282
P P A A T T R R I I C C K K R R O O B B I I N N S S O O N N L L á á z z a a d d á á s s a a S S h h a a r r k k f f e e d d é é l l z z e e t t é é n n

Patrick Robinson - Lázadás a Shark fedélzetén

Embed Size (px)

DESCRIPTION

Lázadás a Shark fedélzetén

Citation preview

PPAATTRRIICCKK RROOBBIINNSSOONN

LLáázzaaddááss aa SShhaarrkk ffeeddééllzzeettéénn

A tizenötödik században Kína nyílt tengeri flottái uralták a világ óceánjait a Sárga-

tengertől egészen a Perzsa-öbölig. Az elmúlt ötszáz évben azonban ez a hatalmas tengeri erő már csak halvány tükörképe önmagának.

Most 2007-et írunk, és Kína célkitűzései gyökeres fordulatot vettek. Az új, Burmában fel-épített haditengerészeti támaszpontjukon összevont erővel, és az Irán déli partjain létesített vadonatúj, kétmilliárd dolláros finomítójával a kínaiak készen állnak arra, hogy nem csak új kihívók legyenek az Egyesült Államokkal szemben a nyílt tengerek feletti uralomért, de felbo-rítsák a Közel-Kelet olajhatalmai közötti finom egyensúlyt, és megakadályozzák a világ olaj-szállítóinak szabad forgalmát is.

Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik ellenzik az Egyesült Államok haditengerészete

költségvetésének megnyirbálását, különösen azoknak a politikusoknak, akik megpróbálják ezt a folyamatot a visszájára fordítani

A könyv fontosabb szereplői A legfelsőbb parancsnokok Az Egyesült Államok elnöke (egyben az Egyesült Államok fegyveres erőinek főparancs-

noka) Arnold Morgan tengernagy (nemzetbiztonsági tanácsadó) Robert MacPherson (védelmi miniszter) Harcourt Travis (külügyminiszter) Tim Scannell tábornok (az egyesített vezérkari főnök) Jack Smith (energiaügyi miniszter) Az Egyesült Államok haditengerészetének főparancsnokai Alan Dickson tengernagy (a haditengerészeti hadműveletek parancsnoka) Dick Greening tengernagy (a Csendes-óceáni Flotta főparancsnoka – CINCPACFLT1) Freddie Curran ellentengernagy (parancsnok, tengeralattjáró-erő, csendes-óceáni flotta –

COMSUBPAC2) John Bergstrom ellentengernagy (a Különleges Hadi Parancsnokság vezetője –

SPECWARCOM3) USS Shark Donald K. Reid parancsnok (parancsnok tiszt) Dan Headley korvettkapitány (végrehajtó tiszt) Jack Cressend korvettkapitány (a fegyverrendszerért felelős tiszt)

Josh Gandy korvettkapitány (szonár tiszt) Drew Fisher tengerészaltiszt-főnök (a hajó főnöke) Shawn Pearson hadnagy (a hajó főnöke) Matt Singer hadnagy (fedélzetmester) Dave Mills hadnagy (BSZJ4 kormányos) Matt Longo hadnagy (BSZJ) navigátor) USS John F. Kennedy Daylan Holt tengernagy (csapattest-parancsnok) Az Egyesült Államok haditengerészetének különleges alakulata – SEAL5

Rick Hunter parancsnok (rohamegység-parancsnok, Kettes rohamegység) Russell 'Rusty' Bennett parancsnok (általános parancsnok, Egyes rohamegység) Ray Schaeffer korvettkapitány (rohamegység-parancsnok, Egyes rohamegység) Dan Conway hadnagy (az Egyes rohamegység parancsnokhelyettese, PH) John Nathan hadnagy (robbantófőnök, Egyes rohamegység) Rob Cafiero tengerészaltiszt-főnök (alaptábor-parancsnok, Egyes rohamegység) Ryan Combs tengerészaltiszt (géppuskás lövész, Egyes rohamosztag) Charlie Mitchell fóka (elektronikus rendszerek, Egyes rohamosztag) Dallas MacPherson hadnagy (robbantófőnök-helyettes, Kettes rohamosztag) Bobby Allensworth hadnagy (Hunter parancsnok személyi testőre) Mike Hook tengerészaltiszt-főnök (MacPherson hadnagy robbantási segédje) Catfish Jones tengerészaltiszt (Allensworth hadnagy harctámogató tisztje) Riff „Csörgőkígyó” Davies fóka (géppuskás lövész, Kettes rohamosztag) Buster Townsend fóka (Kettes rohamosztag) Nemzetbiztonsági Ügynökség, Fort Meade David Borden tengernagy (helyettes igazgató) Jimmy Ramshawe hadnagy (biztonsági hadműveleti tiszt) Hadbíróság A haditörvényszék elnöke: Cale „Boomer” Dunning kapitány A legfelsőbb haditörvényszék elnöke: Sam Scott kapitány A haditörvényszék elnöke/megfigyelő: Art Brennan kapitány Ügyész jogtanácsos: David „Zárka” Jones korvettkapitány Ügyvéd jogtanácsos: Al Surprenant korvettkapitány Kínai főparancsnokság Zhang Yushu tengernagy (a Népi Felszabadító Hadsereg/Haditengerészet tanácsának első

parancsnokhelyettese) Zu Jicai tengernagy (a haditengerészet főparancsnoka) A civil olajszállító tankerek parancsnokai Don McGhee kapitány (Global Bronco)

Tex Packard kapitány (Galveston Star) Menyasszonyok Kathy O'Brian (Morgan tengernagy) Jane Peacock (Ramshawe hadnagy)

5

Lázadás a Shark fedélzetén

Előszó

1987 nyara Hunter-völgy farm Lexington, Kentucky Mondhatni, istentelenül meleg volt ahhoz, hogy az ember baseballozhasson. Csak könnyű

szellő kavargott itt a Blue Grasson, a fullasztóan forró legelőn, a Paris nevű falu közelében, a régi Iron-Works vámút mellett elterülő, telivér lovakat tenyésztő farmon.

Az ifjú Dan Headley egyszerűen képtelen volt eltalálni azokat a gyors labdákat, melyeket Rick Hunter dobott neki.

– Vigyázz, Ricky, vegyél vissza egy kicsit. Így nem tudom megütni. A labda azonban újra és újra süvítve száguldott el mellette, majd hangos csattanással az

ütőjátékos háta mögött, az istálló vörösre festett falának csapódott. Az óriási termetű, tizenhat éves dobójátékos hahotázva nevetett, látva, ahogy legjobb ba-

rátja még egyszer meglendíti az ütőjét, de újra csak mellétalál. – Koncentrálnod kéne, Danny. – Mégis mire? – Hát a labdára, te hülye. – Hogyan koncentrálhatnék valamire, amit még csak nem is látok? Ezt senki nem látná

meg. – Pete Rose biztosan meglátta volna – felelte Rick komoran, a Cincinnati Reds legendás

játékosára utalva. – Pete Rose még egy ágyúgolyót is észrevett volna. – Jól van. Még egyet? – Á, teljesen kivagyok. Inkább menjünk vissza, és igyunk egy pohár limonádét. Úgy izza-

dok, mint egy ló. Rick Hunter levette a kesztyűjét, a labdát farmernadrágja zsebébe tette, melegítőfelsőjét

pedig az ujjánál fogva a dereka köré kötötte. Keresztülugrott a deszkákból összeácsolt keríté-sen, be a legelőre, ahol vagy fél tucat kanca és csikó lézengett. Dan Headley követte, lengette Louisville Slugger márkájú baseballütőjét, közben a csikókat nézte. Mindegyikük valódi, Kentuckyban nevelkedett versenylócsemete volt, amelyek legjobbjai egy napon talán meg-hallhatják a nézők dübörgő tapsorkánját Belmont Parkban, Royal Ascotban, Saratogában, és Longchampsben. Talán még Churchill Downsba is eljuthatnak.

– Még mindig nem tudom ép ésszel felfogni, miért nem akarsz egyszerűen itt maradni és meggazdagodni – jegyezte meg Dan. – Nevelhetnéd a csikókat, és vagyonokat kereshetnél rajtuk, pontosan úgy, mint az apád. Jézusom, Rick! Te beleszülettél ebbe az egészbe, csak meg kellene ragadnod.

– Danny, az elmúlt három év során számtalanszor megrágtuk már ezt a kérdést, és a vála-szom azóta sem változott. Egyszerűen nem érdekel a dolog. Különben is, ahogyan én látom a dolgot, nem lesz mindig ilyen óriási kereslet a telivérek iránt.

6

– Nos, már tíz éve egyfolytában nagyon nagy a kereslet, és semmi jele annak, hogy pan-gani akarna.

– Össze fog omlani a piac, öregem. Az ilyen méretű érdeklődés mindig véget ér egyszer, és akkor majd errefelé minden tele lesz nincstelen cowboycsizmásokkal, olyan srácokkal, akik azt képzelték, a születési előjog számukra jószerencse.

– Persze, de te nem ezért fogsz elmenni innen. Inkább, mert untat az egész, még akkor is, ha ilyen rengeteg pénz van benne. De miért szeretnél éppen a haditengerészet tisztje lenni ahelyett, hogy csak lovagolgatnál itt fel-alá, mint valami istenverte cár, az egész Hunter-völgy ura, a világ telivértenyésztő fővárosának szívében. Nem is tudom, sehogy sem fér a fejembe.

– Ennek ellenére te is el akarsz jönni velem, nem? – Még szép, Ricky. De a fenébe is, az én apám csak a tenyészménekkel foglalkozó istálló-

fiú. A te öregedé meg az egész farm. Neked egyetlen testvéred sincsen. Minden csakis a tiéd lesz. Mind a 800 hektár, és vele együtt az összes értékes tenyészmén.

– Ugyan már, Danny. Neked sokkal jobban megy ez a tenyésztési dolog, mint nekem. Te is megszedhetnéd magad egy kicsit, ha nagyon akarnád. Apádnak van néhány kancája, nem igaz? Mindenkinek el kell kezdenie valahol.

– Ricky, én ezer év alatt sem tudnék annyit összeszedni, hogy egy ekkora farmot megve-gyek, mint ez. A végén belőlem is csak istállófiú lenne, mint az apám. Mindenki azonnal megérti, miért lennék sokkal szívesebben Dan Headley kapitány, az Egyesült Államok hadi-tengerészete egyik csatahajójának parancsnoka, mint Dan Headley, a Hunter-völgy egyik is-tálló-fiúja.

– Téged is untat, ha a lovakat kell nevelned, nem? – kérdezte Rick vigyorogva, biztos lé-vén benne, hogy lelki társra talált.

– Eléggé. Nekem viszont nincsen olyan hátterem, mint neked. – Szerintem nem egészen ez van a dolog mögött. Te is csak kalandra vágysz, akárcsak én.

Sok időbe telik, míg az ember felnevel egy gyors lovat. Nekünk pedig semmi ilyesmire nin-csen időnk, igazam van?

Dan vigyorgott. Sokkal alacsonyabb volt, mint a nagytermetű Rick Hunter, és majdnem kétszer olyan gyorsan kellett szednie a lábát, ha lépést akart tartani barátjával. Nyugodtan sétáltak a bámulatosan szép legelőn, némileg emelkedőnek felfelé haladva, és közben figyel-ték a csikókat, amint kíváncsian közelebb jönnek hozzájuk, mögöttük a kancákkal, akik sok-kal nyugodtabban közelítettek.

– Kitől származik az a mogyoróbarna kancacsikó? – Melyik, Danny? Az, amelyik ott áll elöl, a csillaggal a homlokán? – Aha. Ha felnő, olyan gyönyörű fara lesz, mint egy táncosnőnek. – Szerintem is. Az apamén Secretariat volt, az anyja pedig Nashua egyik leszármazottja

félágról. – Akkor valódi helybeli. Nashua itt van a szomszédban, a Nagy Mén pedig kicsit feljebb

az úton. Annak ellenére, hogy tenyészménként nem teljesített valami fényesen, Kentucky lóte-

nyésztői mindig is úgy emlegették az 1973-as Triple Crown-győztest, mint a Nagy Mén. – A kanca apáé, és az istenre esküszik, hogy Secretariat ágáról nagyon jó tenyészkancák

fognak születni. Mindenesetre ezt a csikót biztosan megtartjuk. – Na és az a pej csikó amott? Az, amelyik állandóan lökdösi a többieket? – Az ő apja Northern Dancer. Féktelen, és elég kis növésű. El akarjuk adni, és talán Íror-

szágba kerül majd, Mr. O'Brianhez. Persze csak akkor, ha az arabok nem ígérnek megint min-denki fölé. Akkor Newmarketben köt ki, ami azért közel sem olyan jó.

– Az a sötétszürke Rajah-tól származik, igaz? – Igaz. A mi jó öreg Red Rajah-nktól, Bart Hunter örömétől és büszkeségétől. Az a csődör

szó szerint gonosz egy szerzet, de az apám nagyon szereti, a te apád meg elég jól boldogul

7

vele. Bobby Headley a legjobb istállófiú, akit csődörök mellé az ember csak találhat egész Blue Grasson. Ez az apám meggyőződése.

– Én már vagy öt éve vagyok Red Rajah közelében és még soha egyetlen egyszer sem ta-pasztaltam, hogy gonosz lett volna.

– Én igen, hidd el nekem. Egyszerűen ki nem állhatja az idegeneket. Ha viszont az apám van vele, akkor teljesen olyan lesz, mint valami kedves öreg házőrző.

Elértek a kerítéshez, keresztülmásztak rajta, és máris a központi udvaron voltak, ahol azon nyomban szembetalálkoztak Bobby Headley-vel, aki a fészerhez sietett. Vékony, kemény tekintetű, kentuckyi tenyésztő volt, közepes magasságú, és nem annyira megdöbbentően jóké-pű, mint sötét hajú, tizenhat éves fia. Bobby Headley hangja olyan mély, és zengő volt, ami valamiképpen nem igazán passzolt a férfi egész megjelenéséhez.

– Sziasztok, fiúk. Na, hogy álltok? – kérdezte a baseballütőre sandítva. – Még mindig si-kerül kicselezned azzal a gyors labdával, Ricky?

– Igen uram, de egyre nehezebben. Ha csak egy pillanatra nem koncentrálok, Danny azon-nal megüti.

Bobby Headley kuncogva válaszolt: – Figyelj csak, Dan. Megtennél nekem egy szívességet? Szaladj már be Red Rajah bok-

szába, és hozd ide nekem a keféket. Ott hagytam őket, pontosan az ajtó mögött. – Persze. Te addig menj csak be, Rick. – Siess. Dan Headley odaszaladt az udvar végében álló három nagy bokszhoz, melyben a csődörö-

ket tartották, majd eltolta a nyolcéves Red Rajah állásán levő reteszt, kitárta az ajtót, és nyugtatólag, halkan mormolva belépett.

– Szia Rajah, öregfiú. Hogy vagy? Jól bánnak még veled? Az óriási csődörön – mely majd 170 cm volt, és amely az évek teltével szinte már hófehérré őszült – nem volt rajta a fejét le-takaró csuklya, és az a hosszú pányva sem, mely a lábánál fogva, a falba fúrt vastag acélkari-kához kötve tartotta volna. Ez azért kicsit furcsa volt, ha figyelembe vesszük, mennyire heves vérű az a nemzetség, melyből is kitenyésztették. A megtermett csődör, mely valaha sorra nyerte a versenyeket Kaliforniában, a tüzes Red God unokája volt, anyja pedig a hírhedt angol mén, Supreme Sovereign lánya. Ha valaki tényleg lótenyésztéssel foglalkozik, akkor azonnal tudni fogja, hogy ez tökéletes példája annak, amit pokoli tenyészetnek szokás nevezni, recept egy igazán veszélyes csődör világra hozatalára. Supreme Sovereign annyira kiszámíthatatlan volt, és annyira halálosan veszélyes minden emberi lényre nézve, aki a közelébe merészke-dett, hogy gondozói kénytelenek voltak egy nagy nyomású tűzoltótömlőt elhelyezni a bokszá-ban, arra az esetre, ha bármi baj történne. Red Rajah maga is számtalan alkalommal támad rá az emberekre, azonban – mivel az egyik legjobb volt a versenylovak közül, és nagyon erősen tudott harcolni a célegyenesben – a maga 40 000 dolláros értékével üzleti szempontból is ki-váló befektetésnek számított. Az elmúlt néhány évben pedig úgy tűnt, Bobby Headley-nek sikerül valamelyest megnyugtatnia.

Rajah meredten nézte az ifjú Dan Headley-t, aki óvatosan araszolt mögötte. Nem látszott rajta, hogy mérges volna, azoknak azonban, akik jól ismerték, minden bizonnyal feltűnik, hogy a füle némileg hátra van lapítva, szemét pedig idegesen forgatja; folyamatosan szemmel tartva Dant úgy, hogy közben a fejét egy milliméterrel sem mozdítja meg.

A fiú lehajolt, felvette a keféket, eközben, nem vette észre, hogy a csődör megmozdul. Dan, aki ennek ellenére – mivel született lótenyésztő volt – megérezte, hogy az állat viselke-dése megváltozik, azonnal felemelte mind a két karját, mintha csak valami közlekedési rendőr volna, és halkan motyogva beszélni kezdett:

– Hé, Rajah, jó fiú, nyugi, öreg haver. Rajah azonban már támadott is, hirtelen, a legkisebb figyelmeztető jel nélkül. A fejét vil-

lámgyorsan hátrakapta, fogaival pedig, krokodil módjára, ráharapott Danny bicepszére. A

8

fogak keresztülhatoltak az izmokon, szilánkokra Toppantották a felkar csontját. Az állat nem engedte el a fiú karját, hanem annál fogva lerántotta a földet borító szalmára, és felkészült rá, hogy bevesse ellene a gyilkos csődörök legkedveltebb fogását. Rá akart térdepelni a fiú mell-kasára, mint azt a tevék és az elefántok szokták, hogy összeroppantsa a bordákat. A telivér lovakat tenyésztők általában szeretik titokban tartani ezeket a mocskos kis titkokat.

Dan Headley fájdalmában és rettenetében felordított, hangja visszhangozva töltötte be az egész udvart. Rick Hunter már a főépületnek számító házhoz vezető gyalogjárón volt, amikor meghallotta. Rajta kívül senki más nem akadt hallótávolságon belül, neki azonban egyetlen szempillantás alatt végigfutott az agyán, milyen a valódi természete Red God unokájának.

Az istállóban Danny megint felordított. A halállal nézett szembe. Ezzel ő maga is tisztá-ban volt, ezért a csődör felé rúgott, de ezzel az erővel egy kisteherautót is rugdalhatott volna.

Rick Hunter ekkor már a négyszög alakú, füves részen vágott keresztül, mely a bokszok mellett feküdt. Hallotta barátja második sikolyát is, és szinte repülve érkezett pontosan az első bokszhoz, melyben Red Rajah lakott. Mikor odaért, szétnézett fegyver után kutatva, és azon-nal észrevette jó öreg, Louisville Slugger ütőjét, a falnak támasztva. Jobb kezével felkapta, majd kitárta az ajtót, belépett, és horrorfilmbe illő jelenet tárult a szeme elé: Danny szétzúzott felkarjából ömlött a vér, a fiú pedig minden erejével megpróbált harcolni a fölébe tornyosuló csődörrel szemben, mely már készült arra, hogy rátérdepeljen. Rick egyetlen pillanatig sem habozott, hanem hátralendítette az ütőt, és olyan rettenetes erővel csapott rá az állat bordáira, amellyel minden bizonnyal azonnal megölt volna bárkit. Red Rajah-nak azonban nem sokat ártott. Az óriási fehér ló felé fordította a fejét, mintha csak azt mérlegelné, melyik fiút lenne jobb először megölnie. Ezért Ricky újra lesújtott, megint a bordáit véve célba, közben pedig felordított:

– Tűnj el innen, Danny! Az isten szerelmére, tűnj el! Zárd be az ajtót, de ne told rá a re-teszt!

Dan Headley, akit szinte teljesen magával ragadott a sokk, és megőrjített a fájdalom, gu-rulva, csúszva-mászva kikászálódott a bokszból. Még mindig a földön feküdt, amikor berúgta az ajtót, így a tizenhat éves Ricky Hunternek egyes-egyedül kellett szembenéznie a dühöngő, gyilkolásra kész csődörrel. Ekkorra már a sarokban állt, vagy ötméternyire a bezárt ajtótól, és a lovat figyelte, mely egy-két lépést hátrált. Ricky két kézzel szorította az ütőt, de nem merte meglendíteni, mert félt attól, hogy ha esetleg elvétené az ütést, akkor Red Rajah azonnal a fejébe, vagy ami még sokkal valószínűbb, egyenesen a nemi szervébe harapna. A másodperc töredéke sem kellett, és a válasz meg is érkezett. Red Rajah, szélesre tárt szájjal, az arca felé kapott. Rick maga elé tartotta az ütőt, melyet még mindig két kézzel szorított, a csődör fogai pedig összecsukódtak a Louisville Sluggeren. Akárha gyufaszál lett volna, úgy hasadt szilán-kokra a baseballütő.

A boksz előtt Dan Headley elájult a fájdalomtól. Rick most már teljesen egyedül maradt. Rajah újra hátrált egy lépést, fülei hátralapítva,

gonosz, fehér peremű szeme egyfolytában jobbra-balra ugrált. Ricknek hirtelen beugrott egy beszélgetés emléke, amelyet valaha egy öreg lovásszal folytatott. Ez az ember azt mondta neki csak egyetlen módszert ismerek, hogyan lehet megállítani egy csődört, amelyik kész arra, hogy megölje az embert. Rick Hunter azonnal négykézlábra ereszkedett, tudván, ha ez a terve nem jön be, akkor hamarosan ugyanolyan halott lesz, mint amilyen Danny lett volna, ha ő nem érkezik időben.

Rick lelapult, és olyan pozíciót vett fel, mint amilyet minden ló legősibb, és legretteget-tebb ellensége, az oroszlán szokott. Megpróbált abba a fenyegető testtartásba húzódni, melyet az ugrásra kész nagymacska szokott felvenni, ezzel megkísérelve felébreszteni Red Rajah-ban azt a több ezer éves rettegést, mely minden ló tudatalattijában él. Csizmáját a szalmába temet-te, kaparni kezdte a betont, közben pedig mélyről jövő, morgó hangot hallatott, és keményen a

9

ló szemébe meredt. Ezután felemelte a fejét, oroszlán módra felordított egyszer, majd még egyszer, és egy lépéssel közelebb ment az állathoz.

Red Rajah azonnal megállt. Fél lépéssel hátrált, vállizmain pedig alig észrevehető remegés futott végig. Egyre távolabb próbált kerülni Ricktől, és lehajtotta a fejét, mintha csak a torkát akarná védelmezni a várható támadástól, ösztön volt mindez, nem reakció.

Rick újra felordított, közben pedig megpróbálta levenni a derekára kötött melegítőfelsőt. Nagyon úgy tűnt, hogy Rajah harci kedve egyszeriben elpárolgott, hiszen az állat most már csak állt, teljesen mozdulatlanul. Teljesen váratlanul érte, amikor a Hunter-völgy tizenhat éves, 190 centi magas örököse felugrott, a feje felé vetette magát, majd ráhúzta a melegítő-felsőt, és eltakarta vele az állat szemét. Red Rajah számára minden koromsötét lett, és nincs a világon olyan ló, mely a legkisebb mozdulatot is tenné, ha nem lát semmit. Így aztán nem volt más választása, csak állt mozdulatlanul, remegve, vakon, fején a felsővel. Rick óvatosan az ajtó felé kezdett araszolni, halkan kinyitotta, kilépett rajta, majd becsapta maga mögött, és a reteszt is rátolta.

Odakinn Dan ekkorra már visszanyerte az öntudatát. Rick rácsapott a vészcsengőre, és ottmaradt a barátjával, míg a segítség, néhány perccel később, meg nem érkezett.

Ő is, és mindkét apa Dan mellett maradt egész este a lexingtoni kórházban, mialatt két se-bész aprólékos munkával összeöltögette a fiú izmait, helyére igazította, majd összeszegecselte a szilánkokra tört jobb kart.

Reggel Dan már a lábadozóban ébredt, és az első, amit lassú fókuszálás után meglátott, a Hunter-völgy ifjú oroszlánja volt. Némán megrázta a fejét, amikor eszébe jutott barátja hőstet-te, majd vigyorogva azt mondta:

– Jézusom, Ricky. Megmentetted az életemet. Én mondtam neked, hogy jobban járunk, ha hadihajóra megyünk

– Igazad van, öregem – válaszolta Rick. – A fenébe ezzel a versenyló marhasággal. Hiszen ebbe bele is lehet halni! Akkor már jobb, ha lőnek az emberre. Mit gondolsz, Annapolis ké-szen áll a fogadásunkra?

Első fejezet 2007. január 23, A Fehér Ház, Washington D. C. Arnold Morgan tengernagy éppen az irodájában ült, és azon a két dolgon tűnődött, melyek

abban a pillanatban, ebédidőben, a világon a lehető legfontosabbak voltak számára. Az első az, hogy minden meggyőződése ellenére beleegyezett, a hivatalában marad, és további egy éven keresztül szolgál az elnök mellett, nemzetbiztonsági tanácsadóként. A második egy wagneri méretű, sült marhahússal megtöltött szendvics, melyet jókora adag majonézzel és mustárral erősítettek meg, és amelyet soha nem mert volna megrendelni, ha titkárnője és egy-ben jövendőbeli felesége, az elbűvölően szép Kathy O'Brian bárhol a Pennsylvania sugárút 1400 közelében lett volna. Még az a szerencse, hogy a nő délután négy előtt nem jön vissza.

A tengernagy jókedvűen mosolygott, és úgy járkált íróasztala körül, mint valami puma, mely készen áll arra, hogy áldozatára vesse magát. Úgy tekintett a szendvicsre, akár bőven megérdemelt gasztronómiai fájdalomdíjra, amiért végül beadta a derekát, miután heteken ke-

10

resztül zaklatta, molesztálta, nyaggatta, és végső soron maradásra bírta az amerikai politikai élet, valamint a fegyveres erők némely, igen nagy hatalommal bíró képviselője.

A döntést, miszerint hivatalban marad, kilenc héten át tartó, folyamatos rábeszélés után si-került kierőszakolniuk belőle. Annak a döntésnek a meghozatala ezzel szemben, hogy rávesse magát az el grando sültmarhás szendvicsre – még mielőtt Ms. O'Brian besasszézik az irodába – lényegesen rövidebb időt vett igénybe: hogy igazán pontosak legyünk, éppen kilenc héttel kevesebbet. A tengernagy, annak ellenére, hogy már hatvanegyedik évében járt, még mindig csodával határosán jó egészségnek örvendett, és nem egészen négy kilóval volt nehezebb, mint amikor huszonhét évvel korábban, tengeralattjáró-parancsnokként leszerelt. Tökéletesen szabott öltönyt viselt, valamint azt a vörösesbarna-arany Hermes nyakkendőt, melyet Kathytől kapott karácsonyra. Fehér vászonszalvétát tömködött inge gallérja mögé, majd élvezettel be-leharapott szendvicsébe. Ha kinézett az ablakon, láthatta, hogy havazik odakint. Az elnök persze ügyesen időzítve, éppen a napsütötte Dél-Kaliforniában tartott látogatást, ahol huszon-öt fok volt a hőmérséklet, itt pedig a Fehér Ház nyugati szárnyában éppen semmi olyasmi nem történt, amely a legkisebb mértékig is felkelthette a volna az egész földkerekség legrette-gettebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő katonai stratégájának az érdeklődését.

– Még most sem tudom megérteni, mi a fenét keresek én itt – motyogta magában. – A vi-lág, legalábbis egy időre, úgy tűnik elcsendesedett, én pedig itt ülök, mint valami istenverte kis öleb, és várom, hogy nagyra becsült, ám némiképp megbízhatatlan elnökünk kirángassa magát valami rohadt Beverly Hills-i úszómedencéből.

Némiképp megbízhatatlan? Hiszen ő maga a megbízhatatlanság! Ez a bizonyos szó szám-talan alkalommal elhangzott az elnök személyével kapcsolatban azon az utolsó találkozón, melyet Scott Dunsmore tengernagy, az egyesített vezérkari főnökök korábbi, megtévesztőén jómódú elnökének házában tartottak. Arnold Morgan nem tudta megérteni, minek ez a nagy felhajtás. Rengeteg NBT mondott már le őelőtte is, azonban ahogyan a dolgok álltak, olyan volt, mintha csak megtagadták volna tőle ezt az alapvető emberi jogot.

Jézusom, de hiszen mindenki jelen volt, neki viszont senki egyetlen szót sem szólt a talál-kozó céljáról. Gyanútlanul és nagyon hűvös hangulatban sétált be a szobába, ahol nem csak Scannel tábornok, az egyesített vezérkari főnök, de két korábbi vezérkari főnök mellett jelen volt még a haditengerészeti hadműveletek főnöke, valamint az Egyesült Államok tengerész-gyalogságának parancsnoka is. Ott volt még rajtuk kívül a védelmi miniszter, a fegyveres erőkkel foglalkozó kongresszusi különbizottság két nagyhatalmú tagja, köztük az óriási ta-pasztalattal bíró Ted Kennedy szenátor is. E politikus megingathatatlan hazafisága és hazája biztonsága iránt érzett állandó aggodalma mindig is természetes vezetővé tette az akkor összegyűlthöz hasonló társaság számára. A Nemzetbiztonsági Tanács összesen négy tagja is megjelent. Ennek a rengeteg, nagyhatalmú embernek egyetlen célja volt csupán: meggyőzni Morgan tengernagyot, hogy maradjon hivatalban addig, míg a republikánus elnök második, hivatalban töltött négy éve letelik. Néhány héttel korábban ugyanis, egy különösen veszélyes és titkos, Kínában végrehajtott katonai akció ügyében az elnök annyira megdöbbentő önzés-ről, és a józan ész teljes hiányáról tett tanúbizonyságot, hogy Morgan úgy ítélte meg, többé már nem lehet megbízni benne, ha az Amerikai Egyesült Államok érdekeinek megvédése ke-rül szóba.

A világon nagyon is ingatag egyensúly uralkodott, erre nem kellett emlékeztetni Morgan tengernagyot. Az Ovális Iroda ura azonban hajlott rá, hogy a saját bábjait ültesse vezető pozí-ciókba, és most, hogy elnökségének második időszaka is hamarosan véget ér, egyre inkább törődött kizárólag önmagával, a magáról kialakított képpel, valamint a népszerűséggel. Ha nincsen ott Arnold Morgan, aki a nemzetközi katonai ügyek tekintetében két lábbal áll a reali-tás talaján, és szinte tévedhetetlenül képes átlátni a dolgokat, azok a férfiak, akik aznap este találkoztak Dunsmore tengernagy házában, attól tartottak, talán valamilyen szörnyű hiba tör-ténhet, amiért valószínűleg túl nagy árat lesznek kénytelenek fizetni.

11

Most visszatekintve, Morgan tengernagy nem tudta volna pontosan megmondani, kinek a szájából hangzott el a gondolat, amely azonban láthatólag mindenkinek a fejében megfogal-mazódott korábban is, miszerint az elnök „istenverte megbízhatatlan, és csak egyre romlik a helyzet.” Emlékezett rá, hogy szinte mindenki bólintott, és senki nem nevetett ennek hallatára. Azt szintén fel tudta idézni, ahogy házigazdájuk, Dunsmore tengernagy odafordul régi barát-jához, a massachusettsi szenátorhoz, és a következőt mondja:

– Nem elég, hogy megbízhatatlan, a legnagyobb baj az, hogy mindemellett folyton érdek-lődik a katonai ügyek iránt. Beszélj már Arnolddal, Teddy. Nálad jobban senki nem tudja el-mondani, amit akarunk.

És a szenátor mindent meg is tett, Morgan tengernagy pedig – miután Hyannisport ékes szavú szónoka rövid, ám annál megindítóbb szavakat mondott neki – egyszerűen bólintott, és csak annyit mondott:

– A lemondásomat visszavontam. Így hát most megint „itt volt a cégnél”, és azon rágódott, mennyire különös nyugalom

szállta meg az utóbbi hónapokban a világ összes, puskaporos hordónak számító pontját. Pilla-natnyilag a Közel-Keleten higgadt légkör uralkodott. A terroristák úgy tűnt, még mindig nem fejezték be karácsonyi szabadságukat. India és Pakisztán átmenetileg szintén felhagyott azzal, hogy egymást fenyegesse, Kína, a Nagy Tigris pedig egészen tavaly ősz óta nem hallatott magáról. Olyannyira nem, hogy a kémműholdak felvételei szerint azóta még csak haditenge-részeti gyakorlatot sem tartottak Tajvan közelében, ami azért kicsit különös volt. Ami pedig új, ISBN tengeralattjárójukat, a Xia III-at illeti, semmi jele nem mutatkozott, hogy készülne elhagyni a sanghaji mólót.

Morgan tengernagy egyetlen, némiképpen érdekesebb jelentést kapott karácsony óta, ame-lyet a CIA orosz ügyosztálya állított össze számára. Az egyik, Moszkvában működő hírszer-zőjük szerint, a főváros peremkerületében fekvő Roszvooruzsenyije gyár nagyobb mennyi-ségben kezdett gyártani tengerfenékhez kötött aknákat. Ez már csak azért is különösnek tűnt, hiszen a Roszvooruzsenyije specialitása közismerten a fenékre telepített aknák, vagyis az MDM sorozatba tartozók voltak – azok közül is leginkább az egy és háromnegyed tonnás, hajógyilkos MDM-6-os, amelyet akár egy tengeralattjáró torpedó-vetőcsövén keresztül is le-hetett telepíteni. A gyár most úgy tűnt, nagyobb mennyiségben állít elő modernizált és egyedi-leg gyártott PLT-3-as, egytonnás, tengerfenékhez kötött aknákat, melyeket azonban a tenger-alattjárók vetőcsöve mellett, hajókról is telepíteni lehetett. A CIA embere nem tudta kideríte-ni, hová készülnek szállítani – ha egyáltalán exportra gyártották őket –, ennek ellenére biztos-ra vette, hogy az ilyen fokú készülődés nagyon is gyanús. A legtöbb orosz-gyártmányú akna ugyanis ezekben a napokban szigorúan csak külföldi megrendelésre készült.

Morgan tengernagy magában morgott: „Na már most. Mégis ki az öreg isten akarna magának ilyen nagy mennyiségű, tengerfe-

nékhez kötött PLT-3-ast?” Hangosan is kimondta volna, ami a fejében megfordult, ha nem lett volna tele a szája a

sült marhahússal, meg a majonézzel, mivel azonban tele volt, egyszerűen csak folytatta a rá-gást, és némán gondolkozott. Ennek ellenére nagyon nem tetszett neki ez az egész.

„Ha ezek az istenverte, csóró oroszok százszámra készítik a nagyon is drága aknákat, ak-kor valaki biztosan megrendelte őket. Ha pedig valaki megrendelte, akkor ez a valaki minden bizonnyal telepíteni is akarja mindegyiket, nem? Különben nem rendelték volna meg? De va-jon hová akarják lerakni a mocskokat? Ezt akarjuk mi tudni. Ki készül arra, hogy barátságos kis meglepetésként, aknamezőt telepítsen nekünk?”'

Befejezte a szendvicsét, belekortyolt a kávéjába, majd rosszkedvűen összevonta a szemöl-dökét. Mikor Kathy visszajön, mindenképpen felhívatja vele Langley-t, és megmondja nekik, hogy állandóan tájékoztassák azzal kapcsolatban, milyen gyorsan képesek az oroszok az ak-nákat előállítani. Ha pedig a műholdak észlelik, hogy bármelyik orosz kikötőből is nagyobb

12

mennyiségű aknaszállítmány indult útnak a világ bármely pontja felé, akkor ő arról minden-képpen tudni akar. Mégpedig azonnal.

„Hiszen nem akarhatjuk, hogy valami átkozott despota, turbánnal a fején esetleg túlságo-san is nagy önbizalomra tegyen szert, nem igaz?”

A tengernagy meredten bámulta egy ideig a MacArthur tábornokot ábrázoló festményt, mely az irodája falán lógott.

„Szemmel kell tartanunk őket, Douglas. Igazam van? Állandóan szemmel kell tartanunk őket.”

2007. január 23. 09.00 (helyi idő szerint) Renmin Dahuitang, a Nép Nagyterme Tienanmen tér, Peking A világ legnagyobb kormányépülete, amelyben a Nemzeti Népi Kongresszus is mindig

ülésezett, ezen a kedd reggelen be volt zárva, az ajtók lelakatolva és eltorlaszolva. Mind az 52 193 négyzetmétere. A hivatalos üléseket elnapolták, a látogatókat kitiltották, és ennyi fegyve-res nem járőrözött a tér hóborította, északi oldalán azóta, hogy 1989-ben lemészároltak jó pár egyetemistát.

Odabent még ennél is több őr járkált fel-alá a végtelennek tetsző folyosókon. Pontosan tizenhatan álltak őrt – fegyverük vállra vetve – azon a kis téren, mely az egyetlen olyan liftet vette körül, amivel az ember lejuthatott a vakítóan kivilágított Déli Kapuhoz. Valaha ez a be-járat csakis a császárnak volt fenntartva. Peking központja már attól is teljesen kihaltnak tűnt, hogy nem nyüzsgött az a több ezernyi kormányhivatalnok, akik általában itt dolgoztak. Csak a hideg szél söpört végig rajta, és olyan elhagyatottnak tűnt, mint valami hatalmas stadion, ami-kor a játékok már véget értek benne.

Odabent, a hadműveleti teremben nagyon is feszült légkör uralkodott. A terem távolabbi sarkában, egy világító komputerképernyő előtt, tekintélyt parancsoló testtartással állt Zhang Yushu tengernagy, aki nemrégiben lemondott a Népi Felszabadító hadsereg/Haditengerészet főparancsnoki beosztásáról, és akit ezután maga a Nagy Vezér nevezett ki a szinte teljhata-lommal bíró pozícióba, NFHH tanácsának első elnökhelyettesévé.

Nyolc héttel korábban, Zhang tengernagy – átugorva a másik három, nagy tapasztalattal bíró elnökhelyettest – olyan nagy hatalommal rendelkező beosztásba került, amelyben csakis az államelnöknek, a kommunista párt első titkárának, és a katonai ügyek tanácsa elnökének tartozott felelősséggel – és ezt a három beosztást egy és ugyanaz a személy töltötte be. A Nagy Vezér tartotta ugyanis a kezében ezt a három, legmagasabb szintű állami pozíciót, és mostanság már nagyon sokan tartották úgy, hogy csak idő kérdése, mikor Zhang tengernagy veheti át a helyét. A Nagy Vezérnek pedig semmilyen ellenvetése nem volt ezzel szemben.

A tengernagy most szólalt meg először összegyűlt vendégei előtt. Óvatosan beszélt, és el-sősorban meleg szavakkal üdvözölt minden résztvevőt a találkozón, mely a legtitkosabb ter-mészetű volt azóta, hogy Nagytermet negyvennyolc évvel korábban felépítették – egy gyűlés, melynek léte túlságosan is bizalmas lévén, a teljes kormányapparátusnak szabadságot adtak egész napra, így akadályozva meg, hogy bármi is kiszivárogjon az itt elhangzottakból.

Jelen volt Zhang tengernagy mindhárom idősebb kollégája, akik szintén a katonai tanács-ban dolgoztak. A haditengerészet új főparancsnoka, Zu Jicai tengernagy is megjelent, mellette ült Yibo Yunsheng tengernagy, Kína északi flottájának új parancsnoka. Az előző este érkezett meg Sanghajból a flotta nagyhatalmú politikai népbiztosa, Yang Zhenying altengernagy, a haditengerészet vezérkari főnökével, Sang Ye altengernaggyal együtt. A kínai haditengerészet főparancsnok-helyettesei közül a legbefolyásosabb, Zhi-Heng Tan tengernagy, közvetlenül

13

Zhang mellett foglalt helyett, a széles, mahagóniból készült asztal végében. Mögöttük a falon Mao Ce-tung 120 centi magas, bekeretezett képe lógott a falon, a nagy forradalmáré, aki nem akart mást, csak, hogy egy magasabb értékeket képviselő Kína álljon szemben az imperialista Nyugattal. A kép valójában annak a portrénak újranyomott változata volt, mely dermesztő közömbösséggel nézte a tömeget a Tienanmen tér másik oldaláról. Ma arra szolgált, hogy a legmagasabb rangú kínai parancsnokok mindegyikének eszébe idézze, kik is ők valójában.

A teremben megjelent többi három férfi iráni volt: a legmagasabb rangú közülük egy feke-te köpenyt viselő, fehér szakállú ajatollah, akinek nevét nem hozták a többi egybegyűlt tudo-mására. A szent embert kísérő két haditengerészeti tiszt egyike Husszein Safii ellentenger-nagy, a Bandar Abbas-i harcászati parancsnokság feje volt, a másik pedig Mohamed Badr ellentengernagy, az iráni haditengerészet tengeralattjáró fegyvernemének főparancsnoka.

Zhang tengernagy, majd 180 centi magas lévén, messze a legtestesebb és legmegtermet-tebb volt a jelen levő kínaiak közül, ennek ellenére, megjelenésével szinte ellentmondásos módon finoman, szinte dorombolva beszélt, széles, kifejező arcán széles mosollyal. A hasz-nált nyelv az angol volt, melyet mindhárom iráni tökéletesen beszélt. Az elhangzottakat Yang altengernagy fordította vissza kínaira, aki valamikor négy éven keresztül tanult a UCLA-n.

– Uraim – kezdte Zhang Yushu tengernagy. – Mint önök is bizonyára tudják, az új, kínai-iráni olajvezeték, mely Kazahsztán hatalmas olajmezőiről indul, néhány héten belül megkezdi működését. Naponta több ezer hordónyi nyersolaj áramlik majd Oroszországból, az önök ha-talmas hazáján keresztül, egészen a vadonatúj kínai finomítóig, melyet a Hormuzi-szorosban építettünk fel. Ezzel, uraim, mindannyiunk számára új nap virrad, egy olyan nap, mely óriási profitot hoz majd Iránnak, és ha az égiek is megsegítenek bennünket, véget vet annak az ál-datlan állapotnak, hogy Kína a nyugatról kapott olajtól legyen kénytelen függeni. Kétségtelen, hogy hatalmas nemzeteink között az elmúlt tíz évben kialakult kapcsolat a mennyben kötte-tett.

Zhang tengernagy ekkor egy pillanatra megállt és széttárta a karját. Odasétált az asztal jobb oldalára és szélesen mosolygott a három arabra. Az ajatollah állt fel először, megragadta a tengernagy mindkét kezét, és Allah örökös békéjét kívánta mindannyiuknak. Ezután a két, Bandar Abbasból érkezett tengernagy is felemelkedett, majd megölelte a kínai haditengerészet legendás főparancsnokát.

Zhang visszasétált előbbi helyére, az asztalfőre, megállt, majd egy pillanatig a jegyzeteit tanulmányozta. Hagyta, hogy a másodperc töredékéig rosszallás suhanjon végig az arcán, a következő pillanatban azonban már megint szélesen mosolyogva folytatta:

– Gondolom, egyetlen jelenlevőt sem kell emlékeztetnem arra, milyen hatalmas költsé-gekkel járt ennek az 1600 km-es csővezetéknek, valamint a finomítónak a felépítése. Termé-szetesen több milliárd amerikai dollárt emésztettek fel a munkálatok. Most már csak egyetlen sötét felhő takarja számunkra az égboltot, mégpedig, az, hogy a világpiacokon jelenleg külö-nösen alacsony a nyersolaj hordónkénti ára. Tegnap este mindössze 13 dollár volt, és tovább zuhan, olyan mélyre, amilyen tíz éve nem volt. Az arab nemzetekre ilyen téren nem számítha-tunk, hiszen nagyon függnek az amerikaiak védelmétől, és az általuk nyújtott kereskedelmi kedvezményektől. Így nem marad más választásunk, kénytelenek vagyunk az általunk kiter-melt olajat eredeti értéke feléért, vagy harmadáért eladni. Mivel Irán húsz százalékot kap minden egyes hordó után, mely a finomítónkat eléri, ez azt jelenti, hogy hordónként még há-rom dollár sem kerül az államkasszájukba. Éppen ezért nem kell magyaráznom, hogy ez az önök hazája számára több millió dollárnyi bevételkiesést jelent havonta. A következőt kérde-zem önöktől, uraim. Mi lehet a megoldás? Emlékeztetem önöket, hogy ez egy terv része, egy olyan ördögi nyugati TERVÉ, mely arra irányul, hogy ők minél nagyobb hatalmat szerezhes-senek fölöttünk, mint ahogyan azt mindig is akarták.

14

Eddig a pontig Zhang tengernagy hangja mind határozottabban csengett, most azonban új-ra nagyon lágyan és halkan folytatta, azon a hangon, amelyet vendégei köszöntésekor hasz-nált.

– Rájöttünk a megoldásra, kedves barátaim. Olyan megoldás ez, melyet korábban már számtalan alkalommal megfontoltunk, és amely minden bizonnyal nem csak a kínai, de az iráni kormány támogatását is elnyeri majd.

Az ajatollahon látszott, hogy komolyan meghökkent, és nem ért semmit az egészből. Zhang tengernagy visszamosolygott rá, és minden különösebb felhajtás nélkül a követke-

zőt mondta: – Javaslom, telepítsünk aknákat az Iráni Iszlám Köztársaság történelmi vizeibe, keresztbe

a Hormuzi-szoroson. Badr tengernagy felkapta a fejét: – Yushu, kedves barátom, önt hazám egyik legbizalmasabb barátjának tekintem, és több-

ször is bebizonyította, megbízhatunk önben. De azt hiszem, a legjobb lesz, ha emlékeztetem, milyen sok alkalommal megtárgyaltuk már a Hormuzi-szoros blokád alá vonásának kérdését. És minden alkalommal ugyanazon három ok miatt vetettük el a javaslatot: egy, a szoros távo-labbi oldala Omán felségterülete, egy olyan országé, amely teljes mértékben a Londonban székelő amerikai bábok befolyása alatt áll. Kettő, soha nem lennénk képesek elég gyorsan telepíteni egy aknamezőt ahhoz, hogy az amerikai kémműholdak ne vegyenek észre az egész-ből semmit, és így mindenképpen magunkra vonnánk a Pentagon haragját. Három, nos az amerikaiak előbb-utóbb biztosan felszednék az összes aknánkat, ráadásul törvényen kívüli, bandita államként bélyegeznének meg bennünket, amely a világ békés, kereskedéssel foglal-kozó nemzeteinek esküdt ellensége. Így hát a mi szempontunkból ennek az egésznek semmi-lyen haszna nem lenne.

Zhang bólintott, és megkérte az egybegyűlteket, hogy türelmesen hallgassák végig mon-dandóját.

– Mohamed – kezdte. – Az ön által felsorolt indokok mind igazak. Az idők azonban vál-toznak. Most már sokkal nagyobb a tét. Önöknek is, és nekünk is van olajunk elég ahhoz, hogy a szükségleteinket kielégítse, és hogy el is adjunk belőle. Ezenkívül megbonthatatlan, közös érdekeltséggel is rendelkezünk, mégpedig azokkal az olajszállítási útvonalakkal, me-lyek a szorostól a Távol-Keletig nyúlnak. Ön, kedves Mohamed, az egész Népi Felszabadító Hadsereg/Haditengerészet teljes támogatását élvezi. Együtt bizonyosan képesek lennénk, ten-geralattjárók és felszíni hajók felhasználásával olyan gyorsan telepíteni az aknamezőt, hogy senkinek a leghalványabb sejtelme se legyen róla, mit tettünk.

– De előbb-utóbb biztosan rájönnének. – Nem hiszem. Talán sejthetnék, de semmiképpen nem jönnének rá időben. Mert ha a ter-

vünk sikerül, akkor egy nap valamelyik amerikai tankerhajó egyszer csak a levegőbe röpül, az olajárak pedig az egekbe szöknek a világ minden országában, kivéve persze a miénket, hiszen számunkra az olaj semmibe nem fog kerülni. Mivel pedig a világ összes országának tankerei megállnak majd az aknamező két oldalán, félve attól, hogy ők is hasonló sorsra juthatnak, a nekünk semmibe nem kerülő olaj eladásából hatalmas vagyonra tehetünk szert. Egy ideig szinte egyedül mi fogjuk kézben tartani a világ teljes nyersolajpiacát.

Badr tengernagy csak mosolygott és a fejét ingatta. – Vakmerő terv ez Yushu, el kell ismernem. Gondolom, még akár működhet is. Az én ha-

zám és haditengerészete azonban megtapasztalta már, milyen, ha kivívja maga ellen a Penta-gon haragját. Higgye el, nem kellemes.

– Az én hazám szintén került hasonló helyzetbe, Mohamed. Az amerikaiak azonban nem legyőzhetetlenek, és végső soron a társadalmuk nem egyéb, mint istentelen emberek gyüleke-zete, akiket a pénzen kívül más nem is érdekel. Minden lehetségest megtesznek majd, hogy felszabadítsák az öböl szállítási útvonalait, azonban meggyőződésem, hogy az egész problé-

15

mát inkább üzletinek fogják tekinteni, nem pedig olyasminek, ami megfelelő indok volna a fegyveres konfliktus kirobbantására. Különben sem akarhatják, hogy megkezdődjön a harc az öbölben, hiszen ezzel csak tovább súlyosbítanák az olajhiánnyal fellépő gondjaikat, a nyers-olaj ára mind magasabbra emelkedne, az ő szentként tisztelt New York-i tőzsdéjük indexe pedig nagyon mélyre zuhanna.

– De hát Yushu! Ha az amerikaiak megsejtik, hogy Kína áll az egész mögött, akkor bizto-san nagyon dühösek lesznek.

– Ez igaz, Mohamed. Igaz. Annyira azonban semmiképpen, hogy megkockáztassanak egy velünk vívott háborút. Hiszen drága tőzsdeindexük azzal valódi szabadesésbe menne át. Nem, barátaim, az amerikaiak nem fognak mást tenni, mint felszedik az aknákat, felszabadítják a szállítási útvonalakat, és jókora haditengerészeti erőt vezényelnek át a térségbe, hogy biztosít-sák, ez az egész soha többé nem ismétlődik meg. Ekkorra azonban mind Kína, mind Irán ha-talmas összegeket zsebel majd be, és ha szerencsénk van, szerzünk magunknak számos olyan új barátot és üzletfelet, akik sokkal szívesebben kereskednek majd velünk, mint velük. Egyet-len kis aknamező kell ehhez, Mohamed, mindössze 32 kilométer széles, és megnyílik mind-annyiunk számára egy sokkal fényesebb jövő felé vezető út.

Ugyanazon a napon A Nemzetbiztonsági Hivatal központja Fort Meade, Maryland Jimmy Ramshawe hadnagy aznap már ki tudja hányadik alkalommal töltötte le az adatokat

számítógépe képernyőjére. Mint BHT (biztonsági hadműveleti tiszt), az is a feladatai közé tartozott, hogy az Egyesült Államok katonai hírszerzésének ultratitkos, labirintushoz hasonlító épületében dolgozó számtalan, kiválasztott tisztnek eljuttassa a feladatuknak megfelelő, ki-nyomtatott információkat. Ez a hely annyira titkos volt, hogy még a falakba is vörösréz réte-get építettek be, ezzel is próbálván megakadályozni az elektronikus lehallgatást.

A hadnagy, aki ebédidő óta folyamatosan dolgozott, nagyon unta már az egészet. Az egész világra kiterjedő amerikai hírszerzőhálózattól kapott üzenetek, jelentések és jeladások halma-zán kellett átrágnia magát. A két legutóbbi anyag azonban – amely a CIA orosz ügyosztályá-ról éppen abban a pillanatban érkezett – azonnal felkeltette az érdeklődését:

Szokatlan tevékenység a Moszkva külvárosában levő Roszvooruzsenyije aknagyárban. Há-rom nagy katonai szállítójármű hagyta el a létesítmény területét, tele rakománnyal. Ezeket két órával később, a moszkvai Seremetyevo II. repülőtéren látták újra, majd még egyszer, keleti idő szerint 14.00-kor, amint üresen távoznak a repülőtérről. Úti céljuk ismeretlen.

Ugyanettől a forrástól, kilencvennégy perccel később, keleti idő szerint 15.34-kor, újabb üzenet érkezett. Langley mindeddig nem volt hajlandó minősíteni az esetet. Csak a puszta tényeket közölték:

Orosz Antonov 124-es 23.00-kor felszállt Moszkvából, ismereteink szerint keleti irányban haladva. Személyzet plusz nagy mennyiségű szállítmány. AN-124-es 3000 m-es kifutás után emelkedett a levegőbe. A CIA helyi hírszerzőtisztje nem tudott a repülési útvonallal kapcsola-tos információkat szerezni. Adatgyűjtést folytatjuk.

Jimmy Ramshawe számára olyan volt mindez, mint egy falat kenyér – összetett, némikép-pen ördöginek tűnő probléma, amely további tanulmányozásra késztette, ha nem arra, hogy teljesen meg is oldja. Tisztában volt vele, hogy a gigászi orosz Antonov szállítógép – melyet az orosz mitológiai óriás után Ruszlánnak is neveztek – példátlanul nagy, összesen 120 tonna terhet képes magával vinni, nem kevesebb, mint 35 000 lábbal, vagyis több mint 10 600 mé-terrel a föld felszíne felett. Jó képzelőerővel áldotta meg az ég, és ennek csak igen kis részét

16

felhasználva is maga elé tudta idézni a 120 jókora tengeri aknának a képét, ahogy 550 cso-mós6 sebességgel száguldanak a sztratoszférában, valami távoli óceán felé haladva, ahol majd kibiztosítják mindegyiket, és az Egyesült Államok haditengerészetébe tartozó flottáknak sze-reznek néhány nagyon is kellemetlen percet.

Jimmyt már huszonnyolc évesen kiválasztották, hogy a haditengerészeti hírszerzőszolgá-latnál dolgozzon. Ez a magas, sötét hajú fiatal tiszt ugyanis szinte végletekig analitikus elmé-vel rendelkezett. Könnyen átlátta különállónak tűnő dolgok összefüggéseit, és kibogozta a sokak számára zavarosnak tűnő szálakat. Ha esetleg valamilyen hajó parancsnokságáig viszi, akkor hamarosan a legénység élő rémálmává vált volna. Nincs a világon egyetlen olyan hadi-hajó sem, amelynek személyzete még csak megközelítőleg is elegendő információval tudná ellátni ahhoz, hogy valamilyen fontos helyzetben döntésre szánja el magát. Ennek ellenére nagyon magas volt az intelligenciahányadosa, magasabb, mint bárkinek, akivel Annapolisban egy évfolyamba járt, felettesei éppen ezért már nagyon korán felfigyeltek rá. Ramshawe had-nagy arra született, hogy legmagasabb szintű hírszerző-tevékenységet folytasson, és miközben egykori évfolyamtársai egyre csak a csillagaikat hajszolták, arra várva, hogy kinevezzék őket az egyik felszíni hajó vagy tengeralattjáró parancsnokának, a magas, szikár és sportos testfel-építésű Jimmy bevonult Amerika legbizalmasabban kezelt és legerősebben őrzött hírszerző-központjának elektronikus méhébe, ahol, hogy a kinevezésekkel foglalkozó tengernagyot idézzük: „megfelelő módot találhat kiemelkedő tehetségének kiaknázására”.

A Fort Meade-ben szolgáló tisztek közül már csak abból az okból kifolyólag is kilógott, hogy teljesen úgy nézett ki, és úgy beszélt, mint egy ausztrál. Egy sidney-i diplomata fiaként, Washington D. C-ben született, amikor apja éppen ötéves megbízatását töltötte a Massachusetts sugárúton levő ausztrál nagykövetségen. Ennek leteltével visszatértek Új-Dél-Walesbe, ahol azonban mindössze két évig maradtak, hiszen apja, Ramshawe tengernagy el-fogadta az ausztrál légitársaság, a Quantas igazgatótanácsába való kinevezést, így állandó munkát kapott New Yorkban.

Az ifjú Jimmy pedig, kezében az Egyesült Államok útlevelével Connecticutba ment tanul-ni. Három éven keresztül az iskolai baseballcsapat egyik sztárja volt, annak ellenére, hogy akcentusa alapján sokkal inkább illett volna cricketütő a kezébe. Ezután apja nyomdokaiba lépett, és a haditengerészet sötétkék egyenruháját öltötte magára – pontosabban szólva az amerikai haditengerészetét. Már több mint tíz éve szolgált, néhány héttel korábban azonban még mindig sikerült mosolyt varázsolnia a NBH igazgatója, George Morris tengernagy siral-mas képére, amikor ízes ausztrál akcentusával bejelentette neki:

– 'napot, uram. Összeszedtem a dolgokat, amiket kért. Adjon két órát, és minden tip-top lesz.

Ramshawe mindig is olyan benyomást fog tenni az emberekre, mintha csak Banjo Pattersont, vagy az ausztrál folklór más alakjait hallanák. Ő ennek ellenére tetőtől talpig ame-rikai volt, Morris tengernagy pedig legalább olyan nagyra becsülte, mint régi barátságát az öregebbik Ramshawe-val, az azóta nyugalomba vonult ausztrál diplomatával és tengernagy-gyal. Az egyetlen gondot ebben a pillanatban mindössze az jelentette, hogy Morris tengernagy kénytelen volt bevonulni a Betehsdában létesített haditengerészeti kórházba, mert azt gyaní-tották, rosszindulatú daganat fejlődött ki a tüdejében, a helyét pedig erre az időszakra helyet-tese, David Borden ellentengernagy vette át. Ő viszont sokkal távolságtartóbb, a formalitások-ra sokat adó ember volt, aki nem állt készen arra, hogy az ifjú Ramshawe megfigyeléseinek azon nyomban utánajárjon. Ezzel minden bizonnyal mindkettejük számára megnehezíti majd a közös munkát – saját magának azért, mert esetleg valami fontos részlet felett átsiklik a fi-gyelme, Ramshawe hadnagyét pedig azért, mert nem lesz senki, aki teljes figyelmet szenteljen neki.

Maga elé meredt, a két üzenetre, és ugyanúgy esett neki az általuk jelentett problémának, mint ahogy mindig is szokta: azonnal megpróbálta feltételezni a lehető legrosszabb esetet. Ez

17

pedig a következő volt: valami külföldi idióta vásárolt jó pár száz tengeri aknát a mocskos oroszoktól azzal a szándékkal, hogy valami olyan helyre telepítse a kis rohadékokat, ahová nem akarja, hogy bárki más is bejuthasson. Ramshawe hadnagy összevonta a szemöldökét. Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy az oroszok saját maguk szeretnék felhasználni az akná-kat. Egyrészt nem volt semmijük, amit elaknásíthatnának, másrészt pedig manapság csak a legritkább esetben kezdtek haditengerészeti fegyverek gyártásába, hacsak nem exportra készí-tették azokat. Szóval akkor ki az öreg istennek gyártanak? Jimmy Ramshawe fejben gyorsan végigfutott a lehetséges megrendelők listáján. Talán valamelyik őrült barom odaát az öböl-ben? Kadhafi? Az ajatollahok? Az irakiak?

Valójában egyiküknek sem volna oka arra, hogy ilyesmit tegyenek, igaz ugyan, az irániak nem egyszer fenyegetőztek aknamező telepítésével. Akkor viszont az AN-124-es déli irányba indult volna, nem pedig kelet felé. Vagy ami még valószínűbb, egyszerűen közúton szállíta-nák az aknákat. Kína? Nem. Ők legyártanák a sajátjukat… legalábbis azt hiszem. Észak-Korea? Talán. De ők is tudnak gyártani maguknak.

Ramshawe hadnagy úgy ítélte meg, hogy ez a rejtély megér egy kicsit alaposabb gondol-kodást. A kezébe vette a két üzenetet, és közben magában mormogott. Azt hiszem, nem lenne valami okos dolog elszúrnunk ezt az ügyet, mert ha valahol a Távol-Keleten egyszer csak elkezdenek a levegőbe röpülni a hajók, akkor nagy valószínűséggel mindenki minket fog vá-dolni. Nem is beszélve arról, ha éppen amerikai hajó robban fel. Istenemre mondom, akkor aztán nyakig benne lennénk! Felállt a képernyő elől, kifésülte a homlokába lógó fekete hajtin-cseket, majd határozott léptekkel az igazgató irodája felé indult.

Még mindig a jelentések szövegét olvasta, amikor elért ahhoz a szinte szentélyszerű iro-dához, melyben valamikor maga Arnold Morgan is dolgozott. Szórakozottan ment előre, és még mindig a sorokat böngészte, amikor gyors kopogtatás után egyszerűen belökte az ajtót, majd szokásához híven, nem zavartatva magát, besétált a szobába.

– 'napot, tengernagy! – kezdte. – Azt hiszem, volna itt egy pár dolog, amit talán jobb lenne alaposan szemügyre vennünk.

David Borden felemelte a tekintetét, arcán őszinte megdöbbenés tükröződött. – Hadnagy – mondta. – Mit gondol, képes volna arra, hogy megtiszteljen a legalapvetőbb

udvariassággal, és kopogjon, mielőtt belép az irodámba? – Uram? Ha jól emlékszem, én kopogtam. – És akkor talán megvárná, amíg azt mondom, hogy bejöhet? – Uram. Szerintem most az etikett az, ami a legkevésbé fontos. Belebotlottam valami na-

gyon sürgős ügybe, és mindenképpen az volna a legjobb, ha minél hamarabb átnézné ezt a dolgot.

– Ramshawe hadnagy. Az etikettnek vannak még olyan követelményei, melyeket az Egye-sült Államok haditengerészete általában elvár a tisztjeitől. Persze megértem, hogy az ön hazá-jában rég kiveszett már az efféle udvariasság.

– Uram, ez az én hazám. – Természetesen. Ennek ellenére egyetlen olyan tiszttel nem találkoztam még, akinek

ilyen akcentusa lett volna. – Nos erről nem tehetek. Mivel azonban az, amit csinálunk, csak puszta időpocsékolás, én

pedig nem szeretném már az elején elvágni magam most, hogy ön ül a nagyfőnöki székben, a legjobb lesz, ha kimegyek, és az egészet kezdjük elölről, rendben?

És mielőtt Borden tengernagy egyetlen szót is szólhatott volna, Jimmy Ramshawe kisétált az irodából, majd becsukta az ajtót maga mögött.

Ezután újra kopogtatott, az igazgató pedig, aki kicsit abszurdnak érezte a helyzetet, ki-szólt.

– Bejöhet, hadnagy!

18

– Na, hál' istennek, ezzel is megvolnánk – mondta Jimmy, és felöltötte a rá jellemző, ausztrál-filozofikus, kissé ferde mosolyát. – Egyébként, 'napot, tengernagy. Van itt valami, amit szerintem, meg kellene néznünk.

Átadta a két üzenetet, David Borden pedig gyorsan átfutotta őket. – Nem tudom, miért volna ez annyira sürgős – mondta ezután. – Először is, fogalmunk

sincsen róla, vajon tényleg ott voltak-e az aknák annak az orosz gépnek a rakterében. Ha pe-dig mégis ott voltak, akkor fogalmunk sincsen róla, vajon merre tartott az Antonov, egyébként meg bármi is az úti cél, mindenképpen rengeteg időbe fog telni, amíg ezt a nagy szállítmány aknát kirakodják, továbbszállítják, majd végül elkezdik telepíteni őket. Ekkorra viszont a mű-holdjaink biztosan észreveszik a készülődést. A maga helyében nem pocsékolnám rá tovább az időmet.

– Várjon csak egy kicsit, uram. Ha minden igaz, van itt több száz vadonatúj tengeri akna, amelyek szinte bizonyosan ott utaznak a világ legnagyobb teherszállító gépének a fedélzetén valamerre keleti irányba, talán Kína vagy India, de az is lehet, hogy Pakisztán, Korea, vagy akár Indonézia felé. Vadonatúj aknák, melyeket külön megrendelésre gyártottak le. Maga pedig úgy gondolja, semmi értelme nem lenne megpróbálni követni ezeket a nyomorult sze-métládákat, és kideríteni, kinek szállítják le őket?

– Nem, hadnagy. Biztos vagyok benne, hogy időben megtudunk mindent, drága erőforrá-saink, pontosabban szólva az ön energiái, elfecsérlése nélkül.

– Nos, ha valóban így gondolja, uram… Ez azonban rengeteg, nagyon brizáns robbanó-anyag, és valami rohadék biztosan előre meghatározott célból akarja felhasználni. Szerintem Morris tengernagy mindenképpen utána akarna nézni, és talán még a Nagy Embert is riaszta-ná a Fehér Házban.

– Hadnagy, Morris tengernagy már nem áll ennek a hivatalnak az élén, és remélem, hogy mostantól kezdve képes lesz megbízni az én ítéletemben is. Felejtse el az aknákat. Biztos va-gyok benne, hogy minden időben felszínre kerül majd.

– Csak azt remélem, nem hagynak majd maguk után egy kész roncshalmazt – ezzel Ramshawe hadnagy kurtán biccentett, sarkon fordult és kiment, közben pedig egy ausztrál kifejezést mormogott az orra alatt. – Kiderült hát, milyen korcs kurafi vagy te is.

Este. Ugyanazon a napon Hadműveleti terem, a Népi Nagyterem Mostanra kikapcsolták a nagy komputerképernyőt. Az iráni delegáció elindult hazafelé, és

éppen északkeleti irányban haladtak a Jichang Lun a pekingi nemzetközi reptér felé. Zhang tengernagy Zu Jicai tengernaggyal beszélgetett. Mindenki más elment már. A két régi barát és kolléga egyedül ült, teát szürcsöltek, melyet – mivel senki másnak nem volt szabad a Nagyte-remben tartózkodnia – az egyik őrnek kellett elkészítenie. Olyan íze van, gondolta Yushu, mintha csak Mao termoszából maradt volna meg, az 1935-ös Hosszú Menetelésből.

– Még mindig nem egészen vagyok meggyőzve, Yushu. Te tényleg azt hiszed, eleget nyerhetünk ebből az ügyből ahhoz, hogy megkockáztassunk egy világméretű olajkereskedel-mi katasztrófát?

– Á, Jicai, te mindig is született taktikus maradsz, született stratéga. Mindig úgy visel-kedsz, mint a vérbeli parancsnokok. Nagyon tisztán látod a dolgokat, a legközelebbi csapást és annak következményét.

– És te nem így gondolkodsz?

19

– Valamikor régen, amikor még én voltam a haditengerészet főparancsnoka, igen. Most már azonban kénytelen vagyok sokkal politikusabban látni mindent, és megváltoztattam a perspektíváimat. Próbálom összefüggéseiben tekinteni a dolgokat.

– Attól tartok, kedves Yushu, hogy ha egy amerikai tanker a Hormuzi-szorosban esetleg összeütközne az egyik ilyen orosz aknával, akkor hamarosan nagyon sok összefüggést figyel-hetsz majd meg.

Zhang tengernagy elmosolyodott, és kicsit savanyú képet vágott, amikor belekortyolt a te-ájába, a következő pillanatban azonban már lágy hangon folytatta.

– Mit gondolsz, egyetértettek a tervemmel? Szerinted Husszein azzal hív majd vissza, hogy a kormányuk beleegyezett? .

– Szinte teljesen biztos vagyok benne. Tudod, milyen meggyőző tudsz lenni az olyanokkal szemben, akik azt akarják, hogy valaki meggyőzze őket.

– Ez is része a stratégiámnak, Jicai. Nagyon jól tudom, hogy az iráni haditengerészet min-den egyes tisztjének mellkasában valójában egy forradalmár szíve dobog. Hát persze, hogy vágynak arra a hihetetlen pénzösszegre, amit a világméretű olajválság alatt kereshetnének. Amit azonban valójában szeretnének, az az, hogy a lehető legnagyobb csapást mérhessék a Nagy Sátánra, valami olyasmivel, ami óriási zavart okozhat a mindennapi amerikaiak életé-ben.

– Attól tartok, tökéletesen kiismerted őket, Yushu, és félek, végre fogjuk hajtani a terve-det. Lerakjuk azokat az aknákat. Amitől pedig mindennél jobban tartok, hogy mindez milyen következményekkel jár majd. Az amerikaiak szinte biztosan megjelennek az öbölben, kivont karddal, és talán a mi hajóinkra is rátámadnak. Hiszen te is tudod, hogy nem vagyunk velük egy súlycsoportban!

– Megint olyan vagy, mint amilyen az előbb. A legközelebbi csapás és annak következ-ménye. Hamarosan azonban megkérlek majd rá, hogy próbálj a dolgok mögé tekinteni. De egyelőre még nem. Addig legalábbis, míg az irániak beleegyező válaszukkal fel nem keresnek bennünket, semmiképpen. Akkor majd mindenbe beavatlak.

– Nagyon várom a pillanatot, Yushu, de már legalább tizenkét órája itt vagyunk ebben a teremben. Azt hiszem, jobb volna indulnunk, és valamilyen vacsora után néznünk.

A két férfi liftbe szállt, felmentek a Nagyterem központi szintjére, ahonnan nyolctagú járőr kísérte el őket a főbejárathoz, a sötét, fagyos Tienanmen téren túlra. Ott járó motorral várt rájuk a hosszabbított, fekete Mercedes. A járőr vigyázban állva várta meg, amíg a kocsi – kerekei a szűz hóban ropogva elindul, és a tér nyugati oldala mentén haladva, északi irányba viszi a két magas rangú parancsnokot, a Tiltott Város felé, amely még mindig őrzi a Sárkány Trónust, mely a legtöbb nyugati szemében a mai napig a kommunista Kína hatalmának jelké-pe.

Meglehet, hogy a soha el nem feledett Mao Ce-tung portréja – mely ezen az éjjelen mintha valamelyest hallgatagon és hűvösen tekintett volna le – nem mosolyodott el, amint a tenger-nagyok Mercedesé elhaladt a Tienanmen kapu mellett, de minden oka meglett volna rá. Hi-szen ha másnak nem is, Mao-nak mindenképpen tetszett volna Zhang Yushu tengernagy titkos terve.

21.00 (helyi idő szerint). Ugyanazon a napon NBH FortMeade, Maryland Borden tengernagy hazament. Az amerikai kémberendezések kezelőinek új műszakja dol-

gozott egész éjszakán keresztül. A nappali műszaknak csak egyetlen olyan tagja volt, aki még

20

mindig a hivatalban maradt. Jimmy Ramshawe hadnagy továbbra is az irodájában tartózko-dott, bezárt ajtaja mögött görnyedve Ázsiát ábrázoló térképek fölé, tengerészeti térképeket töltve le számítógépe képernyőjére, próbálván kitalálni, vajon merre tarthat az Antonov-124-es, rakterében halálos szállítmányával, és ami még ennél is fontosabb, vajon hol fog tankolni útközben. Azok az óriási D-l8-as hajtóművek biztosan megzabálnak legalább tíz tonna üzem-anyagot óránként – ami azt jelenti, hogy maximum 4200 km-t tehet meg egy feltöltéssel. An-nak a rohadéknak mindenképpen le kell szállnia valahol. Mégpedig hamarosan.

Jimmy gondolatai gyors, tiszta folyamként áramlottak a fejében. Számításai szerint a szál-lítógépnek nagyjából öt órával a felszállása után landolnia kell valahol. Kétszer is utánanéze-tett a CIA oroszországi ügyosztályánál Langley-ben, de mindeddig semmi eredmény. Három-szor is ellenőriztette a KKÉA-val, Langley Közel-Keleti, Észak-Afrikai ügyosztályával, de ők sem tudtak közölni semmit. Ramshawe hadnagy azonban végtelenül kitartó típus volt, és eltö-kélte magában, addig fog itt ülni az irodájában, míg meg nem tudja mondani neki valaki, va-jon hol szállt le a világ legnagyobb teherszállító repülőgépe.

A 22.00 elérkezett. Azután eljött a 22.30 is, és akkor megcsörrent az asztalán álló telefon. A vonal másik végén Langley jelentkezett. Azt ugyan senki nem mondta meg neki, hol lan-dolt az Antonov, a hírek ennek ellenére tökéletesen kielégítették a kíváncsiságát. Az An-124-es nem régen szállt fel egy szigorúan őrzött reptérről, a Kazahsztánban levő Zsezkazgan vá-rosától nem messze. Ami igazán érdekessé tette az egészet, az a reptér neve volt, Bajkonur – az orosz űrprogramhoz épített, szigorúan titkos támaszpont. A CIA mindig tartott ott legalább egy embert.

– Ez aztán szép csendes volt, öregfiú – motyogta Jimmy Ramshawe elgondolkozva a légi-irányítónak, aki tőle majd 11 300 km-re, közép-Ázsiában végezte a munkáját. – Bizony na-gyon szép.

Ezután újra csak lehívta monitorára a számítógépében tárolt térképeket, és megpróbálta kikövetkeztetni a 120 darab tengeri akna rendeltetési helyét. Megnézte a délkeleti irányba, India felé vezető útvonalakat, de miután egy ideig merengve bámulta a Himalája hatalmas csúcsait, rájött, hogy csak egyetlen megoldás lehetséges. Az aknák Kínába tartanak.

– És mivel ezek a kis rohadékok csak a víz alatt működnek – motyogta magának –, egy hozzám hasonlóan magas intellektuális energiákkal megáldott személy könnyedén kikövet-keztethetné, hogy valószínűleg az óceán mellett kötnek ki valahol, talán Sanghajban, vagy az ország déli részén levő kínai haditengerészeti támaszpontok valamelyikén.

Mindegy melyik, gondolkozott el, az Antonovnak szinte bizonyosan meg kell állnia még egyszer tankolni, amire viszont nagy valószínűséggel Kína valamelyik távoli katonai támasz-pontján kerül sor, az ország nyugati részén. Ebben az esetben pedig, folytatta gondolatmenet-ét, hazamegyek és lefekszem aludni. Tizenkét óra múlva azonban, itteni idő szerint valamivel dél után, megkeresem azt a jelentést, amely közli, hogy leszállt valahol a Kínai-tenger partjá-nál – valószínűleg egy haditengerészeti támaszpont közelében. Persze nem sok értelme túlsá-gosan felizgatni magam az ügyön, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy ez az új főnök szemében annyit sem ér az én véleményem, mint egy vödör kenguruhere. Némi szomorúságot érzett, miközben kisétált irodájából, majd keresztülment az óriási központi helyiségen, ki a gyéren megvilágított Nemzetbiztonsági Hivatal Hadműveleti Központjának (NBHHK) épületéből, majd elindult hazafelé. Így aztán Jimmy Ramshawe hadnagy – akárcsak a főnöke – mélyen aludt, amikor az Antonov leszállt újratölteni üzemanyagtartályait a Kína északnyugati részén levő, mindentől távol eső és tiltott repülőtéren – azon, mely a könyörtelen Takla Makan siva-tag szélén, Lop Nornál fekszik, Kína nukleáris fegyverekkel foglalkozó kutató- és fejlesztő-központjának kellős közepén.

Kína sivatagai közül, a maga 1930 km-es hosszúságával, a Takla Makan a legnagyobb. A neve kínaiul azt jelenti, „a sivatag, melybe az ember belép, de onnan soha nem jut ki”. Az Antonov azonban, orosz lévén, ezzel cseppet sem törődött, így egy órával az után, hogy földet

21

ért, teli tankokkal újra a levegőbe emelkedett, majd délkeleti irányba fordult, és elindult hátra-levő, 2700 km-es útjára, egyenesen Zu tengernagy déli flottájának főhadiszállása felé.

Hét héttel később, 2007. március 13. A Déli Flotta főhadiszállása Zhanjiang, Guangdong tartomány A mólóknál felszerelt lámpák mindent megtettek, hogy fényükkel megvilágítsák az éjsza-

ka kísérteties sötétségét. Az alacsonyan csüngő fellegekből azonban zápor hullott alá, végig-söpörve a nyüzsgő haditengerészeti támaszponton, hideg, mindenhová befurakodó párát tolva maga előtt. Odakint, az Ötös Mólónál fekete vezérkari gépkocsi parkolt az árnyékban, járó motorral és felkapcsolt fényszórókkal, ide-oda verdeső ablaktörlőkkel próbálva felvenni a küzdelmet a szakadó esővel. Zhang és Zu tengernagyok figyelték, ahogy kifutott a kínai, nyílt tengeri flotta – talán az első azóta, hogy az eunuch Zheng He tengernagy, a tizenötödik század első felében elindult, kincseket hajszolva.

Akkoriban Zheng tengernagy hét, hősi énekekbe illő utazását az Indiai-óceánon keresztül egészen a Perzsa-öbölig, valamint Afrika partjaiig, úgy tekintették, mint a világ leghatalma-sabb haditengerészetének legnagyszerűbb cselekedetét. És akkoriban a kínai haditengerészet valóban a világ egyik leghatalmasabbika volt. Hatalmának csúcspontján 3500 hajója volt, ebből 2700 hadihajó, melyek a Kína keleti partjai mellett létesített számtalan nagy támasz-pont, valamint kikötő valamelyikén állomásoztak. Zheng tengernagy több mint 100 hajót, valamint 30 000 embert vitt magával Afrika keleti partjaira, Kenyába, Arábiába, fel a Vörös-tengeren, egyenesen az öbölig, átkelve a Hormuzi-szoroson. Ott aztán lehorgonyoztak, és az általuk hozott selymet, valamint porcelánt a fejlettebb arab gyógyszergyártás termékeire és az egyiptomi tartósítószerre, a mirhára cserélték. Hazafelé pedig még megálltak Sziám partjainál, és értékes gyöngyöket, aranyat, jadét vettek a fedélzetre. Zheng tengernagy saját zászlóshajója 122 m hosszú, kilenc árbocos volt, vagyis majdnem ötször akkora, mint Kolumbusz Kristóf hatvan évvel később készült hajója, a Santa Maria. A kínai haditengerészet legnagyobb felfe-dezője nyolcvan évvel hamarabb jutott el Afrika keleti partjaiig, mint Vasco Da Gama, és már csak azért is szerencse, hogy nem egyszerre érkeztek oda, mert a kínai tengernagy hatalmas hadihajói mellett a mindössze 25 m hosszúságú, „apró” spanyol karavellák – melyeknek ke-resztül kellett verekedniük magukat a Jóreménység-fokának veszélyes vizein – minden bi-zonnyal csúfosan eltörpültek volna.

Vajon mi késztethette a Ming dinasztia uralkodóját arra, hogy ezt az erős flottát néhány évvel később egyik pillanatról a másikra szélnek eressze, azóta sem tudjuk biztosan. Talán az a gyanú, amivel Kína mindig is tekintett az idegenekre? Az, hogy mindenki fölött állónak tekintette magát a nemzet? Vagy talán az uralkodó ennyire belefásult volna az állandó elzárt-ságba? Lehetséges, hogy amikor Zheng He tengernagy utolsó útján, 1433-ban hazafelé halad-va, az Indiai-óceán kellős közepén meghalt, ezzel olyan nagy űrt hagyott a kínai haditengeré-szet parancsnokai között, amelyet nem lehetett soha többé kitölteni. Persze valószínű, hogy a végső igazság azzal a döntéssel kapcsolatban, mely teljes mértékig megtiltott minden tenge-rentúli kalandozást, az ifjú Ming császár, Zhu Zhanji szavaiban keresendő. Ő volt az uralkodó abban az időszakban, amikor Zheng tengernagy megtette történelmi jelentőséggel bíró utazá-sait.

– Engem cseppet sem érdekelnek – mondta egyszer – a külföldi dolgok.

22

Természetesen ekkor nem a Kazahsztán mezőin kitermelt nyersolajra gondolt. Most azonban nagy ugrással az időben, 2007 hosszú telén, Zhang Yushu tengernagy nem

engedhette meg magának azt a luxust, hogy ne törődjön a külföldi dolgokkal, így kénytelen volt hátat fordítani annak a politikának, melyet Kína a haditengerészetével kapcsolatban, az elmúlt majd 580 év során követett. Egészen az I. világháború kitöréséig nem akadt egyetlen olyan haditengerészet sem – a világ nagy hatalmait is beleértve –, mely méretében vagy akár viszonyított tűzerejében méltó ellenfele lett volna a Ming császárok hatalmas flottájának.

Zhang Yushu meredten figyelte a haditengerészet vezérkari gépkocsijának szélvédőjén ke-resztül, amint a mólónál dolgozók eloldozzák az 1700 tonnás, célkövető rakétákat hordozó fregatt, a Shantou köteleit, mely Zheng He zászlóshajója, a Tiszta Harmónia mellett minden bizonnyal törpének tűnt volna.

– Útnak indult, Jicai. Micsoda jelentős pillanat ez tengeri erőnk hosszú történelme során! Gondolj csak bele, itt van ez a kicsi, Jianghu 053 típusú fregatt, amely 500 évvel korábbi elő-deink nyomát követi. Ugyanazokat az ősi tengeri útvonalakat, melyek a Selyem úthoz hason-lóan, történelmünk legfényesebb napjait idézik. Úgy érnek most vissza hajóink a Perzsa-öbölbe, mint ütőképes haderő, amely bizonyos értelemben megint uralni akarja a világ keres-kedelmét.

– Nem vagyok biztos benne, hogy az amerikaiak is ennyire osztozni fognak majd a lelke-sedésedben, Yushu. Ők ugyanis azt gondolják, hogy akkor tarthatnak igényt az öbölre és an-nak vizeire, amikor kedvük tartja.

– Á, igen. Talán igazad van. De ne feledd el, hogy mi már több mint fél évezrede ott vol-tunk az araboknál, mégpedig szívesen látott barátként és kereskedelmi partnerként. Emlékszel még rá, hogy néhány évvel ezelőtt is ástak ki Ming korabeli porcelántárgyakat a Hormuzi-szoros partjainál? A mi történelmi gyökereink nagyon messzire nyúlnak vissza abban a régió-ban és a perzsák is szeretnék, ha visszatérnénk oda, segíteni őket a Nyugattal folytatott küz-delmükben. Ó igen, Jicai. Az ősapáink örökségének jogán megyünk azokra a vizekre.

– És rengeteg robbanóanyagot is viszünk magunkkal a nagyobb nyomaték kedvéért, ugye, Yushu?

A Shantou lassan beállt a fő csatornába, miközben a zuhogó eső miatt hatalmas, irányított víz-víz rakétavetőin megcsillantak a kikötői fények. Hat darab, ikerlövegeknek helyet adó lövegállásai sötétségbe burkolóztak. Az esőfüggönyön keresztül is kivehetők maradtak ötcsö-vű, rögzített, tengeralattjáró-elhárító aknavetői. Ami azonban rejtve maradt, az a fő fegyverzet volt, melyet erre az utazásra a fregatt magával vitt – mégpedig hatvan darab vadonatúj, orosz gyártmányú tengeri akna, amelyeket vastag vászontakaróval lefedve védtek meg a mindössze két órával korábban áthaladó amerikai kémműhold kíváncsi tekintete elől.

A koromfekete horizonton ott várt a Shantou-ra két, Sanghajban készült testvérhajója, a Kangding, valamint a Zigong. Velük volt a kínai haditengerészet vadonatúj, orosz gyártmá-nyú, 400 dollár millió értékű rombolója, a 8000 tonnás, 153 m hosszú, Szovremennyij-osztályú Hangzhou, amely a hang feletti sebességgel haladó, célkövető, Raduga SS-N-22-es, Sunburn rakétákat hordozott. A Hangzhou azonban nem azért tartott velük, hogy felszíni harcba bocsátkozzon. Küldetése szigorúan bizalmas jellegű volt. A romboló fogja ugyanis vezetni a többi hajót ezen a 9700 km-es úton Hormuzig, főképpen azért, mert fedélzetére to-vábbi negyven tengeri aknát tudtak felzsúfolni. A másik ok az volt, hogy egy esetleges fegy-veres összecsapás esetén a Hangzhou volt a legjobban felszerelve arra, hogy valahogy ki tudja húzni a kis flottát a csávából. Persze, ha egy nagy amerikai cirkáló eltökélt kapitányával kerül szembe, akkor még neki sem sok esélye marad.

Útjuk során a hajók átszelik a Dél-kínai-tengert, fel, keresztül a Malakkai-szoroson egé-szen a Bengáli-öbölig, ahol találkoznak majd a 37 000 tonnás kínai tankerhajóval, a Nancang-

DELLUSER
Comment on Text
5° 18.419', 99° 34.850' A Malaka-szoros 805 kilométer hosszú tengerszoros a Maláj-félsziget és az Indonéziához tartozó Szumátra sziget között, a világ egyik legforgalmasabb hajózási útvonala. Malajzia Melaka államáról kapta nevét.
DELLUSER
Comment on Text
14° 4.250', 87° 35.733' A Bengáli-öböl a világ legnagyobb öble, mely az Indiai-óceán északi részét alkotja. A háromszög alakú területet Banglades, India Nyugat-Bengál és Tamilnádu közötti tartományai, Srí Lanka Myanmar, valamint az Andamán- és Nikobár-szigetek határolják. A Bengáli-öböl területe 2 172 000 km². Több nagy folyó is ide torkollik. Közéjük tartozik többek között a Padma (a Gangesz egyik ága), a Megna, a Jamuna (a Brahmaputra ágai), az Irravadi, a Godavari, a Mahanadi, a Krisna és a Kavari. Kikötői Cuddalore, Ennore, Csennai, Karaikal, Pondicherry, Tuticorin, Kakinada, Machilipatnam, Vishakhapatnam, Paradip, Kolkata, Mongla, Chittagong és Yangon városaiban vannak. Nevének eredete: Nagy-Indiának a Csola-dinasztia vezetésével történő felbomlásakor, a 10. században a Bengáli-öblöt Csola-tó néven ismerték. Később Bengália neve után kezdték el hindi nyelven Bangal ki Khadi néen emlegetni. Bengália nevének eredete a szanszkrit Banga vagy Vanga kifejeésre vezethető vissza. A Gangesz deltáját emlegették ezen a néven.

23

gal, mely a haditengerészet Haing Gyi-szigeti támaszpontján állomásozik, a burmai Bassin folyó deltájában, Rangoontól nyugatra, a hullámzó, dúsan termő rizsföldeken túl.

A Haing Gyi-sziget számos álmatlan éjszakát okozott az Egyesült Államok elnöke nem-zetbiztonsági tanácsadójának, Morgan tengernagynak, aki még akkor is gyanakvóan tekintett a kínaiak minden megmozdulására, amikor egyáltalán nem fenyegettek viharfelhők. Amiatt, hogy ilyen hatalmas kínai üzemanyagraktár és haditengerészeti támaszpont épült fel a burmai belvizeken, a hideg futkosott a hátán. Különösen az után, hogy hírét vette, a kínaiak vasútvo-nalat építettek Kunmingtól, Yunnan-tartomány 2000 éves fővárosától, a burmai határon ke-resztül, egészen a Lashio nevű vasúti csomópontig, amelyen könnyen szállíthatnak bármilyen hadianyagot, ha a már most is Burmában levő, 1,4 billió dollár értékű kínai fegyverzet nem bizonyulna elégnek.

A zhangjiangi dokkban eközben Zhang tengernagy beleburkolózott nagykabátjába, és kö-

zelebb ment, hogy jobban lássa, amint a Shantou elindul a kikötő falának fekete vonala felé, onnan pedig tovább, a Dél-kínai-tenger koromfekete vizeire.

– Téged nem ráz a hideg emiatt, Jicai? Látva, ahogy ez a modern, nyílttengeri flotta beve-tésre indul a sötét éjszakában, és 500 éve először, idegen vizeken hajtják végre küldetésüket?

– Még nem vagyok benne biztos, Yushu. Ha majd megtudjuk, pontosan mennyire hábo-rodnak fel az amerikaiak e bizonyos bevetés miatt, többet is mondok.

Azonban még a bölcs és tapasztalt Jicai is megdöbbent azon a leplezetlen válaszon, mely régi barátja szájából hangzott el:

– Ez csak figyelemelterelés, Jicai. Puszta figyelemelterelés. Március 13.12.00 (helyi idő szerint) A Fehér Ház, Washington D. C. – Mégis hova az ördögbe mennek? – kérdezte Morgan tengernagy követelőzve, miközben

a kezében tartott szemcsés, rossz minőségű műholdfelvételeket nézte, melyek a kínai partokat borító vastag felhőrétegen keresztül készültek. – Úgy néz ki három fregatt, meg egy Szovremennyij-osztályú romboló, amelyek dél felé tartanak. De vajon mi a fenéért, és milyen messzire? Na és vajon ki az ördög fogja majd megtankolni őket? Ezt mondd meg nekem.

– Attól tartok, ehhez nem értek – válaszolta Kathy O'Brian. – Pedig jobb volna. Az ilyesmi mindenki számára általános műveltségnek kellene lennie

Washingtonban. – Nem is tudtam. – Szóval akkor szerinted milyen messzire mennek? – Honnan tudhatnám? – Tudom, hogy nem tudod. Csak arra kérlek, adj némi útmutatást, vagy ez túl sok volna?

Amit tudni szeretnék, hogy vajon hosszú útra indultak-e, talán meglátogatni iráni barátaikat, mert ha így áll a dolog, akkor ezeket a fregattokat újra kell majd tölteniük, mégpedig az isten-verte burmai szigeten levő új támaszpontjukról.

– Milyen burmai szigetről beszélsz? – A Haing Gyi-szigetről. Annak a támaszpontnak a felépítése volt az első komolyabb ha-

ditengerészeti hadműveletük a saját felségvizeiken kívül! – kiáltotta a tengernagy. – És most visszatérünk a rohadt tizenötödik századba, amikor az ő flottáik uralták az Indiai-óceánt, és Perzsa-öblöt. És van itt még valami. Mi az ördög történhetett azzal a rengeteg tengeri aknával, amiket kirakodtak Zhanjiangban? Hol a pokolban vannak, és mi a fenéért nincsen senki, aki elmondaná nekem, mi történik? Hol az istenben van George Morris?

24

– Mint azt te is nagyon jól tudod, drágám, rákos daganatot találtak a jobb tüdejében. – Nem is csoda, amilyen sokat dohányzott – válaszolta morogva a tengernagy, szivarfüstöt

pöfékelve. – Most hol van? – Intenzív kemoterápiának vetik alá, mint azt szintén nagyon jól tudod. És mivel ez a

szörnyű kezelés teljesen beteggé teszi, gondolom, éppen alszik. – Akkor ébresztesd fel valakivel. – Drágám, kérlek, hagyd abba – sóhajtott fel Washington legszebb vörös hajú asszonya. Két héttel később, március 27. Fort Meade, Maryland Ramshawe hadnagy módszeresen rágta keresztül magát a nagy halomnyi műholdfelvéte-

len. Kiválogatott vagy tucatnyi fényképet, majd megpróbálta úgy egymás mellé helyezni, hogy abból kiderüljön, a rajtuk látható három tengeralattjáró vajon tényleg konvojban halad-e az Arab-tengeren. Szerencsére a képeken volt néhány KNNYSZ is (óriási tankerhajók, külö-nösen nagy nyersolaj-szállítók) a képek középtáján, amelyekhez viszonyíthatott, így hamaro-san arra a következtetésre jutott, hogy a három tengeralattjáró bizony összetartozik, és nagy-jából másfél kilométeres távolságra egymástól, egyenesen északi irányba halad a nyugodt, kék felszín alatt. Ami pedig még ennél is fontosabb, orosz Kilo-osztályú hajók voltak, vagyis azok a halálos kis dízel-elektromos támadó tengeralattjárók, melyeket az oroszok a világon min-denkinek exportáltak, ha a vevő elég vastag pénztárcával jelentkezett náluk – vagyis elsősor-ban Kínának, Indiának és Iránnak.

Ramshawe hadnagy következő lépése az volt, hogy meghatározza, mely ország zászlaja alatt hajóznak. Többé-kevésbé biztos volt benne, hogy a három iráni Kilót sikerült megtalál-nia, egyet Bandar Abbasban, kettőt pedig a Chah Baharban létesített támaszpontjukon, az öböl vizein kívül, az Ománi-öböl északi partjainál. Amennyire meg tudta mondani, az indiaiaknak egyetlen tengeralattjárójuk sem volt szolgálatban, így hát a Kilók szinte teljes bizonyossággal kínaiak voltak, és talán éppen a Chah Bahar-i tengeralattjáró-támaszpont felé tartottak. Ez viszonylag szokatlannak számított, de azért egyáltalán nem földrengetően komolynak. A kínai hadihajók látványa manapság mindennapinak számított az Indiai-óceánon és az Arab-tengeren. Néhanapján még a Hormuzi-szorost is meglátogatták, és éppen ma érkezett néhány műholdfelvétel, melyen egy négy hadihajóból álló kínai flottilla volt látható – köztük egy nagy, Szovremennyij-osztályú rombolóval –, amint a Bengáli-öblön keresztül, az indiai szub-kontinens déli csücske felé haladnak. Nem volnék nagyon meglepve, ha ez az istenverte vi-dám kis társaság egészen Hormuzig menne, tűnődött Jimmy. Hiszen ott van az a finomítójuk, meg isten tudja, még mi egyéb.

Ramshawe hadnagy gondolkodott. A négy felszíni hajó nagyon is nyíltan haladt, mióta csak elhagyták a Dél-kínai-tengert.

– Nem nagyon aggódnak – motyogta magának. A Kilók azonban sokkal jobban vigyáztak. Eddig senki nem vette észre őket, mióta csak

elhagyták a támaszpontjukat, hiszen leginkább a felszín alá merülve haladtak, és csak rövid időszakokra emelkedtek fel lélegeztetni. Most azonban már itt voltak Jimmy szeme előtt, ahogy éppen legközelebbi barátaikhoz, Irán legdélebbi partjai felé tartanak.

– Ez azt jelenti, hogy összesen hét kínai hajó megy ugyanabba az istenverte irányba, és ta-lán ugyanarra az istenverte helyre – motyogta továbbra is magában a fiatal hadnagy, miköz-ben a Jane's Hadihajók legújabb kiadásáért nyúlt, mely a világ haditengerészeti bibliájának számított. Na hadd nézzem csak! Jianghu fregattok. Ezek fejenként hatvan tengeri aknát hor-dozhatnak, az a romboló pedig fel van szerelve sínekkel további negyvenhez. Na és a Kilók?

DELLUSER
Comment on Text
27° 10.204', 56° 15.897'
DELLUSER
Comment on Text
25° 18.006', 60° 37.267'
DELLUSER
Comment on Text
26° 40.497', 56° 28.400'

25

Mi is áll itt? Huszonnégy torpedót, vagy huszonnégy tengeri aknát hordozhatnak, vagy ezt, vagy azt. Szóval, ha ezek a kis rohadékok is tengeri aknákat szállítanak, akkor az összesen hetvenkettő, plusz még az a 220, ami a felszíni hajók fedélzetén van elhelyezve. Az már majdnem 300. Istenemre, ezzel aztán jó kis balhét lehet csinálni.

A hadnagy tisztában volt vele, hogy magában éppen két, egymástól teljesen különálló problémát próbál összekapcsolni. Először is, mégis mi az öreg isten történt azokkal a tengeri aknákkal, amelyek végül Zhanjiangban kötöttek ki? A másik pedig, mi az istent akarnak azok az átkozott kínai hadihajók az Indiai-óceánon és az Arab-tengeren?

Persze semmilyen bizonyítéka nem volt arra nézve, hogy a hajók akár egyike is tengeri aknákat hordozna. Egy biztos, a műholdfelvételeken semmi ilyesmi nem látszott, csak az óriá-si takarók. Ennek ellenére úgy érezte, mégis kötelessége volna riasztani közvetlen felettesét, Borden tengernagyot, még akkor is, ha az esetleg semmibe veszi. Ezért hát összeállított egy rövid emlékeztetőt, és elküldte neki.

Tizenöt perccel később az igazgatóhelyettes irodájába rendelték, ő pedig odament, határo-zottan bekopogott az ajtón, majd türelmesen várt, míg beszólítják.

– Hadnagy, én nagyra becsülöm az üggyel kapcsolatos igyekezeteit, de ma reggel már megtudtam Langley-től, hogy az irániak valami negyvennyolc órás bulit tartanak a kínai hadi-tengerészettel együtt odalent, Bandar Abbasban. Zenekarok, parádé, vörös szőnyegek, vacso-ra, beszédek, tévéközvetítés, minden, ami ilyenkor lenni szokott. Ha minden igaz, a felszíni hajók a terveiknek megfelelően valamikor jövő hétfőn érkeznek meg. Így aztán sajnálom, de úgy tűnik, a maga elmélete az utazó aknamezőről ki van lőve. Azért köszönöm, hogy ennyire a szívén viseli ezt az egészet, de ne feledje el, én figyelmeztettem, hogy verje ki a fejéből az ügyet. Ha valaki aknamezőt akarna telepíteni, azt mindenképpen észrevennénk… mégpedig időben. Leléphet.

– Uram – felelte Ramshawe hadnagy, majd sarkon fordult és elindult kifelé, közben azon-ban magának azt motyogta – Önhitt bolond. Mekkorát koppan majd, ha kiderül, hogy ez az egész buli csak álca, és az egész amerikai tankerflotta a levegőbe repül!

Április 3., kedd 20.15 Haditengerészeti támaszpont, Bandar Abbas Leszállt az est, az ünnepségek pedig véget értek. Az utolsó iráni vendég is kocsiba szállt,

és elhagyta a kikötőt, az óriási reflektorokat pedig – melyek a lenyűgözően nagyszabású pará-dé helyszínét megvilágították – egytől egyig kikapcsolták. Az Iráni Iszlám Köztársaság, va-lamint a Kínai Népköztársaság jókora méretű nemzeti lobogóit leeresztették. A Népi Felsza-badító Hadsereg hatvan főből álló díszőrsége – olajzöld egyenruháikban, fejükön széles, vörös szalaggal díszített tányérsapkával – visszatért a Hangzhoun levő körletbe. A villanyégők sora-it, melyek a két nemzet hadihajóinak árbocait és felépítményeit árasztották el fénnyel, sorba leoltották. Ennek ellenére semmi nem mutatott arra, hogy a flotta nyugalomba készülne. A zászlókat leengedték ugyan, a turbinák azonban továbbra is zúgtak, a rangidős tisztek a hídon maradtak, és egyenként mindegyik hajó köteleit eloldozták.

A három kínai fregatt máris elindult egymás után, a Shantou vezetésével a kikötőmedencét elhagyva, a fő csatorna felé, melynek vize most, apály idején mindössze 9 m mély volt. Har-minc perccel később a 6000 tonnás, Szovremennyij-osztályú kínai rombolót is – a legnagyobb hajót, mely valaha ebbe a kikötőbe érkezett – két, 27 m hosszú vontatóhajó, az Arvand és a Hangám kivezette a kikötőből. A rombolót az iráni haditengerészet 900 tonnás, két hajócsa-varral hajtott korvett-je, a Bayandor követte. A majdnem negyvenéves hajót eredetileg Texas-ban építették, és annak ellenére, hogy késő este volt már, árbocán még mindig ott lobogott a

26

zöld-fehér-vörös iráni nemzeti zászló. Testvérhajója, a Naghdi, mely hozzá hasonlóan, mo-dern Bofors és Oerlikon ágyúkkal volt felfegyverezve, a kikötőtől másfél kilométerre, délke-letre várt a flottillára, készen arra, hogy utat mutasson nekik Bostanu keleti partjainak széle-sen elnyúló, sekély vizeiben.

105 kilométeres útjuk során elhaladnak majd a homokkal borított Queshm-sziget mellett, és eljutnak a Hormuzi-szoros mélyebb vizeire. További hatvan kilométerrel később, az Omá-ni-félsziget kiugró vonalától keletre, Ra's Qabr al Hindinél, a teljes flottilla találkozni fog, pontosan 26.19É 56,40K-nál. Maga Mohamed Badr tengernagy is a Hangzhou hídján tartóz-kodott, a hajó kínai parancsnoka, Weidong Gao társaságában, aki a kínai haditengerészet minden más parancsnokához hasonlóan, háromcsillagos ezredes volt. A tiszta éjszakai égbolt alatt hajóztak délkeleti irányba, enyhe hullámokon áttörve, miközben nyugatról langyos, húszcsomós7 szellő fújt. Végül, 56,40K-nál Weidong ezredes parancsot adott, hogy fordulja-nak egyes-nyolcas-zéró irányba, és ahogy az utolsó kilenc kilométert dél felé haladva tették meg, a szoros vize majd 90 m-esre mélyült alattuk. A kis flottilla aztán fokozatosan csökken-tette a sebességét egészen addig, míg a nagy romboló szonártermében nem sikerült fogni a kínai Kilók semmivel össze nem téveszthető jelzéseit. A tengeralattjárók néma csendben jár-őröztek, periszkópmélységen haladva Omán csipkézett szélű partvidékének koromfekete vize-in.

A tervet hetekkel korábban részletekbe menően kidolgozták. A Kilók a kijelölt célterület-től délre eső hatkilométeres tengerszakaszra mennek, ahol a víz már 110 m mély. A három tengeralattjáró mindegyike zéró-kilences-nyolcas irányba fordulva haladt tovább, indulva attól a mély teknőtől, mely a Ra's Qabr al Hindi közelében húzódik a fenéken. Így aztán kelet felé haladtak, egymástól 800 m távolságban, és torpedó-vetőcsöveiken keresztül 450 m-ként tele-pítettek egy-egy egytonnás, orosz gyártmányú, PLT-3-as típusú, érintésre robbanó tengeri aknát – azokat, melyeket a moszkvai Roszvooruzsenyije gyárban készítettek –, vagyis ugyan-azokat, melyek annyira nyugtalanították az ifjú Jimmy Ramshawe hadnagyot, miközben szi-gorúan titkos úton, egész Ázsián keresztülutazva, végül a Dél-kínai-tenger partjainál kötöttek ki.

Eme három, halálos csapdával egyenértékű, egymással párhuzamosan, tíz kilométer hosz-szan futó vonal végénél, az aknamező tíz fokkal elfordult északi irányba, és a maradék, mint-egy 40 kilométeren keresztül nyílegyenesen húzódott a Hormuzi-szorost keresztülszelve, egé-szen Irán partközeli vizeiig, vagyis durván 46 kilométerre a Kuhesztak városa közelében épült vadonatúj, kínai-iráni finomítótól délre ért véget.

Ekkorra pedig már a három kínai aknatelepítő fregatt is felvette pozícióját. A Shantou, a Kangding és a Zigong, eltávolodott egymástól 800 méterre, kelet-északkeleti irányba fordult, majd a sötétségben lassan haladva, miközben hatalmas dízelturbináik morajlását csak a hajó-orrnak csapódó hullámok hangja törte meg néha, szintén 450 m-ként, gyilkos magvaikat a tengerbe vetve, áthatolhatatlan sorompót vontak a világ legforgalmasabb olajszállító útvonal-ára. Minden hajón egyenként hatvan tengeri akna volt, összesen mintegy 27 km hosszú akna-mezőt eredményezve. A part menti területeket – mely az aknamező végét jelentette – a rom-boló zárta le, vigyázva arra, hogy hagyjon egy nagyjából egy kilométer széles rést, melyen a kínai és az iráni tankerek baj nélkül átjuthatnak majd. Ezt elsősorban azzal fogják biztosítani, hogy rajtuk kívül a világon senkinek nem szólnak a biztonságos átjáróról.

Ezalatt a frissen telepített aknák horgonyaikkal szilárdan a fenékhez rögzítve maradtak, várva a pillanatot, amikor is elektronikusan aktiválják őket, és hozzájuk erősített kábeleken felemelkednek a felszín közelébe, majd a hullámok alatt 3,5 m-rel lebegni kezdenek egészen addig, míg egy olajjal megrakott tankerhajó félre nem löki őket az útból, ezzel saját pusztulá-sát is okozva.

Két és fél órás út állt még előttük Bandar Abbasig, és a felszíni hajók 04.00-kor elváltak a Kilóktól, melyek periszkóp-mélységre süllyedtek, majd elindultak saját támaszpontjuk felé,

DELLUSER
Comment on Text
26° 49.005', 55° 53.332'

27

Chah Baharba. Rengeteg idejük maradt még, hiszen a következő amerikai kémműhold csak 08.00-kor halad át felettük.

A három fregatt és 6000 tonnás testőrük 06.30-ra már újra Bandar Abbasban horgonyzott, és ekkor vette kezdetét Zhang tengernagy tervének következő szakasza. A Hangzhou fedélze-tére azonnal felhalmoztak negyven PLT-3-as tengeri aknát, ugyanolyan jól láthatóan, ahogyan a megelőző napon is volt. Amikor a „Nagymadár” néhány perccel 08.00 után elkészítette fényképfelvételeit, az állig felfegyverzett kínai romboló pontosan ugyanúgy nézett ki, aho-gyan a legutolsó, nappali áthaladáskor, közvetlenül a megelőző este rendezett nagyszabású katonai díszszemle előtt. A megegyezés szerint, ha a hadművelet végrehajtása sikeres, akkor a következő titkos üzenetet küldik vissza Zhangjianba: SZITAKÖTŐ.

Április 3., kedd 11.30 (helyi idő szerint) Fort Meade, Maryland Idegesítő módon, nyolc és fél órás időeltolódás van Amerika keleti partja, valamint Irán

között. Ezt az az időzóna-határvonal okozza, mely pontosan a közel-keleti ország közepén fut keresztül, Teherántól nem messze. Ahelyett, hogy az ország egyik felében a greenwich-i kö-zépidő után négy órával, a másikban pedig csak hárommal volnának, inkább egész Iránban úgy számolnak, hogy a londoni időhöz képest három és fél órával járnak előrébb, ami persze New Yorkhoz képest éppen öt óra volt. Így tehát azok a műholdfelvételek, melyek iráni idő szerint 19.30-kor készültek, fort meade-i időszámítás szerint ugyanaznap 11.00-kor. Ez a bi-zonyos felvételsorozat, mely a Bandar Abbas-i kikötőről készült, éppen akkor került Ramshawe hadnagy íróasztalára, amikor a fiatal tiszt a munkakezdés előtt csaknem fél órával, a hivatalába megérkezett.

Az a nagy esemény, amelyről Borden tengernagy is említést tett, teljes élességben volt a szemei előtt. Jimmy könnyedén kivehette a rengeteg civil autót, melyeket a kikötő területén parkoltak le, valamint a kínai és iráni hajókból álló flottát, mely fényesen kivilágítva állt, hogy a tömeg, a sűrűsödő éjszaka ellenére is tisztán láthassa mindet. Gondolta, a nap folya-mán, időről időre biztosan kap további felvételeket is, melyek megmutatják majd, mi történt az iráni haditengerészet főhadiszállásán. Ennek ellenére, mivel az orosz aknák esete a lelke mélyén továbbra sem hagyta nyugodni, Ramshawe hadnagy fogott egy jó erős nagyítót, és tüzetesen megnézte a kínai fregattok fedélzetét, nem veszi-e észre őket. De egyet sem talált. A rombolón azonban igen. Mind a negyven darab, amely a szokásos fegyverzetéhez tartozott, most tisztán kivehető volt a vetősíneken, habár egész úton, míg Kínából ideértek, elővigyáza-tosan vászontakaró fedte őket.

Az új felvételsorozat a délután közepén érkezett, és ez éppen mozgás közben kapta el a kis flottát. Mivel ekkor már késő éjszaka volt az öbölben, ezek a fényképek nem lettek olyan jó minőségűek, mint a korábbiak. Ez azonban most nem sokat számított. Ami viszont fontos volt, az az, hogy három kínai fregattot, egy rombolót és két iráni korvettet lehetett látni rajtuk, melyek az éjszaka kellős közepén, éppen valami bevetésre indulnak. Amennyit Jimmy Ramshawe tudott, az alapján akár azért is útra kelhettek, hogy Irakot, vagy Ománt támadják meg „vagy valami más isten háta mögötti helyet”, így aztán Jimmy Ramshawe azon nyomban felcsörgette az igazgató irodáját, ahonnan jutalmul meg is kapta a szokásos leszúrást.

– A maga helyében én cseppet sem aggódnék emiatt, hadnagy. Valószínűleg mindössze éjszakai hadgyakorlatot tartanak együtt. Ezek a kis társasutazások nem számítanak különö-sebben szokatlannak a két haditengerészet között.

– Igen, uram, de egy egész rakomány tengeri aknát látok a romboló fedélzetén.

28

– Biztos vagyok benne, hogy azok az aknák még reggel is ott lesznek, hadnagy. Ez min-den.

Jimmy Ramshawe lassan visszatette a kagylót. Újra felmerült benne ugyanaz a kérdés,

melyet korábban ezerszer is feltett már magának. Vajon miért rendelték volna meg a kínaiak ezt a piszkosul drága rakomány, különlegesen kialakított érintőaknákat az oroszoktól, ha nem akarnának valahova egy istenverte aknamezőt telepíteni? Meglátása szerint ezenkívül a vak szerencse is közrejátszott abban, hogy sikerült kiszúrniuk azt az Andropovot, amint felszáll Moszkvában, majd később, Bajkonurban. Soha senki nem tudta kideríteni, vajon hol landolt a hatalmas szállítógép, hogy másodjára is feltankoljon, de Ramshawe hadnagy cseppet sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy ezenkívül volt még egy köre az An-24-esnek, keresztül egész Ázsián. Ez azt jelentené, hogy összesen 240 tengeri aknát vittek Kínába, amellyel bő-ven kitelne a négy felszíni hajó által szállítható aknamennyiség, vagyis 220. A három Kiloval nem sokat törődött, hiszen egy ideje nem látták őket. Azokat az aknákat viszont sehogyan sem tudta kiverni a fejéből.

A dögunalom Borden tengernagy persze azt mondja mindenre, hogy a legjobb, ha elfelejti az egészet mindaddig, amíg valami kézzelfoghatóbb nem kerül elő. Na és ha azok az őrült rohadékok ebben a pillanatban is odakint vannak, és aknamezőt telepítenek a szoros kellős közepébe? Akkor mi van? Ramshawe hadnagy elment, hogy kávét szerezzen magának, és közben azon tűnődött, hogy ha 08.00-kor a műhold áthalad Bandar Abbas felett – amiben egészen biztos volt –, akkor a Fort Meade-i idő szerint valamivel éjfél után már megkaphatja a képeket a kikötőben horgonyzó hajókról. Az tuti, hogy addig innen sehova nem megy, amíg azok a felvételek a kezébe nem kerülnek. Ezenkívül abban is egészen biztos volt, hogy barát-nőjét, a sötéthajú Jane Peacockot, a Washingtonba akkreditált ausztrál nagykövet lányát, a nemzetközi események ilyetén alakulása nem fogja különösebb izgalomba hozni. A Peacock és a Ramshawe család szinte a történelem kezdete óta barátságban állt egymással, és minden-ki arra számított, hogy Jimmy és Jane végül összeházasodik.

Ebben a pillanatban azonban a fiatal hadnagy sokkal jobban tartott attól, hogy Jane-t kell felhívnia, mint attól, hogy a felettesével beszéljen. Ezek ketten versenyezhetnének egymással, melyikük tudja jobban megnehezíteni a helyzetemet.

És nem is tévedett. – Jimmy, az isten szerelmére, miért érdekel téged hirtelen ennyire az arab haditengerészet? – Nem arabok – javította ki Jimmy. – Perzsák. Nagy különbség. – Teszek rá, tőlem lehetnek marslakók is! – kiabálta a lány. – Már régen megbeszéltük,

hogy ma este Julie-val vacsorázunk Georgetownban, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy most ezzel jössz. Márpedig egyedül nem vagyok hajlandó odamenni.

– Figyelj, Janie, azt hiszem ez most nagyon fontos. Talán élet és halál kérdése. – Nos akkor biztosan akad ott valami nálad sokkal fontosabb ember, aki kezébe veheti a

dolgot. – A nálam fontosabb emberek között egyetlen olyan sem akad, aki hinne nekem, nem is

beszélve arról, hogy a kezükbe vegyék a dolgot. – Akkor te miért nem hagyod az egészet, és várod meg, amíg valaki parancsot nem ad ne-

ked, milyen lépéseket tegyél? – Nem lehet, Janie. Maradnom kell. De tudod mit, holnap reggel korán érted megyek ko-

csival, és még mielőtt az óráid megkezdődnének, együtt megreggelizünk valahol… egészen 11.30-ig szabad vagyok, és neked is csak akkorra kell bemenned a Georgetownra.

– Jól van – morogta Janié. – Kilenckor a követségnél. De akkor is egy istenverte rémálom vagy. Még a saját anyád is ezt gondolja rólad.

Jimmy kuncogott. Imádta gyönyörű, okos menyasszonyát, és nagyon nem szerette, ha va-lamiért csalódást kell neki okoznia. Azonban mélyen legbelül, Jimmy úgy tekintett magára,

DELLUSER
Cross-Out
DELLUSER
Replacement Text
Antonov!!!
DELLUSER
Comment on Text
45° 37.459', 63° 18.525'
DELLUSER
Cross-Out
DELLUSER
Replacement Text
AN-124

29

mint az egyetlen emberre, aki a világ rendje és a lehetséges káosz között áll. Nos, legalábbis valami ilyesmi. Egyszerűen nem bízom ezekben a rohadékokban. Ennyi az egész.

Az éjszaka lassan telt, ő pedig azzal töltötte az éjfél előtti órákat, hogy a nemzetközi terro-

rizmussal kapcsolatban olvasott egy könyvet. Alapvetően elég nyomasztó olvasmány volt, amely sorra hozta fel a példákat, amikor a nyugati országok különböző hírszerzőszervei mély-séges ostobaságról tettek tanúbizonyságot. Jézusom, hiszen ennek az egész szemétségnek a legnagyobb részét meg lehetett volna előzni, ha ezek az emberek egy kicsit jobban odafigyel-nek! Még a hírszerzés üzleti oldalával foglalkozók között is akadnak olyanok, akiket sokkal jobban érdekel a saját pozíciójuk védelme, mint az, hogy rendesen elvégezzék a munkájukat. Jimmy Ramshawe elég fiatal volt még ahhoz, hogy higgyen ezekben az ideálokban. Még. Ennek ellenére egyáltalán nem akart túl sokáig együtt dolgozni egy olyan megrögzötten cini-kus parancsnokkal, mint amilyen David Borden, akinek már csak a nyugdíjazása lebegett a szeme előtt, és inkább eltussolt néhány dolgot, semmint valami nagyszabású világriadalmat keltsen egy jelentéktelen gyanú miatt.

Az éjfél eljött, majd el is múlt. Fél óra is eltelt már, mióta a műhold elhaladt Bandar Abbas kikötője felett, elkészítve a szokásos fényképfelvételeit. A fotók csak 00.40-kor érkeztek meg, az ifjú hadnagy pedig a kínai rombolót ábrázoló fényképeket keresve gyorsan végiglapozgatta őket, mihelyt megérkeztek a Nemzeti Felderítési Hivatalból. És ott is volt, aknákkal felpakol-va, ugyanúgy, ahogyan az öbölben rendezett éjféli hadgyakorlat előtt látta. A fregattok szintén ott álltak az iráni mólók mellett, és a vászontakarók ugyancsak a helyükön voltak. Chah Bahart ábrázoló nappali felvételeket is kapott, ezeken pedig látta, hogy azok a hajóállásokon, ahol az elmúlt szombat éjjel még a három kínai Kilo várakozott, most üresen állnak.

– Isten tudja, hova tűnhettek – motyogta Jimmy. Kezébe vette a dzsekijét, és kiment az irodából, kilépett az épület főbejáratán, és keresz-

tülvágott a halványan megvilágított parkolón, ahol két tengerészgyalogos őr tisztelgett neki. Beszállt a kocsijába, a főkapuhoz ment, a szolgálatos őrnek felvillantotta belépőkártyáját, aztán a gázra taposott, és tízéves Jaguarja volánjánál ülve végigtépett a kijáraton, rákanyarod-va a Washington-Baltimore autópályára. Ilyen késő éjszaka alig volt forgalom, így hagyta, hogy a kocsi 120-ra gyorsuljon, majd a körgyűrűn kényelmesen végighaladva, a 16 kilométer-re levő 33-as kijárathoz hajtott, mely a Connecticut Avenue-ra, vagyis egyenesen a főváros szívébe vezetett. A DuPont Circle-nél jobbra fordult, körbehajtott a George Washington University campusa mellett, és hamarosan meg is érkezett a Watergate épületekhez, melyben szülei harminc évvel ezelőtt megvásároltak egy lakást. Természetesen az öregek csak nagyon ritkán használták, ha egyáltalán valaha jártak is ott, hiszen leginkább New Yorkban időztek. Ez persze jobban nem is jöhetett volna Jimmy Ramshawe számára, mivel így gyakorlatilag ingyen lakott egy milliomosokét is megszégyenítő lakásban.

A föld alatti garázs neki fenntartott helyére hajtott, és leállította a motort. Már majdnem hajnali 2 óra volt, ő pedig úgy érezte, még ahhoz is túl fáradt, hogy a kocsiból kikászálódjon. Ennek ellenére bármit megadott volna, ha most itt van Jane, és őrá vár. Újra csak eszébe ju-tott, mennyivel könnyebb volna az élete, ha még mindig George Morris tengernagy lenne az NBH élén.

Az volt a legjobb George-ban, hogy annyira magabiztos fellépéssel rendelkezett, ráadásul a Nagy Ember a Fehér Házban is mindig meghallgatta a véleményét. Senki nem akadt, aki

George-nál közelebb áll volna Arnold Morganhez, és ők ketten mindig mindent megbe-széltek egymással. Épen ezért Morris tengernagy csodálatos felettes volt. Mindig odafigyelt az embereire. Kivétel nélkül mindig mérlegelte a helyzetet, és az összes lehetőséget, ráadásul soha nem próbálta lekicsinyelni az embereit. A szerint az elv szerint dolgozott, hogy ha az általa kiválasztott beosztottjai úgy gondolják, valaminek kicsit jobban utána kellene járni, akkor minden bizonnyal igazuk lehet. Teljesen más volt, mint ez a dögunalom Borden.

30

Jimmy egy pillanatig még nem mozdult a vezetőülésben, és csak azon gyötrődött, hogy holnap majd kénytelen lesz bemenni Borden tengernagy irodájába, és elismerni, hogy a kínai romboló valóban dugig van pakolva tengeri aknákkal ugyanúgy, ahogyan a megelőző este látták. Szinte hallotta, amint ez a vén rohadék azt mondja neki: Nos, hadnagy, az ön számára ez minden bizonnyal hatalmas meglepetés lehet, de ne feledje el, hogy én jó előre figyelmez-tettem.

– Csak nehogy annyira feldühítsen, hogy elmondjam neki még egy valószínűtlennek hangzó ötletemet – mondta Jimmy, csak úgy magának. – Mert ugye azt senki nem tudja, azok az istenverte reggeli aknák vajon tényleg ugyanazok-e, amiket tegnap éjjel láttunk a fedélze-ten. Erre ő azt mondja majd, ez baromság, talán hozzáteszi még, hogy paranoid baromság. Pedig nem az. Mert én is ugyanezt tenném, ha esetleg aknamezőt szeretnék telepíteni a Hormuzi-szorosban.

Kiszállt a kocsijából, és bezárta az ajtót. Még mindig motyogott magában, miközben a lift felé sétált.

– Visszatennék a fedélzetre minden egyes aknát, még mielőtt a 08.00-as műhold áthalad. Ugye? Ezzel elaltatnám a hülye amerikaiak gyanúját.

Második fejezet Április 7-én, szombaton reggel, a kínai hajók elhagyták a kikötőt, és minden jel szerint ha-

zafelé igyekeztek. Legalábbis kettő, a Hangzhou és a Shantou. A másik kettő ott maradt, ahol eddig is voltak, vagyis a Bandar Abbas-i kikötő mólója mellett. Három órával később, 09.50-kor (helyi idő szerint), a három kínai Kilo is kihajózott Chah Baharból, a Hormuzi-szoros vizeire, majd az Arab-tengeren keresztül déli irányba fordultak.

31

Az amerikai műholdak az egész készülődést rögzítették, és a gyönyörű, napsütéses időben készült fényképek hamarosan Fort Meade-ben, Jimmy Ramshawe irodájában kötöttek ki, aki rövid feljegyzést állított össze az NBH helyettes igazgatójának, részletesen tájékoztatva őt a hajók mozgásával kapcsolatban.

Két nappal később jelentés futott be Langley Közel-keleti Ügyosztályról, miszerint az irá-niak nehéz, Sunburn rakétákat, valamint a hozzájuk tartozó kilövőket, ezenkívül pedig légel-hárító lövegeket telepítettek egy bizonyos területre, az Ománi-öböl hozzájuk tartozó, délkeleti partvonalára. A Langley-nek dolgozó ember azt nem tudta pontosan megmondani, hogy hová is került ez a rengeteg felszerelés, Fort Meade-nek azonban csak annyit kellett tennie, hogy utasítsa a műholdat, némiképpen változtasson a fényképezett területen, és a magasan, a sztra-toszférában keringő, hatalmas amerikai kémkamera máris közvetített nekik két kristálytiszta képet. Mindkettőn a nagy Sunburn rakéták voltak láthatók, ahogyan pozícióba állítják őket, a tenger felé fordítva mindegyiket, mintegy 46 kilométerre délre, a part menti kisvárostól, Kuhesztaktól.

Ramshawe megjelölte a helyet az irodájában tartott jókora térképen. 26,23É 57.05K. Au-tomatikusan odább pillantott, hogy megnézze, mely az ehhez a pozícióhoz legközelebb eső szárazföld, de igazság szerint nem látott semmi érdekeset. Ha ugyanis a rakétákat kilencven fokos szögben, nyugati irányban lőnék ki, azok a tenger felé indulnának meg, egy némikép-pen délebbi irányvonal pedig egyenesen Omán, az iránbarát ország északi területei felé vinné. Amott, a Musandam-félsziget legészakibb pontján, még csak valami város vagy falu sincsen. Jimmy Ramshawe tengerészeti térképén egyetlen felirat szerepelt csak azon a környéken, mégpedig a csipkézett keleti partvonal közelében, Ra's Qabr al Hindi.

– Krisztusom! – motyogta. – Milyen istenverte egy név ez? Ha csak elképzelem, hogy va-laki innen érkezik meg az Államokba: hmm, hol is lakik uram? Ra's Qabr al Hindiben. Már ez is elég volna ahhoz, hogy a biztonság kedvéért lecsukják.

Mindenesetre a hadnagy összeállított egy jelentést arról, hogy most már pontosan tudják az iráni rakéták pozícióját. Ezután visszatért ahhoz a dologhoz, amely az utóbbi időben egy-folytában foglalkoztatta, a két, Bandar Abbasban maradt kínai hadihajóhoz, a Kangdinghoz és a Zigonghhoz. Azok a felvételek, melyek nem sokkal korábban érkeztek, egyértelműen mutat-ták, hogy mindkét fregatt iráni zászló alatt hajózik. Jimmy Ramshawe hosszú ideig tanulmá-nyozta a műholdképet. Na és ha a múlt héten ezek titokban aknamezőt telepítettek arrafelé valahová? Mi van, ha a két fregattot azért hagyták ott, hogy készenlétben maradhassanak, és bármikor aktiválhassák az aknákat? Tisztában volt vele, hogy Borden tengernagy komolyta-lannak tartaná ezt az ötletet, hiszen az aknákkal kapcsolatos minden gyanúját is komolytalan-nak tartotta, és sajnos – legalábbis idáig – igaza is volt. Ennek ellenére Ramshawe hadnagy úgy döntött, mégis elmegy a feletteséhez, és elmondja neki, mitől tart.

A veterán tengernagy fáradtan és engedékenyen mosolygott rá. – James – kezdte. – Ugye szólíthatom Jamesnek? – Az igazat megvallva, a Jimmy jobb volna. Életemben senki sem hívott Jamesnek. Eset-

leg azt hinném, hogy valaki máshoz beszél. A tengernagy pislogva hallgatta az ausztrál egyenes válaszát. Még mindig nem tudott hoz-

zászokni az ifjú hadnagy modorához. – Akkor hát legyen, Jimmy. Idefigyeljen. Azt tudja, hogy a két fregatt miért hajózik most

iráni zászló alatt? – Fogalmam sincsen, uram. De meglehet, hogy az egész csak valamilyen kínai elterelő ak-

ció, amivel időt akarnak nyerni, hogy aknákat telepítsenek, vagy ha már ez megtörtént, akkor élesíthessék őket.

– Nem, Jimmy – felelte Borden különös nyomatékkel. – Nem ez a helyzet. Azért lobog iráni zászló az árbocukon, mert az irániak megvásárolták azt a két kínai fregattot. Ez volt az egész kikötői dzsembori célja. A kínaiak házalni mentek a hajóikkal. Mert ugye, maga sem

DELLUSER
Comment on Text
26° 23.000', 57° 5.0'

32

gondolja komolyan, hogy ezek csak a nagy semmiért tettek volna meg ilyen nagy utat? A kí-niak biztosan nem. Sokkal jobban szeretik a pénzt, mint a világon bármi mást. Egyszerűen csak el akarták adni azokat a fregattokat, ebben egészen biztos vagyok. Tartottak egy össze-vont hadgyakorlatot, kicserélték a tapasztalataikat, az ünnepségek végén pedig az irániak be-leegyeztek, hogy megvásárolják mind a két hajót. Hiszen ezelőtt egyetlen célkövető rakéták-kal felszerelt fregattal sem rendelkeztek.

– Nos, uram, ha önnek ez a véleménye, akkor nekem egyet kell értenem önnel. – Miért, maga nem így látja a helyzetet? – Nem, uram. Még mindig azok az aknák járnak a fejemben, és egyáltalán nem vagyok

biztos benne, hogy a kínaiak nem terveltek ki valamilyen gonosz kis összeesküvést, hogy te-lepíthessék is őket.

– Mint a hírszerzésnél dolgozó tisztnek, magának előjoga, hogy ilyen gyanúkat tápláljon, de az igazat megvallva ez a gyanú már hetek, sőt hónapok óta él magában, és mindeddig az égvilágon semmi nem történt. Amit egyébként én jó előre meg is mondtam.

– Igen, főnök. Ezzel egyetértek. Talán lehet, hogy tényleg azért akartak maguknak felhal-mozni némi orosz tengeri aknát, mert csak valamikor a jövőben kívánják felhasználni őket. Egyébként pedig, ha önnek van igaza, akkor a fregattokért kapott pénzből bőven fedezhetik a megvásárlásukat. Jól összehozták, nem igaz?

A tengernagy mosolyogva nézett. – Gyorsan tanul, Jimmy. A mi szakmánkban nagyon könnyen megtörténhet, hogy az egész

életét a saját farka kergetésével tölti el az ember, és minden sarok mögött szellemeket, össze-esküvéseket és gonosz terveket lát. Csak koncentráljon a feladataira, és tartsa nyitva a szemét, mert akkor veszi majd észre a valóban nagyszabású dolgokat, és kézzelfogható bizonyítékokat is szerez majd ezekre.

Az ifjú hadnagy visszaért az irodájába, és meredten figyelte a Hormuzi-szorost ábrázoló,

széles, jelölésekkel teli térképet. Perceken keresztül nézte, majd azt morogta az orra alatt: – Csak arra volnék kíváncsi, mit rejt a tengerfenék ott a szorosban, az új rakétaállások kö-

zelében. Két héttel később, április 24. Kína déli flottájának főhadiszállása, Zhanjiang Zu Jicai, aki most már az egész haditengerészet főparancsnoka volt, újra régi irodájában

ült, és éppen most vette fel a telefont, mely biztonságos összeköttetést biztosított számára Pe-kinggel. Türelmesek kivárta, míg Zhang Yushu bejelentkezik. Amikor aztán a befolyásos tiszt beszélni kezdett a vonal másik végéről, a fővárosból, beszélgetésük – régi barátokhoz képest – meglepően rövid volt.

– A külföldi csatornákon semmi válasz nincsen a SZITAKÖTŐRE vonatkozólag. – Senki nem gyanakszik? – Senki. Élesítsem a mezőt a következő két nap során? – Megerősítve. – Viszonthallásra, uram. – Viszonthallásra, Jicai. Három nappal később, április 27. Hormuzi-szoros

33

A szoros déli vizeinek tükörsima felszínét szinte egyetlen hullám sem törte meg. Ez is ama

forró arábiai reggelek egyike volt, amikor a sivatag homokjáról felszálló rettentő hőség miatt a szárazföldön szinte elviselhetetlen az élet, és a tény, hogy az ember a tengeren, egy hajó fedélzetén utazik, cseppet sem javít a helyzeten.

A Musandam-félszigettől 10 kilométerre a víz szinte maga is teljesen olajosnak tűnt, amint az apály miatt kezdett visszatérni az Arab-tengerbe. Nem voltak az óceánról érkező hullámok, és a szél sem borzolta fel a felszínt kis foltokban hullámokat keltve, a forró levegőben semmi nem mozdult. Ebben a pillanatban mégis fodrozódott a felszín, hiszen hatalmas hullámokat keltett a 80 000 tonnás, feketére festett törzsű gázszállító, a Global Bronco, amely kényelmes, tizennyolc csomós sebességgel szelte a vizet, délkeleti irányban haladva. A gigantikus szállí-tóhajó 135 000 köbméter folyékony földgázzal volt telerakva, amelyet mínusz 160 Celsius fokra lehűtve tárolt tartályaiban. Hogy jobban elképzelhessük e hatalmas mennyiséget, ez olyan, mintha csak egy 30 m magas, 60 m széles és 60 m hosszú épület volna gázzal megtölt-ve. Márpedig ez hihetetlenül sok, és így együtt – az általános vélemény szerint – potenciálisan a leghalálosabb szállítmány, amit bárki valaha is a világ óceánjain vitt magával.

A nyersolajjal ellentétben, amely nem gyullad meg azonnal, a folyékony állapotú földgáz elképesztően gyúlékony anyag, különösen azért, mert a rendes gáznál 600-szor nagyobb nyo-máson tárolják. A szállításával foglalkozó vállalatok szinte paranoiásan figyelnek a biztonsági előírások betartatására a tankereken, melyek a világot járják. Egymást is folyamatosan figye-lő, többszörösen biztosított védelmi rendszereket építenek be minden FFG szállítóhajóra. Igaz ugyan, hogy nem ezek az egész óceán legnagyobb hajói, másrészt azonban a nukleáris robba-nófejjel ellátott torpedó sem a világ legnagyobb fegyvere. Mindennek ez az eredménye, hogy amióta csak vannak olyan vállalatok, melyek a földgáz folyékony állapotban történő szállítá-sával foglalkoznak, egyetlen tűzeset – robbanásról nem is beszélve – sem történt.

A hajóhídon, több mint 30 m magasan a víz felszíne fölött, a szinte kényszeresen elővi-gyázatos Don McGhee kapitány a négy darab, bronzszínű, gigantikus tárolódómot bámulta, amelyek majd 20 m-re magasodtak a vörösre festett fedélzet fölé. A Global Bronco orra több mint 90 m távolságba nyúlt előtte, a délkelet texasi kikötővárosból, Houstonból származó, veterán hajóskapitány pedig egyenesen rálátott a masszív hordóállványokra, melyek keresz-tülfutottak minden egyes dóm felső részén, acélból készült járórámpát alkotva egészen a hajó elülső fedélzetéig.

Ebben a pillanatban a hajó az ománi parthajózási útvonalaktól jó messzire haladt, a helyi haditengerészet lőgyakorlatok végzésére használt területét pedig mintegy tizenhat kilométer-rel hagyta már maga mögött. Előttük húzódott a szoros legkeskenyebb része, és amilyen tiszta volt az idő, szabad szemmel is könnyedén kivehették az Ománhoz tartozó Jazirat Musandamot, azon túl pedig, mintegy három kilométerrel délebbre, Ra's Qabr al Hindit. Ah-hoz azonban túlságosan messze jártak, hogy megpillanthassák Irán partvonalait, melyek a félhold alakú, 450 kilométer széles tengeri átjáró keleti oldalán húzódtak.

McGhee parancsnok éppen Andre Waugh főmérnökkel beszélte meg a helyzetüket. Előt-tük még mindig látszott a gigantikus méretű, 300 000 tonnás, Libériában bejegyzett, ám brit tulajdonban levő KNNYSZ, mely az Északi-tenger felé indult. Mióta csak elhagyták az új gáztöltő-állomást, amelyet Katartól nem messze, az emirátusok félszigetének másik oldalán, Abu Dhabin és Dubai-on túl építettek fel, egyre közelebb értek hozzá, most pedig már alig 80 kilométernyi nyűt víz választotta el őket az Arab-tengertől. Minden tankerhajó-kapitány bol-dog volt, ha az öbölből kijuthatott, és McGhee esetében sem volt ez másképp. Valahogy min-dig fenyegetőnek tartotta ezeket a járőröző iráni hadihajókat, ezt a fenyegetést pedig tovább fokozta, hogy az utóbbi hónapokban az irániak megint azzal kezdtek fenyegetőzni, hogy ak-namezőt telepítenek éppen a bejáratába, ezzel fojtva meg az olaj és gáz kereskedelmét.

DELLUSER
Comment on Text
A méretek pontosan: 37,5*60*60 m. A 30*60*60 csak 108.000 köbméter!

34

Mindkét tiszt nagyon jól tudta, pár hete milyen kényelmetlen helyzetet teremtettek azok a kínai hadihajók, melyek Bandar Abbasban, az ajatollahok haditengerészeti támaszpontján állomásoztak. Ezenkívül az a feszültség sem kerülte el a figyelmüket, melyet az új, kínai-iráni finomító felépítése okozott, mely a vadonatúj, kínaiak által lefektetett csővezeték végénél állt. Ez a vezeték 1600 km-nyi távolságba futott, Kazahsztán olajmezőiről kiindulva, átszelve Türkmenisztánt, valamint a forró iráni sivatagot, egészen a tengerpartokig. Nyugaton minden-ki, aki az olajszakmában dolgozott, tisztában volt vele, hogy ez a bizonyos csővezeték szinte Kína kezébe adta a kulcsot a világ legnagyobb és legkönnyebben elérhető olajforrásaihoz.

Ha Irán egyre hangosabb, nyugatellenes politikusai újra azzal kezdenek fenyegetőzni, le-zárják az öblöt, könnyen meglehet, hogy a Pentagon, úgy ahogy van, azonnal közös halál-táncba kezdhet. Ez az egész nem volt egyéb, mint politika, fenyegetések és a fenyegetésekre adott válaszok, az olyan embereknek azonban, mint amilyen McGhee parancsnok is, akik ha-talmas nyersolaj- és földgázszállító tankerhajókat irányítanak a terület északi részén, az ilyen politikai fenyegetőzéseknek igen baljós mellékíze volt.

– A hideg ráz ettől az istenverte helytől – jegyezte meg McGhee. – Sokkal nyugodtabb le-szek, ha már a nyílt óceánon járunk.

– Tudom, mire gondolsz – felelte Andre Waugh főnök. – És ahogy nézem, a britek is. A Királyi Haditengerészetnek az a helikoptere minden bizonnyal egészen a kijáratig kíséri majd a hajójukat. De ugyanezt csinálják minden egyes brit tulajdonban levő tankerrel is itt az öböl-ben! Gondolom, nem nagyon tetszik nekik a politikai helyzet.

A történelem során egyetlen olyan hajó sem bírt akkora politikai jelentőséggel, mint ezek a tankerek, amelyek biztonságos átjutásától a fél világ boldogulása függött. A szó szoros ér-telmében a nemzetek sorsa és jövője múlik ezeken a gigászokon, melyek a világ energiafel-használásának fő forrását szállítják onnan, ahol fellelhető, oda, ahol a legnagyobb szükség van rá.

McGhee parancsnok harminc éve szolgált a tengeren, ennek ellenére egyetlen egyszer sem történt meg, hogy iráni felségvizekre lépett volna, inkább mindig közel maradt az ománi par-tokhoz. Otthon Texasban, a Texas Global Ships Inc. houstoni, Travis Streeten álló központ harminckettedik emeletén levő irodájából a vállalat elnöke, Robert J. Heseltine III, teljesen egyértelmű utasításokkal látta el minden parancsnokát; maradjanak olyan távol az ajatollahok haditengerészetétől, amilyen távol csak lehet. Don McGhee-t erre soha nem kellett figyelmez-tetni.

A Texas Global hat hajót birtokolt, ezek közül azonban csak a Global Bronco volt az egyetlen FFG szállító. Heseltine büszke volt texasi származására, amit az is tükrözött, hogy öt hajójának a Global Star, Global Rose, Global Brand, Global Steer, és Global Range nevet adta. Mindegyik 300 000 tonnás tanker volt, melyek általában az Iráni-öböl, valamint dél-Afrika, az Egyesült Államok északkeleti olajkikötői és Európa között ingáztak. A Bronco általában a keleti részt járta, Katar és Abu Dhabi, gázban gazdag kikötőit, valamint Tokyo Bay-t, ahol a Japanese Electric minden héten több millió köbméternyi földgázt termel ki. Ez a bizonyos út mindazonáltal rövidebb volt a megszokottnál, hiszen a célállomás ebben az eset-ben a tajvani kikötő, Yungan volt. A Bronco gyomrában szállított óriási gázmennyiséget szin-te teljes egészében elektromos áram előállítására fogják majd felhasználni.

Robert J. Heseltine II már vagy három éve nem látta a hajóit, és nagy valószínűséggel ez a következő három évben sem változik. Eme gigantikus szállítóhajók üzemben tartása naponta 100 000 dollárba kerül, nem csoda hát, ha folyamatosan mozogniuk kell, egyfolytában kira-kodni, szállítani, és berakodni. Nem volt semmi indok arra, hogy visszatérjenek texasi kikötő-jükbe, így a legénységet, valamint az utánpótlást teljes egészében polgári repülőjáratokkal vitték utánuk, majd helikopterekbe rakodták, és végül úgy töltötték át az egészet a hajókra, hogy azok egyetlen pillanatra sem álltak meg, az otthontól több ezer kilométernyi távolságban szelve az óceánok vizét. Mióta csak kereskedelmi hajók járják a tengereket – vagy legalábbis

35

a klipperek első megjelenése óta – soha senki nem vállalkozott ilyen hosszú, földkörüli utazá-sokra.

McGhee kapitány hajója most néhány csomóval nagyobb sebességgel haladt, mint az előt-te levő KNNYSZ, ennek megfelelően módosíttatta az irányt, felkészülve rá, hogy néhány órán belül, körülbelül 800 méterre elkerülve, a bal oldalról elhaladjanak mellette. A Nap könyörte-lenül perzselte a vörösre festett fedélzetet, amikor a Global Bronco átszelte a 26,20. hosszú-sági kört, pontosan az 56.38K szélességi vonalon haladva. Tizenhárom kilométerre jártak ek-kor a Ra's Qabr al Hindi kiugró vonalától, és a kapitány a távcsövén keresztül éppen csak ki tudta venni a szárazföld sávját. Utasította a stewardot, hogy hozzon fel neki egy csésze kávét, valamint egy sonkás-sajtos szendvicset, és a hatalmas, 80 000 tonnás tanker még másfél kilo-métert haladt déli irányban.

Pontosan 12.10 volt, amikor a vakító napfényben tükörsima tengeren haladó Global Bronco finoman nekiütközött Yushu tengernagy egyik orosz PLT-3-as típusú, érintésre rob-banó tengeri aknájába. Az egytonnányi, különösen robbanékony anyaggal töltött acéltartály, mely horgonyláncán a felszín alatt pár méterrel lebegett, vad erővel robbant darabokra. A hajó elképzelhetetlenül nagy mozgási tehetetlensége még néhány méteren keresztül vitte előre a Broncót mielőtt a visszhangzó, felszín alatti robbanás hatalmas lyukat ütött volna a hajótestbe, a gerinctől jobbra, közvetlenül az orr-rész mögött. A jobb oldalon minden egyes acéllemez hátrahajlott a gigantikus erő hatására, és a hajótest belsejét szikrák özöne árasztotta el. Az elülső gáztartály, mely merevített alumíniumból készült, egy pillanatig még kitartott, azután azonban megrepedt, és 200 000 tonnányi tartalma, mely a világ legrobbanékonyabb folyékony gázából állt – némi metánnal és propánnal megerősítve – ömleni kezdett a mélyhűtött tartály-ból. A kinti hőmérséklet majdnem 200 fokkal volt magasabb annál, mint ami a dóm belsejé-ben uralkodott, így a gáz a pillanat töredéke alatt párologni kezdett, majd fülsiketítő zajjal berobbant.

Megdöbbentő volt látni, ahogy a hajó teljes orr-része szempillantás alatt az enyészetévé válik. A FFG puszta mennyisége, mely a Global Bronco tartályait megtöltötte, már maga is óriási robbanást okozott, ráadásul a levegőbe röpülő négyes tartály valamiképpen lyukat rob-bantott a hármas tartályba, amelynek 200 000 tonnás tartalma néhány másodperccel később szintén felrobbant. A gigantikus hajó teljes egészében megremegett. A lángok több száz méter magasra törtek. Hihetetlennek tűnt, de a kettes és az egyes kitartott. Ennek ellenére az elülső tartályokból több ezer tonnányi folyékony gáz ömlött a Hormuzi-öböl vizébe a kinyílt oldalsó lemezeken keresztül, a hajó jobb oldalán, közvetlenül a vízvonal alatt, majd gyorsan a felszín-re emelkedett.

McGhee kapitány és főmérnöke még mindig a hajó hídján tartózkodott, és szinte lebénítot-ta őket a mintegy 230 méterre előttük kitáruló látvány. Az elöl tomboló pokol forrósága máris kezdte megolvasztani a fémet. Látták a magasan futó hordóállványzat orr felé eső részét, amely fehéren izzott, és olyannak tűnt, mintha csak gyurmából volna. Közben a Bronco még mindig haladt előre, háta mögött így maradt egy széles sáv, mely a víz felszínére emelkedett, még meg nem gyulladt gázból állt, és amely ördögi sebességgel párolgott a magasba törve.

Don McGhee tudta, milyen veszélyes a helyzet. A gáz, amely most már nem volt nyomás alatt, és amely kikerült a légkörbe, viszonylag gyorsan elpárolog. Ennek ellenére félelmetesen nagy volt a robbanásveszély. Csodával határos módon dízelmotorok még mindig működtek, így a kapitány azon nyomban kiadta a parancsot:

– Minden motort azonnal leállítani! A hajó orra kezdett egyre jobban a felszín alá süllyedni, és a lángok fokozatosan elhaltak.

Az izzóan forró orr-részről gigantikus gőzfelhő emelkedett a levegőbe, ahogy a vízzel érint-kezett. A gáz azonban továbbra is ömlött a vízbe, 6 m-rel a felszín alatt. Don McGhee szinte egészen biztos volt benne, hogy a többszörös rétegekből összeépített testű hajója nem fog elsüllyedni, és úgy számította, hogy a tűz kialszik, amint az orr mind mélyebbre süllyed.

36

Amiatt a láthatatlan gázfelhő miatt aggódott igazán, amelyről biztosan tudta, hogy a felszínről a levegőbe emelkedik. Andre Waugh-val együtt ő is érezte a szagát.

A legénység tagjai teljes erőből rohantak a híd felé, és látszott rajtuk, hogy fogalmuk sin-

csen, mit tehetnének. Csodálatos módon éppen senki nem tartózkodott az orrban, amikor a hajó aknára futott, és egyetlen ember sem sérült meg. Csak az volt a gond, miképpen fognak lejutni a Broncóról. Esélyük sem volna, ha a korláton keresztül belevetnék magukat a halálos gázrétegbe. McGhee kapitány szintén tudta, hogy a helyzet egy helikopter számára is végzetes következményekkel járhat, hiszen elég egyetlen kis szikra a hajtóműből, és a következő pilla-natban a gázfelhő hegynyi lángoszloppá válhat, mely több ezer méter magasságra is felemel-kedhet. Ebben az esetben a keletkező óriási hő egy szempillantás alatt párává tenné a hajót, és szinte bizonyosan lángra lobbantaná a tartályokban maradt, egyenként 20 000 tonnányi folyé-kony szállítmány maradékát.

Az elöl lángoló tűz olyan volt, mintha csak egy 15 m magas gázsütőből ömlene folyama-tosan a kék láng, és annyira fülrepesztőén hangos, olyan nagy volt, ami semmi esélyt nem hagyott arra, hogy megpróbálják ellenőrzésük alá vonni. McGhee kapitány kiadta a parancsot:

– Hajót elhagyni! Szálljon mindenki a bal oldali mentőcsónakokba! A legénység tagjai elrohantak a hídról. A híradós felkiáltott: – Mielőtt elmegyünk, még leadom a „MAYDAY”-t. A többiek sietve odamentek a három narancssárga Zodiachoz, melyek a fedélzet korlátja

mellett felállított darukon függtek. McGhee kapitány ekkor látta meg – a Királyi Haditengerészet helikoptere kerepelve köze-

ledett, a víz felszínéhez tapadva, mit sem sejtve arról a gázfelhőről, mely a hajó jobb oldali tatfedélzete felől, valamint mögöttük, a vízről emelkedett a magasba. A tanker kapitánya azonnal parancsot adott a híradósnak, hogy nyissa meg a VHF csatornát a 16-oson, és min-denáron állítsa meg a közeledő helikoptert. Ezután kinyitotta az ajtót, és kilépett a megfigye-lőrámpára, mely a főfedélzet fölött húzódott. Kirohant, és fel-alá kezdett ugrálni, kétség-beesetten, teli tüdőből ordítva a pilótának:

– Álljanak meg! Az isten szerelmére, álljanak meg, kérem álljanak meg! Forduljanak visz-sza!

A helikopterben mind a pilóta, mind a navigátor látta a kétségbeesetten integető kapitányt. A navigátornak csak annyi ideje maradt, hogy megszólaljon:

– Azonnal fordulj balra. Ez a pasi nem akarja, hogy odamenjünk. Bekapcsolom a rádiót. De már túl késő volt. A Királyi Haditengerészet Sea King 4-es típusú helikoptere, mely

valamivel több, mint hatvan csomós sebességgel közeledett, berepült a magasba emelkedő gázoszlop kellős közepébe, amely egy atombomba erejével robbant be, és gigantikus lángvá-gó módjára, üvöltő fekete, bíbor és kék lángokkal emelkedett 1500 méter magasságba.

A haditengerészet helikoptere egy pillanat alatt elpárolgott. A Global Bronco legénységé-vel együtt, a másodperc törtrésze alatt semmivé lett, ahogy a hajó teljes hátsó részét elborítot-ta a perzselő, majd 2000 Celsius fokos petrolkémiai lángtenger. Két perccel később ott, ahol egy hatalmas tankerhajó állt, nem maradt egyéb a víz felszínén, mint megperzselődött, fehé-ren izzó alumínium hajótest, mely sisteregve süllyed bele a tenger vizébe. A fedélzeten tom-boló lángok fokozatosan elhaltak. Egyszerűen semmi nem maradt, ami még éghetett volna, sem festékréteg, sem elektromos vezeték.

A tudomány és a természet valamilyen érthetetlen játéka folytán a kettes tartály kitartott, az egyes alumíniumfala azonban szétolvadt, és a kiömlő, további 20 000 tonnányi folyékony gáz újabb fülsiketítő robbanás kíséretében vált tűzgolyóvá. A tartály alsó harmadában maradó gáz a tenger vizébe ömlött, tovább táplálva a 180 méter széles, tomboló lángoszlopot, mely mind magasabbra emelkedett az atmoszférába. A pusztítóan forró lángok, melyek a levegőből most már a környezet oxigénjét és nitrogénjét is magukba szippantották, több ezer méternyi

37

magasságba emelkedő tornádó módjára tomboltak, szétszaggatva a tiszta, kék égboltot. Olyan volt, mintha maga a Sátán próbált volna kapcsolatba lépni az Úristennel.

Április 27., péntek 08.00 Arnold Morgan tengernagy irodája Fehér Ház, Washington D. C. Arnold Morgan minden figyelmét a CNN híradója felé fordította. A nagy, amerikai tulaj-

donban levő tankerhajó és teljes legénységének pusztulása a Hormuzi-szorosban a nap fő híre volt. Annak ellenére, hogy az eset vagy tíz kilométerre történt az ománi partoktól, és nagyjá-ból hatvanötre Bandar Abbastól, a Global Bronco tragédiáját mindenki mélyen átérezte. A CNN ebben a pillanatban is éppen látványos felvételekkel mutatta a kiégett testet, valamint a még mindig tomboló lángoszlopot. A riporter megemlítette a legnagyobb aggodalomra okot adó tényt, miszerint a kettes tartály még mindig épségben van, így mindenki attól tart, bárme-lyik pillanatban a levegőbe röpülhet, ezért egy lélek sem mer a közelébe menni. Mivel az eset mélyen az ománi felségvizeken történt, az országba érkező külföldi tudósítókat mindenhol barátként kezelték, amely már csak azért sem volt csoda, mert a legtöbb nagy hírügynökség saját irodát tartott fenn Dubaiban. Két helikopter máris kerepelve szállt fel-alá a partvonal mentén, próbálván minél jobb képeket készíteni, ám közelebb menni nem tudtak.

Az ománi haditengerészet két, 1450 tonnás, célkövető rakétákat hordozó korvettje járőrö-zött a környéken, távol tartva minden hajót, a CNN pedig egészen közeli képekkel mutatta a két, brit építésű testőrt. Ezenkívül látható volt még két Kínában készült és szintén célkövető rakétákkal felfegyverzett fregatt is, melyek iráni zászló alatt hajóztak, és amelyek mindössze 16 kilométerre voltak a tragédia helyszínétől. A sztori olyan nagyszabású volt, hogy az a ke-vés részlet, mely ebben a pillanatban rendelkezésre állt vele kapcsolatban, nem elégíthette ki az igényeket. A nap huszonnégy órájában híreket sugárzó adó máris lemaradt, és helytelenül azt adta közhírré, hogy a Global Bronco még mindig lángol. Pedig a tanker egyáltalán nem égett. Azonban a gáz, amely a vízbe jutott, hatalmas lánggal lobogott. Meginterjúvolták a Ki-rályi Haditengerészet egyik hadnagyát, aki Dubaitól nem messze teljesített járőrszolgálatot, és aki elmondta, hogy véleménye szerint talán meg kellene torpedózni a kettes tartály jobb olda-lát, mert a megmaradt folyékony gázt csak ily módon lehetne ártalmatlanítani.

– Nem hagyhatjuk – mondta –, hogy csak úgy ott maradjon, és a tengerfenékre süllyedjen 20 000 tonnányi tartalmával együtt.

Arnold Morgan a kávéját kortyolta, hallgatta a híreket, majd bólintott, és tűnődni kezdett. – Szóval akkor ki az ördög ez a Texas Global Ships, és milyen konzekvenciát vonnak le az

esetből? Gyerünk már, emberek! Erre a témára máris rá kellett volna állítaniuk néhány fir-kászt! Adják már meg az egyetlen információt, ami tényleg ér is valamit. Vajon mit szólnak a tulajdonosok a hajójuk elvesztéséhez? Baleset történt? Gondolom, igen. De akkor mégis ho-gyan? Nem hiszem, hogy valaha is történt volna tűzeset vagy robbanás egyetlen egyen is azok közül a hatalmas gázszállítók közül, eltekintve talán attól, amely majd húsz évvel ezelőtt, Tokyo Bay-ben repült a levegőbe.

Kikapcsolta a tévét, és odasétált íróasztalához. – Bárcsak tudnék egy kicsit többet ezekről a gázszállítókról! – motyogta magának. – Biz-

tosan a kapható legjobb biztonsági rendszerekkel szerelik fel őket, nem igaz? Gondolom, nem sok esélye van annak, hogy az istenverte rongyfejűek lőttek ki rá egy torpedót, vagy annak,

38

hogy az irániak aknamezőt telepítettek az öböl kijáratához. Nem, szerintem nincsen. Bárcsak tudnék némi információt a Global Broncóval kapcsolatban! KATHY!

És miközben utálkozva nézett az íróasztalon álló ízléses kis zöld telefonra, hatalmas ordí-tás hagyta el a száját. Pedig a kis készülék a világon mindenkivel össze tudta volna kötni, be-leértve a gyönyörű vörös hajú nőt is, Kathy O'Briant, aki az irodája előtti helyiségben ült, és aki már három éve utasította vissza makacsul Morgan leánykérését, mondván, csak akkor megy hozzá a férfihoz, ha az nyugdíjba vonult.

A széles faajtó feltárult, Kathy pedig fejét csóválva belépett, megjegyezve főnökének, tisz-tában van vele, hogy jobban szeretné, ha egy hajó hangszórója volna a szobába beszerelve, hogy egyszerre üvölthessen minden teremtett léleknek, de már a huszonegyedik században járnak, és a telefon használata igen elterjedtté vált, így talán jobb lenne, ha legközelebb meg-gondolná, nem volna-e célravezetőbb neki is azt venni igénybe.

– Kaphatnék egy csésze kávét? – kérdezte vissza a férfi mosolyogva. –, Aztán pedig volna egy kis feladatom számodra.

– Nem azért vagyok itt, hogy kis feladatokat hajtsak végre – válaszolta a nő. – Nincsen va-lami nagyszabású megbízatásod a tarsolyodban?

A Nagy Ember csak kuncogott. Úgy döntött, elengedi a füle mellett Kathy megjegyzését, és megkérdezte, látta-e a híreket.

– Nem, de hallottam a rádióban arról a tankerről, amelyik az öbölben robbant fel. Ahogy említést tettek róla, azonnal gondoltam, hogy kiemelt szerepet kap nálad.

– Nos, Kathy, mint te is tudod, az a térség egy puskaporos hordó, és nekünk mindig ké-szen kell állnunk a helybeliek őrült megnyilvánulásaira. Egyébként a hajót egy Texas Global Ships nevű cég birtokolta. Az akarom, hogy most azonnal keresd meg őket, és intézd el, hogy a főnökkel beszélhessek telefonon.

– Tudod a címüket? – Nem, de talán próbáld meg a tudakozót, a Houston-Galveston területre vonatkozólag.

