regi.tankonyvtar.hu · Web viewMűveik azonban jobbára csak töredékesen maradtak fenn, és ami a legnagyobb baj, a 4. század eleje előtti eseményekre nézve eléggé megbízhatatlanok

ELŐSZÓA lovas makedónok története Nagy Sándor

haláláigKertész, István

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Héraklész unokái: A lovas makedónok története Nagy Sándor haláláigKertész, IstvánSzerzői jog © 2002 Mundus Magyar Egyetemi KiadóSzerzői jog © 2002 Kertész István

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.


Tartalom1. Előszó ............................................................................................................................................... 12. Nem nyelte el őket a föld ................................................................................................................. 23. Mítosz és történelem ........................................................................................................................ 44. Kik voltak a makedónok? ................................................................................................................ 65. Ki volt Perdikkasz? .......................................................................................................................... 86. Az egyre szépülő múlt .................................................................................................................... 107. Királyok és történetírók ................................................................................................................. 148. A perzsák Európában .................................................................................................................... 219. Makedónok és perzsák ................................................................................................................... 2710. Egy vereség és tanulságai ............................................................................................................ 3211. Mi történt volna, ha a perzsák győznek? ...................................................................................... 3912. I. Alexandrosz, a „hellének barátja” ............................................................................................ 4113. Zűrzavar és háború ....................................................................................................................... 6814. Makedónia a peloponnészoszi háborúban ................................................................................... 7715. Euripidész kedvence a trónon .................................................................................................... 10316. Királydrámák Makedóniában .................................................................................................... 10917. Háborúk a nagy háború után ...................................................................................................... 11218. Új csillag születik ...................................................................................................................... 12419. II. philipposz a „közös haza” élén ............................................................................................. 13320. „Ármány és szerelem” ............................................................................................................... 13721. Arisztotelész tanítványa ............................................................................................................. 13922. A görögség egyesítése a hódításra ............................................................................................. 14123. Alexandrosz hadinépe ................................................................................................................ 14324. Granikosz: a bátrakat a szerencse is segíti ................................................................................. 14725. A gordioszi csomó ..................................................................................................................... 15226. Az isszoszi csata ........................................................................................................................ 15627. Nehézségek Türosz ostrománál ................................................................................................. 16028. Alexandrosz, az isten ................................................................................................................. 16229. Gaugaméla ................................................................................................................................. 16430. A királyok királya ...................................................................................................................... 16931. Ázsia ura .................................................................................................................................... 17132. Az utolsó évek ........................................................................................................................... 17433. Időrendi tábla ............................................................................................................................. 176Irodalom ........................................................................................................................................... 179


Az ábrák listája1. A görög-perzsa háborúk térképe .................................................................................................... 422. Az ókori Görögország (Kr. e. 5-4. század) .................................................................................... 433. Makedónia területigyarapodása II. Philipposz korában (Kr. e. 359-336) ...................................... 434. A khairóneiai csata (Kr. e. 338) ...................................................................................................... 445. A makedón Alexandrosz hódításai ................................................................................................. 446. A granikoszi csata (Kr. e. 334) ....................................................................................................... 457. Az isszoszi csata (Kr. e. 333) ......................................................................................................... 458. A gaugaméliai csata vázlata (Kr. e. 331) ........................................................................................ 469. Türosz ostroma (Kr. e. 332) ........................................................................................................... 4610. Arisztotelész, Nagy Sándor nevelője ........................................................................................... 4711. Platón, a tanár mestere ................................................................................................................. 4712. Themisztoklész, a perzsák végzete .............................................................................................. 4813. Iszokratész, aki Philipposztól várta a szebb jövőt ....................................................................... 4814. Periklész, aki Athént felvirágoztatta ............................................................................................ 4815. Az athéni Akropolisz madártávlatból ........................................................................................... 4916. Spártai harcos ............................................................................................................................... 4917. Athéni hoplita ............................................................................................................................... 4918. Perzsa gyalogos gárdista .............................................................................................................. 4919. Perzsa seregben szolgáló íjász ..................................................................................................... 5020. Thrák peltasztész .......................................................................................................................... 5021. Görög peltasztész ......................................................................................................................... 5022. Görög módra felszerelt perzsa lovas a Kr. e. 4. századból .......................................................... 5123. Makedón hetairosz ....................................................................................................................... 5124. Harci elefánt ................................................................................................................................. 5125. Démoszthenész, Philipposz ellenfele ........................................................................................... 5126. Az amphipoliszi oroszlán, a makedón hadi sikerek emléke ........................................................ 5227. II. Philipposz ................................................................................................................................ 5228. Nagy Sándor ................................................................................................................................ 5229. A delphoi Apollón-szentély madártávlatból ................................................................................. 8930. Delphoi felülnézetből a színház és az Apollón-templom romjaival ............................................ 8931. A delphoi Apollón-szentély maradványai .................................................................................... 9032. Aigai romjai ................................................................................................................................. 9133. Pella, a későbbi makedón főváros romjai .................................................................................... 9234. Héraklész, a dinasztiaalapító bronz képmása .............................................................................. 9235. Dionüszosz, a mámor Makedóniában kedvelt istene bronz ivóedény díszeként ......................... 9336. Párducon lovagló Dionüszosz ...................................................................................................... 9337. Az olümpiai Stadion látképe ........................................................................................................ 9438. Az olümpiai szent völgy az antik építmények maradványaival ................................................... 9539. Az antik Edessza emlékei ............................................................................................................ 9640. A Palaisztra Olümpiában .............................................................................................................. 9741. Ifjú atléta az ugráshoz használt lendítősúlyokkal ........................................................................ 9742. Amphipolisz romjai ...................................................................................................................... 9743. Ezüstláda arany koszorúval Amphipoliszból ............................................................................... 9844. Amphipoliszból előkerült arany fülbevalók ................................................................................. 9845. Az antik Mieza romjai. Itt tanította Arisztotelész az ifjú Alexandroszt ....................................... 9846. Alexandrosz és Dareiosz az isszoszi csatában. Mozaik Pompejből ............................................. 9947. A legészakibb vidék, ameddig Nagy Sándor eljutott, Nurek Tdzsikisztánban (Makkay János felvétele)


ELŐSZÓ

............................................................................................................................................................ 99


1. fejezet - ElőszóA Mundus Magyar Egyetemi Kiadó úgy döntött, hogy egy, a jelenlegi kutatási eredményekre támaszkodó könyvet jelentet meg a makedónok történetéről a kezdetektől Nagy Sándor haláláig. E mű anyaga alapvetően két korábban megjelent írásom javított szövege. 1988-ban a Kossuth Kiadó Szivárvány sorozatában került a nagy nyilvánosság elé a Héraklész unokái című könyvem, amely a lovas makedónok históriáját Nagy Sándor születéséig dolgozta föl abból a megfontolásból, hogy a világhódító királyról viszonylag sok ismeret vált közkinccsé, míg a hódító közösség korábbi története alig ismert az olvasó számára. Néhány évvel a Sarkady János professzor által lektorált mű megjelenése után a Zrínyi Katonai Kiadó elindította Hadtörténelem fiataloknak című sorozatát, melynek keretében 1991-ben megjelent a Nagy Sándor hadinépe című kicsiny könyvem. Ebben a fontos hadiesemények leírására összpontosítottam, és persze a hódító király életének legfőbb eseményeit is ismertettem. A téma később sem kerülte el érdeklődésemet. 1999-ben védtem meg akadémiai doktori értekezésemet, amely a Hellénisztikus történelem címet viselte, és 2000-ben megjelent a História Könyvtár Monográfiák sorozatában. Ebben a műben elvégeztem Nagy Sándor világbirodalom-szervező tevékenységének részletes elemzését. Ez utóbbi könyvemben tükröződő tudományos kutatások több elemével egészítettem ki említett korábban megjelent könyveim szövegét, ami új fejezetek megírását is szükségessé tette. Most tehát reményeim szerint az ókori civilizáció, hadtörténet és a kiemelkedő történeti személyiségek sorsa iránt érdeklődők izgalmas, jól követhető történelemkönyvet vehetnek kezükbe. Aki pedig további tájékozódást igényel, bőven meríthet a mellékelt szakbibliográfiából.

Kertész István


2. fejezet - Nem nyelte el őket a föld„Bárcsak megnyílt volna a föld, és elnyelt volna minden makedónt!” – írta keserűen B. G. Niebuhr, az antik történelem jeles kutatója a 19. század elején. Elkeseredését az indokolta, hogy abban az időben a görög kultúra és civilizáció athéni fénykora, valamint a római nagyhatalom kiteljesedése mozgatta meg elsősorban az ókortörténészek képzeletét. A makedónokban jobbára csak a klasszikus görögséget rabságba döntő barbár erőt látták, és vajmi keveset tudtak arról a nagyszerű korszakról, amely például az egyiptomi Alexandriát és a kis-ázsiai Pergamont ajándékozta az emberiségnek, vagyis éppen a makedón uralom által fémjelzett hellénisztikus korról. És persze roppant keveset tudtak magáról a makedón népről, eredetéről és sajátos történeti fejlődéséről; miképp válhatott jelentéktelen törzsi csoportok laza konglomerátumából világhódító fegyveres erővé.

A Makedónia és makedón kifejezés napjainkban egészen más politikai egységet és más etnikumot takar, mint az ókorban. Macedónia egykor Jugoszlávia egyik köztársasága, ma önálló állam, fővárosa pedig Szkopje. Nyugaton Albánia, délen Görögország, keleten Bulgária, északon a Szerb Köztársaság határolja. Legnagyobb folyója, a Vardar (az ókori Axiosz) után „Vardar Makedóniá”-nak is nevezik, megkülönböztetésül a Bulgáriában élő makedónok által lakott és a Pirin-hegységről elnevezett „Pirin Makédóniá”-tól, valamint a makedónok egy része által lakott görögországi „Égei Makedóniá”-tól, amely Thesszalonikitől északra és keletre húzódik. A macedónok többsége, több mint másfél milliónyian, a Macedón Köztársaságban él. Ezek a macedónok szlávok, akiknek ősei az időszámításunk szerinti 6-7. században telepedtek le a Balkán hegyes-völgyes északi vidékein, miután elhagyták az orosz-lengyel síkságot. Nyelvük közel áll a szerbhorváthoz és a bolgárhoz.

A mai szláv macedónok népnevüket arról az ókort népcsoportról kapták, amelynek a Kr.e. 6. 1 századtól egyre terjeszkedő állama végignyúlt az egykori Jugoszlávia, a mostani Albánia, Görögország, Bulgária és európai Törökország területén. A népcsoport névadó hősét (epónümosz hérószát), vagyis Makedónt a nagy költő, Hésziodosz neve alatt fennmaradt, de több kutató szerint Hésziodosznál később, talán a 7. század második felében keletkezett úgynevezett „asszonykatalógus” említi első ízben. Az „asszonykatalógus” öt könyvből álló költemény volt, amely olyan nők történetét írta le, akik istenektől fogantak gyermeket. A töredékesen ránk maradt alkotás egyik részében olvashatjuk Deukalión leányáról, Thüiáról a következőket:

„Véle a villámot szerető Zeusz ősi időkből

Magnészt és a lovas Makedónt nemzette a földnek,

kik Pierisz meg Olümposz szép meredélyein éltek.”2

Ez a néhány verssor sok mindent elárul. Egy mítosz szerint a Föld valamikor az istenek ellen pártot ütő elvadult gigászok kiömlő vérétől megfoganva szülte az első embereket. Ezek a gigászokhoz hasonlóan semmibe vették az Olümposziak által uralt világrendet, s ezért Zeusz iszonyú haragja sújtotta őket. Özönvíz borította el a földet, és minden embert elpusztított. Csak az emberiségért a legnagyobb szenvedéseket is vállaló titán, Prométheusz fia, az istenfélő Deukalión maradt életben feleségével, Pürrhával együtt. A vizek elvonulása után Deukalión és Pürrha utódai népesítették be a földet. Közöttük volt Hellén, akinek fiai, Dórosz és Aiolosz, valamint unokája, Ión a görög törzsek mondabeli ősei lettek. Hellén nővére, Thüia viszont, a makedónok ősatyját, Makedónt és a thesszáliai hérószt, Magnészt szülte. A mondai származtatás szerint tehát a hellén törzsalapítók unokafivérei voltak a makedónok és a thesszálok őseinek. Ez finom megfogalmazása annak a 7. században bizonyára közkeletű felfogásnak, amely szerint a makedónok a görögséggel szoros etnikai rokonságban állnak, kiváltképpen a thesszálokkal. Ha az „asszonykatalógus” töredékeit tovább vizsgáljuk, arra a feltételezésre juthatunk, hogy a makedónok és az aiolok között az általános makedón-görög viszonyon belül ugyancsak bizalmasabb kapcsolatot fedeztek fel. Erre utal az a körülmény, hogy a költemény szerzője a hippiokharmész (lóháton harcoló) jelzőt mind Makedón, mind egy másik töredékben Aiolosz nevéhez is hozzábiggyeszti.

A makedónoknak a thesszálokkal és az aiolokkal – Magnész és Aiolosz személyén keresztül dokumentált – rokonságát a nyelvészet és a mitológia is megerősítette. A makedón nyelv vagy a görögnek egy korai időkben elkülönült ága, vagy teljesen önálló indoeurópai nyelv, amely közel állt a göröghöz, s némileg a phrűghöz. A nyelvészek ugyanis a makedón és a thesszáliai archaikus nyelvezet, a görög nyelv egy sajátságos dialektusa között számos hasonlóságot fedeztek fel. Ez az ókorban is köztudott nyelvi hasonlóság hatott a mítoszok

11 A továbbiakban előforduló Krisztus előtti évszámoknál a Kr.e. jelzést már külön nem alkalmazzuk.

22 A könyvben előforduló klasszikus idézeteket, ha másként nem tüntettük fel, maga a szerző fordította. A fordítók által görögből magyarított szemelvényekben bizonyos személy- és helyneveket szükségképpen a szerző szövegének írásmódjával egyeztettük.


Nem nyelte el őket a föld

formálódására. Egy mondaváltozat szerint Aiolosz a thesszáliai Magnészia uralkodója volt. Nos, az 5. századi leszboszi író, Hellanikosz Makedónt Aiolosz fiának nevezi, s így az „asszonykatalógus”-ban felvetődő makedón-aiol rokonság gondolatát még konkrétabbá teszi

Az ókorban igazinak tekintett hellénekkel etnikai rokonságot mutató makedónok 7. századi lakóhelyére is utal az idézett versrészlet. A Haliakmón (ma: Aliakmon) folyótól délre, a Therméi- (ma: Thesszaloniki-) öböl nyugati partja mentén magasodott Pierisz, más néven Pieria hegyes-völgyes vidéke, ahol csak a tengerpart mentén húzódik egy keskeny síkság, s amelyet délről az Olümposz-hegység határol. Thesszáliának az Olümposztól délkeletre fekvő részét nevezték Magnésziának. Magnész és Makedón a vers szerint Pieriszben és az Olümposz környékén lakott, és a verselemzők arra gondolnak, hogy a költő a máshol is fellelhető úgynevezett kereszteződéses (kiasztikus) szerkesztést használta. Így az „asszonykatalógus” megírása idején a makedónok Pieriszben, a thesszáliai magnészek pedig az Olümposz közelében éltek. Ez az értékelés megegyezik a peloponnészoszi háború történetírójának, Thuküdidésznek az álláspontjával, aki szerint 600 körül a makedónok már valóban itt, ezen az általuk először meghódított földön legeltették nyájaikat.

Pieriszt az ókorban a múzsák lakóhelyének képzelték. Árnyas erdői, vadregényes ligetei, vígan csörgedező forrásai ideális játszótérül szolgáltak Zeusz és Mnémoszüné, az Emlékezés istenasszonya leányainak. Annak a kilenc bájos teremtésnek, akik a művészet sokféle ágát serkentették avégből, hogy ezek révén örök időkre fennmaradjanak az istenekről és teremtményeikről szóló színes történetek. E kilenc leányka egyike, Kleió, a történetírás múzsája ihlette meg az 5. századi Hérodotoszt, a történetírás atyját, aki egy elterjedt nézet szerint Periklész ösztönzésére írta meg kilenc könyvben a görög-perzsa háborúk históriáját, s aki minden egyes könyvét valamely múzsáról nevezte el. Uraniáról, a tudomány múzsájáról elnevezett VIII. könyvében olvashatunk arról, hogy a mítoszban megőrződött valós történeti hagyomány szerint hol is terült el Makedonisz, a makedón nép első igazán megragadható hazája, ahonnan ez az etnikum később Pierisz felé terjeszkedett. A 7. század végétől tehát most néhány évtizedet kell visszalépnünk, hogy az Emlékezés leányainak segítségével ezt is megtudjuk. Meg kell tudnunk a makedónokról minden fontosat, amit csak ókori betűk és ókori kövek elárulnak róluk. A makedónokat ugyanis nem nyelte el a föld. Sőt, történetük néhány különösen izgalmas évtizedében majdnem ők nyelték el a földet.


3. fejezet - Mítosz és történelemHérodotosz története szerint a szalamiszi csata és a nyomban azután bekövetkezett hadiesemények idején (480–479) I. Alexandrosz, a „hellénbarát” volt a makedónok királya, a hatodik leszármazottja annak a Perdikkasznak, aki a történetíró korában is hatalmon lévő királyi dinasztiát megalapította. A görögök iránti barátságos magatartásáról nevezetes makedón király őse, Perdikkasz, Gauanész és Aeroposz nevű fivéreivel egykor Argoszból Illíriába szökött, majd innen a később Felső-Makedóniának nevezett illír-makedón határvidékre érkezett. Az itt uralkodó király szolgálatába fogadta a három testvért, akik közül az egyik lovakat, másikuk teheneket, Perdikkasz meg aprómarhát, vagyis kecskéket, juhokat legeltetett. A testvérek azt a kenyeret fogyasztották, melyet maga a királyné sütött számukra. Egyszerre észrevette ám a királyné, hogy a Perdikkasznak készített kenyér minden alkalommal kétszer akkorára dagad, mint a többi. Elmondta ezt a csodát a férjének, aki azonnal megértette, veszélyt rejt uralmára nézve a három szolga, de kiváltképp Perdikkasz. Magához hívatta hát a király a testvéreket, és megparancsolta nekik, azonnal hagyják el országát. Csakhogy a fiatalemberek előbb követelték a kialkudott bért. A király feldühödött, és a kéményen át házába sütő napra mutatva azt ajánlotta föl fizetségként. Míg a többiek döbbenten álltak, Perdikkasz késével a padlóba véste a napkorongot, majd jelképesen magához vette. Ezek után testvéreivel együtt eltávozott.

A meglepett uralkodónak egyik tanácsadója magyarázta meg Perdikkasz tettének jelentőségét. Az ifjú a lerajzolt napkorong jelképes birtokbavétele által jelezte, hogy a király házát és birtokát sajátjának tekinti, ráadásul mindehhez a napot hívta tanúként. A felbőszült fejedelem lovas katonákat küldött a fivérek után azzal a paranccsal, hogy öljék meg őket. Az ifjak azonban épp jókor keltek át egy folyón, amely megduzzadt, mihelyt az üldözők a partjához érkeztek. Erre emlékezve a makedónok évszázadokon keresztül áldozatot mutattak be a folyam istenének. A veszedelemből megmenekülve, Perdikkasz és fivérei a Midasz kertjeinek nevezett terület és a Bermion (ma: Doxa vagy Turla) hegység vidékén telepedtek meg, majd innen vonták uralmuk alá egész Makedóniát.

A hérodotoszi elbeszélés szerint tehát az Argoszból érkezett Perdikkasz irányításával kezdődött meg az uralkodó makedón dinasztia hatalmi terjeszkedése. Mivel, mint tudjuk, a 7. század végén ez a hatalom már Pieriszig terjedt, a Perdikkasz és fivérei nevéhez főződő „honalapítást” a 7. század első felére vagy legalábbis közepére kell tennünk. De hol játszódhatott le az előbbiekben idézett történet? Támpontot nyújt ennek megállapításához a Bermion hegylánc említése. Ez a hegység a Ludiasz és a Haliakmón folyók között húzódott északnyugat-délkeleti irányban, és később az úgynevezett Felső-Makedóniát Alsó-Makedóniától elválasztó határvonalnak tekintették. Amint azt Hérodotosznál és az Augustus római császár korában alkotó neves geográfusnál, Sztrabónnál olvashatjuk, itt valamikor a thrákok brix nevű törzse élt, akiknek egy része később átköltözött Ázsiába, ahol phrügöknek nevezték őket. A thrák és phrüg etnikum vándorlásának útvonalát időben és térben úgy képzelhetjük el, hogy a 2. évezred közepén a Fekete-tenger partvidéke, a mai Bulgária irányából délnyugat felé, a későbbi antik Makedónia területe felé irányult (ezt a vidéket egyes ókori történetírók ezért Nyugat-Thrákiának nevezték), majd 1200 körül, a nagy balkáni népmozgások megindulásakor e népesség zöme Kis-Ázsiába kelt át.

Nos, a mitikus hagyomány szerint éppen a Bermion hegységben élő brigek (vagy brixek) királya volt az a Midasz, akinek pompásan virágzó kertjeit a kutatók többsége szerint a Haliakmónba torkolló Ludiasztól délnyugatra, a Bermion hegység alatt kell keresni. Ebben az esetben a menekülő fivéreket segítő megáradt folyó vagy a Haliakmón volt, vagy – és ez még valószínűbb – a Verria. Ez utóbbi ókori névadója ugyanis a folyamisten Berész volt, akit a helyi hérósz, Makedón fiának tekintettek. Így még jobban érthető Hérodotosznak az a közlése, hogy a folyó istenének az ő korában is áldoztak a makedónok.

Makedoniszt, a későbbi makedón birodalom csírasejtjét tehát a monda alapján lokalizálni tudjuk. Persze meglepő lehet, hogy a gazdagságáról nevezetes kis-ázsiai király, Midasz mondai alakja éppen a makedón történelem hajnalával kapcsolatban merült fel. Ennek okát és Midasz népének Ázsiába történt vándorlását ugyancsak szép mítosz magyarázza. Eszerint a Makedóniában uralkodó Midasznak, az Ida-hegyi Nagy Istennő és egy ismeretlen nevű szatír fiának csodálatosan illatozó rózsakertjei voltak. Itt, e kertek bódító virágai között találtak rá egykor Szilénoszra, az öreg szatírra, a bor és mámor istene, Dionüszosz tanítómesterére, amint éppen részeg álmát aludta. Midasz kertészei virágfüzérekkel megkötözték, majd uruk elé vezették az agg korhelyt. A kábulatból magához tért Szilénosz ekkor olyan csodás történeteket adott elő a vidék urának, hogy az hosszú időn át elragadtatással hallgatta, majd bőkezűen vendégül látta, végül pedig visszakísértette Dionüszoszhoz. Dionüszosz, aki már nagyon aggódott tanítója miatt, megkönnyebbülten fogadta az öreg visszatérését, és jutalmat ajánlott föl Midasznak. Midasz azt kérte, hogy változzék arannyá minden, amihez csak hozzáér. Az


Mítosz és történelem

isten teljesítette is a kérést, de sok köszönet nem volt benne. Mert addig, amíg csak a virágok, edények, bútorok változtak aranynyá, ha Midasz hozzájuk ért, még nem történt baj. Ám arannyá lett az étel és ital is, amint a király a szájához emelte őket. A kapzsisága áldozatává lett Midaszt bizony már az éhhalál fenyegette, no meg a halálos szomjúság, amikor tudatára ébredt balga kívánsága következményeinek. Könyörögni kezdett hát Dionüszosznak, vonja vissza kegyét, azért mégse váljon arannyá minden, amit csak megérint. Az isten ekkor megparancsolta neki, keljen át az Északnyugat-Kis-Ázsiában elnyúló Tmólosz-hegyhez, és fürödjön meg az ott eredő Paktólosz forrásban. Midasz engedelmeskedett, s miután megmártózott a forrás vizében, megszabadult terhessé vált aranycsináló képességétől. Nem is vándorolt el innen soha többé, a phrügek gyermektelen királya, Gordiosz pedig fiává fogadta őt, így a Midasz kíséretében lévő brigek beolvadtak a phrüg népbe.

De ideje visszatérnünk a Hérodotosz meséjéből levonható tanulságokhoz. Ezek egyike, hogy a valamikor a thrák brigek által lakott területen, körülbelül a mai Nausza görög város környékén, a 7. században egy apró makedón fejedelemség alakult ki az Argoszból származó Perdikkasz uralma alatt. Az a föld, amelynek királyát a három fivér szolgálta, a pontosan nem lokalizálható és csak Hérodotosz által említett Lebaié környéke, hasonlóképp valamikor thrák terület lehetett. A thrákoknál Dionüszosz napistenség volt, ezért a napkorong vált a királyi hatalom szimbólumává. A történet azt sugallja, hogy Dionüszosz állt az események hátterében, amikor a király esztelenül lemondott a napról, hatalmi jelvényéről Perdikkasz és testvérei javára, s ezáltal a thrák hagyományokat őrző vidék méltán került új birtokosai kezébe. Így azután érthető Dionüszosz kiemelkedő jelentősége a makedónok kultikus életében.

A mítosz további elemzése előtt azonban néhány alapvető dolog tisztázásra szorul. A makedónok nem voltak igazi görögök, a Perdikkasz által élükre állt dinasztia ezzel szemben argoszi, vagyis „igazán” hellén volt. Hogyan találkozott hát nép és dinasztiája?


4. fejezet - Kik voltak a makedónok?Az ókori makedónok görög, illír és thrák népelemeket tömörítő vagy mindezekkel rokon törzsi csoportot alkothattak, amely a 12. században kezdődő és az egész Balkán etnikai térképét megváltoztató népvándorlás idején a Nyugati-Pindosz hegységet lakta ott, ahol a Haliakmón felső ága ered. A Nyugati-Pindosz a mai albán-görög határtól a Korinthoszi-öbölig húzódik. A 2000–2500 méter magas mészkőhegység felsőbb övezeteit szép erdőségek, főként tölgyesek borítják. Maga a hegyvonulat úgy osztja ketté a mai Görögországnak a Korinthoszi-öböltől északra eső részét, hogy tőle nyugatra fekszik Ipirosz, vagyis az ókori Épeirosz területe, míg keletre találjuk Thesszáliát, északkeletre pedig a már említett „Égei-Makedóniát”, az antik makedón királyság szívét.

A 12. század táján a Felső-Haliakmón vidékét Maketának, a Középső-Haliakmón völgyének déli oldalát Makedniának nevezték. Az ott lakókat maketai, illetve makednoi elnevezéssel illették. Mindkét népnév „hegyi, felföldi ember”-t jelent. Ezek voltak az első összefoglaló megjelölései azoknak a törzseknek, melyeket később makedónoknak tekintettek. A továbbiakban mi is a makedón elnevezést használjuk erre a lazán egymáshoz kapcsolódó törzscsoportra, amely az említett népvándorlás hatására kénytelen volt elhagyni a Nyugati-Pindosz meredélyeit, hogy a Haliakmón folyását követve a tengerpart irányába húzódjon.

A makedónokat ugyanis Épeirosz felől a Pindosz hegységbe nyomuló molosszosz törzsek szorították ki szállásterületeikről. A molosszoszok a mai Albániától délre eső Épeirosz tartomány legszámottevőbb népét alkották. A mitikus hagyomány szerint őseik Thesszáliából érkeztek erre a földre Akhilleusz fia, Pürrhosz vezetésével. Pürrhosz fia volt Molosszosz, akit e nép névadó hérószaként tiszteltek. Mivel azonban a molosszoszok nagymértékben keveredtek különféle nem hellén népekkel, különösen a mai Albánia területén élő illírekkel, a görögök általában nem tekintették őket maguk közül valóknak. A 12. század körül az egyik molosszosz törzs a Felső-Haliakmón völgyében települt meg, és a hagyományokat követve ugyancsak „hegyvidékiek”-nek nevezte magát. Minden bizonnyal a görög orosz („hegy”) szóval etimológiai összefüggésben a molosszosz törzs neve (többes számban) oresztai lett, s e vidék később az Oresztisz nevet kapta.

Nagyjából az oresztai-jal egy időben egy másik molosszosz törzs is a Haliakmón felé nyomult, és a folyó kanyarulatától délnyugatra emelkedő hegyes tájon talált új hazára. Eredetileg ez a törzs Épeiroszban, a Tümphé-hegy környékén élt, ezért a tümphaioi nevet viselte. A velük rokon elimiótai követték őket, a Középső-Haliakmón medencéjét foglalva el. Az említett események miatt nevezi a 6. század végén alkotó logographosz (olyan történetíró, aki a mondák és a néphagyományok anyagára alapozva írja meg művét), a milétoszi Hekataiosz Felső-Makedónia népeit molosszoszoknak.

A molosszoszok hulláma a Bermion-hegység felé sodorta a makedónokat, abba az irányba, ahol a későbbi Makedonisz létrejött. Feltételezhető, hogy a makedón törzsek vándorlása a királyi törzs, az úgynevezett Argeadai Makedonesz vezetésével zajlott le. Argeasz a mitológiában Makedón fiaként szerepel. E leszármaztatás segítségével alapozhatta meg vezető szerepét ez a törzs, amelynek irányítója nyilván a többi makedón törzset is uralta. Ezt az irányító szerepet vette át Perdikkasz valamikor a 7. század közepén.

Ha tehát röviden össze akarjuk foglalni azt az eseménysort, amely a makedón nép kialakulásával függött össze és amely Makedonisz megszervezésével érte el végpontját, akkor a következőket állapíthatjuk meg: a korai vaskor elején a később Oresztisznek, akkor Maketának nevezett tartomány területén, valamint a Pindosz északkeleti oldalán fekvő magas vidéken, Makedóniában olyan törzsi csoport élt, amelyet a molosszoszok idővel arra kényszerítettek, hogy a Haliakmón folyását követve alacsonyabb fekvésű tájakra vonuljon. E kényszerű vándorlás közepette kiemelkedő szerephez jutott a magát Makedón fiától, Argeasztól származtató, ezért Argeadai Makedonesznek nevező törzs, amely az egész etnikumnak nevet adott (Gondoljunk csak a magyar népnév és a Megyer törzs elnevezésének összefüggésére!), és egységes néppé kovácsolta.

Mit tudunk néprajzi analógiák és ókori történetírók szétszórt híradásai alapján a makedónok életmódjáról, szokásairól? Meglehetősen keveset. Az állattenyésztő és vadászó férfiak élvezték mindenekelőtt a közösség tiszteletét. Nyilván erre a társadalomra is pontosan ráillett az, amit Hérodotosz a thrákokról írt, vagyis, hogy a földművest igen kevésre becsülték, annál többre viszont azokat, akik harcolni vagy akár rabolni voltak képesek. A legharciasabbaknak azoknak a férfiaknak kellett lenniük, akik – állandó lakhelyeiket gyakran odahagyva – idejük nagy részét nyájaik mellett töltötték. A makedónok gazdálkodásában a juhok és kecskék tenyésztése játszotta a legfontosabb szerepet. Erre gondolva nem tarthatjuk véletlennek, hogy a Perdikkasz hatalomra kerülését tudtunkra adó kedves mese szerint a fivérek közül éppen a makedónok későbbi királya az, aki aprómarhát legeltet.


Kik voltak a makedónok?

Az állatokat kétlegelős gazdálkodás keretében tenyésztették. Ezt transzhumációnak nevezzük, és az a lényege, hogy télen az időjárás viszontagságaitól jobban megkímélt síkságokon vagy völgyekben, nyáron viszont a hegyi legelőkön tartják az állatokat. Az ilyen életmód a férfiaktól bátorságot, edzettséget, jó vadászügyességet és harcbéli jártasságot igényelt, hiszen a vadászat az élelemszerzés, a harcban való vitézség a nyáj védelmezésének, vagy alkalmanként erőszakos úton történő gyarapításának eszköze volt. A makedónok jövőbeli kiemelkedő királyának, Nagy Sándornak a nevelője, Arisztotelész Politika című művében egész sereg harcias népet sorol fel, melyeknél hagyomány a harci erények ösztönzése:

„... Karkhédónban, mint mondják, a harcosok annyi díszkarvédőt viselnek, ahány hadjáratban vettek részt; volt aztán Makedóniában is oly törvény, hogy aki még nem ölt meg egy ellenséget sem, az kötelet hordjon a derekán. A szkűtháknál nem volt szabad a lakomán a körbehordozott pohárból innia annak, aki még nem ölt meg ellenséget; az ibéreknél, e harcos törzsnél viszont annyi karót szúrnak le az elhalt sírja mellé, ahány ellenséget megölt; más népeknél is sok hasonló szokás van, melyet részint a törvény állapít meg, részint a hagyomány.”

—(Arisztotelész: Politika 1324 b.1)

Könnyen elképzelhető, hogy az Arisztotelész által említett makedón „törvény” sokkal inkább egy ősi szokás, amellyel már a korai időkben megkülönböztették a kipróbált harcosokat a férfivá még nem nyilvánított ifjaktól. Hasonló megkülönböztető szokásról értesülünk a 2. századi anekdotagyűjtőtől, Hégészandrosztól. Az ő művének töredékeit csakúgy, mint több hellénizmus korabeli íróét, az i. sz. 3. század elején élt Athénaiosz hagyta ránk Lakomázó szofisták című munkájában. Hégészandrosz arról tudósít, hogy a 4. század végén Makedóniában uralkodó Kasszandrosz egészen 35 éves koráig ülni kényszerült atyja, Antipatrosz asztalánál, mivel nem illette meg őt az a jog, hogy a többi felnőtt férfihoz hasonlóan könyökére támaszkodva, fekve egyék. E megszégyenítés oka az volt, hogy – a szerző szerint – Makedóniában az az ifjú, aki még nem ölt saját kezével, mindennemű csapda használata nélkül vadkant, nem élvezhette a felnőtt férfiak számára fenntartott kényelmet.

Az anekdota hitelességét több kutató vitatja. Sokan egyszerűen a Nagy Sándor családját kiirtó Kasszandrosz lejáratásának szándékát látják benne: ilyen hitvány ember volt az, aki a világhódító anyjára, feleségére és gyermekére kezet emelt! Számunkra azonban nem is az a fontos ebből a históriából, hogy valóban megtörtént-e vagy sem. A lényeges az anekdotában megőrződött makedón szokás, amely, úgy látszik, valóban megszégyenítette azt, aki nem bizonyította be férfiasságát veszélyes vadászatok során.

Az a társadalom, amely a férfias helytállást mindennél többre becsülte, erényt kovácsolt az állattenyésztő hegyi népekre általában jellemző szegénységből is. Az i. sz. 1. században Nagy Sándor élettörténetét megíró római történész, Quintus Curtius Rufus többek között elmeséli, milyen szerény külsőségek közepette vette nőül a főhős Oxüartész baktriai szatrapa (helytartó) leányát, Rhóxanét:

„A szenvedélytől lángoló király megparancsolta, hogy ősi szokás szerint hozzanak be kenyeret, mert a makedónoknál ez volt a házasságkötés legszentebb jelképe, majd kardjával kettészelte, és ő is, Rhóxané is ízlelt belőle egy-egy falatot. Gondolom, a nemzeti szokások meghonosítói ezzel az egyszerű és könnyen megszerezhető táplálékkal azt akarták megmutatni, hogy mily kevéssel kell beérniük a családalapító fiataloknak.”

—(Curtius VIII. 4.2)

A kenyér kultikus jelentőségének említésével most már visszatérhetünk ahhoz az elmés ifjúhoz, akinek kenyere a mondában kétszeresére nőtt. Mert ha megtudtuk, kik voltak a makedónok, és összefoglaltuk a korai történelmükre, valamint életvitelükre vonatkozó gyér adatokat, akkor ideje azzal az emberrel is megismerkednünk, akinek e nép további boldogulásában oly nagy szerepe volt. Nézzük hát meg, ki volt Perdikkasz a monda, illetve ki a történészek szerint.

11 Ez és a Politiká-ból vett többi idézet Szabó Miklós fordítása.

22 Ez és a Curtius-tól vett többi idézet Kárpáty Csilla fordítása.


5. fejezet - Ki volt Perdikkasz?A Perdikkasszal kezdődő makedón uralkodó dinasztiáról mind Hérodotosz, mind a peloponnészoszi háború történetét közreadó Thuküdidész (élt 460–395 táján) egyértelműen kijelenti, hogy argoszi görög származású volt. Hérodotosz művének abban a részében is ír erről, ahol a később I. Alexandrosz néven királlyá lett makedón trónörökös 500 körül viselt dolgait ecseteli:

„Hogy pedig e királyi család, mint maga mondja, görög származású és Perdikkasz ivadéka, azt magam is tudom, s a történetben később ki is fogom mutatni, hogy görög. Elismerték ezt a versenybírák is, akik az olümpiai játékokat igazgatják. Mert midőn Alexandrosz is jelentkezett a versenyre, s evégett Olümpiába jött, a versenyző görögök ki akarták őt zárni, hangsúlyozva, hogy csak görögöknek van megengedve a verseny, barbároknak nem. Akkor Alexandrosz kimutatta, hegy ő argoszi eredetű, görög voltát elismerték, s a versenyfutásban a nyertessel egy időben érte el a célt.”

—(Hérodotosz V. 22.1)

Alexandrosz nyilván azt a történetet mesélte el argoszi görög származásának bizonyítására, amit a következőkben mi kissé részletesebben fogunk előadni – tekintettel arra a talán szomorú tényre, hogy az olvasó éppúgy, mint e sorok írója, nem 5. századi görög, aki az anyatejjel, de legalábbis az iskolával magába szívta a hellén mítoszok ízét-zamatát. A klasszikus história egy klasszikus szerelmi háromszöggel kezdődött. A Thébaiban élő Amphitrüón, az argoszi síkságon emelkedő Tirünsz királyának fia csatában tette próbára erejét, amikor szépséges neje megtetszett Zeusz atyának. A halhatatlanoknak ez a női nemmel szemben kiváltképp fogékony, kissé erotomániás ura, aki Létót fürj, Danaét aranyeső, Lédát hattyú, Európét pedig bika alakjában csábította el, hogy csak nevezetesebb kalandjait említsük, most eredetibb cselfogást agyalt ki. Amphitrüón távollétében egy este úgy kereste fel a minden bizonnyal igen kívánatos Alkménét, hogy a férj vonásait öltötte magára. Az éjszaka már a kezdet kezdetén sok örömmel ajándékozhatta meg Zeuszt, az erkölcsi világrend fő védnökét. Erre utal az a hagyomány, amely szerint az isten úgy döntött, hogy meghosszabbítja a pásztorórákat. Megkérte pajkos leányait, az idő múlását és az évszakok váltakozásait felügyelő Hórákat, fogják ki Héliosz napisten aranyos fogatából a szárnyas paripákat. Háromszorosára nyúlt így az Alkménével eltöltött éjszaka, és Zeusz csak ezután engedte útjára indulni a Napot. Nem csoda, hogy derék magzat fogant az asszony méhében. Az istenség távozott, majd nemsokára betoppant a valódi férj is, s akkor Alkméné meglepetten tapasztalhatta, mily különbségek adódnak olykor éjszaka és éjszaka között...

Héra, Zeusz felesége roppant féltékeny természetű volt. Ezen a rossz szokásán azt követően sem változtatott, hogy Zeusz egyszer büntetésből a kontyánál fogva felakasztotta őt a Göncöl-szekérre. Még meg sem született a kisded, máris átkot szórt rá. Hát még amikor meghallotta, hogy a gyermek születése napján az istenek atyja elrendelte: a világra jövő ifjú uralkodjék egykor az összes körülötte lakón! Ezt már Héra sem tudta elviselni. Addig hátráltatta Alkméné vajúdását, amíg Mükénai királyának neje, Nikippé meg nem szülte Eurüsztheuszt. Így ez utóbbira és nem a később világra jött Héraklészre szállt Zeusz visszavonhatatlan parancsa. Hiába fogta ezután a fejét az isten, miért hagyta, hogy ezúttal a nők járjanak túl az ő eszén, a megtörténteken nem változtathatott. Az argosziak fölött (ők lakták Mükénait is) Eurüsztheusz lett az úr, míg Alkméné fiának saját erejéből kellett mások urává felküzdenie magát. Ezt azután derekasan meg is tette, így méltán nevezték őt Héraklésznek, vagyis olyasvalakinek, aki Héra által lett híres.

Héraklész rengeteg hőstettet hajtott végre az egész földkerekségen, de még az Alvilágban is. Sokak szerint ő alapította azokat az olümpiai versenyjátékokat, amelyek egyikén Alexandrosz családja hellén eredetét bizonygatta. Tudni vélték ugyanis, hogy az Olümpia szent ligetét magába foglaló Élisz tartomány királya, Augeiasz felfogadta az ifjú hérószt: egyetlen napon takarítsa ki tehénganéjtól bűzlő istállóit. Héraklész a gyors és hatékony munka híve volt. Átvezette a Péneiosz folyó vizét az istállókon, s így egy-kettőre végzett feladatával. Augeiasztól azonban nem kapta meg a kialkudott bért, ezért a bosszús hős háborút indított Élisz királya ellen. A háborúban persze ő győzött – már csak szépreményű kései leszármazottja, Nagy Sándor kedvéért is ezt kellett tennie –, és részben mert korábban még a Halált is legyőzte, e diadal miatt megkapta a Kallinikosz (Szépgyőzelmű) melléknevet. Nagy Sándor dinamikus epigonjai közül majd a Szeleukida Birodalom trónján ülő II. Szeleukosz fogja ezt a „héraklészi” jelzőt viselni. Az éliszi király felett aratott győzelemnek Héraklész annyira megörült, hogy atyja, Zeusz tiszteletére létrehozta az olümpiai versenyek később is közkedvelt formáját. A hüperboreuszok messzi északon élő csodás népétől ő hozta azt a vadolajfát, melynek zöld gallyai a győztesek homlokát szegélyezték, és ugyancsak ő ültette azt az ezüstnyárfát, amelynek

11 Ez és a Hérodotosz-tól vett többi idézet Geréb József fordítása.


Ki volt Perdikkasz?

fájával gyújtották meg az olümpiai Zeusz dicsőségét hirdető áldozati tüzet.

A Héraklészről szóló számos históriát itt nem tudjuk mind elősorolni, nyilván nem volt szüksége erre Alexandrosznak sem. A hős halálának körülményei azonban figyelmet érdemelnek. Ez a hérósz ugyanis abba halt bele, amit sok földi halandó sem élhetett túl: megházasodott. Dionüszosz, mások szerint Dionüszosz vendégbarátja, Oineusz király leányát, Déianeirát vette feleségül. Sajnos a hölgy másnak is megtetszett, s emiatt Héraklészt is kínozta ama zöld szemű szörnyeteg: a féltékenység. Belepusztult, de istenné vált. Megérte? Nem tudni... Történt, hogy Nesszosz kentaur erőszakoskodni kezdett Déianeirával, mire Héraklész jogos felháborodásában lenyilazta. A súlyos sebtől haldokló kentaur rávette az asszonyt, gyűjtse össze kiömlő vérét, s áztassa benne férje ingét. A vérben varázserő lakozik – hazudta –, ha Héraklész a benne áztatott inget hordja, soha nem fog más nő után nézni. Déianeira, aki jó néhány véle egynembelivel együtt a monogámia megszállottja volt, kapott az ötleten. Így aztán Héraklész jótette, vagyis az, hogy megmentette nejét a gyalázattól, elnyerte méltó büntetését. Mert Nesszosz vére valójában égető méreg volt. Zeusz fia magára húzta, s utána már nem tudta testéről letépni a halált hozó inget. Őrült fájdalmában önkéntes máglyahalállal vetett véget földi pályafutásának. Ám a tűz lángjai közepette Héraklész istenné változott, és ezzel ígéretes mennybéli pályafutás kezdődött. S miután istenként meglehetősen sok időt töltött a Thesszália és Makedónia határán húzódó Olümposz-hegyen, igazán illendő volt, hogy a makedónoknak uralkodó dinasztiát adjon.

Héraklész nagyszámú utóda a hős megistenülése után Eurüsztheusz, Mükéné királya elől Athénba menekült. A Hérakleidákat, vagyis Héraklész leszármazottjait, akik közül Hüllosz volt a legidősebb, Thészeusz athéni király fia, Démophón vette védelmébe. Az athéniak és a Hérakleidák együttesen győzelmet arattak Eurüsztheusz hada fölött. Héraklész sarjai ekkor visszatértek a Peloponnészoszra, hogy Argoszt, Mükénét (Mükénait), Spártát és Messzéniát felosszák egymás között. Egy pusztító dögvész azonban jelezte számukra, az istenek még nem tartják időszerűnek, hogy a Hérakleidák a Peleponnészoszt hatalmuk alá kerítsék. Azok a Héraklész-utódok, akik nem vették tudomásul az isteni akaratot, elpusztultak. Így járt Hüllosz fia, Kleodaiosz, majd unokája, Arisztomakhosz is. Csak a negyedik nemzedéknek, Arisztomakhosz utódainak adatott meg, hogy hatalmuk alá hajtsák a félszigetet. Témenosz szerezte meg Argoszt, Kreszphontész Messzéniát, a harmadik fivér, Arisztodémosz fiai, Proklész és Eurüszthenész pedig megkapták Spártát. Argosz tehát Témenosz, majd utódai, a Témenidák kezébe került. Ezek közé a Témenidák közé tartozott az a három fiatalember, aki a Hérodotosz által ismertetett történet szerint előbb Illíriába, majd Felső- Makedóniába vándorolt, s akik közül Perdikkasz a makedón királyi törzs élére kerülve megalapította Makedoniszt, a makedón birodalom magvát.

Az Alexandrosz által közölt történet alapja minden bizonnyal egy, valamikor a 7. század közepe táján Argoszból kiinduló betelepülés volt, melynek során argoszi száműzöttek a Témenida nemzetséghez tartozó Perdikkasz vezetésével előbb Illíriában, majd Felső-Makedóniában leltek hazára, s ragadták magukhoz ez utóbbi területen a politikai vezetést. Ez a mítosz alkalmas lehetett arra, hogy a nem igazán helléneknek tekintett makedónok felett uralkodó királyi ház valódi görög voltát és a magukat ugyancsak Héraklésztől leszármaztató spártai királyi nemzetségekhez való hasonlatosságát hangsúlyozza. Atyai ágon Héraklész, anyai ágon Déianeira révén Dionüszosz volt az isteni ős, és végül mind Héraklész, mind pedig Dionüszosz révén maga a nagy Zeusz kezdhette meg az ősök sorát. Ez a genealógia kiválóan illett a Témenidák uralma alatt álló makedón nép névadó hérószának, Makedónnak a mítoszához, akit Zeusz fiaként emlegettek.

Persze a mítoszok arra is jók, hogy megszépítsék az eseményeket. Könnyen elképzelhető, hogy a történeti Perdikkasz közönséges kalandor volt, aki argosziak egy csoportja élén előbb Illíriában fosztogatott, majd hozzá csatlakozott illírekkel együtt a Bermion hegy környékére vándorolt. Innen később, már mint az argeasz makedónok királya, Pieria felé terjeszkedett. Mindez azonban túlságosan profán módon hangzik, s a magukat Perdikkasz leszármazottjainak valló makedón királyok a régi recepthez folyamodtak: a silány múltat egyre bővebb termésű mítoszbokrokkal díszítgették. A legkorábbi és első ízben Hérodotosz által feljegyzett alapítástörténetet tehát később tovább színezték.


6. fejezet - Az egyre szépülő múltÚgy hódítani még a közelmúltban sem volt szokásos, hogy az erőszakos területszerzést ne kívánták volna történelmi tényekkel megtámogatni. Az ókorban könnyedén megoldották ezt a problémát. Ha egy nép másokat meghódoltatott, vagy éppen egy dinasztiának sikerült megfelelő alanyokat találni uralma elviseléséhez, azonnal valamelyik istenség parancsára vagy jóindulatú javaslatára hivatkoztak. Ebből a szempontból kétségkívül a delphoi Apollón volt a legnépszerűbb isten. Az ő jósdájában kénes forrás gőzétől extatikus állapotba került papnők adtak – nem csekély ajándékok fejében – artikulátlan felvilágosításokat a jövő tennivalóiról. Hogy ezek a felvilágosítások mindenki számára érthetőekké váljanak, arról azok a papok gondoskodtak, akik az istennel állítólag kapcsolatba került papnők rikácsait dallamos hexameterekké fésülték át. Az évszázadok során sok jóslat került ki Delphoiból, és igen sok jóslatot jegyeztek fel a történetírók, melyeket alighanem Delphoin kívül költöttek Apollón nevében. Az egyik valódi (vagy vélt) delphoi jóslatot a szicíliai Diodórosz (élt kb. 80–29) idézi történeti művében. Perdikkasz ugyanis a történetíró szerint a delphoi Apollónt kérdezte meg, miképpen növelhetné királyságának területét. Erre az alábbi választ kapta:

„Témenosz ága dicső, ő bírja a földet a bőség

termőt, hisz neki aigiszt fenn emelő Kronidész ím

nyújtá. Ám ne henyélj, a butéiszi földön a sok nyáj

ott legelész, s ha te látod, a kecskék szarva ragyog rád,

látod az álom mély odújában a kecskegidákat,

áldozz isteneinknek, fővárost alapíts ott.”—(Diodórosz VII. 16.)

Íme a bizonyság, Perdikkasz nemcsak a makedónok feletti uralomhoz kapta meg az istenek segítségét, hanem még a további hódításokhoz is! A „bőség-termő” (görögül: ploutophorosz) földet – itt valószínűleg Makedoniszra gondolt a versfaragó – Zeusztól nyerte, a jogot pedig ahhoz, hogy a síkságra nyomulva fővárost alapítson, Apollóntól.

Hérodotosz meséje és ez a bizonytalan, időponthoz aligha köthető jóslat jól kiegészíti egymást. Hérodotosznál Perdikkasz az, aki a kisjószágot, vagyis a juhot és kecskét legelteti, a jóslat pedig olyan terület megszállását ajánlja, ahol szintén kecskék legelésznek. A juhok mellett a kecskék tenyésztése valóban fontos szerephez jutott a makedón gazdaságban. De emellett azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kecske Dionüszosz kultuszának hagyományos jelképe s a makedón királyok címerállata, képmása I. Alexandrosz pénzein is ott döfköd szarvaival. Van olyan feltételezés is, hogy a „bőségtermő” jelző eredetileg a termékenységet jelképező égi kecskére utalt, ezért került a makedónok vallási elképzelései kapcsán itt a makedón föld leírásába. A jóslatban Zeusz (Kronosz fia, ezért Kronidész) az aigiokhosz jelzőt viseli. Ennek jelentése: „aigisztartó”. Az aigisz Zeusz Héphaisztosz által kovácsolt pajzsa volt, melyet Homérosz szépen ír le akkor, amikor Athéné harci készülődését festi:

„s fellegtorlaszoló Zeusz ércingét felövezve,

fegyveresen készült könnyontó háborúságra.

Rettenetes, bojtos pajzsát vállára vetette,

melyet mindenhol körben koszorúz meg a Rémség:

dermesztő Űzés van rajta s a Védelem és a

Visszavonás, meg a Gorgó-fő, feje rémteli szörnynek,

rettentő s iszonyú, pajzstartó Zeusz csodaszörnye.”—(Iliasz v. 736–742.1)

11 Ez és az Iliasz-ból vett többi szemelvény Devecseri Gábor fordítása.


Az egyre szépülő múlt

Az aigisz és az aix (birtokos esete aigosz) a. m. „kecske” szavak közötti etimológiai kapcsolatot már régen észrevették, mint ahogy az új makedón főváros, Aigai nevét is a „kecske” szóból vezetik le. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy az idézett jóslat kecskecentrikus volta, amely a jelzők kiválasztásában és ezen állatok gyakori említésében mutatkozik meg, egyrészt a makedón szokások ismeretéről tanúskodik, másrészt arról, hogy Aigai megalapítását és a város nevét éppen e szokásokkal próbálták magyarázni.

Aigai egészen I. Arkhelaosz (kb. 413–399) uralmának második szakaszáig Makedónia fővárosa volt. Ezután Pella lett a királyság központja, de a régi főváros megmaradt a királyok temetkezőhelyének. Aigait a kutatók sokáig Edesszával azonosították, s ezt az elképzelést néhány ókori forrás alá is támasztotta. Sok régi szerző közléséből viszont határozottan úgy látszott, hogy Aigainak az Olümposztól északra, valahol a Haliakmón mellett kellett épülnie. Hála a régészek több mint egy évszázados munkájának, ma már bizonyossággal állíthatjuk, hogy a makedón birodalom első fővárosa a mai Vergina és Palatitszia falvak közötti sík területen állt. 1855-ben egy hellénisztikus kupolasírt, 1861-ben egy hellénizmus korabeli palota romjait, 1939-ben egy díszes fejedelmi sírt tártak fel itt, s minderre Manolisz Andronikosz tevékenysége tette fel a koronát. Ez a rendkívül kitartó és kétségkívül szerencsés görög régész 1951-ben kezdte kibontani azt a Vergina közelében emelkedő hatalmas dombot, amely alatt a makedón királyi család tagjainak sírjait feltételezte. Kutatásai az 1970-es évek végére hozták meg gyümölcseiket. Sikerült feltárnia egy épen maradt királysírt, melyről azt állította, hogy Nagy Sándor édesapja, II. Philipposz földi maradványait őrzi. Ma ezt a feltételezést néhányan kétségbe vonják, egyesek például Nagy Sándor közvetlen utóda, Philipposz Arrhidaiosz és neje, Eurüdiké temetkezőhelyének gondolják. A vita tart, az viszont vitathatatlan, hogy e sír napvilágra kerülésével az Aigai lokalizálása körüli problémák végleg megoldódtak. Ha ugyanis a sír gazdája egyelőre még nem is azonosítható egyértelműen, az bizonyos, hogy a sírboltban lelt tárgyak a 4. századból származnak, és mindenképpen egy makedón uralkodó túlvilági életéhez kapcsolódtak.

A Perdikkasz számára állítólag Delphoi részéről adott jóslat Aigai környékének erőszakos elfoglalását igyekezett jogos színben feltüntetni. Ám úgy látszik, magának Makedonisznak a megszerzésére is valami hihetőbb történetet szerettek volna kovácsolni a Hérodotosz után élő makedón uralkodók. Így kerülhetett sor arra, hogy míg a görög–perzsa háborúk történetírója I. Alexandrosszal együtt is mindössze hét makedón királyt sorol fel, a már ismert I. Perdikkasszal kezdve a listát, addig a Hérodotosz utáni szerzők további uralkodókkal gazdagítják a makedón történelmet.

Az i. sz. 2–3. század fordulóján élő Clemens Alexandrinus keresztény egyházatya Protreptikosz (Hitbuzdító) című művében maradt fenn az a hagyomány, amely szerint Perdikkasz előtt egy Karanosz nevű férfiú volt az, aki a delphoi Apollón parancsára Argoszból egyenesen a Haliakmónhoz vándorolt, és ott fővárost alapított. Ezzel kapcsolatban egy zengzetes jóslat is fennmaradt:

„Ó, te dicső Karanosz, sose vétsd el e látnoki szókat!

Szép tüzes asszonyi néppel a hellaszi föld tele, hagyd el,

argoszi táj közeléből kék haliakmoni vízhez

vedd utad, és hol a dús legelőn kecskék legelésznek,

új haza ott vár, és ivadékok jó sora ott kél.”—(Clem . Alex.: Protr. 2. 11.)

Ez a jóslat megejtően hasonlít az előzőhöz. Itt is dominál a kecskemotívum, a különbség csupán az, hogy Perdikkasz már makedón földről indul Aigai megalapítására, Karanosz viszont még Argoszból. Ez olyan szemléletet tükröz, amely szerint a Témenidák egy főváros alapításával kezdték államalapító tevékenységüket. Aigai jelentőségét viszont csak addig volt érdemes hangsúlyozni, amíg valóban politikai központ volt. Mivel I. Arkhelaosz uralkodása második felében Pella lett az új főváros, a Karanoszról szóló hagyomány kialakulását Hérodotosz művének keletkezése, vagyis az 5. század közepe és ugyanezen évszázad utolsó évtizede közé kell helyeznünk.

Persze Karanosz sem lehetett akárki. Héraklész leszármazottja volt ő is, akárcsak Perdikkasz. A kis-ázsiai Khiosz szigetéről származó történetíró, Theopomposz, aki a 4. században 58 könyvből álló Philippika című művében Nagy Sándor édesapja, II. Philipposz uralkodásának eseményeit írta meg, a következőképpen vezeti le Karanosz elődeinek sorát: Karanosz Pheidón fia volt, Pheidón Arisztodamidaszé, Arisztodamidasz Meropszé, Meropsz Thesztioszé, Thesztiosz Kisszioszé, Kissziosz Témenoszé, Témenosz Arisztomakhoszé, Arisztomakhosz Kleodaioszé, Kleodaiosz Hülloszé, Hüllosz pedig Héraklészé. Theopomposz töredékekben



fennmaradt írásának Karanosz genealógiájával foglalkozó részét Diodórosznál olvashattuk. Ebből kiderül, hogy nem kell túlságosan szoronganunk az esetleges hiányérzet miatt, ami abból a hézagból adódhat, amely Témenosz és Perdikkasz között eddig fennállt a nemzetségtáblán.

A források tanulmányozása során kiderül, hogy a makedónok korai története Hérodotosz művétől a császárkori római irodalomig fokozatosan színesedik, és egyre több legendás elemmel telítődik. Egyeseket persze már az ókorban zavart az a helyzet, hogy a mondák gyakran ellentmondó értesüléseit nehéz, olykor lehetetlen volt összeegyeztetni. Karanosz és Perdikkasz históriájának logikus összekapcsolására törekedett Diodórosz, akinek Karanoszról szóló töredéke egy néhány évszázaddal nála későbbi író művében maradt ránk. Az i. sz. 4. századi tudós keresztény egyházatya, a Kaiszareában püspöki tisztet betöltő Euszebiosz Khronika című munkájában olvashatjuk a következőket:

„Az első olümpia előtt a birtoklás iránti vágytól hajtott Karanosz csapatokat gyűjtött az argosziak közül és a Peloponnészosz többi részéből, és seregével hadjáratot indított a makedónok területére. Ebben az időben az oresztai királya eordoi nevezetű szomszédaival volt háborúban, és arra kérte Karanoszt, hogy segítsen neki: megígérte, néki adja az általa uralt vidék középső részét az oresztai ügyeinek rendbehozatala után. És mivel a király beváltotta ígéretét, Karanosz megszerezte a földet, és királyként uralkodott rajta harminc éven át, mígnem idős korában eltávozott az életből. Trónját Koinosznak nevezett fia örökölte, aki huszonnyolc éven keresztül volt király. Utána Türimmasz negyvenhárom, Perdikkasz pedig negyvennyolc évig uralkodott. Ez utóbbi növelni akarta birodalmát, és ezért Delphoiba küldött tanácsért.”

—(Euszebiosz: Khron. p. 169 = Diod. XVII. 15.)

A történet további része nem ismeretlen előttünk, hiszen a jóslattal, amely Perdikkaszt Aigai megalapítására ösztönözte, már foglalkoztunk. Mármost mi a figyelemre méltó eltérés a Theopomposzon és a Diodóroszon alapuló két mítoszvariáció között? Theopomposz szerint az Argoszból érkezett Karanosz azonnal meghódította a későbbi Aigai környékét, majd az ő uralmát Perdikkaszé követte. Ő nem ír sem arról, hogy az argoszi jövevények előzőleg illírekkel is kapcsolatban álltak volna, s csak ezután jöttek makedónok lakta területre, sem arról, hogy Karanosz és Perdikkasz között még két nemzedék követte egymást a trónon. Diodórosz ezzel szemben szinkretizálni akarja Hérodotosz és Theopomposz közléseit, no meg a sok valóságot magában rejtő történeti hagyományt is. Ő tud arról, hogy a makedónok egykor az oresztai által lakott területen éltek. Ezért Karanoszt Oresztisz királyának szövetségesévé teszi, aki a harctéren kivívott érdem jutalmaként nyeri el Oresztisz egy részét. Hérodotosz említi, hogy a Témenidák előbb Illíriába mentek, és csak azután vándoroltak makedón földre. Diodórosznál ennek jegyében szerepelnek az eordoi, az az illír eredetű nép, amely az Oresztisz és Lünkésztisz közötti Eordaia tartományban élt, a Bermion hegy nyúlványaitól nyugatra, Felső-Makedóniában. Diodórosz nyilván tisztában volt azzal a hagyománnyal, amely Perdikkasz trónfoglalását a 7. század közepére tette. Ezért hangsúlyozza, hogy Karanosz háborúja az illírekkel és honfoglalása Oresztisz földjén 776, vagyis az első hivatalos olümpiai verseny megrendezése előtt ment végbe. Hogy aztán a Karanosz uralkodása és Perdikkasz trónra lépése közötti időbeli hézagot kitöltse, még két királyt iktat be a makedón királyi család mitikus történetébe: Koinoszt és Türimmaszt. Ezek irányíthatták e történetírói elképzelés szerint a makedón vándorlást a Haliakmón folyása mentén egészen addig, amíg az őket követő Perdikkasz a mai Nausza (ókori Mieza) környékén létrehozta Makedoniszt, a további hódítások kiindulópontját.

A mítoszgyártás aztán újabb mitikus uralkodóval folytatódott, akit nem más, mint maga a klasszikus drámaírás mestere, Euripidész csempészett a makedón királyi család genealógiájába. Euripidész, akit az Aiszkhüloszból, Szophoklészből és belőle álló drámai triász egyéni hangvételű alkotójaként tisztel az irodalomtörténet, 485–484-ben vagy 480-ban született az Athén fennhatósága alatt lévő Szalamisz szigetén. A peloponnészoszi háború tragikus eseményei elől Arkhelaosz makedón király pellai udvarában keresett menedéket. Itt, a királyi kegyet élvezve hunyt el 406-ban. A gáláns vendéglátást hasonló nagyvonalúsággal viszonozva, a költő 408–407-ben drámát írt arról az állítólagos királyról, aki annak idején Aigait létrehozta. Ha már motoszkál bennünk némi gyanú ennek az uralkodónak a nevét illetően, ne hallgattassuk el. Természetesen Arkhelaosznak hívták a régi főváros alapítóját is. Így lett igazán kerek a makedón história. Mert ha hasonnevű őse fővárost alapíthatott, ugyan miért ne tehette volna ugyanezt az Euripidészt pártoló Arkhelaosz is? Ő, mint tudjuk, Pellát tette új fővárossá.

A dráma töredékesen maradt fenn, tartalmát Hyginus összefoglalása révén ismerjük. Caius Julius Hyginus Augustusnak, az első római császárnak volt a felszabadított rabszolgája. A palatinusi könyvtár őreként mitológiai tartalmú könyvet is írt (Fabularum liber), s ebben gyakran hivatkozott régebbi íróknak a modern korok számára sajnos elveszett munkáira. Ezek közé tartozott Euripidész „Arkhelaosz”-a is. A töredékek és a tartalmi összefoglalás alapján nagyjából a következőképpen rekonstruálhatjuk a dráma cselekményét. A



gyermektelen Témenosz Zeusz és felesége, Dióné jóslatadó dodonai szentélyéhez fordult a kérdéssel, lesz-e valaha utóda? (Az épeiroszi Dodonában ősi idők óta kultuszhelye volt Zeusznak, akinek itt nem Hérát, hanem Diónét, Ókeanosz és Thetisz leányát tekintették hitvesének.) A szentély ligetében álló szent tölgy leveleinek zizegéséből és a fa tövében fakadó forrás csobogásából hallották ki Dodona papjai Zeusz jósigéit. Témenosz esetében azt hallották, hogy hamarosan fiúgyermeke születik, akit Arkhelaosznak kell elnevezni. Arkhelaosz meg is született, és Argoszban töltötte ifjúságát. Ám a városból száműzték, s ő Thrákiába vándorolt. Itt Kisszeusz király szolgálatába szegődött, aki meg akarta ölni. Arkhelaosz nem hagyta magát, ezért a királyt ő gyilkolta meg. Persze menekülnie kellett, és hová is mehetett volna, ha nem Makedóniába. Itt azután Apollón tanácsára kecskéket legeltetett, és ezek nevét adva az általa létrehozott városnak, megalapította Aigait.

Ezzel az I. Arkhelaosz kedvéért kitalált mondabeli Arkhelaosszal búcsúzunk a makedón történelem hajnalától. Azzal azonban, hogy valóban egzakt makedón történetet mutathassunk be, amely szerves része az összgörög históriának, még kissé várnunk kell.


7. fejezet - Királyok és történetírókThuküdidész a peloponnészoszi háború harmadik éve (429–428) eseményeinek leírása közben írja Szitalkész thrák király Makedónia elleni támadása kapcsán:

„Mivel az itt lakó makedónok nem lettek volna képesek ekkora rájuk támadó seregnek ellenállni, a vidéki megerősített helyekre és erődítményekbe húzódtak. Ekkoriban még nem volt sok ilyen erődítmény, a mostaniakat később építtette Perdikkasz fia, Arkhelaosz, mikor király volt. Ő egyenes utakat is készíttetett, s egyéb téren is intézkedéseket tett a hadi készültség növelésére, s többet tett a lovasság, a fegyverzet s az egyéb felszerelés fejlesztéséért, mint az előtte uralkodó nyolc király együttvéve.”

—(Thuküdidész II. 100.1)

Számunkra ebből a tudósításból egyelőre az az érdekes, hogy Thuküdidész szerint I. Arkhelaosz előtt nyolc makedón király uralkodott. Ez a megállapítás egybevág Hérodotosz véleményével, aki az athéniakhoz a perzsák megbízásából követségbe ment I. Alexandroszról azt állította, hogy Alexandrosz Amüntasz fia, Amüntasz Alketaszé volt, Alketasz atyja Aeroposz, ez utóbbié Philipposz, Pilipposzé Argaiosz, Argaioszé pedig Perdikkasz, a birodalom megalapítja. Hérodotosz tehát az általa elmondott alapítástörténet hőse, Perdikkasz után a következő makedón királyokról tudott: Argaiosz, I. Philipposz, Aeroposz, Alketasz, I. Amüntasz és I. Alexandrosz. A Hérodotosznál néhány évtizeddel később, I. Arkhelaosz korában író Thuküdidész, aki ismerte I. Alexandrosz utóda, II. Perdikkasz tevékenységét, tehát joggal említette azt, hogy I. Arkhelaosz előtt nyolc királya volt Makedóniának. Diodórosz töredékeiben ugyanezek az uralkodónevek szerepelnek, ráadásul ő ismerhette a 4. századi történeti műveket is. Nyilvánvaló, hogy a Hérodotosz által felsorolt uralkodók számát és nevét illetően nem volt vita a történetírók között, vagyis a makedón történeti hagyományt e tekintetben szilárdan és általánosan elfogadták. Csak – mint láttuk – a Perdikkasz előtti korszakra nézve voltak eltérőek a vélemények.

Indokolt tehát, ha mi is ahhoz a felfogáshoz csatlakozunk, amely a makedón királyok I. Perdikkasszal kezdődő sorát hitelesnek tekinti. Problémát jelent azonban e királyok uralkodásának kormeghatározása. Mert mit tudunk meg Hérodotosztól I. Perdikkasz hatalomra jutásáról? Csak annyit, hogy régen történt. Azt nyelvi elemzések már megállapították, hogy például Arisztotelész a Politikában a 7–6. századi eseményeket nevezi régen megtörténteknek. Hasonló lehetett a helyzet Hérodotosznál is. Ő minden bizonnyal a 7. századra gondolhatott, hiszen e század folyamán alapították Makedoniszt, és a század végére foglalták el Pieriát. Miután a történetírók egyöntetűen hangsúlyozzák, hogy a makedón trónon I. Arkhelaoszig mindig fiú követte az apját, és mert I. Arkhelaosz trónra lépése 413 körülre tehető, N. G. L. Hammond, 30 évet számolva egy generációnak, a következő megközelítő időpontokat tekinti valószínűeknek: I. Perdikkasz 653 körül lépett trónra, Argaiosz 623, I. Philipposz 593, Aeroposz 563, Alketasz 533, I. Amüntasz 503, I. Alexandrosz 473, II. Perdikkasz pedig 443 táján.

Ch. Edson, a makedón história másik jelentékeny kutatója Diodórosznak 4. századi történetírók közlésein alapuló beszámolója szerint ettől eltérő kronológiát ad. I. Perdikkaszt a 7. század elejére teszi, anélkül azonban, hogy közelebbi datálással próbálkozna, és ugyancsak mellőzi az időmegjelölést Argaiosz, I. Philipposz, Aeroposz és Alketasz esetében. Óvatossága indokolt, amint helyesnek látszik az is, hogy az utánuk következő királyoknak hosszabb uralkodási időt számít. I. Amüntasz uralmát 540 és 498, I. Alexandroszét 498 és 454, II. Perdikkaszét 454 és 413 közé valószínűsíti.

Nyilvánvaló, hogy maga Hammond is csak elméleti lehetőségnek tekintette a 30 évig nyúló uralkodási korszakokkal való számolást, és e kereten belül ott, ahol erre a történelmi adatok lehetőséget adtak, tovább finomított. Így azután alig tért el Edsontól, amikor végül is a makedón történelem jobban dokumentált királyai közül I. Alexandrosz trónra lépését 495 körülre, II. Perdikkaszét 452 tájára tette.

De honnan ez a nagy bizonytalanság? Ennyire homályosan ismerték volna a makedónok saját történelmüket? Nincs egyetlen olyan ókori történetíró, aki megbízható makedón történelmet írt volna? Nos, tudomásunk szerint a makedónok történelmét a II. Philipposz idején kibontakozó virágkor hatására a 4. század közepétől többen is megírták. Műveik azonban jobbára csak töredékesen maradtak fenn, és ami a legnagyobb baj, a 4. század eleje előtti eseményekre nézve eléggé megbízhatatlanok.

11 Ez és a többi Thuküdidész–szemelvény Muraközy Gyula fordítása.


Királyok és történetírók

Az első makedón történet megalkotója a II. Philipposz uralkodása idején (359–336) élő Nikomédész volt. Ő a Khalkidiké-félszigeten fekvő Akanthosz város szülötteként 349–348-ban vált makedón alattvalóvá. Szülővárosa közelében vágatta ketté egy csatornával 480-as görögországi betörése előtt a perzsa nagykirály, Xerxész a szárazföldet, így választva el a félszigettől annak délkeleti nyúlványát, az Aktét. Xerxész tettét az indokolta, hogy 492-ben a perzsák hajóit egy pusztító vihar a földnyelv déli csúcsán emelkedő Athósz hegyfoknál szétszórta, s a babonás király nem akarta hajóival ismét végigjárni a rossz előjelű útvonalat. Az Athósz különben napjainkban az ortodox kereszténység egyik legismertebb hagyományőrzője a maga mintegy 20 kolostort számláló elszigetelt világával. Ezen az ókorban is sajátságos atmoszférát lehelő vidéken született az első makedón történet, amely a mitikus előidőktől talán a peloponnészoszi háború végéig követte nyomon a lovas makedónok históriáját. Ám csupán egy Euripidész műveihez írott kommentár és a római császárkori Athénaiosz őrzött meg belőle valamit az utókor számára.

Valamivel több részlet maradt fenn két olyan történetírótól, akik mindegyikét Marszüasznak nevezték. Az egyik Marszüasz Philippoi (Philippi) város szülöttje volt. Ezt a thasszosziak által lakott települést 356-ban foglalta el II. Philipposz, és mint új alapító, a helység eredeti nevét, Krénideszt Philippoira változtatta. A hellén világban addig sohasem fordult elő, hogy valaki a saját nevét adományozza egy városnak. A mai görög–török határ közelében fekvő Kavala környékén fehérlő philippi romok azonban aligha emiatt keltenek érdeklődést. Sokkal inkább Shakespeare Julius Caesar című tragédiájának szállóigévé vált mondatát idézik: „Találkozunk Philippinél”. Caesar gyilkosai, Brutus és Cassius 42-ben Philippi mellett vesztettek csatát a meggyilkolt diktátor híveivel szemben. Az ütközet előtti éjszakán Caesar bosszúálló szelleme jelenik meg Brutus sátrában. Vörösmarty Mihály veretes fordításában így zajlik le a szállóigét rejtő párbeszéd a szellem és a lelki kínoktól gyötört „zsarnokölő” között:

„Brutus: …Vagy te valami?

Isten vagy angyal, ördög, vagy mi vagy,

Mitől fagy vérem, felborzad hajam;

Mondd meg, mi vagy?

Szellem: Rossz szellemed.

Brutus: Miért jössz?

Szellem: Azt mondani, hogy meglátsz Philippinél.

