernek, hogy akárcsak a Kékvérűek,az Ezüstvérűek is bukott angyalok, akik örök életre kárhoztattak aFöldön. A Kékvérűekkel ellentétben azonban az Ezüstvérű vámpírokmagával Luciferrel, a mennyország elűzött hercegével esküdtekszövetséget, és nem voltak hajlandók betartani a VámpírokTörvénykönyvét, a szigorú erkölcsi szabályzatot, amely szerint a

Kékvérűek éltek, és remélték, hogy így egy napon végül visszatérhetneka Paradicsomba.Schuylernek Cordelia volt a törvényes gyámja. A lány nem ismerte a

szüleit: az apja már a születése előtt meghalt, az anyja pedig nem sokkala szülés után kómába esett. Amikor Schuyler gyerek volt, Cordelialegtöbbször távolságtartóan viselkedett, mégis ő volt az egyetlencsaládtagja a világon, és akárhogy is, de Schuyler szerette Cordeliát.

– Biztos volt benne, hogy itt lesz – mondta Schuyler, és

vigasztalhatatlanul pöckölte a morzsákat a galamboknak, amelyekodagyűltek az asztaluk alá. Amióta csak Velencébe érkeztek, ezt


8/220

mondogatta. Cordelia elgyengült az Ezüstvérű támadásától, de mielőttmegadta volna magát a passzív állapotnak (a Kékvérű vámpírokfolyamatosan újjászülető, halhatatlan lények), Schuyler lelkére kötötte,hogy meg kell találnia eltűnt nagyapját, Lawrence Van Alent, akirőlCordelia úgy hitte, hogy egyedül ő segíthet legyőzni az Ezüstvérűeket.Schuyler nagyanyja az utolsó leheletével meghagyta a lánynak, hogyutazzon el Velencébe, fésülje át a város girbegurba utcáit és kanyargócsatornáit, és bukkanjon a nagyapja nyomára.

– De hát mindenhol kerestük. Soha senki nem hallott Lawrence VanAlenről, se Dr. John Carverről – sóhajtott Oliver. EmlékeztetteSchuylert, hogy rengeteget kérdezősködtek az egyetemen, a Harry's bárban a Ciprianinál, továbbá az összes szállodában, vHlában és

panzióban, amit csak találtak. Schuyler nagyapja John Carver néven élta plymouthi gyarmat idején. – Hát ez az. Kezdem azt hinni, hogy nem is létezik – válaszolta

Schuyler.

– Lehet, hogy Cordelia tévedett... túl gyenge volt már, túlzavarodott,nem tudta, hova k ell küldenie téged – vetette fel Oliver. – Előfordulhat,hogy hiába keressük.

Schuyler eltöprengett: mi van, ha Olivernek igaza van? Lehet, hogyCordelia tévedett, lehet, hogy mégiscsak Charles Force-nak, aKékvérűek vezérének van igaza. Ám a nagyanyja elvesztése annyiramegrázta Schuylert, hogy a lány lázas eltökéltséggel akarta véghezvinniaz öreg hölgy végakaratát.

– Én képtelen vagyok így gondolkodni, Ollie. Ha így gondolkodnék,az azt jelentené, hogy feladtam. Meg kell őt találnom. Meg kelltalálnom a nagyapámat. Annyira fájdalmas arra gondolni, amit Charles

Force mondott... – Miért, mit mondott? – kérdezte Oliver. Schuyler említette, hogy beszélt Charlesszal, mielőtt elindultak, de a részletekről nem beszélt.

– Azt mondta... – Schuyler behunyta a szemét, és felidézte afeszültséggel teli találkozást.

Elment a kórházba meglátogatni az anyját. Allegra Van Alen pontolyan gyönyörű és elérhetetlen volt, mint mindig, élet és halál közöttlebegett. Nem sokkal az után, hogy Schuyler megszületett, az anyjakatatón állapotba zuhant. Schuyler egyáltalán nem volt meglepve,amikor látta, hogy ott van még valaki, aki az anyjához jött látogatóba.


9/220

Charles Force az ágy mellett térdelt, de amikor meglátta Schuylert,gyorsan felállt, és megtörölte a szemét.

Schuyler hirtelen nagyon megsajnálta a férfit. Nincs egy hónapja,hogy azt hitte róla: a gonosz megtestesítője, még azzal is megvádolta,hogy Ezüstvérű. Mekkorát tévedett!

Charies Force Mihály volt, a tiszta szívű, az egyik arkangyal, akisaját jószántából úgy döntött, hogy elhagyja a mennyországot, éssegíteni fog a testvéreinek, akiket Lucifer lázadása miatt elűztek, és arrakárhoztattak, hogy Kékvérűként éljenek a Földön. Őt a döntése tettevámpírrá, nem a bűnei. Schuyler anyja, Allegra Van Alen volt azegyetlen vámpír, akiről ugyanez elmondható volt. Allegra Gábriel volt,a romlatlan, az erényes. Mihály és Gábriel története az idők kezdete óta

egymásba fonódik. Vámpírikrek voltak, akiket összeköt a vérük, ésebben a ciklusban testvéreknek születtek. Ez a kötelék halhatatlan fogadalom volt a Kékvérűek között, de

Gábriel megszegte a fogadalmat, amikor feleségül ment Schuylerapjához, az emberismerőséhez.

– Tudod, miért van kómában az anyád? Hogy miért akar kómábanlenni? – kérdezte Chades a kórházban.

Schuyler bólintott. – Amikor az apám meghalt, megesküdött, hogy soha többé nem tesz

magáévá egyetlen emberismerőst sem. Cordelia azt mondta, azért, mertő maga is meg akart halni.

– De ő nem halhat meg. Ő vámpír. Ezért él még mindig – mondtakeserűen Charles. – Ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni.

– Ez az ő döntése – mondta Schuyler nyugodt hangon. Nem tetszettneki, hogy Charies burkoltan elítéli az anyját.

– A döntése – dühöngött Charies. – Igazán romantikus elképzelés, denem több ennél. – Schuylerhez fordult. – Hallom, Velencébe készültök. Schuyler bólintott. – Holnap indulunk. Meg akarom keresni a nagyapámat – jelentette

ki. Azt mondják, hogy Gabrielle lánya fog elvezetni minket azüdvösséghez, amit keresünk, mondta a nagyanyja. Egyedül a nagyapádtudja, hogyan győzheted le az Ezüstvérűeket. Segíteni fog neked.

Cordelia elmagyarázta, hogy amióta világ a világ, az Ezüstvérűek

Kékvérűekre vadásznak, felemésztik a vérüket és az emlékeiket. Azutolsó támadások, amelyekről tudni lehet, Plymouthban történtek,


10/220

amikor a vámpírok eljöttek, hogy az Újvilágban éljenek. Négyszázévvel később, amikor Schuyler másodikos lett az elitiskolában, aDuchesne- ben, a támadások újrakezdődtek. Az első áldozat Schuyleriskolatársa volt – Aggie Carondolet. Aggie halála után nem sokkaltovábbi halálesetek történtek. Ami Schuylert a legjobban aggasztotta, azaz volt, hogy az összes áldozat Kékvérű, akiket a legsebezhetőbbidőszakban kaptak el – tizenöt és huszonegy éves koruk között, amikormég nem uralják teljesen a hatalmukat.

– Lawrence Van Alen kitaszított, száműzött ember – mondta CharlesForce. – Ha Velencébe utazol, semmit nem fogsz találni, csak bánatotés zavarodottságot – jelentette ki az acélos tekintetű mágnás.

– Nem érdekel – motyogta Schuyler lesütött szemmel. Erősen

markolta a pulcsija szélét, csomóba gyűrte az anyagot. – Maga mégmindig nem hajlandó elismerni, hogy visszatértek az Ezüstvérűek.Pedig máris túl sok áldozatot szedtek.

Az utolsó gyilkosság nem sokkal a nagyanyja temetése után történt.Summer Amoryt, egy tavalyi első bálozó lányt a Trump Towerben,tetőtéri lakásában találták meg. Az utolsó cseppig kiszívták a vérét. Alegrosszabb az volt az Ezüstvérűekben, hogy nem ölték meg azáldozataikat... nem... a halálnál sokkal rosszabb sorsot szántak nekik. AVámpírok Törvénykönyve kifejezetten megtiltotta, hogy a vámpírokmás vámpírokra alkalmazzák a Caerimonia Osculort, a Szent Csókot, avérszívást. A Caerimonia szertartásának szigorú szabályai voltak. Azembereknek nem eshet bántódásuk, és tilos bárkiből is az összes vértkiszívni.

Lucifer és csapata azonban rájött, hogy ha emberek helyett másvámpírokon alkalmazzák a Csókot, növekszik az erejük, a hatalmuk. A

Vörös vérűekben csupán egyetlen lény életereje lakozik, ám a Kékvérerősebb, és a tudás halhatatlan bástyáját foglalja magában. AzEzüstvérűek felemésztették a vámpírok vérét és emlékeit, az utolsócseppig mindent kiszívtak belőlük, és ezzel őrült tudatuk rabszolgájávátették a Kékvérűeket. Egy Ezüstvérű porhüvelyébe egyszerre több lényszorul, méghozzá örökre. Irtózatos.

Charles Force egyre komorabban vonta össze a szemöldökét. – Az Ezüstvérűeket elűzték. Lehetetlen, hogy ők lettek volna. Más

magyarázata van annak, ami történt, Schuyler. A Bizottság nyomozástfolytat...


11/220

– A Bizottság semmit nem tett! És ezután sem tesz majd semmit! – vitatkozott Schuyler. Ismerte azt a történelmi legendát, amelyet Charlesfolyton emlegetett: a Kékvérűek megnyerték a végső csatát Rómában,és ebben a csatában Charles magát Lucifert győzte le, akit akkor amániákus Ezüstvérű uralkodóként, Caligulaként ismertek:aranykardjának hegyével a pokol mélységes mély tüzébe küldte őt.

– Ahogy gondolod – sóhajtotta Charles. – Ha Velencébe akarszmenni, én nem tarthatlak vissza, de kötelességem figyelmeztetni téged,hogy Lawrence távolról sem az az ember, akinek Cordelia hitte.

Schuyler dacosan bámult rá; a férfi felemelte a lány állát. – Vigyáznod kellene magadra, Allegra lánya – mondta kedvesebb

hangon.

Schuyler megborzongott a férfi érintésének emlékére. Az elmúlt két hétsorán egyetlen dolog történt: bebizonyosodott, hogy Charles Force talánmégiscsak tudta, miről beszél. Lehet, hogy Schuylernek abba kellenehagynia a kérdezősködést, vissza kellene mennie New Yorkba, és jókislánynak, jó Kékvérűnek kellene lennie. Olyasvalakinek, aki nemkérdőjelezi meg a Bizottság lépéseit. Akinek az az egyetlen problémája,hogy mit vegyen fel a St. Regisbe, a Négyszázas Bálra.