Szerintem valószínűleg ott lesznek valahol az öbölbeli olajkikötőkben. Biztosan rájuk akadsz. Öt perccel később Kathy betelefonált a tengernagynak, hogy sikerült meglelnie a céget, de

csak a biztonsági őrrel tudott beszélni, mert az irodaépületet még nem nyitották ki. – Hogy hívják a főnököt? – Robert J. Heseltine III. – Telefonálj rá még egyszer a biztonságira, és mondd meg neki, hogy főnöke a lehető leg-

gyorsabban hívja fel a Fehér Házat. Add meg neki a főközpont számát, és velük kapcsoltasd fel a hívást hozzám.

Kathy visszavonult a szobájába, telve optimizmussal. Tisztában volt vele, milyen nagy ha-tással van a Fehér Ház emlegetése bármelyik amerikai állampolgárra, és az őr esetében sem tévedett.

– Igen, asszonyom – mondta neki amaz. – Azonnal. Három perccel és tizenöt másodperccel később megcsörrent a telefon, és Kathy öblös, te-

xasi tájszólással beszélő férfi hangját hallotta. – 'reggelt. Bob Heseltine vagyok. Kathy azonnal kapcsolta neki a tengernagy irodáját, Morgan pedig röviden sajnálatát fe-

jezte ki a hajó elvesztése miatt, majd megkérdezte: – Bob, önnek van bármi oka arra, hogy úgy gondolja, a Global Bronco valamilyen hadi-

anyaggal került kapcsolatba odalent az öbölben… úgy értem, torpedóval vagy aknával? – Az igazat megvallva nincsen olyan tengerész, aki ne aggódna a szorosban, de ománi ol-

dalon mind ez idáig biztonságos volt. Még csak figyelmeztetést sem kaptunk a hajóról. Nagyon úgy tűnik, a Királyi Haditengerészet rádiósának elmondása szerint, a híradósunk-

nak csak annyira jutott ideje, hogy kétszer „MAYDAY”-t kiáltson a rádióba, aztán a vonal megszakadt.

39

– Szóval bármi történt, az nagyon gyorsan lezajlott – szögezte le a tengernagy. – Igen, uram. Nekem is ez a véleményem. – Van bármilyen elképzelése arra vonatkozólag, mi okozhatta a robbanást? – Az igazat megvallva nincsen, tengernagy úr. Valami Libériában bejegyzett tanker, amely

vagy három kilométerrel a Bronco előtt haladt, amikor az eset történt, mondhatni a szemtanú-ja volt az egésznek. Ők azt mondják, egyértelműen az elülső tárolóm robbant fel először. Az-tán a következő pillanatban a másik is követte.

– Ezzel persze megerősíthetjük annak a lehetőségét, hogy aknára futott. Minden hajó az orrával ütközik neki először. Ha megtorpedózták volna, akkor sokkal valószínűbb, hogy vala-hol a közepén éri találat.

– Igen, uram. Én azonban komolyan kétlem, hogy aknamezőbe futottak volna. Másrészt viszont egyetlen épkézláb okot sem tudok elképzelni, amiért egy szinte vadonatúj gáztartály, a hajó legelején, jó 180 méterre mindenféle forró géptől, de még az emberektől is, megreped, és felrobban csak úgy, egyik pillanatról a másikra.

– Pontosan ez aggaszt engem is, Bob. Hogyan repedhetett meg és röpülhetett a levegőbe? – Fogalmam sincsen, uram. Talán szabotázs történhetett. De miért akarna bárki is felrob-

bantani egy olyan hajót, amelyen ő maga is utazik? Az öngyilkos szabotázsakciók nagyon is ritkák.

Morgan tengernagy azonban kitartott. – Mi lobbantatja lángra a földgázt? – Nos mindenképpen nyílt láng vagy szikra kell hozzá. Az a gáz ég ugyanis, amely a fo-

lyadékból villámgyorsan elpárolog. Arról viszont, hogy miképpen kezdhetett el maga a folya-dék szivárogni, és mi lobbanthatta lángra, gőzöm sincs.

– Mindenesetre tartsa nyitva a fülét, hátha meghall valami érdekeset, Bob. Ha bármi a tu-domására jut, azon nyomban tájékoztasson engem is. Csak annyit kell tennie, hogy hívja az előbbi számot, és ők biztosan megtalálnak valahol.

– Természetesen, uram. Örülök, hogy beszélhettünk. Az utolsó szavak némiképpen sután hangzottak, mert ekkorra a tengernagy letette a tele-

font. Bob Heseltine még nem tudott a nemzetvédelmi tanácsadó szokásáról, miszerint soha senkitől nem köszönt el, egyszerűen csak lecsapta a kagylót. Még az elnökkel sem tett kivé-telt. Az utóbbi időben pedig különösen vele csinálta.

– KATHY! – ordította. – Azonnal hívd fel nekem Fort Meade-et! David Borden tengernagy összeszedte minden bátorságát, és felkészült első beszélgetésé-

re, melyet a Nagy Emberrel kellett folytatnia. – Tengernagy úr? – Jó reggelt, David. Kézben tartja a dolgokat odaát? – Mindent megteszek, uram. – Akkor talán kezdhetné azzal, hogy mindent elmond nekem, amit a Hormuznál a levegő-

be repült tankerről tud. – Nos, uram, az elsődleges jelentéseket egy pillanattal ezelőtt kaptam meg. – Micsoda? Hiszen már 08.45 van, a hajó meg 03.30-kor robbant fel. Mégis, mit használ-

nak maguk kommunikációs célokra, műholdakat vagy postagalambokat? Borden tengernagy hangosan nyelt egy nagyot. – Éppen most értem be a hivatalomba, uram. – Azt akarja mondani, nem elég, hogy valami középkori kommunikációs rendszert hasz-

nál, de még a munkájából is késik? Jó sok idő eltelt, mióta Borden tengernaggyal bárki is ilyen modorban szólt, de tisztában

volt, milyen félelmetes híre van a nemzetbiztonsági tanácsadónak. Azzal úgyszintén, hogy

40

Arnold Morgan esetében a közmondás nem volt igaz, hiszen ő olyan kutya volt, aki hangosan ugat, és hatalmasat is harap. Ez a beszélgetés pedig kezdett egyre gyászosabb képet ölteni.

– Uram, kaphatnék egy fél órát, hogy felkészülhessek? – Igen, de kérem, ne felejtse el azt, amit most mondok. Ha valaha is történik még egy

ilyen hatalmas robbanás a Hormuzi-szorosban, vagy bárhol a Hormuzi-szoros közelében, ak-kor jobb lesz, ha nagyon gyorsan rááll az ügyre. Ugyanis úgy áll a dolog, hogy egy bazi nagy amerikai tankerhajó röpült a levegőbe, mégpedig hatvan kilométerre Bandar Abbastól. Még az istenverte iráni rakétahordozók is ott vannak, és a tanker körül rajzanak. Ott egy átkozott aknamező is. Az igazat megvallva magasról teszek rá, hogy maga mit művel Borden tenger-nagy. Az sem érdekel, ha valami istenverte hálóingben és herefelkötőben kell megjelennie az irodájában, hajnali háromkor. Azonban ha bármi is robban az ajatollahok közelében, akkor azt akarom, hogy Fort Meade úgy vesse magát az esetre, mint egy éhes farkasfalka a disznóhúsra. Hallotta, amit mondtam, tengernagy?

– Tökéletesen, uram. – Akkor tegye az alfelét sebességbe, tengerész, és a legjobb embereit állítsa rá az ügyre.

Ne is vesztegesse azzal az idejét, hogy a hajó tulajdonosát felkutassa. Én már mindent megbe-széltem vele még akkor, amikor maga a nyomorult gabona-pelyhén kérődzött.

Puff. Kagyló le. Borden tengernagy jól láthatóan összeroppant, mint a Fort Meade-ben előtte dolgozók kö-

zül olyan sokan. Még az is eszébe jutott, hogy írásban tesz panaszt az elnöknek a „minősíthe-tetlenül tiszteletlen bánásmód” miatt, amellyel a nemzetbiztonsági tanácsadó viseltetett felé. Odáig elment, hogy felhívta a Fehér Házban régi barátját, Harcourt Travist, a külügyminisz-tert, aki azonban kinevette.

– Attól tartok, az egyenlő volna a saját halálos ítéleteddel. Valószínűleg az történne, hogy Arnold Morgan nem csak téged, de az elnököt is kirúgná egy órán belül. Tudod, most ő a ka-kas az udvaron. Még csak ne is gondolj olyasmire, hogy támadni akarod.

Borden tengernagy így aztán visszavonult ugyan, de úgy döntött, a lehető legjobban fogja kezelni ezt az ügyet, így remélte, valamiféle csendes, méltóságteljes bosszút állhat Morgan tengernagyon: hogy a katonai intellektus majd győzedelmeskedik a megfélemlítés felett. Ahogyan azonban a dolgok álltak, ez enyhén szólva is valószínűtlennek tűnt. Ráadásul, habár erről Davis Bordennek fogalma sem volt, a karrierjét törhette ketté.

Ebben a pillanatban kopogtattak az igazgató irodájának ajtaján, ő pedig, miután kikiabálta, hogy szabad, nem túl boldogan nézte, amint Ramshawe hadnagy, a szemöldökét összevonva belép.

– 'reggelt, uram. Ahogy meghallottam a tanker katasztrófájával kapcsolatos híreket, azon-nal idesiettem, de mivel csak 05.00-kor jutottam az első információkhoz, gondolom, késtem egy kicsit. Mindenesetre most már komolyan javaslom, hogy behatóbban meg kellene vizs-gálni egy közös, kínai-iráni aknamező létét odakint a szorosban.

– Ha jól tudom, az a tanker Omán partjai közelében robbant fel, kilométerekre az iráni fel-ségvizektől.

– Én is tudom, uram. Ennek ellenére nem hagy nyugodni a dolog. Tudjuk, hogy a kínaiak egy csomó aknát rendeltek az oroszoktól, és hogy könnyedén Iránba szállíthatták őket. Arról is tudunk, hogy legalább egy, de talán több éjszakán keresztül ott matattak a szorosban négy hadihajóval, és talán három további tengeralattjáróval is, amelyek mindegyike képes az akna-telepítésre. Ezek olyan tények, melyeket egyszerűen nem hagyhatunk figyelmen kívül.

– Nekem nagyon úgy tűnik az omániak a ludasak. Még semmi olyan hír nem érkezett tő-lük, ami alapján az irániakat kellene gyanúsítanunk.

– Ez csak azért van, uram, mert az omániak nem tudják megkülönböztetni a könyöküket sem az alfelüktől.

41

– Ez valószínűleg igaz. Ennek ellenére, amíg nincsen legalább egy kis darab bizonyíték, egy lebegő akna, vagy bármilyen hír a pekingi vagy a teheráni forrásainkról, hogy valami mocskos dolog van készülőben… Jimmy, egyszerűen nem tehetek lépéseket mindaddig, amíg nincsen a kezemben legalább némi bizonyíték.

– De hiszen én rengeteg bizonyítékkel tudok szolgálni! Először is, az összes istenverte ak-nát, talán több száz darabot is, a lehető legnagyobb titoktartás mellett szállították, majd az egész szállítmánynak hirtelen nyoma veszett. Ezután ott van egy viszonylag nagy flottilla, amely kínai hajókból áll, és amely egyenesen Iránba megy. Ezt követték azok az éjszakai hadgyakorlatok, amikor is könnyedén telepíthettek akár egy egész aknamezőt is. Végül pedig itt van ez a felettébb különös eset. ön is tudja, és én is tudom, hogy lehetséges aknamezőt te-lepíteni, aztán valamivel később, elektronikus úton élesíteni, amikor már minden készen áll. Ezután a sárgák eltakarodnak a Bengáli-Öböl felé, de hátrahagynak két aknatelepítőt is, a Kangdingot és a Zigongol. Na és melyik az a két hajó, amelyik a robbanás után először meg-jelenik a helyszínen? Pontosan ez a két fregatt, csak most már iráni zászló alatt hajózva. Sze-rintem azért voltak ott kint, hogy az aknák egy részét élesíthessék. A valóban fontos dolog azonban most következik. Ugye emlékszik még arra, hogy néhány hete képeket szereztünk, amelyek azt ábrázolták, ahogy valamivel lejjebb a part mentén, pontosan Kuhesztaktól 46 kilométerre, iráni rakétákat telepítenek? Nos én bejelöltem a helyet a Hormuzi-szorost ábrázo-ló nagy térképemen. A Global Bronco a rakétaállásokkal pontosan egy vonalban repült a le-vegőbe, nagyjából 38 kilométerre nyugat-délnyugati irányban a rakétaállásoktól.

– Jimmy, bármelyik két pontot összekötheti egy nyílegyenes vonallal. Ahhoz, hogy ez bi-zonyítékul is szolgáljon, legalább három pontra van az embernek szüksége.

– Nos, uram, szerintem már az is nagyon gyanús körülmény, hogy a rakéták ilyen közel vannak a tragédia helyszínéhez.

– Nem szükségszerűleg, Jimmy. Attól tartok, hogy mindez a „bizonyíték”, amelyet ön el-mondott, nagyon is közvetett. Ezzel azt akarom mondani, hogy gyakorlatilag nem tudunk semmit. Könnyen meglehet, hogy azok az aknák, amiket Kína megrendelt, még mindig Zhanjiangban vannak. Valószínű, hogy a kínaiak csak azért mentek Iránba, mert el akarták adni azt a két fregattot. A Global Bronco 80 000 tonnányi mennyiséget szállított a világ leg-robbanékonyabb anyagából. Bármi lángra lobbanthatta. Nagyon örülnék, ha egyetlen kőke-mény tényt is tudna prezentálni nekem. Szóval szálljon le az ügyről Jimmy. Legalábbis addig, míg nincsen a kezében valami bizonyíték.

A hadnagy felállt, és egyenesen a tengernagy szemébe nézett. – Csak van egy olyan nagyon különös érzésem, hogy amikor ez a bizonyíték felbukkan,

akkor nem nagyon fogunk örülni neki. Borden tengernagy megrázta a fejét, és visszahívta Arnold Morgant. – Uram – kezdte – egyetlen olyan hírszerzési anyag sem áll rendelkezésemre, amely arra

utalna, hogy ez az egész több volt egyszerű balesetnél. – Ebben nem kételkedem, tengernagy. Itt most az a kérdés, hogy magának minden követ

meg kellene mozgatnia, hogy bizonyítékot találjon. – Uram, vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nincsen semmi, amit meg lehetne ta-

lálni. – Az, hogy ön képtelen rálelni, nem azt jelenti, hogy nem is létezik. Arnold Morgan kezdte mind kevésbé kedvelni Fort Meade helyettes igazgatóját, és a he-

lyettes igazgató számára ennél rosszabb hír kevés lehetett volna. Morgan tengernagynak azonban volt egy olyan halvány megérzése, hogy Borden tengernagy egyszerűen nem akar semmit megtalálni.

42

– Ha én a maga helyében lennék, David, akkor nagyon óvatos lennék, nehogy rossz szín-ben tüntessem fel magam, mert ha hátráltatni merészel minket, ha keresztbe tesz nekünk, ak-kor kénytelen leszek keresztben lenyelni magát! Felfogta? – Katt. Telefon le.–KATHY!

Az ajtó újfent kitárult, Ms. O'Brian pedig édesen – túlságosan is édesen – mosolyogva be-lépett.

– Kathy, aki számomra egyet jelent a napkeltével és napnyugtával, szeretnélek most téged beavatni egy mélységesen mély, éppen ezért korábban soha ki nem mondott titokba. Éppen most nagyon úgy áll a dolog, hogy kénytelen vagyok egy totális barommal együtt dolgozni, aki történetesen a jó öreg George Morris székében ül, a NBH-ban.

– Hiszen ez olyan nyomasztó! – Valószínűleg el sem tudod képzelni, mennyire. Foglalj le nekünk két asztalt a

georgetowni étteremben, légy szíves. Már csak a te, Monsieur Pierre, valamint régi barátom, Billy Beycheville társaságában vidulhatnék fel.

– Nos uram – válaszolta a nő olyan erős déli akcentussal, amely már régen elfeledett alabamai beszédmódjára is rátett egy lapáttal. – Abbiztos, hogy nagyon bódog vónák,ha visz-szaráncigálhatnám a jókedv és a múlatozzás világába.

Arnold csak figyelte, ahogy kilibben az irodából, mosolyogva ingatta fejét, majd vissza-kapcsolta a CNN-t.

Ezalatt az irodájában ülve Jimmy Ramshawe, aki mindenféle tengerészeti térképekkel vet-

te körül magát, éppen azt bámulta, amely a Bassein folyót ábrázolta Burma bengáli partjai mentén, vagy ahogy manapság nevezik a területet, Myanmarban.

– Rohadt bolondok – motyogta csak úgy magának. – Ez olyan, mintha Ausztráliát egyszer csak átneveznék Michelobnak.

Felvette a telefont, és az ausztrál követséget tárcsázta, próbálva elérni Jane-t, mielőtt a lány elindulna a Georgetownra. Kis híján lekéste.

– Csak egy gyors kérdést – mondta neki Jimmy. – Nem lehetne ma este inkább nálad ta-lálkoznunk, és nem a bárban?

– Úgy érted itthon, nálunk? – Igen. – Jól van. Mikor? – Hatkor. Van itt valami, amiben szeretném, ha segítenél egy kicsit. – Semmi gond. Akkor várlak. A nap maradék része úgy telt el, hogy semmilyen újabb dráma nem történt, és a Global

Bronco esetével kapcsolatban sem került napfényre semmilyen új részlet! A gigantikus láng-oszlop a hajó mellett tovább tombolt, mintha csak magát a mennyboltot akarná elpusztítani egészen addig, amíg a párolgó gáz maradéka is el nem égett. Ekkora a láng elhalt, izzó fehé-ren hagyva maga mögött a Bronco hajótestének jobb oldalát. A hatalmas tanker most már békésen lebegett a felszínen, orra mélyen a tengerbe merült, a hullámok pedig egészen a sér-tetlen kettes tartályig felcsaptak, mely csak állt ott, telve folyékony gázzal, félúton a pokol-tűzben megolvadt tatrész, valamint a szétszaggatott orr-rész között.

Sem a CNN, sem a többi média nem tudott újat mondani. Bob Heseltine felhívta Arnold Morgant, tájékoztatva arról, hogy a Texas Global a lehető

leggyorsabban Dubaiba küldi saját nyomozóit. Azt is megemlítette, hogy habár egész nap tárgyalt technikai tanácsadóival, azok egyike sem tudott semmilyen elfogadható magyarázat-tal szolgálni arra nézve, hogyan robbanhatott csak úgy darabokra az elülső tárolódóm. Kivéve persze a lehetőséget, hogy a hajót torpedó találta el, vagy aknára futott.

Mikor Arnold Morgan visszatette a kagylót, annyira elmerült saját gondolataiban, hogy a végén még arra is jutott ideje, hogy elköszönjön a segítőkész texasitól.

43

Ramshawe hadnagy azzal töltötte a napját, hogy műholdfelvételeket és a szorost ábrázoló

tengerészeti térképeket tanulmányozott. Ezenkívül beszélt a CIA Közel-keleti Ügyosztályá-val, és próbálta kideríteni, vajon volt-e valami jele annak, hogy Irán egy aknamezővel lezárni készül azt a szárazfölddel szinte teljesen körülvett kis tengerrészt, melyet történelmileg a saját területüknek tekintett.

A műhold által készített fényképeken jól látszott a két kínai hadihajó, a Hangzhou és a Shantou, amelyek Kína vadonatúj burmai haditengerészeti kikötőjében horgonyoznak, a Haing Gyi-szigeten, amely közvetlenül északra fekszik egy tíz kilométeres homokzátonytól, és a szárazföld felől szinte teljesen körülveszik a tengermelléki mocsarak. Keleti fekvésű part-szakasza ennek ellenére meglepően mély tenger alatti árokra nyílik, melynek mélysége apály idején váltakozó ugyan, ám minden időben bőven 12 méter feletti. Az elmúlt néhány év alatt, lázas munkával, Kínának sikerült átalakítania ezt a mindössze három kilométeres tengerpartot egy valóságos vasbeton menedékké hadihajói számára. A sziget ráadásul stratégiailag is töké-letes helyzetben feküdt, a Bengáli-öböl keleti partjánál, a Bassein-folyó mintegy húsz kilomé-ter szélességű tölcsértorkolatának nyakánál. Hosszú mólókat építettek ide, valamint ellátták minden szokásos kikötői felszereléssel is, darukkal, rakodóberendezésekkel, üzemanyag-szivattyúkkal, összesen tizenhat hatalmas méretű, beton tartályokkal, valamint végeláthatatlan sorban, telis-tele pakolt raktárépületekkel. Ez volt az első teljesen felszerelt haditengerészeti támaszpont, melyet Kína, az elmúlt 500 év során saját felségvizein kívül birtokolt, mintegy 13 900 kilométerre Sanghajtól.

Jimmy Ramshawe-nak ez az egész nem nagyon tetszett. Az a két kínai hadihajó – ez még a műholdfelvételekről is szinte sütött – valahogyan túlságosan is nagy biztonságban érzi ma-gát ott, a burmai mólóknál horgonyozva, egy idegen ország óceánjának torkolatában.

– Mintha csak valaki egy pár iraki fregattot parkolna le az Operaház előtt, a Sydney Harbour Bridge közelében – motyogta. – Valahogy nagyon kilógnak a képből. Bárcsak a leg-halványabb gőzöm is volna arról, mit akarnak ezek a sárgák… talán a családnevemet átváltoz-tatom Rikshawe-ra, és saját magam megyek oda, hogy kikémleljem a szándékaikat.

Jókedvűen, amiért ilyen okos kis poént talált ki magának, a hadnagy összeállított egy gyors jelentést azzal az információval kapcsolatban, hogy a kínai fregatt és a romboló éppen Burmában tölti fel a tankjait, felkészülvén a hazaútra. Hozzáfűzött még egy megjegyzést, mi-szerint a három Kilo nem kötött ki Burmában, így minden bizonnyal sokkal délebbi útvonalon hagyták el a Hormuzi-szoros területét, hogy elkerüljék a Malakkai-szorost, amelynek sekély vizében mindenképpen a felszínre kényszerülnének emelkedni.

– Nagyon úgy tűnik, nem akarják, hogy bárki is észrevegye őket – írta. – Ennek oka isme-retlen.

Majd puszta elővigyázatosságból hozzáfűzte: „mind ez idáig”. Ezután újra csak a Hormuzi-szorosról készült tengerészeti térkép felé fordította figyelmét,

amely – mivel az Egyesült Államok haditengerészete adta ki – nagy valószínűséggel hihetet-len mértékig pontos volt. Kezébe vett egy hosszú vonalzót, majd húzott egy egyenest az iráni rakétaállásoktól kiindulva, egészen a 26,23É 57.05K koordináták metszéspontjáig. A vonal egészen pontosan 35,56 cm hosszúságú volt. A térkép méretaránya a jelzés szerint 1:125 000 volt. Mikor összeszorozta az értékeket, és az eredményt megkapta, azonnal látta, hogy a tankerhajó 110 méter mélységű vízben robbant fel, a rakétaállásoktól éppen 44,128 kilométer távolságban, hajszálpontosan azokkal egyvonalban, a 26.18É 56.38K koordinátákon.

Megjegyezte magának, hogy ettől a ponttól kezdve egészen a robbanás helyétől nyugatra fekvő ománi partokig, a víz folyamatosan igen mély marad. Ha az általa rajzolt vonalon ha-ladva az ellenkező irányban indul el, akkor kelet felé a tenger mélysége egyfolytában csök-ken, a víz minden néhány kilométerenként tíz-tizenkét méterrel sekélyebb lesz. Szórakozottan motyogott magában.

44

– Ha ott tényleg van valahol egy aknamező, akkor szerintem a Kilókat használták arra, hogy az ománi oldalra, a mély vízbe telepítsék a PLT-ket, a sekélyebb részen pedig a felszíni hajókat vetették be. Csak azon gondolkozom…

Szolgálata hivatalosan 16.00-kor ért véget, ő azonban már 06.00 előtt az irodájában volt, és 17.00-kor még mindig a helyén maradt, egy igen fontos döntésen rágódva. Tisztában volt vele, hogy amire készül, az nagyon is drasztikus lépés, és könnyedén a karrierjébe kerülhet. Ennek ellenére készen állt rá. Jimmy Ramshawe összehajtogatta a térképét, és magával vitte, amikor felállt az íróasztala mellől. Néhány perccel később, Jaguarja volánja mögött ülve már arra az autópályára fordult rá, amely egyenesen a Massachusetts Avenue-ra, vagyis az ausztrál nagykövetséghez vitte. A forgalom a megszokott „istenverte szörnyű” volt, így nem sokkal délután 6 óra előtt haladt át a követség kapuján. Jane Peacock és édesanyja éppen a parkoló-ban beszélgettek, azzal töltve az időt, hogy a fantasztikusan gyönyörű tavaszi időjárást csodál-ták, a bimbódzó növényeket, és az ilyenkor szokásos flórát, majd Jane és Jimmy elvonultak, bementek a nagykövet magán lakrészébe. Jane teát hozatott, majd leült a fiú mellé a hosszú szó fára.

– Ugyan már, Jimmy, mi van veled? – Elmondom, mit akarok csinálni. Arra készülök, hogy beszélek az elnök nemzetbiztonsá-

gi tanácsadójával, Arnold Morgan tengernaggyal. – Nem kell a számba rágnod a nevét, kedvesem. Mindenki tudja, kiről van szó. – Az lehet, de nem mindenki készül arra, hogy a személyes telefonszámán felhívja. – Na és neked megvan ez a szám? – Az igazat megvallva nincs. – És mégis honnan akarod megszerezni? – Nem én szerzem meg, hanem te. –ÉN? – Aha. A tervem a következő. Átnyúlok minden feljebbvalóm feje fölött, beleértve az

igazgatóhelyettest is. Ha erre bárki is rájön, akkor a haditengerészeti karrieremnek szinte biz-tosan vége.

– Hűha. És akkor mihez kezdesz? – Nos, gondolkoztam rajta, hogy megváltoztatom a nevemet Rikshawe-ra, és kínai kém

lesz belőlem. Jane nagyot nevetett, Jimmy nem kis örömére. Már korábban is gondolta, hogy jó a vicc,

de azért semmi sem mérhető ahhoz, ha az ember valódi, hús-vér közönségen tesztelheti. – Jimmy, megkérdezhetem tőled, miért csinálod ezt az egészet, és hogy az ördögbe képze-

led, hogy én majd megszerzek neked egy olyan telefonszámot, amit minden bizonnyal az egész Egyesült Államokban csakis az elnök tudhat?

– Azért ennyire nem személyes. Az itteni központ megszerezhetné, ha a nagykövetre hi-vatkoznának. Ha más nem, legalább azonnal átkapcsolnának a Fehér Ház központosához.

– Szóval azt akarod, hogy apám nevében tárgyaljak? – Nem. Beszélni én fogok. De szeretném, ha innen telefonálhatnék, azután azzal erősíthet-

ném meg, hogy valóban a követségről hívom őket, hogy megmondom nekik, hívjanak vissza édesapád magántelefonszámán, ami minden bizonnyal szerepel a Fehér Ház nyilvántartásá-ban. Nekik ugyanis közvetlen vonaluk van minden nagykövethez, aki Washingtonban dolgo-zik. Így könnyedén eljuthatnék a tengernagyhoz.

– Igazad lehet. Nem tűnik túl kockázatosnak, ha pedig valami mégis balul sül el, akkor úgyis egyedül te leszel a felelős. Nagyon remélem, hogy valami különösen fontos dolgot akarsz mondani Morgannek; a tengernagy ugyanis a hírek szerint valóságos tigris.

– Aha, én is tudom. Ha minden igaz, apa ismerte, amikor még a haditengerészetnél szol-gált.

– Egyébként jobb estét nem is választhattál volna. A szüleim mindketten elmennek itthon-ról.

45

– Tudom. Épp te mondtad. Vacsora a brit követségen, ha jól emlékszem. – Aha. Hétre már teljesen egyedül leszünk. – Akkor jól van. Úgyis csak nyolc körül akartam telefonálni. Akkorra gondolom, már úgy-

sem nagyon mászkál sehová a tengernagy. Remélem, otthon lesz. Nem nagyon szeretnék két-szer, vagy ne adj isten többször is végigmenni az üres magyarázkodáson. Ha pedig épp akkor telefonálok rá, amikor úton van valahová, akkor a szócséplés elkerülhetetlen.

– Megmondhatod, hogy miért akarsz beszélni vele? – Nem nagyon. Mivel azonban te is kellesz a telefonáláshoz, és az irodámból ezt semmi-

képpen nem tehetném meg, mindenképpen be kell, hogy avassalak. Janie, attól tartok, hogy a kínaiak és az irániak közösen egy aknamezőt telepítettek keresztben a Hormuzi-szorosban. Az a tanker, amelyik ma reggel felrobbant, nos az nem véletlen baleset volt. És nagyon félek, hogy ezt még számos másik hasonló eset követi majd.

– Jézusom, hiszen én erről olvastam az újságban. Na és miért nem Fort Meade foglalkozik ezzel az egésszel?

– Mert Borden tengernagy, a helyettes igazgató egy szavamat sem hiszi. Nem hajlandó semmilyen lépést tenni egészen addig, míg nincsen valamilyen kézzelfogható bizonyíték.

– Na és azt miből gondolod, hogy Morgan tengernagyot jobban érdekelné az ügy, mint Bordent?

– Nincsen semmi okom, hogy ezt higgyem. Egyszerűen csak érzem, és kész. – Ahhoz egy kicsit kockázatos dologra készülsz, hogy csak a megérzéseid alapján csele-

kedj, nem gondolod? Mi van, ha Morgan tengernagy azonnal elmegy Borden tengernagyhoz, és elmondja neki, hogy valami őrült van az emberei között?

– Igen, én is tudom, milyen veszélyes. Nehéz helyzet. Ennek ellenére nem gondolom, hogy ezt tenné.

– Az lesz a legjobb, ha bemegyünk apa dolgozószobájába, és megnézzük a híreket. Talán felrobbantottak még egy hajót. Azután is lesz elég időd arra, hogy véget vess a saját karrie-rednek. Kérsz még teát?

A másfél óra nagyon gyorsan eltelt, John Peacock nagykövet bejött egy kis időre beszél-

getni, azután feleségével együtt elment. Pontban nyolc órakor Ramshawe hadnagy felállt, és odament a dolgozószoba óriási íróasztala mögé, felvette a kék színű telefon kagylóját, és a Fehér Ház központjának számát hívta. Nem is próbálta eltitkolni ausztrál akcentusát, amikor megszólalt:

– Jó estét kívánok. Az ausztrál nagykövet irodájából telefonálok, és azonnal beszélni sze-retnék Arnold Morgan tengernaggyal. Ha gondolja, igazolhatja a hívást azzal, ha most azon-nal visszahív.

– Igen, uram, máris ellenőrizzük az ausztrál nagykövet számát, és egy pillanaton belül te-lefonálunk.

Harminc másodperc telt el, majd megcsörrent a telefon. – Peacock nagykövet úr irodája? – Igen. – Uram, attól tartok a nemzetbiztonsági tanácsadó úr jelenleg házon kívül tartózkodik. Ha

nagyon sürgős ügyben keresi, talán megtalálhatom önnek. – Azt nagyon megköszönném. –Tartsa kérem… Három teljes perc ment el, amelynek nagy része azzal telt, hogy Pierre, a Le Bee Fin fő-

pincére megkérte a Fehér Ház központosát, várjon, amíg megnézi, megérkezett-e már Morgan tengernagy, majd bevitte a telefont abba a privát bokszba, ahol a nemzetbiztonsági tanácsadó és Kathy tartózkodott. A főpincér néhányszor már végigcsinálta mindezt, és a készüléket most egy üveg 1995-ös évjáratú Cháteau Beycheville mellé helyezte, amely még „lélegzett”, így érintetlenül állt az asztalon.

46

Morgan tengernagy megköszönte, majd beleszólt a telefonba: – Morgan. Beszéljen. Mindig ilyen szörnyen viselkedett, ha telefonba kellett beszélnie, ennek ellenére Kathy

halkan felkuncogott. – Egy pillanat, uram. Kapcsolom önnek az ausztrál nagykövet urat. – Uram, Morgan tengernagy beszél? – Személyesen, Peacock nagykövet. Gondolom, valami nagyon sürgős ügyben akart be-

szélni velem. Ugyanis éppen leültem vacsorázni. – Uram, az igazat megvallva, nem Peacock nagykövet vagyok. A nevem Jimmy

Ramshawe hadnagy, és Fort Meade-ben dolgozom a felderítésnél. Az ok, amiért most telefo-nálok, az ön szemében talán némiképpen becstelennek tűnhet.

Arnold Morgan szeme a meglepetéstől tágra nyílt. – Hamis telefonhívás egy ausztráltól, éppen akkor, amikor már belekezdtem volna egy tá-

nyér grillezett garnélába? Jézusom, mégis mivé lesz ez a világ? – De uram, ez nagyon fontos. – Ajánlom is, hogy az legyen. Ugyanis jókora lekvárba keverte magát csak azért, hogy

megzavarja a vacsorámat. Mit mondott, hogy hívják? Jimmy Ramshawe? – Igen, uram. A felderítéstől. – Jól van, Jimmy. Mondja. És nagyon siessen. Várjon csak egy percet (majd a hang távo-

labbról szólt). Kathy, megmondanád Pierre-nek, hogy tegye félre a rákot öt percre, és kérlek, tölts nekem egy pohárral abból a bordóiból. Attól félek, szükségem lesz rá. Mondhatja, Jimmy.

– Nem tudom, uram, mennyire követi a Global Broncóval kapcsolatos fejleményeket. – Nos már legalább négy órája nem beszéltem a hajó tulajdonosával. – Bocsánat, uram. Tudja, én voltam a megbízott, aki követte, vagy legalábbis próbálta kö-

vetni azoknak a tengeri aknáknak az útját, amiket három hónappal ezelőtt Kína vásárolt Moszkvától.

Arnold Morgan kiegyenesedett a székében, azonban higgadt maradt. –Aha. – Nos, uram, először is, különösen titkos körülmények között szállították őket Kínába,

azután pedig valamivel később észrevettünk négy kínai felszíni hajót, három fregattot és egy Szovremennyij-osztályú romolót, amint kifutnak a Dél-kínai-tengerre, és egyenesen Irán felé veszik az irányt. Ezután kiszúrtam három kínai Kilo-osztályú tengeralattjárót, amelyek északi irányban haladtak az Arab-tenger felé. Ezek végül Chah Baharban kötöttek ki. Mint gondo-lom, ön is tudja, ezen hét hajó mindegyike képes aknákat telepíteni. Ezután ott voltak azok az éjszaka, Iránnal közösen végrehajtott gyakorlatok. Erről nem sok információval rendelkezünk, az azonban bizonyos, hogy egész éjjel ott ólálkodtak az ománi partok közelében. Ezután meg-tudtuk, hogy iráni rakétákat telepítenek a partvonal közelébe, pontosabban Sunburn típusú föld-levegő rakétákat, és hirtelen, néhány héttel később, egy istenverte nagy tanker csak úgy a levegőbe röpül, úgy negyvennégy kilométerre azoktól a rakétaállásoktól, velük pontosan egy vonalban. Na és mi a következő dolog, amit meglátunk? Azok közül a kínai fregattok közül kettő – csak most már iráni zászló alatt hajózva – mindössze 8 kilométerre a robbanás hely-színétől és 65 kilométerre a Bandar Abbas-i mólóktól.

Morgan tengernagy figyelmesen hallgatott. – Uram, attól tartok, azok a hajók azért voltak ott, hogy élesítsék az aknákat, és talán igen

komoly aknamező van telepítve az ománi partoknak a Ra's Qabr al Hindi nevű részétől kiin-dulva. Szerintem az volna a legjobb, ha ennek jobban utánajárnánk.

– Jimmy, gondolom, mindezt elmondta Borden tengernagynak is. – Természetesen, uram, ő azonban nem volt hajlandó tudomást venni róla. Állandóan csak

bizonyítékokat követel. Nos nekem nincsen egyetlen rohadt bizonyíték sem a kezemben, de

47

szerintem ahhoz elég átkozott nyom áll a rendelkezésünkre, hogy legalább valamennyire utá-najárjunk a gyanúmnak.

Arnold Morgan egy ideig gondolkozott. Azután a következőt mondta. – Ugye jól átgondolta, milyen következményekkel járhat ez a telefonhívás önre nézve?

Ugyanis megkerülte a szokásos szolgálati utat, és átnyúlt a felettesei feje fölött. – Igen, uram. – Ennek ellenére ön úgy döntött, hogy mégis vállalja a kockázatot. – Igen, uram. – Nagyon egyenes leszek önnel, Ramshawe hadnagy. Semmiképpen nem tehette volna

meg azt, amit végül megtett. Most azonnal vissza kell térnie Fort Meade-be, és mindent pon-tosan el kell mondania Borden tengernagynak. Létfontosságú, hogy a szolgálati utat mindenki mindenkor betartsa. Sem a haditengerészet, sem a hírszerzés nem engedheti meg magának az ehhez hasonló fegyelmezetlen és szokatlan eljárást. Nem szeretném meghallani, hogy ez még egyszer megtörténik.

Ezzel letette a telefont. – Kathy – mondta a nőnek. – Ez aztán nagyon érdekes telefonhívás volt. Megerősítette azt

a gyanút, ami már egy ideje sajnos bennem élt: az az ember, aki George Morris székében ül, tényleg egy totális idióta.

Az ausztrál nagykövetségen Jimmy Ramshawe az egészből semmit nem értett. – Figyelmesen végighallgatta minden mondandómat – mondta Jane-nek. – Azután alapo-

san letol, hogy nem Borden tengernagyon keresztül vettem fel vele a kapcsolatot. Jézusom, de hiszen én éppen azért hívtam, mert képtelen voltam Borden tengernagyon keresztül beszélni vele.

– Szerintem ezt ő is megértette – felelte Jane. – Még én is tisztában vagyok a helyzettel, pedig az egész beszélgetésnek csak vagy a felét hallottam.

– Akkor megértette. De én még ezzel is ott vagyok, ahol a part szakad. Ha Morgan tenger-nagy elhitte, amit mondok, akkor valószínűleg fel fogja hívni az igazgatót, és az alapján, amit az előbb elmondtam neki, alaposan letolja. Ha pedig egy szavamat sem hiszi, akkor minden bizonnyal szintén telefonálni fog, és javasolja Bordennek, hogy azonnal távolítsanak el ebből a felelősségteljes pozícióból. Az átkozott Morgan tengernagy még csak esélyt sem adott arra, hogy megkérjem, ez a beszélgetés maradjon kettőnk között.

– Jimmy, Arnold Morgan nem azért jutott el oda, ahová eljutott, mert teljesen hülye. Biz-tos vagyok benne, hogy mindent nagyon pontosan megértett, és még ha nem is cselekszik azonnal, hálás azért, mert kapcsolatba léptél vele. Értékeli, amit tettél, és semmiképpen nem árul el.

– Jézusom, remélem, igazad lesz. Gyere, menjünk innen. Jimmy és Jane nem vacsorázott olyan finomat, mint Arnold Morgan és Kathy, de legalábbis semmiképpen nem olyan fényűző környezetben, mint a Le Bee Fin. Ennek ellenére a két pár nem is volt egymástól olyan mesz-sze, hiszen ők meg beugrottak egy georgetowni bárba, és grillezett rák, valamint marsalában főtt borjúhús helyett bekaptak egy sajtburgert, a Cháteau Beycheville helyett pedig Budweisert ittak hozzá. Mivel a hadnagy másnap reggel 06.00-kor szolgálatba állt, valamivel éjfél előtt hazavitte Jane-t, majd elindult hazafelé, a Watergate épületekhez, amelyek nem egészen három kilométerre voltak a követségtől.

Mikor belépett a lakásába, lerúgta a cipőit, feltett egy teáskannányi vizet, majd meghall-

gatta az üzeneteit (egy sem érkezett), és bekapcsolta a CNN-t, magában motyogva. – Remélem, ezalatt senki nem üzent hadat. Semmi ilyesmi nem történt, a hírek azonban ennek ellenére is végtelenül nyomasztóak

voltak: egészségbiztosítás, egy másodosztályú popsztár válik és Afrikában tovább nő az éhín-

48

ség. Az All-Star baseballcsapat egyik játékosa kábítószer túladagolás következtében meghalt. Bla, bla, bla morgott Jimmy csak úgy magában. Ezeket az Apokalipszis Négy Hírének kellene nevezni: Hódítás, Mészárlás, Éhínség és Halál. Különösen a Halál nagyon gyakori, szürke lován vágtatva. Semmi másra nem gondolnak a hírszerkesztők.

Ebben a pillanatban kővé meredt a konyhába menet, és megdöbbenve hallgatta, mit mond a CNN hírolvasója.

– A jelentések szerint az Iráni-öbölben levő óriási olajfolt egyre terjed. Az ománi-partok közelében ezekben a pillanatokban is haláltusáját vívja egy hatalmas, nyersolajat szállító tankerhajó, melynek az orr-része sérült meg. Dubaiban dolgozó, tengeri szállítással foglalko-zó forrásaink szerint az olaj a hajó elülső tartályaiból ömlik a tengerbe.

– Szent isten! – kiáltott fel a hadnagy, majd azonnal visszarohant a nappaliba, ám mire odaért, a hírnek vége volt.

Újra az elnök várható indiai látogatásáról beszéltek, Jimmy pedig felkapta a telefont, Fort Meade számát tárcsázta, és közvetlenül Ray Carpenter hadnaggyal kezdett tárgyalni.

– Van valami infótok arról a tankerről, amely az öbölbe engedi az olaját? – Ugyan már Jimmy, mégis mit képzelsz, mi vagyunk? A Greenpeace? Egyelőre még

semmit nem sikerült kiderítenünk. Ramshawe hadnagy maga sem értette, miért kezdett el ennek hallatára nevetni. Ezután fel-

hívta a CNN központját Atlantában, és megkérdezte, meg tudnák-e mondani neki, egészen pontosan hol történt a baleset. Úgy mutatkozott be, mint a Texas Gas Transport igazgatója, és elmondta, attól tart, hogy esetleg az ő egyik hajójukat érte baleset. Cserébe felajánlotta, hogy ő is folyamatosan tájékoztatja a hírcsatornát a fejleményekről.

A CNN külföldi hírekkel foglalkozó részlegén nem tudtak valami sokat mondani neki, ám közölték, hogy ha akarja, nyugodtan hívja csak fel a Dubaiban dolgozó tudósítójukat, hiszen ott, közép-keleti idő szerint már másnap délelőtt kilenc óra van. Megköszönte a kedvességü-ket, majd beütötte a dubai számot, és kérte David Alidait, a riportert.

– Sajnálom, haver. Én is az ománi haditengerészet szóvivőjének irodájától szerzem az in-formációimat. Csak egyetlen embert ismerek ott, valami Hasszamot, de az igazat megvallva, ő sem tud valami sokat. Szerintem azt mondták neki, hogy fogja be a száját, amíg fel nem be-csülik a környezeti károkat. Azért megadom a számát. Sok szerencsét.

Jimmy Ománt tárcsázta, majd várta, amíg kapcsolták neki ezt a bizonyos Hasszamot. – Sajnálom, de nem mondhatok önnek semmit. Mi magunk sem rendelkezünk túl sok in-

formációval. – Figyeljen, Hasszam. Lehet, hogy az a mi egyik hajónk. Ugyanis pontosan arrafelé tar-

tózkodik egy KNNYSZ-ünk. Csak a helyzetét akarom tudni, semmi mást. Ennyit biztosan elárulhat. Kérem, mondja meg. Különben kénytelen leszek felhívni a tengernagyot.

Jimmynek fogalma sem volt róla, milyen tengernaggyal beszélhetne, Hasszam pedig a je-lek szerint cseppet sem izgatta fel magát, így a hadnagy legalább öt teljes percen keresztül várakozott. Ezután Hasszam visszajött, és közölte vele:

– Mr. Haig, a szerencsétlenül járt hajó pozíciója 26.19É 56.49K. Azon a helyen 76 méter mély a tenger.

– Nagyon hálás vagyok önnek, Hasszam. Azt hiszem, nem a mi hajónk lesz az. Ez ugyanis egy kicsit túl messze délen van. Tud bármilyen más hajóról is, ami a környéken tartózkodik?

– Nos nekünk ott van két Quahir korvettünk, azok próbálnak rendet tartani. A szorosban elég nagy a felfordulás. Jelenleg minden egyes tankert megállítanak. És azt hiszem, ott van még két iráni fregatt is, de ennél többet már valóban nem mondhatok.

Jimmy lecsapta a kagylót, és kirohant a lakásból, majd bevágódott a liftbe, amely csigalas-

súsággal vitte le a pinceparkolóba. Kinyitotta a Jaguart, és előszedte a tengerészeti térképet,

49

amelyet az ajtón levő bőr oldalzsebbe tett. Újra bezárta a kocsit, visszarohant a lifthez, ame-lyet még senki nem hívott el.

A lakásába visszatérve kiterítette a térképet az ebédlőasztalra, előszedett valahonnan egy vonalzót, majd méricskélni kezdett. A sérült KNNYSZ mindössze 22,86 centiméterre volt a rakétaállástól, ami azt jelentette, hogy csak egy hajszállal közelebb, mint 30 kilométer. A Global Broncótól való távolsága a térképen 15,24 centiméter volt, vagyis valamivel kevesebb, mint 20 kilométer. És nagyon közel volt ahhoz a vonalhoz, mely az iráni rakétaállások pozíci-óját kötette össze a tegnap felrobbant Global Bronco szerencsétlenségének a helyszínével.

– Jézus, Mária, Szent József! – mondta maga elé, levegő után kapva Jimmy. – Ezek a ro-hadékok elaknásították a szorost, és bármiben lefogadnám, hogy ez a KNNYSZ is aknára fu-tott.

A zsebébe nyúlt, majd elővette azt a papírfecnit, amelyre a Fehér Ház számát írta fel. Megnézte az óráját, amely 12.45-öt mutatott.

– Hát, öt órával ezelőtt nem sikerült kirúgatnom magam, de attól félek, hogy most már na-gyon túlfeszítem a húrt.

Ezzel tárcsázni kezdte a Fehér Ház központjának a számát. Mikor felvették, azt mondta: – Ramshawe hadnagy vagyok, vezető felderítőtiszt, Közel-és Távolkeleti Részleg, Nem-

zetbiztonsági Hivatal, Fort Meade. Nagyon sürgős ügyben, most azonnal beszélnem kell Ar-nold Morgan tengernaggyal. Biztosan fogadja majd a hívásomat. Kérem, keressék meg, és kapcsolják.

A Fehér Ház aznap este már második alkalommal zavarta meg a rettegett nemzetvédelmi tanácsadót. Ő és Kathy éppen otthon voltak, és kedvenc Sauternessüket kortyolták, ezt az édes, selymes, 1995-ös évjáratú csemegebort a Gironde völgyéből. Éppen lefeküdni készül-tek, amikor a telefon megcsörrent.

– Uram, a Fehér Ház központosa vagyok. Jimmy Ramshawe hadnagy szeretne minden-áron beszélni önnel.

Morgan tengernagy plafonra emelte a tekintetét, de azért fogadta a hívást. – Jimmy – morogta vészjóslóan. – Nagyon ajánlom, hogy hihetetlenül fontos legyen. – Az, uram. Egy újabb óriás tankerhajó szenvedett balesetet a Hormuzi-szorosban. Éppen

most hallottam a CNN híreiben. Már felhívtam Dubait, és az ománi haditengerészettől megtu-dakoltam a hajó pozícióját. Harminc kilométerre van a rakétaállástól, amit korábban említet-tem, és húszra a Global Broncótól. Ami azonban ennél sokkal fontosabb, hajszálpontosan azon a vonalon van, amely a rakétaállást és a két hajót összeköti. Arra pedig, hogy ez véletlen legyen, egy a millióhoz az esély. Elaknásították, uram. Most már teljesen bizonyos vagyok benne.

Morgan tengernagy sziszegve szívta be a levegőt. Száguldottak a gondolatai. – Jimmy, hol van most? – A lakásomban, uram. A Watergate-ben. – Tényleg? Ismertem egy ausztrál tengernagyot, aki valamikor szintén ott lakott. Roko-

nok? – Az édesapám, uram. Néhány évvel ezelőtt haditengerészeti attasé volt. – Jézusom, hiszen ez egyre rosszabb lesz. Az apja és én elég jó kapcsolatban voltunk.

Most már New Yorkban él, nem? A Quantasnak dolgozik. – Pontosan, uram. – Jól van. Idefigyeljen. Húsz percen belül legyen a Fehér Házban, az irodámban. Én is

azonnal indulok. Odaszólok, hogy a West Executive Avenue felőli bejáratnál már várjanak magára. Ugye tudja, melyik az?

– Igen, uram. – Ja, és Jimmy. Kérem ne beszéljen senkinek. Egyetlen szót se. Semmi telefonálás. Ez na-

gyon fontos. Higgye el nekem.

50

– Igen, uram. – És ne felejtse el magával hozni azt a térképet, amelyen dolgozott. – Igen, uram. Arnold Morgan felállt és Kathy nagy, Chevy Chase-i háza alagsori lépcsőjének tetejére

ment. Utasításokat kiáltott a titkosszolgálat kirendelt embereinek, megszervezve Ramshawe hadnagy fogadását a Fehér Háznál. Búcsúzóul megcsókolta Kathyt, felvette a kabátját, majd kiment a kocsijához, ahol két ügynök már várta.

– Egyenesen a céghez, uram? – Igen. Már majdnem hajnali egy óra volt, amikor a Fehér Ház koromfekete szolgálati kocsija ke-

resztülvágtatott a Taft Avenue hídján, és végigrobogott a Connecticut Avenue-n. Esett az eső, és a város teljes csöndbe borult. Áthaladtak a DuPont Circle-ön, majd a 17. utcára fordultak, és máris a West Executive Avenue-n voltak, ahonnan láthatták, amint a Jaguart éppen átenge-dik a Nyugati Szárnyhoz.

Morgan tengernagy a bejáratnál találkozott Ramshawe hadnaggyal, mialatt a négy szolgá-latos ügynök ellenőrizte a fiatalember belépőkártyáját, valamint leparkolta a kocsiját. A ten-gernagy kinyújtotta a kezét, majd mosolyogva megszólalt:

– Jó estét, hadnagy. Arnold Morgan. Jimmy Ramshawe jó pár nagyhatalmú emberrel találkozott már eddig is élete folyamán, ez

a férfi azonban teljesen más volt, mint azok. A tengernagy szinte sugározta magából a hatal-mat. Alacsonyabb volt Jimmynél, tekintete azonban kőkemény, szeme csillogóan kék, szorítá-sa határozott. A tengernagy sötétszürke öltönye mintha csak a mennyországban készült volna, fekete, fűzős cipője pedig tükörként verte vissza a fényeket. A tökéletesen megkötött nyak-kendőt az annapolisi haditengerészeti akadémia jelvénye díszítette, egy olyan hely és tapasz-talat emlékeként, amelyet Arnold Morgan soha nem tudott és soha nem is akart elfelejteni. Jimmy Ramshawe úgy érezte magát a társaságában, mintha még mindig kisfiú volna.

A tengernagy kurta, ám meleg üdvözlésére csak egy „Uram”-ot tudott válaszolni. Erre az éjszakára nagyon úgy tűnt, már felhasználta minden bátorságát és harciasságát azzal, hogy két engedély nélküli hívást is intézett az Egyesült Államok elnöke jobb kezének számító ember személyes telefonjára.

– Kövessenek! – mondta a tengernagy mindenkinek, aki hallótávolságon belül volt, bele-értve a titkosszolgálat két ügynökét is, akik mindig mellette tartózkodtak, a Fehér Házban szolgálatot teljesítő négy ügynököt, valamint Jimmyt. Libasorban haladva követték a tenger-nagyot, aki az igazat megvallva soha nem sétált; sokkal inkább keresztülcsörtetett a szőnye-gen, állát előretolva, vállait hátrafeszítve, szálegyenes tartással. Ha hirtelen megjelenik előtte egy fal, akkor nagy valószínűséggel egyszerűen keresztültört volna rajta, akár csak valami Disney-rajzfilmben, nem hagyva maga mögött egyebet, mint testének körvonalait. Az Ameri-kai Egyesült Államok érdekeit is nagyon hasonló vehemenciával intézte.

Amikor megérkezett az irodájába vezető jókora faajtóhoz, gyors parancsokat vakkantott. – Szerezzenek nekem egy használható titkárt, és azonnal ültessék Ms. O'Brian székébe.

Szóljanak valakinek, hogy hozzon kávét. Maga éhes, Jimmy? – Igen, uram. – Akkor csirkés szendvicset a hadnagynak, és mindenképpen legyen valaki, aki állandóan

és kizárólag csakis a nekem szóló telefonhívásokat fogadja. Ettől eltekintve a szokásos ügy-nökeim itt maradnak ezen a szent helyen, és biztosítják, hogy az elnökkel összekötő vonal állandóan készen álljon. Meglehet, hogy nagyon sürgősen beszélnem kell majd vele.

Mindenki bólintott. Morgan tengernagy mereven bámulta a többieket. Egyik állandó ügynökéhez fordulva

megszólalt:

51

– Semmi szarozás, igaz, Bobby? Bobby azonnal vigyázzba vágta magát. – Semmi szarozás, uram. Nem, uram. Megszokott játék volt ez, aminek hallatára mindenki vigyorogni kezdett. – Jól van, uraim, ez minden. Hadnagy, munkára fel. És mondják meg, hogy siessenek az-

zal a kávéval, mert a végén még mindketten elalszunk. Odabent az irodában Jimmy kiterítette a jókora haditengerészeti térképet a tengernagy író-

asztalára. Arnold Morgan figyelmesen nézte azokat a kulcsfontosságú pontokat, amelyeket Jimmy mutatott neki: a rakétákat, a Global Broncót, valamint a szerencsétlenül járt KNNYSZ-t, amelyből azokban a pillanatokban is ömlött az olaj a szoros vizébe.

– Jól van, hadnagy, akkor kezdjük a legelején. Tudni akarom, mi volt az, amit ennek a ha-jónak a kapitánya látott. Gondolom, ha ők is aknára futottak… mire is, PLT-3-as érintőaknára az oroszoktól?

– A kínaiak legalábbis ilyet rendeltek, uram, szóval feltételezem, hogy ilyen típusú. – Szerintem is. Nos ezek jó nagyot tudnak ám szólni! A kapitánynak mindenképpen halla-

nia kellett valamit. – Egyetértek, uram. Az a fickó azonban, akivel az ománi haditengerészetnél beszéltem,

nem volt hajlandó semmilyen részletet megosztani velem. Még az is szinte egy örökkévaló-ságba telt, míg kiszedtem belőle a hajó pozícióját.

– Nos, ha valóban így áll a helyzet, akkor úgy tűnik, meg kell rugdosnom kicsit néhány feneket. Méghozzá jó keményen. Tudjuk annak a hajónak a nevét és a nemzetiségét?

– Nem, uram. – Jól van. Az biztos, hogy a híradósok nagyon gyorsan kiderítik. Ezalatt kapcsolatba lépek

a Királyi Haditengerészettel Londonban, és elvégeztetem velük a munkánkat. A britek már évek óta nagyon jó kapcsolatban vannak az omániakkal. Szinte mindegyik hadihajójukat a britek gyártották.

Felkapta a telefont, és az odakint ülő titkárnak a következőt mondta: – Hívja fel nekem Sir Richard Birley tengernagyot Northwoodban, Angliában. A száma

ott van a nagy kék könyvemben, a jobb felső fiókban. Biztosan otthon lesz, a támaszpont kö-zelében. Ő a Királyi Haditengerészet tengeralattjáró-szolgálatának feje.

Nem egészen két perc múlva, a tengernagy régi, londoni barátja máris ott volt a vonal má-sik végén. A két férfi kölcsönösen üdvözölte egymást, majd az angol tengeralattjárós főnök hamarosan beleegyezett, hogy valakivel felhívatja az omániakat, és megkérdezteti tőlük, pon-tosan mi történik odaát, kinek a tulajdonában van a hajó, és mit mondott a kapitány.

– Egy órán belül visszahívlak, Arnie. Egyébként megkérdezhetem, miért lett ez neked hir-telen ilyen fontos?

– Nem, most még nem. – Nos, az ember soha nem tudhatja azokon a vizeken, nem igaz? – Így van. Később beszélünk, Dick. A tengernagy ezután visszafordult Jimmy Ramshawe-hoz, és azt mondta: – Hadnagy, nagyon jól figyeljen arra, amit most mondok. Az egész országban mindössze

két olyan ember van, aki azt hiszi, a kínaiak az irániakkal szövetkezve aknamezőt telepítettek keresztbe a szorosban. Ön és én. Meglehet, hogy tévedünk. Nem hiszem, de lehet. Az ön által berajzolt egyenes vonal kicsit túlságosan sok ahhoz, hogy véletlen egybeesés legyen, és attól nem lepődnék meg különösebben, ha egy másik hajó is felrobbanna. Van azonban valami, amit szeretnék, ha megértene. Ha igazunk van, akkor hamarosan a világ eddigi legnagyobb olajválságának kellős közepében találjuk magunkat. Az öblöt ugyanis kénytelenek leszünk lezárni mindaddig, míg nem sikerül egytől egyig felszedni az aknákat, ami pedig valószínűleg hetekbe fog telni. Az olajárak az egekbe szöknek majd. A teljes világgazdaság bepánikol.

52

Japán talán teljesen le is áll. Itt, Amerikában egy gallon8 benzin ára talán hat dollárra is fel-megy, én pedig mindenáron szeretném megakadályozni, hogy az egész nemzet pánikba essen.

– Értem, uram. Megérkezett az óriási mennyiségű csirkés szendvics. Jimmy Ramshawe éhesen vetette rá

magát az ételre, és a tengernagy is elmajszolt egyet, miközben arra vártak, hogy az angol ten-gernagy visszahívja őket.

A telefon 02.00 előtt megcsörrent. – Arnold, a hajó görög, és Libériában jegyezték be. Még csak kétéves. Jó nagy, üres álla-

potban is 300 000 tonna. Szaúdból származó nyersolajjal volt feltöltve. A kapitány és a teljes legénység még a fedélzeten tartózkodik. A hajó maga nem süllyed, de tíz fokban áll, orral lefelé, és jelenleg is 70 000 köbméternyi olaj ömlik az elülső tartályból.

– A kapitány mondott valamit? – Igen, nyilatkozatot tett az ománi parti őrségnek. Azt mondja, hatalmas robbanást hallott,

látszólag mindenféle előzmény nélkül, pontosan a hajó orra felől. Szanaszét szaggatta az öt tartály közül a legelsőt.

– Kettős törzsű a hajó, Dick? – Ó, igen. Nagyon masszívra építették a dél-koreai Daewoo hajóépítő üzemben. Ezenfelül

pedig végig zárócellás kialakítású a törzse. Szinte teljesen elsüllyeszthetetlennek kellett volna lennie. Gondolom, már tudsz róla, de mindössze 19 kilométerre van a Global Broncótól, amely tegnap robbant fel.

– Aha. Tudunk róla, és jelenleg csak azt mondhatom neked, Sir Richard, öreg barátom, ez cseppet sem jó hír.

– Ez, Arnie tengernagy, öreg haver, kezd egyre kellemetlenebbé válni. Harmadik fejezet Április 28. Fehér Ház, Washington D. C. Mivel teljes hallgatást fogadva Ramshawe hadnagy hazafelé tartott kocsijával, Morgan

tengernagy egyes-egyedül maradt az irodájában 02.30-kor. Ez a helyzet nem volt számára szokatlannak nevezhető még akkor, sem, ha éppen szombat hajnal volt. Kiordított az ajtón, hogy valaki hozzon neki friss és forró kávét, majd azon kezdett rágódni, vajon fel kellene-e hívnia az elnököt.

– Talán jobb volna, ha nem tenném – motyogta magában. – Semmi jó nem sülne ki belőle. Amint az elnök megtudja, mindenki más is tudni fog róla. Azt hiszem, várnom kellene egy kicsit, mielőtt ezt a trágyát a ventilátorba dobom.

Amit legelőször is meg kell tenni, hogy néhány aknaszedőt a szorosba rendel, és meg-mondja nekik, nézzenek egy kicsit szét. Jimmy Ramshawe-t utasította, hogy egész délelőtt a műholdfelvételeket vizsgálja, keresve egy olyan tankert, amely valamiképpen sértetlenül jut keresztül a területen. Arnold Morgan gyanította, hogy ha ilyen akad, akkor az vagy kínai, vagy iráni zászló alatt hajózó nagy olajszállító lesz, amely a Bandar Abbastól keletre fekvő mezőkről szállít, vagy az új kínai finomítóból, valamivel lejjebb a part mentén. Ramshawe hadnagy minden bizonnyal hamarosan kideríti. Az igazi gondot az aknaszedők jelentették, ezek a kis hadihajók, amelyek úgy találják meg az aknákat, hogy egy kábelt vontatnak maguk

53

után, amely beleakad az aknák sodronyába, majd elvágja azokat. Az Egyesült Államok hadi-tengerészete rendelkezett ugyan néhány, Avenger-osztályú, különösen hatékony, szonárral segített aknaszedővel, ezek azonban mind a texasi partok mellett horgonyoztak, és mindössze tizenhárom csomó volt a legnagyobb sebességük.

– Azoknak az istenverte bárkáknak egy örökkévalóságba fog telni, míg odaérnek – morog-ta a tengernagy.

A britek is eszébe jutottak, a Királyi Haditengerészet kiváló, Hunt-osztályú aknaszedőire gondolva. Ezekkel is ugyanaz volt a gond: lassúak, és legalább a fél világ választja el őket Hormuztól. Nem, találnia kell valakit, aki ennél sokkal közelebb van, ez pedig nem lehetett más, csak az indiaiak. Vajon mennyi lehet most az idő Bombay-ben? A kérdés természetesen költői volt, hiszen Arnold Morgan többé-kevésbé mindig tudta, hogy hol hány óra van. Az indiai városban, Bombay-ben pedig delet mutathatott. Felvette a telefont, és megkérte az éj-szakai szolgálatban levő titkárt, akit azelőtt még soha nem is látott, hogy azonnal kapcsolja neki a washingtoni indiai nagykövetséget. Amikor a szolgálatos tiszt felvette a vonal másik végén, a tengernagy mindössze annyit mondott:

– Itt Arnold Morgan beszél, az Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági tanácsadó-ja. A Fehér Házban tartózkodom, írja le a következő telefonszámot, majd szóljon a tengeré-szeti attaséjuknak, hogy négy percen belül hívjon vissza. Köszönöm. És igyekezzen.

Katt. Három perccel és huszonkét másodperccel később megcsörrent a személyes telefon-ja.

– Itt Prendzsit Lal altengernagy. Ha jól tudom, velem akart beszélni. – Igen, és nagyon köszönöm, hogy visszahívott. Tisztában vagyok vele, hogy az éjszaka

közepe van, de nem nagy dolgot kérek öntől. Szeretném, ha Kumar tengernagy, az önök hadi-tengerészeti vezérkari főnöke azonnal felhívná a Fehér Házat, és engem kérne. Gondolom, Bombay-ben tartózkodik.

– Igen, tengernagy úr, ma ott van. Azonnal kapcsolatba lépek vele. – Megtenné, hogy nyomatékosan közli vele, milyen sürgős volna ez az ügy? Nyolc percet kellett csak várni. Kumar tengernagy a vonal másik végén kifejtette, milyen

nagy megtiszteltetés volna számára, ha India haditengerészete minden lehetséges segítséget megadhatna a Fehér Házban székelő nagyhatalmú barátainak.

Arnold Morgan természetesen tisztában volt vele, hogy mindez csak részben igaz. Amit a tisztelettudó és látszólag simulékony indiai tiszt elfelejtett közölni, hogy „mindaddig, amíg ez nem rombolja szomszédainkkal és szövetségeseinkkel kialakított kitűnő kapcsolatainkat, és mindaddig, amíg az Egyesült Államok átvállalja a felmerülő költségeket”. Kimondatlan köz-helyek. Morgan tengernagy úgy határozott, olyan egyenesen és a maguk brutális valóságában tárja elé a tényeket, ahogyan csak tudja. Nem titkolt el semmit, és szisztematikusan haladva vitte a beszélgetés fonalát egészen addig a nyílegyenes vonalig, melyet Jimmy Ramshawe rajzolt be a térképre. Kis beszédét a következő szavakkal zárta:

– Attól tartok most a világ összes olajfelhasználó országának össze kell fognia. Azonban az önöké az a nemzet, mely a legkönnyebben elérhető aknaszedőkkel rendelkezik. Kumar tengernagy, az Egyesült Államok minden támogatást kész biztosítani az önök részére. Elinté-zem, hogy a területre belépvén két nagy rombolónk már várjon önökre, és biztosíthatom, hogy a legnagyobb olajfogyasztók, az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Japán, Franciaország és Németország, meg a többiek átvállalják költségeik megtérítését. Biztos va-gyok benne, hogy megérti, mennyire sürgős ezt az ügyet minél gyorsabban elrendeznünk. Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy csak ülünk itt, és várunk, míg egy következő tanker is a levegőbe röpül. Azonnal oda kell mennünk, felmérni a helyzetet, ha pedig szükséges, akkor megtisztítani egy biztos átjárót, és ehhez a feladathoz az önök Pondicherry-osztályú aknasze-dői vannak a legközelebb.

54

– Morgan tengernagy – felelte az indiai haditengerészet főnöke. – Higgye el, nagyon hálás vagyok, amiért felkeresett, és belénk helyezi a bizalmát. Ha az Iráni-öblöt mindössze három hétre lezárnák, hazám már akkor is szörnyű helyzetbe kerülne. Eltekintve a rendszeres idő-közönként érkező olajszállítmányoktól, a főzéshez használt propángázt szinte teljes egészében arról a területről szerezzük be. Hazám gyakorlatilag megbénulhatna. Természetesen a mi fi-gyelmünket is felkeltette a két tanker balesete, arról azonban senkinek fogalma sem volt, hogy ez talán az irániak és az átkozott kínaiak összeesküvése lehet. Számíthat rá, hogy huszonnégy órán belül útnak indítunk hat Pondicherryt. Gondolja, hogy egy tankert is magunkkal kellene vinnünk?

– Igen, mindenképpen. És kísérőhajókat is. Kumar tengernagy, egyelőre nem vagyunk egészen biztosak abban, hogy pontosan mivel is állunk szemben. Azonban biztosíthatom, hogy amint az önök hajói megérkeznek a szoros közelébe, a mi hadihajóink teljes tűzerejük-kel támogatni fogják önöket. Ha a kínaiak és az irániak csak megpisszennek, azon nyomban a tenger fenekére küldjük őket. És ezt veheti ígéretnek.

– Tökéletes, tengernagy úr! A washingtoni attasém néhány órán belül kapcsolatba lép ön-nel, közli, mikor futnak ki hajóink, a BÉI-t, valamint a kísérettel kapcsolatos információkat. Bombay-től a szoros 1600 kilométerre fekszik, de a Pondicherryk tizenhat csomós sebességet is elérnek. Holnap kora reggel indulunk, így gondolom, kedden, sötétedés előtt befuthatunk a célterületre.

– Nagyon köszönöm, Kumar tengernagy. Öröm lesz önökkel együtt dolgozni, csak azt szeretném, hogy a körülmények ennél sokkal nyugodtabbak lennének.

Ezzel Arnold Morgan letette a kagylót, megnézte az óráját, amely 03.20-at mutatott, majd

felvette a telefont, mely privát vonalat biztosított neki a Pentagonhoz. A haditengerészeti ügyosztályon levő szolgálatos tisztnek azt mondta, hogy azonnal kapcsolja neki HHF-et.

Hatvan másodperc múlva Alan Dickson tengernagy, aki korábban az Atlanti Flotta főpa-rancsnokaként szolgált, beleszólt a telefonba, és a hangján semmilyen jele nem volt annak, hogy ilyen kora hajnali órán kereste fel a felettese. A haditengerészeti hadműveletek új főnö-ke pattogós hangon szólalt meg.

– 'reggelt, uram. Elnézést, amiért így megvárattam. – Semmiség, Alan. Amit azonban én szeretnék mondani önnek, az sokkal hosszabb és elég

bonyolult. Be tudna jönni most azonnal a Fehér Házba? Hol van? A támaszponton? – Igen, uram. Adjon nekem harminc percet. – Akkor várom. A West Executive Avenue felőli bejárathoz jöjjön. A percek csigalassúsággal teltek a nemzetvédelmi tanácsadó számára. Többször is feltá-

madt benne a gonosz vágy, hogy felébressze azt a „keményített inges Bordent”, de aztán úgy határozott, hogy egy ilyen rosszindulatú cselekmény egyébként sem járna semmilyen haszon-nal. Így aztán csak várt, a kávéját szürcsölte, Kathyre gondolt, és várakozott.

Pontosan 03.48-kor bekísérték az irodájába Dickson tengernagyot, és Morgan, aznap haj-nalban már második alkalommal, neki is elmesélte az egész szituációt, ami a Hormuzi-szorosban uralkodott.

Alan Dickson, az öbölháborúban részt vevő egyik romboló veterán parancsnoka, komoran bólintott.

– Gondolom, az, hogy két hajó is elsüllyedt nagyjából ugyanazon a területen, egészen egyértelműen kizárja a véletlen egybeesés lehetőségét, és semmi egyébbel nem összekeverhe-tő… ezt az aknamező-elméletet még nem is hallottam. Gondolom, egész nap ezen dolgozott, uram.

– Szó sincs róla, Alan. George Morris emberei egyik okosabbikának fejéből pattant ki az ötlet. Ennek ellenére én teljes mellszélességgel kiállók mellette.

55

– Elég érdekes következtetés, és az igazat megvallva, uram a Pentagonnak addig, míg az irodából eljöttem, nem sikerült kiderítenie, hol járt szerencsétlenül a második tanker.

– Tudom. Senki másnak sem. Ez az ifjú hadnagy azonban lóvá tette az ománi haditengeré-szet sajtóirodájának egyik emberét, és sikerült kicsikarnia belőle az információt.

– Nem semmi! Örülök, ha ilyenekről hallok. Egyéként pedig, uram, most hogyan tovább? – Nos az indiai haditengerészettel együttműködve megtisztítjuk a szorost. Egyértelmű,

hogy amilyen gyorsan csak lehet, bele kell kezdenünk ennek a nagyszabású aknaszedési had-műveletbe. Remélem, már kedden este megindulhat. Az indiaiak odaküldik fél tucat Pondicherryjüket, és saját kíséretet is adnak melléjük. Én azért szeretném, ha néhány romboló és egy RAHCS is ott lenne, mégpedig a lehető leghamarabb.

Dickson tengernagy elővett egy kis jegyzetfüzetet, amiben részletesen le volt jegyezve a jelenleg hadrendben álló amerikai anyahajó harccsoportokkal kapcsolatos minden fontosabb információ. Mivel a gigantikus repülőgép-anyahajókat összesen ötvenöt kísérőhajó segítette, nem csoda, ha lehetetlen volt mindezt fejben tartani, és a bostoni születésű, a végletekig mód-szeres tisztként ismert Alan Dickson tengernagy egyeden lépést sem tett a jegyzetfüzet nélkül.

– Rendben van, uram – kezdte. – Elég jó pozíciókban állunk. A Constellation Csoport je-lenleg az öböl északi részén, Irak partjainak közelében állomásozik. A John C. Stennis, ki-lenc, célkövető rakétával felfegyverzett felszíni hajó, valamint két atom-tengeralattjáró társa-ságában gyakorlatozik az Arab-tengeren, talán másfél napnyi távolságra a szorostól. A Harry S. Truman harcra készen áll Diego Garcián. Ennek teljes létszámban jelen van a kísérete is, vagyis egy cirkáló, két romboló, hat fregatt, két atom-tengeralattjáró, egy LA és egy Sturgeon, valamint a teljes Menetközbeni Feltöltő Csoport. A John F. Kennedy teljes hadrendbe állítha-tó csapatával együtt bármelyik pillanatban készen áll az indulásra Pearlből, de három napon belül mindenképen felkészülnek. San Diegóban pedig a Ronald Reaganen már majdnem befe-jezték a teljes nagyjavítást. Ez a csoport két hónapon belül lesz harcképes állapotban. Már ha akkor még szükségünk lesz rá.

– Ez kitűnő hír, Alan. Azt hiszem, a legjobb volna, ha egyet elhelyeznénk a szoros déli be-járatához, egyet az öböl belsejébe, pontosan a kijáratához úgy, hogy Bandar Abbasban se hagyhassák figyelmen kívül az erőfitogtatásunkat. Az utóbbi néhány hétben láttunk ott egy-két nehézsúlyú kínai rombolót, amelyek ide-oda cirkáltak. Amint az indiai aknaszedők a terü-letre érkeznek, megkérjük az elnököt, hogy négyszemközt figyelmeztesse az irániakat: ha bármilyen hajó bármilyen módon is megpróbál közbeavatkozni, akkor az nagyon gyorsan a tenger fenekén találja magát. És a mieink lesznek azok, akik elsüllyesztik. Semmi szarozás. Megértette?

– Igen, uram. Közben én azért parancsot adok a Constellationnek, hogy induljon délre, Bandar irányába, a Stennisnek pedig, hogy zárja le a szorost. A Harry Trumant huszonnégy órás harckészültségbe helyezzük, hogy bármelyik pillanatban elindulhasson DG-ről észak felé. Arrafelé mostanában kezd nagyon forró lenni az időjárás, és egyszerűen lehetetlen az embereket néhány hónapnál tovább a hajókon tartani, különben mind egy szálig megőrülnek. Ha most azonnal parancsot adok a Kennedynek, hogy induljon el Pearlből, akkor az elkövet-kező pár napban minden bizonnyal ők is megérkeznek DG-re. Így tehát lesz egy összesen négy csoportból álló erőnk, ami azt jelenti, hogy kettőt mindig kényelmesen készenlétben tarthatunk. Ha kell, így akár egy éven keresztül is működhetünk.

– Jól van. Na és mi van a Kennedyvel. Jézusom, Alan, hiszen az a teknő már vagy negy-venéves!

– Semmi gond, uram. 1995-ben teljes egészében nagyjavításon esett át, szóval szinte va-donatújnak számít. Nincsen vele semmi gond. Nem, uram. A jó öreg 67-es valamivel kisebb, mint a Nimitz-osztályú hajók, de még így is majd 6000 tonna repülőbenzint tud magával vin-ni. Sokat látott, az biztos. Ő is olyan, mint kisöccse, a Ted szenátor. Elpusztíthatatlan. És én mondom magának, szerintem a Kennedy ezt lassan már maga is elhiszi.

56

Morgan tengernagy kuncogva nevetett. A haditengerészeti szleng. Még mindig nagyon imádta. És amikor az amerikai hadihajók arra készültek, hogy megmutassák, mennyire erősek is valójában, a büszkeség még mindig majd szétvetette a mellkasát. Már több, mint húsz évvel korábban is ugyanígy érzett, amikor kinevezték az első atom-tengeralattjárója parancsnokává, és az érzés azóta sem csökkent fikarcnyit sem. Arnold Morgan lelkét a szó szoros értelmében sötétkék szalag és arany paszomány fonta keresztül.

Április 30., hétfő reggel. Tiszti étkezde, az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja, Diego Garda, az Indiai-óceánon Dan Headley korvettkapitánynak ez volt az utolsó letöltendő szolgálati ideje, mielőtt vég-

leg kinevezik az Egyesült Államok haditengerészete Csendes-óceáni Tengeralattjáró Flottája egyik kapitányává. Harmincöt éves volt, és személy szerint nagyon büszke mindarra, amit elért. Pillanatnyilag nagyon sokan őt tartották a legjobb első tisztnek, aki a haditengerészet tengeralattjáróin szolgált. Hatalmas tapasztalattal rendelkezett, hiszen mióta az eszét tudta, tengeralattjárókon szolgált, a fegyverrendszerek és a szonár szakértőjének számított, és most azért repült ide Diego Garciára, hogy átvegye az első tiszt szerepét az öregedő, Sturgeon-osztályú atom-tengeralattjárón, a USS Sharkon.

Ezt a hajót sokan a haditengerészet tenger alatti csataménjei közé sorolták, és nagy való-színűséggel ez volt az utolsó szolgálati útja, hiszen már 2005 óta várt a nyugdíjaztatására. Pedig a Shark volt a legfiatalabb a haditengerészet Sturgeon-osztályú vadász tengeralattjárói közül, és talán a legjobb is. Az 5000 tonnás hajó harminc csomós sebességgel tudott haladni alámerülve, huszonhárom fegyvert hordozhatott – Harpoon és Tomahawk rakétákat vegyesen –, valamint torpedókat is. A fedélzetén, az árbocok előtt két vízzáró kamrát helyeztek el, me-lyet úgy terveztek, hogy elhelyezhető legyen bennük egy mélymerülésű mentőegység (MMME), egy búvárszállító jármű (BSZJ), illetve száraz garázsként szolgálhatott három, de akár négy, motoros, felfújható gumicsónak számára is. A Shark nagyon csendes volt, telepa-kolva hangelnyelő kerámialapokkal és anechoikus festékkel fedte a törzsét. Képes volt kilőni nukleáris robbanófejjel ellátott fegyvereket is, ezenkívül pedig jégréteg alatt is tudott működ-ni, bár Dan Headley nem igazán gondolta, hogy ezen a bizonyos bevetésen erre szükségük lesz.

Még csak vagy három órája volt a támaszponton, amikor máris szárnyra kapott a hír, mi-szerint valami különös dolog folyik a Hormuzi-szoros környékén. Mindenki tudott róla, hogy a USS Constellation és a John C. Stennis RAHCS-je már a helyszínen tartózkodik. A kérdés csak annyi volt, mikor indul útjára a 100 000 tonnás, Nimitz-osztályú Harry Truman, hogy csatlakozzon hozzájuk abban a keskeny tengersávban, mely Arábia szárazfölddel körülölelt olaj tengeréhez vezet. Pontosan senki nem tudta a választ, de a magasabb rangú tiszteknek szilárd meggyőződése volt, hogy az egész sokkal inkább órák, mint napok kérdése lehet. 4190 kilométerre voltak Bandar Abbastól, a Truman Csoport pedig majd harminc csomóval tud haladni, így naponta durván 1130 kilométer megtételére képesek. Ha holnap (kedden), köz-

57

vetlenül napkelte után útnak indulnak DG-ről, akkor pénteken késő délután, még sötétedés előtt meg is érkezhetnek.

Dan Headley korvettkapitánynak a következő huszonnégy órában rengeteg emberrel kell találkoznia, és biztos volt benne, hogy mindegyikük megoszt vele valamilyen kis titkot. A SUBPAC nem kedvelte különösebben Donald Reid kapitányt, a Shark parancsnokát, és sze-mélyesen Dan Headley-t nevezték ki a feladatra, hogy minden lehetséges módon segítse a parancsnok munkáját. Amennyire Dan meg tudta ítélni, az egész olyan volt, mint széllel szemben vizelni, mert azt persze senki nem volt hajlandó elmondani neki, hogy pontosan mi a gond Reid kapitánnyal – ha van valami egyáltalán –, mindössze annyit jelentett ki mindenki, hogy „kicsit hóbortos”. Azt senki nem állította így nyíltan, hogy „bolond” volna, de már hosz-szú évek óta dolgozott tengeralattjárók fedélzetén, és megfigyelők elmondása szerint „néha a stressz jelei mutatkoznak rajta”.

Nem is csoda, ha Dan Headley enyhén szólva is vegyes érzelmekkel várta a jövendő fel-jebbvalójával való megismerkedést. Mielőtt azonban bárkivel találkozott volna, még meg kellett írnia egy levelet, így aztán leült a tiszti étkezde egyik asztalához, maga mellé vett egy csésze kávét, és egy egész életen át beleívódott szokásához híven, előbb megcímezte a boríté-kot, majd azután kezdte írni magát a levelet:

Rick Hunter parancsnok, az Egyesült Államok Haditengerészetének Csendes-óceáni Pa-rancsnoksága, Coronado, Kalifornia 92118.

Kedves Rick! Csak pár sort akarok írni, hogy gratulálhassak az előléptetésedhez. Biztos vagyok benne,

hogy nagyon megérdemelted, még akkor is, ha az az őrült ruha, amit mindig viselsz, teljesen beléd ivódott. Annyi évvel ezelőtt, amikor együtt indultunk el Annapolisba, mindig úgy gon-doltam, hogy mindketten amerikai hadihajók kapitányai leszünk – ezzel szemben csak én le-szek az (remélem!), mialatt te a sárban csúszkálsz hatalmas bajonettel a fogaid között, zsebed pedig robbanószerrel telitömve.

Különben éppen Diego Gardán vagyok, hogy a USS Shark ET-jének a beosztását átve-gyem. Azt mondják, ez már az utolsó, és legközelebb saját hajót kapok én is. Valamikor a kö-vetkező huszonnégy órában elindulunk észak felé, na találd ki hová! Egyébként mire ezeket a sorokat olvasod, a ketucky-i derbinek már vége van. Mit szólsz, micsoda balszerencse, hogy éppen White Rajah nyerte meg! Gondolom apád egész életében azon fog sajnálkozni, hogy még egyéves korában eladta, az én apám pedig egész életében az orra alá fogja dörgölni, hogy ő megmondta neki, ne tegye! Mindesetre a győzelem édes is lesz némiképp, hiszen az anya és két másik, szintén tőle származó kanca még mindig az apád kezében van. Így kezdőd-nek a valóban híres amerikai versenyló-családok – ti pedig csak még gazdagabbakká váltok.

Hát nem különös? Ha visszatekintek az időben, és arra a megveszekedett vén rohadékra, Red Rajahra gondolok, akkoriban eszembe sem jutott volna, hogy a végén még egy derbigyőztes nagyapja lesz, nem pedig a Született gyilkosok címszereplője. Istenem, a karom még mindig nyilall, ha csak eszembe jut!

Mennem kell, mert most találkozom először az új legénységemmel. Remélem, hamarosan találkozunk, de ha korábban nem, karácsonykor mindenképp.

Mint mindig, most is a legjobbakat Bartnak. Danny Összehajtogatta a levelet, majd leragasztotta a borítékot. Ezután odasétált az őrpulthoz, és

megkérte a szolgálatost, hogy adja fel. Innen már nem is kellett sokat sétálnia, hogy a tenger-alattjárók mólójához érjen, ahol a USS Shark már várt rá.

Április 30., hétfő, ugyanaz nap reggel

58

A Déli Flotta főhadiszállása, Zhanjiang – Yushu, látom rajtad, hogy nagyon csalódott vagy. – Nos, Jicai, a nyugati sajtó sokkal hamarabb rájön, milyen következményekkel járhat, ha

két hatalmas olajszállító tankerhajó elsüllyed a Hormuzi-szoros kellős közepén. – Igen, értem, mire gondolsz. De az időeltolódás miatt az egész valahogy furcsán jött ki. – Tessék? – Nos, a Washington Post szombaton reggel egy cikkben megírta a folyékony gázt szállító

hajó katasztrófáját. Rajtuk kívül még egy csomó másik amerikai lap is átvette a híreket, képe-ket azonban egyikük sem közölt. Biztosan nem tudtak elég közel férkőzni a fényképészek. Amikor azonban a második tanker sérült meg, már túl késő volt a szerkesztőségeiknek. Ezen-kívül sokkal kisebb nagyságrendű volt a sztori is. Mindössze egy újabb olajfolt az öbölben.

– Te sokkal alaposabban tanulmányoztad a médiát, mint én, Jicai. Sikerült valakinek meg-találni a kapcsolatot?

– Csak a texasi Dallas Morning News vasárnapi számának. Leközölnek egy interjút, amit a Global Bronco tulajdonosával készítettek, alatta pedig, sokkal kisebb írásban számolnak be az olajfoltról. Ennek ellenére semmilyen egyértelmű utalást nem tesznek, miszerint bármilyen kapcsolat is fennállna a két „baleset” között.

– Ebben az esetben, kedves Jicai, valamit tennünk kell, hogy meggyőzzük őket ennek az ellenkezőjéről.

– Ó, nem hiszem, hogy különösebb gondot jelentene elintézni. Mindent részletesen meg-szerveztem.

Hétfő, ugyanaz nap reggel, 09.00 (helyi idő szerint) Washington D. C. Arnold Morgan alaposan letolta a Nemzetbiztonsági Hivatal helyettes igazgatóját, és

David Borden tengernagy most már komolyan attól tartott, hogy karrierje ebben a pillanatban véget is ért. Nem csoda hát, ha azonnal elsietett Jimmy Ramshawe hadnagy irodájába, miköz-ben némiképpen fel is volt háborodva, amiért a fiatal tiszt nem számolt be neki a Hormuzzal kapcsolatos nyomozás eredményeiről. Jimmy Ramshawe-nak megfordult a fejében, hogy megkéri a főnökét, menjen ki és kopogjon, amikor az csak úgy berontott az ajtón, de végül úgy döntött, mégsem teszi meg. Mindenesetre tisztán látszott, hogy a Nagy Ember rázúdította teljes haragját a helyettes igazgatóra, és Jimmy főnöke számára ez nem volt valami jó hír.

– Létfontosságú, hogy minden fejleményről beszámoljon nekem – mondta Borden a had-nagynak. – Én vagyok az a személy, akinek továbbítania kell a megszerzett információt Morgan tengernagy felé, és meg kell mondjam, nagyon kényelmetlen, ha ő sokkal többet tud, mint én.

A hadnagy újra erőt vett magán, és nem mondta meg a helyettes igazgatónak, hogy való-jában az égvilágon mindenki többet tudott az esetről, mint ő. Ehelyett csak annyit válaszolt:

– Uram, én úgy emlékszem, azt mondta nekem, hogy ejtsem az esetet mindaddig, míg nem tudok valamilyen kézzelfogható bizonyítékkal szolgálni.

– Ez igaz. De amikor az a második tanker felrobbant, magának azonnal tudnia kellett vol-na, hogy valami nincsen rendjén, és értesítenie kellett volna engem.

– Uram, szombaton reggel megírtam a jelentésemet, és odaadtam az ön szolgálatos tisztjé-nek. Csak ezért jöttem be a hétvégén.

59

– Nos, hozzám már nem jutott el. Ezzel pedig hatalmas lépéshátrányba kerültem Morgan tengernaggyal szemben, aki valamiképpen pontosan ugyanazokra a következtetésekre jutott, mint maga.

Ramshawe hadnagy türelme elpárolgott. – Uram, az igazat megvallva elképzelni sem tudom, hogy bárki is ettől eltérő következte-

tést vonhatott volna le a történtekből. Azok az istenverte rongyfejűek, meg sárgák elaknásítot-ták az egész istenverte szorost. Már hónapok óta hajtogatom önnek. Még azt is tudjuk, honnan szerezték a rohadékok az aknákat. Erről is heteken keresztül beszéltem önnek. És ha most a véleményemre kíváncsi, akkor megmondom őszintén, szerintem ezzel még nincs vége az ügynek.

Borden tengernagy visszavonulót fújt, de távozóban még megjegyezte: – Akkor ne felejtsen el mindenről tájékoztatni engem. Elengedhetetlenül fontos, hogy pon-

tosan ugyanannyit tudjak az egészről, mint Morgan tengernagy. Ezzel David Borden tengernagy becsapta maga után az ajtót, így nem hallhatta Jimmy

Ramshawe válaszát: – Még ma történi fog valami. Ami azonban még ennél is fontosabb, Borden tengernagy elfelejtette megkérdezni, milyen

újabb fejlemények vannak az üggyel kapcsolatban, annak ellenére, hogy tökéletesen láthatta a felderítőtiszt íróasztalán felhalmozott műholdfelvételeket.

Óriási hiba volt. Jimmy Ramshawe ugyanis hozzájutott négy olyan képhez, melyeken tankerek voltak láthatók – három iráni és egy kínai –, amint sértetlenül kelnek át a szoroson, annak iráni oldalánál. Egy olyan folyosón keresztezték az aknamező vonalát, ami a képek szerint 5 kilométernél nem volt szélesebb, és az iráni partoktól mintegy 7 kilométerre húzó-dott.

– Ez lesz az – motyogta magának Jimmy. – Még mindig szállítják az iráni nyersolajat, és a Kazahsztánból érkezett kínai finomítottat azon a folyosón keresztül, miközben az egész világ csak arra vár, hogy az ománi haditengerészet feloldja a blokádot. Az omániak pedig nem sie-tik el a dolgot. A szoros olyan lesz, mint egy hatalmas tankerparkoló, mialatt az ajatollahok meg a kínaiak meggazdagodnak.

Felvette a biztonságos telefon kagylóját, majd a Fehér Ház központjának közvetlen számát tárcsázta. Innen, kérése szerint, azonnal felkapcsolták Morgan tengernagy irodájába.

– Az 5656 és az 5659K között van, uram – mondta Jimmy. –Eddig négy hajót láttam, há-rom iránit és egy kínait.

– Köszönöm, Jimmy. Most pedig menjen és számoljon be a főnökének, mialatt én is be-számolok az enyémnek.

Mikor a délutáni lapok megjelentek, még mindig nem támadt az emberekben semmilyen olyan gyanú, hogy valami gond volna odalent, a Hormuzi-szorosban. Arnold Morgan csak járkált fel-alá az irodájában, törte a fejét, és az elkerülhetetlenre várt. Jimmy Ramshawe még hosszú idővel a szolgálat lejárta után is az íróasztalánál maradt, műholdfelvételeket tanulmá-nyozott, és néha felhívta Langley-t, a CIA Közel-keleti Ügyosztályát. Azonban ők sem tudtak neki mondani semmi újat. Nem volt más, mint az a tagadhatatlan egybeesés, miszerint két tanker is a szoros ugyanazon a részén szenvedett balesetet.

Az elnök egykedvűen hallgatta Arnold Morgant, aki elmondta neki, mire gyanakszik. A két férfi között szinte nem is lehetett volna rosszabb a kapcsolat. Nyolc hónappal korábban Morgan tengernagy megfenyegette az elnököt, hogy lemond, de őt is magával rántja. Minden-ki tisztában volt vele, hogy ezt könnyedén megteheti. Az a groteszk botrány, és az egy évvel korábban, a Dél-kínai-tengeren történtek eltussolása olyan volt, mintha töltött revolvert tartot-tak volna az elnök halántékához. A megegyezés szerint John Clarke elnök – a nemzetbizton-sági tanácsadó kegyéből – csendesen végigülheti az Ovális Irodában töltendő utolsó néhány hónapját, és ez érthető módon, az ország első emberének nem nagyon tetszett. Éppen ezért

60

minden alkalommal, amikor névlegesen jobb kezének számító Arnold Morgan figyelmeztetőleg felhívta valamire a figyelmét, az elnök azt jókora adag gyanakvással kezelte, és eleve rosszindulatúnak tartotta, amit a tengernagy mondott. Elfogadta a javaslatot, misze-rint haditengerészeti erőket rendeljenek a Hormuzi-szoros környékére, mert tisztában volt vele, hogy ha esetleg téved, akkor Arnold Morgan szinte bizonyosan belebukik. Mindössze annyit válaszolt a tengernagynak, hogy a legjobb lesz, ha mindent pontosan úgy tesz, ahogy jónak látja.

Valamivel később egy emlékeztetőt küldött Arnold Morgannek, amelyben röviden felvá-zolta, miről is beszélgettek az imént, és elutasított minden felelősséget magáról, ha ne adj is-ten a vállalkozás rosszul sülne el, és a teljes haditengerészetet a semmiért csoportosítanák át, hatalmas költségekkel. Arnold Morgan összegyűrte az emlékeztetőt, és a szemétkosárba dob-ta, úgy tekintve tartalmára, mint zavarodott elme – vagy talán „totális idióta” – zagyvaságaira.

Április 30.19.00 (helyi idő szerint) Hormuzi-szoros Az amerikai tulajdonban levő nyersolajat szállító Galvestone Star minden kétséget kizáró-

an a legnagyobb KNNYSZ volt, amely akkor az öbölben tartózkodott. Az üresen is 420 000 tonnás hajó, hat tartályában összesen 450 000 köbméter nyersolajat vihetett rendeltetési helyé-re, melyet az emberi kéz készítette gigantikus acélszigeten, a kuvaiti partok közelében fekvő Mina al Ahmadin töltöttek bele. A Mexikói-öböl volt a célállomása, és kényelmes, húszcso-mós sebességgel szelte a vizet keleti irányban haladva, Hormuztól nem messze. A híradószo-bájában éppen ekkor vették az ománi haditengerészet figyelmeztetését, miszerint átmeneti korlátozásokat léptettek érvénybe, és jelenleg minden Arab-tenger felé irányuló hajóforgalmat leállítottak. A tiltott terület az ománi partok északi részétől, Ra's Qabr al Hinditől egészen az iráni partokig futott, és majdnem 50 kilométerre volt a tanker jelenlegi pozíciójától, 25.23É 57,05K-nál. Semmilyen magyarázattal nem szolgáltak a tiltásra nézve, mindössze annyit árul-tak el, hogy három nappal korábban felrobbant egy FFG szállító, és ettől vagy 20 kilométerre keletre, egy sérült KNNYSZ-ből még mindig ömlik az olaj a tengerbe.

Tex Packard kapitány nem volt különösebben lenyűgözve a hír hallatán. Ezzel a sebesség-gel haladva, gigantikus hajójának még ahhoz is legalább 6 kilométerre volt szüksége, hogy teljesen megálljon. Különben is késésben volt, mert Ahmadin történt valami gond a szivattyú-val, így a töltés harmincnégy órán keresztül tartott a tervezett huszonegy helyett. Ráadásul pokoli volt a forróság. Nem akart egyebet, csak „kivinni ezt a kicsikét erről az istenverte hely-ről, és amilyen gyorsan csak lehet, eljutni az Amerikai Egyesült Államok öböl-menti partjai-ra”, ahol – micsoda egybeesés – szintén pokolian forró idő várta.

Tex kapitány nem az a mindennapi, hétpróbás matróz volt. Még azok között is megvesze-kedett konzervatívnak számított, akik egész életükben ezeknek a technológiai rémségeknek a fedélzetén járták a világ óceánjait. Hajóját, majd 400 méter hosszúsága ellenére az utolsó sze-gecsig úgy ismerte, mint a tenyerét. Tagbaszakadt, szőke hajú, bikatermetű férfi volt a Panhandle Plainsről, északnyugat Texasból, ahol – mint ahogy állandóan hajóstársai tudomá-sára hozta – az ember még mindig megkeresheti a betevőjét csak azzal, hogy az óriási marha-farmok valamelyikén dolgozik. Az ő családja is generációkon keresztül ezt a munkát végezte, és ő volt a legelső a Packard-cowboyok közül, aki a széles, füves pusztaságot felcserélte egy egészen más vadon kedvéért. Negyvenhét éves korában Tex kapitány még mindig elérzéke-

61

nyült minden alkalommal, ha a Panhandle Plains-i Lubbock városa került szóba, ahol a Texas Tech Universityre járt, és amely egyben a rocklegenda, Buddy Holly szülőhelye is. Az igazat megvallva, Buddy éppen az azt megelőző évben halt meg, hogy Tex megszületett, a nagyda-rab kapitány ennek ellenére mindig úgy emlegette, mintha a lehető legjobb barátok lettek vol-na „odahaza Lubbockban.”

Az éjszakák ebben az időszakban még tikkasztóan forrók voltak az Iráni-öbölben, miköz-ben a kántálás – a mecsetekre szerelt hangosbeszélőkön keresztül imára szólító mullahok hangja – összekeveredett a nyugodt tengeren a „Peggy Sue”, a „Maybe Baby” és az „Oh Boy!” dallamaival, melyek viszont a gigantikus Galveston Star hídjáról törtek elő. Amikor Tex kapitány legénysége új taggal bővült, a parancsok első dolga volt, hogy az embert be-szervezze a Peggy Sue-t éneklő kórusba, ha pedig az illető éppen a hajószakács volt, akkor mindenképpen kiderítette, tudja-e, hogyan kell elkészíteni a legendás hírű texasi ételt, a csir-kesült steaket (CS.S.S). Személyesen mutatta be a szakácsoknak, hogyan kell körülbelül 2 centi vastagságúra klopfolni a marhahúst, majd kézzel belemeríteni a felvert tojásba, mindkét oldalán alaposan megszórni fűszeres liszttel, végül pedig belemeríteni az öntöttvas serpenyő-be, mely sercegően forró olajjal van megtöltve.

– Ez a CS.S.S, fiam – jegyezte meg nekik minden alkalommal sajátos, mély bariton hang-ján. – Ha ezt rendesen el tudod készíteni, akkor az én államomban mindenki a lehető legna-gyobb megbecsüléssel bánik majd veled. A világon mindössze néhány szakács képes arra, hogy valóban jól süsse meg, és én azt akarom, fiam, hogy maga is csatlakozzon a kiválasztot-tak csoportjához.

Ennek ellenére Tex Packardra senki nem mondta volna, hogy pojáca lenne. Kiváló hajós volt, és mindenkinél magabiztosabban kezelte ezt a szinte városnyi hajót, amely mindenkép-pen a világ legnagyobbjai közé tartozott, és amely duplafalú, vízzáró szelvényekkel ellátott törzsével gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek számított. Mint gyakran emlegette legénységé-nek:

– Ötven évvel ezelőtt a britek és a franciák képesek voltak partra szállni Szueznél csak azért, hogy ezeknek a hatalmas olajszállító tankereknek szabad átjárást biztosítsanak.

Részletesen ismerte a tankerekkel kapcsolatos történelmet, és tisztában volt vele, hogy millió és millió ember számára a mindennapi élet megszokott rendje múlik azon, hogy ezek a szörnyű méretű hajók szabadon és biztonságban járhassák az óceánokat.

Nem csoda hát, ha senki nem lepődött meg, amikor Tex Packard kapitány bejelentette fő-mérnökének, a rakományos tisztjének, valamint az első tisztnek, hogy esze ágában sincsen megállni az istenverte ománi haditengerészet kedvéért, és cseppet sem érdekli, mi a bajuk.

– Krisztusom, hiszen az egész nyomorult országuk kisebb, mint Nyugat-Texas! Továbbha-ladunk zéró-kilences-zéró irányban, és csak akkor fordulunk délre, amikor már kiértünk az ománi felségvizekből, de még nem járunk túl mélyen az iráni oldalon. A következő megálló a Texasi-öböl kikötője, és semmi szarozást nem akarok. Tartsák ezt a keleti irányt – adta ki a parancsot –, és a sebességet is!

Jeb Duross, a Dél-Louisianából származó főmérnök szinte rutinszerűen jegyezte meg: – Ez a haladási irány épp a szembejövő tankerek útjába visz minket; alaposan figyelnünk

kell majd a radarokat. – Az omániak elmondása szerint a hajók nagy része megállt, és az áthaladási engedélyre

vár – felelte a kapitány. – Szóval nem hiszem, hogy olyan hihetetlenül sok hajó jönne felénk. Egyébként is, kilométerekről észrevesszük őket. Nem lesz itt semmi gond.

Így hát a Galveston Star tovább haladt előre. A húsz csomó jó sebességnek számított egy

ilyen KNNYSZ-től, de mivel késésben voltak, Tex kapitány készen állt, hogy némi üzem-anyag feláldozásával behozzák a kiesett órákat. Hajójának hatótávolsága majd 20 000 kilomé-ter volt, odafent a hídon, jó 30 méterrel a víz felszíne felett, Buddy Holly készen állt arra,

62

hogy a tanker parancsnokát elvezesse a Jimmy Ramshawe hadnagy által berajzolt egyenes iráni végéhez.

Ekkorra számos „folt” jelent meg a radarernyőn, melyek mind egy-egy hajót jelképeztek. Úgy tűnt, ezek valamiféle rendszerbe állva várakoznak az öbölben, Omán felségvizeinek északkeleti részén. A szembejövő tankersávok távolabbi része többé-kevésbé üresnek tűnt. 55 méter mélységben húzódott a fenék a hajógerinc alatt, és tökéletesen tiszta időben, az 56.44K hosszúsági vonalat átlépve, Packard kapitány délkeleti irányú fordulóra adott parancsot, olyan útvonalat választva, melyet követve pontosan 8 kilométerre haladnak majd el a szerencsétle-nül járt görög tankerhajó mellett. Ezután déli irányba fordulnak, és onnan már egyenes az út hazafelé.

Természetesen csakis Morgan tengernagy és Ramshawe hadnagy volt tisztában a 460 mé-

terenként lerakott PLT-3-as, fenékhorgonnyal szerelt aknákból kialakított, háromsoros akna-mezőnek. Éjnek évadján aknákat telepíteni nem számít valami egzakt dolognak, de nagy álta-lánosságban el lehetett mondani, hogy egymástól nagyjából 150 m-ként, minden közeledő hajó útjában lebegett egy akna. Ez pedig azt jelentette, hogy ha valaki, mondjuk 10 méterrel elmegy az első mellett jobbról, akkor a következő balról fog következni, mégpedig 140 méter-re, a következő kettő sorrendben 300 méterre jobbra, majd 140 méterre balra. Így tehát lehet-séges volt sértetlenül átmenni az aknák között, mint azt számos hajó megtette, ennek ellenére mégis ez volt a legőrültebb orosz rulett, amit valaha bárki is játszani kezdett. Különösen ezen bizonyos tanker esetében. A gigantikus Galveston Star 68 méter széles volt.

Öt kilométerrel az aknák első sora előtt, amikor Packard kapitány hivatalos figyelmezte-tést kapott az ománi haditengerészet korvettjeitől, miszerint a továbbhaladás különösen veszé-lyes. Mivel még senki nem volt hajlandó elismerni az aknamező létét, a figyelmeztetésnek semmi foganatja nem volt, ami a nagydarab Tex Packardot illette.

– Teszek rájuk – jelentette ki. – Tűnjünk el innen. Előttük a tenger tükörsima volt. A felszínen legalábbis semmi nem mozdult, a Galveston

Star pedig lassítás nélkül haladt tovább a hirtelen feltámadt arábiai sivatag felől érkező szél-ben, mely a közeledő délnyugati monszun előjele volt. Az öbölnek e része különösen szeles-nek számított, hiszen késő tavasszal az északnyugati szelek – melyek egész télen fújnak a Kína középső részén elterülő sivatagok felől – átadják helyüket az Afrikából érkező délnyuga-ti szeleknek. Idén különösen korán jöttek, és szokatlanul erősek voltak, ha pedig ezek a vad széllöketek belekapnak a jókora KNNYSZ-ek törzsébe, akkor meglehetősen nagymértékben eltéríthetik őket haladási irányuktól.

A Galveston Star tehát némiképpen kelet felé sodródott a szorosban, keresztültörve a kis felszíni hullámokon, miután nagy ívben, kényelmesen déli irányba fordult. Az igazat meg-vallva Zhang tengernagy aknái közül az első majd 140 méterre, jobbra haladt el mellette. Ez jó hír volt ugyan az első sort illetően, de egyben azt is jelentette, hogy a hajó orra félelmetesen közel fog kerülni a második sorban elhelyezett PLT-3-ashoz. A tanker tovább haladt előre még 550 méteren keresztül, továbbra is némiképpen kelet felé sodródva, gyorsan csökkentve a távolságot saját maga, valamint az egy tonnányi, acélburokba zárt TNT között, amely a fel-szín alatt 3,5 méterrel lebegett a fenékbe kapaszkodó horgonyára kötött kábelén. A Galveston Star óriási orra valójában viszonylag messze haladt el mellette, a szélesedő hajótest által kel-tett hullámok pedig ellökték a tankertől az aknát. A lehorgonyzott PLT-3-as azonban a követ-kező pillanatban máris visszalendült, és nagy erővel csapódott a törzs bal oldalának, mintegy 90 méterre az orr mögött.

Reggel 8 óra után négy perccel hatalmas erejű robbanással semmisült meg, szétnyitva a két sorban elhelyezett acéllemezekből kialakított törzset, óriási lyukat tépve a négyes szállító-tartályba. Miközben Buddy Holly énekelt tovább, a kiömlő nyersolaj begyulladt, és tomboló

63

tűzgolyó emelkedett az óceán fölé. Feltűnnek a csillagok s leszállnak az árnyak… Szívem dobbanását hallva várlak… Oh, Boy!

Tex Packard egyszerűen nem akart hinni a szemének. Amint a 420 000 tonnás hajó, saját gigantikus súlya alatt elkezdett kettétörni, olyan volt, mintha haláltusájában rázná a remegés. Ez volt a történelem legnagyobb hajótörése, méghozzá összesen 6,5 kilométerre a helytől, ahol a szintén szerencsétlenül járt görög tanker szombat óta még mindig ontotta magából az olajat. A Galveston Star pontosan Jimmy Ramshawe vonalán állva kezdett süllyedni, 20 ki-lométerre az iráni partoktól. Packard kapitány azonnal felismert egy karriergyilkos döntést, és azt is tudta, hogy ő éppen ilyet hozott.

– Most mit fog tenni, uram? – kérdezte Jeb Duross, akinek arcára jól látható aggodalom ült ki.

– Talán egy kedves kis marhafarmot – felelte a Nagy Tex tűnődve. – Úgy értem, most mit akar csinálni? – Küldjön el egy „MAYDAY-t”. Rádiózzon Ománnak és Dubainak, kérdezze meg tőlük,

volna-e lehetőség arra, hogy megmentsük a szállítmány legalább egy részét. Bár nagyon két-lem, hogy sikerülhet. Egyelőre legalábbis, amíg nem sikerül idehozatnunk néhány nagyobb hajót, amikre átszivattyúzhatjuk, biztosan nem. Mindenesetre jó lesz, ha odafigyelünk a tűzre. A nyersolaj nem mindig szokott lángra kapni, de úgy néz ki, velünk pont ez történt, ha pedig ez egyszer meggyulladt, akkor jó ideig nem is alszik el.

– Úgy tűnik, hogy a tűz a hajótörzsben tört ki. Ez még veszélyes lehet. – Az bizony. Ha nagyon felforrósodik a kicsike, akkor kénytelenek leszünk elhagyni. Nem

nagyon fűlik a fogam hozzá, de ha eléggé felmelegszik, akkor itt minden lángra kap. Nem úgy terveztem, hogy hős legyen belőlem, hősi halott pedig biztosan nem. Készítsék elő a mentő-csónakokat, Jeb, és megkérhetem, hogy valakivel kapcsoltassa ki a zenét? Nem szeretném, ha éppen Buddy énekelné a hajó halotti búcsúénekét. Különben is haza akarom vinni a CD-imet Texasba. Buddy nem fog itt a rongyfejűeknek dalolni!

– Egész életemben rád várok… De most már tovább nem habozok… Dél (helyi idő szerint) Fort Meade, Maryland Ramshawe hadnagy az irodájában álló kistévét percekkel az előtt kapcsolta be, hogy a

CNN tizenkét órás híradója megkezdődött volna, és amikor meghallotta a legfontosabb hírt, már sem neki, sem bárki másnak nem lehetett kétsége afelől, mi is folyik valójában.

A jelentések szerint a világ egyik legnagyobb olajszállító tankerhajója, a texas-öbölbeli Houston kikötőjébe tartozó Galveston Star, jelenleg is lángokban áll a Hormuzi-szorosban, közvetlenül a Perzsa-öböl bejáratánál. A baleset oka mindeddig nem ismeretes, azonban a kapitány és legénysége nagy valószínűséggel a hajó elhagyására készül. A jelentések szerint a lángok harminc méter magasra csapnak.

Az elmúlt négy nap alatt ez már a harmadik súlyos hajókatasztrófa, amely a szorosban tör-tént, kezdve a szintén houstoni, folyékony gázt szállító Global Bronco pénteki balesetével, melyet másnap követett az Olympus 2004 nevű görög tanker robbanása.

A bemondó azzal zárta a műsort, hogy az amerikai haditengerészet valamikor késő délután hivatalos közleményt ad ki, ám mind ez idáig semmilyen utalás nem történt arra, hogy bár-mely nemzet is úgy döntött volna, aknákat telepít a szorosba, ezzel veszélyeztetve a világ olajszállítási útvonalait.

Jimmy telefonja ebben a pillanatban csörrent meg, ő pedig felkapta, és máris hallotta Morgan tengernagy senkiével össze nem téveszthető morgását.

64

– Jól van, Jimmy, azt hiszem, ennél több bizonyítékra nincsen szükségünk. Menjen, és je-lentse feljebbvalójának a történteket, de ha bármilyen információt sikerül szereznie a műhol-dak fényképei alapján, akkor személyesen engem is tájékoztasson.

A vonalat megszakították, még mielőtt Ramshawe hadnagy egyetlen szót is felelhetett volna. Még magához sem tért, mikor a másik telefon is megszólalt. Ezúttal Jane hívta, aki elmondta neki milyen okos, és megkérdezte, volna-e kedve ahhoz, hogy vele és szüleivel va-csorázzon este a követségen.

– Nézted a tévét? – kérdezte a lánytól. – Még szép, hogy néztem! Apával együtt. Azonnal megjegyezte, hogy az irániak végül

beváltották fenyegetésüket, és elaknásították a szorost. Azt válaszoltam neki, hogy én már azóta gyanítottam valami ilyesmit, hogy a Bronco pénteken felrobbant. Mondhatom, nagyon furcsán nézett, amikor meghallotta.

– Azt el tudom képzelni. De ugye azért nem tud arról a telefonhívásról, tudod, amit az iro-dájából intéztünk?

– Nem. Vagy ha mégis, akkor sem szólt róla egy szót sem. Szóval akkor jössz este? Né-hány ausztrál tengerész jön át, vitorlázók, az Amerikai Kupán indultak. Talán jó fejek lesznek.

– Aha, ott leszek. Hét körül. Aznap 13.00 Ovális Iroda Morgan tengernagy gyorsan összefoglalta az öbölben történteket, de a részletekbe nem

ment bele. Az elnök egykedvűen ült, és csak annyit kérdezett: – Mit javasol? – Uram, a Constellation RAHCS-nak már parancsot adtam, hogy az iraki partoktól délre

vegyék fel a pozícióikat, a John C. Stennis csoport pedig hamarosan szintén odaér a szoroshoz az Arab-tenger felől. A területen levő harmadik csoportunk, a Harry S. Truman a tervek sze-rint holnap hajnalban hagyja el Diego Garciát, és azonnal elindul észak felé. Már elintéztem az indiai haditengerészettel, hogy amint odaérnek, a Pondicherryk belekezdenek a kutató és aknamentesítő hadműveletbe. Jelenleg éppen úton vannak Bombay-ből, és itteni idő szerint holnap reggelre már meg is érkeznek a Hormuz közeli vizekbe. Vasárnap keltek útra.

– Gondolja, hogy ebből háborús helyzet is kialakulhat, tengernagy? Nem nagyon vágyom rá, hogy a közvélemény által nem támogatott háborút kezdjek Iránnal. A halott amerikai ten-gerészek nem jelentenek valami nagy előnyt a politikában.

– Uram, könnyen meglehet, hogy nemzeti érdekeink szempontjából ennél veszélyesebb helyzet nem is állhatna fenn. Van önnek bármi fogalma is arról, mi történne itt, ha az öblöt akár csak egyetlen hónapra is lezárnák?

– Nem mondhatnám, hogy órákon keresztül rágódtam ezen a problémán, tengernagy. Ez-zel szemben most sokkal jobban izgat a tény, hogy én ülök ebben a székben, és mindenki en-gem tesz majd felelőssé az összes halálért, pusztításért és megégett amerikaiért. Mert ha a nagy hadihajók erőfitogtatásba kezdenek, akkor általában valami ilyesmi szokott lenni a vége.

– Ha nem kezdjük el minél hamarabb az erőfitogtatást, uram, akkor az olajárak könnyen az egekbe szökhetnek az egész világon. Ha pedig egyszer csak kialszanak a lámpák ország-szerte, akkor elhiheti, ön nagyon különleges helyen fog állni az amerikai történelemben. Arra mindenképpen emlékezni fognak az emberek, hogy nem volt hajlandó cselekedni a Perzsa-öbölben, amikor Irán és pekingi barátaik szinte hadüzenetet küldtek nekünk, és az országot fenyegették.

65

– Önnek, tengernagy, mint mindig, most is csak az én érdekeim lebegnek a szeme előtt – válaszolta az elnök, maró gúnnyal a hangjában.

– Talán nem. A nemzet érdekei azonban mindig az első helyen szerepelnek a szívemben. – Akkor hát tegye azt, amit jónak lát, tengernagy. Úgyis mindig azt csinálja. Csak majd

szóljon, ha beszédet kell tartanom, vagy ilyesmi. Ezenkívül talán jó volna, ha Harcourt vala-miféle diplomáciai kapcsolatba lépne az irániakkal és a kínaiakkal.

– Két oka is van annak, amiért ez nem volna valami szerencsés lépés, uram. Először is ez-zel az egész világ figyelmét felhívnánk egy olyan válsághelyzetre, amelyet talán még az előtt megoldhatunk, hogy egyáltalán kialakulna. Kettő, valószínűleg egyébként is mindent tagad-nának, ráadásul nagyon jól szórakoznának azon, mennyire felizgattuk magunkat. Különösen akkor, ha valóban megtették, amit gyanítok, és amiben különben most már cseppet sem kétel-kedem.

Arnold Morgan meg sem várta az elnök válaszát, hanem sarkon fordult, és kiment az iro-dából, közben az orra alatt mormogva:

– Mekkora nulla ez az ember! Micsoda istenverte egy nulla! Öt év alatt sikerült elérnie, hogy átkozottul jó elnökből jelentéktelen önző kis féreg legyen.

Délután közepére már az ország minden egyes újságjában olyan cikkek jelentek meg,

amelyek egy esetleges aknamező létét találgatták a Hormuzi-szorosban. A média minden képviselőjének minden egyes védelmi szakértője csakis azt hangoztatta, hogy az ajatollahok már évek óta fenyegetőznek valami hasonlóval. A televízióállomások alig titkolt izgalommal várták az Egyesült Államok haditengerészetének közleményét. Amikor azonban megérkezett, kiderült, hogy száraz és semmitmondó, pontosan olyan, amilyen elkészítésére Arnold Morgan utasítást adott. A HHF nem törődött a sajtótájékoztatóval, és írásos közleményét szándékosan csak jóval később, 21.30-kor hozta nyilvánosságra a szokásos csatornákon keresztül. Ebben óvatosan kitért minden olyan kérdés megválaszolása elől, amely esetleg pánikot kelthetne Kínában vagy Iránban. A következőképpen hangzott:

Az Egyesült Államok haditengerészetének figyelmét nem kerülte el, hogy az elmúlt négy

nap során három teherszállító hajó is balesetet szenvedett a Hormuzi-szorosban. Különösen az keltette fel a figyelmünket, hogy ezek közül kettő kigyulladt, majd ezután felrobbant, a har-madikból pedig különösen nagy mennyiségű olaj került a tengerbe. Továbbá nem kerülte el a figyelmünket az a tény sem, hogy mindhárom baleset egy viszonylag keskeny tengersávban következett be, Omán és Irán között.

Kapcsolatba léptünk a térségben levő összes nagyobb szövetségesünkkel, és támogatá-sunkról biztosítottuk őket arra nézve, hogy mihamarabb tisztázhassák a három katasztrófa körülményeit, és kiderítsék, bármilyen kapcsolat is fennáll-e ezek között. Mindazonáltal jelen-leg még túl korai volna bármilyen következtetést levonni az eseményekből. Számításaink sze-rint legalább egy repülőgép-hordozónkból és a hozzá tartozó kísérőhajókból álló harccsoport az elkövetkező huszonnégy órán belül megérkezik a szoros területére.

Egy másik RAHCS már úton van az Arab-tengerről, szintén a szoros felé. Számos más, iparilag fejlett országgal közösen, mi is felettébb aggódunk amiatt, hogy a vi-

lág olajszállító hajói szabad átjárását az Iráni-öbölbe, és onnan ki, továbbra is biztosítva lás-suk.

Szövetségeseinket további támogatásunkról biztosítottuk arra az esetre, ha lépéseket kell tenniük bármely ország ellen, amely tevékenységével veszélyezteti ezen békés vizek biztonsá-gát, melytől oly sok ország boldogulása függ.

Aláírás: „Alan Dickson tengernagy, az Egyesült Államok haditengerészeti hadműveletei-nek főnöke.”

66

Jó volt, de azért nem teljesen kielégítő. Négy keleti parti pletykalap máris olyan főcímeket

harsogott, mint: RETTEGÉS AZ AKNAMEZŐTŐL AZ ÖBÖLBEN. TANKEREK ROBBANTAK FEL AZ ÖBÖLBE TELEPÍTETT AKNAMEZŐBEN.

IRÁN AKNÁI A MI TANKEREINKET RÖPÍTIK A LEVEGŐBE. A tévécsatornák egész éjszaka csak erről beszélgettek, szakértőket hívtak meg műsoraik-

ba, megtárgyalva velük, milyen következményei lehetnek a Közel-Keleten kialakult helyzet-nek; felemlegetve, hogy Irán már évek óta fenyegetőzik valami hasonlónak a végrehajtásával; emlékeztetve mindenkit, hogy talán Kína is belekeveredhetett az ügybe; egy esetleges olaj-blokád velejáróiról vitázva.

Az elnök éjfélre különleges kabinetülést hívott össze Reagan elnök régi hadműveleti ter-mébe, a Nyugati Szárnyba, ahol a kormány kulcsemberei arra próbáltak rájönni, hogyan egyensúlyozhatnának ebben a kényes szituációban, hogy katonailag minél hamarabb felké-szüljenek a kialakult helyzetre, miközben a közvéleményben nem keltenek pánikot.

Arnold Morgan, aki szavának legnagyobb súlya volt, hiszen gyakorlatilag péntek óta egy-folytában ezzel az üggyel foglalkozott, rá nem jellemző módon, óvatosságra sürgetett. Azt akarta, hogy a RAHCS minél gyorsabban a helyszínen legyen, és megvédje az indiai aknasze-dőket. Ennek ellenére nem javasolta, hogy az iráni vagy akár a kínai haditengerészetet túlsá-gosan határozottan fenyegessék meg, csak annyit szeretett volna elérni, hogy mindkét ország megértse, minden olyan hajójukat, amelyik megpróbál bármilyen módon beleavatkozni a hadműveletbe, az Egyesült Államok haditengerészete azon nyomban a tenger fenekére küldi. Amennyire a nemzetvédelmi tanácsadó meg tudta ítélni, a haditengerészet kitűnően a kezében tartotta a helyzet irányítását. Mivel a szoros már úgyis teljesen le volt zárva a nemzetközi ke-reskedelem elől, úgy érezte, semmi értelme nem volna bajt keresni mindaddig, amíg az india-iak Pondicherryjei el meg nem kezdik az aknamező felszámolását. Hogy kialakítsanak egy öt kilométer széles biztonságos átjárót az ománi oldalon, Morgan tengernagy számításai szerint összesen körülbelül negyven PLT-3-ast kell felszedniük, ami pedig – ha helyi idő szerint ked-den este kezdik a munkát – jó pár napig is eltarthat.

Az aknaszedés végtelenül veszélyes feladat, így létfontosságúnak számított, hogy a lehető legnagyobb elővigyázatossággal és figyelemmel végezzék. Az elnök tudni akarta, pontosan hogyan is zajlik az ilyesmi, és Arnold Morgan Dickson tengernagyot kérte fel, mondja el mindannyiuknak az eljárást.

– Uram – kezdte a HHF. – Ha az ember megtalálja az aknát, akkor az nagy valószínűség-gel körülbelül 3-3,5 méterrel lebeg a felszín alatt, és a tengerfenékbe kapaszkodó horgonyhoz rögzített kábel tartja egyhelyben. Gyakorlatilag úgy kell elképzelni, mint egy bóját, és a fel-színre is emelkedne, ha a kábele meg nem akadályozná. A felszedés úgy történik, hogy az aknaszedő hajók egy éles vágóhuzalt lógatnak a vízbe, megfelelő mélységre a hajó két olda-lán, amelynek másik végét egy úgynevezett aknakereső-sárkányhoz rögzítik. Ha a hajó vágó-huzalja beleakad az akna horgonykábelébe, akkor ezt észlelik, és a hajó tovább halad egészen addig, míg mind a vágóhuzal, mind a horgonykábel megfeszül. Ezután a vágóhuzal elmetszi a kábelt, az akna így a felszínre lebeg. Ha ez megtörtént, akkor biztonságos távolságból, kézi-fegyverekkel is elpusztítható. Ha az ember látja őket, akkor nem jelentenek különösebb gon-dot, de persze az egésznek az a lényege, hogy láthatatlanok maradjanak. Mindegy, milyen sokszor csinálta már az ember, még mindig megrémíti, mekkora ereje lehet egy ilyen robba-násnak.

– Hé, nem is rossz! – jegyezte meg az elnök. – És nem is valami gyors módszer – felelte a tengernagy. –Pontosan hány aknaszedőt tud-

nak hozni az indiaiak?

67

– Hatot – válaszolta Morgan. – így legalább kicsit gyorsabban végezhetünk. – Költségek? – tette fel a kérdést a védelmi miniszter, Bob MacPherson. Mindenki számí-

tott rá, hogy megkérdezi. – Az indiai haditengerészet főnökének azt mondtam, hogy a költségeket az összes olyan

állam, amelynek fontos a biztonságos átjáró, együttesen fogja átvállalni. Ha belevesszük ma-gunkat, a briteket, a japánokat, a németeket, a franciákat és néhány közel-keleti olajexportőrt, akkor szinte ingyen megússzuk az egészet.

– Semmi gond – mondta MacPherson. – Idefigyeljen, Arnold – kezdte az elnök, aki hónapok óta most először szólította a nem-

zetvédelmi tanácsadót a keresztnevén. – Tudom, hogy most nem akar semmi hibát elkövetni. Ennek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy nem volna-e jobb, ha egyenesen elmennénk Pekingbe, és követelnénk, mondják el nekünk, játszottak-e bármilyen szerepet is ebben az egészben.

– Uram, biztosan letagadnának mindent, bármit mondunk nekik. Ezzel persze felmerül egy másik, nagyon is fontos kérdés.

– Igen? – Igen, uram. Megfigyeléseink alapján nagyon úgy tűnik, hogy az aknákat hadihajók fe-

délzetén szállították Kínából Iránba. Na már most, az elkövetkező néhány hétben olyan hely-zet elé kerülünk majd, amikor az irániak hihetetlenül meggazdagodnak, és a kínaiak is meg-szedik magukat valamelyest. A műholdfelvételek alapján ugyanis hagytak maguknak egy átjá-rót az iráni felségvizeken, és az olaj ára a jövőben a West Texas Intermediatenél az NYMEX-en talán 40 dollárra is emelkedhet hordónként, a Brent nyersolaj pedig Londonban is ilyen magasságon fog állni. Ennek ellenére fogalmam sincs róla, hogy a kínaiak miért folytak bele ebbe egyáltalán. Hogyan érhetné ez meg nekik?

– Talán csak azt akarták nekünk bebizonyítani, hogy mivel van ez az új Kazahsztánból in-duló olajvezetékük, velük is számolnunk kell az olajpiacon – javasolta Harcourt Travis.

– Talán – felelte Morgan tengernagy. – Ennek ellenére ez az egész játék kicsit túl kockáza-tos ahhoz képest, hogy mindössze ilyen elenyésző erkölcsi győzelemmel járhat. Jézusom, hiszen gőzük sem lehet róla, hogyan fogunk reagálni! Mi van, ha komolyan magukra haragí-tanak bennünket? Egyszerűen nem látom be, miért csinálják.

– Nos, tengernagy, talán az asztalnál ülő, politikusabban gondolkodó elmék tudnak valami olyan magyarázattal szolgálni az ön számára, amely valamiképpen elkerülte a figyelmét.

– Elképzelésem sincs, uram – mondata Harcourt. – Minden, amit tudok – folytatta a nemzetbiztonsági tanácsadó –, hogy a kínaiak nagyon

fondorlatosak tudnak lenni, türelmesek, és ha az érdekük úgy kívánja, akkor szemrebbenés nélkül hazudnak. Ami azonban nem jellemző rájuk, hogy ostobák volnának, márpedig mind ez idáig minden, ami a Hormuzi-szorosban történt, hatalmas emberi ostobaságra vall. Mégis, mi az ördögöt akarnak elérni azzal, hogy belevágnak egy ilyen vállalkozásba?

– Gondolom, megvannak a maguk indokai – jegyezte meg az elnök. – Ám ami szerintem ennél is nyugtalanítóbb, hogy az irániak mit akarnak elérni. Tisztában vagyok vele, hogy sze-rintük az Iráni-öböl már csak a neve szerint is az ő jogos tulajdonuk, és a nyugati hatalmaknak egyáltalán semmi keresnivalója ott, ennek ellenére tudniuk kell, hogy ha blokád alá próbálják vonni az öblöt, akkor a blokádot, és vele együtt talán őket, magukat is, megesszük reggelire. Ők szintén nem ostobák, de akkor mi a szándékuk?

– Hat héttel ezelőtt, még nem lettem volna képes megválaszolni ezt a kérdést, uram – mondta Arnold Morgan. – Lassan azonban egyre több dolog kerül napfényre, és a muzulmán fundamentalizmus újabb fellángolását éljük át. A politikai vélemények újra nyugatellenessé váltak, és minden alkalommal, ha ez megtörténik, akkor Iránban a katonai készülődés maga-sabb szintet ér el. Teheránból egy hónappal ezelőtt állandóan csak utcai zavargásokat ábrázoló képeket kaptam, meg a hírt, hogy mindenki új választások kiírását akarja. Egytől egyig

68

ugyanazt ordítozták, hogy teljesen el kell szakadni a Nyugattól, joguk van a saját olajukhoz, joguk van hozzá, hogy az öböl területét magánterületté nyilvánítsák, és újra feltámadt az isz-lám világuralom látomása. Csak átmeneti állapot az egész, ennek ellenére elég nyugtalanító. Közben pedig ez az SZKB, vagyis szarkeverő banda, lezárta az Iráni-öböl bejáratát. Ha nem tisztítjuk meg nagyon gyorsan, akkor hamarosan hatalmas, világgazdasági válságot élünk át

Május 1., kedd reggel Az NFHH parancsnoksága, Peking Zhang Yushu ebben a pillanatban lépett be új irodájába, de a haditengerészet főparancsno-

ka, Zu Jicai tengernagy már ott várt rá. – Mit tudtunk meg a műholdaktól? – kérdezte. – Kitűnő híreket kaptunk, Yushu. Két amerikai RAHCS készül lezárni a szorost. A Harry

Truman láthatóan már a mai napon indulni készül Diego Garciáról, és a John F. Kennedy ne-vű repülőgép-anyahajó szintén úton van arrafelé Pearl Harborból.

– Vagyis akkor csak a Ronald Reagan marad ki, de azok San Diegóban vannak, igaz? – Így igaz, és a jelek szerint felgyorsították nagyjavításának ütemét, és az elkövetkező né-

hány héten belül vízre akarják bocsátani. Az Egyesült Államokban rég volt utoljára ilyen nagy felhördülés. Minden újság, minden tévés hírcsatorna ezzel foglalkozik. Szinte hisztérikusak lettek, ahogy nemzeti érdekeik kerültek veszélybe a Hormuzi-szorosban.

– Talán az volna a legjobb, ha felajánlanánk nekik némi kiváló orosz olajat, egyenesen a mi finomítónkból. Semmibe nem kerül, mindössze ötven dollár hordónként. Ha ha ha!

– Yushu, te aztán kemény fickó vagy. Habár el kell ismernem, nekem is tetszene, ha ezt a húzást megcsinálhatnánk, azt hiszem, mégis jobb volna, tartani a szánkat. Ne szóljunk egy szót sem. Ne tegyünk semmit. Ne is lássunk semmit.

– Térjünk át az ennél sokkal fontosabb kérdésekre, Jicai. A katonai erőnkkel kapcsolatos becsléseink pontosak? Valóban mindössze 12 000 katonát volnánk képesek tengeri úton szál-lítani? És összesen 250 nehéz harckocsit?

– Igen, uram, a kétéltűink azonban viszonylag gyorsan fordulhatnak. – A hajók elindultak már visszafelé az Indiai-óceánról? – Igen, uram. – Kiváló. Ugye ez az a három, célkövető rakétákkal felszerelt fregatt, valamint két Kilo? – Igen. Már mind úton vannak hazafelé, uram. És mint ön is tudja, a romboló szintén elin-

dult vissza, Bandar Abbasba, hogy nyomatékosítsuk az amerikaiaknak, nem nagyon szeret-nénk, ha megtámadnák iráni barátainkat.

– Á, ezt a küldetést valóban kiválóan megszerveztük, nem igaz, Jicai? – A nagy Zheng He tengernagy örökségét követve, pontosan úgy, ahogyan mindig is ál-

modtál róla. – Micsoda álom ez, Jicai! Emlékszel még azokra a szavakra, melyeket mindannyiunknak

meg kellett tanulnia, amelyek 500 évvel ezelőtt hangzottak el a halhatatlan tengernagy szájá-ból? „És mi a távoli, barbár területekre vetettük a tekintetünket. .. mialatt vitorláink úgy da-gadtak, mint az égen a felhők, éjjel és nappal, olyan gyorsan szálltak, akár a szél, keresztül-törve a vad hullámokon „ – Zhang egy pillanatra elhallgatott, majd halkan hozzátette. – Ez a mi hagyományunk, és mindössze csak pihentettük egy időre. Még nem halt ki teljesen. Feltá-madunk még, és akkor újra mi leszünk a tengerek urai.

Május 1., kedd 09.55 (helyi idő szerint)

69

A Nemzetközi Olajtőzsde London, Anglia Európa első olajhatáridő-piaci árutőzsdéjének teljes huszonhat éves történelme során még

soha egyetlen nyitást sem vártak nagyobb rettegéssel, ennél zaklatottabban, vagy jobban ag-gódva. Itt, a Tower of London árnyékában, olyan, jó hangzású névvel ellátott utcákkal körül-véve, mint a Thomas More, a történelmi St. Katharine's Dock vizeinek közvetlen közelében, az ipari világ sorsáról készültek dönteni.

Öt teljes órával azelőtt, hogy New Yorkban a Wall Streeten megnyitna az NYMEX, a lon-doni tőzsde megkezdi a munkát, és meghatározza a kiindulópontként tekintett árakat egész napra, de lehet, hogy egész hónapra előre. Az árucikk a Brent Nyersolaj, és ennek, az Északi-tengeren fúrt kutakból kitermelt energiahordozó hordójának árára készülnek licitálni a nem-zetközi kereskedők és befektetők. Ha a kereskedők úgy látják, hogy valamikor a közeli jövő-ben esetleg bőségesek lesznek az olajszállítmányok, akkor a hordónkénti ár lemehet egészen 15 dollár alá is, azután ettől csak mindössze néhány centtel fog eltérni. Ha bármilyen jele is mutatkozik annak, hogy a jövőben hiánnyal kell szembenézniük, akkor a hordónkénti ár 30 dollár körülire is emelkedhet. Ha komoly hiány áll be, az könnyedén belehajszolhatja ezt az ingatag, robbanékony piacot, hogy minden realitásérzékét elveszítve kössön üzleteket. Még 1990-ben, amikor Irak lerohanta Kuvaitot, és mindenki azt hitte, hogy vége a világnak, a Nemzetközi Olajtőzsdén, az IPE-n egy őrült napra, a Brent nyersolaj ára felszökött 70 dollárra hordónként.

Ezen a napon a légkör nem volt valami nyugodtnak tekinthető. Tex Packard kapitány hajó-ja még mindig lángolt a szorosban, Londonban pedig a nagy olajkitermelők, finomítók, szállí-tók, elosztók, valamint kereskedők képviselői a legnagyobb felhasználók társaságában vára-koztak. Az erőműveket, légitársaságokat, kamionflotta-tulajdonosokat, vegyiműveket, de még a szupermarketeket képviselő brókerek is tűkön ültek. A világ legelső pénzügyi szakemberei – olyanok, akik például a Morgan Stanley cégtől érkeztek – a tömeggel együtt álltak a hatszög-letű teremben, melyben emeletesen elhelyezett bokszok voltak, videofigyelő-rendszerrel fel-szerelve, és szinte elképzelhetetlen biztonsági intézkedésekkel megerősítve.

A megelőző éjszaka a Brent Nyersolaj 28 dollár hordónkénti árral zárta a napot, amely so-rán teljes háromdolláros emelkedéssel voltak kénytelenek a kereskedők számolni. A West Texas Intermediate-en New Yorkban pedig csak néhány centtel kértek kevesebbet érte. A mai napon a mobiltelefon-számlák minden bizonnyal az egekbe szöknek majd, hiszen az amerikai brókerek mind a londoniaktól akarják megtudni az információkat még azelőtt, hogy az NYMEX kinyitott volna. Most mindenki csak a nyitást jelző harang jelzésére várt, és a bróke-rek, akik megkülönböztető jelzésként színes kabátokat viseltek – vöröset, sárgát, zöldet vagy kéket – tülekedve álltak a bokszokban, figyelve, amint az óra mutatója elüti a tízet. Hajszál-pontosan ekkor megszólalt a harang, jelezve, hogy indulhat az üzletelés, először a határidőre szállított földgázzal kapcsolatban, amelynek ára – ebben mindenki biztos volt – még óriási mértékben emelkedni fog a nap vége előtt.

Újabb perc telt el, és amikor az óra mutatója a 10.02-re ért, éles hangon megszólalt a má-sodik harang is, jelezve a kereskedés kezdetét a Brent Nyersolaj határidős szállítására, amely-lyel az egész világ számára irányadó árat szabnak meg; és ekkor, ezen a bizonyos napon, a nemzetközi olajkereskedelem teljes rendszere egyszeriben olyan lett, mintha bolondokházá-ban volnánk.

Elszabadult a pokol, miközben a vásárlók azt ordibálták: „Plusz kettő, plusz kettő!”. Most azonban nem centekről beszéltek, mint amikor rendes esetben felhangzik a „Brent plusz ket-tő” kiáltás. Most teljes dollárokról volt szó: 30 dollár, azután 32, majd 35, végül 40. Az olaj hordónkénti árának alsó határa harminchárom egész egyharmad százalékot ugrott, mindössze kilenc perc leforgása alatt.

70

– Jézus Mária! – nyögött fel a Shell brókere, miközben az egyik New York-i bank üzletkö-tője kiabált mellette:

– Plusz öt, plusz öt 500 000-ért! – ami azt jelentette, hogy a Brent Nyersolaj szállításra vonatkozó ára, hordónként elérte a hihetetlen 45 dollárt.

Azok az üzletkötők, akik lemaradtak az óriási tülekedésben, hírül vették, hogy az ár akár 70 dollárra is felmehet, így elkezdtek előrelökdösődni. A nagyobb cégek brókerei tehetetlenül álltak, fogalmuk sem lévén, vajon az volna-e a jobb, ha hagynák magukat vitetni az árral, és tovább emelnék az árakat, vagy várnának egy kicsit, míg mindenki lenyugszik, bár ez utóbbi-ra semmi garancia nem volt. Ezen a napon legalábbis semmiképpen.

A beszélgetések foszlányai tovább tüzelték a hangulatot. A londoni tájszólással ordító hangok hangosabb, amerikai akcentussal keveredtek.

– Jézus Sz. Krisztus! Ez semeddig se tarthat. Hülyeség hogy igen. Hiszen éppen most zár-ták le azt a nyomorult Iráni-öblöt! Akkor is csak három hajó volt összesen, az isten szerelmé-re! Még az sem számít, ha csak egy volt! Nem érted, hogy az aknamezők miatt van az egész? Csak egy lépésre vagyunk a globális háborútól! Az Egyesült Államok haditengerészete három repülőgép-anyahajót irányíta szorosba. Te azt hiszed, ez a tőzsde csak játszadozik? Eszedbe se jusson. Az is lehet, hogy az elkövetkező hat hónapban egy cseppnyi olajat sem szerzünk az öbölből.

Öt perccel később az ár hordónként 50 dollárra emelkedett, amikor egy rotterdami bróker egy arannyal felérő értékű rakománynyi Shell nyersolajra tett árajánlatot, amely egy tankerhajó rakterében éppen úton volt Skandinávia felé. Rövid tíz percen keresztül senki nem ígért ennél magasabbat, így az ár 50 dollár körül megállni látszott. Ekkor terjedt el a pletyka, hogy az indiai haditengerészet aknaszedő hajókat küldött az Arab-tenger és a szoros körzeté-be. Negyvenkét másodpercen belül a Brent Nyersolaj ára 55 dollárra emelkedett, de ekkor már szinte lehetetlen volt bármit is hallani az ordításokon kívül, amely a lökdösődő brókerek-től származott, akik kiabálva próbálták megszerezni az összes még szabadon levő olajkészle-tet, amely már elhagyta az Iráni-öblöt. Egy szokásos kereskedési napon nagyjából 50 millió hordónyi olaj cserél gazdát ebben a teremben. Ezen a bizonyos napon azonban már az első negyvenöt perc alatt majd 30 millió hordót adtak el. Annál, hogy az embernek a gatyáját is rá kell fizetnie az olajra, csak egyvalami volt sokkal rosszabb… ha egyáltalán nem volt olaja.

– Plusz kettő. Plusz négy. Plusz annyi, amennyit kérnek. Aznap délelőtt tizenegy órára az olaj ára megduplázódott. Mire a kereskedés véget ért, 72

dolláron állt. Több mint 150 százalékkal emelkedett. A Nemzetközi Olajtőzsdén soha senki nem volt még tanúja ehhez hasonlónak. New Yorkban a West Texas Intermediate-en már nyi-táskor 60 dollárt kértek egy hordóért. A gázolaj árai szállításra az egekbe szöktek, és a földgáz ára – köszönhetően a Global Bronco tragédiájának – szállításra még ezt is felülmúlta.

Május 1., kedd 16.30 (helyi idő szerint) Fehér Ház Morgan tengernagy az előtte felhalmozott adatokra nézett. Az aknaszedők már munkához

láttak a Hormuzi-szorosban, és egyáltalán semmi kétség nem maradt arra nézve, hogy az ak-namező teljes egészében orosz PLT-3-asokból áll. Az indiai kapitányok elmondása szerint három sort kellett megtisztítaniuk, amelyek egymástól nem egészen nyolcszáz méter távol-ságban húzódtak. Az ománi oldalon, a part közeli mély vizekben kiinduló vonalak úgy tűnt, megszakítás nélkül folytatódnak a szoroson keresztben, egészen az iráni Sunburn rakétaállá-sokig. Mindeddig tehát Ramshawe hadnagy összes feltételezése helyesnek bizonyult.

71

Most azonban újabb feladatokkal kellett Fort Meade-nek megbirkóznia. Az első kérdés az volt, hogy jelen pillanatban hol veti be Kína a hadihajóit. A Kilók úgy tűnt, egy az egyben eltűntek, azt a két fregattot azonban, amelyek most már iráni zászló alatt hajóztak, a műholdak lefényképezték, amint Kína burmai támaszpontja felé haladnak, a Bassein-folyó torkolatába. A Shantou már elhagyta a támaszpontot, és éppen a Malakkai-szoros felé tartott. Kína nagy, Szovremennyij-osztályú rombolójának azonban se híre, se hamva.

Az igazat megvallva a kínaiak teljesen megzavarták az elnök nemzetbiztonsági tanácsadó-ját. Először is Morgan tengernagy el sem tudta képzelni, vajon mit akartak elérni azzal, hogy biztosítottak az ajatollahok számára minden felszerelést, amely a Hormuzi-szoros elaknásítá-sához szükséges volt. Ennek ellenére megtették, így a nyugati világ, Japánnal, Tajvannal, va-lamint bizonyos mértékig Dél-Koreával együtt, hatalmas bajban volt. Ha az Iráni-öblöt nem nyitják meg nagyon sürgősen, akkor a világ olajkészlete heteken belül kimerülhet. A kínaiak láthatólag úgy gondolják, őket ez a káosz semmiképpen nem érintheti, Arnold Morgan pedig azon a véleményen volt, mindezért keményen meg kell büntetni őket. Arra megvan a lehető-ség, hogy az Egyesült Államokat megcsipkedjék, és kicsit felidegesítsék, akkor azonban, ha a világ egyetlen szuperhatalmának a nemzeti érdekeit piszkálja valaki, könnyen meglehet, hogy halálos bajban találja magát. Ennek ellenére Arnold Morgan úgy határozott, nem fogja túlrea-gálni a dolgot mindaddig, amíg nem sikerült kideríteni, mire készülnek a pekingiek.

Az elnök azonban másként fogadta a beszámolóját. Amint a világon mindenhol az egek-ben szöktek az olajárak, ő is teljesen elvesztette a fejét. Egyfolytában telefonkapcsolatban állt energiaügyi miniszterével, Jack Smith-szel, és állandóan megkérdezte tőle újra és újra:

– Na de milyen következményekkel fog mindez járni a benzinkutaknál tankoló átlag ame-rikaiakra?

A válaszok már a délután közepén elkezdtek egyre gyorsabban és könyörtelenül áramlani,

és alapjában véve mind ugyanazt közölte. Az üzemanyagok árai emelkednek, emelkednek, és tovább emelkednek, amint a nagy benzinkútláncok tulajdonosai kénytelenek voltak valóságos vagyonokat fizetni minden egyes hordónyi nyersolajért, az Atlanti-óceán bármelyik partján legyenek is. A West Texas Intermediate, ahogy a dolgok álltak, minden bizonnyal még maga-sabb áron fog zárni, mint a Brent Nyersolaj, Tex Packard gigászi hajója pedig még mindig vadul lángolt, magányosan, a szorosban, nappali fénnyel árasztva el a vizet maga körül. Mikor az egyre erősödő szél, irányt váltva újra csak északkeleti irányba kezdett fújni, vastag, fekete füstfelhőket sodort Arábia fölé.

Ha a héten az üzemanyag gallononkénti ára elérheti a 3 dollárt, vagy ami sokkal valószí-nűbb, a 3,50-et, akkor Clarke elnök olyan vágtató inflációval lesz kénytelen szembenézni, amely megrázhatja akár még a Federal Reserve-öt, a Szövetségi Jegybankot is. Mivel a szállí-tási költségek drasztikusan felemelkednek, minden egyes árucikk és termék hihetetlen módon megdrágul országszerte. A taxikat, buszokat, dízelmozdonyokat, kamionokat, utasszállító repülőket – ez utóbbiakat különösen – nagyon érzékenyen fogja érinteni az áremelkedés. És ez még nem is a legrosszabb. Clarke elnök könnyen maga elé képzelhette a szituációt, amint Amerika-szerte minden egyes ember felháborodik, amiért az Egyesült Államok kifogy az olajból, és nem cselekszik elég gyorsan ahhoz, hogy saját tartalékaikból pótolhassa a hiányt. A magas üzemanyagárak az egy dolog volt. Az, ha semmi pénzért nem lehet benzint szerezni, már más lapra tartozik. Ha az országban csikorogva megáll az élet, akkor elkerülhetetlen, hogy neve – mint az ország történelmének legtehetetlenebb elnöke – a történelemkönyvekbe is bekerüljön. Na és mégis mit tesz ez ellen az ő jaj-mennyire-briliáns nemzetbiztonsági ta-nácsadója? Amennyire az elnök megítélhette, egy nagy nullát. Így hát felvette a telefonját, majd utasította titkárát, hogy Morgan tengernagy azonnal jelenjen meg nála.

Két perccel később Arnold Morgan belépett az Ovális Iroda ajtaján. – Látni akart, uram?

72

– Tengernagy, mégis hogyan kezeljük az öbölben kialakult patthelyzetet? – Uram, mint már korábban is elmagyaráztam, a Hormuzi-szorosban, keresztül aknamező

van telepítve. Az irániak nem szólnak semmit, nem ismernek el semmit, és pokolian biztos lehet benne, hogy fel sem merült bennük az aknák felszedése. Pekingi barátaikban úgyszintén. Ami azt jelenti, hogy nekünk magunknak kell megcsinálnunk az egészet, az indiai haditenge-részet közreműködésével, de a mi irányításunk alatt. A munkálatok egyébként már órákkal korábban meg is kezdődtek. A mi védelmünk alatt hat aknaszedővel vonultak a helyszínre, és egyfolytában keresik, valamint semmisítik meg az aknákat. Azonban ez a feladat nagyon idő-igényes, és rengeteg az akna. Információim szerint eddig hármat sikerült elintézniük, és ha jól számoltam, még körülbelül negyvenet kell megtalálniuk, hogy a gyakorlatilag védtelen tankereknek szabad átjárót biztosíthassunk. A szoros vizébe ömlött rengeteg olaj egyébként is kész ökológiai rémálmot okozott.

– Na és mit akarunk csinálni az istenverte irániakkal, Arnold? Hiszen ez a maga területe. – Uram, azt akarja mondani, hogy üzenjek nekik hadat? Vagy legalább adjak önnek ilyen

értelmű tanácsot? – Fogalmam sincs, Arnold! – válaszolta az elnök, egyre hangosabban beszélve. – Csak

annyit tudok, hogy úgy néz ki, hatalmas nemzeti válsághelyzetbe kerültünk, és teljesen tehe-tetlennek érzem magamat.

– Azt azért nem mondanám, uram. Ennek ellenére szerintem nem volna jó belemenni va-lami meggondolatlan lépésbe addig, amíg fel nem szedtük azokat az aknákat, csendben, min-den nagyobb felhajtás nélkül. Még a gondolata is abszurd annak, hogy az aknaszedők körül élet-halál harc dúljon. Ha persze az aknamezőt megszüntettük, boldogan odairányítok az öbölbe egy jókora erőt, majd figyelmeztetem nyíltan mind Iránt, mind Kínát, hogy ha egyet-len rossz mozdulatot is tesznek, azonnal elsüllyesztjük őket.

– Na, és miért nem figyelmezteti őket most azonnal? – Már megtettem, uram. Három órája. – Azt mondta nekik, hogy elsüllyesztjük őket? – Uram, mindössze küldtem Teheránnak és Pekingnek egy tájékoztatót, miszerint nagyon

dühösek vagyunk a cselekményeik miatt, és készek vagyunk megsemmisíteni bármely nemzet minden olyan hadihajóját, amely bármilyen módon megpróbálja hátráltatni az aknák eltávolí-tásának munkálatait.

– Na és a jövőben, Arnold? Mit teszünk ezután? Hiszen nekem éppen ez volna a legfonto-sabb. Mit teszünk az istenverte jövőben? Honnan tudhatjuk, hogy a kínaiak nem fogják újra megcsinálni ezt a disznóságot?

– Uram, mint gondolom, ön is tudja, jókora petrolkémiai és olajfinomító üzemmel rendel-keznek Irán déli partjainál. Csővezetéken keresztül közvetlen összeköttetésben áll Kazahsztán olajmezőivel. Már javasolni akartam ennek a létesítménynek a kiiktatását.

– A micsodáját? – Az elpusztítását. Ez valóban jobb kifejezés. Egyetértek önnel. – Úgy érti, bombázzuk le? – Uram, ha megkérhetem, ne legyen ennyire nyers. Akár az olaj. – Jól van hát, akkor mit javasol? – Azt tanácsolnám, vessünk be Különleges Erőket, mert így örökre kivonhatjuk a finomí-

tót a forgalomból. – Úgy érti a SEAL-eket? – Igen, uram. – Be tudjuk juttatni őket, és aztán kihozni? – Ebben egészen biztos vagyok, uram. Bármit meg tudunk csinálni. – Csakhogy mindenki pontosan tudni fogja, mi voltunk azok.

73

– Ugyanúgy, ahogyan mi is tudjuk, ki aknásította el az öblöt. Ennek ellenére senki nem hajlandó kimondani semmit, vagy legalábbis nyíltan semmiképp. Nem vádolunk senkit, úgy értem, nyilvánosan. Ők ugyanígy nem ismernek be semmit. Egyszerűen csak tesszük majd, amit tennünk kell.

– Ha viszont felrobbantjuk a finomítójukat, ezek az istenverte kínaiak teljesen begőzölnek. – Nem, uram. Nagyon szeretnének majd begőzölni. Azonban kapnak tőlünk egy nagyon

kis csendes üzenetet: „Ti, fiúk, Amerika olajforrásaival akartok szarakodni? Na majd mi megmutatjuk nektek, mi az igazi szarozás!”

– Arnold, az ön brutalitása néha teljesen megdöbbent. Ennek ellenére tetszik. Ilyenkor mindig úgy érzem, biztonságban vagyok a nagy székemben.

– Az én munkám, uram, hogy biztosítsam, minden amerikai biztonságban érezhesse ma-gát, mindegy milyen kicsi, vagy nagy széken ül.

– Gondolja, hogy ezzel véget vethetnék stratégiai megbeszélésünknek? – Elnök úr, most nem a stratégiáról beszélgettünk. Hanem arról, hogyan avatkozzunk be

közvetlenül. Takarítsuk ki a szorost. Védjük meg az aknaszedőket. Ezután minden rendelke-zésünkre álló erővel védjük meg a szorost. Ezzel azt akarom mondani, hogy a négy RAHCS állomásozzon az öböl területe és a Diego Garcián levő támaszpontunk között. Ha bármilyen külföldi hadihajó megjelenik azon a környéken a mi különleges engedélyünk nélkül, akkor az a hadihajó a következő pillanatban már történelem.

– Arnold, kérem, folytassa a munkáját, és tegyen belátása szerint. – Ez azért még nem minden, uram. – Nem? Miért, van még valami más is? Azt tervezi, hogy megszállja Oroszországot, vagy

ehhez hasonló? – Nem, uram. De nagyon is nyugtalanít, hogy Kína ilyen nyíltan és egyértelműen terjesz-

kedni készül a tengereken. Nincsen abban semmi titok, hogy 500 év óta először nyílt tengeri flottát akarnak maguknak, ahogyan abban sem, hogy igen gyors, mindazonáltal fenntartható ütemben terjeszkednek. Az elmúlt néhány év alatt felszereltek egy új tengeralattjáró-flottát. Vásároltak két repülőgép-anyahajót, három orosz rombolót, és ki tudja mennyi hadianyagot az oroszok rakétagyártó üzemeitől. Nyújtogatják a karjukat, uram. És nekünk ez nem nagyon tetszik.

– Nem? – Uram, itt óriási problémával kell szembenéznünk. Kína fejlődik. Már jó pár éve dörgö-

lőznek hozzánk, és ameddig úgy látják, hogy ez előnyükre válhat, nem is változtatnak a visel-kedésükön. Azonban amint úgy gondolják, hogy eléggé jók és felkészültek arra, hogy meg-küzdjenek velünk a Kelet feletti uralomért, akkor mindenki meglátja Kína valódi arcát. Higy-gye el nekem.

– Ebben az esetben mit javasol, mit kellene tennünk? – Azt tervezem, hogy világméretű terjeszkedésüket csírájában fojtom el. Azt akarom, hogy

az istenverte haditengerészetük azonnal visszatakarodjon a Kínai-tengerekre. – És ezt hogyan érhetjük el egy nagyobb háború kirobbantása nélkül? – Ön szerint hogyan tartjuk fenn jelenlétünket a Föld minden részén? Hogyan érjük el,

hogy a haditengerészetünk állandóan a világ tengerein járőrözzön, és biztosítsa, senki nem próbálkozik semmi gyanússal? A világ manapság a Pax Americanában él. Ugyanúgy, ahogy valaha a Pax Romanában is éltek. Vagyis olyan béke szerint folyt az élet, amelynek feltételeit a rómaiak diktálták. A feltételeket manapság mi, amerikaiak határozzuk meg. És ezt úgy te-hetjük meg, hogy rendelkezünk egy csomó haditengerészeti támaszponttal a világ minden részén, a Csendes-óceánon, az Indiai-óceánon, a Japán-szigeteken és londoni barátainkkal együtt, az Atlanti-óceánon is. Ez csak így érhető el. Ellátási és szövetségesi lánccal. És éppen ez az, aminek Kína híján van. Legalábbis egyelőre. Egyetlen hely kivételével. Ez pedig Bur-ma.

DELLUSER
Underline

74

– Arra az új támaszpontjukra gondol, ott a mocsarakban, Rangoontól nyugatra? – Pontosan arra, uram. Amelyik a Bassein folyó szigetén fekszik. Nagyon nagy az a tá-

maszpont. Minden méretű hadihajó, beleértve a tengeralattjárókat is, kiszolgálására és feltan-kolására megfelelő létesítmények vannak rajta. A kínaiak valaha az egész Indiai-óceán urai voltak, és most van egy olyan érzésem, hogy megint ezt akarják. Ezzel ugyanis megszereznék az irányítást a legfőbb, keleti irányú olajszállítmányozási útvonal fölött, mely a Malakkai-szoroson halad keresztül. Jelenleg ugyanis az az istenverte, keskeny, sekély átjáró, a maga gránitfenekével egyszerűen túl távol fekszik Kínától ahhoz, hogy a rajta áthaladó tankerforgalomra bármilyen befolyással is lehessenek.

– És ön mit javasol, hogyan vegyük el a kedvüket a burmai támaszpont használatától? Morgan tengernagy elmosolyodott. – Ennyire ne szaladjunk előre, uram. Most nagyobb gondjaink is vannak. De ha esetleg

bármilyen részvénye is van a Haing Gyi-szigeten, a Bassein folyó torkolatánál játszódó kínai haditengerészeti hadműveletekkel kapcsolatban, akkor azt javaslom nagyon gyorsan adja el őket.

Negyedik fejezet 07. május 02.03.30. Indiai-óceán USS Shark. Sebesség 30. Mélység 120 Mikor az éjféli szolgálat utolsó fél órája megkezdődött, Dan Headley korvettkapitány már

talpon volt, csendes léptekkel járva a harmincéves atom-tengeralattjáró acéltörzsében, ponto-san harminc perccel azelőtt, hogy át kellene vennie a szolgálatot Reid kapitánytól. Már volt lent a fő hajtóműteremben, ahol is Paul Flynn korvettkapitány egy apró kis szivárgást figyelt, mely a fő hajócsavartengely tömítésénél alakult ki. A szivattyúk rendesen működtek, és a fi-nom páraként beáramló vízmennyiséggel viszonylag könnyedén megbirkóztak.