Brutus: Jól van. Akkor hát ott majd újra látlak.

Szellem: Igen, Philippinél.

Brutus: Nos, hát Philippinél látlak megint.

Ím eltűnök, hogy bátorodni látsz.

Gonosz szellem, veled még több beszédem

Lett volna...”

Ha Shakespeare szellemet idéz, a Philippoi-beli Marszüasz is jobbára a természetfeletti lényektől hemzsegő mitikus múlttal foglalkozik. Jobban érdekelné a kutatót a másik Marszüasz munkássága, de sajnos abból is csak elvétve maradtak fenn szemelvények. Ez a másik Marszüasz az új makedón fővárosban, Pellában született, előkelő családból. Fivére volt a Nagy Sándor halála utáni időszak egyik legnagyobb hatalmú utódhadvezérének, görögül diadokhoszának, Antigonosz Monophthalmosznak. 306-ban egy hadiflotta parancsnoka volt az utód uralma alatt. De már Nagy Sándor uralkodása idején sokra vitte, hiszen a hódító király szüntrophoszai közé tartozott. A szüntrophosz vagy szüngenész olyan tagja volt a király szűkebb környezetének, aki együtt nevelkedett az uralkodóval. Ez a két kifejezés eredeti jelentése. A Nagy Sándor halála utáni korban a hellénisztikus uralkodók udvarában a király személyéhez fűződő bizalmas viszonyt jelölő hivatalos címmé vált.

A pellai Marszüasz Makedonika című munkája tíz könyvből állt. A mítoszok világába vesző első királyoktól a 331-es évig kísérte végig az író népének történelmét. A töredékek tanúsága szerint e könyvek közül a 3-7 sorszámúak a 368-tól 339-ig terjedő időszakkal foglalkoznak, amíg a 8-10. könyv a 331-gyel záródó



periódussal. II. Philipposz uralmának éveit és Nagy Sándor hódításainak kezdeti szakaszát tehát igen részletesen ismertethette a szerző. Ám mi lehet az oka annak a visszafogottságnak, hogy a kezdetektől a 4. század elejéig csupán két könyvben sűríti össze mondanivalóját? Egyértelműen a megalapozott ismeretek hiánya. Mi sem jellemzőbb a korábbi makedón történelemre vonatkozó szegényes tudásanyagra, mint az a körülmény, hogy például az említett szerzők közül az akanthoszi Nikomédész 41, míg a pellai Marszüasz 23 uralkodási évet tulajdonít a náluk mindössze száz évvel korábban élt II. Perdikkasznak. Más, a 4. és 3. században élt görög történetírók ugyanerre a királyra még hol 44, hol 35, hol pedig 28, a makedón trónon eltöltött évet osztanak ki.

Megalapozott lehet az a vélemény, hogy Makedóniában legalább az 5. század végéig nem létezett írásos hagyománya az előidőknek. Nem véletlen, hogy a nagy, görög földön zajló háborúk krónikásai, Hérodotosz és Thuküdidész adták a legkorábbi megbízható információkat a makedón királyokról és az uralmuk alá tartozó területekről. Ők írtak a makedónokról éppúgy, mint a thrákokról és más olyan népekről, amelyek a hellén világ peremén ilyen vagy olyan formában mellékszereplőivé váltak az általános görög történelemnek. De Makedóniát, mint egy történeti mű fő témáját, csak II. Philipposz energikus uralma alatt lehetett elképzelni. Ekkorra viszont már ködbe veszett a történelmi múlt egy jelentős része. Éppen ezért ne is próbálkozzunk azzal a reménytelen feladattal, hogy a főként időszámításunk utáni kompilátoroktól idézeti töredékek nyomán adjunk választ az ókorban is megválaszolatlanul maradt kérdésekre. Összpontosítsunk inkább arra a kevés tényre, amelyet minden bizonytalanság ellenére az I. Perdikkasz uralomra jutása utáni időszakról megállapíthatunk.

Már idéztük Thuküdidészt, amint a peloponnészoszi háború eseményeinek ismertetése közben a makedónokról is információkat adott. Most ugyancsak az ő mondatait hívjuk tanúkként, amelyekkel a 420-as évek Makedóniáját történelmi és földrajzi szempontból röviden áttekintette:

„Ezek az erők (a thrákok) tehát Dobéroszban gyülekeztek, s előkészületeket tettek, hogy a hegységen átkelve felülről támadjanak rá a Perdikkasz uralma alatt álló Makedóniára. Mert Makedóniához tartoznak ugyan a lünkésztai, elimiótai és egyéb törzsek is, s szívélyes és alattvalói viszonyban is vannak vele, de mindegyiknek megvan a saját fejedelme. A tengerpart mellett fekvő mai Makedóniát Perdikkasz atyja, Alexandrosz, s ennek ősei, az eredetileg Argoszból származó Témenidák hódították meg, s ők alapítottak itt királyságot, miután fegyveres harcban kiűzték Pieriából a pieresz népet...”

Mielőtt az idézetet folytatnánk, néhány mozzanatot nem árt újra felidéznünk. Hérodotosz meséjében Perdikkasz, a dinasztiaalapító fivéreinek neve Gauanész és Aeroposz. Az I. Alexandrosz korában elterjedt történet elemzői kimutatták, hogy az első név etimológiailag összefügg Elimeia fővárosa, Aiané nevével, a másik személynév viselője pedig megtalálható Lünkésztisz fejedelmei között. Ez a história a thuküdidészi szövegben szereplő II. Perdikkasz atyja, I. Alexandrosz azon igényét fejezte ki, hogy a lünkésztai és elimiótai népek feletti uralmát elismertesse, hiszen a mítoszban az ő ősének kenyere nőtt kétszeresére. Nyilvánvaló, hogy ez a két nép, amint azt Thuküdidész is igazolja, I. Alexandrosz, majd II. Perdikkasz korában valóban függésbe került a makedónoktól. „A tengerpart mellett fekvő mai Makedónia” lényegében a Bermion hegységtől délkeletre és keletre húzódó Alsó-Makedóniát jelenti Thuküdidésznél. Ezt a Therméi-öböl partján vonuló tengermelléki síkságot, melyet hegyek koszorúztak és folyók szabdaltak át, II. Perdikkasz ősei hódították meg. Az ősök között a történetíró szerint kiemelkedő jelentősége volt I. Alexandrosznak, hiszen csak őt említi név szerint. Ám I. Alexandrosz az 5. század első felében uralkodott, Pieria pedig 600 körül már elődei kezén volt. Ha hihetünk a hagyománynak, amely I. Perdikkasz nevéhez fűzte Aigai megalapítását, akkor a Pieria felé irányuló makedón hódításokat is az ő nevéhez köthetjük. Ezt a hódítást azután vagy ő, vagy valamelyik közeli utóda fejezte be. A további területszerzéseket Thuküdidész a saját koráig több mai történész, így M. Zahrnt szerint is, időrendi sorban közölte. Ezt tartalmazza az idézet folytatása:

„...S elűzték Bottiaiából a bottiaioi nevű s jelenleg a Khalkidiké szomszédságában élő törzset is. Paioniában megszállták az Axiosz folyó mellett Pelláig és a tengerig nyúló földsávot, s elfoglalták az Axiosz folyón túl a Sztrümónig terjedő, Mügdoniának nevezett területet, ahonnan az édón törzset űzték ki. S kiszorították a most Eordiának nevezett területről az eordoi népet is, amelynek többségét legyilkolták... s elűzték Almópiából az almópesz törzset is. Ezek a makedónok kiterjesztették uralmukat más törzsek területeire is – e földek ma is birtokukban vannak –, Anthemuszra, Krésztóniára, Biszaltiára s a mai Makedónia nagy részére...”

—(Thuküdidész II. 99.)

Ennek a thuküdidészi közlésnek a tartalmára még többször visszatérünk, valahányszor az itt felsorolt hódítások időbeli meghatározását a megfelelő makedón király tevékenységéhez kötjük. Maradjunk ez utóbb idézett szövegrész első mondatánál. Ebből kiderül, hogy Pieria elfoglalását Bottiaia megszerzése követte. A Témenidák tehát Pieriát és Bottiaiát foglalták el először, miután Makedonisz szűknek bizonyult népük számára. A



meghódított területek lakosságát elűzték, őket tehát a források később új lakhelyeiken említik. A Pieriát lakó pieresz nép például a Sztrümón (a mai görög Sztrimón, a bolgár Sztruma) keleti partján, a Pangaion-hegy lábánál telepedett le. Pieria topográfiai körülhatárolását már elvégeztük, Bottiaiát azonban az olvasó nem ismerheti. Nos, a Therméi-öböl nyugati partvidékének Pieriától északra húzódó sávját nevezték így. Ezek szerint a Makedoniszból kirajzott első Témenidák előbb délkeletnek hódítottak, majd a tengerpartot elérve észak felé terjeszkedtek. A makedón politikai szervezőerő mozgásának ezt a zegzugos vonalát megértjük, ha a Therméi-öböl korabeli földrajzi képét vesszük szemügyre.

A Therméi-öböl a mai Thesszaloniki közelében fekvő Thermé városáról kapta a nevét. Hérodotosz világosan megírta, hogy a makedónok benyomulása előtt az Axiosz folyótól nyugatra eső öböl menti területen éltek Bottiaia lakói, míg az Axiosztól keletre Mügdonia népe. Etnikumukat tekintve mindkét törzsi csoport a thrákokhoz sorolható. Az események alakulását befolyásolta, hogy az időszámításunk előtti évszázadokban a legújabb geológiai kutatások szerint Thesszalonikitől nyugatra a tengerpart a maihoz képest jóval beljebb húzódott, egészen a hegyek lábánál. Emiatt az Axiosz a mainál több mint húsz kilométernyire északabbra torkollt a tengerbe. Így aztán Bottiaiának a folyótól nyugatra húzódó parti sávja igen keskeny lehetett. Azt még nem állapították meg, hogy pontosan hol szegélyezte szárazföld az öböl délnyugati részét. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a tengerpart és a hegyek nyúlványai között volt annyi enyhén lejtő sík vidék, amelyen a Ludiasz és a Haliakmón vize egybevegyülhetett, majd közös alsó folyásuk utat találhatott az égszínű tengerhez. Ezt az alsó szakaszt dél felé még egy keskeny síkság követte, ez vezet át Pieriába.

A szűk Pieria meghódítása után egészen természetes, hogy a legeltetéshez és a lassacskán tért hódító földműveléshez a szaporodó népesség számára újabb, dúsan termő vidékre lehetett szükségük a hódítóknak. A parti síkságot övező hegyek miatt viszont csak észak felé lehetett terjeszkedni. Így került sorra Bottiaia. Közvetett bizonyítékunk is van rá, hogy ez a tartomány csak viszonylag későn, mindenképpen a homéroszi eposzok megalkotása után került makedón kézre. A Pieriától északra elterülő makedón síkságot ugyanis költői nyelven Émathiának hevezték. Émathia nagyjából megfelelt Bottiaia központi területének. Létezéséről Homérosz is tudott, amiről az Iliasz következő sorai tanúskodnak:

„Héra pedig felugorva suhant az Olümposzi csúcsról

Píerián átlépve, kies szép Émathiába,

majd a lovas thrákok havas ormain át, kimagasló

csúcsokon át surrant, sosem érte a lába a földet...”—(XIV. 225-228.)

És jóllehet, Homérosz ismerte az Émathiának nevezett vidéket, lakóiról nem tudott semmit. A híres felsorolás, a „hajókatalógus” a theszszáliaiakat nevezi az akhájok legészakibb szövetségeseinek, míg ugyancsak az Iliaszból az derül ki, hogy a trójaiak legnyugatibb harcostársai az Axiosz mentén élő paiónok és a velük szomszédos thrákok. K. Rosen, a korai makedón történet kutatója helyesen vélekedik úgy, hogy Pieriszt, Bottiaiát, tehát éppen a makedón hódításnak először áldozatul esett területeket Homérosz, s így általában a 8. századi görögök „senki földjé”-nek tekintették. Ugyancsak Rosen mutat rá, hogy az aranygyapjúért elhajózott Argonauták valószínűleg hasonlóképp ez idő tájt keletkezett története sem szól olyan hérószról, aki Makedóniából érkezett volna. Ha ezeket az irodalomtörténeti megfigyeléseket egybevetjük a már idézett és nagy valószínűséggel a 7. század második felére datálható „asszonykatalógus”-sal, akkor kézenfekvő, hogy a Makedoniszból kiinduló makedón invázió a 7. század folyamán érte el Pieriát, majd később, talán a 6. század elején Bottiaiát.

Bottiaia északi határát nem ismerjük pontosan. Az Axiosz nyugati partjánál egy keskeny sávot a thrákokhoz etnikailag igen közel álló paiónok foglaltak el akkor, amikor Bottiaia már makedón birtok volt. A paiónok a Felső-Sztrümón völgyéből, a mai délbolgár-macedón határ környékéről vándoroltak át Dél-Thrákián, és többek között a későbbi makedón főváros, Pella környékét is elfoglalva a Témenidák alattvalóinak közvetlen szomszédai lettek. A 2. századtól az Axiosz bal parti sík vidékét Amphaxitisznek nevezték, Thuküdidész viszont a Paionia elnevezést röppenti fel. Ezért is írhatta azt, hogy a makedón királyok Bottiaia után Paioniában foglaltak földet. Erre a foglalásra azonban később került sor, a perzsák európai betörése kapcsán. A 6. század közepén a makedónok szomszédai közül még a paiónok voltak a legerősebbek.

A paión vándorlás egyik érdekes epizódját Hérodotosz örökítette meg. E nép valamelyik csoportja ugyanis megközelítette a Propontisz (Márvány-tenger) északi partjának jelentékeny városát, Perinthoszt. Állítólag a paiónok istene – így hallotta a nem túlságosan sokat kételkedő történetíró – meghagyta földi alattvalóinak, hogy csak akkor támadjanak a városra, ha lakói a nevükön szólítják őket. Nem is törtek rá elleneikre a paiónok,



hanem beérték azzal, hogy hármas párviadalba bocsátkozzanak a Perinthosz–beliekkel. Ez igen érdekes párviadal lehetett – ha valóban megesett –, ugyanis ember ember ellen, ló lóval szemben és kutya kutyával mérkőzött meg. A három küzdelemből kettőt a perinthosziak csakhamar megnyertek, és örömükben győzelmi éneket, paian-dalt kezdtek énekelni. A paiónok ekkor – micsoda félreértés! – azt hitték, hogy az ő nevüket kiáltják, s istenük parancsát követve lerohanták Perinthoszt. Hérodotosz anekdotáját annak igazolására idéztük, hogy a paionoknak valóban erős seregük lehetett. Mert Hérodotosz hitelességétől függetlenül történelmi tény, hogy Perinthoszt a paiónok valóban kirabolták.

Már érintettük az első néhány makedón király uralmának kormeghatározása körüli gondokat, s most mindehhez hozzátehetjük: azt is homály fedi, hogy a hódítások egyes szakaszai melyikük nevéhez köthetők. Csak annyi bizonyos, hogy az elődeinél perzsa kapcsolatai miatt jobban ismert I. Amüntasz korára Pieria és Bottiaia már Makedóniához tartozott.

Ahhoz persze, hogy a makedónok véghezvigyék hódításaikat, a társadalom politikai szervezettségének megfelelő szintet kellett elérnie. Ennek feltételei közé sorolható az a körülmény, hogy az uralkodó dinasztia tagjai közvetlen környezetük egy részével egyetemben hellén származásúak voltak, nem úgy, mint a nép, amely csak a mítosz szerint tartozott a hellénséghez – még a mondák szerint is csak unokatestvéri fokon –, de valójában félbarbár volt. A király kiemelkedő politikai szerepet töltött be mint katonai parancsnok, ő volt a föld tulajdonosa és szétosztója, ő irányította a közösség érdekében bemutatott áldozati szertartásokat, s a népgyűléssel osztozott a bírói hatalmon.

Tudunk olyan makedón szokásokról, amelyek szinte a törvény erejével szabályozták a király és a nép, az uralkodó és közvetlen környezete viszonyát. Adataink ugyan rendszerint késői történetíróktól származnak, de ezek általában kiemelik az általuk leírt tradíciók ősi voltát. A kutatások közül R. M. Errington eredményei különösen érdekesek. Ő ellentétes nézetekkel szemben kifejti, hogy nem létezett egy többek által feltételezett és elveszettnek hitt makedón „államjogi” gyűjtemény. Makedóniában ugyanis az ősi és írásban nem rögzített szokásjog volt érvényben. Erről ókori történetírók csak akkor számolnak be, ha szöges ellentétben áll a görög gyakorlattal. Errington egyebek között Curtius Nagy Sándor életrajzának néhány részletével támasztja alá mondanivalóját.

330-ban a király elleni összeesküvés vádjával letartóztatták Parmenión fiát, Philótaszt, a hadsereg egyik parancsnokát. A továbbiakról ezt írja a római történetíró:

„Másnap a király összehívta fegyvereseit. Mintegy hatezer harcos sereglett egybe, ezenkívül a markotányosok és tábori szolgák hada, mely egészén betöltötte a királyi szállást. Philótaszt eltakarta a testőrök csoportja, hogy a tömeg ne láthassa addig, amíg a király nem szólt a katonákhoz. Ősi makedón szokás szerint főbenjáró bűn esetén a király sorolja fel a vádakat, s a hadsereg hoz ítéletet – béke idején pedig a nép –, és mit sem ér a király hatalma, ha előbb nem tudja befolyását érvényesíteni a tömeg fölött.”

—(Curtius VI. 8.)

A kora császárkori Curtius, aki persze nem a görög, hanem a római politikai gyakorlattal vetette össze a makedón szokásokat, azt emeli ki, hogy a király a népgyűléssel, amely mint a fegyveres férfiakat magába foglaló gyülekezet, háború esetén hadsereggyűléssé változik, közösen munkálkodott az igazság felderítésén. Hogy ez az ősi makedón szokás, amely a katonai demokrácia hagyományait folytatta, a velük kortárs népekhez viszonyítva nagy szabadságot biztosított, az kiderül Curtius egy másik szövegrészletéből. Itt arról ír, hogy Nagy Sándort Egyiptomban Ammón főisten fiává nyilvánították, és ez sok makedónban ellenérzést keltett:

„Még a makedónok is – ámbár hozzászoktak a királyi uralomhoz, de a szabadság terebélyesebb árnyékában éltek, mint más nemzetek – elfordultak a királytól...”

—(Curtius IV. 7.)

A vitathatatlan királyi tekintély és a fegyverforgató férfiakat magába foglaló gyűlés ítéletalkotó képessége egymásból fakadtak. Ez a gyűlés választotta ugyanis az uralkodót a dinasztia férfisarjai közül, és ily módon a saját magához való következetesség jegyében engedelmességgel tartozott a fejedelemnek; ez utóbbinak viszont tiszteletben kellett tartania azt az alkotmányos szervet, amelynek a hatalmát köszönhette. Ez a szisztéma erősen érvényesült a makedón előkelők és a királyok viszonyában, amelyet a hetairoszi intézmény fejezett ki. A nemzetségi előkelők az uralkodó barátai, a kormányzásban segítő társai, vagyis korabeli kifejezéssel élve, hetairoszai lettek. Kölcsönös jótétemények és kölcsönös kötelezettségvállalás kötötte őket urukhoz. Ezt pecsételte meg a hetairoszi intézmény felett őrködő Zeusz Hetairidész tiszteletére rendezett Hetairideia ünnep, amely a király személyes irányításával zajlott le. Egy ilyen szokásokat követő társadalomban még a közrendűek



is „a szabadság terebélyesebb árnyékában éltek”, mivel a letelepedett életmóddal párhuzamosan kialakuló államiság nem törölte el a régi szokásokat, hanem igyekezett azokat a maga javára fordítani. Így maradt meg a hadsereggyűlés tekintélye úgy, hogy képes volt kifejezni a nép akaratát éppúgy, mint támogatni az uralkodói célokat. Hogy a peloponnészoszi Argoszból jött Témenidák mennyit tanultak a spártai Lükurgosz nevével fémjelzett lakedaimóni reformokból, nem tudjuk, hiszen Makedóniáról kevés adatunk van. Azt azonban ne feledjük, hogy Spártában a modern államiság intézményrendszerének keretei között az ősközösségi társadalom néhány alapvető vonását állították helyre mesterségesen, ezzel őrizve meg a szabadok bomlásnak induló közössége számára az újraerősödés lehetőségét. Makedóniában az ősi szokásjog ébrentartásával igyekeztek táplálni a társadalom azonosságtudatát és belső összhangját.

Nem lennénk persze alkalomszerű ókori történetírói megjegyzésekre utalva, ha a makedónokról is ránk maradt volna egy olyan alkotás, mint az Arisztotelész neve alatt fennmaradt Athéni állam című munka. Arisztotelészről, aki Nagy Sándor nevelőjeként igazán tisztában lehetett a makedón államberendezkedéssel, tudjuk, hogy 158 állam alkotmányát foglalta össze. Ebből a 158 összefoglalásból 68-nak a töredékei maradtak fenn. Hogy a nagy tudóst mennyire érdekelték a hellénség szempontjából perifériális jelenségek, azt mutatja, hogy még a Bottiaia-beliek alkotmányáról is írt. Sajnos, a makedón állam alkotmánya nem ihlette őt írásra. Legalábbis semmi nyoma, hogy erről a témáról külön művet adott volna közre. Márpedig az szinte elképzelhetetlen, hogy ha Arisztotelész könyvet írt a makedón államról, az elkallódott volna. Az ókor íróit túlságosan is érdekelte mindaz, amit a nagyra tartott bölcselő a híres neveltről írt, semmint egy ilyen művet ne idéztek volna.

Mit tudunk akkor még a makedón szokásjogról? Mint minden olyan társadalomban, ahol a vérségi kötelékek megőrizték rendkívüli fontosságukat, a makedónban is fennmaradt a vérbosszú szokása. Ennek része volt, hogy ha valakit főbenjáró bűnben találtak vétkesnek, akkor családját, sőt rokonsága szélesebb körét is a bűnössel hasonló módon vonták felelősségre. Hogy ez ősrégi, törvénnyé merevedett gyakorlat volt, azt bizonyítja, hogy a modernizálódó, a kor legjobb görög és közel-keleti politikai vívmányait hasznosító Nagy Sándor-i kormányzat igyekezett szakítani vele. Mert mit ír Curtius, amikor Philótasz kínvallatását említi?

„Időközben futótűzként híre terjedt Philótasz kínvallatásának, s a lovassághoz tartozó legelőkelőbb makedónok, főként azok, akiket közeli rokonság fűzött Parmeniónhoz [Philótasz atyjához], a makedón törvénytől rettegve – amely elrendeli, hogy a király ellen összeesküvőknek még a rokonait is irtsák ki – vagy önkezükkel vetettek véget életüknek, vagy a hegyek vadonába s a puszták magányába menekültek. Nagy riadalom lett úrrá az egész táboron, de a király, amint tudomást szerzett a kavarodásról, kijelentette, hogy felfüggeszti azt a törvényt, amely halállal sújtja a bűnösök rokonait.”

—(Curtius VI. 11.)

Curtius a lex, tehát a törvény kifejezést alkalmazza a vétkes rokonságát sújtó büntetés gyakorlatára, s a maga római szemszögéből nyilván igaza is van. Ő jogállamban élt, ahol már régóta írott törvények szabályozták a társadalom életét. Makedóniában viszont a szokásjog uralkodott – a lex helyett a mos (az ősi erkölcs diktálta általános gyakorlat) –, s a király maga dönthetett arról, hogy ezt a most alkalmazza-e vagy sem. Viszont, amint az a korábban Curtiustól idézett szövegből nyilvánvaló, e döntésnél a népgyűlés vagy hadsereggyűlés hangulata komolyan esett latba.

Abban, hogy a fegyveres férfiak gyűlése befolyásolhatta a királyi döntést, ugyanakkor a legelőkelőbbek sem érezhették biztonságban magukat egy adott szituációban, a kölcsönös függőség jelei tükröződtek. Ebben a kölcsönös függésben azonban volt egy általános rendező elv, éspedig a fensőbbség iránti tisztelet. Makedóniában aligha fordulhatott volna elő az a történet, amelyet Plutarkhosz ad elő Themisztoklészről:

„Mikor fia anyjával és anyja révén vele fölényeskedett, tréfásan megjegyezte, hogy fia a leghatalmasabb ember Görögországban, mert a görögöknek az athéniak parancsolnak, az athéniaknak ő, neki a gyermek anyja, annak pedig a fiuk.”

—(Plutarkhosz: Themisztoklész 18.2)

Mit tudunk meg ezzel szemben Curtiustól? „Egy alkalommal Hermolaosz, az egyik nemes királyi apród, leterítette fegyverével azt a vadkant, amelyet Nagy Sándor akart elejteni, s ezért királyi parancsra megvesszőzték.” A megbántott fiatalember e sérelem miatt belekerült egy, a király élete ellen irányuló összeesküvésbe. Amikor a cselszövést felfedték, s Hermolaoszt Nagy Sándor elé vezették, a felháborodott uralkodó őseinek szokásaira hivatkozva vitatta az ifjú jogát a bosszúállásra:

22 Ez és a Plutarkhosz-tól vett többi szemelvény Máthé Elek fordítása.



„A minap, amikor nagyon is szemtelenül viselkedett a vadászaton, honi szokás szerint, mellyel Makedónia királyai ősidőktől fogva élnek, büntetést róttam rá. És ez így van rendjén: a gyermek eltűri a verést a gyámtól, az asszony a férjétől, sőt, minálunk az ilyen korú fiúkat nemegyszer a szolgákkal vesszőztetik meg. Íme, ez az én kegyetlenségem, melyet galád gyilkossággal akart megtorolni!”

—(VIII. 6.)

Az ősi szokások fennmaradtak a makedónok rituális gyakorlatában. Ezek közül igen érdekes a kutyaáldozat. Livius és Curtius egyaránt arról tudósítanak, hogy a makedónoknál seregszemle alkalmával az egész had felsorakozott, majd egy kettévágott kutya véres részei között vonult át, és a ceremóniát hadijáték zárta le.

E szokás megértéséhez néhány párhuzam adhat segítséget. Plutarkhosztól, aki a boiótiai Khairóneiában született az i. sz. 40-es évek vége felé, arról értesülhetünk, hogy a vidék népe itt is egy kutya félbehasított teste között vonult el olykor. E szertartás célja a bűnöktől való megtisztulás volt. Hérodotosz szerint Xerxész perzsa király a Hellészpontosz (ma: Dardanellák) kis-ázsiai partjához vonulva megölette egy előkelő lűdiai fiát, majd a görög föld megtámadására készülő hadat átvezette a hulla kettévágott darabjai között. Mivel a vérrel történő megtisztulás általánosan elterjedt az ókori rítusokban, a makedónok és az előbbi példák esetében is nyilván az történt, hogy a tömeg vérrel való beintése jelképesen, a vérző áldozat részei közötti átvonulással valósult meg.

Az a monda, amely szerint az Iólkoszt elfoglaló Péleusz megölte a város királynőjét, Asztüdameiát, s azután seregét az asszony szétvágott teste között vezette a városba, ezek szerint arra utal, hogy kezdetben embereket áldoztak a tisztító szertartásokon, később már kutyát, illetve más állatokat. Hogy a makedónok a harci játék előtt kutyát áldoztak, azt könnyű megértenünk, hiszen a kutya Arész hadisten kedvenc állata volt. Az isten sisakját jó néhány ábrázoláson is kutya díszíti, s a kariaiak éppúgy, mint a spártai ifjak, kölyökkutyák levágásával kedveskedtek neki.

Az Ószövetség néhány részlete azonban további segítséget nyújt a makedón kutyaáldozat mélyebb értelmezésében. Mózes első könyve írja le az Isten és Ábrahám szerződéskötését. Ábrahám üszőt, kecskét és kost vág ketté, s az Úr átmegy az osztások között. Ez összhangban áll azzal, hogy a héber nyelvben a szerződést nem „kötik”, hanem „vágják”. Minden bizonnyal innen ered az a szokás, amely szerint a fogadást kötők kézfogását is „kettévágják”. A „vágott” szerződés igazi értelme Jeremiás jövendölésében bontakozik ki. Ebben Isten így fenyegetőzik: „És a férfiakat, akik megszegvén az én szövetségemet, nem tartották meg a kötés igéit, melyekre hajlottak az én színem előtt, hasonlókká teszem a borjúhoz, melyet kétfelé vágtak, s annak részei között átmentek.”

Miután hasonló esküáldozatot a görögség is ismert, a makedón hadsereg kutyaáldozatát részben tisztító, de részben közösségi esküáldozatnak kell tekintenünk, melynek során az istent – minden bizonnyal Arészt – felhívják arra, hogy a harci eskü megszegése esetén a bűnösöket az áldozati állatéhoz hasonló sorsban részesítse.

Körülbelül ennyi az, amelyet egy hályogkovács világosságteremtő munkájával a korai makedón monarchia csak a gyakorlat által kodifikált politikai és jogi rendszeréről ma napfényre lehet hozni. Ám ezután a homály már magától felszakad. A 6. század végén ugyanis Európában megjelennek a perzsák, és ettől kezdve a görög történelemre eső fénysugár Makedóniát is megvilágítja.


8. fejezet - A perzsák EurópábanR. Ghirshman Az ókori Irán című1 könyvében is olvashatjuk azt a feliratot, amelyet I. Dareiosz perzsa király állíttatott birodalmi fővárosában, Szúszában:

„… Ez az a palota, amelyet Szúszában építtettem. Messziről hozták azt, amivel felékesítettem. A földet olyan mélyen ásták ki, hogy elérjem az altalajt. Miután a talajt kiásták, egyes helyeken negyvenkönyöknyi; máshol húszkönyöknyi magasságban kaviccsal töltötték fel. Erre a kavicsra építették a palotát. Azt a munkát, amit a föld kiásása, a kaviccsal való feltöltés és a vályogtéglák készítése jelentett, a babilóniai nép végezte el. A cédrusfát a Libanon-hegységből hozták. Az asszírok népe szállította Babilónig, a károk és az iónok népe pedig Babilóntól Szúszáig. A szisszú-fát [szezámfát] Gandhárából [Pesávar vidékéről] és Kermánból hozták. A felhasznált aranyat Szardeiszből és Baktriából hozták. A felhasznált lazúrkövet és a cinóbert Szogdiából hozták. A felhasznált kék követ [a türkizt] Khoraszmiából hozták. A felhasznált ezüstöt és rezet Egyiptomból hozták. A falakat borító díszítményeket Ióniából hozták. A felhasznált elefántcsontot Etiópiából, Indiából és Arakhósziából hozták. A felhasznált kőoszlopokat Elám Abiradus nevű városából hozták...”2

A Perzsa-öböltől északra fekvő Szúszát I. Dareiosz emelte az Indiától az Égei-tengerig és a Kaukázustól a Nílusig terjedő óriási birodalma fővárosává. Itt építtette fel pompás palotáját is, melynek romjai között az idézett felirat előkerült. A felirat jelentősége abban is áll, hogy rávilágít a perzsa állam területi nagyságára és arra, mennyi alávetett nép szolgálta az uralkodó akaratát. A perzsa nagyhatalom alapjait a 6. század közepén az idősebb Kürosz, a médek ellen házadó perzsák később egész Kis-Ázsiát meghódító uralkodója rakta le. Az ő 559-től 530-ig tartó országlása után fia, Kambüszész lett a perzsák királya, aki 522-ig tartotta meg trónját. E két fejedelemmel az Akhaimenida nemzetség került a Közel- és Közép-Keletet átfogó perzsa hatalom élére.

A területét robbanásszerűen növelő birodalom szilárd államszervezet híján nehezen tudott megbirkózni a mégoly sikeres kezdet nehézségeivel. Erre utal, hogy a Kambüszész állítólag politikai okok miatt meggyilkolt Bardija nevű fivéréhez külsejében igen hasonlatos egyik mágus, Gaumáta sikeres lázadást robbantott ki a trón ellen. Bardijának adta ki magát, és Kambüszész tisztázatlan, ám mindenképpen gyanús körülmények között bekövetkezett halála után magához ragadta a hatalmat. Csakhogy a trónt képtelen volt megtartani, és egy összeesküvő perzsa főnemesekből álló csoport 522. szeptember 29-én híveivel együtt megölte.

Rendkívül izgalmas az a közlés, amely Hérodotosz III. könyvében maradt fenn az ezután bekövetkezett eseményekről. A görög történetíró először is arról számol be, hogyan vitatta meg a trónbitorló eltávolítása után az országot átmenetileg irányító hét perzsa főúr a birodalom kormányzati megszilárdításának módszereit. Nem véletlenül jegyeztük meg az ál-Bardija halálának vélhetően pontos dátumát. Ezzel jelezni szerettük volna, hogy lényegesen jobban dokumentált eseményeket írhatunk le ezután, mint eddig. A perzsa írásos hagyományok ugyanis sokkal korábbiak és megbízhatóbbak e birodalom későbbi meghódítói, a makedónok tradícióinál. Elképzelhető, hogy Hérodotosz sem puszta fantáziájára támaszkodott akkor, amikor a perzsa arisztokraták vitáját íróvesszejével róni kezdte. Erre utal a történetíró védekezése az esetleges hitetlenkedőkkel szemben:

„Midőn a zavargás lecsillapodott és már öt napja elmúlt, a mágusok ellen föllázadt férfiak tanácskoztak az államügyekről, s olyan beszédeket tartottak, hogy azt némely görög el sem hinné; pedig megtartották.”

—(Hérodotosz III. 80.)

Hérodotosz szerint a tanácskozáson először Otanész kapott szót. Ő az igaz úton trónra jutott Kambüszész egyeduralmát éppúgy kárhoztatta, mint a bitorló mágusét. Rámutatott azokra az erőszakosságokra, a jogtiprás legkülönbözőbb formáira, amelyek az egyeduralom (monarkhia) velejárói. Ezért azt javasolta, hogy a tömeg kezébe kell adni a hatalmat. Hérodotosz persze görög fogalmakban gondolkodott. Otanész beszéde szerint a monarkhia élén a türannosz (zsarnok), nem pedig a baszileusz (király) áll. De még e perzsa környezetbe nem illő szóhasználatban is van azért egy finom különbségtétel. A görög történetíró nem a démosz (köznép), hanem a pléthosz (tömeg) számára adandó hatalomról írt. Ezzel jelezte, hogy korántsem gondolt görög típusú demokráciára, amint nyilván Otanész sem ezt érthette népuralmon, ha egyáltalán elmondta a neki tulajdonított beszédet. A szónoklatból mindenesetre két dolog következik. Az egyik Hérodotosz véleménye a türannisz intézményéről, a másik Otanész ellenkezése a kizárólagos királyi hatalom felújításával szemben. Ez utóbbi annál is valószínűbb, mivel a törtéhet szerint Otanész később nem vett részt a királyi címért folytatott

11 Magyarországon 1985-ben megjelent.

22 Molnár Ágnes fordítása.


A perzsák Európában

versengésben.

Otanész után Megabüzosz emelkedett szólásra, és egyetértve az egyeduralmat kárhoztató szavakkal, a féktelen és öntudat nélküli tömeg hatalmának várható negatívumait kezdte ecsetelni. Közbülső megoldásként azt javasolta, hogy a legkiválóbb férfiak testülete (andrón arisztón homilié) vegye kezébe az állam irányítását. Ő tehát az oligarkhikus kormányzás mellett voksolt.

Harmadjára Dareioszra esett a hozzászólás sora. Ez a később kiemelkedő pályát befutó férfiú helyeselte Megabüzosz elítélő véleményét a tömeg uralmáról, nem értett egyet viszont az oligarkhia bevezetésével. Ezt azzal okolta, hogy a legkiválóbb kevesek egymás ellen fordulnának a hatalom közös gyakorlása során, és a gyűlölséget levezető pártharcok végül úgyis létrehoznák az egyeduralmat. Ő tehát a monarkhiát indítványozta:

„Mert semmi nem lehet jobb egy embernél, ha az a legjobb; ilyen lelkülettel ugyanis hibátlanul uralkodnék a tömeg fölött, s terveit a gonosz emberek ellen leginkább tarthatná titokban.”

—(III. 82.)

Dareiosz szavai megnyerték a többség tetszését, majd a királyi hatalom visszaállítása ellen tiltakozó Otanész távozása után a többi hat előkelő úgy döntött, hogy maguk közül választanak fejedelmet. Aligha véletlen, hogy végül is az lett a király, aki az egyeduralom mellett szólalt fel, de úgy is fogalmazhatunk, hogy Hérodotosznak a későbbi király szájába kellett adnia az egyeduralom dicséretét. Mindezek után valószínű, hogy Hérodotosz hallott valamit a perzsa előkelők vitájáról, s azt a maga görög politikai fogalmai szerint adta vissza, természetesen az ismert történeti tények hatása alatt. Mindezen túl rendkívül tanulságos, hogy a történetíró, akinek egyébként a periklészi demokráciához fűződő viszonya sem egyértelmű, sőt a modern szakirodalomban régi vita tárgya, milyen elfogulatlanul véteti sorra szereplőivel a különféle államrendszereket. Nyilván úgy vélte, a tökéleteset még nem találták ki.

A magyar olvasót különösen érdekelhetik azok a körülmények, amelyek között Dareioszt végül királlyá választották. Nos, a főurak abban állapodtak meg, hogy amelyikük lova másnap napkeltekor, amikor a város környékén meglovagolják, először nyerít, azé lesz a királyi cím – így Hérodotosz. Mármost, szövi tovább a történetet az író, Dareiosz nagyon szerette volna elnyerni a trónt, ezért magához kérette lovászát, Oibarészt. A derék szolga megígérte, hogy a nagy cél érdekében minden tőle telhetőt megtesz, majd a következőképpen cselekedett:

„...az éj beálltával egy kancalovat, melyet Dareiosz lova leginkább kedvelt, kivezetett a külvárosba; itt megkötötte, és odavezette Dareiosz lovát is. Először több ízben körülvezette közel a kancához, azt hozzá is szorította; végre pedig meghágatta a lovat. Virradatkor, amint megegyeztek, a hat férfiú megjelent a lován. Kihajtottak a külvárosba, s mikor ahhoz a helyhez értek, ahol a múlt éjjel a kanca ló meg vala kötve, Dareiosznak lova odaugrott és nyerített. Mialatt pedig a ló így cselekedett, villám és mennydörgés támadt a derült égen. Ezek a jelek Dareioszt végleg megerősítették, mert úgy látszott, mintha valamely végzet idézte volna elő. A többi azután leugrott a lováról és Dareiosz előtt leborult. Így eszelte ki Oibarész némelyek állítása szerint a dolgot; mások szerint pedig úgy [mert mindkét hagyományt beszélik a perzsák], hogy ennek a kancának nemi szervéhez érintette kezét, azután nadrágzsebébe dugta; mikor pedig napkeltekor a lovak ki akartak menni, ez az Oibarész kihúzta a kezét, és Dareiosz lovának orrlikaihoz tartotta; ez pedig beszívta a szagot és nyeríteni kezdett.”

—(III. 85-87.)

A Dareiosz királlyá választásával kapcsolatban Hérodotosznál fennmaradt óiráni hagyomány egyrészt a lónyerítés isteni jóslási formáját (hippomanteia), másrészt a felkelő nap kultikus jelentőségét hangsúlyozza. G. M. Bongard Levin és E. A. Grantovszkij Szkíthiától Indiáig című3 könyve egy régi manysi mondát idéz. A magyarság obi-ugor rokonai a legfőbb isten, Numa-Tórem hét fiának a földi hatalomért folytatott versengését igencsak hasonlóan képzelték el, mint a Hérodotosznál fellelhető hagyomány hordozói. Az említett könyv szerzői joggal következtetnek arra, hogy „a legenda manysi változata azoknak az iráni nyelvű törzseknek köszönhető, amelyek egykor a finnugorok őseinek szomszédságában éltek”4.

Dareiosz hatalomra kerülésével a monarkhia intézménye jutott győzelemre a Perzsa Birodalomban, előrevetítve az árnyékát annak, hogy ha ez az állam egyszer Európában is terjeszkedni kezd, akkor ott is a monarkhikus

33 Budapesten 1981-ben jelent meg.

44 I.m.. 125. old. – Puskás Ildikó fordítása.



berendezkedésű államokkal köt szövetséget. Ez Makedónia szempontjából korántsem volt elhanyagolható körülmény. Mindez azonban 522-ben még csak a jövő perspektívája, hiszen az új királynak előbb két évet kellett áldoznia a birodalma különféle részein fel-fellobbanó lázadások leverésére, és csak ezután láthatott hozzá állama olyannyira szükséges belső megszilárdításához.

Dareiosz idején húsz szatrapiára, vagyis hadkiegészítési és adózási körzetre oszlott a birodalom, melyeknek élére családtagjai vagy a legelőkelőbb nemzetségek fejei közül néki alárendelt helytartót, úgynevezett szatrapát állított. Az egyes körzetek vagy tartományok saját hadsereggel szolgálták háború esetén az uralkodót, és gazdasági lehetőségeikkel arányos évi adóval növelték a királyi kincstár bevételeit. A szatrapiák ellenőrzésének munkája a központi kormányszervekre hárult, melyek képviselői részben állandó jelleggel a tartományokban tartózkodtak, részben alkalomszerű látogatásokkal érzékeltették a király mindent látó szemeit és mindent halló füleit. Szúsza, Ekbatana, Babilón, Perszepolisz lettek az egyre központosodó állam szívei, ahonnan mint egészséges erek a vért, nagy áteresztőképességű utak szállították az információt, árut, hadsereget. Legnevezetesebb az a 2683 kilométer hosszúságú út volt, amely Szúszából indult ki, és a Tigrist Arbélánál hidalta át. Ez az Arbéla majd 331-ben bukkan fel a makedón történelemben, mikor Nagy Sándor e város közelében mér végső csapást az akkor uralkodó III. Dareioszra. De milyen messze van még az! I. Dareiosz idején (522–486) büszke perzsa harcosok meneteltek itt a legyőzhetetlenség nimbuszával övezetten, haladtak tovább az országúton az egykori lűd fővárosig, Szardeiszig, s ha kellett, még tovább, egészen Epheszoszig. Váltott paripákkal egy hét leforgása alatt végigszáguldott rajta a királyi parancsot kézbesítő futár.

Rendkívül megnehezítette ugyanakkor az egységes irányítást az a korántsem elhanyagolható tényező, hogy a birodalom társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból egyáltalában nem volt homogén. A Dareiosz által kialakított államigazgatási keretek a civilizációs fejlődés legkülönbözőbb fokain álló népeket tartották laza egymás mellett élésben. A kőkorszakon még túl sem jutott etiópoktól a fejlett rabszolgatartás előnyeit élvező kis-ázsiai iónokig igen széles volt a skála. Ez utóbbiak városaiban perzsabarát türannoszok álltak a belső autonómiájukat tekintve önálló közösségek élén. Az ión városok lakói, akik nem kevés hasznot húztak a kisebb világpiaccá táguló birodalom gazdasági lehetőségeiből, általában lojális alattvalók voltak, noha mindig is megőrizték a hellén identitás tudatát.

Az egységes birodalmi kormányzás nehézségein felülemelkedve azonban I. Dareiosz valóban olyan szilárd és távolra ható hatalmat birtokolt, amilyent a fejezet elején idézett szúszai felirat is tükröz. És mindezek után arra is képessé lett, hogy nagyravágyó terveibe a siker legjobb reményével belehelyezze Európát.

Európa jelen esetben a Balkán északi részét és a Fekete-tenger nyugati partvidékét jelentette a perzsák számára. Itt akarták először megvetni lábukat, hogy azután egyrészt a Duna torkolatvidékétől észak-északkeleti irányban, másrészt a Balkán-félsziget délebbre eső tájai felé hódíthassanak tovább. A perzsák által elérendő területen jobbára thrákok éltek.

Thrákiát mint földrajzi fogalmat már a 2. évezredben ismerték. Ekkor azonban Thrákián csupán az Égei-tenger északi partvidékét és az Európát Ázsiától szétválasztó tengerszorosok környékét értették. Hasonló következtetéseket lehet levonni a Thrákia kiterjedéséről vallott görög felfogásról az Iliasz és az Odüsszeia utalásaiból. Kibővült azonban Thrákia fogalma a görögök számára akkor, amikor a 8. századtól megindult a nagy hellén gyarmatosítás. A túlnépesedett görög városok részint nehezen eltartható lakóik, részint politikailag kellemetlen polgáraik egy részét a hellén világ peremvidékeire telepítettek. A telepesek gyarmatvárosokat hoztak létre, amelyeket szoros politikai és gazdasági kötelékek fűztek a polgárok eredeti hazájához, az anyavároshoz. Általános gyakorlattá vált, hogy az anyaváros kézműipari termékeit a gyarmatvárosok közvetítették olcsó nyersanyag vagy élelmiszer fejében a közelükben élő „barbár” népeknek. E közvetítő kereskedelem révén a görögség látóköre kitágult, egyre többet tudott meg a szomszédságában élő népekről. Így történt ez a thrákok vonatkozásában is, de korántsem egyértelműen. A 8. századtól ugyanis Thrákián a görögök vagy a Balkán és az Égei-tenger partvidéke közti területet, vagy a Balkán-félszigetnek azt a keleti részét értették, amely a Dunától dél felé az égei partokig húzódott. Erre a bizonytalanságra már utaltunk a makedónok korai története kapcsán. De thrákok vagy velük rokon népek éltek olyan vidékeken is, amelyeket a görögök nem tekintettek Thrákiának. Az egyik thrákokkal rokon nép, a geta például nemcsak a Duna jobb, hanem bal partján is honos volt. Thrák-phrüg és thrák-illír vegyes etnikumú népcsoportok máshol is felbukkantak. Az előbbieket Kis-Ázsia északnyugati részein találhatta meg az ókori utazó, az utóbbiakat a Balkán nyugati tájain, a mai Macedónia, Horvátország, Szerbia és Albánia területén. A thrák és phrüg etnikum vándorlásaival Midasz mondája kapcsán már foglalkoztunk, a thrák és illír nép is fel fog bukkanni történetünkben akkor, amikor majd a dardánok Makedónia elleni támadásairól lesz szó. De foglalkoztunk már egy thrák és illír elemeket magába foglaló néppel elég részletesen eddig is: a makedónokkal! A makedónok északi szomszédai, a paiónok pedig, ha manapság nem is tekintik őket igazi thrákoknak, etnikai jellegzetességeikben meglehetősen hasonlítottak ehhez a jelentékeny népcsoporthoz. Északi irányban újabb régészeti adatok alapján további thrák települések meglétét



feltételezhetjük. Elsősorban a Fekete-tengertől északnyugatra fekvő sztyeppék jöhetnek számításba, ami egyben lehetőséget ad arra a feltevésre is, hogy a thrákok egy része szoros kapcsolatban állt azzal a nomád népcsoporttal, amely ellen a perzsák első nagyobb európai hadjárata irányult, vagyis a szkítákkal.

Ám ha már a makedónok olyan közeli rokonairól van szó, amilyenek a thrákok, érdemes néhány jellegzetes szokásukat felidézni Hérodotosz nyomán:

„A thrákok az indusok kivételével a heghatalmasabb nép a világon; mert ha egy volna a vezérük és egyetértők lennének, véleményem szerint győzhetetlenek volnának és az összes népek között a legesleghatalmasabbak. De ez lehetetlen, s idáig sohasem fognak jutni; ezért azután gyöngék. Vidékenként a thrákok külön nevet viselnek, de egyebekben ugyanazon szokások szerint élnek, kivéve a getákat, trauszoszokat és a krésztóniakon túl lakó thrákokat. Ezen getákról... már föntebb szóltam. [Hérodotosz a IV. könyv 93. és azt követő fejezeteiben ír az általa thrák népnek tartott geták vallásáról, miután megállapítja, hogy „a thrákok között ők voltak a legbátrabbak és legbékésebbek”.] A trauszoszok minden más egyébben úgy élnek, mini a többi thrákok; de születés és haláleset alkalmával a következő szokásaik vannak: ha gyermek születik, a rokonok körben ülve megsiratják, hogy mennyi bajt kell majd neki elszenvedni, s felsorolják az összes emberi szenvedéseket; ha pedig valaki meghal, öröm és vígság közt teszik a földbe, emlegetve, hogy mennyi bajtól szabadult meg, s hogy most teljesen boldog. A krésztóniakon túl lakó nép viszont a következőt teszi: mindegyiknek több felesége van, s ha valamely férfi meghal, erős versengés és nagy küzdelem támad feleségei és barátai között abban a kérdésben, hogy ki volt közöttük a férjnek kedvence. Akinek azután ez előnyt odaítélik, azt a férfiak és nők dicsőítő dalokkal magasztalják, legközelebbi rokona pedig a férjnek sírjánál levágja, és férje mellé temetik. A többi feleség azonban nagyon levert, mert sorsukat a legnagyobb gyalázatnak tartják. A többi thrák népnek a következő szokásai vannak: gyermekeiket eladják idegen országokba, leányaikra nem ügyelnek, s nem bánják, ha kényük-kedvükre férfiakkal hálnak; de feleségeiket szoros felügyelet alatt tartják, s a nőket nagy összegen veszik szüleiktől. Testi jegyek nemes származást jelölnek, hiányuk alacsony rangot. Legszebbnek tartják a munkátlanságot, a földmunkát a leghitványabbnak; legdicsőbbnek azonban, ha harcból és zsákmányból tartják fönn életüket.”

—(Hérodotosz V. 3-6.)

Ez az utolsó mondat, mint arra már utaltunk, a lovas makedónokra is érvényes lehetett. Tudjuk, hogy ugyanez érvényesült a többnejűség tekintetében. De a thrákokat csakúgy, mint a makedónokat görög hatások is érték. Erre a legjellemzőbb példa a Kherszonészosz földnyelvén élő dolonkoszok esete volt. Ők a 6. század közepén Athénból választottak fejedelmet. Ez már csak azért is érdekes, mert e választás által emelkedett igazán nagyhírűvé az a család, amely a világnak a marathóni győztest, Miltiadészt adta.

Hérodotosz szerint a thrák dolonkoszok a delphoi jósdát kérdezték meg, ki legyen uralkodójuk. Apollón – szokásához híven – ismét csak közlékeny volt, és azt mondta papnője közvetítésével a derék jóslatkérőknek: térjenek csak nyugodtan haza. Útközben valaki úgyis vendégül látja őket, aki pedig először invitálja házába a díszes társaságot, az legyen fejedelmük is. A dolonkoszok fogták hát cókmókjukat, és elindultak útjukon, amely Athénon át vezetett. Ebben a városban ekkoriban Peiszisztratosz türannosz kezében volt a fő hatalom. Ő letörte a vele szemben ellenséges arisztokrata nemzetségek befolyását, és több intézkedéssel támogatva a köznépet, meglehetős népszerűségre tett szert. Annál kevésbé kedvelte őt az előkelő Miltiadész, aki nemzetsége ősének Aiakosz hérószt tekintette, s akinek gazdagságát tanúsítja, hogy négyesfogata győzött Olümpiában. Ez az athéni arisztokrata bizony füstölgött mellőzöttsége miatt, s igen megörült, amikor a különös öltözékű és a jóízű vendéglátásra a látszat szerint igencsak rászoruló dolonkoszokat meghívhatta házába. Ezek azonnal felismerték benne Apollón jelöltjét, felkérték hát, legyen a fejedelmük. Miltiadész vállalta a megtisztelő megbízatást, és a dolgot Peiszisztratosz sem ellenezte. Hiszen így eggyel csökkent athéni ellenfeleinek a száma, ugyanakkor az athéni befolyási övezet kiszélesedett, és olyan stratégiailag fontos helyen eresztett gyökeret, mint az Égei-tengert a Fekete-tengerrel összekötő tengerszorosok környéke.

Mindez 556 körül történt. Miltiadész athéni telepeseket is vitt magával, és olyan jól látta el a feladatát, hogy később a kherszonészosziak évenkénti sportversenyekkel emlékeztek meg áldásos uralmáról. Ez az uralom egyébként valószínűleg az 510-es évek elején hasonnevű unokaöccsére, a későbbi marathóni győzőre szállt. Az ifjabb Miltiadész a perzsák harci szokásait éppen a thrákok és a szkíták ellen indított perzsa támadás során ismerte meg. Így aztán elmondható, hogy a thrákok egy részének kapcsolatfelvétele a görögökkel hozzájárult a perzsák majdani vereségéhez.

A görögök és thrákok érintkezése a 6. század közepétől kezdve egyébként is egyre gyakoribbá vált. Egy vagy



két évvel az idősebb Miltiadész északra települése után átmenetileg Peiszisztratosznak is kényszerű búcsút kellett vennie Athéntól, miután arisztokrata ellenfelei összefogtak ellene. A találékony türannosz előbb a Therméi-öböl keleti partján keresett menedéket, s alapította meg ott Rhaikélosz városát, majd a Khalkidiké-félszigettől északkeletre fekvő Pangaion-hegyet szemelte ki magának, gazdag nemesfém lelőhelyeivel együtt. Mindkét vidéken thrákok éltek, akikkel sikerült barátságos viszonyba kerülnie. Így azután annyi ezüstöt szerezhetett be a bányákból, hogy helyben mindjárt pénzt is veretett, melyen Athéné istennő bölcs állata, a bagoly díszelgett. A thrákokkal kialakított koegzisztencia hagyományteremtő erejű volt, hiszen száz évvel később Athénnak az odrüszi thrák királyság erős szövetségese lett. Valószínűleg Makedóniával is kapcsolatba lépett Peiszisztratosz. Erre utal I. Amüntasz király nagylelkű gesztusa, amellyel 505-ben a türannosz Athénból elűzött fiának, Hippiasznak – bár eredménytelenül – felajánlotta Anthemusz tartományt a Therméi-öböltől keletre. Peiszisztratosz a thrák területen vert pénzből részben thrák zsoldosokat fogadott, a hajóépítésre alkalmas és helyben kitermelhető faanyagból pedig még flottát is létrehozhatott. Mindennek nagy szerepe volt abban, hogy végül vissza tudta foglalni Athént.

Persze nem csupán Athén érdeklődését keltette fel az Égei-tenger fákban és nemesfémekben gazdag északi partvidéke. A kis-ázsiai ión város, Milétosz két egymást követő türannosza, Hisztiaiosz, majd Arisztagorasz a Sztrümón torkolatvidékénél uralma alatt tartotta Mürkinosz városát. Az ő akciójuk csakúgy, mint az idősebb Miltiadész és Peiszisztratosz területfoglalása, későbbi politikai ellentétek magvait ültette el. A terjeszkedő makedónok ugyanis az 5. században majd szembekerülnek az erőteljes görög, kiváltképp athéni ihletésű expanzióval, s a kipattanó szikra a peloponnészoszi háborút fogja lángra lobbantani.

Történetünk idején azonban még nem ennek a háborúnak a vihara tépázta meg az Égei-tenger északi partjától a Duna torkolatáig húzódó thrák földeket. 513-ban a megszilárdított perzsa állam hatalmas gazdasági és katonai erejét a mérleg serpenyőjébe dobó I. Dareiosz tört rá hadával előbb a Kherszonészosznak a Hellészpontosz nyugati partján elnyúló földnyelvére, majd onnan észak felé fordulva a mai Bulgária területére. A thrák népek sorra behódoltak, csupán, mint Hérodotosztól tudjuk, a geták álltak ellen ideig-óráig. Így jutott el Dareiosz a Dunáig, hogy a folyamon átkelve kezdjen hozzá valódi célja megvalósításához, a szkíták leveréséhez.

I. Dareiosz szkíta hadjáratának céljáról több elképzelés létezik. Ezek közül leginkább az hihető, hogy Dareiosz egyrészt birodalma északi tartományait szerette volna biztosítani a szkíták betörésével szemben, másrészt a Fekete-tenger felé irányuló kereskedelem ellenőrzését akarta megszerezni. Már kevésbé valószínű R. Ghirshman feltételezése, amely szerint a perzsa király a Balkán-félsziget elfoglalását készítette volna elő azzal, hogy észak felől elvágja a görögséget a fekete-tengeri élelmiszerszállító útvonalaktól és az Égei-tenger északi partvidékének erdőségeitől, melyek a hellén városok hajóépítő ipara számára annyira fontos nyersanyagot szolgáltatták. Ghirshman Nagy Sándor Perzsia-ellenes hadjáratát hozza fel analógiaként. A 333-as isszoszi győzelem után a makedón uralkodó nem üldözte a birodalom belsejébe menekülő III. Dareioszt, hanem előbb elfoglalta Föníciát, Szíriát és Egyiptomot, elvágva így Perzsiát a tengertől és leggazdagabb tartományaitól. Hasonló stratégiai elképzeléseket tulajdonít a kiváló iranista I. Dareiosznak. Csakhogy megfelejtkezik egy lényegi különbségről. Nagy Sándor a mediterrán partvidék elfoglalásakor már minden bizonnyal nem csupán Perzsia nyugati területeinek teljes alávetését tűzte ki céljául, hanem ennél jóval többet: Közép-Ázsia és India elfoglalását. I. Dareiosz viszont 513-ban még nem akarta alávetni a görög anyaországot. Igaza van Hegyi Doloresnek, aki Médiszmosz című5 könyvében megállapítja, hogy még 508-ban sem volt szó hódító igényekről Perzsia részéről, és a később kiéleződő politikai ellentétek ellenére, még Athén keleti kereskedelme sem szenvedte meg a háborús konfliktust.

Nagyjából a mai Ukrajna déli részén, a Fekete-tenger mellékének északi sztyeppés vidékén, a Don, Dnyeper és Dnyeszter bő vizével öntözött területen éltek az iráni nyelvet beszélő szkíták, vagy ahogy a görög források nevezik, őket: szküthák. Életmódjuk megismeréséhez megint csak Hérodotoszt hívjuk segítségül. Ettől a kiváló történetírótól ugyanazt tudjuk meg részletesen, amire Arisztotelész Politika című művének már ismertetett mondatai is utaltak: a szkíták hasonlóan harcias népet alkottak, mint a makedónok. Ezt már csak azért is érdemes alaposabban feltérképeznünk, mert a szkíták most még a perzsákkal csapnak össze, ám a távolabbi jövőben a makedónokkal is megmérkőznek. Lássuk hát ezt a félelmetes népet, amelyet I. Dareiosz le akart igázni! Hérodotosz a következőket írja:

„...mikor a szkűtha katona az első embert leteríti, a véréből iszik; ahányat pedig a csatában megöl, azoknak fejét a királyhoz viszi. Mert csak az részesül az ejtett zsákmányban, aki fejet hozott; aki nem hozott, az nem kap. Ezt azután a következőképp nyúzza le: a fülek körül körös-körül belevág, és a főt megfogván, kirázza; azután ökörbordával a húst ledörzsöli, a bőrt megcserzi és törülköző gyanánt használja; majd a lónak, amelyet hajt, kantárára köti és

55 Hegyi 1974.



büszkélkedik. Mert akinek legtöbb bőrtörülközője van, azt tartják a legderekabb embernek. Sokan e bőrből köpenyt is készítenek, s úgy varrják össze, mint a juhászsubát. Sokan ellenségeik hullájának jobb kezét a körmökkel együtt lenyúzzák és tegeztakarókat készítenek belőlük. Az emberbőr ugyanis vastag és fehér, s a bőrök között fehérsége a legragyogóbb. Sokan az egész embert lenyúzzák, fára feszítik és úgy hurcolják lovaikon. Ilyen szokások uralkodnak náluk. A fejekkel azonban, nem ugyan mindegyikkel, hanem a legnagyobb ellenségével, a következőképp bánnak el: a szemöldök alatt az egészet lefűrészelik és kitisztítják. Ha mármost szegény az illető, csak marhabőrt feszít rá kívülről és úgy használja; de ha gazdag, akkor ráfeszíti a marhabőrt, belül azonban meg is aranyozza, és úgy használja kupának. Megteszi ezt a rokonnal is, ha összevesz vele, és ha egyik a másikat a király előtt legyőzte. Mikor azután vendéget fogad, akit nagyra becsül, annak ezeket a főket teszi eléje, s elmondja, hogy rokon létükre megtámadták, de ő legyőzte őket; ezt tartják ők nemes tettnek. Minden járásfőnök [nomarkhész] évenként egyszer egy edény bort kever a saját járásában, s ebből azok a szkűtha emberek isznak, akik ellenséget öltek. Ha valaki ezt még nem tette, nem kap ezen borból, s oldalt ül tiszteletlenül. Ez náluk a legnagyobb gyalázat. Akik igen sok embert öltek már meg, azoknak két kancsójuk van, és mindegyikből isznak...”

—(Hérodotosz IV. 64-66.)

De a perzsák számára, akik hatalmas sereggel törtek a szkíták földjére, nem ennek a pusztai népnek a harciassága jelentette a fő gondot. Volt a szkítáknak a perzsák által eddig meghódoltatott népekkel szemben egy olyan előnyük, amelyet Hérodotosz így fogalmaz meg:

„....A szkűtha népfaj... az emberi dolgok között a legelmésebb módon találta ki a legnagyobbat, amit csak tudunk... hogy senki sem menekülhet el, aki hozzájuk jött, s hogy senki sem találhatja meg őket, ha nem akarják, hogy rájuk akadjanak. Mert olyanok, kik sem városokat, sem várakat nem alapítottak, valamennyien vándorsátrakban élnek és lovas íjászok; nem földmívelésből, hanem marhatenyésztésből élnek, s nincs más lakásuk mint a kocsijuk; hogy ne lennének azok legyőzhetetlenek és megközelíthetetlenek? Ezen ellenállásmódot pedig azért találták föl, mert a föld is alkalmas volt rá, meg a folyamok is segítették őket. A föld ugyanis síkság, jó füvű és bővizű, s nem sokkal kevesebb folyó szeli át, mint amennyi csatorna Egyiptomot...”

—(Hérodotosz IV. 46-47.)

Hogy Hérodotosz ugyancsak fején találta a szöget, azt az események fényesen igazolták. I. Dareiosz hidat veretett a Dunán, s a pallókon átkelve vezette hadát a szkíták ellen. Ezek a pusztai lovasok azonban kerülték a nagyobb összecsapásokat. Szinte bújócskát játszottak a perzsákkal, egyre beljebb csalták őket a számukra ismeretlen vidéken, és elpusztítottak minden élelmiszert, amelyre a hódítóknak szükségük lehetett. A legyöngült perzsa sereg kénytelen volt dolgavégezetlen visszatérni a Dunához, ám ott újabb veszély leselkedett rá. A Duna-hidat a perzsák szövetségesei őrizték, főként a kis-ázsiai ión városok türannoszai, de ezek mellett például a nagykirály táborába kényszerített Miltiadész is. A szkíták embereket küldtek hozzájuk, akik arra buzdították őket, rombolják le a hidat, és akkor végképp megszabadulhatnak I. Dareiosztól. Hiszen ha a perzsa had nem képes átkelni a folyón, akkor végképp ki lesz szolgáltatva a szkíták hol innen, hol amonnan rázúduló váratlan támadásainak. Miltiadész lelkesen támogatta az ötletet, annál kevésbé az ióniai türannoszok. Az ő szószólójuk Milétosz kényura, Hisztiaiosz volt. Megmagyarázta a türannoszoknak, hogy hatalmukat kizárólag a perzsa király kegyének köszönhetik, s ha a nagykirály elpusztulna, bizony az ő hatalmukat is megdöntené a városi köznép. Így aztán Miltiadész magára maradt nézetével, de jól tudjuk, hogy később alaposan kiélhette perzsaellenes érzelmeit.

A balsikerű szkíta hadjárat után I. Dareiosz visszatért Ázsiába, vezére, Megabazosz parancsnoksága alatt azonban seregének egy részét Európában hagyta. Ennek a haderőnek sikerült a perzsa hatalmat a thrák síkság déli részén elismertetnie. A Sztrümón torkolatvidékénél Éión és Mürkinosz, a Hebrosz a (bolgár Marica) mellett pedig Doriszkosz megerődített városai lettek az újsütetű uralom első bástyái. Erről a területről Megabazosz nyugati hódítással igyekezett kiszélesíteni a perzsa uralom európai hídfőállásait. Az általa leigázott thrákok, köztük a királyi törzs, az édónok támogatásával elfoglalta Mügdoniát, s az ott élő paiónok egy részét Ázsiába telepítette át. A perzsákhoz hű édónok részben Mügdoniában, részben az északabbra fekvő Krésztóniában települtek meg. Mivel mindkét tartomány az Axiosz és a Sztrümón között feküdt, a perzsa hódítás egészen I. Amüntasz makedón királyságának közelébe jutott.


9. fejezet - Makedónok és perzsákAz 512 utáni néhány esztendő nem csekély átrendeződést hozott az Axiosz keleti és nyugati partján. Az édónok rovására az ugyancsak thrák biszalták foglalták el Krésztóniát, s tették rá kezüket az e tartomány északnyugati határán csillogó Prasziasz-tóra. Ez a valószínűleg a Sztrümón folyásából táplálkozó tó a partján lévő gazdag nemesfémbánya miatt volt nevezetes. A perzsákat nem érdekelte a thrákok egymás közötti marakodása, hiszen mindkét törzs hűséges maradt hozzájuk. Annál inkább kedvezett ez a helyzet Makedónia királyának, I. Amüntasznak, aki valószínűleg 510 körül elfoglalta a paiónoktól Amphaxitisz tartományt, vagyis az Axiosz menti síkságot. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy ennek a vidéknek az állatvilága az ókorban jócskán különbözött a maitól. Amikor harminc évvel a most leírt események után Xerxész serege erre vonult, Hérodotosz híradása szerint a következő történt:

„Ezen az úton a gabonaszállító tevéket oroszlánok rohanták meg. Ezek ugyanis egy éjjel odúikat odahagyva, lejöttek az útra, de sem igás marhában, sem emberben nem tettek kárt, csak a tevéket szemelték ki martalékul... Ezen a vidéken sok az oroszlán meg a vad bika, melynek óriás nagyságú szarvai vannak, s néha Görögországba is elhatol. Az oroszlánok tartózkodásának határát az Abdéra mellett folyó Nesztosz és az Akarnanián át folyó Akhelóosz képezik...”

—(VII. 125-126.)

Hogy itt nem csupán a történetíró élénk fantáziája működött, hanem valóban élték oroszlánok ezen a tájon, azt egyebek között olyan kiváló tudósok, mint Arisztotelész és az idősebb Plinius is bizonyítják. A makedóniai oroszlánokat a római uralom korában irtották ki, amikor a cirkuszi és egyéb látványosságokhoz innen gyűjtötték be a vadállatokat.

A paiónokat megroppantó perzsa-thrák hódítás, majd a thrákok egymás közötti ellentétei következtében tehát a makedónoknak sikerült uralmukat az Axioszon túlra kiterjeszteni. A Bermion hegység nyúlványainak vidéke, Pieria, Bottiaia és Amphaxitisz I. Amüntasz kezén volt akkor, amikor 510-ben Megabazosz – Hérodotosz híradása szerint – hét főemberből álló küldöttséget menesztett a makedón királyhoz, hogy meghódolást követeljen:

„Midőn Megabazosz a paiónokat leverte, hét perzsa férfiút, akik a táborban utána a legnagyobb rangban valának, Makedóniába küldött követségbe. Elküldötte őket Amüntaszhoz, hogy kérjenek Dareiosz király számára földet és vizet. A Prasziasz tavától igen rövid út vezet Makedóniába; mert a tóval határos az a bánya, mely később naponkint egy ezüsttalentumot jövedelmezett Alexandrosznak [I. Alexandroszról van szó]; ha mármost a bánya mellett a Düszóron nevű hegyen átmegyünk, Makedóniában vagyunk. Midőn tehát ezek az Amüntaszhoz küldött emberek odaérkeztek, Amüntasz elé járulva földet és vizet kértek Dareiosz király számára…”

—(V. 17.)

A perzsa követek útvonalából Hammond azt a következtetést vonja le, hogy Amphaxitisz volt Makedónia legkeletibb tartománya, hiszen a Düszóron hegynek az Axiosz és a Sztrümón között kellett emelkednie, és a követeknek nem kellett átkelniük az Axioszon ahhoz, hogy Makedóniába érjenek. Zahrnt szerint viszont Makedónia ekkorra már tovább terjeszkedett az Axiosz és Sztrümón közötti területen, és Nyugat-Mügdoniát is birtokolta. Ebben a vitában igen nehéz akár az egyik, akár a másik állítás mellett döntő érvet felhozni, annál is inkább, mert például Errington arra kovácsolt érveket, hogy a követjárásra nem is került sor. Ha viszont a követjárást történeti ténynek fogadjuk el, és a Prasziasz-tó valóban a Sztrümón völgyében volt, akkor a Hérodotosz által említett rövid út Makedónia felé csak abban az esetben lehetett valóban rövid, ha a Therméi-öböl északi partja, vagyis Mügdonia nyugati része már a makedónokhoz tartozott. Ennek a fejleménynek mindenképpen még I. Amüntasz uralma alatt kellett bekövetkeznie, hiszen másként a király nem ajánlhatta volna föl Hippiasznak, az Athénból elűzött türannosznak a Mügdoniától délre fekvő Anthemuszt.

A perzsa követek makedóniai látogatásának leírása túl színes Hérodotosznál, így azután csakis magának köszönheti, hogy korunk száraz pragmatizmusába süppedt történészei kétkedően fogadják az események leírását. Mert miképp is folytatja Hérodotosz a históriát? Tehát I. Amüntasztól a perzsa követek behódolást kértek, a király ezt meg is ígérte nekik és vendégül látta őket:

„…Mikor az ebédnek vége volt, a perzsák beborozva így szóltak: »Makedón barátunk, nálunk


Makedónok és perzsák

perzsáknál az a szokás, hogy ha nagy lakomát adunk, akkor ágyasainkat és feleségeinket is odavisszük és magunk mellé ültetjük. Ha mármost bennünket szívesen fogadtál, gazdagon megvendégeltél, és Dareiosz királynak is akarsz adni földet és vizet: kövesd egyszersmind a mi szokásainkat!« – »Óh, perzsák – felelé rá Amüntasz –, nálunk nem ilyenek a szokások, itt a férfiak külön élnek a nőktől; de mivel ti vagytok a mi uraink, s így kívánjátok, teljesedjék ez a kívánságtok is!« Így szólva Amüntasz az asszonyok után küldött. Midőn a nők a hívásra megjelentek, sorban a perzsák átellenében foglaltak helyet. Maguk előtt látván a perzsák a csinos nőket, odafordultak Amüntaszhoz, s kifejtették, hogy nem okosan rendezte a dolgot; mert jobb lett volna egyáltalában, ha nem jöttek volna el a nők, mint így, mikor nem mellettük ülnek, hanem átellenükben fájdalmat okoznak szemüknek. Amüntasz kényszerhelyzetében felszólította a nőket, hogy üljenek melléjük; s mikor ők szót fogadtak, a perzsák, akik már kelleténél többet ittak, rögtön a mellüket fogdosták, sőt némelyikük csókolózni is próbált. Amüntasz látta a dolgot, s habár bosszankodott, mégis nyugodt maradt, mert nagyon félt a perzsáktól. De Alexandrosz, Amüntasz fia, aki szintén ott volt és ezt látta, fiatal emberül, mint akit még nem törtek meg kellemetlen tapasztalatok, nem tűrhette tovább, s haragtól forrva így szólt Amüntaszhoz: »Atyám, engedj korodnak s menj nyugodni; ne maradj tovább az ivásnál! Én majd itt maradok és a legnagyobb figyelemmel leszek a vendégek iránt.« Észrevevén azonban Amüntasz, hogy Alexandrosz veszedelmes dologba akar kapni, így szólt: » Fiam, te fel vagy háborodva, s azt hiszem, megértettem szavaidat: te el akarsz engem küldeni, hogy valami veszedelmes dolgot kövess el. Kérlek, ne csinálj zavart ezekkel az emberekkel, különben tönkre juttatsz bennünket; tűrd el, ha látod e dolgokat. Kérésednek azonban engedek és visszavonulok.« Midőn Amüntasz e kérelmét tudtára adva eltávozott, így szólította meg Alexandrosz a perzsákat: »Ezek a nők, óh vendégek, teljesen rendelkezéstekre állnak, hálhattok valamennyiökkel, vagy amelyikkel akartok; csak fejezzétek ki e tekintetben kívánságotokat. De mivel már az alvás ideje elérkezett, s látom, hogy szépen ittatok, ha nincs ellenvetéstek, hadd vonuljanak a nők vissza, s ha megfürödtek, vissza fognak jönni.« A perzsák beleegyeztek, Alexandrosz pedig a távozó asszonyokat lakosztályaikba küldte, s ugyanannyi simaállú ifjút nőruhába öltöztetett, s tőrt adva nekik bevezette; majd így szólt a perzsákhoz: »Azt hiszem, perzsák, tökéletes lakomával vendégeltünk meg benneteket, mert amink csak van, és azonfelül előkeríthettünk, mindazt elétek adtuk, sőt ami mindennek koronája, anyáinkat és nővéreinket is felajánljuk, hogy lássátok, mennyire megadjuk nektek a köteles tiszteletet, s hogy a királynak, aki benneteket küldött, megjelenthessétek, hogy volt egy görög ember, Makedónia helytartója, aki étellel is, ággyal is jól ellátott benneteket. «E szavakkal minden perzsa mellé egy nőruhába öltöztetett makedón ifjút ültetett. Midőn pedig a perzsák hozzájuk akartak nyúlni, azok leszúrták őket. Ilyetén módon pusztultak el a követek, valamint kíséretük. Mert szekerek, szolgák és mindenfajta poggyász volt velük, s mindez velük együtt eltűnt. Nem sokkal később nagy nyomozást tartottak a perzsák e férfiak után; de Alexandrosz ügyesen elsimította a dolgot, részben megvesztegetvén a nyomozókat, részben úgy, hogy odaadta Gügaia nevű nőtestvérét, akit a perzsa Bubarész, az eltűntek után nyomozó emberek vezére vett nőül. A perzsa férfiak halálát így csöndesen elhallgatták.”

