MISKOLCI EGYETEM

ÁLLAM – ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR

JOGTÖRTÉNETI ÉS JOGELMÉLETI INTÉZET

RÓMAI JOGI TANSZÉK

JOGTÖRTÉNETI ÉS RÓMAI JOGI SZEKCIÓ

TDK DOLGOZAT

INIURIA – TÉNYÁLLÁSOK A RÓMAI JOGBAN

KONZULENS: DR. SÁRY PÁL KÉSZÍTETTE: DIENES EDINA

EGYETEMI DOCENS J-502

MISKOLC

2010

1

TARTALOMJEGYZÉK

1. BEVEZETÉS ................................................................................................ 2

2. A RÓMAI BÜNTETŐJOG ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ................... 4

3. INIURIA-TÉNYÁLLÁSOK A RÓMAI JOGBAN ................................ 18

3.1 Iniuria-tényállások a régi Róma archaikus korszakában ....................... 18

3.2 Iniuria-tényállások a preklasszikus római jogban .................................. 28

3.3 Az iniuria-tényállások kazuisztikájának kidolgozása a klasszikus korban

................................................................................................................... 35

3.4 Iniuria-tényállások a posztklasszikus római jogban ............................... 46

3.5 Az iniuria-tényállások és szabályozásuk a jusztiniánuszi jogban ........... 52

4. SZEMELVÉNYEK A SZEMÉLYI INIURIÁK VONATKOZÁSÁBAN

A DIGESTA ÉS GAIUS INSTITÚCIÓI ALAPJÁN ............................. 54

5. A SZEMÉLYI SÉRTÉSEK WATSON ANGOL NYELVŰ

TANULMÁNYÁNAK ISMERETÉBEN ................................................ 63

6. SZEMÉLYI SÉRTÉSEK PETER B. H. BIRKS ANGOL NYELVŰ

TANULMÁNYA ALAPJÁN A XII TÁBLÁBAN ................................. 74

7. BEFEJEZÉS ............................................................................................... 84

8. IRODALOMJEGYZÉK ........................................................................... 86

9. JOGSZABÁLYJEGYZÉK ....................................................................... 87

10. FORRÁSJEGYZÉK ................................................................................ 88

2

Bevezetés

Dolgozatom megírásának célja, hogy az ókori Rómában fellelhető iniuria-

tényállások / vagyis személyi sértések / jogi szabályozását bemutassa,

rendszerezze, illetve elemezze. Mivel ezen tényállások ismertetését a történeti

korszakok segítsége nélkül nem lehet elvégezni, így ezen időszakok szerinti

lebontásból vonhatók le az iniuriára vonatkozó következtetések, illetve

összefüggések.

Dolgozatomban igyekszem felvázolni a nagy jogtudósok közötti

véleményütközéseket is. Mivel a római jog alatt elsősorban a magánjogi

szabályozás értendő, így a római jognak azt a kisebb részét igyekszem minél

részletesebben szemléltetni.

A római büntetőjogon belül az iniuriára vonatkozó kevés forrásból, illetve

szakirodalomból is használtam fel a dolgozatomban. A 4. fejezet címét képező

szemelvények jól áttekinthető képet adnak a Gaius Institútióiban és a

Digestában található iniuria – tényállásokról. Az 5. és a 6. fejezetben szereplő

2 angol nyelvű tanulmánya pedig jól láthatóan jogelméleti szintre helyezi

ezen tényállások elemzését, valamint kicsit más szempontból, illetve

részletesebben mutatja be őket. Ezen angol tanulmányok némely helyeken

még nyelvi – nyelvtani nézőpontból is körüljárják a membrum ruptum /

tagcsonkítás / és az os fractum / csonttörés / körüli problematikát.

Az, hogy a személyiségi jog hol helyezkedik el a jogrendszerben

(közigazgatási jog, büntetőjog, polgári jog stb.), azokkal a tényállások együtt,

amiket a személyiségi jognak védenie kellene, ma is vitatott. Ez a kérdés ma

sem tisztázott. Ugyanis még ma sem lehet eldönteni, hogy a személyiségsértés

milyen tényállásainak védelme tartozik a polgári jog keretei közé.

Ennek a bizonytalanságnak az alapja az, hogy a mai személyiségi jog a XIX.

század német-római magánjogelméletének, a pandektisztikának a terméke.

Azonban ez is csak elméleti kategória, és a pandektisztika csak odáig jutott,

hogy a személyiséget a jogképességgel azonosította. A pandektisztika az

eredeti jusztiniánuszi joganyagra támaszkodott. Így a személyiségi jog modern

kutatásának előfeltétele azon tényállások tisztázása, amelyek a római jog

3

különböző fejlődési szakaszaiban személyiségsértésnek minősültek. Ezzel én

is egyetértek, mert így nagyobb figyelmet lehet fordítani a személy elleni

bűncselekményekre.

A római jogban a személysértés az iniuria, mint deliktum tényállásai között

lelhető fel, és ezzel a ius privatum (római magánjog) körébe tartozik. Azonban

nem minden iniuria-tényállás tartozik a ius privatum körébe. Pl. az emberölés

(parricidium) is személysértés és ez már crimen, közüldözés alá eső

bűncselekmény. Ez a római közjogban helyezkedik el.

Szerintem személyiségi joggal a modern jogrendszerekben majdnem

minden jogág foglalkozik. A magyar jogban a személyiségi jogot legmagasabb

szinten az alkotmányjog szabályozza. Ezen kívül foglalkozik személyiségi

jogi kérdésekkel a közigazgatási jog, a polgári jog és a büntetőjog.

Dolgozatomban külön-külön fogom elemezni az iniuria-deliktum

tényállásait az archaikus, a preklasszikus, klasszikus, posztklasszikus és a

jusztiniánuszi jogban. Ez a tisztázás azonban a történeti előzmények nélkül, a

társadalmi viszonyok fejlődésének másodlagos tényezőként való kezelése,

illetve figyelmen kívül hagyása mellett sehogy sem oldható meg.

Nagyon jó kiindulási alapul szolgálnak a rendelkezésre álló különböző

forrásanyagok. Szerintem jó forrásanyag a XII táblás törvény, a Digesta és a

jusztiniánuszi joganyag is.

A dolgozat utolsó 3 fejezete inkább kiegészítő jellegű célt szolgál. Az

egyik a Digesta és Gaius Institúciói alapján készült szemelvények a személyi

iniuriákról. A dolgozat ezen részében a magyar szöveget annak latin

megfelelőjével állítom párhuzamba. A további 2 fejezetben pedig 2 angol

nyelvű tanulmányt dolgozok fel. Ezen 2 fejezetben elsősorban a membrum

ruptum és az os fractum körüli problémákra kívánok rávilágítani.

4

A római büntetőjog általános jellemzése

Az archaikus Rómában az „iniuria” szó többrétegű fogalmat képezett. Ez

egyrészt kezdettől fogva a jogellenesség általános tényállását jelentette (a

becsületsértés tényállását is magában foglalva1), másrészt a modern

becsületsértés ősét alkotó magánbűncselekménynek számított. Ebből

megállapítható, hogy a modern értelemben vett személyiségi jogok egyik őse

volt. A mai általánosan elfogadott nézet szerint iniuria az, amit a rómaiak a

jog (ius) fogalmával szembeállítottak. Ez a gondolat

Mommsentől2 származik. Ebből a jogtalanság-

fogalomból fejlődött ki később a furtum fogalma, ami

a lopáson és a sikkasztáson kívül magában foglalta a

szűkebb értelemben vett iniuriát, vagyis a testi sértést

és a dologrongálást3 is. Ez a nézet azonban nem

fogadható el. Ugyanis az ókori Rómában a

„magánjogi jogellenesség általános tényállása”, mint

olyan nem lelhető fel.4. Az i.e. VI., ill. V. században a

konkrét értelemben vett iniuriát jelentette a pater

familias személyének, a hatalma alatt álló embereknek

(feleség, gyerek, rabszolga) és azon vagyontárgyaknak a sérelme, amikre a

pater familias a „meum esse” kifejezést mondhatta (pl. háziállatok, olajfák,

stb). Ebből következik, hogy történeti szempontból az első iniuria-tényállás a

pater familiast megillető házi hatalomnak alapos ok nélküli megtámadása volt.

Ez vindicatio (alaptalan perlés) útján valósult meg.

A XII táblás törvény tartalmazza az iniuria további tényállásait. Ezek a

következők: a) a tagcsonkítás, ami egy testrész funkcióképtelenné tétele

(membrum ruptum), b) csonttörés kézzel vagy doronggal (os fractum), c)

valamint a pater familias személyét vagy a hatalma alá tartozó embereket

1 A. Pernice: Labeo II. Halle, 1878, 7.o.

2 Th. Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1899, 784. és 825. o.

3 R. Maschke: Die Persönlichkeitsrechte des römischen Iniuriensystems. Breslau, 1903. 2.o.

4 M. Kaser: Das altrömische ius. Göttingen, 1949, 207-208. o. és Zum „ius” Begriff der Römer.

Essays Beinert 2., 1979, 63-81. o.

Theodore Mommsen

(1817-1903): utolsó nagy

munkája a Römisches

Strafrecht (Római

büntetőjog, 1899) volt.

5

(feleség, gyerek, rabszolga) ért mindenféle egyéb könnyű testi sértés, ami nem

tartozik az előbb felsoroltak közé. Ez volt a szűkebb értelemben vett iniuria. d)

a herediumon (olyan telek, ahol a házközösségi ház áll és ahol a pater familias

a családtagjaival lakik), vagyis a háztáji gazdaságban

lévő olaj-, gyümölcsfa, szőlőtő szándékosan,

rosszindulatból, a tulajdonos akarata ellenére történő

gyökerestől való kiirtása (successio arboris), valamint a

háziállatok megölése is. Paulus szerint ide sorolható a

gúnydalok nyilvános éneklése is (malum carmen,

halálbüntetés a szankció)5. Sólyom László helyesen

mutat rá, hogy ezekből a konkrétan meghatározott

tényállásokból az tűnik ki, hogy ekkor még nem létezett

általános iniuria-fogalom. Az is egyértelmű, hogy

nincsenek meghatározva szubjektív felelősségi

feltételek sem6, mint például kényszer, fenyegetés,

tévedés, stb. Pólay professzor is inkább vele ért egyet,

mint Mommsennel. Az ő álláspontja szerint teljes

képtelenség, hogy a jogszerűség-jogellenesség teljesen

kidolgozott fogalma már ekkor létezett volna7. A XII

táblás törvény szabályai korántsem problémamentesek.

Eszerint: 1. a tálió-büntetés több esetben

végrehajthatatlan volt, 2. az enyhébb

személysértéseknél megjelent az infláció, 3. a törvény

túl általánosan fogalmazott, mert pl. egy enyhe pofont

és egy mély kardvágást szintén 25 as-szal büntettek.

