.

1

MUMBULL(KOMÁROMY ZOLTÁN)

A 4000 évesmenyasszony

Regény

fapadoskönyv.hu

2

Tartalom

I. FEJEZET

II. FEJEZET

III. FEJEZET

IV. FEJEZET

V. FEJEZET

VI. FEJEZET

VII. FEJEZET

VIII. FEJEZET

IX. FEJEZET

X. FEJEZET

XI. FEJEZET

XII. FEJEZET

XIII. FEJEZET

XIV. FEJEZET

XV. FEJEZET

XVI. FEJEZET

XVII. FEJEZET

XVIII. FEJEZET

XIX. FEJEZET

XX. FEJEZET

I. FEJEZET

3

A közel húsz méter hosszú teremben, mennyezetig érő polcok között, a faltól falig húzódó, zöld posztóval borított asztal mellett mindössze két ember ült. Aránylag még ez is sok volt. A Museum Egyptian könyvtárszobája Kairó legkevésbé látogatott helyiségének számított és teljes joggal. Mialatt a múzeum helyiségeit, a múmiákkal, serlegekkel, arany– és kőszobrokkal telirakott látványos kiállítási termeket úgyszólván állandóan megtöltötték a kirándulók, akik illőnek tartották, hogyha már Egyiptomba jöttek, ne csak a Shepheards, vagy a Continental szállók bárjáról tudjanak az irigykedőknek beszámolni, hanem arról is, hogy látták Amonnetep király aranytrónusát, a sakálfejű Anubisz isten szobrát és esetleg néhány ókori szépség múmiáját is.

De kinek lenne kedve betenni a lábát ide, a múzeum olvasótermébe? Hiszen itt nincs más, mint mennyezetig érő polcok, tele érthetetlen hieroglifákat tartalmazó unalmas papirusztekercsekkel!

Ez a helyiség nem a felületesen érdeklődő kirándulók számára épült. Csak nagy ritkán tér be ide egy-egy ősz fejű, de

fiatalos hévvel érdeklődő régész, amikor kutatásának neki akar kezdeni, amikor esetleg munka közben megakadt, vagy amikor éppen befejezte azt, és az eredményeket össze akarja hangolni a régebbi ásatásokéval. Ilyenkor azonban az az egy ember napokat, heteket tölt a zöld asztal mellett, a vakító fényű asztali lámpa mellett, és óvatos kézzel tanulmányozza az érzékeny papiruszokat.

Most egyszerre két ember is ül a zöld asztal mellett, közvetlenül egymással szemben. Két fiatal ember. Már több órája ülnek így, egyetlen szó nélkül, mindegyik a maga dolgába merülten. Egyikük, kétségkívül az idősebb kettőjük közül, egy nagyon réginek látszó papirusztekercs fölé hajol, negyedórákig mereszti egyetlen hieroglifára a szemét, hogy aztán egy betűt, vagy egy szót vessen a könyöke mellett nyitva fekvő noteszbe. A másik viszont egy könyvben merül el olyan mélyen, hogy talán azt sem venné észre, ha a szomszédban Tutankamen múmiája egyszerre jobb kezével megdörzsölné az orra hegyét.

Órák óta tartott már ez az elmélyedt csend. Az idősebb fiatalember betűt betű után rótt a jegyzőkönyvbe, a fiatalabbpedig oldalt oldal után hajtogatott. Aztán hátradőlt a karosszékben és elgondolkozva meresztette tekintetét a szemben lévő könyves állvány hatodik polcára. Az asztalon nyitva hagyott könyv oldalai lassan maguktól összecsukódtak, és végre láthatóvá vált a címlap is:

»Texas Tom Szerelme«

Ennyi talán egyelőre elég is Tony Fultonról.

Már eléggé ismerjük.

Mit keres az ilyen ember Haynes professzor szentélyében?

Semmit.

Egyszerűen azt a másik embert kísérte ide, mint ahogy hűségesen kísérte még ennél is unalmasabb helyekre: homoksivatagok közepén emelkedő otromba piramisok tövébe, onnan

4

ugyanezen otromba piramisok dohos mélyébe. És legfeljebb azt tehette meg a könnyebb időtöltés érdekében, hogy szabályos időközönként felsóhajtott.

– Az ördög vitte volna el azt a pillanatot, amikor eszedbe jutott, Phil, hogy otthagyd orvosi rendelődet, és eljöjj ide hulla-kikaparónak!

De idővel ez is unalmassá vált, mert Phil oda se hederített. Dr. med. Philipp Fultont ugyanis elkapta az egyiptológia láza, és mint az már annyiszor megtörtént az egyiptomi kutatások történetében, a dilettáns kezdőből csakhamar a régészet tudományának egyik legismertebb és legszerencsésebb kezű kutatója lett.

Kétségtelenül nagy segítségére volt ebben éppen az, hogy dilettánsként kezdte, tehát kutatásaiban nem akadályozta az az ezernyi elfogultság, gátlás és előítélet, amelyeket ő maga mint „tudományos babonákat” bélyegzett meg. A legvakmerőbb kutatásokba kezdett, és nemegyszer szembe helyezkedett az egyiptológia öreg szakértőinek véleményével. Igaznak fogadott el történeteket, melyeket a piramisok tövében megőszült tudósok mondáknak tartottak.

Hiteles útmutatásként követte az írásokat, melyeket ugyanezek a tudósok, mint nevetséges ókori meséket, vagy otromba hamisításokat dobtak félre. És furcsa módon majdnem minden esetben beigazolta, hogy neki volt igaza. Olyan leletekre bukkant, amelyek érthetővé tették, hogy az egykori New York-i orvost ma már általánosan „a Nílus-völgyi varázsló”-nak nevezték szakkörökben.

Tony Fulton pedig minden útjára hűségesen elkísérte unokabátyját. Noha a régészethez semmit sem értett, utazóládájában a párizsi Elegance-szalon legújabb „pour l’Afrique” sportkreációival és másfél mázsa detektívregénnyel egyetlen percre sem maradt el Phil mellől.

És Phil Fulton hálás is volt Tony ragaszkodásáért. Megnyugtató tudat volt a néha bizony veszedelmes kirándulásokon, amikor a kutató kényre-kedvre kiszolgáltatja magát az esetleg rablógyilkosokból összeverbuvált arab kíséretnek, hogy van mellette egy ember, akire minden körülmények között, feltétlenül számíthat. És őszintén bevallotta magának, hogy szereti ezt a könnyelmű, vidám, felelőtlen és komolytalan kölyköt, aki sok bosszúságot, de sok vidám percet is tud szerezni, színessé téve a munka és kutatás nehéz és gyakran veszedelmes napjait.

– Én már kiolvastam! – jelentette ki hirtelen Tony. – Pedig háromszázhuszonnyolc oldal, és a végén egymásé is lesznek! Te még mindig azzal a hetven centiméteres tekerccsel vacakolsz?

– Mindjárt készen leszek, Tonykám. Nagyon régi kézirat, és van benne néhány hieroglifa, amelyet sehogy sem tudok megfejteni.

– Ne is erőltesd a dolgot. Nem érdemes. Ha te nem tudod kisilabizálni, akkor nem tudja más sem. Vagyis beírhatsz, amit akarsz. Minek gyötrőd magad?

– Eh – legyintett Phil. – Már megint kezded?

– Persze hogy kezdem. Ha egyszer unatkozom.

5

– Hát olvasd a ponyvádat.

– Már kiolvastam.

– Akkor menj haza a szállodába, és keress másikat. Várj ott meg, együtt vacsorázunk!

– Hogyne! Hagyjalak itt, mi? Az kellene! Hogy aztán belemerülj ezekbe a hülyeségekbe, és holnap estig, amíg érted nem jövök megint, ki se mozdulj innen?

– Akkor meg maradj csendben és várd meg, amíg végzek. Minél többet beszélsz, annál később készülök el.

– De ha egyszer unatkozom! Ez a legújabb! Már beszélni sem szabad veled.

– Értsd meg, hogy zavarsz.

– Akkor szórakoztass.

Phil bosszankodva emelte szemét Tonyra, de aztán elnevette magát. Nem lehetett haragudni erre a fiúra, aki így tud az emberre nézni, ilyen durcásan, akaratosan, mint egy konok kölyök.

– Rettenetes vagy! – állapította meg Phil, aztán támadt valami ötlete. – Hát tudod mit, szórakoztatlak. Felolvasom neked ezt a papirusztekercset. Jó? Már amennyit sikerült megfejtenem belőle. Legalább látni fogod, hogy a rémregény nem egészen új találmány.

– Hány gyilkosság van benne? – csillant fel Tony szeme.

– Hirtelenében nem tudom megszámolni. Majd add össze az ujjadon. Nos, figyelsz?

– Hogyne! Jöhet az első áldozat.

Phil Fulton újra kisimította a papirusztekercset, és tekintete figyelmesen vándorolt a tekercsről a jegyzetkönyvre és vissza, hogy olvasás közben még egyszer összehasonlítsa a két szöveget. És lassan, tagoltan olvasni kezdte:

„Én, Mioron főpap, Ammon Rá templomának őre, mint egyetlen életben maradt szemtanú tanúsítom és hitet teszek az alantiak mellett, amelyeknek megtörténtét láttam és átéltem Hantehepnek, a Nap fiának uralkodása utolsó évében…”

– Most mondd mindezt érthetően, kérlek! – szólt közbe Tony. – Úgy látom, itt valami kihallgatási jegyzőkönyvről van szó. Jó indulás, de valahogy élénkebb stílus kellene.

– Persze, te nem tudod, ki volt az a Hantehep és mikor élt! Nos, Hantehep a tizenegyedik dinasztia utolsó uralkodója volt és körülbelül a keresztény időszámítás előtt ezernyolcszáz esztendővel uralkodott Egyiptom felett. Vagyis hozzávetőleges becslés szerint ez a papirusz Krisztus előtt 1800-ból származik.

– Ahá! Azért olyan régies a stílusa! No, folytasd!

6

És Phil folytatta.

– „Ebben az esztendőben, röviddel azután, hogy a fenséges Nílus vizei visszatértek medrükbe, idegen ország barbár fiai támadtak ránk. Hantehep, a Nap fia, aki akkor éppen Umm Tair városában tartózkodott, azon a vidéken, ahol a fenséges Nílus magába öleli az Atbara vizét, elhatározta, hogy megszabadítja Kemt földjét a betolakodóktól…”

– Mondd, ez valami óegyiptomi halandzsa nyelvemlék? Egy szót sem értek belőle!

– Mert szamár vagy, fiam! A történelem feljegyezte, hogy Hantehep uralkodása alatt az etiópok betörtek Egyiptomba és az ország egész déli részét elpusztították. A velük folytatott harcok során esett el maga Hantehep is. Umm Tair ma is létezik, igaz, hogy csak koszos kis falu, de valamikor nagy város volt. Ha megnézed a térképet, akkor láthatod, hogy valóban ott fekszik Berber városától néhány kilométernyire a Nílus bal partján, azon a ponton, ahol az Atbara folyó beleömlik a Nílusba. Mit nem értesz még?

– Hogy mi az ördögöt akart megszabadítani a kimondhatatlan nevű fáraó.

– Egyiptom földjét. A régi Egyiptom lakói Kemtnek nevezték.

– Te mindenre tudsz valami kifogást…

– „Udvarával és harcosaival visszavonult Umm Tairtól keletre, ahol várat épített magának. A várat Keft-en-Kemt-nek nevezte el, vagyis Egyiptom Bástyájának.

Különös bástya volt. Még Rá, a Napisten szemei sem fedezhették fel helyét. Egy magános szikla mögött nyílt a keskeny lejárat Keften-Kemtbe, amely teljesen a föld alatt terült el.

Évek munkája árán készült el ez a föld alatti város Kemt szent földjének védelmére. Hantehep terve az volt, hogy seregei egy részét a föld felett hagyja, és ezeknek feladata lesz a betolakodókat elcsalni Keft-en-Kemt mögé. Az átvonuló idegen seregek nem tudhatnak semmit a föld alatti városról, mert annak lejáratára rágördítik a magános sziklát. Amikor a betolakodó seregek túljutnak ezen a helyen, Keft-en-Kemt seregei feljönnek föld alatti bástyájuk mélyéből, hátba támadják az idegeneket, akiket így két tűz közé szorítva megsemmisíthetnek.”

– Te, az a napfiú feltalálta a légvédelmi pincét! Mit szólsz hozzá! És megelőzte a korát! Csuda pofa lehetett!

– Várj csak, lesz ez még csudább pofa is! Hallgass csak ide! „A Keft-en-Kemt sok százezer rabszolga élete árán hamarosan elkészült és azok, akik látták, ámulattal mesélték, hogy az valóságos város a föld alatt, szabályos utcákkal, házakkal, királyi palotával. A fáraó úgy határozott, hogy tizenkétezer harcossal vonul vissza Keft-en-Kemtbe.”

– Képzelem, mennyit kellett kifizetnie ennyi munkás után a munkásbiztosítónak. Holtbiztos, hogy a végén valami adócsalásra jövünk rá az öreg Hanteheppel kapcsolatban!

– Bolond vagy! Ne beszélj folyton közbe.

– Jó, jó, csak nyomozok, mire is akar kilyukadni a végén.

7

„Egyetlen dolog volt, ami gondot okozott a Nap fiának. Bízott abban, hogy Keft-en-Kemt révén sikerül legyőznie a barbár betolakodókat, de tudta, hogy a harc véres lesz és kegyetlen. És Hantehep, a Nap fia nem a saját életét féltette, nem is harcosainak életét, hanem egyedül és kizárólag csakis Kharta életét. Mert Kharta a Nap fiának menyasszonya volt, fiatal és szép, mint a Nílus völgye. Testének vonalai lágyak volta, mint a Szent folyó vizének csobogása, haja fekete volt, mint a mennyboltozat éjszaka a Szent város felett, szemei tüzesek, mint az égből hulló meteor, bőre sima és selymes, mint az áradás utáni iszap.”

– Ezt a nénikét is jól elintézte a vén kujon! Képzeld el, micsoda dereka lehetett! Mint a Nílus kanyarulata! Csekélység!

– „Hantehep szívét aggodalom töltötte el, amikor Khartára tekintett sugárzó tekintetével. Félt a harc változandóságától és bár hitte és tudta, hogy a végső győzelem az övé lesz, a nagy csata egyes eseményeit még az ő elméje sem láthatta előre. És tudta, ha Kharta, Kemt legszebb leánya a barbárok kezébe kerül, olyan sors vár reá, amelynek elképzelésére összeborzadt, és szívébe belemart Cheandon, a féltékenység kígyója.

– Míg Keft-en-Kemt épült, Hantehep gondolatait teljesen betöltötték ezek az aggodalmak. Napokon és éjszakákon át csak erre gondolt, de semmiféle megoldásra nem jutott. Végül elmondta aggodalmait Gur ed Hammannak, orvosának és varázslójának. Gur ed Hamman sokáig gondolkozott az elé tárt kérdésen, és végül is imigyen szólt:

– Bátorságod az én bátorságom, aggodalmad az én aggodalmam, oh, Nap fia: de én megmentem Kharta testét és érintetlenségét a barbárok vágyaitól.”

– Szóval a regény címe Varázsló, mint háremőr, vagy ilyesvalami? – szólt ismét közbe Tony. – Idejétmúlt dolog. Ilyesmi csak a század végi ponyvákban vonzott!

– Viszont ez a ponyva közel négyezer éves, fiam! De várj csak, most jön az igazi, a lényeg!

– „Gur ed Hamman, aki a bebalzsamozás tudományát atyáitól örökölte, akik viszont az ő atyáiktól örökölték, így szállván ez a tudomány apáról fiúra, mióta Ammon Rá először ontotta aranysugarait Egyiptom földjére, közölte tervét Hanteheppel, a Nap fiával. Közölte, hogy birtokában van a nagy titoknak, amelyet a Halottak Könyve is csak említ, de nem részletez. Áll pedig ez a titok abból, hogy az élő emberből el tudja távolítani a lelket anélkül, hogy megölné azt. Ha gondos balzsamozással érintetlenül megőrzik a testet olyan állapotban, hogy az az életműködést bármikor újrakezdhesse, a lélek is bármikor visszahívható a testbe.

– Hantehep, a Nap fia megértette Gur ed Hammant. Parancsot adott a varázslónak, hogy alkalmazza tudományát Khartán, a Nap fiának szépséges menyasszonyán. És Gur ed Hamman teljesítette ura parancsát.”

– Végre elérkeztünk az első gyilkossághoz! De a feldolgozás nagyon gyenge! Hiszen itt előre tudjuk, ki a gyilkos, kinek fel-bujtására követte el a gyilkosságot és mik voltak az indítóokai! Így igazán nem szórakoztató ez a história!

– Nézze meg az ember, hogy folyton közbebeszélsz! Nem fognád be egy kicsit a szádat?

8

– Jó, jó, ne vadulj. Olvasd csak tovább ezt a fércmunkát.

– „Gur ed Hamman munkához látott. Varázslatával eltávolította Kharta szépséges testéből a lelket, aztán hozzálátott a bűbájos test bebalzsamozásához. Hosszú hetekig tartott a munka és ugyanazon a napon készült el, mint Keft-en-Kemt föld alatti erődje. Akkor Gur ed Hamman odaállt Hantehep elé és így szólt hozzá:

– Feladatomat bevégeztem, oh, Nap fia. Íme, itt nyugszik arád, ez a minden élőnél szebb halott. Vidd magaddal Keft-en-Kemtbe, a föld alatti városba, ahol nem érheti a barbár ellenség keze. Nyugodt lélekkel forgasd kardodat, mert ha erődödet mégis elfoglalná az ellen, arádnak akkor sem történik bántódása, mert a halottat a barbárok is tisztelik. De ha visszatérsz győzedelmes seregeid élén, Gur ed Hamman a te parancsodra ismét visszahívja az életbe Khartát.

Hantehep így is cselekedett. Amikor hírül hozták, hogy a barbár etiópok seregei közelednek, tizenkétezer emberével levonult Keft-en-Kemtbe. Magával vitte a szépséges Kharta bebalzsamozott, gyönyörűséges testét is, és elhelyezte azt föld alatti palotájának legszebb szobájában. A kívül maradtak pedig ráborították Keft-en-Kemt bejáratára a sziklát, hogy az átvonuló ellen ne találhassa meg a föld alatti város bejáratát.”

– Nézd, én egy szót sem szólok. A világért sem zavarnám szórakozásodat, bármennyire csodálkozom is azon, hogy felnőtt ember létedre ilyen buta kis gyerekmesékkel foglalkozol. De ha ez tetszik, mit szólnál egy jó Agatha Christiehez? Egyszer meg kell próbálnod…

– Nem látod a nagy különbséget, te gyermek? Lehet, hogy a te detektívregényeidet ügyesebben építik fel, ezzel szemben ez: igaz!

– Micsoda? Ez a hülyeség ezzel a varázsló kóklerrel, meg a fáraómukival, aki hisz neki? Meg a föld alatti várossal és az ide-oda hívogatott lélekkel? Ezt nem mondhatod komolyan!

– Én talán nem. De Mioron főpap komolyan mondja!

– Ne ugrass! Te! Ne ugrass!

– Nézd, már csak néhány sor van hátra, addig türtőztesd magad.„Azóta senki sem látta Gur ed Hammant, senki sem látta Hantehepet, a Nap fiát, senki

sem látta a szépséges Khartát, senki sem látta azt a tizenkétezer harcost, akik eltűntek Keft-en-Kemt lejáratában. A barbár ellenség végigpusztította Egyiptom szent földjét, majd kitakarodott onnan.

Mi történt a föld alatt, nincs ember, aki megmondaná. Talán alulról nem sikerült elgördíteni a kijáratot fedő sziklát, talán más szerencsétlenség történt, de bizonyos az, hogy ők soha többé nem kerültek elő. Nem jutottak Ammon Rá sugárzásának fényébe.

Azért írtam én, Mioron főpap, Ammon Rá templomának őre, mint egyetlen életben maradt szemtanú ezt az okmányt, hogy Kemt lakói, a Nap fiának hűséges alattvalói mindenkor tudják: A Szent folyó mellett eltemetve hatalmas sereg vár évezredek óta, hogy kikeljen föld alatti városából akkor, ha hazáját nagy veszély fenyegeti.”

– Eddig szól a papirusz – emelte fel a fejét Phil Fulton. – Nos, mit szólsz hozzá?

9

– Legenda! – legyintett Tony. – Majdnem minden népnek van ilyen legendája harcra készen álló hősökről, akiknek még tábori konyha sem kell. Miért pont az egyiptomiaknak ne lenne ilyen legendájuk?

Phil elgondolkozott. Aztán halkan mondta:– Lehet, hogy igazad van! Hogy az egész nem más, mint legenda. De… de én úgy

tapasztaltam, hogy minden ilyen legenda mélyén van valami igazság és különösen mindig igazságot találtam az egyiptomi legendák mögött. Hiszen minden eddigi sikeremet azért arattam, mert a többi kutatókkal szemben én hittem a legendákban…

– Csak nem akarsz most ez után az ókori légvédelmi óvóhely után kutatni? Ki tudja, milyen elhagyott helyen van! Gondold meg! Talán még egy rendes bár sincs arra! Phil Fulton elhatározottan állt fel.

– Meglátjuk! Mindenesetre ezt az írást kölcsönkérem Haynes professzortól. Otthon majd még gondosabban áttanulmányozom.

És elindult a könyvtár irodája felé. Tony mártír arccal ballagott utána.

II. FEJEZET

Haynes professzor kicsit csodálkozott, amikor Phil előadta kérését.

– Tudja, doktor úr, hogy a múzeum csak a legritkább esetekben ad kölcsön birtokában lévő papiruszokat. Hiszen arra való az éjjel-nappal nyitva álló olvasóterem, hogy a régész urak kedvükre böngészhessenek.

– Kivételesen mégis megkérem professzor urat. Egy-két napról van szó. Hiszen előfordult már, hogy mégis kiadtak egyet-mást.

– Hogyne. A komoly kutatók munkáját igyekszünk megkönnyíteni. De ebben az esetben…

– Hogy érti ezt? Talán nem tart komoly kutatónak? Talán felesleges emlékeztetnem önt, professzor úr, hogy volt néhány ásatásom, amelynek az önök múzeuma is hasznát látta.

– Ön félreért, kedves doktor úr. Nálam többre senki sem becsülheti az ön munkásságát. De hogy éppen ezt az iratot kéri… ez valahogy… olyan komolytalan, ha nem haragszik meg ezért a kifejezésért?

– Értem. A hivatalos felfogás szerint a Mioron-kézirat nem hitelt érdemlő, és így komoly kutató nem veheti hasznát.

– Igen, erről van szó. A kézirat valódi, ezt megállapították. Vagy valódi, vagy olyan ügyes hamisítvány, amilyenre még nem volt példa az egyiptológia történetében. Korhűségéhez alig fér kétség. De az általános nézet az, hogy Mioronnak nem volt más célja

10

vele, mint az, hogy egy tetszetős mondáról gondoskodjék az utókor számára. Olyankor, amikor egy nagy nép idegen ága alatt nyög, mindig támadnak ilyen legendák.

– Nos, ez valóban könnyen lehet. Úgy látom, Tony öcsém, és a hivatalos tudósok felfogása pontosan egyezik és ez már maga is elég érv, hogy ne higgyek a hivatalos felfogás csalhatatlanságában…

– Hogy érted ezt, öregem? Most engem, vagy a hivatalos tudósokat sértetted meg?

– Ne törődj vele. Vedd úgy, hogy téged!

– Akkor rendben van. Ahhoz már hozzászoktam.

– Természetesen, ha ragaszkodik hozzá doktor úr, rendelkezésére bocsátom a papiruszt, bár nagyon csodálkozom…

– Nagy hálára kötelez, professzor úr. Hiszen ez még nem jelenti azt, hogy tényleg komoly forrásnak fogadom el és elhatározom magam, hogy ez irányban bármi kutatásba is kezdek. De valahogy megragadta a fantáziámat és szeretném alaposabb vizsgálat tárgyává tenni ezt a papiruszt.

– Akkor rendben van. A kikölcsönzés formuláit ismeri, ugyebár? Tessék ezeket a kérdőíveket kitölteni, és egy rövid tartalmi kivonatot adni a kikölcsönzött papiruszról, hogy addig, amíg az eredeti önnél van, azt tehessük a helyére.

– Tonykám, segíts nekem. Amíg én kitöltöm ezeket a végeérhetetlen íveket, csináld meg a tartalmi kivonatot. Hiszen felolvastam neked.

– Kérlek, szívesen. Mindig örülök, ha ráébredsz, hogy mennyi haszna lehet még belőlem a tudománynak.

Phil és Tony egymással szemben ültek le az íróasztal két oldalán. Phil egymás után töltötte ki a múzeumi kérdőív rubrikáit, Tony pedig nekilátott, hogy tőle telhetően hű kivonatot készítsen a papirusztekercs tartalmáról.

Kiléptek a Museum Egyptian oszlopos kapuján. Előttük ott terült el egész Kairó. Phil önkéntelenül is megállt egy pillanatra, hogy kedvére kigyönyörködje magát az elé táruló látványban. A múzeum előtt ott magaslott Auguste Mariette-nek, a neves régésznek szobra, és mellette a Champollion-emléktábla, annak az egyiptológusnak tiszteletére, akinek először sikerült fellebbentenie a fátylat az ókori hieroglifák titkáról. Balra szélesen, fenségesen ott hömpölygött a Nílus, ez a gyilkos, mégis áldott folyó, mely halált rejt magában azok számára, akik belémerészkednek, és amely az áradások alkalmával lerakott termékeny iszapjával mégis évezredek óta millió és millió ember mindennapi kenyeréről gondoskodik.

– Gyönyörű város! – sóhajtott fel Phil, és Tony kénytelen volt igazat adni neki.

– Tényleg nagyon szép. De ezzel nem lakunk jól. Márpedig én fenemód megéheztem.Elindultak szállásuk, a Shepheards szálló felé. Végigsétáltak az Izmailija csatorna

mentén, a Saria de Balak sugárútján, az utolérhetetlen színpompával hivalkodó Ezbekije park

11

mellett rátértek a Saria Kamelre, és beléptek a szálló ajtaján. Tony egyenesen az étterem felé akart fordulni, de Phil megfogta a karját.

– Még egy kis türelmet, Tonykám. Nem akarom ezt a kényes papiruszt magammal cipelni. Felviszem a szobámba. Foglalj addig asztalt, jó?

– Mindig azok miatt az őskori vacakok miatt kell szenvednem! – sóhajtott fel keservesen Tony, de engedelmesen várakozott a rendeléssel addig, amíg Phil visszatért.

A vacsorát szótlanul ették végig. Tony ugyan beszédes kedvében lett volna, de látta, hogy Philt teljesen lefoglalják gondolatai, nem akarta zavarni. A többi vendéget figyelte hát, illetve a hölgyvendégeket. Azazhogy azoknak is csak egy kis részét. A kimondottan csinosakat. Mert ugyancsak nő legyen a talpán, aki Tony szemét magára tudja vonni!

Már a feketénél tartottak, amikor Tony felkapta a fejét.

– Mit mondasz? – kérdezte meglepetten. – Nem jól értettem.

– De igen – mondta nyugodtan Phil. – Készülj, három napon belül utazunk.

– Megőrültél? Hiszen még le sem mostuk a legutóbbi ásatás porát magunkról! Vagy… – hirtelen reménykedés csillant fel Tony szemében – vagy talán megjött az eszed? Hátat fordítunk ennek a nyavalyás, meleg földrésznek, és megyünk haza New Yorkba fázni egy kicsit?

– Nem, fiam. Umm Tairba megyünk.

– Umm Tairba? Ahá, Umm Tairba! Persze, persze! Csakis! Ki az?

– Nem emlékszel? Umm Tairnak hívják azt az ókori várost a Nílus és az Atbara egybefolyásánál, amely mellett Hantehep megépítette föld alatti városát.

– Te… úgy éljek, te bolond vagy! Gyámság alá foglak helyeztetni, és nem kapsz tőlem, csak heti öt cent zsebpénzt. El akarsz indulni az öreg Mioron gyermekmeséje alapján? Felcsigázta érdeklődésedet a négyezer éves mamuska? Nézd, szerzek én neked olyan tizennyolc éveset, hogy mellette léggömbnek nézed még a gízai piramisokat is! Hagyd a fenébe azt a vén múmiát!

– Ne érts félre, nem a múmia vonz. A történetnek az a része természetesen legenda, lehet, hogy Mioron valóban hitt benne, hiszen ezek a hajdani főpapok mind babonásak voltak, és egy ügyesebb varázsló azt tehetett velük, amit akart. Keft-en-Kemt, a föld alatti város vonz. Úgy érzem, hogy a történetnek ez a része igaz! Szóról szóra igaz!

– Ugyan kérlek! Aki egyben hazudott, az hazudik másban is. Az öreg Mioron nem is főpap lehetett, hanem udvari mesemondó.

– Lehet. Én mégis utána akarok nézni a dolognak.

– Legyen eszed! Hiszen nevetségessé teszed magad az egész tudományos világ előtt!

12

– Az is megtörténhet. De ne felejtsd el, hogy minden eddigi utamnak azzal indultam neki, hogy a végén könnyen nevetségessé válhattam volna. És minden esetben az én érzésem bizonyult igaznak, nem a hivatalos tudományos álláspont.

– Szerencséd volt.

– Igen, beismerem! Szerencsém volt. És az az érzésem, hogy ismét szerencsém lesz. De mondok még valamit. Ez alkalommal a kockázat nem is olyan nagy. Mioron állításait sok körülmény támasztja alá.

– Persze! Hogy Kharta állítólag olyan szép volt!

– Hagyd már azt a múmiát! Mondtam, hogy nem arról van szó! Egy múmia, amelyet ott találhatunk, nem nagyon érdekel, éppen elég van már belőlük a világ valamennyi múzeumában. De a föld alatti város!

– Csak nem hiszed, hogy az tényleg létezett valaha?

– Miért ne higgyem? Történelmi tény, hogy a Krisztus előtti tizennyolcadik század első éveiben az etiópok betörtek Egyiptomba. Történelmi tény, hogy akkor Egyiptom felett Hantehep fáraó uralkodott. Történelmi tény, hogy a fáraó hatalmas sereget gyűjtött össze az ország déli részében, tehát könnyen lehet, hogy éppen Umm Tair körül. Történelmi tény, hogy olyan mérvű csata, amilyen két ilyen nagy hadsereg összecsapásából származhatott volna, nem történt, hanem az etiópoknak, csak egészen csekély ellenállást leküzdve, módjuk volt behatolni Egyiptom szívébe. Történelmi tény, hogy Hantehep nyomtalanul eltűnt és a trónt az etiópok kitakarodása után Tiotehep foglalta el, Hantehep öccse. Történelmi tény, hogy…

– Hagyd abba! Hagyd abba! Elég volt a történelmi tényekből. Még csak az hiányzik, hogy hozzátedd: történelmi tény, hogy valahányszor Egyiptom függetlensége veszélybe került, megnyílt a föld, és tizenkétezer ember rohant a betolakodókra tankokkal, légelhárító ágyúkkal és zuhanó bombázókkal…

– Nézd, Tonykám, minek vitatkozunk? Már régen megállapítottuk, hogy ezekhez a dolgokhoz kettőnk közül az egyiknek semmi érzéke nincs. Mindig megegyeztünk, valahányszor elindultunk, hogy te vagy a reális, a józan, a megfontolt, én pedig a naiv, hiszékeny, hozzá nem értő. Amikor pedig hazaértünk, akkor engem ünnepeltek, te pedig bólintottál, hogy szerencsém volt. Persze, ha nem akarsz velem tartani erre az útra, én nem kényszeríthetlek… – fejezte be ravasz mosollyal Phil. És amint azt előre várta, erre kitört a vihar.

– Mit? Hogy nem kényszeríthetsz? Dehogynem kényszeríthetsz! Kényszerítesz is! Csak nem hiszed, hogy elengedlek egyedül ilyen hosszú útra! Egyik bajból a másikba esnél nélkülem, te kelekótya! Ki vigyázna rád, ki akadályozná meg, hogy lépten-nyomon be ne csapjanak? Hogyne! Majd egyedül megyek haza Amerikába, az összes vénkisasszony nagynénik közé, akik azonmód nekem esnének és széttépnének, mert veszni hagytam a család szeme fényét, a drága Phil-babát! Egyedül a csúnya múmia bácsikkal és nénikkel, akik bizonyára mindenféle bűnre csábítják ott, abban a sötét világrészben! Hogyne! Ismered őket!?

13

– Hát akkor, úgy látom, nincs más hátra, velem kell tartanod megint – állapította meg kissé gúnyos hangsúllyal Phil.

– Veled! Persze hogy veled! De ez az utolsó alkalom, erre esküszöm. És ha végre a souterrain várossal kellőképpen blamáltad magad, akkor könyörtelenül fülön foglak, és viszlek haza! Ezt vedd tudomásul!

– Tudomásul veszem! – mondta csendesen Phil, mint minden alkalommal, amikor indulás előtt lezajlott köztük ez az örökké visszatérő párbeszéd.

De ha Phil tudta volna, hogy Tony most tényleg utoljára kíséri el kutatóútjára, bizony szívesen lemondott volna Keft-en- Kemt felkutatásáról.

Ámbár ez sem biztos.Mert valószínű, hogy maga Tony sem mondott volna le róla. Hiszen három olyan hetet

élt át, amely feltétlenül megért egy életet.

III. FEJEZET

A vonat harmadik napja robogott szünet nélkül, eltekintve azoktól a fél-másfél órás megállásoktól, amikor elvétve egy-egy nagyobb állomásra futott be. Az utasok ilyenkor gyorsan megjáratták a peronon elgémberedett tagjaikat, hogy a mozdony sípjának megszólalásakor ismét felugráljanak a lépcsőkön, be a kényelmetlenül szűk és fullasztóan meleg fülkékbe. Az első másfél nap aránylag tűrhető volt. A meleg még nem volt kibírhatatlan. Később azonban minden kilométerrel közelebb kerültek az Egyenlítőhöz, és távolodtak a tengertől, amelynek kipárolgása mégis tűrhetőbbé tette a rekkenő forróságot. Az első másfél nap alatt a táj is változatosabb volt, hiszen a vonat szorosan a Nílus mellett haladt és a hatalmas folyón mindig volt valami látnivaló. Néhol apró vitorlás bárkák tűntek fel, majd kis, rövid járatú gőzhajók. Aztán krokodilusok, amelyek kidöntött fatörzsként, mozdulatlanul hevertek a vízen, vagy a partok mentén, a puha homokban. Igen, Kenehnél még egészen kellemes volt a hangulat, sőt Vadi Halfánál sem voltak különösebb bajok. De ez utóbbi állomásnál a Nílus hatalmas kanyart vet, és csakhamar eltűnt a szemük elől. A sínpár egyenesen, a mérnökök által meghatározott legrövidebb úton folytatta útját, a Nílus pedig, ez a szeszélyes, akaratos, szent folyó hatalmas, több száz kilométeres vargabetűre szánta rá magát. Vadi Halfától Abu Hammedig, tehát több mint huszonnégy órás úton át a vonat kopár síkságon futott át. Abu Hammednél ismét eléjük kanyarodott a Nílus, de ekkor az utasok már sokkal kimerültebbek voltak, sem hogy örülni tudjanak ennek a kis változatosságnak. Tonyt csak az vigasztalta, hogy már nincsenek messze Berbertől. Ott kiszállnak, felszerelik karavánjukat és nekiindulnak a Bajudasivatagnak. De addig még közel tizenöt órát kell zötyögniük az eltökélten makacs lassúsággal haladó vonaton, saját verejtékükben fürödve.

És Tony unatkozott. Unatkozott akkor is, amikor kényszerűségből odafigyelt Phil és a vonaton megismert Mr. Lindall beszélgetésére. Pedig Phil váltig hangoztatta, hogy szerencséjük máris működésbe lépett éppen azáltal, hogy Mr. Lindall-lal összeakadtak. Mr. Lindall ugyanis a berberi adófelügyelőség vezető tisztviselője volt, kitűnően ismerte a körzetébe tartozó vidéket és a vidékhez tartozó embereket, európaiakat és a bennszülötteket

14

egyaránt. És mi más volna, ha nem a legnagyobb szerencse, hogy Mr. Lindall is éppen ezen a vonaton tért vissza szabadságáról állomáshelyére? Mert Mr. Lindall körzetébe tartozott Umm Tair is.

Tony csak fél füllel hallgatott oda, amikor Phil érdeklődő kérdéseire Mr. Lindall készséges felvilágosításokat nyújtott jövendő működésük színteréről és az ott található emberekről.

– Umm Tair vidéke – mondotta a derék adóhivatali főszámvevő – a legunalmasabb vidék, amit életemben láttam, pedig egy adókivetési-körúton lévő tisztviselő számára minden vidék egyformán unalmas. Rendszerint az általam meglátogatott vidékek nem állnak egyébből, mint ingó és ingatlan vagyontárgyaknak tulajdonosaiból, különböző korú, nemű és fajú egyénekből, akik azonban nemre, korra és fajra való tekintet nélkül tiltakoznak, zúgolódnak, felháborodnak és fellebbeznek a kivetett adó összege ellen, mert saját bevallásuk szerint legfeljebb annak egy huszadát képesek kifizetni. Nos, kerek e világon így látok minden vidéket, megértheti tehát doktor úr, hogy számomra mindegyik egyformán unalmas.

– De hiszen, Mr. Lindall, az előbb ön állította, hogy Umm Tair vidéke, ha lehet, még a többinél is unalmasabb! Hát miben különbözik ez a vidék a többitől?

– Ja, kérem, a Bajuda-sivatag, az más! Persze hogy még unalmasabb, mint a többi. Mert nézze, végeredményben a siránkozás, tiltakozás, felháborodás is szórakoztató valamennyire. De a Bajudasivatagban, amelynek egyik legjelentékenyebb községe a körülbelül százhúsz főnyi lakost számláló Umm Tair, még ez a szórakozás sem adódik. Az emberek nem háborodnak fel és nem zúgolódnak, mert egyszerűen nem is tudják, mi az az adó.

– Annyira a világtól félreeső vidék ez?

– Még sokkal inkább, mint gondolja. Lakói valahonnan a történelem előtti időkből maradtak itt. Szent meggyőződésem, hogy még az is tévedés, hogy a Bajuda-sivatag egyáltalán létezik. Egyszerűen elfelejtett elpusztulni, lelépni a történelem színpadáról.

– Érdekes képet fest erről a vidékről, Mr. Lindall. Nem részletezné, hogy fest ez a sivatag? Különösen Umm Tair környéke érdekelne.

– Részletezni? A Bajuda-sivatagot? Ön nem tudja, mit beszél, uram. Képzeljen el egy körülbelül akkora darab földet, mint mondjuk Belgium, tele homokkal, bogánccsal, csalánnal, meg egyéb ilyen vadon termő agrárdolgokkal, amiknek semmi hasznuk.

– Tényleg nem nagyon vonzó vidék. És milyenek az emberek?

– Kicsit túlzás embereknek nevezni őket, de ha ön úgy találja jónak, doktorom, ám legyen! Nevezzük őket embereknek.

Hát ezek az úgynevezett emberek mocskosak, primitívek, ostobák és babonásak. Szóval egyiptomiak. Bátran állíthatom, hiszen már ennek az átkozott országnak majdnem minden sarkában vetettem ki adókat, hogy a Bajuda-sivatag az ősi Egyiptom egyetlen sértetlenül fennmaradt emlékműve. Nemcsak a kereszténység, de még a mohamedanizmus sem hatolt be idáig és ezek a bennszülöttek még mindig az ősi divatját múlt egyiptomi isteneknek, Ammon Rának,

15

Ízisznek, Ozirisznek, Anubisznak, a Szent Krokodilusnak, meg egyéb ilyen istenségeknek hódolnak. Papjaik valósággal uralkodnak felettük és ez elég érthető, hiszen ezek a papok valóban kiválnak közülük. Oh, ne értsen félre, ne gondolja, hogy ezek a papok netán tisztábbak, műveltebbek, vagy tágabb látókörnek, mint híveik. Dehogy! Csak még ezek közül a hívek közül is kiválnak ostobaságukkal, fanatizmusukkal és azzal, hogyha lehet, még babonásabbak ezeknél is.

Hát így fest ez a Bajuda-sivatag, amely iránt doktor úr oly melegen érdeklődik. Így fest, akár keleti részén, Umm Tairnál nézi meg, akár nyugati sarkában, Hakkahnál.

– És az európai kultúrának semmi nyoma? Európai ember nem is él ezen a vidéken?

– Dehogynem! Hiszen a közigazgatás európai kezekben van. És minden nagyobb községben van egy európai tisztviselő, aki egy személyben rendőrfőnök, főbíró, adóellenőr, fegyveres hatalom, jog, igazságszolgáltatás, szóval egy személyben maga Anglia községe lakói számára. De bizony sok dicsőséget és becsületet nem hoznak egykori hazájuk számára.

– Miért?