—(V. 18-21.)

A legtöbb történész ezt a Borgiákra inkább jellemző vendéglátást puszta mesének tartja, és ha nem is Hérodotosz számlájára írja, úgy vélekedik, hogy a görög történetíró csúnyán felült egy makedón anekdotának. Annak a mesének, amely nyilván Alexandrosz uralma idején, a perzsák európai veresége után keletkezett, és kettős célt szolgált. Egyrészt a perzsák előtti behódolás felelősségét I. Amüntaszra hárította, másrészt viszont kidomborította a fiatal Alexandrosz bátor magatartását a vendégjoggal visszaélő hódítókkal szemben, némiképp csökkentve ezáltal annak a történelmi ténynek a súlyát, hogy az ő királysága hivatalosan a perzsák pártján állt.

Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Dareiosz szkíta hadjárata után olyan helyzet állt elő, amely szükségessé tette a perzsák és a makedónok kapcsolatfelvételét. Makedónia határának közelébe olyan thrák törzsek kerültek, amelyek elismerték a perzsa felsőbbséget, és ha a perzsák el is nézték Makedóniának, hogy ezek némelyikének rovására terjeszkedjék, ezt csak egy, a perzsa fennhatóságot elismerő Makedóniának engedhették meg. Ezért legalább azt el kell hinnünk, hogy a makedón Amüntasz behódolt a perzsáknak, s az is forrásértékű híradás Hérodotosztól, hogy a perzsa követek milyen útvonalon át közelítették meg Makedóniát, hiszen innen tudjuk meg, hol tartottak a birodalomépítésben a lovas makedónok. Egy követjárást ki lehet találni, de a követek által megtett pontos útvonalat is pusztán a fantáziára támaszkodva megrajzolni, ráadásul egy hihető és a történelmi szituációnak megfelelő útvonalat, nos, ez már kissé nehéz lett volna. Ezenkívül a perzsák, akik Ióniában is a türannoszokat, tehát az egyszemélyi hatalmat támogatták, nyilván természetes politikai szövetségest láttak abban a félbarbár monarkhiában, amelyet ez idő tájt több szál fűzött a perzsáknak már behódolt thrákokhoz,



mint a görögökhöz.

Ha a követjárásra valóban sor került, ami nagyon is valószínű, akkor I. Amüntasz meghódolása sem lehet kitalálás. A perzsák nem vágytak közvetlen hatalomátvételre ezen a területen, hanem megelégedtek uralmuk névleges elfogadtatásával. Valószínű, hogy amint azt a görög-perzsa háborúk során a nagykirálynak behódoló, azaz földet és vizet adó balkáni görög poliszok esetében megfigyelhetjük, ez nem járt az európai vazallus államokra nézve különösebb teherrel. Aligha kellett a makedónoknak ezután súlyosabb adót fizetniük, minden bizonnyal csak a háború esetén történő segítségnyújtásra, illetve a perzsák és szövetségeseik átvonulásának engedélyezésére kényszerültek. Mit kaphattak egy ilyen engedményért cserébe? Nem keveset. Kitolhatták Makedónia keleti határait, majd megpróbálkozhattak a nyugati irányú hódítással. Nem volt rossz alku egy több ezer kilométer távolságra országló király főségét elfogadni, azét, aki szükség esetén birodalma súlyával nyújthatott nekik támogatást.

Mérlegelve viszont a történelmi realitásokat, arra a következtetésre jutunk, hogy a perzsa követeket megvendégelhették ugyan, ám semmiképpen sem gyilkolták le. És ha Hérodotosz nem tud az állítólagos gyilkosság megtorlásáról, az nem azért van, mert a makedónok olyan ügyesen tüntették volna el a nyomokat, a nyomozás vezetőjét pedig megvesztegették, hanem mert valójában semmiféle bántalom sem érte a perzsa küldötteket. A történetnek ez a része egyébként kronológiai szempontból is sántít. Hammond nem figyel fel rá, de Errington alighanem jogosan kifogásolja, hogy Bubarész, Megabazosz fia és Gügaia házassága mintegy engesztelő gesztusnak látszik az események sodrában. Holott Bubarész csak évekkel később, 483-ban kapott fontos megbízatást, mint az Athosznál a flotta számára csatornát ásó alakulatok vezetője, továbbá Hérodotosz úgy ismeri Bubarész és Gügaia Amüntasz nevű fiát, mint a kariai Alabanda város perzsa kormányzóját. Márpedig ha ez az Amüntasz Hérodotosz korában kormányzó volt – így Errington –, akkor Bubarész és Gügaia házassága nem a 490-es évek közepe táján (Errington szerint 498, Hammond szerint 495 körül elhunyt I. Amüntasz, hanem fia, I. Alexandrosz műve volt. Ezen az alapon ő ezt a házasságkötést nem 510-re, hanem I. Alexandrosz uralkodása elejére, esetleg a perzsák által 492-ben létrehozott Thrakia szatrapia megalapítása körüli időszakra teszi. Ebből a gondolatmenetből természetesen az következik, hogy megszakad a logikai kapocs a perzsa küldöttek állítólagos meggyilkolása és az említett házasságkötés között. Erre Erringtonnak szüksége is van azon elmélete alátámasztásához, amely szerint I. Amüntasz soha nem fogadott perzsa követeket, és be sem hódolt a perzsáknak, hanem mindez I. Alexandrosz műve volt. Miután a házasság tényét ő is bizonyítva látja, kiragadja ezt a mozzanatot az eredeti történetből, és bizonyítja, hogy későbbi eseményről van szó, amelyet megtévesztő módon összekapcsoltak a követek meggyilkolásának regényes históriájával.

Errington utóbbi észrevétele figyelmet érdemel, noha az antik hagyományban annyira erősen élt Bubarésznek és Gügaiának a Hérodotosz által megnevezett időpontban kötött házassága emléke, hogy a kora császárkori Pompeus Trogus 44 könyvét kivonatoló Justinus történeti művében egyenesen az áll: „Bubarész távozása után Európából Amüntasz király meghalt.” Hammond feltételezi, hogy Bubarész a 499-ben kirobbant ión felkelés miatt hajózott el Európából.

Az ellentétes nézetek további ütköztetése helyett az alábbiakban saját véleményünket foglaljuk össze. Az információit talán magától a makedón udvartól összeszedő Hérodotosz egy tendenciózus beállítású históriát írt le a perzsák előtti makedón behódolás körülményeiről. E beállítás lényege nem az, mint egyesek hiszik, hogy az I. Alexandrosz nevéhez fűződő alávetettséget Amüntaszra hárítsa. Ugyanis valóban Amüntasz hódolt be a perzsák előtt, és fia csak követe az ő politikáját. ilyen szempontból a történet hiteles. Ám a perzsák 479-ben bekövetkezett végleges görögországi katonai veresége után a hellénekkel addig is az adott kereteken belül jó viszonyra törekvő I. Alexandrosz számára kényelmetlenné vált az egykori perzsa kapcsolat. E kényelmetlenség kisebbítésére, és az állítólag benne rejlő ősi perzsagyűlölet hangsúlyozására találták ki a követek meggyilkolásának meséjét. Ez a kitalálás még arra is jó volt, hogy a valószínűleg I. Alexandrosz akaratából végbement házasságkötést – amely a 490-es években nyilván jól kamatozott a kölcsönösen gyümölcsöző makedón-perzsa viszonyban – korábbra, I. Amüntasz uralmára tegye, és mintegy a követek megölése által előállt kényszerhelyzettel magyarázza. Ezáltal a perzsa helytartói családból származó Bubarész házassága a makedón királyi család egyik nőtagjával nem I. Alexandrosz, hanem atyja hírnevét csorbította a perzsák feletti győzelem diadalmámorában úszó görögök előtt.

Maradjunk tehát abban, hogy 510-ben Makedónia behódolt Perzsiának, ám korántsem olyan körülmények között, amint azt Hérodotosz elénk tárta. A perzsa fennhatóság elfogadása révén a makedón király politikai mozgástere kibővült, és ennek következtében a makedón uralom megszilárdult az Axiosz keleti partján. Valószínűleg a makedón fennhatóság nyugat-mügdoniai megszilárdítását kívánta elősegíteni Amüntasz azáltal, hogy a jó perzsa kapcsolatokat kiépített és elűzött athéni türannosznak, Hippiasznak akarta a kezére játszani Anthemuszt. Miután ez a terve meghiúsult, vagy még ő maga, vagy fia közvetlen makedón uralom alá vetette ezt a tartományt. Annyi mindenesetre teljes bizonyossággal megállapítható, hogy I. Amüntasznak sikerült



megszereznie Pella és Ikhnai városok, valamint Amphaxitisz területét az Axiosz tengeri deltája mentén, továbbá Mügdonia legnyugatibb részét, amely magába foglalta a Therméi-öböl parti szakaszát az Axiosztól keletre, egészen az Anthemusz-völgy kijáratáig. Tekintve, hogy az Axiosz torkolatvidéke erősen mocsaras volt, a folyami átkelés a torkolattól északra, Ikhnai közelében lehetett a legkönnyebb egy hadsereg számára. Ezzel a hódítással tehát Makedónia megvédhette keleti határait, sőt további területeket tudott bekebelezni.

Thuküdidész már ismertetett tudósításából, amely Makedónia területi gyarapodását vázolja időrendi sorban, az derül ki, hogy Eordaia és Almópia lakói is nagyjából ez idő tájt kerültek makedón uralom alá. Ez azt jelenti, hogy a keleti határok megszilárdulását I. Amüntasz nyugati irányú hódításokra használta ki. Eordaia lakóiról, az eordoi illír eredetű népéről akkor szóltunk, amikor Diodórosz egy töredékét elemeztük. Ez a töredék a mitikus alapító, Karanosz kalandos honfoglalását elevenítette fel. Eordaia, mint akkor megállapítottuk, Oresztisz és Lünkésztisz között feküdt, a Bermion nyúlványaitól nyugatra. E vidék makedón elfoglalása és az a körülmény, hogy lakosait Mügdoniába telepítették át, arra a határozott törekvésre utal, hogy Makedónia királyai kiterjesszék uralmukat a Pindosz nyugati lejtőire, arra a vidékre, ahol egykor a makedónok nyájai legeltek. Amiként keleten az Axiosz vize, úgy nyugaton a Pindosz sziklás meredélyei kínáltak természetes határvonalat a perzsák barátságából adódó lehetőséget alaposan kihasználó makedón terjeszkedésnek. Az Eordaia elfoglalását indokló stratégiai cél vezette Amüntaszt abban is, hogy Almópiát ugyancsak uralma alá vesse. Ez a tartomány Lünkésztisztől északkeletre, a mai macedón-görög határ közelében terült el, a Ludiasz felső folyásánál. Ily módon az ekkor az Olümposztól félkör alakban egészen az Axiosz keleti partjáig terjedő makedón síkságot a környező hegyek védelmezték.

Úgy látszik, a perzsákkal kialakított jó kapcsolat egyáltalán nem akadályozta meg a makedón királyi családot abban, hogy a görögséggel is hasonló jó viszonyba kerüljön. Nem is lett volna logikus a hellénekkel való szakítás akkor, amikor például 508-ban Athén szövetséget kötött Perzsiával. Sőt, éppen a perzsák támogatásával kialakuló hatalmi státus indíthatta a dinasztiát arra, hogy ne érjék be országuk „barbár” minősítésével. 500 körül az egyik olümpiai versenyen, amint erről már szóltunk, jelentkezett Alexandrosz, és igazolva családja hellén eredetét – igen szerényen csak Héraklészig vezetve le a genealógiát –, kiharcolta a játékokon való részvétel jogát.

Az olümpiai versenyeken való sikeres részvétel mindig is politikai gyümölcsöket termett a jó versenyzőket kiküldő államoknak. Plasztikusan fejezte ki ezt a gondolatot az athéni Alkibiadész, amikor a peloponnészoszi háború idején így szólt polgártársaihoz:

„… mikor olyan nagy pompával jelentem meg az olümpiai versenyeken [valószínűleg 420-ban], a hellének igazi hatalmánál sokkal nagyobbnak látták hazánkat, holott korábban azt hitték, hogy tönkretette a háború. Én ugyanis – amit előttem még egyetlen magánember sem tett – hét fogatot indítottam a versenyen, s az első hely mellett a másodikat és a negyediket is megszereztem, s minden egyebet is e győzelemhez méltó fényűzéssel intéztem. Az ilyesmiért általában megbecsülés szokott járni, s a teljesítményben egyszersmind a hatalom bizonyítékát szokták látni.”

—(Thuküdidész VI. 16.)

Alexandrosz is minden bizonnyal a „hatalom bizonyítékát” kívánta adni azzal, hogy személyesen vett részt a legtekintélyesebb pánhellén versenyen, s mint Hérodotosztól tudjuk, nem vallott kudarcot. A győztessel azonos időt futva ért célba. De az igazi sikert azzal aratta, hogy egyáltalán indulni engedték. Ezt a lehetőséget ugyanis csak teljes jogú görög polgárnak adták meg, s a makedón trónörökös elsőrendű célja nyilván hellén voltának elismertetése volt. Ez megtörtént, s így ezután uralkodóján keresztül maga a makedón nép is a hellének közé számított.

Alexandrosz kiváló sportember volt, hiszen mint egyéb történeti forrásból tudjuk, öttusában is indult az olümpiai versenyeken. Ez a versenyszám, az ókori pentathlon a következő részversenyekből állt: távolugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás, futás és birkózás. Csak igen alapos fizikai felkészülés után próbálkozhatott valaki ezzel a sportággal, s ráadásul, ha uralkodócsalád tagja volt, nemigen kockáztathatta a csúfos kudarcot. Elképzelhető, hogy Alexandrosz Olümpiában éppen ezt a számot nyerte meg, s Pindarosz győzelmi ódájának fennmaradt töredéke ezt a diadalt ünnepli:

„Boldog Dardanidák nevét viselő,

akinek atyja Amüntasz...

A derékhez illik, hogy remek



Dallal ünnepeljük,

Mert csak e tisztelet él a világon halhatatlanúl,

Agyon hallgatva meghal a nagyszerű tett.”1

Pindarosz 522-ben vagy 518-ban született a Thébai melletti Künoszkephalaiban, és 446 körül halt meg. Gyönyörű győzelmi ódákat írt a pánhellén versenyjátékok győzteseinek tiszteletére. A pindaroszi ódák az olümpiai, iszthmoszi, püthói és nemesi játékok győzteseinek, vagyis olyan pánhellén versenyek legjobbjainak állítottak emléket, amelyeken csak görög polgárok vehettek részt. Alexandrosz nem csupán a részvétel és a jó helyezés dicsőségével növelte családja és népe hírnevét, hanem azáltal is, hogy e nagy költőt is dalra fakasztotta. A kor legkiválóbb költője által megénekelt görög hősök sorába emelkedni vágyott célja volt egy félbarbár és addig a görögökkel nem sok kapcsolatot kiépítő, ám többre áhítozó állam leendő vezetőjének. Pindarosz értette a makedón trón várományosának óhaját. A trójai uralkodóház, a Dardanidák magukat Zeusztól származtató nemzetségével hozta őt párhuzamba, amikor a Helenét elrabló Parisz másik nevére, az Alexandroszra célzott a töredék első sorában. Ennek a névnek a jelentése: a „férfiak védelmezője”, amelyet I. Amüntasz fiát követően több makedón király is büszkén viselt. Ezek egyike, III. Alexandrosz, akit Nagy Sándor néven tett ismertté a történelem, nem is felejtette el azt a szolgálatot, melyet Pindarosz tett ősének. Miután 336-ban elfoglalta a trónt, lerombolta a lázadó Thébai városát, a jeles költő ott élő ivadékainak mentességet adott a rebellis lakosságot sújtó szigorú büntetések alól.

A görögség tehát ezután maga közé valónak tekintette a makedón népet – még ha egyes megrögzött makedónellenes politikusok, mint Démoszthenész ezt kétségbe is vonták –, s ennek a szemléletváltásnak másfél évszázad múltán meglett a sajátos politikai konzekvenciája. A 350-es évektől ugyanis éppen a rokonságra és a „közös” célokra hivatkozva kényszeríti ez az újsütetű rokon a saját akaratát a görögségre. Ám ókori analógiát erre is találhatunk. A 229–228-as illír háború után, amelyben a római köztársaság csapatai leverték a dalmát tengerpart kalózait, a kereskedelmüket ismét biztonságban tudó korinthosziak óriási lelkesedésükben megengedték a rómaiaknak, hogy részt vegyenek a „földrázó” Poszeidón tiszteletére rendezett iszthmoszi versenyjátékokon. Ezáltal lényegében helléneknek ismerték el Róma polgárait. Az új rokonok azután alig száz év múlva lerombolták Korinthoszt, és a görögség urai lettek.

De hol van még a makedónok, hol a rómaiak fenyegető árnyéka a görög szabadság fényesen tündöklő napja előtt? Más fegyverek hegye meredt acsarkodva a Balkán-félsziget hellénjeire az 5. század elején. A terjeszkedő perzsa hatalom készülődött arra, hogy alávesse Deukalión és Pürrha leszármazottjait.

11 Csengery János fordítása.


10. fejezet - Egy vereség és tanulságaiA görög-perzsa háborúk időszakáról (492–449/448) nyilván sok mindent hallott már az olvasó. Képzeletében hatalmas perzsa tömegek viaskodnak maroknyi elszánt görög lándzsással, s ím, csodák csodájára megtörténik az, ami manapság szinte el sem képzelhető: a hazájukat védő, az igazságos ügyért küzdő harcosok diadalt aratnak az elsöprő túlerő fölött. Valahogy így mesélték a történteket az antik Hellaszról szóló szép képeskönyvek, ezt sugallják még napjaink iskoláskönyvei is, a történettudomány eredményeiben kevéssé járatos újságírók, riporterek pedig ugyanezt visszhangozzák, ha a marathóni csatamezőt vetítik elénk. Pedig ideje volna már felismerni, hogy az ókor nem a csodák világa volt, mégha csodálatosan szép korszakot képviselt is az emberiség történetében. Az erősebb nép, a jobb hadsereg nemcsak napjainkban, hanem már ezekben a korai időkben is törvényszerűen legyőzte a gyengébbet. Ez pedig teljesen független volt attól, hogy kinek az oldalán állt a történelmi igazság. A történelmi igazság megítélése egyébként is igen nehéz dolog. Ha a történeti fejlődés azt követelte, hogy a kisebb népek a tágabb politikai-gazdasági egységek létrehozása végett, a társadalmi haladás jegyében mondjanak le függetlenségükről – ez a helyzet állt elő Hellasz vonatkozásában előbb a makedón, majd a római hódítás előestéjén –, akkor minden rokonszenvünk dacára a függetlenségi harcot kell retrográdnak tekintenünk. A görög-perzsa háborúk megítélésekor persze nem vagyunk ilyen kétséges helyzetben. A társadalmi haladás ügyének védelme egybeesett a görög függetlenség megóvásának szükségességével, így azután a görög ügy volt az igazságos, a görögöké lehet minden rokonszenvünk. Ez a dolog egyik része. Az érem másik oldala viszont az, hogy ez esetben a görögök erősebbek is voltak ellenfeleiknél. Természetesen ezért győztek.

De nézzük sorjában az eseményeket. 499-ben Milétosz vezetésével a kis-ázsiai ión városállamok fellázadtak a perzsa uralom ellen. A felkelés talán 500-ban kezdődött, sajnos a kronológiája bizonytalan. (Mindenesetre vigasztaló, hogy nemcsak a makedón történelemről tudunk olyan kevés biztosat.) Milétosz türannosza, Arisztagorasz az égei-tengeri hajózás feletti ellenőrzés megszerzése és ezáltal Milétosz hatalmának növelése érdekében kísérletet tett a Peloponnészosz és Kis-Ázsia nyugati partja közötti tengerrészen haránt elnyúló Küklaszok szigetei egyikének, Naxosznak a megszerzésére. Úgy gondolta, hogy a perzsák szívesen segítenek annak a városnak, amelynek korábbi türannosza, Hisztiaiosz megakadályozta a Duna-híd lerombolását Dareiosz szkíta hadjárata idején, megmentve ezáltal a perzsa hadat a biztos pusztulástól. Nos, a perzsa segély valóban nem maradt el. Ám Arisztagorasznak illett volna legalább annyira ismerni a történelmet, hogy tudja: a hódító nagyhatalmak önzetlen segítségére alapozni dőreség. A perzsák ugyanis a mérsékelt számú harcos helyett egy olyan népes sereget küldtek, ráadásul a nagykirály unokaöccsének vezetésével, hogy egyszerre világos lett: ha Naxoszt megszerzik, ez a sziget nem Milétosz, hanem Perzsia birtoka lesz. Így nem kell csodálkoznunk azon, hogy a Naxosz elleni támadás kudarcot vallott, hiszen Arisztagorasz nem Perzsiának szánta a győzelem gyümölcseit. Az incidens következményeként viszont Milétosz kényurában egy lázadás terve fogant meg, tervéhez pedig bátorítást kapott az említett Hisztiaiosztól. Ez utóbbit a bizalmatlan perzsák, a szkíta hadjárat idején tett szolgálatai ellenére, eltávolították Ióniából, s most a királyi udvarban a tanácsadók látszatra befolyásos, ám valójában tétlenségre kárhoztatott csoportját gyarapította.

Amennyiben hihetünk Hérodotosznak – s a történet megint olyan eredeti, hogy miért ne adnánk hitelt neki –, akkor Hisztiaiosz egy kopaszra nyírt rabszolga meztelen fejbőrére írva küldte el lázító üzenetét Arisztagorasznak. A küldönc megvárta, amíg kinőnek a hajtincsei, csak azután ment Milétoszba, ahol aztán az érthetőség kedvéért újfent meghosszabbították a homlokát.

A Milétosz vezette felkelés hamarosan magával sodorta Ióniát, de az anyaországi görögség mérsékelt támogatása miatt a mozgalom nemigen számíthatott sikerre. Pedig Arisztagorasz személyesen próbálta ügye mellé állítani a két legerősebb balkáni poliszt: Spártát és Athént. A spártai király, Kleomenész azonban, bármennyire rokonszenvezett is az iónok ügyével, kissé megdöbbent, amikor azt hallotta, hogy a kis-ázsiai tengerparttól seregének még három hónapnyit kellene masíroznia a perzsa király székvárosáig. Így azután Arisztagorasz dolgavégezetlenül ment Athénba. Ott szívélyesebben fogadták, mivel ekkor már fenyegetett az a veszély, hogy a perzsák az Athénból elűzött Hippiaszt erőszakkal ültetik vissza a város nyakára.

Az athéni népgyűlés előtt Arisztagorasz igyekezett felcsillantani a zsákmány reményét, és keményen becsmérelte a perzsa sereg harcértékét. A népgyűlés meg is szavazta a segítségnyújtást, amihez Hérodotosz csak ennyit fűz hozzá igen szellemesen:


Egy vereség és tanulságai

„...kitűnt, hogy többeket könnyebb tévútra vezetni, mint egyet; mert míg az egy lakedaimóni [spártai] Kleomenészt nem bírta félrevezetni, megtette ezt az athéniakkal, akik harmincezren voltak”.

De Athén csak jelképes segítséget adott az iónoknak. A város felelős vezetőinek többsége joggal aggódott amiatt, hogy fatális módon megromoljék Athén és Perzsia alig tíz esztendeje szerződéssel is megpecsételt viszonya. Végül is így történt, noha az a húsz hajó, amelyet Athén az iónok megsegítésére küldött, nem befolyásolta a lázadók és a perzsák közötti erőviszonyokat.

Spárta és Athén tehát de facto magukra hagyta a függetlenségükért fegyverre kelt kis-ázsiai görögöket. Ez nem különösebben meglepő, ha egy kissé elgondolkodunk a görög hazafiság korabeli fogalmáról. Minthogy a görög városállamok berendezkedését alkotmányos önállóság (autonomia), saját hadsereg által védett politikai szabadság (eleutheria) és önmagát éltetni képes önellátó gazdaság (autarkeia) jellemezte, önazonosságtudatuk igen magas fokon állt, és ezt soha nem voltak hajlandók feloldani valamiféle pánhellén érdek kedvéért. Ha alkalmanként össze is fogtak, azért tették, mert két vagy több városállam saját érdeke valamely ponton csoportérdekké alakult. Tanulságos, mit ír Arisztotelész a városállamról:

,,... a városállam a hasonlóaknak társulása, a lehető legtökéletesebb élet céljából. Minthogy pedig a boldogság a legfőbb jó, ez pedig nem egyéb, mint az erény tevékenysége és bizonyos tökéletes alkalmazása, másfelől pedig ebben részt lehet venni egészen, de lehet kevéssé is, sőt egyáltalában nem: világos, hogy ez az oka, hogy a városállamnak és az alkotmánynak különböző változatai vannak; ti. mindenki másképp és más eszközökkel törekszik a boldogságra, és így lesz azután az életmód és az alkotmány is más és más.”

—(Politika 1328. a.)

Ebből is kitetszik, hogy a görögök legalább elvben elismerték minden városállam (polisz) jogát, hogy sajátos életmódnak és alkotmánynak adjon otthont, s ami a legfontosabb, a számára legüdvösebbnek talált eszközökkel törekedhessék a boldogságra. Kiegyensúlyozott politikai helyzetben, amikor egyetlen görög állam sem tett szert túlzott erőfölényre a többi rovására, ilyen magatartást tanúsítottak. A polisz és nem a pánhellénizmus boldogulása volt tehát a cél, és a hasonlóak (értsd: egyenjogúak) kizárólag ezt óhajtották megvalósítani akkor, amikor városállamban társultak. Ebbe az elképzelésbe semmiféle politikai altruizmus nem fért bele. Ha egy városállam úgy vélte, hogy érdekei, vagy amint Arisztotelész megfogalmazta, boldogsága semlegességet követelt a perzsákkal szemben, vagy éppen behódolást, akkor a polisznak ehhez is kellett tartania magát. Ilyen magatartás jellemezte a poliszokat a görög–perzsa háborúk korában is, és lényegében ezért sem tekintették paradoxonnak, hogy a „görögbarát” I. Alexandrosz, Makedónia királya atyjához, I. Amüntaszhoz hasonlóan behódolt a perzsa hatalom előtt.

Mivel az anyaországi görögség jelentős része úgy gondolta, hogy a perzsák provokálása nem felelne meg érdekeinek, és még Athénban is belpolitikai küzdelmek témája volt ez a probléma, csak idő kérdése volt, hogy a perzsa túlerő mikor gyűri le a szabadságukért és függetlenségükért küzdő ión felkelőket. Ez törvényszerűen be is következett 494–493-ban.

Az ión felkelés, bukása ellenére, plasztikusan bebizonyította a perzsák kis-ázsiai és égei-tengeri uralmának sebezhetőségét. Ezt akarta helyreütni I. Dareiosz azáltal, hogy kísérletet tett a Balkán meghódítására, s ezáltal az Európát és Kis-Ázsiát elválasztó (vagy egybefűző) Égei-tenger mindkét partvonulatának megszerzésére. A balkáni hódítás hídfőállása a már levert Thrákián át a szövetséges Makedónia lett volna. Csakhogy 492-ben a király veje, Mardoniosz vezette hajóhad, amelyet Thrákia irányába küldtek, a Khalkidiké-félsziget előtt az Athósz-hegyfoknál viharba került, s a harcosok java részével együtt elpusztult. I. Dareiosz belátta, hogy a sikerhez gondosabb diplomáciai és katonai előkészítésre van szükség.

Előbb diplomáciai lépésekkel próbálkozott. A görögországi tartományokba követeket küldött, hogy a megadás ősi jeleként földet és vizet követeljen. A követek néhány helyen sikerrel is jártak, de a két legtekintélyesebb poliszban sajátosan nyers fogadtatásban részesültek a perzsák. Spártában kútba, Athénban pedig gödörbe hajították Dareiosz követeit. Athénban ráadásul Themisztoklész javaslatára még a perzsa küldöttség tolmácsát is halálra ítélték, mert a görög–perzsa háborúk későbbi vezére úgy vélte, aki a szabadság feladására célzó óhajokat lefordítja, az már pusztán ezáltal is hazaáruló.

I. Dareiosz előbb Athént akarta megbüntetni. Ez a város sokat tett annak érdekében, hogy ne kerüljön sor a perzsa hatalommal való és kimenetelét tekintve igen bizonytalan összecsapásra. Az ión felkelőket, mint láttuk csak igen mérsékelt támogatásban részesítette. Ráadásul a felkelés élén álló Milétosz lerombolása után Athén kormányzata nem akármilyen gesztussal nyilvánította ki békeakaratát: a drámaíró Phrünikosz tragédiát írt Milétosz bukásáról. Az első előadás után az emberek sírva borultak egymás nyakába az utcán, és hangosan



szidalmazták a barbár perzsákat. Erre nyomban ezer drakhma pénzbírságot róttak ki a szerzőre, a darabot pedig betiltották. Messzebbre is mentek: a thrák dolonkoszok vezérét, a perzsák iránti gyűlöletéről nevezetes és az általa támogatott ión felkelés leverése után szülővárosában menedéket kereső Miltiadészt Athénban perbe fogták. Csakhogy Dareioszt ezek a gesztusok nem hatották meg. Athén behódolását kívánta – esetleg olyan formában, hogy a város visszafogadja Hippiaszt, aki ezután perzsabarát türannoszként uralkodik. Az összecsapást többé nem lehetett elkerülni, s ezt ismerték fel Athénban, amikor Miltiadészt nem csupán felmentették a bíróság előtt, hanem 490-re sztratégosszá, vagyis az állam hadseregét vezető tíz vezér egyikévé választották.

Nem lehet célunk részletesen ismertetni a görög-perzsa háború eseményeit. Makedón és nem pánhellén történetet írunk. Inkább néhány közkeletű és elavult nézettel szeretnénk leszámolni a görög győzelem tényezői kapcsán. Ez azért is célszerű, mert egy olyan nép történelmét taglaljuk részletesebben, amely majd hatalma csúcsán épp a perzsákat győzi le, birodalmukat pedig saját világbirodalmának magvává formálja. A 490–480-as görögországi hadiesemények csakúgy, mint az 5. század utolsó éveiben Xenophón és katonái hadmenetének tanulságai gazdag tapasztalatokkal ruházták fel a lovas makedónokat ahhoz, hogy Nagy Sándor vezérlete alatt világhódítókká váljanak. Nem lehet megfejteni a makedónoknak a 330-as években kivívott katonai sikerei titkát, ha a görög-perzsa háborúkat nem fosztjuk meg a misztikus máztól.

Tehát 490 kora nyarán a délkelet-kisázsiai Kilikia tartomány kikötőiből föníciai, ión és aiol gályák hátán megindult Athén felé a perzsák expedíciós hadserege. Hérodotosz 600 egységre becsülte a támadó hajóhadat, de ez alighanem túlzás. Hiszen tíz évvel később Xerxész alig több hajót használt fel a görögökkel szembeni tényleges csatározásokban, márpedig ő az egész Balkánra kiterjedő kombinált szárazföldi-tengeri hadjáratot indított. A hajóhad egységeinek száma tehát csekélyebb lehetett a hérodotoszi adatnál. De vajon mekkora sereget szállíthatott a perzsa hajóhad?

Az 5. században a hajókon szállított seregek létszáma nem lehetett félelmetes. Ezt tükrözi Thuküdidész véleménye, aki a Tróját hajdanán ostromolni induló görög had létszámát nem becsülte magasra, ezt pedig így indokolta:

„Ez azonban nem annyira a lakosság csekély száma, hanem inkább az anyagi eszközök szűkössége miatt volt így. Az élelmezési nehézségek miatt vittek ugyanis magukkal kisebb sereget, csupán akkorát, amely – úgy remélhették – ott helyben, hadakozás közben el tudja magát tartani.”

—(I. 11.)

Hasonló lehetett a helyzet Nagy Sándor korában is. Vegyük csak figyelembe, hogy a Perzsia meghódítására hajóra szállt makedón sereg körülbelül 37 000 embert számlált. Bizonyos, hogy az Attika irányába evező perzsa flotta ennél is kevesebb harcost vitt magával. Ezt még az a hérodotoszi közlés is valószínűvé teszi, hogy a hajók jelentős része csakis lovakat szállított. Így hihető mai kutatók becslése, amely szerint 25–30 000 perzsa katona indulhatott el Athén meghódítására.

Mivel ez a had sorra elfoglalta a Küklaszok szigeteit, majd feldúlta Euboia legvirágzóbb városai közül Karüsztoszt és Eretriát, nyilván vesztett is néhány ezer embert, de helyőrségként is hátra kellett hagynia csapatokat. Ezt nem ellensúlyozta a leigázott görögök egy részének kényszerű besorozása a perzsa seregbe, hiszen rájuk, mint a Kis-Ázsiából kiválogatott perzsa elitcsapatok tagjaival egyenértékű harcosokra, nem számíthattak. Azt a perzsa haderőt, amely végül Attikában kikötött, talán 20 000 főre tehetjük.

A perzsák a széles marathóni síkságon szálltak partra, hogy lovasságuk erejét érvényesítsék. Mert milyen is volt a perzsa sereg taktikája? Fonott pajzs és pikkelyes mellvért védte a harcosok zömét az ellenség dárdáitól, de ez a védőfelszerelés általában könnyű volt, hogy ne akadályozza a katonák gyors mozgását. A sereg legütőképesebb részét a lovas íjászok alkották, de íjász volt a gyalogosok többsége is. Az íjászatban képzett lovasok és gyalogosok szívesebben harcoltak távolabbról. A legváratlanabb pillanatban lecsapni az ellenségre, majd a közelharc kibontakozása előtt elszakadni tőle – ez volt a csata közben többször megismételt manőver, amellyel az ellenséget megfélemlítették, majd demoralizálták. Ehhez a taktikához illett a Vrana és Oinoé folyók között lustán elnyúló síkság, amelynek északkeleti része közelében forrásoknál itathatták lovaikat a hódítók. Ezenkívül Euboia szigetéről Attika keleti vidékére lehetett a legkönnyebben átszállítani a lovakat és gondoskodni a takarmány utánszállításáról. Az a mód tehát, ahogy a perzsa sereg éppen Marathónt és a lovassági harc szempontjából legkedvezőbb részét szemelte ki harcállásként, arra utal, hogy lovasságuknak döntő szerepet szántak az athéni hopliták legyőzésében. Ezzel az athéniak is tisztában voltak, bizonyára ezért ábrázolták Datiszt, a perzsa lovasság parancsnokát azon a freskón, amely a városban álló Sztoa Poikilé (Festett Csarnok) falát díszítette, és amely a marathóni csata jeleneteit örökítette meg. A bökkenő csak az, hogy a perzsa lovasság



mégsem vett részt a végső összecsapásban.

A perzsák tehát feltehetően húszezren, az athéniak tízezren voltak, hozzájuk csatlakozott még ezer Plataiai-beli gyalogos. Az athéniak oldalán küzdő haderőt kizárólag nehéz fegyverzetű gyalogosok, úgynevezett hopliták alkották, akik bronzból kovácsolt, orr- és arcvédővel ellátott sisakot viseltek, testüket mellvért és lábszárpáncélzat védte, karjukat és kezüket bőrkötés óvta, és kör alakú, nehéz bronzpajzsot tartottak a testük előtt. Támadófegyverük egy rövid, egyenes vaskard és egy körülbelül három méter hosszú vashegyű lándzsa volt. A hopliták 8-16 sor mélységű és olykor másfél-két kilométerre is elnyúló tégla alakú csatarendben, phalanxban (falanx) álltak fel, megfelelő távolságban egymás mellett és mögött. A lándzsákat az első sor előre szegezte, a közvetlenül mögötte lévő sorok harcosai pedig az előttük állók válla fölött nyújtották előre fegyvereiket. Ily módon a meginduló phalanx olyan lehetett, mint valami mozgó lándzsaerdő, amely felnyársalja a vele szembekerülőt, és letiporja a közelharcban járatlan ellenfelet, ha az nem tud idejében elmenekülni. A phalanx harcosainak a kollektív, a városállamot alkotó hasonlóak közösségéhez illő harcmodor adott biztonságot. Mindenki bal karjára felfűzött pajzsával védte a mellette küzdő jobb oldalát. A katonák valóban egymásért, de ugyanakkor az egész közösségért is harcoltak. Természetesen a jobb szélen küzdők már nem kaptak védelmet senkitől, ezért ide a legkiválóbb, legjobban felszerelt hoplitákat állították. A phalanx jobb szélén harcolni megtiszteltetésnek számított.

De hát mi történt Marathónnál? Miután a görögök elfogadták Miltiadész javaslatát, hogy ott a síkságon szálljanak szembe a perzsákkal, az ezzel egyetértő sztratégoszok átadták neki parancsnoki hatalmukat. Majd az egyik nap hajnalán néhány kis-ázsiai görög az athéniak táborához lopódzott, és elárulta nekik, hogy a perzsa lovasok nincsenek az állásaikban. Miltiadész erre még a sötétség leple alatt csatarendbe állította harcosait. Mivel a perzsa arcvonal hossza 1600 méter volt, nehogy bekeríthessék a seregét, a hadvezér úgy rendelkezett, hogy a centrumot ritkítsák meg, és ezzel a középen elvékonyodó phalanxszal hasonló távolságra húzzák szét a csatarendet. Mikor ez megtörtént, és a felkelő nap első sugarai fénybe vonták a harcmezőt, a görögök váratlan rohammal rajtaütöttek a perzsákon. A meglepett perzsa gyalogság, amely ráadásul nem szokott a közelharchoz és nem is volt olyan jó pajzsa-vértje, mint a görögöknek, már eleve hátrányos helyzetben vette föl a küzdelmet. Sikert csak a meggyengített görög centrumban értek el az ázsiaiak, azt is átmenetileg – itt Ariszteidész és Themisztoklész irányították törzsük bátran ellenálló harcosait –, de a két szárnyon hamarosan a hellének kerültek döntő fölénybe. Mindennek eredményeként a perzsa sereg súlyos vereséget szenvedett.

Hérodotosz, aki szemtanúk elbeszélései alapján számol be a csata lefolyásáról, mindvégig gyalogos ütközetről ír. Azt is közli, hogy az összecsapás előtti viták során több athéni sztratégosz javasolta: várják még a spártai harcosokat.

Miltiadész úgy tartotta, hogy a marathóni csatát a spártaiak nélkül is meg lehet nyerni. Erről még a hadügyért felelős arkhón polemarkhoszt is meggyőzte. Ez a körülmény már eleve ellentmond az elsöprő perzsa túlerő legendájának. Ha pedig – amint Hérodotosz írja – a marathóni ütközetben csak gyalogosok küzdöttek, akkor végül arra a következtetésre is juthatunk, hogy a tényleges összecsapásban a görögök voltak többen. Mivel pedig esetleg többen is voltak, jobban is fel voltak szerelve a közelharcra, törvényszerűen győzniük kellett. De hol volt a perzsa lovasság?

Már utaltunk rá, hogy a perzsák mind a csatateret, mind az állások helyét úgy választották ki, hogy lovasságuk erejét érvényesíthessék. Azt is tudjuk, hogy nap közben a lovasság helyezkedett el legelöl, míg éjszaka, amikor a lovakat a forrásokhoz vitték itatni, a gyalogság húzódott előre. A lovasság létszáma talán elérte a gyalogosokét, amikor tehát az előbbiek eltávoztak az állásokból, akkor a perzsa gyalogságnak meglehetősen vékony vonalban kellett széthúzódnia ahhoz, hogy az arcvonal 1600 méteres hossza megmaradjon. Világos, hogy ezután a szárnyakon megerősített görög gyalogság bekeríthette őket. Lehetséges, hogy minden így is történt. Született olyan elképzelés, hogy a késő nyári vagy kora őszi időjárásban (ez attól függ, hogy a csata időpontját augusztus vagy szeptember közepére tesszük) a források vízhozama megcsappant, ezért a perzsák hajnalig sem végeztek lovaik itatásával. Amikor Miltiadész megtudta, hogy az ellenség gyalogsága egyedül maradt, egy lendülettel lerohanta. Hérodotosz valóban hangsúlyozza, hogy a phalanx szokatlan módon rohammal támadott a megszokott lassú előrenyomulás helyett. Mások szerint a perzsák, miután a görögök napokon át nem támadtak, megunták a várakozást, és megkezdték seregük behajózását abból a célból, hogy Attika megkerülésével partra szálljanak Athén közelében, a phaléroni kikötőnél, majd a görög főerők távollétében elfoglalják a várost. Eszerint először a lovakat vezették a hajókra. Amikor a görögök megtudták, hogy a perzsa lovasságtól már nem kell tartaniuk, azonnal támadtak, és legyőzték a magára maradt ellenséges gyalogságot. Ismét mások úgy próbálják rekonstruálni a történteket, hogy feltételezik: a perzsa lovasság új taktikai megfontolásból éjszaka is az első vonalban maradt ahelyett, hogy a szokásos itatás végett eltávozott volna, és a gyalogságot engedte volna előre. A lovasok tehát az éjszakát a földön, lovaik mellett heverve töltötték. Amikor erről értesült, Miltiadész rögtön hadrendbe állította seregét, és mielőtt a lovasság lóra szállhatott és egységekbe szerveződhetett volna,



rohammal rájuk támadt. A gyalogos harcmodorhoz nem szokott perzsa lovasság összekeveredett a felfejlődő perzsa gyalogsággal, majd hamarosan megfutamodott a harcmezőről. Ezen értelmezés szerint tehát a kis-ázsiai görögök híradása, amely szerint a perzsa lovasság elhagyta állásait, azt jelentette, hogy az ellenséges had legütőképesebb része nem a megszokott helyen várja a csata kezdetét.

A marathóni ütközet lefolyásával kapcsolatban tehát igen sok a bizonytalanság. A perzsa lovasság távolmaradása vagy részleges részvétele azonban még akkor is tény, ha ennek okát csak találgatni tudjuk. Az események alakulásának eredményeként viszont a perzsák, bár elveszítették a csatát, nem veszítették el hadseregüket. Ezt bizonyítja az a manőver, amelynek végrehajtására még mindig láttak esélyt.

A köztudatban ma is él a legendás történet, amely szerint a marathóni győzelem hírét egy ifjú futár vitte meg az athéniaknak, akik a jó hírért már csupán az erőkifejtéstől holtan összerogyó hazafi holttestének tudtak forró köszönetet rebegni. Az állítólagos „marathóni futás” célja az lett volna, hogy a város lakóit figyelmeztessék: ha a csatát vesztő perzsák hajóikon megközelítik Phaléront, sőt netán partra is szállnak, nehogy megadják magukat, hiszen a görögök győztek. A nemes anekdota persze egy dologra jó: az ókori köztudatban is benne élt a felismerés, hogy a perzsák fő erői nem szenvedtek olyan veszteséget Marathónnál, amely lehetetlenné tett volna egy Athén elleni támadást. Ezt azonban az athéni sereg vezetői is felismerték. Mint Hérodotosz írja, Miltiadész parancsára egy kisebb osztag Marathónnál maradt a zsákmány őrzése és a halottak eltemetése végett, a had többi része pedig erőltetett menetben a Phaléront Athénnal összekötő úthoz vonult, hogy a csatából elmenekült, illetve abban részt sem vett perzsák Athén elleni támadását kivédje. Amikor a perzsák hajóikról észrevették az újabb harcra készülődő görög sereget, lemondtak a partraszállás tervéről, és visszahajóztak Ázsiába. Tehát a marthóni futásra nem volt szükség, hiszen az athéniak egész seregükkel szaladtak Marathóntól Phaléronig; a perzsa főerők Marathón után is viszonylagos épségben maradtak, hiszen a csatában egy részük nem harcolt, tehát még próbálkozhattak egy Athén elleni támadással; ha márpedig mindez így volt, akkor Marathónnál valószínűleg a görög túlerő győzött a gyengébben felszerelt perzsa kisebbség ellen!

Ezek után ugorjunk előre gondolatban tíz évet. Időszámításunk előtt 480-ban vagyunk, abban az esztendőben, amely két kiemelkedő jelentőségű ütközete, a thermopülai és a szalamiszi csata révén lett művelődésünk közkincsévé. Ekkor történt, hogy I. Dareiosz fia, Xerxész, aki 486-tól fogva uralkodott a hatalmas Perzsa Birodalmon, szinte minden erejét mozgósította a balkáni görögök elleni szárazföldi és tengeri hadjáratra. Hérodotosz szerint annak az irdatlan tömegnek a létszáma, amely a barbár zsarnok intésére Európára vetette magát, meghaladta az ötmilliót. Ebből az óriási számból a történetíró felsorolása alapján 1 700 000 volt a reguláris gyalogosok mennyisége, akikhez később háromszázezer perzsabarát görög és thrák, valamint makedón csatlakozott. Mindezekhez Hérodotosz hozzászámít 80 000 lovast és 20 000 harci szekerest meg tevést. Ezeket a számadatokat a kutatók nem fogadják el. Egyesek úgy vélték, hogy Hérodotosz nem ismerte a perzsa had parancsnoki állományában szereplő főtisztek hatáskörét, és ott, ahol ő müriarkhoszról, vagyis 10 000 ember parancsnokáról beszél, valójában khiliarkhosz, vagyis ezer embert vezénylő tiszt működött. Ezáltal sokkal hihetőbb létszámhoz jutunk el, hiszen ha a történetíró adatait tízzel osztjuk, akkor 210 000 ellenséges harcos marad. Ez persze még mindig a leghatalmasabb hadigépezet, amely valaha is fenyegette a görögöket, ráadásul még ott volt a perzsa flotta, valamint a népes segédcsapatok.

Sir Frederic Maurice angol tábornok is nagyjából a 210 000-es létszámhoz jut közel azon az alapon, hogy a perzsák hadtáplehetőségeit vizsgálja. Ő bejárta a perzsa had egykori útvonalát Kis-Ázsiából Európába, és mindenekelőtt az ivóvíz kérdését vizsgálta. A katonai logisztika, vagyis az utánpótlás, hadseregellátás körülményeit, lehetőségeit tanulmányozó tudomány módszereinek felhasználásával azt a következtetést vonta le, hogy a perzsa szárazföldi sereg összlétszáma 210 000 körüli lehetett, és ennek mintegy a kétharmada, talán 150 000 harcos volt reguláris katona. Az igás állatok és harci mének számát 75 000-re becsülte. Ennél kisebb számadatot feltételez Razin szovjet hadtörténész. Ő azt az adatot veszi számítása alapjául, hogy a perzsa szárazföldi erők hét nap alatt keltek át a Hellészpontoszon vert hajóhídon. Ez az idő – a híd áteresztőképességét figyelembe véve – szerinte nagyjából 100 000 gyalogos, 20 000 lovas és 15 000 harci szekér átvonulásához volt elegendő.

Ezek persze ismét csak hipotézisek, de ennek a fejtegetésnek is megvan az értelme. Hérodotosznál későbbi görög történetírók ugyancsak milliós perzsa seregről írnak ott, ahol már a több százezres létszám is túlzás. Ilyen „milliós” perzsa hadat állítanak szembe Gaugamélánál is Nagy Sándor harcosaival, s az utókor azután váltig csodálkozhat, hogyan győzhettek mégis a makedónok. Egy magyar történelemtanár a közelmúltig rendelkezésére álló tankönyvek szellemében már majdnem rávágná, hogy „mert a hazájukat védték”, de azután rádöbben, hogy jelen esetben a perzsák védték az országukat. Itt bizony még a szokásos sablon sem segít. Egyedül a modern létszámelemzési kísérletek deríthetnek némi fényt a misztikus homályra, s az előbbiekben épp ilyen kísérletre adtunk példát.



A túlerőben lévő perzsa szárazföldi sereg természetes módon elsöpörte Thermopülainál a spártai Leónidasz vezette görög harcosokat – a romantikus történetírás kedvelőinek legnagyobb bánatára. Mint köztudomású, ezután Közép-Görögország perzsa megszállás alá került, és csak a 479-ben, Plataiainál vívott ütközet után szabadult fel. Ezt a csatát ugyanis a görögők nyerték, ám ott, ahogy azt E. Ufer is megállapítja: „...a perzsák ereje nem volt sokkal számottevőbb a görögökénél.”1

Ha ezek után már nem csodálkozunk annyira a görögök szárazföldi győzelmein, akkor ideje túltennünk magunkat azon az irracionális értékelésen is, amely szerint a görögök hazafiságtól fűtött evezősei Szalamisznál hatalmas perzsa túlerőt zúztak szét. Szalamisznál ugyanis 450-500 gályával jelent meg a perzsa hajóhad a csaknem 400 hadihajót számláló egyesített görög flotta legyőzésére. A görögök tengeri erejének magvát a háborús célokra épített athéni háromevezősoros hajók alkották – hála Themisztoklész előrelátó politikájának. Ezzel szemben a perzsa flotta legerősebb egységeit a kis-ázsiai görögök és a föníciaiak adták. Ezek hajói zömmel mély merülésű, tágas raktárterű, kereskedelmi célokra készült tengeri járművek voltak, melyeket sebtiben tettek alkalmassá hadi szolgálatra. Az ütközetben a fürgébben manőverező anyaországi görög hajók számottevő harcértékbeli fölényben voltak a perzsa szolgálatban álló nehézkes gályákkal szemben. A perzsák számbeli túlsúlya jelentéktelen volt, ráadásul az alaptalanul elbizakodott Xerxész a biztos siker reményében egy kisebb flottaegységét nem is vetette az ütközetbe. Ezt Megara elé küldte, hogy a majdan arra menekülő görög hajókat fogja el. Nem volt kit elfogniuk. A szűk szalamiszi szorosban az alig kisebb, viszont a harcra sokkal alkalmasabb görög hajóhad aránylag könnyű és teljesen tőrvényszerű győzelmet aratott.

De hát miként lehetséges az, hogy a perzsák nem tudtak Szalamisznál lényegesen több hajót harcba vetni, mint a görögök? Hérodotosz azt írja, hogy a perzsáknak eredetileg 1327 gályájuk volt. Valószínűleg szemtanúktól szerzett értesülései alapján viszont azzal is tisztában volt, hogy Szalamisznál a két szemben álló hajóhad létszáma nem tért el lényegesen egymástól. Hová tűnt akkor a perzsa tengeri fölény? Erre a történetíró sem ad hihető magyarázatot. Az első tengeri összecsapás a perzsák és a görögök között a thermopülai csatával egy időben, az Artemiszion hegyfoknál zajlott le, Euboia szigetének északi partja közelében. Itt gyülekezett a görög hajóhad, itt is csapott össze az onnan nem messze, Aphetainál horgonyt vetett perzsa flottával. A napokon át dúló küzdelem során a mindössze 271 görög hajó olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy visszavonulásra kényszerült. Szalamiszhoz vonult vissza, ahol a már említett létszámra egészítették ki. Artemiszionnál tehát, ahol a perzsák tényleg óriási fölényben voltak, nem is győztek a görögök.

Viszont már Artemiszionnál sem volt a perzsáknak 1327 hajójuk. Ezt Hérodotosz is tudja, de mivel maga sem érti pontosan, miért alakultak így az események, gondolkodni kezd. Útközben bizonyára történt valami. Görög támadásra nem került sor, arról hallott volna, tehát csakis egy hatalmas vihar szórhatta szét a perzsákat csakúgy, mint tizenkét évvel előbb Athósznál. A történetírás atyja kreál hát egy iszonyú tengeri vihart, és 400 perzsa gályának utal ki örök nyugvóhelyet a tenger fenekén. Most már csak kilencszáz-valahány gályával kell számolnia, de hát még ez is túlságosan sok. Nos, ha már egyszer annyira viharos az a görögbarát időjárás, akkor egy vihar nem vihar. Nagyvonalú írói gesztussal még kétszáz viharvert hajót küld a hullámsírba, s mivel időközben azért a görögök sem tétlenkedtek, a valóságos és elképzelt események, vagyis a kitalált viharok és a valóban a hellének által okozott veszteségek összeolvasztásával kellőképp csökkenti a perzsa flotta létszámát. Ezt kell egyébként tennie, hiszen afelől bizonyos: az innen Szalamiszhoz hajózó perzsa flotta alig múlta felül az ott reá váró görög hajóhadat. Ezt ki is fejti, amikor a második, általa kreált vihar után így ír:

„Mindez istennek a műve volt, hogy a perzsa hajóhad ne legyen sokkal nagyobb a görögnél, s a különbség kiegyenlítődjék”

—(VIII. 13.)

Pedig Hérodotosznak nem is kellett volna ilyen fordulatokkal színesítenie históriáját. Elegendő lett volna arra gondolnia, hogy Xerxész seregét a Hellészpontoszon egy olyan hídon vezették át Európába, amelynek deszkáit 674 hajóra fektették. Ha ezt a 674 gályát levonjuk az 1327-es összlétszámból, akkor marad, mint azt P. Green is feltételezi, 653 egység. Ez a 653 hajóból álló flotta száz járművet veszíthetett az artemiszioni győzelem kivívása során, s talán a nagy viharok kitalálásához alapot adó kisebb viharok is elpusztíthattak vagy legalábbis harcképtelenné tehettek ugyanennyit, akár a csata előtt, akár közben. A lényeghez mindenesetre eljutottunk: Szalamisz nem a hatalmas perzsa számbeli fölény jegyében adta a győzelem koszorúját a bátor helléneknek. A bátor és dicső helléneknek, akiket persze nem kell kevésbé csodálnunk csak azért, mert győzelmeik racionálisan magyarázhatóak. Igaz ügyért elszántan harcoltak Hellén utódai, méltán adva szép példát hazaszeretetből az utókornak. Ennek természetesen ők maguk is tudatában voltak. A csata egyik résztvevője, a drámaíró Aiszkhülosz még a propagandisztikus túlzástól sem riad vissza, csakhogy növelje honfitársai és saját dicsőségét. Perzsák című tragédiájában alaposan túlozza a perzsa, illetve csökkenti a görög hajók számát, hadd legyen még

11 J. Kromayer – G. Veith: Antike Schlachtfelder, 1924-1931, Berlin, IV. 124. old.



fényesebb a siker. Mivel ő is tudja azt, amit Hérodotosz, vagyis hogy Kis-Ázsiában eredetileg 1207 gálya gyűlt a perzsa flottába (ehhez később a thrákok és a szigetlakó görögök még 120-at adtak) ezt a számot szerepelteti a Szalamisznál harcoló hajóhadra nézve, ugyanakkor majdnem százzal kevesebb görög hajóról ír, mint amennyi a valóságban jelen volt. E hamis adatokat annak a hírnöknek a szájába adja, aki Atosszának, Xerxész anyjának viszi meg a gyászhírt:

„Ha számot nézünk, úgy a mi hajóhadunk

győzelme biztos, hisz a hellének hada

harmincszor tíz hajót alig számlálhatott,

és tíz kiválasztott hajót ezen felül.

Xerxész ezer gályát vezényelt, azt tudom,

s különleges, gyorsjáratú naszádja volt

kétszáz meg hét. Ez az igazság. Azt hiszed,

hogy szám szerint maradt alul hajóhadunk?

A sereget egy égi lény rontotta meg,

nem egyenlő sorssal nyomtatva serpenyőnk.

Megóvták Pallasz városát az istenek!”

(337–347 sor2)

Ha ilyen létszámviszonyok mellett győztek volna a görögök, azt valóban természetfeletti lények közreműködésének kellene tulajdonítanunk. Ilyen lények azonban ritkán alakítják a történelmet. Felejtsük el tehát a túlerő ellen győző maroknyi hazafi legendáját! De azért tekintsük továbbra is példaképeinknek a szabadságukat védő görög patriótákat! És az, hogy reális körülmények között érték el győzelmeiket, ne csökkentse se csodálatunkat, se lelkesedésünket. Csak a valóságos példákat lehet követni.

22 Jánosy István fordítása.


11. fejezet - Mi történt volna, ha a perzsák győznek?A balkáni görögök Szalamisznál és Plataiainál aratott győzelmei után Európa megszabadult a perzsa fenyegetéstől. A harcok színtere Kis-Ázsiába, majd a Földközi-tenger délkeleti medencéjének partjai közelébe tevődött át, és a rendre bekövetkező görög sikerek következtében 449–448-ban ellobbant a háború lángja. Ez a végkifejlet természetesen döntően meghatározta az Égeikum népeinek további történetét. De mi történt volna, ha 490 és 479 között a perzsák megnyerték volna európai háborúikat?

A történészek nemigen beszélnek arról, hogy mi lett volna, ha ez vagy amaz megtörtént volna. Most mégis egy ilyen „mi lett volna, ha” társasjátékra invitáljuk az olvasót. Ugyanis éppen ez a különben szokatlan kérdésfeltevés meglehetősen gyakori a görög-perzsa háborúkkal foglalkozó történészek körében. Az apropót pedig a be nem következett fejlemények végiggondolásához az adja, hogy 1984-ben Göttingenben megjelent egy igen érdekes könyv. Szerzője, Alexander Demandt az Ungeschehene Geschichte, magyarul: A meg nem történt történelem címet adta neki. Esszészerű feldolgozásban ismertet fontos világtörténelmi jelentőségű eseményeket, majd ütközteti az egyes nézeteket arról, hogy mi történt volna, ha azok másként következtek volna be. A görög-perzsa háborúkban aratott esetleges perzsa győzelem következményeitől az 1944. július 20-án Hitler ellen megkísérelt merénylet sikere esetén bekövetkezhető fordulatig sok érdekes sarkpontját vizsgálja történelmünknek, és jut el érdekes következtetésekhez. A továbbiakban azt kísérjük figyelemmel, hogy könyve szerint milyen válaszok adódnak az esetleges perzsa győzelem következményeire vonatkozó kérdésekre.

A szerző először is helyesen megállapítja, hogy amennyiben a perzsák a marathóni csatát megnyerték volna, úgy a táborukban tanácsadói minőségben tartózkodó Hippiaszt, Athén egykori türannoszát juttatták volna ismét hatalomra. Ezzel az intézkedéssel összhangban Hellasz egészen a Peloponnészoszt Közép-Görögországtól elválasztó földszorosig, az Iszthmoszig vagy esetleg még tovább, a perzsabarát politikát folytató Argoszig a perzsa Akhaimenida birodalom szatrapiájává vált volna. De mi következett volna ezután?

Három változatban képzeli el Demandt a további fejleményeket. Az első változat szerint egy vagy két generációval később Spárta vezetésével egy nagy perzsaellenes felkelés robbant volna ki Hellaszban, ez győzött volna, és ezután a történelem hasonlóképpen alakult volna, mint ahogy az a valóságban is lezajlott. Tekintve, hogy a Perzsa Birodalom peremvidékeit állandóan ilyen lázadások lángja égette, ez igen valószínű fejlemény. Demandt nem tekinti Spártát olyan államnak, amely „csak hősi gesztusokra volt képes, de csődöt mondott akkor, amikor nagyvonalú politikáról és a görögség egyetemes érdekeiről volt szó”. 1 És mivel ilyen értékítélete van a Peloponnészosz legerősebb államalakulatáról, jogosan tekinti azt egy perzsaellenes lázadás potenciális vezetőjének.

A második változat kialakításánál Demandt Eduard Meyer, Max Weber és Hermann Bengtson véleményéből indul ki, s ezekre támaszkodva azt írja, hogy egy perzsa győzelem esetén a nyugati világ szabad és racionális kultúrfejlődése csirájában lett volna elfojtva. Természetesen ez a második, majd az ezt követő harmadik változat nem számol egy sikeres perzsaellenes görög felkelés lehetőségével. Nos, mi lett volna ezután? A válasz: „Nem lett volna klasszikus kor, sem demokrácia, sem hellenisztikus világkultúra – és így sem reneszánsz, sem humanizmus, sem modern világ. Ehelyett a perzsák a görögök misztériumaiban és orákulumaiban meglévő rétegeket egy vallásos-theokratikus kultúrává fejlesztették volna. Róma nem játszotta volna közvetítőszerepét, a görög szellemet nem terjeszthette volna tovább az európai népek között. A Nyugat a despotikus-misztikus Kelet puszta kinövésévé vált volna.”2

Ezzel az igencsak borús látomással szemben létezik egy harmadik lehetőség a perzsa győzelem utáni fejleményeket illetően. E harmadik lehetőség kidolgozása azonban feltételezi a görög-perzsa háborúknak egy, az eddigiektől eltérő értékelését. E másfajta értékelés nyomai már az ókorban megvoltak. Platón a Gorgiasz című dialógusában meglehetősen gunyorosan nyilatkozik a görög-perzsa háborúk hellén hérószairól:

„Azokat a férfiakat dicséred, akik mindent feltálaltak az athéniaknak, amit csak kívántak, s torkig jóllakatták őket. Mondják, hogy naggyá tették a várost; de nem veszik észre, hogy ez a növekedés csak puffadás; mert e régibb politikusok józan mérték és igazságosság nélkül csak

11 Szabó Árpád: Periklész kora, 1977, Budapest, 56. old.

22 Demandt: id. mű, 59. old.


Mi történt volna, ha a perzsák győznek?

kikötőkkel, hajógyárakkal, falakkal, vámokkal és más ilyen haszontalanságokkal töltötték meg a várost. S ha majd bekövetkezik a gyöngülés rohama: az éppen kéznél levő tanácsadókat fogják okolni; a bajok valódi szerzőit pedig, Themisztoklészt, Kimónt, Periklészt dicsérni.”

—(Gorgiasz 519. a.3)

Demandt jól látja, hogy Platón szerint a perzsák feletti győzelem következtében Athén túlságosan hatalomvágyóvá, morálisan romlottá vált. Ezt a gondolatot továbbfűzve Nietzschét idézi, aki szerint a perzsák legyőzése valójában nemzeti szerencsétlenség (nationales Unglück) volt, mivel minden rosszra való hajlamot felszínre hozott: Athénban uralkodóvá lett a centralizmus, a hatalomvágy, a tömegek uralma. Ezenkívül Nietzsche párhuzamot vont a 490–480-as és az i. sz. 1870–1871-es események között, és megállapította, hogy mindkettő során egy dualizmus alakult ki: a felemelkedő hatalom ellentéte dominált ezután az addig hegemón helyzetben lévő szomszéddal szemben, Athéné Spárta, illetve Németországé Franciaország ellenében. Így a perzsák feletti győzelem következményei között nemcsak a klasszikus kor felvirágzását, hanem a görögségen belül bekövetkező véres háborúkat (mint például a 431-től 404-ig az Athén vezette déloszi és a Spárta által irányított peloponnészoszi szövetség háborúja) és a folyamatosan domináló belső ellentéteket is meg kell nevezni.

A nietzschei szemlélet szerint tehát nem is volt olyan túlságosan jó, hogy a felemelkedő Athén önfeláldozó harcával oroszlánrészt vállalt a perzsák legyőzésében, mert ezzel egyúttal saját bukását is előkészítette. De ha az események ilyetén történt alakulása nem volt annyira kedvező a görög ügyre nézve, mint gondolnánk, akkor – ez Demandt gondolatmenete – talán a perzsa győzelem sem lett volna olyan cudar végzetű, mint ahogy Ed Meyer és mások képzelték.

Nem bizony. Például J. Beloch szerint, ha a perzsák elfoglalták volna a Balkánt, akkor sem pusztult volna el a hellén kultúra, mivel az akkor még mindig főleg a perzsa uralom alatt álló Ióniában, vagyis Kis-Ázsia nyugati tengerparti görög városaiban virágzott. Demandt pedig így csatlakozik Beloch nézetéhez: „Elképzelhető, hogy a perzsák a gondolatszabadságot éppúgy megkímélték volna, mint annak előtte Kis-Ázsia görög városaiban. Maguk a demokratikus városalkotmányok is lehetségesek voltak. Ezt mutatja Epheszosz példája Hérakleitosz korában, ezt erősíti meg a türannoszok elűzése Mardoniosz által. Talán a Parthenón újjáépítése a nagykirály költségén valósult volna meg, mint ahogyan a jeruzsálemi templom is 458-ban perzsa pénzen épült fel ismét. Egy olyan toleráns és fejlődést pártoló világbirodalomban, mint az Akhaimenda állam, a görögök az összes polgárvért megtakaríthatták volna, amelyet a perzsa háborúk után kiontottak. A már korábban a perzsa udvarban meglévő erős görög befolyás szabadon kibontakozhatott volna, a görög racionalitás és a keleti vallásosság közötti kölcsönös áthatás a Nagy Sándor-i korszak görcsei nélkül bekövetkezett volna, a hellénizmus pedig 150 ével korábban kezdődött volna el.”4

Talán nem volt érdektelen az esetleges perzsa győzelem elképzelt következményeinek végiggondolása. A sokféle vélemény arra mutat, hogy koránt sincs egység a történészek körében a görög-perzsa háborúk megítélése és az abban részt vevő egyes görög államok szerepe tekintetében. Ennyi elég is erről a témáról. A „mi lett volna, ha…” kérdését nem vetjük fel többé ebben a könyvben. Sokkal érdekesebb számunkra az, ami a valóságban végbement. A hellénizmus ugyanis nem kezdődött el 150 évvel korábban. Az bizony csak Nagy Sándorral vette kezdetét. A mi célunk pedig az, hogy addig nyomon kísérjük a lovas makedónok históriáját.

33 Péterfy Jenő fordítása.

44 Id. mű, 60. old.


12. fejezet - I. Alexandrosz, a „hellének barátja”Az európai Görögország ellen indított perzsa támadást Makedónia sem 492-ben, sem két esztendővel később nem sínylette meg. A perzsa seregek egyik esetben sem jutottak el az ország területére, ezért a szövetségesi viszonyból eredő olyan terhek, mint például a felvonuló had élelmezése, nem sújtották a makedón államháztartást. Valamikor a 492-es támadás előtt I. Amüntasz meghalt, és őt már említett fia, I. Alexandrosz követte a trónon. Úgy tetszik, hogy az új makedón király – atyjához hasonlóan – sikeresen aknázta ki a perzsa szövetség előnyeit, hogy országa területét megnövelje. Ebben kezére játszott az a körülmény, hogy sógora, Bubarész ekkor fontos tisztséget töltött be a perzsák által létrehozott európai szatrapiában. Bubarész, mint Amüntasz halála kapcsán már írtuk, Justinus történetíró szerint az ión felkelés kirobbanásakor visszatért Kis-Ázsiába, de azután ismét európai megbízatást kaphatott. Ebben nyilván szerepet játszott a makedón királyi családhoz fűződő rokoni kapcsolata, amely – tekintettel Xerxész készülő görögországi hadjáratára – sokat nyomott a latba. Elvégre Xerxész 480-ra egy minden addiginál hatalmasabb haderőt mozgósított, felvonulási útvonalának biztosítása végett pedig szüksége volt egy jóakaratú és erős Makedóniára. Ezért történhetett, hogy valamikor 486 és 480 között megengedte a perzsa politikai igényekhez jól alkalmazkodó I. Alexandrosznak, hogy – Justinust idézve – „uralkodjék az Olümposz és a Haimosz hegységek közötti egész területen”. Mivel ma általában a Bulgáriában, a Duna és Plovdiv között kelet-nyugati irányban elnyúló Balkán (Sztara Planina) hegységet azonosítják az ókori Haimosszal, a Justinus-féle tudósítás szerint Makedónia hatalmas északi irányú terjeszkedését gyaníthatjuk.

Az északi irányú terjeszkedés történelmi tény, arányai azonban mérsékeltebbek voltak, ugyanis korabeli földrajzi fogalmak szerint a Haimoszon mást értettek. Ezt világosan felismerhetjük Sztrabónnál is, aki ezt írja:

„Ha Hérakleiától észak felé haladunk, ott van a hegyszoros, amelyen keresztül a Sztrümón folyik; jobb felől hagyva a folyót, bal felől van Paiónia és a Dobérosz környéke és a Rhodopé, és a Haimosz hegy, jobb felől pedig a Haimosz körüli vidék.”

—(VII. frg. 36.1)

Mármost Dobérosz a Sztrumica medencéjében volt, a Rhodopét e sztrabóni leírásban a Plaèkovica hegységgel tekintik azonosnak, ezért az itt említett Haimosz az Oszogov és a ©ar Planina hegységek között húzódhatott. Ez azt jelenti, hogy a perzsák 480. évi európai hadjárata előtt az ókori Makedónia északi határvonala a mai Macedónia Bulgáriával, illetve Koszovó tartománnyal közös határa között húzódott.

Eordaia és Almópia I. Amüntasz korában történt meghódítása után tehát Felső-Makedónia újabb területei kerültek az Argeasz-dinasztia uralma alá. Hammond feltételezi, hogy a Bermiontól északra eső, makedón uralom alatt álló területeket éppen ez időtől kezdve nevezték Felső-Makedóniának, az itt élő népeket: az oresztait, elimiótait, tümphaioit, lünkésztait, pelagoneszt (pelagonokat) stb. pedig ettől fogva tekintették makedónoknak.

Mivel Makedónia területi növekedésével a perzsák azt a stratégiai célt követték, hogy az Alsó-Makedónia sík vidékén át vezető hadi és utánpótlási útvonalukat északról jobban védelmezzék, I. Alexandrosz számára nyilvánvaló lehetett, hogy az újabb perzsa hadjáratot már nem szemlélheti közömbösen.

Így is történt. A Hellészpontoszon hidat verő perzsa szárazföldi sereg Thrákia déli részén keresztül Alsó-Makedónia felé nyomult. Hérodotosztól érdekes részleteket tudhatunk meg a perzsa előnyomulás körülményeiről. Különösen figyelemreméltó, milyen gondossággal ügyelt a nagykirály az előrehaladást nehezítő természetfeletti erők kultikus kiengesztelésére, valamint arra, hogy seregét zökkenőmentesen élelmezze:

„A Pangaion hegységen túl északra lakó paiónok, dobérek és paioplák mellett elhaladva, Xerxész nyugatra fordult, s végre a Sztrümón folyóhoz és Éión városához jutott; ...A Pangaion hegy körül elterülő vidéknek Phüllisz a neve, mely nyugaton a Sztrümónba szakadó Angitész folyóig, délre pedig magáig a Sztrümónig terjed, hol a mágusok szerencsés átkelés végett fehér lovakat áldoztak. Ezzel és más egyéb bűvös szertartásokkal kiengesztelték a folyót, s a hadsereg az édónok területén Ennea hodoinál [Kilenc-út], hol a Sztrümónon híd vala ütve,

11 Ez és a Sztrabón-tól vett többi idézet Földy József fordítása.


I. Alexandrosz, a „hellének barátja”

átkelt. Midőn pedig megtudták, hogy a helynek Ennea hodoi a neve, ugyanannyi odavaló fiút és leányt elevenen eltemettek. Élőket elásni perzsa szokás, mert tudomásom szerint Xerxész felesége, Amésztrisz is elásatott öreg korában előkelő származású hét pár perzsa gyermeket, hogy hálát adjon az istennek, kit a föld alatt sejtenek.

