regi.tankonyvtar.hu€¦ · Web viewBevezetés az információtörténelembe. Z. Karvalics , László. Bevezetés az információtörténelembe: Z. Karvalics , László. Publication

Bevezetés az információtörténelembe

Z. Karvalics , László

Bevezetés az információtörténelembe:

Z. Karvalics , László

Publication date 2004

Created by XMLmind XSL-FO Converter.



Tartalom

1. 0

1. Bevezetés az információtörténelembe 0

2. 0

1. TARTALOM 0

3. 0

1. BEVEZETŐ 0

4. 0

1. 1. KÖZELÍTÉSEK AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEMHEZ 0

1.1. Átalakuló társadalom, megújuló „iskolák” 0

1.2. Információgazdaság 0

1.3. Történetfilozófia 0

1.4. Kultúra- és kommunikációelmélet 0

1.5. Az informatika mint szálláscsináló 0

5. 0

1. 2. ALAPFOGALMAK ÉS JELENTÉSEK 0

1.1. Elemi információ és információs alakzatok 0

1.2. Az elemi információ „csatornái” 0

1.3. Információ és cselekvés 0

1.4. Az információáram (information flow) folyamatmodellje 0

1.5. Az információs tevékenységformák és a tárgyiasítási útvonalak 0

1.6. Információtechnológia 0

1.7. Információ és közösség 0

6. 0

1. 3. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI HAGYOMÁNY 0

1.1. Az ősforrás: Condorcet (1743–1794) 0

1.2. Információ, történelem, közösség: a szociológia színre lép 0

1.3. Harold Adams Innis (1894–1952) 0

1.4. A torontói iskola és annak „ellenárama” 0

1.5. Az amerikai információtörténeti irányzat 0

1.6. Német műhelyek: Kosellecktől Gieseckéig 0

1.7. A kontroll mint magyarázóelv: Norbert Elias és James Beniger 0

7. 0

1. 4. A MAGYAR INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI GONDOLKODÁS KEZDETEI 0

1.1. Hajnal István (1892–1956) 0

1.2. Balogh József (1893–1944) 0

1.3. Kallós Ede (1882–1950) 0

1.4. Thienemann Tivadar (1890–1985) 0

1.5. Várkonyi Nándor (1896–1975) 0

1.6. A magyar információtörténelem Hajnal István után 0

8. 0

1. 5. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEM HAT ÁGAZATA 0

1.1. Információ-központú elemzés 0

1.2. Információháztartás-történet 0

1.3. Az információtechnika társadalomtörténete 0

1.4. Az információjelenség története 0

1.5. Az információs társadalom előtörténete 0

1.6. Információtörténet 0

1.7. Az információtörténeti vizsgálódások „kiterjedése” 0

1.8. Összefoglalás: a hat ágazat 0

9. 0

1. 6. A HAGYOMÁNYOS ÁGAZATOK INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI „ÚJRAÍRÁSA” 0

1.1. Információ-központú politikatörténet 0

1.2. Információ-központú gazdaságtörténet 0

1.3. Információ-központú társadalom- és technikatörténet 0

1.4. Információ-központú hadtörténet 0

10. 0

1. 7. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEM HAGYOMÁNYOS DISKURZUSAI 0

1.1. Az információs „forradalmak” 0

1.2. Az információáram akadályai 0

1.3. Úton a „magasb harmónia” felé: világnyelv és világkönyvtár 0

11. 0

1. 8. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEM ÚJ KULCSDISKURZUSAI 0

1.1. Hálózatok a történelemben 0

1.2. Az információáram „parazitáinak” története 0

1.3. Fordítástörténet 0

12. 0

1. 9. FELÉRTÉKELŐDŐ KUTATÁSI TÉMÁK, JELLEGZETES PROBLÉMATERÜLETEK 0

1.1. Információrégészet 0

1.2. Adatbázis-történelem 0

1.3. A távközlés „mikrotörténete” 0

13. 0

1. HIVATKOZOTT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM 0

14. 0

1. FÜGGELÉK – 150 AJÁNLOTT INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI KUTATÁSI TÉMA 0

1.1. Általános témák 0

1.2. Egyetemes történelem 0






1. fejezet -

1. Bevezetés az információtörténelembe

Z. Karvalics László

GONDOLAT – INFONIA Budapest, 2004

© Z. Karvalics László, 2004

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

www.gondolatkiado.hu

A kiadásért felel Bácskai István és Nagy Ádám

Műszaki szerkesztő és sorozatterv Gembela Zsolt

Tördelő Unyi Krisztina

A kiadási munkálatokat a Books in Print végezte

ISBN 963 9567 32 9

ISSN 1785-8585




2. fejezet -

1. TARTALOM

Köszönöm az egyes fejezetekhez nyújtott szöveges segítséget szerzőiknek, Demeter Tamásnak (Balogh Józsefről), Holczer Mártonnak (Német műhelyek) és Kiséry Andrásnak (Thienemann Tivadarról). Az ábrák elkészítésében segítségemre voltak: Élő Gábor (2., 3., 5., 6., 12.), Szabó Szilvia és Kleinheincz Gábor (1) Kocsis Frigyes (7–11.).




3. fejezet -

1. BEVEZETŐ

1443-ban vagyunk: I. Ulászló és az országnagyok elhatározzák, hogy a nyáron háborút indítanak a török ellen. S miközben július második felében megindul a később „hosszú hadjárat” néven elhíresült katonai akció, III. Frigyessel és Giskrával is fegyverszünet köttetik. Az év végéig Szófiáig jutnak a Hunyadi János vezette magyar csapatok, s decemberben Zlaticánál, majd – már a hideg miatt visszavonulóban –, közvetlenül karácsony előtt, Melsticánál is győzelmet aratnak a török erők felett.

Ugyanebben az évben, pár ezer kilométerrel arrébb, Koreában – az uralkodó Szedzsong utasítására és teljes egyetértésével – a királyi akadémia tudósai kidolgozták a koreai ábécét, a hangült, ezt a tudományos, mégis egyszerű és hatékony írásrendszert. Az egyszerű fonetikus jelek bevezetése előtt a koreaiak a kínai írásjeleket használták, de az ennek mesteri elsajátításához szükséges idő miatt csak egy maroknyi kiváltságos arisztokrata kincse lehetett. A hangül eredeti neve (hun-min csong-üm, vagyis „megfelelő hangok a nép oktatására”) jelzi, hogy a tudás demokratizálásának felülről vezérelt eszközeként alakították ki. A 10 magán- és 14 mássalhangzóból álló szótagcsoportokra épülő nyelv könnyű tanulhatósága és alkalmazhatósága nagyban hozzájárult az írni-olvasni tudás magas arányához, később a fejlett könyvnyomtatáshoz (ma pedig könnyen használható számítógépes rendszerekhez is).

A szablyák, kezdetleges lőfegyverek és lovas csapatok ideje leáldozott (most az 1444-es várnai ütközetről már ne is essék szó) – a tudáshoz írott szövegeken keresztül való hozzáférés tömegesítésének programja pedig soha nem volt aktuálisabb. Szedzsong írásreformja mögött a történelmi folyamat olyan összetevője sejlik fel, amelyet a politika és gazdaság fókuszú történetírás sokáig háttérbe szorított, de különös módon a társadalomtörténet vagy a mikrotörténelmi irányzat népszerűsége sem emelt előtérbe: az élet minden vonatkozását átszövő információs rendszerek, technológiák és intézmények világa, amelyek szintetikus tárgyalását és áttekintését, úgy tűnik, éppen egy újabb „információs forradalom” kezdi sürgetni.

1998 májusában jelent meg Alistair Black rövid, de annál kihívóbb írása a Library History hasábjain, amelyben a könyvtártörténetet nemes egyszerűséggel az „információtörténelem” részhalmazaként (sub-set) tárgyalja, megpróbálván elfogadtatni a könyvtárosszakmával azt, hogy tudomány-rendszertani helyét tekintve a könyv- és könyvtártörténet tulajdonképpen egy még átfogóbb diszciplína alárendelt területének tekinthető. Az önazonosságának keresésével és tárgyának, az információnak a meghatározásával jó ideje küszködő könyvtár- és dokumentációtudomány számára kapóra jött ez a megközelítés, hiszen az információtörténeti kiindulópontot elfogadva újraértelmezhetővé vált a könyvtár és a könyvtáros társadalmi-történeti szerepe. Most, amikor könyvek és tanulmányok milliói digitális formában, az interneten keresztül vehetőek birtokba, és a hozzáférhető tartalom egyre kisebb hányada érhető el a hagyományos csatornákon keresztül, mind világosabban látni, hogy a mindenkori információáram „mérnökeiként, váltóőreiként és pályafelvigyázó segédtisztjeiként” szolgáló szakemberek pusztán azért „szorultak” évszázadokon át egy „könyvtár” nevű intézménybe, mert a jelhordozók sokszorosításának a nyomtatás, a tömeges (és ingyenes vagy jelképes árú) hozzáférésnek pedig a raktári vagy olvasótermi kölcsönzés volt az egyetlen elterjedt formája. Valódi funkciójukat, a nyilvános információforgalomba bekerülő tartalmak osztályozását, szűrését, visszakereshetőségük biztosítását és „fogyasztásra” való előkészítését, a metaadatok létrehozásán keresztül történő értékhozzáadást immár egy többszörösére nőtt és sokféleképpen rétegzett információs és intézményi térben teljesíthetik ki. A szemléleti fordulat lassan végbemegy: sok, ebbe az irányba mutató publikáció után sorra jönnek létre a szakmai szervezetek: a leedsi egyetemen életre hívott Information History Group vagy már a nevével is az új felfogást tükröző japán szakmai szövetség (Japan Association of Library and Information History).

Ha Blacknek igaza van, akkor az információtörténelem „gyűjtő természete” messze túlmutat rajta és kollégáin – hiszen ha a könyvtártörténetre érvényesnek tartjuk, akkor miért ne volna alkalmazható ugyanez a logika a sajtó- és nyomdatörténetre, a hírközléstörténetre, az oktatástörténetre, a mérésügy történetére – és még vagy másik két tucat nagy hagyományú tudományra? Hiszen mintha a történettudomány irányzatainak nagy része eo ipso különböző információrendszerek, eszközök és intézmények történetével foglalkozna! A tudomány-, technika-, művészet-, oktatás-, nyelv-, írás-, könyv-, könyvtár-, sajtó-, távközlés-, posta- és cenzúratörténet szinte teljes egészében, de a jog-, vallás-, gazdaság-, had- és politikatörténet számos metszete is jelentős mértékben információrendszerek vizsgálatára épül. Csakhogy az információs mozzanat ezekben a megközelítésekben vagy színes kultúrtörténeti adalékként, vagy egy pozitivista-krónikás áttekintés tárgyaként, vagy az adott társadalmi alrendszer vizsgálatának a teljesség kedvéért megemlített jelentéktelen komponenseként szerepel, társadalmi környezetével és hatástényezőivel való sokoldalú összekapcsolás nélkül. Nem az információ, hanem az információval foglalkozó intézmény – nem az információháztartás, hanem az információ mozgásának technikái és azok eszköztámogatása – nem az információt használó ember, hanem az információt tárgyiasító eszköz: nagyjából ez a kiindulópontjuk, amely ráadásul „korfüggetlen” is, amennyiben az idesorolható munkák javarészt módszertani újítások nélküli filológiai háttérteljesítményre épülnek.