– Képzelje el egy ilyen ember helyzetét. Iskoláinak elvégzése után a sors szeszélye ide veti, a Bajuda-sivatag kellős közepébe, több napi járóföldre a legelemibb civilizációtól. Nincs más társasága, csak az ostoba, babonás egyiptomiak, nem lát maga előtt mást, csak az ősi titkokat rejtő sivatagot. Körülötte sakál-fejű kődarabokat imádnak és mindenféle varázslatokat követnek el papi csuhába bújt piszkos egyének, meglehetősen ügyesen. Az első évben imádkozik Szent Józsefhez, hogy mentse ki innen és reménykedik, hogy imája meghallgatásra talál odafent. A gyarmatügyi minisztériumot értem. A második évben már csak imádkozik, de nem reménykedik. A harmadik évben is imádkozik, de azt veszi észre, hogy Szent József kőből van, a feje óegyiptomi módra oldalt fordult és sakálra hasonlít. A negyedik évben már összeborzad, ha átkot hall valamelyik pap szájából és az ötödikben már esküszik is rá, hogy az átok fogott. A hatodik évben már csak abban különbözik a falu többi lakóitól, hogy állandóan részeg.

– Nem fest kissé túl sötét képet ezekről az emberekről, Mr. Lindall?

– Majd még meggyőződik róla, hogy mennyit szépítettem és hallgattam el! De miért csodálkozik? A gyarmatügyben jól tudják, hogy aki egyszer a Bajudasivatagban töltött néhány évet, az többé máshol nem használható.

– Hát el kell ismerni, Mr. Lindall, hogy nem nagy kedvet csinált nekem a Bajudasivataghoz.

– Én csak a való helyzetet vázoltam gyenge színekkel…

– Pedig előreláthatóan több hónapot kell eltöltenem Umm Tair közelében. Valami legendának akarok utánajárni…

– Oh, legendát, azt talál errefelé bőven. Minden pap és minden fellah kész mesemondó.

– A legenda már megvan, a bizonyítékok kellenek. De ez talán most nem fontos. Önt, mint adófőszámvevőt, tehát született realistát nem érdekli a magamfajta régész álmodozása.

16

De nem tudna valakit megnevezni Umm Tairban, akinek a segítségére számíthatok munkámban?

– Umm Tairban? Hát mindenekelőtt ott van a rendőrfőnök, Mr. Goode. Már pontosan ismeri őt az előbbi leírásomból, mely ugyanúgy ráillik, mint a többire. Igaz, hogy hatalma kevés van, három falubéli fellahból toborozott rendőrsége nem jelent különösebb karhatalmat. De azért ő mindenesetre segítségére lesz, ha ugyan nem kér olyasmit, ami beleütközik a papok babonáiba. Mert a papok babonái Mr. Goode babonái is, viszont a papok hatalma sokkal nagyobb, mint Goode-é. Mert Goode – már annyira, amennyire – három rendőr felett rendelkezik, de a papok rendelkeznek Umm Tairnak mind a százhúsz lakójával, beleértve a három rendőrt, sőt magát Goode rendőrfőnököt is.

Phil elgondolkozva meredt maga elé, és aggódva mérlegelte az új információk jelentőségét. Tony reménykedve figyelte, hátha visszaretten az elé táruló kép komorságától. Végül nem állta meg szó nélkül, ő maga tette fel a kérdést.

– Nem gondolod, Phil, hogy a legokosabb lenne visszafordulnunk?

– Miért?

– Nézd, ez a Bajuda-sivatag nem ígérkezik a legkellemesebb tartózkodási helynek. A nyom, amelyen elindultunk, annyira ingadozó, hogy nem ér meg ennyi kényelmetlenséget. Utóvégre, ha nagyon akarod, találok majd én neked másik, ugyanilyen ostoba legendát, de sokkal barátságosabb helyen.

– Tonykám, tudod jól, hogy én sohasem fordulok vissza, ha valamit elhatároztam. Utóvégre lehet, hogy Mr. Lindall leírásában akad egy kis túlzás is…

– Egy adófőszámvevő sohasem túloz, csak az adótárgyak felbecsülésénél, és az adóalany fizetőképességénél. Ezt tudhatnád! Mérget vehetsz rá, hogy minden úgy van, ahogy ő elmondta. De neked úgyis hiába beszél okosan az ember.

A vonat éleset fütyült, majd lassított. Tony gyorsan még egyet felhörpintett az állítólag hűsítő fodormentás koktélból, aztán Phillel együtt visszament fülkéjükbe. Előttük feküdt Berber, a nyugati kultúra utolsó végvára a Bajuda-sivatag szélén. És Berber mögött a sivatag, amelynek kellős közepén, valahol Umm Tair falu környékén, a végeérhetetlen homokos bogáncsmező alatt Mioron főpap szerint ott nyugszik Keft-en-Kemt, örökre lezárt városában a szerelmes Hantehep fáraóval, tizenkétezer harcosával és a szépséges szép Kharta halott és mégis örökké élő múmiájával…

IV. FEJEZET

Nem, Mr. Lindall valóban nem túlzott. Ezt Phil is kénytelen volt belátni már akkor, amikor pedig még csak a távolból tűntek fel előttük Umm Tair viskói.

Lehangoló vidék volt, pedig a két Fulton olyan kényelmesen tette meg az utat a sivatagon át Berbertől idáig, amilyen kényelmesen csak lehetett. Berberben sikerült kéz alatt

17

egy kis Ford kocsit vásárolniuk, amely Európa bármely városában általános feltűnést keltett volna, nem annyira sebessége, vagy eleganciája, mint inkább szokatlanul ütött-kopott karosszériája és zaja miatt. Az úttalan egyiptomi utakon agyonjáratott kocsinak minden eresztéke laza volt már, és menetközben olyan éktelen csikorgást, zötyögést, nyikorgást és kattogást rendezett, hogy Tony csak többszöri kísérletezés után volt hajlandó elhinni, hogy ezt a sokrétű zajt valóban egyetlenegy magános Ford kocsi képes produkálni minden külső segítség nélkül. De a motor erős volt, a tengelyek épek, és mint Phil a vásárlás alkalmával kifejezte, ők a kocsit nem a Concours d’Elegencere, hanem a bajudai sivatagra vették. Erre pedig nagyon megfelelt.

Az autó előtt két, mögötte pedig három öszvér baktatott, mintegy díszkíséret, vagy szigorú őrség, nehogy az ócska motorban fellángoljon a rég elfeledett ifjúság tüze, és meggondolatlanul nekirohanjon a sivatagnak. Az öszvérek háta görnyedezett a sok láda alatt, amelyekben Phil műszerei, könyvei és szerszámai nyertek elhelyezést. Minden öszvér mellett egy hajcsár haladt azzal az eltökélt szándékkal, hogyha az öszvérek a Fordra vigyáznak, úgy ők az öszvéreket figyelik meg, nehogy egyetlen lépést is gyorsabban tegyenek, mint azt az ő kényelmük, illetve lustaságuk kívánatossá teszi. Az öszvérek előtt végül egy fehér burnuszba öltözött vezető kutatta az utat, érthetetlennek találva, hogy hová tűnt Umm Tair, amely legutóbb csak egynapi járóföldre volt Berbertől, most pedig már három napja hiába keresik.

A rejtélyt végül is Tony oldotta meg, rámutatva az előttük húzódó sivatagra. A sivatag homokjában félreismerhetetlenül látható volt már az autó orra előtt a Ford kacsázó kerekeinek nyoma. Két napig körbejártak. A vezető arca felcsillant, boldog volt, hogy végre megértette a rejtélyt, és nyugodtan indult el újra, pontosan derékszögben térve el az előbb követett iránytól. A történtek után Tony igen nagy lelki küzdelmek után fogta csak meg a volánt, hogy a magabiztosan mosolygó vezető után fordítsa a két napon át a szó szoros értelmében félrevezetett kocsit. Hogy milyen csoda folytán tűntek fel negyednap délutánján mégis Umm Tair viskói a bogáncsmező felett, azt csak Isten tudja. A vezető, amikor Phil megkérdezte, miképpen találta meg mégis a helyes irányt, mosolyogva vonta vállát és csak annyit mondott:

– Kiszmeth! A sors, a véletlen, az előre elrendeltség, vagy, ahogy akarod, uram. Allah úgy rendelte, hogy idetaláljunk, hát idetaláltunk…

– De hiszen te azt állítottad, amikor vezetőnek felfogadtalak, hogy már sokszor megtetted ezt az utat!

– Én nem is hazudtam, uram. Valóban sokszor megtettem. Azt nem kérdezted, hogy egyedül-e, vagy vezetővel. Csak azt parancsoltad, hogy hát akkor vezesselek ide. És íme, Allah akaratából ide is vezettelek…

Ez volt Phil és Tony első találkozása a Bajuda-sivataggal. A második ezután következett.

A kis karaván mintegy kétszáz méterre állt meg Umm Tairtól. Ali, a fatalista vezető, Phil parancsára intézkedett így, mert Phil, okulva Lindall útbaigazításán, körül akart előbb nézni a faluban, mielőtt drága műszereit beviszi a babonás fellahok és papok birodalmába. De alig fejezte be tanulságos beszélgetését Alival, máris feltűnt egy bicegő alak a falu szélén, és egyenesen feléjük tartott.

18

Meglehetősen furcsa alak volt, Tony nem állta meg nevetés nélkül, amikormeglátta. A bicegő alak alacsony volt és köpcös. A fején ütött-kopott kepi csúszkált előre-hátra, amint imbolygott. Felsőtestét pepita zakó fedte, amely alatt azonban nem nadrág simult a combjaira, hanem valami szoknyaszerűen körülcsavart fehér lepel. A szokatlan ruhadarab körülbelül a sípcsontja közepéig ért, onnan lazán lötyögő zokni bújt a lábfejét takaró bőrsaruba. A bicegő kövér ember nagyon izzadhatott, mert siettében is többször végigtörülte arcát és fejét. Amikor a törülközés érdekében leemelte fejéről a kepit, akkor látták, hogy teljesen kopasz, mint egy sárga biliárdgolyó. Phil azonnal megsejtette, hogy ez nem lehet más, mint Mr. Goode, Umm Tair rendőrfőnöke és elöljárója, mert kopasz egyiptomit még sohasem látott.

Tonyval együtt kiugrott a Fordból és elé sietett. Közelről Goode, ha lehet, még szokatlanabb látványt nyújtott, mint távolról. És erről egyedül és kizárólag csak az arca tehetett. Ezen az arcon fensőbbségesen és szuverénül, mint valami középkori spanyol király, Mr. Goode orra uralkodott. Betegesen sápadt környezetéből, az arcból merészen és félelem nélkül magasodott ki és ütött el élénk vöröseslilás iszákos színével. Az a bibircsók, amely a hegyén éktelenkedett, már egészen felesleges erőlködésnek tűnt abból a célból, hogy a figyelmet magára vonja. Az orr két oldalán vizenyős, fáradt, apró egérszemek kandikáltak ki félénken, az orr alatt pedig apró bajusszal ékesített keskeny száj jelezte, hogy ami ott következik, az még az anatómia törvényei szerint az áll elnevezésre tarthat számot és semmiképpen sem tévesztendő össze a tokával, amely kettős hajlata ellenére is hiába igyekezett azon, hogy feltűnésben konkurenciát csináljon a fent leírt orrnak.

Most ez a sápadt száj torz mosolyra húzódott, és alázatos nyöszörgést engedett ki magából.

– Bocsássanak meg az urak, de nem kaptam meg az értesítést érkezésükről. Én csak a jövő hónapra vártam a szokásos évi inspekciós körutat. De azért mindent rendben találnak az urak.

– Nemde, Mr. Goode-hoz, Umm Tair rendőrfőnökéhez van szerencsénk?

– Igen, uraim. És önök, ha jól sejtem, az idei inspekcióra beosztott kormányzósági felügyelők?

– Nem, Mr. Goode. Én dr. Philipp Fulton orvos és régész vagyok, ez pedig az unokaöcsém, Tony Fulton. Világért se szólítsa Anthonynak, mert az túl komoly név számára.

A kis ember magatartása egyszerre megváltozott. A szívélyes mosoly nem tűnt el arcáról, sőt ha lehet, még szívélyesebbé vált, de alázatosságát egyszerre hivatalos önérzet váltotta fel.

– Végtelenül örvendek. Tényleg nagyon örvendek. Olyan ritkán van alkalmam európai emberrel beszélni, hogy ez nagy esemény számomra. Hiszen tudják az urak, ezen az elhagyott vidéken én vagyok a civilizáció és kultúra egyetlen képviselője.

– Biztos vagyok benne, hogy a legméltóbb képviselőt találta meg önben a civilizáció és a kultúra – mondta Phil nem minden irónia nélkül. – És számunkra még talán nagyobb öröm, hogy egy ilyen abszolút urat találtunk itt, mert valószínűleg rá leszünk szorulva jóindulatára és segítségére.

19

– Amennyiben módomban lesz és a hivatalos előírások megengedik, feltétlenül számíthatnak reám. De talán fáradjanak a faluba az urak, kis házam rendelkezésükre áll. Nem fog ártani egy kis pihenés, mielőtt továbbindulnak.

– Köszönjük a meghívást és élni is fogunk vele. És nagyon hálásak lennénk, ha minél előbb számunkra is találna valami kis házat, ahol meghúzódhatnánk. Nem vagyunk igényesek, de mégis kellemesebb huzamos időt szilárd fedél alatt eltökélni, mint sátorban. És önnek sem lehetünk hetekig, esetleg hónapokig a terhére.

– He… hetekig? Hónapokig? Huzamosabb időről beszél, Mr…

– Fulton.

– Bocsánat, a nevekre nagyon rosszul emlékszem vissza. De azt hiszem, félreértettem a szavait.

– Nem, nem, Mr. Goode. Valóban, heteket, esetleg hónapokat szándékozunk Umm Tairban tölteni.

– Az lehetetlen!

– Már miért volna lehetetlen?

– Mert akinek nem muszáj, mint nekem, az huszonnégy óra alatt megszökik innen. Önök még nem tudják, hová kerültek!

– Mégis itt maradunk. Dolgunk van itt.

Időközben pedig beértek a falu egyetlen, tehát főutcájába. Ezt a főutcát mindössze az különböztette meg a Bajuda-sivatag egyéb részeitől, hogy a bogáncsmezőt kétoldalt elszórtan mintegy harminc primitív vályogház keretezte, mint egy értéktelen, rút vásári ékszer kavicsát a még értéktelenebb és még rútabb foglalat.

Tony elhúzta a száját.– Sok helyen fordultam már meg veled, öregem, ebben a nyavalyás országban és mindig

őszintén csodálkoztam, hogy honnan tudod mindig eltalálni a legkoszosabb, legelhagyatottabb fészkeket. De most aztán túltettél minden eddigin. Gratulálok, világrekord!

Az ütött-kopott viskók között mindössze kettő volt, amely némi jóakarattal számot tarthatott a ház elnevezésre. Ez a két építmény éppen szemben állt egymással a falu közepén. Goode szerényen mutatott a baloldalira.

– Íme, az én otthonom. Az ott szemben Thaináé, a főpapé. Fáradjanak beljebb az urak és érezzék otthonosan magukat.

Mielőtt azonban beléptek volna a házba, Phil csodálkozva kérdezte meg.

– Valamit nem értek, Mr. Goode. Más ilyen elhagyatott helyen lévő faluban az idegenek érkezése mindig nagy szenzáció, amelyre összefut a falu apraja-nagyja. Itt viszont egyetlen

20

lelket sem láttam az utcán, mintha nem is lenne élőlény ebben a faluban. Vagy talán az emberek ilyenkor a földeken vannak?

– Dehogy, Mr. izé… Furgon… – a derék elöljáró szemmel láthatóan nagy zavarba jött. – Ezek az emberek egyáltalán nem dolgoznak földeken. Nem szeretik a munkát és teljesen igénytelenek. Úgyszólván egész táplálékuk nem áll egyébből, mint néhány ehető vadgyümölcsből és a könnyen elfogható állatokból és madarakból. Nem törődnek ezek mással, csak a vallásukkal. Évek óta nem tudok rá esetet, hogy egyetlen ember is elhagyta volna a falu határát.

– Akkor mi az oka, hogy senkit sem látni?

– Oh, nagyon egyszerű a magyarázat. Ezeknek az embereknek nem szabad idegenekkel érintkezniük.

– Hogy értsem ezt?

– Úgy, ahogy mondom. Valami ősi parancs ez, már nem is tudnám megmondani, hogy vallási vagy nemzeti parancsolat-e. Rendkívül gőgös nép ez, amely egyedül magát tartja az ősi Egyiptom és a dicső múlt letéteményesének. Úgy hiszik ezek a nyomorult férgek, hogy az ő köreikből, az ő vidékükről fog ismét feltámadni az ősi Kemt csillaga.

– De hiszen ez nagyon érdekes! Nem tudna bővebb felvilágosításokat adni erről a különös néphitről?

– Ugyan, kérem – legyintett Goode –, babona az egész. Ostoba primitív gyerekes babona. Ámbár…

Hatalmas orra mögött apró szemei még inkább összehúzódtak és mintha valami aggodalom bujkált volna a tekintetében. Aggodalom, vagy talán inkább rettegés.

– Ámbár? – késztette beszédre Phil

– Ámbár – mondta kelletlenül, vonakodva az elöljáró –, ámbár a magunkfajta nyugati ember sohasem tudhatja, hogy ezekben a régi babonákban mi az igazság. Higgye el nekem, Mr. Thurston, hogy aki annyi ideig él köztük, mint én, az sok mindent tapasztal, amit újonnan jött ember hitetlenkedő mosollyal fogad csak.

– Ön bizonyára sok érdekes dolgot tapasztalt, Mr. Goode.

Tony érdeklődve figyelte, ahogy az előbbi fölényes köztisztviselőből hirtelen kibújt az az ember, amilyennek a vonaton Lindall jellemezte ezeket a sivatagba száműzött szerencsétleneket. Ahogy most Goode-ra pillantott, alig akarta elhinni, hogy valóban európai emberrel áll szemben, nem pedig egyikével az ósdi babonák között nevelkedett sivataglakóknak. A köpcös elöljáró szemében őszinte alázat és félelem tükröződött.

– Ammon Rá papjai valóban hatalmasok. Olyan dolgokat tudnak, amilyenekről a mi nyugati tudósainknak sejtelmük sincs. Urak az ember teste és lelke felett, talán még a természet erőin is uralkodnak titokzatos hatalmukkal. Óva intem önt, Mr. Einston, hogy valaha is ujjat húzzon velük…

21

– Igyekezni fogok megnyerni a rokonszenvüket – biztosította Phil. – De még mindig nem mondta el, hogy miért nem szabad a falu lakóinak idegenekkel érintkezniük.

– Miért? Mit tudom én? – vonta vállát tokájáig Goode. – Nem szabad, hát nem szabad. Thaina parancsa ez, és Thaina parancsa szent.

– Hát akkor ön hogyan érintkezik a gondozására bízott faluval?

– Amit Thaina megtilt, azt Thaina fel is oldhatja! – mondta ünnepélyesen az elöljáró. – Thaina engem kivételként jelölt meg. Hosszú ideig tartott, amíg ezt elértem és higgye meg, nem volt könnyű dolog. Amíg a főpap személyemet fel nem oldotta a tilalom alól, addig nem is láttam a faluból több arcot, mint Thaináét, a főpapét, Thetosét és Thibindáét, a főpap két helyetteséét. Ha megjelentem az utcán, egyszerre minden üres lett, a házak ajtaját és ablakát becsukták, és még az ablakok mellé sem mert állni senki, nehogy akár egy tekintettel is megszegjék Thaina parancsát. A főpap parancsának ellenszegülni nemcsak a biztos halált, de a biztos kárhozatot is jelenti.

– Szörnyű lehetett. Szeretném, ha minél előbb megismerkedhetnénk ezzel a főpappal. Az én munkámhoz szükségem van a falu embereire, tehát Thaina fel kell, hogy oldja a tilalmat, legalábbis miránk vonatkozóan.

– A főpappal könnyen összehozom önt, hiszen ez kötelességem is. Majd bejelentem látogatásukat nála. Csodálkozni fognak. El sem hiszik, milyen elragadó, kedves és művelt ember. Angolul tökéletesen beszél és rendkívül közvetlen mindaddig, amíg hitükhöz és vallásukhoz nem nyúl az ember.

– Nos, én nem téríteni jöttem! – szegezte le Phil és belépett Goode házába. Különös látványt nyújtott belülről ez a ház. Valami furcsa keveréke volt ez a modern európai kultúrának és az ős Egyiptomnak. A falon Ízisz, Ozirisz és Anubisz szobrai között egy feszület függött, alatta kis asztalka, amelyen rádiófelvevő- és leadó készülék állt, ennek tetején pedig ősi, kőből készült füstölőedény, amilyent ezen a vidéken valaha vallási szertartások alkalmával használtak csak. A másik szobában tábori vaságy állt. Mellette a földön vastag szőnyeg, olyan, mint amilyenen az egyiptomiak szoktak aludni. És Phil bizonyos jelekből észrevette, hogy Goode nem az ágyat, hanem a szőnyeget használja fekvőhelyül. Könyv kevés volt a szobában, ezek is a mai nyugati könyvpiac szemetei: csupa olyasmi, aminek hazug vonatkozásai voltak Egyiptommal.

Álmoskönyvek, varázslatokkal és egyéb keleti babonákkal foglalkozó brosúrák, amelyeket oly szívesen vásárolnak a külvárosok éhes fantáziájú, hiszékeny emberei. Jóslás a csillagokból, jóslás a tenyérből, rontások és igézetek és még sok hasonló tárgyú könyv és füzet, fedelükön titokzatos, misztikus ábrákkal.

– Helyesen sejtettem – mondotta Phil, miután körülnézett a lakásban –, az ön lakása valóban nincs berendezve arra, hogy huzamosabb ideig vendégeket láthasson. Nagyon kérem önt, ha egy mód van rá, üríttessen ki számunkra egy akármilyen viskót, mi majd berendezzük a saját holminkkal.

– Ez nem teljesen tőlem függ, Mr. Huston. De remélem, Thainának nem lesz ellene kifogása. El ne felejtsem figyelmeztetni önöket, hogy a főpapot a Hold fia megszólítása illeti. Ammon Rá templomának őre ugyanis a mindenkori Fáraó, a Nap fia után a legmagasabb

22

állású ember Egyiptomban. Tekintve pedig, hogy Faruk királyt nem ismerik el a fáraók utódjául, ezért is nevezik királynak és nem fáraónak. Ma Thaina képviseli az ősi hiten maradt egyiptomiak előtt a legfőbb világi és egyházi hatalmat.

– Ön már másodszor is említette, hogy Thaina Ammon Rá templomának főpapja és őre. De én sehol sem láttam templomot. Hol van hát Ammon Rá temploma?

Goode arca hirtelen ismét elborult, szemei ijedten meredtek Philre és rekedten suttogta:

– Titok!… A legnagyobb, legszentségesebb titok, amit senki más nem tud és nem is tudhat, csak maga a főpap és két helyettese. Aki ez után kutat, vagy akár csak érdeklődik is, az a halál fia! Mert a hit azt tartja, hogy Ammon Rá templomából indul el a megújhodás, ott kél fel újra Kemt ősi napja, onnan lép elő egykor, lehet, hogy már ma, lehet, hogy csak évezredek múlva, de egyszer biztosan, a Nap fia, az új Fáraó seregei élén, hogy ismét naggyá tegye népét és birodalmát! Ammon Rá templomának helye szent és nagy titok! Beszélni sem szabad róla!

Phil és Tony szótlanul, meglepetve néztek össze. Az elöljáró rendőrfőnök hangjából annyi áhítat, annyi meggyőződés és őszinte rettegés csendült ki, hogy a két amerikai szinte kételkedni kezdett Goode épelméjűségében. De mielőtt egy szót is szólhattak volna, az ijedt, kövér ember sietett másra terelni a beszélgetést.

– Helyezzék kényelembe magukat az urak és pihenjék ki fáradtságukat. Én addig átmegyek a Hold fiához és bejelentem érkezésüket és látogatásukat. Ez tulajdonképpen csak amolyan formaság, mert Thaina mindenről tud. Kétségtelenül tudja, hogy önök megérkeztek, tudja, hogy látogatást fognak tenni nála, sőt, biztosan tudja azt is, hogy mi célból jöttek a mi falunkba.

– Olyan jó kémszolgálata van Thainának?

– Kémszolgálata? Dehogyis! De a Hold fia mindent tud, ami az emberi lelkekben lejátszódik, legyen az megtörtént esemény, kialakult terv, vagy öntudatlan szándék, amely még észrevétlenül lappang a lélek legrejtettebb zugaiban. Thaina előtt nincs titok!

Goode hangjából megdönthetetlen, mély meggyőződés csendült ki. Meghajolt és eltávozott. Tony Philre nézett és nevetni kezdett.

– Hát ez érdekes lesz, öregem. Legutoljára a Jersey City-i búcsún láttam kopott turbános gondolatolvasót, de az hindu fakírnak maszkírozta magát. Ramaputrának hívták, született az East Enden és civilben Joe Smith néven fizetett adót. Az mondta mindig, hogy „önre egy szőke nő vár, de nagy veszély leselkedik”. Meg hogy „óvakodjék egy barna nőtől, aki a boldogságára tör pletykáival”. No meg, hogy „rövidesen nagy szerencse éri, de sohase gondoljon szürke rinocéroszra, ellenben ne felejtse el az ötven centet távozáskor kifizetni”. Ez a kókler remélem olcsóbb lesz…

23

V. FEJEZET

Jóformán meg sem mosdottak még, amikor Goode visszatért, és örömtől sugárzó arccal jelentette:

– A Hold fia kegyesen hajlandó önöket fogadni. Egy negyedóra múlva várja önöket. Úgy látom, kedvező hangulatban van az önök irányában, Mr. Shirton, mert máris nagy engedményeket tett. Három csendőrömet, Bardhant, Sekhát és Lipparthit máris feloldotta a tilalom alól és így ők szabadon érintkezhetnek önökkel.

– Ennek őszintén örvendek, Mr. Goode. Ámbár nem értem, hogy miképpen teljesíthetnek ezek az urak csendőri szolgálatot, ha csak a főpap engedélyével mutatkozhatnak idegenek előtt.

– Ezen már nem lehet változtatni! – vont vállat megadóan Goode. – A Gyarmatügyi Minisztérium költségvetése nem ad módot arra, hogy minden faluban angol csendőröket tarthassunk, sőt még idegen falubeliekre sem telik. Meg kell elégednünk azzal, hogy három helybéli ember végezze el ezt a szolgálatot és a helybéliek számára Thaina szava fontosabb, mint a Gyarmatügyi Törvénykönyv. És végeredményben ez mit sem gátol engem a munkámban. Bűneset Umm Tairban még sohasem fordult elő, pedig én tizenkét éve vagyok itt, elődöm, akit leváltottam, tizenegy évet töltött ezen az állomáshelyen. Idegen évek hosszú sora óta nem járt erre, legfeljebb az adókivető bizottság, amely semmi megadóztatni valót nem talált és a közigazgatási inspektorok, akikkel csak nekem van dolgom. A három csendőr csak arra való, hogy az én háztartásomat rendben tartsa, de még erre sem jók…

– Hát… nem irigylem önt, Mr. Goode. De talán indulhatunk is. Az út rövid volt, hiszen csak az utca túlsó oldalára kellett átmenniük, és már meg is érkeztek a főpap házához. Három lépcsőn kellett felmenniük a kapuig és abban a pillanatban, amikor a harmadik lépcsőre tették a lábukat, a kapu magától kitárult.

– Ilyen ócska trükkökkel kezdi! – súgta Tony Philnek. – Ez még gyengébb, mint Smith Joe az East Endről!

– Pszt! Ne kotyogj!

– Miért? Hiszen az öreg muki úgyis kitalálja a gondolataimat! – kuncogott rendíthetetlen vidámsággal Tony.

Beléptek az előcsarnokba és csak ekkor sejtették meg, hogy ez a ház, amely kívülről alig látszott nagyobbnak Goodeénál, valójában sokkal nagyobb ennél. Az előcsarnok teljesen üres volt, egyetlen bútordarab, még egy lóca sem volt benne. Felülről, a tetőzet felől valami derengő, halvány fény szűrődött be valószínűleg valami rejtett, színes tetőablakon át, egyébként az ötszögben körbefutó falak között sejtelmes félhomály uralkodott. De az ötszög mindegyik oldalán magas, alul keskenyebb, felfelé szélesedő ajtó nyílt, olyan, mint amilyeneket az ásatások során a régi egyiptomi építkezéseknél találtak. Ezeket a fordított, hosszúkás trapéz alakú nyílásokat ajtók helyett nehéz, sűrű szövésű ezüstös színű függönyök takarták.

24

– Az ezüst a Hold fiának színe, éppen úgy, mint az arany a Nap fiáé… – magyarázta halkan Goode. – Még egy szín van, amelyet a közönséges halandók nem használhatnak, a zöld. Ez a varázslók színe. Nyugodtak lehetnek, alaposan megnéztem öltözéküket, mielőtt idejöttünk, nehogy e színek bármelyike is feltalálható legyen önökön.

– Efelől nyugodt lehet! – kuncogott Tony. – A Fultonok családi színe a tengerkék. Ilyen színben nyomták ugyanis az Oklahoma Steel részvényeit, amelyek többsége birtokunkban van.

Goode rosszalló megbotránkozással nézett a fiatalemberre, aki ezzel azonban édeskeveset törődött. De válaszra különben sem lett volna idő. A középső ajtó függönye fellebbent, és két furcsa egyén lépett ki rajta nesztelenül. Úgy festettek, mint egymás tükörképei. Tetőtől talpig egyetlen, lágyan leomló lepelbe burkolt, szikár testük merev léptekkel közeledett. Arcuk mozdulatlan volt, és szemük a három ember mögé, valahová a semmibe meredt. Fejükön a simán hátrafésült fekete hajat ezüst kígyó övezte, melynek háromszögletű feje lefelé lógott, két szemük közé.

– Ez Thetos és Thibinda, a főpap két helyettese! – súgta megilletődött hangon Goode. – Majdnem olyan hatalmasok, mint maga Thaina. Idegen csak arról tudja őket megkülönböztetni a Hold fiától, hogy annak homlokán a kígyó egyenesen előre szegzi a fejét.

– Tudom – mondta Phil. – Felfelé kunkorodó fejű kígyót csak a fáraónak vanjoga viselni.

– Nem egészen – javította ki Goode. – A fáraó családtagjainak is, de a fáraó kígyója színarany és a szemei kék gyémántok.

– Úgy látom, ön valóságos képzett régész, Mr. Goode.

– Az ember sok fontos dolgot megtanul…

A lassan, merev léptekkel közeledő két pap közben eléjük ért. Még mindig nem pillantottak az idegenekre, hanem egyszerre mereven megálltak. Mintegy három másodpercig álltak mozdulatlanul, azután anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, egyszerre megfordultak és ugyanolyan mereven, mint ahogy jöttek, elindultak vissza a középső függöny felé.

– Kövessük őket. A Hold fiához vezetnek! – mondta Goode, és mind a hárman lassú léptekkel indultak el Thetos és Thibinda nyomában. A függönynél a két pap megállt, és széthúzta az ezüst lepel két szárnyát.

– Itt már nem élnek az automata trükkel, mint a külső ajtónál. Úgy látszik az öreg mumus tényleg kitalálta, hogy nekünk ez nem imponál.

Phil oldalba akarta bökni Tonyt, de ez felesleges volt. Mind a ketten ámulva meresztették szemüket az ajtónyílás mögött eléjük táruló látványra.

Hatalmas terembe láttak. A terem ovális falait, a padlót és a mennyezetet egyaránt színezüst lapok fedték. A terem megvilágítása ugyanolyan homályos volt, mint az előcsarnoké, és ugyanolyan rejtett fényforrásból is eredt. És az ovális teremben nem volt más, csak középen egy magas, mennyezetes trón, ugyancsak színezüstből. Phil szakértő szeme

25

azonnal észrevette, hogy ez a trónszék a legrégibb egyiptomi munka, amelyet eddig látott. Minden porcikája külön látványosság volt, csupa apró, utolérhetetlenül finom faragvány a legősibb egyiptomi stílusban. Kétségtelen, hogy az ősi Kemt legkiválóbb ötvöseinek százai hosszú éveken, talán évtizedeken át dolgoztak ezen a trónszéken, amíg elkészült. És ami Philt legjobban meglepte, az talán nem is annyira a munka finomsága volt, hanem az, hogy éles szeme sehol egyetlen forrasztás nyomát sem tudta felfedezni, tehát valószínűnek látszott, hogy ez a trón valamennyi tirádájával és művészi szoborművével együtt egyetlen hatalmas ezüsttömbből készült.

De a két amerikai szeme csak pillanatig pihent meg ezen a trónszéken, bár Phil úgy érezte, hogyha semmi egyebet nem találnak Umm Tair környékén, mint ezt a trónt, akkor is érdemes volt idejönniük.

De a trón ezüstjének ragyogása szinte elveszett annak a szempárnak a tüzében, amely róla feléjük sugárzott. Thainát először észre sem vették, csak két szeme igézte meg őket. Puha ezüst lepelbe burkolt teste mintha egybeolvadt volna a trónnal és a homlokát övező ezüstkígyó is mintha csak egyike lett volna a trón ezernyi cirádájának. Arca ugyanolyan merev és mozdulatlan volt, mint két papjáé, amikor rátekintettek, önkéntelenül is a régi sírok múmiái jutottak eszükbe. Csak a szeme élt és lángolt furcsa, hideg tűzzel, amint a két idegenre szegezte.

Goode ötlépésnyire a tróntól megállt és intett a két amerikainak is, hogy álljanak meg mellette. Aztán két karját keresztbe fűzve a mellén, mélyen meghajolt. Tony máskor bizonyára eleresztett volna valami gúnyos megjegyzést a jó ember hajlongásra alkalmatlan pocakjáról, de ezeknek a szemeknek a tüzében eszébe sem jutott tréfálkozni. Úgy tűnt neki, hogy Goode hangja végtelen távolból hallatszik, amikor alázatosan megszólalt.

– Megengedted nekem, oh, Hold fia, hogy eléd vezessem ezt a két idegent, akik bennünket meglátogattak. Mr. Phil és Tony Hudsonnak hívják őket, és boldogan tisztelegnek színed előtt.

Tony hirtelen felkapta a fejét. Honnan jön ez a furcsa, idegenszerű, mély hang? Hiszen Thaina arcán egyetlen izom, egyetlen vonás sem mozdult meg! És mégis, kétségtelen, hogy ő szólalt meg!

– Hamis nevet mondasz nekem, elöljáró!

Goode zavartan elhallgatott, helyette Phil szólalt meg tiszteletteljes, de egyáltalán nem alázatos hangon.

– Valóban, Hold fia, úgy látszik, te mindent tudsz. Mr. Goode tényleg helytelenül jegyezte meg nevünket. Én dr. Philipp Fulton vagyok, ez pedig unokaöcsém, Tony Fulton.

– Üdvözlet és szerető fogadtatás mindenkinek, aki hű barátként vendégeskedik Kemt birodalmában! – mondotta kenetteljesen a főpap, mire Phil ugyanazon a hangon válaszolt:

– Üdv és hála mindenkinek, aki szeretettel fogadja házába a tévelygő idegent!

– Úgy látom, doktor Fulton, ismered ősi szokásainkat. Az ősi üdvözlésre az ősi köszöntéssel válaszoltál! Sokat olvashattál hajdani kultúránkról.

26

– Sokat olvastam róla, oh, Hold fia és a magam szerény erejéből igyekeztem hozzájárulni, hogy a világ még jobban és még többet tudjon meg ebből a kultúrából.

– Tudom, régész vagy. Azok közé az emberek közé tartozol, akik otromba szerszámaikkal feldúlják földünket, sírjainkat, előrángatnak néhány törött cserepet és azt hiszik, hogy ezáltal megismerhetik Kemt ősi birodalmát. Ostoba játék! Hogy lehetne megismerni az ég csillagait egy mécses fényéből? Hogy lehetne megismerni az embert egyetlen kihullott hajszálából? Ti csak őseink csontjai után kutattok, és azt hiszitek, megtaláltátok a lelket is.

– Magam is éreztem ezt számtalanszor, oh, Hold fia. Valóban, gyakran csak véletlenül elénk kerülő salak az, amit találunk ásatásaink során. De talán nem is ez a lényeges a mi munkánkban. A lényeges az a szeretet és lelkesedés, amellyel mi, idegen országok fiai minden erőnket és tudásunkat latba vetve kutatunk a dicső múlt emlékei után, hogy megérezzük a magunk kicsinységét és tanuljunk azoktól, akik először hoztak tudást, szépséget és műveltséget a földre.

– Először és az egyetlent hozták. De ha régész vagy, mi hozott ide téged, doktor Fulton, az ősi Kemtnek ebbe a legelhagyatottabb sarkába, ahol nincs piramis és nincsenek hatalmas szobrok? Mit keres egy régész a Bajuda-sivatagban, Umm Tair városában?

– Elmondom, ha jó szívvel meghallgatsz, oh, Hold fia. Elmondom, mert hiszem azt, hogy végtelen tudásoddal és hatalmaddal segítségemre leszel munkámban, amelynek célja nem más, mint még káprázatosabban a világ elég tárni az ősi Kemt nagyságát.

– Beszélj!

– Kezembe akadt egy régi kézirat, melyet komoly tudósok megvetéssel dobtak félre, mint hihetetlen, gyermekes mesét. Ezek a tudósok, bármennyit is kutassanak Egyiptom földjén, még mindig nem értették meg, nem érezték át az ősök végtelen tudásának és hatalmának egész erejét, és ezért komolytalannak bélyegezték ezt a régi kéziratot. Én azonban minden szavát elhiszem, mert tudom, hogy Kemt főpapjai sohasem hazudtak, és mert tudom, hogy a régi bölcsek tudása sokkal nagyobb volt, mint azt mi csak meg is sejthetnénk. És elhatároztam, hogy beigazolom a világ előtt: Mioron főpap igazat mondott.

– Miről beszélsz? – vágott közbe Thaina, és hangjában most először volt érezhető emberi érzés. A meglepetés és megdöbbenés félreismerhetetlenül csendült ki földöntúli hangjából.

– Mioronnak, Ammon Rá egykori főpapjának kéziratáról, melyet Hantehep fáraó uralkodásának utolsó évében, az etiópok betörése után írt. Keft-en- Kemtről, a föld alatti városról beszélek, tizenkétezer harcosáról és Khartáról, a Nap fiának szépséges menyasszonyáról. Ezt akarom felkutatni, és odatárni az emberek ámuló szeme elé.

A teremben egy pillanatig mélységes csend uralkodott. Olyan csend, hogy Tony ereiben megfagyott a vér. Nem tarthatott sokáig ez a hallgatás, de mindannyian úgy érezték, mintha évszázadokon át feküdnének valami mély sírban, ahová egyetlen hang sem hatolhat le. De még a csendnél is rémesebb volt Thaina színtelen, ellentmondást nem tűrő hangja, amikor újra megszólalt.

27

– Doktor Fulton, figyelj reám! Szeretem az embereket, akik tisztelettel hajolnak meg az ősök emléke előtt és remélem, te is egyike vagy azoknak, akiket pusztán a tudományszomj vezet a föld alatti kincsekhez. Javadat akarom, doktor Fulton, amikor tanácsolom és parancsolom, hogy mondj le őrült tervedről, amit úgysem valósíthatsz meg soha! Menj vissza Gizehbe, vagy Khartumba, ahol a többi régészek túrják a földet, tárj fel királysírokat, és hozz a felszínre cserépedényeket múzeumaitok számára. De az élő Kemthez ne közelíts! Távozz innen, amilyen gyorsan csak tudsz és felejtsd el atyám, Mioron szavait. A holtakat kiáshatjátok, de az élőket hagyjátok nyugodni! Ők jobban tudják, mint te, doktor Fulton, hogy mikor jöjjenek közénk.

– Ne utasíts el, oh, Hold fia. Szükségem van a segítségedre és munkám annak dicsőségét szolgálja, amit mindketten oly nagyon szeretünk: az ősi Kemtét.

– Távozz, és kövesd parancsomat!

– Tisztellek, oh, Hold fia, de nem engedelmeskedem. Keft-en-Kemtet feltárom, ha addig élek is!

– Nem élsz addig, doktor Fulton! Keften-Kemt szentség marad, míg Hantehep, a Nap fia elérkezettnek nem látja idejét, hogy visszatérjen közénk, megszabadítsa földünket és megülje nászát a szépséges Khartával! Addig nyugalmát emberfia nem zavarhatja!

– Így is jó, Hold fia! Ha nem nyújtasz segítséget, felkutatom nélküled, ha kell, akár ellened is! A legfontosabbat megtudtam tőled! Azt, hogy Mioron írása a valóságot tartalmazza!

– Távozz, és légy átkozott!

Goode halálsápadtan, rémülten állt, és az utolsó szavaknál megragadta Phil karját.

– A Hold fia elbocsátotta! Jöjjön!

Phil és Tony megindultak az ajtó felé, de mielőtt a széthúzott függönyön kiléptek volna, Phil még egyszer visszafordult.

– Gondold meg magad, Hold fia! Szeretettel és bizalommal jöttem hozzád, változtasd meg elhatározásodat!

Semmi válasz, csak az a két sugárzó szempár sütötte rájuk gyilkosan gyűlölködő tüzét. Aztán már nem láttak semmit. Elindultak. Az ezüst függöny összecsapódott mögöttük.

VI. FEJEZET

Lehetetlen volt észre nem venni, mennyire megváltozott velük szemben Goode viselkedése. Amikor kiléptek Thaina házának kapuján. Phil és Tony fellélegeztek a szabad

28

levegőn, és egy csapásra elmúlt róluk az a feszültség, az a nyomasztó szorongás, ami odabenn úrrá lett rajtuk. Csak Goode nem tudott szabadulni a varázs alól, és szinte félájultan lépte át saját házának küszöbét.