Amint a hadsereg a Sztrümóntól nyugatra tovább haladt, egy tengerparti vidékre jutott, hol egy Argilosz nevű görög város feküdt. E partnak és a fölötte elterülő vidéknek Biszaltia a neve. Innen a Poszidéion-öblöt balkézről hagyva, az úgynevezett szüleoszi síkságon át egy görög városba, Sztagiroszba, majd pedig Akanthoszba jutottak. E vidéknek, valamint a Pangaion hegységnek lakosai épp úgy osztattak a hadseregbe, mint az előbb felsorolt népek; a tengermellékieket a hajókba sorozták, míg a beljebb lakók a szárazföldi hadsereget követték... Midőn Xerxész Akanthoszba ért, a lakosokat barátságába fogadta, méd ruhával ajándékozta meg és megdicsérte, mert látta, mily buzgón érdeklődnek a háború iránt… De a görögök, akiknek kötelességük volt a hadsereget ellátni és Xerxészt megvendégelni, a legnagyobb nyomorba jutottak, úgy, hogy lakásaikat is oda kellett hagyniuk; így például a thaszosziaknak, kiknek tengerparti városaik miatt érdekükben állott Xerxész seregét ellátni és élelmezni, Antipatrosz, Orgosz fia, a polgárok közt egyaránt nagy becsületben álló ember, az élelmezéssel megbízva, négyszáz ezüst talentumot számított fel az ételekért. Hasonló számlát mutattak be a többi városokban is a megbízott emberek. Mert az ellátás, melyet jóval előbb megrendeltek, s rá sokat adtak, a következőképp történt. Mihelyt a hírnökök, kik a vidéket bejárták, a dolgot megjelentették, a polgárok gabonát osztottak ki a városokban, s a lakosok sok hónapon át készítették a búza- és árpalisztet. Szintúgy hizlaltak marhákat, kikeresve a legszebbeket, valamint szárazföldi és tengeri szárnyasokat, kalitkákban és tavakban, a hadsereg ellátására; végre arany és ezüst ivó és vegyítő edényeket meg egyéb asztali eszközöket készítettek. Mindezek a király és asztaltársai számára szóltak; a hadsereg többi része csak azt kapta, ami ellátására vala rendelve. A hadsereg megérkeztekor egy kifeszített sátor készen várta Xerxészt, ki benne megpihent; a hadsereg maga szabad ég alatt tanyázott. Midőn az ebéd ideje beállt, nagy munkája volt a vendéglátóknak. A katonák jóllakva, az éjt ott töltötték, a következő napon pedig a sátrat szétbontották, az összes ékszereket magukhoz vették, úgy vonultak tovább; nem hagytak hátra semmit, hanem mindent elcipeltek. Itt azután az abdérai Megakreonnak jó ötlete támadt, midőn azt tanácsolta honfitársainak, hogy menjenek feleségeikkel szentélyeikbe, s intézzenek az istenekhez könyörgő imákat, hogy jövőre szabadítsák meg őket a fenyegető bajok felétől, az elmúltakért pedig mondjanak buzgó hálát, hogy Xerxész király nem szokott napjában kétszer ebédelni. Mert ha az abdéraiaknak azt parancsolták volna meg, hogy az ebédhez hasonló reggelit is készítsenek: vagy nem várták volna be Xerxész megérkezését, vagy pedig bevárva, a legnyomorultabban jutottak volna tönkre.”

—(VII. 113-120.)

1. ábra - A görög-perzsa háborúk térképe



2. ábra - Az ókori Görögország (Kr. e. 5-4. század)

3. ábra - Makedónia területigyarapodása II. Philipposz korában (Kr. e. 359-336)



4. ábra - A khairóneiai csata (Kr. e. 338)

5. ábra - A makedón Alexandrosz hódításai



6. ábra - A granikoszi csata (Kr. e. 334)

7. ábra - Az isszoszi csata (Kr. e. 333)



8. ábra - A gaugaméliai csata vázlata (Kr. e. 331)

9. ábra - Türosz ostroma (Kr. e. 332)



10. ábra - Arisztotelész, Nagy Sándor nevelője

11. ábra - Platón, a tanár mestere



12. ábra - Themisztoklész, a perzsák végzete

13. ábra - Iszokratész, aki Philipposztól várta a szebb jövőt

14. ábra - Periklész, aki Athént felvirágoztatta



15. ábra - Az athéni Akropolisz madártávlatból

16. ábra - Spártai harcos

17. ábra - Athéni hoplita

18. ábra - Perzsa gyalogos gárdista



19. ábra - Perzsa seregben szolgáló íjász

20. ábra - Thrák peltasztész

21. ábra - Görög peltasztész



22. ábra - Görög módra felszerelt perzsa lovas a Kr. e. 4. századból

23. ábra - Makedón hetairosz

24. ábra - Harci elefánt

25. ábra - Démoszthenész, Philipposz ellenfele



26. ábra - Az amphipoliszi oroszlán, a makedón hadi sikerek emléke

27. ábra - II. Philipposz

28. ábra - Nagy Sándor

Hérodotosz szövegéből kitetszik, hogy a perzsa sereg élelmezése hatalmas terhet rótt az európai szövetségesekre. Thaszosznak például, mint olvastuk, a perzsa had egynapi vendégül látása 400 talantonba került. Ha egy talantont durván 26,2 kg ezüst értékével tekintünk azonosnak, akkor mintegy 10 480 kg ezüstöt, illetve ennek megfelelő értéket kellett a polgároknak összeadniuk. Ez az összeg jelentősen meghaladta a thaszosziak egyévi jövedelmét. Erről írja Hérodotosz:

„…a thaszosziaknak abban az időben, amikor a milétoszi Hisztiaiosz ostromolta őket, nagy jövedelmük volt... Jövedelmüket a szárazföldből és a bányákból húzták; aranybányáik Szkaptészülében évenként átlag nyolcvan talentumot jövedelmeztek, a thaszoszi bányák kevesebbet ugyan, de még elég sokat, úgy hogy a thaszosziaknak azonkívül, hogy a földadó alól föl valának mentve, a szárazföldről és a bányákból évenként kétszáz, igen jó évben háromszáz talentum jövedelmük volt.”

—(VI. 46.)



Ha az 500-as évek vége felé Thaszosz jövedelme kiemelkedőnek számított, akkor 480-ra sem valószínű, hogy lényegesen változott volna a helyzet. Ez annál is kevésbé valószínű, mivel akkor még ostromot is kellett szenvednie, most pedig a perzsákkal szövetségben biztonságban érezhette magát. És még egy ilyen, bőséges jövedelmekre támaszkodó város is végső anyagi erőfeszítésre kényszerült, csakhogy teljesíthesse kötelezettségeit. Nem csoda, hogy mindenhol fellélegeztek, miután a „baráti” perzsa sereg tovább vonult.

Nyilvánvaló, hogy Makedónia is megszenvedte a területén több napon át vonuló hatalmas hadigépezet „üzemanyaggal” való feltöltését. I. Alexandrosz bizonyára örült volna, ha szövetségesei minél gyorsabban átvonulnak országa földjén. Csakhogy a görög államok, amelyek Spárta vezetésével Perzsia ellen egyesítették erejüket, úgy döntöttek, hogy Thesszália és Makedónia határvidékén ellenállnak a perzsáknak. Evégett a spártai Euainetosz és az athéni Themisztoklész vezetésével körülbelül tízezer hoplitát küldtek a Tempé-völgy lezárására. Ez a szűk völgy a Péneiosz folyó mentén húzódott, az Olümposz és az Ossza hegység között; egy Thesszáliába észak felől benyomuló hadsereg számára ez a legvalószínűbb felvonulási út. A görögök és a hozzájuk csatlakozó thesszáliai lovasság bízhattak abban, hogy a szűk völgy természet adta előnyeit kihasználva legalább lassíthatják a perzsa invázió lendületét, s ezáltal a perzsaellenes szövetség tagállamai időt nyerhetnek az alaposabb felkészüléshez. E terv meghiúsulása után egyébként hasonló stratégiai elgondolás alapján választották ki a hellén szövetség iszthmoszi ülésén a Thermopülai-szorost, az ellenállás következő lépcsőjeként.

Valószínűleg a görög ellenállás hiábavalóságának felmérése, de esetleg a Makedónia déli határán bekövetkező fegyveres konfliktustól való félelem is közrejátszott abban, hogy I. Alexandrosz követeket küldött a Tempé-völgyet megszállva tartó görögökhöz. A követek útján közölte a perzsa szárazföldi és tengeri had létszámadatait, s azt javasolta hellén „testvéreinek”, hogy vonuljanak vissza, ha nem akarnak egy szálig elpusztulni. Mármost vagy emiatt, vagy mert hírt kaptak arról, hogy Xerxész egy másik útvonalon készül Makedóniából Thesszáliába törni, a görögök vissza is vonták csapataikat. Ennek következményeként Thesszália a perzsák oldalára állt, s ez a körülmény jelentősen megkönnyítette a perzsa had továbbvonulását.

I. Alexandrosz persze úgy tüntette föl közbelépését, mint aki aggódott a görögök sorsa miatt. Ez beleillett egyrészt tetteinek a már ismert olümpiai szerepléssel kezdődő láncolatába, másrészt abba a propagandába, amelyet önmagáról, mint a görög ügy védelmezőjéről kifejtett. Ez a propaganda, mint láttuk, a perzsák európai kivonulása után a perzsákkal szembeni eredendő gyűlölet megszállottjaként, az atyja udvarába érkező perzsa követek gyilkosaként mutatja be őt. I. Alexandrosz valóban ügyelt rá, hogy a perzsákhoz való és meglehetősen jól kifizetődő hűsége mellett a görögség perzsaellenes részével se szakítsa meg kapcsolatait. Hintapolitika volt ez a javából, amely talán abból a felismerésből fakadt, hogy a görög-perzsa háború végkimenetelét korántsem tartotta egyértelműnek. Ugyanez a felismerés vezethette őt akkor is, amikor a 480-as szalamiszi tengeri csata előtt a fáma szerint titokban száz három-evezősoros hajó (triérész) építéséhez elegendő fát küldött Athénnak. Ezáltal ki is érdemelte az „athéniak vendégbarátja és jótevője” címet. Harcosai közben csatlakoztak a Hellaszt pusztító perzsa sereghez.

Mindezt átgondolva arra a következtetésre jutunk, hogy I. Alexandrosz akkor, amikor a Tempénél állomásozó görögökhöz követeket küldött, egyszerre akart jó színben feltűnni a görögöknél is, a perzsáknál is. A helléneket szerette volna meggyőzni, hogy csak kényszerből állt ellenségeik oldalára, holott valójában őket tekinti barátainak. A perzsáknak viszont szabad utat nyitott Thesszáliába, így azután e tartomány lakói is csatlakoztak Xerxész táborához. Legvégül pedig azáltal, hogy a görögöket rábírta a visszavonulásra, elérte, hogy Makedóniából is gyorsabban vonult tovább a perzsa had, s ő megszabadult a sereg ellátását jelentő tehertől.

Kétszínű játékot űzött tehát a makedónok királya, akit az utókor a „görögbarát” jelzővel illetett. Igaza van Erringtonnak, amikor megállapítja róla, hogy „a görögbarát Alexandrosz volt az első jelentős európai hellén uralkodó, aki a hellének ügyét elárulta”. A korabeli felfogás szerint viszont egy uralkodónak vagy államférfinak elsősorban saját népe „barátjának” kellett lennie. I. Alexandrosz azt tette, amit népe érdekében a leghelyesebbnek tartott. És ha meggondoljuk, hogy Delphoi nagy tekintélyű szentélye vagy Argosz ősi görög városa sem tett többet a perzsa hódítás ellen – sőt, amennyiben a makedón király valóban hajóépítésre alkalmas fával segítette Athént, akkor még ennyit sem –, nos, ha ezt végiggondoljuk, nincs okunk rá, hogy Alexandroszt kétértelmű politikájáért elítéljük.

479-ben ugyancsak kétes szerepet vállalt a makedón király. Athénba ment, hogy a várost rávegye, legyen a szalamiszi vereség után megfogyatkozott erejű perzsák szövetségese, és csatlakozzék a Thesszáliában állomásozó Mardonioszhoz, az egykori nagykirály, I. Dareiosz vejéhez. Hérodotosz írja:

„…[Mardoniosz] a makedón Alexandroszt, Amüntasz fiát küldte Athénbe követül; részint azért, mert rokonságban állott a perzsákkal, amennyiben Gügaia, Amüntasz leánya és



Alexandrosznak nőtestvére, felesége volt a perzsa Bubarésznek, s tőle született Ázsiában a nagyatyja után elnevezett Amüntasz, kinek a király a phrügiai Alabanda város nagy jövedelmét ajándékozta; részint pedig azért küldötte Alexandroszt, mert megtudta, hogy ő az athéniak vendégbarátja és jótevője. Mardoniosz azt hitte, hogy ilyetén módon nyeri meg leginkább az athéniakat a maga részére. Hallotta róluk, hogy nagy és hatalmas nép, s tudta, hogy leginkább az athéniak idézték elő a tengeren a perzsák vereségét. Ha őket megnyeri, azt remélte, hogy könnyen fog győzni a tengeren, aminthogy úgy is lett volna, szárazföldi seregével pedig bizonyára fényes diadalt fog aratni. Így számított ő, hogy így fog a görögök fölé kerekedni.”

—(VIII. 136.)

Amikor I. Alexandrosz megjelent Athénban, a perzsaellenes görög szövetség belső ellentétei miatt talán azt gondolta, hogy a Mardoniosz parancsnoksága alatt álló perzsa sereg elegendő erőt képvisel a biztos győzelemhez. Ezért próbálta rábeszélni az athéniakat, kössenek inkább szövetséget a perzsákkal. Ezáltal újból olyan szolgálatot akart tenni Xerxésznek, amely egyúttal „hellénbarát” színben tünteti fel őt, hiszen a görög civilizáció fényes központja, Athén biztonságának bajnokaként léphetett színre.

Az athéniak visszautasították a makedón király tanácsait, annál is inkább, mivel Spárta hajlandóságot mutatott rá, hogy mozgósítsa harcosait. Össze is gyülekezett egy olyan létszámú görög sereg, amely nagyságát tekintve erősen megközelítette Mardoniosz hadáét. Az attikai határ közelében, a boiótiai Plataiai város mellett nézett egymással farkasszemet a két tábor, s mind a perzsák számára kedvezőtlen áldozati előjelek, de még inkább a korábbi harci tapasztalatok most azt sugallták I. Alexandrosznak, hogy ezúttal a görögök győzelme valószínűbb. Ezért úgy döntött, hogy titokban kapcsolatba lép velük. Ismét Hérodotoszt idézzük:

„Már öreg éjszaka volt, s úgy látszott, hogy az egész tábor elcsendesedett és az emberek mély álomba merültek, midőn Alexandrosz, Amüntasz fia, a makedónok vezére és királya, az athéniak őreihez lovagolt és a vezérekkel kívánt beszélni. Az őrök nagyobb része helyén maradt, de némelyek a vezérekhez siettek és megjelentették, hogy egy ember jött lovon a médek táborából, ki nem szólt más semmit, csak a vezéreket nevezte meg, hogy szeretne velök beszélni. Ezek pedig e szavakra rögtön az őrállomáshoz követték az embereket, s midőn odaértek, Alexandrosz így szólt hozzájuk: »Athéni férfiak. Becsületetekre bízom azon szavakat, melyeket most mondok, s elvárom, hogy Pauszaniaszt [a spártai had vezérét] kivéve senkivel sem fogjátok közölni, különben romlásomat idézitek elő. Mert nem mondanám el, ha nem aggódnám nagyon egész Görögország miatt; hisz én is görög vérből származom eredetileg, s nem látnám szívesen, ha Görögország szolgasággal cserélné föl szabadságát. Megmondom tehát, hogy Mardoniosz és hadserege nem tudott kedvező jeleket kapni az áldozatokból, mert különben már régen összeütköztetek volna. Most azonban elhatározta, hogy a jósjelekkel nem törődik, s napkeltével megtámad benneteket; mert úgy gyanítom, megijedt, hogy még többen gyülekeztek össze. Eszerint intézkedjetek tehát; s ha talán Mardoniosz elodázná is a támadást, ne tágítsatok; mert csak kevés napra való elesége maradt. Ha pedig kívánságtok szerint végződik ez a háború, emlékezzék meg valamelyitek rólam is megszabadításomat illetőleg, ki a görögök érdekében rokonszenvből ily vakmerő tettet követtem el, és feltártam előttetek Mardoniosz szándékát, nehogy hirtelenében, mikor még nem várjátok, támadjanak meg benneteket a barbárok. Én a makedón Alexandrosz vagyok.« Így szólván, visszalovagolt a táborba és visszatért hadosztályához.”

—(IX. 44-45.)

A makedón király tehát előbb Athént akarta a perzsa szövetségbe vonni, majd katonáival Mardoniosz hadijelvényei alatt Plataiaihoz vonult. Amikor azonban rájött, hogy a görögök győzelme valószínűbb, mint a perzsáké, titokban elárulta ázsiai fegyvertársait. Persze nem nyíltan állt a görögök oldalára, hiszen egy esetleges perzsa siker esetére is szerette volna biztosítani magát. Mindez annyira leleplező I. Alexandrosz kétkulacsos politikájára nézve, hogy Hérodotosz, aki jóakaratát úgy akarta bizonyítani a makedón uralkodónak, hogy még a perzsa követek hajdani meggyilkolásának meséjét is közreadta, a valóság megcsonkítása nélkül nem mellőzhette ezt a leírást. Hitelt kell tehát adnunk Hérodotosz beszámolójának I. Alexandrosz 479-es tevékenységére nézve. Ha viszont ennyire nyilvánvaló az a tény, hogy Makedónia uralkodója kétszínű játékot űzött, akkor miként ragadhatott rá a „hellénbarát” jelző? Valószínűleg azoknak a kutatóknak van igazuk, akik szerint nem a kortársak, hanem későbbi történetírók biggyesztették I. Alexandrosz nevéhez ezt a dicső jelzőt, pusztán azért, hogy általa megkülönböztessék őt attól a királytól, akiről egyszerűen csak azt írták, hogy Alexandrosz, mert ez is eleget mondott róla, hiszen mindenki tudta, hogy a „Nagy” Alexandroszról van szó.

Természetesen korántsem tekinthetjük azért véletlennek, hogy – még ha nem is túlságosan megérdemelten – I.



Alexandroszt az ókorban így különböztették meg Nagy Sándortól. A perzsák 479. évi veresége után ugyanis a makedón király már egyértelműen a hellén hazafi álarcát öltötte. Ő, aki a makedónok fejedelmei közül először bizonygatta a széles nyilvánosság előtt családjának és – némi áthallással – népének görög eredetét, hirtelen szent kötelességének érezte a gőgös barbárok maradékainak kiűzését Európából. Hazafias felbuzdulásában elfoglalta a perzsáknak hozzá hasonlóan behódolt thrákok szállásterületeit az Axiosz és a Sztrümón folyók között, így azután makedón fennhatóság alá kerültek Kelet-Mügdonia, Krésztónia és Biszaltia tartományok. A perzsák európai győzelmei csakúgy, mint a görögöktől elszenvedett vereségei tehát hozzájárultak Makedónia területi növekedéséhez.

Valószínű, hogy a Makedóniától keletre húzódó és most makedón uralom alá került földeken még állomásoztak csekély létszámú perzsa csapatok, amikor I. Alexandrosz serege betört e tartományokba. Ezeket nyilván könnyűszerrel megfutamították, illetve foglyul ejtették. Tudunk a későbbi makedón uralkodó, II. Philipposz egy leveléről, melyben azt állítja, hogy királyi őse, I. Alexandrosz az Ennea hodoinál, vagyis a későbbi Amphipolisz városánál, miközben a helységet elfoglalta, méd foglyokat ejtett, és a rabszolgáivá lett harcosok eladásából származó bevételeket arra használta föl, hogy Apollón isten tiszteletére aranyszobrot állíttatott fel Delphoiban, az ősi Apollón szentélyben. A levélben foglaltakat megerősíti Hérodotosz tájékoztatása, aki leírja, hogy miután a görögök a perzsák legyőzése után felosztották a zsákmányt,

„az áldozati ajándékokat Delphoiba küldték; belőlük került ki az a tizenkét rőf magas szobor, mely egy hajóorrot tart a kezében, s ugyanott áll, hol a makedón Alexandrosz aranyszobra.”

—(VIII. 121.)

Ilyen nagyot fordult a világ! Egy évvel előbb makedónnak lenni még egyet jelentett a perzsabarátsággal. Amikor Thermopülai után Xerxész csapatai betörtek Boiótiába, a perzsák iránt barátságot mutató boiótiai városok makedón helyőrséget fogadtak be, hogy ezzel is jelezzék pártállásukat. A perzsák azután nem is támadtak meg egyetlen ilyen várost sem, mivel a makedónok jelenléte garanciát jelentett számukra. Utóbb I. Alexandrosz ezt is „görögbarátsága” bizonyítékaként hirdette.

A görögbarátság fogalma egyébként sohasem jelenthetett általános, a görögökkel szembeni szimpátiát, hiszen maguk a görögök is igen sokféleképp viselkedtek még egy olyan egyértelműnek tetsző szituációban is, mint a perzsákkal vívott védelmi háborúk. Hellasz nem is egy ősi tartománya vagy városa a hódítók elleni harc helyett a velük való barátságot, görögül a médiszmoszt választotta. A médiszmosz jelenségével, annak társadalmi-politikai gyökereivel nálunk Hegyi Dolores foglalkozott Médiszmosz című2 könyvében. Műve 75. oldalán jogosan állapítja meg: „A »nemzeti« öntudat és hazafiság ókori görög fogalmainak a miénktől eltérő tartalma teszi érthetővé számunkra azokat az ellentmondásosnak tűnő költői megnyilvánulásokat, melyeket az 5. század elején tapasztalunk. Pindarosz nem látott ellentmondást abban, hogy győzelmi ódát írjon az olümpiai győztes thesszál Aleuada-sarj tiszteletére, akinek családja a perzsa királyok jó barátja volt, majd megénekelje a marathóni csata hőseit.”

A szerző az Aleuada család helyett nyugodtan írhatott volna a makedón I. Alexandroszról is, aki éppúgy perzsabarátként érdemelte ki Pindarosz dicséretét. Pedig Pindarosz valóban a hellén civilizáció megtestesítője volt. Ebből a példából is kitetszik, hogy az utókor által I. Alexandroszra alkalmazott „hellénbarát” jelző csakúgy, mint a király valóban hellénbarát gesztusai mindig valamely görög állam iránti konkrét jótéteményre utalnak, és persze nem zárják ki, hogy ugyanez a konkrét jótétemény más hellén polisz számára ártalmas legyen – és most tekintsünk el attól, hogy a legtöbb „jótétemény” valójában Makedónia érdekeit szolgálta.

Ilyen szemszögből átnézve ismét I. Alexandrosz tevékenységét, megállapíthatjuk: a perzsabarát Thébai támogatása 480-ban ellentétben állt Athén érdekeivel. Athénnak a perzsa táborba való átcsalogatási kísérlete 479-ben Spárta érdekeit sértette. A Mardoniosszal szemben elkövetett árulás Plataiainál nem kedvezett Thébainak és a többi perzsabarát boiótiai városnak, kedvezett viszont Athénnak és Spártának. Mindezt azért kell tisztán látnunk, mert a makedón reálpolitika bizonyítékát ismerhetjük fel ezekben a látszólag következetlen lépésekben.

Ugyanez a reálpolitika határozta meg Makedónia és az egyes görög államok viszonyát a perzsák kiűzése után is. Argoszt például – minthogy a Témenidák onnan származtatták magukat – már pusztán perzsabarát politikája révén is jó viszony fűzte Makedóniához. Amikor viszont a perzsák kiűzése után Makedónia feledtetni kívánta korábbi magatartását, a jó kapcsolat megromlott. Majd 468-ban, miután Argosz Kleónai és Tegea segédletével lerombolta Mükénait, a feldúlt város menekültjeinek java részét Makedónia fogadta be.

22 Hegyi 1974.



Hasonlóképp megváltozott 479 után Athén és Makedónia kapcsolata. I. Alexandrosz, „az athéniak jótevője és vendégbarátja” birodalmi terjeszkedésének legnagyobb akadályát abban látta – és ebben igaza is volt –, hogy az Égei-tenger északi partvidéke a Therméi-öböl csúcsától keletre egészen a Hellészpontoszig nagyrészt Athén ellenőrzése alatt állt, mivel sok itteni görög város, de még néhány barbár közösség is az Athén vezette déloszi szövetség sorába lépett.

A déloszi szövetséget Ariszteidész athéni politikus szervezte meg 478–477 telén azzal a céllal, hogy a perzsák végleges legyőzésére összpontosítsa azon görög államok erejét, amelyek nem voltak tagjai a Spárta vezette peloponnészoszi szövetségnek, s ezáltal nem voltak lekötelezettek a spártai hegemóniával szemben sem. A déloszi szövetség megalakulásakor a thrák tengerpart, az Égei- és Fekete-tengert összekötő szorosok, Iónia, Aiolisz meg a Küklaszok szigetcsoportjainak városai csatlakoztak ehhez az új szövetségi rendszerhez, mivel elsősorban az ő tengeri kereskedelmüket veszélyeztette a háborús állapot, tehát ők akarták leggyorsabban felszámolni a perzsák addigi európai hódításai során elszenvedett veszteségeket. Később azután – ahogy Athén újabb és újabb katonai sikerek révén szorította vissza a perzsákat – Karia, Lűkia és más vidékek poliszai is nagy számban csatlakoztak a déloszi szövetséghez.

A déloszi szövetség onnan kapta a nevét, hagy kincstárát Apollón déloszi szentélyében helyezték el (innen csak 454-ben vitték át a kincstárat biztonsági okokból Athénba), és a szövetségi gyűlés is ezen szigeten tartotta üléseit. Minden tagállamnak egy-egy szavazata volt, de a főparancsnoki tisztséget és a kincstár felügyeletét mindig athéni polgárok látták el. A nagyobb tagállamok – minthogy a szövetség célja elsősorban az Égei-tenger békéjének biztosítása volt – hadihajókat bocsátottak a közös flotta rendelkezésére, amíg a kisebb poliszok évi hozzájárulást, úgynevezett phoroszt fizettek a pénztárba. 451 táján, amikor a déloszi szövetség elérte legnagyobb kiterjedését, a körülbelül 200 szövetséges polisz mintegy 500 talantont fizetett be évente.

A déloszi szövetséget gyakran nevezik délosz-attikai tengeri szövetségnek, mivel jellemzője az attikai állam elsőbbsége a vezetésben, valamint a részt vevő poliszok érdekeltsége a tengeri kereskedelemben. A szervezet annak köszönhette létrejöttét, hogy a themisztoklészi hajóépítési program következtében Athén tengeri hadereje jócskán felülemelkedett a többi görög városén. A 480-as perzsaellenes sikerekben ez a tengeri hatalom olyan hatásosan működött közre, hogy tevékenysége elhomályosította a szárazföldi hadviselésre koncentráló Spárta eredményeit. Emiatt nőtt nagyra Athén tekintélye a görög városok között, és nem azért, mintha Spárta kivonta volna magát a perzsák elleni küzdelemből. Az a görög védelmi szövetség, amely a 480-as perzsa támadás előtt jött létre Spárta kezdeményezésére, s amelynek magvát a Spárta vezette peloponnészoszi szövetség alkotta, de tagja volt Athén is, formailag nem szűnt meg 479 után sem. Csakhogy amíg korábban mind a szárazföldi, mind a tengeri katonai vezetés Spárta kezében volt, most az utóbbi területen Athén vette át az irányítást. Ez megfelelt a realitásoknak, s ezért Spárta, bár ezáltal tekintélye csökkent, mégis belenyugodott a helyzetbe. Az új szituációban önként kínálkozott az alkalom, hogy Athén – hasonlóan a Peloponnészosz azonos politikai érdekeltségű államait Spárta égisze alatt összefogó peloponnészoszi egyesüléshez – létrehozza a maga szövetségi rendszerét, olyan államok részvételével, amelyeknek érdekei az athéni tengeri nagyhatalom erősödéséhez fűződtek. Kezdetben tehát a délosz-attikai tengeri szövetség egyáltalán nem Spárta ellenére működött, és főként nem ellene irányult. Létrejötte mégis elvetette annak a viszálynak a magvait, amely az 5. század közepétől fogva egyre jobban elmélyül a hellén világ két nagyhatalma, Spárta és Athén között. Amikor ugyanis a déloszi szövetség – a perzsa veszély elhárultával – megszűnik igazán védelmi szervezet lenni, és ehelyett az athéni nagyhatalmi politika kiszolgálójává válik, akkor teljesül ki a hellén világban az a dualizmus, vagyis a spártai és athéni szövetségi rendszer ellentéte, amelyre Nietzsche utalt, és amely végül romlásba döntötte a poliszok gazdasági, jogi és politikai önállóságát.

Az 5. század első felében azonban még inkább a két csoportosulás közti konszolidált viszony érvényesült, és mind Athén, mind Spárta eltávolította a vezetésből azokat a politikusokat, akik a kapcsolatokat veszélyeztették. Így bukott ki hazája irányító államférfiai sorából a spártai Pauszaniasz és az athéni Themisztoklész. Ugyanakkor Athénban vezető szerephez jutott a Themisztoklész arkhónsága idején száműzött Ariszteidész és a marathóni győztes, Miltiadész fia, Kimón. Ők a Spártával való együttműködés hívei voltak. Közülük Ariszteidész tekinthető a déloszi szövetség „atyjának”. Ő dolgozta ki azt a szisztémát, hogy Athén, anélkül, hogy a perzsaellenes pánhellén szövetségből kivált volna, kétoldalú szövetségkötések révén új csoportosulást hozzon létre maga körül. Az új szövetségi rendszer kialakulásában az első lépést az Athén és az iónok közötti szövetségkötés jelentette. Ez úgy ment végbe, hogy Athén és az iónok képviselői kölcsönös esküt tettek rá: ugyanazokat tekintik barátaiknak és ellenségeiknek. Az eskü megpecsételése végett vörösen izzó vasrudakat süllyesztettek a tenger felszínére annak jeleként, hogy ameddig a vasrudak a tenger felszínére nem emelkednek, addig esküjüket sem vonják vissza. Athén ezután külön-külön szövetséget kötött Mütilénével és más államokkal. Végezetül Ariszteidész – mint Athén képviselője – és a szövetséges városállamok küldöttei ismét esküt cseréltek, és ezáltal létrejött a szövetség egyrészt Athén, másrészt a „görögök” között.



A déloszi szövetség ily módon állt Athénból és állt a szövetségesek tömbjéből. Ez utóbbiak elismerték Athén hegemóniáját, e városállam jogát ahhoz, hogy a szövetséges hajóhadat vezesse, megállapítsa az egyes tagállamok pénzbeli vagy fegyveres hozzájárulásának mértékét a közös erőfeszítésekhez és kijelölje a hellanotamiait, azaz a bevételeket kezelő tisztviselőket. A közös flotta zömét athéni gályák alkották, így Athén minden zsákmány felét megkapta. E kedvezmények fejében Athén garantálta szövetségeseinek a függetlenségét.

Mint említettük, Apollón (és nővére, Artemisz) déloszi szentélyében tartották a szövetségi gyűléseket, melyeken minden államnak egy szavazata volt. Itt tárgyaltak háborúról és békéről, valamint új tagok felvételéről. A többség szavazata kötelező érvényű döntést jelentett mindenki számára. Ám Athén kivétel volt. Képviselői sokszor részt sem vettek a gyűléseken. Athén ugyanis nem szavazott együtt a többiekkel, hanem a gyűlés határozatát vagy elfogadta, vagy nem. Ugyanígy, a gyűlés is vagy igent vagy nemet mondhatott Athén javaslataira. Mindenféle végleges döntés csak úgy volt érvényes, ha egyrészt Athén, másrészt a szövetségesek gyűlése igent mondott rá. Így azután csaknem 200 városállam közösen kifejezett akarata csak annyit ért, mint egyé: Athéné.

Athén előbb csak élt, később aztán visszaélt hegemón helyzetével. A hatalmi státusszal való durva visszaélések az attikai állam részéről azután váltak egyre nyíltabbá, miután a perzsákra mért súlyos csapások következtében a barbár veszély elmúlt, s a déloszi szövetség perzsaellenes védelmi jellege elveszítette létjogosultságát. Ez a helyzet alig több mintegy évtizeddel a déloszi szövetség megalakulása után következett be.

A szövetség első hathatós katonai akciói az Égei-tenger északi partvidéke felé irányultak. Az itt szétszórtan még megmaradt perzsa helyőrségek felszámolása volt a kimondott cél, valójában viszont Athén saját fennhatósága alá akarta vonni a Sztrümón deltája környékén fekvő dús nemesfémbányákat és hajóépítésre alkalmas fákban bővelkedő erdőségeket. Plutarkhosz így tudósít erről:

„Kimón, miután a szövetségesek csatlakoztak hozzá, Thrákiába hajózott, mert megtudta, hogy előkelő perzsák és a király rokonai hatalmukba kerítették Éión városát a Sztrümón folyó partján, és onnan háborgatják a környék görög lakosait. Először is egy csatában megverte a perzsákat, majd a városban körülzárta őket; utána elkergette a Sztrümón túlsó partján lakó thrákokat, akik a perzsáknak eleséget szállítottak, megszállta az egész környéket, és az ostromlottak olyan reménytelen helyzetbe kerültek, hogy Butész, a király hadvezére, feladta a harcot, felgyújtotta a várost, és barátaival s kincseivel együtt mindnyájan odavesztek. A város elfoglalásából Kimónnak így semmi különösebb haszna nem volt, mert a barbárok legtöbb holmija elégett, de a rendkívül szép és termékeny vidéket letelepülés céljaira átadta az athéniaknak...”

—(Kimón 7.)

Plutarkhosz szövege árulkodik Athén valódi politikai céljairól. Az attikai városállam a szövetségesek haderejével együtt elűzi a perzsákat egy stratégiai és gazdasági szempontból fontos területről, majd az így „felszabadított” földet saját polgárai számára sajátítja ki. Így él Athén a déloszi szövetség létéből adódó lehetőségekkel. De még nem él vissza velük. Elvégre a szövetségeseknek is érdekük a perzsák teljes kiszorítása az égei térségből. A szövetségesek és Athén érdekei hasonlóképp egészítették ki egymást Szkürosz szigetének elfoglalásakor. E sziget lakói nyíltan kalózkodtak. A tengeri kereskedelmet veszélyeztető kalózok megsemmisítése tehát a szövetségesek közös érdeke volt. A sziget rabszolgának eladott lakói helyébe azután athéni telepesek érkeztek. Íme, ismét egy olyan együttes katonai fellépés, amely végső soron Athén erősödését szolgálta. Mindez azonban ekkor még nem volt feltűnő, annál is inkább nem, mivel a Kimón vezette athéni flotta 467 körül a pamphüliai Eurümedón folyó torkolatánál a déloszi szövetség hajóival együtt szétverte a perzsa hajóhadat. A görögök oldalán 300 gálya harcolt, ezek közül 200-at Athén állított ki. Ilyen körülmények között a katonai siker minden olyan akciót igazolt, amely az attikai városállam folyamatos erősödését szolgálta.

Az Eurümedónnál kivívott győzelem után lényegében megszűnt az a veszély, hogy a perzsák belátható időn belül ismét veszélyeztessék az európai görögséget, sőt a kis-ázsiai hellének nagy része is visszanyerte szabadságát. A déloszi szövetség betöltötte feladatát. Csakhogy Athén, visszaélve hegemón helyzetével, továbbra is igényt tartott a tagállamok feletti gyámkodásra, és a szövetségben rejlő energiát saját nagyhatalmi törekvéseinek szolgálatába igyekezett állítani. Így azután egy olyan helyzet alakult ki, amelyet Plutarkhosz rendkívül szemléletesen jellemez:

„A szövetségesek megfizették a rájuk kivetett összegeket, de a meghatározott számú hajókat és legénységet nem állították ki, hanem, mivel megunták a táborozást, és nem óhajtották a háborút, arra vágytak, hogy műveljék földjeiket, és békességben éljenek; a barbárok elmentek és nem háborgatták őket, nem szerelték fel tehát a hajókat, és katonákat sem állítottak. Más



athéni vezér bírósági eljárással, büntetéssel kényszerítette volna őket, hogy a parancsot teljesítsék, amivel Athén uralmát gyűlöletessé és terhessé tette volna. Kimón azonban mint vezér éppen az ellenkező utat követte: egyetlen göröggel szemben sem alkalmazott kényszert, és elfogadta a pénzt meg a legénység nélküli hajókat azoktól, akik nem akartak hadi szolgálatot teljesíteni. Hagyta, hogy nyugalmas életre vágyva otthon maradjanak, elpuhultan és merő kényelemszeretetből harcosokból békés földművesekké és üzletemberekké váljanak. Az athéniakat viszont szép sorban kiképezte tengerészekké, és tengeri hadjáratokon rövid idő alatt harcra edzette őket. Így a szövetségesek által fizetett pénzekből és hozzájárulásokból azok uraivá tette az athéniakat, akik a pénzt adták neki. Minthogy pedig az athéniak szüntelenül a tengeren voltak, és állandóan gyakorolták magukat a hadviselésben, a hadiszolgálattól idegenkedő szövetségeseket hozzászoktatták, hogy féljenek tőlük és hízelegjenek nekik, s így, anélkül, hogy észrevették volna, adófizetőikké és szolgáikká lettek.”

—(Kimón 11.)

A szolgákká süllyesztett szövetségesek békés munkája is részben Athén gazdagságát növelte. Egy ismeretlen nevű korabeli arisztokrata származású athéni író Az athéni állam című művében érzékletesen elemzi, hogyan képes az athéni államhatalom egyrészt politikai akaratát érvényre juttatni a szövetséges államokban, másrészt a kialakult joggyakorlatot is kihasználva, ezekből minél több pénzt kicsikarni:

„Az a közfelfogás, hogy az athéni nép abban is rosszul határozott, hogy a szövetségeseket arra kényszeríti, hogy peres ügyeiknek elintézésére Athénba hajózzanak. Ők viszont erre előszámlálják, hogy ebből mennyi jó származik az athéni népre. Először is a törvényszéki letétpénzekből egész éven át húzzák a jövedelmet. Azután otthon ülve, anélkül, hogy kihajóznának, irányítják a szövetséges városokat, s a bíróságokban a nép embereit megmentik, ellenfeleit meg tönkreteszik, míg viszont ha mindegyik otthon intézné el peres ügyeit, az athéniak iránti gyűlöletükben saját maguk között éppen azokat tennék tönkre, akik leginkább barátai az athéni népnek. Ezen felül az athéni népnek még a következő haszna van abból, hogy a peres ügyek intézése a szövetségesek számára is Athénban folyik. Először is, mert a Peiraieuszban [Athén kikötője] több egyszázalékos vámot kap a város, azután, ha valakinek bérháza van, jobban jár, azután meg az is, akinek bérbeadó igásállata vagy rabszolgája van. Azután a hirdetők is jobban járnak a szövetségesek beutazása révén. Ezen felül, ha a peres ügyek intézésére nem jönnének fel a szövetségesek, akkor csakis az odahajózó athénieket részesítenék tiszteletben, a sztratégoszokat, a hajóparancsnokokat és a követeket. Most viszont az egész athéni népnek kénytelen hízelkedni minden egyes szövetséges, hiszen tudja jól, hogy Athénbe érkezve nem máson áll a büntetés vagy az elégtétel, hanem a népen, ez Athénban a törvény. Így kénytelen ott rimánkodni a bíróságokban és, ha valaki belép, a kezét megragadni. Ezért aztán a szövetségesek inkább rabszolgái az athéni népnek.”

—(Pszeudo-Xenophón: Az athéni állam I. 16-18.3)

Íme, két ókori történetíró is kifejti azt a nyilván közkeletű véleményt, amely szerint Athén szolgáivá süllyesztette saját szövetségeseit. Ez egyébként megfelelt a valóságnak, és magában rejtette az athéni demokrácia egyik legfőbb ellentmondását. Ennek az ellentmondásnak az volt a lényege, hogy az athéni démosz, vagyis a köznép jólétét és demokratikus jogait más poliszok lakosságának elnyomásával érvényesítették. Így azután előrevetült annak a veszélynek az árnyéka is, hogy ha egyszer Athén képtelen lesz erőszakkal összefogni szövetségi rendszerét, akkor az a gazdasági alap is megrendül, amelyre a nevezetes 5. századi demokrácia csillogó palotáját felépítették. 431-től 404-ig az Athén vezette déloszi és a Spárta irányítása alatt álló peloponnészoszi szövetség háborúja, az úgynevezett peloponnészoszi háború beteljesítette ezt a veszélyt. Addig azonban történt még egy és más.

Ha Athénnak olykor saját szövetségesei ellenállása gondot okozott – 446-ban például Euboia szigetének poliszait kellett fegyveres erővel visszatéríteni a nyájba –, akkor nyilván még nagyobb problémát jelentett számára az északi égei partokra szintén igényt tartó Makedónia növekvő ellenszenve. A „hellénbarát” I. Alexandrosz nem volt barátja az ő hódításait veszélyeztető athéni imperializmusnak. A makedón és athéni érdekek elsőként a Sztrümón torkolatvidékén ütköztek össze. I. Alexandrosznak sikerült, amint azt II. Philipposz említett levele is igazolja, az Ennea hodoi környékének elfoglalása a pangaioni nemesfémbányák közelében, de Éión athéni kézbe kerülése kérdésessé tette e siker értékét. Makedónia és Athén viszonyának feszültté válását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy I. Alexandrosz segítséget nyújtott a hazaárulással vádolt athéni államférfi, Themisztoklész Kis-Ázsiába történő meneküléséhez.

33 Ritoók Zsigmond fordítása.



465-ben tovább bonyolódott a két állam viszonya, amikor az athéniak telepeseket próbáltak az Ennea hodoi vidékén partra tenni. Ez a Kimón nevéhez fűződő akció párhuzamosan zajlott az ezen a környéken ugyancsak érdekelt Thaszosz elleni háborúval. Thaszosz Athén szövetségese volt az Eurümedón folyónál a perzsák felett aratott győzelem idején. Athén Thrákia déli része, vagyis az Égei-tenger északi partvidéke felé irányuló expanziója azonban éppúgy sértette érdekeit, mint ahogyan Makedónia és Athén viszonyát is ez rontotta meg. Az athéni akciókról és a Thaszosz elleni háborúról – amely már jelezte, hogy a déloszi szövetséget egyre inkább csak erőszakkal lehet összetartani – így írt Thuküdidész:

„Valamivel később elpártoltak tőlük [az athéniaktól] a thaszosziak, mert vita támadt köztük a velük szemben fekvő thrákiai tengerparton lévő kereskedőhelyek és a thaszosziak által működtetett fémbányák miatt. Az athéniak hajóhaddal indultak Thaszosz ellen, a tengeri csatában győzelmet arattak, majd partra szálltak. Ugyanebben az időben a saját maguk és szövetségeseik polgárai közül tízezer telepest küldtek a Sztrümón folyóhoz, az akkor Kilenc útnak, most pedig Amphipolisznak nevezett helyre. Ezek elfoglalták a Kilenc utat, amelyet az édónok tartottak birtokukban, de mikor benyomultak Thrákia belsejébe, a thrákok, akik ellenséges cselekedetnek tekintették a Kilenc út mellett fekvő település megalapítását, egyesült seregükkel az édón Drabészkosz mellett lemészárolták őket.”

—(I. 100. )

Hammond szerint igencsak valószínű, hogy a thrákoknak Makedónia is fegyveres segítséget nyújtott az athéniak és szövetségeseik elűzésében. A források erről nem emlékeznek meg, de a makedón beavatkozás logikusnak látszik, hiszen az Ennea hodoi és a közelében fekvő bányák birtoklásának kérdése még ezután is hosszú ideig neuralgikus pont volt a makedón Argeasz dinasztia és az athéni államvezetés kapcsolatában. Közvetett bizonyíték lehet Makedónia fegyveres fellépésére az a bírósági eljárás, amelyet 463-ban Kimón ellen kezdeményeztek Athénban. Vádlói azt hozták fel ellene, hogy Thaszosznak az égei partokon lévő bányái az ő seregei birtokába jutottak, de elmulasztotta a kedvező alkalmat, hogy innen betörjön Makedónia területére. E tétlenség okaként a vádlók azt az indokot feltételezték, hogy I. Alexandrosz megvesztegette az athéni vezért. Mármost nem hányták volna Kimón szemére a Makedónia elleni támadás mellőzését, ha ezt a makedón fegyveres beavatkozás a Témenidáknak részben már behódolt édónok oldalán nem indokolta volna. A megvesztegetést különben nem tudták rábizonyítani Kimónra, akit végül felmentettek. Az Athén és Makedónia közötti feszültség azonban nem csökkent.

Ez a probléma végigkísérte I. Alexandrosz egész további uralkodását. A király nem véletlenül kapott elsőként Makedónia fejedelmei közül kiemelt helyet mind Hérodotosz, mind Thuküdidész történeti művében. Négy évtizeden át tartó uralma alatt nagyjából megnégyszerezte Makedónia területét. Ezt körültekintő politikával és – mint láttuk – olykor az elvtelenséggel határos rugalmassággal sikerült elérnie. De hát a „nagypolitikában” az elvek ritkán érvényesültek az érdekkel szemben. I. Alexandrosz mindenesetre megpróbálta a propaganda eszközeivel igazolni tetteit, s ha a modern korok történészei szkeptikusak is az általa terjesztett történet hitelességével kapcsolatban, nem biztos, hogy az ókori kortársak ugyanilyen hitetlenek voltak. Ők talán elhitték, hogy a lányos képű trónörökös már ifjúsága hajnalán perzsákat öldösött.

A „hellénbarát” jelző tehát korántsem jelentett mentességet a perzsákkal szemben – akárhogy is magyarázott – barátságtól, de nem jelentett egy általános, a görögség iránti szimpátiát sem, hiszen maga a görögség sem volt politikailag egységes. Egy városállain polgára számára egy másik polisz lakosa idegennek számított, és természetesen még ennél is idegenebbnek egy perzsa vagy egy thrák. Itt joggal teheti fel előítéletektől korántsem mentes századunk embere a kérdést: egyáltalán, hogyan vélekedtek a görögök az idegenekről?

A már oly sokszor idézett Hérodotosz a diadalmámortól fűtött periklészi virágkor kellős közepén így írt a legyőzött perzsákról:

„A férfierényt illetőleg következő a felfogásuk: harci vitézségen kívül az náluk a derék vonás, ha valakinek sok gyermeke van. Akinek családja igen nagy, annak a király évenként ajándékot küld; mert a sokban látják az erőt. Gyermekeiket ötéves koruktól kezdve a huszadikig csupán három dologra tanítják: lovaglásra, nyílvetésre és igazmondásra. Míg a fiú be nem tölti ötödik évét, nem kerül apja szemei elé, hanem az asszonyok közt tölti napjait. Ez pedig azért van így, hogy ha a fiú nevelkedése közben meghal, az apát semmi szomorúság ne bántsa. Én dicsérem e szokást, s dicsérem azt is, hogy senkinek, még a királynak sem szabad ok nélkül bárkit megölni... Amit tenni nem szabad, azt mondani sem szabad. Legutálatosabbnak tartják a hazugságot, azután pedig az adósságot; éspedig sok más okból, de leginkább azért, mert szerintük az adósság hazugságra is kényszeríti az embert...”

—(I. 136-138.)



Hol itt a megvetés, hol itt az elvakult gyűlölet a görög földet dúló ellenséggel szemben? Sehol. Amit Hérodotosz a perzsákról írt, azt bármelyik görög szívesen magára vette volna. Egy emberöltővel Hérodotosz művének megszületése után írószerszámot ragadott a perzsa király, II. Artaxerxész (ur. 404–358) egykori ellenfele, az athéni származású Xenophón is. Ő a perzsa birodalmat az 6. század közepén megalapító Kürosz élettörténetét adta közre egy „pedagógiai regény” formájában. Kürosz neveltetése állt munkája középpontjában, de lényegében a spártai életmódot akarta dicsőíteni. Mint athéni polgár, Xenophón jobbnak látta, ha a metafora eszközéhez nyúl, s a hazájával szemben ellenséges érzületű Spárta nevelési gyakorlatát egy részben fiktív perzsa környezetben mutatja be. Ő, aki 401–400-ban részt vett az ifjabb Kürosznak bátyja, II. Artaxerxész ellen irányuló lázadásában, majd az Ázsia belsejéből a felkelés bukása után kalandos körülmények között visszavonuló görög zsoldosok egyik vezére volt, igazán megismerhette a perzsákat. Ha nem tartotta eleve nevetségesnek vagy lehetetlennek a gondolatot, hogy a spártai magnak perzsa burkot adjon, akkor nem lehetett rossz véleménye az Európát oly sokszor fenyegető Ázsia urairól. Így azután a következő megállapításai – még ha netán Spórtára gondolt is a sorok között – Perzsiára is vonatkozhattak:

„Perzsa törvények szerint nevelték [Küroszt], amelyek szemmel láthatóan másra alapozzák a közjóról való gondoskodást, mint a legtöbb államban. Ezek ugyanis polgáraikra bízzák, miként neveljék gyermekeiket, a felnőttek is élhetnek kényük-kedvük szerint, de megszabják nekik: ne lopj, ne rabolj, idegen házba ne törj be, ne üss senkit igaztalanul, ne légy házasságtörő, engedelmeskedj a vezetőknek, és így tovább. Aki pedig e tilalmak ellen vét, azt megbüntetik. A perzsa törvények ezzel szemben már eleve olyan polgárokat nevelnek, akik soha nem is vágyódnak arra, hogy aljas vagy gonosz tetteket kövessenek el”

—(Kürosz neveltetése I. 2.4)

Az idézetekből egyszerűen csak íróik bölcsessége sugárzik, amelynek réven felismerték: saját népe dicsőségét kisebbíti az, aki a legyőzött vagy még talpon álló ellenséget elvtelenül becsmérli, értékeit kicsinyíti, államférfiait nevetségessé teszi? Avagy a görögök valóban ennyire elfogulatlanul szemlélték nem görög szomszédaikat, ennyire nyitottak voltak azon erkölcsi értékek számára, amelyeket ellenfeleikben fedeztek fel?

Platón Államában Szókratész mondja: „balga ember az, aki mást tart nevetségesnek, mint a rosszat, s aki másokat úgy akar megnevettetni, hogy nem az ostobaságot és a gonoszságot, hanem valami mást tűz ki gúnyolódása céltáblájául”. Ezt az elvileg helyes megállapítást ugyan Platón írása már kevésbé tükrözi – ennek okaira visszatérünk –, a szókratészi mondat mégis plasztikusan fejezi ki a 8. és 5. század közötti görögség véleményét: pusztán azért senki nem lehet gúny tárgya, mert nem athéni, hanem spártai, vagy mert nem görög, hanem szkíta vagy thrák avagy éppen perzsa. Elvileg a tolerancia jellemezte a görögöket egyrészt egymással, másrészt az idegenekkel szemben. Ennek a türelemnek részben a vallási, részben az azokban tükröződő társadalmi-politikai elképzelésekben találjuk meg a nyitját.

Miután a görögség több, egymással etnikai rokonságban álló közösség összeolvadásából jött létre úgy, hogy ezek a közösségek nem adták föl saját individualitásukat, önállóság-tudatukat, és társadalmuk kiépítése közben állandó és szoros kapcsolatban álltak a mediterrán partvidék sokszínű népességével, ennélfogva a görög vallási elképzelésekre mind az etnikai-társadalmi pluralitás, többféleség, mind a más népek hiedelmeivel szembeni nagyfokú fogékonyság jellemző. Ezt a vallást az a felfogás határozza meg, hogy az emberi nem egyenrangú összetevőkből áll, mivel rokon ősöktől származik. Pillantsunk csak be Pszeudo-Apollodórosz Mitológiájába, s mindjárt látni fogjuk, hogy így vagy úgy, a többi nép is a görög mítoszok hőseinek köszönhette létét:

„...Ió Héra papnője volt, és Zeusz elcsábította... a Nílus folyó partján életet adott Epaphosz nevű fiának... Epaphosz Egyiptom királya lett, feleségül vette Memphiszt, Neilosz leányát, várost alapított, amelyet felesége nevéről Memphisznek nevezett el, és leányt nemzett, Libüát, akiről Libüa kapta a nevét: Libüa ikreket szült Poszeidónnak, Agénórt és Béloszt. Agénór átköltözött Phoinikiába [Fönícia], ott uralkodott, és hatalmas családnak lett az őse... Bélosz Egyiptomban maradt, ő lett Egyiptom királya, feleségül vette Neilosz leányát, Ankhionét, és ikrei születtek, Aigüptosz és Danaosz... Egyébként Aigüptosz hódította meg a melampuszok országát, s a saját neve után nevezte el Egyiptomnak.”

—(II. 1, 3-4.5)

Mint az idézetből kiderült, a görögök egyik névadója, Danaosz a mítoszban az egyiptomiak névadó hérószának, Aigüptosznak volt a fivére. De ha tovább böngésszük a Mitológiát, arról értesülünk, hogy a perzsa nép állítólagos névadója, Perszész és a perzsákat egykor leigázva tartó médek népalapító hérósza, Médosz

44 Fein Judit fordítása.

55 Ez és a következő szemelvény Horváth Judit fordítása.



úgyszintén hellén mitikus ősök leszármazottai. Ez utóbbiról a következőket olvashatjuk az aranygyapjút az Argonautáknak kiszolgáltató kolkhiszi királyleány, Médeia históriájában:

„Médeia megérkezett Athénba, feleségül ment Aigeuszhoz [az Égei-tengernek nevét adó athéni király, Thészeusz atyja], és szült neki egy Médosz nevű fiút. Később azonban Thészeusz életére tört, ezért gyermekével együtt száműzték Athénból. A fiú sok barbár népet leigázott, és az uralma alá került területnek a Média nevet adta…”

—(I. 9, 28.)

A konzekvencia egyértelmű: hogyan érezhetnének előítéletet a hellének például a perzsákkal szemben, ha egyszer mitikus rokonság fűzi össze őket? Az egyenrangú összetevőkből álló emberi nemet feltételező vallás természetszerűen nyitott más népek isteneivel szemben. A peloponnészoszi háború előestéjén, a Marica [az ókori Hebrosz] folyó környékén kiépült ügynevezett odrüszi thrák királysággal politikai szövetségre lépett Athénban ünnepélyes külsőségek között bevezették a görög Artemisszel rokon harcias thrák istennő, Bendisz kultuszát. Az a tény, hogy a thrákokkal kötött politikai egyezséget egy vallási gesztussal pecsételték meg, amelynek révén a görög pantheon egy thrák istennővel bővült, kizárja, hogy az athéniak ekkor lebecsültek volna a thrákokat.

De hát ha a görögök – mint történetírók példája bizonyítja – nem nézték le a többi népet, ha – amint azt vallásuk némely jellegzetességéből kimutattuk – az emberiség egyneműségét vallották, akkor miért nevezték mégis korai időktől fogva a nem görögöket barbároknak? Egyáltalán, mit takar ez a fogalom? Hadd magyarázza meg ezt a már idézett Sztrabón:

„Én azt hiszem, hogy a barbár szó kezdetben a nehézkesen, keményen és durván beszélők utánzására jött használatba, mint a ... hebegni, selypíteni, dadogni… Minthogy pedig a darabosan beszélőket mind barbároknak mondották, ilyennek látszott nekünk az idegen népek beszéde, azaz a nem helléneké. Azokat nevezték tehát tulajdonképpen barbároknak, kezdetben persze csak gúnyolódásból, mint darabos vagy durva beszédűeket, később azonban ezt mint közös népnyelvet alkalmaztuk mindazokra, akiket a hellénekkel szembeállítottunk. A barbárokkal való gyakori érintkezés és kapcsolat következtében tehát beigazolódott, hogy ez nem a darabos beszéd és a beszélő szervek bizonyos hibájának, hanem a nyelv sajátosságainak a következménye.”

—(XIV. 2, 28.)

A „barbár” szó tehát eredetileg csupán annyit jelentett: „nem görögül beszélő”. Amint a már korábban említett munkájában6 Hegyi Dolores igen helyesen megállapította: „A barbárok alacsonyabbrendűségéről vallott nézet még közvetlenül a perzsa háborúk befejezése után sem mutatható ki.” A szerzőnek persze abban is igaza van, hogy a nem görögökre akkor kellett egy – kezdetben minden értékítélettől mentes – gyűjtőfogalmat kitalálni, amikor az egymással rokon hellén etnikumokban már kialakult az összetartozás tudata. Ez a fejlemény a 8. századtól kezdve teljes bizonyossággal nyomon követhető.

Az összetartozás érzése azonban sohasem járt együtt az egész hellénségre rákényszerített politikai egységgel, hiszen az egyes görög közösségek sohasem adták fel – legalábbis önként nem – saját önállóság-tudatukat. A tolerancia, a mások boldogsága iránti fogékonyság, a másság tiszteletben tartása jellemezte elvben – konkrét kivételek mindig akadtak – a poliszok egymással szembeni magatartását. A hellén összetartozás tudata együtt élt a pluralizmus elismerésével, amint tágabb értelemben az emberiség egynemű voltáról vallott felfogás azzal a világképpel, amelyben a hellének mellett ott voltak a barbárok is. Ez alapozta meg a perzsákról alkotott görög történetírói képek példaszerű elfogulatlanságát.

Érdekes módon a tolerancia előbb a görög poliszok egymás közti viszonyában kopott meg – lásd Athén eljárását Thaszosszal szemben –, majd e folyamat felerősödésével, amelyet jól mutattak a peloponnészoszi és az azt követő görög belháborúk, lábra kapott a más népekkel szembeni gyanakvás és lenézés is. Ez utóbbi jelenség már Platón Államában is megmutatkozott:

„...az indulatosság az egyénekből kerül az államba; olyanokból, akikről ez elmondható: a thrákokról, a szkűthákról s általában az északi vidék lakóiról; vagy például a tudományszeretet, amit főképp a mi vidékünk lakóiról lehetne megállapítani; vagy a haszonlesés, amit nem utolsósorban a phoinikiaiakra és az egyiptomiakra szoktunk mondani...”

66 I.m., 69. old.



—(435. e.–436. a.7)

Az elfogulatlan Xenophón kortársa, Platón tehát már szembeállította a „tudományszerető” görögöket az „indulatos” thrákokkal és szkítákkal, valamint a „haszonleső” föníciaiakkal és egyiptomiakkal. Ezek után nem meglepő, hogy Platón a barbárokat már minőségileg más kategóriának tartja, mint a görögöket. Államában Szókratész szavaival ki is mondja:

„ha... görögök barbárokkal vagy barbárok görögökkel állnak harcban, azt kell mondanunk róluk, hogy háborút viselnek, s hogy természettől fogva egymás ellenségei...”

—(470. c.).

De térjünk vissza az 5. század első felére, I. Alexandrosz korához. Ha a görögöket általában a nyíltság és a mások értékeivel szembeni befogadási készség jellemezte, akkor hasonló törekvéseket figyelhetünk meg a velük „unokatestvéri” fokon rokonságban álló makedónoknál is – éppen a hellének vonatkozásában. Talán ezért sem volt érdemtelen I. Alexandrosz a „hellénbarát” jelzőre. Ez a király, aki megnövelt birodalmával a pánhellén politika folyamatának részese lett, helyesen mérte föl a hellén civilizáció értékeit, s arra törekedett, hogy ezeket az értékeket saját állama javára kamatoztassa. És bár a politikában Athén vendégbarátjaként éppúgy számon tartották, mint Athén riválisaként, a görög kultúra, amelyet igyekezett országában elterjeszteni, alapvetően athéni volt. Ezt I. Alexandrosz uralkodásának kiváló elemzője, Ch. Edson is megállapította: „Ha – mint Periklész mondta – Athén »Hellasz nevelőiskolája« lett, akkor a makedón uralkodó osztály tagjai a legelső és legfogékonyabb, ha nem is a legtehetségesebb tanulók között voltak, Az a görög kultúra, amelyet az Argeasz király, III. Alexandrosz [Nagy Sándor] Nyugat-Ázsiában, Egyiptomban és Iránban elterjesztett, alapjában véve Athén kultúrája volt.”

Athén nemcsak politikai, hanem kulturális nagyhatalmi szerepet is vállalt. Semmi meglepő nincs abban, hogy a családja hellén mivoltát az olümpiai játékok alkalmával bizonygató, tehát a hellén civilizáció szellemét tökéletesen elsajátító I. Alexandrosz éppen ennek a városnak lett „vendégbarátja” uralkodása kezdetén, következésképp ezt a poliszt tekintette népe számára is a görög kultúra legalkalmasabb közvetítőjének. Ezzel azután hagyományt sikerült teremtenie, hiszen még a 338-ban Khairóneiánál athéni harcosokat halomra gyilkoló II. Philipposz, sőt fia, Nagy Sándor sem tekintette Athént egynek a többi hellén városállam közül. Ezt a poliszt mindig igyekeztek kivételes tapintattal és az egykori nagyság iránti megbecsüléssel kezelni. A Nagy Sándor halála utáni vérzivataros időkben a diadokhoszoknak nevezett utódhadvezérek marakodtak egymással a hajdani hellénisztikus világbirodalom részeiért. A 4. század utolsó évtizedében ezek egyike, Antigonosz Monophthalmosz készülődött arra, hogy a fia, Démétriosz Poliorkétész vezette hajóhaddal elfoglalja Athént. De még ekkor is, amikor a város már halovány visszfényét sem sugározta másfél évszázaddal azelőtti dicsőségének, még akkor is mennyi tisztelettel és elfogultsággal nyilatkozik róla az említett Antigonosz! Plutarkhosz írja Démétriosz Poliorkétész életrajzában:

„Mihelyt elhatározták, hogy Athénba hajóznak, egyik barátja azt mondta Antigonosznak, hogy ha ezt a várost elfoglalják, meg kell tartaniuk, mint Görögországhoz vezető lépcsőt. De Antigonosz erről hallani sem akart, és azt mondta, hogy a jóindulat a szép és rendíthetetlen lépcső, Athén pedig, mint az egész világ világítótornya, hamarosan sugározni fogja tetteiknek fényét az egész emberiségre.”

—(Plutarkhosz: Démétriosz 8.)

De az Athén és a makedón birodalom későbbi hatalmas urai között feszülő viszonynak nem most kell időt szentelnünk. Egyelőre érjük be annak tisztázásával, hogy a görögökkel és elsősorban Athénnal a 6–5. század fordulóján kialakult diplomáciai, kereskedelmi és katonai kapcsolatok hatására a hellén kultúra egyre jobban tért hódított a Makedónia táguló határai közé foglalt vidékeken. Az Argeasz királyok udvara és az ahhoz kapcsolódó arisztokrácia megismerte a görög művészetet, irodalmat, közgondolkodást, a kormányzat nyelve pedig az attikai görög lett. A bennszülött makedón nyelv falusi tájnyelvvé hanyatlott, amely nem hagyott hátra egyetlen irodalmi emléket vagy feliratos dokumentumot sem.

Görög polgárok betelepedése a makedón királyság területére csak elmélyítette ezt a folyamatot. Már utaltunk rá, hogy 468-ban Mükénai lakóinak java része I. Alexandrosznál talált menedéket, és – ez már Alexandrosz utóda, II. Perdikkasz idején történt – 446-ban, miután az athéni csapatok elfoglalták az Euboia északi partján fekvő Hisztiaiát, az elkeseredett lakosok ugyancsak Makedóniába emigráltak. De a görög és jelesül az athéni kultúra azáltal is hatott Makedóniára, hogy a királyság földjébe beékelődve olyan görög települések léteztek, amelyek a déloszi szövetség előretolt bástyáiként Athén támogatását élvezték. Ezekkel a városokkal a mindenkori makedón

77 Szabó Miklós fordítása.



uralkodóknak már csak azért is intenzív diplomáciai kapcsolatot kellett fenntartaniuk, hogy ennek révén az athéni befolyást némileg csökkentsék. Így az az érdekes helyzet állt elő, hogy Makedónia, miközben politikai síkon mindinkább kiéleződött a viszonya Athénnal, egyre mélyebben szívta magába a virágjába szökkent hellén civilizációt, amelynek mégiscsak Athén volt a legcsodálatosabb alkotása s egyúttal ihletője.

Csak röviden néhány szót az athéni szövetséghez tartozó, az előzőekben említett poliszokról. A Therméi-öböl északi partjánál állt Sztrepsza, amely 453-ban, de valószínűleg korábban is évi egy talantont fizetett a szövetség pénztárába. Ugyancsak szövetségesi hozzájárulást fizetett 453–452 és 446 között biztosan, de minden bizonnyal előbb is a Biszaltiában fekvő Bergé és Argilosz városa. A példákat még lehetne sorolni, de itt most a jelenség a fontos. A makedónok számára megszokottá vált a görögökkel való együttélés, így azután a magát argoszi ősöktől származtató királyi családot érintő hellénizálódás előbb kiterjedt az arisztokráciára, majd később a közrendű tömegekre is.

I. Alexandrosz látványosan dokumentálta – mintegy népére is átsugározva ennek előnyeit – hellén mivoltát. Pindarosz versét, amelyet a nagy költő róla zengett, nyilván fejedelmi bőkezűséggel honorálta. De korántsem érte be ennyivel. Pártfogolta a kor másik híres lírikusát is, Keósz szigetének szülöttjét, Bakkhülidészt. A görög kardalnak ez az utolsó klasszikusa 505 táján született, és 430 körül halt meg. A görögkedvelő makedón királyt egy szép bordallal tisztelte meg.

Hogy azonban még mélyebben megértsük I. Alexandrosz tetteit, vissza kell térnünk életének ahhoz a mozzanatához, amelyet ifjúsága ismertetésénél említettünk. Az olümpiai versenyeken történt első megjelenéséről van szó. Az a tény, hogy éppen Olümpiát választotta fórumként családja hellén eredetének igazolására, azt bizonyítja, hogy már nevelése alkalmassá tette őt a görög szokások átélésére, a velük való azonosulásra. Mert Olümpia és a vele összefüggő versenyjátékok kivételes helyet foglaltak el a hellén ember életében, gondolatvilágában.

Ennek számára a kultusz a szertartásaival együtt nem érzelmi, hanem politikai, gazdasági igényt elégített ki, hiszen a társadalom egyik aktív és teljes jogú tagjaként, állampolgári kötelességének tartotta a közösségi célok minden eszközzel, tehát a kultikus gyakorlatban való részvétel révén történő támogatását. Mindez egészen a görög polisztársadalom 4. századi válságáig érvényesült. Ez a jelenség, vagyis a kultusz közösség- és államfenntartó erejébe vetett hit növelte igazán nagyra az olümpiai Zeusz tiszteletét, s tette az ahhoz kapcsolódó sportversenyeken való részvételt hosszú évszázadokon át a görög polgárlét, a görög civilizáció jelképévé. Emiatt őrködtek példás szigorral afelett, hogy csak törvényesen hellénnek született férfiak versenghessenek az olümpiai küzdőtéren, s ez volt az oka annak is, hogy a hellén műveltséget minden bizonnyal már neveltetésével magába szívó I. Alexandrosz éppen az olümpiai versenyek tekintélyét és nyilvánosságát használta fel arra, hogy családja hellén eredetét igazolja.

Héraklészt, a legnépszerűbb hellén hérószt az olümpiai kultusz civilizátorának nevezhetjük. Nos, a magát tőle származtató makedón királyi család „hellénbarát” sarja alighanem joggal tekinthető állama civilizátorának. Minden bizonnyal az ő nevéhez köthetők az országa területén végbement első, már nem a mítosz ködébe vesző városalapítások. Az első két, görög mintára alapított makedón város a délről, a Tempé-völgyéből Pieriába vezető főút mentén létesült. Bár létezésükről csak későbbi, a peloponnészoszi háború kitörésének idejéből származó értesüléseink vannak, elnevezésük határozottan I. Alexandrosz politikai elképzeléseit tükrözi. A két város neve Hérakleion és Dion. Az első település elnevezése a dinasztia ősének tartott Héraklészről egybevág a király ifjúkorához köthető olümpiai szerepléssel. Mindkét propagandisztikus gesztus az uralkodócsaládnak a hellénséghez való tartozását kívánta hangsúlyozni. Csakhogy az Argeasz dinasztia az általa uralt – és az 5. századra már meglehetősen sokszínű, újabb illír és thrák népelemekkel keveredett – makedón lakosság görög mivoltát is érzékeltetni akarta. Ez a törekvés nyilvánult meg a másik város névadásában. A Dion elnevezés mélyén ugyanis a görög főisten, Zeusz neve rejlik. Ez a körülmény felerősítette a Hérakleion elnevezésben is megbúvó szándékot, hiszen Zeusz a mítosz szerint Héraklész atyja volt. De a Zeusz és Thüia nászából született Makedón, a nép névadó hőse, epónümosz hérósza is ezen előkelő atyától származott. A mitikus elképzelések tehát végső soron népnek és uralkodójának családfáját egyaránt Zeuszig vezették vissza. A perzsák felett aratott hellén győzelem és az azt követően megváltozott makedón politika tükröződik abban, hogy a hellénséggel a makedónokat összekötő mitikus hagyományanyagot királyi támogatással hirdették.

Az ország kezdődő városiasodása persze szorosan kapcsolódott azokhoz a gazdasági jelenségekhez, melyek a terjeszkedő makedón államot egyre inkább jellemezték. Elsősorban a bányászat, a fakitermelés fejlesztése, a hellén és nem görög népekhez fűződő kereskedelmi kapcsolatok erősödése volt jelentős ebből a szempontból. Főleg ez utóbbi lényeges, hiszen egyrészt a hellén városok többsége, másrészt a makedón uralom alá került vagy annak határterületen élő thrákok java része saját pénzt vert, s ez kitágította a pénzgazdálkodás kereteit az Égeikum északi vidékein. Ha pedig egy önálló pénzveréssel nem rendelkező, dinamikusan fejlődő állam olyan



közösségekkel kerül intenzív gazdasági kapcsolatba, amelyek a pénzt, ezt az általános csereeszközt maguk is előállítják, akkor ennek törvényszerű következményeként az adott államnak is rá kell térnie a pénzérmék gyártására. Nem véletlen, hogy Athénban a Szolón reformjai révén fellendülő kereskedelem és az azt követő gazdasági expanzió hívta életre a pénzverést, amíg a római köztársaság a Pürrhosz elleni háború sikeres megvívása után kezdett pénzt verni, miután térdre kényszerítette a pénzverésben jeleskedő dél-itáliai görög városállamokat. A lecke tehát I. Alexandrosznak is feladatott.

Említettük, hogy a perzsák 480-as európai hadjárata előtt Makedónia kiterjeszthette északi határait a mai Macedónia területére, később meg arról értesültünk, hogy a perzsák európai veresége után I. Alexandrosz keleti irányú hódítások révén elfoglalta Kelet-Mügdoniát, Krésztóniát és Biszaltiát. Nos, mind az északi, mind a keleti irányban történő terjeszkedés gazdag nemesfém-, főként a pénzérmék előállításához alapvetően felhasznált ezüstlelőhelyek birtokába, illetve közvetlen közelébe juttatta I. Alexandrosz makedónjait. Északon, a mai Szerbia területén Metohija és Koszovo tartományok antik bányái, a mai Macedónia földjén Tetovo és Kratovo városok, valamint az Ohridi-tó környéki lelőhelyek ontották az aranyat és ezüstöt, de gazdag volt e fémekben az itt ömlő Pèinja és Bregalnica folyók hosszan elnyúló medencéje is. Hasonlóképp jól kitermelhető nemesfémbányák vonzották a hódítókat a mai macedón–bolgár–görög határvonalak találkozásától délre eső vidéken, a Sztrümón medencéjében, illetve közvetlen környékén. Ezek közül kiemelkedett az eddig még pontosan nem lokalizált Prasziasz-tótól nyugatra vagy északnyugatra fekvő ezüstbánya, amely Krésztónia meghódítása után Hérodotosz szerint napi egy talanton jövedelmet hozott I. Alexandrosznak. A Sztrümón torkolatvidéke sem szűkölködött aranyban, ezüstben. A torkolattól keletre a híres pangaioni bányák kínálták kincseiket, elültetve ezáltal a viszály magvait Makedónia és az ott lábát megvetni kívánó Athén között, amíg a torkolattól nyugatra az ugyancsak makedón kézre került Biszaltia bányái tárulkoztak fel a hódítók előtt.

I. Alexandrosznak tehát rendelkezésére állt a nyersanyag, de rendelkezésére állt a meghódított területek pénzverésének hagyománya is. Különösen szembeszökő ez utóbbi hatása a makedón király által veretett első pénzérméken 478 és 476 között. Az ebben az átmeneti időszakban vert makedón pénzek a biszalták érméit utánozták, vagyis azokhoz hasonlóan a kecskefej és Rhészosz alakja díszítette a vereteket. Ezek a vallási szimbólumok később is felbukkantak a makedónok pénzein, ekkor azonban kizárólagosságot élveztek. A kecske-motívum jelentőségével a makedónok korai történelmében, ősmondáiban és az első főváros, Aigai alapításával kapcsolatos történetekben már foglalkoztunk. Csak alátámasztja a makedónok és thrákok esetleges rokonságára, de mindenesetre korai kapcsolataira vonatkozó elméleteket az a körülmény, hogy a kecskének néhány thrák népnél, így a biszaltáknál is hasonló kultikus jelentősége volt, mint a makedónoknál. Az alapvetően a kecsketenyésztés gazdasági fontosságán nyugvó kecskekultuszt ezen a vidéken erősítette Dionüszosz tiszteletének általános elterjedése is.

