PENTAGRAM Az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Szellemi Iskolájának folyóirata

Ez a folyóirat a figyelmet az új kor­szakra hívja fel, mely az emberiség számára elkezdődött. Az Arany Rózsakereszt Lectorium Rosicrucianum képében működő Szellemi Iskolája a korszakunkban az emberiségre beáramló impulzu­sokra reagál. Ezzel az emberiséget felszabadító munkát szolgálja, ame­lyet az Egyetemes Szerzet végez. Az ember feladata a szórna pszichi-kon, az arany menyegzői ruha meg­szövése, mert ez lesz az a test, amelyben az ember beléphet a felet­tes természetbe, ha legyőzte az alantas természetet és a halált.

A pentagram, az ötszög minden időkben az újjászületett ember, az új ember jelképe volt. Ugyanakkor a mindenséget és ennek örök alakulá­sát is jelképezte, amelyben Isten ter­ve megnyilvánul. Egy jelképnek azonban csak akkor van értelme, ha az életben megvalósítják. Ha az em­ber az ő mikrokozmoszában, az ő kis világában valóra váltotta a pentagra-mot, akkor győzte le a halált. Akkor bejárta a transzfiguráció ösvényét. Olvasóit ez a folyóirat erre a szelle­mi forradalomra akarja felszólítani, amelynek az emberben kell leját­szódnia.

Utánnyomás csak a forrás megemlítése és támpéldány ellenében lehetséges

LECTORIUM ROSICRUCIANUM Budapest, Szőlő u. 23. 1034

A r a n y R ó z s a k e r e s z t

Budapest, Rózsa u. 95. 1064 Debrecen, Berta u. 7. 4030 Dunaújváros, Erkel kert 14. 2400 Nyíregyháza, Vécsey u. 40. 4400 Pécs, Orsolya u. 1. 7626 Szeged, Rózsa u. 6. 6723

Megjelenik kéthavonként 14. évfolyam 1998. 5. szám szeptember/ október

T A R T A L O M

Labirintus vagy útvesztő?

A labirintus eredete és jelentése

A labirintus, melyben az igazságot kutató ember tévelyeg

Az útvesztőből kivezető út a labirintus közepébe visz

Az élet útvesztője és a lélek kivezető útja

A knósszoszi labirintus

Az utolsónak lenni

HU ISSN 0865-4611 1

2

5

14

2 0

26

31

34

Pentagram

Labirintus vagy útvesztő?

A labirintus vagy útvesztő olyan lenyűgöző je lkép, mely az évszá­zadok során sokféle je lentést vett fel, és a szemlélőben is nagyon el­térő elképzeléseket hívott életre. A labirintus és útvesztő elneve­zést gyakran mint rokon értelmű szavakat használják. A labirintus addig je lenik meg útvesztőként, ameddig az ember az egyetlen, ki­fejezetten középre vezető utat fel nem ismeri. A labirintus céljába való tiszta belátás nélkül ez az út­vesztő csak furcsa, végtelennek tűnő kanyargós utak játéka. Mégis másképp áll a dolog az útvesztő­vel, mint a labirintussal, mert a labirintus egy maggal rendelkező részben, a középpontban végző­dik, az útvesztő ezzel szemben

oly sok utat, félrevezető ösvényt és zsákutcát foglal magában, hogy az áttekintés lehetetlenné válik, és zűrzavar keletkezik. A hermészi értelemben vett labi­rintus a mikrokozmosz belső mag­j á h o z vezető utat je lképezi. Aki a befelé vezető utat egyszer felfe­dezte, az a középpontot is el tudja majd érni, feltéve, hogy félútról nem fordul vissza. Egy labirintus­ban nincsen választási lehetőség a j o b b és a bal oldal között, csak azt lehet eldönteni, hogy tovább me­gyünk vagy nem. Aki nem képes kitartani, azt utoléri a halál. Aki azonban győztesként újra kilép a labirintusból, más ember lett. A labirintus szó eredetéről azt is fel tételezik, hogy a latin „laborin-tus"-ból származik, mely egy bel­ső munkára utal. így nézve a la­birintus olyan belső út, melyet az embernek fel kell fedeznie és be kell járnia. Ha ezt az utat egyszer valaki megtalálta, akkor elvileg már nem történhet hiba, hacsak

2

A Chartres-i Katedrális labirintusa Franciaországban. XVIII. századi rézmetszet nyomán; Bidteau

nem tér vissza érzékei útvesztőibe. Az útvesztő másrészről egy be­határolt tér is, amelyben az em­ber érzéki benyomásokra irányú-

ló tudatának vezetése alatt téve­lyeg. Egy útvesztő mindenféle lehetőséget, a látszólagos válasz­tás lehetőségét is nyújthatja,

melyek gyakran e l l e n t m o n d a n a k egymásnak . így az útvesztőt megfe le lő j e l k é p k é n t lehet hasz­nálni arra, hogy a külső élet egész zűrzavarát és konfl iktusait ábrázol ja. Vergi l ius, az ókori köl tő (Kr . e. 70-19) k ü l ö n b ö z ő útvesztőkről ír. Az egyik ilyen pl. ezer ösvényből és ezer el len­tétes irányból áll. Az útvesztőben va ló bolyongás szerinte k ibogoz­hatat lan nehézségeket okoz, me­lyeket nem lehet megoldani , mi­vel n incsen vi lágosan fel ismerhe­tő v isszavezető út. A P e n t a g r a m n a k ebben a számá­ban Ö n ö k az útvesztőben va ló b o l y o n g á s néhány nézetével ta­lá lkozhatnak, emellett azonban a labir intuson át az e m b e r legmé­lyebb lényéhez vezető cé l i rányos útról is szó esik. Egyúttal megkí­sérel jük e két j e l k é p közötti kü­lönbséget a lehető legegyértel­m ű b b e n ábrázolni és k ihangsú­lyozni, hogy e két fogalmat ne lehessen csak úgy fe lcseré lni . A szerzők, akik j e l e n k i a d á s munká la ta iban részt vettek, azt tapaszta l ták, hogy az ember i té­vutak ezen j e lképe éppen bizony­talan korszakunk igazságkeresőit érdekl i igazán. Az útvesztő és a labir intus magában az e m b e r b e n rejlik.

N e k i kell mindkettőt kikutatnia, hogy ezáltal önmagát és ezzel a prob lémáiból való kiutat, é lete

célját is megtalálja. A keresők száma minden országban robba­násszerűen növekszik! A tudat­lanság fátylai gyakran azonban oly áthatolhatat lanok, hogy csak kevesen vannak abban a helyzet­ben, hogy egy tiszta, valós kép­ből ki indulva keressék az igazsá­got. Ahogy a távoli múltban, úgy ma is úgy érzik, hogy az embert vonzza a labirintus, mert je lentős útmutatást tartalmaz számára a visszavezető útról. A hazautazás kezdete a mikrokozmosz közép­pontjában rejlik, és éppen erre szeretnénk a komolyan keresők figyelmét felhívni ebben a labi­rintussal foglalkozó számban. Reméljük, hogy ha Ö n ö k a témá­ról szóló vizsgálódásainkat ta­nulmányozzák, ta lálnak néhány útmutatót, legyen az bármilyen csekély is, mely közelebb viszi Önöket a saját forrásukhoz. És azt is reméljük, hogy ez ösztön­zés lesz arra, hogy földi tudatuk útvesztőit felcseréljék a saját la­bir intusukon átvezető világosan át tekinthető úttal, mely a közé­pen rejlő kincshez vezet. Az út­vesztő magára az emberre vonat­kozik, aki az élet két pólusa kö­zött ide-oda bolyong. A labirin­tus viszont azt mutatja, hogy van egy másik út is. A hazautazást az útvesztőben való bolyongás előzi meg !

A PliNTAGItAM SZERKESZTŐSÉGE

4

A labirintus eredete és jelentése

KI A LABIRINTUS SZÓT HALLJA VAGY OLVASSA, .AZ TALÁN ELŐSZÖR EGY

BONYOLULT, MESTERSÉGESEN KI­ALAKÍTOTT ÚTVESZTŐRE VAGY EGY VÁSÁRI MUTATVÁNYRA GON­DOL, MELYBEN JÓKAT LEHET BO­LYONGANI. UGYANAKKOR AZON­BAN PRÓBATÉTEL ÉS BIZONYÁRA MŰVÉSZET IS, HOGY A SOK LEHET­SÉGES IRÁNY KÖZÜL AZ EMBER MEGTALÁLJA A KIFELÉ VEZETŐ VAGY A KÖZÉPRE VIVŐ UTAT.

Maga a labirintus kifejezés egy áttekinthetetlen és ezáltal zavaros helyzetet je lez - vagy arra utal, hogy valaki megrekedt életének kibogozhatatlan nehézségeiben. A labirintus eredetét és je lentését kutatva óhatatlanul egy önellent­mondásba ütközünk, mivel a la­birintus és az útvesztő kifejezések között hasonlóságok és különbsé­gek is vannak. Röviden: egy labi­rintus lehet útvesztő, de egy út­vesztő sohasem lehet labirintus.

A vi lágon m a j d n e m m i n d e n ü t t ta lá lunk k i s e b b - n a g y o b b kövek­ből ö s s z e h o r d o t t é p ü l e t e k e t , já­ratokat és sp i rá l i sokat , m e l y e k labir intust k é p e z n e k . Ezen kívül l ab i r in tusábrázo lásokka l ta lál­k o z h a t u n k m é g k é z i r a t o k b a n , bar langra jzokon, é r m é k e n és más h a s o n l ó k o n is. N é h á n y la­bir intus ezek közül m á r t ö b b ezer éves, romjaik lá tványos­ságként szolgá lnak, vagy így említ ik őket.

