Okakura KakudzóTeáskönyv

O K A K U R A K A K U D Z Ó

Teáskönyv

T e r e b e s s K i a d óB u d a p e s t , 2 0 0 3

A könyv eredeti angol szövege olvasható az alábbi internetes oldalon:http://terebess.hu/english/okakura.htmlThe Book of Tea (1904)by Okakura Kakuzó(Okakura Tenshin, 1862-1913)

FordítottaNemes Ágnes

I. A tea egyetemes diadala

A tea eredetileg orvosság gyanánt szolgált, ám az idõksorán kedvelt frissítõ itallá vált szerte a világon. AVIII. századi Kínában bevonult a költészet világábais, mint a vendéglátás kifinomult módja. Japán a XV.században az esztéticizmus rangjára emelte a teázást,melynek kultusza a szépséget bálványozza a min-dennapi élet alantas viszonyai közepette. A puritaniz-musnak és a harmóniának, a kölcsönös jóakarat szel-lemének, valamint a társadalmi rend romantikusfelfogásának hitvallása. Célja valójában a Tökéletlen,hiszen a lehetséges harmónia megteremtésére törek-szik egy lehetetlen közegben, amit életnek hívunk.

A tea filozófiája nem pusztán esztéticizmus, a szóhétköznapi értelmében, mivel az etikával és a vallássalegyetemben híven tükrözi az emberrõl és a természet-rõl alkotott világképünket. Egyrészt egészségmegó-vás, mert tisztaságra nevel; másrészt takarékosság,ugyanis a bonyolult és drága dolgok helyett az egy-szerûségben lel örömöt; harmadsorban erkölcsigeometria, amely a világegyetem léptékéhez szabjaarányérzékünket. A keleti demokrácia õsi szellemétképviseli, hiszen valamennyi követõjét a jóízlésarisztokratáinak rangjára emeli.

Japán hosszú elszigeteltsége, mely hajlamossá teszaz önvizsgálatra, rendkívül jó táptalajnak bizonyult ateakultusz kialakulásához. Lakáskultúránk és szoká-saink, viseletünk és konyhamûvészetünk, porcelán- éslakktárgyaink, festményeink, irodalmunk maga,mind-mind tükrözik hatásait. Aki meg kívánja értenia japán kultúrát, nem hagyhatja figyelmen kívül a

5

teakultuszt, amely az elõkelõ szalonok légkörétéppen úgy áthatja, mint az egyszerû emberek szerénylakhelyeit. Földmûveseink elsajátították a virágköté-szet fortélyait, s még a legalacsonyabb sorsú munká-sok is tisztelettel köszöntik a sziklákat és a vizeket.Ha valaki érzéketlen az emberi dráma tragikomikusvonatkozásai iránt, a köznyelv szerint „hiányzik belõletea”. A szenvedélyes esztétára pedig, aki – függetle-nül a földi élet tragédiáitól – önfeledten veti magát afelszabadult érzelmek hullámverésébe, azt a bélyegetragasztjuk, hogy „túl sok benne a tea”.

Az idegen joggal kérdezhetné, minek e nagy fel-hajtás – látszólag – semmiért. – Vihar egy teáscsé-szében! – tehetné hozzá csúfondárosan. Ám ha meg-gondoljuk, mily sekély az emberi öröm kelyhe, milyhamar színültig telik könnyel, s mily gyorsan ürítjükfenékig a végtelen iránti olthatatlan szomjunk csil-lapítására, felesleges amiatt pironkodnunk, hogy túlsokat sürgünk-forgunk a teáscsésze körül. Az emberi-ség cselekedett már rosszabbat is. Bacchus oltáránsohasem fukarkodtunk az áldozatokkal; s nem átallot-tuk még Mars vérrel bemocskolt képmását se átlénye-gíteni. Miért ne szentelnénk hát magunkat a kaméliaistennõjének, s találnánk vigaszt az oltárából fakadómeleg együttérzésben? A csontszínû porcelánedény-ben aranyló folyékony borostyán harmóniájábanKonfuciusz édes derûjét, Lao-ce pikáns ízét, és Sákja-muni éteri aromáját egyaránt meglelheti a beavatott.

Aki képtelen felismerni magában a nagy dolgokkicsiny voltát, hajlamos átsiklani a másokban rejtezõkicsiny dolgok nagyszerûsége felett. Az önelégültnyugati átlagpolgár szemében a teaszertartás nemegyéb, mint a Kelet világát jelentõ ezeregy furcsaszokás újabb példája. Japánt barbár országnak tartot-ták, amíg népünk a béke szelíd mûvészetét pártolta, scsak azóta tekintik civilizáltnak, hogy tömegmészár-lásba fogott a mandzsúriai csatamezõkön. Sok szóesik manapság a nagyvilágban a szamurájok törvé-

6

nyeirõl – a halál mûvészetérõl, melynek hatására har-cosaink ujjongó örömöt lelnek az önfeláldozásban –,azonban elsikkad a figyelem a teakultusz fölött, mely-ben életmûvészetünk testesül meg. Örömest marad-nánk barbárok, ha a civilizáció a háború fertelmesdicsõségébõl táplálkozna, s várnánk türelmesen, míga fehér ember kellõ tiszteletre nem ébred kultúránk éseszményeink iránt.

Mikor érti meg – vagy legalább próbálja megérteni– végre a Nyugat a Keletet? Mi, ázsiaiak, gyakranütközünk a tények és téveszmék körénk szõtt furcsahálójába. A közhiedelem szerint lótuszillaton, ha nemegyenesen egéren és csótányon élünk! Vagy öncélúfanatizmusról, vagy alantas erotizmusról szól a fáma.India szellemiségét tudatlanságnak, Kína józan esz-méit botorságnak, Japán hazafiságát pedig a fataliz-mus szüleményének bélyegzik. Állítólag azért tûrjükjól a fájdalmat és a sebeket, mert „fásult” az ideg-rendszerünk!

Miért is ne mulatna a nyugati félteke rajtunk? Ázsiakészséggel viszonozza a tréfát! Bizonyára még na-gyobb lenne az általános derültség, ha a fehér embertudná, mi mindent képzeltünk és írtunk mi, japánok,õróla! A távoli népek idealizálásáról, öntudatlan csoda-várásról, valamint az újjal és ismeretlennel szembenipasszív ellenállásról árulkodik világnézetünk. Olyan

Szen Rikjú (1522-1591)

erényekkel ruháztuk fel nyugati embertársainkat,melyek túlságosan rafináltak ahhoz, hogy irigyeljük,s az ellenük vádul felhozott büntettek túlságosan lát-ványosak ahhoz, hogy elítéljük. Hajdani írástudóink– a bölcsesség letéteményesei – szerint a fehér emberbozontos farkat visel ruhája mélyén, és újszülöttcsecsemõk húsából készült pástétomot fogyaszt! És,ami még rosszabb: nincs nála képmutatóbb szerzet aföldön: mást prédikál, mint amit cselekszik.

A mi oldalunkon gyorsan apadnak a tévhiedelmek.A kereskedelem térhódítása rákényszerítette a keletikikötõk népét az európai nyelvek elsajátítására. Töme-gével vonulnak ázsiai ifjak nyugati egyetemekre,hogy éljenek a modern oktatás vívmányaival. Tekin-tetünk nem képes az idegen kultúra mélyére hatolni,de legalább készen állunk a tanulásra. Egyik-másikhonfitársam azonban túl messzire megy a nyugati szo-kások és illemszabályok elsajátításában, gondolván,hogy a keményített gallér és a cilinder hordozzák a civilizációt. Bármennyire fellengzõs és szánalmasis az efféle modorosság, jól bizonyítja hajlandósá-gunkat, hogy térden csúszva közeledjünk a Nyugat-hoz. Ám az ottani szemlélet nem kedvez a Keletmegértésének. A keresztény misszionárius célja azeszmék terjesztése, nem pedig a befogadás. A nagyvi-lág ismeretei rólunk mérhetetlenül gazdag irodalmunksilány fordításain, illetõleg a hazánkban járt népek

8

megbízhatatlan anekdotáin alapulnak. Ritkán fordulelõ, hogy egy Lafcadio Hearn vagy a The Web ofIndian Life* szerzõjének lovagias tolla a japán embervilágnézetének fáklyájával világítsa meg a keletisötétséget.

Talán tudatlanságomról árulkodik, hogy nyíltanszólok a tea kultuszáról. Eszmeiségének lényege, azillemtudás megköveteli, hogy azt mondjuk, amit vár-nak tõlünk, és ne többet. Ám ezúttal senki se várja,hogy a teakultusz avatott híveként viselkedjem. Any-nyi kárt okozott már eddig is a kölcsönös félreértés azúj- és az óvilág között, hogy szükségtelen mentege-tõznünk, ha hozzá kívánunk járulni egy darabkával amegegyezéshez. A XX. század elejét megkímélhettékvolna egy véres háború kegyetlen élményétõl, haOroszország hajlandó odáig süllyedni, hogy megis-merje Japánt. Mily szörnyû következményekkel járaz emberiség számára mind a mai napig a Kelet égetõgondjainak semmibevétele! Az európai imperializ-mus, mely nem átall abszurd segélykiáltást hallatni a„sárga veszedelem” láttán, elfelejti, hogy egy naponÁzsia is ráeszmélhet a „fehér fenyegetés” rideg való-ságára. A nyugati ember szemében nevetséges lehet a„túl sok tea” bennünk, ám nem vélhetjük-e joggal,hogy belõle pedig kifejezetten „hiányzik a tea”?

Vessünk hát véget a földrészek közhelyekkel valódobálózásának, okulva egy-egy félteke felének kölcsö-nös meghódítása árán szerzett keserves tapasztalataink-ból. Más-más úton járunk, ám miért ne egészíthet-nénk ki egymást? A nyugati világ békéjével fizetett ahódításokért; az általunk teremtett harmónia pediggyengének bizonyult az agresszióval szemben. Hiszikvagy sem: bizonyos szempontból azért a Kelet jobbanáll a Nyugatnál!

*Margaret E. Noble (pseudonyme: Sister Niveduta), WilliamHeinemann Ed., 1904.

9

Bármily furcsán hangozzék is, az emberiségnekmindmáig csak a teaivásban sikerült közösségre jut-nia. Ez az egyetlen ázsiai szertartás, amely egyetemesmegbecsülésre tett szert. A fehér ember gúnyolódikvallásunkon és erkölcsiségünkön, de habozás nélkülátvette tõlünk a barna nedût. Az ötórai tea a nyugatitársadalom fontos eseményévé vált. A tálcák és acsészealjak halk zörejébõl, a háziasszony ruhájánaksuhogásából, valamint a tejszín és a cukor körül zajlókérdezz-felelek társasjátékból nyilvánvaló, hogy a tea-kultusz gyökeret vert szerte a világon. A kétes fõzetképében reá váró sors elõtt fejet hajtó vendég bölcsmegadása hirdeti, hogy ez egyszer a Kelet szellemediadalmaskodott.

Az európai irodalomban állítólag egy arab utazótette a legelsõ utalást a teára. Eszerint Kantonban, a879. esztendõt követõen a só és a tea volt a legfõbbjövedéki forrás. 1285-ben Marco Polo feljegyezte,hogy egy kínai pénzügyminisztert azért mozdítottak elhelyérõl, mert önkényesen felemelte a teára kivetettvámokat. A nagy felfedezések korában az európai né-pek kezdték mind jobban megismerni a Távol-Kele-tet. A XIV. század végén a hollandok azzal a hírreltértek haza, hogy Keleten pompás italt fõznek egycserje levelébõl. Más utazók, mint Giovanni BatistaRamusio (1559), L. Almeida (1576), Maffeno (1588)és Taxeira (1610) szintén említést tesznek a teáról.Még ez utóbbi évben a Holland Kelet-Indiai Társasághajóival megérkezik Európába az elsõ szállítmánytea. 1636-ban már isszák Franciaországban, és 1638-ban eljut Oroszországba is. Anglia 1650-ben ismerke-dik meg a teával, s így méltatja: „Pompás kínai ital,melynek fogyasztását minden orvos ajánlja. A kínaiak„tchá”-nak, más népek pedig „tay”-nek illetve „tee”-nek nevezik.”

A világ többi kellemes dolgához hasonlóan a teaelterjedésének ellenzõi is akadtak. Eretnek gondolko-dók, köztük Henry Saville (1678), határozottan elu-

10

tasították a teázást, mint visszataszító szokást. JonasHanway (Essay on Tea, 1756) egyenesen azt állította,hogy a férfiak elvesztik mind fizikai, mind jellembelitartásukat, a hölgyek pedig bájukat, ha teát isznak.Kezdetben az ára (ami fontonként tizenöt-tizenhatshillingre rúgott) gátat vetett közfogyasztásának,„elõkelõségek vendégül látására, királyi hercegek ésfõnemesek megajándékozására méltó ínyencséggé”téve a teát. Mindezek ellenére bámulatos gyorsan ter-jedt fogyasztása. A XVIII. század elején a londonikávéházak lényegében teázóvá alakultak, menedékülszolgálva megannyi bölcs elme számára, mint pél-dául Addison és Steele, akik szívesen töltötték az idõtegy kanna tea mellett, ami hamarosan közszükségleticikké, s egyben vámköteles termékké vált. Ezzelösszefüggésben rendkívül fontos szerepet játszott azújkori történelemben is. A gyarmati sorban sínylõdõAmerika megadta magát az elnyomásnak, amíg azemberi tûrõképesség gátját át nem szakította a teárakivetett hatalmas vám. Amerika függetlensége a bos-toni teadélutántól datálódik, amikor ládaszám dobáltákaz áruval teli ládákat a kikötõ vizébe.

Az ízében rejlõ sejtelmes vonzerõ ellenállhatatlanés eszményi itallá teszi teát. Nem is késlekedtek anyugati humoristák a tea aromájával fûszerezni gon-dolataikat! A tea nem pimasz, mint a bor, nem gõgös,mint a kávé, és mentes a kakaó negédességétõl is.

11

A Spectator már 1711-ben így ír: „Gondolataimatmindenekelõtt a rendszeretõ családok figyelmébeajánlom, ahol nem sajnálnak napi egy órát arra, hogyegyütt költsék el teából és pár szelet vajas pirítósbólálló reggelijüket. Hõn javaslom hát, hogy saját épü-lésük érdekében rendeljék meg lapunknak – a teázáseme nélkülözhetetlen kellékének – pontos kézbesí-tését”. Samuel Johnson úgy ábrázolja magát, mint„megrögzött, szemérmetlen” teaivót, „ki húsz éven áthígította étkezéseit egy bámulatra méltó növénybõlkészült fõzettel; ki tea társaságában töltötte az estét,teával enyhítette az éjszaka gyötrelmeit, s teávalköszöntötte a reggelt.”

Charles Lamb, aki köztudomásúlag rajongott a teá-ért, az eszme lényegére tapintott, mikor bevallotta,hogy nem ismer nagyobb örömöt a titokban végrehaj-tott jócselekedetnél, melyre – úgymond – „véletlenül”derül fény. A teafilozófia ugyanis nem más, mint a szépség burkolt ábrázolása, azért, hogy a közönségmaga fedezhesse fel, sejteni engedve csupán, amitfélünk nyíltan megmutatni. Ritka képesség a higgadt,mély öniróniára, s ilyen maga a humor – a filozófiamosolya. Ebben az értelemben minden igazi humo-rista a tea filozófusa, mint például Thackeray és – ter-mészetesen – Shakespeare. A dekadencia költõi (voltvalaha más is a világ, mint dekadens?), a materializ-mus iránti tiltakozásukban bizonyos mértékig szintén

12

teafilozófusok voltak. Talán a tökéletlen iránti naivsóvárgásunk hiteti el velünk napjaikban, hogy Keletés Nyugat végre kiegyezhet.