Ebben a könyvben azt kívánjuk bemutatni, hogy

1. az „információtörténelem” régóta létező irányzat a történettudományban, még ha – intézményesedés híján – nem jelent is egységes és szerves hagyományt;

2. az információtörténelem kutatási „nyersanyaga” hosszú ideje termelődik: most a modellezés, a fogalmi tisztázás és az információ-központú megközelítés erejét érzékeltető részszintézisek elkészítése van soron;

3. az információtörténeti kiindulópontok következetes végiggondolása grandiózus kutatási programot jelöl ki, és számos ponton újíthatja meg, illetve frissítheti fel történeti tudásunkat, illetve a történeti kutatásokat vezérlő kérdésfeltevéseket.

Az alábbi áttekintés – számos kisebb tanulmány után – a témakör első rendszerezési kifejtési kísérletének tekinthető, annak minden gyermekbetegségével és kiforratlanságával. Kérem az Olvasót, nézze el nekem.




4. fejezet -

1. 1. KÖZELÍTÉSEK AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEMHEZ

1.1. Átalakuló társadalom, megújuló „iskolák”

„Ahogy az asztalos a mának dolgozik… a történésznek is a saját jelenkorában felmerült kérdésekre kell a maga eszközeivel válaszolnia…” (Kosáry Domokos)

„…Csakis a jelen szemüvegén keresztül át vizsgálhatjuk, illetve érthetjük meg a múltat… a jelen megértésének a múlt a kulcsa.” (E. H. Carr)

Elgondolkodtató, hogy a történetírás klasszikus szállóigéjének („historia est magistra vitae”) közhellyé kopásával párhuzamosan hányféle alakváltozatban tűnik fel ugyanez a tartalom a legelmélyültebb megközelítésekben is. Szinte nincs e századnak olyan neves, elméleti-történetfilozófiai kérdésekben állást foglaló történésze, akitől ne tudnánk idézni a találomra kiválasztott mottókhoz hasonló egyértelműséggel megfogalmazott alapelvet. Az öncélú jelenre-vonatkoztatottságtól, a „prezentizmustól” persze minden jelentős gondolkodó nagy műgonddal határolja el magát, megismételve vagy újra felfedezve Marc Bloch ez irányú érveit. Ritkábban fordul elő, hogy a „jelen megértésének” funkcióját – Fernand Braudel nyomán – a „jövő megismerésének támogatásában” találják meg, de sokan eljutnak ahhoz a közvetlen módszertani követelményhez, hogy „…minden új nemzedéknek a maga módján át kell írnia a történelmet …minden új történésznek, ha nem elégszik meg azzal, hogy új válaszokat adjon a régi kérdésekre, felül kell vizsgálnia a kérdéseket is” (Collingwood).

Mindezt szem előtt tartva sokatmondó, hogy a történettudomány és a hozzá egészen közel sodródott történeti antropológia legzajosabb „új (vagy új köntösben jelentkező) kérdései” a mégoly sikeres válaszokkal együtt is voltaképpen hermeneutikai-módszertani természetűek, miközben a jelen valósága soha nem tapasztalt dübörgéssel tör be a tudósszobák csendjébe. Nem kell haladás- vagy katasztrófapártinak lenni ahhoz, hogy az ezredvég félelmetes tempójú gazdasági-társadalmi átalakulásainak horderejéről fogalmat alkothassunk. Az elkerülhetetlenül felvetődő dilemmák által közvetített lelkiismereti kihívás társadalmi mozgalmakban és intellektuális műfajokban ölt testet: a zöldmozgalmak, a trendpublicisztika és a futurológia „felfutása” mögött a jelen állapotnak ugyanazt a kihívását találjuk. Nincs semmi meglepő tehát abban, hogy az ökológiai szemlélet előretörése megtermékenyítette a törtenésztársadalom egy részét is, és megszületett az „environmental history”, a történeti ökológia, amely az ember(társadalom) és a természeti környezet által alkotott rendszer különböző típusú történeti megragadásának irányzatait gyűjtötte össze. E „legfiatalabb tudomány” – hogy a művelésébe örvendetesen gyorsan és magas színvonalon bekapcsolódó hazai műhely reprezentatív kötetének bevezető tanulmányát idézzük – lassan húszéves. 1986 nyarán, a berni Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszuson született, és rövid idő alatt szédületes pályát futott be. Tanszékek, konferenciák, kutatóközpontok, folyóiratok, monográfiák, nemzetközi szervezetek jelzik, hogy az új diszciplína valamilyen formában „telibe találta” a jelen állapotot.

Hasonló utat futott be az 1957-ben „anyakönyvezett” történeti pszichológia, amely a globalizálódó, felgyorsuló világban mind sérülékenyebbnek tűnő emberi psziché vizsgálatát történeti dimenziók kinyitásával támogatja – sőt, ahogy a külső és a belső, a közösségi és az individuális, a kulturális és a mentális minőségek összeérnek, az etnopszichológia felé való lépés tágítja tovább az irányzat tudományos programját.

Nem kétséges, hogy az ökológia, a biotechnológia és a „humán problémák” körül csoportosul a korkihívások tekintélyes része. Éppen ezért egészen feltűnő, hogy a korkihívások másik nagy vonzáspontja, az „információs robbanás”, az „információs társadalom” nem eredményezett „történettudományi detonációt”. De vajon miért?

1.2. Információgazdaság

A társadalomtudományok közül elsőként a gazdaságelmélet figyelt fel a technika és a gazdasági gépezet metamorfózisára. Fritz Machlup és Marc-Uli Porat történeti kitekintést sem nélkülöző összegző műveikkel hívták életre a hatvanas években az „információ- és tudásgazdaságtant” (Information and Knowledge Economy), amely a gazdaság, illetve a termelés információs természetű szektorainak elkülönült vizsgálatában találta meg feladatát. Csakhogy a kihívás még mélyebb: ha – Lamberton nyomán – „az információ- és tudásgazdaság azzal a felismeréssel indult, hogy a gazdasági rendszert mozgásba hozó döntéseket annak tárgyával az információáramlás kapcsolja össze”, akkor nem elég pusztán az információs szektorra figyelni, hanem a gazdaság működési elvének és fejlődésének egésze igényli a jól feltett „új kérdéseket”.

„A gazdasági fejlődés megértésének valódi kulcsát adó információs és tudásfolyamatok nem foglalták el méltó helyüket a közgazdászok gondolkodásában” – Kenneth Boulding negyedszázados megállapítása mind a mai napig érvényes, mert az „alternatív közgazdaságtan” inkább ökológia- és etikaorientált.

Pedig ugyancsak állhatna rendelkezésre megfelelő gazdaságelméleti hagyomány. Éppen a magyar Jánossy Ferenc mutatta meg nagy sikerű könyvében (A gazdasági fejlődés trendvonaláról) és más írásaiban még a hetvenes évek elején, hogy „a javak áradatának bőségét” az emberi tudás és az élőmunka határozza meg. A gazdaság fejlődése tehát végső soron a munkaerőben rejlő adottságok kibontakozásától függ. Jánossy kiemeli, hogy „a tudásanyag fokozatosan eltolódik a közvetlen egyéni tapasztalaton nyugvó ismeretektől olyanok irányába, amelyek készen vehetők át másoktól, vagyis amelyek szó, írás és ábrák közvetítésével sajátíthatók el. Minél specializáltabbá válik ugyanis az egyes ember mestersége, annál jobban összeszűkül az a tudástartomány, amelyen belül még saját tapasztalataira támaszkodhat, és annál sokrétűbben kapcsolódik munkája mások tevékenységéhez, amelyeknek eredményét részben már tárgyiasult formában használja fel. Mind saját igen körülhatárolt tevékenysége, mind pedig az ezen kívüli szakterületekkel való sokrétű kapcsolata olyan ismereteket tesz szükségessé, amelyek már nem sajátíthatók el egyéni, közvetlen tapasztalatok útján, hanem csak oktatás által vagy könyvekből.” Ennek megfelelően a gazdasági teljesítmény megértése szempontjából az oktatás – vagy még inkább a kiképzési idő, vagyis egy meghatározott tudásteljesítmény intézményes „felépítése” – majdhogynem fontosabb, mint a megszokott „nyers” paraméterek. Jánossy egyenesen odáig megy, hogy „a társadalom össztudásának gyarapodását, mint totális folyamatot” az „egyes ember individuális tudásának növekedésétől” elválasztva az egyéni ismeretek változását állítja a középpontba.

Ferruccio Rossi-Landi a marxi áru-fétis gondolat továbbvitelével az újratermelésnek két fajtáját különböztette meg:

1. használati tárgyak anyagi termelése,

2. verbális információk nyelvi „termelése”.

Az olasz tudós remek elemzésben mutatta ki, hogy a jelcsere bonyolódása (és leválása a kereskedelmi jellegű cseréről) a társadalmi struktúra összetettebbé válásával jár együtt, és a kommunikációt ekképpen a jelek és információk termelésének, cseréjének és fogyasztásának szakaszaira bontva akár olyan, párhuzamos világtörténetet is írhatunk, amelyben éppen ez a jelenségvilág áll a vizsgálat fókuszpontjában.

Rossi-Landi és Jánossy több évtizedes, termékeny megközelítése azonban sajnálatos módon többszörösen is torzóban maradt. Ahelyett, hogy a társadalomelmélet erős történeti fókusszal foglalkozni kezdett volna az információáru sajátosságaival, átengedte azt a modern leíró közgazdasági iskoláknak. Pedig abból a felismerésből kiindulva, hogy az információ- és tudásalakzatok önmagukban és áru formájában sem elfogyaszthatóak, sőt „birtokbavételük” egyenesen sokszorosításnak tekinthető, vagy hogy sokkal nehezebben kisajátíthatóak, mint a „fizikai áruvilág”, jó néhány gazdaság- és társadalomtörténeti alaptétel kerülhetett volna más megvilágításba.

Ennél is fájdalmasabb azonban talán az a tény, hogy az áruviszonyok felől a tulajdonviszonyokhoz megérkező elemzések sem vették figyelembe a kétfajta újratermelési „kört”, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyták az információtulajdon és a tudásvagyon kérdéskörét. Ebből fakadóan természetesen (aforisztikus és szervetlen bekezdéskivételektől eltekintve) a tulajdonra épülő társadalmi struktúra vizsgálatakor is teljesen háttérbe szorult az információ- és tudásmonopóliumok, az információs hatalom, az információs egyenlőtlenségek szerepének és súlyának a vizsgálata. A marxista diskurzusokban hiába maradt mindvégig előtérben a technológiai determinizmus problémaköre, ha az eszközök, szerszámok és gépek energiacentrikus világából is éppen az információ- és tudástechnológia rendszerei maradtak ki.