– Kedves látogatás volt ez! – állapította meg Tony, akinek arcára ismét rátelepedett a megszokott vigyorgás. – Úgy jöttünk el, mint Amelie nénitől szoktunk, ha pénzt kérni mentünk. És olyan lógó orral megyünk is vissza Kairóba, mintha a jó öreg Amelie szokása szerint megint kiadta volna utunkat.

– Ki mondta neked, hogy visszamegyünk Kairóba? Eszembe sincs feladni a tervemet.

Goode csak ekkor eszmélt magára, és hirtelen könyörögve fordult Philhez.

– Ne mondjon ilyent, Mr. Godson! Ne szálljon szembe Thainával! Nem tudja, mire vállalkozik, ha felveszi vele a harcot! Thaina végtelenül erős, okkult hatalma van, és azonkívül egyetlen szavával maguk ellen tudja zúdítani a Bajuda-sivatag minden lakóját! És Thaina nem ismer kegyelmet! Maguk még nem ismerik Thainát!

– De ő sem ismer engem! – mondta határozottan Phil, mire Tony is váratlanul unokabátyja oldalára állt.

– Az már más! Ha így áll a dolog, akkor persze hogy maradunk. Nem mondom, az a Keft-en-Kemt a porladt csontvázaival nem érdekel, de ha egy kis verekedésről van szó, azt nem engedem el! Yale óta nem volt benne részem!

– Ne beszéljen így! Thaina elpusztítja magukat! Elüldözi, vagy megöli, vagy az őrületbe kergeti mindkettőjüket!

– Furcsállom, hogy ezt éppen ön mondja, Mr. Goode – csattant fel erélyesen Phil. – Éppen ön, akinek kötelessége lenne az ilyen önkényeskedéseket megakadályozni! Majd gondom lesz rá, hogy illetékes helyen megtudják, miképpen fogja fel Umm Tair rendőrfőnöke a hivatását! Ahelyett, hogy a legmesszebbmenő támogatást és védelmet nyújtaná a kormányzóság engedélyével ideérkezett fehéreknek, ostoba bennszülött pojácák malmára hajtja a vizet!

– Uraim! Uraim! – siránkozott a szerencsétlen ember. – Értsék meg, én minden erőmből rendelkezésükre állok! De mit jelent ez, amikor semmi erőm, semmi hatalmam nincs? Hiszen még a saját csendőrségem felett is csak akkor rendelkezem, ha Thaina engedélyt ad rá nekik!

– Ezeket a lehetetlen állapotokat már rég meg kellett volna szüntetnie! Hogy ma is ez a helyzet, az is csak az ön mulasztása!

– Oh, hát hogy értessem meg magukkal a dolgot? Nem bánom, akármit jelentenek is rólam Kairóban, csak menjenek, menjenek azonnal! Inkább nyugdíjazzanak, mint hogy szemem láttára történjen gyilkosság!

– Vegye tudomásul, hogy nem megyünk! – csattant fel Tony. – Ha maga fél attól a madárijesztőtől, mi nem félünk tőle! És feltárjuk Keft-en-Kemtet, vagy minek is hívják azt az ürgelyukat, táncolunk egyet Kharta kisasszony csontvázával és közben nézzük, hogy

29

Hantehep csontváza hogyan sárgul el a féltékenységtől! Megértette? És ha az öreg holdkóros ki akar velünk kezdeni, akkor meglátja, hogy mit tanulnak Yale-ben a testgyakorló órákon!

Goode kétségbeesetten bámult maga elé, aztán, mintha valami mentő ötlete támadt volna, felragyogott a szeme.

– De uraim, miért vitatkozunk? Én megértem, hogy nem szívesen mondanak le terveikről, de lássák be, hogy kénytelenek vele. Hiszen az ásatásokhoz munkások kellenek! És ha Thaina nem oldja fel magukat a tilalom alól, az egész Bajuda-sivatagban nem találnak egyetlen embert, akihez egy szót szólhatnának! És szállást rekvirálni sincs módomban az önök számára! Thaina parancsa nélkül egyetlen ember sem adja át házát, én pedig erőszakkal nem vehetem el tőlük!

Tony kíváncsian pillantott Philre, aki elgondolkozva mérlegelte az elhangzottakat.

– Hiszen a szállás dolga nem is olyan lényeges. Megszoktuk már, hogy az ásatásoknál nemegyszer heteket töltsünk sátorban. De a munkáskéz kérdése, az tényleg súlyos. Vissza kell mennünk Berberbe arab munkásokért…

– Minek? – kérdezte felvillanyozva Tony. – Hiszen itt van a mi jó öreg Mehmedünk, aki olyan szépen lejtette a körtáncot velünk a sivatagban. Talán az ásáshoz jobban ért, mint a sivatagi utakhoz. És az ő vezetésével az öt málhahordó öszvérhajcsár éppen elég…

– Igazad van! És ezek a muzulmánok legalább nem hisznek mindenféle babonákban! Kiszmeth! Megpróbáljuk!

– Könyörögve kérem az urakat, gondolják meg! – a kövér embernek kétségbeesésében kicsordultak a könnyei. – Ne hívják ki Thaina gyűlöletét maguk ellen! Forduljanak vissza, Mr. Hobson! Forduljanak vissza egy öreg, szerencsétlen rendőrfőnök kedvéért!

Úgy tértek vissza a sivatag szélén álló autójukhoz és karavánjukhoz, hogy Goode egészen a falu széléig kísérte őket, szüntelenül könyörögve és siránkozva. De végül is sikerült lerázni őt magukról és egyenesen Mehmedhez, volt vezetőjükhöz mentek.

– Ide hallgass, Mehmed! – kezdte Phil. – Te és embereid bevégezték, amire felfogadtalak benneteket. Ha akarjátok, most kifizetlek és bolyonghattok vissza a sivatagon át, amíg a sors elvezet Berberig. De ha velem akartok maradni, maradhattok.

– Hallgatlak, uram.

– Mondd, Mehmed, szeretsz te dolgozni?

– Nem, uram.

– Jaj, de bután beszélsz! – vágott közbe Tony. – Hogy lehet ilyet kérdezni egy arabtól? El akarod riasztani őket? Bízd ezt rám. Mondd Mehmed, akarsz te pénzt keresni?

– Igen, uram.

30

– Nagyon helyes. Én is. Nekem ugyan még sohasem sikerült, de te szerencsésebb vagy. Neked most is sikerülni fog sok pénzt keresned. Meg az embereidnek is.

– Az jó lesz, uram. És mit kell érte tennünk?

– Majdnem semmit. Velünk maradtok itt, a sivatagban. Illetve nem itt, hanem kicsit arrébb. Még pontosan nem tudni, hogy hol. Addig megyünk, amíg a doktor azt nem mondja, hogy itt megállunk. Akkor aztán ti előveszitek a ládákból az ásókat és ahol ő mutatja, ott ásni kezditek a földet. Tudtok az ásóval bánni?

– Hogyne, uram. Azért kellett tíz évvel ezelőtt Jemenből Egyiptomba szöknöm.

– Hogyhogy?

– Egy ásóval kettévágtam Ibrahim ben Guda fejét, mert szemet vetett Zulejkára.

– Bravó, ez derék. Te vagy a mi emberünk, Mehmed! Mert az is lehet, hogy ilyesmire is fel kell majd használnod az ásót. De persze ez csak elvétve lesz. Általában az ásót ásásra használjuk majd.

– Az attól függ, uram, hogy mennyit fizettek.

Most aztán megindult a hamisítatlan, utánozhatatlan keleti alkudozás. Tony napi egy piasztert ígért a többieknek, másfél piasztert Mehmednek. Mehmed napi két egyiptomi fontot kért a többieknek és hármat saját magának. Következett egyik oldalról az ásásnak, mint léleksorvasztó és rendkívüli kimerítő munkának, másik oldalról, mint könnyed és vidám játéknak a méltatása. Azután sírás és könyörgés, végleges lemondás és a tárgyalások újrafelvétele. Tanácskozás a többi emberekkel és azoknak felháborodott üvöltözése. Mikor végre elérkeztek oda, hogy Tony tíz piasztert ajánlott, Mehmed pedig kijelentette, hogy sohase lássa anyját, apját, testvéreit, megszületett, de ismeretlen és megszületendő, de eme munkával kockára tett gyermekeit, Mohamed paradicsomát, a hurik mosolyát és a mekkai szent követ, ha harminc piaszternél alább vállalja, akkor már mindketten tudták, hogy húszban megegyeznek, de a becsület és jó modor kedvéért folytatni kellett az alkudozást. És mikor másfél órai alkudozás után végre egymás tenyerébe csaptak, mind a kettő azzal a jóleső érzéssel számolt be a maga embereinek, hogy sikerült a másikat alaposan becsapnia.

Közben már leszállt az est, az arabok tábortüzet gyújtottak, a Ford fölé kifeszítették a vászontetőt és Tony az első, Phil a hátsó ülésen elnyújtózva készültek éjszakai nyugalomra.

– Addig, amíg az ásatásokat el nem kezdjük, meghúzódunk az autóban, ugye, öregem? – mondta Phil. – Amíg vándorolunk, addig felesleges minden este és minden reggel sátorveréssel bajlódni.

– Jól van, tudod, hogy az ilyesmit én nem bánom. De miután most már mindent ilyen szépen elintéztünk, meg kellene azt is beszélni, hogy valóban hozzákezdjünk-e az ásatáshoz.

– Micsoda? Hogy érted ezt? Vagy talán megijedtél a Hold fiától, Tonykám?

– Én? – horkant fel Tony. – Hogy én megijedtem volna? Egy ilyen csepűrágótól, aki még az East Endet sem látta soha?

31

– Mert én bevallom, félek tőle! – vallotta meg Phil. – Félek tőle, mert ismerem ezeknek az embereknek a végtelen fanatizmusát. De ha be is vallom, hogy félek tőle, ez még nem jelenti azt, hogy ne kezdjek hozzá az ásatáshoz! Legfeljebb a szokottnál több óvatossági rendszabályt léptetek életbe.

– Jó, ezt elintéztük. Szóval megkeressük Keft-en-Kemtet, amelynek létezésében ezen a világon összesen három ember hisz. Te, Thaina és Mioron. Viszont Mioronról csak azt tudjuk, hogy valamikor hitt benne, ha időközben megváltoztatta a nézetét, azt négyezer évvel ezelőtt bekövetkezett elhalálozása következtében nincs módjában velünk közölni. Marad kettő. Te, aki hiszel benne és öt arabbal, egy hazug idegenvezetővel és egy derék unokaöccsel fel akarod tárni és Thaina, aki Bajuda-sivatag egész népét is fellázíthatja és meg akarja akadályozni a feltárását. A kürtök megszólalnak, a csata kezdetét veszi, a hősök elszántan rohannak egymásnak, a mezőt piros vér lepi el és így tovább. És miután mindezt tudjuk, csak egyetlen dolgot nem tudunk, éspedig, hogy Keft-en-Kemt, amiért ezt az egész látványos grand guignol revüt rendezzük, van-e, vagy egyáltalán volt-e?

Phil részletesen magyarázni kezdte indokait, hogy miért hisz Keft-en-Kemt létezésében. Fél óra alatt már túljutott vagy a felén, amikor bosszankodva elhallgatott. Mert ekkor vette észre, hogy Tony jóízűen, egészségesen horkol az első ülésen.

Hosszú hetekig ez volt az utolsó nyugodt alvásuk. Mert másnap száguldva zúdultak rájuk az események, melyeknek kavargó forgatagában többé sem megállni, sem visszafordulni nem lehetett.

A kis tábor kora hajnalban indult útnak. Bár közelben s távolban magukon kívül egyetlen élőlényt sem láttak, Phil ajánlatosnak tartott bizonyos óvatossági rendszabályokat Thaina esetleges kémeinek félrevezetése céljából. Ezért azt a parancsot adta Mehmednek, hogy egyenesen arrafelé induljanak el, amerről érkeztek. Tisztában volt vele, hogy egészen kis eshetősége van csak arra, hogy ezzel elaltatja Thaina gyanakvását, hiszen a főpap, még ha az első pillanatban el is hiszi, hogy valóban megijedtek fenyegetésétől és visszatérnek Berberbe, kétségtelenül hamar rájön tévedésére. Egy ásatást nem lehet sokáig titokban tartani. De ha csak néhány napot, vagy néhány órát nyernek, az is tiszta haszon lehet. Így talán legalább arra az időre nyugalmuk lesz, amíg megállapítja, hogy hol is kell elkezdeni az ásatást.

Jó két óra hosszat haladtak keletre, Berber irányába, pedig Umm Tair kis házai már egy félórai út után eltűntek szemük elől. De Phil biztos akart lenni abban, hogy lerázta a kétségtelenül utánuk leselkedő bennszülötteket. Hatalmas félkörben indultak el, hogy Umm Tairt megkerülve a sivatag nyugati felébe kerüljenek. Phil számítása szerint ugyanis Keft-en-Kemtnek Umm Tairtól nyugatra kellett feküdnie, hiszen a beözönlő etiópok, akik ellen ezt a föld alatti erődítményt építették, keletről törtek az országba.

Délben rövid pihenőt tartottak, aztán azonnal tovább vándoroltak. Úgy számították, hogy a kora délutáni órákban már átkerülnek Umm Tair túlsó oldalára.

A Bajuda-sivatag egyhangú változatlansága vette körül őket, ameddig csak szemük ellátott. Teljesen sík terület, egyenletesen sűrű, derékig érő bozóttal fedett pusztaság. Sehol egy kopár folt, sehol egy kis emelkedés, vagy szakadék. Magasból talán sima, zöld víznek gondolhatták volna ezt az egész vidéket.

32

Délután öt óra volt, amikor Phil felfigyelt. A nap már lefelé csúszott az égen és az árnyékok megnyúltak. Phil hirtelen átadta az autó kormányát Tonynak, ő maga hátranyúlt, elővette erős tábori látcsövét, és figyelmesen nézett előre.

– Kissé jobbra a kormányt! – utasította Tonyt, majd kiszólt Mehmednek is, hogy kövessék az autót. Tony néhány percig nem tudta elképzelni, hogy mi ragadhatta meg Phil figyelmét, de néhány perc múlva már ő is tisztán látta, hogy a megadott irányban, a sivatag egyhangú síkságát egy kis emelkedés szakítja meg. Alig kéthárom méter magas kis dombocska volt, de kétségtelenül változást jelentett ezen az egyenletes lapályon.

Közvetlenül a kis domb lábánál Phil megállíttatta az autót és figyelmesen kezdte vizsgálni a talajt. Aztán utasítást adott az embereknek, hogy vegyenek elő ásót és a domb tetején kezdjenek ásni.

Az öt arab, Mehmed felügyelete alatt belevágta ásóit a földbe, de néhány lapátnyi föld kiemelése után Mehmed lekiáltott a domb tetejéről.

– Itt nem lehet ásni, uram. Vékony földréteg van csak és azután kemény szikla következik. Ide csákányok kellenek!

Phil diadalmasan felkiáltott.– Az első csatát megnyertük! Megtaláltuk Keft-en-Kemt bejáratát! Hagyjátok abba az

ásást és lehetőleg úgy rakjátok vissza a földet és a bozótokat, hogy ne lehessen észrevenni, hogy megbolygattuk!

– Honnan tudod, hogy ez a kis domb az ürgelyuk bejárata? – csodálkozott el Tony.

– Ebben az egész sivatagban nincs szikla. Nem érted? Az egyetlen szikla az, amelyről Mioron említést tesz, hogy lezárták vele a föld alatti város lejáratát. Az elmúlt négy évezred alatt persze a szél homokot szórt rá és a vadnövények is belepték. De amikor az emelkedést megláttam, rögtön tudtam, hogy ez nem lehet más!

– Akkor meg miért rakatod vissza a már kitépett bozótot? Jobb lenne inkább éjjelnappal dolgozni, hogy lehetőleg célhoz érjünk, mielőtt Thaina barátunk közbelép.

– Sokkal jobb tervem van. Keft-en- Kemt, amely tizenkétezer embernek adott menedéket, nem lehet csupán néhány négyzetméter kiterjedésű. Mi érintetlenül hagyjuk a főlejáratot a Hold fia számára és majd a hátsó kapun megyünk le.

– Miféle hátsó kapun?

– Amit magunk csinálunk. Most gyerünk innen minél messzebb, ma már úgysem kezdhetünk hozzá. De kora hajnalban…

Kora hajnalban azonban arra ébredtek, hogy a tűzhalál elől nehéz a menekvés…

33

VII. FEJEZET

A szél éjfél felé fújni kezdett és rövid idő alatt annyira megerősödött, hogy mindannyiuknak fel kellett kelniük és a villanylámpák fénye mellett megerősítették a kifeszített sátorponyvákat. Az öszvérek nyugtalanul ficánkoltak béklyós lábaikkal és Mehmedelengedte őket, mert attól tartott, hogy különben felsebzik magukat. Tudta, hogy az öszvérek csak kis területen szaladgálnak és hajnalra visszatérnek a táborhelyhez. Azután az egyre erősödő szél sivítása közben valahogy újra elaludtak.

Négy óra után szörnyű hangok rázták fel őket álmukból. Az elszabadított öszvérek üvöltöttek eszüket vesztetten, miközben vadul rohantak összevissza a táborhely körül, egymást és a tábor felszerelését taposva vak rémületükben.

Az első pillanatban nem tudták elképzelni, mi történt, mi rémítette meg ennyire az állatokat. Az arabok meg akarták fékezni őket, de csak azt érték el, hogy az öszvérek nekirohantak a sivatagnak és eltűntek. Tony egyszerre csak az ég aljára mutatott.

– Nézd, Phil, már hajnalodik! Ilyen korán!

Phil megfordult, arra nézett, amerre Tony mutatott és látta, hogy a horizont szélén vörös csík húzódik végig. Aztán töprengve ráncolta össze a homlokát.

– Nem értem. Még a Bajuda-sivatagban sem kelhet fel nyugaton a nap…

Aztán egyszerre mindent megértettek. Újabb, az eddiginél is hevesebb szélroham támadt és a távoli „hajnalpír” magasra fellángolt. – Ugyanakkor orrukat is megcsapta a széltől idehozott füst keserű szaga.

– Ég a sivatag! – kiáltott Phil rémülten, de ekkor már mindannyian látták, hogy mi történt. Azon az oldalon, amerről a szél fújt, a láthatár egész szélességét már elborította a lángtenger és az erős szél hihetetlen gyorsasággal hajtotta egyre közelebb a lángokat. A trópusi melegben kiszáradt növényzet lángolva égett, és ha a szél akárcsak egyetlen parazsat is felkapott, néhány száz méterrel közelebb újabb tűzfészek keletkezett, ahonnan a lángok ismét továbbharapóztak.

– Uram! – kiáltott fel Mehmed kétségbeesetten. – Ebben a szélben egy fél órán belül elér bennünket a tűz! Meneküljünk!

– Meneküljünk! De hogyan? Ez az autó nem bír el valamennyiünket és a ládákat is! Márpedig a drága szerszámokat nem hagyom itt, inkább magam is elpusztulok! Soha többé nem tudnám pótolni őket!

– Uram, meneküljünk!

– Mondd meg embereidnek, hogy fussanak, ahogy tudnak. Elengedem őket! Mehmed az emberekhez fordult és arabul mondott nekik valamit, mire azok éktelen kiáltozásban törtek ki. Mehmed kétségbeesetten fordult vissza Philhez.

34

– Uram, az emberek azt követelik, hogy vedd fel az autóra őket. Azt mondják, hogy futva nem menekülhetnek a sivatagi tűz elől, mert az gyorsabb, mint az ő lábuk. Napokig is hiába futnának ebben az irányban, mindenütt csak a kiszikkadt sivatagot találnák, és a tűz utolérné őket. Márpedig ezek az emberek ismerik a sivatagot!

– Ha ez igaz, akkor az autón sem menekülhetnek! Nyolc embert nem bír el ez a tragacs!

– Siess, uram, határozz, mert a tűz közeledik! Nézd, már idehordja a szél a pernyét! Tíz-tizenöt perc és elérnek a lángok!

– De hát mit tegyek? Látjátok, nélkületek én sem menekülök. De mit tehetünk? Mehmed! Hiszen ti muzulmánok vagytok! Kiszmeth! Ha Allah akarja, akkor megmenekülünk, ha pedig nem akarja, úgyis hiába minden! Nyugtasd meg valahogy az embereket!

Borzadva látták, hogy a lángtenger valóban rendkívüli gyorsasággal közeledik feléjük. A szél már nemcsak a pernyét hozta idáig, de a lángoló sivatag forró leheletét is. A hőség perzselte az arcukat, a pernye és a korom egészen belepte őket. A két unokatestvér dermedten állt és nézett szembe a mindjobban közeledő szörnyű halállal, az arabok pedig köréjük sereglettek és keleti vérmérsékletüknek megfelelően éktelenül üvöltöztek és siránkoztak. Phil keményen összeszorította a száját.

– Ez Thaina műve! Átkozott! Nagyon is földi eszközöket vesz igénybe ahhoz, hogy földöntúli hatalmát megőrizze!

– Miből gondolod, hogy Thaina gyújtotta fel a sivatagot?

– Hát ki más tehette volna? Préritűz éjszaka sohasem támad, csak nappal, ha a nap sugarai gyújtják fel a kiszikkadt növényzetet. De az is csak Amerikában lehetséges, akármennyire hasonlít is a Bajuda-sivatag valami dél-amerikai pampához. Afrikában a levegő sokkal páradúsabb, semhogy öngyulladás történhetne!

– Biztos vagy ebben, Phil?

– Biztos. Hiába taktikázunk, kémei kilestek bennünket és ő papjaival együtt ügyesen kihasználta a hirtelen támadt szelet. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen elszánt, veszedelmes ellenfél! Úgy végez velünk, mint a csapdába csalt patkányokkal!

– Ha hagyjuk! – csattant fel hirtelen elszántan Tony hangja. – Amíg elemi csapásnak hittem, megbénított a reánk zúduló szerencsétlenség! De ha ember műve… Soha életemben nem merném többé a pofámat megmutatni a yale-i fiúk előtt, ha az öreg krampusz itt megsütne! Gyere, Phil, segíts!

Phil ijedten nézett unokaöccsének újra vigyorgó arcára. Azt hitte, hogy a halálos veszedelem, amely percről percre elkerülhetetlenül közeledett, elvette a fiú eszét. Hallott már olyasmiről, hogy a háborúban, vagy közvetlen halálveszélyben az emberek megháborodtak és vigyorogni kezdtek. És amikor meglátta, hogy mit tesz Tony, bizonyosra vette, hogy sejtelme nem csalt. Tony ugyanis néhány lépést hátrarohant, az autó túlsó oldalára és leakasztotta az egyik bádogkannát elcipelte vagy százlépésnyire keletre és felnyitotta. Azután a benzint széles ívben kiloccsantotta a földre a száraz kórok közé. És vigyorogva fordult hátra.

35

– Van gyufád, Phil? Dobd ide! De siess, mert minden pillanat késedelem az életünkbe kerülhet!

Phil moccanni sem tudott a rémülettől. Hiszen ez az őrült mögöttük is fel akarja gyújtani a sivatagot, holott már az elölről vágtatva közeledő lángok elől sem tudnak menekülni! Hiszen mindegy! – villant belé – legalább hamarább lesz vége!

Tony azonban nem várta meg, amíg Phil elmélkedik. Újra az autóhoz ugrott és az ajtózsebből előkapta öngyújtóját. Visszarohant a kiöntött benzinhez és meggyújtotta. A láng egy pillanat alatt hatalmas sávon csapott fel mögöttük is.

Az arabok, amikor meglátták, hogy a szó szoros értelmében két tűz közé szorultak, még kétségbeesettebb üvöltéssel hívták segítségül Allahot és egyetlen prófétáját, Mohamedet. Tony pedig, mint egy kielégített piromániás, mind szélesebb vigyorral figyelte, amint a tűz, amelyet ő maga gyújtott, ugyanolyan gyorsan terjed tovább, mint amilyen gyorsan a másik oldalról közeledik a Thaina által gyújtott.

Phil megbabonázva nézte a két lángtengert. Belátta, hogy mindennek vége, Tony még azt a reménytelen lehetőséget is elvágta előlük, hogy a futásban keressenek menekvést. Sohasem fogja meglátni Keften-Kemt föld alatti városát, sohasem győződhet meg arról, igazat írt-e Mioron, Ammon Rá főpapja. Thaina, a Hold fia, az ősi hagyományok és babonák múmiaarcú, kegyetlen őre győzedelmeskedett.

Lelkiismeret-furdalás gyötörte. Ezért a szörnyű végért nem okolhat senkit, csak saját magát! Tonynak az első pillanattól nem volt kedve ehhez a kiránduláshoz.

Mindenki lebeszélte! Még Goode is, az ostoba, elbutult, de jóindulatú Goode is hiába figyelmeztette, hogy ne húzzon ujjat Thainával. De ő makacs volt. És makacsságával nemcsak saját magát döntötte pusztulásba, hanem ártatlan embereket is. Hat békés arab ég szénné tíz percen belül vele együtt és Tony, az ő kedves, szeretett Tonyja, akit úgy szeretett mindig, mintha édestestvére lenne, még szörnyűbb véget ért. Nemcsak, hogy a legiszonyatosabb halállal hal meg, vele együtt, de még elméje is megbomlott az utolsó pillanatban!

Phil legszívesebben a haját tépte volna elkeseredésében. Már azon a ponton volt, hogy nem is várja be a közeledő halált, hanem önként rohan a lángtengerbe, amikor Tony diadalmas, élesen parancsoló kiáltása rázta fel gyötrődéséből.

– Emberek, ide hozzám! Megmenekültünk!

Felnézett és ebben a pillanatban megértette Tony ötletét. A keletről közeledő lángtenger már olyan közel volt, hogy öt percen belül feltétlenül eléri azt a helyet, ahol álltak. De az a tűzvész, amelyet Tony gyújtott, már néhány száz méter távolságban lángolt tőlük, ropogva falta a száraz bozótot és ott, ahol már elhaladt, csak halványan pislogó zsarátnok és hamu fedte a földet.

– Mehmed! Azonnal parancsold az embereket Tony úr segítségére! – kiáltotta Phil és maga is oda ugrott Tony mellé. Csakhamar nyolc pár láb taposta a kialvó félben lévő zsarátnokot a tűz pusztította vidéken és sikerült is három perc alatt a fekete síkságon egy körülbelül hatvan méter hosszú ösvényt taposniuk.

36

– Gyorsan, gyorsan! Cipeljétek ide a ládákat! Phil, te az autót hajtsd ide! Siessetek, hogy minden itt legyen, mielőtt a tűzvész ideér!

Az emberek úgy dolgoztak, mint az eszeveszettek. Pedig nem volt könnyű dolguk. A levegő olyan forró volt, hogy a bőrük felpattant tőle és a szél égő parazsat fújt az arcukba. Láda-cipelés közben, amennyire tudták, letaposták az ilyen széltől hozott zsarátnokok által gyújtott tüzet, nehogy elvágja útjukat. Az egyik arabnak fehér vászonlebernyege is kigyulladt, társai tépték le róla és a szerencsétlen ember, égési sebektől felhólyagzott bőrrel, meztelenül állt szemben a közeledő tűzvésszel.

Szerencsére Philnek eszébe jutott, hogy az autóra dobassa a ládák nagy részét és így csak kevés csomag maradt az arabokra, hogy a kialvóban lévő zsarátnoktenger közepére cipeljék. De ez a nem egészen százlépésnyi út is elképzelhetetlenül kínos volt. Elég volt egy félrecsúszott lépés az előre kitaposott ösvényről és az arabok meztelen talpa már a talajt fedő parázsba tévedt. Egy éles sikoly, de már cipekedtek is tovább, hiszen mit számít a leperzselt bőr és hús, ha az életről van szó!

A tűzvész már elérte volt táborhelyüket, amikor valamennyien összeverődtek a közben Tony által kibővített, néhány lépésnyi helyen, amelyet a zsarátnoktengerben kitapostak. Valami hatalmas dördüléssel robbant fel. Az a benzinkanna volt, amelyet Tony leakasztott az autóról. Úgy látszik, maradt benne még benzin és az robbant fel, amikor az eldobott kannát elérte a tűz.

Szemük kerekre tágultan meredt az egyre közeledő, magasra csapódó lángokra. Most perceken belül eldől, hogy megmenekültek-e, hogy Tony kétségbeesett ötlete és valamennyiük önfeláldozó, gyötrelmes igyekezete meghozza-e az eredményt.

A tűzvész elérte azt a vonalat, ahol Tony a benzint kiöntötte és felgyújtotta. Fulladoztak a füsttől, bőrük kibírhatatlanul viszketett a rátapadt korom alatt, tüdejük sípolt és hörgött, amint az iszonyúan forró levegőt szívta magába. Kábultak voltak és szédültek, tulajdonképpen már nem is törődtek vele igazán, hogy megmenekülnek-e vagy sem. Hiszen a halál csak megváltás lenne ebből a pokolból, ebből az agyat gyilkoló, testet kiszárító forróságból.

Aztán látták, hogy sikerült.

A tűz a már elpusztított területre nem tudott átterjedni. Tony a saját maga által gyújtott tűzvésszel az utolsó percben felfalatott a lángok elől minden éghetőt. És míg tőlük hatvanméternyire a közelgő halál megtorpant, körülöttük fokozatosan hunyt ki a mindent beborító zsarátnok.

Talán egy óráig tartott, amíg volt táborhelyükön lángolt a föld, aztán lassan az is alábbhagyott. A hőség engedett, a szél néha már friss levegőt is hajtott feléjük, vagy legalábbis nekik frissnek tetszett, mert már nem volt annyira tele korommal és füsttel, mint eddig. És lassanként ott is zsarátnokká omlott össze a tűz, már csak néhol csapott fel egy-egy erősebb széllökésnél apró kis lángnyelv.

A nyolc ember kimerülten, elcsigázottan, agyonkínzottan terült el a még mindig forró, kopár sivatagi földön.

Messze, valahol a láthatár szélén már alig látszott a tovarohanó tűz. A tűz, amelyet Tony gyújtott, amely megmentette őket a tűzhaláltól.

37

Csak akkor ébredtek rá, hogy a nap már magasan áll az égen, amikor a kábult pihenés percei után fáradtan kinyitották szemüket. Tony felült a földön és mérgesen szólt oda Philnek.

– Ugye mondtam, hogy nem engedhetlek el egyedül! Nem tudsz te magadra vigyázni!

Phil egy szót sem szólt, csak melegen megszorította Tony kezét. De az arabok annál hangosabban adtak hálát megmenekülésükért Allahnak és az ő egyetlen prófétájának, Mohamednek.

VIII. FEJEZET

Délutánig pihentek, aztán feltápászkodtak és szétnéztek a síkságon.

Elszomorító látvány tárult eléjük.

A zsarátnokok már kialudtak, a föld puszta volt, hideg és kopáran fekete. Korom és hamu fedett be mindent. A szél, amely már vesztett erejéből, néha felkavarta ezt a fekete réteget, elcipelte néhány méternyire, aztán ismét visszaejtette a földre.

– A Hold fia hosszú időre alaposan elcsúfította a Bajuda-sivatagot! – állapította meg Phil.

– Hát, hiszen amúgy sem volt egy kozmetikai remekmű ez a földdarab – jegyezte meg Tony vidáman. – De minket még jobban el akart csúfítani a kis öreg és az a fontos, hogy ez nem sikerült neki. Számomra legalábbis ez a fontos. Ha te más véleményen vagy…

– Ha jól meggondolom, végeredményben csak segítségünkre volt.

A sűrű növényzet, mely annyira megnehezítette az ásás munkáját, elpusztult, sőt az átvonuló hőség a talajt is sok helyen megrepesztette, ami újabb könnyebbség.

– Régi bölcs mondás, hogy aki másnak vermet ás és így tovább… Ehhez hasonló bölcset csak még egyet tudok, azt, hogy: ki korán kel, s a többi. No meg még egyet, amely szerint addig jár a korsó a kútra, amíg, hiszen tudod. Ja, és persze azt, hogy lassan járj…

– Hagyd abba!

– Ja, ha benned semmi tanulni vágyás sincs! – fordult el neheztelően Philtől Tony, a bölcs.

– Tonykám, komolyan akarok veled beszélni. Meg kell mondanom, hogy amitmost tettél…

– Azt akármelyik néptanító is kötelességének érezte volna! Nincs nemesebb feladat, mint az egyszerű nép tapasztalatból szerzett bölcsességét elterjeszteni a kultúrától senyvedésnek indult felsőbb társadalmi osztályok körében!

38

– Nem arról beszélek, Tonykám…

– Hát másról meg ne beszélj! Nem vagyok kíváncsi a szamárságaidra! Így lehurrogni az embert, amikor felvilágosító előadást tart!

Phil elhallgatott. A torkát fojtogatta valami, talán a hála ki nem mondott szavai, talán a meghatottság. De nem szólt többet erről a tárgyról. Ismerte Tonyt.

Tudta, ha ezt a témát folytatná, nem érne el mást, mint hogy estig félbeszakított mondatokban beszélhetne, miközben unokaöccse egyre újabb és újabb közmondásokkal traktálná. Hiába, ez Tony! A legangyalibb szívű gyerek, bajban a leghasznosabb segítőtárs, de ha szavakra kerül a sor, akkor csak a tréfát veszi komolyan. Ha a hálálkodást erőltetné, a végén még valami gorombaságot is kapna.

Okosabb, ha ő is erre a hangnemre tér át és komolyan nekilát a munkának. Krákogott egyet, hogy leköszörülje hangjáról a meghatottság színezetét, mielőtt újra megszólal.

– Ha befejezted a népies szájhagyományok gyűjteményes kötetének ismertetését, akkor talán megbeszélhetnénk a következő tennivalókat.

– Milyen tennivalókat? Mutass rá valahol a földre, mármint a hamura, aztán ezek a derék emberek kezdjenek hozzá a földműveléshez. Majd lyukat fúrnak a földbe ott, ahol mutatod, ha aztán túljutottunk a föld középpontján, esetleg átfúrjuk magunkat egészen a Fehér Ház pincéjéig, akkor te leszel a legünnepeltebb ember a földön. Meglátod, már azzal sem fogsz törődni, hogy Keft-en-Kemt nem is létezik.

– Keft-en-Kemt létezik. Ezt bízd csak rám. De gondolnunk kell arra is, hogy Thaina ráébredhetett tervének kudarcára és akkor újabb ravaszsággal kísérletezik majd. Most már tudjuk, hogy milyen leleményes és könyörtelen ellenféllel van dolgunk, ajánlatos tehát óvintézkedéseket foganatosítani.

– És mik legyenek azok az óvintézkedések?

– Ezt rád bízom. Az ilyesmiben te okosabb vagy.

– Köszönöm a kétes értékű bókot. Én általában okosabb vagyok, ha nem tudnád. Persze, te nem tudhatod, mert minden ember elfogult saját magával szemben. Rendben van, nem fontos. De mondok valamit. A legokosabb óvintézkedés az, ha nem teszünk semmiféle óvintézkedést, csak vigyázunk magunkra.

– Hogy érted ezt?

– Nézd, vén hullarablóm, mint oly bölcsen kifejtetted, leleményes és könyörtelen ellenféllel van dolgunk. Ő ismeri a mi fegyvereinket és céljainkat, mi nem ismerjük az övéit. Nos hát: ugyebár? Világos? Magától értetődik!

– Micsoda?

– Azt még nem tudom. Most gondolkodom rajta. De már rá is jöttem. Nos hát, ha észreveszi, hogy mi észrevettük, akkor tudni fogja, hogy a jövőben is észrevesszük. Erre vonatkozik, amit az előbb mondtam, mármint hogy világos. Ha megsejti, hogy mi tudjuk, hogy ő rendezte ezt a kis kivilágítást, népünnepélyt és ökörsütést, akkor legközelebb sokkal

39

ravaszabban lát munkához. Márpedig, ha a Hold fia ravaszkodik, akkor mi minden óvintézkedésünkkel mehetünk a pokolba.

Ha azonban ő azt hiszi, hogy mi azt hisszük, hogy ő azt hiszi – erre említettem, hogy magától értetődik! – vagyis, hogy mi véletlen szerencsétlenségnek hisszük a préri-tüzet és nyugodtan dolgozgatunk, akkor nem gyötri halálra csavaros agyát, hanem megint valami ilyen egyszerűbb meglepetéssel jön elő, ami ellen esetleg még védekezni is lehet, ha idejében észrevesszük. Esetleg igen, esetleg nem. De, ha furfangra készül, akkor biztos, hogy nem.

– Azt hiszem, értem, mit akarsz mondani, bár kicsit…

– Kicsit magas neked. Tudom. Ne törődj vele. Tehát védelmi tervem az, hogy nem védekezünk, csak nyitva tartjuk a szemünket. Nappal valamennyien, munka közben is, éjszaka pedig őrséget állítunk, de úgy, hogy az ne legyen feltűnő.

– Talán igazad van.

– Mint mindig. De még egy tanácsom van. Amit egyszer már mondtam, nem sokkal a világégés előtt. Hogy haladéktalanul kezdj munkához és a leggyorsabb iramban győződj meg róla, hogy hülye vagy ezzel a Keft-en-Kemttel, mert minél rövidebb idő alatt teszel szert ilyen hasznos önismeretre, annál gyorsabban szabadulunk Thaina kedves gondoskodása alól. Egyetlen percet se hagyj kihasználatlanul. Nézz körül, állapítsd meg az ásatás helyét és máris rajta, megköpni a markokat Allah nevében.

– Nézd, nekem semmi útmutatásom nincs arra nézve, hogy a sziklától milyen irányban húzódik a föld alatti város. Egy bizonyos. Egy olyan mesterséges barlang, amely tizenkétezer ember és a számukra szükséges élelmiszerek, raktárak, fegyverzet és egyebek befogadására készült, nem lehet kicsi. Legalábbis öt négyzetkilométer területűnek kell lennie. Ez a minimum. Már most, ha feltesszük azt, ami a legvalószínűbb, hogy a lejárat e terület közepe táján nyílhatott, akkor a sziklától hét-nyolcszáz méteres körzeten belül leásva mindenütt el kell érnünk Keft-en-Kemtet, tehát akkor is, ha itt kezdünk ásni. Persze, ha mondjuk a szikla a föld alatti város végén volt, akkor itt nem találunk semmit. Ebben az esetben a szikla körül, ugyanebben a távolságban esetleg négy-öt próbaásásra is szükség lehet, míg rátalálunk az igazira.

– Hát akkor kezdjük itt, mégpedig azonnal!

És a munka megindult.

Tony megmagyarázta Mehmednek, Mehmed pedig megmagyarázta a többi arabnak, hogy minél gyorsabban dolgoznak, annál hamarább szabadulhatnak erről a helyről, amelyhez oly kínos emlékek fűzik őket. Sőt óvatos formában, hogy el ne ijesszék túlságosan, de azért sietségre ösztönözzék őket, azt is közölték velük, hogy könnyen lehet, hogy újabb halálos veszedelmek várnak rájuk.

Az arabok valóban a keleti lustaságot megcáfoló buzgalommal láttak neki a munkának. Igaz, hogy ebben nem csak a fentieknek, hanem még két dolognak volt jelentős szerepe. Az egyik az volt, hogy Tony megígérte nekik, hogyha a munkával meg lesznek elégedve, kárpótlásul a kiállott szenvedésekért és izgalmakért dupla bért fognak kapni. A másik pedig az volt, hogy a két Fulton hihetetlen tekintélyre tett szert köztük. Tonyt valóságos prófétának tartották, amiért olyan szellemesen mentette meg őket a fenyegető tűzhaláltól, ami pedig Philt

40

illeti, megesküdtek rá, hogy a legnagyobb hakim, orvos és varázsló, aki valaha e földön járt. Mert sebeik a Phil orvosi ládájából előkerült kenőcsök hatása alatt szemlátomást gyorsan és fájdalom nélkül gyógyultak.

Phil egy öt méter hosszú, két méter széles téglalapot rajzolt ki a földön és kiadta a parancsot, hogy ilyen területen ássanak le a föld mélyébe. Az első napon csak délután láttak munkához, mert a délelőttnek azt a részét, amikor már elmozdulhattak a kis kitaposott szigetről, a tábor felállításával töltötték el. A munka gyorsan haladt, a föld repedezett és porhanyós volt és estig másfél méter mélységűre ásták ki a kijelölt téglalapot.

Leszállt az éj. Tábortüzet gyújtottak, megvacsoráztak, majd lefeküdtek. Az első éjszakai őrséget sorrend szerint Phil, Mehmed és Tony látták el. Bár valamennyien kimerültek voltak, ők nappal is aludhattak egy keveset és, ha azt akarták, hogy a munka a kívánt ütemben haladjon előre, akkor az embereknek meg kellett adni az éjszakai nyugalmat.

A láthatár szélén feltűnt a nap és Tony vidáman kezdte költögetni az alvókat. Boldog volt. Az éjszaka minden baj nélkül telt el. És érezte, hogy igazi veszedelem csak éjszaka fenyegeti őket, mert a Hold fiának igazi életeleme a sötétség.

Másnap újabb három métert ástak és az éjszakát ismét ugyanazon beosztás szerint virrasztották végig. És ismét nem történt semmi. Phil reggel szóvá is tette ezt Tony előtt.