A taoisták szerint az „õskezdet” kezdetén az Anyagés a Szellem halálos viadalra állt ki egymással. Végüla Sárga császár, az ég fia, diadalmaskodott Csu Zsung,a sötétség és a Föld démona felett. A titán haláltusájaközben beütötte fejét a Menny boltozatába és dara-bokra zúzta a Jáde Palota kék kupoláját. A csillagokkihullottak fészkükbõl, a Hold pedig céltalanul bo-lyongott az éj tátongó, vad ûrjében. A Sárga császárkétségbeesetten kutatta mindenütt, hogy ki tudná össze-illeszteni a Mennyországot. Erõfeszítése nem volthiába. A keleti tengerbõl kiemelkedett egy királynõ, aszarvkoronát és sárkányfarkat viselõ isteni Nü-va, kittündökletes tûzpáncél övezett. Varázsüstjében egybe-forrasztotta a töredezett szivárványt és helyreállítottaa kínai égboltot. Ám a hagyomány szerint elmulasz-tott befoldozni két apró repedést a kék égen. Így jöttlétre a szerelem dualizmusa – két lélek bolyong sza-kadatlan a világûrben, s nem találhatnak nyugalmat,míg egybe nem olvadnak, hogy kiteljesítsék az uni-verzumot. Mindenki saját maga hivatott újjáépítenireményei és lelki nyugalma égboltját.

Az újkori ember mennyországát valóban darabokrazúzta a gazdagságért és a hatalomért folyó ciklopsziküzdelem. A világ vakon tapogatózik az önzés és a dur-vaság sötétjében. A tudás ára a lelkiismeretfurdalás; ajótett mozgatórugója a haszonlesés. Kelet és Nyugat,mint háborgó tenger árjába vetett két sárkány, hiábapróbálja visszaszerezni az élet ékkövét. Ismét Nü-váravan szükség az irdatlan pusztítás felszámolásához;várjuk a nagy Avatárt. Ám addig is igyunk egy kortyteát. Az alkonyi nap fénye felragyog a bambuszná-don, a kutak vígan csörgedeznek, s a teáskanna távolifenyves zúgását idézi. Álmodozzunk a mulandóság-ról, a dolgok gyönyörû hiábavalósága után sóvárogva.

13

II. A teaiskolák

A tea mûalkotás, és csak avatott kéz tudja elõcsalo-gatni legnemesebb tulajdonságait. Van jó és rossz tea,miként jó és rossz festmény is – persze, többségébenaz utóbbi. Nem létezik üdvözítõ recept a tökéletes teaelkészítésére, miként nincsenek szabályok egy Tizia-no vagy egy Sesson kép megalkotására sem. Mindenegyes fõzetnek más és más tulajdonságai vannak,melyek a vízzel és a hõvel kötött frigyrõl, öröklöttemlékekrõl, és egyéni mesemondókedvrõl árulkodnak.Ám mindig ott bujkál a valódi szépség. Mennyitszenvedünk amiatt, hogy a társadalom nem hajlandófelismerni a mûvészet és az élet ezen egyszerû ésalapvetõ összefüggését; Li Csi-lai, egy Szung-korszak-beli költõ, szomorúan állapítja meg, hogy háromigazán sajnálatos dolog létezik a földön: az ifjúságfélrenevelése, valamint a remek festmények bemocs-kolása szájtátó áhítat, illetve a pompás tea eltékozlásaavatatlan kéz által.

A mûvészethez hasonlóan a teának is megvannak a maga korszakai és iskolái. Fejlõdéstörténetét háromfõ szakaszra osztjuk: a fõzött teára, a habart teára, és aforrázott teára. A mai ember az utóbbi iskola követõ-je. Az adott kor szellemét híven tükrözi, hogy milyenformában hódol a tea élvezetének – az élet ugyanisnem más, mint kifejezésmód, tudattalan cselekvé-seink pedig legbensõbb gondolatainkról árulkodnakszakadatlan. Konfuciusz mondta, hogy az ember nemrejtõzhet el önnön magában. Talán azért tárunk felszemélyiségünkbõl oly sokat apró dolgok révén, mertkevés igazán nagy dolgot kell elrejtenünk. Hétköz-

14

napi megnyilvánulásaink éppen úgy kifejezik fajieszményeinket, mint a legmagasabb rendû filozófiavagy költészet. Ahogy a bor bizonyos évjáratainakelõnyben részesítése híven jelzi az egyes korok ésnemzetek eltérõ ízlésvilágát, úgy tükrözik a különbö-zõ teaideálok a keleti kultúra hangulatváltásait. A saj-tolt teapogácsa, amit megfõztek, a teapor, amit habar-tak, és a forrázott tealevél, amit áztatunk, a kínai Tang-,Szung-, és Ming-dinasztiák eltérõ érzelmi ihletettsé-gére utalnak. Ha a mûvészettörténetben oly sokat ésgyakorta helytelenül használt terminológiát akarnánkkölcsönvenni, az egyes teaiskolákat klasszikusnak,romantikusnak, illetve naturalistának is nevezhetnénk.

A teacserjét, amely Dél-Kínában õshonos, már évez-redek óta ismeri a kínai botanika és orvostudomány.A klasszikus mûvek többféleképpen nevezik (tu, cö,csung, ka és ming), nagyra magasztalva kedvezõhatásait, mint például a fáradtság enyhítése, a lélekgyönyörködtetése, az akaraterõ növelése és a látásjavítása. Nem csak belsõleg alkalmazták, hanem gyak-ran külsõleg is, kenõcs formájában, reumás bántalmakkezelésére. A taoisták úgy tartották, hogy a tea az élet-elixír fontos összetevõje. A buddhisták nagy mennyi-ségben fogyasztották álomûzõ szerként a meditációhosszú óráira.

Az IV. és a V. század fordulóján a tea a Jangce völ-gyében élõ emberek legkedveltebb italává vált. Erreaz idõre tehetõ a mai elneve-zés, a csa kialakulása, nyil-vánvalóan a klasszikus turomlott írásképeként. A délidinasztiák költõi ránk hagy-ták a „jáde tajték” iránti áhi-tatuk megnyilvánulásánaknéhány töredékét. Késõbbszokássá vált, hogy a császármagas rangú államhivatalno-kait ritka kincsnek számító

15

teával jutalmazta kimagasló szolgálataikért. Ámekkor még módfelett primitív volt készítési módja. A leveleket gõzölés után megõrölték egy mozsárban,pogácsává sajtolták, majd összefõzték rizzsel, gyöm-bérrel, sóval, narancshéjjal, fûszerekkel, tejjel és – néhanapján – hagymával is! A szokást máig õrzikTibet és egyes mongol törzsek népei, melyek bizarrszirupot készítenek a fenti hozzávalókból. Az oro-szok, akik a kínai karavánszerájokban lesték el ateafõzés tudományát, ma is citromkarikával isszák,ami az õsi módszer fennmaradásának ékes bizonyí-téka.

A Tang-dinasztia zsenialitására volt szükség ahhoz,hogy a tea alapanyagból abszolút eszménnyé fejlõd-jék. Elsõ apostola Lu Jü volt a VIII. század közepén.Oly korban élt, amikor a buddhizmus, a taoizmus ésa konfucianizmus kölcsönös szintézisre törekedett. Akor panteisztikus szimbolizmusa arra ösztönözte azegyént, hogy rámutasson a különösben az egyetemesérvényûre. Lu Jü, a költõ, ugyanazt a harmóniát ésrendet látta a teázás szertartásában, mint az egész uni-verzumban. Csa csing (A tea szentírása) címû ünne-pelt mûvében megalkotta a teázás illemkódexét. Azótaa kínai teakereskedõk védõszentjükként tisztelik.

A Csa csing három kötetbõl és tíz fejezetbõl áll. Az elsõ fejezetben Lu Jü a növény tulajdonságaival,a másodikban a levelek begyûjtésének eszközeivel, a

harmadikban pedig válogatá-sukkal foglalkozik. Állításaszerint a legjobb minõségû le-vél „redõs, akár a tatár lovasokcsizmája; bodros, akár egypompás tulok nyaki lebernye-ge; úgy tárul elõ, akár a szur-dokból felszálló ködpára; ra-gyog, akár a szellõ fodroztavíztükör; és nedves, akár azesõ áztatta puha föld.”

16

A negyedik fejezetet a teafõzés huszonnégy kellékefelsorolásának és leírásának szenteli, a háromlábúparázstartó üsttõl az eszközök tárolására szolgálónádszekrényig. Itt kell megjegyeznünk Lu Jüvonzódását a taoista szimbólumvilághoz. Érdekesmegfigyelni egyúttal a tea hatását a kínai porcelán-mûvészetre. A jól ismert égszínkék porcelán eredeti-leg a jáde különleges színét kívánta visszaadni, ámvégül – a Tang-dinasztia idején – délen kék, északonpedig fehér mázat kapott. Lu Jü a kéket tekintette ateáscsésze ideális színének, mondván, hogy kiemeliaz ital zöldes tónusát, míg a fehér máz rózsaszínû,visszataszító árnyalatot kölcsönöz neki. Ennek az voltaz oka, hogy teapogácsát használt. Késõbb, amikor a Szung-korszak mesterei áttértek a habart teaporra, afekete-kék és a sötétbarna tónusú vaskos tálkák jöttekdivatba. A Mingek, akik forrázták a teát, a fehér por-celán kecsességét találták a legvonzóbbnak.

Az ötödik fejezetben Lu Jü a teakészítés módjátírja le. A só kivételével elhagy minden egyéb hozzá-valót. Hosszan idõzik a víz megválasztásának és for-ralásának sokat vitatott kérdésénél is. Véleményeszerint a hegyi kristályvíz a legjobb, azt követi aközönséges forrásvíz. A forralást három szakaszrabontja: az elsõ szakaszban az apró buborékok minthalszemek úszkálnak a víz színén; a másodikban abuborékok kút alján görgedezõ kristályszemekhezhasonlatosak; a forralás harmadik szakaszában pedigvadul zubog a víz a kannában. A teapogácsát addigpirítjuk, míg puha nem lesz, mint egy csecsemõ karja,majd finom papír közé téve porrá morzsoljuk. A só a forrás elsõ szakaszában, a tea a másodikban kerül avízbe. A harmadik szakaszban merõkanálnyi hidegvizet öntünk a kannába, hogy a tea lecsendesedjék, sa víz „megifjodjék”. Ezután csészébe töltjük és márihatjuk is. Minõ nektár! A harmatkönnyû levelek úgylebegnek a színén, mint foszlós felhõk a derült ég-bolton, vagy smaragdzöld száruk végén a liliomok a

17

tavon. Ilyen lehetett az a fõzet is, melyrõl Lo Tung, a Tang-korszakbeli poéta, ekként áradozik: „Az elsõcsésze tea megnedvesíti ajkamat és torkomat, a máso-dik feloldja bennem a magányt, a harmadik végigjár-ja kiszáradt zsigereimet, hogy ötezer kötetnyi furcsaírásjelre leljen ott. A negyedik csésze tea után könnyûveríték ül ki bõrömön – minden, mi rossz, távozikbelõlem a pórusaimon át. Az ötödik csésze után töké-letesen megtisztulok; a hatodik a halhatatlanság biro-dalmába hív. A hetedik – de ah, nem tudok többetinni! Csak a hûvös fuvallatot érzem ingem ujjában.Merre van a Penglaj-hegy*? Hadd üljek fel e lágyszellõ hátára és repüljek oda!”

A Csa csing hátralévõ fejezetei a teázás közönségesmódjaival, a tea neves rajongóinak felsorolásával,Kína híres teaültetvényeivel, a különféle teáskészle-tekkel, és a kellékek illusztrációjával foglalkozik. Saj-nos, ez utóbbi fejezet elveszett.

A Csa csing megjelenése komoly szenzációt kelt-hetett korában. Lu Jü jó barátságban állt Taj-cungcsászárral (763-779), és hírneve számos követõt von-zott. Néhány mûértõrõl egyenesen azt állították, hogyképes megmondani, melyik teát készítette Lu Jü, ésmelyiket a tanítványai. Egy mandarin pedig azzal tettehalhatatlanná nevét, hogy nem méltányolta a mesterpáratlan teáját.

A Szung-dinasztia korában a habart tea jött divatba,megteremtve a második iskolát. A leveleket finomporrá õrölték egy mozsárban, majd hasított végû bam-busznádból készült pálcikával forró vízben sebesenkavargatták. Az új eljárás bizonyos változásokat ho-zott Lu Jü teafelszerelésében, illetve a levelek kivá-lasztásában. A sót örökre elhagyták. A Szung-koriember tea iránti lelkesedése nem ismert határt. Azínyencek egymással vetekedtek új fajták felfedezé-

*A három sziget vagy hegy egyike, a halhatatlanok lakhelye a ke-leti tengerben.

18

sében, és rendszeres versenyeket tartottak annakeldöntésére, hogy ki a legjobb. Huj-cung császár(1101-1124), aki túlságosan nagy mûvész volt ahhoz,hogy józan uralkodó módjára viselkedjék, két kézzelszórta kincseit ritka növényfajok megszerzésére. Õmaga értekezést írt a húsz ismert teafélérõl, a „fehér”teát rangsorolva a legritkábbnak és a legfinomabbminõségûnek. A Szungok teaideálja, akárcsak életér-zésük, nagyban különbözött a Tangokétól. Céljuk azvolt, hogy idõszerûvé tegyék, amit õseik szimbolizál-ni kívántak. A neokonfuciánus elme számára a valóvilág nem tükrözte a kozmikus törvényt, hanem magavolt a Törvény. Az eónok csupán pillanatok – aNirvána pedig karnyújtásnyira van. A taoista elmélet,miszerint a halhatatlanság titka az örök változás,áthatotta a gondolkodás valamennyi formáját. A fo-lyamat számított, nem a tett. A feladat végzése, nempedig végrehajtása volt a fontos. Így az ember szem-tõl szembe került a természettel. Az élet mûvészete újjelentést kapott. A teázás nem költõi idõtöltés volttöbbé, hanem az önmegvalósítás módja. Vang Jü-cseng magasztaló szavai szerint a tea „esdeklõ szavakmódjára árasztja el a lelket, enyhén kesernyés zama-ta pedig a jótanács utóízére emlékeztet”. Szu Tung-po

19

a tea makulátlan tisztaságának erényérõl ír, melyéppúgy ellenáll a rontó hatásnak, akár az igaz ember.A buddhisták között a zen déli szárnya, amely sokatátvett a taoista doktrínákból, kifinomult szertartássátette a teázást. A szerzetesek összegyûltek Bódhidhar-ma képmása elõtt, és egy úrvacsora mélységes áhí-tatával közös tálból itták a teát. Ebbõl a zen rituálébólalakult ki Japán teaszertartása a XV. században.

Sajnos azonban, a XIII. század során a mongoltörzsek rajtaütésszerû támadásai, melyek Kína pusz-tulásához és leigázásához vezettek a Jüan császárokbarbár uralma alatt, elsöpörték a Szung-kultúra vala-mennyi eredményét. A Mingek hazai dinasztiájának,amely megkísérelte Kína nacionalizálását a XV.században, belsõ problémákkal kellett szembenéznie,s így a XVII. században a mandzsuk idegen uralmaalá került az ország. Megváltoztak a szokások és aviselkedésformák, és nyoma sem maradt a korábbiidõknek. Az õrölt tea feledésbe merült. Egy Ming-kori történetírót azon kaphat az olvasó, hogy fogalmasincs, milyen volt a habarópálca, amelyrõl egy klasszi-kus Szung-mû említést tett. Ma úgy készítjük a teát,hogy a leforrázott leveleket egy tálban vagy csészé-ben áztatjuk. A nyugati világ számára azért idegen

20

a teaivás korábbi módja, mert Európa csak a Ming-dinasztia uralmának vége felé ismerte meg a teát.

Ugyan a kínai tea ma is remek italnak számít, el-vesztette eszményi jellegét. Hazájának túlzott áhítatalehántotta róla a leplet, mely alól az élet értelmét véltükelõsejleni. Modernné, pontosabban szólva idejétmúlt-tá és kiégetté vált. Megfosztották az illúziókba vetettfennkölt hitétõl, ami az örök fiatalság, illetve a költõkés az aggastyánok életerejének nélkülözhetetlen eleme.Ekletikájában udvariasan elfogadja a világegyetemhagyományait. Eljátszik ugyan a természettel, de nemjut el odáig, hogy meg is hódítsa vagy magasztalja. A kínai tea virágaromája ma is képes elbûvölni azembert, de a Tang- és a Szung-kori szertartások roman-tikája már hiányzik belõle.