A XII táblás törvény tényállásai amellett szólnak,

hogy kezdettől fogva a személyiség védelme volt az

iniuria lényege. Ennek azonban ellentmond a VIII.tábla

5 Paulus Sent. 5.4.6, Gaius 3. 223

6 Sólyom L.: Az iniuria és a személyiségi jogok. „Semlegesség” és technika, in: Állam- és

Jogtudomány 1981/2. 223 7 Pólay E.: Iniuria dicitur, quod non iure fit”, in: Jogtörténeti tanulmányok VI., Bp., 1986. 323.

Sólyom László:

Pécsen született 1942-

ben. Jogász, 1990-98-

ig az Alkotmánybíró-

ság elnöke , 2005-től

2010 - ig köztársasági

elnök.

Prof. Pólay Elemér

(Zombor, 1915 –

Szeged, 1988),

jogtörténész, egyetemi

tanár, 1945-49-ig

egyetemi tanárként

vezette a Miskolci

Jogakadémia római

jogi tanszékét.

6

szabályainak rendszertelensége. Ez több okra vezethető vissza: 1. a konkrét

tényállások és az általános jogfogalmak összeegyeztethetetlenségére, 2. a

különböző büntetések eltérő fokozataira, 3. végül a szubjektív felelősségi

feltételek hiányára. Ezt szemlélteti a történeti fejlődés is. Bár a tettleges

becsületsértések és megalázások nagyon gyakoriak voltak, a jog ebben a korai

időszakban még alkalmatlan volt büntetés kiszabására. Ugyanis az erkölcs és a

szokás uralma alatt állt. Pl. nem büntették a házasságtörést sem. A férj

ilyenkor magánbosszút alkalmazhatott. Meglepő, furcsa dolog, hogy a XII

táblás törvény halált szab ki a gúnydalok éneklőire, ugyanakkor közömbös a

tettleges becsületsértések iránt. Éppen ezért nagyon valószínű, hogy a „malum

carmen” nem gúnydalt jelentett a törvényben. Ezt a szót csak Cicero korára

azonosították a macskazenével, ami gúnyversekkel való megszégyenítés volt.

A preklasszikus jog korszakában az iniuria-tényállásokat illetve

szankcióikat a praetori ediktumok átalakították, egységesítették. Ekkorra már a

XII tábla tarifális pénzbüntetési rendszere felszámolódott. A praetor

kialakította az actio iniuriarumot. Ez azt jelenti, hogy a magisztrátus a pater

familias keresetében „megbecsülte” azt a kárt (aestimatio), amit az közvetlenül

vagy közvetve elszenvedett, és így nyújtott neki anyagi elégtételt. Így

fejlődtek a „személy elleni” iniuriák is. Az iniuria-keresetek közé a testi

sértéseken kívül további tényállásokat minősítettek iniuriának.

Az első praetori ediktumklauzula a convicium tényállását tartalmazza, amit

az i.e. 80-as években alakítottak ki8. Az első lépés a testi sértés tényállásának

kiterjesztése felé az volt, hogy a praetor iniuriának minősítette a pater familias

sérelmére elkövetett „fülsértő macskazenét”, ami annak fülét, mint emberi

testrészt sértette (aures violant). Ezzel megtörtént az első lépés a becsületsértés

tényállásának kiépítése felé. Ekkor dolgoztak ki egy másik iniuria-tényállást,

az infamatiót. Ez a pater familias jó hírének, becsületének megsértését,

bemocskolását jelentette (Ulpianus D. 47.10.15.25.) Iniuriának minősült a

rabszolga megsértése, ha ez a családfő közvetett sérelmét is eredményezte

8 Pólay E.: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római jogban.

Acta Juridica et Politica. Universitatis Szegediensis. XXX (1983). 50. és köv. o.

7

(Ulp. D. 47.10.15.37.), például más rabszolgájának durva bántalmazása

(verberatio) ill. amikor idegen rabszolgát ura akarata ellenére kínvallatás alá

vontak (quaestio iniussu domini). Az adtemptata pudicitia szintén iniuriának

minősült, ha ez a „jó erkölcsök ellenére” (contra bonos mores) történt (D.

47.10.15. 19-22). Ez olyan személysértést, pontosabban szeméremsértést

jelentett, hogy valaki egy mater familiast vagy egy praetextatust (17 évet be

nem töltött szabad születésű fiú vagy leány) a) a kíséretétől megfoszt, b) az

illetőt megszégyenítő szavakkal leszólítja (appellare), c) vagy az utcán

szótlanul, tüntetőleg követi (adsectare).

A proskripciók idején az anarchia felszámolására L. Cornelius Sulla Kr.e.

81-ben hozott lex Cornelia de iniuriis című törvénye tovább bővítette az

iniuria-tényállások körét, bizonyos tényállásokat közbűncselekménnyé

nyilvánított (crimen iniuria), és elbírálásukra önálló törvényszéket (quaestio de

iniuriis) állított fel.

Mielőtt a törvényben lévő tényállásokat és

büntetésüket elemezném, szeretnék pár szót

ejteni az eljárás lényegéről és a

törvényszékről. A lex Cornelia alapján

indítható eljárásról máig vitatkoznak, hogy

formuláris, vagy quaestiós eljárás volt-e. A

formuláris eljárás mellett nem szólnak erős

érvek. A törvény értelmében ez az eljárás egy

quaestio előtti vádemelésnek számít annak

ellenére, hogy csak a sértett lehetett a vádló.

Lábady szerint Sulla reformjának lényege az,

hogy magánvád alapján induló „közpert” hozott létre9. Kérdéses az is, hogy

milyen törvényszék járt el a különféle ügyekben. Egyes nézetek szerint a

quaestio de iniuriis nem állandó, hanem csak esetről esetre felállított (ad hoc)

bíróság volt. Ez azonban helytelen álláspont. Mivel a crimen iniuriae volt az

9 Lábady Tamás: i.m. 7.n.82.

Lucius Cornelius Sulla (Kr.e.

138 - Kr.e 78, Puteoli): a római

történelem első nagy

polgárháborújának győztese;

politikai-intézményi reformjai

meghatározóak voltak.

8

egyik leggyakoribb közbűncselekmény, így Sulla egy állandó és önálló

törvényszéket állított fel az iniuria-bűncselekmények elbírálására.

Sulla törvénye 3 esetben adta meg a perlési lehetőséget. Ezek az alábbiak:

megverés (verberatio), taszigálás (pulsatio) és magánlaksértés (domum vi

introire). Ulpianus elemezte a verberatio és pulsatio közti különbséget.

Szerinte míg az előbbi magatartás fájdalommal járó, addig az utóbbi fájdalom

nélküli bántalmazást jelent10

. Mommsen úgy gondolta, hogy míg a verberatio

verést, ütlegelést jelentett, a pulsatio a sértett lökdösését, taszigálását

jelentette. A verberatiót puszta kézzel, valamint bottal vagy más eszközzel is

el lehetett követni. Ez a két tényállás magába olvasztotta a XII táblás törvény 3

tényállását: a tagcsonkítást, a csonttörést és a szűkebb értelemben vett iniuriát.

Ezek magukban olvasztották a mai értelemben vett tettleges becsületsértés és

testi sértés valamennyi esetét.

Fontos alapelvet képezett a törvényben a magánlakás sérthetetlensége. A

pater familias házközösségének büntetőjogi védelme fontos tényállásnak

számított. Pl. az adós házába még perbehívás esetén sem lehetett belépni11

,

házkutatást is csak nagyon szigorú formaságok betartásával lehetett tartani12

.

A házi béke megsértése a sullai törvényben széles tényállást ölelt fel. Nemcsak

az erőszakos behatolás, hanem a lakáshasználó visszatérésben való

megakadályozása is a törvényi tényállás részét képezte. Ebből következik az

is, hogy nem csak a háztulajdonosok perelhettek, hanem a lakáshasználók is13

.

Smith szerint a lex Cornelia büntette a más jó hírnevét, becsületét sértő

„liber” (hosszabb terjedelmű mű) készítését, majd ezt a tényállást

kiterjesztették a „carmen”-ekre is (rövidebb terjedelmű írásbeli vagy szóbeli

kompozíció, éneklésre vagy szavalásra szánták)14

. Levy álláspontja az

elfogadhatóbb, aki másképp gondolkodik. Szerinte Sulla nem büntethette

ezeket a tényállásokat, mert: a) csak a korábban említett 3 esetben lehetett pert

indítani a törvény alapján, b) ezeket a tényállásokat a császárkorban büntették,

10

D. 47,10,5,1 11

Quint. inst. or. 7., 8., 6. 12

XII tab. 8., 15./b: „lance et licio” 13

D. 47.10.5.2. és Inst. 4.4.8. 14

Smith: i.m. 174. skk.

9

c) annyira sok volt ebben az időszakban az erőszakos cselekmény15

, hogy

Sulla emiatt sem foglalkozhatott ezekkel a becsületsértési és rágalmazási

tényállásokkal.

A források nem szólnak arról, hogy Sulla hogyan oldotta meg a crimen

iniuriae büntetési rendszerét. Valószínű, hogy a bűncselekmény büntetése csak

pénzbüntetés lehetett. Egyesek szerint törvényben meghatározott fix összeg

volt, míg mások szerint a büntetés összegét becsléssel lehetett megállapítani.

Álláspontom szerint is inkább az utóbbi nézőpont fogadható el. Könnyen

belátható, hogy a tarifális pénzbüntetés visszaesést jelentett volna a praetori

korhoz képest. Az eltérő bűncselekményeket eltérő összeggel sújtották,

valamint a kiszabott pénzbüntetés összege a sértettet illette. Hitzig16

, Lübtow17

és Lábady18

szerint a törvény a pénzbüntetés mellett intestabilitast is

alkalmazott. Álláspontjuk azonban nem helyes, mert ezt nagy valószínűséggel

az Augustus-korabeli senatus consultum vezette be. Fontos még megemlíteni a

törvényhez, hogy Sulla korában verberatio és pulsatio esetén a sértett

szabadon választhatott, hogy igényét magánjogi úton vagy quaestiós eljárás

útján érvényesíti. A kétféle keresetet nem lehetett halmozni. Sulla törvénye a

formális eljárás helyett kialakította a quaestiós eljárást, ami a sértettek számára

jóval egyszerűbb, és fejlettebb volt. A vádlott távolmaradása nem akadályozta

a büntetés kiszabását sem. Az is a sértettek előnyét szolgálta, hogy a

pénzbüntetés végrehajtása nem igényelt újabb pert.