– Azért jó lenne, ha ilyen maradna, és nem romlana tovább – jegyezte meg a bostoni származású, sötét hajú fedélzeti mérnök. – Egyébiránt minden jónak tűnik, a reaktor szépen ját, a tengely biztosan áll. Még huszonkilenc csomónál is olyan, mintha csak kényelmesen utazgatnánk. Semmi gond, uram.

Dan Headley ezután a hadműveleti helyiség azon sarka felé vette az irányt, ahol a navigá-ciós tiszt kapott helyet. Most először találkozott az ifjú Shawn Pearsonnal, azt azonban tudta, hogy őt is ki kellett menekíteni a Seawolf legénységének többi tagjával együtt, mikor a hatal-mas atom-tengeralattjáró tavaly, a Dél-kínai-tengeren haladva egyszer csak eltűnt.

– Jó napot, Shawn – mondta, majd rátámaszkodott a méretes asztalra, és a tengerészeti térképet tanulmányozta. – Hol vagyunk? Úgy 1130 kilométerre észak-északnyugatra DG-től?

– Pontosan, uram. Egészen pontosan. Szeretem az ilyen ET-ket. Az embernek biztonság-érzetet adnak. Éppen most küldettem kávéért. Kér ön is, uram?

A korvettkapitány azonnal megkedvelte Shawn Pearsont, mert a navigátor nagyon okos volt, szórakoztató, és mindig tisztelettel beszélt a nála magasabb rangú tisztekkel. Mindegy, milyen szerepet játszott a Seawolf bukásában, mindenesetre magas kitüntetést kapott utána. Dan Headley pedig egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy a navigátor meg is érde-melte az elismerést.

– Nem rossz ötlet, hadnagy – válaszolta. – Legalább ébren tart a következő pár órában.

75

– Jelen pillanatban öt fokkal járunk északra az Egyenlítőtől, a hatos-ötös-zéró-zéró hosz-szúsági vonalon haladva. Hogy egészen pontos legyek, legalább egy kismillió négyzetkilomé-ternyi tökéletes semmi alatt haladunk. Körülbelül 800 kilométerre a Maldív-szigetektől, és még mindig nagyon messze az indiai szubkontinens alsó csücskéből húzódó szélességi körtől. Szerencsére gyorsan közeledünk, uram.

– Vannak hajók a környéken? – Nincsenek, uram. Csak a közvetlen kíséretünk, a Vandegrift fregatt. Öt kilométerre halad

tőlünk, jobbra és előttünk, ugyanezen az irányon, vagyis hármas-ötös-zérón. Mi egyébként nagyjából 8 kilométerre vagyunk az anyahajótól balra, ezenkívül még a hordozó mindkét ol-dalán is van egy-egy romboló, a Mason a bal oldalon, a Howard pedig a jobbon.

– Na és a Cheyenne-nel mi van? – Ő távolabb van az anyahajó jobb oldalán haladva, tőlünk mintegy hat kilométernyire,

keletre. Ugyanezen a mélységen. Dan Headley belekortyolt a kávéjába. – Nem bánná, ha elvinném? – kérdezte a hadnagytól barátságosan. – Cseppet sem, uram. Így legalább nyitva tudja tartani a szemét, mialatt én alszom, mint a

bunda. – Azért ne felejtse el, hogy még van hátra tizenöt perce. Viszontlátásra, hadnagy. Ne hagy-

ja, hogy eltévedjünk. – Szó sem lehet róla, uram. A helyzet magaslatán állok. Mialatt az irányítóterem felé sé-

tált, Dan Headley újra csak a helyzet komolyságára gondolt: ez a koromfekete acéltest észak felé halad, keresztültörve a tenger vizén, mélyen a felszín alatt, teljes titokban. A hadihajó minden ellensége számára potenciálisan halálos fegyver. Egy támadó-tengeralattjáró fedélze-tén a bajtársiasság szelleme semmi máshoz nem volt hasonlítható. Annak ellenére, hogy mindössze néhány órája ismerték egymást, úgy érezte, Shawn Pearsonnal mintha gyermekko-ruk óta a legjobb barátok volnának. Az Egyesült Államok haditengerészetének kötelékében szolgálókban a tengeralattjárók nagyon gyakran ébresztenek hasonló érzéseket. Összehozzák az embereket, mégpedig úgy, hogy mindenki csak a másik legjobb oldalait látja.

Dan Headley boldog volt, hogy ezen a régi teknőn szolgálhatott, és mindeddig a legénység minden egyes tagjával meg volt elégedve. Különösen Drew Fishert kedvelte, a hajófőnököt, ezt a nagydarab, szőke férfit, aki a Georgia Állami Egyetemen még középpályásként basebal-lozott. A tengerészaltiszt főnök otthagyta az egyetemet, hogy kipróbálhassa a szerencséjét a profi sportban is, de sajnos képtelen volt megbirkózni egyik súlyos bokasérülésével. Végül azt vette észre, hogy se diplomája, se pénze, se karrierje a sportban, vagy azon kívül.

– Uram, még csak egy ütőm sem volt! – mondta Dan Headley-nek. – így aztán beálltam a haditengerészethez, és itt folytattam az életemet.

Drew folyamatosan került egyre feljebb a ranglétrán, és a korvettkapitány meggyőződése szerint ennek még koránt sem volt vége. Mindenhol azt pletykálták, hogy a Georgia Bulldogs korábbi balkezes játékosát hamarosan előléptetik, és az az idő sincs már messze, amikor egy teljes hajó parancsnoksága az övé lesz.

Drew még csak harminchat éves volt, és a fedélzeten végzett fárasztó munkája mellett ál-landóan járta az újabb és újabb tanfolyamokat, diplomákat szerezve navigációból, fegyverek-ből, hidrológiából, elektronikából. Jelenleg éppen a fegyverrendszereknél dolgozott, így ren-geteg időt töltött a New Orleans-i Jack Cressend korvettkapitánnyal, a Shark FR-ért felelős tisztjével. Az igazat megvallva, a két férfi most is együtt volt, a közeledő Dan Headley-vel közvetlenül szemben, az irányítóteremben, és amikor meglátták a korvettkapitányt, mindket-ten üdvözölték. A főnök, Danhez hasonlóan szintén korábban érkezett szolgálat felvételére, és ekkorra már sikerült kiderítenie, hogy hajójuk új ET-je bizonyos mértékig szakértője a telivé-reknek. Kora hajnalban – miközben tengeralattjárójukkal a Közép-Indiai-gerinc, hatalmas,

76

tenger alatti vonulatai felett haladtak – meg is kérdezte tőle, melyik csikó nyeri meg a Kentucky Derbyt Churchill Downsban ezen a szombaton.

Ekkor, négy órával ezelőtt, Dan Headley-nek még nem volt kialakult véleménye, hiszen az ő szemében négy olyan is akadt, amelynek esélye lehet a győzelemre. Ez persze nem volt elég Drew-nak, aki valódi és részletes bennfentes információkat akart szerezni, így aztán a Shark második legmagasabb beosztásban levő tisztjét tovább faggatva megkérdezte:

– Ugyan már, uram! Mondja meg, melyik az, amelyiket valóban és biztosan ön is válasz-tana.

– Nos, Drew, édesapám már csikókorában nevelte az egyik indulót, egy White Rajah nevű szürkét, amelyet New Yorkban treníroztak Mr. Phipps számára.

– Na és tud futni? – Még szép, hogy tud! Különben be sem nevezték volna a derbire, nincs igazam? – Mit nyert ezelőtt? – Kétévesként három versenyt. Saratogán, a Hopefulon aztán egy orrhosszal megelőzték.

A tél folyamán azonban sokat fejlődött. Kis időre még Dél-Kaliforniába is elküldték, aztán amikor hazajött, vesztes pozícióból is majdnem sikerült bezsebelnie a Florida Derbyt.

– Ez volt az utolsó versenye? – Dehogyis. Visszament New Yorkba, és azonnal meg is nyerte az 1800 m-es Wood

Memórialt. Márpedig szerintem ez a legjobb fokmérője annak, hogyan fog majd teljesíteni egy ló a többi derbin, ugyanis itt csak a legjobbak tudnak nyerni, a lóversenyzés igazi nagy-ágyúi. Egyszer még Secretariat is kikapott itt, mielőtt megnyerte volna a Triple Crownt.

– Jézusom, uram, maga aztán tényleg otthon van ebben a versenyló szakmában! – Igen, lehet mondani. A véremben van. A családom már vagy öt generáció óta neveli a

versenyzőket odakint, a Blue Grasson. – Á, de azért még mindig nem mondott nekem egyetlen morzsányi, valóban pontos infor-

mációt erről a White Rajah-ról. – Na akkor idehallgasson – válaszolta Dan Headley korvettkapitány. – A nagyapja, még a

gyerekkoromban majdnem leharapta a karomat. Vad rohadék volt, az biztos. – Komolyan? Azt a mindenit, nem is tudtam, hogy a telivérek ilyen szörnyetegek is lehet-

nek. – Ez a bizonyos vérvonal különösen nehéz eset. Félelmetesen temperamentumosak. – Akkor mégis miért tenyésztik őket? – Mert nagyon gyorsak a szentek, hát ezért. És közülük sokan nagyon-nagyon tudnak fut-

ni. Mint a Rajah is. – Nos ezzel mindenesetre eldöntetett a kérdés. Rá fogom tenni a pénzemet. – Azt hiszi itt, az Arab-tenger kellős közepén talál egyetlen bukit is? – A pokolba ezt el is felejtettem! Mit gondol, nem vehetnem esetleg igénybe a San

Diegóval fenntartott műholdas kapcsolatunkat? – Hogyne vehetné! Éppen a frontra megyünk, a világ eddigi legnagyobb olajválsága kellős

közepén, a műholdas kapcsolat pedig nem működik, mert a hajófőnök pillanatnyilag arra használja, hogy megtámogassa egy kicsit White Rajah-l, aki a Kentucky Derbyn fog indulni.

– Az istenit, milyen kemény egy világban élünk, uram! – Az lesz csak az igazán kemény, ha a Rajah megnyeri a versenyt, és maga nem tudott fo-

gadni rá! Erre mind a három ember hangosan felnevetett. Nem is lehetett kérdéses, az új ET-t Dan

Headley korvettkapitányt máris nagyon megkedvelte a legénység. Most, ahogy belépett az irányítóterembe, hangos „Jó reggelt”-tel köszönt a kapitánynak, majd hozzátette:

– Készen állok a szolgálat átvételére, amikor ön jónak látja, uram. Reid parancsnok az órájára nézett.

77

– Még van egészen pontosan hét percem, ET. Szeretem teljesen kitölteni a szolgálati idő-met.

– Értettem, uram. Itt leszek. A műholdkapcsolatban nincsen semmi változás, uram. Ponto-san 06.00-kor, a megbeszélt időben nyitjuk meg a csatornát?

– A megbeszélt időpontban, ET. Ahogyan szeretem. Dan Headley korvettkapitány próbálta minél jobban megszokni az irányítótermet, amely

sokkal kisebb volt annál, amiben eddig dolgozott. A legutolsó hajó, amelyen szolgált, a USS Kentucky volt, egyike az óriási, Ohio-osztályú, Trident rakétákat hordozó atom-tengeralattjáróknak, és Dan Headley meg volt győződve, hogy hamarosan ő veheti át a pa-rancsnokságát az egyik ilyen, 19 000 tonnás nukleáris monstrumnak. Ekkor azonban váratla-nul átvezényelték a USS Sharkra, hogy utolsó szolgálati útján segítse a hamarosan nyugdíjba vonuló Reid parancsnokot. Dan feltételezte, részben azért történt mindez, mert nyugtalanság támadt az Iráni-öböl térségében, másrészt azonban a parancsnokság egészen egyértelműen aggódott, hogy a veterán parancsnok nem képes feldolgozni a rá nehezedő nyomást. A Reid parancsnokkal kapcsolatban Dan Headley-ben eddig kialakult kép szerint a kapitány visszafo-gott, udvarias, bár kissé merev ember benyomását keltette, ami egy tengeralattjáró parancsnok számára nem a legjobb tulajdonság, ezenkívül pedig a végletekig aprólékosan látta el felada-tát. Ez azonban még elviselhető volt. Mindaddig, amíg nem fordult a helyzet valóban komoly-ra.

Pontosan 04.00-kor Reid parancsnok átadta az irányítótermet. – A hajó az öné ET! – jelentette be hivatalos hangon. – Értettem, uram. Headley korvettkapitány átvette a hajó parancsnokságát, ellenőrizte a Shark sebességét,

haladási irányát és pozícióját. A híradószobával egyeztette a 06.00-kor lezajló műholdas kap-csolat részleteit, majd parancsot adott:

– Tartsák a huszonkilences sebességet. Mélység 120, haladási irány hármas-ötös-kettes. Ezután felemelte a telefont, és egyeztetett a hajtóműteremmel. A tengely melletti szivárgás

nem súlyosbodott. A szivattyúk még mindig könnyedén megbirkóztak a feladattal, az óriási Westinghouse PWR pedig simán dolgozott. A szonár-teremből semmilyen hírrel nem tudtak szolgálni. Josh Gandy korvettkapitány jelentése alapján nem találtak egyetlen újabb kontak-tust sem, nem mintha ennél a nagy sebességnél bármit is észrevehettek volna.

Egész éjszaka északi irányban haladtak, az Arab-tenger felé, míg végül a keleti horizon-ton, a tengeralattjárótól jobbra, megjelent a napfény első sávja. Headley korvettkapitány pa-rancsot adott, hogy emelkedjenek periszkópmélységre, majd rákapcsolódott a műholdra. A tőlük kapott parancsokban sem volt semmiféle változás: A Harry S. Truman repülőgép-hordozó anyahajó társaságában haladjanak tovább a Hormuzi-szoros keleti vizeibe. Itt váltsák fel a figyelőszolgálaton levő John C. Stennis Harccsoportot, mikor az elhagyja a területet, és visszaindul Diego Garciára. Mind Josh Gandy korvettkapitány, mind Fisher tengerészaltiszt-főnök jelen volt, amikor az ET elolvasta a parancsokat.

– Bocsánat, főnök – motyogta, Dan. – Semmi hír a bukiktól. Úgy tűnik, Rajah úgy fog futni, hogy nem hátráltathatja a maga pénze.

A szolgálat idejére ez volt az utolsó vicc, a maradék idő nyugodtan telt, ugyanúgy, mint a következő két nap is. Május 4-én, péntek, 04.00-ra a Shark már majdnem megérkezett az Ománi-öböl bejáratához, amely aztán a Hormuzi-szoros keskeny átjárójához vezet. Átszelték az északi huszonegyedik szélességi kört, és tovább törtek előre északi irányban, 30 m-rel a felszín alatt, míg a tengerfenék továbbra is 75 méter mélységben húzódott a tengeralattjáró gerince alatt. Néhány órán belül világosodni kezd, és mivel az öböl – ha minden igaz – az iráni és a kínai hajók számára le van zárva, nem sok jármű lesz azon a szakaszon, kivéve ter-mészetesen a várakozó tankerek hosszú sorát, melyek messze, keletre álltak egymás mellett.

78

Május 3., kedd 17.30 (helyi idő szerint) Fort Meade, Maryland Az első képek azok közül, melyeket az Arab-tenger, valamint Irán déli része felett áthala-

dó műholdak készítettek, az előző délután közepe óta folyamatosan áramlottak Ramshawe hadnagy asztalára. Nem különösebben meglepő módon persze az információk özönével szol-gáltak, kezdve azzal a számtalan képpel, melyek az indiai haditengerészet Pondicherryjeit ábrázolták az aknamező kellős közepén. Lassan haladtak előre, mindössze ötcsomós sebes-séggel mozoghattak a hosszú, GKT-2-es érintőkábelek miatt. Köztük volt az 5600 tonnás Mahar is, amely ez alkalommal mindannyiuk számára szolgált „anyahajóként”. Az indiai ha-ditengerészet egy tankerhajója szintén velük tartott, ezenkívül két, 6700 tonnás, Delhi-osztályú, célkövető rakétákkal felszerelt romboló is, melyek a bombay-i hajógyárban készül-tek, és amelyeket Kumar tengernagy azért küldött, hogy megóvhassák a felbecsülhetetlenül értékes Pondicherryket. A Constellation anyahajó-harccsoport hadihajói közül is jelen volt néhány a területen, a szorosban keresztbe lefektetett aknamező mentén járőrözve, mintegy elrettentésként.

A vonal külső oldalán amerikai fregattok álltak folyamatos figyelőszolgálaton, időről idő-re váltva egymást a John C. Stennis anyahajóról kapva a parancsokat, mely 16 kilométernyire mögöttük helyezkedett el. A történelem során soha nem akadt még hat olyan hajó, melyeket ennél erősebben védtek volna, mint ezt a féltucatnyi Pondicherryt, az indiai aknaszedők pedig módszeresen dolgoztak, próbálván felszabadítani egy nagyjából 8-10 kilométer széles sávot a szoros ománi oldalán, melyet aztán nyugodtan használhatnak majd a tankerek. A Hormuzi-szoros vizeit óráról órára óriási robbanás rázta meg, amint sikerült megtalálni egy-egy PLT-3-ast, és kábelét elvágva a felszínen elpusztítani. Majdnem 18 000 kilométerre, Ramshawe had-nagy valami nagyon különös jelenet kibontakozását figyelte, részletes feljegyzéseket készítve, jelentéseket írva, fényképeket nagyítva fel, részletek után kutatva, majd mindezt összeállítva a teljes mértékben hitelét vesztett Borden tengernagy számára, akinek – legalábbis karrierje szempontjából – ekkorra már nagyon sok közös tulajdonsága volt Tex Packard kapitánnyal.

Ennek másolatát feltette a Pentagon hálózatára is, felhívva rá a HHF figyelmét. További másolatok kerültek elektronikus úton San Diegóba, a Csendes-óceáni Flotta parancsnokságá-ra, ahonnan műholdakon keresztül továbbították minden Pearl Harborba, valamint Diego Garciára. Jimmy Ramshawe ezenkívül Arnold Morgant is folyamatosan tájékoztatta a fejle-ményekről, a nemzetbiztonsági tanácsadóval személyes és biztonságos kommunikációt bizto-sító telefonon beszélve. Mindkettejük legnagyobb megelégedésére eddig az irániak még csak egy leselejtezett feluccát sem mertek a területre küldeni a Bandar Abbason túli vizekre.

18.30-volt, amikor Jimmy Ramshawe sasszeme kiszúrt két, szemcsés, rossz minőségű

műholdfelvételt, melyek Délkelet-Irán part közeli vizeiről készültek, és amelyeken – akár valami kísértethajó a ködben – egyértelműen kivehető volt egy hadihajó alakja. A nagyítójáért nyúlt, és a képeket kezdte tanulmányozni, így valamivel jobban látta a hajót, de még mindig nem eléggé. Északi irányban haladt, Irán partjai felé, 90 méter mély vízben. A jelölések sze-rint éppen ekkor szelte át a 25,10É szélességi kört, vagyis száz egynéhány kilométerre járt az aknamező vonalától. A szélességvonalak azt jelezték, hogy viszonylag lassan halad, hiszen a két kép elkészülte közötti mintegy fél órában, csak nagyjából 11 kilométert tett meg. Jimmy megnyomott egy gombot, ezzel hívatva a fényképek előhívásával foglalkozó csapat egyik munkatársát, majd utasította, hogy nagyítsák fel neki az első, zöldes árnyalatú, éjszakai kép bal felső sarkát.

79

Mikor tizenkét perccel később visszakapta, a felvétel minősége cseppet sem volt jobb, csak a kép lett nagyobb, így Jimmy megint csak a nagyítóján keresztül tanulmányozta. Az orr és a tatfedélzeten levő ágyúkból kiindulva meg tudta mondani a hajó súlyát, mely számításai alapján durván 7000 tonna volt. Ha ilyen nagy, akkor csakis romboló lehetett, a rombolóval rendelkező országok száma pedig viszonylag kicsi. Amerikát, mint hadrendben tartót kizárta, hiszen pontosan tudta minden egyes amerikai romboló tartózkodási helyét a körzetben. Nem volt brit, és semmiképpen nem lehetett orosz sem. Az irániak nem rendelkeztek rombolókkal, akárcsak az egyiptomiak és az omániak. Az indiaiak kettővel dolgoztak a szorosban, és a töb-bi öt, Oroszországban készült, Rajput-osztályú hajóval el tudott számolni.

Lehetséges volna, hogy a kínai Szovremennyij az, az aknatelepítésben részt vevő Hangzhou, amely ki tudja, milyen okból kifolyólag, most visszatér Bandar Abbasba? Jimmy Ramshawe újra megnézte a képet, majd számítógépének monitorára lehívta a Szovremennyij-osztály jellemzőit. Kezdetnek a helikopter éppen úgy állt, ahogyan kellett.

Ezt azonnal láthatta. Messze elöl helyezkedett el, a tatfedélzetnél is magasabban, a tenger-

alattjáró-elhárító aknák kivetői fölött. Ezenkívül nagyon tisztán kivehető volt az a köz, mely az elülső tűzvezető dóm (F-sávú) és a légtérfigyelő radar felső tányérja között volt.

– Ha nem tévedek túlságosan – motyogta Jimmy magának –, akkor az istenverte sárgák visszajöttek, és ez a rohadt Hangzhou éppen az aknamezőn hagyott résen próbál bejutni. Csak arra volnék kíváncsi, mi az ördögre készülnek.

Újra és újra ellenőrizte a jellemzőket. A Sunburn rakéták négycsövű vetőjét, a farba sze-relt két, Gadfly víz-levegő rakéta-kilövőt. Minden ott volt, ahol lennie kellett. Az volt, kétség sem férhetett hozzá, a kínaiak nyílttengeri flottája legütőképesebb hajója, a Hangzhou, melyet a Balti-tenger hideg északi vizei partján levő Szentpétervár hajóépítő műhelyeiben készítettek. Most pedig itt jár, már sokkal melegebb vizeken haladva, visszatérve arra a helyszínre, ahol nem sokkal korábban teljesen egyértelműen aknákat telepített. És ez Jimmy Ramshawe-nak nagyon nem tetszett. Ez a nehézfegyverzettel ellátott hadihajó bármely nemzet rombolójának méltó vetélytársa lehetne. Tudta, hogy semmi értelme nem volna Borden tengernaggyal be-szélnie, hiszen felettese nagy valószínűséggel mindössze emlékeztetné rá, a kínai hajónak minden joga megvan az iráni felségvizeken hajózni mindaddig, amíg az irániaknak ez ellen semmi kifogásuk nincs. Jimmy Ramshawe-nak azonban számtalan kifogása lett volna. Isten az atyám, ez nem tetszik!

Felvette a kagylót, mely biztonságos telefonösszeköttetést adott neki a Fehér Házzal, pon-tosabban Morgan tengernaggyal.

– Mennyire biztos a dolgában, hadnagy? – Teljesen, uram. Ez itt a Hangzhou, semmi kétség. Nagyon úgy tűnik, éppen visszatérni

készül Bandar Abbasba. Arnold Morgan a változatosság kedvéért habozott egy pillanatig. Természetesen korábban

már minden országot figyelmeztetett az Egyesült Államok haditengerészetén keresztül, hogy ne próbáljanak beavatkozni az aknaszedésbe, de arra azért nem volt egészen felkészülve, hogy egyszer csak megjelenik Kína legnagyobb rombolója, az a hajó, mely tevékenyen részt vett a szoros elaknásításában.

– Mikor kapunk újabb felvételeket, Jimmy? – kérdezte. – Talán három óra múlva, uram. – Csak az isten tudja, hol lesz már akkor a romboló. Gyors és nagyon veszélyes. Csak

hagyja rám a dolgot, és ne felejtsen el rendes jelentést küldeni a főnökének is. Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója aggódott, és fel-alá járkált az irodájában, próbál-

ván rájönni, mi lehet a Hangzhou kapitányának szándéka. Ha pusztán azért ment oda, hogy megfigyelje az ott zajló tevékenységet, akkor nincs különösebb baj. Ennek ellenére annyira

80

nagy és erős hajó volt, hogy mindenképpen el kellett zavarni a környékről, amíg a Pondicherryk dolgoztak.

Arnold Morgan tisztában volt vele, hogy a Constellation és a John C. Stennis hídján álló parancsnokok F- 14-es Tomcateket, valamint F/A-18E Super Horneteket indítanak majd anyahajóik fedélzetéről. Hiszen éppen azért voltak ott a vadászgépek, hogy elriasszák az el-lenséget, és a szuperszonikus gyilkosok számára semmi nem lehetett könnyebb ennél! A ten-gernagy ugyan nem kért további részleteket az üggyel kapcsolatban, de biztosra vette, hogy a Tomcatek éreztetnék a jelenlétüket. Amire a haditengerészetnek most igazán semmi szüksége nem volt, az egy hatalmas kínai romboló, mely igen hatékony légelhárító fegyverzettel büsz-kélkedhet – két darab, a farba épített SA-N-7 Gadfly víz-levegő rakétakilövője is van. Nem is beszélve két darab, ikercsövű, 130 mm-es ágyújáról, valamint négy, 30 mm/65-ös AK 630-as gépágyújáról, melyek elképzelhetetlen gyorsasággal, percenként 3000 lövedéket képesek ki-lőni. Nem. Az Egyesült Államok haditengerészete, valamint a hozzá tartozó hajózók egysze-rűen nem tűrhetik a jelenlétét. Különösen azért nem, mert a Hangzhou két darab, ikercsövű, nehéz, 533 mm-es torpedóvetőt is hordozott, közvetlenül a Gadfly rakéták tűzvezető radarja alatt. A romboló tengeralattjáró-elhárító fegyverzete sem volt kevésbé figyelemreméltó. Két darab, hatcsövű, RNU 1000-es tengeralattjáró-elhárító aknavetővel védekezhetett. Elsődleges víz-víz fegyvere az SS-N-22-es Sunburn (Moskit 3M-80E) volt, a szuperszonikus Raduga, melyet a jobb és bal oldalon elhelyezett, négycsövű vetőszerkezetekből lőhettek ki. Hatótá-volsága: 60 tengeri mérföld, vagyis 110 kilométer, Mach 2,5-ös sebességgel haladva.

Lenyűgöző hajó, ehhez kétség sem férhetett. És Arnold Morgan elképzelése szerint azért ment korábban a szorosba, hogy a három aknatelepítő fregattot és a valószínűleg szintén a körzetben tartózkodó Kilókat megóvja minden bajtól. Ezenkívül szintén úgy gondolta – egyébként nagyon helyesen –, hogy a Bassein folyóról érkezett egyik tankerhajó töltötte fel üzemanyaggal, amit, az igazat megvallva, a tengernagy különösen dühítőnek talált.

– Na de most hová az öreg istenbe megy? – morogta az üres szobának. – Jobb lesz min-denkinek, ha távol tartja magát mindenféle műveletünktől. Nem hiszem, hogy az indiaiak sokkal boldogabbak lennének nálam, ha meglátnák arrafelé ólálkodni.

A kérdés már csak az volt, hogyan oldja meg az ügyet. Nem tartom valószínűnek, hogy el-süllyeszthetjük a kínai haditengerészet legnagyobb rombolóját, hiszen ezzel az egész világot magunkra haragítanánk, amivel persze még magasabbra szökne az üzemanyag ára – tűnő-dött. Mégis el kell mennie onnan. Felvette a telefont, és a biztonságos vonalon beszélve felvá-zolta a problémát Dickson tengernagynak.

– Egyetértek önnel, uram. Nem hagyhatjuk, hogy a mi hadműveleti területünkön tartóz-kodjon. Ezzel kapcsolatban már figyelmeztettem a kínaiakat és mindenki mást is. Attól tartok, cáfolat hiányában el kell fogadnunk a tényt, miszerint az irániak, a kínaiak közreműködésével, a világ minden békemegállapodását durván megsértve, elaknásították a szorost. Azt javaslom, küldjünk még egy hivatalos figyelmeztetést közvetlenül Pekingnek, hogy vagy eltüntetik a rombolójukat a területről, vagy mi gondoskodunk róla, hogy eltűnjön.

– Azt javasolja, süllyesszük el, Alan? – Nem uram. Csak azt, hogy tegyük mozgásképtelenné. A lehető legkisebb emberáldozat-

tal. – Mit használjunk? – Tengeralattjárót, uram. Küldjünk egy Mk 48-ast a farrészébe, egyetlen lövéssel felrob-

bantva a hajtótengelyt, a kormányberendezést, valamint a hajtóművet. Talán a rakétavetőket is kiiktathatnánk néhány ágyúlövéssel. Ezután már nincs más dolgunk, mint várni, míg iráni barátaik elvontatják a maradékot, így magunk mellett tarthatnánk a világ közvéleményét, egy-ben határozott figyelmeztetést is adhatnánk Pekingnek, hogy tartsák magukat istenverte távol a szorostól.

– Na és ha viszonozza a tüzet?

81

– Akkor elsüllyesztjük. Gondolkodás nélkül. – Jó terv, Alan. Lássunk hozzá. 07. május 04. 05.00. USS Shark 24,40É 50,55K Sebesség 25. Mélység 30. Haladási irány 352 Dan Headley korvettkapitány, aki még csak egy órája kezdte meg kora reggeli szolgálatát,

utasítást adott, hogy dekódolják az előbb kapott új parancsokat. – Írásban is készítsenek másolatot, két példányban. Egyet vigyenek el a parancsnoknak –

mondta a híradósoknak. Öt perccel később a kezében volt a parancs, miszerint a USS Sharknak fel kell kutatnia és

követnie egy Szovremennyij-osztályú rombolót, amely talán a Népi Felszabadító Hadse-reg/Haditengerészet zászlaja alatt hajózik. A műholdak vették észre, amint kis sebességgel halad Irán legdélebbi partjai mentén, talán kettes-hetes-zéró irányban. Fort Meade szerint, ha minden igaz, akkor jelenleg, 05.30-kor tőlük valahol északészaknyugatra kell lennie, körülbe-lül 43 kilométerrel előttük. A Shark szonárterméből már jelentették, hogy arrafelé kontaktust észleltek, az EFM pedig orosz gyártmányú radar jeleit fogta. A parancsnokságon jó adatokat adtak meg nekik. A kontaktus lassan haladt. A Sturgeon-osztályú amerikai tengeralattjáró mindössze kilencven perc alatt utolérheti. Parancsaik mindössze úgy szóltak, hogy kutassák fel, kövessék, és várjanak további utasításokra.

Headley korvettkapitány parancsot adott, hogy gyorsítsanak támadósebességre, álljanak hármas-hatos-zéró irányra, akkor valamikor 07.00 előtt a megfelelő helyzetbe fognak kerülni. Szólt valakinek, hogy a parancsnokot tájékoztassa a fejleményekről, és valamelyest meglepet-ten tapasztalta, hogy Reid parancsnok az elkövetkező negyvenöt percben nem jelent meg az irányítóteremben.

– Úgy tűnik, megbízik bennem – gondolta ET. – Még akkor is, ha mindössze öt napja is-mer.

Mindenesetre északi irányba haladtak tovább, közvetlenül periszkópmélység alatt marad-va, nagy sebességgel, így bár árulkodó hullámokat keltettek maguk után a víz felszínén, sze-rencsére nem volt senki, aki észrevehette volna őket. 06.40-kor Headley korvettkapitány pa-rancsot adott, hogy lassítsanak, emelkedjenek PM-re, ő pedig körbenézett odafent. És való-ban, a horizonton, nekik egy óránál, ott is volt egy nagyobb hajó sziluettje. Dan Headley ko-rábban alaposan belevéste agyába a Szovremennyij ismertetőjegyeit, így kétség sem maradha-tott benne, a célpontjuk volt előttük, teljes életnagyságban, 10 kilométerre az iráni partoktól, olyan kényelmesen haladva, mintha csak otthon volna. A szonár ernyőjén, a 8000 tonnás, két hajócsavar-tengelyes romboló gépzajai által keltett sávok mintázata megegyezett a GTZA-674-es turbináknak, a számítógépen tárolt adataival. Újra lesüllyedtek a felszín alá, lediktálta a parancsnokságnak küldendő jelentést, és le is adták. A korvettkapitány tudatta a parancs-noksággal, hogy megtalálták a célpontjukat, és javasolta, hogy 4 kilométerrel lemaradva kö-vessék, várva a további parancsokra.

Dan parancsot adott a fordulásra: hét fokkal jobbra, minden árbocot lehúzni. Ekkor kis iz-galom töltötte el az egész tengeralattjárót, mint mindig, amikor potenciális préda tűnik fel a színen, még akkor is, ha csak gyakorlatoznak. Mivel ez esetben a kínai haditengerészet legve-szélyesebb hajója volt előttük, a USS Shark kétségkívül életre kelt.

A kapitány 07.00-kor lépett az irányítóterembe. Pár percig beszélgetett az ET-vel, hogy megtudja, milyen újdonságok történtek, a parancsnokságot azonban nem vette át. Ezzel szem-ben inkább elment, hogy „keressen magának valami reggelit”, Dant pedig utasította, ha vala-

82

mi fontos történik, akkor azonnal értesítse. Ekkorra már pontosan a romboló mögé álltak, attól hat kilométernyire lemaradva. A kínai hajó egyre gyorsított, de még mindig északkeleti irány-ban haladt, az iráni partvonalat követve. Dan látta, hogy semmilyen rádiójelet nem ad le, és még a szonárja sincsen bekapcsolva, amit azért a Kentuckyban született tiszt „eléggé külö-nösnek” tartott. Főleg akkor, ha meggondoljuk, hogy nemrég aknásította el a Hormuzi-szorost, és erre a hajóra, valamint bárkire, aki éppen a fedélzeten tartózkodik, alaposan be van rágva a fél bolygó összes üzletembere.

Mindenesetre a Hangzhou tartotta a húszcsomós sebességet, amelyet Headley korvettkapi-tány ugyancsak nevetségesnek talált. Ha ugyanis állandóan változtatta volna a sebességét, mondjuk öt és huszonöt csomó között, akkor sokkal nehezebbé tette volna bármely tenger-alattjáró dolgát, amelyik éppen követni akarta. Mindemellett pedig olyankor, amikor alacsony sebességgel halad, talán még a Sharkot is meghallhatta volna, amint mögötte közeledik, pon-tosabban olyan hatalmas zajt keltve rohan, mintha csak valami tehervonat volna, őt próbálván minél hamarabb utolérni. Komolyan mondom, gőzöm sincs, hol képzik ezeket a srácokat: de nagyon úgy tűnik, valami kínai mosodában. Így hát a Shark klasszikus rohanó-lebegő üldö-zésbe kezdett, ami abból állt, hogy olyan mélyre ereszkedett, amennyire csak a partközeli, 50 öles9 mélységben mert, negyedórán keresztül haladt ezen a mélységen, majd újra felemelke-dett, egyrészt, hogy megnézze, hol van a célpont, másrészt, hogy a tűzvezető számára az ada-tokat frissíthesse arra az esetre, ha netán lőniük kellene. Természetesen minden alkalommal, amikor felemelkedtek, hogy mindössze ötcsomós sebességgel „lebegve” figyeljenek és hall-gatózzanak, lemaradtak valamelyest.

10 kilométerre az aknamezőtől, a Hangzhou irányt váltott, és mintha csak az aknák vonala mentén akarna végigmenni, inkább nyugati irányban haladt. Ekkor már egészen kivilágoso-dott odafent, Headley korvettkapitány pedig azonnal kapcsolatba lépett a parancsnoksággal, tudatva velük a fejleményeket.

Bert Harman tengernagy, a Harry S. Truman hadműveleti helyiségében, nem volt egészen

biztos a dolgában, annak ellenére, hogy a kapott parancsok egészen egyértelműek voltak. A híradószobát utasította, figyelmeztessék a kínai rombolót, hogy olyan tiltott területre tévedt, ahol amerikai hadihajók felügyelete mellett aknaszedő művelet folyik. A figyelmeztetést úgy fogalmazták meg, hogy egyértelműen kifejezze, a rombolónak azonnal el kell hagynia a kör-zetet, újra felvenni a Bandar Abbas felé tartó haladási irányát, és a kikötőben maradni egészen addig, amíg szólnak neki, hogy kifuthat onnan.

A kínai kapitány ezzel szemben olyan értelmű utasításokat kapott, miszerint tartsa magát az eredeti tervhez, és ne hajoljon meg semmilyen fenyegetés előtt, amelyet az Egyesült Álla-mok haditengerészetétől kap. A kapitánynak, Yang Xi ezredesnek megfordult a fejében, hogy ez talán könnyedén végrehajthatónak tűnik Pekingből, egy íróasztal mögül, itt azonban a helyszínen egészen más a helyzet. Szabad szemmel is láthatta a horizonton járkáló amerikai hadihajókat, melyek az aknamező vonala mentén járőröznek, és az előbb is óriási robbanást látott a mező irányából. Úgy döntött, nem törődik a figyelmeztetéssel, hiszen nem hitte, hogy az amerikaiak tüzet nyitnának. Inkább lassít valamelyest, és még vagy három kilométerrel közelebb húzódik. Most már nemzetközi vizeken járt, és nem kellett semmit elkapkodnia. Mindenesetre a víz-víz Sunburn rakétákat készenlétbe helyezteti.

Az anyahajó hadműveleti helyiségében jelentették, hogy a kínai parancsnok semmilyen látható jelét nem adta a figyelmeztetés megfogadásának. Harman tengernagy újra a kezébe vette a parancsot, és még egyszer elolvasta: Ha bármilyen nemzet hadihajója a tiltott területre téved, és onnan távozni nem hajlandó, akkor adjon parancsot a követést végrehajtó tenger-alattjárónak, hogy tegye ártalmatlanná, ne süllyessze el, de vonja ki a forgalomból. Ebben nem volt semmi félreérthető, ráadásul a Hangzhou mind az amerikai hajók, mind a repülők számára óriási fenyegetést jelentett. Ezért hát Hárman tengernagy üzenetet küldött a USS

83

Sharknak, utasítva őket, hogy ha a romboló nem volna hajlandó megfordulni, tegyék ártalmat-lanná.

Headley korvettkapitány elolvasta az üzenetet, majd parancsot adott az irányítóteremnek,

miszerint támadósebességen haladva kezdjenek nagy ívben bal felé kanyarodni, hogy a kínai romboló bal oldalára kerülhessenek. Úgy tervezte, egyetlen torpedót fog kilőni nagyjából 1900 méterről, a hajó orrfedélzetétől jóval hátrább célozva. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az Mk 48-as a hajó gerincét kapja majd el, megrongálva a meghajtórendszert, így tehe-tetlenné téve a rombolót egészen addig, míg valamilyen segítség nem érkezik. Azonnal üzent a kapitánynak, aki 07.45-kor lépett az irányítóterembe. Izgatottnak tűnt, nem nagyon tetszett neki a döntés, mely szerint tüzet kell nyitnia egy kínai rombolóra. Megkérdőjelezte a parancs értelmét, azon tűnődve, nem kellene-e azokat megváltoztatni. Talán valami hiba csúszott be.

Headley korvettkapitány újra PM-re emeltette a Sharkot, majd megkérte a parancsnokot, hogy nézze meg ő maga.

– A kínai kapitány nem törődött a figyelmeztetéseinkkel. E felől kétség sem lehet – jelen-tette ki az ET. – A kapott parancsok pedig teljesen egyértelműek. Meg kell bénítanunk, és a lehető legkisebb emberveszteséggel ki kell vonnunk a forgalomból.

– Igen, ezt megértettem – felelte Reid, visszautasítva a periszkópot. – Azonban a Hangzhou nem csinál semmi rosszat, talán csak körül akar nézni egy kicsit.

Majd szórakozottan megismételte: – Talán csak körül akar nézni. – A parancsaink nem hatalmaznak fel rá, hogy megvitassuk a helyzetet, uram – felelte

Dan. – Itt az áll, hogy ha azt mondják nekünk, akkor keményen csapjunk oda a rombolónak. Ez a darab papír pedig egészen pontosan erre ad utasítást.

A USS Shark kapitánya nem tűnt különösebben lelkesnek. – Azt viszont a parancs nem közli, mennyit kell várnunk, míg visszafordulnak – mondta. –

Szerintem, az lenne a legjobb, ha a parancsnokságot is megkérdeznénk, ET. – Ahogy gondolja, uram, de szeretném, ha ezt maga tenné meg, mert ahogy én látom a

helyzetet, a parancsaink teljesen egyértelműek. A kínai hajót figyelmeztettük, ő nem fordult vissza, nekem pedig a kezemben van a papír, amely szerint tüzet kell nyitnunk.

– Most maga van szolgálatban, ET. Szeretném, ha az írnok feljegyezné nemtetszésemet a parancsokkal kapcsolatban, és a kijelentésemet, miszerint felül kellene bírálnunk őket. Azon-ban ha ön tökéletesen biztos a dolgában, akkor megadom önnek az engedélyt, hogy úgy te-gyen, ahogy jónak látja.

– Köszönöm, uram. Nos hát. Torpedóterem-ET. Készítsék elő az egyes és kettes vetőcsö-veket. Mk 48-asok – Headley korvettkapitány Drew Fisher tengerészaltiszt-főnökhöz fordult, aki mintha a semmiből jelent volna meg mellette. – Ellenőrizné nekem, főnök? Csak azért készíttetem elő a második csövet is, ha valami gond lenne. Egyetlen torpedót kívánok mind-össze kilőni.

– Igen, uram. A szonárteremben még mindig tisztán hallható volt a Hangzhou hajócsavarjainak ütemes

zakatolása, amint a tengeri hullámzásban fel-alá mozgott az egész hajó, ugyanazt a tompa placcs-placcs-placcs hangot hallatva a vízben, mostanra már nem egészen 1900 méterre előt-tük.

Dan Headley parancsot adott, hogy a Shark emelkedjen periszkópmélységre, majd kinyúj-tott kézzel megragadta az irányítóterem padlójából felemelkedő periszkóp fogantyúit, amikor azok épen térdmagasságban jártak. Szétnézett az óceánon, majd fennhangon közölte először az irányt, azután a távolságot.

– Zéró-hetes-zéró, tizenkilenc negyvenhét méter, minden árbocot le, mélység harminc. Másodpercek teltek el, majd felhangzott a szonárkezelő hangja.

84

– ET, szonár, cél hármas-négyes, irány zéró-hatos-zéró, távolság egyes-nyolcas-hármas-zéró.

Odalent a torpedóteremben a két vetőcsőbe betöltötték a torpedókat, az irányzótiszt pedig közvetlen kapcsolatban állt Headley korvettkapitánnyal, halkan beszélve gégemikrofonjába. Dan Headley parancsot adott a fedélzeti tisztnek, Matt Singer hadnagynak, hogy vegye át az irányítást.

– Tartsa a sebességet három csomón. A szonáros csapat folyamatosan ellenőrizte a megközelítést, halkan közölve minden rész-

letet az ET-vel. A hajó többi része néma csöndbe süllyedt, miközben a Shark egyre közelített, felkészülve arra a lövésre, melynek dörrenése minden bizonnyal elhallatszik majd a Nép Nagyterméig is.

Headley korvettkapitány gyorsan még egyszer rápillantott a képernyőre. Ezután kiadta a parancsot.

– EGYES FELKÉSZÜLNI, álljon készen, hogy a szonár alapján tüzeljen. – Irány zéró-hatos-zéró, távolság egyes-nyolcas-hármas-zéró méter, számítógép beállítva. – TŰZ! – adta ki a parancsot Dan Headley. Mindenki érezte azt a finom remegést, mely a tengeralattjárón futott végig, amint a hatal-

mas Mk 48-as kisiklott a vetőcsőből, bele az óceán vizébe, és egyenesen megindul a kínai romboló felé.

– A torpedó követi a célt, uram. Negyvencsomós sebességnél a torpedónak nem egészen két perc szükségeltetik ahhoz,

hogy becsapódjon a tökéletesen felkészületlen, Szovremennyij-osztályú rombolóba. Pontosan ott találta el, ahol Dan Headley akarta, vagyis hajszálpontosan a gerincen. A tatrész aljánál robbant fel, három darabra szakítva a fő hajócsavartengelyt, a hajócsavart magát a tengerfe-nékre röpítve, a kormányberendezésből pedig nem hagyva egyebet, mint összecsavarodott acélkupacot. A Hangzhou már nem tudott manőverezni, fordulni – és egyáltalán – mozogni. Ahogy a füstfelhő lassan felszállt a tatrészről, többé-kevésbé normális hajó benyomását kel-tette, bár teljesen mozgásképtelenné vált. A legénység hallotta a hajó hangosbeszélőiből áradó parancsokat, és az orvosi csapatok máris rohantak a farrész felé, hogy a sérülteket ellássák, ennek ellenére – ahhoz képest, hogy egy hatalmas hadihajót ért torpedótalálat – nem volt túl nagy a vérfürdő.

A híradószoba sértetlen maradt, és a hadműveleti helyiséget sem érte kár. Yang Xi ezredes dühödten csapkodott maga körül, próbálván valamilyen célpontot találni magának, amire tü-zet nyithat fegyvereivel. Azonban legalább háromkilométeres körzetben egyáltalán semmit nem vett észre. Voltak rakétái, aknái, torpedói, célpont viszont, melyet ezekkel megtámadha-tott volna, közel-távol sehol. Még csak azt sem látta, mi találta el a hajóját – már persze, ha valaki tényleg rájuk lőtt. Hiszen ő csak annyit tudott, hogy valami felrobbant. Ezután persze rájött, kicsit túl sok lenne ez a véletlenből. Három perccel a robbanás után újabb rádióüzenet érkezett az amerikai repülőgép-anyahajóról, megparancsolva neki, hogy hagyja el a területet, ám felajánlva, hogy ha a romboló híradószobája esetleg működésképtelen, akkor majd ők hívnak nekik segítséget az irániaktól. Az ezredes nem válaszolt. Azt sem tartotta valami okos dolognak, hogy rakétákkal kezdjen el lövöldözni, hiszen akkor az amerikaiak biztosan a fe-nékre küldik. A jelen helyzetben tökéletes példa volt hajója a könnyű célpont érzékeltetésére. Rádióüzenetet küldött Bandar Abbasba, az iráni haditengerészeti parancsnokságra, a segítsé-güket kérve.

Eközben Headley korvettkapitány megfordította a USS Sharkot és visszatért eredeti pozí-ciójába, vagyis 30 kilométerre a Harry S. Trumantől balra.

85

Május 4., péntek 01.00 Fehér Ház Morgan tengernagy egymaga ült az irodájában, a Nyugati Szárnyban. Megígérte ugyan

Kathynek, hogy este 11 előtt otthon lesz, de ez még az előtt történt, hogy a Shark torpedót lőtt ki a Hangzhou-ra. Azóta szinte folyamatos telefon-összeköttetésben állt a HHF-fel.

A John F. Kennedy harccsoport öt napja hagyta el Pearl Harbort, és a megszokott útvona-lától némileg dél felé kitérve, Tajvan partjai felé tartott. Dickson tengernagy parancsot adott nekik, hogy azonnal menjenek Diego Gardára. Mivel a Hormuzi-szorosban egyre nőtt a fe-szültség, a HHF utasította az atlanti főparancsnokot, hogy a hatodik hadrendben álló RAHCS-ot, a Theodore Rooseveltet vonja ki a Földközi-tengerről, és vezényelje át az Indiai-óceánra. Akárcsak Morgan tengernagynak, neki sem volt elképzelése a kínaiak szándékaival kapcso-latban, azonban a támaszpont, ott a Bassein folyó torkolatában nagyon nem tetszett neki. Négy napon belül négy anyahajó harccsoportjuk lesz a körzetben, amelyek egymást váltva járőröznek Diego Garcia és a Hormuzi-szoros között, miközben a Roosevelt szabadon járja az Indiai-óceánt, és majd ott vetik be, ahol fennáll a veszélye valamiféle kínai beavatkozásnak.

Ami pedig Arnold Morgant illette, már eleget látott. Mindig is teljes mértékig bizalmatlan

volt a keleti emberekkel szemben, mostanra azonban úgy érezte, végre kimutatták a foguk fehérjét. Hidegvérrel belerángatták a világot egy példátlanul nagy olajválságba, káoszt keltet-tek az Iráni-öbölben és környékén, ráadásul senki nem mert keresztülvinni egyetlen tankert sem azon a vonalon, melyet Jimmy Ramshawe rajzolt be a térképére, és amely gyakorlatilag az aknamező kontúrját képviselte. Az olajpiaci pánik lassan alábbhagyott, nem kis mértékben köszönhetően az amerikai elnök nyugtató szavainak, melyek szerint hamarosan újból helyre-állítják a Hormuzi-szoros szabad és biztonságos átjárhatóságát. Azonban az amerikaiak még mindig 3,50-et fizettek egy gallon üzemanyagért, és a Texaco és más amerikai központi olaj-ipari cégek is azzal fenyegetőztek, hogy a következő héttől kezdődően 4 dollárra emelik árai-kat. Az elnök teljesen tehetetlennek érezte magát, követelni kezdte, hogy azonnal nyissák meg a szorost, láthatólag nem lévén tisztában, milyen következményekkel járna, ha egy újabb tanker a levegőbe repülne, és milyen felhördülést keltene a világ közvéleményében, ha mind-eközben az Egyesült Államok biztonságosnak nyilvánítaná az átjárót.

A hétvége egyébként többé-kevésbé nyugodtan telt. White Rajah-t mindenki a legforróbb

favoritnak tekintette, mielőtt fél testhosszal veszített volna Churchill Downson az egész cél-egyenesben folyamatosan hozva be lemaradását az első helyen állóval szemben. Azonban május 7-én, hétfőn hajnalban, pontosan 05.30-kor (helyi idő szerint), a Malakkai-szoros észa-ki végében egy még ennél is váratlanabb esemény történt. Egy 300 000 tonnás, gyakorlatilag teljesen üres, Japánban bejegyzett tankerhajó a szó szoros értelmében darabokra robbant szét: hatalmas tűzlabda emelkedett az ég felé Szumátra-szigetének északi végénél, néhány kilomé-terre a nyílt óceántól.

Hormuzhoz hasonlóan, ez is nagyon forgalmas olajszállító útvonal, a Távol-Kelet tengeri autópályája, olyan út, amelyen gyakorlatilag minden egyes tankerhajó végighalad, mely az Iráni-öböl, vagy akár Afrika olajmezői felől érkezik – keresztül az Indiai-óceánon, a Nicobar-szigetek felé, majd keresztülvágva a Malakkai-szoros Nagy Csatornáján, mely elválasztja egymástól Szumátrát és a Maláj-félszigetet. A szoros maga majdnem 1000 kilométer hosszú, és mindkét irányban haladnak benne a tankerek. A Távol-Keleten szükséges olaj- és gáz-mennyiség majd 100 százalékát itt szállítják keresztül a hatalmas hajók. Ez az elkeskenyedő tengeri átjáró a legrövidebb út a Dél-kínai-tenger felé, több mint 1600 kilométernyi, teljesen

86

haszontalan kitérőt takarít meg a hajóknak, hiszen ha nem tudnának erre menni, akkor kényte-lenek lennének megkerülni a korábban Kelet-indiai-szigetek néven emlegetett szigetcsoportot.

Arnold Morgan nem is titkolt felhördüléssel fogadta a hírt, melyet akkor hallottak meg, amikor Kathyvel együtt éppen leültek vacsorázni, tizenkét időzónával visszább.

– Ez, kérlek – szólt fogcsikorgatva – kezd pokolian komolyra fordulni. A kínaiak még csak nem is tiltakoztak, mióta a rombolójukat megrongálták. De természe-

tesen azt sem voltak hajlandók egy szóval sem elismerni, hogy első lépésként éppen ők akná-sították el a Hormuzi-szorost. Ms. O'Brian az igazat megvallva már akkor hallotta a hírt a rá-dióban, amíg Arnold disznóhúst sütött a kerti grillen. Egész nap kirándultak, egy barátjuk vitorlásán mászkáltak fel-alá a Potomac folyón, ráadásul italon és burgonyaszirmon kívül semmi más nem volt a fedélzeten. Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója csak a legritkább esetben, vagyis inkább szinte soha nem nyúlt alkoholhoz nap közben, így mind ő, mind Kathy úgy fejezte be a kirándulást, hogy napnyugta után majd megfagytak, ráadásul, ahogy a ten-gernagy fejezte ki, végletekig éhesek voltak. Nem volt kedvük a többi vendéggel étterembe menni, így beültek Arnold szolgálati kocsijába, és hazamentek. Vastag pulóvert húztak, egy-egy pohár, a Loire völgyéből származó finom bort vettek magukhoz, begyújtották a grillt, és már éppen nekikezdtek volna a nap azon részéhez, melyet Arnold annyira szeretett, amikor Kathy bejelentette a gigantikus KNNYSZ pusztulását.

– Szerinted mégis hogyan történhetett ez az egész? – kérdezte Arnold Kathy labradorjától, Freddie-től, aki azonban nem válaszolt, inkább csak nézte meredten a disznóhúst.

Hamarosan Kathy is visszatért, kezében egy üveg borral, újabb információkkal azonban nem szolgálhatott.

– Csak annyit mondtak, hogy a tanker üres volt – jegyezte meg. – Állítólag semmilyen részlet nem áll rendelkezésre arra nézve, hogyan történhetett az eset. Egyébként valóban pár-huzamot húztak ez utóbbi, meg azok a hajók között, amelyek a múlt héten robbantak fel a Hormuzi-szorosban, és megemlítették, hogy minden bizonnyal valamilyen átok sújtja ezekben a napokban a nyersolajszállítást.

– Aha – felelte motyogva a tengernagy. – Egy olyan átok, amelyiknek istenverte lámpaer-nyő van a fején kalap helyett, és a vacsoráját festett fapálcikákkal eszi.

Kathy felnevetett. Senki nem tudta úgy megnevettetni, mint Arnold Morgan, különösen akkor, ha a férfi éppen szarkasztikus megjegyzéseket tett. Megölelte a tengernagyot, és fino-man, lassan, megcsókolta. Senki ilyen elképesztően gyönyörű nem csókolta még meg Arnold Morgant. Így pedig különösen nem.

– Ha nem volna éppen ez a milliárdtonnányi acél, amely valamikor hajó volt, és amely ép-pen ezekben a pillanatokban is lángolva pusztul el ott a Távol-Keleten, azzal fenyegetve, hogy az általunk ismert civilizáció is elpusztul vele együtt – jegyezte meg Arnold Morgan – akkor azt hiszem, könnyen meg tudnám szokni ezt a csókolózós dolgot.

– Talán gyakrabban kéne gondolnod rá – felelte a nő. – Bevezethetnél valami beosztást, tudod, megmenteni a világot, szeretkezni Kathyvel, megmenteni a világot, csókolózni Kathyvel, aztán megint csak megmenteni a világot. Már ha szükséges. Közben azért olyannak szeretlek, amilyen vagy.

– Köszönöm szépen – válaszolta Morgan vigyorogva. – Na és mit szólnál ahhoz, hogy megenni a disznót, szeretkezni Kathyvel, meginni a Mesault-t, csókolózni Kathyvel?

– Jól hangzik – mondta Kathy. – És a világ megmentése? – Teszek a világra – felelte erre a tengernagy, megölelve Kathyt. – Nem látja ez az isten-

verte világ, hogy éppen el vagyok foglalva? A tengernagy két hosszú ezüstvillával levette a hússzeleteket a grillről Az egyik villa el-

pattant, és a húsdarab a kockakőre esett. Freddie úgy vetette rá magát, mintha legalább egy hónapja nem kapott volna enni, majd lekushadva eltűnt vele a bokorban.

– Talán ennek a falánk dögnek is kínai vér csörgedezik az ereiben – jegyezte meg Morgan.

87

Kathy kuncogott, elvette a hússal teli tányért a tengernagytól, majd odafordult hozzá. – Még szép! Freddie a Dalai Láma tiszteletreméltó unokája. – Az Tibetben van, te béna – mondta a tengernagy. – Ha a Kínai Népköztársaságot kérdezed, a kettő ugyanaz – jelentette ki. Néhány pillanat múlva kikapcsolták az új grillsütőt, majd bementek a házba, ahol a ten-

gernagy már begyújtott a dolgozószobában álló kandallóba. A ház valóban fantasztikus volt, és Kathy úgy jutott hozzá, hogy férje a válási megegyezéskor nagylelkűen neki adta. A férfi viszonylag gazdagnak számított, a könyvekkel teli dolgozószoba pedig a szeme fénye volt. A helyiséget egy gerendákkal kirakott boltív választotta el a konyhától. Kathy feltételezte, hogy volt férje új otthonában, Franciaországban, Normandiában, ahol új, francia feleségével élt, valószínűleg szintén van egy ilyen szoba.

Ezt a tanult diplomatát, akinek családja a Középnyugaton gabonában utazott, Kathy min-dig úgy jellemezte, mint kedves és szeretetreméltó embert, akit teljesen elfoglalnak a világ problémái, és aki „körülbelül annyira szórakoztató társaság, mint egy fa.” Sokkal öregebb volt, mint a nő, nagyjából Arnolddal egyidős. Azonban a tény, hogy Arnold mindig meg tudta nevettetni, kész volt bármikor beszélgetni vele, és már csak az együttlét miatt érzett puszta öröm is elősegítette azt, hogy a korkülönbségről megfeledkezhessenek. Annyira imádták egymást, amennyire ez lehetséges volt, és biztosra vette, hogy egy nap hozzámegy feleségül. Majd ha Arnold Morgan tengernagy nyugdíjba vonul.

Addig azonban felszolgálta a disznósültet, a salátát és a franciakenyeret, leült, és megkér-dezte:

– Hogyan lehet, hogy egy ilyen nagy hajó égni kezd, mikor nincs is benne semmi? Mi kap lángra? A tévében azt mondták, hogy üresen tért volna vissza az öbölbe.

– Nos, valójában nem hallottam a hírt, de amit mondanak, az igaznak hangzik. Tudod, ezek a nagy tankerhajók soha nem szabadulnak meg teljesen a nyersolajtól, amikor kirakodják őket a kikötőkben. Nem vagyok benne biztos, hogy mennyi, de ezekben az óriási tartályokban talán néhány centiméternyi is megmarad, miután a szivattyúkat kikapcsolták. Valójában nem is maga a nyersolaj tud meggyulladni, hanem a gázok, amik elpárolognak belőle. Így tehát nagyon könnyen olyan helyzet állhat elő, hogy egy teljesen feltöltött tanker kevésbé gyullad meg, mint egy teli. Mert az üresek tárolótartályait teljesen kitölti a gáz, ami pedig nagyon gyorsan berobbanhat.

Ugyanígy van a benzinnel is. Ha az ember valahogy meg tudná tenni, és úgy dobna bele egy gyufát, hogy nem lobbantja lángra a felületről párolgó gázokat, akkor a folyadék, éppen ahogyan a víz is, egyszerűen kioltaná a lángot. Te valószínűleg nem emlékszel már az esetre, de huszonöt évvel ezelőtt, amikor a britek a Falkland-szigetekért harcoltak Argentínával, egy bomba éppen telibe találta az egyik hajójukat… pontosabban, egészen alacsonyan csapódott be, és keresztülment az egész hajótesten, majd a másik oldalon távozott. Szóval kisebb tűz ütött ki, de mivel a bomba eltalálta az egyik nagy üzemanyagtartályt is, a több tonnányi jéghi-deg gázolaj ráömlött a lángokra és egy az egyben kioltotta azokat. Így működik ez, és ennek a tankernek az esetében is valami ilyesmi történt. A gázok röpítették a levegőbe a hajót, hatal-mas robbanással.

– Köszönöm, uram. Kiváló magyarázatot adott. Mit gondolsz, mi okozhatta a tüzet? – Még egy kicsit félek ezen elgondolkodni, egyvalamiben azonban egészen biztos vagyok.

Ott nincs aknamező. Nem csak Szingapúr, de Szumátra is jókora vagyonokat szedett össze abból, hogy pénzért kísérik át révkalauzaik a hajókat Malaccánál. Már most is magas árat szabnak, és ez csak tovább drágulhat. A legutolsó dolog, amire most szükségük van, az egy blokád. A kínaiak tőlük biztosan nem kapnának semmilyen segítséget. Vagyis másfelé kell kutakodnunk. De ma este még nem. Nem akarom ma is megmenteni a világot, csak megva-csorázunk, aztán csendben lefekszünk aludni. A holnapi nap már más lapra tartozik. Korán

88

bemegyek az irodába. Te is jössz velem. És nagyon ajánlom Borden tengernagynak, hogy kösse be a biztonsági övét.

– Egy kicsit azért már kezdem sajnálni szegény tengernagyot. – Ne tedd. Nagyon rossz a pasi hozzáállása, ami nem a legjobb tulajdonság, ha az ember a

hírszerzésnek dolgozik. Fort Meade-ben kénytelen vagy állandóan a legjobb formádat nyújta-ni, mi több, Borden hihetetlenül furcsán bánt a kiváló Ramshawe hadnaggyal. Ami nagyon nem tetszik nekem. Az olyan fiatalokat, akik ennyire éles eszűek, támogatni kellene, nem pe-dig annyira kétségbe ejteni, hogy a végén a Fehér Házat kelljen felhívniuk, ha azt akarják, hogy valaki odafigyeljen rájuk.

– Az igazat megvallva, amikor végre telefonált te is kicsit kurtán bántál el vele. – Kathy, meg kell értened, hogy van bizonyos szolgálati út az Egyesült Államok haditen-

gerészeténél, amelyet minden időben kötelező betartani. Nagyon gyakran megtörténik, hogy csak így csitíthatjuk le a zavaros vizeket, és általában az igazság is könnyebben napfényre kerül ezáltal. Ami azonban soha nem történik meg, hogy elkendőzi az igazságot. És ezzel Jimmy Ramshawe is tisztában volt, amikor azt a bizonyos telefonhívást intézte. Talán azt is sejtette, hogy valamelyest elutasító leszek vele, de azzal is tisztában volt, hogy ettől függetle-nül meghallgatom. Hiszen ezért hívott fel. Egyetlen egyszer sem kellett mondania, hogy a főnöke egy fafejű barom. Gondolta, hogy majd megértem a helyzetet, és igaza is lett; még annál is jobban, mint amennyire akkor ő maga sejtette volna.

– Úgy látom, elég meggyőző volt, ahogy észrevette az ügy kínai vonatkozásait. – Azt elhiheted! Néhány lépéssel még engem is megelőzött, pedig mindketten ugyanazt

gyanítottuk. És ehhez nemigen szoktam hozzá eddig. – Meglehet, hogy talán neheztelsz rá egy kicsit… már azért, mert ilyen fiatal? – Dehogy! Nagyon is tetszett a dolog. Egy csomó fejtöréstől megkímélt vele. Ez a srác

csak úgy elém rakott mindent, méghozzá úgy, ahogyan valóban történtek… vagy legalábbis részben úgy.

– Mi az, hogy részben? A tengernagy hátradőlt a karosszékében, majd nagyot kortyolt a Mersault-ból. – Kathy – kezdte. – Van valami nagyon különös ezzel az egész istenverte üggyel kapcso-

latban. Hadd kérdezzek valamit tőled. Mi a legelső dolog, amit egy nyomozó azonnal tudni akar egy gyilkossággal kapcsolatban, ha egy kicsit is konyít a munkájához?

– Hogy ki volt a tettes. A tengernagy felnevetett, majd odahajolt hozzá, megfogta a kezét, és megmondta neki,

mennyire szereti. Ezután abbahagyta a mosolygást, és folytatta a beszédet. – Az indítékot akarja megtudni, Ms. O'Brian. Az indítékot. Miért követték el a bűncse-

lekményt? – Jól van, Sherlock, folytasd. – Nem tudom folytatni, Kathy. Mert ha megölnek, akkor sem tudok mondani egyetlen

olyan indítékot, amely igazolná, hogy a kínaiak ennyire mélyen belekeveredtek az Iráni-öböl blokád alá vonásába. Törtem a fejem rajta, és minden alkalommal, amikor teszek valami ko-molyabb lépést annak érdekében, hogy az aknaszedési hadműveletet biztosítsam, az egész üggyel kapcsolatban valami különös érzés tölt el.

– Tényleg? – Nos, ott van a haditengerészetünk, mely az indiai hajókat védi. Most azonban nem törté-

nik egyéb, csak érkezik egyik harccsoport a másik után, és leváltja a már a körzetben járőrö-zőket. Még a Földközi-tengerről is úton van egy az Arab-tenger felé. El tudod képzelni, mennyi hajót jelent ez összesen… az öt amerikai harccsoport?

– Mennyi is, egy tucatot darabonként? Vagyis összesen hatvan hajót? – Kathy, ez olyan haditengerészeti erőt képvisel, amellyel egymás után háromszor leigáz-

hatnánk az egész Földet. Több amerikai hadihajót vontunk össze, mint a II. világháború óta

89

bármikor. Szóval akkor mégis mi folyik ott? Még csak háború veszélye sem fenyeget! Az aknák, amelyek három tankert a levegőbe röpítettek, gyakorlatilag passzívak, csak lebegnek ott a vízben, és várják, hogy a Pondicherryk kinyírják őket. Se Kína, se Irán nem nyitott tüzet senkire. Az isten szerelmére, hiszen nem sokkal ezelőtt lékeltük meg a kínaiak legfontosabb rombolóját, és ők még csak nem is lőttek vissza, válaszra sem méltattak! Ezért van hát az a kísérteties érzésem, hogy nem látom át pontosan, mi folyik itt. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy egyszerűen túl sok haditengerészeti eszközt összpontosítunk egy helyre. Tudom, mindez csak azért van így, mert olyan elnökünk van, aki egyvalamiért aggódik csak igazán, mégpedig az üzemanyag áráért az amerikai benzinkutaknál. Ezenkívül az is eszembe jutott, nem reagál-juk-e kissé túl ezt az egészet, és azt, mekkora hatással volna az olajhiány a civilizációra. Nem lehet, hogy valaki egyszerűen pórázon vezet minket?

Május 7., hétfő 17.00. Parancsnokság, Keleti Flotta Ningbo, Zhejiang tartomány Az utcák mindig tömve vannak emberekkel a napnak ebben a szakában, az ősi kikötővá-

rosban, amely Sanghajtól 190 kilométerre, délre fekszik, a Hangzhou-öböl túlpartján. Ningbo eredete egészen a Tang dinasztia idejére vezethető vissza, vagyis már több mint ezer éve fo-lyik kereskedelem a városban. És minden este, mintha csak pánikszerű menekülés kerítené hatalmába az embereket, úgy tűnik, a város teljes lakossága egyszerre akar vitorlásra szállni, még mielőtt a dagály megérkezne. Óriási tömeg indul meg a régi Xinjian-hídon keresztül, a fő kikötő irányába. Az árusok a régi központi főútvonal, a Zhongshan Lu teljes hosszában adják-veszik portékáikat. Éppen ezért feltűnő, ha az ember egy egyenruhás, magas rangú haditenge-részeti tisztet lát errefelé, aki ráadásul a város egyik legrégebbi részén, a Changchun Lun sie-tett.

Ennek ellenére, gyorsan keresztülvágva az árusok bódéi között, a Népi Felszabadító Hadi-tengerészet főparancsnokának, Zu Jicai tengernagynak senkiével össze nem téveszthető ma-gas, szikár alakja jelent meg. Nem volt teljesen ismeretlen számára ez a város. Több, mint hatvan évvel korábban itt született, tengerészeti pályafutása is a Zhejiang tartomány kikötőjé-ben vette kezdetét, és csak harmincéves korában került el Sanghajba, ahol azóta is él. A főpa-rancsnokot a vásárlók tömegén keresztül négy haditengerészeti gárdista követte, övükön ol-dalfegyverrel. Zu Jicai tengernagyot még akkor sem engedték el a kikötőtől ennyire messzire fegyveres kíséret nélkül, ha a küldetés, melyben járt, a mostanihoz hasonlóan szokatlan jelle-gű volt.

Elért egy épülethez, mely az út bal oldalán állt, váltott néhány szót a testőrökkel, utasítva őket, hogy idekint várjanak rá, és hogy szolgálati gépkocsija negyvenöt percen belül készen álljon. Ezután fellépdelt a lépcsőn, és az egyik szélesre nyílt, paravánszerű ajtón keresztül belépett Kína legrégebbi magánkönyvtárába, a Tianyigébe, melyet a tizenhatodik században, Ningbo fénykorában, a Ming dinasztia uralkodása alatt alapítottak. A tulajdonos családjának egyik tagja mély meghajlással köszöntötte Zu Jicai tengernagyot, aki viszonozta a meghajlást, majd követte a családtagot, egy könyvekkel telirakott falrészen keresztül egy olyan belső kis szentélybe, amelyet készítői egyértelműen elmélkedésre, valamint a legértékesebb könyvek gyűjtőhelyének terveztek.

DELLUSER
Comment on Text
29° 53.479', 121° 34.620'

90

A szobában egyetlen asztal állt, fölötte mély, gerendákkal részekre osztott mennyezet. Minden ilyen négyzetet világosabb színű fa és elefántcsont berakásokkal díszítettek, ám nem volt köztük két egyforma. Az asztalnál, az ősi kínai művészet eme gyönyörű példája alatt, ott ült Zhang Yushu, a NFHH tanácsa első igazgatóhelyettesének erőteljes alakja.

– Á, Yushu, rábukkantál gyermekkori búvóhelyemre? –mondta Zu tengernagy. – Szervusz, Jicai. Teljesen igazad volt, Valóban kevés ilyen titkos szoba lehet egész Kíná-

ban. Itt nyugodtan beszélgethetünk. Azért jó lesz sietnünk, és legyünk nagyon óvatosak. Mit tudsz mondani nekem a rombolóról?

– Nem sokat. Az amerikaiak figyelmeztették, hogy hagyja el az aknamező környékét, amelyet a kapitány, ahogyan azt előzőleg megbeszéltük, nem teljesített. Ezután az egyik ame-rikai hadihajó tüzet nyitott, és gyakorlatilag teljesen megbénította. Szétrobbantották mindkét hajtótengelyét, hajócsavarját és a kormányműveket is. Nem volt rá lehetősége, hogy viszo-nozza a tüzet, és az igazat megvallva nem is nagyon látta, honnan támadnak rá, ami arra en-ged következtetni, hogy nagy valószínűséggel egy tengeralattjáró volt.

– Igen, pontosan. A veszteség azonban minimális. Az irániak bevontatják? – Igen, uram. – Na és a tanker a Malakkai-szoros végénél? – A Kilónk egy torpedóval megsemmisítette, aztán eltűnt. Mint kiderült, nagyon szeren-

csés célpontválasztás volt. Szép, nagy, szép üres. – Kiváló. Na és az amerikaiak nem kezdtek pánikolni? – Ebben nem vagyok egészen biztos, uram. Az viszont kétségtelen, hogy újabb RAHCS-ot

vezényeltek át az Indiai-óceán területére. Éppen ezekben a pillanatokban kel át Szueznél. – És a JFK repülőgép-hordozó? – Egyértelműen útra kelt Diego Garciáról, déli irányban halad… az igazság szerint nagyon

eltért a szokásos járőrútvonalától, a Japán-szigetek északi része és Tajvan felé. – Vagyis akkor most hol vannak az anyahajók? – Öt repülőgép-anyahajó harccsoportról tudunk, mely vagy az Indiai-óceánon, Diego

Garcián, vagy Hormuznál tartózkodik, vagy éppen úton van arrafelé. – Na és a Ronald Reagan harccsoport? Még mindig San Diegóban állomásozik? – Igen uram, és még legalább két hónapon keresztül nem is lesz hadra fogható állapotban.

Szerintem a JFK-t hamarosan visszarendelik Tajvanra. – Akkor pedig vele is számolnunk kell. Mégsem gondolom, hogy túl nagy falat volna

számunkra. A Kilóinkkal semmiképp. – Nem, uram. Kettejük kapcsolata nagyon jellemző volt a kínaiak között. Bizonyos fokig hivatalos, ami-

kor a haditengerészeti ügyek kerültek szóba, hiszen ilyenkor úgy tárgyaltak, mint főparancs-nok és Nagyfőnök. Amikor azonban a jelentéstétel véget ért, és mindketten a véleményüket és gondolataikat közölték a másikkal, a társalgás egyből olyan lett, mint két régi barát között lennie kell, akik életük nagy részében ismerték egymást, és pontosan megértették a másik szándékait.

– Most pedig, Jicai, történt valami fejlődés a kétéltűink befogadóképességében? – Nem igazán, uram. Azt hiszem, kénytelenek leszünk elfogadni a 11 000-es számot. – Készen állunk? – Még nem, uram. De mindennap gyakorlatozunk. – Szerinted mi a legkritikusabb rész? – Mindenképpen a Kilók lesznek azok. Folyamatosan végezzük rajtuk a nagyjavítást, és

felkészítést. A többi hajó legnagyobb része viszont már készen áll. A deszantegységek jelen-leg is gyakorlatoznak, de még messze nem állnak a megfelelő szinten, sokat kell tanulniuk. A gyalogság parancsnokai semmit nem felejtettek. A harckocsik is készen állnak. Attól tartok viszont, hogy a levegőben nagyok lesznek a veszteségeink.

91

– Az időpontot kitűztük már? – Olyan tíz napra gondoltam, uram. – Színlelt támadás a külső szigetek ellen? – Pontosan, uram. – Bízol a sikerünkben, Jicai? – Azért vannak fenntartásaim, uram. – Akkor jól van, Jicai. Az a jó, ha minden parancsnok fél egy kicsit. Ezzel Zu tengernagy odasétált a kis szoba ajtajához, majd halkan szólt barátjának, aki a

könyvtárt birtokló család huszadik generációjába tartozott. Néhány pillanattal később visszatért a könyvtáros, és mindkét vendégének adott egy kis

porceláncsészét, tele édes, nehéz shaoxingi vörösborral, melyet melegen kell felszolgálni. – Pohárköszöntőt, Jicai! – mondta Zhang tengernagy. –Minden tengerek halhatatlan urára,

Zheng He tengernagyra! Május 7., hétfő 11.00 (helyi idő szerint) Fehér Ház Arnold Morgan válaszokat akart, de egyet sem kapott. David Borden tengernagytól leg-

alábbis egyeden egyet sem. Az NBH helyettes igazgatója egyszerűen nem tudta megérteni, milyen sürgősen akarja a Fehér Házban dolgozó Nagy Ember megtudni, hogy mégis ki süly-lyesztette el a Malakkai-szorosban azt a tankert, és mivel.

Borden tengernagy szó szerint a következőket mondta: – Uram, attól tartok, még arra sincsenek bizonyítékaink, hogy egyáltalán elsüllyesztették

volna. Ezzel az erővel persze azt is mondhatta volna Evander Hollyfieldnek, hogy senki nem ha-

rapott bele a fülébe10. Morgan tengernagy éktelen haragra gerjedt. Egyszerűen lecsapta a telefont éppen akkor,

amikor megérkeztek a hírek, melyek szerint a Brent Nyersolaj hordónkénti ára 78 dollárra emelkedett Londonban, amikor olyan pletykák kezdtek terjengeni, hogy a nagy tengeri olaj-szállító cégek tulajdonosai sztrájkra készülnek. Ebben a pillanatban Amerika benzinkútjainál 5 dollárnál olcsóbban nem lehetett hozzájutni egy gallon üzemanyaghoz. Ami pedig még ezeknél is rosszabb, ha a helyzet nem normalizálódik nagyon sürgősen, akkor hamarosan le-állhatnak az ország azon nagy elektromos erőművei, melyek fűtőanyagként olajat vagy föld-gázt használnak.

– KATHY! Az asszony azonnal belépett a nyitott ajtón, és gyorsan becsukta maga mögött, nehogy va-

lami illetéktelen is tanúja legyen az elnök legelső katonai tanácsadója haragjának. – Most azonnal hívd fel nekem telefonon George Morrist! – Arnold, hiszen ma kora reggel műtötték. Te is nagyon jól tudod. Még biztosan alszik. – Akkor ébresztesd fel! – Ne légy már nevetséges. Nem ébreszthetjük fel. Nagyon beteg. – Ennél még sokkal rosszabbul érzi majd magát, ha kikapcsol az istenverte világítás, és le-

áll a vastüdeje! – Arnold, a modern orvostudomány ma már nem használ vastüdőt. – Megtennéd, hogy nem fárasztasz ezzel a technikai marhasággal? Minden kórház számá-

ra, köztük annak is, amelyikben George fekszik, az elektromosság elengedhetetlenül fontos. Jól van, jól van akkor majd csak valamivel később ébresszék fel, de akkor mondják meg neki,

92

hogy holnap menjen be Fort Meade-be, és rúgja ki az irodájából azt a szerencsétlen David Bordent.

– Arnold, egészen biztos vagyok benne, hogy elintézheted Sanghaj bombázását, de egy-szerűen nem kényszerítheted a bethesdai haditengerészeti sebészet vezetőjét, hogy engedje el talán a legfontosabb beteget, aki valaha is a kése alá került.

– Kathy, ne törődj azzal, amit az előbb mondtam. De kérlek, ne felejtsd el, hogy azonnal beszélni szeretnék George-dzsal, amint magához tér. Mert az biztos, hogy ez a bohóc, aki most Fort Meade-et irányítja, nem úgy néz ki, mintha valaha is magához térne.

– Értettem, uram. Egyébként tehetek még valami mást érted? – Igen. Hívd fel nekem azt a klassz srácot, Jimmy Ramshawe-t a személyes vonalamon.

Most azonnal, és ne is próbálj olyan kifogásokat találni, hogy éppen alszik, vagy ilyesmi. – Könnyen meglehet, hogy egyszer még megöllek, kedvesem – felelte a nő, majd kilibbent

a szobából, fejét magasra tartva, próbálva visszafojtani a nevetését. Nemzetbiztonsági Hivatal Fort Meade, Maryland Ramshawe hadnagy telefonja mérgesen felcsengett, tökéletesen visszatükrözve a vonal

másik végén tartózkodó tengernagy lelkiállapotát. – Jó napot, uram. Aha, Jimmy vagyok, uram, és mióta hajnali 03.00-kor bejöttem az iro-

dába, folyamatosan követem az eseményeket. A véleményemet kérdezi? Szerintem a kínaiak egy torpedót lőttek ki arra a tankerre, mégpedig az egyik Kilo-osztályú tengeralattjárójukból.

– Ezt meg honnan szedi? – Uram, a teljes part menti vizeket figyelem, a Rangoon-deltától egészen Szumátra északi

partjaiig, a Nicobar-szigetekig. És a szavamat adom, hogy egész hétvége alatt egyetlen hadi-hajó sem haladt arra, aztán hirtelen, BUMM! Helyi idő szerint pontosan 06.30-kor újabb tanker repül a levegőbe. Na és hol történik mindez? 06.10É és 94.50K koordinátákon. Vagyis tíz kilométerre, délkeletre a Point Pygmaliontól, a Nagy-Nicobar-sziget déli földnyelvétől. Ez ugyanakkor 1000 kilométerre van a Bassein folyó torkolatában létesített kínai támaszponttól. Szerintem egy Kilo, amely tizenkét csomós sebességgel halad, mindössze három nap alatt meg tudja tenni ezt a távolságot, különösen úgy, hogy semmiféle komolyabb haditengerészeti jelenlét nincs a körzetben. Vagy legalábbis semmi olyan, amely őket keresné. Még csak vi-gyázniuk sem igen kellett. És ez, uram, még nem is minden.

– Folytassa. – Uram, épp a kezemben tartok két műholdfelvételt, amelyek egy orosz gyártmányú Kilót

mutatnak, a felszínen haladva, egyenesen a Mergui-szigetcsoport felé, ami közvetlenül a bur-mai partok mellett fekszik…

– Nagyon jól tudom, hol vannak azok az istenverte Mergui-szigetek, az isten szerelmére! Folytassa!

– Értettem, uram. Arnold Morgan magában elvigyorodott. – Nagyjából 290 kilométernyire járt a lángoló tankertől, ami a találattól számítva tizenöt

órányi útnak felel meg. Szóval könnyen lehettek ők is, de az igazat megvallva nem úgy tűnik, mintha különösebben érdekelné őket, ki tud az ügyről.

– Nagyon különös, Jimmy. Maga mire következtet mindebből? – Nem sok mindenre, uram. Semmi értelmét nem látom az egésznek, ha csak nem azt,

hogy fokozzák a káoszt. Az eddigiek alapján azonban nem hiszem, hogy puszta haditengeré-szeti vandalizmussal volna dolgunk.

93

– Csak törje tovább a fejét, Jimmy. Írja meg azokat a jelentéseket, és folyamatosan tájé-koztasson engem is.

Morgan tengernagy tíz perccel később már az Ovális Irodában volt, tájékoztatva az Egye-

sült Államok elnökét, hogy a kínaiak kétségtelenül felelősek egy újabb tanker, a negyedik elpusztításáért. Ráadásul ezek a szállítóhajók semmiféle veszélyt nem jelentettek rájuk nézve, az egész mögött csakis az a cél állhatott, hogy az egekbe emeljék a nyersolaj világpiaci árát, ezzel együtt a csőd szélére sodorják Japánt, valamint kifogják a szelet az Amerikai Egyesült Államok rohamosan fejlődő gazdaságának vitorlájából.

– Ami Európát illeti, az ő északi-tengeri tartalékaik is kezdenek kimerülni, így lassan ők is csak malmozhatnak majd, mindenféle forrás híján, és nem lesz semmijük, csak egy csomó nagyon is sokba kerülő népjóléti program, amelyek elég hatalmasak ahhoz is, hogy talán a Föld forgását megállítsák. Nos, a pokolba is, senki nem tudja, mi fog történni az arab olaj nélkül.

– Arnold, nekem mindenképpen lépéseket kell tennem. Valamit csinálnom kell. Az Ame-rikai Egyesült Államok egyszerűen nem engedheti el mindezt szó nélkül a füle mellett. Az öblöt sikerült már ellenőrzésünk alá vonni?

– Az ellenőrzésünk alatt van, de még koránt sem biztonságos. Elég erőnk van ott, hogy akár a III. világháborút kirobbantva bármit leigázzunk, beleértve a Napot, a Holdat és az átko-zott majmok bolygóját.

Az elnök felnevetett, de aggodalma gyorsan elűzte jókedvét, már ha lett volna neki. – Arnold – mondta. – Minél nagyobb erőkkel kell jelen lennünk. Halálra kell mindenkit

ijesztenünk, és bebizonyítani nekik, hogy nem viccelünk. – Uram, ezt egyetlen RAHCS is elérhetné. Krisztusom, hiszen egy ilyenbe nyolcvan va-

dászgép tartozik, és még csak célpontjuk sincsen, amire lőhetnének. Nekünk pedig öt anyaha-jónk van, amelyek vagy már a helyszínen vannak, vagy éppen úton odafelé. Ha az olajszállítás újra beindul, akkor lehet, hogy ezek önmagukban is szárazra szívják egész Arábia tankját.

– Arnold, van valami egészen különös ezzel a kínai-iráni együttműködéssel kapcsolatban. Fogalmam sincsen, mik lehetnek a szándékaik. Azt hiszem, jobb lesz, ha nem lankad a fi-gyelmünk egy pillanatra sem.

– Meglehet. Egyvalami viszont egészen bizonyos, van itt valami a háttérben, csak mi kép-telenek vagyunk kitalálni, mi az. A kínaiaknak semmilyen egyértelmű indítékuk nem volt arra, hogy ilyesmit csináljanak. Mindazonáltal így is van valami, amit szerintem mindenkép-pen meg kellene tennünk: kizavarni őket az Indiai-óceánról.

– Arra gondol, amit már korábban is megbeszéltünk? – Igen, uram. Ki kell iktatnunk azt a finomítót, amit nemrég építettek fel, aztán a Bassein-

folyón levő haditengerészeti támaszpontjukat is. Zavarjuk a kis rohadékokat vissza egyenesen a Délkínai-tengerre.

– Arnold, attól tartok, hogy ha ezt el akarnánk érni, akkor legalább egy szövetségesünk támogatására volna szükségünk, nekem pedig elképzelésem sincs, ki lehetne az.

– Jézusom, de hiszen ez nagyon egyszerű! Emiatt felesleges aggódnia. – Felesleges? – Az bizony. Az indiai haditengerészet bármit megadna, hogy a kínaiak eltűnjenek a Ben-

gáli-öbölből, és az attól nyugatra eső területekről. Emlékszik, ez a régi ellenségeskedés olyan mélyen beléjük ivódott, mint Irak és Irán esetében. Az indiaiaknak nagyon nem tetszik, hogy a kínai haditengerészet ott ólálkodik a hátsókertben. Az is jusson eszébe, hogy India a népes-séget illetően majdnem nagyobb, mint Kína, ráadásul ők sokkal gazdagabbak is. Már évek óta tűnődöm azon, nem kellene-e őket a legjobb barátainkként kezelni Keleten.

– Hmm, szóval azt állítja, hogy támogatni fognak bennünket, ha elkezdjük rugdosni a kí-naiak farát?

94

– Alapvetően szerintem az volna a legjobb, ha senkinek nem mondanánk el, mire készü-lünk. Kizárólag Kunar tengernagynak kéne szólnunk a terveinkről, de neki is csak nagy vona-lakban. Biztosan nagyon fog tetszeni neki. És a miniszterelnökének is.

– Még mindig támogatja a kedvenc katonái bevetését, a SEAL kommandósait, akik világ-szerte híresek arról, hogy minden problémájukat rengeteg robbanóanyag segítségével oldják meg?

– Én legalábbis ezt a fajta problémamegoldást részesítem előnyben, uram. Főleg azért, mert ha ők csinálják, akkor igazából senkinek fogalma sincs róla, mi történhetett. Mindazo-náltal lehetetlen, hogy ne jöjjenek rá, mi tettük.

– Nos, Arnold, mióta ebben a székben ülök, számos alkalommal adtam már önnek enge-délyt, hogy rászabadítsa valakire ezeket a fiúkat, és meg kell, hogy mondjam, mindig nagyon sikeresek voltak.

– Ez alkalommal sem lesz ez másképp. Már rosszul vagyok ettől a kínai szemétkedéstől. – Rendben van, Arnold, tegye a kötelességét úgy, ahogy jónak látja. Küldje oda őket… a

néma pusztítókat. – Egyetértek, uram. Maximális hatás, minimális vádaskodás. Majd adunk mi nekik het-

vennyolc dolcsit hordónként! Őrült rohadékok. Megfordult, és kiment az Ovális Irodából, közben elképzelte, milyen lehet ott lenni a

Hormuzi-szorosban felépített finomító forró, sötét mélységeiben. Elképzelte, milyen lesz majd, amikor ezek a srácok előjönnek a tengerből, keresztültörnek a homokon, folyamatosan figyelve a fegyveres őrökre. Szinte ő maga is érezte erejüket, félelmüket és hazaszeretetüket.

Elment Kathy O'Brian íróasztala mellett, és csak egy gyors parancsot vakkantott neki, amint kinyitotta irodája ajtaját.

– Hívd fel nekem John Bergstromot. SPECWARCOM, Coronado Beach. Biztonságos vo-nal. Kódolt. Titkos hadműveletről van szó, Kathy. A szokásos eljárás.

Ötödik fejezet Május 7., hétfő 13.30 Fehér Ház Mikor Morgan tengernagy felhívta a SPECWARCOM-ot, azt közölte John Bergstrommal

tengernaggyal, hogy két SEAL csapatot helyezzen huszonnégy órás készenlétbe Coronadóban, felkészülve rá, hogy azonnal útra keljenek Diego Garciára. Ez a beszélgetés nem egészen négy percbe telt.

– Csak egy dolgot: mennyire veszélyes. – Nagyon. De az ön fiai, lehet hogy még csak meg sem izzadnak közben. A következő telefonhívás ennél kicsit bonyolultabb lesz, hiszen Arnold Morgan nem teheti

meg, hogy egyes egyedül hadra szólítja az Amerikai Egyesült Államokat. Megkérte problé-mamegoldó tiszthelyettesét, Kathy O'Briant, hogy zárja le a Nyugati Szárny alulsó emeletén levő, még Reagan elnök által létesített hadműveleti helyiséget. Ez után, hívja össze a külügy-minisztert, a védelmi minisztert, az energiaügyi minisztert, a haditengerészeti hadműveletek főnökét, valamint az egyesített vezérkari főnököt. Csak annyit mondjon nekik, hogy találkozó, nagyon fontos, bizalmas, kilencven perc múlva. Az elnök meghívásával nem foglalkozott,

95

hiszen nem sokkal korábban, amikor az Ovális Irodában beszámolt neki, Clarke szóban felha-talmazta olyan katonai erő bevetésére, amilyent jónak lát. Feltételezte, hogy ez a bizonyos elnök azonnal elhárít magáról minden felelősséget, ha a bevetés rosszul sül el.

15.00 volt, amikor Tim Scannell tábornok sietve belépett az ajtón, miközben a nagy faaj-

tónál álló két tengerészgyalogos őr tisztelgett neki. Az ajtó becsapódott mögötte, ő pedig el-foglalta helyét az asztalnál, mégpedig Morgan tengernagy jobbján.

– Elnézést, hogy megvárattam önöket, uraim – mondta udvariasan. – Csak egyszerűen sokkal nagyobb a kupleráj a Közel-Keleten, mint tizenhét évvel ezelőtt, amikor Szaddamot kellett helyreraknunk. Még hajókból is több állomásozik a térségben.

Az egyesített vezérkari főnöktől balra ült a külügyminiszter, az acélszürke hajú, veterán diplomata, Harcourt Travis, valamint az energiaügyi miniszter, Jack Smith, talán a legjobb igazgató, aki a General Motorsnál valaha is dolgozott. Szemben ült velük a nemrég kinevezett HHF, Alan Dickson tengernagy, aki korábban az Atlanti Flotta főparancsnokaként szolgált, és a védelmi miniszter, Robert MacPherson. Mivel a megbeszélést Arnold Morgan hívta össze, a fegyveres erőknél szolgálók ültetése mindig kifejezett valamiféle hatalmi sorrendet. Persze a civilekre is szükség van, viszont amikor valamit különösen sietve kell mérlegelni, majd ennek megfelelően cselekedni, akkor a katonák állva hagyják őket. A tengernagy nézeteit e kérdéssel kapcsolatban senki nem kérdőjelezte meg, főleg azért, mert Morgan egyébként is túl makacs lett volna ahhoz, hogy megváltoztassa őket.

– Uraim – kezdte mély hangon, szinte morogva. – Hatalmas szarban vagyunk. Jack Smith, aki most először vett részt ilyen ülésen, elmosolyodott, amikor meghallotta,

hogy a tengernagy milyen költői kifejezésekkel élve érzékelteti a fennálló helyzetet. – Úgy hallottam, hogy a Középnyugaton már 4 dollárba kerül az üzemanyag gallonja. – Jézus Mária! – mondta Morgan tengernagy, majd megrázta a fejét, és halkan folytatta. –

Ha nem vigyázunk, akkor ez az egész ügy kicsúszik a kezünkből. Ezután formálisan is megnyitotta az ülést, vázolta, milyen a helyzet az öbölben, és szerinte

nagyjából mit kellene tenniük ez ügyben. – Többé-kevésbé mindannyian tisztában vannak vele, hogy mi történt. Az irániak és a kí-

naiak közösen lefektettek egy mély, úgy gondoljuk, három sorban álló aknamezőt, amely mintegy 32 kilométer hosszan húzódik, keresztben a Hormuzi-szorosban. Mindeddig három tanker esett áldozatul, mindhárom megsemmisült. Jelen pillanatban az indiai haditengerészet aknaszedői dolgoznak a körzetben, próbálván megtisztítani egy nagyjából 10 kilométer széles átjárót, amelyen keresztül a világ különböző szállítóhajói szabadon közlekedhetnének az öbölbe, és onnan ki. Ez a munka azonban nagyon lassú, és eléggé veszélyes is.

Jelenleg öt amerikai RAHCS van vagy mélyen a kijelölt körzetben, vagy éppen úton arra-felé. Alapvetően azért tartózkodnak ott, hogy megvédjék az indiaiakat, ezenkívül biztosítsák, hogy a világ olaj- és gázkereskedelme a korábbi rendben folyik továbbra is. Mindazonáltal a ma kora hajnali órákban olyasmi történt, amely nem igazán tetszik nekem. A Malakkai-szoros északi kijáratánál, minden előzmény nélkül, hirtelen felrobbant egy üresen haladó, Japánban-bejegyzett tanker. Minden okom megvan rá, hogy azt gondoljam, egy kínai, Kilo-osztályú tengeralattjáró által kilőtt torpedó okozta a tragédiát. Továbbá feltételezem, hogy ez a bizo-nyos tengeralattjáró a burmai Bassein folyó deltájában nemrégiben felépített új kínai haditen-gerészeti támaszponton tankolt. És azt gondolom éppen arrafelé is tart ezekben a pillanatok-ban. Ez az egész azonban most mellékes. A valódi gondot maga Kína jelenti. És a céljaik. Az, hogy milyen jelentős szerepet játszott a Hormuzi-szoros elaknásításában, milyen ambíciókat táplál az Arab-tengeren, az öböl területén, az Indiai-óceánon, különösen pedig a Bengáli-öbölben.

Ekkor elhallgatott egy pillanatra, de senki nem szólalt meg.

96

– Uraim – folytatta –, teljesen meg vagyok győződve róla, hogy ha nem zavarjuk el Kínát azokról a vizekről most azonnal, akkor később még nagyon meg fogjuk bánni. Ne feledjék el, hogy ami a haditengerészetet illeti, az elmúlt körülbelül 500 évben teljesen passzívak voltak, és a hadihajókat csak part menti vizeik védelmére tartották. Mostanra azonban ez megválto-zott. Egyértelműen terjeszkedni akarnak, így tengeralattjárókat, rombolókat, valamint két re-pülőgép-anyahajót is vásároltak az oroszoktól. Vadonatúj ICBM11 tengeralattjáró-kikötőt építenek, és nyugat felé nyomulnak. Az az új olajfinomító, amelyet Bandar Abbastól délre húztak fel, kiváló indokot biztosít nekik, hogy védelmére kirendelt hadihajóik állomásozzanak az Arab-tengeren. Az új burmai támaszpontjuk pedig lehetővé teszi számukra, hogy kezükben tarthassák a Malakkai-szoroson keresztül olajat szállító tankerek forgalmát. Ez azt jelenti, hogy ott vannak a nyugatra és a Csendes-óceán északi részébe irányuló minden olajszállítási útvonalon.

Morgan tengernagy megint elhallgatott, majd morogva folytatta. – Uraim, ezek a fiúk nem csak finoman a tyúkszemünkre lépnek, hanem egyszerűen elta-

posnak bennünket egy flottányi istenverte riksával. Márpedig én ezt nem tűröm! Jack Smith és Scannell tábornok is elmosolyodott, Harcourt Travis pedig hangosan felne-

vetett. – Arnold! – mondta. – Maga aztán tud bánni a szavakkal. Komolyan mondom, meg kellett

volna próbálkoznia a diplomatapályával. A szobában mindenki tisztában volt vele, hogy a nyájas külügyminiszter nem nagyon ked-

veli az elnök nyers modorú, nemzetbiztonsági tanácsadóját, és néhányan úgy tartották, hogy a diplomata nyugodt, elővigyázatos modora tökéletesen ellensúlyozta az ingerlékeny, ex-tengeralattjáró-parancsnokot. A tengernagy azonban kétségkívül élesebb elméjű lévén, az elmúlt év során szinte valamennyi vitájukból győztesen került ki, még akkor is, ha néha tény-leg úgy beszélt, mint valami kiképzőőrmester, ha éppen bal lábbal kel fel.

– Hé, Harcourt! öreg haver! Örülök, ha azt hallom, hogy még mindig a helyén van az esze, mert szeretnék kérdezni öntől valamit. Ha ki akarnám kergetni a kínaiakat az Indiai-óceánról és az Arab-tengerről, akkor maga szerint mit kellene tennem, hogy sikerüljön?

– Úgy érti, amerikaiként? – Jézusom, mit képzel? Etiópként? Ez már túl sok volt Jack Smith és Scannell tábornok számára, akik hangosan hahotázni

kezdtek. Bob MacPherson és Dickson tengernagy megpróbált uralkodni magán, de még Harcourt is megengedett magának egy kis kuncogást – persze visszafojtottat.

– Tudja, Harcourt – mondta mosolyogva Arnold Morgan –, éppen ez a baj magukkal, kül-ügyesekkel. Mindig keresnek maguknak valami extra félmondatot, csak azért, hogy több ide-jük maradhasson a válasz kitalálására. Ez a szokásuk. Szóval igen, Harcourt, amerikaiként, már elsőre eltalálta a helyes választ.

– Nos először is elmennék imádkozni egykori császárom, Haile Selassie, Júdea Oroszlánja sírjához, azután visszajönnék ide, és azt tanácsolnám önnek, hogy robbantsa ki a rohadékokat a vízből. Ez megfelelően primitív volna az ön ízléséhez?

– Harcourt – válaszolta Morgan, arcán komoly arckifejezéssel, miközben kék szemei ve-szélyesen összeszűkültek. – Ez nagyon tetszik.

Ekkor mindenki újra felnevetett, ezúttal azonban már mindannyiuk hangjából kicsengett az idegesség. Olyan volt a helyzet, mint viccet mesélni valamilyen közeledő katasztrófa előtt. A haditengerészet mindig is jó volt az ilyesmiben. A II. világháborúban egyetlen amerikai hadihajót sem bombáztak le, vagy torpedóztak meg úgy, hogy a túlélők között ne lett volna legalább egyvalaki, aki megjegyezte „Azt hiszem, nem kellett volna bevonulnod, ha nem ér-ted a viccet.” A tengernagy gyorsan visszanyerte komolyságát.

– Én most politikai lépésekről beszéltem. Maga is nagyon jól tudja, milyen gondjaink vannak… az iráni haditengerészeti támaszpont Bandar Abbasban, az új iráni finomító a hadi-

97

hajók közvetlen szomszédságában, az új kínai-iráni finomító, amely gyakorlatilag Kína tulaj-dona, és a támaszponttól szintén nincs messze, valamint az új haditengerészeti támaszpont, és tankolásra alkalmas dokkok a burmai Bassein folyón. E négy létesítmény mindegyike hatal-mas problémát jelent számunkra, és nem csak nekünk, hanem minden olyan nemzetnek, amely olajat és gázt igényel.

Harcourt Travis bólintott, arcán aggodalom tükröződött. – Arnold – mondta. – Nem hiszem, hogy csak úgy, hideg-vérűen elpusztíthatnánk a

Bandar Abbas-i támaszpontot. Mindegy, mennyire elővigyázatosak vagyunk, mindenki na-gyon jól tudná, hogy mi tettük, és valószínűleg a lehető legnyilvánvalóbb hadüzenetként érté-kelnék. Ennek ellenére szerintem nem fordítanánk magunk ellen a világ közvéleményét, ha egy olyan hadihajót pusztítanánk el, amelyet az öbölbe induló kereskedelem biztonságára nézve fenyegetőnek érzünk.

– Aha. Na és mi van az iráni finomítóval? – Nem valami jó ötlet. Ha ugyanis a helyzet az öböl térségében nagyon elmérgesedik, ak-

kor könnyen lehet, hogy előbb-utóbb szükségünk lesz arra az olajra. Talán még kénytelenek leszünk el is foglalni. Mindegy, mennyire be vagyunk rágva az ajatollahokra, szerintem nem lenne jó, ha elpusztítanánk.

– Na és a kínai finomító? – Az teljesen más téma. Hiszen ez biztosít indokot a Népi Felszabadító Hadse-

reg/Haditengerészet számára, hogy erőket állomásoztasson az Indiai-óceán nyugati részén, valamint az Arab-tengeren. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy most azonnal menjünk oda, és robbantsuk az egészet apró darabokra, talán kirobbantva vele a III. világháborút is. Ha azonban a finomító, ne adj isten… hmm… működésképtelenné válna, valamiféle… hmm… probléma miatt, nos akkor azt hiszem nagyon sok ember érezné nagyobb biztonságban magát.

– És a támaszpont a Bassein folyón? – Annak – jelentette ki Harcourt egyszerűen – el kell tűnnie. – Van valamilyen fogalma arról, hogyan állna hozzá az ügyhöz a burmai kormány? Vagy

Myanmar, vagy mi az ördögnek hívják? – Nos, Arnie, mint ön is tudja, katonai junta van hatalmon. A demokratikus választások

eredményétől függetlenül továbbra is az ő kezükben maradt a hatalom, és az utóbbi időben mintha kissé hűvösebben viseltetnének a kínaiak iránt. A Nagy Sárkány azonban ott ül köz-vetlenül a hátsó ajtónál, és a Nagy Sárkány az utóbbi időben rengeteg utat, és még vasútvona-lat is épített keresztül az egész országon, a Bengáli-öböl kikötővárosaiig. A kínaiak fegyve-rezték fel a burmai hadsereget, és ki tudja, mennyi hadieszközt adtak el nekik, nagyon hosszú lejáratú hitelre. Attól tartok, a burmaiak túlságosan mélyen belekeveredtek ebbe az egészbe ahhoz, hogy csak úgy kiszálljanak. Tőlük semmiképpen nem kaphatunk segítséget. Ha el akarja pusztítani azt a kínai támaszpontot, akkor, Arnie, teljesen egyedül van. Indiában ezzel szemben biztosan megtapsolnák érte.

– Még mindig be vannak pöccenve amiatt a radarállomás miatt, ott a Nagy-Kókusz-szigeten?

– Nagyon, de nagyon be vannak. A kínaiak ugyanis valami félelmetesen ravaszul és alat-tomosan telepítették oda. Azután persze felhúzták azt a repteret is. Mélyen belátnak India partvonalain túlra. Myanmar azt állítja, a légierő 75. rádiólokátoros százada az övéké, de iga-zából mindenki tudja, hogy a kínaiak irányítása alatt áll. A sárgáknak egy csomó kémhajójuk úszik a Bengáli-öbölben, és ez is nagyrészt annak tudható be, hogy ott van a támaszpontjuk a Haing Gyi-szigeten. Ha ugyanis ez nem volna, akkor sokkal nehezebben tudnának ott működ-ni.

– Csak az a gond – folytatta Harcourt –, hogy a burmai partvonalnak hihetetlen stratégiai szerepe van. A Kókusz-szigetek ugyanis éppen csak a burmai felségvizek határán fekszenek, a Kókusz-csatorna közvetlen közelében, ami pedig az elsődleges tengeri útvonal minden

98

egyes kereskedőhajó számára, mely a kelet-indiai kikötővárosokba és Bangladesbe tart. Nem messze délre, nagyjából 15 kilométernyire, ott vannak az Indiai-szigetvilág legészakibb tagjai, tudja, az Andaman-szigetek és a Nicobar-szigetek, majdnem 800 kilométer hosszan húzódva a Malakkai-szoros felé. Mivel a kínai hadihajók állandóan ezen a területen járőröznek, senki nincs, aki biztonságban érezné magát.

– Mondok én is valamit – szólalt meg Jack Smith. – Átlagosan 300 hajó halad át a Bengá-li-öblön mindennap. Ezek közül sok tankerhajó, melyek kelet felől érkeznek. Léteznek bizo-nyos gazdasági előrejelzések, melyek szerint az elkövetkezendő húsz év során a világ keres-kedelmének nagy része a csendes-óceáni-ázsiai országok között fog zajlani. Akkor pedig csak az isten tudja, mennyi hajóval leszünk kénytelenek számolnunk.

– Kína pedig úgy tekint magára, mint e nagy tengeri autópálya egyetlen urára – tette hozzá Bob MacPherson. – Ha azonban sikerül kiiktatnunk a támaszpontjukat a Bassein folyón, ak-kor legalább negyed századdal visszavetjük őket.

– Szóval akkor mi a fontossági sorrend? – kérdezte Morgan tengernagy. – Szerintem először is tegyük egészen nyilvánvalóvá a kínaiak számára, hogy minden

egyes hajójukat elsüllyesztjük, amely a Hormuzi-szorosban kijelölt tiltott zóna közelébe me-részkedik. Ezután csendesen kiagyaljuk, milyen probléma adódhatna az Iránban levő finomí-tójukban, amely miatt végül az… hmm… elromlana. Ezzel sikerül eltüntetnünk őket az Arab-tengerről és az Indiai-óceánról. Az olajjal ebben az esetben nem kell foglalkoznunk, mert az úgyis Kazahsztánból jön, és a kínaiak mindenképpen megkapják, talán valami csővezetéken keresztül, a nyugati tartományaikba, onnan pedig tovább Sanghajba.

– Jézusom! – nyögött fel Morgan tengernagy. – De hiszen az… mennyi is?… 8000 kilo-méter vagy még annál is több?

– Tisztelettel megjegyezném, nemzeti tanácsadó uraság – felelte Harcourt, a tőle telhető legkiválóbb kantoni akcentussal beszélve –, hogy ezek felépítettek egy nagyon hosszú, na-gyon magas falat is valamikor. Talán csak sikerül nekik kiásniuk egy nyomorult lyukat!

Arnold Morgan kuncogott, de közben szórakozottan tekintett maga elé. – Azután mi a teendő? – kérdezte. – Szerintem erre maga is tudja a választ. Kergessük el őket a Bassein folyóról. Némileg ti-

tokban. És talán vívjuk ki ezzel több millió ember háláját. Morgan tengernagy elgondolkozva ült. Ő és Harcourt Travis rengetegszer kaptak össze, ez

igaz, de mindezek ellenére kedvelte a külügyminisztert. És erre egyetlen, de mindent elsöprő indoka volt: ez a simulékony rohadék nagyon is ért ahhoz, amit csinál. Képzett, realista és cinikus. Olyan pasi, akire számíthat az ember, ha valóban fontos ügyben kell döntenie

– Harcourt – mondta ki hangosan –, nagyon köszönöm. És a többi jelenlevőnek úgyszin-tén. A civilek számára az ülés véget ért. HHF, Tim, szeretném, ha még maradnának, és meg-beszélnénk a követendő taktikát.

Ezzel felállt, majd kezet rázott a külpolitika, a védelem és az energiaügy vezetőivel. – Gondolom, nem kell emlékeztetnem egyikőjűket sem, milyen szigorúan bizalmasak vol-

tak azok a témák, melyekről az imént tárgyaltunk – majd hozzátette. – Nem kell tudnia róla rajtunk kívül senkinek.

Ezután a szoba végébe sétált, ahová Kathy már korábban feltűzött a falra egy jókora tér-képet, mely a Hormuzi-szoros partvonalát ábrázolta a Bandar Abbas-i támaszponttól kiindul-va egészen Kuhesztak sivatagi városáig, végig a hosszú, szinte teljesen lakatlan keleti parton, 77 kilométerre délre az iráni haditengerészet főhadiszállásától.

– Jöjjenek csak ide, és nézzék ezt meg – mondta nekik. –Látják itt ezt a helyet, Kuhesztakot? Nos itt van a kínai finomító, a várostól három kilométerre, délre, a parton. Ha-talmas csővezeték-rendszer csatlakozik hozzá, mely Kazahsztánból indul ki, majd Iránon egyenesen keresztülhaladva, 1600 kilométerrel távolabb, pontosan ide fut be. Ez az iráni kis-város hamarosan egész Kína olajszükségleteit fedezni tudja, mégpedig a világ második legna-

99

gyobb olajtermelő országának szívéből. Hiszen itt bármilyen méretű tankereket ki tudnak szolgálni, amelyek azután végighaladhatnak az Indiai-óceánon, keresztül a Malakkai-szoroson, egyenesen a Délkínai-tengerig. Véleményem szerint pedig minden problémának éppen ez az alapja. Ezért akarja Kína mindenképpen, hogy katonai jelenléte biztosítva legyen ezen a területen, és éppen ezért nem hagyhatjuk mi ugyanezt. Az előbb hallhatták Harcourt és Bob nyilatkozatait. Most azt szeretném, ha elmondanák, miképpen vonhatná ki egy tucatnyi fóka a létesítményt a forgalomból. Azért mondok csak egy tucatnyi, mert errefelé a vizek se-kélyek, és nagyon jól ellenőrzöttek. Egy BSZJ-re lesz szükségünk, ebben teljesen biztos va-gyok, és az egész körzetben csak mindössze egy található… mégpedig az, amelyet a jó öreg Shark fedélzetén tárolnak. A jó hír az egészben az, hogy nemigen van szükség különösebben nagy mennyiségű robbanószerre a finomító levegőbe röpítéséhez. Ha az ember kicsit megse-gíti őket, ezek a kis drágaságok bármikor készek maguktól is felrobbanni.

– Gondolom, ezzel most arra a nagy bummra céloz, amely Texas Cityben történt, még 1947-ben, mi? – vágott közbe Scannell tábornok. – Az egyik nagybátyám akkoriban valahol Galveston közelében élt. Ő mesélte nekem, hogy azt a detonációt még 240 kilométernyi távol-ságból is hallani lehetett.

– Én akkoriban hároméves voltam csak, és nem is nagyon messze laktunk a katasztrófa helyszínétől – válaszolta Arnold. – Emlékszem, hogy édesapám elmondja, az a hajó, amelyik megsemmisült, olyan erővel robbant fel, hogy a másfél tonnás horgonyát csak vagy három kilométerre találták meg, 3 méter mélyen a földbe fúródva, a Pan American finomító közelé-ben.

A texasi események emlékeinek felidézése elősegítette, hogy mindhárman maguk elé kép-zelhessék, milyen óriási problémákkal járhat egy nagyobbfajta olajfinomító elpusztítása, együtt a kiszolgáló épületekkel, a nyüzsgő petrolkémiai üzemekkel. Ezeknek az ipari időzített bombáknak szinte minden négyzetmétere tele van igen illékony, gyulladásveszélyes anyagok-kal, valamint a gigantikus tartályokkal, teli nyomás alatt tartott földgázzal. A Kuhesztakban felépített új kínai létesítményben ez mind benne volt, és még sokkal több is.

Százak haltak meg és ezrek sebesültek meg Texas Cityben, városszerte épületek váltak a felismerhetetlenségig romhalmazzá. A pusztítás azonban nem korlátozódott a tengerpart kör-nyékére, vagy a finomítótornyokra és a raktárterületekre. Szinte az egész város darabokra szakadt. A rádióbemondó csak ennyit kiáltott: „Texas City az előbb felrobbant!” A gombafel-hő 600 méter magasságba emelkedett az égre. Jókora, fehéren izzó darabok szakadtak le a felrobbant francia kereskedelmi hajóról, az SS Grandchampról, majd csapódtak be egyenesen a nagy tárolótartályokba több száz méterrel messzebb, számtalan másodlagos robbanást okoz-va, amelyek aztán fokozták az egyébként is elképzelhetetlen pusztítást. A lángoló Grandchamp – amely nagy mennyiségű ammónium-nitrátot szállított – volt felelős az Egye-sült Államok történelmének legsúlyosabb ipari katasztrófájáért. Akkoriban, nem sokkal a II. világháború után, még nem voltak érvényben a manapság kötelező biztonsági előírások, és nem létezett a huszadik század vége televíziójára jellemző beteges kukkolási vágy, mely fa-lánk és kielégíthetetlen étvággyal bír az emberi szenvedés, szomorúság és katasztrófa iránt, és amely mindezt kiváló segítségnek tekinti ahhoz, hogy állandóan a drámát és az akciókat haj-szolja végtelenül, némiképp eléggé gyermeteg módon.

Mindenesetre, még akkor is, ha a televízió archívumából nem lehet előkeresni az archív felvételeket, a Texas Cityben 1947-ben történtek mérföldkövet jelentenek az Egyesült Álla-mok ipari szerencsétlenségeinek sorában, és Arnold Morgan, aki maga is texasi születésű volt, egyáltalán nem akarta, hogy a közeli Kuhesztak városának civil lakossága szintén a beavatko-zásuk áldozatává váljék. A kínai technikusok élete, akik a finomítóban dolgoztak, már egé-szen más lapra tartozott – szóval ti a világ szabad olaj- és gázkereskedelmi útvonalaival akar-tok szarozni? Jobb lett volna, ha jobban átgondoljátok a dolgot, még mielőtt megrendelitek azokat az aknákat Moszkvából!

100

Szóval hát a kínai finomítónak mennie kell. A megválaszolatlan kérdések azok voltak, hogy milyen gyorsan és miképpen vonhatnák ki a fókákat a területről, mielőtt még az egész kóceráj velük együtt a levegőbe röpül.

Eközben Dickson tengernagy a térképen látható kis számokat vizsgálta, ellenőrizve a víz-

mélységet, fejben számolgatva. A Shark nem mozoghat olyan vizekben, melyek mélysége nincs 45 méter. Vajon milyen közel mehetne a parthoz, mielőtt a fiúk elindulhatnának belőle a kis, elektromos BSZJ-kkel, amelyekkel azután addig mennek, míg azok meg nem feneklenek, és innen úszva teszik meg az út maradékát.

– Mit gondol, tengernagy? – kérdezte Arnold Morgan, aki félrelépett egy kicsit, hogy a HHF jobban láthasson.

– A Sharknak szabad átjárót kell biztosítanunk az aknamezőn keresztül. Ezután 30-40 ki-lométert alámerülve tehet meg, észak-északkeleti irányba haladva, eddig a pontig, itt, nagyjá-ból húsz kilométerre az iráni partoktól. Odáig legalább 55 méter mély vízben haladhat, mond-juk a 26,36É-ig, pontosan az 56,49K-n.

– Én is pontosan ott akartam meghatározni a találkozási pontot. Egyformán okosak va-gyunk, nem igaz?

– Legalábbis egyformán realisztikusan gondolkozunk, uram. Nem lenne jó dolog a Sharkot ennél is közelebb vinni a parthoz. Az irániak rendelkeznek ugyanis néhány támadóha-jóval, melyekre tengeralattjáró-elhárító aknavetők is vannak szerelve. Mi pedig azt szeret-nénk, ha minél csendesebben menne minden.

– Mennyien férnek be egy ilyen BSZJ-be? – Nos a régiekbe csak tízen. Ilyen van a Mendel Riversen is, kétfős személyzet, valamint

nyolc fóka. Ezek az újak azonban már tizennégy személyesek, ami azt jelenti, hogy gyakorla-tilag tizenkétfős SEAL robbantócsapat mehet vele. Óriási szerencsénk van, hogy a BSZJ ép-pen ott van a Sharkon, különben hatalmas bajban volnánk. Különben meg igazán ideje már, hogy végre szerencsénk legyen. Mostanában nem nagyon dúskálhattunk benne, és van egy olyan érzésem, hogy nem lesz fáklyásmenet, mire kizavarjuk a kínaiakat Arábiából.

– Szerintem sem. Ön mit tudna hozzáfűzni, tábornok? Tim Scannell tűnődni kezdett. – Éppen azon gondolkoztam, hogy vajon mi lesz, ha valami rosszul sül el. A tengeralattjá-

rót eltalálják és mozgásképtelenné válik. Van valami B-tervünk? Szükség lesz egy anyahajóra a környéken, hogy mindenkit elijeszthessünk, vagy esetleg a britek segítségével azt is elintéz-hetnénk, hogy Ománból szállhasson fel néhány vadászgépünk.

– Jó ötlet, tábornok. Ha bármi is megtámadja a tengeralattjárónkat, úgy értem, felszíni ha-jó, akkor azonnal szétlőjük. Így gondolta?

– Igen, uram, Arnie. Na és ha iráni vagy kínai Kilo-osztályú tengeralattjárók ólálkodnak arrafelé? Mindkét nemzet rendelkezik ilyenekkel, és ön is tudja, milyen kis szemetek lehetnek a víz alatt.

Dickson tengernagy azon nyomban reagált. – Parancsot adok néhány LA-osztályú támadó-tengeralattjárónknak, hogy takarítsák ki az

utat a Shark előtt, miközben az behatol. Ha elég közel kerülnek a Kilók, akkor ezek a kicsikék azonnal észreveszik.

– Na és azután? – kérdezte Arnold Morgan zavartan. – Ha a felszín alatt vannak, akkor elsüllyesztjük őket. Szó nélkül. – Köszönöm, HHF. Látom, ön tudja, milyen nyelven szeretek beszélni. Az ember nem ját-

szadozhat túl sokáig ezekkel a rongyfejűekkel meg a sárgákkal, igazam van? – Igen, uram. – Semmi szarozás – tette hozzá Arnold Morgan mintegy megerősítésképpen. – Az igazat megvallva, uram – mondta Alan Dickson – a legnagyobb gondunk most az,

hogyan juttassuk be a fiúkat, miután elhagyták a BSZJ-t. Látja, a húszméteres mélységet jelö-

101

lő vonal mindenhol mintegy 8 kilométerre húzódik a parttól. A tízméteres vonal ettől vagy 800 méterre van. Ezután pedig ott van néhány kilométer, amikor a víz mindössze néhány mé-ter mély, lapos, homokos partvonallal. Maga a terep teljesen ideális, csak az a baj, hogy köny-nyen észrevehetők a fiúk, és nagyon messze van a biztonságot jelentő mély víz.

– Magának és nekem messze, Alan. Ezeknek a fiúknak azonban cseppet sem. Úgy sikla-nak majd keresztül a vízen, mint egy csapatnyi floridai csonthal… gyorsan, simán, kiszámít-hatatlan módon, ha pedig kint vannak, úgy harcolnak majd, akár a pokol minden ördöge – ezzel Arnold Morgan, a tenyerét ívesen elhúzta a torka előtt, és hozzátette. – Halál a kínai finomítóra.

– Én azonban sokkal jobban aggódom az üldözés, mint bármi más miatt, Arnie. Különösen akkor, ha egy kisebb helikopterflottát is készenlétben tartanak abban a finomítóban.

– Alan, ha ez a hely úgy a levegőbe röpül, ahogy én gondolom, akkor semmi nem marad belőle, amivel üldözni lehetne. Bergstrom megkapta a térképeket, és a legjobb kiképzői fog-nak részt venni a tervezésben. Gondolom, Rick Hunter parancsnok vezeti majd a különít-ményt, de abban már nem vagyok biztos, hogy Iránban vagy Burmán volna-e jobb bevetnünk. Mindkét helyre nem mehet.

– Ön aztán nagyon hisz ezekben a fókákban, igaz, uram? – Csak egy bizonyos mértékig. Ha ők nem tudják megcsinálni, akkor valószínűleg senki

más se tudná. Biztos vagyok benne, hogy egy csapatnyi a világ legjobban képzett robbantási szakértőiből képes a levegőbe röpíteni egy istenverte olajfinomítót. A fenébe is, adjanak ne-kem egy doboz gyufát, és én magam teszem meg.

Mind Alan Dickson, mind Tim Scannell hangosan nevetett az elnök nemzetvédelmi ta-nácsadóján: mindig a megfelelő kombinációja az acélnak és az intellektusnak, a tiszteletnek és a megvetésnek, a bátorságnak és a humornak. Arnold Morgannél megfelelőbb embert valóban nehezen lehetett volna találni Amerika érdekeinek védelmére.

Mind a tengernagy, mind a tábornok hátrébb lépett, és figyelte, amint Arnold Morgan visszamegy a térképhez, majd egy szemcsés, fekete-fehér fényképet a kezében tartva, ceruzá-val rajzol egy kis vonalat, nyolc kilométerre a partvonaltól, pontosan a húszméteres mélység-vonalon.

– Látják ezt? – kérdezte. – Ez a rakodódokk. Nemrégiben fejezték be az építését. Itt fog-nak állni a nagy kínai KNNYSZ-ek. A csővezetéket már felszerelték, de arra nézve semmi bizonyítékunk nincs, tényleg folyik-e rakodás. Kár, hogy ez a nyomorult ilyen messze van a parttól, mert akkor nem volna más dolgunk, mint elkapni valami nagyon robbanékony keres-kedelmi hajót, és megmutatni nekik, milyen is volna a Texas City Kettő. De amint a finomító tulajdonosai mondanák: Észtet lehetetetlen folna mektyinálnyi. Kénytelenek leszünk hát oda-menni, pontosan a nyomorult finomító kellős közepére. Azután esetleg a visszafelé úton elin-tézhetjük a rakodódokkot is, főleg ha valami hajó áll benne.

– Rendben van, uram, ha egy kicsit trükkös is. A Bassein folyó elleni hadműveletről is kí-ván beszélni?

– Egyelőre nem, Tim. Ahogy a helyzetet látom, az sokkal bonyolultabb lesz, mint ez. Még mielőtt mindent fixálnánk, idehívjuk John Bergstromot, és talán néhány parancsnokát is… mondjuk negyvennyolc órán belül. Szerda reggel.

Kikísérte a két haderőnemi főnököt, majd lassan visszasétált a Hormuzi-öböl térképéhez, magában mormogva.

– Mindenképpen tudniuk kell, mennyire sebezhető az az istenverte finomító. Tudniuk kell, hogy ha az Egyesült Államok rájön, ők is részesei voltak a Hormuzi-szoros elaknásításának, akkor valamiféle megtorlással számolniuk kell. Vagy talán úgy gondolták, soha az életben nem leszünk száz százalékig biztosak a dolgunkban?

Egy teljes percig némán figyelt, majd folytatta. – Nem, azért annyira ők sem ostobák. Mindenképpen tudniuk kell, hogy rájövünk.

102

Ha pedig valóban így áll a dolog, töprengett magában, akkor már csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul Mégis mi az öreg istenre készülődnek?

07. május 7.22.00. Hormuzi-szoros A USS Constellation repülőfedélzete 26.30É 56.50K. Haladási irány 225. Sebesség 30 Ahogy ráfordult az aknamező melletti, délnyugati irányú járőrútvonalra, az Egyesült Ál-

lamok haditengerészetének szeretett, negyvenéves „Connie”-ja keresztültörve a hullámokon, csak haladt előre az égetően forró arab éjszakában. Jelenleg nagyjából nyolc kilométernyire volt az aknamezőktől, és a terület nyugodtnak tűnt, amint az indiai Pondicherryk folyamato-san mozogva végezték veszélyes munkájukat, elvágva az aknák kábeleit, majd a felszínre emelkedvén felrobbantva mindegyiket.

Ennek ellenére az üvöltő F-14D Tomcatek, a VF 2 repülőosztály – a híres Bounty Hunters – felajánlásaként a válság kezeléséhez, egymás után katapultáltak a Connie 90 méter hosszú repülőfedélzetéről, fel, a koromfekete éjszakai égre, amely mostanra teljesen elborította a vi-lág jelenleg legveszélyesebbnek számító tengerrészét. A repülőoverall jobb ujján minden piló-ta ott viselte a Bounty Hunters háromszög alakú jelvényét, egy sárga, deltaszárnyú vadászgé-pet, vörös, fehér és kék csíkokkal díszített alapon. A legtöbben szintén viselték a hetyke, nem hivatalos osztályjelvényt, mely egy cowboykalapos kandúrt ábrázolt, nagy D betűnek támasz-kodva, alatta a felirat: Bármikor, haver! Egészen a repülési zónájuk legszéléig mentek, az iráni partvonalat elérve éles fordulóba döntötték a gépet, és visszatértek a tenger fölé. Most valóban igaz volt a Bármikor, haver kijelentés, hiszen az Egyesült Államok haditengerészete ebben a pillanatban egyáltalán nem volt vicces kedvében, és ezzel mindenki tisztában volt. Ha egy iráni légvédelmi üteg egyetlen pisszenést is hallat, ha valamelyik Tomcatet „kivilágítja” a keresőradarjuk, vagy csak sejteni lehet, hogy valamire készülnek, akkor azt a bizonyos üteget a következő pillanatban a Föld színéről is leradírozza a rakéták valóságos falanxa, amelyek találati pontossága általában olyan 100 százalék körül mozog.

A haditengerészet pilótái megszokták már, hogy „erőszakos amerikainak” tekintik őket, ma azonban semmi ilyesmiről nem volt szó, hiszen az egész világ epedve várta az öböl újbóli megnyitását az olajszállító tankerek előtt. A haditengerészet hajózói ma az Égbolt Fehérpán-célos Lovagjai voltak, vagyis pontosan azok, aminek ők maguk látták magukat. A világnak ez a legfélelmetesebb légi lovassága ma azért szelte az öböl feletti levegőeget üvöltő Tomcatjeikkel, hogy véget vessenek egy ismert agresszor tevékenységének. Bármikor, haver. A jelszóban minden benne volt.

A Connie repülőfedélzetén – mint ahogyan ez az ehhez hasonló, lázas éjszakákon lenni szokott – a Tomcatek dübörögtek végig, hiszen az anyahajónak minden egyes sorozat fel és leszállás alkalmával irányt kellett váltania, hogy a fedélzete széllel szembe kerüljön. Amint a gépek hatalmas hangorkán kíséretében megérkeztek, azonnal kiszolgáló személyzet vette kö-rül őket, egy csoport mindig készen arra, hogy odarohanjon a vadászokhoz, és a Sidewinder rakéták biztosítószegét belenyomja a pilon kilövőszerkezetébe. A forró, kavargó levegő, mely bűzlött a JP-4-estől, égett gumitól, a szinte sistergően forró fém és a tenger sós szaga minden-kinek bántotta az érzékeit, miközben a repülőfőnök parancsokat harsogott a 88 000 tonnás hajó hangosbeszélő-rendszerén keresztül. Ez volt a Connie utolsó szolgálati útja.

Odakint a tatfedélzeten, nem törődve az érkező sugárhajtású gépek turbináinak fültépő vi-sításával, a szolgálatos fékező-tiszt, egy fiatal hadnagy, aki neonzöld kabátjában csak úgy izzadt, éppen a fedélzet alatti szinten dolgozó, hidraulikakezelőkkel beszélgetett. A fékezőká-belek készen álltak a 34 000 kilónak megfelelő erő felfogására, amelyet a 160 csomóval a

103

fedélzetre vágódó Tomcatek jelentettek. A leszálló gépek pilótáinak bal keze folyamatosan markolta a gázkart arra az esetre, hogy újra felemelkedhessenek, ha a horog véletlenül nem akadna be. Az Ohióból származó, huszonnyolc éves Bobby Myers hadnagy, hallotta, amint hangja egyre emelkedik, miközben parancsokat vakkant a hidraulikakezelőknek.

– Álljanak készen a Tomcat egyes-zéró-hetes fogadására, két perc. Visszafordította fejét a tat felé, amely mintegy 30 méterrel emelkedett a tenger felszíne fö-

lé, és próbálta kivenni a közeledő vadászbombázó fényeit. Személyesen is ismerte a pilótát, és mint minden alkalommal, a mellkasa mintha összehúzódott volna, a szíve pedig kezdett egyre gyorsabban verni. Ezt az idegtépő feszültséget, mely minden egyes fékezőtisztet eltölt, ha egy gép a megközelítés utolsó szakaszára fordul, semmi a világon nem tudja elűzni. Ezt minden fékezőtiszt tudja is… vagyis azok, akik még élnek.

Bobby ekkor vette észre a gépet, mintegy nyolc kilométerre, így újra ellenőrizte a fékező-kábeleket, a telefonján keresztül ellenőriztette, hogy az óriási hidraulikus dugattyú készen áll-e a hamarosan bekövetkező, a gép és a fedélzet közötti irányított ütközés által keltett erő el-nyelésére.

– MEGKÖZELÍTÉS! – kiáltotta a telefonba a kódszót, amely azt jelentette: „A gép közel van, mindenki álljon készen!”

Most már csak három kilométerre járt a Tomcat, az öböl vizéről felszálló, kavargó forró levegőben bukdácsolva, amint pilótája próbálta egyenesben tartani, folyamatosan figyelve a leszállófényeket, szemét a fénylő labdán tartva, acélmarokkal szorítva a botkormányt. Látta, amint az anyahajó fedélzete némiképpen felemelkedik a hullámzó tengeren, és tudta, hogy a megközelítés sikere ezúttal is centimétereken fog múlni, nem pedig métereken. A haditenge-részet pilótái tisztában vannak vele, hogy minden egyes leszállás alkalmával a másodperc törtrésze választja csak el őket a haláltól, és azzal is, hogy a haditengerészet pilótái közül minden ötödik életét veszti még a szolgálat első kilenc évében.

Bobby Myers néhány másodperccel később felkiáltott: – RÖVID! – hangzott fel a parancs, amely mindenkinek szólt, és azt jelentette, hogy állja-

nak hátra a berendezéstől. Ekkor Bobby meglátta a Tomcatet, ahogy pontosan felettük elszáll, hajtóművei ordítanak.

– RÁMPA! – kiáltotta, és a repülőfedélzeten minden egyes szempár a repülőgép alá ki-nyúló kampót figyelte. A sugárhajtóművek hangja megremegtette az éjszakai levegőt, egysze-rűen lehetetlenné téve a beszédet. Ha a pilóta most hibázik, akkor nem csak ő hal meg. A re-pülőfedélzeten akkora a tülekedés, hogy könnyedén begyulladhat a repülőgépek kerozinja, akkora tüzet eredményezve, amely az egész hajót használhatatlanná teheti.

Több száz, harcedzett repfedélzeti technikus, akik már készen álltak, hogy odarohanjanak a leszállt géphez, némán felsóhajtott „Hála Istennek!”, amint a kampó beleakadt a kábelbe, egy pillanat alatt megállítva a Tomcatet. És a következő percben, amint újabb F-14D-t irányí-tanak le az égből, a biztonságos fedélzetre, tankolnak fel, és készítenek fel az újbóli felszállás-ra, ugyanígy sóhajtanak majd fel: „Hála Istennek!”

Így megy az élet az Egyesült Államok haditengerészetének a frontvonalban harcoló acél-

öklein, ahol az emberek állandó veszélynek vannak kitéve, nagy kockázatot vállalva dolgoz-nak nap mint nap, folyamatosan parancsokat teljesítve, mindig az ügy érdekében munkálkod-va. Jutalmuk ezért viszonylag csekély, legalábbis pénzügyi értelemben. Bizonyos tekintetben azonban ők kapják a világon a legzsírosabb fizetési csekkeket, nem olyanokat, melyeket a bankok töltenek ki, hanem amelyek a szívükből szólnak.

Eközben pedig a 200 millió állampolgár otthon amiatt lázong és morog, hogy a benzin ára egyre csak emelkedik.

– Tomcat egyes-zéró-hatos fogadására felkészülni!

104

07. május 8.06.00. USS John F. Kennedy 10.00D 137K. Haladási irány 270. Sebesség30 A 88 000 tonnás hordozó félúton járt Pearl Harbor és Diego Garcia között, nagy sebesség-

gel törve a hullámokat az Arafura-tengeren, az indonéz szigetvilágtól délre, a Jávai-árok szin-te feneketlen mélységei fölött. Már jócskán maguk mögött hagyták a Torres-szoros keskeny vizeit, és szinte semmilyen szél nem fujt Ausztrália északi területei felől, így az idő tikkasztó-an forró volt. A Nagy John 280 000 LE-s Westinghouse turbinái folyamatosan dolgoztak. Az óriási, négy hajócsavaros anyahajó több mint negyven F-14A Tomcat vadászgépet, ezenkívül F/A-18C Horneteket szállított, valamint további, nagyjából tucatnyi légtérfigyelő repülőgépet, Prowlereket és több századnyi tengeralattjáró-elhárító repülőgépet.

A századjelvények, melyeket a pilóták overalljukon viseltek, mind az amerikai haditenge-részet legendás egységeinek jelzései voltak, a Black Acesé, a jó öreg Fighting 14-é, a Top Hattersé, valamint a VFA-87-es Golden Warriorsé. Meglehet, hogy az Iráni-öböl térségében nem robbant még ki a háború, de ha az ember csak a Nagy Johnt látta, amely állig felfegyver-kezve tört előre, 16 000 kilométeres útja második felében, Jimmy Ramshawe aknamezője felé, akkor mindenképpen kétségei támadhattak eme megállapítás hitelessége felől. Most már csak az Indiai-óceán 8000 kilométere nyúlt előttük. Ha megérkeznek, akkor ők lesznek az ötödik amerikai RAHCS, amely felveszi harcálláspontját, és nagy valószínűséggel szinte azonnal útra is kelnek Diego Garciáról, hogy felváltsák az öbölben szolgálatot teljesítő Constellation harccsoportot.

A hídon állva, Daylan Holt ellentengernagy csoportja – amely egy cirkálóból, két rombo-lóból, öt fregattból, két atom-tengeralattjáróból és a flottát kiszolgáló tankerhajóból állt – ha-ladási útvonalát tanulmányozta. Ezt a sebességet tartva a hajók szinte zabálták az üzemanya-got, azonban a kapott parancsai teljesen egyértelműek voltak: teljes sebességgel menjen DG-re, és készüljön fel az öbölben végrehajtandó járőrszolgálatra. Végső soron ez is egy módja annak, hogy az embert 16 000 kilométeres útra indítsák, a világ másik felére. Holt tengernagy ennek ellenére készen állt, habár kissé bajos volt pontosan felbecsülni a helyszínen uralkodó helyzet súlyosságát.

Éppen feketekávét szürcsölt a fegyverrendszerekért felelős tisztje, Chris Russ korvettkapi-tány társaságában, amikor a keleti horizonton, a hatalmas hajó tenger fölé magasodó orra fö-lött, fölbukkant a napkorong, és vérvörösre festette az óceánt. Az egész hajón bizonyos rossz előérzet lett úrrá, mióta egy héttel ezelőtt elhagyták Pearlt. A pilóták felkészültek, talán egy kicsit túlságosan is harcra készen álltak, így most először, Russ korvettkapitány feltette a kér-dést a tengernagynak:

– Ön szerint valóban harcolnunk kell majd, uram? Úgy értem, valódi háború lesz? – Lehetségesnek tartom ugyan, de nagyon valószínűtlennek, Chris. Csak nézze meg, kik

lennének az ellenségeink… Irán, aki lefektette az aknamezőt, valamint Kína, aki ezt lehetővé tette számára. Nos először is, Irán egyetlen lövést sem fog csak azért leadni, mert haragszanak ránk. Nagyon is jól tudják, hogy körülbelül húsz perc alatt képesek volnánk visszarobbantani az országukat a kőkorszakba. Eddig sem nyitottak tüzet, és szerintem ez után sem fognak.

– Na és a kínaiak? – Ha a Délkínai-tengeren hajtanánk végre hadműveleteket, akkor elképzelhetőnek tartom,

hogy fellépnének ellenünk, hiszen ott van a flottájuk nagy része, mi pedig sokkal kevesebben lennénk. Az öbölben azonban nem hiszem, hogy megtennék. Túl messze vannak a hazájuktól, és különben is szerintem tisztában vannak vele, hogy körülbelül húsz perc alatt elpusztíthat-nánk az összes hajójukat.

– Ez aztán jó zsúfolt húsz perc volna, uram – felelte a korvettkapitány, vigyorogva.

105

– Az még mindig sokkal jobb, mint a halott húsz perc – válaszolt a tengernagy, és egyálta-lán nem vigyorgott.

Május 8., kedd 08.00 SPECWARCOM parancsnoksága, Coronado Beach San Diego, Kalifornia Russell Bennett parancsnok, az egyik legmagasabban kitüntetett fóka, aki valaha is az

egységben szolgált, nagyon szerette új munkáját, hiszen most kiképzőként készíthette fel a harcra az újoncokat. A Maine-ben született, és korábban rákhalászként dolgozó férfi, akit Coronadóban kisebbfajta hírességként kezeltek, egy kínai börtön ellen végrehajtott szenzációs támadásban előretolt parancsokként vett részt, most újra itt volt a tengerparton, a hideg hullá-mok között rohangált, egyre hajszolta az embereit, még azelőtt, hogy a Nap a közeli hegyek csúcsai fölé emelkedett volna. Most is már 04.30 óta idekint voltak, és néhányan, akik még csak éppen most végeztek a BUD/S12 kurzusukkal, kissé nehéznek találták ezt az egészet. Rusty módszerei elképzelhetetlenül brutálisak voltak. Leparkolt hat Zodiacot 800 méterre a parttól, majd parancsot adott embereinek, hogy mind az ötvenen vessék magukat a jéghideg hullámokba, ússzanak ki odáig, és szálljanak fel. Ezután csak az evezőiket használva vissza kellett hozniuk mindegyik hatalmas gumicsónakot, partra tenni őket, ott megfordítani, és újra csak az evezőiket használva, a habosán megtörő hullámokon keresztül visszavinni őket oda, ahol először beszálltak.

Mikor ezzel a 800 méteres evezéssel is megvoltak, megint csak a jéghideg vízbe vetették magukat – rövidnadrágon kívül egyéb nem volt rajtuk –, és a Zodiacok vezetőit hátrahagyva visszaúsztak a partra. Még mindig sötét volt, amikor az embereknek, akik ekkorra már telje-sen kimerültek, és majd megfagytak, parancsot adott, hogy fussanak a parton hét kilométert, ahol a Zodiacok, természetesen a megszokott 800 méteres távolságban a parttól, újfent csak vártak rájuk.

Már kétszer hajtották végre ezt a gyakorlatot, és nem hallottak egyebet, csak Bennett pa-rancsnok hangját, amint őket bíztatja:

– Tegye oda magát, fiam! Tartsa a fejében, hogy ezzel most az életét mentem meg! Ezek a szavak szó szerint azok voltak, melyeket Rusty saját kiképzőitől is állandóan hal-

lott, tizenöt évvel korábban. Ami azonban még ennél is fontosabb, szinte jövőbe látó módon igaznak bizonyultak, és gyakorlatilag ezért volt az, hogy a kőkemény Rusty Bennett még mindig lélegzett, pedig szolgálata alatt nem kevesebb, mint hat alkalommal került szemtől szembe a nagy kaszással. A lángvörös hajú, korábban SEAL rohamosztag-parancsnokként szolgáló Rusty Bennett úgy tűnt, egyszerűen túl kemény legény ahhoz, hogy csak úgy meg-haljon, és a mai napon mindent elkövetett azért, hogy ez az általa kiképzett férfiakra is vonat-kozzon. Egytől egyig, mindre

Az ifjú fókák közül az elmúlt negyedóra alatt hárman rogytak le a földre, túl fáradtan és túl összefagyottan ahhoz, hogy bármi is érdekelje őket. Rusty Bennett ott állt fölöttük, sérté-seket ordibált, az isten nevére esküdözött, hogy azonnal szétlövi a fejüket, ha nem kelnek fel azonnal, és indulnak előre. Az újoncok közül ketten elveszítették az eszméletüket. Egyikük még el is sírta magát. Ennek ellenére mind a hárman találtak magukban némi erőtartalékot, felkeltek, és agónia, valamint dac bizonyos keverékétől hajtva, rohantak tovább. A feladat végeztével Rusty Bennett mind a hármukat félrehívta, majd csendesen a következőt mondta nekik:

– Erről szól ez a munka. Kitartani, amikor az ember már feladná. Nagyon jó munkát vé-geztek. Büszke vagyok önökre.

106

Mikor visszatért a főhadiszállásra, Rusty Bennett parancsnokot azonnal a SEAL főnöke, John Bergstrom irodájába rendelték.

– Jó reggelt, Rusty – köszöntötte. – Na milyenek az embereink? – Jók, uram. Nagyon jók. A veteránok közül hatan máris kiváló vezetői tulajdonságokkal

büszkélkedhetnek, és az újoncok közül is akad néhány, akiben nagy fantáziát látok. Kiváló úszóink vannak, nagyon jó híradótechnikusaink, robbantó-mesterek és mesterlövészek. És persze néhányan láthatólag kőkemény srácok.

– Össze tudnánk állítani belőlük két tizenkét fős csoportot egy különösen fontos bevetés végrehajtására?

– Biztos vagyok benne, uram. Nagyon tetszik, amit a szemükbe nézve látok. Azért nem bánnám, ha legalább nagy vonalakban tudnám, miről van szó.

– Nos ma, nem sokkal éjfél után, mi ketten elmegyünk Washingtonba, az eligazításra. Egész nap ott leszünk. Remélem, minden kérdésünkre választ kapunk.

– A Nagy Emberrel fogunk találkozni, uram? – Személyesen. – Jézusom, biztos ön abban, hogy készen állok az ilyesmire? – Egészen biztos. De azért ne feledje, hogy ő nagyon csúnyán ugat, de még nagyobbat ha-

rap. Csak vicceltem. A tengernagy imádja a fókákat. Úgy tekint ránk, mint a legfontosabb katonákra az egész amerikai fegyveres erőkben. Egyébként pedig azt hiszem, eléggé egyér-telmű, hol fognak bevetni minket.

– Attól tartok, így van, uram. A Közel-Keleten. Na és arról tudunk valamit, mi lesz a fel-adatunk?

– Nem valószínű, hogy az iráni emberekkel való kapcsolatok ápolása. Ha Arnold Morgan minket akar bevetni, akkor valamit le kell neki rombolunk, vagy egyszerűen csak leradíroz-nunk a föld színéről. Bízzon bennem.

– Az istenit, remélem, nem arról az óriási iráni haditengerészeti kikötőről van szó az öböl-ben. Az a hely egyszerűen dugig van katonákkal.

– De persze ön valódi szakember, nem igaz, Rusty? – Az vagyok, uram. Ebben nagyon is igaza van. Attól a helytől ennek ellenére a hideg fut-

kos a hátamon. – Persze csak tippelni tudok, de annyit mondhatok, szinte teljesen biztos vagyok benne,

nem Bandar Abbas lesz a célpontunk. – Honnan tudhatja, uram? Azt mondta, hogy két tizenkét fős csapatot akar, huszonnégy

órás készenlétben. Ez pedig két célpontot jelent. Két különbözőt. – Még Arnold Morgan sem feltételezheti józan ésszel gondolkozva, hogy tizenkét fóka

képes volna elpusztítani egy teljes haditengerészeti támaszpontot, ahol közben több ezer el-lenséges katona van szolgálatban.

– Persze, ha éjszaka mennénk, akkor esetleg még sikerülhetne is! – felelte Rusty, szélesen vigyorogva. – De egyetértek. Ennél valamivel sokkal passzívabb célpont járhat a fejében.

John Bergstrom odasétált az iroda másik felébe, ahol nagyméretű, elektronikus térkép állt, mely Irán délkeleti partvidékét ábrázolta, az óceánnal együtt. Úgy nézte egy ideig, mintha attól várna segítséget, majd alig hallhatóan mormogni kezdett:

– Na és mi a helyzet ezzel az istentelenül nagy kínai finomítóval? – Elnézést, uram, nem igazán értettem, amit mond. – Semmi, semmi, Rusty. Csak gondolkoztam. Várjunk ezzel holnapig. Itt legyen ma éjjel,

zéró-zéró-harminckor. Civil öltönyt viseljen. A Fehér Házban fogunk találkozni Hunter pa-rancsnokkal.

– Értettem, uram.

107

Május 9., szerda 08.59 A Fehér Ház gyepe Morgan tengernagy oldalra fordította a fejét, bele a szélbe, és úgy nézte az eget délkeleti

irányban, mint valami légi-forgalomirányító, kutatva azt a nagy, haditengerészeti helikoptert, mely John Bergstromot és Rusty Bennettet fogja elhozni az Andrews légitámaszpontról. Megnézte az óráját. Még egy teljes perc volt az érkezés megbeszélt időpontjáig, de semmi jele nem volt annak, hogy az Egyesült Államok tengerészgyalogságának helikoptere hamarosan feltűnne a Potomac-folyó keleti partja felett kerepelve.

– Ha most azonnal meglátnám azt a rohadt helikoptert, még akkor is késnének egy teljes percet – morogta magában. – Úgy állok itt a füvön, mint valami nyomorult rózsakertész. Is-tenverte, szervezetlen matrózok. Hol az ördögben vannak már?

Pontosan két percet kellett várnia. Ekkor ugyanis észrevette a tengerészgyalogság célköve-tő rakétákkal felszerelt gépét, mely vadonatúj, négylapátos rotorjával hangosan kerepelve közeledett a Fehér Ház felé. A pilóta az épület fölött megfordította a gépet, a bal oldalra kissé megdöntötte, majd finoman letette a leszállópályára.

A rakodómester néhány másodperccel később kinyitotta az utasajtót és az Egyesült Álla-mok haditengerészetének legelső fókája, John Bergstrom kilépett a fővárosban uralkodó, gyö-nyörű napsütésre. Mögötte, sötétszürke öltönyt és fényesre tisztított cipőt viselve, Bennett parancsnok tagbaszakadt alakja tűnt fel. Ő fehér inget és sötétkék nyakkendőt viselt. A gallér-ja bal oldalára oda volt tűzve a fókák aranyszínű, háromágú szigonyt formázó jelvénye. Rusty Bennett kollégái mindenre megesküdtek volna, hogy főnökük minden este lefekvés előtt még a pizsamája gallérjára is kitűzi.

Arnold Morgan mosolyogva sétált feléjük. – Jó reggelt, John – mondta. – Örülök, hogy újra találkozunk. Ezzel kezet rázott a SPECWARCOM főparancsnokával, majd a fiatalabb tiszthez fordult,

aki eme élő legenda társaságában kissé lemaradva állt, és komoly hangon köszöntötte. – Jöjjön, és szorítsa meg a kezem, Bennett parancsnok. Olyan pillanat ez, amit már nagyon

régóta várok. Rusty odasétált hozzá, majd csendesen azt mondta: – Morgan tengernagy úr, örülök, hogy megismerhetem. Amint kezet ráztak, a tengernagy

fantáziája egyszeriben meglódult. Egy elegáns haditengerészeti tiszt állt előtte, Arnold Morgan lelki szemeivel azonban harcost látott, feketére festett arccal, kibiztosított gépfegy-verrel, amint az embereit kivezeti a vízből, majd fel a parton, elképzelhetetlen veszélyekkel nézve szemtől szembe. Amikor Rusty sötétkék szemeibe tekintett, azonnal felismerte benne a született vezetőt, három kockázatos bevetés veteránját, egy valóságos tigrist emberbőrben, majd megrázta a kezét, és azt mondta:

– Parancsnok, nem túl gyakran ér az a megtiszteltetés, hogy egy igazi hőssel foghatok ke-zet. Szeretném, ha tudná, milyen nagyra tartom önt.

Rusty bólintott, és színtelen hangon válaszolt. – Köszönöm, uram. Nagyon köszönöm. A háttérben ott látta a Fehér Házat, az amerikai hatalom megtestesítőjét, és most az egy-

szer teljes szívéből kívánta, hogy megözvegyült édesapja, Jeb Bennett, a maine-i rákhalász Mount Desertből, ha csak néhány másodpercre is, de láthatná.

Együtt sétáltak végig a gyepen, majd a Nyugati Szárny bejáratánál álló titkosügynökök

különleges belépőkártyákat adtak mindkét fókának, ezután végigmentek a folyosón, egyene-sen Morgan tengernagy irodájáig. Kathy O'Brian mindkettejüket köszöntötte, majd közölte a tengernaggyal, hogy Dickson tengernagy és Scannell tábornok már az irodájában várnak rá.

108

Ezenkívül most kapott jelentést a quanticói támaszpontról, hogy Hunter parancsnok szintén a körzetben tartózkodik, és hogy a helikoptere durván öt perc múlva szintén megérkezik a le-szállópályára. Hunter parancsnok egyenesen a SEAL keleti-parti főhadiszállásáról, a virginiai Little Creekből érkezik, ahol a Kettes, Négyes és Nyolcas Csoport laktanyája is van.

Odabent az irodában, főleg Rusty kedvéért, mindenkit bemutattak. A többiek már ismerték egymást. Kathy mindannyiuknak kért kávét, de szinte azonnal vissza is tért, bejelentve Rick Hunter parancsnok megérkezését, ezért a titáni SEAL csoportvezetőjét, aki ott volt a rég el-hunyt Joszif Sztálin által felépített északi csatornán állomásozó orosz haditengerészeti felsze-relés ellen végrehajtott támadás során; és aki ezzel együtt, az elmúlt évben, a kínai börtön ellen indított bevetés általános parancsnoka volt. Hunter parancsnok lesz az, aki nem egészen hat hét múlva személyesen vezetni fogja az embereit a kínai támaszpont ellen végrehajtott támadás során, Burmában. Belépett az ajtón ez a tagbaszakadt, keménykötésű harcos, aki 190 centi magas volt, és összesen 82 kiló tömör izom. Rustyhoz hasonlóan ő is sötétszürke öl-tönyt, fehér inget és fényes cipőt viselt. És ráadásul ő is ott viselte az aranyszínben csillogó háromágú szigonyt ábrázoló jelvényt a bal hajtókáján.

Morgan tengernagy felállt a székéből, majd megkerülte az asztalt, hogy üdvözölhesse a harcedzett SEAL parancsnokot. Neki is, mint Rustynak megmondta, mekkora megtisztelte-tésnek tekinti, hogy találkozhatnak.

– Uram – válaszolta Rick Hunter –, az igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy valaha is hallott rólam.

– Rick – felelte Arnold Morgan. – Számomra az, ha úgy emlegetném magát, mint a legki-válóbb parancsnokot, aki valaha is fegyveres erőink különleges erőinél szolgált, olyan volna, mintha bűnösen lealacsonyítanám az érdemeit. Tudom, kicsoda maga, és azt is tudom, miket tett. Kérem, menjen, üljön le a székembe, és engedje meg, hogy én hozzak magának egy csé-sze, nagy valószínűséggel teljesen gyomorforgató kávét. Ez a legkevesebb, amit megtehetek.

Mindenki nevetett, a nagydarab fóka pedig odament az íróasztal mögé, és leült Morgan székébe.

– El sem tudja képzelni, parancsnok, mennyi hosszú órát töltöttem azzal, hogy csak ültem itt, a bevetéseire gondolva, azon tűnődve, vajon sikerrel jár-e. Nos, éppen ezért érezze csak otthon magát. Ez az én Rick Hunter-féle halálra-izgulom-magam székem.

Morgan tengernagy mindenkinek töltött kávét, majd a figyelmüket a nagyméretű monitor-ra irányította, amelyre lehívta a kérdéses terület térképét. Irán délkeleti partvidéke látszott rajta, és mindenkinek feltűnt az a három, pontozott vonal, amelyek szorosan egymás mellett húzódtak, és amelyek összekötötték az ománi parton Ra's Qabr al Hindit, az iráni partvonallal. Olyan volt, mintha csak egy fal volna a szorosban keresztben felhúzva.

– Ez az aknamező lesz, Arnie? – kérdezte Bergstrom tengernagy. – Az bizony. És ha minden igaz, akkor néhány napon belül lesz itt rajta keresztbe egy vi-

szonylag széles átjárónk. Az indiai aknaszedők nagyon jó munkát végeznek. Egy nagyjából öt-hat kilométeres részt tisztítanak meg.

– A tankerek elindulhatnak még ezen a héten? – Azért annyira nem haladunk gyorsan. – Jól van, főnök – vágott bele a SEAL főnöke. – Ne kíméljen. Mit kell elkapnunk? – Itt fenn, John. 46 kilométerre, északra. Látja itt a feliratot, hogy Kuhesztak? A kínaiak új

olaj és petrolkémiai finomítója mindössze három kilométerre, délre van ettől a kisvárostól. És hatalmas nagy.

– Azt akarja, hogy elintézzük? – Aha. Tűnjön el a föld színéről. – Jézusom – nyögött fel Rick Hunter. – Mi a part menti részeken a vízmélység? – kérdezte Rusty Bennett.

109

– Nagyon kevés – felelte Arnold Morgan. – A parttól számított nyolc kilométeren belül 2,5 méter, három kilométeren belül pedig 120 centi sincs.

– Milyen közel tudjuk vinni a tengeralattjárót? – Talán ha 28 kilométerre, utána a sekélyebb szakaszon a BSZJ-kkel kell menniük. Az

utolsó nyolc kilométeren aztán úsznak, mennek vagy kúsznak. A víz meleg. A legjobb tudo-másunk szerint semmiféle katonai jelenléttől nem kell majd tartaniuk. Az egész partvonal teljesen kihalt.

Hunter parancsnok bólintott. – Van olyan új BSZJ-nk, amelyikbe tizennégy ember fér? – Igen. Jelenleg a Shark fedélzetén van. Kétfős személyzet, plusz tizenkét fóka. – Mennyi a hatótávolsága? – Hat óra, tizenhat csomós sebességgel. – Megvár majd minket, leállított motorokkal, vagy később visszajön értünk? – Megvárja önöket. Hunter parancsnok újra bólintott, majd Bergstrom tengernagyhoz fordult. – Én is ott leszek a bevetésen, uram? – Ez alkalommal még nem. Ön a Kettes Bevetést vezeti majd. Két héttel ezután. Már ha

egyetért. Leszolgálta a kötelező idejét, és mint azt ön is nagyon jól tudja, nem parancsolhatom meg, hogy menjen. Ennek ellenére nagyon hálás lennék, ha igennel felelne, amikor megkér-dezem, vállalja-e.

– De hiszen még semmit nem tudok a támadás természetéről. – Egy kínai haditengerészeti támaszpont ellen kell majd végrehajtaniuk, Burmában, a

Bassein folyó torkolatában – vágott közbe Arnold Morgan. – Nagyon veszélyes, de nagyon szervezett is lesz egyben. A bukás elképzelhetetlen.

– Nos, uram, én nem vagyok valami rossz abban, hogy kínai katonákat semlegesítsek. – Ezenkívül pedig John szerint ön a legkiválóbb SEAL csapatvezetőnk, Vietnam óta. Ki-

véve természetesen, a már nyugalomba vonult Rustyt. Becsületesen megmondom, parancs-nok, nem nagyon szeretnék bárki mást is a bevetés vezetésére.

– Ez lesz az utolsó aktív bevetésem, uram? – Igen. És ha sikerrel jár, ez azt is jelentheti, hogy a lehető legrövidebb időn belül meg-

kapja a tengernagyi rangot. Ezt Dickson tengernagy személyesen is garantálhatja önnek. Na most kérdezze meg, John.

– Hunter parancsnok, elvállalja a Kettes Bevetés, vagyis a Bassein folyón levő kínai hadi-tengerészeti támaszpont ellen végrehajtandó támadás parancsnoki beosztását?