Japán – szorosan a kínai civilizáció nyomdokaibanjárva – mindhárom fejlõdési szakaszában ismerte a teát. Irodalmi források szerint Somu császár már a729. évben teával kínált száz szerzetest narai palotá-jában. A teát valószínûleg a Tangok udvarába delegáltköveteink importálták Japánba és készítették el a kordivatja szerint. 801-ben Szaicsó szerzetes magávalhozott néhány magot is, amit a Hiei-hegyen ültetett el.A rá következõ évszázadokban számos teaültetvényjött létre, s a források szerint az arisztokrácia és a pap-ság rendkívül megkedvelte a teát. A Szung-tea 1191-ben ért el hozzánk, Eiszai zen mester hazatérésekor,aki a déli zen-iskola tanulmányozására utazott Kínába.Az általa hozott új magokat sikeresen fogták termesz-tésbe három vidéken, melyek egyike, a Kiotóhozközel esõ Udzsi körzete, a mai napig a legkiválóbbminõségû tea termõhelyének hírében áll. A déli zen-buddhizmus, s vele együtt a tea rituáléja és kultuszabámulatos gyorsan terjedt. A XV. századra AsikagaJosimasza sógun védnöksége alatt kialakult és füg-getlen világi ceremóniává vált a teázás, melynek kul-tusza általánosan elterjedt Japánban. A forrázott teaáztatásának a kései dinasztiák alatt kialakult és jelen-

21

leg is alkalmazott módszere csak a XVII. századközepe óta ismert, tehát viszonylag újkeletû szokásnálunk, felváltva a teaport a hétköznapi fogyasztás-ban, bár az utóbbi máig õrzi vezetõ helyét, mint a teákteája.

A japán teaszertartásban csúcsosodik ki a kultuszvalamennyi eszménye. 1281. évi sikeres ellenállásunka mongol invázióval szemben lehetõvé tette, hogytovább vigyük a Szung-mozgalom fáklyáját, melyetoly brutálisan oltott ki Kínában a nomád törzsek tá-madása. A japán teaszertartás több, mint a forma ide-alizálása; egyet jelent az élet mûvészi hitvallásával.Jó ürügy a tisztaság és a tökély kultuszára, s a szentesemény során házigazda és vendég összefognak,hogy – ha csak egy alkalomra is – megteremtsék aföldi üdvösséget. A teaház oázis a lét kopár sivata-gában, ahol a fáradt utazók megpihennek, hogyszomjukat enyhítsék a mûvészet forrásánál. A szer-tartás rögtönzött színi elõadás, melynek cselekményea tea, a virágok és a festmények körül zajlik. Nincsegyetlen árnyalat, mely zavarná a szoba színharmó-niáját; hang, mely háborítaná a dolgok ritmusát; gesz-tus, mely rontaná az összhangot; szó, mely megtörnéa környezet egységét – valamennyi mozdulat egy-szerû és természetes, s éppen ez a szertartás lényege…Bármily furcsán hangozzék is, az igyekezet gyakortasikerrel járt a tea történetében, hála a mögötte rejtõzõmagas rendû filozófiának: a „teaizmus” ugyanis magaa taoizmus – álöltözetben.

22

III. A taoizmus és a zen buddhizmus

A zen buddhizmus közismerten szoros kapcsolatbanáll a teával. Mint korábban említettük, a teaszertartása zen rituáléból alakult ki. Lao-cének, a taoizmusalapítójának a neve szintén összeforrott a tea történe-tével. A szokások eredetét tárgyaló kínai tankönyvek-ben az áll, hogy a vendég teával kínálásának szokásátKuanjin, Lao-ce jól ismert tanítványa honosítottameg; õ volt, aki a Han-szoros kapujában egy csészearany elixírrel kínálta az „agg mestert”. Nem áll mó-dunkban megvitatni a hasonló történetek hitelességét,ám valamire biztosan alkalmasak:rámutatnak a tea korai jelentõsé-gére a taoisták életében. E tanul-mány szempontjából a taoizmusés a zen buddhizmus iránti érdek-lõdésünk fõleg azon mûvészi éséleteszmékre irányul, melyek a„teaizmusnak” is nevezett filozó-fiai irányzatot alkotják.

Sajnálatos módon, jó néhánydicséretes próbálkozás ellenére ataoista és a zen tanokat máig semsikerült hiteles módon átültetniidegen nyelvre.

A fordítás mindig csalás, s egyMing-kori szerzõ megjegyzéseszerint legjobb esetben is csakolyan, mint a brokát fonákoldala– ugyanazon szálak alkotják, mint a kelme színét,mégis más az árnyalat és a minta. Ugyanakkor léte-

23

zik-e komoly elmélet, amit könnyû megérteni? Az õsiregék nemigen öntötték rendezett formába mondani-valójukat. A tanítók paradoxonokban beszéltek, mertrettegtek a féligazságoktól. Habókosan adták elõ atörténetet, ám a végén bölccsé tették hallgatóságukat.Lao-ce, a maga furcsa humorával ezt mondja:

„Ha ostoba emberek a Taóról hallanak, azonnal nevetni kezdenek. Nem is lenne Tao a Tao, ha nem nevetnének rajta.”*

A Tao szó szerint azt jelenti: az Út. Más fordításokszerint az Ösvény, az Abszolútum, a Törvény, a Ter-mészet, a Legfõbb Elv, és – latinosan – a Modus. Ezeninterpretációk sem nevezhetõk tévesnek, mivel a tao-isták maguk is több értelemben használják a Taót, aszóban forgó kérdés természete szerint. Lao-ce eztmondja:

„Íme az õs-zûrbõl keletkezett,az ég és föld elõtt született:mily békés, mily üres!Magában van, nem változik,zavartalan mindenütt mûködik.Ô az ég-alattinak anyja.Nevét nem ismerem,kisebb nevén út-nak mondom,elmém szerint nagynak mondom,a nagyot távolodónak mondom,a távolodót eltûnõnek mondom,az eltûnõt visszatérõnek mondom.”**

*Tao-tö-king, 41**Tao-tö-king, 25, Weöres Sándor fordítása

24

A Tao ugyanakkor inkább utazás, mint út. Akozmikus változás szelleme – a szüntelen növekedés,amely visszatér a kiindulóponthoz, hogy új formákathozzon létre. Úgy tekeredik vissza önmagába, akár ataoisták kedvelt szimbóluma, a sárkány. összezárul éskitárul, akár a felhõk. A Taót nagy átmenetnek isnevezhetjük. Szubjektíve a világegyetem hangulata.Abszolútuma a relativitás.

Elõször is, ne feledjük, hogy a taoizmus – jogutód-jához, a zen buddhizmushoz hasonlóan – a dél-kínaigondolkodásmód individualista irányzatát képviseliészak-Kína kommunizmusával szemben, amely a kon-fucianizmusban testesül meg. A Középsõ Birodalomhatalmas területe Európáéval egyenlõ, és eltérõ lelkibeállítottságú térségeit két nagy folyamrendszer hatá-rolja el. A Jangce és a Hang-ho vidékei a Mediter-ráneumnak illetve a Baltikumnak felelnek meg. Mégma, több évszázados egységesítési törekvések után isa dél-kínai Mennyei Birodalom eszmeiségét és gon-dolatvilágát tekintve sokban eltér északi testvérétõl,éppen úgy, ahogy a latin népek különböznek a germá-noktól. Hajdanán, amikor a kommunikáció nehezebbvolt, mint ma, különös tekintettel a feudális korra,még markánsabban nyilvánult meg a gondolkodás-módbeli különbség. Az egyik térség képzõmûvészeteés költészete egészen más atmoszférát sugároz, minta másiké. Lao-ce és tanítványai írásaiban, valamint aJangce-vidéki tájköltõk elõfutárának tekintett HuangTing-csien mûveiben olyasfajta idealizmussal talál-kozunk, mely összeegyeztethetetlen a kortárs északiírók erkölcsi beállítottságának prózaiságával. Lao-ceöt évszázaddal a kereszténység kezdete elõtt élt.

A taoista gondolkodás csírái messze a „hosszú fü-lû”-nek is nevezett Lao-ce eljövetele elõtti idõkbenkeresendõk. Kína õsi írásos feljegyzései, elsõsorbanpedig a Változások Könyve, már elõrevetítik a mestergondolatait. Ám a kínai civilizáció e klasszikus korsza-ka törvényeinek és hagyományainak mély tisztelete,

25

amely az i.e. XVI. században a Csou-dinasztia mega-lapításának idején érte el tetõfokát, egy ideig hátráltat-ta az individualizmus fejlõdését, és csupán a dinasztiaszéthullását és számtalan független birodalom létre-jöttét követõen vált lehetõvé, hogy virágba szökjön aszabadgondolkodás termékeny talaján. Laoce és Csu-ang-ce) – akik mindketten déliek voltak – képviseltékleginkább az új iskolát. Ugyanakkor Konfuciusz ésseregnyi tanítványa az õsi konvenciók fenntartásáratörekedett. A taoizmus nem érthetõ meg a konfucia-nizmus bizonyos ismerete nélkül, és fordítva is igaz.

Mint mondottuk, a taoista abszolútum a relativitás.Ami az etikát illeti, a taoisták élesen bírálták a társa-dalom törvényeit és erkölcsi normáit, mivel számukraa jó és a rossz relatív fogalom volt. A definíció mindigszûkítõ értelmû, és az „állandóság” illetve a „változat-lanság” a növekedés stagnálására utal. Huang Ting-csien szerint „a bölcsek mozgatják a világot”. Erköl-csi szabályaink a társadalom korábbi szükségleteibõlfakadnak, ám szükségszerû-e, hogy a társadalomváltozatlan maradjon? A közösségi hagyományoktiszteletének szükségszerû velejárója, hogy az egyénáldozatul esik az államnak. A hatalmas csalás fenntar-tása érdekében a nevelés egy tudatlan faj létrehozá-sára irányul. Az embereket nem valódi erényekre,hanem „megfelelõ” viselkedésre tanítják. Gonoszsá-gunk oka a szörnyû önzés. Azért nem bocsátunk megmásoknak, mert tudjuk, hogy magunk is rosszakvagyunk. Azért tápláljuk öntudatunkat, mert félünkkimondani az igazságot; azért menekülünk a büszke-ségbe, mert félünk bevallani az igazságot saját ma-gunknak is. Hogyan vehetnénk komolyan a világot,mikor annyira nevetséges! Minden alku tárgya. Be-csület és erény! Óvakodj az álszent kereskedõtõl, akijót és igazságot árul! Az ember még „vallást” is vásá-rolhat magának, ami valójában nem más, mint virág-gal és zenével szentesített közerkölcs. Fosszuk megaz egyházat külsõségeitõl és lássuk, mi marad belõle!

26

Mégis, az alapítványok virulnak, mert az üdvösségára nevetségesen alacsony – egy imáért szabadjegy amennyországba, egy diplomáért díszpolgári titulus!Bújjunk hát gyorsan egy kosár alá, mert ha kiderültényleges értékünk a világ számára, hamarosanpotom pénzért adnak túl rajtunk egy árverésen. Miértigyekeznek a férfiak és a nõk jó áron „eladni” magu-kat? Mi ez, ha nem a rabszolgaság korából bennünkmaradt ösztön?

Egy eszme nemzõképessége legalább annyira akortárs gondolkodásra, mint a késõbbi mozgalmakragyakorolt hatásában mutatkozik meg. A taoizmus ak-tív erõnek bizonyult már a Csin-dinasztia alatt is –erre a korszakra tehetõ Kína egységesítése, és innenszármaztatjuk Kína (angolul: China) nevét. Ha idõnkengedné, tanulságos lenne áttekinteni a taoizmusnaka kortárs filozófusokra, matematikusokra, legistákraés hadtudósokra, misztikusokra és alkimistákra,valamint a Jangce völgye költõinek késõbbi nemze-dékeire gyakorolt hatását. Nem lenne szabad megfe-ledkeznünk azon filozófusokról sem, akik vitatták,hogy a fehér ló azért valóságos, mert fehér, illetve szi-lárd tömegû; valamint a Hat Dinasztia társalkodóirólsem, akiknek – a zen filozófusokhoz hasonlóan – a„tisztaság” és az „elvont gondolkodás” volt a ked-venc témája. És – mindenek elõtt – tisztelettel illeneadóznunk a taoizmusnak mindazért, amit a Mennyei

27

Birodalom arculatának kialakulása érdekében tett,derûsen tartózkodóvá és pallérozottá téve híveit, kik„szívélyesek, akár a jáde”. A kínai történelem telis-tele van példával arról, hogy taoisták, hercegek ésremeték, ha változó – és gyakorta fölöttébb különös –eredménnyel is, híven követték vallásuk tanításait. A mesékben mindig keverednek a nevelõ és a szó-rakoztató elemek. Anekdotáktól, allegóriáktól ésaforizmáktól duzzadnak. örömest társalognánk mi isa hatalmas császárral, aki nem halhatott meg, hiszennem is élt soha; utaznánk együtt Lie-cével a szélhátán, s nem éreznénk süvítését, mert mi magunk va-gyunk a szél; vagy lebegnénk a levegõben a Huang-ho agg mesterével, ki Ég és Föld között élt, mert seegyiknek, se másiknak nem volt alattvalója. Még Kínajelenkori, csökevényes taoizmusában is több képzelõ-erõ rejlik, mint bármely más kultuszban.

Ám a taoizmus legfõbb jótéteménye Ázsia életébenaz esztétika birodalmában keresendõ. A kínai történé-szek úgy beszélnek a taoizmusról, mint a „létezésmûvészetérõl”, mivel a jelenvaló, vagyis mi magunkállunk a középpontban. Bennünk találkozik ugyanisaz Isten a természettel, s különül el a tegnap a hol-naptól. A jelen a mozgásban lévõ végtelen, a relatívjogos szférája. A relativitás igazodásra törekszik; az

28

igazodás pedig maga a mûvészet. Az életmûvészet akörnyezethez való szüntelen alkalmazkodásban teste-sül meg. A taoizmus úgy fogadja el a földi dolgokat,ahogy vannak, és – ellentétben a konfuciánusokkal ésa buddhistákkal – csapásoktól és aggodalomtól sújtottvilágunkban a szépséget igyekszik megragadni. A há-rom ecetkóstolóról szóló Szung-kori allegória szem-léletesen ábrázolja a három elmélet különbözõségét.Sákjamuni, Konfuciusz és Lao-ce egy eceteskorsóelõtt állnak, ami az élet jelképe, és sorra belemártjákujjukat a folyadékba. A tárgyilagos Konfuciusz sava-nyúnak, Buddha keserûnek, Lao-ce pedig édesnektalálja az ecet ízét.

A taoisták szerint az élet komédiáját élvezetesebbélehetne tenni, ha mindenki az összhang megõrzéséretörekedne. Megtartani a dolgok helyes arányát ésteret adni másoknak anélkül, hogy veszítenénk sajátpozíciónkból – ez jelenti a taoisták szemében a sikerta földi színjáték során. Ismernünk kell az egészdarabot ahhoz, hogy jól tudjuk játszani szerepünket;az egész elvét sohasem szabad szem elõl tévesztenipartikuláris célok érdekében. Lao-ce kedvenc hason-lata a légüres térrõl jól szemlélteti nézetét. Állításaszerint a dolgok lényege a vákuumban keresendõ.Például egy szoba valóságát a födém és a falak általhatárolt tér alkotja, nem pedig a födém és a falak. Avizeskorsó haszonértéke a térfogatban rejlik, ahovávizet tölthetünk, nem pedig a korsó alakjában vagy azanyagban, amelybõl készült.* A vákuum mindenható,

*bár harminc küllõ kell egy kerékheza kerékagyba fúrt lyuktól használható

bár agyagból kell gyúrni az edénytüres belsejétõl használható

bár egy házba ajtót-ablakot kell vágnibelsõ terétõl használható

hasznos ugyan a valamide használhatóvá a semmi teszi

Tao-tö-king, 11, Terebess Gábor fordítása

29

mert mindent magában foglal. Mozgás csak vákuum-ban lehetséges. Aki képes vákuumot teremteni önma-gában, ahová mások szabadon beléphetnek, ura leszvalamennyi helyzetnek. Az egész mindig uralkodik a rész fölött.

A taoista eszmék nagy hatást gyakoroltak harc-elméleteinkre, beleértve a vívást és a birkózást is. Ajapán önvédelmi mûvészet, a dzsiu-dzsicu a Tao-tö-king egy fejezete után kapta a nevét. A dzsiu-dzsicu-ban a küzdõ felek ellenállás nélkül, pusztán vákuumlétrehozásával igyekeznek pattanásig feszíteni éskimeríteni ellenfelük erejét, míg sajátjukat a végsõösszecsapásra tartogatják. A mûvészetben ugyanezenelv a burkolt kifejezésmódban jelenik meg. Ha vala-mi kimondatlan marad, a szemlélõ lehetõséget kap,hogy maga egészítse ki a gondolatot, s ezáltal az igaziremekmûvek ellenállhatatlanul lebilincselik figyelmün-ket, míg szinte részévé nem válunk az alkotásnak. Ittis vákuum keletkezik, melyet ki-ki megtölthet eszté-tikai érzelemvilága szerint.