A klasszikus korszakban az iniuria-fogalom a testi sértésekről már kiterjedt

a becsület védelmére is. Ezáltal a jogvédelem általánossá vált .Feltehetően

ennek a folyamatnak az oka a rómaiak érzelmi életének „finomodása” és

ebben szerepet játszott kulturális fejlődésük19

is. Ezzel a fejlődéssel

párhuzamosan a magánbűncselekmények egész rendszere átrendeződik,

megváltozik. A klasszikus korban a jogtudósok széles körű kazuisztikát

15

Lábady Tamás: Az eszmei kártérítés antikja, in: Jura 1994/1.8. és Cic. inv. 2, 20. 16

Hitzig: i.m. 76. 17

Lübtow: i.m. 98. 18

Lábady: i.m. 8. 19

Lübtow 139. 153. old. Kaser 614. old. Jhering: Rechtsschutz gegen injuriose Rechtsverletzungen.

Gesammelte Aufsätze, III. Jena, 1886. 234. old.

10

dolgoztak ki, aminek középpontjában a rabszolgatartó védelme állt. Ez is csak

akkor, ha az idegen rabszolga bántalmazása a rabszolgatartó ellen irányult. A

valóságos tulajdonos mellett már az is védelemben részesült, aki quasi-

tulajdonosi helyzetben volt . Pl. a jóhiszemű birtokos. Iniuriának számított az

a Gaius által említett eset is, ha valaki fizetésképes adósának vagyontárgyait

csődeljárás céljából íratja össze. Iniuria az is, ha valaki mást alaptalanul

adósának mond, másról ilyet híresztel, stb (D. 47.10.15.33.). Az actio

iniuriarum-nak speciális jellege volt. Ezt csak akkor lehetett alkalmazni, ha a

tulajdonosnak más jogvédelmi eszköz nem állt rendelkezésére.

A posztklasszikus kor jogtudománya egy

fontos generálklauzulát alakított ki. Ez alapján

már minden jogellenes magatartás iniuriának

minősült. Ebben a klauzulában a contumelia már

nem jelent önálló iniuria-tényállást (Gai. 1.141-

3.222. – D. 47.10.1. pr. – 47.10.7.8. –

47.10.13.14. – 47.10.15. – 47.10.24. – 47.10.48

– 47.10.17.3. és 47.10.33.). Ez olyan

magatartás, ami bár nem sérti az embereket, de

illetlen. Az actio iniuriarum sajátos jellegére

korábban már utaltam. Ez a jelleg ezzel a

generálklauzulával támasztható alá ideológiai

szempontból. Ez a generálklauzula teremtette meg az alapot a császári

abszolutizmushoz is. A császár hatalmát veszélyeztető tényállások, mint pl. a

becsmérlő tartalmú irat (libellus famosus) készítése (C. 9.3.6.2.) iniuriának

minősült és közbűncselekménynek számított. Ebben a korban az iniuria-

tényállások főleg crimen-ek (közbűncselekmények) lettek, és csak néhány

néhány deliktum (magánbűncselekmény) maradt meg. Pl. a convicium (PS

5.4.18-20).

A jusztiniánuszi korban az iniuria szó már végeredményben a

jogellenességet jelentette. Az Institutiókban (4.4. pr.) ezt olvashatjuk:

„Generaliter iniuria dicitur omne, quod non iure fit”. Azonban ebben a korban

I. Justinianus (483 Taurisium –

565 Konstantinápoly): bizánci

császár (527-565); a birodalom

újjászervezője, a Codex

Justinianus néven ismert

törvénygyűjtemény

összeállításának

kezdeményezője és támogatója.

11

visszalépés történt a klasszikus kor felé. Ez abban nyilvánult meg, hogy szinte

minden iniuria esetében választhatott a sértett a kriminális vagy a deliktuális út

között. Az actio iniuriarum továbbra is megmaradt.

Ezzel rövid, tömör, vázlatos történeti áttekintést adtam az iniuria-jog

fejlődéséről. Ezután az iniuria-tényállásokkal kapcsolatos néhány problémás

kérdést szeretnék kiemelni. Ezt azért is fontosnak tartom, mert később, a

részletező részben ezek az elméleti esetkörök újra előtérbe kerülnek.

1. kérdés: a culpa, mint a deliktuális felelősség kiterjesztésének eszköze az

iniuria-jog esetében is érvényesül-e?

A deliktuális felelősség kiterjesztésének eszköze, a culpa, csakis a lex

Aquiliában található, egyedi teljesítmény a római jogban, későbbi

értelmezése csak egységes ideológiát fűzött hozzá20

. Az iniuriák

kifejlődésében objektív károkozás nem létezett, ezért nem maga a kár, hanem

a büntetés megállapításának módja számított. A római jogban egyre inkább

előtérbe került a mérlegelés. Az iniuria esetében a felelősséget nem

terjesztették ki a gondatlanul okozott vagy a közvetett sérelmekre

(különben az iniuriát általában csak szándékosan vagy közvetlenül

lehetett okozni), henem egyszerűen a tényállást minősítették. Itt a

magatartási mérce forrása sem egyezik meg a culpáéval. A culpa esetén ezt

a forrást a forgalmi viszonyok vagy a köznapi ügyletek gondossága képezi, az

iniuria esetén pedig a közerkölcs, a közrend. Minden cselekményen az illető

személy sérelmén kívül a közrend zavarása is megfigyelhető.

A praetori mérlegelésen alapuló gyakorlatból jönnek létre fokozatosan az

újabb keresetek. Az iniuria-jogban az ún. súlyosbító körülmények az igényt

megalapozottabbá tehették. Pl. a praetornak meg kellett adnia a keresetet21

, ha

a sértett társadalmi osztálya az elkövetőé felett állt, ha a sértés nagy

nyilvánosság előtt történt stb.. Ezek az esetek a jó erkölcsök oldaláról

egészítik ki a felelősségalapító tényállásokat. Általánosításuk azonban

20

Sólyom: 62. k. old. 21

Raber: 98. old., Mommsen: 789. k. old.

12

formális marad, és így nem közvetít az egész iniuria-jogot megmagyarázó és

befolyásoló magyarázatot, mint a culpa esetében.

2. kérdés: azonosnak tekinthető-e egymással az iniuria és a contumelia? Az

iniuriák tartalmi közös nevezőre hozása a szubjektív oldalhoz kapcsolódik:

Labeóra nyúlik vissza az iniuria és a contumelia azonosítása. Az iniuria

lényege a sértés, a másik személy megvetése, lebecsülése22

. A klasszikus

jogászok ezt a gr. hybris –keresettel azonosítják. Ez az azonosítás azonban

nem vonatkozhatott az egész iniuria-jogra, mert vannak olyan területek,

amiken az objektív hírnévrontás és a közerkölcsök sérelme szerepet játszik.

Az iniuria kezdetben csak a szabad embert ért testi sérelmek orvoslására

szolgált. Lényegét a klasszikus korban már csak a szándékosan elkövethető

contumelia határozta meg. Az iniuria-jog fogalma tágabb, mint a magjának

tartott contumelia23

. Ez szűrhető le abból, hogy a contumeliának nem

minősülő, nem szándékos testi sértésekre továbbra is lehetett alkalmazni az

actio iniuriarumot.

3. kérdés: kapcsolatba hozhatók-e az iniuria-tényállások a társadalmi

státusszal?

Nehéz eldönteni, hogy van-e az iniuriáknak egységes eszméje. Minden

deliktum a jogképesség el nem ismerése, vagyis tágabb értelmű iniuria. Az

iniuria-kereset csak akkor alkalmazható, ha nincs speciális vagyoni vagy

közbüntetőjogi védelem, és a sértés is a személy ellen irányul24

. Pernice

szerint az iniuria lényege az olyan személyes támadás, ami a polgári állás

megsértését jelenti25

. Nem vitás, hogy egyes iniuriák és a polgári jogállás közt

kapcsolat volt Pl. iniuriának minősült, ha szabad embert rabszolgának

tartanak26

. A jó hírnév és a jogképesség közt is volt kapcsolat (infamia).

Azonban a becsület és a jogállás közti kapcsolat a római jog fejlődése és az

iniuria-jog terjedése következtében egyre inkább fellazult. Az iniuria-jog

22

Lübtow: 162. old., Wittmann: 36. old. 23

Hitzig: Iniuria. Beiträge zur Geschichte der Iniuria im griechischen und römischen Recht. München,

1899. 4. 22. 37. old. Lipsius 421. 647. old. 24

Walter: Über Ehre und Iniurien nach Römischen Recht. Neues Archiv des Criminalrechts, 1820.

108. old. 25

Pernice, Labeo, 2.1.2, Lübtow 164. old.

26 D. 47.10.11.9.

13

eléggé ellenáll az általánosításnak. A személysértés eredetileg testisértést

jelentett, majd a hangsúly áttolódik az ember társadalmi státuszára. A

jogvédelem mindig újabb tényállásokkal egészül ki, de mindig a jogrend

és az erkölcsök határán marad. A közerkölcsök alapvető feladatai a

következők:

- ezek adják az intézmények tartalmát, a magatartásmintákat,

- magánbosszú intézményének kizárása,

- végül az iniuria-jogban lévő állami és társadalmi szféra ellentéte között

képes legyen egyensúlyt teremteni.

Ezt követően a személyhez kapcsolódó egyes eszmei javak magánjogi

védelmének a római jogban fellelhető nyomaival szeretnék foglalkozni az

iniuria-jog vonatkozásában. A „személy” és a „személyiség” nem azonos

fogalmak. Az ókori Rómában a személyen a persona sui iurist, a jogalanyt, a

jogképességgel felruházott embert értették Ma is ezt jelenti. A személyiség

fogalma jogilag magában foglalja az immateriális, eszmei személyi javak

összességét (pl. személyi vagy lelkiismereti szabadság, névviselés, jóhírnév).

Ezeket a testetlen személyi javakat a jogrend büntetőjogi, polgári jogi stb.

eszközökkel védi.

A Constitutio Antoniniana 212-ben kiterjesztette a birodalom minden

szabad alattvalójára a római polgárjogot, így minden önjogú római polgár

jogképes lett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy bizonyos, a jogalanyhoz

fűződő immateriális javak jogvédelemben részesültek. A következő eszmei

javak részesültek valamilyen módon védelemben: a) a személyi szabadság ill.

lelkiismereti szabadság, b) a becsület, jóhírnév, c) a névviselés, d) a titok, e) a

szellemi alkotások stb. Azonban a levéltitok egyáltalán nem volt fellelhető a

római jogban.

E javak jogi védelmének alapja az élethez és a testi épséghez való jog

védelme volt, ami az önjogú római polgár számára volt csak biztosítva. A

szándékos emberölést (parricidium) már a kezdetektől halállal büntették

(Festus P. 221.), de a nem szándékos emberölést is büntették, csak

közbűncselekményként. A testi sértés eseteit a XII tábla

14

magánbűncselekményként szankcionálta, míg a lex Cornelia de iniuriis a testi

sértés különböző eseteit közbűncselekményként büntette. A jusztiniánuszi

korban pedig a sértett maga választhatott a közjogi vagy magánjogi perút

között (Inst. 4.4.10.).