– Igen, uram – érkezett a válasz, a legkisebb habozás nélkül. A három tengernagy kurtán bólintott, mint ahogy a haditengerészetnél ez már bevett szo-

kás volt, jelezve, nagy döntést hoztak és jól döntöttek. Ezután visszafordultak a képernyő felé, ahol John Bergstrom azt az útvonalat mutatta nekik, amelyiken a Sharknak haladnia kell a hadműveleti zónáig. Arnold Morgan már meghatározta a koordinátákat, ahol a tengeralattjáró 55 méter mély vízben, a kínai finomítótól 27 kilométerre várakozni fog rájuk. 26.36É 56,49K.

Ekkorra Bennett parancsnok már lázasan jegyzetelt. Ő is és John Bergstrom is kapott két hatalmas térképet, amit azután visszavihetnek Coronadóba. Rusty éppen az aknamező vonala-it rajzolta be és a vízmélységeket jegyzetelte.

– Istentelenül hosszú gyalogtúra lesz ez a sekély vízben – jegyezte meg. – Vannak radarok abban a körzetben?

– Amennyire meg tudtuk állapítani, egyetlen egy sem. Kínai radar pedig semmiképp. A kínaiak részéről semmiféle katonai jelenlétet nem észleltünk. A legközelebbi radar odalent van a rakétaállásnál, nagyjából 50 kilométerre. Ha a srácok a felszínen úsznak, biztosan nem veszik észre őket.

110

– Én valójában az utolsó néhány kilométertől tartok – jegyezte meg Rusty. – A víz csak bokáig ér majd, azután ott van az a mocsaras terület, utána pedig lapos, durva, homokos talaj. Semmilyen fedezék.

– A fókák körülbelül tizenkét perc alatt megteszik ezt a távolságot – vágott közbe Morgan tengernagy. – Szerintem vagy 10 000:1 az esély arra, hogy a rongyfejűek bármit is észrevesz-nek azzal az 50 kilométerre levő radarral, miközben maguk a partra rohannak.

– Igazából nem amiatt aggódom, uram. – Elnézést parancsnok. Mire gondolt? – Az én embereim bejutnak, azzal semmi gond – mondta Rusty. – A kivonulás az, ami mi-

att kétségeim vannak. – Rendben van, parancsnok, tudja, ezt már alaposan átgondoltam – mondta Morgan ten-

gernagy. – Vegyük csak a lehető legrosszabb helyzetet. A finomító az előtt robban fel, hogy az ön emberei biztonságos távolságba érnének. Mondjuk, nem sikerült eléggé aláaknázniuk az irányítótornyot, és az ott dolgozó civil őrség riasztja a Bandar Abbas-i támaszponton állomá-sozó barátaikat. Ezek körülbelül 80 kilométerre vannak. Egy járőrhajó számára túlságosan nagy távolság. Csak akkor van esélyük, hogy önöket elkapják, ha helikoptereket használnak, de mire azokat felkészítik, az legalább húsz percbe telik. A repülési idő, ha mondjuk, 170 csomós sebességgel haladnak, tizenöt perc. Ez azt jelenti, hogy önöknek harmincöt percük volt eddig, hogy valamelyest mélyebb vizekbe elérjenek. Koromsötét éjszaka van, nekik azonban meg kell találniuk magukat. Én az önök pozíciójának közvetlen közelébe, személye-sen fogok odarendelni két, célkövető rakétákkal felszerelt fregattot, önöknek, fiúk lesznek rádióik. Ha a helikopterek valamennyire is megközelítik önöket, akkor parancsot adok, hogy lőjék le őket ott helyben, és majd az egészet ráfogjuk a finomítóban keletkezett robbanásra. Az igazat megvallva, talán jobb lenne, ha már felszálláskor széjjellövetném őket. Rohadt rongyfejűek.

– Na és mi a helyzet akkor, ha van egy-két helikopterük odalent, az aknamező végéhez te-lepített rakétaállásoknál is?

– Ha bármi is megmozdul az égen az aknamező közelében, akkor annak jónapot – morog-ta a tengernagy. – Ne feledje, hogy jelen pillanatban az Amerikai Egyesült Államok az egyet-len haditengerészeti erő, amely az öböl, a Hormuzi-szoros, valamint az Arab-tenger térségét irányítása alatt tartja. Senki nem mozdulhat, amíg mi engedélyt nem adunk. Senki!

– Köszönöm, uram – válaszolta Bennett parancsnok. – Bármikor, parancsnok. Örülök, hogy segíthetek – felelte Arnold Morgan mosolyogva. Imádta az ilyesmit. Valódi harcosokkal beszélgetni. Olyan férfiakkal, akik valóban értet-

ték a dörgést. Igazi emberekkel. Ránézett a fókára, egy olyan férfira, aki sokkal több veszé-lyes helyzetet élt át, mint amit a legtöbb ember el tudna képzelni. Rusty csak állt ott, és még mindig a térképet tanulmányozta, jegyzeteket készített, egyenes testtartással, tömött, fekete bajsza tökéletesen nyírva, tekintete kemény. Arnold Morgan akár egy héten keresztül is tudott volna beszélgetni vele. Ekkor hirtelen megkérdezte a Maine partjairól származó fókától:

– Parancsnok? Feltehetek önnek egy kérdést? Egy viszonylag személyes kérdést? – Természetesen, uram. – Amikor partra szállt az emberei élén, azon a szigeten, ott a Dél-kínai-tengeren, akkor ér-

zett félelmet? – Igen, uram. – A félelme elszállt akkor, amikor a harc megkezdődött? – Nem, uram. Egész idő alatt féltem. – Az emberei tudták ezt? – Nem, uram. – Ők féltek? – Igen, uram.

111

– Volt bárki is, aki megadta magát a félelmének? – Nem, uram. – Honnan tudja? – Mert mindannyian a háromágú szigonyt viseljük, uram. Mi nem szoktuk megadni ma-

gunkat. – Természetesen – bólintott Arnold Morgan. Teljesen egyértelműen látszott, mennyire meghatódott a tengernagy ezen a rövid beszélge-

tésen. John Bergstrom lépett elő, és megszólalt: – Rusty, gondolom, maga is szeretne részt venni a bevetésen. Nem magában a harcban, de

azért ott lesz. – Igen, uram. Korábban még nem tudtam, mi lesz a célja az akciónak. Szeretném, ha meg-

kaphatnám az általános parancsnokságot egészen addig, míg a fiúk megérkeznek a célterület-re. Én is velük megyek majd a tengeralattjáró fedélzetén egészen a találkozási pontig. Így legalább elég közel leszek, ha valami esetleg… nos… történne. Valami… hmm… váratlan, úgy értem. Szeretném, ha engedélyt adna erre, uram.

– Megkapta, parancsnok. Morgan tengernagy bejelentette, hogy úgy tűnik, mostanra már mindenki tökéletesen tisz-

tában van azzal, hogyan fognak eljutni a helyszínre a fókák, és hogyan történik majd a célte-rületről való kivonásuk, így hát nem maradt más, közelebbről meg kell nézniük a finomítót. Kikapcsolta a képernyőt, helyette kivetített egy színes felvételt, 76x60 centiméteres képet, melyet a műhold készített Kína óriási petrolkémiai finomító-üzeméről, az iráni partoknál. El-mondta a többieknek, hogy mintegy 2 milliárd dollárba került a felépítése, és ha teljesen üzembe helyezik, naponta körülbelül 10 millió dollár értékű terméket lesz képes előállítani. Lehetett vele finomítani benzint, kerozint, repülőgépbenzint, nehéz üzemanyagolajat, folyé-kony petróleumgázt, szurkot és ként. Még csak néhány hónapja működik, de máris 250 000 hordónyi olajat finomít mindennap.

– Ha önök, fiúk alaposan odacsapnak ennek a kócerájnak, akkor nagyon, de nagyon sok mérges kínai fog össze-vissza rohangálni. Hatalmas a létesítmény, teli csövekkel, tornyokkal és szelepekkel. Ennek ellenére nem sok értelme volna egyszerűen csak lyukat robbantani né-hány berendezésbe. A felrobbant csöveket és a sérült tornyokat egyszerűen lezárhatják, és gyorsan megjavítják, vagyis nem okoznánk vele túl nagy kárt. Nekünk pedig éppen nem ez volna a célunk. Mi azt akarjuk, hogy a hely a levegőbe röpüljön, hogy valóban begyulladjon. Hatalmas robbanást akarunk.

– Csak semmi szarozás – tette hozzá Dickson tengernagy, nem is leplezve, hogy ezzel Morgan tengernagy kedvenc kifejezését akarja parodizálni.

– Ahogy mondja, HHF – erősítette meg a nemzetbiztonsági tanácsadó. – Semmi szarozás. Ezután odasétált az íróasztalához, a kezébe vette 90 centis fémvonalzóját, és visszament a

kivetítőhöz. – Jól van. Egy kicsit arrébb fogok állni, hogy mindannyian jól lássák a területet, amiről

beszélni fogunk. Így Rusty a sárga filctollal megjelölheti a fontosabb részeket a fénymásolat-okon, amiket kiosztottam. Feltételezem, hogy nem mindannyian szakértői a finomításnak, ezért el fogom magyarázni önöknek, mit kell keresniük. Egyébként huszonnégy órával ezelőtt még én sem tudtam semmit ezekről a dolgokról, de most már jó vagyok a témában, mert ide-hívtam Jack Smith-t, aki mindent elmagyarázott nekem. Mindannyiuknak készítettem a most elhangzókról jegyzeteket, amiket elvihetnek, hogy később tanulmányozhassák, de azért sze-retném, ha együtt is megbeszélnénk az egészet. Először is, egyvalamit tisztáznunk kell: a fi-nomító nyersolajat, mely ez esetben Kazahsztánból érkezik, alakít át egy csomó különböző anyaggá.

A nyersolaj valójában csak rengeteg szénhidrogén-vegyület egyben, amelyet a finomító-ban különböző csoportokra vagy frakciókra bontanak. A teljes neve ennek a folyamatnak, az

112

„elválasztás, átalakítás és kémiai kezelés”. Gyakorlatilag ezt az egész anyagot desztillálják, csak azért trükkös az egész, mert a különböző frakciók különböző hőmérsékleteken forrnak, ülepítve párolognak el, a benzin 23 Celsius fokon, némely nehéz üzemanyag-olaj pedig 315 Celsiuson. Ráadásul az sem egyforma, hogy milyen hőmérsékleten kondenzálódnak.

Szóval annyi történik, hogy a nyersolajat mindenféle csővezetékben keresztülpumpálják egy kemencén, amely mondjuk 385 Celsiusra melegíti fel. Az eredményül kapott forró gázok és folyadékok ezután egy függőleges acélhengeren haladnak keresztül, amelyet frakcionáló toronynak neveznek. És ez az a kis rohadék, amit nekünk el kell kapnunk. Mert odabent, eb-ben a toronyban rengeteg különböző folyamat zajlik, a nehéz üzemanyagok az alsó részen csapódnak le, a könnyebb frakciók, mint a benzin és a kerozin a középső, illetve a felső része-ken. A folyadékokat, melyek mindegyike fokozottan robbanásveszélyes, tálcákban gyűjtik össze, majd csővezetékekben vezetik le, a torony oldalán. Vannak olyan frakciók, amelyek nem is tudnak lehűlni eléggé ahhoz, hogy kondenzálódhassanak, így ezek a torony tetején jönnek ki, majd egy úgynevezett gőzbegyűjtő egység gyűjti össze. Megint csak nagyon gyú-lékony anyagokról beszélünk. Ha egy ilyen torony a levegőbe röpül, mert valamilyen bomba felrobbant az alsóbb részein, el tudják képzelni, milyen kárt okozhat? Egy perc alatt valóságos tűzzivatarként köpné magából a nehéz üzemanyag-olajat, amely azután beleütközik a benzin-be, kerozinba, végül pedig a gőzbegyűjtő egységben levő folyékony gázba. Amennyire önök érdekeltek az ügyben, egy ilyen torony a világ legnagyobb petárdája.

Vonalzójával megütögette a kivetítőt. – Látják itt ezt a csoportot a létesítmény északi végénél? Tíz torony. Amennyire én meg

tudom ítélni, a legnagyobb lehet vagy harminc méter magas. A legjobb volna felrobbantani ezt, ezt, és ezt itt, a tárolótartályok mellett. Jack szerint ezek dugig vannak benzinnel. Ha a torony elszáll, akkor magával viszi a tárolótartályokat is, meg talán az egész környéket, szóval azt ajánlom fiúk, hogy legyenek nagyon távol a helyszíntől, amikor a detonáció bekövetkezik.

Tartott egy kis szünetet a hatás kedvéért, de senki nem szólalt meg. – Ez a magas épület itt – folytatta végül – az irányító központ. Létfontosságú, hogy ezt is

elkapják, mégpedig nagyon keményen, mert innen el lehet zárni az olaj útját, gyakorlatilag több kilométernyi csővezetékben. Ez pedig nem volna valami célravezető. Nekünk az a jó, ha ömlik, és táplálja a tüzet, nehogy kialudjon. Végül tehát elérkeztünk ehhez a csoportnyi táro-lótartályhoz. Jack azt állítja, hogy biztosan itt tárolnak több százezer tonnányi folyékony hal-mazállapotú, mélyhűtött földgázt. Úgy tűnik, összesen nagyjából harminc van belőlük, és a mi szempontunkból stratégiailag tökéletes az elhelyezésük. Messze vannak a tornyoktól, és az irányítóközponttól is, szóval nem kell elpocsékolnunk a robbanóanyagot. Ebből a műholdfel-vételből is láthatják, hogy a tankok hatalmasak, talán 15 méter magasak és nagyjából 12 méter átmérőjűek. Szerintem, ha ötöt közülük elkapunk, akkor magukkal rántják az összes többit is. Ezenkívül mintegy háromszög alakban történnének a robbanások, a tornyoknál, az irányítóközpontnál és a tárolótartályoknál, ami biztosan elpusztítaná az ezek által határolt területen levő középső tárolóterületet is.

Hallgatóságára nézett, és látta, hogy még mindig figyelmesen néznek rá. – Uraim – mondta. – Odakint, a telep északnyugati részén, újabb, nagyobb épületegyüttest

láthatnak. Jack azt állítja, ez valószínűleg a vegyi üzem, rengeteg ammónium-foszfáttal a mű-trágyagyártáshoz. Én nagyon jól tudom, hogy így is rengeteg tennivalójuk lesz, hiszen csak tizenketten mennek, de ha esetleg maradna még némi idejük és robbanóanyaguk, akkor ennek az anyagnak a levegőbe röpítésével akkora kárt okozhatnának, mint annak idején Texas City-ben.

– Arnold – vágott a szavába John Bergstrom. – Azért magyarázta el nekünk az elképzelé-seit, hogy majd utána mindenki hazamenjen, és… hogy is mondjam… finomítsa őket?

– Szó sincs róla, John. Végeztem. Csak azért beszéltem ilyen sokat, mert szerettem volna, ha mindannyian ugyanolyan tervekkel rendelkezünk a tenger felőli behatolással és kivonással

113

kapcsolatban, hogy mennyi TNT-re lesz szükség, és melyek azok a fő célpontok, amelyeket támadniuk kell. Azt, hogy mennyi fóka indulhat a bevetésre, a BSZJ mérete határozza meg. A többi azonban önökön áll: mikor és hogyan hatolnak át ezen a magas drótkerítésen, hogy oda-jussanak, mit tesznek az esetleges riasztásokkal és őrökkel. Az elkövetkezendő néhány nap-ban elintézem, hogy minden Fort Meade-ben összegyűjtött információ azonnal eljusson Coronadóba. A haditengerészet parancsot fog kapni, hogy biztosítson az önök számára bár-mit, amit Hunter parancsnok vagy Bennett parancsnok kér, ebbe természetesen beleértve a nehéztüzérségi támogatást is. Mindegy, mibe kerül.

– Jól van, Arnold. Akkor hát mi legyen a Bassein folyóval? A Kettes Bevetéssel? – Evvel kapcsolatban még rengeteg fontos tanácsot kapok majd, John. De azért már előké-

szítettem néhány térképet az ön és Rick számára, amiket visszavihetnek Kaliforniába. Ezenkí-vül van még néhány szörnyű, fekete-fehér műholdfelvételem is a helyről, de az NBH már dolgozik rajta, hogy jobb minőségű és tisztább felvételeket szerezzenek, amiket én azonnal átküldök majd maguknak. Ez az egész hadművelet szigorúan csak a haditengerészet hatáskö-rébe tartozik. Ezért van az, hogy Alan Dickson személyesen veszi át a parancsnokságot. Kü-lönösen ebben a szigorúan bizalmas szakaszban. Velem állandó kapcsolatot fog tartani, és azt javaslom, hogy önök ketten is dolgozzanak együtt. Attól függően, milyen információkat tudok szerezni, talán az egész taktikánkat meg kell változtatnunk. Nem akarok semmi olyasmit, ami talán jövő hét csütörtökre érvényét veszti.

– Értettem, uram. A megbeszélésnek 11.45-re vége lett. A három fóka visszautasította az ebédmeghívást, és

azonnal visszamentek a helikopterükhöz. A Fehér Ház gyepéről az Andrews légitámaszpont-ra, az Andrewsról egyenesen San Diegóba. Katonai repülőgép. Ahogyan Morgan tengernagy fejezte volna ki: „Csak semmi szarozás.”

Miközben a Nyugati Szárny folyosóin sétáltak a helikopter felé, Morgan tengernagy el-mondta nekik, miért szükséges mindezt végrehajtani.

– Ne felejtsék el, fiúk, ha felrobbantják azt a finomítót, akkor a kínaiaknak azonnal el kell tűnniük az Indiai-óceán nyugati részéről, hiszen már nem lesz semmi keresnivalójuk arrafelé. Nem tűrhetjük el… ezek az istenverte riksahúzók az egész szabad világot megbénítják. A keleti részen is véget kell vetnünk a jelenlétüknek. Azt akarom, hogy a támaszpontjuk rom-halmaz legyen, és azt akarom, hogy a haditengerészetük takarodjon vissza a Kínai-tengerekre, ahová valók. Ha a Bassein folyón levő célpont megsemmisül, én majd megmondom azoknak a kis szemétládáknak, pontosan miért történt mindez, és ha akarják, majd feldughatják ezt is maguknak a szerencsétlen rizses táljaikkal együtt.

Amikor a helikopter a levegőbe emelkedett, és a folyó fölött elhúzva, az Andrews irányá-ba repült, Morgan halkan mormogott magában.

– Ötszáz éve, hogy Kínának nincs nagyobb flottája a Közel-Keleten, és még ez sem elég hosszú idő.

Május 10., csütörtök 10.00 (helyi idő szerint) A Keleti Flotta parancsnoksága Ningbo, Zhejiang tartomány Zhang tengernagy nem értette a helyzetet. Itt volt az amerikai haditengerészet, akkora ten-

geri erővel, amelyhez hasonlót a tizenhét évvel korábban, Irak ellen viselt háború óta nem koncentráltak egy helyen, és az Egyesült Államok mindeddig nem is próbált kapcsolatba lépni az aknamezőt telepítő országok egyikével sem.

114

– Szerinted lehetséges volna, hogy nem tudják, kik csinálták? – kérdezte a főparancsnokot, Zu Jicai tengernagyot.

– Biztosan tudják – felelte amaz. – A hadihajóinkat mindenképpen látniuk kellett a körzet-ben. Hiszen a legnagyobb rombolónkat még mozgásképtelenné is tették. Vagy legalábbis azt hiszem. Természetesen semmi bizonyíték nincs arra, hogy ők tették volna.

– Nos, ha valóban ez a helyzet, akkor nagyon is különös, néma háború folyik közöttünk, nem gondolod? A világ két leghatalmasabb nemzete és a Perzsa-öböl védelmezői valamiféle furcsa, hármas szumóküzdelembe kezdtek, mindenki megfogta a másik fejét, ennek ellenére egyetlen szót sem váltanak egymással.

– És sajnos, ez a helyzet nem is nagyon akar változni – tette hozzá Zu Jicai. – Elég bizarr. Az amerikaiak mindeddig nem tiltakoztak hivatalosan az aknamező ellen,

azonban megdöbbentő haditengerészeti erőt vonultattak fel az öbölben, ami úgy áll ott, mint az a nagy, ostoba majom, amit ők úgy imádnak, az a King Kong, az öklével csapkodva, ám semmit nem találva el.

Zu tengernagy kuncogott. – Az a gond az amerikaiakkal, hogy mindig rejtőzik a háttérben valamilyen más szándék.

Nem lankadhat a figyelmünk, és semmiképpen nem hagyhatjuk, hogy bármelyik hadihajónk is a közelükbe merészkedjen.

– Szerinted azt tervezik, hogy visszacsapnak ránk? Végső soron egyedül mi voltunk a fele-lősek négy, elképzelhetetlenül drága tankerhajó pusztulásáért.

– Nem is tudom, Jicai. Nem hiszem, hogy idejönnének, és elkezdenék bombázni valame-lyik városunkat, vagy haditengerészeti támaszpontunkat. Akkor pedig mi marad célpontnak?

– Azért ott van egy viszonylag nagy olajfinomítónk Iránban. – Ó, igen, de az amerikaiak azt nem fogják megtámadni. Túlságosan is tisztelik a pénzt, és

jelenleg az olaj jelenti az egész világon a legtöbb pénzt hozó árucikket. Talán egy napon még részvényeket is akarnak majd vásárolni benne, de semmiképpen nem pusztíthatják el. Ezzel ők maguk is csak ugyanolyan meggondolatlan cowboyokká válnának, mint Szaddam Hussze-in, nem törődve a régió ökológiájával, nem is beszélve a civil áldozatokról.

– Ennek ellenére, Yushu, azt hiszem, a legjobb volna, ha megerősítenénk a finomító őrzé-sét. Talán kölcsön is kérhetünk néhány olyan őrkutyát a Bandar Abbas-i támaszpontról.

– Az biztos, hogy ártani, nem ártana, Jicai. Egyetértek. Nem volna szabad alábecsülnünk a Pentagonban ülők lelke mélyén lakozó vérszomjas vadállatot.

– Még akkor is, Yushu, ha egyelőre a titkos szándékaik rejtve vannak előttünk. – Pontosan úgy, mint a mieink őelőttük, Jicai. Hatodik fejezet Május 10. 12.00.10.40D 146K USS John F. Kennedy Nagy John látszólag nem haladt előre valami gyorsan. A gigantikus anyahajó újra a meleg

tengereken hajózott, 300 kilométernyire Queensland partjaitól, miután újra átkelt a Torres-szoroson. Még mindig nem mozdult a levegő, még mindig támadósebességen haladtak, és még mindig olyan forróság volt, mint a pokolban. Az egyetlen dolog, ami az elmúlt hét óta

115

változott, hogy most már keleti irányba haladnak, nem pedig nyugat felé. A Nagy John paran-csait ugyanis megváltoztatták. Senki nem mondta, miért. Csak egy kurta rádióüzenetet kaptak a Harmadik Flotta parancsnokságáról, San Diegóból, mely szerint azonnal forduljanak meg, és induljanak vissza azon az útvonalon, amerről jöttek. Felejtsék el Diego Garciát. Ehelyett inkább irány a Csendes-óceán, Új-Guineától keletre forduljanak északi irányba, és Tajvan keleti partjainál vegyenek fel harcálláspontot.

A fedélzeten szinte mindenki arról beszélt, hogy Kína biztosan megint túl közel merész-kedett a független kis szigethez, amelyen az Egyesült Államoknak nagyon nagy befektetései vannak, és amely megvédelmezésére felesküdött.

Az igazság azonban egész más volt. A Nimitz-osztályú repülőgép-anyahajóval, a Ronald Reagannal kapcsolatban – amely csak nemrégiben esett át egy komolyabb nagyjavításon – úgy ítélték meg, hogy sokkal több idő kell, míg újra tökéletesen harcképes állapotba kerül. Mivel pedig a Constellation, a Truman, a Stennis és a Roosevelt már mind a Hormuzi-szoros környékén tartózkodott, úgy határoztak, a Reagannek jobb lesz, ha nem sieti el a dolgot, és kényelmes tempóban haladva, szintén erre a hadműveleti területre indul. Így aztán a JFK-t vezényelték a tajvani partok védelmére, a másik négy RAHCS-ra hagyva az öböl bejáratánál fellépett olajproblémák kezelését. Ez a négy harccsoport ugyanis elég ütőerőt tudott biztosíta-ni ahhoz, hogy a világ történelmében eddig felmerült bármilyen problémát megoldhassák. Az irániak, a kínaiak és bármilyen más nemzet elijesztéséhez, akik a környéken ólálkodtak, már a Constellation és a Truman jelenléte is tökéletesen elegendőnek bizonyult.

A Nagy John tehát továbbra is szelte a habokat a Coral-tenger felé haladva, miközben fe-délzetén mindenki halálra izzadta magát, és azon tűnődött, mivel érdemelhették ki ezt az óriá-si megtiszteltetést, hogy holdkórosok módjára keringjenek Indonézia déli része körül, olyan tengerrészeken, amelyeken soha semmi nem történik.

Május 10., csütörtök 08.00 Az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja, Coronado Még a SPECWARCOM félhomályos, alig kivilágított belső területén is olyan nagy titok-

tartás uralkodott, amilyen csak lehetséges volt. Mélyen, Coronado föld alatti hadműveleti termeinek egyikében, huszonnégy, személyesen kiválogatott fóka vett részt egy olyan, kétna-pos eligazításon, melyet három olyan férfi tartott nekik, akik talán a legkeményebb fickók voltak a világon: John Bergstrom tengernagy, Rick Hunter parancsnok és Rusty Bennett pa-rancsnok. Az előttük álló feladat, legalábbis SEAL mércével mérve, nem tűnt túlságosan bo-nyolultnak – két idegen létesítményt kellett elpusztítaniuk, amelyek egyike ráadásul csak eny-hén védett volt. Az azonban, amelyet ezzel a hadművelettel el akartak érni, szinte herkulesi volt: ki akarták zavarni a Kínai Népköztársaságot az Iráni-öbölből, a Hormuzi-szorosból, az Arab-tengerről, az Indiai-óceánról és különösen a Bengáli-öbölből. Mégpedig pontosan ebben a sorrendben.

Amerika legelitebb és legkegyetlenebb különleges erőinek huszonnégy tagja nézett farkas-szemet 1,3 milliárd kínai állampolgár közös akaratával és szándékával, valamint 300 000 em-bert szolgálatban tartó haditengerészetükkel. Az esélyek – bárhogy is tekinti az ember – nem valami biztatók. Mármint a kínaiak számára.

116

Az igazat megvallva összesen huszonnyolc harcra kész fóka tartózkodott a hadműveleti te-remben, hiszen négy „csere” is kellett, ha ne adj isten, valaki esetleg megsérülne. Hunter pa-rancsnok maga, szintén a főcsoportba tartozott, és személyesen fogja vezetni csapatát, a Ket-tes Bevetésre.

Ebben a pillanatban Bennett parancsnok éppen a katonák elsődleges behatolásának részle-teit ecsetelte, vagyis azt az utolsó hét-nyolc kilométert, amelyet az egyes csapat gyalog vagy kúszva tesz meg egészen a Hormuzi-szoros partján felépített, nyüzsgő kínai finomítóig. Előtte volt a térkép, mely a part közeli, sekély vizű területeket ábrázolta.

– Nos, emberek – kezdte a SEAL-nél bevett, könnyed stílusban – mindannyian láthatják a mélységeket. Ha szerencsések lesznek, akkor a BSZJ legalább 6 kilométerre megközelíti önökkel a partot, de ez az istenverte térkép biztosan nem egészen pontos. Az a legjobb, ami-ben reménykedhetünk, hogy a tengeralattjáró képes lesz eljutni idáig, a tízméteres vonalig. Ezután jön egy öt kilométeres úszás, meleg vízben, amely nem egészen három méter mély. Innentől kezdve pedig, úgy tűnik, kénytelenek lesznek a sekélyesben gázolva haladni tovább. A jó hír persze az, hogy semmi jele katonai járőrtevékenységnek. Alaposan megnéztünk min-dent, és nem találtunk semmi erre utaló jelet. A legközelebbi idegen katonai erő ötven kilomé-ternyire van onnan. Ezenkívül pedig az Egyesült Államok haditengerészete szintén maguk mögött lesz, így a víz felől is tökéletesen fedezve lesznek, mivel az utóbbi néhány hétben gyakorlatilag mindenkit halálra ijesztettek.

Rusty szünetet tartott, és megkérdezte, van-e valakinek kérdése. Senkinek sem volt. Ki-kapcsolta a tengeri megközelítési útvonalakat ábrázoló térképet, majd ráközelített a kínai fi-nomítóra.

– Most pedig, azt szeretném, ha mindannyian készítenének jegyzeteket – mondta. – Mind-annyian kapni fognak egy-egy 25x20-as, kinyomtatott képet a célpontunkról, pontosan azt, amelyiket itt is láthatják a képernyőn. Természetesen nyugat felől közelítik majd meg, keresz-tül ezen a mocsaras területen, innen fel a partra, és keresztül ezeken a homokdűnéken. A mű-holdfelvételekből láthatják, hogy ezen a helyen, nagyjából 120 méterre a védőkerítéstől, kivá-ló fedezéket találhatnak, ami nagyon fontos. Mert azt szeretnénk, ha két különböző behatolást vinnének véghez. Az első éjszakán, éjfél körül fogják elérni a védőkerítést. Azt akarom, hogy szépen vágjanak rá egy lyukat, éppen akkorát, hogy egyszerre két ember átférhessen rajta. Ezután egy négyfős különítmény a robbanószerekkel együtt behatol, és elhelyezi a bombákat ezeken a hatalmas tárolótartályokon.

Ezzel egy olyan alakzatra mutatott, ami leginkább egy huszonnyolc, hatalmas, fehér kon-zervdobozból álló csoportra emlékeztetett, melyek egyenként kilenc méter magasak és tizen-nyolc méter átmérőjűek voltak.

– Azt szeretném, ha ezek közül háromnak az aljára elhelyeznék a tölteteket – folytatta. – Öntött betonból készültek, kívülről acélborítással. Mindegyikük tele van éppen csak finomí-tott petróleummal. Látják ezt a csővezetéket? Követhetik nyugati irányba, majd az új, part menti töltőállomásnál tegyék rá a bombát. Ebben minden bizonnyal petróleum van, amely, mint azt önök is tudják, elég jól ég. Ez az egész nem valami időigényes meló, szerintem vagy húsz perc alatt meg vannak vele onnantól számolva, hogy a drótkerítésen keresztül behatol-nak. Természetesen, ha ezen a ponton elkapják önöket, és önökre támadnak, akkor az egész akció lefújva.

Rusty újra szünetet tartott, és nagyot kortyolt a jéghideg vízből, mielőtt folytatta volna. – További három ember önök közül fogja vágni a külső kerítést, majd visszahajtogatják a

helyére, és biztosítják is. Ez lesz az első éjszakán végrehajtandó feladat. Ez az utóbbi külö-nítmény fogja ezenkívül megfigyelni a nappali járőrtevékenységet, óvatosan kikerülve az őrö-ket. Mindenki megértheti, miért nem akarjuk a lebukást, hiszen a bevetés fő része a következő éjjel zajlik le. Kérdés?

– Hány bombát viszünk magunkkal, uram?

117

– Hatot a tárolótartályokhoz, ez azt jelenti, hogy három jut, mindkét csoportnak. További háromra lesz szükség a tornyokhoz, ami egyébként valószínűleg túlzott óvatosság, hiszen egyeden ilyen torony levegőbe röpítése is elpusztít minden csővezetéket 15 négyzetkilométe-res területen belül. Valamint még három az irányítóközponthoz, ebből kettőt alacsonyan, egyet pedig, ha lehet, valamivel magasabban helyezzenek el. Ha jut még némi idejük, akkor vigyenek párat a petrolkémiai üzemhez is, de nem hiszem, hogy maradna. Ez így összesen tizennégy bombát jelent, vagyis a legtöbbjük egyet visz magával. Három bombától szabadul-nak meg az első éjszaka, további tizenegytől a másodikon. Tudom, hogy ez nem kevés súlyt jelent, a fegyvereikkel, a Draegerekkel, a támadótáblákkal, valamint a detonátorokkal együtt, de azért a sekély vízben való menetelésen kívül annyira nem rossz a helyzet.

– Viszünk magunkkal nehézfegyvereket is? Arra az esetre, ha valami gond volna. – Nem, semmi igazán nagyot. Ha ugyanis valami dráma volna, akkor csak rádiózniuk kell

a segítségért. Lesz néhány helikopter egyperces készenlétben a Constellation fedélzetén, szó-val azonnal ki tudják vonni mindannyiukat.

– Na és mi van, ha ezek a rohadt irániak helikopterekkel jönnek nekünk, amikor lebuk-tunk?

– Ha akármi a levegőbe emelkedik az iráni légierő vagy a haditengerészet bármelyik tá-maszpontjáról, akkor azonnal leszedjük. Amennyire én látom a dolgot, a biztonságukért nem-igen kell aggódniuk. A lehető legnagyobb frontvonalban elképzelhető erő védi majd önöket, Danny. Én az akció titkossága miatt aggódom. A lényeg, hogy ne bukjanak le.

– Értettem, uram – válaszolta Dan Conway hadnagy, a Délkínai-tengeren végrehajtott ta-valyi akció másik kitüntetett veteránja. – Cak finoman, cak finoman, kici kínai maki.

– Ne is törődjön a kínai makikkal, uram, mi a helyzet a kínai ugatókkal… az őrkutyákkal? Ha van ott néhány istenverte dobermannjuk, vagy németjuhászuk, akkor kénytelenek leszünk lelőni mindegyiket, különben darabokra szaggatnak minket. Ez pedig a legjobb esetben is óriási hangzavart eredményezne.

– Jól van, Bobby, semmilyen kutyára utaló nyomot nem vettünk észre a finomító körül. Az igazat megvallva még rendes őrséget sem észleltünk. Langley azt állítja, semmiféle őrku-tya nem lesz ott. Ennek ellenére tökéletesen egyetértek, mert ha egyeden egy kutya is bepöc-cen, és ugatni kezd, akkor azonnal vége a bevetés titkosságának. Ez persze nem volna végze-tes hiba, hiszen a mi fő célunk a rombolás, de azért nagyon szeretnénk, ha senki nem látná meg önöket sem akkor, amikor behatolunk, sem akkor, amikor távozunk onnan.

– Mert ha lelövünk néhány kutyát, akkor azonnal kiderül, hogy ott vagyunk, igaz? – Pontosan. De azért még találhatunk valami más módot is arra, hogy elhallgattassunk né-

hány dobermannt, és ne kelljen megölnünk őket, ha olyan szerencsétlenül alakul a dolog, hogy már az első éjszakán beléjük botlunk. A második éjszakán már nem olyan fontos a csen-desség, mert nem számolunk egyetlen túlélővel sem.

A SEAL támadás fontos részleteit beszélték meg egész csütörtökön, majd vacsora után, még késő éjszakáig. Ezután újra összejöttek pénteken, és megint csak késő délután végeztek, amikor már minden fóka tökéletesen tisztában volt a feladataival, és azzal, hogy szóról szóra mit kell végrehajtania. Soha senki nem mondta, hogy könnyű feladat lesz.

Május 12., szombat 09.30 320 kilométernyire nyugatra San Diegótól, 9200 méter magasságban haladva Az Egyesült Államok haditengerészetének hatalmas Galaxy szállítógépe, mely a SEAL

támadóosztagokat és teljes felszerelésüket szállította, 400 csomós sebességgel haladt a Csen-

118

des-óceán fölött, a hawaii-i Pearl Harbor irányába. Itt rövid időre leszálltak tankolni, és hogy kipakoljanak több tonnányi pótfelszerelést a támaszpont számára, innen pedig a 21 000 kilo-méteres utazás második fele, egészen Diego Garciáig már non-stop lesz.

A fókák együtt foglaltak helyet a gép hátsó részében, míg felszerelésük hatalmas rakodó-ládákba pakolva állt a többi fegyverrel együtt, melyet magukkal kell majd hurcolniuk a kínai finomítóhoz. Mindegyikük személyesen csomagolta be nagy odafigyeléssel a csak neki ké-szült, neoprene búvárruhát. A nagyméretű SEAL uszonyokat, melyek a gyorsabb haladás mi-att voltak ekkorák, és szintén személy szerint az ő méretükre készültek. Mindegyik uszony belső oldalán ott állt a fókák azonosítószáma, melyet a BUD/S kurzus elvégzése után kaptak meg, és amely egész életük során elkíséri őket. Mindegyik fóka választott magának két búvár-szemüveget is, melyekről az amatőrök kedvéért odakerült fényes neonszíneket matt fekete, vízálló szigetelőszalaggal, óvatosan letakarták. A támadótáblákat, melyeket a vezérbúvárok visznek majd magukkal a megközelítés során, szintén óvatosan csomagolták be. Egy támadó fóka számára ez a felszerelési tárgy jelenti a különbséget az élet és a halál között. A vezérbú-vár kinyújtott kézzel tartja maga előtt, és a szeme állandóan az iránytű és az óra számlapját figyeli felváltva, amelyek egyike sem csillog. Egyetlen fóka sem indul úgy bevetésre, hogy a kezén hagyná a karóráját, hiszen ennek fényes fémszíjáról bármikor visszaverődhet egy kis fénysugár, amely riaszthat egy járőrt, vagy egy kikötő falán posztoló őrt. Így tehát a vezérbú-vár csak megy előre, nagyméretű uszonyaival csapkodva, minden rúgás közben számolva: rúg-kettő-három-négy-öt, rúg-kettő-három-négy-öt. Öt másodperces szünetek, mely közben minden alkalommal 3 métert tesznek meg, vagyis 30 métert ötven másodperc alatt, 300 métert valamivel több, mint nyolc perc alatt, egy kilométert valamivel több, mint huszonöt perc alatt.

Teljesen egyértelmű volt mindannyiuk számára, milyen fontos, hogy a BSZJ-vel olyan közel menjenek a partvonalhoz, amennyire csak lehetséges. Egy két és fél órás úszás, akkor is, ha nyugodt tempóban haladhatnak, még a Coronadóban kiképzett acélemberek számára is óriási erőkifejtést igénylő feladat, így mielőtt elindulnának a célpontjuk felé, energiában gaz-dag ételt kell majd fogyasztaniuk, hideg vizet inniuk, és legalább fél órát pihenniük.

A csoportból tizenkét olyan fóka volt, aki rendelkezett harci tapasztalattal. Közülük sokan már úszó megközelítést is végrehajtottak korábban. Mindannyian ismerték, milyen érzés az, amikor az ember hullafáradt a vízben. Ennek ellenére azzal is tisztában voltak, hogy ha kell, hihetetlen erőtartalékokat tudnak előteremteni magukból, amivel a fáradtságot legyőzhetik. Mindannyiuk számára az utolsó nyolcszáz méter lesz majd a legnehezebb, amikor már túl sekély lesz a víz az úszáshoz, és minden bizonnyal különösen fárasztó lesz a lehető leggyor-sabban keresztülgázolni a területen, az óriási súlyt, ezenkívül extra méretű uszonyaikat cipel-ve.

A tizenkét fős rohamcsapat, amely a kínai finomító ellen fog indulni, gyakorlatilag másfél SEAL csapat lesz, de a résztvevők számát az határozza meg, hány embert tud szállítani a BSZJ. Az ő vezetőjük a szinte már legendássá vált fóka harcos, Ray Schaeffer korvettkapi-tány, a massachusettsi tengerparti városból, Marbleheadből. Ray részt vett abban a két poten-ciálisan halálos bevetésben, melyet a SEAL békeidőben indított: egy tengeralattjáró elleni támadásban, mélyen Oroszország északi részén, és egy kínai börtönben végrehajtott vakmerő túszszabadításban, az előző évben, amiért egyébként magas kitüntetést kapott. A SEAL ha-gyományai alapján, nem volt szükséges elfogadnia egy újabb bevetésre való felkérést. Pa-rancsra azonban neki nem volt szüksége. Schaeffer korvettkapitány nem csak, hogy önként jelentkezett, de ragaszkodott hozzá, hogy ő is mehessen, korábbi parancsnoka, Rick Hunter pedig boldog volt, hogy a csapatban tudhatja. A finomító elleni támadás során fog először és utoljára megtörténni, hogy teljes egészében Ray kezében lesz az irányítás, ezután visszatér a keleti partra, a virginiai Little Creekbe, és BUD/S kiképzőként tölti le maradék szolgálati ide-jét.

119

Ray kiváló képesítésekkel rendelkezett a parancsnoki beosztás ellátására. Amellett, hogy mind ellenséges tűzben, mind rejtőzködve harcolt már, kiváló navigátor is volt, valamint ta-pasztalt hajós és vitorlázó. Apja hajóskapitányként szolgált valaha, ő pedig a szakaszában megszerezte a középsúlyú ökölvívó bajnoki címet. Nem volt olyan nagydarab, mint Rick Hunter, és nem is tűnt annyira erősnek. Persze a jelenlevők egyikéről sem lehetett volna ezt elmondani. Ray Schaeffer ezzel szemben jéghideg gépként végezte feladatát, a késsel kegyet-lenül jól bánt, bármilyen kézifegyverrel halálos veszélyt jelentett az ellenségre, és ha táma-dott, jól kiképzett, könyörtelen gyilkosként cselekedett. Nem is csoda, ha emberei a poklok mélyére is utánamentek volna.

Parancsnokhelyettese (PH) Dan Conway hadnagy lesz, Connecticutból, aki egészen kivé-

telesen harcolt a kínai börtön ellen végrehajtott támadás során. A sötét hajú, magas, harminc-éves tűzszerész a tengeralattjárók támaszpontjául szolgáló városból, New Londonból szárma-zott. Elsőként végzett csoportjából a BUD/S „Pokol Hetén”, vagyis a SEAL gyilkos válogatá-sán, ahol minden második jelentkező elbukott. Dan, a kiváló sportoló kis híján a profi base-ballban helyezkedett el, de Annapolis sokkal többet ígért számára, mint a Fenway Park, így a főiskolai válogatottban fogójátékosként játszó Dan határozott. Mindenki tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb magas rangot szerez a SEAL-nél, és az, hogy a Hormuzban végrehajtott bevetés után korvettkapitánnyá nevezik ki, szinte már eldöntött tény volt.

Az első csoportban rajta kívül még egy hadnagy fog harcolni, a huszonnyolc éves, Virgi-

niából származó John Nathan, akinek ez lesz a legelső harci bevetése. John, akinek apja tehe-tős utazási ügynök, úgy határozott, ő bizony bevonul, és a SEAL robbanóanyagokkal, vala-mint detonátorokkal foglalkozó specialistája lesz. Nem csoda hát, ha ő viseltetett felelősséggel mind a tizenegy tapadóakna iránt, amelyek mindegyike a haditengerészet gigantikus szállító-gépének rakterében pihent. Ezek közül hatot, amelyeknél a robbanás erejét különlegesen irá-nyítják majd, a gázolaj és petrolkémiai tárolóterületeken elhelyezett hatalmas tartályok ellen használnak majd. A következő három a 30 méter magas frakcionáló tornyok alsó részére ke-rül, amelyek a nyersolajat választották szét részeire. Mindegyik tapadóaknára szereltek váll-pántokat, hogy a búvárok a hátukra akasztva szállíthassák, valamint jókora mágneseket, me-lyek biztonságosan rögzítették a célpontok felületéhez.

John Nathan bekéredzkedett a szobába, miközben John Bergstrom tengernagy, Hunter és Bennett parancsnokokkal az irányító központtal szemben alkalmazandó taktikát beszélték meg. A tengernagy kezdetben eljátszott a gondolattal, hogy mi volna, ha egyszerűen fognának néhány Mk 138-as tarisznyabombát, és a legutolsó pillanatban egyszerűen csak belöknék őket az ablakon, majd ahogy csak bírnak, elkezdenének rohanni a kerítés felé. Így legalább a kínai-ak néhány órán keresztül el lennének azzal foglalva, hogy az eredményezett káoszon próbál-janak úrrá lenni, mielőtt a fő töltetek felrobbannak, és remélhetőleg az egész helyet cafatokra szaggatják. Az irányítóközpont elpusztítása természetesen azt is lehetetlenné tenné, hogy el-zárhassák azokat a szelepeket és izolátorokat, melyek a nyersolaj útját befolyásolták a fő cső-vezetékekben.

Rusty azonban szkeptikusan állt hozzá ehhez a stratégiához. A Maine-ből származó SEAL csapatparancsnok azzal érvelt, a robbantással csak azt érnék el, hogy a kínaiak azonnal riasz-tanák a Bandar Abbas-i iráni bázist, akik alaposan átkutatnák a teljes finomítót. Ezzel a kuta-tással pedig, érvelt Rusty, bizonyosan megtalálnák az összes tapadóaknánkat, amiket a tor-nyokon és a tartályokon helyeztünk el.

– Elég, ha csak egyre is rábukkannak – mondta –, és azonnal felforgatják az egész létesít-ményt, átkutatva minden áldott négyzetcentit, amíg mindegyikre rá nem bukkannak.

Véleménye szerint ez „elég nagy ostobaság” volna.

120

Nem, az irányítóközpontnak a többi épülettel együtt kell a levegőbe röpülnie, mégpedig úgy, hogy a fókák időzített detonátorokat használnak majd, így marad néhány órájuk, hogy elpucoljanak, bele a mély vízbe. John Nathan azt javasolta, használjanak C4-es plasztikot, ami ránézésre egészen olyan, mint a gyurma, és ugyanúgy lehet alakítani, bármilyen formára. M-60-as időzített gyújtózsinórral robban, amely egy sima műanyagcső, megtöltve puskaporral, és negyven másodperc alatt, nagyjából harminc centiméteres sebességgel ég. John azért sze-rette ezt a gyújtózsinórt, mert egy rugós tűvel lehetett begyújtani, nem kellett hozzá gyufa, nem villant nagyot, és teljesen néma volt, csak begyújtáskor hallatszott egy tompa kis puffa-nás. Ezenkívül létezett egy újfajta időzítőszerkezet, amely több órára előre beállítható volt, és John Nathan tapasztalata szerint egyszer sem mondott csütörtököt.

A második SEAL bevetéssel, a Bassein-folyó deltája ellen indítandóval kapcsolatban még

nem voltak letisztázva a részletek, de minden szükséges gyújtózsinór, plasztik robbanóanyag, akna, és detonátor be volt pakolva a Galaxy rakterébe, és majd Diego Garcián elhelyezik va-lahol. A raktérben az igazat megvallva annyi plasztikot vittek magukkal, hogy John Nathan állítása szerint, aki magánál tartotta a felszerelésük pontos listáját, a „fél világot fel lehetne robbantani vele”.

– Ha valami robbanásveszélyes kerül ennek a kicsikének a közelébe – mondta jellegzetes virginiai tájszólásában –, akkor azt vesszük észre, hogy a következő pillanatban már a Szatur-nusz gyűrűit számlálgatjuk.

Nathan úgy kezdte haditengerészeti karrierjét, hogy egy fregatton szolgált navigációs tisztként, és még mindig szeretett azzal felvágni, milyen sokat tud az asztronómiáról, a világ-egyetemről és naprendszerünkről. A keménykötésű, szőke déli a „Felhő” becenévre hallgatott, amit igazából mindenki röhejesnek tartott, mert bizonyos értelemben nagyon is közel állt je-lenlegi szakterületéhez, különösen akkor, ha közvetlenül a „gomba” szó után szerepelt.

Felhő mellett, a gép hátuljában egy másik déli utazott, Ryan Combs tengerészaltiszt-főnök, aki Észak-Karolinából érkezett. Ez a magas, sportos férfi valóságos szakértője volt a pecázásnak és a vadászpuskának. Bár még csak huszonhat éves, máris kiváló úszó, és leg-alább olyan jól ért a géppuska kezeléséhez, mint bárki más Coronadóban. Egy M60E4-es könnyűgéppuskával, amely 500 lövés leadására képes percenként, egymaga is jól elboldogult. Mivel most is vittek magukkal egyet, Ryan feladata lesz, hogy a finomító drótkerítése alatt átkússzon vele. Bennett parancsnok személyesen kérte, hogy ő is részt vehessen az Irán part-jainál végrehajtott SEAL bevetésen, mely Ryan számára szintén a legelső lesz.

Rustynak is volt egy személyes választottja, mégpedig a magas, tagbaszakadt pennsyl-vaniai, Rob Cafiero, a század nehézsúlyú ökölvívóbajnoka, aki legalább olyan nagydarab és majdnem annyira erős, mint maga Hunter parancsnok. Rob kedves óriás volt, sötét, rövidre nyírt hajjal, 110 kilós testén egyeden grammnyi zsírt sem lehetett találni. Már harminckettedik évében járt, amikor kinevezték tengerészaltiszt-főnöknek, de Robnak voltak ambíciói, és ke-ményen tanul, hogy mihamarabb megkaphassa következő kinevezését. Nathan hadnagyhoz hasonlóan ő is nagyon értett a robbanóanyagokhoz, de leginkább kézitusában érezte otthon magát. A koszovói hegyekben zajlott harcok veteránja volt.

Ezek az emberek jelentették hát az öt kulcsfigurát a tizenkét fős rohamcsapatban, amely nem egészen öt nap múlva beleereszkedik az Irán partjait mosó tenger langyos hullámaiba.

Május 11.16.00. USS Shark a Harry S. Truman RAHCS-tal a hormuzi aknamezőtől délre

121

Dan Headley korvettkapitány egyszerűen nem tudta eldönteni magában, hogy most vele van-e a hiba. Az újabb parancsok ezen a péntek estén érkeztek meg, amikor ő és a parancsnok is együtt voltak az irányítóteremben. Dan felolvasta az utasításokat feljebbvalójának, akinek válasza enyhén szólva is szórakozottságra vallott. A parancsok új bevetésről szóltak, melynek során egy SEAL egységet kell majd az ellenséges terület közelébe vinniük. Ez olyan nagy felkészültséget igénylő feladat volt, amely minden tengeralattjáró fedélzetén azonnal megnö-velte volna a levegőben vibráló feszültséget. Reid parancsnok ezzel szemben mindössze any-nyit jegyzett meg:

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha leveszem a cipőmet. Headley korvettkapitány így hát úgy találta magát – életében először –, hogy egy parancs-

nokkal áll szemben, aki zokniban ül az irányítóteremben. Nem igazán komoly a dolog, ám Dan Headleynek új volt, és ő igazán nem szerette a váratlan újdonságokat. Az Egyesült Álla-mok haditengerészeténél évek óta kipróbált és bevált szokásokat szerette. Azt kedvelte, ha tiszttársai kiszámíthatóan cselekszenek, óvatosan, de azért határozottan; ám azért néha nem vetette meg a vakmerőséget sem, hiszen mint minden régebb óta a tengeralattjárók fedélzetén szolgáló tiszt, ő is hozzászokott, hogy az egész világot fenyegetőnek tekintse. Azt pedig külö-nösen szerette, ha éppen a parancsnoka tud előre kiszámíthatóan cselekedni. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha leveszem a cipőmet.

– Jézusom – motyogta Dan. Az volt a legnagyobb baj, hogy az esetet – bármennyire jelentéktelen legyen is az – képte-

len volt kiverni a fejéből. A parancsnok ezután nagyon gyorsan visszabillent a régi kerékvá-gásba, és még javasolta is, hogy tartsanak egy kis személyes megbeszélést az akcióval kap-csolatban aznap délután. Ennek ellenére anélkül hagyta el az irányítótermet, hogy valamilyen módon jelezte volna, valóban felfogta a jövő kedden végrehajtandó titkos bevetés kockázatos-ságát. Dan Headley ez utóbbit különösen zavarónak találta.

Most, amikor a tengeralattjáró periszkópmélységen haladt, 30 kilométerre balra a Harry S. Truman gigantikus orrától, a korvettkapitány elindult lefelé, a parancsnok személyes kabinjá-ba, és amikor odaérkezett, megkopogtatta az ajtót.

– Csak jöjjön be, ET – szólt ki a kapitány. – Hozattam magunknak kávét. Önthetek magá-nak is egy csészével?

– Köszönöm, uram – felelte Dan, és elindult a kis asztal mellett álló második székhez. Csak most vette észre, hogy egy kis, bekeretezett festmény lóg a falon, pontosabban egy

portré, amely csak a fejét és a vállait ábrázolta egy minden bizonnyal tizennyolcadik századi nemesnek. Mialatt a parancsnok a csészébe töltötte a kávét, Headley korvettkapitány közelebb hajolt, és jobban megnézte magának az arcképet. Az úriember háromszögletű kalapot viselt, mellkasa előtt széles vállszalag. A kép alatt a következő szavak álltak L'Admiral, le Comte de Villeneuve. Dan elég szokatlannak találta az ilyesmit, így vidáman kérdezte:

– Nagyon szép festmény, parancsnok. De miért éppen egy francia tiszt képe van a falán? – Ó, hát észrevette? A nagyanyámé volt. Tudja ő az édesanyám anyja, Franciaországból

érkezett Amerikába. Franciaország déli részén, egy kisvárosban nőtt fel, amit Grasse-nak ne-veznek, ott fenn, a hegyekben, Cannes fölött. Gyerekkoromban én is jártam ott párszor. Szép hely.

– Valóban az, uram. Én is jártam Nizzában a tengerparton. Hatalmas volt a tömeg, de va-lahogy mégis meleg és vidám helynek tűnt. Apámmal mentem oda, hogy megvegyünk egy versenylovat. Az egész tartomány ott találkozik tavasszal.

– Nem is tudtam, hogy abban az országban is ilyen hagyománya van a lóversenyzésnek. – Az igazat megvallva nincs is, uram. De minden évben, még mielőtt az idő nagyon forró-

vá válna Párizsban, tartanak ott egy kis összejövetelt. Kifejezetten azért mentünk oda, hogy visszavásároljunk egy kancát, amelyet még egyévesként adtunk el. Azt hiszem, négy versenyt meg is nyert Longchampsen.

122

– Elég messze mentek egyetlen ló miatt. – Igen, uram, de ez a kanca olyan családból származott, amely nagyon jó futónak számí-

tott odahaza, Kentuckyban. Az édesapám már nagyon régóta a tenyészmének főlovásza egy nagy farmon, és a tulajdonos vissza akarta kapni, mint tenyészkancát.

– Sikerült megszerezni? – Igen, sikerült. A szállítással meg mindennel együtt talán még túl sokat is kellett fizet-

nünk érte. De ha Mr. Bart Hunter, ő az édesapám főnöke, valamit meg akar venni, akkor álta-lában kész meg is fizetni az árát.

– Megérte? – Nem igazán. Egyetlen versenylovat sem ellett. Az egyik lánya azonban nagyon jó lett,

New Yorkban született is tőle néhány nagymenő. Azután a következő csikója, aki egy kiváló tenyészméntől, Storm Cattől született, 3 millió dollárért kelt el a keenlandi árverésen. Ő sem volt valami nagy futó, de azt hiszem, ezzel az üzlettel a jó öreg Bart pénze szinte megnégy-szereződött.

– Ez nagyon érdekes történet volt, Dan. Ahogy egy kiváló család tehetsége előbb-utóbb mindig visszatér, közben kihagyva talán egy-két generációt, de soha nem veszve el, készen arra, hogy a felszínre kerüljön.

– A lótenyésztő-üzletben ez mindig is így volt, uram. – És amennyire a tapasztalataim mutatják, az emberekkel kapcsolatban sincs ez másképp –

felelte Reid parancsnok. – Nem vagyok benne biztos, hogy helyes volna ilyen kijelentést tenni. Az emberek te-

nyésztése elég ingatag téma… hiszen nem azt tanultuk, hogy mindenki egyenlőnek születik? – Ha ezt beveszi, ET, akkor minden mást is be kell vennie. – Önnek volt valamilyen híresség az ősei között, uram? – Nos az igazat megvallva a családom soha nem ásott le valami mélyre a múltba, de az

biztos, hogy a francia haditengerészettel elég szoros kapcsolataim vannak. Nagyon szorosak. – Csak nem Villeneuve tengernagy? – Non – válaszolta Reid parancsnok, majd egy pillanatra elhallgatott. – A mi családunkat

egy olyan emberrel fűzik össze rokoni szálak, aki gyakorlatilag megnyerte az amerikai forra-dalmat. Comte Francoise-Joseph de Grasse-szal, a chesapeake-i csata győzőjével.

Reid parancsnok lehajtotta a fejét, mintegy meghatottan emlékezve a francia tengernagyra, aki a Chesapeake-öböl torkolatánál, 1781. szeptember 5-én feltartotta a támadó brit flottát.

– Hű, ez aztán nem semmi, uram – szólt Dan. – A nagyanyja neve is de Grasse volt? – Ó, dehogy, Francoise-Joseph családja egyszerűen csak felvette a nevet, és a szülőváros-

uk után nevezték el magukat. – Nem is rossz ötlet, igaz, uram. Ha sikerül azokat a fókákat eljuttatnunk Iránba, és vissza

is hozzuk őket, akkor én is megváltoztatom a nevemet. Mit szólna a Dan of Lexington kor-vettkapitányhoz?

Reid parancsnok nem mosolyodott el. Látszott, hogy le Comte de Grasse nem az a fajta férfi volt, akinek nevével szívesen viccelődött volna, és ez a péntek délután semmiképpen nem az az időpont volt, amikor terveket készített volna. A két férfi leginkább némán ülve fe-jezte be a kávéját, és a parancsnok azt javasolta, hogy másnap 11.00-kor tartsanak egy sokkal hivatalosabb megbeszélést.

Az új ET két nem igazán lényeges, de azért bosszantó kérdéssel a fejében távozott. Egy, mi volt ez a „non” ostobaság, és kettő, mi az ördögért tartja egy amerikai támadó-tengeralattjáró kapitánya a személyes kabinja falán a nevetséges Villeneuve tengernagy port-réját? Hiszen ez volt az az ember, aki kis híján otthagyta a fogát, amikor a nílusi csatában az egész francia haditengerészetet megsemmisítették, majd az új flottát a teljes katasztrófába irányította a trafalgari csatában, ahol fogságba esett, majd Angliába hurcolták, és végül itt, hat hónappal később, öngyilkosságot követett el. Dan Headley visszasétált az irányítóterembe,

123

azzal nyugtatva magát, hogy hűséges ET marad, és elhatározta, minden körülmények között támogatni fogja közvetlen felettesét. Agya legmélyén azonban idegesítő gondolat bukkant fel: ez a bogaras Reid még a végén olyanná válik, mint egy tucat elszabadult ágyúgolyó, ami min-dent elsöpör.

Május 14., hétfő 04.00 Az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja, Diego Garcia, Indiai-óceán A Galaxy szállítógép dübörögve ért földet a kifutópályán, a kora hajnali órákban, pontosan

harmincnégy órával az után, hogy a San Diegó-i North Island légitámaszpontról a levegőbe emelkedett. A fókák legtöbbje végigaludta ezt a második szakaszt, Pearl Harbortól idáig, de azért mindannyian fáradtak voltak, nagyon hiányzott már, hogy kinyújtóztathassák tagjaikat, és a fullasztó meleg, amely az egyenlítőtől mindössze 650 kilométerre délre levő szigeten érte őket, mindenkit meglepett.

A legtöbb, a Csendes-óceánon keresztül utazó és ide érkező személlyel ellentétben a fó-káknak maguknak kellett átnézniük a csomagjaikat. Azokat a ládákat, melyeket továbbra is magukkal visznek az utazásuk következő szakaszában, a Harry S. Truman fedélzetére, szét kellett válogatni, és visszapakolni, míg a robbanóanyagok maradékát – melyeket végül majd az Indiai-óceán távol-keleti részén használnak fel, villás targoncák segítségével elszállíttatták a fő raktárépületekbe. John Nathan hadnagy és Rick Hunter parancsnok felügyelte ezt a mű-veletet, míg Rusty Bennett ellenőrizte azokat a felszereléseket, melyeket egy sokkalta kisebb gép fedélzetére rakodtak, amellyel aznap délután ők is az anyahajóra utaznak.

Kivételesen nekik előkészített körletbe vezették őket. Tizenöt szoba várt azokra, akik Iránban indulnak majd bevetésre, és további tizennégy azok számára, akik egyelőre Diego Garcián maradnak, és a parancsukat várják, amellyel a Bassein-folyóra rendelik őket. A fókák vagy fél órán keresztül maradtak együtt, mely idő alatt elpusztítottak durván 700 sonkás-sajtos-csirkés szendvicset, valamint több gallon édes, koffeinmentes kávét. 06.00-ra már mindannyian a szobájukban aludtak, és 13.00-ig fel sem ébredtek, amikor felfalták kiadós, New York-i módra készített vesepecsenyéből, tojásból, valamint spenótból álló ebédjüket. Annyi fehérjét akartak magukba tömködni, amennyit csak tudtak, még mielőtt felszállnának a repülőgép fedélzetére, és elindulnának az Arab-tenger északi részére. Az utazás majd hét óra hosszat tartott, és a haditengerészet pilótája enyhe, délnyugati irányú, trópusi szélben tette le gépét a Truman fedélzetére, még aznap éjjel, kedden 22.00-kor.

A repülőgép-hordozón nagy volt a nyüzsgés, és a Tomcatek kétpercenként dübörögve szálltak le. A tengernagy kirendelt egy csapatot számukra, amely segített a fókák felszerelését minél gyorsabban kirakodni, majd leszállítani a hangárfedélzetre, ahol aztán tárolni fogják egészen addig, míg a fókákkal együtt helikopterre nem teszik mindet, és elviszik a USS Shark fedélzetére. A tengeralattjáró, a megbeszélés alapján, másnap, május 15-én, kedden, 16.00-kor a hordozó bal oldalán, az orrtól 800 méterre várakozik majd rájuk.

Mostanra a fókák megritkultak valamelyest. Bennett parancsnok és Ray Schaeffer kor-vettkapitány felügyelte minden egyes fóka személyes holmijának kirakodását, amelyre a rö-vid, mindössze 50 kilométeres tengeralattjáró-út során szüksége lehet. John Nathan hadnagy ügyelt a különálló, belső dobozokra, melyekbe olyan felszereléseket csomagoltak, mint a fegyverek, a légzőkészülékek és a támadótáblák, végül pedig szisztematikusan megjelölt min-den olyan dobozt, mely a kínai olajfinomító megsemmisítéséhez szükséges robbanóanyagokat tartalmazta.

124

Negyven perccel később a három fóka csatlakozott társaikhoz, akik a hajó ebédlőjének egyik sarkában ültek, és a hordozón szolgálók szava járása szerint SZKK-t, vagyis szolgálat közbeni kaját fogyasztották. Ma este különlegesen, számukra elkészített spanyol omlettet, sült burgonyát és salátát ettek, mindannyian, tisztek és közkatonák együtt. A fókák ugyanis soha nem törődnek az ehhez hasonló megkülönböztetésekkel, különösen nem egy olyan, valóban veszélyes bevetés előtti éjszakán, amely könnyedén az utolsó lehet bármelyikük számára.

Nem sokkal éjfél után feküdtek le, de legtöbbjük számára nem telt nyugalmasan az éjsza-ka. Az első négy órát könnyű volt átaludni, hiszen a végtelennek tűnő utazás mindannyiukat kifárasztotta, 04.00-ra azonban már mindegyik fóka ébren volt, azon tűnődve, mit hoz szá-mukra az előttük álló huszonnégy óra. A fiatalabb, első bevetéses fókák egyike sem tudott ezután már visszaaludni, és még a veterán Ray Schaeffer is nagyon ideges volt. Felkelt, és fel-alá járkált a szobában, izmait feszítgetve, mintha csak a saját testi erejéből akarna önbizalmat nyerni. A bevetés felelőssége azonban nyomta a vállát, és egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből azt a langyos, sekély tengerrészt, melyen keresztül az embereit másnap, a koromfekete éjszakában vezetnie kell.

Bennett parancsnok, John Nathan hadnaggyal osztott meg egy nagyobb kabint, és a fiatal-ember képtelen volt aludni. Háromszor is felkelt, az ajtóhoz sétált, mire végre elhatározta ma-gát, felvett egy pulóvert, majd felébresztette Rustyt, és szólt neki, hogy elmegy, szerez vala-honnan egy kávét. Az óriási anyahajó szerencsére soha nem alszik, és az ebédlő most is tele volt, leginkább a haditengerészet pilótáival. Valamilyen pletyka útján mindannyian tudták, hogy az a széles vállú fiatalember, aki a sarokban egy csésze kávét szorongat, azon fókák egyike, akik aznap este bevetésre indulnak. Mindannyiuk számára ismerős érzés volt a féle-lem és a vakmerőség, ám egy bevetésre induló fókát mindig valamilyen aura vesz körül, ami mindenkit távol tart tőle. Mindenkit, kivéve azt a vidám, huszonnégy éves floridai pilótát, aki még mindig pilótaoverállját viselve jelent meg. Kezébe vett egy hosszú pohárnyi jéghideg tejet, majd egyenesen odasétált Nathan hadnagy asztalához, felé nyújtotta a kezét, és megszó-lalt:

– Hogy vagy, haver? A nevem Steve Ghutzman. A fókák utászfőnöke felnézett, és bólintott. Kezet rázott a pilótával. – Szia, Felhő Nathan. Kicsit furcsán érezte magát, hogy az éjszaka közepén itt ül, ezzel a nagydarab idegennel,

de azért örült, hogy van némi társasága. Steve gyorsan elhadart neki minden tudnivalót az odakint fúvó meleg, délnyugati széllel

kapcsolatban. – Ma este nem jó dolog levenni a szemed a labdáról, én mondom neked. A levegő olyan,

mint egy istenverte hullámvasút. Nagyon könnyű most odacsapni egy Tomcatet egyenesen ennek a rohadt reptérnek az alfelébe. Jobb lesz, ha ma mindenki magasan próbál maradni.

Steve nem tudta volna megmondani, milyen rangban és milyen beosztásban szolgál új be-szélgetőpartnere, de máris úgy ömlött belőle a szó, mint minden haditengerészeti pilótából, akinek egy különösen veszélyes leszállás után csak úgy tombol a vérében az adrenalin. Ennek ellenére kedves fickó volt, aki mindössze másfél kilométernyire született a pensacolai haditegerészeti légitámaszponttól, és akárcsak az édesapja, egész életében pilótaként szolgált. Kiitta a tejet, felállt, hogy hozzon magának még egyet, visszafelé jövet szerzett egy újabb csésze kávét vadonatúj haverjának is. Most, amikor egy kicsit lehiggadt, megkérdezte:

– Mi is volt a keresztneved? Nem igazán értettem. – Ó, ez csak becenév. A srácok azért neveznek Felhőnek, mert szeretem az asztronómiát.

Valamikor navigátor voltam. Nagyon hozzászoktam. – Hé, ez nem is rossz. Felhő. Nekem nagyon tetszik. Mostanában érkeztél? Még nem látta-

lak korábban.

125

– Aha, csak nemrég szállt le a gépem. Nem sokkal éjfél előtt. És 15.00-ra már itt sem va-gyok.

Steve Ghutzman habozott egy kicsit. Ezután tökéletes megdöbbenéssel az arcán, tátott szájjal szólalt meg:

– Az istenit! Te is közülük való vagy? – Igen – felelte Nathan hadnagy mosolyogva. – Mondhatjuk, hogy közülük való vagyok. A pilóta tisztában volt vele, hogy semmi értelme egy titkos SEAL bevetés részletei után

érdeklődni, de mint azt a gigantikus, Nimitz-osztályú anyahajó hatezres legénységének min-den tagja nagyon jól tudta, ha egyik pillanatról a másikra egy csapatnyi fóka érkezik a fedél-zetre, akik azután nem egészen huszonnégy óra múlva már tovább is állnak, akkor csakis Iránba indulhatnak valamilyen bevetésre. Semmit nem tudott a küldetésükről, a céljaikról, vagy arról, mikor térnek vissza. Csak annyit, hogy „bevetésre mennek”, isten segítse őket.

Az Egyesült Államok haditengerészetének minden szintjén úgy tekintettek a fókákra, mint valami szuperemberekre. Jézusom, és én most itt ülök, szemben az egyikükkel, gondolta Steve Ghutzman, aki nagyon megdöbbent a helyzet miatt, és nem nagyon tudta, mit is mond-hatna. Ez pedig olyan állapot volt, amihez eddigi életében nemigen szokott hozzá, így aztán csak motyogott:

– Nem tudsz aludni? A fóka bólintott. – Nem igazán – válaszolta. – Ez az első bevetésem. Nem nagyon tudom kiverni a fejem-

ből. – Egy ideje már a századnál szolgálsz? – Aha, éppen öt éve. Rengeteget gyakorlatoztam, de közben persze mindig csak ez a nap

járt az eszemben, amikor először bevetésre megyek. Nekem ez a nap ma jött el, és én egy is-tenverte percet sem tudok aludni.

Steve bólintott: – Alapos eligazítást kaptatok, gondolom. – Mindent elmondtak, amit csak tudnunk kell. Még soha nem jártam a Közel-Keleten, de

nagyon pontosan ismerem a területet, ahová mennünk kell. Minden domb, minden szikla itt van a kisujjamban. Tudom, mennyire meleg a víz, és azt is, hol kell óvatosnak lenni. Ennek ellenére nem tudom kiverni a fejemből. Egyszerűen semmi másra nem tudok gondolni.

– Óriási bátorságra van ehhez szükséged. Vagy inkább a kiképzés? – Szerintem leginkább a jó kiképzés számít. Az én esetemben azonban tényleg jókora adag

bátorság is kell hozzá. A többiekről nem tudok nyilatkozni. – Az istenit, Felhő, te félsz? – Pontosan, öregem, félek. Te nem félnél? – Már hogy a fenébe ne. De ti vagytok a legjobbak a világon. Mit is szoktak mondani, egy

fóka öt ellenséges katonával szemben, az nagyjából kiegyenlítettnek nevezhető? – Héttel szemben. Steve felkacagott. – Hiszen ti elpusztíthatatlanok vagytok! – Nem igazán. Mi is vérzünk, és mi is ugyanúgy érzünk fájdalmat, mint mindenki más.

Egyszerűen csak annyi, hogy valamivel nehezebb minket elintézni. Steve Ghutzman kiürítette a poharát. – Mennem kell. 08.00-kor már megint a levegőben leszek. Felállt, kezet nyújtott, és azt

mondta: – Hé, örülök, hogy beszélgethettünk, haver. Sok szerencsét ma estére, bárhová is menje-

tek. – Kösz, Steve. Majd próbálok pokolian távol maradni a pokoltól. Ebben biztos lehetsz.

126

Május 15., kedd 15.00 USS Harry S. Truman repülőfedélzete A USS Sharkig előttük álló rövid utazásra a tizenöt fős SEAL csapat felszállt a haditenge-

részet egyik legutolsó példányára a HH-46D Sea Knight tűztámogató/támadó helikopterek-nek. A robbanóanyagokat és a többi felszerelést egy rakodóhálóban, már egy órával korábban a tengeralattjáró fedélzetére szállították, most pedig Rusty Bennett állt a raktér ajtajában, és azt figyelte, hogyan szállnak be az emberei. Mindannyian vékony nadrágot és olajzöld pólót viseltek. Mivel kötélen kell majd leereszkedniük a tengeralattjáróra, mindegyikük vastag, he-gesztő' védőkesztyűt vett fel. Mivel túl meleg volt ahhoz, hogy búvárruhában legyenek, a ten-geralattjáróban elkülönítettek nekik egy helyiséget, ahol átöltözhetnek és felkészülhetnek a bevetésre, miközben a Shark megteszi az út utolsó szakaszát, keresztül a részlegesen megtisz-tított aknamezőn. Mint mindig, a felszállófedélzeten dolgozó kiszolgálószemélyzet a haditen-gerészeti Sea Knight körül sürgölődött, amint az óriási fehér helikopter rotorjai pörögni kezd-tek. A fókák már feketére festették az arcukat különleges, olajos festékkel, és szinte teljesen felismerhetetlenekké váltak.

A tömegben ott állt Steve Ghutzman is, aki bátorítóan kiáltotta: – Gyerünk, Felhő, kapd el őket, haver! Hangja valahogy kilógott abból az általános, komoly sustorgásból, mely a tömeg fölött le-

begett, és amelynek témája szinte kizárólag a fókák indulása volt. A nagydarab Nathan had-nagy ennek ellenére meghallotta őt, és félig felemelt kézzel jelzett vissza neki, magában kicsit elmosolyodva, amint eszébe jutott a haditengerészeti Tomcat pilótával kialakult húszperces barátsága. Még az is megtörténhet, hogy nemsokára szüksége lesz Steve Tomcatjének támo-gatására. A haditengerészet ugyanis ennél sokkalta veszélytelenebb bevetések esetén is kész volt támogatást adni az amerikai katonáknak.

Alacsonyan szálltak a nyugodt, kék tenger felett, a várakozó tengeralattjáró irányába. Nem

egészen negyed órába telt az egész, és a Sea Knight hamarosan ott lebegett a Shark felett, mi-közben a fókák figyelték, amint vastag kötelet eresztenek le a torony előtti részre, közvetlenül a hosszú, fedélzeti vízzáró kamrák mögé, amelyben a mini-tengeralattjáró várt rájuk. A fókák egymás után ragadták meg a kötelet, majd a helikoptertől elrúgva magukat, szabadesésben hullottak vagy 10 métert, és csak ekkor szorították meg vastag, bőr védőkesztyűs kezükkel a kötelet, mintegy lefékezve magukat, így hamarosan finoman lehuppantak a Shark külső borí-tására. Schaeffer korvettkapitány ment előre, mögötte jött Nathan hadnagy, majd Combs ten-gerészaltiszt-főnök, ezután a nagydarab Rob Cafiero tengerészaltiszt-főnök. Közvetlenül őket követte a hét újonc, a sort végül Rusty Bennett parancsnok zárta.

Matt Singer hadnagy, a fedélzetmester üdvözölte őket, majd gyorsan bevezette mindannyiukat a torony aljába vágott ajtón keresztül, és le egy létrán. A búvónyílások becsa-pódtak mögöttük, majd mindegyiket biztosították, és a következő pillanatban Reid parancsnok utasította az irányítást, hogy merüljenek periszkópmélységre, majd forduljanak észak felé.

– Új irány hármas-hatos-zéró, sebesség egyes-ötös 25 kilométeren keresztül, majd álljanak készen a fordulásra zéró-hetes-zéró irányba.

Mindannyian érezték, amint a tengeralattjáró finoman bedől, északra fordul és olyan hala-dási irányt vesz fel, amely egyenesen keresztülviszi őket az aknamezőn megtisztított, most már 5 kilométer széles átjárón, ezután pedig fel a szorosban egészen addig, míg rá nem for-dulnak az iráni partok irányára.

Dan Headley vezette le a fókákat egy többé-kevésbé kiürített területre, ahol felkészülhet-nek a közelgő bevetésre. Beszélgetésbe elegyedett Rusty Bennettel, és futólag megemlítette neki, hogy van egy jó barátja, aki szintén a századnál szolgál.

127

– Egy Rick Hunter nevű srác, most már Hunter parancsnok, ha jól tudom. Tudja, együtt nőttünk fel.

– Akkor maga is Kentuckyból származik, igaz? – kérdezett vissza Bennett parancsnok. – Rick nagyon jó barátom. Az igazat megvallva nemrég váltam el tőle. Ott van még mindig, Diego Garcián.

– Tényleg? Nem is tudtam, hogy őt is idevezényelték. – Ó, csak Ricket, meg az Egyesült Államok haditengerészetének legalább egynyolcadát –

kuncogott Rusty. – Én mondom magának, valaki a Pentagonban nagyon nem nézi jó szemmel ami itt az öbölben folyik.

– Igaza lehet. Persze mi is csak annyit tudunk, amennyit mindenki más. Az irániaknak va-lahogy sikerült elaknásítaniuk a Hormuzi-szorost, és elvágni a világ olajellátási útvonalait.

– Jó nagy aknamező lehet. Biztosan sok gondot okoz. – Az egyszer biztos – válaszolta Dan Headley mosolyogva. – A maguk számára különö-

sen. Ugyanis most éppen a kellős közepén járunk. – Az istenit – mondta Rusty. – Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm. A parancsnoka

milyen? – Nem ismerem még igazán jól, hogy véleményt mondjak. De azt hiszem, mostanában

nem ment neki semminek. – Isten ments, hogy most változtassa meg a szokásait. Mindkét tiszt felnevetett. A Shark

ET-je megkérdezte, mire lenne szükségük Rustynak és az embereinek 19.00 BÉI-ig. – 14.00-kor ebédeltek sültet és tojást – felelte a fókák parancsnoka. – Talán ha tudna sze-

rezni néhány szendvicset, pár szelet pizzát, vagy ilyesmit. Már ha valaki megéhezne útköz-ben. Gondolom, nem sokuknak lesz étvágya. Viszont rengeteg hideg víz kell majd nekik. Kétórás út áll előttük a BSZJ-ben, utána pedig egy jó hosszú úszás. Nem szeretném, ha bárki is dehidratálódna.

– Rendben van, azonnal intézkedem. Erről jut eszembe, ön ugye itt marad a fedélzeten, uram? – kérdezte az ET, Rusty magas rangjának kijáró tisztelettel.

– Ezúttal igen. De ha úgy gondolja, akkor szívesen segítek az embereinek kiszedni a BSZJ-t a kamrából. Csináltam már párszor életemben, és tudom, milyen nagy dög.

– Biztos vagyok benne, hogy az embereim hálásak lesznek a segítségéért, uram. Ezeket a dögöket mindig nagyon nehéz mozgatni, ez pedig ráadásul a legnagyobb fajta.

– Ha megbocsát, még szeretnék néhány szót váltani a srácokkal, mialatt készülődnek. Majd később találkozunk.

– Értettem, uram. A szolgálatom néhány perc múlva megkezdődik. Ha bármire szükségük lenne, akkor az irányítóteremben megtalálhat.

Ekkorra a tizenkét fős SEAL egység elkezdte kiválogatni a felszerelésüket. Mindegyikük-nek volt egy külön nekik készült, személyre szabott búvárruhája, valamint egy uszonya. Va-lamennyien kaptak egy Draeger légzőkészüléket, a SEAL által rendszeresített különleges oxi-génpalackot, mely nem engedett ki magából árulkodó légbuborékokat a víz felszínére. A fó-kák mindegyike vinni fog magával egy-egy kést, valamint a Heckler & Koch cég kiváló gép-pisztolyát, az MP-5-öst, egy fantasztikus, közelharcra kifejlesztett fegyvert, mely igazából csak 20 méternél közelebbi célpontok leküzdésére alkalmas, de egy ilyen civil létesítmény ellen végrehajtandó támadás során tökéletesen megfelel. Csak Ryan Combs tengerészaltiszt-főnök visz magával nagyobb fegyvert, mégpedig egy M-60E4-es könnyűgéppuskát. A fókák összesen tizennégy töltényhevedert pakoltak be, melyek mindegyike 100 lőszert tartalmaz. Ryan maga fogja vinni a könnyűgéppuskát, valamint két hevedert is. Ez összesen 15 kilónyi teher. A fegyvert csak a legvégső esetben használják, ha valami okból kénytelenek lennének kiverekedni magukat a finomító területéről. Ryan egy tapadóaknát is visz magával a hátán, ami még mindig elviselhető súly. Igazából csak a gyaloglástól tartott, melyet a sekély vízben kell tenniük. A Draeger maga szinte súlytalan a vízben, a szárazföldön azonban 12 kiló a sú-

128

lya, így Ryan Combsnak összesen majd negyvenkilónyi terhet kell kicipelnie a partra, amely meglehet, hogy mindössze 400 méter megtétele után túl soknak fog tűnni.

Bennett parancsnok parancsot adott a nagydarab Rob Cafierónak, hogy mindig maradjon Ryan mögött, és ha az már nem tudja cipelni a terhet, akkor vegye át tőle a géppuskát. Mind-egyik fókának nagy súlyt kellett vinnie, hiszen egy bomba vagy akna mindannyiuk számára jutott. Hárman közülük pedig kettőt vittek magukkal. A gyújtózsinórokat, valamint a detoná-torokat John Nathan hadnagy kapta. A fókák ezenkívül visznek magukkal álcamintás sátorla-pokat, két ásót, drótvágókat, csipeszeket, valamint két éjjellátó távcsövet, a lehető legköny-nyebb rádiót, csakis vészhelyzet esetére, vizet, fehérjében gazdag rudakat, valamint orvosi felszereléseket. A visszaút mindenképpen sokkal könnyebb lesz.

Mikor az anyahajón Rusty az utolsó eligazítást tartotta, elgondolkoztak azon, nem lenne-e

jó megkérni a BSZJ személyzetének egyik tagját – nem a vezetőt –, hogy kísérje el őket, amíg a szárazföldet el nem érik, és segítsen vinni a felszerelést. Ez a BSZJ azonban szinte felbe-csülhetetlen értéket képviselt, és a Shark kapitánya minden bizonnyal nem szeretne kockáz-tatni azzal, hogy egyeden fős személyzet gondjaira bízza. Persze ha semmilyen más megoldás nem marad, akkor Rusty határozottan megkéri majd a tengeralattjáró parancsnokát, hogy tel-jesítse a kérésüket, márpedig senki nem olyan bolond, hogy szembeszegüljön egy veszélyes bevetésre induló SEAL-parancsnok kívánságával, különösen akkor nem, ha ez a bizonyos parancsnok közvetlenül a Fehér Háztól kapja parancsait.

Így hát felkészültek az utolsó megbeszélésükre. Előttük ott volt kiterítve a térkép. Mialatt felvették búvárruháikat, a szándékosan 10 Celsius-fokos kabinban, hallgatták Rustyt, aki ép-pen elmondta nekik, hogy a BSZJ vezetője olyan közel viszi őket, amennyire csak tudja, egé-szen addig, amíg a jármű gerince a feneket nem éri.

– Akkor aztán egyesével beszállunk a zsilipbe, és amint elárasztják, kicsusszanunk a víz-be. Az a búvár megy előre, akinél a támadótábla van, társa közvetlenül utána következik. Ahogy összeálltak, azonnal kelet felé indulnak, zéró-kilences-zéró irányba egészen addig, míg a víz már túl sekély lesz ahhoz, hogy kényelmesen úszni lehessen benne. A párok nagyjából ötperces időkülönbséggel követik egymást. Ezután már tudják, mit kell tenniük.

További negyven percen keresztül tartott, míg a fókák egészen felkészültek, és pontosan 17.50-kor kezdtek el bekászálódni a BSZJ-be, maguk után húzva felszerelésüket. Mindegyi-kük a jól begyakorolt módon csusszant keresztül a zsilipen, foglalta el a neki kijelölt helyet, és tette fel a cuccát a feje felett kialakított szűkös kis tárolórekeszbe. A beszállás teljes fél órán keresztül elhúzódott, és amikor már bent voltak, mindegyik fóka megpróbált viszonylag ké-nyelmes pozícióba helyezkedni, felkészülve a partig tartó kétórás utazásra ebben a zömök, 18 méter hosszú, elektromos mini-tengeralattjáróban.

Odalent az irányítóteremben a hajó Dan Headley korvettkapitány parancsnoksága alatt ál-

lott, a munkáját segítette Josh Gandy korvettkapitány, a szonártiszt, valamint Shawn Pearson hadnagy, a navigátor.

– Megvan az új úti célunk, uram. 26.36É, és 56.49K a GPS szerint. – Értettem, hadnagy. Mélység? – Éppen most akartam mondani, uram. Rengeteg víz van még alattunk, a műszerek szerint

27 méterre van a fenék, és a felszín alatt 20 méterrel haladunk. Ha esetleg úgy gondolja, hogy spórolhatna a BSZJ akkujával, akkor szerintem még 5 kilométerrel közelebb vihetjük őket.

– Egyetért, szonár? – Igen, uram. A műszerek szerint a teljes mélység 60 méter, Shawn térképe viszont csak

50-et mutat. Mindenképpen továbbmehetünk. – Rendben van. Irányítás-ET. Sebesség nyolc. Új irány zéró-négyes-ötös. Mélység kettes-

zéró. Másfél méterenként jelezze a mélység csökkenését.

129

– Értettem, uram. Éppen most spóroltunk meg a BSZJ-nek vagy félórányi akkumulátor-időt.

– Kiváló, navigátor. Reid parancsnok ebben a pillanatban lépett be az irányítóterembe, és látszott rajta, hogy

több mint rémült, amiért a tengeralattjáró még mindig mozgásban van. – Ön megszegte a parancsaimat, ET? – A találkozási pontot módosítottam, öt kilométerrel északnyugatra, uram, mivel a térké-

peink egyértelműen hibásan adják meg a mélységeket. Még mindig mély vízben járunk, és ezzel a BSZJ akkuját is kíméljük.

– A BSZJ akkujához önnek semmi köze, korvettkapitány. Ami azonban az ön dolga, hogy teljesítse azokat az utasításokat, melyeket a parancsnokság küldött nekünk, és melyeket én, mint közvetlen felettese továbbítottam magának. Az ilyen parancsoktól való semmiféle elté-rést nem tűrök.

– Ahogy gondolja, uram – Dan Headley zavartnak látszott, ám a válasza határozottan csengett.

– ET, forduljanak meg a hajóval, és térjünk vissza a 26.36É 56.49K koordinátákra. A pa-rancsnokság által meghatározott találkozási pontra.

– Uram, teljes tisztelettel, nem tehetnénk meg, hogy itt, néhány kilométerrel közelebb en-gedjük el az embereket?

– Azt hiszem, világosan beszéltem, korvettkapitány. Most azonnal fordítsa meg a hajót, és térjen vissza a kijelölt találkozási pontra. Nincs szándékomban a hajómat egy centivel is köze-lebb vinni az iráni partokhoz, mint az feltétlenül szükséges.

Ezzel sarkon fordult, és kisétált az irányítóteremből, miközben a tengeralattjáró irányítását ellátó három tiszt szóhoz sem jutott.

Shawn Pearson törte meg a csendet. – Ez, uraim – mondta – elég érdekes volt. – Ha ezt most úgy értette, ahogyan szerintem értette, akkor nem akarok még egyszer

ilyesmit hallani – válaszolta az ET szigorúan. Gandy korvettkapitány csak a fejét rázta. Mindenki érezhette, amint a USS Shark bedől, megfordul, és a célpontjuktól elfelé viszi

Bennett parancsnok fókáit. Mindenesetre húsz perccel később már újra a kijelölt koordinátá-kon voltak, a 26.36É, 56,49K-n, a megfelelő irányba fordultak, vagyis a kínai finomítótól pontosan 27 kilométerre, délkeletre vették fel pozíciójukat. A víz alatti osztag nagy nehezen kirángatta a BSZJ-t az elárasztott kamrából, és biztonságos távolságba juttatták a tengeralatt-járótól.

Rusty Bennett óriási segítséget jelentett a négyfős csapatnak, és rekordidő alatt sikerült ki-szedniük a mini-tengeralattjárót. Még ki sem fújatták a vizet a vízzáró kamrákból, mikor a BSZJ már útnak is indult. A kormánynál, a mini-tengeralattjáró orrában Brian Sager hadnagy ült, és navigátora segítségével, csakis műszereire hagyatkozva irányította. Mögöttük a fókák száraz, de nagyon szűkös helyen voltak, és az út nagy részében meg sem szólaltak. A BSZJ állandó hatcsomós sebességgel haladt, és Brian Sager sokkal tovább ment az előre meghatáro-zott kiszállási pontnál, vagyis 26,45É 56,57K-nál. Még vagy két és fél kilométert tettek meg, közvetlenül a felszín alatt haladva, míg nem egészen öt kilométerre a partvonaltól, finoman súrolni kezdték a homokos feneket. A BSZJ szonárja egyetlen járművet sem jelzett 16 kilo-méteres körzetben.

Pontosan 19.00 volt, és a felszínen már sötétedett, amikor Ray Schaeffer korvettkapitány,

búvárruhában, csuklyával a fején, a Draegere bekötve, bal kezében a támadótábláját szoron-gatva, az elárasztásra felkészülten belemászott a zsilipbe. Három perccel később, a kinyíló búvónyíláson keresztül kicsusszant a Hormuzi-szoros meleg vizébe. Ray az iránytűre meredt,

130

egyenletesen lélegzett, és boldog volt, amiért a tapadóaknák a Draeger, valamint fegyverei szinte súlytalannak tűntek a vízben. Megpróbált nem gondolni arra, mennyivel más lesz a helyzet, ha majd kiérnek a sekélyesbe, és gyalog kell továbbmenniük.

Néhány pillanattal később az egyik újonc fóka, akit társai csak Charlie-nak ismertek, szin-tén megérkezett, és odaúszott mellé. Óvatosan lélegezve, jobb kezét Ray széles vállára he-lyezte. A Marbleheadből származó korvettkapitány megfordult, míg támadótáblája azt nem jelezte, hogy kelet felé néz, majd a két fóka, összhangban taposva a vizet, elindult a Kínai Népköztársaság tulajdonában levő olajfinomító felé.

Az, hogy Sager hadnagy közelebb vitte őket a célterülethez, azt jelentette, hogy a fókák gyakorlatilag három kilométerre voltak csak a sekélyes szakasztól. A két elöl haladó fóka egyenletesen lélegzett és taposta a vizet, nagyjából 2,5 méterrel a felszín alatt maradva, 3 mé-tert megtéve minden alkalommal, amikor rúgtak egyet. Harminc perccel később, Ray számítá-sai szerint fél óra múlva már egy kilométer volt mögöttük, és egyelőre még semmi jelét nem tapasztalta a fájdalomnak.

Mögöttük a kettes támadótáblával a kezében, Dan Conway hadnagy közeledett, egy másik újoncot kísérve, Felhő Nathan öt perccel lemaradva tempózott erőteljesen, majd Rob Cafiero és két újabb újonc következett, mindketten kiváló úszók. A sort Ryan Combs, az észak-Karolinai tengerészaltiszt-főnök zárta, két kézzel markolva a támadótáblát, miközben az általa kísért újonc egy különleges vízálló tartóban húzta maga után a géppuskát, ami így teljesen súlytalan volt.

Az egész hadművelet sokkalta egyszerűbb lett volna, ha megtehetik, hogy két nagy, nyolc-személyes gumicsónakkal eveznek a partra. A SPECWARCOM fejesei azonban azonnal elve-tették az ötletet. Egy riadóztatott iráni járőrhajó, amely a saját felségvizein halad, a parttól 6 kilométerre, teljesen jogosan lőhetne darabokra az Egyesült Államok haditengerészetének fókáit. Vagy ahogy akkor Bergstrom tengernagy megjegyezte:

– Szerintem sokkal jobb, ha van egy tucatnyi holtfáradt fókánk, akik a sekély vízben gá-zolnak előre, mint tizenkét halott fókánk, akik arccal lefelé lebegnek az istenverte Hormuzi-szorosban.

Ray Schaeffer maga is részt vett ezen a bizonyos megbeszélésen, és most, a maszkja mö-gött elmosolyodott, amikor eszébe jutott, mennyire más Coronadóban, egy légkondicionált irodában eltervezni az ilyen bevetéseket, mint itt úszni, több ezer kilométerre az otthontól. Ray csak rúgott és számolt, rúgott és számolt, le nem véve szemét az iránytűről, folyamatosan tartva a zéró-kilences-zéró irányt. Most már másfél órája haladtak egyfolytában, ami Ray számításai szerint durván 3 kilométert jelentett. Amint a Hold egyre magasabbra hágott, úgy lett egyre világosabb a vízben is. Mintha látta is volna maga alatt az óceán fenekét, de nem volt benne biztos, és egyébként sem akarta vesztegetni a drága energiát és levegőt arra, hogy meggyőződjön róla. Ráadásul gránit keménységű teste is kezdte megérezni a megerőltetést, és zavaró fájdalom kúszott végig mindkét combján. Szerencsére a bokája és a vádlija még nem fájt, ugyanis egy hosszabb úszás során ott szokott jelentkezni először, és az aztán szörnyű tud lenni.

A mellette úszó srác mindössze huszonegy éves volt, és Ray semmiképpen nem akarta el-árulni a fáradtságát, így aztán összeszorította a fogát, összeszedte utolsó erőtartalékait is, és tovább haladt előre, nem törődve a tejsavval, mely mostanra már elárasztotta ízületeit és izma-it, minden megtett kilométert valóságos rémálommá változtatva. Tizenhét perccel később Ray érezte, hogy táblája a homokot súrolja. Ösztönösen felegyenesedett, és meglepetten tapasztal-ta, hogy mellközépig érő, nagyjából 120 centis vízben áll, kezében még mindig szorongatva támadótábláját. Charlie közvetlenül mellette bukkant fel, mindketten gyorsan kikapcsolták Draegereiket, majd visszaültek a vízbe, sajgó végtagjaikat pihentetve. Kivették a szájukból a csutorát, és óvatosan elpakolták a légvezetékeket.

– Minden rendben van, uram? – kérdezte Charlie.

131

– Semmi gond, kölyök – válaszolta a korvettkapitány. – Pihenjünk öt percet, aztán további öt percig lassan menjünk a part felé, és várjuk meg, amíg Dan felbukkan.

– Jól hangzik. Lát valamit, uram? – Az előbb mintha láttam volna sötét partvonalat, egyenesen előttünk, nagyjából 800 mé-

ternyire. Most viszont a Hold elbújt a felhők mögé és nem látok az égvilágon semmit. Ekkorra a két első fóka levette az uszonyait. Lassan elindultak előre, hamarosan nem egé-

szen kilencven centis vízben jártak. A Draegerek és az aknák kezdték egyre nagyobb súllyal húzni a vállukat. A felszerelés többi részével nemigen törődtek.

Nagyjából 90 méterrel mögöttük Dan Conway és társa szintén a felszínre bukkant. Mire utolérték Ray-t és Charlie-t, Felhő is megjelent, majd mögötte nagyjából kétpercnyire a két újonc. A nagy Rob Cafiero és társa következett, ezután azonban majd tíz percet kellett várni-uk, míg Combs tengerészaltiszt-főnök is megérkezett, akinek persze hoznia kellett az M-60-ast, ami nagy valószínűséggel az életüket mentheti meg.

Ray Schaeffer kelet felé indította embereit, és megkezdték azt a szakaszt, melytől mind-annyian nagyon tartottak, 45 centis vízben gázolva, miközben mindegyikük több mint 30 ki-lós súlyt cipel magával. 90 méter megtétele után már úgy érezték, mintha ragasztóban járná-nak. Senki nem panaszkodott ugyan, de attól még nagyon megerőltető volt a feladat, és egy-szerűen nem volt semmi olyan módszer, amivel könnyebbé lehetett volna tenni. Nem lévén egyéb választásuk, mindenki csak éppen annyira emelte fel a lábát, hogy a víz ne nagyon tart-sa vissza őket. Persze kellemesen meleg volt, és nem volt komolyabb hullámzás sem, előttük pedig hamarosan észrevették a partvonalat is. Ahogy a dolgok álltak, a part csak nagyjából 900 méterre volt tőlük. Ray parancsot adott az embereinek, hogy csatárláncba állva húzódja-nak szét, aminek eredményeképpen hamarosan tizenkét, fekete csuklyát viselő férfi közeledett a parthoz, egymástól 30 méteres távolságban haladva. Mikor elérték, és meggyőződtek róla, hogy teljesen kihalt, mindannyian közelebb húzódtak a középen levő Schaeffer korvettkapi-tányhoz, hogy ellenőrizzék a GPS-t. A tervek szerint a 26.47É 57,01K koordinátákon kell lenniük.

Az utolsó száz méter volt a legnehezebb, mert itt tengeri hínár borította területen jártak, mely térdig érő, és nagyon is vendégmarasztaló volt. Végül persze eljutottak a teljesen kihalt partra, amelyet durva szemcséjű homok és itt-ott néhány szikla borított. Se fényt, se embert nem láttak sehol. A GPS által meghatározott koordináták pontosan megegyeztek azzal, ahol lenniük kellett, ami sok mindent megmagyarázott. Ezen a területen életnek semmi jelét nem tapasztalták a washingtoni, szigorúan bizalmas, Nemzeti Felderítési Hivatal munkatársai, akik pedig árgus szemekkel néztek végig több száz, a környékről készített műholdfelvételt. Még a sokkal szemfülesebb kezelők, Fort Meade-ben sem találtak semmit. Egyenesen előttük, vagy másfél kilométernyire, enyhén lankás területen ott állt a kínai olajfinomító.

Most már 21.30 volt, és Ray Schaeffer korvettkapitány parancsot adott embereinek, hogy

azonnal tűnjenek el a partról, és vonuljanak a beljebb levő területre. Szinte tökéletes időzítés-sel, ebben a pillanatban bukkant fel a Hold, így többé-kevésbé láthatták, merre tartanak, anél-kül, hogy fel kellett volna venniük az éjjellátó szemüvegeket. Ha egyenesen haladnak tovább, akkor megérkeznek a finomító délnyugati sarkához, és attól valamivel távolabb fogják felállí-tani táborhelyüket, ahol a felszerelés nagy részét lepakolják.

Ma este csak négy fóka hatol be a finomítóba. További kettő feladata lesz a drótkerítés el-vágása, valamint visszahajtogatása, Combs tengerészaltiszt-főnök pedig mindeközben a gép-puskával fogja fedezni az egész műveletet, utána a drótvágókkal együtt őrködni fog. Senki nem tudta, mire számítsanak az őrök vagy a terület kivilágítottsága tekintetében. Csak annyi volt bizonyos, hogy Ray Schaeffer, Dan Conway és Felhő Nathan, ma este behatolnak a külső drótkerítésen keresztül, Charlie támogatásával, majd elhelyezik a tapadóaknákat a hatalmas, gázolajtároló tartályok befelé néző falára.

132

Rob Cafiero tengerészaltiszt-főnök lesz a parancsnok a táborhelyen, amikor majd megta-lálják, kirakodja a sátorlapokat, felállítja a rádiót, megszervezi az őrséget, és előkészíti a más-napi akció során felhasználandó nagy mennyiségű robbanóanyagot. Azonban további egy órába telt, míg rátaláltak arra a háromszögletű kiugróra ott a meleg sziklákon, amely mintegy másfél méterre emelkedett a föld fölé, és mind észak, mind a tengerpart irányából védve volt. A fókák a drótvágók segítségével kis cserjéket vágtak ki, hogy az álcahálókra helyezzék. An-nak esélye, hogy most már bárki is észreveszi őket, legalább 1000 volt az 1-hez, a tenger felől pedig gyakorlatilag láthatatlanok voltak.

Mindannyian levették búvárruhájukat, és vékony gyakorlónadrágot és zubbonyt vettek fel. Felhúzták sivatagi surranójukat, és a ma este bevetésre induló harcosok újrafestették az arcu-kat fekete olajfestékkel, ezenkívül a fejükre kötötték zöld és barna álcamintás fejkendőjüket.

Megettek néhány proteinrudat és vizet ittak. Végül, nem sokkal 23.00 után Ray Schaeffer korvettkapitány vezetésével elindult az egyes rohamcsapat, összesen hét fóka, akik három tapadóaknát és a robbantáshoz szükséges összes felszerelést magukkal vittek, ami a finomító délnyugati sarkában, közvetlenül a kerítés mellett álló hatalmas tárolótartályok levegőbe röpí-téséhez kell. Holnapig persze nem lesz tűzijáték, de azért sokat kell ma este dolgozniuk, és ha minden igaz, akkor alaposabban megfigyelhetik a védelmi rendszereket is, melyeket a kínaiak telepítettek vadonatúj finomítójukba.

– 04.00 előtt ne várj minket vissza, Rob. Nagyon alaposan szeretném felderíteni a terüle-tet, és ez időbe telik.

Schaeffer korvettkapitány szavait szinte alig lehetett meghallani, a víz felől feltámadó szél megremegtette az össze-vissza növő barna füvet, ezen a szinte holdbéli tájon.

Kezükbe vették fegyvereiket, majd óvatosan elindultak. Előttük valami fényesség látszott az ég alján, és mindannyian tudták, mi lesz az. A legnagyobb meglepetés, ami érte őket, mi-közben a tengertől távolodva, keleti irányban haladtak, az a rengeteg reflektor volt, melyeket nem csak a finomító belsejében, de azon kívül is felállítottak. Nem egészen tíz perc múlva a maga teljességében tárult eléjük a nyugati kerítés, melyről Ray Schaeffer pontosan tudta, hogy három kilométer hosszú. Egy sor lámpát láttak, melyeket magas oszlopokra szereltek, egymástól 180 méteres távolságban. Ezek mindegyike a finomító belsejére irányult, és szinte semmilyen fény nem jutott el a létesítményt körülvevő, sötétségbe burkolózó sivatagra. Ez részben jó, részben rossz volt, hiszen így könnyedén megközelíthették célpontjukat, másrészt azonban az egyik lámpa valóságos fényáradattal árasztotta el pontosan azokat a tárolótartá-lyokat, melyeket meg akartak közelíteni. Lehasaltak a földre, és a 18 méterre előttük levő ke-rítést kezdték tanulmányozni.

– Krisztusom – nyögött fel Felhő. – Hiszen ez olyan lesz, mintha a New York-i operában lépnénk fel.

– Klassz – motyogta Dan Conway. – Biztosan vissza is tapsolnak majd minket. – Fogjátok be a szátokat – suttogta Schaeffer tengerészaltiszt-főnök. – Annak a második

lámpának a végétől számítva mennie kell. Gondolom, ki is lőhetnénk, de én jobban szeret-ném, ha a vezetéket vágnánk el.

– Ha az őrök észreveszik, azonnal riadóztatnak – jegyezte meg Dan. – Igen, meglehet – válaszolta Ray. – De egy ideje már figyelem ezt a lámpasort. Minden

180 méteren felállítottak egyet, de én csak tizenöt fényforrást látok, nem pedig tizenhetet. Vagyis kettő már ki is ment közülük. Ezek a körték állandóan kiégnek, és szerintem nem ria-dóztat, ha eggyel több nem működik. Ezek a srácok itt civilek. Talán ideküldenek egy villany-szerelőt, esetleg holnap, aki majd kicseréli az égőket. Szóval a legjobb lesz, ha úgy vágjuk el, hogy ne vehessék észre.

– Értettem, uram – mondta Charlie. – Majd én megcsinálom. Vagy 15 centin bemetszem a vezetéket, és kiszedem a belsejét. Egyeden kicsi vágás, és az égő halott. Ezután az egész veze-téket visszatömködöm a műanyag szigetelésbe, akkor senkinek nem tűnik fel semmi.

133

– Emiatt ne aggódj – vágott közbe Ray Schaeffer. – Van a zsebemben egy kis tekercs szi-getelőszalag. Rustynak köszönhetjük. Még mielőtt eljöttünk Coronadóból, akkor adta nekem, mondván, biztosan ki kell majd iktatnunk néhány lámpát, és ha ilyenkor van az embernél szi-getelőszalag, akkor kiválóan eltüntetheti a nyomait.

– Klassz – jegyezte meg Felhő. – Azért sajnálom a tapsot. Elindultak a kerítés felé, közben úgy lapultak, amennyire csak tudtak, a SEAL-nél megszokott módon, a könyökükön és a tér-dükön kúszva. Dan Conway és Charlie odamentek a lámpaoszlophoz, a két újonc pedig el-kezdett lyukat vágni a drótkerítésen. Őröknek vagy bármi más életnek semmi jele nem mutat-kozott a finomítónak eme távoli szegletében, ilyen kora hajnalban. Az egyetlen hang, ami a csendet megtörte, az a halk kattanás volt, ahogy a drótvágók bejáratot nyitottak számukra a kerítésen.

00.17-kor a nagy reflektor kikapcsolt, a hatalmas tárolótartályokat tökéletes sötétségbe

burkolva. A fókák némán feküdtek, várva, hogy a kínai őrjárat esetleg felbukkan. Mivel azon-ban semmi ilyesmi nem történt, 00.35-kor akcióba lendültek, felhajtották a drótkerítést, majd Ray Schaeffer és Felhő Nathan keresztülmászott, utánuk jött Conway hadnagy és Charlie. Felhőnél volt a detonátor, a gyújtózsinórok az időzítőóra és zsineg, valamint az egyik gyalásó. A többiek a hátukon cipelték a tapadóaknákat, és gyorsan a tartályok fedezékébe húzódtak, melyek három oszlopban, tíz sorban álltak, és melyek mindegyike a Kínai Olajtársaság tulaj-donát képezte. Már mindannyian az árnyékban lapultak. A műholdfelvételeken, melyeket ed-dig heteken keresztül tanulmányoztak, a távolságok nem is tűntek olyan hatalmasnak, és pon-tosan betanulták, merre kell menniük. Valójában azonban 45 métert kellett futniuk olyan terü-leten, ami semmi fedezéket nem nyújtott, így különösen boldogok voltak, hogy Ryan Combs ott van, közvetlenül a kerítés belső oldalánál, és – ujját a géppuska elsütőbillentyűjén tartva – őrködik.

Ahogy bejutottak a tartályok közé, már gyorsan ment a munka. Elindultak az ötödik sor-ban középen álló felé és a hatodik sorban a két szélsőhöz, így jelölve ki egy háromszöget, pontosan a tartályok csoportjának kellős közepén. Felhő leszedte a vállpántokat, majd mágne-ses részükkel a tartályok befelé tekintő oldalaira tapasztotta az aknákat. Behuzalozta a detoná-tort, végül mindegyik aknát összekötötte egy gyújtózsinórral, amelyet azután elvezetett a ha-todik sor középen álló tartályhoz, ahol felszerelte az órát, mely meghatározza a robbanás pon-tos idejét mindhárom akna számára. Ezután fogta a gyalásót, és mindhárom gyújtózsinórt be-temette a puha homokba. Mikor visszaért az órához, becsomagolta egy műanyag tasakba, és azt is elásta a fölbe, de még nem állította be az időzítést. Holnap, ha a szerencséjük kitart és elindulnak hazafelé, az egész egyperces munka lesz. Most azonban már ott sem voltak, ami-lyen gyorsan csak tudtak, visszarohantak a kerítéshez, és anélkül, hogy észrevették volna őket, keresztülmásztak.

Újabb tíz percbe telt, míg a fókák a helyére drótozták a kerítést, majd visszavonultak vagy 20 métert, és elkezdték figyelni, milyen a mozgás a finomítón belül. Hosszú és unalmas vára-kozás volt ez. Életnek csak egyetlen jelét észlelték, mégpedig a több mint egy kilométerre levő irányítóközpontban. A távcsővel néha látták, amint kinyílik az épület ajtaja, és egyszer még valami terepjárót is észrevettek, mely az irányítóközponttól a központi finomítótornyok felé tartott, ahhoz azonban, hogy megnézhessék bárki is kiszáll-e belőle, már túl messze volt. 03.30-kor Schaeffer korvettkapitány kijelentette, hogy a finomítóban szinte semmiféle bizton-sági berendezések nem működnek, és úgy határozott, hogy a felderítésnek vége. Holnap ilyenkorra már régen úton lesznek a tengeralattjáró felé. Egy kis szerencsével.

04.00-kor érkeztek vissza a táborhelyre, elmondták a többieknek is, mennyire feltűnő az őrök teljes hiánya – a létesítmény eme távoli részében legalábbis –, ezután nagy mennyiségű vizet ittak. Schaeffer korvettkapitány és emberei alszanak először, Cafiero tengerészaltiszt-főnök pedig megszervezi az őrséget.

134

08.00-ra mindannyian ébren voltak, és többnyire az álcaháló alatt lapulva figyelték cél-

pontjaikat: a tornyokat, az irányítóközpontot és a tárolótartályok középső csoportját. Ha ma-rad idejük, akkor Dan Conway hadnagy és Felhő Nathan megpróbálja elhelyezni a robbanó-anyagokat azon a távolabbi, petrolkémiai létesítményen is, azonban ez akkor is kész rohanás volna. Majdnem 750 méterre volt a tornyoktól, ráadásul az odáig vezető út is fényárban úszott.

Ray Schaeffer három csoportra osztotta a fókákat, melyek egyikét ő maga vezeti, egy má-sikat Conway hadnagy, a harmadikat pedig Rob Cafiero TAF. Az óriási frakcionáló tornyok elleni fontos támadás során Nathan is csatlakozni fog Ray-hez. Dan Conway és Charlie veszi kezelésbe a központi raktáregységet, míg Rob Cafiero és Ryan Combs helyezi el a robbanó-anyagot az irányítótorony falaira. Mindegyik csapatba két tapasztalatlan fóka kerül, akik őrsé-get adnak, figyelnek, és ha szükséges, a rádiót kezelik. Mindegyik időzítőt úgy fogják beállí-tani, hogy 03.00-kor robbantsanak. Együtt bújnak át a kerítésen 23.30-kor, és a jelszó erre a műveletre a „lopakodás” lesz. Vagy legalábbis az első órában. Azután, ha a fókák úgy érzik szükségesnek, akkor minden rendelkezésükre álló eszközzel kiverekedhetik magukat a ten-gerpartra. Ryan Combs két töltényhevedert visz magával az M-60E4-eshez.

Lyukat ástak, és beletemettek minden feleslegessé vált felszerelést, mint például a sátorla-pokat. A búvárruhákat, uszonyokat, Draegereket és támadótáblákat az álcaháló alatt hagyták. Mivel a bevetésre maximum tizenkét fóka jöhetett, nem engedhették meg maguknak a luxust, hogy valakit hátrahagyjanak őrködni. 22.30-kor együtt elindultak a finomító felé. Meleg volt az éjszaka, szél se fújt, és a Hold sem bukkant fel. Amint némán gyalogoltak, hármas sorban, keresztül a part és a finomító közötti elhagyatott területen, sűrű pára szállt fel a tenger felszí-néről. Az első dolog, amit Ray Schaeffer kiszúrt, az az volt, hogy a lámpa, amelyet az előző este kiiktattak, még mindig nem működött. A második a terepjáró volt, mely nagy sebességgel haladt a külső kerítés mentén, azon a keskeny aszfaltúton, melyen tegnap ők is átkeltek, ami-kor a tárolótartályokhoz indultak, illetve onnan eljöttek. A jármű nem állt meg vagy lassított le az üzemnek ebben a távoli sarkában, de az látható volt, hogy négyen ülnek benne, és mindannyiuknál fegyver van, a negyvennyolc órával korábban, a kínai haditengerészettől ka-pott közvetlen parancsnak megfelelően, bár ez utóbbit a fókák nem tudhatták. Az őrök valójá-ban a Népi Felszabadító Hadsereg katonái voltak, akik már két hónapja állomásoztak itt, mindazonáltal ez idáig nem érezték szükségét, hogy járőrbe menjenek. A terület, nézzünk szembe a tényekkel, teljesen lakatlan volt.

A fókák amennyire csak tudtak, a földre lapultak, amint azonban a terepjáró elhaladt mel-lettük, gyorsan mozgásba lendültek, a kerítéshez rohantak, lekapták a csipeszeket és kinyitot-ták személyes bejáratú kapujukat. Amint bent voltak, visszatették a három kapcsot a drótkerí-tésre, hogy annak kivágott darabját többé-kevésbé a helyén tartsa, és ne keltsen túl nagy feltű-nést. Ekkor újra egyeztették a zsebükbe varrt fekete órákat és az időzítők óráit, amelyeket akkor állítanak be, ha a tölteteket elhelyezték. Ezután a három csoport szétvált. 00.30-kor ta-lálkoznak újra a tornyok alatti sötét, elhagyatott területen.

Az első csoport, amelyik akcióba lendült, Dan Conway-é volt. Charlie-val és a két újonc-cal együtt azoknak a csöveknek az árnyékában haladtak, melyekben nyersolaj áramlott forrón, és amelyek magasított állványzaton futottak a finomító középső része felé. Lassan mozogtak a 90 centi átmérőjű csövek alatt. Ezek egészen a középső raktárterülettől kezdve kiváló fedezé-ket biztosítottak. A négy fóka negyed órán keresztül várt mozdulatlanul, hogy meggyőződje-nek róla, teljesen egyedül vannak, majd kirohantak a jól megvilágított részre a bal oldalon, és belevetették magukat az első tartály árnyékába, meglapulva a homokon vagy tíz percen ke-resztül, arcukat a földbe temetve, közben kezükben késeiket szorongatva.

Eközben Schaeffer korvettkapitány és PH-ja, Felhő Nathan hadnagy, elindult a tornyok fe-lé. Átkeltek két vasúti sínpáron is, melyek a központi csőrendszertől messze, jobbra futottak,

135

és máris ott lapultak az egyik hatalmas tartály árnyékában, a déli oldalon. A tornyok szinte megingathatatlannak tűntek, ám nagyon közel álltak egymáshoz a frakcionálóterület középső részén. Tökéletes célpontok.

A gondot csak az a négy kínai technikus jelentette, akik egy terepjáróval érkeztek, és egy-értelműen azért jöttek, hogy az egyik hatalmas szelepet teszteljék.

– Ó, Jézusom – suttogta Ray. – Ha nem takarodnak el innen harminc percen belül, akkor elindulunk, elhelyezünk két aknát a petrolkémiai területen, aztán visszajövünk ide. Nem koc-káztathatjuk meg, hogy lebukjunk. Legalábbis most még nem, amíg az összes cuccot el nem helyeztük.

Vártak. A technikusok is. Végül Ray tájékoztatta a másik két csoportot a rádión keresztül, hogy most elmennek a távoli petrolkémiai tartályokhoz, és két aknát elhelyeznek. Dan Conway azt a parancsot kapta, hogy a két plusz aknával, melyet az ő csapata vitt magával, amilyen gyorsan csak lehet, siessenek ide, a tornyokhoz.

Az aknák tartályokra való elhelyezését Danék is ugyanolyan gyorsan és pontosan – végez-ték el, ahogy Felhő dolgozni szeretett, és ahogy az előző éjszaka is csinálták. Az idő pontosan 23.45 volt, így az időzítőt három órára és tizenöt percre állították be. Visszarohantak a nyílt területen keresztül, a csővezeték árnyékába, majd elindultak lassan a tornyok felé. Eközben Ray és Felhő a kerítés keleti fala mentén futottak, az árnyékban maradva, pontosan a lámpák alatt, az üzemnek egy nyílt területe felé haladva, mely a Kínai Petrolkémiai Társaság tulajdo-nában volt. Mikor megérkeztek, a hely nem csak, hogy teljesen elhagyatottnak bizonyult, de ráadásul hatalmas, árnyékos területek látszottak a nyugati oldala mentén, így azonnal odamen-tek. Munkához láttak, a gyalásókkal kiástak egy sekély, 15 centis árkot, amelybe beletették, majd betemették a gyújtózsinórt. Mire mindennel végeztek, már 00.15 volt, így Ray két óra negyvenöt percre állította be az időzítőt. Ezután egy műanyagzacskóba téve, azt is eltemette.

Mire az egyes rohamcsapat elindult a petrolkémiai területről, Rob Cafiero és Ryan Combs elég jól haladt az irányítóközpont körül. Már elhelyeztek egy hatalmas adag C4-es plasztik robbanóanyagot a falon, közvetlenül a legnagyobb földszinti ablak alatt, amikor észrevették, hogy négy, fehér köpenyt viselő technikus lép be az ajtón, négy pedig ki. Ezenkívül mindkét fóka látta, hogy az épületben van pince is, és azonnal kapcsoltak, hogy ide kellene elhelyezni egy jókora adag C4-est. Mert ha az felrobban, akkor mindenképpen magával viszi az egész épületet is, megsemmisítve az irányítórendszert, így nem tudja senki megakadályozni, hogy a forró nyersolaj ne ömöljön egyfolytában a lángokba, folyamatosan táplálva azt, éppen úgy, mint ahogyan Texasban is történt, hatvan évvel korábban.

Most már készen álltak. Egyértelműnek látszott, hogy a központban csak a lehető legkeve-sebb számú kiszolgálószemélyzet dolgozik, így Ryan Combs szólt a két újoncnak, maradjanak kint a géppuskával őrködni, míg ők bemennek az épületbe a főbejáraton keresztül, amelyen az elmúlt húsz percben egy teremtett lélek sem jött se ki, se be. Keresztülrohantak az udvaron, Rob cipelve a plasztikot és a detonátort, Ryan pedig egy sokkal könnyebb gépfegyvert, a szo-kásos hangtompítós MP-5-öst tartva a kezében, szorosan mögötte. Belökték az ajtót és belép-tek a lépcsőházba. Előttük volt a lefelé vezető lépcső, ők pedig négyesével szedve a fokokat lerohantak, odalent balra fordultak, és feltapasztották a plasztikot, a detonátort pedig beállítot-ták a megfelelő időre.

23.50 volt, így az órát három óra és tíz percre kapcsolták. Éppen 23.51 volt, amikor visz-szarohantak, fel a lépcsőn, és szembetalálkoztak két kínai technikussal, akik éppen az irányí-tóteremből léptek ki. A négy férfi egy pillanatig hitetlenkedve nézett egymásra, majd a kínai-ak, akik teljesen váratlanul találták szemben magukat ezzel a két, barna és zöld csíkosra fes-tett arcú szörnnyel, sarkon fordultak, rohanvást indulva vissza az irányítóterembe. Egyikük kínaiul kiáltott egy szót, de a következő pillanatban a Ryan Combs MP-5-öséből, hidegvérrel leadott rövid sorozat, mindkettőjüket megölte. A két fóka, amilyen gyorsan csak lehetett el-húzta az útból a hullákat, be a lépcső alá, mielőtt túl sok vér ömlött volna a földre. Elrejtették

136

a két áldozatot, majd visszarohantak az előtérbe, kinyitották a főbejárat ajtaját, és kifutottak, keresztül az udvaron, vissza az árnyékba, a két újonchoz.

– Minden rendben van, uram? – Minden, két kínait kivéve. – Jézusom, megláttak benneteket? – Nem bámulhattak túl sokáig. Ekkor villant fel a rádión levő kis lámpa, és jelentkezett Ray Schaeffer, megadva nekik az

új találkozási pontot, az első toronynál, 01.00-kor. Ezenkívül azt is tudni akarta, hogyan halad Dan és Charlie. Nem sokkal éjfél után a SEAL csapatparancsnok már tudta, hogy a tornyokon kívül minden célpontjukra el volt helyezve a megfelelő töltet.

00.30-ra Rob és Ryan elhelyezte harmadik és utolsó plasztikbombáját közvetlenül az elektromos vezetékek alatt, és úgy tekintették, ezzel a rájuk bízott feladatot tökéletesen végre-hajtották. A tengerészaltiszt-főnök beállította az időzítőt két óra harminc percre, biztos lévén abban, hogy ez az irányítóközpont 03.00 után a világon semmit nem fog már irányítani. Ez-után visszavezette embereit a fő csővezeték alá, és az árnyak fedezetében tették meg 450 mé-teres túrájukat a finomítótornyok felé.

Mikor megérkeztek, csendes szörnyülködést vettek észre a többieken. Két kínai még min-dig ott volt, fenn a tornyon, és dolgoztak.

– Képtelenség úgy elhelyezni az aknákat azon a fémszerkezeten, hogy ezek észre ne ve-gyenek minket – jelentette ki Ray Schaeffer. – Túl kockázatos. Le kellene lőnünk őket, ami megint csak nem könnyíti meg a dolgunkat.

– Nos, odafent biztosan nincs telefonjuk, de mit szólnál valami figyelemeltereléshez? Mindenképpen le kellene csalogatnunk őket. Mi volna, ha felgyújtanánk a terepjárójukat? Az szerintem megtenné.

– Aha, és azonnal ideözönlene az összes többi sárga is. Egy finomítóban a tűz az, amitől a legjobban félnek.

– Na ne mondd. Ebben a pillanatban, mintha a szerencse mosolygott volna rá a fókákra. Egyszer csak

mindkét kínai technikus elkezdett lefelé mászni a torony oldalára szerelt létrán. – Mit szóltok ehhez? Elmennek. És tényleg elmentek. Beszálltak a terepjárójukba, majd elindultak, a teljes környéket a há-

rom csoportnyi fókára hagyva, akik azon nyomban szétoszlottak, majd a mágneses aknákat a meghatározott tornyokra tapasztották, és élesítették őket. Nathan őrnagy egyik csoporttól a másikig rohant, letekerve a megfelelő méretű gyújtózsinórt, a helyére illesztve, majd úgy ve-zetve ki mind a hármat, hogy a kettes torony árnyékában fussanak össze. Ahogy haladt, két fóka azonnal be is temette mögötte a gyújtózsinórt a földbe, Felhő pedig megnézte az óráját. 01.50 volt, így az időzítőt egy órára és tíz percre állította. Ideje volt indulni.

Úgy értem, a fókák számára. Nem pedig annak a kétfős kínai járőrnek, akik ebben a pilla-natban tűntek fel, cigarettázva, két hatalmas, fekete-barna dobermannal, amelyek a pórázuk-nak feszültek, nyáladzva. Ebben a pillanatban érkeztek meg. Egyenesen Sanghajból kapták parancsaikat, mely szerint különösen tartsák nyitva a szemüket a finomító területén esetleg feltűnő amerikai különleges erők katonáira, és ezek az őrök pontosan azt tették, amit mondtak nekik. Megkerülték a torony sarkát, és azonnal szemben találták magukat tizenkét tagbasza-kadt férfival, akik közül kettőnek a kezében gyalásó, négy MP-5-öket fog, és mindannyian ijesztő, zöld-barna arcfestéssel vannak álcázva.

Mikor meglátták egymást, éppen 35 méter választotta el egymástól a kínai katonákat és az Egyesült Államok haditengerészetének fókáit. Az őrök egyszerre cselekedtek, azonnal elen-gedték a kutyák pórázát, és megfújták a sípjukat. Dan Conway reagált először, amint az egyik kutya Nathan hadnagy torka felé vetette magát. Célra tartotta tompítatlan MP-5-ét, és szinte letépte vele a dobermann fejét.

137

A második kutya Schaeffer korvettkapitány felé fordult, Dan Conway ezt is majdnem ket-téfűrészelte a nyakába engedett rövid sorozattal. Ekkorra már az őrök is saját fegyvereik felé kaptak, de a kutyákhoz hasonlóan, ők sem voltak elég gyorsak, és a következő pillanatban a Ryan Combs M-60E4-eséből leadott megsemmisítő erejű sorozat mindkettejüket szétszaggat-ta. Ugyan egy pillanat alatt meghaltak, a leadott sípjel azonban megtette hatását, és a tucatnyi katona egytől egyig hallotta a terepjáró motorjának üvöltését, mely a fő csővezeték irányából egyenesen feléjük közeledett.

– Fedezékbe! – kiáltott fel Schaeffer korvettkapitány. – Húzódjatok a sötétbe. Ryan, várd meg amíg kiszállnak, aztán adj nekik!

Elég sötét volt, azt azonban nagyon jól látták, amint a csikorgó gumikkal forduló terepjáró fénypászmája behatol a tornyok közötti üres részre. Látták, amint két újabb őr ugrik ki a jár-műből. Ryan Combs pedig újra tüzet nyitott a könnyű géppuskából, és mindketten eldőltek. Ray Schaeffer és Charlie előrevetette magát. Azonban nem vették észre azt a harmadik őrt, aki a hátsó ülésen kuporgott, feléjük lendítette Kalasnyikovját, majd Ray Schaeffert közvetlen közelről főbelőtte. Második sorozata magasan, a mellkasa jobb oldalán találta el Charlie-t, és a két fóka szinte egyszerre rogyott a földre. Ryan Combs ujja harmadszorra is az elsütőbillentyűre tapadt, azonnal megölve a harmadik őrt. A még mindig járó motorú terepjá-ró mellett ott feküdt a földön egy elesett fóka és egy másik, eszméletlenül. Ezenkívül öt halott kínai is.

Conway hadnagy azonnal átvette a parancsnokságot, utasítva az újonc fókákat, hogy te-gyék be a sebesülteket a terepjáróba. Ő maga beugrott a vezetőülésbe és szólt a többieknek, hogy ők is szálljanak be, vagy fel, vagy valahogy jól kapaszkodjanak meg, ezután gázt adott, és elindult a délnyugati kerítés felé. Valahogy mindenkinek sikerült fogódzót találni, a vala-mikori connecticuti baseball fogójátékos pedig nagy sebességgel haladt, keresztülrohanva a vasúti síneken, a homokban megcsúszva véve a kanyarokat, a hátulról második, megrongált villanyoszlop felé. A kerítéstől ötven méterre a fékbe taposott, Felhő Nathan pedig leugrott, a jobbra levő tárolótartályok felé rohant, ahol gyorsan kézbe vette az időzítőt, és az órát hatvan-egy percre állította be.

Ebben a pillanatban kísérteties hangon felsikoltott egy sziréna valahol az irányítóközpontban, Felhő pedig teljes erejéből futva befordult a sarkon, és visszaszállt a te-repjáróba.

– Idő? – ordította Conway hadnagy. – Mennyi az istenverte idő? Éppen 02.00 volt. A tűzharc nem egészen öt percig tartott, de a csapatparancsnokuk el-

esett. Dan Conway a következő pillanatban már a kerítés mellett fékezett, két fóka kiszállt, és gyorsan felnyitotta saját bejáratukat. Kiugrott mindenki, majd a két sebesültet áthúzták a lyu-kon, a kerítés másik oldalára. Ekkor a hadnagy a terepjáróval odatolatott közvetlenül a lyuk-hoz, kiugrott ő is, majd a jármű alá mászva kúszott keresztül a kerítésen. Mielőtt elrohant vol-na, egy gránátot dobott a terepjáróba, amely a következő pillanatban szilánkokra szaggatta az egészet, a kerítésre vágott lyukat, a fókák menekülési útvonalát fehéren izzó fémmel, valamint lángoló üzemanyaggal fedezve.

A leghosszabb út következett, melyen magukkal kellett vinniük csapatparancsnokukat és az újonc Charlie-t is. Most már nem kellett törődniük az aknákkal és a robbanóanyaggal. A vállukat azonban így is súlyos teher nyomta, kétségtelenül hamarosan a nyomukba erednek, és túlélési esélyeik nem voltak jobbak 60:40-nél. Elérték a táborhelyüket, morfiumot nyomtak a súlyosan megsebesült Charlie-ba és kétségbeesetten próbálták elállítani a Ray Schaeffer korvettkapitány kinyílt koponyájából szivárgó vért. Persze mindannyian tudták, hogy hiábava-ló a próbálkozás. Ray kapkodva szedte a levegőt, és Dan Conway hadnagy karjaiban halt meg, aki képtelen volt gátat szabni álcafestékkel borított arcán patakzó könnyeinek.

Ha vissza akarták vinni a holttestet az óceánon keresztülúszva, akkor mindenképpen her-kulesi erőfeszítésre lesz szükségük, és nagy valószínűséggel el is fogják őket, hiszen könnyen

138

lehet, hogy a kínaiak további egységeket állomásoztatnak a finomító területén. A fókák azon-ban nem voltak hajlandók társukat hátrahagyni. Felöltötték búvárruháikat, majd a nagydarab Rob Cafiero óvatosan a vállára emelte a korvettkapitány holttestét, és egyenletes léptekkel elindult a tengerpart felé. Felhő Nathan és Dan Conway Charlie-t vitte, erősen vérzett, képte-lenek voltak a vérzést elállítani, így aztán feladták rá a búvárruháját, és amilyen gyorsan csak tudtak, elindultak. A parton bevárták egymást. Nem volt más választásuk, be kellett vonszol-niuk Ray Schaeffer testét a vízbe, és húzniuk maguk után, egészen a BSZJ-ig. 02.40 volt. Fel kellett venniük nagy uszonyaikat, és – bár mindannyiukat kiképezték a halál elfogadására – az őket ért trauma miatt ez nem ment valami gyorsan. Belegázoltak a sekély vízbe, Dan Conway ment elöl, Ray testét – mely az egyre mélyülő vízben sokkal könnyebb volt – maga után von-szolva.

Húsz perccel később nagyjából 120 centis vízben jártak, a parttól úgy 800 méterre, amikor hátrafordultak, hogy szemtanúi legyenek a pusztításnak, melyet ők idéztek elő. Néhány rövid pillanaton keresztül semmi nem történt, ekkor azonban gigászi robbanás rázta meg a levegőt, ahogy a tornyok, egymás után szétszakadtak, fényes narancssárga és bíborszín lángnyelveket lövellve a magasba. Másodpercekkel később az óceán is beleremegett, amint a hatvan gázolaj-tartály egyszerre felrobbant, olyan erővel, akár egy atombomba. Azután érkezett hozzájuk a távoli morajlás, mely az irányítóközpont pusztulását jelezte, és látták, amint az épület felfelé terjedő tűzgömbben tűnik el, lángokat és épületdarabokat szórva szerteszét. Szinte az égbolt is lángolni látszott, amint az olaj lángra kapott, a több ezer hordónyi kiváló minőségű kazah nyersolaj tombolva táplálta a tüzet, mely további hat napig égett egyfolytában. Még itt a víz-ben, majdnem három kilométerre is lehetett érezni a forróságot.

– Jézus Krisztusom – suttogta Ryan Combs. – Bármit is akartak tőlünk a főnökök, azt hi-szem, végrehajtottuk.

– Igen, de azért túl nagy volt az ár, és pokolian nem érte meg – felelte Dan Conway. – Nyugalom, Dan – szólt Rob. – Nem hiszem, hogy Ray is ezt akarná hallani. Az új csapatparancsnok némán bólintott. Két fóka a tenger felé fordult, és úszni kezdtek,

közvetlenül a felszín alatt maradva, a BSZJ irányába, miközben Ray Schaeffer korvettkapi-tány holttestét kettejük között húzták.

Hetedik fejezet Május 16.05.00 USS Shark 26.36É 56,49K. Hormuzi-szoros PM. Sebesség 3. Versenypálya rend A híradószobából érkező üzenet nem volt tisztán érthető. – ET-híradó. Veszünk valami

adást VHF-en. De nem igazán érthető. Szerintem olyan 20 kilométer távolságból érkezik, a BSZJ-ről. Gondolom, a felszínre emelkedtek, és kézi antennával próbálnak szólni nekünk. De az adás állandóan megszakad. Tovább próbálkozunk. Egyébként bármit mondjanak is, nem hangzik igazán jó hírnek.

– Híradó-ET. Ugye nem jelentettek MAYDAY-t? – Nem, uram. De valamilyen bajban vannak. Várjon egy percet, uram. Valami éppen most

jön. Ó, Jézusom, elvesztettek egy embert, uram. Egy pillanat. Azonnal itt vagyok. Maradjon vonalban, uram.

139

Headley korvettkapitány a rádión keresztül hallhatta a híradószobából érkező háttérzajo-kat.

– Ismételd. Vége. Ismételd. Vége. Ugye azt mondod, „halott”? H mint hotel. Igen? Ismé-teld még egyszer. Vége.

Három perccel később a híradófőnök újra a vonalban volt. – Amennyire ki tudtam venni, uram, Ray Schaeffer korvettkapitány meghalt, és az egyik

újonc fóka, Charlie Mitchell súlyosan megsebesült. Attól tartanak, meg fog halni, és kérdezik, nem tudnánk-e valamivel közelebb vinni a hajót hozzájuk. Mert, mint ön is tudja, a BSZJ csak maximum hatcsomós sebességre képes…

Ekkorra valahonnan Rusty Bennett parancsnok is megjelent az irányítóteremben, és Dan Headley korvettkapitány vele is közölte a szörnyű hírt. Senki nem hallotta, amint a bevetéspa-rancsnok azt mormolja magának:

– Jaj, ne. Ne Ray-t – majd hangosabban. – Biztos benne, hogy azt mondta, Ray? Dan Headley hozzátette. – A BSZJ-ből érkezett az adás. Persze nem volt teljesen tiszta, de azért készüljünk fel a

legrosszabbra. – Azt mondták, milyen sebesülése van Charlie Mitchell-nek? – Csak, azt, hogy súlyos. Attól tartanak, meghal, ha nem részesül orvosi ellátásban minél

hamarabb. Azt akarják, hogy a hajóval menjünk eléjük, én pedig boldogan megtenném. De ön is tudja, mit rendezett a kapitány a legutóbbi alkalommal is. Majdnem szívinfarktust kapott, amikor csak egészen kicsit is eltértem a parancsoktól.

– Most hol van az öreg? – Azt hiszem, alszik – Felébresszük? – Nem. Teszek rá. Gyerünk, és hozzuk ki azokat a srácokat! Rendben van. Le az árboco-

kat. Irányítás-ET. Sebesség 20 csomó. Irány zéró-hármas-négyes. Mélységfigyelő, jelentse az értékeket. Navigátor-ET. Jelentsen azonnal!

A tengeralattjáró előrelódult, és mindenki, aki ébren volt, tisztán hallhatta, hogyan válto-zik meg a hajó ritmusa. Pearson hadnagy rohanvást jelent meg az ajtóban, kezében egy térké-pet tartva.

– Pontosan itt vagyunk, uram – mondta. – A víz mélysége itt 60 méter, és még legalább három kilométerrel mehetünk közelebb anélkül, hogy bármi miatt is aggódnunk kellene.

– Köszönöm, Shawn… A beszélgetés azonban nem folytatódhatott, mert ebben a pillanatban megjelent az irányí-

tóteremben Reid kapitány, aki pizsamanadrágot, zoknit, cipőt és haditengerészeti pulóvert viselt.

– ET, megkérdezhetem, pontosan hová is akarja vinni ezt a hajót, amikor a parancsaink egyértelműen úgy szóltak, tartsuk a pozíciónkat?

– Uram, mentőakcióba kezdtünk. A BSZJ éppen most lépett velünk rádiókapcsolatba. A SEAL csapatparancsnok, Schaeffer korvettkapitány meghalt, és egy másik fóka is súlyosan megsebesült. Megkértek, hogy menjünk eléjük, és mentsük ki őket. Attól tartanak, hogy a második SEAL is meghalhat. 10 kilométerrel közelebb megyünk, ahol a feltételezett mélység még mindig 45 méter. Ha kell, akkor a felszínre emelkedünk, és úgy lépünk velük kapcsolat-ba.

– Headley korvettkapitány, természetesen tisztában van vele, hogy amit most csinál, az szöges ellentétben áll nem csak az általam, de a parancsnokság által adott utasításoknak is, vagy tévednék?

– Uram. A Haditengerészeti Szabályzat megfelelő mozgási lehetőséget biztosít ilyen ese-tekben, amikor emberéletről van szó. Különösen akkor, ha a mi egyik emberünk élete forog kockán.

140

– Idefigyeljen, ET! Önnek nem kell emlékeztetnie engem a haditengerészeti szabályzatok-ra. Nagyon is jól ismerem őket, és az, amelyiket különösen a figyelmébe szeretnék ajánlani, azt tartalmazza, hogy egy parancsnoknak teljhatalma van a saját hajója fedélzetén!

– Ezt a bizonyos szabályzati tételt pontosan ismerem, uram. – Akkor, két nap alatt immár második alkalommal utasítom, hogy fordítsa meg ezt a ten-

geralattjárót, és térjen vissza a számunkra kijelölt várakozási körzetbe, ami 26.36É 56.49K. – Uram – szakította félbe Bennett parancsnok. – Mint azt ön is tudja, én rangban Headley

korvettkapitány fölött állok, és az én kérésemre egyezett bele, hogy mentőakcióba kezdjünk, amely döntésen valószínűleg egyik értékes emberem élete múlhat.

– Akkor önt is emlékeztetném, uram, hogy mint vendég, semmiféle jogokkal nem rendel-kezik ennek a tengeralattjárónak a fedélzetén, és én nem tűröm az ehhez hasonló beavatkozá-sokat. Mégis mi folyik itt? Valami sötét összeesküvés? Nos, éppen rossz embert választottak, hogy hülyét csináljanak belőle, megvárva, amíg elalszom, és azon nyomban, rosszindulatúan felülbírálva a parancsaimat.

– Uram, ha megengedné… Rusty azonban nem tudta befejezni a mondatot. – Neeeem! Nem engedem meg! Huszonhat-harminchat észak ötvenhat-negyvenkilenc kelet,

uram! Ez a nekünk kijelölt pozíció, és ez lesz az, amelyiken várakozni fogunk! Nem ugrálhat az egész haditengerészet egy olyan fickó kedvéért, aki valószínűleg csak az istenverte ujjacs-káját vágta el! Azonnal visszatérnek a meghatározott pozícióra! Ez parancs, ET!

Május 16., szerda éjfél. A nemzetbiztonsági tanácsadó irodája Fehér Ház, Washington D. C. Mióta Dickson tengernagy két órával ezelőtt visszatért a Pentagonba, Morgan tengernagy

teljesen egyedül volt. Mindketten tudták, hogy a SEAL csapat behatolt Iránba, és hogy a fi-nomító ellen intézendő támadást valamikor csütörtökön, a kora hajnali órákban fogják végre-hajtani, plusz a washingtoni, nyolc és fél órás időkülönbség. Mindketten tudták, hogy már megtörtént a dolog, mégpedig számos különböző forrásból egyszerre, a műholdak által, a CIA, a teheráni nagykövetség, a szoros másik oldalán, Ománban állomásozó britek, valamint a CNN által közvetített, nagyon felületes kis híradáson keresztül. A USS Constellation fedél-zetén dolgozó személyzet és szinte mindenki más is láthatta 30 kilométer távolságból az ég felé emelkedő hatalmas tűzgolyót. Az Egyesült Államok haditengerészete, Diego Garciától Pearl Harborig, Coronadótól a virginiai Norfolkig, pontosan tudta, hogy egy tizenkét főből álló SEAL csapat elpusztította a világ legnagyobb és legújabb olajfinomítóját a Közel-Keleten. Amiről azonban senki semmit nem tudott, az a fókák sorsa volt, ezért járkált most Morgan tengernagy fel-alá az irodájában, várva, hogy valaki végre tudjon mondani neki va-lamit. Számításokat végzett, és úgy gondolta, hogy ottani idő szerint kb. 08.00-ra vissza is fognak érkezni a Shark fedélzetére.

Ez vagy fél órával ezelőtt történt, és mindeddig semmit nem hallott. Mi a fene folyik ott? Ez volt a kérdés, amire Morgan tengernagy nem tudta a választ. Nem engedte haza Kathyt sem, mondván, maradjon a képernyő előtt ülve, várja az e-maileket és a telefonhívásokat, ké-szen arra, hogy bármikor közölhesse Morgannel a hírt, mindenki rendben van. Furcsa vonása

141

volt ez jellemének, hiszen legalábbis papíron – politikai tanácsadóként dolgozott. Azonban most nem olyan pozícióban dolgozott, amikor ez számíthatott volna. A szíve mélyén továbbra is az Egyesült Államok haditengerészetének tisztje maradt, és emiatt nem engedhette meg magának, hogy elhagyja a hidat, amíg nem teljesen biztos abban, hogy emberei egy karcolás nélkül hazaértek. De hát akkor miért nem mondja meg neki valaki, hogy nincs semmi bajuk? Talán mert ez nem igaz?És ha nem igaz, akkor miért?És mégegyszer: Mégis mi az ördög fo-lyik itt?

– KATHY! Kinyílt az ajtó, és belépett rajta az elképesztően csinos Ms. O'Brian, aki e késői időpont el-

lenére is lélegzetelállítóan szép volt. – Tényleg nagyon szeretném, ha legközelebb nem ordítanál így nekem – jegyezte meg. –

Ez annyira… annyira… nos, gáz. – Miért, ki a fene hallana meg ebben az istenverte kriptában rajtad kívül? – kérdezett visz-

sza morogva. – Csak mindenki. – Például? Szerinted behallatszana az Ovális Irodába, már ha az elnök még mindig dol-

gozna? – Kedvesem, szerintem a Rózsakertben is tökéletesen hallják minden szavadat. – Na persze. El is felejtettem, hogy ott van egy csapatnyi éjjeli műszakban dolgozó rózsa-

kertész, akik próbálnának reggelig aludni egy kicsit. – Arnold, én csak azt akartam értésedre adni, hogy itt, a Fehér Házban nem szükséges úgy

ordítanod, mint valami kiképzőőrmesternek, ráadásul az éjszaka kellős közepén. Egyébként pedig a szarkazmus nem áll valami jól neked.

– De igenis jól áll. Sokkal jobban áll nekem, mint bárki másnak, akivel életemben talál-koztam. Na és a fókáimmal mi van? Erre válaszolj nekem, Miss Decibel 2007.

Mielőtt még Kathy valami hasonlóan velős visszavágással válaszolt volna, odakint az iro-da előtt álló íróasztalon, megcsörrent a telefon. Biztonságos vonal. Azonnal kisétált a szobá-ból, és bekapcsolta a hívást Morgan tengernagynak.

– Igen. Morgan. Beszéljen. – Arnie, Alan Dickson vagyok. Vannak jó híreim és rosszak is, attól tartok. A fókák elin-

tézték a finomítót, de csak tízen tértek vissza. – Már a Shark fedélzetén vannak? – Igen. De elveszítették a csapatparancsnokot, Ray Schaeffer korvettkapitányt és az egyik

új fiút, a fiatal Charlie Mitchellt. Morgan tengernagy teljes fél percen keresztül csak némán ült, majd összeszedte magát, és

megkérdezte: – De ugye nem a tűzben haltak meg? – Nem, volt valami tűzharc a finomító területén. A kínaiaknak katonai őrjárataik voltak

ott, amire nem számítottunk. Őrkutyákkal. A fiúkat sarokba szorították, de végül sikerült ki-nyírniuk mind az öt kínait és két kutyájukat, felrobbantották a terepjárójukat, azután pedig az egész finomítót. Úgy tűnik, az egyik őrnek sikerült egy rövid sorozatot leadnia a Kalasnyikovjából. Nem egészen 6 méterről találta el Ray-t és Charlie-t. Szerencsétleneknek esélyük sem volt.

– De ugye nem hagyták ott a testeket? Nem hagyták abban az istentelen országban? – Nem, dehogyis. Ray Schaeffer holttestét magukkal cipelték. Mikor elindultak visszafelé,

Charlie Mitchell még életben volt, de azután a BSZJ-ben halt meg, mindössze tizenöt perccel azelőtt, hogy a tengeralattjárót elérték volna. Hosszú volt az út, és mivel csak hatcsomós se-bességgel haladhattak, nem tudták megmenteni az életét.

– Köszönöm, Alan. Majd reggel beszélgetünk. – Jó éjt, uram.

142

Arnold felállt az asztalától, és az ablakhoz sétált. Csak bámulta a kinti sötétséget, és maga előtt szinte látta a kivilágított finomítót, elképzelte a fókákat, amint ott vannak, egyes-egyedül, a rémület csapdájában, miközben a levegőben csak úgy süvítenek a golyók, látta maga előtt Schaeffer korvett-kapitányt, aki rohamozni kezd, hogy megmentse emberei életét. Ray Schaeffer. Az isten verje meg. Elment miattam Oroszországba. Elment miattam Kínába. Elment miattam Iránba is. Most pedig halott. Morgan tengernagy hallotta, amint a háta mö-gött Kathy visszajön az irodájába, ő azonban csak állt ott, háttal a nő felé, a Fehér Ház korom-fekete kertjét bámulva, mert nem akarta, hogy Kathy ilyen feldúlt állapotban lássa.

– Rendeltem magunknak egy kis kávét – jegyezte meg a nő. – Hány embert veszítettek? – Kettőt. – Már a hangodból is hallottam, hogy valami nincsen rendjén. Kathy látta, amint a tengernagy az inge ujjával kitörli a nedvességet a szeméből, mielőtt

feléje fordult volna, és az sem kerülte el a figyelmét, milyen szigorú a férfi hangja, amikor megszólalt:

– Kérlek, ne felejtsd el elintézni, hogy Dickson tengernaggyal együtt én is részt vegyek Ray Schaeffer korvettkapitány temetésén Marbleheadben.

– Na és az elnök? – Nem hiszem, hogy jó ötlet volna. Úgysem értené meg. – Azt biztosan felfogná, hogy a haditengerészet egyik tisztje vesztette életét, nem? – Talán. Azonban soha nem tudná megérteni, milyen nagy bátorság kellett ehhez az

egészhez. Nem értené a kötelességtudatot. A becsületet. A korvettkapitányhoz hasonló embe-rek gondolkodásmódját.

– Nos én ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy Marblehead polgárai szívesen látnák, amint az elnök is tiszteletét teszi a korvettkapitány sírjánál – válaszolta Kathy. – Ezt sem tud-nád elmagyarázni neki?

– Attól tartok, ez olyan lenne, mint egy disznót megtanítani beszélni. Csak azt érnéd el ve-le, hogy a disznó bepöccen. Sajnos az olyan emberek számára, mint Clarke elnök, mindig is rejtély marad a katonatisztek egyszerű igazsága, akik készek bármikor feláldozni életüket a hazájukért. Már csak azért is, mert nem a pénzért csinálják. Nem is az elismerésért. A leg-többjük még csak meg sem tudja indokolni, miért teszi. Nem a hatalom jár a fejükben. Valami más. Valami nagyon személyes, a Schaeffer korvettkapitányhoz hasonló emberek számára. Hidd el nekem, hogy nem túl sokan vannak az ilyenek, és te magad is láthatod, mennyire fel-indult leszek, ha csak egyetlen-egyet is elveszítünk közülük.

– Igen, igen látom. Még soha nem láttalak ilyennek azelőtt. – Gondolom, rajtad kívül nem sokan tehették. Úgy gondolnak rám, mint valami civil fóká-

ra, aki szürke öltönyt visel, de legbelül én is olyan vagyok, mint akárki más. A fókák pedig úgyszintén. Ők is megijednek, ők is éreznek fájdalmat, és az ő sebeik is véreznek. Néha úgy érzem, mintha én magam is véreznék helyettük.

– Tudom, drágám. Megérkezett a kávé, és Kathy kitöltötte. A tengernagy csak ült az íróasztalánál, és egyetlen

szót sem szólt. Hirtelen felpattant, és azt mondta: – Engem nem azért fizetnek, hogy csak üljek itt, és a tegnapon töprengjek. Azért vagyok

itt, hogy rájöjjek, mi legyen a lépésünk holnap. Az én játékszabályaim szerint nyomulnunk kell folyamatosan előre, vagy ezek a rohadékok eltaposnak mindannyiunkat.

Morgan odament Kathyhez, és megölelte, a nő azonban még mindig láthatta az arcán tük-röződő fájdalmat, ahogy gyászolja a fókákat. Nem hitte, hogy bárki valaha is jobban szeretett egy embert, mint ő, Arnold Morgant.

Május 17., csütörtök 09.00.

143

A Déli Flotta parancsnokságának főhadiszállása Zhanjiang, Kína déli része. Nagyjából helyi idő szerint 08.00-kor érkeztek meg Pekingbe az első hírek a finomító

pusztulásáról. 09.00-ra a világ médiumai összeállítottak maguknak valamiféle sztorit, amely-nek lényege az volt, hogy „újabb pokoli olajtűz a Hormuzi-szorosban – ezúttal egy hatalmas finomító.” A világ olajpiacai – a hónap során már második alkalommal – úgy tűnt, megőrül-nek.

Zhang tengernagy, teljesen pontosan, úgy gondolta, hogy az olaj hordónkénti ára, amely már vagy egy hete 65 dolláron stagnált, visszaugrik 85 dollárra, amin a tokiói piac kinyit. Meglepő módon, teljesen higgadt maradt.

– Nos, Jicai – mondta barátjához fordulva. – Azt hiszem, számíthattunk valami hasonlóra. – Úgy érted, hogy ezt valaki csinálta, és nem csak egyszerű baleset volt? – Jicai, a Pentagon robbantotta fel Kína legnagyobb olajfinomítóját, bosszúként arra, hogy

segítettünk elaknásítani a Hormuzi-szorost. – Úgy érted, ők robbantották fel, vagy találták el egy célkövető rakétával? Biztosan nem.

Nem volna merszük hozzá, hogy ilyen nyilvánosan megtegyék, hiszen ez felérne egy hadüze-nettel.

– Jicai, nagy a valószínűsége annak, hogy soha senki nem fogja megtudni, mi történt a fi-nomítónkkal a Hormuzi-szorosban. Szintén valószínű, hogy a világ médiája feltételezni sem fogja a hű-de-hatalmas Amerikai Egyesült Államokról, hogy hasonló cselekményre ragadtat-ná magát. Én azonban mindig is tisztában leszek az igazsággal.

– A média nem sejti, hogy valami itt nagyon bűzlik? Nem kapcsolják össze a többi tűz-esettel?

– Eddig még nem tették meg. De természetesen azt sem sikerült még kideríteniük, hogy nekünk is részünk volt az aknák telepítésében, annak ellenére, hogy szinte teljesen biztos va-gyok benne, az amerikai fegyveres erők tudnak a dologról. Ezért röpítették levegőbe a finomí-tónkat.

– Visszavágunk? – Nem tudunk. A finomító közvetlen környékén nincs semmi, amit akár most azonnal is

megtámadhatnánk. Egyébként sem szolgálná az érdekeinket, ha ezt megtennénk. Az amerika-iak egyszerűen elkezdenék pusztítani az egész haditengerészetünket, és nem hiszem, hogy képesek lennénk megállítani őket. Azt gondolom, hogy az Arab-tengeren és az Iráni-öbölben töltött napjaink ezzel véget értek. Legalábbis egyelőre. Most már az amerikaiak irányítanak.

– Mintha nem is te lennél, Yushu. Hogy fogadhatsz el egy ilyen tragédiát? – Nos, mint már korábban is említettem, bizonyos értelemben számítottam is valami

ilyesminek a bekövetkeztére. Ne feledd, hogy hosszú történelmünk során minden háború, amit vívtunk veszteséges volt, amelyet mi mind fizikailag, mind érzelmileg képesek vagyunk elfogadni. A szabály, hogy soha nem szabad szem elől tévesztenünk elsődleges célunkat, és az előbb-utóbb egyre közelebbinek látszik. Hagyjuk most, hadd égjenek az olaj táplálta lán-gok, és még ma este, mi is fényeket gyújtunk az égen.

Zu Jicai, és Zhang Yushu tengernagyokhoz ekkor csatlakozott a Déli Flotta újonnan kine-vezett főparancsnoka, Yang Lizhong altengernagy, egy alacsony, zömök testfelépítésű, Kan-tonban született férfi.

– Uraim – szólt, amikor belépett az irodájába. – Éppen most tettem látogatást a szonikus laboratóriumunkban, és készen állnak, hogy bemutassák önöknek az elmúlt hat hónap során végzett munkájukat. Azt hiszem, önök is meggyőzőnek fogják tartani a demonstrációt.

A kínai fegyveres erők két legmagasabb beosztású tengernagya felállt, majd Yangot kö-vetve kiment a haditengerészet tiszti gépjárművéhez. Beszálltak, és majd másfél kilométeres

144

út után megérkeztek Guangjin Chen korvettkapitány, a NFHH saját Mr. Vízalattija személyes birodalmába. A tudós valódi mestere volt a víz alatti lehallgatás-elhárító technikáknak. A kor-vettkapitányi rangja tiszteletbeli volt csupán. Mr. Guangjin ugyanis valódi tudós lévén, sokkal otthonosabban érezte magát a fehér laborköpenyben, mint a haditengerészet egyenruhájában. Az igazat megvallva, még soha senki nem látta uniformist viselni, annak ellenére, hogy a köz-szájon forgó pletyka szerint az ellentengernagy rang alatti tisztek közül ő volt a legmagasab-ban fizetett az egész kínai haditengerészetnél. Ő ugyanis a hullámok parancsára menetelt, a visszhangokból kiolvasható bizonyítékokat és a hangimpulzusok elnyújtott pengetéseit hall-gatta. Legtöbb munkáját a csalik kifejlesztése terén végezte, az álcázás, a hadihajók árulkodó motorzajainak elrejtése, az ellenség megtévesztésének és becsapásának állandó hajszolása tette ki munkája legnagyobb részét.

Amit azonban csak nagyon kevesen tudtak, hogy Guangjin korvettkapitány önerőből el-kezdte egy olyan fantasztikus terv kifejlesztését, mely hallatán Zhang tengernagynak a léleg-zete is elakadt. Nagyjából egy évvel korábban jutott a fülébe az ügy, amikor még a haditenge-részet főparancsnoki beosztásában dolgozott, és akkor is csak véletlenül jutott hozzá. Óriási haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy Guangjin korvettkapitány már jó tíz évvel ezelőtt is felajánlotta a berendezést a haditengerészet számára, hogy azok fejlesszék tovább, négy évvel azelőtt, hogy ő egyáltalán csatlakozott volna a tengeralattjáró-szolgálathoz. Guangjint kerek perec visszautasították, valószínűleg azért, mert csak egy civil. Mindenesetre Zhang tenger-nagy azonnal felismert egy briliáns ötletet, amikor szembetalálkozott vele. Még akkor is, ha egyébként nem biztos, hogy működni fog. Így aztán tavaly augusztusban az otthonába hívta Guangjint vacsorára, és akkor, a tudós nem kis örömére, egészen aprólékos kihallgatásnak vetette alá az üggyel kapcsolatban.

Mint minden tudós, a vékony és megfontolt Guangjin is imádott a saját munkájáról be-szélni, különösen, ha egy olyan tervről volt szó, melyet már rég halottnak hitt. Némiképp fé-lénken vallotta be a magas beosztású kínai tengernagynak, hogy az elmúlt néhány évben ott-honában tovább dogozott a terv megvalósításán.

Ez az éjszaka varázslatosnak bizonyult. Odakint ültek, Zhang tengernagy nyári háza előtt, a Gulangyu-szigeten, a délkínai tengeri és haditengerészeti kikötőből, Xiamenből kiinduló Lujiang-csatornával szemben. A levegő meleg volt, és enyhe, délnyugati szél fújt a Kilenc Sárkány folyó széles tölcsértorkolata fölött, miközben Guangjin, a Zhang házaspár társaságá-ban a tornácon üldögélt, az íves, piros tető fölött, és illatos teát iszogatott. A tudós állt, a neki feltett kérdésekre válaszolt egy járóbottal a kockakövekre mutogatva.