A taoizmus igaz embere az, aki képes mesterfokrafejleszteni a létezés mûvészetét. Születésekor belépaz álom birodalmába azért, hogy halálakor újból va-lóságra ébredjen. Õ maga tompítja le sugárzó fényétazért, hogy beolvadjon a többiek homályába.

„mint téli folyón átkelõk, vigyáztak,mint szomszédaiktól félõk, figyeltek,mint a vendégek, tartózkodtak,mint olvadó jégen, óvakodtak,mint a rönk-fa, egyszerûek voltak,mint a völgykatlan, mélységesek voltak,mint a homály, át nem derengtek.”*

*Tao-tö-king, 15, Weöres Sándor fordítása

30

Számára az élet három ékköve a könyörület, atakarékosság és a szerénység.

Ha most a zen buddhizmust vesszük szemügyre,látható, hogy szintén a taoizmus tanait hirdeti. A „zen”fogalom a szanszkrit „dhjána” szóból származik, amimeditációt jelent. Tanítása szerint szent meditációvaleljuthatunk a legmagasabb szintû önmegvalósításig.A meditáció a hat ösvény egyike, melyen elérhetjük a buddhaságot, és a zen-szekta tagjai szerint késeitanításaiban Sákjamuni különös hangsúlyt fektetett ameditációra, melynek szabályait legjobb tanítványá-ra, Kásjapára hagyta örökül. A szent hagyományszerint Kásjapa, az elsõ zen pátriárka Anandának adtatovább a titkot, aki pedig az õt követõ egyházivezetõkre bízta, míg Bódhidharmához nem került, akia huszonnyolcadik volt a sorban. Bódhidharma a VI.század elsõ felében ment Észak-Kínába, s õ lett akínai zen buddhisták elsõ pátriárkája. Rengeteg bizony-talanság tapasztalható e mesterek és eszméik körül.Filozófiai szempontból a korai zen buddhizmus rokon-ságot mutat egyrészt Nágárdzsuna negatívizmusának,másrészt a Sankara által megteremtett dzsnána-filo-zófiának indiai áramlataival. Mai ismereteink szerinta zen elsõ tanítója a hatodik kínai pátriárka, Huj-neng(637-713), a déli zen atyja volt, mely onnan kapta a nevét, hogy fõleg Dél-Kínában fejtette ki hatását.

31

Szorosan követi õt a nagy Ma-cu (meghalt 788-ban),aki a zent a Mennyei Birodalom eleven tényezõjévétette. Paj-csang (719-814), Ma-cu tanítványa és azelsõ zen kolostor megalapítója fektette le a rendházirányításának és rituáléjának szabályait. A Ma-cuutáni zen-iskolát vizsgálva megállapíthatjuk, hogy aJangce emberének ösztönös gondolkodásmódja egyrenövekvõ befolyásra tett szert a korábbi indiai idealiz-mussal szemben. Bármit állítson is a szektaöntudat,lehetetlen nem észrevenni a déli zen és Lao-ce, illetvetaoista követõinek tanítása közti figyelemre méltóhasonlóságot. Már a Tao-tö-kingben utalást találunkaz önfegyelem és a légzés helyes irányításának szüksé-gességére – mindkettõ alapeleme a zen meditációinakis. Lao-ce könyvérõl a legjobb magyarázatok tekinté-lyes része zen bölcsektõl származik.

A zen buddhizmus a taoizmushoz hasonlóan a rela-tivitás hitvallása. Egy mester úgy határozza meg a zent,mint mûvészi adottságot a Sarkcsillag felfedezésére adéli égbolton. Az igazsághoz csak az ellentétek meg-értése útján lehet eljutni. A zen buddhizmus – ismétcsak a taoizmushoz hasonlóan – az individualizmusthirdeti. A valósóg elménk mûködésével kapcsolatos.Huj-neng, a hatodik pátriárka egyszer észreveszi,

32

hogy két szerzetes a pagoda tetején lobogó zászlótfigyeli. Egyikük szerint a szél mozog. A másik tanít-vány szerint a zászló, ám Huj-neng kifejti, hogy való-jában nem a szél, és nem is a zászló mozog, hanem azõ elméjükben valami. Egy másik történet szerint Paj-csang egy napon az erdõben sétált tanítványával, sközeledõ zajuk felriasztott egy nyulat. „Miért futelõled a nyúl?” – kérdezte a mester. „Mert fél tõlem”– hangzott a válasz. „Nem – felelte Paj-csang –, azért,mert gyilkos ösztön lakozik benned.” E párbeszéd kí-sértetiesen emlékeztet arra, amit a taoista Csuang-cefolytatott barátjával egy folyó partján sétálva. „Milyenboldogan fickándoznak a halak a vízben!” – kiáltottfel Csuang-ce. Barátja így felelt: „Nem vagy hal,honnan tudod hát, hogy boldogok?” „Te sem vagy azén bõrömben – replikázott Csuang-ce. Honnan tudodhát, hogy nem tudom, mit éreznek a halak?”

A zen tanait gyakran szembeállították az ortodoxbuddhizmus tételeivel, akárcsak a taoizmust a kon-fucianizmussal. A zen transzcendentális felfogásaszerint a szó nem több, mint a gondolat záloga, s abuddhista írások is egyéni eszmefuttatások magyará-zatai csupán. A zen buddhizmus hívei közvetlen érint-kezésre törekedtek a dolgok lényegével, s a külsõjegyeket mindössze a tisztánlátás akadályának tekin-tették. Az absztrakciónak e magas fokával magya-rázható, hogy a zen szerzetesek jobban kedvelik afekete-fehér rajzokat a klasszikus buddhista iskolákgyönyörûen kidolgozott színes festményeinél. Egyik-másik szerzetes képrombolásra is vetemedett igyekeze-tében, hogy önnön lényében, ne pedig képmásokbanés szimbólumokban találja meg Buddhát. A forrásokszerint Tan-hszia egy téli napon felhasogatott egy fá-ból készült Buddha szobrot, hogy tüzet rakjon. „Minõszentségsértés!” – hördült fel egy döbbent szemtanú.„Sarírát keresek a hamuban” – jegyezte meg higgad-tan a zen mester. „Ott ugyan meg nem találod!” –hangzott a dühödt válasz, mire Tan-hszia így felelt:

33

„Nos, akkor ez természetesen nem Buddha, én pedignem követek el szentségsértést” – s azzal hátat fordí-tott, hogy megmelegedjék az éledezõ tûznél.

A zen buddhizmus különös hatása a keleti gondol-kodásmódra abban rejlik, hogy a világi jelenségeketéppoly fontosnak tartja, mint a szellemieket. Tanításaszerint a dolgok magasabb rendû összefüggésébennincs különbség kicsi és nagy között, és az atomok-ban ugyanolyan potenciál rejlik, mint a világegyetemegészében. Annak, aki tökéletességre vágyik, észrekell vennie belsõ fénye tükrözõdését élete esemé-nyeiben. A zen kolostorok felépítése rendkívül fontosebbõl a szempontból. A rendfõnök kivételével min-denkinek megvolt a maga feladata a kolostor mûköd-tetésében, és bármily furcsa is, mindig a novíciusokkapták a könnyebb munkákat, míg a rangidõs szerzete-sek végezték a legterhesebb és legalantasabb felada-tokat. Mindez a zen tanításából következett, miszerinta legapróbb cselekedetet is tökéletesen kell végrehaj-tani. Következésképpen számtalan mély értelmû be-szélgetésre került sor a kert gyomlálása, répatisztítás,vagy a tea felszolgálása közben. A teafilozófia teljesmértékben az élet kicsiny dolgainak nagyszerûségéthirdetõ zen elmélet eredménye. A taoizmus lefektetteaz esztétikai ideálok alapját, a zen buddhizmus pedigátültette azokat a gyakorlatba.

34

IV. A teaház

A kõ- illetve téglaépületek hagyományain nevelke-dett európai építészek aligha nevezik architektúránakJapán fából és bambusznádból készült házait. Nem-régiben esett meg elõször, hogy a nyugati építészetegy jeles képviselõje felismerte és nagyra méltattahatalmas templomaink bámulatba ejtõ tökéletes-ségét.* Ha így áll a dolog klasszikus építészetünketilletõen, aligha várható a külsõ szemlélõtõl, hogyméltányolja a japán teaház rejtett szépségét, mivelépítészeti elvei és belsõ díszítõelemei alapvetõen kü-lönböznek a nyugatiaktól.

A teaház (szuki-ja)nem akar többnek mutat-kozni egyszerû házikónál,illetõleg szalmakunyhó-nál, ahogy mi mondjuk.A szuki-ja eredeti írás-képe azt jelenti, hogy a„képzelet háza”. Az utób-bi idõben bizonyos mes-terek több kínai írásjeletmegváltoztattak a teaház-ról alkotott elképzelésükszerint, s így a szuki-ja az„ûr ház”-at illetve az „asz-szimetria ház”-at is jelent-heti. A teaház valójában a

*Ralph N. Cram, Impressions of Japanese Architecture and theAllied Arts, New York, The Baker & Taylor C°, 1905.

35

képzelet lakhelye, hiszen ideiglenes szerkezetû épít-mény, amely költõi ihlet befogadására készült. Azüresség lakhelyét is jelenti, mivel mentes a díszítõele-mektõl, leszámítva a kívánt esztétikai hatást szolgálóalkalmi dísztárgyakat. Az asszimetria lakhelye is,mivel a tökéletlen kultuszának szentelt építmény,amelyben bizonyos részletek szándékosan befejezet-lenek azért, hogy munkát kapjon a szárnyaló képzelet.A teafilozófia eszményei oly mértékben befolyásoltáképítészetünket a XVI. század óta, hogy a mai Japánhétköznapi belsõ terei túlzott egyszerûségük és a dí-szítés letisztultságának következtében egyenesensivárnak tûnhetnek a külföldiek szemében.

Az elsõ önálló teaház Szen-no-Szoeki alkotása volt,aki késõbb Rikjú néven, a teamesterek mesterekéntvált híressé. A XVI. században Taikó Hidejosi párt-fogásával megalapította és tökélyre vitte a teaszer-tartást. A szoba arányait eredetileg Dzsóó, egy XV.

századi híres teamesterhatározta meg. A teázókezdetben a hagyományosfogadószobának csupánegy részét alkotta, s az ösz-szejövetel idejére paravá-nokkal határolták el. Azelkerített részt kakoinak(függeléknek) hívták, amimáig használatos elnevezésolyan teaszobákra, melye-ket házon belül alakítanakki, nem pedig különállóépítményként. A szuki-jarészei a teaszoba, ahol egy-szerre öten férnek el, vagyistöbben, mint a Gráciák, és

kevesebben, mint a múzsák; az elõszoba (midzuja),ahol a teázás kellékeit mosogatják és rendezik el, mi-elõtt bevinnék a vendégeknek; a portikusz (macsiai),

36

ahol a vendégek gyülekeznek, mielõtt beszólítanákõket a teaszobába; valamint a kerti ösvény (rodzsi), amia macsiait köti össze a teaszobával. A teaház külle-mében jelentéktelen. Kisebb, mint a legkisebb japánlakóház, ám a felhasznált építõanyagoknak az a célja,hogy költõi benyomást keltsenek. Tudnunk kell ugyan-akkor, hogy az összhatás mély mûvészi elgondolásonalapul, s nagyobb mûgonddal dolgozzák ki talán méga fényûzõ palotáknál és templomoknál látott részletek-nél is. A jó teaház többe kerül, mint egy közönségeslakás, mivel az anyagok kiválasztása és megmun-kálása hatalmas gondosságot és precizitást igényel.Következésképpen a teamesterek által alkalmazottácsok mindig is jeles, nagy tiszteletben álló kézmû-vesek voltak, munkájuk pedig éppoly igényes, mint a lakkozott vitrinek készítõié.

A japán teaház nem csupán a nyugati alkotásoktólkülönbözik, hanem a klasszikus japán építõmûvé-szettel is ellentétben áll. Ódon, rangos építményeink – legyenek bár világiak vagy egyháziak – már pusztaméretükkel is tekintélyt parancsolnak. Az a néhány,ami megmenekült az évszázadok tûzvészeitõl, ma islenyûgözi az embert méreteivel és gazdag díszítésé-vel. A két-három láb átmérõjû és harminc-negyven lábmagas faoszlopokat bonyolult szerkezetû konzoloktámogatják, s az óriási gerendák csak úgy nyögnek a cserépborítású, lejtõs tetõ súlya alatt… Az építésmódja és anyagai – bár gyengének bizonyultak atûzzel szemben – jól ellenálltak a földrengésnek, éskiválóan alkalmazkodtak az ország éghajlati viszo-nyaihoz. Hórjúdzsi Arany Csarnoka és a JakusidzsiPagoda méltán példázzák faszerkezeteink tartósságát.E két épület gyakorlatilag sértetlenül áll már közeltizenkét évszázada. Hajdanán a templomok és apaloták belseje gazdagon díszített volt. Az Udzsibanlévõ Hóódo szentélyben, amely a X. századból szár-mazik, ma is láthatjuk a mennyboltozatot jelképezõmíves tetõzeteket, a színpompás, tükör- és gyöngyház-

37

berakásos, aranyozott baldachinokat, valamint hajdanána falakat borító festmények és szobrok maradványait.Nikkóban és a kiotói Nidzsó palotában megfigyel-hetõ, hogy a strukturális szépséget késõbb feláldoztáka pazar díszítés oltárán, mely színgazdagsága és részleteinek kidolgozottsága tekintetében vetekszikaz arab és a mór törekvések lenyûgözõ hatásával.

A teaház egyszerûsége és tisztasága a zen kolosto-rok versengésének eredménye. A zen kolostor eltér azegyéb buddhista szekták építményeitõl, mivel kizá-rólag a szerzetesek lakhelyéül szolgál. Szentélye nemaz áhítat és a zarándoklat színtere, hanem kollégiumiterem, ahol a tanítványok összegyûlnek beszélgetniés meditálni. A terem teljesen kopár, kivéve a közép-pontban elhelyezkedõ alkóvot, ahol az oltár mögöttBódhidharmának, a szekta alapítójának, vagy az elsõkét zen pátriárka, Kásjapa és Ananda társaságábanábrázolt Sákjamuninak a szobra áll. Az oltáron virá-gok és tömjénrudak – megannyi felajánlás a zen budd-hizmus nagy bölcseinek emlékére. Mint említettük, a zen szerzetesek vezették be a közös tálból valóteaivást Bódhidharma képmása elõtt, s ezzel megterem-tették a szertartás alapjait. Hozzátehetjük azt is, hogya zen szentélyekben látható oltár volt a tokonomaõspéldánya – így hívják Japánban a fogadószoba ran-gos helyét, ahová festményeket és virágokat helyez-nek a vendégek lelki épülésére.

Valamennyi híres teamesterünk tanulmányozta azent és igyekezett meghonosítani a zen buddhizmusszellemét a mindennapi élet gyakorlatában. Ezért – aszertartás egyéb kellékeihez hasonlóan – a teaszobaszámos vonásában tükrözi a zen tanokat. Mérete, amima is négy és fél gyékényszõnyeg területével, azaz tíznégyzetlábbal egyenlõ, elõször a Vimalakírti-szútrá-ban volt olvasható. E jeles mû szerint Vimalakírti ilyenkis helyiségben üdvözölte Mandzsusrí bódhiszattvátés Buddha nyolvannégyezer hívét. A nyilvánvaló al-legória lényege az, hogy a megvilágosodottak nem

38

ismerik a tér fogalmát. A macsiaiból a teaszobábavezetõ gyalogösvény, a rodzsi a meditáció elsõ szaka-szát, vagyis a megvilágosodás felé vezetõ utat jelzi.Rendeltetése az, hogy megszakítsa a kapcsolatot akülvilággal és az üdeség benyomását keltse, ami elõ-segíti a teaszoba esztétikumának élvezetét. Aki jártmár japán kertben, nem feledheti a nagyszerû érzést,ahogy szelleme felülemelkedett a hétköznapi gondola-tokon, miközben az alkonyi fényben pompázó örök-zöldek között végiglépdelt a mohos gránitlámpákmellett szándékos szabálytalanságban elhelyezettjáróköveken, melyek alatt vastag tûlevélszõnyeg la-pult. Még a nagyvárosi rengetegben is úgy tûnhet,mintha erdõ ölén járnánk, távol a civilizáció porátólés zajától. A szertartás mestereinek páratlan lelemé-nyességére vall, ahogy a derû és tisztaság érzésétmegteremtették. A rodzsin ballagó vendégben keltetthangulat mesterenként változott. Volt, aki Rikjú pél-dáját követve a teljes magány érzésére törekedett,mondván, hogy a kertépítés titkát az alábbi ódon vers-sorok rejtik:

Az Út végénSe vadvirág,Se tarka lomb.