Rhészosz mitikus thrák király volt, Homérosz egyik hőse. A lótenyésztéséről nyilván már a vak költő idejében is nevezetes uralkodó a monda szerint gyönyörű, hószín paripákkal érkezett az akhájok ostromolta Trója megsegítésére. Ha ezek a lovak megízlelhették volna a trójai abrakot, avagy ihattak volna a város közelében futó Xanthosz vízéből, akkor Tróját nem lehetett volna bevenni. Ám Odüsszeusz és Diomédész, az ostromlók hős vezérei elhárították a hadjárat sikerét veszélyeztető akadályt. Elfogták a körülvett városból kilopódzó trójai kémet, Dolónt, s kivallatták arról, hol töltik az utazástól megfáradt thrákok első éjszakájukat Ázsia földjén. Dolón a halálos fenyegetés súlya alatt így vallott:

,,...itt legszélen a nemrég jött thrákok hada nyugszik:

és a király köztük: Rhészosz, fia Éioneusznak.

Láttam az ő nagytermetű és gyönyörű paripáit:

hónál szebbszínűek s úgy futnak, mint a sebes szél...”—(Iliasz, X. 434–437.)

Miután megtudták, amit akartak, Dolónt megölték, majd a két vitéz a thrákok táborához lopakodott, és álmában mészárolta le a thrákok vezéreit, sőt királyukat is.

Az a körülmény, hogy a mitikus lovaskirály alakja nem volt idegen szimbólum a makedón uralkodó számára, egyrészt a makedónok és a thrákok bizonyos fokú hellénizálódására utal – ez a fejlemény a görögökkel élénk kapcsolatba került két népet egyaránt érintette –, hiszen Rhészosz thrák létére a görög mondavilág szülötte volt, másrészt arra utal, hogy a lovas hadviselés a makedónoknál épp oly kiemelkedő szerephez jutott, mint a thrákoknál. Az első makedón pénzeken felbukkanó Rhészosz lovas figurája egyébként is kitűnően rímelt a könyvünk elején idézett hésziodoszi versre, amely Makedónt a „hippiokharmész”, vagyis „lóháton harcoló”



jelzővel tüntette ki.

A kecskefejjel és Rhészosz alakjával díszített és még kevés önállóságot mutató első makedón pénzeken Alexandrosz nevének első két betűje szerepel királyi monogramként, de úgy, hogy a két betű eredeti sorrendjét felcserélték, vagyis a lambda áll elől, utána pedig az alpha. A már sajátosan makedón érméket kronológiailag három csoportra szokták osztani. Az első csoport 475 és 468, a második 467 és 460, míg a harmadik 459 és a király valamikor a 450-es évek második felében bekövetkezett halála között keletkezett.

Az első csoport pénzein bukkan fel a sajátságos makedón lovas. Kezében két dárdát tart, és térdeit magasra felhúzva üli meg viszonylag nagytestű lovát. Fegyverei inkább vadászra, semmint lovas katonára utalnak. Erre mutat az is, hogy fején nem sisakot, hanem középen kicsúcsosodó, széles karimájú föveget, úgynevezett kausziát visel. Az említett nagytestű paripát nagyon kedvelték Makedóniában. Ezt a fajtát valószínűleg Perzsiából szerezték be és tenyésztették azután makedón földön, elsősorban a nehézfegyverzetű lovasság használatára. Egyes érméken csak a vágtató mént ábrázolták. A lovas és a vágtató ló díszíti a második és a harmadik csoport pénzeit is, és érdekes, hogy a második csoport érméin ismét felbukkan Rhészosz alakja.

A váltakozó szimbólumok sajátosan jelzik a királyi hatalom fokozatos erősödését, a központi hatalom öntudatának megszilárdulását. A második és harmadik csoport pénzein ábrázolt lovasban a kutatók I. Alexandrosz alakját vélik felfedezni. Ezt a véleményt alátámasztja az ábrázolásnak az a sajátossága, hogy a lovas arca simára borotvált, testét térden alul érő hosszú köpeny, khlamüsz fedi, míg a kauszia néven ismert kalapnak középen kidomborodó részét hosszú szalag öleli körül – talán a királyi diadém jelzéseképp; a szalag a nyak mögött hosszan hátralóg. A pénzérméknek ezeken a csoportjain már felbukkan – mint mellékszereplő – a vadászkutya is, amely a ló mellett fut. Jelenléte megerősíti a numizmaták álláspontját, hogy a makedón pénzek lovas figurája vadászt, nem pedig harcost ábrázol.

Súlyuk szerint I. Alexandrosz ezüstpénzeit három sorozatra lehet osztani. Nevezzük ezeket A-, B- és C-szériának. De mielőtt ezen érmék konkrét súlyát megneveznénk, meg kell ismerkednünk röviden a görögök által leggyakrabban használt pénzegységekkel és azok egymáshoz viszonyított értékével. 1 talanton (vagy talentum) = 60 mina = 1500 tetradrakhmon (négydrakhma) = 3000 sztatér (két drakhma) = 6000 drakhma = 9000 tetróbolon (négy obolosz) = 12 000 trióbolon (három obolosz) = 18 000 dióbolon (két obolosz) = 36 000 obolosz.

A hellén világban elterjedt attikai pénzek ezüsttartalmát a Szolón-féle attikai talanton súlyértéke alapján határozták meg. Eszerint egy talanton megfelelt 26,196 kg ezüstnek, illetve ezzel egyenlő értéknek. Egy drakhma értéke 4,37 g ezüst volt. Mivel azonban a talanton súlya vidékenként változott, ezért az egyes poliszokban és tartományokban kiadott azonos elnevezésű pénzegységek értéke különböző volt. Sőt, olykor egy államon belül is változtatták a pénzérmék sorozatait, s ilyenkor szériánként más és más súlyegységet vettek alapul. Ez történt Makedóniában is. Itt az A-szériába tartozó drakhmák súlya 4,91 g, a B-széria drakhmáié 3,27 g, amíg a C-széria azonos pénzének súlya 3,68 g ezüst volt.

A régészeti leletek tanúsága szerint a 468-ig tartó időszakban az A- és a C-széria gyártása lehetett a legnagyobb mértékű. D. Raymond, a makedón pénzverés neves kutatója feltételezi, hogy e két széria pénzei zömmel a nem görög piac felé irányuló kereskedelem céljait szolgálták, mivel például a C-szériához tartozó és vélhetően nagy tömegben előállított nyolcdrakhmást egyetlen görög pénzre sem lehetett átváltani. Ennek súlya egyébként 29,46 g volt, ez volt e széria legnagyobb pénzegysége, és megfelelt az A-széria legsúlyosabb pénzeként megjelenő háromsztatér értékének. A B-széria érméi ezzel szemben megfeleltek az Athénnal és a déloszi szövetség tagállamaival folytatott kereskedelem igényeinek. Nem véletlen, hogy az ebbe a szériába tartozó négydrakhmás, amely attikai megfelelőjével négy a háromhoz arányban volt cserélhető, a pénzek azon második csoportjában bukkan fel nagyszámban, amelyet 467 és 460 között állítottak elő. Ugyanis Kimón eurümedóni győzelme után Athén és szövetségesei politikai-gazdasági túlsúlya dominált az Égeikum térségében, és ezt Alexandrosz sem hagyhatta figyelmen kívül. A 450-es évek elejétől, vagyis attól az időtől kezdve, amikor Athén befolyása az északi égei partok mentén megrendült – gondoljunk az attikai városállam Thaszosz elleni büntető hadjáratára és Kimón azt követő perére –, ismét a C-széria vált uralkodóvá a makedón pénzverésben.

Így elmondható, hogy miként minden állam mindenkori pénzgyártása – ma azt mondanánk, hogy pénzpolitikája, mivel a mai pénzek önmagukban csak jelképezik a mögöttük álló társadalmilag elfogadott értéket – tükörképe a belső gazdasági erőnek, de ugyanakkor a gazdasági-politikai környezethez fűződő viszonynak is, úgy a makedón pénzverés változásaiból is konkrét következtetéseket vonhatunk le az állam gazdasági és külpolitikai kapcsolatairól. Az ilyen következtetésekhez tartozik különben az is, hogy csak a kifejezetten a nem hellén népekkel folytatott kereskedelem céljaira előállított C-széria pénzein jelent meg a király teljes névfelirata, amíg a hellénekkel való forgalomban felhasználható pénzeken mindvégig csak az Alexandrosz név rövidítése



szerepelt, vagy olykor még az sem. Ez a jelenség arra utal, hogy a makedónok királya elsősorban nem görög szomszédai vonatkozásában látott esélyt rá, hogy elfogadják gazdasági-politikai tekintélyét.

A területi nyereségek következtében tehát I. Alexandrosz Makedóniája gazdaságilag fellendült, urbanizálódott, s mivel e folyamattal párhuzamosan megszaporodtak az állam kapcsolatai a hellénekkel is, fokozatosan a görög civilizáció hatása alá került. A sikerek mellett azonban új kihívásokkal is számolni kellett. Az Égei-tenger északi partján befolyását növelni próbáló Athén csak egyike volt a külső fenyegetéseknek. Északról a zsákmányra éhes paiónok fenyegették a makedón határvonalat, a Sztrümón keleti partján túlról a barátkozásra és ellenségeskedésre egyaránt kész édónok, aztán az odomantoszok, végül pedig a hamarosan nagy birodalmat kialakító odrüszi thrákok méregették bizalmatlanul az erősödő szomszédot, nyugatról viszont az illír népek nyugtalanították az Argeasz-dinasztia fősége alá került felső-makedóniai törzseket. Ráadásul Felső-Makedónia önmagában is állandó gondot jelentett a központi hatalom számára. Ezen a területen ugyanis az alávetett népek megmaradtak saját fejedelmeik uralma alatt, s bár e fejedelmek vazallusai voltak a makedón királynak, hűségük eléggé ingatag lehetett, itt mindig fennállt a lázadás veszélye és az a lehetőség, hogy a lázadót támogatni fogja a makedón terjeszkedésnek gátat vetni akaró valamelyik illír uralkodó, vagy a lázadó beavatkozik a dinasztia tagjainak belviszályába, s ezzel növeli a Makedóniát megosztó polgárháború veszedelmeit.

Az új kihívásra csak a központi hatalom további erősítése és az újonnan megszerzett területeknek a királyságba történő hatékony integrálása lehetett a válasz. Ezt I. Alexandrosz éles szemmel átlátta. Úgy vélte, hogy az ősi makedón intézmények továbbfejlesztése oldhatja meg a problémákat. Elsősorban az arisztokrácia királyhű tagjaira akart támaszkodni, s elődei politikáját folytatva ennek az udvarhoz sok szállal kötődő nemességnek, a hetairoinak számbeli gyarapítására törekedett. Ezzel egyszersmind államának katonai erejét is növelte, mivel a politikailag befolyásos és az uralkodó személyes pártfogását élvező hetairoszok, vagyis társak nehéz fegyverzetű lovas hadserege, a hetairiké hipposz komoly harci értéket képviselt. A számszerűleg megerősödött arisztokrácia az újonnan megszerzett földterületekből részesedett, s így egyrészt az udvarhoz fűződő hűsége, másrészt viszont saját gazdasági érdeke arra ösztönözte, hogy ezeket a területeket minden külső betöréstől megoltalmazza, és mindenféle elszakadási törekvéstől visszariassza.

I. Alexandrosz igazán nagy politikai lépése azonban az volt, hogy kiszélesítette uralmának társadalmi bázisát. Azt a személyes kontaktust, amely eddig csupán a király és az előkelők között alakult ki, kiterjesztette a makedón közrendűek egy jelentős hányadára is. Az újonnan meghódított földekből ugyanis közrendűeket is megajándékozott, s a földadomány fejében katonai szolgálatot követelt tőlük. Így jött létre a közrendű társak csoportja, amelynek tagjait – alacsonyabb társadalmi helyzetüknek megfelelően – gyalogos, nem pedig lovas szolgálatra kötelezték. Ezt tükrözte elnevezésük is: pezetairoi, azaz „gyalogos társak”.

A pezetairoszok csak egy évszázaddal később, II. Philipposz uralma idején válnak majd jelentős katonai erővé. Jelenlétük az államban egyelőre inkább politikai szempontból fontos. Mivel a királytól kapták földjeiket, most már őket is éppen olyan személyes hűség fűzi az uralkodóhoz, mint a hetairoszokat. Ez utóbbiakénál kisebb birtokaikat ők is elszántan védelmezik az ellenséggel szemben, s ez most már nagyobb területek biztonságát szavatolja. És mindezen felül létük egy belső politikai egyensúly kialakulását hozza létre, hiszen a király az arisztokrácia mellett rájuk is támaszkodhat, s alkalomadtán az ő segítségükkel visszaszoríthat egyes arisztokrata csoportokat, amelyek a központi uralmat fenyegetik.

Összegezve tehát I. Alexandrosz uralkodásának eredményeit, megállapíthatjuk, hogy alakja nem érdemtelenül vívta ki Hérodotosz és Thuküdidész csodálatát. Ez a derék politikai egoista megsokszorozta országa területét, fellendítette gazdasági életét, hozzájárult hazájában a hellén civilizáció áldásainak elterjedéséhez, végül pedig megszilárdította a királyi tekintélyt, s ezáltal egy időre garantálta az állami egységet.

Az összegzésre pedig azért kellett sort kerítenünk, mert a 450-es évek második felében I. Alexandroszt meggyilkolták. Hogy kik és milyen körülmények között, nem tudjuk. Curtius Rufus római szerző Nagy Sándorról írott művében a világhódító fejedelem elleni összeesküvéssel vádolt Philótasz mondja kínvallatása után:

„Hát ki állt bosszút Nagy Sándor őse, Alexandrosz, azután Arkhelaosz és Perdikkasz meggyilkolásáért?”

Amennyiben a felsorolás az említett királyok uralkodási idejének sorrendjét tükrözi, akkor a megnevezett uralkodók személye egyértelműen rögzíthető. Arkhelaosz előtt ugyanis csak egy Alexandrosz nevű királya volt Makedóniának, méghozzá I. Alexandrosz, Arkhelaosz után pedig Perdikkasz néven csak III. Perdikkasz uralkodott. E legutóbbi a dardánok Bardülisz nevű királyától szenvedett vereséget 359-ben, s a csatatéren esett el az ellenség fegyverétől, amíg Arkhelaoszt 400–399-ben egyik belső híve ölte meg személyes bosszúból.



Mármost logikus, hogy ha a fent említett két király erőszakos halált halt, s Philótasz velük egy sorban említette I. Alexandroszt is, akkor ez az uralkodó is hasonló körülmények között vesztette életét. Tehát vagy csatában esett el, vagy orgyilkosság áldozata lett. Újabb írásos forrás előkerüléséig a rejtvény további megfejtésével várnunk kell.

Alexandrosz halála után fiaira, Perdikkaszra, Alketaszra, Philipposzra, Menelaoszra és Amüntaszra várt az a korántsem könnyű feladat, hogy atyjuk művét folytatva megőrizzék, vagy ha lehet, tovább növeljék Makedónia erejét. Akkor várt rájuk ez a feladat, amikor már tornyosultak Hellasz fölött az egész görögséget magával ragadó peloponnészoszi háború viharfelhői.


13. fejezet - Zűrzavar és háborúI. Alexandroszt bizonyára erőszakos és váratlan halála megakadályozta abban, hogy a trónutódlás kérdését rendezze. Öt fia közül három, Philipposz, Alketasz és Perdikkasz nagyjából hasonló korú lehetett, míg Amüntasz és Menelaosz alighanem jóval fiatalabb volt említett fivéreinél. Legalábbis erre utalnak a 450-es évek végén Makedóniában kibontakozó események. Addig ugyanis, amíg Amüntasz és Menelaosz távol tartották magukat a belpolitikai harcoktól, s a magánéletbe vonultak vissza, addig Philipposz, Alketasz és Perdikkasz között éles küzdelem robbant ki a főhatalomért. Amüntasz személye legfeljebb azért érdemel még egy mondatot, mert az ő dédunokája emeli majd igazi nagyhatalommá Makedóniát: II. Philipposz.

A három idősebb testvér helyzetének megítélésénél figyelembe kell venni, hogy a makedón királyok többnejűségben éltek. Az általunk a forrásokból jól ismert II. Philipposznak például hét felesége volt. Hogy I. Alexandrosz hány asszonyt mondhatott hitvesének, azt nem tudjuk, hiszen feleségeinek neve sem maradt az utókorra. Ha azonban neki is több házastársa volt, akkor még az is elképzelhető, hogy az örökösök között a születési sorrend sem tudott dönteni. Ilyen szituációban valószínű, hogy a hadsereggyűlés, hogy elkerülje a polgárháború veszedelmeit, a hatalomnak a három fivér közötti felosztása mellett állt ki. Megbízható ókori források hiányában csak találgathatunk. Annyi az ókori írók utalásaiból mindenesetre kiderül, hogy Philipposz Amphaxitisznak az Axiosztól keletre húzódó és a folyó vonalát haránt irányban követő tartományát uralta. Stratégiai szempontból talán ez volt Makedónia legfontosabb területe, mivel akár a hadseregek mozgása, akár a kereskedelmi forgalom kelet-nyugati irányú bonyolítása tekintetében létfontosságú volt az Axiosz átkelőhelyeinek ellenőrzése, s ezt az ellenőrzést Amphaxitisz ura gyakorolhatta.

Alketasz az ország nagyobb részét vonhatta fennhatósága alá, amennyiben Platón Gorgiasz című dialógusának egyik utalása hiteles. Itt a 413 körül trónra lépett I. Arkhelaosz gaztetteit taglalja a dialógus, amikor arról esik szó, hogy a frissen uralomra került király, II. Perdikkasz fia magához hívatta nagybátyját, Alketaszt, azzal az ürüggyel, hogy ismét kezébe akarja adni azt a hatalmat, amelyet atyja, Perdikkasz egykor elragadott tőle. Alketasz felült a cselnek, s Arkhelaosz megölette a veszélyesnek ítélt rokont. Ez a történet azt jelenti, hogy Alketasznak I. Alexandrosz halála után nagyobb hatásköre volt, mint Perdikkasznak.

Perdikkasz eredeti hatalmi szféráját nem ismerjük. Elterjedt nézet napjaink kutatásában az, hogy fiatalabb volt Philipposznál és Alketasznál, ezért kezdetben kisebb rész is jutott neki az országból. Alighanem viszont hármójuk közül ő volt a legügyesebb politikus, hiszen végül mégis ő szorította ki a hatalomból vetélytársait. Persze nem lehetett könnyű dolga. Már említettük, hogy II. Perdikkasz uralkodási idejére nézve az ókori szerzők véleménye megoszlott. Az Athénaiosz által idézett történetírók közül az akanthoszi Nikomédész 41 évet, Theopomposz 35, Anaximenész 40, Hierónümosz 28, Marszüasz (nem tudni, hogy a pellai vagy a Philippoi-beli) 23, végül Philokhorosz ugyancsak 23 esztendőt sorolt Perdikkasz uralmához. Igen valószínű módon az eltérő időpontok egyszerűen csak azt tükrözik, hogy Perdikkasznak nem egy csapásra, hanem fokozatosan sikerült hatalmát kiterjesztenie az egész országra. Így aztán – egységes hagyomány híján – maguk a történetírók döntöttek arról, mikortól tekinthetik őt Makedónia tényleges uralkodójának.

Perdikkasz első politikai lépései jobbára homályban maradnak. Csak annyi biztos, hogy kezdetben Athén-barát álláspontot képviselt. 434-ben azonban szakított ezzel az állásfoglalásával. Ezt onnan tudjuk, hogy ez év eseményeivel kapcsolatban Thuküdidész megemlíti: az athéniak kénytelenek voltak Poteidaia városával összefüggő katonai intézkedéseket tenni, mivel „Perdikkasz, Alexandrosz fia, makedóniai király, eddigi szövetségesük és barátjuk is ellenük fordult”.

Mielőtt azonban II. Perdikkasz és Athén összeütközéséről és a hamarosan kirobbanó peloponnészoszi háború eseményeiről szólnánk, röviden vázolnunk kell azokat a negatív következményeket, amelyek Makedónia belső megosztottságából adódtak. I. Alexandrosz, mint láttuk, számolt a megnövekedett birodalomra leselkedő külső veszélyekkel, ezért a királyi hatalom társadalmi bázisának megerősítésére, állama peremterületeinek szigorú védelmére törekedett. Amíg élt, sikerrel is védelmezte hódításait. Egyetlen komolyabb kudarcát az Ennea hodoinál szenvedte el. Itt Kimón telepeseit az édónok mészárolták le – valószínűleg makedón segítséggel –, de ezután Alexandrosz befolyása meggyengült ezen a vidéken. Minden bizonnyal az itt megtelepedett makedónokat is vissza kellett vonnia. I. Alexandrosz halála után, amikor fiait az egymás elleni harc kötötte le, egymást követték a hasonló balsikerek.

Elszakadt Makedónia legkeletibb tartománya, a Sztrümón torkolatától nyugatra fekvő Biszaltia. E nemesfémbányákban gazdag területen, amelyhez a Prasziasz-tó környéki ezüstbányák északról csatlakoztak, önálló thrák királyság jött létre bizonyos Mosszész uralma alatt. A Sztrümón alsó folyásának keleti vidékein


Zűrzavar és háború

megszilárdult az édónok ugyancsak thrák népének uralma, s ez hosszú időre véget vetett minden makedón aspirációnak az Ennea hodoi és a közelében lévő pangaioni bányák környékén. A keleti irányú makedón terjeszkedés visszaszorulása mindenképpen szerepet játszott abban, hogy a 440-es években felvirágzott Thrákia belső területein az odrüszi thrák birodalom, melyet alapítója, Térész erősebbé tett a korabeli Makedóniánál. Aztán bekövetkezett a legsúlyosabb csapás is, amely csak egy országot emészthet: a belháború. II. Perdikkasz ellen, aki a 440-es években láthatóan ki tudta szorítani két fivérét a hatalomból, és az országot saját uralma alatt egyesítette, fellázadt egyik bátyja, Philipposz. A lázadót támogatta Derdasz, a felső-makedóniai Elimeia fejedelme.

Hogy miképp sikerült Perdikkasznak legyőznie fivéreit, nem tudjuk. Valószínűleg Athén támogatta, amellyel hivatalosan is szövetségesi viszonyra lépett. Abban, hogy atyja példáját követve ő is az „athéniak barátja és szövetségese” lett, bizonyos Athénnal közös gazdasági és politikai érdekek játszhattak közre. Athén a Makedóniától elszakadt Biszaltiába már nem sokkal I. Alexandrosz halála után megkezdte a behatolást. Bergét, ezt a Sztrümón folyó menti kis települést beléptette a déloszi szövetségbe, majd Periklész kezdeményezésére ezer athéni polgár telepedett le Biszaltia területen. Athén célja az volt, hogy megszerezze az itteni gazdag nemesfémlelőhelyeket. Makedónia királya, aki egymagában képtelen volt az önállósult Biszaltiát meghódolásra kényszeríteni, csatlakozott a zsákmányra éhes athéniakhoz, s ha arra nem is gondolhatott, hogy a terület kizárólagos birtokába jusson, legalább az athéniakhoz hasonlóan részesülni szeretett volna a várható zsákmányból. A II. Perdikkasz által veretett ezüstpénzek arra utalnak, hogy Biszaltia néhány bányája a 440–430-as évek fordulóján Makedóniát gazdagította.

Az athéniak hajóépítési programjához sok fára és szurokra volt szükség, ezekben Makedónia ugyancsak bővelkedett. Makedónia pedig bizonyára jó piacot kínált az attikai város kézműipari termékeinek. De miként I. Alexandrosz idején, ugyanúgy II. Perdikkasz uralma alatt is hamarosan vége szakadt a nagy barátkozásnak.

436-ban Athén az Égei-tenger északi partvidékén szakított a kis lépések politikájával, és seregével elűzte az édónokat Ennea hodoi területéről. Ezután itt fallal övezett erős várost épített, ahová néhány athéni polgár mellett elsősorban az onnan nem messzire fekvő Argiloszból, a déloszi szövetség e Biszaltia déli határánál álló településéből hozott lakosokat. Az új város az Amphipolisz nevet kapta. Amphipolisz alapításával a Sztrümón alsó folyása mentén döntően megváltozott a stratégiai helyzet. A Biszaltia felé irányuló athéni beszivárgás még nem nyugtalanította Makedónia királyát, sőt hasznot is húzott belőle. Biszaltia meggyengítése ugyanis Athén és Makedónia közös érdeke volt, ráadásul nem volt szükség ehhez olyan nagyméretű athéni katonai jelenlétre, amely ezt a dinamikusan növekvő közép-görögországi nagyhatalmat az Égei-tenger északi partjain is meghatározó politikai tényezővé emelte volna. Amphipolisz birtokában a helyzet erősen megváltozott Athén javára. Fontos kereskedelmi utak csomópontja került athéni ellenőrzés alá, és a katonailag, kereskedelmileg egyaránt fontos vízi út, a Sztrümón hajózásának, valamint e vízen történő átkelésnek a felügyelete. Makedónia királyai rendszerint barátjuknak tekintették Athént, de csak a távolból. Amikor ez a „barát” érezhető közelségbe került, mindig idegesek lettek. Ez történt most is, hogy akár a Khalkidiké-félsziget, akár a Thrákia vagy Makedónia megközelítése szempontjából számba jöhető útvonalak kulcsa Athén kezébe került.

II. Perdikkasz világosan felismerhette, mit jelent országa számára az athéni szomszédság. Azt a veszélyt, amely Athén jó néhány, egykor egyenrangú szövetségesét is elérte, akik, amint azt Plutarkhosz Kimón-életrajzából és Pszeudo–Xenophón Athéni államából is kiolvashattuk, szabad államokból szolgákká, az athéni uralom alávetettjeivé süllyedtek. Ezt a veszélyt tehát nem volt nehéz felismerni, hiszen még maguk az athéniak sem tagadták, hogyan vélekednek az ő hatalmukról saját szövetségeseik. Nagyon frappánsan fejtette ki ezt az athéni követ a peloponnészoszi szövetség 432-ben tartott ülésén, ahol éppen azt latolgatták, megsértette-e az attikai város a korábban kötött egyezményeket. Thuküdidészt idézzük, aki szerint az athéni férfiú a következőket mondta:

,,A mi szövetségeseink… annyira megszokták, hogy magunkkal egyenlőnek tekintjük őket, hogy ha olyasmi történik, ami felfogásukkal nem egyezik, vagy pedig valamilyen, a hatalom érdekeit szolgáló rendelet következtében a legcsekélyebb mértékben is megrövidülnek, ahelyett, hogy hálásak volnának, amiért nem érte őket nagyobb kár, még nehezebben viselik el a veszteséget, mint ha mi már kezdettől fogva nem törődtünk volna a törvénnyel, és nyíltan visszaéltünk volna előnyös helyzetünkkel. Mert abban az esetben maguk se vonnák kétségbe, hogy a gyengébbnek meg kell hátrálnia az erősebb előtt.

Úgy látszik, az emberek a jogtalanságért jobban megneheztelnek, mint az erőszakért. Az elsőt ugyanis egy egyenlő fél hatalmi túlkapásának, a másodikat pedig az erősebbik fél kényszerének érzik. A médektől sokkal kegyetlenebb bánásmódot is elviseltek, a mi uralmunkat viszont terhesnek tartják. De ez természetes is; az alárendelt helyzetben lévők számára mindig



a jelen a nyomasztó .”—(I. 77.)

Ha az athéniak sem leplezték szövetségi rendszerük elnyomó jellegét, semmi kivetnivalót sem találhatunk abban, hogy ellenségeik ezt még kíméletlenebb szavakkal bélyegezték meg. 414-ben, amikor a peloponnészoszi háború hullámverése Szicíliát is elérte, a szürakuszai Hermokratész így vádolta meg Thuküdidész szerint Athént:

„Mikor... az iónok és az ezektől származó szövetségeseik szabad akaratából az athéniak lettek a hellének vezetői, azért, hogy bosszút álljanak a méden, ők az egyik ellen a hadiszolgálat elmulasztását, mások ellen az egymás közötti háborúskodást, s a többiek ellen is mind valamilyen látszólag jogos vádat hozva fel, egyiket a másik után leigázták. Így hát az athéniak nem a hellének szabadságáért s a hellének nem saját felszabadulásukért küzdöttek a médek [perzsákon] ellen, hanem az athéniak azért, hogy a hellének ne a médek, hanem az ő alattvalóik legyenek, a hellének pedig azért, hogy az eddiginél, ha nem is oktalanabb, de annál rosszindulatúbb elnyomójuk legyen.”

—(VI. 76.)

Az sem érdektelen, mennyire hideg, józanul megfontolt az athéni szószóló, Euphémosz válasza:

„Egy türannosznak vagy egy birodalmat kormányzó városnak semmi sem ésszerűtlen, ami az érdekét szolgálja, és senki sem rokon, aki nem megbízható, s mindenkivel szemben a körülmények szerint kell baráti vagy ellenséges módon viselkednie... Nyugodtan elhihetitek, hogy szövetségeseinkkel szemben vezető szerepünket minden egyes esetben az szabja meg, hogy nekünk mi előnyös.”

—(VI. 85.)

Az Amphipolisz megépítésével országa közelében hatalmi bázist alapító Athénról II. Perdikkasz is jól tudta, hogy „a körülmények szerint viselkedik baráti vagy ellenséges módon”. Ezért vállalva egy Athénnal vívandó háború veszélyeit, vállalva egyszersmind annak ódiumát, hogy az athéniak támogatni fogják az uralma elleni belső pártütést, megszakította a szövetségesi viszonyt Athénnal.

Persze bármennyire tisztában volt is II. Perdikkasz az attikai nagyhatalom terjeszkedésének várható fenyegetésével, aligha merészelt volna szakítani Athénnal, ha ez utóbbit egyéb külpolitikai nehézségek nem szorongatták volna. De hát szorongatták, miután súlyos viszály támadt közte és a peloponnészoszi szövetség befolyásos városállama, az erős Korinthosz között. Történt ugyanis, hogy a mai Albánia tengerparti vidékén fekvő jelentős kereskedővárosban, Epidamnoszban (az albán Durrës, az olasz Durazzo) demokratikus fordulatra került sor, és az oligarkhákat elűzték. Az oligarkhák azonban nem nyugodtak, és az illír tengerpart őslakóit pártjukra állítva ostromolni kezdték egykor uralt városukat. Miután Epidamnosz Korinthosz és annak leányvárosa, Korküra (Kerküra, a mai Korfu) közös alapítása volt, a viszályba utóbb óhatatlanul belekeveredett Korinthosz is, Korküra is.

Az ostromlott Epidamnosz lakói előbb a földrajzilag Epidamnoszhoz lényegesen közelebb fekvő Korkürához fordultak segítségért, majd amikor ez a város visszautasította kérelmüket, Korinthoszhoz folyamodtak. Minthogy Epidamnosz a nyugat felé irányuló tengeri kereskedelem egyik csomópontja volt, a nyugati piacok megszerzéséért pedig az athéni nagyhatalom és a peloponnészoszi szövetségbe tartozó kereskedő poliszok, főként Korinthosz és Megara már régóta vetélkedett, Korinthosz semmiképp sem maradhatott közömbös.

Itt egy pillanatra félbe kell szakítanunk az események menetét. A mozzanatok hátterében néhány fontos összefüggésre tanácsos irányítani figyelmünket. Ha a görög társadalom virágkoráról beszélünk, akkor elsősorban az 5. századi Athénra gondolunk, pontosabban az athéni demokráciára. Ennek társadalmi jellegéről egyik világosan gondolkodó ellenfele, a már idézett Pszeudo-Xenophón helytállóan írta a következőket:

,,... mindenütt több előnyt biztosítanak a hitványaknak, a szegényeknek, a népből való embereknek, mint az előkelőknek, de mindjárt kiderül, hogy éppen ezzel őrzik meg a demokráciát. Mert ha a szegényeknek, a népből valóknak, a kisembereknek jól megy a dolguk, és az ilyenek tömeggé lesznek, gyarapítják a demokráciát...”

—(I. 1.1)




Mármost felvetődik a kérdés, mi az anyagi biztosítéka annak, hogy a kisembernek valóban jól menjen a dolga? Miből telik a kereső elfoglaltságot nyújtó közmunkára, amelyek révén felépült az Akropolisz csodálatos épületegyüttese meg az Athént Peiraieuszszal összekötő fal, miből telik az esküdteknek napidíjra, a polgároknak színházlátogatási juttatásra, a nincsteleneknek állami segélyre? Mi fedezi a fegyveres erő állandó növelésének költségeit, amely erő nélkül nincs tengeri hatalom, nincs biztonságos kereskedelem, nincs fejlődő ipar és nincsenek új meg új piacok az ipar termékeinek befogadására?

A források alapján már kiderülhetett, hogy korántsem csupán a szokásos állami bevételek vagy a gazdagokra kivetett különféle adók nyújtottak lehetőséget mindehhez. Az athéni vezetés alatt álló déloszi szövetség tagállamainak gazdasági kihasználása is számításba jöhetett. Az athéni demokrácia tehát, amely alapvetően a szabadok uralmát garantálta a rabszolgák felett, illetve az athéni démosz legbefolyásosabb csoportjának politikai túlsúlyát a démosz egészével és az arisztokráciával szemben, fokozatosan az athéni démosznak más államok köznépe és arisztokráciája feletti uralmává alakult. A virágzó demokrácia gazdasági alapja tehát többek között más államok arisztokratikus alávetése volt. Ebben rejlett az 5. századi virágkor első nagy ellentmondása. Ez az ellentmondás azonban egy még szélesebb, az egész görögséget érintő másik ellentmondásban gyökerezett.

Ez utóbbi ellentmondás a termelőerők fejlődésének behatárolt volta és a társadalom bővülő gazdasági igényei között feszült. A termelőerők folyamatos intenzív fejlődésének útját állta a technika viszonylag alacsony színvonala. Ezért előtérbe került a termelés extenzív fejlesztésének, új piacok, ember- és nyersanyagforrások, termőterületek megszerzésének követelménye. Miután a növekvő igények kielégítése csak a termelőerők állandó növekedése révén lehetséges, és mert ehhez alapvetően az extenzív növelés útja vezetett, a hasonló gazdasági és társadalmi fejlődésen keresztülment hellén poliszok között a terjeszkedő politikai-gazdasági érdekeltségek összeütközése miatt ellentétek éleződtek ki.

Ott, ahol az államban a függő helyzetű, félszabad termelők (a teljes jogú dóroknak alárendelt akhájok) termékfeleslege tartotta el az uralmon lévő szabadokat, Spártában, ezen teljes jogú szabadok számának korlátozásával igyekeztek az említett ellentmondáson úrrá lenni. Ez a megoldás azonban végső konzekvenciáit tekintve a spártai társadalom elkorcsosulását eredményezte. Ez egyébként logikus végkövetkezmény volt, hiszen egyetlen állam gazdaságpolitikáját sem boldogíthatja tartósan az a jelszó, hogy „ha már nem tudjuk növelni a termelést, akkor csökkentsük a fogyasztást”.

Viszont éppen az említett spártai fejlődés egyedülálló jellege egyetlen szempontból előnyös következményekkel járt. A zárt gazdasági szerkezetű lakedaimóni állam nem támasztott olyan követeléseket a szövetségi rendszerébe tartozó poliszokkal szemben, amelyek ez utóbbiak ökonómiai érdekeit sértették volna. Ugyanakkor Spárta kész volt a szövetség, elsősorban pedig saját fegyveres erejével támogatni az Athénra is jellemző gazdasági ellentmondásoknak kitett azon városállamokat, amelyek az ő barátságát választották. A peloponnészoszi szövetség tehát a közös érdekeltség alapján állt, és emiatt egysége lényegesen szilárdabb volt, mint a délosz-attikai csoportosulásé. E körülmény később döntő szerepet játszott a peloponnészoszi háború eseményeiben.

Ezután beláthatjuk, hogy egy olyan fontos kereskedelmi központ birtoklása, amilyen Epidamnosz volt, semmiképp sem hagyhatta közömbösen azt a Korinthoszt, amely a termelés növelése feltételeinek biztosítása végett gazdaságilag nyugat felé szeretett volna terjeszkedni. Ezért volt természetes lépés, hogy 435-ben Korinthosz katonai segítséget nyújtott a hozzá folyamodó epdamnoszi demokratáknak. Ám ugyanennyire kézenfekvő az is, hogy a hasonló gazdasági érdekeltségű Athén, amely szintén érdekelt volt a nyugat felé irányuló export fokozásában, felfigyelt erre az eseményre. Annál is inkább, mert a saját érdekeit a Korinthoszhoz fűződő kapcsolat megrontása árán is érvényesíteni kívánó Korküra hirtelen az epidamnoszi oligarkhák oldalára állt, miután pedig emiatt Korinthosz és Korküra között háború tört ki, az utóbbi Athéntól kért segítséget. 433-ban Korküra és a természetesen igen segítőkész Athén szövetséget kötött. E szövetségkötés eredményeképp még ugyanebben az évben a Szübóta szigeteknél vívott tengeri ütközetben a korinthoszi flotta hiába győzte le a korküraiak hajóhadát, az összecsapásba beavatkozó athéni gályák visszavonulásra kényszerítették a győztest. Athén ellenséges fellépése a peloponnészoszi szövetség egyik legtekintélyesebb tagállamával szemben már előrevetíthette az általános konfliktus árnyékát. De ugyanekkor még egy válsággóc is érlelődni kezdett e két, gazdasági és katonai hatalom között. Ebben az athéni imperializmus újsütetű ellensége, II. Perdikkasz játszotta a felbujtó szerepét.

Az Égei-tenger északi partvidékének városai közül igen fontos stratégiai szerepet játszott a makedón-thrák tájak felé irányuló kereskedelmi forgalom szempontjából Poteidaia. A Khalkidiké-félszigetből csápszerűen kinyúló három földnyelv közül a legdélebbre eső Palléné szikláin állt ez a város, amely a félsziget és a földnyúlvány érintkezési pontjánál épült. Ez a kedvező földrajzi pozíció tette lehetővé a poliszt irányító politikai erő számára, hogy egyrészt ellenőrizze a várostól nyugatra fekvő Therméi-öböl, másrészt a Pallénét keletről hullámaival



simogató Torónéi-öböl hajózását. Nagyon is lényeges volt persze, hogy az említett politikai erő merre orientálódott. Ebből a szempontból Poteidaia helyzete korántsem volt egyértelmű. Ez a polisz ugyanis Korinthosz gyarmata volt, és évente befogadta azokat az epidamiurgoinak nevezett főtisztviselőket, akiket az anyaváros küldött tanácsadókként a város vezetői mellé. Ugyanakkor viszont Poteidaia, akárcsak a Khalkidiké-félsziget sok más városa, tagja volt a déloszi szövetségnek. Amikor a déloszi és a peloponnészoszi csoportosulás békében élt egymással, ez a felemás állapot nem sok gondot okozott. Az epidamnoszi helyzet kiéleződése azonban egyre nyomasztóbbá tette a kibékíthetetlennek látszó kettősséget.

Minden valószínűség szerint ekkor lépett közbe II. Perdikkasz, aki a fenyegető athéni terjeszkedés megállítására kedvező alkalmat fedezett fel Athén és Korinthosz ellenséges viszonyában. Az események időrendjét nem lehet egyértelműen rekonstruálni. Valószínűleg az történt, hogy a makedón király megpróbálta rávenni a khalkidikéi városokat, közülük is elsősorban Poteidaiát, hogy lépjenek ki a déloszi szövetségből, valamint igyekezett megnyerni a korinthosziakat, hogy legalább saját gyarmatvárosukat ilyen irányba befolyásolják. Hogy a kísérlet nem maradt eredménytelen, azt Athén ellenlépései bizonyítják. Az attikai polisz a vele szakító II. Perdikkasz helyett most az uralkodó fivérét, Philipposzt kezdte támogatni. Philipposz fel is lázadt testvére ellen, s mellé állt mindkettőjük unokatestvére, I. Derdasz, a felső-makedóniai Elimieia uralkodója.

Csakhogy Athén is határozott intézkedésekre szánta el magát Poteidaiával kapcsolatban. Erről Thuküdidész tudósít:

„... az athéniak, tisztában lévén a korinthosziak ellenséges érzületével, megparancsolták a Palléné félszigetén lakó poteidaiaiaknak, akiknek városát a korinthosziak alapították ugyan, de az athéniaknak voltak adófizetésre kötelezett szövetségesei, hogy rombolják le a Palléné felé néző városfalakat, adjanak túszokat, és többé ne fogadják be a Korinthoszból évenként hozzájuk küldött főtisztviselőket. Attól féltek ugyanis, hogy Perdikkasz és a korinthosziak rábírják őket az elpártolásra, s példájukat aztán követni fogja többi thrák szövetségesük is.”

—(I. 56.)

Ezekre a lépésekre 434 végén és 433-ban kerülhetett sor. 432-ben aztán felgyorsultak az események. Makedóniában az athéni támogatást élvező lázadók számottevő területeket foglaltak el. Philipposz seregei elérték a Therméi-öböl északi csúcsát, és közvetlenül fenyegették az öböl stratégiai kulcspontját, Thermét. Athén Arkhesztratosz fővezérsége alatt harminc hajóból és ezer hoplitából álló expedíciós haderőt irányított a térségbe, s ez, a lázadókkal együttműködve, 433 kora nyarán bevette az ostromlott várost. A hadművelet célja egyértelműen az volt, hogy Perdikkasz csapatait elvágják az Athén elleni lázadásba bekapcsolódott Khalkidikétől.

Makedónia szorongatott helyzetbe került királya ekkor Spártába küldött követei útján magát a peloponnészoszi szövetség vezető hatalmát próbálta a maga oldalára vonni, de ugyanakkor diplomáciai úton Korinthoszt is erélyesebb fellépésre ösztönözte. Egyelőre diplomáciai eszközökhöz folyamodott az athéni expedíciós seregtől úgyszintén fenyegetett Poteidaia is. E város vezetőinek esze ágában sem volt engedni az athéni követeléseknek, főként a városfalak egy részének lebontását és ezáltal a település teljes kiszolgáltatottságát nem tűrhették. Ezért a béke megmentésére tett utolsó kísérletként Poteidaia vezetői követeket küldtek az athéniakhoz, arra kérve őket, ne alkalmazzanak velük szemben erőszakot. Mivel azonban előre látható volt, hogy e követjárás aligha lesz eredményes, Spártába is eljuttatták küldötteiket, akik ott Korinthosz képviselőivel együtt léptek fel. Arra a hírre, hogy Athén konokul viselkedett a Poteidaia követeivel folytatott tárgyalásokon, Spártában Poteidaia és Korinthosz küldötteinek megígérték: ha az athéniak megtámadják Poteidaiát, akkor Spárta csapatai betörnek Attikába.

Spárta azonban messze volt, az athéni sereg pedig közel. Ezért az Athén vezette délosz-attikai tengeri szövetségből önkényesen kilépett városok – a szövetségbe jó esetben csak belépni lehetett önkéntesen, kilépni viszont soha – kénytelenek voltak II. Perdikkasz tanácsát követni. A nehéz helyzetében is hidegvérű makedón király a Khalkidiké kisebb városainak azt javasolta, hogy rombolják le falaikat, a lakók pedig költözzenek a Poteidaiától nem messze lévő Olünthoszba. Azok pedig, akik nem kívánnak az olünthosziakkal együtt fegyvert fogni Athén ellen, telepedjenek meg az ő királysága területén. Ez utóbbiak számára Mügdonia tartományban, a Bolbé-tó mellett ajánlott föl földet.

Mindezek az események arra utalnak, hogy II. Perdikkasz főként országának az Axiosztól keletre eső területeit – ezek közé tartozott Mügdonia – tartotta szilárdan uralma alatt. De az övé volt még Pieria is. Ezt bizonyítja, hogy e vidék egyik városi központját, Püdnát Thermé elfoglalása után a makedón lázadók athéni harcostársaikkal vállvetve ostrom alá vették. A királyhoz hű város azonban ellenállt.



Úgy látszik, Athén először Perdikkasszal akart leszámolni, de az is elképzelhető, hogy egyelőre kerülni akarta a nyílt összeütközést Spártával. Ez lehetett az oka, hogy Athén nem Poteidaia és a többi lázadó khalkidikéi város ellen vetette be expedíciós hadseregét, hanem a makedón partvidék nagyobb települései ellen. A makedóniai hadműveletek azonban aggasztották Korinthoszt, hiszen e polisz vezetői joggal tartottak tőle, ha Makedóniában összeomlik II. Perdikkasz uralma, nyomban Poteidaia és a többi renitens esik az athéni bosszú áldozatául. Ezért, mint Thuküdidész írja, a közép-görögországi város ellenlépéseket tett:

„Minthogy Poteidaia elpártolt [Athéntől], s az athéni hajóhad Makedónia mellett tartózkodott, a korinthosziak aggódni kezdtek ezekért a területekért, mert vélték, hogy a veszély őket is fenyegeti, és saját városukból toborzott önkénteseket s a Peloponnészosz több részéről felfogadott zsoldosokat küldtek ide, összesen ezerhatszáz nehézfegyverzetű és négyszáz könnyűfegyverzetű katonát. Vezérük Adeimantosz fia, Ariszteusz volt, s a legtöbb korinthoszi önkéntes elsősorban az ő kedvéért jelentkezett, mert már régóta barátságos viszonyban volt a poteidaiaiakkal. Ez a sereg negyven nappal Poteidaia elpártolása után érkezett meg a thrák partvidékre.”

—(I. 60.)

Thuküdidész e szakaszát, vagyis a háború előzményei taglalását olvasva szembetűnő az athéniak óvatlansága. Ők láthatóan nem féltek attól, hogy esetleg felborítják a peloponnészoszi és az attikai nagyhatalom 445-ben kötött, harminc évig érvényes békéjét. Ha nem így lett volna, akkor aligha kockáztatják meg a hadsereg felvonultatását. Velük szemben a Spártával szövetséges Korinthosz sokkal óvatosabb volt. A már említett Szübóta-szigeteknél lezajlott ütközet után például, amikor az athéni flotta a megvert korküraiak segítségére sietett, a korinthosziak egy csónakon követeket küldtek az athéniakhoz. Szerették volna megtudakolni, hogy ez utóbbiak milyen alapon avatkoztak be az összecsapásba. Thuküdidész nem mulasztja el megjegyezni, hogy a korinthoszi küldötteknél nem volt hírnökpálca. Ennek az apró ténynek súlya volt. Hírnökpálcát hordozó követeket ugyanis csak hadviselő felek szoktak egymáshoz küldeni. Ilyenkor ez az egymással szembenéző érckígyók által körülfont bot jelezte, hogy a harcos tárgyalás végett közelít az ellenséghez, tehát békés szándékkal, s így, mint követ, bántatlanságra számít. Mivel a hadviselő felek közös érdeke volt küldötteik sértetlensége, a hírnökpálcás férfiakat nem bántották.

Az az eljárás, hogy a korinthoszi hírnökök pálca nélkül eveztek az athéni hajókhoz, finoman célzott rá, hogy Korinthosz még nem tekinti Athént ellenségnek, sem magát vele hadban álló félnek. Korinthosz ekkor még csak táplálgatta magában a háború parazsát hevítő haragot. Ugyanez a magatartás tükröződött abban is, hogy a thrák partvidékre Poteidaia elpártolása után negyven nappal megérkezett korinthoszi haderőt önkéntesek és idegen zsoldosok alkották. Kerülték ugyanis reguláris sereg bevetését, amíg nyílt hadüzenetre nem kerül sor, és van még esély a békére.

A hadsereg azonban akkor is hadsereg, ha nem egy állam polgárainak besorozása révén alakult ki, és nem egy hivatalos hadüzenet jegyében kezdte meg tevékenységét. Athénnak vagy vissza kellett vonulnia, vagy reagálnia Korinthosz katonai fellépésére. Mint várható volt, az utóbbi megoldást választotta: kétezer nehézfegyverzetű katonát és negyven hadihajót küldött a konfliktus színhelyére. Az újabb különítményt, amelynek feladata a Makedóniában éppen Püdna ostromával elfoglalt honfitársaik megsegítése volt, Kalliasz és négy vezértársa irányította.

Mivel azonban az energikus II. Perdikkasz jól kézben tartotta a város védelmét, az athéni parancsnokok belátták, sohasem jutnak el Poteidaiához, ha itt vesztegetik az idejüket. Ezért, ahogy Thuküdidész megfogalmazza: „szerződést és kényszerű fegyverszünetet kötöttek Perdikkasszal”, majd seregükkel elvonultak a Therméi-öböl mentén a Khalkidiké-félsziget felé. Thuküdidész rendkívül találóan jellemzi a helyzetet. Nyilvánvaló, hogy az athéniak nem mondtak le róla, hogy ráncba szedjék a makedón királyt, csupán az Ariszteusz vezette korinthoszi sereg megérkezése késztette őket békülékenységre a makedón uralkodó iránt. Ezt persze Perdikkasz is tudta, s készen állt rá, hogy az első adandó alkalommal ismét szembeszálljon Athén haderőivel. Ez a magatartás annál is indokoltabb volt, mert ellene lázadó makedón alattvalói továbbra sem szakítottak Athénnal. Sőt, éppen ellenkezőleg cselekedtek. Perdikkasz fivére, Philipposz és az elimeiai fejedelem, Derdasz öccse, Pauszaniasz vezetésével hatszáz makedón lovas csatlakozott az immár háromezer athéni hoplitához, s velük együtt vett részt a déloszi szövetségtől elpártolt Beroia és Sztrepsza ostromában. E két várost (az előbbi nem azonos a Bermion keleti lejtőinél épült hasonnevű makedón településsel) menetből akarták elfoglalni, ám ez nem sikerült nekik. Ezután a had tovább vonult a Khalkidiké felé.

Ellenségeinek távoztával II. Perdikkasz lélegzetvételnyi időhöz jutott. Most helyreállíthatta volna országa egységét, de ő azt tartotta fontosabbnak, hogy beavatkozzék a khalkidikéi eseményekbe. Valószínűleg azt remélte, hogy a félszigeten egyre élesebbé váló konfliktus általános háborúvá szélesedik, ezáltal pedig ő



helyreállíthatja a makedón állam egységét. Ezért mindössze kétszáz lovassal gyorsan Poteidaiába sietett, hogy a védők oldalára álljon. Távollétében bizonyos Iolaoszt nevezett ki régenssé.

Iolaoszról semmi bizonyosat sem tudunk. Meglehet, hogy a király egyik oldalági rokona volt. Erre utal a neve is. A mítosz szerint ugyanis Iolaosz volt a neve Héraklész féltestvére, Iphiklész fiának, és ő segített az istenné vált hérósznak a lernai Hüdra megölésében. Mármost ha a királyi család magát Héraklésztől származtatta, akkor meglehet, hogy a tágabb rokonság az istenné vált mitikus hős halandó féltestvérét választotta őséül – ezáltal is elismerve az Argeasz nemzetség főségét.

Perdikkasz Poteidaiába távozása is azt bizonyítja, hogy az égei világ jövőjét alapvetően befolyásoló események súlypontja 432-ben a Khalkidiké-félszigetre tevődött át. Thuküdidész elsőrangú beszámolót közöl a most következő eseményekről:

„A poteidaiaiak és az Ariszteusz vezetése alatt álló peloponnészosziak az athéniakra várva Olünthosz előtt, a földszoroson ütöttek tábort, s itt, a városon kívül, piacot is nyitottak. A szövetségesek Ariszteuszt választották meg az egész gyalogság, Perdikkaszt pedig a lovasság vezérévé, Perdikkasz ugyanis ismét elpártolt az athéniaktól, s a poteidaiaiak oldalán küzdött, és Iolaoszt bízta meg vele, hogy az uralkodásban helyettesítse. Ariszteusz haditerve az volt, hogy ő maga csapataival a földszoroson várja meg az athéniak közeledését, mialatt a Khalkidikén és a földszoroson kívül lakó szövetségesek Perdikkasz kétszáz lovasával együtt Olünthosznál várakoznak, s ha majd az athéniak az ő seregére támadnak, ezek a segítségére sietnek, és hátulról rohanják majd meg őket, s így kétfelől fogják közre az ellenséget.

Kalliasz, az athéniak parancsnoka és vezértársai a makedón lovasokat [Philipposz és Pauszaniasz lovasait] csekély számú szövetségessel együtt Olünthosz ellen küldték, hogy akadályozzák meg az ott álló csapatokat a segítségnyújtásban, míg ők maguk felszedték táborukat, és Poteidaia ellen nyomultak. Mikor a földszoros közelébe értek, és megpillantották a csatára készülődő ellenséget, felsorakozták vele szemben, és hamarosan megkezdődött az ütközet. Az a szárny, ahol Ariszteusz s vele a Korinthoszból és egyéb városokból való válogatott csapatok tartózkodtak, megfutamította s nagy távolságon át üldözte a vele szemben álló ellenséget, a sereg többi része, a poteidaiaiak és a peloponnészosziak viszont vereséget szenvedtek az athéniaktól, s bemenekültek a város falai mögé.

Mikor Ariszteusz az üldözésből visszatérve meglátta, hogy serege többi része vereséget szenvedett, habozott, hogy milyen irányban, Olünthosz vagy Poteidaia felé próbálkozzék-e a kitöréssel. Végül úgy döntött, hogy seregét a lehető legkisebb területre tömöríti össze, s futólépésben erőszakolja ki a Poteidaiába való bejutást. Valóban sikerült is bejutnia a tenger melletti töltésen, a lövedékek záporában haladva, nagy nehézségek közt, s ha néhány embere odaveszett is, a többségüket megmentette. Az Olünthosztól a poteidaiaiak támogatására igyekvő segédcsapatok – Olünthosz innen mintegy hatvan sztadionnyira [10 656 m] fekszik – az ütközet kezdetéig s a csatára szólító jel felvonásáig csak kis távolságot tudtak megtenni, hogy segítséget vigyenek, mert a makedón lovasság felsorakozott velük szemben, és elállta útjukat. Mikor aztán az athéniak nagyon gyorsan megszerezték a győzelmet, s a csatajeleket levonták, a segédcsapatok a falak mögé, a makedónok pedig az athéniakhoz tértek vissza, s így egyik fél lovassága sem vett részt az ütközetben.

A csata után az athéniak győzelmi emlékművet emeltek... A poteidaiaiak és szövetségeseik közül háromszáznál valamivel kevesebben, az athéniak közül pedig százötvenen estek el, köztük a vezér Kalliasz is.

Az athéniak a városnak a félsziget felé néző falaival szemben tüstént ostromsáncot emeltek, s ellátták őrséggel. A Palléné felé néző oldalon azonban nem emeltek sáncot, mert nem érezték magukat olyan erősnek ahhoz, hogy a földszorost is őrizzék, továbbá, hogy Pallénéhoz is átmenjenek ostromműveket építeni. Féltek, hogy ha erőiket megosztják, a poteidaiaiak és szövetségeseik támadást intéznek ellenük.

Mikor az athéniak otthon értesültek róla, hogy Poteidaia nincs ostromsánccal körülzárva, hamarosan odaküldték ezerhatszáz nehézfegyverzetű katonájukat Aszópiosz fia, Phormión vezetésével. Megérkezvén Pallénéba, erős menetben, naponta nagy távolságokat megtéve Aphütiszból Poteidaiába sietett, s közben feldúlta a földeket. Mikor senki se mutatkozott, hogy, szembeszálljon vele, Palléné falaival szemben is felépítette az ostromsáncot. Így most már



Poteidaiát mindkét oldalról erős ostromsánc vette körül, a tenger felől pedig a hajók tartották fenn az ostromzárat.

Ariszteusz a város körülzárása után semmi reményt nem látott a menekülésre, ha csak a Peloponnészoszból vagy máshonnan váratlan segítség nem érkezik, ezért azt tanácsolta, hogy várják meg a kedvező szelet, s ötszáz ember kivételével mind hajózzanak el, hogy az élelem minél tovább elég legyen, s felajánlotta, hogy ő is ott marad. Tervét azonban nem tudta elfogadtatni. Minthogy gondoskodni akart az ebben a helyzetben szükséges előkészületekről, s a lehető legjobban meg akarta oldani a külső feladatokat, kijátszva az athéni őrség figyelmét, elhajózott.”

—(I. 62-65.)

Poteidaiánál tehát, bár az athéniak nem tudták elfoglalnia várost, az ellenfelek hátrányba kerültek, a Khalkidiké-félsziget pedig védtelenné vált a Phormión vezetésével nemrég odaérkezett csapatokkal szemben. Ezek aztán éltek is az alkalommal, dúltak, fosztogattak a félszigeten, sőt néhány kisebb várost el is foglaltak. Korinthosz és több más, a peloponnészoszi szövetségbe tartozó állam ekkor követeket küldött Spártába, hogy emlékeztessék e polisz vezetőit korábbi ígéretükre. Emlékezhetünk, ez az ígéret úgy hangzott, hogy amennyiben Athén megtámadja Poteidaiát, akkor Spárta serege betör Attikába. Mivel ez idő tájt Athén küldöttei is Lakedaimónban tartózkodtak, éles politikai vita bontakozott ki közöttük és a peloponnészoszi szövetség képviselői között. Az előbbiek – beszédeikből már idéztünk – öntudatosan védték nagyhatalmi politikájuk alapelveit, míg az utóbbiak azokat a sérelmeket számlálták elő, amelyeket épp e politika miatt szenvedtek el a közelmúltban. Spárta szemmel láthatóan bánta már korábbi nagyhangú ígéreteit, s csak végszükség esetén, akkor is szövetségeseivel együtt, mintegy azok közös akaratának végrehajtójaként volt hajlandó hadba szállni.

A spártaiak két királya közül az egyik, Arkhidamosz mindenekelőtt saját polgártársait intette türelemre az egyre élesedő és a tömeghangulatot felzaklató disputában. Egyrészt rámutatott, hogy a felkészüléshez idő kell, s mindenekelőtt pénz:

„Azt pedig senki se tekintse gyávaságnak, ha ilyen sok város nem akar azonnal egyre rátámadni. Mert hiszen azoknak [az athéniaknak] is van szövetségesük, nem is kevés, akik nekik adót fizetnek, a háború sorsát pedig nem annyira a fegyverek döntik el, hanem inkább a pénz, s ez teszi hatékonnyá a fegyverek erejét, különösen, ha egy szárazföldi állam áll szemben egy tengeri hatalommal. Igyekezzünk hát először pénzt szerezni, s ne engedjünk elhamarkodottan szövetségeseink sürgetésének, hanem, mivel a jó vagy rossz következményekért elsősorban mi leszünk a felelősek, nyugodtan mérlegeljük a lehetőségeket.”

—(I. 83.)

Beszédének egy másik érdekes része tükrözte azokat a józan elveket, amelyek a görögök másokkal szembeni elfogulatlanságát ebben az időszakban még jellemezték. Íme, a spártai király így vélekedett az athéniakról:

„...mi meg vagyunk győződve róla, hogy szomszédaink éppolyan okosak, mint mi, s hogy a sors végzéséből történő eseményeket szavakkal befolyásolni nem lehet. Felkészülésünk közben tehát mindig arra kell számítanunk, hogy jó ítélőképességgel rendelkező ellenféllel állunk szemben, s reményeinket nem az ő esetleges hibáira, hanem csakis a mi határozott előrelátásunkra szabad alapítanunk. Nem szabad azt hinnünk, hogy olyan nagy különbség van egyik ember és másik ember között, mert csak az emelkedik ki, aki a legszigorúbb követelmények között nevelődik.”

—(I. 84.)

Arkhidamosz beszéde elgondolkodtatta ugyan az athéniak ellen felzúdult spártaiakat, de nem győzte meg őket. A népgyűlés nagy többséggel úgy döntött, hogy Athén megszegte az érvényes békeszerződéseket. Ezt a döntést sürgősen közölték a szövetségesek Spártában tartózkodó képviselőivel, s azok útján megüzenték a peloponnészoszi szövetség összes tagállamának, küldjék el követeiket a szervezet tanácskozására. A tanácskozáson a II. Perdikkasz által is alaposan feltüzelt korinthoszi követ hatásos szavai révén meggyőzött és a spártai néphatározattal is bátorított szövetséges társak a háború mellett döntöttek.

Ezután még a látszat kedvéért követeket küldtek Athénba, mintha mindent el akarnának követni a béke megmentése érdekében, de ezek a követek olyan feltételeket szabtak, amelyeket csak visszautasítani lehetett. Azt követelték, hogy Athén száműzze az Alkmaiónida nemzetség tagjait – ezzel volt rokon anyai ágon Periklész is –, és oszlassa fel a délosz-attikai tengeri szövetséget. A nemleges válasz után kitört a peloponnészoszi háború,



a Spárta vezette peloponnészoszi, illetve az Athén irányította déloszi szövetség testvérharca, amely 431-től 404-ig tartott. A hosszú vérontás avatott szakértője, a krónikás Thuküdidész a következőképpen értékelte ezt a háborút:

„...úgyszólván egész Hellaszban általános lett a felfordulás, mivel mindenhol polgárháborúk dúltak, miközben a nép vezetői az athéniakhoz, az oligarchák a lakedaimóniakhoz fordultak segítségért. Békében ugyan erre sem okuk, sem kedvük nem volt, de mióta a két hatalom között kitört a háború, azok, akik belső változást akartak, könnyen segítségül hívhatták valamelyiket, hogy ellenfeleiket szövetségeseik támogatásával elnyomják, saját hatalmukat pedig megszilárdítsák. A polgárháborúk során a városokat sok súlyos csapás érte... A polgárháborúktól szenvedő városok, s azok, amelyekben később támadt villongás, a tapasztalatok alapján terveikben még inkább túlzásokba estek, akár a támadás ravaszságáról, akár a bosszúállás újszerűségéről volt szó. S önkényesen megváltoztatták az egyes dolgokat jelölő szavak megszokott jelentését is. Az esztelen vakmerőséget bajtársias férfiasságnak nevezték, a megfontolt óvatosságot viszont önmagát jól palástoló gyávaságnak, a bölcs megfontolást álcázott pipogyaságnak s a minden dolgában óvatosat mindenben tehetetlennek tartották.”

—(III. 82.)

Thükididész nem volt elfogult szülővárosa, Athén javára. Az idézett megállapítások éppúgy vonatkoztak erre a poliszra és szövetségeseire, illetve polgáraikra, mint az ellentáborra. Az ókor talán mai mércével mérve legkiválóbb, mert leghitelesebb történetírója világosan látta a klasszikus hellén poliszlét ellentmondásaiban gyökerező háború törvényszerű, elkerülhetetlen mivoltát, és azt is, hogy ennek a háborúnak nem lehet igazi győztese. Hiszen egyformán megrontott győztest és vesztest, a szövetségeseikhez hű, illetve azokat váltogató poliszokban egyaránt törvénnyé tette a törvénytelenséget, és minden harcoló államban aláásott olyan alapvető erkölcsi értékeket, amelyek a klasszikus görög társadalmat addig összefogták. A mai történészek csodálattal adóznak ezért az éleslátásért. Igaz, Thuküdidész kortárs és szemtanú volt. Mint Athén sztratégosza, vagyis választott hadvezére, maga is részt vett a háborús cselekményekben. Miután azonban egy flottaegység parancsnokaként nem tudta a spártai Braszidasz ellenében megvédeni a már oly sokszor emlegetett egykori Ennea hodoi, ez időben Amphipolisz városát, 423-ban száműzték. Tulajdonképpen a történettudománynak óriási szerencséje az, hogy Thuküdidész nem volt sikeres hadvezér. Ha végigharcolja a háborút, avagy annak nagyobb szakaszában részt vesz, aligha lett volna módja elmélyült történetírásra, netán a harcmezőn esik el. Így azonban páratlan remekművet alkotott, amely a 410-es eseményekig követte nyomon azt a háborút, mely romlásba döntötte a Leónidasz, Miltiadész, Themisztoklész, Periklész, Aiszkhülosz, Szophoklész, Pheidiasz és mások nevével fémjelzett 5. századi hellén civilizációt.

II. Perdikkasz, amikor a poteidaiai konfliktusban való részvételével egyik csiholója volt az egész görög világot lángba borító szikrának, aligha gondolta, hogy egy kisebbfajta „világháború” előidézésének súlyát veszi magára. És nyilván az sem juthatott eszébe, hogy éppen ezáltal egyengeti az utat Makedónia előtt, hogy igazi nagyhatalommá váljék. Pedig pontosan ezt tette. Hiszen a peloponnészoszi és az azt követő újabb, a hellénséget marcangoló csatározások közepette gyengült meg annyira a görög polisztársadalom, hogy képtelenné vált önmaga fenntartására, vagyis a gazdasági növekedés folytatására. A 4. század vérzivataros évtizedei Makedóniát sem kímélték. Ám Makedónia e század közepe táján összeszedi erőtartalékait, sőt zseniális uralkodója, II. Philipposz államépítő tevékenysége révén kiemelkedik a válság fertőjéből, hogy a görög szabadság romjain kialakítsa saját égei hegemóniáját. Azt a hegemóniát, amely új távlatokat nyit a görög fejlődés előtt, s amely a monarkhikus hatalom alá vetett görög poliszokban fia, Nagy Sándor hódításai révén újjáéleszti a hellén társadalom elsorvadt erőit. II. Perdikkasz persze mindebből semmit sem sejthetett. Neki egyelőre családjának fekete bárányával, a makedón egységet megosztó Philipposzszal és Athénnal kellett farkasszemet néznie. És egy kirobbanó háborúval, amely mindenfelé csak szenvedést és pusztulást zúdított a görög világra.


14. fejezet - Makedónia a peloponnészoszi háborúbanII. Perdikkasz nem volt könnyű helyzetben, amikor nyíltan fellángolt a küzdelem a két hatalmi csoportosulás között. Lázadó fivérét, Philipposzt ugyan sikerült kiűznie Amphaxitiszből, s ezáltal országa keleti részén megszilárdította uralmát, de evvel új ellenséget is szerzett. Philipposz ugyanis Szitalkészhez, az odrüszi thrák birodalom királyához menekült, s megszerezte támogatását. A stratégiai szempontból rendkívül fontos Thermé az athéniak és a velük szövetséges makedón lázadók kezén maradt, ráadásul a Khalkidiké-félszigeten továbbra is Athén volt lépéselőnyben. A Perdikkasz által a konfliktusba beugratott Poteidaia szilárd ostromgyűrűbe került, a kisebb khalkidikéi városokat pedig tetszésük szerint fosztogatták az athéni harcosok.

Egyelőre tehát semmi sem lett azokból a politikai tervekből, amelyek jegyében a makedón király torzsalkodni kezdeti egykori szövetségesével, Athénnal. Éppen ellenkezőleg. Az athéni szomszédság, amelyet ő Amphipoliszra tekintve annyira elviselhetetlenül közelinek érzett, lángcsóváival most még közelebbről perzselte országa testét. És mintha ez se lett volna elég, Thermé elvesztése után újabb vérrög keletkezett országa szívében, Pieriában. Hammond számításai szerint valamikor 432 júniusa és a Thuküdidész által is megemlített 431. augusztus 3-i részleges napfogyatkozás közötti időszakban Methóné városa csatlakozott a déloszi szövetséghez. Ezt a poliszt még jóval korábban az Euboia szigetéről érkező eretriai iónok alapították, és eddig semleges politikát követett. A Therméi-öböl nyugati partján, Püdnától északra fekvő városállam nemcsak az öböl tengeri forgalmát ellenőrizte, hanem földjén futott keresztül a Pieriát Bottiaiával összekötő hadi- és kereskedelmi út. Ezt az utat a város Athénhoz történt csatlakozása után sem makedón seregek, sem Makedóniával kereskedni kívánó görögök nem használhatták többé. Methónéról még érdemes megemlíteni, hogy később e város ostroma közben vette el egy nyíl II. Philipposz jobb szeme világát.

De hát az a 354-es esztendő, amikor Nagy Sándor apja ezt a feladatot is sikerrel megoldja, még igen messze van. 431-ben II. Perdikkasz nem is gondolhatott a polisz bevételére. Kénytelen volt belátni, hogy védekeznie kell. Annál is inkább, mert az ellene kitört lázadást pártoló Szitalkész Athénnal készült szövetségre lépni.

Athén a peloponnészoszi háború kezdetén 18 000 hoplitát és mintegy négyszáz hadihajót állíthatott hadrendbe. Ellenfelei nagyjából 40 000 nehézfegyverzetű gyalogost tudtak felvonultatni vele szemben, ám tengeren feltétlenül gyengébbek voltak nála. A két szövetség stratégiája is ennek megfelelően alakult. Athén a Peloponnészosz tengeri blokád alá vételével és az ottani tengerpart pusztításával, míg Spárta Attika rendszeres feldúlásával próbált döntő csapást mérni ellenfelére. Emellett mindkét fél arra törekedett, hogy a hellén világnak bármely pontján, ahol arra alkalom kínálkozott, kárt okozzon a másiknak, igyekezvén ugyanakkor magához édesgetni az ellenség szövetségeseit. A diplomáciai csatározások tehát épp oly meghatározóak voltak a háború kimenetele szempontjából, mint a fegyveres akciók.

Diplomáciai síkon Athén aratta az első átütő sikert. A híres polisz vezetői úgy látták, hogy az odrüszi thrák királyság jó szövetségesük lehet az Égeikum északi térségeiért vívott küzdelemben. A thrákoknak hatalmas szárazföldi haderejük volt. Szitalkész végszükség esetén 120 000 gyalogost és 50 000 lovast hívhatott hadijelvényei alá. Athén abban bízott, hogy saját területi érdekeit össze tudja egyeztetni az új thrák birodalom aspirációival, és persze arra is számított, hogy a thrák gyalogság alkalomszerű támogatását élvezve némiképp csökkentheti az ellenség erőfölényét a szárazföldi harcokban. Mindezt végiggondolva az athéniak hozzákezdtek Szitalkész „becserkészéséhez”. Először is 431 nyarán hivatalosan proxenoszukká, azaz vendégbarátjukká fogadták a thrák tengerparton fekvő Abdéra egyik jeles polgárát, Nümphodóroszt. Ennek a férfiúnak csak egyetlen olyan érdeme volt, amely méltóvá tette erre a kitüntetésre. Ez az érdem viszont jelentékeny és nyilván formás volt: a leánya. A nagyhatalmú Szitalkész ugyanis éppen az ő leányát vette feleségül. Természetes, hogy az athéniak gesztusától meghatott Nümphodórosz rögtön azon kezdett munkálkodni, hogy szövetséget kovácsoljon veje és az őt kitüntető attikai város között.

Buzgólkodása eredménnyel járt, mire Athénba utazott, hogy tovább erősítse az új szövetség szálait. Többek között a város polgárainak sorába vétette fel Szitalkész fiát, Szadokoszt. Az athéniak persze ezt is készségesen megtették, hiszen vendégbarátjuk cserében kilátásba helyezte a vő harcosainak támogatását. De még egy fontos diplomáciai fejlemény fűződik Nümphodórosz athéni útjához.

Methóné Athénhoz pártolása és az odrüszi királyság ugyanilyen irányú lépése arra kényszerítette II. Perdikkaszt, hogy revideálja a makedón politikát. Erre mutat, hogy első lépésként Szitalkészhez fordult. Nem tudni, milyen


Makedónia a peloponnészoszi háborúban

ígérettel, netán a makedón birodalomhoz atyja idejében még hozzá tartozó, de gyakorlatilag már régen odaveszett keleti területek felajánlásával, rávette a thrák királyt, hogy ne támogassa többé a hozzá menekült lázadót, Philipposzt. Ezenkívül azt is elérte, hogy Szitalkész békét közvetítsen közte és Athén között. E feladat végrehajtását a már említett Nümphodórosz vállalta. Perdikkasz megígérte az athéniaknak, hogy nem avatkozik többé a Khalkidiké-félszigeten dúló harcokba az ellenség oldalán, sőt hajlandó azonnal katonai támogatást nyújtani az ott küzdő athéni hadvezérnek, Phormiónnak. Cserében Athén felajánlotta, hogy nem, segíti tovább a makedón lázadókat, ezenkívül visszaadta a királynak Thermét.