A görög történet í ró H é r o d o t o s z (Kr. e. 484-425) Históriák című müvében egy ilyen labirintusról tesz említést, melynek romjait az egyiptomi Ars inoéban tett láto­gatásakor tekintet te meg. Ennek a helynek az egyik j e l e n t é s e egyiptomi nyelven „a tenger be­járatánál épült t e m p l o m " volt; másképpen „ A m e n e m h e t lakó­he lyének" is nevezték. H. P. Blavatsky Titkos tanok cí­mű könyve 2. kötetében azt írja, hogy ez a t e m p l o m e g y ü t t e s idő-

5

sebb, mint a Kheopsz-piramis , és hogy itt az ember i fajoknak és a három dinasz t iának (istenek, a h a r m a d i k és a negyedik faj aszt-rális fél istenei, va lamint az ötö­dik faj hőse i ) j e l k é p e s ábrázolá­sáról van szó, akik a „ t i sz ta" em­beri k i rá lyokat megelőzték. Ezek az egy iptomi labir intusban kü­lönböző folyosók és galériák r e n d s z e r e k é n t j e l e n n e k meg. Mi­vel a h á r o m pólusvál tozás te rmé­szetesen az ál latövi j egyek külső megje lentését is befolyásolta, ezért ezt a labirintust is minden a l k a l o m m a l m e g kellet volna vá l toztatni . N a g y o n is lehetsé­ges, hogy H é r o d o t o s z ezeknek az épüle teknek, osz lopcsarnokok­nak, k i rá lys í roknak és kamrák­nak az együttesét csak azért ne­vezte labir intusnak, mert a labi­r intus fogalmát a görögök gyak­ran olyan épületegyüt tes je lö lé­sére is használ ták, amelyben az e m b e r k ö n n y e n eltévedhet, így tehát m é g kérdéses, hogy az ilyen j e l l e g ű beavatóhelyek ere­deti neve megegyezet t-e a labi­r intus fogalmával . A tör ténészek úgy vélik, hogy ez a leírhatatla­nul kusza egyiptomi labirintus szolgá lhatot t ta lán alapul a híres krétai labir intus számára, melyet sokkal később építettek, és amely T h é s z e u s z , a M i n ó t a u r o s z és A r i a d n é fonalának mítoszával van összefüggésben.

EGY BEJÁRAT, EGY ÚT

Az ókorban a labirintus fogalmán mindenek előtt olyan épületet ér­tettek, melynek csak egy bejárata volt, és amelyet oly zegzugosra építettek, hogy az ide kerülő ide­gen mindenképpen eltévedt ben­ne. A reneszánsz idején ehhez a fogalomhoz kapcsolódott még az útvesztő nézete is. Hérodotosz szerint III. Amenem-het fáraó (Kr. e. 1842-1797) la­birintusát s írtemplomnak építették a hawarai piramis lábánál. A sír őrzői azt mesélték a görög törté­nésznek, hogy a földalatti kam­rákban tizenkét fáraó és számos szent krokodil van eltemetve.

6

Az Arsione melletti egyiptomi labirintus valószínű romjai. Az építmény egyiptomi el­nevezése: "Amenemhet él", valamint "A tenger bejáratának temploma".

Hérodotosz nem léphetett be ebbe az épületbe. A későbbi látogatók a világ hét csodájának egyikét látták ebben a kb. 300 * 250 mé­ter alapterületű épületben. Ma már gyakorlatilag csak egy pár oszlop maradt meg belőle. 1888-ban Flinders Petrie, angol régész megkísérelte kiásni a homokból a templomegyüttest, hogy kiderítse, miként juthattak el a sírrablók már évezredekkel ezelőtt is a zeg­zugos folyosókon keresztül a sír­kamrákhoz. A régész vé leménye szerint a sírrablóknak rendelkez­niük kellett az épület tervrajzával. Egyébként Flinders Petrie re­konstrukciója erről az egyiptomi labirintusról nem egyezik a misz­tériumlabirintus ismert formája-

val. Athanasius Kircher ( 1 6 0 2 -1680) német polihisztor az akko­riban ismert elbeszélések alapján és a saját ötleteit felhasználva, el­készítette ennek a labirintusnak a rajzát. Mindezek a fáradozások mégis inkább a rajzoló fantáziájá­ról tanúskodnak. A keresztény időszámítás kezdetének történet­írói leírásaikban mind foglalkoz­nak ezzel a rendkívüli épület­együttessel, ugyanakkor inkább kérdéseket vetnek fel, mintsem hogy választ adnának. Hérodotosz ábrázolása nagyon figyelemre méltó: egy elképzelhetetlenül nagy, tizenkét fedett udvarból és háro­mezer helyiségből álló épületet ír le, melynek egyik fele a föld fe­lett, a másik része a föld alatt van.

7

Athanasius Kircher (1602-1680) német tudós meg­próbálta rekonstruálni az egyiptomi labirintust. A labirintus körül a tizenkét Nomen (körzet) háza ta­lálható, melyről Hérodotosz beszél. Turris Babel,

Amsterdam 1679.

Egy másik görög történetíró, Dio-dorosz Sziculosz (Kr.e. I.sz.) sze­rint a labirintust síremlékül építet­ték az Egyiptom tizenkét tartomá­nyán uralkodó tizenkét királynak. Egyik görög sem tesz azonban említést arról, hogy itt zegzugos folyosók is lettek volna. Az épít­mény harmonikus e lrendezése egyáltalán nem engedi meg, hogy az ember úgy érezze magát benne, mint egy útvesztőben. Talán az épületek nagysága és áttekinthe­tet lensége okozta, hogy a későbbi leírásokban a „labir intus" szót használják. M é g később a labirin­tus kifejezést a „belső m ű " fo­galmával kapcsolták össze.

AZ IGAZI LABIRINTUS: A BEAVATÁS HELYE

Egy valódi misztériumlabi­rintusban a testi-lelki halál, az újjászületés és a beavatás játssza a főszerepet. Ez kü­lönösen érvényes az egyip­tomi misztériumokra és az ebből származó kultuszokra. A föld alatti helyiségek léte azt sejteti velünk, hogy itt egy sírtemplomról van szó. De az is kézenfekvő, hogy egy sírtemplom a beavatás helyeként is működhetett, ahol a fáraókat készítették fel papkirályi feladatukra. Később sok más labirintus töltött be hasonló szerepet.

Például Melanéziában, az Uj-Hebr idákhoz tartozó Malekula szigetén létezik egy szertartás, amelyben a halott lelkének a la­bir intushoz közeledéséről van szó. A halott ekkor megjelenik egy őr előtt, aki megrajzol neki egy labirintust, majd a rajz fele részét eltörli. Ha a lélek halhatat­lanná akar válni, akkor újra helyre kell állítania a labirintus eltörölt másik felét, csak így ju that el a középponthoz.

Sziklarajzokon vagy más alkotá­sok részeként az egész világon találkozhatunk labirintusábrázolá­sokkal. A legrégebbiek már több ezer évesek. Ezekben az ábrázolá-

8

sokban mindig szerves egység­ként jelenik meg a középre vezető spirális út. A labirintus alapfor­mája a körbe zárt kereszt. A kör a középpont körüli mozgás miatt keletkezik. A kereszt je lképezi a földet vagy a személyiséget, mi­vel mindkettőn a négy alapelem­ből vagy étererőből épült fel. Ez a négy elem a személyiség négy testében j á r m ű v é b e n is kifejezés­re jut . A kör a N a p , a makrokoz-mosz és a mikrokozmosz szimbó­luma, így lesz a labirintus a maga hét, kilenc, tíz vagy t izenkét fo­lyosójával vagy kanyarulatával a tájékozódás helyévé. Aki belép ide, rátér végérvényes küldetésé­nek útjára, mely a középhez, lé­nyének magjához vezet. Megkí­sérli a labirintus lehatárolt teré­ben, tehát önnön lényében, a két alapelv, vagyis a földi ember ke­resztje és az örökkévalóság köre

A Malekula szigetén, Seniangnál található labi­rintus csak kevéssé emlékeztet az ún. misztérium labirintusokra, funkcióját tekintve azonban hatá

rozott rokonságot mutat velük.

közötti kibékülést elérni. A labi­rintuson átvezető út tehát nem közvetlenül középre visz, hanem maximális kerülőutat je lent.

LABIRINTUSBÓL ÚTVESZTŐ?

Az útvesztő legrégebbi ábrázolása az itáliai reneszánsz korában, a XV. század elején je lenik meg. Később a barokk idején (mely Itáliában a XVI. század második felében kezdődött) és az ezt köve­tő rokokó korszakban megválto­zik az egyetlen úttal rendelkező labirintus képe; egy gondozott élősövényből álló útvesztővé ala­kul át, melynek semmi más fel­adata nincs, mint hogy az ide be­lépőt zavarba ejtse vagy éppen szórakoztassa. X. Kelemen pápá­ról feljegyezték, hogy a nála szol­gálatban lévőket szívesen küldte az útvesztővé kialakított kertjébe.