39

A parti sziklánMagányos kunyhó állAz õszi alkonyHalovány fényében.

Mások, mint például Kobori Ensú (1575-1647), el-lenkezõ hatást kívántak elérni. Ensú szerint a kertiösvény hangulatának az alábbi sorok felelnek megleginkább:

Nyáresti lomb susog,Tengerszem csillan,Sápadtan kél a hold.

A mester szándéka egyértelmû: az ébredezõ lélekvilágát kívánta megidézni. Kísértik még ugyan a múltborongós álmai, de már a szellem jólesõ fényének de-rûs tudattalanságában fürdik, a túlnan elterülõ tágasmezõk szabadságára áhítozva.

E hangulati elõkészítés után a vendég csendbenodaér a szentélyhez, s ha szamuráj, kardját az ereszalatti fogason hagyja, mivel a teaszoba mindenekelõtta béke szigete. Majd lehajol, s egy három lábnál nemmagasabb ajtón bemászik a szobába – ez mindenkiszámára egyaránt kötelezõ volt az alázatos viselkedés

40

érdekében. A macsiaiban gyülekezõ vendégek meg-állapodnak belépésük sorrendjében, majd némánelfoglalják odabenn a helyüket, tisztelettel megha-jolva a tokonomán elhelyezett virágok illetve fest-mények kompozíciója elõtt. A házigazda csak azutánlép a szobába, hogy valamennyi vendég elhelyez-kedett, és semmi sem töri meg a csendet, kivéve avaskannában forralt víz zubogását. A kanna hangosanmuzsikál az aljára helyezett vasdaraboknak köszön-hetõen, melyek különleges dallamát ki-ki tetszéseszerint társíthatja egy ködbe burkolt vízesés tompavisszhangjával, a tenger szikláin megtörõ hullámoktávoli dübörgésével, egy bambuszerdõn végigsöprõzápor dobolásával, vagy egy messzi hegyoldalt borítófenyves zúgásával.

A szobában még világos nappal is szürkület honol,mivel a ferde tetõ alacsony eresze kevés napsugaratenged be az ablakon. A padlótól a mennyezetig min-den szín visszafogott, s a vendégek is gondosanválasztott ruhát viselnek, kerülve a harsány színeket.Minden patinás, hiszen a teaházban nincs helye újholminak, kivéve a bambusznyelû merõkanalat és avászonszalvétát, mely vadonatúj és patyolatfehér.Bármily kopottas is a szoba, beleértve a teázás kellé-keit, minden makulátlanul tiszta. Egyetlen porszemse lehet a legkisebb zugban sem, különben a házigaz-da nem mestere a teaszertartásnak. A mester egyikalapvetõ ismérve, hogy tud takarítani és mosogatni – még a söprögetésnek és a portörlésnek is megvan-nak ugyanis a mûvészi fogásai. Megbocsáthatatlanvétek lenne egy holland menyecske vehemenciájávalnekiesni az antik fémtárgyaknak! A virágvázáról le-csöppent vizet sem szükséges feltörölni, mivel a har-mat és a hûs levegõ érzetét keltheti.

Ezzel kapcsolatban elmesélek Rikjúról egy törté-netet, amely jól illusztrálja a teamesterek nézetét arendrõl és tisztaságról. Rikjú egy napon fiát, Soantfigyelte, amint a kertet söprögeti és locsolja. „Nem

41

elég tiszta” – szólt Rikjú, mikor Soan befejezte a munkát, és utasította, hogy kezdje az egészet elöl-rõl. Egy órai megfeszített munka után a fiú így szóltRikjúhoz: „Apám, mindent elvégeztem. A járóköve-ket harmadszor is megsúroltam, a kõlámpásokat és afákat alaposan meglocsoltam, a moha és a zuzmó üdezöld, s egyetlen gally vagy falevél sem maradt a föl-dön.” „Ostoba tacskó – dorgálta a mester, nem ígykell rendbe tenni a gyalogösvényt” – azzal belépett a kertbe, megrázott egy fát, s hanyagul szétszórta azaranyszínû és karmazsinvörös leveleket – az õszbrokátjának megannyi foszlányát! Rikjú nem csaktisztaságot értett a rend alatt, hanem természetesszépséget is.

A „képzelet háza” elnevezés olyan helyet jelöl,melyet egyéni mûvészi ízlés céljára hoztak létre. Ateaház van a mesterért, nem pedig fordítva. Nem azutókor számára készült, tehát mulandó. Az elgondo-lás, hogy mindenkinek külön háza legyen, a sintoistaJapán õsi szokásán alapszik, mely elõírja, hogy leg-fõbb birtokosa halálakor minden lakást ki kell üríteni.Elképzelhetõ, hogy ki nem mondott higiéniai oka volte parancsolatnak. Egy másik szokás szerint mindenifjú házaspárnak új házat kellett építeni. Ezzel ma-gyarázható egyúttal, hogy hajdanán gyakran áthe-lyezték a birodalom fõvárosát. A Napistennõ legfõbbszentélyének, az Isze Szentély húszévenkénti átépítéseazt példázza, hogy az õsi rítus mind a mai napig élõhagyomány. E szokásokat csak olyan technika alkal-mazásával lehetett fenntartani, mint például a favázasépület, amit könnyû lebontani és újjáépíteni. Tartó-sabb szerkezet, melyhez téglát és követ használnak,lehetetlenné tette volna a vándorlást, miként be is kö-vetkezett, mikor a Nara-korszak után átvettük a kínaiaksúlyosabb és masszívabb szerkezetû faépítményeit.

A zen individualizmusának uralkodóvá válásával a XV. században az õsi eszme mélyebb jelentõségetkapott a teaházat illetõen. A zen buddhizmus, amely a

42

mulandóság és a szellem anyag feletti uralmánakbuddhista elméletére épül, a házat csupán a test átme-neti szállásának tartja. Magára a testre is úgy tekint,mint kunyhóra a vadon mélyén – törékeny menedék-házra, amely a környéken növõ fûfélék száraz köte-geibõl épül, s ha a csomók kibomlanak, a kötegekszétesnek, alkotóelemeik visszakerülnek az enyé-szetbe. A teaházban a múlékonyságra a zsúptetõ, atörékenységre a karcsú oszlopok, a könnyedségre abambusz támasztékok, a látszólagos gondatlanságrapedig a közönséges anyagok használata emlékeztet.Az örökkévaló csak a hely szellemében van jelen, ámteljességének titokzatos fényével bearanyozza a puri-tán környezetet.

A teaház egyéni ízlést betöltõ funkciója a mûvészetelevenségének igényébõl következik. Ahhoz, hogyigazán élvezhetõ legyen, a mûvészetnek hitelesnekkell lennie a kortárs közönség számára. Ám azért nemkell semmibe vennünk az utókor igényeit, csupán él-vezzük jobban a jelent. Szó sincs arról, hogy söpörjükfélre a múlt alkotásait, csupán kíséreljük meg sajáttudatunkba asszimilálni azokat. A hagyományokhozés az elõírásokhoz való szolgalelkû alkalmazkodásgátolja az individualizmus kifejezõdését az építészet-ben. Csak sírni lehet az európaiépületek értelmetlen másolá-sán, mellyel lépten-nyomontalálkozhatunk a modern Japán-ban. Felfoghatatlan, miként le-het a haladó nyugati országoképítészete híján minden erede-tiségnek, s oly terhes az elavultstílusok ismétlõdésével. Talána mûvészet demokratizálásá-nak korát éljük, fejedelmimesterre várva, aki képes újdinasztiát alapítani. Bárcsakjobban szerettük és kevésbé

43

utánoztuk volna az õsöket! A görögöknek állítólagabban állt a nagysága, hogy õk nem az antik kultúrá-ból merítettek.

Az „ûr háza” kifejezés, amellett, hogy a mindentmagában foglaló Tao eszméjét hirdeti, a díszítõele-mek gyakori változtatásának is megfelel. A teaszobateljesen üres, eltekintve az adott hangulat megterem-tésére odahelyezett tárgyakról. Alkalmanként más ésmás mûtárgy kerül a szobába, s minden egyebet úgyválasztanak meg, hogy kiemelje a fõ téma szépségét.Az ember nem hallgathat egyszerre több zenemûvet,s a szépséget csak úgy csodálhatjuk igazán, ha aközponti motívumra összpontosítunk. Mindezekeredményeként a japán teaszoba belsõ díszítése élesellentétben áll a Nyugaton uralkodó tendenciákkal,ahol a lakások gyakran múzeumra hasonlítanak. A ja-pán ember számára, aki egyszerû díszítéshez és a de-korációs módszerek gyakori változtatásához szokott,a nyugati szobabelsõ, melyet agyonzsúfolnak a fest-mények, szobrok és egyéb csip-csup holmik, csupána gazdagság fitogtatásának érzését kelti. Ha meggon-doljuk, hogy még egy remekmû állandó jelenléte iscsak szívbõl jövõ áhítat esetén élvezhetõ, nem kétsé-ges, hogy határtalan mûvészi fanatizmus szorult mind-

azokba, akik képesek napmint nap a színek és for-mák kavalkádja közepetteélni – ami oly jellemzõ azeurópai és amerikai ottho-nokra.

Az „asszimetria háza”kifejezés díszítõmûvésze-tünknek egy másik korsza-kára utal. A nyugati kriti-kusok sokat foglalkoznaka japán mûtárgyak aszim-metriájával, ami szintén a taoista eszmények és a

44

zen buddhizmus kölcsönhatásának eredménye. Akonfucianizmus, a dualizmus mélyen gyökerezõ esz-ményével, illetve a háromságot bálványozó északibuddhizmus semmiképpen sem ellentétes a szimmetri-kus ábrázolással. Tulajdonképpen, ha Kína õsi bronztárgyait vagy a Tang-dinasztia és a Nara-korszak val-lásos mûvészetét tanulmányozzuk, nem kerülheti elfigyelmünket a szimmetriára való törekvés. Klasszi-kus belsõ tereink díszítése határozottan szabályoselrendezésû volt. A tökéletesség taoista és zenfelfogása azonban mást sugallt. Filozófiájuk dinami-kus jellege nagyobb hangsúlyt fektetett a folyamatra,melynek révén inkább a tökéletességre törekedtek,mint magára a teljességre. Az igazi szépséget csak aztudja meglátni, aki képes gondolatban kiegészíteni a befejezetlent. Az élet és a mûvészet nemzõerejenövekedési potenciáljában rejlik. A teaszobában min-den egyes vendég saját felfogása és vérmérsékleteszerint egészítheti ki képzeletben az összhatást.Amióta a zen buddhizmus lett az uralkodó irányzat, aTávol-Kelet mûvészete szándékosan kerüli a szim-metriát, ami nem csak teljességet, de ismétlõdést issugall. Az egyforma díszítõelemeket a képzelõerõhóhérának tekintik. Ezért a tájképek, a madarak és avirágok váltak a legkedveltebb mûvészi témává azemberi alak helyett, amely már jelen van a nézõszemélyében. Amúgy is sokat kell saját magunkkalfoglalkoznunk, s az emberi hiúság dacára az önbecsü-lés is lehet egyhangú.

A teaházban érezhetõ az állandó félelem a felesle-ges ismétlõdéstõl. A szoba díszítésére szolgáló külön-féle tárgyakat úgy kell kiválasztani, hogy egyetlenszín vagy minta se ismétlõdjék. Ha élõ virág van aszobában, nem kívánatos a virágcsendélet. Ha kerekformájú teáskannát használunk, a vizeskorsónak szögletesnek kell lennie. A fekete mázas csésze mellénem illik feketére lakkozott teásdoboz. Ha vázát vagyfüstölõtartót helyezünk a tokonomába, semmiképpen

45

se tegyük középre, nehogy két egyenlõ részre osszuka teret. A tokonoma egyik oszlopa készüljön más fá-ból, mint a másik, hogy kerüljük az egyhangúságnakmég a látszatát is.

A japán belsõépítészet ebbõl a szempontból is kü-lönbözik a Nyugatétól, ahol a tárgyakat szimmetriku-san rendezik el, példának okáért a kandallópárkányon.A nyugati lakásokban gyakran találkozunk olyanmegoldásokkal, melyek felesleges ismétlõdésnektûnnek a mi szemünkben – mintha úgy beszélgetnénkvalakivel, hogy közben életnagyságú portréja bámulvissza ránk a háta mögül. Közben azon tûnõdünk,hogy melyik alak a valódi: aki a képen szerepel, vagyaki hozzánk beszél, s nem tudunk szabadulni az ér-zéstõl, hogy egyikük hamis. Hányszor megesett máraz is, hogy egy terített ünnepi asztalnál az ebédlõ falátdíszítõ bõséges lakomán legeltettük a szemünk, titkostámadást idézve emésztõrendszerünk ellen. Mire valóa hajtóvadászat áldozatait, s megannyi halat és gyü-mölcsöt ábrázoló, aprólékosan kidolgozott metszetetközszemlére tenni? Az õsök portréi is csak arra jók,hogy emlékeztessenek bennünket mindazokra, akikszintén ott étkeztek, és már nincsenek az élõk sorában.

A teaház – egyszerûsége, illetve a közönséges anya-goktól való mentessége révén – valóságos menedékülszolgál a külvilág elõl. Ott, és egyedül csak ott, végrea szépség zavartalan csodálatának szentelheti magátaz ember. A XVI. században a teaház hívogató pihe-nõhelyül szolgált a Japán egységesítéséért és átalakí-tásáért küzdõ rettenthetetlen harcosok és államférfiakszámára. A XVII. században, Tokugava uralmánakmegszilárdulása után ez volt az egyetlen lehetségeshely a mûvészi szellemû emberek szabad érintkezésé-re. Mûélvezet közben daimjó, szamuráj és közemberegyenrangúvá váltak. Korunk iparosodása egyre nehe-zebbé teszi a lélek letisztulását. Nincsen hát nagyobbszükség a teaházra, mint valaha?

46

V. Mûélvezet

Ismerik a taoista mesét a hárfa megszelídítésérõl?Állt hajdanán egy kiri-fa* a honani Sárkány-szoros-

ban. Õ volt az erdõ királya. Az égig emelte pompásüstökét, hogy beszélhessen a csillagokkal; gyökereimélyen a föld húsába martak, s bronzszínû fürtjeikösszetekeredtek az alant szunnyadó ezüstsárkányéval.Történt egy napon, hogy egy nagy varázsló csodála-tos hárfát készített a fából, melynek makacs szellemétazonban csak a legnagyobb muzsikusok szelídíthet-ték meg. A kínai császár kincsként õrizte a hangszert,ám hosszú ideig hiába próbált számtalan zenész dal-lamot kicsalogatni a húrokból. Minden igyekezet da-cára a hárfa megvetõ nyikorgást hallatott csupán, aminem illett az énekszóhoz. A hangszer nem talált mes-terére.

*pauwlonia, császárfa

47

Végül elõállt Pej Vu, a hárfások hercege. Gyöngédujjakkal végigcirógatta a hangszert, mintha nyugtalanlovat akarna lecsillapítani, és lágyan megérintette hú-rokat. Dalolni kezdett a természetrõl és az évszakokváltakozásáról, magas hegyekrõl és csobogó vizek-rõl, s a fa emlékezni kezdett! Újra érezte ágai közötta tavasz üde leheletét. A hegyszoros szikláin táncolófürge zuhatagok ránevettek a bimbózó virágokra.Hamarosan beköszöntött a nyár, rovarok miriádjánakálmatag zümmögésével, szelíden doboló záporral,kakukkhanggal. De csitt! Tigris bömböl valahol, s avölgy válaszol neki. Közben beköszöntött az õsz, s a kietlen éjszakában élesen csillan meg a hold fénye adermedt fûszálon, akár egy kardpengén. Majd jõ a tél,s hol hófehér hattyúcsapat kavarog a pelyhes leve-gõben, hol kopogó jég veri szilaj örömmel a fa ágait.