– Na de hol van most az anyahajó? – Éppen itt, uram. Ebben a kőkockában. – És hol van a Kilónk? – Éppen itt, uram, ennek a világosabb kőnek a kellős közepén. – És rádióadást közvetít? – Nem, uram, még nem. – Nos akkor mikor fog? – Majd amikor mi azt mondjuk neki. – És azt honnan tudja, hogy mikor kell? – Egész idő alatt szemmel követem. – Hogyan? – Műholdakkal, uram. Egy ilyen hatalmas hajót igen egyszerű szemmel tartani a nyílt óce-

ánon. Szinte el sem lehet téveszteni. – Na és milyen hosszú lesz az adás? – Ó, mindössze néhány másodperces. Éppen csak annyi, hogy meghallják. – Azután mi következik?

145

– Nos, ha az amerikai tengernagynak egy csepp józan esze is van, akkor kitér, és sokkal északabbra próbálkozik.

– Szerintem is. – És egészen addig megy is, amíg mi még egyszer rá nem ijesztünk. A tengernagy emlékezett, hogy nem tett mást, mint a fejét rázta, és teljesen meg volt döb-

benve. Majd azt mondta: – Chen, nagyon nagy benyomást tett rám. Azt szeretném, ha folytatná a munkát ezen a

terven, mégpedig most azonnal. Vigye át a munkaterületének egyik biztonságos részlegébe, és tökéletesítse. Gyakorlatilag csak Zu tengernagynak és nekem tartozik beszámolóval. Mostan-tól úgy tekintek rá, mint a mi személyes missziónkra, és a mai este emlékére most azonnal el is nevezem. A terv fedőneve innentől kezdve: Kockakő hadművelet.

Zhang tengernagy soha nem felejtette el ezt a beszélgetést. Hónapokon keresztül ki sem

tudta verni a fejéből. Már hónapok óta. Ez a briliáns tudós, aki csakis szonikus szakértőként csatlakozott a haditengerészethez, valami fantasztikus dologba vágta a fejszéjét. Most pedig hamarosan ő is meglátja, milyen nagyszabású a terv, és hogy működik-e.

A három tengernagy kiszállt a tiszti gépkocsiból, és egy fegyveres őr kísérte őket a labora-tóriumnak eme belső, legtitkosabb részébe. Ott állt előttük Guangjin korvettkapitány, aki mé-lyen meghajolva köszöntötte őket, hiszen igazából soha nem tudta megszokni a haditengeré-szetben használatos tisztelgést.

– Isten hozta önöket, uraim – mondta – szerény birodalmamban. A megszokott „uram” üdvözléshez sem tudott hozzászokni, amely pedig egy hozzá hason-

lóan alacsonyabb rangú tiszttől a tengernagynak járt volna. A nagy tudás azonban eleve ma-gában hordoz bizonyos előkelőséget, így ez senkinek nem tűnt fel.

– Yushu – kezdte a tudós, a formalitás teljes hiányával, melyet a világ legnagyobb nemze-te, legmagasabb rangú tengernagyával szemben alkalmaznia kellett volna – különösen nagy öröm, hogy újra láthatom. Azt hiszem, nagyon meg lesz elégedve azzal, amit mutatni fogok.

Zhang tengernagy elmosolyodott, és pártfogoltja vállára csapott. A terv természetesen a tudósé volt, teljes egészében, mindazonáltal, ha beválik, akkor mindketten osztozni fognak a történelem elismerésében.

Mr. Guangjin a fényesen kivilágított munkaterülete végébe sétált, onnan továbbhaladva, egy sokkal sötétebb helyiségbe vezette őket, melyet csak a számítógép-monitorok fénye vilá-gított be, és amely szinte pontos mása volt egy hadihajó hadműveleti helyiségének. Megállt az egyik monitor előtt, melyen fényesen világító négyzetháló látszott.

– Ez az, Yushu. Éppen, ahogyan kiterveltük. Kockakő hadművelet, mi? Ha-ha, na már most, mint önök is gondolom, tudják, két területet neveztünk ki a tesztelésre, amelyek már készen is állnak a kezdésre. Van egy vontatott szonárral felszerelt fregattunk odafent, a Sárga-tenger északi részén, és egy másik a Csendes-óceánon a déli partoktól 1000 kilométerre. Az elmúlt órában mindkét hajó a vízbe dobta a berendezést, és most már 16 kilométernyire eltá-volodtak tőle. A berendezés jelenleg passzív módban van. Most azonban be fogom kapcsolni azt, amelyik a Sárga-tengeren lebeg. Ön, Yushu, személyes összeköttetésben lesz a fregatt szonártermével.

Ezzel odaadta a telefont a tengernagynak, aki beleszólt. – Itt Zhang tengernagy beszél. Megtenné, hogy pontosan elmondja nekem, mi történik? – Itt Chunming hadnagy, uram. Ebben a pillanatban még semmi nem látszik a

szonárernyőn, uram. Csak a szokásos vízesés. Kérem, maradjon vonalban. Guangjin az irányítótáblához ment, melyet a négyzethálós monitor alatt helyeztek el. – Aktiválom… most – jelentette ki, miközben megnyomta a gombokat. Miközben az elektronikus impulzusok a két kínai műhold egyikére érkeztek, az egész szo-

ba teljes némaságba borult. Ezután Zhang tengernagy a következőt hallotta a telefonból.

146

– Itt Chunming hadnagy, uram. Valamilyen jelzést fogtam, hajtóműzajok, átmeneti kon-taktus, mindössze hét másodperces. Biztos vagyok benne, hogy egy tengeralattjáró, amely éppen fordul. Egy pillanat, uram, a számítógép éppen egyezteti a zajokat. Meg is van, uram, ez egy orosz gyártmányú, Kilo-osztályú dízel-elektromos hajó volt. Semmi kétség. A hajtó-műzajok pontosan megegyeznek.

A tengernagy letette a telefont. A tudós felé fordult, és felé nyújtotta a kezét. – Figyelemreméltó – mondta. – Nagyon, nagyon figyelemreméltó. Most pedig kipróbáljuk a másikat is, a Csendes-óceánon. Kérem, vegye fel a telefont, én

pedig megkísérlem aktiválni… Négy perccel később a szinte végletekig izgatott Zhang Yushu a másik, messze levő kínai

fregatt szonártisztjének a jelentését hallgatta: – Már jön is, uram. Az átmeneti kapcsolatunk egy orosz gyártmány, Kilo-osztályú tenger-

alattjáró volt. Május 20.13.00 20É125K USS ]ohn F. Kennedy. Sebesség 20. Haladási irány hármas-egyes-ötös A Nagy John majdnem 5500 méteres mélység fölött hajózott. Mivel erős vihartevékenység

volt az elmúlt két napban, mindenféle repülést megtiltottak, és a Black Aces, a Top Hatters, valamint a Golden Wariors pilótái végtelenül unatkoztak, mert semmi dolguk sem volt. Sze-rencsére az időjárás-jelentés jót ígért, a vihar kezdett alábbhagyni, a hajó pedig már a Fülöp-tengerben járt, 290 kilométerre, északra az Engano-foktól. Ez azt jelentette, hogy Tajvan part-jaitól 430 kilométerre volt délkeleti irányban, és már csak 240 kilométerre a kijelölt hadműve-leti területétől.

Ez volt az Egyesült Államok haditengerészetének, a világ csendőrének, Tajvan nemzete békés lakosai védelmezőjének szokásos járőrkörzete. A területet valójában egy háromszög határolta, melynek legrövidebb oldala 145 kilométer hosszú volt, és a sziget középső-keleti partvonala mellett haladt, a parttól durván 80 kilométerre. A másik két oldal mindegyike 240 kilométeres volt, és egy olyan ponton találkoztak, amely szinte tökéletesen a 125. hosszúsági körre esett. A háromszög által lefedett területen az átlagos vízmélység 4500 méter volt.

A JFK egyenesen errefelé vette az útját, a magas, csodaszép hajó nem titkolt semmit, nem csalt, nem akart félrevezetni. Csak egy roppant acélököl volt, ugyanaz, amely már egy fél évszázada tartotta távol a Vörös Kínát, mondván, tűnjetek el a barátaink hátsókertjéből. És most újra csak eljöttek, a hosszú, 10 méter magas, csendes-óceáni hullámokon keresztültörve, ez a 88 000 tonnás, acélba csomagolt őserő, készen arra, hogy bárkivel kiálljon, akinek nem tetszik valami. A Tomcat-pilóták új százademblémája ezer szó jelentését fejezte ki mindössze kettővel: Bármikor, haver.

Egy fényes számítógép-képernyőn, 920 kilométerre tőle, a Déli Flotta parancsnokságán,

Zhanjiangban, a JFK hadműveleti területének másolata állt. 1600 kilométer hosszú vonal lát-szott rajta, amely Tajvan partjaitól 80 kilométerre húzódott, és 240 kilométerre nyúlt el, vala-miféle hosszúkás téglalap, semmint háromszög alakban. Gyakorlatilag egy tucatnyi, korábban hadihajón szolgáló kínai parancsnok feltevései alapján készült, és az igazat megvallva nem is volt nagyon pontatlan. A JFK háromszög nagyon pontosan illeszkedett Guangjin téglalapjába, és a Tajvan partja mentén húzódó, 160 kilométeres vonal elhelyezkedése tökéletesen pontos volt. Ez természetesen annak eredménye volt, hogy a kínai haditengerészet éveken keresztül tanulmányozta az amerikaiak járőrútvonalait. A JFK hdm-területe kínai változatának egyik oldala mentén 1000 kilométer hosszú, a végén nyílhegy alakú vonal látszott, mely azt akarta

147

jelképezni, hogy Zhang tengernagy elképzelése szerint milyen irányból érkezik a hatalmas anyahajó. Most éppen e vonal közelében keresték a JFK-t, és pontosan mostantól számított három óra múlva, az anyahajó át is szeli ezt a vonalat, a 20,41É, 124.18K koordinátákon. A kínai haditengerészet műholdjai ezután kitartóan követik, bárhová is menjen.

Zhanjiangban Guangjin korvettkapitány apróbb beállítást végzett a képernyőjén, és most már egy sokkal nagyobb négyzet feszült a hdm-terület általuk elképzelt vonalaira, olyan, melynek minden oldala 390 kilométer hosszúságú volt. Hálósan, további négyzetekre volt felosztva, melyek 1-től 6-ig, továbbá A-tól F-ig voltak elnevezve. Az így kapott harminchat négyzet szinte minden egyes sarkában volt egy számozott fekete kör, A-5, C-4, stb. akár csak valamiféle térképen. Az amerikaiak hdm-területe, mely felé a JFK ebben a pillanatban is tar-tott, pontosan ennek a számítógépes négyzethálónak a kellős közepén volt.

A Nagy John csak haladt tovább előre, most már csak tizenkét csomós sebességgel, hiszen Daylan Holt tengernagy engedélyt adott a repülőgépszázadoknak, hogy 15.00-kor elkezdhetik a felszállásokat. A fedélzet újra életre kelt, süvítettek a sugárhajtóművek, és a fedélzeti kiszolgálószemélyzet tagjai rohantak fel-alá, ahogy a vadászbombázók elhúztak a vakítóan kék, csendes-óceáni égbolt felé.

Az anyahajó haladási iránya ekkor követhetetlenné kezdett válni, a Zhanjiangban levő kí-nai térképeken legalábbis mindenképpen, hiszen a JFK kénytelen volt minden alkalommal szélirányban fordulni, ha gépek szálltak fel a fedélzetéről, vagy azokat készült fogadni. Ennek ellenére viszonylag egyenletesen haladt tovább északi irányba, vagyis a hdm-területe felé. A Zhang tengernagy által megjelölt közelítési irányvonalat 19.00-kor szelte át. Az éjszaka a vízen úszó erőd, a Nagy John számára semmivel sem volt nyugalmasabb. A tengernagy had-műveleti helyiségéből semmilyen jelentés nem érkezett, mely szerint a területen bárhol is kül-földi hadihajók tartózkodnának. A két atom-tengeralattjárótól sem érkezett semmiféle jelen-tés, amelyek ebben a pillanatban is fedezték az anyahajót, két oldalról haladva mellette. Az S-3B Viking, tengeralattjáró-elhárító repülőgépről – amely messze a hordozó előtt repült, szonárbójákat szórva a vízbe, bármilyen idegen tengeralattjáró után kutatva, amely esetleg ezekben a vizekben ólálkodhat – ugyancsak nem érkezett hír. Eme gyors, erős és alapos ten-geralattjáró-elhárító védőfal mögött, a CV-67 harccsoportjának többi tagja, két romboló és öt fregatt, egyenletes sebességgel szelte a vizeket, melyeket talán a világ legérzékenyebb fülei „sepertek” tisztára előttük.

A jelenlegi alacsony sebességgel és folytonos haladásiirány-váltással együtt a Nagy John

és legénysége mintegy nyolcórás lemaradásban volt a hdm-területükig. Persze Guangjin kor-vettkapitánynak nem volt arra szüksége, hogy pontosan ott is legyenek, az is elég volt számá-ra, ha arrafelé tartottak. 22.00-kor a műholdakon sugárzott jel segítségével aktiválta a B-5 jelű csalit. A B-5-ös, amely a vízben lebegett, és csak ultravékony antennájáról lehetett volna fel-ismerni, gyakorlatilag 15 méter távolságból is szinte láthatatlan maradt. Egyeden éles, rövid jelet sugárzott csak, az anyahajótól 160 kilométerre északnyugati irányban, de a Viking által ledobott szonárbóják közül három azonnal vette az adását, hiszen ezek nem egészen 25 kilo-méternyire voltak tőle.

J. G. Brian Wright hadnagy azon nyomban vette a jeleket a repülőgép képernyőjén, és 21,20É-n, 122,21K-n rögzítette a járőröző tengeralattjáró közelítőleges helyzetét. A hajtómű-zajok adatait betáplálta a számítógépébe, és percek múltán Wright hadnagy már tudta, hogy egy orosz gyártmányú, Kilo-osztályú, dízel-elektromos tengeralattjáró tartózkodik a Nagy John előtt 160 kilométerrel. Úgy gondolta, hogy a tengeralattjáró éppen „dinamikus indítást” végzett a hajtóművein, talán azért, hogy feltölthesse az akkumulátorait. Mindenki, aki bármi-lyen módon is kapcsolatban áll egy anyahajóval, nagyon tart a dízel-elektromos tengeralattjá-róktól, melyeket, ha kis sebességen haladnak, szinte lehetetlen észrevenni. Wright hadnagy bejelentkezett a tengernagy hadműveleti helyiségében.

148

– Dinamikus indítás, lehetséges Kilo-osztályú, pozíció 21,20É 122.21K. Átmeneti kontak-tus. Megpróbálom megtalálni.

A Viking, amely eddig északi irányban haladt, élesen bedőlve fordult kelet felé, a „behato-ló” után kutatva, radarjával pásztázva a tengert, egy nem létező tengeralattjárót keresve. Csak egy fantasztikusan megszerkesztett kis jeladó volt, semmi egyéb, mely hajszálvékony anten-nájával mindössze kilencven centire állt ki a vízfelszín fölé, így nappal is szinte képtelenség észrevenni, éjszaka pedig teljes egészében láthatatlan. Guangjin Chen korvettkapitány aktivál-ta, aki 1000 kilométerre onnan, Zhanjiangban ült – és amint a berendezés megkapta a megfe-lelő parancsot, azonnal a Kilo-osztály 636-os típusának egyedülállóan dermesztő hajtóműza-jait közvetítette a vízbe.

Daylan Holt 22.20-kor kapott értesítést a híradósoktól, és azon nyomban parancsot adott a

haladási irány módosítására. – Forduljanak, amilyen hamar csak tudnak zéró-hármas-zéró irányba. Minden felszállást

beszüntetni. A JFK gyorsan fogadott még két, leszállni készülő gépet, majd lassan fordulni kezdett, és

eredeti északi haladási irányától 30 fokra, kelet felé folytatta útját. Teljes tizenöt percbe telt, míg a gigantikus hajó befejezte a manővert, és öt perccel később a Viking újra csak jelzéseket vett az egyik szonárbójáról. Megint átmeneti kapcsolat. A szonárkezelőnek, aki a gép fedélze-tén ülve, az óceán fölötti koromsötét eget szelte, olyannak tűnt a kontaktus, mint egy dinami-kus megállás. A képernyője alsó részén megjelenő apró kis pont aljánál csak egy egészen ki-csi kis visszahajlást vett észre. Nem tűnt közelebbinek az első kontaktusnál, és az igazat meg-vallva, szinte pontosan ugyanarról a helyről érkezett ez a jelzés is, így a parancsnokságnak tett jelentésében közölte, nagy valószínűséggel ugyanaz a jelforrás lesz ez is, mint amelyiket húsz perccel korábban észleltek.

Itt pedig úgy tűnt, véget is ér ez a kis dráma. Soha többé nem hallottak semmit. A repülést zavartalanul folytatták tovább, a Nagy John továbbra is cikkcakk alakban haladt előre a fel és leszálló gépek miatt, közben pedig újabb 70 kilométerrel közelítette meg a hdm-területet.

A koromfekete vizek fölött, pontosan 01.45-kor újabb Viking vett átmeneti jeleket két má-sik szonárbójáról. Újra úgy ítélték meg, hogy egy Kilóról van szó, de abban, hogy ugyanaz-e, nem értettek egyet. Eme másodiknak a pozíciója legalább 80 kilométerre volt az első kontak-tusétól, ami azt jelentette, hogy tízcsomós sebességgel kellett volna a tengeralattjárónak vág-táznia; ez pedig már csak azért sem valószínű, mert akkor az amerikai szonárok mindenkép-pen észreveszik Aznap éjjel már második alkalommal történt meg, hogy az amerikai haditen-gerészet Vikingje keleti irányba fordult egy lehetséges kontaktus felderítésére, de az égvilá-gon semmit nem talált. Legalábbis fél órán keresztül semmit, ugyanis akkor egy teljesen má-sik szonárbója dinamikus indításra utaló jeleket fogott. A két amerikai atom-tengeralattjáró, melyek pedig vontatott szonárokkal dolgoztak, egyike sem hallott semmit, a Viking által, a parancsnokságnak küldött jelentés pedig az előzőekhez hasonlóképpen hangzott:

– Átmeneti kontaktus. Kilo-osztály 636. Talán ugyanaz, mint az egyes jelforrás. Pozíciója durván 21.53É 122.45K. Megpróbálom megtalálni. Végrehajtás.

Guangjin Chen C-4-ese is legalább annyira láthatatlannak bizonyult, mint a B-5-ös, és

most, ezek az ördögi kis csalik, melyek műholdak közvetítésével kapták parancsaikat, teljesen némák maradtak. Akár a teljes amerikai haditengerészet is a kontaktusok után vethette volna magát, semmit nem találtak volna. Ennek ellenére Holt tengernagy kénytelen volt még kele-tebbre elkanyarodni jelenlegi pozíciója felől, hiszen egy Kilo túlságosan is veszélyes tenger-alattjáró ahhoz, hogy az ember a közelébe menjen, sokkal biztonságosabb, ha kitér az útjából.

A Tajvan partjain túli óceáni világ többé-kevésbé elnémult. A Nagy John továbbra is ha-ladt rendületlenül, többé-kevésbé a hdm-területe felé, csakhogy a jelenlegi haladási irányt

149

követve pontosan elhalad majd a járőrterületet jelző háromszög mellett, és ha nem lesz képes bekanyarodni, akkor annak legkeletibb pontjától keletre fognak elhaladni. Ez persze jelenleg nagyon valószínűtlen volt, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy egy, de talán két, kínai tengeralattjá-ró is állomásozik tőle balra éppen azon a területen járőrözve, ahová a Nagy Johnnak mennie kellett volna. Az amerikai tengeralattjárók még mindig nem vettek észre semmit vontatott szonárjaik segítségével.

05.45-kor egy Viking újra jeleket fogott, ezúttal azonban sokkal közelebbről az anyahajó-hoz, mint korábban. Az igazat megvallva, ugyanaz a C-4-es csali lépett működésbe, mint amelyik az előbb is, csakhogy a hajó most már 120 kilométerre járt tőle, nem pedig 160-ra, mint korábban. Holt tengernagynak ez egy cseppet sem tetszett. Megint kénytelen volt kelet felé húzódni, a hadműveleti területtől távolodva. Semmiképpen nem mehet arra, ha ott van két kínai Kilo és csak őrá vár. Különösen most nem, amikor a haditengerészetnél mindenki tisztá-ban van azzal, hogy a SEAL éppen most robbantott fel egy 10 milliárd dollár értékű kínai létesítményt a Hormuzi-szorosban. A tengernagy még 50 kilométeren keresztül északi irány-ban haladhatott, ám május 21-én, reggel 08.04-kor Guangjin Chen megnyomta a megfelelő billentyűket, amelyek segítségével aktiválta a C-3-ast. Az újonnan ledobott amerikai szonárbóják láncolata vette az adást, és a járőröző Viking jelentése a parancsnokságnak, na-gyobbfajta riadalmat okozott. Megerősítették, hogy ez bizony egy egészen más Kilo, ami rá-adásul egészen pontosan a CV-67 hdm-területének kellős közepén tartózkodik.

Holt tengernagy nem tudta megmagyarázni, miért, de volt egy olyan érzése, hogy a kínai haditengerészet csak játszik vele, és kezdett nagyon mérges lenni. Egyetlen lehetősége ma-radt: elkanyarodni a háromszög északkeleti sarka mellett, és valamikor az elkövetkezendő napokban, amikor a Kilók már beleuntak ebbe a macska-egér játékba, bejutni a kijelölt zóná-ba. Ennek ellenére azonban nem vállalhatott semmiféle kockázatot, így parancsot adott, hogy azonnal változtassák meg a haladási irányt északkelet felé, a tengeralattjáróik induljanak nyu-gatra, a Vikingek pedig fokozzák a keresést.

Hosszú időn keresztül semmi nem történt, azután dél körül, az egyik Viking megint talált egy új kontaktust, melyet ugyancsak Kilóként azonosítottak. Lehetséges, hogy ugyanaz volt, amelyiket 08.04-kor hallottak, de ezzel az erővel lehetett éppen egy másik is. A kínaiaknak csak négy Kilójuk van, és Holt tengernagy személyes véleménye szerint ezek közül kettő volt most az ő hdm-területén. 12.00-kor (helyi idő szerint) azonban nem ez volt a legfontosabb kérdés. Ami igazán számított, hogy a Viking szonárkezelőjének megállapítása szerint a jelfor-rás mindössze 90 kilométerre volt a Nagy John bal oldalától, és ennél rosszabb hírt akkor el-képzelni sem tudtak volna. Ami pedig csak fokozta a feszültséget, hogy saját tengeralattjáróik még mindig nem vettek észre az egészből semmit.

Holt tengernagy véleménye szerint a helyzet kezdett nagyon is súlyosra fordulni. Úgy tűnt, legalább egy kínai Kilo van a vízben, talán nem egészen 80 kilométerre a hajójától, és nagyon nehéz észrevenni. Ez pedig különösen megrázó hír volt a tengernagy számára, aki hozzászo-kott, hogy harccsoport-parancsnokként bármerre is menjen, uralni szokta a vizet, az anyahajó körül, 300 kilométeres körzetben, a felszín fölött, a felszínen és az alatt is. Nincs olyan ten-gernagy egyeden harccsoportnál sem, aki szívesen menne 500 kilométernél közelebb akármi-lyen földi telepítésű, idegen, ellenséges légierőhöz, abból pedig, hogy egy tengeralattjáró va-dászhat rájuk, kifejezetten nem kértek. A kínaiak terve, hogy két tengeralattjárójukat állandó harcálláspontra vezénylik a Tajvani-szorosba, azon a feltételezésen alapul, hogy nincsen Amerikában egyetlen olyan tengernagy sem, aki ilyen körülmények között bevinné a harccso-portját a területre. És Holt tengernagy sem jelentett kivételt. Az acélszürke hajú tengernagy, aki Mesquite-ben, a Daliástól nyugatra fekvő városban, Texasban született, itt a hdm-területének nyugati pereménél a nemzetközi politikának olyan kemény alkalmazásával került szembe, amilyent még nem tapasztalt. Természetesen elsüllyeszthetné a Kilót, ha rábukkanna a felszín alatt. Csakhogy nem találta.

150

Azonban senki más sem tudta megtalálni a rohadékot vagy rohadékokat, ha esetleg ketten vannak, annak ellenére, hogy a feltételezett pozíciójuk körülötti tengerrészt gyakorlatilag elárasztották radarhullámokkal, elektronikus felderítőjelekkel, aktív és passzív szonárokkal is mind a repülőgépek, mind a tengeralattjárók, mind a vontatott szonárral felszerelt fregattok. Nagyon úgy tűnt, a JFK kénytelen lesz folytatni útját továbbra is északkeleti irányban halad-va, a magányos Sakishima-szigetek déli vége és az azokat követő mély vizek felé haladva, Japán csendes-óceáni határai irányába. A Sakishima-szigetek 190 kilométerre vannak nyugat-ra Tajvan partjaitól és 100 kilométerre a Nagy John hdm-területétől. Holt tengernagyban fel-támadt a gyanú, hogy éppen eltereli egy pár démoni, szinte megfoghatatlan kínai tengeralatt-járó a neki kijelölt járőrterület felől.

A kínaiak egész úton követték az anyahajót, és 14.00-kor aktiválták az E-l-t, amely mind-össze 130 kilométerre volt északra a JFK-től, és amely tökéletesen elkerülte a járőröző ameri-kai tengeralattjárók figyelmét. A Viking észrevette a kontaktust, és azonnal jelentette a pa-rancsnokságnak. Holt tengernagy gyorsan irányt váltott, és amint így tett, Guangjin bekap-csolta a D-2-t. Ennek az átmeneti, összesen hét másodperces adásnak az eredményeképp az anyahajó tovább kanyarodott a kis szigetcsoporttól, Ishigakitól délre levő vizek felé, ahol az óceán különösen mély volt, és amely – a Zhanjiangban kifőzött ördögi tervnek megfelelően – a Guangjin korvettkapitány által kijelölt háló két legszélső négyzetében feküdt.

Holt tengernagy kénytelen volt újra irányt váltani, és most már feltételezhette, hogy a Kilo erő, mindegy hány tengeralattjáróból áll, tőle jobbra és balra helyezkedik el és lemaradt a háta mögött. Ha el akarnák kapni az anyahajóját, akkor mindenképpen kénytelenek volnának északnyugati irányban áthaladni azon a tengeralattjáró-elhárító sorompón, melyet ő állíttatott fel. A csali Kilók valóban ott helyezkedtek el, ahol Holt tengernagy gyanította, a ravasz Zhang azonban odavezényelt két valódi Kilót is, a RAHCS-tól mindössze 50 kilométerre, még hét nappal korábban. Ezek egyelőre szinte meg sem mozdultak, semmilyen adást nem közvetítet-tek, és felkészültek a tankönyvbe illő támadásra az amerikai anyahajó ellen, mely pontosan olyan volt, mint a Ben Adnam által, a Nimitz-osztályú USS Thomas Jefferson ellen, öt évvel ezelőtt indított. Nem üldöztek semmit, csak álltak és vártak némán a megfelelő pillanatra, hogy tüzet nyithassanak, mikor Guangjin korvettkapitány leleményes találmánya már elvé-gezte a munkáját. Ben Adnamtól eltérően nekik nem volt szükségük arra, hogy meghatároz-zák a szélerősséget és a célpont irányát. A lebegő elektronikai bóják által alkalomszerűen adott jelek juhászkutya módjára pontosan oda terelték a Nagy Johnt, ahová kellett.

A kínai tengeralattjárók a helyükön várakoztak, 180 méter mély vízben. A 366 és 367 számú, Kilo-osztályú, matt fekete, 3000 tonnás, dízel-elektromos hajó Szentpéterváron ké-szült, az oroszok tengerészeti üzemében. Egyenként tizennyolc darab, Test 71/96-os huzalos vezérlésű, passzív-aktív torpedóval voltak felfegyverezve, amelyek tizenöt kilométer távol-ságból megtalálják célpontjukat, és azt negyvencsomós sebességgel képesek leküzdeni. A kínai parancsnokok azonban ennél sokkal közelebbről fognak tüzet nyitni, és célba juttatják a 205 kg súlyú nem nukleáris robbanófejeket.

Zhang tengernagy célja mindazonáltal nem az volt, hogy rémületet keltsen az egész világ-ban, és ezreket pusztítson el. Ő csak annyit akart, hogy szép csendesen tegyék mozgásképte-lenné az amerikai hadihajót, nem törődve mindazzal a problémával, mely így a nyakukba sza-kad. 21.00-kor, azon a hétfő estén, tengeralattjáró-parancsnokai célba vették a Nagy Johnt

Hétfő, ugyanakkor (helyi idő szerint 08.00) Fehér Ház

151

Arnold Morgan nem értett semmit ezekkel az istenverte kínaiakkal kapcsolatban. El sem tudta képzelni, miért akarták volna magukra haragítani az egész nyugati világot, nem is be-szélve a keleti világ nagy részéről azzal, hogy segítenek ezeknek az istenverte rongyfejűeknek elaknásítani a Hormuzi-szorost. Talán a pénzért csinálták? Talán tényleg úgy gondolták, hogy óriási pénzügyi hasznot hozhat nekik, ha a Kazahsztánból származó nyersolajat az Iráni-öböl blokádját követő hirtelen felemelkedő árak mellett bocsátják áruba? Meglehet. De az is lehet, hogy nem. Bizonyos értelemben logikusnak tűnt az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója szá-mára. De ez azért nem volt elegendő indok. Nos, mindenesetre az Egyesült Államok kemé-nyen visszacsapott, és Kína minden bizonnyal számított is erre. Eddig persze senki nem tilta-kozott semmi miatt. Hiszen az Egyesült Államok is tisztában volt vele, hogy semmi értelme nem volna a kínaiaknál tiltakozni a Hormuzi-szoros elaknásítása miatt, mivel a kínaiak egy-szerűen válaszra sem méltatnák. Ugyanakkor a kínaiak sem szóltak senkinek a finomító pusz-tulása miatt.

Morgan tengernagy tudta, hogy egyetlen kérdésére sem fog válaszokat kapni, ezért hívatta azonnal magához a Kínai Népköztársaság Washingtonba akkreditált nagykövetét, a finom finom modorú Ling Guofenget. Arnold tőle sem fog választ kapni, de azért még tudatosíthat vele néhány nagy igazságot.

Kathy O'Brian udvariasan vezette be a nagykövetet az irodába, pontosan 08.15-kor. Ter-mészetesen a két férfi nagyon jól ismerte egymást, a kettejük kapcsolata ezzel szemben igen hűvös volt. Az elmúlt néhány év során a tengernagy bizony intézett néhány igen kemény ol-dalsortüzet a kínai állam hajójának orra felé, és Guofeng nagykövet minden alkalommal kény-telen volt fülét-farkát behúzva kivárni a végét.

Egy másik életben talán még barátok is lehettek volna. Mindketten többet tudtak a világ dolgairól, mint amennyi az embernek egészséges lehet, és mindketten tisztában voltak vele, melyik oldalnak tartozik a másik feltétlen hűséggel. Arnold Morgan, ez a született agresszor, folyamatosan figyelmeztette a nagykövetet, fenyegetéseket intézett felé, melyeket azután egyes alkalmakkor be is váltott. A veterán nagykövet, Ling akinek feladata volt a Washington és Peking közötti feszültség állandó csökkentése, ezért kénytelen-kelletlen nagyon sokat ka-pott a tengernagytól. A Sanghajban született diplomata azonban tudta, hogyan kezelje az ilyen ügyeket.

– Jó reggelt, tengernagy – szólt, mélyen meghajolva. – Milyen kedves öntől, hogy meghí-vott. Olyan rég nem találkoztunk.

Arnold Morgan az ég felé emelte tekintetét. Olyan régen! Nem érdekli sem a felrobbantott tankerek esete, az aknamezőről már nem is beszélve, a világméretű olajválság, és hogy japán kis híján csődbe ment emiatt. Nem érdekli az sem, hogy a finomítójuk még mindig ég, és har-minc méter magasra csapnak belőle a lángok. Könyörgöm, nem ment már meg valaki ettől a keleti marhaságtól? Azt mondja, olyan régen! Jézusom.

– Mindig örülök, ha találkozhatunk, nagykövet úr – felelte a tengernagy. – Kérem, foglal-jon helyet. Éppen most rendeltem egy kanna Lapsang Souchong teát, amely, ha jól tudom, a kedvenc kínai teája. Legalábbis ebben az országban.

– Ó, ez nagyon figyelmes gesztus öntől, és remélem, a tea a mi kapcsolatunkat is meg-nyugtatja a beszélgetésünk során.

Arnold magában gratulált önmagának, amiért Kathy felhívta Ling titkárát még péntek dél-után, megérdeklődve a nagykövet ízlésével kapcsolatos apró részleteket. Az persze eszébe sem jutott, hogy Kathy úgyis telefonált volna, anélkül, hogy neki szól erről.

Hamarosan megérkezett a tea, melyet egy udvarias és figyelmes pincér töltött ki, majd Ar-nold Morgan belevágott a mondandójába.

– Nagykövet, gondolom, nagyon sok minden hangzik el a beszélgetésünk során. Biztos vagyok benne, hogy van rengeteg olyan dolog, ami soha az életben nem merül fel. Azért hí-vattam most ide, mert hiszek benne, hogy mi ketten képesek vagyunk megérteni egymást.

152

– Én is így gondolom, és egyben remélem is, hogy ez igaz – válaszolta Ling, tökéletes brit akcentussal beszélve.

– Nos, ebben az esetben hadd kezdjem mindjárt azzal, hogy tisztában vagyunk vele, mi-lyen szerepet játszott Kína a Hormuzi-szorosban levő aknamező telepítésében.

– Ó, valóban? – kérdezett vissza Ling. – Engem erről nem tájékoztattak. – Pedig ha akarnám, akkor én magam is elmondhatnék önnek minden részletet. Kezdve az

aknák származási helyével, az időponttal, amikor Moszkvából elszállították őket, az Andropov szállítógép utántöltéseinek időpontjaival, és azzal is, amikor a NFHH segített az irániaknak lerakni mindegyiket.

Ling nagykövet nem szólt semmit, nem árult el semmit, arcán nem tükröződött megértés, vagyis pontosan úgy viselkedett, mint ahogy a legkiválóbb nagyköveteknek kell egy idegen ország fővárosában.

– Persze minderre semmi szükség nem volna, hiszen mindketten tudjuk, milyen… hmm… kifejezetten veszélyes játékot játszunk egymással. Ennek ellenére szeretném emlékezetébe idézni a tüzet, mely még mindig tombol a szorosban felépült kínai finomítóban. Az a tűz, nagykövet, a teljes ipari világ összevont haragját jelképezi. Így hát szeretném figyelmeztetni önöket, ne is próbálják az egészet puszta balesetként elkönyvelni, és aztán abba a hibába esni, hogy ne adj isten, újra fel akarnák építeni.

– Netán most éppen azt hallottam, amint az Amerikai Egyesült Államok beismerte, hogy megtámadtak és elpusztítottak egy 10 milliárd dolláros kínai finomítót a Hormuzi-szorosban?

– Nem jobban, mint ahogy én is hallottam annak beismerését, hogy Kína óriási költségek-kel nagy mennyiségű tengeri aknát vásárolt Moszkvától, majd megpróbálta lezárni a világ minden olajfelhasználó országának elsődleges üzemanyagforrását. Vagy legalábbis majdnem mindegyikét.

Ling nagykövet továbbra sem szólt. Morgan tengernagy folytatta. – Így hát, kedves barátom, Guofeng, szeretném azzal zárni a beszélgetésünket, hogy adok

egy jó tanácsot önnek és egész kormányának. A mi és minden szövetségesünk véleménye szerint az önök országa elképzelhetetlenül súlyos bűnt követett el a Hormuzi-szorosban. Olyan bűncselekmény ez, mely soha többé nem ismétlődik meg. Éppen ezért kötelességem-nek érzem, hogy figyelmeztessem önöket – ezen a ponton a hangja a rá jellemző hangos mor-gássá változott –, hogy tartsák magukat istenverte távol a közel-keleti olajszállítási útvonalak-tól!

– Na és ha ragaszkodunk a jogunkhoz, hogy a nemzetközi vizeken kereskedelmi tevé-kenységet folytassunk?

– Ez ellen természetesen semmilyen kifogásunk nem lehet, hiszen az önök hajóit hazánk kikötőiben is szívesen látjuk. De ha továbbra is kínai hadihajókat vezényelnek az Arab-tenger északi vizeinek közelébe, a Hormuzi-szorosba, vagy akár az Iráni-öbölbe, akkor mi pillanat-nyi tépelődés nélkül a tenger fenekére küldjük mindegyiket. Az önök nemzete szörnyű bűn-cselekményt követett el, melynek okát az ön felettesei Pekingben bizonyára mindenkinél job-ban ismerik. A világ azonban nem fogja megengedni önöknek, hogy ez újra megtörténhessen. Ling, öreg barátom, az önök haditengerészete máris úton van vissza, a Délkínai-tenger felé.

– Biztosíthatom róla, hogy tudatom az ön nézeteit kormányommal. Azt is engedélyezi, hogy közöljem velük, az Egyesült Államok szándékosan megsemmisítette a kínai finomítót?

– Nem, nagykövet, nem engedélyezem. Azt közölheti velük, hogy az ön nézetei szerint a finomító pusztulása valamiféle megtorlás volt a Kína által, a Hormuzi-szoros területén elkö-vetett bűncselekmények miatt. Azt szintén elmondhatja, hogy az Egyesült Államok nem elle-nezte a kínai olaj elleni támadást. Az azonban, hogy ki hajtotta végre az akciót, soha nem de-rül ki. Ha azonban mindenképpen találgatnom kellene, akkor én az önök helyében kicsit job-ban megnézném magamnak azokat az arabokat, akik jelenleg is képtelenek eladni az olajukat, mivel önök csapdába ejtették őket az öbölben.

153

– Igen, hát persze – felelt a nagykövet. – Milyen ostoba is voltam, hogy nem vettem azon-nal észre az összefüggést.

– Nos, egyelőre úgy tűnik, ennyi volna. De ne felejtse el, amit az előbb mondtam önnek, nagykövet. Mert én nagyon nem szeretném, ha a kapcsolat még a mostaninál is feszültebbé válna országaink között, és önök erre a hónapra már bőven elég kárt okoztak.

– Az igazat megvallva, tengernagy, attól tartok, önök úgyszintén. Ugyanekkor (21.45 helyi időszerint) Az Ishigaki-sziget közelében. A két Kilo, amelyek szinte egyhelyben álltak a vízben, néma csendben várakozott, egy-

mástól 16 kilométer távolságban, pontosan azon az útvonalon, melyen az anyahajó délkeleti irányból közelített feléjük. A JFK-x teljesen egyértelműen azonosíthatták zajképe alapján, és 22.15-kor, a nyugatra levő Kilo megerősítette, hogy az amerikaiak 2800 méteren belül halad-nak majd el mellettük. A kínaiak felkészültek a tüzelésre, miközben a keletre levő Kilo úgy döntött, kivár, hátha a testvérhajója által indított támadás arra késztetné az anyahajót, hogy éppen az ő irányába forduljon. Szinte teljesen lehetetlen összehangolni két tengeralattjáró torpedótámadását. Egyszerre csak az egyik nyit tüzet, hiszen azzal, ha nagy sebességgel ro-hamozni kezdenek, elárulják az egész tervet. A nyugaton levő Kilo torpedói hátulról fogják eltalálni az anyahajót, annak legutolsó, ismert haladási iránya alapján számítva. Az óriási Test-torpedókat csendesen, harminccsomós sebességgel lövik ki, és egész idő alatt passzív üzemmódban maradnak, amivel legalább némi esély lesz arra, hogy nem magába a hajótörzs-be csapódnak be. A kínaiak csak a hajócsavarokat akarták eltalálni, és a Nagy John semmit nem tud tenni ez ellen. Nincs elég ideje.

21.50. – Egyes felkészülni. – Utolsó irányellenőrzés. –TŰZ! A kínai torpedót kivetette a csőből a sűrített levegő, a fegyver visító hanggal elhúzott a sö-

tét mélységek felé. – A torpedó keresi a célt. A Kilo 636 csúcsformáját nyújtotta. – Torpedót élesíteni. – Torpedó élesítve, uram. Még kilencven másodperc. – A torpedó most van 900 méterre a céltól, uram. – A torpedó passzív szonárja kontaktust talált. – Állítsák automatikus rávezetésre és vágják el a huzalokat. Néhány pillanattal később a

Kilo 636-os útjára engedte a második torpedót is, amely, társához hasonlóan szintén megin-dult az anyahajó repülőfedélzetének visszatükröződő fényei felé, sikoltva szelve a vizet. Klasszikus tengeralattjáró-támadás volt ez, könyörtelen profizmussal végrehajtva, oly módon, hogy esély se legyen a visszavágásra. Ne is legyen rá idő.

Az anyahajó hadműveleti helyiségében, a szonárkezelők észlelték a torpedókat. Vagy leg-

alábbis az egyiket. – Tengernagy úr, szonár. Torpedó! Torpedó! Torpedó! Iránya zöld 198 – Torpedó hat órá-

nál, tatirányból. Nagyon közel van, uram, nagyon közel.

154

A nagyon közel ebben az esetben azt jelentette, hogy nem egészen 450 méterre, eszerint az első torpedó harminc másodpercen belül fel fog robbanni valahol a hajó aljánál. Szóba sem került, hogy bárkire is visszalőhetnének. Egy 88 000 tonnás repülőgép-anyahajót nem az ef-fajta közelharcra terveztek.

Valaki felkiáltott: – CSALIKAT! De már vagy két perccel elkésett. A fegyverrendszerért felelős tiszt azonnal tájékoztatta a

többi hajót, hogy a JFK-t megtámadták. Még mielőtt azonban kimondhatta volna, hogy „Kí-nai tengeralattjáró”, az első Test 71/96-os becsapódott a bal külső hajócsavarba, lerobbantotta, és megrongálta a négy csavartengely közül a két bal oldalit. Pillanatokkal később célba ért a második is, amelyet eddig észre sem vettek, ez a bal oldali belső hajócsavart találta el, és ele-mi erővel felrobbanva tönkretette a jobb oldali belső csavart is. A Nagy John, bár még nem süllyedt el, egy ideig biztosan nem megy sehová.

A JFK-n rengeteg vízzáró kamra volt a törzsbe beépítve, így nem tudott volna elsüllyedni. Mivel azonban a masszív csavartengelyek megrongálódtak, képtelen volt egyetlen repülőgé-pet is indítani. A nagy leviatán némileg oldalra dőlt. A műszakiak azonnal elkezdtek dolgozni a vízbeömléseken. A mérnökök rémülettel nézték, milyen kár keletkezett a csavartengelyek-ben. A tengernagy, aki még mindig azt figyelte, honnan érkezik a következő torpedó, azonnal a levegőbe rendelt két Vikinget a repülőfedélzetről. Visszahívta LA-osztályú két tengeralattjá-róját a mély vizekről, délnyugatra, valamint közelebb rendelte az egyik rombolót, és egy fre-gattot, hogy segítsenek a tengeralattjáró-vadászatban.

A jelentés, melyet Pearl Harborba küldtek, legalább olyan sokkoló volt a híradósoknak, mint amilyen hatvanhat évvel korábban a japán támadás lehetett a vezérkar tagjainak:

Május 21.21.55. Pozíció 24.21É 124,02K. A CINCPACFLT-nek a John F. Kennedy repü-

lőgép anyahajótól. Két torpedó találta el a hajót, passzív, eredetük ismeretlen. Két robbanás a csavartengelyek körül. Három csavartengely megrongálódott. Egy tengely javítható állapot-ban. Legnagyobb elérhető sebesség tíz csomó. Merevszárnyú gépek felszállása huszonöt cso-mós ellenszél hiányában nem megvalósítható. Előzetes kárfelmérés: azonnali javítást igényel.

Ugyanekkor (08.00 helyi idő szerint) A HHF irodája Pentagon Alan Dickson tengernagy nem akart hinni a fülének. A CINCPACFLT irodájából érkezett

jelentés azonban kétséget sem hagyott. A Kínai Népköztársaság minden jel szerint két torpe-dót lőtt ki egy amerikai repülőgép-anyahajóra, 200 kilométerre a tajvani partoktól. Ami még ennél is rosszabb, mindkettő eltalálta a hajót, amely teljesen készületlen volt, és mind ez idáig semmiféle megtorlóakció sem indult. További támadásokra is számítani lehetett, de ezek még nem történtek meg. Alan Dickson úgy okoskodott, hogy ha a kínaiak képesek voltak megtor-pedózni azt a hajót, akkor arra is képesek lehetnek, hogy bombát dobjanak rá, ezért haladékta-lanul parancsot adott, hogy minden, jelenleg az anyahajón állomásozó repülőgépet amilyen gyorsan csak lehet, vonjanak ki. A legénység minden tagja, akire nincsen közvetlenül szük-ség, azonnal menjen Okinawára, vagy a JFK-t kísérő rombolók és fregattok fedélzetére.

Azonnal felhívta Arnold Morgant a biztonságos telefonvonalon, és közölte a hírt a hitet-lenkedő, mégis meggondolt nemzetbiztonsági tanácsadónak.

155

– Az a helyzet, Arnie, hogy az anyahajót Pearlbe fogom küldeni. .. talán még vontatni is kell majd. Ha jól tudom, túl nagy falat volna Okinawa számára. Egyébként gyakorlatilag sike-rült tökéletesen kivonniuk a forgalomból.

– Igen, az a hajó túl nagy ahhoz, hogy egy nagyobb amerikai támaszponttól olyan messze is meg lehessen javítani – felelte Morgan tengernagy. – Egyébként meg azt hiszem, a legjobb volna, ha idejönne. És hozza magával az össze információt, amit csak össze tud gyűjteni, hogy együtt kitalálhassuk, mi a fenét tudnánk kezdeni.

Ugyanekkor (23.00 helyi idő szerint) A Déli Flotta parancsnoksága Zhanjiang – Nos, Jicai, ez nagyon eredményes volt – mondta elégedetten Zhang Yushu. – Akkor

most már egyikkel sem kell foglalkoznunk. A Roosevelt, a Truman, a Constellation és a John C. Stennis éppen nagyon elfoglaltak a szorosban, 11 000 kilométerre innen. A Ronald Reagan a dokkokban áll, San Diegóban,

15 000 kilométerre. A John F. Kennedyt kivontuk a forgalomból. Ami azt jelenti, hogy most már szabadon törődhetünk a magunk dolgával kis.

2007. május 22-én, kedden, a tiszta, holdfényes éjszakában, 22.00-kor a legnagyobb kato-nai erőt összegyűjtve azóta, hogy az ENSZ erői 1991-ben megtámadták Szaddam Husszeint, a Kínai Népköztársaság lerohanta Tajvant.

Nyolcadik fejezet Minden túl gyorsan történt, még a Strong Net, a vadonatúj, több milliárd dolláros légvé-

delmi korai riasztórendszer számára is. Amint a kínaiak rohamra indultak, Tajvan Hawk típu-sú, föld-levegő rakétái mind a kilövősínjeiken maradtak. Az új, különösen érzékeny, Tien Kung, közepes-nagy hatótávolságú rendszer, melyet a régi, amerikai Patriot alapján fejlesztet-tek ki, meg sem mukkant. A kontinensről indított támadás teljesen felkészületlenül érte a szi-getet. Az első hullám célpontja nem is a fő sziget volt. Május 22-én, a kora hajnali órákban azonban Kína bombázni kezdte a festői szigetcsoportot, a Penghu-szigeteket, száz kilométerre Tajvan keleti partjaitól, feltehetőleg abból a célból, hogy elfoglalhassa. Természetesen a Penghu-szigetek nem pusztán festői szépségükkel vonzották a kínaiakat. Tajvan ugyanis 17 000 fős hadsereget állomásoztat folyamatosan ezen a helyen. Van ott reptér is, valamint Makung városa mellett egy haditengerészeti támaszpont is, ahol a 154. támadó hajóraj állo-másozik.

Kína éppen az előbb említett látványosságokat vette célba szó szerint több száz, kis ható-távolságú ballisztikus rakétával, melyeket a szoros kínai oldalán levő Fujian és Jiangxi-tartományokban létesített támaszpontokról lőttek ki. A Tajvani-szoros felett magasan pedig

DELLUSER
Comment on Text
23° 34.855', 119° 37.802'

156

Kína újonnan épített B-6 Badger, nagy hatótávolságú bombázóinak valóságos armadája köze-ledett, minden gép megrakva földi célpontok ellen bevethető cirkálórakétákkal, amelyekkel a penghui haditengerészeti támaszpontot készültek legyőzni.

Hat perc telt el, míg Tajvan reagálhatott, ekkorra azonban a makungi kikötő lángokban állt, és két nagy, 3000 tonnás, Knox-osztályú, célkövető rakétákkal felfegyverzett fregatt, a Chin Yang és a Ning Yang tombolva lángolt mólója mellett. Tajvan útjára indított első soro-zatát a Tien Kung rakétáinak, egyenesen a közeledő Badger-ök felé, és negyed óra alatt le is szedett közülük kilencet. Az SRBM-ek első hullámát azonban már nem tudták megállítani, így ezek süvítve hatoltak be Makung külvárosaiba, szinte a teljes Hsintien utat elpusztítva a támaszponttól északra, közben romhalmazzá változtatva a Mártír Szentélyét és a Konfucius-templomot. A hajszálpontos találatok elpusztították a repülőteret, megbénították a telefontár-saságot a Chunchuing út északi végén, és elpuszították a fő belvárosi postahivatalt. Tajvan légierejének F-16-osai tíz percen belül a levegőben voltak, a támadó Badger-ök után vetve magukat, melyek persze nem versenyezhettek velük, így az amerikai gyártmányú és halálosan pontos Sidewinder rakéták nyolc további kínai bombázót robbantottak le az égről.

A kezdődő légicsata alatt kínai hadihajókból álló nagyobb flottilla közeledett a Penghu-szigetek felé. A flottillát a második, orosz gyártmányú Szovremennyij-osztályú romboló ve-zette, melyet négy, Jangwei-osztályú, célkövető rakétákkal felfegyverzett fregatt támogatott, valamint hat kisebb, ám nehéz-fegyverzetű jianghu-osztályú fregatt. Ez utóbbiak az elmúlt öt nap során egyfolytában gyakorlatoztak a szorosban. Nem sokkal éjfél után nagy hatótávolságú lövegeikkel lőni kezdték a Paisha- és Hsi-szigeteket, és a két kis földdarabot összekötő, mint-egy 5 kilométer hosszúságú hidat lerombolták. Két rakétát lőttek ki Hsi lenyűgözően szép, a Quing dinasztia idejéből származó Hsitai erődjére, ahonnan, ha az időjárás tiszta volt, Tajvan és Kína hegyeit is egyszerre lehetett látni. Ezután délnyugati irányba fordították ágyúikat, és megszórták Wang'an, Huchang és Tongpan szigeteit is.

A tajvani katonai főparancsnokság Tajpejben kénytelen volt elhinni, hogy Kína el akarja foglalni a Penghu-szigeteket, mégpedig mind a hatvannégyet, összesen 147 történelmi neve-zetességének számító templomával együtt. Ezek nagy részét egyébként Matsunak, a tenger istennőjének építették, aki hitük szerint örökké védeni fogja a szigetlakókat, de aki jelenleg – minden bizonyíték erre vallott – nem állt helyzete magaslatán. A Penghu-szigetek évszázad-okon keresztül adtak otthont halászoknak és gazdálkodóknak. A tájat egészen egyedivé teszik azok a magas, korallból rakott falak, melyek a mogyoró, édesburgonya és ciroktermést igye-keztek megvédeni. A végtelen tengerpartok és a szikrázóan kék víz a kelet egyik legkedvel-tebb turistaközpontjává tette a Penghu-szigeteket.

Jelenleg azonban a gyönyörű Lintou-part Makung tenger felőli oldalán leginkább az 1940-es Dunkirkre hasonlított. Kínai CSS-X7 rakéták – az orosz tervezésű M-11-ek modernizált változatai, 500 kilogrammos robbanófejjel – robbantak mindenfelé. Az óceánparti bárok és éttermek a földdel váltak egyenlővé, a városra pedig hatalmas mennyiségű sós vizet és homo-kot dobtak a robbanások.

Tajpejben az elnök, miután beszélt a miniszterelnökkel és az összevont vezérkari főnök-

kel, parancsot adott a szigetek védelmére, „még mielőtt a kínaiak megpróbálnának partra szállni”. Chi-Chiang Gan altábornagy, a hadsereg főparancsnoka, 25 000 katonát vezényelt át az északkeleti parton levő katonai támaszpontokról délre, közúton, illetve vasúton szállítva őket. 02.00-ra a parancsnokság minden gyorsvonatot a nyugatiparti vonalra rendelt, különös tekintettel a Ziqiang és Zuguang expresszvonatokra.

A tábornok parancsot adott, hogy légi úton azonnal szállítsanak 20 000 katonát Tajpej körzetéből a kaohsiungi nagy haditengerészeti támaszpontra. Feng-Shiang Hu, a haditengeré-szet főparancsnoka ugyanakkor a Kaohsiungban állomásozó 66. tengerészgyalogos hadosz-tályt utasította, hogy azonnal szálljanak hajóra, és induljanak a Mekung melletti laktanya

157

megerősítésére. Három Newport-osztályú csapatszállító hajót és egy 9000 tonnás Cabildo-osztályú harckocsipartraszállító-bárkát négyórás harckészültségbe helyezett. A Cheng Hai kikötőből szintén kivezényelt három kis csapatszállító hajót, melyek egyenként 300 katona partra szállításáról gondoskodhatott.

A kora hajnali órákban a tajvani főparancsnokság kétségbeesett rádióüzenetet küldött az amerikai Hetedik Flotta parancsnokságára, azonnali katonai segítséget kérve tőlük, tudatva velük, hogy Tajvant kínai erők támadták meg. Feng-Shiang tengernagy személyesen közölte Dick Greeninggel tengernaggyal, a CINCPACFLT-tel Pearl Harborban, hogy a legrosszabbtól tart országa jövőjét illetően, illetve, hogy a Tajvani-szoros felett ádáz légicsata dúl, amelyben pilótáik nyerésre állnak. A tengeren azonban Kína hatalmas flottillával jön ellenük, melyek egyszerre lövik a partokat, és készülnek a partraszállásra a stratégiailag fontos Penghu-szigeteken, melyeket – és ezzel mindenki tisztában volt – Kína mindig is magának akart.

– Nagyon sürgősen szükségünk volna egy anyahajó-harccsoportra, vagy bármire, amivel visszazavarhatnánk őket – mondta Feng-Shiang tengernagy szinte könyörögve. A CINCPACFLT azonban semmit nem tehetett. És senki nem is tudott volna. Az Egyesült Ál-lamoknak nem volt egyetlen elérhető RAHCS-ja sem, csak a Közel-Keleten, ami azonban legalább kétheti hajóutat jelent a Tajvani-szorosig, és különben is, nagyon nagy szükség van rájuk ott is, ahol jelenleg állomásoznak.

A tengernagy, aki semmit nem tehetett Pearl Harborban, most már pontosan tudta, mi volt

a Nagy Johnt ért támadás oka. – Szent isten – nyögött fel Greening tengernagy. – Ezek a rohadékok be fogják venni Taj-

vant, és amennyire én látom a dolgot, az égvilágon semmit nem tehetünk ez ellen… még csak fegyvereink sincsenek, amivel Kínára támadhatnánk.

Megígérte a zaklatott tengernagynak, hogy amint lehet, visszahívja, először azonban Wa-shingtonba kell telefonálnia, és tájékoztatni Alan Dicksont a fejleményekről. Hívását a Fehér Házba kapcsolták, ahol a HHF éppen Arnold Morgannel tárgyalt. Kathy kihangosította a biz-tonságos vonalon érkezett hívást, így mindkét, Washingtonban dolgozó tengernagy elképed-ten hallhatta, amint Dick Greening elmondja nekik, Kína katonai támadást intézett Tajvan ellen. A hívás végén Greening tengernagy azt mondta nekik, még harminc percre szüksége van a helyzet pontos értékeléséhez.

Arnold Morgan azonban felállt, és arcán furcsa kis mosoly jelent meg. Újra és újra meg-rázta a fejét, és azt mondogatta magának:

– Ezek a kis rohadékok. Ezek a ravasz kis mocskok – végül odafordult a HHF-hez, és megszólalt. – Alan, öreg barátom, hallotta már ön azt a kifejezést, hogy „sakk-matt”?

– Azt hiszem, igen. – Jól van. Mert nekünk most mattot adtak. Minden kis információmorzsa, mely az elmúlt hónapok során a tudomására jutott, a

Hormuzi-szorosban lezajló események, most hirtelen összeálltak a fejében, kezdve attól a bizonyos estétől, amikor Ramshawe hadnagy felhívta az étteremben. Arnold Morgan ponto-san emlékezett az ifjú hadnagy szavaira: Véleményem szerint hatalmas aknamezőt telepítettek oda, amely talán az ománi partok mentén fekvő Ra's Qabr al Hindiétől, keresztül a szoroson, egészen Iránig húzódik. Szerintem jobb lenne, ha utánanéznénk.

A tengernagy most már hangosan gondolkozott tovább. – Jimmynek mindenben igaza volt, és szerintem, kitüntetést kellene adnunk neki az éles

eszéért. Bordent most azonnal felmentjük a parancsnokság alól. George Morris húsz percen belül jobban lesz, mert ha nem, ki van rúgva; az összes rohadt orvosával egyetemben. Be kell ismernem, ezek az istenverte kis kulik túljártak az eszemen. Soha nem is akartak babrálni az olajjal, magasról tettek rá, csak azt akarták elérni, hogy az erőink, vagy legalábbis az anyaha-jóink le legyenek kötve, jó messzire a Dél-kínai-tengertől. Azt hiszem, kicsit keresztülhúztuk

158

a számításaikat, amikor parancsot adtunk a JFK-nek, hogy forduljon vissza Tajvan felé. Így aztán, valami ravasz módszerrel mozgásképtelenné tették. És ezzel készen is voltak. Órákkal később lerohanják Tajvant, pontosan tudva, hogy semmit nem tehetünk ez ellen, kivéve talán azt, hogy nukleáris robbanófejeket lövünk ki rájuk, ezzel elindítva a III. világháborút. Márpe-dig azért annyit Tajvan nem ér meg.

– Szentséges úristen – motyogta Alan Dickson. – Ezzel azt akarja mondani, hogy semmit nem tehetünk a szigetért?

– Dehogynem, rengeteg mindent. Most azonban még nem. Tajvan két héten belül biztosan elesik. Ugyanis ennyi időbe telne a Truman csoportnak, vagy a Roosevelt csoportnak, hogy odaérjenek. A harcnak vége lenne, még mielőtt kiérnének az Indiai-óceánra.

– De hiszen eddig nem történt más, csak némi ágyútűz a Penghu-szigetek ellen. – Alan, holnapra már az egésznek vége lesz. Morgan tengernagy megnézte az óráját. Már délután 5 óra volt, vagyis másnap reggel hat a

Penghu-szigeteknél, ahol a csatazaj lassan elült, és a megmaradt kínai bombázók elindultak vissza, a kontinens felé. A hadihajókból álló flottilla beszüntette az ágyúzást, azonban gyorsan közeledtek a szigetek felé, és gyakorlatilag blokád alá vonták a szigetcsoportot. Bárkinek, aki a kikötőbe akart volna jutni, a kínai haditengerészeten kellett volna keresztülverekednie ma-gát.

Most, amikor már a tajvani fegyveres erők nagy része úton volt dél felé, Zhang tenger-nagy, aki az egész hadművelet feletti parancsnokságot átvette, elindította a második lépcsőt. Amint a Nap, vérvörösen a Csendes-óceán fölé emelkedett, megkezdődött a Tajvan nyugati partja elleni hatalmas rakétacsapás-sorozat, melyet már hat hónapja tervezett. Az egész észa-kon, a Csang Kaj-sek nemzetközi repülőtér támadásával kezdődött. Az erős SRBM-ek robba-nófejei krátereket szaggattak a kifutópályákba, azonban meglepő módon, kizárólag az irányí-tótornyot rombolták le. Az utasvárókat egyetlen rakéta sem találta el.

Zhang robbanófejei becsapódtak a közutakba, hatalmas darabokat szakítva ki a part menti utakról. Eltalálták Chungli városát, ahol a fő, déli irányba haladó autópálya, az 1-es keresztül-halad. Egyszerre semmisítették meg a kereszteződést és szakítottak fel, nagyjából 350 méter-nyi vasútvonalat. Szétrobbant az autópálya felüljárója is, Hainchutól nyugatra. Megrongálták a Mingte-gátat Miaolitól keletre, és további három különböző helyen csapódtak be a déli irányba futó autópályákon és vasútvonalakon, mielőtt elérték volna azokat a fenséges hidakat, melyek a Choshui-folyó torkolata fölött ívelnek át. Egyszerre rombolták le mind a négyet, egyeden megsemmisítő erejű sorozattal, mely acél és betondarabokat zúdított a folyó vizébe, véget vetve a 17-es útnak, megállítva a hosszan kígyózó 19-es utat, megsemmisítve az észak-déli irányú autópályákat és vasútvonalakat.

A teljes úthálózat, mely Tajvan tökéletesen lapos, közép-nyugati részét szelte keresztül, egyszeriben romhalmazzá vált. És ekkor még nem is érkeztek meg a kínai rakéták Tainan délnyugati városához, amely Tajvan tartományi fővárosa volt mintegy 200 éven keresztül, egészen 1885-ig. Zhang SRBM-ei teljesen megsemmisítették a reptér kifutópályáit. Megint csak becsapódtak a 17-es és 19-es utakba, ezúttal a folyótól északra, és szétszaggatták a déli autópályát. Három különböző, megsemmisítő erejű csapás érte az ország elsődleges, közúti szállítási útvonalát, amely a várostól nyugat felé kanyarodott, a Kaohsiung kikötő irányába, még legalább 50 kilométerrel délre. Most már gyakorlatilag lehetetlenné vált a csapatok és bármi más visszaszállítása északra. A Zhang tengernagy által kitervelt figyelemelterelés, melynek eredményeképpen a Tajvani hadsereg több mint fele a Penghu-szigeteken, több mint 380 kilométerre volt a kínai támadás főcélpontjától, Tajpejtől, tökéletesen működött.

A kínai hadúr azonban még el sem kezdte. Újra útjára indította megmaradt, 120 db B-6

Badger bombázóját, amelyek azonnal a part felé indultak három, egyenként negyven gépből álló hatalmas csoportban, feltöltve újabb, földi célpontok elleni cirkálórakétákkal. Ezúttal

159

célpontjaik tisztán katonaiak voltak. Tajvan légvédelmi állásai, a légierő kifutópályái és a haditengerészeti támaszpontok egytől egyig olyan helyek, melyeket a NFHH már hovatovább negyven éve szemmel tartott. A Badger-ök kíséreteként a légierő biztosított vadászokat, a Q-5B Fantanokat, további bombázógépeket, az újabb JH-7-eket és a Szu-30MKK-kat. Vadász-gépeik, a J-10 és J-l 1 – es Flankerek, egymás után indultak bevetésre, próbálván megvédeni a bombázókat és lelőni a tajvani légierő vadászait, próbálván megszerezni a Tajvani-szoros légtere feletti uralmat.

A kezdő támadások eltalálták a vadonatúj, ám még soha ki nem próbált Módosított Lég-védelmi Rendszert, amely Super-Patriot rakétákat használ, és amelyeket a főváros körül min-denhová telepítettek. Eltalálták a Hazai Védelmi Vadász-erő repülőtereit Taoyuan-megyében és ettől délre, Yunlinban. Megsemmisítették a Tien Kung légvédelmi állásokat végig, a lapos nyugati partvonal mentén. Eltalálták a sziget középső részén magasodó hegység meredek lej-tőit, ahol a tajvani fegyveres erők nagyobb, nyugatra tekintő légiparancsnoksága és légiirányí-tó központja volt. Pontosan abból a célból felépítve, hogy egy, a kontinens felől érkező táma-dás esetén használhassák őket. Most pedig pontosan ez volt a helyzet. A kínai ügynökök éve-ken keresztül jelentették a legapróbb részleteket is a kínai katonai hírszerzésnek (C-41), a tajvani logisztikai rendszer kulcsfontosságú pontjaival kapcsolatban. Most a cirkálórakétákat ezekre indították el, erősítésképpen pedig a féltonnás robbanófejjel szerelt SRBM-ek szolgál-tak, melyek szintén ezeket vették célba, és amelyek néhány percenként, Fujian és Jinagxi-tartományban felállított kilövőállásaikról indítva, újra és újra átsüvítettek a szoros fölött.

A bátor kis Tajvan megingott a hatalmas Sárkány támadásától, mely a vízen keresztül ve-tette rá magát. Azonban ez a meccs még nem volt lejátszva. Hiszen pilótáik óráról órára törtek az ég felé F-16-aikkal, támadva a cirkálórakétákat hordozó bombázógépeket. Délre teljesen egyértelművé vált, hogy Kína óriásit hibázott, amikor alulbecsülte Tajvan mozgatható, kis hatótávolságú légvédelmi berendezéseit, a Chapparalt, a Stinger/Avengert és az Antelope-t. A Chapparal gyakorlatilag nem egyéb, mint négy darab, átalakított AIM-9C Sidewinder, melye-ket lánctalpas alvázra szerelt kilövőállásról indítanak. A Stinger/Avenger olyan föld-levegő rakétarendszer, melyet nagy mozgékonyságú többcélú kerekes jármű hátuljába szerelt kilövő-állásról indítanak, és két vetőcsőből áll, amelyek egyenként négy darab Stinger rakétát tartal-maznak. Az Antelope, melyet a tajvani Chung Sang Tudományos és Technikai Intézet fejlesz-tett ki és tökéletesített, szintén egy HMMWV-ről képes tüzelni, csakhogy négy darab, Tien Chien-l-es rakétát, melyeknek hatótávolsága 22 kilométer. Ennek a halálos, alacsonyan repülő rakétának szinte tökéletes célkövető rendszere van. A tajvaniak nyugati partjaik mentén végig felállították ezeket a légvédelmi rendszereket, és halálos hatékonysággal használták őket, ma-kacsul, és pontosan indítva rakétáikat gyakorlatilag mindenféle fedezék mögül, rizsföldekről, fészerekből, erdőkből és korallfalak mögül. Felmentek a part menti hegyek lábaira, és onnan is kilőttek néhányat. Délutánra óriási veszteségeket okoztak a kínaiak Badger bombázókból álló flottájának. Abból a 120-ból, mely bevetésre indulva elhagyta a kontinenst, mindössze 70 tért haza.

Azonban csak a repülőgépeket állíthatták meg, a rakéták ellen nem harcolhattak, így mire leszállt az est, Tajvan teljes út és vasútrendszere a sziget nyugati részén megsemmisült. A híradórendszerek, nem csak a katonai, de a civil is, működésképtelenné váltak. Állandó lég-védelmi állásaik megszűntek létezni. Semmi nem maradt a Skyguard rendszerekből, melyekre oly büszkék voltak. Az AIM-7M Sparrow légelhárító rakéták szinte el sem hagyhatták kilövő-sínjeiket. A történelemben a Tajvani-szoros feletti légiuralom megszerzéséért folytatott gigá-szi küzdelem ugyanolyan nagyságrendűvé válik, mint az angliai csata, azzal különbséggel, hogy mind Zhang tengernagy, mind a tajvani légierő főparancsnoka, Ke-Chiang Wong tábor-nok túltett H. J. Göringen és Adolfon.

160

Május 23. éjszakájára Kínának sikerült elpusztítania kijelölt célpontjai legnagyobb részét, a kis Tajvannak ennek ellenére valahogy mégis sikerült visszavernie. A Badger-flotta megti-zedelésén kívül Kína elveszített még tíz Fentant, tizenkét más típusú bombázót és kilenc Flankert. A tajvaniak ezzel szemben összesen negyvenhárom harci gépet írhattak le, ami bi-zonyos értelemben azt jelentette, hogy megnyerték a légicsatát. Kína azonban 2200 bármikor hadra fogható vadász- és bombázó repülőgéppel rendelkezett, míg Tajvan összesen 400-zal. Mint minden korábbi háború esetén, hosszú történelme során, Kína ezúttal is kész volt hatal-mas veszteségeket elviselni, míg a végső célt sohasem veszíti szem elől, bízva abban a tény-ben, hogy mindenből – különösen emberekből – bárkinél többet tud kiállítani, akárcsak repü-lőgépből és hajóból. A tények tehát azt mutatták, hogy ha a veszteségek ilyen ütemben nőnek, akkor Kína akár azt is megengedheti magának, hogy kétszer veszítse el a légicsatát, mint hogy a tajvaniak megnyernék azt. Az amerikai légitámogatás – amelyre mindig is számítottak – távolmaradása megadta a kegyelemdöfést a szigetnek, mely hirtelen olyan helyzetben találta magát, hogy saját fennmaradásáért kell küzdenie.

A tengeren, ha lehet, még sokkalta rosszabb volt a helyzet. A kínai haditengerészet kötelé-kébe ugyanis 275 000 tengerész tartozott, több mint ötven romboló és fregatt, hatvan dízel-elektromos és hat atom-tengeralattjáró, majd ötven partraszállító hajó, ezenkívül több száz kiszolgáló és kisebb bárka. Tajvan kiváló haditengerészete mindössze huszonkét rombolóból, huszonkét fregattból, ötven rohamcsónakból és csak tíz tengeralattjáróból állt. Negyven partraszállító hajójuknak pedig – ez teljesen egyértelmű volt – semmi hasznát nem veszik a Kína elleni háborúban.

Meglepő, de a tengeren Kína aratta az elő győzelmet. A délután közepe táján, az NFL nagy hatótávolságú járőr-repülőgépe, egy Y-8X Cub, mely a szoros középvonala mentén ha-ladt, észrevett egy kis flottillát, mely éppen a Penghu-szigetekre vezényelt tengerészgyalo-gosok első hullámát szállította. Azonnal jelentették a dolgot a Déli Flotta parancsnokságára, akik gyorsan odarendeltek két Kilót. A tengeralattjárók vad támadást intéztek a tajvani hadi-hajók ellen, egy-egy torpedót lőve ki a Newport-osztályú hajókra, a nagyobb Cheng Haira pedig kettőt, aminek eredményeképpen a nagy hajó kigyulladt, és 400 emberrel a fedélzetén oldalra dőlt. Óráról órára több kínai hadihajó érkezett a Tajvan partjai mentén elfoglalt harcál-láspontjaikra, biztosítva a tengeri útvonalakat, egyértelműen felkészülve a kínai csapatok part-raszállására, mely – mindenki számára nyilvánvalóvá vált – teljesen elkerülhetetlen.

Május 23., szerda 07.30 (helyi idő szerint) Fehér Ház, Washington D. C. Az Ovális Irodában uralkodó légkör egy vert seregéhez hasonlított. Szinte az egész fővá-

rosra a szomorúság leple borult, hiszen Amerika barátai, munkatársai, partnerei, az óceán má-sik oldalán a túlélésért küzdöttek. Az elnök amiatt aggódott, hogy valami módon majd őt te-szik felelőssé ezért az egészért, és kezdte úgy látni magát, mint valami Néró, aki itt, Washing-tonban piszmog, mialatt Tajvan lángokban áll.

– Biztosan van valami, amit tehetnénk – mondogatta. Bob MacPherson, a védelmi miniszter azonban minden alkalommal azt válaszolta, hogy

amennyire ő látja a helyzetet, sajnos nincs semmi. A külügyminiszter, Harcourt Travis úgy gondolta, minél kevesebbet mondanak bárkinek, annál jobb lesz nekik, habár tökéletesen tisz-tában volt vele, hogy az Egyesült Államoknak kötelessége megvédenie Tajvant, a „Tajvanhoz fűződő kapcsolatok nevű törvény szerint, az érvényes törvények 96-8 alapján”.

Arnold Morgan fel-alá mászkált az irodában, és agyát erőltetve próbált kiötölni valamilyen megoldást a problémára. Most éppen azon töprengett, hogyan magyarázhatná el a helyzetet az

161

elnöknek. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen ez az elnök manapság, a második hiva-tali idejének vége felé, az egész világot csak a saját maga és jó híre szempontjából mérlegeli. Végül úgy gondolta, felkészült, és megszólalt:

– Uram, mint ahogy azt már korábban említettem, a kínaiak valami félelmetes megtévesz-tést vetettek be, mellyel arra kényszerítettek minket, hogy bevethető tengeri haderőnk mintegy nyolcvan százalékát rossz helyre vezényeljük, a Hormuzi-szorosban fennálló, ennek ellenére potenciálisan veszélyes helyzet kezelésére. Ezt elérendő, az Iráni-öbölben elpusztítottak há-rom KNNYSZ-t és egy csomó tengerészt, akinek legtöbbje amerikai volt. Mindemellett meg-torpedóztak és elsüllyesztettek egy japán tankert a Malakkai-szoros északi kijáratánál, vala-mint egyértelműen támadást intéztek egy amerikai repülőgép-anyahajó ellen a Csendes-óceánon, minek eredményeképpen az használhatatlanná vált. Most pedig elindultak, hogy bevegyék Tajvan szigetét, vagyis megvalósítsák az egyetlen céljukat, mely mindvégig izgatta őket.

Itt egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy mindenki felfogja, milyen súlyos bűnöket követ-tek el a kínaiak, majd folytatta:

– Erre válaszképpen mi elpusztítottuk a Hormuzi-szorosban levő olajfinomítójukat és fi-gyelmeztettem a kínai nagykövetet, hogy mostantól kezdve semmilyen okot nem látunk arra nézve, hogy kínai hadihajók lépjenek be az Arab-tenger északi részére. Ha ezt a figyelmezte-tést nem szívelik meg, akkor kénytelenek lesznek elviselni a következményeket, ugyanis gon-dolkodás nélkül el fogunk süllyeszteni minden egyes kínai hadihajót, amely a közel-keleti olajszállítási útvonalak közelében felbukkannak. Már így is elég nagy kárt okoztak a világ olajpiacának, és a nemzetközi közösség egyszerűen nem tűrheti, hogy jelenlétükkel tovább veszélyeztessék a területen folyó szabad kereskedelmet. A kínaiak felfogták a dolgot. Leg-alábbis azt hiszem.

– Ezt többé-kevésbé én is tudtam, Arnold – mondta az elnök. – Azt akarom, hogy most Tajvannal törődjön.

– Rendben van, uram. De ha megbocsát, emlékeztetném, hogy ez a két ügy nagyon, de na-gyon közeli kapcsolatban van egymással.

– Megbocsátok. Tajvanra. – Értem – válaszolta Arnold Morgan, magában tartva, valójában mit gondolt erről az egész

beszélgetésről – micsoda pofátlan alak, ez az ostoba kis nyavalyás próbál ENGEM visszatérí-teni a régi kerékvágásba. Ennek ellenére, több-kevesebb lelkierővel sikerült felülemelkednie a dolgon, és folytatta.

– Uram, ez a támadás Tajvan ellen nagyon alaposan ki lett tervelve. Így aztán sajnos nincs más választásunk, mint tétlenül nézni, ahogy ez az otromba óriás addig csapkod és rugdos maga körül, míg sikerül kivívnia a győzelmet. Ez az óriás azonban most nagyon jól felkészült, a saját felségvizein tartózkodik, nem érdekli, milyen áldozatokat kell hoznia hajók, repülőgé-pek vagy éppen emberek területén, és sokkal jobban akarja Tajvant, mint bármilyen más kínai őelőtte. Nem avatkozhatunk közbe, elsősorban azért nem, mert nem rendelkezünk semmivel, amivel közbeavatkozhatnánk. És ha volna is, abban az esetben is azt javasolnám, hogy ne tegyük. Mert akkor nagyon gyorsan egy nagyobbfajta tengeri csatában találhatjuk magunkat, amely során elveszíthetünk három, de talán négy nagyobb hajót is, mellette pedig néhány ezer amerikai tengerészt. Ő ezzel szemben szerintem vagy húsz hajót veszítene, emberveszteségei pedig tízezres nagyságrendű volna.

A nagy különbség a kettő között az, hogy ők magasról tennének az egészre, és egyszerűen folytatnák a harcot. Mi ezzel szemben, ezt nem engedhetnénk meg magunknak. Nekünk itthon lázadásokkal kellene szembenéznünk, önt, és önnel együtt minket is azonnal kirúgnának és megvádolnának azzal, hogy egy második Vietnamot kezdünk valami istenverte kis kínai szi-get miatt, amely amúgy is csak vagy két kilométerre van Sanghajtól, így reagálna a közvéle-mény és a sajtó is. Azzal nincsen semmi gond, ha ugyanúgy, ahogy eddig is, járőrözünk a

162

tajvani felségvizeken, és elriasztunk onnan mindenkit, ha kell. Az azonban teljesen más lapra tartozik, hogy készek vagyunk-e háborút kezdeni, a fiainkat elküldeni meghalni az otthonaik-tól több ezer kilométerre. Uram, ha ön most fegyveres konfliktusba keveredik Kínával néhány istenverte fazekas miatt, akik ezen a szigeten vannak, amely egyébként ott van közvetlenül a kínai partok mellett, akkor itthon könnyen meglehet, hogy polgárháborút robbant ki, és most nem viccelek.

– De hiszen korábban mindig képesek voltunk elzavarni a kínaiakat. – Igen, de akkor csak ijesztgettek. Most teljesen más a helyzet. A nemzetük most hadilét-

számként van jelen, tökéletesen egyetértek azzal… és ezért még az életüket is feláldoznák… hogy Tajvan Kína szerves része, egy olyan part menti tartomány, melyet vissza kell vinni az anyaföldnek. Nincs egyetlen olyan elnöke sem az Egyesült Államoknak, aki kész volna valódi háborút kezdeményezni Kínával a saját istenverte szigetük miatt. A közel-keleti olaj miatt harcba bocsátkoznánk velük, de az a nemzeti érdekeink része volna, és a közvélemény köny-nyen megértené. Az azonban, hogy amerikai tengerészeket szaggatnak darabokra a robbaná-sok csak azért, mert az egyik kínainak területi követelése van a másikkal szemben, nem venné be a gyomruk.

– Gondolom, meg lehet érteni, hogy a kínaiak vissza akarják kapni ezt a kis szigetet, köz-vetlenül a partjaik mentén – jegyezte meg az elnök. – Ugyanúgy, ahogy Hongkongot is akar-ták, persze az sokkal közelebb volt hozzájuk. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért kell ezt ennyire mániákusan csinálni. Soha nem értettem igazán, mit is akarnak valójá-ban.

– Amit valójában akarnak, uram – válaszolta Morgan tengernagy –, az a Tajpeji Nemzeti Múzeum.

– A múzeum? – Pontosan. Mert ott tartják az egész kínai történelem és művészet legegyedülállóbb gyűj-

teményét. Kétségtelenül ez a világ legnagyszerűbb múzeuma, a legnagyszerűbb, mely valaha létezett.

– Tényleg? – Tényleg. – Nos, én azt hittem a kínai rezsim gyűlöli a kultúrát. Nem éppen Mao és felesége volt az,

akik megpróbáltak megsemmisíteni minden egyes tárgyi emléket, mely országuk múltjára utal? Könyveket égettek, egyetemi könyvtárakat pusztítottak el, meg minden.

– Valóban ez történt, uram, méghozzá nem is kis léptékben. Kína teljes szíve, minden egyes ősi könyv, kézirat, hímzett falikárpit, szobor, festmény, porcelán, ezüst, jade, arany, egyszerűen minden, vissza egészen a több ezer éve létezett Shang birodalomig, egyetlen ha-talmas gyűjtemény részét képezte. Körülbelül 10 000 ládát töltöttek meg ezekkel a kincsek-kel, és 500 éven keresztül Pekingben, a Tiltott Városban tartották.

– Akkor hogyan került Tajvanra? – Csang Kaj-sek összeszedte, és odavitte. – Jézusom. Mindet? – Majdnem. Ez volt majdnem az utolsó nagyobb szabású cselekmény, melyet sikerült vég-

rehajtania, mielőtt őt és Kuomintangot Formosára száműzték. Úgy érezte, megvan az esély arra, hogy Mao és kedves neje elpusztítja az egészet, ezért tizennégy vonatnyi kínai hagyo-mányt sikerült valahogy hajóra raknia, és átszállítania új otthonába.

– És nem érdekelt senkit? Úgy értem, a kontinensen. – Egy ideig nem. Azután azonban Formosa neve Tajvanra változott, fővárosa, Tajpej pe-

dig a világ egyik pénzügyi központjává nőtte ki magát. Így aztán Csang Kaj-sek elhatározta, hogy felépíti ezt a fantasztikus múzeumot a várostól északra, egy parkban, mert így tudja a legjobban bemutatni, milyen bőséges kulturális kinccsel rendelkezik Kína.

– Ne is mondja el, Arnie. A kínaiak azonnal visszakövetelték.

163

– Így van. A múzeum valamikor a hatvanas évek közepe táján nyílt meg, és Kína azonnal elkezdte visszakövetelni az egész gyűjteményt, toporzékolva amiatt, hogy hazájuk kulturális keresztmetszete egy olyan kis szigeten van kiállítva, amely a partjaitól néhány kilométerrel távolabb fekszik, és amely valamiképpen mindenhol azt állítja, hogy egyáltalán semmi köze sincs a kommunista Kínához.

– Na és mit mondott erre Csang Kaj-sek? – Sok mindent, uram. Nagyon sok mindent. Először is kijelentette, hogy szerinte ők nem

mások, mint egy csomó gyilkos kommunista csőcselék, akik valószínűleg már régen tűzre vetették volna saját hazájuk egész történelmét, és soha nem is gondoltak volna rá még egy-szer. Hozzátette még, hogy ő, Csang Kína jogos uralkodója, hogy a valódi kínai nép bölcsője csakis Tajvanon lehet, és hogy hadseregei egy napon majd visszatérnek a kontinensre, vissza-foglalják az országot, és előbb lássa mindegyiküket a pokolban, mint hogy engedelmeskedjen a barbarizmusuknak.

– Na és a kínai történelem gyűjteménye? – Az már sokkal könnyebben ment. A jó öreg Csang Kaj-sek egyértelműen megmondta

nekik, hová menjenek. – Szóval a holmi azóta is a múzeumban van. – Igen. Elnevezték a Nemzeti Palotamúzeumnak, emlékezve a Tiltott Városra. – És az a sok műkincs túlélte mindezt a felfordulást? – Valamilyen csoda folytán, még csak meg sem sérült egyetlen darabja sem. Persze a taj-

vaniak ezt úgy magyarázzák, hogy azért van így, mert a gyűjtemény pontosan ott van, ahol lennie kell; és persze kétségtelenül erős érv a kezükben, hogy Mao és felesége egyébként is elpusztították volna mind egy szálig.

– A mai kínai rezsim hogy áll az ügyhöz? – Sehogy. Nem tehetnek mást, csak toporzékolnak, és azt kiabálják „Mi akarni kincet visz-

sza! Mi akarni kincet vissza!” Az irodában mindenki kuncogott, és minden bizonnyal hangosan is kacagtak volna, ha

nem ilyen komoly a helyzet. – Jézusom, hiszen akkor a szó szoros értelmében több ezer darabról van szó – jegyezte

meg Bob MacPherson. – Azt hiszem, összesen több mint 700 000-ről – magyarázta tovább Morgan tengernagy. –

Egyszer elmentem, hogy megnézzem, még néhány évvel ezelőtt. Persze a múzeum egyszerre csak 15 000 darabot képes kiállítani, úgyhogy háromhavonta cserélődik az egész anyag. Szó-val, ha valaki Tajvanon él, és minden évben négy alkalommal elmegy a múzeumba, akkor is csak 60 000-et láthat összesen, ami azonban nem egészen tíz százaléka a teljes gyűjtemény-nek. Tizenkét évbe telne, hogy az ember mindet végignézze.

– És hol tartják ezt a rengeteg kincset, amikor éppen nincsenek kiállítva? – Ezt igazából senki sem tudja – folytatta Arnold. – De a szóbeszéd szerint nagy kiterjedé-

sű föld alatti teremrendszert rejt a múzeum mögötti hegy, és ezekben tartják valahol. A ter-meket folyosókkal kötik össze.

– Az ember azt gondolná, hogy ha ilyen értékes ütőkártya van a kezükben, akkor valahogy képesek lennének kikényszeríteni valamifajta megegyezést. A felét kiállíthatnák Pekingben, vagy valami ilyesmi – az elnök észre sem vette, hogy ösztönösen – politikusokra jellemző módon – a megegyezés lehetőségeit kutatta.

– Sajnos a kínaiak agya másként forog – válaszolta Arnold Morgan. – A kommunista Kína azt akarja, hogy ez az idegesítő kis lázadó sziget azonnal adja vissza nemzeti kincseiket, ame-lyeket állításuk szerint Csang Kaj-sek lopott el a néptől.

– A tajvaniak pedig még mindig pontosan megmondják nekik, hogy hova mehetnek. – Úgy bizony – erősítette meg Morgan tengernagy. – És nekem meggyőződésem, hogy

nem kell nagyon sokat várnunk egy véres harc kibontakozására a múzeum körül. Bármiben

164

lefogadnám, hogy a tajvaniak valami nagyon kifinomult biztonságos berendezéssel szerelték fel a környéket. Ha Tajvan elesik, ami persze kétségtelen, ezzel még nem garantálják azt, hogy a műkincsek gyűjteménye nem semmisül meg egy pillanat alatt. A tajvaniak felhasznál-hatják még alkualapként is.

– Úgy érti, ha nem lehet a miénk, akkor ne legyen senkié sem? – Lehetséges. Bár én sokkal, valószínűbbnek tartom, a Nekünk hatalmunkban áll az egé-

szet elpusztítani, egy gombnyomással. Ha eltűntök és garantáljátok, hogy soha nem zaklattok bennünket, akkora tiétek lehet. Ha nem, akkor nem lesz senkié sem változatot.

– Közben uraim, mit fogunk kezdeni a helyzet katonai kezelésére? Ezt most annak teljes ismeretében kérdezem önöktől, hogy nemzetbiztonsági tanácsadóm az imént kifejtette szá-munkra egészen egyértelműen a nyilvánvaló tényeket. Az tehát mindenképpen ki van zárva, hogy az Egyesült Államok Tajvan miatt hadat üzenjen Kínának. A legtöbb, amit egyébként eddig is tettünk volna, mindössze annyi, hogy jókora erőt vezényelünk a körzetbe, és azt mondjuk, támadjon meg, aki mer. Ma mindazonáltal ezt a lehetőséget még csak nem is mérle-geljük. A kínaiak, ahogy Arnold is mondta, hadilétszámként vannak jelen, készen arra, hogy harcoljanak, és meg is haljanak az igazukért, ahogy ezt jelen pillanatban is teszik. Éppen ezért a helynek még csak a közelébe sem merészkedünk.

– Na és mit teszünk Tajvan segélykiáltásaira válaszként? –kérdezte Harcourt Travis. – Felajánljuk nekik, hogy tárgyalásokba kezdünk – válaszolta az elnök. – Megfenyegetjük

Kínát, hogy páriát csinálunk belőle a világkereskedelemben, vagyis teljesen kitaszított hely-zetbe hozzuk. Megfenyegetjük, hogy azonnal beszüntetünk mindenféle kereskedelmet bárki-vel, aki Kínával kereskedik. Visszavonjuk a legtöbb kedvezményt élvező partnerállami státu-sát. Megtiltunk minden exportot. Kifizettetjük velük a tartozásaikat. Mindent megteszünk, és még többet is. És különösen a rakéták, tüzérségi lövedékek és lőszerek kereskedelmét tiltjuk meg.

– Na meg a torpedókét – tette hozzá Arnold Morgan. – Szóval akkor komolyan azt akarja mondani, hogy csak ülünk ölbe tett kézzel, és várjuk,

hogy a csata véget érjen? –kérdezte Bob MacPherson. – Attól tartok – felelte Arnold. – Én azonban már dolgozom egy terven, amely, ha műkö-

dik, akkor bizony nagyon magas árat fizetnek mindenért, amit tettek. Emellett pedig a jövő-beni haditengerészeti műveleteiket képesek leszünk a Kínai-tengerekre szorítani.

– Elég nagyravágyó tervnek hangzik – jegyezte meg Harcourt –, különösen, ha meggon-doljuk, hogy egy olyan nemzettel készülünk kitolni, amely éppen most fordította a feje tetejé-re az egész világot, és amely láthatólag nem különösebben aggódik azon, hogy más országok gazdaságát teheti tönkre, mielőtt háborút indít ellenük.

– Nagyravágyó a terv – felelte Arnold Morgan bólintva. – De olyan, amely különösen kö-zel áll a szívemhez, mégpedig két okból kifolyólag. Először is, hatalmas mennyiségű dinamit kap főszerepet benne, másrészt pedig egész halomnyi, nagyon-nagyon bepöccent kínait fog eredményezni.

– Nekem is tetszik – szólt közbe az elnök. – Nem tudom, mi az, de tetszik. A találkozó folytatódott egész délelőtt, ennek ellenére nem sikerült megegyezni semmi-

lyen katonai megoldásban Kína ellen. Megegyeztek, hogy a külügyminisztérium a lehető leg-határozottabb hangvételű feddést küldi a pekingi kormánynak, „a leghatározottabban elítélve a katonai akciót, melyet Kína békeszerető szomszédaival szemben alkalmaz, egy olyan füg-getlen nemzettel szemben, melyet az Egyesült Nemzetek Szervezete is elismer”.

Harcourt Travis a kommünikében rámutatott, hogy az elmúlt negyedszázad során egyetlen civilizált állam sem kezdeményezett ilyen provokáció nélküli cselekményt, kivéve persze Szerbiát és néhány évvel korábban Argentínát a Falkland-szigeteki háborúban. Harcourt a kínaiak figyelmébe ajánlotta, hogy alaposan gondolják át, mi történt ezen országok vezetői-

165

vel, és azonnal szüntessék be és hagyjanak fel ezzel a teljesen jogtalan erőszakoskodással kisebb szomszédaival szemben. Nem várta, hogy bármilyen választ is kapni fog, és valóban nem is kapott.

Harcourt nem szívesen fektette volna le írásban is az amerikai fenyegetéseket, így Arnold Morgan még aznap délután az irodájába hívatta a kínai nagykövetet, hogy megválaszoltasson vele néhány nagyon kemény kérdést. A nagykövet azonban csak az időt húzta, és kijelentette, hogy Kína pusztán a tajvani kormány kérésére avatkozik be, „országuk helyzetének stabilizá-lására, valamint a kontinenssel való kapcsolataik normalizálására, amely természetesen mindannyiuk közös érdeke”.

Arnold Morgan, akinek most már voltak a kezében képek a lángoló Penghu-szigeteki ki-kötőről, kitette őket az asztalra, és megkérdezte a nagykövettől, valóban ez-e Kína elképzelése a „helyzet stabilizálásával” kapcsolatban.

Rá kevéssé jellemző módon, Ling Guofeng is elővett két fényképfelvételt az aktatáskából és odaadta Arnold Morgan-nek. A tengernagy csodálkozva szemlélte a képeken látható 150 méter magas lángokat, melyek még mindig tomboltak a Hormuzi-szorosban nemrég még álló finomító területén.

– Feltételezhetem, hogy önök is osztják elképzeléseinket? –kérdezte a nagykövet. – Azt feltételezhet, amit akar – válaszolta morogva Morgan tengernagy. – Elfogadom, ha

nagyon ragaszkodik hozzá, hogy számomra ismeretlen személyek talán felrobbanthattak né-hány hordónyit a maguk olajából. Ez azonban teljesen más, mint totális háborút indítani egy kisebb nemzet ellen, civileket ölve meg, bombákkal és cirkálórakétákkal pusztítva létesítmé-nyeit, egész haditengerészetüket ráuszítva. A kettőt össze sem lehet hasonlítani. Azt akarom, hogy tudassa a kormányával, mennyire elítéljük cselekményeiket, és a leghatározottabban figyelmeztesse őket, hogy ennek mindenképpen következményei lesznek, amelyeket, attól tartok, nem nagyon fognak élvezni. Ez minden.

Ling nagykövet szerencsésnek tartotta magát, amiért nem utasították ki azonnal az ország-ból. Elköszönt hát a nemzetbiztonsági tanácsadótól, és amilyen gyorsan csak tudott, eltakaro-dott a Fehér Ház Nyugati Szárnyából.

A héten még számos ilyen megbeszélés történt, ahogy az Egyesült Államok vitázott a Kí-

nai Népköztársasággal, hízelgett neki, vagy fenyegette őket minden lehetséges módon, ami csak tőle telt. Minden egyes szövetségesük támogatását megszerezte, Nagy-Britanniáét, Fran-ciaországét, Németországét, Oroszországét, Kanadáét, Ausztráliáét és Japánét. Visszavonták Kína legtöbb kedvezményt élvező partnerállami státusát, megtiltottak minden, Kínából törté-nő importot, és szövetségeseikkel is elfogadtatták ezeket a szabályokat.

Eközben a véget nem érő légicsaták alatt, a tengeren Kína továbbra is egyre nagyobb

számban vetette be hadihajóit, sokat az Északi Flottától átvezényelve, hogy csendesen blokád alá vonják Chi-Lung kikötőjét, amely Tajvan 3. haditengerészeti körzetének a központja, ezenkívül az északi járőrrajok otthona volt. A tajvani légierő, melynek repülőterei és felszál-lópályái súlyosan megrongálódtak, pilótáinak fele vagy meghalt, vagy eltűnt, azzal töltötte az éjszakákat, hogy sebeit nyalogatta, a reptereket javította, feltankolta a gépeket, és felkészült a Sárkánnyal vívott másnapi ütközetre. Eközben a kínai hadihajók elfoglalták a szoros kulcs-fontosságú pozícióit, átvették a teljes uralmat a terület felett, majd biztonságos kommunikáci-ós és utánpótlási sávokat kezdtek kialakítani. Odafent az égen a szállítógépek a különleges erők tagjaival megtömve szálltak. A deszantosok Chi-Lungtól nyugatra, Tajvan homokos partjai mögött értek földet, azon a mindentől távol eső területen, melyet Zhang tengernagy és vezérkara az első hídfőállás kialakítására a legmegfelelőbbnek talált.

Hosszú hónapokba telt, míg a kínaiak véglegesítették a terveket, de végül az alkalmazandó taktika szinte magától alakult ki. A tajvani népesség legnagyobb része a part menti, sík terüle-

166

teken lakik, a sziget nyugati részén, elsősorban északon, Tajpej körül, valamint ettől valami-vel délebbre, a másik két nagyobb népsűrűségű város, Tainan és Kaohsiung környékén. A sziget belső része hegyekkel teli, melyeken nagyon nehéz az átkelés, keleti oldalát pedig a tenger fölé magasodó sziklafalak védik. A kelet felől indítandó támadásnak már csak a gondo-lata is nevetséges lett volna, hogy a sziget középső részét uraló hegységekben folytassanak hadműveleteket, nos ez bármilyen támadót visszavonulásra késztetett volna. Kína céljai egy-értelműek voltak: úgy kényszeríteni teljes fegyverletételre a szigetet, hogy közben ne kelljen sem a fő sziget, sem a kisebb szigetek minden négyzetcentiméteréért véres küzdelmet folytat-ni.

Egyértelmű volt, hogy ezt a lehető legrövidebb idő alatt kell elérniük, mégpedig minden-áron, mert csakis így kerülhetik el a teljesen szükségtelen járulékos károkat. A kínai katona-ság nem akarta elpusztítani azt, amit meg akart szerezni még azelőtt, hogy egyáltalán a ke-zükbe kaparintották volna. Ezenkívül az is szerepet játszott, hogy elejét akarták venni a túlzott mértékű veszteségeknek mindkét oldalon és nem akarták tovább rombolni Kína már amúgy is kedvezőtlen világpolitikai megítélését annál, amennyire feltétlenül szükséges. Mindenképpen szárazföldi csapatokat kellett a területre juttatniuk, és a hét maradék része azzal telt, hogy éjszakánként újabb és újabb deszantegységek érkeztek a tenger felől. Mindenféle szállítójár-művet igénybe vettek, tengeralattjárókat, kis kereskedelmi hajókat, halászbárkákat, így juttat-va el a katonákat Tajvan mintegy 1600 kilométer hosszú, teljesen elhagyatott részekből álló partjai bizonyos pontjaira. Ezek a pontok, miután a kommunikációs rendszereket teljes egé-szében elpusztította a kínai támadás, még a szokásosnál is kihaltabbnak tűntek.

Május 26-án, szombaton, nem sokkal éjfél előtt, megkezdődött a szárazföldi támadás. Ha-talmas szállítógépek egész armadája tűnt fel dübörögve a Tajvani-szoros légterében – számta-lan vadászgép fedezete alatt – magától a szigettől némileg északra. Kína 15. légideszant had-seregének egy teljes hadosztálya zsúfolódott az újonnan beszerzett, orosz gyártmányú IL-76MD Candidokba, amelyeket kifejezetten légideszant hadműveletek végrehajtására alakítot-tak át. Mögöttük, alacsonyan a vízfelszín felett, egy teljes flottányi Y-8 Cub közeledett, szin-tén tele katonákkal. Az összes gép a légideszant parancsnokság irányítása alatt állt, mely egy szürkére festett A-501 Mainstay légtérfigyelő gépből tartotta kezében a hadműveletet.

Tajvan légvédelmi rendszerei mostanra teljesen használhatatlanná váltak, a hadsereg pe-dig, melynek erőit a Penghu-szigetek elleni félrevezető támadás miatt nagy sietve mind délre vezényelték, a tönkretett utak, hidak és vasutak miatt képtelen volt visszajutni északra. Ezzel lehetővé vált Kína erői számára, hogy az első hullám mindenféle ellenállás nélkül szállhasson partra az éjszaka közepén. A kis magasságon közelítő gépek egymás után húztak fel 300 mé-terre, ahol két nagy ledobási zónába árasztották a magukkal szállított katonákat. Ez a két zóna egymástól 11 kilométerre volt, 2 kilométerrel beljebb a lenyűgöző szépségű Chisan-parttól, mely Tajpej megye északi részében, Chi-Lungtól nem messze, az egyik legkedveltebb turista-látványosság. Száz és száz deszantos érkezett tompa puffanással a széles tengerpart puha ho-mokjába, kilométerekre a legközelebbi lakott településtől. 02.30-ra már 3000-4000 ember tartózkodott minden partraszállási zónában, és a kínai parancsnokok gyorsan, hatékonyan irányították a hadosztály mozgását, utasítva a légideszant egységeket, hogy amint alakzatba állnak, azonnal induljanak a sziget belseje felé, a majdnem másfél kilométer hosszú partra-szállási zóna elülső területei felé.

A kínaiak elkezdték beásni magukat, két félhold alakú megerősített állást alakítva ki a híd-főállás előtt, amelyek az első védelmi vonalat fogják jelenteni, ha a tajvani csapatok, ne adj isten, megpróbálnának támadást indítani a kontinens felől hamarosan megérkező partraszálló-egységek ellen.

Tajvan legnagyobb gondja azonban ebben a pillanatban még a kommunikáció volt. A ka-tonai rendszerek olyan mértékben rongálódtak, hogy egyetlen rövid üzenetet is képtelenség volt küldeni rajtuk keresztül, nem is beszélve a hosszabb beszélgetésekről és részletes jelen-

167

téstételekről. Tajpej közelében állomásoztak egységeik, melyek valóban felfigyeltek a szokat-lanul élénk légitevékenységre állásaiktól északra. Talán még azt is kikövetkeztették, hogy nagy valószínűséggel csapatokat dobnak le arrafelé. Azonban nem voltak olyan erők, melyek-kel kapcsolatba léphettek volna, nem volt hírszerzésük, semmiképpen nem deríthették, ki, mit csinál az inváziós erő, nem is beszélve arról, hogy fogalmuk sem volt, mennyire küszöbönálló a partraszállás.

Eközben a kínaiak dübörögve törtek előre két, megerősített védelmi állásukba, amelyek

egyike a Tajpejből vezető úton keresztben volt kialakítva, Yangmingshantól északra, a másik pedig a tengerpartot, Chi-lung felől megközelítő utakon keresztben – a Feitsuiwantól ideveze-tő úton. Egész vasárnap ömlött az eső, mialatt a kínaiak lövészárkokat ástak, a lőszert készí-tették elő, és géppuskaállásokat alakítottak ki. Kína 15. légideszant hadosztályának idevezé-nyelt egységei azt kapták feladatul, hogy mindenáron tartóztassák fel a tajvani ellentámadást. Készen kellett állniuk, hogy megvédhessék annak a hatalmas kínai haditengerészeti hadosz-tálynak a partraszállító bárkáit, amelyek május 28-án, hétfőn kora reggel érkeznek, saját pán-célos erőik, tüzérségük és légvédelmük támogatásával.

És ők készen is álltak a feladat végrehajtására. Mialatt a főerők beásták magukat, egy ki-sebb kínai haditengerészeti erő, mely az amerikai haditengerészet fókáihoz, vagy a britek Special Boat Squadronjához hasonló kiképzésben részesült, ellenőrizte és megtisztította a partraszállási területeket, kijelölték a közlekedési sávokat és kialakították saját géppuskaállá-saikat, ahonnan fedezhetik majd a hadműveleteket, melyek során ők személyesen fogják útba igazítani a partraszállító bárkákat.

03.00-ra, pontosan három órával azelőtt, hogy a Nap a horizont fölé emelkedett, a tenger hirtelen életre kelt. Minden jel arra mutatott, hogy hatalmas inváziós erő közelít. Mindenütt apró kis fekete pontok, partraszállító bárkák látszottak, melyek tömve voltak felfegyverzett katonákkal. Amint a Nap felkelt, és a hajnal előtt összegyűlt vastag esőfelhő repedésein rózsa-szín ujjakként törtek keresztül a napsugarak, a partok mentén mindenhonnan a lecsapódó rámpák hangja visszhangzott, melyeket ordítozó katonák nyitottak ki. Amint a rámpák lenyíl-tak, hatalmas lánctalpas járművek gördültek elő, üvöltő motorral ereszkedve le a meredek fémlapokon, hatalmas csobbanással hatolva a habok közé, majd ki a partra, közben a nekik kijelölt közlekedési sávokat keresve a parton. Messzebb, a hullámok között, a partvonaltól vagy nyolcszáz méternyire, az irányított káosz képei fogadtak volna minden szemlélőt, amint hadihajók manővereztek a megfelelő pozíciókba, hidraulikus dokkok nyíltak ki, amellyel to-vábbi partraszállító bárkák fogadása vált lehetővé. Olyan volt ez, mint a D-nap Normandiában, csak valamelyest kisebb léptékben, és ha a tajvani csapatok mindezt látták volna, azonnal megértik, hogy számukra eleve vesztes harc nyitó képsorait látják. Hat órával később mindenki partra szállt. A hajók visszafordultak a kontinens felé, ahol további több ezer katona zsúfolódik beléjük, ezúttal azonban civil hajók tucatjai is csatlakoznak hozzájuk, elindulva a Chisan homokos tengerpartjain kialakított északi hídfőállás felé.

Kevés olyan, Tajpej méretű főváros akad a világon, mely ekkora zavarodottságot élt volna át. Hárommillió lakosa – és a külvárosokban lakó további hárommillió – természetesen tudta, hogy kis szigetüket lerohanta a Kínai Népköztársaság. A kínaiak azonban eddig mindent meg-tettek, hogy ne érje kár a civil épületeket, még az északi metropolisz területén sem. Csak és kizárólag katonai létesítményeket és katonai hírközlőállomásokat támadtak meg. Talán csak a nemzetközi repülőtér képezett kivételt, amelynek kifutópályáin most hatalmas kráterek ékte-lenkedtek, de az utasváró épületét itt sem érte kár. Tajvan hírműsorai minden órában a szoros vizei fölött dúló ádáz légicsatáról adtak hírt. Jelentések érkeztek a Penghu-szigeteken létesített haditengerészeti támaszpont elpusztításáról is és arról, hogy a tajvani haditengerészet felké-szült a partraszállás megakadályozására. Magáról a hídfőállásról azonban egy szót sem szól-tak, ezenkívül a bombákról, cirkálórakétákról, tüzérségi lövedékekről és ballisztikus rakéták-

168

ról sem történt említés. A feszültséget és a félelmet leszámítva, a város teljesen mindennap-inak tűnt. Olyan volt az egész, mintha csak Kína elhatározta volna, hogy Tajvan katonai erejét megsemmisíti, azonban ennél tovább nem akar menni.

Tajpejben a szokásos módon folyt az élet. A boltok a megszokott módon kinyitottak, az iskolákon és egyetemeken folytatódott a tanítás, a forgalom az itt megszokott hatalmas felfor-dulás volt, a buszok jártak, az emberek pedig elmentek munkahelyeikre. A szállodák nyitva maradtak, és az a több ezernyi turista, aki a városban rekedt, meghosszabbíttatta szobafoglalá-sát. Teljességgel lehetetlen volt nem csak elhagyni Tajpejt, de oda bejutni is. A fontosabb autópályák üresen álltak, a vasútállomáson egy lélek sem tartózkodott, a repülőtér kihalt volt, a kifutópályák tönkretéve.

Az Egyesült Államok tájékoztatta a tajvani kormányt, hogy azonnal evakuálni fogják a kí-nai invázió miatt ottrekedt amerikai állampolgárokat, ám hamarosan egyértelművé vált, hogy a sziget északi részén nincs egyetlen olyan reptér sem, ahol egy utasszállító gép leszállhatna. A gondokat tovább fokozta, hogy természetesen nem volt egyetlen rendes külképviselet sem Tajpejben, hiszen a külföldi nemzetek nem akarták ezzel is felidegesíteni Kínát. Mindössze amolyan „fél-nagykövetségek” léteztek, melyeken a diplomaták olyan fedőintézményekben folytatták munkájukat, mint az „Amerikai Intézet” a Hsinhyi úton, a „Brit Kereskedelmi és Kulturális Iroda” a Jenai úton, vagy a „Francia-Ázsiai Kereskedelmi Szövetség” a Tunhua úton. Így aztán, amikor a kínai csapatok partra szálltak a fővárostól mindössze 27 kilométerre, északkeletre, a főváros a megszokott mederben folytatta életét, mind a lakosok, mind a látoga-tók számára nem maradt más választási lehetőség, mint várni, hogy országukat a kontinensről leigázó hordák megérkezzenek. Nem volt hová menekülni, így az élet bizonytalanul, de meg-szokott keretek között folyt.

Öt nappal később, június 2-án, szombaton, a Nemzeti Palotamúzeum szokásosnál is több

látogatót fogadott. Ez legalább valami érdekességet jelentett a város új foglyai számára, és a turistabuszok állandóan tömve voltak utasokkal, miközben áthaladtak a Chi-lung folyó felett, az északi alvóvárosokon keresztül, a Waishungshi városrészig, mely a Yangming-hegység lábánál feküdt.

Ez a múzeum, mely aprólékosan kidolgozott, parkosított rész közepén, fasorokkal körül-vett kertek között áll, nagy valószínűséggel a legszebb épület egész Tajvanon. A kanyargó, extravagáns autóút masszív, széles kőlépcső-sorhoz vezet, amely a washingtoni Capitolium épületéhez hasonló. Ennek a lépcsőnek a tetején semmivel össze nem téveszthető kínai palota áll, hagyományos fehér falakkal és zöld cseréptetővel. Furcsa módon, a külső területeken szinte nyoma sincs a biztonsági berendezéseknek, kivéve persze azt a néhány egyenruhás őrt, ezen a napon azonban egyáltalán senki nem volt ott. A helyőrség, amely mintegy három ki-lométerre feküdt, valamivel lejjebb az úton, szinte teljesen kihalt volt, hiszen a benne tartóz-kodó csapatok háromnegyedét, a tajvani hadsereg többi erőivel egyetemben, délre vezényel-ték.

Délután 1.30-kor már hat buszból álló kisebb konvoj kígyózott a parkoló felé. Ezek közül öt a szokásos utasokkal volt megrakva, férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, férjekkel, felesé-gekkel, tanárokkal és túravezetőkkel. A hatodik busz, mely a 213-as szolgálati számot viselte, és a sorban negyedikként haladt, csak férfiakat vitt, szám szerint ötvenet, mindegyik könnyű, civil ruhában. A busz negyvenkét ülését unalmasan bámuló emberek foglalták el, akik útköz-ben újságot olvastak. A busz hátsó részében utazó nyolc utas azonban nem az üléseken ült, hanem az azok elé elhelyezett lőszeresládákon, az üléseken pedig fegyvereiket tartották, gép-puskákat és kézigránátokkal teli dobozokat, amelyekre az elkövetkezendő húsz perc során, az ellenállás hevességétől függően, könnyen lehet, hogy nagy szükségük lesz. A buszvezető, ez a kemény tekintetű, vékony kínai ügynök, az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy a busz utasait gyűjtötte össze, egy csomó, különböző biztonságos házból a Sungshan negyedben, ahol azóta

169

lapultak, mióta csak öt nappal korábban a légideszantosok első hulláma földet ért a szigeten. Ők jelentették a kínai hadsereg elitjét, mint valami keleti SAS katonák. Most pedig készen álltak arra, hogy lecsapjanak. Mindegyikük csak egy könnyűgéppisztollyal vagy behajtható válltámaszú géppisztollyal volt felfegyverkezve, melyet rejtve tartottak ruhájuk alatt. A 213-as számú busz lassan odahúzódott a palotába vezető széles lépcsősor aljához.

Megállt, de a motort nem állította le, és gyorsan kinyitotta az ajtót. Negyvenkét férfi szállt le a zuhogó esőbe, hatos csoportokba rendeződtek, és elhelyezkedtek a lépcsősor különböző pontjain. Lassan, mindenféle sietség nélkül felsétáltak a bejárathoz, majd a széles kapun ke-resztül beléptek a félhomályos, drapp színű, minden látványos elemet nélkülöző előtérbe, mely szöges ellentétben állt a pompás homlokzattal. Az előtér minden oldalából egy-egy ha-talmas oldalhajó nyílt, mely tömve volt kincsekkel, és a különleges erők tagjai feltűnés nélkül odamentek a jegypénztárhoz és kifizették a belépőjegyet. Tartva eredeti hatos csoportjaikat, elvegyültek a látogatók között, mindegyikük belépve egy-egy kiállítóterembe a jobbra és bal-ra nyíló hajókban és odafent, az emeleten. Senki nem csinált semmit, míg az utolsó csoport is oda nem ment a pénztárhoz, és váltott hat jegyet. A csoportot vezető fiatal hadnagy egy 500-as új tajvani bankjegyet adott át, melyre apró géppisztoly sziluettjét festették. Miközben a pénzt átadta, halkan megszólalt.

– Most azonnal, Lee. Gyerünk! Lee, aki a NFHH hírszerzésének megbízásából már öt éve dolgozott ezen a helyen, kilé-

pett a pénztár mögül, gyorsan átvágott az előtéren az információs pulthoz, majd belépett egy olyan ajtón, melyen a „Csak vészhelyzet esetén” felirat volt olvasható. Még akkor sem sejtett senki semmit, amikor két perccel később minden fény kialudt. A nagy festményeket már nem árasztotta el lámpafény és a vitrinekben kiállított tárgyak is mind kísérteties félhomályba bo-rultak, mivel ezen az esős júniusi napon nem sok természetes fény jutott be az épületbe. A Nemzeti Palotamúzeum teljesen villanyáram nélkül maradt, Chiang Lee őrnagy pedig a kőből és márványból készült padló alatti folyosókon rohant, bal kezében zseblámpával, jobb kezé-ben egy kézigránáttal. Mikor odaért a gigantikus generátorhoz, már csak húsz másodperc ma-radt, mielőtt automatikusan visszakapcsolja magát, így Lee őrnagy egy szempillantás alatt kirántotta a biztosítótűt, és a kézigránátot a jókora, 2300 literes üzemanyagtartály felé hajítot-ta, mely a géptől balra állt. Visszaugrott a sarok mögé, a masszív vasbetonból készült falak fedezékébe és a földre vetette magát. A négy másodperccel később érkező hatalmas robbanás és a felcsapó lángok biztosították arról, a múzeum nem csak hogy áram nélkül maradt, de az előrelátható jövőben ez a helyzet nem is fog megváltozni.

Minden egyes biztonsági ajtó a múzeumban, a föld alatti folyosók labirintusában és a visszhangzó termekben, melyek 5000 év történelmének kincseit rejtették, egy szempillantás alatt értelmét vesztette. Ha éppen nyitva voltak, akkor nyitva is maradtak. De ha zárva voltak, az elektromos zármechanizmus nélkül bárki könnyedén kinyithatta akármelyiket. Chiang Lee őrnagy több száz órányi tanulás, számtalan megfigyelés és a Buddhához méltó türelem ered-ményeképpen végrehajtotta a rá kirótt feladatot. Visszament a sötét folyosókon, arrafelé ahol a lift előbukkant a földszint padlójából. A tűzzáró ajtó nyílása mögül, pontosan a lifttel szem-ből, előhúzta Kalasnyikov gépkarabélyát, majd felsétált a széles tűzlépcsőn az előtérbe, ahol az emberek közül néhányan kezdtek ugyan aggódni, de pánik egyáltalán nem tört ki. Az épü-letet ugyanis olyan erősre készítették, hogy a föld alatt 30 méterrel bekövetkező robbanás ereje éppen csak megrázta, így igazából senki észre sem vette, mi történt.

Lee őrnagy rövid sorozatot eresztett az információs pultba, ezzel mintegy magára vonva az emberek figyelmét. Ezután egyetlen sorozattal szétlőtte a hat biztonsági kamerát, melyek – nagyon jól tisztában volt vele – még órákon keresztül képesek voltak működni beépített ak-kumulátoraik energiájával. Ezután mindenkit utasított, hogy álljon azonnal a falhoz. Valahogy túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy bárkinek is parancsot osztogathasson, a következő pillanatban

170

azonban mellé állt kétszer hat férfi, akik még kisebb, ám annál halálosabb gépfegyvereket tartottak a kezükben.

A négy tajvani őr, akiket éveken keresztül tartó, kiváló kiképzésük éppen az ilyen helyze-tekre készített fel, egy emberként mozogva két hatalmas kőoszlop mögött kerestek fedezéket, majd tüzet nyitottak az előtérben álló támadókra. Kicsit azonban elkéstek. Ahogy észrevették a mozgást, Zhang tengernagy kommandósai egy pillanat alatt a földre vetették magukat és tüzelni kezdtek az oszlopok irányába. Igazából senki nem talált el senkit, de az őrök mögött szintén ott volt a kínai különleges erők katonáinak egy másik hatos csoportja. Ezek is elővet-ték fegyvereiket, és hátulról, öt másodperc alatt lekaszálták a biztonságiakat.

Ebben a pillanatban a felső emeletről kilenc egyenruhás őr tűnt fel, és kezükben pisztolya-ikkal elkezdtek lefelé rohanni a széles belső lépcsőn. Olyan volt az egész, mint a Szent Bálint-napi mészárlás. Nők sikoltottak, miközben a kínai különleges erők katonái a fal mellett felso-rakoztatott padok alá lapultak és rövid sorozatokat engedtek a közeledő őrök felé, minek eredményeképpen egyeden túlélő sem maradt, csak kilenc, a lépcsőn guruló hulla, akiknek vére patakként folyt le a padlóra.

Odafent, az előtér fölé benyúló balkonon, néhány tajvani őr látta az egész szörnyű jelene-tet, és megértve, hogy semmi esélyük sincs, azonnal visszavonultak az emeleti fő kiállítóterembe, tíz centi hosszú főkulcsukkal zárva magukra a vastag faajtót. Mobiltelefonja-ikon próbáltak segítséget kérni a közeli laktanyából. A tajpeji rendőrség gyorsan jelentkezett, és biztosította őket, hogy tíz percen belül erősítést küldenek. Odalent, a föld alatti folyosókon szolgálatot teljesítő őrök és akiknek a termekbe vezető ajtókat kellett biztosítaniuk, összesen huszonhármán, összegyűltek a sötétben, rengeteg fegyverrel a kezükben, ám még nagyobb zavarral a fejükben.

Ekkorra néhány tucat turista azzal próbálkozott, hogy a hátsó kijáratot kinyissák, ezért Chiang Lee őrnagy és emberei elkezdtek mindenkit az előtéren keresztül a főbejárat felé te-relni, melyet a kommandósok erősen védelmeztek. Minden egyes látogatót alapos motozásnak vetettek alá. A mobiltelefonokat elkobozták. A dupla szárnyú, hatalmas ajtót csak néhány centire tárták ki, és egyesével engedték el a látogatókat, induláskor közölve mindegyikükkel, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hagyják el a területet. Ekkor már mindenki számára egyér-telmű volt, hogy a Nemzeti Palotamúzeumot sikerült, legalábbis átmenetileg, egy csoportnyi fegyveresnek a kínai különleges erőktől, a hatalmába kerítenie. A turisták libasorban haladtak a várakozó buszok felé, és az a nyolc férfi, aki eddig a 213-asban maradt, most egytől egyig kiszállt, majd Kalasnyikovjaikat lóbálva, utasították a buszvezetőket, hogy azonnal induljanak el.

Odabent, az előtérben újabb tűzharc tört ki, amikor a folyosókon levő őröknek sikerült ke-resztültörniük a tűzlépcső tetején levő ajtón, majd elkezdtek parancsokat ordítani a turisták-nak. Mivel fogalmuk sem volt a helyzet súlyosságáról, még csak egy imát sem mondhattak el, mielőtt a kommandósok lekaszálták őket is, közvetlen közelről. Hatan közülük azon nyomban meghaltak, a többiek gyorsan visszahúzódtak a föld alatti folyosókra, és a kínaiak tudták, hogy velük még meggyűlik majd a bajuk.

A mindenfelé pattogó golyók máris megsebesítettek négy amerikai turistát, akik egyike egy nyolc év körüli kisfiú volt. Négyfős orvosi különítmény, amely a támadóegység részét képezte, azonnal ellátta a sebesülteket, saját utánpótlásait használva fel erre a célra, míg a tömeg többi része lassacskán elhagyta a múzeumot, le, a már várakozó buszokhoz.

A kínaiak most már elkezdhették biztosítani a múzeum épületét. A várakozó buszból két nagyobb géppuskát és a hozzájuk tarozó lőszert hoztak fel az előtérbe. Minden külső ajtót bezártak, és egy tucatnyi őrszemet állítottak fel. A maradék huszonnyolc támadó három darab hat- és egy tízfős csoportra oszlott, így alakítva ki azt a fő rohamegységet, mely megtámadja a kiállítótermeket, és kifüstöli onnan a még mindig rejtőzködő fegyveres tajvani őröket. Először az emeleten, balra nyíló terembe mentek, géppuskatűzzel szakítva szilánkokra az ajtó zárját,

171

majd géppisztolytűzzel árasztva el a helyiséget, azonnali fegyverletételt parancsolva. Valame-lyik eltévedt sorozat széttörte az egyik vitrint, és egy golyó keresztülhatolt azon a díszes sisa-kon, melyet egy rég halott császár viselt a tizenhetedik században hatalmon levő Quing di-nasztiából, persze kizárólag csak díszszemléken. A golyó átszakította a háromból az egyik díszes sárkány fejét, egy jókora rubint kettéhasított, és nagyjából 1 millió dolláros kárt oko-zott. A sisak maga azonban épségben maradt, és az igazat megvallva, még sokkal jobban járt, mint az a fekete, kerámia boroskancsó, melynek alakja selyemhernyó gubóját formázta, és amely Kr. e. 300 körülről, a Harcoló Államok időszakából származott. Ez ugyanis darabokra tört egy másik becsapódó golyó miatt, és cserepei összekeveredtek egy felbecsülhetetlen érté-ket képviselő háromezer éves, harminc centi magas jade Juei írótábla maradványaival, mely a Shang királyság korai időszakából származott.

A négy, fedezékben lapuló őr azonnal rájött, hogy ha a kínai kommandósok bármikor ké-szek voltak ilyen pusztítást véghezvinni a teremben kiállított holmik között, akkor az ő életük valószínűleg négy centet sem ér. Előbújtak hát, fegyvereiket eldobták, kezüket a magasba emelték, és amint így tettek, fülüket megütötte a második géppisztolysorozat, mely szilánkok-ra tépte a széles kőfolyosó túlsó oldalán levő terem ajtajának zárját. A kínai különleges erők katonái megint csak keményen támadásba lendültek, a földre vették magukat, és géppisztoly-golyókkal árasztották el az egész helyiséget. A középen levő két üvegvitrin megsemmisült, a nagyobbik szilánkjai csak úgy szálltak mindenfelé a levegőben. A legnagyobb veszteség azonban egy nagy, faragott elefántcsont Sárkányhajó pusztulása volt, mely a tizenhetedik szá-zad elejéről, a Quing dinasztia idejéből származott, és amelyet hihetetlen aprólékos munkával készítettek tökéletesre, hogy még a nyolc evező, a tizenkét kis zászló és a hajó fedélzetén álló baldachin is ki volt dolgozva, majd aranyfestéssel díszített lakkdobozba téve. Az orosz gyárt-mányú golyók telibe találták a műkincset, és a következő pillanatban már nem volt egyéb, mint egy halom elefántcsontszilánk; ez a pusztítás minden bizonnyal könnyekre fakasztotta volna bármelyik múzeum felügyelőjét.

A géppisztolytűz ezenkívül szétszaggatott két gyönyörű festményt is, melyeket kicsit ma-gasabban, egy hatalmas kőasztal fölé akasztottak a falra. A nagyobbikat, amelynek címe Ké-sői hazatérés egy tavaszi kirándulásról volt, és amelyet tintával és színes festékkel vitt fel se-lyemre a híres, tizenhatodik századi, Ming korabeli mester, Ch'iu Ying, két sorban szaggatták végig a lövedékek. Az ettől balra esőt, a valamivel kisebb Korai hó a folyón című, még nála is régebbi, hiszen a tizedik században élt művész, Chao Kan munkája volt, a Déli T'ang udvar legnagyobb festőjéé. A két festmény békés szépségét teljesen meggyalázta a különleges erők támadása. Mindkettő felbecsülhetetlenül értékes volt, és mostanra mindkettő tökéletesen meg-semmisült.

A biztonsági őrök közül kettőt, akik a kőasztal alatt kerestek menedéket, eltaláltak, és megölték a lövedékek. A többiek kegyelemért könyörögtek, és a kommandósok megengedték, hogy csatlakozzanak társaikhoz, akik már az előtérben álltak, arccal a fal felé fordulva, kezük a magasban, a kínai támadók árgus szemének kereszttüzében. A különleges erők katonái he-lyiségről helyiségre haladva, lassan az egész múzeumot a hatalmukba kerítették. A személy-zetet foglyul ejtették, és az utolsó turistát is elküldték, majd felállítottak egy-egy géppuskát a stratégiailag fontos elülső és hátsó erkélyeken.

14.45-kor közeledő helikopterek hangját hallották az épület körüli parkból. A különleges erők parancsnoka, aki Chiang Lee-vel tárgyalt, biztosra vette, hogy ezek csakis tajvani erők lehetnek, hiszen még nem küldtek hírt a Chinsan közelében létesített hídfőállásra, mely sze-rint a múzeum környékét biztosították. Azonnal parancsot adott a foglyoknak, hogy menjenek ki a lépcsőre, tűnjenek el a környékről, majd rádión szólt a 213-as buszban ülőknek, hogy azonnal nyissanak tüzet, ha közeledő helikoptert látnak. A helikopterek a különleges rendőri erők tisztjeivel és a hadsereg környéken maradt katonáival megtömve, alacsonyan közeledtek

172

a múzeum felé, és egyenesen a golyózápor kellős közepébe repültek, mely a magasan emel-kedő erkély és a busz hátulja irányából jött feléjük.

A vezérgép kapta az erkélyről kilőtt lövedékek legnagyobb részét. Felrobbant, lángok tör-tek elő belőle, majd szinte egy teljes fordulatot tett a levegőben, oldalra dőlve, mielőtt rotorja-ival előre a zöld cserepekkel díszített tetőnek vágódott. A második helikoptert alulról találták el, minek eredményeképpen azon nyomban leállt a főhajtóműve. Akár egy darab szikla, úgy zuhant a földre 30 méteres magasságból, összetört a kővel borított előudvarban, majd felrob-bant, tizenöt turistát azonnal megölve, további harminckilencet megsebesítve. A harmadik gép éles fordulóba dőlt, majd amilyen gyorsan csak tudott, visszatért a laktanyába. Ezalatt Chiang Lee őrnagy rádión közölte a hídfőállással, hogy a Nemzeti Palotamúzeum, legalábbis egyelő-re, biztonságosan kínai kezekben van, kivéve persze a földalatti folyosókat és termeket, me-lyekben még mindig ismeretlen létszámú biztonsági erő rejtőzködik.

Húsz perccel később megérkezett a két kínai légideszant zászlóalj közül az első, helikopte-rekkel és szállítógépekkel hozva magukkal légvédelmi különítményeket, melyek QWE-1 föld-levegő rakétákkal, voltak felfegyverezve, vagyis egy újfajta, átalakított fegyverrel, amely 13 kilogramm súlyú robbanófejet hordozott, és amelynek infravörös célkövető-berendezése, öt kilométer távolságból szinte ördögien halálos tudott lenni. A közeledő zászlóalj ezenkívül fel volt szerelve hordozható páncéltörő fegyverekkel és aknavetőkkel. A katonák kiugráltak helikoptereikből, elárasztották a parkot, az esőtől nedves füvön gázolva, és acélgyűrűt vontak a múzeum épülete köré. összetalálkoztak a különleges erők katonáival, akik a múzeumot be-vették, majd együttesen felállították rakétaállásaikat.

A múzeum egyelőre még nem volt teljesen biztosítva mindenféle támadás elől. Most azonban óriási modern haderőre lenne szükség, hogy a védelmi gyűrűt áttörje bárki is. Taj-vannak esélye sem volt, hogy visszaszerezhesse az épületet, és még arra is csak halvány re-ményük maradt, hogy esetleg a levegőből elpusztíthatják, hiszen légierejük vészesen meg-gyengült, védekezésre használható rakétáik nagy részét pedig ellőtték. A kínai évszázadok során összegyűlt rengeteg kincset most már határozottan a markában tartotta Peking, először azóta, hogy Csang Kaj-sek tizenhat vonata magával hordva az óriási ország lelkét, megérke-zett a keleti part kompkikötőjéhez, majd hatvan évvel korábban.

Kilencedik fejezet Május 30., szerda 09.00 Fehér Ház, Washington D. C. Azzal kapcsolatban, hogy Kína egyre erősebb marokkal szorítja Tajvan kis szigetét, csak

elviselhetetlen lassúsággal érkeztek az egyre újabb hírek. Peking, mindenki nagy meglepeté-

173

sére semmilyen közleményt nem adott ki, és a nyugati média tudósítói közül egyetlen egynek sem sikerült eljutnia Tajpejbe, mielőtt a Kínai hadsereg a hatalmába kerítette a várost. Mivel egyik pillanatról a másikra, Tajvan katonai híradórendszere teljesen megsemmisült, a Nyugat mindenféle forrás nélkül maradt az eseményeket illetően, és még reményük sem lehetett arra, hogy belátható időn belül sikerül találniuk valakit. A szigeten zajló fejleményekről csak azok a rövid, titkos híradások nyújtottak némi fogalmat, melyeket a „fél-nagykövetségek” juttattak ki, akik természetesen hozzáférhettek néhány nagyon komoly információhoz is. A légicsaták, melyek napokon keresztül dúltak a szoros légterében, a kontinensen tartózkodó tudósítóktól majdnem 100 kilométerre voltak, így senki nem láthatta, senki nem hallhatta, és senki el nem érhette őket.

Ezen a szerda reggelen, a Fehér Házban különösen gyászos hangulat uralkodott. Az Egye-

sült Államok fegyveres erőinek keménykezű vezetői – Arnold Morgan tengernagy, Bob MacPherson hadügyminiszter, Alan Dickson tengernagy a haditengerészeti hadműveletek főnöke és Tim Scannell tábornok, az egyesített vezérkari főnök – teljesen képtelennek bizo-nyultak arra, hogy egyszerre két ellenséggel folytassanak harcot a Föld két különálló hadszín-terén. Minden erejük le volt kötve a Hormuzi-szorosban, ahol a világ fő olajszállítási útvona-lait őrizték, Kína pedig ebben a helyzetben gyakorlatilag azt csinálhatott, amit csak akart.

A hírek valami olyasmire utaltak, hogy egy nagyobb kínai hadsereg szállt partra Chinsan tengerpartján. Máris megindult, nagyjából délkeleti irányban haladva, Chi-lung kikötője felé. Majdnem három teljes napba telt, míg összegyűltek, és a kínai légideszant erők jókora veszte-ségeket szenvedtek el közben, hiszen a még mindig harcoló tajvani katonák folyamatosan támadták őket. A katonák áradatát, mely a szoroson keresztülömölve a kontinens irányából, a levegőben és a vízen egyaránt támadta szigetüket, a tajvaniak természetesen képtelenek voltak megállítani. Több tízezernyi kínai katona érkezett a partokra civil hajókból, kereskedelmi te-herhajókból és haditengerészeti hajókból álló flottillában. Olyan harc volt ez, melyet Kína egész népe támogatott, és annak ellenére, hogy Tajvan északi hadseregeinek maradéka min-dent megtett, képtelen volt áttörni azt a „falat”, melyet a kínai tengerészgyalogosok vontak hídfőállásaik köré, makacsul próbálván megvédeni magukat.

Az agresszorok mostanra útra keltek, és Alan Dickson tengernagy szerint minden bizony-nyal a chi-lungi kikötő lesz az első elfoglalandó célpontjuk. Az első jelentések szerint – me-lyek a „fél-nagykövetségekről” telefon útján jutottak ki a nagyvilágba – a kínai seregek elárasztották az utakat, páncélozott járművek fedezékében törve előre. A tengernagy azonban azt mondta, akad még némi reménysugár, hiszen ebben a körzetben még mindig van egy na-gyobb tajvani védelmi erő. Hat évvel korábban éppen abból a célból hozták létre, hogy haté-konyan harcolhasson a kínai erők ellen, ha azok esetleg éppen Chi-lung kikötőjét akarnák bevenni, ezért a kínaiaknak nagy valószínűséggel keservesen meg kell küzdeniük a kikötővá-ros minden egyes négyzetcentijéért. Meglehet, hogy akárcsak Kína korábbi harcai, ez is vesz-teséges háborúvá változik. Ha ez megtörténik, akkor csak egyeden nyertese lehet. Arnold Morgan tengernagy véleménye szerint a tajvaniak tíz napon belül békét fognak kérni.

Kétségtelenül fekete szerda volt ez. 09.15-kor a titkosszolgálat egyik ügynöke lépett a

nemzetbiztonsági tanácsadó irodájába, tájékoztatva az ott tartózkodó négy férfit, hogy heli-kopterük, mely az Andrews légitámaszpontra repíti őket, a Fehér Ház gyepén készen áll. In-nen továbbrepülve, Cape Codban szállnak majd le, a nyüzsgő Otis légitámaszponton, ahonnan újra csak a haditengerészet helikopterének a fedélzetén érkeznek meg a massachusettsi Marbleheadbe, Bostontól 40 kilométerre északra, ahol Ray Schaeffer korvettkapitány temeté-sén fognak megjelenni. Morgan tengernagy személyesen ragaszkodott hozzá, hogy a SEAL csapatparancsnok posztumusz megkapja az Egyesült Államok fegyveres erőinek legmagasabb

174

kitüntetését a Becsületért Érdemérmet. A kitüntetés adományozását soha nem hozzák nyilvá-nosságra.

Kaliforniában, 4500 kilométerrel odébb, az Egyesült Államok haditengerészete SEAL

századának egy másik tagját, Charlie Mitchellt helyezik örök nyugalomra. Az ő temetésén John Bergstrom tengernagy és a Csendes-óceáni Flotta főparancsnoka, Dick Greening tenger-nagy vett részt. A CINCPACFLT személyesen terjesztette föl a fiatal, újonc fókát a Haditen-gerészeti Keresztre.

Marblehead teljes városán hatalmas szomorúság lett úrrá. A Schaeffer család már nemze-dékek óta itt élt, és Ray felesége, Wendy, két kisfiával, a kilencéves ifj. Ray-jel és a hatéves Bobbyval, nem sokkal korábban költözött ide vissza, hogy abban a tengerparti házban lakja-nak, melyben Ray megözvegyült édesapja egyedül lakott. A templom tömve volt emberekkel, és hosszú sorok kígyóztak az épület előtti keskeny utcán is. Scannell tábornok megindító bú-csúbeszédet olvasott fel, melyben sajnálatát fejezte ki, amiért Ray utolsó küldetése annyira bizalmas természetű lévén, nem mondhatja el senkinek, pontosan hol szolgálta a hazáját „el-képzelhetetlen bátorságról tanúságot téve”.

– Remélem – folytatta –, hogy a Becsületért Érdemérem és az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erőinek itt megjelent, magas rangú képviselői mindenki számára egyértelművé te-szik, milyen tisztelettel viseltetett az Egyesült Államok haditengerészete Ray Schaeffer kor-vettkapitány iránt.

A haditengerészet nyolc tisztje vitte a vállán az elhunyt fóka földi maradványait rejtő ko-porsót annak végső nyughelyére, és amint leengedték a sírba, a kis tengeri kikötő templomá-nak harangja egyre kongott. Arnold Morgan olvasta fel az utolsó imát, kifejezve meggyőző-dését, miszerint:

– … a hozzánk hasonló mindennapi emberek talán felfoghatatlannak találják, mi hajthatja a Ray Schaeffer korvettkapitányhoz hasonló férfiakat arra, hogy ilyen önzetlen bátorságról tanúságot téve szolgálja hazáját, amelyhez hasonló csak nagyon kevesek számára adatik meg. Gondolom, maga Ray sem tudta volna megmagyarázni, miért. Így aztán nem tehetünk mást, mint elfogadjuk, hogy az Úr belső fénnyel ruházta fel, és elköszönünk tőle, annak biztos tuda-tában, hogy ez a fény vezeti majd az útján. Ámen.

Wendy Schaeffer egyenesen és bátran állt a sír mellett, egyik karjával az ifjabb Ray-t ölel-ve. A kis Bobby azonban sírva fakadt, és Dickson tengernagy térdepelt le mellé, hogy megvi-gasztalja.

A nap egyetlen jó híre a Schaeffer családi alapítvány létrejötte volt, melybe személyes adományként maga Scott Dunsmore tengernagy, az egyesített vezérkari főnökök feje és a bos-toni bankárcsalád örököse helyezett el egy hatalmas 100 000 dolláros adományt. A nap többi része szomorúsággal és visszaemlékezéssel telt, a washingtoni vendégek pedig közvetlenül a ceremónia után távoztak is. 16.30-ra újra a Fehér Házban voltak, és azonnal nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a Tajvan és a Kínai Népköztársaság között folyó küzdelem cseppet sem veszített hevességéből.

Morgan tengernagy összesen vagy harminchét alkalommal mondta ki a „rohadék” szót, és egészen egyértelműnek tűnt, hogy elhatározta magát, nem fog visszalépni. Azt ugyan nem akadályozhatták meg, hogy Kína lerohanja Tajvant, de Kína – vagy ahogy ő emlegette „a mocskos kínaiak” – megfizet minden bűnéért.

– Arra már nem kényszeríthetjük őket, hogy vonuljanak vissza, de arról gondoskodhatunk, hogy haditengerészeti értelemben ne legyenek képesek Tajvan partjainál messzebbre tekinte-ni.

A tengernagynak szándékában állt ugyanis kiűzni a kínaiakat az Indiai-óceánról, vissza, egészen a Délkínai-tengerig.

175

– Az öböl környékéről már sikerült elzavarnunk őket, mert tisztában vannak vele, hogy azonnal elsüllyesztünk minden hadihajójukat, amely arrafelé megjelenik, és a világ közvéle-ménye nem is nagyon tiltakozna ez ellen – mondta. – A Bengáli-öböl keleti oldalán azonban valamivel ennél bonyolultabb lesz a helyzet. Mi azonban elhajtjuk őket onnan úgy, hogy soha nem is akarnak majd visszajönni. Jó, elfoglalták Tajvant. De az biztos, hogy alaposan megfi-zetik az árát.

Hivatalos hangnemben kiordított Kathynek, hogy rendeljen nekik friss kávét keksszel, a következő pillanatban az íróasztalán álló telefon szinte nőies finomsággal felcsilingelt.

– Rohadt kis telefonok – motyogta, majd felkapta a kagylót, és morogva beleszólt. – Morgan. Beszéljen. Sok a dolgom, úgyhogy fogja rövidre.

Kathy dallamos hangja válaszolt a vonal másik végéről. – Kinti asztal a támaszpontnak. Üzenet a kávé és keksz tekintetében megkapva. Bejövő

üzenet, ó, te legdurvább disznó, George Morris tengernagy holnaptól szolgálatra jelentkezik. – Pompás – felelte Morgan tengernagy, majd odafordult Scannell tábornokhoz, és egyszuszra sorolta: – Bordent kirúgni. Tüntessék a pokolba on-

nan. George visszajön. Ezután, mintha nem tudta volna elképzelni a kecses, cseppet sem férfias kinézetű telefon-

ról, hogy a feladatot képes lesz ellátni, helyére tette a kagylót, és kiüvöltött az irodájából. – KATHY! Aztán forró legyen az a kávé! Scannel tábornok közölte Morgannel, hogy személyesen gondoskodik Borden tengernagy

áthelyezéséről egy olyan pozícióba, melyben jobban kamatoztathatja a tehetségét. – Jézusom, Tim – morogta az NBT. – Nehogy ezt tegye. Azért mégsem szabad, hogy ilyen

magas rangú tiszt szolgáljon a kikötői büfében. A tábornok vigyorgott. – Majd én elintézem az ügyet – mondta. – A témához visszatérve azonban, maga valóban

komolyan gondolja, hogy vagy megsemmisíti, vagy használhatatlanná teszi azt a haditengeré-szeti támaszpontot ott Burmában, csak hogy elijessze őket a környékről?

– Röviden, Tim, kedves barátom, ez volna a tervünk. – Idő? – Szerintem most azonnal volna a legjobb. Akkor legalább ezeknek a kis rohadékoknak

lesz min elgondolkodniuk, miközben Tajvant szorongatják. – John Bergstromot tájékoztatta már minderről, Arnie? – Amennyire csak tudtam, igen. Vannak térképei, de nem kapott még egyetlen használható

műholdképet sem. Tudja, hogy menni fogunk. Már állomásozik is egy SEAL csapat Diego Garcián, és a környéken van a legmegfelelőbb tengeralattjáró is, rakterében a legnagyobb elérhető BSZJ-vel. Mindkettőn ugyanaz, mint amit a finomító ellen bevetett fiúk vettek igénybe.

– Szóval akkor ez a jelenlegi találkozónk véglegesíti a támadás tényét? – Az hiszem, igen, Alan. Úgyhogy haladjunk vele… üssünk oda keményen ezeknek a

mocsodék komcsiknak. Schaeffer kedvéért, nem igaz? – Így van, Arnie, Schaeffer kedvéért – válaszolta Scannell tábornok, de nem mosolygott. Morgan tengernagy lehívott egy nagy térképet az iroda távolabbi végében levő képernyő-

re. – Jöjjenek ide, fiúk – mondta, elindulva felé. – Nézzük csak meg pontosan, hol is helyez-

kedik el. A térképen a széles kiterjedésű deltavidék látszott, a rangooni kikötőtől egészen a Bassein

folyó torkolatáig, 200 kilométerre nyugatra. Ez Burma rizstermelésének központja. Az egész területet keresztül-kasul behálózzák a folyók, patakok, csatornák, mellékfolyók, melyek több millió hektárnyi termőföldet öntöznek folyamatosan. Ezen a területen folyik keresztül a 2170 kilométer hosszúságú Irrawaddy folyó (melyet manapság Ayeyarwadynak neveznek), mielőtt

176

számtalan ágra bomolva és kanyarogva beleömlik az óceánba, több tonnányi édesvízi halat és monszunok vizét sodorva, melyek több száz kilométerre északra, az indiai és kínai határon kerülnek bele. Élettől nyüzsgő, mindig nedves árterület ez, melyben hatalmas földdarabok vannak elszórva annak a kilenc folyónak a torkolata között, melyek a Bengáli-öbölnek ugyan-abba a forró, párás sarkába ömlenek, a Martaban-öbölbe. Az itt termelt gabona ellátja a nem-zet nagy részét, és rengeteget exportálnak Kínába is. A végtelennek tűnő, elárasztott rizsföl-deket csak néha szakítja meg egy-egy manómocsár és monszunerdő, mindezzel együtt azon-ban az egész terület lapos.

Morgan tengernagy összevonta a szemöldökét, és vonalzójával a térkép bal szélére muta-tott.

– A legutolsó szélesebb vízfelület itt található – mondta – a Bassein-deltában. Ez legszéle-sebb a déli irányba ömlő folyók közül errefelé, és ha megnézik, van itt a torkolat bal oldalán egy kis sziget, háromszög alakú, melynek neve Haing Gyi. Azt szintén láthatják, hogy ez az egész vagy 15 centis vízben áll, vagyis ez egy átkozottul furcsa hely haditengerészeti támasz-pont felépítésére, még akkor is, ha az ember csak egy istenverte, őrült kínai szemétláda.

Scannell tábornoknak minden erejére szüksége volt, nehogy az orrán keresztül jöjjön visz-sza a kávéja, amikor meghallotta Morgan tengernagy egészen egyedi stílusban előadott érté-kelését. Ezután közelebb húzódott, és jobban megnézte a zöld mocsárral borított területet, mely Haing Gyi északi partvonalától kiindulva, szinte az Astrakan-félszigetig húzódott.

– Nos, az biztos, hogy arról nem fogjuk megközelíteni – jegyezte meg teljesen fölöslege-sen. –És mi van ezzel a világoskék területtel, a déli megközelítési útvonalnál?

– Ó, ott sokkal jobb helyzetben volnánk – mondta a tengernagy szarkasztikusan. – Ott a legnagyobb mélység maximum három méter, amely körülbelül 22 centisre csökken, ami csak egyet jelenthet, uraim, hogy a kínaiak tökéletesen meg vannak bolondulva.

Rövid ideig átgondolta a helyzetet, majd folytatta. – De nagyobbat nem is tévedhetnénk. Stratégiai szempontból ugyanis ez az óceán egyik

legkiválóbb pontja. Mint azt már korábban megtárgyaltuk, az innen induló hadihajók képesek lehetnek arra, hogy a Malakkai-szorost az ellenőrzésük alatt tartsák. Ha pedig ezt a térképet egy kicsit jobban kinagyítom, hogy jobban lássuk, azonnal nyilvánvalóvá válik, mit akarnak elérni a szemétládák. Éppen itt, a sziget keleti partjainak középső részén vizet mutat a térkép. Látják? Több mint tizenkét méteres, és egészen a partig tart. Az egész olyan, mintha valami nagyon keskeny természetes csatorna volna. A torkolattól kezdődik, és egészen odáig tart, a legkisebb mélységén olyan tizenkét méteres, a legnagyobbon tizenhat. Mindazonáltal, ha az ember ezt akarná követni az óceántól kiindulva, akkor azt tapasztalná, hogy csak 6,5 kilomé-tert tud megtenni, mert akkor az egész csatorna mélysége nagyjából tizenhat kilométeren ke-resztül mindössze hat méter, ami enyhén szólva is röhej.

Itt aztán van egy valamelyest mélyebb átjárónk, a valamivel mélyebb mólókhoz. Ezeket a nagy hadihajókat ilyen körülmények között egyszerűen lehetetlen volna odajuttatni. Ők azon-ban mégis ezt teszik, mert a saját szememmel fedeztem fel egyik szörnyű minőségű műhold-felvételen egy kínai Kilo-osztályú tengeralattjárót, amely itt horgonyzott. Az ilyeneknek pedig még akkor is tízméteres a merülésük, ha a felszínen haladnak. Gondolom, nem a hátukon ci-pelték be azt a nyavalyást, mi?

– Még az is lehet – felelte Dickson tengernagy tettetett komolysággal. – Inkább az valószínű, hogy ástak maguknak egy csatornát, ami azonban egyetlen tengeré-

szeti térképen sincs rajta – mondta Arnold. – Mi több, nem is fog szerepelni soha, mert senkit nem engednek be. A kínaiak hatalmas építkezési programba kezdtek a keleti parton, ami már csak azért is fontos, mert ezen a területen nagyon kevés olyan hely van, ahol egy hajón nagy-javítást lehetne végezni, vagy akár a hajókat feltankolni. Most már szereztek maguknak egy ilyet, és félő, hogy hamarosan még annál is nagyobb gondot fognak okozni, mint amilyet szoktak, ha nem takarítjuk el őket onnan a fenébe, mégpedig amilyen gyorsan csak lehet.

177

– Na és mivel biztosítják az energiaellátást? – kérdezte a HHF. – Ebben még nem vagyok teljesen biztos, de Ramshawe hadnagyot már ráállítottam az

ügyre. Kiváló a kérdés, egyébként. A sziget ugyanis mindentől távol fekszik, és nagyon nehéz észrevenni, mivel tudnak energiát előállítani. A létesítmény azonban ki van világítva, és min-denképpen működőképes. Lehetséges, hogy egy atom-tengeralattjáró reaktorát csapolják meg, de egyetlen jelét nem láttuk ennek, és a víz nem elég mély ahhoz, hogy egy tengeralattjáró huzamosabb ideig rejtőzködhessen benne. Ramshawe azt gondolja, van itt a környéken egy nagyobb erőmű, de a helyét még nem sikerült meghatároznunk. Különben, ha mégis sikerül-ne, akkor szerintem azonnal el kellene pusztítanunk. Uraim, nagyon fontos, hogy elzavarjuk őket onnan.

– Gondolja, hogy Kína valami nagyobb cél érdekében teszi mindezt, Arnie? – kérdezte Bob MacPherson tűnődve.

– Szerintem egyszerűen terjeszkedni akar. Hiszen már hosszú évek óta be vannak zárkóz-va a saját kis világukba, amelynek mindannyiuk számára elegendőnek kellett volna lennie. Ők azonban egyre határozottabban tekintenek magukra úgy, mint világhatalom. Nagyon irigyek ránk, és velünk egyenrangúnak tekintik magukat. Mohón vágynak a mi tekintélyünkre, szö-vetségeseinkre, és ami még ennél is fontosabb, az erőnkre. Amikre azonban igazából szüksé-gük van, azok a világ olajforrásai. Mivel ugyanis Kína egyre gazdagabbá válik, egyre több üzemanyagra lesz szükségük, amelynek legnagyobb részét a Közel-Keleten és Ázsia középső részének déli oldalán lehet megtalálni. Természetesen óriási mennyiség van Szibériában is, de ahhoz az oroszokkal kellene egyezkedniük, ők pedig érthetően nem nagyon lelkesek, ha kevés természeti kincsük közül az egyiket kell áruba bocsátaniuk. Amivel azonban visszaérkeztünk a Malakkai-szoroshoz, amely a legnagyobb olajszállítási átjáró útvonal a Távol-Kelet felé. Ha hagyjuk, hogy Kína ellenőrzése alá vehesse a Malakkai-szorost, akkor könnyen megtörténhet, hogy néhány tankerhajót arra kényszerítenek, tegyen egy hatalmas kerülőt Indonéziát megke-rülve, ami persze hatalmas veszteségeket okozna Japánnak. Mindenféle üzemanyag ára az egekbe szökik náluk, a földgázé, a propáné, a repülőgépbenziné és a gázolajé. Ahhoz pedig, hogy Kína a kezében tarthassa a szorost, a burmai támaszpontjuk jelenti a kulcsot. E nélkül tehetetlenek, mert túl messze laknak innen. Uraim, a világ közvéleménye jelenleg a mi olda-lunkon áll. Megtehetjük, hogy kényszerítjük őket a Bassein-delta elhagyására, és hiába pa-naszkodnának bárkinek is az Egyesült Államok erőszakoskodása miatt. Mert ez lesz az első, amit tesznek.

– Különben is, ki tudná, hogy ki csinálta, ha a fókák intézik az ügyet? – jelentette ki a HHF.

– A kínaiak biztosan tudni fogják, mert istemre, elmondom nekik. Óriási hibát követtek el azzal, hogy ők mérték az első csapást a Nyugatra a Hormuzi-szoros elaknásításával és Tajvan lerohanásával. Mindenki tisztában van vele az egész világon, hogy mindegy milyen sors lesz az osztályrészük, azt biztosan megérdemlik. Feltételezem, hogy ha sikerülne rajtaütnünk a Haing Gyi-szigeten, akkor a mi jó öreg vágottszemű barátaink néhány évig nagyon csendben lesznek.

– És hogyan jutunk be ahhoz, hogy rajtaüthessünk? – kérdezte Bob MacPherson. – Ha pe-dig úgyis elmondjuk a rohadékoknak, hogy mi csináltuk az egészet, akkor nem volna egysze-rűbb simán csak lebombázni az egész támaszpontot?

– Az Amerikai Egyesült Államok nem bombáz embereket drasztikus és nyilvánvalóan igazságos indok nélkül – felelte Arnold Morgan. – Persze meglehet, hogy igazolni tudnánk, miért pusztítottuk el Kína haditengerészeti támaszpontját az Indiai-óceán keleti részében. Az egész nem több mint erőjáték. A szuperhatalom a neki járó helyre löki vissza kihívóját: vagyis a másodikra. De nem volna sokkal jobb, ha csak az a pasi tudná, ki vágott oda neki, akinek vérzik az orra? Mert akkor csendben elintézhetnénk az egészet. A Bengáli-öbölben valami

178

isten háta mögötti szigeten sajnálatos baleset történik. Manapság ugyanis így kell irányítani a világot. Csináld csendesen, csináld határozottan, de úgy üss, hogy fájjon.

– Nos, a Hormuzi-öbölben levő finomítóval kapcsolatban valóban igaza volt – mondta Dickson tengernagy. – Kína semmilyen tiltakozást nem nyújtott be az eset miatt.

– Ez csak azért van, mert pontosan tudják, ki tette – válaszolta Morgan tengernagy. – Tud-ják és megértik. Őszintén szólva, szerintem magasról tesznek az egészre. Az ő céluk Tajvan megszerzése volt, és készen álltak, hogy megfizessék az árat. Nagyon kétlem, hogy valaha is újra akarnák építeni a létesítményt. Az elkövetkezendő néhány hónapban, majd meglátják, hogy hirtelen új, Kínát átszelő csővezeték építése kezdődik, amely Kazahsztántól egészen a keleti partvidékekig fog tartani. A kínaiak így szokták a problémáikat kezelni. Megépítik majd a világ leghosszabb árkát, amelybe lefektetik a világ leghosszabb csővezetékét, ugyan-úgy, ahogy felépítették a világ leghosszabb téglafalát és a világ legnagyobb gátját is, ott a Three Gorgesnél. Megvan a szükséges munkaerőjük, és ők nem is félnek azt kihasználni. En-nek nagy része ráadásul, gyanítom, hogy rabszolgaként dolgozik.

– Akkor feltenném a kérdést, hogy miképpen készül a fiúkat eljuttatni Hiang Gyire – szó-lalt meg újra Dickson tengernagy –, ha pedig már ott vannak, akkor mi az ördögöt fognak csinálni?

– Az első kérdés, hogy miképpen jutnak el oda – válaszolta Arnold Morgan, miközben kö-zelebb ment a térképhez, és egy kicsit csökkentett a nagyításon, miáltal láthatóvá váltak a vízmélységek. – Ez a nagyobb gond. Mindannyian láthatják az ötvenméteres vonalat itt, 25 kilométerre a torkolat fő hajózási útvonalától. Nem bízom teljesen ebben térképben, de az ötvenméteres vonalat elég határozottan kijelölték. Nagyon pontosan követi a partvonalat, egé-szen a keskeny, bangladesi határig. Bármerre is nézi az ember, mindenhol azt látja, hogy balra nagyjából 50 méteres a vízmélység, és nagyjából 35 méteres jobbra. Így aztán feltételezhet-jük, hogy ebből a szempontból a térkép megfelelő. A tengeralattjárónak a legjobb volna vala-hol e vonal mellett meghatározni a találkozási pontot, ahol még mindig ötvenméteres vízben rejtőzködhet. Persze ebben a fókáknak és a Shark parancsnokának is lesz beleszólása. Még ennél is fontosabb a katonáink célterületre juttatása. Nagyon sokat töprengtem már ezen a dolgon, mert ugye a BSZJ egyszerűen túlságosan lassú. 25 kilométer iszonyúan nagy távol-ság, ha az embernek hatcsomós sebességgel kell megtennie, és akkor még mindig csak a tor-kolat bejáratánál volnánk. További tizenhat kilométerre van innen a Hiang Gyi közeli mé-lyebb víz. Összesen tehát nagyjából négy órán keresztül tartana az út, amelynek végén istente-lenül sebezhető helyen állna a BSZJ. Javaslatom ezért a következő. Vigyük el a srácokat a torkolat bejáratához, ami két és fél órás út, onnan pedig lopakodjunk föl az új csatornában, de csak nagyjából idáig, Rocky Pointig, a sziget délkeleti kiugrójáig, és innen hagyjuk a fókákat beúszni a célpontjukig. Amint a búvárok kiszálltak, a BSZJ visszatér a Sharkra.

– Ott akarja hagyni a srácokat, teljesen egyedül? – Csak rövid időre. Mert azt hiszem, sokkal jobb lenne, ha merev testű, gumi rohamcsó-

nakokkal hoznánk ki őket. Nagyon nagy a valószínűsége, hogy a kínaiak üldözőbe veszik majd az embereinket, és könnyen meglehet, hogy a kutatásban használnak néhány gyors jár-őrhajót is. Ha ezek észreveszik a BSZJ-t, amint ott fúrja magát előre az iszapon keresztül egy nem egészen tizenkét méter mély csatornában, ahol persze sehová nem rejtőzhet el, akkor nagyon gyorsan elveszítünk sok nagyon is értékes embert, ami pedig nem volna valami na-gyon jó dolog.