Az információs jelenségcsalád figyelmen kívül hagyásának okait többé-kevésbé pontosan tudjuk. Anélkül, hogy maga a probléma valaha is „tematizálódott” volna e szerzőknél, az anyagi szférára koncentráló szemlélet minden jelentős problémametszetben ösztönösen akcidentálisnak, lényegtelennek, kiegészítőnek minősítette az információs dimenziót, a „fősodort”, a „mélyáramot”, a „lényeget” az anyagi termelésben ragadva meg. Amikor Marx a Grundrisse 1857– 58-as kéziratában a „munkaidő alatt mozgásba hozott hatóerők hatalmának” megnövekedésére felfigyel, közel jut ahhoz, hogy a termelési tényezők közé explicit módon építse be nemcsak a „tudomány általános állását és a technológia haladását”, hanem a munkás fejében lévő tudásvagyont is. (Mellesleg a termelési folyamatnak azt az egyedüli mozzanatát, amelyet a tőkés nem tud teljes mértékben kisajátítani, és amelyet a munkás nem teljes mértékben bocsát áruba, sőt még a legmonotonabb munka során is tapasztalattömeg-növelés formájában gyarapít.) Mivel azonban az emberi tőkébe, a tudásvagyonba való beruházás folyamatainak „látható világa” csak később alakult ki, Marx mégsem tulajdonított mindennek akkora jelentőséget.

Noha a 19. század végére már befejezett ténynek volt mondható a telefon és a távíró diadalútja, és megkezdődött a modern tömegsajtó kialakulása, nem csoda, hogy nemcsak Marx, de a szociológia és a társadalomelmélet korai klasszikusai sem érzékelték, hogy az egykor akcidentális információs mozzanat mind fontosabbá válik, visszamenőleg is felértékelve a szerepét az elemzésekben. Ma, a „konvergenciaminőség”, a távközléssel összeolvadó számítástechnika, média és oktatás birodalmában, a tudástechnológia, a tudásgazdaság diadalmas előretörésének, az információs szektor dominanciájának időszakában mindez viszonylag tisztán látszik, mint ahogy az is, hogy az „információs társadalom” néven megragadott új gazdasági-társadalmi minőség világtörténeti szerepét és transzformálóerejét tekintve legalább akkora horderejűnek tűnik, mint a modern kapitalizmus kialakulása.

Az információs társadalom vezető teoretikusa, Manuel Castells kezdetben igyekezett is a formációelmélet kategóriáiban leképezni a változást, és jó ideig „információs fejlődési módról” beszélt, hogy aztán fokozatosan lecserélje a kifejezést, és háromkötetes nagy monográfiájában már kikerülje a kérdést, „hálózati társadalomról” (network society) és „információs korszakról” (information age) beszélve. Ennek fényében viszont egyenesen meglepő, hogy ez a felismerés nem eredményezett visszamenőleg módszertani fordulatot a történettudományban. Ahogy ugyanis a tőkés fordulat felől nézve Marx tollán az egész emberi történelem a „prekapitalista” mezőben vált értelmezhetővé, ugyanúgy tűnik indokoltnak a világtörténet „preinformációs társadalmak” soraként való megközelítése, az információ-központú történetírás kísérlete.

1.3. Történetfilozófia

Az „információgazdaság” által vágott ösvényen könnyebben haladt azért előre a társadalomelmélet is. A nyolcvanas évek elejére gyakorlatilag önálló tudományterületet teremtett az „információs társadalom” tanulmányozásával (szakfolyóirat, konferenciák, kutatóközpontok stb.), ám makacsul megragadt a szociológiai/gazdaságelméleti/politológiai keretek között, s a történeti kitekintést paradox módon a „futurológiai” iskoláknak engedte át. Közülük a legismertebb és legtöbb nyelvre lefordított szerzők, Alvin és Heidi Toffler szuggesztív jövővíziói a „harmadik nagy társadalomtörténeti hullám” koncepciójára épülve az információs korszak tartalmait a földművelő és ipari korszakok szerkezeti és fejlődési sajátosságaiból kiindulva ragadják meg. Minden vitatható következtetésük ellenére a Toffler-művek nagy érdeme a kérdésnek a köztudatba való bevitele – legalább egy elnagyolt modell erejéig, afféle gondolati előőrsként olvasók milliói számára öltött testet a jelen kihívásának történeti beágyazottsága.

A társadalomtörténeti folyamatok vizsgálata elképzelhetetlen szakaszolás nélkül. A felosztások egy része kizárólag arra alkalmas, hogy külsőleges szempontok alapján elkülönítsen, s ennek révén tegyen tárgyalásra alkalmassá egyes periódusokat (őskor/ókor/középkor/újkor). Más megoldások a társadalmi-gazdasági szerkezet legmeghatározóbbnak érzett mozzanatával tagolnak, s ezek egyúttal már az adott korszakok „jellemzésére” is vállalkoznak (ősközösségi/rabszolgatartó/feudális/kapitalista). Újabban a legelfogadottabb tagolássá az egyes történeti állapotokra jellemző domináns tevékenységformákra épülő elméleti konstrukció vált (halász-vadász-gyűjtögető/földművelő/ipari/ posztindusztriális társadalom). A korszakelnevezéssel tartalmi állításra is vállalkozó felosztások közös jellemzője az, hogy a történelem „motorjaként” a korszakok közötti átmenet nagy kérdéseire figyelnek, akár „forradalomként”, akár „a termelési mód megváltozásaként”, akár új „társadalmi-gazdasági alakulat” létrejötteként írják le a megszülető minőséget.

Hogy napjainkban a változások felgyorsulása miatt éppen úgy új minőség születését érjük tetten, annak számos bizonyítékát láttuk. Azzal azonban, hogy elnevezzük „információsnak” a formálódó társadalmi képletet, még nem tettünk értelmes állítást a többi társadalomtörténeti korszakhoz való viszonyával – és ezzel összefüggésben tényleges horderejével – kapcsolatban. Ha ebből a szempontból nézzük meg az irodalmat, azonnal kiderül, hogy az egyes iskolák egészen másfajta minőséget értenek „információs társadalmon”, s egészen eltérő „forradalmi szerepet” tulajdonítanak az információtechnikának. Az is kiderül, hogy a sematikus alapmodell alkalmatlan komoly vizsgálatokra, előbb alaposan át kell azt alakítani.

1. táblázat. A társadalomtörténet „négy korszaka”

↓HALÁSZ-VADÁSZ-GYŰJTÖGETŐ TÁRSADALOM

FÖLDMŰVELŐ TÁRSADALOM

IPARI TÁRSADALOM

INFORMÁCIÓS TÁRSADALOM

Az ábra nem tudja tükrözni az egyes periódusok időtartama közti különbséget. Pedig pontosan egy-egy nagyságrendnyi eltérés van köztük: több tízezer, több ezer és több száz éves korszak-elődeihez képest az információs társadalom legjobb esetben néhány évtizedes képződmény. (Más kérdés, hogy – egyes demográfiai becslések szerint – az évek száma a populációk nagyságával megszorozva nagyjából állandó értéket tesz ki – tehát öszesen annyian élnek ma az „információs társadalomban”, mint ahányan mindösszesen a korábbi periódusokban.) Az időfaktor érvényesítésétől mindenesetre el kell tekintenünk.

A vízszintes tagolás egyik pillanatról a másikra történő változást sejtet, pedig valójában hosszú átmenetekről van szó, amelynek során kiformálódnak és lassan meghatározóvá válnak a következő periódusra jellemző viszonyok.

Az ábra nem veszi figyelembe, hogy a formációváltás korántsem szükségszerű, a változások nem globálisak. Ennek következtében az új társadalomtörténeti szakasz mindig centrumterületre vonatkoztatott, amit az alacsonyabb szinteken rekedt társadalmak fognak körül. Jelenleg tehát még mindig találunk ún. természeti népeket, a Föld sok pontján még mindig a mezőgazdaság a létfenntartás kizárólagos forrása, az ún. „fejlődő” országok többsége pedig éppen egy ipari-modernizációs szakaszban van…

S végül ez a lakonikus szakaszolás egyáltalán nem érzékelteti, hogy a későbbi, „fejlettebb” korszak mindig őrzi – még ha lecsökkent arányokkal is – valamennyi korábbi tevékenységformát. Az „információs korszak” vízszintes metszetébe jelentős százalékkal beletartozik az ipari szféra, az élelmet és az ipari nyersanyagot biztosító néhány százalékos agrárszféra, sőt a társadalom „legalján” élők számára még a gomba, a vadon termő növények és a vadhús, illetve a hal megszerzésének a legkorábbi időkre visszautaló aktivitásformái is mindennapi realitások. Ráadásul mindez nemcsak előre-, hanem visszafelé is igaz: valamennyi szakasz különböző arányban tartalmazta a későbbi korszakokban uralkodóvá váló aktivitásformákat is, csak éppen kiegészítő szerepre kárhoztatva. Egy őskori közösség napi működésrendjében tehát fellelhetőek voltak a majdani földművelő szakaszra jellemző állapotok (például a gyűjtés rendszeres célpontjait jelentő bokrok és cserjék védelme), az eszközkészítéssel és a kézműves-tevékenység kezdeteivel a majdani „ipar” előképe. A tájékozódást (elsősorban a visszatalálást) segítő térképekkel, naptárfunkciójú rovásokkal, a környezet élővilágának és a gyógyításra használható anyagok rendszerező ismeretével és az ennek megőrzésére és átadására szolgáló mnemotechnikákkal pedig az „információs” mozzanatot érhetjük tetten.

Az „ábrakritika” első tanulsága tehát az, hogy a korszakelnevezések mögött egy állandóan változó társadalmi térben éppen uralkodó szerephez jutó tevékenységet kell keresnünk,így helyesebb volna a „-domináns” utótaggal kiegészíteni a négy elnevezést.

A populációk nagyságával való számolgatás egy másik kulcsösszefüggésre is ráirányítja a figyelmet. Arra ti., hogy a domináns tevékenységforma általában domináns közösségformával jár együtt, s adott közösségnagyságok megfeleltethetők adott társadalomtörténeti szakaszoknak. A reprezentálandó környezetelemek száma nemcsak a relevánsnak minősíthető objektumok, hanem a gyarapodó számú közösségtagok mint potenciális kommunikációs-interakciós partnerek révén is megnő, s nem véletlen, hogy a korszakváltások környékén a közösségi nagyságrendugrások kísérőjeként mindig a kommunikációs technika valamelyik „forradalma” jelentkezik. Az írás a termelőtevékenység kezdeteinél, a könyvnyomtatás az európai „intellektuális piac” kiszélesedésének időszakában, a távközlés a modern nemzetállamok kialakulásakor. Az egyes korszakokhoz jellemzően rendelhetőek hozzá azok a sajátos világkép-princípiumok, amelyekre a világ és a társadalom szemléletének fundamentumai épültek, s amelyek a tapasztalatoknak, illetve az új jelenségeknek az értelmezésekor az alapvető igazodási pontokat jelentették. A négy társadalomtörténeti szakasznak sorban a statikus, a dinamikus, az energiacentrikus és az információcentrikus világkép feleltethető meg, ugyanolyan „horizontális szórással” (vagyis szimultán jelenléttel), mint a tevékenységformák maguk.