Mihelyt emberei ide bekerül­ve minden tájékozódásukat elvesztették, felszólította őket, hogy mielőbb térjenek vissza munkájukhoz. Az a döntő különbség a labirintus és az útvesztő között, hogy a labi­rintus legrégebbi formájában csak E G Y úttal, E G Y ösvény­nyel és csak E G Y bejárattal rendelkezett. Az útvesztő ez­zel szemben számtalan utat és sok lehetőséget foglal magá­ba. Az útvesztőben a falak

9

vagy akadályok oly magasak, hogy az ember képtelen átlátni rajtuk. A labirintusban nincsenek sem kereszteződések sem elágazások. Az egyetlen út minden bonyolult kanyarulat el lenére közvetlenül középre visz. Az ide látogató te­hát nem tévedhet el. így a labirin­tus annak a csodálatos útnak a je lképe, melyet minden igazság­keresőnek be kell j á rnia . A misz tér iumlabi r intus egy kerek vagy derékszögű formával ren­delkező geometr ia i a lakzat . Fe­lülről nézve h a r m o n i k u s képet mutat, mely a következő ismerte­tőjegyekkel rendelkezik : csak egyetlen bejárata van; útja átte­kinthetet len és sok kanyaru la ton át visz a k ö z é p p o n t h o z : a kanya­rulatok kitöltik az egész belső te­ret; a labirintus felépítése miatt az ide belépő abszolút biztosan középre ju t ; akik ezen az úton j á r n a k , azoknak a h a t ó s u g a r a egyre kisebb lesz. Fi lozóf iai lag tekintve ez a „ t e h e r " , a „földi b i r tok" elveszítését j e l e n t h e t i . Ezzel szemben a k o n c e n t r á c i ó , a belső felé fordulás, az út lénye­gére való irányulás gyarapodik . Emel let t feltűnik, hogy a m o z g á s a tágulás és az ö s s z e z s u g o r o d á s , a belélegzés és a k i lé legzés vál­takozását mutatja. Ez az irányát á l landóan vál toztató ingázó moz­gás három síkon megy végbe.

A görög labirintus szót a közép­korban a latin „laborintus" kifeje­zéssé alakították át, mely a „belső munkára" utal. Jóllehet úgy tűnik, hogy ez etimológiailag nem az eredeti je lentés, az elnevezés mégis egy olyan folyamatot jelöl, mely összefügg a labirintussal és az abban lejátszódó munkával. Aki a labirintus keskeny nyílásán bemegy, az már nem tájékozódhat a külső irányba, hanem a belső utat kell követnie. Útközben az ember többször elhalad szorosan a labirintus középpontja mellett, anélkül hogy elérhetné azt. Ez azonban nem je lent idővesztesé­get, mert aki mindig újra a cél felé közelít, és amelytől aztán mindig eltávolítják, az egy belső érlelődési folyamaton megy ke­resztül, melyben elszántságát és a célra törekvés képességét vizsgál­ják meg. A labirintusban nincs egyenes vonalú út. Ez valószínű­leg nem is vezetne a kívánt ered­ményhez. Végül az összeütközés magában a centrumban megy végbe. Különböző ábrázolások léteznek erről a középpontban le­zajló találkozásról. Az egyik kép egy életfát ábrázol, a másik tor­nyot vagy egy templomot, forrást, a halált, a Minótauroszt, egy za­rándokot, egy hegyet mutat. Ab­ban a mitológiai találkozásban, amely a krétai labirintusban leját­szódik, a hős Thészeusz a Minó-

10

taurosz (félig ember, félig bika) előtt áll. A Lélek bizonyos erői ennek a bikának vannak kiszolgál­tatva, melyet a hét fiú és a hét le­ányjelképez. Thészeusznak Ari­adné segítségével sikerül legyőz­nie a szörnyeteget. Ezzel a Minó-taurosz csillapíthatatlan éhsége is megszűnik. Ugyanígy talál majd a kereső is saját labirintusának köz­pontjában énjének arra a nézetére, mely önző módon csak saját ma­gára gondol, és egy mindent fel­emésztő szörnyeteg képében nyil­vánul meg. Az új, tiszta Lélek segítségével azonban - ezt ábrá­zolja Ariadné - az én ezen nézete semlegesíthető és legyőzhető. Csak Ariadné ismeri a labirintus be- és kijáratát.

Akinek van bátorsága saját Minó-tauroszával felvenni a harcot, az Ariadnétól három képességet kap, melyek a szívben, a fejben és a kezek által ju tnak kifejezésre. Ha ez a három összhangban van, ak­kor megfelelő ellenerőt képvisel­nek a Minótaurosz, a „bikához hasonló" elaltatására. Ezután a szörnyeteget a szellem kardjával lefejezik. Az isteni szeretet finom fonala, mely Ariadnét és Thésze-uszt összeköti, lehetővé teszi a hősnek, hogy a kijárat felé vezető utat megtalálja. Az embernek sok­szor kell lénye középpontja körül vándorolnia, míg bonyolult énjé­től meg nem szabadítja magát.

Ezen az úton feladja a személyi­ségképességeit, vagyis a fedélzet­ről minden nehezéket kidob. Mindennek, ami lényét és tulaj­donát képezi, bizonyos mértékben „lefutottá", befejezetté kell vál­nia, így ju t az e l lentmondó tulaj­donságai által szétzilált ember belátáshoz. Ekkor önmagában el­éri azt a pontot is, ahol az egy-

A Chartres-i Katedrális labirintusa. Valószínűleg 1220. körül készült.

11

ségnek kell a jándékoznia magát. Egyelőre azonban ezt a helyet még a Minótaurosz birtokolja, mivel az „ é n " mindent a maga számára tart fenn. Mégis, ha az ént az új lélek láthatatlan segítségével legyőzik, akkor az eredeti szellemi mag, az isteni szikra újra elfoglalhatja az őt megillető helyet a mikrokoz­mosz központjában. Ez az ál lapot sok középkori ka­tedrális labirintusábrázolásán is megtalálható. A templomok labi­rintusainak középpontjában min­dig Krisztus j e lenik meg, mint központi, isteni erő. A kereszténység előtti kor embere számára más volt a labirintus célja, mint a középkori ember számára. Ekkor az embert ugyanis az új Jeruzsálem elé állították, hogy a bűnbeesés által keletkezett világ egyérte lműen tudatosuljon benne. A labirintuson átvezető vándorlás olyan zarándokúttá vált, amelyet a hívőnek térden kellett megtennie . Ez nem volt gyerekjáték! Ugyanis a chartres-i katedrális labirintusának tizenkét méter volt az átmérője, ami azt je lenti, hogy ily m ó d o n 200 mé­tert kellett megtenni . A labirintus önel lentmondása abban is kifeje­ződik, hogy egyrészt a közép­ponthoz vezet, másrészt azonban az illetéktelen behatolóktól is vé­delmezi ezt a központot . Ez a kettős j e lentés azt mutatja, hogy

itt valóban egy beavatási folya­matról van szó. A legrégebbi la­birintusok ezenkívül ábrázolták a születés és halál, valamint a halál és születés közötti, kanyarulatok­ban gazdag utat is. Ezt a föld mé­lyére, a „föld alatti királynőhöz" vezető utat gyakran jelképesen ábrázolták. Indiában a labirintust amulettekre vésték rá, melyeknek az volt a feladatuk, hogy a szüle­tés folyamatát megkönnyítsék. A hopi indiánoknál is a labirintus je lképezte az (újra)-születést. A szent Földanya ezen jelképei a Kivákban, a hopik föld alatti szentélyeiben találhatók. Felira­tuk pedig a következő: „A labirin­tus minden útja és folyosója a te­remtő egyetemes tervét képezi, melyet életútján minden ember­nek követni kell."

SZABADULÁS AZ ÚTVESZTŐBŐL

A labirintus a XX. században sem vesztette el időszerűségét. A mo­dern ember megzavarodott és tö­redékes életében sokaknak mutat rá a magába szállás útjára, amely bizonyos fokig még az érzékek által szőtt hálót is semlegesítheti. A materialista gondolkodás, amely mindent specializál, meg­határoz, megtervez és elemez, és mindenütt bizonyítékot keres, a természetet kínvallatásnak veti alá. Ezért ebben az összefüggés-

12

ben inkább útvesztőről, mintsem labirintusról beszélhetünk. Az őrületnek ebben az útvesztőjében az embert saját gondolati, érzelmi és cselekedeti életének zavarai tartják fogva. Vagyis ez azt je len­ti, hogy az értelem is meg a szív is tévúton jár, és ez az ember cse­lekedeti életében is kifejeződik, mely aztán kaotikus állapotokat okoz. A szívet, a fejet és a keze­ket tulajdonképpen szentélynek teremtették, melyben az isteni bölcsességnek kellene kifejezésre jutnia. Ha most valaki abban a helyzetben van, hogy a tiszta, új lélek és lénye szellemi magjának képességei segítségével átlát „én­j e " káprázatán, akkor megtapasz­talhatja az eredeti élettel való egységet. Annak a szellemi erő­nek vezetésével, melyet „Gnózis­nak" is nevezünk, és amelynek új, belső tudásként el kell foglalnia a központi helyét az életben, az ér­telem arra a célra használható, amelyre megalkották: vagyis az isteni bölcsesség tükreként szol­gálhat. Az emberi agy tekervénye-inek nagy száma is a labirintus képét mutatja. Ezáltal az agyvelő teljesen kitölti a koponya belső terét. Hogy azonban hatalmas szellemi leheiöségeit a megfelelő módon használja, először meg kell tanulnia, miként találhatja meg a kiutat érzékszervi észlelé­seinek útvesztőjéből.

A Z ELEKTRONIKUS EGÉR

A mesterséges intelligencia kutatói rendszeresen versenyeket szervez­nek „ elektronikus egér " címmel. Ennél a versengésnél olyan intelli­gens készülékről, egy elektronikus egérről van szó, melynek a lehető leggyorsabban meg kell találnia az útvesztő közepére vivő utat. A részt­vevők ezért megkísérelnek lehetőleg minél okosabb programot kifejlesz­teni, melynek az egér „ agyaként" kell szolgálnia. A néhány éve Pá­rizsban megrendezett verseny nyer­tese nagy meglepetést keltett: itt ugyanis nem egy „igazi" elektroni­kus egér nyert, hanem egy egyszerű mechanikus szerkezet. A modell alapjául az az egyszerű ötlet szol­gált, hogy miként a labirintusnál is, itt is csak egyetlen fal vezet végig a bejárattól egészen a középig - fel­téve persze, hogy az útvesztőnek csak egyetlen bejárata van. Ezen a terven alapult az egér, mely csak előre tudott mozogni, és a jobb ol­dalán lévő érzékelője segítségével

folyamatos kapcsolatot tartott az útvesztő falával. A gépegér nem­csak hogy megnyerte a versenyt, hanem még ötször gyorsabbnak is bizonyult, mint elektronikus vetély­társai. Talán nem a legrövidebb, de mindenesetre messze a leggyorsabb és a legbiztonságosabb utat találta meg. Egy egyszerű tény miatt volt ilyen gyors: nem voltak kétségei! Számára ez nem útvesztő volt, ha­nem csak egyetlen megszakítás nél­küli út. Következésképpen nem is tudott eltévedni!