– Úgy érti, hogy összehozunk egy találkozási pontot valahol a sziget partjai mentén? – kérdezte Scannell tábornok. – Azután amilyen gyorsan csak lehet, kimenekítjük őket, úgy rohanva a tengeralattjáróig, mint az őrültek?

– Ennél jobbat nem tudok. A BSZJ-vel be, mert akkor tudnak a legcsendesebbek maradni, és nem számítanak ránk. A lehető leggyorsabban eltűnni onnan, amikor a kínai haditengeré-szet már keres minket, de a koromsötétben nem lesznek képesek elkapni. Ezek a rohamcsó-

179

nakok akár huszonöt csomós sebességre is képesek. A srácoknak szerintem mindenképpen lesz legalább tizenöt percnyi egérútjuk, vagyis nagyon jó esélyeink vannak arra, hogy még csak észre sem veszik őket senki.

– Jól van, Arnie, mindaddig, amíg nem kerülnek nagyon szorult helyzetbe a támaszponton, ez a terv jónak hangzik. Van készenlétben némi erőnk, amit bevethetünk, ha a kaka a ventilá-torba kerül, még miközben a srácok dolgoznak?

– Nem, Alan, attól tartok, nincsen. – Semmink? – Hogyan lehetne? Különben sem tudnánk, ha bajba kerülnek. Csak egyvalamit tehetünk,

egy nagyon pontosan meghatározott találkozási pontot kijelölni a szigeten, és ott gyors hajók-kal várni őket, aztán kivonni mindenkit. A BSZJ nem harcolhatna, a tengeralattjáró pedig túl messze lesz tőlük.

– Jézusom, nem semmi bevetés lesz ez a srácoknak. Ki a bevetésparancsnok? – kérdezte Tim Scannell.

– Rick Hunter parancsnok. – Ez azért egy kicsit megnyugtató. De még mindig nagyon kemény a feladat. Nem nagyon

tetszik, hogy mindenféle erősítés nélkül küldjük oda ezeket a fiúkat. – Nekem sem. De állig felfegyverkezve mennek majd oda, és alaposan felkészülnek. A kí-

nai őröknek esélyük sem lesz velük szemben, ha összetűzésre kerülne sor. – Ray Schaefferrel szemben sem volt – válaszolta Dickson tengernagy. – Néha azonban

becsúszik valami. A négy férfi pár pillanatig mélyen a gondolataiba merült. Miközben azt fontolgatták, mi-

lyen rettenetes következményekkel járna, ha a fókák aközben buknának le, hogy a támaszpont elpusztítására készülnek, kinyílt az ajtó és belépett Kathy O'Brian, kezében egy barna boríték-kal, melyet Fort Meade-ből küldtek, és amely csakis személyesen Arnold Morgan kezébe ke-rülhetett.

– Egy pillanat – szólt a tengernagy. – Meglehet, hogy ez éppen az, amire nekünk szüksé-günk van. Ha az, akkor már két órával ezelőtt itt kellett volna lennie. És ha Borden megszível-te a tanácsaimat, akkor ezek a legújabb megfigyelések végre nagyon részletesek lesznek.

És valóban részletesek is voltak. A jelek szerint Fort Meade-nek sikerült megoldania a kérdést, hogy miképpen tudják a kínaiak ellátni elektromos energiával a nyüzsgő haditengeré-szeti támaszpontot a Hiang Gyi-szigeten.

JELENTÉS A HIANG GYI-SZIGET ERŐFORRÁSÁT ILLETŐEN. Számos műholdfelvétel erősítette meg, hogy a Hiang Gyi támaszpont nincs összeköttetés-

ben semmilyen külső energiaforrással. Ezért csak egy generátorként használt hajó vagy egy atomerőmű léte képzelhető el.

A támaszponton levő felszerelésekhez használt elektromos áram, a képek tanúsága szerint egy nagy, egyedülálló épületből származik, mely a támaszpont közepén található.

Az épületet körülvevő terület alapozása, az épület mérete és egyéb jelek, lehetséges geo-termikus energiaforrás meglétére engednek következtetni. Ezt megerősíti az is, melyet a hely-szín geofizikai jellemzői mutatnak, valamint az, hogy Hiang Gyi szigetétől nem egészen 25 kilométernyire ismert sárvulkánok találhatók. Mellékelten küldünk egy teljes technikai leírást azt illetően, hogyan használható a geotermikus energia áramfejlesztésre. Ebben a leírásban szerepel az is, melyek az ilyen energiaforrás gyenge pontjai, illetve miképpen lehet za-vart/balesetet okozni.

Arnold motyogott valamit még egy csésze kávéról, majd megkérte három munkatársát,

hogy „várjanak egy percet”, miközben ő gyorsan végigfutott a jegyzeteken, melyeket a geo-termikus energiával kapcsolatban kapott. Bob MacPherson töltött a csészéjébe, ő pedig újra

180

felordított „KATHY!”, és megkérte a Nyugati Szárny istennőjét, hogy készítsen három máso-latot a Hiang Gyit ábrázoló képből. Három perccel később felnézett papírjaiból, panaszkodott egy kicsit, amiért a kávéja már jéghideg, majd kijelentette vendégeinek, hogy a fókák beveté-sének elsődleges célpontja a kínai támaszponton levő erőmű elpusztítása lesz, vele együtt pe-dig a teljes elektromos hálózaté, melyet ez üzemeltet. Van még ezenkívül némi haditengeré-szeti felszerelés, melynek szintén pusztulnia kell, de gyakorlatilag az volt a legfőbb, hogy a hatalmas energiaforrást kivonják a forgalomból, hiszen azzal a teljes támaszpont működésé-nek véget vethetnek.

Megérkezett a három színes fénymásolat, amelyet Dickson tengernagy, Scannell tábornok és Bob MacPherson alaposan áttanulmányozott.

Morgan tengernagy felhívta a figyelmüket a támaszpont középső részén álló épületre, majd megkérdezte őket, tudja-e valamelyikük, hogyan használható a geotermikus energia áramfejlesztésre. Senki nem tudta.

– Nos, amit az embernek először is keresnie kell, egy olyan terület, ahol nagyon nagy a csapadékmennyiség, és az esővíz évmilliókon keresztül szivárgott le a föld mélyébe. Itt éppen ilyen területet láthatunk. Rengeteg homokos rész található rajta, hirtelen és nagyon nagy csa-padékmennyiség éri a monszun idején, és mivel szinte teljesen lapos medencéről van szó, a víz elég sokáig itt marad ahhoz, hogy a mélyebb rétegekbe szivároghasson. Ezenkívül itt élénk vulkáni tevékenységet is tapasztalhatunk, mivel a földkéreg lemezei itt szétválnak, mé-lyen a föld felszíne alatt mozogva, hatalmas, több ezer méter mély föld alatti üregeket kiala-kítva. Na, mármost, ezekben az üregekben óriási tavak alakulnak ki, amelyeknek alja olyan mélyre esik, hogy a föld magjának közelsége miatt istentelenül forróvá válik a bennük levő víz. Ha az ember a megfelelő helyen elkezd lefelé fúrni, és beleütközik eme nagy tavak egyi-kébe, akkor a nyomás alatti, fortyogóan forró víz, gőz formájában a felszínre tör. Ha ilyenkor hagyjuk, akkor akár 900 méter magasságba is feltörhet, hófehér, kristálytiszta gőzoszlopot alkotva. Az Egyesült Államokban például a nevadai sivatag számít ilyen gőzkutakban gazdag területnek. Ezek némelyike biztosítja San Diego és néha még Las Vegas áramszükségletének felét is.

Egy pillanatra elhallgatott, hogy mindenki felfoghassa az előbb hallottakat. – Jól van – folytatta. – Értik? Most pedig nézzék meg a képet. Látják az épületet? Nos ez

lesz a hely. A kínai geológusok megkeresték a gőztavat, és elhelyeztek egy kútfőt. Ezután ásni kezdtek, és tömör betonalapot raktak köré, amely talán 45 méter mély. Ennek a kellős köze-pén keresztül, az üregbe – amelyben a föld alatti tó található – kiépítették a fő aknát. Ezután ennek a tetejére is elhelyeztek egy jókora szelepet, közvetlenül a betonra, majd az egész köré felépítették az erőművet. Beszerelték a turbinákat, melyeket a gőz hajt meg, és amikor elké-szültek a teljes elektromosáram-hálózattal, egyszerűen csak kinyitották a szelepet. A gőz fel-tört az aknában a 45 méteres betonkockáig, behatolt a rendszerbe, és forgatni kezdte a turbi-nákat. A ravasz kis vágottszeműek így biztosíthatták számukra a teljesen ingyenes, évekig kitartó energiaforrást. Tudom, hogy így egy kicsit bonyolultnak tűnik, de valójában nem az. Valójában olyan, mint egy fejjel lefelé fordított duzzasztógát, ahol az erő alulról jön fölfelé, nem pedig fordítva, ahogy a vízierőművekben szokás. Ja, és még egy az elektromos áramot termelő turbinákkal kapcsolatban: az embernek nincs más dolga, csak megforgatni őket.

– És a mi fiainknak valahogy oda kellene bejutniuk, aztán szétrobbantani az egészet? – kérdezte a tábornok.

– Azt hiszem, ez pontosan elegendő volna – válaszolta a tengernagy –, mert akkor megha-tározatlan időre kivonnánk a forgalomból az egész támaszpontot.

– John Bergstrom mit szólt hozzá? – kérdezte a HHF. – Tetszett neki. Éppen a SEAL vezető utászaival tárgyalnak, szóval azt hiszem, a legjobb

lesz, ha ezt az anyagot mihamarabb átküldőm Coronadóba. Ezután a legjobb SEAL utászok

181

közül ketten repülőre szállnak és elmennek Diego Garciára, hogy eligazítást tarthassanak Hunter parancsnoknak, és a már ott levő egység tagjainak.

– Azzal kapcsolatban, hogy milyen erősen őrzik a létesítményt, rendelkezünk bármilyen információval?

– Fort Meade-ből már hetek óta szemmel tartják az egészet, és valamennyi biztonsági erő mindenképpen állomásozik a támaszponton. De azért annyira nem nagy. Haing Gyi nagyon furcsa, nehezen megközelíthető helyen van! Körülveszi Burma, amelyet Kína lát el pénzzel. Nekem nagyon úgy tűnik, még csak fel sem tételezik, hogy bárki is támadást indíthatna a tá-maszpont ellen. Persze mivel mégis csak katonai létesítmény, lesznek a közelben járőrhajók és gyalogos járőrök is minden mólón. A támaszpont belsejében azonban egyetlen őrszemet sem vettünk észre. Kizárólag az újonnan befutó hajók körül van némi mozgás. A trükk az lesz az egész akcióban, hogy szépen, csendesen kell majd bemenni, aztán hatalmas felfordulást csinálni, és meglógni, még mialatt mindenki azon töpreng, vajon mi történhetett. Ez szinte minden alkalommal beválik. A meglepetés. A meglepetésnél semmi sem jobb.

– Egyébként hol van most a SEAL csapat? – Mindannyian Diego Garcián tartózkodnak, és a parancsra várnak. A finomítónál bevetett

csapat is ott van, készen arra, hogy bármikor visszaindulhassanak Coronadóba. Az egyik anyahajónk hozta őket haza Hormuzból. A Shark szintén arrafelé van, és várja, hogy a máso-dik SEAL csapattal útra kelhessen Burmába.

Ezután mind a négyen tartottak egy kis pihenőt, elfordultak a térképektől, és megnézték a

CNN esti kiadását, amelyben a legfontosabb hír többé-kevésbé az volt, amire Arnold Morgan számított. A kínaiak vadul harcoltak a chi-lungi kikötő megszerzéséért, és a tudósító szerint viszonylag gyorsan sikerült is biztosítaniuk magát a kikötőt egy nagyobb számú deszantos különítménnyel, akik könnyedén legyűrték a főként civilekből álló biztonsági erők ellenállá-sát. A hallott információt leginkább kereskedelmi hajók rádióadásaiban sikerült eljuttatni a hírműsorhoz, Hongkongon keresztül.

A többi részlet azonban nagyon is ködösnek tűnt. A kínaiaknak sikerült keresztültörniük a drótkerítéseken, és kezükbe kaparintották a konténertároló területet, habár az ezt körülvevő város még többé-kevésbé tajvani kézen volt. A helyi laktanya kiválóan fel volt szerelve, és a harcukat támogatták még a folyamatos légicsapások, melyet a távoli Hsinchu megye egyik felszállópályájáról elindult gépek intéztek a támadók ellen. A kínai támadóerő így hamarosan szorult helyzetben találta magát, és egyre több sebesültjük lett, nagyobbrészt a Yehliu úton, 6,5 kilométerre a várostól. A tajvaniaknak valahogy sikerült megmenteniük nyolcat a legmo-dernebb csatarepülőgépeikből, melyek kazettás bombákkal és gépágyúkkal felszerelve, né-gyes csoportokban, déli irányból támadva, folyamatosan pusztították a nagy tömegben össze-gyűlt kínai erőket, lánctalpas-járműveiket és tüzérségi lövegeiket, melyek a Chi-lung felé ve-zető utakon dübörögtek előre.

A CNN valahogy hozzájutott néhány műholdfelvételhez, amelyen látszott, hogy hatalmas lángtenger borítja a kikötői várost nyugat felől megközelítő utakat, így a kínaiak – bizonyos értelemben – nagyon is nehéz helyzetben voltak. A különleges erők katonái ugyan biztosítot-ták a kikötőt, de egymaguk még ők sem tarthattak ki az örökkévalóságig, a felmentésükre, Chinsanól induló főerők előrehaladása viszont megtorpant. A tajvaniak viszont egyik rakéta-ütegükkel ebben a pillanatban is folyamatosan lőtték a nyugatról odavezető, teljes úthálózatot. Összesen negyven darab M-48X közepes harckocsit állítottak fel a városnak arra az oldalára, melyek alaposan beásták magukat, így a kínai parancsnokokban kétség sem lehetett, hogy nagyon komoly csata elé néznek, melyet – ahogy a dolgok álltak – nem valószínű, hogy meg tudnak nyerni. Csak az volt a gond, hogy mindenképpen győzniük kellett, egyébként ez a he-lyi háború akár heteken keresztül is elhúzódhat. A kínaiaknak nagyon nagy szüksége volt az erősítésekre. Talán nem kevesebb, mint további 300 000 embert is partra kellett volna rakni-

182

uk, hogy biztosíthassák a szigetet, ezt pedig nem tehették meg a nélkül, hogy valamilyen na-gyobb teherkikötőt elfoglaljanak, ahol nagyméretű szállítóhajók is kiköthetnek, egy-egy for-dulóval több ezer katonát is odahozva. Kellettek nekik a mólók, és kellettek nekik a kikötői felszerelések. Mindenképpen meg kellett szerezniük Chi-lungot.

Odakint, a Yehlui úton, a dolgok egyre rosszabbra fordultak. A kínai hadseregnek komoly gondjai támadtak a föld-levegő rakétáival, és miután a bátor tajvani pilóták már tizenhat órája egyfolytában támadták őket, mindössze egyet sikerült lelőniük. Az ő veszteségeiket ezzel szemben százas nagyságrendben lehetett számolni. Lehetetlen volt ezek mindegyikét evaku-álni a hídfőállásokra, egyébként pedig az ottani egészségügyi kapacitásuk enyhén szólva is kérdéses volt. A tény tehát az volt, hogy Kínának nem csak azért kellett elfoglalnia Chi-lung kikötőjét, mert akkor tömegesen szállíthatta volna át a katonáit, hanem azért is, mert csak ez jelentett megfelelő gépesített támaszpontot az élelmiszer- és lőszerutánpótlásaiknak, a sebe-sültjeik ellátásának és a híradókapcsolat fenntartásának. Jelenleg ugyanis egyáltalán nem ren-delkeztek egyetlen támaszponttal sem Tajvanon.

Morgan tengernagy csak nézte a képernyőt, és megpróbált a sorok között olvasni. Katona volt, aki éppen megpróbálta elképzelni, mi történik, akárcsak Tim Scannell tábornok és Alan Dickson tengernagy. A HHF szólalt meg először.

– Ha nem szerzik meg azt az istenverte kikötőt két napon belül, akkor komoly bajban ta-lálják magukat – motyogta.

– Talán az egész támadás irányát megváltoztatják, és dél felé indulnak, Kaohsiung felé – mondta Bob MacPherson. –Az is legalább akkora, mint Chi-lung.

– Szerintem ezt biztosan nem csinálják – válaszolta Dickson tengernagy. – Információink szerint a tajvani hadsereg nagy része délen ragadt, és képtelenek észak felé visszajutni. Maguk a katonák azonban igen jó erőben vannak, főleg azért, mert csak toporognak ott egyhelyben, és nincs semmi, ami ellen harcolhatnának. Ahogy én látom a helyzetet, a kínaiak mindenkép-pen csatát akarnak nyerni északon, és most komoly bajban vannak.

– Abban bizony – vágott közbe Arnold Morgan. – Megvetették a lábukat a kikötőben, és a múzeumban is, ami ennek a háborúnak a valódi célja volt, de meg is kellene tartaniuk ezeket az állásokat, ami a jelek szerint nem következik be.

– Tudják, mi az igazi probléma? – kérdezte Scannell tábornok tűnődve. – Hogy semmi-képpen nem akarják Tajpejt megtámadni. Ha ezt a lehetőséget az ember elveszi egy megszálló hadseregtől, akkor olyan, mintha kiherélné őket. Így megfosztja őket attól, hogy a végső erőt bevethessék. Ha a tenyerükbe köpnének, és elkezdenék lövetni a fővárost, toronyházakat rombolva le, elpusztítva a belvárosi területeket, Tajvan biztosan egy órán belül letenné a fegyvert. Ez most nem olyan, mint London volt a II. világháború elején, vagy Berlin a végén. Ez teljesen más helyzet, inkább olyan, mint egy polgárháború. Tajvannak csak egyetlen vá-lasztása lehet, hiszen azzal kell szembenéznie, hogy vagy azonnal meghal, vagy folytatja mindennapi életét egy, a kontinensen tartózkodó, végső soron jóindulatú hatalom irányítása alatt. Mindaddig, amíg Kína el nem határozza magát, és kezdi támadni Tajpejt, addig kényte-len félgőzzel harcolni egy nagyon bátor és büszke ellenféllel szemben. Ez pedig nagyon nagy emberveszteségekbe kerül nekik.

– Nem, mintha érdekelné Kínát az ilyesmi – jegyezte meg Arnold Morgan. – Ennek elle-nére egyetértek. Mindenképpen be kell venniük Tajvant, hatalmas erővel, mégpedig utcáról utcára harcolva. Egészen addig, míg Tajvan hivatalosan is meg nem adja magát.

– És minél tovább tart nekik, hogy végre csináljanak is valamit Chi-lungnál – tette hozzá HHF –, annál rosszabb lesz a helyzetük. Szerintem az is megoldás lehetne, hogy Chi-lungot teszik a földdel egyenlővé, akkor talán megkímélhetik Tajpejt.

– Ez könnyen meglehet – helyeselt Scannell tábornok. –Egyvalami azonban biztos. Nem sokáig maradhatnak ott, ahol most vannak.

183

A CNN adásának második híre sokkal komolyabb volt. A Tajvanon dúló háború miatt a világ olajpiacai újra pánikba estek Ha olyan háború tört ki, amelyben megvan az esély, hogy az Egyesült Államok is belekeveredhet, akkor mindig ez történik. A CNN hírolvasója pedig bejelentette, hogy újra emelkedett a nyersolaj hordónkénti ára. A Brent nyersolaj 10 dollárral ment feljebb, és jelenleg 64 dolláron állt, miután az előző, 72 dolláros csúcsáról visszaesett, a Pondicherryk, a Hormuzi-szorosban végzett áldásos munkájának eredményeképpen. A Kö-zépnyugaton azonban az amerikaiak 4 dollárt fizettek a benzin gallonjáért, és a Texaco azzal fenyegetőzött, hogy árait 5 dollárra emeli az elkövetkezendő hetek során, mialatt a KNNYSZ-ek mindent megtettek, hogy újra feltöltsék a kimerült készleteket. A legújabb fordulat a hírek-ben tehát az volt, hogy Kína Tajvannal folytatott háborúja alaposan ráijesztett a világ minden olajpiacára. Mi lesz, ha a kínaiak véletlenül megszerzik a Malakkai-szorost? Mi történne Ja-pánnal, ha – hirtelen az üzemanyagárak a kétszeresükre emelkednének a szigetországban? Még mindig ők voltak a világ második legerősebb gazdasága, és mindenhez szükségük volt az üzemanyagra. Vajon mi lenne az az ár, amelyet megadnának túlélésükért? És mit tehetne a Nyugat ebben a helyzetben?

Ez az egész nem volt egyéb, mint a híradósok mennyországa, amikor nyugodtan lehetett ijesztgetni az embereket, megdobni a nézettségi mutatókat, és különösen okosnak tűnni. Min-denhol csak összevont szemöldököket lehetett látni a tökéletesen megalkotott frizurák és pa-rókák alatt. Olyan emberek, akiknek semmiféle személyes tapasztalata sincs a világpolitiká-val, katonai, illetve pénzügyi kérdésekkel kapcsolatban, aggodalmát fejezte ki, és óriási tudás-ról próbált tanúbizonyságot tenni.

– A kérdés csak az, hová vezethet mindez – jegyezte meg az egyik hírolvasó. – Mit készül tenni az amerikai kormány ezzel kapcsolatban? Ez az, ami ma este a legjobban érdekel min-den amerikait.

A férfi mindezt olyan hangsúllyal mondta, hogy látszott rajta, azt képzeli, ez alkalommal valóban szókratészi magasságokba emelkedett.

– Mekkora barom – jegyezte meg Arnold Morgan. Ennek ellenére az olajválsággal kap-csolatos hírek valódiak voltak. A tajvani helyzet teljesen kicsúszott az irányítás alól. Morgan tengernagy csak egyvalamit tudott egészen biztosan – az Egyesült Államoknak el kell zavar-nia Kínát a Bengáli-öböl környékéről. Az amerikai haditengerészetnek pedig minden erejével fel kell szabadítania a világ olajszállítási útvonalait mind keleten, mind nyugaton. Felállt, oda-sétált az ablakhoz, és a kinti sötétségbe meredt. Tűnődve gondolta, a helyzetet mérlegelve: Bárhogy is tekintem a dolgot, a modern, ipari világ pénzügyi boldogulása most csakis az Egyesült Államok haditengerészetének tucatnyi fókája kezében nyugszik. Isten kísérje őket útjukon.

Június 2., szombat 11.00 Az Egyesült Államok haditengerészetének támaszpontja, Diego Garcia Reid parancsnok egyedül hagyta az újonnan megérkezett USS Shark tiszti étkezdéjében az

ET-jét, Dan Headley korvettkapitányt, valamint a Kettes SEAL Rohamegység csapatvezető-

184

jét, Rick Hunter parancsnokot. A két régi barát, akik maguk is meglepődtek, hogy az Indiai-óceán eme távoli pontján levő amerikai támaszponton találkoznak, még nem azzal foglalkoz-tak, ami a legfontosabb lett volna. A gőzölgően forró Bassein-deltától ilyen távol, beszélgeté-sük fonala május 20. hűvös, vasárnap reggelére terelődött, amikor is egy nagy szürke csikó, bizonyos White Rajah négy hosszal nyerte meg a preaknessi versenyt, ezt az 1900 méteres versenyt, amely az amerikai Triple Crown sorozat második állomása volt.

White Rajah, akit Kentuckyban nevelt fel Rick Hunter édesapja Bart, Dan apja, Bobby se-gítségével, így bekerült azon halhatatlanok sorába, akik a 134 éves klasszikus versenysoroza-ton győzedelmeskedni tudtak: Man O'War megnyerte, akárcsak fia, War Admiral. Azután ott volt még Whirlaway, Assault, Count Fleet, Citation és Native Dancer. Bold Ruler és egyedül-álló fia, Secretariat – a huszadik századi csődörök legkiválóbbika – Northern Dancer, vala-mint a két Triple Crown győztes, Affirmed és Seattle Slew. Mindannyian nyertek Maryland-ben. White Rajah, ha nyugdíjba vonul, kiváló tenyészmén lesz, amelynek értéke valahol 8 millió dollár magasságában áll majd. A tenyésztők sorban fognak állni, hogy fedeztethessenek vele, fejenként 50 000 dollárért. Rick szerint nagyon úgy néz ki, hogy White Rajah új karriert fog kezdeni a Hunter-völgy farmon, ősei földjén, ahol vad nagyapja, Red Rajah is élt, a ló, amely fiatalkorában majdnem leharapta Dan Headley karját.

– Beszéltél mostanában apáddal? – kérdezte az ET. – Persze. Néhány nappal ezelőtt sikerült számítógépen kapcsolatba lépnem vele. Az egyik

képernyőn én is néztem a versenyt. – Hű, Ricky, ez aztán izgalmas lehetett. – Az volt bizony. Még akkor is, ha tudtam, hogy a csikó győzni fog. Jézusom! Látnod kel-

lett volna, ahogy a célegyenesbe fordul ott a Laurel Parkban. Te is tudod, milyen istenverte szűk a kanyar. És ott volt mindenki körülötte, összetömörülve úgy, hogy Rajah a csoport kö-zepén vágtatott. Azután persze szétváltak, mint mindig ezen a pályán, és ott volt ő, ketten a belső oldalán, hárman pedig a külsőn, de tartotta a helyét, és az alkalomra várt. Jorge csak egyszer ütötte meg, és ő odatette magát. A célegyenesben jártak már, amikor az élre tört, és a nyolcadik oszlopnál már teljesen tisztán volt, nagyon elhúzott tőlük. Végül négy hosszal győ-zött. Nem hülyéskedek.

– Ez fantasztikus, Ricky. Egyszerűen fantasztikus. Na és mi van a belmonti versennyel? Hagyni fogják, hogy a jövő héten New Yorkban is szerencsét próbáljon?

– Apa szerint nem. Ennek a családnak egyetlen tagja sem volt valami jó 2400 méteren, és azt hiszem, Churchill Downsban ez fényesen be is igazolódott. Nem akarják, hogy olyan tá-von kapjon ki, ami amúgy is túl hosszú volna neki. Szerintem elviszik Saratogába, a Traversre, és utána, ha ezt megnyeri, akkor szerencsét próbálnak a Breeder's Cup Classicen. De az biztos, hogy 2000-nél egyetlen méterrel sem futtatják majd többet.

– Igen. Az a család leginkább csak mérföldeseket nevelt ki. Csak azt nem tudom, hogy a tulajdonosok miért nem akarják megtartani és elküldeni Claiborne-ra.

– Nos, apa elég nagy összeget ajánlott fel érte, és ugye ő aztán ismeri ezt a vérvonalat. Már évek óta nevelik ezeket a nagy, vad rohadékokat a Hunter-völgyben. Szerintem Rajah trénere úgy gondolja, hogy a ló egyébként is akkor fejlődhet a legjobban, ha olyan emberek között lehet, akik már kiscsikó korában is ismerték. Olyanok között, akik tisztában vannak, milyen a lelkiállapota ennek a családnak.

– Gondolom így lesz, és valószínű, hogy az én apám lesz majd megbízva a neveléssel. – Ezt nem is kétlem, és ez persze neked is jó hír. Ha Rajah hozzánk kerül, akkor apa bizto-

san a te édesapádnak adja a tenyésztési jogokat. Nekem legalábbis ezt mondta. – Egy évre? – Hogy a fenébe? Minden évre. Ő lesz az első Classic-győztes, akit 1980 óta nevelünk, és

ráadásul a te édesapád is részesedést kap a haszonból. Ha Rajah bekerül a fedeztetőbokszba, akkor a te nyugdíjas éveid is biztosítva vannak.

185

– Az istenit, Ricky. Lehet, hogy végül mi is úgy kötünk majd ki, hogy a Blue Grassen ülünk, sört iszunk a tornácon, nótázgatunk és a csikókat neveljük.

– Dehogy, mi aztán nem. Nekünk sokkal nagyobb feladataink vannak. Az az öregek szó-rakozása. Te és én az istenverte amerikai haditengerészetet fogjuk igazgatni.

– Nos, ha tényleg ezt akarjuk, akkor a legjobb lesz, ha ezt a melót most tényleg jól végez-zük el, különben mind a ketten hullazsákban megyünk haza. Különösen te – mondta Dan Headley tűnődve, ezután felállt, majd szólt a stewardnak, hogy hozzon még kávét.

– Láttad már, mekkora kupleráj van ott? – kérdezte a SEAL parancsnoktól. – A térkép sze-rint sehogy sem lehet oda bejutni, csak egy rohadt kis jetskivel.

Rick Hunter kuncogott. Élete nagy részében vagy édesapja jobb kezének fián, vagy az ál-tala mondott vicceken nevetett. Gyerekkorukban mindig is Danny volt a viccesebb az elvá-laszthatatlan kettősből, és amikor elég nagyok lettek ahhoz, hogy felkeltsék maguk iránt a lányok érdeklődését, akkor általában szintén Danny volt az, aki a nagyobb figyelmet kapta. Már persze mindaddig, míg ezekben a lányokban fel nem merült, hogy lehetnének a Hunter Valley Farms úrnői.

– De most komolyan, Dan, fogalmam sincs, hogy juthatnánk oda a felszínen haladva, fel, pontosan a csatorna közepén. Mindenképen kell, hogy legyen ott egy járőrhajójuk, és a víz-mélység még csak annyi sincs, hogy a BSZJ kényelmesen haladhasson benne, alámerülve.

– Van itt néhány jegyzetem, Ricky. A jelek szerint van itt egy be nem jelölt csatorna, amely talán megvan 12 méter mély is, és elég ahhoz, hogy egy dízel-elektromos tengeralattjá-ró eljuthasson a mólókhoz.

– Ezt most úgy érted, hogy pontosan a dagályárokban? Krisztusom, de hát az csak annyira széles, mint a Laurel Park.

– Valószínűleg. – Nincs is szükségem tengeralattjáróra. Jobban járunk, ha White Rajah-t visszük magunk-

kal. Ő legalább pontosan tudja, merre van az egyenes. – Nos, már az is jó hír, hogy nem neked kell vezetned. Legutóbbi alkalommal, amikor te

meg én egy éjszaka közepén próbáltuk megtalálni, merre van az egyenes, te összecsókolóztál egy villanypóznával az apád teherautójában, és sikeresen kioltottál minden egyes villanyt egész Bourbon megyében.

– Aha – felelte Rick. – De akkor még csak tizennyolc éves voltam. – Ennek ellenére, öreg haver, a legenda tovább él. Azzal a bizonyos villanypóznával sen-

kinek sem sikerült közelítőleg sem hasonlót elérnie azóta, hogy a hatvanas években Arthur Hancock szintén beleszaladt.

– Nem egy semmi társaságba keveredtem, ugye? A nagy Arthur Hancock és Rick Hunter, a jövendőbeli tengernagy. Ha azt akarod, hogy valaki kikapcsolja a világítást nálad, akkor sokkal jobban jársz, ha a mi párosunkhoz fordulsz segítségért.

– Azért remélem, akkor is sikerül majd valakinek leoltani a lámpát a Bassein folyón, ami-kor ti odaértek. Ha ugyanis lebuktok, akkor a kínai tengerészek a tökét veszik ennek a cow-boynak Kentuckyból. Rick Hunter, első osztályú SEAL-herélt szolgálatra jelentkezik, uram.

– Hallgass már, Dan, az isten szerelmére. Még ideges leszek. – Jól van. Akkor semmi vicc. Nézzük meg még egyszer ezt a térképet. Na, mármost, látod

itt ezt a jelzést, a főnököd, Bergstrom tengernagy itt akarja a találkozási pontot. Ott ugyanis 48 méter mély a víz, és kényelmesen várakozhatunk a Sharkkal. Ez a 16,00É 94.01K, nagyjá-ból 20 kilométerre a burmai partoktól, nyugat-délnyugati irányban a Negrais foktól. Itt enged-jük el a BSZJ-t, ami egyes-kettes-zéró irányba fordulva egyenesen a torkolat felé indul. Az egész összesen 25 kilométer, ami azt jelenti, hogy két és fél órába telik odaérnetek. Innen lesz egy kicsit trükkösebb a dolog, mert meg kell találnotok ezt az istenverte csatornát. Tudjuk, hogy a csatorna létezik, mert ezeknek a rohadékoknak van a kikötőben egy tengeralattjárójuk. Azt azonban nem tudjuk, hogy pontosan merre lehet, így aztán akad egy nagy problémánk, és

186

egy megválaszolatlan kérdésünk: vajon ettől a kis szigettől… hogy is hívják? Thamilha Kyun… északra vagy délre fut a csatorna. Délen van egy kevés, igazán mély víz, nagyjából 18 méteres, egyes helyeken. A coronadói embereitek azonban úgy gondolják, hogy a kínaiak egyszerűen keresztülkotorták ezt a sekély kis homokzátonyt. A sekély vizekben mindig köny-nyebb kikotorni a felgyűlt üledéket. Szóval a tieitek úgy gondolják, hogy a csatorna éppen itt van. Látod? Ennél a 15 méteres ároknál északnyugatra Thamihlától.

Hunter parancsnok csak nézte a térképet. – Jó, de mi van, ha tévednek? Ha a BSZJ-vel lemegyünk a fenékbe, lehet, hogy soha az

életben nem szedjük ki még egyszer. Hogyan találjuk meg, hová kell mennünk? – Csak lassan és óvatosan, haver. A szonárt használva, a feneket figyelve, és mindig, ami-

kor csak mertek, majd feljebb jöttök, és a periszkóppal szétnéztek odafent is. Látod itt ezt a jelzést? Ez itt egy vörös bója, ami minden két másodpercben fényjelzést ad. Azt szeretném, ha megkeresnétek a periszkóppal. A tieid úgy gondolják, hogy ettől a bójától alig 800 méterre keletre találjátok a főcsatorna bejáratát. Ott kell irányt váltanotok. Sebesség három csomó, irány hármas-ötös-zéró 200 méteren keresztül, onnan pedig a 15.53É 94,16K-nál újra irányt változtattok. Ekkor azonban már olyan vizeken jártok, ahol kínai hajók járőröznek, szóval jobb lesz, ha nagyon vigyáztok magatokra.

– Értettem, uram. Jézusom, Danny, te aztán valóban jó vagy ebben a tengeralattjárós mar-haságban. Most már értem, miért bízta rád a főnököd ezt a bevetést.

– Majdnem bejött. De nekem kellett megkérnem rá. Egyszerűen nem akartalak bevetésre elengedni, úgy, hogy nem én tartottam neked az eligazítást. Egyébként meglepő volt, mennyi-re könnyen beleegyezett.

– Gondolom, felismerte benned az ifjú zsenit. – Gondolom. De azért nagyon figyelj arra, amit mondani akarok. Már csak egy óránk van

ebéd előtt. Azután az első hivatalos eligazítás az embereid számára 15.00-kor kezdődik. Ott leszek én is, szóval nehogy elpuskázd. Nem szeretném, ha állandóan ki kellene javítanom téged. Úgyhogy most nagyon figyelj.

– Na és ha te figyelnél rám egy kicsit seggfej? Dan felnevetett, amikor meghallotta az ismerős szöveget, melyet gyakran használtak

gyermekkorukban. Rick Hunter azonban teljes komolysággal folytatta. – De tényleg, mi történik, ha nekimegyünk a fenéknek, és nem találjuk meg azt az isten-

verte csatornát? Akkor mi lesz? – Idefigyelj, én tudom, hogy egész életedet azzal töltöd, hogy az iszapban csúszol-mászol,

őrök torkát nyesed el, terroristákat öldökölsz, és dolgokat robbantasz fel. De amit most én mutatni szeretnék neked, az alapos meggondolást kíván. Ezt nézd meg. Ez a mély árok maga a mennyország egy ilyen kis tengeralattjáró számára, ha olyan sekély vizekben mozog, ahol nem igazán csinálhatja azt, amit akar. Ebbe a fő sávba akarsz egy csatornát fúrni, amit a tiei-tek be is jelöltek, de ehhez először el kell jutnod ebbe az egyenesbe, ahol nem kellene a fene-ket kotornod. Érted a szitut?

– Értem. – Jó. Na már most. Két úton juthatsz be az árokba. A hosszabbik, amely errefelé halad, az

4 kilométer hosszú, és egész idő alatt kotorni kellene, mert a vízmélység legfeljebb négyméte-res. Ez majdnem hónapokba telne. Vagy egy másik lehetőség, elkanyarodhatsz erre, a 3,8 kilométeres útvonalra, amely a szigettől nyugatra halad, de a víz elég mély, és csak 300 mé-tert kell kotorni, hogy az árokban találd magad. Szerinted melyik volna a jobb?

– Nos, én mindenképpen a 300 méteres kotrást választanám. – Az óceanografusaink véleménye szerint a kínaiak is ugyanígy gondolkodnak. Így a

BSZJ-vezetőtök ugyancsak a mélyebb víz felé fog kanyarodni, és bízunk benne, hogy rátalál-tok az árok bejáratára. Ha a víz eléri a mondjuk tizenöt méteres mélységet, akkor PM-re

187

emelkedtek, és ha minden igaz észreveszitek azt a villogó vörös fényt másfél kilométerre előt-tetek. Ekkor már csak be kell állnotok a csatornába, ami pontosan odavisz, ahol lenni akartok.

– Mi lesz, ha valami rohadék jön velünk szembe ebben a keskeny csatornában? – Azonnal jobbra kell fordulni. Süllyedjetek le a fenékre, lapuljatok az iszapra, és tegyetek

úgy, mintha egy nemrég megfulladt disznó volnátok. Mindegy, mi jön szembe, elmegy majd mellettetek. Ha hallotok valamit, akkor is maradjatok nagyon csendben ott a fenéken. Csak finoman.

– Állandóan azt mondogatod, hogy „csendesen” meg „finoman”. Ezzel most azt akarod kimutatni, hogy szerinted valami istenverte gorilla vagyok, ifjú Danny?

– Nem igazán, de attól még te vagy a parancsnok, és sokkal inkább hasonlítasz egy goril-lára, mint egy tengeri szellemre.

– Egyébként nem is én fogok vezetni. – Hála istennek. Mindenesetre, amit hangsúlyozni akartam, az az, mennyire jelentéktele-

nül kicsi az esélye annak, hogy másik hajóval találkoztok. A legutóbbi műholdfelvételeken összesen két hadihajó áll a mólóknál, plusz egy tengeralattjáró, valamint két vagy három jár-őrhajó, amelyek időről időre körbenéznek egy kicsit. Arról viszont, hogy bármilyen vízi jármű is mozogna éjfél után, egyetlen képen sem találtunk bizonyítékot. Személy szerint azt hiszem, könnyedén megtaláljátok a csatornát, és minden különösebb gond nélkül sikerül a partraszál-lás is. Utána már te vagy a főnök. Az én embereim azonban mindenképpen kihoznak bennete-ket onnan, Rick. Bízhatsz bennem. Megígérem.

– Ki vezeti majd a BSZJ-t? – A haditengerészet legjobbja. Valódi specialista. Talán még ismered is. Mills hadnagy

gyakorlatilag bárhova képes elmenni ezzel a mini-tengeralattjáróval. Nyugodt, kiváló szak-ember, és szinte ösztönösen megérzi a veszélyt. Ami pedig még ennél is jobb, korábban több-ször hajtott végre hasonló feladatot, szóval nem is lehetnétek nagyobb biztonságban mellette. Ő mindenképpen bejuttat benneteket, és ha gond van, akkor sem hagyja, hogy elfogjanak. Ennél többet szerintem nem is kívánhatsz.

– De igen. – Mit? – Csak azt, hogy te és én ott üljünk apám tornácán, egy-egy hideg sört iszogatva, zenét

hallgatva, és nézve, ahogy a kancák és a csikók estefelé keresztülmennek az udvaron. Jobban szeretném ezt, mint hogy valami kínai kikötőben kelljen szabadjára engednem a pokol minden ördögét.

– Nem is hangzik olyan rosszul. Szerintem biztosan csak azért, mert most aztán valóban nagyon veszélyes helyzetben vagyunk. Azonban már túl késő ahhoz, hogy a saját világunkkal törődjünk. Túl késő. Nyakig benne vagyunk valaki másnak a világában, és azt hiszem, a leg-jobb lesz, ha megtesszük, amit tennünk kell.

Két órával később Hunter parancsnok ott állt a csapata előtt, akik a tervek szerint hamaro-

san elindulnak az Indiai-óceán keleti része felé. A vakítóan kivilágított, betonfalú hadműveleti termet foglalták le az eligazítás idejére. A hosszú, kecskelábú asztal egyik oldalán másfél mé-ter széles monitor volt. A tizenegy fóka, akik elkísérik Hunter parancsnokot a burmai felség-vizekre, az asztal másik oldalán ültek, kezükben jegyzetfüzettel és tollal. Mindegyikük kapott egy térképet, mely a Bassein-deltát ábrázolta, valamint számtalan képet magáról a kínai tá-maszpontról, köztük műholdfelvételeket is. Ezek egyike annak a geotermikus erőműnek a felnagyított fényképe volt, mely majdnem pontosan a támaszpont közepén helyezkedett el.

A fókák mögött ült még néhány ember, akiknek döntő szerepük lesz a bevetés során: a tengeralattjáró parancsnoka; Dan Headley korvettkapitány, aki a megbeszélt helyre viszi a USS Sharkot, és a kivonási műveletet is felügyeli; David Mills hadnagy, aki a BSZJ-t fogja vezetni, és viszi partközeibe; Matt Longo hadnagy Cincinnatiből, a BSZJ navigátora; valamint

188

Rusty Bennett parancsnok, aki ugyan nem vesz részt a bevetésen, de aki nagyon hasznos ta-nácsokkal tud majd szolgálni. Mögöttük az acél bejárati ajtót becsapták, és a kulcsot is ráfor-dították. Két haditengerészeti őr azonnal odaállt az ajtónyílásba, további négy járőrözni kez-dett az amúgy teljes egészében kihalt épületben. Senkinek, beleértve a haditengerészet főpa-rancsnokát is, nem volt engedélye arra, hogy a szobába lépjen. Még akkor is, ha valamelyik fóka el akarta hagyni a hadműveleti termet, előbb a csapatvezetőjével alá kellett íratnia a jegyzetfüzetét. Senki nem telefonálhatott. A külső világgal egyáltalán semmiféle további kap-csolat nem állhatott fenn. És ez így is marad egészen addig, míg a USS Shark vissza nem ér a bevetés végén. A tervek szerint ma, június 2-án éjjel 22.00-kor hajóznak ki.

Hunter parancsnok mindjárt azzal kezdte, hogy bemutatta a többieknek a parancsnokhe-

lyettest, a huszonnyolc éves Dallas MacPherson hadnagyot. Ez a széles vállú, Dél-Karolinából származó fiatal tiszt, katonai pályafutását a Citadelben, az állam legendás hírű akadémiáján kezdte, de néhány szemeszter után úgy határozott, hogy inkább átmegy Annapolisba, a haditengerészet főiskolájára. A sötétkék egyenruhában gyorsan mászta a sza-márlétrát, és feleannyi idő alatt érte el a hadnagyi rangot, mint bárki más. Huszonöt éves kora előtt már tüzérként és rakétakezelő tisztként dolgozott az egyik Airleigh-Burke rombolón. Ez nagyon jó hely volt, ám nem eléggé a nyugtalan Dallas számára, aki hirtelen, társai legna-gyobb meglepetésére, beadta jelentkezését az Egyesült Államok haditengerészetének SEAL-századához.

Keresztülverekedte magát a BUD/S kiképzésen, és harmadikként végzett. Ő persze pa-naszkodott, hogy „biztosan pikkeltek rá” – miközben a legtöbb fóka örül, ha benne van vala-hol az első harmincban. Rövid, ám annál intenzívebb karrierje során az embereket két cso-portra osztotta a meggyőződés, miszerint hamarosan Bergstrom tengernagy székében végzi, vagy egy faládában, posztumusz kitüntetve a Becsületért Érdeméremmel. Pokoli kemény volt, bátor, mint egy oroszlán és okosabb szinte mindenkinél. A lelke mélyén azonban olyan vak-merő ember, aki ezzel a tulajdonságával vagy megmenti majd az egész egysége életét, vagy halálos bajba sodorja őket. Hunter parancsnoknak azonban semmilyen kétsége nem volt vele kapcsolatban. MacPherson hadnagyot szinte mindenki a támaszpont legkiválóbb robbantási szakértőjének tartotta, aki szakmájának és minden azzal összefüggő témának valóságos tudósa volt. Hunter parancsnok, erejének és éles eszének köszönhetően, bármikor az életét bízná MacPherson hadnagyra. Mikor őt választotta ki, azt mondta neki:

– Dallas, ahová mi megyünk, csak egyvalami mentheti meg az életünket, mégpedig az, milyen gyorsan jár az eszünk. Ha használod a fejed, akkor mind kijutunk.

Az igazat megvallva MacPherson hadnagy édesapja távoli rokonságban állt a veterán vé-delmi miniszterrel, Robert MacPhersonnal, és amikor ennek híre ment a különböző tiszti ét-kezdékben, az egyik magasabb rangú tiszt viccesen megjegyezte:

– Nos, ifjú Dallas, annál, ha valakinek megvannak a megfelelő kapcsolatai, semmi nem jobb biztosíték a hadseregben, hogy az ember gyorsan emelkedjen a ranglétrán.

– Pontosan így van, uram – válaszolta az akkor huszonkét éves tengerészkadét. – Szinte mindent én tanítottam meg Bob MacPhersonnak, amit tud.

Most, a legtávolabbi amerikai haditengerészeti támaszpont legtitkosabb helyiségében MacPherson hadnagy félelmetes felelősséget készült a saját vállára venni: nem csak elfogadta, hogy ha a parancsnokukkal bármi is történne, akkor átveszi az egész egység vezetését, de személyesen neki kellett biztosítania a Haing Gyi-szigeten levő geotermikus erőmű elpusztí-tását is. Hunter parancsnok úgy mutatta be, mint egy fiatal tisztet, akiben a legteljesebb mér-tékig megbízik, és akinek parancsait a többieknek mindenféle kérdés nélkül el kell fogadniuk, miközben a kínaiak elektromosáram-termelő erőművében tevékenykednek.

Következőként személyi testőrét, Bobby Allensworth hadnagyot mutatta be, akivel egy évvel korábban, egy szintén szigorúan bizalmas bevetésen már együtt dolgozott. Semmilyen

189

további részletet nem volt hajlandó elárulni Bobby Allensworth-ről, különösen nem azt, hogy saját erejéből verekedte ki magát Los Angeles déli negyedeiből, ahol piti bűnözőként élt, és vonult be az amerikai tengerészgyalogsághoz. Csak annyit tett még hozzá, hogy Allensworth hadnagy személyesen felel az egység biztonságáért, különösen akkor, ha harcolva kellene a célpontjukat elérni. Természetesen, folytatta, azért reméli, hogy erre nem fog sor kerülni.

Mike Hook tengerészaltiszt-főnök, aki szintén Kentucky-ból származott, kiváló atléta és úszó volt, és a csapat kettes számú robbantási szakértőjeként szolgált. Ő lesz MacPherson hadnagy segítője, miközben a tölteteket elhelyezi és az a különleges bomba is az ő gondjaira lesz bízva, melyet magukkal visznek a bevetésre – azt, amellyel Dallas darabjaira robbantja majd a gőzaknát, szabadjára engedve az óriási geotermikus energiát, amely minden bizonnyal az egész támaszpontot a levegőbe röpíti.

– Milyen messze akarunk lenni, amikor mindez bekövetkezik? – kérdezte valaki. Még mielőtt Hunter parancsnok azt válaszolta volna, hogy „egy órányira”, MacPherson

hadnagy közbevágott, és megjegyezte, hogy személy szerint azt tartaná a legjobbnak, ha ott-hon Coronadóban. MacPherson hadnagy gyakran tett ilyen, figyelemelterelő megjegyzéseket. Talán komolytalannak hangzott, amit mondott, de mindig magában foglalta az igazságot. Ő is tisztában volt vele, hogy az „egy órányira” lett volna a helyes válasz, ő azonban máris egy lépéssel továbbment, és azért mondta, amit mondott, mert csökkenteni akarta a feszültséget, illetve az előre nem látható veszélyek miatt érzett félelmet. Akadnak olyan tisztek, akik sze-rint ennek a módszernek egyáltalán semmilyen hatása nincs. De ha az ember megfelelően csinálja, akkor igenis működik, és a fenti válasz hallatán még Hunter parancsnok is nevetett. Csakis MacPherson hadnagy tudta egészen pontosan, milyen tökéletes időzítés kell ahhoz, hogy ezt a páncéltörő, acélba foglalt pokolgépet leeresszék több ezer méteres mélységbe, le a fő gőzaknába, majd szétrobbantani vele a masszív kútfőt, kitárva a kaput ezzel a Föld magjá-ból származó gigászi szeizmikus energiának.

– Uraim – folytatta a parancsnok. – A bevetésnek azon részleteivel kapcsolatban, melyek a támaszponton végrehajtandó tevékenységünket illeti, a Bengáli-öbölig tartó háromnapos út során kapnak eligazítást. Egyelőre még csak annyit szeretnék megmutatni, hogy pontosan hová megyünk, hogyan szállunk partra, és mi lesz a bevetés elsődleges célpontja.

Ezután röviden bemutatta a csapat további fontos tagjait: két olyan fókát, akik az előző évben is szintén az ő parancsnoksága alatt szolgáltak a Délkínai-tengernél, Riff „Csörgőkí-gyó” Daviest, valamint a híradóst, Buster Townsendet. Mindketten St Jame's Parish-ből szár-maztak, Louisiana azon területéről, melyet a Mississippi deltája ural. Mindketten felszíni ha-dihajókon szolgáltak. Ezenkívül beszélt néhány szót az egész csapat legkeményebb tagjáról, Catfish Jones tengerészaltiszt-főnökről, aki Észak-Karolinából származott, és korábban mély-vízi halászként kereste a kenyerét. A huszonkilenc éves Catfish a Koszovóban végrehajtott bevetések veteránja volt. A nyaka 48 centis, karja pedig mintha csak hidegen edzett acélból volna. Bobby Allensworth személyesen képezte ki kézitusára, és ők ketten jelentették a táma-dócsapat puszta fizikai erejét, ha esetleg kínaiakkal kerülnének szembe a támaszpont terüle-tén.

Az eligazítás kezdetén Hunter parancsnok inkább kicsinyíteni próbálta a bevetés kockáza-tosságát.

– Könnyen védett kínai haditengerészeti támaszpontra fogunk behatolni – kezdte. – Vi-szonylag új az egész létesítmény, és már hetek óta folyamatosan figyeljük. A hírszerzés sze-rint a tulajdonosok nem nagyon számítanak arra, hogy bárki is megtámadná őket, így viszony-lag jó eséllyel kezdünk neki a feladat végrehajtásának. A feladat egyébként, az lesz, hogy az egész támaszpontot radírozzuk le a föld színéről, mégpedig olyan gyorsan, ahogyan csak tud-juk.

190

Ebben a pillanatban érezhetően nyugtalanság töltötte be a helyiséget, így Hunter parancs-nok úgy döntött, kifejti azt a kérdést, mely minden bizonnyal minden emberét a legjobban foglalkoztatta: miért kell ezt nekik megcsinálni.

– Mint a legtöbben tudják, jelenleg súlyos olajválságban vagyunk, melynek okozói első-sorban a kínaiak. A nemzetbiztonságnál dolgozók szerint Kína további ehhez hasonló zavaró cselekményekre készül az Indiai-óceánnak ezen a részén is. Ezt a zavaró tevékenységet mind-azonáltal csak akkor tudja végrehajtani, ha a körzetben nagyobb haditengerészeti támaszpon-tot tart üzemben. Ez a létesítmény itt, a Bassein folyó deltájában az egyetlen módja annak, hogy Kína továbbra is katasztrofális hatással lehet a világ szabad olajkereskedelmére. Utasítá-saink egyenesen a Fehér Házból érkeznek. A kínai haditengerészeti támaszpontot az Amerikai Egyesült Államok kormányának nevében fogjuk elpusztítani. Ha feladatunkat sikeresen vég-rehajtjuk, akkor azzal nem csak azt biztosítjuk, hogy Kína visszahúzódik saját felségvizeire, ahová egyébként is tartozik, de kiérdemeljük vele az ipari világ minden egyes polgárának szívből jövő háláját. Persze nekik fogalmuk sem lesz róla, hogy mégis kinek kellene hálásnak lenniük. Mi azonban tisztában leszünk vele, és ez a fontosabb.

A teremben mindenki egyetértően bólintott. Hunter parancsnok azzal folytatta, hogy ezen az előzetes eligazításon szeretné a teljes csoportnak megmutatni, hova fognak menni, és ho-gyan találják majd meg a megfelelő utat a koromsötétben.

– Jól van – mondta. – Nézzék a térképeiket, közben kövessék ezt a nagyobb elektronikusat is, amin magyarázni fogok.

A kezébe vett egy hosszú fémvonalzót, és megmutatta vele, hol van az a hely, ahová a Shark, a teljes csapattal együtt megérkezik.

– Éppen ezen a helyen – folytatta – beszállunk a BSZJ-be. A vízmélység 50 méter lesz itt. Ezután elindulunk, és ezen az útvonalon haladva eljutunk eddig a kis szigetig, ahonnan, szak-értőink véleménye szerint, errefelé haladunk tovább, némileg mélyebb vizekben. Úgy gondol-juk, hogy ez a villogó vörös fény egy bója tetején, amelynek helye szintén be van jelölve a térképeiken, egy újonnan kiásott csatornába vezet bennünket. Ezután nincs más dolgunk, mint követni a fő átjárót egész a Haing Gyi-szigetig, ahol a célpontként kijelölt támaszpont találha-tó. A térképen láthatják, hol fogjuk a haladási irányt zéró-kettes-zéróra módosítani, majd in-nentől kezdve, a főcsatornában maradva egészen addig menni, míg meg nem látjuk a követke-ző jelzőfényt – két másodpercenként villan fel. Nagyjából másfél kilométerről vesszük majd észre. Habár még nem tudjuk száz-százalékig, pontosan hol szállunk partra, ezt a területet tartjuk a legalkalmasabbnak – Rocky Pointot. Kiugró földnyelv, előtte egészen a partig vi-szonylag mély a víz. Megvan talán öt méter is. Odaúszhatunk, és mivel elég messze esik a támaszponttól is, durván két kilométernyire, nem valószínű, hogy a járőrök ide is eljönnek. Ezután a célpontig a távolságot gyalog kell megtennünk, de nincsenek hegyek vagy mocsarak, és mindössze egyetlen ártéri folyón kell majd átkelnünk. Úgy látom, van itt valami híd is. Ha minden csendes, akkor azon fogunk menni.

– Kifelé is ugyanezen az útvonalon jövünk, uram? – Semmiképpen nem. Már csak azért sem, mert nem tudjuk úgy intézni a dolgot, hogy

geotermikus balesetnek tűnjön. A kínaiak azonnal tudni fogják, hogy mi voltunk azok. A BSZJ túlságosan lassú, és egyébként is azonnal vissza kell majd fordulnia, ha minket kirakott. Merevtestű, felfújható gumi rohamcsónakokkal jönnek értünk, mert azzal sokkal gyorsabban el tudunk pucolni. Az évnek ebben a szakában nagyon nyugodt a víz. Szerintem legfeljebb tizenöt perc alatt vissza is érünk a tengeralattjáróra.

– Tervek szerint hány épületet kell lerombolnunk? – Ha minden igaz, akkor hármat, de a legnagyobb az erőmű. Ezen múlik az egész bevetés

sikere is. Ha azt elkapjuk, akkor a támaszpont eleve használhatatlanná válik. Ezenkívül akad ott pár kínai hadihajó is. Ha megtehetjük, akkor mind-kettőt a levegőbe röpítjük. Csak egy pár tapadó kell hozzá.

191

– Van valamilyen információnk arról, hogy milyen erejű az őrség? – Nos, az embereink megfigyelése szerint egyszerre csak nyolcan járőröznek. Négyen a

mólókon, négyen pedig tőlük kissé hátrább, ahol ez a romboló van, valamivel közelebb a parthoz. Vagyis ha 01.00-kor megérkezünk, akkor nagy valószínűséggel nyolc őr lesz, akiket valószínűleg el kell intéznünk, ha oda akarunk jutni az erőműhöz. Ha elég csendesen csiná-lunk mindent, akkor talán három vagy négy órán keresztül többet nem is fogunk látni, de ha minden jól megy, ekkorra már úgyis régen úton leszünk visszafelé. Meglehet, hogy újra har-colnunk kell, de ekkor sem számítunk többre további nyolc őrnél, és nem vagyok biztos ben-ne, hogy szükséges lesz az ilyesmi.

– Na és mi volna, ha egyszerűen felrobbantanánk az őrházat, mondjuk éjfélkor, mikor ép-pen váltanak, és mindenki odabent tartózkodik?

– Erre mi is gondoltunk. De ez nagy zajjal járna, és nem vagyunk egészen biztosak benne, milyen erőt állomásoztatnak a kínaiak a környéken. Márpedig nem volna jó, ha egy csomó sárga helikopter üldözne minket fel-alá. Különösen azért, mert az egyik esetleg észre is vehet, és kinyírhat mindannyiunkat. Nagy általánosságban tehát azt hiszem, akkor hajthatjuk végre a legkönnyebben a feladatainkat, ha lopakodunk.

– Értettem, uram. Semmi gond. – További részleteket útközben tudunk meg, műholdas kapcsolaton keresztül. Sokan van-

nak, akik ezen az ügyön dolgoznak, és mielőtt Burmát elérnénk, biztosan változik a helyzet. Egyébként, ha engem kérdeznek, szerintem a meglepetés lesz a döntő tényező.

– A kivonással kapcsolatban, uram. Beszállhatunk a rohamcsónakokba a támaszpont köze-lében, uram? Mert ugye nem lenne valami jó vagy tíz kilométert rohanni egy istenverte rizs-földön keresztül, miközben ezek a kulik a nyomunkban vannak, nem igaz?

– Nem, Dallas, ez valóban nem volna jó. De persze az sem, ha úgy tűnne a dolog, mintha valami átkozott hajókirándulást akarnánk szervezni a kikötő körül. Egy-két napon belül ezt is megszervezzük. Szerintem az lesz a legjobb, ha itt délen, a mocsaras terület szélét vesszük célba.

– Ez rohadt messze van, uram. Van valami esély arra, hogy ha közvetlen veszélybe kerü-lünk, vagy az üldözés komolyra fordul, akkor kapunk némi segítséget?

– Nem, Dallas. Attól tartok, nem. Tizedik fejezet Június 4., hétfő 09.00. Tajvan északi része A Chi-lungért folyó csata már öt napja tartott, és a kínaiak – hatalmas veszteségeik ellené-

re is – úgy tűnt, mindenképpen megnyerik. Csak jöttek előre, további ezreket tettek partra Chinsan tengerpartján, és egyre újabb repülőgépeket kértek a kontinensről. De mikor végre sikerült kikényszeríteniük a kikötőváros belső kerületeibe való bejutásukat, 3000 halottat hagytak maguk mögött a Yehliu úton. Utcáról utcára, házról házra, udvarról udvarra küzdötték magukat előre a kikötő felé. A tajvaniak bátran védekeztek, és az igazság szerint soha nem is győzték le őket. Egyszerűen elárasztották.

Azután, éppen, amikor a kínaiak már egy végső nagy előrenyomulás indítására készülőd-tek, amivel kétségtelenül bejutnának a kikötőbe, a tajvaniak elővettek egy ászt az ingujjukból.

192

A különleges erők katonáinak egy csoportja átvágott a vasútvonalon, a Chungshan-1 – es útnál, beúszott a kikötőbe, és elvágta két hatalmas, konténerszállító hajó köteleit éppen akkor, amikor kezdődött az apály. Harminc másodperccel később ez a két gigantikus hajó egymás mellett úszott a bejáraton keresztül a behajózási terület felé, majd miután a tajvaniak mindket-tőt elsüllyesztették, részben eltorlaszolták velük a fő útvonalat, mely a kikötőbe, illetve onnan ki vezetett. A kínai haditengerészetnek három napjába telt, mire sikerült elvontatniuk az útból a roncsokat, ezzel szabad átjárást biztosítani hatalmas csapatszállító hajóik számára. A konté-nerszállítók meglékelése egy ideig nagy felhördülést keltett a kikötőben, ám így lehetővé vált a tajvani hadsereg erői számára, hogy elmeneküljenek a területről, vissza Tajpejbe. A táma-dók így győzedelmeskedtek ugyan, de sikerült nagyon megkeseríteniük az életüket.

Először is, Chi-lung kész romhalmaz volt, mind a kikötőben, mind a városban. Mindenfelé

romok és törmelék. Senki nem tudta, hogyan kell eljutni bárhová is. Ezenkívül számos kis ellenállási góc is megmaradt a városban, miközben a kínaiak szinte kétségbeesetten próbálták megkímélni a civil lakosságot. Ez már csak azért is komoly akadályt jelentett számukra, mert ezek a bizonyos civilek bizony alaposan fel voltak szerelve kézigránátokkal, puskákkal és gépfegyverekkel. Vadul harcoltak, éjjel-nappal, próbálván kiirtani a támadó hadsereget, az orvlövészet és a csapdaállítás ősi gerillamódszereit alkalmazva a mit sem sejtő csapatok ellen. A kínai hadsereg még soha nem volt ennyire távol az utánpótlástól, még soha nem keveredett ennyire bonyolult, és összetett harcba, nem hogy a határaikon túl, de a kontinensen túl sem. Olyan vállalkozás volt ez, amellyel kapcsolatban egyáltalán nem voltak korábbi tapasztalataik a modern időkből. Felszereléseik nagy része elavult, fejletlen, katonai eljárásaik telis-tele olyan hiányosságokkal, melyek most nagyon hangsúlyossá váltak.

Lassan mindez elkezdte szedni áldozatait. A kínai parancsnokok némelyike egyre inkább hajlott azt gondolni, Tajvant csak egyetlen módon lehet bevenni, mégpedig ha teljesen lerom-bolják. Mindenki tudta, hogy Kína legkiválóbb különleges erői a múzeumban csapdába estek. Helikopterszázadaikat keményen megtizedelték nem csak az óceán, de maga a sziget feletti légtérben is. Minden alkalommal, mikor megpróbáltak légi úton élelmiszer-utánpótlást juttatni a múzeumban rekedt erőiknek, kénytelenek voltak szembenézni azzal a vad tűzzel, melyet az újraformálódó tajvani erők rakéta és csöves légvédelmi hadosztályai vetettek be ellenük. A kommunikáció a küzdelemben részt vevők között siralmas volt. Gyakorlatilag egyetlen ember sem kapott rendszeres élelmiszerellátást, a személyes felszerelési tárgyak alkalmatlanok vol-tak a feladatra, és a logisztikai rendszer minden szinten darabjaira hullott. A hadianyagok utánpótlási vonalai mintha nem is léteztek volna. A lőszerutánpótlást, üzemanyagot, kenő-anyagokat, ételt és vizet szinte lehetetlen volt időben eljuttatni a fronton harcoló több ezer ember számára.

Természetesen lehetősége lett volna a kínaiaknak, hogy vizet és üzemanyagot rekvirálja-nak a helyi üzletekből, és talán az élelmiszerellátás is megoldható lett volna hasonló módon, de állandóan ellenséges területen mozogtak. Mindenki esküdt ellenségük volt, és még az is óriási erőfeszítésbe telt, hogy az ember életben maradjon, és nyomuljon tovább előre. Szintén óriási emberáldozatba került, hogy nem jutottak el a lőszerutánpótlások a páncélozott, tüzér-ségi és légvédelmi egységekhez és a csatahelikopterekhez. A kínaiak előrenyomulása ijesztő-en lassú volt, és a szárazföldi csapatok morálja igencsak alacsonyra zuhant. Eme júniusi nap delén, a kínai fegyveres erők Pekingben összegyűlt főparancsnokai előtt bejelentették, hogy a legújabb hírszerzési információk szerint a tajvani csapatok megindultak vissza, észak felé, a folyókra pontonhidakat állítanak fel, és sietnek megvédeni szeretett Tajpejüket. Még egy ijesztő barbár küzdelem a város bérházai között, amikor minden szobáért megkell harcolni, és az ember soha nem tudhatja, mi fog várni rá a következő sarok mögött – nos ez túl sok volt még ahhoz is, hogy végiggondolják a következményeket.

193

Zhang Yushu tengernagy nagyon is jól ismerte a hadviselés törvényszerűségeit, bármiről legyen is szó, egy idegen ország fővárosában, az otthontól messze folytatott utcai harc, egy alaposan beásott és megerősített ellenféllel szemben, még neki is túl nagy falat volt. Ez a ra-vasz öreg parancsnok azonban azonnal megtalálta a megoldást a problémára. Úgy határozott, a legjobb védekezés az lenne, ha a megmaradt tajvani erőket valahol máshol is lekötné, így aznap, 13.00-kor parancsot adott a kínai haditengerészetnek, azonnal nyisson újabb frontot lent, délen. Pontosabban utasította őket, hogy zúdítsanak tüzérségi tüzet a banán alakban elte-rülő város, Tainan északi partjaira, melyet követően indítsanak partraszállást Luerhmennél. Zhang elképzelése szerint ez mindenképpen megállítja a tajvani hadsereg előretörését észak felé.

Luerhmen olyan történelmi háttérrel rendelkezett, amely magára vonzhatja egy kiváló stratéga figyelmét, mint amilyen maga Zhang is volt, aki e mellett két lábbal állt a realitás talaján, és szerette a nagystílű megoldásokat. Tainan tengerparti elővárosa, Luerhmen volt az a hely, ahol a nagy Koxinga 400 hadidzsunkával, 35 000 katonát dobott partra 1661-ben, és ahol ez a Ming korabeli hadsereg egyszer és mindenkorra kiűzte a holland gyarmatosítókat tajvani erődítményeikből. Ami Zhangot illette, számára a jelenleg hatalmon levő tajvani veze-tés is legalább annyira idegennek számított, mint annak idején a hollandok, éppen ezért úgy gondolta, nagyon jó előjel lehet ez a támadásra. Haditengerészetének teljes erejét a délnyuga-ton fekvő városka ellen irányította hát, a helyszínre küldve a második Szovremennyij-osztályú rombolóját, valamint három további fregattot, melyek így együtt azt a feladatot kapták, hogy puhítsák meg a tajvani védelmet a közelgő partraszállás megkezdése előtt.

A legnagyobb hibát akkor követték el, amikor alulbecsülték a Kaohsiung haditengerészeti

támaszpontján maradt tajvani légierőt. Még mindig rendelkeztek tizenkilenc F-16A-val, és a támaszpont szomszédságában levő nagy hatótávolságú radart is sikerült kijavítaniuk. Június 5-én, kedden, napkeltekor észrevették a Szovremennyijt, amint Tainan partjaitól 10 kilométerre halad, az egyre világosodó horizonton.

Feng-Shiang Hu tengernagy, a tajvani haditengerészet főparancsnoka személyesen teljesí-tett szolgálatot, fel-alá járkált a hadműveleti teremben, és még mindig el volt tökélve, hogy visszaveri a szoros túloldaláról elindult támadókat. Azonnal útnak indított egy öt F-16-osból álló rajt. Ezek a kemény kis együléses gépek úgy lettek átalakítva a feladatra, hogy ezúttal mindannyian egy-egy 250 kilogrammos bombát hordoztak mindegyik szárnyuk alatt, a szoká-sos Sidewinder rakéták helyett. 06.20-kor szálltak fel szárazföldi légitámaszpontjaikról, tettek egy széles kanyart a szoros felett, majd nyugati irányból érkezve, a tajvani partoktól nagyjából nyolcvan kilométerre, 600 csomós sebességgel közelítették meg célpontjaikat, szinte súrolva a tenger hullámait. Elöl három gép, mögöttük a maradék kettő. A 8000 tonnás Szovremennyij romboló sziluettje szinte azonnal feltűnt a rózsaszínes hajnali égbolt előtt, és a hajó hadműve-leti helyisége pontosan 06.28-kor vette észre a támadó gépeket. A rakétairányzó ujjai szinte szálltak a billentyűzet felett, négy darab, SAN-7 Gadfly rakétát küldve a kilövőállványokra. A Szovremennyij kapitányának azonban nem voltak harci tapasztalatai. Értesítette a kísérőfregatt kapitányát, aki szintén tudott a közeledő tajvani vadászbombázókról. Röviden megtárgyalták a teendőket, majd a romboló parancsnoka utasítást adott, hogy a hajó azonnal forduljon bal felé, ezzel próbálva csökkenteni saját radarképét a közeledő repülőgépek ernyő-jén. Szinte nevetséges, alapvető hibát vétve ezzel, a romboló pengeéles orrát mutatta a táma-dóknak ahelyett, hogy széles oldalát fordította volna feléjük. A radarkezelő egy időre el is veszítette szem elől az F-16-osokat, amikor azok a radar alá buktak, ám hamarosan, a hajótól 43 kilométerre újra felbukkantak. A Szovremennyij azonnal észrevette őket, a radarkezelő felkiáltott:

– Amerikai radar jeleit veszem. Követés egyes-zéró-négyes-nyolcason. Sebesség 600 cso-mó, haladási irány kettes-hetes-zéró, távolság negyven.

194

A tajvani pilóták, akik most már magasabbra vitték gépeiket, hallották a pilótafülkét betöl-tő sivítást, amint vészjelző berendezésük tudatta velük, a Szovremennyij keresőradarja rájuk állt. Ennek ellenére továbbra is közelítettek a kínai romboló felé. A víz felett suhanva, 1111 kilométert megtéve óránként, vagyis minden perc elteltével, 18 kilométerrel kerülve közelebb célpontjukhoz, az elöl haladó három gép egyenesen a hadihajó hatalmas teste felé tartott. 12 kilométerre megközelítették már, amikor észrevették, és éppen időben sikerült ráfordulniuk. Ezután egyszerre oldották ki mind a hat bombájukat, pontosan a hajó orrára célozva, az egyet-len olyan dologra, amely elég sokáig egyhelyben áll ahhoz, hogy a számítógép megfelelő hi-vatkozási pontként használhassa a célzáshoz. A harcot a gépek vívták, viszont az emberek voltak azok, akik irányítottak. A kínai rakétairányzó ujja ebben a tizedmásodpercben a kilö-vőgombra tapadt, és a Gadfly rakéták sivítva törtek a levegőbe, miközben a bombák, melyek a repülőgépek hatalmas sebességével haladtak, áttörték a hullámokat.

Az F-16-osok megpróbáltak kitérni a rakéták elől, de az, amelyik a bal oldalon haladt, ép-pen szembekapta az egyiket, és a következő pillanatban hatalmas tűzgolyó kíséretében felrob-bant. A középső bombázót szintén találat érte a szárnya mögött, ezért megpördült, és a leve-gőben szétrobbant. Mindkét pilóta azonnal meghalt. A harmadik és negyedik rakéta teljesen mellément, de ekkor már jöttek is a bombák, fütyülve szelték a levegőt, és úgy pattogtak a víz felszínén, mint a lapos kavicsok. Az első gellert kapott egy nagyobb hullámon, és magasan átrepült a hajó orra felett. Ha a Szovremennyij a tat irányából kapja a bombát, akkor az való-színűleg egyszerűen csak átrepül felette, most azonban egészen más volt a helyzet. Az orr felől érkezett, megpattant a vízen, átszállt az elülső fedélzet fölött, és egyenesen berepült a hajóhíd ablakain, majd le a hajótest mélyére, és csak ekkor robbant fel. A következő bomba egy századmásodperccel ez után érkezett, szintén nagy ívben átrepülve az elülső fedélzet fö-lött, majd a felépítmény közepébe csapódva megsemmisítve a hadműveleti termet, a híradó-szobát, valamint a rakétairányzó rendszert is. A harmadik bomba még a hajó orra előtt 27 mé-terrel belemerült a vízbe, ezért pontosan az orr mögött csapódott be a hajótestbe, felfelé ívelve keresztülszakítva a páncéllemezeket, és letépve egy hatalmas darabot az orrfedélzetből.

A valódi kárt éppen a negyedik bomba okozta, annak ellenére, hogy teljesen véletlenül történt így. Ez ugyanis, amelyet a már menekülőben levő, jobb oldali F- 16-os dobott le, meg-pattant egy jókora hullámon, 90 méterre a hajó előtt, balra kitérve, magasra felemelkedett a levegőbe, mintegy ötven méterre. Hangosan sivítva, meredek szögben zuhanva csapódott be a tatrészbe, közvetlenül a felépítmény mögött, keresztül a fedélzeten, egyenesen a gépházba, majd gigászi erővel robbant fel, a gerinchez elég közel ahhoz, hogy a hajó egész alsó részét letépje. A Szovremennyij, mely most már meredeken balra dőlt, három percen belül felborult, és tíz perc múlva, teljes legénységével együtt, lesüllyedt a szoros fenekére.

A két tajvani támogató vadászgépet, mely az első három mögött 6 kilométerrel érkezett, nem fogta be a Szovremennyij radarja, ezek egyenesen elrepültek a már sérült romboló felett, majd élesen balra kanyarodtak, és azonnal a fregatt felé vették az irányt, melynek tűztámoga-tást kellett volna nyújtania a nagyobbik hajónak. Még csak meg sem próbált rakétáival tüzet nyitni.

A fregatt hadműveleti termében, ahol teljesen lekötötte a személyzet figyelmét a romboló halála, ekkor adtak csak parancsot kis hatótávolságú rakétáik kilövésére. Már túl késő volt. Az egyik ugyanis meghibásodott, a másik pedig csak sokkal az után hagyta el a kilövőállványt, hogy a két F-16-os ledobta bombáit. Ennek a hajónak a kapitánya azonban jobban képzett lévén, az oldalával fordult a közeledő bombák felé éppen úgy, ahogyan a romboló parancsno-kának is tennie kellett volna. Az első bomba ártalmatlanul szállt el a hajó felett, és a második is szinte semmi kárt nem okozott, habár röptében letépte az árbocokat és a radarberendezést. A harmadik sokkal alacsonyabban érkezett, keresztülszakította a törzset, majd kijött a hajó másik oldalán, útközben elpusztítva a fedélköz szinte teljes középső részét.

195

A negyedik bomba még a vízben felrobbant, mielőtt célpontját elérte volna, és csodával határos módon senki nem halt meg a támadás során, csak két matróz sérült meg a bomba re-peszeitől. Legalább ugyanennyire csodával határos módon a fregatt még mindig úszott. Moz-gásképtelen, és nagyobbrészt használhatatlan állapotban volt, de el nem süllyedt.

Nagy általánosságban tehát Feng-Shiang tengernagy úgy gondolta, dicsőséges óra volt ez a haditengerészet pilótái számára, ráadásul minden még reggeliidő előtt. Az egyik lelőtt pilóta azonban az ő húszéves unokaöccse volt, és körülbelül tizenöt percbe telt, míg legalább annyi-ra össze tudta szedni magát, hogy az eredményekről beszámoljon feletteseinek.

Zhang tengernagy dühöngött. Már csak a bombák viszonylag nagy száma, amelyek eltalál-

ták az orosz gyártmányú rombolót, ara engedett következtetni, hogy valaki óriási hibát köve-tett el, Zhang Yushu pedig elég régóta szolgált már a haditengerészetnél ahhoz, hogy tudja, ez minden valószínűség szerint a modern tengeri hadviselés leggyakrabban előforduló tévedése volt. Ugyanis egy bomba, amelyet egy több mint 600 csomós sebességgel a víz felett alacso-nyan közeledő repülőgép dob, az szinte egyáltalán nem zuhan. Hihetetlen erővel száll előre, majd amikor becsapódik a vízbe, lelassul, és gellert kapva a magasba emelkedik, talán 25 mé-ter magasra is, de továbbhalad. A haladási irányát tartja, de már sokkal magasabban van. Zhang Yushu meglátása szerint ebben az esetben akkor van a legnagyobb esély a túlélésre, ha az ember éppen oldalra fordul a bombának, mert ekkor – mivel a fedélzet csak nagyjából 15 méter széles – viszonylag jó esély van arra, hogy az egyszerűen elsuhan az ember felett. Ha azonban orral fordul a bomba irányába, akkor – különösen egy ilyen hatalmas hajó esetében, mint ez a Szovremennyij – a hajó egész törzse célponttá válik, orrtól a tatig 150 méter, ami tízszer olyan nagy terület, mint a szélessége: vagyis pontosan 1000 százalékkal nagyobb az esély arra, hogy a hajót találat éri, és elsüllyed. Zhang tengernagy pontosan tisztában volt ve-le, mekkora a kísértés, amely egy hajó parancsnokát arra sarkallja, forduljon szembe a köze-ledő gépekkel, így keskenyebb célpontot nyújtva. Zhang tengernagy azonban biztos volt ben-ne, hogy nem téved, hiszen egy közeledő bomba haladási irányát körülbelül 15 centiméteres pontossággal meg lehet határozni a ledobáskor. Zhang bombavetési törvénye alapján tehát a valóban fontos szempont a céltárgy hossza, nem pedig annak szélessége.

A Szovremennyij parancsnoka tehát drágán megfizetett ezért az alapvető hibáért, de sajnos nem csak a saját életével, hanem a hajó teljes legénységével is. Nem is beszélve magáról, az 500 millió dolláros rombolóról.

– Micsoda tökéletes, istenverte… – dühöngött a tengernagy, egy olyan kínai kifejezést használva, mely sokkal inkább illett volna valamelyik hadihajó fedélközében levő legénységi szállásra, mint Pekingbe, egy főparancsnoki hivatalba.

Egyszerűen el sem tudta hinni, milyen nagy árat kénytelenek fizetni ezért a kis lázadó szi-getért, Tajvanért. Nem tudta elhinni a rengeteg emberéletet, a halálozási arányt, az elvesztett hajókat, szó szerint tucatnyi repülőgépet, most pedig ezt az óriási rombolót.

Zhang Yushu eltökélte, hogy véget vet ennek a háborúnak, mégpedig nagyon, de nagyon gyorsan. Ha ez így megy tovább, akkor még a rohadt amerikai haditengerészet is ideér, akkor pedig elszabadul a pokol. Ezt egyszerűen nem hagyhatom. Most azonnal lépnünk kell. Nagyon határozottan.

Eközben légideszantos erők ugrottak ki szállítógépeikből, a ledobási terület fölött, négy kilométerre északnyugatra Tainan repülőterétől, a tajvani hadsereg pedig készen várta őket. Valóságos fegyverarzenált állítottak fel a területen. A történelem egyik általános igazsága, hogy a támadóerők mindig sokkal nagyobb veszteségeket szenvednek, mint a védők. Ami azonban itt folyt, az már túlzás. Két óra hosszán keresztül egyfolytában kellett a kínaiaknak légitámadásokat végrehajtaniuk, míg végre sikerült teljesen elüldözniük a körzetből a tajvani-akat.

196

A ledobás területén nagyjából 15 csomós szél fújt, ami tovább növelte a veszteségek szá-mát, hiszen a sebesült kínai ejtőernyősöket a központi területtől sokkal távolabb sodorta. A földön levő parancsnok a ledobási területtől messzebb, szélirányban állíttatta fel a kórházsát-rakat, és csapatainak nagy része abban vett részt, hogy a sebesülteket cipelték ide, kezelésre. Végül persze mindegyiküket a repülőtérre fogják majd szállítani, és onnan evakuálják. Egyébként ennek a reptérnek a megszerzése volt Kína célja.

A rohamozó erő a tervezettnél később érte el a célpontot. Már rég fent volt a Nap, és va-lamilyen csoda, valamint a híradóberendezések hibája miatt – ami azóta is a tajvani hadsereg legnagyobb hátrányának számított – a kínaiaknak sikerült meglepniük a védőket. Lerohanták a külső védelmi állásokat, beözönlöttek a reptér területére, elfoglalták a kifutópályákat. 2000 katonát irányítottak a reptérre vezető utakhoz, ezzel biztosították a körzetet. Beásták magukat, elhelyezték hordozható légvédelmi rendszereiket, főleg QW-l-es föld-levegő rakétákat. Betör-tek az irányítótoronyba, és azt is elfoglalták. Ezenkívül megszerezték az üzemanyagraktára-kat, amivel együtt hatalmas mennyiségű üzemanyag, és sugárhajtású gépekbe való repülőben-zin is az ölükbe pottyant. Minden egyes járművet lefoglaltak, amit a reptéren találtak, és azon nyomban visszaküldték egy nagyobb erőt a ledobási körzetbe azzal a paranccsal, hogy segít-senek a sebesültek ideszállításában, és evakuálásában.

A tainani repülőtér délre teljes egészében a kínaiak kezére került, így sikerült megszerez-niük az első nagyobb légi hídfőállást. Fél órán belül, légi úton hatalmas mennyiségű utánpót-lás és erősítés érkezett. 1400-ra szinte két teljes hadosztály volt a földön, harminc csataheli-kopter társaságában. A gépeket mind ellenőrizték, feltankolták, felfegyverezték, így azok ké-szen álltak előbb Tainan, majd a nagy tajvani kikötőváros, Kaohsiung megtámadására.

Ekkorra már egy tengerészgyalogos-hadosztály is elkezdte a partraszállást Luerhmennél, és számos partraszállító bárka – a kínai Déli Flotta hadihajóinak fedezete alatt – közeledett a sekélyebb vizek felé, ahol azonban tajvani nemzetőrség erős és fegyelmezett erőivel találták szemben magukat. A kínai parancsnokoknak megint nem volt más választásuk, mint harcba bocsátkozni, és a két ellenséges erő a Tuchang közelében futó főútvonalon csapott össze. A kezdeti előny a védőké volt, akik jól kiépített fedezékekből tüzelve szinte lekaszabolták a tá-madó erőket, sokkal inkább gerilla harcmodort használva, mint a modern, huszonegyedik szá-zadi hadseregek által alkalmazottat. Mivel a csapatok még mindig százával érkeztek a partok-ra, a kínaiak megállíthatatlanul törtek előre, a délután elején végre sikerült kicsikarniuk egy áttörést. Több mint 500 halottat hagytak maguk után, de a tajvaniak, akiket már a kínai akna-vetők és mozsárágyúk is folyamatosan lőttek, kénytelenek voltak visszavonulni. Az újonnan partra szállt tengerészgyalogosok beljebb hatoltak a szárazföldre, majd tovább, a repülőtéren összegyűlt csapataikhoz. Most már kétségtelennek tűnt, hogy a sziget déli része hamarosan az ő kezükben lesz.

Ezalatt Pekingben Zhang Yushu tengernagy hitetlenkedve olvasta a hadszíntérről érkező

jelentéseket. Azt azonnal látta, hogy a repülőteret elfoglaló erők későn érkeztek, és az infor-mációk szerint mind ott, mind a Luerhmen közeli partraszállás során valóságos vérfürdőt ren-deztek a tajvaniak. Mindemellett pedig ott volt a Szovremennyij-osztályú romboló elvesztése. Dühösen adott parancsot a partok elhagyására, és utasította parancsnokait, hogy erősítsék meg a Tainan repterén levő légi hídfőállásukat. Ezenkívül követelte, hogy pontosan mondják meg neki, milyen pozíciókat vettek fel egységeik Tajpej körül.

Innentől kezdve mintha minden lassított felvételen történt volna. Tajpej külvárosaiban a tajvani erők újra hősies küzdelmet folytattak. A hatalmas kínai hadsereget megtorpanásra kényszerítették, csakúgy, mint Chi-lung külvárosaiban. Megint keserves harc dúlt, utcáról utcára, házról házra, miközben a boltokat és ipari épületeket szisztematikusan megtisztították. Mindezért azonban óriási árat kellett fizetni emberéletben és lőszermennyiségben is.

197

Ezzel egy időben az észak felől érkező kínai erők is elérték Tajpej külvárosát, és megkez-dődött az a harc, amely végén korlátozott tartalékaik mindenképpen kimerülnek. A vesztesé-gek félelmetesek voltak. A kínaiak több mint 1000 embert veszítettek csak az első két órában. A parancsnok közvetlen műholdas összeköttetésben állt Zhang Yushu tengernaggyal, aki úgy határozott, ha a földig kell rombolnia Tajpejt, hogy a sziget megadja magát, akkor legyen. Utasította harctéri parancsnokait, hogy tegyenek meg bármilyen drasztikus lépést a vesztesé-gek számának csökkentésére. Ahogy a dolgok álltak ugyanis, a kínai hadsereg kénytelen volt elfoglalni a Nemzeti Tajvani Egyetemi Kórházat Tajpejben és a Chengkung Egyetemi Kórhá-zat Tajnanben. Kína bevetette Z-9W Dauphin csatahelikoptereiből álló flottáját is. Mindegyik nehézfegyverzetű gép páncéltörő rakétákat hordozott. Ezek a 140 csomóval haladó szörnyete-gek 4600 méter magasság elérésére képesek, és mivel a Tajnan repülőterén kialakított légi hídfőállás most már biztosan kínai kézen volt, semmi nem akadályozhatta meg őket, hogy a szoros fölé repüljenek, feltankoljanak, majd várják a bevetési parancsot.

Ez pedig késő délután érkezett meg. A Dauphinek felszálltak, és elindultak Tajpej nyugati része felé. Alacsonyan repülve szálltak el a Tamsiu-folyó felett, kikerülve az alkalmankénti légelhárító tüzet, majd azonnal kilőttek négy rakétát az Elnöki Épület fehér márványfalába, a Paoching út sarkán. Eltalálták a Fegyveres Erők Kulturális Központját, majdnem lerombolták a Tower Records épületét, és csak a rend kedvéért, kilőttek egy rakétát a Csang Kaj-sek Em-lékteremre is. Ez utóbbi rakéta megölt ugyan nyolc embert, de gyakorlatilag be sem horpasztotta a tajvani nemzet atyjának szobrát. Ez volt az első támadás a főváros ellen, és a hatalmon levő párt tagjai megkövülten álltak az Elnöki Épület megrongálódott falai és omla-dozó mennyezete alatt. Úgy tűnt, Kína végül rászánta magát, hogy lerombolja a teljes fővá-rost.

A helyzet még rosszabbnak tűnt délre, Tainan városában, ahol a kínai Dauphinok szintén támadásba lendültek, és látszólag teljesen találomra lövöldözték ki rakétáikat. Eltalálták Ke-let-Ázsia legnagyobb templomát, a Shenmut, lerombolták a rendőrkapitányságot, felrobban-tották a Közlekedési Minisztériumot, és kilőtték a legnagyobb bevásárlóközpont külső falát is. Közvetlenül eme, teljesen véletlenszerűnek tűnő támadás végeztével, a kínaiak a helyszínre küldték tengerészgyalogos és légideszant egységeiket. Mindkét városban taktikusan törtek előre, a légitámadások fedezete alatt. A tajvani erők maradéka gyorsan fogyatkozott, sokan egyszerűen eldobták fegyvereiket. A civilek elhagyták a belvárosokat, nők és gyerekek pró-báltak kiutat találni a romhalmazból olyan katonák segítségével, akik levetették egyenruháju-kat.

A kínai hadsereg pedig egyre csak jött, de mostanra mintha megváltoztak volna. Zhang tengernagy összegyűlt tengerészgyalogosainak és katonáinak nem volt gyomra ahhoz, hogy civileket gyilkoljanak, különösen kínai civileket nem, márpedig a tajvaniak kétségtelenül azok voltak. A parancsnokok nagyon is tisztában voltak ezzel. A hadsereg tovább tört előre, és ha-marosan eljutottak a Béke park közelében álló Elnöki Épülethez, melynek kulcsra zárt kapuját három kézigránáttal robbantották szét. Az őrség elmenekült, az elnök pedig – nyolc vezető minisztere társaságában – békét kért. Felemelt kézzel jöttek elő, és az őket leigázó erők óriási tisztelettel bántak velük. Mindkét oldal vezetői bementek a kormány tanácstermébe, és oda-hívták a nemzeti televíziót is, amely élőben közvetítette, amint a kormány parancsot ad a had-sereg, haditengerészet és légierő tagjainak, hogy tegyék le fegyvereiket, és azonnal adják meg magukat. Hamarosan kapcsolatba léptek Pekinggel is, ahol Zhang Yushu tengernagy értesítet-te őket, másnap délelőtt 10.30-kor érkezik meg a Csang Kaj-sek nemzetközi repülőtérre a vezérkarával együtt, hogy megegyezzenek a kapituláció feltételeiről.

Így aztán 2007. június 5-én, kedden, délután hat órakor a Kínai Köztársaság, melyet a vi-

lág csak Tajvan néven ismert, visszatért a Kínai Népköztársaság, a „másik Kína” uralma alá, mely Mao Ce-tung kommunista örököseinek irányítása alatt állt. Ez volt a legnagyobb horror

198

a szoros túloldalán levő, mindeddig ellenálló kis sziget békeszerető és profitot hajszoló lakos-sága számára. És a szélesen mosolygó Zhang Yushu tengernagy hadicselének köszönhetően Tajvan hatalmas, washingtoni barátai még csak a kisujjukat sem mozdíthatták, hogy meg-mentsék őket.

Éppen ezért Morgan tengernagy – aki fürdőköpenyben ült Kathy marylandi házának

könyvekkel teli dolgozószobájában, nézve a hatórás híreket és feketekávét szürcsölgetve – olyan hangulatban volt, amelyet leginkább a hitetlenkedés és a maró düh keverékeként lehetne jellemezni.

– Remélem, azért egy pillanatig sem ringatják magukat abban a tévhitben, hogy ezt meg-úszhatják – morogta magában. – Megkapták a szigetet. Mondanom sem kell, hogy megkapták a múzeumot is, ami miatt persze az egész háborút kirobbantották, és az égvilágon semmit sem tehetünk mindez ellen, kivéve persze a hadüzenetet. Azonban ezerféle módon meg lehet nyúzni egy macskát, és szavamra ezek a kis szemétládák nagyon meg fogják még bánni azt a napot, amikor úgy döntöttek, Uncle Sammel kezdenek viccelődni.

– Ne haragudj, drágám, megismételnéd, mert nem hallottam – mondta Kathy O'Brian, aki éppen ekkor érkezett meg a szobába, narancslét és forró croissant-t hozott befőttel.

A tengernagy szeme még mindig a képernyőre tapadt, de azért nagyon éhes is volt, hiszen majd az egész éjszakát a tévé előtt töltötte. Nem szólt egy szót sem, de gondolataiba merülve nyúlt a croissant-ok felé, a következő pillanatban hangosan felkiáltott, ugyanis az étel nagyon forró volt.

– Jézus Mária! – kiabált, és magára öltötte egyik kedvenc arckifejezését, azt jelképezendő, mennyire súlyosan megsérült. – Mégis, mi az ördög ez? Tésztagránát?

Kathy, aki egészen úgy nézett ki, mint Júlia Roberts vörös hajjal, sötétzöld fürdőköpeny-ben, hangosan felnevetett, mint mindig, amikor Arnold Morgan ilyen sebességgel alkotott a semmiből új kifejezéseket.

Morgan mosolyogva odafordult hozzá, és elismerően végignézett a nőn, akit mindennél jobban szeretett.

– Szerintem az égés egy cseppet sem súlyosabb másodfokúnál – jegyezte meg dagályosan, jobb kezét rázva és fejét ingatva. – Szükségem lesz jégre, egy pohár vízre, egy törülközőre, valamint ügyvédem telefonszámára. Remélem, rendesen fizetted a biztosításodat. A saját ér-dekedben.

– Jobb lenne, ha színésznek állsz, ahelyett, hogy a Vörös Kína eltörlésével vesztegetnéd az idődet – jegyezte meg Kathy, miközben egy recézett pengéjű késsel szakértő módon kettévág-ta a croissant-t, majd vajat és eperlekvárt kent bele. – Tessék, inkább egyél.

Ezzel a férfi kezébe adott egy tányért. – Téged miért nem égetett meg? – kérdezte Morgan. – Talán azért, drágám, mert én nem markoltam meg a legforróbb részén, vagyis a tetején –

válaszolta Kathy. – Mert a hő leggyakrabban felfelé emelkedik, mint köztudott. Arnold azután határozott szavakkal tájékoztatta a nőt, hogy ő, mint egy amerikai atom-

tengeralattjáró korábbi kapitánya, igenis tisztában van a fizika alapjaival még akkor is, ha átmenetileg megfeledkezett a közönséges croissant hővezetési tulajdonságairól.

Kathy erre töltött neki egy pohár narancslét, majd figyelmeztette, hogy csak óvatosan bán-jon az itallal, mert még a végén fagyási sérülései lesznek.

Arnold azonban akkor már nem figyelt. – Jézusom, Kathy. Odanézz. A nő a tévé felé fordult, ahol a John F. Kennedy repülőgép-anyahajót lehetett látni, amely

némileg jobb oldalára dőlve, lassan haladt előre. – A JFK fedélzetén a baleset két héttel ezelőtt történt, japán felségvizeken – hallatszott a

bemondó hangja. – Ezeken a drámai felvételeken azt láthatják, amint a hajó, kevesebb mint tíz

199

csomós sebességgel haladva, az okinawai amerikai támaszpont felé araszol. A filmet egy társ-csatorna készítette a csendes-óceáni térségből, állításuk szerint a támaszponttól 75 kilométer-re. Az Egyesült Államok haditengerészete megtagadta tőlünk az engedélyt, hogy a hajó utolsó néhány kilométerére egy filmes csapatunk érkezzen a fedélzetre, valamint azt is, hogy interjút készíthessünk a baleset pontos körülményeiről. Tegnap este a haditengerészet semmi jelét nem adta annak, hogy bármilyen módon is fényt akarnának deríteni erre a titokra, hogy mi történhetett az Ishigaki-szigetektől nyugatra, május 22-én éjjel.

Morgan tengernagy tűnődve rágta croissant-ját. Akárcsak a haditengerészet, természetesen ő is nagyon jól tudta, mi történt. Egy kínai Kilo-osztályú tengeralattjáró által kilőtt két torpedó mozgásképtelenné tette a 88 000 tonnás hadihajót, amivel a JFK vált az ötödik olyan anyaha-jó-harccsoporttá, mely képtelen volt részt venni Tajvan védelmében. Ha pedig a még mindig San Diegóban veszteglő Ronald Reagant is beleszámítjuk, akkor a Nagy John a hatodik.

– Talán így volt a legjobb – jegyezte meg Kathy. – Talán jobb most, hogy Tajvan végül a nagyobb Kína részévé vált megint. Talán ha az anyahajó valóban a kijelölt járőrterületen tar-tózkodik, akkor belekeveredett volna egy valódi háborúba. Ki tudja, hányan haltak volna meg, és azóta talán már egy hosszú háborút vívnánk mi is.

– Nincs igazad – felelte Arnold rosszkedvűen. – Hogy érted azt, hogy nincs igazam? Nem lehetsz mindig mindennel kapcsolatban te az

okosabb. – Megint csak nincs igazad – tette hozzá a férfi, még a korábbinál is rosszabb hangulatban. Kathy így hát töltött magának egy csésze kávét, és várta azt a rövid, lehengerlően logikus

kioktatást, amiről biztosan tudta, hogy eljön. – Katherine – kezdte Morgan. – Egy haditengerészetnek, amely rendelkezik nukleáris

fegyverekkel és célkövető rakéták egész armadájával, semmi köze nincsen ahhoz, hogy egy másik nemzetet legyőzzön, vagy teljesen elpusztítson. Az egésznek a lényege a megelőzés. Egy olyan nagyhatalmú nemzetnek, mint a miénk is, csak egyféle logikus célja lehet, mégpe-dig az, hogy halálra rémítsen mindenkit, aki arra vetemedne, hogy utunkat állja. Ezért van a világon legnagyobbrészt béke. Ezt most úgy értem, hogy évek óta nem történt semmilyen, a világ több országát érintő konfliktus. Pax Americanában élünk, mint ahogy már többször el-magyaráztam. Az általunk diktált feltételeknek megfelelő békében. Ha a JFK ott járőrözött volna a Tajvani-szoros északi végében, teljes légiflottájával együtt, akkor a kínaiak nem tá-madtak volna. Nem mertek volna támadni, mert nekünk megvan a lehetőségünk, hogy kiiktas-sunk minden hajójukat, repülőgépüket, a hadseregüket, a katonai támaszpontjaikat, a haditen-gerészeti támaszpontjaikat, az istenverte városaikat, mégpedig akkor, amikor csak úgy tartja kedvünk. Azért rohanták le Tajvant, mert mi nem voltunk ott, hogy elijesszük őket. Mint ahogy azt a saját kárunkra megtanultuk, a rohadékok egészen biztosra mentek, hogy ne le-gyünk jelen. De ha ott vagyunk, akkor mindez nem történik meg.

– Nos, gondolom, igazad van. De azt még mindig nem tudom megérteni, miért került az anyahajó ennyire messze a hadműveleti területétől, és honnan tudhatták a kínaiak, hol kell várakozniuk. Tudom, hogy te is ezen tűnődsz. Ennek ellenére nem értem az egészet. Olyan-nak tűnik, mintha odacsalták volna a JFK-t abba az öbölbe. Ezt kellene a médiának valahogy kiderítenie.

– A média valószínűleg csak addig jut el, hogy a hajót bizony torpedó találta el. Ennek el-lenére tökéletesen egyetértek veled. Nem rossz kis fejtörő. Most már még jobban várom Holt tengernagy előzetes jelentését, és nem kétlem, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

07. június 6.16.00. USS Shark a Bengáli-öbölben 15,53N 93,35E.Irány zéró-nyolcas-négyes Sebesség 15. Mélység 30

200

Az 5000 tonnás, Sturgeon-osztályú tengeralattjáró öregedő, fekete teste lassan haladt az

Indiai-óceán keleti vizeinek meleg, kék mélységeiben. Már szinte a legvégén járt 3200 kilo-méteres útjának Diego Garciától, és északkeleti irányban haladt, körülbelül 50 kilométernyire a Juanita zátonytól, ahol a víz mélysége hirtelen 910 méterről 40 méteresre csökken, masszív víz alatti sziklafalat alkotva, mely kőből, agyagpalából és homokból áll. Pearson hadnagy, állandóan térképén tartva a szemét, és folyamatosan kapcsolatban állva a szonártiszttel, Josh Gandy hadnaggyal, úgy döntött, a legjobb lesz, ha a Shark jó messzire, délre kerüli el ezt a bizonyos veszélyforrást, miközben kelet felé, a 16.00É 91,01K koordináták, vagyis a megbe-szélt találkozási pont felé haladtak, 20 kilométerre Burma partjaitól.

Headley korvettkapitány, aki most már a teljes parancsnokságot megkapta a SEAL egység célkörzetbe való szállítása fölött, szándékosan tizenkét csomóra csökkentette a hajó sebessé-gét, hiszen így, 18.00-kor érkeznek a TP-re, nagyjából két órával sötétedés előtt. Az elmúlt négy napban állandó sebességgel haladtak, szinte folyamatosan alámerülve az indiai szubkon-tinenst délről szegélyező, szinte feneketlennek tűnő vizekben. Ez volt a legmozgalmasabb út, melyen Dan Headley valaha is részt vett, hiszen állandóan műholdas kapcsolatot kellett létesí-teniük Fort Meade-del, és a Pentagon kétségbeesetten próbált újabb és újabb információkat felhajtani számukra a Haing Gyi-szigeten levő kínai haditengerészeti támaszpontról.

Shawn Pearson, mint a navigátorok közül oly sokan, egyben kiváló műszaki rajzoló is volt, és szinte felfoghatatlanul nagy segítséget jelentett a SEAL-parancsnoknak azzal, hogy részletes és méretarányos rajzokat készített a kínaiak új létesítményéről. A harmadik napra a fókák már elég jól tudták, mire számíthatnak. Találtak egy elég keménynek tűnő drótkerítést, amely a kikötő déli szélét védte. Ezen a déli kerítésen észrevettek egy őrházat is. Amennyire azonban meg tudták állapítani, ez a kerítés hirtelen véget ér egy elég veszélyesnek tűnő, sűrű erdővel borított területen, amely északnyugati irányból határolja a támaszpontot, elválasztva azt a még ennél is veszélyesebbnek tűnő mocsaras területtől, mely ott alakult ki, ahol a Letpan-patak kettéválik, és széles csatornákat alkot. Ezek mindegyike egyenesen keresztülfut a mocsáron, ki a hajózásra teljesen alkalmatlan Haing Gyi zátonyra, amely – különösen apály idején – mindössze 120 centiméter mély.

Az újonnan készített műholdfelvételek, melyeket a tengeralattjáróra küldtek utánuk, szem-csések voltak, és nem is a legjobb minőségűek, Shawn Pearson hadnagy hegyes ceruzája azonban határozott vonalakat rajzolt rá, keresztül a mocsáron. A Shark már nagyjából félúton járt a találkozási pont felé, amikor Rick Hunter parancsnok végre talált egy útvonalat, amely kiváló volna egysége evakuálására.

– Átrohanunk ezen az erdőn itt, a kikötő háta mögött – mondta az embereinek. – Egészen addig, míg el nem érjük ezt a mocsaras területet itt. Shawn térképe szerint ez durván 1200 méteres futásnak felel meg, és innen már csak 90 méterre leszünk attól a mélyebb ártéri patak-tól, melyen a csónakok várni fognak ránk.

– Jézusom, uram – jegyezte meg Catfish. – Biztos benne, hogy elég mély ott a víz a csó-nakoknak?

– Shawn szerint igen – válaszolta a parancsnok. – Ha a térképnek hinni lehet, akkor ponto-san 1,3 méteres a legnagyobb mélysége apály idején. Azoknak, akik nem volnának tisztában vele, a csónakok merülése menet közben mindössze 30 centi.

– Viszont ennél sokkal több, ha állnak – jegyezte meg Catfish. – Azok az óriási motorok legalább hatvan centi mélyre süllyednek, és induláskor még ennél is többre.

– Catfish, öregem – mondta Rick. – Ezen a tengeralattjárón olyan srácok szolgálnak, akik szinte beszéltetni tudják a csónakokat. Majd felemelik a motorokat, hagyják, hogy csak a fel-színen járhassanak, és amikor már mélyebb vízben vagyunk, akkor óvatosan leengedik, és finoman pörgetik fel. Ne aggódjon. Ezek a csónakok mindenképpen kijuttatnak minket. Eddig

201

nem voltam biztos benne, pontosan hol kellene felszedniük minket. Most már ez is tisztázva van.

– Értettem, uram – válaszolta Catfish. – És egyetértek önnel, hogy ez istenverte jó kis ta-lálkahely lesz, közvetlenül a sziget másik oldalánál. Szerintem egy lélek se jár arrafelé. Shawn szerint még egy nyomorult ösvény sem látszik arra a műholdképeken.

– Biztosan dugig lesz rohadt kobrákkal, meg csúszó-mászó dolgokkal, és csak az isten tudja, mi mindennel még – jegyezte meg Csörgőkígyó Davies.

– Még az a nagy szerencse, hogy te is velünk leszel – szólt Buster Townsend. – Legalább hasznát vehetjük a dzsungeltapasztalatodnak. Tudod, szétlőheted a fejét egy csomó pitonnak, meg ilyesmi.

– De most komolyan, fiúk. Nagyon jó formában vagyunk egy ilyen terepen való futáshoz – vágott közbe Rick. – Búvárruhában leszünk és fekete sportcipőben. Rajtunk lesz a kesztyű is, és nem viszünk magunkkal mást, mint az uszonyainkat az övünkhöz csatolva. Nem kell cipekednünk, mert a robbanószerektől ekkorra már megszabadulunk, és a Draegereket is hát-rahagyjuk. Tudják, hogy 15 kilót nyomnak, és ha már egyszer kint leszünk a parton, akkor végképp semmi szükségünk rájuk. A sebesség a legfontosabb. Nálunk lesz a késünk, a gép-pisztolyunk és elég lőszer. Amint elvégeztük, amiért odamentünk, összeszedjük magunkat és lelépünk.

– Ön nem aggódik emiatt a 90 méternyi, zölddel jelölt mocsár miatt? – Hogy az istenbe aggódnék? Árterület, szóval sűrű fű borítja, és talán lesz némi sás is raj-

ta, de egyszerűen csak keresztülrohanunk az egészen. A csónakban ülő fiúk mindössze ki-lencven méterre lesznek tőlünk, és kötelet is visznek magukkal arra az esetre, ha segíteniük kellene nekünk. Ja, és természetesen ott lesznek a tartalék Draegerek, amiket azért hoznak, ha ne adj isten, rosszul sülne el valami. Mindenképpen kijutunk, csak semmi aggodalom.

– Mikor van a dagály? – kérdezte Dallas MacPherson. – Itt van a térképen – szólt közbe Shawn. – 03.30-ra jelöltem meg. Mikor odaértek a víz

széléhez, ha minden igaz, még mindig emelkedni fog a vízszint. Már ha tartjátok magatokat az időbeosztáshoz. Éjfél előtt szálltok partra, amikor minden hadihajó visszatér a kikötőbe. Ezután van a háromórás küldetés a parton, végül fél órátok arra, hogy elérjétek a beszállási pontot 03.30-kor. Ugye így van?

– Ha van valamennyi reális esély arra, hogy azt az istenverte burmai gőzkutat a levegőbe röpítsem – mondta Dallas –, akkor szerintem megdöntöm a burmai mezeifutás-rekordot odáig a mocsárig. Könnyen lehet, hogy már 03.01 – re ott leszek.

A SEAL eligazítások mindig ilyenek voltak. Kötetlen hangvételűek, de lényegre törők. Mindenki szabadon kifejthette a véleményét, vagy tehetett fel kérdéseket. Így aztán, amikor a bevetés megkezdődik, minden egyes fóka pontosan tudni fogja nem csak a saját tennivalóit, hanem azt is, hogy ugyanekkor mit fog tenni a csapata többi tagja. Reid parancsnok elkülöní-tett egy helyiséget a fókák számára, ahol a parancsnok a bevetéssel kapcsolatos tudnivalókat mondta el az embereinek, a térképeket tanulmányozta, tökéletesre csiszolta a tizedmásodperc-re pontos időzítést, amelyen egyébként az egész bevetés sikere áll vagy bukik. Az út első két napja alatt a felmerülő problémák szinte kizárólag akadémikusak voltak, ahogy azonban az úticéljukhoz közeledtek, a tengeralattjárón tartózkodókon egyre inkább kezdett erőt venni valamilyen furcsa, mélyen a felszín alatt lopakodó feszültség. Mindenki érezte, különösen Dan Headley korvettkapitány és régi barátja, Rick Hunter parancsnok.

Mindenki tudta, hogy az egész feszültség forrása május 16-a éjszakájára vezethető vissza, amikor a Hormuzi-szorosban a Shark parancsnoka megtagadta az engedélyt, hogy a tenger-alattjáró közelebb mehessen a BSZJ-hez, amelyben a SEAL egység halott parancsnokát és egy másik, súlyosan sebesült tagját szállították. Azon az éjszakán Charlie Mitchell meghalt, még mielőtt segíthettek volna rajta, és a Coronadóból származó nagyobb csoport minden egyes tagjának szilárd meggyőződése volt, hogy Reid parancsnok ezzel a döntésével szemé-

202

lyesen írta alá az ifjú fóka halálos ítéletét. Rusty Bennett parancsnok, akit a bevetés általános parancsnokává neveztek ki, és a csapattal együtt Iránban volt, mérhetetlenül dühös volt az eset miatt, és mindenképpen a lehető legmagasabb hatóságok elé akarta tárni az egészet. Ő és Hunter parancsnok nagyon sokat rágódott ezen, mikor a csapat már visszatért DG-re, de Headley korvettkapitány mindkettőjüknél sokkal idegesebb volt, hiszen ő adott parancsot, hogy a tengeralattjáró induljon a sebesültek mentésére, és ezt a parancsot bírálta felül a pa-rancsnok személyesen. Dan Headley pedig nem nagyon volt hozzászokva, hogy bárki is felül-bírálja a döntéseit. Különben is, megmondták neki, hogy ezt a bizonyos megbízatást, a Sturgeon-osztályú tengeralattjáró első tisztjeként azért kapja, mert kimondatlanul ugyan, de sokan aggódtak a kapitány elméjének épségéért.

Mind a SEAL parancsnokok, mind az ET úgy gondolta, hogy a parancsnokban nem lehet megbízni, és ha a csapat tagjai valamilyen komoly veszélyhelyzetbe kerülnek, akkor nem a megfelelő döntést hozza majd meg. Tisztában voltak vele, nagy valószínűséggel gyors, és szokatlan módon végrehajtott mentőakcióra lesz majd szükség, Reid parancsnoktól azonban nem remélhették ehhez a szükséges támogatást. Reid úgy ahogy van, az egész szállítást Headley korvettkapitányra bízta, és mindössze csak arra figyelmeztette, nehogy valamilyen baja essen a tengeralattjárójának. Ha azonban az ET a legkisebb mértékben is megpróbálna eltérni azoktól a mereven meghatározott koordinátáktól, vagy időktől, melyek a kapott pa-rancsban feketén-fehéren álltak, akkor a parancsnok szinte biztosan ragaszkodni akar majd az eredeti tervekhez. Az ET már látta, milyen a parancsnoka, és nagyon aggódott.

Rick Hunter, akinek Rusty Bennett, még mielőtt repülőgéppel visszaindult volna

Coronadóba, tartott egy kis eligazítást, mindent megtett, hogy könnyítsen valamit barátja helyzetén.

– Ide figyelj, Danny – mondta. – Én megpróbálok a feladatomra koncentrálni. Megpróbá-lom úgy irányítani ezeket a fiúkat, hogy végrehajthassanak egy szinte lehetetlenül nehéz kül-detést. Nem hagyhatom, hogy ennek a bolond kapitánynak a dolgai elvonják a figyelmemet. Az igazán fontos dolgokra akarok koncentrálni. Egyszerűen nincsen rá időm.

De két nappal ezelőtt, olyasmi történt, ami komolyan felizgatta Dan Headleyt, és ő csak egyetlen emberben bízott meg igazán a fedélzeten, mégpedig Rick Hunterben. Az egész fél órával azelőtt kezdődött, hogy a kapitány a megszokott időpontban, 20.00-kor megjelent vol-na az irányítóteremben. Megkérte az ET-t, jöjjön az irodájába/kabinjába, hogy pontosíthassák, mikor lesz a VÉI a burmai partok közelében levő találkozási pontra. Mikor Dan belépett a szobába, enyhén szólva megdöbbent, hogy a helyiséget csak egyetlen gyertya világítja meg, mely az asztal közepén álló gyertyatartóban égett.

– Jó estét, uram – mondta a korvettkapitány vidáman. –Kicsit sötét van idebent, nem gon-dolja?

A kapitány válasza, Danny véleménye szerint elég különös volt. – ET – kezdte – néha szükségét érzem annak, hogy spirituális iránymutatást kapjak, és ezt

általában egyik útitársammal való beszélgetésem után meg is kapom. Dan Headley értetlenül nézett. A parancsnok azonban láthatólag nem szándékozott továb-

bi részleteket közölni az elsőtisztjével, Dan Headley-nek pedig semmi kedve nem volt ahhoz, hogy tovább erőltesse a dolgot. Visszament hát az irányítóterembe, és összeszedett minden félig kész tervet a fókák célbajuttatására vonatkozólag, majd úgy határozott, az egészet leviszi Reid parancsnoknak, hadd nézhesse át őket, még mielőtt a szolgálata kezdetére feljönne. Amikor azonban odaért a parancsnok szobájához, az ajtót résnyire nyitva találta, így akaratla-nul is kihallgatta, amint a hajó kapitánya valaki mással beszélget odabent. A dagályos be-szédmód azonban nem volt jellemző Reidre.

– Gregory, téged próbállak elérni újra. Érzem, hogy nagyon közel jársz már, de valaki ket-tőnk közé állt. Azt hiszem, egy amerikai tiszt lesz az. Kérlek, szólj neki, hogy menjen el,

203

Gregory. Akkor majd kommunikálhatunk ugyanúgy, ahogyan korábban is. Laj Csin kapitány, attól tartok, mindenképpen beszélnünk kell, mielőtt követnem kell önt, bármerre is menjen.

Dan Headley elképzelni sem tudta, ki lehet odabent a kapitánnyal, abban azonban egészen biztos volt, mit hallott. Egészen határozottan emlékezett a Gregory névre, a tengeralattjárón azonban, amennyire ő tudta, egyeden Gregory nevű sem szolgált, de ha mégis, akkor minden bizonnyal Gregnek hívnák. De hagyjuk Gregoryt. Lehet, hogy csak telefonon beszélgetett valakivel. Na de Laj Csin kapitányi Mi az ördögről beszélt? Laj Csin, gondolta Dan Headley. Ez egy rohadt kínai lehet! Egy pillanatig valóban el is tűnődött azon, nem lehetséges-e, hogy a Shark parancsnoka valamiféle kém, aki talán egy másik ügynökkel lépett az előbb kapcsolat-ba. Ezután azonban eszébe jutott. Nyugi, Dan, nem lehet kém. Ő amióta csak az eszét tudja, vagy harminc éve szolgál a haditengerészetnél és ebből tíz éve atom-tengeralattjárók pa-rancsnoka. Valódi csodabogár, ez teljesen kétségtelen, de azért még nem kém.

Ekkor már abban sem volt teljesen biztos, hogy a beszélgetést tisztán hallotta-e. A Gregory névben tökéletesen biztos volt, de minél többet tűnődött, annál jobban kételkedett a Laj Csin kapitánnyal kapcsolatos részben. Mindenesetre nem tartotta volna jó ötletnek kínos helyzetet teremteni azzal, hogy a fókák szállításával kapcsolatos tervekkel a kezében csak úgy belép, ezért inkább lábujjhegyen odébbállt, és visszament a hadműveleti terembe. Tűnődve ült ott körülbelül egy negyedórán keresztül, rágódva az előbb hallott beszélgetésen, és minden gondolatát gondosan lejegyezve jegyzetfüzetébe, mint minden jó tengerésztiszt szokta, aki szereti, ha a dolgok egyértelműen ott állnak a hajónaplóban. Lehet, hogy a jegyzetek első ol-vasásra higgadt hangvételűnek tűnnek, de írásuk közben Dan Headley gondolatait mindennek lehetett volna nevezni, csak higgadtnak nem. Na és mi van azzal a résszel, amely a kettejük között álló amerikai tisztről szól? Reid parancsnok és ez az istenverte Laj Csin. Mit akart ez mondani a beszélgetéssel? Lehetséges, hogy a kínai haditengerészet egyik kapitányával áll kapcsolatban? Szentséges úristen. Mi a fene folyik itt?

Headley korvettkapitány kételkedett abban, hogy egymaga meg tudja válaszolni mindeze-ket a kérdéseket. Ennek ellenére elhatározta, hogy körülnéz Reid kabinjában, és miután meg-várta, hogy a kapitány az irányítóterembe menjen, úgy is tett. Hivatalosan is átadta a szolgála-tot, majd megjegyezte:

– Ja, uram. A bevetéssel kapcsolatos tervek. Tudja volt még néhány részlet, amit tisztáz-nom kellett. Tudom, hogy most sok a dolga, de majd odateszem az asztalára a kabinjában, ha ez önnek is megfelel. Így legalább áttanulmányozhatja őket, ha több ideje lesz.

– Köszönöm, ET. Ez nagyon jó lesz. Dan Headley így újra a kapitány kabinja felé indult, és belökte az ajtót. Az íróasztali lám-

pa már világított, és Pierre de Villeneuve tengernagy arcképe az apró helyiség szemben levő faláról tekintett rá. Dan az asztalra tette a terveket, majd a kezébe vett egy golyóstollat, arra az esetre, ha megzavarnák. Volt egy kis könyvespolc a kapitány karosszékétől balra, Dan pedig közelebb hajolt, hogy elolvashassa a körülbelül féltucatnyi könyvnek a címét.

Volt közte egy útinapló dél-Franciaországról, de Villeneuve életrajza és a chesapeake-i csata története. Egy A harc miatt kialakuló stressz és trauma című könyv mellett állt egy má-sik, melynek címe A hajók és tengerek Oxford enciklopédiája volt. Továbbá Noel Langley könyve, valami olyasmi címmel, mint Edgar Cayce gondolatai a reinkarnációról. Dan ezt vette kézbe, és értetlenül bámulta az üres lapokkal teli könyvet. Ceruzával valaki a következő szavakat írta bele: Másik élet, másik csata, oly sok elkövetett hiba a Bucentare-on. Most, hogy újabb esélyt kaptam, ezeket soha nem ismételhetem meg. 1980. június. DKR.

Dan Headley összevonta a szemöldökét. Nem kockáztathatta azt, hogy túl sokáig marad. Gyorsan keresztüllapozta a reinkarnációról szóló könyvet, majd elővette az Oxford-enciklopédiát. Ösztöneire hallgatva, a 883. oldalra lapozott, ahol részletes leírását találta de Villeneuve legnagyobb és legrosszabb pillanatainak. Trafalgar. Elolvasta a csatában részt ve-vő francia hajók neveit. Itt van, Bucentaure, a zászlóshajó… felvont zászlókkal. Az isten verje

204

meg! Ez az őrült kis szemétláda, akinek dolgozom, azt gondolja, hogy ő a reinkarnációja de Villeneuve-nek, a haditengerészeti történelem egyik leghülyébb harctéri parancsnokának.

Dan Headley visszatette a könyveket a helyükre. Még mindig fogalma sem volt róla, ki le-het ez a titokzatos kínai kapitány, ez a Laj Csin. „Gregory”-val kapcsolatban pedig szintén nem tudott semmit. Lepillantott a Reid parancsnok íróasztalán levő kis jegyzettömbre, és egy tengeralattjáró rajzát látta meg. Mellette ott volt a Schaeffer korvettkapitány név, amelyre határozott mozdulatokkal valaki két, erős, egymásra merőleges vonalat rajzolt, keresztet ké-pezve, ezzel mintegy eltüntetve az elesett SEAL-parancsnok nevét.

Dan megrázta a fejét, és kiment a helyiségből. Miért érdekel engem, hogy ki a fenének képzeli magát? Mit számít ez? Hiszen elég sokan vannak, akik szintén hisznek a reinkarnáció-ban, nem igaz? Csak tudnám, mennyire komolyan szokták az emberek az ilyesmit venni. Per-sze sokkal nyugodtabb volnék, ha inkább MacArthur tábornoknak, Nimitz tengernagynak, vagy akár Nelson admirálisnak képzelné magát. De hogy Villeneuve-nek? Még a képe is ott lóga falon, pedig ez a pasi kész katasztrófa volt. Vajon ez komoly gondot okozhat még ne-künk? Az ET felment a tiszti étkezdébe, öntött magának egy csésze kávét, majd magában le-ült, és gondolkozni kezdett. Mit tudok biztosan a parancsnokról? Megesett, hogy a szemtanú-ja voltam, amikor tényleg fontos pillanatban rossz döntést hozott?

Dan kicsit törte a fejét, és arra a következtetésre jutott, hogy bizony két olyan alkalom is volt, amikor a parancsnoka szigorúan a szabályok alapján döntött. Teljesen merev volt. Meg-ingathatatlanul ragaszkodott a szabályokhoz és előírásokhoz: márpedig ez olyasmi, melyet a tengeralattjáró-parancsnokok készek voltak bármikor semmibe venni. Egy ilyen tenger alatti szörnynek a természete olyan, hogy az ember kénytelen rugalmasan viselkedni, és ezzel per-sze mindenki tisztában is volt. A szabályokhoz való merev ragaszkodás elment egy felszíni hajón, békeidőben. Ha azonban egy harci körülmények között tartózkodó tengeralattjárón szolgál az ember, akkor egészen más a helyzet. Szóval akkor most ez komoly gondot jelent nekünk? Igen. Azt hiszem, igen. Mert kétszer is megtörtént, hogy Reid parancsnok döntései miatt az akció sikertelenebb lett annál, mint amilyen lehetett volna, ha nem ragaszkodunk a parancsainkhoz. Először is szükségtelenül merítette a BSZJ akkumulátorait, amikor nem hagyta, hogy Iránban közelebb vigyük a célkörzethez. És könnyen meglehet, hogy miatta vesz-tette életét Rusty Bennett egyik legkiválóbb fókája. Egy biztos, a parancsnok egyértelműen elutasította, hogy megmentsük. Két döntés. Két hiba. Mindkettő nagyon fontos. Komoly gon-dunk van.

Reid parancsnok nem az egyetlen volt, akinek problémái voltak a tengeralattjáró fedélze-tén. Headley korvettkapitány szintén szorult helyzetben érezte magát, hiszen senki nem volt a legénységből, akivel megoszthatta volna kételyeit. Elképzelhetetlen volt az Egyesült Államok haditengerészeténél szolgáló bármilyen tiszt számára, hogy egy munkatársának – aki ráadásul alacsonyabb rangban szolgál – azt mondja, ő, az ET attól tart, hogy a parancsnok elveszítette egy kerekét. Azt is tudta, hogy Rickyt most nem zavarhatja ilyesmivel, hiszen a nagydarab SEAL-parancsnok éppen azzal volt elfoglalva, hogy embereit minél jobban felkészítse erre a hihetetlenül veszélyes bevetésre a kínai haditengerészet támaszpontja ellen. Ja, mielőtt elfelej-teném, az a tiszt, aki a hajó parancsnoka lesz majd az egész evakuálás alatt, nagy valószínű-séggel teljesen megőrült.

– A büdös úristenit! – sóhajtott fel Dan Headley. Azon tűnődött, vacsorázzon-e. Mivel azonban nem volt különösebben éhes, inkább elsétált

az ebédlőasztal túlsó végéhez, ahol egy kisebb könyvtár volt berendezve a tisztek és a legény-ség bármely tagja számára, aki egy bizonyos témából könyvet szeretett volna kivenni. A Sharkon, mint a legtöbb amerikai tengeralattjárón, irodalmilag legalábbis, demokrácia uralko-dott.

Dannek fogalma sem volt róla, hogy pontosan mit keres. Vajon milyen írások segíthetnek neki megoldani a problémát, mely szerint a parancsnoka – ha máskor nem is, de 1980-ban

205

mindenképpen – azt gondolja, hogy valaki másnak a reinkarnációja? Különben meg miért csinál ebből olyan nagy ügyet? Hiszen ő maga olvasta még évekkel korábban, hogy Patton tábornok úgy tartotta, ő valamilyen hatalmas harcos volt előző életében, és saját bevallása szerint pontosan meg is tudta mondani a helyet, ahol Julius Caesar a sátrát felverte, amikor megérkezett a franciaországi Langes-ba, és először átvette a római csapatok feletti parancs-nokságot. Talán annyira nem is rossza helyzet, gondolta. Egyáltalán nem. Tulajdonképpen magasról tennék rá, ha Reid Nagy Sándornak vagy Napóleonnak képzelné magát, de hogy éppen de Villeneuve-nek! Hiszen az isten szerelmére, ezt elképzelni sem tudnám egy haditen-gerészeti tisztről. „Valaha én voltam a történelem legszörnyűbb parancsnoka, és most úgy döntöttem, szigorúan a szabályok szerint fogok játszani, csakis a biztonságra törekszem.” Márpedig szerintem most éppen ez lesz a helyzet. Megtoldva persze azzal is, hogy ez az isten-verte idióta még a kínaiakkal is összekeveredett.

Az ET tovább nézegette a könyvtárban levő köteteket, és eljutott addig a részig, ahol a pszichológiával foglalkozó könyveket tartották – beláthatatlanul bonyolult téma egy hadihajó parancsnokának, ami ugyanakkor egyre inkább fontossá vált a haditengerészetben. Egy olyan könyvnél állt meg, melynek címe Poszt-traumatikus rendellenességek volt. Gondolom, ez a szerencsétlen alak valahogy olyan tüneteket fejlesztett ki magában, amilyenek Villeneuve-ben fejlődhettek ki, miután Nelson, a flottájának húsz hajóját elsüllyesztette Trafalgarnál. A leg-fontosabb tengeri csata a történelemben. Talán Reid parancsnok úgy érzi, hogy neki kell meg-szenvednie a francia tengernagy fájdalmát. Hát, csak lassan, Headley, még a végén bolon-dabb leszel, mint ő.

Kinyitotta a könyvet és megállt a legelső fejezetnél – „Egy rémisztő traumatikus esemény megélése után jelentkező hatások.” Az alcím pedig a következő volt: „Fegyveres harc, harcté-ri idegsokk, harctéri fáradtság.” Teljes húsz másodpercébe telt, míg felfogta, hogy a vastaggal szedett szöveget valaki világító sárga filctollal kiemelte. A következő rész nem volt ugyan hasonló módon megjelölve, ám olyan sorokat tartalmazott, mint: „A fájdalmas emlékek, ké-pek, érzelmek pl. intenzív félelem, rettegés, reménytelenség újra megélése ugyanúgy, ahogy ezek valójában történtek.” „Visszatérő rémálmok.” „Próbálja kitörölni az emlékét.” „A múlt, a jelen és a jövő olyan – némely esetekben képzelt – eseményeivel kapcsolatos érzelmi stressz megélése, melyek bármilyen kapcsolatban is állhatnak azzal a bizonyos múltbéli történéssel.” „Hirtelen érzelmi kitörések”, majd a könyv írója ez utóbbihoz hozzátette még: „düh, rettegés vagy pánik, amely látszólag minden ok nélkül tölti el az alanyt, aki semmiképpen nem hajlan-dó beszélni a traumatikus hatással járó eseményről”.

Mégis mi folyik itt? Valami sötét összeesküvés? Nos, éppen rossz embert választottak, hogy hülyét csináljanak belőle, megvárva, amíg elalszom, és azon nyomban, rosszindulatúan felülbírálva a parancsaimat. Ezek voltak Reid parancsnok szavai, melyeket magából teljesen kikelve mondott, a logikus gondolkodás egyetlen jele nélkül, semmivel sem törődve, semmi-lyen elképzelhető okkal. Dan Headley fejében megjelent ez az esemény, melyet a múlt hó-napban éltek át, miközben a fókák minden erejüket megfeszítve próbáltak visszajutni a ten-geralattjáróra bevetésük végeztével. Lehetséges volna, hogy a parancsnok, mikor ezeket a szavakat mondta, nem csak pusztán a Shark turbináinak csendes zúgását hallotta, amint a ten-geralattjáró szinte teljesen némán elindul az öbölben? Vajon igazából a brit ágyúk mennydör-gése töltötte be a fejét, miközben Nelson és Collingwood lassan egyre közelebb jönnek, mi-közben könnyű szellő fúj a tenger felett, és megtorpanásra kényszerítik a francia és a spanyol flottát is? Kétszáz évvel korábban, 1805. október 21-én? Tényleg megtörténhet az ilyesmi?

Headley korvettkapitány megrázta a fejét, és a fejezet maradék részét csak gyorsan futotta

át. Ennek ellenére folyamatosan megakadt a szeme az olyan részeken, mint „kibújni a felelős-ség alól, elszigetelődni, a szimptómák a kor előrehaladtával egyre erősödnek, bűnösnek érzi magát mások halála miatt”. „És mindeközben – írta a könyv szerzője – a személy a külvilág

206

számára továbbra is határozott, rátermett vezetőnek tűnhet. Csak azok lehetnek szemtanúi az egyik pillanatról a másikra bekövetkező és teljesen illogikus viselkedésnek, gyakori dühnek, megmagyarázhatatlan ragaszkodásnak a szabályokhoz – amely persze az önbizalom teljes hiányának elleplezésére szolgál –, akik a személyhez nagyon közel dolgoznak.” Az író végül hozzátette még, hogy saját hite szerint az ilyen betegségben szenvedő emberek számára a va-lódi életben bekövetkező traumatikus események és azok között, melyek csak az ő elméjük-ben léteznek, egyáltalán semmilyen különbség nincs.

Dan Headley-nek most még kevésbé tetszett a helyzet, mint tíz perccel korábban. A könyvben egyébként volt egy teljes fejezet is, melyet kizárólag az olyan parancsnokoknak szenteltek, akik azt képzelték magukról, az elmúlt évszázadok valamely nagy hadvezéreinek reinkarnációi. Azonban a témát a legkevésbé sem kezelte az író negatív felhanggal. Sokkal inkább azt a nézetet vallotta, hogy a múlt nagyságával felvértezve, az alanyok bizonyos inspi-rációhoz jutottak, és valamilyen különleges tudáshoz azzal kapcsolatban, hogyan kell meg-vívni egy csatát. Dan azonban megjegyezte magában, hogy az író említést sem tesz tisztekről, akik olyan katasztrofális parancsnokoknak képzelték magukat, akik öngyilkosságot követtek el. Egyetlen embert sem említ, aki a saját kézírásával vallotta volna be, hogy meggyőződése, most jött el a második esélye, így helyrehozhatja minden korábban elkövetett hibáját.

Egyvalamit azonban biztosan tudott. Ehhez Rick Hunterre lesz szüksége, mégpedig most azonnal. Dan még csak a kávéját sem itta meg, hanem felállt az asztal mellől, majd odament a fókák számára elkülönített helyiséghez, hogy megtalálja gyermekkori barátját. Tisztában volt vele, hogy a parancsnok elég jól ért a labilis versenylovak agyának működéséhez, és most azt remélte, Rick Hunter képes lesz megtenni az óriási ugrást a fajok között, egyenesen egy em-beri lény felborult pszichéjéig.

Éppen jókor találta meg. Már majdnem 21.00 volt, és a SEAL-parancsnok eligazítása már órák óta tartott, mialatt a kínai támaszpontról újonnan megérkezett fényképfelvételek segítsé-gével próbálták kitalálni, hogyan lehetne a legjobban megoldani feladatukat. Mikor Dan Headley szórakozottan belépett az irányítóterem mögött levő helyiségbe, Hunter parancsnok felállt, és azt mondta:

– Jól van, emberek, akkor mára ennyi. Menjenek, keressenek valamilyen ennivalót, aztán pihenjenek le. Headley parancsnok és én a következő néhány percet azzal fogjuk tölteni, hogy megpróbáljuk kitalálni, ki nyeri a belmonti versenyt. Vajon melyik ló bírja majd a 2400 mé-tert? Ez a kulcsa az egésznek. A mai versenylovak ugyanis nem nagyon bírják a 2400 métert még egy lószállító kocsiban sem, nemhogy a versenypályán. Ha sikerül valamilyen határozott következtetésre jutnunk, akkor elmondom, melyikre lesz a legjobb fogadniuk.

– Most semmi hiba nem csúszhat a számításba, uram. Az nem volna valami jó, nem igaz? – szólt MacPherson hadnagy.

Hunter parancsnok és az ET csendesen visszatért a tiszti étkezdébe, majd megkérték a stewardot, hogy hozzon nekik valami vacsorát.

– Pár szelet sült húst, zöldséggel és valami salátával – mondta a fóka. – Mindkettőt megeszed – kérdezte Dan –, vagy nekem is hagysz belőle? – Csak azért mondom, hogy tudd – felelte Rick –, már nincs olyan farkasétvágyam, mint

tizennyolc éves koromban. Különösen nem most, bezárva ebbe az átkozott tengeralattjáróba. Se friss levegő, se torna, semmilyen fizikai gyakorlat. Kivéve persze azt a közös súlyzókész-letet, amit mindannyian használunk, hogy többé-kevésbé formában maradhassunk, mire talál-kozunk a kínaiakkal.

– Jól van, Ricky. De én most valami sokkal fontosabbról szeretnék veled beszélgetni. – Igen? Miről? – Nos, feltételezem, ismered a részleteket azzal a vitával kapcsolatban, ami a hajó irányí-

tótermében történt, amikor Rusty Bennett és én megpróbáltuk közelebb vinni a Sharkot, hogy megmenthessük annak a súlyosan sérült fókának az életét.

207

– Szerintem mindenki pontosan tudja, hogyan történt. Még a Diego Gardán szolgálóknak sincs egyéb beszédtémájuk.

– És igazuk is van. Ugyanis szerintem ez olyasmi, ami komoly aggodalomra adhat okot. – Úgy érted, hogy az öreg talán képes volna még egyszer ugyanígy cserben hagyni min-

ket? – Úgy értettem, elkerülhetetlen, hogy még egyszer cserbenhagyjon benneteket. – Miért? – Mert, szerintem egy veszélyes személyiségzavarban szenvedő emberrel van dolgunk. – Komolyan? – Igen. Ezért akartam beszélni veled. A következő húsz perc azzal telt, hogy Dan Headley korvettkapitány részletesen elmesélt

mindent a SEAL parancsnoknak azzal kapcsolatban, hogyan talált egyre több bizonyítékot arra nézve, hogy Reid parancsnok Pierre de Villeneuve, a francia tengernagy reinkarnációjá-nak képzeli magát, aki olyan megalázó vereséget szenvedett Trafalgarnál.

– A haditengerészetnél mindenki pontosan ismeri a trafalgari ütközet történetét, és azt is, milyen istentelenül rosszul irányították a francia flottát, Dan. Annapolisban meg kellett tanul-nunk.

– Pontosan. Ha egy kicsit jobban utánagondolsz, elképesztő, mennyire alkalmatlan volt ez a de Villeneuve.

– Nem emlékszem pontosan a részletekre, de mintha gyáván viselkedett volna. – Ricky, az a pasi egyszerűen rettegett Nelson admirálistól. 1805 legnagyobb részét azzal

töltötte, hogy megpróbált elbújni előle. Napóleon még azzal is megfenyegette, hogy ha nem szedi össze magát azonnal, akkor lemondatja. Közvetlenül a csata előtt is Cadiz kikötőjébe menekült, próbálva elrejtőzni az angol elől. Amikor aztán végül elődugta az orrát, teljesen megbénította a félelem. Nelson és Collingwood pontosan a zászlóshajónál szakította át a fran-cia vonalakat, és rettenetes sortüzeket zúdítottak a francia hajókra. Nelson admirális 13.15-kor esett el, és igazság szerint soha nem lehetett tanúja diadalának. De Villeneuve-öt pedig egy-szerűen fogságba ejtették, miután teljes hajójával együtt megadta magát.

Rick Hunter parancsnok csendesen bólintott. – Szóval akkor úgy érted, hogy a parancsnokunk valóban de Villeneuve-nek képzeli ma-

gát? – Aha. Ezt hiszi. Az előbb mutattam meg neked, mit találtam a könyvébe lejegyezve. Oly

sok hibát követtem el a Bucentaure fedélzetén. Most, hogy újabb esélyt kaptam, soha nem ha-gyom, hogy ezek megismétlődjenek.

– Nos, talán valóban nem fogja – tűnődött Rick Hunter. – Te most nem hallod, amit mondtam, seggfej? Hogy ez a pasi a fejében olyan traumától

szenved, amely 1805-ben ért egy francia tengernagyot Portugália partjai mellett. Azt hiszi, mindenért ő a felelős. A csata feszültsége ott él a fejében, és minden klasszikus tünet felis-merhető rajta, amely az ilyen viselkedésre jellemző. Épp az előbb olvastam el a könyvet ezzel kapcsolatban. Bízz bennem, a leírás pontosan illik rá.

– Elhiszem, illik. De nem ez megy állandóan, nem igaz? – Persze, hogy nem. Az ilyen személyek soha nem állandóan csinálják, amit csinálnak.

Csak némely alkalmakkor, amikor valami olyasmivel kerülnek szembe, ami túl nagy falatnak tűnik számukra, amikor kicsúszik az irányítás a kezükből, vagy egyértelműen veszélyes a helyzet. Esetleg amikor mindenki őket figyeli, próbálva rákényszeríteni, hogy hozzanak meg valamilyen fontos döntést. Ezek azok a szituációk, melyekkel egy hozzá hasonló sérült ember nem tud megbirkózni. Mert az agyában még mindig hallja az elmúlt háborúk dörejét, önsajná-latba zuhan, és ez bizonyos felsőbbrendűség érzetét biztosítja nekik, tudván, senki nem fog-hatja fel miken kell neki keresztülmennie. Senki nem értheti meg, milyen nagy tragédiát kel-

208

lett elviselnie ennek a tengernagynak, ami miatt úgy érzi, szabadon kiabálhat mindenkivel és szabadon mondhatja meg a szabályokat a maga, öntörvényű módján. Minden ide vezethető vissza, Rick. A szavait azóta sem sikerült kivernem a fejemből: Uram, az előbb mentőakcióba kezdtünk, mert az egyik emberünk súlyosan megsebesült. És erre mi volt a válasza? Mégis mi folyik itt? Valami sötét összeesküvés? Nos, éppen rossz embert választottak, hogy hülyét csi-náljanak belőle.

– Hmm – mondta Rick Hunter. – Márpedig ahová most megyünk, könnyen meglehet, hogy hamarosan számos további fontos döntést kell majd hoznia.

– És ez még nem is minden. Rick Hunter kérdőn tekintett régi barátjára. Dan pedig elmondta neki, milyen beszélgetést

hallgatott ki véletlenül Reid parancsnok kabinjából. Szó szerint felolvasta neki azokat a soro-kat, melyeket ez után az eset után jegyzett le a naplójába, Gregoryról, és Laj Csin kapitányról.

– Na ennek aztán végképp semmi értelme nincs – jegyezte meg a fóka. – Nekünk nem, de a parancsnoknak mindenképpen fontos lehet. – Mik is voltak ezek a nevek? Gregory és Laj Csin kapitány? – Aha. Pontosan ezeket hallottam, vagy legalábbis azt hiszem. – Biztos vagy benne, hogy senki nem volt a szobában vele? – Nem, nem vagyok. Csak tudod, még soha nem hallottam senkiről, akinek ez lett volna a

neve. – Nos, akkor próbáljuk meg összerakni a részleteket. Mondjuk ki egyszerre. Hogy hangzik

az, hogy Gregory Lajcsin? – Ez nem lesz jó. Biztosan azt mondta, hogy Lajcsin, mint amikor azt mondod, ajtó. – Vagy szarjankó. Mindketten felnevettek. Rick azonban nem hagyta abba. – Jól van, de az embert akkor sem hívhatják Gregory Laj Csinnek. Mert a keresztnév az

nagyon amerikai, és ha kínai családnévvel teszik össze, akkor az nagyon furcsán hangzik. A Gregory hosszú név, és nemigen lehet mással összekeverni. Nem olyan, mint a Ronnie vagy a Tommy. Tudod, hogy vannak olyan kínaiak, akiket így hívnak. Azt hiszem, a Gregoryt tény-leg jól hallottad, de a Laj Csint összekevered valamivel.

– Az lehetséges. De Reid azt mondta rá, hogy kapitány, és ebben viszont tökéletesen bizo-nyos vagyok.

– Nos, talán akkor lehet, hogy egy kicsit elharapta a szót, és igazából azt a nevet akarta kimondani, hogy Lajla Csin.

– Tudod, Ricky, ez nem is hangzik rosszul. Lajlacsin, Te ismersz valakit, akit Lajlacsinnek hívnak? Gregory Lajlacsin kapitány. Talán valami híres történelmi személyiség lehetett. Lajlacsin. Az igazat megvallva, egészen ismerősen hangzik.

– Igazad van. De ki az ördög lehetett ez a Lajlacsin kapitány? – Fogalmam sincs. Ennek ellenére nagyon, de nagyon ismerős. Na és ha a Gregory nem

passzol? Mi van, ha valami kelet-európai név, és inkább úgy hangzik, mint Gregorij. Mit szólsz ahhoz, hogy Gregoij Lajlacsin kapitány?

– Megmondom, mit fogunk csinálni. Most azonnal rávetjük magunkat a hajó könyvtárára, és átnézzük az újabb haditengerészeti feljegyzéseket. Nagyon jó kis tárgymutató van benne.

– Szerintem jobb lenne, ha inkább megkérnénk valakit. Nem nagyon szeretném, ha a pa-rancsnok meglátna minket, amint ott kutakodunk.

– Nincs egy olyan haverod, aki szép csendesen meg tudná csinálni? – Dehogy nincs. Shawn Pearson, a navigátor. Ő majd elintézi. Én már itt sem vagyok. Öt

perc múlva visszajövök, de addig meg ne edd a sült húsomat. Az ET valóban pár percen belül újra visszatért.

209

– Shawn személyesen néz utána. Megmondtam neki, hogy a kiejtésben nem vagyok egé-szen biztos. Gregorij, vagy Grigorij Lajlacsin, vagy valami ehhez hasonló. Mindenképpen valami idegenesen hangzó.

– Így van. Nesze, itt van a húsod, amit, mint te magad is láthatod, nem ettem meg. A két tiszt hozzáfogott a vacsorához, közben mindent megtettek, csak ne kelljen a pa-

rancsnokról beszélniük. Néha bejött egy-egy másik tiszt is, de senki nem maradt túl sokáig. Lehetséges, hogy az ET és a SEAL-parancsnok valamilyen különös légkört árasztott magából, mert senki nem jött oda hozzájuk, és próbált beszélgetést kezdeményezni.

Pontosan huszonöt perc múlva Shawn Pearson hadnagy lépett be, kezében egy papírlap-

pal. Odaadta a korvettkapitány-nak, aki a következő, géppel írt sorokat olvasta rajta: Grigorij Lijacsin kapitány, a 14 000 tonnás orosz atom-tengeralattjáró, a Kurszk parancsnoka, amely teljes legénységével együtt elsüllyedt a Barents-tengeren, Szeveromorszktól 100 kilométerre, 2000. augusztus 14-én, hétfőn.

Dan Headley halkan füttyentett. – Jézus Mária – suttogta, és odaadta a papírt Hunter parancsnoknak. – Tudtam, hogy valahonnan ismerős volt a név. – Az volt, bizony. De érted, mit jelent mindez, Rick? A parancsnokunk azt képzelte, hogy

éppen Grigorij Lijacsin kapitánnyal beszélget. Azt képzelte, egy olyan emberrel tárgyal, aki már több mint hét éve halott. És én mondom neked, úgy csevegett, mintha a pasi ott ült volna mellette a szobában.

– Ha pedig jól látom, Danny, akkor még sokkal rosszabb a helyzet, mint gondoltuk. – Mire gondolsz? – Mi a közös de Villeneuve tengernagyban és Lijacsin kapitányban? Mindketten óriási ha-

ditengerészeti katasztrófáknál voltak parancsnokok, és ez a Reid pontosan velük azonosul. Azt gondolja, hogy ő valójában Villeneuve, és azt hiszi, hogy valamilyen kapcsolat áll fenn közötte és Lijacsin között. Szerintem már évek óta próbál beszélni az orosszal.

– Ahogy beszélt hozzá, az olyan volt, mintha régi barátok volnának. – Aha – felelte Rick. – Az álmaiban. – Mit gondolsz, van ennek bármilyen negatív hatása ránk, és mindenkire, aki az ő irányítá-

sa alatt dolgozik? – Normális esetben azt mondanám, hogy nem valószínű. Sok olyan ember él a földön, akik hisznek a szellemvilágban, és állandóan megpróbálnak

kapcsolatba lépni a „másik oldallal”. Ettől még nem lesznek szükségszerűleg őrültek, és semmiképpen nem lesznek veszélyesek. Hiszen szinte mindenhol vannak olyan intézetek, ahol az ilyesmit meg lehet tanulni. Sok olyan nagyon okos ember akad, aki őszintén lehetsé-gesnek tartja az élők és a halottak világa közötti kommunikációt. Mégis ki az ördögök va-gyunk mi, hogy egyszerűen kijelentsük, ez lehetetlen?

– Tudom. De mi most nem csak egy akármilyen halottról beszélünk. Nekünk két olyan emberrel van dolgunk, akik óriási katasztrófák részesei voltak, és az én közvetlen felettesem, aki hamarosan parancsnokként vesz majd részt az egyik legkockázatosabb bevetésben, melyet a különleges erők valaha is végrehajtottak, azt képzeli, hogy ezek közül ő az egyik, miközben megpróbál kapcsolatba lépni a másikkal. Olyan ez, mintha a bankod igazgatója hirtelen azt képzelné, hogy nyolcvan évvel ezelőtt, az 1929-es nagy krach idején ő is kiugrott egy torony-ház ablakán, és most, mielőtt eldönti, hogyan fekteti be a pénzedet, előbb kétségbeesetten próbál kapcsolatot teremteni ezzel az öngyilkos, tönkrement bankigazgatóval.

– Nos, Danny, te mindig is jól bántál a szavakkal. Most azonban nem nagyon tetszik, amit mondasz. Mi a fenét tudunk csinálni? Nem mehetünk oda hozzá, és tálalhatjuk ki az egészet. Mindkettőnket azonnal hadbíróság elé állítana, mert lázadást és nyugtalanságot akarunk kel-teni a hajóján.

210

– Biztos lehetsz benne, hogy inkább állnék emiatt én a hadbíróság előtt, mint álljon ő, amiért ellenséges területen hibázott, és most mindannyian halottak vagyunk.

– Tudom. És te azt gondolod, hogy ez a probléma akkor jön elő, amikor valamilyen nyo-más nehezedik rá?

– Kétségem sincs. Kétszer is láttam – mondta Headley korvettkapitány, majd nagyon las-san, minden szót alaposan átgondolva folytatta. – Ricky, én garantálom neked, hogy ez a pasi az a fajta, aki azonnal összeomlik, ha valami nem úgy jön össze, ahogyan ő elképzeli, vagy ha egyszerűen a sarokba hajítjuk a szabályzatot és csak az ösztöneinkre hallgatva csinálunk min-dent. Tudod, abban az esetben, ha kénytelenek vagyunk improvizálni. Márpedig egy ehhez hasonló bevetés során valami ilyesmire bármikor számítani lehet.

Gyakorlatilag ezek voltak az utolsó szavak, melyeket a két férfi a súlyos helyzet megtár-gyalására vesztegetett, hiszen már mindent elmondtak egymásnak. Mindkettőjüket arra képez-ték, hogy a haditengerészeti műveletekkel kapcsolatban csak annyit mondjanak, amennyi fel-tétlenül szükséges. Szinte teljes némaságban ették meg a vacsorájukat.

Ez az egész magánnyomozás, melyet az ET és a SEAL-főnök végzett a parancsnok ügyé-

ben, két éjszakával korábban, június 4-én, hétfőn zajlott le. Azóta mindketten megtettek min-dent, hogy a zavaró kérdést kiverjék a fejükből.

Ma június 6-a, szerda volt, és a fiúk ma éjjel indulnak útra. Az igazat megvallva mostantól számított két órán belül. A USS Shark felemelkedett a felszín közelébe a találkozási ponton, miközben a fókák az utolsó simításokat végezték a BSZJ indítása előtt. Hunter parancsnok mindenkit felkészített. Mindannyian rövidnadrágban és pólóban ültek, arcukat azonban vízál-ló álcafesték borította, a légkör feszült volt, miközben mindenki ellenőrizte a búvárruháját, uszonyát, fegyverét és légzőkészülékét.

Mindannyian hallgatták Dallas MacPherson hadnagy monológját, aki a robbanóanyagok meglétét ellenőrizte, hangosan felolvasva egy listáról. Mint mindig, most is folyamatosan poénkodott.

– Egy nagyon nagyot pukkanós itt, majd jó sok kínai alfelet robbantunk vele szanaszéjjel. Dallasnak azonban igazából semmi kedve nem volt viccelődni, számára ez volt a legjobb

módszer a feszültség oldására és a jeges félelem legyőzésére, amely a BSZI-be való beszállás előtt töltötte el.

A fiatalabb fókák egyike-másika néha kinyúlt, és megérintette a mellette álló vállát, ösz-szeborzolta a haját, vagy finoman a karjába öklözött. Olyan technika volt ez, melyet Hunter parancsnok tanított nekik – Ne fojtsák magukba. Ne hagyják, hogy maguk fölé kerüljön, mert akkor már nincs visszaút. Maradjanak szoros kapcsolatban társaikkal. Ne felejtsék el, hogy ebben a ruhában soha senkit nem küldünk sehová. Mindenhová csakis együtt megyünk.

Tizenegyedik fejezet 07. június 6.18.30. USS Shark, a Bengáli-öbölben 16.00É 94.01K. Sebesség 2. Versenypálya haladás. PM Ez volt az utolsó alkalom, hogy Hunter parancsnok eligazítást tartott az embereinek. Már

ezerszer végigmentek minden apró kis részleten, minden méteren, minden milliszekundumnyi időzítésen, minden felszerelési tárgyon, hogy mi mennyit nyom, hol lesz a BSZI-ben, és ki

211

fogja a célterületre vinni. Tudták, hol van az a pont, ahol majd át kell hatolniuk a kerítésen, tudták, hogy túl magas, így a felszereléssel együtt képtelenek volnának megmászni, így vág-niuk kell majd. Tudták, pontosan hány méterre van az őrház a kerítés mellett, és centiméterre pontosan ismerték a távolságot a generátorházig. Tudták, mikor van őrségváltás, és minden egyes lámpa elhelyezkedéséről pontos adataik voltak. Tudták, hogy valószínűleg fényesen világít majd a Hold, ismerték a terepet, tudták, hol szilárd a talaj, és hol számíthatnak mocsa-rasabb részre. Tudták, hol vannak az ajtók, amelyeken be kell majd menniük, tudták, hol ta-lálhatják a nagy központi aknát, mely a geotermikus magba vezet le. Azt is tudták, nagy való-színűséggel ölniük is kell majd, ha életben akarnak maradni.

A SEAL csapatvezető most sokkal általánosabb információkat sulykolt beléjük. Minden ember előtt volt egy kis tengerészeti térkép és egy másik, mely részletesen mutatta a kínai haditengerészeti komplexumot. Minden egyes férfi bejelölte magának a térképen azokat a dolgokat, amelyek a saját feladatuk teljesítéséhez szükségesek. Már mindegyikük megírta végrendeletét, és azt a levelet is, melyet feleségüknek vagy a családjuknak küldenek el abban az esetben, ha elesnének bevetés közben. A végrendeleteket és a leveleket a tengeralattjáró egyik páncélszekrényében helyezték el.

Rick Hunter ott állt az emberei előtt. Szinte pontosan ugyanolyan volt, mint a többi fóka, csak sokkal tagbaszakadtabb – arca feketére festve, búvárruhában és fekete sportcipőben. Mögötte, a táblára fel volt tűzve egy nagy méretarányú haditengerészeti térkép, és a parancs-nok erre mutogatva fémvonalzójával ismételte meg újra a bevetés szempontjából fontos he-lyeket és azt, hogy mikor, hová kell majd megérkezni.

– Jó van, emberek, 17.00-kor indulunk innen, és továbbhaladunk egészen eddig a pontig, mely az önök térképén is be van jelölve, Thamihla-szigettől nem messze. Ez a távolság ponto-san 25 kilométer, aminek megtétele két és fél órába kerül. Innen, számításaink szerint éppen itt találjuk a mélyebb vizű csatornát, ahonnan a következő célpontunk ez a bója lesz, a villogó vörös fénnyel. Ezután tovább haladunk hat kilométert egészen eddig a másik, vörös fénnyel villogó bójáig, amely már a mélyebb vizű, természetes csatorna bejáratát jelzi. Könnyű lesz észrevenni. Ez eddig még tiszta, remélem.

A fókák mind bólintottak, Rick Hunter parancsnok pedig folytatta. – Itt, 800 méterre a mólóktól, Catfish, Mike és Buster társaságában kiszállok a BSZJ-ből.

Magunkkal viszünk négy darab mágneses tapadóaknát, és a kikötőben horgonyzó kínai hadi-hajók törzsére tapasztjuk – van ez a 6000 tonnás, Luhai-osztályú romboló, mint a képeken láthatják, 150 méter hosszú és 15 méter széles, iker hajócsavarral és rengeteg rakétával és torpedóval megrakva. A másik, itt mellette sokkal kisebb, ez egy Jiangwei II-es fregatt, ami csak 11 méter hosszú. Azonban nagyon gyors, és állig fel van fegyverezve tengeralattjáró-elhárító aknavetőkkel. Uraim, biztosíthatom önöket, hogy mindannyiunk érdeke ezt a két ha-jót nagyon alaposan elintézni.

Mindkettő hordoz helikoptert is, úgyhogy szintén jó volna, ha ezek is valahogy az öböl

vizébe csúsznának. – Uraim, elfelejtettem megkérdezni. Önök is visszaszállnak majd a BSZJ-be a következő

megállóig? Vagy majd a partraszállási körzetben találkozunk? – Nem, mi is magukkal megyünk odáig. A partraszállást ennél sokkal nyugalmasabb

helyen kell végrehajtani, és mivel a kijelölt körzet a hajóktól nagyon messze van, a BSZJ-vel fogunk menni.

212

Hunter parancsnok ezután még egyszer elmondta nekik, hol fogják partra tenni őket, a mólóktól nem egészen másfél kilométernyire, egy, a térképeiken Wolf Rock névvel jelölt alakzat mögött.

– Itt fogunk mindannyian kiszállni, vagyis körül-belül 450 méternyire a parttól, amiből 150 méter a térképünk jelölése szerint mocsaras terület, sűrű nö-vényzettel. Ha ezen végigsétálunk, és kiérünk a part-ra, akkor már csak nagyjából 800 méternyire leszünk a kikötő kerítésétől. A terület sötét lesz, teljesen ki-halt, és egyetlen őrszem sem tartózkodik a környéken. Először csak az őrháznál találkozunk emberekkel, hiszen ebben az épületben ketten is lesznek: egy mér-nök és egy őr. Ez minden. Tudják, mit kell velük ten-ni.