A valóság változásait a világképváltozás azonban fáziskéséssel követi: a terjedési sebesség lassúsága jórészt annak rovására írható, hogy az új világkép szűk (általában tudományos, illetve művészeti) körben való megjelenése és tömegessé válása között hosszú idő telik el. Mindezt a fenti összefüggésekkel együtt rendszerezve lásd az alábbi táblázatban.

2. táblázat. Társadalom, világkép, közösségméret

Társadalomtípus

Világkép

Közösségi képlet (tagok száma -tól -ig)

Halász-vadász-gyűjtögető

Statikus

Horda (25–50) Nagycsaládok csoportja (50–150)

Földműves

Dinamikus

Falusi közösség (150–8000) Városi/városszövetségi (4000–4 millió)

Ipari

Energiacentrikus

Nemzeti (–60 millió) Nemzeti/regionális (8 millió–2 milliárd)

Információs

Információcentrikus

Nemzeti/multiregionális (800 millió–4 milliárd) Globális (???)

Hol van tehát az információs társadalom és az információs korszak helye a világtörténelmi folyamatban?

Az Egyesült Államok – James Beniger nyomán áttekintett – utolsó kétszáz éve a gazdaság három dominanciaállapotának és az átmeneteknek a mintapéldája.

Az 1800-ban még szuperdomináns (messze 80% feletti) és még 1850-ben is a legnagyobb szektornak tekinthető mezőgazdaság helyét elképesztő ütemben kezdi átvenni az ipar, amely azonban mindig csak relatív dominanciával bír (soha nem tud 50% fölé kerülni). Jellegadó évtizedeiben (1910–1930) is csak alig múlja felül az információs és szolgáltatási komponenst, a mezőgazdaság „fogyása” egy idő után már csak a szolgáltatást és az információs ágazatot gyarapítja. Jól látszik az is, hogy az információs szféra az ötvenes évek végén kerül relatív domináns szerepbe, megkezdve a foglalkoztatottak „elszívását” immár az iparból is, és nagyjából a kilencvenes évekre éri el az abszolút dominanciát.

1. ábra. Foglalkoztatottak az egyes szektorokban az Egyesült Államokban 1800–1980 (Forrás: James Beniger: Az irányítás forradalma)

Óhatatlanul fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon hogyan értelmezzük történelmi előzményeihez képest az információs társadalmat. Válaszként négy, egyre merészebb világtörténeti konstrukcióra építő lehetőséget, illetve magyarázati módot különíthetünk el (ezúttal rövid „portrék” formájában).

• Az „információs társadalom” a kapitalizmus sikeres ezredfordulós alkalmazkodási alakváltozata (1.).

• Az „információs társadalom” a kapitalizmust felváltó minőség előszobája (2.).

• Az információs korszak a hierarchizált társadalmak tagadásának kezdete (3.).

• Az információs korszak a poszthumán világállapot előfutára (4.).

1. Az „információs társadalom” a kapitalizmus egyik alakváltozata: a hihetetlenül dinamikus és megújulásképes formációnak az ezredvég kihívásaihoz alkalmazkodó metamorfózisa, amely evvel az alkalmazkodással éppen a lényegi viszonyok (a tőke értékesülése, profit, piaci szabályozás, egyenlőtlen csere) fenntarthatóságát igyekszik egyre több sikerrel biztosítani. Ennek természetes következményeként árnyoldalai mind erőteljesebben jelentkeznek, s a profitlogika mind több területen mutatja meg elidegenítő erejét. A technikai forradalom ekképpen nem vezet társadalmi forradalomhoz, hanem az információs rendszerek monopolizálásán és privatizálásán keresztül egy új árupiac (és az evvel járó árufetisizmus) kialakulását eredményezi. Az információtechnológia által lehetővé tett demokratizálás ígérete eltakarja a lényeget, és illúziókat kelt.

2. Az „információs társadalom” a kapitalizmust mint szerveződési és működési módot váltja fel a tőke, az érték, a termelés és a hatalom új formáival és funkcióival. Eközben megmaradnak, illetve újakkal egészülnek ki a korábbi hierarchikus és elidegenedési szerkezetek, csak éppen új alanyai (elitcsere, „elituralom”) és megjelenési módjai alakulnak ki. Megváltozó áruszerkezet mellett változatlan marad az áruviszony, de a pénzviszonyok radikális átalakulása újszerű tervezési-gazdasági-elosztási rendszereket hív életre, s evvel együtt a politikai szféra működéstörvényei és játékszabályai is kicserélődnek.

3. Az „információs társadalom” a társadalomtörténet legnagyobb horderejű változásegyüttesét jelenti a termelőtevékenység megkezdése, illetve a hierarchizált társadalmi struktúrák kialakulása (nagyjából az ókori magaskultúrák létrejötte) óta. Ha ugyanis minden, azt követő társadalmi-gazdasági alakzat a hatalmi viszonyok meglétére, elkülönült termelőkre, széttagolt közösségekre, áru- és piaci viszonyokra s a mindezekkel együtt járó elidegenedésfaktorokra épül, az „elektronikus demokráciát”, „globális közösséget” és evvel együtt összekapcsolt termelőket, valamint a piaci logikát tagadó gazdasági mozgásformákat és az elidegenedéscsökkentés, sőt -leküzdés („emancipáció”) változatos formákban felbukkanó részeredményeit megteremteni kezdő új korszak az egész megelőzőt tagadja.

4. Az információs korszakot lehetővé tévő technikai fejlődés magát a társadalomtörténetet rakja zárójelbe azáltal, hogy sajátos gépi intelligenciával („silico sapiens”) váltja fel a fejlődéstörténeti sorban az emberit. A hosszú irodalmi előtörténet után sokáig tudományos-fantasztikus köntösben jelentkező forgatókönyv mostanra kidolgozott elméletekig jutott.

Kell-e választanunk a négy „forgatókönyv” között? Az jól látható, hogy minél kisebb horderejű változást prognosztizálunk, annál konkrétabb és annál közelebbi megerősítéseket kapunk magától a valóságtól, a „reálfolyamatoktól”. Azt is látni kell azonban, hogy a vázolt átalakulásszintek mindegyikére találunk azt tarthatóvá, plauzíbilissé tevő gyakorlati példákat és az adott irányokba mutató változásokat. Mindevvel együtt jelenleg az 1. forgatókönyv mellett sorakoztatható fel a legtöbb érv, ám tegyük hozzá, hogy attól még továbbra is pusztán forgatókönyv marad, és nem a kérdés elméleti „megoldása”.

Ez egyébként nagyon jól érzékelhető azoknak a pozíciójából, akik valamiféle „nulladik” forgatókönyv híveiként még az információtechnika forradalmában sem hisznek, és semmifajta változást nem tapasztalnak a társadalom mélyszerkezetében. A „pesszimisták” – ahogy Forester egyáltalán nem találó terminológiája nyomán néhányan ezt a „tábort” nevezik – a forradalmi változást és az informatizálásnak tulajdonított strukturális átalakítóerőt egyaránt megkérdőjelezik. Az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest elismerik, de nem tekintik minőségi ugrásnak. De hát mit is kezdhet az elmélet tisztázni akkor, amikor a valóságban sem egyértelműek a kérdések? Michael Marien 125 tételben sorakoztatja fel az „új információs technológiák tényleges hatáskövetkezményeit”, s a mérleg alig-alig billen el a pozitív irányba: az egyes szempontoknál a pluszok mellett könyörtelenül ott sorakoznak a mínuszok. Ember legyen a talpán, aki mégis kiköt valamelyik forgatókönyv mellett…

Ebben a helyzetben nem számít az írástudók árulásának, ha valaki a kérdést a jelenlegi állás szerint eldönthetetlennek tartja. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne folyna a rivális elméletek harca, hiszen mint korábban láttuk, ugyanaz a valóság többfajta vonatkoztatási rendszerhez kínál érvanyagot. Éppen ezért történetfilozófiai értelemben zavaró az „információs társadalom” kifejezés használata, mert az információban gazdag világ által megkezdett társadalomátalakítás valódi léptékeit a változások elemző tudomásulvételével együtt is csak becsülni tudjuk.

Ha pontosak akarunk lenni, akkor az információs korszak társadalmáról kell tehát beszélnünk. Hogy ez a korszak hány évtizedet-évszázadot ölel fel? Hogy esetleg egymaga produkálja mindhárom forgatókönyvet, s elvezet-e a kapitalizmus, illetve az ókortól kezdődő még nagyobb léptékű történeti periódus lezárásáig? Csak találgatni tudunk. Attól függetlenül azonban, hogy milyen szakaszként, illetve korszakként kategorizáljuk, magáról az „információs korszakról” tehetünk állításokat a korábbi történeti periódusokkal összevetve. A tényleges társadalmi-gazdasági tartalom megragadásához itt legalkalmasabbnak a „harmadik hullám” által négy részre osztott társadalmi-történeti mező tűnik. Ne rettenjünk vissza tehát az egyes korszakok lényegi szerkezetének megértéséhez szükséges értelmezési kísérletektől. A változásszintek egymásra rétegződnek, s emiatt egy adott átalakulássorozat több, különböző léptékű, időhatárú és jelentőségű történelmi trend lezárója vagy elindítója lehet.

1.4. Kultúra- és kommunikációelmélet

A kultúra vonzáspontja körül az utolsó félszáz évben valóságos interdiszciplináris forradalom bontakozott ki, s ennek során számtalan különböző tudományág ért össze a kultúra egészének vagy valamely részrendszerének vizsgálatakor.

A legjelentősebb vonulat kétségkívül a kommunikációs jelenségcsoportra építő elméleteké. Colin Cherry úttörő műve (On Human Communication, 1957) után az önálló diszciplínává lett kommunikációelmélet művelői mellett kiváló antropológusok (Mead, Hymes), szociálpszichológusok (Hall) és szemiotikusok (Eco, Sebeok) neve fémjelzi azt az irányzatot, amely „a kommunikáció történetét a történeti folyamat lényegi dimenziójának” tekinti. „A kommunikáció mindenkori technológiája alapvetően befolyásolja a társadalomnak mind szervezetét, mind szellemi arculatát” – állítja fel a tételt Nyíri Kristóf 1993-ban, a századelőtől napjainkig terjedő historiográfiai hátországgal. Az irányzat végül a német nyelvterületen evezett végleges történeti kikötőbe: a nyolcvanas évek végére kialakult „Kommunikationsgeschichte” ugyan elsősorban a modern tömegsajtó kialakulásától kezdődő periódusra koncentrált, ám a német tudományosság efféle „címke nélkül” is sokoldalúan megközelítette a 10. századtól kezdődő korszak kommunikációtörténeti kérdéseit.