A személyes szabadság a személyi javak egyike. Ez a köztársaság korában

nem az egyén szabadságaként jelentkezett, hanem inkább a köztársaság

szabadságaként, ami az egyes polgár személyi szabadságát is jelentette (Cic.

De re publ. 2.43). Tehát a személyi és lelkiismereti szabadság semmiféle

intézményes védelmet nem kapott Rómában. Kivételt jelentett ezalól a favor

libertatis elve vagy az egyén mozgási szabadságának biztosítása.

A favor libertatis-elv27

különféle kedvezményeket adott a szabadság

biztosítására. A legis actio sacramento in rem keretében folyó szabadságpernél

a sacramentum összege csak 50 font réz, függetlenül attól, hogy mennyire

értékes emberről volt szó (Gai. 4.14.). A személyes szabadság megsértésének

számított, ha a férj, miután nejét rajtakapta a házasságtörésen, a férfit 20 órán

át fogva tartotta (PS 2.62.3.). A férj ellen a praetor actio iniuriarumot adott. A

magánlaksértés crimennek minősült a lex Cornelia értelmében és elhárítását a

quaestio de iniuriis látta el (Paul. D. 3.33.42.1.- PS. 5.4.8. – Inst. 4.4.8.).

A névviselés Rómában csak kriminális úton érvényesülő védelmet élvezett

a lex Cornelia de falsis értelmében. Az sem utal deliktuális üldözésre, hogy a

sértett actio iniuriarummal élhetett a jogtalan névhasználó ellen.

A becsület, a jóhírnév a személy eszmei javai közé tartozik. A XII táblás

törvény az eszmei javak védelmét deliktuális és kriminális úton egyaránt

biztosította. A membri ruptio és ossis fractio alá nem eső testi sértést,

beleértve a tettleges becsületsértést is (pl. arculütés), 25 font rézzel büntették.

Ez egyéb iniuria. A praetori jogfejlesztés kialakította a verbálinjuria, a szóbeli

becsületsértés tényállását. Ennek lényege, hogy többen „fülsértő

macskazenével”, vagyis kiabálással, gúnyszavakkal sértették meg a sértett egy

27

G. Härtel: Der favor libertatis und sein gesellschaftlicher Zusammenhang nach dem Digesten in

263. Jh. u. Z., in Index 5 (974) 1.-L.Huchthausen: Zum Problem der Freiheitsbegünstigung (favor

libertatis) im Römischen Recht, in Philologus 120. (1976) – T. Masiello: Il „dies mortis” dello

schiavo. Sodalitas 5. Napoli, 1984. 2347. és k.

15

testrészét: a fülét. Ezt a tényállást továbbfejlesztik, a verbálinjuria mai

rágalmazási és becsületsértési tényállásainak megfelelő tényállásokat rögzítik:

a) convicium , b) infamatio, vagyis a pater familias jó hírének közvetlen vagy

közvetett megsértése (D. 47.10.15.25.), c) adtemptata pudicitia, azaz egy

tisztességes matrona vagy fiatal praetextatus kísérőjének elcsalása, vagy az

előbbiek megszégyenítő „leszólítása” vagy szótlan követése (Gai. 3.220.-D.

47.10.15.19-22.), d) verberatio: más rabszolgájának durva, fájdalmas

bántalmazása, vagy ura akarata ellenére kínvallatás alá vonása (D.

47.10.15.37.).

A convicium kiválthatta például egy tisztségre pályázó polgár közéleti

lejáratását, az infamatio pedig a női becsület megsértését (elvált nő

terhességének alaptalan híresztelése, D. 25.1.4.8.), de ez alkalmas volt az

üzleti jóhírnév bemocskolására is (pl. fizetőképes adós javainak zár alá vétele

csődeljárás céljából, Gai. 3.220.). A jogi személy jóhírnevének megsértése

nem részesült sem deliktuális, sem kriminális védelemben, csak tagjai élhettek

actio iniuriarummal.

A posztklasszikus kor a rágalmazás, becsületsértés legtöbb esetét közjogi

úton bünteti. A hamis vád (calumnia), a gúnydal (carmen famosum), a

gúnyirat (libellus famosus), és a convicium (PS 5.4.11.-14.-16.-17.) általában

közüldözés tárgyai és jórészt száműzetés a büntetésük. Justinianus korában

viszont a sértett választhatott a közjogi és a magánjogi út között.

A magántitok magánjogi védelme sem volt intézményesen kiépítve. A

végrendelet titka csak abban az esetben élvezett magánjogi védelmet, ha az

okirat letéteményese több ember előtt azt azért olvasta fel, hogy a

végrendelkező végakaratát meggyalázza. Vitatott, hogy actio depositi (Labeo.

D. 16.3.38.) vagy actio iniuriarum (Ulp. D. 9.2.41.) nevű kereset áll-e a

testator rendelkezésére.

A képmáshoz való jog csak közjogi téren volt valamilyen mértékben

szabályozva28

. A képmás magánjogi védelmére csak kevés forrás utal. Ennek

szabályai az ókori Rómában : bár az erőszakos magánlaksértés tényállása a lex

28

G. Lahusen: Zum römischen Bildnisrecht. Labeo (Napoli) 31 (1985) 3.320. k.

16

Cornelia szerint közjogi üldözést von maga után, de a saját képmás megsértése

éppúgy actio iniuriarum biztosításával járt a sértettnek, mint a sértett apja

képmásának kődobálással való megrongálása stb.

A szellemi alkotások jogi védelme a római jogban: ha az anyag

megszerzője a szerző nevét elhagyja, saját nevét írja az írásmű mellé, tehát

saját neve alatt teszi közzé, az ilyen embert plagiariusnak minősítették. Jogilag

a cselekmény nem minősült furtum-nak, de az feltételezhető, hogy a híres

generálklauzula (Coll. leg. Mos. et. Rom. 25.1.-Paulus) kialakulása után

sérelmet szenvedett író, költő a tettessel szemben actio iniuriarummal élhetett.

Annyit szeretnék még itt megemlíteni, hogy az iniuria-jog kapcsolatba

hozható a közrend elleni magatartások megítélésével is.

A kihágás, vagyis szabálysértés, mint jogi fogalom a római jogban

ismeretlen volt, de ez nem jelenti azt, hogy ne szabályozták volna ezeket a

kérdéseket. Az aedilis és az aedilis curules a rendőrhatósági feladatokat látta el

Rómában.

A modern szabálysértési tényállásokra vonatkozó tényállásokat leginkább

a római magánjog keretein belül találhatjuk meg. Vajon mi lehetett ennek az

oka? Az, hogy a „rendészeti kihágásokban” a római jogászok főképp a

magántulajdon megsértését látták. Ebből az következik, hogy a római

„rendészeti kihágások” az egyes személyek ellen kellett, hogy irányuljanak.

Ezt követően azt szeretném elemezni, hogy a római magánjog hogyan

szabályozta ezeket a tényállásokat. Ezek deliktuális jellegű keresetek.

Ezeknek a kötelmeknek az egyik csoportja a tulajdonvédelemmel

kapcsolatos. Ide sorolható az iniuria egyik tényállása: aki más fáját (olaj-,

gyümölcsfa, szőlőtő) gyökerestől kiirtotta (succidere), tehát rosszindulatból,

bosszúból, annak minden egyes fáért (szőlőtőkéért) 25 font rezet kellett a

megsértett pater familiasnak fizetnie (Paul. D. 47.7.8.3.). A praetor actio

iniuriarumot adott azzal szemben is, aki valakit egy tulajdonszerzési aktus

(occupatio) következtében, tehát vadász-, vagy halásztevékenységben

akadályozott. A kutak beszennyezése esetén, ha a cselekmény a közrend ellen

történt, a kút tulajdonosa actio iniuriarumot kapott a tettes ellen (D. 47.11.1.1.)

17

ugyanúgy, mint amikor egy házból, vagy bármely ingatlanból valaki a füstöt

egy alacsonyabban fekvő ingatlanra átereszti (D. 47.10.44.). Ez az iniuriae

facienda causa. A poena összege a megsértett kúttulajdonosnak, illetve

telektulajdonosnak jár.

A XII tábla alakította ki azt a noxális keresetet, amit a törvénykönyv a

megsértett pater familiasnak biztosított annak a háziállatnak,

szarvasmarhának, lónak stb. tulajdonosa ellen, akinek az állata az ő területére

engedély nélkül belegelt. Ez az idegen mezőgazdasági ingatlan biztonságát

sértette a római államban.

Az obligációk másik csoportja a közrend fenntartását biztosította. A

praetor actio iniuriarummal élhetett az ellen, aki közintézményben vagy

közterületen más személyt megsértett. A tettesnek pénzbüntetést kellett

fizetnie, ami a sértettet illette (Ulp. D. 47.10.13.7.). Az iniuria egyik esetét

képezte az a cselekmény, amikor valaki egy tiszteletreméltó mater familiast

vagy szabad születésű fiút vagy lányt „leszólít”, vagy szótlanul, tüntetőleg

kísér. Ez az adtemptata pudicitia tényállása, ami ellen actio iniuriarummal

lehetett fellépni. A sértettnek fizetendő pénzbüntetéssel szankcionálták29

(Ulp.

D. 47.10.15.4.).

29

Pólay Elemér: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római

jogban. Acta Jur. et Pol. Univ. Szeged, XXX. (1983) 58. old.

18

Iniuria-tényállások a római jogban

I. fejezet

Iniuria-tényállások a régi Róma archaikus korszakában

I. Az iniuria szó legelőször a legis actio sacramento in rem – nek nevezett

perben fordult elő. Eszerint iniuria más rabszolgájának alaptalan vindikálása.

Ez ugyanis a rabszolga urát, annak a házközösségnek a fejét sértette, amihez a

rabszolga a többi hatalom alatt állóval együtt tartozott (pl. feleség,

családgyerek). A sacramentum összege büntetés volt, a vindikáció

bűncselekménye egy poena-t vont maga után. Ez azonban jellegénél fogva

eltért a deliktuális perben kiszabható, szintén poenanak nevezett

pénzbüntetéstől. Ez az iniuria-tényállás a XII táblánál régibb, mert a legis

actio sacramento már a kódex előtt is jellemző volt, csak i.e. 300 körül lett

publikus (Pomp. D. 1.2.2.6.). Ugyanígy volt elbírálandó a családgyermek

vindikációja.

Ez a nézet nem teljesen elfogadott. Mommsen30

szerint a joggal (ius)

szembeállították a jogtalanságot és ezt „iniuriának” nevezték. Ebből a

„generálklauzulából” fejlődött ki a mai értelemben vett lopást, sikkasztást,

rablást magába olvasztó furtum, a testi sértés eseteit felölelő szűkebb

értelemben vett iniuria, majd az i.e. 3. században ettől elkülönült a

dologrongálás (damnum iniuria datum). Az uralkodó felfogás szerint az iniuria

a deliktuális felelősséget megalapozó magatartás „ősesete”, valamint egy

minden jogot sértő magatartást magában foglaló tényállás.