A thrákokkal kötött szövetség egyik következménye az volt, hogy Athénban bevezették az Artemisszel rokon vonásokat mutató thrák hadistennő, Bendisz kultuszát. Ám ha már a valláspolitikai lépéseknél tartunk, úgy látszik, az új szövetség Athén ellenfeleit egy minden tekintetben negatív tartalmú propaganda terjesztésére ösztönözte. Hogy kifejezésre juttassák, mennyire rosszallják a „barbár” thrák király és a hellén civilizáció egyik központja közötti megegyezést, híresztelni kezdték, hogy Szitalkész atyja, Térész, annak a mitikus thrák fejedelemnek, az Arész hadisten által nemzett Téreusznak a sarja, aki az ősi időkben annyi gyászos bűnt követett el az athéni királyi család nőtagjai ellen.

A monda szerint Pandión athéni király segítséget kapott Téreusz seregétől egy háborúban, majd hálából a segítséget hozónak adta feleségül a leányát, Proknét. A történetet Ovidius is megénekelte:

„Thrák Tereus azokat szétverte segély-seregével,

s nagyranövelte vitézi nevét e dicső diadalma.

Pandion pedig őt, aki dús és nagyseregű volt,

s nemzetsége Gradivustól eredett, a magastól,

Progne férjéül kiszemelte. De sem maga Juno,

sem Hymenaeus s Gratia sem volt ott lakodalmán;

Eumenisek sírról vett fáklyát vittek előtte,

Eumenisek terítették ágyát, csúnya bagoly szállt

házfedelükre s a nászháznak tetején települt meg.

Hitvessé ez a baljós jel, s ez tette szülővé

Prognét és Tereust. Hanem ujjong Thracia mégis;

ők is hálaimát mondottak, s azt a napot, mely

Pandion lányát a vitézhez fűzte, s amazt is,

melyen Itys született, ünneppé tenni kívánták.

Ennyire rejtve a jó. Titan átvitte öt őszön

már az időt, ötször forgatta meg újra az évet,

hogy Progne hízelegve ekképp szólt férjeurához;

„Hogyha szeretsz, küldj el húgomhoz látogatóba,

vagy pedig ő jöjjön hozzánk; s ígérd meg ipadnak:

visszakerül hamarost; nagy ajándék hogyha húgomnak

látását megadod”…—(Metamorphoses VI. 424-444.1)

11 Ez és a következő szemelvény Devecseri Gábor fordítása.



Prokné a (fordításban: Progne) kérése meghallgatásra talált Téreusznál, de éppen ez okozta a tragédiát. Téreusz ugyanis kedvére akart tenni feleségének, s elment Athénba az asszony húgáért, Philoméléért. A szűz látása azonban felkavarta és bűnös szerelemre lobbantotta a férfit. Magával vitte a leányt, majd thrák földre érve erőszakot követett el rajta. Szegény teremtés átkozódva világgá kiáltotta sógora bűnét, mire az kitépte a szitkokat szóró nyelvét. A meggyalázott és megcsonkított Philomélét Téreusz ezután fogságba vetette, majd visszatérve feleségéhez, az asszonyt húga hamis halálhírével keserítette el. Ám az igazság végül mégis kiszivárgott. A némaságra ítélt fogoly kelmébe hímzett szavakkal közölte nővérével Téreusz gaztettét. Az asszony ekkor bosszúra éhesen kiszabadította húgát, majd segítségével legyilkolta saját fiát, Itüszt. A féktelen férfi e fiú üstben főtt húsát kapta lakomára:

„Ily lakomához hívja a nő Tereust, a tudatlant,

és hazudik neki oly ünnep-lakomát, min a férj csak

egymaga étkezhet, szolgákat, társakat elküld.

Ősei trónszékén Tereus most egymaga ott ül,

étkezik és a saját húsát halmozza hasába.

S oly nagy az éj az eszében, »Ityst hívjátok« ekképp szól.

Már iszonyú örömét nem képes rejteni Progne,

szörnyű tettének maga óhajt hírnöke lenni.

»Bent van, akit hívogatsz«, így szól. Az néz körül egyre,

s kérdezi, hol van hát? S mikor ismét kérdezi, hívja,

úgy ahogyan szétszórt fürtjét szennyezte a vad tett,

ugrik elő Philomela, Itys vérlépte fejével,

és arcába hajítja; sosem volt akkora vágya

hogy megszólaljon s örömét tanúsítani tudja.

Ekkor a Thrák iszonyú zajjal feldönti az asztalt,

hívja a kígyófürtös nők Styx-völgyi csapatját,

és a befalt tagokat, kebelét kihasítva, akarja

hogyha lehetne kihányni talán, iszonyú lakomáját;

sír, s a szegény fiú gyász-sírjának vallja személyét;

űzi a Pandion két lányát, kardvasa-vonva.

Cecropisok testét vélnéd hogy lengeti tollszárny:

támadt is tolluk. Röpül egy a berek sűrűjébe,

másik eresznek alá, mellén még ott van a gyilkos

tett jele, nem tűnt el, tollán nyoma látszik a vérnek.

Majd maga Tereus is, kit a méreg, a bosszú siettet,

szárnyassá alakult, fejebúbján bóbita buggyant,

csőre pedig valamint kardpenge tolakszik előre:



új neve: banka; az arca előtt mint fegyver a csőre.”—(VI. 647-674.)

Ez lett hát a szomorú história vége. Téreusz saját fiát falta föl, s mikor emiatt űzőbe vette a gyilkos nőket, azokat is, őt is madárrá változtatták az istenek. Proknéból fülemüle, Philoméléből fecske, míg Téreuszból búbos banka lett.

Ez a véres mítosz igen alkalmas lehetett annak érzékeltetésére, hogyan jár az, aki a thrákok segítségére fanyalodik. Ráadásul a történés önként kínálta a párhuzamot. A mitikus időkben éppúgy Athén itta meg a levét a thrák szövetségnek, amint most is az attikai város bonyolódott ezzel az idegen néppel kétes értékű politikai kapcsolatba.

Hogy mennyire megrémítette Athén ellenfeleit a város Szitalkésszel kötött szerződése, azt éppen ez a régi mítoszból politikai érvet kovácsoló propaganda bizonyítja. Thuküdidész nem is állhatta meg, hogy a Térész és Téreusz közötti rokonítást erélyesen cáfolja:

„Ennek a Térésznek azonban semmi köze nincs ahhoz a Téreuszhoz, akinek az athéni Prokné, Pandión leánya volt a felesége, hiszen Téreusz nem is ugyanarról a thrák vidékről való, hanem a most Phókisznak nevezett Dauliában élt, ahol akkor thrákok laktak, s ugyanitt követték el az asszonyok is merényletüket Itüsz ellen. A költők is, ha a fülemüléről beszélnek, sokszor dauliai madárnak nevezik. Az is valószínű, hogy Pandión már lánya házassága révén is – már csak a kölcsönös segélynyújtás biztosítása végett is – inkább ezen a közeli vidéken keresett kapcsolatot, és nem a több napi járóföldre fekvő Odrüsziában. Ami pedig Térészt illeti, akinek még a neve sem egyezik emezével, ő volt az odrüszai nép első nagy hatalmú királya.”

—(II. 29.)

A régi mítoszokra történő hivatkozás politikai tettek indoklása végett közhely volt az ókori világban. Xerxész hirdette, hogy Helené elrablása miatt a görögöknek nem kellett volna feldúlniuk Priamosz városát, Tróját, következésképp ő jogosan áll ezért bosszút európai hadjáratával. I. Alexandrosz, aki Xerxész e hadjárata révén növelte meg államát, Héraklész sarjainak dicső tetteire hivatkozott, csakhogy szalonképessé tegye magát a görögök előtt. Egy évszázaddal a peloponnészoszi háború kitörése után Nagy Sándor majd új Agamemnónként indul Ázsia meghódítására, és nem mulaszt el egyetlen olyan alkalmat sem, amellyel a hellén közvéleményt az Iliasz hőseire emlékeztetheti. A mítosz a görögök számára nem mese volt, hanem olyan, egyre alakuló és alakítható hagyományanyag, amely istenek és hérószok történetein keresztül valóságos társadalmi problémákat, történelmi eseményeket és a változó koroknak megfelelően változó erkölcsi alapelveket sugárzott. Ha fantasztikus formában is, de a valóságot tükrözte az egész társadalom számára, amely mindezt komolyan vette, s az ősök tekintélyével alátámasztva adta át az egymás nyomába lépő nemzedékeknek. Mindezt figyelembe kell vennünk, ha e könyv oldalain majd olyan újabb történetek bukkannak fel, amelyek szintén a mítosz politikai célú felhasználását tükrözik.

A peloponnészoszi háború szerteágazó harcait nem tudjuk nyomon követni, hiszen nem is ez a célunk. Csak azokkal az eseményekkel foglalkozhatunk, amelyek Makedónia sorsát formálták, illetve hadművészeti szempontból tanulsággal szolgáltak a jövő makedón hódítói számára. 431-ben, a háború első évében ilyen esemény volt Athén és Szitalkész megegyezése, majd ennek következtében II. Perdikkasz és Athén kibékülése.

Athén részéről tulajdonképpen nagylelkű gesztus volt, hogy a thrák király támogatását megszerezve kiegyezett Perdikkasszal. Nem valószínű, hogy Szitalkész ezt feltételül szabta volna Athénnak a vele történt megegyezéskor. Athén nagyvonalúsága mögött inkább az az óhaj állhatott, hogy Makedónia ne gyengüljön meg túlságosan. A város vezetői már sok mindent megértek, s nyilván jól tudták, milyen hirtelen változhat a mai barát holnap ellenséggé. Ha Szitalkésszel a szövetségesi viszony megromlanék, nem jönne rosszul egy viszonylag ép Makedónia. És még csak túlságosan nagy áldozatot sem kellett hozniuk azért, hogy abbahagyják a Perdikkasz elleni harcot. Igaz, Thermét átadták a makedón királynak, de addigra már Methónét bevonták szövetségi rendszerükbe. Athén tehát továbbra is jelen volt Makedónia központi területén, s közelről felügyelhette elpártolásra mindig hajlamos szövetségesét.

II. Perdikkasz egyelőre nyugton is maradt. Erre intette őt a korinthoszi Ariszteusz vezette peloponnészoszi küldöttség sorsa. 430 nyarán ez a küldöttség előbb Szitalkészhez utazott, hogy az odrüszi királyt rávegye az Athéntól való elpártolásra, valamint azért is, hogy thrák fegyveresek védelme alatt kelhessen át Kis-Ázsiába. Ennek a követjárásnak az volt a célja, hogy megszerezze a perzsa nagykirály, I. Artaxerxész támogatását. I. Artaxerxész a görög földön kudarcot vallott Xerxész fia volt. Atyját 464-ben követte a trónon, de követte



egyúttal a hellénektől elszenvedett vereségek terén is. Miután az ő hajóhada szenvedett katasztrofális vereséget 449-ben a ciprusi Szalamisz előtt az athéni flottától, neki kellett a perzsaellenes görögséggel megkötnie azt a birodalma számára hátrányos békét, melynek részletei vitatottak, de amelyben valószínűleg lemondott az Égei-tenger, a Hellészpontosz és a Boszporusz feletti hegemóniáról, elismerve a kis-ázsiai ión városok függetlenségét. A peloponnészosziak joggal várhatták tőle, hogy segíti őket Athén ellen vívott háborújukban.

Perzsiára számítani nem volt éppen logikátlan elgondolás a peloponnészoszi szövetség tagjai részéről. Hiszen Perzsia Athén bukásától a 449–448-as, számára előnytelen béke feltételeinek megszűnését remélhette. De mit ígérhettek ezek az államok Szitalkésznek? Nem sokat. Ráadásul követeik igen alkalmatlan időpontban toppantak be az odrüszi király udvarába. Athén képviselői ugyanis szintén itt tartózkodtak ekkor. Ezek, Learkhosz és Ameiniadész, valószínűleg azért utaztak ide, hogy átadják Szitalkész fiának, Szadokosznak az őt athéni polgárjoggal felruházó határozatot. Természetesen, amint értesültek az ellenséges követek érkezéséről, továbbá arról, hogy Athén számára mennyi veszélyt rejtő szándékkal vágtak útnak, nyomban megtették a szükséges ellenlépéseket. Rávették Szadokoszt, hogy miután a peloponnészosziak elhagyták a thrák királyi udvart, fogassa el őket és adja át az athéniaknak. Így is történt. A póruljárt követeket, ahogy a Hellészpontoszhoz értek, a thrákok foglyul ejtették – így már nem lehetett őket azzal vádolni, hagy megsértették a diplomáciai mentesség szabályait, hiszen nem Szitalkész territóriumán érte a küldötteket az inzultus –, és kiszolgáltatták Learkhosz és Ameiniadész embereinek.

Athénban szokatlanul kegyetlen sors várt a foglyokra. Ariszteusz, aki már addig is sok borsot tört az orruk alá a Poteidaia közelében vívott harcokban, kiváltképp szálka volt szemükben, de magát a követség eredeti célját is ijesztőnek érezték. Perzsia félelmetes ellenségnek ígérkezett ebben az amúgy is kritikus helyzetben, s Athénnak mindent el kellett követnie annak érdekében, hogy a keleti nagyhatalom legalább semleges legyen a háborúban. A kegyetlenség általában a gyengeség, a bizonytalanság jele, amíg a nagyvonalúság az erősek kiváltsága. Az a tény, hogy Ariszteuszt és társait Athénban azonnal, bírásági eljárás nélkül kivégezték, holttestüket pedig szakadékba vetették, arra utal, hogy a város vezetőit komolyan megrémítette az a gondolat, mi lett volna, ha Ariszteuszék utazása sikerrel jár.

Maga Thuküdidész úgy érzi, hogy védelmébe kell vennie az athéniak eljárását, s ezzel érdekes adatot közöl. Miközben ugyanis az athéniakat mentegeti, megismertet bennünket a spártaiak kegyetlenségével, jól megvilágítva így az egész háború kíméletlenségét:

„Úgy vélték ugyanis, hogy nekik is joguk van a lakedaimóniak által meghonosított módszereket alkalmazni megtorlásként, mert azok, ha elfogtak egy teherhajójával a peloponnészoszi partok mellett utazó athéni vagy az athéniak szövetségeseihez tartozó kereskedőt, kivégezték, és szakadékba hajították. S valóban tény, hogy a háború kezdetén a lakedaimóniak bárkit, aki a tengeren a kezükbe került – akár az athéniakkal szövetséges, akár semleges állam polgára volt –, ellenségnek tekintették és megölték.”

—(II. 67.)

Ilyen körülmények között tehát, amikor mindkét oldalról egyre elszántabb és vadabb lett a küzdelem, II. Perdikkasz egyelőre kénytelen volt nyugton maradni. Annál is inkább, mert 430–429 telén elesett az a Poteidaia, amely Erisz almájaként az egész háborús viszály fellobbanásának egyik fő oka volt. A várost lakói elhagyták, s a falak közé athéni polgárok települtek. Ezt a stratégiai veszteséget a peloponnészosziak úgy próbálták ellensúlyozni, hogy 429 nyarán támadást intéztek az attikai határhoz közel fekvő boiótiai város, Plataiai ellen. Plataiai sohasem fogadta el a Boiótiában döntő befolyást gyakorló Thébai politikai fensőbbségét, inkább Athén szövetségese lett. Így volt ez a görög-perzsa háborúk idején, amikor a perzsabarát Thébai-jal szemben Athént támogatta, s csapata részt vett a marathóni ütközetben. És így volt ez most is, amikor az általános konfliktusban Thébai Spárta, Plataiai viszont Athén mellé állt.

Plataiai ostromát Thuküdidész nyomán részletesen ismerjük. A spártaiak és szövetségeseik sánc- és aknaásással is próbálkoztak, sikertelenül. Miután égő rőzsekötegekkel sem sikerült felperzselniük a varost – viharos felhőszakadás oltotta ki a lángokat –, az ostromlók seregük egy részével elvonultak, ott maradt katonáik viszont zár alá vették Plataiait, amely végül 427-ben megadta magát.

A peloponnészosziak Plataiai elleni támadásával nagyjából egy időben kiújultak a harcok a Khalkidiké-félszigeten és a vele északról határos Bottiké tartományban. Az athéniak hatezer hoplitát és kétszáz lovast küldtek ide, hogy Poteidaia után a többi, velük ellenséges várost is megbüntessék. Első akciójuk a Bottikében lévő Szpartólosz ellen irányult. A polisz környékét elpusztították ugyan, de a közelben fekvő Olünthosz fegyveresei az ostromlott település segítségére siettek. A kibontakozó csatában az athéniak vereséget szenvedtek. Vezéreik elestek, halottaik száma meghaladta a négyszázat.



A Khalkidikén tehát nem sikerült Athénnak újabb sikereket kicsikarnia, ráadásul itteni veszteségeit még újabb gond súlyosbította. Az Épeirosz tartomány déli részén lévő Ambrakia városa előbb a khaonokkal, majd más illír törzsekkel összefogva Spárta támogatását kérte ahhoz, hogy a tőle még délebbre elterülő Akarnaniát, ezt a Korinthoszi-öböl bejáratának ellenőrzése szempontjából fontos vidéket birtokába kerítse. Spárta persze azonnal csapatokat és hajókat küldött a térségbe, hiszen neki is érdeke volt, hogy az athéni gályák az öblöt ne használhassák fel a Peloponnészosz partjait dúló hadműveletekhez.

Plataiai hosszú, de mindenképp a támadók sikerével kecsegtető ostroma, Athén kudarcai a Khalkidikén és most újabb nehézségei a Balkán-félsziget nyugati partjain kissé felpiszkálták II. Perdikkasz lankadó harci kedvét. Lám, kár volt annyira megijednie az athéniaktól! Meg aztán úgy látta, az odrüszi thrákok sem hamarkodják el a hadba lépést. Ilyen gondolatok kavaroghattak a nyughatatlan uralkodó fejében, amikor úgy vélte, egy kis árulást ő is megengedhet magának ebben a felzaklatott világban. Először csak a tőle laza függésben lévő oresztai királyának, Antiokhosznak ezer fegyverese indult el Felső-Makedóniából Akarnania felé, majd titokban, nehogy a vele szövetséges Athén tudomást szerezzen róla, ezer makedón harcost ő is a tett színhelyére küldött.

Az illírek és Ambrakia által indított akció azonban kudarcba fulladt. Akarnania legnagyobb városánál, Sztratosznál az Athénhoz hű akarnaniai csapatok legyőzték az illír-makedón sereget, mire az ambrakiai és peloponnészoszi szárazföldi erők visszavonultak. Athén számára a tengeren is kedvező fejlemények alakultak. A Kriszai-öbölben jókora peloponnészoszi hajóhad gyűlt össze, s az athéniak Phormión vezette flottája az öböl bejáratánál cirkált. Ez utóbbiak erősítésre vártak, s a hajók legénysége eléggé rossz hangulatban volt. Sem a hosszú várakozás, sem az ellenség erőfölénye nem növelte harci kedvüket. Phormión ezért elhatározta, hogy buzdító beszéddel tüzeli fel embereit. Szónoklata, amely Thuküdidész révén maradt ránk, azért is érdekes, mert a hadvezér kifejtette, miért nem támadja meg a szűk öbölben összezsúfolódott ellenséget. A beszédnek ez a részlete, amely kifejti mindazon hátrányokat, amelyek kisebb hajóhad számára a szűk vízfelületen adódnak, nyilvánvalóan az antik közvéleményt tükrözte, s így arra is közvetett bizonyítékként szolgál, hogy annak idején, a 480-as szalamiszi tengeri csatában a hellén flotta valóban nem volt lényeges számbeli hátrányban a perzsa hajóhaddal szemben; ott ugyanis szűk vízfelületen kényszerítette ki Thernisztoklész az összecsapást. Phormión többek között ezeket mondotta:

„Én, ha rajtam áll, nem kezdek ütközetet az öbölben, s nem is fogok oda behajózni. Mert jól tudom, hogy a kisebb számú, tapasztaltabb és ügyesen mozgó hajóhadnak nem előnyös a szűk hely, ha nagyobb és gyakorlatlan hajókkal kell szembeszállnia. Hiszen itt nincs rá lehetőség, hogy egy hajó, amint kell, orrával oldalba kaphassa a másikat, ha nincs módja rá távolról megfigyelni az ellenséget. S visszavonulni sem tud kellő időben, ha nehéz helyzetbe került, és nincsen lehetőség sem áttörésre, sem visszakanyarodásra, ami éppen a könnyen mozgó hajók sajátos harcmódja szokott lenni, hanem a tengeri ütközet szükségszerűen gyalogos csatává alakul át, s ebben a nagyobb számban lévő hajók kerülnek fölénybe.”

—(II. 89.)

Végül mégis csatára került sor a két flotta között, mégpedig a Phormión által nem kívánatos csatahelynek minősített öbölben, mivel a Naupaktosz kikötőjét fenyegető peloponnészosziak erre kényszerítenék az athéniakat. A változatos küzdelem athéni sikerrel ért véget, mert az öbölben ugyan, amint az várható volt, a peloponnészosziak kerekedtek felül, de később, a nyílt tengeren már az athéni gályák diadalmaskodtak.

Még ugyanezen 429-es év őszén II. Perdikkasznak szembe kellett néznie apró árulása óriási következményeivel. Az athéniak ekkor az izgága királyt a thrák Szitalkész támogatásával igyekeztek megrendszabályozni. Az odrüszi uralkodó ugyanis azért lihegett bosszút makedón kollégája ellen, mert az minden korábbi ígéretéről megfeledkezett. Hiába, Perdikkasz általában csak arra emlékezett, ami neki volt fontos. Olykor meg, úgy látszik, azt is elfelejtette, kihez fűzi hivatalos szövetség. Hát most Athén is, Szitalkész is úgy vélte, fel kell frissíteniük az olykor memóriazavarban szenvedő király emlékezetét. Szitalkész, hogy nagyobb nyomatékot adjon készülő hadjáratának, maga mellé vette II. Perdikkasz időközben valószínűleg elhunyt fivérének, Philipposznak a fiát, Amüntaszt, aki minden jel szerint átvette atyja örökét a trónkövetelés terén.

Az eseményekről ismét csak Thuküdidész ad érdekes tudósítást:

„Szitalkész, az odrüszai nép területéről elindulva, fegyverbe szólította valamennyi thrákot, aki csak a Haimosz [a mai Balkán] és a Rhodopé-hegységek között le, egészen a tengerig – a Pontosz Euxeinoszig [Fekete-tenger] és a Hellészpontoszig – az ő uralma alatt élt, azután pedig a Haimoszon túl élő getákat s mindazokat a népeket, amelyek az Isztrosz [Duna] folyón innen, többnyire a Pontosz Euxeinosz felé eső területen laktak. A geták és az arrafelé található népek nemcsak szomszédosak a szküthákkal, hanem a fegyverzetük is olyan, mint ezeké;



mindnyájan lovas íjászok.

Sokat csatlakozásra szólított fel a hegyekben szabadon élő s rövid kardot viselő thrákok közül is, akiket dioi néven neveznek, s legnagyobbrészt a Rhodopé-hegységben laknak. Ezek közül egyeseket zsoldért fogadott szolgálatába, mások önként csatlakoztak hozzá. Fegyverbe szólította az agrianesz és a laiaioi törzset s mindazokat a paión törzseket, amelyek uralma alatt voltak, s amelyek országának a legszélén laktak. Mert birodalma a laiaioi, az agrianesz és a paión törzsek területéig és a Sztrümón folyóig terjedt...”

—(II. 96.)

A Szitalkész által Makedónia irányába vezényelt sereg, amelyben azok a thrák törzsek harcoltak, amelyek később majd makedón iga alá kényszerülnek, útközben még a zsákmány reményében önként csatlakozó független thrák népek harcosaival egészült ki. Ezzel mintegy 150 000 főre növekedett a Makedóniához közeledő és nagyobbrészt gyalogos haderő.

Makedóniát roppant veszély fenyegette, mivel a támadó ellenség lényegesen nagyobb létszámú harcost tudott mozgósítani, mint a védekezésre kényszerült II. Perdikkasz. A király gondjait ezenfelül még két fontos tényező növelte. Az egyik, hogy Makedóniában igen kevés volt a megerődített hely, ahová a vidéki lakosság visszahúzódhatott volna. Márpedig éppen a csekély városiasodás miatt a lakosok zöme apró falvakban élt. A másik problémát az ellenfél típusa jelentette. Az előző években athéniak is átvonultak makedón földön, s a lábon álló termést ők is elpusztították, valamint a nyájakat ők sem kímélték. De az athéniak előtt elsősorban politikai tervek lebegtek, és végső céljuk semmiképpen sem Makedónia kifosztása volt. A thrákok azonban – kiváltképp a reguláris hadhoz csatlakozó önkéntesek, akiket Thuküdidész „gyülevész tömeg”-nek nevez – zsákmányra éhes farkasként törtek az országra. Jellemző a helyzetre, hogy Athén, amely nem kívánta magát kompromittálni olyasmivel, hogy ezzel a sereggel együtt saját haderejét is Makedóniára szabadítja, megelégedett a felbujtó kevésbé látványos szerepével. Sem hajóhadát, sem gyalogosait és lovasságát nem küldte Szitalkész támogatására, csupán ajándékokat és követeket menesztett a thrákok királyához. Ezeket is azzal a diplomáciai feladattal, hogy beszéljék rá Szitalkészt, a makedónok megfenyítését ne vigye túlzásba, fordítsa inkább haragját a Khalkidiké engedetlen városai ellen.

Szitalkész birodalma délnyugati határvidékén vezette keresztül seregét. Átkelt a Kerkiné-hegységen, amely megfelel a mai Ogra¾dennek, s a mostani macedón–bolgár közös határt szeli át. Amerre vonult, sűrű erdő borította a tájat. Egy korábbi hadjárata során azonban a thrák uralkodó utat vágatott a rengetegbe, így most akadálytalanul érhette el a paióniai Dobérosz városát. Ez a település a Sztrumica folyó völgyének kanyarulatánál épült. Szitalkész seregének vonulási iránya politikai megfontolást takart. A thrák király ugyanis joggal vélhette úgy, hogy Makedónia tartományai közül Amphaxitisz tanúsítja majd a legcsekélyebb ellenállást, mivel ez a vidék valamikor a vele együtt érkező Amüntasz atyjának birtoka volt. Márpedig Amphaxitiszt ebből az irányból lehetett a legegyszerűbben megközelíteni.

Az események igazolták is Szitalkész számítását. A tartomány fontosabb települései közül Gortünia és Atalanté az Amüntasz iránti rokonszenvtől vezetve behódoltak serege előtt, bár Eidomenét rohammal kellett elfoglalnia. Csupán Európusz tudta megőrizni függetlenségét a thrákok útjába eső városias helységek közül. Ha Szitalkész valóban komolyan vette Amüntasz trónigényét, és segíteni akart neki, akkor legalább itt rövid pórázon kellett tartania zsákmányra éhes katonáit. A szabad rablás csak ezután következhetett.

Közvetett bizonyítékként szolgálhat arra nézve, hogy Perdikkasz régebben országa keleti területeivel kapcsolatban tehetett ígéreteket Szitalkésznek, az a körülmény, hogy a thrákok Amphaxitiszból nem Pieriába és Bottiaiába, vagyis Makedónia szívébe, hanem az Axiosztól keletre fekvő Mügdoniába, Krésztóniába és Anthemuszba hatoltak. Itt azután rabolhattak, fosztogathattak kedvük szerint. Persze, mint Thuküdidésztől tudjuk, a makedónok ezt nem nézték tétlenül:

„A makedónok arra nem is gondoltak, hogy gyalogságukkal csatát kezdjenek ellenük, de a fennsíkon lakó törzsek lovasságával kiegészített lovascsapataikkal, noha számbeli hátrányban voltak, támadásokat intéztek a nagyobb thrák sereg ellen. Ahol rohamra indultak, senki se tudott ellenállni páncélt viselő bátor lovasaiknak, de mivel az a veszély fenyegetett, hogy a nagy tömeg bekeríti őket, s a sokszoros túlerővel szemben hátrányba kerültek, végül abbahagyták vállalkozásaikat, úgy vélve, nem elég erősek hozzá, hogy a nagyobb létszámú sereggel szemben megkockáztassák a küzdelmet.”

—(II. 100.)

A „páncélt viselő bátor lovasok”, akikről az athéni történetíró olyan nagy elismeréssel írt, alighanem a makedón



arisztokrácia tagjaiból verbuválódott hetairosz lovasság harcosai voltak. Emlékezünk még I. Alexandrosz közigazgatási reformjára, amelynek lényege többek között az volt, hogy a hetairoszi intézmény továbbfejlesztése részeként birodalma újonnan megszerzett keleti területeit zömmel a hozzá hű makedón arisztokrata családok között osztotta föl. Így akarta az előkelőket érdekeltté tenni a határterületek védelmében. Most aztán lett volna mit megvédeni, csakhogy kevés volt hozzá az erő. Kevés volt még azután is, hogy a thrák csapatok egy részét Szitalkész – Athénnak tett ígéretéhez híven – a Khalkidiké és Bottiké ellen küldte.

Mit tehetett ebben a szorult helyzetben a hajlékony diplomáciára mindig kész II. Perdikkasz? Azt nyilván nem akarta, hogy Amüntasz, a renitens unokaöcs kihasítsa országa stratégiai szempontból legértékesebb darabját. Azt sem tűrhette, hogy Makedónia nagyobb felén állandósuljon az ellenség pusztítása. Valahogyan tehát el kellett intéznie, hogy a thrákok visszatérjenek hazájukba. Mint ahogy annak idején Athén is úgy kezdte el Szitalkész behálózását, hogy közvetítésre alkalmas személyt kerestek a környezetében, akit azután meg lehetett vesztegetni, most ehhez a bevált módszerhez folyamodott a makedón király is. Úgy látszik, hogy Szadokosz, Szitalkész Athén iránti barátságáról nevezetes fia ez idő tájt már halott volt. Ezt bizonyítja, hogy Thuküdidész szerint Perdikkasz Szeuthészhez fordult, aki a thrák király után ekkor a „legnagyobb tekintéllyel bíró” ember volt. Szeuthész unokaöccse volt Szitalkésznak, és az uralkodó halála után, 424-től ő követte az ország irányításában. Perdikkasz ezt a jelentékeny személyiséget kereste meg egy korántsem jelentéktelen ajánlattal. Felajánlotta neki nővére, Sztratoniké kezét s hozzá tekintélyes hozományt. Cserébe azt kérte, hogy Szeuthész bírja rá Szitalkészt serege visszavonására és Amüntasz cserbenhagyására. Szeuthész így is cselekedett, a thrák hadak elvonultak, s a fáma szerint ezúttal Perdikkasz sem szegte meg az ígéretét.

Néhány évnyi viszonylagos szélcsend következett. Perdikkasz óvakodott attól, hogy nyíltabban Athén ellen forduljon, azt pedig eléggé lekötötték saját problémái. 430–429-ben pestis pusztította a várost, s a járvány elragadta az élők sorából a nagy Periklészt. 428-ban Leszbosz szigetének fővárosa, Mütiléné elpártolt Athéntól, s bár kegyetlen megtorlással sikerült visszaterelni a nyájba, a déloszi szövetség épülete megrokkant. 427-ben kapitulált Athén boiótiai szövetségese, az önmagát a perzsák elleni háborúban olyannyira kitüntető Plataiai. A sok csapás után viszont Athén 425-ben végre eredményt is fel tudott mutatni. Csapatai ugyanis Démoszthenész vezetése alatt elfoglalták a Peloponnészoszi-félsziget délnyugati partvidékén, Messzénia tartományban fekvő ősi települést, Püloszt. A térségben ezután bekövetkező események hadtörténeti szempontból meglehetősen érdekesek.

Mivel a spártaiak által szolgasorba taszított messzéniai bennszülöttek, az így nevezett heilóták tömegesen szöktek az athéni kézbe került település védelme alá, Spártában súlyos belpolitikai válságot okozott Pülosz elvesztése. Hogy a kikötőt minél hamarább visszaszerezzék, spártai harcosok, mintegy 420 hoplita, megszállták a vele szemben elnyúló Szphaktéria szigetét. A sziget birtoklásának stratégiai fontosságát az athéniak is gyorsan belátták, ezért úgy határoztak, hogy kiverik onnan a spártaiakat. Evégett Kleónnal az élén – Periklész halála után ő lett a legradikálisabb demokraták vezére – később általában peltasztészeknek nevezett közepes fegyverzetű gyalogosokból álló sereget küldtek azzal a feladattal, hogy Démoszthenész hoplitáival egyesülve űzzék el a spártaiakat Szphaktériáról.

A püloszi kikötő bejáratánál fekvő 3500 méter hosszú és 750 méter széles szigetecske déli részén zöldellő erdő leégett, s e váratlan esemény következtében a spártaiak hadállását a tengerről is jól lehetett látni. A derékhad a sziget közepén táborozott, egy 30 főből álló őrs pedig a sziget déli csúcsán helyezkedett figyelőállásba. Az északi csücsköt nem védték, mivel a természetes akadályok ott amúgy is lehetetlenné tették a partraszállást. Az athéniak a sziget ellen a Kleón érkezése utáni második éjszakán támadtak. Ekkor hajóra ültették seregüket: 800 hoplitát, 800 közepes fegyverzetűt, 800 íjászt és a segítségükre érkezett messzéniaiakat. A 800 athéni hoplita hajnal felé érkezett a sziget déli csúcsához. Az ott állomásozó őrsöt foglyul ejtette, majd állást foglalt, amelynek védelme alatt azután a közepes fegyverzetűek is partra szállhattak. Ez utóbbiakat a hopliták hadrendjétől jobbra és balra előre 200-200 fős csoportokban állították fel, azzal a paranccsal, hogy mihelyt az ellenség támad, azonnal rohanják meg oldalról és hátulról.

Az első ízben Szphaktériánál felbukkanó athéni közepes fegyverzetű gyalogosok később Iphikratész, 4. század eleji athéni hadvezér vezetése alatt, aki ezt a fegyvernemet az athéni seregben igazi rangra emelte, komoly sikereket értek el a spártai phalanx ellen. Róla írta Diodórosz:

„A görögök... nagy pajzsokat használtak, s ezért csak nehezen tudtak mozogni. Ezért ő [Iphikratész] összeszedette ezeket a pajzsokat, és megfelelő nagyságú könnyű pajzsokat készíttetett, amivel kettős célt ért el: egyfelől kinek-kinek a teste fedve volt, másfelől a könnyű pajzsokat használók, éppen pajzsuk könnyűsége miatt, jól tudtak mozogni. Minthogy pedig ez a használatban beválván, elfogadásra talált, a korábban pajzsukról nehézfegyverzetűeknek nevezetteket azóta a könnyű pajzsról [pelté]… peltasztészeknek nevezték el. A dárdán és a



kardon viszont ellenkező változtatást hajtott végre, az előbbit ugyanis másfélszeres, az utóbbit majdnem kétszeres nagyságúra készíttette.”

—(XV. 44.2)

A körülbelül három és fél méter hosszú dárdával és közel 80 centiméteres pengéjű karddal, bőrvérttel és könnyű, rendszerint félhold alakú pajzzsal küzdő közepes fegyverzetű katona felszerelését és harcmodorát tekintve ugyancsak hasonlított a thrák gyalogoshoz. Ezek után aligha tévedünk, ha Iphikratész újításában a thrák hadművészet hatását fedezzük fel. Ez annál is indokoltabb, mert a felesége thrák volt, Kotüsz király leánya, Thressza. Erről a házasságról egyébként – csak érdekessége miatt említjük, a tárgyhoz nemigen tartozik – egy anekdota is fennmaradt Cornelius Nepostól:

„[Iphikratész] egy fiút hagyott hátra, Menestheust, aki Thressától, Cotus király leányától született. Ettől egyszer megkérdezték: atyját vagy anyját tartja-é többre, mire így válaszolt:

– Anyámat!

Amikor ezen mindenki meghökkent, így folytatta:

– Van okom rá, mert apám nem tehetett másképp:

thráknak nemzett, anyám viszont athéninak szült meg.”—(Iphicrates, 3.3)

Iphikratész fia bizonyára azért volt büszke athéni voltára, mert sokat tanult atyja polgártársaitól. Nos, az athéniak sem szégyelltek a thrákoktól tanulni, ha éppen úgy hozta a szükség. Eléggé valószínű, hogy a peltasztész harcmodort és fegyvernemet már a peloponnészoszi háború időszakában a velük szövetséges odrüszi thrákoktól vették át. És bár e fegyvernem igazi elterjesztője az athéni seregekben Iphikratész volt, a peltasztészek első színrelépése Szphaktériánál történt. Nézzük tehát, hogyan zajlottak ott az események!

Amikor Epitadasz, a spártaiak parancsnoka értesült a sziget déli csúcsán történt athéni partraszállásról, derékhadával haladéktalanul oda indult. Amikor azonban a mozdulatlanul álló athéni hoplitákat meg akarta támadni, a közepes fegyverzetűek a parancsnak megfelelően oldalt és hátul rájuk törtek, nyilak, dárdák és kövek özönét repítve ellenfelükre. A nehézkes spártai hopliták hiába üldözték a mozgékony athéniakat. Nem tudták utolérni őket, nem is árthattak nekik, amíg amazok távolról is kárt tehettek soraikban. Amikor pedig a hopliták már elfáradtak, a peltasztészek zárt rendben támadtak rájuk. A szétzilálódott spártai hadrend kénytelen volt visszahúzódni a sziget északi vége felé. Itt azonban a mögéjük került íjászok nyilai fogadták őket. Ekkor az életben maradt spártaiak megadták magukat.

A csata legfőbb tanulsága az, hogy bár az athéniak nyomasztó számbeli fölényben voltak, elsősorban mégsem emiatt nyerték meg az ütközetet. Sikerük oka abban rejlett, hogy jól ki tudták használni a hopliták és a könnyebb fegyverzetű peltasztészek együttműködésének, valamint ez utóbbiak rugalmas, de átütő erejű támadásának előnyeit. Ez a példa jól szemlélteti a technika és taktika egymással kölcsönhatásban álló fejlődését is.

G. T. Giffith, J. G. P. Best és a makedón-thrák hadművészet több jeles kutatója úgy gondolja, hogy a Thuküdidész által peltasztészeknek nevezett közepes fegyverzetű gyalogosok még nem azt a típust képviselték, amelyről Iphikratész reformjai kapcsán hallunk, s amely később a makedón gyalogos harcászatra is nagy hatással volt. A 6. és 5. század görög vázáinak festményein a thrák peltasztészek két típusa bukkan fel. Az egyiknél a hosszú lándzsa a támadó fegyver, a másiknál a dárda. A dárdások voltak azok a peltasztészek, akik az Iphikratész nevéhez fűződő intézkedések előtt hatottak a görög harcászatra. Szphaktérián tehát dárdás peltasztészek küzdöttek, s azóta lett e fegyvernem népszerű az athéni seregben. Később kiszorította őket, vagy legalábbis jelentőségüket tekintve felülmúlta a meghosszabbított dárdás, vagyis a lándzsás peltasztész. Ez utóbbi típus általános elterjedése egyes kutatók szerint hatott a hadsereg-reformer II. Philipposzra, aki phalanxának harcosait még ezekénél is hosszabb lándzsával, a majdnem hat méter hosszú szariszával szerelte fel. A thrák módra felszerelt gyalogság önálló fegyvernemként való megjelenése a görög harcászatban, és az a körülmény, hogy ez az önálló akciókra is képes katonatípus szervezetten együtt tudott működni a phalangitákkal, vagyis a phalanxot alkotó hoplitákkal, szintén olyan fejlemény volt a hadművészetben, amelynek gyümölcse igazán II. Philipposz hadvezéri tevékenysége révén érik majd be. Hiszen ő szakít végleg a frontálisan támadó phalanx egyeduralkodó szerepével, s állítja össze hadrendjét egymással jól együttműködő, mégis bizonyos önállóságot


33 Havas László fordítása.



élvező olyan egységekből, amelyeknek harcosai más és más fegyvernem kedvező tulajdonságait testesítik meg.

A Szphaktéria szigetén lezajlott ütközetet tehát azért ismertettük, mert olyan mozzanatok figyelhetők meg benne, amelyek szakítást jelentenek az addig nagyrészt a frontálisan támadó phalanxra épült görög taktikával, s ezek az előremutató mozzanatok később II. Philipposz hadművészetének lényegéhez tartoznak. II. Perdikkasz pedig közben örült, hogy erőt gyűjthet a jövő megpróbáltatásaihoz.

Ha ezt tette, okosan tette, mert 424 őszén Braszidasz spártai hadvezérben energikus partnert talált ahhoz, hogy Athén befolyását az Égei-tenger északi partjainál meggyengítse. Az odrüszi thrákok új királya, Szeuthész, lévén, hogy az ő leánytestvérét vette nőül, nem látszott ingatag szomszédnak. A spártaiak viszont mindenképpen ki akarták köszörülni a püloszi csorbát, ezért Braszidasz elképzelése egy északi támadásról, amellyel csapást lehet mérni Athén dél-thrákiai pozícióira, kedvező visszhangra talált a peloponnészoszi vezetők körében. Braszidasz, ez a kiváló stratéga arra gondolt, hogy megfosztja az attikai nagyhatalmat azoktól a hajóépítéshez szükséges nyersanyagoktól, amelyek Éión, Amphipolisz és más városok birtokában főként e területről áramlottak Athénba. Ezenkívül azt sem hagyta ki számításaiból, hogy a célpontul választott vidék nemesfémbányái mennyi hasznot hozhatnak tartós spártai uralom esetén. Braszidasznak jól jött II. Perdikkasz és több khalkidikéi város azon felkérése Spártához, hogy küldjön sereget északra az athéniak kiszorítása végett, és a makedón királynak is kedvezett az a körülmény, hogy akadt Spártában egy ragyogó hadvezér, aki eleve ezt tűzte ki céljául. Így tehát a két szándék egymást erősítette, s ez siettette a megvalósítást.

II. Perdikkasznak persze a spártai segítség megszerzésével különleges céljai is voltak. Úgy gondolta, hogy Braszidaszt nemcsak Athén, hanem a makedón király fősége ellen állandóan lázadó felső-makedóniai fejedelmek ellen is igénybe veheti. Evégből vállalta, hogy Braszidasz hadának ellátási költségeit fele részben ő maga fedezi. Perdikkasz elgondolása reális volt, hiszen a Thesszálián átvonuló peloponnészoszi hadsereg, amely körülbelül 700 hoplita módra kiképzett és felfegyverzett heilótából és ezer nehézfegyverzetű gyalogos zsoldosból állt, a Khalkidiké felé tartva előbb amúgy is Makedóniát ejtette útjába.

Braszidasz serege Makedónia egyik első, görög módra alapított városában, Dionban ütött tábort. Athén pedig levonta a konzekvenciát. Most megtette azt, amit 429-ben stratégiai okokból igyekezett elkerülni: megszakította hivatalosan még érvényben lévő szövetségét Perdikkasszal, és a makedón királyt ellenségének nyilvánította.

Ami azt illeti, II. Perdikkasz nem volt éppen méltatlan utóda a hintapolitikus I. Alexandrosznak. Csak hát az ő politikai ügyessége kevésbé kamatozott ezekben a zűrzavaros időkben. Ez nem annyira az ő hibájából, mint inkább abból a helyzetből fakadt, hogy szövetségeseinek sem volt kiszámítható, előre jósolható politikai vonalvezetése. Mert mi történt Braszidasz Makedóniába érkezése után? Várhatnánk, a spártai vezér mindent elkövetett, hogy vendéglátójának kedvében járjon. Perdikkasz azt kívánta, hogy spártai szövetségese segítsen megfékezni és engedelmességre bírni a nyughatatlan felső-makedóniai fejedelmek egyikét, a lünkésztai felett uralkodó Arrhabaioszt. Braszidasz látszólag engedett a kérésnek, de amikor az egyesült makedón–peloponnészoszi had elérte Lünkésztisz határát, egyezkedni kezdett Perdikkasz ellenfelével, s végül nem volt hajlandó tovább vonulni, hanem visszafordult. A dühös Perdikkasz erre úgy határozott, hogy Braszidasz seregének ellátását nem felerészt fedezi ezután, hanem csak a harmadát. Helyzetén persze ez nem sokat javított. Rá kellett jönnie a keserű igazságra, hogy Spárta sem bízik benne, és Spártának sem érdeke egy erős, egységes Makedónia. Mivel azonban Athén az ellenségének tekintette, egyelőre megmaradt a peloponnészosziak szövetségesének. Persze Perdikkaszt csak annyira lehetett ezután megbízható szövetségesnek tekinteni Spárta oldalán, amennyire eddig az athéniak bízhattak meg benne. Braszidasz ezután tovább vonult, Perdikkasz pedig magára maradt gondjaival.

Gondok persze nem csak őt kínozták. Braszidasz Lakedaimónból, vagyis Spártából történt távozása előtt az ottani államvezetés világraszóló gazságot követett el a szolgasorba taszított földművelők, a heilóták ellen, akik nagy számuk következtében állandóan fenyegették a szabadok uralmát. Az esetről ezeket írta Thuküdidész:

„Közhírré tették, hogy azok a heilóták, akik azt tartják magukról, hogy a legtöbbre képesek egy háborúban a városért, jelentkezzenek, hogy kiválogassák, majd felszabadítsák őket. Valójában azonban próbára akarták tenni őket, abban a meggyőződésben, hogy aki legjobban óhajtja a szabadságot, férfias önérzetében az fog legelőször rájuk támadni. Ki is választottak mintegy kétezret, s felkoszorúzva körülvezették valamennyit a szentélyekben, mint már szabadokat, nem sokkal később azonban eltüntették őket, és senki se tudta megmondani, hogy melyik milyen módon pusztult el.”

—(IV. 80.)

Ez az epizód élesen világított rá a spártai társadalom egy égető ellentmondására, amely az egyes társadalmi



csoportok létszámának egymáshoz viszonyított arányában rejlett.

Már a 7. században egy teljes jogú spártaira három csökkentett jogú szabad, úgynevezett perioikosz (körüllakó) és hét heilóta jutott. Ez az arány a 6. század végéig, ameddig a spártai teljes jogúak közössége megőrizte a legendás Lükurgosz nevével fémjelzett reformokból adódó egyenlőségét, nagyjából változatlan maradt. A perzsák, majd hellén testvéreik ellen vívott háborúik során viszont az egyenlő életmódra kényszerített szabadoknak ez a monolitikus tömbje bomlásnak indult. Sokan meggazdagodtak, még többen elszegényedtek, s ez utóbbiak elveszítették teljes körű polgárjogukat. Egyik utolsó írásában Hahn István találóan állapította meg, hogy Spárta, „az ókor legkövetkezetesebben megvalósított katonai társadalma”, abból a törekvésből fejlődött ki, hogy megvalósítsa „a néhány ezer spártai hatalmát a sok tízezer perioikosz és heilóta fölött”. A teljes jogúak számának csökkenése persze egyre kevésbé tette lehetővé az alávetettek tömeges elnyomását, így komoly veszélybe sodródott maga a „katonai társadalom”. Ezen a veszélyen Spárta éppoly sajátos módon próbált úrrá lenni, mint termelési gondjain. Ez a jelenség persze logikus, hiszen a két probléma szorosan összefüggött. Már a peloponnészoszi háború előzményeinek tárgyalásánál említettük, hogy a földszerző háborúk kényszerű lezárulása után Spárta előtt beszűkült a termelésnövelés megszokott extenzív formájának útja. A termelését tovább növelni képtelen társadalom a fogyasztók, azaz a teljes jogú spártaiak számának csökkentésével reagált a kihívásra. Igen ám, de a teljes jogúak számának csökkenése növelte a kiváltságosok és elnyomottak csoportja közötti aránytalanságot. Ezért, ha már a teljes jogúak, az úgynevezett spartiaták rétegét nem növelhették, hát erőszakosan csökkentették az elnyomottak tömegét. Ezáltal persze tovább csökkent a termelés, tehát még jobban kiéleződtek az ellentmondások, amelyek belülről rágták szét a spártai társadalom építményének gerendázatát. Ez később végső soron előidézte Spárta nagyhatalmi pozíciójának elveszítését. De Lakedaimónban a peloponnészoszi háború idején még nem fogták fel a veszély nagyságát, s azt gondolták, hogy kétezer heilóta lemészárlásával kellőképp demonstrálták az állam elrettentő erejét. Jól jellemzi egyébként a heilóták nehéz helyzetét, hogy társaik pusztulása után még mindig akadt hétszáz jelentkező, aki dacolva a hasonló végzet rémével, inkább jelentkezett Braszidasz seregébe, mintsem tovább tengesse addigi életét.

Mármost Perdikkasz szempontjából miért volt fontos az, amit az előbbiekben taglaltunk? Egyszerűen azért, mert a spártaiak esetében egy önmaga biztonságát is veszélyben érző szövetségesre lelt. Márpedig ha egy szövetséges önmagában sem bízik igazán, akkor még ferdébb szemmel tekint partnereire. De hát mit tehetett a makedón király? Alkalmazkodott a pillanatnyi helyzethez, és segített a legfontosabb dél-thrákiai athéni bázis, Amphipolisz elfoglalásában. Ez volt ugyanis Braszidasz legfőbb célja. Ez a város, illetve a terület, amelyen megalapították, már többször szerepelt történetünkben különféle politikai érdekek összecsapása okaként. Most ezért Thuküdidésszel együtt fussuk át ismét röviden Amphipolisz történetét:

„Azon a helyen, ahol most a város áll, először a Dareiosz elől menekülő milétoszi Arisztagorasz próbált megtelepedni, de az édónok elűzték. Aztán, harminckét évvel később, az athéniak küldtek ide saját polgáraikból és vállalkozó idegenekből tízezer letelepülni szándékozót, de ezeket a thrákok Drabészkosznál lemészárolták. Huszonkilenc évvel később ismét küldtek ide telepeseket az athéniak, s a település megszervezésével Hagnónt, Nikiasz fiát bízták meg. Ezek elűzték az édónokat, s megalapították a várost azon a helyen, amelyet régebben Kilenc útnak neveztek. Éióntól, a folyó torkolatától érkeztek ide, ahol a tengerparton kereskedelmi központ volt huszonöt sztadionnyira a mostani várostól, amelyet Hagnón Amphipolisznak nevezett el, mivel a kanyarodó folyó két oldalról övezte [amphi magyarul azt jelenti, hogy körbe, mindkét oldalról], s ő a kanyar két szemben lévő pontja között a szárazföldön és a tengeren messzire látszó falat húzatott.”

—(IV. 102.)

Amphipolisz megalapítása volt az alapvető oka annak, hogy Perdikkasz Athén ellen fordult még a peloponnészoszi háború kirobbanása előtt, így most érthető, hogy a király lenyelte a keserű pirulát, ahogy mondani szokták, s mintha mindig is a legnagyobb egyetértésben munkálkodtak volna együtt, erejéhez mérten támogatta Braszidasz akcióját. A Biszaltia déli részén fekvő androszi gyarmatvárost, Argiloszt rábeszélte: lépjen ki a déloszi szövetségből. Ez nemcsak azért volt fontos lépés, mert ezáltal olyan kikötő csúszott ki Athén ellenőrzése alól, amely közel feküdt a Sztrümón torkolatához, hanem azért is, mert annak idején ez a polisz adta a legtöbb telepest Amphipolisz benépesítéséhez. A spártaiak oldalára átállt argilosziak belső árulást készítettek elő Amphipoliszban. Ez ugyan kudarcot vallott, mert Braszidasz nem hatolt be sietve a városba, de ahhoz elég volt, hogy zavart idézzen elő a rémült lakosság körében. Ezt a légkört kihasználva Braszidasz a megadás fejében igen mérsékelt feltételeket szabott, s ez a taktikus lépés meghozta a várt eredményt. Amphipolisz beengedte az ostromló csapatokat, mielőtt Thuküdidész felmentő serege megérkezhetett volna. Éión azonban Thuküdidész, a később történetíróként szerencsésebb athéni vezér segítségével visszaverte a peloponnészosziakat.

Amphipolisz bevétele után megérkezett Perdikkasz is, hogy harcosaival Braszidasz mellé sorakozzon. Együtt



indultak tovább dél felé, hogy a Khalkidiké északkeleti földnyelvét, az Aktét birtokba vegyék, és a Thrák-tenger hajózása szempontjából stratégiai jelentőségű terület városait a maguk oldalára kényszerítsék. Szané és Dion (nem azonos a makedóniai Dionnal) kivételével minden város átállt a peloponnészosziakhoz, majd ez utóbbiak sikereik megkoronázásaként még a Khalkidiké középső földnyelvének legfontosabb települését, Torónét is elfoglalták. Perdikkasznak Braszidasz sikereiből azután az a haszna származott, hogy a spártai vezér hálát érzett a szolgálatkész király iránt, ezért hajlandónak mutatkozott némi viszontszolgálatra. Ez abban jutott kifejezésre, hogy 423-ban Perdikkasszal együttműködve mégis megtámadta a lázongó lünkésztiszi fejedelmet, Arrhabaioszt.

Braszidasz, mivel attól tartott, hogy távollétében az athéniak a khalkidikéi városokat megpróbálják visszakényszeríteni a déloszi szövetség aklába – Mendét már ostrom alá is fogták –, gyors hadjáratot tervezett. Ezzel szemben Perdikkasz nem a gyorsaságot, hanem a megnyugtató eredményt részesítette előnyben. E taktikai eltérés miatt azután nagy zavar támadt. Thuküdidész ezt így beszéli el:

„... Braszidasz és Perdikkasz együttesen már másodízben támadta meg Lünkosz [Lünkésztisz] földjén Arrhabaioszt. Perdikkasz az uralma alá tartozó makedónok hadseregét s az ott lakó hellének nehézfegyverzetű gyalogságát, míg Braszidasz az ott maradt peloponnészoszi haderő mellett a khalkidikéiek, akanthosziak s az egyes városok erejük arányában kiállított csapatait vezette. Mintegy háromezer nehézfegyverzetű hellén gyalogos s majdnem ezer makedón és khalkidikéi lovas s ezenfelül még nagyszámú barbár tömeg is vonult velük. Mikor Arrhabaiosz országába betörve szembe találták magukat az ellenük felvonult lünkosziakkal, ők is felsorakoztak. Mindkét sereg gyalogsága egy-egy dombot szállt meg, melyek között kisebb síkság volt, ahol először a lovasok indultak rohamra és ütköztek meg. Majd mikor a lovasok után elsőnek harcra készen a lünkoszi gyalogság is leereszkedett a dombról, Braszidasz és Perdikkasz eléjük menve megütközött velük, sokat megöltek, míg a többi a magaslatokra menekült, s ott csendben meghúzódott. A vezérek győzelmi emlékművet emeltettek, majd két vagy három napig vártak az illírekre, akik Perdikkasz zsoldjába szegődve megígérték csatlakozásukat. Ezután Perdikkasz azt kívánta, hogy tétlen várakozás helyett inkább vonuljanak Arrhabaiosz falvai ellen, Braszidasz azonban, aki Mendé miatt aggódott... erre még az illírek megérkezése esetén sem volt hajlandó, hanem szeretett volna inkább visszatérni.”

—(IV. 124.)

Mielőtt a két hadvezér civódásáról és e veszekedés szomorú következményeiről beszélnénk, érdemes Thuküdidész tudósítását alaposan szemügyre vennünk. A II. Philipposz előtti makedón királyok hadseregeit ugyanis meglehetősen ritkán mutatják be harc közben az antik szerzők. Szitalkész 429. évi támadásának ismertetésekor szó esett a makedón páncélos lovasság harci erényeiről. Az Arrhabaiosszal vívott ütközetben a gyalogság is kitett magáért. Különösen figyelemre méltó, hogy ennek a gyalogságnak a soraiban háromezer hellén hoplita, nyilvánvalóan zsoldos, ezenkívül még a Makedóniában letelepedett görögök hasonlóan nehézfegyverzetű gyalogsága főszerepet játszott. Itt a bizonyíték rá, hogy a hellénizálódás a hadsereget is elérte, amennyiben ott a görög harcosokkal együtt nyilvánvalóan gyökeret eresztett a hoplita taktika, s a részben zsoldosokból, részben görög eredetű makedón alattvalókból álló phalanx kivívta helyét a hadrendben. A Thuküdidész által említett „nagyszámú barbár tömeg” valószínűleg thrák peltasztészekre utal. Ezek fegyverzete ugyanis lényegében alig különbözött a bennszülött makedón gyalogosokétól, ezért eredményes együttműködésük alapvető feltételei adottak voltak. Ha utóbbi feltételezésünk helytálló, akkor itt II. Philipposz arcvonal-felépítésének egy érdekes előzményét fedezhetjük fel. Hiszen Nagy Sándor atyjának hadrendjében is egymással együttműködve harcolt a nehézlovasság, a közepes fegyverzetű gyalogság és a phalanx.

A történetíró a Perdikkasz uralma alá tartozó makedónokon kívül megemlít még egy kisebb létszámú makedón lovasságot. Aligha tévedünk, ha a makedón koronától függő felső-makedóniai tartományok lovas katonáit sejtjük ebben a csapatban. E tartományok fejedelmei Arrhabaiosztól eltérően és eltérően a korábban lázadó elimeiai Derdasztól, hűségesek maradtak Perdikkaszhoz. Ha nem így lett volna, nyilván hallanánk az ő engedetlenségükről is.

Végezetül az is kiderül Thuküdidész beszámolójából, hogy a makedón király háromezer görög hoplitát fogadott a zsoldjába, s rajtuk kívül készen állt nagyszámú illír harcos megfizetésére is. Ez utóbbiak sokan lehettek, hiszen az ellenséghez való csatlakozásuk hírére Braszidasz és Perdikkasz egyaránt a visszavonulás mellett döntött. Márpedig számottevő létszámú zsoldossereg foglalkoztatását csak szilárd gazdasági forrásokra támaszkodó uralkodó engedhette meg magának. II. Perdikkasz államférfiúi érettségének bizonyítéka, hogy a belső zűrzavar és az állandósuló külső fenyegetettség közepette is nagyrészt megőrizte a központi hatalom atyjától örökölt gazdasági erejét.



Ami az Arrhabaiosz elleni hadjáratot illeti, a fordulópontot az jelentette, hogy a maradás vagy visszavonulás kérdésében nem tudott egyezségre jutni a spártai vezér és a makedón király. Emiatt feszültté vált a viszonyuk, s következő lépéseiket már nem hangolták össze kellőképpen. Így történhetett, hogy miután értesültek az illír zsoldosok szószegéséről és arról, hogy az ellenséghez pártoltak, akkor ugyan egyetértésre jutottak a visszavonulás tekintetében, de egymástól jókora távolságban táboroztak le hadaikkal, és azt sem egyeztették, hogy másnap mikor indulnak útnak. A sértődöttségből, a szövetségesek közötti súrlódásból mindig az ellenség húz hasznot. Perdikkasz és Braszidasz is súlyos árat fizetett azért, hogy személyes érzelmeik felülemelkedtek a hadvezérre kötelező megfontoltságon. A makedón király táborában ugyanis azon az éjszakán valamilyen oknál fogva pánik tört ki. A zűrzavarban a katonák saját bajtársaikat is ellenségnek nézték, s parancsra sem várva fejvesztetten futni kezdtek az Alsó-Makedóniába vezető úton. Ezzel egyrészt magukat is veszélybe sodorták, mivel a később utánuk eredő ellenséges sereg a megzavarodott tömegben rendet vágott, másrészt szerfölött nagy veszélybe sodorták Braszidasz táborát. Itt ugyanis csak hajnalban vették észre, hogy a makedónok már kereket oldottak, így azután, a peloponnészosziaknak a velük együtt hadba vonult városok csapataival vállvetve, állandó harcban kellett megkezdeniük a visszavonulást. Az ellenség fő erői a győzelem biztos tudatában csaptak le Braszidasz seregére, de a közelharcban tapasztalniuk kellett, hogy a létszámfölényt kiegyenlítheti a jobb fegyverzet és a begyakorlott hatásos taktika. Ezért rövid összecsapás után Arrhabaiosz csapatai parancsot kapuk, hogy érjék be a Lünkésztiszből kivezető szoros, illetve az azt kétoldalt szegélyező domb lezárásával. Az a veszély fenyegette Braszidaszt, hogy körülzárják és fogságba ejtik seregét. A továbbiakban ismét Thuküdidész izgalmas tudósítását idézzük:

„Braszidasz ezt észrevéve, megparancsolta háromszáz emberének, hogy futólépésben, amilyen gyorsan ki-ki tud, a hadrendet be sem tartva, rohanják meg a dombot, amelyet könnyebben elfoglalhatónak gondolt, s próbálják meg onnan elűzni a már fent lévő barbárokat, mielőtt még nagyobb csapataik bekerítő gyűrűje ideérne. Ezek megrohanva a dombot, elűzték az ott lévőket, s ezután a hellén sereg zöme könnyen folytathatta errefelé vezető útját, mert a barbárokat embereiknek a dombon elszenvedett veresége után félelem fogta el, s nem követték őket tovább, úgy vélve, hogy már elérték a határt, és biztos helyre jutottak. Miután Braszidasz elérte a magaslatokat, sokkal nyugodtabban folytathatta útját, s még aznap elérte Perdikkasz birodalmában az első várost, Arnisszát. Katonái maguk is el voltak keseredve a makedónok váratlan elmenekülése miatt, ezért ha útközben ökrös fogatot vagy elhagyott poggyászt találtak – ami ilyen éjszakai, rémület okozta visszavonulás esetében persze egészen természetes volt –, az állatokat kifogták és levágták, a holmikat pedig eltulajdonítottak. Ekkortól kezdte Perdikkasz Braszidaszt ellenségének tekinteni, s ettől fogva kezdett a peloponnészosziak iránt az athéniakkal szemben addig táplált érzelmei miatt meglepő gyűlöletet érezni, s igazi érdekeivel mit se törődve mindent elkövetett, hogy kiegyezhessen Athénnal, s elszakadhasson a peloponnészosziaktól.”

—(IV. 128.)

Így ért véget a II. Perdikkasz és a peloponnészoszi szövetség közötti együttműködés. A makedón király már másodszor érezte úgy, hogy Braszidasz megszegte ígéretét. Korábban nem volt hajlandó megtámadni Arrhabaioszt, ezúttal pedig csak félmunkát végzett, ráadásul még a makedón területet is fosztogatta. A szövetségese elleni hitszegést II. Perdikkasz csak egyetlen embernek nézte el. Ezt a férfiút történetesen Perdikkasznak hívták...

29. ábra - A delphoi Apollón-szentély madártávlatból

30. ábra - Delphoi felülnézetből a színház és az Apollón-templom romjaival



31. ábra - A delphoi Apollón-szentély maradványai



32. ábra - Aigai romjai



33. ábra - Pella, a későbbi makedón főváros romjai

34. ábra - Héraklész, a dinasztiaalapító bronz képmása



35. ábra - Dionüszosz, a mámor Makedóniában kedvelt istene bronz ivóedény díszeként

36. ábra - Párducon lovagló Dionüszosz



37. ábra - Az olümpiai Stadion látképe



38. ábra - Az olümpiai szent völgy az antik építmények maradványaival



39. ábra - Az antik Edessza emlékei



40. ábra - A Palaisztra Olümpiában

41. ábra - Ifjú atléta az ugráshoz használt lendítősúlyokkal

42. ábra - Amphipolisz romjai



43. ábra - Ezüstláda arany koszorúval Amphipoliszból

44. ábra - Amphipoliszból előkerült arany fülbevalók

45. ábra - Az antik Mieza romjai. Itt tanította Arisztotelész az ifjú Alexandroszt



46. ábra - Alexandrosz és Dareiosz az isszoszi csatában. Mozaik Pompejből

47. ábra - A legészakibb vidék, ameddig Nagy Sándor eljutott, Nurek Tdzsikisztánban (Makkay János felvétele)



Motiválta persze azért a makedón király magatartását más is. Arra gondolunk, hogy Makedóniának nem sértette annyira az érdekeit az Athénnal történő kiegyezés. Hiszen Athén túlságos megerősödése Dél-Thrákiában valóban veszélyt jelentett a makedón érdekekre nézve, de a spártai térnyerés sem kecsegtetett sok jóval. Az Athéntől árulás révén megszerzett Toróné polgárainak például szabadságot ígért Braszidasz, azt mondva nekik: megláthatják, a jövőben annyival jobban fognak Spártához ragaszkodni, amennyivel Spárta igazságosabb Athénnál. Toróné lakói erre megnyugodtak, de mielőtt még valóban csillapodott volna a hangulatuk, a spártaiak a nyakukra ültettek egy Paszitelidasz nevű fiatalembert, akit azért küldtek ide Lakedaimónból, hogy átvegye az elöljárói tisztet. Amphipoliszban is gondoskodtak róla az „igazságos” spártaiak, nehogy valami hebehurgyán megválasztott helybéli vezető tudatlan és naiv módon veszedelembe sodorja a várost. A peloponnészoszi állam Klearidaszt küldte ide az ügyek irányítására. Spárta ily módon sokkal közvetlenebbül és durvábban avatkozott újsütetű szövetségesei belügyeibe, mint korábban az athéniak. Ezzel már előrevetítette árnyékát az a politikai gyakorlat, amelyet a háború végén a spártaiak tehetséges, de zsarnoki természetű hadvezére, Lüszandrosz honosított meg. Róla írta Plutarkhosz:

„Mindenütt megszüntette a demokratikus vagy egyéb uralmi rendszereket, s minden városban egy-egy spártai harmosztészt [helytartót] hagyott hátra tíz arkhónnal együtt, akiket az általa szervezett politikai pártok tagjai közül válogatott ki. Egyformán járt el mind az ellenséges, mind a szövetséges városokban... Az arkhónok kiválogatásánál nem volt tekintettel sem nemesi származásukra, sem vagyonukra; a városok feletti uralmat barátainak és bizalmas embereinek adta át, s őket tette meg a jutalmazások és büntetések korlátlan urává... Lüszandrosz soha nem engedte meg, hogy a nép saját dolgainak ura legyen, hanem a városokat a legelvetemültebb és legkegyetlenebb oligarchákra bízta.”

—(Lüszandrosz 13.)

Mindezt végiggondolva a makedón király alighanem úgy vélte, hogy elpártolásakor eben gubát cserélt csupán. Így aztán a két önző és zsarnoki nagyhatalom, Spárta és Athén közül azt választotta ismét, amelyet régi kapcsolataik révén mégiscsak jobban ismert. Baráti jobbját nyújtotta Athénnak, s ez vissza is fogadta szövetségesei közé a „tékozló fiút”. De a megtérésnek ára volt. Perdikkasznak az akkoriban legbefolyásosabb athéni politikus, Nikiasz felszólítására azonnal bizonyítania kellett, hogy elhatározása komoly. (Az addigiak ismeretében aligha követelték tőle, hogy döntése végleges is legyen.) A komoly szándékot azzal kellett igazolnia Makedónia királyának, hogy a véle jó kapcsolatban lévő theszszáliai oligarkhákat rá kellett vennie, ne engedjék át területükön az athéniak által ostromlott khalkidikéi városok felmentésére induló peloponnészoszi hadsereget. Perdikkasz így is cselekedett, így aztán ismét persona grata lett az athéniak szemében.

422-ben a Kleón vezette athéni sereg Amphipolisz ellen vonult. Az athéni vezér követek útján szólította fel



szövetségeseit, az odomantoszok thrák törzsének királyát, Pollészt és II. Perdikkaszt, hogy seregeikkel csatlakozzanak az ő hadinépéhez. A város védelmére felvonuló Braszidasz viszont az édónokat hívta segítségül. Ez utóbbiak láthatóan még mindig nem bocsátották meg az athéniaknak, hogy elkergették őket Ennea hodoi környékéről. Ám mielőtt még a két oldal által várt segítség megérkezett volna, Braszidasz és Kleón serege megütközött Amphipolisz falai alatt. Az ütközetben mindkét vezér elesett, a város pedig Spárta birtokában maradt. Braszidaszt nagy pompával temették el Amphipolisz lakói, és ezután évenként megrendezett versenyjátékokkal tisztelegtek emlékének.

Kleón elestét követően Athénban a mérsékelt Nikiasz befolyására felülkerekedtek azok a politikai erők, amelyek békére vágytak az egyre kevesebb dicsőséget hozó háborúskodásban. Spárta is hajlott a békés megegyezésre, s így 421-ben békét kötött egymással a két nagyhatalom. A béke ötven évre szólt, de csak hat évig és tíz hónapig tartó ingatag fegyverszünet lett belőle. Ez idő alatt Athén és Spárta kerülte ugyan a másik fél elleni nyílt támadást, de szövetségeseiket a másik tábor tagjai elleni helyi háborúkban segítve, a gyakorlatban ott ártottak egymásnak, ahol tudtak. A 431 és 421 közötti tíz év szakadatlan háborúskodását tehát nem váltotta föl a zavartalan béke, és a bizonytalan politikai viszonyok között egészen törvényszerűen újabb háború csirázott. Ismét csak Thuküdidész lesz első számú kalauzunk, aki így írt saját magáról és mindarról, ami 421 után bekövetkezett:

„Az athéni Thuküdidész ezeket az eseményeket is feljegyezte, úgy, ahogy időrendben megtörténtek, téli és nyári időszakok szerint, egészen addig, míg a lakedaimóniak és szövetségeseik megtörték Athén uralmát, és elfoglalták a nagy falakat és a Peiraieuszt. S a háború eddig az időpontig összesen huszonhét évig tartott [404-ig]. S tévedés volna, ha a fegyverszünet közbeeső idejét nem tartanánk háborús időszaknak. Mert ha megnézzük a felsorolt, egymást követő eseményeket, úgy találjuk, hogy az időszakot korántsem nevezhetjük békésnek, amikor – megállapodásukkal ellentétben – egyik fél sem adott vissza és nem kapott meg mindent, amit kellett volna...

Én az egész háborút átéltem, elég érett korban voltam, s megvolt bennem a szükséges belátás, hogy az eseményekről megbízható képet alkothassak. S mivel amphipoliszi hadvezéri tevékenységem miatt húsz évet hazámtól távol kellett eltöltenem, módom volt rá, hogy jól megfigyelhessem a két fél – száműzetésem következtében különösen a peloponnészosziak – hadmozdulatait, s zavartalanul áttekinthessem az eseményeket. Most tehát a tízéves háborúskodás után támadt viszálykodásról, a szerződés megszegéséről s az újra kitört háború eseményeiről fogok beszámolni.”

—(V. 26.)

Szerencse, hogy Thuküdidész a peloponnészosziak hadmozdulatait tudta kiváltképp nyomon követni. Mármint szerencse annak számára, aki szeretné megismerni a makedón történelmet. Természetesen azért, mert az önmagához hűséges Perdikkasz ismét hűtlen lett Athénhoz. 418-ban ugyanis – igaz, hosszú meditálás után – csatlakozott Argosz és Spárta koalíciójához. Thuküdidész szerint azért cselekedett így, mert arra gondolt, hogy „ő maga is eredetileg argoszi származású”. Érdekes, hogy a háború előző éveiben a makedón a uralkodó nemigen foglalkozott sem Argoszszal – e várossal szemben I. Alexandrosz annak idején még barátságtalan tettektől sem riadt vissza –, sem pedig családja eredetével. Úgy látszik, most valamilyen oknál fogva felfrissültek emlékezetében a névrokon előd, I. Perdikkasz trónfoglalásával kapcsolatos históriák. A történésznek persze az a feladata, hogy ezt az okot derítse fel. És ha már azt megmagyarázta, hogy néhány évvel ezelőtt a király miért szakított Braszidasszal, most arra a kérdésre is feleletet kell adnia, miért állt ismét Athén ellenségeinek oldalára.