A fogalom múlt század végi megjelenése után a harmincas évek Amerikájában indultak el az akkulturációs kutatások, amelyek a különböző etnikumok és kulturális csoportok érintkezése által kiváltott kulturális változások természetrajzára kérdeztek rá. A hetvenes évek francia és angol irodalma már elsősorban a gyarmatosító-bennszülött relációban értelmezte, az őslakos kultúra szétzúzásának formulájaként. Újabban egy kultúra tudatos átültetését, „transzplantációját” (amelynek tipikus példája a missziós tevékenység) már inkább az „inkulturáció” terminussal jelölik. A két irányzat sajátos „keveréke” mind népszerűbb és egyre inkább alakot öltő „kultúraközi kommunikáció” (cross-cultural communication) kutatása.

Ha „a kultúra a szimbólumokba ágyazott jelentések történetileg átörökített modellje, szimbolikus formában örökölt eszmék rendszere, amelyeknek a segítségével kommunikálnak az emberek, megőrzik önmagukat és kifejlesztik az életre vonatkozó ismereteiket és viselkedésmódjaikat” – ahogy Clifford Geertz és vele együtt a szimbolikus antropológia állítja –, akkor a minket körülvevő „szimbolikus univerzum” mozgásformáinak megértése a feladat. Ehhez azonban rekonstruálni kell a jelentéseket (ezt végzi el a nyolcvanas évek Duby és Koselleck fémjelezte történeti szemantikája), s az individuális szinten legmagasabban szervezett információs alakzatot, a világképet, amely elválaszthatatlan a mindenkori megismerő lelki sajátosságaitól. (Itt elég, ha csak Gurevics és Ginzburg magyarul is megjelent nagyszerű könyveire hivatkozunk.)

Jurij Lotman máshonnan közelít, de nagyjából ugyanennek a „tematikai egységnek” a felismeréséig jut el kultúrameghatározásaiban. Abból indul ki, hogy az ember a létért folytatott küzdelemben két folyamatba kapcsolódik be: „az anyagi-tárgyi értékek fogyasztásába és az információtárolásba. Az embernek mint biológiai létezőnek elegendő az első, viszont a társadalmi lét mindkettő meglétét feltételezi.” Ezért mondhatjuk, hogy a kultúrát – e sajátosan emberi minőséget – „valamennyi nem örökletes információ, az információ szervezési és megőrzési módjainak összessége” jelenti. Ebből – bár Lotman ezt már nem állítja – az következnék, hogy a kultúra története az információkezelés története, hogy a kultúra fejlődése – ha elfogadjuk bizonyos fejlődéskritériumok meglétét – nem más, mint az információszervezés- és -őrzés hatékonyságának fejlődése. A kultúra ráadásul nem egyszerű „információraktár”, hanem egy rendkívül összetett információmozgató gépezet, a „megismerés bonyolultan szervezett mechanizmusa”, amely egyúttal az információk birtoklásáért folyó társadalmi összeütközések terepe is.

Mindebből Csepeli György (1985) állítja elő az információtörténeti szemléletmód egyik első „alaptörvényét”: „egy társadalom annál fejlődőképesebb, minél tökéletesebben tudja biztosítani információk feldolgozására képes tagjai számára az információkat”, illetve „gondoskodik a kultúra… adta tudás (információtöbblet) lehető legszélesebb körű elosztásáról”.

A kommunikációtörténeti kísérletek azonban konokul ahhoz kanyarodnak vissza, hogy teljes értékű modellekkel és megoldásokkal szolgáljanak, ám mivel a kommunikációs folyamatok csak részei – még ha kiemelten fontos részei is – az információháztartás egészének, úgy ezek a megközelítések is legfeljebb előmunkálatoknak számítanak a majdani módszertani szintézisekhez. Különösen jellemző például Lasswell, Lerner és Speier 1979-es, Innis nyomdokaiba nagy tudományos alapossággal lépő háromkötetes világtörténeti seregszemléjének (The world history of propaganda and communication) esete: az áttekintés ugyan történeti, de az egyes korok és régiók szakértői által írt remek fejezetek csak következnek egymás után, nem állnak össze egységes egésszé – nincsenek olyan problémamintázatok, amelyeket korszakoktól függetlenül vizsgálnának. (Az idők változásait azért jól tükrözi a Jeremy D. Popkin szerkesztette Média és forradalom című tanulmánygyűjtemény, amelynek „termett” efféle rendezőelve: a szerzők ugyanis azt bizonyították be, hogy az „angol 17. század óta nincs forradalom a tájékoztatás éppen uralkodó formáinak újrarendezése nélkül”.)

A kommunikációs aspektus túlzó hangsúlyozásának emblematikus figurájává (legalábbis a kritikai irodalomban) a nyolcvanas évekre Claude Lévi-Strauss vált. (Korábban, felületesen, magam is „rajta vertem el ezért a port”.) Csakhogy a Strukturális antropológia alaposabb tanulmányozása nem erről győzi meg az olvasót.

Lévi-Strauss kétségkívül kitágítja a kommunikáció fogalmát, és ebbe elsősorban az exogámiával és az incesztussal kapcsolatos szabályokat érti bele. A házassági törvényeket a nyelvhez hasonlítható komplex (de elnagyoltabb) rendszernek tekinti. Olyan „műveletegyüttesnek, amelynek célja az, hogy az egyének és a csoportok között valamiféle kommunikációt biztosítson”. Ennek a jelrendszernek volnának elemei a nők, akiknek a „cseréje” (pontosabban körforgása) biztosítja a családok között a kapcsolat fenntartását. A „Lévi-Straussnál még a nők cseréje is kommunikáció” vád persze tarthatatlan, és kizárólag a valóságos kontextusok eltüntetésével állítható. A „jelrendszer elemévé lenni” puszta modalitás, nem jelenti azt, hogy más modalitások ne volnának igazak a nőkre – ahogy Lévi-Srauss fogalmaz: jel-állapotuk mellett az asszonyok természetesen „jelek létrehozói is”, és nem redukálhatóak valamely modalitásra.

Azért időztünk el hosszabban a talmi Lévi-Strauss-kritika környékén, mert éppen ez az óriási életmű tusakodik avval a felismeréssel, hogy a kommunikáció valójában csak egy felszíni szerkezet, amely mögött valamiféle „egyetemes kód”, „alapvető kifejezés” lapul. Egy olyan kód, amelyhez képest a nyelvtől mint ősi struktúrától is „visszafelé” kell még lépkedni. A kommunikáció kiterjesztett fogalma tehát voltaképpen eszköz, amivel a nyelv eredetének kérdése válik jobban megérthetővé. A nyelvhez hasonló komplexitású jelrendszereknek és a nyelvnek az együttes vizsgálata pedig a nyelv „alatti” (Lévi-Straussnál: „tudat alatti”) mélystruktúrához vihet közel. Siker esetén „…nyitva állna az út a csoport által szentesített szokások, intézmények és viselkedésformák strukturális és összehasonlító elemzése előtt. Módunkban állna megérteni egyes alapvető hasonlóságokat a társadalmi élet látszatra oly távol eső megnyilvánulásai között, mint például a nyelv, a művészet, a jog, a vallás. Végezetül, ugyanakkor azt is remélhetnénk, hogy egyszer sikerül túllépni a kollektív természetű kultúra és az azt megtestesítő egyének közötti antinómián is, hiszen ebben az új szemléletben a föltételezett »kollektív tudat«” nem lenne más, mint a szellem tudat alatti működését alkotó egyetemes törvények egyes időbeni modalitásainak kifejeződése az egyéni gondolkodás és magatartás szintjén.”

Ennek a programnak leginkább megfelelő fogalmi kísérlet a kulturális köntösben reprodukálódó információs mintázatok leírására a „mém” fogalma, amely a darwini szelekciós modell egyszerű alkalmazása a kultúrára, s a „percepciók epidemiológiája”, vagyis a reprezentációk járványként történő terjedésének modellje Dan Sperbernél (1996).

A sort még jócskán lehetne folytatni, de így is látható: jó ideje ömlenek az információelvű szemlélet gyűjtőmedencéjébe különböző irányokból érkező diszciplína-patakok – és mégsem látjuk, hogy „iskolává” szerveződne az információtörténelem.

1.5. Az informatika mint szálláscsináló

Az a vaksi, aki mondja – vághatná a hiányra panaszkodók szemébe a történelem és számítástechnika számos összekapcsolója. 1965 – konferencia a Yale Egyetemen, francia publikációk sora, a hetvenes évekre kiformálódó három „iskola”: a gazdaságtörténetre koncentráló amerikai–kanadai kliometria, az Annales-körhöz köthető „histoire serielle”, amely a protostatisztikai időszak struktúráit tanulmányozza, és az erősen matematikai indíttatású bielefeldi műhely. Ez nem elég?

A korábban felvetett igény szempontjából bizony nem. A „kvantitatív történetírás”, gyűjtőnév alá sorolt irányzatok ugyanis alapvetően a történészi munka infrastruktúrájának megújításához járultak hozzá (a könyvtár- és dokumentációtudomány számítógépes nyilvántartó- és keresőrendszereihez hasonlóan), s önmagukban semmifajta paradigmatikus fordulatot nem jelentettek. Talán éppen ezért alakult ki „hagyományos” történészkörökben erős ellenszenv az irányzat iránt, amely a kezdeti időszakban – vélhetően az önmeghatározás nehézségei miatt is – merészen túlméretezte saját jelentőségét. (Emmanuel Le Roy Ladurie szállóigéjét – ti. hogy „a holnap történésze vagy programozó lesz, vagy nem lesz” – sokáig elrettentő példaként lehetett idézni.) Az ilyen értelemben felfogott „történeti informatika” számára viszont fontos szerep hárul az új tudásvilágok integrálásában, amit mi sem bizonyít jobban, mint a „történeti (valamint régészeti és művészettörténeti) informatika” megjelenése diplomaadó kurzusként neves egyetemeken (például Groningenben és Utrechtben).

Hasonlóképpen nem tölthette be az információtörténeti szintézishez vezető szerepet az „informatikatörténet” mint önálló diszciplína sem, hiszen a szűk értelemben a számítástechnika előtörténetére és a század negyvenes éveiben kezdődő diadalútjára, tágabb értelemben a jelrögzítés, -feldolgozás és -továbbítás tudomány- és technikatörténetére (vagyis a számítógép mellett a távközlés, illetve az elektromos jeltovábbítás históriájára) szűkülő vizsgálódások pusztán egy hagyományos megközelítési módszert aktualizálnak egy kurrens jelenségcsoportra. A történetiség igénye az informatika birodalmán belül érdekes módon akkor vetődött fel, amikor a hagyományos mérnöki, illetve technicista megközelítések már elégtelennek bizonyultak az egyre bonyolultabb információs rendszerek megteremtésére és működtetésére. A kilencvenes évek rendszerelméleti fogantatású curriculumai már egészen a „szubhumán információs rendszerekig” bezáróan igényelték a történeti szemléletet. Eközben az eszközközpontú informatikai szemlélet helyett mindinkább teret kezdett hódítani az informatika „eredeti”, wieneri értelmezése.