13

A labirintus, melyben az igazságot kutató ember tévelyeg

FELFEDEZI, HOGY KÉT VALÓSÁG LÉTEZIK. EGYRÉSZT A LÁTSZAT VALÓSÁGA, MÁSRÉSZT PEDIG A LÉT VALÓSÁGA. A LÁTSZAT VI­LÁGA AZOKBÓL A KÁPRÁZATOK-BÓL ÁLL, AMELYEKBE TUDAT­LANSÁGÁNÁL FOGVA KAPASZ­KODIK.

Aki a rögeszmék vi lágában lát­szatcélokat kerget, az szakadat­lanul a szenvedésnek van alávet­ve, és nagyon nagy fáradságába kerül át törnie az élet forrásához és okához. A lét va lósága a mag­ban, a szívben rejtőzik mint egy csodálatos világ. Az képes csak észlelni, aki a szeretet és a böl­csesség isteni áramlatából akar élni. Az isteni hata lom e m e áramlata mindenüt t j e l e n v a l ó , az őrület fátylai azonban, melyekbe az ember burkolózik; láthatat lan­ná, megtapasz ta lhata t lanná és

ezért valót lanná teszik ezt az áramlatot. Aki az őrületben él, az szüntele­nül energiával is táplálja a benne gerjedő gondolatokat és érzelme­ket, így tartja fenn rögeszméi vi­lágát. Amit azonban valóságnak tart, az saját gyártmányú képzete­inek szövevénye. Képzetei annak a lenyomatát, visszatükröződését alkotják, amit igazságnak tart. A gondolatoknak és érzelmeknek eme építményeit és szerkezeteit a helytelen irányultságú alkotóerő hozta létre. Saját, önmagukban nyugvó valóságot képeznek, amelyre a modern Rózsakereszt filozófiájában mint a tükörszférá­ra utalnak. Ezen a területen létez­nek mindazon eszmék és vetüle­tek is, melyeket az emberiség va­laha is a valóságról alkotott és al­kot ma is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az isteni valóság­hoz tartoznának! Ezért csendül fel éppen ebben a korszakban a sür­gető hívás, hogy végre széttörjük

14

KERESŐ AZ ÉLETET ÁT­SZELŐ ÚTJÁN EGY BIZO­NYOS PILLANATBAN

a minden életet teljességgel el­nyelő őrületet, hogy az ember egy teljesen más útra térhessen. Az a kereső, aki még nem tudta meg­szabadítani magát ettől az őrület­től, ködképeit kergetve továbbra is egy labirintusban tévelyeg. Olykor egészen közel áll a mag­hoz, a középponthoz, ám hirtelen ismét egy másik nézet vonja ma­gára figyelmét, és újból eltávolo­dik. Végül azonban önnön lénye misztérium labirintusában mégis elutasíthatatlanul a maghoz vezet az útja. Azonban ahhoz, hogy ezt elérhesse, az igazságkeresőnek kívülről befelé vezető útján be kell lépnie az egyetlen kapun, méghozzá szorongás, aggodalom és félelem nélkül. Ha egyszer elérte ezt a magot, ak­kor minden tévedés eltávozik tőle. Itt hagyja el tudatlansága, a min­dentudás pedig szabaddá teszi.

BENSŐ KÉSZTETÉS

A KÜLSŐ ÉLETRE VETÍTVE

Mindenki, de főleg a nyughatat­lan huszadik századi ember, arra törekszik, hogy teljesüljenek kí­vánságai. Ezt már idejében biz­tosítják a nevelési és oktatási módszerekkel, melyek teljesen arra irányulnak, hogy az ember a társadalomban érvényesíthesse önmagát. Ez gyakran az ember­társak közötti összetűzésekhez

vezet. A szinte idomítás j e l legű nevel te tés miatt az ember szük­ségszerűen az élet által nyújtott legjobb és legszebb dolgokat ve­szi cé lba vágyakozásával . Hiába hajszolja azonban őket, m é g s e m talál kielégülést . Ezen az úton soha nem fogja megtalálni a vég­ső betel jesülést. A csatamezők, melyeket évszázadok óta a fel­koncolt á l m o d o z ó k tetemei borí­tanak, bőséges bizonyítékkal szolgálnak erre. De ki ha j landó ezt e lh inni? Vagy ... talán telje­sen rosszul a lkalmazzuk a vá­gyakozást . Eredeténél fogva va­j o n nem a vágyakozás képezi-e azt az erőt is, melyet a t e r e m t ő a jándékozott t e r e m t m é n y é n e k , hogy lehetővé tegye számára a v isszautat? A vágyakozás az em­bert a tapasztalat útjára terel i . A tapaszta lat örömöt és szenvedést hoz, azonban legtöbbször a szen­vedés van túlsúlyban. A szenve­dés belátást szabadíthat fel, an­nak belátását, hogy létezik más ik út, amelyen a vágyakozás egy más célt tűz ki. Ez a vágyakozás akkor az ember eredeti hazájára, az isteni természetre irányított m á g n e s gyanánt működik. Ám minden kivetülő vágy újabb kerü-lőutat fűz a tapasztalás útjához. Tévképzet az, hogy ez az „ ú t " közvetlenül a maghoz vezethetne. A valóság az, hogy ez az „ ú t " egy szabályszerű kerülőút.

15

Fialni nemesember egy labirintus ábrájával a szívén. A bejárai fölött egy fenyőtoboz található, jölötte egy gyöngy, amit további három gyöngy szegélyez. Olaj táblakép, Bartolomeo Veneto 1502-1546. Fitzwilliam Museum, Cambridge

VÁGYÓDÁS A MÁSIK FÉL UTÁN

A nemek elválasztása miatt min­den ember tökélet lennek tapasz­talja magát. Hiányzó felének ke­resésére indul hát. és ezt kivetíti például egy időlegesen vagy tar­tósan fennálló párkapcsolatra.

De „ellenpó­lust" azáltal is alkothat magá­nak, hogy bál­ványokat vagy eszméket haj­szol, munkájába feledkezik, vagy sportol és min­denféle hobbyja van. így min­denki az egység helyreállítására törekszik anél­kül, hogy tudná, milyen egység­ről is van szó tulajdonképpen. Egy ember azonban képte­len a másikat a kívánt egységgé kiegészíteni, legfeljebb futó pillanatokra. Aki az isteni egységet a pár­jában keresi, az a birtoklási vágy és az elvárások

foglya marad, és nem ismeri fel, hogy az élet igazi megbízatása így szól: önnön lényünk labirintusá­ban kell keresnünk a magot. A hatalomvágy az eredeti emberi­ség egykori állapotára való ősem-lékezésből sarjadhat. Valahogyan, mélyen belül minden ember tudja.

16

hogy több annál a törékeny lény­nél, aki itt a Földön vesződik. Eme tragikus állapot alapján be­veti akaratát, hogy ellenőrzése alá vonja életét. Eközben elfelejti, hogy az isteni bölcsesség felsza­badítása mindezt a fáradságot szükségtelenné tenné. Az ősemlé-kezés helytelen értelmezése foly­tán nagynak és hatalmasnak kép­zelheti magát, je lentős képessé­gekkel felruházva. Ebből a rög­eszméből kiindulva aztán arra vá­gyakozhat, hogy másokra befo­lyást gyakoroljon, hogy vélt isteni képességeinél fogva és elgondolása szerint jóra vezes­se őket. A történelemkönyvek hemzsegnek az ilyen tudósítá­soktól. Van-e azonban nagyobb képtelenség, mint egy olyan embernek a hatalma, aki azt hi­szi, hogy ő maga már j ó ? Aki csak saját vágyakozását szeret­né kielégíteni, és azon fárado­zik, hogy a világot saját akarata szerint átformálja? Aki nincsen tudatában az isteni tervnek, amely hagyja őt tovább menni rögeszméi útjain, míg el nem érte lehetőségeinek végét? A hatalomvágy valójában a ki­sebbségi érzések ellensúlyozá­sa, az, hogy valaki nem képes és nem is akarja elfogadni a személyiség behatárolt, szár­nyaszegett állapotát. Csak ha az ember áttör annak belátásához,

hogy másról van szó, mint saját magáról, és hogy meg kell tanul­nia, a Más iknak szolgálni, csak akkor képes az az állapot meg­nyilvánulni, mely messze megha­ladja felfogóképességünket.