Kifújta a szeméből a frufruját, és esdekelve nézett a legjobb barátjára, aki szemben ült vele az asztalnál. Oliver mindvégighűségesen támogatta. Mindig mellette állt a különféle megpróbáltatásoksorán és a nagyanyja temetését követő kaotikus napokban.

– Tudom, hogy itt van. Érzem – mondta Schuyler. – Bárcsakmaradhatnánk még. – Visszatette az asztalra az üveget, amelyrőlteljesen leszedte a címkét.

A pincér kihozta a számlát; mielőtt Schuyler t iltakozhatott volna,Oliver gyorsan a bőrkötéses mappába csúsztatta a hitelkártyáját. Úgy döntöttek, hogy még utoljára körbegondolázzák a várost. Oliver

besegítette Schuylert a hajóba, aztán mind a ketten egyszerre dőltekhátra a puha párnákon, még a karjuk is összeért egy pillanatra. Schuyleregy icipicit arrébb csúszott: kissé zavarba jött ettől a testi közelségtől.ilyen eddig nem volt. Régen sosem érezte magát kényelmetlenülOliverrel. Együtt nőttek föl – pucéran fürödtek Nantucketban, Schuyler

nagyanyjának háza mögött a tóban, rendszeresen aludtak egymásnál egyszéles hálózsákban összebújva. Olyan közel álltak egymáshoz, mintha


12/220

testvérek lennének, de Schuyler az utóbbi időben észrevette, hogyidőnként zavarba jön a fiú jelenlétében, pedig ilyesmi régebben sohanem történt. Nem tudta megmagyarázni a dolgot. Mintha egy napfelébredt és észrevette volna, hogy a legjobb barátja nem csak a legjobb barátja, hanem ezen kívül még fiú is – ráadásul igencsak helyes fiú.

A gondolás ellökte a hajót a mólótól, és a hajó elindult lassú útján.Oliver fényképezett, Schuyler pedig megpróbált a látványbangyönyörködni. De bármilyen gyönyörű volt is a város, a lány mégisvalami miatt szorongott, tehetetlenséget ér zett. Mihez kezd most, hogynem találta meg a nagyapját? Oliveren kívül senkije sem maradt kerek evilágon. Teljesen védtelen volt. Mi lesz vele? Az Ezüstvérű – ha ténylegegy Ezüstvérű volt az – már kétszer is megpróbálta megölni. Kezét a

nyakához szorította, mintha a régmúlt támadásai ellen próbálnavédekezni. Ki tudja, visszajön-e érte, és ha igen, mikor? És vajontényleg vége szakad a gyilkosságoknak, ahogy a Bizottság remélte?Vagy folytatódik az öldöklés, ahogy ő gyanította, amíg mind egy száligel nem pusztulnak?

Schuyler megborzongott, pedig a levegő meleg volt, aztán a csatornatúloldalára pillantott, és meglátta, hogy egy nő lép ki egy épületből.

Egy nő, aki döbbenetesen ismerős volt. Ez nem lehet igaz, gondolta Schuyler. Lehetetlen. Az anyja kómában

van, New York Cityben fekszik egy kórteremben. Kizárt dolog, hogy ittlegyen Olaszországban. Vagy mégsem? Van valami, amit Schuyler nemtud Allegráról?

A nő, szinte mintha meghallotta volna a gondolatait, egyenesenSchuyler szemébe nézett.

Az anyja volt az. Biztos volt benne. A szép, szőke haj, a vékony,

arisztokratikus orr, ugyanaz a pengeéles arccsont, ugyanaz a kecsesenkarcsú alak, ugyanaz a világoszöld szempár. – Oliver... ez... úristen! – kiáltotta Schuyler, és Oliver kabátjába

kapaszkodott. Eszeveszetten mutatott át a másik oldalra. Oliver odafordult.

– Mi van? – Az a nő... azt hiszem... az anyám! Ott! – mutatott Schuyler egy

rohanó alakra, aki eltűnt a hercegi palotából kiáramló tömegben.

– Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte Oliver, ahogy végigpásztázta azutat, amerre Schuyler mutatott. – Az a nő? Ezt most komolyan


13/220

mondod? Sky, te megőrültél? Az anyád kórházban fekszik NewYorkban. Ráadásul kataton állapotban – mondta ingerülten.

– Tudom, tudom, de... – hebegett Schuyler. – Nézd, megint ott van...ő az, az istenre esküszöm, hogy ő az.

– Mégis hova akarsz menni? – kérdezte Oliver, amikor Schuylerfelpattant. – Mi ütött beléd? Várj! Sky, ülj le! – Közben azt mormogta a bajsza alatt: – Tiszta időpocsékolás.

Schuyler megperdült, és dühösen bámult a fiúra. – Senki nem mondta, hogy velem kell jönnöd, hallod? Oliver felsóhajtott. – Na persze. Mintha egyedül valaha is eljöttél volna Velencébe. Még

Brooklynban sem voltál soha életedben.

Schuyler nagyot szusszant. Folyamatosan a szőke nőn tartotta aszemét, és alig várta, hogy kiszállhasson a lassan mozgó hajóból.Olivernek igaza volt: irtó hálás lehet neki. hogy elkísérte Velencébe, ésSchuylert bosszantotta, hogy ennyire függ a fiútól. Meg is mondta neki.

– De hiszen ez így van rendjén. Hogy függsz tőlem – magyaráztaOliver türelmesen. – Én vagyok a Vezetőd. Az én feladatom, hogysegítsek neked eligazodni az emberi világban. Azt persze nem sejtettem,hogy majd az utazóügynököd leszek, de hát tudod, hogy van ez.

– Akkor viszont segíts – dörrent rá Schuyler. – Muszáj, hogy... – mondta idegesen. Végül elhatározta magát, és a gondolából egyetlenkecses mozdulattal az útra ugrott: nincs az az emberi lény, aki ilyettudna ugrani, tekintve hogy jó tíz méterre voltak a legközelebbi marciapiedétől.

– Várj! Schuyler! – ordította Oliver, aki majd megőrült, hogy lépésttarthasson a lánnyal. – Andiamo! Segua quella ragazza! – sürgette a

gondolást. Arra kérte, hogy kövesse Schuylert, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy egy ember evezte hajó a legmegfelelőbb eszköz egysebesen rohanó vámpír üldözésére.

Schuyler érezte, hogy a látása összpontosít, az érzékei kiélesednek.Tudta, hogy gyorsan halad – annyira gyorsan, hogy olyan érzés volt,mintha körülötte mindenki más egy helyben állna. A nő viszontugyanolyan gyors volt, mint ő, ha nem gyorsabb, végigrepült a városonkeresztülkanyargó keskeny csatornákon, kitért a motorcsónakok útjából,

és a folyó másik oldala felé tartott. De Schuyler végig a sarkában volt,kettejük mozgása elmosódott, cikázó foltként hatott a város látképében.


14/220

Schuylert meglepő módon felvidította az üldözés, mintha olyan izmaitmozgatná meg végre, amelyek létezéséről eddig fogalma sem volt.

Végül már annyira kétségbeesett, hogy megszólalt. – Anya! – kiáltotta, épp amikor látta, hogy a nő egy erkélyről

k ecsesen egy rejtett bejárathoz szökken. De a nő nem fordult hátra. Egy pillanat múlva belépett a közeli

palazzo ajtaján, és eltűnt. Schuyler odaugrott a bejárathoz, szusszant egyet, aztán ő is belépett

a nő után. Feltett szándéka volt, hogy megtudja, ki is valójában ez atitokzatos idegen.


15/220

Második fejezet

Mimi Force boldogan sóhajtott fel, ahogy a sürgés-forgást figyelte a Nick Jefferson Teremben, a Duchesne iskolában. Hétfő volt, késődélután, az órák véget értek, és nagyban zajlott a heti bizottsági ülés. Akötelességtudó, szorgalmas Kékvérűek kis csoportokba gyűlve ültek akerek asztal körül, és az év legnagyobb bulija, a Négyszázas Bálszer vezési munkáiban végezték az utolsó simításokat.

A szőke, zöld szemű Mimi és az ikerbátyja, Jack más fiatalvám pírokkal együtt az idén készültek az első báljukra. Évszázadokravisszanyúló hagyomány volt ez. A Bizottságba, vagyis a New York-otirányító vámpírokból álló óriási hatalmú, titkos szövetségbe való beiktatás csu pán a folyamat első lépése volt; a következő eseményviszont, amikor az if jú bizottsági tagokat bemutatták a teljes Kékvérű-társadalomnak, már jóval többet nyomott a latban. Ezzel ugyanis afiatalok a múltjuk történelmének részeseivé váltak, és felvállalták

jövőbeli kötelezettségeiket is. Mivel a Kékvérűek minden egyesciklusban – ahogy a vámpírok az emberi élet idejét nevezték – más-mástestben és más-más néven tértek vissza, a bemutatkozás a felismerésifolyamat rendkívül fontos állomása volt.

Mimi Force-nak nem volt szüksége harsonás hírmondóra ahhoz,hogy tudja, kicsoda, vagy ki volt a korábbi ciklusaiban. Ő Mimi Force – a legszebb lány, aki valaha élt New Yorkban a világtörténelem során;Charles Force egyetlen lánya. Charles Force-ot, a Régiszt, a szövetséglegfelsőbb vezetőjét könyörtelen médianagyúrként, valamint a világotSzingapúrtól Addis Abebáig behálózó Force Hírcsatornatulajdonosaként ismerték az emberek. Mimi Force-ot pedig lenszőkehajú, tejfehér bőrű lányként, akinek dús ajka Angelina Jolie-évalvetekszik; fiatalkorú szex bálványként, aki gátlástalanul végigkaszálta aváros legjobb nevű partiképes fiatalembereit, más névenemberismerőseit.

De azért a szívem mindig hazahúz, s mindig is haza fog húzni,gondolta Mimi, ahogy a terem túlsó végében álldogáló bátyjára, Jackrenézett.


16/220

Eddig minden a legnagyobb rendben, gondolta Mimi elégedetten. Haígy haladnak, tökéletes lesz a St. Regis hotel beli este. Ez volt az évlegnagyobb bulija. Ellentétben az Oscarnak nevezett, lepukkant kiscirkusszal, a nyafogó színésznőcskékkel meg az ingyen piával, a Négyszázas Bál szigorú, régimódi esemény volt, ami az előkelőségről, astátuszról, a szépségről, a hatalomról, a pénzről és a vérről szólt.Mármint a vérségi származásról, még pontosabban a Kékvérűszármazásról. Erre a bálra csakis vámpírok voltak hivatalosak: ez a bálvolt a vámpírok világának legexkluzívabb eseménye New Yorkban, detalán az egész világon is.

