Nick Middleton

Extrém él�helyek

GENERAL PRESS KIADÓ

ALAPÍTVA 1988-BAN

KÜLÖNLEGES KÖNYVEK SOROZAT

A m� eredeti címe Surviving Extremes

Copyright © Nick Middleton, 2003

Hungarian translation ©

ERDÉLYI ANDRÁS és GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelv� kiadás. A Kiadó minden jogot fenntart,

az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította

ERDÉLYI ANDRÁS

Szerkesztette GRABNER MÁRIA

A borítótervet

GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1585-6860

ISBN 963 9598 28 3

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest Népfürd� u. 15/D

Tel.: 359-2201, 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu Felel�s kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezet�: BESZE BARBARA

M�vészeti vezet�: LANTOS KÁLMÁN Felel�s szerkeszt�: BENDA LUCA

Készült 20 nyomdai ív terjedelemben, 2,0 volumenizált 80 g-os Enso Creamy papíron

Kiadói munkaszám: 1122-05 Nyomdai el�készítés: SCRIPTOR Kft.

Nyomta és kötötte: REÁLSZISZTÉMA DABASI NYOMDA RT.

Felel�s vezet�: Mádi Lajos vezérigazgató

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Nem jöhetett volna létre ez a könyv és a hozzá kapcsolódó televíziós sorozat

jó néhány ember segít�kész támogatása nélkül. Többségük azokon az extrém helyeken él, amelyekr�l ez a könyv szól. Nagyon hálás vagyok közrem�ködésükért, szakértelmükért és nagyvonalú segítségükért.

Szeretnék továbbá köszönetet mondani az alábbiaknak: Grönlandon: Rikke Hoegh Olesen, Mads Ole Kristiansen, Mark Soldinger, Guy Pugh, John

Quinn, Ian Watts és Simon Tindall. Kongóban: Annaelle Loembe, Patrick Boudjan, Crickette Sanz, Bryan Curran, Fiona

Maisels, Louis Sarno, Andrew Palmer, Jacky Houdret, Patrick Boland és Olly Wietzel.

Nigerben: Laila Almoghaman Mohamed, Boubacar Hassan, Ramadane Adji Weddey,

Mohamed Ixa, Teresa Griffiths, Jonathan Patrdige, Paul Paragon, Adrián O’Toole és Dudu Douglas-Hamilton.

Pápuában: Akai Chairuddin, Bob Palege, Jack Cox, Niko atya, John Cutts, Will

Anderson, Ali Kazimi és Lenny Whitehall. Nagy-Britanniában: Lorraine Desai, Doreen Montgomery, Mark Carwardine, Margot Eardley,

Gordon Faith, Sarah MacDonald és Dusty Miller. A Keo Filmnél: Zam Baring, Katherine Perry, Claire Hamilton, Ben Roy, Jon

Hubbard és Katy Stockdale.

BEVEZET� Néhány évvel ezel�tt arra adtam a fejem, hogy fölkeresem a világ

legszéls�ségesebb él�helyeit. Tizenkét hónap leforgása alatt sikerült eljutnom a Föld leghidegebb, legforróbb, legcsapadékosabb és legszárazabb lakott területeire: a szibériai örök fagy birodalmától a Kelet-afrikai-árok (Rift Valley) fojtó h�ségéig, Északkelet-India es� mosta hegyeit�l Dél-Amerika csontszáraz partvidékéig megtapasztaltam a legkíméletlenebb id�járási körülményeket. Nemcsak az érdekelt, hogyan boldogulnak az emberek ezeken az istenverte helyeken, hanem az is, hogy miért telepedtek le és − ami a legizgalmasabb − miért maradnak ott e vigasztalan térségekben.

Látva, hogyan teremtenek otthont a legpokolibb id�járási körülmények között is, egyszer csak azt vettem észre, hogy feltámadt az érdekl�désem az extrém dolgok iránt. Visszatérve kényelmes oxfordi házamba, azon kezdtem törni a

fejem, mi lenne, ha még távolabbi és még barátságtalanabb vidékeket próbálnék becserkészni. Olyan helyre kívánkoztam, ahol nincsenek állandó települések, ahol a természetes környezet annyira ellenséges, hogy az ember a túléléshez életmódját kénytelen teljes egészében a természet ritmusára hangolni.

Tradicionális népek által lakott széls�séges vidékeket kerestem, s kutatásomat az Oxfordi Egyetem Földrajzi és Környezettudományi Tanszékén kezdtem, ahol egyébként tanítok. Volt bizonyos elképzelésem arról, hogy milyen helyeket és milyen népeket szeretnék közelebbr�l meglátogatni, de heteken át tanulmányoztam a különféle tankönyveket, kutatási monográfiákat, atlaszokat és térképeket, míg végül kikötöttem annál a négy tájegységnél, mely mérsékelt égövi lényem számára különösképp kellemetlennek ígérkezett. A négy kiszemelt környezet: a jég, a dzsungel, a homok és a mocsár birodalma.

A jégért Grönlandra kellett mennem, a világ legnagyobb szigetére. Állandó jégpáncélba zárva élnek itt az inuitok, akik narválra, egy mesebeli agyaras cetre vadásznak. Az éves vadászexpedíciók kicsiny kajakokon kelnek útra, fából készült szigonyokkal fölfegyverkezve; �srégi ütközet ez ember és fenevad között a tengeri jégpáncél törékeny szegélyeinél.

A dzsungelhelyszínt nem volt nehéz kiválasztanom, mivel régóta vágytam arra, hogy eljussak a Kongó-medence homályló trópusi �serdeibe. A dzsungeltúlélés nagy tudorai a biaka pigmeusok, Közép-Afrika �serdeinek alighanem els� lakói, kiknek életmódja alig változott az évezredek folyamán.

A homoksivatag kiválasztásánál már nehezebb dolgom volt, amikor ugyanis tudományos süvegemet viselem, akkor szakterületemként éppen a forró sivatagokat tanulmányozom, s ezek közül jó néhányban dolgoztam is. Mérni kutatás után azonban rábukkantam egy szaharai nomád csoportra, melyr�l eleddig semmit sem tudtam. A tubu törzs tagjai minden évben átszelik a Ténéré-sivatag d�néit, hogy az északi oázisokban datolyát vásároljanak.

A mocsárért, úgy döntöttem, a világ egyik legkevésbé fölfedezett térségébe látogatok el, Új-Guinea indonéziai oldalára, a pápua területre, hogy a kombai népet fölleljem. Mocsaras vidékkel elszigetelt, távoli törzs ez, melynek k�korszaki életmódjáról a külvilág csak 1980 óta kap hírt.

A mobilitás, úgy t�nik, mind a négy környezetben közös eleme a túlélésnek; mind a négy kiválasztott népcsoport többé-kevésbé nomád életet él. Utazásom id�zítése tehát különösen fontos volt, hiszen már az komoly kihívást jelentett számomra, hogy ezeket az embereket egyáltalán megtaláljam.

A kongói biaka és a pápuái lápvidék kombai népe egyaránt vadászó-gy�jtöget� életmódot folytat, rendszeresen átfésüli a dzsungeleket és a mocsarakat betev� falatjáért, legyen az elejtett állat húsa vagy növényféleség. Ám vándorútját mindkét nép szükségszer�en megszakítja, s többé-kevésbé állandó lakhelyeken pihen meg. A kombaik magas fákra építik házaikat, melyek a mocsaras talajtól kell� magasságban helyezkednek el.

Észak-Grönlandon a túlélés egyetlen eszköze a vadászat, tekintve, hogy a jeges vadonban úgyszólván nincs vegetáció. A négy népcsoport közül az inuitok

mondhatók a leginkább megtelepedettnek, azonban behatolásaik a sarkvidéki vadonba hetekig is eltartanak. A vadászathoz a legalkalmasabb évszakot a rövid nyár kínálja, amikor a tenger jege megolvad, és a narvalok megérkeznek. A Ténérében, ahol sem a vadászat, sem a gy�jtögetés nem ad elegend� táplálékot ahhoz, hogy a sivatag perzsel� homokját túl lehessen élni, a tubuk a kereskedést is kénytelenek beépíteni életmódjukba. Ahogyan az inuitok a nagy vadászszezont várják, úgy a tubuk az éves nagy sivatagi vándorútra készülnek, gondosan id�zítve a d�nék közötti utazást, hogy az egybeessék az északi oázisok datolya-szüretének id�szakával.

Az ember által lakott legtávolabbi helyeket céloztam meg: négy elszigetelt

közösséget, melynek tagjai folyamatosan bebarangolják saját vadonjaikat, és megtanultak alkalmazkodni a lehet� legbarátságtalanabb környezethez is. Grönland fagyott fjordjait, Kongó g�zölg� �serdeit, Ténéré futóhomokját és Új-Guinea moszkitóktól hemzseg� mocsarait látogattam meg. Összeállítottam útitervemet, megkötöttem életbiztosításomat, és elindultam, hogy közelebbr�l szemügyre vegyem a kiválasztott négy széls�séges hely közül az els�t.

JÉG

Grönland

1. A dán Kim Petersen a kangerlussuaqi postán dolgozik. Részmunkaid�ben.

Bármelyik pillanatban készen áll arra, hogy átnyergeljen másik foglalkozására, vagyis átalakuljon jégárvízvédelmi specialistává. Els� szóra kapható arra, hogy jégre vigyen, s megmutassa, hogyan is fest ez a dolog. Gondosan el�készíti az utat. El�rebocsátja, hogy két napra elegend� élelemre van szükségünk.

− A jégen nincs élet − mondja. − így vadászni sem lehet. Grönland négyötödét állandó jégtakaró borítja. Elég ránézni a térképre, hogy

lássuk, a szigetóriást, a világ legnagyobb szigetét hatalmas, fehér folt uralja, melynek csak a szegélyét rojtozzák zöld bolyhok. Az emberek itt úgy mondják, hogy „fölmegyünk a jégre” -okkal, hiszen az egész térség úgy fest, mint egy hatalmas, hófehér ív, melynek legmagasabb pontja 3200 méterrel a tengerszint fölött helyezkedik el. Olyan az egész, mint egy roppant kiterjedés� hegy, csak éppen ez jéggé dermedt vízb�l képz�dött.

A jégmez�n nincs élet. Egy dán cég, a Saga Maps, melynek lógóján egy viking hajó látható, részletes térképeket készített a Grönland szegélyén húzódó lakott térségekr�l. Kangerlussuaqban a szállodám folyosójának falát az � térképük díszíti, ám a lakott területeket jelz� zöld és barna pettyeket szinte mindenütt csupasz fehér foltok szegélyezik, az állandó jégréteget ábrázolva, melyet mindenütt ezzel a felirattal láttak el: Ikke Opmalt (Fölfedezetlen).

Évszázadokkal korábbi európai felfedez�k Afrika-térképei jutnak az ember eszébe, melyeken az ismeretek hiányát a képzeletgazdag térképrajzoló m�vész mindenféle veszedelmes teremtmények sötétb�l leselked� alakjaival igyekezett leplezni. A Saga Map térképészei persze nem kényeztetnek minket efféle frivolságokkal, és nemcsak azért, mert a regényesség kiveszett a 20. századi térképkészít�k arzenáljából, hanem azért sem, mert �k már épp eleget tudnak arról, hogy a jeges vadonban nincs olyan állat vagy növény, mely képes lenne tartósan megmaradni.

Kim különös alak. Kevés ember merészkedik önként a jégtakaróra. A grönlandiak többsége hatalmas kiterjedés� tiltott területként tekint erre a kopár, élettelen tájra.

− Még a helyiek, az inuitok se mennek ki − mondja Kim, miközben a Kangerlussuaqból a jégmez� felé vezet� hepehupás keréknyomokat követjük. − Tudják, hogy odakint semmi sincs.

Különös járm�vön zötyköl�dünk, mely úgy fest, mintha négy kerékre raktak volna egy el�re gyártott faházat. A nyomvonal a 200 méter széles fjord homokágyát követi; ebben a fjordban helyezkedik el maga Kangerlussuaq. A település neve ezt jelenti: „a nagy fjord” − helyénvaló elnevezés. Kim elmondja, hogy a szerény kis patakocska, mely a homokágyban csordogál, nyárid�ben, amikor a hó megolvad, komoly folyammá duzzad. A hóolvadás olykor jégtorlaszokat képez, melyeket a víz növekv� nyomása egy ponton túl átszakít, hogy aztán a tomboló jeges ár teljes er�vel Kangerlussuaqra zúduljon.

− Ilyenkor a fél falut ki kell telepíteni − teszi hozzá. A hóolvadás akkor kezd�dik, amikor a tavasz sarkvidéki nyárrá szelídül.

Fontos évszak ez a grönlandiak többségének, köztük az inuitoknak, akik számára a vadászat jelenti a f� megélhetési forrást ezen a vad vidéken. A hosszú nyári napok nagy vadászatokat tesznek lehet�vé, fel, egészen északra, utazásom végcélja felé, ahol széles óceánsávok jégbe zárva vészelik át a telet, majd a gyors olvadás következtében kiszabadulnak a jég fogságából, s a jéghegyek fokozatosan vízzé alakulnak át. Ez az az id�szak, amikor a grönlandi vadászok néhány hónapon át próbára tehetik ügyességüket, és harcba indulhatnak a világ legnagyobb vadászzsákmányért: a bálnáért! Az inuit bálnavadászok kicsiny kajakjaikból ma is szigonnyal próbálják elejteni a mélységek óriásait, tehát az �si technikát alkalmazzák, nem úgy, mint a nagyipari bálnavadászat. Itt a mai napig is tisztességes küzdelem folyik.

De miközben a végs� célom a tengeri jég megközelítése és az, hogy részt vehessek egy bálnavadászaton, méghozzá a legendás narvál elejtésén, el�tte illend� megismerkednem magával a jégmez�vel, mely a hatalmas északi sziget túlnyomó részét uralja. Kangerlussuaqból indulva a jég szárazföldön viszonylag jól megközelíthet�, éppen annak a nyomvonalnak köszönhet�en, melyen most haladunk. Kim tanácsokkal lát el, mit szabad és mit nem szabad tenni a jégen, hogy a túlélés alapfeltételeinek e zord környezetben eleget tegyünk. A jégtakaró felé tartva egy lezuhant repül�gép roncsai mellett haladunk el.

− Váratlan látogatók a jégmez�n − jegyzi meg Kim. A szétszaggatott fémtest maradványai 1968 óta hevernek itt szétszóródva, de a grönlandi száraz leveg� és az alacsony h�mérséklet a fémet konzerválta, így a roncsok sokkal újabbnak látszanak. Az US Air Force harci repül�gépe Észak-Amerikából tartott Németországba, Kangerlussuaqnál üzemanyagot vételezett volna, de a rossz id� miatt nem tudott leszállni. Ha Grönland fölött elfogy az üzemanyag, nem marad sok választás. A pilóta katapultált, és tehetetlenül végignézte, amint repül�gépe Grönland �si szikláin szétroncsolódik.

Repül�gépek és helikopterek a kiszámíthatatlan id�járás miatt gyakorta kerülnek hasonló helyzetbe, s Kim a postahivatalban ilyenkor nyomban félrelöki a szortírozandó leveleket, hogy a bajba jutottak segítségére siessen. De mások is vannak, akik kimerészkednek a jégbe zárt vadonba: tudósok, akik a jégtakaró titkait fürkészik, vagy kalandot keres�k, akik gyalog vagy kutyaszánon akarnak keresztülvágni a jégmez�n. A kangerlussuaqi repül�téren találkozom például egy norvég sráccal, aki éppen hazafelé tart. Két társával együtt helikopterrel menekítették ki Kangerlussuaqtól 500 kilométerre, valahol a keleti partok közelében. Barátaival együtt hat napon át napi tizenhárom órán át küszködtek sítalpaikon a jeges vadonban, amikor Richard Larsont a sérült lába, az egyre nagyobb fájdalmakat okozó vízhólyagok arra kényszerítették, hogy rádión segítséget kérjen. A helikopterrel érkez� ment�k kénytelenek voltak Richárd egyik sarkáról levágni a 400 fontot ér� síbakancsot.

Richard kemény északi típusnak t�nik, kiváló testi adottságokkal. Tornatanár, s miel�tt nekivágott az expedíciónak, Norvégia kisebb jéghegyein tréningezett, els� grönlandi kalandja azonban csúfos kudarccal végz�dött. Letörtnek látszik és csalódottnak, amint a repül�tér várójában sérült lábán óvatosan sántikál.

− Sokkal inkább mentális feladat ez, semmint fizikai − magyarázza. Négynapos sízés után kis csapatának minden tagja hóvakságban szenvedett, a

kavargó hófúvás elhomályosította el�ttük a horizontot, s a látótávolság alig egy méterre csökkent. − Egy teljes napon át szinte csak a sílécem orráig láttam − magyarázza. Ekkor kezdte érezni, hogy lába egyre rosszabb állapotban van. De még újabb negyvennyolc órán át kitartott, s csak aztán adta föl. Arcát hámló hegek borították a véd�szemüveggel kitakart fehér foltok szegélyeinél. Kiszáradt és fölcserepesedett ajkai véreztek, amikor a kórházban megpróbálta elfogyasztani a reggelijét.

A norvég tornatárral való találkozásom bizonyos félelemmel vegyes tiszteletet kelt bennem a jégmez�k iránt, s ez némiképp ellensúlyozni látszik Kim kisfiús lelkesedését. Kim bármikor kapható egy kis jégmezei kirándulásra; már maga a gondolat roppantul felvillanyozza. A talaj körülöttünk göröngyös és lápos, szürke zsombékok pöttyözik. A lápvidéket egyre inkább befagyott tavak váltják fel, melyek a parttól beljebb fekv� részeken szemlátomást olvadásnak indultak, ahogy a tél sebhelyei hegedni kezdenek a gyógyító napsugaraktól.

Kim egy kis tavon túli meredek lejt� felé mutat, ahonnan két behemót teremtmény figyel minket. – Pézsmatulkok − jegyzi meg csöndesen. Sötét,

lomha állatok, ránézésre tehén vagy talán inkább jak méret�ek. Ebb�l a távolságból hosszú, bozontos bundájukban középkori harci ménekre hasonlítanak, melyek meglógtak a haditornáról, hogy egy kis száraz füvet legelésszenek. Grönlandiul umimmaknak hívják �ket, ami nyers fordításban annyit tesz: „hosszú szakállú”.

Fölöttünk ragyogóan kék az ég, hét ágra süt a nap. Az elmúlt napokban Kangerlussuaqban is ilyen volt az id�. S�t, gyakorlatilag megszakítás nélkül ilyen. Grönland legnagyobb része a sarkkörön belül fekszik; ennek a képzeletbeli körnek a középpontjában helyezkedik el az Északi-sark, hatalmas térséget foglalva magába, ahol a Föld tengelyének d�lésszöge azzal a következménnyel jár, hogy nyáron bizonyos id�szakban egyáltalán nem nyugszik le a nap, télen pedig hosszú id�n át föl sem kel. Ez az éjféli nap földje, és a kangerlussuaqi napsütés érkezésemkor igen szépen igazolja ezt a közhelyet. Zavar is a dolog, attól kezdve, hogy lábamat Grönland földjére teszem. Szállodai szobám függönye mérsékelt sz�r�hatásúnak bizonyul, ennek folytán komoly alvászavaraim támadnak. Ez nem éppen a legjobb felkészülés a kétnapos jégmezei túlél�túrámhoz.

De máris felt�nik a jégtakaró, egy nagy, szürke folt, mely súlyosan a horizontra telepszik, mintha éppen mély leveg�t venne, miel�tt újabb hegyoldalt nyelne el − akárcsak egy harmadosztályú horrorfilmben. Ahogy a szegélyéhez közeledünk, mocskos üledék bukkan el� a föld alól, mint valamiféle túlméretezett kerámiaszobor. Különös formájú hegygerincek és repedezett sziklatömbök tornyosulnak el�ttünk. A repül�gépr�l a kangerlussuaqi landolás el�tt a jégtakaró úgy festett, mint valami jégkorszakbeli �sfenevad érdes irhája, és közelr�l szemlélve is olyan, mint a rinocérosz páncélja; rések, repedések, törések kusza vonalaival szabdalt.

Kim fölsóhajt. Ránézek, mint egy régi jó barátra. –Még egy hónap, és minden tökéletes lesz –mondja. − Kés�bb, a nyár közepe

táján, ahogy olvad a hó, még több repedés és gleccserszakadék látszik. És akkor tárul fel a táj valódi szépsége.

A nyomvonal meredeken kapaszkodik fölfelé a jégmez� szegélyéhez, ahol játékautószer� járm�vünkb�l hóterepjáróra szállunk át. Kim most komolyra fordítja a szót.

− Nick, ha a jégen vagyunk, csak arra menj, amerre mondom! Rengeteg a gleccserszakadék, s a hótakarótól nem veszed észre �ket.

Különös belegondolni, hogy egy ilyen gigantikus jégtakaró, mely az antarktiszi után a második legnagyobb a világon, ez a hatalmas kiterjedés� fagyott víztömeg, mely északról dél felé 2500 kilométert, keresztirányban pedig 1300 kilométert fed, tulajdonképpen pihekönny� hókristályokból épül fel. Persze tudvalev�, hogy évezredek kellenek hozzá, amíg a hóhullásból több kilométer vastagságú jégtakaró képz�dik.

Pedig pontosan ez történik. Amikor a hópelyhek földet érnek, a rájuk rakódó újabb hórétegt�l összeprésel�dnek, és jégkristályokká alakulnak át, melyek

légüregekkel kapcsolódnak egymáshoz. Minél több hópehely borítja a talajt, ezek a jégkristályok annál jobban összenyomódnak, egészen addig, amíg a légüregek teljesen ki nem présel�dnek, és tiszta jég nem képz�dik. A sarkvidékeken, mint amilyen Grönland is, ahol a széls�séges hideg miatt a téli hóréteg ritkán olvad föl, ez a folyamat évezredek alatt végbemehet. Minden évben újabb réteg képz�dik, ahhoz hasonlóan, ahogyan a növekedés periódusait a fák évgy�r�i jelzik. Ez az oka annak, hogy tudósok oly nagy el�szeretettel látogatják a jégtakarót, hiszen a rétegek valóságos természeti archívumot kínálnak, ahonnan nemcsak a jégmez� korára, de a hóeséskor uralkodó légköri és éghajlati viszonyokra is következtetni lehet. A tudósok kábel-ereket fúrnak a jégbe, és minél mélyebbre hatolnak, annál távolabbi múltba ásnak alá. A kutatómunka a jégtakarón viszonylag kényelmes körülmények között zajlik. A kutatók sátrakban alszanak ugyan, de az ételt jól f�tött, el�re gyártott épületekben szolgálják föl nekik.

Kim folyamatosan utasításokkai lát el, mit kell tennem a túléléshez, ha menedék nélkül maradnék. Végre megérkezünk a jégmez� széléhez, a 660-as táborhoz, noha a „tábor” kifejezés enyhe túlzásnak t�nik. Egy hajókonténerr�l van szó, néhány hóterepjáróval körülvéve. A hely az els� expedíció alkalmával kapta nevét. A hegy, melyet épp most másztunk meg, 660 méterrel emelkedik a tengerszint fölé.

− Az alaposabb vizsgalat már csak 580 métert állapított meg − teszi hozzá Kim. − De a név így maradt.

Megválunk négykerek� járm�vünkt�l, és átnyergelünk a motoros szánra, mely átmenet egy kisebbfajta csónak és a motorbicikli között, elöl két sítalppal, az ülések alatt hernyótalppal fölszerelve. A terület itt laposabb, mint korábban, de a hó és a jég ezerféle alakot és formát ölt. Egyes részeken a visszamaradt hótakaró áramvonalas formákba rendez�dött, melyek leginkább homokd�nékre emlékeztetnek, mindegyik hód�ne az uraikodó széljárás irányát mutatja, s taraja szikrázik a kés� délutáni napfényben. Cukorsüveg hegygerincek mentén húzunk el, és kis, kék tócsákat hagyunk magunk mögött, melyeket az olvadó hólé táplál folyamatosan. A táj itt olyan sima, amilyen csak egy hómez� lehet, a szélvágta kristályjáratok messzire vezetik a tekintetet.

Fél óra után egy kisebb kert méretének megfelel� fémházikóhoz érünk, melyet egyik oldaláról kétméteres hótorlasz véd. Komoly er�feszítésembe telik, amíg kiásom a hóförgeteg betemette ajtót. Odabent két priccs, egy kis asztalon rádió adó-vev�, mellette egy karton élelmiszer, egy doboz gyufa és egy köteg gyertya. Pillanatra megállok, hogy magamba szívjam a jégbirodalom e messzi oázisának leírhatatlan nyugalmát. Könny� szél fúj odakint, szell�nél alig er�sebb, ám ahhoz épp elég, hogy a leveg� h�mérsékletét nulla fok alá szorítsa. Arcomba csíp a fagyos leveg�, ujjaim megdermednek. És lám, most megértem a menedékhely fontosságát, ugyanakkor az is felötlik bennem, hogy aki egyszer itt reked ezen a hóba zárt menedékhelyen, annak bizony rendkívüli ügyességre vagy szerencsére van szüksége ahhoz, hogy valaha is kijusson innen.

Kim ett�l kezdve egyre gyakrabban áll meg. Leállítja a motort, és el�vesz egy botot, mely több mint egy méter hosszúságú, s olyan vékony, hogy nem is annyira bot, mint inkább egy meghosszabbított olajpálca. Elindul egy adott irányba, és teszteli a hó vastagságát.

–Alkalmas helyet kell találnunk − magyarázza, miközben a nyomába lopakodom, s ismét figyelmeztet arra, mennyire veszélyes, ha letérek a nyomvonalról.

− Csak utánam! Nagyon fontos! − hangsúlyozza. A negyedik megállónál még mindig nem tudom, mit is keres valójában, de

aztán bejelenti, hogy ez itt jó lesz szálláshelynek. − Nincsenek rejtett gleccserszakadékok, a hó vastagsága és a jég is megfelel� – mondja. − Nem tudunk túl mélyre ásni, ezért építkeznünk is kell a hóból. Egyébként a menedékhelyet mi „jégsírnak” hívjuk.

Visszamegy a motoros szánhoz, és két piros szín� lapátot meg egy nagy f�részt emel le róla. Kérd�n nézek rá.

–Jégvágáshoz − emeli föl a f�részt. − Megásod a sírodat, aztán belefekszel − teszi hozzá mosolyogva. – Ha nem élnéd túl, a jégsír konzervál. Kés�bbi id�kre!

Kim az alattunk fekv� jégréteg vastagságát egy kilométerre becsüli. Jégsírunk megásásához este kilenc körül látunk hozzá. Kim a f�része hegyével el�ször egy meghosszabbított koporsó formájú területet jelöl ki.

− Miért ilyen hosszú? − kérdem. − Ezen a végén fogunk aludni − feleli, majd átlépdel a másik oldalra, ahol a

jobb sarokba egy jóval kisebb háromszöget rajzol. − Ez lesz a bejárat. Itt ereszkedünk le, és a bejárat épp akkora lesz, hogy átpréselhessük magunkat rajta. A sarok arra szolgál, hogy a szél ne zavarhassa meg álmunkat.

Letérdepel, s a koporsó formájú rajzolat sarkánál elkezdi f�részelni a jeget, félméteres tömböt hasítva ki bel�le. − Lapátot! − nyújtja ki a kezét, majd kiemeli a 20 centiméter vastagságú tömböt. Aztán a lyukból kezdi kilapátolni a havat.

− Ez a porhó nem maradhat bent − magyarázza −, legalább csíp�mélységig ki kell lapátolni. Alatta kemény jég van, azon tudunk aludni. − Átnyújtja a f�részt. − Vágd a jeget, amíg ások!

A f�részfogakat kissé nehéz beilleszteni a jégbe, de aztán elég könnyen megy a dolog; olyan, mintha habos m�anyagot szeletelne az ember. De csak ennyi a hasonlóság. Maga a jégtömb meglep�en súlyos, és nagyon nehéz megemelni. Nagy nehezen sikerül a gödörb�l kigörgetnem, de Kim figyelmeztet, hogy óvatosan bánjak vele, mert kés�bb még szükségünk lesz rá. El nem tudom képzelni, milyen módon.

Miután két további tömböt szétf�részelek, jókora rést nyitva a jégben, csatlakozom Kimhez, aki az üregb�l lapátolja ki a porhavat. Az egész m�velet meglep�en nehéz fizikai munkának bizonyul, de legalább melegen tartja az embert. Amióta a jégmez�re értünk, és a nap alábbszállt az égen, a h�mérséklet jelent�sen csökkent. Kérdezem Kimt�l, mikor ásott utoljára ilyen jéggödröt.

− Négy vagy öt évvel ezel�tt − feleli, s szusszanásnyira megpihen a lapát nyelére támaszkodva. − Csak magamnak ástam, ezért kisebb volt, mint ez. Elkapott a rossz id�. Nagyon er�s szelek váltakoztak hóviharokkal, aztán jött a hóvakság, nulla látási távolsággal. Ilyen helyzetben legjobb kivárni, hogy a hóvihar kitombolja magát. Az ember nem tudja, merre megy, és könnyen eltévedhet, még irányt�vel is. De mázlim volt − vigyorog. − Csak tizenkét órát kellett várnom. Tarthatott volna két vagy három napig is.

Folytatjuk az ásást, buzgón lapátoljuk kifelé a porhavat egyre mélyül� üregünkb�l. Kim újabb tömböket f�részel ki, és a jégszeleteket óvatosan oldalra fekteti. Kérdem t�le, mit kezdünk ezekkel.

− Tet� lesz bel�lük − magyarázza. Néhány órás szakadatlan ásással és f�részeléssel derékig ér� árkot alakítunk

ki, hosszúsága három-négy méter lehet, szélessége egy méter. Csuklóm sajog, termokabátomba alaposan befülledtem.

− Majdnem kész − mondom reménykedve. − A felével talán megvagyunk − állapítja meg Kim. El�ször azt hiszem, tréfál, de aztán látom, hogy odaáll az árok másik végéhez,

és elkezd ásni egy ember hosszúságú üreget. – A kett�nk közötti teret szabadon kell hagynunk, hogy alvás közben legyen

hely az átforduláshoz. Egyikünk sem állhat le hosszabb ideig, mert fagyos szél fúj, mely nem sok jót

ígér, ha akár a legkisebb résen át is behatol a kabát alá, és az ember testére tapasztja az átizzadt ruhát. Csak akkor pihenünk kicsit, amikor meghúzzuk a vizespalackot. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen fagyott vízzel vagyunk körülvéve, a légkör eléggé dehidratáló. − Muszáj sokat inni, mert nagyon száraz a leveg� − magyarázza Kim. − Öt litert naponta. Éjjel föl kell forralni a vizet, és napközben testközelben kell tartani, hogy meg ne fagyjon. Havat soha ne egyél! Túl hideg. A szomjúságot lehet, hogy oltja, de nagyon komoly gyomorgörcsöt okozhat.

Éjfélre jár, és fogytán az er�m, pedig a tet� még csak most következik. Még a nap is alábbszáll a felh�tlen égen, mintha neki is pihen�re lenne szüksége. Minden egyes jégtömbbel külön meg kell birkóznunk, amíg óvatosan a helyére csúsztatjuk, hogy a V alakú tet�szerkezet végre kialakuljon. Jó néhány tömb eltörik, s kénytelenek vagyunk újakat f�részelni, így csaknem újabb teljes órát bajmolódunk ezzel a sikamlós feladattal. Jóval hajnali egy óra után végzünk a lépcs�ásással, s most már elmondhatjuk, hogy tet� van a fejünk fölött.

Kim mászik le els�ként, és bepréseli magát az üregbe. Jégsírunk meglep�en kényelmes. Igaz ugyan, hogy e pillanatban úgy érzem, bárhol képes lennék elaludni, de el kell ismernem, hajlékunk teljes védelmet nyújt a szél ellen, ennek folytán meglehet�sen meleg. „Lakosztályunk” kísérteties kék fényben fürdik, mely a tet�ül szolgáló jégtömbökön sz�r�dik át.

Kim elhelyezkedik a maga térfelén, fejjel a bejárat felé. Vigyorog, és rámutat az egyik piros lapátra, mely még épp hogy befért a sz�k üregbe. − Ha gyötör a

szükség, ne tartsd vissza magad, pottyants a lapátra, aztán hajítsd ki! A jégsír biztonságában fölfedezem, hogy a f�résznek is van egy kevéssé

hagyományos, de tagadhatatlanul gyakorlatias használati módja. Kim hozott valami kenyeret és sajtot kései vacsoránkhoz, a kenyér azonban k�vé fagyott. Egyedül a f�rész alkalmas a kenyérszeletelésre.

Miel�tt átadnánk magunkat az áhított alvásnak, kimászom jégsírunkból, hogy könnyítsék magamon. Hajnali három felé jár, és a nap végre alászáll a horizonton, de fénye még mindig er�s − odahaza esti szürkületkor van ennyi fény. Kim szerint a nap egy órán belül újra felkel.

A látkép olyan, mint egy minimalista festmény. A kétdimenziós jégmez� képét a horizont éles vonala vágja ketté. Az égbolt kissé elüt� színárnyalata sötétebb kékr�l mintha világosabbra váltana. Az egyébként kifürkészhetetlen atmoszféra kell�s közepén kicsiny, ragyogó, háromnegyedes hold csücsül.

2. Északra utazom, Ilulissatba, a Greenlandair járatán. Kangerlussuaq már nem

gyakorol rám különösebb vonzer�t. Igaz, épp pár hónapja emelkedett községi rangra, a falu így is alig több, mint egy repül�tér. Jóllehet az el�re gyártott konténerházak több mint hatvan éve szolgálnak lakóhelyül, de a település nem tudta lerázni magáról ideiglenes jellegét. A légcsavaros gép tavak, fjordok, jég− és hómez�k, sziklák végeláthatatlan vadonja fölött száll. A táj vad és embert�l szemlátomást érintetlen. A látkép a tényeket látszik igazolni: Grönland sziklái a Föld legöregebb képz�dményei közé tartoznak; némelyikük nem kevesebb, mint 3,7 milliárd éves. És valahányszor föntr�l rápillantok erre az id�tlen tájra, olyan érzésem támad, mintha a jégtakaró a természet mentoraként �rködne hatalmas, érintetlen birodalma fölött. Méltóságteljes gleccsereket meneszt a tengerpart felé, s a folyók fehér lávája mély szurdokokat hornyol a sziklafalak közé, jéghegyekkel pöttyözi tele a Davis-szoros kobaltkék vizét, mely Grönlandot a kanadai Baffin-szigett�l elválasztja. Nyers, szinte kézzelfogható geográfia ez, többet ér, mint bármely tankönyv, mellyel valaha is találkoztam. Számos más szempontból azonban az a benyomásom kezd kialakulni, hogy Grönland valójában nem más, mint egyetlen hatalmas földrajzi anomália. Habár területileg Dániához tartozik, számos egyértelm� jel utal önállóságára: saját f�városa van, saját zászlaja és nemzeti nyelve és saját belügyi kormányzata is, melyet 1979-ben hoztak létre. Országként azonban kevésbé gondolna rá az ember, legalábbis ha a megszokott szabványokból indulunk ki. Jóllehet Grönland a világ legnagyobb szigete − Ausztrália nagyobb ugyan, de az kontinensnek számít −, népessége azonban mindössze 55 ezer f�re tehet�. Ez részben abból adódik, hogy területének túlnyomó részét állandó jégtakaró borítja. Lakott települések jószerivel csak a szegélyein szétszórva találhatók. Ha Norvégiát, Svédországot és Finnországot összerakjuk, az így kapott területet megduplázzuk, s mindezt befedjük jéggel, akkor már közelebb jutunk hozzá, de a lakosság nagy részét

még így is el kellene távolítanunk, és jegesmedvékkel kéne helyettesítenünk. Ám ha a periférián szétszórt lakott területeken az emberi jelenlét megszokott

árulkodó jeleit keressük, akkor bizony nem sokat találunk bel�lük. Az els�, ami Grönlandon nyomban szemet szúr, hogy nincsenek utak. A legtöbb várost a teherszállító repül�gépek kötik össze a külvilággal, de a települések között nincsenek utak. Kutyaszánon vagy motoros szánon közlekednek az emberek, ha van elég hó; ha nincs, akkor marad a repül� vagy a hajó. Maguk a települések természetesen kicsinyek. Nuuk, a f�város messze a legnagyobb. Nagyjából 13 000 lakost számlál. Mire gépem leszáll, rájövök, nem árt, ha minél el�bb átállítom magamban a léptékeket. Az ilulissati repül�tér várócsarnoka el�tt egy kisebb hirdet�tábla jelzi, hogy 1993-ban ez a település volt az „év városa”, llulissat népessége 4000 f� alatt van. Másutt, például Angliában, akadnak falvak, melyeknek nagyobb a lélekszáma.

Kangerlussuaq után azonban llulissat már-már város benyomását kelti, hiszen aszfaltozott útjai vannak (néhol még utcai világítás is van), nyüzsg� kiköt�vel és takaros faházak hosszú soraival büszkélkedhet. A sárgára, zöldre, vörösre és kékre pingált házak pasztellárnyalataikkal valóságos színorgiát kínálnak a csupasz, hófedte hegyoldalakon, llulissat azonban így sem nevezhet� hétköznapi városnak. Vízzel töltött, tiszta m�anyag zacskók hasasodnak a faházak tornácain, állítólag azért, hogy el�zzék a legyeket. Kertek nincsenek. Értelmetlen ilyen zord id�járási körülmények között az energiát kertészkedésre fecsérelni, ezért a hátsó udvarokat jobb híján kutyatelepeknek használják. Az ebek ugatnak, vonyítanak, vicsorognak, �rült kakofóniában tépik háromméteres láncaikat, ahogy az ember végighalad a házak mellett. Mocsaras felségterületüket fatákolmányokkal osztják meg, melyeket els� látásra ruhaszárítónak véltem; kés�bb kiderült, hogy fogasrudak, melyeken halakat és húst szárítanak. Sok helyütt szürkésbarna tárgyak lógnak rajtuk; némi kutakodás után megtudom, hogy filézett laposhalak, melyekre a város halüzemében lehet szert tenni, és kutyaeledelül szolgálnak.

Egy másik furcsaságra éjjel egy órakor leszek figyelmes. Képtelen vagyok aludni − megint a semmire se jó függöny a ludas benne −, így hát lemegyek az utcára kószálni, azzal, hogy legalább meglesem a miniváros éjszakai nyugalmát. Nos, nyugalomról szó sincs. Rögtön a hotel mellett egészen kicsi gyerekek gyúrnak sártésztákat az út menti koszban, miközben id�sebb testvéreik kissé arrébb görkorcsolyákon száguldoznak föl s alá. Lent, a hegy aljánál ugyancsak gyerekek nyüzsögnek; kék gumilabdával kidobóst játszanak a fényl� napsütésben. A bevásárlóközpont el�tt − az legalább zárva van − tinédzserek korzóznak, egy közeli szeméttelepen pedig rögtönzött futballmeccs zajlik összetákolt kapukkal. Úgy fest, hogy amíg süt a nap, addig Ilulissat nem pihen, s ez azért elég kimerít� lehet. Én legalábbis így gondolom. De lehet, hogy tévedek, és Grönland lakói a tél beköszöntéig egész egyszer�en felfüggesztik alvási tevékenységüket. A világnak ezen a részén csak november vége táján megy le a nap, hogy aztán januárig egyáltalán ne is mutatkozzék.

A legszokatlanabb azonban a látkép. Ilulissat egy sziget öblében fekszik, s a legenda szerint ezt a szigetet két vadász húzta el ide délr�l. A két férfiú, hogy próbára tegye képességeit, kajakba ült, lasszót dobott a szigetre, és észak felé húzta, egészen a mostani helyére. Igazából persze nem is a sziget teszi különössé Ilulissat látképét, hanem a panoráma, amely az öblöt körülveszi. Többnyire töredékes formában, hatalmas mennyiség� jég torlódik össze itt, melyet a tengervíz hoz magával, ezek a jeges törmelékek azonban különböz� méret� és formájú masszív jéghegyeket ölelnek körül. Égett faszéntörmelékek gazdagítják a tájat, valamint a jégd�nék sima, áramvonalas domborulatai és cukorsüveges habcsókok, melyek mintha egy cukrászóriás szed�lapátjáról kerültek volna ide. Mindez önmagában is lélegzetelállító, de az egy hét alatt, amit Ilulissatban töltöttem, a táj örökké változott. Ilulissat a világ egyik legtermékenyebb gleccserének szájánál helyezkedik el, amely mint egy kolosszális futószalag, egyetlen nap alatt 20 millió tonna jeget szállít ide − ez a víztömeg New York egész éves vízellátását biztosítaná. A kérlelhetetlen, rögös áramlat gondoskodik e sarkvidéki táj örök változatosságáról.

Nem okoz túl nagy meglepetést, hogy llulissat azt jelenti: „jéghegyek”. Az öböl túloldalán fekv� nagy sziget, Qeqertarsuaq pedig, mit ad Isten, azt jelenti, hogy „nagy sziget”. Kezdek hozzászokni, hogy az inuitok a névadásnál a topográfiai adottságokat részesítik el�nyben, és tulajdonképpen tetszik ez a keresetlen stílus.

Azért megyek Ilulissatba, hogy fölkeressek egy hölgyet, akit azzal ajánlottak, hogy esetleg megtanítja nekem a kajakozás alapfogásait. Erre feltétlenül szükségem van, ha csatlakozni akarok a narválvadászokhoz. Rikkének, a keresett hölgynek azonban éppen más elfoglaltsága van, ezért hirtelen rengeteg szabadid�m támad. Az öböl jéghegyei olyannyira leny�göztek, hogy elhatározom, körülnézek a kiköt�ben, hátha a sok halász között találok valakit, aki csónakján kivisz az öbölbe.

Második napomon rám mosolyog a szerencse. Kés� délután szóba elegyedem egy fiatal sráccal, aki apjával együtt éppen fókavadászatra készül�dik. Aqqalu olyan, mint egy fiatal jegesmedve; válla széles, de tekintete ragyogóan fiatal, gyöngyszer� barna szemét keményen rám szegezi, miközben hozzám beszél.

– A fókák most New Foundland fel�l vándorolnak erre, úgyhogy némi szerencsére is szükségünk lesz.

Aqqalu arcvonásai az inuit jelleg mögött mintha bizonyos európai jegyeket is rejtegetnének, s ezt az érzésemet nyomban meg is er�síti, amikor negyedik generációs grönlandiként beszél saját magáról.

Amint óvatosan elhagyjuk az öbölbejáratot, arra lennék kíváncsi, vajon meddig leszünk kint a jéghegyek között ezzel a ladikkal.

− Egy óra hosszat, ha szerencsénk van − mondja Aqqalu. − De lehet, hogy sokkal tovább. Harminc órába is beletelhet, míg elejtünk egy fókát.

Baljós, csikorgó zörejek hallatszanak odalentr�l, ahogy lassan lopakodunk az úszó jégtáblák között. Jóllehet a jéghegyek csaknem egy méterrel a csapkodó

hullámfelszín alatt helyezkednek el, minden iskolás gyerek tudja, hogy a csónakfenék és a jéghegy találkozása az álmoskönyv szerint semmi jót nem jelent. Csakhogy a kiköt� bejáratától távolodva egyre s�r�södik a jég, ebb�l következ�en az ilyen találkozások bizony elkerülhetetlennek látszanak. Azzal nyugtatom magam, hogy Aqqalu csónakja alulról minden bizonnyal meg van er�sítve az ilyenfajta ütközésekkel szemben.

− A csónak alját ugye meger�sítették a jég ellen? -kérdem, abban a hitben, hogy csakis igenl� választ kaphatok.

− Nem − feleli Aqqalu. − Az a fontos, hogy a jéghegyet idejében észre kell venni. Frontálisan soha nem szabad ütközni.

Ez az a pillanat, amikor eldöntöm, legjobb, ha semerre se nézek, amíg el nem érjük a nyílt vizet.

Hogy ez mikor következik be, azt onnan tudom, hogy Aqqalu fölcsavarja a gázadagolót, és jelent�sen fölgyorsulunk. A kis kabinban állva titokban fölsóhajtok. Az öböl küls� nyúlványa felé tartunk, ahol a nagyobb méret� úszó jéghegyek felé fordulunk, melyek az ilulissati gleccser bejáratát �rzik. Aqqalu elmagyarázza, hogy a fókák gyakorta jönnek a jéghegyek közé halat fogni vagy csak azért, hogy kifújják magukat.

Aqqalu élete els� fókáját tízéves korában l�tte, de aztán fölhagyott a vadászattal az iskola, majd a továbbtanulás kedvéért. Bevásárlóközponti menedzserként fejezte be f�iskolai gyakorlatát, amikor elhatározta, hogy apjához hasonlóan � is a vadászatnak szenteli életét. A fókavadászat a specialitása, jóllehet február és március a kedvez�tlen id�járás és a csaknem folyamatos éjszakai sötétség miatt holtszezonnak számít. A fókavadászatra a huszonnégy órás napsütés és a nyári olvadás id�szaka nyújtja a legjobb feltételeket, ám ilyenkor másféle alkalmak is kínálkoznak: puhatest�eket lehet gy�jteni a part mentén, és az egyik tengerszoros gazdag lazaczsákmányt ígér. A fóka régóta az inuit vadászember „f� produktuma”, hiszen a fókahús eledelt kínál mind a vadásznak, mind a kutyájának, a fókab�rb�l ruhát, csizmát, az inakból zsinórt készítenek, a fókazsírt pedig bizonyos id� után tüzel�anyagként elégetik.

− Tehenünk, birkánk nincs − magyarázza Aqqalu −, így hát marad nekünk a fóka.

A mai zsákmányt egy ilulissati óvodának vagy egy öregek otthonának szándékozik eladni.

− Mindenki fókahúst eszik − teszi hozzá. Jóllehet Aqqalu az el�dei kitaposott �si ösvényeit követi, tagadhatatlanul a modern kor gyermeke; kabinja föl van szerelve globális helymeghatározó rendszerrel, halkeres� radarral és természetesen mobiltelefonnal, mely egy matrózdalt játszik, ha megszólal. Pályaválasztását nem esik nehezemre megérteni, ahogy belekóstolok a sarkvidéki friss leveg�be, és követem egy sirály röptét közvetlenül a csillámló víztükör fölött. Grönland elvesztett egy szupermarket-menedzsert, de nyert helyette egy újabb fókavadászt.

Éjjel tizenegy felé jár, amikor az ilulissati hatalmas gleccserb�l kiszakadt óriási jéghegyek között találjuk magunkat. Némelyikük egy négyemeletes ház magasságával vetekszik, és hócsatornák s�r� erezetét viseli testén. Együtt úszunk a jégóriásokkal, melyek hátborzongató jelenléte szó szerint lélegzetelállító. Az Észak-Atlanti-óceán jéghegyeinek zöme Nyugat-Grönland nagyobb gleccsereib�l hasadt ki. Amikor egy gleccser az óceánnal találkozik, a gigantikus jégtömb megrendül, és az árapálymozgás hatására széttöredezik. Az így keletkez� új jéghegyek gleccservizeket visznek magukkal, ennek folytán a felszínen úsznak, a friss víz ugyanis nem annyira s�r�, mint a tengervíz.

Nyugat-Grönland az északi félteke jéghegy-f�városa. Mindegyik jéghegy önálló életet él, mint a hópehely, s ezek a varázslatos behemótok évente tízezrével hasadnak le a tengerpartról. Jóllehet a legtöbb, miel�tt az Atlanti-óceánt eléri, elolvad, százból mindig akad egy, amelyik elég nagy ahhoz, hogy továbbússzon, s bekerüljön a hajózóútvonalba. Igen nagy valószín�séggel éppen egy ilyen jéghegy volt az, amely a sérthetetlennek hitt Titanic szörny� katasztrófáját annak idején el�idézte.

E jéghegyek méltóságteljesek, és id�tleneknek látszanak, statikusnak azonban legkevésbé sem nevezhet�k. Riadtan kapom föl a fejem, amikor az �si csendbe hirtelen mély robaj hasít bele. Aqqalu egy leviatán felé mutat, mely éppen egy távoli jéghegyr�l szakad le. Percekkel kés�bb hatalmas hullámok érik el kis lélekveszt�nket, figyelmeztetve arra, hogy nem árt az óriástól távolságot tartani.

Nem gondoltam volna, hogy a fókavadászat ilyen fárasztó elfoglaltság. Másnap tizenhét órás csónakázás után, nyomban az ebédet követ�en, visszaindulunk Ilulissatba. A fölébünk tornyosuló jéghegyek között id�nk nagy részét keresgéléssel töltöttük, az óceán csöndjét id�nként lezúduló jégtáblák rettenetes robaja törte meg.

A fóka kikémlelése már önmagában is nehéz feladat. Aqqalu és apja egymást váltva, mozdulatlanul áll a hajó orrában, látcs�vel pásztázza a jeges tájat, míg a másik a kormánykereket kezeli. Aqqalu egyszer csak egy úszó jéghegy mögé mutat, „ott van!” − suttogja, óvatosan fölemeli puskáját, de mire odanézek a távoli pontra, ahová az imént mutatott, addigra a fóka elt�nik. Aztán megint kidugja a fejét, körbekémlel, vet ránk egy pillantást, és visszabukik a víz alá.

Leny�göz, amit Iátok, habár a végeredményre a legkevésbé sem vagyok kíváncsi. A fókavadászat végtelen türelmet, ám egyben állandó éberséget igényel. A vadásznak ezerfelé kell figyelnie, s villámgyors reflexekkel és egy olimpiai mesterlövész ügyességével kell rendelkeznie. Ha az ember megpillant egy fölbukkanó fókafejet alig 150 méterre, pusztán annyi ideje van, hogy fölemelje a puskát, és leadjon egy lövést. De csak egyet. Vagy egyet se.

Megpróbálják kitalálni a fóka haiadásirányát, és tizenöt perces feszült várakozás után a kormányos mintha rátalálna a nyomvonalra. Csakhogy Aqqaluék legalább hatszor változtatnak irányt, öt lövést adnak le, és egy találatuk sincs. Hajnali ötkor otthagyom �ket, és visszavonulok a tatra, hogy bebújjak a hálózsákomba.

Néhány órával kés�bb kikászálódom, hogy megállapítsam: a helyzet mit sem változott. Csatlakozom Aqqaluhoz a hajó orrában, s együtt kémleljük a vizet.

Fáradt vagyok, fázom, és a vadászat kezdeti izgalmának már nyoma sincs bennem. Amikor végre eldördül a „gy�ztes” lövés, és a zsákmány ott hever egy jégtáblán, többnyire csak szomorúságot érzek. A vadászok állhatatossága azonban tisztelettel tölt el.

Ahogy Aqqalu kihalássza a fókát, és egy lapos jégtáblán lenyúzza a b�rét, teljes lehangoltság lesz úrrá rajtam. Aztán lenyelek egy édeskés, friss szeletet az állat májából, mely még mindig meleg a fókazsír véd�rétegét�l, és nagy megkönnyebbüléssel veszem tudomásul: vége a vadászatnak.

Rikke a kicsiny hátsó verandán napozik. Aranyló hajzuhatagához jól illik

ragyogó, hófehér fogsora, amikor mosolyog. Az � ötlete volt, hogy kajakos-pályafutásomat ne a tengeren, hanem inkább egy közeli hegyi tavon kezdjem el. Ett�l kissé megkönnyebbültem, el�tte ugyanis egy túlbuzgó vadvízi evez�s már igencsak fente rám a fogát, hogy szó szerint és átvitt értelemben is bedobhasson a mély vízbe.

Életemben nem kajakoztam és nem is kenuztam, mi több, szégyenszemre különbséget sem tudtam tenni a kett� között. Fél kezemen meg tudom számolni vitorlás kalandjaim számát. Jóllehet arról már olvastam, hogy mérete és szemlátomást törékeny volta ellenére a kajak az egyik legszilárdabb és legalkalmasabb vízi járm�, némi szorongás azért lappang bennem, hogyan fogok debütálni a Sarki-óceán kevéssé ismert vizein.

És ez csak a kezdet. A reggelt azzal töltöm, hogy ágyban fekve marcangoló önvádakkal illetem magam: hogyan lehettem ilyen hatökör, hogy kitaláltam ezt az egész grönlandi kalandot?! Kamasz fiúknak való álmodozás ez a cetvadászat. Csakhogy én már kin�ttem a kamaszkorból, és az ember érettségének egyik ismérve talán éppen abban rejlik, hogy világosabban felismeri saját személyes korlátjait. Mos, én ezt útközben valahogy szem el�l tévesztettem.

Azt ajánlják, hogy csatlakozzam a vadászok egy csoportjához, Aqqaluhoz hasonló derék ifjakhoz, akik – aligha kétséges − el�bb tanultak meg kajakozni, mint járni, ezért lélekveszt�ikkel könnyedén man�vereznek a Sarki-óceán jéghegyei között, hogy azután h�sies harcba bocsátkozzanak az öt méter hosszú, több tonna súlyú tengeri szörnyekkel. Az egész kaland kezd valami lidérces �rületnek fölt�nni. Ha nem én találtam volna ki magamnak, azt hihetném, hogy valaki jégre akar vinni, és így akar eltenni láb alól.

De ha már belekezdtem, s idáig jutottam, akkor nincs visszaút. Ahogy Rikke háza felé tartok Ilulissat külvárosába, két megfutamodási lehet�séget mérlegelek. Kiderülhetne rólam, olyan tehetségtelen kajakos vagyok, hogy lefokozhatnám magamat egyfajta megfigyel�i szerepkörbe. Ennek a változatnak meglenne az az el�nye, hogy fölmentést kapnék a vadászaton való közvetlen részvétel alól. Végül is az Aqqaluval véghezvitt els� bevetésem alkalmával világosan megmutatkozott, hogy a vadászó-gy�jtöget� embertípus sajnálatos

módon alighanem végzetesen kihalt bel�lem. Hiányzik hozzá az állóképességem, kétségeim vannak céllöv�tudásomat illet�en, nem beszélve arról, hogy alighanem képtelen lennék a végzetes lövéshez meghúzni a ravaszt. Valahogy nem f�lik hozzá a fogam. Nem arról van szó, hogy ne látnám a különbséget a sportvadászat és a megélhetésért folytatott vadászat között. Azzal is tisztában vagyok, hogy az állat, amelyik golyót kap a fejébe, és hamar kileheli lelkét, keveset tud az egészr�l, és alighanem sokkal természetesebb életet élt, mint azoknak a szerencsétlen teremtményeknek a többsége, amelyeket az átlag európai vacsoraasztalánál föltálalnak. Csakhogy mire a vadászatra kerülne a sor, rá kell jönnöm, hogy életemb�l túl sok id�t töltöttem a bevásárlóközpontok hentesárupultjai környékén ahhoz, hogy valódi vadász válhassak bel�lem. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ezúttal történetesen bálnavadászatról lenne szó, azaz a természetvéd�k egyik legféltettebb állatfajának ritkításáról.

Azonkívül még ha sikerülne is szert tennem némi kajakozótudásra, nem valószín�, hogy bármelyik, önmagára csak kicsit is adó inuit közel engedne egy narválhoz annyira, hogy bármi gondot is okozhatnék az óriáscetnek.

Rikke egy pallón vezet lefelé a kajakokhoz, amolyan létraféleségen, mely meredeken visz le a ház elé. A pallót egy fogasrúd ellensúlyozza, melyen óriási laposhalak száradnak, leírhatatlan b�zt árasztva. Ahogy a kutyák észreveszik, hogy Rikke a fogasrúd felé közeledik, eszement vonyításba és ugatásba kezdenek.

Rikke a legkevésbé sem zavartatja magát, engem azonban kissé feszélyez a nekivadult falka tébolyult tombolása, annál is inkább, mert az az érzésem, hogy egyik-másik nagyobb test� fenevad bármelyik pillanatban elszakíthatja láncát.

− Ne aggódjon, semmi baj! − mondja Rikke lefegyverz� mosolyával. − Csak éhesek.

Nem árulom el a szép mosolyú hölgynek, hogy éppen ez az, ami aggaszt; az egyetlen, amit tehetek, hogy igyekszem olyan gyorsan kibogozni a kajakok köteleit, amennyire csak lehet.

A kajakokat egy szemétlerakó telepen át a város mögötti domb túloldalára visszük. A távolság mindössze 500 méter, de máris a vadon szélén találjuk magunkat. Egy 25 méter hosszú, alig 12 méter széles tavacskához érünk, melynek vizét olvadó jégtáblák táplálják.

A kicsiny tavacska látványa − f�leg azok után, hogy Rikke biztosít róla: a víz csak derékig ér − csodákat m�vel önbizalmammal, és tovább dagasztja a száraz vízálló ruhát, melyet Rikke tanácsára öltök magamra. A hagyományos búvárruhát úgy tervezték meg, hogy egy vékony vízréteget bebocsásson, melyet a test h�mérséklete hamar fölmelegít. Ennél a jeges víznél azonban az ember teste legföljebb néhány percre elegend� meleget képes termelni, s aztán elkerülhetetlenül bekövetkezik a kóros leh�lés. A kell�en b�re szabott vízálló ruhát azonban rá lehet húzni a vastag téli pulóverekre és a nadrágra, s így a vészes leh�lés nem következik be.

Vízre szállás el�tt Rikke rövid tájékoztatást tart magáról a kajakról. A vászon

egy fakereten feszül; hosszú és vékony, és három lyuk található rajta. A legnagyobb, a középs� az, amelyikbe bele kell ülnöm. Rikke egy zsákkötényt is kerít körém, mely arra hivatott, hogy megakadályozza a kajaktest feltölt�dését vízzel, ugyan nem biztos, hogy megúszom szárazon, de legalább a kajak a felszínen marad. A másik két lyukat kerek vászonfoltok fedik, er�s gumiszalagokkal rögzítve.

− Ez egy európai típusú kajak. A hagyományos inuit kajakon nincs meg ez a két nyílás, mely kisebb tárgyak elhelyezésére szolgál − mondja Rikke, s kezembe nyom egy kétlapátú evez�t. − El�ször is szeretném megismertetni önt a kajakozásban rejl� legnagyobb veszedelemmel, ami nem a víz, nem is a kajak, hanem a kajakozó saját maga, vagyis ebben az esetben személy szerint ön. Bíznia kell önmagában! − mondja Rikke, és újfent rám villantja hófehér fogsorát. − Tartsa észben, a kajak jó barát! A legfontosabb a kajak egyensúlyban tartása, ezt pedig az evez�kkel és a csíp�jével érheti el. E szavaknál ringatni kezdi csípejét.

− Most pedig az következik, hogy ön beszáll a kajakba. Rikke abbahagyja a csíp�körzést, és a kajakhoz lép. − Figyelje, hogyan csinálom! − mondja, és belecsusszan a kajakba, lába

könnyedén elt�nik a középs� nyílásban. A pillanat arra emlékeztet, amikor egy évvel id�sebb iskolatársam annak idején bemutatta, hogyan kell kerékpározni. Minden olyan egyszer�nek látszik. Ám ennél a pontnál a kajak még a szárazföldön van, és a m�veletet természetesen akkor kell majd sikeresen végrehajtani, amikor a járm� a vízre kerül. A jéghideg hegyi tavacska vizére − ne feledjük ugyebár: az északi sarkkörön belül vagyunk!

− Talán ha még egyszer megmutatná − fontoskodom. − És kissé lassabban, ha kérhetem.

Rikke fölegyenesedik. − Az evez� arra szolgál, hogy tartsa vele az egyensúlyt. Amikor ez az oldal fönt van -a magasabban lev� evez�lapát most párhuzamos a talajjal, s kissé hasonlít a gyerekbiciklik oldalsó stabilizátorára −, a kajak erre az oldalra nem tud fölborulni. Látja, ilyen egyszer�!

Persze hogy az. Ezek a dolgok mindig roppant egyszer�ek, ha az ember már ismeri a módját. Bepréselem magam a kajakba, nem annyira kecsesen, mint Rikke, de azért benne ülök. Meg vagyok elégedve a teljesítményemmel, egészen addig, amíg fel nem ismerem a helyzet abszurditását, azt tudniillik, hogy itt ülök egy kajakban, miközben a kajak szilárd talajon hasal.

Aztán eszembe jut, hogy a beszállás még csak rendben lenne, de valahogy ki is kell jutni bel�le! És alighanem az utóbbi a fontosabb. Szeretném tudni, mi történik akkor, ha fölborulok, és fejjel lefelé állok a vízben: képes vagyok-e saját er�mb�l kiszabadítani magam? Az inuitoknak mindez persze semmiféle gondot nem jelent, hiszen ha egy inuit víz alá kerül, addig pörög a kajakjával, amíg felszínre nem bukkan: ezt nevezik „eszkimó fordulónak”. Túl sok esélyt nem látok arra, hogy e m�veletet a vízre szállásig képes lennék elsajátítani, ezért a kajakból való kiszabadulás id�tartama, anélkül, hogy túldramatizálnám a

helyzetet, életbevágóan fontos kérdésnek t�nik számomra. Megragadom az ülés karimáját, és kinyomom magam. Nem túl nehéz.

Néhányszor ki-be szállok, hogy megbizonyosodjam a m�velet akadálymentességér�l. Persze ez csak szimuláció. A valódi er�próba akkor következik be, amikor fejjel lefelé kapálózom a fagyos vízben, és másodperceken múlik az életem. De hagyjuk a rémképeket! Vízre − vagy mondjuk inkább így: tócsára − szállásra alkalmasnak nyilvánítom magamat. Nem így Rikke, aki most a lábtartásomra vonatkozóan ad instrukciókat.

− Nyomja szét a térdeit, amennyire csak tudja, aztán lazítson! Most pedig körözzön a csíp�jével, hogy amikor elbillen az egyik oldalra, akkor vissza tudja billenteni magát a megfelel� pozícióba!

Szárazföldön még csak-csak, de mi lesz a tavon?! Mondani se kell, a vízen sokkal nehezebb ugyanezt végrehajtani; Rikke

er�sen fogja a kajakot, én meg kétségbeesetten próbálgatom a kever� csíp�mozgást.

− Ne olyan er�szakosan! − mondja a bájos hölgy, és néhány finomabb rángatózás után már-már úgy érzem: menni fog a dolog. Lelkem mélyén persze tudom, hogy Rikke testközelsége milyen sokat számít, s ha magamra leszek utalva, sokkal zordabb lesz a helyzet.

− Rátérhetünk az evez�kre? − kérdi Rikke. Hát persze. Túl messzire természetesen nem juthatunk a kicsiny tavon, de

amikor végre benne ülök az átkozott kis lélekveszt�ben, magam is meglep�döm, hogy milyen egyenes vonalban haladok. Teszünk egy kört, Rikke ott siklik mellettem, és szakért� szemekkel vizslatja mozgásomat. Csíp�mozgás, egyensúly, önbizalom. Ebb�l áll a kajakozás. Ilyen egyszer� ez. Csíp�mozgásom gyorsan javul, és ett�l érzem, hogy egyensúlyi helyzetem is egyre stabilizálódik. Minek következtében n� az önbizalmam. Kezdek végre hinni a saját képességeimben.

Ha itt abbahagynám, meg lennék gy�z�dve arról, hogy tudok kajakozni. Rikke azonban tartogat még számomra valamit.

− Most pedig forduljon át! − mondja szenvtelenül. Mintha jeges kéz ragadná meg a szívemet.

− Muszáj ezt? − tudakolódom. Eddig úgy éreztem, hogy egész jól haladok. − Azért kell megpróbálnia, hogy megtapasztalja az érzést − mondja a hölgy. Arra gondolok, hogy enélkül is elég jól el tudnám képzelni az érzést: hideg,

nedves és ezenkívül minden bizonnyal nagyon veszélyes… De be kell látnom, hogy alighanem igaza van. Valóban jobb akkor átesni az els� sokkélményen, amikor figyel� szemek vigyáznak rám. Vonakodva ugyan, de szó szerint beadom a derekam.

Rikke megint a vízben áll, fogja a kajakomat, én benne ülök, mély leveg�t veszek, és igyekszem magabiztosnak látszani.

− Kész? − kérdi. Nem mondhatnám, de hát az a pillanat soha nem fog elkövetkezni, amikor én erre kész leszek.

Mint egy lassított felvételen, a kajak gyöngéden átfordul, s a világ bennem szép lassan a feje tetejére áll. De a dolog rosszabb ennél, mert ebben a feje tetejére állított világban a kristálytiszta hegyi leveg�t valaki kicserélte jeges vízre. Szerencsére olyannyira a kajakból való menekülésre összpontosítok, hogy a jeges borzalomra nem nagyon marad id�m odafigyelni. Szívem zakatol, agyam ezt mondja: „Oké, ennyit err�l, gyerünk ki innen!” Karom veszi az üzenetet, kezem megragadja a kajak peremét, hogy lábammal kirúgjam magam a lyukból. De miel�tt felfognám, már vissza is tértem a talpára állított világba, és felszabadult nevetés tör ki bel�lem: tehát túléltem!

Ami azt illeti, jól gondoltam. Ami odalent van, az hideg, nedves, és meglehet�sen sok veszélyt rejteget. De talán kezdek ráérezni erre az egész kajakos históriára.

3. A Grönland név félrevezet�. Grönland (Zöld föld) sok mindennek mondható

− zöldnek a legkevésbé. Azt mondják ugyan, hogy a f� nyár közepe táján zöldellni kezd, ám az éjféli napsütés korai hónapjaiban a lassan olvadó hó− és jégréteg alól csak megfáradt, szürke vegetáció bújik el� a hosszú, sötét tél nyomasztó rabságából. Egy hónapos grönlandi tartózkodásom alatt egyszer láttam zöldet: egy Carlsberg sör dobozán.

A sziget névadása tulajdonképpen szándékos megtévesztésre vezethet� vissza, s aztán a dolog így maradt. Vörös Erik, a 10. századi norvég hajós fedezte föl a sziget déli partvonalát, és 986-ben megalapította a Norse-telepeket. Hogy ne legyünk igazságtalanok hozzá, meg kell jegyeznünk, hogy az Iceland (Izland) név ekkor már foglalt volt, ugyanakkor sem a Whiteland (Fehér föld), sem a Greyland (Szürke föld) nem csengett túl jól. Vörös Erik azonban a monda szerint el�re megfontoltan választott olyan nevet, mely vonzza a telepeseket.

Erik valószín�leg nem tudott róla, de a szigetnek ekkor már voltak lakói. Az els� inuitok 3500 évvel korábban érkeztek ide, Észak-Amerikából. Az inuit szó „nép”-et jelent, és a sarkvidék lakói Grönlandon, Kanadában és Szibériában is így nevezik saját magukat. Iskolás koromban azt tanultuk, hogy eszkimók élnek itt, de az eszkimó szó ma lekicsinyl� kifejezésnek számít. Az egyik észak-amerikai bennszülött nyelvb�l, az atapaszkanból származik, jelentése: „nyershús-ev�”. Az atapaszkok meglehet�sen lenézik északi szomszédjaikat, noha az eszkimó szó e népcsoport megkülönböztetésére ma is használatos Alaszkában. A grönlandiak kalaallitoknak nevezik magukat, szigetüket pedig Kalaallit Nunaatnak, azaz a „nép földjének” hívják.

Jómagam a sziget messzi északi csücske felé igyekszem, oda, ahol az els� inuitok a mai Kanadából annak idején átkeltek. Alighanem pézsmatuloknyomokat követtek, és az új területt�l friss vadászmez�ket reméltek. Grönland régóta az ember által lakható terület határvonalát jelzi. Ezek az els� telepesek valóban a határán éltek azoknak az állapotoknak, melyeket az

ember túlélni képes, de nem volt más választásuk. Itt teremtettek maguknak otthont.