Innentől kezdve Hunter parancsnok már nagyon gyorsan beszélt, hiszen a tervet ezerszer is végigtár-gyalták. Mindenki kívülről fújta. Ez az eligazítás csak egy utolsó, rövid összegzés volt, még egy utolsó ta-nulmányozása a térképeknek. És még egy, talán utol-só alkalom, hogy az emberek a halállal nézhetnek szemet. Féltek mindannyian, hiszen a különleges erők katonáinak mindig félniük kell egy kicsit. De senki

nem árulta volna el. 18.55-kor a fókák elkezdtek beszállni a BSZJ-be, keresztül a Shark zsilipjén, majd egye-

nesen magába a mini-tengeralattjáróba, mely kényelmesen várakozott a nagyobb hajó törzsén kialakított kettős, vízzáró rekeszben. Most még száraz volt ez a rekesz, és minden egyes fóka beszálláskor ellenőrizte, hogy az általa hordozott felszerelési tárgy pontosan ott van-e a BSZJ-ben, ahol lennie kell.

David Mills hadnagy már az irányítópultnál ült, mellette Matt Longo hadnagy, a navigáto-ra, akinek feladata lesz megtalálni a titkos kínai csatornát, mely a kikötőbe vezet. A fókák egymás után beszálltak, először az öt újonc, majd a veteránnak számítók, Catfish, Bobby, Csörgőkígyó, Buster, Mike Hook tengerészaltiszt-főnök, majd MacPherson hadnagy, aki szakértő módon csusszant keresztül a búvónyíláson, és ült le közvetlenül Bobby Allensworth mellé.

Utoljára Rick Hunter parancsnok érkezett, aki váltott még néhány szót Dan Headley kor-vettkapitánnyal a zsilip nyílása alatt állva.

– Akkor gondolom, ennyi, öreg haver – jegyezte meg a nagydarab SEAL-parancsnok. – És ne felejtsd el, mit ígértél. Kihozol minket onnan, bármi történjék is.

– Kihozunk. A hajók egy órával azelőtt ott lesznek a Kettes TP-n, ahogy nektek szüksége-tek volna rájuk. 02.45-től kezdődően harminc másodpercenként irányjeleket közvetítenek majd. Két rövid sípolás a ti hullámhosszotokon. Sok szerencsét, Ricky. Nem lesz semmi baj, de az isten szerelmére, vigyázz magadra.

Kezet fogtak, komolyan, hivatalosan: röviden biccentettek egymásnak, aztán elváltak, Headley korvettkapitány elindult vissza az irányítóterembe, a SEAL-parancsnok pedig bemá-szott a kis tengeralattjáróba.

Közvetlenül az után, hogy a búvónyílások ajtajait lezárták, Rick Hunter csapatának tagjai hallották a beáramló víz morajlását, amint az indítócsapat tagjai odakint elárasztották a vízzá-ró rekeszt. Hallották a fémes puffanásokat is a BSZJ törzsén túlról, amint a mini-tengeralattjáró elszabadult a rögzítőkábelektől. Hat megtermett könnyűbúvár kezdte el kivon-

213

szolni a sínjein, el a nagyobb tengeralattjárótól. Vártak tíz percet, hogy kissé eltávolodjanak, az indítócsapat újra bezárhassa a fedélzeti rekeszt, és visszaúszhasson a Sharkra. Ezután lát-ták, amint David Mills hadnagy beindítja az apró elektromos motort, jobbra fordultak, egyes-kettes-zéró irányba, és a BSZJ elérhető legnagyobb sebességével, vagyis hat csomóval halad-va elindultak a kis burmai sziget Thamihla és a kínaiak által kotort mély vizű csatorna felé, amelyet nagyon reméltek, hogy könnyen megtalálnak majd. Ha most nem sikerül rábukkanni-uk, tudták, hogy el kell halasztani a bevetést egészen addig, míg valaki megtalálja, mert pa-rancsaik a bevetés végrehajtására nagyon magasról érkeztek. Nagyon magasról. A legtöbb fóka szintén szerette volna minél hamarabb elintézni ezt az egészet.

A BSZJ belsejében minden száraz volt ugyan, ám ahogy az idő telt, egyre hidegebb lett. A

járműben nem volt fűtés, a fókák azonban cseppet sem fáztak, hiszen haditengerészetnél rend-szeresített búvárruháik kiválóan hőszigeteltek őket. Ha akartak beszélgethettek volna, a víz azonban mindenféle hangot felerősít, és a fókákat arra képezték ki, hogy bevetés közben ne beszéljenek feleslegesen. Így aztán a bevetés első két órájában egyeden szó sem hangzott el – legalábbis azóta, amióta MacPherson hadnagy, a mini-tengeralattjáróba leereszkedve megje-gyezte, hogy általában nagyon sok pénzt szokott elkérni, amikor előadja „ezt a világhírű, aranyhalutánzó mutatványát”.

A BSZJ-k fedélzetén az utazások mindig olyanok, mintha soha nem akarnának véget érni. Vakon, kizárólag a műszerekre hagyatkozva kell menniük, közben az utasok semmit nem láthatnak. A tengeralattjáró belseje szintén teljesen sötét, csak a kijelzők narancssárga fényei adnak némi világosságot. A kiválóan képzett katonák így nem tehettek mást, mint az éjszaka során előttük álló feladaton rágódtak. Megesik, hogy egyesek, akik különösen jó barátságban vannak, mint például Bobby és Mike Hook, elkapják egymás pillantását, és elmosolyodnak.

Ez azonban nem jelentett egyebet, mint, hogy mindketten tisztában vannak vele, mi jár a másik fejében, az óriási veszéllyel, mellyel hamarosan szembe kell nézniük, és annak lehető-ségével, hogy egyikük, vagy talán mindkettőjük, nem tér vissza élve. A fókák csak gondolat-ban foglalkoznak ilyesmivel. Hangosan soha ki nem mondanák.

Az apró tengeralattjáró tovább tört előre, egész idő alatt 12 méterrel alámerülve. Két óra és tizenöt perc múlva PM-re emelkedtek, Dave Mills pedig felengedte a periszkópot. Hét má-sodperccel később újra 7 és fél méter mélyen voltak, Matt Longo pedig halkan a következőt mondta:

– Hamarosan megérkezünk, emberek. Most éppen 15.51É és 94,15K-nál vagyunk a GPS szerint. Keresem a csatornát.

A fókák mind egy szálig, egészen pontosan tudták, hol van az előbb említett koordináta. Mivel órákon keresztül tanulmányozták a térképeket, teljesen beleégett az agyukba annak minden részlete. Most még tízméteres vízben jártak, de hamarosan átkelnek egy olyan tenger alatti sziklafal felett, amin túl néhol csak mindössze 4,5 méteres a víz mélysége, ami azt jelen-ti, hogy vagy a felszínhez, vagy a fenékhez, de nagyon közel lesznek. Mindenki önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét, amint Mills hadnagy óvatosan a sziklafal déli pereme fölé vitte a BSZJ-t. Hallották a mélységmérő halk kattanásait, miközben a műszer a tenger fenekét figyel-te.

Longo hadnagy egyfolytában beszélt. – 3,6 méter a gerinc alatt. Csökkentsd és tartsd 3 méteren. Úgy tűnik, sikerült elsőre meg-

találnunk. Új irány zéró-nyolcas-zéró. – Zéró-nyolcas-zéró, értettem – felelte Mills hadnagy. – Uram, biztosan ez lesz a csatorna. Szerintem a legjobb volna, ha egy kicsit gyorsítanánk.

A mélységmérő szerint tartjuk a 3 métert – folytatta Longo. Öt perccel és 270 méterrel később a BSZJ már 15 méteres mélységű vízben haladt, a

Thamhilától északnyugatra húzódó árokban. A kínaiak pontosan ott kotorták mélyebbre a

214

feneket, ahol a Coronadóban dolgozó mérnökök megjósolták. David Mills újra periszkóp-mélységre emelte a mini tengeralattjárót. Előtte a periszkóp felemelkedett, ő pedig belenézett, majd lassan jobbra fordította, egyenesen elölről egészen zéró-négyes-zéróig. És ott volt előt-tük, némileg jobbra vagy másfél kilométernyire a kétmásodpercenként felvillanó vörös fény és a bója, pontosan úgy, ahogy képzeletben oly sokszor látta már.

– Enyhe irányváltás 15,53É 94,16K-ra a GPS alapján. Haladási irány zéró-négyes-zéró a mesterséges csatornában. Most már olyan vizeken járunk, ahol járőrtevékenység folyik. Javas-lom, hogy hárompercenként vizuális felderítést is folytassunk.

– Ez a Longo! Micsoda okoskodó egy rohadék, nem igaz? –suttogta MacPherson hadnagy olyan halkan, hogy a navigátor ne hallhassa meg.

– Fogja be, Dallas! – sziszegte Rick Hunter. – Szeretném látni, ahogy maga csinálja végig ugyanezt.

– Én? Uram, maga most biztosan viccel velem. Hányszor kell még elmondanom önnek? Én mindent meg tudok csinálni.

– Navigátorként szerintem mindennek nekicsinálná a BSZJ-t. Elfojtott nevetés hallatszott mindenfelől, ami oldotta némileg a feszültséget, de persze tel-

jesen nem. A BSZJ tovább osont előre a keskeny csatornában, szeme pedig csakis a periszkóp volt. Teljes negyven percükbe telt, míg elaraszoltak a keskeny csatorna végéig, ahol, az északi kijáratnál, a természetes mélyvíz kezdeténél, a periszkópban egy járőrhajót vettek észre. Egyenesen feléjük rohant, egyértelműen Hainan 037-es típusú gyors járőrhajó, mely állig fel van fegyverezve ágyúkkal és tengeralattjáró-elhárító aknavetőkkel. A típus a kínai haditenge-részet part mentén szolgáló igavonójának számít. Legalább száz ilyennel rendelkeznek, me-lyek egyenlően vannak elosztva a kínaiak három flottája között. Longo hadnagy már jó mesz-sziről észrevette, eltéveszthetetlen, alacsony átfutófedélzetével együtt, amint harminccsomós sebességgel rohan feléjük, magasra dobva orra előtt a fehér tajtékot, mintha csak semmi köze nem volna a nyugatra levő kínai haditengerészeti támaszponthoz.

Mills hadnagy azonnal visszarántotta a periszkópot, majd a BSZJ-t olyan mélyre vitte, amennyire csak lehetett, lassított, bal felé kanyarodott, a Haing Gyi sziklafalának irányába, próbálván legalább másfél kilométer távolságra vinni a fókákat a Bassein folyó deltájában a közeledő kínai őrjárattól. A járőrhajó semmilyen elektronikus jelet nem sugárzott ugyan, Mills hadnagy ennek ellenére nem akart kockáztatni. Leállította a motorokat és hagyta, hogy a mini tengeralattjáró lassan a homokos fenékre süllyedjen. Mindenki nagyon jól hallotta, amint a Hainan elrohan felettük.

– Tudod, mit gondolok? – suttogta Matt Longo. – Szerintem burmai volt, és egyenesen a torkolatban pár kilométerrel feljebb, a Bassein város közelében levő támaszpontjukról jött. Túl egyenesen érkezett, túl nagy volt a sebessége ahhoz, hogy éppen most fusson ki a mólója mellől, és egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha a kínai kikötő közelében bujkáló tenger-alattjárók után kutatna. Nagyon sietett.

Mills hadnagy újra elindította a motorokat, majd rákapcsolta a hajócsavart is, és a kis ten-

geralattjáró hamarosan elszakadt a fenéktől, újra északkeleti irányban haladva. Még öt kilo-méter és megérkeznek a mólókhoz. Harminc perc múlva az első négy fóka már úton is lesz. Lassan haladtak előre, időnként bekapcsolva a szonáros mélységmérőt. 22.50-kor Mills had-nagy csendesen megint PM-re emelkedett, és tőlük balra, 450 méterre, észrevette a mólók mellett húzódó lámpasorokat. Még a kis fregatt sziluettjét is ki tudta venni, mely a nagyobb romboló mellett horgonyzott.

– Jól van, emberek – suttogta Longo. – Egy kicsit túl közel jöttünk. Most szálljanak ki. A vízmélység itt még mindig 15 méter. A célpontok 450 méter távolságban vannak, nekünk nyugati irányban. Ha kettes-nyolcas-ötös irányban haladnak, akkor pontosan a hajótörzsek mellett bukkannak fel.

215

Rick Hunter előrement, hogy megnézze magának a célpontokat, Mills hadnagy pedig úgy határozott, a fókák nyugodtan kiszállhatnak a felszínen is, hiszen se hajó, se radar, de még egy távoli szonár pisszenését sem hallotta. A kikötő teljesen néma volt, senki nem számított táma-dásra, éppen úgy, ahogyan a fókák gondolták. A kis BSZJ szerencsére teljesen lapos a felső részén. Mivel még egy árboc sem emelkedik ki belőle, sötét vizekben, 450 méterről teljesen észrevehetetlen: koromfekete test a koromsötét éjszakában.

A hadnagy az ekkor már periszkópmélységen levő tengeralattjáró periszkópját visszahúz-ta, majd kifújatott még némi ballasztot. A BSZJ további 1,5 méterrel feljebb emelkedett, felső része éppen csak áttörte a felszínt, majd lebegve megállt a vízben. Mills hadnagy kinyitotta a fedélzeti nyílást, Catfish Jones pedig, búvárszemüvegben, lábán uszonnyal, csuklyával a fe-jén, bekötött Draegerrel, a nehéz tapadóaknával a hátán, támadótáblával a hóna alatt, kikászá-lódott, majd csendesen a vízbe merült, anélkül, hogy a legkisebb hullámot is csapta volna. Buster Townsend, hasonlóképpen felszerelve, leszámítva a támadótáblát, közvetlenül utána jött. Ezután Mike Hook tengerészaltiszt-főnök, végül Rick Hunter parancsnok hagyta el a mini tengeralattjárót. A fókák rendezték soraikat, taposva a vizet, fejük a felszín fölött, várva, hogy a vérükben dübörgő adrenalin lecsillapodjék valamelyest. Az adrenalin ugyanis zabálja az oxigént. Ez a várakozás nagyon nyomasztó volt. Máris húszperces késésben voltak. A de-tonátorokat majd 03.45-re kell beállítaniuk a tervezett 03.30 helyett.

Hunter parancsnok megy majd legelöl, bal vállába Mike Hook kapaszkodik. Catfish Jones, akinek támadótáblája már be volt állítva a kettes-nyolcas-ötös irányra, mögöttük jön, bal vál-lába pedig Buster Townsend kapaszkodik jobb kézzel. Az úszáshoz sem a kezüket, sem a kar-jukat nem használják. Csak lábbal csapnak, extraméretű SEAL uszonyaikkal, ötmásod-percenként lökve egyet magukon, 36 métert téve meg minden percben. Ez azt jelentette, hogy durván tizenhárom percre van szükségük ahhoz, hogy a kínai hadihajókat elérjék.

Már 23.07-volt, mire Rick Hunter végre kelet felé fordult, és kitartotta maga elé támadó-tábláját. A nagydarab farmerfiú, Kentucky középső részéről, előrelökte magát, folyamatosan rúgva és a távolságot számolva. Emberi torpedó volt, melynek feladata az volt, hogy több milliárd dolláros kárt okozzon a Népi Felszabadító Haditengerészetnek. Hunter parancsnok legalább olyan erőset tudott rúgni, mint édesapja csődörei. A hadihajókban sincsen ennyi erő, amikor a mólójuk mellől kifutnak.

A négy fóka gyorsan haladt előre, a három fiatalabb férfi alkalmazkodva vezetőjük mos-tanra már kényelmesnek mondható üteméhez: rúg… egy… kettő… három… négy… rúg, majd siklik. Nyolc perc elteltével a parancsnok a felszínre emelkedett, hogy még egyszer utol-jára vizuálisan is azonosítsa célpontjaikat. Irányban voltak, így halkan visszaúszott szokásos haladási mélységükre, vagyis 4 méterre a felszín alá. Pontosan a kívánt irányban haladtak, a romboló ikercsavarjai felé, majdnem a fregatt tatrésze alatt.

Öt perccel később meg is érkeztek a tat árnyékába, a hajócsavartengelyek alá, Rick pedig jelzett nekik, hogy várjanak, amíg ő lemegy, és ellenőrzi a távolságot a hajógerinc és a fenék között. Ahogy gyanította, kevesebb, mint 90 centi volt. Ez azt jelentette, hogy ő és Buster, a 150 méteres hajó farától elindulva, hatvan másodpercenként tizenkét rúgással számolva, két perc alatt érnek oda a törzs közepéhez. Ezután Buster keresztülcsusszan a hajó alatt, és ponto-san Rick aknájával szemben, a másik oldalon elhelyezi a sajátját is. Az ezt követő detonáció, reményeik szerint kettétöri a kínai rombolót.

Catfishnek és Mike-nak csak 55 métert kellett úsznia a fregatt mellett, vagyis összesen ti-zennyolcat kellett rúgni, amelyek mindegyike 3 méterrel viszi őket közelebb céljukhoz, szin-tén nagyjából a törzs közepe táján. Ezután Mike Hook átúszik a gerinc alatt, és elhelyezi a töltetet. A hajók gerince alatt átúszni mindig idegőrlő dolog, ha a hely elég szűk, ebben az esetben pedig nagyon is ez volt a helyzet. Szerencsére éppen dagály volt, ami a hajót maga-sabbra emelte, ez pedig sokkal megnyugtatóbb volt, mintha az apály miatt lejjebb ereszkedne.

216

Rick Hunter újra csatlakozott három társához, 2,4 méterrel a felszín alatt. Hallották a nagy romboló generátorának enyhe zúgását. Rick és Catfish az övére akasztotta a támadótáblákat, majd a négy fóka, párokba rendeződve, nagyméretű uszonyaikkal csapva, elindult Zhang Yushu egyik legféltettebb rombolójának acéltörzse mellett. Hunter folyamatosan számolt. A huszonnegyedik rúgás után megállt, biztos lévén benne, hogy a rombolónak éppen annál a részénél járnak, ahol a legénység a torpedókat és a rakétákat tárolta. Haladás közben Rick végigsimította a hajótörzs felületét, és nagyon durvának érezte, ami azt jelentette, hogy telje-sen elborítják a kacsakagylók és egyéb tengeri moszatok. Ez a legkevésbé sem volt jó hír, kivéve persze, ha az ember véletlenül természetbúvár – hiszen az aknák mágneses rögzítőrészei erre a felületre képtelenek rátapadni. Buster is rájön majd abban a pillanatban, amikor a másik oldalra megérkezik.

A fókák másodperceken belül a homokos fenéken álltak, mely olyan fekete volt, akár az olaj. Érezték, milyen durva a törzs, miközben levették az aknáról a hámot, mely a hátukra rögzítve tartotta azokat. Rick látta, amint Buster megfordul, és elkezd úszni a gerinc alatt, kezével tapogatva ki az utat. Ő újra végigsimította a fémet. Elővette a mágneses rögzítőt, és rácsavarozta az aknára, amely összesen két és fél kiló robbanóanyaggal volt feltöltve. Meg-próbálta feltapasztani a törzsre, de nem ment. Elővette a búvárkését, és két kézzel tartva, óva-tosan lekaparta egy részen az élősködőket. Újra megpróbálta az aknát, és ez alkalommal érez-te is, amint először finoman odahúzza magát a fémhez, majd enyhe puffanással rátapad. A sötétben is látta az időzítő enyhén világító számlapját, mely huszonnégy órás időbeosztásra volt állítva. Ellenőrizte a támadótáblán levő órát, majd az időzítőt 03.45-re állította be. Ezután lebukott a gerinc alá, és Busternek is megmutatta a pontos időt, aki éppen ekkor fejezte be a felszín lekaparását búvárkésével.

Miután így tizedmásodpercre pontosan beállították a robbantást, megnézték az iránytűt, majd nagyokat csapva elindultak egyes-zéró-ötös irányba, ahol a BSZJ már várt rájuk. 45 mé-terrel előttük járt Catfish Jones és Mike Hook, akiknek a fregatt mellett sokkal kevesebbet kellett úszniuk, és akiknek a kaparással sem kellett olyan sok időt eltölteniük. Meghallották Matt Longo mélységmérőjének időnkénti pengetését, ami pontosan a mini tengeralattjáró felé vezette őket. Mills hadnagy csak akkor emelkedett a felszínre, amikor Hunter parancsnok, négy egymást követő koppantással jelezte, hogy mindannyian visszatértek, majd a hadnagy kinyitotta a fedélzeti nyílást, és a fókák sorra felkászálódtak a BSZJ tetejére, majd be a száraz belső részbe. Mindannyian erősen lihegtek, amikor lekapcsolták a Draegereket, és levették búvárszemüvegeiket, majd leültek. A fedélzeti nyílást visszazárták, és rögzítették, majd Mills hadnagy a mini tengeralattjárót visszavitte 6 méter mélységre, a mostanra már teljes egészé-ben kiürült csatorna sötét vizében.

– Minden rendben van, fiúk? – kérdezte Rick Hunter. – Itt semmi gond – válaszolta Catfish. – Maguknak mi tartott ilyen sokáig? – Sokkal többet kellett úsznunk a törzs mellett, és amikor odaértünk, az egész tele volt

kagylókkal meg moszatokkal. Tudja, milyen nehéz letakarítani azokat a kis szemétládákat. A mágnesek pedig addig nem tapadtak, amíg nem voltunk készen. Most már persze minden rendben van. A detonátorok 03.45-re beállítva.

– Nálunk is ugyanez – válaszolta Catfish. – Istentelenül félelmetes volt ott a gerinc alatt. Nem szeretném minden este ezt csinálni. Komolyan.

Mills hadnagy elindult visszafelé a csatornában, kettes-zéró-zéró irányban haladva, a GPS-

en távolodva a tizenhat fokos szélességi vonaltól. További húsz percen keresztül haladtak állandó hatcsomós sebességgel, amikor a fókák egyszer csak érezték, hogy a BSZJ jobbra fordul és lelassít, miközben Longo hadnagy Wolf Rockot keresve a körülöttük elterülő vizet pásztázza. Valamivel messzebb, tőlük északra találta meg, és Mills hadnagyot úgy navigálta,

217

hogy 140 méterre az alakzat legdélebbi pontjától megálljanak. Kiengedték a periszkópot, és Matt a saját szemével is megnézte, jó helyen járnak-e.

– Rendben van, emberek – szólt hátra. – Itt a könnyes búcsú ideje. A partraszállási körze-tük egyenesen előttünk van, hármas-kettes-zéró irányban, nem több mint 140 méterre. Ha ott lépnek ki, akkor azonnal a mocsaras területen, a folyó másik oldalán lesznek, szóval nem kell majd átkelniük rajta. Innen csak egy rövid séta az egész.

Rick elkezdett nagy műanyagpoharakban hideg vizet osztogatni az embereinek. – Igyanak, mielőtt útnak indulnánk. Valószínűleg nagyon ki fogunk melegedni, arra pedig

nincsen időnk, hogy most levegyük a búvárruhát. Nem akarom, hogy bárki is dehidratálódjon, mert az szörnyű érzés.

A fókák mind ittak, ezután megfogták hat darab tarisznyabombájukat, egészségügyi fel-szerelésüket, a rádiójukat és egy gyalásót. A legnagyobb figyelemmel nézték, amint a két újonc a 30 méteres gyújtózsinór-tekercseket magukra veszi. Ez a félelmetesen robbanékony, a detonátorok összekötésére alkalmas zsinór ugyanis másodpercenként nyolc kilométeres se-bességgel ég. Nem is csoda, hogy minden fóka imádja. Ezután mindannyian a hátukra vették személyes fegyverüket, Heckler & Koch könnyű géppisztolyokat, melyeket vízálló tartóban szállítanak magukkal. Kiemelték a sokkal nagyobb M-60-as könnyűgéppuskát, melyet csakis a legvégső esetben használnak majd, ha mégis harcra kerülne sor. A legfontosabb felszerelé-sük az a két darab, egyenként nagyjából 90 centis páncéltörő bomba volt, melyet szintén víz-álló tokban vittek magukkal. Ezeket külön nekik alakították át San Diegóban, a haditengeré-szet szakértői. Nem akkor robbantak, ha valamilyen más robbanóanyaggal kerültek kapcso-latba, hanem akkor, ha erős ütés éri őket az orrkúpjukon. Ez a bizonyos erős ütés pedig min-denképpen megtörténik majd.

A BSZJ-ben a Draegereket felkapcsolták magukra, majd mindegyiket ellenőrizték, felvet-ték a búvárszemüvegeket, az uszonyokat a lábukra húzták, és a számos lőszerhevedert vízálló tartókba téve szétosztották azon fókák között, akik nem vittek magukkal támadótáblákat. A búvárkéseket úgy helyezték el öveiken, hogy azok minél könnyebben elérhetők legyenek.

00.16-kor kezdték elhagyni a mini tengeralattjárót. Egyesével másztak ki a fedélzeti nyílá-

son, majd csusszantak bele némán a Bassein folyó vizébe. Kelet felől fakón világított a Hold, mély, kísérteties árnyakat vetve a vízfelszínre, és életnek közel-távol nyoma sem volt. Kivéve persze az egyre nagyobb számú fekete csuklyával takart fejet, melyek kibukkantak a víz alól, mialatt mindegyik fóka mélyeket lélegzett a friss éjszakai levegőből, a vizet taposta, és arra várt, hogy a vérében áramló adrenalin lecsillapodjon.

00.26 volt, mire Dallas MacPherson, Bobby Allensworth segítségével kiráncigálta a sú-lyos géppuskát is, majd szó szerint belebucskázott a vízbe, ahol – a vízálló tartójába szerelt légzsákok miatt – a fegyver már sokkal könnyebbnek tűnt. Rick Hunter lemerült az úszáshoz használt, háromméteres mélységre, majd nagy csapásokkal elindult a mocsárig tartó rövid útra. Tíz perccel később mindannyian a mocsaras területet borító magas fűben álltak. Rick állt fel először, hallgatózott, majd levette a csuklyáját, és búvárszemüvegét az övén levő tartóba hajtogatta.

Már korábban megbeszélték, hogy a Draegereket elrejtik. Egyébként is túl nehezek lettek volna, hogy magukkal vigyék, ezért együtt kerestek egy megfelelő helyet a homokos parton túli erdős területen, és ástak egy lyukat, amelyben mindent elhelyezték. Ha arra kerülne sor, akkor ide mindig visszarohanhatnak, hogy előszedjék, ha pedig nem, akkor soha senki nem fog rájuk bukkanni. A légzőkészülékeket előbb fűvel fedték le, majd nedves homokot szórtak rájuk, a gyalásót pedig a sűrű aljnövényzet alatt rejtették el. Az a hat ember, akik a támadótáb-lákat is magukkal vitték, a könnyű kis berendezéseket egymás hátára rögzítették; az akció során felhasználandó bombákat ugyanilyen módon szállították az arra kijelöltek. Minden fóka a kezébe vette fegyverét. Csörgőkígyó Davies elővette a drótvágót, Rick Hunter pedig ellen-

218

őrizte az iránytűt. Mikor már mindenkinél ott volt a géppisztolya, Hunter parancsnok úgy döntött, a legjobb lesz, ha szorosan egymás mögött, egy sorban haladva vágnak keresztül, óvatosan lépkedve a ritkás fűben, mely a vízparttól 90 méternyire borította a területet.

Ez a környék, már amennyire most a saját szemükkel, valamint korábban a műholdfelvéte-lek tanulmányozásával megállapíthatták, teljesen lakatlan volt. Életnek az első jelével majd az őrháznál kerülnek szembe, a déli kerítésnél. Így aztán elindultak előre, egyenletes sebességgel haladva a fűben, a nem több mint 1100 méterre levő első célpontjuk, a kerítés felé. Mint min-dig, most is a lopakodáson volt a hangsúly. Azzal ugyanis nem nyernének semmit, ha óriási felfordulást keltenének már most, és ha tűzharcot kezdeményeznének, az is legfeljebb az ő biztos halálukat eredményezhetné. A fókák most nem számíthattak semmilyen fedezetre, re-ményük sem volt arra, hogy azonnal kimentik őket. A kikötőben szolgáló kínai őrök ezzel szemben legalább három felfegyverzett helikoptert bevethettek ellenük, mindamellett vagy ezer haditengerészt, akik mind rendelkeztek fegyverekkel. Nem is beszélve a folyón feljebb állomásozó teljes burmai haditengerészetről, amely viszont még ennél is sokkal nagyobb számban hozhatott a helyszínre gyors, ágyúkkal felszerelt járőrhajókat.

Létfontosságú volt hát, hogy senki meg ne láthassa őket, ha pedig ez mégis megtörténik, akkor ez a személy ne élhessen tovább. A Coronadóban maradt tervezők úgy gondolták, hogy az őrházban mindenképpen lesz egy csomó monitor, melyek zártláncú televíziórendszeren keresztül figyelik az egész támaszpont területét. Így mindössze egyetlen ember is elég ahhoz, hogy a teljes bázist szemmel tartsa innen, a fő védőkerítés közeléből, mely a támaszpontot a külvilágtól elszigetelten tartja. Egyetlen őr, akinek biztos keze ügyébe esik az a bizonyos gomb, melyre rácsapva egy pillanat alatt hatalmas erősítéseket rendelhet oda magához. Az éjszaka folyamán egyéb segítségre nem is lenne szüksége, csak egy mérnökre, aki azért van ott, hogy azonnal orvosolni tudjon minden hibát, amely az erőműben, az üzemanyag-utántöltő állomásokon vagy a haditengerészeti támaszpont bármely másik, fejlett technológiát alkalma-zó részében bekövetkezhet.

A fókák terve, amely minden kifinomult részletet nélkülözött, szinte primitívnek volt ne-vezhető, de éppen ezért mindenki úgy gondolta, hogy biztosan működni fog. Az egyik fontos dolog az volt, hogy ne ijesszék meg az őrházban tartózkodókat, mert akkor azok biztosan megnyomják azt a bizonyos gombot. Lassan mentek tehát előre. Mindegyikük tökéletesen tisztában volt vele, hogy az elkövetkezendő tíz perc során pontosan miket fognak végrehajta-ni. 01.10-kor vették észre először a kerítés belső oldaláról érkező fényeket, melyek – ez telje-sen egyértelműnek tűnt – nem arra készültek, hogy a biztonságot fokozzák, hanem azért, hogy megvilágítsák azt a belső aszfaltutat, melyen az őrházba szállították a szolgálatos személyze-tet. A lámpák ugyanis halványan világítottak, és inkább lefelé esett fényük, nem pedig a kerí-tésre. A fókák valójában csak egyetlen olyan lámpát vettek észre, mely a kerítés közvetlen közelét világította meg, nem túl magasan, az őrháztól vagy 90 méternyire. Így aztán elég sö-tétben közelíthették meg célpontjukat, és nem volt szükség arra, hogy könyökükkel és térdük-kel tolva előre magukat kússzanak egészen addig, míg 456 méterre nem érnek a kerítéstől.

Gond nélkül odaértek, és Csörgőkígyó a drótvágója segítségével elkezdett egy lyukat vág-ni rá, 35 méterre az őrháztól, egy sötét részen. Néhány percbe telt az egész, és a következő pillanatban Buster Townsend már hajlította is vissza a rácsot, barátja kezétől elfelé, miután a drótok mindegyikét átvágták. Míg Dallas MacPherson és Bobby Allensworth elkezdték a lyu-kon keresztülráncigálni a nagy géppuskát, a nyílás már legalább 1,5 méter széles volt. Egy pillanat múlva, saját felszerelésükkel, a csapat minden tagja követte őket. A kínai őrnek és a mérnöknek, akik az őrházban, a számtalan monitor előtt ültek, fogalma sem volt róla, hogy nem egészen 50 méterre tartózkodnak a világ legveszedelmesebb gyilkolóegységétől.

Csak Mike Hook tengerészaltiszt-főnök maradt a kerítésen kívül, de őt senki nem láthatta, amint ott kuporgott a magas fűben, óvatosan célozva hangtompított, M-14-es karabélyával. Csak ő hozott magával ilyen fegyvert a csapatból, és most az őrházhoz legközelebb eső lám-

219

pát vette célba vele. 01.30-kor, vagyis éppen a megbeszélt időben a veterán fóka meghúzta a ravaszt, és egyetlen lövéssel széttörte a villanykörtét. Semmilyen zaj nem hallatszott. Odabent az őrházban azonban apró lámpa kezdett villogni, jelezve, hogy valahol, a déli kerítés mentén, egy égő kialudt. Az ifjú őr azonnal felállt, kinyitotta a szúnyoghálóval fedett ajtót, majd kilé-pett, és amint végignézett a lámpasoron, azonnal észrevette, hogy az a fény, melyet az ablak-ból is látniuk kellene, valóban nem ég.

Kantoni nyelvjárásban kiáltott fel. – A fenébe! Kiment az egyik égő! Akár most azonnal is kicserélhetjük. Úgyis olyan ször-

nyű a tévéműsor. Ekkor lépett ki a mérnök is, aki egy fehér színű dobozt, és hosszú létrát cipelt magával.

Teljesen egyértelmű volt, hogy az olcsó koreai villanyégők akkor is állandóan kiégtek, ha Mike Hook nem segített nekik ilyen hatékonyan.

Most már mindkét férfi kint volt a sötétben, és az őrházban nem maradt senki. A fókák azonnal rájuk vetették magukat. Rick Hunter hátulról kapta el az őrt, géppisztolya tusának egyetlen hatalmas ütésével eltörve a nyakát. A férfi holtan rogyott össze, és – főként mivel a SEAL-parancsnok hatalmas keze keményen a szájára tapadt – egyetlen hangot sem adhatott már ki. A mérnök mindebből semmit nem láthatott, mivel Bobby Allensworth egyenesen a torkára sújtott le, ezzel egy időben pedig Csörgőkígyó mélyen a szívébe döfte búvárkését. Kettővel kevesebb, az őrház a fókák kezén, egy pisszenés sem hallatszott. 01.36 volt.

Rick és Dallas berohant az épületbe, és a rengeteg monitort kezdték figyelni. Onnan úgy tűnt, az egész támaszponton egyetlen lélek sem tartózkodik. A felső sorban levő három képer-nyőn egyetlen emberi alak sem látszott. A második sorban levő hármon ugyanúgy. Csak az volt a gond, hogy mivel a képernyők alatti szövegek kínai nyelven íródtak, a két fóka nem tudta elolvasni, melyik monitoron melyik területet láthatják. Egy ideig csak figyeltek, de aztán hirtelen, az alsó sor hatodik képernyőjén mozgást vettek észre, amint négy férfi, mind labor-köpenybe öltözve, keresztülsétál valamilyen helyiségen. A háttérben látszott valamilyen ma-gas berendezés is, nagy kerékkel a tetején, de a képminőség nem volt elég jó ahhoz, hogy százszázalékos biztonsággal megmondható legyen, mi is az. Rick véleménye az volt, hogy biztosan az elektromos erőmű belsejét látják.

Semmi meglepetés. Jól következtettek, hiszen valóban alig őrizték ezt a kínai támaszpon-tot a burmai folyó kellős közepén, amely több száz kilométerre volt bármilyen ismert ellen-ségtől – mint India – és több ezer kilométerre az ismert ellenségtől – vagyis az Amerikai Egyesült Államoktól.

Hunter parancsnok egyetlen problémája most az volt, hogy mi van, ha valaki felfedezi a hullákat. 04.00-kor szinte bizonyosan őrségváltás lesz, de ha minden jól megy, a fókák addig-ra már messze járnak, és a támaszpont használhatatlanná válik. Ennek ellenére minden esély megvolt arra, hogy valaki még 04.00 előtt odatelefonálhat az őrházba. Az egy dolog, ha nem találnak ott senkit. Az, hogy a két szolgálatos hullájába botlanak bele, viszont már egészen más. Rick első gondolata az volt, hogy a legjobb lenne valahogy kiiktatni a monitorokat, ne-hogy valaki észrevehesse rajtuk, amint ő meg a fókái tevékenykednek, de azután eszébe jutott, hogy a képernyők kikapcsolása a rendszerből riaszthatja a többi mérnököt, minekutána még többen lepnék el az őrházat és annak környékét. A két rossz közül az volt a kisebb, ha úgy hagyja őket, ahogy vannak, bízván benne, hogy 04.00 előtt az égvilágon senki nem vet egy pillantást sem rájuk.

Rick figyelte, amint emberei némán keresztülhúzzák a hullákat a kerítésbe vágott lyukon keresztül, majd elrejtik őket legalább 50 méterrel távolabb, abban a magas fűben, melyben ők is idejöttek. Visszadrótozták kerítést, úgy ahogy volt. Ha mégis idejönne egy járőr, akkor csak a szolgálatosok megmagyarázhatatlan eltűnésével kerülnek majd szembe, nem pedig annak ékes bizonyítékával, hogy valaki behatolt a támaszpont területére.

220

01.50 volt már, amikor elkezdték megközelíteni a kínai kikötőt. A tizenkét feketébe öltö-zött alak egyenletes tempóban haladt a fő épületegyüttes fényei felé, mely tőlük jó 180 méter-re volt. Rick térképe szerint összesen hét épületet találnak itt, az erőművet, a fő irányító- és híradótermet, egy nagy legénységi szállást, egy hosszú raktárépületet, mely a felszíni hajók mólóival éppen szemben helyezkedik el, valamint egy hadianyag-raktárt, közvetlenül e mel-lett. Ezek mögött volt egy széles öböl, ahová a kínaiak további mólókat építettek járőrhajóik számára, valamint két szárazdokk. Ez utóbbiak azon fajtából, melyeket el lehet árasztani, emiatt lesüllyednek, majd miután a hajók beléjük manővereztek, kifújatták belőlük a ballasz-tot, és újra a felszínre emelkedtek.

A járőrhajók mólóival szemben helyezkedtek el azok, melyeket a tengeralattjárók hasz-nálhattak, ám a Coronado által adott legújabb hírszerzési jelentések szerint most egyetlen egy sem tartózkodott a kikötőben. Errefelé, még ezeken is túl volt az üzemanyagraktár, amely egy 180-szor 140 méteres területen feküdt, és ahol legalább négymillió liter dízelolajt tároltak. Az üzemanyagraktár és az üzemanyagtöltő-mólók között helyezkedett el az üzemanyagraktár fő irányítóépülete, egy háromemeletes, magas torony, amelyet ha kiiktatnak, a tárolótartályoknál keletkező tűz minden bizonnyal az egész támaszpontot használhatatlanná tenné. Ez a fő irá-nyítóépület feküdt a legmesszebb attól a ponttól, ahol a fókák a támaszpont területére behatol-tak, ezzel együtt azonban ez jelentette az első célpontjukat is.

Rick Hunter vezetésével a fókák gyorsan megtették azt a 270 méteres utat, mely átlósan húzódott a külső kerítés és a legénységi szállás között, mélyen a támaszpont belsejében. Az egész terület meglepően gyengén volt kivilágítva, melynek minden fóka nagyon örült, de kü-lönösen az a két újonc, akik leghátul haladva hozták a géppuskát és a hozzá tartozó lőszerhe-vedereket. Ezt majd Bobby Allensworth kezeli, ha arra kerül a sor. Egy ehhez hasonló nagy súly mindig a sebezhetőség érzését kelti a katonában, hiszen lassabban és kevésbé mozgéko-nyan tudnak haladni a többieknél, így a két ifjú fóka nagyon is hálás volt a viszonylagos sötét-ségért.

A parancsnok óvatosan vezette őket, és a csapat a legkisebb hang nélkül kelt át a gondo-zatlan, füves területen. Senkit nem vettek észre, és még amikor a legénységi szállást megke-rülve, a hátsó falához értek, annak ablakaiban sem látszott semmiféle fény. Rick most már, ezen az ismeretlen területen haladva, csakis a térképében bízhatott, amely szerint az épület túlsó végénél jobbra kanyarodva, egy lebegő pontondokkot találnak. E fölött, közvetlenül a szárazdokkok hátuljánál találniuk kell egy futóhidat, mely az egész öböl felett átível. Mivel a futóhíd minden más területnél jobban volt kivilágítva, Rick úgy gondolta, akkor van a legna-gyobb esély arra, hogy elkapják őket, ha éppen ezen haladnak keresztül, mégpedig a teljes csapat egyszerre, így aztán úgy határozott, hogy a pontonnál összegyűlnek, és egyesével fog-nak átkelni az öböl túlsó oldalára, lassan, nyugodtan mozogva, mert így kelthetik a legkisebb feltűnést. Dallas MacPhersont küldte elsőként, a fiatal hadnagy pedig pontosan úgy tett, aho-gyan utasította, hidegvérrel sétált keresztül a hídon, mintha csak otthon lett volna.

Egymás után mind a tizenegyen átkeltek már, amikor Rick Hunter felemelte a géppuskát, és azzal a kezében ő maga is átment az emberei után. Innen már sokkal gyorsabban haladhat-tak. Ezen az oldalon szinte egyáltalán semmi fény nem látszott, és az üzemanyagraktárt is csak egy 120 centi magas fonott drótkerítés védte. Csörgőkígyó és Buster egyszerre ugrottak át fölötte, majd teljes erőből rohanni kezdtek a tárolótartályok között, végül elhelyeztek két Mk-138-as tarisznyabombát teli rendkívül brizáns robbanóanyaggal, a két középső tövében. A kettőt összekötötték gyújtózsinórral, erre rátettek egy detonátort is, melyet 03.45-re állítottak be. Ezután keresztülugrottak a keleti kerítésen, és az irányítóépület hátsó fala mellett élesítet-ték azt a két további töltetet is, melyet Rick és Bobby vitt oda. Most már elég robbanóanyagot helyeztek el ahhoz, hogy akár a Yankee Stadiont is a földig rombolhassák vele, Csörgőkígyó pedig magában azt gondolta: Jézusom, csak meg ne találja valaki 03.45 előtt.

221

Eközben Dallas és Mike Hook lassan körbement az épület másik oldalára, keresve a he-lyet, ahol az elektromos vezetékek bemennek az épületbe. A másik kettő, vagyis Rick és Bobby Allensworth ezzel egy időben a fő üzemanyag-vezetéket kezdték keresni, de ezt nem találták meg. Dallasnak és Mike-nak velük szemben sokkal nagyobb szerencséje volt. Felnyi-tottak egy nagy aknafedelet, és alatta találtak egy alagutat, telis-tele mindenféle vastag kábel-lel, mind műanyaggal szigetelve, barna, vörös és kék színben. Dallas azt mondta, tekerjék körbe az egészet vagy hatszor robbantózsinórral, az időzítőt pedig állítsák szintén 03.45-re.

– Jól van emberek, az épületnek ezen az oldalán végeztünk – suttogta Rick Hunter. – Szedjük össze az őröket, és menjünk vissza azon az istenverte kis hídon.

Húsz perccel később mindannyian újra a legénységi szállás árnyékában lapultak, és a te-her, melyet cipeltek, sokkal kisebb lett.

02.25 volt, és már csak két célpontjuk maradt, a fő irányító és híradóépület, amely a gond-

jaik körülbelül öt százalékát jelentette, valamint az erőmű épülete, amely a maradék kilenc-venötöt. Az irányítóépületet azért kellett mindenképpen lerombolniuk, mert e nélkül a kínaiak képtelenek lesznek kapcsolatba lépni a külvilággal. Az erőmű azonban esélyt jelentett arra, hogy az egész támaszpontot leradírozzák a föld színéről.

A SEAL csapat egyetlen hang nélkül visszaosont azon a gondozatlan területen keresztül, amelyen az Őrháztól idáig jöttek. Most már láthatták az erőmű körvonalait, és Dallas MacPherson meg is jegyezte:

– Így élőben sokkal nagyobbnak tűnik, mint a fényképeken. Igaza is volt. Az épület magasra emelkedett, talán öt emeletnyire. A déli fal mentén halad-

va 27 méteres lévén, láthatólag sokkal hosszabb volt, mint a nyugati vagy keleti falainál. A keleti falba egy magas fémlépcsőt építettek, melyet talán vészhelyzet esetén lehetett igénybe venni. A tetőből hosszú kémény tört az ég felé minden bizonnyal azért, hogy a felesleges gőz azon keresztül távozhasson. Ahogy a fókák megfigyelhették, az erőmű épületétől jobbra volt a fő irányító- és híradóépület, az erőmű és a kikötői raktárház között félúton. Először ezt fogják elintézni, hiszen viszonylag egyszerű feladat lesz a két töltetet a megfelelő helyeken lerakni.

Coronadóban a tervezők azt is mérlegelték, hogy mi volna, ha néhány fóka felmenne a te-tőre, és az antennákra rátekerne egy csomó robbanózsinórt, de aztán elvetették ezt a lehetősé-get. Először is, különleges felszerelés nélkül nagyon nehéz volna oda felmászni, és fókák már eleve nagy terhet cipelnek magukkal, túlságosan nagy volna az esély arra, hogy észreveszik őket, vagy ha a dolgok odalent nagyon rosszra fordulnak, akkor fenn is ragadhatnak, és végül egyébként sem nyernének túl sokat vele, hiszen hamarosan nem lesz elektromos áram az egész támaszponton… már ami majd marad belőle.

Ez alkalommal a tölteteket Buster és Csörgőkígyó helyezte el, akik mindketten szakértők voltak az ilyesmiben. Mike Hook az egyik újonc segítségével velük ment, kezében nagy gép-puskával, folyamatosan fedezve őket. Úgy helyezkedtek el, hogy egyszerre figyelhessék az épület főbejáratát és a déli falat. Ezzel egy időben a kerítéshez futó aszfaltutat is szemmel tarthatták. A Louisianából érkezett két fóka villámgyorsan odarohant az épülethez, és a sze-rencséjük továbbra sem hagyta el őket. A hátsó falnál volt egy kis lépcsősor, ami egy félig a föld alatti szintre vezetett, és meglepő módon nyitva volt az ajtó is. Buster és Csörgőkígyó beosont, majd két tarisznyabombát helyezett el, közvetlenül a kazán alatt. Összekötötték őket gyújtózsinórral, végül beállították az egésznek az időzítőjét 03.45-re. Sietősen távoztak, nem felejtve el bezárni maguk mögött az ajtót. Még mindig nem akadt senki, aki a fókákat megza-varta volna. Ekkor éppen 02.45 volt, ami azt jelentette, hogy most már nem húszperces, ha-nem teljes félórás késésben vannak.

Azt azonban senki nem tagadhatta, hogy Fortuna végig velük volt. A támaszpont – annak ellenére, hogy viszonylag nagyszámú katonai erő állomásozott rajta – az összes támaszpont-hoz hasonlóan, félig-meddig civil. Még a szolgálatos őrök egyike is egy villanyszere-

222

lő/mérnök volt. A támaszpont egész területén csak a civilek álltak még ilyenkor is szolgálat-ban, és amennyire a fókák megfigyelhették, egyetlen katona sem adott őrséget. A mólók mel-lett sem láttak járőröket, hiszen minden bizonnyal senki nem tartotta valószínűnek, hogy bárki is meg akarna próbálni a tenger fenekére küldeni egy kínai hadihajót, mely telis-tele van cél-követő rakétákkal, fedélzetén pedig több száz kiválóan képzett matróz tartózkodik.

Most már, mindegy, mennyire voltak késésben, ahogy a fókák elindultak elsődleges cél-

pontjuk felé, nem akartak semmilyen kockázatot vállalni, így kúszva közelítették meg az épü-letet. A támadási tervet mindannyian pontról pontra ismerték. Hunter parancsnok hatol be az erőmű épületébe, mögötte Bobby Allensworth hadnagy, Catfish Jones, Mike Hook, Dallas MacPherson, valamint két újonc. Magukkal viszik a két páncéltörő bombát és négy nagyobb darab C-4-es plasztik robbanóanyagot, végül pedig két kalapácsot is – ez utóbbiakat az újon-cok derékszíjába tűzve. Hunter parancsnok feltételezte, hogy valószínűleg harcolva kell beha-tolniuk az épületbe, és odabent mindenkit kénytelenek lesznek megölni, aki az útjukba áll. Az őrházban levő monitorokon látott képek alapján tudták, hogy legalább négy, de talán több mérnök van szolgálatban, de mivel a létesítmény maga civil jellegű volt, rajtuk kívül minden bizonnyal senki más nem lesz odabent. Az ehhez hasonló támadásokkal az volt a legnagyobb baj, hogy mindenkinek meg kellett halnia. Szóba sem jöhetett, hogy az ott levőket leüssék, megkötözzék vagy esetleg kloroformmal elkábítsák. Mert mi van, ha valamelyik áldozat ha-marabb magához tér, mint kellene, és riasztja az egész támaszpontot? Ekkora kockázatot – és egyáltalán bármilyen kockázatot is – nem vállalhattak a fókák.

Odakint, az erőmű mellett, vagy húsz méterre, a magas fűben elrejtőzve, Csörgőkígyó és Buster a nagy géppuskával fedezi bent dolgozó társaikat, a két újoncot pedig az épület köze-lebbi sarkaira állítják majd, figyelőnek. 02.55-kor a hétfős SEAL rohamegység elindult a geo-termikus erőmű magasan levő ajtaja felé. Koromsötét volt az éjszaka, mivel a hold egyszerre elbújt az alacsonyan úszó esőfelhők mögé, és a bejárati ajtóig vezető, összesen nyolc lépcső-fokot is csak egyeden, halványan pislákoló lámpa világította meg. A SEAL parancsnok óvato-san nyitotta ki az ajtót, de még nem léptekbe. Senki nem mozdult, és egyáltalán senki nem jött oda, hogy megnézze, ki nyitogatja a bejárati ajtót. A fókák egyesével léptek be az épületbe, fegyverüket célra tartva, hogy azonnal lekaszálhassanak bármilyen ellenállást. Ha csak egy vagy két emberrel találkoznak, akkor a késüket használják. Ha ennél többen jönnek, akkor géppisztolyaikkal intézik el Őket: ez veszélyes, és némileg kockázatosabb is, de az egyetlen lehetőség. Bezárták maguk mögött az acél ajtót, hátha így is kevesebb zaj jut majd a külvilág-ba abból, amit az épület vasbeton falai között művelnek.

Pontosan tudták, mit keresnek. A mérnökök, odahaza, Coronadóban számtalanszor leraj-zolták nekik: egyetlen hatalmas aknát, melynek tetejét gigantikus méretű, öntöttvas szelep zárja le, olyan különösen erős szerkezet, mely képes lehet visszatartani egy, a Föld magja által táplált vulkán erejét.

A helyiség, ahol most álltak, tömör betonból készült, és az egyik szomszédos helyiségbe négyzet alakú ajtó vezetett, ahonnan fülsiketítő zaj ömlött feléjük. Hatalmas turbinákat láttak maguk előtt, nagy, háromméteres kerekekkel, melyek lassan forogva, egyértelműen elektro-mos áramot termeltek. A coronadói fiúk azt mondták nekik, hogy e helyiség alatt keressenek valamilyen lefelé vezető ajtót, pinceszerűséget, mert a gőz energiája felfelé haladva fejti ki a legnagyobb hatást. Mindenképpen az aknán kell feljönnie, majd egyfajta szeleprendszerrel elvezetik a turbinákhoz, vagyis közvetlenül ez alatt lesz.

Rick Hunter lépcsőket kezdett keresni, lefelé vezető lépcsőket, és a hét ember szétoszlott, kutatva a helyiségben, mindenfelé nézve, amint kijöttek az óriási berendezés mögül, úgy vi-selkedve, mintha csak egy ellenséges városban levő bérház egyik lakását kellene biztosítani-uk. Halkan mozogtak, MP-5-öseiket maguk előtt tartva, figyelmesen hallgatva, hátha elkap-nak valamilyen árulkodó zajt a turbinák moraján felül. Újabb ajtónyílást vettek észre a falban,

223

melyből tíz, széles betonlépcső vezetett még mélyebbre. Rick úgy gondolta, pontosan a fő, geotermikus akna felé.

Mindeddig a hely teljesen kihaltnak tűnt. Azt azonban senki nem gondolta, hogy valóban nem tartózkodik egyetlen lélek sem az egész épületben, miközben több millió dollár értékű gépezet működik – látszólag minden felügyelet nélkül – szüntelenül. Valahol mindenképpen kellett lennie néhány embernek. Hunter parancsnok már csak arra lett volna kíváncsi, hol van-nak ezek.

A válasz nem váratott magára túl sokáig. Közvetlenül a lépcsősor aljánál, mely a fő akná-hoz vezetett, három kínai mérnök tűnt fel. Megdöbbenve nézték a fekete csuklyás, fekete arcú óriásokat, akik kezükben géppisztolyokat szorongatva, a lépcső tetején állva magasodnak fö-léjük. Senki – különösen nem a mérnökök – nem tudták, mit csináljanak. Egyikük kétség-beesetten felemelte a kezét, egy másik felordított, a harmadik pedig kínai szavakat kiabált. Bobby Allensworth a következő pillanatban Hunter parancsnok elé lépett, és csípőből tüzelve leadott négy rövid sorozatot. Senki nem volt gyorsabb Allensworth hadnagynál. Egy másik életben talán ő is az OK Corral banda tagjaként rabolt volna. A géppisztolyából előtörő löve-dékek eltalálták a három kínait, akik mindegyike legalább három lövést kapott a fejébe, a tor-kába vagy a szívébe. Egy tökéletesen kiképzett gyilkos profi reflexei voltak ezek. Amint a három holttest a földre hanyatlott, feltűnt a negyedik kínai is, aki rohanvást érkezett a sarkon befordulva. Megtorpant, de a következő pillanatban ő is halott volt, hiszen Rick Hunter pa-rancsnok testőre egyetlen jól irányzott golyót eresztett egyenesen a férfi szívébe.

Még a fókák is megdöbbentek attól, milyen gyorsan történt mindez. Hunter parancsnok odafordult Bobbyhoz, akinek az ő biztonságára kellett ügyelnie, és csak bólintott egyet. Biztos volt benne, hogy a turbinák által keltett morajlás teljes egészében elnyomott minden zajt, amit a lövések okoztak, így odakint semmit sem lehetett hallani. Allensworth hadnagy így vála-szolt:

– Elnézést, uram, hogy ezt kellett tennem, de attól féltem, hogy valamelyiküknél esetleg van valamilyen riasztókészülék, vagy pánikgomb. Nem akartam annyi időt hagyni nekik, hogy megnyomhassák.

– Köszönöm, Bobby. Nem volt más választása. Egyetértek. Jöjjön, intézzük el azt a főak-nát.

A szerencse, úgy tűnt, még mindig mellettük áll, hiszen az aknát pontosan két perccel ké-sőbb, vagyis 03.10-kor meg is találták. Éppen ebben az időpontban, a kerítés melletti őrház-ban megcsörrent a telefon, és csak csörgött tovább, makacsul. Bo Peng hadnagy, aki a rombo-lón szolgált mérnök-tisztként, a bátyját, Chenget próbálta felhívni, akiről tudta, hogy ezen az éjszakán az őrházban teljesít szolgálatot. Amikor mindketten éjféli műszakban dolgoztak, akkor általában áttelefonált neki, és néhanapján, a szolgálat leteltével együtt teáztak a hadiha-jó tiszti étkezdéjében. Peng hadnagy az égvilágon semmiért nem tudta megmagyarázni, miért nem veszi fel a telefont Cheng, vagy ha nincs a helyén, akkor miért nincs bekapcsolva az üze-netrögzítő, és az automata hívásátirányító berendezés. Az őrök számára mindez kötelező volt, és Bo nem tudta mire vélni az őrházat körülvevő csendet. Állhatatos és ambiciózus, huszon-négy éves fiatal tiszt lévén azonnal telefonált a támaszpont ügyeletes tisztjének, és jelentette, hogy nem válaszol az őrház, valamint tudakolta, miért lehet ez. Még csak arra sem volt lehe-tősége, hogy üzenetet hagyjon, ami egy katonai létesítményben azért megengedhetetlen.

Az ügyeletes tisztnek nem nagyon tetszett a hangnem, amit Bo vele szemben megütött, ám tisztában volt vele, hogy ha a hadihajó valamelyik tisztjének is kifogása van a szárazföldi személyzet miatt, akkor rá biztosan hallgatnak majd. Néhány perc múlva ugyanis lehet, hogy már a romboló parancsnokával kellene beszélnie, erre pedig nem nagyon vágyott. Így aztán azonnal válaszolt:

– Elnézést kérek emiatt, hadnagy. Már tudom is, hogy mi lehet a gond, de az előírásoknak megfelelően fogok eljárni, és azonnal odaküldök egy teljes járőrt.

224

Három perccel később hat, Kalasnyikovokkal felfegyverkezett őr hagyta el a legénységi szállást, majd szállt be a várakozó terepjáróba. Ez volt az első alkalom, hogy bármilyen fel-adatot kellett végrehajtaniuk sötétedés után, emiatt először nem is a jó irányba indultak el.

Csörgőkígyó és Buster figyelte, amint csikorgó gumikkal elindulnak, majd megfordulnak, és helytelenül, a szárazdokkok irányába mennek. Az épületek közötti első átjárónál jobbra kanyarodtak, az erőmű és a műhelyépületek között haladva tovább. Elszáguldottak a raktár-épület és a hadiszertár közötti résben, végül a mólók mellé érve végre a jó irányba fordultak. Bo hadnagy, aki magasan, a romboló felső fedélzetén állt, távcsövén figyelte, amint nagy se-bességgel haladnak az aszfaltozott úton, egyenesen az őrház felé. Amint odaértek, természete-sen egy lelket sem találtak benne. Nem volt szolgálatos őr, és nem volt szolgálatos mérnök sem. Mind a hatan kiugrottak a terepjáróból, és percekig keresték az eltűnt embereket, a ne-vüket kiabálva. A járőr vezetője, Rufeng Li hadnagy ezzel szemben visszament az őrházba, és végignézte a számos monitort.

Ebben a szent pillanatban Rick Hunter parancsnok, aki észrevette az aknaterem egyik sar-kában ide-oda forduló kamerát, a kis berendezést egyetlen rövid sorozattal, 7,5 méter távol-ságból szétlőtte. Ezért Rufeng hadnagy szemei láttára sötétedett el a monitor. Semmi zavarás, semmi interferencia, egyszerűen csak eltűnt a kép. A hadnagy fejében ennek ellenére meg sem fordult, hogy valami nincs rendjén. Azt gondolta, hogy a két eltűnt ember minden bi-zonnyal éppen azon a területen dolgozik, ahol a kimaradás van. Elolvasta a képernyő alatti szöveget, ami közölte vele, hogy a kamera az erőmű fő aknatermének délnyugati felső sarká-ban van.

Kiment az épületből, és magához hívta a járőr többi tagját. Sietség nélkül cigarettára gyúj-tott, majd kurtán közölte velük, hogy megoldotta a rejtélyt: a két eltűnt ember elment, hogy kijavítsanak valamilyen hibát az erőműben, és így felügyelet nélkül hagyták az őrházat, ami ugyan teljesen szabályellenes volt, de lehetséges, hogy a hiba különösen súlyos. Egyértelmű, hogy ketten kellettek a kijavításához. Végső soron hat hónapja, vagyis mióta a támaszpont működni kezdett, egyszer sem történt meg, hogy az őröknek valamilyen behatolóval kellett volna foglalkozniuk. A foga között tartotta a cigarettát – a mozdulatot csak nemrég leste el egy dohányreklámból az Interneten. Szinte unottan mosolygott. Olyan mosoly volt, mely azt tükrözte a többiek felé: ne aggódjanak, uraim. Az ok, amiért az önökéhez képest ennyire ma-gas pozícióba sikerült eljutnom, pusztán annyi, hogy sokkal szívesebben használom agyam kis szürke sejtjeit, mintsem őrjöngve rohangáljak körbe-körbe. Ebben a pillanatban Rufeng had-nagy kétségtelenül úgy látta magát, mint ha csak ő volna a kínai Hercule Poirot.

03.25 volt, Rick és társai pedig kétségbeesetten próbálták lezárni az aknateremben az alsó

szelepet, amely odalent, több mint 900 méter mélyen, közvetlenül fortyogó gőztó felett he-lyezkedett el. Már megtalálták az irányítópultot, és a három nagy kapcsolót, mely Rick és Dallas szerint biztosan a szelepeket vezérelte, lekapcsolták. A főszelepet, mely azon a vastag csövön helyezkedett el, ahol a gőz ereje többfelé oszlik szét, több turbinát is hajtva egyszerre, biztosan elzárták, mert a turbinák forgása máris lassult. Bármelyik másodpercben bekapcsol-hat a dízelmeghajtású pótgenerátor és nyilvánvalóvá válik, hogy az erőműben valami történt.

A vezérlőszelep, mely az aknafőnél, a legalul levő helyiség padlójában volt, kétségtelenül zárva. A fókák azonban nem tudták leolvasni, hogy a harmadik, aminek az elzárása a legfon-tosabb lett volna, amely a fortyogó föld alatti tó fölé öntött betonmennyezetbe volt beágyazva, nyitva van-e még. Ez volt az első védelmi vonal arra az esetre, ha a gőzt valamilyen okból el kellett zárni. Mindenesetre a három kapcsoló ugyanúgy állt, és ennél többet nem tehettek. Kinyitották a felső három szelepet, és hagyták, hogy az aknában maradt gőz távozhasson. MacPherson hadnagy meg is jegyezte, hogy ha tévednek, akkor valószínűséggel Kelet-Ázsia legnagyobb részét a levegőbe röpítik, önmagukat is beleértve.

– És micsoda robbanás volna! – tette még hozzá.

225

Dallas valamiképpen mindig talált alkalmat egy kis ironizálásra. Lehetetlen volt nem ked-velni a fiatalembert, aki most úgy izzadt, mint valami burmai panda. A középső és a felső szelep alatti két csőszakaszba lyukat robbantott, és gőz szivárgott még, de ez láthatóan nem túlnyomásos volt.

Az alsó szelep a föld alatti barlang mennyezetében nyilvánvalóan zárva volt. A felső kettő kinyitása után percekig áramlott még a nyomás alatti gőz, ami forró volt ugyan, de nem túlsá-gosan. Dallas és Mike Hook lázasan dolgozott, próbálva az első bombát valahogy rögzíteni az aknába robbantott lyukon keresztül a középső szelep alá, egy csomó robbantózsinórt köré csavarva.

Már csak tizenhét perc maradt, hogy a második bombát felkötözzék a felső szelep alatti lyukba, közvetlenül e fölé. Ezt szintén robbantózsinórral rögzítették. Így aztán, amikor az első időzítő beindítja a robbantózsinórt, az alsó bomba sivítva zuhanni kezd az aknában, keresztül a megmaradt gőzön, és titáni erővel csapódik bele az alsó szelepbe, odalent. Lehet, hogy az egész aknát szétveti majd. Harminc másodperccel később a második időzítő is bekapcsol, a jókora adag Semtex pedig lerobbantja az öntöttvas felső szelepet. Ezzel egy időben a második bomba robbantózsinórja is elszakad, és a bomba, a 900 méteres mélységbe egyre nagyobb sebességgel zuhanva, végül becsapódik a romhalmazba, ami az aknából megmaradt. Persze az is lehet, hogy a föld alatti tóban robban fel, vagy esetleg a föld alatti tó fenekén, vagyis csak egy leheletnyivel északabbra a pokolnál. Dallas kijelentette, hogy ha valami ilyesmi történne, akkor könnyen lehet, hogy egy vadonatúj vulkán születik a Föld magjából kiindulva.

– Mindig mondtam apámnak, hogy szeretnék valamilyen nyomot hagyni magam után, de azt azért soha nem sejtette az öreg, hogy a Föld arculatát változtatom majd meg.

De MacPherson hadnagy bölcs megjegyzései és képzelő-ereje nélkül is ez a művelet olyan összetett időzítést kívánt, hogy senki sem tudta volna megmondani, mi lesz az egésznek a vége. Mindenesetre a gőz kolosszális erejét – mely elég ahhoz, mint a fókáknak mondták, hogy egy négytonnás sziklát 120 méter magasságba felrepítsen – szabadjára fogják engedni, az pedig dübörögve tör majd a felszínre az egyetlen útvonalon keresztül, amely nyitva áll előt-te, vagyis a szétrobbantott aknában. Szinte biztosan leszakítja majd az erőmű épületének a tetejét, de az is lehet, hogy a szerkezet egész alapozását kettérepeszti. Ezután a tejfehér, szu-perforró gőzoszlop felemelkedhet akár 920 méter magasra is. Minden bizonnyal hetekbe telik, hogy újra el tudjanak helyezni rajta egy kútfőt, különösen akkor, ha a betonalapzat is megre-ped, hiszen a javítások elvégzéséhez olyan különleges felszerelésre volna szükség, amely 2000 kilométeres körön belül nemigen elérhető. Az amerikai haditengerészetet persze csak az érdekelte, hogy a Bengáli-öböl keleti vizeiben levő kínai támaszpont egyszer s mindenkorra ki legyen vonva a forgalomból.

Eközben Dallas MacPherson, Mike Hook és Catfish Jones segítségével nagy nehezen fel-emelte a második bombát a felső szelephez, amelyet majd szét kell robbantaniuk. Már 03.30 volt, mire sikerült a bombát elég biztonságosan rögzíteniük. Óvatosan keresztülnyomták a csőre robbantott lyukon, majd leengedték, végül ott lógott, ide-oda ringva az odalentről kísér-tetiesen áramló gőzfelhők között. Dallas az utolsó néhány méternyi robbantózsinórt rátekerte a szelep tetején levő nagy vörös kerékre, magára az öntöttvas szelepházra pedig három külön-böző helyen tapasztott nagyobb adag C-4-est. Rick, közvetlenül alattuk állva megnézte az óráját; 03.34-et mutatott. Mindenképpen el kellett innen tűnniük, még mielőtt a támaszponton felrobbannak az első töltetek. Nem merték egy perccel sem korábbra állítani az erőműben elhelyezett időzítőket, mint fél órával az utánra, hogy ők elindultak a mocsár felé, ahol a ro-hamcsónakok már vártak rájuk.

A parancsnok fejében csak úgy száguldoztak a gondolatok: Legyen, mondjuk mostantól számítva negyven perc. Ez azt jelenti, hogy tíz perc alatt elhúzunk az épületből, és fél óránk lesz arra, hogy elhúzzunk a szigetről is. Az vajon elég lesz? Nem szeretném, ha valami repülő

226

beton tábla nyomna agyon. Akkor legyen negyven perc. Nagyon remélem, hogy ennyi idő nem lesz elég a sárgáknak, hogy felfedezzék a dolgot.

– Állítsa azt az órát 04.15-re, Dallas – mondta. – Harminc perccel az utánra, hogy a leve-gőbe röpülnek a hajók, az üzemanyag és az épületek. Hatalmas lesz a felfordulás. Ha szeren-csénk van, akkor az irányító- és híradóépület, valamint a két hajó magával viszi a hadianyag-raktárt is. Nekünk mindenképpen egy darabban kell innen eltűnnünk. Nem azért jöttünk, hogy öngyilkosok legyünk. A faterom nem nagyon szeretné. De nem ám.

Az éjszakai őrjárat terepjárója 03.34-kor éppen visszafelé jött az őrháztól, az aszfaltúton haladva. Mikor elért ahhoz a részhez, ahol az út jobbra fordulva a mólók mellett futott tovább, a sofőr hirtelen balra rántotta a kormányt, és a kocsi átvágott a füves területen, éppen az erő-mű épülete felé haladva. Csörgőkígyó Davies, a fűben, a géppuska mögött feküdve megbökte Bustert, és amint arrafelé fordultak, látták, hogy a terepjáró fényszórója az ő irányukban ha-lad, nem pontosan, de többé-kevésbé feléjük közeledve.

– Jézusom, vajon észrevettek bennünket? – suttogta. – Nem hiszem, de azért ez a véletlen nem nagyon tetszik nekem – felelte Buster. – Most

mit csináljunk? – Semmit. Tovább lapulunk. Szerintem elmennek mellettünk. Az első jelére annak, hogy

mégsem, akkor azonnal leszedjük mindegyiket a jó öreg MP-5-össel. Mindenkit. Mindegy, mennyien lesznek.

A kínai terepjáró ekkor már nagyon közel ért hozzájuk, még mindig tartva a nyílegyenes irányt, éles szögben haladva az erőmű épületének déli fala felé. Buster és Csörgőkígyó, akik most már keményen markolták géppisztolyaikat, a szemükkel követték a mozgását, minden érzékük csúcsra járatva. Ha a terepjáró most megállna, akkor a következő pillanatban mind a hat kínai halott volna, e felől kétség sem lehetett, hiszen a lapuló fókákat csak akkor vehették volna észre, amikor már túl késő. Buster és csörgőkígyó azonban tisztában volt vele, hogy az igazi problémájuk csak ez után támadna, akkor, amikor a géppisztolyok ropogása az egész támaszpontot felriasztaná. Tíz perc múlva persze, amikor a töltetek mindenhol egyszerre fel-robbannak, az egész már nem számítana. 03.35 volt.

Az események felgyorsultak. Rick Hunter és az emberei teljes erőből rohantak az erőmű épületében visszafelé, ahhoz a szobához, ahonnan kijuthatnak a szabadba, ahol azonban Csör-gőkígyó és Buster megdöbbenve figyelte, amint a kínai őrjárat terepjárója, ebben a pillanatban leparkol. Látszott rajtuk, hogy nem sietnek, ettől függetlenül nyilvánvalónak tűnt, be fognak menni. A fókák két újonc figyelője azonnal visszarohant Busterékhez, és a földre vetették magukat.

– Jézus Mária – mondta az egyik. – Ezek a rohadékok bemennek. Pontosan a mieink hátá-ba fognak kerülni. Az istenit! Buster, ezek a szemétládák mindenkit kinyírnak.

Az őrjárat tagjai mostanra kezdtek egymás után kiugrálni a terepjáróból, és Csörgőkígyó Davies odakúszott az M-60-as géppuskához, melyet a fűben állítottak fel. Buster már koráb-ban betöltötte az egyik, 100 lövedékes hevedert, és a fegyvert éppen az erőmű bejárati ajtajára irányozta. Rufeng hadnagy és helyettese már a lépcsőn jártak, négy társuk közvetlenül mögöt-tük jött. Mindegyikük kezében egy-egy Kalasnyikov gépkarabély. Csörgőkígyó Davies és a másik, Louisiana mocsárvidékéről származó fóka egyetlen szó nélkül tüzelni kezdett az M-60-assal. A távolság mindössze 20 méter volt, és a szabványos 7.62 kaliberű, a NATO-nál rendszeresített lövedékek nyílegyenesen hasítva a levegőt, azonnal megölték az éppen ajtót nyitó embereket, Rufeng hadnagynak leszakították a fejét. A másik négy őr, aki teljesen meg-rökönyödött a véres robbanás és a halvány égő fényében a padlón csorgó vörös patak miatt, megpördült, és próbált rájönni, honnan érkezhettek a lövések. Elkezdték felemelni Kalasnyikovjaikat, de most már szemtől szemben álltak Csörgőkígyó Daviesszel, ami viszont nem egy életbiztosítás. Mind a négyüket lekaszálta. A majdnem 10 centi hosszú golyók olyan elemi erővel csapódtak a testükbe, hogy szó szerint visszarepítették mindegyiküket a terepjá-

227

róba, az egyik pedig hanyatt rárepült a motorháztetőre, egyenruhája telis tele golyó ütötte lyu-kakkal.

03.36 volt, amikor az ember a legmélyebben szokott aludni, és a fókák géppuskájának ro-

pogása betöltötte az egész támaszpontot. A legénységi szállás épületében felkapcsolódott egy lámpa, és valaki az ablakhoz lépett a híradóépületben. A kínai romboló előfedélzetén, maga-san a víz fölött, két szolgálatos matróz csodálkozva nézett maga körül. Fegyverlövések hang-zottak, kétségtelenül géppuskalövések, és nem is messzebbről, mint 150 méter. Rohanvást indultak tatirányba, a szinte teljesen kihalt híradószoba felé, az óriási antennák alatt.

Ekkor, tőlük mintegy 160 méterre, Hunter parancsnok kinyitotta az erőmű épületének ajta-ját, és majdnem átesett Guofeng hadnagy és helyettese csurom vér testén. Mivel az épület vasbeton falai miatt egy mukkot sem hallottak abból, hogy Csörgőkígyó Davies lekaszálja a teljes éjszakai őrjáratot, Rick Hunter alaposan meglepődött. Azonnal átlépett a hullák fölött, majd nyomában Catfish-sel, Bobbyval és Dallasszal, a korlátba kapaszkodva, két hatalmas lépéssel lent is volt a lépcsősor alján. Ekkor vették észre a terepjárót, benne három további véres hullával, valamint egy negyedikkel, amely a gépháztetőn feküdt hanyatt.

– Mi az isten? – motyogta magának, amint Csörgőkígyó, Buster és a két újonc a gondozat-lan füves területen keresztül feléjük loholt.

Buster nem túl halkan beszélve megjegyezte: – Nem volt más választásunk. Gyerünk-gyerünk-gyerünk le a mocsarakhoz. Elvisszük a

terepjárót? – Dehogyis! – felelte Rick. – Azt túl könnyű volna követniük. Sokkal jobban járunk, ha a

sötétben a saját tempónkban rohanunk. Megtenné, hogy leszedi a hátamról ezt az istenverte támadótáblát? Szükség lesz az iránytűre. Jól van, akkor indulás. Egyenesen a kerítés dzsungel felőli végéhez. Most pedig futás! Mindenki! Az isten szerelmére, futás!

Ezzel a SEAL-parancsnok elvette az M-60-ast, melyet Csörgőkígyó és az egyik újonc ho-zott, a hóna alá csapta, és megnézte, mennyi lövedék maradt a hevederben – durván harminc-hat. A csapatból csak ő volt elég erős ahhoz, hogy a könnyűgéppuskát egymaga kezelhesse.

– Dallas! Gyorsan. Robbantsa el ezt a rohadt terepjárót! Sokkal gyorsabb, mint mi va-gyunk, és könnyen lehet, hogy utánunk fognak jönni. Catfish-nél vannak a gránátok.

Catfish azonban ekkorra már elrohant. Dallas, aki valamikor komolyan gondolkozott azon, hogy 200 méteres síkfutásban profi atléta lesz – ezt az elképzelését csak akkor adta fel, ami-kor 1992-ben, tizennégy évesen, nem kerülhetett be az Egyesült Államok olimpiai keretébe – még mindig villámgyors volt, és hamar utolérte Jones tengerészaltiszt-főnököt. Kirántotta a biztosítószeget, és a gránátot visszadobta a terepjáróba. Hamarosan, amikor a fókák már teljes erejükből rohanva az erdő felé menekültek, a jármű hatalmas tűzgömbben semmisült meg.

Ez azonnal magára vonta a figyelmét annak a négy, félmeztelen, ám teljesen felfegyverzett őrnek, akik ebben a pillanatban léptek ki a legénységi szállás épületének ajtaján. A lángok fényében tizenegy feketébe öltözött alakot láttak, akik délnyugati irányban futottak a füves területen keresztül. A kínaiak ösztönösen, azonnal tüzet nyitottak. Az égő üzemanyag fénye-sen világított ugyan, de a lángok nagyon lobogtak, így kénytelenek voltak szinte a vaksötétbe lövöldözni. Ennek ellenére az egyik lövedék eltalálta Buster jobb lapockáját, azonnal használ-hatatlanná téve a fóka egész jobb karját, őt magát pedig a becsapódás erejével a földre taszít-va. A kínaiak látták, hogy a fóka elesik, Hunter parancsnokot azonban, aki vagy 30 méterrel emberei mögött, az M-60-assal a kezében haladt, már nem vették észre. Rick megállt, célra tartott, majd tüzet nyitott a négy, feléje rohanó kínaira, azonnal lekaszálva mindegyiket. Ez-után a géppuskát a legénységi szállás felé fordította, és kilőtte minden ablakát abban a re-ményben, hogy ezzel mindenki másnak elmegy a kedve az üldözésüktől.

Eközben Dallas és az egyik újonc már talpra rángatta Bustert, és karjait a nyakuk köré fon-ta. A fóka teljes jobb oldalát azonban olyan kínzó fájdalom öntötte el, hogy amint megpróbál-

228

ták felemelni, és az őserdő felé vinni, hangosan felordított. Rick Hunter ekkor ért oda hozzá-juk, parancsot adott, hogy húsz másodpercre álljanak meg, majd egy adag morfiumot fecs-kendezett a sérült fóka jobb vállába.

– Indíts – mondta. – Amilyen gyorsan csak lehet. Buster, a válla néhány perc múlva sokkal jobb lesz. Ne aggódjon emiatt.

Buster Townsend, akinek a vér csak úgy patakzott végig a hátán, elmosolyodott. – Kösz, srácok – mondta. Így aztán tovább küzdötték magukat, berohanva az erdőbe, boldogan, amiért sötét van, és

boldogan, amiért fedezékben lehetnek. Kimondhatatlan káoszt hagytak maguk után. Igazság szerint a kínai haditengerészet azon-

nal rájött, a támaszpontot bizony megtámadták. Arról azonban, milyen nagyszabású hadműve-let áldozatai lettek, fogalmuk sem volt. Arról, hogy kik hajtották végre, úgyszintén. Mindösz-sze annyit láttak, hogy egy tucatnyi őrült össze-vissza rohangál, és gyilkolássza az emberei-ket. A levegő szinte remegett a rádióhullámoktól, amint a két hajó híradószobája egymással és a támaszpont híradóközpontjával beszélt. A Jangwei fregatt parancsnoka reagált a leggyor-sabban. Azonnal felhívta a rombolót, javasolva, hogy a rombolón szolgáló helikopterek száll-janak fel, reflektorokkal és éjjellátó szemüvegekkel kutatva a menekülők után. Egyértelmű volt, hogy olyan gyorsan meg kell találniuk a támadókat, amilyen gyorsan csak lehet.

A romboló parancsnoka szintén tudta a dolgát. Mindkét helikoptere a szárazföldi javító-műhelyben várakozott, messze az üzemanyagraktár mögött. Számos épületből álló komple-xum volt ez, saját üzemanyagtöltő-állomással felszerelve. A helikoptereket azonban csak na-gyon ritkán használták, az amerikai műholdas figyelőrendszernél dolgozók pedig nem nagyon törődtek vele. A kapitány tudta, hogy ott vannak a madarai, és riasztotta a személyzetüket. Ami már csak azért is szerencsés volt az ő szempontjából, mert már 03.44 volt, a parancsnok éppen a telefonján beszélt, és hajója már csak huszonhárom másodpercre járt attól, hogy a közvetlenül mögötte levő fregattal együtt a levegőbe repüljön.

Tizenkettedik fejezet Június 7., csütörtök 03.45 Haing Gyi-sziget, Burma. Ha egészen pontosak akarnánk lenni, akkor Rick Hunter parancsnok tapadóaknája – a

Luhai romboló gerincén tenyésző kagylók közé elhelyezve – robbant fel elsőként. A Buster Townsend által elhelyezett teljes két és fél másodperccel ez után indult be. A töltetek, melyek úgy voltak kialakítva, hogy csak egy bizonyos irányba vezessék, és megötszörözzék a detoná-ció erejét, a gerinc mindkét oldalára tátongó lyukat szakítottak, keresztül a 6000 tonnás hadi-hajó acéltörzsén. Már ez sem volt különösebben szerencsés a Népi Felszabadító Hadse-reg/Haditengerészet részéről, ám mégis semmi ahhoz képest, amikor másodpercekkel később a Luhai torpedótárának tartalma szintén felrobbant, megölve ezzel a hajó személyzetének fe-lét.

Bárki, aki ezt látja, biztosan megdöbbent volna a robbanás vad erején, és szóhoz sem jutott volna az ezt kísérő hatalmas lángtenger és koromfekete füstfelhő miatt. Mindenesetre igen nehéz lett volna csak erre az egy dologra koncentrálni, hiszen nyolc másodperccel a torpedók

229

megsemmisülése után a közvetlenül a romboló mögött horgonyzó Jangwei II fregatt elfogad-ható módon utánozta az 1945-ös Hirosimát, amint a Catfish Jones tengerészaltiszt-főnök és Mike Hook főnök által elhelyezett tapadóaknák gigászi erővel robbantották fel a célkövető rakétákkal teli tárakat.

A kis Jangwei, amely csak 110 méter hosszú, ám kis mérete ellenére nagyot tud csapni, most megfizette az árat félelmetes tűzerejéért. Szó szerint szilánkokra robbantott szét. Az ösz-szes célkövető rakéta, az SSM 6 YJ-l-es Eagle Strike-ok, a CSS-N-4 Sardine-ok és az l-HQ-7 Crotale-ok mind hozzájárultak a pusztításhoz, robbanásukkal megremegtetve az egész kikötőt, melyet a két hatalmas lángoszlop – még 15 kilométeres távolságból is jól láthatók voltak – szinte nappali fénybe borított. A fregatt megsemmisülését csak hatan élték túl, a romboló 250 fős legénységéből pedig mindössze ötvenen maradtak életben. Az automatikus tűzriasztó be-rendezések azonnal üvölteni kezdtek a támaszpont egész területén, ám a következő pillanat-ban elnyomta hangjukat az üzemanyagraktárban bekövetkező kolosszális robbanás, amint a négymillió liternyi dízelolaj és repülőgépbenzin – a Louisianai fókának Csörgőkígyó Daviesnek és a sebesült Buster Townsendnek köszönhetően – tomboló lángtengerré változott. Szakértelemmel elhelyezett Mk-138-as tarisznyabombáik összesen öt tárolótartályt semmisí-tettek meg, de a maradék hét is másodperceken belül követte őket, fortyogó pokollá változtat-va a környéket.

A tűzvihar üvöltése majdnem – de csak majdnem – elnyomta a két másik bomba robbaná-sának hangját, amelyek az üzemanyagtöltő-raktár fő irányítóépületét tették a földdel egyenlő-vé. Ezzel egyidőben az a robbantózsinór, melyet Dallas MacPherson és Mike Hook csavart az elektromos kábelek köré, elég nagy erővel detonált ahhoz, hogy az aknafedelet 20 méter ma-gasba repítse, és véglegesen működésképtelenné tegye az elektromos üzemanyag-szabályzó rendszert. Messze, az öböl másik oldalán, az irányító- és híradóépület alagsorában, a kazán alatt közvetlenül elhelyezett töltetek – szintén Buster és Csörgőkígyó szakértelmét dicsérendő – az egész épületet lerombolták, és mind az öt ott szolgáló férfit maga alá temette a romhal-maz.

A támaszpont személyzete, legalábbis azok, akiket nem kaszált le a menekülő fókák vala-melyik sorozata, szentül meg volt győződve, hogy a világ semmisül meg a szemük láttára. Ha bárki is máshogy próbálta volna megmagyarázni az eseményeket, közel sem tudott volna en-nél jobbat kitalálni. Az egész látványosan szörnyű terv mindössze két perc alatt valósult meg; derült égből villámcsapás. Sem a tenger felől, sem a levegőből intézett támadásnak nem volt jele. Olybá tűnt a dolog, mintha a támaszpont önmagától robbant volna darabokra.

Ezalatt a fókák, akik az erdőn küzdötték magukat keresztül, még mindig legalább 1100

méterre voltak a mocsaras területtől. Buster nagyon sok vért veszített, és a morfium hatására is óriási fájdalmai voltak. Rick Hunter parancsot adott embereinek, hogy álljanak meg, ő pe-dig megvizsgálta a sebet és rosszallóan konstatálta, hogy a golyó még mindig benne van Buster hátának jobb felső részén a húsban, és nagyon sok vért veszít. Félrehúzta Dallas MacPhersont, és megmondta neki, hogy vigye oda az elsősegély-felszerelés maradékát is. Volt náluk ragtapasz, géz, ezenkívül fertőtlenítővel átitatott gézlapok, melyek éppen az ilyen sebesülések kezelésére szolgáltak, valamint további, folyékony fertőtlenítő-szer. Viszont nem volt náluk sátorlap, amit a földre teríthettek volna, így kénytelenek voltak egyszerűen letérde-peltetni Bustert. Mivel a fóka pillanatokra elveszítette az eszméletét, Csörgőkígyó tartotta a fejét és szétroncsolódott vállát. Dallas a magukkal hozott apró zseblámpát a sebre irányította, Rick Hunter pedig összeszorította a fogát, kezébe vett egy nagy fogót, melyet kifejezetten erre a feladatra terveztek, majd benyúlt a sebbe, megragadta a lövedéket, és kihúzta. Azonnal vér ömlött ki a sebből, Dallas pedig a saját zubbonyából letépett darabbal próbálta elállítani. Rick egy gézlappal, melyet alaposan átitatott erős fertőtlenítő-szerrel, elkezdte kitisztítani a sebet.

230

Buster ekkor sikoltott fel először, Csörgőkígyó Davies pedig – valószínűleg az egyik leg-keményebb ember, aki valaha is a mellkasára tűzhette a háromágú szigonyt – nem bírta to-vább, és zokogni kezdett, látva legjobb barátja szenvedését.

Rick Hunter azonban nem hagyta abba. Fogott egy másik gézlapot, és a sebre nyomta. Dallas ezt rögzítette egy csomó gézzel, amit ezután körbecsavart Buster mellkasán, és ragta-passzal szorosan rögzítette. Még több gézzel Buster jobb felkarját kötözték hozzá az oldalá-hoz, és ezt is erősen leragasztották. Ezután Rick Hunter újabb adag morfiumot fecskendezett a sebesültbe, majd felállt. Csörgőkígyó szólalt meg.

– Majd én viszem. Buster egészséges karját a saját nyakába tette, majd megfogta barátja csuklóját, másik ke-

zével pedig Buster derekát átkarolva, amilyen gyorsan csak tudott, elindult a burmai esőerdő-ben.

– Örülök, hogy ezt megcsináltuk – jegyezte meg Rick. – Elállítottuk a vérzést, meggátol-tuk a fertőzést, és nem hiszem, hogy romlana az állapota, mielőtt orvoshoz kerül.

Néhány perccel később Mike Hook rádiója, amely a rohamcsónakok frekvenciájára volt hangolva, vette a csipogást, vagyis az irányjelet, melyet a Letpan-patakban várakozó csóna-kok adtak.

– Megvannak, uram. Már várnak. – Jól van, Mike. Szóval csak tartanunk kell ezt az irányt – felelte Rick. – A jel nyugat felől

jön, a támadótábla iránytűje szerint pedig kettes-hetes-zéró irányban haladunk. Jobb nem is lehetne… a patak bal oldali ágánál fogunk kibukkanni az erdőből, vagyis pontosan azon a helyen, amelyet Shawn berajzolt nekünk.

– Akarja, hogy páran előrerohanjunk? – kérdezte Mac-Pherson hadnagy. – Csak, hogy szólhassunk a csónakvezetőknek, hogy úton vagyunk… és van egy kis gondunk.

– Jó ötlet. Maga, Mike és az egyik újonc vegye magához a másik kis adó-vevőt. És vigye-nek magukkal iránytűt is… tudja, hogy lehetetlen az erdőben egyenes vonalban haladni.

– Értettem, főnök. Tizenöt perc múlva találkozunk. 07. június 7.04.00. USS Shark. Bengáli-öböl 16,00É94,01K. Sebesség 3. Versenypálya haladás. PM Dan Headley, annak ellenére, hogy szolgálata 04.00-kor ért véget, még mindig irányította

a hajót. Reid parancsnoknak – akinek egész idő alatt, hogy a fókák elindultak bevetésre a Haing Gyi-szigetre – nyomát sem lehetett látni. Dan Headley tudta, hogy nem is fog jönni átvenni a hajót, hivatalosan legalábbis semmiképpen. Ennek ellenére nem tartotta valószínűt-lennek, hogy a parancsnok később még felbukkanhat. Reid nagyon megkönnyebbültnek tűnt, amikor az ET megkérte, hadd vegye át a Shark parancsnokságát a bevetés ideje alatt.

Ekkor lépett be az irányító terembe Pearson hadnagy, és közölte, a parancsnok azonnal látni kívánja az irodájában.

– Van fogalma arról, miért, Shawn? – A leghalványabb sem, uram. Egyszerűen csak kidugta a fejét az ajtón, amikor éppen el-

mentem az irodája előtt, és azt mondta, küldjem hozzá. – Jól van. Fedélzeti tiszt, a hajót átadom. – A hajót átveszem – felelte Matt Singer hadnagy. Dan Headley elindult Reid parancsnok szobájába. A kapitány – Dan meglepetésére – bo-

rotválatlanul ült, és nagyon gondterheltnek látszott, ami Dan szerint sokkal rosszabb volt an-nál, mintha csak ideges lenne.

231

– Üdvözlöm, uram – mondta. – Látni akart? – Nagyon komoly problémánk van – felelte a USS Shark kapitánya. – Igen? – De még mennyire, és mielőtt részletekbe mennék, szeretném közölni önnel, hogy ebben

a témában szakértő vagyok. – Természetesen, uram. – A Merkúr, ET, hátrafelé halad. Dan Headley talán soha életében nem volt ennyire megdöbbenve. – Nem hülyéskedik? – kérdezte nyugodtan. Reid parancsnok ránézett közvetlen beosztottjára. – Van önnek halvány fogalma is arról, ET, milyen súlyos helyzetbe kerülhetünk? A lehető

leghalványabb fogalma is? – Kinek, nekem? – Pontosan, korvettkapitány, ugyanis önhöz beszélek. – Nos, uram, az igazat megvallva nemigen értem, amit mond. – A Merkúr, ET! Az Univerzum egyik legnagyobb bolygója, hajnalra hátrafelé fog halad-

ni. Hátrafelé. Érti, milyen jelentős dolog ez, ET? – Reid parancsnok hangja egyre emelkedett, ezzel együtt Headley korvettkapitány gyanakvása is. – Amiről én most beszélek, az az asztro-lógia, Mr. Headley. A ciklusok ősi tanulmányozása, amit eredetileg a kaldeusok találtak fel, Babilóniában, Krisztus előtt 3000 évvel. Babilóniában, ET, a mai Irak területén.

– Öööö.., Szaddam bandája. Nem is gondoltam volna, hogy az Univerzum tanulmányozá-sával töltik az idejüket.

– Talán nem is, talán nem is. Én azonban nagyon is alaposan tanulmányoztam az Univer-zumot, és meg kell, hogy mondjam önnek, amikor a Merkúr látszólag hátrafelé kezd el halad-ni a pályáján, akkor a dolgok végtelenül bonyolulttá válhatnak. Ez a zodiákus egyik legősibb törvénye.

– Uram, nézze. Én biztos vagyok benne, hogy ez mind nagyon érdekes, de nekem most ti-zenkét nagyon bátor férfival kell foglalkoznom, akik éppen megpróbálnak kijutni egy kínai haditengerészeti támaszpontról, és biztosan nagyon nehéz helyzetben vannak. Nem lehetne, hogy valami más alkalommal kezdjünk el hátrafelé haladni?

– ET! Maga azzal merészel vádolni, hogy nem a tárgyhoz tartozó dolgokkal foglalkozom? Elhiheti, semmi sem tartozik a tárgyhoz jobban, mint az, hogy a Merkúr éppen hátrafelé ha-lad. Én itt most olyasmikről beszélek, amelyek legalább olyan ősiek, mint az idő maga, az is-ten szerelmére!

– Én pedig egy kínai haditengerészeti támaszpont elpusztításáról és rengeteg robbanásról beszélek, uram. Az életről és halálról.

– Na és mi lehetne fontosabb az élet és halál szempontjából, mint egy hatalmas bolygó lassú, hátrafelé mozgása. A Merkúr, uram! Hamarosan mindannyiunkat eláraszt annak a bolygónak az időtlen és őrjítő hatása, mely egész életünket befolyásolja! – hangja még maga-sabbra emelkedett. – Érti, mit beszélek önnek, ET?

Dan Headley-nek fogalma sem volt róla, mit tehetne. Ebben a pillanatban azonban meg-csörrent a telefon. A parancsnok felkapta, majd azonnal átadta az ET-nek.

– Uram – Singer hadnagy hangja legalább olyan sürgetőn csengett, mint Reid parancsno-ké. – Vissza tudna jönni? A fókáknak van egy kis gondjuk. Buster Townsend súlyosan meg-sebesült. Helikopterekkel üldözik őket, uram. Nagyon rossz a helyzet. Kérem, azonnal jöjjön föl.

Dan Headley szíve kihagyott két ütemet, talán hármat is. – Uram, bocsásson meg, de van némi gondunk.

232

– Gondunk? Gondunk? Hát persze, hogy gondunk van. Hátrafelé haladó szakaszban va-gyunk. Mégis mit gondol, melyik az a bolygó az egész univerzumban, amely minden szállítás-sal és hírközléssel kapcsolatos dolgot befolyásol?

– Hogy én? Nem vagyok egészen biztos benne, uram. Most azonban mennem kell. Ezzel Dan Headley kirohant az ajtón, és már jóval az után, hogy befordult a sarkon elin-

dulva felfelé a lépcsőn, még mindig hallotta, amint a parancsnok utána kiabál. – A Merkúr, uram! A Merkúr! Mégis mi az istent gondol, hol volt a Merkúr 2000. augusz-

tus 4-én? Erre válaszoljon, az isten verje meg! Dan nagyon is jól hallott minden szót. Ez volt a nap, amikor a Kurszk a Barents-tenger fe-

nekére süllyedt. Óriási gondunk van, az biztos. De ez nem valami istenverte szikladarab, amely valahol az űrben kering. A mi gondunk ott ül abban a kis kajütben – Reid hátrafelé halad.

Az irányítóteremben feszült légkör uralkodott. Singer hadnagy a híradószobával állt kap-csolatban. A vezércsónak vezetőjétől, műholdon keresztül érkezett üzenet velős volt, és ijesz-tő.

07. Jún. 07.04.10.16.00É 94.19K – SEAL egység visszatérését Haing Gyi-szigetről hátrál-

tatják. Townsend járóképes, sebesült. NFHH helikopterek a levegőben, a Letpan-patak partjai mentén járőrözve. Kilenc fóka a sűrű erdőben rekedt, nem képes a csónakokat elérni. Meg-próbálunk új TP-t kijelölni a patakon lejjebb. Csónakok nincsenek a helyükön. Kínai támasz-pont megsemmisítve. Hunter.

Drew Fisher főnök irányította a tengeralattjárót, mialatt Headley korvettkapitány alaposan

végigolvasta az üzenetet. Singer hadnagy odaadta neki az egyik részletes térképet, amelyen Pearson hadnagy bejelölte a háromszög alakú térképet, és az ET jól átgondolta a helyzetet.

A folyásiránnyal haladva, a mocsár szélénél maradva, legalább 900 méterre volt a találko-zási pont. A térkép szerint ott viszont egy széles öböl húzódott, némileg beljebb a szárazföld-be, ezenkívül mindenfelé legalább 12 méter magas fák borították a területet. Kétség sem ma-radhatott afelől, hogy Rick errefelé próbál majd kijutni, aztán amilyen gyorsan csak tud, a csónakokhoz megy. Mivel a köröző helikoptereknek még nem sikerült felfedezniük a roham-csónakokat, egyértelműnek tűnt, hogy a mocsaras területen viszonylag magas fű nyújt fedezé-ket. A gondot csak az öböl jelentette, hiszen itt majd mindenki kénytelen lesz elhagyni a fede-zéket, és a Haing Gyi partja mentén elterülő sekély vizű területen keresztül a csónakhoz ro-hanni.

– Jézus ereje! – suttogta Singer hadnagy. – Ott a nyílt vízen semmi esélyük. – A helikopterekre gondol? – Igen, uram. – Igazság szerint két esélyük is van, hadnagy. Egy, ha úgy sikerül elhagyniuk a fedezéket,

hogy a helikopterek nem veszik észre őket. A másik, ha lelövik a szemétládákat. Van egy M-60-asuk nem igaz? Ezenkívül minden csónak is fel van szerelve eggyel.

– Jókora szerencse kell az embernek, ha azzal a géppuskával egy helikoptert akar lelőni, uram. Persze számtalan alkalomról hallottam, amikor sikerült, és a srácoknak hat teljes töl-tényhevederük van minden egyes csónakban.

– Maga hol lenne szívesebben, hadnagy? A földön, a géppuskával tüzelő embereink kö-zött, kezében egy hevederrel, vagy odafent a helikopteren, miközben Hunter parancsnok ép-pen magára lő?

– A földön, a parancsnokkal. Semmi kétség. És mi mit fogunk tenni? – Mondja meg a híradósoknak, hogy lépjenek kapcsolatba a csónakvezetőkkel, és utasít-

sák őket, azonnal szóljanak, ha elindultak visszafelé. Eléjük megyünk. – Krisztusom, uram! De hiszen a meredélynek ezen az oldalán csak tízméteres a víz.

233

– Az igazat megvallva, magasról teszek az egészre akkor is, ha csak félméteres. Nem fog-juk otthagyni őket.

– Attól tartok, ezt a döntést én fogom meghozni. Mindhárom férfi sarkon fordult, és meg-látták, hogy Reid parancsnok ott áll az irányítóterem ajtajában, tökéletes nyugalomban, éles ellentéteként annak, ahogy néhány pillanattal korábban viselkedett.

– Tájékoztasson, ET. Ha veszélybe akarja sodorni a teljes legénységem életét, és magát a USS Shark-ot is, akkor mindenképpen részletesen ismernem kell a helyzetet.

Headley korvettkapitány odasétált hozzá, és jeges hangon megszólalt. – Ez itt a sziget térképe, uram. Az X, azt jelzi, hol kötöttek ki a csónakok, hogy a fókákat

megvárják. Ez a másik jelzés azt mutatja, szerintünk hol fognak az embereink újra megpró-bálkozni a csónakba szállással, a folyásirányban haladva. A NFHH helikoptereket rendelt a levegőbe, ezek azonban még nem bukkantak rá sem Hunter parancsnok egységére, sem a csó-nakokra.

– Gondolom, a gumicsónakokkal amilyen gyorsan csak tudnak, megpróbálnak átkelni ezen a széles vízzel borított területen.

– Egyetértek uram, és javaslom, hogy emelkedjünk a felszínre, majd induljunk eléjük. Ha kell, akkor személyesen lövöm le azokat a helikoptereket a Stingereinkkel.

– Amíg én vagyok szolgálatban, addig ne is álmodjon róla, ET. Mégis hogy merészel úgy határozni, hogy az én hajómmal fog hadat üzenni Kínának? Nyílt tengeren akar teljesen egy-értelmű támadást indítani a kínai helikopterek ellen, amelyek egyébként teljes joggal védel-mezik a saját támaszpontjukat? Szó sem lehet róla. Ehhez különben is nem csak az én engedé-lyemre volna szüksége, hanem a parancsnokságéra és talán még a CINCPACFLT-ére is. Van fogalma arról, milyen következményei lehetnek a javaslatának?

Dan Headley feljebbvalója szemébe nézett. Teljes volt a csend az irányítóteremben. Reid parancsnok megrázta a fejét, elfordult, és kisétált az ajtón.

Headley korvettkapitány nem tudta felfogni az előbb elhangzottakat. Odafordult Singer hadnagyhoz, és a következőt mondta:

– Kérem, hajtsa végre a legutolsó parancsomat, Matt. Küldesse el azt a rádióüzenetet a csónakvezetőknek. Azonnal tudnunk kell róla, amint elindultak.

– De mi lesz a parancsnokkal, uram? Szerintem elég egyértelmű, hogy nem szeretné, ha odamennénk.

– Nem – felelte Dan. – Valóban nem. Most pedig küldesse el azt az üzenetet, és mondja meg a híradósoknak, hogy álljanak készen a válaszra.

A hajófőnök, Drew Fisher TAF az ET-re nézett, és csendesen megszólalt. – Ugye oda fogunk menni, és kihozzuk őket, uram? – Miért maga inkább otthagyná Ricket és az embereit? – Nem, uram. Nem. Semmiképpen. 04.14 Haing Gyi-sziget Elkezdett esni az eső. Hunter parancsnok és a többi nyolc fóka nagy nehezen küzdötte

magát előre, a sűrű őserdőn keresztül. A MacPherson hadnaggyal folytatott rádióbeszélgetés után az általa megadott koordinátáknak megfelelően módosították haladási irányukat. Dallas ezzel egy időben éppen a nagy rohamcsónak vontatásában segédkezett, hiszen a víz túl sekély volt ahhoz, hogy evezhessenek. A fejük fölé boruló fák ágain csak úgy hemzsegtek a rovarok.

– Jézusom – jegyezte meg. – Ha jól tudom, én fóka vagyok, nem pedig istenverte Humphrey Bogart!

És igaza is volt, hiszen minden kísértetiesen hasonlított az Afrika Királynőjére. Már nem kellett volna egyéb, mint Katherine Hepburn, hogy a géppuskát kezelje.

234

A természet azonban koránt sem volt annyira veszélyes, mint az a két helikopter, melyek kerepelve szelték az éjszaka sötétségét, kutatva a gyilkosok után, akik megtámadták és el-pusztították a támaszpontjukat. A fák alatt Rick tisztán hallotta, amint alacsonyan haladva köröznek az erdő felett, és egyre közelednek. Ebben a pillanatban azonban mind a kilenc fó-kának csak egyetlen dolog járt a fejében. 04.15 volt, és a páncéltörő bomba, ha minden igaz, már elindult lefelé. Semmiképpen nem hallják a robbanás hangját, amely tőlük mintegy más-fél kilométer távolságban és a Föld felszíne alatt 900 méterrel fog bekövetkezni. Az elkövet-kező néhány percben valamit azért akkor is hallanak majd. Rick azt mondta embereinek, hogy menjenek tovább, azonban minden lépéssel egyre jobban várták a hamarosan bekövetkező eseményeket.

Mégis csak eljutott hozzájuk a hang: tompa, fojtott morajlás, amely sokkal inkább hasonlí-tott valami távoli földrengésre. Ezután néhány pillanatig nem történt semmi, a következő má-sodpercben azonban a kísérteties csendet akkora robbanás szakította szét, mely az egész szi-getet alapjaiban rázta meg. Ezután kolosszális csattanás, amely az egész erdőn végigvissz-hangzott, amint az erőmű épületének teteje leszakadt, és 30 méter magasba emelkedett, míg a közvetlenül utána érkező fehér villanás az egész környéket bevilágította. Gigantikus, hófehér és perzselően forró, 15 méter átmérőjű gőzoszlop tört az ég felé, egyre magasabban a sziget fölé, keresztülégetve az esőfelhőket, 300 méter magasba, majd tovább 600 méterre, mintha régimódi kazánban égő olajláng volna – vagy ha már itt tartunk, milliónyi régimódi kazán olajlángja. A zaj földöntúli, természetellenes volt, mely magából a Föld szívéből tört fel. Messze, a fák között Rick Hunter és emberei tisztán láthatták a nyílegyenes, elefántcsont-fehér tornyot, amely végtelen felhőkarcolóként tört a sztratoszférába, vagy – amennyire ők megállapíthatták – egészen a mennyekbe.

Attól eltekintve, hogy mindenképpen Kína burmai támaszpontjának a végét jelentette, a kolosszális gőzoszlop más módon is jó szolgálatot tett a fókáknak. Elterelte a három orosz gyártmányú helikopter – két Helix-A tengeralattjáró-elhárító és egy Helix-B csatahelikopter, mely UV-57-es rakétákból álló teljes fegyverzetét hordozta – figyelmét. Mind a hárman mindössze 150 méterre jártak az erőműtől, amikor az épület teteje a levegőbe emelkedett, és ösztönösen elfordultak, menekülve a környező légtérből, mely a következő pillanatban meg-telt a gőz által magasba vetett téglákkal, betondarabokkal, porral és acélgerendákkal. Mivel odalent minden lángolt, nagyon nehezen találtak leszállóhelyet. Ráadásul az egész támaszpont területén megszűnt az áramellátás, így nem kérhettek tanácsot senkitől sem. A pilóták még csak abban sem lehettek egészen biztosak, hogy a támaszponton rajtuk kívül bárki is életben maradt. Az is csak az azóta megsemmisült romboló parancsnokának utolsó másodpercben kiadott parancsának volt köszönhető, hogy egyáltalán a levegőbe emelkedtek, és amint ala-csonyan repülve próbáltak minél távolabb kerülni az üzemanyagraktár területén tomboló halá-los tűzvésztől, a legénységi szállás épületéből, a vészfrekvencián újabb adást vettek.

A tiszt nagyon rossz állapotban volt már akkor is, amikor az üzenetet leadta. Súlyosan megsebesült, és inkább segítségkérésnek hatott, mint üldözésre felszólító parancsnak. Csak annyi ideje volt, hogy a vezér helikopter pilótájával közölhesse, merre mentek a támadók – a mocsaras terület felé –, a következő pillanatban a rádió elnémult. Egészen pontosan hat tiszt tartózkodott a legénységi szállás épületében, akik megpróbáltak kapcsolatba lépni a helikopte-rekkel. A nagy, fehér-vörös színűre festett Helixek mindegyike nagyon hatékony fegyver volt, kettejük elég fegyverzettel rendelkezett ahhoz, hogy elsüllyeszthessenek bármilyen alámerült tengeralattjárót, a harmadik rakétáinak hatótávolsága pedig még az amerikai Stingerekét is meghaladta. Mindemellett azonban a helikopterek könnyű célpontot nyújtottak, és nagyon zajosak is voltak. Magasra épített dupla rotorjaik és a törzs négy sarkában elhelyezett futómű-veik miatt olyan benyomást keltettek, mintha prédájukra vadászó pterodactylusok, vagyis repülő őshüllők lettek volna. A pilóták letették a gépeket a gőzoszloptól 180 méternyire, a gondozatlan, füves területen, majd a kilencfős személyzet – pilóták, navigátorok és lövészek –

235

odarohanták a legénységi szálláshoz, hogy megkaphassák parancsaikat. Már ha maradt még bárki is, aki ezt megadhatta nekik.

Így átmenetileg a fókákra semmilyen veszélyt nem jelentettek. Hunter parancsnok utasítá-sára folytatták a menetelést. A parancsoknak megfelelően Csörgőkígyó és az az újonc fóka, aki eddig is segítette őket, a kezüket összefonva, beleültették Bustert, aki viszont hátradőlhe-tett Catfish Jones erős karjainak és mellkasának támaszkodva. Most, hogy Buster súlya hár-mójuk között oszlott el, amint sikerült megtalálniuk a megfelelő ritmust, sokkal gyorsabban tudtak haladni. Annál pedig mindenképpen, mintha a sebesültnek egymaga kellett volna men-nie. Tovább nyomultak előre a fák között, közben egyfolytában rettegték a pillanatot, amikor újra meghallják a visszatérő helikopterek rotorlapátjainak pufogását. Ezek azonban nem jöt-tek, Rick pedig, folyamatosan az iránytűt figyelve, és próbálva tartani a korábbinál jóval dé-lebbi, kettes-ötös-ötös irányt, végül szerencsésen elvezette őket az öbölhöz. A gőz dübörgése mindannyiukat elégedettséggel töltötte el, úgy érezték, jó munkát végeztek. Megtették, amiért ideküldték őket, és az amerikai haditengerészet SEAL századánál szolgálók számára nincs ennél édesebb diadal.

04.40 volt, mikor észrevették a nádszálakat és füvet, és a várakozó rohamcsónakok által

adott irányjelek mintha a korábbinál is sürgetőbben csipogtak volna. Rick tudta, hogy most már nagyon közel lehetnek, és a következő pillanatban meglátta a vizet is, amely légies ra-gyogással csillogott az egész sziget fölé tornyosuló hófehér gőzoszlop miatt. Az öböl maga széles és sekély volt, keresztbe talán negyvenöt méteres, és durván 90 méterre maguk előtt, észrevették azt az öt, feketébe öltözött alakot is, akik a csónakokat próbálták valamivel köze-lebb vonszolni a parthoz. Rick Hunter beleszólt a rádiójába:

– Dallas. Itt vagyunk. Vége. – Értettem, uram – jött a válasz. – Csak túl sekély itt a víz. Még üresen sem tudjuk ennél közelebb vinni a csónakokat. Megyek vissza a partra önök-

höz. Tartsanak ki. Vége. Egy perccel később MacPherson hadnagy, nyomában Mike Hookkal, nagy csapkodás kö-

zepette meg is érkezett hozzájuk. – Uram – kezdte. – Mit szól ehhez? Mit szól a gőzhöz? Nem semmi! – Nem bizony, öcsi. Mi a helyzet? – Ennek a kis öbölnek kemény a feneke. Tegyük be Bustert a csónakba. A többiek éppen

azzal vannak elfoglalva, hogy elrejtsék a fűben. Gyönyörűen fölébük hajlanak az ágak. A he-likopterek semmiképpen nem vehetik észre őket. Gyerünk, Kígyó. Jól van, Buster, öreg haver. Hazamegyünk.

Ezzel az egész csapat belegázolt az öböl vizébe, és a sekélyesen keresztül, gyalogolva el-indultak a csónakok felé. Rick vette a kezébe a könnyűgéppuskát, a többiek MP-5-eiket szo-rongatták, az egyik ifjú újonc pedig a második lőszerhevedert vitte magával. Csuklyáik a fe-jükre voltak húzva, a búvárruha lába ráhajtogatva és rácsatlakoztatva gumicipőikre, melyeket kifejezetten az ő méretükre készítettek úgy, hogy még a nagyméretű uszonyokat is felvehes-sék rá. Mivel nem kellett cipelniük a Draegereket, a bombákat és semmiféle más felszerelést, nagyon könnyen haladtak előre.

Csakhogy ebben a pillanatban a fák felől meghallották a visszatérő helikopterek kerepelé-sét, amelyek most már pontos iránymeghatározással rendelkeztek arra nézve, merre keressék a menekülő támadókat: Biztosan a patak mentén vannak, a folyásirányban, valamivel lejjebb. Keressenek csónakokat és fekete búvárruhába öltözött alakokat. Mindegyik helikopternek nyitva volt a szögletes, hátsó ajtaja, és mindegyik ajtóban ott állt egy lövész, egy-egy akkora géppuska mögött, mint az M-60-as, keresve célpontjaikat. Elöl a navigátor, aki éjjellátó szemüveget viselt, a pilóta mellett ült, és mondta, merre menjenek.

236

Ez bizony nagy baj volt. A fókák már nagyon közel jártak a csónakokhoz, viszont halálos veszedelemnek tették ki magukat azzal, hogy az öböl foszforeszkáló fehér vizében gyalogol-tak.

– Azonnal vissza a partra, és hasra! – adta ki a parancsot Rick Hunter. A vezérhelikopter ekkor bukkant fel a fák koronája felett. Éppen a nyílt víz felé haladt

nyugati irányban, amikor a navigátor éjjellátó-szemüvegén keresztül észrevette a mozgást a sekély részben. Parancsot adott a pilótának, hogy forduljon balra, majd 30 méter magasságban vigye lebegésbe a gépet. Ezután közölte a lövésszel, merre látta a célt, mire az végigverette a partvonalat, felszaggatva a füvet félelmetes buborékcsíkokat húzva a vízbe. Az első sorozat éppen eltalálta a nádas fedezékébe igyekvő fókák közül a legutolsót, és Catfish Jonest a hátán és a fején érték a lövések. Már halott volt, amikor arccal előre a vízbe zuhant, ennek ellenére továbbra is tartani próbálta Buster Townsendet. Csörgőkígyó Davies, aki most már egyedül cipelte Buster teljes súlyát, látta Catfisht maga mellett holtan összerogyni, és látta, hogy körü-lötte mindenfelé golyók röpködnek, azonban mindezzel nem törődve visszament, és megpró-bálta halott bajtársát fedezékbe vonszolni.

Valamilyen csoda folytán egyetlen lövedék sem találta el Csörgőkígyót, aki annak ellené-re, hogy tisztában volta vele, Catfish halott, nem volt hajlandó sorsára hagyni, és a korábban észak-karolinai halászként dolgozó társát kivonszolta a tűzvonalból, egyfolytában motyogva hozzá.

– Gyerünk, Catfish, öreg haver, minden rendben lesz. Tudom, hogy minden rendben lesz. Csak gyere szépen, haver. Nem lesz semmi baj.

Mikor megérkeztek a fedezékbe, hátára fordította Jones tengerészaltisztet, ne lássák a töb-biek a lövedékek szörnyű hatását, különösen a Catfish fejének hátsó részén tátongó lyukat.

Rick Hunter azonnal tudta, mi történt. – Csak annyi a dolgunk, hogy ne mozogjunk – mondta a többieknek. – Ne feledjék el,

hogy annak a géppuskás-lövésznek fogalma sincsen róla, eltalált-e valakit, vagy sem. Húzzák be a nyakukat, ne mozogjanak, és mondjanak egy imát Catfish-ért. Kiváló és nagyon bátor fóka volt. Nekünk azonban tovább kell mennünk, mert csak így menekülhetünk meg.

– De ugye nem hagyjuk itt, uram? – kérdezte Csörgőkígyó Davies, aki látszott, hogy telje-sen ki van borulva. – Egyszerűen képtelen volnék itt hagyni, uram. Képtelen.

– Ne legyen ilyen istenverte hülye, Kígyó. Már hogy az istenben hagynánk itt? – a pa-rancsnok pontosan tudta, hogyan kell az olyan emberekkel beszélni, akik kezdenek pánikba esni.

– Jézusom, uram! Hogy jutunk ki innen? – kérdezte MacPherson hadnagy. – Úgy, hogy használjuk az eszünket, csendben maradunk, nem veszítjük el a fejünket, el-

rejtőzünk, amikor rejtőznünk kell, és keményen visszavágunk, ha lehetőség kínálkozik rá. – Most a világosság miatt aggódom igazán, uram – folytatta MacPherson. – Már lassan

05.00 van, és az előrejelzés szerint a Nap 06.30 körül kel. Vagyis legfeljebb kilencven per-cünk van, hogy eljussunk a nyílt vízre.

– És az sem lesz egy örömmámor, amikor odaérünk, hacsak nem szerzünk némi segítsé-get. Emiatt viszont nagyon számítok a barátomra, Dannyre.

Mindannyian hallották, amint a helikopterek széles ívben megfordulnak a Haing Gyi zá-tony felett, és kereplésük lassan keleti irányban elhal. Ez azt jelentette, hogy hat perc múlva újra itt lesznek. Hunter parancsnok összetrombitálta az embereit. Bustert lábra állították, Catfish Jones holttestét pedig arccal felfelé a vízre fektették, és két újonc elkezdte vontatni maga után a csónakok felé, melyek mindössze 45 méterre lehettek tőlük. Lassabban haladtak, mint szerették volna, ám az égen nem látszott semmi, és a friss víz, mely az óceán felé áram-lott, kimosta a sebeit a halott fókának, aki nem sokkal korábban egy kínai fregattot röpített a levegőbe.

237

Biztonságosan elérték a csónakokat, Catfisht beemelték az egyikbe, Bustert pedig kényel-mesen belefektették a másikba. A két haditengerészeti csónakvezető, Ward és Franks matróz segített a többi hat fókának is beszállni. Csörgőkígyó abba a csónakba került, amelyben Buster feküdt, és ide szállt be Rick Hunter és az a két újonc is, akik az erőmű épületénél vol-tak figyelők. MacPherson hadnagy a másodikba szállt be, amelyben Mike Hook máris elkezd-te a felszerelés átrendezését és az M-60-as felállítását. Még mindig a fölébükboruló ágak fe-dezékében voltak ugyan, ám a megnövekedett súly miatt mindkét csónak megfeneklett. Hunter parancsnok és Allensworth hadnagy kiugrott, vissza a vízbe. Nem látták a helikopte-reket. Az ég alja még mindig nem kezdett kivilágosodni, ám a csapatparancsnok úgy határo-zott, hogy a csónakokat legalább annyira kijjebb kell húzni, hogy azok ússzanak a vízen, ké-szen a pillanatra, amikor teljes erővel menekülni kezdenek majd, végig az egyre szélesedő folyóban, a zátonyon át.

– Vagy 50 méterrel lejjebb is ugyanilyen jó fedezéket nyújt a fű, mint itt – mondta – és ott talán már 1,5 méteres is megvan a mélység. Bobby és én odahúzzuk a csónakokat. Én húzom, ő meg majd tolja. Nem szeretem, ha a csónakok harminccentis vízben vannak.

Rick Hunter megragadta a vezércsónak vontatókötelét, és megrántotta. Hátul, Bobby Allensworth minden erejével meglökte, és a csónak meg is mozdult. Rick még egyszer meg-rántotta, és a csónak lecsúszott a homokpadról, a vízben lebegve tovább.

– Egyszerre csak egyet. Külön fogjuk levontatni őket – mondta. – Evezzenek olyan mesz-szire a fűben, amennyire csak tudnak.

Ezzel Hunter parancsnok, Bobbyval az oldalán elkezdte vonszolni a csónakot úgy irányít-va, nehogy az beússzon a csillogó szakaszba.

Még csak 20 métert tehettek meg, amikor a helikopterek visszatértek, ám a fókák nem hallhatták őket, mert az erőműből feltörő gőz dübörgése minden hajtóműzajt elnyomott. Bobby Allensworth előbb meglátta a három gépet, és csak utána hallotta meg a kerepelésüket, de azonnal odakiáltott Rick Hunternek, hogy a csónakokat húzzák vissza a part közelébe, majd a víz alá vetette magát. A SEAL parancsnok felnézett, és látta a helikoptereket, amelyek most mintegy 800 méterre lehettek tőlük, de nagyon gyorsan közeledtek az öbölnek ahhoz a részéhez, ahol az előbb tüzet nyitottak. A pilóta jobbra döntötte a gépét, és lejjebb ereszkedett, amint elhagyta maga alatt a fák vonalát. A navigátor nem volt benne biztos, de mintha észre-vett volna valamit a vízben, így azonnal parancsot adott a lövésznek, hogy célozza azt a terü-letet.

A jókora méretű, orosz gyártmányú géppuska újra ontani kezdte magából a lövedékeket, végigcsapatva a bal partot egész hosszában. A két fóka, arccal lefelé feküdt a vízben, így az első helikopter elrepült felettük. A második azonban nem. Rick és Bobby a felszínre emelke-dett, és a második helikopter lövésze, aki maga is éjjellátó szemüveget viselt, azonnal észre-vette, és golyózáporral árasztotta el őket. A gép olyan alacsonyan lebegett, hogy szinte lehe-tetlen lett volna mellélőni, a Los Angeles-i gettóból származó fóka pedig, hihetetlen bátorság-ról tanúbizonyságot téve, parancsnoka hátára vetette magát. Tizenegy lövedék járta át a testét, vadul rázva Bobbyt, darabokra zúzva gerincét, nyakát és koponyáját. Egy szempillantás alatt meghalt, még mindig Rick hátába kapaszkodva. Haláláig testőr maradt.

Rick Hunter nagy nehezen kikászálódott az iszapból, biztonságban, ám csurom vizesen. – Az istenit, Bobby – mondta. – Azt akarja, hogy mindketten megfulladjunk? Ezután észre vette Allensworth hadnagyot, aki hanyatt fekve lebegett a víz felszínén, mi-

közben arcából patakzott a vér azon a helyen, ahol a golyók majdnem átütötték. Ricknek ép-pen csak annyi ideje maradt, hogy felrángassa, és a csónakba tegye, de a következő' pillanat-ban máris térdre rogyott, arcát egy másodpercre a csónak gumioldalába temetve. Még soha senki nem látta Rick Huntert ilyen közel az összeomláshoz.

MacPherson hadnagy látta, mi történt, és most ő ugrott ki a csónakjából, és egyedül el-kezdte a mélyebb víz felé vonszolni.

238

– Ezek az istenverte kis szemétládák – mondta. – De legalább most már tudjuk, hányadán állunk velük. A csónakokat mélyebb vízbe kell juttatnunk, és harcolnunk kell ellenük. Most azonnal készítsék elő azokat a nyomorult M-60-okat, és indítsák be a motorokat.

Visszaszállt, és odamentek Hunter parancsnok mellé, miközben Mike Hook már elő is szedte a lőszerhevedereket a könnyűgéppuskákhoz. A kínai helikopterek nagy ívben megfor-dultak, és egyértelműen látszott, hogy vissza akarnak térni az öbölbe.

– Nagyon sajnálom, uram – mondta Dallas. – Komolyan. De egy géppuska már elő van készítve a csónakunkban. Ön készen áll? Jöjjön be a fűbe. Ha közelebb jönnek, odapörkölünk neki, folyamatos tűz a vezérgépre. Ugye jó lesz így, uram? Mindenünkkel, amink van, neki-megyünk az egyiknek, lelőjük, ezzel elvesszük a többiek kedvét az üldözésünktől.

– Rendben van, Dallas. Gyerünk. A kínai pilóták azonban még mindig nem lehettek biztosak benne, hogy sikerült-e egyálta-

lán bármilyen célpontot eltalálniuk, így szétszóródtak, és csak a vezérgép indult el újra a vér-től vöröslő vizű patak mentén. Alacsonyan szállva közeledett, és amint lőtávolon belülre ért, a fókák minden rendelkezésükre álló fegyverrel tüzet nyitottak a fű fedezékében álló csónakok-ból. Dallas harminc lövedéket küldött be az oldalajtón, megölve a lövészt, és valami véletlen folytán, a navigátort is. Mike Hook a hajtóműveket vette célba, melyek a gép felső részén, a rotorok alatt jobbról és balról voltak. Hunter parancsnok pedig olyan dühvel tüzelve, amilyet soha korábban nem tapasztalt magában, a hevederben levő teljes 100 darab lőszert beleürítette a Helix-B rakétahordozó helikopter pilótafülkéjébe. Talán a hajtóművek voltak, talán az ol-dalablakokon berepülő golyók, talán valami más. Mindenesetre a helikopter hirtelen hevesen lángolni kezdett, megpördült, és 210 kilométer/órás sebességgel a vízbe csapódott.

– Azt a büdös úristenit! – jegyezte meg nagyon is odaillően az egyik újonc. Ekkor már mindannyian láthatták a másik két helikopter fényszóróit, amelyek hirtelen

észak felé fordultak, végighaladtak a keskeny kis sziget felett egészen odáig, ahol a csatorna kettéválik, majd lassan kelet felé fordultak, vissza, a lángoló haditengerészeti támaszpont felé.

A két életben maradt pilóta egészen megzavarodott. Támadóerejük harminchárom száza-léka az előbb szemük láttára semmisült meg. Azok a hajók, melyeken rendes esetben szolgál-niuk kellett volna, már elpusztultak. Nem volt üzemanyaguk. Nem volt elektromos áram. Több százan haltak meg. Az egész támaszpontot elnyelte a hatalmas tűzvihar. Ennek a ször-nyű jelenetnek a kellős közepén pedig ott volt a dühöngő fehér oszlop, mely mintha egyene-sen a pokolból emelkedett volna az ég felé. Hivatalosan nem maradt senki, akinek jelentést tehettek volna, és az előbb szemtanúi lehettek, milyen tűzerővel rendelkeznek azok, akiket üldözniük kellett. Újra az erőmű melletti területen tették le gépeiket, majd bementek, és tájé-koztatták a megmaradt tiszteket az eseményekről.

Természetesen a fókák mindezt nem tudhatták. Hunter parancsnok azonban összehívta megfogyatkozott csapatát.

– Emberek, valamikor ki kell innen törnünk, és ha már így állunk, miért ne tehetnénk meg most azonnal? Hány heveder lőszerünk maradt?

Ward matróz, a Clevelandból származó keménykötésű ír válaszolt. – Mi hatot hoztunk magunkkal. Maguknak, fiúk még volt egy, amit ön az előbb felhasz-

nált. Így tehát összesen van négy teli és két félig teli hevederünk. – Rendben van. Osszuk el a maradék lőszert. Lesz egy géppuska nálunk, a vezércsónak-

ban. Ezt én fogom kezelni. MacPherson hadnagy és Mike Hook főnök kapják meg a másik kettőt. Ragadják meg az evezőket, és tűnjünk el innen. Amint elég mély lesz a víz, engedjék le a motorokat, és gázt. Valaki üzemelje be a rádiót, hogy a műholdon keresztül üzenetet küldhessek.

A két csónakkal kieveztek a sekély részről a széles csatornába. Most már egyértelműen vi-

lágosodott. Ahhoz még nem kelt fel eléggé a Nap, hogy a Shawn Pearson hadnagy által rajzolt

239

térképet láthassák, ám az apró zseblámpa fényénél leolvashatták róla, hogy itt már 90 centi mély a víz. 05.20-kor engedték bele a motorokat a vízbe, kis gázt adtak, és miközben kelet felől még mindig izzott az ég alja a lángoló haditengerészeti támaszpont miatt, kettes-hatos-zéró irányba fordultak, majd nyolccsomós sebességgel megindultak, egyenesen a Haing Gyi-zátony ismeretlen vizei felé.

05.28 USS Shark. 16.00É 94.01K Sebesség 3. Versenypálya haladás. PM Headley korvettkapitány óriási rémülettel a szívében olvasta a legutóbbi üzenetet: 07. JÚN. 07.05.20.16.00É 94.18K. Üldöző helikopterek erős tűz alá vettek. Allensworth

hadnagy és Jones tengerészaltiszt halottak. Csónakok sértetlenek. Haing Gyi-zátony felé ha-ladunk, irány kettes-hármas-zéró. Teljes sebesség. Egy Helix lelőve. Még van lőszer és három M-60. Shark támogatása szükséges. Nyílt vízen gondjaink lesznek. Hunter.

A parancsnok ezúttal sem tartózkodott az irányítóteremben. Dan Headley összehívta a

tengeralattjáró felelős tisztjeit. Drew Fisher tengerészaltiszt-főnök már jelen volt, a fedélzeti tiszt, Matt Singer hadnagy pedig a tengeralattjárót irányította. Pearson hadnagy hamarosan megérkezett, Jack Cressend korvettkapitány, a fegyverrendszerekért felelős tiszt társaságában. Josh Gandy korvettkapitány, a szonártiszt futott be utolsóként.

– Uraim, most két üzenetet fogok felolvasni önöknek, melyeket az a SEAL egység küldött nekünk, akiket az előző este tettünk ki Burmánál.

A tisztek arcáról nem volt nehéz leolvasni, milyen fájdalommal érezték át a két fóka halá-lát és a harmadik sebesülését.

– Mint az üzenetből is látható, menekülniük kell – folytatta az ET. – A lehető legnagyobb sebességgel vissza a hajónk biztonságába. Nagyjából 30 kilométert kell megtenniük, ami nyílt vízen haladva negyvenöt-ötven percükbe fog telni. A Helix különösebb erőlködés nélkül ké-pes 210 km/h-s sebességgel haladni. Nagyjából nyolc perc alatt itt lehet. Ami azt jelenti, hogy a fókák könnyű célpontot jelentenek neki. Azok az istenverte orosz madarak bizony nagyon sok fegyvert képesek hordozni, és egyértelműen fel vannak szerelve géppuskával is. Lehet, hogy a srácoknak sikerül leszedniük az egyiket, de ez egyáltalán nem biztos. Az esélyek a helikoptereknek kedveznek. Ami azt jelenti, hogy Rick és a többiek az elkövetkezendő egy órán belül mind halottak lesznek.

Dan Headley szünetet tartott, és láthatta, milyen nyugtalanság tükröződik minden arcról. – Szerintem – folytatta – teljesítsük a kérésüket, és menjünk oda segíteni nekik. Mint gon-

dolom, önök is tudják, nagyjából az ötvenméteres vonalon vagyunk, és alattunk legalább 25 méterre van a fenék. Haladhatnánk tizenöt csomós sebességgel, ha PM-en maradunk, olyan hat kilométeren keresztül, a felszínre emelkedve azonban több mint húszcsomós sebességet is elérhetnénk. Javaslom tehát, hogy emelkedjünk fel már most, és induljunk egyenesen feléjük. A fókáknak köszönhetően amúgy sincs komoly kínai haditengerészeti jelenlét az egész kör-nyéken. Az viszont elképzelhető, hogy a Helixeket kénytelenek leszünk Stingerekkel leszedni. Minél hamarabb juttatjuk a csónakokat a Stingerek hatótávolságán belülre, annál nagyobb esélye lesz a fókáknak a túlélésre. Uraim, javaslom, hogy teljes sebességgel induljunk a part közelébe, és mentsük meg őket. Akad önök között bárki is, aki támogatná ezt az elképzelést?

Pearson hadnagy, Cressend és Gandy korvettkapitány szinte egyszerre mondták: – Én támogatom, uram! Fisher főnök hozzátette:

240

– Ezt nem is kellett volna megkérdeznie, uram. Még szép, hogy támogatjuk. Megvan min-den felszerelésünk, amivel a segítségükre siethetünk. Jézus ereje, induljunk már!

– Fedélzeti tiszt, új irány egyes-egyes-zéró, készüljön fel a felszínre emelkedéshez. Kétség sem lehetett az emberben, olyan határozottan csendült a hangja. – Értettem, uram – felelte Singer hadnagy, legalább ilyen határozottan. Akárcsak az ET és Fisher főnök, ő is tisztában volt vele, hogy ennek hamarosan súlyos

következményei lehetnek. Hiszen valamivel korábban ő is jól hallotta, ahogy a kapitány kije-lenti, ilyen döntéseket a hajó fedélzetén csakis ő hozhat meg. Reid parancsnok mindemellett kétséget sem hagyott arra nézve, hogy az általa hozott döntés minden bizonnyal elutasító lesz. Szavai saját legrosszabb rémálmairól tanúskodtak: Van valamilyen fogalma arról, milyen kö-vetkezményei lehetnek a javaslatának?

A USS Shark ennek ellenére egyre gyorsulva előrevetette magát, tompa orrával szelve a

vizet, huszonkét csomós sebességgel haladva a Bengáli-öböl vizének felszínén. A tengeralattjáró már tizenkét órája csaknem mozdulatlanul várakozott, így sebességének

ez a drámai változása mindenki számára egészen egyértelmű volt. Az ET, Singer hadnagy és Fisher főnök számára valami ennél sokkal nagyobb dráma volt kialakulóban, és nem is kellett sokáig várniuk. Reid parancsnok belépett az irányítóterembe, arca mérhetetlen dühről tanús-kodott. Ennek ellenére csendesen beszélt.

– Headley korvettkapitány – kezdte. – Pontosan hová akarja elvinni a hajómat az én enge-délyem nélkül, és feltételezem, szöges ellentétben mindazzal a véleményemmel, melyeket korábban önnel megosztottam?

– Uram, a tengeralattjárót a part közelébe viszem, hogy megmenthessük az Egyesült Ál-lamok haditengerészete SEAL századának egy egységét, mely halálos veszélyben van. Bizo-nyos vagyok benne, hogy ezzel egyetért a tengeralattjáró teljes legénysége, beleértve, remé-lem, önt is, uram.

– Nos a bizonyosságát megtarthatja magának. Megtenné nekem azt a szívességet, hogy elmagyarázza, mégis miért vár azokra az emberekre biztos halál?

– Azért, uram, mert két orosz gyártmányú, Helix helikopter üldözi őket, ők pedig a nyílt tengeren vannak, nyitott csónakokban, mindössze három M-60-as géppuskával felfegyver-kezve, amelyek valószínűleg nem kelhetnek versenyre az ellenük bevetett fegyverzettel szem-ben.

– Ezek a Helixek tengeralattjáró-elhárítók? – Úgy gondolom, hogy közülük legalább egy mindenképpen, uram. Arról a két hadihajó-

ról származnak, amelyek a támaszponton horgonyoztak. Éppen ezért kétlem, hogy egynél több B-típusú csatahelikopter lenne közöttük. Nagy valószínűséggel a háromból kettő A-típusú tengeralattjáró-elhárító volt, ami azt jelenti, hogy azzal az egy lelőttel, az eredeti há-romból mostanra már csak legfeljebb egy ilyen maradhatott.

– Értem. Akkor maga szerint hogyan is kellene folytatnunk ezt a mentőakciót? A felszí-nen?

– Igen, uram. – Értem – mondta újra Reid parancsnok hűvös hangon. –Akkor szeretném ezt az egészet

tisztázni. Ön azt javasolja, hogy vigyük fel az én hajómat a felszínre, pontosan egy orosz gyártmányú helikopter elé, amely valószínűleg olyan rakétákkal van felfegyverezve, mely hatótávolságban felülmúlja a mieinket? Ugye jól mondtam, korvettkapitány?

– Igen, uram. – Mondja, maga teljesen megbolondult, ET? – Nem hiszem, uram.

241

– Akkor legyen olyan szíves és magyarázza el nekem az egészet, közben pedig tegye meg kérem, hogy eszébe idézi mindazt, amit a nem egészen két órával ezelőtt folytatott beszélgeté-sünk során elmondtam önnek.

Reid kapitány szeme ide-oda tekintett az irányítóteremben. A feje szinte alig mozdult, ám mindhárom érintettet keményen végigmérte.

– Hátrafelé halad! Hátrafelé halad, ET! Az óriási bolygó, a Merkúr visszafelé mozog. Megpróbáltam mindezt elmagyarázni önnek, és remélem, megosztotta aggodalmamat a le-génység többi tagjával is! Na mi van, elmondta nekik?

– Nem, uram. – Miért nem, az isten verje meg magát? Úgy gondolja, van bármi is, ami ennél fontosabb

lehet? – Nem vagyok a megfelelő ember arra, hogy evvel kapcsolatban véleményt mondjak,

uram. – Nem, ET. Nem, valóban nem az. Mert ön nem törődik semmivel. Mint ezek itt mindany-

nyian. Önök semmit nem tudnak az Univerzum nagy ciklikusságáról. Csak az apró részletek-kel foglalkoznak. A saját jelentéktelen életük részleteivel, olyan dolgokkal, melyek közvetle-nül önök körül vannak. Semmit nem tudnak, ET! Semmit!

– Ha ön úgy gondolja, uram. – Megpróbáltam türelemmel, tudomást sem venni az ön súlyos nemtörődömségéről, kor-

vettkapitány. Megpróbáltam elmagyarázni önnek, milyen óriási befolyással bír a Merkúr az életünkre, különösen pedig az aktív haditengerészeti tisztekére, mivel a bolygó hihetetlen súllyal esik latba a szállítás és hírközlés terén. Ha most ön volna egy a támaszponton dolgozó kínaiak közül, akkor most minden bizonnyal olyan katasztrófával került volna szembe, ami-lyenhez foghatót életében nem tapasztalt eddig. Na és mi pusztult el? Hajók, üzemanyagtöltő-létesítmények és híradó-berendezések. Minden haditengerészeti támaszpontnak ezek jelentik az alapját. A bolygónak is ezek a célpontjai. Ami pedig a mi dolgainkat illeti, elég egyértel-műen látszik, hogy a fókák bevetése nem úgy alakult, ahogyan kellett volna. Ez a mostani a legutolsó útjuk. És ön, ET, arra készül, hogy egy olyan helikopter elé vigyen bennünket, amely a rakétáival könnyedén átszakíthatja a hajó törzsének borítását? Éppen most, amikor a Mer-kúr hátrafelé halad? Nem, uram. Ezt nem hagyhatom!

– Nem mindenki hisz az asztrológiában, uram. – Nem, persze, hogy nem. De számtalan nagy ember igenis hitt benne. Ki volt az utóbbi

idők legnagyobb amerikai elnöke, aki újjáépíttette az egész haditengerészetünket? – Reagan elnök, uram. – Pontosan, ahogy mondja. Ő és a felesége határozottan hitt benne. Ők megértették az

univerzum ciklusait. És akárcsak számtalan egyéb nagy ember előttük, ők is szakértői segítsé-get kértek. Most pedig, ET, fordítsa meg a hajót, és vigye vissza a hivatalosan kijelölt találko-zási pontunkra, 16,00É 94,01K-re. Miközben pedig azzal van elfoglalva, hogy a parancsaimat végrehajtja, ne feledkezzen meg a legrégebbi szabályról, melyet egy atom-tengeralattjáró parancsnokának az eszébe kell vésnie: soha, de soha ne vigye a hajóját a felszínre, ha az el-lenség ott van. Most pedig megfordítani, korvettkapitány!

Dan Headley lassan, szavait megválogatva felelt. – Attól tartok uram, hogy nem tehetem. – Korvettkapitány, úgy teszek, mintha nem hallottam volna ezt az előbbi megjegyzését.

Még egyszer mondom, fordítsa meg a hajót, mégpedig most azonnal! – Azt hiszem, nagyon is jól hallotta, mit mondtam, uram. Attól tartok, nem tehetem.

Semmilyen körülmények között sem… Irányítás-ET. Tartsák az egyes-egyes-zérót, teljes se-bességgel. Irányt és sebességet tarts.

242

– Headley korvettkapitány, ön arra kényszerít, hogy levonjam a következtetést, miszerint egyszemélyes zendülésbe kezdett a hajóm fedélzetén. Ezért kénytelen leszek önt azonnal őri-zetbe venni, és utasítani, hogy hagyja el az irányítótermet.

– Attól félek, ez nem fog menni, uram – válaszolta Dan Headley, majd visszahívta a ten-geralattjáró összes felelős tisztjét az irányítóterembe. Egymás után léptek be, Jack Cressend, Josh Gandy korvettkapitányok és Shawn Pearson hadnagy, a navigációs tiszt. Fisher tenge-részaltiszt-főnök és a fedélzeti tiszt, Matt Singer hadnagy már a helyiségben tartózkodott.

– A hajó minden egyes felelő beosztású tisztjével beszéltem, uram – folytatta Dan Headley. – Mindegyikük egyetértett abban, hogy kötelességünk megmenteni ezt a SEAL egy-séget, ha van rá lehetőségünk. Hiszen a Shark hadihajó, és elég jól felszerelt ahhoz, hogy el tudjon bánni néhány öregedő kínai haditengerészeti helikopterrel. A fókák az elmúlt órákban hihetetlen bátorságról tettek tanúbizonyságot azzal, hogy végrehajtották a parancsot, amit, ha jól tudom, az Egyesült Államok elnöke, a nemzetbiztonsági tanácsadó és a haditengerészeti hadműveletek főnöke adott nekik. Csak akkor hagyok fel a bajtársaim megmentésére folyta-tott erőfeszítéseimmel, ha a fent említett személyek valamelyike vagy mindegyike erre köz-vetlen parancsot ad nekem.

Reid parancsnok felfújta magát, és látszott, hogy pillanatokon belül dühroham jön rá. – ET! – ordította. – El tudja képzelni, milyen volna, ha azok közül a helikopterek közül

valamelyik is eltalálna, és elsüllyesztene minket? El tudja képzelni, hogy ugyanazt éli át, mint azok az oroszok ott a Kurszk fedélzetén, az óceánfenéken rekedve, és lassan megfulladva? El tudja ezt képzelni, ET?

– Talán annyira, mint ahogy ön, nem. – Ha csak fogalma lenne, ha csak halvány fogalma lenne arról, milyen rettenetesek lehet-

nek azok a pillanatok. Dan Headley, tiszttársai körében állva, mereven nézett parancsnoka szemébe, majd baráti-

an megszólalt. – Uram, ön véleményem szerint nem érezte magát különösebben jól az utóbbi időben. Na-

gyon nagy nyomás nehezedett önre, és azt hiszem, mindenki azt szeretné a legjobban, ha lepi-henne egy kicsit, mialatt mi elintézzük ezt a mentőakciót. Mint ön is tudja, olyan gyorsan ha-ladunk a fókák felé, amennyire csak lehetséges, és nem hiszem, hogy bármi is megállíthatna bennünket. A legénység nem fogja hagyni, hogy a fókák meghaljanak. Ennyi.

Reid parancsnok majd felrobbant a dühtől. – Az egyetlen dolog, aminek most annyi, az a maga karrierje, ET, és mindenki másé is, aki

támogatja önt ebben az eszement játékban. – Nem értek egyet önnel, uram. De talán az lenne a legjobb, ha most elmenne, mert ne-

künk hamarosan nagyon sok dolgunk lesz. Pearson hadnagy, ha az embereink a zátony vizé-ben voltak 05.35-kor, és huszonöt csomós sebességgel haladnak, akkor most hol vannak? Mi-lyen messze tőlünk?

Mielőtt azonban Shawn Pearson elvégezhette volna a számításokat, Reid parancsnok fel-ordított.

– Nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a fegyelemsértést. Én vagyok ennek a hajónak a pa-rancsnoka, és nem fogom hagyni, hogy szándékosan veszélybe sodorják. Most pedig lépjen félre, fedélzeti tiszt. Átveszem az irányítást. ET, ön szintén álljon félre, én pedig kiadom a kormányosnak az új, megfelelő haladási irányt. Azt akarom, hogy ezt a hajót most azonnal megfordítsák, és a felszín alatt folytassák az utat.

Senki nem szólalt meg. Senki nem mozdult. A Shark haladt tovább előre, gyorsan, a fel-színen maradva, a fókák irányába.

Pearson hadnagy törte meg a csendet. – Uram, nem hiszem, hogy 05.40 előtt elérték volna a zátony vizét. A csatorna irányából

érkeznek a mocsaras területen keresztül, ahol elég lassan lehet előrejutni, legfeljebb közepes

243

sebességgel haladva. Persze a zátonyon keresztül is mehettek. Ott mindig legalább 90-120 centis a vízmélység, még a legsekélyebb részeken is, apály idején. A hat kilométert tizenkét perc alatt tehették meg, ami azt jelenti, hogy 05.52-re éppen elhagyják Mawdin Pointot, és nagy sebességgel, nyugati irányban haladnak. Most 05.50 van, vagyis két perc múlva mind-össze 13 kilométer lesz a kettőnk közötti távolság, és összesen negyvenöt csomós sebességgel közelítünk majd egymás felé. Szerintem kb. tíz perc múlva a toronyból is láthatjuk őket.

Pearson hadnagy úgy beszélt, mintha a parancsnok nem is volna a helyiségben, nemhogy a hajót irányítaná.

Az ET újra Reid parancsnok felé fordult, és halkan megszólalt. – Beteglistára teszem önt, uram. Azt hiszem, mindannyiunk számára így lesz a legjobb. – Maga semmi ilyesmit nem tehet, ET. Átveszem a hajó irányítását, megfordítom, és a fel-

szín alá süllyedek vele, ahol aztán maradni is akarok. Ha a SEAL egység megérkezik, és a nyomában lesznek a Helix helikopterek, akkor nem emelkedem a felszínre. Mert én, ET, ön-nel és az irányítóteremben levő más tisztekkel ellentétben, tartom magam a haditengerészeti előírásokhoz. Az atom-tengeralattjárók ugyanis nem szoktak a felszínen haladni úgy, hogy az ellenség észrevehesse őket. Most pedig lépjen félre!

Headley korvettkapitány jottányit sem mozdult. Egyszerűen csak annyit mondott: – Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészeti Szabályzatának 1088-as cikkelye alap-

ján felmentem önt a további szolgálat alól. Mivel visszautasította az ajánlatomat, miszerint beteglistára teszem, őrizetbe fogom vétetni. Én vagyok rangsorban a következő. Teljesen egy-értelmű, hogy nem fordulhatok olyan személyhez, aki mindkettőnknek felettese volna, és ab-ban is egészen biztos vagyok, hogy ön, bűnös cselekedeteit nem egy olyan parancsnak megfe-lelően követte el, amely számomra ismeretlen volna…

Reid parancsnok ekkor dühösen felemelte a karjait, magasan előre tartva őket, amitől olyan benyomást keltett, mintha valami katolikus pap volna, aki a gyülekezete előtt beszél.

– Az én bűnös cselekedeteim? Mégis hogy merészeli, ET? Az egész probléma abból fakad, hogy ön gyermekkora óta jó barátságban áll Hunter parancsnokkal. Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy ön és a fókák mit összehaverkodtak, mióta csak megérkeztünk Diego Garciára. Ez most az ember hűségének kérdése. Ön azokkal az istenverte vadállatokkal szemben hűsé-ges, míg én ama 107 tiszt és matróz felé, akik a hajómon szolgálnak. Maga egy istenverte sarlatán, korvettkapitány. A legénységem néhány tagját talán sikerülhetett félrevezetnie, en-gem azonban nem fog. Így hát lépjen félre.

– Reid parancsnok, ön le van tartóztatva – mondta Dan Headley, aki most már felhagyott a finomkodással. – Fisher, főnök, menjen és hozzon hat matrózt, tartóztassa le a korábbi pa-rancsnokot, majd kísérje a kajütjébe, ahol további értesítésig maradnia kell. Fedélzeti tiszt, haladjon tovább az előbb általam megadott irányban és sebességen. Gandy korvettkapitány, mondja meg a híradósoknak, hogy lépjenek kapcsolatba a csónakokkal. Cressend korvettkapi-tány, hozassa fel a Stingereket a toronyba, és készítse fel tüzelésre. Pearson hadnagy, azonnal jelentkezzen a hídon. Néhány percen belül én magam is ott leszek. Ez minden.

Mindenki, akinek a neve elhangzott, határozott „Igen, uram”-mal felelt. Headley korvett-kapitány ezután Reid parancsnokhoz fordult.

– Szeretném azt hinni, hogy ön mindössze bizonyos pszichológiai problémákban szenved, amelyek már elég régóta gyötrik. A viselkedését máshogy nem tudnám jellemezni, mint hogy ön egy istenverte gyáva alak.

– Ezek egy pimasz és nagyon megfontolatlan fiatal tiszt megjegyzései – felelte a korábbi parancsnok. – Én gondolok ennek a hajónak a fedélzetén szolgáló 107 ember életére is, me-lyet ön, csak hogy barátját, Hunter parancsnokot megmentse, bármikor kész volna feláldozni.

– Gondolom, soha, még csak meg sem fordult a fejében, hogy harcolhatunk, és meg is nyerhetjük az összecsapást, lelőve azt a két helikoptert, melyek lerombolt haditengerészeti támaszpontjukról szálltak fel, és megmentve tíz olyan ember életét, akikhez foghatóan bátran

244

talán még soha nem is harcoltak a hazánkért. És gondolom, ugyanígy nem merült volna fel abban a francia kripliben sem, akit ön annyira imád, nekem mindegy, milyen őrült gondolatok töltik meg a maga fejét.

– Istenemre mondom, ezért még drágán megfizet, Headley. Amint befutunk valamilyen amerikai kikötőbe, azonnal hadbíróság elé állíttatom.

– Természetesen megpróbálhatja. Ehhez minden joga megvan. Persze nem nagyon csodál-koznék, ha önnek is válaszolnia kellene majd néhány kérdésre, amit egy fóka halála ügyében tesznek fel önnek, akinek a segítségnyújtást ön egészen egyértelműen visszautasította. Charlie Mitchell volt a neve, és már most megmondhatom önnek, hogy Bennett parancsnok egyálta-lán nem boldog az eset miatt.

Fisher tengerészaltiszt-főnök ekkor érkezett meg hat matróz kíséretében. – Vigyék a kajütjébe, Drew – parancsolta az ET. – Zárják rá az ajtót, és maradjon is úgy,

amíg nem szólok. Ha ellenáll, akkor kényszerítsék. Csak kérem, minél gyorsabban tüntessék el a szemem elől.

– Mit gondol, mit fogok én csinálni, bezárva a kajütömben, amíg maga kegyeskedik sza-badon engedni?

– Nem tudom, és nem is érdekel. Miért nem kérdezi meg például a kedves jó barátját, Grigorij Lijacsin kapitányt? Ő talán segíthet. Villeneuve-vel azonban nem szívesen veszteget-ném az időmet. Valószínűleg azt javasolná, hogy hozzá hasonlóan, ön is kövessen el öngyil-kosságot.

Reid parancsnok a kíséretéül kirendelt matrózokkal elindulva, dühösen visszasziszegett: – Maga egy istenverte rohadék, Headley. 05.54. Bengáli-öböl Mawdin Pont közelében, Burma nyugati partjainál A két felfújható kis csónak teljes sebességgel haladt a vízen. Messze keleten az ég kezdett

rózsaszínbe fordulni, a Nap azonban még nem bukkant a delta végtelennek tetsző rizsföldjei fölé. Nem látták a Napot, és visszatérő helikoptereket sem. Valamelyest változtattak a haladá-si irányukon, így most már többé-kevésbé nyugat-északnyugat felé tartottak, kettes-kilences-zéró irányban haladva, egyenesen a USS Shark-hoz. Ha a tengeralattjáró a terv szerinti talál-kozási ponton várja őket, akkor nagyjából 25 kilométert kell megtenniük, vagyis negyvenper-ces út áll előttük. Persze annak ellenére, hogy nem sok remény volt rá, mindannyian bíztak benne, hogy a Shark elindult a megmentésükre. Az egyik újonc egyensúlyozva felállt a gumi-csónakban, és egy antennát tartott magasan a feje fölé, miközben MacPherson hadnagy min-dent megtett, hogy VHF-rádiójukkal kapcsolatba léphessen a tengeralattjáró híradósaival. Eddig azonban semmi eredmény.

Vagy másfél kilométert tehettek meg teljes sebességgel haladva, amikor az egyik figyelő észrevette – a két kínai Helix-A helikoptert, amelyek lassan haladva tűntek fel Burma nyugati partjainak kiugró része felett, és – a Haing Gyi-ben összeszedett tisztek szigorú utasításainak megfelelően – kutatni kezdték a partvonalat, azokat a bűnözőket keresve, akik elpusztították a teljes támaszpontot.

Rick Hunter parancsnok azonnal felkiáltott: – Mindegyik M-60-hoz álljon valaki. Ne pocsékolják arra a lőszert, hogy túl korán kezde-

nek tüzelni. Ezek a rohadékok valószínűleg hat óránál közelítenek majd, aztán elfordulva tá-madnak. Először mind a hárman a pilótafülkére lőjünk, aztán Dallas, maga vegye célba az oldalajtót, és próbálja leszedni a lövészt, Mike, maga megint csak a hajtóművekre lőjön, én pedig tovább sorozom a pilótát. Ha parancsot adok, tűz.

245

A kínai pilótáknak csak néhány pillanat kellett, hogy felfedezzék a kis csónakokat, melyek most már jó három kilométerre jártak, egyenes vonalban haladtak, és vagy 30 méter választot-ta el őket egymástól.

Hunter parancsnok ekkor utasította a csónakvezetőket, hogy váljanak szét. – Nem szeretném, ha bármelyik helikopter is egyszerre tüzelhetne mind a kettőnkre. Harminc másodperccel később a helikopterek a nyakukon is voltak, alacsonyan közeledve,

pontosan a hátuk mögül. – Tűz! – ordította Rick Hunter, és a fókák mind lőni kezdtek, ám a fel-alá bukdácsoló csó-

nakokban nagyon nehéz volt célozniuk. Sikerült elüldözniük a Helixeket, és egyik helikopter sem tudta pontosan célba venni őket. Persze mindkettő azonnal visszafordult. A vezérgép jobbra döntött, és lövésze végigcsapatta a vízfelszínt, utána az egyik csónakot is, négy hatal-mas lyukat szakítva annak gumifalába, egy lövedék eltalálta Hunter parancsnok combját, egy másik pedig egy újonc mellkasát járta át. Dallas és Mike golyózápora sikeresen elüldözte a másik gépet, ám egyik helikoptert sem érte találat, és amint Rick Hunter parancsnok megfor-dult a géppuskával a kezében, hogy újra felkészüljön a tüzelésre, combsebéből csak úgy öm-lött a vér.

A két pilóta ennek ellenére kelet felé távolodott. Egyik lövészük súlyosan megsebesült, és meg kellett beszélniük a teendőket. A fókák ezzel nyertek három percet, hogy összeszedhes-sék magukat. Buster Townsend a jó karját használva megpróbálta elszorítani Hunter parancs-nok sebesült combját, de nem igazán sikerült, és a vér még mindig nagyon ömlött.

Ekkor észrevették: a USS Shark fekete teste volt az, amint a tompa orrnál felfutó víz kékes árnyalattal vonja be a törzset fel, egészen a parancsnoki toronyig, ahol aztán megtörik, és fe-hér habosan ömlik le kétoldalt. Hunter parancsnok összeszorított foggal felkiáltott:

– Forduljanak azonnal a tengeralattjáró felé. Gyerünk-gyerünk-gyerünk! Most már csak nagyjából másfél kilométerre jártak egymástól, és negyvenhét csomós se-

bességgel közeledtek egymás felé. Ez csak valamivel több, mint egy perc. Túl sok. A két Helix-A újra feléjük robogott, és most már ráéreztek a vadászatra. Nem

pontosan a hátuk mögül érkeztek, és a lövészek azonnal tüzet nyitottak. Rick és Dallas mind-ketten az oldalajtót vették célba, és sikerült is eltalálniuk a lövészt, ám a kínainak előbb még sikerült leadnia négy halálos sorozatot, amelyek becsapódtak a vezércsónakba, és meglékelték azt. A röpködő golyók közül három a mellkasán találta el Buster Townsendet, aki éppen Hunter parancsnok combját próbálta bekötözni, és azonnal megölte. Az egyik újonc szintén meghalt, Csörgőkígyó Davies pedig a jobb felkarjába kapott egy lövést.

Lehetetlen volt, hogy a fókák még egy ilyen támadást túlélhessenek, a két helikopter pedig máris visszafordult. Dallas és Mike Hook még mindig azzal volt elfoglalva, hogy új hevedert tölthessenek be a géppuskáikba, így Hunter parancsnok, akinek a keze ragacsos volt a kiömlő vértől, egymaga szállt szembe mindkét Helix-A-val, folyamatosan tüzelve a pilótafülkék felé. Ez alkalommal azonban a vezérgép taktikát váltott, csak haladt tovább egyenesen, és amikor a kis csónak fölé ért, akkor tért ki hirtelen bal felé. Nagyon rosszul tette, hiszen így azonnal belekerült a Shark egyik rakétás lövészének a hatósugarába, aki ott várt türelmesen a kettős vízzáró kamra mögött. A többi rakétás mind fenn állt a parancsnoki toronyban.

Ez célba vette a kezében tartott másfél méteres csővel a helikoptert, megnyomta a megfe-lelő gombokat, és az infrakövető Stinger rakétát mindössze 550 méteres távolságból kilőtte a helikopterre. A rakéta előtört a csőből, ereje szinte hanyatt lökte a lövészt, majd megkereste a célját, és Mach-2 sebességgel, nyílegyenesen megindult a helikopter felé. A jobb oldali haj-tóműbe csapódva az egész gépet szilánkokra szaggatta. A második Helix nagy ívben megfor-dult, és pilótája elhatározta, hogy mélységi bombát dob le a tengeralattjáróra. De rossz volt az időzítése. A Shark tornyában álló matrózok már akkor kilőtték két rakétájukat, amikor a pilóta még csak a megfelelő magasságra és irányra akart beállni, a megdöbbent fókák pedig tátott szájjal bámulták, amint a helikopter mindkét hajtóműve egyetlen tomboló tűzgömbben sem-

246

misül meg, majd a Helix, csatlakozva a vezérgéphez, bukdácsolva zuhan a hullámokba, a Sharktól balra.

