Popovics Tamás

ELFÜSTÖLTÉVEK

A MAGYAR PAULO COELHO BÖLCSESSÉGEI

A SZERELEMRŐL… „A szerelem felelősségvállalás, önszántunkból. Felelősség a másik iránt! A boldogságért, a szerelemért tenni kell! Talán ez az egyetlen dolog, ami csak úgy nem megszerezhető. Ahhoz, hogy a szerelemben egyesüljön két ember, közös akarat szükségeltetik, önzések nélkül." A SZERETETRŐL… „Azt, hogy milyen minőségben éljük meg az életünket, az azon múlik, hogy magunkévá tesszük-e a teremtő szándékát, miszerint: Szeretni teremtettünk erre e Földre! Őszintén, boldogan, felszaba-dultan, szerelmesen SZERETNI!" A BIZALOMRÓL… „A bizalom és a hit a jó emberi kapcsolatok alapja. Nem kell mindenkivel szemben gyanakvónak lenni. Léteznek még mindig olyan emberek, kevesen, akik birtokában vannak az igazmondás képességének. Egy igaz férfi szava nem matek példa, aminek helyességét ellenőrizni kell."

A köteteket keresse az Alexandra Könyváruházakban!

POPOVICS TAMÁS

Elfüstölt évek– részlet –

Nevettem, és boldogan belekurjantottam a világba: – Élek!De ez még csak a kezdete volt egy varázslatos estének. A népzenei kavalkád egyszer csak megszűnt, és ahány

máglya, megannyi más muzsika. Mindenki talált kedvére való ritmust és vele társaságot. Nem volt szükség szavakra, a tiszta, ösztönös vágyaké és a szeretet életenergiájáé volt a főszerep. Sok szín, muzsika és öröm megfért fenntartások nélkül egymás mellett. Nem volt politika, ármány, cselszö-vés, hazugság, hatalomvágy és anyag világa, csak az őszinte, magyarázatra nem váró emberi boldogság.

A lány fogta a kezemet, és magával húzott egy nagyobb csoporthoz, ahol egy hatalmas magnóból Barry White hangja ütötte meg a fülemet. De most nem szomorú nosz-talgiával fogadott az ismert hang, hanem örömmel átitat-va. Aznap semmi nem állt közém és az elveszett fiú közé. Azon a feledhetetlen, perzselő éjszakán magamra találtam ismét. Kissé recsegtek a magnó hangszórói, de a fülembe tisztán jutottak el az I’ve Found Someone című dal első ak-kordjai. Különös bizsergés suhant át rajtam, és magabizto-san magamhoz húztam azt a színes bőrű csodát. Átöleltem, mélyen magamba szívtam az illatát, miközben a csípőjére tettem a kezemet és ő nem tiltakozott. Azonnal felvette a ritmusomat, és velem eggyé válva érezte a muzsika lágy ringatását. Egymás szemébe néztünk, miközben a testünk szorosan összesimult és az arcunk összeért. A dal végén meg akartam csókolni, de ő kitért előle, és kibontakozott az ölelésemből. Határozottan, ugyanakkor gyengéden vissza-húztam, és sekélyes angoltudásom minden ismerete között kutatva a szavakat azt mondtam neki:

– You are beauteous, you are everything! Ekkor egy pillanatra megmerevedett, arca elkomorult, de

egy másik pillanattal később megvillantotta szikrázó mo-solyát, odasimult hozzám, majd könnyedén a világ legter-mészetesebb módján megajándékozott addigi életem leg-szenvedélyesebb csókjával. Aztán kézen fogva maga után húzott, körbejárta velem a tüzet, mit sem törődve a többi jelenlévővel, felkapott egy üveg italt a földről, és elszaladt velem a homokos part nyugalmát keresve.

PoPovics Tamás2

Néhány perc elteltével kissé zihálva megállt egy homály-ba vesző helyen. Kortyolt egy nagyot az elcsent üveg tar-talmából, majd átnyújtotta nekem. Gondolkodás nélkül a számhoz emeltem és megrövidítettem, miközben le sem tudtam venni a szemem róla. Lágyan, kecsesen ringatta a csípőjét a távolból bűvösen odakúszó halk zene ritmusára, mint aki násztáncot jár, és könnyedén, mintha szellő moz-gatta volna végtagjait, a vállához ért és egy kecses mozdu-lattal lelökte magáról azt az őrjítő ruhadarabot.