Vörös vérűeknek szigorúan tilos volt a belépés. Az összes virágot megrendelték már: a húszezer szál fehér

„Amerikai Szépség” nevű rózsát, ami külön erre az alkalomra érkezikDél-Amerikából. Egyedül a bejáratot díszítő füzérben tízezer szál lesz, amaradék az asztaldíszek között oszlik meg. A város legdrágábbrendezvényszervezője, aki a Jelmezintézet orosz tematikájú kiállításáraigazi orosz, Dr. Zsivágós csoda országgá változtatta a MetropolitanMúzeumot, tízezer selyemrózsát készíttet a szalvétagyűrűkre.Mindezeken felül az egész báltermet bepermetezi majd a rózsavizes parfüm, amelyet a ventilátorok szórnak szét a levegőben.

Mimi körülnézett: a Bizottság tagjai az utolsó simításokrólértekeztek egymással. Míg a fiatalabb bizottsági tagok, az olyanközépiskolás gyerekek, mint ő maga is, az apró részletekkel voltakelfoglalva – felírták, hogy ki igazolta vissza a meghívást, végignézték avendéglistákat, gondoskodtak a két ötventagú zenekar színpadi berendezéseinek elhelyezéséről és a világításról – , a kényesebb ügyekaz idősebb tagokra maradtak. A felnőttek élén Priscilla Dupont, az

ismert manhattani társasági hölgy állt, akinek fejedelmi arcarendszeresen ott díszelgett a hetilapok társasági rovatában. A Mrs.Dupont körül csoportosuló, hasonlóan karcsú, kifinomult, csodálatosfrizurájú hölgyek a Bizottság színeiben végzett fáradhatatlanmunkájukkal az évek során jó néhány jelentős New York-i épületetmentettek meg, és megalapították a város legrangosabb kulturálisintézményeit.

Mimi a hiperérzékeny hallásának köszönhetően elcsípett néhány

mondatot a felnőttek beszélgetéséből.


17/220

– Most pedig elérkeztünk Sloane és Cushing Carondolet kérdéséhez – mondta Priscilla ünnepélyesen, és felvette az asztalról az egyikelefántcsontszínű textil ültető kártyát. Nagy kupac kártya tornyosultelőtte, mindegyikre dombornyomással írták fel a vendégek nevét: majda bejáratnál lehet átvenni őket a kijelölt asztal számával együtt.

A jómódú hölgyek csoportja rosszallóan zúgolódott. Nehéz volt nemészrevenni, hogy a Carondolet házaspár egyre feltűnőbben lázadozik.Mióta elvesztették a lányukat, Aggie-t, aki néhány hónappal ezelőtt haltmeg, a család határozottan Bizottság-ellenesen viselkedett. Némelyekegyenesen azt beszélték, hogy a házaspár vádat akar emeltetni Mimiapja ellen.

– Sloane ma sajnos nem lehet köztünk – folytatta Priscilla – , de azért

elküldte az évi adományt. Az összeg kisebb, mint ahogy azt az elmúltévek során megszokhattuk, de még így is jelentős, ellentétben máscsaládokkal, amelyeket most nem neveznék meg.

A Négyszázas Bál javára történő felajánlások a New York -i VérbankBizottságba folytak (ez volt a Bizottság mindenki által ismert, hivatalosneve), amelyet azzal az ürüggyel hoztak létre, hogy vérbetegségekkelkapcsolatos kutatásokat végezzen. A befolyó összegek egy részétAIDS- és hemofília-kutatásokra fordították.

A Bizottság valamennyi családtól elvárta, hogy jelentékenyösszeggel támogassa a Vérbankot minden évben. Az összegyűlt pénz aBizottság sokmilliós évi költségvetését is fedezte. Voltak, akik jóval azelvárt összeg felett adakoztak, például Force-ék, míg mások, például aVan Alen család, az egykor nagy hatalmú klán mára szánalmassátörpült maradéka évek óta küszködött, hogy legalább a kötelezőt kitudja pr éselni magából. Mimi úgy vélte, most, hogy Cordelia meghalt,

Schuyler talán azt sem tudja, mit várnak el tőle. – A kérdés az – mondta dallamos hangján Mimi anyja, TrinityBurden Force – , hogy vajon illendő-e a szokásos helyre, az asztalfőreültetni őket azok után, amit Charlesról mondtak. – Trinity úgyfogalmazta meg a kérdést, hogy a Bizottságban mindenki megértse: ő ésCharles inkább a földről eszik, mintsem hogy egy asztalhoz üljenek aCarondolet házaspárral.

– Szerintem tosszuk ki őket a hátsó asztalhoz a többi szarházi

bagázzsal együtt – jelentette ki BobiAnne Llewellyn erőteljes texasihang ján. Tréfás mozdulattal végighúzta a kezét a nyaka előtt, mintha


18/220

csak a haminckarátos gyűrűt akarta volna megmutatni, hogy mindenki jól lássa.

BoBiAnne Llewellyn a New York-i szenátor, Forsyth Llewellynmásodik, fiatal felesége volt.

A Priscilla Dupont körül ülő hölgyek némelyike alig észrevehetőenmegborzongott erre a felvetésre, annak ellenére, hogy titkon nagyon isegyetértettek vele. Csakhogy BobiAnne meglehetősen durvánfogalmazott, és a Kékvérűek köreiben ez határozottan nem volt szokás.

Mimi észrevette, hogy a barátnője, Bliss Llewellyn felkapja a fejétnevelőanyja harsány hangjára. Bliss, a Bizottság egyik legfrissebb tagjafülig elvörösödött, amikor meghallotta, hogy BobiAnne mélytorokhangú nevetése behar sogja az egész termet.

– Esetleg köthetnénk kompromisszumot – javasolta Priscillakegyesen. – Elmagyarázzuk Sloane-nak, hogy idén nem az asztalfőnfognak ülni, mivel még mindig gyászolnak, és mi tiszteletben tartjuk afájdalmukat. A Van Alen lányt is az ő asztalukhoz ültetjük . Abba nemlehet belekötni. hiszen jó barátságban álltak Cordeliával, a lány pedigszintén gyászol, ez közös bennük.

Tényleg – hol van Schuyler? Nem mintha számítana, de Mimitidegesítette, hogy az a kis nyomorult nem jött el a mai Bizottsági ülésre.Hallotta valakitől, hogy Schuyler meg az emberi haverja, OliverVelencében van. Épp Velencében. Mi a francot csinálnak ezek kettenVelencében? Mimi összeráncolta az orrát. Ha az embernek meg kellszöknie Velencébe, akkor már nem sokkal jobb Rómában vagyMilánóban shoppingolni? Miminek az volt a véleménye, hogy Velencevizes és büdös. És egyébként meg hogy kaptak engedélyt az iskolában,hogy elmehessenek?

A Duchesne nem nézte jó szemmel az önkényesen eldöntött,. aziskolai rendhez nem igazodó vakációzásokat – meg a Force .szülőket isrendre utasították, amikor tavaly februárban síelni vitték az ikreket. Aziskola már kijelölte a hivatalos sí szünetet márciusra, és mindencsaládnak azon a héten kellett síelni, mennie. Csakhogy ez egyáltalánnem érdekelte a Force családot, akik szerint a februári havazás ezerszer jobb a márciusi porhónál.

Mimi az asztalon keresztül hozzávágott egy selyemrózsát a

bátyjához, Jackhez, aki épp élénken beszélgetett az albizottsággal a


19/220

biztonság kérdéseiről. A St. Regis báltermének tervrajzai hevertekelőttük az asztalon.

A rózsa Jack ölébe esett, mire a fiú zavartan kapta fel a fejét. Mimi rávigyorgott. Jack enyhén elpirult, de aztán káprázatos mosolyával viszonozta a

húga vigyorát. A nap besütött a színes mozaikablakokon keresztül, ésaranyló fénybe foglalta a fiú vonzó arcát.

Mimi arra gondolt, hogy soha nem fogja megunni ezt az arcot:

majdnem annyira élvezetes volt őt nézni, mint a saját tükörképét.Miután Schuyler származására fény derült – az a lány félvér!,gyakorlatilag maga az Irtózat! – , helyreálltak közöttük a dolgok a bátyjával. Annyira legalábbis, amennyire a Force ikrek között valaha

helyreállhatnak a dolgok. Helló, szépfiú! – üdvözölte némán Mimi. Mizu? – kérdezte Jack anélkül, hogy megszólalt volna. Csak rád gondoltam. Jack erre még szélesebben mosolygott, aztán visszadobta a rózsát a

húgának. A selyemdísz a lány ölébe esett, Mimi a füle mögé tűzte, éselismerően rezegtette a szempilláját.

Aztán ismét a meghívókra küldött válaszlevelekre fordította afigyelmét. Mivel ez a bál igazi társasági esemény, többnyire Öregek ésŐrök vesznek majd részt rajta – vagyis idősebb emberek. Klasszmulatság lesz persze – az év legfényűzőbb eseménye, de Miminekhirtelen remek ötlete támadt.

Mi lenne,. ha tartana egy bulit a bál után? Ahová kizárólag a Kékvérű tinik lennének hivatalosak? Ahol

elengedhetik magukat, és nem kell azon aggódniuk, mit szólnak majd a

szüleik, az Őrök meg a Bizottság vezetői? Valami izgalmasabbat, valami kalandosabbat akart... egy eseményt,,ahová kizárólag a krémek krémjének lenne bejárása… Hűvös, csillogó mosoly játszott az ajkán, ahogy elképzelte, amint a hülye kis duchesne-es osztálytársai könyörögnek, hogy őket is hívja meg a buliba. Kizártdolog, gondolta Mimi. Erre a bulira ugyanis senki nem fog meghívótkapni. A bál utáni buli színhelyét SMS-ben fogják megtudni azérintettek a Négyszázas Bál éjszakáján. Ez lesz az alterna-szív buli.

Csak vámpíroknak.


20/220

Mimi Jackre pillantott: a fiú valami papírt tartott az arca elé, igyMimi nem láthatta jóképű bátyját. És akkor hirtelen eszébe jutott egy jelenet valamelyik korábbi életükből: ahogy együtt állnak a versailles-ikirályi udvarban, aztán meghajolnak, és arcukat gazdagon díszített,gyöngyökkel és tollakkal ékesített maszkok fedik.

Hát persze! Álarcosbál. A buliba kizárólag gondosan kidolgozott álarcban lehet érkezni.Senki nem fogja tudni, ki kicsoda... kit hívtak meg és kit nem...

egyedülállóan izgalmas társasági esemény lesz. Mimi el volt ragadtatva a gondolattól. Mindig is szerette, ha

kizárhatott másokat valami jó és érdekes dologból.


21/220

Harmadik fejezet

Pedig nem először álmodta ezt. Hogy fázik, hogy csuromvíz, és hogynem kap levegőt. Pont ilyen volt az összes többi álom is, csakhogy ezmost teljesen valóságosnak tűnt. Egészen át volt fagyva, reszketett, ésahogy kinyitotta a szemét és belebámult a sötétségbe, érezte, hogyvalaki van ott a homályban. Egy kéz megragadta a karját, és csakemelte, emelte egyre feljebb, a fény felé, míg végül kibukkantak a

felszínre. Placcs!Bliss rekedten, fulladozva köhögött, aztán halálra rémülve

körbenézett. Ez nem álom. Ez valóság. Egy tó kellős közepén lebegett. – Ne mozogj, túlságosan legyengültél. Majd én kihúzlak a partra. –

A halk hang megnyugtatóan duruzsolt a fülébe. Bliss meg akart fordulni, hogy az ismeretlen szemébe nézhessen, de a másik rászólt: – Ne mozdulj, ne nézz hátra, csak a partra figyelj.