Pej Vu ekkor hangnemet váltott, s a szerelemrõlkezdett dalolni. Az erdõ ringatózott, akár egy gondo-lataiba merült szerelmes lovag. Ragyogó felhõ vonultát az égen, s a büszke leányzó hosszú árnyékának fáty-la sötét volt, akár a gyötrelem. Ekkor ismét változotta hangnem, s Pej Vu a háborúról énekelt – acélpengékcsattogásáról és dobogó patájú harci ménekrõl. A hár-

fában egyszeriben feltámadt a Sárkány-szoros vihara:a rettenthetetlen fenevad meglovagolta a villámot, s ahegyek közt lavina dübörgött alá. A Mennyei Biro-

48

dalom uralkodója elragadtatva kérdezte Pej Vutól, midiadalának titka. „Uram – felelte a muzsikus –, a töb-biek azért vallottak kudarcot, mert önmagukról éne-keltek. Én hagytam, hogy a hárfa válasszon témát, sközben magam sem tudtam, hogy a hárfa volt-e PejVu, vagy Pej Vu volt-e a hárfa.”

A mese szemléletesen ábrázolja, mit is jelent a mû-vészi érzék. A remekmû nem más, mint érzelmeinkhajszálfinom húrjain elõadott szimfónia. A valódimûvész Pej Vu, mi magunk pedig a Sárkány-szoroshárfája vagyunk. A szépség varázsérintésére titkosakkordok szólalnak meg bennünk, s hívó hangjukramegremegünk és ujjongva felelünk. Lélek szól a lé-lekhez. Hallgatjuk a kimondatlant, s elmerengünk aláthatatlanon. A mester olyan hangokat képes elõcsal-ni belõlünk, melyeket sohasem hallottunk még. Régelfeledett emlékek új erõvel törnek fel bennünk. A fé-lelem által elfojtott remények, s a vágyak, melyeketnem merünk saját magunknak sem bevallani, új fény-ben tündökölnek. Szellemünk festõvászon, s a mûvészfestékének színei érzelmeink; az árny és a fény játékaörömünk és bánatunk lenyomata. A mestermû rólunkszól, mivel mi magunk vagyunk a mestermû.

A mûélvezethez szükséges szellemi közösség köl-csönös engedményen alapul. A közönségnek meg-felelõ módon kell közelítenie az alkotáshoz, hogybefogadhassa a mondanivalót, a mûvésznek pedigpontosan tudnia kell, hogyan közölje azt. Az arisz-tokrata származású Kobori Ensú teamester hagytaránk örökül az alábbi figyelemre méltó szavakat:„Úgy közelíts egy pompás festményhez, akár egyfejedelemhez.” Ahhoz, hogy megérthessünk egyremekmûvet, alázatosan kell elé állnunk, visszafojtottlélegzettel figyelve a legapróbb rezdülését is. EgySzung-kori kiváló kritikus így vallott egykoron: „Ifjú-ként nagyra magasztaltam a mûvészt, akinek tetszet-tek a képei, de ahogy ítélõképességem beérett, ma-gamat kezdtem dicsérni azért, hogy tetszik, amit a

49

mester meg akart kedveltetni velem.” Sajnos túlságo-san kevesen veszik a fáradságot a mûvész hangulatá-nak tanulmányozására. Makacs tudatlanságunkbanvonakodunk megtenni ezt az egyszerû szívességet,ezért gyakran lemaradunk a szépség elénk táruló bõ-séges lakomájáról. A nagy mestereknek mindig vanvalami a tarisznyájában, mi mégis éhesen távozunk amûvészi érzék hiánya miatt.

A mûértõ számára azonban a remekmû élõ való-sággá válik, melyhez baráti szálak szövõdnek benne.A mesterek halhatatlanok, mert a bennük dúló féle-lem és szerelem továbbél a nézõközönségben. Inkábba lélek, mint a mesterkéz, inkább az ember, mint atechnika az, ami vonz bennünket – s minél emberibba hívás, annál mélyebb a reakciónk. A mester ésközöttünk létrejövõ titkos szövetségnek köszönhetõ,hogy együtt szenvedünk vagy örülünk a vers vagy azidilli történet fõhõsével. Csikamacu, a japán Shakes-peare, a drámai felépítés fontos követelményének tar-totta, hogy a szerzõ bizalmába avassa a közönséget.Számtalan tanítványa adta oda neki színdarabjátbírálatra, de csak egyetlen egy tetszett a mesternek. Adarab némiképpen hasonlított a Tévedések színjáté-kához, melyben egy fiú ikerpár szenved felcseréltszemélyazonosságuk miatt. „Ez a darab képviseli adráma igazi szellemét – magyarázta Csikamacu –mivel beavatja a nézõket. A szerzõ megengedi, hogytöbbet tudjanak, mint a színészek. Tudják, hol a baj,és sajnálják a tragikus sorsú hõsöket, akik ártatlanul a vesztükbe rohannak.”

Úgy Keleten, mint Nyugaton, a nagy mesterek min-dig is szem elõtt tartották a nézõ beavatására alkalmasdrámai sugalmazás jelentõségét. Ki gondolkodna elegy mestermûvön anélkül, hogy ámulatba ejtenéeszmeiségének tágas horizontja? Milyen ismerõs ésrokonszenves is a remekmû, és milyen éles ellentét-ben áll a modern közhelyekkel! Az elõbbinél szívbõljövõ melegséget érzünk, az utóbbiakból viszont csak

50

formális üdvözletre telik. A technikába belegabalyo-dott modern szerzõ ritkán emelkedik saját maga fölé.Akárcsak a zenészek, akik hiába próbálták szóra bírnia Sárkány-szoros hárfáját, õ is önmagáról énekel. Le-het, hogy alkotása közel áll a tudományhoz, de távolaz emberiségtõl. Van egy régi japán mondás, melyszerint a nõ nem szerethet hiú férfit, mert nincs rés aszívén, ahová behatolhatna, s amelyet befoldozhatna.A mûvészetben hasonlóan végzetes következménnyeljár a rokonérzületre a hiúság, akár a szerzõ, akár a kö-zönség részérõl merül is fel.

Nincs ujjongóbb érzés, mint a rokonlelkek egyesü-lése a mûvészetben. A találkozás pillanatában a fogé-kony nézõ felülemelkedik önmagán. Egyszeriben

51

létezik is meg nem is. Megpillantja a végtelent, deszavakkal nem fejezhetõ ki elragadtatása, mivel aszem nem képes beszélni. Megszabadulva az anyagbéklyójától, szelleme a dolgok ritmusára mozog.Ezáltal a mûvészet hasonlóvá válik a valláshoz, hogyfelemelje az emberiséget, s megszentelje a remek-mûveket. A japánok valaha nagy becsben tartották amûvészeket. A teamesterek szent titoktartással õriz-ték kincseiket, és gyakran egy seregnyi egymásbarakott szelencét kellett kinyitni, amíg eljutottak aselyembélésû ereklyetartóhoz, amelynek puha redõiközött az oltáriszentség nyugodott. Ritkán tették kiszemlére, és akkor is csak a beavatottak láthatták.

Hajdanán, amikor a teafilozófia emelkedõ ágbanvolt, Taikó hadvezérei jobban örültek egy ritka mû-

52

kincsnek, mint egy hatalmas földbirtoknak gyõzelmükjutalmaként. Számos népszerû japán dráma cselek-ménye forog valamely remekmû eltûnése és vissza-szerzése körül. Az egyik Hoszokava urának palotá-jában játszódik, ahol Szesszon messze földön híresDaruma (Bódhidharma) portréját õrzik. A szolgálat-ban lévõ szamuráj gondatlansága miatt hirtelenkigyullad a kastély. Kockára téve életét a festménymegmentése érdekében, a szamuráj berohan a lángolóépületbe és magához veszi a kakemonót, ám ekkormár minden kijáratot elzárnak a lángok. Csak a fest-mény épségét szem elõtt tartva a szamuráj felhasítjakardjával a testét, a Szesszon-képet ruhája letépett ujjá-ba csavarja, majd benyomja a tátongó sebbe. A tûzlassan kialszik. A füstölgõ hamu között félig elégetttetemre bukkannak, melyben ott lapul a sértetlenmûkincs. Bármily szörnyû is az ilyesfajta mese, híventükrözi a szamurájok odaadó hûségét, illetve azt,hogy milyen sokra tartják Japánban a remekmûveket.

Nem szabad elfelednünk ugyanakkor, hogy a mû-vészet csak akkor jelent értéket számunkra, ha hozzánkszól. Egyetemes nyelvként is felfoghatnánk, ha mimagunk képesek lennénk egyetemes rokonszenvre.Véges természetünk, hagyománytiszteletünk, valamintörökletes ösztöneink behatárolják mûélvezetünket.Individualizmusunk bizonyos értelemben korlátozzabefogadóképességünket, míg esztétikai személyisé-günk a múlt alkotásaiban keres rokoni szálakat. Valóigaz, hogy gyakorlással növelhetõ a mûvészi érzék, smegtanulhatjuk értékelni a szépség addig fel nem is-mert kifejezési formáit. Végsõ soron mégis csak sajátképmásunkat keressük az univerzumban, s lelki beál-lítottságunk határozza meg intuitív reakciónkat a külsõbenyomásokra. A teamesterek csak olyan tárgyakatgyûjtöttek, melyek mindenben megfeleltek egyénimûvészi ízlésüknek.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy történet KoboriEnsúról. Ensút agyba-fõbe dicsérték tanítványai

53

gyûjteménye összeállításában megmutatkozó páratlanízléséért. Így áradoztak: „Minden egyes darab remek-mû, amit lehetetlen nem megcsodálni. Nyilvánvaló,hogy még Rikjúnál is jobb ízlésed van, hiszen az õgyûjteményét ezer közül csak egy ember tudta igazánméltányolni.” Ensú szomorúan felelt: „Ebbõl látszik,milyen közönséges vagyok. A nagy Rikjú elég bátorvolt ahhoz, hogy csak olyan tárgyakat gyûjtsön,melyek kifejezetten tetszettek neki, én pedig öntudat-lanul is meghajlok a többség ízlése elõtt. Bizony, ezermester között jó, ha egy Rikjú akad.”

Sajnálatos módon korunk mûvészet iránti látszóla-gos lelkesedésének nem sok köze van a valódi ízléshez.Demokratikus világunkban az emberek – függetlenülmeggyõzõdésüktõl – azért lelkesednek, amit a köz-gondolkodás a legjobbnak tart. A drágát akarják, nema finomat; a divatos kell nekik, nem a szép. A tömegszámára a képes magazinok, melyek iparosításitörekvésük méltó termékei, könnyebben emészthetõkulturális táplálékkal szolgálnak, mint a korai olaszvagy az Asikaga-kori mesterek, akiket – saját állítá-suk szerint – oly nagyra értékelnek. A mûvész nevefontosabb számukra, mint a mû kvalitása. Sok évszá-zaddal ezelõtt egy kínai mûvész így panaszkodott:„Az emberek hallás után bírálják el a festményeket.”A valódi hozzáértés hiánya a felelõs mindazért az álklasszikus borzalomért, melybe napjainkban mind-untalan belebotlunk.

Egy másik általános hiba a mûvészet összetévesz-tése a mûvészettörténettel. Az antikvitás tisztelete azemberi jellem egyik legnemesebb vonása, és örömestvennénk még nagyobb kultuszát. A régi mesterekméltán kiérdemelték tiszteletünket, amiért megnyitot-ták az utat a jövõ generációinak felvilágosodása elõtt.A puszta tény, hogy sértetlenül átvészeltek több évszá-zadnyi kritikát, és dicsfényüket megõrizve jutottak elhozzánk, már önmagában is tisztelettel parancsol.Ám ostobaság lenne csupán a kor alapján megítélni a

54

mestereket. Mégis hagyjuk, hogy mûvészettörténetielfogultságunk gyõzedelmeskedjék esztétikai ítéletünkfölött. Virágáldozattal fejezzük ki elismerésünket,miután a mûvészt biztonságosan elnyelte a sír. Azevolúciós elmélettel terhes XIX. században kialakultszemléletünknek köszönhetõen hajlamosak vagyunkszem elõl téveszteni az egyedet a fajon belül. A gyûj-tõ mindent elkövet, hogy egy korszak vagy iskolaközös vonásainak illusztrálására különbözõ darabok-ra tegyen szert, megfeledkezve arról, hogy egyetlenremekmû többet mondhat, mint az adott korszak vagyiskola középszerû termékeinek egész sora. Túlontúlsokat rangsoroljuk a mûtárgyakat, ahelyett, hogy él-veznénk õket. Az esztétikai szempontok alárendeléseúgynevezett „tudományos” kiállítási elveknek lett nemegy múzeum veszte.

A kortárs mûvészet létjogosultságát nem lehet elvi-tatni az élet egyetlen alapvetõ rendszerében sem. A kortárs mûvészet az, ami igazán a miénk, mivel mimagunk tükrözõdünk benne. Ha elvetjük, saját magun-kat vetjük el. Korunknak állítólag nincs is mûvészete:ha ez igaz, ki a felelõs? Nagy szégyen, hogy mi-közben elõdeinkért lelkesedünk, szinte semmibevesszük saját lehetõségeinket. Küszködõ mûvészek, arideg megvetés árnyékában senyvedõ megfáradtlelkek: milyen ösztönzést kaptok egy velejéig önzõévszázadban? A múlt sajnálkozva figyelheti civilizá-ciónk szegényességét; a jövõ pedig jót nevet majdmûvészetünk sivárságán. Igen, a mûvészetet rom-boljuk le, mikor leromboljuk a szépet. Bárcsak jönneegy nagy varázsló, hogy a társadalom törzsébõl hatal-mas hárfát készítsen, melynek húrjai ünnepi himnusztzengenének a zseni érintésére!

55

VI. Virágok

Érezted-e már a tavaszi hajnal derengõ fényében,hogy a fák ágai között sejtelmes hangon fütyörészõmadarak a virágokról társalognak párjukkal? A virá-gok szeretete egyidõs lehet a szerelmi költészettel azembernél. Van-e érzékletesebb szimbólum a szûz lélekkitárulkozására, mint az öntudatlanul bájos, némánillatozó virág? A kedvesét virágfüzérrel elõször meg-örvendeztetõ õsember gesztusával felülemelkedett a benne élõ állaton. Emberré vált, amikor túllépett atermészet nyers szükségletein. És belépett a mûvészetbirodalmába azzal, hogy meglátta az értéket egy ha-szontalan dologban.

A virágok hûséges barátaink örömben és bánatbanegyaránt. Velük eszünk, iszunk, énekelünk, táncolunkés flörtölünk. Jelen vannak keresztelõnkön és eskü-võnkön. Még meghalni sem merünk nélkülük. Lilioma tanúja imádságunknak, lótuszvirág meditációnk-nak, s a puskacsövekbe is gyakorta került rózsa vagykrizantém. Még a nyelvüket is megpróbáltuk elsajátí-tani. Hogyan élhetnénk hát nélkülük? Rémisztõ érzéselképzelni egy világot virágok nélkül. Vigaszt hoznaka betegágyhoz, reménysugarat a csüggedt lélek sötét-ségébe. Kedves derûjük helyreállítja a világegyetem-be vetett, egyre fogyatkozó hitünket, ahogyan egy gyö-nyörû gyermek látása elveszett reményeinket idézivissza. Midõn pedig sírba kerülünk, ismét csak a virá-gok virrasztanak felettünk.

Bármily szomorú is, nem hallgathatjuk el a tényt,hogy a virágokkal kötött bajtársi szövetségünk elle-nére alig emelkedtünk állati énünk fölé. Ha megkapir-

56

gáljuk a báránybõrt, a bennünk lakozó farkas egyket-tõre kimutatja a foga fehérjét. Egy szólás szerinttízéves korunkban állatok, húszévesen holdkórosok,harmincévesen bukott emberek, negyvenévesen csa-lók, ötvenéves korunkban pedig bûnözõk vagyunk.Talán azért válik bûnözõvé az ember, mert sohasemszûnt meg állatnak lenni. Semmi sem valósabb szá-munkra, mint az éhség, s a legfõbb szentséget sajátvágyaink jelentik. Ereklyék sora porlad el a szemünkelõtt, ám van egy oltár, mely örökkévaló, ahol töm-jénrudakat égetünk az imádott bálvány, azaz sajátmagunk dicsõségére. Hatalmas az istenünk, és a pénzaz õ prófétája! Leromboljuk a természetet azért, hogyáldozatot mutassunk be neki! Azzal dicsekszünk, hogylegyõztük az anyagot, pedig az anyag tett rabszol-gáivá minket. Létezik bûn, amit nem követtünk mégel a kultúra és a felemelkedés nevében?