És micsoda otthon ez! Az ilulissati jéghegyek között és a jégmez�kön már kezdtem hozzászokni a grönlandi táj káprázatához, de ami a qaanaaqi repül�téren elém tárul, az minden képzeletet felülmúl. A városka egy fjord szélére települt, egy fagyott óceánsáv éteri lapályt varázsol köré, s a közeli hegyek gleccserei szikrázóan verik vissza a délutáni napsütést. Ilyen csak az álomvilágban létezik! Elvarázsolt tündérvilág, melyhez képest a Grand Canyon nem több puszta szennyvízcsatornánál. Életemben nem láttam ehhez foghatót, és valószín�leg nem is fogok látni soha. Olyan ez a látkép, hogy már-már kezdek hinni a Mikulásban.

Nincs még egy város, melynek ilyen adottságai lennének ahhoz, hogy sarkvidéki Paradicsommá váljon, ám úgy t�nik, Qaanaaq túl sokat nem tesz ezért. A mesebeli tájat el�re gyártott faházak rendetlen sorai és sáros nyomvonalak kaszabolják szét, s mindehhez a láncra vert kutyák falkaüvöltése szolgáltat aláfest� zenét.

Minél messzebbre utazik az ember a sarkvidék felé, annál inkább maga mögött hagyja a természet azon próbaköveit, melyekhez a magamfajta mérsékelt égövi halandó hozzászokott. Amióta Európát elhagytam, egymás után pipálom ki a földrajzi határvonalakat, ahogy áthaladok rajtuk. Grönlandon nincsenek fák, a fazónát tehát már ideérkezésem el�tt „leírtam”, ugyancsak átléptem az örökfagy-határt, Grönland földje ugyanis állandóan fagyott állapotban van. Több órán át repültem a sarkköri térségen belül észak felé, de az Északi-sarktól még mindig 1400 kilométer választ el. Mindazonáltal anélkül, hogy tudtam volna róla, egy másfajta határvonalat is átléptem. Magamban szennyvízvonalnak neveztem el ezt a „vízválasztót”. Amíg Kangerlussuaq és Ilulissat komoly csatornahálózattal büszkélkedhet, addig itt, Qaanaaqban kissé másként állnak a dolgok. Miután a város kis hoteljében nem kaptam szállást, kibérelek egy szobát a Dán Meteorológiai Intézet legészakibb vendégházában. Dánia csodákat m�velt Grönland infrastruktúrájával, de a csatornarendszer kiépítése Qaanaaqban nyilvánvalóan meghaladta lehet�ségeik határát. A vendégház, mint minden más lakhely a városban, föl van szerelve mosdóval és azon belül egy ismer�snek tetsz� kagylóval, de a hasonlóságok, melyek a megszokott alkalmatosságra emlékeztetnének, ennél a pontnál sajnos véget is érnek.

Képtelen vagyok hozzászokni, hogy nincs lehúzó lánc! E tartozék hiánya örökké a befejezetlenség kellemetlen érzésével tölt el. Az viszont már, be kell vallanom, kisebbfajta sokkhatást idéz el� bennem, amikor megtudom, hogy másnaponként reggel kilenc óra tájban nyitva kell hagynom a bejárati ajtót, mert ilyenkor jön az „ürít�ember”, hogy felhalmozott salakanyagaimat eltávolítsa. Soha nem futottam össze vele, így nem tudok beszámolni arról, milyen a kedélyállapota annak az úriembernek, aki Qaanaaq legkevésbé irigyelt foglalkozását �zi. Utólag annyit tudok mondani róla, hogy akár egy fordított fogcsen� manó az angol népmesékben, feladatát a kijelölt napokon

maradéktalanul elvégezte. Qaanaaq azonban másféle varázslatokat is tartogat számomra. Nevezetesen a

remélt narválvadászatot. Amikor els� sétámon elhaladtam a városi sporthivatal kék táblával és csillaggal díszített épülete el�tt, bizony szaporábban kezdett verni a pulzusom. A csillag alatt egy hatalmas, fehér tengeri szörny farokuszonya kunkorodott az ég felé, amib�l arra következtettem, hogy jó nyomon járok.

Az érkezésem utáni napon, vasárnap hozzáláttam, hogy találjak néhány bálnavadászt, aki segít beavatni a dolgokba. Els� tudakozódásaimat nem koronázta siker. A postahivatal el�tt leszólítottam egy embert, aki azt mondta, hogy a narválvadászatnak nincs még itt az ideje.

− Talán a jöv� héten − javasolta. Hasonló választ kaptam a qaanaaqi bevásárlóközpontnál is. Qaanaaq lakossága, úgy t�nt, túlnyomórészt inuitokból áll; a déli városokban sokkal több európai arcot láttam. Azt tapasztaltam, hogy kevesen beszélnek angolul, illetve akik igen, azok túlságosan civil alkatúak voltak ahhoz, hogy a téma iránt különösebb érdekl�dést mutassanak. Mint Aqqalu Ilulissatban, az itteniek is elég közömbösen álltak a dolgokhoz. Átfutott rajtam, hogy ez a hozzáállás a jól ismert dél-amerikai ma�ana− vagy az orosz szicsasz-komplexus grönlandi változata, így aztán amikor valaki azt tanácsolta, hogy a bálnavadászokat egy közeli házban kellene keresnem, ahol a gyermekeik bérmálását ünneplik, egyenesen odamentem.

Qaanaaq utcái nemcsak szemetesek és sárosak, ahogy az els� nap megállapítottam, hanem meglehet�sen b�zösek is. Mintha rothadóhús− és kutyaszag keveréke kísérne mindenfelé, amerre megyek. Kezdetben gyanakodva vizsgálgatom csizmám talpát, de nem onnan jön a szag. Szokványos, vörös fából épült ház felé közelítek, ahol mulatozó emberek lakomáznak, s ahogy közelebb érek hozzájuk, a szag egyre er�södik. Mint valami láthatatlan méregfelh�, úgy lebeg a leveg�ben, s mire hallótávolságba érek, a b�z csaknem leterít.

Középkorú dán asszonysággal elegyedem szóba, aki a társaság szélén álldogál. Mögötte az asztalon süteményestálkák sorakoznak, papírpoharak, teás− és kávéskannák. Az emberek kiöltözve, a gyerekek, akik épp most estek át a bérmáláson, színes ruhácskákban, bonyolult mintázatú pulóverekben és hosszú, fehér, puha szárú csizmákban forgolódnak, fejük búbján hófehér bóbita díszeleg.

A bérmálás a gyerekeknek a protestáns egyházhoz való tartozását er�síti meg, amin nincs mit csodálkozni, hiszen Grönlandon, a több évszázados dán befolyásnak köszönhet�en, ez a vallás dominál. Az asszony, akivel beszélgetek, tanítón�, nem Qaanaaqban, hanem egy kisebb faluban, innen még északabbra.

− Siorapaluk a legészakibb település Grönlandon – mondja, anélkül, hogy hangjában a büszkeség legcsekélyebb nyomát fölfedezhetném.

Észreveszem, hogy kabátjára t�zve ugyanaz a jelvény díszeleg, amelynek csillag− és narválmotívumait a városházánál fölfedeztem. Szóba hozom jövetelem célját, s az asszony meger�síti, amit eddig hallottam: a narválszezon még nem kezd�dött el, mert a tengeren a jég még nem engedett fel kell�képpen.

De a gyerekek apái, többségükben bálnavadászok, alig várják már, hogy elindulhassanak az els� narválvadászatra, s ez a jöv� héten esedékessé válhat.

− Amíg erre vár, eljöhet Siorapalukba − javasolja. – Sok látnivaló ugyan nincs, de legalább jó távol esik a világtól. Lehet, hogy érdekesnek találná − mondja az asszony, majd meglep, hogy szálláshelyül fölajánlja saját házát. − Dániába megyek nyaralni, úgyhogy a ház üres lesz − teszi hozzá.

Gyanítom, hogy Eva nem érzi magát igazán otthon ezen a vidéken, habár amúgy semmi furcsaságot nem észlelek rajta, azonkívül, hogy szokatlanul kedves, és rögtön a bizalmába avat. − Nem igazán illek én ide -mondja −, de az emberek nem zavarnak. Tudomásul veszik, hogy kissé más vagyok.

Aztán hozzáteszi, hogy elviseli a helyzetet, már csak azért is, mert tanítón�ként némi különállást élvez, s ezt az inuitok tiszteletben is tartják.

Próbálom megtudakolni, mit ért pontosan azon, hogy kissé kívülállónak érzi magát, s ekkor meglep� választ ad:

− Nem szeretem a kutyákat. − E megállapítástól tátva marad a szám. − És ez a szag borzasztó! − grimaszol, és egy távolabbi asztal felé mutat, melyet eddig nem vettem észre. Az alacsony asztalnál egy férfi térdepel, és szemlátomást táplálkozik. Valami vörös massza púposodik elölte, alighanem a rejtélyes szagok forrása.

− Na látja, ennél közelebbr�l nem tudom elviselni – összegzi mondandóját Eva.

– Mi ez? − kérdem. − Helyi specialitás. Csemege. Madárral töltött fóka. Alka, azt hiszem, maguk,

angolok így mondják. Érdekes összeállítás, t�n�döm, de még mindig nem értem, mit�l b�zlik ilyen

borzalmasan. − Kibelezik a fókát − magyarázza Eva −, aztán a belek helyére madarakat

tömnek, de tollastul, mindenestül. Aztán néhány hónapra az egészet eltemetik. És ezzel kész.

− Nem f�zik meg? − Ó, nem! Épp ez az, amit�l ilyen borzalmasan b�zlik. De az inuitok

kedvelik. Mozgás támad körülöttünk; egy inuit asszony Évához beszél, aki nyomban

fordítja: − A hölgy azt mondja, hogy örömmel megkínálják, ízlelje csak meg! Agyam lázasan zakatolni kezd, ahogy felismerem, hogy minden jel szerint

rettenetes csapdába kerültem, amib�l nincs kiút. − Nem muszáj − mondja Eva, de a kedves arcú másik asszony már nyájas

gesztusokkal terel a véres asztal felé. − Senkit sem akarnék megfosztani az ebédjét�l -mondom laza

nemtör�dömséget színlelve, miközben érzem, hogy belülr�l növekv� kétségbeesés lesz úrrá rajtam.

− Ne aggódjon, szívesen adják, és boldogok lesznek, ha megkóstolja! − feleli

Eva. Szövetségest reméltem benne, s lám, hová juttatott! − Én most nem tartok magával − teszi hozzá, én pedig lélegzet-visszafojtva

megindulok az iszonyú tetthely felé. Az asztalt rothadó hús véres maradékai borítják, néhány légy lakmározik a

bels�ségeken. Az asztal mellett egy papundeklidoboz, kis csontokkal és vér áztatta madártollakkal tömve; az alka földi maradványai, mellyel korábban a fókatetemet megtömték. Vérrögök és bélfoszlányok mindenfelé, ám leírhatatlan megkönnyebbülésemre minden jel arra utal, hogy a csemegét bizony már elfogyasztották.

− Ó, milyen kár! − hebegem egy ifjú hölgynek, aki az alacsony asztal mögött áll. − Épp meg akartam volna kóstolni.

Azt hiszem, hosszú id� óta ez volt a legnagyobb hazugság, ami elhagyta ajkamat. De most másra kell összpontosítanom. A gyomromból föltoluló baljós késztetéseket kell lecsillapítanom, melyek a hihetetlen b�z hatására aktiválódtak.

A n� mosolyog. − Igazán sajnálom − mondja enyhe amerikai akcentussal. − Próbálja meg helyette ezt!

A hölgy egy nagy cubák azonosíthatatlan hústömegre paskol, mely a kibelezett fókatetem mellett hever.

− Köszönöm − mondom nagyon hülyén, és még rá is teszek egy lapáttal. − Mi ez?

− Narválmáj − feleli az asszony, miközben a rothadó hústömegb�l vadászkésével jókora darabot leszel. − Jó étvágyat!

Örök üdvösségemre esküszöm, lenyeltem az egész porciót, de soha életemben nem éreztem olyan megkönnyebbülést, mint amikor udvariasan köszönetet mondtam, és eltávoztam a bérmalakomáról! A történtek mély nyomot hagytak bennem, s tagadhatatlanul leh�tötték lelkesedésemet a narválvadászaton való részvételt illet�en.

Kés� délután lemegyek a tengerpartra, ahol Eva szerint találni fogok üres

kutyaszánt, mely Qaanaaqból a falujába, Siorapalukba röpít. A tengerpart éppenséggel nem úgy fest, mintha tengerpart lenne, hiányzik hozzá ugyanis a tenger. Az egyetlen, ami mégis kiköt�félére emlékeztet, az a vízhatlan ponyvába csomagolt kis hajók keszekusza sora. Ami azon túl elterül, arról természetesen tudom, hogy maga a tenger, csak éppen jéggé dermedt állapotban. Maga a város is jobbára hóból és jégb�l tev�dik össze, és az olvadó patakocskák elkezdtek már csörgedezni a domboldalakról, hogy utat vájjanak maguknak Qaanaaq sáros utcáin. Itt a fövenyen azonban végeláthatatlan jégmez� uralja a tájat. Itt állok e valószer�tlenül gyönyör� táj szegélyénél, távolban a téli dermedtségbe zárt jéghegyek mozdulatlansága, a közelképet azonban szundító kutyafalkák, félig lerágott fókatetemek és üres kutyaszánok teszik kevésbé idillivé.

Az egyik szán körül két alak hosszú kötéllel bajlódik. Egyikük, egy hústorony, koszos kék overallt és gumicsizmát visel. Fején baseballsapka, s

ahogy közelebb megyek, a sapkáról macskaszem néz le rám, a „No Fear” felirat fölé hímezve. Köszönök, mire a hústorony lassan teljes magasságában kiegyenesedik, és alaposan végigmér a félelmet nem ismer� sapka karimája mögül.

Kérdem t�le, beszél-e angolul. − Igen − hangzik a válasz, így nyomban föltehetem a következ� kérdésemet,

miszerint jól sejtem-e, hogy Siorapaluk felé tart. − Igen − jön a tömör felelet, ezért most rászánom magam a mindent eldönt�

f� kérdésre: lenne-e hely számomra a szánján? − Igen − mondja harmadszor is. Egy pillanatig olybá t�nik, mintha angoltudásának az „igen” lenne az egyetlen

tartópillére, ezért sietve bemutatkozom, és megkönnyebbülök, amikor azt feleli, hogy �t meg Hansnak hívják.

− � itt Odaq − mondja a társára mutatva, egy kerek kép� fickóra, aki szélesen vigyorog.

Szünetet tartok, hogy szemügyre vegyem magát a szánt. Tekintélyes méret� tákolmány, legalább négy méter hosszú, jóval nagyobb, mint amekkorát Angliában valaha is láttam.

− Igen − mondja Hans. − Ezek itt nagyok. Nem szószátyár ember. A konstrukció elég egyszer�: két csúszósín keresztlécekkel összefogva, hátsó

részénél függ�legesen rászegezett fadarabokkal. Az egész tákolmányt kötelek tartják össze. Szöget egy darabot se Iátok.

− Ruganyosabbá teszi, amikor durva jégen halad az ember − magyarázza Hans.

Egy órával kés�bb, miután a Dán Meteorológiai Intézet vendégházában összeszedem a csomagomat, „kihajózunk” Qaanaaqból, és azonnal fogalmat alkotok róla, mit jelent Hans szóhasználatában a „durva jég”. A parthoz közel méter magas jégkupolák tornyosulnak el�ttünk, és nincs más választásunk, egyenesen keresztül kell szántani rajtuk. Odaq el�resétál, csattogtatja ostorát, hogy a kutyákat többé-kevésbé azonos irányú mozgásra serkentse, miközben Hans a szánt hátulról nyomja át a hepehupákon.

− Vigyázzon! − kiáltja felém Hans, amint egy jéghólyaghoz közelítünk, és az egész tákolmány kis híján a feje tetejére áll. Kétségbeesetten kapaszkodom a kötelekbe, melyekkel a rénszarvasb�röket rögzítik a szán hátsó részében.

Hans, hordóhasához képest meglep� fürgeséggel, ott terem mellettem, és aggódva kérdi:

– Minden rendben? A jéghólyagon átjutva a terep simává szelídül, csupán helyenként bukkannak

föl jéghegyek, melyeket viszonylag könny� kikerülni. A kutyák fölgyorsulnak, s Odaq, aki eddig mellettünk futott, ügyesen fölugrik mellénk a szánra.

-Mennyi id� alatt érünk Siorapalukba? − kérdem Hanstól. − Hat-hét óra alatt − feleli. Egy fjord kell�s közepén találjuk magunkat, ahonnan a térképemen Herbert-

szigetként jelölt hegyvidékes térség felé vezet utunk. Siorapaluk az el�hegység körül és két fjord mellett helyezkedik el, Qaanaaqtól északra, valamivel több mint 50 kilométeres távolságra, legalábbis légvonalban, ám az olvadó tengeri jég arra utal, hogy mi nem egyenes vonalban közelítünk felé.

A száguldás keltette jeges szélben nagy hasznát veszem a magammal hozott bélelt kabátnak és vattanadrágnak. A szagok ellen azonban nincs orvosság. A kutyák folyamatosan gondoskodnak kisebb-nagyobb b�zbombákról. A szagokról csak részlegesen tereli el a figyelmemet az a csodálatra méltó teljesítmény, ahogy ezek az ebek menet közben fölös terheikt�l megszabadulnak. A szükséghelyzetbe kerül� kutya lelassít, aztán leguggol, s közben folyamatosan figyel, hogy társai a szánnal át ne gázoljanak rajta. A futószár minden egyes kutyánál nagyjából három méter hosszú, így az ebnek összesen mintegy hatméternyi tere van arra, hogy a m�veletet elvégezze.

Különbséget lehet tenni a tapasztalt és az újonc szánhúzó kutyák között, az újoncok ugyanis gyakran rosszul mérik föl a távolságot, nem végeznek id�ben, s a száguldó falka ilyenkor minden további nélkül magával ragadja a lemaradót. Az els� ilyen alkalommal azt hittem, Odaq lelassít, és bevárja a nyüszít� ebet, de nem így történik. A szán elszáguld a lemaradó mellett, és hosszan vonszolja maga után a szegény párát, míg az újra talpra nem áll, és nem csatlakozik a falkához.

Kezdeti félelmeim ellenére kezdek együttérezni ezekkel az agyonhajszolt állatokkal. De hát Grönlandon a kutyák nem ölebek, és amint látható, nem is úgy kezelik �ket.

Néhány órán át szikrázó napsütésben utazunk a Herbert-sziget felé, aztán egyszer csak Hans el�remutat: vattaszer� felh�tömb közeledik felénk.

− Köd − mondja Hans. Ahogy továbbhaladunk, a felh�tömb közelebb ér, körülölel minket, s

kisvártatva nyirkos, ragacsos pára telepszik ránk. Mindenre rátapad, mint a hideg izzadság. Odaq kiteszi az egyik lábát, hogy fékezzen, s a kutyák lassan leállnak, lóg a nyelvük, és tajtékosan lihegnek.

− Meg kell várnunk, amíg föloszlik − mondja Hans. -Ilyen kicsiny látótávolságnál könnyen vékony jégrétegre tévedhetünk.

Egy nagy jéghegy szélárnyékába húzódunk, de Odaq jó tíz méterrel arrébb tereli a kutyákat, miel�tt pihen�t engedélyezne számukra.

– Veszélyes! − mondja, egy elénk tornyosuló jéghegyre mutatva, és gesztikulációval, mimikával igyekszik ábrázolni a ránk leselked� veszélyeket.

A kutyák letelepednek, némelyikük havat harap, hogy szomját enyhítse. Van, amelyik kölyökkutya módjára meghemperedik a hóban. Kérdem Hansot, mennyi ideig tarthat, amíg feloszlik a köd.

− Nem lehet tudni. Az id�járás-jelentés mára ugyan napos id�t jósolt, de gyakran tévednek. Nem tudják pontosan.

Odaq a kutyák hámjának kibogozásával bajlódik. Számos esetben meg kell állnunk amiatt, hogy a futószárak összegubancolódnak. A tíz rohanó eb,

bármilyen ügyesen kapkodja is a lábait, id�nként óhatatlanul is belegabalyodik a kötelekbe. El�ször azt hittem, hogy a kényszerpihen�k a kutyák iránti kíméletb�l vannak, de aztán rájöttem, hogy szó sincs err�l. Odaq igen kemény kézzel ráncigálja szét a köteleket, és a m�velet kizárólag azt a gyakorlati célt szolgálja, nehogy valamelyik kutya megsérüljön, és ezáltal használhatatlanná váljék.

− Halászhatnánk egyet addig − javasolja Hans. A szánkóról kis lapátot és egy hosszú rudat varázsol el�, melynek fémhegyét

derékszögben a jéghegybe vágja. − Vájunk egy lyukat, és azon keresztül leeresztjük a zsinórt. Jó egy óra hosszat tart, amíg kicsiny léket vágunk a méter vastagságú jégben.

Amikor végre áttörjük a jégréteget, Hans magamra hagy, hogy szélesítsem a lyukat, ezalatt pedig � damilokat, horgokat keresgél a szán farában.

Visszatotyog a lyukhoz, kezembe nyom egy damilt, és leeresztjük a horgokat. Csali egyiken sincs.

− Nincs rá szükség − mondja. Miután kibogozzuk a damilt, amely legalább ötven méter hosszú,

letelepszünk, és ritmikus mozdulatokkal, nagy karlendítésekkel rángatjuk a madzagot, hogy odacsalogassuk a halakat.

− Milyen halra megyünk? − kérdem. − Sarkvidéki t�kehalra. − Jó a húsa? – Mint a halé. Negyedóráig semmi, ezért utánaengedjük a damilt. A tenger 2-300 méter mély lehet alattunk, és a trükk Hans szerint abban áll,

hogy a horgokat egy halraj vonulási szintjére süllyesszük. A következ� pár percben három hal is a horgunkra akad. Odaq kis gázforralót állít föl, és megf�zzük a zsákmányt. Valóban, mintha halat ennék…

4. Hajnali kett�kor érünk Siorapalukba, de az el�z� állomáshelyeimen szerzett

tapasztalatok alapján csöppet sem lep meg, hogy az éjszaka kell�s közepén kislányok fogócskáznak a tengerparton. Nyomban azután, hogy halebédünket befejeztük, a köd elkezdett oszladozni, így folytathattuk utunkat a Herbert-szigetek felé. Száguldásunkat azonban ismét megszakította Hans bejelentése, miszerint „rossz jég” fenyeget. A kifejezés utazásunk mantrájává vált; valahányszor fölharsant a figyelmeztetés: „rossz jég!”, Hans és Odaq el�remerészkedett, és hegyes vég� botjukka! megvizsgálták a terepet. A rossz jég miatt jelent�s kitér�ket tettünk, olykor vissza is kanyarodtunk, hogy megbízható útvonalra leljünk.

Siorapaluk egy fjrodra néz, ahol a jég nagy része olvadásnak indult, s már csak fehér pamacsokat hagyott maga után a tenger jeges felszínén, mintha

széttöredezett hungarocelldarabokat szórt volna szét egy láthatatlan óriás. A település meredek domboldalra kapaszkodik, mely tulajdonképpen a hegyekb�l lefolyó olvadó jég hordalékából képz�dött. Grönland legészakabbra fekv� emberlakta helye mintha szó szerint a természet peremébe kapaszkodna.

A falu lakóinak zöme vadászatból él, ahogyan Eva mondta, s a házak körül valóban minden erre utal. Minden portánál szárítóállványok sorakoznak, formátlan bálnazsír tömbökkel és húsokkal megrakodva, helyenként rozmáragyarakkal vagy agancsokkal kiegészítve. A talajt zömmel hó és jég borítja, de eldobott csontok, helyenként csontvázdarabok ágaskodnak el� a fagyott altalajból. Ott, ahol a hó elolvad, a felázott föld rothadó hús, bálnazsír és kutyaürülék orrfacsaró masszájává válik. Ez a levakarhatatlan, ragadós mocsok pillanatok alatt ráeszi magát csizmám talpára. Valahogy nem a szívem csücske ez a hely. Mintha mindenhonnan sár és mocsok szivárogna. Az az érzésem, hogy még a kutyák is fenyeget�bben szimatolnak utánam, mint másutt. Mintha a halál falujában járnék.

Kezdeti benyomásom csak tovább er�södik, amikor a kiköt�ben, azon a szakaszon, ahol a jég már teljesen megolvadt, végignézem egy kisebb csónak kikötését és kirakodását. Mégy vadász tüsténkedik az expedíció gyümölcseinek kipakolásán. Hatalmas húsdarabokat és bálnazsír tömböket hajigálnak a partra. Hét levágott rozmárfejet számolok össze; szemük örök nyugalomra zárult, bajszuk meredten ágaskodik elefántcsontszín� agyaruk fölött. Hans mutatja, hogy a vadászok egy kisebb beluga bálnát is fogtak. Amikor odanézek, amerre Hans mutat, csak egy farokuszonyt ismerek fel a véres húsmasszából.

A legdöbbenetesebb látvánnyal azonban fönt a hegyen találkozom. Egy fából ácsolt szárítóállványról nyakánál fölakasztva döglött kutya lóg. Szája nyitva, hátsó lábai majdnem érintik a földet, mells� mancsai petyhüdten lógnak, mintha éppen mozdulat közben merevedett volna meg, ahogy a gazdájától kapott jutalomfalatért ugrott.

A látvány okozta els� sokkhatás után egymás után tolulnak föl bennem a kérdések.

− Lehet, hogy túl öreg volt már vagy beteg, hogy dolgozzék − próbál Hans magyarázatot találni. Ahhoz a gondolathoz már többé-kevésbé hozzászoktam, hogy az állatokat errefelé nem házi kedvencekként kezelik, de addig a logikus lépésig, bevallom, nem jutottam el, hogy mi történik egy munkakutyával, amikor kiöregszik. Nem úgy t�nik, mintha ez a kutya túl hosszú ideje lógna itt a szárítóállványon, de amit Hanstól kérdezek, az az, hogy egyáltalán miért hagyhatták itt fölakasztva. Olyan ez, mint valami figyelmeztetés a többi kutyának.

− Valószín�leg holnap megnyúzzák − mondja Hans. − Máskülönben csak bedobják a tengerbe. A b�rét majd fölhasználják valamire.

Hans azt mondja, hogy Siorapalukban azért akasztják föl az öreg kutyákat, mert a helyi vadásztörvény megtiltotta a fegyverhasználatot. Egy védett tengeri madárfaj költ�helye a falu közelében fekszik, és a madarakat nem szabad

megzavarni. A következ� héten újabb magyarázatot hallok arra vonatkozóan, hogy miért nem használnak puskát a kiérdemesült kutyák túlvilágra küldéséhez. Egy vadász azzal érvel, hogy túl drága a töltény. Ám a legbizarrabb okfejtést egy bálnavadász adja el�. Elérzékenyülten vall arról, hogy a kutyái nélkül képtelen lenne élni. Már-már meghatódom ember és állat ilyen mély érzelmi alapokon nyugvó kölcsönös egymásrautaltságán, de hamar rájövök, hogy nem járnék el helyesen, ha saját érzelmes megközelítésem rabjává válnék. Amikor fölteszem a kérdést, hogyan válik meg munkában kiérdemesült, h�séges négylábú barátaitól, az atyafi szemrebbenés nélkül közli: „Fölakasztom �ket.” Most már csak egyetlen kérdés marad a tarsolyomban: miért?

− Hát az ember a barátját nem lövi le! Mindezen ismeret birtokában nyugtalan éjszakát töltök Eva házában. Az

épület jól tükrözi Eva siorapaluki sajátos státusát. Kívülr�l ez is olyan, mint egy el�re gyártott elemekb�l épült faház, belül azonban egy skandináv álomotthon tárul fel, fényezett fapadlóval, színes sz�nyegekkel és a falakon vadonéletet ábrázoló képekkel. Korán ébredek, mert amilyen gyorsan csak lehet, el akarom hagyni a települést, de ha már ilyen messzire fölutaztam, akkor legalább meglátogatom Eva barátját, aki mindössze félórányi járásra lakik innen. Eva elmondása alapján Ikuo is valamiféle különc lehet. Japán származású, de harminc éve él itt, és tekintélyes vadászhírnévre tett szert.

Odakint találom �t, a faháza el�tt, egy meredek, sziklás lejt� lábánál, amint teáját kortyolgatja a reggeli napsütésben. Kopott, szürke anorákot visel, kitérdelt, buggyos nadrágot és vaskos túracsizmát. Gyapjú fülvéd�kkel ellátott, viharvert szürke sapkája alól szélesen és pajkosan mosolyog. A faházból gyönyör� kilátás nyílik az áttetsz� tengerre, a töredezett, hófehér jéghegyekre. A víz nyugodt, a leveg� kristálytiszta, és a kora reggeli fagy a napsütés hatására kezd fölengedni. Néma a táj, csupán a fejünk fölött röpköd� kicsiny, fekete és fehér madárkák csiripelése töri meg az éteri csöndet.

− Kis alkák − mondja lkuo, ahogy belehunyorog a napfénybe. − Errefelé fészkelnek. Nagyon finom eledel.

A kis alkák régóta fontos tápanyagforrásai a grönlandi inuitoknak, s Eva elmondta, hogy Ikuo valóságos szakért�je a befogásuknak. Hosszú nyel� hálója, mely leginkább Iepkefogóra emlékeztet, csak éppen nagyobbak a hálószemei, ott pihen a faház mögött. Siorapalukban el�z� este csaknem minden háznál láttam ilyet a falnak támasztva.

Harmincéves tapasztalattal a háta mögött, feltételezem, Ikuo kiváló vadász lehet, de amikor szóba hozom ezt, szerényen tiltakozik.

− Ó, nem igazán! Még most is csak tanulok. Tíz, esetleg tizenöt év múlva talán meg tudnék élni a vadászatból, de most még csak tanulom a mesterséget.

A helyi vadászokhoz hasonlóan � is fókára, rozmárra, narválra s alkalmanként sarki medvére vadászik, ma azonban az alkák vannak soron. Alkafogáshoz a legjobb napszak a reggel, amikor a madárkák visszatérnek a Herbert-szigeten túli etet�telepeikr�l, ahol planktonokból jól belakmároznak. − Ilyenkor

repkednek, de tele a begyük, ezért könnyebb elkapni �ket – mondja Ikuo. Egy jobb napon négyszázat is befog a kis, pufók madárkákból, de egyszer el�fordult, hogy négy óra leforgása alatt nem kevesebb, mint kilencszáz alka került a derék japán hálójába. − Máskor viszont csak tíz − teszi hozzá. − Attól függ. Sok összetev�je van. Fontos, hogy jó szél legyen, mert akkor egy irányba repülnek. És nem szabad, hogy észrevegyenek, ezért el kell bújni el�lük.

Fölmászunk a faház mögötti sziklákra, Ikuo megy elöl, viszi a hálót, oldalán vászontarisznya a zsákmánynak. Ezrével kavarognak körülöttünk az alkák, ellepik a sziklákat, ficserészve csoportokba gy�lnek a hófoltokon, és a fejünk fölött örvénylenek, mint a moszkitórajok.

Ikuo azt mondja, hogy omitológusok 20 és 100 millió közöttire teszik a számukat ezen az északnyugati partszakaszon.

− Ez csak becslés, természetesen, de az nem kétséges, hogy nagyon sokan vannak.

Megállunk, amint egy hatalmas alkaraj közeledtünk zajára fölrebben egy közeli hófoltról majd alázúdul, mint egy madárlavina.

Ikuo hátraveti a fejét, és hangosan fölnevet. – A Greenpeace-aktivistáknak nem kell aggódniuk. Sok az állat, és kevés a

vadász. Ahogy továbbmászunk a meredek omladékon, megkérdem t�le, mi szél hozta

ide Japánból Grönlandra. − Ó, ez nagyon bonyolult − mondja, és lépked tovább, úgy fest, mintha ez

lenne az egyetlen hozzáf�znivalója a dologhoz, de aztán mégiscsak elmeséli, hogy Tokió közelében lakott, és a várost rettenetesnek találta. Az elmúlt harminc évben mindössze kétszer tért vissza Japánba. − Nem szeretem − mondja. − Át kellett mennem Tokión, amikor apám házához utaztam. Azok az emberek ott, Tokió központjában… ó, valóságos szörnyetegek! Egyszer�en veszélyben éreztem magam közöttük. Sokkal jobb nekem idekint a természetben.

Ikuo megáll, s bejelenti, hogy ez itt a legalkalmasabb hely a madárfogáshoz. Leveszi válláról a vászontarisznyát, két szikla közé helyezi, s mindketten letelepszünk a viharvert kövek között, szemben a tengerrel. A háló Ikuo el�tt egy sziklán pihen, hosszú nyele saját súlyától kissé meghajlik. Néhány alka repül felénk, Ikuo felkapja a hálót, de a madárkák kívül vannak a hatósugarán. − Túl magas − motyogja, ám ugyanabban a pillanatban megint felkapja a hálót, és lám, máris ott verdes benne a kis madárka.

Ikuo óvatosan magához vonja a hálót, kiemeli bel�le az állatkát. A kicsiny alka, alig nagyobb, mint egy seregély, gyöngyszemeivel zavartan pislog. Ikuo ekkor lesimítja a pelyhes tollakat, hüvelykujját belenyomja a madárka mellkasába, épp a szárnyak alá. Egy vagy két másodperc múltán az alka élettelenül hever a tenyerén, majd bekerül a vászontarisznya mélyére. Ikuo megint leereszti a hálót, és föltekint az égre.

Csodálkozom, hogyan tudta ilyen gyorsan elintézni a madarat, s már éppen megszólalnék, amikor Ikuo újra suhint egyet a hálóval, s máris benne van a

következ� áldozat. − Hogy ölted meg ilyen gyorsan? – Megkeresed a szívét, és megnyomod − magyarázza, s nyomban be is

mutatja a gyilkos mozdulatot. Mintha csak egy villanykapcsolót kattintana le. A halott madár máris ott hever az el�z� mellett a tarisznyában.

Kiemelem a madárkát, hogy megsimogassam pihés fekete-fehér tollazatát, aztán visszahelyezem a növekv� halomba. Ikuo odanéz, és jelzi, hogy a tarisznyát vegyem el a napról.

– A meleg nem jó. Frissen kell tartani! − magyarázza. A következ� húsz percben gyorsan növekszik az alkahalom, figyelem Ikuo

madárfogási technikáját, s végül fölteszem a kérdést, hogy kipróbálhatom-e én is. Ikuo vigyorog, és átadja a hálót.

Közel sem olyan egyszer�, mint amilyennek látszik. Az els� néhány próbálkozásom szánalmasan pontatlan.

− Túl korán csapod le − mondja Ikuo. − A madárnak el�bb föléd kell érnie, és csak akkor indíthatod el a hálót, máskülönben észreveszi a mozdulatot, és kikerüli.

Megint megpróbálom, de az id�zítés most is rossz, Ikuo nevet. – Várd meg, míg elrepül fölötted − ismétli −, csak azután! De akárhogy próbálom, nem megy. Jó egy óra múltán föladom, s elindulunk vissza Ikuo faháza felé. A zsákmány

nagyjából harminc madarat tesz ki, Ikuo mércéjével mérve nem túl nagy fogás, de figyelembe kell venni, hogy kés�n kezdtük, és idétlen csapkodásaimmal rengeteg id� elment. Egy kés�i reggelihez azonban ez is elegend�.

– Az elkészítésének legegyszer�bb és legízletesebb módja, ha sós vízben megpárolod. Több mint harminc percig kell f�zni. Ma azonban jobb, ha megsütjük. Van hozzá egy kis szárított vöröshagymám. Hagymával is nagyon finom.

Qaanaaqi szörny� élményeimb�l kiindulva attól tartok, hogy Ikuo tollastul kívánja megf�zni a madarakat. Fölöslegesen aggódom, mert amilyen hatékonynak mutatkozott az alkák kivégzésénél, ugyanolyan gyakorlottan fosztja meg a madárkákat tollazatúktól.

A faháza mell�l fölnyalábol egy fél deszkapalánkot, beékeli két másik palánk közé, melyek asztalkául szolgáltak a teaiváshoz, amikor megérkeztem. A fölállított fél palánkból két szög áll ki, nagyjából egy-egy centiméterre.

– A fejnek − magyarázza Ikuo −, a késsel… − teszi hozzá, és kinyitja zsebkése pengéjét. Az egyik kezében tartja a madarat, a másikkal bemetszi a szárnyat a lapockánál, majd a szárnyat kitekeri. − Ezután pedig így… − A fejet rögzítve a megmaradt szárnyat er�sen lenyomja, és a madár egész testürege hirtelen kiszakad, s csak a tollazat marad fönn a fejen lógva. Ikuo leszeli a kicsiny szárnymaradványt, és már csak a tökéletes kis mellkas marad meg, tollazat nélkül. Az egész m�velet hamarabb végbemegy, mint ha celofánból csomagolna ki egy bontott csirkét.

A magam részér�l eleget láttam ahhoz, hogy visszatérjek Qaanaaqba és

felújítsam narválvádászati terveimet. Az alkabefogás nem kavarta föl a lelkemet, és az Ikuóval elköltött madaras „villásreggeli” vöröshagymával kiegészítve igazán ízletesre sikeredett. A siorapaluki horror azonban mély nyomokat hagyott bennem. A vadászat errefelé szerves része a mindennapi életnek, és megértettem, hogy a személyes hozzáállásom pusztán szoktatás kérdése. Nincs gyakorlatom a hentesmunkában; alapvet�en a vér és a belek látványa kavart fel, és sokkal kevésbé maga az ölés vagy az annak nyomán keletkez� táplálék, jóllehet az alkával töltött, félig megrohadt fókatetem kétségkívül próbára tette elszántságomat.

Mégis most id�szer�nek érezem, hogy visszatérjek eredeti célomhoz, a nagy cethalvadászathoz. Nagyon várom már, hogy megpillantsam a narvált, a bálnát, és annak csigavonalú agyarát, melyet egészen a korai 17. századig Európában a legendás unikornis szarvaként tartottak számon. A „szarvból” felbecsülhetetlen érték� tárgyakat készítettek, melyek máig is fellelhet�k Európa különböz� múzeumaiban és palotáiban. A Habsburg Birodalom számos nevezetes kincslelete készült ainkhürnb�l − az einhorn (egyszarvú) szó �si dialektussal írt változata −, beleértve a jogart is, a birodalom hatalmi szimbólumát. Erzsébet királyn� Horn of Windsorjának értéke 10 ezer fontra tehet�, akkora összegre, melyb�l a 16. században egy egész kastélyt lehetett vásárolni a hozzátartozó kiterjedt birtokokkal együtt. Még Dániának is van unikornistrónja, melynek lábai és karfái teljes egészében narvál-agyarakból készültek. De vajon pusztán azért, hogy a kíváncsiságomat kielégítsem, kell�en föl voltam-e készülve a realitásokra, a még mindig k�kemény valóságra, hogy szemtanúja legyek egy csaknem mitikus teremtmény kimúlásának?

A grönlandiaknak kicsiny kvótájuk van arra, hogy évente hány bálnát ölhetnek le, s maga a módszer évszázadok óta használatos: szigonyos vadászat kajakról. Minden képzeletet felülmúló látványosság ember és tengeri fenevad élethalálharcáról… Az inuitok léte itt, Grönland északnyugati szegletében hosszú ideje a narváltól függ, az agyaras cethaltól, melynek vadászata júniusban kezd�dhet, s a vadászati szezon csak néhány rövid hónapig tart. Vagyis akkor kezd�dik, amikor a jég a qaanaaqi fjord szegélyénél olvadni kezd, és addig a pillanatig tart, amíg a fagyás ismét be nem áll. Hanstól tudom, hogy amikor a jégképz�dés október 10-15. táján újra bekövetkezik, a folyamat nagyon gyorsan végbemegy. Hans egyszer a saját szemével látta, hogy néhány qaanaaqi vadász reggel kievezett a tengerre, s este már nem tudtak visszajutni a partra, mert a jég a partvonal mentén néhány óra leforgása alatt vastagon beállt. A vadászok kénytelenek voltak csónakjaikat kint hagyni a tengeren, s gyalog mentek haza a hirtelen képz�dött jégmez�n.

Egy megölt bálna húsa egy vadászcsalád számára jóval hosszabb ideig biztosít eleséget, mint bármely más állaté. A narvál vitaminban gazdag b�re, a muktuk, állítólag a mogyoró ízére hasonlít, és kedvelt csemege. Ez mindig is így

volt. Ebben a térségben, ahol fák nincsenek, s ahol egy víz sodorta fadarab mindig is felbecsülhetetlen értéknek számított, a fát �sid�k óta a bálna agyara helyettesítette. Az inuitok a csigavonalú agyarat sátortartó rúdnak használták, nyilakat, szigonyokat készítettek bel�le, és csúszósínt faragtak bel�le szánjaikhoz. Még a 12. század elején is készítettek alkafogó hálóhoz narválagyar fogantyúkat. Manapság, amikor a fát már importálni lehet, az agyar igen becses zsákmány, magas kereskedelmi értékkel. Amikor a vadászok kajakjaikkal kieveznek − soha nem egyedül, mert legtöbbjük nem tud úszni, így segítségre szorul, ha a kajakja fejre áll, és az eszkimóforduló valamilyen oknál fogva nem m�ködne −, azé lesz az értékes trófea, akinek a szigonya els�ként fúródik a cet oldalába. A trófea eladásából származó pénz a vadász számára életbevágóan fontos, s rendszerint nyomban el is megy a lakásra, f�t�olaj-vásárlásra, élelemre, ruházkodásra.

Amikor visszatérek Qaanaaqba, bizonyos kételyeim támadnak afel�l, hogy valóban kell-e nekem ez a bálnavadászat. Am ahogy telnek-múlnak a napok, azt veszem észre, hogy megint újraéled bennem a vágy a fagyott óceán iránt, s izgat a gondolat, hogy mégiscsak ki kellene próbálnom újonnan szerzett kajakostudásomat. Furcsa dolog ez. Amikor elérhet� közelségbe kerül a bálnavadászaton való részvétel, a bátorság szép lassan kezd inamba szállni, ám minél inkább távolodik t�lem a lehet�ség, annál inkább n� bennem a vágy.

Puszta okoskodás ez mindaddig a pillanatig, amíg egy szép reggelen a Dán Meteorológiai Intézet vendégházában arra nem ébredek, hogy dörömbölnek az ajtómon. Röpke másodpercig arra gondolok, hogy minden bizonnyal az „ürít�ember” érkezett meg, dolgaim rendbetétele végett. Ám amikor ajtót nyitok, „No Fear” feliratú baseballsapkája alól Hans néz le rám, szúrós tekintetét meztelen lábamra irányozva.

− Találtam magának néhány vadászt − mondja. -Ma mennek ki narválra. Legjobb, ha máris öltözik.

5. A nagydarab fickó átmasírozik velem a városon, hogy kistafírozzon. A

vadászok heteket töltenek kint a tengeri jégen, mondja, ahol nagy hidegek uralkodnak, úgyhogy szükségem lesz megfelel� holmikra. Átkelünk egy vízmosáson átível� hídon, az alattunk zajló víz, mióta itt vagyok Siorapalukban, az olvadó jégt�l kicsiny kis érb�l jelent�s áramlattá duzzadt. Megérkezünk Hans barátjának házához. � kölcsönzi majd az utazáshoz szükséges ruhanem�ket. A garázsában külön raktára van erre a célra.

Hans barátja is Hans, de jóval kisebb változatban. Garázsa, mint ahogy a garázsok szerte a világon, tetejéig tömve limlommal. A sarkvidéki kellékek valóságos kincsestára ez. Gyapjúbundáktól kezdve kartondobozokba gy�jtött régi magazinokon át különböz� méret� és hosszúságú deszkapalánkokig − van itt minden. A sarokban puskakészlet, mellette faszigonyok sorakoznak.

Pézsmaszarvasfejek bámulnak rám vakon az egyik polcról, miközben kis Hans elt�nik valahol a garázs hátsó szegletében. Pár pillanat múlva egy nadrággal a kezében bukkan el�. Ma persze nem közönséges nadrágról van szó. Háromnegyedes hosszúságú, igen terjedelmes, és leginkább bohócnadrágra emlékeztet, kapcsokkal a derekán. Gyapjas és fehér; sarki medve b�réb�l készült.

− Ennek jónak kell lennie − mondja kis Hans, miközben átadja −, és szüksége lesz egy pár kamikra is.

Lehajol, egy fadoboz tetejér�l leemel egy kajaklapátot, kinyitja a dobozt, és el�varázsol bel�le egy pár fókab�r csizmát. Ez is fehér, és egészen térdig ér. Ráhúzza a lábamra, miközben én a sarkimedve-b�r nadrággal bajlódom.

− És akkor most nézzünk valamit a fejére! − mondja, és elt�nik a garázs mélyén, a turkálóban. Végre nagy nehezen rám jön a medveb�r nadrág, és megbirkózom a kamikokkal is.

− Meleg, mi? − kérdi nagy Hans, a gatyára mutatva. Szó se róla, baromi meleg.

A kamik merev és ruganyos egyszerre. − Tudja, hogyan szokták megpuhítani? − teszi fel a költ�i kérdést nagy Hans. − Asszonyok megharapdálják a b�rt, és attól megpuhul.

A csizmában állatb�rb�l készült talpbetét és bels� medveb�r zokni is van. Belül hihetetlenül puha, ugyanakkor meleg.

Kis Hans megint el�kerül, ezúttal egy nehéz, halványkék, anorákszer� fejfed�vel. A kék szín� gyapjú alatt birkab�r feszül. Fejembe nyomom, majd kis Hans átad egy pár egyujjas b�rkeszty�t, sz�rmével szegélyezve.

− Így ni! − mondja. − Azt hiszem, most már készen áll. Új fölszerelésemben rendesen megizzadok, mígnem leérünk a tengerpartra, ahol nagy Hans bemutat öt vadásznak, akik épp a kutyaszánjaikat készítik el�, de mire elindulunk, és a jeges szél megpaskol kissé, amint a jégen fölgyorsítunk, bizony hálás vagyok az állatb�rökért és a sz�rmékért. A vadászt, akinek a szánján utazom, Mads Olenak hívják. A szikár férfiú elmeséli, hogy Grönland déli részér�l került ide, ahol nagyapja annak idején birkákat terelt. A család Ole gyerekkorában költözött Qaanaaqba.

Ugyanazon az útvonalon haladunk, amelyen korábban Hansszal és Odaqkal a Herbert-sziget felé utaztunk. Ezúttal azonban dél fel�l kerüljük meg a szigetet, melynek meredek lejt�i a fagyott tengerbe merülnek a jeges fjord bejáratánál. Amikor az összegabalyodott kutyahámok miatt el�ször kell megállnunk, Mads Ole tétovázik, miel�tt a szánhoz visszatérne. Azt mondja, nem túl jók a feltételek a vadászathoz.

− Felénk fúj a szél. Jobb lenne, ha a tenger felé fújna, úgy eltakarítaná a jégtörmeléket.

A fuvallat olyan enyhe, hogy alig érzékelem. A konvojjal együtt indultunk el, de egy óra múltán meg kell állapítanunk,

hogy jócskán lemaradtunk a többiekt�l.

− Nem szeretem, amikor ilyen lassan haladunk -panaszkodik Mads Ole. Aztán elmondja, hogy ezek nem az � kutyái; az apja falkájából kellett �ket

kölcsönkérni, a sajátjai ugyanis megbetegedtek. – Az apám lassan közlekedik, nagyon lassan -mondja. − A saját kutyáimmal

három óra alatt ott lennénk, de ezekkel hat óra hosszat is eltarthat. Mads Ole elmeséli, hogy kutyáit a hegyekben edzi; az a legjobb terep, ha azt

akarja az ember, hogy gyorsak legyenek. Apja azonban soha nem viszi fel �ket a hegyre. De a legrosszabb, legalábbis a mi szempontunkból, hogy el�z� nap alaposan megetette �ket. Ett�l mindig lelassulnak.

A többiek megálltak, hogy bevárjanak minket, így aztán többé-kevésbé együtt vagyunk, amikor megérkezünk a jég peremére. Még mindig könny� szél fúj, s jóllehet a tengeri jég hirtelen tisztán láthatóan véget ér, még továbbra sem értük el a nyílt tengert, ehelyett nagy jégtömböket sodor felénk az áramlat. Mads Ole és társai messze el�remennek, hogy hegyes vég� karóikkal teszteljék a jég keménységét, már-már elt�nnek a szemem el�l a horizonton.

Örülnék, ha a szélirány megváltozna, és eloszlatná ezeket a jégtömböket. Igazából csak kevés rés maradt a jégtörmelékek között. A legnagyobb „tavacska” talán ötven méter hosszú és harminc méter széles lehet, de a többinek alig pár méteres a szélessége.

− Gondolja, hogy megváltozik a szélirány? − kérdem Mads Olét. − Még az is lehet − feleli. A vadászok a jég szegélyét�l távolabb biztonságba helyezik kutyáikat; éles

késükkel két-két kis lyukat vájnak a jégbe, egymástól alig tíz-tíz centire, s az így képzett parányi jéghídhoz hozzá lehet er�síteni a kötelet. Merész feltételezésnek t�nik, hogy ezek a jéghidak elég er�sek lennének fél tucat eb visszatartásához. Tábort verünk; a szánok fekv�alkalmatosságként szolgálnak, föléjük verjük föl a sátrakat. Mads Ole Franknak, egy másik vadásznak szánja mellé húzza a sajátját, és a két szán hármunknak elég tágas helyet biztosít az alváshoz.

Állok a tengerparton, és nézem a tájat, a hatalmas jégtömeget. T�lem jobbra a

Herbert-sziget lejt�i, vízmosásokkal fölszabdalva, melyeket jégkacsok sokasága tömít el. Balra messze a jeges fjord déli partszakasza és a hegyek napfényt�l csillogó gleccserei. Mögöttem a jéggé dermedt síkság, melyen épp most vágtunk keresztül; a hófehér táj, melyet óriás jéghegyek határolnak, s mögöttük a most már láthatatlan város, Qaanaaq. Mintha a világ peremén állnék…

És ezzel kezdetét veszi egy hétnapos várakozás. A vadászok elhelyezték kajakjaikat a jég perménél, a legnagyobb jégtörmelékes tó szélénél. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen kicsiny, nyitott vízfelületen fölbukkanjon egy óriáscet, de Mads Ole biztosít afel�l, hogy ez igenis lehetséges. Túl sok választásunk egyébként nincs. Fölfogtam, hogy ezeken a jégtörmelékeken keresztülvágni, f�leg úgy, hogy a kajakot is cipelnünk kell, életveszélyes lenne. Mást nem tehetünk, mint hogy várunk, és készenlétben állunk, remélve, hogy megváltozik a szélirány, és kisodorja a jégtörmelékeket a nyílt tengerre.

A karcsú kajakok keskeny orraira szigonyt szereltek és orsót, mely egy-egy úszó gömbhöz csatlakozik. Mézem, ahogy Mads Ole fölfújja a saját vadászhólyagját, egy simára borotvált fókab�rt, mely egyre inkább egy fölfújható gyerekjáték bizarr utánzatának látszik. Amikor a gömb kiteljesedik, Mads Ole becsúsztat egy fapöcköt a fúvónyílásba, s mutatja, hogy az úszó gömb egy damillal a szigony leszerelhet� részéhez csatlakozik, egy fémlaphoz, mely egy kivájt rozmáragyarba illeszkedik. Becsapódáskor a szigony hegye elválik a fanyélt�l, a fókab�r úszógömb követi a bálnát, és elkezdi kifárasztani. Amikor a cet újra felszínre bukkan, a többi vadász is igyekszik megszigonyozni az állatot. Mivel a szigonyt ül� helyzetb�l kell elhajítani, egy levehet� fadarabot er�sítettek rá elefántcsont pecekkel. A vadász kézben tartja ezt a fadarabot, és lebegtetve segíti a repül� szigony mozgását a leveg�ben.

A fölszerelések el�készítve, ellen�rizve és újra ellen�rizve, a vadászok felváltva kémlelik távcsövükkel a messzeséget, hátha fölfedeznek valami mozgást. Több száz méterre t�lünk egy mini jéghegyen a nap minden órájában áll valaki, és figyeli a terepet, mert a narvál bármikor felbukkanhat. Karórámat lecsatolom, és zsákom mélyére rejtem, mert csak zavar a hosszú várakozásban.

Az els� huszonnégy óra feszült csendben telik, annál is inkább, mert a bálnák bármilyen zaj vagy hirtelen mozgás hatására elmenekülhetnek.

− Csend és éberség! − suttogja Mads Ole a bálnavadászok els� számú alapszabályát. Kezdünk ráhangolódni a jégvilág némaságára, melyben csak egy-egy sirályhang hallik vagy az egyébként alig észrevehet� áramlatok neszezése, amint a jégtörmelékek egymáshoz súrlódnak.

A nappal beleolvad az éjszakába, az éjszaka a nappalba. Szakaszosan alszom, majd fölriadok a gondolatra, hogy átaludtam a narvál felbukkanását. Karórám nélkül kezdem érzékelni a természet napi ritmusát: a nap delelését a sarkvidéki égbolton, a kicsiny alkák vonulását, amint visszatérnek éjszakai szálláshelyükr�l. Ha megszomjazunk, begyújtjuk a forralókat, havat kaparunk a jégr�l, és teát vagy kávét f�zünk, ha meg ránk tör az éhség, ott a s�r� fókahúsleves, melyet a vadászok felváltva forralnak.

Ahogy az id� veszít értékéb�l, a tér új jelentéstartalommal tölt�dik meg. A távolságokat a tengeri jégmez�n nehéz felbecsülni, és id�nként sarkköri délibábokat látok, fantomtavakat, melyekr�l a sivatagi délibáb jut az eszembe. Kés�bb megtudom, hogy ez a fata morgana. Távcsövön át kémlelem a jégtörmelékeket, és egyszer csak egy háromtornyú jéghegyet pillantok meg. Mintha három nagy kalapú mérges gomba telepedett volna a horizontra. Az alakzatot meglep�nek találom, mert ilyen formájú jéghegyet eddig még soha nem láttam. A nyúlánk képz�dmény mintha ellenszegülne a gravitáció törvényének. Egy ilyen magas és karcsú jéghegynek már réges-rég föl kellett volna borulnia, ám arra gondolok, hogy a három torony bizonyára ugyanazon az alapzaton nyugszik, vagyis egy közös fundamentumon, s ez teszi lehet�vé, hogy az egész képz�dmény dacoljon a tömegvonzás törvényével.

Ám amikor kávémat elfogyasztom, és újra a távcs�be nézek, a „mérges

gombák” már nincsenek ott. Végigpásztázom a horizontot: egész egyszer�en -elt�ntek…

Csak kés�bb tudom meg, miután Angliába visszatérek, és a szakirodalomban utánanézek, hogy a fata morgana a sarkvidéki délibáb sajátos formája, mely a távolban cövek, tornyocska vagy torony formáját öltve jelenik meg, méghozzá jókora vertikális kiterjedéssel a horizont fölé emelkedve. Ezek után nem lep meg, hogy ezek a kísérteties jelenések a földterület közelében iránypontként t�nnek fel. A korai sarki kutatókat gyakran megtévesztette ez a topográfiai kísértet, s így kerülhettek föl térképeikre olyan fokok és hegyvonulatok, melyeket aztán soha többé nem látott senki.

Egyik este Mads Ole és Frank úgy döntenek, hogy kimerészkednek a jégtorlaszokra, amelyek még mindig ott tornyosulnak el�ttünk. Megragadják hegyes vég� botjaikat, és megkérdik t�lem, nem akarok-e velük tartani. Egyik úszó jégtábláról ugrálunk a másikra, Frank vezeti a sort, tesztelve a jégtömbök szegélyét. Mintha egy óriásoknak való ugróiskolát játszanánk. Több száz méterre a tábortól egy közepes méret� jégtömbön állva Mads Ole el�regörnyed, és mereven bámul, mintha kamikjának az orrán fedezett volna föl valami roppant figyelemreméltó dolgot. Er�sen összpontosít, miközben könyökét sarki medveb�rbe bújtatott térdén pihenteti.

− Figyelj! − suttogja Frank kérd� tekintetemre válaszul, és hasonlóképpen fülelni kezd, mintegy fölébe hajolva a láthatatlan világnak. Kisvártatva Mads Ole fölegyenesedik, és bólintással ad jelet.

− Marvál − jegyzi meg tárgyszer�en, és a Herbert-szigeten túlra mutat. Most én hajolok le, és hegyezem a fülem, de nem tudok ráhangolódni a titkos

hullámokra. Amikor megérkeznek, nem állok készenlétben. Kimerített a több órás feszült

várakozás az úszó jégtáblákon, és egy id� után kénytelen voltam visszavonulni a sátorba. Mély álomba zuhantam, és csak a sátor cipzárjának hangjára ébredek. Frank kukkant be, és megint csak egyetlen szó hangzik el, a varázsszó: narvál.

Fölkapom a kamikomat, és hamar kikászálódom. Mads Ole már a kajakjában ül, nem messze a sátrunktól, a jégtábla szegélyénél, és Frank is csendesen belecsusszan a sajátjába. T�lem jobbra a többi vadász is készül�dik, olyan csöndesen, amennyire csak lehetséges. Más körülmények között egészen komikus lenne a helyzet, ahogy három meglett férfiú sarkimedveb�r „vattanadrágjában” lopakodik a jégmez�n. A jeges tócsák alakzata sokat változott megérkezésünk óta, és a kajakokat eszerint kellett átköltöztetni. Nekem is sikerül beszállnom a kajakomba, Frank van hozzám a legközelebb, aki mutatóujját az ajkára szorítva csendre int; arca kifejezéstelen.

Ülünk. Várunk. Néma csend. Látom, hogy a másik három vadász olyan mozdulatlanságba dermedt, mint egy sarkvidéki frízmotívum. Könny� szél fúj, fodrozza jeges tavunk felszínét, miközben négy sirály kering fölöttünk csöndesen. Múlik az id�, és senki nem mozdul. Most, hogy a pillanat közeleg, valamilyen oknál fogva tudni szeretném, vajon hány óra van. A fagyos leveg�

különösen csíp�s, mióta a napkorong alacsonyra ereszkedett, és a kutyák a sátrak mögött rézsútosan kinyúlva mélyen alszanak. Talán éjfélre járhat. Itt ülök a sarkvidéki nyugalomban, a vér mégis lüktetve zubog a fülemben.

Hallgatólagos döntés született arról, hogy én nem fogok szigonyt hajítani. Közrem�ködésem kisegít�szerepre korlátozódik. Mögöttem a kajakban egy fölfújt fókab�r, melyet szükség esetén be kell majd vetnem. Idegeim pattanásig feszülnek, részint a várakozástól, hogy hamarosan találkozom a cettel, részint a vadászatban nekem szánt újdondász-szerepkört�l.

Frank elman�verezik a jégtábla szegélyét�l, s én türelmetlenül forgatom a fejem, de nem látok mást, csak a vízfelszín fodrozódását. Frank zajtalanul evez, s átsiklik a túlpartra. Folytatjuk néma virrasztásunkat. Ahogy az adrenalinszintünk emelkedik, kézfejem úgy kezd lüktetni a hidegben, s ujjaimat lassan hajlítgatom a kajaklapát nyele körül. A sirályok, melyek eddig fölöttünk keringtek, most egy úszó jégtáblára szállnak, s kevélyen lépdelve távolról figyelnek minket. Ez az egyetlen mozgás a mozdulatlan háttérfüggönyön…

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk odakint, de a narvál nem jött. Egyszer csak az egyik vadász megelégelte a várakozást, a jégtábla szegélyéhez siklott, kiszállt a kajakjából, és visszatotyogott a jégen a sátorhoz. Egyenként követték �t a többiek is. Én is visszatértem a sátorba, s nemsokára Mads Ole is megérkezett. Szó nélkül lefeküdt aludni. Csak Frank maradt kint, hogy távcsövével kémlelje a horizontot.

Az ember hamar rájön, hogy jó messze került otthonától, ha ébredéskor egy

sarkimedveb�rbe öltözött inuit férfi napcserzette kerek ábrázatát pillantja meg. Hagyom Frankot aludni, kibújok a sátorból, és elképedve konstatálom, hogy sátraink köré egyenletes hóesés épít puha, ám egyre magasabb koszorút. A Herbert-sziget elt�nt, és a szenderg� kutyák szempilláira hópelyhek telepedtek. A fuvallat nem hagyott alább, és hópelyheket sodor a tenger fel�l, csaknem horizontális löketekben.

Valaki kint járt a tengeren, és elejtett egy fókát, talán részben a téves narválriadó okozta csalódottságában. Az állat izmos teste ott hever, vékony hóréteggel letakarva. Kicsiny vérfolt piroslik a fejénél.

A vadászok közül néhányan a sátor mögötti szélárnyékban kártyáznak, néhány körre csatlakozom hozzájuk. Kérdem t�lük, mit gondolnak, látunk-e ma narvált.

− Lehet − válaszol Mads Ole az iniut vadászok minden jel szerint kedvenc szavával.

Mindegyikük jobb kártyás, mint én; született pókerarcukkal remekül blöffölnek. Az én idegrendszeremet teljesen megviselte a folyamatos készenlét; nyilvánvalóvá vált számomra, hogy hiányzik bel�lem az a fajta képesség, melyet ezeknél az embereknél már a fókavadászatnál fölfedeztem Aqqaluban. Meg kell állapítanom, hogy ezek a fickók olyan állóképességgel rendelkeznek, amihez foghatót életemben nem láttam. Nemcsak zord alaptermészetükre gondolok,

hanem arra is, hogy arcukról soha nem tudom leolvasni, mit gondolhatnak. Szemük, mint a ragadozóké: semmit nem árul el, mégis az az érzésed, hogy a vesédbe lát.

Kés�bb eláll a hóhullás, s Mads Ole kérdi t�lem, nem akarok-e kimenni vele egy fókavadászatra. Kutyáinak élelem kell, mondja. Sátrunkat részlegesen lebontjuk, éppen csak annyira, hogy az egyik szánt kihúzhassuk alóla, fölszerszámozzuk a kutyákat, és a friss havon elszáguldunk a tengerparttól.

Mads Ole még Qaanaaqból kifelé jövet látott egy távoli foltot: egy fókát, mely egy lék mellett henyélt. Mads Ole megragadta puskáját, célzott, l�tt, és elvétette, úgyhogy a fóka sértetlenül merült alá a jégbe vájt szell�z�nyíláson. Ez alkalommal Mads Ole egy fából készült szerkezetet hoz magával, mely egy kisebb szánkóhoz hasonlít, kicsiny szántalpaira sarkimedveb�rt szögeztek. Egy darab fehér pamutszövetet teker le, melyet a kis szán elejére rögzít, és kifeszít, mint egy miniat�r vitorlát. Veszi a puskáját, és ráfekteti két felállított fatámasztékra, majd egy bélhúrral odarögzíti. A fegyver csöve a vitorlán hasított kis résen keresztül néz kifelé. Mads Ole integet felém, ahogy lekuporodik, és az egész szerkezettel el�relopakodik egy folt felé, mely t�lünk mintegy kétszáz méterre sötétlik a horizonton.

Kutyái, mintha éreznék, hogy a vacsorájukért fáradozunk, összekunkorodva, csöndben fekszenek a havon. Mads Ole el�rekúszik, odasúgja, fontos, hogy a fókákat ne szélirányból közelítsék meg, mert megérzik a szagot. − Azonkívül elég jól látnak − teszi hozzá −, ezért kell a célzóerny�, hogy közelebb kerülhessünk hozzájuk.

Mads Ole a lábát szétvetve fekszik a havon, és tolja maga el�tt a célzóerny�t. Mögötte én is lehasalok, és a távcs�be kémlelek. Egy kövér fóka hever el�ttünk a jégen, a lék partján sütkérezve. Ha a fejét felénk fordítaná, lehet, hogy a nagy fehérségb�l kivenne egy kisebb tárgyat, de alighanem kicsiny, ártalmatlan jéghegynek vélné.

Egyre közelebb araszolunk, mígnem l�távolon belülre érünk. Mads Ole már a célzógömbön keresztül kancsalít, ujja a fegyver ravaszán. A távcsövön keresztül látom, hogy a fóka teste megrándul, ahogy az éles lövedék becsapódik. Az állat mozdulatlanul fekszik. Mads Ole talpra áll, visszamegy a kutyaszánhoz, és átsiklunk a jégen a fóka felé.

Az állat holtan fekszik, a lövedék a fejét fúrta át, karmazsinvörös vérfolt terjeng a havon. Mads Ole el�vesz egy kampós botot, a fókatetemet a szánhoz húzza, aztán a nehéz testet együttes er�vel fölemeljük a szánra.

Életem els� leölt fókája, melyet Aggualu l�tt a jéghegyek között, vegyes érzéseket ébresztett bennem: szomorúságot, b�ntudatot és némi haragot is. Most nem kavarognak bennem ilyenfajta érzelmek. Miután táborunkban láttam néhány fókát kiterítve, melyek aztán feldarabolva a fazekunkba vagy a kutyák gyomrába kerültek, elvesztettem a halál iránti fogékonyságomat. Meglepetten és valahol lelkiismeretem mélyén kissé zavartan veszem tudomásul, milyen könnyen léptem át az érzelmi küszöböt, s milyen hamar érzéketlenné váltam az

élet elvesztése iránt. Várjuk a narvált. Kártyázunk, könyveket olvasunk, hosszú perceken át

kémleljük a vidéket a távcsövön. Sirályok húznak el szálláshelyünk fölött, leszállnak a jégre, és peckesen lépdelnek. Egy napon Frank néhány különös madárra mutat az égen, amint a Herbert-sziget felé húznak. Pehelyrécék, mondja Frank. Hátamon érzem a nap melegét, ahogy a madarak röptét követem a sziget lejt�i fölött fantomszer�en lógó felh�kön át a messzeségbe.

Ahogy az órák napokká sokasodnak, érzem, hogy az unalmas várakozás iránti t�r�képességem határozottan növekszik. Aggodalmam elmúlt, és a feszültség lassanként föloldódott végtagjaimban. Egyfajta mentális lomtárban találom magam, ahol tudatom egy része éber ugyan, de gondolataim alapvet�en valahol egészen másutt kalandoznak. Hosszú autóbusz − vagy vonatutazásokon éltem át hasonlót, amikor az ember kibámul az ablakon, nézi az elsuhanó tájat, és közben élete eseményei peregnek el�tte.

Szívem csak akkor dobban nagyot, amikor táborunk közelében egy-egy fóka hirtelen áttöri a jeget, és mókázik egy keveset a felszínen, miel�tt visszabukna a sarkvidéki vizek mélyére. E gondtalan állatoknak kevés fogalmuk lehet arról, hogy szerencséjüket a narválnak köszönhetik, pontosabban annak, hogy egyik vadász sem meri elsütni puskáját, nehogy elijessze a nagyvadat.

Hosszú tétlen óráink alatt megkérdezem Mads Olétól, hogyan is tagozódik a vadászszezon. Narválra nyáron mennek, mondja, rozmárra februárban, márciusban és áprilisban.

− És a téli hónapok mivel telnek? Lehet sötétben vadászni? – A tél itt nagyon kemény. Mínusz negyven fok is el�fordul, és a sötétség

még nehezebbé teszi a dolgokat. De fókára ki szoktam menni a kutyáimmal. Nehéz észrevenni �ket, de a kutyák követik a szagot. Fókára egész évben vadászom.