– Úgy látszik, Thaina vagy olyan biztos volt tervének sikerében, hogy nyugodtan alszik odahaza anélkül, hogy utánunk kémlelne, vagy pedig annyira letörte a kudarc, hogy lemondott a további hadakozásról.

– Gondolod? – kérdezte kétkedve Tony.

– Nem gondolhatok másra. Hiszen már két napja semmi sem történik.

– Nos, édes Philem, én nem akarom örömödet elrontani. De ha kíváncsi vagy őszinte véleményemre, egészen mást hiszek.

– Mit?

– Nézd, a vén múmia egyáltalán nem úgy hatott rám, mint akit egy kudarc letörne. És sokkal alaposabb gyilkosnak vélem, semmint, hogy feltételezzem, hogy meg sem nézi, milyen hullákat hagy maga után. Fanatikus vén bolond ez, aki talán a saját életével sem törődik, csak a babonáinak eleget tehessen.

– Akkor mivel magyarázod ezt a szélcsendet?

– Két lehetőség van. Az egyik az, hogy a Hold fia nyugodtan ül kicirkalmazott ezüst trónusán és markába röhög, mert látja, hogy mi rossz helyen ásunk. A másik az, hogy biztonságba akar ringatni bennünket, hogy aztán váratlanul, az eddiginél sokkal meglepőbb, ravaszabb, és ha nem csalódom, borzalmasabb módon csapjon le reánk. Ez a nyugalom csak azt jelentheti, hogy biztosan a markában érez bennünket, nem sürgős neki a dolog, nem akar elhamarkodni semmit, hanem kivárja az alkalmas pillanatot és példát akar statuálni a mi esetünkből, vagy hogy is mondják ezt óegyiptomi nyelven.

41

– Lehet… lehet, hogy igazad van, Tonykám – mondta Phil elgondolkozva.

– Mindig felesleges ismétlésekbe bocsátkozol, öregem. Szegezzük le egyszer és mindenkorra, hogy nekem mindig igazam van.

De hogy mennyire igaza volt, azt maga Tony sem sejtette.

A munka irama harmadnap sem csökkent. A déli pihenőig hét méter mélységig jutottak le. Ebéd alatt Phil csüggedve mondta Tonynak:

– Félek, öregem, hogy az első feltevésed lesz igaz. Rossz helyen ásunk. Hét méter mélység és még mindig semmi.

– Miért, te milyen mélységre számítottál?

– Nem tudom. De úgy gondolom, hogy a városnak legalább tíz méter magasnak kell lennie. Hiszen számolniuk kellett azzal is, hogy elegendő levegőjük legyen. Milyen mélyre áshattak le ezek, ha hétméternyire a föld felszínétől még nem értük el Keft-en-Kemt boltozatát?

– Én mindig is szentül hittem, hogy száz méter mélységben sem érjük el, mert egy nem létező föld alatti városnak boltozata sem lehet. De ha úgy gondolod, hagyjuk abba és kezdjük máshol.

– Még nem. Tíz méterig le akarok jutni.

Másnap délig elérték a tíz métert is és még mindig nem mutatkozott semmi eredmény. Phil úgy határozott, hogy ebéd után felpakolja a tábort és máshol kezdi meg a munkát. Éppen ebédnél ültek, amikor Mehmed berontott a sátorba!

– Uram, valaki tevén közeledik felénk!

Mind a ketten kirohantak, de megnyugodva látták, hogy csak egyetlen teve közeledik. És csakhamar felismerték azt a kövér alakot is, aki mint egy harmadik púp, mint egy tévedésből kinőtt daganat himbálódzott a teve hátán.

– Hiszen ez Goode! – kiáltott fel Tony.

– Vajon mit akar?

A rendőrfőnök verejtékezve kúszott le a teve hátáról és izgatottan sietett feléjük. Anélkül, hogy egyetlen üdvözlő szót is szólt volna, valósággal nekik támadt.

– Mondtam maguknak, hogy menjenek innen! Miért akarnak mindenáron elpusztulni? És ha ragaszkodnak a közeli halálhoz, miért éppen az én területemen? Egyiptom olyan nagy és annyi rendőrfőnök van benne! Szerencséltessenek mást, emberek!

Phil megütközve nézett a magából kikelt Goode-ra, de Tony nyugodt hangon szólalt meg.

42

– És mit mondott még a Hold fia, Mr. Goode?

– Tessék? Há? Hogyan? – hápogott a kis kövér. – Mit beszél, Mr. Bolton?

– Azt kérdeztem, hogy mit üzent még a Hold fia. Mert ugyebár ő küldte magát utánunk?

Az elöljáró leszegte fejét és hosszú percekig magával viaskodva nézte a kiégett talajt. Aztán elszántan kezdett beszélni.

– Hát igen! Megtiltotta ugyan, hogy ezt megmondjam, de én nem tudok hazudni. Valóban ő küldött. Magához hívatott és rám parancsolt, akarom mondani, izé, megkért arra, hogy keressem fel magukat. Pontosan megmondta, merre találom meg a táborhelyüket. Utasított, hogy mindenképpen bírjam rá magukat a távozásra. Különben magukra zúdítja az alvilág összes szellemeit! Így mondta, kérem, ne tessék vigyorogni, Mr. Gordon, így mondta és ez nem tréfadolog! Én tudom, hogy amit Thaina mond, az mindig komoly! Thainának igenis hatalma van a szellemek felett, akárhogy vigyorog is ön, Mr. Cudron! És hozzátette, hogy részéről ez az utolsó jóindulatú figyelmeztetés!

– Közölheti vele, hogy az utolsó előtti figyelmeztetést is megkaptuk, de az sokkal kevésbé volt jóindulatú! És az sem ijesztett el minket!

– Mr. Goode – fűzte hozzá Tony szavaihoz Phil –, mi nagyon hálásak vagyunk önnek, amiért fáradságot vett magának és még egyszer idejött figyelmeztetni minket. De sajnos, nem áll módunkban megijedni a Hold fiától.

Goode ennyi makacsság láttán valósággal siránkozni kezdett. Az orra, bármilyen elképzelhetetlennek és hihetetlennek hangzik is ez azok előtt, akik ezt az orrot ismerik, még jobban kivörösödött, kettős tokája remegett és apró malacszemeibe könnyek lopóztak, amint tovább beszélt.

– Uraim, kérve kérem önöket, gondolják meg magukat! Ne rohanjanak fiatalos könnyelműséggel a biztos halálba, fogadják meg egy idősebb, tapasztaltabb ember tanácsát! Menjenek innen még ma, most rögtön! Ne tegyenek tönkre engem!

– Magát? Hogyhogy magát?

– Nézzék, az én helyzetem a legszörnyűbb, ha maguk itt maradnak. A maguk dolga egyszerű. Thaina megöli magukat, maguk meghalnak és kész. A többi nem tartozik magukra, a többi az én dolgom sajnos! És képzeljék el az én helyzetemet! Hivatalból meg kell indítanom a nyomozást a maguk halála ügyében. Biztosan tudom, hogy Thaina ölte meg magukat, de ugyanilyen biztos, hogy semmiféle nyomot, semmiféle tárgybeli bizonyítékot nem fogok találni ellene! Mert Thaina szellemei nem hagynak nyomokat maguk után! És továbbra is fent kell tartanom a kapcsolatot Thainával, akiről tudom, hogy gyilkos, továbbra is udvarolnom kell neki, mert különben felborul az egész Bajudasivatag!

Értsék meg az én helyzetemet is, uraim, legyenek tekintettel egy szegény, nyugdíjazására váró rendőrfőnökre. Még három év és most boruljon fel minden?

– Kedves jó Mr. Goode, igazán minden részvétünk az öné. Higgye el, ha egyetlen lehetőségünk volna, most összepakolnánk és három év múlva, amikor maga már nyugodtan

43

tenyészti Shropshire-ben a csirkéket, akkor jönnénk vissza, de hát sajnos, ez nincs módunkban.

– Nincs, nincs! – visszhangozta szomorúan Tony. – Éppen most nincs módunkban! Sajna, sajna!

– De hát miért? Legyenek belátással! Megölnek engem ezzel a makacssággal! Nemcsak magukat, engem is!

– Fogadja őszinte részvétemet Mr. Goode korai elhalálozása alkalmából, de mint az én arabjaim mondják: Kiszmeth! A sors útjai kiszámíthatatlanok! Az Úr adta, az Úr elvette! Nyugodjunk bele a megváltoztathatatlanba! Az örök világosság fényeskedjék önnek!

– Ne tréfáljon, kérem! Értse meg végre, hogy ez nagyon komoly dolog!

Phil őszintén megsajnálta a szerencsétlen, siránkozó köpcöst. Leintette Tony tréfálkozását és komolyan mondta:

– Higgye el, rendőrfőnök úr, tökéletesen megértem az ön helyzetét. De értse meg ön is az enyémet. Nem állhatok meg félúton. És mentse, ami menthető, saját magát. Magyarázza meg a Hold fiának, hogy maga nem tehet semmiről. Menjen vissza és igyekezzék őt szemmel tartani. Értesse meg vele, hogy minket nem lehet elijeszteni semmiféle szellemmesével. Még a tűz szellemével sem!

Goode csüggedten, szomorúan kászálódott vissza harmadik púpnak a teve két púpja közé. Aztán lassan baktatva elindult Umm Tair irányában. Phil őszinte részvéttel nézett távolodó alakja után.

– Uram – lépett hozzá Mehmed. – Betemetjük ezt a gödröt, mielőtt továbbmegyünk vagy így maradhat?

– Mi? Mit beszélsz? – riadt fel Phil. – Dehogy megyünk tovább! Folytatni a munkát, a lehető leggyorsabb iramban!

– Sőt még annál is gyorsabban! – szólt közbe Tony. – Hiszen a Hold fia elárulta, hogy jó helyen ásunk! Különben nem küldte volna ide az öreg Goode-ot!

– Te is erre következtettél, Tonykám?

– Hát mi másra? Ez világos! Mint ahogy világos az is, hogy órákon belül megkezdődik a tánc!

IX. FEJEZET

A nap már ismét lefelé csúszott az égbolton. Nemcsak az arabok voltak fáradtak és elcsigázottak, de Phil és Tony is. Goode látogatása nagy reményeket ébresztett bennük, és amikor az arabok a már tíz méter mély aknából ebéd után kidobták az első lapát földet,

44

mindketten azt várták, hogy pillanatokon belül feltárul előttük Keft-en-Kemt rejtélyes városa. Mert a Hold fiának üzenete még Tony kétkedését is eloszlatta. Most már ő is biztos volt benne, hogy Mioron hieroglifája az igazságot tartalmazta, eltekintve persze a Khartáról szóló fantasztikus résztől.

Ott álltak az akna szélén és felváltva kúsztak le a mélybe, hogy ellenőrizzék az arabok munkáját és sietésre ösztökéljék őket. Mindketten egyszerre nem mertek leszállni a mélybe. Egyikük állandóan odafönn maradt, hogy szemmel tartsa a messzire belátható vidéket és idejekorán jelezhesse a többieknek, ha valami gyanús dolog tűnik fel. De ez a folytonos le- és felkúszás a mélybe vezető, mind hosszabb kötélhágcsón alaposan kimentette mindkettőjüket.

Este hét óra körül járt az idő. Tudták, hogy a hirtelen leszálló afrikai éjszaka már perceken belül ráborul a vidékre és lehetetlenné teszi a további munkát. Phil volt lent a tárnában és Tony odafönt a tárna szélén állt őrt. Phil éppen ki akarta adni a parancsot a munka beszüntetésére, amikor a tárna egyik oldalán a talaj beszakadt és az egyik arab rémült kiáltással tűnt el a lábai alatt megnyílt üregben. Az arab rémült kiáltását követő döbbent csendben Phil felüvöltött:

– Hurrá! Győztünk!

És megbabonázottan bámult le azon a kis lyukon az áthatolhatatlan sötétségbe, amely Hantehep fáraó négy évezreddel ezelőtt épített titokzatos föld alatti városát takarta.

Úgy határoztak, hogy nem várják meg a reggelt. Phil azzal érvelt, hogy a lezuhant arabot nem hagyhatják sorsára. Tony azt hangoztatta, hogy minden perc késedelem veszedelmes és csak Thaina malmára hajtja a vizet, de valójában mindketten tudták, hogy nem tudnának egy éjszakát eltölteni tétlenül itt, a nagy Titok küszöbén. Úgy döntöttek tehát, hogy hárman, Phil, Tony és Mehmed leszállnak az üregbe és villanylámpák fényénél körültekintenek ott.

A rendelkezésükre álló négy arabot őrségnek szervezték meg. Hármat a tárna szélére állították azzal a paranccsal, hogy lankadatlan figyelemmel tartsák szemmel az egész síkságot és amint valami gyanúsat látnak, jelezzék. A negyedik arabot egy éles síppal szerelték fel és a tárna mélyében közvetlenül a beomlott rész mellett helyezték el. Az ő feladata az volt, hogy amint a fentiek valami gyanúsat észlelnek, azonnal fújjon bele a sípjába. A föld alatti város bizonyára erősen visszhangos és ők bármely pontján tartózkodjanak is, meg fogják hallani a jelzést és visszasiethetnek embereikhez. Egy erős villanylámpát lefelé fordítva a lejárathoz állítottak, hogy annak fényénél könnyebben megtalálhassák majd a visszavezető utat. Ennél több óvintézkedést nem tehettek. De úgy vélték, hogy ez elég is lesz.

Mind a hárman zseblámpát vettek magukhoz, erős késeket és egy-egy revolvert. Mehmed pedig még egy ásót is a vállára akasztott Phil parancsára, mert hiszen számolniuk kellett azzal, hogy a négy évezred alatt a föld alatti városban beomlások történhettek, amelyeket el kell takarítaniuk az útból, ha tovább akarnak haladni. Végül a lejárathoz hosszú kötélhágcsót erősítettek és lassú, elővigyázatos mozdulatokkal, de belül kíváncsiságtól és türelmetlenségtől égve egymás után másztak rajta lefelé. Elöl Phil, utána Tony. A kis menetet Mehmed szálas alakja zárta be.

Phil feje eltűnt a sötét üregben, de érezte, hogy a kötélhágcsó kezei között megrándult és ebből tudta, hogy Tony is mászni kezd lefelé a feje felett. Olyan sötét volt, hogy a saját

45

kezét sem látta, amellyel a kötélhágcsóba kapaszkodott. Lassan, tapogatva lépegetett lefelé a hágcsó fokain.

– Hello, Phil! – hallotta közvetlenül maga felett Tony hangját. – Nem gondolod, hogy jó lenne meggyújtani a lámpákat? Hiszen itt semmit sem látni! Vagy tán a világhírű egyiptomi sötétségből tartunk ősbemutatót?

– Gyújtok! – válaszolta Phil és furcsálkodva hallotta a saját hangját. Valami szokatlan tömörség volt hangjában és sokkal hangosabb volt, mint máskor. Persze! – jutott eszébe – hiszen teljesen zárt üregben vagyunk, és a visszhang erősíti fel és mélyíti a hangomat!

Felkattintotta a mellére akasztott zseblámpát és a fehér fénykéve vakítóan vágott bele a sötétségbe. És mégsem látott semmit. A fény vékony sávja nem világított meg semmit, sehol sem ütközött falba, pedig a kötélhágcsón forogva teljesen körüljáratta.

– Nagyon nagy lehet ez a föld alatti város! – állapította meg. – Sokkal nagyobb, mint magam is gondoltam volna!

– És lefelé? – kérdezte fentről Tony. – Sokat kell még másznunk? Elég hosszú lesz a hágcsó?

Phil lefelé irányította a fénycsóvát. A fény végigkúszott a kötélhágcsón és mintegy tízméternyire alatta megvilágította a földet. Számítása szerint eddig körülbelül huszonöt méter volt, legalábbis ezen a helyen.

– Gyere csak utánam, mindjárt lent vagyunk! – És most már még gyorsabb iramban kúszott lefelé. Égy perc sem telt bele és lábai már földet értek. Elengedte a kötélhágcsót és két lépéssel arrébb ment, hogy helyet adjon Tonynak és Mehmednek. Csakhamar ott álltak egymás mellett mind a hárman. Phil és Tony izgatott, elfogódott arccal Mehmed fatalista közönnyel, mintha az lenne az arcára írva: föld alatt vagy föld felett, olyan mindegy! Mindenütt Allah kezében vagyunk!

Aztán felgyulladt a másik két lámpa is és a három fénycsóva kutatva járt körül. És végre, végre láttak valamit Keft-en-Kemtből!

Úgy látszik, valami nagyobb térség közepe táján ereszkedtek le éppen, mert míg körülöttük a csupasz földön kívül semmi sem volt, odébb szabályos kocka alakú építményeket láttak. Mintha egy kör központjában álltak volna és a kör kerületét ezek a kockák alkották volna.

– Keft-en-Kemt lakóinak házai! – mondta Phil a földkockákra mutatva. – Négyezer év óta nem lakik senki ebben a városban! Négyezer éve mi vagyunk az elsők, akik lábunkat erre a földre tesszük.

– Nem egészen! – állapította meg tárgyilagosan, de szintén izgalomtól fátyolos hangon Tony. – Előttünk járt már itt valaki.

– Kicsoda?

46

– Hát Szelim? Az az arab, aki lezuhant! Keressük meg, alaposan összetörhette magát, amikor ekkorát esett. Talán halálra is zúzta magát a szerencsétlen!

– Igaz! – kapott észbe Phil. – Ez az első kötelességünk.

A puha, homokos földre vetette lámpájának fényét és lassan körüljáratta. De az egész, nagy kiterjedésű térségen nyomát sem látták Szelimnek.

– Hová lett hát az az ember? Hiszen ide kellett lezuhannia! Talán elvonszolta magát valamerre a szerencsétlen?

– Nem hiszem, hogy huszonöt méteres zuhanás után olyan nagyon képes lehetett volna vonszolgatni magát! – mondta elgondolkozva Tony. – Jobban körül kell néznünk!

Most már mindhárman rendszeresen kezdtek hozzá a kutatáshoz. A térségnek nem volt egyetlen pontja sem, amelyet ne világított volna be a három lámpás fénye.

– Nincs itt! Mégiscsak elkúszott valahová, oda a házak közé!

– Ha szabad ellentmondanom, uram – szólt közbe először Mehmed –, nem hinném, hogy Szelim elkúszott, hacsak szárnyai nem nőttek közben. Sőt még azt sem hiszem, hogy ide esett le.

– Hogyhogy?

– Nézd, szahib, a föld puha, homokos. A mi lábunk nyomai világosan meglátszanak rajta. Ha Szelim ide esett volna, a homok megőrizte volna az esés helyét, ha elvonszolta volna magát, annak is nyomának kellett volna maradnia! De a mi lábnyomainkon kívül az egész térség homokja sima, érintetlen.

Tony és Phil döbbenten nézték meg újra a földet és be kellett látniuk, hogy Mehmednek tökéletesen igaza van. Szelim ittlétének semmi jelét nem őrizte a puha homok.

– De… de hát ez hogy lehet? Szelim nem eshetett máshová!

– Nem! – mondta rekedten Tony. – Nem eshetett máshová! Hacsak… hacsak esés közben… el nem kapták… és magukkal nem ragadták…

– Kik? – vágott közbe idegei végső feszültségében Phil. – Kik, te szerencsétlen? Négyezer éve nem járt itt ember!

– Ember nem… de talán… talán… Thaina alvilági szellemei…

Phil úgy érezte, hogy meg kell őrülnie. A Keft-en-Kemt felfedezésének izgalma idegeiben vibrált, a Szelim eltűnését övező rejtély a végsőkig feszítette idegeit.

És most Tony! A nyugodt, mindig higgadt, cinikus Tony! Ilyesmit mond! És nem tréfál, hiszen az arca sápadt és a hangja halálosan komoly! Ha Tony is elveszti a fejét…

– Hogy érted ezt? – mordult rá szinte durván.

47

Tony egy pillanatig rámeresztette kerekre tágult szemét, aztán elfordult. Lemondóan rántott egyet a vállán és halkan csak ennyit válaszolt:

– Adj jobb magyarázatot, ha tudsz. Én nem tudok.

– De hiszen ez őrület! Alvilági szellemek nincsenek! Kell, hogy valami magyarázata legyen ennek is! Természetes magyarázata!

– Igen. Kell, hogy legyen. De nincs. Most vitatkozz erről.

– Mehmed! – fordult Phil kétségbeesetten az arabhoz. – Te mohamedán vagy! Te hiszel a sorsban, a végzetben, a Kiszmethben! Szellemekben hiszel-e?

– Ha Allah úgy akarja, szellemek is vannak. Ha Allah nem akarja, akkor nincsenek.

– Ó, te is csak ilyen ostobaságokat tudsz mondani! – fordult el tőle dühösen Phil.

Nem is tudta volna megmondani, miért érezte ebben a lehetetlen helyzetben éppen a babonás, ostoba arabot az egyetlen higgadt, józan, reális lénynek maga mellett. Talán azért, mert fatalizmusa minden meglepetéssel szemben közömbössé tette és most ez a közöny volt az, amire a legnagyobb szükségük volt? Lehet! De mégis nagy csalódást érzett magában.

– Nem, uram, ez nem ostobaság – szólalt meg a dühös felkiáltással mit sem törődve az arab. – Úgy van, ahogy mondom. Allah szándékát a gyenge embernek nincs módjában kutatni. És Allah mindenható, ha akarja, szellemek is vannak. És az ember, a gyenge ember ezt nem akadályozhatja meg. De ha nincs is módunkban Allah akarata ellen cselekedni, az módunkban áll, hogy az ő szándékait és cselekedeteit kikutassuk és megismerjük.

– Nem hitvitára van szükségem! Tudni akarom, mi történt Szelimmel.

– Én is, uram! Hiszen éppen ezt mondom. Igyekezzünk megismerni Allah akaratát és akkor tudni fogjuk, hogy mi történt Szelimmel. Azzal, hogy itt állunk és tépelődünk, nem jutunk semmire. Keressük Szelimet és akkor megtudjuk Allah akaratát. Ha megtaláljuk őt, akkor Allah nem teremtett szellemeket. Ha nem találjuk meg, akkor szellemek igenis vannak.

Az arab furcsa logikája kissé magához térítette a két amerikait. Nyugodt hangja jótékonyan hatott a feldúlt idegekre és vakbuzgó hitében annyi realitás volt, hogy Phil és Tony egyszerre úgy érezték, hogy már sokkal nyugodtabbak.

– Igazad van! Gyerünk, keressük meg Szelimet! És közben legalább szétnézünk Keft-en-Kemtben is!

A villanylámpák fényénél mindhárman elindultak a teret körülvevő földházak irányában. Furcsa, nyomasztó, áporodott levegő vette körül őket. A lélegzés kellemetlen volt és nehezükre esett. Felettük, a magasban kis fehér kört láttak, a lejárathoz áhított villanylámpa fényét és egy vékony, szürkés kígyót, amint ez a fény végigkúszott a lazán lelógó kötélhágcsón.

Ezen kívül csak az a keskeny csík volt világos, amelyet zseblámpáik bevilágítottak, de ahová ez a fény nem ért el, vastag, áthatolhatatlan sötétség terjengett. A legkisebb szellő sem

48

rezzent. Lassú léptekkel tették meg az utat, szorosan egymás mellett a négyszögletes tömbök felé, amelyekről Phil azt állította, hogy lakóházak. De mielőtt odaértek volna, Tony hirtelen megállott.

– Mondd, Phil, mennyi idő alatt tűnik el vagy egyáltalán eltűnik-e a szag egy légmentesen zárt helyiségből? Te orvos vagy, neked tudnod kell.

– Miért? Nem értem a kérdést.

– Nézd, ebben a föld alatti városban négyezer év óta tizenkétezer halott van eltemetve. Illetve hát, alighanem temetetlenül hever a tizenkétezer halott legnagyobb része. És… tizenkétezer halott, az sok! Annak szörnyű szaga lehet!

– De hiszen itt semmiféle szag sincs! – mordult rá idegesen Phil. – Mit akarsz ezzel? Örülj, hogy semmiféle szag sincs!

– Hiszen éppen ez az! Hogyan lehetséges ez? Hová tűnt a hullabűz? Azt is elvitték Thaina szellemei, mint Szelimet? Erre felelj, ha tudsz!

– Valahogy kiszellőződött ennyi idő alatt. Nem történhetett más!

– Nem? Azt mondod, hogy nem? Hogy kiszellőződött? Hát nem érzed, milyen szörnyen állott, milyen rettenetesen áporodott ez a levegő? Nem szellőződött itt ki semmi! Ugyanazt a levegőt szívjuk, mint négyezer évvel ezelőtt Hantehep és emberei!

– Őrült vagy! Fogd már be a szádat!

De amikor újra elindultak, egyikük lába sem engedelmeskedett szívesen. És amikor a legelső ház falba vájt, ajtó nélküli kapuján beléptek, magukban mind bevallották, hogyha most egyedül lennének, bizony visszafordulnának és meg sem állnának addig, amíg a kötélhágcsó tetején ki nem dugták fejüket a csillagos afrikai éjszakába…

De hárman voltak, tehát beléptek a házba.

X. FEJEZET

Beléptek, de mindjárt vissza is hőköltek. Pedig a házban nem volt semmi ijesztő. Csak…

Csak éppen túlságosan, borzongatóan élő volt ez a négyezer éve lakatlan, halott ház. Mintha lakói néhány perccel ezelőtt távoztak volna belőle. A szoba közepén durván ácsolt faasztal állt, mellette három primitív ülőalkalmatosság, amit széknek nevezni túlzás lett volna. Az asztal közepén pedig cserépedény, amelyben még ott volt, bár megkövülten és portól lépetten némi ételmaradék.

A szoba egyik sarkában ugyancsak fából durván ácsolt széles priccs állt, rajta még most is ott feküdt a gyűrött takaró. Tony odament és két ujjával megfogva, fel

49

akarta emelni a takarót, de borzadva rántotta vissza a kezét. A takaró meg sem mozdult, csak az a része, amelyet ujjai között megfogott, szakadt ki belőle. A lenszövetet annyira megrágta az idő, hogy az első érintésre sejtjeire hullott szét.

A priccsel szemben kis, négyrekeszes faállvány állt, rajta katonás sorrendben vas- és cserépedények és valami ruhanemű, de ehhez már óvakodtak hozzányúlni a tapasztaltak után. Élő volt ez a szoba, döbbenetesen élő mindaddig, amíg minden érintetlenül maradt benne, de amint az élet mozdulatai, bár a leggyengédebben is közeledtek feléjük, az enyészet néma sikolyával jajongtak fel:

– Ne zavarjátok meg évezredes nyugalmunkat!

Phil elgondolkozva járatta körül szemeit a szobában és bár saját hangját is szentségtörésnek érezte ebben a kriptái csendben, megszólalt:

– Így éltek hát Hantehep katonái négyezer évvel ezelőtt Keft-en-Kemtben, a föld alatti városban! És így pusztultak el anélkül, hogy megvalósíthatták volna uralkodójuk tervét: a föld alatti várból váratlanul kitörve megsemmisíteni a mit sem sejtő, gyűlölt ellenséget!

– Te Phil, mondd csak, biztos ez?

– Mi, biztos-e? Hát még most sem hiszed?

– Dehogynem! Hiszen vak lennék, ha nem győzne meg, amit a saját szememmel látok! De azt nem tudom, hogy valóban itt haltak-e meg Hantehep katonái! Valamit nem értek.

– Ugyan, mit nem értesz? Nem látod az enyészet ezer jelét? Nem érzed itt mindenen a pusztulás leheletét?

– De igen. És mégis, van itt valami, ami sehogy sem illeszkedik bele ebbe a történetbe. Vagy talán inkább azt mondhatnám, hogy hiányzik valami, aminek itt kellene lennie, ha Hantehep története úgy igaz, ahogy mi tudjuk. Mert nézd, ebben a házban is, mint Keft-en-Kemt minden házában, katonák laktak, katonák pusztultak el. Ez kétségtelen. De ha itt haltak meg, hol vannak a fegyvereik? A cserépedény, az ágytakaró, az ételmaradékok túlélték az évezredeket és a vasból készült vért, a dárda, az íjak és nyílvesszők, parittyák és hajítógépek elporladtak? Nem, ez lehetetlen! Ha itt haltak volna meg, akkor mindezt itt kellene megtalálnunk!

Egy pillanatra elhallgatott és kérdően nézett Philre, de az nem válaszolt. Tony folytatta.

– Ha itt haltak volna meg, tulajdonképpen őket magukat is itt kellene találnunk. Illetve hát a csontvázakat. De tegyük fel, hogy az embereket valahol, a föld alatti város egy másik részén eltemették a még életben maradottak, és azoknak a csontváza, akiket már nem volt, aki eltemessen, a város más részén van. Rendben van. Az egyiptomiak voltak annyira kulturáltak, hogy tudták: a halottat el kell temetni, különben megöli az élőket is. De azt már nem tudom elhinni, hogy fáradtságot vettek volna maguknak ahhoz, hogy a fegyvereket is velük temessék! Ez túl nagy munkát rótt volna rájuk!

50

– Igazad van – mondta tompán Phil. – Erre nem gondoltam. De ne törjük most a fejünket ezen. Az ilyen rejtélyek rendszerint maguktól meg szoktak oldódni. Gyerünk, nézzünk szét Keft-en-Kemtben, hiszen még nem láttunk belőle semmit!

Kiléptek a házból. Phil megállt és körülnézett.

– Azt hiszem, most nincs értelme, hogy sorra vegyük mindezeket a házakat. Biztosra veszem, hogy az egyik éppen olyan, mint a másik. Erre később is ráérünk majd. Az építkezésből és berendezésből azt kell következtetnem, hogy ez az egyszerű katonák negyede volt. Induljunk el és keressük meg a város központját, ahol az előkelőség és maga Hantehep lakott.

A kör alakú térből háromfelé vezetett utca. Phil találomra megindult az egyiken, a többiek követték.

– Azt hiszem – mondotta –, hogy ebben az irányban van az egykori lejáratot elzáró szikla. Biztosan nem tudom, kár, hogy iránytűt elfelejtettünk magunkkal hozni. De talán nem csal az érzékem.

Az utca nyílegyenes volt, mint egy modern sugárút, csak meglehetősen keskeny. Kétoldalt ugyanolyan házak szegélyezték, mint amilyenben már jártak, és minden nyolcadik ház után egy ugyanilyen keskeny keresztutca következett. Zseblámpáik fényénél elég gyorsan haladtak előre. Semmi neszt nem hallottak, beszélni nemigen volt kedvük és lépteik a vastag porszőnyegen nem ütöttek zajt. Magukban számolták a házakat és keresztutcákat, amelyek mellett elhaladtak, hogy legalább ezen az alapon tudjanak némileg tájékozódni. Kilencvenhat házat és tizenkét keresztutcát számoltak meg, amikor meglepetten megálltak.

Ez a tizenkettedik keresztutca jóval szélesebb volt a többinél, sőt szélesebb volt annál a sugárutcánál is, amelyen eddig jöttek. És a keresztutca túlsó oldalán a többi házak közül magasan kiemelkedve egy négyemeletes épület emelkedett. Tony felfelé irányította lámpájának fényét és ámulva látták, hogy az épületet a tetőzettől alig néhány méter választja csak el.

– Úgy látszik, megérkeztünk az előkelő negyedbe! – állapította meg Tony.

De Phil, miután a zseblámpa fénysugarával végigtapogatta az épület falait, határozottan jelentette ki.

– Nem! Magának Hantehep fáraónak, a Nap fiának palotájához értünk. Ez bizonyára az épület hátsó része, mert nézd, a falban lévő kapuk elég alacsonyak, mintha csak személyzeti bejárók lennének. De a kapuk felett ott van a fáraók jelvénye!

És az odairányított lámpafény valóban valami címerhez hasonló domborművet világított meg. A dombormű háromszögletű volt és benne tisztán felismerhetően láthatóvá vált a fáraók jelvénye: a görbe fejű bot és a felfelé kunkorodó fejű kígyó.

– Gyerünk! Keressük meg a palota főbejáratát!

Elindultak a fal mellett és csodálkozva állapították meg, hogy milyen hatalmas kiterjedésű ez az épület. Már percek óta mentek és még mindig nem érkeztek a végére.

51

Közben, szabályos távolságra egymástól, egyforma apró, címeres kapuk szakították meg a falat. Tony mindegyik kapura rávilágított, de az épület belsejébe nem láthatott be, mert a kapukat vastag függöny takarta. És a ráncok alsó részén, ahol a függönyöket nem lepte be a por, tisztán látták, hogy a függönyök csillogó, sárga aranyszínűek.

Aztán egyszerre mindhárman hátradöbbentek és Phil önkéntelenül is felkiáltott. Még Mehmed mindig nyugodt, mozdulatlan arcára is rémülettel vegyes döbbenet ült ki.

Mert ebben a pillanatban minden rejtély megoldódott. A halottak és a fegyverek rejtélye.

A palota elejéhez értek, de eszükbe sem jutott a főbejáratot keresni. Szemük megigézett borzalommal szegeződött előre.

A zseblámpák fénye bizonytalanul imbolyogva halvány fénnyel világította meg azt a hatalmas, az előzőnél legalább ötször nagyobb teret, amely a palota előtt terült el. Reszkető kezük képtelen volt egy határozott pontra irányítani a lámpa fénycsóváját és az imbolygó fény csak még döbbenetesebbé, iszonyatosabbá tette az eléjük táruló látványt.

Mert a tér nem volt üres.

Szabályos négyszögekben, előírásos csatarendben, fegyvernemek szerinti századokba és szakaszokba tagozódva ott állt velük szemben Hantehep egész tizenkétezer főnyi hadserege.

Elöl, a középső arcvonalon az íjászok, megfeszített íjakkal, a húrokra helyezett nyílvesszőkkel egyenesen rájuk céloztak. Ugyancsak az első sorokat, azok két oldalát foglalták el a harckocsik, mindegyik előtt négy befogott ló és rajta két íjász és egy kocsihajtó, aki szorosan tartotta a gyeplőt. Mögöttük sisakban, mellük elé tartott vérttel, jobb kezükben magasra emelt dárdával, rohamra készen álltak a dárdavetők, ezek mögött pedig pajzstól védetten sorakoztak fel a harcmezők tulajdonképpeni harcosai, fejük felett villogtatva vékony, görbe, kardjaikat. És végül, mögöttük a hajítógépek és szekerek egész tömege, minden pontosan a helyén, harcra készen.

De az íjak húrját csontkezek feszítették, a csontvázlovak kantárját csontvázlovasok tartották, a vértek és pajzsok közül fehér koponyákból üres szemgödrök néztek szembe a három viaszsárga betolakodóval.

– Phű! – szakadt ki Tony torkán a sóhajtás, de nem tudta folytatni. Érezte, hogy valami csípi a szemét és gépiesen végigtörölte a homlokát tenyerével. Érezte, hogy homloka is, keze is fagyosan hideg és nyirkos. Egész arca hideg verejtékben úszott.

Elsőnek most is Mehmed tért magához. Különös, hogy éppen az ő babonás, misztikumra hajló keleti lelke győzte le mindig először a bénulást, amely immár harmadszor fogta el őket, mióta lábukat Keft-en-Kemt földjére tették. Talán végtelen fatalizmusa tette ezt lehetővé, talán az, hogy ő volt az egyetlen hármuk között, aki fent a napvilágnál is hitt és lelkileg hozzászokott a misztikumhoz. De akárhogy is, akármi is az oka, ismét csak ő nyerte elsőnek vissza lelke egyensúlyát.

– Allah nagy és hatalmas és Mohamed az ő prófétája! La Illah il Allah!

52

A dermesztő némaságban ez a néhány szó szinte mennydörgésként hatott és egyszerre megtörte a varázst. Phil tétován megmozdult, Tony pedig túlzott élénkséggel szólalt meg.

– Ügyes rendezés! Cecil B. de Mille tanulhatna belőle!

De maga is érezte, hogy a tréfálkozása nem helyénvaló, hogy kedvenc száraz humora ebben a környezetben torzul hat. Elhallgatott, de az előbbi dermedtség már nem tért vissza. Lassanként mind a hárman úrrá lettek idegeiken.

Phil elfordította lámpáját a csontvázhadseregről és a palota előrészén futtatta végig a fényt. És amit itt láttak, az is hozzájárult ahhoz, hogy ereikben ismét pezsdülőbben kezdjen keringeni a vér.

Csodálatosan szép épület volt Hantehep föld alatti palotája. Az előfront legalább száz méter széles volt és majdnem a boltozatig emelkedett. De míg az eddig látott falak nyersek voltak, földből, vagy téglából épültek és nem fedte őket semmi, ez az elülső front egész szélességében aranyosan csillogott. Phil megtapogatta a csillogó falat és ámultan állapította meg:

– Véges-végig aranylemezekkel vonták be!

A sima arany felületet egyetlen nyílás, egyetlen ciráda sem törte meg, csak a közepén nyúlt előre tizenkét, ugyancsak arannyal befuttatott lépcső és e lépcső tetején nyílt a főbejárat. Hatalmas nyílás volt ez, ugyanúgy ajtó nélkül, csak függönnyel elfedve, mint a többi kapu és felette az eddigieknél sokkal nagyobb méretekben a már ismert háromszögletű címer a görbe bottal és a kígyóval. A kapu körül megszakadt az aranyozás és a nyílást körös-körül egyméteres sávban fekete faburkolat keretezte. Csodálatos látvány volt a hatalmas aranymezőben ez a felfelé szélesedő fekete négyszög.

Szinte futva indultak el a kapu felé, boldogan, hogy végre akadt valami, ami elvonja figyelmüket a csontvázhadseregről. Egymás mellett indultak felfelé a tizenkét lépcsőn. A nyolcadikon Tony még egyszer visszafordult és végigtekintett a téren.

Innen a magasból még impozánsabban, még lenyűgözőbben hatott a mozdulatlan, harcra kész hadsereg. Érezte, hogyha soká nézi, újra a látvány hatása alá kerül, hát gyorsan elkapta a szemét és sietve indult Phil és Mehmed után, akik már két lépcsővel előtte jártak.

A tizedik lépcsőre ért. Phil és Mehmed most léptek fel az utolsóra, amikor valami furcsa zajt hallott. Nem is volt határozott zaj, inkább valami sejtelmes suhogás, amelyet halk koppanás követett. Észrevette, hogy Phil összerázkódik és reszkető ujjal mutat a fekete ajtókeretre. És a következő pillanatban már ő is meglátta.

A fekete ajtókeret fájából tollas nyílvessző állt ki és tolla még most is remegett!

53

XI. FEJEZET

Tony egyetlen ugrással fent termett a másik két ember mellett, akik a meglepetéstől megkövülten még mindig a nyílvesszőre bámultak és karjukat megragadva, magával rántotta őket a kapu függönye mögé, be a palotába. Majdnem megvakította őket az a porfelhő, amely a függönyről felszakadt, de Tony megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor érezte, hogy hátuk mögött a nehéz szőnyegfüggöny ismét összecsapódott.

– Végre! – mondta nagyot fújva. – Végre nem szellemekkel állunk szemben! Egy célját tévesztett nyílvessző sokkal kellemesebb, mint a láthatatlan szellemkezek, amelyek arabokat cipelnek el nyomtalanul és az ember torkát fojtogatják!

Visszafordult a függöny mögött és a nehéz anyagot kissé meglebbentve visszanézett a térségre. De csak vaksötétség fogadta, hiszen a lámpák fénye nem hatolt át a függönyön.

– Phil, nézz csak ki a másik oldalon! Én majd itt kidugom a függöny mögül a lámpámat és körülvilágítok. Jól figyeld meg, hogy látsz-e valami mozgást vagy változást!

Kezét, amelyben a villanylámpát tartotta, kidugta a függöny nyílásán, gondosan ügyelve arra, hogy a testétől minél messzebb tartsa azt. Felkattintotta a körtét és fényét lassan körüljártatta a térségen.

– Semmi sem változott! – suttogta Phil, aki a függöny másik oldalán lesett ki. – Minden ugyanúgy áll, mint az előbb. Azaz… világíts csak egyenesen előre!… az első sorra!… Úgy, egy kicsit jobbra! Megvan! Az egyik csontváznyilas íjáról hiányzik a nyíl! Az íj húrja sem feszül már! Ez a csontváz lőtte ki ránk! Egészen bizonyos!

– Őrültséget beszélsz! Egy csontváz nem lövöldöz és nem céloz! Nézd meg jobban!

– Tisztán látom, Tonykám! De azért ez nem teljesen érthetetlen. A régi egyiptomi sírokban nem egy hasonló dolgot láttam már! Valami automata szerkezet lehet ez. Bizonyosan a tizenkettedik lépcsővel van összekötve. Amikor mi ráléptünk a lépcsőre, a szerkezet működni kezdett és a nyíl elrepült.

– Remek! Látod, ezt szeretem! Reális nyílvessző és reális automata céllövölde! Ez olyasmi, amivel szemben lehet harcolni! Nem úgy, mint a szellemek…

– Világítsd csak végig a földet ettől a csontváztól a lépcsőkig! Hátha meglátjuk az összekötő zsinórt is. Lejjebb a fényt! Még! Lassan forgasd lefelé a lámpát, ne olyan hirtelen! Nem látok semmit, a por bizonyára belepte már! Úgy, tovább, kissé… Ó!