Mondjátok csak, szép, szelíd virágok, ti, a csilla-gok könnycseppjei, akik a kertben nyíltok, kacéranbókolva a harmatról és napsugárról dúdoló méhekelõtt, tudatában vagytok-e a rátok leselkedõ szörnyû

57

végzetnek? Álmodjatok, ringatózzatok, és incselked-jetek csak a nyár lenge szellõivel, amíg lehet. Mertholnap könyörtelen marok szorítja majd torkotokat.Leszakítanak benneteket, egyenként kitépik végtag-jaitokat, és messze ragadnak békés otthonotoktól. Ahitvány perszóna még tisztességesnek is tûnhet. Ára-dozhat, hogy milyen gyönyörûek vagytok, miközbenujjai közül véretek csöpög. De mondjátok csak, õszinte-e az efféle kedvesség? Elõfordulhat, hogyolyasvalaki haját ékesítitek majd, akirõl tudjátok,hogy szívtelen, vagy olyan ember gomblyukába kerül-tök, aki nem merne a szemetekbe nézni, ha embereklennétek. Az is lehet, hogy szûk nyakú edénybe dug-nak benneteket, melyben csak állott vízzel csillapít-hatjátok pokoli szomjúságotokat, ami a hanyatló élettünete.

Virágok, ha a mikádó földjén éltek, lehet, hogy egynapon rátok bukkan egy ollóval vagy fûrészkésselfelszerelkezett szörny, aki a virágkötészet mesterénekvallja magát. A sebészorvos szerepében tetszeleg

58

majd, s ti ösztönösen gyûlölni fogjátok, tudván, hogyaz orvos feltett szándéka páciensei szenvedésénekmeghosszabbítása. Összevagdossa, hajlítgatja és ki-tekeri majd testeteket, hogy az általa megfelelõnekítélt, lehetetlen pózba kényszerítsen benneteket.Izmaitokat nyújtogatja, s kificamítja végtagjaitokat,akár egy csontkovács. Izzó széndarabbal sütögeti se-beiteket, nehogy elvérezzetek, és drótot döf belétek,hogy fokozza a nedvkeringést. Konyhasóval, ecettel,timsóval és néhanapján még vitriollal is „táplál” majdbenneteket! Leforrázza lábatokat, ha észreveszi, hogyhervadni kezdtek. Büszkén vallja, hogy képes két hét-tel vagy akár tovább is meghosszabbítani életeteket.Hát nem lett volna jobb, ha azonnal megöl, amikorfogságba estetek? Miféle bûnt követtetek el elõzõéletetekben, hogy ily szörnyû módon kell vezekel-netek?

A virágok mértéktelen tékozlása a nyugati orszá-gokban még botrányosabb, mint ahogyan a keletivirágkötõ-mesterek bánnak velük. Az európai és ame-rikai báltermek, illetve az ünnepi asztalok díszítésecéljából naponta letarolt és másnap a szemétbe dobottvirágmennyiség félelmetes méreteket ölt, s ha fûzérbekötnénk, bizonyára körülérne egy kontinenst. Az életeme vétkes pocsékolása mellett a virágkötõ-mesterbûne szinte elhanyagolható. S legalább tiszteletbentartja a természet egyensúlyát, és elõrelátóan választ-ja ki áldozatait, megadva nekik a végtisztességethaláluk után. Nyugaton a virágdekoráció, mint pil-lanatnyi szeszély, a gazdagság fitogtatásának részétképezi. Hová kerül a sok-sok virág, ha a mulatságnakvége? Nincs szánalmasabb, mint a könyörtelenül sze-métdombra hajított hervadt virágcsokor látványa.

Miért születnek a virágok oly gyönyörûnek, mégisboldogtalannak? A rovaroknak szúrós fullánkja van, s még a legszelídebb állat is harcol, ha sarokbaszorítják. A madár, melynek tollaira pályáznak, hogyfelcicomázzanak velük egy fejfedõt, elrepülhet üldö-

59

zõjétõl; a prémes állat pedig, melytõl el akarják vennibundáját, elrejtõzhet a közeledõ léptek hallatán. Dejaj! Az egyetlen virág, amelynek szárnya van, a pil-langó; a többiek védtelenül állnak támadójuk elõtt.Ha sikoltanak is haláltusájuk közben, hangjukat felnem foghatja csökevényes fülünk. Nem átallunk ke-gyetlenkedni azokkal, akik némán szeretnek és szol-gálnak bennünket, ám eljöhet még az idõ, amikorvégleg elhagynak bennünket leghívebb barátaink.Észrevették már, hogy a vadvirágok évrõl évre fogyat-koznak? Lehet, hogy bölcs mestereiktõl azt a tanácsotkapták, hogy hagyják el az embert, amíg embersé-gessé nem válik. Talán a mennyországba költöztek avirágok.

Számos érv szól a dísznövénykertészek mellett.Aki cserepes növényt tart, sokkal humánusabb, minta „kaszás” ember. Jólesõ érzés figyelni a vízzel és anapfénnyel kapcsolatos aggodalmát, a kártevõkkelfolytatott küzdelmét, félelmét a fagytól, szorongását,ha a bimbók késlekednek elõbújni, és elragadtatását,ha a levelek teljes pompájukban díszlenek. Keletenõsi tradíciója van a virágkertészetnek, s számos dal éstörténet örökíti meg a költõk szerelmeit és kedvencnövényeit. A porcelánmûvészet kialakulásával a Tang-és a Szung-dinasztiák idején gyönyörû növénytartó-edények születtek, melyek sokkal inkább drágakõvelékesített miniatûr kastélyhoz, mint virágcseréphezhasonlítottak. Minden egyes virág mellé külön gon-dozót állítottak, aki puha nyúlszõrecsettel mosogattaa leveleket. Írva áll, hogy a bazsarózsát szép szûzleányfürdesse, míg a téliszilvát sápadt, sovány szerzetesnekkell öntöznie. Az egyik legnépszerûbb nó-tánc a ha-csinoki, melynek koreográfiája az Asikaga-korszakidején keletkezett. Egy elszegényedett lovagról szól,aki egy fagyos éjszakán – mivel semmi sem áll rendel-kezésére, hogy tüzet rakjon – felhasogatja dédelgetettnövényeit azért, hogy illõ módon lásson vendégül egykóborló szerzetest. A szerzetes valójában nem más,

60

mint Hódzsó Tokijori, a japán mondavilág Harun-al-Rasidja, s az önzetlen áldozat nem marad jutalomnélkül. Az opera még ma is könnyeket csal a tokióiközönség szemébe.

A Távol-Keleten mindig is nagy gondot fordítottaka kényes virágok megóvására. A Tang-dinasztiabeliHszüan-cung császár aranycsengettyûket akasztatottkertjében a faágakra, hogy távol tartsa a madarakat. Õvolt az, aki tavasszal útnak indult udvari zenészeivel,hogy halk muzsikával örvendeztesse meg a virágo-kat. Japán kolostoraink egyikében (A Kóbe mellettiSzumaderában) ma is látható egy furcsa tábla, amit

61

Josicunénak, a japán Artúr-legendakör hõsének tulaj-donítanak. A táblán olvasható felirat egy csodálatosszilvafa védelmére szolgált, s egy harcias korszak ijesz-tõ hangvételével szól hozzánk. A virágzó fa szépségé-nek ecsetelése után jön a csattanó: „Aki levágja e fánakakárcsak egyetlen ágát, egy levágott ujjával fizessenérte.” Bárcsak érvényesíthetnénk hasonló törvényeketkortársaink ellen is, akik féktelenül pusztítják a virá-gokat és megcsonkítják a mûalkotásokat!

Még a dísznövénykertészetben is hajlamosak va-gyunk azonban egoizmust gyanítani. Mire való elhur-colni a növényeket otthonukból, s arra kérni õket,

62

hogy idegen környezetben pompázzanak? Hát nemugyanilyen önzés vezérel bennünket, mikor azt kíván-juk a madaraktól, hogy kalitkába zárva énekeljenekés párosodjanak? Ki tudná megmondani, hogy az orchi-deák nem fulladoznak-e az üvegházak mesterségeshõségében, s vágyódnak reménytelenül, hogy mégegyszer megpillanthassák a déli félteke égboltját?

A virágok igaz szerelmese az, aki természetes élõ-helyükön keresi fel õket, mint például Tao Jüan-ming, aki egy törött bambuszkerítés elõtt üldögélvebeszélgetésbe elegyedett egy vadkrizantémmal, vagyLin Vo-hszing, aki alkonyatkor a Nyugati-tó partjánsétálva eltévedt egy szilvaliget illatrengetegében. Alegenda szerint Csou Mou-si egy csónakban aludtazért, hogy álmai a lótuszvirágéval keveredjenek.Hasonló szellem vezérelte Komjó császárnõt, a Nara-korszak egyik leghíresebb uralkodónõjét, mikor ígydalolt: „Ha leszakítlak, megbecstelenít kezem, óh,szép virág! Inkább otthonod, a rét asztalán ajánllaktéged múlt, jelen és jövendõ Buddháinak.”

Óvakodjunk azonban a túlzott érzelgõsségtõl. Le-gyünk inkább kevésbé pazarlóak és jóval nemeseb-bek a virágokkal. Lao-ce szavai szerint „a Föld és a Menny könyörtelen.” Kóbó daisi pedig ekkéntszólott: „Tovább, tovább, tovább: az élet sodra megnem áll. Halál, halál, halál – mindent mi él, enyészetvár.” Bármerre megyünk, pusztítást látunk. A pusz-tulás jelei mindenütt: lent és fent, elõttünk és a hátunkmögött. Csak a változás örökkévaló – miért gyûlö-letesebb hát a halál az életnél? Egymás párjai pedig –Brahmá éjjele és nappala. A régi elenyészik, hogy újteremtõdjék belõle. Számtalan néven neveztük ésimádtuk már az irgalom kérlelhetetlen istennõjét – ahalált. Õ volt a mindent felemésztõ szellem, melynekárnyékát a párszik a tûzben vélték felfedezni. Õ a kard szellemének metszõ purizmusa, mely elõtt a sintóista Japán ma is arcra borul. A titokzatos tûzfelemészti gyengeségünket, a szent kard elmetszi

63

vágyaink bilincsét. Hamvainkból újjá éled a mennyeireménység fõnixmadara, a szabadság pedig az embe-riség fejlõdésének talaja.

Miért ne áldozhatnánk fel a virágokat, ha az egye-temesség eszméjének új formáit valósíthatjuk megáltala? Csak arra kérjük õket, hogy csatlakozzanakhozzánk a szépség oltárán bemutatott áldozatban. Tet-tünkért azzal vezeklünk, hogy a tisztaságnak és az egy-szerûségnek szenteljük magunkat – imígyen érvelteka teamesterek a virágkultusz kialakulása mellett.

Aki betekintést nyert teamestereink és virágkötõ-ink munkájába, tapasztalhatta vallásos tiszteletüket avirágok iránt. Nem véletlenszerûen, hanem gondosmegfontolás után választanak ki minden egyes virág-zó ágat és hajtást, figyelemmel a létrehozni kívántkompozícióra. Nagy szégyen lenne rájuk nézve, hatöbbet vágnának le, mint feltétlenül szükséges. Hozzátehetjük azt is, hogy – amennyire csak lehet – a virá-gokat levéllel együtt, azaz a növényi életet teljesszépségében mutatják be. Ebben a tekintetben – szá-mos egyébhez hasonlóan – módszerük eltér a nyugatiországok gyakorlatától, ahol hajlamosak a virágot – csupán mezítelen szárát és fejét meghagyva – hanya-gul beledugni egy vázába.

Miután a teamester kedve szerint elrendezte a virá-gokat, a kompozíciót a tokonomára, a japán szobadíszhelyére teszi. Semmi sem kerülhet a közelébe,ami megzavarhatná a hatást, még egy festmény sem,hacsak nincs társításuknak különleges esztétikaicélja. A virágdísz úgy trónol a tokonomán, akár egyfejedelem, s a szobába lépve a vendégek vagy a tanít-ványok mélyen meghajolnak elõtte, mielõtt üdvözöl-nék a házigazdát. A remekmûvekrõl rajzot készítenekaz amatõr virágkötõk okulására. A témáról egészkönyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. Amikor avirágok elhervadnak, a mester a folyó hullámsírjábavagy a földbe temeti õket. Elõfordul, hogy emlékmû-vet is emelnek tiszteletükre.

64

A virágkötészet, mint mûvészet, egyidõs lehet ateaizmus XV. századi kialakulásával. Történetíróinkaz elsõ virágkompozíciót a korai buddhista szenteknektulajdonítják, akik összegyûjtötték és – az élõlényekiránti végtelen szeretetüktõl vezérelve – vízzel teliedényekbe helyezték a vihartépte virágokat. A hagyo-mány szerint Szóami, az Asikaga Josimasza udvará-ban élõ nagy festõ és mûértõ volt a virágkötészet elsõszakavatott képviselõje. Tanítványai közé tartozott a teamester Sukó, valamint Szennó, a Ikenobó-házalapítója. Az utóbbi család legalább olyan kitüntetetthelyen szerepel a virágkrónikákban, mint a Kanó-di-nasztia a festészet történetében. A tea szertartásánaktökéletesítésével Rikjú idejében, aki a XVI. századmásodik felében élt, a virágkultusz is szárba szökött.Rikjú és neves utódai, Oda Juraku, Furuta Oribe,Kóecu, Kobori Ensú és Katagiri Szekisú valósággalvetekedtek egymással az újabb ésújabb kombinációk létrehozásában.Nem szabad elfelednünk azonban,hogy a teamesterek virágimádataesztétikai törekvéseiknek csupánrészét képezte és nem jelentettkülön vallást. A virágkompozíció,a szobában található egyéb mûal-kotásokhoz hasonlóan az össz-hatást szolgálta. Szekisú elõírtapéldául, hogy ne kerüljön fehérszilvavirág a szobába, ha a kertethó borítja. A „harsány” virágokatkönyörtelenül számûzték. A tea-mester legszebb virágkölteményeis elveszíti jelentõségét, ha elmoz-dítják a helyrõl, ahová eredetilegszánták, hiszen vonalvezetése ésarányai kifejezetten az adott kör-nyezethez illenek.

65

A virágok öncélú imádata a XVII. század közepetáján, a virágkötõ-mesterek színre lépésével kezdõ-dött. A kultusz ma már független a teaháztól, és nemismer más törvényt, mint amit a váza diktál. Új el-képzelések és megvalósítási formák váltak lehetõvé,melynek eredményeként számos különbözõ elv ésiskola alakult ki. Egy múlt század közepén élt szerzõtöbb mint száz különbözõ virágkötészeti iskolát szám-lált össze, melyek alapjában véve két fõ irányzatraoszlanak: a formalisztikusra és a naturalisztikusra. AzIkenobók által fémjelzett formalisztikus irányzat aKanó-család akadémiai törekvéseinek megfelelõklasszikus idealizmust hirdette. A fennmaradt forrá-sok tanúsága szerint az irányzat korai képviselõinekvirágkompozíciói Szanszecu és Cunenobu virág-festményeinek szinte élõ másai voltak. Ugyanakkor anaturalisztikus iskola, nevéhez hûen, a természetet

tekintette modelljének, és csakolyan formai változtatásokat haj-tott végre, melyek feltétlenül szük-ségesek voltak a mûvészi egységérdekében. Munkáikban tehátugyanazok az indíttatások fedez-hetõk fel, mint az Ukijo-e ésSidzso iskolák fametszetein.