Siorapalukban korábban ugyanezt megkérdeztem Ikuótól, a japán vadásztól is, aki azt felelte, hogy télen � csak mezei nyúlra vadászik. „L�ni nem lehet a sötétben, de a nyúl nyomokat hagy. Csapdákat helyezünk el a nyomvonalaikon” − magyarázta. Nos, ahogy Ikuo bizalmasan bevallotta nekem, alighanem tényleg van még mit tanulnia.

A nyár azonban igazán a nagy lehet�ségek évszaka. A fókákat ilyenkor könnyebb észrevenni, és végre megérkeznek a narválok! Az élelmet az éjféli napsütés hónapjaiban biztonságba helyezik, és tartósítják az ínséges téli id�szakra.

Mads Ole elmeséli, hogy els� fókáját apjával vadászva tizenkét évesen l�tte, s az els� narvált tizennyolc éves korában szigonyozta meg.

− Volt olyan nap, hogy három narvált ejtettem el – mondja. Fókából napi huszonnégy a rekordja.

– Viszont más napokon semmi… Van olyan hét, hogy összesen egy fóka jön össze. Ezt soha nem lehet kiszámítani.

A hatodik napon, amikor Mads Ole mindezt elmeséli, Frank bejelenti, hogy kávénk, teánk fogytán, és cukorból is elég kevés maradt. A havazás megint rázendített. Könny�, fehér porhó lepte el táborunkat. Másnap vissza kell térnünk Qaanaaqba, mondja Frank.

A puha hópelyhek még akkor is szállingóznak, amikor a narválok megérkeznek. Azonnal tudom, hogy az orrunk el�tt a kis jégtavacska köpülése fókától nem származhat. Agyaraikat nem látom, de a méretük félreismerhetetlen. A mágikus szót most senki nem ejti ki.

Frank és Mads Ole egy pillanat alatt csöndben belecsúszik kajakjába, én meg némán állok, föld helyett jégbe gyökerezett lábbal, és tátott szájjal figyelem, ahogy a tucatnyi állat csillogó háta föltöri, majd újra átrepeszti a jéghártyás felszínt. Ebben a néhány futó másodpercben kristálytisztán felismerem, hogy kajaktréningem fabatkát sem ér. Most, hogy szemt�l szembe láthatom ezeket a fenséges fenevadakat, amint horpaszukat kiemelik, majd visszaengedik a vízbe, világosan látom, hogy ebben a vadászatban nekem nem lehet szerepem. Szívem elgyávult, az eszem pedig azt mondja, hogy �rültség lenne megpróbálni.

Egy pillanatra úgy t�nik, hogy a vadászok mozgolódása elriasztja a ceteket. A tenger hirtelen lenyugodott, s mozdulatlanná vált, és a vadászok úgy ülnek kajakjukban, mintha �k is mozdíthatatlanok lennének. Szó szerint beledermedtek a sarkvidéki tájba.

Amikor a víz újra örvényleni kezd, már csak egyetlen narvál bukik a felszínre, éles sistergést hallatva, ahogy orrnyílásán kiengedi a leveg�t.

A túloldalról Mads Ole már útban van feléje, csöndes evez�csapásokkal repítve kajakját. Evez�lapátját egy b�rszíj alá csatolta a kajakja oldalán, s könnyed mozdulattal válla fölé emeli szigonyát. Visszafojtott lélegzettel figyelem, amint a szigonyt elrepíti, egyáltalán nem er�b�l, hanem elegáns ívben, minek következtében, mint egy lassított felvételen, mérhetetlenül hosszú id�nek t�nik, amíg a szigony hegye belecsapódik az agyaras cet csillogó b�rébe. A kötéltekercs mint egy kígyó, úgy ugrik föl Mads Ole kajakjából, hogy kövesse a szigonyt.

A szigony lepattan, s halk loccsanással beleesik a vízbe. Nem messze onnan, ahol álltam, most Frank rugaszkodik el a parttól, s

nesztelenül siklik a cet felé. A narvál feléje közelít, forogva, hengeredve a jeges vízben. Frank már fölcsatolta evez�jét, és dobásra készen tartja szigonyát, miközben a hópelyhek vadul örvénylenek körülötte. Villámgyors csuklómozdulattal elindítja a fegyvert. Ez a szigony is lepattan a bálna hátáról, és a vízbe toccsan, míg a kötél tekeregve, halk csobbanással a vízfelszínen landol.

És ezzel vége… Ahogy felbukkantak, úgy t�ntek el a narválok, csak fodrozódást hagyva maguk után a víz felszínén, úgy fest, a két vadász is tudja ezt, mert nagyon lassan elindulnak a vízen úszó szigonyaik felé1.

1 Lassan, mert tudják, hogy aznap már nem lesz szükségük a fegyverükre. A csalódottság lassítja mozgásukat.

Még húsz percig benn ülnek kajakjukban, remélve, hogy a csata újrakezd�dik, de érzem, hogy ebben már �k sem hisznek igazán.

Együtt figyeljük a narvál után maradt kísérteties fodrozódást, mely olyan, mint valami er�s zaj utóhatása egy pohár vízben. A gyors ütközet id�tlen csendet hagyott maga után, melyet még hátborzongatóbbá tesz a szüntelen hóesés.

Amikor Mads Ole végül visszatér a partra, megkérdem t�le, gondolja-e, hogy a narválok visszatérnek. Pontosan tudom, mi lesz a válasz.

– Még az is lehet. Ám ezúttal nem hiszek neki.

* Azon a reggelen, amikor távoztunk, a téli tündérország csendjét csak egy

magányos sirály gyászos vijjogása szakította meg. A nap alacsonyan állt az égen, a jégkristályok mint gyémántok szikráztak a napfényben. A szél lecsendesült, de a jég újabb torlaszokat épített, s átrendezte a kicsiny tócsák szegélyeit, ám a tükörsima vízfelület a Herbert-sziget lejt�i fölött fehérl� hólepte csúcsokat tükrözte vissza.

Egy hetet töltöttem a tengeri jégen a sarkvidéki ég alatt, olyan hegyek ölelésében, melyek fele annyi id�sek, mint maga a bolygó. A vadászok morgolódva tértek vissza, engem azonban egyfajta különös elégedettség töltött el. Szemtanúja voltam ember és állat �si küzdelmének, és igaz ugyan, hogy meglep�en hamar hozzászoktam a halál látványához, ezúttal mégsem bántam, hogy a vadászok kudarcot vallottak, és nem tudták leölni a jeges tenger e szelíd óriásait.

Fölemel� élmény volt számomra elkalandozni e szigetre, melyr�l az id� megfeledkezett, s mely több ezer kilométeres távolságra fekszik a megszokott civilizáció határvonalaitól. És némi szomorúságot éreztem, hogy itt kell hagynom a természet egyik utolsó er�dítményét, mely épp most rázza le magáról téli bundáját.

Mágikus hely ez, ahol a nap éjszaka is fénylik, ahol erd� helyett gleccserek töltik meg a völgyeket, s ahol a vadak szabadon kószálnak, mint a szél, egészen addig, míg egy vadász látómezejébe nem kerülnek.

DZSUNGEL

Kongó

1. A termeszek adták meg a kegyelemdöfést. A denevérekkel és a hernyókkal

még csak-csak megbirkóztam gondolatban, a termeszek azonban valamilyen oknál fogva kifogtak rajtam. A magyarázat tulajdonképpen egyszer�. A hernyók és denevérek megkóstolásával csak gondolatban játszadoztam el, a termeszekkel viszont… Két csinos, kúp alakú halomban gy�ltek össze, egy nagy zöld levélen a Totál-piacon. Az egyik halom még élt; kicsiny, fehér testek vonaglottak, másztak − élénk mozgásukat csak akkor észleltem, amikor közelebbr�l szemügyre vettem �ket. A másik halmot megfüstölték, ahogy Annaelle kajánul tájékoztatott róla.

Megkérdezte az öregasszonyt, aki a halmok mögött gubbasztott, hogy megkóstolhatnék-e egyet. A vénasszony bólintott, és Annaelle a megfeketedett halomra mutatott.

− Ezt kóstolja meg! − mondta. − A többi még nyers. Óvatosan kirántottam pár csillogó, döglött rovart a fekete halomból, és a

számba pottyantottam �ket. Ropogósak voltak, és elég pocsék volt az ízük. Annaelle-lel ellentétben nem úgy találtam, hogy megfüstölték volna, inkább talán vajban kisüthették az egész halmot, a vaj pedig a h�ségben elpárolgott. Annyira azért nem volt viszolyogtató; leginkább savas k�porhoz tudnám hasonlítani, ám a gondolat, hogy az elkövetkez� hónapban ez lesz rendes napi táplálékom alapösszetev�je, nos, ett�l kissé elcsüggedtem. Arra gondoltam, hogy ha a termeszek szolgáltatják az erdei étrend alapját, akkor bizony nagyon sokat kell fogyasztanom bel�lük, mert tápértékük észleletem szerint meglehet�sen alacsony fokú. Márpedig ha ez így van, akkor az eléggé lesújtó.

Annaelle elégedettnek látszott. − Na látja! Érti már, mir�l beszélek? Annaelle, amióta elárultam szándékomat, hogy a kongói erd�kbe szeretnék

nagyobb kirándulást tenni -mondjuk, egy hónapot a dzsungelben eltölteni −, azon volt, hogy lebeszéljen �rült tervemr�l, de legalábbis arra ösztökéljen, hogy kiruccanásomat a lehet� legrövidebb id�re korlátozzam. Eddig a pontig remekül megvoltunk egymással, már csak azért is, mert én, ugye, Angliából jöttem, Annaelle pedig hosszabb ideig élt szüleivel Dél-Londonban. Imádta Lewishamet, és kedvenc helye Angliában Catford volt. Amikor föltette a kérdést, mivel szándékozom id�met a Kongói Demokratikus Köztársaságban eltölteni, nyilvánvalóan azt a választ várta, hogy Brazzaville, a f�város látképét szeretném minél mélyebben bevésni emlékeimbe. Amikor föltártam el�tte, miszerint azért jöttem ide, hogy megismerjem a dzsungelt, Annaelle szemlátomást elbizonytalanodott.

− Minek? − kérdezte. Azt feleltem, szeretném megnézni, hogyan élnek az emberek a Kongó-

medencét elfoglaló hatalmas, trópusi �serd�ben. Elmondtam azt is, hogy szeretnék találkozni biaka pigmeusokkal, akikr�l tudom, hogy az ország északi részén élnek. Annaelle nem volt elragadtatva az ötlett�l.

− Mennyi ideig akar ott maradni? − kérdezte gyanakodva. Megmondtam neki.

− Egy hónapig! − sikított föl, érzésem szerint kissé túldramatizálva a helyzetet. − Mi a csudát akar csinálni egy teljes hónapig?!

Tovább magyaráztam. Minden valószín�ség szerint a biakák voltak a közép-afrikai erd�k els� lakói, és a mai napig is vadászatból és gy�jtögetésb�l élnek. �k tehát a dzsungeltúíélés igazi mesterei. Életmódjuk az elmúlt néhány évezredben alig változott. Biztos, hogy nagyon érdekes!

De elkéstem a magyarázkodással. Annaelle már nem figyelt rám. – Egy hét b�ségesen elég! − jelentette ki hadonászva. − Nincs ott semmi, csak

állatok és mocskos dolgok, ha enni akarna. S hogy utóbbi megállapítását azonnal nyomatékosítsa, ragaszkodott hozzá,

hogy kivigyen a Totál-piacra. A piac egy sáros út mentén terpeszkedett, egy kimustrált benzinkút mellett,

mely pár hónappal korábban lehelte ki lelkét, amikor is Kongó benzintartaléka elfogyott. Megkezd�dött ugyan a tengerparti olajfinomítók felújítása, magyarázta Annaelle, azt azonban senki nem tudja, mikor fejezik be ezeket a munkálatokat. Mindeközben fellendült az illegális behozatal a Kongó folyó túlpartján fekv� Kinshasa városából, és a Brazzavile utcáin továbbra is közleked� taxikhoz a sof�rök literes üvegpalackokban vásárolták az üzemanyagot.

A piac jellegzetesen nyüzsg� afrikai képet mutatott; standok egymás hegyén-hátán, vegyes áruválasztékkal, cip�t�l a piperecikkekig, cukorhalmoktól a hasas m�anyag zsákokba csomagolt sóig. Kisgyerekek cikáztak az árusok között, s az asszonyok olykor egészen elképeszt� hajfonatai láttán tátva maradt az idegen szája. Némely hajfonatot olyan szorosra csavartak föl, hogy a mintázat egy focilabda ötszög� pöttyeire emlékeztetett, míg mások hajviselete horgolt házisapkának is beillett volna. Voltak aztán, akik egész egyszer�en hagyták, hogy fejük búbjáról úgy álljanak ki összecsavart fürtjeik, mint a kampósszögek.

Fülledt, borongós id� volt, a trópusi nap képtelen volt áttörni a vastag felh�rétegen, utcai árusok kószáltak a standok között, potenciális vev�ik orra alá tologatták áruikat. Volt, aki törülköz�t árult, más moszkitóhálót kínált, vagy két köteg denevért lógatott fejjel lefelé. Meg nem tudtam volna mondani, hogy él�t vagy elpusztultat.

Annaelle üdvözült mosollyal szúrta ki számomra a denevéreket, s utat tört a cs�dületen át.

− Err�l beszéltem − mondta boldogan. − Ezt fogja enni az erd�ben! Annaelle felt�n� jelenség, állapítottam meg rögtön a megismerkedésünkkor,

testhez álló ruházatát Sz�z Mária-kép fényes lenyomata díszítette, vallásos szlogenekkel körítve. Öltözékét magas sarkú fekete cip� tette teljessé, melynek segítségével a legmélyebb pocsolyákat is sikeresen és sárfoltoktól mentesen képes átszelni. Visszagondolva, a cipell�kr�l rögtön tudnom kellett volna, hogy Annaelle t�r�lmetszett városi lány. A fényes, öntapadós pólókat, bármerre mentem Kongóban, mindenütt fölfedeztem a piacokon, de a magas sarkú cipell�k kuriózumnak számítottak. Mindazonáltal eddigre világossá vált

számomra, hogy Annaelle igazi nagyvárosi hölgy − az erd�vel szemben táplált mélyr�l fakadó ellenszenve semmi kétséget nem hagyott efel�l.

− Én nem megyek oda − jelentette ki, miután végeztem a termeszek tesztelésével, és egy másik kofánál a zöldesen fényl� és tekerg�z� hernyók közül is kiemeltem párat.

Kérdeztem Annaellet, mi az, ami visszatartja �t. Azt hittem, hogy csak az erd� okozta kényelmetlenségek miatt ódzkodik a kirándulástól.

− Nem, nem, maga ezt nem érti! Az �serd� tele van vadállatokkal − magyarázta. Szünetet tartott, míg egy viharvert kocsi utat vágott a tömegen, majd folytatta: -Azonkívül az erd� rossz varázslat uralma alatt áll. Nagyon kell vigyáznia! − tette hozzá komoly hangon.

Ez a kommentár kissé meglepett, mert a Sz�z Máriá-s lenyomat után legkevésbé sem feltételeztem volna, hogy Annaelle ilyenfajta pogány hitek hálójába kerülhet. De semmi kétséget nem hagyott afel�l, hogy komolyan gondolja, amit mond, a totál-piaci elterel� hadm�velet után ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy elcipeljen a fetiche-hez.

Valami sejtésem volt arról, miféle szerzet lehet ez a fetiche, de azért rákérdeztem.

− Boszorkányos doktornak nevezhetnénk. Meg tud védeni az erdei veszedelmekt�l.

Igazából nem így képzeltem az utazásra való felkészülést, tekintve, hogy a rám leselked� veszélyekkel kapcsolatban tele voltam otthonról hozott aggodalmakkal. Kongónak megvan a maga hírneve. Az európai ember fejében sokféle elképzelés él róla; zömmel fenyeget� képzettársításokkal. Azon földrajzi térségek közé tartozik, melyek rejtelmes és sötét gondolatokra serkentenek. Az áthatolhatatlan dzsungel, a hatalmas trópusi �serd�, mely ember el�tti id�ket idéz, amikor a vegetáció akadálytalanul tobzódhatott a Földön, próbaköve és sokszor bizony végs� nyughelye számtalan vakmer� felfedez�nek, akik rendszerint a temérdek és regisztrálhatatlan halálos kórok valamelyikének estek áldozatul. És ott a folyó, az óriáskígyó, mely tekerg�zve vág utat magának a Joseph Conrad-i sötétség szívébe.

El�z� nap béreltem egy taxit, hogy kiutazzam a városból, és legalább egy gyors pillantás erejéig megismerkedjem a folyóval. Ez volt az a folyószakasz, ahol Henry Morton Stanley 1870 végén belátta, hogy nagy terve, miszerint leereszkedne a Kongón, véghezvihetetlen. Sötétbarna víz kavargott és bugyogott a hatalmas, rejt�zköd� szikladarabok fölött, s ezt az óceán felé háromszáz kilométeren át végigdübörg� zuhatagot kellett volna Henrynek és himl�vel, éhezéssel, vérhassal, fekéllyel sújtott társainak legy�znie. Vízijácintcsomókat sodort mellettem a dühöng� áradat, mintha az erd� flegma torokköszörüléssel köpte volna ki magából e növényi hordalékot. Baljós el�érzetekkel töltött el a látvány a hatalmas dzsungel peremén, s azokra a mellékfolyókra gondoltam, melyek e hatalmas folyamot táplálják, s melyek elvisznek majd úti célomhoz, az �serd� mélyére.

Ez az utazás már elindította a küzdelmet a bennem lakozó rideg tudós és érzelemdús literátor között. Az erd� gonosz szellemét és az ebb�l fakadó spirituális kockázatot egyszer�en a nyugati ember fantáziaszüleményének tartottam, Annaelle nézetei azonban arra figyelmeztettek, hogy itt nemcsak az európaiak képzelgéseir�l van szó. És ne feledkezzünk meg a k�kemény tényekr�l sem, melyek mégiscsak arra utalnak, hogy a „gonosz” valamilyen formában mégiscsak ott lapul eme képzelgések hátterében! A vészjósló ebolavírus, eme b�zös keltet�hely legújabb tenyészete, a mai napig is feltáratlan rejtély a tudomány számára, borzalmas, romboló hatása viszont mindenki el�tt nyilvánvaló. Az iszonyú kórt az Ebola folyóról, a Kongó mellékfolyójáról nevezték el. A betegség mintegy cseppfolyósítja az áldozat bels� szerveit. Az emberi test belülr�l kifelé, szó szerint, elolvad. De akadnak más tudományágak is, melyek a világ trópusi erd�zónáinak feltérképezésénél legkevésbé a hatalmas közép-afrikai es�erd�k kutatásában tudtak eredményeket felmutatni. Több szempontból is elmondható tehát, hogy kalandor �serdei tervemmel kifejezetten az ismeretlenbe készültem belevetni magam.

Ahogy taxink elhagyja a Totál-piacot, és a sof�r az egyik utcasarkon beszerzi

az els� palack benzint, a dzsungelutazás egy másfajta kihívását kezdem magamban mérlegelni. Iménti termeszkóstolóm a rovarok világába tereli gondolataimat. A termesz, mint minden más él�lény, nyilván buján tobzódik a számára oly kedvez� trópusi világban. Eszembe jut, amit pár hónappal korábban olvastam egy angol utazótól, bizonyos Mary Kingsleyt�l, aki a 19. század végén bebarangolta Afrika �serdeit. Kingsley arról számolt be, hogy az afrikai rovarok 75 százaléka csíp, 5 százaléka harap, és a többi vagy állandó jelleggel, vagy id�szakosan az emberi testen él�sködik.

Köztudott, hogy a planétánkon nyüzsg� milliónyi rovarfaj − pontos számukat senki nem tudja, a becslések széles sávban, 2 millió és 100 millió között mozognak − zöme a trópusi �serd� lakója. Viszketni kezdek a gondolattól, hogy ez a sokfajta csúszómászó most éppen szájszervét nyalogatja, érezve, hogy látogatásommal friss fehér hús érkezik hatókörükbe. Mary Kingsley könyve azt tanácsolja, hogy a rovar közeledtekor a leghelyesebb magatartás, ha nem veszünk róla tudomást. Nyugodtan kell maradni és megvárni, amíg a kellemetlen vendég önként távozik. Ez némi reményt ad. De aztán eszembe ötlik a piacon látott két termeszhalom. Egyfajta megoldás lenne fogni az asztalt és fölzabálni az egész átkozott kupacot, de a savas k�por íze számban arra figyelmeztet, hogy jobb ezzel nem viccel�dni.

Taxink keresztülvág Brazaville központjának széles bulvárjain, a francia gyarmati építkezés maradványainak mentén, és egy nyilvánvalóan egészségtelenebb zónába érkezünk. A környék valami lerobbant ipari övezet lehet. A járm�nek a makadámúton nagy lyukakat kell kerülgetnie, de ez nem tart túl sokáig, a toldozott-foldozott útról ugyanis hamarosan letérünk egy narancssárgán fényl�, koszos nyomvonalra. Az ég elsötétedik, és fenyeget�vé

válik. Messzir�l villámok cikáznak a horizonton. Annaelle átvezet egy küls� kapun, elhaladunk egy alacsony ház mellett, s a

hátsó udvarban egy kovácsoltvas tetej� nyitott építményhez érünk, úgy fest, hogy a fetiche ebben a kis pajtaszer�ségben végzi áldásos tevékenységét.

Két férfi kémlel ki a fészerb�l, kicsiny faszékeken ülve. Mindketten félmeztelenek, fels�testüket csupán egy vállszalagszer� növényköteg fedi, mely jobb válluk fel�l a bal karjuk alá illeszkedik, s mindkettejük bal karján fehér csík húzódik végig, olyasféle, amilyet a sportmezeken látni. Hasonló fehér csík díszeleg mindkét férfi jobb szeme alatt. Egyikük rózsaszín selyemnadrágot visel, levelekb�l sodort övvel a derekán. A mellkasát részben fed� vállszalag-növény egy hosszú pálmalevél, míg a társa buja sz�l�leveleket hord meztelen fels�testén, derekára pedig fekete szoknyát csavart.

Mindketten kifejezéstelen szemmel néznek rám, amikor Annaelle elmagyarázza nekik jövetelünk célját. Közben van id�m szemrevételezni a fetiche foglalkozási kellékeit. A rózsaszín nadrágos lábánál − akit, mivel a fészer közepén ül, a f�nöknek vélek − fényes, barna flaskák, m�anyag vödrök hevernek, továbbá azonosíthatatlan tárgyak durva szövés� kendervászonba csavarva és szorosan átkötve. Egy ócska m�anyag palack áll mellette, agyagos, barna lével töltve. Fonott kosárban csontok, kiszáradt állatb�rök és egy köteg, mely leginkább egy sündisznó kiálló tüskéire emlékeztet.

A fetiche mögött alacsony asztalon újabb sor fonott kosár, gyökerekkel és gumókkal teletömve. Használt kötelek, rongyok, zöld levelek az asztal tetejére dobálva. A fészer homályos sarkában még egy fazont veszek észre, aki kicsiny széken gubbasztva lassan el�re-hátra hintázik. A tet�tartó póznán szögekre akasztva barna flaskák lógnak. A póznára krétával számokat rajzoltak. A cölöp lábánál egy �söreg faládából valamilyen állatnak a szarvai meredeznek el�.

Titokban próbálom kifürkészni, mi a bánatot m�velhet a hintázó alak, amikor Annaelle bejelenti, hogy a fetiche készen áll a fogadásomra. Bólintok, miközben persze fogalmam sincs, mihez adom a jóváhagyásomat. Még mindig lopott pillantásokat vetek a sarokban imbolygó figurára, miközben lekuporodom egy feje tetejére állított dobozra, melyet Annaelle tol elém ül�alkalmatosság gyanánt.

Szemt�l szembe ülök a rózsaszín gatyás nagyf�nökkel, aki most végigmér, és mond valamit.

− Le kell vennie a szemüvegét! − mondja Annaelle. Megteszem. Anélkül, hogy levenné rólam a szemét, Rózsaszín Gatyás dörmög valamit

szoknyás társának, aki el�húz a háttérb�l egy pálmafonatot, s a végeinél összekötve gy�r�t alkot bel�le. Odalép hozzám, és a fejemre helyezve a pálmakoszorút, mintegy megkoronáz vele. Mindeközben Rózsaszín Gatyás elkezd maga elé mormolni, majd lehajol, és magához ragadja a fényes barna flaskát. Kihúzza bel�le a kupakul szolgáló rongyot, eldobja, ujját belemártja a flaskába, majd amikor kihúzza onnan, valami vörösesbarna ken�cs fénylik ujja begyén. Fölugrik székér�l, és fölém hajol. Még mindig mormolva, ujjbegyét az

orrnyergemre helyezi, rákeni a pasztát, majd a homlokomra fest egy csíkot, közvetlenül a hajvonalam mentén.

− Ez láthatatlanná teszi magát az állatok el�tt -mondja Annaelle, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne.

Mincs sok id�m, hogy bejelentésére reagáljak, Rózsaszín Gatyás tudniillik már megint az orrom el�tt sürgöl�dik, ezúttal egy fatégellyel, mely valamiféle fekete ken�csöt tartalmaz. Hüvelykujját belenyomja a krémbe, majd bekeni vele a szemhéjamat.

− Ett�l észreveszi az esetleges támadóit − magyarázza Annaelle. Vetek egy pillantást a sarok félhomályába, a rejtélyes koma most abbahagyja

a hintázást, és mereven ül a székén, mint aki nyársat nyelt. A b�vészinas most el�relép. Egyik kezében egy zöld lombokkal telepakolt,

nagyobb méret� fatálat tart, másikban egy m�anyag palack vizet. Ráönti a levelekre, és felém kínálja a tálat. Átveszem.

− Szippantsa a leveleket − mondja Annaelle −, lélegezze be! − Ez mire való? − kérdem, miközben követem az utasítást, és vadul

szimatolok. − Különleges védelem kígyók ellen − feleli. A leveleknek semmilyen más szaguk nincs, mint amilyen nedves leveleknek

lenni szokott, de boldog vagyok, hogy ilyen alapos védelmi rendszerrel fölvértezve vághatok neki az �serd�nek.

De még nem végeztünk. Megint Rózsaszín Gatyáson a sor, aki most leguggol elém, és fehér krétával kört rajzol a padlóra. Segédje egy lapos követ ad át neki, s Rózsaszín Nadrág most erre varázsol egy kisebb kört.

− Ez az ártatlanság köre − mondja Annaelle. – A közepére kell ülnie. Rátelepszem a k�re. Rózsaszín Gatyás az egyik kosárban kotorászik, majd egy hosszú, barna

zsineget húz el�. A zsineg egyik végére gondos kezek egy darab sötétkék pamutszövetet er�sítettek. Rózsaszín Gatyás föláll, s két kézben tartva a zsineget, elindul felém.

− Ezt mindenütt viselnie kell, bármerre megy is az erd�ben − magyarázza Rózsaszín Gatyás Annaelle ihletett tolmácsolásában. − Ez fogja megvédeni a rossz szellemekt�l.

A fetiche most int, hogy álljak fel, és kihúzza az ingemet az övem alól. Tartom az inget, amíg Rózsaszín Nadrág a zsineget derekamra er�síti.

− Csak az erd�ben kell hordania − folytatódik a magyarázat. − A táborhelyen leveheti.

Annaelle közelít hozzám a fészer homályából, és közli, hogy a szertartás ezzel véget ért.

− Kiléphet a körb�l − mondja. Rózsaszín Gatyás és segédei a flaskákkal és a falevelek összeszedésével

foglalatoskodnak. Annaelle fürkész�n végigmér. Elégedettnek látszik. – Változatlanul �rült ötletnek tartom, hogy ki akar menni az erd�be − mondja.

− De most legalább rendesen föl van készítve. Ouessóba repülök, az Egyenlít�n túlra, Afrika egyik legritkábban lakott

térségébe. Kongó hárommillió lakosának zöme az ország déli szegletébe, Brazzaville, illetve a tengerpart közötti térségben zsúfolódott össze, az északi régiót szinte teljes egészében átengedve az erd�nek. A fák áthatolhatatlan zöld sz�nyeget képeznek alattam, kerek, pörsenéses koronáik mint egy végtelen brokkoli-tenger. Csak landolás után pillanthatok be el�ször ebbe a s�r� vegetációba, futó pillantást vetve az indákkal és liánokkal koszorúzott karcsú fatörzsekre. A kúszónövények �si zuhatagokként omlanak alá a fakoronákról, valami elfeledett ünnepség hangulatát kölcsönözve az erd� szegélyének.

Közép-Afrika mélyen fekv� trópusi �serdeje a világ legnagyobb trópusi erd�i közé tartozik, méreteit tekintve a második legnagyobb a dél-amerikai Amazonas-medence után. Ezek a trópusi erd�k bolygónk él�világának leggazdagabb gy�jt�helyei, utazásom els� célállomásául a kongói dzsungel különösen nevezetes szegletét t�ztem ki, a Nouabalé-Ndoki Nemzeti Parkot. Amikor az 1980-as évek végén a víz− és erd�gazdálkodási minisztériumból az els� hivatalos ember egy amerikai ökológus társaságában idelátogatott, a két biológust leny�gözte a vadon gazdagsága a dzsungel e távoli zugában, s azonnal szorgalmazni kezdték a kormánynál, hogy a területet helyezzék állandó védelem alá.

Expedíciójuk arra az id�szakra esett, amikor az elefántcsont-vadorzás a kontinensen éppen tet�fokára hágott, és az erdei elefántok felkutatásán volt a sor. Kiderült, hogy az erd� tele van elefántokkal, de más állatokkal is: vízilovakkal, gorillákkal, csimpánzokkal, leopárdokkal, antilopokkal, vaddisznókkal, bivalyokkal és kilenc különböz� majomfajjal, továbbá megszámlálhatatlan sok madár- és növényfajjal s persze természetesen: rovarokkal. A térség szó szerint hemzsegett a vadaktól, nagyobb koncentrációban talán, mint Afrika bármely más része. A Nouabalé-Ndoki �serd� azért is számít különlegességnek Afrikában, mert itt soha nem folyt fakitermelés. Miután 1993-ban természetvédelmi területté nyilvánították, vadvilágkincseir�l szalagcímekben számolt be a nemzetközi sajtó. Bolygónk kevés megmaradt természeti szentélyévé kiáltották ki. A National Geographic magazin „a Föld legeldugottabb zugának” nevezte, a Time mint az „utolsó Éden-r�l” írt róla. Nos, ami engem illet, én pedig éppen ilyenfajta helyet keresek magamnak.

Ahogy várható volt, a világ legeldugottabb zugába eljutni id�be telik. Egyedül nem vállalkozhattam erre, ezért úgy intéztem, hogy Ouessóban találkozzam Patrick Boudjannal, egy helyi ökológussal, aki az elefántmigráció kutatásán dolgozik. Patrick hajlandó elkísérni a Nemzeti Parkba. Miután egy kimustrált szovjet gép fedélzetén átrepülöm a Brazzaville-tól Ouessóig elterül� tömör �serd�t − 650 kilométert −, mindenekel�tt egy hatórás hajóút vár rám a Sangha folyón. Így juthatunk el a Bomassa nev� faluba, magyarázza Patrick, amikor

kikeveredünk Ouesso lepusztult, fedetlen repül�téri épületéb�l, és elindulunk a folyó felé. Bomassából autóstoppal elvitethetjük magunkat egészen addig a pontig, ahol az út véget ér. Ott majd kenuba szállunk, s egy órán át evezünk a folyón lefelé, majd egy harmincperces gyaloglás következik a Nemzeti Park szélén fekv� táborig. Innen pedig már „csak” egy hatórás dzsungeltúra vár ránk, hogy a kis kutatótábort elérjük.

Végigkószálunk Ouesso téglaszín� talajjal bontott hosszú f�utcáján, mely a Sangha folyóhoz vezet. Kongóba érkezésem óta el�ször a nap áttöri a felh�réteget, de az üdvös fény csöppet sem enyhíti a fülledtséget. A leveg� nyirkos, nyomasztó és forró. Ami az el�z� napokat illeti: a leveg� nyirkos volt, nyomasztó és meleg.

Patrick megáll egy standnál, ahol levelekbe csomagolt, kif�zött maniókát árulnak, és bevásárol az útra. Bomassában nem lehet maniókát kapni, mondja. Az emberek hiába termesztik, teszi hozzá, az elefántok letapossák a földeket.

A Sangha Ouessónál talán száz méter széles lehet, vize csokoládébarna, folyása meglehet�sen sebes. Lemászunk a meredek partra, ahol különböz� méret� pirogák himbálóznak. A csónakokat egyetlen fatörzsb�l vájták ki, s a törzs végére motort szereltek. Bemászunk az egyikbe, és leülünk a fából készült karosszékekbe, utazásomnak legalábbis ez a szakasza kényelmesnek ígérkezik.

Az út a kutatótáborig újabb két napot vesz igénybe. Ousessót elhagyva a Kongó legnagyobb mellékfolyójának számító Sangha partjai hirtelen elt�nnek, amint az erd� bezárul körülöttünk. Gubancos vegetáció − fatörzsek, gallyak, levelek, nádnyelvek − tornyosulnak fölénk, rejtelmes falakat képezve. A lombozat a zöld százféle árnyalatában pompázik, ett�l elüt� színt csak a folyam barnája és az id�nként fölbukkanó vízijácintok bíbora jelent. A jácintok gyékényfonatot képeznek a folyó szélén, vagy vándorló csomókba gy�lve sodródnak az áradattal. Fák hajolnak fölénk, ágaikkal, kúszó indáikkal függönyt vonva a folyó két oldalára. Olyan, mintha a dzsungel megereszkedett volna a szegélyeinél, miközben a vegetáció hatalmas hullámai valósággal elnyelik fatörzsb�l vájt csónakunkat, mely az óriásfák árnyékában kicsinynek t�nik és törékenynek.

A csónakmotor pöfögése meghitt, vigasztaló hanggá szelídül a folyó amúgy kísérteties csendjében, jóllehet, ahogy az éj leszáll, a zajok jelent�sen föler�södnek: tücskök ciripelnek, békák kuruttyolnak, és bogarak viharzanak el� a sötétb�l, szüntelenül bombázva arcomat. Ám amikor villám cikázik át a sötét horizonton, fölpörög a csónakmotor, és magányos barázdánk az �serdei folyamon még mélyebben szánt, mintha különös utazásunk egyenesen az id�k kezdeteihez vinne vissza.

2. Megérkezünk Bomassa faluhoz, és azonnal aludni térünk, már csak azért is,

mert másnap korán reggel újabb nehéz útszakasz vár ránk – zötyköl�d�

teherautón, majd egy újabb pirogán. Most már egy kisebb folyón kanyargunk, s végül valóban ott találjuk magunkat az �serd�ben.

Sötétebb és h�vösebb lett, ahogy beljebb hatolunk ebbe a növényzet uralta, különös világba. Csend van, szell� se rezdül; a facsemeték némán vívják küzdelmüket a masszív fatörzsek között, hogy utat találjanak az ég felé. A talajt lehullott, nagy levelek borítják, és lapos, b�rszer� gubók, melyek szürkésbarna színükkel leginkább lábnyomokra hasonlítanak. Mintha valaki használt talpbetéteket szórt volna szét ezerszám.

Az ösvény, melyen haladunk, Patrick elbeszélése szerint valójában elefántcsapás, ami persze úgy hangzik, mintha valami laza természetjáráson vennénk részt. Ám a trópusi �serd�ben az ösvény nem ugyanazt jelenti, mint, mondjuk, egy európai tölgyesben. A lombkoronát figyelve tisztán megmutatkozik a csapás iránya, de a talajon fekv� akadályok kusza szövevénye miatt bármely óvatlan ballépés végzetessé válhat.

Alattomosan kígyózó gyökerek próbálják elkapni nagylábujjamat, lehullott gallyak horzsolják fel lábszáramat.

Egész fatörzsek fekszenek keresztbe az ösvényen, s amikor épp kezdenék hozzászokni az alant fekv� akadályok leküzdéséhez, fejmagasságban támadásba lendülnek a kúszónövények és az indák, hogy arcomba csapjanak, vagy polip módjára fojtogatni kezdjenek.

Gyötrelmes vándorutunk vége felé a s�r� lombozat baldachinja fölött megdördül az ég, mintha óriások csapkodnának hatalmas ajtókat, és görgetnének hegyoldalnyi sziklatömböket. Vakító villámok, fülsiketít� dörgések, majd elered az es�, melyet képes ugyan perceken át feltartóztatni az �serdei mennyezet, de aztán a zöld baldachin is megadja magát, és olyan özönvíz zúdul a nyakunkba, hogy pillanatok alatt b�rig ázunk.

Utolsó er�próbaként egy derékig ér� folyón is át kell gázolnunk, aztán elérjük a kutatótábort. A kimerültségt�l támolyogva, b�rig ázva, horzsolásokkal, kék-zöld foltokkal tarkítva, de megérkeztünk! Valóban úgy érezem magam, mintha a sötétség szívén hatoltunk volna át.

Másnap reggel a takaros kis tábor napfényben fürdik, a tisztást égbe szök� fák gy�r�je veszi körül. Különféle sátrak és kákalevelekkel fedett fatákolmányok alkotják a tábort, mely az �serdei vadvilágot tanulmányozó kutatók szálláshelyéül szolgál. Patrick átvezet egy közeli, kisebb tisztásra, ahol sátrat verünk, s nem messze t�lünk egy famólót is találunk, melyet a folyócska fölé ácsoltak, hogy megkönnyítsék a tisztálkodást.

A Goualougo Háromszög néven ismert térségben vagyunk, a Nouabalé-Ndoki Nemzeti Park déli határán húzódó erd�sávban, mely két folyó ártere közé ékel�dött; egyik a Ndoki, másik a Goualogo, s az utóbbin gázoltunk át el�z� délután. Az a néhány természettudós, aki a térséget fölfedezte, meg van gy�z�dve arról, hogy ezek a földrajzi akadályok évszázadokra elriasztják az embereket attól, hogy ide kalandozzanak, s így a Goualogo Háromszöget nem fogja tönkretenni az emberi beavatkozás. A térség biológiai változatossága

egészen különleges, s az itt él� állatok zöme embert soha nem látott. A háromszögben él� majmok például alig tartanak az emberi jelenlétt�l, s gyakran lemásznak a lombkoronákról, hogy közelr�l szemügyre vegyék a terrénumukra tévedt idegent. Kivételes magatartás ez Afrikában, ahol a majmok a múltban megtanulták, hogy az ember megbízhatatlan lény, jobb ezért nagy ívben elkerülni.

Így aztán a Goualougo-majmok különleges lehet�séget kínálnak Crickette Sanz számára, aki a Washington Egyetem kutatója, és a csimpánzok magatartását tanulmányozza. Crickette fölajánlja, hogy elkísérhetem �t napi körútjára, amikor is feljegyzéseket készít az állatok viselkedésér�l. Reggel hétkor gyülekezünk, Crickette bemutatja segít�társait, három pigmeus vadászt Bomassa faluból: Kobát, Djokint és Mbiót, mindhárman egyenpólót és valamiféle m�anyag lábbelit viselnek. Kissé félénknek és zavartnak látszanak, amikor kezet rázok velük. Crickette azt mondja, hogy nélkülük semmire nem menne az �serd�ben. Két éve dolgozik Goualougóban, de egyedül soha nem hagyja el a táborhelyet, mert fél, hogy eltéved az elefántcsapások labirintusában. Ezek az emberek viszont „beszélnek” a csimpánzok nyelvén, értik a jelzéseiket, s messzir�l fölfedezik az állatokat a magas lombkoronák s�r�jében.

Miel�tt bevetjük magunkat az �serd�be, Crickette rövid, gyakorlatias tanácsokkal lát el, mit kell tennem, ha gorillával vagy elefánttal találkozunk. El�z� nap, amikor megismerkedtünk, el�ször Crickette arcának ártatlanságot sugárzó hamvassága t�nt föl, s arra gondoltam, hogy nyilván azért ilyen sápadt az arcb�re, mert ideje nagy részét az erd� félhomályában tölti. De arra is gondoltam, hogy „Alice Csodaországban”-megjelenése bizonyos értelemben teljességgel helyénvaló, hiszen olyan térségben végzi munkáját, ahová ember korábban nem tette be a lábát. Goualougo valóban csodaország, jóllehet nem veszélytelen! A mi Alice-unknak bizony két lábbal kell állnia a földön, és igencsak tisztában kell lennie a realitásokkal.

− Egy hím gorilla agresszívvá is válhat, ha figyelmetlenül megzavarjuk, és úgy érzi, hogy el akarjuk választani �t a n�stényét�l − magyarázza Crickette. − Lehet, hogy üvölteni kezd, földre veti magát, vagy dörömböl a mellkasán, amit egyes emberek kissé nyugtalanítónak találnak − mondja az ifjú kutatón�.

Egy hím gorilla termetét alapul véve az a gyanúm támad, hogy én is azok közé tartoznék, akik a dolgot kissé nyugtalanítónak találnák, így hát hálásan veszem Crickette útmutatását, miként kell viselkednem ilyen helyzetben.

− Nem szabad elrohanni! − hangzik az ösztönös cselekvésnek ellentmondó jó tanács. − Lehet, hogy veszélyesnek látszik, de ha azt látja, hogy maga nyugton marad, nem fog támadni. Ilyenkor kissé közelebb lehet araszolni valamelyik vadászunkhoz, de a hirtelen mozdulatoktól óvakodni kell! Rendszerint az történik, hogy a hím gorilla megkerül minket, és odamegy a n�stényéhez, s akkor nyugodtan továbbhaladhatunk.

Az elefánt ezzel szemben már más eset. Legalábbis ez derült ki egy nappal korábban, amikor az elefántcsapáson közelítettünk a tábor felé, s a témát illet�en

faggatóra fogtam Patrickot. Mivel az ösvény, melyen haladtunk, elefánt-f�közlekedési útvonalnak számított ugyebár, adódott a kérdés, mit tegyek, ha szembe találom magam ezzel a derék állattal. Patrick felém fordult, s kedvesen mosolyogva így felelt:

− Rohanjon! − Majd még hozzátette: − De nagyon gyorsan! Crickette valamelyest árnyaltabban fogalmazza meg a kérdéskört illet�

álláspontját, amikor arra biztat, hogy ilyen esetben hagyatkozzam bátran valamelyik vadász útmutatásaira.

− �k tudják, mi a teend� ilyenkor − mondja. Némi t�n�dés után végül úgy döntök magamban, hogy e kérdésben inkább Patrick javaslatát tartom követend�nek.

− Még egy dolog, miel�tt elindulunk! − teszi hozzá Crickette. − Mindig maradjon annak az embernek a látókörében, aki maga el�tt vagy maga után halad! Megkértem Kobát, Djokint és Mbiót, hogy figyeljenek oda magára, de ha mégis eltévedne, akkor semmi mást ne tegyen, maradjon egy helyben, és várja meg, amíg valamelyikünk odaér!

Magamban már eldöntöttem, hogy így fogok cselekedni, ha történetesen tényleg elvesznék. Az ösvény, melyen el�z� nap haladtunk, tele volt leágazásokkal, melyek teljesen egyformának látszottak. Hamar rájöttem, hogy Patrickot állandóan szemmel kell tartanom, ami egyébként korántsem volt könny� feladat, mert a lábam alatt tekerg�z� gyökerek, ágak és az arcomba csapó kúszónövények örökösen elvonták a figyelmemet. Egy alkalommal meg is történt, hogy Patrickot szem el�l tévesztettem, egy különösen virulens kúszónövény ugyanis beleakaszkodott a hátizsákomba, és visszarántott, mi több, kis híján kibillentett egyensúlyomból. Eltelt néhány másodperc, mire sikerült kiszabadítani magam, ám Patrick addigra elt�nt. Mintha a fák nyelték volna el. Megszaporáztam lépteim, hogy elérjem az ösvény következ� kanyarulatát, közben egy alattomos gyökérben kis híján hasra vágódtam. A kanyarhoz érve még mindig nem láttam Patrickot, viszont az ösvény kettéágazott. Jobbra vagy balra? G�zöm nem volt. Ösztönösen ingem alá nyúltam, hogy megtaláljam a zsineget, amit a fetiche adott Brazzaville-ben a kis, kék pamutszövettel, hogy megvédjen az erd� rossz szellemeit�l.

Jobbra indultam, de néhány tétova lépés után megálltam, és kiáltozni kezdtem, s a következ� másodpercben a cserjésb�l felbukkant Patrick. � a másik nyomvonalat választotta! Elmondani nem tudom, mennyire megkönnyebbültem. Gyomrom a torkomban volt, s amikor végre megláttam Patrickot, az arcom alighanem mindent elárult a pánikról, ami az el�z� néhány másodpercben hatalmába kerített.

Az érzés visszatért, amikor aznap éjjel hálózsákomban hánykolódtam. Egy pillanatra úgy véltem, hogy valóban elvesztem az ösvényelágazásnál. Ahogy lehunytam a szemem, azon t�n�dtem, vajon tényleg eltévedtem-e, vagy csak képzeltem az egészet. Ezen tépel�dtem, mígnem a kimerültség mély álomba sodort.

Djokin vezeti a sort, Crickette megy mögötte, majd én következem, aztán

Patrick, Koba s végül sereghajtóként Mbio. A dzsungel a már ismer�s burjánzó vegetációval fogad, az indázó gyökereket vastag levéltakaró borítja. Djokin metsz�ollót hoz magával, mellyel id�nként átvágja az ösvényen akadályt képez� makacsabb indákat és a kisebb ágakat. A tábor felé jövet el�z� nap Patrick széles pengéj� bozótvágóval dolgozott, mellyel a vastagabb ágakat is szétnyeste, de mivel most a természetvédelmi területen belül vagyunk, a kaszabolás a minimumra korlátozódik. Eszembe jut, hogy Crickette munkája, a csimpánzok tanulmányozása ezerszer nehezebb lenne az elefántok „ösvénykarbantartó” áldásos közrem�ködése nélkül.

Djokin gyakran megáll, és mutatja a földön az erre járt állatok nyomait. Kis, kerek labdacshalmokra mutat, melyet erdei antilopok potyogtattak el. Másutt vörös folyami disznó kotorászhatott a rothadó falevelek között élelem után.

Repül az id�, ahogy �rjáratunkat folytatjuk. Csöndben lépkedünk, ha szót váltunk, csak suttogva tesszük, hogy óvjuk az erd� nyugalmát. Észreveszem, hogy az egyik vadász minduntalan átugorja a kid�lt ágakat vagy fatörzseket, melyek az ösvényt eltorlaszolják. Megemlítem ezt Crickette-nek, aki egyébként ugyanígy átlépked a nagyobb ágakon. A reccsenés is elég, hogy figyelmeztesse a vadakat jelenlétünkre, suttogja a kutatón�. Próbálom jómagam is követni a példájukat, de képtelen vagyok kikerülni minden akadályt. Persze Djokinnal és Crickette-tel szemben megvan az hátrányom, hogy túlsúlyos vagyok, s ezért is csörtetek úgy, mint egy elefántcsorda.

Megállunk egy magasba szök� fügefa alatt, hogy szemügyre vegyük a termését. Crickete fölemel a földr�l egy apró fügét, mely alig nagyobb egy üveggolyónál.

− Majdnem érett − mondja, ahogy hüvelykujja körmével fölhasítja a gyümölcs barna burkát, és mutatja a fehér húsba ágyazott apró magokat. − A csimpánzok szeretik a fügét, úgyhogy valószín�leg itt lehetnek a közelben − mondja a csimpánzszakért�.

Djokin és a többiek csimpánzürüléket keresnek a fák törzsei körül, de nem találnak, ezért továbbmegyünk.

Lassan kezdem megérteni, milyen fontosak az erdei kutatómunkában ezek az elpotyogtatott, nyomra vezet� jelek.

Megállunk egy termeszkupac mellett, mely egy hatalmas fatörzs oldalára épült, Crickette lehajol, és fölemel a földr�l egy rövid botot. Int, hogy menjek oda a kupachoz.

− Goualougo az els� hely Közép-Afrikában, ahol bizonyítékokat találtunk arra, hogy a csimpánzok különféle segédeszközöket használnak a termeszek kikaparásához. − Crickette beledöfi a botot egy kis lyukba a kemény lápföldön. − Látja? Lyukat fúrnak a kupacba ezzel a fecskefarokszer� ággal, és kikotorják a termeszeket.

A kutatón� megfordul, körbepásztázza a terepet, és máris talál egy másik,

hosszabb gallyat. − Ezzel például! − mutatja fel az ágat. A hátizsákjából noteszt húz el�, és jegyzetelni kezd; örömmel látom, hogy a

többiek számára jeladás ez a pihen�re. Földre roskadok, csontjaimban érzem még az el�z� nap fáradalmait is, de Crickette most felpillant, és azt tanácsolja, hogy erd�ben soha ne üljek közvetlenül a földre. � maga a hátizsákjából kis m�anyag lapot vett el�, arra ül, s látom, hogy Djokin és Koba egy kid�lt fatörzsön trónol, míg Mbio szétterített faleveleken gubbaszt, melyeket egy facsemetér�l tépkedett le. Patrick állva maradt, s a termeszkupacot vizsgálgatja.

− Látja, a fiúk soha nem ülnek a földre − magyarázza Crickette. − Él�sköd� férgek vannak ezeken a rothadó leveleken, melyek a ruháján keresztül belefúrják magukat a b�rébe.

Régen ugrottam talpra ilyen fürgén. Folytatjuk utunkat, s közben Crickette elmagyarázza, hogy egy húsz

kilométeres kört teszünk meg, s ha minden jól megy, még éjfél el�tt visszaérünk táborhelyünkre. Néhány perccel azután, hogy elhagytuk a termeszfészket, Djokin hirtelen megáll egy vastag fatörzsnél, mely derékszögben keresztbe fekszik az ösvényen, és a nyomvonal mellett egy méretes ürülékkupacra mutat.

− Gorilla − mondja Crickette, s ismét el�húzza noteszét, hogy az észleletet megörökítse. Ahogy a válla fölött leselkedve fölmérem a helyzetet, az egész dolog úgy fest, mintha a gorilla annak rendje s módja szerint letelepedett volna a fatörzsre, és úgy végezte volna el a dolgát. Az emberi modus operandira utaló párhuzamosság kissé soknak t�nik számomra, olyannyira, hogy már vízióim keletkeznek: egy hatalmas, fekete majmot látok magam el�tt, amint az ösvény közepén átível� farönkön guggol, s a Forest Time legfrissebb példányát olvassa. Rakoncátlan gondolataimat, úgy érzem, jobb, ha most magamban tartom, de aztán mégiscsak kibukik bel�lem:

− Hát ez majdnem olyan, mintha a gorilla a fatörzsön ülve végezte volna a dolgát.

− A helyzet az, hogy pontosan ez történt − mondja Crickette mosolyogva. Tátva marad a szám; így állok néhány másodpercig, miel�tt folytatnám

utamat. Nem vitás, temérdek közvetett bizonyítékát észleltük eddig a minket

körülvev� teremtményeknek, meglep� azonban, hogy több órás erdei vándorlásunk során eddig tulajdonképpen eggyel sem találkoztunk. Pedig mégiscsak egy olyan természeti környezet labirintusaiban kószálunk, mely éppen tobzódó vadvilágáról híres. A páradús trópusi erd�k bolygónk biológiai sokféleségének leggazdagabb lel�helyei, az egész évben tartó melegnek és a kiadós es�zéseknek köszönhet�en. Ideális környezet ez az élet tobzódásához. A növényzet buja szaporodása kézzelfogható, és nem szorul magyarázatra, de hol az a temérdek állat? Egyet se láttam eddig, még egy kósza madarat sem. Ha azt a néhány hangyát nem számítom, még Mary Kingsley legendás rovarjai is csak mérsékelt számban képviseltetik magukat, no nem mintha távollétük túlságosan

felkavarná lelkem nyugalmát. A „valódi” állatokat hiányolom, s emiatt érzek némi csalódottságot. Nem arra számítottam, hogy elibém rohannak, és udvariasan bemutatkoznak, de azért most már jó lenne látni egyet-kett�t!

Tény, hogy a s�r� vegetáció és a sz�rt fények miatt nyilván nehezebb észrevenni a vadakat, s bármennyire is igyekeztünk a lehet� legkisebb zajjal közlekedni, népes csoportunk mozgása feltehet�en így is eléggé megzavarta az erd� csendjét ahhoz, hogy a vadak megneszeljék jelenlétünket, s id�ben odébbálljanak. Meg aztán valószín�leg nagy élet lehet a fejünk felett, a magas fák s�r� lombjai között, amib�l mit sem észlelünk. Mindennek ellenére kissé lehangolónak találom, hogy eddig egyetlen pillantást sem vethettem egy nagyobb eml�sre, mondjuk, egy gorillára vagy elefántra. Igen, akár elefántra is, mert most már olyannyira izgat a dolog, hogy egy röpke szembenézésért az utána esedékes dicstelen elinalás megannyi kellemetlenségét is vállalnám… talán! Egy ilyen kaland legalább bizonyítaná, hogy a vadvilág burjánzásának állítólagosán sok mindenr�l árulkodó jelei (mármint az imént elemzett jelent�s méret� potyadékok) nem valamiféle jól kidolgozott átejtés részét képezik.

Tény, hogy a nagy eml�sök nem túlságosan kedvelik a túlburjánzó, nedves, trópusi erd�t. Sokkal nagyobb számban élnek olyan térségekben, ahol tisztások szakítják meg a s�r� erd�t, csupasz foltok, melyeket Nouabalé-Ndokiban bainak neveznek, s ahol f�, sás és gyógynövény gyarapszik a napsütésben. Ezek a famentes legel�k kicsiny részét képezik ugyan az �serdei térségnek, de mágnesként vonzzák az eml�sállatok sokaságát; olyan állatokat is, melyek egyébként idejük nagy részét az erd�k vegetációjának félhomályában töltik.

Miel�tt Kongóba jöttem, olvastam a bairól, s amikor Crickette említi, hogy nem vagyunk messze egy ilyent�l, megkérdem, arrafelé megyünk-e. Azt feleli, hogy nem, a csimpánzok ugyanis ritkán merészkednek ki ilyen nyílt terepre, de ha látni akarom a tisztást, szívesen tesz egy kerül�t, s megmutatja, hogy fest a bai. Jó, gondolom, hiszen mindenféle nagy eml�s, köztük gorilla, elefánt, bivaly, vaddisznó, állítólag rendszeresen felbukkan az ilyen térségben, ennek folytán nagyobb az esélyem, hogy láthatok közülük egyet-kett�t.

Ezeknek az állatoknak a táplálkozási szokásai nagymértékben hozzájárulnak e szabadtéri gyorséttermek fenntartásához, pontosan olyan formában, ami az � ízlésüknek megfelel. A legelés, a gyökerek kikaparása, a mocsár köpülése lábaikkal − ez mind olyan m�velet, mely el�segíti, hogy ezek a tisztások fa− és cserjementesek legyenek. Az elefántok különösen hatékonyak a bai fölásásában, hemperegnek és dagonyáznak a mocsárban, de igen tudatos er�feszítéseket tesznek az otthon karbantartására is. Komoly nagytakarításokat végeznek, amikor a kisebb fákat, melyek hajlamosak betolakodni a legel�ikre, gyökerestül kirángatják. A nagyobbaknak a lombozatát tépik le, s ezzel ítélik �ket halálra.

Amint egy kisebb lejt�n ereszkedünk lefelé a bai felé, rájövök, hogy van még egy ok, amiért a tisztások ennyire vonzanak. Érzem ugyanis, hogy közepes er�sség� klausztrofóbia kezd eluralkodni rajtam. Már el�z� nap is tapasztaltam ezt az érzést, amikor a tábor felé meneteltünk. Egy vagy két óra elteltével

föltámadt bennem az igény, hogy jó lenne, ha valami tisztásféle végre megszakítaná a fák könyörtelen uralmát. A magam mérsékelt égövi beidegz�déseivel úgy éreztem, hogy elérkeztünk az erdei túra azon pontjára, ahol most már magától értet�d�en látnunk kell egy utat, kocsikkal és persze valami rendesen fölszerelt benzinkúttal, ahol szendvicset és üdít�t vásárolhatok magamnak. Duplán zavarba ejt� volt ez, hiszen alapvet�en utálom ezeket a tölt�állomásokat, és otthon, ha lehet, nagy ívben kerülöm �ket. Mentségemül szolgáljon, hogy csak néhány nappal korábban hagytam el Angliát, és reflexeim még nem álltak át az új körülményekre. Azzal vigasztaltam magam, hogy alighanem túl hirtelen ugrottam fejest a Kongó-medencébe, de most már benne vagyok a mély vízben, úgyhogy ideje eszerint tempózni. Az autópálya-benzinkút vízióját kikergettem képzelgéseimb�l, de azt nem tudtam letagadni magam el�tt, hogy valami nyitott térre és napfényre lenne szükségem.

Volt egy dolog a bai körül, amit nem tudtam teljesen megérteni, amikor még otthon a szakirodalmat böngésztem, nevezetesen, hogy ezek a területek sokszor vizeny�ssé válnak, mert rendszerint lápokkal, folyókkal vagy patakokkal társulnak. Sejtem, hogy tisztás felé közeledünk, mert a fák törzsei kezdenek vékonyodni, és egyszer csak valóban megnyílik szemem el�tt a kék ég. A talaj mocsaras, és kissé távolabb látom, hogy a fák és a cserjék vízben állnak.

Koba, Djokin és Mbio nagy falevelekre tesznek szert, hogy rátelepedjenek, nyilvánvalóan egyiküket sem mozgósítja a gondolat, hogy közelebbr�l szemügyre vehessék a bait, Patrick azonban fölmászik egy fatörzsre, mely a víz fölé hajol a tisztás szélénél. Követem �t a csaknem vízszintes fatörzsre, és nyújtogatom a nyakam, hátha megpillantok valamit azon túl. De a lombozat még mindig annyira s�r�, hogy a fákon túl nem látok egyebet, csak sudár, ragyogóan zöld nádnyelveket s a tövüknél vizet, mely kifejezetten mélynek látszik.

Egy pillanatra elcsüggedek. Nem szívesen merülnék bele a baibe, mert titkon még mindig foglalkoztat a rémkép azokról a parazita férgekr�l, melyek ugyebár belefúrják magukat az ember b�rébe. Eddig szerencsém volt, de talán továbbra sem kéne esélyt adni nekik, hogy elszállásolják magukat a testemben. Ám amikor Crickette gumicsizmájában belegázol a vízbe, mégiscsak úgy döntök, hogy csatlakozom hozzá.

Áttörünk az ágak kusza szövevényén a láp szegélyénél, és érzem arcomon a napfény melegét, miközben a víz már bekérezkedik csizmámba, s mi egyre mélyebbre hatolunk a cuppogó mocsárban, egészen a nádnyelvekig. Acélkék szitaköt� röpül felénk, alig néhány centiméterrel a vízfelszín fölött. A víz már a mellkasomig ér, de megyünk tovább. A karcsú nádnyelvek fejünk fölött hajladoznak, és semmit nem látok a bai többi részéb�l, csak sejtem, hogy több száz méteren át terül szét körülöttünk.

Állunk és fülelünk. Mintha egy madár szólna a távolból, de nem vagyok benne biztos. Megrázom a fejem.

− Semmi. − Olykor hallani, amint elefántok vagy bivalyok úsznak a vízben − mondja

Crickette. − Ma azonban nincs szerencsénk. Néhány perces ácsorgás után megfordulunk, és visszamegyünk a partra, hogy

levegyük lábbelinket, és kicsavarjuk zokninkat. A többi ruhánk nedvesen rajtunk marad. Állatot ugyan még mindig nem láttam, de legalább néhány percig éreztem a napfényt arcomon.

Másnap szerencsém van, noha az els� méretes teremtmény, melyet

megpillantok, kétes reakciókat vált ki bennem. Koba vezeti a csapatot, és hirtelen megáll, amint épp egy s�r� liánfüggönyön próbál keresztülhatolni, mely elzárja utunkat. Egy lépést hátrál, s szemét egy pontra szegezi, alig egy méterrel a lába el�tt. Valamit suttog a többieknek, mire Djokin és Mbio csöndesen eltávolodik t�lünk, hogy szemügyre vegye a dolgot, ami miatt hirtelen megálltunk. Nyújtogatom a nyakam, de nem látok mást, csak a lehullott levelek és a kúszóindák szokásos szövevényét, mígnem egyszer csak megmozdul valami.

− Sárga mámba! − suttogja Crickette. Csak most látom meg: egy rövid test� kígyó, nem vastagabb egy kötélnél;

lassan kúszik a holt lombozat között. A szájában egy kis béka. – Mérges kígyó? − kérdem. − Halálosan − jön a válasz. Állunk, és figyeljük, amint a kígyó elt�nik a s�r� aljnövényzetben, majd Koba

szélesen megtisztítja el�ttünk az ösvényt, hogy továbbhaladhassunk. Tíz perccel kés�bb Koba újra megáll, Crickette felé fordul, ujjával a fülére mutat. Fölfelé tekint, a fakoronákat pásztázza, s egyszer csak fölmutat. Mindannyian fölnézünk, de ami engem illet, semmit nem látok.

− Majmok − dörmögi Patrick el�ttem. Meger�ltetem a szemem, de semmit nem tudok kivenni az ágak és a levelek között, melyek élesen körvonalazódnak az égbolt ellenében. Aztán valami mozgásra leszek figyelmes − egy majom mászik az ágakon, valamit letépett az egyik gallyról, s most azt tömködi a szájába.

Crickette másik irányba mutat, ahol egy másik ág mozog elég er�teljesen. − Ott többen is vannak − súgja. Djokin, aki mögöttünk áll, megrázza a fejét, és mond valamit. − Azt mondja, ez nem majom − fordítja Crickette fojtott hangon. Váltanak

néhány szót, Crickette el�veszi hátizsákjából a távcsövet, szeméhez emeli, s végigpásztázza a fák tetejét. Én semmi mást nem látok, csak fákat.

− Igaza van − mormolja Crickette −, ezek gorillák. Hárman vannak. Még mindig nem látok semmit, Crickette átnyújtja a távcsövet, fölfelé mutat,

és magyarázza, merre nézzek. Követem az útmutatását, s végül valóban észreveszek egy óriási, fekete majmot, amint egy vastag ágon trónol, s egy kisebb gallyat húz le magához, hogy a leveleket leeszegesse róla. Távolabb két másik gorillát fedezek föl, szinte teljesen beleolvadnak a s�r� lombozat félhomályába.

Megdöbbenek. Nem azért, mert ez az els� alkalom, hogy vadonban látom �ket, hanem azért, mert eddig nem tudtam, hogy a gorillák fára másznak. Eddig csak olyan fotót láttam, amelyen vagy a földön henyéltek a s�r� vegetáció közepén, vagy falkában csörtettek át a magas füvön. Valahogy nem tudom helyre tenni �ket, most, hogy harminc-negyven méteres magasságban trónolnak a fa tetején. Olyan ez, mint amikor az ember lesétál egy hajó géptermébe, és szénlapátoló melósok helyett balett-táncosokat talál ott, amint a kazánt tömik.

Megbabonázva állok, s bámulok a távcsövön át. Igazából csak a hímet tudom tisztán kivenni; egy úgynevezett ezüsthátút. Széles, ezüstfehér csíkjának csak egy darabját látom, mert a hátán fekszik az ágon. A másik két példány n�stény állat, magyarázza Crickette, de csak félig hallom a szavát, mert magamban még mindig azt próbálom feldolgozni, amit látok. Ezek a teremtmények túl nagyok ahhoz, hogy ilyen magasra másszanak. Fönn rekedtek? − t�n�döm. − Nem kéne kihívnom egy t�zoltóbrigádot?

3.

A magaslati gorillák csak az els� meglepetést jelentették számomra azon a

héten, melyet Crickette társaságában töltöttem a goualougói elefántnyomvonalakon vándorolva. Azt természetesen nem vártam el, hogy tájékozódóképességemre hagyatkozva válasszunk útirányt, noha normális körülmények között elég jól elboldogulok vele, de meg kell vallanom, hogy az iránypontok hiányát az erd�ben teljesen megtéveszt�nek találtam. Többnyire lapos területeken jártunk, ahol tájékozódási pontnak legföljebb egy-egy termeszrakást tekinthettünk vagy alkalmanként egy-egy patakot, mocsárnyúlványt, de hogy ezek kapcsolódtak volna valami módon a táborhelyünkhöz, arról halvány fogalmam sem volt. Az elefántcsapások összevissza kanyarogtak, és olyan szövevényesek voltak, hogy nem is sejtettem, merre járunk. Ahogy elhagytuk reggelenként a táborhelyünket, néhány perc múltán rendszerint már fogalmam nem volt arról, hogy merre járunk. Vadászaink nyilvánvalóan ismerték az ösvényeket meg a termeszrakásokat, és valószín�leg számos más tájékozódási pontjuk is volt, az én szememben azonban az erd� mindenütt egyformának t�nt.

Az, hogy a napot nem láthattam, minden bizonnyal közrejátszott a tájékozódóképességem elvesztésében, nem beszélve arról, hogy a napfény hiánya − eltekintve a bai szegélyénél élvezett pár perces napsütést�l − elég nyomasztóan hatott rám. Ennek a félhomálynak azonban kétségtelenül voltak el�nyei is. A h�mérséklet az erd�ben végig nagyon kellemes volt, nem túl magas páratartalommal. És gyanítom, hogy az állandó homálynak volt köszönhet� a repül� rovarok üdvözlend� távolmaradása.

A színek hiányát ugyancsak meglep�nek találtam. Gyakorlatilag minden − él� és holt egyaránt − vagy zöld, vagy barna színt viselt. Ahogy teltek-múltak a napok, a kisebb életjelenségeket már lassan kezdtem magamtól felismerni, de

ezek is drapp szín�ek voltak, és alig észrevehet�k. Még a hernyók is csalódást okoztak. Egyáltalán nem voltak kövérek, és nem pompáztak a szivárvány megannyi színében, hallucinatív (tudattágító) sz�rmével sem rendelkeztek, ahogy az ember elvárná egy valamirevaló trópusi hernyótól, ellenben kicsik voltak, jelentéktelenek és anémiásan sápatagok. Láttam néhány cseresznye méret� fényes, piros bogyót − gorillacsemege, minden bizonnyal −, és egy alkalommal egy magányos, narancssárga pillangó is elröpült el�ttem, de ez volt minden. Egyszín� alvilágba zárva éreztem magam.

És azzal is nehezen tudtam megbékélni, hogy milyen nehezen veszem észre az állatokat. A gorillákat például soha nem pillantottam volna meg, ha a vadászok kifinomult észlelésükkel nem sietnek segítségemre, és az els� csimpánzzal való találkozásomat is csak nekik köszönhettem.

Egyik reggel némi izgalommal baktattam fölfelé a sátramtól a kutatóhely felé vezet� ösvényen, hogy Crickette-et megtaláljam. Djokin és Koba fölfedezett néhány csimpánzt, méghozzá táborhelyünkhöz meglehet�sen közel. A vadászok az el�z� éjszaka hallották hangjukat, és ahogy megvirradt, útra keltek, hogy fölleljék �ket. Kalapom és hátizsákom sietve magamhoz ragadtam, és csatlakoztam hozzájuk.