Bliss bólintott, hajáról a szemébe csurgott a víz. Még mindigköhögött, és iszonyatos hányinger kerülgette. Kezében-lábában alig volterő, pedig áramlat sem volt a közelükben. A tó mozdulatlanul, némánölelte körül. Mintha nem is tó lenne. Amikor a szeme megszokta asötétséget, Bliss látta, hogy a Central Parkban van, a mesterséges tóban.Partján annak idején ott horgonyzott a hajó, ahová a szülei vittékvacsorázni őt meg a húgát előzőnyáron, mielőtt a Duchesne-be kezdett

járni. Most azonban egyetlenegy hajót sem látott sehol. November végevolt, a tónál egy lélek sem járt. Elkezdődtek a talaj menti fagyok, ésBliss azon az estén először érezte, hogy a csontjáig hatol a hideg.Reszketett.

– El fog múlni. Fel fog melegedni a véred, ne aggódj. A vámpíroknem szoktak megfagyni. – Már megint ez a hang.

Bliss Llewellyn Texasból érkezett, egy ottani iskolából iratkozott át aDuchesne-be. Amikor Bliss megismerkedett valakivel, ez volt az első,


22/220

amit elmondott neki. Hogy Texasból jött. Mintha ezzel sok mindentmegmagyarázna magával kapcsolatban: a kiejtését, a nagy, göndörhaját, az ötkarátos gyémánt fülbevalóját. Ugyanakkor így minthakapcsolatban mar adhatott volna imádott szülővárosával, és azzal azéletéve1, amely egyre messzebb és messzebb került a pillanatnyivalóságtól: Bliss most csak egy hétköznapi, átlagosan csinos lány NewYorkból.

Texasban Bliss különlegesnek számított. Százhetvenöt centi magasvolt (de a hajával együtt simán száznyolcvan), vad, nem ismert félelmet – ő volt az egyetlen vezérszurkoló, aki le tudott ugrani az ötvenember ből álló piramis tetejéről, és gond nélkül talpra esett a focipálya puha füvén. Amikor meg nem tudta magáról, hogy vámpír, és ezért

vannak ilyen rendkívüli képességei, a szerencse és a sok gyakorlásszámla jára írta a tudását. Hatalmas villaházban lakott a családjával Houston legelőkelőbb

kerületében, és a nagyapja lenyitható tetejű nosztalgia-Cadillacjével jártiskolába – olyannal, amelyiknek igazi bivalytulok van az elején.Csak hogy az apja Manhattanben nőtt fel, és miután gyümölcsöző politika karriert futott be Houstonban, megpályázta és elnyerte New Yorkban a megürülő szenátori címet.

Blissnek nem volt könnyű megszoknia a nyüzsgő nagyvárosi életetHouston után. Sokáig feszengett az összes fényűző szórakozóhelyenmeg az exkluzív bulikon, ahová Mimi, a saját magát legjobb barátnőjévé kinevező lány hurcolta magával. Egy üveg Boone's, egypár barátnő meg a Szerelmünk lapjai DVD-n, és Bliss tökéletesen boldoglett volna. Nem szeretett a szórakozóhelyeken lógni, mint egytapétaminta, miköz ben Mimi kibulizta magát.

Gyökeres fordulatot vett azonban az élete, amikor megismerkedettDylan Warddal, a szomorú arcú, fekete szemű, szexi fiúval, aki parázslócigarettával a kezében sétált be Bliss életébe egy sikátorban, a LowerEast Side-on, néhány hónappal korábban. Dylannek sem sikerült túlkönnyen beilleszkednie a társaságba a Duchesne-ben – kedvetlen volt,távolságtartó, lázadó, és szinte csak lúzerekkel barátkozott, példáulOliver Hazard-Perryvel és Schuyler Van Alennel, az évfolyam kétlegkevésbé népszerű emberével. Dylan nem csupán a barátja volt

Blissnek: a szövetségese lett, ráadásul, mondhatni, járni is elkezdtek.


23/220

Bliss elpirult, amikor eszébe jutottak a fiú mély, átható csókjai – ó, bárcsak ne zavarta volna meg őket valaki a buli éjszakáján! Bárcsak...

Bárcsak Dylan még mindig élne! De egy Ezüstvérű elragadta őt,saját magához hasonlatos szörnyeteget csinált belőle; aztán megölte,amikor a fiú visszajött Blisshez, hogy figyelmeztesse... Bliss alig tudtalenyelni a könnyeit, amikor arra gondolt, ahogy a fiú kabátja ott hever afürdőszobában a földön, összegyűrve, vérben ázva.

Bliss azt hitte, soha többé nem látja Dylant, de most... ez a fiú, akimegmentette... az a mély hang – annyira ismerős volt Nem mertreménykedni; nem akart olyasmiben hinni, ami lehetetlen, hogy igazlegyen, ami egyszerűen képtelenség. De milyen erősen kapaszkodott

belé, amikor magabiztosan a partra húzta... Nem ez volt az első eset, hogy Bliss váratlan helyen ébredt föl,

valamiféle veszély közvetlen közelében. Múlt héten arra nyitotta ki aszemét, hogy a Cloisters Múzeum legtetetején gubbaszt a párkányon,magasan a Fort Tryon Park fölött. A bal lába már lelógott a párkányról,és éppen hogy csak sikerült felhúznia magát, különben nem ússza meg aveszélyes zuhanást. Aztán Bliss rájött, hogy valószínűleg egyébként istúlélte volna az esést, talán csak néhány karcolást szerzett volna, éslustán eltűnődött, vajon milyen lehetőségek lennének, ha halhatatlanlétére öngyilkosságot akarna elkövetni.

Erre ma a tó kellős közepén találta magát. Egyre rosszabbak lettek az emlékezetkiesések: a rémálmok, amikor

valaki követte, meg az érzés, hogy itt van, de meg sincs itt. Azájulásszerű kihagyások még előző évben kezdődtek: a gyötrelmes,kínzó, lük tető migrént vérfagyasztó látomások kísérték, a

kar mazsinvörös szem pár az ezüstpupillával, az éles, csillogó fogak...ahogy végtelen folyosókon rohan, miközben a szörnyeteg üldözi, erős, bűzös leheletétől felfor dul a gyomra... ahogy utoléri, lerántja a földre, és felemészti a lelkét.

Hagyd abba, parancsolta magának. Minek most ilyesmire gondolni?A rémálombeli látomás eltűnt. A szörnyeteg – bármi volt is – aképzeletében létezik csupán. Ezt mondta az apja, nem igaz? Hogy arémálom csak az átalakulás velejárója. Bliss tizenöt éves volt: ebben a

korban kerülnek újra felszínre a vámpíremlékek, ebben a korbanébrednek rá a Kékvérűek valódi k ilétükre, a halhatatlanságukra.


24/220

Bliss megpróbálta felidézni, mi történt aznap, hátha rájön, hogyankerült a Central Parkba a tó közepére, fuldokolva. Szokás szerintiskolába ment, aztán részt vett egy holtunalmas bizottsági ülésen. ABizottságnak elvileg meg kellett volna tanítania neki meg a többi újtagnak, hogyan tartsák uralmuk alatt és hogyan használják avámpírérzékeket, de az elmúlt két hónap során a szervezetet sokkal jobban érdekelte annak a felvágós bulinak a szervezése, mint bármimás. BobiAnne, a nevelőanyja is ott volt a gyűlésen, és Bliss majdelsüllyedt szégyenében a harsogó hangjától meg a cikis öltözetétől, atetőtől talpig telelogózott Vuitton melegítőtől. Blissnek eddig fogalmasem volt, hogy sportruházatot is készítenek abból a barna vászonból,amiből a táskák vannak. A nevelőanyja tisztára úgy nézett ki, mint egy

nagy aranybarna bőrönd. A gyűlés után, mivel az apja a változatosság kedvéért éppen otthonvolt, a család az új Le Cirque-be ment vacsorázni. A híres-nevezetes New York-i étterem nemrégiben költözött át One Beacon Courtba, azegyik legpuccosabb negyedbe. A legnagyobb hatalmú, leggazdagabbemberek jártak oda, és Llewellyn szenátor egész este a többi jól szituáltvendég kezét rázta – a polgármesterét, a tévéelnökét, a színésznőét, amásik New York-i szenátorét. Bliss libamájat rendelt, véresen, ésélvezettel pakolta az egresszószt a finom, vastag, krémes húsra.

Vacsora után megnéztek egy operát a család magánpáholyából. Egyúj Orfeusz és Euridikét a Metropolitan Operában. Bliss mindig isszerette ezt a tragikus történetet: szerette, ahogy Orfeusz leszáll a pokolba, hogy megmentse Euridikét, de a végén mégis elveszíti őt. Ahangos moraj és a gyászos énekhang azonban álomba ringatta Blisst:álmában Hádész birodalmában, a holtak folyójában járt.

Ezután semmire nem emlékezett. Vajon a családja még mindig azoperában van? Az apja ott ül, mint egy komoly, zord bálvány, állát atenyerén nyugtatja, és feszülten figyeli az előadást, miközben anevelőanyja ásítozik, és unott képet vág, féltestvére, Jordan pedignémán együtt ének el a szereplőkkel? Jordan tizenegy éves volt, ésmegszállott operarajongó – megszállott őrült, legalábbis Bliss szerint.

A kikötőhöz értek, az erős kéz feltuszkolta a lépcsőn a mólóra. Blssnek

csúszott a lába a nyálkás felületen, de legalább kiderült, hogy tud járni.Bárki volt is ez a fiú, tudta, miről beszél: a vámpírvér tényleg melegen


25/220

tartotta Blisst, néhány perc múlva már meg sem érezte, hogy négy fokvan. Ha halandó ember volna, már rég halott lenne, egész biztosanmegfulladt volna.

Végigmérte magát: csuromvíz a ruhája. Még mindig az a ruha voltrajta, amit a vacsorához meg az operába vett fel: aprólékos mintávalhímzett, fekete szatén Temperiey ruha – ami most tönkrement. Ennyitarról, hogy „kizárólag vegyileg tisztítható". A fél pár vadiúj, tizenháromcentis sarkú. emelt talpú Balenciaga szandálja is elveszett. Valószínűleg a tó fenekén hever. A szeme sarkából az operai műsorfüzetre pillantott,amit még mindig a kezében szorongatott, aztán a földre dobta az elázottfüzetet.