A méloszi Aphrodité tökéletes vonalai egy tehetségte-len szobrász elfuserált művének hatottak ahhoz a meg-foghatatlan látványhoz képest, ami elém tárult. Akara-tomtól függetlenül, valahonnan a lelkem mélyéről feltört egy képtelen hang. A zsigeremben éreztem a mindent elsöprő, megállíthatatlan ösztönös ősi vágyat, ami az első pillanattól vonzott hozzá. Néhány gondolatnyi idővel ké-sőbb kihunytak a fények, némaságba vesztek a hangok, és a szenvedélyek megállíthatatlanul magukhoz ragadtak minden örökké élni fogó pillanatot. Később, a nem szá-molt idő tengerében, a hátunkra fordultunk, és csendben néztük a szikrázó égboltot. Közben megfogtuk egymás kezét, de nem a gondolatait. És az én gondolataim mesz-szire kúsztak, Krisztina felé.

Egyszer egy szőke, kék szemű lányról álmodtam. Egé-szen kicsi gyerek voltam még. Nyolcéves, ha lehettem. És abban az álomban mintha őt láttam volna. Aztán azt az ál mot kergettem egészen addigi életemig, amíg meg nem ismertem. De az az álom nem szólt csalódásról, hazugság-

ElfüsTölT évEk 3

ról és a lélek bánatáról. Amikor először találkoztunk, nem válhatott valósággá. Később azzá vált…

Mindig azt hittem, hogy az embert az álmai viszik elő- rébb, hogy a teremtő azok által üzen neki valamit. Már nem voltam benne annyira biztos. Az álmok, melyek legyenek bár derűsek vagy nyomasztóak. Az álmok, melyek idővel a felejtés homályába vesznek. Ám az idő nem mindig rohan, csak valami megmagyarázhatatlan okból olyankor, amikor szeretnéd megállítani. Valamikor szőke álmaim voltak, és most ott feküdt mellettem a homokos parton langyos szellőtől simogatva Isten bizonyítéka az ellentétekben rejlő csodák valóságáról. De ezt a valóságot eszembe sem jutott formálni. Ott, akkor érett be számomra Lev Nyikolajevics barátom egyik tanítása.

– Ne akard a múltat dobozba zárni, és a jövőt se pró-báld megragadni! – mondta egyszer kissé dühösen egy vitánk során, majd így folytatta: – Élj mindig a jelenben! Fogadd magadba annak minden ajándékát, mert csak az a boldogság létezik! Ami egyszer mögéd került, engedd végleg szabadjára, és meglásd, csak akkor leszel igazán szabad te is. Ha ezt nem tudod megtenni, akkor egész életedben a félelmeidnek fogsz élni. Már-pedig az ember nem élhet a félelmeinek. Az nem élet…

Idáig gördültek a gondolataim, amikor a lány egyenletes, halk szuszogására figyeltem fel. Felé fordultam, és láttam, hogy elaludt. A hold fénye élesen megvilágította az ar-

PoPovics Tamás4

cát. Ha lehet, még szebbnek láttam, mint első pillantás-ra. Ahogy szinte megigézve néztem azt az elbűvölő arcot, különös gondolat suhant át a fejemen a szerelemről. Tart-son bár egy percig, vagy az örökkévalóságig, de ha eldobod magadtól, mert egy csalódás után megrendült a bizalmad mindenkiben és az miatt lemaradsz róla, semmid nem lesz. Nem lesz történeted, nem lesznek boldog álmaid, meg-szűnik a muzsikád, a táncod, oda a felszabadult, vidám, gondtalan kacagásod. Csak az elfojtott könnyeid és a múlt-ba veszett felesleges emlékeid maradnak. Halott emlékek, amik a múltéi, melyek bezárják a jövő lehetséges kapuit, és a jelen valóságát szürreális rémképekként tárják eléd. Ahol a nap szikrázó sugarai helyett a mindent elborító fekete felhők mögül rémisztő villámok cikáznak elő, utadat állva.