Alig húsz perce gyalogoltunk, amikor Djokin csöndben megálljt jelzett, és elkezdte a fák koronáját fürkészni. El�rearaszolt, letérve az ösvényr�l, mi pedig igyekeztünk csöndben követni �t. Djokin megint megállt, és kezével nekitámaszkodott egy hatalmas fa törzsének. Felénk fordult, s fejével a lombkorona felé intett. Jó tizenöt méterrel a fejünk fölött egy csimpánz trónolt, minket figyelt, és közben a hátsó részét vakargatta.

Néhány percig a csimpánz, melyet Crickette Jane-ként azonosított, nyugtalanul ugrált föl s alá az ágakon, és idegesen pillantgatott le ránk. Aztán Jane úgy döntött, hogy letelepszik egy faágra, mely éppen felénk hajolt, és kisebb gallyakból valamiféle fészket hajlítgatott magának. Leült, hogy minket figyeljen.

Crickette el�vette noteszát, és boldog mosollyal jegyzetelni kezdett, azt hiszem, örült, hogy végre megmutathatta nekem kutatómunkája egyik alanyát. Figyeltem Jane fehér ajkát, gombszer� orrát és tökéletesen kerek fülét. Id�nként leszakított egy gyümölcsöt a könyöke melletti faágról, hogy elmajszolja; egészen könnyedén, szemlátomást élvezve a mutatványt.

Néhány nappal Jane-nel való találkozásom után elhagyom Goualougót, és

eljutok egy hevenyészett felszállópályához, mely a Nouabalé-Mdoki Nemzeti Park szegélyénél, a dzsungel közelében húzódik. Sikerül fölkérezkednem egy kis repül�re, mely a park fölött északra repül, a Makaou nev� kisvárosba. Makaouban megkeresem Johnnie-t, a természetvéd�t, aki vállalkozik arra, hogy leutazik velem a Motaba folyón Bangui-Motaba faluig. Ez már majdnem a végs� célállomásom, ugyanis azt remélem, hogy itt biaka pigmeusokkal találkozhatom, akik majd elvisznek magukkal az erd�be, s ott egy darabig együtt

élhetek velük. Goualougóban az utolsó estét tábort�z mellett töltjük, és a túlélésr�l

beszélgetünk. Megkérdezem Crickette-et, mit gondol, mennyi ideig tudna egyedül kitartani a dzsungelben, ha ne adj’ isten, eltévedne.

Elgondolkodik a kérdésen. − Azt hiszem, azt enném, amit a csimpánzok − feleli. − De ez nem tartana ki

sokáig. A legnagyobb gondot a vízhiány jelentené. Vadászai ismerik a vízlel� helyeket, s tudják, hogy egy bizonyos

kúszónövényb�l bozótvágóval viszonylag könnyen vizet lehet fakasztani, csakhogy a lián sok esetben más fajokkal keveredik, s így halálosan mérgez� nedveket bocsáthat ki magából. Crickette megfigyelte, hogy bizonyos biaka csoportok távoli kabócahangokat követve eljutnak egy erd�be, melyet gilbertiodendron vagy malapa fák uralnak. Ez a fafaj gyakorta folyók vagy vízforrások közelében található.

Patrick úgy véli, hogy túlélési esélye az adott évszaktól függne. Ha az es�s évszakban tévedne el, sokféle gyümölcsöt találna, melyek néhány napig biztos, hogy életben tartanák.

Beszélgetésünk meger�síti bennem azt a korábbi feltételezésemet, hogy az olyan kutatók, mint Crickette vagy Patrick, az �serd�ben egyszer�en életképtelenek lennének pigmeus segít�ik nélkül. Goualougóban töltött id�m alatt megtapasztalhatom, hogy Koba, Djokin és Mbio milyen ügyesen tájékozódik, s mennyire érti az �serd� nyelvét. Esténként minden alkalommal visszatérünk táborhelyünkre, ahol Koba felesége, Louise vacsorával vár minket; füstölt hallal, melyet Bomassa faluból hozott. A kutatótáboron kívül állandó lakóhely nincs az erd�ben, így okkal feltételezhetem, hogy a biakák ismeretei az erd�r�l hagyományos célt szolgálnak: vadászó-gy�jtöget� életmódjuk fenntartását. Ez az, amit Bangui-Motabában közelebbr�l szemügyre kívánok venni.

Pirogautazásunk a folyón lefelé a nap nagy részét elviszi; ráadásul

indulásunkat özönvízszer� es� kíséri. A tomboló vihar már éjszaka elkezd�dött, mélyen dübörg� dörgésekkel és villámlásokkal, melyek el�jelezték a mindent elsöpr� felh�szakadást. A villámlások órákon át folytatódtak, kezdetben mint távoli tüzérségi aknazár, id�nként megsokszorozódó villanásokkal, melyek egy serceg� neoncs�re emlékeztettek, amint életre kelne, de aztán valahogy mégse… A vihar lassan közelített, mígnem a villámok hirtelen egészen közelr�l kezdtek csapkodni, mint az ostorpattogás, teljesen elvakítva az erd� képét, mely még a förgeteg el�tt rögzült recehártyámon. A leveg� egyre nyomasztóbbá vált, egészen addig a pillanatig, amíg az es� meg nem eredt.

A reggel szárazon kezd�dik, de természetellenesen hosszú ideig tart, amíg megvirrad. Reggel nyolckor, jó két órával napkelte után még mindig csaknem olyan sötét van, mintha éjszaka lenne. Aztán ismét megindul az áradat, vadul korbácsolva a folyó felszínét. Az égszakadás igazolja a Kongó-medence

hírnevét; ezt a térséget éri a legtöbb villámcsapás az egész földgolyón. Föld körül kering� m�holdak adatai bizonyítják, hogy éves átlagban ötven villámcsapás éri Afrika sötét szívének minden egyes négyzetkilométerét. Nagy-Britanniára évente mindössze két villám sújt le, míg az Antarktisz egész térségére gyakorlatilag egyetlenegy sem.

A villámlást masszív elektromos hullámok idézik el�, melyek összetorlódó viharfelh�k energiájából keletkeznek. Ezekben a felh�kben a turbulens szelek jégdarabkákat és vízrészecskéket köpülnek fel s alá, s a részecskék ütközése következtében elektromos töltet keletkezik. Az ellentétes töltet� részecskék igyekeznek a felh�n belül egymástól elkülönülni, míg a fels� rész pozitív töltetet, az alsó pedig negatívot kap. A villámlás nem más, mint a viharfelh� ezen pozitív és negatív régióinak kisülése. A Kongó-medence trópusi elhelyezkedése folytán a viharfelh�k végtelen sorozatát vonzza magához, melyek az Egyenlít� fölött buggyannak ki, és ide zúdítják özönvízszer� terhüket.

Qoualougóban töltött napjaim segítettek abban, hogy oldódjanak kezdeti rossz el�érzeteim az úttal kapcsolatban, mellyel Kongó sötét szívének közepét céloztam meg. De most, hogy ezen a zabolátlan áradaton sodródunk lefelé, miközben mitológiai égszakadás ostromolja farönkb�l kivájt csónakunkat, megint fenyeget�en fölrémlenek el�ttem a régió sötét, rejtelmes istenei, ügy t�nik, hogy ez az elemek tombolásával kísért utazás valóban az afrikai �serd� legbels� titkaihoz visz közelebb.

A biakákkal való randevúm Bangui-Motabában nem olyan zökken�mentes,

mint ahogy eredetileg reméltem. A zavar egyik forrása az, hogy Bangui-Motaba nem tisztán biaka falu, hanem valójában kettéosztott település, melynek egyik felét biakák, másik felét bantuk lakják.

Jóllehet a különböz� pigmeus csoportok nagy valószín�séggel a közép-afrikai erd�ségek els� lakói voltak, az is tény, hogy nagyon hosszú múltra nyúlik vissza ezeknek a csoportoknak a földm�veléssel foglalkozó népekhez f�z�d� kapcsolata. Az utóbbiak közül némelyik népcsoport már 2000 évvel ezel�tt kezdte elfoglalni az erd�ségek egy részét. Ennek a hosszú kapcsolatrendszernek az egyik következménye, hogy a biakák által beszélt nyelv, melyet egyébként az egyik földm�vel� népt�l, a bantutól kölcsönöztek, az id�k folyamán önálló nyelvvé fejl�dött, s ma már nagymértékben különbözik attól, amelyet ma a bantuk beszélnek.

Feltételezhet�, hogy a kezdeti id�kt�l fogva kölcsönös bizalom alakult ki a vadász-gy�jtöget� biaka, illetve a földm�veléssel, halászattal foglalkozó egyéb népcsoportok, közöttük a bantuk között. Antropológusok a biaka-bantu kapcsolatot általában szimbiotikusnak nevezik, melynek során a biakák húst és más erdei termékeket gabonára, sóra és vasból készült szerszámokra cseréltek, melyekkel ma keresked�k közlekednek föl s alá a folyón. Ám ez a hagyományos kapcsolat az utóbbi id�kben a relatíve kiegyensúlyozott kereskedelmi partnerségb�l meglehet�sen egyoldalú viszonnyá alakult át. A helyzet, mellyel

Bangui-Motabában találkozom, úgy fest, hogy egyetlen falu létezik, két elkülönül� osztállyal. A biakák képviselik az alsó osztályt, melynek az a feladata, hogy a bantuk alkalmazásában állva elvégezzék azokat a munkákat – földek felásása, ételek el�készítése −, melyeket a bantuk saját maguk nem szívesen látnak el. De a dolog nem egyszer�en arról szól, hogy a bantuk bérmunkára alkalmazzák biaka szomszédjaikat. A kapcsolat ennél sokkal er�teljesebb kizsákmányoláson alapszik. Hamar fölfedezem, hogy a Bangiu-Motabában jellemz�en kialakult biaka-bantu kapcsolat, akárcsak Közép-Afrika más részein, alapvet�en arra épül, hogy a bantu családok nemzedékeken át „birtokolják” a biaka családokat.

A két csoport státusa közötti különbség azonnal szembet�nik, ahogy kikötünk a kis öbölben, ahonnan a Motaba folyó partján szélesen elterül� bantu falura nyílik rálátás. El�ször csak néhány gyerek figyeli, ahogy a partvonal mellé evezünk, aztán hamarosan feln�ttek is összegy�lnek; nyomott mintájú, fényes ruhákba öltözött asszonyok, hosszú nadrágot és pólót visel� férfiak jönnek, hogy üdvözöljenek minket. De tisztes távolságra t�lük egy másik csoport is fölsorakozik a folyóparton, kisebb alakok, akik nem jönnek közelebb, hogy kezet rázzanak velünk. Mezítlábas férfiak, rongyos trikókban és fedetlen kebl� asszonyok, háncsszoknyákban. Mintha egy másik id�zónából kerültek volna ide. A falu hierarchiájában betöltött szerepük hamar nyilvánvalóvá válik, amikor egy nyurga fiatalember, arcán barátságos mosollyal, kezet ráz velünk, majd megfordul, rámordul a bámészkodókra, s a biaka férfiak máris sietve jönnek, hogy pirogánkat kirakodják.

Azonnal átlátom: ha meg akarom ismerni a biakákat, el�bb el kell töltenem bizonyos id�t a f�nökeik, a bantuk társaságában. Ezért aztán az els� néhány napot Bangui-Motabában Johnnie-val együtt Jean Pierre házában töltjük, a mosolygós fiatalembernél, aki érkezésemkor az öbölben üdvözölt, és a piroga kirakodásáról intézkedett.

Jean Pierre jó házigazdának bizonyul, lelkesen beavat napi elfoglaltságaiba, bemutat barátainak, és így hamar elfelejtem a kezdeti bosszúságomat, melyet amiatt éreztem, hogy napokat kell elvesztegetnem, miel�tt valódi úti célomhoz, a biakák erdei otthonának meglátogatásához közelebb kerülök. A falu élete a folyó körül forog. A folyó országútként szolgál a külvilág felé, s egyben gazdag forrást kínál a létfenntartáshoz. Elkísérem Jean Pierre-t a pirogáján a reggeli halászatokra; fölevezünk a folyón, vagy lecsorogunk egy darabon, hogy a halászhálókat ellen�rizzük, melyek kisebb patakocskáknál vannak kivetve, a mocsárba leszúrt karók közé, a túlburjánzó vegetáció kusza hínárjában.

Délutánonként újfent pirogába szállunk, és elcsónakázunk pálmabort szüretelni. A folyót szegélyez� mocsaras erd� tele van pálmafákkal, melyek már el� vannak készítve a csapoláshoz. Kúszóindákból összetákolt létrát er�sítettek a pálmafa törzséhez, s ezen lehet fölmászni a nagyjából tíz méter magas pálmafa tetejére. A csúcson bozótvágó késsel már korábban rést hasítottak a fába, és egy csövön keresztül a fatörzshöz er�sített m�anyag tartályba folyatták a ned�t.

Ilyen el�készületek után Jean Pierre-nek rendszerint már csak annyi dolga akad, hogy délutánonként fölmásszon a fára, és kiürítse a tartályt. Egyetlen pálmafa napi negyven liter ned�t produkál három-négy hónapon keresztül, s amikor a csapolás befejez�dik, egyszer�en jöhet a következ� fa.

A bor édes és zavaros. Az otthoni gyömbérsörre emlékeztet, melyet anyám f�zött gyerekkoromban.

Egy szomjúságoltó derekasabb nyelet a nappali h�ségben elegend� ahhoz, hogy éjszakára olyan erjedést okozzon, melyt�l komoly alkoholos befolyásoltság keletkezik.

− Fontos hagyomány ez − magyarázza Jean Pierre, mert a „modern bor” (az � szavait használva a francia palackozott borra) nem nagyon kapható, s ha mégis, akkor nagyon drága.

Esténként az aludni készül� csirkék közelébe telepszünk Jean Pierre kunyhója el�tt, és élvezzük a kongói pálmabort a finom halvacsora el�tt, melyhez a reggel fogott halak szolgáltatják az alapanyagot. A halat egy laktató, rágós köret egészíti ki, a foufou. A foufou -val nekem mindössze az a bajom, hogy nehéz enni, és gyakorlatilag semmi ízt nem tudok fölfedezni benne. Hamar ragacsos péppé olvad a számban, amit aztán igen nehezen nyelek le.

Elképeszt�en sok vesz�dségbe kerül ennek a vigasztalan masszának az elkészítése. El�ször is maniókagyökér kell hozzá. Miután kiássák a földb�l, napokig áztatják egy pirogákkal körülvett kisebb öbölben, hogy megszabadítsák a cianidtartalmától, mely természeténél fogva szerves tartozéka a növénynek. A gyökeret ezután földarabolják, és kiteszik a napra száradni. A falu minden kunyhója el�tt vessz�b�l font tálcákon ott hevernek ezek a fehér gyökérdarabok. A megszáradt gyökeret aztán mozsártör�ben liszttel elegyítik. A lisztet forrásban lev� vízbe szórják, és addig kavargatják, míg vastag masszává nem áll össze. Nos hát, ez a foufou.

Amikor második esténken Jean Pierre a vacsoránál ismerti velem ezt a bonyolult eljárást, két dolog jut eszembe. El�ször is: nem éri meg! Másodszor: ha ennyi energiát emészt föl ennek a ragacsnak az el�állítása, akkor szétfoszlani látszik az a kép, melyet Jean Pierre idillikus életér�l magamban kialakítottam. De a helyzet szerencsére nem ennyire súlyos. A foufou el�készítése asszonyi feladat, de még csak nem is Jean Pierre feleségének kell ezzel bajlódnia, hanem a biaka asszonyoknak. Jean Pierre verejtékes napi munkája tehát a néhány órás reggeli halászatra, illetve a pálmabor délutáni lefejésére összpontosulhat. Emellett id�nként még egy kis vadászat is beszorítható a bokros napi teend�k közé, egy biaka hajtóval, természetesen.

A faluban mindenfelé látok tizenéves biaka lányokat, amint a vályogkunyhók el�tt guggolva hatalmas mozsarakban maniókadarabokat �rölnek és vessz�b�l font szitákkal lisztet hintenek az �rleményre. Egyik este vacsora után szóba hozom a bantu-biaka viszony témakörét.

Jean Pierre állítja, hogy a két népcsoport harmóniában él együtt. Szerinte a falu munkamegosztása kizárólag a képességeken alapul. Amihez észre van

szükség, azt a bantuk végzik, minden egyéb a biakák reszortja. Kivételt képez e szabály alól − Jean Pierre szerint az egyetlent −, amikor a bantu ember vadászni indul az erd�be.

− Hajtónak használjuk �ket az erd�ben − magyarázza Jean Pierre −, a pigmeusok ugyanis ismerik a terepet. Tudja, az nem túl biztonságos hely, tele van veszélyes állatokkal: leopárddal, elefánttal, kígyóval és hasonlóval.

Mindazonáltal Jean Pierre ragaszkodik ahhoz az állásponthoz, hogy népe jó viszonyt ápol a pigmeusokkal. Amit a faluban tapasztalok, az némiképp ellentmondani látszik ennek a tételnek. A társadalmi érintkezés a két népcsoport között mondhatni a minimumra korlátozódik, a kommunikáció pedig, ha van ilyen, határozottan egyirányúnak t�nik. Nyájasnak biztos, hogy nem nevezném azt a módot, ahogyan a bantuk a körülöttük él� biakákat kezelik.

Saját néz�pontomból vizsgálva a kérdést, bantuk és biakák egyaránt barátságosan és készségesen viselkedtek velem, ha bárhol szóba elegyedtem velük. Mégis alapvet� különbséget véltem fölfedezni magatartásukban. A bantu férfiak és asszonyok önbizalmat és közvetlenséget sugároztak, míg a biakák jóval szerényebben és félénkebben viselkedtek. Túl közel soha nem merészkedtek a bantuk kunyhóihoz, még akkor sem, amikor a maniókájukat dögönyözték, vagy a pálmaolajukat sajtolták, és mindig érzékelhet� volt náluk valami visszafogottság.

Próbálok kissé mélyebbre hatolni a témában. − Szóval akkor semmilyen probléma nincs a bantuk és a biakák között? −

kérdem ártatlanul Jean Pierre-t�l. − De, van egy − feleli. − A pigmeusok örökké lopkodnak a földjeinkr�l. Azt hiszem, nem éppen ide akartam kilyukadni. De azért a bantuk élete sem mindig fenékig tejfel Bangui-Motabában. Egyik

délután szokásos pálmaborfejt� bevetésünkre indulunk, és Jean Pierre ezúttal nem egy, hanem két pálmafát kíván megcsapolni. Az extra adagra egy kés� délutáni eseményhez van szükség. A falusiaknak hetekkel korábban gondjuk akadt a leopárdokkal. A nagymacskák éjszaka belopóztak a faluba, és fölzabálták a csirkéket. Négy kiskecske is elt�nt. Jean Pierre és néhány társa csapdát állított a leopárdoknak, el is kapták egyiküket, és megölték. Ám néhány nappal kés�bb, nem sokkal ideérkezésem el�tt, a csirkék és a kecskék megint elkezdtek fogyatkozni. A baj gyökerei tehát jóval mélyebbre nyúltak, mint bárki is gondolta volna, ezért külön bizottságot kellett összehívni, melynek hatalmában áll, hogy az erd� szellemét konzultációra hívja. Nyilvánvaló, hogy az eseményen az egész falu jelen lesz, és alkalomhoz ill�en ennek megfelel� mennyiség� pálmaborról kell gondoskodni.

A várakozás légköre lengi körül a falut, mire visszatérünk, és ötgallonos m�anyag hordóinkat letesszük a falu végén, ahol aztán nagy vödörbe töltik át a ned�t. A vödör mellett m�anyag poharak hevernek a porban. Kisgyerekek hancúroznak körülöttünk, s kezdenek gyülekezni a feln�ttek is, míg néhány

tizenéves fiúcska dobokkal végez bemelegítést. Az egyik kunyhó közelében egy faasztalon kiterítve ott hever annak a leopárdnak a b�re, melyet az els� alkalommal elkaptak és megöltek.

Asszonyok, hátukra szíjazott csecsem�ikkel, pálmaágakat osztogatnak; Jean Pierre és én pedig beállunk a sorba a falusiak közé, hogy együtt várjuk a szellem megjelenését. Mögöttünk biakák népes csoportja várakozik türelmesen. Többnyire asszonyok és gyerekek gy�ltek össze az egyik kunyhó mellett, de akkora számban, hogy ilyen sok biakát eddig együtt még nem láttam. Igyekeznek felt�nés nélkül jelen lenni, de érzésem szerint inkább kívülállóságuk kap hangsúlyt.

Jean Pierre elmagyarázza, hogy a szellemet Angli-motónak hívják, ,Angli” szellemet jelent, míg a „moto” a férfi szó megfelel�je. A falu fontos személyisége �, hiszen pontosan tudja és érti, mi folyik a környez� dzsungel alvilágában.

− Ha tiszteled �t, megvéd az erdei elefántösvényen -mondja Jean Pierre −, ha viszont nem, könnyen bajba sodorhat.

Az ifjak most igazán belecsapnak a dobokba, gyors ritmust pörgetnek, mi meg a pálmaleveleinkkel integetünk, s egy nagy, kollektív morajlás jelzi, hogy megérkezett Angli-moto. Tet�t�l talpig nagy, barna levelek borítják, s a holt vegetáció zörg� tömege alatt alig lehet kivenni a többé-kevésbé emberi formákat, a különlegesen hosszú karok és az ugyancsak hosszúra nyúlt pénisz kivételével. A falu népe énekelni kezd, vannak, akik a dobok ritmusára tapsolnak, miközben az erd� szelleme rázkódik, vonaglik, forgolódik. Arcát fekete-fehérre festett famaszk takarja. Narancsvirágfoltok − melyek érzékel�csápokként m�ködnek, úgyhogy Jean Pierre szerint a szellem mindenkit szemmel tud tartani − pettyezik a fejét.

Angli-moto el�re-hátra csörtet a köréje záródó embergy�r�ben, a falubeliek énekelnek, és a földet csapkodják pálmaleveleikkel. A szellem ide-oda táncol, s id�nként váratlanul megindul valamelyik csoport irányába. A n�k és gyerekek ilyenkor sikítva szétrebbennek, oldalra ugranak, s úgy lengetik pálmaleveleiket, mint matador a vörös posztót a bika el�tt. A bátrabbak belépnek a körbe, együtt táncolnak a szellemmel, és pálmaleveleikkel a maszkja felé böködnek. − Ezek a merész férfiak Angli-moto világának beavatottjai! – kiáltja felém Jean Pierre, túlordítva a lármát. − �k meg is érinthetik, anélkül, hogy veszélybe kerülnének − teszi hozzá. Viszont ha nem beavatott személy tenné ugyanezt, azt elborítanák a furunkulusok, tudom meg Jean Pierre-t�l. Valahányszor a szellem felém rohan, magam is menekül�re fogom a sivalkodó asszonyokkal és gyerekekkel együtt.

Az el�adás ebben a hangulatban folytatódik legalább egy órán át vagy még tovább, s a falu népe pálmaleveleket lengetve ritmusos léptekkel masíroz körbe-körbe. Angli-moto kifogyhatatlan energiával rángatózik, egyik oldalról a másikra csörtet, leguggol, a földet csapkodja, aztán megint fenyeget�en nekiront a bámészkodók valamelyik csoportjának.

Aztán egyszer csak elszelel, vissza az erd�be, a kunyhók mögé, ami egyben

jeladás a pálmabor csapra veréséhez, és kezdetét veszi az ivászat. Mindenki roppant felajzott, nagy nyeletekben fogy a hathatós pálmaf�zet. Kérdezem Jean Pierre-t, hogy érzi, jól sikerült-e a ceremónia.

− Nagyon jól, Monsieur Nick! Nagyon jól! Többé nem hallunk err�l a leopárdról.

És hogy nyomatékot adjon szavainak, emelkedett hangulatában kissé engem is körbetáncol.

4. Élveztem a Bangui-Motabában töltött napokat, annak ellenére, hogy a bantu-

biaka viszonyt kissé nyugtalanítónak találtam. Jólesett, hogy visszatérhettem a napfényre a Crickette-tel és Patrick-kal a Goualougóban töltött félhomályos napok után, és Jean Pierre könnyed életvezetését kifejezetten imponálónak tartottam. De az Angli-moto-féle ceremónia közben megint szembeötlött a biaka asszonyok és gyerekek félénk, visszahúzódó viselkedése. A kontraszt a biakák és a bantuk megjelenése között túlságosan felt�n� volt. A bantu asszonyok színes ruhákat és fejkend�ket viseltek − rikító színekkel, mint a napsütötte virágok −, míg a biakák fakó szürke vagy barna árnyalatokba burkolóztak. Asszonyaik, lányaik háncsszoknyát hordtak, de még a férfiakon lev� trikók és a sortok is olyan viseltesek voltak, mintha az anyaföld szürkeségét vették volna magukra. Ez a fakó erdei nép mintha el akart volna rejt�zni a napfény el�l, hogy beleolvadjon a háttér homályába. Az Angli-moto-ceremónián való jelenlétük mindenesetre új életet lehelt küldetésembe, hogy elid�zzek körükben az erd� mélyén. Ezek az emberek mintha a csontjaikban is rejtelmeket hordoznának…

Jean Pierre sajnálkozott a távozásom miatt, de másnap reggel elkísért a falu határáig, hogy megmutassa a biaka faluhoz vezet� ösvényt. Nem volt hosszú az út, fél óra múltán már beléptem a biakák világába.

A különböz� pigmeus népcsoportok Közép-Afrika erdeiben szétszórva élnek:

nyugaton Kameruntól és Gabontól kezdve Kongón és a Közép-afrikai Köztársaságon át a Kongói Demokratikus Köztársaságig (a korábbi Zaire), keleten egészen Ruandáig. Hogy közülük melyik csoportot választom ki, az f�ként attól függött, melyikükhöz találok megfelel� tolmácsot, úgy t�nt, leghelyesebb, ha az antropológusok körében keresek segít�társat, nekik ugyanis munkájuknál fogva ismerniük kell e nyelvet, és többségük legalább egy évet el is töltött a biakák között. A témáról összegy�jtött olvasmányaimban számos antropológus neve felbukkant. Volt azonban egy, mellyel különösen gyakran találkoztam kutatásaim elején; Louis Sarno, aki valójában nem is antropológus, hanem zenetudós. � is közelr�l ismeri a biakákat. Tizenhét éve él közöttük.

Nem gondolnám, hogy túl nehéz lesz megtalálnom �t. El�ször is nem hiszem, hogy túl sok nyugat-európai nyüzsögne a környéken, arról nem beszélve, hogy Louis Sarno széles körzetben alighanem a legmagasabb ember, akivel

találkozhatom. De láttam róla fényképet is, és emlékezetem szerint kísértetiesen hasonlít Groucho Marxhoz.

Az egyik kunyhó bejáratánál, kopott, piros trikóban, b� pamutszövet nadrágban és surranóban bukkan föl. Haja mintha gyérebb lenne, mint a fényképen, amit korábban láttam róla, de ugyanaz a bozontos, fekete szemöldök, éles metszés� orr, ceruzavékonyságú bajusz.

Enyhe New Jersey-i akcentussal beszél, és egyenest a törzsf�nökhöz kalauzol. Mindenki felajzva várja magát, mondja Louis útközben. Néhány tizenéves lányt és id�sebb asszonyt felismerek, akiket Bangui-Motabában már láttam maniókadöngölés közben; régi ismer�sökként üdvözlöm �ket. Nem gondoltam erre, de azok a biakák, akik a faluban dolgoznak, nyilván már tudják, ki vagyok. A f�nök, akinek barátságos, kerek arcát kissé �szül� haj keretezi, azzal fogad: örül, hogy végre megérkeztem. Készen állok az erdei útra? – kérdi. Igen, vágom rá gondolkodás nélkül.

Túl sok ideig nem tart, amíg a kísér�im felkészülnek a túrára. A faluból senki nem jön velünk, magyarázza Louis, mivel nekik a bantu földeken kell dolgozniuk. De talán pár tucat férfi és asszony és néhányan az ifjabbak közül velem tartanak. Az asszonyok vessz�kosarakat pakolnak meg edényekkel, gyékényszövettel és göcsörtös maniókagyökerekkel, bozótvágót vagy kést vesznek magukhoz, és föllendítik a kosarat a hátukra, olyan módon, hogy egy zsineggel a homlokuk fölött rögzítik a rakományt. Egyikük a kunyhó el�tt füstölg� t�zhöz lép, el�húz egy nagy levelet a kosarából, félbehajtja, és kiemel egy elszenesedett husángot a parázsból. Kérd�n Louisra nézek.

− Hozza magával a tüzet − mondja Louis tárgyilagosan. A férfiak zöme nagy hálókkal bajlódik, melyeket vadászathoz használnak

majd, mindegyiküknek parittya lóg az oldalán, indulás el�tt még betérnek a kunyhóikba, hogy hosszú lándzsával bukkanjanak el� onnan. Azok, akik nem a hálót cipelik, egyik kezükben lándzsát tartanak, míg másik vállukon baltát egyensúlyoznak, a balta nyele a hátukhoz simul, a penge a vállukról néz el�re. A törzsf�nök az egyetlen, aki számszeríjat és nyilakkal tömött tegezt hord. Ezek az emberek nem utaznak túl sok csomaggal.

Louis, akinek kis hátizsák hever a lábánál, nagy, sárga szatyromra mutat. − Ezt ugye nem akarja magával hozni? Van egy kis hátizsákom a legfontosabb tisztálkodószerekkel, így aztán

pillanatnyi tétovázás után belemegyek abba, hogy a sárga szatyromat a f�nök sátrában hagyjam.

Fél napon át masírozunk libasorban az elefántösvényen. Folyamatosan azon

töröm a fejem, vajon mit hagyhattam a nagy csomagomban, amire szükségem lehet. Az összes többi ruhámat, ab start, de ezen már túltettem magam, tekintve, hogy mindenkinek egy ruhája van: amit éppen magán visel. Sokkal inkább zavar azonban az otthagyott rovarriasztó. Az el�z� néhány napban, melyet Jean Pierre társaságában töltöttem, nem a napi foufou-adag volt az egyetlen kellemetlen

velejárója a falusi életnek. Esténként, amikor a nap lement, el�jöttek a rovarok. El�ször is a moszkitók, de bel�lük nem volt túl sok, el lehetett viselni �ket. Jóval kellemetlenebbek voltak azonban azok a kicsiny legyek vagy talán inkább szúnyogok, melyek fájdalmas csípéseikkel mindent megtettek azért, hogy tönkretegyék az egyébként elb�völ� trópusi légkör nyugalmát. Abban reménykedtem, hogy az erd�be talán nem követnek minket.

A biakák rendszerint családosan közlekednek az erd�ben, az egyedülálló n�k egy-egy férfihoz csatlakoznak, félnek ugyanis, hogy bármikor beleszaladhatnak egy gorilla karjába, magyarázza Louis, aki el�ttem halad.

− Próbáltam gy�zködni �ket − teszi hozzá. − Tudja, olvastam Dian Fossey munkáját, aki azt írja, hogy a gorilla nem bánt, ha nyugton maradsz, és szemedet a földre sütöd. A biakák azonban azt mondják erre, lehet, hogy így van ez az én esetemben, de a biakákat nem szeretik a gorillák. Ahogy meglátnak egy biakát, elvesztik az eszüket. Legalábbis ezt állítják az itteniek.

− És aztán mi történik? − kérdem, valamelyest elbátortalanodva a felismerést�l, hogy az erdei nép mégsem annyira ura a környezetének, mint ahogy azt én magamban fölépítettem.

− Nos, a gorilla ordít egy félelmetest, aztán elrohan. Legalább annyira nem óhajt találkozni a biakával, mint amennyire a biaka nem óhajt találkozni vele. Épp csak a pokolba kívánják egymást.

Nagy k� esik le a szívemr�l. − A nagydarab hím gorillával azonban olykor más a helyzet − teszi hozzá

Louis, miközben éppen egy keresztbe fekv� hatalmas fatörzsön mászik át. − Önigazolást keres, vagy ilyesmit, ezért megáll, és valami eget renget� üvöltésbe kezd.

Újabb nyugtalanító fordulat… − És aztán? − kérdem türelmetlenül. Louis felém fordul, és rám mosolyog. – Aztán? Ez a legmulatságosabb az egészben. A biaka férfi visszaüvölt, mire

a gorilla elmenekül. Dél elmúlt, kezdek megéhezni, s legnagyobb örömömre hamarosan meg is

állunk. − Azt mondják, itt letáborozunk − mondja Louis. Hogy miért éppen ezt a helyet szemelték ki táborhelyül, ezt nem egészen

értem. Mintegy száz méterre lehetünk egy kisebb folyótól, ami nyilván fontos szempont, máskülönben a környék semmiben sem különbözik az erd� bármely más részét�l, ahol eddig keresztülvágtunk. A szokásos avarréteg itt is vastag sz�nyegként borítja a talajt, kis facsemeték ágaskodva keresik helyüket, nagy fák nyújtózkodnak az ég felé.

A férfiak közül néhányan a lombkoronákat vizsgálgatják, míg a többiek lepakolnak és letelepednek.

– A fákat ellen�rzik − mondja Louis. Gilbertiodendronok − a névre Goulougóból emlékszem −, de a biakák bimbaként ismerik. A bimbával az a gond, hogy könnyen törik. Az ágak könnyen leszakadnak, és az öregebb fa

törzse egyszer�en kid�l. Ezért ellen�rzik, hogy nincs-e öreg vagy korhadt fa a környékünkön.

Néhány perc múltán mindenki elégedettnek látszik, és elkezd�dik a terület megtisztítása. Jómagam a kisebb sarjakat húzgálom ki tövestül, míg a nagyobb fajtákhoz fejsze szükségeltetik. Néhány tizenéves fa is áldozatul esik. Az asszonyok a faleveleket és törmelékeket kaparják össze kézzel, egészen a humuszrétegig hatolva. Alig fél óra alatt egy durván húszméteres átmér�j� kört sikerül megtisztítaniuk a s�r� aljnövényzett�l.

Most pedig ngungu-levelekre van szükségünk a kunyhóépítéshez. Louis és én csatlakozunk az asszonyokhoz, a folyó irányába leereszkedünk egy ösvényen, s rábukkanunk egy területre, ahol fejmagasság fölé szökkent növényeket találunk. Minden egyes száron nagyméret�, viaszos, zöld levél lóg: az a ngungu. Az asszonyok bozótvágó késükkel vagdosni kezdik a szárakat, és összegy�jtik az ovális, jókora leveleket. A m�velet egyszer�nek látszik, és megkérdem, hogy segíthetek-e nekik. Az egyik asszony csodálkozva rám néz, amikor Louis lefordítja ajánlkozásomat, de átadja a bozótvágóját, s hátralép, hogy figyelje, mit m�velek.

Hülye ötlet volt. Az asszonyok egyetlen laza mozdulattal nyisszantják le a leveleket, míg az én kezemben a bozótvágó megmakacsolja magát, s a penge egyszer�en lepattan a szárról. Újra próbálkozom, ezúttal harciasabban, de csak annyit érek el, hogy fölsértem a szárat. Az asszony, aki kölcsönadta bozótvágóját, csak nevet rajtam, s mond valamit a társának, aki meglehet�s gyorsasággal hasítja növekv� halomba a viaszos leveleket. Felém fordulnak, és figyelik, amint harmadszor is nekirugaszkodom, ezúttal elég er�teljes csapást mérve a kocsányra. A t� meghajlik, de nincs átvágva. Hangos nevetés körülöttem. Az asszony visszaveszi t�lem a szerszámot, és egyetlen könnyed mozdulattal lehasítja az óriás levelet. Föladom. Els� dzsungelbeli túlél�vizsgámon megbuktam. Mindössze annyit mondhatok, hogy a dolog messze nem olyan könny�, mint amilyennek látszik.

Szerencsére a saját kunyhóm megépítésénél valamivel jobb teljesítményt mutatok. Visszatérünk a táborhelyre, az asszonyok hatalmas ngungu-halmokat cipelnek, vékony kacsokkal gondosan átkötözve, majd hozzálátnak a kunyhók megépítéséhez, melyek az elkövetkez� héten otthonunkként szolgálnak majd. Figyelem, ahogy az asszonyok széles pengéj� késükkel vékony facsemetéket nagy szakértelemmel lehántanak, a letisztított karókat nagyjából kör alakban, néhány méter széles területen a földbe szúrják, a karókat ívekké hajlítják, és kaptárszer� kupolákat képezve egymásba fonják. Valamivel vékonyabb karókból rácsozatot fonnak. Máris készen áll a tet�szerkezet, magyarázza Louis.

Bumbu, az asszony, aki a bozótvágóját kölcsönadta, leül, és szétbontja ngungu-leveles kötegét. A leveleket hassal fölfelé fordítja, a f� szárat a kocsány tövénél lepattintja, késével pár centiméteres rést hasít a szárba, és ily módon egyfajta kampót képez. Amikor vagy húsz levelet ezzel a módszerrel kipreparált, föláll, és elkezdi „cserepezni” a hajlékot, rácsúsztatva a kapcsos leveleket a

karókból összeállított rácsozatra. Alulról kezdi, és körbemegy az egész tet�szerkezeten, majd újra leül, és nekilát a következ� adag levél el�készítéséhez. Lassan eléri a tet� csúcsát, s minden egyes levél szép átfedéssel illeszkedik a szomszédjához.

Miután a tisztás körül fölépített s bejárataikkal a tisztás felé néz� valamennyi kunyhó „cserepezése” befejez�dött, az asszonyok a kunyhók mögül az erd� talajáról lehullott leveleket, liánokat, leveles ágakat markolnak föl, s mindezt a „levélcserepekre” borítják, külön véd�réteget képezve ezzel a tet�n. Ezzel a végs� növényborítással a kunyhók beleolvadnak az erdei háttérfüggönybe: már nem is annyira hajlékoknak, inkább csak az aljnövényzetb�l kitüremked�, összegubancolódott púpoknak látszanak.

Most rajtam a sor. Bumbu átadja a bozótvágót, s nekilátok, hogy levágjak néhány vékony facsemetét. Amikor végre eltalálom a pengetartás helyes szögét, lényegesen jobb hatékonysággal halad a munka, mint a ngungu-levelek vagdosásánál. Az els� karómat tisztásunk szabad szegleténél mélyen leszúrom a talajba, aztán jöhet a második, bizonyos távolságra az els�t�l. Ránézek Bumbura, aki ott áll mellettem. Az asszony jóváhagyóan bólint, s én folytatom a nagyjából körkörös váz kiépítését s az ágak egymásba fonását, úgy, ahogy az imént az asszonyoktól ellestem. Bumbu és társai is besegítenek, fürge kézzel megigazgatva hajlékony karóimat.

Fáradságos munka ez, annak ellenére, hogy az erd�ben viszonylag h�vös van, hamar megizzadok. Ezzel együtt elégedett vagyok a teljesítményemmel. Amikor a kunyhó vázával elkészülök, pár asszony összegy�jt néhány vékonyabb facsemetét, az ágakat ügyesen beleszövi a vázba, hogy összeálljon a rácsozat, amelyre a ngungu-leveleket fölrakhatom.

Ekkor veszem észre az els� verejtékméhet. Nem nagyobb egy szúnyognál, és ártalmatlannak látszik, mert nem csíp. Csak éppen bosszantóan köröz az arcom el�tt, miel�tt a homlokomon landolna. Lesöpröm magamról, és folytatom a „cserepezést”. De a méhecske visszatér, és ezúttal a szemüveglencsém bels� oldalához furakszik be, s igyekszik rászállni a szememre. Le kell állnom, hogy elbánjak vele, s a kis kellemetlen dögöcske az ujjam hegyén végzi, szétlapítva.

A verejtékméh nem okoz olyan fájdalmat, mint nagyobb test� rokona, amikor úgy dönt, hogy beléd ereszti fullánkját. A kicsike más taktikával dolgozik. Szép csöndben megpróbál kiüldözni a világból. És ehhez rendszerint csapatostul érkezik. Az ügyet nem tekinthetem lezártnak azzal, hogy azt az egyet az imént szétnyomtam az ujjam begyén, társai ugyanis már értesültek arról, hogy nagy, fehér hús érkezett, s máris ott rajzanak körülöttem. Emberiség iránti érdekl�désük forrása a só és más tápanyag, mely az izzadsággal testünkb�l kicsapódik. S jóllehet eddigre már az egész testemet izzadság borítja, a kis dögök nem elégszenek meg azzal, hogy arcomat és végtagjaimat végigpásztázzák, hanem próbálnak befurakodni orrlyukamba, szemembe, fülembe, mindenüvé. Ezeket az üregeket mégse tölthetem föl rovarirtóval, még akkor sem, ha lenne ilyenem. De nincs, illetve amim van, az ott pihen a nagy

hátizsákom mélyén, a faluban, a törzsf�nök házában. Ez mélyen elkeserít. Annál is inkább, mert a rácsozatépítés sikeresnek ígérkez� hadm�velete kezd valamiféle kétségbeesett és reménytelen küzdelemmé átalakulni az átkozott kis szörnyetegek ellen.

Minden oldalról támadnak, s én még messze nem vagyok kész a feladatommal. Leülök, hogy a Bumbu által kedves el�zékenységgel bevagdosott ngungu-leveleket hurokkal lássam el. A szárak elpattintása nem t�nik különösebben nehéz feladatnak, de az éles kis csapok elkészítése már megint meghaladja képességeimet, különösen az er�söd� rovarinvázió közepette. Megint képtelen vagyok eltalálni a késpengével a megfelel� szöget. Szépen n� el�ttem a halom az elfuserált levelekb�l. Az asszonyok vihorásznak. Újabb verejtékméh kéredzkedik a fülembe.

Bumbu ismét megszán, visszaveszi t�lem a bozótvágót, és félretol. Leguggol, és könnyed mozdulatokkal megdolgozza a leveleket. Hálás vagyok neki, s kihasználom az alkalmat, hogy levegyem a kalpagomat, arra gondolva, hogy ez hatékony fegyver lesz az egyre jobban elmérgesed� légi hadviselésben. Nagy hibát követek el. Ahogy a kis repül� szörnyek fölfedezik födetlen fejemet, frontális támadást indítanak, s pillanatok alatt beleeszik magukat a hajszálaim közé. Már a fejb�römön másznak, �rjít� viszketegséget okozva; ki�zni �ket ezerszer nehezebb, mint korábban megszállt testüregeimb�l.

Életemben nem találkoztam ilyen idegesít� jelenséggel. Hajlékomat valahogy mégis sikerül tet� alá hoznom. Az asszonyok közben elmennek tüzet rakni. Amikor elkészülök, hátralépek, hogy m�vemet megcsodáljam. A levelek nem illeszkednek egymáshoz olyan szabályosan, mint a többiek kunyhóján, s néhol réseket fedezek föl, ahol az es� becsoroghat, ezért összehívom tanácsadó testületemet, hogy vessenek rá végs� pillantást. Bumbu és a többiek átjönnek a tisztáson, hogy szemügyre vegyék m�vemet, s�t, most Louis is közelít, aki eddig gyanakodva távol tartotta magát er�feszítéseim színhelyeit�l. Az asszonyok bólogatnak, néhol igazgatnak egy keveset, ám végül is egész jónak min�sítik a munkát. Még Louis is elismer�en bólint:

− Igen − mondja. − Egész jó. Be kell vallanom, büszkeséggel tölt el a biaka „m�szaki ellen�rök” kedvez�

szakvéleménye, különösen, hogy szerény hajlékomat a világ legidegesít�bb repül� rovarjainak ostroma közepette kellett tet� alá hoznom.

A verejtékméhek csak akkor hagynak békén, amikor kunyhóm el�tt tüzet gyújtok. A férfiak, akik akkor szívódtak fel vadászat ürügyén, amikor az asszonyokkal az építkezéshez hozzáláttunk, most térnek vissza az erd�b�l, sajnos üres kézzel. Kénytelenek vagyunk a faluból hozott élelemre hagyatkozni − lapos, fonott tálcákon kihozott füstölt halak kerülnek el�, és az elkerülhetetlen foufou. A hal jó húsosnak látszik, de a t�zön annyira megfeketedik és összezsugorodik, hogy a végén üszkös, elszenesedett fadarabokra emlékeztet. A foufou meg „hozza a formáját”: a szokásos ragacsos massza. A biakák azonban foufou-függ�k, és a bantukkal szembeni kiszolgáltatottságuk egyik f� oka talán

éppen itt keresend�; a bantuk ugyanis erdei javakért cserébe, illetve bérmunka fejében hajlandók csak a biakákat foufouval ellátni. Hogy a biakák miért nem termesztenek maguknak foufout, ez alighanem örök rejtély marad számomra. Némi remény csillan e gasztronómiai kilátástalanságban, amikor Louis közli, hogy a foufou hamarosan lekerül az étlapról, mert fogytán a készlet. A vadászok friss húsról gondoskodnak majd, s az asszonyok erdei vadnövényeket és magokat fognak gy�jteni.

Vacsora után elfoglalom új otthonomat, s élvezem magam körül a dzsungel zenéjét. Ahogy az est leszáll, rázendítenek az énekes kabócák, szinte elektromos pulzálásokat hallatva, melyeket aztán az éj beálltával egyre jobban elnyomnak az „éjszakai m�szak” zörejei: a vadvilág sziporkázó zümmögése, susogások és kattanások, csipogások és csiripelések, búgások és nyikorgások. Távoli gágogások és b�gések keverednek, és ritmikus kattogások hallatszanak, mintha kasztanyetták szólnának valahol az éjszakai égbolton.

5. Másnap mindenki lázasan készül�dik a vadászatra, én azonban bal lábbal

kelek. Az els� éjszaka a magam eszkábálta kunyhóban nem volt túl kényelmes. Valaki kölcsönadott egy gyékényt, hogy azon aludjak, de ez csöppet sem párnázta ki a talajt. Azt hittem, hogy a levelekkel borított televényen kényelmes lesz majd az alvás, de tévedtem.

Az éjszaka hideg volt. Átázott ingemet kiraktam száradni, de hamarosan arra ébredtem, hogy föl kell vennem, és csöndben átkoztam meggondolatlanságomat, hogy nem hoztam magammal legalább egy váltás ruhát. Éjszaka többször fölébredtem a hidegre, újabb fahasábot tettem a parázsra, de ez sem segített; hajnali fél ötkor végleg föladtam. Csak azzal vigasztalhattam magam, hogy legalább nincsenek rovarok, s hogy a biakák közül mindössze egy ember horkolt. Meg az es� sem esett.

Eddigre már a legtöbben mozgolódni kezdtek körülöttem, néhányan a t�z körül sürgöl�dtek. Éteri pára keveredett a füsttel, finoman gy�r�zött az erd� baldachinja felé, s lassanként földerengtek a reggel fényei.

Túl sok ideig nem tart, amíg az emberek fölkészülnek a vadászatra. A férfiak megragadják lándzsáikat, vállukra vetik a hálókat, az asszonyok fölkapják üres kosaraikat, és mindannyian nekivágunk az erd�nek. Egy Bimbula nev� izmos férfi elkezdi kibontani a hálóját; egyik végét fahoroggal egy kézhez álló facsemetére akasztja, s gyorsan, nesztelenül eltávolodik a huroktól, derékmagasságban kifeszítve a hálót a cserjésben. A háló valamilyen kúszónövényb�l készült, Louis magyarázata szerint, s húsz-harminc méter hosszú lehet. Úgy fest, mint egy végtelenített teniszháló. Tizenéves lányok, illetve kismamák, akik csecsem�jüket hátukra szíjazva cipelik, Bimbula után erednek, és gyökerekhez, ágakhoz rögzítik a hálót. Körülnézek, és egyszer csak azt veszem észre, hogy magunkra maradtunk. Mindenki elt�nt, hogy a háló

elrendezésénél hasonlóképpen segédkezzen. Louis elmondása szerint a hálóval hatalmas kört képeznek, vagy legalábbis majdnem teljes kört, mert valamilyen oknál fogva, amit Louis nem ért, a kört nem zárják be teljesen. El kell fogadnom, amit mond, mert a háló végét magam sem látom. Ahol állok, éppen ott kezd a háló elt�nni az aljnövényzetben.

A vadászatot csak távolról hallom. Ott állunk Louisszal a kifeszített háló közelében, és várjuk a fejleményeket. Louis elmagyarázza, hogy is m�ködik ez az egész. Ha a háló valahol megfeszül, a férfiak a körülzárt területen belülr�l közelítenek a csapdába esett vad felé, míg az asszonyok a küls� körön helyezkednek készenlétbe. A munkamegosztás ilyetén módja abból a feltételezésb�l indul ki, hogy a férfiak bármilyen vadat a háló felé tudnak terelni, miközben felváltva kiáltoznak az erd�ben. Ha az állat kiugrik a bokorból, és beleszalad valamelyik hálóba, akkor az asszonyokon a sor, hogy rávessék magukat a foglyul ejtett vadra, s megakadályozzák, hogy kitörjön a hálóból, míg a férfiak odarohannak, és lándzsájukkal megadják a kegyelemdöfést. Az összehangoltság és a csapatmunka tehát kulcseleme a vadászatnak. Ha az állat beleakad a hálóba, nem kell neki sok id� ahhoz, hogy kiszabaduljon, így az asszonyoknak igen gyorsan kell cselekedniük. A leggyakoribb zsákmány a duiker, a kis erdei antilop, és a vaddisznó, habár az antilop, legalábbis a nagyobb méret�, könnyen átugorja a hálót, és elt�nik az erd�ben. Az egyetlen állat, melyre az asszonyok − érthet� okoknál fogva − nem vetik rá magukat, az a tarajos sün. Ennél a zsákmánynál csak remélhetik, hogy valamelyik férfi mihamarabb ott terem, és sikerrel használja lándzsáját.

Nagy lárma töri meg az erd� csendjét, annak jeléül, hogy megkezd�dött a vadászat. Aztán újabb kiáltások harsannak, s Louisszal leguggolunk a háló mellé.

Hirtelen megszakad a lárma, majd kisvártatva újra föler�södik. − Tarajos sün − suttogja Louis. − Kiszúrtak egy tarajos sünt. Hallom, amint emberek csörtetnek keresztül a bozótoson, szememet

er�ltetem, hogy lássak valamit a s�r�ben, de semmit nem tudok fölfedezni, amit összekapcsolhatnék az egyébként minden jel szerint közelünkben zajló eseményekkel. Aztán változik a kiáltások hangszíne; az iménti izgatott zsivaj szaggatott, tétova hangokká töredezik.

Louis feszülten figyel. − Elvesztették − mondja. − Elkapták a tarajos sünt, de elmenekült. Louis kiegyenesedik, karját a feje fölé emelve nagyot nyújtózik, hogy

kiengedje tagjaiból a láthatatlan vadászat okozta iménti feszültséget. Pár perccel kés�bb az asszony a csecsem�vel, aki az imént a hálót rögzítette, megint felbukkan, és kiakasztja a hálót, majd Bimbula érkezik, aki összeszedi a felszerelést.

− Megyünk tovább − mondja Louis −, keresünk egy másik helyet. A tarajos sün elszalasztása azonban rátelepszik a nap további részére.

Továbbra is többé-kevésbé nagy körben mozgunk, Louis legalábbis ezt

magyarázza – nekem mondhatja, mert már rég elvesztettem tájékozódóképességemet −, aztán megint fölállítjuk a hálókat, és várjuk a vacsoránakvalót. Mindhiába.

Egy szakaszon Bumbu társaságában haladunk, aki egy helyütt jamszgyökérre bukkan, s hogy megajándékozzon vele, nyomban ki is ássa a földb�l. Kés�bb drótszer� kúszónövény mellett áll le, mely szívósan kapaszkodik föl egy fára. Kókuszlevelek lógnak róla, melyeket fölszeletelve és kissé megpárolva, zöldségként fogyasztanak. Louis szerint ez az egyetlen leveles zöld, melyet az erd� növényei közül a biakák megesznek, s ezen megdöbbenek, hiszen az erd� hihetetlen mennyiség� és fajtájú növényzetet kínál körülöttünk.

Máskülönben az egyetlen izgalmat ezen a csalódást kelt� napon az jelenti, amikor egy nagy hadoszlop erdei hangya lepi el az elefántösvényt. Az el�ttem haladó fickó hirtelen megáll, majd fölkiált: „Zaku!”, és veszettül rohanni kezd az ösvény mentén. Louisszal figyeljük, amint átugorja a nyüzsg� hangya-hadoszlopot, és hihetetlen sebességgel elt�nik az els� kanyarulatnál.

Jómagam ott maradok egy helyben, amikor Louis hasonló mutatványba kezd, mint az iménti fickó, aztán kénytelen vagyok belátni, hogy most rajtam a sor. De miel�tt én is fölvenném az utazósebességet, közelebb lopózom a hadoszlophoz, hogy közelebbr�l szemügyre vehessem a hemzseg� hangyabolyt. Megállapítom, hogy valóban hangyákról van szó, noha jóval nagyobb méret�ekr�l, mint amilyeneket valaha is láttam. Ezen morfondírozom, amikor észreveszem, hogy néhány közülük már föl is mászott a lábszáramon, és hihetetlen vehemenciával kóstolgatja a lábamat. Föl-le ugrálok, föltekerem a nadrágom szárát, hogy lesöpörjem �ket magamról, de ezekt�l nem lehet ilyen könny�szerrel megszabadulni. Csápjaikat belemélyesztik a húsodba, és aztán nem tágítanak. Eltart legalább egy percig, amíg nagy fájdalmak közepette egyenként letépkedem �ket magamról.

Amikor aznap este visszaérünk a táborba, fáradt vagyok és éhes. Hálás vagyok Bumbunak, aki megkínál a koko-leveleib�l, mintegy köretet nyújtva a foufouhoz és a füstölt halhoz. A leveleknek azonban se ízük, se b�zük, és kevéssé egészítik ki a megfeketedett, nyomorúságos haladagot.

Kissé nyomott a hangulat a második sikertelen vadásznap után. Louis megint figyelmeztet, hogy a foufou-készlet kifogyóban van. Ez most már engem is kezd aggodalommal eltölteni. Nem rajongok a csemegéért, de javul az ázsiója, f�leg, hogy semmi más nincs helyette.

Ez azért így nem teljesen igaz. Mivel az erdei étrendet illet�en voltak el�zetes fenntartásaim, ezért még Brazzaville-ben elhelyeztem hátizsákom mélyén egy kis szardíniakonzervet. Ez a vésztartalékom, s most, hogy a vacsorám enyhén szólva soványra sikeredett, úgy döntök: itt az ideje fölnyitni a konzervet. Kés�bb, az este folyamán, amikor mindenki lefekvéshez készül�dik, kilopózom a kunyhóm mögötti cserjésbe, föltépem a kis karikával ellátott konzervtet�t, és kiszürcsölöm a b�, olajos lében úszó halat. Még akkor is ujjaimon érzem az olajszagot, amikor álomra hajtom a fejem.

Vadászat és takarmánygy�jtés a másnapi program. Most jobban eltávolodunk

a táborhelyünkt�l, hogy kivessük hálóinkat. Két folyón is átkelünk. Kissé elegem van már abból, hogy a csizmám telemegy vízzel, és minduntalan le kell ülnöm, hogy átázott zoknimat kicsavarjam. Heteken át ódzkodtam attól, hogy levegyem lábbelimet, mert attól féltem, hogy valamely kellemetlen trópusi ocsmányság kihasználja az alkalmat, befurakszik, és letanyázik a lábamon. De sem a zoknim, sem a csizmám nem száradt meg rendesen az éjszakai t�znél, és menés közben az állandó cuppogás kezdett az idegeimre menni.

Figyelmeztettek valami trópusi bolhára, mely befurakszik az ember b�rébe, különösen a nagylábujj környékén, és szépen tojásokat rak. Aztán a bolha borsó nagyságúra dagad, és pokoli viszketést okoz. Egyetlen módon lehet megszabadulni t�le, ha az ember egy t�vel jó mélyen behatol a saját húsába, és kipiszkálja a férget. Nem túl lélekemel�. A biakák mind mezítláb járnak, de ennek is megvannak a maga veszélyei. A törzsf�nöknek például egyik nap egy jókora tüske ment a lábába, s a nagylábujja luftballon nagyságúra dagadt föl. Ez nemcsak a nagyf�nöknek volt kellemetlen. Rajta kívül senki nem tudta használni a számszeríjat, így egy újabb hatékony eszközr�l kellett lemondanunk, s ennek folytán az élelemszerzési esélyeink jelent�sen csökkentek.

Ám ahogy az els� folyón most átjutunk, és Louis lekuporodik, hogy surranóit levegye, úgy vélem, itt az id�, hogy én is tegyek valamit kezd�d� lábrothadásom ellen. Leülök tehát a kalapomra, emlékezve Crickette figyelmeztetésére az alulról támadó parazita férgekr�l, és kioldom a csizmámat.

A vadászat ezen a reggelen is eredménytelenül zárul, s amikor a hálókat elkezdik összeszedni, Bumbu és egy Dokuli nev� másik id�sebb asszony bejelentik, hogy mostantól a takarmánygy�jtésre összpontosítanak. Louisszal úgy döntünk, hogy velük tartunk. Bumbu, aki ezen a reggelen gallyacskákból font nyakláncot visel, és kifúrt fülcimpájába is beillesztett egy ágacskát, elárulja nekünk, hogy el�z� nap a közelben látott egy payu-fát, s most oda fogunk menni. Az asszonyok indulás el�tt egy biaka férfit is magukkal csalogattak, hogy kell� védelmünk legyen a gorillák ellen.

− Ó, remek − mondja Louis −, a payu-dió a kedvencem! Rendszerint megpörkölik, vagy húshoz készítenek bel�le mártást.

A fa méreteivel kiemelkedik a környezetéb�l, hatalmas törzse nyílegyenesen tör az ég felé, jó harmincméteres magasságba, ahol ágai kiterebélyesednek; mintha egy óriás terjesztené ki tenyerét az erd� fölé. Körülötte az aljnövényzet gömb alakú, sz�rös, zöld golyócskákkal van telehintve; a termés ránézésre a gesztenyére hasonlít. Louiszal segítünk Bumbunak és Dokulinak a gy�jtésben, majd következik a gyümölcs héjának feltörése egy fejsze fölfelé fordított éle és egy er�s karó segítségével. A sz�rös burokból érme formájú, fényes, barna mag bontakozik ki, melyet egy kosárban gy�jtenek össze.

Az asszonyok jó hangulatban végzik a m�veletet, én pedig elérkezettnek látom az id�t, hogy megkérdezzem t�lük, mit gondolnak dzsungeltúlélési

képességeim fejl�désér�l. − Ó, hát egy nap alatt meghalna − feleli Bumbu, arcán széles vigyorral. Ez kissé mellbe vág, s elkezdem sorolni érdemeimet: emlékezzenek csak,

hogy összeraktam a kunyhómat, és most már a payu-fát is fölismerem, mi több, azt is tudom, hogyan kell föltörni a dióját.

− Na jó − enyhül meg Dokuli −, lehet, hogy kihúzná két napig. Ezen mindketten jót nevetnek. Folytatjuk a gy�jtögetést, koko-leveleket szedegetünk, vagy gyökereket ásunk

ki. Bumbu egy hosszú, rostos kúszónövény tövénél hagyja, hogy kiássam a földet, a levelek alapján ugyanis megállapítja, hogy odalent vad jamszgyökér rejt�zik. A levelek számomra éppúgy festenek, mint bármely más levél az erd�ben, de Louis biztosít fel�le, hogy a felszín alatt megbújó jókora gyökér igen ízletes: megf�zve olyan, mint a burgonya. Közben Dokuli egy rövid, fehér gyökérrel bukkan el�, afféle albínó répával, mely a fokhagyma félreismerhetetlen szagát árasztja magából.

Amikor napnyugta táján hazafelé tartunk az erdei ösvényen, megpróbálom összegezni magamban a biakáknál töltött napokat. Jóllehet bizonyos ismeretekre szert tettem, melyek révén túlélési esélyeim valamelyest talán megnövekedtek, de alapvet�en egyet kell értenem Dokulival, aki arra a következtetésre jutott velem kapcsolatban, hogy hosszabb id�t nem tudnék egyedül eltölteni ebben a környezetben. A payu-fát ugyan most már fölismerem , de a termésével legfeljebb pár napig tudnék elteng�dni, arról nem beszélve, hogy azok az eleségek, melyeket ma összegy�jtöttünk, túlnyomórészt teljesen ismeretlenek, ennélfogva felismerhetetlenek és használhatatlanok számomra. A vadvilágból is érzékeltem valamit, nem vitás − megtapasztaltam a verejtékméheket és a hadoszlopokban közleked� óriáshangyákat −, de ebb�l még nem lesz vacsora. Pláne, hogy a vadászok sem fogtak semmit. Annak ellenére azonban, hogy önellátásra való képtelenségem nyilvánvalóan bebizonyosodott, az erd�vel kapcsolatos kezdeti félelmeim, e jóindulatú nép kedvességének köszönhet�en, zömmel mégiscsak eloszlottak. Az �serd�r�l alkotott baljós kép szép lassan szertefoszlott bennem, mint a táborhelyünket körülölel� éteri pára, melyet a reggeli napfény els� sugarai nyomtalanul eltüntetnek. Persze az �serd� továbbra is a misztikum és a titokzatos homály birodalma marad, de már távolról sem olyan fenyeget�en, mint amikor ideérkeztem. Fölszabadultságomat mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy amikor a folyóhoz érünk, gondolkodás nélkül lehúzom lábamról a csizmát, és halált megvet� bátorsággal mezítláb gázolok keresztül a folyamon.

Hozzá kell tennem, nemcsak én érzem úgy, hogy a lelkem valamelyest

fölszabadult e félhomályos alvilágban. Szembet�n� különbséget fedezek föl a biakák viselkedésében is; egészen másként mozognak az erd�ben, mint amikor a faluban találkoztam velük. Csöndes, visszahúzódó magatartásuk szinte szempillantás alatt föloldódott, amint áthatoltunk a vegetáció falán, és beléptünk

az erd� félhomályába. Csevegnek, élcel�dnek, szemlátomást fütyülnek a világra. Ezt az átalakulást hivatalosan is megpecsételi az a rövid kis szertartás, melyre a szálláshelyünk közelében kerül sor az els� este, egy nagy fa körül. Miután megtisztították a környéket a facsemetékt�l, a cserjékt�l és a rothadó levelekt�l, mindannyian összegy�lnek a hatalmas fa törzsénél, és frissen levágott ágakat suhogtatnak maguk el�tt.

Ott áll mindenki a fa körül, leveles gallyakkal csapkodva a földet, énekelve, kántálva. Mint egy szabadságkórus, úgy hangzik a daluk. − Mit énekelnek? − kérdezem Louistól.

− Hálát adnak, hogy visszatérhettek az erd�be – felelte Louis. – Azt éneklik, hogy „Izéld meg a bantut!”.

De bármennyire is fölszabadult a hangulat, a vadászat továbbra se hozza meg a várt eredményt. A vadászok a harmadik nap után is üres kézzel térnek vissza. A hangulat nem éppen rózsás, amikor az utolsó adag foufou kézr�l kézre jár, kiegészítve a gyümölcsökkel, melyeket az erd�ben találtunk aznap. Louisszal továbbadjuk a foufout, és úgy döntünk, hogy payuból és vad gyökérb�l ütünk össze valami vacsorát. A gyökér nem nyújt feledhetetlen kulináris élvezetet, de a pörkölt dió egész jó; íze a pörkölt manduláéra emlékeztet. Más kérdés, hogy jóllakni éppenséggel nem lehet t�le.

Vacsora után Louis a férfiakkal tanácskozásra ül össze; komoly eszmecserére, mely a sikertelen vadászat ügyét hivatott kielemezni. Az alultápláltság bizonyos táplálkozástudományi elméletek szerint a pigmeusok alacsony termetének egyik alapvet� magyarázata. Ami új biaka barátaimat illeti, az én felbukkanásom körükben nem jelent túl nagy vertikális kihívást, mondhatnám úgy is, hogy egy méter hetven alatti termetemmel nem állítottam túl magasra a mércét, mégis azt kell mondanom, hogy közülük a legdaliásabb legény is jóval alacsonyabb nálam.

Pubertáskorban a pigmeusok nem jutnak hozzá ahhoz az inzulinszer� növekedési hormonhoz, mely amúgy szerves része az érési folyamatnak. Amíg az erd�n kívüli világban a kamaszkor a hirtelen testnövekedés id�szaka, addig a pigmeusoknál ez a folyamat elmarad. Mindez persze a mai napig is vitatott kérdés. A jelenség levezethet� a hiányos táplálékbevitelb�l, de arra nézve is vannak feltételezések, hogy mindez a trópusi erd�ben való létezéshez köt�d� túlélési faktor. Ezzel szemben vannak, akik egész egyszer�en genetikatörténeti véletlenr�l beszélnek. Az adott körülmények között a magam részér�l hajlottam a hiányos táplálékbevitelre vonatkozó teóriára.

Louis fél óra elteltével rejtélyes ábrázattal tér vissza kunyhómhoz. − Különös − mondja mélyen elgondolkodva −, de azt mondják, hogy az

állatokat elrettenti valami a környékr�l… − Bozontos szemöldöke alól rám mereszti szemét. − Valami rossz szag − teszi hozzá t�n�dve. -Egyikük azt mondja, hogy halszag.

Feltételezve, hogy a faluból magunkkal hozott élelemkészletre gondolnak, megkockáztatom a kérdést, vajon nem a füstölt halnak van-e ilyen hatása.

− Nem, nem − tiltakozik Louis −, nem a füstölt hallal van baj, amit

magunkkal hoztunk! Az tejesen rendben van. Azt mondják, ez másféle. Olajos szagú…

A szívem mintha kihagyna egy dobbanást. A táborhely közepe felé néztek, ahol a férfiak még mindig élénken elemzik a katasztrofális vadászat körülményeit. Az elmúlt három napban fölöslegesnek bizonyult hálókupacaik tetején ülnek, és pörkölt payu-belet rágcsálnak. T�lük nem messze a többi kunyhó el�tt ropog a t�z. Egy kisfiú bozótvágó késével egy hosszú botot hegyezget, s a lefaragott botvégre dárdahegyet próbál óvatosan ráilleszteni. Dokuli zsineget fon fakéregb�l, melyet élelemgy�jt� k�rútunkról hozott magával.

Nagy leveg�t veszek, miközben borzalmasan érzem magam. − Lehet, hogy ez volt az − mondom, és hátizsákom mélyér�l el�húzom az

üres szardíniásdobozt. Louis elképed. − Honnan van ez? − kérdi hitetlenkedve. Próbálom

megmagyarázni, miközben zsugorodom össze, mint az aszalt szilva. − Úristen! − mondja Louis, kezébe véve az üres konzervdobozt, s az orrához

emeli, hogy beleszagoljon. –Mindvégig nálad volt, és egy szót se szóltál, hogy megoszd velem!

A kunyhóm el�tt a szardíniásdobozt szertartásosan t�zbe vetjük, hogy megszabaduljunk a szagától, de el�tte Louis mindenkinek bemutatja a corpus delictit, meggy�z�en ecsetelve viselkedésem gyalázatos aspektusait. Legnagyobb szerencsémre Louis az egyetlen, akit hitvány falánkságom napvilágra kerülésének ténye ennyire fölzaklatott. A biakák inkább megnyugszanak, hogy az eredménytelen vadászat okát sikerült azonosítani. Holnap jobb lesz, ebben most már mindenki biztos. Én azonban ezen az éjszakán úgy fekszem le, hogy egy Júdás lelke kavarog bennem.