– Köszönöm... – mondta, és megfordult, hogy végre megláthassa

megmentője arcát. De senki sem volt mögötte, csak a mesterséges tó nyugodt, kék vize

ringatózott a lábánál. A fiú eltűnt.


26/220

A New York Herald archívumából

1870.OKTÓBER 1.

MEGGIE STANFORD TITOKZATOS ELTŰNÉSE

Az ol ajmágnás lányának nyoma vész a bál estéjén.

Elkábították ?

A New York-i rendőrségtehetetlen Maggie Stanford

titokzatos eltűnése ügyében. Atizenhat éves lány Vanderbilt

admirális és felesége otthonábóltávozott három héttel ezelőtt, azévenként megrendezett NemesiBál estéjén. A társadalmieseményt az admirális ésfelesége szer vezte otthonábanaz Ötödik sugárút 800-as szám

alatt. A lányt az óta semcsaládja, sem az ismerősei nemlátták. Maggie Stanford szüleiMr. és Mrs. Tiberius Stanford, New Portból. A rendőrségnyomozói fáradhatatlanuldolgoznak a különös ügyön, deeddig semmiféle nyomra nem

bukkantak.Stanford kisasszony

eltűnését a rendőrség tízedik körzetében jelentették be. Azeltűnés időpontja augusztus 22-ére, péntekre tehető. A lányédesanyja, a sokak által ismertDorothea Stanford állításaszerint a csöndes, magának való

Maggie a Nemesi Bálon első bálozó volt, és ő vezette afrancia négyest. A lánytestsúlya negyvenháromkilogramm, csinos, akik ismerikkellemes teremtésnek tartják.Sötétvörös haja és zöld szemevan, viselkedése megnyerő. A bál estéjén bejelentettékeljegyzését Alfred LordBurlingtonnal, Devendhire

grófjával. Mrs. Stanford elmondta arendőrségnek, hogy véleményeszerint a lányát gonosz hatásalatt álló személy csalta tőrbevagy rabolta el. A Stanford

család jelentős összeget ajánlottfel annak, aki nyomra vezeti a

rendőrséget, vagy bármilyenformában segíteni tudja a lányhazatérését. Tiberius Stanfordaz Egyesült Államoklegnagyobb hasznot hozó szervezete, a Stanford Olaj

alapítója.


27/220

Negyedik fejezet

De hiszen itt volt . Schuyler egészen biztos volt benne. A nő, aki utánrohant, pontosan ennek a palazzónak az ajtaján lé pett be ide, aholSchuyler most állt, mégsem látta sehol a nőt.

Schuyler körbenézett. Egy kis helyi fogadó előterében állt.Velencé ben rengeteg csodálatos, lebegő, ősrégi épületből lettturistabarát panzió, vagy szakadt kis szálloda, ahol a vendégek nem

bánták, hogy összedől a korlát és pereg a festék, mert a képes prospektusaik azt ígérték nekik, hogy belekóstolhatnak az „autentikus"Olaszországba.

A regisztrációs pultnál kíváncsian pillantott fel egy öreg hölgy,akinek fekete kendő fedte a fejét.

– Posso li aiuto? – Vagyis: segíthetek? Schuyler össze volt zavarodva. Bármerre nézett, a szőke nőt sehol

sem látta. Hogy tudott ilyen gyorsan elrejtőzni? Hiszen végig anyomában volt. A helyiségben pedig sehol egy szekrény vagy ajtó.

– Ci era una donna qui, si? – kérdezte Schuyler. Az előbb bejött ideegy nő, ugye? Hálát adott az égnek, hogy a Duchesne- ben nem csupánegy, hanem két idegen nyelvet kell tanulni, és hogy Oliver biztatásáraaz olaszt választotta. „Hogy ügyesebben rendelhessünk Mario Bataliéttermeiben.”

Az idős hölgy összevonta a szemöldökét.

– Una donna? – Megrázta a fejét, aztán továbbra is olaszul folytatódott a beszélgetés. – Senki nincs itt, csak én. Senki nem jött be,csak maga.

– Biztos benne? – kérdezte sürgetve Schuyler.Még mindig a tulajdonosnőt kérdezgette, amikor Oliver megérkezett.

Egy klassz kis motorcsónakkal jött oda az épülethez, időközben rájöttugyanis, hogy a vízitaxi sokkal jobban megfelel az igényeinek, mint azemberi erővel hajtott gondola.

– Megtaláltad? – kérdezte.


28/220

– Itt volt. Esküszöm. De ez a hölgy azt mondja, hogy senki nem jött be ide.

– A nő nem jött be ide – rázta a fejét az idős hölgy. – Csak aProfessore lakik itt.

– A Professore? – kapta fel a fejét Schuyler. A nagyapjanyelvészprofesszor volt, ez derült ki a Történelmi Raktárban, aKékvérűek ar chívumában, ahol a vámpírok minden tudása és titkarejtezett. – Hol van a Professore?

– Hónapokkal ezelőtt elment. – És mikor jön vissza? – Két nap, két hónap, két év... ki tudja. Holnap vagy soha –

sóhajtotta a házinéni. – A Professorénál sohasem lehet tudni. De én

szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mindig idejében kifizeti aszámláját. – Esetleg... megnézhetnénk a szobáját? – kérdezte Schuyler. A házinéni vállat vont, és a lépcsőre mutatott.Schuyler a torkában dobogó szívvel indult felfelé a lépcsőn, Oliver a

nyomálian. – Várjunk csak – mondta Oliver , amikor megálltak a kis faajtó előtt a

lépcsőfordulóban. Megrángatta a k ilincset. – Zár va van. – Megintmeg próbálta. – Nincs szerencsénk.

– Basszus – mondta Schuyler. – Biztos vagy benne? – KikerülteOliver t, és ő is megpróbálkozott a kilinccsel. Az ajtó felpattant.

– Ezt hogy csinálod? – ámult Oliver. – Nem is csináltam semmit. – Tökre be volt zárva – mondta a fiú. Schuyler vállat vont, és finoman benyomta az ajtót. A takaros, kicsi

szobában egyetlen ágy állt, egy kopott faasztal, meg a mennyezetigtor nyosuló könyvespolc. Schuyler levett egy könyvet az alsó polcról. – Lawrence Winslou Van Alen: Halál és élet a plymouthi

gyarmatokon. – Felnyitotta a könyvet az első oldalon, és felolvasta aszabályos kézírást: – Drága Cordeliámnak. Ez az... – suttogta Schuyler. – Itt van. – Végigpásztázta a többi könyvel a polcon, és látta, hogy még jó pár kötet gerincén olvasható a szerző, L. W. Van Alen neve.


29/220

– Nem, most nincs itt – szólalt meg a házinéni az ajtóból. Schuylerés Oliver riadtan fordult meg. – De a Biennale ma cr véget, és azt aProfessore még sohasem hagyta ki.

A Biennálé, a kétévenként megrendezett velencei művészeti kiállítása világ egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású és legátfogóbbművészeti és építészeti kiállítása. A várost minden második évben jónéhány hónapra uralmuk, alá vetlek a világ minden tájáról érkezőművészek, műkereskedők, turisták és diákok, akik mind részt akartakvenni a tör ténelmi művészeti fesztiválon. Schuylernek és Olivemeknem sikerült eljutnia a kiállításra, mivel egész hétvégén a lánynagyapját keresték – hiába.

– Ha ma zár – mondta Schuyler – , akkor jobb, ha sietünk.

A tulajdonosnő bólintott, és kiment a szobából. Schuylernek megint eszébe jutott a nő, aki kísértetiesen hasonlított

az anyjára. Vajon az anyja vezette el a nagyapjához? Valahogyan segítSchuylernek? Vagy csak a lelkét látta?

Lesiettek a lépcsőn, a házinéni papírokat rakosgatott a pulton. – Köszönöm szépen a segítséget – mondta Schuyler, és az idős hölgy

felé biccentett. – Eh? Tessék? Posso li aiuto? – kérdezte ingerülten a hölgy. – Professore, Biennale, megyünk, megkeressük. – Professore? Nem, nem. Nincs itt semmilyen Professore... – Az

öregasszony keresztet vetett, és a fejét rázta. Schuyler összevonta a szemöldökét. – Semmilyen Professore? Szerinted hogy érti ezt? – fordult

Oliverhez.

– Ő elmegy... két évvel élőláb – mondta tört angolsággal a házinéni.

– Nem lakik itt már. – De hiszen az előbb mondta... – vitatkozott Schuyler. – Az előbb beszélgettünk odafent. Láttuk a szobáját.

– Sohasem életemben láttam magukat, a szoba van zárva – mondtadöbbenten a tulajdonosnő, aki valamiért ragaszkodott a törtangolságához, annak ellenére, hogy Schuyler nyilvánvaló módonfolyékonyan beszélt olaszul.

– Eravamo giusti qui – erősködött Schuyler. De hiszen itt voltunk.

A házinéni baljóslatúan rázta a fejét, és valamit motyogott magában.


30/220

– Mintha valami megváltozott volna, mintha más lenne ez a nő – súgta oda Schuyler Olivernek, amikor kimentek a fogadóból.

– Ja. Most még bolondabb az öreglány – horkantott Oliver.Schuyler még egyszer utoljára hátrafordult, az idős hölgyre

pillantott, és észrevette, hogy csúnya májfolt éktelenkedik az álla alatt,amelyből szőrszálak merednek elő. Schuyler egészen biztos volt benne,hogy a nőnek, akivel odafönt beszélgettek, nem volt ilyen májfoltja.


31/220

Ötödik fejezet

Mimi kilépett az emelt szintű franciaóráról, és a rezgőre állítottmobiltelefonjára pillantott.

RAJTA VAGYOK A LISTÁN? Újabb SMS. A hetedik aznap. Jézusom, nyugi már! Huszonnégy óra sem telt bele, és valahogy már az egész New York

City-beli tini vámpír elit tudta, hogy a fantasztikus Mimi Force bulit

szervez a Négyszázas Bál után. Per sze Mimi maga súgta meg a hírtPiper Crandallnek, az iskola legnagyobb pletykafészkének, és Piperhamar el is terjesztette a dolgot. A helyszín titkos volt. A házigazdák a Force ikrek lesznek. De egészen a buli estéjéig senki nem tudhatja,hogy meg van-e hívva vagy nem. Merő társasági kínzás!

CSAK MONDD MEG. HOGY I VAGY N!!!

Válasz nélkül törölte ki az üzenetet. Mimi a Duchesne hátsó lépcsőjén ment le az alagsori étterembe.

Útközben a Kékvérű tinik kétségbeesetten igyekeztek felhívni magukraa figyelmét.

– Mimikém... hallottam a buliról... Szuper ötlet, segíthetekvalami ben? Az apukám meg tudja szerezni Kanyét DJ-nek – ajánlkozottBlair McMillan, akinek az apja a világ legnagyobb lemezkiadó cégénekaz igazgatója volt.

– Szia, Mimi, én meg vagyok hívva, ugye? Elhozhatom a pasimat?