Hajnalodott. A korán ébredő nap első sugarai sárgára festették a kékre változó ég alját. Az éj zsibongását felvál-totta az ébredezők álmos nesze. Nem tudom, mikor rabolt el az álom, de tény, hogy mélyen aludhattam egy rövid ide-ig, mert észre sem vettem, mikor hagyott magamra néhány órás boldogságom. Meresztgettem a szemem, hátha felfe-dezem a parton ragadottak között, de csalódottan vettem tudomásul, hogy amilyen váratlanul betoppant az életembe egy kis epizódszerep erejéig, ugyanolyan váratlanul el is tűnt. Nem igazán akartam elengedni ezt a valóságos álmot, ezért a másnaposságtól zúgó fejjel kétségbeesetten keres-tem a parton. Jó időbe telt, mire megértettem, hogy nem fogok rálelni. Eléggé lehangolt a felismerés, ennyi volt. Egy mesés ajándék az élettől, amire mindig emlékezni fogok.

ElfüsTölT évEk 5

A hotel felé vettem az irányt, és csalódottságomat igye-keztem a parton hagyni, miközben a fejfájást az elmúlt órák gyönyöreinek emlékével próbáltam elnyomni. A zse-bemben kotorásztam, amikor egy papírfecnire akadtam, amin egy hosszú telefonszám, egy hanyagul odarajzolt mosolygós fej és a végén egy név szerepelt: Lola.

Zakatolt a szívem örömömben.

– Tehát Lolának hívják – mondtam magamnak, és a leállít-hatatlan agyam máris elrugaszkodott a valóságtól.

Ébren álmodtam. Én voltam Tarzan, ő Jane, és véget nem érő boldogságban repkedtünk egyik indáról a másikra egy veszélyek nélküli, romantikus dzsungel közepén és…

Eddig tartott az éber-álmom, amikor megbotlottam egy járdaszegélyben, és hatalmasat „burkoltam”. Kiterültem, akár a lábtörlő, ami gyorsan visszarántott a flaszterdzsun-gel valóságába. Két korai járókelő szaladt felém riadtan, miközben én a hátamra fordultam, és eltorzult kacagás szakadt fel belőlem. Minden bizonnyal Chaplin nagy esé-sei közül sikerült bemutatnom egyet, mert amikor látták, hogy minden rendben, és úgy vihorászok, akár egy idióta, ők is hangosan felkacagtak, és továbbmentek, miközben a halántékukhoz érve a jól ismert nemzetközi jellel mutat-ták, hogy stikkes vagyok. No persze, nem tudhatták, hogy ez a jó kis tréfa nekem mekkora fájdalommal járt együtt. De valahogy hamar immunissá váltam a fájdalomra. Azon

PoPovics Tamás6

gondolkodtam a járda szélén ücsörögve, hogy furcsa dolog a sors. Néha mindenféle figyelmeztetés nélkül kegyetlen és igazságtalan játékot űz velünk, néha pedig hanyagul elénk dob mindent a jóból. A sorsunkat nem mindig mi magunk irányítjuk, még akkor sem, ha legtöbbször képe-sek vagyunk elhitetni önmagunkkal. Miközben ezeken járt az eszem, előhalásztam a zsebemből Lola telefonszámát, forgattam egy kicsit a kezemben, aztán összetéptem és el-dobtam. Tudtam, hogy sosem hívnám fel. Nem volt ahhoz bátorságom, hogy megkockáztassak még egy csalódást, és annyi elszántságot sem éreztem magamban, hogy a tá-volságot áthidalva, a kulturális különbségeket félredobva, esélyt adjak magunknak.

Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, vettem egy mély levegőt, és szívből jövő mosoly kíséretében a lelkem mélyére süllyesztettem néhány feledhetetlen óra emlékét.