Aki a rabszolgát, a feleséget, családgyereket, a római parasztgazda

igásállatát vagy más állatát, illetve élettelen vagyontárgyait, elsősorban a

pater familias használatában lévő dolgokat alaptalanul peresített (vindikált),

iniuria - tényállást valósított meg. Kezdetekben a házközösséghez tartozott a

libertinus (a felszabadított rabszolga) és a cliens is. Bár ezek az emberek a

30

Th. Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1989. 784. 825.

19

pater familias tényleges védelme alatt álltak, jogi hatalma nem volt felettük31

.

Ez azt jelenti, hogy az ellenük elkövetettt vindicatio nem képezhetett iniuriát.

Megállapítható, hogy egy olyan absztrakt generálklauzula, ami kimondta

volna azt, hogy „minden, ami nem jogos, az jogellenesnek minősítendő”, nem

származhat az i.e. 6.-5. századokból. Ezt támasztja alá az is, hogy a XII táblás

törvény kazuista jellegű. Pl. az iniuriával kapcsolatban külön beszél

tagcsonkításról, csonttörésről, más területén lévő fák kivágásáról. A

jusztiniánuszi kodifikáció volt az, ami általánosította, egységesítette a

kazuisztikus joganyagot. Így az absztrakció legmagasabb fokát érte el32

.

Az iniuria legősibb formájában, a legis actio sacramento in rem keretében

egy konkrét tényállást jelent. Ugyanis az alaptalan perlés (iniuria vindicare)

tényéhez kapcsolódik. Ebből az következik, hogy az iniuria és a ius konkrét

körülményekhez, helyhez, eljáráshoz kapcsolódása felel meg inkább a római

paraszti városállam akkori rendjének, nem pedig a „jogszerűség -

jogellenesség” teljesen kidolgozott fogalmi ellentétének.

II. A XII tábla iniuria-esetei közül az első a „membri ruptio”, aminél a

tálió-büntetést kellett alkalmazni.

„Si membrum rupsit, ni cum eo

pacit, talio esto.”

„Ha valaki másnak tagját csonkítja

és nem egyezik ki vele, hasonló

(büntetés) érje”

A jogirodalomban több felfogás is kialakult erre vonatkozóan. Huvelin33

szerint itt egy testrész teljes levágásáról van szó. Lübtow34

nézete szerint ez a

bűncselekmény a test valamely tagjának vagy szervének teljes vagy részleges

elvesztését jelenti a gyógyítható csonttöréssel ellentétben (tehát irreverzibilis =

visszafordíthatatlan sérelmet jelent). Egyesek szerint mindenféle tálióval

büntetendő testi sértés ide sorolható. Megint mások szerint olyan testi sértést

jelent, hogy valamilyen szerv funkcióképtelenné válik.

31

Brósz R.: Nem teljes jogú polgárok a római jogforrásokban. Budapest, 1964. 49. és k. 32

E. Pólay: The Justinian codification and abstraction. St. A. Biscardi II. Milano, 1982. 33

P. Huvelin: La nation de l’ „iniuria” dans le tres ancien droit romain. Melanges Appleton. Lyon,

1903. 9. és k. 34

Lübtow: id. m. 131. és k.

20

Lübtow elmélete ezek közül a legértelmesebb. Vagyis: a membri ruptio

súlyosabb, mint a csonttörés. Tagcsonkítást, szervroncsolást jelent, tehát

visszafordíthatatlan testi sérelmet. A XII táblában a membrum ruptum volt a

legsúlyosabb bűncselekmény. Bár súlyosabb a csonttörésnél, nem biztos, hogy

a sértett testrészének teljes funkcióképtelenségét okozza. Pl. egy-két kitört fog

semmiféle funkciózavart nem okoz.

A tálió végrehajtása: a magisztrátus szeme előtt kellett végrehajtani a

megfelelő, a sérelem mértékét meg nem haladó tagcsonkítást. A magisztrátus

ügyelt rá, hogy a végrehajtás arányosságban álljon az okozott sérelemmel.

Főszabály szerint: ha családgyermeket ért a sérelem, akkor a másik pater

familias családgyermekét, ha rabszolgát, akkor a másik pater familias

rabszolgáját kellett azonos módon megcsonkítani35

. Felmerültek azonban ezzel

kapcsolatban nehéz esetek is. Ilyen problémát jelentett például az, ha a

rabszolgával, családgyermekkel nem rendelkező római polgár okozott más

családgyermekének, más rabszolgájának stb. testcsonkulást. Ebben az esetben

aligha lehetett az ilyen pater familiason a táliót végrehajtani. Mégpedig azért,

mert már az ókori Rómában is jogrendszer által rendezett hierarchia volt. Az

önjogú polgárok közt is voltak rangbeli különbségek, nem csak szabad ember

és rabszolga között. Az ilyen társadalmi különbségek esetén a vagyoni

kiegyezés volt az irányadó.

III. A XII tábla következő iniuria-tényállása az ossis fractio, azaz a

csonttörés esete.

„Manu fustive si os fregit libero,

CCC, si servo, CL poenam subit

(sestertiorum).”

„Ha valaki kézzel vagy bottal

szabad ember csontját törte, 300,

ha rabszolgáét, 150 sestertiusnyi

büntetés alá esik.”

A törvényszövegből kiderül, hogy szabad ember csonttörése esetén 300 font,

míg rabszolga esetén 150 font nyersrezet kellett fizetni.

35

G. Pugliese: Studi sul’ „iniuria” I. Milano, 1941. 11. utalva Gellius 20.1.14. és Festus: talionis.

21

Itt is felmerült egy probléma: az, hogy a mancipiumba adott

családgyermeket ért testi sértés esetén 300, vagy 150 fontot kell-e fizetni.

Vagyis azt nehéz itt eldönteni, hogy az ilyen családgyermek szabad embernek

vagy rabszolga állapotúnak számít-e.

IV. A 3. iniuria-tényállás a szűkebb értelemben vett iniuria.

„Si iniuriam alteri faxsit, riginii

quinque poenae sunto.”

„Ha mással jogtalanságot

cselekszünk, 25 legyen a büntetés.”

Ezek az egyéb, az első 2 tényálláson kívüli iniuriák. Gaius szerint kétféle

értelme van: a) mindenféle jogellenes magatartás ide tartozik, b) minden olyan

testi sértés, ami nem esik a tagcsonkítás és a csonttörés tényállása alá.

Különféle érvek szólnak amellett, hogy itt csakis testi bántalmazásról, testi

sértésről lehet szó. Ilyen például a Gellius által elmesélt eset. Problémás volt a

törvény megfogalmazása is. Eszerint igazságtalannak mondható az a

rendelkezés, miszerint a kard által okozott vérző seb sértettje ugyanakkora

összeget kapott, mintha csak egy pofont kapott volna. Ez abból adódott, hogy

a kard által okozott seb az általános esetben kisebb sérelmet jelent, mint a

tagcsonkítás vagy a csonttörés.

A VIII. tábla 4. iniuriája esetében nincs különbség a szabadok és nem

szabadok között, akárcsak a membri ruptio esetében. Mindez azonban így nem

érvényesült, mivel a rabszolgát ért iniuria a rabszolgatartót ért iniuriának

minősül. Így viszont az os fractumhoz hasonlít, csak itt a decemvirek a

különböző testi bántalmakra egységes tarifát állapítottak meg.

Ez az iniuria valóban csak a kis jelentőségű, a csonttörés súlyosságától

jelentősen elmaradó testi bántalmazásokra vonatkozott. Ide sorolták be azt az

esetet is, amikor egy karddal ejtett seb az általános tapasztalatok szerint

gyógyítható: a sérelem következménye akkor is reverzibilis, ha később az

adott testrész elgennyesedett. Egyes nézetek szerint a nemi erőszak is ide

tartozott36

. Azonban ez az emiatt kiszabható halálbüntetés miatt nem

tartozhatott a VIII. tábla 4. iniuria-tényállása alá.

36

Pugliese: id. m. 11.

22

V. A XII tábla további iniuria-esete más fáinak gyökerestől történő

kiirtása. Ez az iniuria 25 font nyersréz megfizetésével büntetendő.

„Cautum est XII tabulis, ut qui

iniuria cecidisset alienas arbores,

lueret in singularis aeris XXV.”

„A XII tábla rendeli, hogy aki más

fáját jogtalanul kivágta, fizessen

minden egyesért 25 rezet.”

Plinius szövege elfogadható hitelesnek, miszerint más fáinak jogellenes

kiirtása (succedere) iniuria-deliktumot valósított meg.

A háztáji kertben lévő fák, szőlőtőkék is a „meum esse” kategóriájába

tartoztak37

, akárcsak a rabszolgák, családgyerekek, stb. Az olajfa kiirtása és a

szőlőtőke elpusztítása esetében a tettes, mint „latro” (fegyveres útonálló, rabló,

haramia) büntetendő. Itt nem csak kivágásról van szó, hanem igazi pusztító

tevékenységről, ami bosszú műve is lehetett. Ebben a tényállásban a

házközösség fejének okozott személyi sérelmet is látni kell.

VI. A XII tábla következő iniuria-tényállása a VIII. 5. alatt található.

„Rupitias sarcito.” „Rongálást meg kell téríteni.”

Ez a tényállás a házközösség fontos élő objektumai, az igásállatok, vagy a

háznál lévő más állatok (juh, kecske, sertés) védelmére irányul. Rongálásuk,

megsebesítésük , elpusztításuk esetén az okozott kárt meg kellett téríteni. A

XII tábla VII. 8. és VIII. 6-7., 9-10. és 14. alatti tényállásai nem rumpere

értelmű kárt okozó dologrongálást jelentenek, hanem lórúgást, szarvasmarha-

öklelést, idegen vetésbe más állatának belegelését, nem szándékos

tűzvészokozást vagy a vetés éjjel történő levágását.

VII. A jogirodalomban vitás, hogy a VIII. tábla 1. pontjának kitétele az

iniuria egyik esete-e, vagy nem.

„Qui malum carmen incantassit” „Aki gonosz éneket ráolvas,”

A „ráéneklés” büntetése , mint főbenjáró bűncselekményé , a halál. Azonban

Cicero kiterjesztő értelmezésként ide sorolja a becsületsértő éneket is, az

infamiát okozó gúnydalt. Cicero idejében a prétor által a sértett kérésére

37

De. r. r. 1.10.2. Nat. hist. 19.4.50.

23

pénzbüntetéssel volt büntetendő a „carmen famosum”, a gúnydal.

Mindenesetre biztos, hogy a VIII. 8. a. alatti két tényállás, a „termés mágikus

varázslással való eléneklése”, valamint a „megrontó ráolvasás” nem

minősíthető iniuriának. Ennek különböző okai vannak, Pl: az, hogy az

„iniuria” kifejezés mindig megtalálható a tényállásban, illetve az ezt értelmező

szövegekben.