Másnap jócskán eltávolodunk volt táborhelyünkt�l, miel�tt hálóinkat

kivetetjük. Mindenki meg van gy�z�dve szardíniásdobozom b�nösségér�l, de a vadászok még így, a megsemmisítése után sem fognak semmit, úgy döntöttek, hogy még messzebb kell menni, hogy a legcsekélyebb halszagfuvallat lehet�ségét is kizárják. A bimba-fa övezet szegélyénél járunk, ahonnan, ha lehet, még gubancosabb aljnövényzet veszi át az uralmat, mocsaras altalajjal és ingoványos erd�nyúlvánnyal társulva.

Louis tesz még néhány fullánkos megjegyzést titkos szardíniásdobozom kapcsán, ahogy utat törünk a bozótosban, de szerencsére humoros oldaláról fogja fel a dolgot, úgyhogy sért�désr�l szó sincs. Kettesben letelepedszünk egy hatalmas fa támpillérekként is szolgáló gyökereinél, míg a többiek szétszélednek, hogy kifeszítsék hálóikat. A fa töve olyan furulyaszer� oszlopokban terjeszkedik szét, hogy úgy fest, mint a Saturn-5 indítórakétája. Szemem követi az éterbe szárnyaló fatörzset, ahogy a koronája elvész a többi fáé között. Teljesen helyénvalónak tartom a korona szó használatát, hiszen ebben az erd�ben a fák még valóban királyoknak számítanak.

Messzir�l odahallatszanak a már jól ismert kiáltások, melyek a vadászat kezdetét jelezik. Egy élesebb hangra Louis fölkapja a fejét, s odasúgja: „duiker”. A lárma er�södik. Louis fölugrik, s rohanni kezd a hangok irányába. Követem �t, mint egy megszállott, remélve, hogy végre sikerül nekik, és szardíniás b�nömre valóban feloldozást nyerek.

Rábukkanunk egy csoportra, mely az összegubancolódott háló körül ordítozik és hadonászik. A duiker átugrott a hálón, és elszelelt, úgy hangzik ez, mintha újra vád alá vonnának, de Louis azt mondja, hogy a vadászokat most csakis az izgatja, hogy megint vannak vadak, melyeket el lehet ejteni. Semmi mást nem kell tenni, csak újra próbálkozni.

Alig tíz percet gyalogolunk a lápos erd� szélén, amikor újra kivetik a hálókat. A fák lombkoronái fölött gyönyör� kék az ég, ragyogó napsugárnyalábok törnek át a lombok résein, s itt a fák alatt frissen illatozik az erd�. Újra fölharsan a csatazaj, a kiáltások hamarosan crescendóba csapnak át, s Louis a hangok irányába fordulva megint nekiiramodik a cserjésen át.

− Láttak valamit − áll meg egy pillanatra, s a távoli hangokra figyel. − Micsodát? − suttogom. – Nem tudom… De bármi legyen is, elkapták! Egész biztos, hogy fogtak

valamit! És megint nekiiramodunk, hogy tanúi lehessünk az eseménynek. Kis csoport sürgöl�dik egy különös, talán leginkább �zre hasonlító

teremtmény körül. − Chevrotain − mondja Louis −, vízi chevrotain. Elég gyakori itt, ezen a lápos

vidéken. �si fajú kér�dz�, és állítólag húszmillió éve �rzi formáját. Az állat úgy fest, mint valami történelem el�tti barna borz, és fura külseje

elég ahhoz, hogy az ember kételkedni kezdjen Darwinban. De túl sok id�m nem marad az álmélkodásra, mert máris lemészárolják, feldarabolják, és a húsporciók hamar kosarakba kerülnek, levélréteggel letakarva.

A biakáknál átfogó szabályok rendezik, hogyan kell szétosztani a zsákmányt. A f� adagot az a személy kapja, akinek a hálója megfogta a vadat. Megfigyeltem, hogy f�ként férfiak diszponálnak a hálók fölött, de akad egy-két asszony is, aki gyakorta vezényli a „hálózati munkát”. Dokulira nézek, aki mindkét öklét diadalittasan magasba tartja, és rövid, rituális táncot lejt egy vastag törzs� fa el�tt. Fény-árnyék játék villódzik boldog arcán, miközben fonnyadt melle le-föl csapkod vézna mellkasán.

− Övé a háló − mondja Louis mosolyogva. Ám alighogy a chevrotain földarabolva kosarakba került, újabb z�rzavar

támad t�lem jobbra. Újabb biakafalka ront el� a bozótosból, élükön Bimbula, kifakult, vörös ingében. Sután dédelget valamit a karjában, amir�l egyel�re csak annyi látszik, hogy elég súlyos lehet. Tarajos sün, zsíros, fekete-fehér tüskék meredeznek a hátán. Az emberek boldogan nevetnek, kiáltoznak körülöttem; alig két órája tart a vadászat, és máris két jókora vadat sikerült elejteni.

Louis és én pörkölt payu-diót és parázson pirított tarajossün-b�rt csemegézünk, miközben a f�fogásra várunk. A tarajos sün íze a disznóhúséra emlékeztet, csak édesebb annál. Kérdem Bimbulától, hogy a tarajjal mi a szándéka, mire azt feleli, hogy valószín�leg otthon, a faluban a kutyáinak adja majd. Louis beszámol arról, hogy a biakák a tüskéket olykor díszként az orrukra ragasztják. Bumbu, Dokuli és még néhány asszony úgy térnek vissza a vadászatról, hogy kék mintákat festettek arcukra, valamelyik erdei növényb�l nyert ken�ccsel formálva meg az absztrakt dekorációt. Ám a biakák legriasztóbb szépészeti beavatkozása az, amikor hegyesre reszelik a fogaikat, s ez ennél a csoportnál inkább a férfiakra, mint a n�kre jellemz�.

A tarajos sül el�étel után jön a vízi chevrotain és néhány darabka kék duiker, a nap utolsó vadászzsákmányából. A hús zaftos és zamatos, és mindenki nagyot lakmározik bel�le. Ezen az éjszakán, amikor a t�z kialszik, és csak a füstölg� parazsak világítanak a sötétben, a törzsf�nök felesége pentaton dallamot kezd énekelni, gazdag, telt hangját visszhangozza az erd� csodás katedrálisa.

A sötét alvilág mélyér�l rettenetes fejhang válaszol: az erd� szellemének rikoltása. A félelmetes sikolyok vészesen közelednek, mintha az erd� szellemét a mézédes pentaton harmónia vonzaná ide.

Fölpörögnek a dobok, ahogy az erdei suhogás közelebb ér, körülöttem rituális kántálás hangzik föl a dobok ritmusára. Az asszonyok fölpattannak, ahogy az erdei szellem vad vegetációval borított alakja arénánk közepére pördül. Csillagfényben ropják a táncot, mozgásuk alig követhet� a parázsról pattogó szikrák szabálytalan villanásaiban, mozdulataik az éji pillangók kecsességét és finomságát varázsolják körénk. A fölizzó parázs fényében csak kunyhóink tetejének és a fák koronáinak sziluettjét látom.

Az erd� szelleme váltogatja a ritmust, el�retör, majd kifarol a sötétségbe, sikolt és gágog, elképeszt� er�vel veri a földet, csikorgó hangokat hallat, mint amikor fapalánkokat dörzsölnek össze. Aztán lenyugszik, lebeg a fák alatt, és választ követel a hatalmas rengetegt�l. Lángcsóvák lobbannak körülöttem, gigantikus árnyakat vetve a tisztást körülölel� vegetáció láthatatlan falára, fényl� combok, ringó csíp�k, kecsesen tekerg� karok; mintha lebegnék a természet hangjain e különös Paradicsomban; a dobok állandó dübörgése, a hátborzongató kántálás, a vad sikolyok. És mögötte az erd� zümmögésének gazdag akusztikai függönye: a békák éles brekegése, a denevér cirpogása, a tücskök fáradhatatlan ciripelése, a madarak pityegése a sötétben.

Szemem odafent a fák koronáit pásztázza. Az éjszakai égbolt fölfénylik az erd� sötét kontúrja fölött, ám itt lent egy másik világegyetem apró kis fényei parázslanak a s�r� vegetáció bársonyos ölelésében.

HOMOK

Niger

1. Laila lehúzza homlokáról fejkend�jét, nagyot sóhajtva a földre pottyantja,

majd egy akácfa árnyékába roskad. − Tuareg vagyok − mondja −, de ez nekem is sok. Kell az árnyék. Ett�l a h�ségt�l megfájdul a fejem.

Hálás vagyok, hogy némi haladékot kapok, s én is elbújhatok a nap izzó sugarai el�l. Laila mellé telepszem, hátam az akác törzsének támasztom, s fáradt tagjaimat jóles�en kinyújtóztatom.

Soromra várunk a hammámban, a g�zfürd�ben, egy h�forrás vizével táplált kis medencénél, melyet egy négyszög�, agyagtéglás építmény vesz körül. A Tafédek melletti fürd�r�l korábban azt olvastam, hogy egyfajta szaharai Lourdes. Vizének gyógyítóer�t tulajdonítanak a térségben. Egész Nigerb�l és azon túlról is jönnek látogatók a sekély viz� folyóágyhoz, melyet pálmák és akácfák szegélyeznek. B�rbetegségekben, krónikus fejfájásban, no meg jóval súlyosabb kórokban szenved� emberek zarándokolnak Tafédekbe, gyógyulást remélve. Mások el�vigyázatossági okokból jönnek ide, hogy föler�sítsék szervezetüket a sivatagi élet megpróbáltatásaival szemben. Ezért támadt Lailának az az ötlete, hogy engem is elhozzon ide, miel�tt belevetném magam a ténéréi hatalmas homoksivatagba.

A javaslat els� hallásra nem hangzott túl ésszer�nek. A gondolat, hogy forró vízben kelljen elmerülnöm, miel�tt nekivágok a pokoli homoksivatagnak, ahol minden csepp víz jutalomszámba megy, legalábbis ellentmondásosnak t�nt. Az volt az érzésem, hogy jobban járnék, ha néhány napot egy akácfa árnyékában pihenhetnék, ahol a napi csúcsh�mérséklet nem szökik 45 °C fölé. Henyélésem közben egyszer-kétszer átfordulnék, de testmozgásnak ez b�ségesen elegend� lenne, hiszen az elkövetkez� napokban minden er�tartalékomra szükségem lesz. De hogy forró viz� dagonyázással pazaroljam energiáimat − ez egyszer�en badarságnak t�nt. Mindenestre az elkövetkez� hónapra el�retekintve, alighanem ez lesz az utolsó fürd�zésem.

Laila azonban másként gondolta, s mire az akác árnyékában mellé telepszem, addigra én is kezdek megbékélni a lubickolás gondolatával. Végül is nem árt kiáztatni magamból a Szahara porát: 50 kilométeres sivatagi út áll mögöttem, ennyit kellett autózni a forró homokban, hogy Agadez városából elérjük e nevezetes fürd�helyet a Szahara szélén. Egy csoport tuareg asszonyság vonult be el�ttem a g�zbe, a fürd�ház ajtaja mögül kihallatszó pajkos sikolyaik azt sejtetik, hogy kellemes élmények várnak rám odabent.

A délel�tt nagy részét várakozással töltöm, figyelem a jöv�-men�

fürd�látogatók szakadatlan folyamát. A fürd�gondnok, egy inas férfi, belapított orral és fekete bajusszal, id�nként odajön hozzám beszélgetni. Elmeséli, hogy minden reggel három kilométert kell gyalogolnia a falujából a munkahelyére. Nyolc gyereke van, de a nevét se tudja mindegyiknek. − Olyan korán kelek és olyan kés�n jutok haza, hogy soha nem látom �ket.

Újabb vendég érkezik, egy hórihorgas fiatalember, valami nagy faládát egyensúlyoz a feje búbján. Megkéri Lailát és engem, hogy amíg � fürd�zik, tartsuk szemmel az objektumot. Csirkeháló feszül a láda nyitott tetején, s a rekeszben gyíkok vonagló masszája; ahogy a fiatalember elmondja, tizenöt nap vadászatának gyümölcse. A széles, lapos fej� és csillogó, tüskés farkú gyíkokat szürke szaruréteg fedi, ám élénk színekkel árnyalva; narancsszínnel, sárgával, mintha egy rakoncátlan gyerek poszterfest� próbálkozásának estek volna áldozatul.

– Agadezben eladja �ket − magyarázza Laila. -A b�rük alól valamilyen kivonatot nyernek, amib�l ellenmérget készítenek kígyó− vagy skorpiómarás esetére.

Amikor a gyíkvadász újra el�kerül, teljesen felfrissültnek látszik, s most az asszonyok nyomulnak be a g�zbe, közben Laila magyarázni kezdi, mit szabad és mit nem érdemes tennem, hogy a tafédeki fürd�zés valóban jótékony hatást gyakoroljon szervezetemre.

− Ha lehet, ne mozogjon túl sokat a vízben! -magyarázza, s hozzáteszi, hogy a víz nagyon forró.

− Huhúú! − kiált föl Laila, hogy nyomatékosítsa a dolgot. − Olyan érzése lesz, mintha élve megf�znék.

Kezdek megint visszakozni az ötlett�l. − Ha nyugton marad, ki fogja bírni − folytatja Laila. – De ha megmozdítja a

lábát vagy a karját, az fájni fog. Újból átgondolom a feladatot, s igyekszem mentálisan fölkészülni az

alámerülésre. Túl sok élvezet eszerint nem vár rám. De hát hozzá kell szoknom a forrósághoz, ha egyszer a Szaharában óhajtok

kirándulást tenni. Végtére is ez a sivatagok sivataga. Mi több, a világ legnagyobb sivatagja, mely az afrikai kontinens egyharmadát foglalja el. Tekintettel hatalmas kiterjedésére, különböz� részhalmazokra tagozódik. És jóllehet messze nem az egész felületét borítja homok, mégis a homokkal fedett térségek azok, amelyek a képzeletet megragadják; ezek alkotják a jellegzetes szaharai tájat. A homoktengernek nevezett, hatalmas kiterjedés� d�nék, melyek a Líbiai-sivatagot, az egyiptomi Nyugati Sivatagot és Nigert alkotják − ezt a szárazföldi országot, mely arab és Fekete-Afrikán terpeszkedik szét, s magában foglalja végs� úti célomat: a Ténéré-sivatagot.

Hogy megtapasztaljam, milyen az élet ebben a több mint barátságtalan környezetben, elhatároztam, hogy csatlakozom a sivatagi nomádok egy csoportjához, akik évente egyszer átvándorolnak a Ténéré-sivatag d�néin, hogy datolyát vásároljanak. Az áruval visszamennek délre, s a datolya eladásából fedezik éves szükségleteiket; ebb�l vesznek ruhát, szappant, kölest, tejet. Minden évben augusztus végén vagy szeptember elején, amikor beköszönt a datolyaszezon a Ténéré északi részén, ezek az emberek fölmálházzák tevéiket, és elindulnak több száz kilométeres sivatagi útjukra. A kockázat nem csekély. A Ténéré kegyetlen sivatagi viharairól hírhedett. Még a tapasztalt nomádok is

eltévedhetnek „ott, ahol nincs élet”, ahogy Laila nevezte a térséget, és ha eltévednek, nem találják meg a vizesgödröket. Ha pedig nem találsz vizesgödröt, vége az utadnak. Egyszer�en szomjan halsz.

Mármost ehhez képest az az els� dolog, amit Laila javasolt nekem, hogy e h�si utazás el�készületeként vegyek egy forró fürd�t.

A vályog fürd�ház mindössze egyetlen kicsiny, sötét helyiségb�l áll, ahol nyers fapadokat illesztettek a vályogfalakba, melyek egy apró medencét vesznek körül. A fürd� nem nagyobb, mint egy keskeny matrac, a víz mélysége egy méter körül lehet. A fürd�gondnok, a nyolc névtelen gyermek atyja egy lefolyón át sietve leengedi az asszonyok fürd�vizét, s újratölti a medencét. Ahogy a vízszint emelkedik, egyre jobban belep minket a g�z; csillogó torzókként izzadunk a nedves félhomályban. Nagylábujjamat beledugom a vízbe, s nyomban vissza is kapom onnan. Ez nem forró víz, ez olvasztótégely!

Feltételezem, hogy a másik két fickó, akivel betereltek a fürd�házba, tudja, mit csinál, ezért inkább hátrébb húzódom, s hagyom, hogy el�bb �k vegyék birtokukba a medencét. Amikor az els� pasas lassan beleereszkedik a tüzes tégelybe, arca sok mindenr�l árulkodik, élvezetr�l a legkevésbé, de azért udvariasságból megkérdem, hogy érzi magát.

- Ça va − sz�ri ki összeszorított fogai közül. Nem úgy fest, mint aki ça va, de becsületére mondva, megpróbál jó képet vágni a dologhoz. Kitámasztja magát a medence oldalánál, szeme fönnakad, és lassan a fejét is beleereszti a vízbe. Akárcsak �, én is visszatartott lélegzettel kísérem a mutatványt.

Néhány másodpercet tölt a víz alatt, majd nagy zihálással felszínre bukkan. Lassan fölegyenesedik, s karját, lábszárát kezdi dörzsölgetni. Mintha valami mosolyféle ülne az arcán, de gyanítom, nem az elégedettségt�l, hanem attól a gondolattól, hogy a procedúra a végéhez közeledik. Kimászik a medencéb�l, a szikár fürd�gondnok ledörzsöli a végtagjait, miközben a másik fickó óvatosan a vízbe lép. � még társánál is kényelmetlenebbül érzi magát. Sikerül leülnie, fels�teste

még mindig kint van a vízb�l, de arca már fájdalmas fintorba torzul. − Ça va? − teszem föl a kérdést, csak a rend kedvéért. − Ça va pas − feleli. Máris kiegyenesedik, arcán még az iménti kifejezés, és

szépen kimászik a vízb�l. Neki ennyi elég volt. Rajtam a sor. Körülményesen elhelyezkedem a süllyesztett medence szélén, s nagy leveg�t

véve lassan beleeresztem lábamat a forró üstbe. Rettenetes, ég� fájdalmat érzek alsó lábszáramban, míg fels�testem akaratlanul görcsös rángásokba kezd. Lailának tökéletesen igaza volt, olyan ez, mintha élve megf�znék az embert.

Élvezked� kuncogás hallik két fürd�z�társam fel�l, a fürd�mester a második fickó fejb�rét dörzsöli éppen, s közben széles vigyorral rám villantja hófehér fogsorát, mutatva, hogy ne tétovázzak, vessem csak bele magam. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy meghátrálok. Végtére is Laila odakint tanyázik, nem látja, mi történik a férfiszakaszban, így gyávaságomnak sem lenne szemtanúja. Azt mondhatnám neki, hogy leültem a vízben, és élveztem jótékony hatását, miel�tt

a ledörzsölésnek alávetettem magam. Lábszáramra pillantok: f�tt rák színében pompázik. Libab�rök jelennek meg

rajtam, miközben testem kétségbeesett küzdelmet folytat, hogy összhangba kerüljön a soha nem tapasztalt h�fokokkal. De most, hogy lábam nyugalomban van, a fájdalom már nem annyira elviselhetetlen. Ahogy Laila figyelmeztetett, a mozgás jelenti a nagy halált. Ha testem többi részét is nyugalomba tudom hozni, akkor tulajdonképpen rendben is lennénk.

Két kezemmel kitámaszkodom a medence szegélyén, teljes testsúlyommal a karjaimra nehezedem, és olyan lassan, amennyire ez emberileg lehetséges, beleereszkedem a folyékony infernóba.

− Ça va? − kérdi az egyik kolléga, tele tör�déssel. – Ça va − deklarálok egy féligazságot. Valójában, amikor már nyakig benne ülök, a forráspontig hevített víz nem is

olyan rettenetes, mint amikor még csak a lábammal tapicskoltam. Ennek részben az az oka, gondolom, hogy kezdek hozzászokni, de a mozgás, illetve a mozgás hiánya továbbra is kulcseleme a dolognak. Amíg k�mereven ülök, semmi baj. Szinte már kellemes. És most jön el az a pillanat, amikor úgy döntök, ha lúd, legyen kövér: a fejemet is föláldozom. Szép lassan hanyatt fekszem, s hagyom, hogy a víz lassan körülölelje koponyámat. Bizserget� érzés a fejb�römön, s hallom, amint sorstársaim odakint megtapsolják h�stettemet.

Lehet, hogy Lailának mégiscsak igaza volt? Most, hogy túléltem a pokoli fürd�t, és élve megf�ztek, a sivatagi túra a Ténérén át olybá t�nik majd, mint egy könny� séta a Hyde-parkban.

Tafédek az észak-nigeri Aïr-hegység pereménél fekszik, a tájat vulkáni

kráterekkel és �si lávafolyamokkal átlyuggatott kemény gránitréteg alkotja. Az Aïr-hegység nem tartozik a legmagasabb hegyvonulatok közé, hiszen legmagasabb csúcsa sem éri el a 2000 métert, de jelent�s voltáról azonnal képet alkothattam, amint Lailával elhagytuk az Agadez körüli poros, jellegtelen sivatagot, és fölmásztunk egy sötét sziklákból és dombokból képz�dött fennsíkra.

Az Aïr-hegység régóta egyik f� er�dítménye a tuaregoknak, akik a Niger népességét alkotó sokféle népcsoport egyik sajátos ágát képviselik. A tuaregok hagyományosan nomád pásztorok és harcosok, akik történelmük folyamán a Szahara hatalmas területein szóródtak szét a nyugaton Algériával és Malival, keleten Líbiával és Nigerrel határolt térségben.

Habár a kívülállók tuaregként ismerik �ket, a név maga arab eredet�, jelentése: akiket Isten kitaszítotf. Az elnevezés azokból az id�kb�l származik, amikor az arabok megpróbálták er�szakkal alávetni �ket, de e büszke és független nomád nép ellenállt, s így okkal nevezi magát imazighennek, azaz Szabad népnek”.

A tuaregok az iszlámot követik, de a keményvonalasok nem tekintik �ket muzulmánnak, mivel kevés tuareg beszél arabul, s így a többség nem tudja a

Koránt olvasni. Nyelvük, a tamashek régi líbiai írásmódot használ, olyan írásjelekkel, melyeket az avatatlan nyugati szem könnyen összetéveszt a morzejelzések egy változatával. A másik különbség a tuareg és az iszlám népek többsége között, hogy a tuaregok matriarchális társadalomban élnek, ahol a gyermeket kizárólag az anyától származtatják. A gyermek legközelebbi férfi rokonának nem az apát, hanem a nagybácsit tekintik, még pontosabban az anya fivérét, s ez a mérvadó az öröklésnél is. Ebb�l fakadóan a n� a tuaregoknál sokkal nagyobb tiszteletnek örvend, mint az iszlám társadalmak zömében.

− Egyes családokban − magyarázza Laila sokatmondó mosollyal − az asszonyt hercegn�ként tisztelik. Nem kell dolgoznia. Ha egy csésze teát óhajt, a férfi készíti el számára.

A nagy önbecsüléssel megáldott tuaregok soha nem vették jó néven, ha bármilyen kívülálló hatalom megpróbált rájuk telepedni, s mindig is keményen küzdöttek függetlenségük megóvásáért. A gyarmati uralom idején, amikor Franciaország lerohanta Nyugat-Afrikának ezt a részét, volt néhány összet�zés az európaiak és a tuaregok között. Jelesül 1916-17-ben, amikor a tuaregok megostromolták Agadez er�djét. A franciák visszaverték a támadást, s ezt követ�en er�szakosan kitelepítették a tuaregokat az Aïr-hegységb�l a déli síkságokra. A tuaregok egy része azonban az Aïr-hegységben maradt, és az 1990-es évek elején, a nigeri független kormány elleni felkelés idején a hegység újra egyfajta vulkáni citadellává vált.

Amikor végre el�kerülök a g�zfürd�b�l, fitten és egészségesen, Lailát még

mindig az akác árnyékában találom, amint azzal a két fickóval társalog, akivel a fürd�vizemet megosztottam. Két napig utaztak, hogy megmártózhassanak Tafédek er�sít� vizében, és most készülnek visszatérni az Aïr-hegység sziklás terrénumának mélyén fekv� táborhelyükre. Laila azt mondja, szívesen vennék, ha csatlakoznánk hozzájuk, s én boldogan egyetértek a javaslattal.

Nem ismertem föl azonnal a két férfit, s ezen nincs mit csodálkozni; mindkettejük tet�t�l talpig be van bugyolálva pizsamára emlékeztet� bonyolult öltözékébe, az úgynevezett boubouba, és egy hosszú, gyapjú fejkend�be, mely az arcukat is befedi, úgyhogy csak a szemük és az orruk hegye látszik ki bel�le. Abból a tényb�l kiindulva, hogy a n� milyen fontos helyet foglal el a tuareg társadalomban, csöppet sem csodálkozom azon, hogy Laila kend�tlen arccal jár-kel, hiszen a n�k nem viselnek fátylat. Annál meglep�bb viszont, hogy a férfiak − igen! Tizennyolc éves kortól kezdve minden férfi eltakarja arcát egyfajta turbán-fátyol kombinációval.

Állítólag a tuareg az egyetlen nép a világon, melynek férfijai fátylat hordanak. Ennek okai ugyanolyan rejtélyesek, mint ahogy a tuaregok eredete is belevész a történelem titokzatos homályába. Kétségtelen, az arc elfedésének megvan a maga praktikuma, mondjuk, homokvihar idején, ám ez nem ad magyarázatot arra, hogy miért kell a fátylat például a sátoron belül is viselni. Némelyek azt állítják, hogy ez a gyakorlat abban az �si arab hitben gyökerezik, miszerint a

harcosnak fedett arccal kell csatába mennie. Mások szerint a fátyol a gonosz szellem belélegzését�l óvja meg a férfit. S van egy olyan magyarázat is, miszerint a harcos a halálos ágyán orrán és száján keresztül szó szerint kileheli, azaz elveszti lelkét, ha életében fedetlen arccal közlekedett.

Régebbi id�kben a tuareg férfi még evés-ivás közben sem vehette le magáról a fátylat, ami valami egészen virtuóz technika kifejlesztését követelte meg a kanál vagy a pohár, illetve a száj közötti közvetlen kapcsolat létrehozásához. A tuareg férfiak külön komplex jelbeszédrendszert is kialakítottak elfátyolozott hangulataik és érzelmeik tolmácsolásához. Ezek a szokások ma már nem annyira merevek, de meg kell mondanom, hogy fedetlen fej� tuareg férfival egész utazásom során még így is csak a g�zfürd�ben találkoztam, az imént ecsetelt csobbanások rövid id�tartamára.

Új tuareg ismer�seimnek fél órára van szükségük ahhoz, hogy tevéiket el�kerítsék. A jószágokat mells� lábaiknál fogva egymáshoz béklyózták, úgyhogy túl messzire nem vándorolhattak el. A tevéket a pofájukon, nyakukon vagy a horpaszukon tulajdonosaik felt�n�en megjelölik, s mindegyik állatnak a nyakán legalább egy b�rerszény lóg, mely arra hivatott, hogy távol tartsa a gonosz szellemeket. A férfiak is viselnek valamilyen amulettet, hasonló célzattal. A karaván vagy fél tucat emberb�l áll össze, egy Edoua nev� id�sebb ember a vezet�, aki fekete boubout és indigókék fejkend�t visel. Edoua megragadja a vezérteve kötelét, és elindulunk a kiszáradt folyómederben fölfelé, búcsút mondva Tafédeknek és nevezetes g�zfürd�jének.

Ahogy kikeveredünk a folyómederb�l, magunk mögött hagyjuk az utolsó pálmákat és akácokat. A nyomvonal, melyen haladunk, kihalt tájra vezet, napégette fekete sziklákra, melyeken semmiféle növényzet nem él meg. Több órája úton vagyunk már, amikor Edoua megtöri a sivatag csöndjét, és elmeséli, hogy egész életét lényegében a Ténérében való utazással töltötte. Az év két részre oszlik, magyarázza. Hat hónapon át oda-vissza utazik a sivatagban: Bilmában sót vásárol, hogy Zinderbe, Dél-Nigériába szállítsa − egy ilyen út tizenöt napot vesz igénybe. Az év második felében tevéit legelteti az Aïr-hegységben.

Bilma a távoli oázisfüzér egyik láncszeme, mely Niger északkeleti szikláinak szélárnyékában, a csádi határ közelében húzódik végig. Az oázisokból induló s Ténérén átvezet� sókereskedelmet �sid�k óta a tuaregok uralják. Embernek-állatnak egyaránt szüksége van sóra, ám Nyugat-Afrika szavannáiban, a Szahara déli részén húzódó, Száhilként ismert övezetben kevés természetes sólerakódás található, jóllehet a térség legel� állatok millióinak szolgál otthonául. Ezért Edouának és el�deinek évszázadok óta az adja a megélhetési forrást, hogy tevéiken feldolgozatlan sótömböket szállítanak a sivatagon át, és eladják a Száhil pásztorainak.

− A Ténéré még olyanokat is megölhet, akik jól ismerik a sivatagot − mondja Edoua, miközben az Aïr csupasz szikláira kapaszkodunk. − Nagyon fontos, hogy az ember elegend� vizet, élelmet és a tevéinek való élelmet vigyen

magával. A kulcskérdés azonban a víz. A legnagyobb veszély, ha eltévedsz. Ezért ha az ember a Ténérébe indul, alapvet�en két dologra van szüksége: vízre és egy jó vezet�re.

Csak a téli hónapok alkalmasak a Ténéré átszelésére, folytatja Edoua. Ebben az évszakban embernek s tevének jóval kevesebb vízre van szüksége. Elég kevés tuareg vállalkozik arra, hogy április és október között nekivágjon a Ténérének.

Kissé elcsüggedek, amikor Laila ezeket a szavakat lefordítja. Szeptember eleje van, s nem jó arra gondolni, hogy a tuaregok ez id� tájt az orrukat se dugják ki a sivatagba. Egyetlen vigaszom, hogy most nem tuaregokkal utazom. A karaván datolyáért megy, a bilmai oázis másik nevezetes kincséért. A datolyakereskedelemmel pedig egy másik szaharai nomád nép foglalkozik: a tubu.

A magamfajta kívülálló számára a tubu talán a legkevésbé ismert a Szahara és környékének nomád társadalmai közül. Más nomádokhoz hasonlóan �k is híresek a szívósságukról és bátorságukról, de mást is hallottam róluk. A tubuk durva, olykor bizony er�szakos emberek hírében állnak. Ez némi aggodalommal tölt el. Csak akkor nyugszom meg valamelyest, amikor megtudom, hogy a meglehet�sen kockázatos datolya-utakra rendszerint a tubu asszonyok vállalkoznak. Márpedig a szebbik nem képvisel�i, természett�l fogva, messze nem lehetnek olyan er�szakosak és veszedelmesek, mint a férfinép, gondolom én. És ha figyelembe veszem, amit Laila a tuareg asszonyokról és azok kivételezett helyzetér�l mondott, akkor igazán semmi okom az aggodalomra. Ne felejtsük Laila szavait: hercegn�ként kezelik �ket, márpedig ha ez így van, kinek jutna eszébe, hogy a sivatag hercegn�it valamiféle er�szakos szerepkörben képzelje el!

Ám hogy további önbizalmat merítsek, megkérdezem Edouát, miként vélekedik a tubu n�kr�l. Edoua el�húz a bouboujából egy kis b�rzacskót, kivesz bel�le egy csutak dohányt, és a szájába csúsztatja, miközben a választ fontolgatja.

− A tubu asszonyok nem jobbak a tuaregoknál, de �k is er�sek − mondja diplomatikusan, legalábbis így vélem.

Lailának azonban más a véleménye, és ahogy látom, elég határozott álláspontot képvisel.

– A tubu n�k keményebbek, mint a tuaregok -mondja. − Sokkal keményebbek! − teszi hozzá. − És mindegyikük kést hord magánál. Észnél kell lennie, Nick, mert a használatától sem riadnak vissza!

Hogy nyomatékosítsa szavait, egy történetet is elmesél, amikor Edoua megállást rendel el, és az emberek az éjszakai pihen�re készülve tevéiket béklyózzák.

− Egy tubu n�nek volt egy v�legénye, akinek szabad kezet adott, hogy egy hónapig válogathat a többi fehérnép között. „Ha látsz olyan lányt, aki jobban tetszik, mint én, akkor elengedlek − mondta a menyasszony. − De ha egy hónap után is együtt leszünk, akkor soha többé nem hagyhatsz el másik asszonyért.

Mert ha ezt teszed, megöllek.” Laila együttérz�n rám mosolyog, miközben alváshoz készül�dve takaróinkat

teregetjük szét a köves talajon. – A tubu n�k kemények. Nagyon kemények és nagyon büszkék. Ezt soha ne felejtse el!

A hatalmas, kerek sziklák feketén ragyognak a távolban, ahogy a nap alászáll a horizonton, els� napom végét jelezve az Aïr-hegységben. Az elhagyatott táj vigasztalan szépsége azonban ezúttal hidegen hagy, mert Laila története visszhangzik a fülemben.

2. A szaharai nomád f� er�ssége a teve, mely fölülmúlja bármely más

lábasjószág fontosságát. Kecskét is sokan tartanak, ez kétségtelen, de a kecskére nem lehet ráülni; nem visz át a homoktengeren, és nem málházhatod föl sótömbökkel vagy datolyászsákokkal. A sivatagot csak teveháton lehet bebarangolni. Ez a teremtmény nagyszer�en alkalmazkodik a széls�séges id�járási körülményekhez, mind a h�séghez, mind pedig a hideghez (ne felejtsük el, a Szaharában télen nulla fok alá süllyedhet a h�mérsékleti), ugyanakkor több napon át képes kitartani víz nélkül, és nagy, vaskos lábaival remekül közlekedik a sivatag homokjában.

A teve azonban nem pusztán szállítóeszköz. Teje és alkalmanként húsa nélkül a tuaregoknak vagy a tubuknak komoly túlélési nehézségekkel kéne szembenézniük. A szaharai nomádok életében a tevetej és a bel�le készített sajt helyettesíti a kenyeret, mely egyébként ismeretlen ezekben a társadalmakban. Takarókat és sátorborításokat sz�nek a teve finom, hastáji sz�rzetéb�l, míg a b�réb�l er�s szandálokat, zsákokat, köteleket, mi több, kés−, illetve kardhüvelyeket készítenek. Még a teve trágyája is életbevágóan fontos energiaforrás. Ebben a térségben, ahol kevés a fa, a tevetrágya tüzel�anyagként használatos. Az állat veséje annyira hatékonyan �rzi a vizet, hogy ürülékét el�re szárított labdacsként pottyantja el, mely ennek folytán azonnal elégethet�.

Semmi kétség afel�l, hogy a nomád számára a teve nélkülözhetetlen. És a teve tudja ezt. Ez az állat már így születik, fens�bbsége teljes tudatában. A teve lehet makacs, rosszindulatú, megátalkodott, ha éppen olyan a kedve, de alapjában véve mindig dölyfös és pökhendi. Igazság szerint egyetlen más állat sem viselkedik ilyen fennhéjázón. Kevélységének magyarázata – így a legenda − Allah utolsó nevében keresend�. Allahnak száz neve volt, s ebb�l kilencvenkilencet Mohamed tudomására is hozott a híveinek. A századik nevet azonban csak h�séges tevéjének árulta el. Hálája jeléül, hogy az állat egyszer megmentette az életét, tevéje fülébe súgta a századik nevet. Mohamed tevéje azonnal t�két kovácsolt a felbecsülhetetlen érték� információból, és a titkot nem habozott továbbadni tevetársainak. A mai napig egyetlen ember sincs, aki tudná Allah századik nevét, ezzel szemben az összes teve rendelkezik ezzel a fontos

ismerettel. Hát innen a tevék elképeszt�en dölyfös viselkedése. Lailával elérjük a tuaregok táborhelyét, ahol Edoua és társai tanyáznak. A

hely neve: Tidene, és nagy meglepetést szerez a kemény, sötét, vulkanikus felszín után, melyen eddig haladtunk. Buja legel�k és akácfák borítják a térséget. Madarak csiripelnek és köröznek a fejünk fölött, miközben tevék és kecskenyájak legelésznek a kövér legel�kön, melyek selymes füvét gyöngéd szell�k borzolják.

Örülök, hogy eljöttünk Tidenébe, mert így alkalmam lesz találkozni azokkal a barátaimmal, akiket egy évvel korábban etiópiai utazásom során ismertem meg. Laila azonban figyelmeztet, hogy a tubu asszonyok, akikkel a Ténérét fogom átszelni, valószín�leg az egész napot, de a nap jelent�s részét mindenképpen teveháton fogják tölteni, én pedig soha nem ültem tevén. Nem árt erre Tidenében felkészülnöm.

Laila megtanácskozza a dolgot Edouával, aki t�n�dve eljátszadozik indigókék fátylának sarkával, majd elindul a legel� felé, hogy kisvártatva egy sötét sz�r� tevét vezetve térjen vissza. Az állat nyakán b�rerszénybe csomagolt amulett lóg.

− Ó, igen − mondja Laila −, ezen jól lehet gyakorolni. Vörös sz�r�, és a vörös tevék tudvalev�en a legintelligensebbek.

Eddig sejtelmem sem volt arról, hogy a tevéket színük alapján osztályozzák. − Pedig így van − er�síti meg Laila, mintha ez lenne a világ

legtermészetesebb dolga. − Minden tuareg tudja, hogy a fehérek a legszebbek és a legelegánsabbak. De azok a tevék, amelyek különböz� színeket viselnek, mint ez − Laila rámutat a fríz tehén b�rére emlékeztet� barnásfehér foltokra −, nos, ezek a legkeményebbek.

Intelligens, vörös tevémet Agadénak hívják, s állkapcsát el�re-hátra mozgatva jókora f�csomón kér�dzik, miközben fens�bbsége teljes tudatában, enyhe megvetéssel tekint le rám. Nem mondhatnám, hogy túl szívélyes lenne, amiért rögtönzött tevegel�leckém ötletével megszakítottuk vacsoráját.

Edoua megrántja a teve orrán átf�zött kötelet, hogy Agadét letérdepelésre késztesse, az állat világfájdalmas képpel engedelmeskedik, és maga alá gy�ri lábait valami eléggé kényelmetlennek látszó pozitúrában. De még ülve is olyan magas, mint én.

Edoua csíkos takarót, majd egy másik tevér�l levett nyerget helyez Agadé hátára. A fanyereg, mely kényelmesen simul a teve púpja mögé, vörös, égszínkék és sárga színekkel kidolgozott b�rrel van bélelve. Miután a nyerget egy kötéllel rögzíti a teve hasánál, Edoua újabb takarót vet át az ülésen.

Felém fordul, és a lábfejemre mutatva mond valamit. − Vegye le a cip�jét! − fordítja Laila. Leveszem. Egyik kezében a kötelet tartva, másik kezével a nyeregkápát megragadva

Edoua egyetlen könnyed mozdulattal a hatalmas állat hátán terem. Agadé továbbra is közömbösen pépesít.

Edoua jobb lábával lazít a teve nyakának alsó részéhez rögzített

gyapjútincsen, és Laila közvetítésével elmagyarázza, hogy ez a gyorsító. − A lábával nyomást kell gyakorolnia a nyakára, de nem túl er�sen, inkább

úgy, mintha masszírozná, s ezzel serkenti mozgásra az állatot. Minél er�sebben szorítja a lábával, a teve annál gyorsabban megy.

Edoua belevájja a nagylábujját a teve nyakába, mire az állat kihajtogatja maga alá gy�rt lábait, és fölegyenesedik. Edoua most egy újabb lábmozdulattal járásra ösztökéli az állatot, és bemutatja, hogyan kell kormányozni, egész egyszer�en egyik oldalra vagy a másikra húzva a kötelet. Aztán Agadé újból megáll, letelepszik, mint az el�bb, és Edoua könnyed mozdulattal kicsusszan a nyeregb�l.

Majd kezembe nyomja a kötelet. Ezek a dolgok mindig olyan egyszer�nek látszanak, amikor egy hozzáért�

ember tart bemutatót, úgy számolom, hogy Edoua, aki most ötvenéves lehet, legalább negyven éve gyakorolja ezt a sportot. Kés�bb kisgyerekeket is látok, akik minden er�feszítés nélkül, hihetetlen könnyedséggel bánnak a nagydarab állattal. Hát nálam kissé más a helyzet.

Agadé fölhorkan, amikor meztelen lábamat óvatosan a mells� lábikrájára helyezem, és ránehezedem. Gyors mozdulattal a másik lábamat átlendítem a nyeregkápa fölött, és lám, már bent is ülök a nyeregben. Edoua még gyors lökéssel igazít rajtam, s nagyjából a helyemen ülök.

– Jó! − mondja Laila, gy�ztes mosollyal. Edoua megragadja a jobb lábamat, és Agadé nyakának kritikus részébe döfi. − Belekapaszkodhat a kapába, ott alul − magyarázza Laila, a nyeregb�l kiálló

fogantyúra mutatva. − De ne a tetejét fogja, mert az nem elég er�s! Ha azt akarja, hogy megálljon, nyomja csak a nagylábujját a nyakába! − teszi hozzá.

Jobb kezemmel a zablába kapaszkodva, ballal a nyeregkápát szorongatva, nagylábujjamat belenyomom az állat érdes sz�rzetébe. Agadé továbbra is rágja a takarmányt. Amúgy semmi más nem történik. Még keményebben vájom bele a nagylábujjamat, ez most már akár egy kisebbfajta rúgásnak is beillene. Agadé továbbra is �röl, fejét kissé elfordítja, mintha élvezné a jelenetet. De továbbra se mozdul. Amolyan patthelyzet áll el�.

Edoua kiveszi a kantárszárat a kezemb�l, és Agadé feje fölé emeli. Az állat veszi az üzenetet, és föltápászkodik.

Mindez egyszer�nek hangzik. Az ember ráül a tevére, az meg föláll. Egyenesen persze, gondolja az avatatlan. Amióta az Aïr-hegységben tartózkodom, legalább tucatszor végignéztem a m�veletet, és a lovas, pontosabban a tevén ül� ember minden esetben tartotta az egyensúlyt. �szintén szólva a teve általában eléggé esetlenül tápászkodott fel, s ahogy a térdér�l elrugaszkodott, jókora port kavart maga körül, de a tuareg ember a nyeregben stabilan és kényelmesen ült, lazán el�re-hátra billegett, míg az állat nagy nehezen el nem érte teljes testmagasságát.

Számítva arra, hogy hamarosan én leszek soron, elmélyülten tanulmányoztam az egész folyamatot. Kívülr�l nézve az volt a lényeg, hogy az ember a

súlypontját el�re-hátra mozgatva megtalálja az egyensúlyt, míg a teve hátsó és mells� lábait ki nem egyenesíti. De más dolog tanulmányozni egy ilyen bemutatót, és megint más végrehajtani azt. Amikor már a nyeregben ülök, összekavarodik bennem a mozgások sorrendje: mikor kell el�red�lnöm, s mikor hátrahajolnom. Olyasmi ez, mint amikor az ember el�ször ül volán mögé, és megpróbálja felidézni magában, melyik a fék és melyik a gázpedál.

Agadé el�relódul a mells� térdeire. Belekapaszkodom a nyeregkápába, hogy megakadályozzam az el�rebukfencet.

− Ne a tetejét! − kiáltja Laila. − Letörik a bot, az aljánál fogja! Javítok a fogásomon, s próbálok hátrad�lni, ám ebben a pillanatban az állat a

mells� térdeire támaszkodva emelkedik fölfelé, ennek folytán pontosan az ellenkez� irányba lendülök. Épp hogy visszanyerem viszonylagos egyensúlyomat, Agadé a hátsó lábait egyenesíti ki, teljes hosszúságban, és ett�l most újfent el�relendülök. Ezúttal viszont sikerül a nyeregkápát a tövénél megragadnom.

Laila tapsol. − Óriási, tényleg kit�n�! Na látja, megy ez magának! Kegyes hazugság, de imádom �t érte. Fogalmam sincs, hogyan maradtam fönt

a nyeregben, de rajta ülök, és most már csak bátorításra van szükségem. – Most induljon el, gyerünk! Nagylábujjamat belefúrom Agadé nyakába, és legnagyobb ámulatomra az

állat elindul. Tevegelni könny�. Valakit�l egyszer azt hallottam, hogy a tevegelést�l

tengeribetegséget lehet kapni, vagy legalábbis valami hasonlót. Állítólag a francia gyarmati uralom idején a tevés hadosztályokhoz a haditengerészett�l rendeltek segít�ket, hogy oldják meg a problémát. Szerencsére jómagam soha nem szenvedtem ett�l a betegségt�l, így nem tudok kommentárt f�zni a dologhoz. Agadé, úgy t�nik, készségesen hintázik el�re s hátra, kezdek hozzászokni a ringatózáshoz, és nagylábujjammal folyamatosan masszírozom a nyakát, hogy mozgásban tartsam �t. A kormányzás szintén egyszer�, hiszen a teve a legcsekélyebb zablahúzásra is igen érzékenyen reagál.

A dolog kezd azonban komolyabbra fordulni, amikor a két fickó, akivel Tafédekben megosztottam fürd�vizemet, tevéjére pattan, és közös ügetésre csatlakozik mellém. Ehhez er�teljesebb nyomást kell gyakorolnom Agadé nyakára, ami önmagában nem okozna különösebb nehézséget, de az élénk masszázs folyamatos fenntartása és az ezzel egyidej� kormányzás komolyan próbára teszi koordinációs képességeimet.

Amikor a két fickó magasabb sebességfokozatra kapcsol, mondjuk úgy, egyfajta könny� ügetésbe kezd, elkezdek pattogni a nyeregben, és ez határozottan kényelmetlen. Laila kiabál, hogy kapaszkodjam meg a hátsó nyeregkápában, ha úgy érzem, hogy leesnék. Bölcs tanácsnak t�nik, mert már eddig is átfutott agyamon a baljós gondolat, hogy ebb�l a magasságból lepottyanni legalábbis olyan következményekkel járna, mintha az ember egy

magas fáról zuhanna alá. Egyensúlyozásommal és a koordinációmmal érzésem szerint már nem lenne nagyobb baj, de az, hogy az egyik kezemmel folyamatosan a nyereg kapáját kell szorongatnom, a másikkal a zablát fogom keményen, míg lábammal a sebességadagoló dörzsmozdulatokat végzem, s gondolataim mindeközben a tuareg típusú üzemi baleset lehetséges következményei körül rajzanak − nos, ez egyszerre soknak t�nik.

Viszont így legalább elterel�dnek gondolataim az ülepem tájékán jelentkez� egyre er�teljesebb fájdalmakról. Elég hosszú ideje tart már a „könny� ügetés”, legalábbis saját mércém szerint, amikor rátérnénk ugyebár a vágtára. Mérhetetlen megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy Agadé semmi vonzalmat nem mutat az eszeveszett rohanás iránt, és nem nehéz �t meggy�znöm arról, hogy az ügetés helyett a könny� séta is megteszi, miközben a másik kett� hatalmas porfelh�vel elviharzik a messzeségbe. A tevéket nem száguldásra tervezték. Kissé nevetségesek, amikor lábaikkal elkezdnek összevissza kalimpálni. Agadé nyilvánvalóan tisztában van ezzel, és esze ágában sincs hülyét csinálni magából. Én ebben maximálisan az � oldalán állok.

Amikor végre leszállok a nyeregb�l, Laila hangos ünnepléssel fogad, de nem minden aggodalom nélkül. – Milyen a helyzet hátul, lent? − kérdi.

− Cudar − felelem. − Gondoltam − mondja. − Alighanem kissé fölhólyagosodott. Kés� délután, miután köszönetet mondok Agadénak, és visszaviszem �t

szeretett legel�jére, kószálni indulok Lailával a tidenéi buja mez�kön. Jólesik a séta elgémberedett tagjaimnak, s noha vannak testrészeim, melyek inkább pihenni vágynának, leülni a legkevésbé sem szeretnék.

Érkezésünkkor szereztem már némi benyomást Tidene kiterjedt méreteir�l, de azt nem vettem észre, valójában milyen sok ember táborozik ebben az üde, zöld környezetben. Amerre járunk, mindenütt családok pihennek a tövises fák alatt, némelyek gyékényeket er�sítettek a faágakra, hogy ezzel több árnyékot varázsoljanak maguk köré. Az asszonyok a tábortüzek körül sürgöl�dnek, és koromfekete fazekaikat az esti f�zéshez készítik el�, míg a férfiak háttal a napnak kis sz�nyegeken vagy rongyokon imádkoznak.

A mez� szélénél, ahol alacsony dombok jelzik a legel� szegélyét, egy csapat tevegel� férfi köröz egy kisebb ül� csoport körül. Alig valamivel távolabb gyerekek csoportosulnak, és ugyancsak a teveparádét figyelik. Ahogy közelebb érünk, visszafogott énekhangokat és dobszót hallunk.

− Ez az � szórakozásuk − mondja Laila, ahogy megállunk a közelükben, s a fekete köveken gubbasztó gyerekekkel együtt figyeljük a jelenetet.

− A fiúk tevéikkel köröznek a lányok körül, és próbálják kiszemelni a legcsinosabbat közülük.

Kisebb porfelh� támad, amikor a tevék, szorosabb kört vonva a lányok körül, ügetésbe csapnak át. A fiúcskák, akik mellé letelepedtünk, hagyományos boubout viselnek, némelyek koszos pólót és foltozott farmert, és tulajdonképpen

ránk se hederítnek. T�lünk balra a másik csoport lányokból és fiatalasszonyokból áll, sötét szín� köntöseiken kicsiny tükröcskék verik vissza a lenyugvó nap szikráit. Id�nként lopva felénk néznek, de �k is a ritmikus látványosságot figyelik.

− A tuaregok az es�s évszakban ilyen helyeken gy�lnek össze − mondja Laila −, és amikor az es�zéseknek vége, eljön az ünneplés ideje.

A Szahara szegélyének ezen a részén a csapadékban egyébiránt elég szegény es�s évszak általában szeptemberben ér véget. Amikor a száraz tél beköszönt, a nomádok többsége délre költözik, a Száhilba, az asszonyok kecskéiket legeltetik, míg a férfiak nekivágnak a Ténérének, és sóüzleteiket bonyolítják.

A köröz� tevék most szünetet tartanak, a t�lünk balra lev� csoportból három kislány fölugrik, és csatlakozik a porban gubbasztó asszonyok körülzárt gyülekezetéhez.

− Ez így megy egészen sötétedésig − folytatja Laila. − Sokan jönnek még, mert holnap lesz a nagy tevehajtóverseny.

Laila felém néz, és rám villantja diadalmas mosolyát. Kitalálom, min jár az esze. De aztán ki is mondja:

– Akar indulni? A válasz természetesen: nem −, de valahogy úgy érzem, ebb�l nem lesz olyan

könny� kimászni. Ördögöm van. Másnap reggel, amikor Edouával beszélek, megvilágosodik

el�ttem, hogy els� pillanattól kezdve úgy kezelte a felkészítésemet, hogy csakis a verseny lebegett a szeme el�tt. Nem szeretnék csalódást okozni neki, semmilyen szempontból, mégis attól tartok, ez most elkerülhetetlen. Azt szokták mondani, hogy nem a gy�zelem a fontos, hanem a részvétel, és testem-lelkem nagyrészt azonosulni is tudna ezzel a bölcselettel. Kivéve az ülepemet.

Laila azt mondja, hogy indul egy újabb körbetevegelés a n�k körül, s ez alkalmas lenne számomra a bemelegítéshez, de kénytelen vagyok emlékeztetni rá, hogy a hátsó felem még mindig cudar állapotban van. Viszont sikerül Agadé nyergében egy olyan ülésmódot találnom, melynek révén testsúlyomat túlnyomórészt a combizmaimra tudom helyezni, és így valamelyest feledni tudom a hátsómon jelentkez� gondokat. Ezzel az üléstechnikával csatlakozom a körkörös ügetéshez, és mintegy húsz másik dalia társaságában hosszasan rovom a köröket egy csoport ifjú szavannái szépség körül az agyagsivatag kell�s közepén.

Lépésb�l könny� ügetésbe megyünk át, a tevék feje a zablákkal magasba tartva, az asszonyok halk, kissé bánatos dalokat zsolozsmáznak. Egyikük egy üreges lopótökfélén veri a ritmust. A delejes hangok hatására kezdem élvezni a dolgot. Arról nem beszélve, hogy látnom kell: sokkal jobb helyzetben vagyok, mint a földön gubbasztó asszonyok, akik kénytelenek fejkend�jüket szorosan az arcukra húzni, hogy védekezzenek a por ellen.

A monoton köröket id�nként az szakítja meg, hogy valamelyik fiatalember

hirtelen lehajol a nyergéb�l, és elkapja kiválasztottja fejkend�jét, majd elvágtat vele, húzva maga után a szélben a hosszan kibomló pamutsálat. A többiek rendre üldöz�be veszik, nagy száguldás veszi kezdetét, amit�l Agadét és magamat jobbnak látom távol tartani, ezért ilyenkor inkább Lailával elegyedem beszélgetésbe.

A nap magasabbra kúszik az égen, mindenki árnyékot keres magának, Lailával mi is behúzódunk egy fa alá, s megkezd�dik a tuaregoknál töltött id�m napi rutinjának legkellemesebb része: a henyélés, amikor nincs más feladat, mint várni a leh�lésre. Laila felhörpint egy nagy flaska tevetejet, majd led�l a gyékényére, és álomba szenderül, én pedig latolgatni kezdem magamban a versenykilátásokat. Egy torpedó formájú kisebb bogár küzdi föl magát egy homokszemre, mely az � perspektívájából nyilván gigantikus sziklatömbként érzékelhet�. Túl sok mérlegelésre nincs szükségem ahhoz, hogy belássam: versenyesélyeim gyakorlatilag a nullával egyenl�k, már csak azért is, mert Agadé utálja a rohanást, s ezzel a megnyugtató gondolattal békés álomba ringatom magam.

Amikor fölébredek, délután négykor, még mindig perzsel a nap, de itt az id�, hogy odaporoszkáljak a startvonalhoz. Laila is jön velem, ezért Agadét köt�féken vezetem, aminek megvan az az el�nye, hogy az ülepemet nem teszem ki verseny el�tti fölösleges megpróbáltatásoknak. Minden irányból szállingóznak a versenyz�k a kerek gránittömbök alkotta hegyvonulat szélárnyékos oldalára. A célpózna, melyet egy nagyjából három kilométeres kör megtétele után lehet elérni, ott helyezkedik el, ahol délel�tt az asszonycsoport körül róttuk köreinket.

Mintegy harminc versenyz� gyülekezik a startvonalnál, s észreveszem, hogy többnyire fehér szín�, igen szemrevaló állatok uralják a mez�nyt. Agadé azonban vörös és intelligens, s nem hiszem, hogy ez a körülmény túlságosan feszélyezné �t. A várakozás izgalma érezhet� a leveg�ben, a versenyz�k zöme önelemz� befelé fordulással rágcsálja dohánylevelét. Nemcsak a dics�ség a tét. Az els� három befutó pénzjutalomban is részesül. Edoua, aki már kissé öreg ahhoz, hogy versenyezzen, az indítóval társalog. Arrébb a két tafédeki jó barát − g�zfürd�i emlékek − igazgatja nyergét; szalutálok feléjük.

Még a start el�tt Edoua és Laila bemutat néhány esélyes versenyz�nek, akik jobbára csuklójukra hurkolt, merev b�rb�l készült ostorukkal játszadoznak. Megkérdezem t�lük, kit tartanak a legesélyesebbnek, s mindegyikük saját magát nevezi meg, kivéve egy fényes zöld boubouba öltözött fiatalembert, aki az els� három hely bármelyikével meg lenne elégedve. Érdekes módon az én esélyeim latolgatását mindegyikük udvariasan mell�zi.

A nyilvánvalóan alacsonyra értékelt versenypozícióm éppenséggel nem sokat javul, amikor elérkezik a nyeregbe szállás pillanata. Cip�met lerúgom, majd miel�tt fölmásznék Agadé púpja mögé, óvatlanul belelépek egy jókora tüskébe. A fájdalomtól úgy ugrálom körül versenyz�társaimat, mintha mirtuszleveleket szórnék tevéik lába elé. Nem a legjobb start.

Amikor végre fölkászálódom a nyeregbe, az indító hátralép, és harminc teve araszol el�re, pozíciót keresve a startvonal körül. Versenyz�társaim fejdíszeiket és fátylaikat igazgatják, jómagam kalapomat nyomom mélyebbre a kobakomba. Mindannyian az indítóra összpontosítunk.

Keze a magasban, majd nagy lendülettel lecsap a combjára, s a mez�ny földübörög.

Pokoli z�rzavar. Százhúsz nyurga teveláb kezd el kapálózni minden irányban, hatalmas porfelh�t kavarva. Agadét is magával ragadja társai lendülete, s jó ötven méteren át kétségbeesetten kapaszkodom a hátsó nyeregkápába, hogy mentsem az életem. Atmoszferikus homály borul ránk, csattognak az ostorok, boubouk bomlanak ki az apokaliptikus z�rzavarban. Magam is meglep�döm, hogy még mindig együtt haladok a mez�nnyel, noha alfelemet mintha villámcsapások érnék, valahányszor ülepem a nyereggel érintkezésbe kerül. De aztán a többiek elhúznak, s Agadéval együtt szép lassan lecsillapodunk; mozgásunk békés ügetéssé szelídül, s a ránk hagyott vastag porfelh�ben mindketten csöndesen belenyugszunk elkerülhetetlen vereségünkbe.

Fél órával kés�bb Agadéval átporoszkálunk a célvonalon, noha igen er�teljes lábmasszázsra van szükség jószágom nyakán ahhoz, hogy bizonyos méltósággal tehessük meg a versenytáv utolsó szakaszát.

Több száz f�s néz�sereg üdvözli a versenyz�ket, akik most körbe-körbe parádéznak, élvezve a zajos ünneplést. Kisfiúk csodálják a versenytevéket, és flitteres díszruhákba öltözött asszonyok énekelnek, id�nként hátborzongatóan éles csatazajokat hallatva.

Rátalálok Lailára, aki melegen gratulál a táv leküzdéséhez, úgy lépkedek, mint John Wayne, ahogy Lailát követem a gy�ztes üdvözlésére. A zöld boubouba öltözött fiatalember nyerte meg a versenyt, aki az elején olyan szerényen nyilatkozott az els� háromba remélt helyezésér�l. Oldalvást és lazán ül a nyereg szélén, csodálói feje fölé magasodva, egyik lába a teve nyakán pihen, a másikat az állat horpaszánál lóbálja.

Gratulálok neki, majd megkérdem, mióta �zi ezt a sportot. − Tizenkét éves korom óta − mondja. A húszas éveinek elején járhat, úgyhogy

legalább tíz év el�nnyel indulhatott velem szemben. − És mennyi id� kellett ahhoz, hogy az ülepe hozzászokjon ehhez? − kérdem,

és a nyomaték kedvéért megpaskolom az alfelemet, ami nagy hibának bizonyul, mert a villámcsapásszer� fájdalmak nyomban kiújulnak.

Látom, hogy a fiú szélesen elvigyorodik a turbán-fátyol kombináció mögött, mely még mindig rá van húzva az orrára.

− Úgy öt év − feleli. Hát valóban nem sok esélyem volt… 3. Sok badarságot összeírtak az utóbbi id�ben mind a tömegmédiában, mind a

szakirodalomban arról, hogy a Szahara terjeszkedik. „Sivatagosodás”, sivatagi körülmények terjedése − így hívják az utóbbi harminc évben a Száhil új apokalipszis-lovasát. A Szahara, állítják az aggodalmaskodók, lassan betolakszik a szavanna legel�ire, megállíthatatlanul elnyeli a Száhilt, és ki�zi él�világát. És az ökológiai katasztrófa el�idéz�i maguk az emberek, akik felel�tlenül kiszipolyozzák er�forrásaikat, és végül learatják a borzalmas eredményt. A szaharai nomádoknak, köztük a tuaregoknak és a tubuknak, nagyon rossz a sajtójuk e tekintetben. A katasztrófatörténet jelképe pedig a szerencsétlen homokd�ne, amely ugyebár elnyeli a mez�gazdasági term�földeket. Kerek kis történet ez, amely azonban nagyon is leegyszer�sít egy meglehet�sen bonyolult helyzetet.

Kétségtelen, hogy Nyugat-Afrika bizonyos területein jelentkeztek ilyen gondok, de távolról sem olyan mértékben, ahogy azt annak idején gondolták. A Szahara szegélyén a félszáraz éghajlat állandó velejárója a visszatér� aszály, és ez a természeti jelenség valóban nagy pusztulásokat idézett el� a térségben. Az 1970-es évek elején Nyugat-Afrikában pusztító szárazság sok ember nomád életformájának vetett véget, többek közt Laila családjának is odaveszett az állatállománya, elpusztultak a tevéi, s nem maradt más választásuk, mint a letelepedés. Niameybe, Nigéria f�városába költöztek, ahol Laila ma egy kis szatócsboltot üzemeltet.

Az aszály mellett azonban a szezonális es�zések azok, amelyek igazából meghatározzák a hatalmas Szahara méreteit. Május és szeptember között minden évben dél fel�l nehéz es�felh�k érkeznek széles sávban a szavanna legel�i fölé, és elejtik terhüket a Száhilra. A csapadék hatására a növényzet életre kel, és néhány nap leforgása alatt a szikkadt területek üde zöld legel�kké változnak. így tehát a Szahara minden évben kitágul, majd összezsugorodik, az es�zések ritmikus váltakozására.

Niger pásztorainak az es�s évszak a lehet�ségek id�szaka. Tömegével érkezik az állatállomány minden irányból, hogy elfoglalja a legkedvez�bb északi legel�ket. Az Agadeztól nyugatra és északra elterül� legel�knek van még egy figyelemre méltó vonzerejük. A só! A takarmány ugyanis sós. A juhok, kecskék, szamarak, tehenek és persze mindenekel�tt a dölyfös tevék az év többi részében a Ténérén átszállított sótömbök nyalogatásával kénytelenek ásványianyag-szükségletüket kielégíteni, ilyenkor azonban a kövér legel�kön a takarmánnyal együtt kapják meg az életbevágóan fontos tápanyagot.

Azt hallottam, hogy a pásztorok és nyájaik éves vándorlása ezekre a gazdag szezonális legel�kre igazi látványosság, melyet ünnepségek, vidám mulatságok tarkítanak. Ezért is döntöttem úgy, hogy kitér�t teszek egy ilyen esemény megtekintésére, miel�tt sajgó alfelemmel rászánom magam a ténéréi utazásra a hírhedett tubu asszonyok társaságában.

Agadezba visszatérve Laila bemutat egy Boubacar nev� férfiúnak, aki az idegenvezet�m lesz, s aki minden jel szerint tökéletesen alkalmas a feladatra. Boubacar pásztorcsaládban n�tt föl, s élete ma is szorosan köt�dik a nigeri

pásztorokéhoz. Habár − Lailához hasonlóan − Boubacar sem terelgette túl sokáig az állatokat, munkája mégis a pásztorok életéhez köt�dik. Egy nem kormányzati szervezetet (NGO) irányít, amely a pásztorok jogaiért küzd. Tizenhét gyerek volt a családjukban, s Boubacarral együtt mindössze hatan élték túl a gyerekkori betegségeket. Boubacar nomád iskolába járt, ahol kit�nt képességeivel, és végül az Egyesült Államokban találta magát: egy amerikai egyetemen szerzett doktorátust. Miután hosszú éveken át egy nemzetközi segélyszervezetnél dolgozott szerte Afrikában, végül úgy döntött, hogy hazatér, és létrehozza a saját lábon álló segélyszervezetét.

Agadezból észak felé tartunk, s Boubacar útközben így összegzi a nyugat-afrikai nomád társadalmak gazdálkodását:

− A kecske a folyószámlájuk a mindennapi pénzköltéshez, míg a szarvasmarha jelenti a lekötött betétet.

Agadez poros utcáiról egyenesen a szavanna legel�ire csöppenünk. Egy katonai ellen�rz� pontnál rövid id�re meg kell állnunk, aztán sík tájon haladunk, melyet akácfák és kicsiny kutyatejcserjék tarkítanak b�rszer� leveleikkel, melyek akkorák, mint egy levesestál.

− A szamárnak nincs értéke − folytatja Boubacar. – Ez az aprópénz. Népes család mellett haladunk el, kecskéket, hosszú szarvú teheneket terelnek

ugyanabba az irányba, amerre mi is megyünk. Az asszonyok fekete ruhát viselnek, szamárhátra ültetett kisgyerekük mellett gyalogolnak, s a „konyhafelszerelések” − edények, ev�eszközök, t�zifának való göcsörtös ágak − ugyancsak a szamárra aggatva csörömpölnek.

− De a nomád pénzügyi rendszer csúcsán a teve helyezkedik el − magyarázza Boubacar. − Ez az aranytartalék.

Egy férfi, nyilván a családf�, éppen aranytartalékáról, azaz tevéjér�l integet felénk, ahogy elhúzunk mellette.

− Minden vagyonukat az állatállomány teszi ki. Kevesen foglalkoznak készpénzzel, és ez nagy hátrányt jelent számukra a modern világban.

Boubacar kifejti, hogy a kormány ezeket a legel�ket, ahol most áthaladunk, s amelyek évszázadok óta pásztorcsaládok nemzedékeinek hagyományos megélhetési forrása, földm�vel�knek kínálta föl megvételre, hogy gabonát termesszenek.

− Ezek a területek hagyományosan a pásztorokéi. Csakhogy nekik nincsenek hivatalos jogcímeik, nincsenek papírjaik, melyek bizonyítanák, hogy �k a tulajdonosok. A kormányzatnak van tulajdonjoga, de ha a kormány a földeket eladja a gazdálkodóknak, akkor a pásztorok hol fogják legeltetni nyájaikat? Ezért kell a nomádokat bevezetni a piacgazdaságba, s megtanítani �ket a készpénzkezelésre. Mert csak így tudják biztosítani �si jogaikat.

Ahogy továbbmegyünk, újabb pásztorokat látunk nyájaikkal. A legel� sok helyen még mindig zöld és buja, másutt azonban már szalmasárga, kiégett foltok mutatkoznak, jelezve az es�s szezon végének közeledtét.

Megállunk egy víztárolónál az út mellett, egy lapos, sós medernél, melyben

csak az es�s évszakban található víz. Ezek a kérészélet� tavacskák teszik lehet�vé, hogy a pásztorok észak felé vonuljanak, s állataikat ellássák vízzel. Ekörül is állatok sereglenek. Kecskék és szamarak tolonganak a porban a víz szélénél, mintha csak engedélyre várnának, hogy egy lépéssel el�bbre léphessenek, és ihassanak, míg a csokoládébarna szín� tehenek már belegázoltak a vízbe, és oltják a szomjukat. Egy férfi ül a vízparton, egy nagy kövön, fején fonott kalap, melyet vörös és fekete b�rcsíkok díszítenek. Szandálját lerúgta, és buzgón mossa a lábát, miközben asszonyai és gyerekei azon fáradoznak, hogy élelemkészletüket a további utazáshoz feltöltsék. Némelyek félbevágott autógumibels�t töltenek meg vízzel, míg mások a hagyományosabb kecskeb�rt használják ugyanerre a célra. A kecskeb�r finoman szivárogtatja ki a vizet a pórusain keresztül, ugyanazzal a módszerrel, ahogyan az izzadság a testh�mérsékletünk fönntartásáról gondoskodik, s így a kecskeb�rben tárolt víz a legnagyobb h�ségben is kellemesen h�vös marad.