ElfüsTölT évEk 7

8ElfüsTölT évEk 8ElfüsTölT évEk

ÚJ KIADÁSBAN

POPOVICS TAMÁS

Csavargó élet– részlet –

Székesfehérváron a belvárosban sétáltam, amikor a Virág-óra parkosított részén a fák alatti padon egy toprongyos alakot pillantottam meg. Különösebb dolgom nem akadt, így volt időm alaposabban szemügyre venni. Ahogy fi gyel-tem torzonborz, elhanyagolt külsejét, észrevettem, hogy könyvet olvas. Idegen volt számomra ez a kép, mert a sze-rencsétlenül járt vagy önmaguk hibájából a társadalom pe-rifériájára szorultaktól sokkal megszokottabb látvány volt a sikátorban összeverődve valami tompító italt kortyolgató „idill”. Bár élt bennem némi előítélet a hontalanokkal – és

csavargó élET 9

még sok minden mással – szemben, a kíváncsiság mégis odacsalogatott hozzá. Ő ugyan nem mutatott semmi ér-deklődést irányomban, én mégis megpróbáltam szóba elegyedni vele. Igyekeztem természetesnek tűnni, és úgy belefogni a társalkodásba, mintha a világon a legtermé-szetesebb dolog lenne, hogy egy topis alakkal beszélgetek. De nem értem el a kívánt hatást. Zárkózott maradt velem szemben, és éreztette, hogy nem vagyok az ő világába való. Már kezdtem kissé megsértődni az elutasító magatartásán, amikor a mély hangján, a szavakat szépen ejtve és megfo-galmazva megszólalt:

– Uram! Nem szívesen beszélgetek olyan emberrel, aki amolyan jótékony, leereszkedő stílusban próbál felém kö-zeledni. Már megbocsásson, de nem kértem a társaságát, ennek ellenére ön idejött, és ha nem is tolakodóan, de za-varóan megszakította a töltekezésre és szórakozásra meg-szerzett időmet. Mit szeretne? Miben segíthetek?

Nem vagyok egy gyorsan zavarba jövő ember, ellenben ez a határozottság és egyenes beszéd olyannyira meglepett, hogy néhány másodpercre káosz keletkezett az agyamban. Főleg azért, mert bár én nem éreztem az adott pillanatban, de amikor rávilágított, akkor rájöttem, hogy valóban le-hetett a megszólításomban valami nem tiszteletet sugalló, amolyan leereszkedő érdeklődés. Nagyon bambán nézhet-tem, mert hirtelen elnevette magát. Aztán időt sem hagyva a válaszra, folytatta:

– De ha van kedve, hozhatna nekem egy szendvicset és egy ásványvizet innen a közértből.

PoPovics Tamás10

Volt valami kellemes a mosolyában, és valami szomo-rúan titokzatos az értelmet tükröző szemében. Ez aztán még érdekesebbé tette számomra. Egyből teljesítettem a kérését, hiszen nemcsak zavarban voltam, hanem kissé a hatása alá is kerültem. Amire rájátszott még az is, meg-lepődésemre – a továbbiakban nem ez volt az egyetlen meglepetés –, hogy legkedvesebb íróm egyik fő művét tartotta a kezében, és ez az eddigieknél is kíváncsibbá tett. Tolsztojtól az Anna Kareninát. Így hát bólintottam, és elballagtam a közértbe szendvicsért és vízért, miközben igyekeztem összeszedni magamat és a gondolataimat. Ne lepődjön meg azon senki, hogy azonnal hajlandóságot mutattam a kérése teljesítésére. Abban az időben az em-beri kapcsolataimat tekintve rengeteg csalódáson men-tem keresztül, ami kiváltó oka volt annak, hogy tettem egy ígéretet magamnak – amit minden igyekezetem elle-nére sem tudok mindig betartani –, mégpedig azt, hogy naponta teszek valami jót, csak úgy, a lelkem megnyug-tatására. Tehát itt volt az alkalom a napi jócselekedetre. Visszafelé tartva azon töprengtem, mit mondjak neki. Őszintén megvallva bántotta az egómat, hogy amolyan elutasító közömbösséget mutatott irányomban. Meg-hánytam-vetettem a dolgot, és úgy döntöttem, hogy elné-zést kérek tőle, és teljesen természetes és hétköznapi mó-don kezdem újra az ismerkedést. Gondoltam, bizonyára alig várja a visszaérkezésemet, mert szomjas és éhes lehet, ezért szaporábbra vettem a lépteimet. De megint rosszul ítéltem. Ismét belefeledkezve „Annába”, szinte ugyanab-ban a pozitúrában találtam a padon, mint amikor elinal-