Vv... az nem gond? – kunyerált Soos Kemble. – Helló, édesem, ugye megkaptad a válaszomat? – kiáltott oda LucyForbes, és drámai csókot dobott Miminek a levegőben.

Mimi kegyesen rájuk mosolygott, és a szájára tette az ujját. – Nem mondhatok semmit semmiről. De hamarosan minden kiderül.

Bliss Llewellyn lent ült az étteremben, a kandallóval szemközti falonlógó aranyszínű, barokk tükör alatt, és unottan piszkálta a

szusitekercset, mint valami különösen undorító falatot. Meg volt beszélve Mimivel, hogy együtt ebédelnek, de Mimi szokás szerint


32/220

késett. Bliss örült, hogy egy kicsit egyedül lehet, mivel ígyelmélyedhetett a gondolataiban, és felidézhette az előző esteeseményeit.

Dylan. Tuti, hogy ő volt az. Az idegen a parkban, aki megmentette avízbe fulladástól. Bliss nem tudott másra gondolni, mint hogy a fiútúlélte az Ezüstvérű támadását. Talán most rejtőznie kell, talánveszélybe kerülne, ha felfedné valódi kilétét. Mint egy szuperhős,gondolta Bliss álmodozva. Ki más érezhette volna meg, hogy bajbanvan? Ki más úszhatott volna be a tó közepére a hideg vízben, hogymegmentse? Ki más lehetett ilyen erős? Ki mással érezhette volnamagát ennyire biztonságban?

Bliss úgy ölelte magához ezt a gondolatot, akár egy meleg takarót.

Dylan életben van. Muszáj, hogy így legyen.

– Mi van, nem vagy éhes? – kérdezte Mimi, amikor leült mellé. Bliss válasz helyett eltolta magától a tálcát, és undorodó képet

vágott. Kisöpört a fejéből minden Dylannel kapcsolatos gondolatot. – Mi ez a buli, amivel mindenki nyaggat egész nap? Senki nem

akarja elhinni nekem, hogy fogalmam sincs, miről van szó. Valamiösszeröffenést szerveztek Jackkel a bál után?

Mimi körülnézett, hogy véletlenül nem hallgathatja-e ki őket valaki,és csak amikor látta, hogy senki sincs hallótávolságon belül, akkorválaszolt:

– Igen. É pp ma akartam elmondani.Beavatta Blisst a részletekbe. Tökéletes helyszínt talált a bulinak –

egy elhagyatott belvárosi zsinagógát. Mimi mindennél jobban élvezte,ha egész éjjel dorbézolhat egy hajdani szent helyen. Az Angel Orensanz

Központ neogótikus épülete a Lower East Side közepén állt. 1849-bentervezte egy berlini építész a kölni katedrális mintájára, és zsinagógánakszánta. Nem Mimi volt az egyetlen New York-i, aki szívesen rendezettfényűző, extravagáns partikat ezen a helyen: a központ jó néhánydivat bemutatónak adott otthont a Divat Hete során, Miminek épp innentámadt az ötlete. Az nem érdekelte, hogy eredeti legyen, csak azszámított neki, hogy mi a menő, és a megszentségtelenítettzsinagógának ebben a pillanatban irtó menők voltak.

– Belül tiszta gáz az épület – mondta vidáman Mimi. – Rohadóoszlopok, kilógó gerendák mindenütt... Olyan, mint egy gyönyörű rom


33/220

– suttogta. – Mécsesekkel fogjuk megvilágítani az egészet, elektromosfényt egyáltalán nem használunk! És ennyi, más dekoráció nem is lesz.Bőven elég a hely atmoszférája. Nem is kell más. – Mimi kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből, és Bliss elé tolta a papírt. – Rájuk gondoltam,őket akarom meghívni a buliba. A francia-dolgozat alatt írtam fel. – Mimi emelt szintű franciára járt, de valójában csak balhéból. Amintelőtérbe kerültek a vámpír -emlékei, rájött, hogy folyékonyan beszélfranciául.

Bliss végigfutotta a neveket. Froggy Kernochan. Jaime Kip. BlairMcMillan. Soos Kemble. Rufus King. Booze Langdon.

– Ezek egytől egyig bizottsági tagok. De még olyan bizottsági tagokis vannak, akiket fel sem írtál – jegyezte meg Bliss.

– Pontosan. – Nem hívod meg Lucy Forbesot? – kérdezte Bliss, mint aki nemhisz a fülének. A Kékvérű Lucy Forbes évek óta tagja volt aBizottságnak, és évfolyamvezető volt az iskolában.

Mimi felhúzta az orrát. – Lucy Forbes egy stréber. Igazi buzgómócsing. – Mimi az óta

bosszút akart állni, mióta Lucy jelentette a Bizottságnál, hogy Mimikihasználja az emberismerőseit: úgy fogyaszt belőlük, hogy nem tartja be a kötelezően előírt negyvennyolc órás pihenőidőt.

Végigmentek a listán, Bliss felvetett egy-két nevet, de Mimi mindetelutasította.

– Na és Stella Van Rensslaer? – Elsős! Ebben a balhéban nincs helye pisiseknek. – De hát jövő tavasszal őt is beiktatják a Bizottságba. Végül is

Kékvérű – érvelt Bliss. A Bizottság tagjai tudták, kiből lesz Kékvérű

vám pír, hogy vigyázhassanak fiatalabb testvéreikre, ahogy Mimi isszárnya alá vette Blisst az év elején. – Pfuj, nem – mondta Mimi. – Carter Tuckerman? – kérdezte Bliss, és a barátságos, vékony fiúra

gondolt, aki buzgón jegyzetelt a bizottsági üléseken. – Az a pancser? Kizárt dolog. Bliss nagyot sóhajtott. Schuyler nevét sem látta a listán, és ez

kifejezetten zavarta.

– És mi van a... tudod... az oldalbordákkal, az ismerősökkel? – kérdezte. A Kékvérűek az „emberismerős” szót használták, amikor a


34/220

halandó és a halhatatlan faj közötti szoros kapcsolatról beszéltek. Azemberismerősök szeretőként, barátként, edényként szolgáltak avámpíroknak, akik belőlük merítették a legnagyobb erőt.

– Ezen a bulin nincs helye egyetlen Vörös vérűnek sem. Ez buliolyan, mint a Négyszázas Bál, csak még annál is exkluzívabb. Belépéscsak vámpíroknak.

– Ez nagyon sok mindenkinek nem fog tetszeni – intette a barátnőjétBliss.

Mimi olyan elégedetten mosolygott, mint egy ragadozó. – Pontosan.


35/220

Hatodik fejezet

A velencei Biennálé több összefüggő pavilonban zajlott, a látogatóksorra járták, hosszan fürkészték az elsötétített szobákat, amelyekbenidőnként váratlanul videók keltek életre a sarokban. Vinilgömbökrevetített arcok nőttek és zsugorodtak sikoltozva és kuncogva, virágok pompáztak és hervadtak a képernyőkön. Tokiói csúcsforgalom

száguldott el mellettük fojtogatón, fenyegetőn. Amikor Schuyler és Oliver megérkezett Velencébe, Schuylert átjárta

a vad, szinte lázas energia. Fáradhatatlanul kutatott, elszántan,makacsul. De aztán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz olyankönnyű megtalálni a nagyapját Velencében, mint gondolta, kissélelohadt a lelkesedése. Semmi más nem állt a rendelkezésére, csak egynév – azt sem tudta, hogy néz ki az öreg. A nagyanyja azt mondta, hogyLawrence egy menekült, egy száműzött, akit kivetett magából aKékvérű-társadalom. Mi van, ha a sokévi magány és elszigeteltségsorán a nagyapja megőrült? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha márnem is él? Mi van, ha elragadta egy Ezüstvérű? Most azonban, hogylátta a Professore szobáját, ugyanaz a vad remény töltötte el a szívét,mint amikor Olaszor szág ba érkezett. Itt van. Életében van. Érzem.

Schuyler egyik teremből a másikba sodródott, a sötét sarkokatfür készte, hátha valami jelre bukkan, egy kulcsra, amely elvezetheti a

nagyapjához. Érdekesek voltak a kiállított művek, bár egyiket-másikatkicsit erőltetettnek találta, talán egy leheletnyit mesterkéltnek is. Mit jelent az, ha egy nő újra meg újra meglocsolja ugyanazt a virágot?Egyáltalán van értelme ennek? Ahogy a kisfilmet nézte, rájött, hogy ő maga is pont olyan, mint az a nő: sziszifuszi munka csapdájá ba esett.

Oliver már előrement, jó pár installációval előrébb tartott nála. A fiúminden egyes műalkotást pontosan ugyanannyi ideig nézett – körülbelültíz másodpercig. Oliver azt állította, hogy ő ennyi idő alatt is pontosanmegérti a művészetet. Abban egyeztek meg, hogy szólnak egymásnak,ha valamit találnak, bár Oliver megjegyezte, hogy egyikük sem tudja,


36/220

hogy így néz ki Lawrence Van Alen. Oliver Schuylerrel ellentétben korántsem volt annyira meggyőződve róla, hogy eredményesek lesznek,ha ellátogatnak a Biennáléra, de ezt a véleményét inkább megtartottamagának.

Schuyler megállt az egyik terem bejáratánál: az egész helyiségkar mazsinvörös homályban úszott, magányos fényforrás vágottkeresztül a termen, és izzó, narancssárga egyenlítőt húzott a mindentelárasztó vörös fénybe. Schuyler belépett, és megállt, hogymegcsodálhassa a látványt.

– Ez egy Olaf Eliasson – magyarázta egy fiatalember, aki melletteállt. – Gyönyörű, nem? Flavin hatása is észrevehető rajta.

Schuyler bólintott. Tanultak Dan Flavinről művésze torán, ismerte a

munkáit. – Nem lehet ugyanakkor, hogy minden fluoreszkáló műalkotásonészrevehető Flavin hatása? – kérdezte szemtelenül.

Kínos csend lett, és Schuyler már épp arrébb akart menni, amikorismét megszólalt a fiú.

– Mondd csak, miért jöttél Olaszországba? – kérdezte hibátlan angolkiejtéssel a jóképű olasz srác. – Nyilvánvaló, hogy nem művészetiturista vagy, az a fajta, aki fényképezőgéppel a nyakában és kulturálisútikönyvvel a kezében mászkál. Lefogadom, hogy még az új MatthewBarney-t sem láttad.

– Keresek valakit – válaszolta Schuyler. – A Biennálén? – kérdezte a fiú. – Tudod, hogy melyik helyszínen

találod az illetőt? – Miért, más helyszínek is vannak? – csodálkozott Schuyler. – Hát persze, ez csak a giardini, ott van még az Arsenale meg a

corderie. Ilyenkor az egész város átalakul, egész Velence Biennáléváválik. Nem lesz könnyű egy bizonyos embert megtalálni. Majdnem egymillióan érkeznek a Biennáléra... egyedül a kertben harminc pavilon áll.