A csoport a wodaabi törzshöz tartozik, mint kiderül, Boubacar is ebb�l a törzsb�l származik.

− Mi, wodaabik a fulani anyatörzs részei vagyunk -magyarázza Boubacar. − Egész Afrikában, nyugattól keletig, pontosabban Szenegáltól az etióp határig élnek rokonaink. Számunkra a tehén a legfontosabb állat. Van egy mondásunk: „Isten el�ször megteremtette a tehenet, aztán az asszonyt, és azután a fulanit.”

A térdig vízben álló tehenekre mutat, az állatok sz�re ragyog a délel�tti napfényben.

− Látja, milyen egészségesek ezek az állatok, csak úgy fénylik a sz�rük! Ez annak köszönhet�, hogy ezek a vizek és legel�k sót tartalmaznak. Cure salée-nak mondják a nomádok, azaz sókúrának. A pásztorok csordáikkal nagy távolságokról jönnek ide egész Nigerb�l, de még Nigériából is − cure salée-re!

Folytatjuk utunkat, de rövid pihen�re megállunk egy Ingal nev� álmos kisvárosban, szaftos grillezett kecskét eszünk, és meleg kenyeret harapunk hozzá, majd továbbmegyünk Teguidda-n-Tessoumt felé. Az út helyét poros keréknyomok veszik át, és minél északabbra jutunk, a legel�k annál gyérebbé válnak. Nagy porfellegek támadnak az egyre elviselhetetlenebbé váló délutáni h�ségben, mind gyakrabban kell megállnunk, hogy tagjainkat kinyújtóztassuk, de ahogy a járm�vünk megáll, máris ránk telepszik a nyomasztó h�ség. Pár lépést tesz az ember, s máris tikkadt hajótörötté válik, és a gondolat, hogy a tubu asszonyokkal hamarosan ezen a h�mérsékleten kell majd a sivatagban masíroznom, a maradék er�met is fölemészti.

Teguidda-n-Tessoumt vályogépületek esetleges halmaza, melyek kizárólag a közelben található sólerakódások miatt épültek ide. Azok a pásztorok, akik nyájaikkal ilyen messzire följutnak északra, zarándokhelynek tekintik a helyet, egyfajta állati Tafédeknek. Miután a sós legel�kön jól belakmároztak, az állatok itt közvetlenül a lápföldr�l és a sziklákról nyalogathatják a sót, míg a pásztorok a megvásárolt sótömböket visszaszállítják a déli legel�kre, hogy legyen tartalék az ínséges, száraz id�szakokra. Itt, a forrásánál lehet a legolcsóbban sót

vásárolni, hiszen az árban értelemszer�en nincsenek benne a szállítási költségek. Teguidda-n-Tessoumt tulajdonképpen Bilma kisebb változata, a sivatagi oázisé, ahonnan a tuaregok sót szállítanak a Ténérén át.

De a cure salée-t kiszolgáló települést, tehát magát a falut lehangolónak találom. A hely lepusztult és rendezetlen. Napégette épületei − többségük tet� nélkül – más körülmények között talán fest�i képet mutatnának, így azonban csak ronda és elhanyagolt. El�ször arra gondolok, hogy a hosszú utazás okozta kimerültség láttatja velem ilyennek, de másnap reggel Teguidda-n-Tessoumt ugyanilyen hatást gyakorol rám. Kopár, vigasztalan hely, csüggeszt� barna tónusokkal. Az egyetlen eltér� színárnyalatot két magányos pálmafa ígérhetné, de a pálmaleveleket olyan vastagon belepte a barna por, hogy ezek is bánatosan és nyomorúságosan kókadoznak.

De ami ennél is rosszabb: maguk az emberek is fáradtnak és elgyötörtnek látszanak. Igaz, kegyetlenül nehéz munkát végeznek a t�z� napon, a sós vizet párologtató mocsárban, ahonnan az értékes sótömböket kiemelik, de másutt is láttam már hasonlóan kíméletlen körülmények között dolgozó embereket, akik mégis bizonyos méltóságot, s�t lelkesedést tudtak meg�rizni magukban.

Mindazonáltal amikor Teguidda-n-Tessoumt lakói munka után hazatérnek, gyakorlatilag egy vertikális szeméttelepen találják magukat. Ha sok év múltán régészek kutatnak majd e helyen, alighanem elcsodálkoznak majd a k�törmelékek, eldobott m�anyag flaskák, üvegkupakok, koszos limlomok mérhetetlen halmazán.

Szóval Teguidda-n-Tessoumtba senki nem a falu szépségéért látogat el, s ezzel magam is így lennék. Ennél vigasztalanabb települést még elképzelni is nehéz.

Nem esik nehezemre búcsút mondani az él� szeméttelepnek, amikor másnap visszaindulunk déli irányba, egy olyan helyszínre, ahol Boubacar törzsi népe az es�s évszakban hagyományosan összegy�lik, hogy állatait cure salée-nak vesse alá. Néhány órás utazás után magunk mögött hagyjuk a poros beköt�utakat, és máris a szavannán zötyköl�dünk, hogy hamarosan megpillanthassuk az ígéretes tábortüzek füstjeit.

Mivel az es�s évszakban a vándorló wodaabik kevésbé szétszóródottan élnek, mint a száraz évadban, hiszen a szezonális legel�k kínálta el�nyök összeterelik �ket, értelemszer�en ez a legalkalmasabb id�szak az ünnepekre és a társadalmi eseményekre. A legel�k kövérek, az állatok jól tápláltak, magyarázza Boubacar. Ilyenkor szaporodik az állatállomány, a tehenek és a kecskék pompásan tejelnek. Lehet ünnepelni, s az egyik ünnepi esemény az úgynevezett Gerewol, mellyel Boubacar feltétlenül meg akar ismertetni, úgy véli, hogy ezen a helyen jó esélyünk van erre.

Hosszas tárgyalások kezd�dnek az elszállásolásunkról, no nem azért, mintha ellenségesek lennének velünk szemben, hanem éppen ellenkez�leg; túlságosan is barátságosan fogadnak minket, s mindenki azt szeretné, ha az � invitálásának tennénk eleget. Boubacar viszont senkit sem akar megsérteni. Végül egy

középkorú wodaabi férfinak, Reeskua Durownak a meghívását fogadja el, aki szemlátomást nagyon örül a döntésnek.

Reeskua tábora egy cserjékkel borított széles területen fekszik, legelész� szarvasmarháival körülvéve. A kisborjak elkülönítve legelésznek, kikötve, hogy ne zaklassák anyjukat a folyamatos szopassál, mert így estére nem maradna tej a családnak. A tövises bokrok közé gyékényfonatok vannak kifeszítve, Reeskua felesége a t�z mellett egy nagy mozsárban kölest zúz egy hatalmas mozsártör�vel.

– Általában a teheneknek is külön tüzet szoktak rakni − mondja Boubacar −, hogy lássák, hol kell éjszakára gyülekezniük, de így az es�s évszak végén túl nagy a szárazság, s túl nagy lenne a t�zveszély.

Tiltakozásom ellenére vendéglátóink szétszedik a családi ágyat, és darabokban egy tövises bokor mellé szállítják, fekv�helyül Boubacarnak és nekem.

− Ez lesz a vendégszoba – jelenti be Boubacar széles mosollyal. A két dupla ágyat kifejezetten a nomád életre tervezték. Négy-négy farönkön

nyugszik mindkett�, hosszú támasztógerendák adják hozzá a keretet. Keresztbe kisebb, vékonyabb gyámfákat fektettek, s így egyfajta fából készült matracot képeztek. A faanyag er�s, mégis meglep�en könny�, így a célnak kit�n�en megfelel. Végezetül az egész felépítményt gyékényfonatokkal fedik le.

A szürkület ismeretlen fogalom a világnak ezen a részén. Az árnyékok megnyúlnak, és a nap jól érzékelhet�en veszít erejéb�l, de a fény és a sötétség közötti átmenet szinte felismerhetetlen. Az afrikai Szavannában nincs alkonyati homály, csak rövid, rózsás pislákolása a napfénynek, hogy aztán a következ� pillanatban elt�njön, és átadja helyét a sötét, h�vös éjszakának. Ahogy a csillagok fölt�nnek az égbolton, Reeskua felesége nagy lábossal állít be hozzánk, az edény színültig töltve tejben úszó, zabkásaszer� eledellel. A wodaabik megszokott étele ez, �rölt kása és tej, ez esetben azonban csíkokra vágott datolyával „feljavítva”. A datolya, mely csak különleges vendégeknek jár, kellemesen édessé teszi a különben íztelen zabkását.

Jól belakmározunk, de még így is tekintélyes mennyiség� zabkása marad a család többi tagjának. Boubacar elmagyarázza, hogy el�ször a családf� és a vendégek merítenek a tálból, de ügyelniük kell arra, hogy az asszonyok és a gyerekek is tisztességgel megkaphassák a maguk adagját.

Háromnegyedes hold fényében fürd�zik a tábor, és ahogy a vacsora után ellazítunk, látjuk, hogy újabb csoportok érkeznek, a férfiak oldalán hosszú kard lóg, amulettek csörögnek nyakukban; minden újonnan érkez� jó estét köszön Reeskuának. Mindegyikük hoz magával gyékényfonatot, leteríti körülöttünk, és nyugovóra tér. T�lünk kissé távolabb asszonyok és gyerekek készül�dnek hasonlóképpen a lefekvéshez. Hamarosan már csak a t�z pattogása s alkalmanként egy-egy elnyújtott tehénb�gés töri meg az éjszaka csendjét.

Még az este folyamán néhányan odajönnek hozzám, kisebb gyógyászati segítséget kérve t�lem. Egy férfi a keze közé fogja fejét, majd egyik öklével

ütögetni kezdi homlokát, amib�l arra következtetek, hogy fejfájás kínozza, s adok neki két paracetamolt. El akarom magyarázni, hogy a tablettákat egy pohár vízzel vegye be, de a kis pantomimjáték, amellyel az ivás m�veletét bemutatom, szemlátomást csak megzavarja �t. Elt�nik a sötétben, hogy pár perc múlva egy másik férfival bukkanjon fel, aki beszél franciául. Aztán egy asszony is jön, aki a tolmács segítségével gyertyát kért t�lem. Tüske ment az ujjába, s fény kell ahhoz, hogy egy t� segítségével kipiszkálja a szálkát a b�re alól.

Másnap reggel arra ébredek, hogy kel föl a nap, és Reeskua felesége már a t�z körül sürgöl�dik. Boubacar is mozgolódik már, s az els�” dolog, amivel a napot kezdi, némi meglepetést okoz számomra. Benéz a fekhelyünk alá, és megnyugvással konstatálja, hogy megvannak a csomagjaink.

– Annyi ember van itt, soha nem lehet tudni… -mondja. − Még akkor sem, ha a lopás a fulaniknál szégyenteljes dolognak számít.

− Nem úgy a tubuknál − folytatja, miközben óvatosan fölveszi szemüvegét, melyet el�z� nap elalvás el�tt az egyik cip�jében helyezett el.

Korábban már szóltam Boubacarnak a tubu asszonyokkal való tervezett randevúmról.

− A tubuknál a lopásnak hagyománya van. A lopás tulajdonképpen a bátorság egyfajta kifejezése − fordul felém Boubacar szelíd félmosollyal, majd hozzáteszi, hogy mindez a tubuk szertelen hozományvadászatával áll összefüggésben. Úgyhogy nem árt a dolgaimat szemmel tartani, ha majd találkozom velük.

Ez a rögtönzött kisel�adás a tulajdonjog sajátos értelmezésér�l éhgyomorra kissé váratlanul ér, de megértem, hogy Boubacar csak segíteni akar, noha a tubukat illet� megítélése kissé egyoldalúnak látszik. Már akkor is észrevettem ezt, amikor lelkesen meger�sítette Laila történetét a kést visel� tubu asszonyokról, s az volt az érzésem, hogy egyfajta etnikai rivalizálás lappanghat a háttérben. A torokátvágó és tolvaj tubukról szóló ábrázolás ett�l még igaz tartalmat is hordozhatott, de lelki nyugalmam érdekében úgy döntöttem, hogy Boubacar szavait er�s fenntartásokkal fogadom.

Bármi legyen is az igazság, most félreteszem ezeket az aggodalmakat, és hátravonulok, hogy a bokrok spanyolfala mögött magamra öltsem ruháimat. Boubacar örömmel újságolja, hogy az emberek körülöttünk mind a közelg� Gerewolról beszélgetnek.

− Lesz ma egy Gerewol, a kút közelében − mondja Boubacar. Kutat ugyan eddig nem láttam, de Boubacar biztosít afel�l, hogy pár száz

méterre t�lünk van egy. − És ez a Gerewol különleges lesz − teszi hozzá −, beleegyeztek ugyanis, hogy maga is részt vehessen rajta.

Feltételezem, hogy részvételem kieszközlése bizonyos diplomácia er�feszítéseket igényelhetett Boubacar részér�l, s nyomban köszönetet is mondok fáradozásaiért, habár még mindig nem tudok igazából mit kezdeni a bejelentésével, tekintve, hogy fogalmam sincs, mi az a Gerewol, azonkívül, hogy egyfajta ünnepi ceremónia, mely az es�s évszak végét jelzi.

– Tulajdonképpen hogy is fest ez közelebbr�l? – teszem fel a kérdést puhatolózva.

− Szertartásos udvarlási tánc − feleli. – Afféle szépségverseny. Nos, egy Miss World-választás wodaabi módra csöppet sincs ellenemre. – Wodaabi szemmel nézve melyek a n�i szépségideál kritériumai? −

kérdezem. − Ó, ezzel most nem kell tör�dnie! − feleli Boubacar. − Itt az asszonyok

választanak. A férfiaknak kell megmutatni a legszebb oldalukat. S mire észbe kapok, máris egy nyugat-afrikai férfiszépségverseny

megkülönböztetett bánásmódot élvez� speciális vendégének érezhetem magam. Néhány perc múlva fiatal wodaabi fickók jönnek értem, hogy elvezessenek a felkészülés színhelyére.

Otthon, Nagy-Britanniában egy n�nek az esti programra való szépészeti el�készületei jelent�s családi konfliktusokat képesek el�idézni. Egy n� ruhatárának és kozmetikai kelléktárának a titkai a legtöbb férfi számára élethosszig tartó misztikumnak számítanak. Hogyan képes egy brit n� egy, két vagy akár három órát is eltölteni azzal, hogy egy esti kiruccanásra kicsinosítsa magát, nos, ez sok angol férfit zavarba hoz. Mivel nekem két lánytestvérem van, s nincs fivérem, ezért már viszonylag korai életszakaszban bizonyos fogalmakat alkothattam ezekr�l a rejtelmekr�l, de azt határozottan kijelenthetem, hogy sem a húgaim, sem pedig kés�bbi barátn�im nem kelhetnének versenyre azzal a hiú aggályossággal, amellyel a wodaabi nomád férfiak a Gerewolra el�készítik magukat. Amikor Boubacart megkérdezem, hány órára tervezik a ceremónia kezdetét, arra gondolok, hogy még a délel�tt folyamán lezajlanak az események. Ehhez képest Boubacartól megtudom, hogy a felkészüléshez egy teljes nap szükségeltetik, tehát a verseny az esti órákban kezd�dik.

A kút egy tehéncsordával körülvett dombocskánál található. A tehénb�gést a vizesvödör láncának csikorgása nyomja el, amint a vödröt leeresztik a kútba. Jó mély lehet, mert a két szamár, melynek az a feladata, hogy a tele edényeket felszínre segítse, jó száz méterre távolodik el a kissé lejt�s domboldalon, hogy aztán visszafelé baktatva, nem kis er�lködéssel, a tele kannát fölhúzza. Kisfiúk nagy botokkal döfködik a szamarak farát, hogy a kelletlen állatokat a feladat végrehajtására ösztökéljék.

Két új wodaabi barátommal elhaladunk a kút mellett, s egy terebélyes fához érünk, mely alá gyékényfonatokat terítettek. A gyékényeken vagy tíz fickó ül, mindegyikük elmélyülten vizsgálgatja arcát saját kézitükrében. Bemutatnak nekik, és azt kell mondanom, hogy érkezésem érdekes reakciókat vált ki a jelenlev�kb�l. Némelyek üdvözlésképpen rám mosolyognak, mások csak közönyösen bólintanak. Akad azonban egy-két alak, aki alig leplezett bosszúsággal tet�t�l talpig végigmér.

Egyikük valami megjegyzést is tesz, mire én Boubacarra pillantok, hogy tolmácsolja az elhangzottakat.

Boubacar mosolyog.

− Azt mondja, „Ne tör�djetek vele, elég ronda a pasas!” − Boubacar szünetet tart, arcán az iménti mosolyt némi zavarodottság váltja fel. − úgy gondolja, hogy leginkább egy szamárra hasonlítasz.

Ezt még én is mulatságosnak találom. A fickó, még mindig rám függesztve szemét, föláll, egyik társát arrébb tolja, s

matracával mellé telepszik, hogy helyet szorítson nekem. Mivel túl nagy veszélyt nem jelenthetek, ezért úgy véli, elt�ri a jelenlétemet.

− Ez verseny − mondja Boubacar, hogy valamelyest enyhítsen ellenséges fogadtatásomon. − Ezek a fiúk mind gy�zni akarnak. Mindenki riválisa a másiknak.

Magam alá hajtogatom a lábam, és csatlakozom a mez�nyhöz, miközben a többiek folytatják iménti elmélyült tevékenységüket: arcuk vizsgálgatását zsebtükreikben. Jókép� srácok egyt�l egyig; hosszú orral, magas homlokkal. Némelyiküknek tágra nyílt, ártatlan szeme van; a nagy szemfehérje kiemeli a szemgolyó csillogó barnaságát. Fogaik fehéren ragyognak. Kés�bb megtudom, hogy e két dolog − a ragyogó fog és szem − alapeleme a wodaabi szépségideálnak.

A velem szemben ül� fickó, aki zöld boubout és fekete turbánt visel, most valami sárga anyagot morzsol szét egy er�s bot segítségével, s amikor a törmeléket porrá �rölte, mindenki belemártja mutatóujját a sárga halomba, hogy a festéket az arcára kenje. Rajtam a sor, hogy hozzálássak az alapozáshoz. A zöld ruhás fickó int, hogy vegyem le a szemüvegem. Nem szívesen tenném, mert szeretném látni a köröttem zajló eseményeket, de Boubacar felvilágosít, hogy csak a ronda emberek próbálják elrejteni csúfságukat, ezért hát engedelmeskedem. Ez aztán megadja a lendületet.

− Ez az alapozóréteg megvéd azoktól az ellenségeidt�l, akik el akarnak téged csúfítani − kapom a magyarázatot.

Nosza rajta, ujjamat a könny�, sárga porba mártom, és bepúderezem vele az orromat, közben megrovom magam, amiért nem csomagoltam kézitükröt. A zöld ruhás mandró furcsán néz rám, és elhúzza az ujjamat arcomtól. Belemártja saját ujját a sárga üledékbe, és gyengéden belemasszírozza az arcb�römbe. Az a pofa, aki úgy vélte, hogy leginkább szamárhoz hasonlítok, a másik oldalról veszi kezelésbe az arcomat. Egy csapásra két saját kozmetikai szakért� dolgozik rajtam.

Felváltva foglalkoznak velem és saját magukkal. A védelmet nyújtó sárga alapozót egy világosabb sárga réteg követi. Ezt az egész arcomra rákenik, míg mások jóval visszafogottabban bánnak az anyaggal. A legtöbben függ�leges vonalat húznak a hajvonaluktól az orrukon át egészen az állukig, ahol egy nagy, sárga pöttyel tesznek pontot a csíkra. Akad, aki több ilyen pöttyel is felékesíti orcáját. Egész délel�tt folyik a szépítkezés, és most már igazán adhatna valaki egy tükröt, hogy lássam, mit m�veltek velem.

Miközben az arcomat púderezik, az egyik fickó az inge mélyér�l el�kotor egy kis gyapjúgöngyöleget, és tartalmát az egyik gyékényre borítja: különféle

ékszerek gurulnak szerteszét. Gy�r�k, medálok, karperecek, nyakláncok, sötét b�rb�l és ezüstb�l. Kiválaszt egy kisebb b�rzsineget fehér kagylóberakásokkal, és gyöngéden a csuklómra illeszti, ügy érzem magam, mint egy életnagyságú, beszél�, lélegz� Barbie baba.

Hasonló b�rdíszm�vek kerülnek a bokám köré, és egy ezüstberakásokkal ékített b�r nyakláncot f�znek a nyakamra. Az elmélyült szépítkezés közepette a derék fiúk id�nként minden átmenet nélkül dalra fakadnak. A dal rendszerint igen magas hangfekvés� kiáltással kezd�dik, és mélyen a mellkasból rezegtetett kántálással folytatódik. Boubacar elmondása szerint ez egyfajta asszonyhívó mantra. Próbálok csatlakozni hozzájuk, de kísérleteimet rendre önkéntelen nevetések kísérik.

Amikor a nap delel�re fordul, és úgy fest, hogy szusszanásnyi szünetet tarthatunk, jómagam visszavonulok egy kis sziesztára az elviselhetetlen déli h�ség el�l. Félórás szunyókálás után, amikor visszatérek, még mindig az ékszereket csereberélik. Valaki kerített egy kisebb szarutégelyt, mely szénport tartalmaz, és a fiúk egy-egy tüske tompább végével hozzálátnak szempilláik kifestéséhez. Miel�tt leülnék, átadnak egy hosszú, sötét ruhadarabot, melyr�l kiderül, hogy valójában egy köntös, fehér szegéllyel, oldalán hosszan fölhasítva. Az elismerés moraja fut át a társaságon, amikor fejemen át magamra húzom a b� ruhadarabot. Ezután egy nagy b�rdarabot nyomnak a kezembe, melyr�l hirtelenjében nem tudom, mire való, míg néhány fickó meg nem mutatja a funkcióját. Teveb�rb�l készült, lovagláshoz való lábszárvéd�, amilyet a hollywoodi westernfilmekben látni.

Leülök, hogy szénporral kihúzzák a szemöldökömet és az ajkamat, hogy szemem és fogam fehérje jobban virítson, miközben a fejemre újabb ékszerekkel, tollal felcicomázott turbán kerül, hosszú szíjakra aggatott fémkösönty�kkel, melyek fülemen át a vállamra omlanak.

Úgy látszik, elkészültem, s felállók, hogy teljes pompámban megmutassam magam.

Az a fickó, aki el�ször szamár formájúnak titulált, félrebillenti fejét. Megpördülök, � pedig kimondja a verdiktet. Boubacar fordítja.

− Azt mondja, nem is olyan rossz. Azt hiszem, kezdenek aggódni − teszi hozzá Boubacar.

De még mindig nincs vége a dolognak. A zöldben pompázó fazon, akinek az orrán drámai hatást kelt� sárga csík vonul végig, most fölugrik, és integet, hogy üljek csak vissza. Valami mészk�szer�séget húz el� a zsebéb�l, sebtében porrá zúzza, ráköp egy jó nagyot az �rleményre, és egy hosszú tüskével ken�csöt kavar bel�le. A tüske segítségével finom kis pöttyöket fest a masszából az orrom hegyére, majd köröket rajzol vele az arcomra.

Aztán átnyújtja a zsebtükrét. Borzalmas a látvány, legalábbis a saját szemszögemb�l, de ha egy wodaabi n� rám pillant, az minden bizonnyal elalél a gyönyör�ségt�l. A sok h�hó legalábbis ezt a célt szolgálja.

Maga a Gerewol ünnepség alig rövidebb, mint az el�készületek. A végs� igazításokra való végeérhetetlen várakozás közben a versenymez�ny a délutáni napsütésben a kút körüli tisztásra özönlik. Mögöttünk a szamarak rendületlenül folytatják herkulesi küzdelmüket a vízzel telt vödrök csikorgó láncaival.

Tucatjával csatlakoznak hozzánk fiatalemberek, akik minden irányból özönlenek a tisztásra. Mindenki alaposan kicsípte magát az eseményre, úgy t�nik, köntös és b�r lábszárvéd� a kötelez� viselet; a köntösök némelyike fehér és átlátszó, mint valami végtelenített kombiné. A versenyz�k közül sokan turbánt viselnek, mint jómagam, strucctollal díszítve, míg mások kúp alakú, fonott kalapot, ugyancsak tollakkal fölcicomázva. Egy-két fickó szemlátomást nem tudott dönteni a kétféle fejfed� között, ezért turbánjuk tetejére ingatag, kúp alakú, fonott kalapot illesztettek. Akad néhány fazon, aki vállszíjra akasztott hosszú b�rhüvelyben kardot is visel.

A mi csoportunk is csatlakozik a széles körré formálódó színes forgataghoz, és a társaság énekelni kezd.

Boubacar, aki a délután folyamán gyanúsan sokat volt távol, most felbukkan a vállamnál, és újra elmagyarázza, hogy a dalok valójában szentimentális balladák, melyeknek az a rendeltetésük, hogy a hölgyeket idevonzzák. Az én fülemnek azonban inkább gyászénekként hatnak, jóllehet el kell ismernem, hogy a vízhúzó szamarak keltette lánccsikorgás háttérzörejei korántsem javítják az összhangzatot.

Mindazonáltal a produkció hatásosnak bizonyul, mert a hölgyek valóban elkezdenek gyülekezni. Reeskua feleségén és néhány kend�be bugyolált asszonyon kívül eddig alig láttam n�t a táborban, így már-már kezdtem komolyan venni Boubacar magyarázatát, miszerint a wodaabi társadalmat sújtó általános n�hiány az, ami ezt az egész fordított alapállású szépségversenyt meghonosította.

De most mégis elkezd gyarapodni a velünk szemben helyet foglaló kis hölgykoszorú, és ez érzékelhet� izgalmakat, mi több, ünnepélyességet vált ki a mi oldalunkon. Persze a versenyláz h�foka is egyre emelkedik. Ahogy a parádé id�pontja közeledik, egyre gyakrabban tör ki csúnya perpatvar a kézitükrök és púderestégelyek körül. De hát végtére is versenyr�l van szó, s nem is akármilyenr�l, hiszen ezen az éjszakán a szerencsések akár életük párjára is rálelhetnek.

Szemem sarkából egyszer csak észreveszem, hogy az a fickó, aki megjelenésemet egy szamáréhoz hasonlította, egészen érdekes mutatványokba kezd. Közelebb megyek hozzá, mert el�ször nem akarok hinni a szememnek. A koma lábujjhegyen pipiskedik, és lassan elkezdi jobbról balra forgatni a fejét. Ajkai szétnyílnak, mondhatnám, vicsorít, hogy összeszorított fogait megmutassa, majd egészen furcsa dolgokat m�vel a szemével, szemgolyói hol fönnakadnak, hol oldalirányba mozognak, oda-vissza. Bármilyen más helyzetben egyszer�en azt mondanám, hogy a fazon meg�rült. Aztán megindul, és karját le-föl lebegteti maga el�tt. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy valóban

bekattant. Bizonyára érzékeny alkat, s a hosszú el�készületek, a t�z� nap, a versenyláz… − szóval nála így csapódik le. Ezt így el is könyvelem magamban, amikor döbbenten látom, hogy az egész gyülekezet, amelyhez csatlakoztam, ugyanezt m�veli.

Több mint egy órán át gyakoroljuk ezeket a mutatványokat: lábujjhegyen állás, fönnakadó szemek, fogvicsorítás, lebegés stb. A velünk szemben helyet foglaló fiatal wodaabi hölgyek pedig mindeközben szigorú zs�riként rezzenéstelen arccal figyelik er�feszítéseinket.

El�adásunk egy stratégiailag dönt� pillanatában egy fiatal n� egy id�sebb wodaabi férfi kíséretében végigvonul a sorfalunk el�tt, s így közelebbr�l szemügyre veheti a villogó fogsorokat és a kidüllesztett szemgolyókat. Tétován megáll az egyik versenyz� el�tt, s rákoppint a mellkasán látható versenyszámra, majd félénken visszavonul a sajátjai közé. Ez az a pillanat, amelyre mindannyian vártunk.

Amikor mindez lezajlik, a szerény személyemet leszamarazó fickó büszkén kidülleszti mellkasát, és még szélesebben vigyorog. Amikor a következ� hölgy el�ttem áll meg, s az én mellkasomra koppint, hirtelenjében föl se fogom, mi zajlik itt valójában. Szamaras barátom sugárzón rám mosolyog, s odajön gratulálni. Távolból elkapom Boubacar pillantását, aki sokatmondó mosollyal bólint felém.

Az az érzésem támad, hogy ez az egész különös hangulat, amely ezen a napon körülvesz, mintha kissé bizarr módon ugyan, de a tubukkal való, küszöbönálló találkozásom jól átgondolt el�készítése lenne.

4. Hosszú az út a tubukhoz. Két napot vesz igénybe. Nem a távolság nagy,

hiszen nem lehet több 500 kilométernél, hanem az utak rosszak. Mohameddel, a sof�rrel, az Aïr-hegylánctól kelet felé távolodunk, s érintjük a Ténéré-sivatag szegélyét. Célállomásom Termit falu, a datolyakaravánok kiindulópontja.

A Land Cruiser végtelen sivatagokon bukdácsol át, id�nként pajkos gazellák kísérnek minket, szemlátomást élvezik a versenyfutást. Rövid pihen�re megállunk egy lakatlan oázisnál, hogy harapjunk valamit, s barátságos madárkák telepednek körénk; semmi tartózkodás, meghitten ugrálnak lábunk körül, hogy az ételmorzsákat fölcsipegessék.

F�, fa, cserje alig található ezen a tájékon, kivételt képez Gadoufawa, ahol megkövesedett fatönkök hevernek szerteszét a homokban. Mint réteges csokoládészeletek fagylaltkehelybe szúrva, úgy ágaskodnak fölfelé a homokban megszenesedett maradványaik, egy olyan id�szakra emlékeztetve, amikor ez a térség jóval csapadékosabb lehetett. Ezek a megkövesedett, súlyos relikviák az utolsó tanúi az évezredekkel korábban végbement klímaváltozásnak.

A hosszú utazás okozta fáradtságról és a tevehajtó versenyr�l magammal hozott hátsó fertályi emlékekr�l el tudja terelni figyelmemet kísér�m, akire

Agadezban sikerült szert tennem, hogy segítsen eligazodni a tubu asszonyok világában. Az az igazság, hogy már otthon elkezdtem kutatni egy angolul beszél� tubu idegenvezet� után, s az els� próbálkozásaim kudarca elég jól érzékeltette velem, milyen távoli ismeretlenbe szándékozom elkalandozni. Hosszas nyomozás után sikerült rábukkannom Souguira, a tubura, aki a szomszédos Csádban dolgozik, s aki igen el�kel� családból származik: Csád korábbi elnökének az unokaöccse. A méltóságteljesség, mely személyét jól érzékelhet�en körülveszi, alighanem innen is ered. Miként a wodaabi fiúk, akikkel a minap fogaimat vicsorgattam és szememet forgattam, úgy Sougui is karcsú, szinte már n�ies fizikummal rendelkezik, ugyanakkor felt�n�en csinos férfi, bajusszal és kecskeszakállal. Kevés emberrel találkoztam az életem során, akinek a viselkedésére ilyen tökéletesen ráillik a kifejezés: nemesember.

Sougui Észak-Csádból, a Tibesti-hegyekb�l érkezett, a nigeri Aïr-hegyvonulat ikertestvérének térségéb�l. Tibesti a tubuk �si otthona, mondja Sougui, de személyes ismeretei hiányosak, teszi hozzá, mert élete nagy részét külföldön töltötte. Miután apja az 1970-es évek elején egy puccs vesztes oldalára állt, a családnak menekülnie kellett Csádból. Sougui ekkor mindössze hároméves volt. Szám�zetésben n�tt föl, gyerekkora nagy részét Algériában töltve, s közben megtanult angolul. Csak néhány évvel ezel�tt tért vissza hazájába, ahol egy különös sorsfordulat révén, melynek részleteit nem sikerült kifürkésznem, Sougui vámkezel�ként helyezkedett el.

Alig várom, hogy több fény vetüljön erre a félelmetesnek t�n� népre, melynek karakterét Boubacar érzésem szerint kissé egyoldalúan ábrázolta, amikor torokelvágó banditákként beszélt róluk, ezért Souguit arra kérem, mondjon valamit a tubuk jellemér�l.

Sougui fölhúzza szemöldökét, és fölfújja az arcát, jelezve, hogy ez mélyebb megfontolást igényel.

− Nehéz kérdés − mondja, és hosszú szünetet tart, miközben terepjárónk lassan bukdácsol a kietlen táj buckáin. − Tisztelet − mondja ki végül a kulcsszót. – Igen, amire a tubu népnek a legnagyobb szüksége van, az a tisztelet. Ez a legfontosabb számukra.

Miel�tt áttértek az iszlámra, a tubuk három hagyományos eszközzel igyekeztek tekintélyt kivívni maguknak. Az egyik módszer az emberrablás volt; más törzsekt�l foglyul ejtettek valakit, majd Algériában fegyverért cserébe eladták rabszolgának. A másik er�sségük az alkoholfogyasztás terén jelentkezett: bárkit képesek voltak asztal alá inni; míg a harmadik, nyilván legveszélyesebb módja a kell� tisztelet kivívásának az emberölés volt.

− Ha ezek közül egyiket sem vagy képes teljesíteni, akkor a tubu szemében nulla vagy − mondja Sougui tárgyszer�en. − Egy senki.

Kés�bb, amikor a nap végén egy magányos akácfa alatt megpihenünk, Sougui elmagyarázza, hogy a tubuk harcias múltja miként párosul legendás állóképességükkel és bátorságukkal. Sougui keresztbe fektetett lábbal ül a földön, és ábrákat rajzol a homokba.

− Soha nem mutatják ki, mit éreznek. Ha egy tubu éhes, azt soha nem fogod megtudni. Ha egy tubu szomjas, azt se fogod rajta észrevenni.

Eszembe jut az a kis történet, amelyet Laila mesélt, amikor Agadez utcáin sétáltunk. Elhaladtunk a város nagy központi mecsetje mellett, és a piactéren találtuk magunkat. Rámutattam egy datolyaárus asszonyra, aki a leped�jére kiterített datolyahalom mellett guggolt, és elmondtam Lailának, hogy egy tubu datolyakaravánhoz szeretnék csatlakozni. Az els�, amit elmondott róluk, egy anekdota volt a tubuk rendkívüli kitartásáról.

− A tubu egy szem datolyán három napig megél -mondta. − Az els� nap lehántja a héját, és kiszívja. Másnap megeszi a növény húsát. A harmadik napon kiszívja a magot.

Egy vézna madárka ugrik Sougui térdére, és forgatja kis fejét, hogy hagytunk-e neki valami maradékot a konzervszardíniánkból.

− A tubu n� világa olyan, mint a Ténéré − folytatja Sougui. − Nehéz megközelíteni, és soha nem fogod teljesen kiismerni. Érzelmeiket soha nem mutatják ki. Ha egy tubu n� szeret téged, még ha képes meghalni is érted, soha nem fogja elárulni, mi van a lelkében.

A második nap estéjén, teljesen kimerülve az egész napos utazástól és a

könyörtelen h�ségt�l, egy táborhelyhez érkezünk, melyet holdsarló alakú d�nék vesznek körül, vagy kétemeletnyi magasságban. Kis sivatagi róka kerül a fényszóró sávjába, megdermed egy pillanatra, aztán elinal a sötétségbe. Látótávolságon belül van már a Termit-hegy, de csúcsait éteri pára üli meg a horizonton. Elkószálok kissé távolabbra a d�néinkt�l, és agyagos talajt találok, melyre leheveredem, hogy élvezzem a sivatag csöndjét. Finom, fehér homokszemcsék borítják a felszínt, mely üregesen kong, ahogy ujjízületeimmel megkocogtatom. Az égen lassan megjelennek a csillagok, s a félhold fénye úgy sz�r�dik át a finom párán, ahogy a napsugár tör át egy vulkáni kitörés utáni ködrétegen.

Másnap reggel az agyagos síkságon tevenyomokat fedezek föl, melyek a hegyek felé vezetnek. Egy darabig ezen a nyomvonalon haladunk, majd délnek fordulunk, a hegyek karimája mentén, hogy déltájban Termit faluba érkezzünk.

A h�ség mintha tüzes kemencéb�l törne ránk, amikor teljesen elgémberedve kikászálódunk a járm� belsejéb�l. Gyereksereg rohan felénk, majd férfiak közelednek, akik azonban már megtanulták, hogy a h�ségben nem érdemes siet�s mozdulatokat végezni, ezért szép lassan battyognak felénk. Háttérben a vulkáni fennsík – a látvány lélegzetelállító. Nem úgy a falué. A település tulajdonképpen karókra er�sített gyékényfonatok hosszú sorából áll − ezek lennének a „házak”, melyek most halványan derengenek a forró párában.

Termit jelentéktelen falu, de nem ez vele a legnagyobb baj. A mi szempontunkból sokkal elszomorítóbb, hogy az asszonyok éves datolyakaravánja már továbbállt. Méghozzá három nappal korábban − tudjuk meg egy id�s férfitól, aki egy tövises fa árnyékában pihen.

– Mit gondol, utolérjük �ket? − kérdezem, abban bízva, hogy a Land Cruiserünk gyorsabb, mint a tevekaraván.

Az öregember végigméri a másik fa alatt parkoló terepjárónkat, és lassan forgatni kezdi a fejét. Nagy d�néken kell átjutni, és nem hiszi, hogy autóval erre képesek lennénk.

Teljes csüggedés kerít hatalmába. További gondot jelent, hogy Mohamed, a sof�r ideje is véges, és kérdéses, meddig állhat a rendelkezésünkre. Arról nem beszélve, hogy az üzemanyag is fogytán, s mondanom sem kell, Termitben nincs benzinkút.

Mohamed leül mellénk, és élénk eszmecserébe bocsátkozik az öregemberrel, Sougui tolmácsolásával, Mohamed ugyanis tuareg, és nem beszél tubuul. Sougui vázlatos térképet rajzol a homokba, melyen Termitet és Bilmát egy-egy fadarabkával, a köztük lev� útvonalat száraz tevetrágya-darabkákkal jelzi. A kritikus útszakasz veszélyes d�néit újabb faágakkal jelöli.

Úgy fest, hogy Dibella-oázis az egyetlen reményünk, mely Termitt�l öt- vagy hatnapos járóföldre esik. Az asszonynép ott minden bizonnyal megáll majd, hogy vizet vételezzen. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e el�bb odaérni, hogy ott csatlakozhassunk hozzájuk.

Mohamed megnyugtat: van ideje, és mindig visz magával tartalék üzemanyagot. Szerinte az útszakasz a terepjáróval leküzdhet�. Nem az asszonyok útvonalát fogjuk követni, némi kerül�t teszünk, de ennek folytán a legveszélyesebb d�néket elkerülhetjük. Mohamed úgy véli, az utat néhány nap alatt megtesszük, ha napkeltét�l napnyugtáig folyamatosan utazunk. Enni is a kocsiban fogunk, emiatt nem állunk meg külön. így el�bb odaérhetünk, mint az asszonyok.

Mohamed, ahogy mondani szokás, nem az a tököl�s fajta. Azonnal útnak indulunk.

Az út Dibellába jóval nehezebb, mint amit el�z� két nap megtettünk. Néhány

órával azután, hogy Termitet elhagyjuk, a f� teljesen elt�nik, és csak az ég meg a Ténéré birodalmának citromsárga végtelenje vesz körül minket. Viszont elég jól tudunk haladni. Kevés a d�ne, inkább csak szelídebb, mozgó homokbuckákkal találkozunk; a kocsi kerekét valamelyest leengedjük, hogy a sima felületen jobban megtapadhasson.

A második nap már jóval nehezebb. A homok csalóka; egyik pillanatban kemény és merev, a másikban járm�vünk tengelyig süllyed. Meg nem tudom számolni, hányadszor állunk meg, hogy kiássuk a terepjárót, melyet Mohamed a négykerékmeghajtás ellenére sem tud kimozdítani a homokgödörb�l. Föl vagyunk szerelve homoklétrával, háromszög alakú fémcsúszkákkal, melyekbe külön lyukakat fúrtak, hogy a gumifelület megkapaszkodhasson, de a déli t�z� naptól a fém annyira átforrósodott, hogy megégetem a kezem, amikor a kerék alá próbálom csúsztatni a fémlapot.

A nap vége felé azonban Mohamed közli, hogy közel járunk Dibellához.

Szerinte másnap reggel két-három órás utazással célhoz érünk. A támpontok nélküli sivatagban Mohamed a globális helyzetmeghatározó rendszerrel tájékozódik, mely a m�szerfalba van beépítve, és láthatatlan impulzusokat küld a m�holdakra, hogy a visszaver�d� hullámokból következtetni lehessen pillanatnyi helyzetünkre. Kérdem t�le, korábban, amikor nem volt még ilyen masinája, hogyan tájékozódott.

− Tuareg helyzetmeghatározó rendszerrel − mondja mosolyogva. A d�nék Dibella körül nagyobbak és nehezebben leküzdhet�k, mint bárhol

másutt, ahol eddig jártunk. Amikor Souguival ki tudja, hányadszor mászunk ki a terepjáróból, hogy kiássuk a kerekeket, azon t�n�döm, bármennyire is hasznosnak bizonyult járm�vünk ebben a kiszámíthatatlan környezetben, a hagyományos sivatagi szállítóeszközzel még így sem tudja igazán fölvenni a versenyt. Egy tevével ilyesmi soha nem fordulhat el�.

Végül aztán, ahogy Mohamed fölpörgeti a motort, és nekilendül egy újabb d�nének, hirtelen fölt�nik el�ttünk Dibella. Két nagy k�szirt tör az ég felé, és egy agyagos talajú, pálmafákkal t�zdelt mélyedés tárul föl el�ttünk a homoktenger kell�s közepén. Leírhatatlan!

Egy pillanatra megfeledkezünk a tubu asszonyok hajszolásáról, és a dibellai agyagmedence vízforrása mellé húzunk. Mocskos trikómat letépem, és belevetem magam a fél méter mélység� vízbe. Valami fenségesen h�s és pezsdít�.

Az oázis azonban elhagyatott. Mohamed körbevisz minket az agyagos mélyedés egyik végét�l a másikig, pálmatörzseket látunk és kifehéredett tevecsontokat szétszórva, de semmi egyebet. Madarak csiripelnek, és egy pillanatra szembenéz velünk egy sakál, majd elt�nik a pálmalevelek között. Emberek azonban sehol.

Elég valószín�tlennek látszik, hogy elmulasztottuk volna a tubu karavánt, hiszen alig másfél napja indultunk el Termitb�l. De hát bizonyosat nem tudhatunk. Mi mást tehetünk: várunk.

A Dibellában töltött els� éjszaka a leghidegebb, amit Nigerben megtapasztaltam. Eddig egy szál leped� alatt aludtam, de most hajnalban arra ébredek, hogy remegek a hidegt�l, és föl kell vennem a pulóveremet. Nem arról van szó, hogy a Szaharában szeptemberben nagy hidegek lennének, csupán arról, hogy túl nagy a különbség a nappali és az éjszakai h�mérséklet között. Lefekvés el�tt fölállítottam a mini meteorológiai állomásomat, gondolván, hogy ezzel is múlatom az id�t, amíg a tubu asszonyok meg nem érkeznek. Másnap reggel látom, hogy a legalacsonyabb éjszakai h�mérséklet 23 °C volt, ami, mondjuk, Nagy-Britanniában igen kellemes nyári nappali középh�mérsékletnek számít. Dibellában azonban az el�z� napi csúcsh�mérséklet elérte a 43 °C-ot. Nyilvánvaló, hogy a 20 fokos zuhanás volt az, amit�l éjszaka vacogtak a fogaim.

Az asszonyok akkor érkeznek meg, amikor a reggelit épp befejezzük. Sougui elkószál a d�néken, s egyszer csak jön vissza, és kiabál, hogy menjek vele, érdemes! Hosszúkás foltot látni a legnagyobb d�ne tetején. A folt mozog, és

felénk közelít. − Biztos, hogy �k azok? − kérdem. − Biztos, hogy n�k − feleli Sougui, kezével erny�t formálva szeme fölé. − Mit

gondolsz, hány asszonykaraván érkezik ide naponta!? Azzal elindul feléjük, hogy üdvözölje �ket. 5. A nyolcf�s karaván nemcsak asszonyokból áll, hanem tizenéves lányokból is,

s�t, akad közöttük öt-hat év körüli kislány, fedetlen f�vel, mohikános hajviselettel és arcán pajkos mosollyal. Márpedig ha ez így van, gondolom némi megkönnyebbüléssel, akkor az út mégsem lehet olyan kíméletlen. De aztán nyomban rájövök, hogy a helyzet ilyenformán sokkal elképeszt�bb, hiszen ezek a gyerekek hat napon át vándoroltak a világ egyik legnagyobb sivatagában, olyan h�ségben, amit én egy helyben ülve is alig voltam képes elviselni. El�veszem a térképet, és lemérem a Termit-Dibella távolságot. Légvonalban 275 kilométer, de mivel nekik d�néket kerülgetve kellett eljutniuk idáig, ezért legalább 350 kilométert tettek meg. És még vissza is kell menniük. Ezek aztán kemény kislányok!

Valóban a termiti n�i különítmény közelít, ahogy azt Sougui korábban már megállapította. Souguival segítünk a tevékr�l a csomagokat levenni s az állatok mells� lábait összebéklyózni, hogy túl messzire ne kószálhassanak el.

– Most megkérdem �ket − mondja Sougui, utalva arra, hogy megpróbálja tisztázni, mit szólnának, ha csatlakoznánk hozzájuk. Minden szem felém fordul. Els� reakciójuk nem éppen bátorító. Az összes asszony harsány nevetésben tör ki.

− Fehér férfit még soha nem vittünk magunkkal – mondja a rangid�s asszonyság, aki a karaván élén érkezett, s akinek fejkend�vel részben fedett ráncos arcát mindössze két kiálló fog teszi jellegzetessé. Alig pillant rám, de azt határozottan megállapítja, hogy gyengének talál a feladatra. − Az út nagyon nehéz – teszi hozzá.

Sougui magyaráz valamit, az asszony megint válaszol. Három gyereklány tisztes távolból figyeli az eszmecserét.

− Azt mondja, Bilmáig negyven liter vizet kell meginnod három nap alatt. Nem tartom legy�rhetetlen feladatnak, feltéve, hogy a vizestartályokat a tevék

fogják cipelni. −� mennyit szokott inni? − kérdem az id�s asszony felé fordulva. Sougui fordítja. − Azt mondja, még sose mérte, de egy ilyen útszakaszon úgy

tíz litert. Így társalgunk még néhány percen át, aztán amikor az öregasszony látja, hogy

nem tud lerázni, vállat von, és azt mondja, rendben. Temérdek homok van a földgolyónkon. Nagy mennyiségben található a

tengerfenéken, a tavak és folyók mélyén, a talajban és a tengerpartokon. Parányi homokszemcsék a k�törmelékekben, melyek zöme kvarc − az üveg alapanyaga −, és homok mindenütt. De egyetlen homoklel� hely sem olyan szimbolikus és magától értet�d�, mint a sivatag. Amikor a szél a homokhegyekb�l kecses d�nét formáz, a sivatagi táj lényegét alkotja meg.

A Ténéré-sivatag túlnyomórészt homokból áll. Két nagy homoktengert foglal magában, az Erg du Ténérét és a Grand Erg de Bilmát, melyeket vulkanikus hegyek törnek meg, mint a Dibellát beárnyékoló fekete k�szirtek vagy a Termit falu mögötti lapos tetej� hegyláncolat. A Ténéré homoktengerének jelent�s része valószín�leg Sougui �si szül�földjér�l, a csádi Tibesti-hegyekb�l érkezik ide, a hajdanán sokkal nagyobb felületre kiterjedt Csád-tó kiszáradt medrének anyagával együtt. Ez a hatalmas homokmennyiség, miután a térségben uralkodó északkeleti szél idefújja, megül ebben a Csád-tónál jóval nagyobb kiterjedés� száraz mederben.

Az óceán hullámzásához hasonlóan a sivatag felszínét d�nék barázdálják, és ezek a ténéréi d�nék az uralkodó szélirány következtében északkelet-délnyugati lineáris sávokat alkotnak. Tekintve, hogy a bilmai oázis felé tartva mi csaknem végig északi irányba utazunk, kénytelenek vagyunk ezeken a hosszanti irányban elhelyezked� homokd�néken átverekedni magunkat.

Az asszonyok nem akarnak túl sokat id�zni az oázisban, a tevéik számára ugyanis a széles medencében túl sok takarmány nem terem. Viszont Dibellától egynapi járóföldre van egy legel�, állítják az asszonyok.

Indulás el�tt megitatják az állatokat, és kecskeb�r tartályaikat feltöltik vízzel. A gyerekek nagy, vörös maghéjas gyümölcsöt gy�jtenek: a pálmafák termését. Mutatják, mit lehet kezdeni a gyümölccsel: k�vel föltörik a kemény magházat, hogy a vörös réteget eltávolítsák róla, s így föltárul a f�részporszer�, vaskos bels� rész, mely rágcsálva különösen édes ízt ad. Száraz kórót és tevetrágyát gy�jtenek gyújtósnak. Egy asszony bemutatja a t�zkészítés technikáját. Kovakövet használ, egy rongydarabot valami gyúlékony anyaghoz dörzsöl − ennek az anyagnak az angol nevét Sougui nem ismeri −, s az egészhez kell még egymaroknyi száraz f�.

Amikor fellobban a láng, az egyik tizenéves lány, aki az orrába illesztve nagy aranykarikát visel, egy koromfekete fémlábosban elkezdi keverni a köleskását.

Miel�tt a vacsorához letelepednénk, Sougui félrehív egy pálmafa alá, és közli, hogy szeretne adni nekem valamit. Zsákjából el�húz egy égszínkék boubout és egy hosszú, mustárszín� fejkend�t. Nagyon hálás vagyok az ajándékért, annál is inkább, mert a kétfogú asszonyság már megjegyezte, hogy sortom, ingem és kalapom nem a legalkalmasabb viselet a sivatagi meneteléshez.

A d�nék sima felület�ek, de csalókák. A szilárdnak t�n� homokfelület a

lábamat minden átmenet nélkül bokáig elnyeli, ami egyébként bizonyos fokig kellemessé teszi az elemekkel folytatott küzdelmet. Sougui ragaszkodik ahhoz, hogy mi vezessük a karavánt, mert meg akarja mutatni az asszonyoknak, hogy

értjük a dolgunkat. Mindeddig nem vettem észre, de most meglepve látom, hogy Sougui csaknem olyan ideges az utazásunk miatt, mint én. Bizalmasan elmondja, hogy az asszonyok �t is afféle városi nyápicnak gondolják, és nem néznek ki bel�le sokkal többet, mint bel�lem. Amikor az els� nagyobb d�ne gerincén átverekedjük magunkat, a Dakou nev� tinédzserlány rám néz, és bohókásnak mondható kommentárt intéz hozzám. Sougui mosolyogva fordít: − Azt mondja, nem hisz a szemének, hogy még mozogsz.

Az els� óra a d�néken nagy er�lködések közepette zajlik; minden egyes lépésnél fél lépést hátracsúszik az ember lába a mély homokban. Fél hatkor keltünk, s úgy terveztük, hogy hét órakor már úton leszünk, de a csomagolás, a tevék fölmálházása végül is eltartott kilencig. Most viszont már elmúlt tíz óra, és a nap kora reggeli szelíd melege pokoli t�zzé kezd átalakulni. A többréteg� turbán alatt homlokomról csorog az izzadság. Fáradok, és most már az se érdekel, ha ezt látják rajtam.

Az egyik általam vezetett teve föl van nyergelve, éppen abból a megfontolásból, hogy id�nként, ha nagyon elfáradok, fölülhessek rá. De Souguihoz hasonlóan eddig igyekeztem keménynek mutatkozni, s próbáltam minél kés�bbre halasztani a segédeszköz igénybevételét. Most azonban hátrapillantok, és látom, hogy az összes asszony teveháton ül. Így mindjárt más! Ha már �k is tevegelnek, minek kínozzam magam tovább? Azonkívül arra is rájöttem, hogy önigazolási kényszerem hiábavaló er�feszítésekbe hajszol. Állóképességem soha nem versenghet a tubukéval. Mérsékelt égövi fickó vagyok, és örülhetek, ha egyáltalán élve megérkezem Bilmába.

Megállítom tehát a tevét, és szépen fölkászálódom a hátára. Közben az egyik asszony a mohikán fürtöket visel� legkisebb lánykával, Aichével a nyeregben elhalad mellettem. Arra számítok, hogy kinevetnek, de nem; a kislány bátorító mosolyt küld felém, ahogy a nyeregben ülve anyja derekába csimpaszkodik.

Amikor már odafönt trónolok, Souguit is arra biztatom, hogy kövesse a példámat; jólesik a lábnak egy kis pihen�. De nem. Sougui k�kemény:

− Nem akarom, hogy az asszonyok azt higgyék, nem vagyok képes rá. Kora délután elérjük az úgynevezett legel�t. Néhány fakó f�csomó látható

egy széles medencében, mely egy ötvenméteres d�ne szélárnyékában húzódik meg – nos, ez a legel�. Elfáradtam, és most már a hátam is sajog. Az ülepem még igencsak �rzi a tuareg tevehajtó verseny emlékeit, ám a tubu nyereg, ha lehet, még nagyobb megpróbáltatást ró a fizikumomra. A nyeregnek nincs háttámasza, ennek folytán minden egyes zökken�t azonnal érzékelek a gerincemen.

Segítek az asszonyoknak tábort verni; a m�velet lényegében abból áll, hogy néhány er�s karót a homokba szúrunk, és takarókat feszítünk ki a perzsel� nap ellen. Kiterítem gyapjú törülköz�met, s leülök rá, hogy sajgó hátamat pihentessem. Látom, hogy a kétfogú öregasszony engem figyel, majd kezét összekulcsolva, fejét el�re-hátra mozgatva imádságot színlel. Aztán nevetésben tör ki. Hirtelen nem értem a dolgot, de aztán rájövök, hogy a törülköz�m

imasz�nyegre hasonlít, s ezt találta humorosnak a kétfogú asszonyság. A tuaregokhoz hasonlóan a tubuk is elég lazán kezelik az iszlám vallást, ahogy Sougui korábban elmagyarázta, és eddig nem is láttam törzsi asszonyt imádkozni. De az öregasszony pantomimjátékának végül is örülök, mert a viccel�dés arra utal, hogy valamelyest kezdenek befogadni a csapatba.

Tény, hogy az asszonyokkal való kommunikációm Sougui tolmácsolása nélkül soha nem jutott volna túl a pantomim keretein, ennek ellenére kezd olyan érzésem támadni, hogy Sougui jelenléte nem segít annyira, amennyire számítottam rá. Dibellában például el�z� este Souguival az oázis másik végében tértünk nyugovóra egy pálmafa alatt, s akkor még arra gondoltam, hogy az adott helyzetben ez az illend� diplomáciai távolság a n�k és közöttünk. Ma már azonban magunk mögött tudhatunk egy közös sivatagi megpróbáltatást, és úgy gondolom, hogy közösen üthetnénk tanyát. De nem ez történik. Sougui fogja a csomagját, és több száz méterre elvonul attól a helyt�l, ahol a törülköz�met leterítettem.

Átsétálok hozzá, és megkérdem, hátha akaratlanul megbántottam valamivel, s ezért különül el. De nem err�l van szó.

− Én nem alhatok az asszonyok közelében − mondja nagyon komolyan. − A családjukon kívül álló férfi vagyok, ezért nem maradhatok ott.

Aztán hozzáteszi, hogy nem is ehet együtt velük. − Nálad ez rendben van − mondja −, hiszen te idegen vagy, kívülálló, de

nekem lehetetlen. Próbálom meggy�zni az ellenkez�jér�l, ám Sougui hajthatatlan. A dolog elég

kellemetlen helyzetbe hoz, hiszen vagy a tolmácsomtól és mentoromtól kellene elkülönülnöm, vagy a tubu asszonyoktól. Nem akarom Souguit magára hagyni, az asszonyokat pedig a jelenlétemmel zavarba hozni, ezért úgy döntök, hogy Souguihoz csatlakozom. Ám az elkövetkez� napokban ez az alapállás néhány elég visszás helyzethez fog vezetni.

Ezen az éjszakán kinyúlva fekszem a törülköz�mön, köröttem a holdfényben csillogó d�nék, fölöttem az égbolt csillagos baldachinja. Testem elnehezülten süpped bele a meleg homokba, s mintha a Föld valami láthatatlan er�vel töltene fel. Számtalanszor hallottam, hogy a Ténérét valamiféle félelmetes helyként írták le; lakatlan, sivár pusztaságként, ahol életnek nincs helye.

Boubacar azt mondta, hogy a szó azt jelenti: „semmi”. Mohamed, a sof�r, aki egyébként Dibellában elbúcsúzott t�lünk, amikor az asszonyok megérkeztek, úgy fordította a szót, hogy „üres”. Ám utazásunk els� napjának végén, e mennyei ragyogás alatt fekve s lassan álomba szenderülve úgy érzem, hogy a sivatagnak van egy jóságos arca is. Egy olyan légköre, mely félelem helyett inkább biztonságérzettel tölti el az embert.

Másnap reggel együtt kelünk a nappal, és hétkor már úton vagyunk. Kora

reggel kellemes a gyaloglás, nem t�z még a nap elviselhetetlen er�vel, s zavartalanul lehet gyönyörködni a sivatagi tájban. Magunk mögött hagyva a

sorvadt „legel�t”, órákon át menetelünk anélkül, hogy egy f�szálat látnánk, legföljebb egy-egy fa vagy bokor kerül utunkba. D�nék és az ég − csak ez uralja a tájat. És a szél, mely id�nként föltámad, és éles homokszemcséket permetez a fodrozódó d�nék fel�l.

Ahogy aztán a nap följebb kúszik az égen, megint itt a kérlelhetetlen h�ség, mely szép lassan fölemészti er�met. Ahogy az öregasszony mondta, valóban sokkal több vizet iszom, mint a többiek, és Souguival szép lassan az élr�l hátramaradunk sereghajtónak.

Három teve nincs megkötve, túl fiatalok, ahogy Sougui magyarázza, s ezért még nem t�rik a hámot. Jobbára �k is a karaván mellett baktatnak, de id�nként elkószálnak, s ilyenkor a két tízéves kislánynak, Hatinak és Bintinek a feladata, hogy visszaterelje �ket. Sougui panaszkodik, hogy fáj a combja, de még mindig nem hajlandó tevére szállni.

Dél körül megállunk és letáborozunk. A homok kemény, és mélyre kell ásnunk, hogy a botok biztonságosan megtartsák az árnyat adó takarókat. Sougui segít ugyan, de szemlátomást vonakodva. Amikor aztán letelepszünk, azt mondja, hogy � inkább kint marad. Pár lépéssel arrébb ül le, a t�z� nap ellen arcát betakarja a fejkend�vel. Az asszonyok rá se hederítnek, úgy fest, normálisnak vélik a viselkedését. Hiába hívom az árnyékba, nem hajlandó elmozdulni a perzsel� napról.

Miel�tt délutáni szunyókálásra térnénk, a kétfogú asszony elmeséli, hogy kislány kora óta minden évben átutazta a Ténérét, hogy datolyát vásároljon. De ez a mostani az utolsó útja. Túl meger�ltet� ez egy öregasszonynak, mondja. Kérdem t�le, miért csak a tubu asszonyok teszik meg ezt a fáradságos sivatagi utat minden évben. Azt feleli, hogy ez az egyetlen alkalom arra, hogy meglátogassa a rokonait. Egyik unokatestvérének datolyapálmái vannak Dirkouban, egy Bilma melletti oázisban. Tovább pedzegetem a kérdést, hogy a férfiak miért nem vállalkoznak az útra. Pihentetik a tevéiket, feleli, mintha ez bármire is magyarázatot adna. Aztán látva, hogy nem tágítok a kérdést�l, fáradtan megadja magát, s elmondja, hogy a férfiaknak az állatokra kell vigyázniuk, mert elég gyakoriak a lopások, és ilyenkor bizony harcok is kibontakozhatnak. A nyáj védelme kizárólag a férfiak dolga, hiszen becsületbeli ügyekr�l, gyakran vérbosszúról van itt szó. Asszony ebbe ne üsse bele az orrát!

Délután folytatjuk utunkat. A délel�tti gyaloglástól alaposan kimerülve egyenesen a teve nyergébe menekülök, Sougui azonban továbbra is ragaszkodik a gyalogláshoz, noha egyre jobban fáj a lába. Elhagyva rögtönzött táborunk biztonságát, megint belevetjük magunkat a homokd�nék végtelen óceánjába. És ekkor álomszer� esemény tanúi vagyunk: három fecske jelenik meg fölöttünk, nyomvonalunkat követve el�re-hátra röpködnek, szárnyukkal verdesnek, s fejüket félrebillentve alaposan szemügyre vesznek minket. Néhány percre megszakítják menetelésünk monotóniáját. Aztán elt�nnek, s marad a végtelen táj egyhangúsága.

Csak sötétedés után állunk meg, akkor is csak azért, mert a lassan hízó hold

fénye gyönge ahhoz, hogy utunkat az el�ttünk álló d�néken megvilágítsa. Ezen az éjszakán olyan mély álomba zuhanok, amilyenre hosszú id� óta nem emlékezem.

A harmadik napot Souguival együtt emelkedett hangulatban kezdjük. Az asszonyok azt mondják, hogy ma el kell jutnunk a Zoo Baba-oázisig. Normális körülmények között két nap után érik el ezt a pontot, s csak most jövök rá, hogy kimerít� menetelésünk idáig valójában jóval lassabb volt, mint a megszokott tempójuk. A kitartásuk és t�r�képességük változatlanul ámulatba ejt. Amíg én szinte folyamatosan döntöm magamba a vizet, mióta Dibellát elhagytuk, addig fél kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam az asszonyokat inni. De ennél is elképeszt�bbnek tartom a gyerekek állóképességét. Egyetlen panaszos nyikkanást nem hallottam a kislányoktól.

Souguinak az a korábbi megállapítása, hogy a tubu n�k semmiféle érzelmet nem mutatnak ki, nem egészen állja meg a helyét. Kétségtelen, hogy közömbös alaptermészet�ek − nem h�vösek vagy zárkózottak, hanem a sivatag keménysége tükröz�dik arcukon −, mindazonáltal számos esetben tapasztalom humorérzékük jeleit, f�leg idegen s számukra nyilván különös viselkedésem kapcsán. Nem meglep�, de a legnehezebb a kislányok tartózkodását föloldani. A kis Aiché, a mohikán frizurás csöppség az els�, aki fölenged, amikor bemutatok neki egy játékot, hogyan kapom el a tevelabdacsot, de a többiek továbbra is távolságtartók. Háti és Binti legföljebb megvet� legyintésre érdemesítik az ilyen pojácás megmozdulásaimat, miközben egyenes derékkal ülnek valamelyik asszony mögött a teve nyergében. Dakou, mint ahogy bármely tinédzserlány tenné szerte a világon, boldogan gúnyolja tevegelési ügyetlenkedéseimet, társalgási kezdeményezéseimet viszont rendszerint sz�kszavúan visszautasítja. Kifinomultabb eszközei vannak e téren, mint megvet�en legyintget� húgocskáinak.

Zoo Baba sziklás csúcsait délel�tt 11 körül pillantjuk meg el�ször, maga az oázis azonban messze van még. Sougui úgy véli, egy órán belül ott vagyunk, én azonban túl optimistának találom a becslését; további három órával számolok.

Nem is tévedek túl sokat, az utolsó szakasz ugyanis az eddigi legnehezebb d�néken vezet keresztül. Az el�z� napokban jobbára lapos területeken haladtunk át: hatalmas folyosók vezettek a lineárisan fölsorakozó, északkeleti irányú d�nék között. Itt azonban véget ér a homoksíkság, és káosznak adja át a helyét. Szakadatlanul föl s le vándorlunk a meredek buckákon, a lejt�k d�lésszöge helyenként 30-35 fokos, s a csúszós homokszemcséken különösen a leereszkedés igen meger�ltet�. Az ember léptei rendszerint száraz homoklavinákat indítanak el, a lezúduló homokban nehéz megtartani az egyensúlyt, s ezt a tevék jól tudják, mert ódzkodnak nekivágni a lejt�knek; bátorítással, cirógatással kell rávenni a fenevadakat, hogy lemerészkedjenek.

És valahányszor sikerül leereszkednünk, a világ homokhegyei zúdulnak ránk, Zoo Baba távoli csúcsait szem el�l tévesztjük, és kapaszkodhatunk fel a következ�, legalább olyan meredek d�nére, hogy egyáltalán láthassuk az

útirányt. Ez az utolsó három óra utazásunk legkimerít�bb szakasza. A nap eléri a

zenitet, és a lelkünket is kiszívja. Mindeddig nem volt gond a tevékkel; lépteiket mozgásunkhoz igazították, elég volt a szárat lazán a kézben tartani. Most azonban keményen dolgozni kell a kötéllel, húzni kell az állatot, másként meg se moccan. S hogy még rosszabb legyen a helyzet, homoklegyek lepnek el minket, melyek az oázis közelségét jelzik ugyan, de vigaszt legkevésbé sem nyújtanak; az ember az egyik kezével a kötelet ráncigálja, a másikkal a legyek hadait próbálja izzadt arcáról elterelni.

Bizonyára akad, aki azt mondaná, hogy ez a végs� purgatórium éppen azt a célt szolgálja, hogy Zoo Baba oázisát, ha végre megérkezik az ember, annál nagyobb áldásnak érezze. Ez bizonyára így is van, de a magam részér�l az oázist képes lennék e végs� megpróbáltatás nélkül is maximálisan méltányolni. Amikor elhagyjuk a homoksivatagot, és utunk utolsó fél óráját köves talajon tesszük meg, úgy érzem, hogy valódi teljesítmény áll mögöttünk.

Nemcsak én érzem így. − Az utolsó két óra volt a legborzalmasabb − állapítja meg Sougui. − Mintha

két év telt volna el… fájdalommal, szenvedéssel, h�séggel. Még Dakou is megenged egy mosolyt felém, ahogy a menet élén betevegel a

célállomásra. − Na, megjöttünk! − rikkantja. − Elhoztam magukat Zoo Babába! Dibellával ellentétben Zoo Babában élnek emberek. Pontosabban szólva hat

család él itt, valamennyien tubuk. Kiszikkadt pálmaleveleket szúrtak függ�legesen a földbe, s f�csomókat sz�ttek közéjük − ez alkotja házaik falát. A hajlékok büszkén állnak a zöld pálmák és akácfák között, utóbbiak éppen virágoznak, és sárga porlabdacsokat hintenek maguk köré. Madarak énekelnek az ágakról, míg kecskék kószálnak lustán egyik árnyékos helyr�l a másikra. Háromnapi könyörtelen sivatag után íme a Paradicsom a pusztaság kell�s közepén.

Ezek az összeeszkábált falak azonban nem mind házfalak. Némelyikük tet� nélkül meredezik a homoksivatag szegélyénél. Miután lemálházzuk a tevéket, Chegou Abdullah, egy magas férfiú, hófehér boubouban üdvözöl minket, s elmondja, hogy ezek itt Zoo Baba kertjei. Örömmel fogadjuk ajánlatát, hogy egy rövid, de feltétlenül szükséges pihen� után körbekalauzoljon minket.