Valami ismét átsuhant a levegőn, egy koppanás és Tony kezéből csörömpölve hullott ki a zseblámpa. Mögötte, a nehéz függönyt átütve, de a sűrű szövésben fennakadva egy újabb nyílvessző lógott.

– Ez mégsem automata szerkezet lesz, öreg Phil! – kiáltott fel Tony, miközben sziszegve rázta a kezét, amelyet erősen megrándított a lámpát találó nyílvessző. – Most egyikünk sem változtatott helyet, nem hozhattunk működésbe újabb szerkezetet! És azt sem

54

hiszem, hogy négyezer évvel ezelőtt ilyen pontosan tudták volna, hogy hol fogom én a villanylámpát kidugni a függöny mögül…

– Megsebesültél? – szólt közbe aggódó hangon Phil.

– Nem, a lámpát találta csak. A kezem csupán megrándult egy kicsit, mindjárt rendben lesz. De ez most nem fontos! A fontos az, hogy nem szellemekkel és nem automatikus szerkezetekkel állunk szemben! Itt bujkál valahol a csontvázak között Thaina barátunk valamelyik nagyon is húsból és vérből lévő kísértete. Méghozzá ostoba kísértete! Annyit sem ért a verekedéshez, mint egy elsőéves chicagói gengsztertanonc! Az már tudja, hogy az ellenfél sosem ott áll, ahol a lámpát tartja!

– Feltétlenül ártalmatlanná kell tennünk, mielőtt továbbmegyünk!

– Kit, én kedves, naiv Phil barátom?

– Ezt a lövöldözőt! Hiszen bármely percben újra megtámadhat! És egyszer csak sikerül neki!

– Bizony, ez már így van! – Tony arcán újra megjelent a megszokott fintor. Most végre ismét elemében érezte magát. A környezet misztikuma már semmi hatással nem volt rá. Attól a perctől kezdve, amikor ráébredt, hogy emberrel kell megküzdenie, lefoszlott lelkéről minden varázslat, minden elfogódottság. – Egyszer csak sikerül neki, ez már így van! És különösen biztosan sikerül neki, ha mi újra kibújunk innen és odaállunk az orra elé eleven céltáblának! Két perc alatt három új rekrutát soroznának be a csontvázhadseregbe. Hogy röhögnének rajtam a yale-i fiúk!

– De mégsem hagyhatjuk szabadon garázdálkodni!

– Miért? Téged zavar?

– Legyen eszed! Hiszen ez tiszta öngyilkosság!

– Kimenni pedig még inkább az. Mi nem látjuk őt, ő jól láthat minket, hiszen nekünk van lámpánk és nem neki! Aztán honnan tudod, hogy egyedül van? Nem hinném, hogy Thaina egyetlen embert küldött volna ellenünk!

– Hát akkor?

– Hát akkor megteszünk biztonságunk érdekében annyit, amennyi módunkban áll. És folytatjuk a tudományos munkát. Mondd csak, Mehmed, félnél egy kicsit egyedül maradni?

– Nincs mitől félnem, uram. Semmi sem történhet velem Allah akarata nélkül és Allah akarata ellen úgysem védekezhetem.

– Nagyon igazad van, Mehmed. Ha Allah úgy akarta volna, akkor hármunk közül kettő már nem élne, és ki tudja, melyikünk lenne ez a kettő. A következőket gondolom: Mr. Phil és én elmegyünk kicsit szétnézni ebben a palotában. Te addig itt maradsz a függöny mögött, lehetőleg sötétben. Ha valakit észreveszel, hogy be akar jönni, szó nélkül beléeresztesz egy golyót. Tudsz a revolvereddel bánni, ugye?

55

– Tudok, uram!

– Akkor rendben van. Tehát bárki jön is lámpa nélkül, lelövöd. Ha velünk valami történne, a lámpánk kialudna, vagy ilyesmi, akkor a neveden szólítunk. Ha nem egy, hanem több ellenfeled akadna, akkor lőj egymás után legalább kétszer. Ha két revolverlövést hallunk, azonnal idesietünk. Te akármit hallasz is, ne hagyd el a helyed.

– Megértettem, uram.

– És Mehmed, még valamit. Légy nyugodt, ha ép bőrrel szabadulunk innen, nem fogjuk elfelejteni, milyen derekasan viselkedtél. Gazdag jutalmat kapsz.

– Köszönöm, uram. Bár azzal, amit teszek, most már nemcsak titeket szolgállak, hanem a saját életemet is védem.

– Mégis megérdemled. Nos, induljunk, Phil!

Mehmed eloltotta lámpáját és szorosan a függöny mellé állt. Úgy gondolta, ha nem is lát semmit, a függöny rezzenésén feltétlenül megérzi, ha valaki be akar jönni a kapun. Tony és Phil, revolvereiket kezükben szorongatva indultak el az előcsarnokon át. Csak egy lámpájuk volt, Philé, mert Tonyét a nyílvessző összetörte.

Csak most néztek szét az előcsarnokban, ahová kerültek. Hatalmas, ötszög alakú csarnok volt, minden bútorzat nélkül is mindegyik falán egy ajtó nyílt. Általában pontosan ugyanúgy festett, mint az, amelyet Thaina házában láttak, csak a méretei voltak sokkal nagyobbak.

– Meg kellene találnunk a lépcsőt! – mondta Phil. – A régi Egyiptomban ritkák voltak az emeletes épületek, de a magasság rangot jelentett. Minél magasabb volt valakinek a rangja, annál magasabbra ment lakni. Biztosra veszem, hogy itt, a földszinten csak a szolgák szobái vannak, magának a fáraónak szobái az utolsó emeletet foglalják el.

A bejárattal szemben lévő ajtó függönye mögé léptek és elégedetten látták, hogy éppen a lépcsőházba kerültek. Széles, aranylapokkal bevont lépcső indult ki innen, de egy emelet magasságban már újabb függöny takarta el a továbbiakat.

– Nem látom, meddig visz fel ez a lépcső, de bizonyosra veszem, hogy a palota legfelsőbb emeletéig. A lépcsőt arannyal vonták be, tehát a Nap fiának útja erre vezetett. Valóban, az első emeleti függöny mögött kis szoba nyílt, de belőle újabb lépcsősor indult felfelé. Phil azonnal tovább akart menni, de Tony visszatartotta.

– Nem tartanám buta dolognak, ha a többi emeleteken is szétnéznénk, mielőtt továbbmegyünk. – Thaina itt is elrejthetett embereket és tudja Isten, hogy vagyok vele, de nem szeretem, ha váratlanul hátba támadnak…

– Úgy sem tudjuk végignézni a palota összes termeit, Tonykám. Láttad kívülről, hogy milyen nagy ez a palota. Napok kellenének hozzá, hogy minden szobáját végigjárjuk.

56

– Nem is akarom én mindet végigjárni. Thaina bizonyára a Nap fiának lakosztályát őrizteti az idegen behatolók elől, tehát ha elrejtett embereket, azokat a lépcső közelében rejtette el. Elég, ha a környező szobákat végignézzük.

– Ha úgy gondolod, gyerünk!

Egymás után léptek be a környező szobákba, de semmi gyanúsat nem vettek észre. Rendes lakószobák voltak, majdnem ugyanolyan egyszerűen berendezve, mint a katonák házai, éppen csak a bútorok voltak finomabbak, szebbek. Felmentek a második emeletre és itt ugyanezt találták.

– Nagy luxust nem fejtettek ki, az bizonyos – állapította meg Tony. – Pedig én mindig úgy képzeltem el, hogy ezek az előkelő egyiptomiak hihetetlen fényűzésben éltek.

– Így is volt. De a jelek szerint Keft-en-Kemtet katonás szellemben rendezték be. De ne félj semmitől. A Nap fiát még itt is bizonyára elég fényűzéssel vették körül.

– Nekem nem hiányoznak a cirádák, édes Philem. Egészen más az, aminek hiányát érzem.

– Éspedig?

– Már megint nem látok egyetlen holttestet sem. Vajon hová lettek?

Phil elgondolkozva állt meg a lépcsőn, a második és harmadik emelet között.

– Van benne valami! Az előkelőségek csontvázait nem láttuk a hadseregben!

– Hát ezt meg honnan tudod? Azt hiszed, hogy egy ilyen előkelőbb embernek más csontváza van, mint a katonájának? Ördögöt! Csak a ruhája más!

– De az előkelőeket vallásos szertartások között mumifikálni kellett! Erről semmiféle föld alatti városban sem mondtak volna le, hiszen a lelkük halhatatlansága függött attól, hogy a testük is megmaradjon! Márpedig odakint csak csontvázak vannak, múmiát nem láttam!

Az új problémán töprengve indultak feljebb, de a harmadik emelet sem hozott megoldást. Itt sem találtak egyebet, mint az elsőn és másodikon.

– Talán a palota más részébe helyezték el a múmiákat… – mondta ki véleményét Tony. Phil bólintott.

– Lehet. De most ne törődjünk ezzel. Úgy számítom, hogy az utolsó emeletre érünk, a Nap fiának lakosztályába.

Amint a negyedik emeleti függönyt fellebbentették, azonnal látták, hogy Phil nem csalódott. Az eddigi egyszerűséget minden átmenet nélkül a legpazarabb pompa és fényűzés váltotta fel. A falakat ugyanolyan aranylemezek fedték, mint a palota elejét, de ezek a lemezek nem voltak simák. Phil ámultan állt meg az egyik aranyfallal szemben és hebegve mondta:

57

– Ez… ez hihetetlen!… Nem értem! És kezével megtapogatta az aranylemezeket, amelyeken kiemelkedő domborművek

alakjában hieroglifák és rajzok voltak láthatók.

– Mit nem értesz, öregem? Hiszen ilyen hieroglifákat és rajzokat eleget láttunk már!

– De ez az első lelet, amely arról tanúskodik, hogy az egyiptomiak a domborművekhez is értettek! Eddig csak szobrokat és festményeket találtak domborművet még soha! Te! Tony! Ez a lelet az egész egyiptológiát forradalmasítani fogja!

Phil olyan magafeledkezett lelkesedéssel tapogatta a domborműveket, hogy Tony szükségét érezte, hogy kicsit lehűtse. Ismerte unokabátyját, tudta, hogy a tudományos felfedezések milyen lázba tudják hozni. Ha engedi, el sem mozdul majd ezek mellől a domborművek mellől. Kijózanítóan jegyezte meg:

– Igen, ha fel tudjuk tárni. De egyelőre még az is bizonytalan, hogy mi magunk meglátjuk-e valaha a napvilágot! Gyerünk Phil, nézzünk körül, aztán igyekezzünk vissza a kijárathoz!

– Igazad van.

Elindultak és beléptek a következő szobába. Itt már berendezést is találtak, színaranyból készült istenszobrokat és pamlagokat. A falakat ugyancsak domborművekkel díszített aranylapok fedték. A szemközti falat az eddigieknél jóval nagyobb ajtó törte át és ebből sejtették, hogy most Hantehep lakosztályának valamelyik fontos részéhez értek. Beléptek a függöny mögé és az ámulattól földbe gyökerezett a lábuk.

Talán nem is a hihetetlen fényűzés és gazdagság lepte meg őket annyira, mint inkább a látvány különlegessége, amely eléjük tárult. Kétségtelenül a trónteremben voltak. A villanylámpa fénye szikrázva verődött vissza a drágakövekkel kirakott aranyfalakról, az aranyzsámolyokról, amelyek körben álltak a szobában és a kettős trónról, amely a szoba közepét foglalta el. Észre sem vették jóformán, hogy milyen hihetetlenül gazdag díszítésű ez az aranytrón, amely mellett Thaina ezüsttrónjának figurái jelentéktelen, művészietlen cirádáknak hatottak volna.

Csak az embereket nézték.

Mert a trónteremben emberek voltak.

Mozdulatlan, merev arcú, évezredek óta halott emberek, de emberek.

Ott ültek körben a zsámolyokon a trón körül, arcukkal a trón felé fordulva. És a trónon szintén ketten ültek. Az egyik kétségkívül maga Hantehep volt, ezt elárulta a kezében tartott görbe bot és a homlokán körülfutó, felfelé kunkorodó fejű aranykígyó. Ugyanolyan mereven ült a trónon, mint a köré sereglett nemesek a zsámolyokon. Phil szakértő szeme azonnal észrevette, hogy egészen kivételes technikával, különösen jól konzervált múmiákkal áll szemben. Annál különösebb volt az a másik alak, aki Hantehep mellett a trónon ült.

58

Nő volt, ezt elárulta az öltözete. De míg a többi múmia arca a balzsamozást végző múmiamester keze alatt kisimult, míg a többiek tartása mereven egyenes volt, ez a női múmia valósággal összeesett a trónon.

Az arca csupa ránc, szeme beesett, az egész test valahogy mintha elvesztette volna tartását, teljesen összecsuklott.

– Hantehep és szépséges menyasszonya, Kharta! – suttogta elszoruló torokkal Phil.

De Tony nem akart ismét abba a lelkiállapotba visszaesni, amelyből csak az imént rántotta ki magát, hát gúnyolódva jelentette ki:

– Ennél csúnyább szépséget sem láttam még életemben! Furcsa ízlése lehetett Hantehep barátunknak! És milyen lehetett ebben az országban a többi nő, ha ez volt a legszebb? Brrr! Most örülök igazán, hogy nem akkor éltem! Még jó, hogy Mioronnak legalább az az egy állítása nem igaz, hogy ez a csudabogár feltámadhat! Éppen ő hiányzik ebben a pocsék világban!

Phil nem válaszolt, hanem közelebb lépett a trónhoz és lámpájának fényét a trón talapzatára irányította. Tony látta, hogy a trón talapzatán hieroglifák vannak, ő maga is Phil mellé lépett.

– Magyarázd meg, ha tudod. Mit írnak az egykori távirati irodák?

Phil akadozva kezdett hozzá a képírás megfejtéséhez.

– Hantehep ő… a Nap fia… ki meg akarta menteni… Kernt szent földjét… a barbár betolakodóktól… Itt nyugszik mindaddig… amíg Kemtnek ismét szüksége nem lesz rá… itt nyugszik… tanácsosai és vezérei körében… míg seregei harcra készen… várják parancsát… amelyet akkor mond ki… mikor atyja… Ammon Rá Isten… úgy akarja…

– És eddig nem akarta úgy – szegezte le Tony. – Rendben van. És mit mond a helyi lap a trón másik részén?

Phil odalépett és azokra a hieroglifákra irányította a fényt, amelyek a töpörödött nő előtti trónlépcsőn álltak.

– Kharta, ő… Hantehepnek, a Nap fiának… menyasszonya… nem támad fel… mert nem halt meg soha… csak előkészült a feltámadásra… Gur ed Hamman… a varázsló… elvonta tőle az élet nedveit… de megmentette testét a pusztulástól… az enyészet nem férhet hozzá… ő a legszebb menyasszony… Kernt leggyönyörűségesebb leánya… akkor nyitja fel ragyogó szemét… ha a Nap fia… parancsot ad rá…

– Erre bizony várhat a gyönyörűséges leányzó! Te Phil, valami egészen csodálatos dolgot tapasztalok! Minél többet nézem, annál visszataszítóbbnak látom! Hogy lehet ez!

Phil nem felelhetett. Mindketten egyszerre fordultak hátra. A mély csendben valami halk nesz ütötte meg a fülüket. A lámpa fénye a szemközti aranyfalra vetődött és onnan visszaverődve sejtelmes félhomállyal töltötte be a hatalmas termet.

59

Mindketten felkiáltottak.

A trón körül, a zsámolyokon a nemesek múmiái ugyanúgy ültek, mint az előbb. De előttük, a jobb és bal oldalon egy-egy zsámoly üresen állt. És három oldalról, változatlan, gépiesen merev léptekkel három múmia tartott feléjük.

XII. FEJEZET

Egy pillanatig dermedten bámulták a szörnyű látványt. A meglepetés és rémület minden tagjukat megbénította. A három múmia minden sietség nélkül közeledett.

Tony torkából artikulátlan kiáltás tört fel. Revolverét egyenesen a közeledő múmiára szegezte. Egy villanás! A teremben mennydörgésszerűén visszhangzik a lövés zaja. A múmia meg se rezzent és változatlanul egyenletes léptekkel közeledett Tony felé.

Míg Philt a rémület mozdulatlanná dermesztette, Tonyn pánikszerű cselekvési vágy vett erőt. Egyenesen nekiugrott a múmiának és közvetlen közelről az egész tölténytárat belelőtte. A következő pillanatban hisztérikusan felkacagott.

– Ne félj, Phil! Vérzik!

Ugyanakkor a múmia halk kiáltással omlott össze.

De Phil talán még ekkor sem szabadult volna fel dermedtségéből, ha a másik két múmia el nem árulja, hogy valóban élő emberek. De amikor társuk összeesett, egyszerre meggyorsították lépteiket és kezükben apró, modern pisztoly villant fel.

Phil revolvere és a másik kettő ugyanabban a pillanatban dördült el. Tony nem látta, hogy mi történt Phillel, mert amikor a pisztolyt meglátta, hatalmas ugrással vetette rá magát a jobb oldali múmiára. Abban biztos volt, hogy ennek golyói nem találtak, mert ugrásának lendülete félreütötte a pisztolyt abban a pillanatban, amikor elsütötték. De Phil kezében a lámpa kialudt és most vaksötétségben hempergett, minden erejét latba vetve a múmiának öltözött ellenséggel szemben.

Azonnal érezte, hogy nem gyenge ellenfél. Igaz, hogy a múmiaöltözék kissé nehézkessé tette mozgását, de ugyanakkor a támadás lehetőségét is csökkentette. Amikor Tony át akarta kapni ellenfele nyakát, érezte, hogy a körülfáslizott nyakat halálra szorítani lehetetlen. Ütéseinek erejét a vastag ruha észrevehetően csökkentette. Viszont az ellenfél annál keményebb csapásokat mért rá. Egymásba kapaszkodva hemperegtek a vaksötétben. Egyik sem tudta, milyen fegyvereket rejt még a másik, tehát mindketten főleg azon igyekeztek, hogy a másik mozgását megakadályozzák. Szorosan tapadtak egymásra, hol egyik, hol másik került felül, amint az aranypadlón birkóztak.

Tony tudta, hogy zsebében ott a kés. De tudta azt is, hogy meg sem kísérelheti előhúzni. Ha egyik kezét erre használná, azalatt ellenfele, ki tudja, milyen előnyhöz jutna. És amellett a kés csukva volt. Hogy a pengét kinyissa, ahhoz mind a két kezére szüksége lett volna. Nem, a kés itt nem jöhet számításba.

60

Hallotta, amint ellenfele hangosan liheg, de az ő szíve is majd kiszakadt a helyéből.Érezte, hogy már nem búja sokáig ezt a szörnyű küzdelmet. Fájdalmas kiáltás tört ki

belőle. Amint a földön birkózva egymáson hemperegtek, valami éles, kemény tárgyba ütötte a lábát. Közvetlen utána tompa puffanást hallott. Nem törődött vele, csak a fájdalmat érezte és igyekezett megállapítani, merre is volt az az éles, kemény tárgy. Igen, most itt van az oldala mellett! Ha ügyes lesz, ez a menekvés!

Minden erejét összeszedve, hirtelen mozdulattal átdobta maga felett az ellenfelét úgy, hogy ő került fölüké. Aztánkiengedte szorításából. Érezte, hogy ellenfele a váratlan szabadulást kihasználva mindkét öklét az oldalába nyomja. A lélegzete elakadt, de nem törődött vele. Csak fél perc kitartás!

Mindkét kezével belekapaszkodott az ellenfél fejébe és maga felé húzta. A veséjébe mélyedő öklök már kibírhatatlan fájdalmat okoztak. De csak húzta a fejet feljebb, még feljebb. Aztán…

Egyetlen hatalmas erőmegfeszítéssel odavágta, ahol azt az éles, kemény tárgyat sejtette. Erős reccsenést hallott, kezét valami meleg folyadék öntötte el, a veséjét szorító öklök engedtek. Aztán egy fénykarikát látott a sötétben valahol nagyon messze. Elvesztette eszméletét.

Valami nagyon hideget érzett a homloka körül. Kellemetlen volt és ez magához térítette. Kinyitotta a szemét, de az első pillanatban nem látott mást, mint egy, a fejéből kiinduló éles fénysávot, amely kis körben megvilágította az aranyos mennyezetet. Aztán szeme lassan újra hozzászokott a félhomályhoz és már meglátta Phil fölé hajló arcát is. És csakhamar rájött arra is, hogy az a hidegség, amelyet homlokán érzett, a villanylámpa fémtokja. Phil víz hiányában így kísérelte meg magához téríteni ájulásából. Ezért is látta úgy, hogy a fejéből indul ki a fénysugár.

Hirtelen eszébe jutott minden és boldogan ült fel. Hiszen mindketten megmenekültek! Mi történt a három múmiával?

– Maradj még egy kicsit nyugton, Tonykám! Térj magadhoz teljesen.

– Már teljesen jól vagyok! Mondd, mi volt itt?

– Revolveres szellemjárás. De mindketten jó szelleműzőknek bizonyultunk. Te csúnyán elintézted a magad szellemét, hallod-e! Teljesen szétverted a fejét a trón lépcsőjének élén!

Szóval a trón lépcsője volt az az éles, kemény valami! – villant Tony agyába. Ugyanakkor visszaemlékezett valami tompa puffanásra is, de nem tulajdonított jelentőséget neki. Érdeklődve kérdezte:

– És te?

– A revolvert felütöttem, nem talált el a múmia golyója. De ő is kicsavarta az én kezemből az én revolveremet. Birkózni kezdtünk és nekem volt szerencsém. Én értem el a földön fekvő revolvert előbb. Ennyi az egész.

61

– Nézzünk csak a szemükbe ezeknek a szellemeknek! – mondta Tony és feltápászkodott a földről. Phil a lámpa fényét kissé elmozdította és Tony meglátta azt a múmiát, amelyiknek a fejét ő verte szét. Nem volt lélekemelő látvány. A koponya teljesen szétroncsolódott és körülötte széles körben szennyes volt minden. Vér és agyvelődarabkák tapadtak a földhöz és a trón lépcsőjéhez. Közvetlenül a holttest mellett kis csillogó tárgyat vett észre. Lehajolt és felemelte.

– Ejha! – kiáltott fel. – Nézd csak, milyen modern szellemekkel volt dolgunk! A legújabb típusú Smith and Wesson revolvereket használták! A túlvilágon úgy látszik haladnak a korral!

De Phil nem válaszolt. Tony felnézett és látta, hogy a szeme csodálkozva mered maga elé. Követte Phil pillantását és egyszerre megértette, mi volt az a tompa puffanás, amit hallott.

Kharta ott feküdt a trón lépcsőjénél.

Biztosan lecsúszott a trónról, amikor nekiütődtek birkózás közben.

– Mi az? Őnagysága hűtlenül elhagyta fenséges vőlegényét?

De Phil újra nem válaszolt. Tonyt megdöbbentette az a kifejezés, amelyet unokabátyja szemében látott.

– Mi az Phil? Mi baj? Mi történt?

– Te… – Phil hangja rekedten, tompán, dadogva suttogott. – Tony… Gur ed Hammannak igaza volt… Kharta nem halt meg…

– Megőrültél?

– Nézd… leesett… és semmi baja… ha halott lenne… ha múmia lenne… porrá omlott volna egy ilyen ütéstől… de semmi baja…

– Rémeket látsz! Megzavarta az eszedet ez a környezet! Talán valami speciális módon preparálták!

Phil Tonyra nézett és a szemében mintha valami furcsa fény gyulladt volna ki. Aztán egy lépéssel közeledett Khartához és egyenesen rávilágított a földön fekvő testre. Hirtelen észrevehetett valami különöset, mert lehajolt, aztán a ráncos arc egy pontjára mutatott.

– Nézd csak! Ott!

Tony is odalépett és közel hajolt Kharta megvilágított arcához. És egyszerre valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, mintha álmodna, hihetetlen, fantasztikus álmot, amelyről tudja, hogy álom csupán és mégsem képes a hatása alól szabadulni.

Kharta ráncos arcán egy kis folt teljesen kisimult és visszanyerte az élet színét. A bőr, amely az egész arcon ráncos és pergamenszáraz volt, ezen a kis folton puhává, ruganyossá és bársonyosan simává vált. És ennek a foltnak közepén egy kis vércsepp volt, amely pillanatról pillanatra kisebbedett, mintha a bőr szomjasan inná be a vörös nedűt.

62

– Kharta, ő… Hantehepnek, a Nap fiának menyasszonya… – hallotta Phil hangját, amint valami ismerős szöveget mormol maga elé – nem támad fel, mert nem halt meg soha… csak előkészült a feltámadásra. Gur ed Hamman, a varázsló, elvonta tőle az élet nedveit… de megmentette testét a pusztulástól. Az enyészet nem férhet hozzá és a legszebb menyasszony, Kemt leggyönyörűségesebb leánya akkor nyitja fel ragyogó szemét, ha a Nap fia parancsot ad rá! Érted? Tony, érted?

– Szeretném érteni…

– Eh, most ne magyarázzunk! – kiáltott fel Phil és Tony látta, hogy egész lénye valami furcsa, egzaltált lázban ég. – Gyere! Minél előbb fel kell kerülnünk a föld színére! De Khartát magunkkal visszük! Nagyobb csoda ő, mint minden más, amit Egyiptom ősi földje magában rejt!

A Phil által lelőtt támadóról lehúzták azt a leplet, amely testét takarta és bebugyolálták vele Kharta testét. Aztán felvették és óvatos léptekkel indultak vissza azon az úton, amelyen jöttek.

A test, a kis összetöpörödött női test hallatlanul könnyű volt. Meg sem álltak pihenni és máris lent voltak a lépcső alján, a földszinten. Mikor a lépcsőház függönye mögül égő lámpájukkal kiléptek, a főkapu felől is felgyulladt a fény.

– Mehmed, te vagy az?

– Igenis, uram! Nem zavart senki sem. Hallottam fentről a lövöldözést, de parancsotok szerint nem mozdultam el őrhelyemről.

– Helyes. Most gyere, segíts! Hoztunk magunkkal valamit. Fel kell vinnünk a táborba.

– Megálljatok! – szólt közbe Tony. – Ne menjünk a főkapu felé! Odakint bizonyára leskelődnek ránk Thaina emberei, akik reánk nyilaztak. Ne essünk kelepcébe! Keressük meg valamelyik oldalkaput!

Elindultak a fal mellett és csakhamar elérték a palota oldalát. Itt befordultak és az oldalfal mellett haladtak tovább. Néhány perc múlva elérték az első kiskaput. De tudták, hogy a palota oldalán több ilyen kiskapu is van. Tovább haladtak, mert úgy igyekeztek, hogy a csontvázhadsereg terétől minél távolabb jussanak az utcára.

Jó néhány kapu mellett haladtak el, míg végre úgy gondolták, hogy elég messzire jutottak. Kiléptek az utcára és látták, hogy tényleg egészen a palota végéig értek. Áthaladtak a széles keresztutcán és visszaindultak azon a sugárúton, amelyen jöttek. A homokban tisztán látták azokat a lábnyomokat, amelyeket idejöttükben hátrahagytak. Tony számolta a házakat és keresztutcákat.

Mikor a-tizenkettedik keresztutcát is maguk mögött hagyták, kitárult előttük a kör alakú térség. Mind a hárman önkéntelenül felfelé pillantottak, sóváran keresve azt a kis fénypontot, amely a kijáratot jelezte. És ugyanabban a pillanatban hördültek fel. A fénypont, a lejárathoz áhított lámpa nem volt sehol!

63

Döbbenten álltak meg.

Ez már túl sok volt a meglepetésekből.

Pedig fél perc múlva még egy kínos meglepetés érte őket. Phil lámpája kialudt. Az elem kimerült. Ott álltak hárman, egyetlen lámpával és egy különös holttesttel a kör alakú térség szélén és biztosra vették, hogy a Hold fia elvágta őket a külvilágtól. A fenti jelzés eltűnése nem jelenthetett mást.

Tonynak még az is eszébe jutott, hogy már Mehmed lámpája sem éghet sokáig. Hiszen annak eleme csak annyival pihentebb Philénél, amennyi ideig Mehmed a palota főbejáratának függönye mögött sötétben tartózkodott! És ha az is kialszik…

– Gyerünk! – mondta hirtelen határozott hangon. – Talán csak innen nem látszik a jelzés! Gyerünk a tér közepére!

Újra elindultak, de a szívükben kihalt a menekülés minden reménye. Mehmed ideoda táncoltatta lámpája fényét és egyszerre felkiáltott.

– A kötél ott lóg!

Valóban, a lámpa fénykévéjében feltűnt valami merőlegesen lelógd szürke kígyó. Rohanva tartottak felé és Tony, amikor megérintette, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Igen! A kötélhágcsó! Talán csak a lámpa romlott el és nem vették észre!

Letették terhüket és Phil Mehmed felé fordult.

– Mássz fel, Mehmed, és intézkedj, hogy gyújtsanak újra fényt. És eresszetek le még egy kötelet, amin felhúzhatjuk ezt a… ezt a csomagot.

Mehmed szó nélkül mászni kezdett felfelé. A lámpát magával vitte, mert alulról nem tudták volna végigvilágítani a hágcsót. Phil és Tony látták, amint az arab egyre feljebb kapaszkodik és a fény egyre távolodik tőlük. A félhomály lassan sűrűbb lett körülöttük, aztán ott álltak a titokzatos föld alatti város terének közepén teljes sötétségben és nem láttak mást, mint egy lassan távolodó, egyre emelkedő mind halványabb fénypontot.

A tökéletes csend kibírhatatlan volt. Zajosabbnak tűnt, mint a Broadway minden lármája. Elcsigázott idegeik suhanó árnyakkal, nesztelen léptekkel, meg nem hallható suttogásokkal népesítette be a sötét csendet. Úgy érezték, hogy pillanatokon belül kitör rajtuk az őrület.

Tony megmozdult és a keze valami puhába ütközött, hideg, puha testbe. Irtózattal rántotta vissza a kezét. Tudta, hogy a négyezer éves menyasszony soha meg nem halt testéhez ért. Körmeit a tenyerébe vájta, hogy fel ne ordítson. A fénypont egyre távolodott felettük.

– Mindjárt felgyullad a jelzőlámpa… – Mondta tompán Phil. – Egy hurokra kötött kötél ereszkedik le mellénk és Mehmed, aki lámpákat hoz. Újra világosság lesz, de már nem is fontos… hiszen azonnal mi is ott leszünk a kötélen, kúszunk felfelé és egyszerre csak kiérünk a szabadba… Kidugjuk a fejünket a nyíláson és ránk ragyognak a csillagok… Talán még szél

64

is van odakint… az arcunkba fúj, felkavarja az égett sivatag hamuját… És négy arab arca mered ránk… az akna mellett ott áll a sátor és az autó… a motort mindjárt begyújtjuk, hiszen olyan szépen tud búgni…

Tony tudta, hogy Phil csak azért beszél, hogy megtörje a kibírhatatlan csendet és azért beszél a fenti világról, hogy képével elűzze a sötétséget. Jólesett neki is Phil hangját hallani. De közben változatlanul figyelte a fénypont útját. Látta, hogy egyre feljebb kúszik, aztán megáll. Hosszú, kibírhatatlanul hosszú ideig állt egy helyben. És most…

– Phil! Mehmed jön vissza! Hozza a szabadulást!

Igen, a fénypont sebesen közeledett, egyre nagyobbá vált. Már ki lehetett venni az arab alakját, amint a kötélhágcsón majom módra kúszik lefelé. Egy eltévedt fénysugár már egészen odáig hatolt! És most! Most leért! A lába dobbant a földön.

És kifulladt hangon jelenti:

– Uram! A lejáratot elzárták. Földdel tömték be. Nem tudtam kijutni a szabadba.

– Mi? Hogyan? Mit beszélsz?

– A kötélhágcsó vége két deszka közül lóg ki. Azzal zárták el a kijárást és a deszkára földet hordtak. Éreztem, amint benyúltam a két deszka közé.

Egyikük torkán sem jött ki hang. Az egyetlen megmaradt lámpa gyengülő fényénél három halottsápadt arc meredt egymásra.

XIII. FEJEZET

Percekig tartott, amíg teljes egészében fel tudták fogni Mehmed szavainak jelentőségét. Sőt mintha most az egyszer még a fatalista arabot is elhagyta volna megszokott nyugalma, az ő arcán is tétova, tanácstalan kétségbeesés tükröződött.

– Oltsd el a lámpát, Mehmed! Takarékoskodjunk az elemmel, amíg lehet. Hátha lesz még alkalom, hogy hasznát vehetjük.

Ez volt minden, amit Phil hosszú szünet után mondani tudott. De ez legalább hasznos tanács volt. Reális volt, és ami a legfontosabb, valahogy benne volt az is, hogy még nem veszett el minden, még hasznukra fordíthatnak valamit. A fényt. Már ez is sokat jelent…

Mehmed elkattintotta a lámpát és a térre ráborult az áthatolhatatlan föld alatti sötétség.

– Üljünk le – mondta Tony –, ránk fér a pihenés. Üljünk ide a földre. Kicsit piszkosak leszünk, de ez most nem sokat számít. A fontos az, hogy itt legyünk a kötél mellett, bár sejtelmem sincs róla, hogy most már ez miért fontos. Talán azért, mert egy üres tér közepén vagyunk és így a láthatatlan ellenség nem férhet olyan észrevétlenül közelünkbe, mintha egy

65

házban ülnénk. Ültök mind a ketten? Vigyázzatok Khartára, nehogy rátelepedjetek. És most lássuk, mi a helyzet?

– Mi a helyzet? – kérdezte vissza Phil.

– A helyzet az, hogy Keft-en-Kemtet felfedeztük, de minket magunkat is belétemettek. Kell még részletesebb helyzetjelentés?

– Nono, öreg, ne tüzelj. Kezdek magamhoz térni az első meglepetésből. Gondoljuk csak át a történteket nyugodtan, majd csak kisütünk valamit. Én nem nyugszom bele, hogy itt fogjanak, mint egy vadat, amely belemászott az előre elkészített csapdába. Egész Yale rajtam röhögne.

– Hagyd a pokolba végre azt a Yale-t. Mindig úgy beszélsz, mintha az iskolai rögbi-csapat véleménye volna a legfontosabb dolog a világon!

– Hja, az embernek kell valami, ami lelkesítse. De nézd csak, valahol kell itt kijáratnak lennie.

– Más bölcsességed nincs raktáron? Persze, hogy kell más kijáratnak is lenni. Különben hogy kerültek volna ide a Hold fiának emberei?

– Na látod, öreg Phil! A mi orvgyilkos szellembarátaink nem négyezer év óta vártak itt ránk, mert Hantehep idején Smith and Wesson tudtommal még nem szállított Egyiptomba revolvereket. Tehát valahol bejöttek. És ahol bejönnek emberek, ott ki is mehetnek, nemde?

– Ez nem olyan biztos. Mi is bejöttünk valahol, ahol ki már nem mehetünk!

– Az más. Bizonyos, hogy kell Keft-enKemtnek valami kijáratának lennie. Ide rendszeresen jártak be emberek. Emlékezz vissza, nekem mindjárt feltűnt a hullaszag hiánya. Ez csak úgy tűnhetett el, hogy lassan kiszellőződött Keft-en-Kemt.

– Jó, tegyük fel, hogy igazad van. Mit érünk vele? A legcsekélyebb reményünk sincs rá, hogy ezt a kijáratot megtalálhassuk. És, ha megtaláljuk is, bizonyára gondosan őrzik.

– Az lehet. De nem is erről van szó. Én most csak sorra veszem az eseményeket és a lehetőségeket. Első számú tény tehát az, hogy kijárat van. Most haladjunk tovább. Nemcsak kijárat van, de élő emberek is vannak Ketf-en-Kemtben.

– Szenzációs felfedezéseid vannak!

– És itt van valami, amit nem értek. Mi az oka annak, hogy ezek az élő emberek még nem támadtak meg minket?

– Erre több magyarázatot is tudnék adni. Először is a legvalószínűbb magyarázat az, hogy feleslegesnek tartják, hiszen úgy is itt pusztulunk. Másodszor…

– Várj! Ez az első magyarázat elég gyenge. Thaina emberei már megtanulhatták, hogy mi nem pusztulunk el olyan könnyen, mint ők azt szeretnék. Tudják, hogy a préritűzből megmenekültünk. Tudják, hogy a csontváz-hadsereg nyilai sem ártottak meg nekünk. Tudják,

66

hogy a három múmia támadását is… hopp; ez nem is biztos! Miért nem jöttek be a kinti nyilazók a palotába, hogy meggyőződjenek arról, mi történt odabent? A lövöldözést hallaniuk kellett!

– Erre vonatkozóan van egy feltevésem. A Nap fiának palotájába csak a legelőkelőbb nemesek tehetik be a lábukat. Úgy látszik, a csontváz téren lövöldözők alacsonyabb kasztból valók voltak. Bizonyára meghallották a lövöldözést és tekintve, hogy nem bukkantunk újra fel a főbejáratnál, azt hiszik, hogy a múmiának öltözöttek végeztek velünk.

– Bravó, Phil! Ez komoly dolog. Annyit jelent, hogy egy ideig nyugton maradhatunk. Addig, amíg fel nem tűnik, hogy a múmiák nem jelentkeznek, ebbe pedig órák is beletelhetnek. Vagy pedig amíg fel nem fedezik az utcán lábnyomainkat, amelyekből láthatják, hogy visszatértünk ide.

– Mindez igaz, Tonykám, de még mindig nem látom be, hogy mi hasznunk van belőle. Előbb-utóbb észreveszik, az bizonyos. És akkor ránk támadnak. Ha ugyan addigra éhen vagy szomjan nem halunk itt. Mert a menekülésre semmi remény. Lámpánk, ha felgyújtjuk, talán egy fél óráig világít még. Ez nem elég idő ahhoz, hogy a másik kijáratot megkeressük és megkíséreljünk kitörni. A mi lejáratunkat pedig betemették.

– Jó, most térjünk rá a mi kijáratunk ügyére. Bizonyosra vehetjük, hogy embereinket megtámadták, és vagy elkergették, vagy lemészárolták őket. Azután két deszkát helyeztek a beomlásra és arra földet hánytak. A munkát meglehetősen sietve és felületesen végezték, hiszen a kötélhágcsót itt hagyták.

– Miért ne hagyták volna itt? Hiszen ha a nyílást betemették, semmi hasznát nem vehetjük!

– Azért ez mégis felületes és sietős munkára vall. És valóban, sietniük is kellett a munkával. Mi körülbelül három órával ezelőtt indultunk le ide…

– Mintha ezer éve lenne!

– Tudom. De az órám szerint pontosan három óra és hat perce, és ez a fontos. Mintegy háromnegyed óráig tartott, amíg leértünk és körülnéztünk itt a téren és a katonák házában. Amikor elindultunk a palota felé, két és egy negyed órával ezelőtt, a lámpa még világított odafent, sőt ellenségnek nyoma sem látszott, különben meghallottuk volna a füttyjelet. Helyes eddig az okoskodás?

– Elméletileg, azt hiszem, helyes. De gyakorlatilag semmi hasznát sem látom.

– Pedig én már pedzem, fiam! Tehát két és egynegyed órával ezelőtt ellenségnek semmi nyoma sem volt még. Sőt hozzáveszek még egy fél órát is, mert ha a veszélyt jelző füttyentés akkor hangzott volna el; amikor mi az utcán voltunk, vagy a csontvázhadsereg felett inspicíroztunk, akkor is meghallottuk volna. Vagyis leghamarabb egy és három negyed órával ezelőtt tűnt fel az ellenség, akkor, amikor mi már beléptünk a palotába.

– Úgy firtatod az időt, mintha egy bűnügyi regény számára alibit akarnál konstruálni.

67

– Csak gúnyolódj, öreg Phil, csak gúnyolódj! Majd megbánod még és zokogva kérsz bocsánatot félreismert unokaöcsédtől! De legalább ne zavarj a gondolkozásban. Tehát ott tartottunk, hogy az ellenség leghamarabb egy és háromnegyed órával ezelőtt tűnt fel. Feltételezem, hogy legalább negyed óráig tartott, amíg feltűnésük után elérték az aknát és kiüldözték onnan, vagy lemészárolták embereinket. De ha ez sikerült nekik, akkor miért tömték be a lyukat? Hiszen ez lett volna a legbiztosabb csapda. Váratlanul ránk támadni, amikor a kötélhágcsóba kapaszkodva kidugjuk a fejünket! Még védekezni sem tudtunk volna! Miért láttak hát hozzá az akna betöméséhez, méghozzá ilyen felületesen? Nos?

– Majd megmondod, te logikai csodapók!

– Meg én! Meg bizony! Egyszerűen azért, mert azt hitték, hogy erre a csapdára nincs már szükség! Hogy mi elpusztultunk idelent! Az aknát elfedték, hogy véletlenül le ne zuhanjon valaki és reggel bizonyára teljesen be is temetik, hogy helye mindörökre eltűnjön. De most még nincs reggel!

– És? – kérdezte Phil és hangjában most csillant meg először a komoly érdeklődés.

– És most nézzük, miképpen tudnánk eltávolítani gyorsan ezt az ideiglenes elrekesztést. Két keresztbefektetett deszkát és rajta néhány lapát földet.

– Hiszen van ásónk! Ha következtetésed helyes, akkor az ásóval felfeszíthetjük a deszkákat!