A BENSŐ MEGVILÁGOSODÁS

ELNYERÉSE

M é g a megvi lágosodás utáni vá­gyakozás is - elég e l lentmondá­sos m ó d o n - egyike lehet a meg­v i lágosodáshoz vezető út nagy

Labirintus, közepén a bölcsesség kútjával. Tollrajz pergamenre, 1663. Állami múzeum, Schwerin

17

akadályainak. Lévén, hogy az ember az idő és a tér lezárt di­menzió iban él, l ineáris, „egyenes v o n a l ú " képe van arról az álla­potról, amit el akar érni . Elkép­zeli, hogy lépésről lépésre jár ja az utat, így tehát egyről a kettő­re, majd tovább a h á r o m r a ju that . Az isteni va lóságban azonban teljesen más rendnek kell ural­kodnia, mint a m i l y e n b e n élünk. Az isteni rend saját törvényei szerint működik, és nem az em­ber e lképzelései t követ i . Az em­ber által ö n m a g á b a n kibontakoz­tatott e l lenál lás miatt úgy tűnik, mintha az isteni va lóság megráz­k ó d t a t á s k é n t j ö n n e el rá. Gyak­ran valóban így is van. Az el­lenállásából e r e d ő várat lan ese­mények és súlyos tapaszta la tok az embert gyakran felfoghatatlan m ó d o n önnön labir intusának kö­zepébe vezetik, az isteni maghoz, ami sohasem hagyta el őt ! Vajon megérti-e ebben a p i l lanatban, hogy „örökkéva lóságá t és tökéle­tességét" lehetetlen ebben a vi­lágban megta lá ln ia? Aki vágya­kozását o lyasmire irányítja, ami­nek egyszer majd v a l a m i k o r el kell j ö n n i e , az ezáltal vakká vá­lik arra, ami m á r van. A legfon­tosabbat veszíti szem elől, mert az igazság nem lesz, h a n e m az igazság már van. C s a k az igazta­lanságot és a látszatot kell átlát­nunk. Aki m e g e n g e d i , hogy el­

vegyék egy illúzióját, az már észlelhet valamit az ezáltal felvi­rágzó szabadságban abból, ami minden időkben létezik. Csodál­kozva tekint ki személyes útvesz­tőjének erődí tménye mögül, és egy másik valóságot észlel.

A CSOPORTHOZ TARTOZNI

A hétköznapi társas kapcsolatok olykor nagy il lúziók lehetnek, melyek az embert újra rögeszméi útvesztőjébe zárják. Annak a vá­gya, hogy valami csoporthoz tar tozzunk, az elkülönültség, el-választottság mindenki által megtapaszta l t érzéséből fakad. A c s o p o r t h o z tör ténő csatlako­zásra irányuló vágyakozás gyak­ran a n n a k a kísérlete is, hogy saját nagy, belső ürességünket e l lensúlyozzuk, és másoknak is segítsünk a magány és az elszige­teltség érzését elfedni. Az ember inkább belefeledkezik mindenfé­le embertárs i kapcsolatokba, mintsem hogy maradéktalanul megél je e lválasztottságának kín­ját . Ezért a magasabb csoport­egységet keresőnek nem szabad azt gondolnia, hogy eme egység létrejön, ha az emberek meghitt körben együtt ülnek és gondola­tokat cserélnek, még ha a beszéd színvonala mégoly magas és ma­gasztos lenne is. A megújult lé­lek hangja kizárólag a csendben

18

hallható. Ha ez a lelkesültség egyszer beszélni kezd, akkor a személyiség meg fogja tapasz­talni, hogy a lélekvilágban már nincsen el választottság. Csak egyetlen lélek létezik, ami ott re­zeg mindenben és mindenkiben. Ha az ember kapcsolata a lélek­kel valósággá válik, akkor min­denki mindenkivel összekötte­tésben van.

AKI HALÁLRA BOLYONGTA

MAGÁT AZ ÚTVESZTŐBEN

így megál lapí thattuk, hogy az ember i l lúzióihoz és elképzelése­ihez van láncolva. A szenvedés­től és az ismeretlentől való fé­lelmében a számára ismert külső vi lághoz köti magát. E világ tör­vényeiben gondolkodik, és min­dent ehhez mér. Vágyakozása mindaddig kifelé irányul, míg tapasztalat által „meg nem érik". Ám még akkor is lehetséges, hogy bár már lejárta a lábát, még mindig képzeleg, és epekedve rohan kívánságai nyomában. Ezt kell tennie, mert még mindig lénye útvesztőjének foglya. Csak akkor hagyhatja el az útvesztőt, és adhatja m e g halhatatlan lelké­nek, amire az szomjazik, ha az útvesztő minden zugát átkutatta. Ha minden torz formát levetke­zett, akkor léphet rá a labirintus közepébe vezető útra. Akkor ke-

resi önzet lenül é let fe ladatának betöltését. Egész lényét átadja a v i lágosságnak, mely mindenek­nek sugárzik. A megvál tás akkor már nem önös cél, h a n e m az egész ember i ségre vonatkozik . Ahogyan a fény világít, úgy su­gárzik most már általa is, s abban a mértékben, amennyiben a sze­retetet nem csorbítja már önzés és őrület, egyre j o b b tanúbizony­ságává válik az élő igazságnak, mely így szól: „Isten b i roda lma t ibennetek v a n . "

19

Az útvesztőből kivezető út a labirintus közepéhez visz

20

A Thészeusz-legenda firenzei áb­rázolása. Minósz király lányai, Ariadné és Phaidra elbúcsúznak (balra) és a labirintus bejáratá­nál őrködnek, míg Thészeusz megöli a szörnyet.

Ezt követően egy fekete vitorlás hajóra szállnak.

Cassoni Campara fa alapú olaj­festménye (XVI. sz.) Avignon, Musée du Petit Pala is

21

Krétai labirintus, melynek építőjeként Daidaloszt és Ikaroszt tartják számon. (Az építmény létezését egyébként még vitatják.) Pietro Sardi fametszete (1618).

Bajor Állami Múzeum, München

H A AZ ÚTVESZTŐT A TÉ­VELYGÉS JELKÉPÉNEK VESSZÜK, AKKOR A

MISZTÉRIUMLABIRINTUST A BE­AVATÁSI ÚT SZIMBÓLUMÁNAK TEKINTHETJÜK. E Z T AZ UTAT MINDENKI JÁRHATJA MAJD EGYSZER. S Z Á M O S MISZTÉRI-UMLABIRINTUSHOZ FŰZŐDIK OLYAN MÍTOSZ, AMELY A KÖZÉP­PONTHOZ VEZETŐ UTAT ÍRJA LE. AZ ELBESZÉLÉSEK ÉLETRE ÉS HALÁLRA VONATKOZNAK, MIN­DENEKELŐTT AZONBAN A HALÁL LEGYŐZÉSÉRE, HOGY VÉGÜL MEGTALÁLHASSUK AZ ÉLETET.

A szokványos útvesztők esetében nem merül fel ez a témakör. Az igaz, hogy olyan változatokat is építettek, amelyek igencsak emlé­keztetnek a misztériumlabirintu­sokra, de mégis úgy tűnik, hogy az útvesztő egy későbbi forma. Főleg arra tervezték, hogy zavar­ba ejtsék és szórakoztassák a né­pet. A labirintus és az útvesztő

eltérő szerkezetűek, és céljuk is különböző. Felvetődik a kérdés, hogy vajon az útvesztőt nem épp az olyan emberek számára építet­ték-e, akik a reneszánszban régi karmikus gyökereik újraelevene-dését élték át. A reneszánszban ugyanis megkíséreltek a múlt po­zitív értékeibe új életet lehelni. Talán e fáradozás során kapott új formát a labirintus is. Éppen a reneszánsz idején pezs­dültek fel az európaiak érzékei, azáltal, hogy az új fejlődések kö­vetkeztében a megtapasztalható határok is kitágultak. így a szemé­lyiséget egészen másképp lehetett megszólítani, mint régebben. A misztériumlabirintusok korának embere még nem volt önálló egyéniség. A reneszánsz azonban olyan fejlődést hozott, melyben az egyéniség megmutathatta ké­pességeit, és önnön lényét minden oldalról kifürkészhette, az érzé­kek segítségével vezetve vagy fél­revezetve.

22

Ebből egy olyan tudat fejlődött ki, melyet nyugodtan nevezhe­tünk útvesztőnek, hisz oly ügye­sen tekeregnek a sajátságos ka­nyarulatok, és bújnak m e g a ho­mályos sarkok, hogy halálra vándorolhat juk benne magunkat . Vajon aki egyszer megrekedt saját tudatának útvesztőjében, aki belefáradt a folyton vá l tozó, ám pozitív eredményt m é g s e m hozó lehetőségekbe, az nem érzi-e szükségét, hogy neki lásson kiu­tat keresni? Keresőként áthelyezi célját a földi útvesztőből a labi­rintusba, ahol új élet várja, vagy pedig a halál. Itt j e g y e z z ü k meg, hogy a „labor intos" szavakat úgy lehetne lefordítani, hogy „belső m ű " . Ahogyan az útvesztő a külső életet je lképezi , úgy a labirintus a belső élet sz imbólu­ma. Ez a megkülönböztetés a fennmaradt i l lusztrációkból és elbeszélésekből is v i lágosan ki­tűnik.

Ki megy be a labir intusba? A la­birintusba belépő tanulóról felté­telezhető, hogy maga mögött hagyja a világot. Ez a Thészeusz-ról és Ariadnéról szóló elbeszé­lésben is világosan fe l i smerhető. Thészeusz azért megy be a labi­rintusba, hogy a félig ember, fé­lig bika Minótauroszt legyőzze. Másképpen szólva: hogy a lényé­ben rejlő állatit, a lacsonyrendűt megölje annak érdekében, hogy

HA ENYÉM A MINDENSÉG,

KÍVÁNNOM MI MARAD?

Az áldás úgy síklik tova, mint vi­torlás a sötét éjszakában, mert az Egyetemes Tan lényegét nem is­merik fel, és így nem következhet helyes cselekvés. Ezért mondta a bölcs kétezerötszáz évvel ezelőtt:

Tanom értelme egyszerű, S szigorúan ettől függ

cselekvésem. Csak az emberek magyarázzák

sokféleképpen, így - mint a gombolyag közepe — Nem látható a sok tekervényben.

Nemde sokan rejtik az igazság egyszerű magvát, az igaz élet kul­csát a látszatbölcsesség és hence­gés gombolyagába?! Lao Ce azon­ban ezt mondja:

Nem csapnak be lidércfények, Mert tudom a labirintusban

az utat. Kezemben tartom, mi középre visz: A fonalat.

Céltalan viszályra nyugodtan nézek,

A hencegő világban szerepet nem kérek.

A hivalkodók ezért semminek néznek.

Mind csak a sokság kis része után kutat.

Ha enyém a mindenség, Kívánnom mi marad?