Norbert Wiener 1940-ben a légelhárítás tűzvezetési szervezésénél tapasztaltak alapján fogalmazta meg, hogy „egy szervezetet az információs rendszere, tehát az alkotóelemei közötti rendszeres információcsere tesz szervezetté”. Ha ennek nyomán az informatikát „a szervezetek (beleértve az élő szervezeteket is!) információs rendszereivel, a szervezetben zajló információcserékkel” foglalkozó tudományként határozzuk meg, akkor azonnal egy korszerű, erős társadalmi relevanciájú elméletként áll előttünk. Az egyéni vagy szervezeti tevékenység információtechnikai támogatásának történeteként felfogott „történeti informatika” már valóban kínálhat „új kérdéseket”. Ha az informatikai zsargonnak csak a „legdivatosabb” szavait (hálózat, virtuális valóság, szakértői rendszerek, döntéstámogatás, adatbázis, adatvédelem és adatbiztonság stb.) helyezzük történeti nagyító alá, azonnal kiderül, hogy egy tematikus vizsgálat „keresztbe vágja” a hagyományos történeti terepeket, illetve „szektorokat”. Az adatbázis-használat társadalom- és technikatörténete például olyan diszciplínákat boronál(hatna) össze, mint a gazdaságtörténet, írástörténet, tudománytörténet, dokumentációtudomány, kriminalisztika. Jól belátható, hogy strukturális azonosság van például az adatbiztonság mai és történeti problémái között, s hogy a két megközelítés kölcsönösen segítheti egymást.

Az igazi nagy lökést az informatikatörténettől az információtörténet felé való elmozduláshoz az internet megjelenésének és elterjedésének köszönhetjük. Több mint félmilliárd ember kapcsolódik minden idők legizgalmasabb információs rendszerére: egyre jobban látszik, hogy nem az összekapcsolt gépek, hanem az összekapcsolt koponyák számítanak. Nem a masinák, hanem az azokon tárolt tartalom. Az internet mint Világkönyvtár évszázados álmokat teljesít be, előbb-utóbb valamennyi, digitalizálható ismeret hordozójává, az emberiség teljes kultúrkincsének foglalatává válik. Innen nézve az internet azt a folyamatot teljesíti be, amely a jelhagyó tevékenység első (több tízezer éves) tárgyi emlékeitől Assur-ban-apli ninivei könyvtárán át a genfi CERN-laboratóriumban megszülető World Wide Webhez vezet.




5. fejezet -

1. 2. ALAPFOGALMAK ÉS JELENTÉSEK

„A civilizáció előrehaladása nem az egyén fejlődésére, hanem a tudás együttműködésen alapuló gyarapodására vezethető vissza.” (Henry George)

Kétségtelennek látszik, hogy mindenekelőtt az „információ” szó jelentését és értelmezési tartományát kell megadnunk – csakhogy van-e elmélete az információnak? Információelmélet ugyan létezik 1948 óta, amióta Shannon és Weaver megalkotta a kommunikáció matematikai elméletét, ami amúgy a hírközlés matematikai elméletét jelentette. Néhány év múlva az információelmélet (information theory) már a jelelméletet, az átvitelelméletet, a becslési és kódoláselméletet, a számítógépek elméletét, a játékelméletet, a vezérléselméletet, a fizikai megismerés elméletét is magában foglalta. Emiatt önálló életre kelve sorra lefűződtek róla egykori részdiszciplínái, hogy a rokon területeket az önálló „információtudomány” (information science) gyűjtse össze. Eközben az információval magával a „könyvtár-, dokumentáció- és információtudomány (library, documentation and information science) foglalkozott legintenzívebben a jogtudomány és a kriminalisztika múlt századi alapvetése után, ám a staféta hamarosan az eredetileg alapvetően kibernetikai-szervezetelméleti fókuszpontú informatikához került. Először a számítógépes információrendszerek tudománya lett, s amikor a számítástechnika (computer science), az informatika, az információtechnológia és a mesterséges intelligencia kutatásának határterületein gombamód szaporodni kezdtek a maguknak tudomány-rendszertani helyet követelő területek, maga is gyűjtőkategóriává vált, és eszközrendszer-központúsága fokozatosan eltávolított az „információ” valódi alapjainak keresésétől. Az „információ” egyre inkább az adatbázisok világával foglalkozó munkák bevezető részeiben került elő, az „adat” és az „információ” fogalmának házifeladat-szerű elkülönítésekor.

Az egykori könyvtártudományi indíttatású iskolák utóvédharcainak részeként a hatvanas évek közepén kísérletet tettek az „informatológia” (informatology), majd legújabban, a kilencvenes évek közepén az „informaciológia” (informationlogy) tudománya révén megalkotni az „információ” önálló elméleti feldolgozására vállalkozó irányzatot. Azonban valamennyi próbálkozás ugyanazon ok miatt futott zsákutcába: egy alapvetően minőségi természetű létezőt, az információt, minden pillanatban mennyiségi kérdésként kezelve igyekeztek közelebb kerülni a lényegéhez.

A kvantitatív megközelítés matematikai fogalmakat használ, a csatornán való jelforgalom átviteli attribútumai érdekli. Szilárd Leótól (a bit fogalmának megalkotójától) a valószínűség-számítás nagyjain, Hartleyn és Kolmogorovon át Shannonig mindenki értelemszerűen mennyiségi alapokra helyezte a vizsgálódásait (entrópia, elfordulási valószínűségek stb.), miközben programszerűen hangsúlyozták, hogy modelljeik érzéketlenek a minőségi szempontokra, az „információ” mineműségét, mibenlétét megérteni nem segítik. A legjobbak folyamatosan sürgették a minőségi szemlélet, a kvalitatív oldal felépítésének szükségességét (Magyarországon például Kalmár László és Rényi Alfréd), a gondolkodók mégis újra és újra a mennyiségi oldal felől igyekeztek célba jutni.

A fájdalmas az, hogy a mennyiségi információfogalom foglyai maradtak azok a társadalomtudósok is, akik a kommunikáció vagy a társadalmi problématér felől igyekeztek áttekintő képet adni az információról. Õk ugyanis felteszik a kérdést, hogy „hát akkor mi is az információ”, de a válaszhoz habozás nélkül a választási lehetőségek számának logaritmusával fognak. Hasonló zsákutcát jelent az ún. információstatisztika, amely valójában már a fogyasztásra is érzéketlen, és pusztán kódolt jelkibocsátást „mér”, digitális platformon.

Az, hogy mind a mai napig a mennyiségi szemlélet uralkodik, két alapvető okra vezethető vissza:

a) az agykutatás viszonylagos hátramaradottsága miatt az agyban zajló folyamatok természetrajzáról még mindig túl keveset tudunk ahhoz, hogy annak ismeretére legyen építhető a minőségi elmélet;

b) a mindent átható kommunikáció-központúság, amely konokul a továbbítás felől építkezik, miközben a továbbított közlemény „megtermelése”, létrehozása vagy létrejötte mint a kommunikációt időben megelőző cselekmény érdektelenné válik. Nyilvánvaló, hogy minden továbbítás azonnal a mennyiségi aspektust is aktualizálja. De – hogy mást ne mondjunk – mi van például a nem továbbított információval?

Nehéz helyzetben van tehát az az információtörténész, aki kész modellt szeretne tárgyára alkalmazni. Az információjelenség társadalomelméleti feldolgozása jószerével éppen csak most indult meg, s a kognitív pszichológia, a szociológia, a (könyvtár- és dokumentációtudományhoz kötődő) információelmélet és a kommunikációelmélet igazából még adós avval a fogalmi hálóval, amelynek segítségével az elemi információ, az ebből felépülő információs alakzatok, az információs intézmények és folyamatok funkcionális rendszerekbe ágyazott elemzése elvégezhető.

Ennek megfelelően a továbbiakban az „információ” értelmezési tartományát kizárólag a humán jelenségvilág részeként kezeljük, a megismerési képesség „atomjaként”. Az anyagi és élő rendszerek analógnak ítélt mozzanatait (genetikai „információ”, az információ mint a térrel, idővel, energiával azonos értékű „fizikai” entitás) emiatt kirekesztjük a tárgyalási univerzumból – abból kiindulva, hogy minden információ (kölcsön)hatás, de nem minden (kölcsön)hatás információ.

Amikor a továbbiakban információról beszélünk, azt a speciális kölcsönhatást keressük, amellyel az ember alakítóerővel képes kapcsolatot teremteni és tartani a környezetével.

1.1. Elemi információ és információs alakzatok

Az elemi információt kiindulásképp jelentéssel transzformált reprezentációként határozzuk meg, ahol a reprezentáció a különböző érzékszervi csatornákon keresztül érkező külső ingerekből az idegrendszer fogadó- és feldolgozóapparátusának határán megjelenő mintázat, illetve az a folyamat, amelynek során – sajátos biokémiai „fordítással” – a mintázat létrejön (tehát például a fordított kép a retinán, mielőtt a látóideg az agy felé továbbítaná azt).

Az elsődleges transzformáció a formaképzés művelete: az az aktus, amelynek során a külső és belső határán elképesztően rövid ideig létező reprezentációból az idegrendszerben tartósan jelen lévő mintázat, elemi információ lesz.

A jelentés az a már korábban meglévő belső mintázat, amely az információt a transzformáció révén „besorolja” a mintázatokat rendszerbe szervező sémák valamelyikébe.

Az információ elemi mivolta azt jelenti, hogy az idegrendszerbe bekerülve újabb és újabb (másodlagos) transzformációkon mehet át, egyre komplexebb, egyre magasabban szervezett sémák részévé (és így immár transzformálóképessé) válva.

A továbbtranszformált elemi információkat információs alakzatnak nevezzük (érzékeltetve azt, hogy a formaképzés folytatódik, immár a mintázatokra vonatkozó mintázatok formájában). Az ismeret, a tudás, a bölcsesség, a készség, a jártasság, a tapasztalat, az emlékezet, a hagyomány, a vélemény, a meggyőződés, a hit, a világkép, a nyelv, a pletyka, a rémhír – mind-mind információs alakzatok, különféle transzformációs állapotok, sémák és társadalmi kontextusok által meghatározottan. A transzformációs piramis csúcsán a világkép áll, amely kizárólag transzformál, őt nem transzformálja semmi (legfeljebb inkonzisztencia esetén, amikor lebomlik, a helyére új épül a meglévő, alacsonyabb szintű sémákból).