– Istenem, hogy lehet egy ilyen okos ember ennyire buta! Mondd, édes Philem, próbáltál te már huszonöt méter magasságban felfelé ásni, miközben kapaszkodnod is kell?

– Tényleg, ez majdnem lehetetlen.

– Teljesen lehetetlen. De én már kitaláltam, hogy mit tehetünk. Hány golyó van még a revolveredben?

– Kettő.

– Az enyémben nincs egy se. De Mehmedében, úgy vélem, még meg van mind a hat.

– Megvan, uram.

– Nos hát, a nyolc golyóból kiszedjük a puskaport. Beleszórjuk a te, már használhatatlan lámpád tokjába és jól lefojtjuk. Zsebkendőből csinálunk gyújtózsinórt. Én felmászom, elhelyezem az így készült bombát a fa és a föld közé, meggyújtom a gyújtózsinórt és ahogy csak bírok, igyekszem vissza. Talán leérek, mire robban. És akkor két eset lehetséges. Vagy megmenekültünk, vagy nem.

– És miképpen lehetne az első lehetőséget biztosítani? Ez ugyanis sokkal rokonszenvesebb számomra.

– Biztosítani nem lehet semmiképpen. Kiszmeth, vagy ahogy Allah akarja. Legfeljebb imádkozhatunk az ügy érdekében. Mert lehet, hogy a bomba nem lesz elég erős hozzá, hogy felszakítsa a deszkát és a reá nehezedő földet. Akkor fuccs. De az is lehet, hogy túl erős lesz,

68

feltárja a nyílást, de ugyanakkor a robbanás elszakítja a kötélhágcsót is. Akkor is fuccs. Végül az is lehetséges, hogy a nyílás feltárul és a kötélhágcsó is megmarad, akkor nem fuccs. Lehet, ugyanis, hogy a légnyomás a laza kötelet csak meglendíti, de el nem szakítja. Nos, akkor megmenekültünk, feltéve, hogy odafönt nem várnak újabb orgyilkos szellemek. Maximum egyharmad lehetőség van tehát a menekülésre, de az is valami. Én sorsjegyen is mindig játszom.

– Hát, akkor… kíséreljük meg! Más módot úgysem látok.

Ismét felkattintották a lámpát és hozzáláttak, hogy késeikkel kifeszítsék a töltények sárgaréz hüvelyét. Eleinte nagyon nehezen ment, de aztán már gyakorlottabban végezték. Néhány perc alatt a nyolc töltényből kiszedett fekete puskapor ott sötétlett a villanylámpa tokjában, majdnem teljesen megtöltve azt. Az üresen maradt részt Tony egy, a zsebkendőjéről letépett rongydarabbal tömte el. Aztán a zsebkendő maradékát összecsavarta, és mint gyújtózsinórt helyezte el. A kezdetleges bombát a zsebébe tette, meggyőződött róla, hogy gyufája kéznél van és gyors mozdulatokkal kúszni kezdett felfelé.

Phil és Mehmed elszoruló lélegzettel figyelték minden mozdulatát. Hogyne, hiszen az életük függ attól, hogy Tony kísérlete sikerüljön. Elkeseredett kísérlet volt, mert sikertelensége annyit jelentene, hogy teljesen védtelenül szolgáltatták ki magukat ravasz és könyörtelen ellenfeleik kénye-kedvének. Revolvergolyó híján, a gyenge kések igazán nem lehettek elégséges fegyverek, ha harcra kerül a sor.

Látták, hogy Tony egyre feljebb ér a kötélhágcsón. A mellére akasztott lámpa mutatta, hogy merre van. Aztán a lámpa megállt. Tony felért. Most tapogatja ki, hogy miképpen helyezhetné el legelőnyösebben a bombát. Talán kénytelen a puszta kezével gödröt ásni a bomba számára a földbe, a deszkák alá.

Most valami új fény villant, Tony gyufát gyújtott. A láng hirtelen magasabbra csapott, a zsebkendő tüzet fogott! Es Tony gyors iramban kúszott lefelé… Phil hirtelen megfordult és felkiáltott meglepetésében. Az utcatorkolat felől, amely a palotához vezetett, zajt hallott, és íme már látta is, amint az ellenség közeledik. Nyolcan, vagy tízen lehettek, az öltözéküket nem látta tisztán, de azonnal megértette, miről van szó. A két elöl haladónak kezében fáklya égett és azok mélyen lehajolva vezették a többieket.

Nyilvánvaló volt, hogy meglátták lábnyomaikat és most azokat követve keresik őket. Szerencsére teljes sötétségben álltak és így még nem vehették észre őket, de kétségtelen volt, hogy előbb-utóbb hozzájuk vezetik a lábnyomok.

Az egyik üldöző egyszerre figyelmeztetően felkiáltott és felmutatott a mennyezetre, ahol vöröses izzással égett a kezdetleges gyújtózsinór. A fáklyások meglepetten álltak meg. Ebben a pillanatban ért Phil mellé Tony és alig hallhatóan suttogta:

– Amint robbant, mindhárman a leggyorsabban fel a hágcsón! Legfeljebb leszakad és szörnyethalunk! Az sem rosszabb, mint a kezükbe kerülni! Elöl Phil, utána Mehmed, harmadiknak én.

– Miért te utoljára?

– Mert én még tartogatok számukra egy kis meglepetést. Bízd…

69

Nem fejezhette be, mert a tetőzetnél ebben a pillanatban hatalmas dörrenés kíséretében láng csapott fel. A nyolc ember felkiáltott, de egyikük a robbanás fényénél észrevette hármukat. Tony a hágcsó felé tuszkolta Philt, aki mint a macska kezdett felfelé kúszni. Mehmed a kapott parancs értelmében azonnal a nyomába lépett. Tony látta, hogy a nyolc ember feléjük rohan és a kezében ismét elvillant a gyufa. Az apró láng repült a levegőn át és mintegy tízlépésnyire a kötélhágcsó végétől közvetlenül a legelöl rohanó üldöző lábához esett. Egy halk sercenés, láng csap fel és belekap az üldöző köpenyébe. Az üldözők egy pillanatra megtorpannak, de már Tony is a kötélhágcsón lóg két lábbal és egy kézzel kapaszkodva gyorsan felfelé, míg másik kezét valami súlyos tömeg húzza lefelé. És közben vidáman kiált fel Philnek:

– Néha egy doboz gyufa is csodákat művel, csak idejében és egyszerre kell meggyújtani!

Az egyszerű, szinte gyerekes fogás valóban nagy előnyt biztosított számukra. Mire az üldözők a meglepetéstől magukhoz tértek és a kötélhágcsóhoz rohantak, már Tony is túl volt a fél úton. Erősen zihált, hiszen perceken belül másodszor tette meg ezt a tornamutatványt és most méghozzá terhet is cipelt magával. Halkan áldotta a Phil által annyira lebecsült Yale-t, de közben érezte, hogy a kötél alatta megrándul.

– Mozgás ott fent! – kiáltotta el magát. – Jönnek utánunk! Úgy látszik, szerencsénk van, ezeknek nem jutott a Smith and Wessonokból!

Philt nem kellett biztatni. Szinte minden elővigyázatosságról elfeledkezett, hogy minél előbb felérjen és lássa, elérték-e a bombával céljukat? Az már biztos, hogy a kötélhágcsó nem sérült meg, de vajon a gerendákat szétroncsolta-e a robbanás? És egyszerre érezte, hogy a fejét hűs szél simogatja és tüdejébe valami sohasem tapasztalt, gyönyörűséges ízű levegő hatol. Kivetette magát az akna fenekére és látta, hogy Mehmed is feltűnik.

– Allah nagy és hatalmas és Mohamed az ő prófétája! – jelentette ki zihálva az arab, de már le is hajolt, hogy kisegítse Tonyt. Tony kibújt, valamit a földre dobott, aztán nekiesett a kötélhágcsónak és néhány nyisszantással elvágta. A kürtőből rémült kiáltás hallatszott, azután mély csend. A puffanás hangja nem ért ide fel.

De Phil nem is volt kíváncsi rá.

– Megmenekültünk! – sóhajtott fel. – És ezt megint neked köszönhetjük, te csirkefogó…

– Meg, fiam, megmenekültünk mind a négyen.

– Hogyhogy mind a négyen?

– Hát mit gondolsz, mit szólnának a yale-i fiúk, ha meghallanák, hogy egy hölgyet bajban hagytam? Ilyen durva és neveletlen szellemek között! Íme itt van Kharta őszépsége is, legalább ennyink maradjon ebből a kirándulásból!

És rámutatott a mozdulatlan csomagra, amelyet jobb kezében magával cipelt menekülés közben.

70

XIV. FEJEZET

Mire a nap felkelt, a kis Ford kocsi már messze járt, a Bajuda-sivatagnak egészen más részén. A sivatag képe a többórás út alatt sem változott, mindenütt csak hamu és korom, hiszen a tűzvészt semmi sem állította meg útjában. De örömmel látták, hogy enyhe szél fúj, amely nyomukat betakarja a felkavart hamuval és így minden reményük meglehet arra, hogy Thaina és emberei, akik minden bizonnyal bosszút lihegve keresik őket mindenütt, talán napokig sem akadnak rájuk.

A kocsi meglehetősen túl volt terhelve, bár Phil csak a legszükségesebbeket vitte magával, a többit otthagyta a táborhelyen. Négyen ültek a kocsiban, Phil, Tony, Mehmed és Ali, az egyetlen arab, aki túlélte Thaina embereinek támadását, mert sikerült elbújnia előlük. Ő mesélte el, hogy körülbelül egy órával azután, hogy Philék eltűntek az aknában, húsz tevés ember tűnt fel és tüzelni kezdett rájuk. Felvették a harcot, de a túlerő hamarosan legyőzte őket. Hárman elestek, ő pedig az autó alá bújt. Nem tudja, hogy mit műveltek a támadók azután, hiszen éjszaka volt és nem látott messzire. Azt sem tudta, mikor távoztak el, egyszerűen nem mert előbújni rejtekhelyéről. Ott is találták meg az autó alatt.

Ez a négy ember ült az autóban és természetesen Kharta, még mindig ugyanabban a lepelben, amelyben felhozták. A poggyásztartón mindössze egy apró sátor, néhány élelmiszeres láda és Phil orvosi szekrénye volt. A többi ládát, amelyekben élelmiszerek, műszerek és az expedíció egyéb felszerelési tárgyai voltak, elhagyták. Az öszvérek nem kerültek elő, valószínűleg a tűzvésznek estek áldozatul és a kis autó nem bírt el több terhet. Márpedig ezek voltak a legfontosabbak.

Hajnalban megálltak. Phil úgy vélte, hogy elég messzire kerültek Keft-en-Kemttől és a terep is nagyon alkalmasnak ígérkezett arra, hogy néhány napra, amíg Thaina üldözése alábbhagy és megkísérelhetik valamerre elhagyni a Bajuda-sivatagot, meghúzódhassanak. A sivatagot itt apróbb-nagyobb dombok tarkították és Phil úgy vélte, hogy az egyik ilyen domb lábánál legalább egy oldalról védve lesznek a váratlan felfedeztetéstől

Különben is meg kellett már állniuk, mert valamennyien annyira elcsigázottak voltak, hogy nem bírták volna tovább az utazást. A két arab leverte a kis sátrat, Phil és Tony annak védelmében heveredtek le, míg Mehmed és Ali az autó mellett a földön nyúltak el. Kharta élettelen teste az autóban maradt.

Alighogy maguk mögött leeresztették a sátorlapot, mind a ketten úgy érezték, hogy azonnal elnyomja őket az álom. De amikor már végignyúltak a hevenyében összeállított heverőn, képtelenek voltak elaludni. Az elmúlt órák állandó izgalma még ott vibrált idegeikben. Tony hallotta, hogy Phil szünet nélkül forgolódik és nem állta tovább a hallgatást.

– Aludjunk, Phil. Ne törjük a fejünket most már. Nincs értelme. Ami emberileg lehető volt, megtettük. Nem rajtunk múlt, hogy nem jártunk teljes sikerrel. Most már bevallhatjuk, hogy az expedíció kudarccal végződött. Igaz, felfedeztük Ketf-en-Kemtet, de ki hiszi ezt el nekünk? Feláldoztunk a magunk emberei közül négyet, megöltünk Thaina emberei közül legalább tízet, de mit sem értünk el. Ha Keft-en-Kemtet fel akarjuk tárni, olyan erős karavánt kell megszerveznünk, hogy az valóságos kis hadsereg legyen. Erre nincs elég pénzünk és különben is, aligha hiszem, hogy engedélyt kapnánk rá. A kormányzat nagyon vigyáz a bennszülöttek lelki nyugalmára. Szép kaland volt, derék verekedés, de az eredmény semmi.

71

– Nem tudom… – mondta halkan Phil.

– Hogyhogy nem tudod? Mit lehet itt nem tudni?

– Khartára gondolok…

– A ráncos ősnénikére? Hát az ugyan nem olyan lelet, amivel különösebben eldicsekedhetnénk!

– Emlékszel, Tony, hogy kisimult az arca ott, ahol vér cseppent rá? És emlékszel a trónlépcsőn lévő hieroglifák szövegére? Elvonta tőle az élet nedveit, de testét megőrizte épségben, vagy hogy is volt?

– Így valahogy. De mi motoszkál a fejedben?

– Tudom, hogy őrültnek fogsz tartani… de nem tudok szabadulni a gondolattól…

– Ki vele, öreg Phil, majd én kiverem a fejedből.

– Megfigyelted Khartát? Ráncos volt, összetöpörödött, önmagába csuklott, amint ott ült a trónon. Pontosan úgy festett, mint az az ember, aki elvérzés következtében hal meg…

– No és?

– De aki meghal, annak szövetei felbomolnak, oszlásnak indulnak. Khartának azonban minden porcikája ép.

– Mert jól konzerválták.

– Éppen ez az. A régi egyiptomiak a halottak testét nem így balzsamozták. Nem volt körülfáslizva, általában semmi múmiaszerű nem volt rajta. És aztán, ha a szövetek egyszer meghaltak, soha többé nem működnek, akárhogy konzerválják is azokat. Csak a sejtfalakat lehet konzerválni, és akkor azok megtartják eredeti formájukat, de a működési képességet rejtő protoplazma elpusztul bennük.

– Tehát?

– Semmi, tehát. Khartánál nem pusztult el a protoplazma. Amint vér, az „élet nedve” ért a kiszáradt bőrfelülethez, az epidermisz, mint szomjas szivacs szívta magába és élni kezdett! Érted ezt? A sejtek négyezer éves pihenés után regenerálódtak!

– Ostobaság!

– Én is azt mondom. És mégis így van, hiszen a saját szememmel láttam. És te is láttad. Lehetetlen és mégis tagadhatatlan, hogy így van.

– És most min töröd a fejed? – Tony fölényesen leintő hangon akart beszélni, de maga is érezte, amint egész testét elönti az izgalom.

72

– Hiszen ha tudnám! Ha biztosan tudnám! Megpróbálnám… igen, megpróbálnám…

– Mit?

– Eh, ne féljünk a szavaktól! Megpróbálnám feltámasztani Khartát!

– Ez képtelenség! Agyrém! – kiáltott fel meghökkenve Tony, de rögtön halkabban tette hozzá: – és hogy képzeled ezt? Ezt az… ostoba kísérletet? Egy kád vérbe akarod ültetni, hogy teljesen kisimuljon a bőre?

– Nem. Ez nem jelentene semmit. Sokkal vakmerőbb kísérletre gondolok.

– Mondd már, a teremtését, ne kelljen harapófogóval kihúzni minden szót belőled!

– Arra gondolok, hogy vérátömlesztéssel kellene kísérletezni. Ha ereibe visszajuttatnánk az élet nedveit… talán maguktól megindulnának, megmozdulnának, működni kezdenének az épségben tartott szervek…

– Phil, te orvos vagy. Lehetségesnek tartod ezt?

– Nem. De mégis megkísérelném.

Mély csend borult a sátorra. Hosszú percekig tartó csend, de a két férfi agyában vadul száguldoztak a gondolatok. És aztán Phil újra megszólalt, egészen halkan, mintha csak magának beszélne.

– Persze, nagyon óvatosnak kellene lenni. Az erek ilyen hosszú pihenés után egészen biztosan elvesztették már ruganyosságukat. Ha teljes mennyiségű vért fecskendeznénk beléjük, egyszerűen szétpattannának. Kevés, egészen kevés, legfeljebb húsz-huszonöt köbcentiméter vérrel kellene kezdeni. Ha ez keringeni kezd az erekben, akkor az erek lassan visszanyerik régi rugalmasságukat. Akkor talán két hét, talán négy hét múlva, ha ez megtörtént, újabb átömlesztésre lenne szükség. Igaz, hogy közben maga a szervezet is termel vért, ha működik. De ilyen hatalmas hiányt csak újabb átömlesztéssel lehet pótolni.

Újra mély csend. Tony önmagával küszködik. Józanul gondolkozva őrültségnek, lázálomnak, abszurdumnak tartja azt, amit Phil itt halkan beszél. De lelkét már megfogta a kísérlet nagysága. Fantáziáját megragadta a nagy lehetőség, az örök „hátha!” És végeredményben mit veszthetnek, ha a kísérlet nem sikerül? Semmit. Nem fog sikerülni, egészen biztos! De annyi baj legyen! Maga a kísérlet is olyan kalandos, olyan fantasztikus, hogy már csak ezért is érdemes megcsinálni. De még el sem jutott odáig, amikor Phil újra megszólalt.

– Persze, a vér kiválasztásánál is nagyon kell vigyázni. Ma már lehetetlen megállapítani, hogy Kharta vére négyezer évvel ezelőtt melyik vércsoportba tartozott. Talán te is hallottál már róla, hogy az emberi vér négy vércsoportba osztható, ezek közül három, az A, B és C csoportok különös sajátosságokkal bírnak olyannyira, hogy vérátömlesztés esetén csak a megfelelő csoportba tartozó vér alkalmazható veszélytelenül. De a negyedik vércsoport, a 0 alkalmas bármely más vércsoporthoz tartozó egyénnél is az átömlesztésre. Mivel mi nem tudhatjuk, hogy Kharta melyik vércsoporthoz tartozik, csak 0-ás vérrel kísérletezhetünk.

73

– Hát akkor 0-ás vérrel kísérletezhetünk! – szegezte le Tony.

A sátorra ismét mély csend borult. Dél már elmúlt, mire felébredtek. Kiléptek a sátorból és örömmel látták, hogy Mehmed és Ali időközben a lehetőséghez képest igyekeztek lakhatóvá tenni a sátor környékét. A kormot és hamut széles körben elseperték, a ládákat lerakták az autóról, sőt még a szükséges óvatossági rendszabályokról sem feledkeztek meg. Ali az egyik tábori látcsővel felszerelten fent állt a domb tetején és időnként végigkémlelte a sivatagot.

– Nagyon okosan intézkedtél, Mehmed! – mondta elismerően Tony. – Rendszeresíteni fogjuk az őrséget, és felváltva, valamennyien őrszolgálatot fogunk teljesíteni. Néhány napot itt töltünk, aztán… majd meglátjuk.

– Ezt a néhány napot pedig – tette hozzá Phil – felhasználjuk arra, hogy…

Kutatva nézett Tony szemébe. Tekintetében még mindig kétség és vívódás tükröződött. Tonynak eszébe jutott a sátorban lezajlott beszélgetés. Most hogy már némileg pihent idegekkel, a vakító napfénynél gondolt vissza az elhangzottakra, legszívesebben ismét egyszerűen badarságnak bélyegezte volna az ötletet. De amikor Phil szemének kifejezését meglátta, másképpen határozott.

– Végig kell játszani ezt az ostoba komédiát! – mondotta magában. – Különben Phil egész életében ezen fog rágódni. Őrült kísérlet és biztos, hogy kudarccal végződik, de Phil lelki nyugalma érdekében megcsináljuk. Majd ha látja, hogy a halott halott marad, ő is észre tér. Aztán hangosan ezt mondta:

– Ezt a néhány napot pedig felhasználjuk valamire, Mehmed. Tudod, hogy Phil úr nagy hakim, hiszen ő gyógyította meg a sebeiteket is a tűzvész után. Most a hakim meg akar próbálni valamit, hogy még többet tudjon, és még eredményesebben gyógyíthasson meg titeket, ha újra baj történik vagy betegek lesztek. Érted?

– Értem, uram. Allah bölcsességet adott Phil hakimnak és neki kötelessége, hogy a rábízott bölcsességet minél tökéletesebbé tegye, mielőtt visszaadja Allahnak.

– Erről van szó.

Phil kinyitotta műszeres ládáját, kis kémlőcsövet vett elő, vegyszereket és mikroszkópot. Mindezt bevitte a sátorba és bevitte Khartát is, még mindig a lepelbe burkoltan. Közben Phil megjegyezte:

– Legszívesebben a saját véremmel kísérleteznék, de ez lehetetlen. Egyrészt saját magamból nem tudok vért átvinni, másrészt pedig az én vérem nem is alkalmas. B csoportú vérem van. Meg kell néznünk, hogy Mehmed és Ali vére milyen, bár nem tudom, hajlandók leszneke vért adni.

– Ha a vérük jó, akkor majd rábeszéljük őket. Csak az a kérdés, hogy ennyi vér elvonása nem veszedelmes-e? Mert arra nem vagyok hajlandó, hogy egy élő embert megöljek azért, hogy egy halott esetleg feltámadjon.

74

– Egyáltalán nem veszedelmes. Két, legfeljebb két és fél deci vért veszek. Talán egy kicsit legyengül az illető, de ezen sós víz infúzióval könnyen segíthetünk. Fél órán belül nyomát sem érzi, hogy vért adott.

Mehmed és Ali meglepően könnyedén engedtek vért venni maguktól a vizsgálathoz. A történtek után határtalanul megbíztak a két fehér „tudós”-ban. Ali látta már, hogy az egyikük megmentette őket a tűzhaláltól, másikuk az égési sebek szörnyű fájdalmaitól. Mehmed pedig még ennél is sokkal többet látott. De amikor a vér megvizsgálása után Phil kilépett a sátorból, Tony azonnal látta rajta, hogy baj van.

– Egyik vér sem jó. Mind a kettő a C kategóriába tartozik.

– Hát az enyém?

– A tiéd? – csillant fel Phil szeme. – Hajlandó lennél vért adni, ha megfelel?

– Miért ne? – mondta könnyedén Tony. – Nem mondom, nagyon megtisztelő dolog Kharta őnagysága számára, hogy ereiben az ősi Fulton vér fog csörgedezni, de egye fene! Hadd dicsekedhessen!

És engedelmesen odatartotta ujját a csappantyú alá, hogy Phil vért vehessen a vizsgálathoz.

Egy óra múlva Tony ott feküdt heverőjén a sátorban, nyitott szemmel érdeklődve figyelve Phil minden mozdulatát. Phil gyengéd kezekkel, óvatos mozdulatokkal éppen most helyezte el Kharta ráncos testét a másik heverőn, alig egy félméternyire Tonytól. Kharta jobb, Tony bal karját teljesen lemeztelenítve fektette egymás mellé, és mind a kettőt gondosan lemosta éterrel. Azután műszeres táskájából egy hosszú gumicsövet vett elő, amelynek két végén egy-egy tűszerű szerszám volt, a közepén pedig kis, gumilabdaszerű pumpa.

– Ne félj, Tonykám, nem fog fájni. Annyi az egész, mintha egy injekciót kapnál. Hiszen kaptál már intravénás injekciót…

– Nem félek, csináld csak nyugodtan – mondta Tony és fektében oldalról figyelte, hogy mit csinál unokabátyja.

Phil először Kharta könyök-erében akarta elhelyezni az infúziós tűt. Óvatosan tapogatózó ujjakkal kereste az eret.

– Nehéz megtalálni… – motyogta –, a kiürült érfalak szorosan egymáshoz tapadnak… türelem… mindjárt meglesz… hopp, itt érzem! Most csak vigyázva, nehogy átszakítsam az érfalat… megvan! – Megvan! Most fordulj el, Tonykám, te vagy soron!

Tony kis szúrást érzett a karján. Visszafordult és látta, hogy Phil valami szelepet igazít a gumicsövön és lassan nyomja a gumilabdát, miközben egyszerre figyel rá, Khartára, a gumicsőre és arra a kis üvegcsőre, amely a gumicsőbe volt iktatva, és amelyen lassú lüktetéssel valami sűrű pirosság folyt át.

Az ő vére!

75

A négyezer éves halott leányba!

Hirtelen szédülést érzett és nagygyengeség fogta el. Szólni akart Philnek, de nem tudta az ajkát mozgatni. De homályosan látta, hogy Phil hozzáugrik, most a másik karjába szúr valamit és a szédülés lassan alábbhagy. Pillanatokig vagy órákig tartott, nem tudta volna megmondani. Csak azt látta, amikor a szemét újra kinyitotta, hogy még mindig ott fekszik, félméternyire Kharta mellett. A lányt nem látta, mert Phil háta eltakarta előle.

Lassan felült, majd lelépett a heverőről. Most vette csak észre, hogy Phil Kharta karjait mozgatja, mintha mesterséges légzést adna. Mesterséges légzést egy halottnak!

Odatámolygott a másik ágy mellé.

Szemét rámeresztette Khartára, és úgy érezte, meg kell őrülnie…

XV. FEJEZET

Nem, Kharta nem élt. Mozdulatlanul feküdt, az életnek minden észrevehető jele nélkül. De azért ez a holttest mégsem volt már ugyanaz, mint amelyet Tony ott látott roskadozni Keft-en-Kemt palotájában, az aranytrónon és amellyel egy autóban tette meg az utat eddig a dombig az elmúlt éjszakán. Nem, még csak azzal a holttesttel sem volt azonos, amelyet rövid idővel ezelőtt Phillel együtt fektettek erre a heverőre, hogy eszeveszett kísérletüket végrehajtsák.

Kharta holtteste valami változáson ment át és ez a változás még most is tartott. Tony nem tudta volna hirtelenében megmondani, hogy miből is áll ez a változás. Az arc még mindig ráncos volt és töpörödött, de mégis, valahogy ruganyosabbnak tetszett, mint előbb. És még most is, percről percre, pillanatról pillanatra puhábbnak látta. Az arcszín alig megfigyelhető, inkább csak megsejthető árnyalatokon át változott, a ráncok ugyanilyen lassan, de mégiscsak kisimultak. Illetve, valahogy nem is simultak ki, inkább feltöltődtek, mintha valami titokzatos, láthatatlan szobrász finom, lágy viasszal tömné be az arcon végighúzódó árkokat.

– Dörzsöld a szívét! – mordult rá Phil, amint észrevette, hogy Tony ott áll mellette, ő maga egy pillanatra sem hagyta abba a mesterséges légzést, bár mindketten jól látták, hogy a tüdő nem szív be levegőt.

Tony gépiesen engedelmeskedett a parancsnak és dörzsölni kezdte Kharta szívét. De azonnal visszakapta a kezét. Hiszen ismerte ő jól ezt az összetöpörödött, nem nélküli múmiatestet! Két karjában hozta fel a huszonöt méteres kötélhágcsón és cipelte Keft-en-Kemt utcáin végig! De az valahogy egészen más test volt! Töpörödött, nem nélküli test! És most… most érezte, hogy ujjai alatt, apró, rugalmas, kislányos keblek feszülnek!

– Csak egyetlen lélegzetet, csak egyetlen szívdobbanást és megtörtént a csoda! – hallotta Phil sóhajtását. Újra munkához látott, de a keze alatt az immár megfiatalított holttest továbbra is mozdulatlan, halott maradt. Kharta arcára nézett és meglepetésében majdnem újra abbahagyta a rábízott munkát. Mennyire megváltozott ez az arc röpke percek alatt!

76

Hová tűntek a ráncok, hová tűnt az az egész élettelen, múmiaszerűség? Mintha csak aludna, mélyen, mozdulatlanul aludna! A kiszínesedett arcot káprázatos keretként övezte az ébenfekete haj és micsoda arc volt ez! A bőre finom, selymes, halvány elefántcsontszínű, a szája apró és szabályos, és mintha nedvesen csillogna! Olyan szép volt, hogy Tony egészen belefeledkezett a bámulásba. És maga sem tudta, hogyan, de egyszerre csak meghallotta a saját hangját, amint sebzett vadként üvöltött fel:

– Támaszd fel, az Istenért, támaszd fel őt!

– Nem tudom! – nyögött Phil. – Csak egy lépés hiányzik, egyetlen mozdulat, amit az ő szervezetének kell megtennie! A csoda küszöbén állunk és képtelen vagyok kierőszakolni!

– De kell! Phil! Értsd meg! Kényszeríteni kell, hogy éljen!

– Tudom! De hogyan?

– Te vagy az orvos! Hát nincs mód, nincs szer, amivel működésre lehet kényszeríteni a tüdőt, mozgásra bírni a szívet? Mit ér akkor a ti egész tudományotok?

– Várj! Vedd át a mesterséges légzés adását! Egy pillanatra se hagyd abba! Megkísérlek valamit! Kámfor és adrenalin injekciót a szívbe! A még élő szívet ez továbbműködésre bírja! Talán a halott szívet is megmozgatja néhány pillanatra…

– Rajta! Ez nem halott szív! Nézd az arcát, milyen szép!

Tony hallotta, amint Phil letöri két fiola tetejét és szinte felszisszent fájdalmában, amikor látta, hogy a hosszú injekciós tű a kebel alatt, a szívgödörnél behatol a selymes, finom bőrbe. De csak mozgatta fel és le a karokat, ahogy azt Philtől látta.

Egy örökkévalóság telt el feszült várakozásban. Phil sztetoszkópján figyelte a szívet, Tony pedig úgy érezte, hogy már leszakad a karja a fáradtságtól. De csak tovább, tovább, egy pillanatra sem szabad megállni…

És hirtelen felordított. Nem volt az értelmes szó, amely elhagyta a száját, csak artikulátlan üvöltés. Mert szóval úgy sem tudta volna kifejezni azt, amit látott.

Kharta hosszú, fekete szempillája megrezzent!

Phil fülével még mindig a sztetoszkópra hajolt és csak kezével intett erélyesen csendet. Mert ő is, mintha hallott volna valami halk, nagyon halk dobbanást odabent…

Aztán…

… Aztán Tony belekábult a legkékebb szemekbe, amelyek valaha is felitták az ég azúrjának és a Szent Nílus habjainak színét…

A nap vörösen csúszott lefelé az égen, és amikor korongja elérte a sivatag szélét, hirtelen kék, sárga és zöld sugarak robbantak szerte belőle. Végtelen csend borult a sivatagra és a szíveket olyan békességgel töltötte el, amilyent ezek a halálos kalandokon átvészelt szívek hosszú, hosszú idők óta nem éreztek.

77

Pedig az öt ember közül csak kettő merült el a fantasztikus égi tűzijáték szemléletébe. Mehmed fent állt a dombon és látcsővel kémlelte a láthatárt, Ali burnuszába burkolva pihent, készen arra, hogy felváltsa az őrszemet, Phil pedig a sátor mélyén ült, elcsigázottan az utóbbi órák izgalmaitól és karikás szemekkel merült el tudományos könyveibe és saját jegyzeteibe, hogy frissiben, az első benyomások hatása alatt minél pontosabb és élethűbb beszámolót készítsen Keft-en-Kemt felfedezéséről, erről a föld alatti meglepetésről és a még nagyobb csodáról: Kharta feltámasztásáról. Keservesen küzdött a szavakkal, mert bár magában állandóan „feltámadásnak” nevezte azt, ami itt, a sátorban néhány órával ezelőtt történt, jól tudta, hogy ez a kifejezés tudományosan nem állja meg a helyét. Hiszen Kharta nem halt meg soha, csak valami titokzatos, eddig ismeretlen módon felfüggesztették életműködését. És most tudományszomjas lelke elsősorban azon a problémán rágódott, hogy miképpen tudná megfejteni ennek az életfelfüggesztésnek a titkát. Amíg ez nem sikerül, beszámolója aligha találhat hitelre a tudományos világban.

A csodálatosan szép mennyei színjátékot nem is látta Phil. De annál jobban belemerült csodálatába az a két ember, aki ott állt néhány lépésnyire a sátortól. Az egyik, kis, szinte törékeny vékony alak volt, furcsa fehér lepelbe burkoltan és szeme ámuló sóvárgással itta be a látványt. A másik, magas, erőteljes férfialak szintén elmerülten gyönyörködött az égi látványosságban, pedig egyetlen pillantást sem vetett a sivatag széle felé.

De a bámuló, kék szemekben, az elefántcsontszínű arc kifejezésében sokszorosan felfedezte mindazt a szépséget, amelyet a lehunyó nap árasztott a világra. A férfi gyengéden belekarolt a fekete hajú leányba, mert az még kissé gyengén állt a lábán és boldog volt, hogy támogathatta. Szinte azt kívánta magában, hogy bár mindig ilyen gyenge, ilyen támogatásra szoruló lenne ez a törékeny szépség.

– Thalaffa hibber! – sóhajtott fel alig hallhatóan Kharta az ég felé és Tony átkozta a világot, amiért különböző nyelveket találtak ki az emberek. Sejtelme sem volt róla, mit jelent ez a két szó, de elragadtatva mondta utána:

– Thalaffa hibber…

A leány felé fordította szemét és rámosolygott. Ez valami nagyon, valami kibírhatatlanul gyönyörűséges érzés volt. Kharta mosolyog! Rá mosolyog!

Megfogta a lány kezét és odavezette az autóhoz. Kharta idegenkedve nézte a furcsa szerszámot, de amikor Tony leült a lépcsőjére és őt is maga mellé vonta, nyugodtan engedelmeskedett. És közben határtalan bizalommal nézett Tony szemébe.

– Idehallgass, szépséges szép Kharta… – kezdte halkan Tony, de egyszerre elakadt a beszédben.

A lány gyöngyözően kacagni kezdett és ujjongva mutogatott magára.

– Kharta… Kharta…

Tony ráébredt, hogy hiába beszél, szavait úgysem érti meg az, akinek szánta. Eszébe jutottak régi, gyermekkorban olvasott Robinson-történetek és az a mód, ahogy a magános

78

szigetre vetődött fehér ember lassan megértette magát a bennszülöttekkel. Rámutatott Khartára.

– Kharta! – mondta lágyan, majd saját magára mutatott és többször is elismételte:

– Tony… Tony… Tony…

A lány kacagva rázta a fejét és ő is Tonyra mutatott.

– Tony… Re Tony… Hantehep…

Kharta, Hantehep… Kharta… Hantehep… A fiú hirtelen feleszmélt, hogy mit jelent Kharta mutogatása. Kharta saját magáról tudja, hogy kicsoda, de őt, Tonyt, Hantehepnek, egykori királyi vőlegényének tartja. Maga sem értette, hogy lehetséges az, hogy ugyanabban a pillanatban egyszerre vad öröm és mély kétségbeesés tölti el. Öröm, hogy a leány magához közelállónak érzi őt, de ugyanakkor kétségbeesés is, mert összetéveszti mással.

– Tony… Tony… – mutatott újra magára, majd meg akarva értetni a lánnyal, hogy egykori vőlegénye már halott, háromszor is elismételte Hantehep nevét, mindannyiszor keresztet rajzolva utána a levegőben. Csak akkor ébredt rá, hogy Kharta ebből mit sem ért, mikor a leány csodálkozó tekintetét látta. Kétségbeesve sóhajtott fel:

– Nem érthetjük meg egymást! Hiszen négyezer év alatt még a jelbeszéd is megváltozott, még a gesztusok is más jelentést nyertek!

De a leány mégis talált valami módot. Rámutatott a lenyugvó napra és úgy mondta:

– Farra!

– Nap! – mondta Tony ugyanoda mutatva. – Nap! Farra! Nap!

– Nap! – ismételte boldogan a lány, aztán a sátorra mutatott. – Minha! Minha!

– Sátor! Minha! Sátor!

– Sátor! – visszhangozta a lány és Tony a sikeren felbuzdulva új leckébe kezdett.

Felállt és néhány lépést tett. Aztán leült. Majd végigfeküdt a földön, mindig többször is elismételve a szavakat. – Menni! Menni! Ülni! Ülni! Feküdni! Feküdni!

És a lány boldogan, kacagva visszhangozta, amit hallott. Sok, nagyon sok szót vettek így át. Tony megtanulta az óegyiptomi kifejezéseket, Kharta viszont csakhamar apró mondatokat is összeállított angolul. Nehézségek csak akkor adódtak, amikor nem kézzelfogható tárgyakra, vagy könnyen megmutatható cselekvésekre került sor. Az idő úgy repült, hogy Tony észre sem vette, hogy már éjszakai sötétség borul rájuk. Végül is Kharta mutatott szét az éjszakába merült tájon és felállva mondta:

– Settenha! Lefeküdni!

79

– Settenha! Éjszaka! Éjszaka! – állt fel Tony is, utolsó leckét adva, aztán kezét nyújtotta a leánynak.

Kharta értetlenül nézett a felé nyújtott kézre, nyilván Kemtben a búcsúzásnak ezt a szokását nem ismerték. De Tony megfogta a kezét és hosszan tartotta a magáéban. Kharta nem ellenkezett.

A sátorban külön helyet kerítettek el a leány számára. Amikor Tony belépett, Phil még mindig könyveiben lapozgatott elmerülten. De amikor unokaöccse ragyogó arcát meglátta, hirtelen furcsa sejtelem vett erőt rajta. Félretette a könyvet.

– Tony, mondani akarok neked valamit…

– Én is, Phil, sokat, nagyon sok mindent akarok neked mondani. De mindenekelőtt egy nagy kérésem lenne hozzád. Tudom, hogy most egészen más dolgokkal vagy elfoglalva, amelyek a szemedben fontosabbnak tűnnek, de hidd el, most ez a legfontosabb dolog a világon. Mindennél fontosabb! Arra akarlak kérni, hogy állíts össze nekem egy szótárt, óegyiptomi nyelvszótárt…

– Lehetetlent kérsz, Tonykám. Egyetlen szót sem tudok óegyiptomi nyelven. És azt hiszem, nincs is a világon ember, aki tudna.

– Hát az hogy lehet? Hiszen az óegyiptomi írásokat pontosan meg tudod fejteni!

– A magyarázat egyszerű. A hieroglifák nagy részének jelentését ismerjük, mióta Champollion régész megfejtette őket. És egyre több hieroglifát ismerünk. De ez képírás és mi csak a jelentését tudjuk, az egykori kiejtését nem.

– Nem értem…

– Nézd, mi úgy írunk, hogy betűkből szavakat formálunk. Régen nem így írtak. A szavakat lerajzolták. Ha azt akarták leírni, hogy az ember megy, akkor lerajzoltak egy embert és utána két menő lábat. Persze, csak a kezdet kezdetén. Így túl nehézkes volt, hát a dolgokat leegyszerűsítették. Jelképeket használtak. Az ember egy merőleges vonás lett, a tetején kis körrel, a menő lábak olyanok, mint egy fordított V betű. Tehát ha ezt a két ábrát egymás mellett látjuk, tudjuk, hogy ez annyit jelent, hogy az ember megy. De, hogy miképpen ejtették ezt ők ki, arról sejtelmük sincs. Lehet, hogy bizonyos papi rendeknél fennmaradt a régi egyiptomi beszéd, de ez is csak feltevés, a tudományos világnak nincs tudomása róla.

– De hiszen ez szörnyű! – kiáltott fel elkeseredetten Tony. – Hogy fogok akkor beszélni Khartával?

– Úgy hallottam, eddig is beszélgettetek.

– Igen, persze. Mutogattuk egymásnak a dolgokat és megtanítottuk egymást arra, hogy mint mondják azt a mi nyelvünkön. De így csak egészen primitív dolgokat lehet elmondani! Pedig Kharta hallatlanul okos, ha láttad volna, milyen gyorsan tanul…

– Elhiszem. Agya fejlett és pihent, mint egy ma született gyermeké. De… mit akartok egymással beszélni, amihez komplikáltabb kifejezések kehének?

80

– Hát Istenem! – sóhajtott fel Tony és mélyen elpirult. – Vannak egyéb beszédtárgyak is a világon, minthogy nap, meg éjszaka, meg enni és ilyesmi… már a legegyszerűbb gondolatokat… a legegyszerűbb érzéseket sem tudjuk kifejezni…

– Éppen erről akarok veled beszélni, Tony! – vágott közbe Phil nagyon komolyan. – Szeretném, ha nyugodtan hallgatnál meg, mert be kell majd látnod, hogy igazam van.

– Miről van szó? – Tony hangjában érezhető volt az elutasító idegesség.

– Nézd, Tonykám – kezdte szeretetteljes hangon Phil –, nehéz a helyzetem, mert a mondanivalóm elég kényes. Kényes azért, mert nem szoktunk soha egymás magánügyeibe beleszólni, de még kényesebb azért, mert hiszen egyelőre semmi konkrét alapom nincs rá. De nem is szabad, hogy legyen…

– Ne kerülgesd annyit a forró kását! Ki vele!