2 3

a magasabb rendű, n e m e s , isteni é lhessen. E n n e k során a lélek fo­nala - A r i a d n é - nélkülözhetet­len segítség a számára . Ezen fel­adat tel jesítése nagyfokú egye­zést mutat a lé lekösvény bejárá­sával, amire korunk rózsakeresz­tesei e lszánták magukat . Ha így nézzük, akkor a labir intust olyan összetett rendszernek vehetjük, amelyben fel van j e g y e z v e a m i k r o k o z m i k u s múlt . A számta­lan folyosón és fordulón elveszt­hetjük a tá jékozódásunkat . D ö n t ő fontosságú a z o n b a n , hogy a komoly kereső m i n d e n t meg­tesz azért, hogy saját lényének magjáig áthatol jon. Mit talál ott? Saját fe j lődésének megfele lően vagy karmájának szörnye előtt, vagy az új város előtt találja ma­gát. Az utóbbi a t e m p l o m , az igazi belső é le tmag, a Krisztus­atom: az új élet bejárati kapuja. Bár az „ i n t h o s " utótag miatt úgy látszik, hogy a „ labyr inthos" szó a görögök előtti időkre utal, a „ labyr inth" összetétel mégis gö­rög szó. A labirintusokról számos információra bukkantak, és sokfé­le magyarázatot próbáltak adni rájuk, de a labirintus tényleges eredete csak igen kevéssé ismere­tes. A római tudós, Gaius Plinius Secundus (Kr. u. 23-79) könyvé­ben, a Naturális Históriában fel­sorolt nagy labirintusok is csak mint ilyenek szerepelnek, mert a

szerző az elnevezést másoktól vette át. Legyen szabad ezért itt egy saját ér te lmezésse l előál lnunk. Meg­különböztetünk misztériumlabi­rintust és útvesztőt. Az előbbi egy belső útra világít rá, attól a pi l lanattól kezdve, amikor a je­lölt - mint Rózsakereszt Keresz-tély - e ldöntöt te , hogy mit vá­laszt. Az utóbbit viszont vehet­j ü k a vi lágnak, amelyben valaki az érzékeitől vezérelve addig kénytelen bolyongani, míg ta­paszta lata inak mértéke be nem telik, és képes nem lesz tudato­san e lhatározni magát. Először jön az útvesztő, később pedig remélhetőleg következik a labi­rintus. Szigorúan véve ezt a fel­osztást azoknál a régi labirintu­soknál is fellelhetjük, melyek épületek, kertek és templomok alkotórészét képezték. Beavatási helyként arra szolgáltak, hogy az arra képesnek látszó embereket a legmélyebb bensőjükbe vezető úton já rás ra késztessék, hogy aztán mint újjászületettek kerül­j e n e k újra ki belőle. A Plinius által ismertetett labi­rintusok felsorolását szemlélve e lmondhat juk, hogy nem úgy foglalkozott ezzel a fogalommal, mint aki kutat utána. Számára a labirintus egy részben a föld alatt, részben a felszínen találha­tó óriási, megközel í thetet len

24

épületegyüttest je lentet t . N e m fér hozzá kétség, hogy ezen épületek esetében templomról van szó. Az ókorban ugyanis a vallási és vi­lági hatalmak összefonódtak. Ezért az is kézenfekvő, hogy itt beavatóhelyekről van szó. Ugyancsak e lképzelhető az is, hogy ezekből fejlődött ki a rene­szánsz idején az útvesztő. De vajon miért? Vajon a régi labi­rintusban az volt az út szerepe, hogy „ a g y o n ü s s e " a tudatalat t i t? Az útvesztő pedig vajon ennek a labirintusnak egy újrafelfedezett formája volt-e, amelyben azon­ban most az érzékek sokkal na­gyobb szerepet játszottak, mint a tudatalatt i? Ha az embert évez­redekkel ezelőtt a beavatási úton azért állították tudatalatti ja elé, hogy legyőzze, akkor ez a mi időnkben sincs másként. Csak máson van a hangsúly. Korunk­ban az emberiséget olyan éber tudat irányítja, amelyet megint csak az érzékek formálnak. Eb­ből kifolyólag a kollektív tudat ma valószínűleg sokkalta bonyo­lultabb, mint hajdanában. Ettől kell az embernek szabadulnia. Ebből - ebből az útvesztőből -kell egyszer mindenkinek megta­lálnia a kivezető utat, hogy átha­tolhasson önnön lénye magjához. Mindenkinek be kell lépnie saját labirintusába, ahol szembesít ik életrejtélyének megoldásával .

Megszabadít ják a csoport tudat­tól, hogy lelke fe lo ldódhasson az ember i ség e g y b e k a p c s o l ó d ó lé-lektudatában. Ezért m e g kell ér­tenie érzékeinek h a t á s m e c h a n i z ­musát, és meg kell t a n u l n i a az e m e érzékekből fe lépülő tudattal dolgoznia.

Van azonban egy nagy különb­ség: A labir intusnak egyetlen bejárata van, és o n n a n egyetlen út vezet. Az útvesz tőnek - az épí tőmestertől függően - több­nyire ugyan szintén csak egy bejárata van, de több, egymást keresztező út vezet benne, ami nagyon megnehezí t i a választást . A számtalan utat talán a sok ér­zéki b e n y o m á s h o z és csáb í táshoz lehetne hasonl í tani . Itt is egy aranyfonálra vagyunk utalva, amely lehetővé teszi a ki lábalást . C o m e n i u s szerint ez a fonal az Is tenhez fordulásban, egyszerű­ségben és vágyta lanságban rejlik.

25

Az élet útvesztője és a lélek kivezető útja

VARÁNAK KELLŐS KÖZEPÉN ELŐ­

SZÖR KERÜL ÉRINTKEZÉSBE AZ

ARANY RÓZSAKERESZT SZELLE­

MI ISKOLÁJÁVAL. HATALMAS ERŐ

ÉRZETE JÁRJA ÁT SZÍVÉT ÉS TA­

LÁLJA EL LÉNYE KÖZPONTJÁBAN,

EGY PILLANATRA MÉG A „MEG­

VILÁGOSODÁS" ÁLLAPOTA ÉS A

SZOKÁSOS GONDOLATMINTÁKTÓL

VALÓ SZABADULÁS IS LEHETSÉ­

GESSÉ VÁLIK SZÁMÁRA. -

AZ ESEMÉNYEK AZONBAN MÁS

IRÁNYT IS VEHETNEK.

Az illető teljes zűrzavart is ta­pasztalhat: számtalan gondolat száguld keresztül a fején és borít­ja felhőbe mikrokozmikus menny­boltját. Elutasítólag is reagálhat. Már régen keresi ugyan a fényt, a találkozás pil lanata azonban talán mégis kissé rosszkor j ö n el. Saját gondolatmintáihoz szokott esze elutasítja az érintést, és a történ­

tekre logikus magyarázatot keres. A találkozás hatása így megsem­misül. Esetleg azt is megélheti, hogy itt olyan nagy horderejű dologról van szó, amely a felfo­góképességét messze meghaladja. Úgy érzi, mintha egy hatalmas fénytérségbe vették volna fel. Gondolatai már nem hatolnak el a tudatáig, egyszerűen már nem lé­teznek. Érzi és tudja: itt van az igazság! Bármilyen következmé­nyei legyenek is, ez most számára a hála pillanata.

Az őt megérintő impulzus azon­ban, melyet lelke mélyéig meg­vizsgált, olykor csak rövid ideig tart. A vágyakozás megvan ugyan, de a körülmények gyakran még lehetetlenné teszik, hogy az érin­tés pillanatától kezdve állandóan részesüljön a fényben. Épp csak egy szalmalángra elegendő tüze­lőanyagra futja, a szalmaláng pe­dig gyorsan kialszik. Az ilyen első érintés akadályozta­tás esetén olyan tetteket idéz elő,

2 6

ENDKÍVÜLI PILLANATNAK

LEHET NEVEZNI, AMIKOR

VALAKI AZ ÉLET ZŰRZA-

hogy az új megnyilvánulás foko­zatosan á lomképpé gyengül. A fény az ilyen emberben szinte el lesz temetve. Ami megmarad, az csak valami emlék, egy lenyomat, mint ami a szem belső ideghártyá­in marad vissza. Vajon képes-e még ez az emlék befolyásolni a keresőt, és futja-e még belőle né­hány alapvető változásra az élet­vitelében? S ha igen, akkor kere­si-e majd a Szellemi Iskolával való közelebbi kapcsolatot? Belső vágyakozása fel fog-e megint annyira erősödni, hogy egy új im­pulzus számára elegendő hajtó­anyag legyen? Ha nem, akkor más irányba megy tovább, és a Szel­lemi Iskola csupán úgy marad meg emlékezetében, mint nagyon különböző embertípusok különös társasága.

Aki az első érintést örömmel fo­gadja, az már tanulósága küszö­bén áll. A Szellemi Iskola felser­kenti a kereső még szendergő vá­gyakozását, és arra ösztönzi öt, hogy áttörjön néhány elemi aka­dályon. Az út kezdő szakaszán nagy lendülettel jut túl. Rövide­sen szembesül azonban a kérdés­sel, hogy tulajdonképpen mi tör­ténik vele, s hogy mások miért nem tudnak osztozni az örömé­ben. Hogyan lehetséges, hogy az Egyetemes Világosság sugarai még oly sok szívet zárva találnak? Sok olyan embert lát maga körül,

akik teljesen az agyagra irányulva élnek. O azonban új kötelékét kapcsolatnak tapasztalja, olyan tápláléknak, melyet már nem tud nélkülözni. így egy nagy változás és belső megújulás ifjúkorát éli át. Boldog, mert ami korábban meg­változtathatatlannak látszott, most megváltozik, és amit hiába kuta­tott, most feltárul neki. Ez a bú­csúzás, minden kötöttséggel való szakítás időszaka. Ezek a kötött­ségek ugyanis útjában állnak az új fejlődésének. Szeretné ugyan ezt az örömöt mindenkivel megosz­tani, beszélni róla, de felfedezi, hogy valójában még nehezebbé vált megértetni magát az embe­rekkel. Még minden annyira új, és alig tudja magát kifejezni... de majdcsak eljön az a nap is...