Schuyler egészen elkeseredett. Fogalma sem volt, hogy a Biennáléilyen hatalmas, és ilyen sok helyszínen zajlik. Mielőtt belépett az olasz pavilonba, elment a többi épület előtt is, de azt nem is sejtette, hogymögöttük mi van. Az óriási kertben minden kor szaknak megvolt a magaépülete, és mindegyik épületet más-más ország épített. Mindegyik más-

más stílusban épült, és a saját országa művészetének adott otthont.


37/220

Ha a fiú igazat mondott, az, hogy idejöttek a Biennáléra megkeresnia Professorét, olyan, mintha tűt keresnének a szénakazalban.

Hiábavaló. Lehetetlen.

Egymillió ember kétévente! Ez azt jelenti, hogy ebben a pillanatbanis valószínűleg több ezren vannak a kiállításon. Ilyen erővel moströgtön fel is adhatja.

Schuyler teljesen kétségbeesett. Soha az életben nem fogjamegtalálni a nagyapját. Bárki is az az ember, és bárhol van is most, aztakarja, hogy ne találják meg. Azon tűnődött, vajon miért árul el ilyensokat ennek a fiúnak, de úgy érezte, nincs mit vesztenie. Volt valami afiú tekintetében, amitől Schuyler biztonságban érezte magát, és el tudott

lazulni. – Akit keresek, az emberek úgy hívják, hogy a Professore. A neve

Lawrence Winslow Van Alen.

A fiú hűvösen fürkészte Schuylert, miközben a lány a vörös fénybenizzó szobát bámulta. A magas, sovány, sólyom-szerű orrú, kiugróarccsontú, dús, sűrű, karamell szőke hajú fiú fehér selyemsálat viselt, remekbe szabott gyapjúkabátot és aranykeretes pilótaszemüveget, amitvonzó homlokára tolt.

– Nem szabad azt keresni, aki nem akarja, hogy megtalálják – szólaltmeg hirtelen.

– Tessék? – Schuyler sarkon fordult, egészen meg volt döbbenve aváratlan felelettől. De a fiú belépett egy vastag, f ekete filcszőnyegmögé, és eltűnt.

Schuyler kilépett az olasz pavilonból, és a fősétány durva kövén

lé pkedve Oliver számát ütötte be a mobiljába, miközben a fiú utánrohant. – Szólított, úrnőm? – kérdezte Oliver viccesen alázatoskodva. – Van ez a fiú... magas, szőke... úgy néz ki, mint egy autóversenyző.

Repülős napszemüveg, motoros kesztyű, gyapjúkabát, selyemsál – írtale a fiút Schuyler, zihálva a futástól.

– Valami modellt kergetsz? Azt hittem, a nagyapádat keressük – nevetett Oliver.

– Beszélgettem vele. Elmondtam neki a nagyapám nevét, aztáneltűnt. Azt hiszem, találtam valamit... Halló! Ollie? Itt vagy? Halló! –


38/220

Schuyler megrázta a mobiltelefont, aztán látta, hogy egyetlen csík sincsa kijelzőn. A francba. Nincs térerő.

A kerti kiállításon végigmenni olyan volt, mintha időutazáson lenne.A görög-római átriumok merész, letisztult, modern formákkalváltakoztak . Voltak épületek, amelyek hosszú sövények mögöttrejteztek, és erdőnek voltak álcázva.

De Schuyler most mégsem gondolta, hogy tehetetlen. Érezte a fiú jelenlétét. Látta a körvonalait, amikor elhaladt egy görög színházreprodukciója mellett. A fiú végigrohant az oszlopok között, hol eltűntSchuyler szeme elől, hol előbukkant ismét. Schuyler nekiir amodott, deezúttal kicsit visszafogta a sebességét, nehogy valamelyik arra járóturista gyanút fogjon.

Meglátta a fiút, aki épp egy facsoporton szaladt keresztül, de amikorő is odaért, megdöbbenve torpant meg. Semmi mást nem látott magaelőtt, csak egy épületet. Gyorsan belépett, és felsietett a lépcsőn.Oda bent aztán megértette, miért zavarodott össze annyira.

Az épület belseje úgy volt megtervezve, mintha külső udvar lenne; anyitott tetőből fák magasodtak, amitől olyan volt a helyiség, minthamég mindig kint lennének. A fehér kővel burkolt udvaron itt-ottkőszobrok álltak. Schuyler hallotta, hogy olaszul beszélnek körülötte,leghangosabban az idegenvezető büszke kijelentései harsogtak.

Összpontosíts, parancsolta magának. Figyelj, hallgasd, merre lehet afiú. Honnan hallod a lépteit? Behunyta a szemét, megpróbáltamegérezni, hogy hol lehet, igyekezett rátalálni egyedi illatára, felidézni bőre és a selyemsálból felszálló parfüm illatának keverékét, és maga eléképzelni őt, mintha csak most szállt volna ki egy gyors, fényes, vadiújsportkocsiból. Ott van! Meglátta a fiút a helyiség túlsó végében.

Ezuttal nem félt kihasználni a gyorsaságát, az erejét. Olyan gyorsanfutott, hogy úgy érezte, mintha szállna, és most is, mint korábban,egészen felvillanyozódott az üldözéstől. Érezte, hogy most mégerősebb, mint amikor kora délután azt a nőt üldözte, aki annyir ahasonlított az anyjára, Ezt fiút most el fogja kapni.

A fiú egyre hátrébb húzódott a kertben. Az épületek fokozatosanmind modernebbek lettek, szinte fenyegető formát öltöttek. Schuylerelrohant egy teljes egészében üvegből készült épület mellett, a falakba

szavakat és neveket karcolrak. Egy másik építmény rikító színű, tarka


39/220

műanyag csövekből állt, és úgy világított, mint a cukorka. Schuylerlátta a fiú mozgó alakját a falakon keresztül.

Odabent a pavilonban sötét volt. A látogatók egy üvegpadlón átlenézve láthatták a kiállított műveket. Schuyler legalábbis aztfeltételezte róluk, hogy műalkotások. Annyit látott, hogy egy rakásvonagló játék robot nyomakodik és mászik egymás hegyén-hátánfolyamatosan, miközben vörös, kék és zöld fények villódznak asötétben. Mozgást, érzékeit, és a szeme sarkából meglátta, hogy a fiúkisiet a teremből az épület túlsó végén.

– ÁLLJ! – kiáltotta. A fiú ránézett, elmosolyodott, aztán megint eltűnt. Schuyler visszament a kerti sétányra, és ismét keresni kezdte a fiút a

tömegben. Semmi. Ó, mi értelme ennek az egésznek? Egy pillanatra elgondolkodott. Megpróbálta maga elé képzelni

Lawrence-t. és azt. Hogy hol lehet épp; hogy vajon mi köti ehhez ahelyhez. A Biennáléhoz.

Aztán eszébe jutott a hátsó zsebében lapuló térkép. Előhúzta atérk épet, és a pavilonokat összekötő, ide-oda kanyarodó sétányokatfürkészte. Tiszta hülye vagyok, hogy eddig nem jutott eszembe – gondolta. Összehajtogatta a térképet, és sietve elindult az új célpontfelé.

Megszólalt a mobilja. Oliver. – Sky, hol vagy? Már aggódtam. – Minden rendben – válaszolta Schuyler ingerülten. Idegesítette,

hogy megzavarják. – Figyelj, visszahívlak. Azt hiszem, tudom, hol van. – Kicsoda? Schuyler, hova mész?

– Nem lesz semmi gond – mondta Schuyler türelmetlenül. – Ollie,kérlek, ne aggódj miattam. Vámpír vagyok. Letette a telefont. Néhány perccel később alacsony, vörös téglás ház

előtt állt. Szerény épület volt a kiállításon látható idegenszerűépítményekhez képest. György korabeli, korai amerikai, fehérre festettkülső részén aprólékos, finom mintával díszített kovácsoltvas korláthúzódott. Mintha egy másik korból hátra maradt műemlék lenne, az afajta hely, amely a korai kolóniák idejét idézte.


40/220

Ahogy visszagyömöszölte a térképet a hátsó zsebébe, ismétmegpillantotta a fiút. Úgy tűnt, mintha a srác megöregedett volna azüldözés során: zihálva lélegzett, haja összevissza gubancolódott.

Kicsit mintha meglepődött volna, hogy újra ott látja a lányt. – Már megint te – mondta neki.Most vagy soha. Cordelia megtanította neki, mielőtt itt hagyta volna

ezt a ciklust, mit kell mondania, ha valaha megtalálja Lawrence-t, vagy bárkit, akiről azt feltételezné, hogy elvezetheti hozzá. Most tisztán, jólérthetően mondta ki a szavakat, a legmagabiztosabb hangon, amit csaktalált magában:

– Adiuvo Amicus Specialis. Nihilum cello. Meus victus est tui manus. – Segítségért jövök hozzád, mint titkos, különleges barát. Nincs

rejtegetnivalóm. Az életem a kezedben van A fiú olyan jeges tekintettel bámult a szemébe, ahogyan csak amagafajta Kékvérűek tudnak, és a lány szavai a csöndbe hullottak.

– Dormio – parancsolta a fiú, és intett a kezével. Schuyler érezte,hogy elborítja a sötétség. Elájult.


41/220


42/220

Hetedik fejezet

Kis ékszeres doboz volt a szoba, Manhattan belvárosának egyiklegmagasabb felhőkarcolójában, a legfelső emeleten. Ahogy Mimikinézett az üvegből és krómból épült ház ablakán és a lenyűgöző NewYork-i városképet bámulta, szeme sarkából megpillantotta a tükörképéta síküveg ablakban. Elmosolyodott.

Csodálatosan nézett ki. Nem akármilyen ruha volt rajta. Több ezer,kézzel összevarrt selyem szalagrózsa alkotta a legújabb csúcsdivatszerint készült, légiesen könnyű, felhőszerűen elegáns darabot. A vállnélküli felsőrész szorosan simult keskeny, ötvenöt centis derekára,mesés aranyfürtjei puha vállára és napbarnított hátára omlottak.Hatjegyű összegbe került a ruha, olyan különleges és lélegzetelállítóvolt, amilyet csakis John Galliano képes alkotni. És most Mimié volt,egy estére legalábbis.

Mimi a Christian Dior celebek számára fenntartottöltözőhelyiségében állt, abban a bemutatóteremben, ahová csakmeghívás útján kerülhetett be az ember. Amerre nézett, egyenesen a párizsi kifutókról érk ezett ruhák függtek a vállfák on – olyanmintadarabok, amelyekről kizárólag modellek vagy manökenalkatúelőkelőségek álmodhattak.