A XII tábla „malum carmen”-ét Cicero saját korának carmen famosumával

azonosította. Ezt azonban nem tette helyesen. Van egy döntő érv, arra, hogy a

„malum carmen” tényállása mégsem iniuria. Ennek büntetése halálbüntetés

volt, ami azt jelenti, hogy crimenről volt szó.

A „malum carmen incantare” és a „fruges excantare”-tényállásokat

fővesztéssel büntették, amit római polgárra csak a népgyűlés szabhatott ki. Így

ki van zárva, hogy a malum carmen és a carmen famosum azonos tényállások.

Míg az egyik halállal büntetendő crimen, addig a másik a praetori korban

pénzbüntetéssel sújtható magánbűncselekmény. A „malum carmen” akár

okozott kárt, akár nem, ráolvasásként önmagában is, minden következmény

nélkül büntetendő. Összefoglalva tehát a malum carmen-tényállás egyáltalán

nem sorolható be a XII tábla iniuria-tényállásai közé, hiába akarta Cicero a

carmen famosummal kapcsolatba hozni.

VIII. Tisztázni kell még azt is, hogy a VIII. 24. a. alatti tényállás az iniuria

keretébe tartozik-e, vagy sem. E tényállás szerint, ha a dárda valakinek a

kezéből véletlenül kicsúszott, akkor egy kost kellett feláldozni. Wittmann38

szerint itt tulajdonképpen a testi sértés szándékos és gondatlan alakzatainak

megkülönböztetéséről volt szó. Ha szándékosan dobják a dárdát, akkor a

tarifális büntetést kell kiszabni, ha viszont a dárda csak kicsúszik a tettes

kezéből, akkor a tarifát egy kos átadása képezi. Wittmann nézete nem ért egyet

a többségi állásponttal, ami szerint a dárda szándékos eldobása, illetve véletlen

kicsúszás esetén homicidium is bekövetkezhet. Két fontos kérdés merül itt fel:

1. a XII tábla ismerte-e a testi sértés szándékos és gondatlan alakzatát, 2. a

38

R. Wittmann: Die Körperverletztung an Freien im klassischen römischen Recht. München, 1972.

16. és k.

24

dárdavetés vagy a dárda véletlen kicsúszása okozhatott-e halált. Ha igen,

akkor homicidiumról van szó.

A szándékosság-gondatlanság problémájával később foglalkozunk.

Alátámasztható, hogy a szándékosan vetett vagy a kézből kicsúszó dárda nem

csak testi sértést, hanem emberhalált is okozhatott. Ebből az következik, hogy

az emberölés sehogysem tartozhatott az iniuria-tényállások közé. Ami a kos

„szolgáltatását” illeti: megállapítható, hogy a kost az akaratlan emberölés

esetén kiengesztelés céljára áldozták fel. Tehát a kos feláldozása nehezen

illeszthető be az iniuriák poena-rendszerébe. Összefoglalóan tehát: a VIII. 24.

a. esete nem minősül az iniuria egyik esetének.

IX. Nagyon vitás kérdés, hogy a XII tábla iniuriái értelmében tárgyi

értelemben vett deliktuális felelősség terheli-e a tettest vagy vétkes felelősség.

Ahhoz, hogy ezt el lehessen dönteni, a XII tábla felelősségi rendszeréből kell

kiindulni.

Az biztos, hogy az archaikus jogrendszerekben az eredményfelelősség

általános. Ekkor még nem vizsgálták azt, hogy szándékosság vagy

gondatlanság áll-e a háttérben, vagy véletlenül következett-e be a jogsértés.

Azonban nem kizárt, hogy már a primitív jogászok előtt is felmerült a kérdés,

hogy például emberölés vagy tűzvészokozás esetén akarattal hajtották-e végre

a jogellenes cselekményt, vagy nem. Ha villámcsapás ölt meg egy embert,

akkor ennek másra nézve semmilyen jogkövetkezménye nem volt. Ez még az

ókori rómaiak előtt is világos volt. Ha valaki egy házat vagy a ház melletti

osztagba rakott terményt meggyújtotta, akkor azt tűzhalállal kellett büntetni,

ha pedig „véletlenül, azaz hanyagságból” történt az eset, akkor vagy a kárt

kellett megtéríteni, vagy könnyebben meg kellett fenyíteni az illetőt (testi

fenyítés).

Ebben az időben a decemvirek nem tudtak különbséget tenni szándék és

gondatlanság között, csak a szándék és nemszándék között. Ők még a

véletlenséget és hanyagságot (gondatlanság) egyenlőnek tekintették.

Most pedig vizsgáljuk meg, hogy mikor jelentkezik a XII táblában a tiszta

objektív felelősség!

25

A felfedezett, valamint az áthárított lopás büntetése a XII tábla alapján az

érték háromszorosa. Itt egyszerűen arról van szó, hogy az illető azon az alapon

felel, hogy a ház az övé (ahol a lopott dolgot házkutatás útján megtalálták).

Vagyis: az eredmény a dolognak házkutatás során való megtalálása, ami már

magában felelőssé teszi a lopott dolog értékének háromszorosáért a ház

tulajdonosát. Ezzel esett azonos elbírálás alá az „áthárított lopás”. Ennek

lényege, hogy valaki a lopott dolgot más házába becsempészte és ott is találták

meg. Tehát itt is az eredmény alapján minősítettek. Nem vették figyelembe,

hogy azt valaki becsempészte-e, vagy sem. A XII tábla ok-okozati összefüggés

alapján teszi felelőssé a vétőképtelen serdültet is, akkor is, ha a vétőképtelen

deliktumát enyhébben büntették.

A rongálás esetében sem vették figyelembe, hogy azt szándékosan,

gondatlanul, vagy véletlenül okozta a tettes. Ezek szerint, ha valaki a

szomszéd kerítését szándékosan áttörte, ugyanúgy felel, mintha úgy esett

volna neki, hogy megbotlott.

A XII tábla bizonyos esetekben „objektivált” szándékosságon (a

jogirodalomban „tipizált dolus malus”) építi fel a felelősségi eseteket. Így pl. a

furtum mindig csak szándékosan követhető el a fent említett eset kivételével.

A lopás tényállási elemében benne van a szándékosság. A „malum carmen”

szintén csak szándékosan követhető el. A vetés éjjeli lelegeltetése is csak

szándékosan volt elkövethető. Az „objektivált” vagy tipizált szándékosság

(dolus malum) tulajdonképpen azt jelenti, hogy vannak olyan

magánbűncselekmények, amelyeknek kezdettől fogva fogalmi eleme a

szándék. Gondatlanul, véletlenül lopni nem lehet. Ez azt jelzi, hogy a tiszta

okozati elven felépülő eredményfelelőssség és az ún. objektivizált vagy .

tipizált dolus malus alapján való felelősség közt lényegében nincs különbség.

A decemvirek néhány különleges esetben (pl. emberölés és tűzvészokozás)

ismerték a szándékot, de ismerniük kellett az elháríthatatlan erőt is (pl.

villámcsapás): ebben az esetben senki nem viseli a következményeket39

. A

kettő között szerepelt a „nemszándékos” magatartás (amiért vagy felelni

39

Liebs: id. m. 264. és k.

26

kellett, vagy nem), de a véletlent és a gondatlanságot nem tudták egymástól

elválasztani. A culpa gondatlanság-fogalomként csak a köztársaság két utolsó

századában jelent meg. A dolushoz hasonló, de attól eltérő vétkességi

kategória40

.

Most pedig összevetjük a XII tábla felelősségi rendszerét az iniuria-

tényállásokkal. Vagyis a következőkkel: a) „iniuria vindicare”, b) „membri

ruptio”, c) „ossis fractio”, d) „iniuria alteri factum”, e) „succissio arborum

(vitium) iniuria”, f) „ruptio pecudis”.

Az a) esetben a jogalap nélküli perlés lehetett szándékos és nemszándékos.

Itt tiszta objektív felelősségről van szó. A b) eset szintén történhetett

szándékosan, illetve nemszándékosan. A c) esetben is ugyanez jellemző. A d)

esetre is a szándékosság, illetve a nemszándékosság jellemző. Szándékosság:

pl. pofonütés, megbicskázás, nemszándékosság: pl. kenyérszelő késsel valaki

mellett állót véletlenül megvágnak. Ebben a negyedik esetben is a tiszta

okozási elv érvényesül. Az e) eset viszont feltétlenül szándékosságot igényelt.

Ezt a tényállást a „tipizált dolus malus” esetei közé lehet besorolni a XII

táblában. Az f) eset szintén történhetett szándékosan, ill. nemszándékosan.

Összességében megállapítható, hogy ezen iniuria-tényállások közül csak egy

az, amelynél az ún. tipizált dolus malus felfedezhető. Az összes többinél pedig

a tiszta objektív felelősség érvényesül.

X. A házközösség egyéb tagjai ellen elkövetett iniuria által a pater familias

közvetve sérthető meg, de megsérthető közvetlenül, vagyis saját személyében

is.

Ezen kívül kiterjesztő értelemben a házközösség fejének sérelmét jelenti a

háztáji gazdaság legértékesebb dolgainak (olajfák, szőlőtőkék) kirtása is. Ez

nem csak egyszerű kivágást jelentett, hanem gyökerestől41

való kiirtást. Ezt a

házközösség fejének sérelmére követték el, mintegy bosszújelleggel bírt.

Ugyanez jellemző a házközösség barmaira is. A „házjog” megsértésére, tehát a

40

D. 24.3.66. 41

D. 47.7.3.7.

27

házközösség jogának megsértésére a XII táblában közvetlen utalás nincs, de

megtalálható ebben a törvényben a lakóház védelmét szolgáló szabály is.

A praetori jogfejlődés által kialakított actio iniuriarum (aestimatoria) egész

felépítése még a klasszikus korban is őrzi a régi házközösség védelmét.

Valamint azt az elvet, hogy a pater familias a házközösségnek nem csak ura,

hanem védelmezője is.

Összefoglalva: az iniuria az archaikus korban a házközösség fejének

személyi sérelmét jelentette közvetlenül vagy közvetve az egyes élőlények és

dolgok vonatkozásában is. A támadás többféle módon történhetett: perbeli

aktussal, testi bántalmazások útján, illetve a vagyontárgyaknak a személysértő

magatartással történő megrongálásával.