Ameddig az agykutatás, a neurobiológia és a kognitív pszichológia a műveleti lokalizációkon túlmenően nem ad megfelelő folyamatmodelleket és leírásokat az idegrendszer működésének morfológiai és funkcionális egységeiről (ti. hogy miképpen is szerveződik az információnak nevezett entitás, amikor kognitív „művelet” zajlik, fizikailag [biokémiailag] pontosan mi is megy végbe, mi az információőrzés/az emlékezet elve és topológiája, milyen anyagi struktúrák hordozzák az elemek közti kapcsolatot stb.), addig minden fogalmi tengely csak „fekete doboz” jellegű lehet. Az információs alakzat jellegzetesen „fekete doboz” jellegű fogalom, mivel minden elemi információs egységekből felépülő származtatott, illetve összetett struktúrára alkalmazható, ellentétben azokkal a kifejezésekkel, amelyek csak valamely információs alakzatot építik a kifejtésükbe.

A fenti meghatározásegyüttes axiómaként való kezelésével az információs jelenségcsalád egységesen és zártan kezelhetővé válik. A sok különböző kognitív állapotra és sémaszintre vonatkozó kategória információs alakzatként vizsgálható, és az ezeket történetileg megragadó munkák így válnak a kiterjesztett információtörténeti hagyomány részévé. Az axiómákból pedig számos további alapösszefüggés levezethető, amelyek útjelzőül szolgálhatnak az információtörténeti útkereséseknél, illetve értékeléseknél. Ezek közül csak a leginkább termékenynek tartottakra érdemes kitérni.

1. Az információ olyan entitás, amely része a szervezet anyag- és energiaáramlásának. A transzformáció energiaigényes folyamat: a gondolkodás, a sémaképzés energiát fogyaszt, a rutinszerűvé tett döntés viszont energiát takarít meg, és gyorsabb cselekvést tesz lehetővé. Ez a forrása annak a törekvésnek, hogy a döntéseket automatizáljuk, illetve hogy eleve elrendezett sémákba illesszük az új információkat.

2. Az információ helye az emberi agy és csak az: itt (bizonyos esetekben már) lokalizálható formában, mintázatként van jelen. A mintázatot alkotó elemek cserélődhetnek ugyan, de maga a mintázat – ha nincs fizikai sérülése az agynak – változatlan marad.

3. Ennek megfelelően az információ pusztulásának és pusztításának is egyetlen helyszíne az emberi agy. Az információkat tárgyiasított jel formájában rögzítő hordozófelület (például a könyv) megsemmisülése csak a jelek megsemmisülését jelenti, ahhoz, hogy az információ elpusztuljon, az azt hordozó embereknek kell elpusztulniuk (ahogy az etnocídiumok és a kihaló nyelvek esetén is történik).

4. Helytelenül használjuk tehát az „információ” szót minden olyan esetben, amikor valójában jelekről van szó (a számítógép például nem információkat, hanem jeleket dolgoz fel, még ha azok információból lettek, és információvá válnak is újra, amint a feldolgozás eredményével emberi elme szembesül). A használat mégsem zavaró, mert valójában – a jel-állapot közvetítésével – mégiscsak maga az információ utazik, „fejtől fejig”, belsőből külsővé, majd újra belsővé válva. Hasonlóképpen lehetne elegánsan átlépni az „információt” a „tudással” szembeállító terméketlen fogalmi vitákon – amikor a későbbiekben információról beszélünk, mindig valamilyen információs alakzatot értünk rajta.

5. Az információ annyi példányban létezik, ahány fejben megtalálható azonos mintázatként. Elterjedtségének megállapítása közösségnagyságok mérésével történik. Az információ elterjedtsége azonban nem azonos az információ transzformációképességével – vagyis avval az erővel, amellyel új információk létrehozásához járulhat hozzá. Az információs értékképződés folyamata egészen addig nem lezárt, amíg mód van újbóli, megerősítő természetű létrehozatalra vagy bármilyen transzformációra.

A fenti tételekben elkerülhetetlenül felbukkantak a „döntés” és a „cselekvés” kategóriái, jelezvén, hogy az információ „természetének” ismerete és rendszerezett fogalmi térben való megjelenítése még kevés a lényegének a megértéséhez: ahhoz a teljes rendszerkörnyezetet kell vizsgálni, amelyben az információval kapcsolatos jelentések funkciója nyer értelmet.

Amikor a későbbiekben információt mondunk, minden esetben „információs alakzatot” értünk rajta. Az információkból szervezett komplex alakzatokkal ugyanis mindaz megtörténik, ami az elemi információkkal. Átadáskor (kommunikációs helyzetben) olyan kódolást kapnak, amely képes a magas szervezettségű tartalmat viszonylag csekély számú jellel közvetíteni. Transzformálnak és transzformáltatnak, attól függően, hogy milyen problémakörnyezetben vannak.

1.2. Az elemi információ „csatornái”

„Bentről kifelé fúrta a Teremtő / a test nyílásait, s kifele nézünk.

Fordítsd befelé pillantásod: ott van / az Önvaló. Önmagadban találod…

A hangot és az érintést, az alakot, az ízt, a szagot,

mind ez által ismerjük fel…” (Káthaka upanisád – Ford. Vekerdi József)

Kétségkívül érdekes volna hosszan foglalkozni érzékszerveinkkel, ezekkel az evolúciós csúcsteljesítményekkel, ám ezúttal nincs rá mód. Azért kell mégis valamiféle rendszerező számvetéssel bemutatni őket, mert

• bizonyos érzékszervi teljesítményeket bizonyos kultúrák fel-, illetve leértékelnek;

• így látszik jól, hogy a kultúra termelése hogyan alakítja át az információs környezetet (illetve a „csatornák” használatát – az érzékszervek által feldolgozott információk típusait és ezek belső arányait);

• emlékeztetnek arra, hogy az információs univerzum „sokcsatornás”: a külvilággal való érintkezés során igénybe vesszük az összes lehetőséget, még akkor is, ha történeti figyelemre nem mindegyiket érdemesítik. Funkcionalitásán túlmenően így lesz például az építészeti teljesítmény egyúttal másodlagos vizuális tetté a környezet átalakításával, illetve szemlélésének szociálpszichológiai vonatkozásaival, transzformatív hatásával és ezen keresztül a gondolkodásra gyakorolt erejével. (Emlékezzünk a katedrálisépítészet transzcendens áthallásaira.) Hasonlóképpen válik az ábrázolásokkal kapcsolatos értelmezési teljesítmény meghatározóvá egyéb kognitív teljesítmények kapcsán (gondoljunk csak a „perspektíva kora középkori forradalmának” friss diskurzusaira). Nehéz továbbá figyelmen kívül hagyni, mondjuk, a feromon-kommunikáció társadalomtörténetét annak népszokásokba fagyó latenciája miatt (lásd például a bajor „zsebkendős táncot”), s ugyancsak hiányos volna a kultúrhistória, ha a mesterséges illatok története hiányozna belőle;

• és végül, az információs teljesítmény növelésére használt eszközök formagazdagságát az információs csatornák formagazdagsága felől lehet megérteni.

Vizuális csoport

1. Természetes kép (látvány)

2. Performatív kép (megrendezett látvány, épített környezet)

3. Mesterséges kép (rajz, fotó, mozgókép)

4. Íráskép

5. Konvencionális jelentéssel bíró tagolt jel, szimbólum képe

6. Képzeleti és álomkép

Akusztikus csoport

1. Természetes hang (zörej)

2. Mesterséges zörej (zene)

3. Tagolt beszéd

4. Konvencionális jelentéssel bíró zörej (sziréna, harang)

Szenzoriális csoport

1. Természetes illat és íz

2. Mesterséges illat és íz

3. Feromon-kommunikáció

4. Taktilis információ

5. Mozgás- és egyensúly-információ

6. Interocepció (a belső szervek állapotára vonatkozó jelzések észlelése)

1.3. Információ és cselekvés

„…a modellkonstruktőrök, mint Adam Smith, Max Weber vagy éppen Marx, túlságosan leegyszerűsítették a problémát, és kizárólag a hatalom és a gazdaság folyamataira koncentráltak. Modelljeikben az ember vagy mint egyszerű termelő és fogyasztó ágens, vagy mint politikus jelenik meg komplex biológiai, pszichológiai, vallási és kulturális adottságaitól megfosztva.” (Csányi Vilmos)

Amikor Thorndike 1920 körül megfogalmazta, hogy az értelemnek van egy 1. szociális viszonylatokra érzékeny, 2. egy motoros-mozgásos és 3. egy elvont formája, akkor az „információ” még pusztán a jog és a kriminalisztika tudományának és mindennapi gyakorlatának szakszavaként létezett. Ennek ellenére – noha Thorndike felosztása elsősorban tipológiai természetűnek tűnik – az „értelem három megnyilvánulási formája” nagy erővel tételezi az átfogó közösség-, cselekvés- és információelméletet, a három mozzanat egymásba ágyazott megragadása és kifejtése pedig siker esetén a társadalom-, a személyiség- és a kultúraelmélet egységes fogalmi és problémaszerkezetbe való beépítését ígéri (ahol a „kultúra” elmélete az ember és az emberi nem fajspecifikus kognitív jellemzőinek és teljesítményeinek foglalata).

Annak, hogy ez az elméleti szintézis nem jöhetett létre, elsősorban tudományszociológiai okai vannak, hiszen megteremtése már akkor inter-, sőt multidiszciplináris hátteret igényelt volna, amikor az még egyáltalán nem jellemezte a tudományos gondolkodást, különösen nem az inkább felszínes analógiákkal össze-összekoccanó természet- és társadalomtudományokat. Amikor aztán a rendszerelmélet, majd nyomában a kibernetika megjelenése már kedvezett volna a szintézisnek, addigra erős fogalmi fegyverzettel kiépültek azok a paradigmatikus sáncok, amelyek mögül a három mozzanat közül kettőt összekapcsolva sikeres részeredmények kartácsaival lehetett végigsöpörni a tudományos közösségen. Ez az intellektuális tűzijáték sok kérdésben nagy megoldóerőt mutatott, másutt a hiányzó harmadik mozzanat figyelmen kívül hagyása miatt csak a megoldás illúzióját tudta produkálni, következetes építkezés esetén viszont néha el-eljutott a kérdés adott fogalmi keretben való megoldhatatlanságának felismeréséig.

Mindezt a legjobban a szociológia elmélettörténete példázza, már múlt századi kezdeteivel is. A marxi szociológia kiinduló „megfigyelési egysége” a társadalmi-gazdasági alakulat, ennek ellenére a cselekvés- és a tudatelméletnek a társadalmi szinthez hasonló mélységű kidolgozásával (és különösen mindennek erős történeti megalapozásával) elméletileg nem lett volna lehetetlen a három mozzanat összekapcsolása, de a másik két „láb” híján módszertani okokból „közös nevezővé” és fogalmi-szerkezeti kiindulóponttá a társadalmi-termelési viszonyok szintje vált. Így aztán minden meglévő – és az elmélettörténészek által időről időre szívesen „rekonstruált” antropológiai, illetve személyiségpszichológiai – rendszercsíra ellenére rendszeres kifejtés formájában a fentiekben körvonalazott szintézis elmaradt.