II. Perdikkasz újabb pálfordulását az a körülmény indokolhatja, hogy 423 után kiszolgáltatott helyzetbe került Athénnal szemben. A khalkidikéi és bottikéi városok, amelyek régebben az ő felbujtására szakítottak az attikai állammal, és ezt az állásfoglalásukat önként azóta sem változtatták meg, most ellene fordultak. Ez fenyegette a délre eső tartományokat, Mügdoniát és Anthemuszt. Keleti szomszédai, a peloponnészosziak ügyét pártoló édónok hasonlóképp ellenszenvvel fogadták azt, hogy 423-ban Athén oldalára állt. Makedónia jóformán magára maradt. A thesszáliai oligarkhák csoportjai ugyan rokonszenveztek II. Perdikkasszal, de a velük való összeköttetés fenntartása végett igen fontos Tempé-völgyet Athén vonta ellenőrzése alá. Amint arról ugyanis a 421–420-as év jegyzékei tanúskodnak, Hérakleion, az egyik legelső hellén mintára szervezett város, amelyet még I. Alexandrosz alapított, tagja lett a déloszi szövetségnek. Márpedig e város birtokában ellenőrizni lehetett a Thesszáliából a Tempé-völgyön át Makedónia belsejébe vezető utat. Ezért is szemelte ki éppen ezt a stratégiai jelentőségű helyet Perdikkasz atyja városalapításra. Pieria és Bottiaia érintkezési területén, tehát Makedónia szívében Methóné kikötője ugyancsak Athén kezében volt, és ugyanez vonatkozott Bormiszkosz városára, amely a Sztrümón medencéjéből Mügdonia felé futó út mentén feküdt. Makedónia körül tehát nem kevés az



ellenség, az ország stratégiai szempontból legérzékenyebb pontjain pedig az okkal bizalmatlan nagy hatalmú szövetséges, Athén figyel. És ez az Athén 423 után már korántsem volt olyan nagylelkű, mint egykor Szitalkész inváziója előtt. Régészeti adatok arra utalnak, hogy 423 és 417 tavasza között Makedónia felhagyott az önálló pénzveréssel. Hammond, akinek eredményeire több ízben hivatkoztunk már, ebből arra következtet, hogy Athén mint alárendelt szövetségesének, egyszerűen megtiltotta Perdikkasznak a pénzkibocsátást. Ez a tilalom súlyosan sértette a makedón szuverenitást. Mármost akár elfogadjuk ezt a hipotézist, akár nem, abban mindenképpen megállapodhatunk, hogy Makedóniát régen fosztották meg annyira az önálló cselekvés lehetőségétől, mint ezekben az esztendőkben. És ez egyúttal elégséges okot is szolgáltatott a királynak arra, hogy amint tehette, újfent köpönyeget fordítson.

Hogy Perdikkasz hivatkozása őseinek argoszi eredetére mennyire az adott helyzet által diktált politikai számítás volt csupán, azt az események hamarosan igazolták. Argoszban ugyanis demokratikus fordulatra került sor, aminek hatására a polisz ismét Athén szövetségese lett. Várhatnánk, hogy az argoszi származás lélekemelő tudatában a makedón király kitartott őseinek szülőhazája mellett. Persze esze ágában sem volt ezt tenni. A mítosz fátylával borított múltra csak akkor hivatkozott, ha politikai érdekei így kívánták. Ez pedig most éppen nem volt időszerű.

Makedónia tehát a Spárta és Athén közötti „béke” utolsó évében, 417–416 telén ismét farkasszemet nézett Athén fegyvereivel. Az attikai városnak, úgy látszik, egy évre volt szüksége ahhoz, hogy II. Perdikkasz immár sokadik árulására reagáljon. Ekkor viszont Thuküdidész szavai szerint erélyesen cselekedett:

„Ugyanezen a télen az athéniak elzárták Makedóniát a tengertől, szemére hányva Perdikkasznak, hogy esküvel megerősített szerződést kötött az argosziakkal és a lakedaimóniakkal, s hogy amikor ők Nikiasz, Nikératosz fia vezetésével meg akarták támadni a thrákiai khalkidikéieket és Amphipoliszt, megtagadta szövetségesi segítségét, a hadjárat elsősorban az ő hibájából hiúsult meg, így tehát ellenségüknek tekintik.”

—(V. 83.)

A történetíró feljegyzéséből kiviláglik: II. Perdikkasz legújabb árulása felbőszítette Athént, ezért Makedónia azzal bűnhődött, hogy a már említett stratégiai fontosságú kikötővárosok, valamint Poteidaia segítségével az elárult nagyhatalom hajóhada blokád alá vette az országot. És mivel addigra Argosz ismét Athén pártjára állt, a makedón király egyetlen reménye Spárta erőteljes fellépése lehetett.

Spártát azonban lekötötte az Athén és szövetségesei részéről fenyegető veszély elhárítása és a 416–415 telén kirobbanó újabb általános konfliktus. A törékeny fegyverszünet összeomlott, és teljes erővel folytatódott a peloponnészoszi háború. Kiváltképp Athén lépett fel igen erőteljesen, II. Perdikkasz legnagyobb bánatára. Attikai hajók Methóné városában athéniakból és makedón száműzöttekből álló lovassereget tettek partra, ez a had pedig rabolni, fosztogatni kezdte Makedónia belső területeit. Spárta gyors segítség helyett a khalkidikéi városokat kérte fel Perdikkasz támogatására. Ezek azonban a jelek szerint már torkig voltak a köpönyegforgató makedón királlyal, mert nyersen megtagadták a segítségnyújtást.

Mit tehetett ilyen körülmények között Perdikkasz? Bármennyire ellenkezett is természetével, kénytelen volt újra elárulni Spártát és Athén mellé állni. Hogy ezt milyen módon cselekedte, azt nem tudjuk, talán Thuküdidész sem tartotta szükségesnek az uralkodó minden egyes politikai lépését a nyilvánosság elé tárni. Csak az bizonyos, hogy 414-ben, amely év eseményeivel kapcsolatban a történetíró utolsó ízben említi a makedón király nevét, Perdikkasz az athéniak oldalán harcolt:

„Ennek a nyári időszaknak a végén Euetión athéni hadvezér Perdikkasszal és rengeteg thrákkal Amphipolisz ellen vonult. A várost ugyan nem foglalta el, de néhány háromevezősorossal felevezett a Sztrümónon, s Himeraionban ütve fel főhadiszállását, a folyó felől ostromzár alá vette a várost.”

—(VII. 9.)

Amphipoliszt nem sikerült elfoglalni, de nem sikerült másvalami sem. Jelesül az, hogy Perdikkasz még egyszer elárulja valamelyik szövetségesét. Nem államának helyzete szilárdult meg annyira, hogy erre ne lehetett volna szükség. Jellemében sem következett be olyan hatalmas fordulat, hogy az ilyesmitől visszariadt volna. A magyarázat sokkal egyszerűbb. 413-ban II. Perdikkasz természetes halállal elhunyt. Ugyanebben az évben összeomlott és súlyos tragédiába torkollott Athén szicíliai hadjárata, és ugyancsak ebben az esztendőben spártai csapatok szállták meg az Attika élelmiszer-ellátása szempontjából stratégiai jelentőségű Dekeleia erődjét. Az athéni arkhé, vagyis nagyhatalom gyógyíthatatlan sebeket kapott. Makedónia új királya már egy legyengült Athénnal erősíthette meg a régi szövetséget.


15. fejezet - Euripidész kedvence a trónonII. Perdikkasz 413-ban (talán 412 elején) bekövetkezett halála Makedóniát Athén szövetségeseként testálta az utódra. A Héraklész-unoka Témenosz leszármazottai ezúttal nem tettek rossz lóra. Igaz, hogy szövetségesük kétségbeejtő helyzetbe került, hiszen Athénban 411 folyamán oligarkhikus hatalomátvétel történt, ezt hamarosan a demokrácia restaurálása követte, s miközben a városban dúlt a politikai élethalálharc, addig Rhodosz, Abüdosz, Lampszakosz, majd Büzantion és Khalkédón, végül még Euboia nagy része is elszakadt Athéntól. Az attikai állam nehézségeit csak súlyosbította, hogy 413–412-ben tárgyalások kezdődtek Spárta és Perzsia között. Spárta elismerte Perzsia hegemóniáját Kis-Ázsiában, a perzsa nagykirály, II. Dareiosz (ur. 423–404) pedig viszonzásul pénzt adott a peloponnészoszi nagyhatalomnak arra a célra, hogy kiépítse hajóhadát, s így tengeren is fölénybe kerüljön Athénnal szemben. Athén tehát alaposan meggyengült, de éppen ilyen állapotában bizonyulhatott kellemes szövetségesnek Makedónia számára. A két fél közül ugyanis most Athénnak volt fontosabb a jó kapcsolat fenntartása, mivel szövetségeseinek nagy része elszakadt tőle, és mert hajóhadának kiegészítése végett nagy mennyiségű faanyagra volt szüksége. A két állam között Makedónia javára megváltozott viszony jeleként az új királyt, I. Arkhelaoszt 407–406-ban az athéni nép „vendégbarát és jótevő” címmel tüntette ki csakúgy, mint ugyanezen évszázad elején nagyatyját, I. Alexandroszt.

A valamikor 413–412-ben trónra lépő I. Arkhelaosz II. Perdikkasz legidősebb törvényes fiúgyermeke volt. A királyi címet férfikorban nyerte el, s gondja volt rá, hogy elejét vegye minden olyasféle dinasztikus viszálynak, amely évtizedekkel előbb annyira beárnyékolta atyja uralmának a kezdetét. Emlékezhetünk rá, hogy Perdikkasznak négy fivére volt: Philipposz, Alketasz, Menelaosz és Amüntasz. Ezek közül Perdikkasznak Philipposszal és Alketasszal kellett megvívnia a hatalomért. S miközben ez a belső harc dúlt, elszakadt Makedóniától Biszaltia, és Felső-Makedónia illírekkel rokon, de I. Alexandrosz korától makedónnak nevezett népei közül is némelyiknek a fejedelme félig-meddig önállósította magát a központi hatalomtól. Hasonló fejlemények elkerülése végett I. Arkhelaosz némi családirtástól sem riadt vissza. Erről értesülhetünk Platón Gorgiaszának egyik részletéből, ahol a következő mondatokat olvassuk a makedónok trónjára került férfiúról:

„Az uralom, amelynek most birtokában van, a legkevésbé sem illette meg, hisz Alketosznak [Alketasz], Perdikkasz testvérének egyik rabszolganőjétől született, s jog szerint Alketosz rabszolgájának kellene lennie. Ha tehát igazságosan akart volna cselekedni, íme, Alketosznak szolgálna, s állításod szerint boldog volna. Most pedig nyomorult, módfelett nyomorult, mert hát a legnagyobb igazságtalanságot követte el. Először is az urát, ki egyszersmind nagybátyja volt, magához kérette azzal az ürüggyel, hogy újra kezébe akarja adni azt a hatalmat, amelyet Perdikkasz elrabolt tőle. A lakománál aztán öt is, fiát, Alexandroszt is, a maga közel egykorú unokatestvérét lerészegítette, mindkettőt szekérre rakatta, legyilkoltatta s eltétette láb alól. És e jogtalankodás után éppenséggel nem vette észre, mennyire nyomorulttá vált, meg sem bánta tettét, hanem ahelyett, hogy igazságosan boldoggá akart volna válni azáltal, hogy testvérét, Perdikkasz hétéves törvényes fiát fölneveli, s átadja neki az őt megillető uralkodást, befullasztotta a fiút egy kútba, az anyának, Kleopatrának pedig megüzente, hogy fia ludat kergetve kútba esett, s úgy fulladt meg. Így hát, mert Makedóniában Arkhelaosznál nagyobb igazságtalanságot senki sem követett el, ő ott a legnyomorultabb, nem pedig a legboldogabb; s meglehet, nem egy athéni, elsősorban jómagad, inkább volnál a legutolsó makedóniai, mintsem Arkhelaosz.”

—(471 a-d.1)

Ez a platóni szemelvény nem éppen hízelgő az új makedón királyra nézve. Mintha Platón, aki azt hirdette, hogy minden emberben van egy parányi rész az istenből, s az ember erkölcsi kötelessége ezt a benne meglévő isteni princípiumot lehetőség szerint ápolni és fejleszteni olyan magatartás révén, amely megfelel az isteni és világi törvényeknek, mintha ez a Platón nem értékelte volna kellőképp a politikai indokból elkövetett gyilkosságokat. Az etikai megítélést az olvasóra bízzuk. De ne felejtsük, ritkán fér meg egymással a politikai utilitarizmus és a vallás vagy filozófia által kimunkált erkölcsi normarendszer.

Az világosan kitűnik a fenti forrásszemelvényből, hogy Arkhelaosz számára Alketasz és annak Alexandrosz nevű fiúgyermeke jelentette a legfőbb belpolitikai veszélyt. Ebből a tényből azonnal két következtetést

11 Péterfy Jenő fordítása.


Euripidész kedvence a trónon

vonhatunk le. Az egyik az, hogy Philipposz ága már kihalt, azzal tehát nem kellett foglalkozni. Szitalkész 429. évi, Makedónia elleni támadása kapcsán említettük Philipposz valószínű halálát, s azt, hogy fia, Amüntasz trónkövetelőként csatlakozott a thrák királyhoz. Aligha tévedünk, amikor feltételezzük: miután II. Perdikkasz kiegyezett Szitalkésszel, s unokaöccsével családi kapcsolatot létesített, Amüntaszt, majd annak feltehetőleg ugyancsak a thrák udvarban tartózkodó fivérét, Agerroszt meggyilkolták. A másik következtetés az lehet, hogy I. Arkhelaosz trónra lépésének idején Alketasz volt a királyi család legidősebb tagja, vagyis Menelaosz és Amüntasz, II. Perdikkasz Philipposz és Alketasz melletti másik két fivére már nem élt, leszármazottaik pedig nem jelentettek közvetlen veszélyt Arkhelaosz számára. Így kézenfekvő, hogy a központi hatalom megszilárdítása végett praktikusnak látszott Alketasz és fia megöletése. Bár Platón nem emlékezik meg róla, a történészek valószínűnek tartják, hogy Agelaosz, Alketasz másik fia, ugyanekkor esett gyilkosság áldozatául.

Magyarázatra szorul Platón szóhasználata, amellyel Arkhelaoszt Alketasz rabszolgájának titulálja. Immár tudjuk, hogy a makedón királyok többnejűek voltak. A görög írók azonban ezt nem annak fogták föl, ami valóban volt, vagyis törvényes többnejűségnek, olyan gyakorlatnak, amit a családi élet terén a feleségek egyenrangúsága jellemzett, hanem a monogám görög család modelljét anakronisztikus módon makedón környezetbe áttéve feltételezték, hogy lehetett egy, hivatalosan királynőnek tekintett első asszony, mellette pedig a király ágyasokat tartott. Ez utóbbiakról az volt a véleményük, hogy rabszolganőként szolgálták a király szexuális igényeit, következésképp az e nőktől született gyermekeket törvénytelennek tekintették. Ilyen alapon nevezték fattyúnak Menelaoszt, I. Alexandrosz egyik fiát, aki vélhetően nem a „törvényesnek” tekintett feleségtől született. Sajnos, mint említettük, I. Alexandrosz nejeinek kiléte ismeretlen. Mármost I. Arkhelaosz anyja, Szimikhé, Alketasz egyik felesége volt – őt a görög hagyomány ágyasnak tartotta –, akit II. Perdikkasz magának szerzett meg, s akivel azután Arkhelaoszt nemzette. Ezért írta Platón, hogy Arkhelaosz Alketasz „egyik rabszolganőjétől született, s jog szerint ... rabszolgájának kellene lennie.” A „jog szerint” kifejezés persze ne tévesszen meg senkit, görög, nem pedig makedón jogról van szó a platóni szövegben. Ráadásul, mint láthattuk, itt szembeszökően megmutatkozik a makedón szokások nem kellő ismeretéből adódó félreértés is.

Persze, ha Platón szemszögéből nézzük az eseményeket, akkor Arkhelaosz tettét a szokásosnál is jobban el kellene ítélni. Hiszen ha Arkhelaosz olyan nőtől született, aki előbb Alketasz, később pedig II. Perdikkasz ágyasa volt, akkor ő maga fattyúnak minősül. Így még visszataszítóbb, hogy meggyilkoltatta féltestvérét, II. Perdikkasz Kleopatrától született fiát. Némileg érthető, hogy a makedón szokásokban járatlan görög írók az Alketasztól elvett Szimikhével szemben Kleopatrának adtak elsőbbséget, őt tekintették egyedül törvényes hitvesnek, következésképp fiát a törvényes örökösnek. Valójában minden okunk megvan rá, hogy Szimikhét és Kleopatrát egymással egyenrangú feleségnek tekintsük, s azt a körülményt, hogy a trón Arkhelaoszra szállt, egyszerűen annak tulajdonítsuk, hogy Kleopatra fia atyja halálakor mindössze hétesztendős volt. Más a helyzet II. Perdikkasz harmadik fia, Aeroposz esetében. Ő később, I. Arkhelaosz halála után majd rövid ideig régens lesz, azután a trónt is megszerzi. Aeroposz vagy egykorú volt Arkhelaosszal, vagy idősebb nála. Arkhelaosz mégsem tett lépéseket életének kioltására, sőt bizalmába fogadta. Mindez csak azzal magyarázható, hogy Aeroposz anyja, akinek nevét nem ismerjük, valóban csak ágyasa volt II. Perdikkasznak, s emiatt fia nem fenyegette a törvényes utód, Arkhelaosz pozícióját, Kleopatra fiát viszont, mint származásban vele egyenrangút, a 413–412-ben trónra jutott király nem akarta életben hagyni.

Ennyit a makedón királyi család idilljéről. A lényeg talán a történész és az olvasó számára is az, hogy I. Arkhelaosz uralmából mit profitált maga az ország, a majdani világverő Makedónia. Már elöljáróban meg kell mondanunk, hogy sokat. Thuküdidész, aki maga is politikus lévén, sokkal jobb véleménnyel volt Arkhelaoszról, mint Platón, egyenesen a legkiválóbbnak tartotta őt valamennyi addig élt makedón király közül.

„Ő egyenes utakat is készíttetett, s egyéb téren is intézkedéseket tett a hadi készültség növelésére, s többet tett a lovasság, a fegyverzet s az egyéb felszerelés fejlesztéséért, mint az előtte uralkodó nyolc király együttvéve.”

—(II. 100.)

Thuküdidész athéni sztratégoszként küzdött abban a peloponnészoszi háborúban, amelytől katonai kudarca miatt búcsút kellett vennie, de amely I. Arkhelaosz uralkodása nagy részét még beárnyékolta. Ám ez az árnyék már korántsem vetült olyan sötéten Makedónia fölé, mint azelőtt. Az Athénhoz fűződő jó viszony következtében, valamint a most ellenségként kezelt Spárta más irányú lekötöttsége miatt az országot nem fenyegette külső támadás, a király gátlástalan, noha politikailag indokolható tisztogatási akciója révén helyreállt a központi hatalom szilárdsága. Az oly régóta remélt nyugalmat I. Arkhelaosz az állam katonai erejének növelésére használta fel. Erődítményeket építtetett, mivel a korábbi tapasztalatok, elsősorban a thrákok Szitalkész vezetése alatti betörése 429-ben, rávilágítottak arra, hogy a megerődített helyek hálózata adott esetben ugyancsak megjavíthatja az állam védekező képességét. A hadsereget jó minőségű, talán attikai fegyverzettel látta el, s e sereg gyors, hatékony mozgását új hadiutak kiépítésével segítette elő. Makedónia hatalma tehát megnőtt, s mivel



Athénnal kötött szerződése ellenére sem kellett harcba bocsátkoznia Spárta ellen, sok megpróbáltatás után a viszonylagos béke évei mosolyogtak az országra.

Ebben az időszakban nem csupán Thuküdidész, hanem Athén számára is szimpatikus lett Makedónia, mégpedig a hivatalos politika szintjén. Mint említettük, Amphipolisz elveszítése után Athén csak innen várhatott hajóépítésre alkalmas fát, és az már az ókori államok számára is nyilvánvaló volt, hogy a nyersanyagszállításnak, amennyiben harci eszközök gyártásához szükséges anyagokról van szó, stratégiai jelentősége van. II. Perdikkasznak az athéniakkal kötött legutolsó egyezménye tartalmazott egy megállapodást, amely Athén kifejezett engedélyéhez kötötte, kinek adhat el Makedónia fát. Most Makedónia szabad akaratából exportálta ezt az életbevágóan fontos árucikket Athénnak, s ez utóbbi az egy csapásra annyira nélkülözhetetlen szövetségest még fegyverrel is segítette helyzetének megszilárdításában. 410 elején az athéni belpolitikai küzdelmek egyik kulcsfigurája, Théramenész vezetésével húsz attikai gálya vett részt Arkhelaosznak abban az akciójában, amely a pieriai tengerparton fekvő kikötőváros, Püdna bevételére irányult. Ez a görög polisz a peloponnészoszi háború korábbi időszakaiban Athén Makedónia elleni támadásainak egyik fő támaszpontja volt. Most az új politikai szituáció első áldozataként hullott Makedónia ölébe.

Az Athén és Makedónia közötti hosszúra nyúlt „mézeshetek” nyomán elmélyült az észak-görögországi állam hellénizálódásának folyamata. I. Arkhelaosz udvarában hamarosan gyülekezni kezdtek azok a görög politikusok és művészek, akik a hellén szellemiség értékelésére nevelt király bőkezűségét és az általa teremtett béke gyümölcseit szerették volna élvezni. Pellában, a fővárosban talált menedéket a neves athéni szónok, Andokidész, aki belekeveredett az Alkibiadész számkivetéséhez, illetve önkéntes emigrációjához vezető botrányba. Amikor 415-ben az athéni hajóhad kifutásra készen állt, hogy Szicília fölé is kiterjessze Athéné városának védőpajzsát – a szicíliaiak nagy részének akarata ellenére –, akkor történt egy mai napig vitatott esemény. Az indulást megelőző egyik éjszakán a legtöbb Athénban felállított Hermát megcsonkították. A Hermák olyan útjelző oszlopok voltak, amelyeket a vándort ismeretlen utakra kísérő istenség, Hermész feje díszített. A szentségtörés okán előbb a korinthosziak kerültek gyanúba, mivel az ő gyarmatuk volt Szicília legnagyobb városa, Szürakuszai, amely az Alkbiadész terve alapján meginduló katonai vállalkozás miatt veszélybe került. Azután elterjedt a hír, hogy részeg ifjak esztelen mulatozása torkollott istengyalázásba. Végül, mivel sokan nem értettek egyet a szicíliai expedícióval, Alkibiadészre és társaira kezdett irányulni a gyanú. A sötét ügy hamarosan belpolitikai erőpróbává szélesedett. Alkibiadészt, aki tagadta részvételét a Hermák megcsonkításában, előbb elengedték a hadjáratra, majd visszahívták, hogy tisztázza magát. Erre ő átállt az ellenséghez. Ezt ellenfelei beismerésnek tekintették, és rokonait, barátait egyre-másra jelentették fel. Csakhamar sokakat letartóztattak. Most Plukarkhoszt idézzük:

„A letartóztatottak és a bűnügy tárgyalására várók között volt Andokidész szónok, akit Hellanikosz történetíró Odüsszeusz leszármazottjaként említ. Ezt az Andokidészt általában népgyűlölő és oligarchikus hajlamú embernek tartották. Őt leginkább azért gyanúsították a Hermák megcsonkításában való részvétellel, mert az a nagy Hermész-szobor, amely a háza közelében állt, ...úgyszólván egyedül volt, amelyet nem csonkítottak meg. Történetesen Andokidész bizalmas és baráti jó viszonyt kötött egyik, ugyanebből az okból letartóztatott fogolytársával, egy Timaiosz nevű, kevésbé ismert, de nagyon értelmes és bátor férfiúval. Ez rábeszélte Andokidészt, hogy tegyen beismerő vallomást, és nevezzen meg néhányakat mint tettestársait. Néphatározat értelmében ugyanis ebben az esetben őt szabadon bocsájtják. A per kimenetele, mondotta, mindnyájukra nézve bizonytalan, de az előkelőknek kell leginkább félniük. Jobban teszi tehát, ha hazugság árán megszabadul, mint hogy hamis vád alapján dicstelen halált szenvedjen. De a közjó érdekében is helyesebb, ha néhány kétes jellemű ember feláldozásával sok derék embert ment meg a nép haragjától. Andokidész elfogadta Timaiosz érverését, s beismerő vallomást tett önmaga és mások ellen, mire a néphatározat értelmében szabadon bocsátották, de azokat, akiket bűntársul nevezett meg, azok kivételével, akik megszöktek, mind kivégezték.”

—(Alkibiadész 21.)

Beismerő vallomása után tehát Andokidészt nem végezték ki, ami arra utal, hogy legalább a törvényesség látszatára ügyeltek. Mivel azonban a politikus nagyon jól tudta, hogy hosszú távon még erre sem lehet számítani, jobbnak látta, ha gyorsan más tájakra távozik. A hellén kultúrát kedvelő I. Arkhelaosz udvarát választotta, és becsületére legyen mondva vendéglátóját Athén további támogatására ösztönözte. A politikai intrikákba, a társadalmi anarchiába és a háború kegyetlenségeibe fulladt görög világ központjaiból egyre többen választották az események perifériáján elhelyezkedő és a hellén civilizációra szomjas Makedónia menedékét. Mert igaz ugyan, hogy Arkhelaosz uralkodása kezdetén családjának egy részét kiirtotta, de hol volt ez attól a kegyetlenségtől, amely az egymással marakodó görög államokat jellemezte! Az athéni nép például megszavazta



egyik sztratégosza, Philoklész azon javaslatát, hogy a hadifoglyok jobb hüvelykujját vágják le, mert így a jövőben nem foghatnak fegyvert ellenük, amíg viszont fogságot szenvednek, addig is jók lesznek evezősöknek. Amikor pedig 404-ben Athén letette a fegyvert Spárta előtt, beismerve, hogy a peloponnészoszi háborút végképp elveszítette, akkor a Spártával szövetséges Thébai egyik vezetője, Erianthész azt javasolta, hogy rombolják le Athént, és a város területét hagyják meg birkalegelőnek. Ki csodálkozik ezek után, hogy Andokidész kiváló elmék társaságában élvezte I. Arkhelaosz vendégszeretetét?

A királyi palotában találkozhatott az epikus poéta Khoiriloszszal, a kórus-költő Timotheosszal, Agathónnal, a neves athéni drámaíróval és Zeuxisszal, kora legkiválóbb festőművészével. Ez utóbbi munkái díszítették egyébként a jó ízlésű makedón uralkodó házát.

Volt azonban I. Arkhelaosz udvarának egy, még Zeuxisznál is kiválóbb vendége. Szó esett a thébai Erianthész embertelen javaslatáról, hogy Athén területét változtassák birkalegelővé. Az esetről tudósító Plutarkhosz az indítvány elvetésének történetét a következőképp adja elő:

„Amikor a vezérek lakomát tartottak, italozás közben egy phókiszi azt a kórusrészletet énekelte Euripidész Elektrájából, amily így kezdődik:

...Agamemnón magzata,

íme ma, Élektra, mezei lakodba jöttem.

Erre mindnyájukon erőt vett a könyörület, hogy milyen borzalmas cselekedet lenne lerombolni és elpusztítani azt a híres várost, amely ilyen embereket adott a világnak.”

—(Lüszandrosz 15.)

A költő, aki művészetével hozzájárult Athén fennmaradásához, említett művésztársaihoz hasonlóan ugyancsak Makedónia nagylelkű királyánál talált menedéket. 406-ban Pellában bekövetkezett haláláig nem is keresett más otthont magának. Itt mindent megkapott, amire a nyugodt alkotó munkához szüksége volt. Sőt, még művésztársainál is jobban megbecsülte őt az uralkodó, s ennek jeleként a hetairoi, vagyis a főnemesség soraiba emelte. Mint azt a makedón uralkodóház kialakulásával kapcsolatos mítoszok elemzésénél már említettük, Euripidész talán még vendéglátójánál is nagyvonalúbban viszonozta a sok kegyet. Arkhelaosz címmel drámát írt a király egyik, hasonnevű mitikus őséről, s ezáltal párhuzamot állított az egykori fővárost, Aigait megalapító mondabeli hérósz és I. Arkhelaosz között, aki Pella fővárossá növelésével hasonlóan jelentős tettet hajtott végre. Az Arkhelaosz elveszett, fennmaradt viszont Euripidész másik, ugyancsak Makedóniában alkotott remekműve, a Bakkhánsnők.

Az e műben felidézett képek között felbukkan a Dionüszosz (a verssorok itt Euiosz-nak nevezik az istent, vagyis olyasvalakinek, akit „evoé” kiáltással üdvözölnek) áldásával kivirágzó makedón föld derűs rajza, mintegy a költőt a vendéglátás miatt átható hála jeleként:

„Boldog Pieria,

becsül, áld Euiosz, eljő,

hamar eljő csapatával,

a futó Axioszon

hamar átkelve, keringő

seregének halad élén,

s a Lüdiászt szeli át, gazdagodás

apját, földilakók

kincs-adóját, kiről tudom;

szép vizével lónevelő



tájékát gyarapítja.”2

A „lónevelő” föld adott menedéket Euripidésznek, s aranyozta be az igazi hellének világát romba döntő vihar elől menekülő művész utolsó éveit.

Próbáljuk hát megragadni az eddigieknél is konkrétabban azt a szellemet, amely I. Arkhelaosz országát a hellénizálódás jegyében áthatotta. Tehetjük ezt annál is inkább, mert adatok bizonyítják: a makedón udvar ekkor döbbent rá igazán arra a tényre, hogy az ország szívében elterülő Pieria tartományt a görög közvélemény a Múzsák lakóhelyeként ismeri, a vidéket délről szegélyező Olümposz hegységet pedig az istenek örök derű bevonta lakóhelyének tekinti. Hogy milyen adatokra gondolunk? Az Olümposz északi lejtői alatt épült Dion városában I. Arkhelaosz Olümpia néven ünnepet alapított, amelyet az olümposzi Zeusznak és a Múzsáknak szentelt. A Múzsák számának megfelelően kilenc napon át tartó ünnepségsorozat részeként atlétikai- és sportversenyeket bonyolítottak le. Feltehető, hogy Euripidész ekkor még élt, sőt az sem elképzelhetetlen, hogy a híres költő jelenléte ösztönzőleg hatott a királyra e vallási program kialakításában.

I. Arkhelaosz nemcsak abban szeretett volna példaképének tekintett nagyatyja, I. Alexandrosz örökébe lépni, hogy elmélyítette országában a hellénizálódás folyamatát, hanem abban is, hogy célul tűzte ki az állam területi integritásának megszilárdítását. Ezt újabb hódítások előfeltételének tekintette. Logikusan következik a Makedónia és Athén között megváltozott viszonyból, hogy Arkhelaosz felszámolhatta királyság stratégiai kiszolgáltatottságát. Ezért a 423 után athéni szövetségbe kényszerített két igen fontos város, a makedón-thesszál határ közelében fekvő dél-pieriai Hérakleion és a Khalkidiké északkeleti partján álló Bormiszkosz ismét az ő uralma alá került. Ugyancsak újra a makedón királyi kincstárat gazdagították a visszaszerzett Biszaltia nemesfémbányái. Ennek eredményeként fellendült a királyi pénzverés.

A körültekintő uralkodó az ország stratégiai szempontból legfontosabb területeinek visszaszerzése után figyelmét Felső-Makedónia felé irányította. Ezt nemcsak azért tette, mert a korábbi évtizedekben ez a vidék gyakran vált a központi uralom elleni lázadás fő fészkévé. Távolabbra ható célja is volt. Szabaddá akarta tenni a Thesszália irányába vezető utakat, hogy ezután a makedón politikai befolyást déli irányban terjessze tovább. Ezzel mintegy előfutára lett II. Philipposz későbbi politikai törekvéseinek.

A Hellasz északkeleti részén, Makedóniától délre elterülő Thesszáliát hegyek övezték, többek között a Pindosz, az Ossza, az Olümposz és az Oité. E hegyek ölelő karjai között termékeny völgykatlan húzódott meg, amelyet életet adó folyamok szegdeltek át. E folyók közül a Péneiosz volt a legnagyobb. A Péneiosz zöldellő völgyében voltak a theszszáliai arisztokrácia földbirtokai, amelyeket a thesszaloszok által a 2. évezred végén leigázott őslakosság utódai műveltek meg. Penesztainak nevezték ezt az elnyomott agrárius réteget, amely, hasonlóan a Spártában élő heilótákhoz, átmeneti kategóriát alkotott a szabadok és a rabszolgák között. A földművelés mellett a gazdag legelőkön juhok, szarvasmarhák és lovak legelésztek. A thesszáliai nemesség, elsősorban a lótenyésztésből adódó lehetőséget kihasználva, messze földön híres lovas haderőt hozott létre, amely képes volt a szomszédos népek, így Magnészia és Perrhaibia lakói és mások meghódoltatására. A gazdag tartomány feletti főhatalomért hagyományosan véres harc dúlt a legelőkelőbb arisztokrata nemzetségek között. Ezek közül kiemelkedett a magát Héraklésztől származtató Aleuada nemzetség, melynek fő székhelye Larissza városa volt. Az Aleuadák általában támogatták a perzsákat, akik cserébe segítettek nekik hatalmuk kiterjesztésében. A nemesi családok által birtokolt városi és vidéki központok megléte miatt általános volt a politikai széttagoltság, összefogásra, időszakos megbékélésre csak rendkívüli esetekben, jobbára az egész tartományt fenyegető külső veszély felbukkanásakor került sor. Ilyenkor a vezető nemzetségek fejei közül fővezért, tagoszt választottak, akinek megbízatása azonban a veszély elhárultával megszűnt. I. Arkhelaosz, miután saját államának egységét helyreállította, erre a politikailag nyugtalan tájra vetette sóvár tekintetét.

Csakhogy, mint említettük, Thesszália felé Felső-Makedónián keresztül vitt az út. Pieriából is meg lehetett ugyan közelíteni Thesszáliát, de csak a Tempé-völgyén át. Ezt a könnyen lezárható földszorost akarták védelmezni a görögök 480-ban Xerxész ellen, így akadályozva meg, hogy a perzsák Hellasz belsejébe nyomulhassanak. A perzsák azonban Felső-Makedónián keresztül Perrhaibiába, a thesszáliaiak fennhatósága alatt álló legészakibb területre vonultak – s a hagyomány szerint erről a tervükről I. Alexandrosz értesítette a görögöket, akik azután Thermopülainál rendezkedtek be védelemre.

Nyilvánvalóan I. Arkhelaosz is a perzsák által egykor használt útvonalon akart felvonulni, amikor úgy döntött, hogy beavatkozik a theszszáliai oligarkhák hatalmi harcába. Ehhez azonban szüksége volt a felső-makedóniai tartományok közül mindenekelőtt Oresztisz, Elimeia és Tümphaia fejedelmeinek hűséges támogatására. Ezt minden bizonnyal meg is szerezte, noha erre közvetlen bizonyítékunk csak Elimeia vonatkozásában van. Tudjuk

22 Devecseri Gábor fordítása.



ugyanis, hogy egyik leánygyermekét I. Arkhelaosz e vidék fejedelméhez adta nőül. Thesszáliában éles hatalmi harc bontakozott ki a Larisszában Arisztipposz vezetésével uralmon lévő Aleuadák, illetve Pherai zsarnoka, Lükophrón között. Ez utóbbit Spárta támogatta, az előbbi Makedóniához fordult segítségért. Arkhelaosz, miután Felső-Makedónia említett területeit biztosította, seregével Thesszáliába vonult, és az időközben a köznép által Larisszából elűzött Aleuadák oldalán beavatkozott a küzdelembe. Megostromolta és elfoglalta Larisszát, visszahelyezte a hatalomba az Aleuadákat. Cserébe megkapta a larisszai polgárjogot, de ami ennél is fontosabb, theszszáliai földterületet hasíthatott ki magának. Valószínűleg Perrhaibia volt az új szerzemény, ahonnan elvileg bármikor könnyen behatolhatott Thesszália belsejébe. Spárta természetesen nem nézte jó szemmel, hogy az időközben legyőzött Athén egyik szövetségese tért hódított az Égeikum északi részébe vezető szárazföldi út mentén, Thesszáliában. Ezért Makedóniát ellenségének nyilvánította.

Így érkezett el az időszámításunk előtti 400–399-es esztendő. Eddigre Makedónia visszaszerezte a korábbi években elveszített fontos városait: Püdnát, Hérakleiont, Bormiszkoszt, és ismét fennhatósága alá vonta Biszaltiát. Ettől fogva Thesszália északi részének egy darabja is az Argeaszok országát gyarapította. Azt az országot, amely közel fél évszázad után először került abba a helyzetbe, hogy újra hódítani volt képes. Az Aigaiból Pellába költözött királyi udvar a korabeli hellén kultúra egyik központjává lett. Már-már úgy látszott, Makedóniát semmi sem állíthatja meg a felemelkedés dicső útján. De ekkor, hatalma csúcsán, I. Arkhelaoszt meggyilkolták.


16. fejezet - Királydrámák MakedóniábanDiodórosz szerint Arkhelaoszt vadászat közben véletlenül ölte meg egyik fiúszeretője, Kraterosz. Arisztotelész viszont másképp tudta a dolgot:

„Sok zendülés tört ki már azért is, mert egyes uralkodók erőszakot követtek el valakin. Így lázadt például Krataiosz [vagy Kraterosz] is Arkhelaosz ellen; ti. a kettőjük közt levő szerelmi viszonyt mindig igen kellemetlennek tartotta, úgyhogy kisebb ürügy is elégséges lett volna, mint az, hogy Arkhelaosz egyik leányát sem adta neki feleségül, holott már előbb megígérte neki, hanem az idősebbiket... Elimeia királyához adta nőül, a kisebbiket pedig ... Amüntaszhoz, azt gondolva, hogy így majd talán legkevésbé lesz nézeteltérés Amüntasz és a Kleopatrától való fia között; azonban a visszavonásnak csirája már legalábbis megvolt benne: utálattal tűrte a szerelmi viszonyt. Csatlakozott hozzá a larisszai Hellanokratész is, ugyanazon okból, mivel Arkhelaosz, aki szerelmi viszonyban volt vele, nem segítette vissza számkivetéséből a hazájába, pedig ezt megígérte; ebből arra következtetett, hogy a köztük fennálló szerelmi viszony sértő szándékból, nem pedig vonzalomból fakadt... Az Arkhelaosz elleni merényletnek Dekamnikhosz állt az élére, elsőként bőszítve fel a támadókat; ő azért haragudott, mert Arkhelaosz kiszolgáltatta őt Euripidésznek, a költőnek, hogy megkorbácsolja; Euripidész ugyanis haragudott rá, mert egyszer megjegyezte, hogy rossz szaga van a szájának.”

—(Politika 1311 b.)

Valószínűleg annak az Arisztotelésznek a verziója a hiteles, aki maga is sok időt töltött II. Philipposz udvarában, s volt alkalma alaposan utánanézni az egykori eseményeknek. Ha viszont azt fogadjuk el hitelesnek, amit ő írt, akkor valóságos összeesküvés bontakozik ki előttünk. Az összeesküvés Arisztotelész által közölt részletei pedig jellemzőek a makedón udvar szokásaira. Először is ki volt az a Krataiosz (Diodórosznái Kraterosz), aki a király mellett részt vett azon a vadászaton, ahol a haláleset történt? Fiatal kora és az a reménye, hogy a király leányát nyerheti el feleségül, arra utal, hogy az uralkodó egyik előkelő származású apródjáról van szó. Az apródok rendszerint a király közelében voltak a vadászat közben. Emlékezetünkbe idézhetjük Hermolaosz és Nagy Sándor esetét. Az előbbi, királyi apród, fegyverével ugyanazt a vadkant terítette le, amelyet az uralkodó szemelt ki magának. A király ezért megvesszőztette, a megbántott ifjú pedig ennek nyomán belekeveredett egy felségsértő összeesküvésbe. Kifejtettük, hogy az apródok megvesszőzése általános büntetésmód volt a makedón közvélemény szemében. I. Arkhelaosz meggyilkolásának körülményei és Hermolaosz esete között sok a hasonlóság. Az egyik gyilkos, Krataiosz épp olyan fegyveres királyi apród, mint Hermolaosz, csakhogy míg ez utóbbi egy vadászat következményeképp, addig előbbi egy vadászat alkalmából tört ura életére. Arkhelaosz másik gyilkosa éppúgy egy megvesszőztetés vagy megkorbácsoltatás miatt ragadtatta magát bosszúra, mint Hermolaosz. Hogy viszont őt, ezt a bizonyos Dekamnikhoszt meg lehetett korbácsoltatni, arra utal, hogy ő is királyi apród volt.

I. Arkhelaoszt tehát egy vadászat közben saját apródjai tették el láb alól, kihasználva azt a szokást, hogy ilyenkor fegyveresen tartózkodhatnak a király közelében. Lehetséges, hogy elfogatásuk után azzal védekeztek, véletlen baleset történt. Vadászat közben előfordulhat olyan szituáció, amikor nehéz megítélni, milyen körülmények között halt is meg valaki. Gondoljunk csak a nálunk is annyi vihart kavart vadkanvadászatra, amely Zrínyi Miklós életébe került! Valószínű, hogy Diodórosz olyan forrást használt fel, amelynek szerzője hitelt adott az apródok védekezésének. Arisztotelész igazát látszik viszont alátámasztani a larisszai, vagyis thesszáliai Hellanokratész nevének említése. Ő biztosan nem lehetett királyi apród. Az összeesküvésben való részvétele netán politikai színezetű lehetett, hiszen nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy a Thesszália ügyeibe beavatkozó makedón királyt bizonyos ottani politikai erők akarták eltenni láb alól.

Diodórosz forrása a pellai Marszüasz munkája lehetett. Mivel Marszüasz tagja volt a makedón arisztokráciának, valószínűleg védelmezni akarta a dinasztia becsületét, s ezért állította be balesetnek I. Arkhelaosz halálát. Ha ugyanis gyilkosságról írt volna, meg kellett volna neveznie az indokot, amely a gyilkosokat vezérelte. A görög Arisztotelész megengedhette magának azt az objektivitást, hogy rámutasson: a király legfőképpen a fiatalemberek iránt táplált testi vonzalom áldozata lett. Hiszen az általa szexuális célokra is felhasznált ifjak csak haszonlesésből és nem viszontszeretetből lettek a fiúszeretői. Egyikük a leányát, másikuk a hazájába való visszatérés lehetőségét remélte tőle. E reményeket a király ígéretei táplálták, de az ígéretek nem teljesültek. Ez a motívum már elegendő lehetett a gyilkossághoz. Ha Arisztotelészt olvassuk, az ő szavaiból is kitetszik, hogy


Királydrámák Makedóniában

nem azt ítélte el: a király fiúkkal szerelmeskedett. A fiúszeretők igénybevétele általános volt az ókori görögöknél, és általában nem tekintették másnak, mint a szerelemnek egy, a többivel teljesen egyenrangú fajtájának. Arkhelaosz ott követte el a hibát, vagy azt is mondhatnánk, bűnt, hogy hamis ígéretekkel vette rá az említett ifjakat a szexuális kapcsolatra.

Érdekes mozzanata Arisztotelész tudósításának az, amelyben arról ír: a király megengedte Euripidésznek, hogy egyik apródját megkorbácsoltassa. Hogy Euripidészt megbecsülték a makedón udvarban, az ismert tény, s ez az epizód csak alátámasztja mindazt, amit erről már eddig is tudtunk. Euripidész 406-ban halt meg, Arkhelaosz meggyilkolása pedig 400–399-ben következett be. Dekamnikhosz tehát igencsak haragtartó lehetett, ha hét éven át érlelte bosszúját a rajta esett sérelem miatt. Szereplése a história arisztotelészi változatában viszont alátámasztja e változat hitelességét, mivel alkalmas arra, hogy rámutasson: Arkhelaosz gyilkosai mindegyikének megvolt az alapos oka a gyilkosságra. A kinek állt érdekében? – ez minden klasszikus bűnügy felderítésének sarkalatos kérdése. Ez a kérdés Arkhelaosz halálával kapcsolatban tisztázottnak tekinthető. Nagy Sándor apjának, II. Philipposznak az esetében már kevésbé egyértelmű a fontos kérdésre adható válasz, s éppen ezért az ő meggyilkolásának körülményei a mai napig élénk vitákra adnak okot a kutatók között.

Miután I. Arkhelaoszt váratlanul és nem is idős korában, jó negyvenesen ölték meg, természetesen gondok merültek fel a trónutódlással kapcsolatban. Arkhelaosznak volt egy fia, Oresztész, aki azonban – mint Diodórosz írta – „még gyermek volt”, amikor atyját megölték. Maradt az elhunyt király féltestvére, a felnőtt korú Aeroposz, aki a 400–399 és 398–397 közötti időszakban a királlyá választott kisfiú helyett régensként tartotta kezében a főhatalmat. Őt törvénytelen származása zárta ki a trón közvetlen örökléséből, hiszen Perdikkasz valamelyik ágyasától, nem pedig törvényes feleségétől született. Királlyá csak abban az esetben tették volna meg, ha I. Arkhelaosz törvényes férfi leszármazottai elhalnak. Miután csak egyetlen ilyen leszármazott élt, Oresztész, aki ráadásul ki volt neki szolgáltatva, a dolog egyáltalán nem látszott képtelenségnek. Aeroposz várt egy-két évet, majd miután kellő hatalmi bázist épített ki, el is tétette láb alól a szerencsétlen, Oresztészt. Így azután ő lett Makedónia királya 398–397 és 395–394 között.

De az erkölcsi gátlásokkal nemigen törődő Aeroposznak, aki e néven másodikként írta be nevét a makedón uralkodók listájára, féltestvére, majd a gondjaira bízott kisfiú meggyilkoltatása után is maradtak vetélytársai. Ezt a körülményt annak tulajdoníthatjuk, hogy a királyi család néhány, veszélytelennek ítélt tagját I. Arkhelaosz annak idején életben hagyta. Nem halt ki tehát Perdikkasz egykori testvérei közül Menelaosz és Amüntasz ága. Menelaosznak élt egy fia, akit a modern történészek, hogy megkülönböztessék a későbbi III. Amüntasztól, a híressé vált II. Philipposz atyjától, a „Kis” Amüntasznak neveznek. Ez a „Kis” Amüntasz nagyjából egyidős lehetett I. Arkhelaosszal. 400-ban, nem sokkal az ellene elkövetett merénylet előtt Arkhelaosz úgy döntött, hogy egyik leányát ezen „Kis” Amüntasz Philipposz nevű fiához adja feleségül. Ez óvatos politikai lépés volt. Oka nyilvánvalóan az lehetett, hogy Arkhelaosz a kiskorú Oresztészt szemelte ki örököséül, és ehhez szüksége volt unokatestvére támogatására. Oresztész valamilyen oknál fogva kiemelkedő szerepet játszott a királyi családban. Egyedül az ő édesanyja nevét ismerjük: Kleopatrának hívták. Két nővérének anyja viszont ismeretlen. Ezek különböző anyától származtak, s míg egyikük Philipposz neje lett, a másikuk, mint említettük, Elimeia uralkodójához ment feleségül. Az a nő egyébként, aki a Philipposzhoz nőül adott leányt szülte, a nehezen kibogozható történeti hagyományok szerint még két fiúnak is életet adott. Ezeket Argaiosznak és Pauszaniasznak nevezték. Mivel azonban ők szóba se jöttek a trónöröklésnél, noha például Pauszaniasz idősebb volt Oresztésznél, arra kell gondolnunk, hogy anyjuk nem volt törvényes feleség. Ez viszont azt jelenti, hogy a Philipposzhoz nőül adott leány sem volt a király törvényesnek tekintett gyermeke, s így a „Kis” Amüntasz családját ért megtiszteltetés korántsem volt túlságosan nagy. Ezzel persze a derék „Kis” Amüntasz is tisztában volt, és az első adandó alkalmat megragadta, hogy a hatalmat kicsikarja atyja fivére, az egykori király, II. Perdikkasz utódainak kezéből. Erre 394-ben nyílt alkalma, amikor II. Aeroposz betegségben meghalt.

Ebben az időben már teljesen szokatlan volt, ha egy makedón király természetes halállal fejezte be életét. Talán ezért is hangsúlyozta történeti művében Diodórosz ezt a körülményt. Claudius Aelianus, az i. sz. 200 körül élt, Praenestéből származó római történetíró Varia historia (Színes történelem) című munkájában azt állítja, hogy ez az Amüntasz, Menelaosz fia Aeroposz mellett szolgált „mint rabszolga és inas”. Ez valószínűleg arra utal, hogy a tekintélyesebb Perdikkasz-ághoz tartozó Aeroposz a rangban kisebb jelentőségű Menelaosz-ág ezen tagját, aki minden bizonnyal fiatalabb is volt nála, apródként tartotta környezetében. És mégis, 394–393-ban Aeroposzt nem saját fia, Pauszaniasz, hanem a „Kis” Amüntasz követte a trónon. Az ókori források sejtetik, hogy az egykori apród valami becstelenséget követett el a család ellen, amelyet addig szolgált.

A II. Amüntasz néven trónra jutott király mindössze néhány hónapon át élvezhette a hatalom mézét. Arisztotelész szerint egy bizonyos Derdasz gyilkolta meg, mivel a király sértő megjegyzést tett a fiatalember életkorára. Itt tehát újból egy apród lett királygyilkos. Lehet persze, hogy tettét mégsem a sértődés miatti bosszú diktálta, hanem az, hogy ő a Perdikkasz-ág párthíve volt. Az ezután trónra lépő király ugyanis Aeroposz fia,


Királydrámák Makedóniában

Pauszaniasz lett. Erről a szerencsétlen emberről írja Diodórosz:

„Pauszaniasz is, a makedónok királya egy évi uralkodás után meghalt, miután megölte őt Amüntasz, aki megszerezte a királyságot, és huszonnégy éven át uralkodott.”

—(XIV. 89. 2.)

393-ban tehát Pauszaniaszt is eltették láb alól. A Perdikkasz-ág így potens férfiörökösök nélkül maradt, mivel Argaiosz és Pauszaniasz (ez utóbbi még 359-ben is aktív politikus volt) származásuk miatt nem jöttek szóba a trónöröklésnél. Az esély most II. Amüntasz Philipposz nevű fia, I. Arkhelaosz veje előtt nyílt meg. Úgy látszik azonban, hogy ő mögötte nem állt olyan hatalmi bázis, amelyre támaszkodva képes lett volna uralomra kerülni. Az arisztokrácia nagyobb része minden bizonnyal II. Perdikkasz Amüntasz nevű fivérének unokája, a Pauszaniaszt megölető és ugyancsak Amüntasz névre hallgató politikus mellé állt. 393-ban tehát ő lett III. Amüntasz néven Makedónia királya.

Diodórosztól tudjuk, hogy III. Amüntasz huszonnégy éven át kormányozta Makedóniát. Ez mindenképpen stabilitást jelentett a 390-es évek politikai zűrzavara után. Mindaz, ami I. Arkhelaosz meggyilkolása után történt, óhatatlanul azt a gondolatot ébreszti a történészben, vajon nem lett volna-e üdvösebb Makedóniára nézve, ha Arkhelaosz uralkodása kezdetén kissé körültekintőbben gyilkoltatja le családtagjait, s nem hagy annyi mindenkit végül is életben? Összegezzük válasz helyett az előzőekben vázolt eseményeket. Az összegzés előtt egy jó tanács: érdemes alaposan áttanulmányoznunk a mellékelt családfát, amely I. Alexandrosz fiainak leszármazottait mutatja be. Akkor talán kevesebb fejfájással igazodhatunk el a családi útvesztőben.

400–399 és 393 között tehát gyilkosság áldozata lett a makedón királyok közül a következő négy: I. Arkhelaosz, Oresztész, II. Amüntasz és Pauszaniasz. Természetes halállal hunyt el II. Aeroposz, akit tehát nem gyilkoltak meg, hanem ő maga gyilkolt. Az erőszakos halállal kimúlt uralkodók aránya a betegségben elhunyt Aeroposszal szemben így négy az egyhez. A korabeli makedón politikai viszonyokra jellemző ez az arány. Ha ezután más olvasmányainkból úgy emlékezünk, hogy Nagy Sándor halála után az ő életben maradt családtagjai is egymás után estek gyilkos kezek áldozatául, bizonyára kevésbé csodálkozunk.

Makedóniában tehát hamar véget ért az I. Arkhelaosz alatt kialakult és az ő udvarába menekülő görögök számára idillikusnak tűnő nyugalom. A királyi család még megmaradt ágai között tombolt a testvérgyilkos harc. Ennek az lett a következménye, hogy I. Alexandrosz fiai közül Philipposz és Alketasz korábban már kihalt ága után elsorvadt Perdikkasz és Menelaosz családi vonala is. Az ötödik fivér, az aktív politikában soha részt sem vett Amüntasz sarja került hatalomra e családi belháború után. Őt minden bizonnyal éppen ez a körülmény, felmenőinek a politikai harcoktól való távolmaradása mentette meg a pusztulástól. Hullákon keresztül jutott el a hatalom csúcsáig, de a gyilkosságokat mások végezték el helyette. Neki csak egyszer kellett ölnie. Ezt különösebb habozás nélkül meg is cselekedte, de éppen e bűncselekmény révén végül is erős, friss oltással változtatta termékennyé a makedón uralkodóház halni készülő fáját. Feleségeivel hat fiúgyermeket nemzett. Ezek közül emelkedik ki majd II. Philipposz, és lesz e nagy tehetségű uralkodó Makedónia második megalapítója.

Ahhoz azonban, hogy Makedónia esélyhez jusson a mediterrán világ feletti uralom elnyerésére, az országon kívül is hatalmas politikai változásoknak kellett bekövetkezniük. Olyan változásoknak, amelyek a maguk diplomáciai, hadművészeti és társadalmi tanulságaikkal utat mutathattak a kihalófélben lévő makedón királyi család frissen hatalomra került, termékeny királya, III. Amüntasz nagyra hivatott leszármazottai számára. Ezért mielőtt az ő uralkodásának huszonnégy évét röviden összefoglalnánk, pillantást fogunk vetni a peloponnészoszi háború után továbbra is magát marcangoló hellén világra és arra a Perzsiára, amelynek történelme most már végképp egybeforrott a görögországi eseményekkel. Megismerkedünk azzal a kiváló hadvezérrel, Xenophónnal, akinek katonai tapasztalatait leghatásosabban Nagy Sándor alkalmazta később, találkozunk majd a thébai Epameinóndaszszal, aki II. Philipposz hadügyi reformjaihoz adott elengedhetetlen inspirációkat, bepillantunk a Spárta és Perzsia, a Spárta és saját egykori szövetségesei, az Athén és a környező államok között dúló háborúk titkaiba, hogy azután fellebbenthessük a fátylat a legérdekesebb rejtelemről: hogyan válhatott Makedónia – világpolitikát alakító erővé?


17. fejezet - Háborúk a nagy háború utánA peloponnészoszi háború után a görög világ feletti hegemóniát egyértelműen Spárta ragadta magához. Ám a győztes állam társadalmán belül egyre jobban kiéleződtek azok az ellentmondások, amelyekről már a nagy háború kitörésének körülményei kapcsán megemlékeztünk. A teljes jogú spártaiak létszámának csökkenése a háborús helyzetben csak felgyorsult, mert elmélyült a lükurgoszi alkotmány által fékezett, de az 5. században már egyre nehezebben meggátolható vagyoni differenciálódás. E történelmi realitás felismerését tükrözi a spártai államvezetés részéről az a tény, hogy 400 körül Epitadeusz ephorosz (a törvényes intézmények közötti politikai egyensúlyra ügyelő öt ellenőr egyike) törvénybe iktatta az államtól a polgárok számára adományozott és addig másra át nem ruházható földbirtok, az úgynevezett klérosz elidegenítésének jogát. Ezáltal még könnyebben deklasszálódhatott az egykor egyenrangú szabadok elszegényedett rétege. A polgárjogok teljes köréből ily módon kizárt férfiak jelentős hányada ezután zsoldosként kereste kenyerét. Mindez már előrevetítette a körüllakók és heilóták felett tömeges elnyomást megvalósító spártai társadalom szétesését.

E folyamattal párhuzamosan megváltozott Spárta külpolitikája is. A 6–5. század során az ő szövetségi rendszerébe tartozó városállamok sokkal kevésbé voltak kiszolgáltatott helyzetben, mint például az athéni arkhé nyűgét viselő azon poliszok, amelyek a déloszi szövetség tagjai közé tartoztak. De a neves spártai hadvezér, Lüszandrosz intézkedései következtében a peloponnészoszi háború idejétől, majd még inkább e háború lezárulása után a helyzet alapvetően megváltozott. A spártai uralom alá került városokban erőszakkal tíz tagból álló oligarkha csoportokat juttattak hatalomra, akik a spártai helyőrség parancsnoka, a harmosztész vezetése alatt működtek. Így azután a spártai hegemóniát még az egykori athéni arkhénál is jobban gyűlölte az érintett államok lakóinak többsége. Az emiatt Hellaszban fellángoló Spárta-ellenes gyűlölet csillapítása végett 403 szeptemberében a lakedaimóni kormányzat változtatott politikáján. Az Athén oldaláról elhódított városokban mérsékelt elemeket engedett hatalomra kerülni, s ez némiképp megnyugtatta a néptömegek kedélyét. Csakhogy a városok megalázó alávetettsége lényegében nem változott, mivel a spártai helyőrség és az azt irányító harmosztész minden érintett poliszban ottmaradt. A déloszi szövetség egykori tagjaival szembeni intolerancia azután kezdett lassacskán eluralkodni Spárta és saját szövetségi rendszere kapcsolatában is. A lakedaimóni állam fokozatosan átvette azokat az erőszakos és addig reá nem jellemző módszereket, amelyekkel virágkora idején Athén basáskodott szövetségesei fölött. Ezért Thébai, Korinthosz, Megara és más fontos poliszok növekvő gyanakvással és idegenkedéssel figyelték a féktelen spártai mohóságot. Amikor például 399-ben Spárta, csakhogy hatalmát fitogtassa, a peloponnészoszi szövetséghez tartozó Élisz tartománynak megparancsolta, hogy néhány városáról mondjon le, s Élisz erre nem volt hajlandó, a peloponnészoszi szövetség hadat indított az engedetlen bárány ellen. Ez a háború vészesen hasonlított Athén Thaszosz elleni büntető expedíciójához, amely 465–463-ban világított rá igen élesen a szövetségesek szabadságának szűk korlátaira. Az Élisszel való leszámolás világos példája az athéni politika kapcsán már ismertetett módszerek átvételének. De példája annak is, hogy ilyen eszközökkel bajosan lehet egy szövetséget hosszú életűvé tenni. A Spártával szemben lassacskán kifejezésre jutó ellenséges érzület jeleként ugyanis sem Boiótia, sem Korinthosz, vagyis Spárta legerősebb harcostársai nem vettek részt csapataikkal az Élisz ellen indított büntető hadjáratban.

Spárta tehát háborús győzelme dacára belső társadalmi problémákkal és növekvő külpolitikai gondokkal nézett szembe. És ekkor, mintegy az általa elkövetett politikai hibák megkoronázásaként, belekeveredett a Perzsiában kirobbanó trónviszályba is – a vesztes fél oldalán.

404-ben elhunyt a perzsa uralkodó, II. Dareiosz, s őt elsőszülött fia, II. Artaxerxész követte a trónon. Artaxerxész öccse, az ifjabb Kürosz (így nevezik őt, megkülönböztetésül a Perzsa Birodalmat megalapító „idősebb” Kürosztól) szintén a főhatalomra vágyott. Kürosz Kis-Ázsia kormányzója volt, erős seregekkel. Mivel hajlandó volt eltekinteni attól, hogy a 412-ben Spárta és Perzsia szerződése értelmében elvileg perzsa főség alá került kis-ázsiai görög városok felett átvegye a hatalmat, trónigényének érvényesítéséhez számíthatott Spárta támogatására. 401 nyarán 35 spártai hadihajó csatlakozott hozzá, valamint Büzantion egykori spártai harmosztésze, Klearkhosz vezetésével 13 000, zömmel peloponnészoszi zsoldos. Ezzel a komoly segítséggel és saját hadseregével indult meg bátyja ellen Kürosz, hogy elragadja tőle a hatalmat.

A Kürosz segítségére küldött görög harcosok kalandokban gazdag tevékenységét az athéni származású Xenophón (élt kb. 430-354) örökítette meg „Anabaszisz” (A tízezrek hadjáratának története) című művében. Xenophón maga is részt vett a hadjáratban, s később saját állítása szerint ő lett a visszavonuló görögök legtekintélyesebb vezére.


Háborúk a nagy háború után

Kürosz serege 401-ben Babilónhoz közel, egy Kunaxa nevű falunál ütközött meg II. Artaxerxész hadával. A csata leírása Xenophón Anabasziszában azért is érdekes Makedónia jövője szempontjából, mert képet ad a perzsa haditechnika egy, a korábbinál magasabb fejlettségi fokáról, s egyúttal a maga idejében olyan tanulságokkal szolgált, amelyeket később Nagy Sándor hasznosított hódító hadjáratai során. A kunaxai ütközetről Xenophón például ezeket írja:

„Kürosz... mindenkinek megparancsolta, fogjon fegyvert és foglalja el kijelölt helyét... Klearkhosz az Euphratész folyó felőli jobbszárny élére állt... A barbár sereg mintegy ezer paphlagón lovasa, továbbá a görög könnyűfegyverzetű katonaság Klearkhosz mellett vonult állásba a jobbszárnyon. Ariaiosz, Kürosz alvezére a barbár sereg többi részével a balszárnyon állt csatasorba. Kürosz középen helyezkedett el hatszáz lovassal: mind mell- és csípőpáncélt viseltek, fejükön meg sisakot... Kürosz seregének minden lován homlok- és mellpáncél volt, a lovasok pedig görög tőrt viseltek... Az ellenség balszárnyán fehér mellvértes lovasok meneteltek... Fonott pajzsot viselő harcosok csatlakoztak hozzájuk, ezek mellé zárkóztak fel a nehézfegyverzetű katonák, akik bokáig érő fapajzsot vittek. Azt mondják, egyiptomiak voltak. Külön meneteltek a lovasok és külön az íjászok. Nemzetségekre osztva vonultak, és minden nemzetség egy-egy zárt, tömött négyszög volt. Előttük haladtak, jókora távolságra egymástól az úgynevezett kaszás szekerek. A kaszák a kocsi tengelyéből álltak ki, rézsút felfelé, a kocsiülés alatt pedig lefelé, így aztán mindent szabadon lekaszaboltak, ami az útjukba került. Terv szerint be kellett volna nyomulniok a görögök soraiba, hogy halálra mészárolják őket...

És még vagy három vagy négy sztadionra sem lehetett egymástól a két harcvonal, amikor a görögök harci dalra zendítve megindultak az ellenség ellen. Mivel az arcvonal menet közben kissé kicsúcsosodott, a hátramaradottak futni kezdtek... Mielőtt egyetlen nyíl is célba talált volna, a barbárok megfordultak, és futásnak eredtek. A görögök teljes erővel üldözőbe vették őket, közben azt kiáltozták egymásnak, hogy ne fussanak rohanvást, hanem csatarendben kövessék őket. A szekerek, mivel nem voltak hajtóik, nemcsak az ellenségen gördültek keresztül, hanem a görögökön is. A görögök, látván, hogy mi történik, kitértek ugyan az útból, de voltak olyanok is, akik döbbenten álltak, mint valami versenypályán, és így oldalba kapta a szekér, de azt mondják, még ezeknek sem lett semmi bajuk, sőt egyetlen görög sem sebesült meg ebben a csatában, kivéve egyetlen katonát, akit a balszárnyon állítólag nyíllövés ért...

A király [Artaxerxész] ... saját hadának közepén, de Kürosz seregének balszárnyán túl tartózkodott. Mivel sem őt, sem az előtte állókat senki nem támadta szembe, irányt változtatott, hogy bekerítse őket. Kürosz megijedt, hogy hátbatámadják és megverik a görög sereget, ezért szembefordult, hatszáz lovasával rávetette magát a király elé állított hatezerre, és megfutamította őket.

Kürosz hatszáz lovasa a menekülő ellenséget üldözve szétszóródott. Úgynevezett asztaltársain kívül senki sem maradt mellette. Ezekkel volt hát együtt, amikor megpillantotta a királyt és a körülötte lévő sűrű csoportot. Nem tudja türtőztetni magát, »Ott látom az én emberemet« – kiáltással egyenesen nekiront a királynak, mellbe döfi, és a vérten keresztül sebzi meg a királyt – így meséli Ktésziasz orvos, aki azt állítja, hogy ő maga gyógyította a sebet. Kürosz tőre még a király testében van, amikor egy dárda súlyos sebet üt rajta a szeme alatt. Ktésziasz, aki ott volt a közelben, azt is elmondja, hányan haltak meg a király emberei közül, miközben dúlt a harc a király meg Kürosz és a kettejük védelmében csatázó csoportok között. Kürosz maga is életét vesztette.”

—(Anabaszisz I. 8.)

Artaxerxész, aki nem sebesült meg súlyosan, Kürosz halálával lényegében megnyerte a csatát. Sikerének fő oka az volt, hogy túlerőben lévő lovassága Kürosz csapatait végül mégiscsak megfutamította, a görög gyalogságot pedig teljesen elszigetelte. Bebizonyosodott, hogy jól felszerelt és nagyszámú lovasság nélkül Perzsiát nem lehet meghódítani. Ezen okulva szervezte meg Nagy Sándor olyan gondosan a lovasságát, amikor később Perzsia elfoglalására indult.

A kunaxai ütközet utáni napok egyikén a perzsák a görögök vezéreit tőrbecsalva megölték. Ekkor a görögök többek között az athéni születésű (bár Spártához húzó) Xenophónt választották vezérükké. Hogy Xenophón az egyik boiótiai parancsnok, Proxenosz hívására miként keveredett ebbe a kalandba, azt ő maga beszéli el:

„Volt a seregben egy athéni férfi, Xenophón... aki csak azért ment velük, mert régi vendégbarátja, Proxenosz hívta el hazulról, és megígérte: ha velük tart, megszerzi neki Kürosz



barátságát, mert ő, úgymond, több jót remél számára Kürosztól, mint hazájától. Xenophón pedig, miután elolvasta Proxenosz levelét, az athéni Szókratésztől kért tanácsot, miképpen vélekedik a hívásról. Szókratész gyanította, hogy az állam még bűnösnek mondhatná Xenophónt ezért a barátságért – mivel Kürosz láthatóan lelkesen támogatta a spártaiak harcát Athén ellen –, ezért azt a tanácsot adta Xenophónnak, menjen el Delphoiba, és kérje ki az isten véleményét az utazás felől.

Xenophón el is ment, és megkérdezte Apollónt, melyik istenhez forduljon áldozatával és imájával, hogy az út, amelyre készül, a lehető legszebben és legjobban sikerüljön, és hogy szerencsésen és épségben érkezzék haza. És Apollón megnevezte neki azokat az isteneket, akiknek áldozatot kellett bemutatnia.

Visszaérkezése után elmondta Szókratésznek a jóslatot. Szókratész pedig hibáztatta, amiért nem azt kérdezte először, vajon menni hasznosabb számára vagy maradni, hanem ő maga döntött úgy, hogy megy, és csak abban kért tanácsot, miképpen teheti meg útját a legszebb eredménnyel.

– De ha már így tetted fel a kérdést – mondta Szókratész –, azt kell tenned, amit az isten parancsolt.”

—(Anabaszisz, III. 1.1)

Ez a szemelvény jól szemlélteti, mennyire vágyott Xenophón erre a perzsiai kalandra. Most pedig a benne bízó katonák az ő vezetése alatt indultak el a kis-ázsiai tengerpart felé vezető kétezer kilométeres úton. A „tízezer görög visszavonulása” néven közismert hadművelet-láncolat, amelynek során a túlerőben lévő ellenségtől állandóan zaklatott, ismeretlen vidékeken át vonuló kis sereg tizenöt hónapig tartó harc után végül is elérte Büzantiont és megmenekült, egyaránt gazdagította a görögség taktikai és technikai fegyvertárát. Mindez idővel a makedón hadművészetben gyümölcsözött.

A perzsák lovasaikkal, valamint íjászaikkal és parittyásaikkal gyakran le-lecsaptak a zárt rendben vonuló görögökre, alaposan megtizedelve őket. Voltak ugyan krétai íjászok a hellén seregben, de a perzsa nyilak messzebbre repültek, ezért a krétaiak inkább a nehézfegyverzetűek mögé húzódtak, semmint az ellenséget gátolták volna a nyilazásban. A közepes fegyverzetű dárdások pedig ugyancsak tehetetlenek voltak a hajítódárdáik hatótávolságán kívüli parittyásokkal szemben. Ha meg a görög gyalogság rendezett támadásra szánta el magát, a gyorsan mozgó perzsa csapatok sebesen szétszéledtek, s a közelharcot elkerülve ismét csak nyilaikkal tépázták meg ellenfeleiket. Xenophón ekkor a következőket javasolta:

„Ha el akarjuk kerülni, hogy menetelés közben kárt tehessenek bennünk, a lehető leggyorsabban parittyás- és lovasosztagokat kell szerveznünk. Hallom, hogy vannak seregünkben rhodosziak, és mint mondják, legtöbbjük ért a parittyához, és kétszer olyan messzire lőnek, mint a perzsa parittyások. Mert a perzsák öklömnyi kövekkel parittyáznak, és ezért csak rövid távolságra tudnak lőni, a rhodosziak ezzel szemben az ólomgolyók használatához is értenek. Ha tehát megvizsgáljuk, kiknek van közülük parittyája, és megfizetjük őket, annak pedig, aki hajlandó új parittyákat készíteni, pénz adunk, és ha egyéb kedvezményeket találunk ki azok számára, akik a kijelölt helyen a parittyások szerepét vállalják, akkor valószínűleg sok embernek vehetjük majd hasznát. Látom, lovak is vannak a sereg birtokában… Ha ezeket mind kiválogatjuk… és felszerszámozzuk őket lovasaink számára, valószínűleg ezek is árthatnak majd valamit a menekülő ellenségnek.

Tetszett ez a javaslat is. Ezen az éjszakán mintegy kétszázan álltak be parittyásnak, másnap pedig kiválasztottak mintegy ötven lovat és lovast, és ellátták őket bőrruházattal és mellvérttel. A lovasság vezérének az athéni Lükioszt tették meg, Polüsztratész fiát.”

—(Anabaszisz, III. 3.)

Xenophón javaslatának jelentősége abban a felismerésben rejlett, hogy a korabeli harcászatban a hoplita phalanx önmagában már nem eléggé ütőképes. Ott, ahol nem kerül sor közelharcra, s ahol a terep akadályai megbontják a phalanx egységét, szükség van kiegészítő fegyvernemekre, amelyek a nehézkesen mozgó harcrendet megvédik a mozgékony és általában hajítófegyverekkel operáló ellenséggel szemben. A görög hadművészet tehát egyre inkább megérett annak a változásnak a befogadására, amelynek egyik legelső jelét Szphaktéria szigetén, a peloponnészoszi háború idején vívott ütközetnél láttuk.

11 Az Anabaszisz Fein Judit fordítása.



Az a találékonyság, amelyet a perzsák elől visszavonuló hellének harci technikájuk átszervezésével tanúsítottak, jellemezte taktikai megoldásaikat is. Csatarendjüket és hadmozdulataikat merészen, mindig az adott körülmények között a leghasznosabb módon változtatták. Erről így ír Xenophón:

„...rájöttek a görögök, hogy a négyzetes csatarend nagyon is előnytelen, ha az ellenség a nyomukban van. Mert a szűk utakon, hegyeken vagy hidakon a négyszög két oldala benyomódik, a nehézfegyverzetűek meg szükségképpen kiszorulnak, és így amikor szorongatják is őket és meg is vannak zavarodva, csak nehezen tudnak menetelni, ebben a rendezetlenségben tehát használhatatlanná válnak. De amikor a két szárny ismét széthúzódik, az imént kiszorultak szükségképpen elszakadtak a derékhadtól, a két szárny között űr keletkezik, és az elszakadt katonák elvesztik bátorságukat, pedig már nyomukban az ellenség. És amikor hídon kell áthaladniuk, vagy valami más átjárón, mindenki meg akarja előzni a másikat, és ekkor könnyen megtámadhatja őket az ellenség.

Amikor a vezérek erre rádöbbentek, összeállítottak hat, egyenként mintegy száz főből álló csapatot, alvezéreket rendeltek föléjük; és minden ötven és huszonöt ember mellé külön parancsnokot állítottak. Így menetelve, valahányszor a szárnyak benyomódtak, a vezérek utolsóknak maradtak, hogy ne veszélyeztessék az oldalvonalakat, máskor pedig a szárnyakon kívül haladtak.

És amikor a négyszög két oldala ismét távolabb került egymástól, kitöltötték a középen keletkezett űrt: ha az üres tér szűkösebb volt, csapatonként vonultak fel, ha szélesebb, megkétszerezett, ha pedig egészen széles volt, megnégyszerezett arcvonallal, hogy a középső tér mindig tele legyen. Amikor pedig szűk úton vagy hídon kellett áthaladniok, már nem zavarodtak meg, hanem szép sorban keltek át a parancsnokok. Ha meg valahol emberekre volt szükség a csatarendhez, kéznél voltak.

—(Anabaszisz, III. 4.)