csavargó élET 11

tam a szendvicsért és az ásványvízért. Nem akartam meg-semmisülve és szégyenpírral a képemen állni előtte, ezért most nem szóltam hozzá semmit, csak megálltam a pad mellett, és vártam, amíg olvasmányából visszatér a való világba. Nem tartott sokáig, néhány perc múlva becsukta a könyvet, és felnézett rám. Szó nélkül átadtam neki a kért dolgokat, és most már minden erőlködés és szánako-zó együttérzést mutató arckifejezés nélkül megkérdeztem tőle, hogy szereti-e az orosz irodalmat. Még mindig kissé kényszeredetten, de udvariasan válaszolt, hogy számára nincs szebb tollú író, mint Tolsztoj. És bár mindenevő az irodalom terén, a maga részéről mindenképpen előtérbe helyezné az orosz klasszikusokat. Ezzel részben egyetér-tettem magam is, amivel sikerült megtenni az első lépést kettőnk között a bizalom felé. Megvitattuk a Kreutzer-szonáta véleményünk szerinti üzenetét, majd elismertük Dosztojevszkij nagyságát, és bár nem tartozik a nagy klasszikusok közé, mindketten elismerően nyilatkoztunk Szolzsenyicinről.

Magam is ismerem mindegyik írót – olvasom is a mű-veiket –, ellenben nagyon meglepett a tájékozottsága, jóval túlmutatott az enyémen. Folyamatosan az a kérdés motoszkált az agyamban, hogy mit keres ez az ember az utcán. De valahogy nem kínálkozott rá alkalom, hogy ezt megkérdezzem. Így hát folytattuk irodalmi értekezésün-ket, amíg meg nem szólalt a mobiltelefonom, és véget nem vetett a diskurzusnak. Szimpatikussá vált számomra ez a rejtélyes ember, ezért búcsúzóul megkérdeztem tőle, nem találkoznánk-e másnap is, és ha nem venné tolakodásnak,

PoPovics Tamás12

mivel a méreteinket tekintve körülbelül egyezünk, hoz-nék neki néhány tiszta holmit. Amikor ezt kimondtam, azonnal megbántam, mert attól tartottam, hogy ismét le-ereszkedőnek vél majd, és büszkeségét megsértvén elron-tom a közös érdeklődésünk segítségével kivívott fesztelen hangulatot. De nem vette rossz néven a felajánlásomat, mi több, örült neki, és előre megköszönte. Búcsúzóul a kezemet nyújtottam felé, amit nem akart elfogadni, amire azonnali magyarázatképpen felmutatta az övéit, és zava-rát leplezve hozzáfűzte, hogy piszkos. Ám én ezt a zavart gyorsan oldottam azzal, hogy belecsaptam, és miközben megráztam, azt mondtam neki, hogy a kezet mindig meg lehet mosni, viszont egy érdekes emberrel nem mindig nyílik lehetőségünk parolázni. Rám nézett, és a már meg-tapasztalt titokzatos mosolyának kíséretében elbúcsúzott tőlem, miközben hozzáfűzte, hogy holnap is itt kószál tíz óra felé. Jeleztem, hogy értem, és elköszöntem.

Egy csinos hölggyel volt randim, ami repített a meg-beszélt helyszín felé. Miközben a találkozóra mentem, az ismeretlen emberen járt az eszem. Tulajdonképpen jó egy órát beszélgettem egy idegen alakkal, akiről semmit nem tudtam meg, csupán annyit, hogy hontalan, és hogy isme-ri, szereti az irodalmat.

Bár a hontalan helyett inkább az ódivatú csavargó kife-jezést használnám.