Oázis az oázisban − így írható le a pálmalevél sövénnyel körülvett terület. Rezg� lombozat takaros foltjai terülnek szét a homokban. Kétfajta dinnye, paradicsom, padlizsán, kicsi, bíbor virágokkal, és valami ismeretlen, kicsiny, vörös gyümölcs, amib�l állítólag finom levest f�znek. A magokat Chegou úr Bilmában vásárolta, majd a homokot tevetrágyával tette termékennyé. Chegou kertjének egyik oldalán sekély kút található, alig 30 centiméteres mélységben csillog benne a víz. Gyerekei alighogy kin�nek a csecsem�korból, már itt serénykednek a kertben; ha más hasznosat egyel�re nem is tesznek, de reggelenként elzavarják a friss magokra vadászó falánk madarakat. Chegou úr

szinte bocsánatkér�n magyarázza, hogy csak a közelmúltban hozta létre ezt a sivatagi tündérkertet, mert az elmúlt hónapokban minden idejét elrabolta a datolyaszüret Zoo Babában.

Kétség nem fér hozzá, hogy Chegou úr tökéletesen elégedett kis, elszigetelt Paradicsomával, Souguinak és nekem azonban Zoo Baba mégiscsak megmutatja az árnyoldalát. Legyek köröznek folyamatosan a fejünk körül, még napnyugta után is, aminek egyikünk sem leli magyarázatát.

− Érted te ezt? − kérdi Sougui hitetlenkedve. -Lehet, hogy Zoo Babában a legyek sohasem alszanak?

Másnap reggel azonban ennél is vészjóslóbb esemény történik. Amikor Sougui a reggeli mosdás után gyékényfonatához visszatér, egy kisebb méret�, homokszín� kígyót talál a leped�jén összetekeredve. Odahív, hogy magam is gy�z�djem meg róla, de mire odaérek, a kígyó tovasiklik az akácos felé. Sougui elég zaklatottnak látszik.

− Hogy viszonyulnak a tubuk a kígyókhoz, Sougui? − kérdem t�le. − Nincs kapcsolat közöttünk − feleli tömören. − Ha látunk egyet, azt

megöljük. Igen ám, de amíg találunk egy kell� méret� botot, hogy a hívatlan látogatót

elintézzük, addigra a kígyó elt�nik. Itt az id�, hogy nekivágjunk utazásunk utolsó szakaszának. A Bilmába vezet�

út a szokásos d�nékkel kezd�dik, de hamarosan csipkézett csúcsok t�nnek föl, melyek utunk során végig kit�n� irányjelz�knek bizonyulnak. A d�neláncok közötti lapos homoksivatag csupasz sziklák közötti nyomvonalaknak adja át helyét, ahol az elszórt sziklatörmelékek nem annyira k�re, mint inkább rozsdás fémhulladékra emlékeztetnek.

A kemény talajon elég jól haladunk, de amikor a d�neláncolathoz érünk, a tevék megint inkább fékez� ösztöneikre hallgatnak, s ez újra megnehezíti a dolgunkat. Utunk során el�ször nem süt a nap. Ólmos ég mögé bújik, miközben er�s szél támad, fölkorbácsolja a d�nék felszínét, és arcunkba csapja az éles homokszemcséket, utazásom el�tt olvastam róla, hogy a Ténéré kegyetlen viharairól hírhedett, s úgy fest, az elemek most kezdik is megmutatni erejüket. Ez a harmattan földje, a passzátszelek birodalma. Az északkeleti légáramlat hatalmas mennyiség� sivatagi mocskot lapátol föl éppen ebben a térségben, ahol most Bilma felé próbáljuk átverekedni magunkat, továbbá Észak-Csádban, a Tibesti-fennsíkon, és beteríti az eget Nyugat-Afrika fölött. Geográfusok, köztük jómagam, f�ként m�holdas felvételek alapján tanulmányozták a térséget, és a Bodelé-medencét a sivatagi por legnagyobb forrásának nyilvánították az egész földgolyón. Sok ezer kilométeren át, le egészen az Atlanti-óceán partjáig, Ghánáig és Elefántcsontpartig az atmoszféra ezzel a szaharai homokk�vel van tele.

A tél a f� harmattan szezon, de széllökései bármelyik évszakban érezhet�k, s úgy t�nik, nekünk szerencsénk van találkozni velük. A nap folyamán a szélvihar egyre er�södik, a leveg� megtelik homokkal, minimálisra csökkentve a

látótávolságot. Bilma határánál megállunk, és Souguival bemerészkedünk a városba, otthagyva az asszonyokat fejkend�ikben. Semmi okot nem látnak arra, hogy velünk tartsanak, úgy vélik, helyesebb, ha a Dirkouig vezet� utolsó pár kilométer megtételét holnapra halasztják.

Ám ez az a pont, ahol a tubu asszonyoktól búcsút kell vennem, és szeretnék valamit kitalálni, amivel hálámat kifejezhetem. Bilma takaros kis város, hosszú pálmasorokkal, robusztus agyagtégla épületekkel, piaccal, s�t még néhány kisebb üzlettel is. Egyik-másik épület még elektromos árammal is büszkélkedhet a sivatagi por nyomorúságos homályában. Bilma kútjából a f�térre vezették a vizet, ahol gyerekek lézengenek a csap körül, hogy m�anyag tartályaikat feltöltsék. Sougui kifejti, hogy az olyan település, mely csapokkal rendelkezik, már komoly városnak tekinthet�. De azok után, hogy az elmúlt néhány hetet k�épületekt�l és betonba zárt civilizációtól mentesen töltöttem, ezeken a poros utcákon rám tör a klausztrofóbia, s ezért sürgetem, hogy miel�bb találjunk valakit, aki kecskét árul.

Ahogy Souguival visszafelé tartunk a táborba, miközben a vonakodó kecskét egyik szarvánál fogva rángatom magam után, már tudom, hogy tele vagyok szomorúsággal, amiért sivatagi utazásom véget ért. Egy röpke pillanatra átléptem a tiltott világ láthatatlan határát, ahol az emberek közönyösnek látszanak, és leveg�b�l épült házakban élnek. De most mégis úgy érzem, hogy ismer�s helyre térek vissza.

Sougui is hoz magával ajándékot, s miután átadom az ideiglenes �rizetembe vett kecskét az asszonyoknak, Sougui egy kis doboz datolyát nyújt át nekik. Hamarosan jóval nagyobb mennyiséget fognak szüretelni a sivatag édes gyümölcséb�l, de az asszonyok szemlátomást örömmel fogadják mindkett�nk jelképes ajándékát. Háti és Binti nyomban meg is kóstolják a csemegét, és úgy t�nik, ízlik nekik. Miután a kecskét egy teve nyergéhez kötözi, Aiché is csatlakozik hozzájuk. Szélesen vigyorog, ahogy megmarkolja a datolyát, és elkezdi rágcsálni az édes gyümölcsöt. Aztán fölkap egy marokkal, és megkínál vele engem is.

Ezen az éjszakán a harmattan viharos er�vel csap le ránk, és folyamatos homokáradattal bombázza testemet. Fejkend�mmel bebugyolálom arcomat, hogy valamelyest védekezzem a szúrós homokszemcsék ellen, de az alvás az üvölt� szél miatt így is lehetetlen. Valahogy mégis elszunnyadok, mert egyszer csak arra ébredek, hogy a szél alábbhagyott, és a nap magasan jár a tejes, porréteggel takart égen. Betemetett a homok. A fejkend� dacára valahogy utat talált a szemembe, orromba, számba is. A homokszemcsék sercegnek a fogaim között, és szúr a szemem, ahogy megpróbálom kinyitni, de aztán lassan fölülök, és körbenézek.

Sougui még mindig kinyúlva fekszik, leped�jébe és fejkend�jébe bugyolálva olyan, mint egy temetésre el�készített múmia. Mögötte azonban, ahol az asszonyok táboroztak, a hely üres. Elt�ntek, nyom nélkül, mint a hó a sivatag poros arcán, úgy fest, ténéréi utazásom stílszer�en ért véget.

MOCSÁR

Pápua

1. Nem állítom, hogy a lápvidékre örömteli várakozással készültem. Kezdett�l

fogva az volt a véleményem, hogy ez lesz a négy kiválasztott környezet közül a legkellemetlenebb. Az ingoványt a legtöbb emberhez hasonlóan én sem találom vonzónak. Próbáljon az ember a barátai el�tt arról beszélni, hogy egy hónapot lápvidéken óhajt eltölteni, biztos, hogy a reagálásokban hamarosan bizonyos következetesség fog megmutatkozni. Kíváncsisággal vegyes undor, gyanakvás és szánalom a tekintetekben, azzal a mögöttes kérdéssel: na de miért?

Kalandos utazásaim utolsó fejezetéhez a fél világot körbe kellett utaznom, hogy Új-Guineát elérjem. A világ második legnagyobb szigete még ma is a messzeség szimbóluma, s�r� erdeinek, föltornyosuló hegyláncainak és persze áthatolhatatlan mocsarainak köszönhet�en. Az oxfordi könyvtárban ülve, térképekkel és atlaszokkal elborítva, be kellett látnom, hogy err�l a térségr�l vajmi keveset tudok. Az ismeretlen nev� tengerekkel − Arafura, Ceram, Banda − körülvett sziget mérsékelt égövi tudatomnak legalábbis a szegélyén helyezkedett el. Kevés fogalmam volt arról, mi is vár rám valójában; legföljebb halvány sejtelmek bukkantak föl bennem kannibalizmusról és egy k�korszaki lápvilágban rekedt népr�l. Hamar fölfedeztem, hogy a szigetnek alig van írott történelme. Igen kevés használható anyagot lehet lesz�rni néhány bizonytalan képzettársítás erejéig.

Fölfedez�k csak a 20. század elején kezdtek komolyan foglalkozni Új-Guinea bels� területeivel, lassanként föllebbentve a fátylat egy még mindig létez�, történelem el�tti világ misztériumáról. Meséskönyvek témájául szolgált ez az érintetlen föld, melyet paradicsomi madarak és nyilakkal, íjakkal fölfegyverkezett emberek népesítettek be, akiknek kultúrája a fejvadászat rituáléi köré összpontosult. A külvilág számára Új-Guinea a szépség és a vadság megtestesülése volt.

A sziget indonéziai felére pottyanok le, melyet korábban Irian Jayaként ismertek, most pedig Pápuának neveznek. Pápua déli részeinek hatalmas területeit állandó pocsolyák borítják, melyeket özönvízszer� trópusi es�zések táplálnak, továbbá a sziget hegygerinceir�l lezúduló csapadék és az Arafura-tenger áradásai, melyek mélyen behatolnak a tengerparti síkságokra. Pápua földterületének közel egyharmada ingovány, összesen több mint 125 ezer négyzetkilométer, mely az egész ázsia-csendes-óceáni térség egyik legnagyobb kiterjedés�, de mindenképpen legérintetienebb lápvidékét alkotja. Alkalmas helynek látszik, hogy extrém környezeteket föltáró utazásaim zárófejezetéhez itt gy�jtsek anyagot.

Geográfusként tisztában vagyok azzal, hogy a lápok, mocsarak, ingoványok − összefoglaló nevükön „vizeny�s területek” − fontos szerepet játszanak bolygónk m�ködésében. Rengeteg növény− és állatfaj számára szolgálnak lakóhelyül, és id�szakos víztározó kapacitásuk segíti a folyók áradásának mérséklését, továbbá védi a partvidékeket a romboló eróziótól. Mindemellett hatalmas vízsz�r� rendszerekként m�ködnek, kiválasztják és visszaforgatják a tápanyagokat, s ezáltal hozzájárulnak a vízmin�ség fönntartásához, a szennyez�dések elhárításához. Amíg az erd�t gyakran a világ tüdejeként emlegetik, úgy a lápvidéket bízvást nevezhetjük a világ veséjének.

Ám az emberiségnek tett szolgálataik ellenére ezek a helyek továbbra se túl csalogatók, és ezt meg lehet érteni. Veszedelmes, fert�z� területekként tartják ezeket számon, és korántsem ok nélkül. Az állandó nedvesség jó táptalaja a moszkitónak, mely kellemetlen, mi több, életveszélyes kórokat terjeszthet: trópusi náthalázat, maláriát, vírusos agyvel�gyulladást, fonalféreg-betegséget. Mindezen veszélyek mellett a legtöbb ember egyszer�en nem kedveli a szárazföldek, illetve a tavak és tengerek jól megkülönböztethet� vízi világa közötti mocsaras átmeneti zónát. Nehéz itt normális létet kialakítani; a legalapvet�bb mindennapi tevékenységeket, a járást, a házépítést vagy a növénytermesztést is akadályozza ez a „se nem hús, se nem hal” vizeny�s alvilág. S mindehhez ott vannak még az �si ingoványban rejt�z� szörnyek. Nem tündérmese ez sem, ha arra gondolunk, hogy a legtöbb trópusi láp tele van krokodilokkal.

Pápuái utazásom végs� célja, hogy találkozzam a kombai népcsoporttal, melynek tagjai úgy viszonyulnak a mocsári élethez, hogy igyekeznek szó szerint fölébe emelkedni. Fák koronáira épített házakban laknak ugyanis. Kezdetnek azonban úgy gondolom, leghelyesebb, ha egyenesen szembenézek mindazon veszedelemmel, melyr�l az imént szót ejtettem, úgyhogy keresek egy embert, aki ismeri a krokodilokat, és idestova húsz éve járja Új-Guinea moszkitóval terhes mocsarait. Jack Coxszal egy piaci standnál találkozom Merauke városában, amint egy fapadon üldögél, és fánkot csemegéz nagy pohár tejeskávéja mellé.

Els� ránézésre csalódnom kell. Nem úgy fest, mint egy Krokodil Dundee. Bronzosra sült, hordómellkasú, nagyszájú fickóra számítottam, súlyos izomkötegekkel, melyek domborzati térképét a mocsári szörnnyel való sokéves iszapbirkózás rajzolta meg, és mindez, mondjuk, néhány beszédes sebhellyel ékesítve, mely a fenevaddal való találkozások hátborzongató pillanatait idézné. Ehhez képest Jack alacsony, sápatag figura. Különös! A hangja legalább mély és nyugodt, amerikai akcentusán enyhe déli mellékzönge érz�dik. Viselkedése higgadt, de semmi önigazoló magabiztosság. Mindebb�l arra következtetek, hogy a krokodilok elleni küzdelemben nem annyira testi erejével, mint inkább rendíthetetlen elszántságával kényszeríti megadásra a fenevadat.

A piactéren találkozunk, hogy a krokodilvadászathoz szükséges eszközöket együtt beszerezzük. Legel�ször is egy moszkitóhálóra van szükségem, s a

megfelel� hely megtaláláshoz batátát és hagymát áruló asszonyok hosszú sora el�tt kell elhaladnunk. Megkérdem Jacket, mire számítsak moszkitóügyben.

− Semmi jóra − feleli. − Teljesen ellepik a karodat, de úgy, hogy ki se látszik a b�röd, és sorban állnak, hogy mindegyiknek jusson bel�led egy harapás, úgy beterítenek, hogy esküszöm, ha nagyobb szárnyuk lenne, fölemelnének, és elcipelnének magukkal.

A zöldségesstandok végére érünk, és Jack huncutul rám mosolyog. − Enni se nagyon tudsz, mert berepülnek a szádba. Találunk a piacon egy szegletet, ahol szárongot (maláj szoknyát) és egyéb

ruhákat árulnak. Az egyik pulton moszkitóhálók állnak halomban. Jack átvizsgálja a halmot, és azt mondja, majd � kiválasztja a megfelel�t.

− Finom hálószem�re van szükséged − magyarázza. − Az apró moszkitók a legveszélyesebbek. Ezek terjesztik a maláriát. A

hátránya viszont az ilyen s�r� szövés� hálónak, hogy nem ereszti át a leveg�t, úgy érzed magad, mintha szaunában aludnál. Majd meglátod!

Ez elfogadható alkunak látszik, és meg is veszem a hálót, majd megkérdem Jackt�l, hogy kell-e még vennünk valamit, miel�tt a krokodilokhoz látogatunk.

− Igen, szükségünk van egy gereblyére. − Gereblyére? − kérdem. Nem ezt a választ vártam. – Mi a fenét kezdünk egy

gereblyével? – A krokodilvadászat legfontosabb eszköze − feleli Jack, és utat tör a tömegen

egy színes m�anyag vödrökkel telerakott stand felé. − Ha találkozunk egy krokodillal, az nem fogja díjazni az ötletet, hogy el

akarjuk kapni − folytatja Jack. − A gereblyét viszont érdekesnek találja, és elmélázik rajta. Odadöfsz a

szájához, az meg ráharap. És ez az a pillanat, amikor kitekerheted a nyakát. A vödrösstandnál van minden; bozótvágó, kés, lábos, kötél − csak éppen

gereblye nincs. Továbbmegyünk, miközben azon t�n�döm, hogy ez valóban érdekes expedíciónak ígérkezik.

A második vegyesáru-standnál sincs gereblye. Közben azon álmélkodom, milyen eleven város ez a Merauke. Széles, takaros utcáin motorbiciklik, égszínkék taxik nyüzsögnek, és jóllehet már februárt írunk, az üzletek némelyikén még ott virít a karácsonyi dekoráció. Virágzó helynek látszik, szokatlanul nagyszámú templommal. A templomokat pedig szépen gondozott kertek veszik körül, de mulatságos elgondolni, hogy a pázsitot alighanem gereblyék nélkül kell karbantartani, a meraukei piacon ugyanis ez a szerszám hiánycikk. A harmadik standnál Jack arca töpreng�vé, azt ne mondjam, csalódottá komorul.

− Mi lenne, ha ezzel próbálkoznánk? − kérdem t�le, egy rakás sepr�re mutatva. Jack kézbe veszi az egyik sepr�nyelet, és tüzetesebb vizsgálatnak veti alá. A magam részér�l nem vagyok teljesen meggy�z�dve arról, hogy ez a szemlátomást házi készítés� takarítóeszköz feltétlenül hatékony fegyver a prehisztorikus fenevad ártalmatlanítására, de Jack, úgy t�nik, kevésbé

aggodalmaskodó típus. Tesz néhány döf� mozdulatot a leveg�ben a képzeletbeli hüll� felé, és máris meghozza döntését:

− Rendben. A célnak ez is megfelel. Anélkül, hogy a továbbiakról részletesebb elképzeléseim lennének, ez az a

pillanat, amikor elhatározom, hogy lápvidéki expedíciónk id�tartama alatt csakis tisztes távolból fogom követni Jacket. Az eladó, aki az imént kissé bódultan nézte végig Jack érdekes pantomimjátékát, most tétován megmutatja, hogyan is fest a sepr� konvencionális használata. Jack azonban, leszurkolva a kialkudott rúpiákat, fölvilágosítja �t, hogy milyen sajátos célfeladatra szánjuk a háztartási eszközt. A keresked� nyugtalanul bólint, majd hirtelen eszébe jut, hogy halaszthatatlan dolga akad az üzlet hátsó részében.

Az id�ben visszamenve Merauke volt az els� jelent�s város Pápuában.

Jóllehet a hollandoknak régóta fájt a foguk Új-Guinea nyugati részére, f�leg miután a Holland Kelet-indiai Társaság 1660-ban a helyi szultánnal szövetséget kötött, a közvetlen adminisztratív ellen�rzést csak 1902-ben szerezték meg, azzal, hogy létrehozták Merauke kiköt�jét. Az már viszont több mint zavarba ejt� következmény volt, hogy elméletileg holland alattvalók − a barbár Marind-Anim vezetésével – voltak azok, akik a 141° keleti délkörön átlépve rendszeres bevetéseket hajtottak végre, hogy brit uralom alatt álló alattvalók fejtrófeájával térjenek vissza a ma Pápua Új-Guineaként ismert területre. A hollandok, Marind-Anim iránti tiszteletük jeléül, számos folyót Délkelet-Pápuában róla neveztek el; ilyen a Moordenaar (Gyilkos) és a Doodslager (Mészáros). Alighanem Marind-Anim emberhús iránti vonzalma volt a f� ok, amely annak a mocsaras résznek a gyarmatosításához vezetett, ahová most éppen Jackkel igyekezünk. Azok a népek, melyek nem voltak olyan járatosak a fejvadászatban, mint Marind-Anim, egy sz�k szoroson át elmenekültek, és két szigeten – Pulau Kimaamon, illetve kisebb szomszédján, Pulau Komoranon − telepedtek le.

Ha az ember ránéz Pápua térképére, az els� dolog, ami szemet szúr, hogy nincsenek utak. Az egyetlen modern közlekedési eszköz, amellyel a nagyobb távolságokat át lehet hidalni, a repül�gép, és az ország tele van pettyezve kisebb leszállópályákkal. Amikor térképemen el�ször megláttam a kis piros repül�gépábrával jelölt leszállópályák sokaságát, a vad és többnyire feltérképezetlen térségr�l alkotott elképzelésem kezdett elhalványulni, de amikor Meraukéból a Kimaam falu melletti leszállópályára repülök, a távoliság érzete hamar visszatér. A kétszáz kilométeres út során vizeny�s tájak fölött repülünk, ahol emberi jelenlétnek kevés nyomát látjuk. Kicsiny, hófehér madárkák rajai húznak át a remeg� zöld nádnyelvek fölött, és a nyílt vízfelületeken megcsillanó napsugár olyan hatást kelt, mintha a lápvidék rám kacsintva üdvözölné érkezésemet.

Kis gépünk leszáll Kimaam füves repterén, és némi zötyköl�dés után megáll. Kikászálódom a gépb�l, és nyomban s�r� moszkitófelh�ben találom magam. Lelkileg föl vagyok készülve erre, hiszen Jack kommentárja csak meger�sítése

egy tudományos dolgozatnak, melyet még otthon tanulmányoztam át. A cikk 1959-ben jelent meg a Tropical and Geographical Medicine cím� folyóiratban, s kerek perec kifejtette, hogy ez a sziget, ahol most landoltam, Új-Guinea egyik legkellemetlenebb térsége a moszkitók miatt. A szerz�, Dr. Van Den Assem, nem kevesebb, mint huszonöt különböz� fajt azonosított a szigeten, hozzátéve, hogy ez a szám nagy valószín�séggel messze nem öleli föl a teljes helyi moszkitófaunát. Egy halottkém alaposságával elkészített beszámolóját növekv� elborzadással olvastam. Voltak benne pöttyösek, csíkosak, barna hasúak és sárga ormányúak. A moszkitófelh� s�r�ségét a szerz� egy helyütt a „csillagászati” jelz�vel érzékeltette, amit különösen azért találtam aggasztónak, mert a tudományos dolgozat amúgy következetesen kerülte az emocionális nyelv használatát.

Ezzel a tudományos elemzéssel felvértezve − természetesen hosszú nadrágot és hosszú ujjú inget viselek – a Pulau Kimaam-i landolás el�tt tíz perccel elkezdem kezemet és arcomat rovarriasztó szerrel a lehet� legalaposabban bedörzsölni. Sokféle rovarirtó szer kapható a piacon; van köztük például citromillatú vagy „ökológiabarát” − utóbbi mindig is megragadott bájos önellentmondásosságával, hiszen ha valaki ökológiabarát akar lenni, akkor nem ken magára semmiféle rovarriasztót. Ezen a téren kifejtett sok éves áldozatos kutatómunkám eredményeként arra a következtetésre jutottam, hogy egyik sem olyan hatásos, mint az a fajta, amely diethyl-toluamid aktív hatóanyagot tartalmaz, vagyis egy olyan kemikáliát, melyet röviden DEET-ként ismernek.

A DEET gyermekekre veszélyes, és gyúlékony, továbbá tönkreteszi a szintetikus anyagokat: a nejlont vagy a m�anyagot például. Tisztában vagyok azzal, hogy szemüvegem m�anyag alkotóelemei is komoly veszélyben forognak. Szóval kíméletlen anyag, vagyis pontosan olyan, amilyennek egy rovarirtónak lennie kell. Különféle adagolásokban kapható, a 35 százalékostól egészen a 100 százalékosig. Dr. Van Den Assem tudományos elemzésével a tarsolyomban úgy döntöttem, hogy nem méricskélek. A százszázalékosat vásároltam meg, flakonszám, és most szépen magamra is pancsolok egy tekintélyes adagot, minden szabadon lev� b�rfelületre.

Vagy legalábbis így gondolom. Csakhogy a szemhéjamat például kifelejtettem. Húsz másodperccel a landolás után már dagadozik is egy csípés a szemhéjamon. A következ� az ajkamon. Merthogy arról is megfeledkeztem.

A falu a leszállópályától nem messze található, egy sáros ösvény mentén, mely mocsaras területen kígyózik felfelé. Gyalog indulunk Jackkel, s kisgyerekek társulnak hozzánk, valamint néhány bozontos, fekete szakállas férfi is, akik mind azért jöttek ki a leszállópályához, hogy megnézzék a gép landolását. Meg kell állapítanom, hogy még a helyi emberek is csapkodják lábukat és nyakukat menet közben.

Kimaam, a falu alighanem följebb helyezkedik el, mivel kunyhók itt nincsenek. Csak egy kicsiny templomot látunk, afféle faházikót rozsdásodó vasfedéllel és betonozott járdával. Id�nként egy motorbiciklis férfi t�nik fel, aki

alighanem sehová sem igyekszik, csak csillogó járm�vét akarja mutogatni. Egyébiránt a f� közlekedési eszközök lent várakoznak a pataknál, mely a falu központja felé kanyarog: egy roskatag famólónál hosszú kenuk himbálóznak, egy vagy két oldalmotorral.

Kimaamban egyt�l egyig pápuák élnek, s gyapjas, göndör, fekete hajat viselnek. Nem úgy, mint Meraukéban, ahol szinte csak egyenes hajszálú embereket láttam, akik egyébként eredetileg Indonézia sok-sok szigetének valamelyikér�l özönlöttek ide. Azt hallottam, hogy ezek az emberek a kormányzat áttelepítési programjának a kedvezményezettjei; a kormány olyan módon próbálja enyhíteni a legs�r�bben lakott térségek terhelését, hogy ösztönzést ad a távoli szigetekre való letelepedéshez. Azon persze nem lep�döm meg, hogy − kedvezmények ide vagy oda − Pulau Kimaamot nem rohamozták meg az új telepesek. Azon kevesek, akik mégis rászánták magukat erre, vagy a falu boltjainak pultjai között találhatók, vagy a római katolikus templommal szembeni tömbszálláson. Jack úgy véli, hogy a templomnál segítségre számíthatunk, és egy kedves apáca valóban átkísér minket egy szétterül� mangófánál található másik templomi hajlékhoz, ahol az éjszakai pihenéshez fölakaszthatjuk moszkitóhálónkat a tábori ágyunk fölé.

Halat és rizst vacsorázunk egy kedvesn�vérnek köszönhet�en, aki el�tt Jack föltárta krokodilvadászterveinket. Új-Guineában mind a friss viz�, mind a sós vízben él� krokodilok megtalálhatók, magyarázza Jack a vacsoránál. A mangrovemocsarak, melyek a szigetek partjait szegélyezik, a sósvízi krokodiloknak adnak otthont, legalábbis ez a közfelfogás. A tudományos világ azonban buzgón kutatja, milyen fajták lakoznak a bels�, friss viz� mocsarakban. Mekkora szám lenne, ha találnánk egy ilyen frissviz�t ebben a szigeti vadonban! − ábrándozik Jack, merthogy el�ttünk ez még senkinek sem sikerült.

Jack másnap reggel azzal kezdi, hogy körülnéz a faluban, hátha talál valakit, aki konyít a krokodilokhoz. Ravaszkás mosollyal az arcán tér vissza:

− Mos, Nick fiú, azt hiszem, sz�kül a kör − mondja. Leveszi baseballsapkáját, és kézfejével megtörli szemöldökét. − Mindenki Pulau Komorant ajánlja, a kisebbik szigetet, innen délre. Az lesz a mi helyünk! De el�tte mutatok neked valamit, amire nem árt, ha te is vetsz egy pillantást.

Egy alacsony építés� házhoz megyünk, a verandáról kis kutya ugrik el�, hogy körülszimatoljon minket, aztán jön utánunk a hátsó udvarba, ahol egy fiatalember vállmagasságú fakerítésnek d�lve vár ránk. Jack bemutatja:

− � Dominikus − mondja. − És ez itt az � krokodil-karámja. Kezet rázok Dominikusszal, és bekémlelek a véd�korlát mögé. A karám alján

sötétszürke ingoványban kisméret� krokodilok nagyszámú gyülekezete dagonyázik tetsz�leges elrendezésben. Legalább negyven szürkén fényl� fiatal hüll� fekszik keresztbe-kasul az ingoványos vízben, valamennyien mozdulatlanok; az ember egy nagy fekv� poszternak gondolná a jelenetet, ha nem érezné a karambol felcsapó förgeteges b�zt.

− Dominikus fogta az összest − mondja Jack −, és a b�rükért tenyészti �ket.

Elég jó kondiban vannak -teszi hozzá, majd föltolja baseballsapkája ellenz�jét, és egy váratlan mozdulattal átveti magát a véd�korláton.

Miel�tt bármiféle óva intést kinyilváníthatnék, már a karámon belül van. Az iménti tablókép e pillanatban fölrobban, és az ifjonti hüll�k hihetetlen sebességgel a karám másik végébe iramlanak. Némi krokodilürülék csapódik az arcomba.

− Nem jössz be? − kérdi Jack, mintha csak egy lekváros fánkra meg egy csésze kávéra invitálna.

Nem töröm magam a lehet�ségért. − Nem veszélyesek? − kérdem. − Egyáltalán nem − feleli Jack, és leguggol, hogy közelebbr�l szemügyre

vegye a karám lakóit. − Ne aggódj, nem kockáztatok! Szükségem van az ujjaimra. �szintén szólva nem is annyira az ujjait látom közvetlen veszélyben, hanem a

nagylábujját. Rajtam nagy csizma van, de Jack az imént még a surranóját is lerúgta magáról, miel�tt a korláton átlendült. Feltétlen bizalomra lenne szükségem mentorom iránt ahhoz, hogy ezek közé a miniszörnyek közé bemerészkedjem, de ez a bizalom, úgy érzem, még nem kristályosodott ki teljesen. Egyel�re csak azt látom, hogy jócskán hatótávolságon belül csörtet a mocsárban a többtucatnyi ragadozó hüll� felé, és mezítláb van. Meg aztán még azt sem döntöttem el magamban, hogy az a fasepr�s jelenet Meraukéban egy zseniális elme ihletett felvillanása volt, vagy egy gyakorló elmebeteg rutinmegnyilvánulása.

− Ezek a kis báránykák teljesen ártalmatlanok – mondja Jack nyugodt hangon. Hajlok arra, hogy higgyek neki. A kis fenevadak most a karám másik végében

csoportosulnak, és újra mozdulatlanok. Van azonban még valami Jack körül, amit nem teljesen értek. Amióta Kimaamba érkeztünk, azóta ez az egy szál trikó van rajta, és szemlátomást rá se hederít a moszkitóinvázióra. Többször is saját szememmel láttam, amikor a moszkitó beléje mélyesztette fullánkját, de Jack csak ritkán csapott rá az arcára, a karjára vagy a lábára, noha a falánk vérszívók zavartalanul legelésztek rajta, s az volt az érzésem, hogy több liter vért lecsapoltak t�le. Nagyon úgy festett, hogy Jack nem úgy reagál a fájdalomra, mint én. És lehet, hogy ez a veszélyérzetére is vonatkozik. Amíg nem látom tisztán, pontosan hol helyezkedik el a veszélyküszöbe, addig jobb, ha óvatosan kezelem a közös kalandokat. Miközben ezeket a sajátos élethelyzeteket mérlegelem, észreveszem, hogy Dominikus barátunk mintha kezdené elunni magát.

− Mi lenne, ha megfognál egyet, Jack? − mondom álnokul, a korlát túloldaláról.

− Az ilyen kis nyamvadtat, mint ez, csak nyakon csípi az ember − feleli Jack, és máris kinyújtja hosszú karját, hogy a mocsárból kiragadjon egyet. Szinte ezzel egy id�ben másik kezével elkapja az állat farkát. A krokodilfalka megint robbanásszer� ficánkolásba kezd, hogy eliszkoljon, miközben fröcsög a sáros

víz szerteszét. Jack keményen tarja a krokodilt, és megfordítja, hogy világos hasát

szemügyre vegye. A hüll�nek nem tetszik a dolog, rángatózva megpróbál a szorításból kiszabadulni, és olyan hangot hallat, mint egy beteg madárka. Valahogy így: mo-ak.

Jack keményen tartja a nagyjából egy méter hosszú állatot, és a hasára összpontosít.

− Hoppá, ez sósvízi! − rikkant fel. A nyak és a nemi szerv közötti pikkelysorok megszámlálásával tudja ezt megállapítani. − Itt van, fogjad, megmutatom!

Az iménti heves tiltakozások után az állat mintha kezdene belenyugodni az �rizetbe vétel tényébe, és most megint mozdulatlanságba dermed. Jackre nézek.

− Gyerünk, fogd meg er�sen a feje mögött, és nem fog megharapni! A másik kezeddel fogd le a farkát, és máris teljesen ellen�rzés alatt tartod!

Tekintve, hogy az állat mindössze egy méter hosszú, nagyon keményen tartom a nyakát, és a másik kezemmel megragadom a farkát. A krokodil nem mozdul. Megfordítom, és Jack mutatja a hasi pikkelyeket. Harminckét sort számlál, ami azt jelenti, hogy a sósvízi skálán belül mozog.

– A sósvízinek huszonkilenc és harminchat között vannak a pikkelysorai − magyarázza Jack −, az édesvízinek huszonnégy és huszonnyolc között.

A kezemben tartott hüll� még mindig nem moccan, s ett�l kezd megjönni az önbizalmam. Már amennyire önbizalomról egyáltalán szó lehet, tekintve, hogy életemben el�ször kerültem testközelbe egy ilyen mocsári fenevaddal. Megcsodálom pikkelyei simaságát. Mi több, egyfajta rokonszenv éledezik bennem az állat iránt. Szinte már kedvesnek találom.

Jacket azonban már más foglalkoztatja. Tovább keresgél a karámban. − Itt az ideje, hogy kipróbálj egy nagyobbat – mondja. − Szerintem van itt

egy-két édesvízi is. Kiszúrja a karám egyik legnagyobb szörnyetegét, és oldalazva, mint egy rák,

elindul felé. − És ezzel mit csináljak? − kérdezem kétségbeesve. − Ó, csak tedd vissza! − feleli Jack, anélkül, hogy felém pillantana. Áthajolok

a fakorláton, és el�ször a fejét engedem le a mocsárba. A hüll� gyengéd puffanással landol, kissé arrébb kúszik, majd megtelepszik.

Jack ráveti magát a következ� célpontjára. Ez hosszabb egy méternél, és úgy fest, önbizalma is van, mert nem menekült el a társaival a karám másik sarkába. Félig kiemelkedik a mocsárból, és gombszemét Jackre szegezi. Hirtelen kitátja a száját, és Jack meztelen lába felé kap. Állkapcsa azonban csak a leveg�be harap, mert Jack szemfülesen félreugrik, s ugyanazzal a mozdulattal elkapja a fenevad nyakát. Az a farkával még kétségbeesetten csapkod, de Jack másik keze máris satuba szorítja a vonagló állatot, és az egész testet kiemeli a mocsárból.

− Na látod, ennyi az egész, igazán nem nagy ügy. – A hüll� alighanem másként vélekedik err�l, mert panaszos madárhangokat hallat: mo-ak, mo-ak!

− Itt van, Nick fiú, fogd csak meg, amíg kimászom innen, és megmutatom, hogy mi micsoda!

Jack felém nyújtja a hüll�t, de ezúttal nem vagyok biztos a dolgomban. Ez az állat nyilvánvalóan elégedetlen, és jóval nagyobb test�, mint az el�z�.

− Talán most Dominikus tarthatná − indítványozom. Dominikus átveszi a hüll�t, amíg Jack kimászik a karamból, belecsúsztatja nagylábujját a surranójába, és visszaveszi a krokodilt. Az állat megnyugszik és elhallgat.

− Na, most megfogod? − kérdi t�lem Jack. Bal kezemet ráteszem a nyakára, nagyon er�sen, jobb kézzel leszorítom a

farkát. A krokodil nem mozdul, de érzem az er�t a testében. Az egész olyan, mint egy félelmetes izomköteg. Jack teljesen elengedi, most már csak én tartom. Semmi nem történik. Amikor érzem, hogy föladta a harcot, engedek a szorításon. Megfordítom, hogy Jack meg tudja számolni a hasán a pikkelysorokat. Huszonhét! Jack rám néz.

− Tudod, mit jelent ez? − Megenged magának egy száraz félmosolyt. − Ez bizony egy édesvízi. És ez nagyon jó hír!

Én is így gondolom. Igaz, némileg más megfontolásból, mint Jack. Ha ugyanis ez itt egy édesvízi krokodil, akkor nem kell tovább bajlódnunk a mocsári expedícióval. Persze nyomban sejtem, hogy egy tudományos észlelet nem intézhet� el ilyen egyszer�en. Dominikus azt mondja ugyan, hogy a legtöbb krokodilját Pulau Komoranon fogta, de hát ez itt mégiscsak egy karámba zárt példány, és nincs kizárva, hogy az édesvízi valahonnan máshonnan keveredett ide. Az egyetlen biztos módszer annak megállapítására, hogy Új-Guinea szomszédos szigetén valóban található édesvízi krokodil, ha odamegyünk, fogunk egyet, és lefotózzuk.

Megosztom gondolatmenetemet Jackkel, aki egyetért�n bólint. − Igazad van, de kiindulópontnak most már itt van nekünk ez a jó fiú − mutat

a kezében pihen� krokodilra. − Azt hiszem, elég tisztesek az esélyeink, hogy odaát is találunk egyet. Nincs más dolgunk, mint átmenni Pulau Komoranra, és kiválasztani a legjobb helyet.

2. Egy fatörzsb�l kivájt kenut bérlünk, oldalmotorral fölszerelve, hogy átvigyen

minket Pulau Komoranra. El�ször meredek, mocsaras partszakasz mentén haladunk, tele mangroveültetvénnyel, majd a patak a Muli-csatornába csatlakozik, vagyis abba a szorosba, amely Kimaam szigetét a szárazföldt�l elválasztja. A víz csokoládébarna, de a sós permet, mely a csónak orra fel�l fölcsap, a tenger illatát hozza felénk.

A partvonalat mangrovefák gyökereinek végtelen labirintusa szegélyezi; mint sokkarú rajzfilmfigurák merítik feszes lábaikat a víz mélyére. Sas húz el fölöttünk, karmai közt ezüstösen csillog a halzsákmány, és a kenus ember a fák teteje felé mutat, ahonnan denevérek lógnak alá. Úgy festenek, mintha sz�rös

mackók csimpaszkodnának az ágakra, de a csónakmotor zaja elrebbenti �ket; hatalmas, finom fátyolszövet-szárnyaikat kiterjesztve elt�nnek a fák koronái mögött. Több óra is eltelik, mire kiérünk a Muli-csatornából, körbeutazzuk Pulau Komoran partjait, hogy az Arafura-tenger fel�l érkez� dagályt elkerüljük, s így jutunk el ahhoz a keskeny öbölhöz, mely Komoran falvához vezet. Pár száz méterrel már az öblön belül vagyunk, amikor a motor akadozni kezd. Köhint egyet-kett�t, aztán teljesen kileheli a lelkét, s a csónakunk lassan leáll.

Amikor a csónakos ember fölnyitja a motortet�t, megérkeznek az els� moszkitók. Ingemet nyakig begombolom, és kétségbeesetten kotorászom táskámban a rovarirtó után. Perceken belül megadásra kényszerülök. Az els� csípés a hüvelykujjam begyét éri, a második az alsó ajkamat. A százszázalékos DEET-vegyület, melyet eddig a leghatékonyabb ellenszernek véltem, a Pulau Komoran-i moszkitók számára ismeretlen fogalom. Így aztán nem is tör�dnek vele. Tehát teljesen hatástalan. Annak ellenére, hogy megállás nélkül hadonászom a fejem körül, pillanatokon belül elborítanak a csípések. Még a kenus ember is küzd: az üzemanyag-adagoló cs�vel csapkodja a nyakát.

Jack azonban csak ül egy szál trikójában, csöndesen magába feledkezve. Miközben révészünk a motor megjavításán fáradozik, csónakunk a part felé, a

mangrovegyökerek kusza hínárjához sodródik. A moszkitófelh� s�r�södik. Jack bejelenti, hogy folyó ügyei vannak, így hát megragadok egy léggyökeret, hogy a csónak ne sodródjék el, amíg Jack a kisdolgát végzi. A mangrove a parti lápvidék erdeje. A sós vízhez alkalmazkodó örökzöld fák a trópusi és szubtrópusi éghajlati övezet dagálykor elárasztott térségeiben élnek. A mangrove tehát olyan talajba mélyeszti gyökereit, mely sós és egyúttal mocsaras. Jack most térdig merül ebben.

A mangrove a moszkitók félelmetes tömegével társul, legalábbis Pulau Komoranon ez a helyzet. Amíg Jack a térdig ér� lápban a dolgát végzi, addig engem ezek a kis szörnyek élve felfalnak.

Jack elt�nik az aljnövényzet s�r�jében. Az a körülmény, hogy a csónak elsodródásának megakadályozása végett a léggyökérbe kell kapaszkodnom, egyúttal azt is jelenti, hogy csak az egyik kezemmel tudok hadonászni, miközben tehetetlenül nézem, ahogy a moszkitók jóíz�en lakmároznak léggyökértartó karomon. Semmi esélyem ellenük, számbeli fölényük már rég eldöntötte a küzdelem végs� kimenetelét, úgy érzem magam, mint Gulliver Lilliputban; teljesen kiszolgáltatva a pokoli kis szörnyek éhes hadának.

Amikor Jack kisvártatva fölbukkan a fák közül, karja, lába szó szerint be van fedve, úgy látom, most már � is kezd ráébredni a moszkitóprobléma komolyságára.

− Láttál már ilyet? − kérdi álmélkodva, miközben egy mangrovegyökérre telepedve végignéz a lábán. − Életemben még nem pipáltam ennyi moszkitót!

Bármilyen érdekes a meglátása, most nem vagyok abban a hangulatban, hogy a helyzetet részletesen megvitassuk.

− Szállj vissza, Jack, és húzzunk el innen! − javaslom, t�lem telhet� higgadt

tónusban. Mire nagy nehezen visszakászálódik, megragadjuk az evez�ket, és

visszatérünk az öböl közepére. A moszkitók követnek. A kenus ember lezárja a motortet�t, és dühödten rángatni kezdi a gyújtózsinórt, miközben másik kezével a nyakát csapkodja vadul. Engem a szélh�dés környékez, amikor a motor végre berobban.

Ahogy felgyorsulunk, a szél megszabadít minket a moszkitófelh�t�l, s itt az ideje, hogy kárfelmérést végezzek magamon. A kezemen annyi csípés van, hogy amikor ujjaimat megpróbálom behajlítani, úgy érzem, mintha egy sz�k keszty�t viselnék. Végigsimítom a nyakamat, és érzem, hogy ott is teljesen megváltozott a topográfia. Púpok és rögök egymás hegyén-hátán. Mintha több száz rizsszemet ültettek volna a b�röm alá. Az arcom is új alakzatot öltött. Jól megszokott méretének a háromszorosára duzzadt. Ahogy pislogok, még a szempillámat is merevnek és ormótlannak érzem. Ám az egészben az a legkülönösebb, hogy a csípések tulajdonképpen nem viszketnek. Azzal vigasztalom magam, hogy talán mégis szerencsém volt.

Egy órával kés�bb a moszkitók visszatérnek, amikor a révész leállítja a motort, és csónakunk Komoran falu famólójához simul. De a moszkitókon kívül mások is megjelennek üdvözlésünkre. A környék pillanatok alatt megtelik félmeztelen törzsi férfiakkal, akik pálmalevél fejdíszeket viselnek, arcukon vastag fehér csíkok, némelyikük fehér tollakkal ékesített bottal hadonászik, mások íjakat és nyilakat tartanak kezükben. Izgatottnak látszanak, pörögnek, forognak, énekelnek, és rázzák fegyvereiket.

Egy pillanatig nem tudom eldönteni, hogy ezek az emberek most örülnek-e nekünk, vagy ellenkez�leg, el akarnak kergetni minket, de ahogy körülveszik csónakunkat, és üdvözlésre nyújtják kezüket, tisztázódik a helyzet. Ahogy közelebbr�l szemügyre veszem ezeket az ádáz külsej� férfiakat, látom, hogy a pálmalevél fejdíszek alatt szélesen vigyorognak, és felbukkanásunkkal minden jel szerint ünnepi hangulatot teremtettünk. Alighanem az történhetett, hogy amíg Jackkel Kimaamban a csónakbérlést szerveztük, volt valaki, aki hírt hozott készül� expedíciónkról − innen a várakozásteljes hangulat.

Bent a faluban n�k és gyerekek hada fogad. Egy szinte tet�t�l talpig pálmalevelekbe öltözött asszony – balettszoknyaszer�ség, hosszú nyaklánc és hatalmas fejdísz − közelít felém, és sz�l�levelekb�l font girlandot nyújt felém. Az asszony üdvözl� szavakat mond, és a füzért a nyakamra helyezi.

A tömeg végigkísér minket a falun, kisgyerekek csimpaszkodnak a kezembe. Cölöpökre épített faházakat látunk mindenütt, takarosan illesztett szürkés pálmalevél tet�kkel. Egy megemelt verandájú házhoz vezetnek, mely széles, nyitott területre néz, ahol az összegy�lt tömeg most éppen el�re-hátra mozogva táncra perdül. Jack is odaáll mellém a verandára.

− Egy kis üdvözl� ceremónia! − kiáltja Jack, túlharsogva az énekszót. − Egyikük épp most mondta, hogy tíz év óta mi vagyunk az els� fehér emberek a faluban.

Jó fél órán át tart a mulatság, a falu népe a dobok ritmusára föl s le parádézik verandánk el�tt. Aztán egy kék sapkát visel� férfi lép mellénk, a kezét magasba emeli, hogy lecsöndesítse a tömeget, és hivatalos üdvözl�beszédet mond, melyet Jack tolmácsol. Amikor a tömeg kezd szétoszlani, a kék sapkás hozzám fordul, és mond valamit. Közben behatóan tanulmányozza arcomat.

Jack fordít: − Azt mondja, hogy a maguk módján a moszkitók is üdvözöltek téged. Jólesik a szívet melenget� fogadtatás, de Komoran falu csak egy állomás

utunk végcélja, a krokodilvadászat felé. Másnap Jackkel útra kelünk, hogy megtaláljuk tudományos kutatóexpedíciónkhoz a legalkalmasabb segít�társat. A Krokodilkirály nev� férfiúhoz kalauzolnak minket, aki azzal kezdi, hogy megmutatja nekünk a krokodilskalp-gy�jteményét. A verandáján sorakoznak a hüll�koponyák, különböz� méretekben, de mind nikotinsárgára pácolva. Van köztük azonban két nagyobb, mely felt�n�en fehér, és Jack úgy véli, hogy a krokodil akár négy-öt méter hosszúságú is lehetett. Krokodilkirály egy hatalmas krokodilb�rt is mutat nekünk; három segít�társra van szüksége ahhoz, hogy fölemelje, amikor Jack alaposabb vizsgálat alá veszi a b�rt.

A kollekció igen látványos − mi több, elképeszt�, ha a példányok méreteire gondolok −, tudományos szempontból azonban csalódást okoz. Egyik sem édesvízi ugyanis. Jack hosszú eszmecserébe bocsátkozik Krokodilkirállyal, és arra a következtetésre jut, hogy egy bizonyos Kowonep térség az, ahová el kell jutnunk. Egy keskeny ösvény vezet a mocsáron át, legalábbis a faluban megszálló krokodilvadászok azon keresztül szokták megközelíteni a terepet.

Tervezett utunk vitatott alapkérdése, hogy mennyi id� alatt érjük el a célállomást. Abban mindenki egyetért, hogy amint kivilágosodik, útnak kell indulnunk, mivel megint ki kell siklanunk a tengerre, és az árapályhoz való alkalmazkodás alapvet�en fontos. Ha apálykor érünk oda, nem jutunk át a mocsárzátonyon. Abban viszont megoszlanak a vélemények, mennyi id� kell Kowonep eléréséhez.

− Az a baj, hogy jó ideje senki nem járt ott − magyarázza Jack. − Úgy vélik, a motorcsónakkal nem jutunk messzire, mert túl széles, és mindig akadnak kid�lt fák, melyek eltorlaszolják a keskeny vízi utat. Szerintem legjobb, ha nekivágunk, és ha estig nem érünk oda, legföljebb a csónakban éjszakázunk.

A felkel� nap els� sugarainál − és a moszkitók els� reggeli szárnypróbálgatásánál − vízre szállunk. A moszkitók most jobbára tehetetlenül köröznek a fejem körül, Jack ugyanis ellátott egy fejhálóval, melyet az állam alatt szorosan megkötöttem. Kimondhatatlan hálaérzésemet csak az a gondolat mérsékli valamelyest, hogy ez korábban is eszébe juthatott volna.

Amikor a patakról kiérünk a tengerre, a leveg� friss és moszkitómentes. Fölpörgetett motorral haladunk a kókuszpálmás parti föveny mentén, majd újra a sziget belseje felé fordulunk egy mocsaras töltéssel szegélyezett sekély csatornára. Tengeri madarak lépkednek kevélyen a láptöltésen, mely jó egy

kilométerre húzódik a tengerparttól. Ez a széles ingovány riasztotta vissza hosszú id�n át az idekeveredett európai fölfedez�ket attól, hogy Pulau Komoranig és nagyobb szomszédjáig, Pulau Kimaamig elmerészkedjenek. Mindkét sziget déli és nyugati oldalát ezek a kiterjedt, enyhén lejt�s mocsaras síkságok jellemzik, melyeket csak keskeny csatornákon át és dagálykor lehet átszelni. És ha a fölfedez�knek evez�s csónakokkal sikerült is eljutniuk hajóikról a partvonal közelébe, ami itt várt rájuk, az nem volt más, mint iszap, mocsár és a fejvadászok támadása.

El�ször egy holland fölfedez� kísérelt meg eljutni Pulau Kimaamba 1620-ban, de aztán több mint kétszáz éven át senki nem követte a példáját. Egészen 1930-ig kívülálló nem merészkedett a szigetek belsejébe.

A torkolat vize, melyre most rásiklunk, szürkésbarna, tetejét zöld lombozat fedi. Egy héja figyel minket magaslesér�l, egy fa tetejér�l, és egy magányos, hófehér nemes kócsag áll �rt az �si mocsárvilág bejáratánál. A láp legföljebb két méter széles ezen a helyen, de kit�n� lakóhelyet kínál a sósvízi krokodiloknak, magyarázza Jack. Ahogy ezt kimondja, t�lem balra egy legalább egyméteres példány kil� a fák közül, és meglep� sebességgel elt�nik a karamellszín� vízben. A következ� tíz percben legalább fél tucat krokodil adja el� ugyanezt a mutatványt. Többségük fiatal hüll�, de a legnagyobb talán kétméteres is lehet.

A csatorna fokozatosan sz�kül, egyre szorosabban ölelnek körül minket a fák, ferdén kihajtó gyökereik úgy festenek, mintha óriások áztatnák lábujjaikat a vízben. Egy jégmadár rebben föl neonkék villanással a faágak közé. Valahol, talán az út felénél, fél tucat kenussal találkozunk, akik az el�z� nap indultak el Komoranból. Kisméret� kenuikkal csatlakoznak hozzánk, és készek arra, hogy szükség esetén kisegítsenek minket, ha nagy test� csónakunkkal elakadnánk a mocsárban.

Ahogy mélyebbre hatolunk a Pulau Komoran-i mocsárvilágba, egyre több alámerült farönk és kid�lt fa akadályozza haladásunkat. A hozzánk csatlakozott emberek most nagy segítséget jelentenek, amint fejszéikkel utat vágnak a s�r�söd� akadályok között. Kényszer� megállásaink persze a moszkitók támadási kedvét is meghozza.

Ahogy följebb haladunk a folyón, észreveszem, hogy sós víz helyett édes víz csordogál alattunk, s a mangrovék hatalmas gyökértámfalakkal rendelkez� más fajnak adják át helyüket. Csaknem embermagasságú liliomok ágaskodnak ki a sekély vízb�l, s habár jócskán elvirágzottak már, kelyhük így is akkora, mint egy krikettlabda. De minél mélyebbre hatolunk a sziget belsejébe, annál gyakrabban kell megállnunk a kid�lt fák miatt. Titkos reményem, miszerint ha a mangrovékat magunk mögött hagyjuk, akkor a moszkitók is elmaradnak, gyermetegnek és súlyosan tévesnek bizonyul. Hangos t�n�désem − nincs-e itt az ideje, hogy a nagy csónakból átszálljunk a kis kenukba? − csak mosolyt fakaszt a baltáikkal suhogtató emberek arcán.

Egy széles kanyarulat után alig néhány méterre sz�kül a folyam, s egyszer csak egy jókora farönkkel nézünk szembe, mely teljes szélességében

eltorlaszolja a folyót. Még a legkisebb kenu sem tudna átcsusszanni alatta. Nincs más választás, szét kell vágni a fát, ez pedig újabb negyvenperces csigolyaropogtató küzdelmet jelent a fejszés embereknek, nekünk, a maradéknak pedig a sokat emlegetett moszkitók újabb és újabb rohamait.

Nem messze innen újabb hatalmas farönk állja utunkat. Miközben az egyik fejszés ember kenuja orrából átugrik a fatörzsre, s nekiveselkedik a baltájával, ránézek a karórámra, és döbbenten látom, hogy öt óra elmúlt. A nap már elkezdett fakulni a fák koronái mögött. Legföljebb egy óránk lehet a sötétedésig, és hol vagyunk még a mocsár peremét�l! Jackre nézek, és mutatom neki az órámat. Bólint, szemlátomást ugyanarra gondol, amire én. Nem hinném, hogy bármelyikünk a csónakban akarna éjszakázni a moszkitók társaságában.

Jack, a kenus és a komorani fejszés emberek kupaktanácsra gy�lnek, s tíz perc után Jack hozza a hírt. A mocsaras térség, melyet keresünk, s ami ennél sokkal fontosabb, egy kisebb fennsík, ahol letáborozhatunk, nincs messze t�lünk, talán fél kilométernyire fekszik innen a folyó mentén. Ez egyfel�l reménykelt�én hangzik, másfel�l azonban, ha arra gondolok, hogy a legutóbbi fél kilométeres szakaszon hány kid�lt fával kellett megbirkóznunk, akkor egy újabb ötszáz méter megtétele akár órákig is eltarthat.

− Azt mondják, gyalog is oda lehet jutni − mondja Jack kétked�n. − Itt hagyhatjuk a kenuinkat, és reggel visszajövünk értük.

Rápillantok a folyópart mögötti területre. „Területet” mondok, noha ahogy elnézem, ez minden, csak nem szilárd talaj. A szikkadt lápföldet a mangrovékkal együtt órákkal korábban magunk mögött hagytuk, és ez a térség sokkal vizeny�sebb. Viszont a talajt fák hatalmas gyökerei hálózzák be, és a gyökérzet legalább valami kapaszkodót kínál a lábnak.

– Milyen messze vagyunk? − kérdem. − Harminc percre − hangzik a válasz. A komoraniak közül hárman fölajánlották, hogy megmutatják az utat. Úgy fest, �k se rajonganak az ötletért, hogy kenuban aludjanak.

Kimászunk a csónakokból, fölmálházzuk magunkat némi élelemmel és a sátrakkal, s a többieket magukra hagyjuk kenuikkal, meg… leírni se merem: a moszkitókkal.

A fák, támaszul szolgáló gyökereikkel, lassan elmaradoznak, elárasztott területre érünk, nádnyelvek és kisebb cserjék közé. A nap gyorsan bukik alá a horizonton, és a komoraniak megszaporázzák lépteiket; Jackkel próbálunk a nyomukban maradni. De többször is el�re kell kiáltani, lassítsanak, mert fél�, hogy lemaradunk, márpedig akkor örökre elveszünk ebben az istenverte vadonban. Fél órával kés�bb azonban egy kavicsos hegyhátra érünk, s elmondhatatlan megkönnyebbüléssel kezdjük szétteregetni sátrainkat.

− Hogy aludtál? − kérdi Jack, amikor kimászom a sátramból, és az es�ben

átiszkolok a közelben kifeszített narancssárga szín� vízhatlan vászon alá. Nem aludtam túl jól, annak ellenére, hogy végtelenül kimerített az el�z� napi lápvidéki vándorlás, de legalább lehunyhattam a szemem, anélkül, hogy a kis,

repked� átokfajzatok ellepték volna a szemhéjamat. Az a baj, hogy az egész testem tele van csípésekkel, és ezek most már viszketnek is, ellentétben a Komoranban begy�jtöttekkel. Amikor sátramban kinyújtóztattam tagjaimat, felidéztem magamban Dr. Van Den Assem tudományos dolgozatát, és arra a következtetésre jutottam, hogy az általa felsorolt huszonöt különböz� fajból immáron jó néhánnyal sikerült találkoznom a szigeten. Más körülmények között bizonyára komoly tudományos szenzációnak értékelném a tényt, hogy egyes alfajok csípése viszketést okoz, míg másoké nem.

A vízhatlan vászon mindkét végénél tüzek füstölnek, és úgy látom, már azok is csatlakoztak hozzánk, akiket tegnap otthagytunk a kenukkal. Sodrott cigarettákat szívnak, és eléggé elcsigázottnak látszanak.

− Kés� éjszaka érkeztek meg − mondja Jack, miközben átnyújt egy csésze g�zölg� kávét. Szürcsölöm a forró levet, hallgatom közben a ponyvatet�n koppanó es�cseppeket, és nézem a tájat, melyet el�z� este, megérkezésünkkor már nem volt alkalmam szemügyre venni. Kavicsos dombhátunk talán tíz négyzetméternyi területet foglal el, a szegélyénél magas nádnyelvek sorakoznak, ezek sorfalát törte át valaki egy kisebb méret� kenuval. Egyik oldalon jókora fák, míg a másikon vastag, fekete iszap, melyen alacsony páfrány és aljnövényzet terpeszkedik. Nem valami lélekemel� táj. El�z� este sötét mocsárnak t�nt moszkitókkal, most nappali fénynél: mocsár es�ben.

Jack, mint mindig, most is higgadt. − Nos, a moszkitók azért annyira nem veszélyesek, és ennyi kellemetlenséget

el kell viselni, ha az ember bolygónk utolsó nagy vadonját óhajtja fölfedezni. Igaza van, természetesen, de most nem vagyok abban a hangulatban, hogy

buzgón helyeseljek. Tulajdonképpen meg tudom érteni, hogy mindeddig miért nem vállalkozott senki arra, hogy ezt a szigetet feltárja.

A délel�tt folyamán egy kisebb kenun kimerészkedünk a Kowonep-lápra.

Tükörszer�, nyílt vízfelület ez; szélesen terül szét, ameddig a szem ellát. Igen gazdag a madárvilága, f�leg vadludak népesítik be a környéket. Fák nincsenek, de a mocsár szegélyénél páfrányok törik meg a táj egyhangúságát. S�r�jük ideális leshelye a halra vadászó krokodilnak, magyarázza Jack. Eltelik egy óra, b�rig ázunk, krokodil azonban sehol. Jack úgy dönt, hogy éjszaka jobbak lesznek az esélyeink.

Ez paradoxul hangzik, de Jack hozzáteszi, hogy nagy fényerej� zseblámpával fogunk kivonulni, melynek fénye megigézi a krokodilt, és ez lesz az a pillanat, amikor oldalról megközelítve lecsapunk rá. A nap hátralev� részében idegesen járok fel-alá táborhelyünkön, és az éjszakai krokodilvadászat veszélyeit latolgatom.

Az es�, ha lehet, még jobban rázendít, amikor délután fél hatkor a gyorsan közelg� szürkületben Jackkel és egy Alex nev� komoranival kenuba szállunk, és megragadjuk az evez�ket. Semmi mást nem viszünk magunkkal, csak Jack zseblámpáját, a Meraukéban vásárolt fanyel� sepr�t, valamint egy köteg

zsineget, amivel elvileg a zsákmányt kell majd megkötözni. Elég puritán eszköztár.

Jack el�ször is rövid eligazítást tart Alexnek, hogyan képzeli el a hadm�veletet. Jack a lámpával végigpásztázná a vízfelületet, míg nem föl nem csillan a krokodil vörösen fényl� szemgolyója. Amikor a hüll� rámered a fényre, Jack elkezdi a zseblámpát föl-alá mozgatni, hogy jelezze az irányt, Alex pedig odaevez.

− És aztán? − kérdem, miközben Alex a mocsár felé irányítja kenunkat. − Csak úgy elkapod?

− Igen − mondja Jack. − Vagyis hát arra gondoltam, hogy te is szívesen elkapnád.

Nos, ez az a pillanat, amikor úgy érzem, hogy néhány alapvet� dolgot tisztáznom kell Jackkel. Emlékeztetem �t arra, hogy szemben az � húszéves tapasztalatával én ugyebár kezd� vagyok a krokodilvadászatban. A fenevadhoz f�z�d� személyes kapcsolatom arra a rövid kis epizódra korlátozódik, amikor a kimaami karámban néhány másodperc erejéig kezemben tartottam azt a két kiskorú hüll�t. Az expedícióhoz való eddigi érdemleges hozzájárulásom abban foglalható össze, hogy én választottam ki a fanyel� sepr�t. Ennél nagyobb szerepet, mely a megfigyel�i státus határain jóval túlterjeszkedne, a továbbiakban sem kívánok vállalni; a legkevésbé sem szándékozom a vadon kell�s közepén krokodilokat nyakon csípni, bármit forgat is Jack a fejében. Azonkívül sötét éjszaka van, egy krokodiloktól hemzseg� mocsár közepén tartózkodunk, egy kicsiny szigeten, valahol Új-Guinea partjainál, a világ egyik legtávolabbi zugában. A legközelebbi kórház pedig igen messze esik innen.

A hangnem, melyet e gondolatok közléséhez használok, meglehet�sen hivatalos, és tagadhatatlanul arra szolgál, hogy páni félelmemet ily módon is leplezzem, mindazonáltal nem árt tiszta vizet önteni a pohárba. Jack csak idétlenül kuncog.

– Meglátjuk, Nick fiú, meglátjuk. Ez a „Nick fiúzás” is kezd már az agyamra menni. A lebukó nap még egy utolsó aranysugarat küld a Kowonep fölé, miközben

Alex beljebb evez a mocsárba. Most, hogy nincsenek már körülöttünk nádasok, sokkal ingatagabbnak érzem a kenunkat. Oldala magas, de merülése sekély, és a legkisebb mozdulatra is veszélyesen oldalra billen. Ez az instabilitás nem növeli önbizalmamat a krokodilvadászatot illet�en.

Közben gondolataim a kifogandó állat lehetséges méretei felé kalandoznak. Minden attól függ, hogy sósvízivel vagy édesvízivel találkozunk, mondja Jack. A sósvízi vagy tölcsértorkolati krokodilok között vannak a faj legnagyobb él� példányai.

– Valójában ezek a világ legnagyobb hüll�i − folytatja Jack. − Egy kifejlett hím a tíz láb hosszúságot is meghaladja, de az igazán nagy példányok ennek akár a duplájára is megn�nek. A n�stények legföljebb tizenöt láb hosszúak.

Jack végigpásztáz maga el�tt a lámpával.

− Az édesvíziek viszont − teszi hozzá − ennél kisebbek. Újabb nyomós ok, hogy a nehezen elkapható édesvízi mellett tegyem le a

voksomat, de még így is számolnom kell azzal az eshet�séggel, hogy itt jóval testesebbekkel találkozunk, mint amilyenek a kimaami karámban fickándoztak. Ezt eddig is tudtam, de igyekeztem nem rágondolni. Jack szavai nyomán azonban szép lassan megfogalmazódik bennem a kérdés: tulajdonképpen mi a fészkes fenét keresek én ebben a hajmereszt� expedícióban itt a világ másik végén?

Jackt�l most azt kérdezem, hogyan tud különbséget tenni nagy és kis krokodilus között, hiszen a sötétben csak a hüll� szemének ragyogását fogja látni.

– A két szeme közti távolság alapján − dörmögi Jack. Közben továbbra is a zseblámpa fényére összpontosít.

− Mi van akkor, ha oldalvást állunk, és csak az egyik szemét látod? − Óvatosan megközelítem − jön a válasz. Békák hangoskodnak körülöttünk mint kasztanyetták, és a moszkitók meg

más repül� rovarok zümmögnek a mocsári éjszakában. − Ez tényleg remek hely a krokiknak − mondja Jack, ahogy egy s�r�

páfrányos felé közelítünk. − A páfrány ideális hely a ivadékoknak. A bébikrokodilok említése valamelyest lelket önt belém, de csak rövid id�re. − Ha vannak bébikrokik, akkor, úgy gondolom, a kedves mama is valahol itt

tartózkodik a közelben – puhatolózom. – Meglehet − mondja Jack sz�kszavúan. − És mi a helyzet a papakrokival? − er�sködöm tovább, és agyoncsapok egy

moszkitót a kézfejemen. − El�fordulhat az is − feleli Jack. Perceken át vizsgálódik a lelógó páfrányok

alatt, de aztán leteszi a lámpát, hogy két kézzel megmasszírozhassa a nyakát. − Csodálom, hogy egyet se láttunk még − mondja −, de gyerünk tovább!

Megkéri Alexet, hogy evezzen el a páfrányostól, s most belesiklunk a sötétségbe.

Néhány másodperccel kés�bb Jack újra a lámpával matat. − Ott van egy! − suttogja. Majd kiesik a szemem, de nem látok semmit. − Hol? − kérdem. − Éppen itt, a fénynyaláb végénél − mondja Jack, kihajolva a kenuból −, egy

fényl�, vörös krokodilszem. Még mindig semmit nem látok a sötétben. − Van úgy, hogy csak akkor veszed észre, ha jó alacsonyra lehajolsz,

közvetlenül a fényforrás mögé. Menjünk közelebb! − mondja Jack, és párszor le-föl mozgatja az elemlámpát, hogy Alex lássa az irányt.

Ahogy a krokodil felé siklunk, Jack egyszer csak megszólal: − Elvesztettük. Attól tartok, elmenekült. Alex továbbevez, a fénycsóvát követve, de a krokodilnak h�lt helye volt.

− Alámerült − mondja Jack. − Addig, amíg �rzöd a szemkontaktust, hipnotizálva van, és nem mozdul, de amint elveszted, lemerül.

Egy darabig még elid�zünk a térségben, hátha �kelme valahol felszínre bukkan, de nem.

− Nagy kár, nagyon nagy kár − mondja Jack −, mert ez igen szép példány volt.

Nem tudom megállapítani, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak engem akar ijesztgetni, de bárhogy legyen is, egyáltalán nem bánom, hogy a fenevadat elszalasztottuk. Evezünk egy darabig, aztán Jack újabb kísérletet tesz, hogy kétségbe ejtsen. Ez persze az én b�nöm is, mert próbálom rávenni, ismerje el, hogy amit m�velünk, az fölöttébb veszélyes. Jack tagadja, mondanom se kell, de annyit elismer, hogy van olyan helyzet, amely legalábbis nem veszélytelen.

− Ha, mondjuk, egy apakrokival futunk össze, el�fordulhat, hogy a kenunkat vetélytársnak nézi, ha érted, mire gondolok.