– Szeretném, ha nem ilyen ellenségesen fogadnád szavaimat, mert legalább annyira a te érdekedben beszélek, mint a magaméban. Nézd, Tonykám, az elmúlt néhány óra alatt úgy vettem észre, hogy túlságosan nagy érdeklődést mutatsz Kharta iránt. Ne vágj közbe, várd meg, amíg végzek. Ismerlek, tudom, hogy ez az érdeklődés nem a tudományos csodának szól. A tudományos csoda, ha mondjuk egy óegyiptomi harcossal történt volna az, ami Khartával, lelkesített volna, ujjongtál volna az eredményen, segítségemre lettél volna a legmesszebbmenőkig, de inkább csak rajtam keresztül kötött volna le. Attól félek, hogy a te érdeklődésed nem a csodálatos feltámadásnak, nem a négyezer év után életre keltett embernek, hanem egyszerűen Khartának, az élő és valóban ritka szépségű leánynak szól…

– Na és? Nem vagyok már gyerek…

– Ne tüzelj, Tonykám. Nem vagy gyerek és éppen ezért beszélhetek veled nyíltan és őszintén, mielőtt súlyosabb következményei lennének a dolognak. Mert néhány tényre figyelmeztetnem kell téged. Igaz, hogy Kharta fiatal, szinte még gyermek, arca rózsás, bőre hamvas, izmai ruganyosak. De ne feledd el, hogy azért ez az arc, ez a bőr, ezek az izmok mégis négyezer évesek…

– Nem! Nem négyezer évesek! Tizennyolc, legfeljebb tizenkilenc évesek! Mert négyezer évet nem élt, csak tizenkilencet! Hogy megszakítással, az mit sem számít!

– Lehet, hogy nem számít, de lehet, hogy igen. Még nem tudhatjuk, Tonykám. Hiszen…

– És ha tízezer évesek? – vágott közbe hevesen Tony. – Az élet benne fiatal! Az én fiatal vérem adta vissza az életet neki! És ez a vér él benne, ugyanaz a vér, ami bennem! Összeköt bennünket elválaszthatatlanul! Tudom és érzem! És tudom, látom, hogy Kharta is érzi! Érzi, hogy megmásíthatatlanul, örökre hozzám tartozik, hogy egy velem, hogy…

– Még nem végeztem! És ne vágj mindig közbe, mert csak még nehezebbé teszed a dolgomat és reménytelenebbé, hogy megérts. Pedig meg kell értened! Kell! Különben csak a teremtő tudja, hogy milyen tragédiák származhatnak ebből a vér-mítoszból, amit itt kiagyaltál!

81

– Nem agyaltam ki, Phil. Ez az igazság. Mindketten érezzük, hogy ez az igazság és mit sem tehetünk ellene. És hogy tragédiák származhatnak belőle? Ostobaság! Tragédia lehetne, ha egyoldalú lenne. De én tudom, hogy nem egyoldalú! És bárhogyan is, én nem félek a tragédiától sem! Kharta és én egyek vagyunk!

– Őrület, amit beszélsz, Tony! Hiszen még azt sem tudjuk, meddig hat ez a beavatkozás! Nem tudjuk, mikor lesz szükség újabb vérátömlesztésre és sejtelmünk sem lehet, hogy egyáltalán meddig tarthatjuk meg Kharta természetellenes életét!

– Amíg az enyémet! Amíg az én vérem él! És ha ő elpusztul, elpusztulok én is!

– De hát mi a célod, Tony? – kiáltott fel kétségbeesetten Phil. – Térj észre! Szerelmes vagy Khartába?

– Igen – mondta Tony határozottan, ellentmondást nem tűrően. – Szerelmes vagyok belé. Vagy talán még több is ez, mint szerelem. Csak azóta élek, mióta először a szemébe néztem. Attól a pillanattól megváltozott bennem minden. Már nem vagyok az a könnyed, felületes kölyök, aki voltam. Kharta célt adott életemnek, szépséget, boldogságot. Új ember lettem. És nem hagyom megfosztani magamat a boldogságtól, érted? Nem hagyom!

– Akkor hát – mondta Phil nehezen küszködve a szavakkal –, még valamit mondanom kell. Valamit, amit én magam sem tudok. Látom, hogy hiába küzdök ellened az ész fegyvereivel, tehát a legerősebb emberi ösztönhöz, az önfenntartás ösztönéhez apellálok. Kharta életét négyezer évvel ezelőtt félbeszakították. Valami titokzatos módon sikerült testét teljes épségben konzerválni. De nem tudjuk, hogy miképpen. Lehet, hogy eddig előttünk ismeretlen mérgeket használtak, de bizonyos az, hogy ezek a mérgek ma is a szervezetében vannak. És így Kharta ismeretlen, de halálos veszedelmet rejt magában mindenki számára, aki hozzá közeledik. Lehet, hogy puszta közellétével is megmérgez bennünket, de ez olyan kockázat, amelyet vállalnunk kell. De minden további kockázat, minden közeledés majdnem biztos öngyilkosság, Tony. Ezt meg kellett mondanom. Sőt azt is, hogy lehet, hogy ezzel még az ő természetellenes életét is megrövidítenéd…

Tony halálosan elsápadt és hosszú ideig reszkető ajkakkal hangtalanul meredt Philre. Az orvos már-már azt hitte, hogy sikerült diadalmaskodnia Tony érzései felett. De a vér hirtelen Tony arcába szökött és szinte üvöltve tört ki belőle a szó.

– Azt sem bánom! Nem tehetek róla! Szeretem, és nem tudok lemondani! Lehet, hogy igazad van, hogy öngyilkosság! És az is lehet, hogy szerelmemmel éppen én leszek az, aki megölöm és ez a legszörnyűbb! És mégis, akkor is, nem tehetek másként! Nem tudok lemondani róla…

És a mindig tréfás, könnyűvérű fiú görcsösen zokogva borult a heverőre.

Phil még sokáig, nagyon sokáig ült könyvei mellett, de egyetlen sort sem olvasott. Távolba meredő szemében önvád és kétségbeesés ült. Kétszer is betakarta gyengéden az álmában lázasan vergődő Tonyt. Aztán, jóval éjfél után, felállt. Álla mereven ugrott előre, kemény elhatározással.

– Nem engedem tönkretenni Tonyt! – mormolta a fogai között. – Ha más mód nincs, Khartának pusztulnia kell!

82

De még sokáig nem tudott elaludni.

XVI. FEJEZET

A másnap délelőtt nyugodtan telt el. Tony Khartával bolyongott a dombok között, és Phil, magában az éjszakai kemény elhatározással, nem zavarta őket. Remélte, hogy lassanként, ha az első szédület elszáll, Tony maga is ráébred a való helyzetre, szerelmének lehetetlen voltára.

Tony mit sem törődött Phil aggodalmaival. Szédülten, boldogan csatangolt szerelmesével és felfelujjongott, amikor észrevette, hogy milyen könnyen és készségesen tanul Kharta. Már egész beszélgetéseket is le tudtak folytatni egymással, akadozva ugyan és jelentéktelen, közömbös dolgokról, de az ő számára semmi sem volt jelentéktelen és közömbös, amiről Khartával beszélt. Már megszokta a lány furcsa öltözékét is, sőt egyenesen elragadónak találta az egyszerű, sima szabású leplet, amely könnyedén hullott testére, elfedve és mégis minden mozdulatánál elárulva a leány arányos szép formáit. Csodálkozva látta, hogy milyen biztonságosan, milyen természetesen jár apró lábain, melyeket még saru sem fedett. Gyönyörködött a dús fekete hajban, melyet fésű nem szántott és mégis lágyan omlott le fényes fekete keretként a bűbájos arcra. És séta közben egyszerre úgy érezte, hogy nem bírja tovább, meg kell mondania, mit érez, mert különben megfojtja ez a nagy szenvedély.

Szembefordult Khartával és kezébe fogta apró, finom kezeit. Kharta kíváncsian nézett rá és ő teljesen belemerült a ragyogó kék szemekbe. Aztán kimondta.

– Szeretlek, Kharta, mindennél jobban szeretlek!

De Kharta nem értette. Csodálkozva nézett rá és kérdően mondta vissza az ismeretlen szavakat.

– Szeretlek, Kharta, mindennél jobban szeretlek.

Tonyn újra erőt vett az elkeseredés. Hogy lehet ezt megmagyarázni? Mit tegyen, hogy a lány megértse az ő nagy-nagy mondanivalóját? Hiszen, ha tudna hipnotizálni, ha értene a gondolatátvitelhez! De így?

Könyörögve nézett a leányra, mintegy imádkozva hozzá, hogy értse meg végre! És a szeméből annyi lángolás, annyi könyörgés sugárzott, hogy azt szavak nélkül is meg kellett értenie.

Kharta arcát lassan halvány pír borította el. Szempillái nehezen csukódtak rá a kék szemekre és Tony érezte, hogy a lány egész teste remeg. A szíve felujjongott és lassan karjaiba vonta Khartát, aki lágyan, ellenkezés nélkül adta át magát az ölelésnek.

Mikor hosszú idő múlva kibontakoztak egymás karjaiból, Kharta könnytől fényes meleg pillantással nézett Tony szemébe és halkan súgta:

83

– Szeretlek… Hantehep… Tony… szeretlek.

Csak délfelé vetődtek vissza a táborhelyre és összesimulásukon, sugárzó arcukon, becéző pillantásukon Phil azonnal meglátta, hogy amitől félt, az máris bekövetkezett. Nem számított arra, hogy a két szerelmesben az érzés annyira erős, hogy ezernyi akadály és gátló körülmény ellenére ilyen hamar egymásra leljenek. És ahogy rájuk nézett, ráébredt, hogy mindez nem is történhetett másként.

Olyan szép emberpár volt így együtt az ősi kultúrától kifinomodott, fáraók számára óvott és felnevelt gyengéd szépség és a kisportolt, izmos, harcra termett amerikai fiú… És mégis tisztán látta, hogy emögött az egymásnak élő emberpár mögött sötét árnyék áll, a megmásíthatatlan végzet sötét árnyéka.

Lelkében még mindig szörnyen viaskodott önmagával. Az a megoldás, amelyre éjszaka elhatározta magát, a napvilágnál korántsem volt olyan egyszerű már. És különösen nem azok után, hogy a két szerelmes egymásra talált. A tudományszeretet és az önzés tiltakoztak benne az ellen, hogy Khartát, az ő művét, azt a műalkotást, amelyhez hasonlót tudós még nem mutathatott fel, megsemmisítse.

Kharta életével tartozott önmagának, és tartozott a tudománynak. De viszont Tonyt sem áldozhatta fel, hiszen ügy szerette, mint édes testvérét, mint saját gyermekét. Tony végigkísérte minden vállalkozásán, önfeláldozóan részt vállalt minden nehézségből és nem egyszer saját élete kockáztatásával is megmentette a kalandos élet folyamán gyakran adódó nehéz helyzetekből. De olyan megoldást, hogy mind a két embert megtarthassa magának és amellett megóvja őket a szerelmük miatt kétségtelenül rájuk leselkedő tragédiától, olyan megoldást nem talált.

Áldozatot kell hoznia, valami szörnyű nagy áldozatot, mert ha szabad utat enged az eseményeknek, mind a két embert elveszítheti…

– Phil, hallgass csak rám – lépett hozzá Tony.

Arcán nyoma sem volt az elmúlt éjszaka feszültségének és ellenségeskedésének, csak önfeledt boldogság látszott rajta és az a vágy, hogy boldogságából részt adjon annak az embernek is, aki Khartán kívül legközelebb áll hozzá a világon.

– Nagy újságot mondok, Phil! Öleld meg és csókold meg Khartát. A mai naptól a menyasszonyom és amint civilizált vidékre érünk, feleségül veszem. Te, Phil, én olyan boldog vagyok!

Hirtelen elhallgatott. Belédöbbent a felismerés, hogy Phil nem osztozik az ő nagy örömében. Nem ugrik fel és nem öleli át, hanem továbbra is gondterhelten ül és szomorú, szemrehányó szemekkel néz rá. Egyszerre eszébe jutott az elmúlt éjszakai beszélgetés.

– Phil, ne nézz így rám – mondta kérlelően. – Meglátod, hogy aggodalmaid rémképek csupán. Édes jó testvérem voltál mindig, maradj továbbra is az. Légy mindkettőnk testvére, meglátod, milyen szépen élünk majd hármasban. Addig, amíg te is nem találsz…

Phil felugrott és berohant a sátorba.

84

Tony megdöbbenve, rossz érzésekkel nézett utána. Hirtelen egy gondolat villant az agyába, iszonyú, megrázó gondolat: Phil is szerelmes Khartába! Azért akarta elválasztani őt a leánytól! És most nem bírja nézni az ő boldogságukat!

Vad féltékenység kavarodott fel benne és úgy érezte, hogy meg tudná ölni Philt, ha az megkísérelné eltántorítani tőle Khartát. Mert Kharta több a rokonnál, több a testvérnél, több az együtt töltött ifjúságnál, az együttes örömöknél, bukásoknál és diadaloknál, Kharta mindennél több! Kharta az élet értelme és ha kell, szembeszáll, megmérkőzik Phillel is érte!

És nem látta, hogy Phil a sátor mélyén mint veri kétségbeesésében homlokát és mellét, elátkozva magát és azt a pillanatot, amikor először tette lábát Egyiptom varázslatos földjére. Nem hallotta, amint könnytelen, keserves férfizokogással sírta bele a sátor sötétjébe:

– Isten… jóságos Isten… csak én vagyok a bűnös… aki belekontárkodtam a Te örök elrendelésedbe… engem sújts, Isten, én vagyok a bűnös… nem az az ártatlan, meleg szívű gyerek…

A hangulat ettől a pillanattól kezdve kibírhatatlanul feszültté vált a táborban. Míg Mehmed és Ali muzulmán fatalizmusuktól eltelve semmin se csodálkoztak, semmivel sem törődtek, ami nem rájuk tartozott, hanem felváltva aludtak és látták el az őrszolgálatot, a két unokatestvér között tarthatatlanná vált a helyzet. Phil észrevette, hogy Tony minden szavát, minden mozdulatát ellenséges gyanakvással figyeli és bár nem tudta mire vélni ezt, a dolog feszélyezte. Tony viszont semmi mással nem törődött, csak azzal, hogy Phil ne juthasson Kharta közelébe. Határozottan érezte ugyan, hogy a lány őt szereti, de ismerte Phil elragadó egyéniségét, ezernyi jó tulajdonságát, hiszen mindig sokkal különb és értékesebb embernek tartotta magánál. És félt attól, hogyha alkalmat ad rá, Phil könnyen elhódíthatja a naiv, jóhiszemű, melegszívű Khartát. Egyetlen pillanatra sem hagyta magukra őket, ha elkerülhetetlen volt, hogy mindhárman együtt legyenek, közéjük telepedett, éjszaka pedig fekhelyét Kartha elkülönített fülkéje előtt állította fel és fél éjszakákon át álmatlanul figyelte Phil minden mozdulatát. Ha Phil néha beszélgetni próbált, olyan hideg, elutasító magatartással találta szemben magát, hogy ez elejét vette a kimagyarázkodás minden lehetőségének.

Ez volt a helyzet, amikor itttartózkodásuk ötödik napján, három nappal azután, hogy Tony bejelentette Philnek eljegyzését, egy váratlan esemény ismét megzavarta életüket.

Éppen ebédnél ültek. A két férfi kelletlenül turkált az ételben, egyiküknek sem volt kedve enni. Kharta viszont, aki hamar megszokta és megszerette a modern konyha ínyencségeit és változatosságát, jó étvággyal kebelezte be a számára fantasztikus ételeket. Tony örömmel látta ezt a jó étvágyat, mert annak bizonyosságát látta benne, hogy Kharta szervezete immár teljesen erős. Szótlanul ülték körül a két ládából összetolt asztalt, amikor Ali odaszaladt hozzájuk.

– Uram! Mehmed integet! Tessék nézni, lejjebb jött a dombtetőről és integet!

Phil és Tony egyszerre ugrottak fel, Kharta, aki jóformán egy szót sem értett Ali szavaiból, csodálkozva nézte a két férfi izgalmát.

– Várni itt! Lotratta gi! Érted, Kharta?

– Érteni…

85

És a két férfi már rohant is felfelé a dombra. Már messziről hallották Mehmed kiáltását.

– Tevések tűntek fel keletről, uram! A dombtetőről tisztán látszanak. Azért jöttem lejjebb, hogy észre ne vegyenek.

Tony és Phil kúszva értek fel egymás mellett a tetőre és lehasalva néztek szét a sivatagban. Es hirtelen meglátták, hogy Mehmed igazat mondott. Hat tevés közeledett kelet felől, nem egyenesen feléjük, hanem a szélső dombok irányában. Amikor az első domb lábához értek, a hat tevés elvált egymástól és legyező alakban eloszolva indultak neki a dombvidéknek.

– Ezek Thaina emberei lehetnek csak! – kiáltott fel Phil. – Úgy látszik, valósággal átfésülik a sivatagot!

– Igen, és előbb-utóbb feltétlenül ránk bukkannak! Lehet, hogy órákon belül, lehet, hogy napokig is eltart, hiszen a dombvidék elég kiterjedt és a völgyek zegzugosak. Szerencse dolga…

– Menekülnünk kell, mert ha Thaina kezébe kerülünk, végünk van! Különösen most, hogy Kharta is velünk van…

– De merre menekülhetnénk?

– Meg kell kísérelnünk nyugati irányban. Valószínűleg gyűrűt vontak a dombvidék körül, de éjszaka talán kibújhatunk…

– Mehmed! Mi most lemegyünk, előkészítjük a menekülést. Te maradj itt és légy óvatos! Ha közelednek, azonnal jelezd.

– Értem, uram. Estig itt maradok, légy nyugodt, nem lephetnek meg. Ha a nap leszáll, én is lejövök, hogy azonnal indulhassunk.

– Helyes.

Rohanva értek a domb aljához. Tony nekilátott, hogy megvizsgálja a motort, nehogy menekülés közben valami kellemetlen meglepetés érje őket. Phil pedig Ali segítségével nekilátott, hogy mindent visszacsomagoljon a ládákba. Az élelmiszerek egy része még az autón volt, a többi dolgot az utolsó percben, indulás előtt akarták felrakni, hogy addig is kíméljék az autó már amúgy is agyongyötört alvázát.

Kharta ott imbolygott közöttük tétlenül, tanácstalanul, egyetlen percre sem tágítva Tony mellől. Ha a fiú ránézett, biztatóan rámosolygott és ilyenkor Tony még nagyobb lelkesedéssel folytatta munkáját.

Délután öt óra volt, Phil éppen hozzá akart kezdeni a berakodáshoz, amikor észrevették, hogy Mehmed ismét jelez.

– Te maradj itt, Tony, és Alival rakjatok fel mindent, amit lehet, hogyha azonnal indulnunk kell, készen legyünk! Én megnézem, miért integet Mehmed.

86

És elindult felfelé a dombon. Fáradt volt már és lihegve kúszott felfelé.

Mehmed előre mutatott.

– Nézd uram, az a tevés errefelé kanyarodik. Fél óra alatt ideérhet. Készen vagytok az indulásra vagy felvegyük a harcot?

– Fél óra alatt készen vagyunk. Mást nem láttál errefelé jönni? Csak ez tart ide egyedül?

– Igen, uram!

– Akkor is indulunk. Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy a harcot megkockáztassuk. Gyere velem. Kár tovább őrködni.

Megindultak lefelé a dombról. Még talán ötpercnyi út választotta el őket a táborhelytől, amikor Phil rémülten felkiáltott.

A völgy bejáratánál alacsony öszvéren egy lovas jelent meg és hangosan kiabálva ügetett az autó felé. Phil látta, hogy Tony felkapja a fejét, lecsapja a motorházat, megragadja Khartát, belöki az autóba, ő maga a volán mellé ugrik és eszeveszett sebességgel rákapcsol. A kis Ford egy perc múlva eltűnt a kanyargó völgyben.

– Tony úr itt hagyott minket! – kiáltott fel Mehmed.

– Igen – hagyta helyben sápadtan Phil. – Itt hagyott.

– De hát… ez egyértelmű a biztos halállal! És Tony úr sohasem futott meg a közös veszedelem elől! Mi történt Tony úrral, hogy most mindenkit cserbenhagyva menekül?

– Hja – vont vállat rezignáltan Phil –, Tony úr most sem a saját életét félti. Van egy élet, amely minden más ember életénél drágább most Tony úr számára. Még a saját életénél is…

– Allah nagy és hatalmas és azért teremtette az asszonyt, hogy a férfiaknak legyen kiért meghalniuk! – mondta nyugodt bölcsességgel Mehmed és újra elindult Phillel, egyenesen az öszvéren lovagoló burnuszos felé.

XVII. FEJEZET

Tonyban csak egyetlen gondolat élt: megmenteni Khartát. Becsületesen ki akart tartani Phil mellett mindvégig, illetve addig, amíg ismét civilizált helyre nem érkeznek. Ott aztán… nos, ott Philnek szabad választása lett volna: belenyugodni abba, hogy Tony és Kharta férj és feleség lesznek, vagy pedig mindörökre elválni régi pajtásától és bajtársától. Addig azonban Tony nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, mert tudta, hogy a sivatag tele van veszedelmekkel, hogy négy férfi könnyebben megbirkózik ezekkel a veszedelmekkel, mint egy, márpedig neki győznie kellett, Khartáért.

87

Igen, ez volt a becsületes elhatározása.

Nem tehetett róla, hogy a sors keresztülhúzta számításait. Ha Phil és a többiek ott lettek volna mellette, amikor Thaina kéme felbukkant, úgy most bizonyára mind az öten együtt ülnének az autóban és azon igyekeznének, hogy kijuthassanak a dombvidéket körülvevő gyűrűből. Így azonban nem vesztegethette az időt, el kellett indulnia, mielőtt Thaina embere jelt adhatott volna a többieknek és ezzel elzárta volna útjukat. Mert a legfontosabb, a minden másnál fontosabb feladat mégiscsak az volt, hogy Kharta ne kerüljön az ellenség kezébe, bármilyen sors is vár a többiekre, vagy akár őreá magára is!

Még csak lelkiismeret-furdalást sem érzett. Bízott Phil leleményességében, bízott abban, hogy majdcsak kivágja magát ebből a csávából is. Hiszen a legsúlyosabb vádra Thainának nincs bizonyítéka: Khartát nem találják meg Phillel együtt!

Ez kétségtelenül könnyít a helyzetén. És ha nem, hát… Istenem, ők már annyiszor és olyan vakmerően kockáztatták semmiségekért, játékos kalandokért az életüket, hogy most, amikor Khartáról van szó, még ez sem számít.

Ránézett a leányra és egyszerre mintha tájfun fújta volna el minden komor gondolatát. Bűbájos volt ez a leány, aki talán még lovaskocsit sem látott soha ezelőtt és most belekerült egy vadul száguldó Ford kocsiba, amelyet az úttalan, hepehupás sivatagon át egy olyan ember vezetett, aki a sorssal és saját gondolataival akart versenyt futni. Az ócska Ford bírta az iramot, jó ötvenes tempóval ment, de bizony nagyon erőlködött. A motor zúgott és berregett és hörgött, néha nagyokat nyekkent az egyenetlen úton. Kharta arcán szorongó félelem ült, kezei görcsösen kapaszkodtak a karosszériába, de szeme bizalommal nézte Tony konok, mindenre elszánt, kemény vonásait. Amikor Tony ezt a felé sugárzó végtelen bizalmat meglátta, boldogságában teljes erejéből belevágott a dudába. A sziréna vadul felüvöltött, Kharta pedig halk sikollyal simult még közelebb a boldogan nevető férfihez, aki az ő szemében még mindig az egykori Hantehep volt, csak sokkal bátrabb és sokkal hatalmasabb a réginél, mert hiszen íme, az alvilág szellemein is uralkodott.

Fél éjszakán át száguldtak így a csillagok fényénél. Tony nem gyújtotta meg a reflektorokat, tudta, hogy a fény a sivatagi éjszakában messzire látszik, és könnyen elárulhatja esetleges üldözőiknek, hogy merre tartanak. De a hold eléggé bevilágította a tájat és végül is nem volt kiépített út, amelyről nem lett volna szabad letérniük. Éjfél után – Tony nem tudta volna megmondani pontosan, hogy hány óra volt – a motor egyszerre csak az eddiginél is erősebben kezdett köhögni, és a fiú füle hallotta, hogy a motor mind gyakrabban kihagy. Első pillanatban azt hitte, hogy túlmelegedett. Megállt és amennyire a hold fényénél módjában volt, utánanézett, hogy mi történt.

Nem kellett sokáig keresgélnie. A baj okát hamarosan megtalálta. És a baj oka olyan volt, amelyen Tony minden szerelői tudása sem segíthetett. Kifogyott a benzinjük!

Tonynak eszébe jutott, hogy a táborban még két tartalékgallon volt, amelyet azonban a váratlan meneküléskor már nem tudott az autóba dobni. És ehhez a benzintartalékhoz hozzájutni most már lehetetlen. Hiszen a tábort már valószínűleg megszállták Thaina emberei, de különben is, gyalog napokig tartana az út, amíg odaérne. Ha ugyan odaérne valaha! Mert sejtelme sem volt róla, hogy az úttalan, hepehupás úton hol és merre fordultak száguldás közben.

88

Szomorúan nézett Khartára. Ez lesz hát a vég? Itt vesznek el a kietlen, tűzvésztől végigpusztított sivatag közepén? A két láda ennivaló, amely az autón volt, gondos beosztással is legfeljebb egy hónapra elég két embernek. Új táplálékot szerezni nincs honnan. Elindulhatnak ugyan valami civilizáltabb vidéket keresni gyalog, de azt sem tudják, merre induljanak. Ha itt hagyják az autót, itt kell hagyniuk az élelmiszeres ládákat és legfeljebb néhány napra való ennivalót vihetnek magukkal. De még ha szerencséjük volna is és megtalálnák véletlenül a helyes irányt, ha szerencséjük tovább folytatódna és néhány nap alatt ki is érnének a sivatagból, akkor is…

Semmi értelme. A biztos halálból a biztos halálba menekülnének csak! Mert Thaina bizonyosan gondosan őrködik a sivatag határának minden pontja felett!

Felrezzent baljós gondolataiból.

Észrevette, hogy Kharta arca elborult, és kutatva néz rá, mert meglátta rajta a súlyos tépelődést. Erővel vidámságot kényszerített arcára és úgy mondta:

– Egy hónapunk van, Kharta drágám. Egy hónapunk kettesben, aztán mindennek vége. De ez a hónap teljesen a miénk! Egy hónap tömény, koncentrált boldogság! Ki törődik azzal, hogy mi jön azután?

– Mit mondani? Kharta nem érteni.

És az éjszaka azzal telt el, hogy Tony rajongva próbálta megértetni Khartával a rájuk következő napok szépségét…

Amint Phil közelebb ért a táborhelyhez, egyre gyanakodóbban vizsgálgatta a nehezen poroszkáló burnuszos alakot.

Valahogy ismerősnek tűnt neki az a gömbölyded termet, amely mint egy hatalmas daganat imbolygott az öszvér hátán. És néhány lépésnyi távolságból már a burnusz dacára is felismerte a jövevényt. Keserves, majdnem síráshoz hasonló nevetés tört ki belőle.

– Igazad van, Mehmed, igazad van! Allah nagy és hatalmas és az ember sorsa csak játékszer a kezében! Játékos kedvében megölhet embereket pusztán azzal is, hogy hólyagokat maskarába öltöztet!

Az öszvér hátáról, a burnusz mélyéből két kar nyúlt ki és Mr. Goode örömmel kiáltott feléjük:

– Csakhogy végre megtaláltam magukat, Mr. Simson! Mégiscsak sikerült megelőznöm a Hold fiát! Meneküljenek, meneküljenek azonnal, mert Thaina halálra keresi magukat!

– Isten hozta, Mr. Goode, hogy az ördög vinné el a gondoskodását!

– Mit mond? Nem értem a szavait, Mr. Tompson!

– Engedje el nekem most a hosszas magyarázatot. Igazán nem vagyok abban a hangulatban, hogy vetített képes felvilágosító előadást tartsak!

89

– De ember, erre nincs is szükség! Meneküljenek gyorsan, mert Thaina emberei minden percben itt lehetnek! És hagyják itt azt a múmiát, mert a Hold fia nem nyugszik addig, amíg azt vissza nem szerzi! Jöjjön már meg az eszük végre, láthatják, hogy nem tréfadologról van szó!

Phil a jóravaló rendőrfőnök rémületének láttán egyszerre visszanyerte régi, magabiztos egyensúlyát. Hiszen a kétségbeesés már úgysem segít semmin, és íme, itt áll előtte a példa, hogy milyen nevetségessé válik egy férfi, ha megijed.

Nem, ő nem akar nevetségessé válni még akkor sem, ha tudja, hogy elkerülhetetlenül a halál vár reá!

– Legnagyobb sajnálatomra nem áll módomban az igen tisztelt hatóságok intézkedésének alávetni magam. Elég hivatalos nyelven mondtam, Mr. Goode?

– Ne tréfáljon, ember…

– Dehogy tréfálok. A legkomolyabban mondom, hogy a menekülésre nekem és embereimnek összesen egy motorizált öszvér áll rendelkezésemre, de az is generáljavításra szorul, mivel ön alatt is roskadozik már. A múmiát pedig nem tudom kiszolgáltatni, mert azzal jelenleg unokaöcsém éli mézesheteit valahol a sivatag egy ismeretlen részén.

– Ön megőrült, Mr. Menton! – hökkent meg a rendőrfőnök.

– Ön is megőrült volna, ha átéli azt, amit én. De szabad kérnem, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy életem utolsó perceiben végre saját nevemen, Fultonnak szólítson…

– Bocsánat, említettem, hogy a névmemóriám nagyon rossz. De hát, az Istenért, nem ez most a legfontosabb! Meneküljön azonnal…

Nem folytathatta tovább. A völgy bejáratánál feltűnt egy tevés alak, és amikor meglátta őket, furcsa alakú tülköt húzott elő és élesen belefújt. A hang rezegve szállt a sivatag felett, dombokon, völgyeken át.

– Anubisz kürtje! – sápadt el öszvére hátán Mr. Goode. – A halál sakálfejű istenének kürtje. Mindennek vége!

És ájultan puffant le a nyeregből. Phil intett Alinak és Mehmednek, hogy vigyék az ájult rendőrfőnököt a sátorba, ő maga azonban nem mozdult. Csodálkozva látta, hogy a tevés alak nem közeledik hozzájuk, hanem mereven megáll azon a helyen, ahol meglátta őket és szabályos időközönként belefúj idegesítő, éles hangú kürtjébe. Csakhamar egy másik tevés is feltűnt mellette és ugyanúgy megállt anélkül, hogy közeledni próbált volna. Most már ketten fújták a kürtöt. És Phil csakhamar három, majd négy oldalról is meghallotta Anubisz kürtjének átható, éles hangját. Körülnézett és látta, hogy a völgy másik bejáratánál is megállt két tevés, és egy-egy tevés feltűnt a jobb oldali és bal oldali domb tetején is.

– Derekasan körülkerítettek! – állapította meg magában. – De miért nem rohannak ránk? Olyan tiszteletet ébresztettek bennük eddigi tapasztalataik, hogy kétszeres erővel sem mernek ránk támadni? Vagy pedig a kürt hangjaival akarnak elpusztítani, mint Józsua Jerikó falait?

90

Mindenesetre gondosan megtöltötte revolverét és fegyvert adott Mehmednek és Alinak is. Egy percig sem hitte komolyan, hogy meg tud birkózni az ellenséggel, mert úgy sejtette, hogy azok további erősítéseket várnak és azért nem támadnak. De nem akarta olcsón adni életét. És közben még egy gondolat is harcra tüzelte. Minél tovább fenntartja a támadókat, minél hosszabb ideig köti le Thaina embereinek figyelmét, annál több eshetősége van Tonynak arra, hogy megmenekülhet. És ha már neki pusztulnia kell, legalább Tony szabaduljon!

De egyszerre csak csodálkozva nézett az önálló tevésekre. Hallotta, hogy az idegekre menő trombitálás megszűnik és felfigyelt. És látta, hogy az emberek valamennyien leugrálnak a tevékről és arccal a porba vetik magukat. Egy pillanatra felvillant előtte a szabadulás reménye. Ha most, amikor senki sem figyel erre, embereivel óvatosan a völgy kijárata felé húzódna, megtámadná a két porba hullott embert, a tevéket hatalmába keríthetné és talán egérutat nyerhetne…

Már éppen inteni akart Mehmednek, amikor meglátta, hogy mi az oka a tevés őrszemek különös viselkedésének.

A keleti völgykanyarulat felől mintegy harminc tevéből álló csoport tűnt fel. Lassan közeledtek, mert előttük különös menet haladt. Három díszes gyaloghintót pillantott meg a közeledők élén, a középső és legdíszesebb valamivel a másik kettő előtt volt. Mindegyiket négy-négy gyalogos szolga tartotta az oldalt kiálló rudaknál. A nap utolsó sugarai csillogva, ezüstös színben verődtek vissza a gyaloghintók cirádás oldaláról.

Phil azonnal tisztában volt vele, hogy kik a közeledők. Thaina és két főpapja személyesen jött, hogy bosszút álljon a szentségtörőkön és visszaszerezze a négy évezredes börtönéből kiszabadított királyi arát.

Egyszerre nagy nyugalom szállta meg. Ilyen túlerővel szemben a menekülésnek már a legkisebb reménye sem maradt. Úgy fog hát meghalni, ahogy az férfihez, fehér emberhez méltó, bátran és félelem nélkül nézve szembe a reá váró sorssal. És most szinte örült annak, hogy Tony megszöktette Khartát. Lehet, hogy a különös emberpár élete és boldogsága csak órákig, vagy napokig tart még, de azalatt legalább maradéktalanul boldogok lesznek. És neki megadták azt az elégtételt, hogy még halálában is büszkén és diadalmasan nézzen szembe hóhérával, mert ha Thaina bosszúja sikerül is, tulajdonképpeni célját, Kharta visszaszerzését nem éri el!

A gyaloghintó néhány lépéssel előtte megállt. Előbb a két szélső gyaloghintóból szállt ki a két főpap, akikben Phil azonnal felismerte azokat a merev arcú bábokat, akiket már a Hold Házában is látott, ők nyitották ki Thaina gyaloghintajának ajtaját és segítették ki a Hold fiát a kocsiból. Philnek eszébe jutott, hogy alacsony kasztú embereknek tilos még a főpap ruháját is megérinteni.

– Üdvözöllek szerény otthonomban, ó, Hold fia! – szólalt meg Phil a reménytelen emberek fölényes, gúnyos hangján, de a legszertartásosabb udvariassággal. – Boldoggá tesz az a tudat, hogy ily magas és nemes személyiség tiszteli meg méltatlan személyemet. Büszke vagyok és késő utódaim is büszkén fogják emlegetni az ősüket ért nagy megtiszteltetést.

91

Thainát szemmel láthatóan meglepte ez a nem várt hang és kifejezéstelen arcán az átható sugárzású szemek kíváncsian villantak fel. De azonnal fegyelmezte magát és hasonló tónusban válaszolt, bár egyáltalán nem igyekezett elrejteni a szavaiban rejlő fenyegetést.

– Utolsó találkozásunk óta valóban sok minden történt, Mr. Fulton, ami arra késztetett, hogy felkeresselek. De bízom abban, hogy soha többé nem kell megzavarnom magányodat.

– Engedd az ellenkezőjét remélnem, ó, Hold fia. Szomorúvá és lehangolttá tesz a kilátás, hogy soha többé nem gyönyörködhetem Ammon Rá főpapjának fényes orcájában. De talán megengeded, hogy embereidet is vendégeimnek tekintsem, mert aki a Hold fiának szolgája, az nekem testvérem. Miért álljanak ott a távolban, amikor…

– Senki sem közeledhet ehhez a helyhez! – szólt erélyesen Thaina. – Alantas ember nem szennyezheti be jelenlétével azt a levegőt, amely a Nap fiának szentséges aráját körülveszi.

Hát ezért álltak meg oly távol az emberek! – villant Phil agyába a felismerés. És úgy érezte, hogy élete legnagyobb diadalát üli most, hogy udvariasan, de jelentőségteljesen odavághatta Thaina szeme közé:

– Végtelenül fájlalom, hogy csalódást kell okoznom neked, ó, Hold fia, de Kharta hercegnő, Hantehepnek, a Nap fiának menyasszonya nem tartózkodik körünkben.

– Mit mondasz? – kiáltott fel Thaina. – Kharta nincs itt? Hát nem hoztátok magatokkal? Hová rejtettétek?

– Magunkkal hoztuk, de nem rejtettük sehová. Pontos tartózkodási helyét sajnos nem közölhetem, mert magam sem tudom. De, ha sejtelmeim nem csalnak, körülbelül ebben a pillanatban köt örök frigyet unokaöcsémmel, az általad is ismert és tisztelt Anthony Fultonnal, ó, Hold fia.

– Hazudsz! – rivallt rá Thaina, akinek arca talán életében most először vetkőzött ki lárvaszerű merevségéből, hogy rémülettel vegyes iszonyat kifejezésének adjon helyet.

De Phil mintha észre sem vette volna a sértést, mosolyogva folytatta.

– Szerettünk volna téged is meghívni az esküvőre, ó, Hold fia, de az ifjak szívét annyira fűtötte a szerelem, hogy nem akartak várni a násszal addig sem, amíg a meghívást eljuttattuk volna…

– Hazudsz! – vicsorgott Thaina egészen megvadulva. – Hazudsz, kutya, és ezért szörnyű halállal halsz meg!

– Ezt végtelenül sajnálnám. Mindig abban reménykedtem, hogy végelgyengülésben múlok ki ez árnyékvilágból, miközben jobb kezemet legfiatalabb unokám szöszke fején pihentetve bölcs és megszívlelendő tanácsokat osztogatok. De a tényeken sajnos változtatni nem tudok.

– A félelem elvette eszedet! Hol van pap, aki egy élőt összeadna egy halottal?

92

– „Nem támadhat fel” – idézte válaszul Phil a trónlépcsőn olvasott szöveget – „mert nem halt meg soha. Gur ed Hamman elvonta tőle az élet nedveit és akkor fog ismét visszatérni, amikor Hantehep, a Nap fia parancsolja.” Nem tudom, pontosan idéztem-e, de…

– Tudom! De Hantehep, a Nap fia még nem látta elérkezettnek az időt! Még nem adott parancsot rá…

– Kénytelenek voltunk parancsa nélkül cselekedni, ó, Hold fia. Kharta valóban gyönyörűséges szép leány, illetve hát most már asszony, és nem csodálom, hogy unokaöcsém beleszeretett.

– Ez nem igaz! – Thaina egyszerre visszanyerte nyugalmát. – Hazudni akarsz, de ostoba vagy a hazugsághoz. Az ősi varázst nem törheti meg semmi. Kharta itt van a táborban és én meg fogom találni.

– Ám keresd – mondotta Phil nyugodtan és félreállt a pap útjából.

Thaina körüljárta a táborhelyet és egyszerre földbe gyökerezett lábakkal állt meg. A mozdulatlan hamu tisztán megőrizte Kharta finom lába nyomát. A főpap leborult és áhítatosan csókolta meg a földet. Aztán eltökélt arccal állt fel.

– Nem is tagadhatod, hogy ide cipeltétek. Íme, itt vittétek őt és még arra sem vigyáztatok, hogy szentséges lába ne érje a szennyes földet.

Azzal megfordult és tovább keresett.

Odaért a sátorhoz és fellebbentette a bejáratot takaró sátorlapot. És torkát diadalkiáltás hagyta el. Egyetlen ugrással bent termett a sátorban.

Phil nem tudta mire vélni Thaina viselkedését. Eszébe jutott, hogy ő maga még nem járt a sátorban, mióta leért a dombról. Lehetséges lenne, hogy rosszul látott? Hogy Tony nem vitte magával az autón Khartát? Ő maga is odaugrott a sátorhoz és amint benézett harsogón felnevetett.

Thaina éppen akkor hajtotta fel a fehér leplet a földön heverő alak arcáról. És a Hold fiára az éppen magához térő Goode kövér, izzadt arca ragyogott vissza bamba értelmetlenséggel.

XVIII. FEJEZET

Körülbelül ugyanabban az időben történt, amikor az ócska Ford benzintankjából kifogyott a fűtőanyag, hogy a sátorrúdhoz kötözött Phil újra szembevigyorgott a tehetetlenül dühöngő Thainával.

– Ha megölsz, ha halálra kínzol, akkor sem mondhatok többet, ó, Hold fia. És hogy igazat mondok, arra tanúm két arab szolgám, sőt maga Mr. Goode is, Umm Tair nyugalmának

93

tiszteletreméltó őre. A két bohó szerelmes váratlanul és nélkülem hagyta el a tábort és nekem sejtelmem sincs róla, hogy hová hajtottak.

– Ez igaz, ó, Hold fia – nyöszörgött keservesen Goode. – Amikor engem megláttak, a fiatalabb Mr. Thorton és egy lenge lepelbe burkolt fiatal lány beugrottak az autóba és elrobogtak. De… – fordult könyörögve Philhez –, igaza van Thainának, tényleg valószínűtlen, hogy maguk ne beszélték volna meg előre, hogy merre menekülnek. Hiszen láttuk, hogy mennyire előrelátóan és közösen tettek meg minden lépést ön és az ifjabb Mr. Guston. Mondja meg, az Istenért, hiszen a hallgatása az életébe kerül. Az ön életébe és az enyémbe is! És Thaina végül mégiscsak elfogja őket, mert a Bajuda-sivatagot úgy körülvétette, hogy még egy egér sem szökhet meg innen!

– Goode jó barátod, Mr. Fulton. Jó tanácsot ad. A haláltól ugyan nem menthet meg a vallomás sem, mert aki a Nap fia arájának csak ruháját is megérintette, annak meg kell halma. De nagy különbség az, hogy gyors golyó, vagy a legkülönbözőbb kínokkal tarkított lassú sivatagi szomjhalál fejezi-e be az ember életét.