MIÉRT NEM KAPUNK

JELZÉSEKET?

A folyamat tehát megy tovább, csak hát... a Másik el jövetele nem tart-e kissé sokáig? N e m kellene-e már az első öt-hat év­ben a pozitív vál tozás j e l e i n e k vi lágosan m e g m u t a t k o z n i a ? És az új léleknek, amelyről a tanu­lók beszélnek, és amelyért már oly régen dolgozik, nem kel lene-e közben válaszolnia, hal lat tatnia magáról, v a l a m i j e i t adnia? De nem j ö n semmi, a lélek továbbra

2 7

is csak hallgat, a háttérben m a r a d , ...fogságba ejteti ma­gát !

A tanuló most egy új sza­kaszba lép be. Ekkor nagyon erősnek és nagyon öntuda­tosnak érzi magát. Új fejlő­d é s e k j e l e n n e k meg, és a Szellemi Iskola irodalma is egyre több titokról lebbenti fel a fátylat. Aki ilyen tanu­lót hall a maga szerénységé­ben, mégis nagyon tájékozot­tan beszélni, az bizonyára megajándékozza bizalmával. Hát az út, amelyen áll, nem az önmegvalósí tás ösvénye is egyben? N e m önállóan kell-e bejárnia?

A Szel lemi Iskola... biztosan az igazat mondja, de nem kell-e az embernek el távo­lodnia ettől a tekintélyelvű g o n d o l k o d á s t ó l ? Azonkívül nem követ-e el egyszer min­denki hibát, még a Szel lemi Iskola legmagasabb fokoza­tában is? Hiszen vannak m é g mások is, akik k i tűnő könyveket írtak! A pszichológiá­ból, a rejtett t u d o m á n y b ó l , ahogy ezt O u s p e n s k y nevezi, m é g sokat t a n u l h a t n á n a k a tanulók. És nem elemzi-e Krisnamurt i hajszálpon­tosan a félelmet, mely m e g a k a d á ­lyozza a valódi észlelést? Ezeket legalábbis néhányszor f igyelem­be v e h e t n é az ember ! - Ezek egy

A krisztiisi lélek a labirintus közepén áll, és a fellegvár fényére irányul, amely az élet tenge­

rén hánykódó keresőket is hívogatja. A vak embert a kutyája vezeti, ami az istenhitet jel­

képezi. Boetius van Bolswart (¡580-1634). Herzog-August Könyvtár, Wolfenbüttel.

igaz lelkületben felmerülő őszinte kérdések. A tanuló csak saját magának teszi fel őket. bel­ső törvényszékének, nem egy kí­vülál lónak. De a lélek csak hall­gat; még halk sóhaja sem hallha­tó.

Ez e lgondolkozásra készteti a ke­resőt. Hiszen a léleknek ki kelle­ne fejeződnie a tudatában, nem

2 8

igaz? Végtére is: nem egy pom­pás asztrális alakról van-e szó? Vagy talán eddig mindig rosszul értelmezte? „Te vagy-é a zsidók királya? Te vagy Isten f ia?" - te­szi fel a kérdést, mely már a vá­laszt is magában foglalja: „Te m o n d o d ! "

A változás és megújulás ifjúkora elmúlt. A kereső megismerkedett a lelkével. Most már készen áll, mert élete ezt követeli, és úgy ér­zi, minden energiáját és idejét oda kell adnia. A mű és a testvérei most már egy pil lanatig sem vár­hatnak. Az élet útvesztője azon­ban magába szippantja. Szélsősé­gek között ingadozik. Problémáit megkísérli másképpen megoldani, mint a többiek. Tudata kifejlő­dött, átfogóvá vált, ezért problé­máinak megoldását más dimenzi­ókban keresi.

Ha beteg lesz, már nem kap azon­nal tabletták vagy porok után, és alternatív gyógymódokhoz sem folyamodik. Ám ekkor még azt mondja: „Nagyon fontos, hogy az ezoterikus tanokat jól ismerjem, hiszen csak ekkor tudok az érdek­lődőknek helyes választ adni. Céltudatosnak, függetlennek és tevékenynek kell maradnom, amíg..." Meddig is? Amíg a lélek beszélni nem fog? Ám a lélek hallgat. „És a főpap felemelkedett és azt mondta neki: »Semmit sem válaszolsz?« Jézus azonban hall-

gatott. Ekkor kivezettette, és átad­ta k ínzóinak." Nézzük csak, működik-e tovább is ez a j e lképes beszéd? A lélek fog­ságba ejttette magát. Aláveti ma­gát minden helyzetnek és ese­ménynek, amelybe a kereső egya­zon mintára belekerül. Hiába for­dul fűhöz-fához, a lélek csak hall­gat! T a n u l m á n y o z z a tán a tizedik próféciát? Válasz most sem jön. Ússzon vagy síeljen? Csináljon karriert? Szülessen meg újra? Haljon meg? Váljon el? A lélek csak hallgat!

„Nem hallod, hogy mi mindennel vádolnak? - Jézus azonban egyet­len szót sem szólt. Pilátus ezen igen e lcsodálkozott . " Ha egy tanuló a belső megszaba­dulás ösvényén halad, megtapasz­talja, hogy a lélek bölcsessége, melyet oly szívesen terjesztene, nagyon távol tud lenni, és tudatá­val nem érheti el. A krízis órája közeledik. Messze vannak most már segítői, a tanítványok is. Ok már amúgy sem tehetnének sem­mit. Túl gyengének bizonyulnak most, amikor a régi tudat és az Új Lélek áll szemben egymással. „Nem találok semmi vétket ben­ne, ebben az igaz emberben." A nép azonban, vagyis a tanuló tu­data azt követeli: „Feszítsd m e g ! " így törik össze, így hal meg ezer­szeresen a fény a tévelygő ember rendszerében.

2 9

A tanuló képtelen arra, hogy ne élje az életét, hogy ne tegye fel ál landóan kérdéseit. Ugyanakkor azonban még az Új Lélek is kép­telen a szabad és önál ló életre. Komoly próbálkozásai során az­tán meglátja a fényt, nagyon messze, mintegy a háttérben. Re­mélhetőleg nem engedi el - az pedig bizonyos, hogy a fény nem engedi el őt! Minden körülmé­nyek között követnie kell tehát a hallgatag lelket a távolba. Itt már nem őróla van szó, h a n e m az Új Lélekről. Mégis, amikor ez a belá­tás valamikor végre megjön, ak­kor már késő. Péter elátkozta ma­gát, amiért megtagadta Urát. És Júdás, a dialektikus számító, az árulása miatti kétségbeesésében felakasztotta magát. Egyikük sem tudta az Urat követni, mert a ha­landó természethez tartoztak, és nem őhozzá, a Másikhoz. Ez az ő fájdalmuk, de ez nem is lehet másként. A Másik nem ebből a világból való. Fegyverrel nem le­het megvédeni.

„ É s miután megcsúfol ták, levet­ték róla a palástot, és a saját ru­háiba öltöztették, és elvitték, hogy keresztre feszítsék. Kifelé menet pedig ta lá lkoztak egy cire­nei emberre l , S i m o n n a l . Alexan­der és Rufus apjával, kit arra kényszerí tet tek, hogy vigye a ke­resztet . " A régi t u d a t n a k most már csupán egyet len nézete ma­

rad meg: Cirénei Simon, aki a szántóföldet művelte. Hordozza a keresztfát, vagyis a biológiai m i n i m u m o n él. Megért i , hogy a tanulóság mélypontja a kereszt hordozása. A fej aláhanyatl ik az enduraban, a kezek Krisztus ke­resztjét hordozzák, a szívben pe­dig felcsendül a rózsakeresztesek klasszikus dala: „In Jesu mori-mur - Jézusban meghalunk." El­érte a labirintus közepét, és ezzel a zűrzavar útvesztője legyőzetett.

3 0

A knósszoszi labirintus

HATÓ, M l N Ó S Z KIRÁLY PALOTÁJA MELLETT. E Z T A GIGANTIKUS ÉPÍTMÉNYT A ZSENIÁLIS ÉPÍTŐ­MESTER, DAIDALOSZ TERVEZTE, ÉS FONTOS SZEREPET JÁTSZOTT THÉSZEUSZNAK, AZ ISTENEK KEDVENCÉNEK MÍTOSZÁBAN. Ő VOLT AZ EGYETLEN, AKINEK SIKERÜLT A MlNÓTAUROSZHOZ ELJUTNIA ÉS ŐT MEGÖLNIE.

Az ókorban a labirintust többek között az alvilág je lképének tar­tották. Az alvilágot, amelyben torz szörnyek tanyáznak, az em­ber tudatalatti jához is hasonlíthat­juk. Aki annak az erőnek a segít­sége nélkül lépett tudatalattija világába, amely képes az abban lakozó szörnyeket semlegesíteni, eltévedt a járatokban, és nem ta­lálta meg többé a kiutat. Végül pedig a saját maga által teremtett szörnyek győzték le és semmisí-

tették meg. Ebben a tekintetben nem sok minden változott a ko­rábbiakhoz képest. Aki modern korszakunkban pél­dául okkult módszerekkel vagy tudattágító eszközökkel saját lé­nyének múltjába merül, könnyen veszélybe kerül, belegabalyodik a karmikus szálakba, és e háló fog­ságában marad.

Ezzel szemben egy beavatott ve­szély nélkül léphet be a labirin­tusba, mert ő már legyőzte a ha­lált. A halhatatlan lélek is bátran szembenézhet mikrokozmoszának karmikus múltjával, amennyiben az őt vezető szellemi elvvel szem­ben semmiféle erőszakot nem al­kalmaz.