Már hogyne érteném! − Ilyen esetben a mi kis krokink veszélyeztetve érzi magát, és egy jól

irányzott farokcsapással könnyen fölboríthatja a kenut. Hát éppen ezt akartam hallani! Lehunyom a szemem, megrázom a fejem,

abban a reményben, hogy a következ� pillanatban kiderül, ez az egész expedíció nem más, mint egy rossz álom. A fejrázás azonban nem jó ötlet, a kenu ugyanis elkezd veszélyesen billegni. Két kézzel a két oldalába kapaszkodva igyekszem stabilizálni, majd mély leveg�t veszek.

− Oké, Jack, ha ez megtörténik, és a vízben kötünk ki, akkor mi a teend�? Jack elgondolkodik. − Nos − mondja kisvártatva −, bármit teszel is, a lényeg, hogy ne csapkodj,

mert az felizgatja az állatot. − Továbbra is a vízfelületet pásztázza. − A legjobb, ha ilyenkor lemerülsz és elúszol. A krokik ritkán harapnak a víz alatt, és az sem valószín�, hogy utánad erednek.

Szeretném világosan rögzíteni a teend�ket. – Tehát ne csapkodjak, csak merüljek alá, és ússzak, ússzak, ússzak.

− Így van. Természetesen fölt�nt, hogy azt mondta: ritkán harapnak, és nem valószín�,

hogy követnek, de nem feszegetem tovább a kérdést, mert az egész jelenet túlságosan horrorisztikus ahhoz, hogy egyáltalán belegondoljak. Csöndben magamba mélyedek, és hagyom, hogy Jack tovább pásztázza a vizet a mocsári szörny után, miközben próbálom megemészteni a hallottakat.

Ez az egész kaland az els� pillanattól fogva valami egészen abszurd és esztelen. Ha az ember egyszer már arra adja a fejét, hogy egy távoli, ismeretlen mocsárban krokodilvadászatra induljon, akkor nyilván nem egy elemlámpával, egy sepr�vel és egy tekercs zsinórral fölszerelkezve vág neki a kalandnak. A legkevesebb, hogy puska van a keze ügyében. Aztán nyilván valami szilárd felépítés� vízi járm�vet választ magának. Gondolom, az sem árt, ha a csónaknak vastag fémteste van, és rendelkezik egy komolyabb teljesítmény� motorral is,

hogy kell� gyorsasággal el lehessen húzni, ha forróvá válik a talaj, akarom mondani, a mocsár. Mi azonban itt egy ormótlan fakenuban ülünk, amely bármelyik pillanatban felborulhat, arról nem beszélve, hogy egy nagyobb hím hüll�, teljes joggal, vetélytársnak nézheti, és akkorát csap rá a farkával, hogy az egész tákolmány ripityára törik.

Megint lehunyom a szemem, de most nem rázom meg a fejem. A végjátékot már nem nehéz elképzelni. Támadónk néhány állkapocscsattanással fölzabál minket, és a csónak szilánkjait fogpiszkálónak használja a könny� vacsora után. És az egyetlen fegyver, amivel védekezhetünk, az nem más, mint egy fasepr�nyél.

De hát okosabb lett volna mindezt még azel�tt átgondolni, hogy e baljós tákolmányba betettem a lábam. Most már nem tehetek egyebet, mint hogy szerényen javaslom a hazarnenetet.

Jack rávilágít a karórájára. Mindjárt kilenc, tehát több mint három órája vagyunk kint.

− Nézzünk körül még egy keveset! − mondja. − Túl hosszú utat tettünk meg ahhoz, hogy ilyen könnyen föladjuk.

Mindez persze néz�pont kérdése, de nem akarom, hogy úgy ítélje meg: a hím hüll�r�l szóló meséjét�l elkapott a félsz. Nem ellenkezem tehát. Alex pedig csak lapátol.

Hosszú id� telik el, mire Jack megpillantja a második krokit. Az állat t�lünk jobbra helyezkedik el, és ezúttal én is látom a két vörös pontot az elemlámpa fénycsóvájának végén. Mindhárman fáradtak vagyunk, de Jack ezt semmiképp sem akarja elszalasztani, úgyhogy nem himbálja a lámpát le s föl, csak arra kéri Alexet, hogy evezzen a megadott irányba.

− Ez kicsike − mondja Jack, legnagyobb megkönnyebbülésemre. − Csak egy bébi.

Felém fordul, ahogy a hüll� mellé siklunk. – Meg akarod nézni? Figyelembe véve, hogy csak egy bébi, úgy döntök, hogy igen, és óvatosan

átveszem Jackt�l az elemlámpát, nem elveszítve a kontaktust a fénysugár és a zsákmány között. A fényes, vörös szempár mint két csillogó cseresznyeszem úszik el�ttem a vízen. A krokodil nem mozdul; megdelejezte �t a fény. Ahogy közelebb óvakodunk, látom, hogy valóban kicsi, nem sokkal nagyobb, mint amilyet a kimaami karámban a kezemben tartottam.

− El akarod kapni, Nick fiú? Nagyon közel állok ahhoz, hogy igent mondjak. Nyilván a kimerültség és a

megkönnyebbülés, hogy csak egy bébir�l van szó, ilyen együttes hatást gyakorol rám. A lidérces pillanat kés�bb még vissza fog térni, amikor hajnalban ugyanezt álmodom, s arra ébredek, hogy hideg izzadságban fürdik a testem.

− Nem, Jack, igazán köszönöm. Inkább csak nézném a dolgot. Már egészen ott vagyunk a hüll� mellett, és Jack valami utasítást súg Alex

fülébe. Jack odakap a vízbe, és nyakánál fogva kiemeli a gyanútlan állatot. A

csónak szinte meg se billent. Mintha egy érett almát vett volna le a fáról. Jack két kézzel keményen tartja hüll�t, felém fordítja, majd megfordítva a

térdére fekteti. Az állat néhányat rángatózik, aztán megnyugszik. A hasára világítok, és megszámolom a pikkelysorokat. Az eredmény: huszonöt.

Hirtelen nem emlékszem, ez mit is jelent: sósvízi vagy édesvízi? Kérd�n Jackre nézek.

− Édesvízi, semmi kétség! − mondja széles vigyorral. − Fogtunk egy édesvízi krokodilt, Nick fiú!

Minden félelmem ellenére föl tudom fogni a teljesítmény értékét. − Szép munka volt, Jack! − mondom, és �szintén így is gondolom. − Nagyon

szép munka. Ez azt jelenti, hogy most hazamehetünk? 3. A moszkitók közraktárának hívják ezt a helyet – mondja Miko atya

sokatmondó fejbiccentéssel. Újra kenuban ülök, ezúttal egy Jeobi nev� falu felé tartva. Útitársam a helyi katolikus pap, egy kis termet� ember nagy széldzsekibe burkolózva, orrát és száját gyapjúsállal fedve a moszkitók támadásai ellen. Az atya se kedveli ezt a kis pokolfajzatot, s ez nyomban rokonszenvessé teszi �t, amikor Jackkel való krokodilvadászatom történetét ecsetelem.

A gyapjúsál fölött Niko atya sötét szemüveget és világoskék kalapot visel. Ebben a szerelésben úgy fest, mintha Papa Doc’ Duvalier, a hajdani haiti diktátor hírhedett titkosrend�rségéhez, a Tontons Macoutes-hez tartozna. Ez viszont elég szerencsétlen képzettársításokra ösztökél.

Niko atyával Kimaamban találkoztam, a templom kertjében, ahol Jackkel a krokodilvadászat után megpihentünk. Jack, biztos, ami biztos, újraszámolta a pikkelysorokat krokodilunk hasán, és különböz� szögekb�l fotókat készített róla. A Természetvédelmi Világszövetség (World Conservation Union) krokodilszakosztályának készült jelentést küldeni.

Amikor Niko atyának elmagyarázom, azért jöttem Pápuába, hogy lássam, miként boldogulnak az emberek a mocsárvilágban, az atya javasolja, kísérjem el �t Jeobiba. Kimaam és Komoran is érdekesek lehetnek számomra, de ezek a falvak valójában a lápvilág szélén helyezkednek el. Jeobi viszont valóban a mocsár kell�s közepén székel.

Kimaamból hatórás utazással érjük el Jeobit. A kenu, amelyen Niko atyával utazunk, jóval nagyobb, mint Jack krokodilvadász járm�ve. Sokkal jobban meg is van terhelve. Mindkét tényez� növeli a stabilitást. Két evez�sünk hosszú, szágópálmából készült lapátokkal dolgozik. Ahogy mélyebbre hatolunk a sziget belsejébe, és eltávolodunk Kimaamtól, a mangrovék ritkulnak, és a moszkitók sem kellemetlenkednek már annyira. Mire a nádlevelek közé érünk, magunk mögött hagyjuk a fákat s a moszkitósereget is, és Niko atya lehúzza a gyapjúsálat az orráról.

Sz�k, kanyargós csatornán haladunk, s ez jócskán megnehezíti az evez�sök

dolgát. Niko szemlátomást sokkal oldottabb most, hogy megszabadult a gyapjúsáltól, és kényelmesen nekitámasztja hátát az egyik magunkkal hozott fémládának. Én is jobban érzem magam, s élvezem arcomon a napsugarak melegét. Niko mesélni kezd a szigetr�l, mely az elmúlt néhány évben otthonává lett (eredetileg Jáváról való). Pulau Kimaam 13 ezer f�s népességének túlnyomó többsége keresztény, mondja.

− Muzulmánból van hatvan, az �si vallások gyakorlatilag megsz�ntek − magyarázza, és el�húz a zsebéb�l egy szegf�szeggel aromásított cigarettát. − Nehéz id�kben azonban az emberek visszatérnek a hagyományos hitvilágukhoz.

Megvallom, els� találkozásunkkor bizonyos fenntartásaim voltak Niko atyával szemben, ami elég nemtelen alapállás volt a részemr�l, f�leg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Kimaamban Jack és én az egyház vendégszeretetét élveztük. De én nem vagyok vallásos, és elég szkeptikusan viseltetem Isten azon szolgáival szemben, akik kötelességüknek érzik a világ távoli helyeit a pogányoktól megtisztítani és mindenkit a saját hitükre téríteni. Amikor Niko atyát ismeretségünk kezdetén munkájáról faggattam, arra számítottam, hogy jellegzetesen arrogáns hittérít�i választ fogok kapni. � azonban nagyon egyszer�en így szólt:

– Azért jöttem erre a szigetre, hogy az embereket boldoggá tegyem. Ezt olyan ártatlan meggy�z�déssel mondta, hogy szívem mélyén képtelen

voltam fennhéjázással vádolni �t. Ett�l kezdve megkedveltem Niko atyát, jóllehet az egyházzal kapcsolatos

fenntartásaim továbbra is megmaradtak. Miért nem lehet békén hagyni az embereket, hogy éljék a maguk életét, melyet hosszú évszázadokon át kialakítottak maguknak? Még mindig magamban töprengek. A csapda Új-Guineában az, hogy az �si életmód magában foglalta a fejvadászatot és a kannibalizmust.

Pápuában több mint egy évszázada vannak jelen misszionáriusok. Nagyobb tömegben az 1890-es években és a 20. század elején érkeztek ide, amikor a holland adminisztráció fokozatosan uralma alá vette a területet. A hollandok magukkal hozták az otthoni vallási megosztottságot, amennyiben deklarálták, hogy a protestánsok északon, a katolikusok délen fognak tevékenykedni − ez a felosztás ma is világosan látható Pápuában. Meraukéban a templomok zöme katolikus, és Niko atya kimaami temploma is a római katolikus egyházhoz tartozik.

Pulau Kimaam belsejébe el�ször egy pap merészkedett be az 1930-as években, végigárva a sziget összes faluját. Az illet� úr, bizonyos Thieman atya, kés�bb Kimaamban telepedett le, és röviddel ezután egy kormányzati ember is megjelent itt, külön adminisztratív körzetet hozva létre a szigeten. Thieman atya és utódai fontos szerepet játszottak abban, hogy a fejvadászat az 1960-as évekre a szigeten megsz�nt. Ez még egy magamfajta szkeptikus szemszögéb�l nézve is pozitív fejlemény.

Jeobi felé félúton eszembe ötlik, hogy tenyérnyi szárazföldet nem láttunk,

mióta Kimaamot elhagytuk. Víz és nádas mindenütt, mígnem a falu közelébe érünk, és nagy szágópálmafák t�nnek fel a horizonton. Ahogy közelítünk, kiderül, hogy a pálmákkal ben�tt területek valójában kicsiny szigetecskék, melyek alig néhány centiméterrel helyezkednek el a víz fölött. Lassan elérjük magát a falut, amely tulajdonképpen hasonló kicsiny szigetek csoportosulása, és mindegyik szigeten egy ház található. Jeobi f�útvonalai és mellékutcái vízi utak, ebb�l fakadóan a szigetecskék között csak kenuval lehet közlekedni. Különböz� méret� és fajtájú fatörzsb�l kivájt csónakokkal találkozunk, s minden korosztály evez�lapátot forgatva utazik; id�s asszonyoktól a négy-öt éves kisgyerekekig.

Niko atyának igaza volt − Jeobi valóban a mocsár kell�s közepén helyezkedik el. Igen vonzó kis hely; nyugodt és fest�i falu tükörsima vízi utakkal, szelíden hajladozó pálmafákkal. Ez már önmagában is különleges látvány,, de igazából akkor ámulok el, amikor megtudom, hogy a szigeteket egyt�l egyig az itt él�k építették, a saját kezükkel.

Hogy pontosan miként zajlik egy ilyen szigetépítés, azt hamarosan a saját szememmel is láthatom, jelenti be Niko atya, hiszen közvetlenül a szálláshelyünk mellett másnapra éppen egy új sziget létrehozását tervezik. Egy kisebb család fogad be minket hosszúkásra épített kunyhójukba, ahol szemlátomást több embernek is akadna hely. A kunyhó fedelét a szokásos pálmalevelek alkotják, a falak pedig szágópálma karókból készültek, ugyanabból a fajból, amelyb�l csónakosunk evezólapátját faragták. Belül a padlóra ugyancsak pálmaleveleket terítettek, azokra lehet leülni. Maga a kunyhó egy kókuszpálmákkal és banánfákkal tarkított, mintegy huszonöt méter hosszú és alig tíz méter széles szigetecske végében áll.

Egy ilyen sziget megépítése komoly er�k felvonultatását igényli, és ennek megfelel�en kalákában zajlik. Kora reggel Niko atyával, néhány férfival és egypár fiúcskával kievezünk a falu határába, hogy munkához lássunk. A szágópálmák és a megm�velt szigetecskék mögött hatalmas, füves lápvidék terül el, egy nyílegyenes vízi út mentén, melyet nyilván a falusiak vágtak a s�r� bozótosban. Jó száz méter után azonban a vízi út hirtelen véget ér, és azon kapjuk magunkat, hogy növényzettel vagyunk körülvéve, s a víz, melyb�l a f� kin�, ránézésre alig néhány centiméter mély lehet.

Egy buggyos-vörös gatyás fiú kiszáll a kenuból, majd nyomban követi �t az egyik férfi. Mindkett� kezében ormótlan bozótvágó. A f� a talpuk alatt lassan és fokozatosan süllyedni kezd, egészen addig, amíg a gyereknek már térdig ér a víz. Azt hittem, sok újat már nem tud mutatni nekem a lápvilág, de ez a látvány egészen elképeszt�.

− Úszó f� − mondja Niko atya. − Néhány szelvényt kivágnak bel�le, és leúsztatják a faluba, hogy beépíthessék az új szigetbe.

A férfi és a srác elkezdik kaszálni a füvet. A csatorna ellenkez� oldalán a másik férfi és a többi fiú ugyanezt teszi. Még mindig nem hiszek a szememnek.

− Szóval a f� tulajdonképpen lebeg valamilyen módon? − Pontosan − feleli Niko, és hadar valamit a vörös gatyás fiúnak. Az

belementi bozótvágóját a baljósan sötét vízbe, és f�részelni kezd egy kisebb négyszöget. Aztán lehajol, hogy kiemelje, amit leszeletelt. A szelvény szemlátomást igen súlyos, és az átázott t�zeges anyag, amit kiemel, legalább negyven centi vastag. A f� a saját óriási gyékénysz�nyegén n�tt ki.

Végignézek a hatalmas kiterjedés�, úszó mez�n, mely szélesen, laposan a távolba nyúlik. Messze t�lünk két hófehér madár röppen föl az ég felé, elegáns, könnyed szárnycsapásokkal. Még mindig nehéz elhinnem, hogy amit, látok, az messze nem az, mint aminek elképzeltem. Ez itt nem valamiféle elárasztott rét, ahol a f� gyökere szilárd talajba kapaszkodik, hanem az egész terület mozog, úszik a víz felszínén − egy hatalmas, sodródó mez�.

Niko atyával kilépünk a kenuból az úszó f�re, és megtapasztalom a különös érzést, ahogy a talaj lassan lesüllyed alattam. A sötét víz a lábszáramig ér, de néhány lépéssel arrébb stabilabb és sekélyebb részt találok.

Niko kezembe nyom egy bozótvágót, és mindketten nekilátunk az úszóf�-kaszálásnak. Amikor egy nagyobb területet megtisztítunk, elkezdjük a szeletelést egy méter széles, néhány méter hosszú darabokra. De ahogy a f�részelés végére érek, az egész megbillen, és mellkasomig a mocsaras vízben találom magam. A többiek ilyenkor ügyesen oldalra lépnek, s így elkerülik a merülést.

A dolognak nincs jelent�sége, mert a kivágott mez�részleteket csakis egyféleképpen lehet a faluba eljuttatni: ha leúsztatjuk �ket a vízen. így tehát mindenkinek meg kell barátkoznia a vízzel. Mindenkinek, kivéve Niko atyát, aki kenun követ minket, és onnan intéz hozzánk bátorító szavakat, illetve ránk dörren, ha nem dolgozunk elég keményen. Gondolom, az � ötlete lehetett, hogy kell az egészhez egyfajta spirituális összehangolás.

A faluban is kemény munka folyik, mire megérkezünk: temérdek férfi tisztítja a nádast a szálláshelyünkkel szemközti területen, úszóf�-tömbjeink szépen illesztve az el�z� napokban fölhalmozott tömbök mellé kerülnek, együttesen most már egy jó tíz méterszer tíz méteres platformot képezve. Ez lesz az alapja az új szigetnek, magyarázza Niko.

Ezután a nádvágókhoz csatlakozunk. Mivel a nád gyökerei a mocsárágyba kapaszkodnak, rájövök, hogy ez stabil alapot nyújthat, ha ráállok a gyökérre, és onnan lendülök neki a bozótvágómmal. A nád csaknem fakeménység�, levele pedig elég éles ahhoz, hogy elvágja az óvatlan ember ujját. A levágott nád az úszóf�-platform tetejére kerül, sz�nyegborítás gyanánt.

A f� platform mellett mint egy szerel�szalagnál, úgy folyik a munka. Egy ember az érkez� úszóf�-tömböket vagdossa kisebb darabokra, mintha óriás piskótaszeleteket szortírozna, majd a szeletet továbbúsztatja társainak, akik ketten vagy hárman föllendítik a tömböt a nádréteg tetejére. Megpróbálok besegíteni, de hamar rájövök, hogy ezt a gerincem nem sokáig fogja bírni. Hálás vagyok, amikor húsz perc múltán egy fickó kezembe nyom egy nádvágót, és beáll a helyemre.

Az els� néhány órában az embrionális állapotban lev� szigetecske még

továbbra is a víz felszínén lebeg, de ahogy az átázott úszóf�-tömbök halmozódnak, a platform kezd egyre mélyebbre süllyedni a mocsárban. Végül azonban olyan sok tömböt halmozunk fel, hogy az iszaphegy leér a mocsár fenekére, a sziget meg, az újabb rétegeknek köszönhet�en, szép lassan kiemelkedik a vízb�l. Persze ett�l kezdve annál nehezebb az átázott csonkokat a magasabban lev� platformra föltuszkolni.

Arra gondolok, hogy föl kéne másznom a szigetre egy keveset pihenni, de a m�velet nehezebbnek bizonyul, mint gondolná az ember. Jó páran sürgöl�dnek már odafönt, a sziget szegélyér�l rakosgatják az iszaptömböket középre, s egy id�sebb férfi nyújtja felém a kezét, hogy kisegítsen a vízb�l a… − majdnem azt írtam: szárazföldre, de hát ez mindennek mondható, csak száraznak nem − szóval a szigetre. Niko atya pár perccel korábban már végrehajtotta ugyanezt az emberpróbáló tornagyakorlatot, s most fejét hátravetve hahotázik. Sáros pólójában a sziget közepén hanyatt dobja magát a mocsárágyon, mint valami divatmodell. Papnak e pillanatban legkevésbé se gondolná az ember.

– Apránként építjük föl a szigetet! − kiáltja felém Miko atya, miközben a pocsolyában hason csúszva csatlakozom hozzá. − ujabb nádréteg kerül föl, az segít megkötni az iszapot, és javítja a talajt, aztán még több úszófüvet pakolunk rá.

Az atya szünetet tart, hogy végigpásztázza a körülöttünk folyó lázas sürgésforgást.

– Ma nagyjából egy méterrel a víz fölé emeljük a szintet, de éjszaka megszikkad, és reggelre megint alacsonyabban áll majd.

A víz patakokban ömlik vissza a mocsárba az új sziget már fölrakott úszóf�-tömbjeib�l, és az emberek már elkezdték szágópálmákkal alátámasztani a sziget szegélyét, hogy ne roskadjon össze az építmény.

− Holnap újra fölépítjük, aztán újra és újra, sok-sok napon át. Kérdem Mikótól, mikor lehet hozzákezdeni a házépítéshez az újszülött

szigeten. Csak több év múlva, hangzik a válasz. − Els� évben maniókát telepítenek. Annak a gyökere segít a talajt megkötni.

Egy év elteltével újabb iszapréteg kerül a szigetre. Aztán újabb ültetések következnek: banán, kókuszpálma. Csak két-három év után jöhet szóba a házépítés.

Nem gondoltam volna, hogy egy ekkora szigetecske létrehozása ilyen mamutméret� közösségi er�feszítést igényel. És az egyetlen technikai eszköz, amellyel mindezt végrehajtják: a bozótvágó kés. Amúgy mindent puszta kézzel végeznek.

Új-Guineába érkezésem óta próbáltam megfejteni a lápvidéki nagy találós

kérdést: a vizeny�s terület tulajdonképpen sáros víz vagy átázott talaj? Több hét után se tudtam biztos választ adni. Attól függ, melyik vége fel�l közelítünk a dologhoz. Lássuk csak az úszóf�-tömböket! − akkor most ezek talajt tartalmaznak inkább vagy vizet? Képtelenség eldönteni.

Jeobiban például egy szép napon egy hal kiugrott a vízb�l a szigetre, szinte a lábam elé. Ott fickándozott el�ttem, uszonyaival és farkával igyekezve el�rébb jutni. Készítettem egy fotót a kétélt� halról, és hazatértemkor Angliában utánanéztem: mászósügér volt, mely, ha kell, akár hat napot is a vízen kívül képes tölteni, és nagy távolságokra is elvándorol kopoltyúit kiegészít� �si légz�szervének köszönhet�en. Ett�l aztán megint nem lettem okosabb. Mondhatnám úgy is: még jobban összemosódott el�ttem a határvonal szárazföld és víz között.

Egy másik lápvidéki rejtély azonban szerencsésen megoldódott. Amikor elkezdtem a térség kutatását, el nem tudtam képzelni, mi késztethet embereket arra, hogy ilyen helyet válasszanak maguknak életük színteréül. Jeobi népe azonban ezt választotta, méghozzá nyomós okok alapján. El�deik a Marind-Anim fejvadászok el�l menekültek ide.

Pulau Kimaam 98 százalékban mocsár, s e statisztika alapján okkal tehetjük fel a kérdést: egyáltalán szigetr�l beszélhetünk-e, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a tengeri sósvíz mélyen behatol a térségbe. Pedig a válasz: igen, szigetr�l van szó, méghozzá a formájának köszönhet�en, mely olyan, mint egy hatalmas csészealj, melynek a pereme magasabb, mint a közepe. A csészealj agyagból készült, s ez nem engedi át a vizet, ezért amikor a monszunes�k megérkeznek, a csészealj feltölt�dik, és nagy, vizeny�s ingovánnyá változik. A csapadék csak nagyon lassan szivárog el a tengerbe, így aztán a száraz évszak végén a sziget jelent�s területei inkább iszaposak, semmint mocsarasak − nem túl nagy különbség, gondolhatja bárki, így jómagam is −, de az tény, hogy soha nem szárad ki teljesen, miel�tt az újabb es�k megérkeznek.

Dönt�en fontos körülmény az egész kérdéskörben, hogy ebben az óriás csészealjban csak kevés magaslati pont található, amely többé-kevésbé száraznak mondható. Amióta az els� misszionáriusok és kormányzati emberek megjelentek Pulau Kimaamban, vissza-visszatér�en próbálják meggy�zni Jeobi és a többi környez� falu lakóit, hogy költözzenek föl a szárazabb magaslati helyekre, hiszen ott jobb életkörülmények várnak rájuk, mint idelent a mocsárban. 1970-ben, amikor az indonéz kormány úgy döntött, hogy a kannibalizmus már a múlté, a magasabb területen fölépítettek egy új falut a jeobiaknak, és mindenkit bátorítottak, hogy költözzön csak fel az új helyre. Néhány év elteltével azonban a többség visszaköltözött. Kiderült, hogy Jeobi népe inkább a mocsárban akar élni.

Jó okuk volt erre. A term�föld az új faluban gyönge min�ség�nek bizonyult, s mivel a terület magasan feküdt, és száraz volt, túl messze esett a mocsaras iszaptól, melyet hagyományosan trágyázásra használtak. Kiderült, hogy az új falu közelében szágópálmák sincsenek, melyek csakis vízzel elárasztott területen n�nek, márpedig a szágó hosszú ideje a szigetlakók legfontosabb kiegészít� tápláléka. De az új hely igazából halászatra sem volt alkalmas.

Mindezt egy kiadós vacsoránál magyarázzák el nekem, néhány nappal azután, hogy a szigetépítési alapmunkálatok befejez�dtek. Niko atyával friss halat és

jamszgyökeret csemegézünk a vendéglátó családunk jóvoltából, és jelen vannak néhányan azok közül is, akik az új sziget létrehozásában részt vettek. A sziget mindennap fokról fokra nagyobbodott, hogy aztán éjszaka összezsugorodjék valamelyest, mígnem egy szép napon bejelentették, hogy a munkálatok befejez�dtek. Eljött tehát az ideje az els� maniókaültetvények telepítésének. A nagy eseményt másnap, vasárnap misével ünnepeljük, melyet Miko atya celebrál. A falu egész népe összegy�lik az egyik kis szigeten; zsoltárokat énekelnek, és áldoznak.

Nikóval kés�bb kisebb kirándulást teszünk néhány megm�velt szigetecskén, s utunk során el�z� esti vacsoránkon felbuzdulva jamszgyökereket ásunk ki. Egészen rendkívüli agrikultúrára bukkanunk, az egyéves manióka-szigetekt�l a fiatal banánültetvényeken át a már folyamatosan termel� szigetek kókuszpálma−, cukornád−, jamszgyökérültetvényeiig, a szágópálmákra kapaszkodó indákig, édesburgonyáig, mangrovéig, kesudióig.

Ahogy kenunkkal a virágzó gyümölcsös és növényszigetek között evezünk, meger�södik bennem az érzés, amely Jeobiba érkezésünkt�l kezdve lappang bennem − nevezetesen: ez a falu egész utazásom legkellemesebb meglepetése. Most már pontosan értem, hogy a falu lakói miért tértek vissza a kormány által fölajánlott új házakból, és miért ragaszkodnak ahhoz, hogy itt éljék le életüket. A falu, melyet két kezükkel alkottak maguknak, leny�göz�en gyönyör� és békés. Ahogy a kora reggeli napsugarak áttörnek a pálmalevelek között, és táncoló árnyakat vetnek a karcsú kenukra, olyan b�völetes érzés kerít hatalmába, amilyenben ritkán volt részem. Egy pillanatra a víz rezzenéstelen felszíne tökéletes tükörképet fest a szemközti pálmaligetr�l, mígnem egy mosolygós kisfiú karcsú kenujával átsiklik a képen a napfényben úszó gyümölcsfák felé.

Rájövök persze, hogy romantikus lelkesedésemet részben a korábbi kowonepi purgatóriumi élmények is föler�sítik, no meg az a távolról sem elhanyagolható körülmény, hogy Jeobiban nincsenek moszkitók. De azért itt sokkal többr�l van szó. Kókuszpálmáival és fatörzsb�l kivájt csónakjaival a falu olyan, mint egy kicsiny trópusi Velence. S�t, ami talán ennél is több: egy lápvidéki Paradicsom.

4. Ahogy ereszkedem alá a felh�kb�l a hegyek fölött, Dél-Pápua hatalmas, lápos

síksága buja, zöld sz�nyegként terül szét alattam. Új-Guinea belseje fölött repülve fogalmat alkothatok a világ második legnagyobb szigetének terjedelmér�l. Lápvidéki utazásom csúcspontja felé igyekszem, hogy a kombaiként ismert népcsoport tagjaival találkozzam. E törzs karaktere állítólag mer�ben eltér a Jeobi mocsarával körülvett emberekét�l. Míg a jeobiak amolyan kétélt� életmódra rendezkedtek be, addig a kombaiak, ha lehet, kerülik a cselekvést, úgy emelkednek fölébe az átitatott talaj okozta kellemetlenségeknek, hogy felköltöznek a fa tetejére.

Néhány pillanatig kékes köd ül az Asmat térség fölötti tájra, de aztán ez a

látszatóceán felszívódik a reggeli napfényben, és a lapos domborzatot egy folyópaszomány szövi át. Mocsaras csatornák szabdalják föl a tájat, márványos hatást keltve, mint kövér hússzelet zsírerezete. Mindenfelé széles folyók kígyóznak, és vastagon tekerg�znek a tengerpart irányába. Keskenyebb csatornák vágnak réseket a smaragdzöld fák közé. Ahogy a dzsungelb�l kihasított kis leszállópályánk felé közelítünk, egyre gyakrabban kicsiny tisztások t�nnek fel, s rajtuk fakoronákra épített házak láthatók.

Utazásom utolsó szakaszán kísér�m és idegenvezet�m újfent egy egyházi személy. John Cuttsszal Sentaniban találkoztam, Jayapura mellett, a repül�teret kiszolgáló kis településen, ahol számos misszionáriusszervezet m�ködteti f�hadiszállását. John veterán misszionáriusnak számít Pápuában, hiszen gyakorlatilag az egész életét itt, Indonézia legkeletibb tartományában töltötte. Amerikai szülei a középs� fennsíkokon dolgoztak misszionáriusokként, John pedig saját alapítványával igyekszik szolgálni a törzsi közösségek lelki épülését.

John ötvenéves, fiatalos, közvetlen, megnyer�, és tele van energiával. Repül�utunkon szóba hozom a misszionáriusi tevékenységet, de olyan óvatosan, ahogyan csak telik t�lem. Valahogy ódivatúnak érzem magát a kifejezést, mondom, nyilván azért, mert impresszióim jobbára Dávid Livingstone-hoz és a hozzá hasonló európai hittérít�khöz kapcsolódnak, akik a 19. században végigbarangolták Afrika �serdeit, hogy megmenthet� lelkeket találjanak. Új-Guineában csak a 20. században kezd�dött ez a tevékenység, de akkor is igen kemény körülmények között zajlott. Sokféle hittérít� érkezett ide, de a többségük amerikai volt, s nekik egy kisebb légier� is rendelkezésükre állt.

A ma Pápuában dolgozó missziók, mint amilyen az övé is, hatékonyan m�köd� szervezetek, bizonyos vallási sajátosságokkal, magyarázza John. Természetesen tisztában van az els� missziók hittérít� ténykedésének ellentmondásosságaival, de az egyházi csoportok ma sokkal fogékonyabbak a helyi szokások iránt, mint a múltban.

− Ma már a fundamentalista protestánsok is engedélyezik a helyieknek, hogy hagyományos péniszfed�vel jelenjenek meg az istentiszteleteken! − ordítja John, hogy túlkiabálja a kis repül�gép zajos motorját.

Arról is meg van gy�z�dve, hogy a misszionáriusok a 20. században gyakran pozitív szerepet játszottak a hagyományos népek életében.

– A hittérít�k gyógyszereket hoztak és hoznak a távoli, elzárt közösségekbe, s gyakran fontos ütköz�ként szolgálnak a kormányzat és a nép közötti feszültségeknél.

A hittérít�k az utóbbi id�ben jócskán megfogyatkoztak, különösen az 1980-as évek végét�l, amikor az indonéz kormány úgy döntött, hogy sokukat távozásra szólítja föl.

A misszionáriusok élete Új-Guinea vadonjaiban kemény volt, kilátástalan és gyakran bizony veszélyes, folytatja John. Sok történet kering arról, hogy a kapcsolatfelvételi kísérlet számos esetben azzal végz�dött, hogy a misszionárius testét nyílvessz�vel átdöfve találták meg valahol. A kombaik, akikhez most

tartunk, akárcsak a szomszédos korowaik, csak az 1980-as években léptek el�ször kapcsolatba kívülállókkal − a ruhás emberek érkezését a világvége közeledtével azonosították, ami annyiból igaz is volt, hogy az általuk ismert zárt univerzum ezáltal valóban felbomlott. Következésképpen a jövevényeket nem mindig fogadták kitör� örömmel.

Ebb�l fakadóan és más okoknál fogva a kombaik nem akartak mindenáron keresztény hitre térni. Yanirumába érkezve rögtön felt�nik, hogy a missziós falu, melyet a korowai szomszédokhoz közel es� határterületre építettek, többnyire kihalt település. Néhány kíváncsiskodó lézeng a leszállópálya környékén; a maradékai azoknak, akik visszatértek hagyományos falvaikba, miután az itt lakó misszionárius a már említett kormányzati döntés értelmében eltávozott, s más nem jött helyette.

Korántsem szokatlan helyzet ez Pápuában, magyarázza John, miközben az elhagyatott falu gazos ösvényein haladunk, lepusztult hajlékok között, melyek szomorú emlékeztet�i a nyugatiak rövid portyázásának. Kombaiból és Korowaiból is jöttek szép számmal az emberek, mert vonzotta �ket a leszállópálya meg talán a misszió is.

− De két különböz� nép együttélése feszültségekkel jár − mondja John. − Gyakran vádolták egymást ördöngösséggel, így aztán amikor az összetartó er�, vagyis a misszionárius eltávozott, mindenki ment a saját útján, vagyis vissza a falujába.

A házakat, amerre elhaladunk, egy méterrel a talajfelszín fölé emelték, jóllehet maga a terület nem túlságosan mocsaras. Az építmények vaskos cölöpökön állnak, öregségükbe beleszürkülve. Igazából nem a térségre jellemz� hagyományos falu ez; a hajlékok ugyanis nem a fakoronákra épültek. De ez nem is meglep�. Yanirumát azért építették, hogy a kombaikat és a korowaikat lecsalogassák a fákról.

− Húsz év kevés ahhoz, hogy egy k�korszaki népet a külvilág életformájához szoktassanak − mondja John atya. − A misszionárius, aki ebben az id�ben itt élt, elmesélte nekem, hogy összesen két embert tudott megtéríteni. És az egyik fickó hamarosan meghalt.

Mivel Yanirumában túl sok emberrel nem tudunk szót váltani, ezért Johnnal nekivágunk a települést körülölel� s�r� es�erd�nek. Egy éjszakát az elhagyott házak egyikében töltünk, majd másnap reggel elindulunk a fakoronákra épült házak irányába, melyeket a repül�r�l már láttunk. Néhány yanirumai ember ajánlkozott idegenvezet�nek.

John el�z� este szervezte a kis csoportot, amikor egy íjat és egy nyílvessz�készletet vásárolt magának.

− Útközben valami vacsoráról kell gondoskodnom -felelte kérd� tekintetemre. A választ megnyugtatónak találtam, els� pillanatban ugyanis azt hittem, hogy John afféle önvédelmi fegyverként óhajtja alkalmazni a miniarzenált.

Követem �t a bokrok közé. Sortjában, papucscip�jében, élénk szín� trikójában, vállán az íjjal és a nyílvessz�kkel a derék lelkész valami egészen

abszurd látványt nyújt a bozótosban. Olyan, mintha egy jó kis indiánosdira készülne a dzsungelben.

Hamar rájövök azonban, hogy John maga a két lábon járó kulturális önellentmondás. Kinézetre, a beszéde alapján: t�r�lmetszett amerikai, de amikor bevetjük magunkat a kombai vidék s�r�jébe, az amerikai küls�ségek alatt felismerem a helyi környezettel tökéletesen azonosulni képes embert.

A göröngyös nyomvonal, melyen haladunk, mélyen bevisz minket az erd�be, ahol a fák gyökereit csillogó zöld moha borítja. Pulau Kimaamtól eltér�en itt inkább mocsár van a lábunk alatt, mint víz, de a kid�lt fák és letörött ágak miatt így is nehéz közlekedni. A kis patakokat azonban éppen a kid�lt fák hidalják át, melyeken John és a helybeliek zergekönnyedséggel szökellnek át. Én viszont annál nehezebben boldogulok nagy csizmámban.

John szerencsére gyakran megáll, és ehet� növényeket mutat vagy kúszóindákat, melyek vizet tartalmaznak. Kölcsönvesz egy bozótvágót, és levág egy magas, vékony nibunpálmát, letépi a leveleit, lehámozza a törzset, és föltárja a növény fehér, ehet� belsejét. Nem is rossz; ropogós, és frissít� hatású. Megpróbálja a levét is kiinni, de kiderül, hogy az els� két levágott növény törzse száraz. Nem lehet el�re megmondani, van-e benne pálmabor, magyarázza; függ a növény életkorától, meg attól is, hogy mikor kapott utoljára es�t. Ám a harmadikból h�s, friss víz szivárog ki, mely csodálatosan csillapítja szomjamat.

Nagyon szomjas voltam, a légkör ugyanis nyomasztóan párás, mely kiszívta minden er�m. Ingem egy óra elteltével teljesen átázott. Nehezen lépkedek, de legalább nincsenek moszkitók. Lábam kezd begörcsölni, amikor − éppen itt az ideje − kései ebédre megállunk egy barna viz� nagy folyónál.

Harapunk valamit, de kiderül, hogy igazából nem ezért álltunk meg. John széles gesztusokkal kísért eszmecserébe bocsátkozik kísér�inkkel.

− A fickók idáig kísértek minket, de tapodtat se hajlandók tovább − mondja, miközben letelepszik egy kid�lt fára, és a sebes sodrású folyót szemléli. – Korowaik, s a folyó egyben a területük határa. A túloldal már kombai terület, és oda már nem visznek át. Úgy fest, magunkra maradtunk.

Tapasztalva, hogy John mennyire otthonosan mozog a pápuák földjén, túlságosan nem rendít meg a hír, már csak azért sem, mert figyelmemet begörcsölt lábfejem köti le. Összeszedem magam annyira, hogy elbúcsúzzam kísér�inkt�l, majd John után vonszolom magam, aki megindul egy ösvényen a folyó mentén. A korowaik ajánlották, hogy erre menjünk, mert a közelben lennie kell egy háznak, ahol éjszakára megalhatunk.

Az már sokkal inkább felkavar, amikor megérkezünk a nevezett házhoz, mely egy kid�lt fákkal teli térség kell�s közepén áll, és megjelenik a házigazda, aki közli velünk, hogy ide ugyan be nem tesszük a lábunkat. A fazon mindössze egy péniszfed�t visel, meg az orrába fúrva néhány csontot, és szúrós szemmel méreget minket. A háta mögött, az árnyékban jó pár gyereket vélek fölfedezni; kíváncsian nyújtogatják nyakukat, miféle idegenek keveredtek ide. A péniszfed�s lábánál egy malac túrja a földet. John némi magyarázkodásba kezd,

mire a házigazda engedélyezi, hogy idekint fölverjük a sátrunkat. Nem t�nik túl barátságosnak, és ezt els�re kissé aggasztónak találom, különösen, hogy kísér�ink hazamentek, de aztán valamelyest megnyugszom, amikor beleképzelem magam az � helyzetébe. Elgondolom, milyen reakciót váltana ki bel�lem, ha otthon, Angliában az ajtóm el�tt megjelenne két félmeztelen pápua harcos, íjjal és nyílvessz�kkel fölszerelkezve; aligha az lenne az els� gondolatom, hogy egy csésze teára behívjam �ket.

Az éjszaka eseménytelenül telik el, s másnap reggel John megkérdi a háztulajdonost, nincs-e valami ötlete a folyón való átkelésünkhöz. John korábban már el�állt azzal, hogy a legokosabb lenne egy tutajt ácsolni, de arra gondolt, nem árt érdekl�dni, hátha lapul valahol egy kenu a ház körül. Nem lapul, viszont a házigazda fölajánlja, hogy segít nekünk a tutajépítésnél.

Összeterel néhány embert, aki szintén a házban lakik, és együtt nekivágunk az erd�nek, hogy megfelel� faanyagot találjunk. Az egész délel�ttünk rámegy a tutajépítésre, s röviddel azután, hogy a szükséges fákat beszereztük, John kölcsönös aggodalmunkra megállapítja, hogy a tutajépítés nem tartozik a helyi specialitások közé. Az adott kérdésben megmutatkozó szakemberhiány még jobban meger�síti azt a feltételezésemet, hogy a kapcsolat valóban nem lehet túl szoros a folyó két partján él� törzs tagjai között. Három csoportra oszlunk, hogy a szükséges faanyagot kivágjuk. John magával visz, hogy találjunk néhány olyan fatörzset, amely valóban jól úszik a vízen. Ám amikor visszatérünk a folyópartra, a többiek által összegy�jtött fáról kiderül, hogy az úgynevezett vasfa. Ahogy a név sugallja: nehéz, s�r� anyag.

− Nem a legjobb tutajépítéshez − állapítja meg John. És err�l hamarosan meg is bizonyosodhatunk, amikor a rotangindával

összekötözött fahasábokra fölkapaszkodunk csomagjainkkal, és a tákolmány elkezd süllyedni. Valahogy azonban mégis a felszínen maradunk, és egy kötél segítségével − melyet korábban az egyik korowai férfi a folyót átúszva egy fatörzshöz er�sített, majd nyomban visszaúszott saját területre − sikerül átjutnunk az er�s sodrású vízen.

Fölkapaszkodom a meredek töltésen, John kibogozza csomagjainkat, és felém hajítja. Aztán csatlakozik hozzám, búcsút intünk korowai segít�inknek, és behatolunk Kombai területére.

5. A nap hátralev� része a fákra épült házak fölkutatásával telik. Korowai

segít�ink azt mondták, az átkel�helyt�l nem messze van pár ház, s ott majd találunk embereket, akik elkalauzolnak. Így is történik, s kellemes meglepetés, hogy jóval barátságosabbak, mint túlparti társaik; rögtön lelkesen ajánlkoznak, hogy elvezetnek minket a fákra épült házak falvába, mely több órás gyalogútnyira fekszik innen. Miközben utat törünk a lápos es�erd�ben, John örömmel nyugtázza, hogy mindkét törzs tagjaival, a kombaikkal és a

korowaikkal is szót tudott érteni. A két törzs ugyanis más-más nyelvet beszél, John pedig egyiket sem, de mindkét helyen talált olyan embert, aki beszél bahasa indonézül. Ez elég szokatlan ilyen távoli helyen, mondja John, de alighanem azzal áll összefüggésben, hogy mindkét falu folyóparton fekszik, és a kereskedelemhez kell egy közvetít� nyelv. Új-Guinea nyelvi sokszín�sége egyébként igazán kivételes. Az egész sziget lakossága a világ népességének mindössze 0,1 százalékát teszi ki, és mégis az összes ismert nyelvnek a 15 százalékával büszkélkedhet. Pápuában, bármilyen hihetetlen, 250 különböz� nyelvet regisztráltak, és ehhez hozzá kell adni legalább ennyi eltér� dialektust. A nyelveknek ez az elképeszt� sokasága a sok-sok rejtett völgy és megközelíthetetlen terület következménye.

A tájkép finoman módosul, ahogy elérjük Kenalua falut; a szelíd lejt�k harmadik dimenzióval gazdagítják az eddigi sík tájat. Kid�lt fák övezik a falut, hasonlóan a tisztáshoz, ahol el�z� éjszaka megszálltunk, Három fára épült ház magasodik egymás mellett, mindegyik tíz méter magasan trónol, és mellettük egy szélesen elterül�, legalább száz méter hosszúságú épület húzódik. Ám ennél is meglep�bb látványt nyújt a negyedik ház, mely legalább harmincöt méteres magasságban lehet a talajtól. Ez valóban szédületes!

Fogadtatásunk, ahogy a faluba érkezünk, legalábbis zavarba ejt�. Ahogy Johnnal átverekedjük magunkat a kid�lt fatörzseken, kiáltás hallik, és három férfi rohan felénk íjakkal és nyílvessz�kkel hadonászva. Félkörben felsorakoznak el�ttünk; meztelenek, vadak, felajzottak, és összevissza ordítoznak. Tétován állunk, és fogalmunk sincs, mit kéne tennünk. Egyikük hosszú nyílvessz�t helyez az íjába, kifeszíti a húrt, és egyenesen a szemembe néz. Ez az a pillanat, amikor a lélegzetem eláll. Kissé el�rébb állok, mint John, s g�zöm nincs, mitév� legyek. Kísér�ink, akik a partról idevezettek, valahol a hátunk mögött állnak, ha még egyáltalán itt vannak. Önkéntelenül fölemelem a karomat, hogy jelezzem: nincs nálam fegyver, ugyanakkor csak remélni tudom, hogy John már szépen letette az íját és a nyílvesszeit.

Ösztöneim azt súgják, hogy lépjek el�re, és nyújtsak baráti jobb kezet, de mégse teszem, mert eszembe ötlik, hogy mi van akkor, ha egy ilyen gesztus kombaiul mer�ben mást jelent. Patthelyzet.

− Van ötleted? − sziszegem John felé, aki most óvatosan mellém lép. Leteszi az íjat, és nyugodt hangon beszélni kezd a három harcoshoz bahasa

indonézül. Hogy értik-e, amit mond, vagy sem, arról fogalmam sincs, de a hangnem békéltet�. Az a fickó, aki az íját kifeszítette, most újabb kiáltást hallat, és a nyílvesszejét maga elé lövi a földbe. Kimondhatatlan megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy alighanem megtört a jég. A másik három szemlátomást lehiggadt. Johnnal el�relépünk, és kezet nyújtunk. Lassan, óvatosan mindhárman kezet ráznak velünk.

Most már kísér�ink is megjelennek a színen, és elmagyarázzák, hogy ez a két ruhás fehér ember hogyan keveredett ide, és miért akarja megnézni a falut. Igen megnyugtatónak találom, hogy a magyarázatot a jelek szerint elfogadhatónak

találják. Fél órával kés�bb Johnnal boldogan beköltözünk egy fakoronára épült kisebb házba, és elég szívélyesen elcsevegünk a házigazdával, aki nem más, mint az a mandró, aki érkezésünkkor fölajzott íjjal farkasszemet nézett velem.

Fiambo nem visel egyebet, mint egy kis zacskót a péniszén, magát a zacskót pedig a dereka köré tekert er�s zsineg tartja. Bal fülér�l fél tucat nagy karika lóg, a fülbevalók egy általa l�tt kaszovárimadár tollából készültek. Nyakán kétsoros kagylófüzér díszeleg. Orrlyukánál a gumós hús hófehérre csiszolt héjakarommal függ�legesen átszúrva.

A fa tetején ülünk, a ház férfiaknak fenntartott részében, egy rakás füstölg� parázs körül. Fiambón, Johnon és rajtam kívül itt van még az egyik kísér�, aki a tolmács szerepét látja el, azonkívül Joel, Fiambo hét év körüli kisfia, továbbá egy id�sebb férfi �sz szakállal és repül� róka szárnycsontjával átszúrt orrával meg egy fiatalember, aki pénisze végét igen gondosan egy levélbe csomagolta, nyakába pedig kutyafogakból készített hosszú láncot akasztott. Az öregember lábánál a bambusznád padlón egy fekete kismalac szunyókál, miközben az öregúr a malacka fültövét vakargatja, és figyeli a beszélgetésünket. A hat négyzetméter körüli magaslati szoba másik végében egy másik t�z pattog, s egy háncsszoknyát visel� fiatalasszony sürgöl�dik körülötte.

Fiambo lakóhelyét egy keskeny, de er�s oszlopra fölmászva lehet megközelíteni, melybe rovátkákat vájtak, hogy a lábfejet legyen hol megtámasztani. Tériszonyom van, úgyhogy a lakosztály megközelítésekor enyhe rosszullét környékez.

Odafönt már jobban érzem magam, de a padlózat baljós nyikorgása némi aggodalommal tölt el. A ház falai kétoldalt pálmalevelekb�l készültek, a másik két vége pedig keskeny balkonban végz�dik. Onnan, ahol ülök, jól láthatom a falu legmagasabb házát, mely úgy trónol egy hatalmas fa tetején, mint egy óriásmadár fészke.

John, illetve a tolmácsunk közvetítésével megkérdem Fiambót, mi késztette arra, hogy fölköltözzék erre a magaslesre.

− El�deink itt éltek, és mi ugyanazt folytatjuk − feleli köntörfalazás nélkül. Sokféle gyakorlatias magyarázatot hallottam arra vonatkozóan, hogy a

kombaik miért költöztek fel a fákra. Az egyik érvelés úgy szól, hogy nem akartak közvetlenül a mocsárra építkezni, ami érthet� szempont lenne, de ez esetben a falu dombon fekszik, mely jóval a vízvonal fölött helyezkedik el. Másik megokolás szerint a moszkitók nem rajzanak ebben a magasságban, s a friss szell�knek köszönhet�en nem annyira párás a leveg� odafönt; mindkét jótéteményt örömmel tapasztalom Fiambo otthonában. De talán az összes érv közül a legnyomósabb az, hogy ezek a magaslati hajlékok jól védhet�k, méghozzá egy igen egyszer� technikai megoldással: föl kell húzni a mászópóznát, és kész. A kombaik, akik a fejvadászatban soha nem jeleskedtek, gyakran estek áldozatul a szomszédos Citak faluban él� asmat törzs rajtaütéseinek.

Megemlítem Fiambónak ezeket a megokolásokat, s � némi t�n�dés után

rábólint. − Igen − mondja −, amit mond, az igaz. Ez a hely jól védhet�. Azonkívül

h�vösebb van idefent, jobb a leveg�, és kevés a moszkitó. Majd hozzáteszi, hogy a kilátás sem utolsó. Az ember nem mindennap találkozik k�korszaki kollégával, így aztán

hemzsegnek a fejemben a kérdések, de John és én is túlságosan fáradtak vagyunk a hosszú úttól, ezért lassan ideje lenne nyugovóra térni. Még egy dolgot azonban szeretnék Fiambótól megtudakolni: szemben, azt a nagyon magasan trónoló házat, milyen megfontolásból építették sokkal magasabbra, mint a többit?

Fiambo azt mondja, hogy fiatalemberek tanyáznak odafent, akik ezzel akarják bizonyítani, hogy milyen jó vadászok. Az összefüggést nem igazán értem, már csak azért sem, mert ahogy kilépek a balkonra, megint úrrá lesz rajtam a tériszony, s el nem tudom képzelni, hogy adott esetben ez mennyiben segítené a vadászteljesítményt.

Az a gyanúm támad, hogy valamiféle macsódölyfösség van a dolog hátterében.

Johnnal a hét nagy részét a kombaikkal töltjük Kenaluában, kezdetben a barlangos, hosszú házban éjszakázva, kutyák és házi malacok népes társaságában. Aztán Fiambo javasolja, hogy költözzünk át az � házába, a magaslesre. A meghívás jó jele a növekv� bizalomnak, habár a magam részér�l teljesen meg vagyok elégedve azzal, hogy szilárd talaj van alattunk, és különösebben nem kívánkozom a fa tetejére aludni, de azért a hosszú háznak is vannak hátrányai, például az, hogy a falánk csótányok szemüvegem m�anyag alkotóelemeit jószerivel teljesen fölzabálták. Meg aztán az elalvást is nehezíti valamelyest a körülöttünk hemperg� malacok visítozása és a kutyák vonítása. A kutyákat f�leg vadászatra tartják, meg a foguk miatt, melyet zsinórra f�zve nyakláncként hasznosítanak. A disznók az intézményesített ajándékozásoknál, mint például házasságkötéseknél szolgálnak csereeszközül, ételként ritkán jönnek számításba, legföljebb vallási szertartások alkalmával ölnek le egyet-egyet, az �sök szellemének tisztelegve, s ilyenkor aztán a leölt állat húsát utóbb meg is eszik.

A hosszú házat néhány hónappal korábban húzták fel, egy nagy ünnep alkalmára, amikor is a környez� falvakból az összes kombait vendégül látták. Az ilyen ünnepek állandó, szerves részei a kombaik életének, s a törzshöz tartozók összetartozás-érzését hivatottak er�síteni. Kölcsönös ajándékozások zajlanak ilyenkor, vallási szertartások, táncok és gazdag lakomák teszik emlékezetessé az összejöveteleket; különösen a szágóhernyó számít ilyenkor kapós csemegének.

A kombaik imádják ezt a számomra meglehet�sen gusztustalan lárvát, mely zsíros, tekerg�, félig áttetsz�, és a feje barnán fénylik. A vadonban található, f�ként a korhadó szágópálmák törzsében tenyészik, de úgy is fölnevelhet�, hogy az ember kivág egy szágópálmát, a törzsét feldarabolja, és a bel�le kihulló férgeket falevélbe csomagolja, nehogy a disznók megegyék. A recept innent�l

fogva igen egyszer�: hagyjuk néhány hónapig érlel�dni, aztán máris jöhet a lakoma.

Ahogy Jeobiban elnéztem, a szágópálmák f�ként mocsaras környezetben érzik jól magukat, ahol a talajt a hegyekr�l leöml� folyók és patakok táplálják. Fiambo egy szép napon elvisz magával, hogy mutasson nekem néhány szépen elkorhadt szágótörzset, melyeket korábban � maga készített el�. Ahogy a leveleket lehámozza a korhadó fatörzsr�l, az enyészet átható b�ze csap föl a leveg�be. A fa belsejében szép, kövér, zaftos férgek tekerg�znek.

A szágóférget nyersen és f�zve is fogyasztják. Amikor már a t�z körül ülünk, és Fiambo, jó házigazdához ill�en, megkínál a pálmalevélen szervírozott él� lárvakupaccal, megvallom, másfelé kell néznem.

− Inkább a f�tt ételt kedvelem − nyöszörg�m, ezért aztán Fiambo egy marékkal a parázs fölé szór a csemegéb�l, míg barátaival együtt az él� kupacba mancsol bele. Amikor aztán úgy ítéli meg, hogy a f�tt változat is elkészült, úgy vélem, illetlenség lenne újfent nemet mondani. Ahogy a ropogósra sült b�r szétrobban a számban, egyfajta tojásos ízt érzek, és meg kell állapítanom, hogy nem is olyan kellemetlen. Szinte már ízlik, úgyhogy veszek is bel�le még egyet.

A szágópálma kiemelt szerepet játszik a kombai társadalomban, a mindennapi életben ugyanúgy, mint az ünnepi alkalmak lakomáinál. A fát sokféle módon hasznosítják. Levelébe ételt csomagolnak, de a fakoronára épített házak tet�it is ebb�l készítik, míg a levél kemény szárát a ház falainak tömítéséhez alkalmazzák. Az asszonyok háncsszoknyái a fatörzs fels� részének rostjaiból készülnek. Az érett vagy nagyon fiatal fatörzs belseje nyersen is fogyasztható, de a f� kombai ételspecialitást maga a fatörzs adja. Olyannal természetesen számos esetben találkoztam, hogy egy fának a gyümölcsét, dióját, levelét vagy akár még a kérgét is – lásd fahéj − elfogyasztják. De hogy magát a fát ennék meg, nos, ilyenr�l eleddig nem hallottam. Pedig a kombaik pontosan ezt teszik.

Nem messze t�lünk asszonyok sürgöl�dnek egy újabb szágófa körül. El�tte láttam, amint Fiambo k�baltájával kivágja a fát, szeletekre hasogatja, és egy kemény fadarabbal fölfeszíti a belsejét. Az asszonyok valami csákányszer�séggel vájják ki a törzs belsejét, közben ritmikus dalokat dúdolnak. Egyikük közülük id�r�l id�re egy finom indákból sz�tt zsákba rózsaszín-narancsszín� rostokat tömköd.

A zsákot ezután leviszik a folyóhoz, ahol egy speciális faszerkezet segítségével csirizes szágólisztet készítenek a rózsaszínes rostokból. A lisztet falevelekbe csomagolják, megpörkölik vagy megdagasztják, és t�zön megsütik. Bonyolult, aprólékos munkának látszik ez, de táplálkozási szakért�k nagy tápértéket tulajdonítanak az így nyert szágófakivonatnak.

Amíg a szágóliszt elkészítése az asszonyok dolga, addig a vadászat kizárólag férfifeladat. Fiambóval, a fiával, Joellel, Johnnal és még néhány fickóval vadászni indulunk. Els� napirendi pontként Fiambo azt a feladatot jelöli meg, hogy mindenekel�tt meg kell bizonyosodni: tudom-e egyáltalán kezelni az íjat és a nyílvessz�t? Egy kid�lt fa közelében kezembe nyom egy a

testmagasságomnál nem sokkal kisebb íjat. Különböz� méret� nyílvessz�ket kell kil�nöm, annak megfelel�en, hogy a kid�lt fatörzsre képzelt célpont madár-e vagy kaméleon, nagyobb test� állat, mondjuk, erszényes, netán kazuár. Méhány próbálkozás után alapvet�en elégedettek a teljesítményemmel, és úgy döntenek, hogy elindulhatunk fölkutatni a vacsoráravalót.

Jó fél óra elteltével néhány kisebb madárra eredménytelenül leadott nyíllövés után úgy döntünk, hogy lejjebb állítjuk a mércét, és megelégszünk a tücskökkel. Joel bizonyul közülünk a legeredményesebbnek, aki a páfránylevelek alatt komoly tücsöktenyészetekre bukkan. Körvadászatunk egészében véve aligha mondható sikeresnek, hiszen amikor kés� délután hazatérünk, nagyvadak helyett néhány tucat páfránylevélbe csomagolt tücsök és pár csészealj formájú gomba van a tarsolyunkban. Ett�l nem hízunk el, de a parázson sült tücskök figyelemre méltó kulináris élvezetet jelentenek, majdhogynem egy rákvacsorának is beillenék. A lakomát hosszú, zöld bambusztörzsekb�l készült kupákba töltött sima vízzel öblítjük le.

Ezen az éjszakán Fiambo magaslati rezidenciáján az utolsó kép, mely elalvás el�tt a szemem elé tárul, a fakoronára épült házak királyn�jének sziluettje a balkon fölötti éjszakai égbolton.

Lelkemnek egy bosszantóan perverz része napok óta azzal zaklat, hogy

legalább meg kell próbálnom fölmászni arra az átkozott dologra. Soha nem soroltam magamat a „csak azért, mert ott van” megokolással érvel� iskola tagjai közé, már ami a fizikai objektumok mindenáron való leküzdésének kényszerét illeti. Most mégis azt kell tapasztalnom, hogy van bennem ilyen hajlam, mert más, ésszer� magyarázattal egyszer�en nem szolgálhatok.

Kés� délel�tt kenaluai tartózkodásunk utolsó napján Johnnal megközelítjük a kérdéses objektumot, azaz a fakoronára épült házak királyn�jét. �szintén megvallom, kora reggel, amikor az �serd� szélén föllelhet� természet adta kombai toalettalkalmatosság fel�l visszafelé bóklásztam, a felkel� nap els� sugarainál közelebbr�l is megcsodáltam az égbe szök�, félelmetes építményt. Mi több, már a lábamat is rátettem a rotangpálma-létra alsó fokára, ám ekkor észlelnem kellett, hogy a tenyerem izzad, a gyomrom kavarog – biztos jelei annak, hogy amit a fejemben forgatok, az nagyon rossz ötlet.

Johnnak persze nincsenek fenntartásai, nyílegyenesen tör fölfelé a rotanglétrán a csúcsig. Nyújtogatom a nyakamat, hogy nyomon kövessem, amint elt�nik a sztratoszférában, s közben abban reménykedem, hátha kiderül, hogy a létrán mégsem lehet végigmenni, s ez megadja számomra a tisztes visszavonulás esélyét. De nincs ilyen szerencsém.

El�tte tövir�l hegyire megbeszéltem Johnnal a m�veletet, és úgy döntöttem, hogy ebbe a magasságba csak biztonsági kötéllel a derekamon vagyok hajlandó fölmászni. Ehhez viszont az kellett, hogy John el�ször mindenféle biztonsági eszköz nélkül megtegye az utat fölfelé, hogy föntr�l ledobhassa a fakoronára er�sített kötelet. Fölnézek újra, s látom, hogy fölért, s�t, most már a platform

szélén ül hanyagul, s lóbálja a lábát. A ház legalább harmincöt méter magasan helyezkedik el, vagyis minimum százlábnyira a földt�l.

Különös dolgok futnak át az ember agyán ilyenkor, amikor a lehetetlennel próbálkozik. Hadd magyarázzam meg a „lehetetlen” szót azoknak, akik most azt gondolják, hogy túlzásokba bocsátkozom! Nem arról van szó, hogy feltétlenül a magasságtól félnék, inkább a bennem lakozó kisördög ejt kétségbe, aki annak ellenére, hogy a józan eszemmel inkább elkerülném a százlábnyi magas fa megmászását, mégis rávesz az akcióra, csak azért, hogy ellenkezzen a jobbik énemmel. Mi van akkor, ha ugyanez a perverz kisördög odafönt újra elkezd lázongani, és, mondjuk, arra akar rávenni, hogy ugorjak le, mert ha már ilyen jó magasra felküzdöttem magam, ideje megtapasztalni az éterben a szabadesés törvényét? Szóval nem a magasságtól, hanem saját magamtól félek.

Az els� három létrafok nem annyira vészes. Többször ellen�rzöm csíp�mön a biztonsági kötelet, és úgy érzékelem, a háncslétra elég stabil. Azzal nyugtatom magam, hogy a kombaik napjában többször is megmásszak, így hát biztonságosnak kell lennie. Csak kapaszkodnom kell er�sen, s minden rendben lesz.

Aztán egy kiálló rúdhoz érek, mely az els� csatlakozási pontot jelzi, ahol a meghosszabbított létrát összeillesztették. Ezt körül kell man�verezni, ami korántsem egyszer� feladat. „Ne nézz le!” − mondom magamnak, de ez elég hülye tanács, mivel muszáj lenéznem, hogy hova teszem a lábam. „Jó, akkor csak a lábfejedet nézd! − szuggerálom magam. – A talajt semmiképp!”

Középtájon megpihenek, és képzeletben megveregetem a vállam: „Eddig elég jól csináltad! Úgyhogy akkor most talán vissza is mehetsz” − teszi hozzá bölcsebb énem. Ám ekkor föntr�l megszólal John:

− Na, mi a helyzet? Jössz már? Fantasztikus a kilátás idefent! Körülnézek; már innen is elég jó. De Johnnak bizonyára igaza van: onnan

még jobb. Újabb fokokra csimpaszkodom. − Föl tudsz menni − motyogom magamban. − Föl tudsz menni! Gyerünk,

folytasd! − Lábam engedelmeskedik. Kétharmad útnál újra pihen�t tartok; a látvány ijeszt�. A létra eddig

valamelyest a fa felé d�lt, most már azonban teljesen függ�legesen kapaszkodik a fa koronája felé. A ház, most úgy t�nik, elérhetetlen magasságban van, de érzem, ha most leállók, megbénulok, ezért inkább folytatom.

A következ� létrafoknál megcsúszik a talpam, a létra meginog, s hanyatt d�lve lebegek az éterben néhány másodpercig.

− Rossz a létra! − ordítom. − Túl kell jutni azon a fokon, és máris itt vagy! – hangzik John biztatása

föntr�l. Minden létrafok külön kínszenvedés. Szünetet tartok, és lenézek a megtett

útra. Nagyon rossz ötlet. Szédülök, s a lábam remegni kezd. − Remeg a lábam − mondom Johnnak, aki most már nem csupán egy sötét

folt a magasban, hanem visszanyerte valós emberi méretét. Látom mögötte a

biztonsági kötelet a fatörzshöz rögzítve: az életvonalamat jelképezi. − Csak folytasd! Majdnem itt vagy már − mondja John. Könnyen beszél! Nem tudom, hogyan, de végül is felértem a fakoronára épült házhoz, mely

ebben a m�fajban alighanem a legmagasabb a világon. Hanyatt feküdtem, s csak annyi er�m maradt, hogy kezet rázzak Johnnal, s köszönetet rebegjek. Talán tíz percet tölthettem odafent, s ezalatt megállapítottam, hogy a látkép ugyanolyan, mint félúton volt. Fák voltak mindenfelé, és alattuk, nem kétséges, ott lapult a lápvilág.

Másnap John és én elbúcsúztunk Fiambótól, Joelt�l és összes kombai

barátunktól, s elindultunk vissza az es�erd�n át. A hosszú gyalogtúra alkalmat kínált arra, hogy összegezzem magamban lápvidéki tapasztalataimat. Igazolódott, amit kezdett�l fogva sejtettem: valóban ez volt a négy extrém környezet közül a legkellemetlenebb.

Annak ellenére, hogy Jeobiban váratlanul egy paradicsomi világ tárult föl el�ttem, a meghatározó és mély nyomokat hagyó élményt mégiscsak a moszkitók fenomenális rajzása, illetve a krokodilok közötti csónakázás jelentette. De a legnyomasztóbb kaland a kenaluai fára mászás volt, mondhatnám stílszer�en: ez vitte el a pálmát. Lassan halványulni kezdtek ugyan az emlékek, de azt leszögeztem magamban: ha választanom kellene, inkább a moszkitók közé mennék, vagy a krokodilok között csónakáznék, semmint hogy még egyszer fölmásszak arra a harmincöt méteres fára.

De hát ami nekem lázálomszer�, szédít� magasság, az az új-guineai mocsárlakónak természetes napi rutin, ugyanolyan magától értet�d�, mint a grönlandi inuitnak az, hogy el�bb tanul meg kajakozni, mint járni, vagy a tubu asszonynak, hogy úgy teszi meg az ezer kilométeres sivatagi utat, mint egy londoni, amikor sétál egyet a Hyde-parkban. Mint ahogy azon sincs mit csodálkozni, hogy egy biaka csalhatatlanul fölfedezi a gorilla nyomait ott, ahol én csupán lehullott leveleket látok.

És vajon mit szólnának e távoli közösségek tagjai ahhoz a világhoz, melybe e hosszú út után visszatérek? − teszem föl magamban a kérdést. A harmincöt méteres fa után jóval magasabbra, tízezer méterre emelkedem, hogy a fél földgolyó fölött átrepülve visszatérjek oxfordi otthonomba, könyveim közé, a magam kis külön világába, ahol azon törhetem a fejem, hová is vezessen a következ� utam. De vajon egy inuit, egy biaka, egy tubu, egy kombai melyik világot választaná?

Azt hiszem, most már tudom a választ.

TARTALOM Köszönetnyilvánítás Bevezet� Jég Grönland Dzsungel Kongó Homok Mocsár Pápua