– Nem mondhatok mást, Hold fia, mert nem tudok mást. De lám, hiszen itt vannak embereid, akik mireánk is ránk akadtak. Bizonyára megtalálják őket is. És ha nem, bizonyos vagyok benne, hogy a nyugati szervezetű rendőrség egész bűnügyi készsége és hatalmas apparátusa is rendelkezésedre áll a nyomozásban. Igaz, hogy ez az apparátus csak egyetlenegy Goode-ból áll, de az is valami, nemde?

Thaina felállt. Arcán eltökélt határozottság, a végletekig csigázott vak fanatizmus konoksága ült.

– Így is jó. Te választottad sorsodat. Thaina, a Hold fia teljesíti kötelességét és visszaviszi Khartát fenséges vőlegényéhez. Emlékét is megtisztítja, mert utána küldi mindazoknak lelkét, akik megszentségtelenítették. Ő maga pedig, mivel méltatlannak bizonyult a nagy tisztségre, melyet hivatala reá rótt, szintén megtér őseihez. Egyszerre halunk meg mind a hárman, a két vakmerő szentségtörő és én magam. Goode pedig jelentheti, hogy a bűnös öngyilkos lett, tehát a sivatag békéje érdekében minden további nyomozás felfüggesztendő a két amerikai halála ügyében.

– Az okoskodás helyes és az egyiptomi angol hatóságok ügyvezetésének alapos ismeretére vall – állapította meg Phil. – De hogy mindez végrehajtható legyen, előbb meg kell találni a két szerelmest!

– Megtalálom! – jelentette ki Thaina határozottan. – Addig pedig a foglyom maradsz, hogy az én holttestemet a ti élő testeitekkel együtt tisztíthassák meg a szent tűzben.

Kiment a sátorból és Phil hallotta, hogy utasításokat ad embereinek. Csakhamar tevék patáinak dobogását hallotta. És reggel, amikor ők maguk is útra keltek, látta, hogy a főpapot és a három megkötözött foglyot mindössze hat tevés kíséri, a többi már szétszéledt a sivatagban, hogy megtalálja Tonyt és Khartát.

Tudta, hogy valamennyien menthetetlenül elvesztek. Lehet, hogy már csak órák vannak hátra életükből, lehet, hogy napokig is eltart, amíg a két szökevényt megtalálják, hiszen a minden napnyugtakor a sivatagon végigszántó szellő elsöpörte az autó keréknyomait.

94

De ez már alapjában véve olyan mindegy volt. Tisztában volt vele, hogy a két Fulton különös és kalandokban gazdag élete elérkezett az utolsó felvonáshoz.

Kharta és Tony hatodik napja éltek a sivatag közepén önfeledt boldogságban. Az autó karosszériájából és tetőponyvájából kis sátort eszkábáltak össze, de ebben a kis sátorban olyan öröm és boldogság honolt, amely palotasorokat is betöltött volna. De a hatodik nap estéjén valami váratlanul megzavarta ezt a boldogságot.

Tony tudat alatt állandóan számított arra, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a katasztrófa. Thaina elől nem menekülhetnek, ezt tisztán látta. Éppen ezért tett félre minden meggondolást és nem törődött egyébbel, mint hogy a még rendelkezésükre álló bizonytalan tartalmú időt minél tökéletesebb harmóniában töltsék el. De cseppet sem lepődött volna meg, ha Thaina tevés emberei egyszer csak feltűnnek a láthatáron, hogy örökre elszakítsák őket egymástól.

Az az esemény azonban, amely a hatodik nap estéjén bekövetkezett, teljesen váratlanul érte és éppen ezért lelke mélyéig megrázta. Pedig nem volt nagy dolog.

Éppen vacsoránál ültek, amikor Kharta hirtelen halálosan elsápadt. Teste megingott, és ha Tony az utolsó percben el nem kapja, leesett volna arról a ládaszékről, amelyen egymáshoz simulva ültek.

Csaknem ugyanabban a pillanatban Kharta már magához is tért. De egész testében remegett és arca megőrizte előbbi sápadtságát. Tony aggódó gyengédséggel fektette le a leányt a kis sátorban és majdnem gyerekmódra sírva fakadt, amikor látta azt a halvány, hálás mosolyt, amellyel Kharta megköszönte gondoskodását. Ebből a mosolyból ébredt rá, hogy Kharta még mindig nem tudja, hogy mit jelent neki, milyen teljesen betölti szívét-lelkét. Talán hajdan, a régi egyiptomiaknál nem is ismerték ezt az érzést, a mindent betöltő szerelmet?

Egész éjjel álmatlanul, elszoruló szívvel ült a lány fekhelye mellett. Szüntelen aggódással figyelte Kharta lélegzetvételét, amely kétségbeejtően rendszertelen volt és bár legtöbbször eléggé normálisnak hatott, néha teljesen elgyengült, sőt pillanatokra el is állt teljesen. Ilyenkor Tony egész testét kiverte a hideg verejték és csak azért nem üvöltöttfel kínjában, mert a torka annyira kiszáradt, hogy egyetlen hangot sem tudott kipréselni rajta.

Erre az éjszakára mindig úgy emlékezett vissza, mint életének legszörnyűségesebb óráira és emlékét soha többé nem tudta kivetni magából. Talán nem is volt teljesen öntudatnál. Ott látta magát Keften-Kemt királyi palotájának tróntermében és hallotta saját hangját, amint mondja:

– Hát szépségben sem láttam még ilyen csúnyát… – de már kapaszkodott is fel a kötélhágcsón, egy kezével kúszva és másik kezében szorosan tartva a könnyű rútságot, akit valaha Karthának neveztek.

És ez a Kharta felnyitotta kék szemét, amelyben az egyiptomi ég azúrja egyesült a Szent Nílus habjaival és a szemek azt mondták bűbájosan-hibásan:

– Szeretlek…

95

– Ne felejtsd el, hogy ez a test, ezek a szervek négyezer évesek, ha az arc nem is több tizennyolcnál! – hallotta egyszerre Phil hangját és ő haragosan elfordult tőle.

De a hang határozottan beszélt tovább. – Ez a test nem szerelemre éledt újjá, még a közelsége is halálosan mérges lehet. És ki tudja, hányszor és mikor lesz szüksége újabb vérátömlesztésre, hogy mesterséges életét még néhány nappal meghosszabbítsuk…

– Nem mérgezett meg! Nem mérgezett meg! – sikoltott fel Tony kétségbeesetten. – Bár megmérgezett volna és feküdnék én is így, ilyen aléltan, ilyen akadozó lélegzettel és halnék meg vele együtt! Vagy lennék orvos, hogy átömleszthessem minden csepp véremet az ő ereibe! Phil! Phil! Jöjj! Segíts!

Csak most vette észre, hogy az utolsó szavakat hangosan sikoltotta. És a lány, nehéz álmában, akadozó lélegzettel, készségesen ismételte szavait, mint tanulás közben:

– Phil… jöjj… segíts…

Odakint virradt, de Kharta még mindig aléltan feküdt.

Phil, Mehmed és Ali megkötözött kezekkel másztak a nyeregbe és a hat tevés azonnal közrefogta őket. Goode is tevét kapott és mellettük himbálózott a sivatag hajóján, de őt Thaina feleslegesnek vélte megkötözni. És a menet, elöl a három gyaloghintóval, mögötte a tíz tevével megindult az úttalan utakon, a sivatagon át.

Nem siettek és nem volt határozott útirányuk, Thaina csak azt az utasítást adta, hogy nyugat felé menjenek, amerre a többi tevések is elindultak, hogy szétszéledve átfésüljék a sivatagnak még át nem kutatott részét.

Nem tettek hosszú utakat és éjszakára mindig tábort vertek. Mikor az alkony leszállt, a frissen vert tábor is megélénkült, mert éjszakára mindig összegyűltek a kutatásra kiküldött tevések is, hogy másnap az új bázisról kiindulva folytassák a keresést.

Ilyenkor Thaina levétette a foglyok kötelékeit és enni is adott nekik. De azóta, hogy a dombkatlant elhagyták, egyetlen szót se váltott velük. Phil csak annyit látott, hogy a főpap egyre gondterheltebb, egyre elkeseredettebb. A negyedik esti táborozásnál végre megszólalt Thaina.

– A sivatagnak már több mint a felét átkutattuk. Már nincs sok hátra. Legfeljebb még négy éjszakát élsz, Mr. Fulton. Ha vallásod szerint szükséged van arra, hogy előkészülj a halálra, ám kezdj hozzá.

És ezek a nyugodt szavak sokkal borzongatóbbak voltak, mint a négy nap előtti dühöngés. Phil válaszolni sem tudott. Helyette Mehmed szólalt meg:

– Allah nagy és hatalmas és az ő akarata ellen tenni nem lehet. És Allah az asszonyt párducból és kígyóból alkotta meg. Szépnek és veszedelmesnek, mint a párducot, simulékonynak és mérgesnek, mint a kígyót. És a kígyó ki tud csúszni ott is, ahol az egér csapdába esik…

96

De harmadnap rájöttek, hogy még a muzulmán igazságok sem állták meg helyüket mindig a való életben.

Reggel Kharta magához tért, de gyenge volt ahhoz, hogy az ágyát elhagyja. Amikor Tony segítségével fel akart kelni, valósággal visszazuhant az autó üléspárnáiból összerakott nyoszolyám.

Tony egész nap el sem mozdult az ágya mellől, az élelmiszeres ládákban található legjobb és legtáplálóbb falatokat kényszerítette a leányba, de ő maga csak akkor harapott kelletlenül és étvágytalanul egy-egy ételből, amikor Kharta könyörgő szemekkel kérte, hogy egyen. Délfelé valamivel erősebbnek látszott a leány és Tony már-már reménykedni kezdett, hogy a krízisen túljutottak, de délután a gyengeség még fokozottabban jelentkezett újra.

Ekkor tette Tony azt a felfedezést, amely minden eddiginél jobban megrázta és majdnem az őrületbe kergette. Ebéd után a leány újra elaludt és alvás közben Tony, aki szemét le nem vette szerelmese arcáról, egyszerre csak valami idegen és mégis már ismerős vonást fedezett fel rajta. Nem is volt ez határozott, markáns vonás az arcon, inkább csak sejtelemszerű árnyék az orr körül, de Tony ereiben szinte megfagyott a vér, amikor észrevette.

Igen, ismerte már ezt a vonást! Ugyanígy húzódott akkor is az orrtőtől a száj felé, csak sokkal mélyebben és valósággal elrejtve a többi keresztül-kasul futó ránc között.

A trón bal oldalán görnyedő, a gumicső másik oldalán fekvő Kharta arcán látta már ezt a vonást!

A tizennyolc éves Kharta arcán megjelent a négyezer éves Kharta első emlékeztetője!

Tony nem tudta elszakítani borzadó szemét ettől a halvány, alig észrevehető, inkább csak megsejtett ránctól. Hát lehetséges ez? Hogy az ő szépséges, édes, hamvas bőrű szerelmese néhány hiányzó vércsepp miatt ismét visszaváltozzék azzá a rút, arctalan múmiává, aki volt? Úristen, lehetséges ez?!

Kharta felébredt és csodálkozva nézett Tony szemébe, amelyben még ott ült a borzadály. És halkan, hörögve ejtette ki a szavakat:

– Hantehep… ka isi burrani…

– Mit mondasz, én szívem gyönyörűsége? – hajolt a suttogó szájhoz

Tony, akivel ez a hang egyszerre elfelejtette az előbbi rémségeket. De Kharta, mintha nem is hallotta volna Tony szavait, újra és újra csak ezt az érthetetlen mondatot ismételte.

– Ka isi burrani… Hantehep… ka isi burrani…

Aztán hirtelen elhallgatott és fejét emberfeletti megerőltetéssel emelte fel párnájáról, mintha a távolba hallgatózna. Tony is felfigyelt, de nem hallott semmit, csak Kharta rémült suttogását:

– Hantehep… Anubis shirrio… Anubis shirrio…

97

És a következő percben már Tony is meghallotta azt az éles, idegeket tépő, sivító és rikoltó hangot, amely valahonnan a messzeségből kelt szárnyra és mégis úgy szaggatta dobhártyáját, mintha közvetlenül a füle mellől indulna el, betöltve a világ mindenséget. Az első pillanatban azt hitte, hogy csak túlfeszített idegei játszanak vele, mert hiszen ilyen hang nincs is a világon!

Aztán már nem is hallotta azt a hangot. Nem hallott egyebet, mint Kharta kétségbeesett suttogását, amint egyre azt ismételte:

– Anubis shirrio… Anubis shirrio…

Nem hallott mást, csak ezt a füllel alig felfogható suttogást, nem látott mást, csak Kharta hatalmas kék szemeit, amelyeket teljesen elöntötték a könnyek, nem érzett mást, csak Kharta keskeny, hideg kis kezét, amely erőtlenül és mégis görcsösen fogta az övét, mintha soha-soha többé nem akarná elengedni.

Csak akkor hitte el, hogy az a hang mégis valóság volt, amikor végre, hosszú idő után elhallgatott. És abban a pillanatban, amikor a sivító hang megszűnt, Kharta még jobban elsápadt és aléltan hanyatlott hátra a párnán.

Tony ebben a pillanatban önkéntelenül is megfordult, mert a sátor bejárata felől valami hangot hallott. És a látványtól döbbenten ugrott fel.

A sátor ajtaja tárva volt, az észrevétlenül leszállt est csillagai idáig fénylettek. És a csillagok fényénél egy térden álló alakot látott bekúszni a sátorba. Lehajtott fővel, térden kúszva közeledett Kharta fekvőhelyéhez és ott arcra borult a földön.

Csak ekkor ismerte fel. Thaina volt, a Hold fia.

XIX. FEJEZET

Tony torkából rémült kiáltás tört ki, aztán ugyanilyen hirtelen elhallgatott. Érezte, hogy hátulról megragadják és cipelik ki a sátorból. Mint egy vadállat, úgy küzdött a szorító karok ellen, le akarta rázni őket magáról, nem akart egy lépésnyire sem eltávozni Kharta mellől, de izmai alig engedelmeskedtek akaratának. Az álmatlanság, az aggódás és a táplálkozás hiánya legyengítették és a két főpap olyan szorosan fogta, hogy minden erőlködése ellenére is csak tehetetlenül vergődött.

Aztán ott feküdt megkötözve a sátor mellett a sötétben. Közvetlenül maga mellett egy ismerős hangot hallott.

– Hát ez lett a vége, Tonykám…

– Phil! – szakadt ki belőle a kiáltás. – Phil segíts! Kharta haldoklik!

– Én már nem tudtok segíteni, Tonykám – hallotta Phil szomorú hangját. Magunkonsem tudok segíteni már…

98

– Az nem fontos! Khartáról van szó! Khartát meg kell menteni!

– De hogyan?

– Újabb vérátömlesztésre van szükség! Teljesen elgyengült! Gyorsan, rögtön, kezdj hozzá!

– Fiam, drága fiam, hiszen én ugyanolyan tehetetlenül fekszem itt, mint te. Engem is megkötöztek. És reggelre valószínűleg mi is ott leszünk, ahol Kharta. A halál után négyezer év korkülönbség már mit sem számít.

– Valahogy ki kell szabadulnunk! Nem hagyhatjuk Khartát annak a fanatikus őrültnek kénye kedvére kiszolgáltatva!

– Ne féltsd tőle, Thaina nem bántja Khartát. Megérintenie sem szabad, ő ugyanolyan fanatikus őrültje a leánynak, mint te, csak más értelemben.

Tony tébolyodottan kezdte rángatni kötelékeit, de csak azt érte el, hogy azok még mélyebben vágódtak húsába. A fájdalmat nem is érezte, csak azt, hogy a hiábavaló erőlködéstől még megmaradt erejét is mindjobban elveszíti.

– Hát nincs itt ember, aki segíthetne rajtunk?

– De van… – hallott közvetlenül maga mellett valami halk suttogást. – Van Mr. Shutton, de csak egy feltétellel…

– Mindent megadok, Mr. Goode, csak szabadítson ki!

– Nekem csak egyetlen dolog kell. Hogy maradjanak életben. Ha megígéri, hogy azonnal elszöknek, és még az éjszaka olyan messze mennek, ahogy csak a lábuk bírja, akkor elvágom a kötelékeiket.

– Vágja el, gyorsan vágja el!

– Nem úgy van az, Mr. Burton. Előbb esküdjön meg! Esküdjenek meg mind a ketten! Hogy azonnal szöknek! Nem akarom, hogy az én kerületemben gyilkosság történjék, közvetlenül nyugdíjaztatásom előtt. De azt sem akarom, hogy valaha is visszatérjenek Umm Tairba, vagy Keft-en-Kemtbe, mert akkor újra kezdődik az egész. Békét és nyugalmat akarok az én kerületemben. Ezért megkockáztatom még azt is, hogy magamra haragítsam a Hold fiát…

– Ember, hát maga feltételekhez köti, hogy megmentsen két életet? Nem érzi, hogyha módjában van megmenteni és nem teszi meg, akkor tulajdonképpen maga lesz a gyilkosunk? Egész életében ez a tudat fogja kínozni és halála után is számolni kell érte!

– Ne fogja így fel a dolgot, Mr. Fulton! – hebegett Goode, aki zavarában véletlenül még a helyes nevet is eltalálta. – Ezt nem lehet így felfogni! Képzelje magát az én helyzetembe…

99

– Éppen azt teszem! A maga helyzetébe képzelem magam! Elképzelem, hogy szabadon vagyok, míg mellettem két fehér társam, ugyanannak a civilizációnak két gyermeke, mint én magam, akik ugyanazt az Istent hiszik, mint én, halálraítélten fekszik egy fanatikus őrjöngő hatalmában! És alkudozom, ahelyett, hogy a segítségükre sietnék! A maga helyzetébe képzelem magam és leginkább kedvem lenne szemen köpni magam! Ezt csak így lehet felfogni, Mr. Goode!

Egy pillanatnyi csend és egy keserves sóhajtás. Aztán érezte, hogy valami hideg ér a csuklójához és a következő percben kezei szabadon mozogtak.

– Lehet, hogy igaza van, Mr. … na, nem fontos, szóval lehet, hogy igaza van. Engem már úgy is elvitt az ördög…

Tony szó nélkül kikapta Goode kezéből a kést és elvágta Phil kötelékeit. Aztán megrángatta unokabátyja karját és a sátor felé vonszolta.

– Phil. Mentsd meg őt!

Phil valami olyan emberfeletti szorongást és könyörgést látott Tony szemében, hogy nem tudott ellenállni. Tudta, hogy öngyilkosság az, amit cselekszenek, de eszébe jutott az is, hogy hányszor mentette már meg őt Tony úgy, hogy saját életét kockáztatta érte. A sötétség leple alatt beosontak a sátorba. Meglepő látvány fogadta őket. A sátorban félhomály uralkodott, az egyik sarokban a földre állítva kis mécses égett. És a félhomályban látták, hogy Kharta sápadtan, mozdulatlan arccal fekszik az ágyon, előtte pedig, arccal a földre borulva ugyanolyan mozdulatlanul fekszik Thaina, a Hold fia, ezüst köpenyében és testét rázza a zokogás. De a főpapra csak egyetlen futó pillantást vetettek, Tony reszkető kézzel mutatott Kharta szabálytalanul, nehezen lihegő keblére.

– Nézd… még él… még meg lehet menteni…

A hangra Thaina felkapta a fejét és felkiáltott. De Tony már mellette termett és elkapta a torkát, belefojtva a kiáltást.

– Ha megmukkansz, az alvilág összes ördögei sem mentik meg az életedet! Khartáért jöttünk!

És mintha meghallotta volna, amikor neve elhangzott, a leány felemelte fejét és egyenesen Tony szemébe nézett. Halkan, akadozó lélegzettel beszélni kezdett.

– Guda iu harabi… lebato dino…

Szavait minduntalan megszakították a légzési nehézségek, de a hangja olyan tisztán csengő és olyan parancsoló volt, amilyennek Tony még sohasem hallotta. Ámultan kapta fel a fejét és ezt a pillanatot felhasználva, Thaina kiszabadította torkát a szorító kezek közül. De nem kiáltott újra. Arcra vetette magát és alázatos hangon mondta:

– Tomovi shirra, Kharta.

Kharta ismét mondott néhány szót, amelyből Tony és Phil egyetlen szót sem értettek. Thaina azonban, szemében égő gyűlölettel, de csendes alázattal fordult feléjük.

100

– Az én úrnőm, Kharta hercegnő, a Nap fiának menyasszonya megparancsolta, hogy tolmácsoljam szavait, mert Hantehep, az ő ura és parancsolója bezárta előle füleit…

– Mi… mit beszél?

– Tolmácsolom Khartának, az én úrnőmnek szavait.

Kharta ismét megszólalt és akadozva valami hosszabb mondatot mondott. Thaina megvárta, amíg befejezi szavait, aztán lefordította.

– Kharta, az én úrnőm köszönetet mond az ő urának és parancsolójának, Hantehepnek, a Nap fiának, amiért most, hogy új alakban feltámadt, nem feledkezett el szerelmeséről sem, hanem az életbe szólította őt. Hálás szívvel gondol az elmúlt szép napokra és fogadja, hogy mindig hűségesen fogja várni szerelmesét, az új alakban feltámadt Hantehepet.

– Mondd meg Khartának, az én szerelmesemnek – szólalt meg könnyeivel küszködve Tony –, hogy azért jöttünk, hogy visszavezessük őt ismét az életbe. Hogy továbbra is boldoggá, végtelenül, elmondhatatlanul boldoggá tegyen engem.

Thaina lefordította Tony szavait és Kharta arca felragyogott a mély benső örömtől. Ismét megszólalt.

– Az én úrnőm, Kharta hercegnő, azt mondja, hogy ezek a szavak máris visszaadták őt az életnek.

Pillanatnyi csend támadt. Egyikük sem találta meg a szavakat, amelyekkel kifejezhetné érzéseit. És ebben a csendben hirtelen bánóan, gyűlölettől izzóan csattant fel a Hold fiának szava.

– Most az én úrnőmnek, Khartának, szavait fordítom. A hercegnő, akit elraboltatok fenséges vőlegénye mellől, azt hiszi rólad, nyomorult idegen, hogy te Hantehep vagy, új alakban. Hantehepet szereti benned és ez mentesíti őt minden bűntől. De én tudom, hogy ereidben nem Rá isten vére folyik. Engedelmeskedni tartozom úrnőmnek, míg itt időzik köztünk, de ha visszatért oda, ahol igazi otthona van, a legszörnyűbb módon lakolsz meg ezért a szentségtörésért, erre esküszöm!

De mintha Kharta megértette volna ezeket a szavakat, élesen felsikoltott és hangja keményen csattant fel. Hosszan beszélt Thainához és parancsolón. A főpap lehajtotta a fejét a rázúduló szavak súlya alatt, aztán teljesen megváltozott hangon mondta:

– Az én úrnőm, Kharta belelát lelkembe és megérti azt is szívével, amit füle nem fog fel. Íme, bántatlanul távozhattok.

– Mit mondott? – Tonyt nem érdekelte Thaina engedékenysége, csak Kharta szavai bírtak számára jelentőséggel.

– Ha kívánod, elismételhetem, uram. Rám parancsolt, hogy soha se merjek ártalmatokra lenni, mert te tényleg Hantehep vagy, a Nap fia. És azt mondta, hogy tudja, te ugyanúgy sohasem hagyod el őt, mint ő téged. A lelketek együtt marad, és ha ő visszatér oda, ahonnan

101

előhívtad, márpedig biztos, hogy visszatér, mert hallotta Anubis kürtjét, akkor a te lelkedet is magával viszi. Ezt mondta az én úrnőm és engedelmességgel tartozom neki.

A csendben csak azt látták, hogy Kharta sápadtan hanyatlik vissza párnájára és ismét lehunyja a szemét. Az ajkai közül tisztán hallatszott a halk suttogás:

– Szeretlek Hantehep… Tony… szeretlek…

És az utolsó szótag után az ajkak nyitva maradtak.

Tonyról egyszerre lefoszlott a bénító varázs és félőrülten ugrott az ágy mellé. A hangja úgy sikoltott, mint az örök tűzre vetett lelkeké.

– Gyorsan, Phil! Segíts, mielőtt késő!

Phil odalépett és Kharta fölé hajolt. Megfogta a kezét, felhúzta szempilláit és belenézett a kitágult pupillákba. Fülét a szívre hajtotta és kezét a leány szája elé tette, hogy megérezze a lélegzetvételt. Aztán felegyenesedett.

– Itt már nincs segítség…

– Az nem lehet! Hiszen egyszer már visszahoztad az életbe! Ömleszd át akár vérem utolsó cseppjeit is, de hozd vissza újra, még egyszer!

– Nem lehet. A friss vér segített, amíg az erek teljesen üresek voltak. De ha a vérkeringés magától megállt…

Tony ájultan zuhant a földre, közvetlenül az óegyiptomi nyelven imádkozó Thaina mellé.

Goode, aki szorongó aggodalommal leste, hogy mi történik a sátorban, de közelíteni hozzá nem mert, ámultan nyitotta kerekre szemét.

A sátor nyílásából három ember lépett ki. Elöl Phil, lehajtott fejjel teljesen megtörten, magába csuklottan. Mögötte Thaina és Tony együtt léptek ki és Goode hinni sem akart a szemének. Tony, az erős, mindig vidám Tony tétován rakta egymás elé lábait és rogyadozó térdei minden lépésnél felmondták volna a szolgálatot, ha Thaina, a komor gyásszal, de öntudatosan lépkedő Thaina nem támogatta volna, nem tartotta volna fenn az imbolygó testet.

A szolgák által meggyújtott fáklya fényénél pedig azt látta, hogy Tony, az örökké vigyorgó Tony arca teljesen kifejezéstelen, az értelemnek, az életnek semmi nyoma rajta és a haja tiszta fehér, egyetlen szál sem maradt meg abból a kedves szőkeségből, amely gondosan lesimítva fedte fejét még akkor is, amikor az előbb, talán egy órával ezelőtt besuhant unokabátyjával a sátorba.

És látta, hogy míg Thainán kívül mindenki más álomba borul, Tony mozdulatlanul ül, nyitott üres szemmel, ugyanúgy, mint ahogy leültették.

102

Mikor pedig felvirradt a hajnal és a nap sugarai elárasztották a táborhelyet, Tony még mindig nyitott szemmel ült és észre sem vette, hogy a felkelő nap sugarai egyenesen kiszáradt pupilláiba világítanak.

Reggel korán elindult a szomorú menet. Lassan, nagyon lassan haladtak kelet felé a sivatagban, mert Thaina parancsot adott, hogy a tevéket kötőféken kell vezetni, senki sem ülhet rájuk a Nap fiának menyasszonya jelenlétében. Ő maga is, főpapjaitól körülvéve gyalog haladt a szolgák után, akik az egyik gyaloghintóból összetákolt koporsóban a menet élén vitték Kharta tetemét.

Goode volt az egyetlen, aki észrevette, hogy ebben a menetben két ember van, aki semmit sem hasonlít tegnapi énjéhez. Az egyik maga Thaina volt, aki meggörnyedve lépkedett és nemrég még oly különös tűzzel sugárzó szeme teljesen elvesztette fényét. És Thainán még egy változást észlelt Goode. A Hold fia, aki tegnap még könyörtelenül a két Fulton vérére szomjazott, mára szelíd, ártalmatlan ember lett, akitől szót alig lehet hallani, de az unokatestvérekkel, különösen pedig Tonyval szemben a legmélyebb alázattal viselkedett.

És éppen Tony volt az a másik, akire nem lehetett ráismerni. Az a tétova üresség, amely az éjszaka költözött tekintetébe, mindvégig megmaradt. A hajdan oly energikus, az ördöggel is szembeszálló fiatalember akarat nélküli élőhalottá vált. Ha azt mondták, üljön le, leült, ha azt mondták, egyen, evett, de önszántából egyetlen mozdulatra sem volt képes. Csak egyetlen dolog volt, amit nem lehetett elérni nála: hogy három lépésnél nagyobb távolságra távozzék Kharta koporsója mellől. Menet közben ott lépkedett közvetlenül a koporsó mellett, és ha lepihentek, akkor is szerelmese tetemének közvetlen közelében helyezkedett el. Nem könnyezett, nem sírt, semmiféle jelét nem adta a fájdalomnak és gyásznak, az arca petyhüdten mozdulatlan és kifejezéstelen maradt a napokon át tartó vándorlás során.

Goode egy ízben beszélgetésbe eredt Phillel és szóvá tette Tonyra vonatkozó észrevételeit.

– Mi történt az unokaöccsével? Szinte az az ember érzése, hogy a nagy megrázkódtatás elvette az eszét.

Phil szomorúan nézett a vontatott lépésekkel haladó Tonyra és lemondóan rántott egyet a vállán. De Goode nem nyugodott bele ebbe a válaszba.

– Mégis, ön orvos, ha jól tudom. Megértem, hogy szörnyű a seb, amelyet a történtek unokaöccse lelkén ütöttek. De csak kell találni valami orvosságot, valami módot arra, hogy visszaadják az életnek ezt a tetterős fiatalembert!

– Az orvos itt nem segíthet – mondta tompán Phil. – Egyetlen orvosság létezik az ő bajára, az idő. Talán az segíthet. Talán…

– Ne reménykedjenek ebben! – szólt közbe Thaina. – Rajta az idő sem segít. Az én úrnőm, Kharta hercegnő, megmondta, hogy magával viszi a lelkét. És amit ő mond, az igaz. Amit itt látnak, az Anthony Fulton teste csupán, mert a lelke örök boldogságban él Kharta hercegnővel. Az idő ezen mit sem változtathat.

103

– Az idő! – morfondírozott magában Phil. – Milyen ostoba fogalom! Hiszen magam sem tudom, mit értettem az alatt, hogy az idő segíthet. Milyen idő? Mennyi idő? Talán újabb négyezer év…

A távolban feltűntek Umm Tair viskói. A szomorú, hangtalan menet csendesen közeledett, majd ráfordult a község egyetlen utcájára. A Hold fiának háza előtt álltak meg és a szolgák itt letették a koporsót. Maga Thaina emelte vállára a szent terhet és két főpapja segítségével vitte be egyenesen a trónterembe. Itt a koporsót az ezüsttrónra helyezte, ő maga pedig a jelenlevőkhöz fordult.

– Most pedig teljesíteni fogjuk azt az utolsó kötelességet, amelyet élő ember teljesíthet az én úrnőmmel, Kharta hercegnővel szemben. Visszahelyezzük őt oda, ahol négyezer éven át bántatlanul pihent, fenséges vőlegényének oldalára.

– Hogy visszük le oda? – kérdezte Phil. – Újra megássuk a lejáratot?

– Erre nincs szükség. Négyezer év óta annak, aki a Hold fiának tisztségét viselte, kötelessége volt gondozni Kemt eljövendő hadseregét és uralkodóját. Ebből a házból egyenes lejárat van Keften-Kemtbe. Hiszen tudhatta, hogy ilyen lejárat van, ezen át juttattam le embereimet akkor is, amikor meg akartam akadályozni az önök szentségtörését.

Ezzel visszafordult a trón felé és valamit babrált rajta. A jelenlévők ámulva látták, hogy a nehéz ezüst trónszék elmozdul a helyéből és alatta kényelmes, széles lépcső tárul fel.

– Keft-en-Kemtbe idegen nem teheti be a lábát – jelentette ki Thaina. – De úgy hiszem, önt, Mr. Fulton, nem tekinthetem idegennek, hiszen vérrokona annak az embernek, akiben az én úrnőm fenséges vőlegényét vélte felfedezni, és akinek lelkével lelke egyesült. Tehát ön is velünk jöhet. De senki más. A koporsót én és főpapjaim visszük, maguk ketten kísérhetnek.

Goode arcán határozott megkönnyebbülés tükröződött. És a kis menet elindult a lépcsőn lefelé. Thaina ismét babrált valamit ezen a falon, mire az félrehúzódott és Phil ámulva látta, hogy ott állnak a palota előtti tér közepén és körös-körül a néma és mozdulatlan csontvázhadsereg veszi körül őket. A lelkét eltöltő szomorúság dacára felébredt benne az orvos és a régész és kettőzött kíváncsisággal nézte a tökéletesen összeállított és rögzített csontvázakat, a fegyverek különös rajzait és a tér hatalmas kiterjedését. Innen tisztán láthatta az egész teret, amelyet annak idején villanylámpájuk a palota lépcsőjéről nem tudott végigvilágítani.

Látta, hogy csupa díszes, fényes palota veszi körül a térséget, de részletesebb megfigyelésre nem maradt ideje, mert Thaina vezetésével a menet tovább indult az arany homlokzatú palota felé. Aztán fellépkedtek a tizenkét lépcsőn, beléptek az előcsarnokba és lassan megindultak felfelé, a trónterem irányába. A trónterem előcsarnokában a három pap halk zsolozsmába kezdett és annak hangjai mellett vitték a koporsót a trónterembe.

A négyezer éve halott nemesek ugyanúgy ülték körül az aranytrónt, mint akkor, amikor Phil utoljára itt járt. Csak a trón bal oldala volt üres, az a hely, ahonnan Kharta teteme leesett, mikor Tony verekedés közben nekiütközött a trón lépcsőjének.

Thaina egészen a trónig vitte a koporsót és ott letette a földre. Fáradtan emelkedett fel ismét és ünnepélyes hangon jelentette ki:

104

– Íme, visszahoztuk az én úrnőmet, Kharta hercegnőt, oda, ahonnan eltávozott. Nem vagyok elég bölcs ahhoz, hogy megmondjam, felkelhet-e valaha is ismét erről a trónról, vagy az a mozdulatlanság, amelybe most süllyedt, immár véglegesen a halál mozdulatlansága-e. De úgy vélem, halotti szertartásra nincsen szükség, mert aki most ide visszatér, csak régi helyét foglalja el újra.

Ezzel lehajolt és felemelte a koporsó fedelét. Tony mereven-mozdulatlanul állt, szeme még mindig ugyanazzal a kifejezéstelen ürességgel bámult a levegőbe. Phil érdeklődve hajolt a koporsó fölé, hogy egy utolsó pillantást vessen a gyönyörűséges Kharta hercegnőre, aki élete legnagyobb kalandjával ajándékozta meg, de ellenszolgáltatásként elrabolta tőle azt, aki számára a legdrágább volt: Tonyt. Khartát azonban nem láthatta meg. A koporsóban feküdt ugyan, de sűrű lepelbe burkoltan, amely még alakjának körvonalait sem adta vissza.

Thaina lehajolt és gyengéden karjaiba emelte a lepelbe burkolt testet. Lassú léptekkel vitte fel a trón lépcsőjén és ugyanabban a helyzetben ültette le, mint amilyenben eredetileg találták. Philt már égette a kíváncsiság, hogy még egyszer megpillantsa azt a varázslatosan szép arcot, amely annyi örömet, annyi gondot és annyi bánatot hozott neki. Aggódva látta, hogy Thaina lejjebb lép a trón lépcsőin, de a leplet nem távolítja el.

A következő pillanatban azonban kinyújtotta karját és egyetlen mozdulattal lerántotta a leplet. És Phil borzadva kiáltott fel.

A trónon Hantehep oldalán ugyanaz az összetöpörödött, ráncos, rút, magába roskadt alak ült, mint akire Tony annak idején annyi gúnyos megjegyzést tett. De figyelmét hirtelen Tony ragadta magára.

Tony abban a pillanatban, amikor Thaina a leplet lerántotta, hirtelen egész testében megrázkódott és egy lépést tett előre. Tekintetéből eltűnt az üresség és helyette határtalan elragadtatás és szerelem sugárzott belőle. Arca kipirult a boldogságtól és a szája szóra nyílt:

– Milyen szép vagy, szerelmem! – suttogta maga elé. – Milyen gyönyörűségesen csodálatos vagy, Kemt legszebb lánya!

És két karját vágyó mozdulattal nyújtotta ki a trónon önmagába roskadt formátlan alak felé.

Thaina a külső feljáratig kísérte őket és ott váratlanul búcsút intett.

– Ön nem tart velünk? – kérdezte meglepetten Phil.

– Nem, nekem még elintéznivalóm van itt – mondta nyugodtan a főpap. – Kísérje útjukon szerencse.

– Isten áldja meg, Hold fia. De mielőtt végleg elválunk, egy kérésem van. Ha lehet, ne okozzon kellemetlenséget annak a szerencsétlen Goode-nak.

– Ezt könnyen megígértem. Én már több kellemetlenséget nem okozok. De egy kérésem nekem is van. Óvja azt a testet, amelyben unokaöccsét látja, minden bajtól. Érezze úgy, hogy számadással tartozik érte az én úrnőmnek, Kharta hercegnőnek. És ne térjen vissza soha, soha

105

Egyiptomba. Megtanulhatta, hogy az ősi és új erők párharcában a fiatalok menthetetlenül összeomlanak. A múlton pillanatokra győzedelmeskedhetünk, de a végső diadal mindig a halálé az élet felett.

Ezzel anélkül, hogy választ várt volna, megfordult és lassú léptekkel elindult vissza a kanyargó, sötét folyosón. Soha többé nem látta senki Thainát, a Hold fiát.

XX. FEJEZET

A Földközi-tenger kék vizébe barázdát vont maga után a „Georges Fleet”. Az amerikai luxusgőzös San Franciscóból indult világkörüli útjára és Hawaii, a Fülöp-szigetek és India érintésével jutott el a Szuezi-csatornáig. Alexandriában kikötött, aztán tovább indult New York felé.

A fedélzeten vidám élet folyt. A világ körüli úton már összeszokott utasok most, hogy az út felén már túl voltak, még fokozottabb mértékben igyekeztek kiélvezni mindazt a sok szórakozási lehetőséget, melyet a luxusgőzös nyújtott. És az egyes kikötőkben felszálló új utasok örömmel és gyorsan illeszkedtek bele az általános vidám hangulatba.

De Alexandriától valahogy megváltozott a helyzet. Többek között két fiatalember is felszállt a hajóra. Illetve az egyik bizonyára fiatalember volt, de a másiknak korát lehetetlen volt megállapítani. Tartása, megjelenése fiatalos volt, de a haja teljesen ősz és a szeme olyan üresen kifejezéstelen, mint csak nagyon öreg embereké. Ez a két ember valahogy zavarta az általános jókedvet. Pedig nem mutatkoztak sokat. Leginkább csak estefelé bújtak elő kabinjukból és sétáltak néhányszor végig a levegős fedélzeten. Ilyenkor a magasabbik belekarolt az ősz hajúba, mintha támogatná.

Aztán mire kiértek az óceánra, az utasok megfeledkeztek erről a két utasról. A régi vidámság visszatért és csak akkor borzongtak össze valami érthetetlen okból, amikor véletlenül, sétájuk közben, szembetalálkoztak velük a fedélzeten.

Egy este éppen javában folyt a tánc a hajó szalonjában, a fiatalok tobzódó jókedvükben felváltva ürítgették a sokszínű koktélokat és ölelgették egymást a parketten a dzsessz ritmusára, amikor miss Hawkiss, a hajón található legcsinosabb lányok egyike halálsápadtan támolygott be a táncolók közé. Többen azonnal észrevették a leány sápadtságát és kíváncsian tömörültek köré. A dzsesszzenekar egy halk akkorddal abbahagyta a foxot.

– Szörnyű volt… szörnyű… – hebegte miss Hawkiss vértelen ajakkal, majd hozzátette –, láttam élni a halott szemű embert!

Mindenki azonnal tudta, hogy kiről van szó. És a felfokozott érdeklődés közepette miss Hawkiss halkan mesélte:

– Felmentem egy kis levegőt szívni… senkit sem láttam… a hajó orrába mentem, ahol legjobban érezni a szelet és leültem… egyszerre láttam, hogy a magas szőke és a halott szemű ember szokásuk szerint karonfogva közelednek… mozdulni sem mertem… rettentően féltem… és egyszerre, közvetlenül mellettem megálltak… a halott szemű ember az égre

106

emelte a tekintetét, egyenesen belenézett a teliholdba… és akkor megelevenedtek a szemei… ilyet még sohasem láttam… ennyi fájdalmat, ennyi sóvárgást egy szempárban… csakúgy tüzeltek és kértek és hívtak és könyörögtek a hold felé… aztán az ajka megrándult… szóra nyílt… a hangja olyan volt, mint a búgó orgona, mint a párját hívó galamb bugása, mint a sebzett párduc sziszegése, mint a vakbuzgó hívő könnyes imája…

– Kharta! – suttogta halkan, semmi mást, csak ezt az egy szót… aztán ismét összecsuklott, a szemei újra meghaltak… iszonyatos volt… szörnyű… szörnyű!

– Es azután? – hangzott felé minden oldalról a kérdés, de miss Hawkiss csodálkozva nézett körül.

– És azután? Hát mi lehetett volna azután? Visszafordultak és úgy ahogy jöttek, egymásba karolva eltávoztak. Ennyi volt az egész…

A dzsessz újra felrikoltott, az est szenzációja beleveszett az általános mulatságba.

A tánczene hangjai beszűrődtek Phil és Tony kabinjába. Phil felfigyelt rá. És egyszer eszébe jutottak Thaina utolsó szavai.

– A múlton pillanatokra győzedelmeskedhetünk, de a végső diadal mindig a halálé az élet felett…

107