Ott volt a Dior-költemény, amelyet Nicole Kidman viselt az Oscar

díjkiosztó gáláján, és ott volt az estélyi ruha, amely Charlize Therononvolt a Golden Globe estélyén. – Lenyűgöző – jelentette ki a Dior sajtósa, és kurtán biccentett. –

Egyértelmű. Ez az. Mimi aprót kortyolt a pezsgőből, amelyet egy fehér kesztyűs inas

nyújtott felé ezüsttálcán. – Meglehet – ismerte el, miközben pontosan tudta, hogy a tizenöt

méteres uszállyal hatalmas felfordulást fog okozni, amikor belép a

bálba.Ekkor Bliss jelent meg az ajtó ban.


43/220

Mimi azért hívta meg a barátnőjét a bemutatóterembe, mert aztgondolta, jó móka lesz, ha valaki végignézi, ahogy ruhákat próbál.Mimi mindennél jobban szerette, amikor valamelyik talpnyaló barátjairigykedve dicséri a szépségét meg a társadalmi kiváltságait. Arraazonban nem számított, hogy a Dior sajtósa nyakát törve fogja unszolniBlisst, hogy ő is vegyen kölcsön egy ruhát. Csakhogy amióta Blissleszerződött a Farnsworth Modellügynökségnél – a barátnőjével,Schuyler Van Alennel együtt –, és a Stitched for Civilization-kampánynak köszönhetően a város tele volt az arca meg a testeképeivel, a kis texasi rózsa bimbó akaratán kívül valóságos hírességgé vált – és Miminek ezt egyelőre nem sikerült megbocsátania neki. Blisstráadásul a Vogue is Most-lánynak választotta, és az interneten több

rajongói oldal működött, amely a lány minden lépését nyomon követte.Mimi kénytelen volt szembenézni a szörnyű ténnyel: a barátnője híreslett.

– Csajok... ehhez mit szóltok? – kérdezte Bliss. Mimi és a sajtós megfordult. Mimi arcán elhalványult a mosoly. A

sajtós odarohant Bliss Llewellynhez. – Gyönyörű! – jelentette ki. – Bárcsak John is itt lenne, és látná

rajtad!

Bliss plüssbársony ruhájának egészen sötétzöld – szinte fekete – színe csodálatos ellentétben állt vállára omló arany-vörös hajával.Sápadt, elefántcsontszín arca szinte áttetsző volt a ruha mély, csillogószínárnyalata mellett. A felháborítóan mély kivágás a kulcscsonttólegészen a köldökig ért, merészen szabadon hagyott egy jókora területet,de épp felülről súrolta az obszcén határát. A ruha felsőrészét ezernyiSwarovski-kristály díszítette: az apró kristálydíszek úgy csillogtak a

sötét kelmén, akár a csillagok az éjszakai égbolton. Fantasztikus,lélegzetelállító ruha volt, az a fajta öltözék, amely az ismeretlenszínésznőket a listás sztárrá emeli, amely simán felveszi a versenytElizabeth Hurley nevezetes Versace biztosítótűivel.

– Nekem is tetszik – bólintott Bliss. Drágakövekkel kirakott kecsescipőjében jóval Mimi fölé magasodott, és a két lány egymás mellettállva bámulta magát a tükörben.

Bliss komoly, mégis szexi ruhája mellett Mimi hirtelen

jelentéktelennek tűnt halvány rózsaszín szalagcsokraival, s a féltékeny


44/220

lány egyre fakóbb mosollyal nézte, ahogy Bliss ide-oda pörög aszobában.

– Nehéznek tűnik – mondta Bliss, és megemelte a ruha szegélyét. – Pedig annyira könnyű!

– Velencei selyemből készült – magyarázta a dioros nő. – Az egyiklegjobb selyem a világon. Tíz belga apáca belevakult, mire elkészült aruha – viccelődött. – Akkor készen vagyunk, lányok?

Mimi megrázta a fejét. Nem fogja hagyni, hogy Bliss legyen ak özéppontban az ő estéjén. Nincs az az isten. Eltökélt szándéka volt,hogy ő lesz a legesleggyönyörűbb lány a buliban, de ez tutira nem fogmenni, ha Bliss lepipálja ebben az őrülten káprázatos ruhában.

Az ő ötlete volt, hogy eljöjjenek a hírességek próbatermébe, de mos t

Mimi mégis kénytelen lesz a B tervhez folyamodni. Nem elégszik megazzal, hogy a kifutóról érkezett ruhát viseljen – egy kizárólag az őszámára tervezett és készített ruhára lesz szüksége, méghozzá magától amestertől. Balenciagától.

A bemutatóterem után gyorsan megebédeltek a Fred's-nél, a Barneyslegfölső emeletén működő étteremben, az utca túloldalán. Amikor beléptek az étterembe, azonnal egy kényelmes, négyszemélyesasztalhoz ültették a két lányt az ablak mellé, ahol az elegáns tömeg jólláthatta őket. Mimi észrevette, hogy Brannon Frost, a Chic Kékvérűfőszerkesztője ott ül velük szemben a tizennégy éves lányával, Willow-val, aki elsős a Duchesne-ben.

Bliss kipirult, boldogan sugárzó arccal lelkendezett a ruháról. – Igen, abszolút tök jól állt – mondta Mimi kifejezéstelen hangon. Bliss valamivel halványabban mosolygott, és nagyot kortyolt a

vizéből, hogy leplezze csalódottságát. Mimi közönye azt jelentette,

hogy a Bliss báli ruhája körül forgó beszélgetésnek ezennel vége. De atexasi lány gyorsan összeszedte magát. – Hú, és a tiéd! Na, az elképesztő volt! Annyira jól áll neked a

r ózsaszín! Mimi vállat vont. – Nem tudom. Azt hiszem, máshol keresek ruhát magamnak. Ez a

Dior olyan fura, nem gondolod? Kicsit túl sok, ahogy mondani szokták.Kicsit olyan felvágós. De persze ha te erre vágysz, akkor szuper –

mondta leereszkedően, aztán belefeledkezett a bőrbe kötött étlapba.


45/220

– Na és hova akarsz menni? – kérdezte Bliss, aki igyekezettfigyelmen kívül hagyni Mimi szúrós szavait.

Tudta, hogy fantasztikusan nézett ki abban a ruhában, és hogy Mimiegyszerűen csak féltékeny: Mimi mindig ilyen.

Amikor legutóbb együtt vásárolgattak, találtak egy gyönyörű bébi bárányszőr kabátot az Intermixben, egy trendi belvárosi butikban. Mimimegengedte Blissnek, hogy ő vegye meg a kabátot, ami pedig előszörmindkettejüknek tetszett, de előbb még jól leszólta a szőrmeviselést úgyáltalában.

– De te csak nyugodtan vedd meg a kabátot, drágám. Tudom, hogyvannak, akiket nem érdekelnek az apró kis állatok szenvedései.

Bliss végül megvette a kabátot, de az óta sem hordta egyetlenegyszer

sem. Egy-null Mimi Force javára. Majd belesárgult az irigységbe a kis kurva. Király voltam abban aruhában, gondolta Bliss, de rögtön el is szégyellte magát, amiértilyeneket gondol a barátnőjéről. Mimi tényleg féltékeny? Vanegyáltalán bár mi a világon, amire a gyönyörű Mimi Force féltékenylehet? Hiszen tisztára tökéletes az élete. Lehet, hogy Bliss csak belemagyarázza a féltékenységet a viselkedésébe. Lehet, hogy Miminekigaza van, és tényleg túl sok az a ruha. Talán tényleg nem ezt kelleneviselnie a bálban. Bárcsak valaki más lett volna ott vele a bemutatóteremben, mondjuk például Schuyler, aki őszintén elmondtavolna, mit gondol. Ebben Bliss biztos volt. Schuyler nincs is tisztábanazzal, mennyire csinos lány: azért rejtőzik mindig azokba a bőgöncökbe.

– Fogalmam sincs, hol találok báli ruhát – mondta könnyedén Mimi. – De biztos vagyok benne, hogy végül majdcsak találok valamit. – Most

nem fogja elmondani a szuper ötletét. Isten őrizzen, hogy Blissnek isugyanaz jusson eszébe, és ő is Balenciagához forduljon valamikülönlegességért.

Amikor a pincér odajött, a lányok két adag borsos steaket rendeltekmaguknak. Véresen.

– Hm. Véresen – mosolygott Mimi, és egy pillanatra felvillantotta atépőfogát a döbbent pincérnek.

– Nyersen – viccelődött Bliss, miközben visszaadta az étlapot, bár

valójában egészen komolyan beszélt.


46/220

– Na szóval – mondta Mimi. Belekortyolt a vizébe, és körülnézett azétteremben, hogy lássa, a rengeteg vendég közül van-e valaki, aki őtnézi.

Hát persze. Egy csapat nő – a pasztellszínű kardigánjukból meg anyolcvanas éveket idéző fodros hajgumijukból ítélve turisták lehettek.Egy eldugott sarokban ülve felé bámultak, és róla sugdolóztak.

– Az ott Mimi Force. Tudjátok, van az a Force News. Az apjatrilliómos. A múlt heti Stylesban volt a lányról egy sztori. Mostanábanő az új Paris Hilton.

– Szóval, ahogy mondtam, igazából nem is a ruha a lényeg. Hanem a pasi – mondta Mimi.

– Pasi? – Blissnek kis híján a szava is elakadt. – Nem tudtam, hogy

pasival kell menni a bálba. – Még szép, hogy pasival kell menni, te butus – nevetett Mimi. – Hiszen mégiscsak bál ez, vagy mi.

– Na és te kivel mész? – Természetesen Jackkel – vágta rá azonnal Mimi, mintha ez lenne a

legtermészetesebb dolog a világon. – A bátyáddal? – kérdezte Bliss döbbenten. – Ööö, pfuj. – Ez olyan családi dolog nálunk – válaszolta Mimi dühösen. – Az

ik rek mindig egymással mennek a bálba. És egyébként is, igazából nemarról van szó, hogy...

– Hogy? – unszolta kíváncsian Bliss. Mimi azt akarta mondani, hogy igazából nem is a bátyám, de aztán

belátta, nem most van itt az ideje és helye, hogy elmesélje a kettejük bonyolult, halhatatlan szerelmi történetét, és elmagyarázza a köteléket,amely összefűzi őket. Bliss úgysem értené. Még nem talált rá az összes

emlékére, ezen a bálon még nem fog bemutatkozni, csak a jövő évben. – Mindegy – mondta Mimi, miközben a pincér letette eléjük atányérokat. – Azta. Szerintem ez még lélegzik. – Mosolyogva vágott bele a steakbe, és nézte, ahogy a piros vér a makulátlan fehér tányérrafolyik.

Egy pasi, gondolta Bliss. Egy pasi a Négyszázas Bálra, Bliss tudta,hogy egyetlen srác van a világon, akivel szívesen kísértetné magát.

– Na és te? Esetleg elhívhatnád Jamie Kipet – vetette fel Mimi. –

Tök jó srác, és abszolút szabad. – Jamie Kipnek valójában volt


47/220

barátnője, de a lány Vörös vérű volt, ezért Mimi szemében nemszámított.

– Figyelj, Mimi,

Documents

Melissa De La Cruze - 2_Alarcban.pdf