Thészeuszt a kereső ember min­tapéldányának lehet tekinteni. Miben különbözik azoktól, akiket a Minótaurosz, a szörny már meg­ölt? Milyen különleges erővel rendelkezik? Miért képes ő a szörnyet megölni? A mitológiai Thészeusz először is belátással

31

Z EGYIK LEGISMERTEBB EURÓPAI LABIRINTUS KRÉTA SZIGETÉN TALÁL-

3 2

akkor számolhat le, ha annak okát - a Minótauroszt - képes meg­semmisíteni. A szörny itt a küszöb őre. Ereje a plexus sacralisban összpontosul -a labirintus közepén -, és innen kiindulva az egész emberi lényt uralja. Aki a küszöb őre előtt el akar haladni, annak először szert kell tennie az új lélekre, és az la­kást kell hogy vegyen a szívében. Csak akkor rendelkezik majd az­zal az erővel és bölcsességgel, mely a szörnyeteg képességeit felülmúlja. Ha saját képességeinek segítségé­vel - melyeket éppen a karma alakított ki - merülne lényének mélységeibe, akkor egészen biz­tos, hogy ott saját magával is ta­lálkozna. De hogyan küzdhetne önmaga ellen? Ezért mondják azt is, hogy a győztesnek hatalmas új fegyverrel kell rendelkeznie, amely mellett minden más fegy­ver megsemmisül.

MEGSZÜLETIK AZ ÚJ EMBER

Aki a lénye középpontjához veze­tő utat nyomon akarja követni, erősen kézben kell tartania Ariad­né fonalát, az ugyanis a biztosíték a megbízatás helyes betöltésére. Mielőtt valaki szabad utat kap a magasabb misztériumokhoz, tel­jesen le kell győznie mindenfajta félelmét és aggodalmát. Ezek

mindig karmikus múltjából szár­maznak. A sötétségen átvezető hosszú vándorlás után egyszer csak ott áll a szörny előtt. Ez az óriás megjeleníti egyrészt régi énjét, az alantas személyiség irá­nyítóját, másrészt viszont az auri-kus lény még sokkal hata lmasabb énjét, a küszöb őrét. Mindkettő­nek meg kell halnia, hogy átadják a helyet az új léleknek, amely szükséges a transzfiguráció fo­lyamatához.

Ariadné fonala tehát az összekötő kapocs a kereső személyiség és az új lélek között. E kapcsolat által tartjuk elevenen és erősítjük az eredeti életre való emlékezést, még ha a kereső mikrokozmikus labirintusának legmélyebb sötét­ségében van is. Ez az emlékezés folyvást erősödik, ahogyan egyre közelebb ér labirintusának közép­pontjához, és végül szintén ez a ..fonal" vezeti őt vissza a sötét­ségből és káoszból a világosság­hoz.

Az Egyetemes Tan alapján a la­birintust tehát a beavatási útnak tekinthetjük, melynek során a régi ember és karmája feloszlik az új, megnyi lvánuló lélek vezetése alatt. A keresztény misztikusok ebben az összefüggésben a „lélek sötét éjszakájáról" is beszélnek.

3 3

Az utolsónak lenni

TUDTA. TALÁN EGÉSZ ÉLETÉBEN

MAGÁVAL HORDOZTA, A HÉTKÖZ­

NAPOK MOZGALMASSÁGA ALÁ

REJTVE, AZ ÉVEK HOSSZÚ SORÁN

ÁT MÉLYRE SÜLLYESZTVE ÉS BE­

TEMETVE.

Olykor képes volt saját magát b izonyos távolságból szemlélni . Ekkor olyan e m b e r t látott, aki már át lépte é lete második felé­nek küszöbét, és akiről lassacs­kán lepergett a g o n d o s a n felkent és ugyanolyan gonddal ápolt lakk. E n y h e öniróniáva l volt ké­pes tekinteni a fokozatosan szét­töredező maszkokra , melyek oly fontosak vol tak számára a létért folytatott h a r c b a n . Túlélni vagy é lni?

Ez a kérdés egy régi, csaknem el­felejtett e m l é k e z é s t keltett benne életre. Újra g y e r m e k volt, aki a belső és külső v i lág között ide-

oda bolyong. A hozzá közel álló belső világban minden egyes em­ber ugyanolyan sokat érő volt. M i n d e n helyzet e belső világ nagy, fényes terébe lett helyezve, melybe szinte beleolvadt. Emlé­kezetében úgy tünt, mintha ez a gyerek a külső világban csak ját­szott volna, a belsőben azonban élt. Egy szép napon azonban m i n d e z eltűnt. M é g egészen jól emlékezet t rá. Abban a pillanat­ban történt, amikor a gyermek e lhatározta, hogy valakivé válik. Egészen addig senki sem volt. M i n d e n és mindenki azonos ér­tékű, egyenjogú és kedves volt számára. Igen ám, de ekkor te­kintetét erre a különös, új tapasz­talatra irányította, és így elve­szett az a gyermek, aki volt. El­tévedt a bölcsesség és balgaság útvesztőjében, mely mikrokozmi-kus múlt jában keletkezett benne. Lépésről lépésre megtanulta megi smerni lehetőségeit és kor­látait, gyakran a rácsodálkozás és

3 4

OGY MIKOR MERÜLT FEL

ELŐSZÖR ÉLETÉBEN EZ A

GONDOLAT, MÁR NEM

öröm növekvő érzésével. Ezzel együtt viszont lassan, nagyon lassan eltűnt az a tudás, amely legbelső lényében rejtőzött, az a tudás, hogy ezt a múltból szár­mazó csomagocskát, ezeket az erővonalakat jó l tudta ugyan használni az életen átvivő utazá­sai során, de ő maga nem ez a múlt volt!

Ez az ismeret tehát eltűnt. Alá­merült abban a csodálatban és örömben, hogy ő most valaki, elmerült a valakinek lenni érzé­sében. Egy a sok közül... vagy... magányos a sok között? Megüt­közve kellett megál lapítania, hogy növekvő egyéniesedése folytán eltávolodott a többiektől . Közötte és a többi ember között most már egy nagyon finom, de vi lágosan érezhető választóvonal húzódott . Életútja során nemcsak képessé­gei váltak számára tudatossá, ha­nem azok a fogyatékosságai és tulajdonságai is, melyek a kelle­mes és öntudatos élet útjában álltak. Ezek a pil lanatok ültették el benne az egyetlen, mindent uraló gondolat csíráját: az utol­sónak lenni. Azt, hogy szabad utolsónak lenni. Vajon szívének mely rejtett zugából jöhete t t ez a sóvárgás? Régen, már nagyon-nagyon régen érezte és táplálta ezt a vágyat. Beszélgetett erről hasonló gondolkodásúakkal , ol-

VALÓDI KILÉTEM KERESÉSE

E világ útvesztőjén át tévelyegve Fényben látom magamat, Képekbe zárt fogolyként, Saját képeimben, Mások képeiben.

Felesége, anyja, lánya vagyok... ennek meg ennek —

férje, apja, fia vagyok...

Összevissza bolyongya, Eltévelyedve, Tökéletessé kellene tennem azt, Ami természetszerűleg tökéletlen, És tökéletlennek is kell maradnia.

Kivetítem magamat valamire, Rámvetítenek valamit, Reménytelenül, kiút nélkül.

Am a fény, amely megvilágít engem, Nem hagy kétséget afelől, Hogy nem evilághoz tartozik, Nem ebből a világból való.

Ezért csak a bennem lévő fény Ajándékoz meg kilétem igazi

tudatával, És oszlat fel minden képet, Velük életem útvesztőjét is.

És mivel még feleség vagyok, vagy apa, gyermek, tudós, művész, vagy ki tudja mi még,

Rajtam keresztül ragyogja be a fény E világ útvesztőjében

ami még sötét.

3 5

vásott erről olyan e m b e r e k köny­veiben, akik ugyanezt a vágyat érezték magukban. Ez elmélyí tet­te és megerős í tet te vágyakozását . M i n d e z azonban nem tárta fel számára, hogy mi m ó d o n lehetne az utolsó. Hát nincs lehetőség ar­ra, hogy az élet és halál v a l a m i n t a halál és élet körforgását meg­tör jük?

H a l l g a s s ! H a l l g a s s ! Egész lénye b e l e r á z k ó d o t t , amint á té l te en­n e k a legbelső lényéből fe l törő s z ó n a k az erejét . Tanul j m e g h a l l g a t n i az Elsőre, aki a szív­ben beszé l ! Akkor te leszel az u t o l s ó ! E szó megértése új kezdetet nyi­tott számára, új lendületet adott é le tének. Az Elsőre hal lgatni, reá figyelni azt je lent i , hogy ismer­j ü k fel és söpörjük ki ezt a régi, m é l y e n gyökerező önimádatot , mely az é rze lmeknek szolgál a lapul . Ezek az érze lmek nyugta­lanságot keltettek és tüzet szítot­tak a szívében, ami erőtel jesen a k a d á l y o z t a az új impulzust , és így az már nem tudta magát iga­zán közölni vele. Egyre inkább c s e n d e s ö r ö m ö t lelt azonban e m e a k a d á l y o k m e g s z ü n t e t é s é b e n , m e l y e k közötte és belső hangja között tornyosul tak. Ő, az uto l só m e g t a n u l t a , hogy minden meglé­vő képességével az Elsőnek szentel je magát. így la s sanként m e g t a n u l t belső fülével ha l lani ,

és belső szemével látni. Ekkor minden emberben az Első hordo­zóját látta, azon az úton, amely az utolsóvá vá láshoz vezet. Az élet minden helyzete arra tanítot­ta őt, az utolsót, hogy az Első hangjára hal lgasson.

3 6