Iniuria-tényállások a régi róma archaikus korában (a XII táblánál is régebbi

tényállás: iniuria vindicare: alaptalan perlés)

A XII tábla tényállásai

1. membrum ruptum: tagcsonkítás

2. ossis fractio: csonttörés

3.

iniuria alteri fractum: szűkebb értelemben vett iniuria. A pater

familias személyét és a hatalma alatt álló embereket ért egyéb könnyű

testi sértés

4. succissio arborum (vitium) iniuria: más fáinak gyökerestől való

kiirtása

5. ruptio pecudis: rongálás, más állatainak megsebesítése

28

II. fejezet

Iniuria-tényállások a preklasszikus római jogban

I. A 3. század derekán bekövetkezik a nagy fordulópont: a régi típusú

római házközösségeket felszámolták és helyüket általában a piacra termelő

villagazdaságok váltották fel. Ez abban különbözött a paraszti

házközösségektől, hogy a villicus (rabszolga állapotú intéző) vezette, és célja a

piacra való termelés volt. Ezek, szemben a házközösségekkel, a

rabszolgamunkára voltak alapítva. A 4. század második felétől használatba

került a jelzéssel (bika, sas) ellátott réztömb (aes signatum). A latin háborúk

után jelenik meg a vert pénz. Ez rézpénz volt. Később ezt váltotta fel az ezüst

pénz.

A régi házközösségek felbomlása a 3. század folyamán következett be. Ez

azonban nem jelenti azt, hogy önellátó paraszti gazdaságok ne lettek volna. Az

uralkodó termelési forma a mezőgazdaságban a villa rustica, majorsági

gazdaság lett. Ez a rabszolga tényleges helyzetét is megváltoztatta:

munkaeszköz, vagyis dolog lett belőle.

Ezeknek az átalakulásoknak megfelelően alakul ki a civil jogban a

magántulajdon a preklasszikus korban.

Ezután meg kell vizsgálni, hogy az archaikus iniuria-tényállások milyen

változásokon mentek keresztül, mik voltak az új tényállások, melyek szűntek

meg.

II. A XII tábla „rupitias sarcito” kitétele a herediumon tartott háziállatok

megsebesítése ellen védte a házközösség fejét.

A házközösségek felbomlása átalakította a helyzetet. Új vagyoni keretek

jöttek létre, amiket most már nem a „meum esse”, hanem a dominium

kifejezéssel jellemeztek. A házközösségi állatállomány összekeveredett a pater

familias tulajdonában (dominium) álló egyéb (pl. az egykori nemzetségi közös

legelőkön tartott) barmokkal. Ezek szerint a XII tábla tarifális büntetési

rendszere, a büntetési tételek a fejlődő életviszonyoknak már nem feleltek

meg.

29

Ilyen körülmények között született meg 286-ban a lex Aquilia. E törvény

szerint ha valaki jogellenesen idegen rabszolgát vagy háziállatot megöl, a

cselekmény elkövetését megelőző egy évre visszamenőleg a fenti

vagyontárgyak legmagasabb értékét kell megfizetni (Gai. D. 9.2.2. p

A lex Aquilia szerint az iniuria-tényállások közül kivált a rabszolga ossis

fractio-ja, valamint a házközösségi heredium háziállataiban okozott károkkal a

házközösség fejének okozott sérelem. Ezek már nem a házközösség fejének

okozott sérelmet jelentették. Az ilyen bűntettek már a tulajdonos ellen

elkövetett bűncselekmények, és ezeket már nem poenával, hanem

pénzbüntetéssel büntették.

Az idő túllépett az archaikus büntetéseken és a tarifális pénzbüntetési

rendszeren.

A tálió és a tarifális pénzbüntetés elavulása újfajta büntetést tett

szükségessé a szabad ember testi sérelmével kapcsolatban. Azonban a lex

Aquilia intézkedései szabad ember testi sértésére nem terjedhettek ki. Azért

nem, mert a törvény szövege csak rabszolgákról, barmokról és egyéb

vagyontárgyakról szólt, amiket „urere, rumpere, frangere” útján károsítottak

meg. A „rumpere” csonkítást, valamilyen szerv elpusztítását jelenti, a másik

kettő pedig égetést, illetve zúzást jelent, de ebben a tekintetben is viták vannak

az irodalomban42

. Augustustól kezdve a praetorok finomították az actiókat,

utilis actiókat alakítottak ki. 130 körül lett teljesen kész a praetori

ediktumszöveg. A kezdetekben, amikor a táliót már nem lehetett alkalmazni, a

praetor a bíróra bízta, hogy milyen pénzbüntetést szabjon ki a membrum

ruptum esetére. Erre akkor lehetett szükség, amikor a sértett nem volt hajlandó

kiegyezni, illetve a tettes magasnak találta a sértett által követelt összeget. Ez

volt a megoldás az os fractum esetében is, valamint más súlyosabb

bűncselekményeknél is.

42

Ld. Pólay Elemér: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római

jogban. 15. lábjegyzet

30

Ezekkel az ismeretekkel megállapítható, hogy a lex Aquilia által

szabályozott dologrongálás kikerült az iniuria-deliktum tényállásai közül és

önálló életet kezdett.

III. Míg a XII tábla succissio arboris nevű tényállása az olajfa vagy szőlőtő

bosszúszándékkal a házközösségi tulajdon urának sérelmére elkövetett

fakiirtásnak minősült, addig a praetori ediktum „arbores furtum caesae” nevű

tényállása a tulajdonos tudta nélküli, titokban való fakivágást, vagy a szőlőtő

levágását jelenti. A 2. tényállás ellen az actio arborum furtim caesarummal

lehet élni. Aki pedig haszonszerzés céljából vágja ki a fát, az actio furtival

perelhető. A fa kiirtása a lex Aquilia alá esik, mert a cselekmény az ott

szereplő 3 tényállás közül a rumpere fogalmát valósítja meg. A caedere,

succidere és subsecare tényállások viszont az „arbores furtum caesae” nevű

bűncselekményt valósítják meg.

Tehát a succisio arborum nevű deliktum is kivált a XII tábla által

szabályozott iniuria-tényállások közül.

IV. A preklasszikus iniuria-tényállások forrása a praetori ediktum, az i.e.

81-ben létrehozott lex Cornelia de iniuriis, valamint 3 köztársaságbeli jogtudós

megállapításai az iniuriával kapcsolatban. Az iniuriát rendező

ediktumklauzulák az i.e. 3. század végétől keletkeztek. Megteremtették az új

iniuria-tényállásokat. Legfeljebb a jogászi tevékenység értelmezhette ezeket

kiterjesztőleg.

Ezek vizsgálatához az ediktumszövegekből kell kiindulni.

a) Nem létezett olyan ediktum, ami tartalmazta volna az iniuria-tényállások

generálklauzulában való összefoglalását. Vagyis azt, hogy mindenféle

„jogellenességet”, ami a személyiség ellen irányul, praetori mérlegelés alapján

kiszabott pénzbüntetéssel kell sújtani. A praetori szövegek egy része csak

annyit tartalmaz, hogy a praetor előtt pontosan meg kell jelölni a tényállást,

amiről a sértett azt gondolja, hogy kimeríti az iniuria fogalmát. Ebben az

esetben a praetor mérlegel, majd az esküdtbírót utasítja, hogy állapítsa meg a

poena értékét. Gellius két szöveghelye részben közvetlenül, részben közvetve

szól a XII tábla három testi sértésre vonatkozó iniuria-esete közül kettőről.

31

Ebből az következik, hogy a három tényállás nem lett összevonva egy

egységes iniuria-fogalom alá, hanem sokáig külön iniuria-eseteket képeztek.

Csak a pénzreform tette indokolttá, hogy most már ne a tarifális, merev

poenákkal, hanem a praetori aestimatio alapján kiszabott pénzbüntetésekkel

sújtsák az iniuria három esetét. A praetori ediktum tehát nem állapított meg új

iniuria-tényállást, csak a büntetésrendszerüket tette rugalmassá.

A 3 db XII táblás iniuria-eset összeolvadása egy testi sértést tartalmazó

tényállássá csak a lex Cornelia de iniuriis bevezetésével történt meg. Ennek a

törvénynek a jellegzetessége, hogy a testi sértés, bántalmazás elkövetési

módjait tartalmazza (verberare, pulsare), és így lett a XII tábla három

tényállásából egy teljes egész. Ide kapcsolódik a lex Aquilia utilis nevű

keresete - eszerint a szabad ember az őt ért testi sértések esetén utiliter

kaphatta meg az actiót (keresetet).

b) A három tényállás mellett (membri ruptio, ossis fractio, egyéb iniuria) új

tényállásként jelentkezett a praetori ediktumban a convicium. Ez a tényállás a

VIII. 4. alatti iniuria továbbfejlesztése, ami egyre inkább a „becsületsértés”

kialakulása felé mutat. Ennek lényege: az emberi fül mint testrész

„macskazenével” való megsértése gyalázkodó csoport kiabálásával. Az

ediktumszövegben található „adversus bonos mores” nem minden együtt

elhangzott kiabálást jelent, hanem csak olyanokat, amelyek a jó erkölcsökbe

ütköznek. Ez tehát lényegében a VIII. tábla 4.-beli iniuria-tényállás (testi

bántalmazás) folytatásaként kialakuló, személyes élű, közrendet

(„közcsendet”) háborító becsületsértés.

Ennek a tényállásnak lényege, mélyebb értelme: ez sértette az ember

fülét, mint testrészt, ezen keresztül az ember becsületét, jó hírét is. Valamint a

„közcsend” háborításán keresztül az állam rendjét is. Ez az iniuria csak

szándékosan követhető el.

c) Ez a tényállás is szorosan kapcsolódik a XII tábla egyik tényállásához, a

„malum carmen” nevű halálbüntetéssel sújtott crimen-hez. Cicero szerint a

praetori tényállás a VIII.1.-re utal vissza. A kettő közti különbség az, hogy az

infamia a XII táblában nem szerepelt, csak a praetori ediktumban. A praetor

32

azonban nem feltétlenül büntette az infámis magatartást, hanem ilyen esetben

saját belátása szerint büntette a cselekményt (animadvertam). A tényállás

pontos megértéséhez még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a XII táblában és

a praetori korban is „ráéneklésről” van szó. Azonban míg a XII táblában

halállal sújtható mágikus bűncselekmény, addig a praetori korban a tényállást

már a gúnyverssel való becsület-, jó hírnévsértés képezi infamáló szándékkal.

d) E tényállás szerint ha valaki idegen rabszolgát a jó erkölcsökbe ütköző

módon ütlegelt, vagy urának tudta nélkül kínvallatásnak vetette alá, ellene a

praetor actio iniuriarumot adott. Ez alapján tehát a tulajdonost sértő

szándékkal elkövetett rabszolgabántalmazás büntetendő, de ha nem volt ilyen

szándék, akkor is meg kellett büntetni a tettest. Főleg akkor, ha más

rabszolgáját ütlegelte valaki vagy vonatta kínvallatás alá a tulajdonos akarata

ellenére.