A tengeralattjáróról további csónakokat tettek vízre, melyek felvették a vízben úszó fóká-kat és a második rohamcsónak utasait, amely annak ellenére, hogy a teljes jobb oldalát golyók szaggatták, csodálatos módon még mindig lebegett. Először Rick Huntert és Csörgőkígyót emelték ki, és segítették a fedélzetre. A két sebesült fókának azonnal hordágyakat hoztak. Catfishnek, Bobbynak, Busternek és a halott újoncnak, Sam Liefernek hullazsákokat hoztak fel. Mike Hookot, Dallas MacPhersont, a két csónakvezetőt és a többi négy újoncot szintén a fedélzetre segítették. Hunter parancsnok többször elveszítette az eszméletét, és kénytelenek voltak a hordágyra szíjazni, miközben a búvónyíláson keresztül leengedték az alsó fedélzetre, ahol az orvosi szobában már várta a haditengerészeti orvos és asszisztensei.

Dan Headley korvettkapitány szintén odalent várta, Ricknek azonban, mivel nagyon gyen-ge volt, vérátömlesztést kellett adni. Buster azzal, hogy elszorította a combját, minden bizony-nyal a parancsnok életét mentette meg, hiszen a lövedék csak néhány milliméterre kerülte el a combcsonti artériát. Csak pár másodpercre tért magához a kórházrészleg éles fényei alatt, de látta, hogy Dan ott áll mellette.

– El sem hiszem. Attól féltem, ezt a meccset már lefújták – mondta Rick. – Ugye nem gondoltad, hogy hagylak meghalni? Te sem hagytál engem. – Kösz, te seggfej – motyogta még a SEAL parancsnok, miközben begurították a műtőbe. Headley korvettkapitánynak most már egyedül kellett szembenéznie tetteinek következ-

ményeivel. Visszatért az irányítóterembe, és parancsot adott, hogy a Shark süllyedjen a felszín alá. Ezután keresett magának egy csendes sarkot, és megfogalmazta azt a rádióüzenetet, melynek összeállítása végül több időbe telt, mint a fókák kimentése.

Címzett: COMSUBPACFLT. JÚN. 07. 07.00. 16.00É 94,01K. Ma hajnalban, 05.40-kor a Haditengerészeti Szabályzat 1088-as cikkelye alapján Reid pa-

rancsnokot, pszichológiailag labilis állapota miatt őrizetbe vettem, és átvettem a hajó pa-rancsnokságát. Reid parancsnok megtagadta a segítségnyújtást egy olyan SEAL egységnek, mely bevetésen vett részt a Bassein-deltában. Minden felelős tiszt egyetértett a döntésemmel. Ezután a USS Shark végrehajtotta a mentőakciót. Négy fóka esett el, mielőtt odaérhettünk volna, a többi nyolcat – köztük a súlyosan sebesült Hunter parancsnokot – azonban sikerült megmentenünk. Két kínai Helix helikoptert rakétával elpusztítottunk. A tengeralattjáró sértet-len. Azonnal parancsot várok arra nézve, hogy visszatérjünk-e Diego Garciára vagy San Diegóra. Aláírás: Dan Headley korvettkapitány, a hajó parancsnoka, USS Shark.

Dan valamivel 07.00 után küldte el az üzenetet a műholdra. Ezután kinevezte a hivatalos

első tisztjét, Jack Cressend korvett-kapitányt, a fegyverrendszerekért felelős tisztet. Ezután, mivel már huszonnégy órája egyfolytában talpon volt, 09.00-kor lefeküdt aludni. Aludni, és talán megpróbálni elfogadtatni magával a szót, hogy „zendülés”, és azt, hogy milyen sors vár rá ezután.

14.30 volt az idő Pearl Harborban, amikor a Dan Headley korvettkapitány által küldött je-

lentés Freddie Curran ellentengernagy – a Csendes-óceáni Tengeralattjáró Flotta parancsno-kának – asztalán landolt. Persze pontosabb lenne azt mondani, hogy nem landolt, hanem in-kább hatalmas puffanással esett le az égből. Mióta vissza tudott emlékezni, még soha nem történt zendülés az amerikai haditengerészet egyetlen hadihajóján sem a nyílt tengeren. Curran ellentengernagy csak bámulta a jelentést, és azon rágódott, vajon rendelje-e vissza a Sharkot Diego Garciára, hogy újra csatlakozhasson a Harry S. Truman repülőgép-anyahajó harccsoporthoz. Vagy talán okosabb volna arra utasítani őket, hogy azonnal induljanak vissza a San Diegó-i támaszpontra, ami jó 19 000 kilométeres út volna – vagyis legalább három hét?

247

Curran ellentengernagy meglátása szerint az Egyesült Államok haditengerészetének nagy ré-sze már egyébként is az Indiai-óceán és az Arab-tenger körzetében tartózkodott, így semmi-képpen nem volt elengedhetetlenül fontos a tengeralattjáró jelenléte. Jelen pillanatban egyéb-ként is nagyon kényes volt az egész ügy, és egyébként is, az a három hét, mialatt a Shark úton lesz, elég időt biztosíthat mindenki számára, hogy a legjobb megoldást találják erre a problé-mára.

Az üzenetből egészen egyértelműnek tűnt, hogy a Shark ET-jének minden indoka megvolt arra, amit tett, és Curran ellentengernagy is tisztában volt vele, milyen hóbortos alak a veterán Reid parancsnok. De az isten szerelmére, tépelődött tovább, a zendülés akkor is zendülés, rá-adásul éppen egy amerikai hadihajón történt, a nyílt tengeren. A titkos közvetlen vonalon kapcsolatba lépett a CINCPACFLT, Dick Greening tengernagy Pearl Harbor-i irodájával, és felolvasta neki is az üzenetet.

A Csendes-óceáni Flotta főparancsnoka nagyot nyelt. Kétszer is. – Jézus Mária – mondta. – Zendülés? – Jó meglátás, uram. Én magam is ugyanerre a következtetésre jutottam. – Gondolom, parancsot adott a tengeralattjárónak, hogy azonnal térjen vissza San

Diegóba. – Már éppen azon voltam uram, vagyis mondjuk negyed órán belül a kezükben lesznek az

új utasítások. – Rendben van. Curran ellentengernagy üzenete óvatosan hangzott: „Headley korvettkapitány. Üzenetét

14.30-kor megkaptam. A USS Shark azonnal térjen vissza San Diegóba. Curran ellentenger-nagy. COMSUBPAC.”

Dan Headley pár perccel később már olvasta is. – Remélem, kapok majd valami munkát Hunter-völgyben – tűnődött. – Mert ha a haditen-

gerészet hadbíróság elé állíttat zendülésért, akkor a sötétkék-egyenruhás pályafutásomnak befellegzett. Ez a mostani az első és talán utolsó alkalom, hogy parancsnok lehetek egy hajón. Eléggé szokatlan vég egy minden tekintetben példaszerű karriernek.

Eközben a sebész elvégezte a műtétet Hunter parancsnok sérült combján. A lövedék sze-rencsére nem roncsolta szét a combcsontot, de ettől eltekintve nagyon nagy kárt tett. Az orvos három órán keresztül varrta egyfolytában, miután a tagbaszakadt SEAL parancsnok óriási adag vért kapott. Órákba telt, míg Rick felülhetett az ágyában, és többé-kevésbé észhez tért. Egész délután a gyengélkedőben volt, és hallgatta Dan Headley beszámolóját a zendülés rész-leteiről. 18.00-kor elhatározta, hogy ő is küld egy rövid rádióüzenetet Coronadóba. Így szólt:

A Haing Gyi-szigeten végrehajtott SEAL bevetés sikeres volt. Haditengerészeti támaszpont

és a NFHH két hadihajója elpusztítva. Egységünkből négy fő, köztük Allensworth hadnagy, Jones tengerészaltiszt és Buster Townsend az életét vesztette. Elesett még Sam Liefer fóka is. Riff Davies és jómagam megsebesültünk. Ha Dan Headley korvettkapitány nem siet a segítsé-günkre, mind odaveszünk.

Aláírás: Rick Hunter parancsnok, a USS Shark fedélzetéről. Az üzenet egyenesen a SPECWARCOM-ba ment, és a kora hajnali órákban érkezett meg

John Bergstrom tengernagy asztalára. Ennek eredményeképpen az Egyesült Államok haditen-gerészete olyan dilemmába került, amilyen emberemlékezet óta még soha: zendülésért hadbí-róság elé állítsanak-e egy embert, aki nem csak kiemelkedő parancsnok, de mindamellett nyilvánvalóan igazi hős is.

248

Tizenharmadik fejezet Headley korvettkapitány minden kérését teljesítette Reid parancsnoknak, közte azt is,

hogy elküldhesse saját üzenetét Pearlbe, a CINCPACFLT-nek. Természetesen azonnal Dick Greening tengernagy asztalára került, és természetesen olyan színben tüntette fel Headley korvettkapitány cselekedeteit, mint „egyértelmű zendülés”.

A saját elsőtisztem a legmegdöbbentőbb és a legkisebb mértékben sem igazolható módon

átvette tőlem a parancsnokságot. Az ET döntését hallgatólagosan helyeselték a tengeralattjá-ró felelős tisztjei, ám ezt szóban nem fejezték ki. Egyszerűen csak nem tiltakoztak a Haditen-gerészeti Szabályzatnak eme egyértelmű és veszélyes áthágása ellen. Éppen ezért arra a kö-vetkeztetésre jutottam, hogy Headley korvettkapitány felelős a zendülés kirobbantásáért, és ezért a bűnéért haditörvényszék előtt kell felelnie.

Aláírás: D. K. Reid parancsnok, a USS Shark kapitánya. – Ez – gondolta a főparancsnok – nem olyan ember üzenete, aki békét szeretne. Ebben a pillanatban értette meg, hogy a szembenálló oldalakat kijelölték, attól függetlenül,

hogy megvolt a veszélye annak, hogy a közvélemény a hős mögé fog állni, aki megmentette a fókák életét, és elítéli az atom-tengeralattjáró igazi kapitányát.

Így aztán, amint a USS Shark a széles Csendes-óceánon keresztül hazafelé tartott, a hadi-tengerészet vezérkara kénytelen volt beletörődni a lehetőségbe, hogy hadbíróságra kell vinni-ük az ügyet; egy olyan tárgyalásra, mely minden bizonnyal megosztja majd nem csak a hadi-tengerészetet, de az egész nemzetet is, különösen, ha a sajtó megtudja a helyzet valódi jelen-tőségét.

Greening tengernagy szerint az ügy annyira komollyá vált, hogy azonnal kapcsolatba lé-pett a Csendes-óceáni tengeralattjárós főnökkel, Freddie Curran tengernaggyal. A két férfi még aznap éjjel elhagyta Hawaiit, hogy Washingtonba repülve megbeszélhessék a kérdést a HHF-fel, ezután az egyesített vezérkari főnökkel, mielőtt – ez elkerülhetetlennek látszott – a Fehér Házba mennek.

Az Egyesült Államok haditengerészetének krónikáiban egyeden utalást sem lehetett találni zendülésre vonatkozólag, és a HHF, Alan Dickson tengernagy nagyon szerette volna, ha ez így is marad. Legalábbis addig, míg ő tölti be ezt a beosztást. Ugyanis a zendüléseknek na-gyon különös természete van. A vezetője általában úgy állítja be magát, mint a szamaritánus, aki a biztos pusztulástól menti meg a hajóját. De ami még ennél is rosszabb, általában ezt mindenki el is hiszi neki. Még a regényekben is így van ez, a leghíresebb példa a Zendülés a Caine hadihajón című könyv, melyben Queeg kapitányt az emberek széles köre tekinti egyér-telmű bolondnak.

Dickson tengernagy a legnagyobb aggodalommal köszöntötte Greening tengernagyot.

Végső soron elméletileg ez az egész eset a tengeralattjáró-flotta parancsnokának, Freddie Currannek a hatáskörébe tartozott volna, de könnyen megtörténhet, hogy az ügy mindhármu-kon túlnő. Egy órával később már csak egyvalami tűnt egyértelműnek: ha el akarják kerülni a nyilvános cirkuszt – ami a haditengerészet egyik hősének életébe és karrierjébe kerülő hadbí-rósági tárgyalással mindenképpen együtt járna –, akkor kénytelenek lesznek meggyőzni Reid parancsnokot, hogy ne emeljen vádat. Persze a Haditengerészeti Vizsgálóbizottság még akkor is ajánlatot tehet a haditörvényszék összehívására. Az igazat megvallva az ajánlásukban ez szinte bizonyosan szerepelni fog, már csak a bűncselekmény természete miatt is, hiszen ha a

249

nyílt tengeren bármilyen zendülés előfordul, akkor kénytelenek a vád alatt álló tisztet a lehető legalaposabb vizsgálatnak vetni alá. Ez persze mind szép és jó lett volna, hiszen a Haditenge-részeti Vizsgálóbizottság tevékenységét könnyen kezelhetik bizalmasan. Azonban vannak olyan bűncselekmények, melyeket, ha magasabb beosztásban szolgáló tiszt követ el, a vizsgá-lati eredmények – már csak komolyságuk miatt is – mindenképpen a hadbíróság elé viszik.

Alan Dickson tengernagy végtelenül aggódott. Kénytelenek lesznek Haditengerészeti Vizsgálóbizottságot összehívni, amint a USS Shark kiköt, és annak ellenére, hogy nyomást gyakorolhatnának ennek tagjaira, miszerint ne ajánljanak hadbírósági tárgyalást, ez az egész akkor is nagyon rizikós. A hivatalos vizsgálóbizottsági tagok hajlamosak magukat minden döntésükben szentnek és sérthetetlennek tekinteni, és sajnos minden esély megvolt arra, hogy haditörvényszék elé vitetik az ügyet és nyilvánosságra hozzák eredményeiket. Ezalatt ő és a Pearlből iderepült két másik tengernagy kénytelen volt arról tájékoztatni az egyesített vezér-kari főnököt, hogy a haditengerészet propagandaszempontból tekintve rémálomszerű helyzet-be került, és szörnyű dilemmával kell szembenézniük: vajon megvádoljuk és hadbíróság elé állítsuk-e Dan Headley korvettkapitányt a nyílt tengeren elkövetett zendülés miatt? És ami még ennél is fontosabb, mit tegyünk, hogy ezt az egészet leállíthassuk?

Másnap reggel 09.00-kor mindhárman az EVF, Tim Scannell tábornok irodájában voltak,

aki alaposan átgondolta az esetet: hadbíróság elé állítsák-e a Bengáli-öböl hősét, a haditenge-részet félelmet nem ismerő korvettkapitányát, aki az ellenség elé lépett, elpusztította őket, ezzel megmentette az amerikai haditengerészet egyik legrátermettebb SEAL csapatát, amely valaha is az amerikai népet szolgálta.

– Jézus Mária – nyögött fel Tim Scannell. – A Nagy Ember odaát nem lesz különösebben boldog.

Valóban nem is volt. A három tengernagy és a tábornok alaposan tájékoztatta Arnold Morgant az eset következményeivel kapcsolatban, mire az elnök nemzetbiztonsági tanácsadó-ja megjegyezte nekik, hogy ez az egész egy „istenverte horrortörténet”. Rá jellemző módon erre olyan indoka volt, amire eddig egyikük sem gondolt.

– Uraim – kezdte –, meglehet, még nem állok egészen készen arra, hogy a Kínai Népköz-társaságot tájékoztassam mind a Hormuzi-szorosban, mind a Bassein-folyó deltájában történt eseményekben játszott szerepünkkel kapcsolatban. Majd csak akkor akarom mindezt elmon-dani nekik, amikor úgy érzem, eljött a megfelelő pillanat. Ez azonban nem szükségszerűen most van. Na már most. Az olyan hadbírósági tárgyalásokkal, mint amilyenre önök is utaltak, az a nagy gond, hogy – ilyen vagy olyan okból kifolyólag, de – felháborodást keltenek. Egy-részt felháborodnak azok, akik támogatják ezt a kiemelkedő amerikai hőst, hiszen ő a fókák saját állítása szerint is megmentette az életüket. Azután felháborodnak a hagyománytisztelők is, akik a tengeralattjáró parancsnokának a pártján állnak, hiszen milyen jogon merészeli egy kis korvettkapitány egyik pillanatról a másikra átvenni egy amerikai atom-tengeralattjáró irá-nyítását, csak mert nagyon nem ért egyet valamivel. Mindegy, melyik oldalra áll majd a hadi-törvényszék, valahonnan mindenképpen felháborodás lesz az eredménye, ez pedig tudják, mire készteti az embereket? Arra, hogy beszéljenek. Szenvedélyesen és nyíltan. Röviden, ura-im, valakinek el fog járni a szája, mégpedig nagyon gyorsan. Arra késztet mindenkit, hogy felháborodásának hangot adjon, amit nagyon is szívesen vesz majd minden médiaszemétláda, meg egyéb harmadosztályú állampolgár, és azon vesszük észre magunkat, hogy egy olyan dolog, amit a közjó érdekében jobban szerettünk volna titokban tartani, hirtelen mindennapi beszédtémává válik.

A médiaszemétládák ugyanis, akik szinte az összes létező kérdéssel kapcsolatban nulla tu-dással rendelkeznek, és ezt az egészet egy bámulatosan izgalmas és drámai sztorinak tekintik majd, nem törődve a világbéke vagy a világpiac stabilitásával, egyenesen a nyomorult kínaiak orra alá fogják dörgölni az ügyet. Ugyanis erről szól a médiaszemétládák élete. Vizsgát kell

250

tenniük felsőfokú tudatlanságból és középfokú otrombaságból, mert csak ezután engedik őket a szakmába. De, és erre a nyakamat teszem, egyetlen egy sem akad majd közülük, aki felhívja a fegyveres erőket, és megkérdezi: Ezt a sztorit felhasználhatom? Vagy esetleg ezzel kínos helyzetbe hoznám a nemzetet a kínaiak előtt? Nem, uraim, ilyesmit semmiképpen nem fognak tenni. Ehelyett inkább majd rátapadnak valaki olyannak a felháborodására, aki részt vesz a hadbírósági tárgyaláson, és az egész világot telekürtölik az ostobaságaikkal, az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb kárára. Egyetlen egy sem lesz köztük, aki egy fikarcnyit is tö-rődne a következményekkel. Gyermekek, ezt soha ne feledjék el, uraim, gyakorlatilag mind gyermekek. És ez az, amiért mindenképpen meg kell próbálnunk megakadályozni ezt a hadbí-rósági tárgyalást.

Morgan tengernagy látogatói egyetértően bólintottak. Alan Dickson különösen aggodal-masnak látszott.

– De hiszen ez az eljárás, Arnie – jegyezte meg. – Ezt ön sokkal jobban tudja, mint én. Nekünk most itt van egy sértett és nagyon veszélyes parancsnokunk. Megalázták a barátai, a társai és a családja előtt. Az ő fejében most nem jár semmi egyéb csak az, hogy a saját nevét tisztára mossa. Másrészt viszont van itt egy mindenképpen hősies és kiváló ET-nk, aki vala-milyen okból kifolyólag arra a következtetésre jutott, hogy a kapitánya nem lesz hajlandó kimenteni a fókákat. Ezért átvette a hajó parancsnokságát, tökéletesen végrehajtotta, amibe belevágott, és megmentette a fókák életét.

– Jól mondja, HHF – felelte az NBT. – Ez pontosan fedi a valóságot. Tisztában vagyok vele, hogy nem kerülhetjük el egy Haditengerészeti Vizsgálóbizottság összehívását, amely megállapíthatja a tényállást. Ami ezek után következik, afelett nincs irányításom. Mert ahhoz, hogy felmenthessék az ET-t, ahhoz valamiféle bolonddá kellene nyilvánítaniuk a parancsno-kot, amit azonban csakis akkor tesznek meg, ha egy emberig meggyőződnek róla, hogy annak a pasinak tényleg el van borulva az elméje.

– Ez pedig szinte biztosan nem történik majd meg – tette hozzá Freddie Curran tenger-nagy. – Reid parancsnok díszegyenruhában, takarosan kipucolva érkezik majd a meghallga-tásra és higgadtan, némi meglepetéssel a hangjában adja elő bizonyítékait. Ezzel talán vala-melyest különcnek tűnik majd, de nincs a haditengerészetnél egyetlen olyan veterán tisztekből álló csoport sem, amely ezért leírná egy olyan tiszttársukat, aki harminc éve szolgál megszakí-tás nélkül, és ebből tízet atom-tengeralattjáró parancsnokaként töltött.

– Akkor az egyetlen esélyünk – szögezte le Morgan tengernagy –, ha nyakon csípjük Reid parancsnokot amint megérkezik, leültetjük, és megpróbáljuk meggyőzni, vallja azt, hogy va-lóban rosszul érezte magát, és saját akaratából adta át a Shark parancsnokságát Headley kor-vettkapitánynak, aki azután valóban hősiesen viselkedett.

– Pontosan így van, tengernagy – felelte a HHF. – Erre azonban semmi esélyünk nincs. Szinte bármiben lefogadnám, hogy egy olyan emberrel találkozunk majd, aki bosszúra szom-jazik, és eltökélte magában, hogy megbünteti azt a személyt, aki a saját hajóján elvette a ke-zéből az irányítást.

– Igen, attól tartok igaza van – válaszolta a tengernagy. –De akkor is meg kell próbálnunk. Ha végül Reid parancsnok mindenképen hadbíróság elé akarja állíttatni az ET-t, akkor a hadi-tengerészetnek semmilyen más lehetősége nem lesz, mint ezt megtenni.

– Attól a pillanattól kezdve – folytatta Dickson tengernagy – kénytelenek leszünk tartani nagyon is ingatag pozícióinkat egy elképzelhetetlenül ellenséges sajtóval és közvéleménnyel szemben, ehhez pedig a legkevésbé sem fűlik a fogam.

– Gondolja, hogy leszerelhetnénk őket a nemzetbiztonság hangoztatásával, meg azzal, hogy az egész bevetés szigorúan bizalmas természetű volt? – kérdezte Arnold Morgan.

– Szerintem ez a legjobb, amit tehetünk – válaszolt Dickson tengernagy. – Vagy legalább-is ez legyen az, amelyet először megpróbálunk bevetni… Na és természetesen ott vannak

251

azok az érvek, hogy Headley korvettkapitány sikeresen hajtotta végre a célkitűzéseit. Elérte, amit akart.

– Ez nagyon erős érv, de természetesen nem biztosítja, hogy nyerünk is majd vele – je-gyezte meg Arnold Morgan tűnődve. – Habár az egyik régi barátom, Iain MacLean, a Királyi Haditengerészet tengeralattjárósainak valamikori főnöke azt mondta, hogy egy döntés igazá-ról úgy lehet bárkit is a legjobban meggyőzni, ha a végrehajtás sikerességével érvelünk.

– Persze a briteknek soha nem kellett közel sem ennyire kemény dilemmával foglalkozni-uk? – kérdezte Curran tengernagy.

– Ennél keményebbel is – felelte a nemzetbiztonsági tanácsadó. – Ők ugyanis egyszer há-borúba vonultak egy ilyen dilemma miatt.

– Tényleg? – Bizony. A falklandi háborúba. Iain MacLean is ott volt. – Ezt nem igazán értem, uram. – Nos, amikor az argentinok 1982 tavaszán lerohanták a szigeteket, akkor nagyjából 15

000 főnyi erőt telepítettek oda, ami a jó öreg briteknek bizony nagy fejfájást okozott. Ugyanis ott volt ez az istenverte sziklakupac, rajta vagy 1800 állampolgárukkal, az Atlanti-óceán déli részének kellős közepén, 13 000 kilométerre az anyaországtól. Mivel korábban eladták az összes anyahajójukat, lehetetlen volt megfelelő légifedezetet biztosítani egy esetleges partra-szálló erőnek, amelynek ráadásul egy kiválóan megerősített területen, jól felszerelt hadsereg ellen kellett volna harcolnia, melyen szárazföldi telepítésű légvédelem is tartózkodik. Nem meglepő módon, a fegyveres erők válasza azonnali elutasítás volt. A Királyi Légierő azt mondta, felejtsék el a dolgot, a hadsereg pedig erre azt lépte, hogy ha nincsen légifedezet, akkor felejtsék el a dolgot. Az Egyesült Államok az egészet eleve lehetetlennek tekintette. És az igazat megvallva mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, a britek képtelenek lesznek olyan messzire elmenni, hogy a szigeteket visszaszerezzék.

Egyetlen ember kivételével, aki teljesen véletlenül a haditengerészet vezérkari főnöke, Sir Henry Leach tengernagy volt, akit szintén régi barátomnak tekinthetek. Ő kijelentette, hogy igenis megvalósítható. Tisztában volt vele, hogy az anyahajókat már eladták ugyan, azok vi-szont még brit kikötőkben horgonyoztak, és sikerült meggyőznie Margaret Thatchert, hogy a haditengerészet képes véghezvinni a tervet. Mint azt önök is tudhatják, az egész elég kockáza-tos vállalkozás lett. A briteknek odaveszett hét hadihajója, 250 embere és úgy kellett harcol-niuk, mint a tigrisek, hogy ennek ellenére nyerhessenek. De nem sok híja volt, hogy kikapja-nak, és ha ez megtörténik, akkor minden idők legmegalázóbb vereségét kellett volna elszen-vedniük, amiért azonban valószínűleg egyetlen embert hibáztatott volna mindenki: Henry Leach-et. Persze nem veszítettek. Győzelmet arattak, amit azonban szinte kizárólag Sandy Woodward tengernagynak és ejtőernyős ezredének köszönhettek. Nélkülük lehetséges, hogy veszítenek. Higgyék el nekem. Azt azonban soha senki nem emlegeti, milyen emberfeletti kockázatot vállalt ezzel az egész hadművelettel Henry Leach. Na és miért? Mert az esemé-nyek őt igazolták.

– Azt hiszem, nekünk is elkelne pár ilyen ember – jegyezte meg Greening tengernagy. – Olyanok, akikben megvan a bátorság, hogy meggyőződéseik szerint cselekedjenek, akik ké-szek olyan dolgokat végrehajtani, melyek teljes mértékig önös érdekeik fölött állnak.

– Vagyis az olyanokra, mint Dan Headley – tette hozzá halkan Arnold Morgan. Két héttel később, június 24-én, pénteken San Diego

252

John Bergstrom fel-alá járkált a SPECWARCOM belső irodájában. Előtte ültek Amerika Csendes-óceáni csapásmérő erőinek vezetői, Freddie Curran és Dick Greening tengernagyok.

– Ugye tisztában vannak vele, hogy a legesélyesebb utódom ebben a székben, Rick Hunter parancsnok kész feláldozni a karrierjét, és lemondani a kinevezésről, ha ez az ügy nem oldó-dik meg gyorsan?

– Természetesen tisztában vagyunk, John – felelte Dick Greening. – Egyszerűen csak azt szeretném megkérdezni, hogy ön is hasonló érzelmeket táplál-e. Lemondana, ha Dan Headley-t haditörvényszék elé állítanánk, és bűnösnek találnánk?

– Ebben a pillanatban az Egyesült Államok haditengerészetének még nem fontos tudnia arról, lemondok-e. Mindazonáltal szeretném, ha nem felejtenék el, még nem mondtam nemet sem.

– John, mindketten tudjuk, milyen rossz érzései vannak ezzel az egésszel kapcsolatban – mondta Greening tengernagy. – Ennek ellenére nekem mindenképpen értesítenem kell a meg-felelő szerveket, ha ön úgy dönt, hogy Headley korvettkapitány hadbíróság elé állítása esetén nyugdíjba vonul a haditengerészettől.

– Idefigyeljenek, fiúk – folytatta Bergstrom tengernagy abban a fesztelen stílusban, melyet a SEAL-nél harcolók megszokhattak már. – Mindannyian ismerjük egymást jó pár éve, és azt hiszem, mindannyian tisztában vagyunk ennek az ügynek a jó és rossz oldalaival is. De meg kell, hogy mondjam, soha nem voltam tanúja annak, hogy a fókák ennyire határozottan úgy érezték volna, elárulták őket. Mindenki tudja, hogy ez a maguk bolond kapitánya egyenesen visszautasította egyik emberem megmentését, amikor a csapatával együtt Iránból menekült. Akkor hagyta az egyik emberemet meghalni, és minden bizonnyal hagyta volna azt a másik nyolcat is, akik a Bassein-deltájában menekültek. Maguk, fiúk, valami istenverte pszichopatát neveztek ki, hogy az én fókáimat odavigye a bevetési körzetükbe, és a kivonásukat is végre-hajtsa. Kétszer is. Ezt semmiképpen nem hagyjuk szó nélkül. Az én pozícióm itt egyébként is tarthatatlanná válna, ha úgy döntenek, hogy lesittelik Headley korvettkapitányt zendülésért. Soha többé nem venne senki komolyan. A Különleges Erőknél biztosan nem. Kénytelen vol-nék lemondani, mert vicc lenne az egész személyem… egy SEAL főnök, aki bevetésre küldi az embereit, aztán valami szabályzatimádó kezére adja őket, akiről mindenki tudja, milyen istenverte őrült. Van bármi fogalmuk is arról, milyen hatással lenne ez az itteni morálra? Fiúk, ezt a problémát valahogy meg kell oldaniuk, Dan Headley-nek valami istentelenül magas ki-tüntetést kell adniuk, és ezt az elfuserált idióta Reidet el kell tüntetniük a haditengerészettől a pokolba. Ha lehet, persze a legnagyobb csendben.

Greening tengernagy egyetértően bólintott. – Ha ez ennyire könnyű lenne, akkor most nem ülnénk itt, ebben a szobában, John –

mondta. – De sajnos nem az. Az ehhez hasonló dolgok saját életet kezdenek élni. Van itt ne-künk egy veterán parancsnokunk, aki már tíz éve szolgál atom-tengeralattjáró kapitányaként, és akit a nyílt tengeren a saját ET-je, a felelős tisztek hozzájárulásával letartóztatott, megfosz-totta a parancsnokságtól, bezárta, és azt mondta neki, hogy fogja be a száját, miközben az általa kiadott parancsokat szándékosan megszegték. Az ilyesmi mindenképpen feljogosítja legalább arra, hogy elmondhassa, amit akar. Arra, hogy ha akarja, akkor összehívasson egy hivatalos Haditengerészeti Vizsgálóbizottságot. Feljogosítja arra, hogy a társai előtt megvéd-hesse magát.

– Rendben, rendben, megértettem – felelte a SEAL-főnök. – De hadd kérdezzek valamit. Ebben a bizonyos esetben kinek volt igaza? Headley-nek, vagy Reidnek? Úgy értem, mind erkölcsi és harci tapasztalat tekintetében, plusz még vegyük hozzá a bátorságot, és a többiek-kel való törődést? Szóval akkor Headley, vagy Reid?

– Headley. Egyértelműen. Headley-nek volt igaza – felelte Greening tengernagy. – De at-tól tartok, ennek most semmi köze a mi ügyünkhöz. Az, hogy az embernek igaza van, talán megoldja a problémát, persze azt az esetet kivéve, ha valaki semmiképpen nem akarja az egé-

253

szet nyugodni hagyni. Most azonban olyan ellenféllel kell szembenéznünk, akivel szemben, a saját véleménye szerint helytelenül jártak el, és az igazság szerint magasról tesz rá, igaza volt-e Headley-nek, vagy nem. Egy olyan parancsnokkal, aki isteníti azt a nyomorult szabályzatot, és hangosan kiabálja: „Én vagyok a sértett fél, és ez feketén-fehéren le is van ide írva, eme megszentelt borítók között.” Nos, Bergstrom tengernagy, ezért olyan nagy a problémánk, amit mindenképpen meg kell oldanunk. És ha nem tetszik, Johnny bébi, bocs, de ez a show-business.

Bergstrom tengernagy felnevetett. – Akarják, hogy pár sráccal szépen csendesen elintéztessem? Persze csak vicc volt ez, fekete humor. A két másik tengernagy figyelmét ennek ellenére

nem kerülhette el a megoldás egyszerűsége, és egyikük sem nevetett. Freddie Curran csak ennyit válaszolt:

– Pontosan ez az, amit egy fókától elvárhat az ember. Mi is a maguk mottója? Ja igen: A világnak csak nagyon kevés olyan problémája van, amit megfelelően nagy mennyiségű rob-banószerrel ne lehetne megoldani. Igazam van?

– Azt hiszem. És a legtöbbször be is jön. A SEAL-főnök most már nagyon komoran nézett, mert a minden bizonnyal összehívandó

Haditengerészeti Vizsgálóbizottság olyasmikre deríthet fényt, amiknek a következményei messze túlmutatnak őrajta.

– Mikor is akarják összehívni a vizsgálóbizottságot? – Ó, amint lehet, John. Itt, San Diegóban, miután a Shark befut, az pedig a tervek szerint

valamikor kedd este lesz. Szóval, ha minden igaz, akkor csütörtökön már kezdetét is veszi. A legénység legtöbbje ugyanis eltávot kap, és így jó lenne, ha még azalatt le tudnánk rendezni mindent, hogy a támaszpont területén tartózkodnak.

– Sokáig fog tartani? – Ezt nem tudom biztosan megmondani. Ha a bizottság megérti a helyzetünket, akkor na-

gyon gyorsan döntést fognak hozni, feltéve, hogy sikerült minden tényt tisztázniuk. Ez a dön-tés persze bármilyen lehet. Nem nekik kell ítélkezniük az ügyben. Az ő feladatuk csak az lesz, hogy néhány egyszerű igazságot bizonyítsanak, ezekbe azonban nem nagyon lehet belekötni:

Egy: Zendülés történt a tengeralattjáró fedélzetén? Kettő: Reidtől megvonták a hajó parancsnokságát, és őrizetbe vették? Három: Ki volt mindezért a felelős? Négy: Ez a tiszt élvezte a felelős tisztek támogatását? Öt: Miért történt ez? Miben hibázott a parancsnok? Szóval, John, ezen a szinten még valóban csak a legalapvetőbb témákkal foglalkoznak. – Pontosan így van. És ezeket az alapvető kérdéseket a lehető leggyorsabban tisztázni kell.

Így aztán a bizottság könnyedén levonhat egy-két következtetést: a) valóban zendülés tört ki, és a főkolompost mindenképpen hadbíróság elé kell állítani a Haditengerészeti Szabályzat előírásainak megfelelően; b) nem volt semmiféle zendülés, Reid parancsnok valóban lelki nyomás alatt volt, és Headley korvettkapitánynak a Haditengerészeti Szabályzat 1088-as pont-ja alapján minden joga meg volt arra, hogy átvegye a hajó parancsnokságát.

– Aha – folytatta John Bergstrom – a b) változathoz azonban a parancsnoknak el kellene ismernie, hogy nyomás alatt volt, és Headley helyesen döntött, amikor kivette a kezéből az irányítást.

– Attól tartok, ez igaz – helyeselt Greening tengernagy. –Azt azonban már most meg-mondhatom, hogy erre nem lesz hajlandó. A lehető legmagasabb szinten próbáljuk majd meggyőzni Reid parancsnokot. Dickson tengernagy behívatja a Pentagonba, és talán elvisszük Morgan tengernagy irodájába is, a Fehér Házba. Biztosan megpróbálnak a lelkére beszélni, de nem tartom valószínűnek, hogy elfogadja a legnagyobb megaláztatást, amely parancsnokot csak érhet. Egyszerűen nem tartom annak.

254

– Nos, akkor hadd fűzzek hozzá én is valamit az ügyhöz – felelte Bergstrom tengernagy. – Ma este, 21.00-kor Rusty Bennett parancsnok visszaérkezik Diego Garciáról, és meg kell, hogy mondjam, neki aztán nagyon a bögyében van ez a Reid, mert hagyta meghalni azt a fia-tal fókát ott az öbölben. Teljes bizonyossággal tudom, hogy hivatalos panaszt nyújt majd be a parancsnok viselkedése miatt, amikor az emberei megpróbáltak kijutni Iránból. Kijelenti, hogy a tengeren akkor nem tartózkodott semmiféle ellenséges hadihajó, és az égen sem jár-őröztek ellenséges harci gépek. A lehető legsúlyosabb gyávasággal vádolja az önök Reid ka-pitányát. Már láttam az előzetes panaszt, és meg kell, hogy mondjam, nem valami kellemes olvasmány. Ugyanis, amint gondolom, tudják, akkor éppen Rusty is a tengeralattjárón tartóz-kodott.

– Remélem, ez is a segítségünkre lehet – jelentette ki Curran tengernagy. – Még Reid parancsnok sem igen rajonghat a gondolatért, hogy a had-

bíróság előtt gyávasággal vádolja két különböző tiszt, mégpedig két különböző, ám mégis egymással kapcsolatban álló hadszíntéren.

– Itt most Reid parancsnok dilisségi foka jelenti a legnagyobb gondot – válaszolta Greening tengernagy. – Maradjon közöttünk a dolog, de nézzünk szembe a tényekkel, ez az ember mindenképpen komplett bolond. Nem tudom elképzelni, hogy egy mind ez idáig ennyi-re tökéletesen szolgáló ET, mint Dan Headley, két nagyra becsült SEAL-parancsnok, mint amilyen Bennett és Hunter, valamint a magasabb rangú tengeralattjárós tisztek legtöbbje mind ok nélkül gondolja úgy, hogy Reid kapitális barom. És tapasztalataim szerint minél dilisebb valaki, annál határozottabb, megingathatatlanabb védekező pozíciót képes kialakítani a maga számára. Ha ugyanis normális lenne, egyszerűen csak azt mondaná: „Jól van, visszalépek, maguk fiúk, pedig mindent megtesznek a karrierem megmentéséért. Pszichológushoz me-gyek, és a haditengerészettől teljes tiszteletben és teljes nyugdíjammal együtt szerelek le. Nincs hadbíróság, és nincs semmi gond.” A nagymellényű, egyszerű bolond azonban teljesen más. Ő ugyanis nagyon keskeny perspektívából kész a világra tekinteni: mégpedig a saját magáéból. A pszichológusok ezt önítélet elvesztésének nevezik, vagyis, hogy az ember nem képes elfogadni egyetlen más ember nézőpontját sem a sajátjáén kívül. Hány olyan nagyobb gyilkos van, aki megbánja a tettét? Aki megbánást tanúsít? Nagyon kevés. Ezek inkább meg-próbálják igazolni a tettüket. Emlékeznek még Sam Fiára13 New Yorkból? Az egész nem az ő hibája volt, nem igaz? Egy hang súgta meg neki, hogy kezdjen el gyilkolni. Na és mi van az-zal az istenverte idiótával odaát Angliában, a Yorkshire-i Hasfelmetszővel14 , aki kinyírta azt a rengeteg nőt? Ő is csak az utcákat akarta megtisztítani, nem igaz? Nem bánt meg semmit, annak ellenére, hogy ártatlan nőket vert agyon. Börtönbe vonult, azzal a szent meggyőződés-sel, hogy az egész társadalom ellene fordult. Ártatlannak vallotta magát, nem igaz? Ezzel per-sze nem azt akarom mondani, hogy Reid parancsnok is közönséges bűnöző volna. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy bolond, és a bolondok általában nem szokták megköny-nyíteni az ember életét. Ők ugyanis védekeznek. A halálig.

Június 26., kedd este Haditengerészeti támaszpont, San Diego Az Indiai-óceánról visszafelé tartó út feszültséggel volt terhes. Az, hogy a Shark kapitánya

nem hagyhatta el saját kabinját, állandóan arra figyelmeztette a legénység tagjait, hogy nagy bajok felé hajóznak. Kezdetben a fiatalabb matrózok, akik alig várták már, hogy találkozhas-sanak barátnőjükkel vagy feleségükkel, bármit megadtak volna, ha Reid parancsnok újra ke-zébe veheti a tengeralattjáró irányítását, és ezzel amint kikötnek, ők is azonnal eltávra indul-hatnak. Számítottak rá, hogy fogadtatásuk nagyon is hivatalos lesz, valamint, hogy a tiszti kar

255

bizonyos közkedvelt és általános bizalomnak örvendő tagjait esetleg őrizetbe is veszik. Min-denki tisztában volt vele, hogy bizonyos szinten, de egy zendülés részeseivé váltak. Ennek ellenére a fedélzeten lábadozó sebesült fókák jelenléte nem hagyta őket elfeledkezniük arról sem, milyen hősiesen viselkedett a Shark ET-je és annak tiszttársai.

Mindenki félelemmel vegyes tisztelettel tekintett Hunter parancsnokra és „embereire”, és a sikerükkel kapcsolatos pletykák hamar bejárták az egész tengeralattjárót. Az a négy hulla-zsák, melyeket a Shark torpedótermében helyeztek el, szintén hátborzongató emlékeztetője-ként szolgál annak a kétségbeesett küzdelemnek, melyet a fókák vívtak a kínai támaszponton, és mire a tengeralattjáró megközelítette Kalifornia partjait, a közvélemény határozott irányt kapott. Eszerint pedig ők, a Shark legénysége egy nagyszerű és önzetlen hadművelet részesei-vé váltak, és a legénység egyre több tagja állt ki teljes mellszélességgel a tengeralattjáró első tisztje mögött, aki megmentette a kommandósok éltét.

20.30 volt, amikor a Shark a parttól látótávolságba érkezett. Húszcsomós, kényelmes se-

bességgel szelték a meleg esti levegőt, a nyugodt felszínen haladva, melyen bár végigvonultak a Csendes-óceánon megszokott hullámok, azonban nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a ha-jót érezhetően ringathassák. Dan Headley korvettkapitány a toronyban állt a navigációs tiszt, Shawn Pearson hadnagy és a fedélzeti tiszt, Matt Singer hadnagy társaságában. Közvetlenül alattuk, az irányítóteremben Jack Cressend korvettkapitány kezében volt a hajó, míg az irányí-tást Drew Fisher tengerészaltiszt-főnök látta el. Megkerülték Point Lomát, és már benn jártak abban a csatornában, mely egyaránt vezetett San Diego, az Egyesült Államok haditengeré-szetének egyik legfontosabb támaszpontja, valamint a SPECWARCOM székhelye felé. Fölöt-tük, bal oldalon a magaslatokon a Fort Rosecrans Nemzeti Temető úszott tova, ahol majd Buster Townsend és Bobby Allensworth testét ezen a héten örök nyugalomra helyezik. Catfish Jones és gyermekkori barátja holttestét hazaszállítják szülőállamukba.

A Shark lelassított, amint a sekélyebb tengerrészre ért. A csatornában haladva, jobbra ma-ga mögött hagyta a North Island haditengerészeti légitámaszpontot. Ezután élesen jobbra for-dult, és elindult a Coronado-híd tenger fölé magasodó pillérei irányába, innen pedig a San Diego-öböl védelmet nyújtó vizei felé. Headley korvettkapitány 21.20-kor állította a móló mellé a tengeralattjárót, és a hajóköteleket azonnal rögzítették. A kikötőben állt Rusty Bennett tengernagy, mellette Bergstrom tengernagy. Velük volt még a csendes-óceáni tengeralattjáró-erők parancsnoka, Freddie Curran tengernagy. Rajtuk kívül nyolc haditengerészeti őr állt még szolgálatban, és persze a számtalan barátnő, feleség és kolléga a támaszpontról.

Amint a Shark köteleit biztonságosan rögzítették, és a legénység tagjai sorra kiléptek a törzsre, a tömegből spontán éljenzés csapott fel. Dan Headley korvettkapitány mosolytalanul állt a toronyban, és az alant zajló jelenetet figyelte, amint a családok, hosszú hónapokig tartó különélés után várták, hogy újra egyesüljenek. Úgy tűnt, ez sem különbözik semmiben a többi alkalomtól, amikor egy tengeralattjáró tér haza bevetésről, San Diegóba. Ez azonban igenis más volt, mint a többi. Még soha nem történt meg ugyanis, hogy egy hajó az után térjen haza, hogy a nyílt tengeren zendülés tört ki rajta, éppen ezért voltak bizonyos eljárások, melyeket mindannyiuknak szem előtt kellett tartaniuk. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Reid parancsno-kot azonnal bekísérik a Tengeralattjáró Flotta San Diegó-i parancsnokságára, és minden bi-zonnyal – tőle külön – Headley korvettkapitánytól is azonnali jelentéstételt várnak.

Curran tengernagy egyértelműen kijelentette, hogy senkit nem fognak letartóztatni. Sem-miképpen nem volt érezhető a tekintélyi magatartás, az egész jelenet inkább hivatalos üdvöz-lés és a magas rangú tisztek kölcsönös tanácskozása látszatát keltette. Minél kevesebbet tudott bárki is a Bengáli-öbölben történtekkel kapcsolatban, annál jobb. Eközben azonban a két, egymással szöges ellentétben álló jelentés, melyet a Shark kapitánya és első tisztje küldött, Greening parancsnok irathalmazában szinte lángra lobbant, olyan forró vihart kavart.

256

Reid parancsnok volt, aki a tisztek közül elsőként hagyta el a tengeralattjárót, és Curran tengernagy szívélyesen üdvözölte. A két férfi azonnal szolgálati gépkocsiba szállt, és elindult a központi hivatali épület felé. Harminc perccel később Headley korvettkapitány és a bicegő Rick Hunter parancsnok is végigment a rámpán, ki a szárazföldre, ahol Rusty Bennett pa-rancsnok és Bergstrom tengernagy már várta őket. Mindannyian kezet ráztak, majd elváltak egymástól, Hunter parancsnok a másik két fókával együtt beszállt egy szolgálati gépkocsiba, Headley parancsnok pedig ugyanígy tett, csak ő egyedül ült be a gépkocsivezető mögé. Furcsa módon, az ET nem sokat mondhatott. Az, ahogy a maga igazát védeni fogja, megingathatatlan meggyőződéssel lesz, nagyjából azokat az okokat mentségére hozva, melyeket az út közben küldött rádióüzenetben is említett már.

Az igazi gondot most Reid parancsnok jelentette. Vajon sikerül-e meggyőzniük, hogy va-lóban nem volt megfelelő idegi állapotban a SEAL hadműveletben való részvételhez, és saját akaratából adta át a hajója feletti parancsnokságot Headley korvettkapitánynak? A válasz fél órán belül minden kétséget kizáróan megérkezett. Nem. Greening és Curran tengernagy társa-ságában a Shark parancsnoka repülőgépre szállt, és június 27-én hétfőn, napkelte tájban elin-dult Washington felé.

15.00-kor érkeztek meg az Andrews légitámaszpontról a Pentagonhoz, és azon nyomban

Alan Dickson, a HHF irodájába vezették őket. Az elkövetkező négy teljes óra azzal telt, hogy az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete, a Csendes-óceáni Flotta, valamint a Csen-des-óceáni Tengeralattjáró Flotta főnöke arról próbálta meggyőzni Donald Reid parancsnokot, hogy egyáltalán semmit nem nyernének, ha az ET-t hadbíróság elé állítanák, eltekintve talán a legrosszabb nyilvánosságtól, amivel a haditengerészetnek történelme során szembe kellett néznie.

A parancsnok egyáltalán nem értett egyet. Ő úgy érezte, igenis nyerhetnek még valamit az ügyön: mégpedig az ő személyes hírnevének a visszaszerzését. Az isten verje meg, ha valaha is elfogadja egy csapatnyi zendülő tettét, akik átvették a parancsnokságot az ő hajója felett, és szánt szándékkal megszegték az ő tökéletesen ésszerű parancsait, melyek szerint ne vigyék a Sharkot a tengeralattjáró-elhárító fegyverekkel felszerelt kínai helikopterek orra elé. Semmi, amit a tengernagyok mondtak neki, nem tette a lehető leghalványabb benyomást sem rá. Reid parancsnok ugyanis nagyon jól ismerte a jogait, ismerte az Egyesült Államok Haditengeré-szetének szabályzatait, és eltökélte, hogy ezt az meccset is úgy fogja lejátszani, ahogy karrier-je egészét, vagyis pontosan a nagy könyv szerint.

– Szándékomban áll, HHF – mondta Reid –, hogy a Haditengerészeti Vizsgálóbizottság elé álljak, és elmondjam nekik a teljes igazságot a Bengáli-öbölben történtekkel kapcsolatban. Ezenkívül kérni fogom, hogy a zendülők főkolomposát állítsák hadbíróság elé. Teljes tiszte-lettel, uram, ön is bizonyára tisztában van vele, hogy erre minden jogom megvan.

– Meglehet, hogy a joga megvan hozzá – felelte kimerülten Dickson tengernagy. – Mi azonban az Egyesült Államok haditengerészetének jó híre és a közvélemény szemében való megítélése érdekében kérjük, hogy fontolja meg a döntését.

– Kérésüket, a legnagyobb tisztelettel, de elutasítom – felelte határozottan Reid parancs-nok, majd megrázta a fejét, és mintegy magának motyogva folytatta. – Ez az egész nem az én hibám, egyáltalán nem az én hibám. Megmondtam neki újra, és újra, hogy a bolygó visszafelé halad. Bár meglett volna benne a képesség, hogy meghallgasson…

– Elnézést, parancsnok – mondta a HHF. – Elismételné, amit mondott? Nem értettem. – Ó, semmi, uram. Egyáltalán semmi. Csak gondolkoztam, és azt mondtam, bár máskép-

pen alakultak volna a dolgok. Attól tartok azonban, hogy ez lehetetlen. Mindhárom tengernagy megértette, hogy itt már nem sok mindent tehetnek. Reid elhatá-

rozta magát, és senki nem lesz képes megváltoztatni, amit a fejébe vett. Ő ugyanis az igazság-

257

talanul elítélt zavaros szemszögéből tekintette a történteket. Nem csak a saját hírnevén esett csorbát akarta kiköszörülni, de véget akart vetni az ET-je karrierjének is.

Reid parancsnok mit sem törődött mindazzal a bizonyítékkal, mely Headley korvettkapi-tány védelmében felhozható lett volna. Csak egyetlen dolgot tudott: ő biztonsági játékot akart játszani, a tengeralattjáróját minél távolabb tartani a veszélytől, és ebben keresztezte valami-lyen istenverte kis semmirekellő meggondolatlansága, aki még soha életében nem szolgált hadihajó parancsnokaként.

San Diegóba hazafelé, a repülőgépen Donald Reid külön ült a két tengernagytól, jó pár székkel mögöttük, és egész úton egy szót sem szólt. Ezzel szemben nekik igen sok megbe-szélnivalójuk akadt, hiszen mindketten próbáltak valamiképpen kiutat találni ebből a slamasz-tikából. Természetesen ez lehetetlen volt, ha csak Reid nem változtat az álláspontján, amire azonban, a HHF irodájában tanúsított viselkedéséből következtetve, nem sok esélyt láttak. A Shark valamikori parancsnokának minderről megvolt a saját véleménye, melytől nemigen lehetett eltéríteni.

– Furcsa ez a pasi, nem gondolod? – kérdezte halkan Curran tengernagy. – Olyan óriási önbizalma van, amivel csak nagyon kevés ember rendelkezik. Mintha csak tévedhetetlennek tartaná magát. Egyébként te hallottad, mit motyogott az előbb? Nem igazán értettem.

– Nem, én sem hallottam – felelte Dick Greening. – De mintha azt mondta volna, hogy „visszafelé.” Az igazat megvallva, nem nagyon tudom mire venni.

– Visszafelé? – Én sem értem. Lehet, hogy a tárgyalásra gondolt, amikor mondta. Mert az biztos, hogy

az tényleg nem haladt sehová. Nyolc nappal később, július 4., szerda 09.00 Haditengerészeti támaszpont, San Diego Amerika nemzeti ünnepén elég jó idő köszöntött be ahhoz, hogy ezen a napsütéses kali-

forniai reggelen rengetegen induljanak a tengerpartok felé. A hőmérséklet szinte tökéletes, 25 Celsius volt, és a Csendes-óceán felől fújó könnyű, délnyugati szellő viszonylag hűvösen tar-totta a nap szerelmeseit addig, míg az esti szokásos tűzijáték kezdetét nem vette.

A tágas iroda árnyas félhomályában, melyet mindig használni szokott, ha San Diegóban időzik, Dick Greening tengernagy úgy érezte, mindjárt rosszul lesz, annyira fel volt dúlva. Előtte hevert egy emlékeztető, melyet Stewart Goldwin százados, a Haditengerészeti Vizsgá-lóbizottság elnöke írt alá. A következő állt benne:

Miután három napon keresztül vizsgáltuk a USS Shark ügyével kapcsolatos bizonyítéko-

kat, egyértelműen leszögezhetjük, hogy a tengeralattjáró fedélzetén, mialatt az a Bengáli-öbölben járőrtevékenységet végzett, valóban zendülés tört ki. A tények nem képezhetik vita tárgyát. A legénység és a tisztek körében együttérzést lehetett tapasztalni Headley korvettkapi-tány tetteivel kapcsolatban, amelyek felettébb bátrak voltak. Ennek ellenére Reid parancsnok mindenképpen követeli, hogy első tisztjét nyílt tengeren elkövetett zendülés vádjával állítsák hadbíróság elé. A Haditengerészeti Szabályzat pedig lehetőséget ad bármelyik parancsnok számára, hogy ilyen követeléssel éljen. Vonakodva bár, de mind jómagam, mind a bizottság többi tagja is úgy ítéli meg, hogy az ügy mindenképpen a hadbíróságra tartozik, és vizsgála-tunk eredményeit megküldjük a Peres Ügyek Hivatalának. A legfelsőbb haditörvényszék elnö-kének kell majd eldöntenie, hogy

Headley korvettkapitány ügyében valóban szükséges lesz-e a per megindítása.

258

Greening tengernagy felállt a székéből, majd odasétált egy széles monitorhoz, mely a falra volt akasztva. Beütötte a 16.00É 94,01K koordinátákat. A következő pillanatban már ott is volt előtte az óceánnak pontosan az a része, melyen ez a bizonyos dráma valamivel korábban lejátszódott. Látta Haing Gyi-szigetét, a mocsarat és azt a kis patakot, mely keresztülfutott rajta. Egyértelműen jelölve volt a Haing Gyi zátony, a sekély terület, melyen keresztül a fókák menekültek gyors, ám kicsi motorcsónakjaikkal. Látta maga előtt Mawdin Point alacsony, kiugró félszigetét, és amikor becsukta a szemét, máris el tudta képzelni a jelenetet: a kínai helikopterek kegyelmet nem ismerve géppuskázzák a menekülni próbáló amerikaiakat; Catfish Jones halott, Bobby Allensworth halott, Buster Townsend súlyosan sebesült; Rick Hunterből csak úgy ömlik a vér, ám ő tüzel folyamatosan; mindannyian kétségbeesett cél-pontok a nyitott csónakokban lapulva. Még a rettenetet és a bátorságot is maga elé tudta kép-zelni. Ekkor felrémlett benne, ahogy a semmiből előtűnik a Shark, Stingereivel lerobbantva a helikoptereket az égboltról, megmentve eme hihetetlen SEAL bevetés nyolc túlélőjét.

Most pedig hagyjam jóvá, hogy azt az embert, aki a tengeralattjáró parancsnokságát ellát-ta, hadbíróság elé állítsák?

– Jézusom! – sóhajtott fel a Csendes-óceáni Flotta parancsnoka. Még az a szerencse, hogy senki nem volt a szobában, aki látta volna, mennyire feldúlt,

miközben újra a képernyőre meredt, és fejében egyre csak a kínai helikopter-géppuskák gyil-kos kereplését hallotta.

Ugyanaz nap 15.00 (helyi idő szerint) A nemzetbiztonsági tanácsadó irodája Fehér Ház, Washington D. C. Morgan tengernagy végtelenül elégedetlen volt. – Alan – kezdte. – Ezt valami módon meg kell állítanunk. Akarja, hogy megmondjam az

elnöknek, avatkozzon bele? – Nem is tudom, uram – felelte Dickson tengernagy. – Az a baj az istenverte haditengeré-

szettel, hogy vannak olyan dolgok, melyek bizonyos szempontból az elnökválasztásra hason-lítanak leginkább… az ember semmit nem tehet, hogy megakadályozza. Egyszerűen megtör-ténnek és kész.

– Nekem mondja? Na és mit szólna egy elnöki kegyelemhez Headley korvettkapitány számára? Az Ovális Iroda lakója, a fegyveres erők főparancsnoka… legalább ennyit minden-képpen megtehet.

– Biztosan. Valamiképpen biztosan. De ugye itt most nem ez a legnagyobb probléma, igaz-e Arnie, öreg cimbora? A sajtó mindenképpen tudni akarja majd, hogy a haditengeré-szetnél mindenkinek elment-e az esze, hogy hadbíróság elé akarnak állítani egy olyan embert, mint amilyen Dan Headley. Mint arra már ön is rámutatott korábban, maga a hadbírósági tár-gyalás fogja ezt az egész ügyet napvilágra tárni, amit persze mi mindenképpen szeretnénk elkerülni.

– Ki a legfelsőbb haditörvényszék elnöke? – Sam Scott, Oregonból. Felszíni hadihajókon szolgált veterán parancsnok, és korábbi

ügyvéd. Nála merevebb embert nem is találhatnának. Pontosan a szabályzatnak megfelelően fog eljárni. Majd megnézi a Haditengerészeti Vizsgálóbizottság ajánlását, fellapozza azokat az istenverte könyveit, és pillanatok alatt úgy dönt, hogy Headley korvettkapitánynak a fen-tebb említett vádakra a haditörvényszék színe előtt kell felelnie.

– Nem tudnánk megegyezni vele? – Semmiképpen. Azt válaszolja majd, hogy mi lesz, ha Reid parancsnok leszerel, és egy

könyvben részletesen kitálal mindent, amit szerinte a haditengerészet el akart tussolni.

259

– Gondolom, igaza is volna. – Pontosan. – Nos, akkor mit tehetünk? – Teljes befolyásunkat latba vetve segíthetjük Dan Headley-t, hogy megnyerje a pert. – Ez persze azt jelenti, hogy be kell bizonyítanunk, milyen agyalágyult Reid. – Igen. A média következő lépése pedig az lesz, hogy azonnal a torkunknak ugranak, azt

kérdezve, miért ültetünk hadihajók parancsnoki székébe olyan embereket, akiknek sokkal inkább a mentálisan rokkantak intézményében volna a helyük.

– Itt most nincs legjobb megoldás. – Ez az ügy mindig ilyen volt, Arnie. Vagy sikerül Reidet valamiféle megadásra kénysze-

rítenünk, ami mint tudja, nem sikerül, vagy a lehető legnagyobb slamasztikában találjuk ma-gunkat, amiben, mint tudja, most nyakig benne vagyunk.

– Igen. De ez azért még nem lefutott ügy. – Felvilágosítana, NBT? – Mindenben segíteni fogjuk ezt a Headley korvettkapitányt, hogy bebizonyíthassa, a fő-

nöke nem csak kész elmeorvosi eset, de egy gyáva féreg is. A sajtó pedig elmehet a búsba. – Értettem, uram. Július 18., szerda 09.00 A CINCPACFLT irodája Pearl Harbor Két teljes hétbe telt, míg a legfelsőbb haditörvényszék elnöke meghozta döntését. Most

pedig ott feküdt Dick Greening tengernagy íróasztalán ugyanúgy, ahogy Alan Dicksonén is, a messzi Washington D. C-ben.

Miután alaposan átvizsgáltam minden bizonyítékot, és a Haditengerészeti Vizsgálóbizott-

ság megfigyeléseit, melyeket a USS Shark fedélzetén, a Bengáli-öbölben történtek alapján elém tártak, úgy határoztam, hogy az első tisztnek, Dan Headley korvettkapitánynak hadbíró-ság elé kell állnia. Felelnie kell a nyílt tengeren elkövetett zendülésért, melyet 2007. június 7-én követett el, amikor kétségtelenül felmentette a szolgálatai alól a kapitányt, D. K. Reid pa-rancsnokot, a Haditengerészeti Szabályzat 1088-as cikkelye alapján.

A szintén elém terjesztett tanúvallomások alapján elrendelem még D. K. Reid parancsnok pszichológiai vizsgálatát három orvos által, melyekből legalább, de nem kizárólag, egynek civilnek kell lennie. Vizsgálataim eredményeit beterjesztettem a Peres Ügyek Hivatalának, mely kijelöli mind a vád, mind a védelem képviselőit. Javasoltam, hogy az ügyet egy magas rangú haditörvényszéki elnökre bízzák. Maga a tárgyalás San Diegóban, a haditengerészeti törvényszék épületében lesz, egy egyelőre meg nem határozott időpontban.

Aláírás: Sam Scott százados, a legfelsőbb haditörvényszék elnöke. Persze nem érte teljesen váratlanul, most, hogy valósággá vált, mégis súlyos árnyként te-

lepedett a Csendes-óceáni Flotta parancsnokára. Itt volt hát, az amerikai haditengerészet egyik hősének a hadbírósági perével kell szembenéznie, akinek tetteit nem csak az atom-tengeralattjáró legénységének több mint száz, teljes vállszélességben mellette álló és nagyon is bőbeszédű tagja látta, hanem az Egyesült Államok haditengerészete Különleges Erőinek nyolc, a legmagasabb körökben is elismert tagja is, akik mindemellett mindannyian az életü-ket köszönhetik Headley korvettkapitánynak. Az ő történetük persze már közismert volt a SEAL mind a közeli Coronadóban, mind a virginiai Little Creekben levő támaszpontjain is. Ha pedig jobban belegondolt, Greening tengernagy igazából nem is tudta elképzelni, hogy

260

akadna egyáltalán olyan tagja az amerikai haditengerészetnek, aki aznap estére ne ismerné legalább felületesen ezt a drámát.

Mint a Csendes-óceáni Flotta főparancsnokának, kötelessége volt „láttamozni” a haditör-vényszék elnökének határozatát, ugyanígy a Pentagonban székelő HHF-nek is. Dick Greening gyűlölte magát, amiért ezt kellett tennie, de nem volt más választása. Dan Headley-t hadbíró-ság elé állítják, annak ellenére, hogy mindenki, akinek bármilyen módon is köze volt az aznap este, a Behgáli-öbölben történtekhez, teljesen egyértelműen kifejezte ezzel szembeni ellenke-zését. Természetesen kivéve Reid parancsnokot, és sajnos, ebben az esetben az ő véleménye volt az egyetlen, ami bármennyit nyomott a latban.

Greening tengernagy felvette a telefont, mely Curran tengernaggyal biztosított számára közvetlen összeköttetést, ám a másik tiszt máris Arnold Morgannel beszélgetett. Most már csak idő kérdése volt, mikor harap rá a sajtó a dologra, mikor kezd el beszélni annak a több száz, a haditengerészetnél szolgáló férfi és nő valamelyike, aki ekkorra mindenképpen tudott az ügyről. A sajtó azonban magától nem tud isteni szikrát kapni, így ez még eltarthat egy ide-ig. Persze, ha végül sikerül a kezükbe kaparintaniuk a sztorit, biztosan behozzák a lemaradá-sukat.

Morgan tengernagy egyértelmű kívánalmakat fogalmazott meg: Headley korvettkapitány és védője kapjon meg minden lehetséges segítséget, hogy bebizonyíthassák, Reid parancsnok nem volt megfelelő állapotban a burmai szigeten végrehajtott SEAL hadműveletben való részvételhez. Csak így kerülhették el a botrányt, ami nagy valószínűséggel aláásta volna nem csak a vezérkart, de magát a kormányzatot is.

Valójában öt napba telt az egész, és még akkor is csak a sztori fele került napvilágra. A

San Diego Telegraph kéthasábos cikket közölt a negyedik és ötödik hasábok felső részén, kétsoros cím alatt, mely így szólt

A BURMA KÖZELÉBEN VÉGREHAJTOTT SEAL MENTŐAKCIÓ TITKAI. Mindazok számára, akik az ilyesmiben valamelyest otthon voltak, azonnal nyilvánvalónak

tűnt, hogy a cikk írója sokkal többet tudott annál, mint amit papírra mert vetni. Az újságban ennek ellenére éppen eleget lehetett olvasni:

Tegnap este az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete nem volt hajlandó kommen-tálni egy bizonyos jelentést, mely szerint egyik, Coronadóban állomásozó SEAL rohamcsapa-tukat, egy burmai szigeten végrehajtott bevetést követőn, menekülés közben tűz alá vette né-hány kínai helikopter.

A jelentés szerint két fóka meghalt és lehetséges, hogy többen megsebesültek. A bevetés természetére vonatkozólag semmilyen részlet nem került ismertetésre, és a haditengerészet szóvivője is csak annyit volt hajlandó mondani, hogy: „a Különleges Erők minden hadművele-te szigorúan titkos, és ez sem képez kivételt”. Öt héttel ezelőtt, Rangoonból származó hírügy-nökségi jelentések szerint egy új kínai haditengerészeti támaszpont, a Burma nyugati részén levő Bassein folyó deltájában található Haing Gyi-szigeten, súlyos károkat szenvedett egy, a támaszponton levő geotermikus energiát felhasználva elektromos áramot termelő erőműben bekövetkezett robbanás során.

A haditengerészet szóvivője sem megerősíteni, sem tagadni nem tudta, hogy a SEAL egy-ség játszott-e bármilyen szerepet a támaszpont pusztulásában.

További jelentések szerint a kérdéses időpontban, június 7. körül, egy amerikai atom-tengeralattjáró is a Bassein-delta körzetében tartózkodott. A hadihajóra vonatkozólag semmi-lyen további részlet nem áll rendelkezésre, mindazonáltal a Telegraph riporterének bennfentes források elmondták, hogy a Sturgeon-osztályú atom-tengeralattjáró, a USS Shark, D. K. Reid parancsnok vezetésével, azokban a napokban szintén a Bengáli-öbölben járőrözött.

261

Reid parancsnokot tegnap este nem sikerült elérnünk. Első tisztje, Dan Headley korvettka-pitány pedig nem volt hajlandó kommentálni semmilyen értesülést azzal kapcsolatban, milyen szerepet játszott a fókák életének megmentésében.

Mindössze annyit mondott: „A Shark legutóbbi, a Közel-Keleten végrehajtott járőrszolgá-lata során igyekeztem a kötelességeimet amerikai haditengerészeti tiszthez méltón elvégezni.”

A cikk alatt látható volt egy egy hasáb széles, Reid parancsnokot ábrázoló fénykép, mely alatt a „Nem elérhető” felirat szerepelt, valamint egy hasonló méretű kép Dan Headley kor-vett-kapitányról, az „Elvégeztem a kötelességemet” idézettel.

A cikket, az aláírás szerint „Geoff Levy” írta. De lerítt róla, hogy valaki vagy a tenger-alattjáró legénységének valamelyik tagja, vagy egy San Diegó-i fóka, részletesen elmondta neki a történteket. Ennek ellenére az ifjú Geoff Levy egyetlen megszerzett információt sem tudott hivatalos helyen megerősíttetni, így csak azokat a dolgokat írta le, melyek saját belátása szerint többé-kevésbé biztonságosak voltak – mindamellett persze, hogy így is szigorúan bi-zalmas katonai ügyekben turkált.

A haditengerészet parancsnoksága Pearl Harborban, San Diegóban és Washingtonban is, nagyon rosszallóan tekintett a megjelent újságcikkre, amint flottaszerte és a döntéshozó hiva-talokban mindenhol letöltötték az e-maileket. A média fejesei ezzel szemben szinte sikoltoz-tak a gyönyörűségtől, miközben teljes erejükkel próbáltak minél többet megtudni az ügyről. Persze csak nagyon lassan dolgozhattak, hiszen az összes riporternek San Diegóban kellett tartózkodnia, ahol természetesen a legtöbb fóka és a tengeralattjáró legénységének nagy része volt.

Geoff Levy azonban újra hallatott magáról, és július 25-én, szerda éjjel a San Diego

Telegraph azzal zárta a napot, hogy a címlapon, világvége hangulatot tükröző, kétsoros főcím volt olvasható:

A TENGERÉSZET HADBÍRÓSÁG ELÉ ÁLLÍTJA AZ ELSŐ TISZTET, NYÍLT TEN-GEREN ELKÖVETETT ZENDÜLÉS VÁDJÁVAL.

Alatta pedig az alcím: „A fókák életét megmentő, hősies amerikai tiszt a vádlottak pad-ján.” Itt valaki nem csak a száját jártatta. Valaki kemény dolgokat szivárogtatott ki – neveze-tesen Sam Scott százados ajánlását –, és hirtelen Geoff Levy ünnepelt médiasztárrá vált.

Arnold Morgan tengernagy két kézzel fogta a fejét, miközben a fiatal San Diegó-i újságíró a nemzeti televíziónak a következőket nyilatkozta: „Lapom hasábjain már három éve foglal-kozom a haditengerészet ügyeivel, de még soha nem tapasztaltam ennyire felháborító dolgot. A forrásaimtól kapott információkon kívül fogalmam sincs, mi folyik a tengerészetnél, de azt meg kell, hogy mondjam, jelen pillanatban nagyon sok dühös ember szolgál náluk. Ezek leg-többje úgy tartja, Dan Headley-t inkább a Becsületért Érdeméremmel kellene kitüntetni.”

– Te szentséges úristen – nyögött fel az NBT. Június 26-ra nagyon úgy nézett ki, hogy a trágya teljesen eltömi a lefolyókat. A Haditen-

gerészeti Minisztérium Washingtonban a média állandó támadásainak kereszttüzében állt. A San Diegó-i támaszpont központja már képtelen volt hívásokat fogadni, mert minden vonalat lefoglaltak az újságoktól és a televíziócsatornáktól beérkező telefonok.

Minden vonalat, mely a SEAL coronadói, illetve virginiai parancsnokságára befutott, tel-jes egészében lefoglaltak az újságírók, érdeklődők és cikkírók. A kérdések azonban minden esetben ugyanazok voltak: Valójában mi történt ott a Bengáli-öbölben? Hol van jelenleg Headley korvettkapitány? Beszélhetnénk vele? Ha nem, miért? A fókák egyetértenek azzal, hogy Headley korvettkapitányt hadbíróság elé készülnek állítani? Pontosan mit tett, amivel ezt kiérdemelte?

A támaszpont főkapujánál csoportosan táboroztak le a fotósok. Tömegesen álltak a Penta-gon, a coronadói és a Virginiában levő Little Creek-i támaszpont előtt. A délután végére, ami-

262

kor már teljesen feldühödtek, amiért a haditengerészet minden jel szerint a legkisebb mérték-ben sem volt hajlandó együttműködni velük, figyelmük a Fehér Ház felé fordult, és azt kezd-ték követelni, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadó, a védelmi miniszter vagy maga a főpa-rancsnok, az Amerikai Egyesült Államok elnöke adjon ki nyilatkozatot.

Mind Arnold Morgan, mind Alan Dickson tengernagy egyetértett abban, hogy egyáltalán semmit nem nyernének vele, ha akár egyetlen szót is szólnának a sajtónak. A „nincs kommen-tár” hallatán őrjöngeni kezdenének. Az „ezen a ponton még képtelenek vagyunk bármit is megerősíteni” után elvesztenék az eszüket. A „minden ehhez hasonló téma szigorúan bizal-mas természetű, így nemzetbiztonsági megfontolásokat szem előtt tartva nem vagyunk haj-landók nyilatkozni” pedig akár a vörös posztó egy dühös bika számára.

Miféle nemzetbiztonság? Akkor ezzel most azt mondják, hogy a fókák tényleg megtámad-ták azt a burmai szigetet? Hányan haltak meg? Miért állítják a legénység tagjai, hogy Headley korvettkapitány igazából megmentette azoknak a fókáknak az életét? Mit csinált rosszul? Ha valóban zendülést szított, akkor miért volt erre szükség? A parancsnok szúrta el a dolgot? Ebben a légkörben sajtótájékoztatót tartani vagy hivatalos nyilatkozatot közzétenni, egyenlő volna egy gátszakadással. Akkor már jobb, ha hagynak mindent a maguk útján menni, letiltják a központokba beérkező hívásokat, kikapcsolnak minden üzenetrögzítőt, és hagyják, hogy szépen lassan minden kialakuljon.

Ez azonban nem ment ilyen egyszerűen. Az elkövetkező három napban, egészen addig,

míg a vasárnapi pletykalapok utolsó számai is a nyomdagépekre kerültek, úgy tűnt, mintha az egész országban nem akadna egyéb téma, ami számít. A haditengerészeti támaszpontok és az üggyel kapcsolatban álló személyek megközelíthetetlensége csak olaj volt a tűzre, melyet a kiszivárogtatott információk lobbantottak lángra. Egy csapatnyi fotós még Bart Hunter farm-jának nehéz, kovácsoltvas kapuja elé is letáborozott, a Kentuckyban levő Lexingtonban, hogy legalább a SEAL-parancsnok édesapját lencsevégre kaphassák. A helyi újságíróknak sikerült pár szót váltaniuk Bobby Headley-vel, Dan apjával, amikor az, mit sem sejtve felvette az éj-szaka közepén megcsörrenő telefont.

A haditengerészet azonban semmit nem volt hajlandó elmondani. A média így végül számtalan eltérő módon illesztette össze a rendelkezésre álló töredékeket. Az általánosan el-fogadott vélemény szerint a fókák támadása a kínai támaszpont ellen megtorlás volt amiatt, hogy Kína elfoglalta Tajvant. Mikor feladatuk végeztével távoztak, megtámadták őket, és a USS Shark parancsnoka és első tisztje között valamilyen nézeteltérés támadt. A kapitánytól az első tiszt – a tengeralattjárón szolgáló tisztek nagy többségének támogatásával – elvette a pa-rancsnokságot, és a fókák megmentésére sietett. A bevetést sikeresen végrehajtották, a hadi-tengerészet pedig most azzal vádolja a korvettkapitányt, aki a mentőakciót elvégezte, hogy zendülést követett el. Most már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a tengerészet minden tisztje és legénységi állományú tagja állást foglalt ez ügyben, és az ország szinte min-den egyes kommentátora – legyen az újság, rádió vagy televízió – azon a véleményen volt, hogy a haditengerészet, a kormány és talán még maga az elnök, a fegyveres erők főparancs-noka is egész egyszerűen elveszítette a józan eszét.

A New York Times belső információk alapján megírt „exkluzív” cikkében nyilvánosságra

hozta, hogy Amerika legelitebb katonáinak, a SEAL-nek teljes főparancsnoksága azzal fenye-gette meg a haditengerészetet, hogy ha a hadbírósági tárgyalást nem fújják le most azonnal, akkor mindannyian leszerelnek. És mindezt úgy sikerült elérni, hogy az Egyesült Államok haditengerészeténél szolgáló egyetlen forrás kilétét sem sikerült felderíteni. Ahogy Morgan tengernagy jó előre megjósolta, óriási felháborodás jellemezte az egész országot. Ez köti ösz-sze a legkönnyebben az embereket, a közös gyász vagy a közös harag, és ez alkalommal való-

263

ban óriási düh lángolt az emberekben Dan Headley korvettkapitány közelgő hadbírósági tár-gyalása miatt.

A Peres Ügyek Irodájában – akár szerette volna a média, akár nem – a jog kerekei megál-líthatatlanul forogtak. Kinevezték az ügyészt David „Zárka” Jones korvettkapitány személyé-ben. A negyvenegy éves, Vermontból származó jogász elvégezte a haditengerészeti akadémi-át, ám miután három évet töltött egy felszíni hajó fedélzetén, otthagyta a tengerészetet, és in-kább jogot tanult. Tíz évvel később tért csak vissza, miután belekeveredett egy nagyon csúnya válási ügybe, amelyben egyik ügyfele feleségének a neve is felbukkant. Az elmúlt négy évben felettébb tehetséges haditengerészeti jogásszá vált, akit egyaránt nagyra tartottak nem csak a nyugati parton, de Washingtonban is.

David Jones, aki korábban atletizált, széles vállú, közepes magasságú, ritkuló hajú férfi volt. Mindig mulatságosnak tartotta a rá akasztott gúnynevet. A „Davy Jones zárkája” ugyanis a tengerészet szlengje a tengerfenékre, ami az elsüllyedt hajók, tengerbe vetett tárgyak és a nyílt tengeren elhunyt emberek temetője. Zárka Jonest pedig nem is alapossága miatt ismerték el annyira, mint inkább azért, hogy a jog legapróbb finomságait is meg tudta ragadni, képes volt könnyedén keresztülverekedni magát a lenyűgöző bizonyítékok egész során, és egy kéz-mozdulattal mindet érdektelenné tenni, különleges adottsággal rendelkezett, hogy megtalálja azt az egy tényt, amely eldöntheti, hogy egy ügyet elveszt vagy megnyer. Headley korvettka-pitány nemigen kaphatott volna nála halálosabb ellenfelet.

A hadbírósági eljárásban előadó bíró, aki az egész tárgyalás alatt jelen lesz, biztosítva, hogy a jog minden rendelkezését pontosan kövesse mindkét fél, egy korábban az Atlanti-óceánon járőröző rombolók veterán parancsnoka, Art Brennan százados lesz. Magas, ősz hajú, Rhode Islanden született korábbi jogász volt, aki szintén bevonult a haditengerészethez, lesze-relt, majd újra csatlakozott. Született hagyománytisztelő, fanyar humorú tiszt volt. A legtöb-ben első pillantásra azonnal a sértett parancsnok oldalára állították, akik ismerték, viszont egészen tisztában voltak vele, hogy nagyon is szemmel fogja tartani, nehogy csorbuljanak Dan Headley korvettkapitány jogai.

A Dan Headley mellé kirendelt védőt a Peres Ügyek Hivatala és a korvettkapitány meg-egyezése alapján választották ki, így a Shark ET-je a rendelkezésre álló legjobbat kapta. A sötét hajú Al Surprenant korvettkapitányt, akinek pályája jómódú édesapjának köszönhetően a következőképpen alakult: Choate iskola, Harvard Jogi Egyetem, kiváló minősítés, unalom a jogi pályával szemben, az Egyesült Államok haditengerészete, tiszti rang, gyors előléptetések, rakétairányító tiszti beosztás az Öböl háborúban, a haditengerészet jogásza, Norfolk, majd egy hollywoodi színésznővel kötött házasság után San Diego. Surprenant korvettkapitányt az egész haditengerészetben mindenki az egyetlen embernek tartotta, aki képes lehet megfogni Reid parancsnokot, és kiharcolni egy „nem bűnös” ítéletet Dan Headley korvettkapitány szá-mára. Surprenant korvettkapitány elhatározta, hogy alaposan felkészül a tárgyalásra, meg volt róla győződve, hogy védence ártatlan, és eltökélte, keményen el fog bánni Reid parancsnok-kal, aki – ezt nagyon pontosan tudta – hagyott egy embert meghalni, és további nyolcnak is ugyanezt a sorsot szánta.

A hadbírósági tárgyalás időpontját – amelyet nyílt tengeren elkövetett zendülés miatt az amerikai haditengerészetnél most először hívtak össze – augusztus 13-ra, hétfőre tették. A hely a San Diegó-i támaszpont szívében levő hadbírósági tárgyalóteremben lesz, amely nagy-részt ugyanolyan, mint akármelyik civil tárgyalóterem, csak itt nincsenek emelt pódiumok azok számára, akik a tengeralattjáró ET-jének bűnösségéről határoznak majd. Az esküdtszék öt tagból áll, három korvett-kapitányból és egy hadnagyból, akik mind az esküdtszék elnöke, a korábban szintén tengeralattjáró parancsnokként szolgáló Cale „Boomer” Dunning kapitány szolgálatában állnak. Az elnök, mindenki által nagyra becsült harci tapasztalatát adja a csapat munkájához, és arról volt közismert, hogy nagyon fontosnak tartja a gyors döntéseket és a rugalmasságot, ha egy titkos bevetésen részt vevő atom-tengeralattjáró parancsnokáról van

264

szó. Egyszóval az Egyesült Államok haditengerészete minden esélyt biztosított Headley kor-vettkapitány számára, hogy meghallgatása a lehető legsimábban folyjék; sokkal inkább saját érdekeiket tartva ezzel szem előtt, mint a Bengáli-öböl hőséét.

Eközben a média folyamatosan próbálta a lehető legtöbbet kihozni a sztoriból. Attól füg-

getlenül, hogy hivatalosan senki nem erősítette meg az esetet, nem hivatalos csatornákon ren-geteg információ szivárgott ki. Minden egyes új hír, minden egyes információmorzsa azonnali ellentámadást hozott magával. Az egyik televíziócsatorna bemutatta Reid parancsnok teljes szolgálati múltját, és a közvélemény elé tárta, milyen példamutató tiszt volt. Amint ezt lead-ták, már meg is jelent egy újság, mely címlapján közölte, hogy a vádak szerint az idős tiszt szándékosan hagyott egy fókát meghalni. És ez csak ment nap, nap után: Vajon a Kentuckyból érkezett fiatal tiszt valóban olyan megveszekedett szerencsejátékos volt? Vajon a korvettkapitány nagyobb összeggel tartozott a SEAL-parancsnoknak? Reid parancsnok tényleg elveszítette a fejét? Ökölre mentek-e a Shark irányítótermében? Az Egyesült Államok haditengerészete felett elvesztették az irányítást? A média tehát nap mint nap jelentetett újabb és újabb híreket a zendüléssel kapcsolatban. A haditengerészet mindeközben továbbra sem volt hajlandó semmit nyilvánosságra hozni. Még azt sem, hogy a hadbírósági tárgyalást mi-korra tűzték ki. A média pedig csak úgy forrt a méltatlankodástól, nem is annyira az igazság-szolgáltatás módja miatt, hanem mert a megvádolt amerikai hős esete nagyon megfogta a közvéleményt, ők pedig ennek ellenére képtelenek voltak bármilyen komoly hírt közölni az egésszel kapcsolatban.

A hadbírósági tárgyalás napja tűző napsütéssel és kánikulával köszöntött be. A fehérre fes-tett falú tárgyalóteremben minden sötétítő le volt húzva, és a légkondicionáló halkan zümmö-gött. A hosszú, íves, mahagóniból készült asztal mintha csak feneketlen kút volna a tárgyaló-terem közepén, és az eset komolyságát nyomatékosította a két, amerikai zászló is, melyet az öt tölgyfaleveles kapitány karosszéke mögött állítottak fel. A lobogók között, ferdén ott lógott az ünnepi haditengerészeti kard is, melyet – régi hagyományt elevenítve fel – hosszú idő óta ezen a tárgyaláson használnak először. Arannyal bevont vörösréz kézvédője, cápabőrrel borí-tott markolatot vett körül. A markolat gombja sasfejet formázott. A 80 centi hosszú acélpen-gét kézzel varrt, nyersbőr bevonatú, fekete hüvely rejtette, mely sárgaréz szegecsekkel volt díszítve. Mielőtt az ítéletet kimondják, a kardot kivonják a hüvelyből, és az asztalra helyezik. Ha az ítélet bűnös, akkor a penge hegye éppen az elítélt tiszt felé lesz fordítva. Ha azonban úgy döntenek, hogy nem bűnös, akkor a kard hegye a fal felé mutat.

Az ötfős esküdtszéken kívül a teremben tartózkodik még a vád és a védelem képviselője és az egész tárgyalás menetét felügyelő előadó bíró. A tárgyalóteremben való jelenlétre rajtuk kívül engedélyt kapott még a SEAL főparancsnoka, John Bergstrom tengernagy és a Csendes-óceáni Tengeralattjáró Flotta parancsnoka, Freddie Curran tengernagy. Természetesen jelen lesz még két szokásos bírósági gyorsíró is, akik hivatalosan jegyzőkönyvet készítenek a tár-gyaláson történtekről. Egész idő alatt szolgálatban áll majd két haditengerészeti őr, további kettő a tárgyalóterem előtt. A tanúkat sorra beszólítják, de miután meghallgatták őket, egyi-kük sem maradhat a helyiségben. Semmilyen kívülálló, legyen az a közvélemény, vagy a mé-dia képviselője, nem tartózkodhat a tárgyalóterem egy kilométeres körzetében.

Headley korvettkapitány pontosan 09.00-kor érkezett meg védője társaságában. Leültek a

vádlottnak kijelölt asztalhoz, és azonnal a tárgyalással kapcsolatos papírok tanulmányozásába kezdtek. Az elkövetkező harminc percben sorra megérkezett az összes tanú is, és mindannyiukat leültették a folyosóról nyíló, nagy helyiségben. Két haditengerészeti jogászt és két őrt bíztak meg azzal, hogy biztosítsák, semmilyen, az üggyel kapcsolatos beszélgetés nem folyik a tanúk között, és az érdekeltek közötti együttműködésnek a leghalványabb esélye sem merül fel.

265

09.30-kor kinyílt a hosszú asztal mögötti ajtó, és belépett a három korvettkapitány és a ná-luk láthatólag sokkal fiatalabb hadnagy, majd mindannyian elfoglalták a helyüket. Dunning kapitány, a többiekhez hasonlóan díszegyenruhában, három perccel később érkezett meg, és kezében egy nagy bőrmappával, leült a középső székre. Mindenkinek jó reggelt kívánt, de tovább nem vesztegette az időt.

– Uraim – kezdte –, kezdjük meg Headley korvettkapitány ügyének tárgyalását, aki ma, augusztus tizenharmadikán, június 7-én, a Bengáli-öbölben, a USS Shark nevű atom-tengeralattjáró fedélzetén elkövetett zendülés vádjával jelent meg a hadbíróság előtt. Jones korvettkapitány, vázolja fel az ügyet a bíróság számára.

Az ügyész felállt a székéről, általában nyílt arcán most semmivel össze nem téveszthető aggodalom tükröződött. Néhány pillanatig habozott, majd belevágott.

– Uram, nem érzek elégedettséget, amiért ebben az ügyben a vádat képviselhetem, hiszen szilárd meggyőződésem, hogy mindkét fél teljes mértékig önzetlenül kívánt cselekedni. Egy-részt van egy kiváló, tapasztalt parancsnok, aki csak hajója és legénysége biztonságát tartja szem előtt. Másrészt azonban itt van egy szintén kiváló korvettkapitány, aki viszont egy olyan SEAL-egység tagjainak életét akarja megmenteni, akik ellenséges tűzben menekülnek. A té-nyek nem is képezik vita tárgyát. A fókák segélykérő rádióadást küldtek a tengeralattjáróra, melyben tudatták, hogy helikopterekkel és géppuskákkal felfegyverzett kínaiak üldözik őket.

Reid parancsnok véleménye az volt, hogy ezen helikopterek közül legalább az egyik nagy valószínűséggel tengeralattjáró-elhárító, és olyan rakétákkal van felszerelve, melyekkel szem-ben a felszínen haladó Sharknak esélye sem volna, vagyis öngyilkosság lett volna, ha hajója és legénysége épségének kockáztatásával a fókák segítségére siet. Bizonyos értelemben tehát szembe került a parancsnokok legősibb dilemmájával: feláldozzanak egy kis számú embert, ez esetben nyolcat, csak azért, hogy megmentse 110 életét, ezenkívül egy különösen nagy értékű atom-tengeralattjárót? Uraim, Headley korvettkapitány úgy találta, ez nem elfogadható áldozat. Úgy gondolta, képes lesz megmenteni a nyolc fókát, és ebben a kérdésben a maga háta mögé állította a felelős tiszteket is. Parancsnoka tiltakozása és egyértelmű parancsai elle-nére, kezébe ragadta a hajó irányítását. A Haditengerészeti Szabályzat 1088-as cikkelye alap-ján őrizetbe vette parancsnokát, és fegyveres kísérettel a kabinjába vitette, amelyet ezután nem hagyhatott el. Az ET ezt követően hihetetlen hősiességről tanúságot téve, sikeresen megmentette a bajba jutott fókákat. Azonban szeretném emlékeztetni a tisztelt bíróságot, hogy ez alkalommal nem azért vagyunk itt, hogy eldöntsük, mi a hősies, hanem azt, mi a helyes, és mi a helytelen. Engedjék meg, hogy felolvassam a Haditengerészeti Szabályzatnak ezt a bizo-nyos 1088-as cikkelyét, mely szerint Headley korvettkapitány állítólag cselekedett azon a végzetes reggelen. Haditengerészeti Szabályzat, 1088-as cikkely. Egy parancsnok felmentése alárendeltje által:

1. Elképzelhető olyan szokatlan és felettébb szélsőséges helyzet, amikor szükségessé vá-lik, hogy egy parancsnokot valamely alárendeltje megfossza az irányítás jogától vagy azzal, hogy a parancsnokot őrizetbe veszi, vagy azzal, hogy a beteglistára helyezi. Ehhez hasonló cselekmény semmilyen körülmények között nem történhet meg – jogosultságtól függően – a tengerészgyalogság parancsnoka, vagy a haditengerészet személyzeti parancsnokának engedé-lye nélkül. Ugyanilyen engedély kérhető a jelen levő, magasabb rangú tiszttől is, kivéve ak-kor, ha az kétségtelenül haszontalan volna, az így bekövetkező időveszteség túl nagy lenne, vagy egyéb okokból.

2. Annak érdekében, hogy az alárendelt, saját kezdeményezéséből egy parancsnokló tisztet megfoszthasson a parancsnokságtól, igazolható indokkal kell szolgálni, a szituációnak teljesen egyértelműnek és vitathatatlannak kell lennie, és tökéletesen bizonyosnak arra nézve, hogy ha a parancsnok megmarad a posztján, azzal súlyosan veszélyezteti a köz érdekeit.

Jones korvettkapitány tartott egy pillanatnyi szünetet, majd folytatta.

266

– A cikkely ugyan eléggé részletesen tárgyalja a témát, ennek ellenére szeretnék most ki-emelni néhány fontos pontot, melyek szerint az alárendeltnek, aki a cikkelynek megfelelően cselekszik, teljes mértékig képtelennek kell lennie arra, hogy a kérdést egy közös felettesével megtárgyalja, és egészen egyértelműen meg kell győződnie róla, hogy a feljebbvalója számára elfogadhatatlannak tűnő döntései nem a számára ismeretlen parancsoknak megfelelően szület-tek. Az alárendeltnek alaposan meg kell fontolnia a dolgot, és, ez nagyon fontos, alaposan meg kell vizsgálnia, milyen egyéb körülmény mely egyéb cselekvésre adhat okot. A legutolsó bekezdés végül az, amelyet a leginkább kiemelni kívánok: a tisztnek mindenképpen meg kell győződnie arról, hogy a parancsnok felmentésével kapcsolatos végső döntés tiszta és tapasz-talt megfontolások után, a felmerülő bizonyítékok alapján az egyetlen elfogadható lehetőség lehet. Ez utolsó bekezdés alapján vádolom bűnösséggel Headley korvettkapitányt, és mint a vád első tanúját, szólítom Reid parancsnokot.

Kinyíltak a tárgyalóterem ajtajai, és belépett a USS Shark korábbi parancsnoka. Tökélete-sen festett díszegyenruhájában, miközben odasétált a tanúk számára felállított székhez, mely az asztal bal oldalán volt elhelyezve, hogy a benne helyet foglalók egyszerre beszélhessenek az esküdtekhez és a kérdezőhöz. Az előadó bíró felállt, és odament a tanúhoz, hogy ellenőriz-ze, valóban helyesen esketik-e meg. Reid parancsnok kezét a Bibliára helyezte, és megfogad-ta, hogy csakis az igazat mondja.

A lehető legrövidebb bemutatkozási procedúra után Zárka Jones azonnal munkához látott. – Június 7-én reggel megdöbbent, amikor azt vette észre, hogy hajója a felszínen halad,

nagy sebességgel, tökéletes ellentétben azzal a paranccsal, melyet nem sokkal korábban adott ki?

– Igen. – Hol volt ön ekkor? – A kabinomban. A hajó az ET parancsnoksága alatt állt. – Mit tett, amikor ezt észlelte? – Azonnal visszatértem az irányítóterembe, majd utasítottam Headley korvettkapitányt,

hogy fordítsa meg a tengeralattjárót, és térjen vissza a kapott parancsainkban szereplő találko-zási pontra, 16 fok északi szélességre, és 94,01 fok keleti hosszúságra.

– A korvettkapitány végrehajtotta a parancsot? – Nem, nem hajtotta végre. Megtagadta. – Mivel indokolta ezt? – Azt mondta, hogy éppen mentőakciót hajt végre egy kis számú SEAL-különítmény ki-

menekítése érdekében, mely, ha jól emlékszem, nyolc főből állt. – Mit javasolt, ezt hogyan hajtsák végre? – Azt mondta, hogy támadósebességen haladva, a felszínen közelíti meg a különítmény

tagjait. – Ön egyetértett ezzel? – Egy cseppet sem. Nincs a világon olyan atom-tengeralattjáró kapitány, aki a felszínre

emelkedne a hajójával, közvetlenül az ellenség szeme előtt. Ez az egyik legelső dolog, ami a tankönyvekben is szerepel. Ilyet senki nem tesz.

– Ön tudta, milyen ellenséges erőkkel kell szembenézniük? – Nos, azt tudtam, hogy kínaiak, és azt is, hogy helikopterekkel jönnek. Kettővel, ahogy

megtudtam. – Ön mire következtetett mindebből? – Arra, hogy a helikopterek minden bizonnyal arról a két hajóról, egy fregattról és egy

rombolóról származnak, melyek értesüléseink szerint a Haing Gyi-szigeten levő támaszpon-ton horgonyoztak. Nagy volt a valószínűsége annak, hogy ezek közül legalább egy tenger-alattjáró-elhárító fegyverekkel van felszerelve, és olyan rakétákat hordoz, melyek hatótávol-

267

sága nagyobb a mi fegyvereinkénél, és amelyek könnyedén átszakíthatják a nyomásálló bur-kolatunkat. Tudja, a mi hajónkat nem igazán felszíni harcra tervezték.

A tárgyalóteremben mindenki hallhatta ezt a logikus, határozott beszédet. – Nem, természetesen nem arra tervezték, parancsnok úr felelte az ügyész. – Egyáltalán

nem. És gondolom, minden, a teremben jelen lévő is egyetért ezzel. De hadd folytassam! Kö-zölte ön az első tiszttel, mit gondol erről a helyzetről?

– Persze. Rámutattam, hogy a fedélzeten majdnem 110 tiszti és legénységi állományú személy tartózkodik. Bátor és tapasztalt személyzettel dolgoztunk, első osztályú katonák egy-től egyig. Kifejtettem, hogy az ötlet, miszerint egy atom-tengeralattjárót a felszínen haladva egyenesen az ellenséges levegő-víz rakéták elé viszünk, ellentétes mindazzal, amit az Egye-sült Államok haditengerészeténél tapasztaltam vagy tanítottak. Egyenesen megmondtam, hogy ez olyan nagy kockázat, amelyet semmiképpen nem vállalhatok, és gondolom, a he-lyemben mindenki más is hasonlóan döntött volna. Ezenkívül abban is biztos voltam, hogy az Egyesült Államok haditengerészete nemigen köszönné meg, ha egy szétzúzott atomreaktor kerülne a Bengáli-öböl kellős közepére, hogy a következő negyven évig egyfolytában szeny-nyezze a vizet. Nagyon sok mindent kellett tehát szem előtt tartanom, és nem hittem, hogy nyolc fóka megmentése elég indok volna arra, hogy a USS Sharkot és annak teljes legénysé-gét kockára tegyem.

– Köszönöm, parancsnok úr. Nincs több kérdésem. A tárgyalóteremben jelen levők meglepődtek, milyen tömören kérdezte ki Zárka Jones a

tanúját; meglepődtek, amiért az ügyész nem mondatta el a parancsnokkal részletről részletre, letartóztatásának minden apró momentumát. Ezzel szemben csak egyetlen nagyon fontos rész-re koncentrált – arra, hogy mit javasolt a tengeralattjáró parancsnoka, és hogy ez valóban elég nagy őrültségnek tűnt-e ahhoz, hogy azonnal őrizetbe vegyék, és megfosszák az irányítástól. Jól bevált módszer volt ez, melyet az ügyész többször alkalmazott már, és mellyel sikerült elkerülnie a végeláthatatlan tanúvallomásokat és a zavaró ellentmondásokat. Legfőbb tanúját egyszerűen és lényegre törően kérdezte ki: milyen parancsot adott és milyen megfontolások alapján. Csak egy őrült adhat ilyen utasításokat? Amennyire a teremben jelen levők belelát-hattak a dologba, eddig a válasz nem volt.

Surprenant korvettkapitány, a védelem képviselője, összevont szemöldökkel állt fel, és

kezdte meg keresztkérdéseinek feltételét. Nála talán senki nem volt jobban tisztában azzal, milyen briliáns módon támadott Zárka Jones.

– Reid parancsnok – kezdte. – Először is szeretném türelmét kérni, hiszen Headley kor-vettkapitány döntésének indokai pár héttel az eset előttre nyúlnak vissza, ám remélem, ez nem zavarja önt, és szívesen válaszol minden kérdésemre, melyet itt, a tárgyalóteremben önnek felteszek.

Reid parancsnok megrázta a fejét: – Semmi gond – válaszolta. Az ügyész azonban ebben a pillanatban felugrott a székéről. – Tiltakozom. Dunning kapitány kérdőn tekintett a vád képviselőjére, aki így folytatta: – Most nem a parancsnok úr áll a vádlottak padján. Ő most nem azért van itt, hogy megin-

dokolja azon a bizonyos napon azon bizonyos helyzetben, miért éppen ilyen parancsokat adott. Egyszerűen képtelen vagyok belátni, miért akarna a védelem bármit is a múltban történt dolgokkal kapcsolatban bizonyítani. Headley korvettkapitánynak a Haditengerészeti Szabály-zat 1088-as cikkelyének megfelelően a bíróság előtt azt kell bebizonyítania, hogy ha valóban a parancsnok utasításainak megfelelően cselekszik, akkor súlyosan megsértette volna a köz érdekét.

268

Dunning kapitány ezután kétkedő tekintetet vetett Al Surprenantra, aki halkan felelt. – Uram, lehetséges lehet, hogy egy személy magatartása csak bizonyos események után

válik annyira tarthatatlanná alárendeltjei számára, hogy szükségessé válik a parancsnokságtól való megfosztása. Nem azért, mert éppen ilyen vagy olyan parancsokat adott, hanem azért, mert kiszámíthatatlanul viselkedett már korábban is. Teljes tisztelettel, de ezt szem előtt tartva szeretném folytatni a kérdezést.

– Elutasítva. Surprenant korvettkapitány nem siette el a dolgot. Lapozgatta a jegyzeteit egy ideig, majd

feltette a kérdést. – Reid parancsnok, megkérhetném, hogy idézze fel, milyen események történtek május

16-án, a kora hajnali órákban, nem sokkal napkelte előtt? – Nos, abban egészen biztos vagyok, hogy éppen a kijelölt találkozási pontunkon vártuk,

hogy a Különleges Erők különítménye bevetésről visszatérjen. – Ki irányította a hajót akkor? – Headley korvettkapitány. A parancsaink egészen egyértelműek voltak. Mivel a bevetés

szigorúan titkos volt, az utasításaink szerint a nekünk kijelölt TP-n kellett várakoznunk, míg a BSZJ, fedélzetén a különítménnyel, vissza nem tér.

– Ön szerzett bármilyen tudomást arról, hogy amíg ez a különítmény a mindenképpen el-lenségesnek számító vizeken menekült, valamilyen gondjuk akadt?

– Nem, nem értesítettek. – Úgy tudom, ön nem tartózkodott az irányítóteremben. – Így igaz. A SEAL-egység visszatérésére teljes egészében ET-m irányítására bíztam a ha-

jót. – Akkor mi volt az oka annak, hogy ön mégis visszatért az irányítóterembe? – A parancsnokság által adott utasításainknak teljes mértékig ellentmondóan, a tengeralatt-

járó elindult előre. A parancsban szereplő TP pontos koordinátái papíron is rögzítve voltak. – Amikor visszaérkezett, akkor mit tudott meg? – Nos, értesültem róla, hogy az egységet a szárazföldön valamilyen támadás érte, és hogy

a BSZJ fedélzetén egy sebesültet hoznak magukkal. – Információim szerint szintén a fedélzeten volt a halott SEAL parancsnok, Ray Schaeffer

korvettkapitány holtteste is. – Ezt mondták nekem. – Szóval akkor a fókák parancsnoka meghalt, egyikük súlyosan megsebesült, ők pedig

kétségbeesetten próbáltak kijutni, biztonságos helyre vergődni, miután sikeresen végrehajtot-ták a rájuk bízott feladatot?

– Ha jól tudom, igen. – Headley korvettkapitány tájékoztatta önt arról, hogy az égbolton egyáltalán semmilyen

ellenséges gép nem tartózkodik, a vízen nincsenek ellenséges hadihajók, és hogy teljes sebes-séggel, tökéletesen biztonságos volna tíz kilométerrel közelebb menni a BSZJ felé, fedélzetre véve a fókákat?

– Mikor én odaértem az irányítóterembe, a korvettkapitány már el is indult a partközeli vi-zek felé.

– Mikor megtudta, hogy egy súlyosan sebesült fóka fekszik elesett parancsnoka holtteste mellett a BSZJ fedélzetén, akkor, ha információim nem csalnak, ön azonnal parancsba adta, hogy a USS Shark forduljon meg, térjen vissza a találkozási pontra, és hagyta ezeket a hősies, csurom vér amerikai katonákat, hogy boldoguljanak úgy, ahogy tudnak.

– Tökéletesen tisztában voltam a kapott parancsaimmal: várjon a találkozási ponton, míg a különítmény visszatér.

– Mikor Headley korvettkapitány tájékoztatta önt arról, hogy a fóka nagyon súlyos álla-potban van, és valószínűleg haldoklik, akkor, ha jól értem, ön a következő szavakat mondta:

269

„Nem ugrálhat az egész haditengerészet egy olyan fickó kedvéért, aki valószínűleg csak az istenverte ujjacskáját vágta el”

– Erre nem emlékszem. – Tehát akkor megfordultak, és visszatértek a TP-re? – Igen. – Emlékszik arra, milyen határozottan tiltakozott ez ellen a SEAL bevetés irányítója,

Rusty Bennett parancsnok, aki szinte könyörgött önnek, menjenek a part közelébe, és mentsék meg az embere életét?

– Nem. Erre nem emlékszem. – De arra ugye emlékszik, milyen állapotban volt ez a sebesült fóka, amikor végre a ten-

geralattjáró fedélzetére emelték? – Igen, erre tökéletesen emlékszem. – Elmondaná a bíróságnak? – Maga komolyan ilyen haszontalan módon akarja folytatni ezt az egészet? – Milyen állapotban volt a fóka, parancsnok? – Halott volt. – Köszönöm. Az ön véleménye szerint esetleg sikerülhetett volna megmenteni az életét, ha

egy fél órával korábban a fedélzetre kerül? – Fogalmam sincs. Nem vagyok orvos. – Mióta volt halott, amikor a legénység a tengeralattjáróba emelte? – Úgy tudom, tizenöt perce. – Köszönöm. Meglepné, ha azt állítanám, hogy ettől a pillanattól kezdve mind a tenger-

alattjárójának teljes legénysége, mind a SEAL rohamegység tagjai önt szívtelen, bizonyos fokig zárkózott embernek tartották, akit a legkevésbé sem érdekel egyikőjük sorsa sem?

– TILTAKOZOM! Az ügyvéd úr sértegeti a tanút, és olyan kérdéseket tesz fel, amire a ta-nú semmiképpen nem tudhatja a választ.

– Helyt adok. Ezt az utolsó kérdést töröljék a jegyzőkönyvből. Al Surprenant azonban annak az embernek a csendes módján mosolygott, aki pontosan azt

mondta ki, amit szeretett volna, ezután engedékenyen újrafogalmazta a kérdését. – Parancsnok, egyetértene velem, ha azt állítanám, hogy a legénységéből nagyon sokan

voltak olyanok, akik nem értettek egyet azzal, hogy ön úgy határozott, hagyja meghalni azt az embert?

– TILTAKOZOM! Reid parancsnok egyáltalán nem saját elhatározásából döntött, hanem pusztán a parancsnokságtól kapott utasításoknak megfelelően cselekedett. Az ügyvéd úr to-vábbra is sértegeti a tanút.

– Helyt adok. Töröljék a kérdést. – Rendben van – folytatta Al Surprenant. – Mindennek fényében, engedje meg, hogy

megkérdezzem, emlékszik-e arra, amikor harminchat órával korábban ön elutasította, hogy néhány kilométerrel közelebb menjenek a parthoz, és ezzel takarékoskodjanak valamelyest a BSZJ akkumulátoraival, annak ellenére, hogy a navigátor tájékoztatta önt róla, tökéletesen biztonságos volna a manőver?

– Nem, erre nem emlékszem. – Jobban örülne, ha felolvasnám az erre vonatkozó bejegyzést a hajónaplóból? – TILTAKOZOM! Először is az ügyvéd úr sértegeti a tanút, megpróbálja megalázni a bí-

róság előtt, most pedig olyan bizonyítékot akar felhasználni, amelyet mi még csak nem is lát-tunk!

– Helyt adok. De a jegyzőkönyvből ne töröljék. Boomer Dunning olyan volt, mint a nyugalom szigete, mikor kezdett egyre jobban elsza-

badulni a pokol.

270

– Reid parancsnok – folytatta a védelem képviselője –, egyetértene velem, ha azt monda-nám önről, hogy olyan férfi, aki betűről betűre követi a parancsokat, azoktól semmilyen elté-rést nem tűr, és a legkevésbé sem kedveli a rugalmasságot?

– Nem értenék egyet. Én is ugyanolyan rugalmas vagyok, mint bárki más, kivéve akkor, amikor ez a hajóm biztonságának a kárára mehet.

– Mondaná, hogy van olyan rugalmas, mint mondjuk Pierre de Villeneuve admirális? Zárka Jones megrázta a fejét, és tettetett felháborodással tárta szét a karjait. Dunning kapi-

tány azonban a korábbi parancsnokra nézett, és a választ várta. Mikor azonban a válasz megérkezett, akkor a teremben kényelmetlen érzés lett úrrá. – Az isten verjen meg, Headley – sziszegte a parancsnok alig hallhatóan. Surprenant korvettkapitány úgy vetette rá magát, mint egy véreb. – Hogy kit verjen meg az isten, uram? Kit verjen meg? Elnézést, de nem értettem egészen

pontosan. Reid arca kezdett egyre jobban elvörösödni, ahogy a parancsnok mind dühösebb lett. Nem

válaszolt. Al Surprenant nem hagyta magát. – Azt kérdeztem, mondaná-e, hogy van olyan rugalmas, mint de Villeneuve admirális?

Kérem, válaszoljon. Tudom, hogy önök ketten nagyon jól ismerik egymást. Zárka Jones még csak nem is hallott a francia admirálisról, vagy ha mégis, akkor már ré-

gen elfeledkezett róla. Ennek ellenére nehéz lett volna a kérdés ellen tiltakozni, hiszen fogal-ma sem volt róla, rejlik-e bármilyen fenyegetés a látszólag ártalmatlan kérdés mögött.

Mivel Reid parancsnok még mindig nem volt hajlandó válaszolni, az elnöknek kellett közbeszólnia, és megkérnie az ügyvédet, hogy az esküdtszék és láthatólag a vád képviselője számára is, legyen szíves elmagyarázni a kérdést.

– Uram – kezdte Al Surprenant. – De Villeneuve admirális volt a francia flotta parancsno-ka Trafalgarnál. Ő irányította a hajóhadat a haditengerészet történelmének talán legnagyobb katasztrófájánál. Húsz hajót veszített, a britek fogságába esett, és nem sokkal később öngyil-kos lett. Van róla egy portré Reid parancsnok kabinjának falán, amely enyhén szólva is felet-tébb szokatlan az amerikai haditengerészet egyik parancsnokától.

– Értem – válaszolta Dunning kapitány. – Nos, gondolom, a tárgyhoz tartozik. Kérem, folytassa.

– Köszönöm – mondta a védelem képviselője, és újra Reid parancsnokhoz fordulva, habo-zás nélkül megkérdezte. – Igaz az, hogy ön azt hiszi, egy korábbi életben ön volt de Villeneuve admirális?

– Több millió ember hisz a reinkarnációban – válaszolta a parancsnok. – Meglehet – mondta Al Surprenant korvettkapitány. – De ezzel nem igazán válaszolt a

kérdésemre, ugye? Nos, akkor próbáljuk újra. Hisz ön abban, hogy egy korábbi életében ön volt de Villeneuve admirális?

– Még Patton tábornok is hitt benne, hogy egy korábbi életében nagy harcos volt. – Meglehet. Mégis megkérem, próbáljon válaszolni a kérdésemre. Ön, Reid tengernagy,

hisz abban, hogy egy előző életében ön volt de Villeneuve admirális? Igen, vagy nem. – Nos az igaz, hogy bizonyos francia gyökerek összekötnek bennünket. Most már Dunning kapitány vágott közbe. – Reid parancsnok, válaszoljon a kérdésre. Igen, vagy nem? – Nem – válaszolta a Shark korábbi parancsnoka. – Nem hiszek abban, hogy valóban én

voltam de Villeneuve admirális. – Köszönöm, parancsnok – felelte az ügyvéd. – Most pedig, engedelmével szeretnék fel-

olvasni önnek néhány sort. „Másik élet, másik csata, oly sok elkövetett hiba a Bucentare-on. Most, hogy újabb esélyt kaptam, ezeket soha nem ismételhetem meg. 1980. június. DKR.” Felismeri ezeket a szavakat, parancsnok?

– Halványan, de igen, felismerem.

271

– Ki írta ezeket? –Én. – Hová írta le őket? – Ha jól tudom, egy könyvbe. – Egy reinkarnációról szóló könyvbe, nem igaz? – Talán. – Parancsnok, talán megtehetné, hogy felvilágosítja az esküdtszéket, kinek a hajója volt a

Bucentaure. – De Villeneuve admirális zászlóshajója volt. – Az ön saját szavait használva, parancsnok: Én nem ismételhetem meg a Bucentaure-on

elkövetett hibákat most, hogy kaptam egy másik esélyt. Uram, ön tényleg azt hiszi, hogy a történelem egyik legrosszabb haditengerészeti parancsnokának reinkarnációja, nem igaz?

Zárka Jonesnak ekkor lett elege az egészből. Felugrott, és szinte kiabálva mondta. – TILTAKOZOM! Ezt az idézetet, amelyet több mint huszonöt évvel ezelőtt írtak, egy

olyan könyvből származik, melyet törvénytelen és becstelen módon emeltek el a USS Shark parancsnokának személyes kabinjából. Ezt a szabad világ egyetlen bírósága sem fogadná el bizonyítékként.

Dunning kapitány bólintott, azonban azt mondta: – Ez itt nem civil bíróság, ahol az ügyvédek minden kiskaput megpróbálnak megtalálni a

bűnösök szabad lábra helyezéséhez. Ez itt az Egyesült Államok haditengerészetének hadbíró-sága, és nekünk nincsen semmi egyéb célunk, mint az igazság kiderítése. Ez nem valami ba-nánköztársaság bírósága, ahol megpróbáljuk átverni az embereket, hanem olyan személyek bűnösségéről vagy ártatlanságáról kell döntenünk, akiknek a gondjaira 400 millió dolláros hadihajók vannak bízva. Ebben a tekintetben pedig mindennek köze van az ügyhöz.

– De hiszen nem az én ügyfelem áll a vádlottak padján! – tiltakozott Jones korvettkapi-tány.

– Tisztában vagyok vele, hogy nem – felelte Boomer. – Tiltakozás elutasítva. Al Surprenant folytatta. – Parancsnok, az ön véleménye szerint a legénysége számára nem lehet felettébb ijesztő,

ha parancsnokuk egy haditengerészeti katasztrófának képzeli magát? – Fogalmam sincs róla, mit gondolhatnak. – De ugye egyetért velem, hogy jogosan aggódnának? – TILTAKOZOM! Az ügyvéd úr megválaszolta a saját kérdését. – Helyt adok. – Parancsnok – folytatta a védő. – Ön hisz a szellemekben? – Bizonyos módon. – Ezzel most azt akarja mondani, hogy egyszerűen csak megörökölte de Villeneuve admi-

rális szellemét, vagy abban is hisz, hogy kapcsolatban áll a… hmmm… másik oldalról érke-zett személyekkel, ha mondhatom így?

– Mint több millióan rajtam kívül. – Parancsnok, ön beszélt mostanában Grigorij Lijacsin kapitánnyal? Donald Reid egy szót sem szólt. – Megkérhetnék valakit, hogy világosítson fel? – szólt közbe Boomer Dunning. – Mégis

kicsoda ez a Grigorij Lijacsin? – Ő az az orosz tengeralattjáró-parancsnok, aki hét évvel ezelőtt a Kurszk fedélzetén el-

süllyedt, és legénységével együtt meghalt – felelte Al Surprenant. – Reid parancsnok, meg-lepné, ha azt állítanám, hogy bizonyos felelős beosztásban levő tisztje hallotta, amint ön eh-hez a személyhez beszél a gyertyafénnyel megvilágított kabinjában?

– Az isten verje meg. Az isten verje meg mindannyiukat! Nem én állok a vádlottak pad-ján! – a Shark volt parancsnoka most már felállt, ordított a védőügyvéddel, és önuralmának utolsó szikrája is elpárolgott.

272

Jones korvettkapitány szintén felállt. – Uram, most már valóban határozottan tiltakozom, amiért a tanút ilyen módon kérdezik

ki. A védelem megpróbálja úgy beállítani ezt a hosszú évek óta szolgálatban levő veterán pa-rancsnokot, mintha valamiféle dilis volna, ami szerintem enyhén szólva igazságtalan.

– Maga mondta, hogy dilis, nem én – vágott közbe Al Surprenant. – Köszönöm, hogy megtalálta a megfelelő szót.

– CSENDET – szólt Dunning kapitány. – Kérem, ügyész úr, üljön le, és figyeljen. Majd ha én úgy érzem, hogy a tanú kikérdezése a tárgyhoz nem kapcsolódó, vagy igazságtalan, akkor tudatom önnel a véleményemet. Ha van valami, ami ellen tiltakozni szeretne, akkor jelezze, de majd én fogom eldönteni, helyben hagyom-e. Ezt a vitatkozást azonban nem tűröm. Csak a jegyzőkönyv kedvéért, igenis úgy gondolom, hogy fontos tisztázni, rendelkezik-e Reid pa-rancsnok valamilyen szokatlan nézettel. Egyszer egy olyan hajón szolgáltam, ahol a parancs-nokról köztudott volt, hogy minden este hosszú órákon át imádkozik, emiatt a legénység is-tenverte közel állt a zendüléshez. A hajók ugyanis már csak ilyenek. A kicsi dolgok is nagyon sokat számíthatnak, különösen akkor, ha a parancsnokról van szó. Ez a bizonyíték Reid pa-rancsnokkal kapcsolatban bizony nagyon fontos, és attól tartok, kénytelen lesz felelni a kér-désre. Végső soron ő volt az, aki ennek a hadbírósági tárgyalásnak a megindítását kezdemé-nyezte, és meg kell hogy mondjam, ezzel nem igazán lopta be magát a szívembe. Folytassa, korvettkapitány.

– Köszönöm, uram – mondta tiszteletteljesen Al Surprenant. – Reid parancsnok, megesett valaha, hogy ön spirituális úton próbált kapcsolatba lépni Grigorij Lijacsin kapitánnyal? Talán azért, hogy útmutatást vagy tanácsot kérjen egy olyan embertől, aki a legnagyobb árat fizette a saját figyelmetlenségéért?

– Nem az ő hibája volt. Ugyanúgy, ahogyan de Villeneuve sem volt hibás. Mindkettejüket mások hagytak cserben.

– Szóval akkor valóban kapcsolatba lépett vele. – Bizonyos értelemben. – Köszönöm. És most szeretnék visszatérni a most tárgyalt ügyhöz. Mint azt ön is tudja,

Headley korvettkapitánynak igen sok minden miatt kellett aggódnia június 7-én. A parancs-noka, aki két hatalmas haditengerészeti katasztrófával is kapcsolatba hozza magát, már két-szer is hozott olyan döntést, amely bizonyíthatóan a SEAL-hadműveletek kárára szolgált, mint ahogy azt már megtárgyaltuk. Olyan emberrel került szembe, aki hihetetlenül mereven ragaszkodik a szabályokhoz, feltehetőleg azért, nehogy megint elkövesse ugyanazokat a hibá-kat, amiket Trafalgarnál.

Ez már túl sok volt Dunning kapitány számára is. – Ügyvéd úr! – csattant fel. – Megtenné nekem azt a szívességet, hogy abbahagyja ezt a

monológot? Nem tesz fel egyetlen kérdést sem. Egyszerűen csak kigúnyolja a tanút. Kérdez-zen vagy üljön le.

– Természetesen, uram – mondta udvariasan Al Surprenant korvettkapitány. – Parancsnok, meglepné, ha most azt mondanám önnek, hogy Headley korvettkapitány pontosan tudta, hogy ön cserben fogja hagyni a fókákat? Azért amiben hisz, és azért amiket korábban művelt?

– Igen, meglepne. – Pedig, ahogy nemsoká hallhatja, nagyon is jól tudta. Éppen ez a kiszámítható viselkedés

volt az, ami a zendülést okozta. Hogy mindannyian pontosan tudták, hagyni fogja meghalni a fókákat. Nincs több kérdésem.

– Reid parancsnok, távozhat. De még ne hagyja el az épületet. Jones korvettkapitány ezután behívta második tanúját, a Shark fegyverrendszerekért fele-

lős tisztjét, Jack Cressend korvettkapitányt, aki eskü alatt vallotta, hogy Headley korvettkapi-tány valóban megkérte őt, szegüljön ellene parancsnokának azért, hogy megmenthessék a fókákat.

273

A vallomás végén, amikor röviden beszámolt arról, hogy nem fordították meg a tenger-alattjárót a parancsnak megfelelően, hanem tovább közelítettek a parthoz, Hunter parancsnok és emberei segítségére, Al Surprenantnak csak egyetlen kérdése volt.

– Korvettkapitány – mondta. – Ha újra megélhetné június 7-ét, akkor megint Headley kor-vettkapitány mellé állna a fókák megmentésének kérdésében?

– Mindenképpen, uram. Efelől a legcsekélyebb kétségem sincsen. Jones korvettkapitány ekkor kijelentette, hogy nincs több tanúja, és a továbbiakban a bizo-

nyítást a védelem által berendelt tanúk kikérdezésével folytatja. Al Surprenant azonnal szólította Rick Hunter parancsnokot, aki besétált a terembe, meg-

esküdött, hogy az igazat fogja vallani, majd helyet foglalt. Miután az adatait felírták, Hunter parancsnok elismerte, hogy a lehető legjobban aggódott amiatt, miképpen viselkedik majd Reid parancsnok, ha nagy nyomás nehezedik rá. Ő és Headley korvettkapitány már nagyon jól ismerték egymást, és meg is beszélték a parancsnok „megbízhatatlan” természetét még az előtt, hogy a bevetésre elmentek volna.

– Mikor ön először leadta a segélykérést a Sharknak, miközben ön és emberei a nyitott csónakokban harcoltak és haltak, úgy gondolta, hogy megérkezik a várt segítség?

– Ha Reid parancsnok akarata teljesül, akkor semmiképpen. Tudtam, hogy ő nem jön el értünk.

– Véleménye szerint volt esélyük arra, hogy túlélik? – Csak akkor, ha Dan Headley átveszi a hajó irányítását, mégpedig nagyon gyorsan. – De ha Headley korvettkapitány nem teszi azt, amit tett, akkor ön és az emberei meghal-

tak volna? – Igen, uram. – Ön szerint megérdemli, hogy hadbíróság elé állítsák? – Nem, uram. – Miért nem? – Mert ő az egyik legkiválóbb tiszt, akivel életemben találkoztam, és ő volt az, aki meg-

mentette mindannyiunk életét. – Készül arra, hogy ha Headley korvettkapitányt zendülés vádjában bűnösnek találják, hi-

vatalos tiltakozást nyújtson be? – Nem, uram. De azonnal leszerelek. – Annak ellenére, hogy egész életében a haditengerészetnél szolgált, és jó esélye van arra,

hogy ön legyen a SPECWARCOM főparancsnoka? – Igen, uram. Ha elítélik Headley korvettkapitányt, akkor nem tudok ugyanúgy tekinteni a

tengerészetre. – Köszönöm, parancsnok. Zárka Jones felállt. – Ön az előbb kijelentette, hogy ön és Headley korvettkapitány nagyon jól ismerték egy-

mást. De ez ugye nem a teljes igazság? – Uram? – Ön és Dan Headley gyermekkori jó barátok, igaz? A lehető legjobb barátok. Iskolába is

együtt jártak, ha nem tévedek. És az ő apja az ön édesapjának dolgozik, vagy nem? – Ez mind igaz, uram. És én mindig is nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy nem csak őt,

de az édesapját is a barátomnak tekinthetem. – Nem lehetséges, hogy ön akkor sem fogadna el semmi rosszat Dan Headley korvettkapi-

tányról, ha valaki éppen az ön szemébe mondaná? – Ez nagyon valószínű. Ugyanis ő soha nem tesz semmi olyasmit, ami miatt bárkinek is

rossz érzése támadhatna vele kapcsolatban. – Nos, most már van valaki, parancsnok. – De nem olyasvalaki, aki valóban ismeri, uram.

274

– Gondolja, ön elég jól ismeri ahhoz, hogy habozás nélkül kijelenthesse, a korvettkapitány nem lehet bűnös abban, amivel megvádolták?

– Magánál mindenképpen jobban ismerem, erre mérget vehet. Zárka Jones úgy gondolta, elég volt ennyi ütésváltás a burmai bevetés nagydarab, sebesült

hősével. – Nincs több kérdésem – jelentette ki. Al Surprenant következő tanújaként Rusty Bennett parancsnokot szólította, aki megerősí-

tette, hogy valóban határozottan tiltakozott Reid parancsnok viselkedése ellen, amikor az úgy határozott, nem fognak a tengeralattjáróval partközelbe menni, ezzel a sebesült fóka segítsé-gére sietve.

– Emlékszik még, pontosan milyen szavakat használt, Bennett parancsnok? – Többé-kevésbé. Elmondtam neki, hogy az akció az én kérésemre indult meg, és hogy

ezzel szeretném egy legkiválóbb emberem életét megmenteni. A kapitány ekkor emlékeztetett rá, hogy nekem, mint vendégnek, egyáltalán semmilyen jogom nincs az ő hajóján. Hozzátette még, hogy nem tűri az ellentmondást. Ezután kijelentette: „Mégis mi folyik itt? Valami sötét összeesküvés? Nos, éppen rossz embert választottak, hogy hülyét csináljanak belőle.” Azt állította, szándékosan megvártuk, amíg ő elalszik, és rosszindulatúan felülbíráltuk a parancsa-it.

– Ön mit gondolt ezt hallva? – Nagyon különösnek tartottam. Tudja, a parancsnok olyan volt, mintha paranoiás lenne. – TILTAKOZOM! A tanúnak nagy valószínűséggel fogalma sincs róla, mit jelent ez az

orvosi kifejezés. – Helyt adok. – Akkor a hibbant megfelel? – ajánlotta a Maine partvidékéről származó fóka. – TILTAKOZOM! A tanúnak nincs joga ahhoz, hogy az elmebetegséggel kapcsolatos ki-

jelentéseket tegyen védencemre vonatkozólag. – Én személy szerint elfogadom, ha egy tapasztalt SEAL-parancsnok azt állítja valakiről,

hogy hibbant – felelte Dunning kapitány. – Elutasítva. – És most, parancsnok úr – folytatta Al Surprenant. – Megengedné, hogy önnek is felte-

gyem ugyanazt a kérdést, amit Hunter parancsnoknak is feltettem? Ön is hozzá hasonlóan határozottan ellenzi Headley korvettkapitány törvényszék elé állítását?

– Igen, uram. Ha az esküdtszék zendülés vádjában bűnösnek találja, akkor azonnal be-adom a lemondásomat.

– Mi volna ennek az oka? – Ugyanaz, ami Hunter parancsnok esetében. Headley korvettkapitány mentette meg a fó-

káim életét. – Nincs több kérdésem. Zárka Jonesnak szintén nem volt, így Al Surprenant beszólíthatott számos egyéb, kisebb

tanút, mint Josh Gandy korvett-kapitányt, Drew Fisher tengerészaltiszt-főnököt és Matt Singer hadnagyot akik egytől egyig kijelentették, hogy teljes mellszélességgel kiállnak Headley korvettkapitány oldalán. Az ügyvéd behívott még két sebesült fókát, Csörgőkígyó Daviest és Dallas MacPherson hadnagyot, akik mindketten megerősítették, ha a USS Shark az utolsó pillanatban nem érkezik meg, akkor kétségtelenül mindannyian halottak volnának.

Ezután, viszonylag gyors egymásutánban behívatta a három pszichológust, akik egymástól függetlenül, mindannyian megvizsgálták Reid parancsnokot. Egyikük határozottan kijelentet-te, hogy véleménye szerint nincs semmi baj a parancsnokkal, és ettől lehetetlen volt eltéríteni. A másik kettő már nem volt ennyire biztos a dolgában. Egyikük sem jelentette volna ki egyér-telműen, hogy Reid őrült, abban azonban egyetértettek, hogy az Egyesült Államok haditenge-részete egyik parancsnokához képest különös nézeteket vall.

275

Al Surprenant kérdezett, alkudozott, túllépett az udvarias kérdésfeltétel határain, majd a vádló méltatlankodó, „TILTAKOZOM!” felkiáltásai után gyorsan visszavonulót fújt. Egyszer már hajszál választotta el attól, hogy az egyik pszichológusból kikényszerítse a megállapítást, miszerint Reid parancsnok túl furcsa volt, és túlságosan mélyen hitt a francia admirálissal való kapcsolatában ahhoz, hogy modern atom-tengeralattjárót bízhassanak a gondjaira. A re-inkarnációban és a szellemekben való hit azonban nem tartozott az „őrült” kategóriába. Al bebizonyította, hogy a parancsnok személyisége bizarr és végletekig labilis. Majdnem sikerült igazolnia, érzelmileg mennyire gyáva Reid. Azzal kapcsolatban azonban, hogy Reid elég megbízhatatlan lett volna azon a reggelen a parancsnokság alól való felmentéséhez, nem sike-rült bizonyítékot kicsikarnia.

Közvetlenül ebédszünet után az ügyvéd a tanúk padjára szólította az első tisztet, hogy eskü alatt vallhasson a saját védelmében. Mielőtt ez megtörtént volna, Al Surprenant engedélyt kért, hogy felolvashasson „még két-három sort a Haditengerészeti Szabályzat 1088-as cikke-lyéből, melyet a vád láthatólag nem idetartozónak ítélt.” Ezután jól hallhatóan kijelentette: „A katonai jellem nagyon fontos része az intelligencia és félelmet nem ismerő kezdeményezőkés-zség. Ezen szabályzatok célja nem lehet az, hogy megakadályozza e jellemvonások kihaszná-lását.”

Miközben ezek a határozott szavak elhangzottak, Headley korvettkapitány mozdulatlanul ült a tanúk székében. Látta, amint Dunning kapitány bólint a felolvasott szöveg hallatán, és továbbra is szálegyenesen ül hófehér egyenruhájában, majd határozottan és habozás nélkül kezdett válaszolni a védője által feltett kérdésekre.

– Mikor valóban döntésre került volna a sor, az ön véleménye szerint miért utasította visz-sza Reid parancsnok a fókáknak nyújtandó segítséget?

– Két okból, uram. Először is nem akart belekeveredni még egy olyan hatalmas katasztró-fába, amilyet hite szerint előző életében már átélt. Kettő, állandóan azt ordította, hogy a Mer-kúr visszafelé halad.

– Mit ordított? – Azt, hogy a bolygó, mely mindannyiunk sorsát irányítja, megállt a mennyekben, és haj-

nalra visszafelé fog haladni. – Erre ön mondott valamit? – Ha jól emlékszem, csak annyit kérdeztem: „Nem hülyéskedik?” Mivel a helyzet megol-

dása nemigen tűrhetett halasztást, ezt a bizonyos gondolatot enyhén szólva különösnek talál-tam.

– Ennek a beszélgetésnek más is fültanúja lehetett? – Nem, uram, mert a kabinjában tartózkodtunk. Miután azonban a fókák leadták a segély-

kérő üzenetüket, a tengeralattjáró irányítótermében, az előbb elhangzott véleményt mindenki jelenlétében megismételte.

– Miután ön eljött a parancsnok kabinjából, azonnal visszatért az irányítóterembe? – Igen, uram. Én voltam megbízva a hadművelet irányításával, így habozás nélkül paran-

csot adtam, hogy a tengeralattjáró emelkedjen a felszínre, és induljon el a part irányába, a fiúk kimentésére.

– Azzal tisztában volt, hogy éppen kínai helikopterek támadják őket? – Igen, uram. – És ön mekkorának ítélte a kockázatot? – Úgy terveztem, hogy 700 méterről leszedjük a helikoptereket Stinger rakétáinkkal, a hí-

don állva. Ezek ugyanis nagyon pontos fegyverek. – Milyen veszélyt jelentett ez az ön hajójára nézve? – Véleményem szerint elhanyagolható mértékűt. Arra számítottam, hogy a kínaiak raké-

tákkal lesznek felfegyverezve. Azonban azt is tudtam, hogy hajnali köd borítja majd a vízfel-színt, és a pilótáik egyébként is el lesznek foglalva az M-60-aikkal rájuk folyamatosan tüzelő

276

fókákkal. Ha mi a felszínen, Stingerekkel a kezükben várjuk őket, az általuk esetlegesen hor-dozott tengeralattjáró-elhárító aknák és mélységi bombák nagyrészt használhatatlanok lesz-nek. Úgy ítéltem meg, hogy elég jó esélyünk van a sikerre.

– Nem tartott tőle, hogy a Sharkot elsüllyeszthetik? – Uram, a Shark az Egyesült Államok haditengerészetének egyik hadihajója. És ott volt

előttünk nyolc nagyra becsült bajtársunk, akiket éppen kínai helikopterek tartottak tűz alatt. Még szép, hogy a segítségükre siettünk! Hiszen ezért vagyunk. A haditengerészetnél szolgá-lunk, nem a kiscserkészeknél. Igen, tartottam tőle, hogy a hajó elsüllyedhet. Annyira azonban nem, hogy ne próbáltam volna megmenteni az embereinket.

– Mi történt, amikor a parancsnok az irányítóterembe lépett? – Elmondtam neki, pontosan mit csinálunk, és ahogy számítottam rá, ő hevesen ellenke-

zett. – Miért számíthatott erre? – Mert Reid parancsnok nem más, mint egy istenverte gyáva féreg. És egyértelműen bo-

lond. Ezen utoljára kimondott szavak Damoklész kardjához hasonlóan csüngtek a tárgyalóterem

mozdulatlan levegőjében. – TILTAKOZOM! – kiáltotta Zárka Jones, és felugrott a székéről. – Elutasítom – vakkantotta Dunning kapitány. – Hiszen ez az egész ügy veleje. A vádlott-

ként jelen levő ET-től megkérdezték a véleményét, és ő meg is mondta. – A parancsnok attól tartott, hogy a hajót elsüllyeszthetik, és vele együtt a teljes legénysé-

ge is meghal? – folytatta Al Surprenant. – Természetesen. Mivel a Merkúr éppen visszafelé haladt, meg volt róla győződve, hogy

ez biztosan be fog következni. – Ezt hangosan ki is mondta? – Ezt ordítozta, uram. „Visszafelé! Visszafelé! A nagy bolygó, a Merkúr hátrafelé halad!”

Mindenki füle hallatára azzal vádolt, hogy nemtörődöm tiszt vagyok, akinek fogalma sincs róla, milyen folyamatok zajlanak a csillagövben. Kijelentette, az én életem teljesen jelentékte-len, és semmit nem tudok. Hogy életünk minden részére, különösen, ami a szállítást és a hír-közlést illeti, hatalmas befolyása van a Merkúrnak, és hogy az az istenverte bolygó éppen visszafelé jár.

– És ezután. – Közölte velem, nem hagyhatja, hogy a tengeralattjáró a felszínen haladva közelítsen két

kínai tengeralattjáró-elhárító helikopter felé, miközben a Merkúr visszafelé halad. – Korvettkapitány úr! A haditengerészetben bevett eljárás hadműveleti kérdések eldönté-

sében figyelembe venni eme távoli bolygó pályájának alakulását? – Nem, uram. – És soha nem volt az? – Tapasztalataim szerint nem, uram. Számomra is teljesen új elképzelés volt. – Ezután mi történt? – Parancsot adott, hogy azonnal fordítsam meg a tengeralattjárót, és a fókáktól távolodva

haladéktalanul térjek vissza aTP-re. – Teljesítette? – Nem, uram. Közöltem vele, hogy ez teljesen lehetetlen. És nem lennék rá hajlandó. Erre

ő megjegyezte, hogy egyszemélyes lázadásba kezdtem. – Ez megváltoztatta a véleményét, és elindult visszafelé… mint a Merkúr? – Nem, uram, semmi ilyesmi nem történt. – Folytatta a mentőakciót?

277

– Igen. Közöltem a parancsnokkal, hogy a hajó minden egyes felelős tisztjének a támoga-tását élvezem. Nem vagyok hajlandó sorsukra hagyni a fókákat. A Szabályzatnak megfelelőn felajánlottam neki a lehetőséget, hogy beteglistára vétetem. Ebbe nem egyezett bele.

– Ezután? – Parancsot adtam a kormányosnak, hogy tartsa az irányt a felszínen maradva, ezután uta-

sítottam a legénységet, hogy hozzák fel a rakétákat. – Ezt követően ön és legénysége végrehajtotta a mentőakciót. Ön személyesen is a pa-

rancsnoki toronyban tartózkodott, a tűzvonalban? – Igen, uram. – Ön irányította a rakétatüzet? – Igen, uram. Én magam is kilőttem egy rakétát, és célba is találtam vele, felrobbantva ez-

zel a második kínai helikoptert. Al Surprenant korvettkapitány csak a fejét ingatta, majd kitört belőle: – Istenem! És most még magát akarják elítélni? – Igen, uram. – Nincs több kérdésem. A tárgyalóteremre megsemmisítő erejű csönd telepedett, miközben a védő végre a helyére

ült, Zárka Jones testtartásában pedig mintha valamiféle megadást lehetett volna felfedezni, miközben felállt.

– Headley korvettkapitány, a bíróság korábban hallhatta, hogy gyermekkoruk óta kitűnő barátságban áll Hunter parancsnokkal. Tévednék, ha azt állítanám, hogy ön mindent megtenne barátja megmentéséért, beleértve azt is, hogy zendülést robbantson ki a saját hajóján?

– Nem uram, nem tévedne. És ugyanezt a többiekért is megtettem volna… hozzátehetnék még valamit, uram?

– Kérem. – Uram, ha akar, ezer éven keresztül is kérdezhet. Szeretném most megkímélni a szócsép-

léstől. Habozás nélkül fosztottam meg a kapitányt a parancsnokságtól, és folytattam a mentő-akciót saját magam, ha pedig ezerszer ismétlődhetne meg a történelem, akkor minden alka-lommal ugyanígy tennék. Remélem, elég érthetően beszéltem, ügyész úr.

– Tökéletesen. Az igazat megvallva ön a tökéletes zendülő iskolapéldája lehetne. Nincs több kérdésem. A vád végzett.

A civil tárgyalásoktól eltérően ezúttal nem tartottak záróbeszédet sem az elnök, sem a vád és a védelem képviselői. Dunning kapitány egyszerűen csak felállt, majd kivezette az esküd-teket. Headley korvettkapitány, védője társaságában szintén elhagyta a tárgyalótermet, velük ment Bergstrom és Curran tengernagy is. Nem kell sokáig várniuk.

A fő tárgyalóterem mögötti helyiségben Boomer Dunning gyorsan maga köré hívta az es-küdteket.

– Először a hadnagy véleményét szeretném hallani, mert nem akarom, hogy a nálánál ma-gasabb rangú tisztek nézetei befolyásolják a döntésében. Hadnagy?

– Nem bűnös, uram. Reid egyértelműen bolond. Szerintem őt kellene hadbíróság elé állí-tani, mert gyáván viselkedett az ellenséggel szemben.

Boomer bólintott. – Korvettkapitány? – Bűnös. Ha a parancsnok azt mondja, hogy nem, a kockázat túl nagy, akkor a vita le van

zárva. Ebben a kérdésben csakis a parancsnok dönthet, akit egyébként sem vádoltak semmi-vel.

Dunning kapitány a második korvettkapitány felé fordult. – Az ön ítélete?

278

– Bűnös. Headley-nek, mindegy milyen jó szándék vezérelte a tetteit, nem volt joga ah-hoz, hogy átvegye a hajó parancsnokságát. Arról nem beszélve, hogy letartóztassa a saját ka-pitányát.

– Na és önnek mi a véleménye? – kérdezte Dunning a negyedik esküdt felé fordulva. – Nem bűnös. Szerintem az ET helyesen tette, hogy átvette a hajó parancsnokságát, hiszen

súlyos aggodalmak merültek fel Reid alkalmasságára nézve, és hogy képes lesz-e helyes dön-téseket hozni.

– Kiváló. Azért szeretném tisztázni, hogy egyikük sem hajlandó megváltoztatni az állás-pontját. Átvegyük még egyszer az ügyet? Vagy tárgyaljunk még róla?

Mindenki határozott álláspontot foglalt el, és senki nem akart tovább beszélni. 2-2 volt az eredmény. Dunning kapitány lesz hát az, akinek döntenie kell Headley korvettkapitány sorsá-ról.

– Helyes. Uraim, néhány percen belül visszatérünk a tárgyalóterembe, ahol én is közlöm a döntésemet, és rövid záróbeszédben foglalom össze döntésünk indokait.

Leült az asztalához, és egy ideig figyelmesen írt abba a nagy jegyzettömbbe, mely bőr mappájában volt. Ezután felállt, és intett négy kollégájának, hogy kövessék. Visszasétáltak a tárgyalóterembe, Dunning kapitány levette a kardot a falról, majd az asztalra helyezte.

– Szóljanak nekik, hogy bejöhetnek – parancsolta. Headley korvettkapitány lépett be utolsóként, és hitetlenkedve nézte az asztalra tett kardot,

miközben leült védőügyvédje asztalához. – Közölnöm kell önökkel, hogy az esküdtek szavazatai alapján az eredmény 2-2 lett, én

pedig most mindenki jelenlétében közlöm véleményemet, ezzel meghozva az ügyben az ítéle-tet – kezdte a korábban tengeralattjáró-kapitányként szolgáló tiszt. – Legelőször is szeretném tisztázni, hogy Headley korvettkapitány véleménye a Merkúr megváltozott pályájáról, illetve Reid parancsnok azon egyéb gyarlóságaival kapcsolatban, melyek ez ügyben felmerültek tel-jesen mellékesek, és ennek a bíróságnak nem az ezek fölötti ítélethozatal a célja. Mi most azért gyűltünk össze, hogy eldöntsük, az a parancs, melyet Reid parancsnok adott június azon bizonyos hajnalán, valóban olyan hibás és őrült volt-e, amiért a 1088-as cikkelynek megfele-lően mindenképpen meg kellett fosztani őt a hajó parancsnokságától. Mert mi is volt ez a pa-rancs? Kijelentette, hogy nem hajlandó atom-tengeralattjárójával a felszínen maradni, és ezzel kockáztatni a fedélzeten tartózkodó, 107 főnyi legénységének az életét csak azért, hogy nyolc embert megmentsen. Hibás döntés volt ez? A történtek fényében, talán igen. Egy őrült dönté-se volt? Semmiképpen. A gyávaság jelei felfedezhetők voltak benne? Ez újra csak lehetséges. Ennél viszont nem több.

Azonban tényleg elég különös volt ahhoz, hogy megfosszák a parancsnokságtól, őrizetbe vegyék és a kabinjába zárják, mialatt első tisztje veszi át a hajó irányítását? A válasz egyér-telmű. Nem. A legkevésbé sem volt az. A vádlott tehát bűnös. Bűnös abban, hogy nyílt tenge-ren zendülést robbantott ki. A törvényszék ennek ellenére nem kívánja börtönbüntetésre ítélni, mint ahogy egy ilyen súlyú esetben ez elvárható volna. Ezzel szemben a lehető legsúlyosabb megrovás mellett azonnal elbocsátjuk a haditengerészetnél folytatott aktív szolgálatból. A bíróság ezenkívül javasolja, hogy Reid parancsnok soha többé ne szolgálhasson az Egyesült Államok haditengerészete egyetlen olyan tengeralattjárójának parancsnokaként, mely bármi-lyen módon is részt vesz a Különleges Erők hadműveleteiben. Ez minden. Azért szeretném még felhívni néhány dologra a jelenlevők figyelmét: ha hagynánk, hogy bármilyen korvettka-pitány átvegye a hajók irányítását minden olyan alkalommal, amikor valamiben nem ért egyet a parancsnokával, akkor hamarosan nem lenne haditengerészetünk sem. Óriási felfordulás támadna nagyon veszélyes hadihajókon, ítéletemet szigorúan az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének érdekeit szem előtt tartva hoztam meg. Ez az egyetlen ítélet, mely június 7. óta ez ügyben született.

279

Már rég elmentek az első, zendülés ügyében összehívott haditörvényszék tagjai, amikor Dan Headley korvettkapitány még mindig csak állt mereven védője asztalánál, és a hosszú, mahagóni asztalt bámulta. Még mindig a míves kard kegyetlen acélpengéjére nézett, mely éppen rá mutatott.

Epilógus Rick Hunter és Dan Headley együtt tértek haza a Blue Grassre. Az öreg Bart Hunter meg-

jegyezte, hogy már éppen ideje volt, azonnal nyugdíjba vonult, és a nyüzsgő, Hunter-völgyi Telivértenyésztő Farm irányítását teljes egészében fiára hagyta. Rick így egyetlen hét leforgá-sa alatt a haditengerészet SEAL századának parancsnoki irodájából, egy több millió dolláros társaság elnöki székébe került. Első lépéseként a föld, a kancák és a csődörök tulajdonjogának több mint tíz százalékát Dan Headley nevére íratta. Egy hét sem kellett hozzá, és a Hunter-völgy fejléces levélpapírján a következő szöveg volt olvasható: Igazgatók Richard Hunter (elnök), Dan Headley (alelnök telivértenyésztő műveletek), Bart Hunter (tanácsadó), Robert Headley (csődörök). Bart meglepődött ugyan, de nem ellenkezett.

– Nekem és apámnak ötven évünkbe telt, hogy ezt a helyet felépítsük – jegyezte meg. – Te pedig nem egészen tíz perc alatt feldaraboltad, és elajándékoztad jó szomszédainknak.

– Dannynek is csak vagy tíz percébe került, hogy megmentse az életemet, apa – felelte Rick. – Ez azért szerintem jó csere volt.

– Mindenesetre örülök, hogy Danny úgy döntött, ahogy. Ha te úgy látod, ez tisztességes csere, akkor legyen. Csak tisztességgel lehet jó üzletet vezetni.

– És az élet is csak így ér valamit – mondta a fia. Rusty Bennett szintén leszerelt, hazament Maine-be, és átvette édesapja két rákhalász-

hajójának az irányítását. Frenchborough kis szigetére költözött, ahol édesanyja ősei már vagy 150 éve éltek. Hat hónappal később feleségül vette az egész sziget legszemrevalóbb – és nála tizenkét évvel fiatalabb – lányát.

Donald Reid parancsnokról soha senki nem hallott többet. Leszerelt, és feleségével és csa-ládjával Franciaországba, Grasse-ba, egy kis családi házba költözött.

John Bergstrom nagyon mérges volt, amiért egyszerre veszíti el két legjobb parancsnokát, és Morgan tengernagynak öt kemény hetébe telt, mire sikerült meggyőznie, hogy ne mondjon le. George Morris felgyógyult, és visszatért Fort Meade-be. Újonnan kinevezett személyi tit-kára James Ramshawe korvettkapitány lett.

A Washingtonba akkreditált kínai nagykövet, Ling Guofeng őexcellenciája, nem is emlé-kezett rá, mikor volt ennél keményebb találkozása Arnold Morgan tengernaggyal. Az ameri-kai nemzetbiztonsági tanácsadó, aki kénytelen volt elismerni, hogy az Egyesült Államok keze is benne volt a Haing Gyi-szigeten létesített kínai haditengerészeti támaszpont pusztulásában, egyértelműen kijelentette, országa nem fogja tűrni a kínai terjeszkedést sem az Indiai-óceánon, sem annak közelében.

Hozzátette, ha a pekingi kormány még egyszer arra merészeli ragadtatni magát, hogy az ipari világ szabad olajszállítási útvonalaival játszadozzon, akkor az Egyesült Államok min-dent el fog követni, hogy a Haing Gyi-szigeten lejátszódó katasztrófa egyszerű pikniknek tűn-jön a következmények mellett. A tengernagy szó szerint felállt, és úgy oktatta ki a kínai nagy-követet. Elmondta neki, most már Peking is láthatja, mivel jár, ha valaki magára haragítja az amerikai szuperhatalmat.

280

– Egyvalamit ne felejtsenek el, Ling. Viselkedjenek. Nem akarok több kalandozást a saját felségvizeiken kívülre. Mert ha ez megtörténik, kíméletlenül lesújtunk. Rendben van, rendben van. Gondolom, fikarcnyit sem érdekli magukat az egész. Megszerezték Tajvant, ami miatt egyébként is belevágtak ebbe az egészbe. Az ár, amivel ezért fizetniük kell, hogy mostantól ez a legtávolabbi pont, ahová a partjaiktól még eltávolodhatnak. Addig legalábbis, amíg én ülök ebben a székben, mindenképpen. Ami pedig a legtöbb kedvezményt élvező partnerállami stá-tust illeti, azt jobb, ha örökre elfelejtik.

A nagykövet felállt. Biccentett, majd az ajtó felé indult. Mikor kinyitotta, Arnold Morgan halkan utána szólt:

– Pax Americana, Ling. Ezt ne felejtse el. – Elnézést – felelte a kínai. – Nem értettem, amit mond. – Majd rájön – horkantott a tengernagy.

Köszönetnyilvánítás Mint mindig, most is sok olyan, jelenleg is szolgálatot teljesítő tiszt van, aki cseppet sem

szeretné, ha tanácsadóként hivatalosan is említést tennék róluk a könyvemben. A témák, me-lyekben segítenek, mindig is túl titkosak, túl bizalmas természetűek, a forrásaim pedig túl magas rangúak ahhoz, hogy néven nevezzem őket.

Még hogy akarom-e látni a nevemet a TE egyik könyvedben? Most viccelsz velem? Ennek ellenére évről évre segítenek, hogy elmondhassam történeteimet, tanácsokkal látnak el, és fontos részleteket közölnek, mert hisznek benne, hogy a közvélemény ilyen módon nagyobb megbecsüléssel tekint majd az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erőinek hőseire.

A szárazföldi támadással kapcsolatos tervek elkészítésében a Különleges Erők korábbi tisztjei segítettek. Fort Meade ördögien titkos hírszerzői világába olyan, korábbi személyek engedtek számomra bepillantást, akik így is szeretnék hangsúlyozni, milyen félelmetes prof-izmussal dolgoznak ott.

Mindazonáltal a tengeren játszódó részekkel kapcsolatban – mint mindig – ez alkalommal is Sir John „Sandy” Woodward tengernagy volt a fő tanácsadóm, korábbi harccsoport-parancsnoka a brit Királyi Haditengerészet azon flottájának, amely 1982-ben megnyerte a Falkland-szigetekért vívott csatát.

Mind a tenger felszínén, mind a felszín alatt, Sandy tengernagy velem együtt próbálja ér-zékeltetni az olvasóval, milyen érzés lehet egy tengeralattjáró irányítótermében állni. Ha ő nincs, akkor minden bizonnyal képtelen lettem volna életet lehelni a felszín alatt folytatott hadviseléssel foglalkozó részekbe.

281

A hadbírósági tárgyalásokkal kapcsolatos végső részletekkel azonban már nem őt zavar-tam, inkább az Egyesült Államok Haditengerészetének olyan, jogi kérdésekben otthonos tag-jai voltak a forrásaim, akik ugyancsak nevük elhallgatását kérték.

Ezek a szakértők csatlakoztak ahhoz a számtalan új tanácsadómhoz, akik szintén szerették volna megőrizni névtelenségüket: az olajszállító tankerek kapitányaihoz, akik elmondták vé-leményüket fokozottan gyúlékony szállítmányukkal kapcsolatban; az olajfúró-társaságok ve-zetőihez, akik próbálták elképzelni, ők vajon hogyan viselkednének, ha ilyen krízishelyzetbe kerülnének; valamint az Aeroflot egyik főnökéhez, aki mindent elmondott nekem az Andropovval kapcsolatban anélkül, hogy tudta volna, végül mire szeretném felhasználni az információt!

Ritka, név szerint említhető forrásaim egyike a geopolitikával foglalkozó kiváló író, utazó és tudós, a Cape Codban élő Charles Stewart Goodwin, aki segített az ókori kínai flottákkal kapcsolatos kutatásaimban, és beszélt nekem a Tajpejben található Nemzeti Palotamúzeum-ban őrzött dolgokról. Az ő írásai, melyek globálpolitikai kérdésekkel kapcsolatban jelentek meg, nélkülözhetetlen forrást jelentettek számomra.

A reinkarnációval és a poszt-traumás stresszel kapcsolatos tudásáért és szakértelméért kö-szönetet kell mondanom a virginiai dr. Barbara Lane-nek, akinek könyve, A csatatér vissz-hangjai: Személyes történetek a Polgárháború idején megélt korábbi életekről, talán a leg-jobb, amely ebben a témában született. Dr. Lane tudása ezen két témában, valamint az, hogy különösen otthon van az ennél sokkal földhözragadtabb dolgokban is, az egyik legfontosabb forrást biztosította számomra kutatásaim során. A harctéri stresszel kapcsolatos témában saját véleménye szinte teljesen egybevágott mindazzal, amit Woodward tengernagy mondott el nekem.

Szintén szeretnék köszönetet mondani jó barátomnak, Chris Choi Man Tatnak, akinek nyájas modora és udvarias viselkedése – mellyel a Kite-ot, egész Dublin legkiválóbb kínai éttermét igazgatja – bámulatosan leplezi, hogy valaha egy óriási olajszállító tanker fedélzet-mestere volt, és hajójával ide-oda ingázott Mexikói-öböl és a Távol-Kelet között. Eme gigan-tikus vízi járművekkel kapcsolatos személyes tapasztalatai állandó információforrásaimmá váltak.

Végül pedig megköszönöm régi barátomnak, Olivia Oaksnak, aki meg volt győződve róla, azért jön el hozzánk, hogy egy csendes hétvégét töltsön el velem és családommal, de végül majdnem 15 órán keresztül olvasta a kéziratot, kijavítva a helyesírási hibákat. Éppen ezért minden ilyen nemű hibáért – persze teljesen igazságtalan módon – kész vagyok őt felelőssé tenni.

A Lázadás a Shark fedélzetén teljesen a képzelet szüleménye. Minden szereplő, akikről olvashatnak, csakis az én fantáziámban él, és – habár bizonyos főiskolai baseballjátékosok felismerhetik benne a nevüket – sem életük egyetlen mozzanatának, sem bármi másnak egyál-talán semmilyen köze sincs a valósághoz.

Patrick Robinson

1 Commander-in-Chief Pacific Fleet, vagyis a beosztás angol nevének rövidítése 2 Commander, Submarine Force, Pacific Fleet

282

3 Special War Command, az eredeti angol elnevezés rövidítése. 4 Búvárszállító jármű 5 A Navy SEAL az Egyesüli Államok haditengerészeténél létrehozott különleges alakulat. Neve a Sea, Air and Land Team – vagyis Tengeri, Légi és Szárazföldi Osztag – rövidítése. A szó másik jelentése „fóka”. Elterjedt gyakorlat, hogy az alakulat nevének rövidítését többes számban – angolul SEALs – a szóban forgó alakulatnál szolgáló katonákra használják. Ezt figyelembe véve, az Egyesült Államok haditengerészetének különleges erőinél szolgáló kato-nákra utalva a könyvben a „fókák” kifejezés olvasható. 6 Egy csomó 1,85 km/h-nak felel meg, vagyis ez a sebesség közel 1020 km/h 7 Egy csomó, nagyjából 1,85 km/h-nak felel meg, vagyis a húszcsomós sebesség durván 37 km/h 8 1 amerikai gallon = 3,78 liter 9 1 öl = 1,821 m, vagyis ez a mélység durván 90 m-nek felel meg 10 1997. június 28-án vívott nehézsúlyú ökölvívó-mérkőzésük alkalmával Mike Tyson, az egykori világbajnok és kihívó, kiharapott egy darabot Evander Hollyfield, akkori bajnok fülé-ből 11 Intercontinental Ballistic Missilc, vagyis interkontinentális ballisztikus rakéta 12 Basic Underwater Demolition/SEALs gyakorlatilag a SEAL alapkiképzésének az elnevezé-se 13 David „Sam Fia” Berkowitz az 1970-es évek egyik legrettegettebb sorozatgyilkosa volt New York Cityben. Tetteit azzal igazolta, hogy „Sam” súgta neki, mit tegyen. Meggyilkolt hat embert, hét másikat pedig súlyosan megsebesített. Jelenleg 365 éves börtönbüntetését tölti a Sullivan Fegyházban, Fallsburgben, New York államban. 2002-ben helyezhető először felté-telesen szabadlábra. 14 Peter Sutcliffe, a bíróság előtt tett vallomása szerint 1975 és 1981 között – állítólag Isten parancsára – tizenhárom nőt, köztük prostituáltakat gyilkolt meg, további hét olyan áldozata volt, aki túlélte a támadást. Végül összesen öt gyilkosságot sikerült rábizonyítani. Jelenleg életfogytiglani börtönbüntetését tölti.