Ha idõnk engedné, tanulságoslenne részletesebben foglalkoznia kompozíciós szabályokkal és a korszak mestereire jellemzõfinom részletekkel, melyek híventükrözik a Tokugava idejébenuralkodó díszítõirányzatok alap-elveit. Láthatnánk, miként jelenikmeg az alkotásokban a legfõbbelv (a Mennyország), a másodla-gos elv (a Föld), illetve az egyez-tetõ elv (az Ember). Azokat a vi-rágkompozíciókat pedig, melyek

66

nem testesítették meg mindhárom princípiumot, sivár-nak és halottnak tekintették. Nagy hangsúlyt fektetteka virágok három aspektusára is, a ceremoniálisra, afélhivatalosra, és a kötetlenre. Az elsõ a pompás báliruháknak, a második a délutáni öltözék könnyed ele-ganciájának, a harmadik pedig a budoárok csábospongyolájának felel meg.

Személyes rokonszenvünk inkább a teamesterek,mintsem a virágkötõk kompozícióit illeti. Az elõbbiekmegfelelõ környezetbe helyezett mûalkotások, és azértvonzóak számunkra, mert bensõséges viszonyban áll-nak az élettel. Ezért akár naturalistának is nevezhet-nénk ezt az irányzatot a naturalisztikus és formalisz-tikus iskolákkal szemben. A teamester befejezettnektekinti munkáját a virágok kiválasztása után, és hagyja,hogy õk szóljanak a közönséghez. Ha télutón lépünkegy teaházba, gyakran találkozhatunktörékeny, virágzó vadcseresznyeág-gal, amit rügyezõ kaméliával társí-tanak – mintegy a tél búcsúztatására,illetve a közelgõ tavasz hírnökeként.Másrészt viszont, ha egy kánikulainapon délidõben ülünk teához, a to-konoma hûvösében egyetlen szál li-liomot láthatunk egy ámpolnában. Aharmatos virág mintha szelíden mo-solyogna az élet ostobaságán.

A virágköltemény önmagában isérdekes, ámde festménnyel vagy szo-borral társítva egyenesen megigézõlehet. Szekisú egyszer vízinövénye-ket helyezett egy lapos tálba, tópartvagy lápvidék élõvilágára utalva, fö-léje pedig Szóami repülõ vadkacsá-kat ábrázoló festményét akasztotta afalra. Soha, aki szintén jeles tea-mester volt, a tengerparti egyedüllétszépségét ecsetelõ költeményt társí-

67

tott egy halászkunyhó formájú füstölõtartóval és ten-gerparti vadvirágokkal. Az egyik vendég feljegyezte,hogy a kompozíció a búcsúzó õsz leheletét árasztotta.

Vég nélkül mesélhetnénk a virágokról. Ám egytörténetet mindenképpen el kell még mondanunk. AXVI. században rendkívül ritka növény volt Japánbana hajnalka. Rikjú egy egész kertet beültetett vele, ésrendkívül odaadóan gondozta virágait. A féltett fo-lyondárok híre eljutott Taikóhoz, aki jelezte is szán-dékát, hogy látni kívánja a kertet. Rikjú meghívta háta hadvezért reggeli teára a házában. A kijelölt naponTaikó végigsétált a kertben, ám egyetlen szál hajnalkátse látott. A talajt elegyengették, majd beszórták finomkaviccsal és homokkal. A zsarnok baljós ábrázattallépett a szobába, ám a szeme elé táruló látvány elcsití-totta dühét. A tokonomán egy Szung-kori, ritka míves

bronztálban egyetlen egy hajnalkavirágdíszelgett – a kert királynõje!

E példák híven illusztrálják a virágál-dozat valódi jelentõségét. Talán még avirágok is elfogadják az áldozat lénye-gét, hiszen nem gyávák, mint az ember.Némelyik megdicsõül a halálban – elsõ-sorban is a japáncseresznye virága,mely önként adja meg magát a szélnek.Aki látta már Josino vagy Arasijamapompás sziromlavináit, tudja, mirõl be-szélek. A virágok pár pillanatig úgylebegnek a kristályvizû patakok felett,mint drágakõvel ékesített felhõk, s ahogyvitorlájuk tovalibben a kacagó habok h-átán, mintha ezt mondanák: „Ég áldjon,ó, szép Tavasz! Találkozunk az örökké-valóságban.”

68

VII. A teamesterek

A vallás a múltban keresi a jövõt. A mûvészetben a je-len az örökkévaló. A teamesterek úgy tartották, hogycsak azok értik igazán a mûvészetet, akik élõvé teszikhatását. Arra törekedtek hát, hogy mindennapi életüketa teaház magasztos eszményei vezéreljék. Sohasemszabad elveszíteni a lélek derûs nyugalmát, és a tár-salgás sem zavarhatja meg a környezet harmóniáját.A ruha szabása és színe, a testtartás és a járásmódmind-mind tükrözhetik mûvészi alkatunkat. Hiba len-ne vállvonogatva átsiklani e szempontok felett, mertamíg az ember maga nem szép, nincs joga közelítenia szépséghez. Ezért a teamester több kívánt lennipuszta mûvésznél – célja a mûvészettel való teljes azo-nosulás volt. Ebben állt az esztéticizmus zen-jellege.Ha készek vagyunk felismerni, mindenhol megtalál-juk a tökéletest. Rikjú elõszeretettel idézte az alábbiódon verssorokat: „Azoknak, akik csak virágra áhí-toznak, örömest mutatnám meg a hófödte hegyek fe-szülõ bimbóiban várakozó tavaszt, teljes valójában.”

A teamesterek sokoldalú szolgálatot tettek a mû-vészetnek. Forradalmasították a klasszikus építésze-tet és belsõépítészetet, új stílust teremtve, melyrõl aTeaház címû fejezetben szóltunk részletesen, s amelymég a XVI. század után épült palotákra és kolos-torokra is rányomta bélyegét. A polihisztor KoboriEnsú zsenialitásának számtalan figyelemre méltójelét láthatjuk a Kacura császári villában, Nagoja ésNidzso kastélyaiban, és Koho-an kolostorában. Japánpompás kertjei híres teamesterek alkotásai. Porcelán-mûvészetünk aligha fejlõdött volna tökélyre, ha nin-

69

csenek az ihletett teamesterek, s ha a szertartás soránhasználatos eszközök nem serkentik keramikusainkatmind nagyobb és nagyobb leleményességre. Ensú hétégetõkemencéje jól ismert a japán porcelánmûvé-szetben jártas emberek számára. Textiljeink jelentõsrésze viseli a teamesterek nevét, akiknek színüketvagy mintázatukat köszönhetik. Szinte lehetetlen olyanmûvészeti ágat találni, melyben nem mutatkozottmeg a teamesterek zsenialitása. Már-már feleslegesutalni a festészetnek és a lakkmûvészetnek tett ha-talmas szolgálataikra. A festészet egyik legnagyobbiskolájának eredete Hon’ami Kóecu teamesterre ve-zethetõ vissza, aki lakkfestõként és keramikusként isjeleskedett. Alkotásai mellett szinte árnyékba szorulunokájának, Kóhónak, illetve unokaöccseinek, Kórin-nak és Kendzannak a munkássága. A Kórin nevévelfémjelzett iskola teljes egészében a teaizmus kifeje-zõdése. Jellegzetes vonásaiban maga a természet ele-venedik meg.

Bármekkora volt is a teamesterek szerepe a mû-vészetben, aligha fogható a japán ember életviteléregyakorolt hatásukhoz. Nemcsak az udvariasságiszabályokban, hanem a lakáskultúra valamennyi aprórészletében érezhetõ jelenlétük. Kecses edényeink,valamint az étel tálalásának módja egyaránt nekiktulajdoníthatók. Megtanították népünket arra, hogycsak diszkrét színeket viseljünk. Arra is megtanítottakbennünket, hogyan közelítsünk a virágokhoz. Meg-erõsítették ösztönös egyszerûségünket és rámutattaka szerénység vonzerejére. Tanításaik nyomán végül a japán nép életének részévé vált a teázás.

Azoknak, akik nem tudják, miként kormányozzákéletüket a bajok ostoba zátonyai között a viharos ten-geren, amit életnek nevezünk, állandó nyomorúság-ban van részük, miközben hiába próbálják boldognakés elégedettnek tettetni magukat. Az ember botladoz-va próbálja megõrizni erkölcsi egyensúlyát, s a viharelõfutárát látja a horizonton lebegõ minden egyes fel-

70

hõben. Pedig öröm és szépség lakozik a hullámokörökkévaló, végtelen sodrásában. Miért vonakodunkhát belépni szellemük vákuumába vagy meglovagolnimagát a hurrikánt, ahogyan Lie-ce tette?

Csak az tud szépen meghalni, aki ismeri a szépségfogalmát. A nagy teamesterek utolsó pillanatai éppolyteljesek és emelkedettek voltak, mint életük. Igye-kezetükben, hogy mindig összhangban legyenek avilágegyetem szívverésével, készek voltak bármelypillanatban átlépni a nagy ismeretlenbe. „Rikjú utol-só teája” egy tragikus hõs magasztos példájaként író-dott be kitörölhetetlenül az emberiség történetébe.

Rikjú és Taikó Hidejosi régi barátok voltak, s a had-vezér nagy becsben tartotta a teamestert. Ám a zsarnokbarátsága veszélyes kegy. Az álnokság korában éltek,amikor az ember még a legközelebbi barátjában sembízhatott. Rikjú nem volt szolgalelkû udvaronc, ésgyakorta keveredett nézeteltérésbe ádáz patrónusával.A Taikó és közötte beálló jeges viszonyt kihasználvaRikjú ellenfelei megvádolták a mestert, hogy összees-küvést szõ a zsarnok megmérgezésére. Hidejosi fülébesúgták, hogy a mérget a mester által készített zöldnedûbe kívánják keverni. Hidejosi számára a gyanúárnyéka is elég volt az azonnali halálos ítélethez. Adühödt uralkodó döntése megfellebbezhetetlen volt.Egyetlen kiváltság jutott csak az elítéltnek – saját ke-zével vethetett véget életének.

Az öngyilkosságra kijelölt napon a mester utolsóteaszertartásra hívta legkedvesebb tanítványait. A ven-dégek gyászos kedvvel gyülekeztek a portikuszban amegadott idõpontban. Amikor bepillantottak a kertbe,úgy tûnt, mintha a fák is borzonganának, s a levelekközött kísértetiesen suttogott a szél. A szürke kõlám-pások mintha Hádész kapuja elõtt álltak volna díszõrsé-get. A teaházból ekkor különös tömjénillat lengedezett– a jel, hogy beléphetnek a vendégek. Egyenként el-foglalták a helyüket odabenn. A tokonomán egy kake-mono lógott – õsi szerzetes csodálatos írása a földi

71

dolgok mulandóságáról. A parázstartó üstön melegedõkanna muzsikája nyárbúcsúztató kabócaszerenádhozhasonlított. Kisvártatva belépett a szobába a házigaz-da. Sorra kínálta vendégeit teával, s õk szótlanul kiit-ták csészéjüket. A házigazda volt az utolsó a sorban.A bevett szokás szerint a fõvendég engedélyt kért ateáskészlet szemrevételezésére. Rikjú a vendégek elétette a különbözõ tárgyakat, a kakemonóval együtt.Miután mindenki kifejezte csodálatát, Rikjú megaján-dékozta vendégeit egy-egy darabbal. Csak a teáscsé-szét tartotta meg. „E balsors által bemocskolt edénytne használja többé emberi kéz” – szólt, s azzal dara-bokra törte.

A szertartásnak vége; a vendégek – könnyeikkelküszködve – végsõ búcsút vesznek a házigazdától éselhagyják a szobát. Egyetlen egy tanítványát, a legked-vesebbet kéri csak meg Rikjú, hogy maradjon vele éslegyen tanúja végzetének. Leveszi és gondosan össze-hajtva a gyékényszõnyegre fekteti kimonóját, melyalól elõtárul makulátlanul fehér halotti ruhája. A vil-logó pengére veti szelíd tekintetét és ékesszólóanekként köszönti a halálos tõrt:

Üdvözlégy, Óh, örökkévalóság kardja!Buddha testén és Daruma testén át Vezetett hozzám az utad.

Derûs mosollyal az arcán lépett Rikjú az ismeretlenbirodalmába.

72

Tartalom

I. A tea egyetemes diadala..........................................5II. A teaiskolák.........................................................14III. A taoizmus és a zen buddhizmus........................23IV. A teaház..............................................................35V. Mûélvezet............................................................47VI. Virágok..............................................................56VII. A teamesterek...................................................69

75

teakult a Terebess Online különlapjahttp://terebess.hu/tea

Teafajták Osztályozás a levélrügy kifejlettsége szerintTeák a fermentáció mértéke szerintA teák minosítéseKínai teafajták Nihoncsa – japán teákTerebess Gábor: A zöld teaA zöld tea (Terebess szórólap) Miért borösödik meg a tea?

Klasszikus teáskönyvekLu Jü: TeáskönyvOkakura Kakudzó: Teáskönyv

English TextsBatchelor, Martine. The Korean Way of TeaFukukita, Y. Tea Cult of JapanOkakura, K. The Book of Tea Billy Mood's Yixing Teapots Yixing Purple Teapots

SzépirodalomGyöre Imre: Kínai teákGeorge Orwell: Egy csésze jó teaCsia Pingao: TeáscsészeNéhány teás zen történet

Teázási szokások, teatörténelem Magyar thea-estély 1883-bólTeakörkép A-tól Z-ig (Magyarország, 1993)Kungfu teázásKínai kajvan-teaCsája (orosz szamovártea) Marokkói teázás (Terebess szórólap)Kasmíri zöldteás chaiDél-indiai fuszeres chai Szencsa teaszertartásÜzbég kök-csajSteinert Ágota: Üzbég zöldteaTibeti teafozés Török teázásKalmük dzsomba

77

Ausztrál billy teaGáti Júlia: Illatos levélkékSarkadi Kovács Ferenc (Peking): Isszák a magukétAczél Endre (London): Tízórai kávéPeto András (Moszkva): Korok és kortyokSteinert Ágota: Angol teaAngeli István-Rudnay János: A bölcsesség italaTeaházak GrúziábanA teafa gyötrelmeiA teaklipperekA tea felfedezéseA teacserje hazájaA kínai kultúraA japán teaszertartásA tea megjelenése Európában, tengeri útjaA tea barátai és ellenzoi EurópábanKaravánút Szibérián keresztülA teázás hagyománya OroszországbanAz orosz tea jelképe a szamovárSzalonok és teaestélyekA tea fogadtatása MagyarországonA porcelán teásedények diadalaA pest-budai ötvösség a polgárság szolgálatábanMit tudott a múlt század embere a teáról?Versenyben a kínai és az indiai teaKelet új divatja EurópábanAz uzsonna és az ötórai tea a 19. század végénA századforduló idején a tea mindennapi italTeafogyasztás a két világháború közöttFogalom a Meinl-teaA grúz teaNéhány jó tanács teakedveloknekTeásreceptek régi magyar szakácskönyvekbol

Csa-no-ju japán teaszertartásBevezetés a teaszertartásbaA teaszertartás eszközeiHogyan viselkedjünk teaszertartáskor?Csa-no-ju szótár„Gyárkunyhós" csa-no-ju TeakunyhóTeáscsészéink Raku csavanMatcsa (Koicsa és uszucsa)Kaszi teaédességLinkek

78

TeapatikaA tealevél hatóanyagai, alkalmazásukDr. Barna Mária: Kér egy csésze teát?Elin McCoy: Csodatévo teaAleíjos: A zöld tea gyógyhatásai

Teáskannák, teáscsészékBankoDobin Kajvan (csung) kínai teáscsészék Kjúszu Raku csavan Teapoharak Tecubin (Terebess szórólap)Tokoname

Kiállítások a Terebess CenterbenJi-hszing teáskannák Porcelán teáskannák „Gyárkunyhós" csa-no-ju Teáscsészéink Fémkanna és szamovárTeaszurok

Teaházak címlistájaTeaházak Budapesten Teaházak vidéken

VásárlásTealevéltartók Kínai ji-hszing teáskannák Kajvan (csung) kínai teáscsészék Csavan, japán teaszertartás csészékBambusz eszközök teaszertartáshoz

79

Kiadta a Terebess Kiadó Budapesten, 2003-banhttp://terebess.huA kínai és japán szavakat átírta, a kötetet tervezte és a kiadásért felel Terebess GáborSzerkesztette: Steinert ÁgotaA borító Veres László grafikájának felhasználásával készültMûszaki szerkesztõ: Bozzay KristófKészült a Szegedi Kossuth Nyomda Kft. üzemébenISBN 963 9147 55 9TE 95