Mit jelent a jó erkölcsökbe ütköző mód? Ha a rabszolga megfenyítése

javító célzattal történt, nem lehetett büntetést kiszabni. Ha viszont a tulajdonos

akarata ellenére történt, akkor az a házközösség fejéből egyszerű tulajdonossá

vált rabszolgatartó sérelmét jelentette. Az sértette tehát a jó erkölcsöket, ha

valaki más rabszolgáját nem javító szándékkal bántalmazta, mást

tulajdonjogában sértette. Vagyis vétett a rabszolgatartó állam rendje

ellen. Azonban a közrend védelmében más is kikérdezheti a rabszolgát, sőt,

enyhébb módszerekkel vallomásra is bírhatja. Ha a rabszolga másfajta

sérelmet szenvedett (nem annyira súlyosat), akkor a praetornak mérlegelési

lehetősége volt (D. 47.10.15.44.). Nincs keresetnek helye, ha a rabszolgát az

urán kívül más könnyedén megütötte vagy szidalmazta.

e) Ha annak, aki más hatalma alatt áll, olyan sérelmet okoznak, ami

iniuriának minősül és a pater familias nincs jelen, akkor a praetor az iniuriát

elszenvedő szabad állapotú hatalomalattinak adja meg a keresetet. A keresetet

a filius familias azért kapta meg a pater familias távollétében, mert

vélelmezhető, hogy ha jelen lett volna, perelt volna. A keresetmegadás itt is

praetori mérlegeléstől függött. Ez nem jelent új iniuria-tényállást. Ez csak egy

perjogi rendelkezés, nem pedig anyagi jogi szabály.

33

f) Az ediktum alapján még egy tényállás minősült iniuriának. Eszerint aki

mater familiast, vagy fiatalembert vagy leányt úgy sért meg, hogy kísérőjét

elszökteti, hogy az kíséret nélkül maradva szégyenben maradjon, vagy

félrevezető beszédekkel „leszólítva” a szemérmességét sérti (appellare), vagy

ha az illetőt hallgatva követi (adsectari – a gyalázkodás egyik fajtáját jelenti)

iniuriát követ el, és keresetet lehet ellene indítani. E tényállás elnevezése:

adtemptata pudicidia, ami egy mater familias vagy fiatalember vagy lány

erkölcsi jóhírneve elleni támadást jelent. Előfeltétel, hogy ez a támadás a jó

erkölcsökbe ütközzön. Ha egy adott korban valami nem ütközött a jó

erkölcsbe, akkor nem volt iniuria sem.

V. Cornelius Sulla i.e. 81-ben 7 különleges törvényszéket (quaestiones

perpetuae43

) állított fel „a rend helyreállítására” és megalkotta a lex Cornelia

de iniuriis nevű törvényt. Itt három tényállásról van szó: verberare, pulsare,

domum vi introire. Vagyis ütlegelni, meglökni vagy más házába erőszakkal

behatolni. A „verberare” azt jelenti: fájdalmasan ütlegelni, a „pulsare”:

fájdalom nélkül ütlegelni. A „domum vi introire” azt jelenti, hogy valaki a más

lakásába az illető akarata ellenére hatol be. Ha a tulajdonos távollétében valaki

behatol a házába és azt visszatérésében megakadályozza, akkor az is e

tényállás alá esett. Csak szabad embert lehetett ezzel perelni. Rabszolga esetén

keményebb büntetést alkalmaztak. Ezek a tényállások csak szándékosak

lehetnek. A lex Cornelia de iniuriis alapjában véve a XII tábla VIII. 2-4.-ben

foglalt tényállások, testi sértések elkövetési módjait rögzíti, és így visszautal

az archaikus szabályokra. Emellett a magánlaksértés sem lehet előzmény

nélküli, mert a házközösség már nagyon régen szakrális védelem alatt állt.

A lex Cornelia de iniuriis új tényállása csak a pater familias házjogának

megsértése, egyébként pedig a XII táblában lévő iniuria-esetek elkövetési

módját pontosítja.

VI. A köztársaság végi jogtudomány részt vett az iniuriát tárgyaló praetori

ediktum kommentálásában. Cicero kiterjesztőleg értelmezi a magánlaksértést

43

Mommsen: id. m. 203., Wilinski: id. m. 92.-93.

34

(Pro. Caec. 12.35.). Szól arról is, hogy a fizetőképtelenség híresztelése is egy

iniuria-eset.

Iniuria alapján perelhető, aki egy zálogtárgy eladását nyilvánosságra hozza

annak híresztelésével, hogy a zálogtárgyat mástól kapta. Vagyis a

hitelképesség rontása a verbáliniuriánál már ebben a korban is szerepet

kapott44

.

A magánlaksértés kommentálásánál azt is e tény alá vonták, ha valaki in

ius vocatio céljából lép be a tulajdonos akarata ellenére idegen házba.

A preklasszikus korban az ediktum megteremtette az iniuria valamennyi

tényállását, az ediktumban lévő kritériumok kazuisztikus tisztázása a

jogtudományban már megkezdődött. A lex Cornelia az iniuria néhány esetét

félig-meddig crimenné, azaz közbűncselekménnyé minősítette, aminek

kérdésében különleges szenátori bíróság járt el. Az iniuria ebben a korban már

csak szándékosan követhető el.

Az „iniuria-vindicare” tényállása ebben a korszakban maradéktalanul

felszámolódott45

.

44

Wittmann: SZ 91 (1974) 289. 9. jz. 45

Kaser: Röm. Zivilprozessrecht. 63.-64.

35

III. fejezet

Az iniuria-tényállások kazuisztikájának kidolgozása a klasszikus korban

I. A római jog klasszikus kora a principátus kezdetétől az i.sz. 3. század

közepéig tartott. A klasszikus jogtudomány korszakát a kazuisztikus finomító,

a preklasszikus jogtudomány alkotásait apró részletekig kidolgozó jogászi

művészet jellemzi46

.

Az iniuria-deliktumok esetében is megfigyelhető, hogy a klasszikus

jogtudomány nagy hangsúlyt helyez az ediktumklauzulák és törvényi előírások

értelmezésére.

Meg kell vizsgálni az egyes, korábban kialakult iniuria-tényállások

részletkérdéseinek kazuista feldolgozását.

II. A büntetési tétel kiszabása és a minősítés a vizsgálat legfontosabb részét

képezi. A membrum ruptum esetén, ha a felek között nem történt megegyezés,

akkor a praetor mérlegelése alapján szabott ki a bíró pénzbüntetést. A lex

Cornelia a XII tábla testi sértéseinek elkövetési módjait állapítja meg, amikor

a verberare és a pulsare útján történt bántalmazást rögzíti. A lex Cornelia

kodifikálja ezt a két elkövetési módot és így feloldja a XII táblában lévő

háromféle tényállás különállását. A szabad embert ért minden testi sértés a

tagcsonkítástól, csonttöréstől az arculverésig e két elkövetési mód alá esik. Bár

ezeknek crimen-jellegük van, magánjogi keresettel lehet ellenük élni.

Vitatott az irodalomban, hogy milyen büntetéseket írt elő47

a törvény. A

pénzbüntetés nyilvánvaló, ami magánjogi büntetés volt. De szükséges volt a

közjogi büntetés is. Sulla idején a pénzbüntetés mellett elterjedt volt a

száműzetés (exilium), a bányamunka (metallum) vagy közmunkára (opus

publicum) való ítélés. Emellett fennmaradt a tagcsonkítástól az arculverésig

terjedő testi sértések egységesen iniuriának nevezett tényállása, amit a praetor

polgári per keretében gyakorolt becslése alapján a bíró pénzbüntetéssel sújtott.

46

Wieacker: Über das Klassiche in der römischen Jurisprudenz. Vom römischen Rect. Stuttgart, 1961.

182. 47

Lübtow: id. m. 158-159., Kunkel: PW 24 (1963) 742., Pugliese: id. m. 141 és k., Rein: Das

Kriminalverfahren der Römer 1844. 373., Hitzig: id. m. 78., Pugliese: id. m. 139. és k., D. 47.10.5.9.

36

Testi sértés, bántalmazás esetén a sértett felléphetett vádlóként a quaestor

előtt és felperesként a polgári bíróság előtt is. Az előbbi esetben közjogi, az

utóbbi esetben magánjogi keresetről van szó. Az actio legis Aquiliae utilis

pótolta a hiányosságokat: a szabad ember elleni gondatlan testi sértés és a nem

közvetlenül jelentkező károk anyagi korrekcióját. A lex Aquiliae 3.

szakaszához kapcsolódó testi sértések (urere, rumpere, frangere) akár

szándékosan, akár gondatlanul48

mentek is végbe, a lex Aquilia

jogkövetkezményeit kellett rá alkalmazni. A lex Aquiliára a becslés jellemző,

elsősorban a gondatlan testi sértésé, ill. a munkamulasztással, vagy

gyógyítással kapcsolatban felmerült kétségek becslése.

A klasszikus korban kialakul a testi sértés egy speciális formája, amit

atroxnak neveztek. Általában iniuria atroxon azt kell érteni, ha valakit

megsebesítenek vagy megkorbácsolnak vagy megbotoznak. Ezt a klasszikus

jogtudomány továbbfejleszti és már nem csak testi sértésnél fordul ez elő. Ez

az iniuria nem csak tettel követhető el, hanem hely szerint is, valamint

személy szerint is. Az iniuria atrox kiindulópontja feltétlenül a testi sértés

minősített esetei. Az atrocitást jelezheti pl. a seb nagysága vagy a seb helye is.

Testi bántalmazás nélkül is lehetséges az atrox iniuria elkövetése: ha valaki

mást pl. színházban vagy fórumon üt meg, sebesít meg, az iniuria akkor is

atrox. Vagyis megállapítható, hogy a testi sértés minősített eseteit terjesztik ki

a nyilvános helyen vagy magisztrátus előtt (D. 47.10.7.8.) elkövetett

gyalázkodásra, valamint arra az esetre, ha a szülő vagy patronus ellen követték

azt el. Az iniuria atrox 3 fajtája „persona, tempore (loco), re (facto)” követhető

el, akár tettlegesen, akár szavakkal.

Az iniuria atrox esetei a jogtudomány által a klasszikus kori kazuisztika

alapján:

a) csak „re” megy végbe akár a membri ruptio, akár az ossis fractio szabad

ember ellen (D. 47.10.7.8. és 47.10.8.).

b) „tempore (loco)”, helyileg forog fenn. Pl.: történhet színházban,

fórumon (9.1.), nyilvános játékokon stb., akár re, akár verbis.

48

Kaser: R.P.R. I.2, 504 és 622. Wittmann: Körperverletzung. 115.

37

c) személyileg elkövethető a magisztrátus, szülő és patrónus ellen (7.8.),

tehát a házközösségi, ill. államrend ellen stb. Történhet akár re, akár verbis

útján.

A szabad ember által elszenvedett testi sértés esetén a praetori jog

becsléssel járó keresetet biztosított a sértettnek a sérelemért. Ezt vagy

közvetlenül vagy közvetve lehetett elszenvedni. A források szerin