Eléggé félresikeredett a randevúm eleje, ugyanis mi-közben egy jó frissítő kortyolgatása közben a vendéglá-tóhelyek „teraszkultúráját” erősítettük a kisasszonnyal, a

csavargó élET 13

csavargón járt az eszem. Mindez azt eredményezte, hogy nem figyeltem eléggé a partneremre, és számtalan esetben olyankor nevettem, amikor semmi vicceset nem mondott, vagy komoly meglepődésemnek adtam hangot akkor, ha a szép kék égboltról tett valami hétköznapi megjegyzést. Szerencsémre felvetette, hogy menjünk el moziba, és néz-zük meg a hét slágerfilmjét. Azonnal beleegyeztem, ezzel sikerült menteni a szorult helyzetemet.

Jó film volt, hazakísértem, meglepetésemre adott még egy esélyt, és elváltunk. Aztán amikor én is megérkez-tem az otthonomba, ígéretemhez híven felhívtam, és szép álmokat kívántam neki, miközben valami homá-lyos magyarázatot adtam a viselkedésemre, ecsetelve, hogy ma olyan merengő vagyok, és egyébként sokkal szórakoztatóbb, mint ahogy azt megtapasztalta. Miután sikeresen pontot tettem erre a dologra, kerestem néhány viselhető állapotban lévő nyári holmit a „csavargómnak”, és egy elnyűtt példányát is mellékeltem hozzá Paszter-nak Zsivago doktor című regényének. Majd elraktam ma-gam másnapra.

Délelőtt már korán ott lebzseltem az előző napi spon-tán találkozó helyszínén, de nem tudtam megelőzni „irodalomprofesszorunkat”. Amikor megláttam, déjà vu érzésem volt, hiszen szinte ugyanabban a helyzetben és tartással Anna Kareninát olvasva találtam, mint az azt megelőző napon. Vidáman üdvözöltem, és letettem elé a padra az előzőleg vásárolt kávét és kakaós kalácsot, majd odaadtam neki a ruhákat és a könyvet. Szimpatikus volt,

PoPovics Tamás14

hogy már nem nézett rám olyan ferde szemmel, és za-vartalanul nekiállt egyből falatozni és kávét kortyolgatni. Leültem mellé a padra, és türelmesen megvártam, amíg megreggelizik. Ő szólalt meg először. Illedelmesen meg-köszönte a reggelit, és megnézte a holmikat. Elégedetten csettintett a nyelvével, majd két általam neki szánt ing láttán hozzáfűzte, hogy valószínűleg azok nem lesznek rá jók, de ha nem bánnám, azért magánál tartaná mind-kettőt, mert van egy hason sorsú ismerőse, akire minden bizonnyal ráillenek a kérdéses holmik. Bólintottam, ezzel elrendezettnek tekintettük a kérdést. Kíváncsi voltam a történetére, és már vártam, hogy belefeledkezzünk egy jó beszélgetésbe. De csak nem akaródzott magától, magá-ról beszélni. Egy apró, szégyenletes incidens hozta meg a várt szóáradatot. Ugyanis egy helyi „vagány” ismerősöm arra járt, és megpillantott bennünket a padon ücsörögve. Majd harsányan röhögve odakiáltott, felajánlva a segítsé-gét, hogy ha a csöves ellopott tőlem valamit, akkor szíve-sen segít kirázni a gatyájából.

Néhány nappal ezt megelőzően valószínűleg még én is tréfára vettem volna a dolgot, de ott, akkor, abban a pilla-natban nagyon zavaróan hatott ez az ajánlkozás. Határo-zottan elutasítottam, és a továbbiakban újonnan szerzett „barátom” felé fordulva tudomást sem vettem róla. Ez a kis közjáték elindított csavargóm részéről egy belső kitá-rulkozásfélét. Elmesélte, hogy boldog és tartalmas életet élt, mígnem egy szörnyű csalódás arra ösztönözte, hogy kiszálljon a mókuskerékből, és az addigi élete értelmét el-

csavargó élET 15

veszítve, majd egy illúzióktól terhes, kondicionált társada-lomból önmagát kiszabadítva, más utakat bejárva ráleljen valami újra. Mert a régi célok és álmok ma már hamisan csengenek számára.

PoPovics Tamás16