Az evolucionisták (Spencer, Morgan) spekulatív elméleteivel a szintézis igénye bevonult a társadalomelmélet színpadára, de azáltal, hogy a korabeli – és általuk tovább egyszerűsített – evolúciós elmélet „alkalmazásaként”, „dedukciójaként” kerítettek sort a közösségi, intézményi és individuális jellegzetességek rendszerbe szervezésére, éppen az adott evolúciós rendszerszint speciális sajátosságairól mondtak keveset, miközben meggyőzően demonstrálták a mozgásformák egységét.

Max Weber áttörése éppen azért lehetett földrengésszerű, mert a „társadalmi rendszerszint” felől, induktív módon építette fel teóriáját. Kiindulópontja cselekvéselméleti, s a módszertani okokból nem vizsgált cselekvéstípusok figyelmen kívül hagyásával kizárólag a „társadalmi cselekvésekre” összpontosít. A szociológus ennélfogva a cselekvő személyek által cselekvéseiknek tulajdonított szubjektív értelem rekonstrukciójával magyarázza és érti meg a társadalmi cselekvést és ezen keresztül a társadalmi valóságot. Valódi személyiségelmélet és pszichológiai megalapozás nélkül azonban az elmélet féloldalas marad. Az ún. „szociologizáló ismeretelmélet” fő képviselői (Gumplowicz, Fleck, Halbwachs) ezekkel a szempontokkal kiemelten foglalkoznak, náluk viszont a „kollektív” mozzanat túlhangsúlyozása miatt maradnak árnyékban a cselekvés individuumkötöttségéből fakadó megfontolások. Talcott Parsons és követői „megfordítják” Webert, és a társadalmi makrostruktúrák felől közelítenek a mikrostruktúrákhoz és az egyénhez, illetve a cselekvéshez, ám nem tudnak mit kezdeni a kommunikációs-információs alakzatokkal, az egyéni és a társadalmi létet meghatározó tudati képletekkel. (Jellemző, hogy a társadalmialrendszer-tipológiáikban a kommunikációs szféra hol egy a sok közül, hol minden egyes alrendszerben megtalálható speciális „alkotórész”.) Habermas kommunikatívcselekvés-elmélete csak látszólag oldja meg a problémát: miközben a racionalitásprobléma megértéséhez közelebb visz, a beszédaktusok révén összehangolt interakciók elkülönítésével és központi mozzanatként való vizsgálatával ismét programszerűen leszűkül a „cselekvés” fogalma. A nem kommunikatív szellemi, problémamegoldó és fizikai cselekvések ugyanis – bármennyire kommunikációkötöttek is azáltal, hogy csak korábbi kommunikációs aktusok eredményeként válnak „elvégezhetővé” – nem egyszerűen fontos komponensei egy teljes tevékenység-háztartásnak, hanem időben nagyobb hányadot reprezentálnak. Az elmélet így érvényes a jól definiált kommunikációközösségre, de egyáltalán nem az az ennél jóval tágabb közösségi alakzatokra.

És ugyanez jellemzi a társadalomtudomány többi átfogó kísérletét is. A különösen népszerű és termékeny szemiotikai fogantatású megközelítések például képesek leírni és modellezni a jelrendszerek közösségi újratermelésének szabályszerűségeit, de a jelentéseknek az individuális tevékenységben gyökerező termelésével való összekapcsolása nélkül „talajtalanok” maradnak, s előbb-utóbb beleesnek a pánszemiózis csapdájába, vagyis minden környezeti és akcióminőséget jeltevékenységként tudnak csak értelmezni. Szerkezetileg hasonló ehhez Lévi-Strauss nagy antropológiai kísérlete, hogy a „kommunikáció” univerzális fogalma alatt egyesítse a különböző egyéni és társadalmi akciótípusokat. Kudarca a kommunikáció abszolutizálásának tarthatatlanságára vezethető vissza.

Szintén tudományszociológiai okai vannak annak, hogy a közösség- és cselekvéselméletet az elmúlt fél évszázadban nem önálló diszciplínaként, hanem szabadon cserkészhető területként művelték különböző rokontudományok. A (csoport)szociológia, a szociálpszichológia, a csoportlélektan, a politikaelmélet, a kultúraelmélet, az antropológia és a társadalomfilozófia egyaránt a maga képére szabta, és a maga módszertani öntőformáiba szorította bele a két univerzális kategóriát. Noha ötleteket és heurisztikus erőt merítettek egymástól, közös fogalmi hátországuk, amelyből alkalmazott formájukban levezethetőek lettek volna speciális közösség-, illetve cselekvéselméleti megoldásaik, nem született. (Napjainkban az evolúcióelmélet és a kognitív tudományok metszéspontján kirajzolódni látszik egy olyan szintézis, amely egy lépéssel Thorndike hármassága mögött immár az információ és az evolúció egységes szemlélete felé közelít.)

Kétségtelennek tűnik, hogy a formálódó „információtörténetnek” egy információ-központú cselekvés- és közösségelméletre kell épülnie. Az is bizonyos, hogy egészen addig, amíg az agykutatás nem produkál nagyobb „felbontású” modelleket az információ biokémiai természetéről és idegrendszeri architektúrájáról, addig az információt mindig „fekete dobozként” kell meghatározásainkban szerepeltetnünk.

Az mindenesetre jól látszik, hogy a cselekvés (illetve a viselkedés) egy olyan térbe ágyazódik be, ahol az információs folyamatok egyszerre lehetnek céljai, kiváltó okai vagy tartalmai a cselekvésnek, s mindez bonyolult, összekapcsolt ciklusokon keresztül érvényesül. Ameddig nincs átfogó elméleti hátterünk, addig leegyszerűsített modellekkel kapcsolhatjuk csak össze az információt a cselekvéssel. A következőkben egy erre vállalkozó ábra köré rendezzük a később felhasználandó ismereteket.

1.4. Az információáram (information flow) folyamatmodellje

Mint korábban láttuk, az információs folyamatok kitüntetett pontja az egyén, az Individuum. Számára ugyan a természeti és közösségi környezet rajzolja ki tevékenysége kereteit, ám a jelentések megtermelése, a viselkedés szabályozása, a cselekvésről való döntés mindvégig az egyén szintjén marad, az ő transzformációs apparátusának köszönhetően történik meg.

2. ábra. Az információs körfolyamat és az Egyén

Egy, környezetével már kialakult kapcsolatot tartó Individuum transzformációs aktivitását egy induló impulzus indítja el, legyen az a természeti, társadalmi környezetből (vagy akár a saját testtől) érkező, választ igénylő jelzés (I1), korábbi információs tevékenységek jellé fagyott eredményével való találkozás (I2), saját korábbi akciójának eredményéről való visszacsatolás (I3), vagy egy kiinduló helyzet értékeléséhez a memóriából előhívott információ (I4).

A feldolgozórendszerbe ekképpen bekerülő információ négy utat járhat be.

1.Ha transzformációs érintettsége csekély, akkor előbb-utóbb – ha fizikailag rendelkezésre áll is még – funkcionálisan elveszik. (Ez voltaképpen a felejtés kategóriáját jelenti.)

2. Amennyiben a belépő friss információ nem elégséges ahhoz, hogy megnyugtató döntés szülessen az akciós kimenetről, a cselekvésről, akkor a megfelelő transzformációk érdekében újabb információkat kell bevonni a mérlegelésbe. Az Egyén kifelé fordul, és addig gyűjti a környezetből az információkat, amíg döntésképessé nem válik.

3. Az információ elég ahhoz, hogy döntés szülessen, és a döntés eredményeként az Akció lefut.

4. Amennyiben a döntés az akció hiánya, ám az új információ jelentésteli volta miatt majdani akciók transzformációs nyersanyagaként szükség lehet még rá, a memóriában raktározódik.

Az akciós kimenet három jellegzetes tevékenységformában nyilvánulhat meg. Az (új) kognitív tartalom, az (új) információs alakzat tárgyiasítása, objektivációja, jellé formálása, amely aztán valamiféle „készletként” rendelkezésre áll Mások vagy saját pótmegismerési „körének” támogatására (1.). Az Individuum saját célra elsősorban a memóriaprodukció segítése érdekében veszi igénybe, a legtöbb esetben azonban egyértelmű szándéka a minél szélesebb körben való megosztás. Ezt kis közösségi méretekben vagy közös cselekvésnél az azonnali vagy késleltetett, direkt kommunikációs aktussal éri el (2.).

A legjellemzőbb mégis az, hogy „akcióra” kerül sor, mozgásra, a környezet valamilyen elemére való hatásgyakorlásra vagy megváltoztatására, együttesen vagy külön-külön (3.). Az akciós kör lefutásakor vagy az egész ciklust elindító valóságelemre sikerül hatást gyakorolni, és akkor az visszacsatolás (I3) formájában zárja a ciklust, vagy a valóság más elemeinek elmozdulását eredményeztük vele, és így a környezet új belépő információs köröket gerjeszt (I1).

A folyamatmodell akciós köreinek szimmetriája abból fakad, hogy mind a fizikai akció, mind az információ jellé tétele egyaránt történhet eszköztelenül (és ebben az esetben a „beavatkozási sugár” kizárólag biológiai adottságaink függvénye) és adott céltárgyak igénybevételével, amelyek megkönnyítik az adott tevékenységet, vagy sokkal nagyobb „beavatkozási sugarat” tesznek lehetővé. Mindez a „fizikai” és az „információs” folyamatok mély egységének felismerését is segíti: elsősorban azt, hogy a biológiai adottságok változatlansága mellett miképpen megy végbe az eszközök evolúciója és az objektivált információk akkumulációja. Ezek a folyamatok azonban – ahogy azt korábban Rossi-Landit idézve már bemutattuk – szorosan egymáshoz kapcsolódnak: a fizikai eszköz használata is információs természetű (amennyiben formájába, alakjába, megoldó-„erejébe” nemzedékek tudása, innovációja fagy bele, s a tárgy mellé mindig oda kell képzelnünk a használatára vonatkozó ismereteket), s fejlesztésük is akkumulációra (korábbi használatok tapasztalatainak mozgósítására) épül. Eközben az objektivált információkra is evolúciós mozgás jellemző (a reprodukciónak egyre magasabban szervezett információs alakzatok jelváltozatai a tárgyai, amelyek „alrendszerként” magukban foglalják a régieket), s az objektiváció alapjául szolgáló jelhordozó „tárgy” is evolúciós ugrásokkal halad előre (a sziklába vésett jelektől az internetig tágítva a horizontot).

E mély egység segít megérteni azt, hogy a tagolt nyelv kialakulásának és az eszközkészítésnek az együttes megjelenése miért lehet a leginkább elterjedt rekonstrukciós paradigma a társadalomtörténet hajnalának, az emberré válásnak a kutatásakor. Kiemeli, miképpen válhatott a korai kőeszközök egyszerű megőrzése egyúttal információvagyon-gyarapítássá. Felhívja a figyelmet arra, hogy az „eszközökbe helyezett evolúció” t�

Documents

regi.tankonyvtar.hu€¦ · Web viewBevezetés az információtörténelembe. Z. Karvalics , László. Bevezetés az információtörténelembe: Z. Karvalics , László. Publication