Így szervezték meg visszavonulásuk során a görögök a menetbiztosítást, amely alapelvében hasonló a mai modern szárazföldi harcászat szabályaihoz. Előrelépés volt az is, hogy felismerték az uralgó magaslatok birtoklásának fontosságát. Ezért valahányszor lehetőségük volt rá, igyekeztek azokat minél hamarabb elfoglalni, s ezáltal a felvonuló főerőket minél hatékonyabban védelmezni. Nagyon ügyesen oldották meg a folyami átkelést is. Titokban, hogy az ellenség elől rejtve maradjon, erős csapatot küldtek a folyó partján álló főseregtől nagyobb távolságra. Ez a különítmény úgy tett, mintha átkelne a túlsó partra, s az átkelés megakadályozása végett ott gyülekező ellenséges csapatokat váratlanul hátba támadná. Ezek kénytelenek voltak harcba bocsátkozni támadóikkal, s emiatt figyelmüket az átkelni készülő görög főerőkről ezekre irányítani. Kedvező alkalom nyílt tehát a sereg átkelésére anélkül, hogy nagyobb véráldozatokra került volna sor. Az ókorban azután sokszor alkalmazták e taktikai fogás változatait, például Hannibal, amikor 218-ban átkelt a Rhodanuson (Rhône).

Xenophón legjelentősebb újítása azonban akkor valósult meg, amikor a Fekete-tenger délkeleti partján fekvő Kolkhisz tartományhoz érkezve, a tengerhez vezető utat elzáró és egy hegyen felsorakozó kolkhoszok ellen indította seregét. Ekkor ugyanis a terep sajátos adottságai miatt a phalanxok zárt rendjét felbontotta, s ezzel lényegében megvalósította a gyalogság tudatos harcászati szétbontakoztatását. Ő maga így írta le ezt az eseményt:

„Xenophón azt mondta, hogy ő tanácsosnak tartaná, ha a csatasort feloszlatnák, alakítsanak inkább hadoszlopokat. Mert – mondta – a csatasor egykettőre szétszakad, hiszen erre járhatatlannak, arra meg járhatónak találjuk majd a hegyet. Az pedig nyomban nyugtalanságot okozna, ha a csatasorba állított katonák azt látnák, hogy a csatasor szétszakad. Ha keskeny vonalban nyomulunk előre, az ellenség oldalba kap bennünket, és fölösleges csapatait arra használja, amire akarja, ha pedig széles vonalban megyünk, egyáltalán nem volna meglepő, ha a sűrűn becsapódó sok lövedék és a benyomuló embertömeg áttörné az arcvonalat. Javaslom, állítsuk a csapatokat oszlopokba, és az oszlopokat tartsuk oly távol egymástól, hogy a legszélen lévő csapatok túlhaladjanak az ellenség két szárnyán. Így legszélen lévő csapataink körbefogják az ellenséges arcvonalat, és legjobbjaink a hadoszlopok élén elsőkként rontanak majd az ellenségre, és mindegyik csapat arra megy, amerre legjárhatóbb az út. A hézagokba se lesz egyszerű behatolni az ellenségnek, ha csapataink innen is, onnan is közrefogják, és áttörni se lesz könnyű az oszlopokban haladó csapatokat. És ha az egyik csapatot szorongatják, a mellette levő a segítségére siet. És ha a csapatok közül akár egy is fenn van már a csúcson, egyetlen ellenséges harcos sem tudja



tovább tartani magát...

Miután mindenki elfoglalta kijelölt helyét, és a csapatokat oszlopokba állították, mintegy nyolcvan nehézfegyverzetű csapatot számoltak össze; egy-egy csapat csaknem száz emberből állt. A könnyűfegyverzetűekből és az íjászokból három osztagot képeztek; az egyiket a balszárnyon túlra, a másikat a jobbszárnyon túlra helyezték, a harmadikat pedig középre; közel hatszáz emberből állt mindegyik.”

—(Anabaszisz, IV. 8)

Az így felállított hellén gyalogság áttörte a kholkoszok harcrendjének közepét, majd amikor az ellenség látta, hogy a bekerítés veszélye fenyegeti, megfutamodott. A harcászati újítás, amely főbb vonásában hasonlít a rómaiak által valamikor ez idő tájt bevezetett manipulus-rendszerhez, tökéletesen bevált A hellének pedig végül – még sok megpróbáltatást leküzdve – megérkeztek hazájukba, hogy azután utódaik majd Nagy Sándor vezérletével az ő tapasztalataikon okulva térjenek vissza.

Ekkor viszont még úgy alakult a helyzet, mintha a Perzsiába történő diadalmas visszatérésig nem kellene Nagy Sándorra várni. A spártaiak részvétele az ifjabb Kürosz felkelésében felbőszítette I. Artaxerxészt; 399-ben emiatt háború tört ki Spárta és Perzsia között. A perzsák szerették volna kiterjeszteni fennhatóságukat a kis-ázsiai hellén poliszokra, és megkaparintani az Égei-tenger feletti uralmat is. Válaszul a perzsa katonai lépésekre Agészilaosz spártai király serege élén bevonult Kis-Ázsiába. Győzelmet győzelemre halmozott, s legnagyobb diadalaként Szardeisznél magának a helytartónak, Tisszaphernésznek a seregét verte meg. Már-már úgy tetszett, Kis-Ázsia végképp elszakad a nagykirály főségétől. Ekkor azonban igen hatásosan működésbe lépett a perzsa diplomácia. Kihasználva azt a már vázolt fejleményt, hogy Spártával szemben nem csupán levert ellenségei, de még egykori szövetségesei is fokozódó gyűlöletet kezdtek érezni, a görög anyaországban koalíciót kovácsolt össze Spárta ellen. Ennek eredményeképpen előbb Thébai szegült szembe a peloponnészoszi nagyhatalommal, hadserege pedig 395-ben legyőzte a Boiótiába küldött spártai erőket. Maga a lakedaimóni fővezér, Lüszandrosz is elesett a harcban. Thébaihoz csakhamar csatlakozott Korinthosz, Argosz, majd az ősi ellenfél, Athén is. Thébai és Athén évszázadok óta tartó ellenségeskedését most feloldotta a Spártával szembeni közös gyűlölet. Így tört ki Spárta és Perzsia háborúja közben a korinthoszi háború, amelyet azért neveztek így, mert a harcoló felek fő célja Korinthosz védelme, illetve spártai részről való elfoglalása volt.

A Spárta-ellenes koalíció kialakulása miatt Agészilaosznak vissza kellett vonnia seregét Európába. Minthogy Artaxerxész tízezer aranyat osztatott szét Thébai és Athén vezetői között, hogy a Spártával való szembefordulásra serkentse őket, és mert e pénzeket íjász katona képmása díszítette, Agészilaosz fanyar humorral jegyezte meg, hogy lám, a nagykirály tízezer íjásszal űzi őt ki Ázsiából.

Ezután gyorsan peregtek az események. 394-ben Pharnabazosz hellészpontoszi perzsa helytartó hajóhadat szervezett, melynek élére az athéni származású tehetséges hadvezért, Konónt állította. Ez a flotta Knidosznál szétzúzta a spártai tengeri haderőt, s ezzel a rövid életű spártai fennhatóság végképp tovaillant az Égei-tengerről. A szárazföldi összecsapások hullámzó eredménnyel követték egymást. 394-ben ugyan a boiótiai Koróneiánál Agészilaosz legyőzte az ellene felvonult seregeket, de fő célját, a korinthoszi földszoros birtoklását nem tudta elérni. Ráadásul 390-ben Korinthosz közelében az athéni Iphikratész peltasztészei tönkrezúztak egy hatszáz fős spártai hoplita csapatot.

Plutarkhosz véleménye az energiáját az egymás közötti harcokban felemésztő görögségről nagyon is helytálló. A történetíró előbb Euripidész Trójai nők című tragédiájából idéz, majd ehhez fűz kommentárt:

„Barbár Hellasz, ki tenfejedre bajt zúdítsz!

Mert lehet-e másnak nevezni azt az irigységet, amely a görögöket szembeállította egymással? Ők maguk állták útját felfelé ívelő szerencséjüknek; barbárokra szegezett fegyvereiket és a görög földről elűzött háborút ismét önmaguk ellen fordították. Én bizony semmiképpen nem értek egyet a korinthoszi Démaratosszal, aki azt mondta, hogy nagy gyönyörűségtől fosztották meg magukat azok a görögök, akik nem látják Alexandroszt [Nagy Sándort] ülni Dareiosz trónján, sőt azt vallom, hogy sírniok kellett, ha arra gondoltak, hogy ezt a dicsőséget átengedték Alexandrosznak és a makedónoknak, s a görög vezéreket áldozatul dobták Leuktránál, Koróneiánál, Korinthoszban és Arkadiában.”

—(Agészilaosz 15.)

Spárta megrendülő hatalmának gyengeségeit főként Athén aknázta ki. Falai újjáépültek, telepesei ismét földhöz jutottak Lémnosz, Imbrosz és Szkürosz szigetén, majd az új athéni flotta előbb Thraszübulosz vezetésével



megerősítette a város pozícióit Dél-Thrákiában és a Fekete-tengerhez vezető szorosok környékén, később pedig az igen tehetséges Khabriasz irányítása alatt feldúlta a spártai hajóhad addigi legnagyobb támaszpontját, Aiginát.

A perzsáknak azonban épp úgy érdekük ellen volt egy erős Athén, mint ahogy néhány ével korábban Spárta hatalma töltötte el őket aggodalommal. Számukra Hellasz hatalmi egyensúlya volt a fontos, egy olyan általános béke, amelyre az ő nevükben valamely, Perzsiához hűséges és a perzsa érdekeket az Égeikum térségére nézve elfogadó hatalom vigyáz. Megvonták tehát a támogatásukat Athéntól és Thébaitól, s ismét – akárcsak a peloponnészoszi háborúban – Spártához közeledtek. A spártaiak szorult helyzetükben elfogadták a nagykirály ajánlatát, s 387-ben Antalkidasz spártai nauarkhosz (flottaparancsnok) tárgyalásokba kezdett Szúszában. Itt megegyeztek, hogy a kis-ázsiai görög városok a jövőben is perzsa uralom alatt lesznek, ugyanakkor az anyaországi poliszok mind függetlenné válnak. Ez az utóbbi békepont, amelyet a történészek „autonómia-záradék” néven emlegetnek, érdekes szituációt teremtett Görögországban. Athén és Thébai kénytelenek voltak lemondani szövetségeseikről, mivel perzsa megítélés szerint az e két várossal szövetkező poliszok lemondtak autonómiájukról. Ugyanakkor a peloponnészoszi szövetség fennmaradhatott, hiszen ezt autonómiájukat megőrző államok társulásának tekintették. Így Spárta ezen úgynevezett „antalkidaszi béke” értelmében megtartotta hegemóniáját a balkáni görögök felett, de ezt Perzsiának köszönhette. Világos, hogy a perzsa támogatással helyreállított hegemónia nem lehetett tartós. Erről tanúskodik a görög belháborúk ezután fellángoló sorozata.

A Perzsiával kötött békeszerződés után lélegzethez jutott Spárta erőteljesen terjeszkedni kezdett. A peloponnészoszi Arkadia Mantineia nevű városának lakóit elűzte otthonaikból, a khalkidikéi városokat összefogó Olünthosz poliszát pedig évekig tartó háborúskodás után leverte. De legjelentősebb haditettét akkor hajtotta végre, amikor 382-ben a Thébai-beli oligarchák belső árulását kihasználva uralmát erre a városra is kiterjesztette.

Ebben az esztendőben Phoibidasz vezetésével a spártaiak mintegy 8000 fős sereget indítottak útnak a Khalkidiké-félsziget felé. A hadnak át kellett vonulnia Boiótián. Itt a spártai parancsnok titokban találkozott Thébai Spárta-barát oligarkháinak vezetőjével, Leontiadésszel. Ez utóbbi felajánlotta, hogy a nemsokára kezdődő vallási ünnepségek idején, amikor a város lakóinak figyelme a szent szertartásokra irányul, a kapukat megnyitja a spártaiak előtt. Így is történt: a városba meglepetésszerűen bevonuló peloponnészoszi had elfoglalta Thébai fellegvárát, a Kadmeiát.

Ez az akció a Spárta által felügyelt és Perzsia által kezdeményezett általános béke és kiváltképp az autonómia-záradék súlyos megsértése volt – éppen a spártaiak részéről. Emiatt még Spártában is belpolitikai viharok törtek ki. Agészilaosz király azonban Phoibidasz védelmére kelt, és az athéni imperializmus jogosságát nyíltan hirdető, e könyvben már idézett több szónokhoz hasonló modorban ő a spártai imperializmus alaptételét fejtette ki, amikor Plutarkhosz szerint:

„... nyíltan megmondta, hogy ezt a tettet csak a szerint kell elbírálni, hogy hasznos-e vagy sem, mert ami hasznos Lakedaimónnak, magától értetődően helyes...”


Thébai megszállása végzetes hiba volt Spárta részéről, mert ezáltal e város lakóinak döntő többségét végleg elidegenítette magától. Spárta ellenségeit az oligarkhák bebörtönözték, sokan pedig Athénba menekültek. Athén és Thébai sorsa a Spárta-ellenesség jegyében láthatólag hosszabb időre összefonódott. 379 decemberében azután Athén támogatásával a demokrata érzelmű száműzöttek csoportja a Thébaiban maradt ellenzékkel összefogva véget vetett a spártai megszállásnak.

Az Anabaszisz című munkája kapcsán is áltatunk már megismert kitűnő hadvezér és történetíró, Xenophón Hellénika című munkájában részletesen leírja Thébai önállósulásának regényes históriáját. Nézzünk ebből néhány részletet:

„Volt [Thébaiban] egy bizonyos Phüllidasz, aki Arkhiasz és polemarkhosztársai mellett volt jegyző, és látszatra más dolgokban is kiváló szolgálatokat tett nekik. Valamilyen ügyben Athénba érkezve összetalálkozott a thébai menekültek egyikével, Melónnal, akit már régebbről ismert. Miután Melón tudakozódott... és megtudta, hogy Phüllidasz még nála is jobban gyűlöli az otthoni viszonyokat, egyezséget kötve megállapodott vele, hogy miképpen történjék minden. Ezután Melón a menekültek közül a hat legalkalmasabbat kiválasztva, akiknek minden fegyverük egy tőr volt, semmi egyéb, az éj leple alatt először Thébai vidékére ment.... A városba érkezésük éjjelét és az azt követő napot egy bizonyos Kharónnál töltötték. Phüllidasz egyéb dolgokban is a hadvezérek szolgálatára volt, s mivel azok szolgálati idejük leteltével



épp az Aphrodisziát ünnepelték, ő pedig régen megígérte nekik, hogy be fogja hozzájuk vezetni Thébai legtiszteletreméltóbb és legszebb asszonyait, most bejelentette: hozza őket. A hadvezérek, hajlamosak lévén az ilyesmire, szíves-örömest beleegyeztek az éjszakai mulatságba. Miután elköltötték vacsorájukat, és Phüllidasz buzgólkodása folytán hamar le is részegedtek, hosszasan kérlelték, hogy vezesse be a hetairákat. Phüllidasz kiment, majd bevezette Melónt és embereit, akik közül hárman úrnőnek, a többiek pedig szolgálólánynak voltak öltözve. Bevitte őket a hadvezéri épület kincstárának előcsarnokába, maga pedig előre menve azt mondta Arkhiasz [a Spárta-barát párt egyik legtekintélyesebb vezetője] társaságának, hogy a hölgyek nem hajlandók addig bemenni, amíg a szolgák közül bárki bent tartózkodik. Azok mindnek megparancsolták, hogy menjen ki, Phüllidasz pedig elküldte őket az egyik őr házába, és még bort is adott nekik. Ezután már bevezette a hetairákat, és leültette őket egy-egy mulatozóhoz. Úgy szólt a megállapodás, hogy mihelyt leülnek, felfedik kilétüket, és lesújtanak a tőrrel. Egyesek így mesélik el a haláluk történetét, mások szerint viszont Melón és emberei, mint egy mulatozó társaság tagjai, mentek be és végeztek a polemarkhoszokkal.

Phüllidasz pedig három társát magához véve Leontiadész házához sietett, és bezörgetve az ajtón azt mondta, hogy valami üzenetet hoz a polemarkhoszoktól, azt szeretné átadni. Leontiadész még éppen magában heverészett a vacsora után, csak a felesége ült mellette gyapjúfonással bíbelődve. A férfi behivatta Phüllidaszt, akit bizalmas emberének tartott. Azok pedig mihelyt beléptek, meggyilkolták Leontiadészt, az asszonyt pedig megfélemlítve elhallgattatták...

Miután ezzel készen voltak, Phüllidasz két emberrel a fogdához ment, és azt mondta a fegyőrnek, hogy a polemarkhoszoktól hoz egy férfit, akit börtönbe kell vetni. Amint a foglár kinyitotta a kaput, azonnal megölték, és kieresztették a foglyokat, akiket sebtében fölfegyvereztek a csarnokból zsákmányolt fegyverekkel... Ezután nyomban kihirdették, hogy valamennyi thébai, lovag és nehézfegyverzetű gyalogos jöjjön elő, mert elpusztultak a zsarnokok. A polgárok, amíg éjszaka volt, nyugalomban maradtak, mivel nem voltak bizonyosak a dologban, hanem amikor reggel fény derült a történtekre, a nehézfegyverzetű gyalogosok és a lovagok hamarosan teljes fegyverzetben csatlakoztak hozzájuk. A hazatért emigránsok lovas hírnököket küldtek a határon állomásozó athéniak két hadvezéréhez is, akik látták, hogy megtörtént az, amiért küldték őket...”

—(Hellénika V. 4, 2-9.2)

Nemsokára megadta magát a Kadmeia spártai helyőrsége is. Thébaiban tehát győzött a demokratikus változást és a szabadságot óhajtók tábora. Legtekintélyesebb vezetőik közül a jövőben Pelopidasz és Epameinóndasz játszik majd fontos szerepet. Spárta persze csak közjátéknak tekintette a kudarcot, és előkészületeket tett a Peloponnészosztól északra fekvő görög területek végleges meghódítására. E törekvés részeként egy évvel a sikeres thébai „államcsíny” után, amely oly sok gondot okozott neki, támadást kísérelt meg Athén ellen. 378-ban a boiótiai Theszpiai spártai helyőrség parancsnoka, Szphodriasz Athén kikötője, Peiraieusz ellen vonult éjszakai meneteléssel, mintegy másolni próbálva Phoibidasz 382-es ravasz akcióját Thébai ellen. A spártai had azonban csak Eleusziszig jutott, a fegyveres ellenállás miatt kénytelen volt visszavonulni. Az esemény hatására Athén – jogosan – kijelentette, hogy Spárta megszegte a 387. évi békeszerződést, és hadiállapotban lévőnek nyilvánította magát Spártával.

Athén, tudva, hogy csak szövetségesekkel az oldalán van esélye a sikerre, 378–377-ben létrehozta az úgynevezett második athéni tengeri szövetséget. Hogy azonban kedvet csináljon az egyes poliszoknak a szövetkezéshez és ne szegje meg a 387-es „antalkidaszi béke” autonómia-záradékát, Athén szavatolta szövetségeseinek az autonómiát. Hamarosan csaknem 30 állam csatlakozott hozzá, közöttük az elsők egyikeként a Spárta részéről ugyancsak fenyegetett Thébai. A belharcok miatt legyengült Perzsia egyelőre nem avatkozott közbe. Spárta magára maradt gondjaival és csökkenő számú szövetségesével.

A 378 és 371 közötti időszakban az jellemezte a görögországi politikai eseményeket, hogy Spárta mind a szárazföldön, mind a tengeren jócskán veszített hatalmából, s hegemóniája a szárazföldön egyre inkább Thébai, míg tengeren Athén kezébe került. Kiváltképp fontos mozzanat volt, hogy Thébai Boiótia nagy részére kiterjesztette fennhatóságát mint a tartomány „felszabadítója” a spártai uralom alól, s 375-re hozzáfoghatott a boiótiai szövetség újjászervezéséhez. Ezáltal három hatalmi csoportosulás alakult ki a görög anyaországban: a gyengülőfélben lévő peloponnészoszi, az újjáerősödő, bár régi erejét meg sem közelítő athéni tengeri, illetve a szárazföldi haderejét tekintve legerősebb boiótiai szövetség.

22 Németh György fordítása.



A folyamatos háborúk, amelyek e szövetségi rendszerek létformáivá lettek, hatalmas gazdasági energiákat emésztettek fel. Athén és Spárta emiatt fokozatosan kimerült, nem így Thébai. A gazdasági és társadalmi fejlődés terén az 5. században még elmaradott Boiótia tartományt, éppen fejlődésének fáziskésése miatt elkerülték azok a gazdasági-társadalmi megrázkódtatások, amelyek Hellasz túlnyomó részén ekkor már termelési válságot idéztek elő. A demokrácia sajátos formában történő elterjedése Thébai hegemóniája alatt sok rejtett tartalékot mozgósított ezen a vidéken. A háborús győzelmek pedig lehetővé tették a gazdasági eredmények tervszerű hasznosítását, hiszen minden egyes hadisiker Thébai tekintélyét gyarapította, megszilárdítva az ősi polisz vitathatatlan vezető szerepét. Thébai és szövetségi rendszere végül annyira megerősödött, hogy az már Athén számára is kellemetlenné vált, noha maga Thébai (szövetségesei nem!) tagja volt az athéni koalíciónak. A háborús kimerültség és a Thébai túlzott megerősödésétől való félelem végül arra ösztönözte az egymással hadiállapotban álló Spártát és Athént, hogy az „antalkidaszi béke” előírásainak megfelelően közösen próbáljanak általános békét teremteni. 375-ben ez a törekvés rövid életű nyugalmat teremtett, de aztán kiújult a konfliktus. Legközelebb 371-ben próbálkozott azzal a két hatalom, hogy érdekeit békésen egyeztesse.

Ebben az esztendőben Spártában gyűltek össze Hellasz legfontosabb politikai hatalmai, hogy a sokéves ellenségeskedések után végre általános érvényű megegyezésre jussanak. Spártát többek között Agészilaosz, Athént Kallisztratosz, Thébait minden idők egyik legnagyobb katonai lángelméje, Epameinóndasz képviselte. Spárta és Athén egyetértett abban, hogy az oly sokszor emlegetett autonómia-záradék továbbra is érvényes. Mivel mindegyikük azt vallotta, hogy saját szövetségi rendszerükben a tagállamok autonómiáját semmiféle sérelem nem érte, készek voltak athéni részről a peloponnészoszi, spártai oldalról pedig az athéni szövetség elismerésére. Mivel a peloponnészoszi koalíció minden tagja elfogadta Spárta nézeteit, a lakedaimóni állam az ő nevükben is esküt tett az újabb békés megállapodásra. Athén viszont azzal is szerette volna demonstrálni szövetségeseinek az önálló politikai elhatározásokhoz fűződő jogát, hogy csak saját nevében tett esküt, partnerei pedig egyenként. Spárta és Athén számára az autonómia-záradék kérdése a boiótiai szövetség miatt volt lényeges. Mindketten azt szerették volna elérni, hogy a szövetségen belül megszűnjék Thébai egyeduralma, s ezáltal az új hatalom térnyerése ne folytatódjék. Ezért ellenezték, hogy Thébai a boiótiai városok nevében tegyen esküt a közbékére. Csakhogy a boiót városokat egyedül Thébai küldöttei képviselték Spártában, természetesen nemcsak saját városuk, hanem a boiótiai szövetség követeiként is. Ha ezek a küldöttek – tekintettel szövetségesük, Athén akaratára – csak Thébai nevében tesznek esküt, akkor ezáltal elismerik a többi boiótiai város jogát ahhoz, hogy saját követeit küldje el a békekonferenciára. Ez egyúttal azt is jelentheti, hogy elfogadják: Spárta és Athén nem ismerik el a boiótiai szövetség legalitását jelen formájában.

Epameinóndaszra és társaira súlyos döntés terhe nehezült, hiszen vagy Spárta és Athén közös rosszallását idézik elő, vagy Thébai megszerzett pozícióit gyengítik meg Közép-Görögországban. A konfliktus miatt bizonytalanság lett úrrá a tárgyaló feleken. A thébai követek Athén kifejezett óhajára előbb csak Thébai nevében esküdtek fel a közbékére, majd másnap visszavonták esküjüket. Thébai és Spárta egyaránt hegemonisztikus politikáját igen jól jellemzi az a Plutarkhosz által feljegyzett szóváltás, amely ezután robbant ki Agészilaosz és Epameinóndasz között:

„Agészilaosz, mikor látta, hogy a görögök a legnagyobb csodálattal és figyelemmel hallgatnak Epameinóndaszra, megkérdezte tőle, jogosnak és méltányosnak tartja-e, hogy Boiótia független legyen. Epameinóndasz, gyorsan és merészen, kérdéssel felelt a kérdésre, és megkérdezte Agészilaosztól, jogosnak tartja-e, hogy Lakónia [a Peloponnészosz spártai fennhatóság alatt lévő Spárta környéki területe] független legyen; erre Agészilaosz dühösen felugrott, és követelte tőle, mondja meg világosan, hajlandó-e függetlenséget adni Boiótiának. Erre Epameinóndasz megismételte kérdését, hajlandó-e függetlenséget adni Lakóniának, úgyhogy Agészilaosz végképp kijött a sodrából, s ezt jó ürügyek találta arra, hogy törölje Thébai nevét a békeszerződésből, és hadat üzent neki.”


A vita világosan érzékelteti, hogy mindkét hatalomnak a másik által elnyomott államok sorsa fájt. Hasonló esetek persze később is gyakran előfordultak a történelemben. Gondoljunk csak Róma és a Szeleukida birodalom tárgyalásaira a 190-es években, amikor mindkét fél a hellén szabadság védelmét hangoztatva igyekezett hegemóniát szerezni a görögség felett.

Epameinóndasz tehát elérte, hogy a thébai követek esküjét semmisnek nyilvánítsák, de ezzel egyúttal el is szigetelődött az általa képviselt üggyel. Volt ugyanis a vitatott és a többiek által elismert békeszerződésnek egy pontja, amely szerint a béke megsértéséből adódó háborúktól bármely állam távol maradhat. Az esküt tevő poliszokat tehát nem kötelezték a közbéke együttes fegyveres megvédésére. Egy Thébai és Spárta közötti konfliktusban tehát Athén semleges maradhatott anélkül, hogy ezáltal megszegte volna a Thébai-jal korábban



kötött együttműködési szerződését. És valójában ez is volt Athén célja: a boiót szövetség kérdésében a végletekig kiélezni a viszonyt Spárta és Thébai között, majd mintegy páholyból szemlélni a két állam háborúját. Mert kellemetlen egy még mindig nem eléggé legyengült ellenség, mint Spárta, de hasonlóképp nem kívánatos egy túlságosan megerősödött szövetséges sem, amilyen ekkoriban Thébai volt. Athén tehát figyelte a fejleményeket, amelyek csakhamar valóban fegyveres harcba torkollottak.

371-ben Kleombrotosz spártai király vezetésével 10 000 hoplitából és 1000 lovasból álló sereg tört be Boiótiába, és a Thébaitól 13 kilométerre fekvő Leuktránál ütközött meg a kisebb létszámú boiót sereggel, amelynek legtekintélyesebb parancsnoka Epameinóndasz volt. Láthattuk, hogy Xenophón a „tízezer görög visszavonulása” közben új elemeket hozott a taktikába. Ezek továbbfejlesztését tapasztalhatjuk a Leuktra mellett vívott ütközetben, méghozzá a boiótok részéről. Epameinóndasz egy támadó és egy védő szárnyra osztotta hadát, s a védő szárny alkotta a sereg tartalékát. A sokkal erősebb támadó szárnynak az volt a rendeltetése, hogy az ellenséges arcvonal legerősebb részét rohanja meg.

A görögök eredetileg az ellenfél arcvonalával párhuzamosan álltak fel csatáikra, de harcban a jobbszárny inkább előre nyúlt, mint a bal, ugyanis a harcost jobboldali szomszédjának pajzsa védte, így a jobbszárny előbb kezdte meg a küzdelmet. Következésképpen a párhuzamos harcalakzat spontán elferdült. Az ütközetek kimenetelét általában az döntötte el, hogy a jobb katonákból álló megerősített jobbszárnyak közül melyik képes hamarabb megfutamítani az ellenfél szemben álló gyengébb balszárnyát. Így, ha nem is tudatosan, már a korábbi phalanx-csaták is szárnycsaták voltak. Epameinóndasz a gyalogos ütközeteknek ezt a jellegzetes vonását ültette át a gyakorlatba arcvonalának megszervezése során, ám sokkal markánsabban. Ő ugyanis lényeges erőfölényt alakított ki az erősebb szárnyon, amellyel a csata kimenetelét el akarta dönteni. Ezáltal – és ez újításának igazi hadművészeti jelentősége – kidolgozta és gyakorlatban valósította meg azt a taktikai elvet, hogy a hadvezérnek meg kell határoznia a támadás fő irányát, és arra túlerővel kell rohamot indítania. Hogy pedig ez az alapelv, amely egyébként napjaink hagyományos szárazföldi hadviselésében is érvényes, minél erőteljesebben érvényesüljön, Epameinóndasz nem arcvonala jobb-, hanem balszárnyát erősítette meg oly mértékben, hogy ott döntő túlerőre tegyen szert. Ezáltal szét tudta zúzni az ellenséges hadrendet, amelynek felállása azt az elképzelést tükrözte, hogy hagyományosan az erősebb szárnyak fognak a gyengébbekkel megküzdeni. Ám Leuktránál a főcsapás éppen a spártaiak erős jobbszárnyát érte, ezért a thébaiak sikerében a meglepetés is fontos szerepet játszott.

Epameinóndasz tehát, szakítva a hagyományokkal, hadrendje balszárnyát erősítette meg. Ezt a Xenophón által a kolkhoszok ellen bevetett gyalogos harcoszlopok (orthiosz lokhoszok) felállításával oldotta meg. Amíg a tartalékot alkotó jobbszárnyat a hagyományos módon sorakoztatta fel, addig a balszárnyra ilyen oszlopokat helyezett. A hat, lépcsőzetesen egymás mögött felálló oszlopok közül öt nyolc sorból, egy pedig tíz sorból állott. Ez utóbbi volt a Pelopidasz által vezetett „szent csapat”, a thébai had legütőképesebb osztaga. A lovasság a harcoszlopok bal oldalát fedezte.

Az ellenség vezére, Kleombrotosz 12 sor mélységű phalanxban állította föl seregét egy domboldalon, ahol tábora állt. Hadának jobbszárnyán a spártaiak, balszárnyán a szövetségesek álltak fel, a lovasság a két szárnyon helyezkedett el. A csapatok elrendezése után Kleombrotosz a síkság felé nyomult. Jobbszárnyon lévő lovassága előretört, de amikor a gyalogság jobbra húzódott, akkor annak arcvonala elé került ahelyett, hogy jobb oldalát fedezte volna. Ezt kihasználva Epameinóndasz balszárnyának lovasságával, melyet a hopliták támadó oszlopai követtek, az ellenségre vetette magát. A boiótok ellentámadása következtében a spártai lovasság saját gyalogos hadrendjének közepe elé sodródott. Ez nagy zűrzavart idézett elő, hiszen a spártai arcvonal centruma képtelen volt előrenyomulni. Ebben a helyzetben a spártaiak számára csak az a lehetőség maradt, hogy gyalogságukat a két szárnyon vessék előre a thébai és a velük szövetséges boiót hopliták ellen. Ezáltal Kleombrotosz hadának harcalakzata félhold alakú lett. A thébai támadó oszlop bal oldalát tehát eleinte lovasság fedezte, csakhogy a lovasságnak a támadásban való részvétele miatt ez később fedezetlen maradt. Ezt látván Kleombrotosz arra kanyarodott, s ezt az oldalt akarta megtámadni. Ekkor tört elő csapatával Pelopidasz, megrohanva az ellenség hátát és jobb oldalát. A bekerített spártai jobbszárny véres közelharc után megsemmisült, maga Kleombrotosz is elesett. A leuktrai csatát Thébai és szövetségesei nyerték meg, bebizonyítva ezáltal a boiót szövetség életerején kívül Epameinóndasz találmányának, az úgynevezett „ferde ék”-nek, vagyis az egy pontján döntően megerősített, s ezáltal ferdére alakult hadrendnek az életrevalóságát.

Később egy nagy hadvezér átvette ezt az újítást, sőt hatékonyabbá is tette. Mert amíg Epameinóndasz csak egy fegyvernem, azaz a hoplita gyalogság felállításánál alkalmazta a ferde hadrendet, ez a másik katonai zseni egy több fegyvernemből álló hadsereg taktikai felállásának alapelvévé avatta. Ismét arra a makedón uralkodóra, II. Philipposzra gondolunk, akinek birodalomépítő tevékenységét többször is előrevetítettük már. Ő annál is könnyebben tanulhatott Epameinóndasztól, mert ifjúkora egy részét túszként Thébaiban, a hadművészet e géniusza közelében töltötte.



Az a tény, hogy a makedón trón későbbi birtokosa éveken át túsz volt Thébaiban, jól érzékelteti a leuktrai győzelem jelentőségét. E hadi siker után ugyanis nyitva állt az út a thébai terjeszkedés előtt. Észak felé ugyan Thesszália erős akadályt képviselt, annál is inkább, mert ott ebben az időben Pherai zsarnoka, Iaszón rövid életű egységet alakított ki a tartomány örökösen széthúzó politikai erői között. Ám 370-ben Iaszónt meggyilkolták, s az újabb politikai káoszt Thébai arra használta fel, hogy kiterjessze befolyását. Ennek a befolyásnak az erős mivoltát mutatja, hogy Boiótia vezető állama Thesszália után Makedónia ügyeibe is beavatkozhatott. És ez mind még csak a kezdet volt. Előbb Orkhomenosz városa, később a hagyományosan Spárta-barát Phókisz kényszerült belépni a boiótiai szövetségbe. Azután Euboia és Akarnania hagyta faképnél az athéniak második tengeri szövetségét, hogy Thébai koalíciós partnere legyen. Ez utóbbiak szabad elhatározásból cselekedtek így, miként az ugyancsak Thébaihoz csatlakozó aitólok is. Nem csoda, hogy Athén, amely már 371-ben is kelletlenül fogadta a leuktrai győzelem hírével érkező felkoszorúzott thébai hírvivőt, fokozatosan eltávolodott Thébaitól, és kereste a kapcsolatot az ősellenséggel, Spártával.

Spártát a Peloponnészoszi-félszigeten is súlyos veszélyek fenyegették. Arkadiában új várost alapítottak az egykor onnan spártai nyomásra elűzött Mantineia lakói. Az új Mantineia felépítésével kezdődött az arkadiai városszövetség kialakulása, amely azután Élisszel és Argoszszal összefogva Thébai-jal kötött együttműködési megállapodást. Ezáltal Thébai hegemóniája Közép- és Észak-Görögország után a Peloponnészoszra is kezdett behatolni. 370-ben Epameinóndasz boiótiai és újsütetű peloponnészoszi szövetségeseivel betört Spárta környékére, s majdnem elfoglalta a várost. Végül ugyan ez nem sikerült, de Messzéniát, Lakónia éléstárát függetlenné tette, majd hozzálátott Spárta stratégiai elszigeteléséhez.

Spárta ebben a kétségbeejtő helyzetben Athénhoz fordult, amely a politikai erőegyensúly érdekében készen állt arra, hogy összefogjon Spártával. Iphikratészt, a legjobb athéni hadvezért a Peloponnészoszra küldték. Ő ugyan kerülte a nyílt ütközetet a félelmetes Epameinóndasszal, de puszta megjelenése mégis hozzájárult ahhoz, hogy a thébaiak visszavonták harcosaikat Boiótiába. 369-ben azután létrejött Spárta és Athén szövetsége. Spárta elismerte Athén jogát az időközben független várossá lett Amphipoliszra, amíg utóbbi akceptálta Spárta igényét Messzéniára. Az új szövetkezés első nagy eredménye az volt, hogy amikor 369 nyarán Epameinóndasz ismét betört a Peloponnészoszra, az athéni és spártai csapatok megakadályozták Korinthosz elfoglalását. Sziküón viszont Thébai kezére került, és kénytelen volt csatlakozni a boiótok és a mellettük álló peloponnészosziak koalíciójához.

368-ban végre valamit változott a helyzet Spárta javára. Erre az évre Epameinóndaszt nem választották meg boiótarkhosznak, vagyis a boiót szövetség vezető tisztségviselői egyikévé, Pelopidasz pedig Theszszáliában fogságba esett. A legalkalmasabb vezetők időszakos kiesése meglátszott a boiót külpolitikán. Thébai ugyanis közömbös maradt akkor, amikor Spárta, megerősítve hadát 2000, a nagykirály ellen szövetségest kereső perzsa helytartótól, Ariobarzanésztől kapott zsoldossal, megkezdte Lakónia korábban elveszített területeinek visszaszerzését. Arkadia – igaz, kevés eredménnyel – mozgósított ugyan Spárta ellen, de Élisz Spárta felszólítására semleges maradt. Ez a jelenség a thébaiak peloponnészoszi szövetségesei közötti szakadás első komoly jele volt.

Spárta úgy gondolta, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, s ezért 367-ben Euthüklész vezetésével küldöttséget menesztett Szúszába II. Artaxerxészhez, hogy további támogatást szerezzen Messzénia visszaszerzéséhez. Thébai ekkor elhatározta, hogy diplomáciai síkon is felveszi a kesztyűt. A fogságából kiszabadított Pelopidasz vezetésével olyan követséget küldött, a perzsa udvarba, amelyben a vele szövetséges városok is képviselték magukat. E gesztus révén akarta érzékeltetni Thébai a nagykirállyal saját politikai erejét. A boiót város célja az volt, hogy a perzsák őt ismerjék el az európai béke legfőbb gondviselőjének, valamint hogy a status quo megőrzésének jegyében szavatolják Messzénia függetlenségét. Amikor Athén vezetői értesültek a hellén küldöttségek Szúszába érkezéséről, maguk is elküldték követeiket Perzsiába Timagorasz és León vezetésével. Jellemző Spárta és Athén szövetségének nem valami eredményes működésére, hogy a lakedaimóni állam még csak nem is értesítette partnerét az újabb diplomáciai manőverekről. Hiába, túlságosan is megterhelte e két polisz kapcsolatait az évszázados ellenségeskedés, semhogy most őszintén összehangolták volna akcióikat. Minthogy pedig Spárta és Athén képviselői nem egyeztették céljaikat, ezáltal eleve kevés esélyük volt arra, hogy Thébai növekvő befolyását II. Artaxerxész előtt ellensúlyozzák. Athén egyébként beérte volna annyival, hagy Amphipoliszhoz fűződő jogát elismerjék.

Spárta diplomáciai „nyitása” tehát csakhamar a perzsák és a görögök közötti általános „békemegújító” tárgyalássá változott. Ám Spártának meg kellett bánnia saját kezdeményezését. A nagykirály, aki tudomást szerzett a daszküleioni perzsa helytartó, Ariobarzanész lázadási szándékáról és arról, hogy a szatrapa és Spárta között jó kapcsolat alakult ki, inkább Thébainak kedvezett. Rémképként villant föl előtte az a veszély, hogy hűtlen helytartója összefog ellene Spárta és Athén szárazföldi, illetve tengeri haderejével. Ezért a perzsákat egyszerre nem Thébai növekvő hatalma, hanem ennek a fenyegető veszélynek az elhárítása kezdte



foglalkoztatni. Következésképpen készen álltak rá, hogy elfogadják Thébai követeléseit. Annál is inkább, mert e követelések egyik pontja az volt, hogy Athén szerelje le hajóhadát. Az új helyzetben ez II. Artaxerxésznek is érdeke volt.

A szúszai konferencia így azután a nagykirály és Thébai kiegyezésével zárult, Spárta és Athén pedig diplomáciai vereséget szenvedett. Ebben a végkifejletben az is szerepet játszott, hogy Timagoraszt, az athéni küldöttség egyik vezetőjét Artaxerxész megvesztegette, s emiatt az athéni politikus saját hazájára nézve hátrányos megegyezésre törekedett. Vajmi keveset orvosolt az Athént ért sérelemből az, hogy hazatérte után Timagoraszt hazaárulásért kivégezték. A szúszai balsiker szégyene még sokáig égette az athéni népet. Epés gúnnyal idézték Timagorasz pajzshordozójának, Epikratésznek a tréfás ötletét, hogy „válasszanak a kilenc arkhón helyett évenként kilenc követet a szegény nép közül, hogy az ajándékokból megszedjék magukat”. Úgy látszott, nem ezzel a „szociálpolitikai” megoldással kívánta a nép saját nyomorát enyhíteni.

A szúszai döntések csak növelték az Égeikumban dúló politikai zűrzavart. Az arkadiai szövetség, melynek Élisszel folytatott területi vitájában a nagykirály, Thébai kérésére, Élisz mellett döntött, kezdett elhidegülni Thébaitól. Ez már a thébai hegemónia gyengülését mutatta, és ugyanekkor csapás érte Thébai új szövetségesét, II. Artaxerxészt is. Fellázadt ellene Ariobarzanész, akit ebben, éppen az említett diplomáciai események hatására, Athén hajóhadával támogatott. A nagykirály elleni lázadás támogatása közben az attikai politikai befolyás ismét megnőtt Makedónia és Thrákia partvidékén. 365-ben Timotheosz athéni sztratégosz elfoglalta Püdnát és Methónét, majd 364-ben Poteidaiát és Torónét. Thébai hiába épített ki hajóhadat II. Artaxerxész pénzén, a tengeren nem versenyezhetett Athénnal. Miután Thesszáliában a pherai Alexandrosz Thébaira nézve sérelmes politikát folytatott, s Makedónia az athéni előretörés eredményeképp ez utóbbi hatalom uszályába került, Thébai nagyszabású szárazföldi akcióval próbálta észak felé megszilárdítani pozícióit. Ám a hadjáratban Pelopidasz életét veszítette, s hamarosan világossá vált, Thébai nem képes hegemóniáját e területen véglegesíteni.

Paradox módon tehát a 367-ben egymásra talált Perzsia és Thébai egyaránt gyengülni kezdett. 366-ban e folyamat részeként az arkadiai szövetség barátsági szerződést kötött Athénnal. Arkadia ugyan hivatalosan még Thébai szövetségese maradt, mint ahogy Athén sem szakította meg szövetségesi kapcsolatát azzal a Spártával, amelynek hatalma ellen az arkadiai egyesülés létrejött, de ez az újabb diplomáciai fejlemény jól érzékelteti azt a bizalmatlan légkört, amely még a szövetségeseket is szembeállította egymással. Thébai persze szerette volna megakadályozni az egyezmény ratifikálását, s amikor evégett athéni küldöttség érkezett Arkadiába, Thébai és a vele szövetséges Argosz is követeket küldött oda. Thébait Epameinóndasz képviselte, Athént Kallisztratosz. Cornelius Nepos római történetíró így beszéli el az arkadiaiak gyűlésén kialakult vita egyik érdekes részletét:

„Callistratos [Kallisztratosz] ... elkeseredetten támadta a thebaeiakat meg az argosiakat, s többek között a következőket adta elő. Az arcadiaiaknak fontolóra kell venniük, miféle polgárokat is szült ama két város, mert általuk a többiekről is képet alkothatnak maguknak. Argosi volt a két anyagyilkos: Orestes és Alcmaeon; Thebaeban született Oedipos, aki megölte atyját, anyjával pedig gyermekeket nemzett. Ennek a szónoknak Epaminondas [Epameinóndasz] válaszolt, s amikor minden kérdésről részletesen beszélt már, rátért a két fent említett gyalázkodó vádra. Azt mondta: álmélkodik az atticai rétor ostobaságán, aki figyelmen kívül hagyja, hogy a szóban forgó személyek ártatlanul születtek, bűnük elkövetése után viszont száműzték őket hazájukból, és épp az athéniak fogadták be a vétkeseket.”

—(Epaminondas 6.3)

Epameinóndasz szellemes válaszbeszéde ellenére Arkadia megerősítette szövegségét Athénnal. Ez új helyzetet teremtett a Peloponnészoszon, mivel Spárta néhány területet visszaszerezhetett korábban elveszített birtokai közül. Spárta előretörése viszont megbontotta az arkadiai szövetség egységét, s emiatt Thébai beavatkozott a viszályba. Epameinóndasz vezérletével boiót sereg tört be a Peloponnészoszra, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen Spárta hatalmi törekvéseinek. 362 nyarán vívták az arkadiai Mantineia közelében a nagy csatát Thébai és koalíciója, valamint Spárta, a peloponnészoszi városok egy része, továbbá az őket támogató Athén között. A boiótok és szövetségeseik győztek, bár a csata azonkívül, hogy mindkét felet legyengítette, lényeges eredményt nem hozott. És ami döntő volt a boiót szövetség jövője szempontjából: elesett a harcmezőn maga a győztes Epameinóndasz is.

A súlyosan sebesült thébai hadvezér szívbemarkoló méltósággal élte meg utolsó perceit. Erről írta Diodórosz:

„Epameinóndaszt még élve vitték a táborba, s amikor az összehívott orvosok úgy nyilatkoztak,

33 Havas László fordítása.



hogyha a lándzsát kiveszik melléből, feltétlenül be fog következni a halál is, életének hősies véget szabott. Először pajzshordozóját hívatta, és megkérdezte, hogy megőrizte-e pajzsát. Mikor az igennel válaszolt, és a pajzsot le is tette elé, azt kérdezte, ki győzött. Mikor a fiú elmondta, hogy a boiótok, így szólt: »Itt az ideje meghalnom«, s megparancsolta, hogy húzzák ki a dárdát. Mikor ottlevő barátai felkiáltottak, és valaki könnyezve azt mondta: »Gyermektelenül halsz meg, Epameinóndasz«, így szólt: »Zeuszra, de két leányt hagyok, a leuktrai és a mantineiai győzelmet.« Amikor a dárdát kihúzták, minden haláltusa nélkül halt meg.”

—(XV. 87.4)

Epameinóndasz haldoklása véget ért, a görögségé még tartott. Az önemésztő csatározások, amelyek a „nagy”, azaz a peloponnészoszi háborút követték, egyre csak szívták a hellén államok életerejét. Kellett már egy olyan politikai hatalom, amely békét teremt a békétlenek között, s noha önös érdektől vezérelve és a szabadság eszményeit lábbal tiporva, de mégis átmenti a hellén civilizációt a következő évszázadok számára. Makedónia előtt tárult fel a fényes jövő, noha ezt ekkor még aligha sejtették a lovas makedónok földjén.



18. fejezet - Új csillag születikA pánhellén zűrzavar nem kímélte a hellén világ peremét sem. A királygyilkosságokkal átszőtt évtized után sem lelt nyugalmat az a Makedónia, amelyre oly fontos feladatot szabott ki a történelem. A mai Koszovó tartomány területén az 5. század végén erős államalakulat jött létre, a dardánok országa, amely erőskezű királya, Bardülisz vezetésével csakhamar Makedónia veszélyes szomszédjává izmosodott. 395 és 358 között, amikor ez az állam hatalma csúcsán állt, több ízben is sikerült feldúlnia mind Épeirosz egyik fontos tartományát, Molossziszt, mind pedig Makedóniát. Erre első ízben 393–392-ben került sor. Szegény III. Amüntasznak, alighogy kissé megmelegedett a trónján, menekülnie kellett saját országából. A dardán hadak egészen a Therméi-öböl partjáig jutottak, és elfoglalták Alsó-Makedóniát. Amüntasz, menekülése előtt, a még kezén maradt keleti területeket Mügdoniában átadta a khalkidikéi városok vezető poliszának, Olünthosznak, hogy az vigyázzon rájuk visszatértéig.

Ebben az időben éppen a korinthoszi háború vihara dúlt Korinthosz környékén, a keskeny földhíd, az Iszthmosz közelében. A perzsák elleni harcokból kivont spártai seregekre nehéz csaták vártak Közép-Görögországban. Ezért a Balkán északabbra eső vidékein, Thesszáliában és a Khalkidikén megrendült a peloponnészoszi befolyás. Ezt használták ki a khalkidikéi városok arra, hogy Olünthosz irányításával megerősítsék szövetségüket. De ugyanezen okok révén megerősödött a thesszáliai Larissza uralkodó nemzetsége, az Aleuada-dinasztia is, amelynek feje ekkoriban bizonyos Médiosz volt. Hozzá menekült a család és a makedón uralkodók közötti hagyományosan baráti kapcsolat jegyében III. Amüntasz. Makedóniában pedig egy dardánbarát bábkirály került hatalomra. Ezt a férfiút Argaiosznak nevezték. Ő az, akit a makedón történeti hagyomány sohasem tekintett törvényes királynak; alighanem azonos volt Arkhelaosz törvénytelen fiával. Ha így volt, akkor az sem lehetetlen, hogy a dardánok a Perdikkasz-ág újbóli hatalomra jutását szorgalmazó belső ellenzék támogatásával űzték el III. Amüntaszt.

Akárhogy történt is, Argaiosz nem sokáig bitorolhatta a főhatalmat. 391-ben thesszáliai csapatok segítségével Amüntasz visszaszerezte országát. Ezután védelmi szövetséget kötött a khalkidikéi városok koalíciójával, s Olünthosztól megkapta az időlegesen átengedett mügdoniai területeket. A makedónok és a khalkidikéiek által kötött szerződés töredékesen fennmaradt szövegéből kiderül, hogy ez utóbbiak városai előjogokat nyertek a bőséges makedóniai hajóépítő anyagok importálására. A szerződésnek ebből a pontjából két következtetést is levonhatunk. Az egyik az, hogy a terjeszkedni kívánó khalkidikéi szövetség erősítette hajóhadát, a másik pedig, hogy Makedónia most ugyanolyan alárendelt helyzetbe jutott, mint II. Perdikkasz idején, amikor Athén szabott vele szemben saját kereskedelmi előnyeit garantáló feltételeket.

III. Amüntasz előrelátó diplomáciai megoldást választott ezzel a szövetségkötéssel, mert újabb támadás fenyegette. 385–384-ben a dardánok Molossziszban emeltek trónra egy bábkirályt, miután a csatában 15 000 molosszoszt legyilkoltak. Bár a hegemóniájára féltékeny Spárta azonnal expedíciós sereget küldött a helyszínre, amely végül kiűzte a dardánokat, ám ez csak ideiglenes megoldás volt. Molosszisz után ugyanis ismét Makedónia lett a célpont. 383–382-ben, pontosan tíz évvel előző betörésük után, újra megjelentek Bardülisz seregei, s legyőzve III. Amüntasz hadát, végigdúlták az országot. A makedón király megint csak Olünthoszhoz fordult, ideiglenesen felajánlva a hozzá közel eső makedón területeket, jövedelmükkel együtt. Cserébe katonai segítséget kért, noha erre a friss egyezmény ellenszolgáltatás nélkül is kötelezte Olünthoszt. Hammond szellemesen „Hobson’s choice”-nak nevezi Amüntasz eljárását, utalva az uralkodó szorult helyzetére annak a legendás angol lókupecnek a neve nyomán, akinél a vevő ugyan nem válogathatott; mindig az istállóajtóhoz legközelebb eső gebét kellett megvásárolnia.

A hiányos forrásadatokból csak annyi derül ki, hogy három hónap leforgása alatt Makedónia ismét megszabadult az ellenségtől. Hogy Olünthosz és szövetségesei segítettek-e III. Amüntasznak vagy sem, nem tudjuk. Az viszont tény, hogy a dardánok kitakarodása után a király hiába követelte vissza Olünthosztól a makedón területeket. Néhány évvel előbb hasonló szituációban még visszakapta földjeit, a nagyravágyó khalkidikéi város azonban szövetséges társaival együtt terjeszkedni akart az Égei-tenger északi partján. A Makedóniából behozott fából új hajókat építtetett, szövetségeseivel együtt pedig most szomszédai, tehát Makedónia rovására is növelte befolyását. 383 őszén a khalkidikéi városok egyesülése Pellát, Makedónia legnagyobb városát is elfoglalta. Az Axiosz, majd a Sztrümón alsó folyásának átkelőhelyei a szövetség birtokába kerültek. Ez a tény azzal fenyegette Amüntaszt, hogy országától elszakadnak a keleti makedón tartományok, annál is inkább, mivel a biszalták thrák népe a khalkidikéiekhez csatlakozott. Számítások szerint a khalkidikéi szövetség ez idő tájt 800 lovast és 8000 hoplitát, valamint nagy számú peltasztészt állíthatott a csatatérre. Az ugyancsak nem lebecsülendő hajóhaddal együtt ez a katonai potenciál tartós hegemóniát


Új csillag születik

alakíthatott ki az Égeikum északi részén.

III. Amüntasz ebben a nem túlságosan rózsás helyzetben azt tette, amit elődei cselekedtek volna: külső segítség után nézett. Miután tudjuk, hogy Kotüsz, az odrüszi thrákok királya segítséget küldött neki, s azt is tudjuk, hogy Kotüsz veje, az athéni származású Iphikratész később abban a kitüntetésben részesült, hogy Amüntasz adoptálta őt, feltételezhetjük, hogy Iphikratész állt az odrüszi segélycsapatok élén. De ennél is hatásosabb volt az a kérelem, amelyet a makedón uralkodó Spártába juttatott. A Peloponnészosz és ekkor talán egész Hellasz fővárosában már Akanthosz és a dél-thrák tengerparti Apollónia küldöttei is ott jártak, védelmet kérve az olünthosziak és szövetségeseik túlkapásai ellen.

A Perzsiával kötött békeszerződés után Spárta és a peloponnészoszi szövetség az erő helyzetéből léphetett fel a khalkidikéi városszövetséggel szemben. 382 tavaszán Eudamidasz vezetésével 3000 hoplitát küldtek északra. Ez a hadsereg megszállta Poteidaiát – amely, mint emlékezünk, igen közel feküdt Olünthoszhoz –, majd megerősítette Akanthoszt és Apollóniát. Ezután érkezett meg a peloponnészoszi fősereg, amely menet közben elfoglalta Thébait. Most Teleutiasz lett az északon küzdő peloponnészoszi had főparancsnoka. Ő azt javasolta III. Amüntasznak, hogy fogadjon zsoldosokat és küldjön pénzt Felső-Makedónia fejedelmeinek, biztosítva támogatásukat. A javaslatnak ez a mozzanata jól érzékelteti, hogy Makedónia szóban forgó nagy területe újból meglazította a központi hatalomhoz fűződő kötelékeit.

A 381 nyaráig tartó hadjáratban Elimeia fejedelme, Derdasz csatlakozott Amüntaszhoz, s fürge lovasaival nagy kárt tett az ellenségben. A többi felső-makedóniai uralkodó valószínűleg semleges maradt. A khalkidikéiek ugyan végül legyőzték az egyesült makedón–peloponnészoszi sereget, de Spárta nem hagyta ennyiben a dolgot. Most már komolyan elszánva magát a végsőkig tartó küzdelemre, egyik királyát, Agészipoliszt számos harcos élén Olünthosz ellen küldte. III. Amüntasz és Derdasz azonnal csatlakozott harcosaival a spártai sereghez, s a makedón király iránti barátságból thesszáliai lovasok is érkeztek. Olünthosz blokád alá került, majd 379-ben kapitulálni kényszerült. A khalkidikéi ligát feloszlatták, Olünthosz és egykori szövetségesei Spárta hegemóniája alá kerültek.

A khalkidikéi városszövetség felbomlása után III. Amüntasz visszaszerezte azokat a területeket, amelyeket ez a koalíció az előző években elragadott tőle. Csakhogy Makedónia külpolitikai orientációja a viszonylagos siker ellenére hamarosan megváltozott. Még ugyanebben az esztendőben Thébai függetlenítette magát Spártától, és szövetkezett azzal az Athénnal, amely hamarosan kialakította második tengeri szövetségét. Spárta csillaga hanyatlani kezdett, a makedón királyok pedig híresek voltak jó politikai szimatukról. Nyilvánvaló tehát, hogy Makedónia közeledni kezdett ahhoz a hellén hatalomhoz, amely már az előző évszázadban is gyakran volt jó vagy legalábbis elviselhető szövetségese: Athénhoz. Ez annál is ajánlatosabb lépés volt, mert időközben Thesszáliában a makedónbarát Aleuadák ideiglenesen kénytelenek voltak átengedni a főhatalmat Pherai zsarnokának, Iaszónnak.

Valamikor 375 és 373 között Athén és Makedónia szövetségre lépett. A khalkidikéi városok közös ellenségnek számítottak, ezért Amüntasz nyersanyaggal gyarapította az athéni flottát, és elfogadta Athén igényét Amphipoliszra. Makedónia annyira legyengüli az előző esztendőkben, hogy most még a közvetlen közelében zajló athéni térnyerés sem zavarta. Ez magyarázza azt a szokatlan tényt, hogy történelme folyamán első ízben Makedónia támogatta Athén követeit, amikor azok ezt az I. Alexandrosz kora óta vitatott területet követelték Spártában, ahol 371-ben összejöttek a görög államok küldöttei a közbéke megteremtése végett. Erről a konferenciáról már sokat tudunk. Egyebek közt azt is, hogy a Spárta és Thébai közötti háborúba torkollott. Az a körülmény, hogy Makedónia képviselői részt vehettek ezen az értekezleten, jól mutatja, hogy gyengesége dacára az Argeaszok királysága valamit végleg kivívott: hivatalosan többé nem vonták kétségbe hellén mivoltát.

Mindössze ennyit ért el viszonylag hosszú uralkodása végéig III. Amüntasz. Egy, a dardánok által kétszer is kifosztott, majd a khalkidikéiek részéről megcsonkított ország, amely stratégiai szempontból fontos városai közül ismét elveszítette Methónét és Püdnát. Keleti területei a khalkidikéi városok szövetsége és a biszalták támadásai miatt elszakadtak a központi hatalomtól. A nemesfémekben gazdag vidékek elszakadása miatt III. Amüntasz nem annyira ezüstből, mint bronzból verette pénzérméit. Felső-Makedónia szinte teljesen önálló lett, s Amüntasz pénzen volt kénytelen megvásárolni az ottani fejedelmek semlegességét. Jellemző ekkoriban Makedónia katonai gyengeségére az a körülmény, hogy még Elimeia is erősebb hadat tudott kiállítani, mint a makedón király. III. Amüntasz mégsem lehetett tehetségtelen politikus. Gondoljuk csak meg, hogy kétszer is el kellett tűrnie országa kirablását, s a khalkidikéiekben olyan partnert fogott ki, akik a szövetségesi hűséget hasonló „rugalmassággal” kezelték, mint a régebbi makedón királyok. De ilyen kedvezőtlen helyzetben is képes volt legalább országa magvát megőrizni, s a legnagyobb politikai és gazdasági bajok közepette diplomáciai manőverekkel kapcsolta be Makedóniát az általános görög politika vérkeringésébe. Szívós és okos uralkodó volt. Ilyen vészterhes időben is fenntartotta az Argeaszok uralmának folyamatosságát a lovas makedónoknak



legalább egy része felett, s ezzel nyitva hagyta azt a lehetőséget, hogy kedvezőbb széljárásban egy szerencsés utód visszaszerezze, majd megnövelje ősei birodalmát. Megtette, amit lehetett, és valószínűleg 370 második felében meghalt.

Az említett szerencsés utód még nem az a II. Alexandrosz volt, aki legidősebb fiaként követte III. Amüntaszt. III. Amüntasznak két felesége volt, Eurüdiké és Gügaia. Az előbbitől született három fia, méghozzá a születés sorrendjében Alexandrosz, Perdikkasz és Philipposz, valamint egy leánya, Eurünoé. Az utóbbitól is három fia született, de ezek nem játszottak szerepet a trónöröklésben: Arkhelaosz, Arrhidaiosz és Menelaosz. Eurünoé még III. Amüntasz életében férjhez ment az egykori II. Amüntasz kisebbik fiához, Ptolemaioszhoz. Emlékezhetünk, 400 körül I. Arkhelaosz adta leányát Amüntasz idősebb fiához, Philipposzhoz, hogy ezáltal megelőzze a családi belviszályt. Szó, ami szó, nem sok sikert ért el ezzel a látszólag bölcs lépéssel, hiszen a „Kis” Amüntasz – ha rövid időre is – a Menelaosz-ágat juttatta hatalomra a Perdikkasz-ág rovására. III. Amüntasz az általa képviselt Amüntasz-vonalhoz szerette volna hozzákötni a Menelaosz-leszármazottat. Mint látni fogjuk, ő sem járt sikerrel.

Mindenesetre III. Amüntasz halála után legidősebb fia akadály nélkül feljutott a trónra. II. Alexandrosznak éppúgy szembe kellett néznie a dardán veszedelemmel, mint elődjének. Hogy elhárítsa a kellemetlen szomszédok újabb támadását, adót fizetett nekik, s legfiatalabb öccsét, Philipposzt túsz gyanánt Bardüliszhez küldte. A nemesfémbányákban gazdag Biszaltia nélkül és a dardánok által elfoglalt északi területek hiányában az új király ugyancsak nehezen fizethette ki az adót. Jellemző Makedónia korabeli szegénységére, hogy II. Alexandrosz csak bronzból veretett pénzt, ezüstből nem. A makedón királynak arra kellett fanyalodnia, amit a Bánk bán Tiborca szerint a kifosztott magyar paraszt volt kénytelen tenni, „akit a szükség garast rabolni kényszerített”. Ő is rabolni kényszerült, mégpedig az egyetlen olyan közeli vidéken, amely még Makedóniánál is megosztottabb, ennélfogva sebezhetőbb volt: Thesszáliában.

Thesszália földjén a Thébai-jal szövetséges Pherai-beli Iaszón ideiglenes egységet teremtett, de 370-ben meggyilkolták. A főhatalmat fivérei, Polüdórosz és Polüphrón örökölték. Az ő közös uralmuk sem tartott sokáig. Polüdórosz ugyanis néhány hét múltán gyilkosság áldozata lett, alighanem testvére hathatós közreműködésével. Larissza és Pharszalosz arisztokratái ekkor Polüphrón ellen fordultak. Pharszaloszban egy Polüdamasz nevű arisztokrata állt a Pherai-beli zsarnokkal szembeni ellenállás élén. Ez a férfiú a spártaiak vendégbarátja címet viselte, de ezzel ugyan nem sokat ért, hiszen Spárta ekkor nem volt abban a helyzetben, hogy segítsen neki. Larisszában a hagyományosan makedónbarát Aleuada család irányította a Pherai elleni mozgalmat. Lariszsza és Pharszalosz azonban nem fogott össze a közös ellenséggel szemben, így Polüphrón esélyt látott arra, hogy egyenként végezzen velük. Előbb Pharszaloszra támadt, és kivégeztette Polüdamaszt. Lariszszából ekkor sokan elmenekültek ellenfelei közül. 369 kora nyarán aztán Polüphrón napja is leáldozott. Őt Pherai egy vetélytárs arisztokratája, Alexandrosz gyilkolta meg, Alexandrosz igényét az egész Thesszália feletti főhatalomra a nagyvárosok, közöttük Larissza is visszautasították. Kitört a polgárháború, a szomszédos hatalmak pedig megpróbálhatták, hogy Thesszália rovására saját politikai-gazdasági céljaikat igyekezzenek érvényre juttatni.

A larisszai Aleuadák a Pherai-beli Alexandrosz elleni harcukhoz II. Alexandrosz támogatását kérték. Neki, mint láttuk, ugyancsak nagy szüksége volt már valamilyen sikerre, ezért elfogadta a szíves meghívást, és hadával betört Thesszáliába. Szüksége volt a zsákmányra, szüksége volt a termékeny területekre. Sikerült is elfoglalnia Larisszát, majd Krannónt, de a Pherai-beli Alexandroszt nem tudta legyőzni, mivel ez kerülte vele a nyílt összecsapást. A makedón király súlyos kockázatot vállalt ezzel a hadjárattal, mivel otthon, mialatt ő idegen földön hadakozott, nagybátyja, Ptolemaiosz nyíltan szervezkedett ellene. Ezt a hatalomvágyó nagybácsi annál is inkább megtehette, mert az ifjú uralkodó édesanyja, Eurüdiké egy későbbi és néhány történész által vitatott hagyomány szerint a szeretője volt. Ptolemaiosz talán egyszerre élvezte felesége és anyósa kegyeit, ami ritkán adatik meg a földi lakóknak.

Nagybátyja áskálódásai miatt Alexandrosz nem sokáig időzhetett Thesszáliában. Helyőrségeket hagyott hát a vele szövetséges városokban, és arra buzdította vezetőiket, hogy forduljanak Thébaihoz további támogatásért. A naiv király bizonyára azt hitte hogy a thébaiak majd legyőzik a Pherai-beli Alexandroszt, ő pedig ezután úr lehet Thesszália dús vidékei felett. Ebben a tévhitben tért vissza országába. Éppen jókor szánta rá magát a hazautazásra, mert ekkorra már fegyveres felkelés tört ki ellene Ptolemaiosz irányításával. Thesszália után tehát Makedóniában is kitört a polgárháború. Az a makedón király, aki akkoriban elmulasztotta rokonsága kiirtását, láthatóan nem ülhetett sokáig a nyeregben.

Thébai persze szívesen segített a thesszáliai városoknak. Annál is inkább, mert nem volt ínyére egy olyan fejlemény, hogy Pherai ura egész Thesszáliára kiterjeszti hatalmát. Egy egységes Thesszália, amely mentes a boiót befolyástól, a legkevésbé sem volt érdeke Thébainak. Ez a nagyhírű város olyan Thesszáliát akart, amelyben fennmaradnak a politikai erők ellentétei, s a vitás kérdések eldöntésében Thébai akarata érvényesül. Mindennek jegyében Pelopidaszt küldték harcosok élén Thesszáliába, meglehetősen kis létszámú sereggel,



hiszen a katonák nagyobb része ekkor Epameinóndasz vezérlete alatt a Peloponnészoszon harcolt.

Pelopidasz nem is tudta a harcmezőn szétzúzni a Pherai-beli Alexandroszt, de sikerült arra kényszerítenie, hogy kötelezettséget vállaljon, nem háborgatja az uralmát ellenző városokat. És hogy a szóban forgó városok meg tudják védelmezni önmagukat, Pelopidasz közreműködésével létrejött a thesszáliai szövetség, amely fő feladatának a Pherai-beli Alexandrosz ambícióinak elhárítását tekintette.

Pelopidasz thesszáliai tevékenysége világosan arra utalt, hogy Thébai ebben a tartományban nem akar látni makedón befolyást. A város nem azért avatkozott az ottani ügyekbe, hogy másnak kaparja ki a gesztenyét. Pelopidasz thébai befolyásra vágyott, sőt hamarosan arra is alkalma nyílott, hogy Makedónia dolgaiba avatkozzék. Makedóniában dúlt a polgárháború II. Alexandrosz és Ptolemaiosz között, s mindkét fél követei Pelopidasz segítségét kérték. A boiótiai államférfi erre Makedóniába utazott, és a törvényes királlyal kötött Thébai nevében szövetséget. Ez megerősítette II. Alexandrosz pozícióját országán belül, viszont megkötötte a kezét országán kívül. Köteleznie kellett ugyanis magát, hogy külpolitikáját Thébai igényeihez szabja, és nem avatkozik többé Thesszália ügyeibe. Jellemző a szerződő felek közötti egyenlőtlen viszonyra, hogy Pelopidasz túszként magával vitt harminc arisztokrata ifjút, valamint az időközben a dardánoktól hazatért Philipposzt.

Plutarkhosz, aki nemigen kedvelte az utóbb Makedóniát újjáteremtő politikust, így kommentálja Philipposz thébai útját:

„Ez volt az a Philipposz, aki később háborút viselt a görögök ellen, hogy megfossza őket szabadságuktól. Akkor mint fiatal fiú Thébaiban lakott Pammenésznél. Úgy látszik, ezért utánozta buzgón Epameinóndaszt, s tanult tőle hadviselést és hadvezetést. Pedig ez csak kis része volt Epameinóndasz erényének; azt, amiben Epameinóndasz igazán nagy volt: önmérsékletet, igazságszeretetet, nagylelkűséget és nemes gondolkodást nem tanulta meg tőle.”

—(Pelopidasz 26.)

A történetíró persze egyoldalúan ítéli meg a néhány év múlva II. Philipposz néven trónra kerülő államférfit. Egyelőre azonban foglalkozzunk a makedón királyi család idősebb tagjaival. Ezek tovább vívták hatalmi harcukat, amelynek az lett a vége, hogy 368-ban II. Alexandroszt meggyilkolták. A gyilkosság a pellai Marszüasz szerint egy ünnepségen történt, ahol a telesziasz nevű thrák eredetű harci táncot mutatták be. Antik források szerint Ptolemaiosz és II. Alexandrosz szeretett édesanyja, Eurüdiké együtt tervelte ki a gaztettet, amelyet azzal is megtetéztek, hogy a merénylet után összeházasodtak.

A morálisan gondolkodó mai történészek egy része annyira visszataszítónak tartja ezt a történetet, hogy hajlamos rosszindulatú pletykának tekinteni. Talán az is; ezt a kérdést nem tudjuk eldönteni. Tény, hogy a népgyűlés amennyire tudta, kivizsgálta az ügyet, és egy pellai férfit, bizonyos Apollophanészt kivégeztetett. Ezután II. Alexandrosz öccsei közül az idősebbet, Perdikkaszt választották királlyá III. Perdikkasz néven. Mivel azonban még nagyon fiatal volt, Ptolemaioszt régensi hatalommal ruházták fel.

Pelopidasz minderről Thesszáliában értesült, ahol ismét fel kellett lépnie Pherai ura ellen. Nemsokára azt is megtudta, hogy Makedónia újabb polgárháborúba sodródott. Történetünkben felbukkant már egyszer I. Arkhelaosz egyik törvénytelen fiúgyermeke, Pauszaniasz. Most ő látta úgy, hogy itt az ideje az Amüntasz-ággal szemben a Perdikkasz-ág, vagyis az egykori II. Perdikkasz vonalát hatalomra juttatnia. 367 elején görög zsoldosokat gyűjtött a khalkidikéi városok, elsősorban valószínűleg Olünthosz segítségével, és kihasználva a Ptolemaiosz és Eurüdiké bűnrészességéről keringő híreket, valamint az ezek nyomán támadt népharagot, betört Makedóniába. Elfoglalta Thermét és Sztrepszát is. A makedóniai zűrzavarra felfigyeltek az érdekelt hatalmak. Ennek első jeleként Athén lépett közbe.

Iphikratészt egy kisebb hajóhaddal északra küldték, hogy a Makedóniában kialakult anarchiát használja fel Amphipolisz környékének elfoglalására és a fontos város ostromának előkészítésére. Iphikratész tehát Pauszaniasz seregére támadt, s a tőle elragadott területre maga tette rá a kezét. Ehhez az „önzetlen” segítséghez, amelyet III. Perdikkasznak, de még inkább Ptolemaiosznak nyújtott, megvolt persze az „ideológiai” alapja is. Iphikratészt, mint tudjuk, III. Amüntasz egykor adoptálta, ezért tehát az athéni hadvezér szent kötelességének érezte, hogy Amüntasz fiát megsegítse. Hogy aztán a segítségnyújtás közben makedón földek jutottak birtokába? Az ilyesmi gyakran megtörténik. 191-ben Manius Atilius Glabrio római consul teljes nyíltsággal jelentette ki, hogy a rómaiak más népek szabadságának megvédése révén érhetik el a világuralmat. Ezt az eszmét korábban is melengették Hellaszban. Mások később is...



Gondolhatjuk, hogy az eseményeket Thébai sem nézhette sokáig tétlenül. Ez a polisz sem szenvedhette, ha egy közeli országban mások segítségével teremtenek rendet. Pelopidasz tehát nem sokáig habozott, hanem Thesszáliából betört Makedóniába, majd Ptolemaiosz ellen vonult. Emiatt Ptolemaiosz megszakította a kapcsolatait Iphikratésszel, s Pelopidasszal lépett szövetségre. A szövetségkötés feltételei hasonlóak voltak ahhoz, amelyet nem sokkal korábban II. Alexandrosz fogadott el. Hasonló volt a makedón részről adott biztosíték is. Ptolemaiosz fiát, Philoxenoszt és ötven előkelő ifjút Thébaiba küldték túsznak.

Makedónia tehát kievickélt a polgárháborúból, de cserébe el kellett fogadnia Thébai gyámkodását, s el kellett tűrnie Athén előretörését a Therméi-öböltől keletre eső területeken. Északnyugatról ráadásul továbbra is fenyegettek a dardánok. A dardán támadás veszélye is közrejátszott abban, hogy Felső-Makedónia még jobban eltávolodott az Argeasz-dinasztiától. Oresztisz tartomány valamikor 370 és 365 között csatlakozott a molosszoszoknak Épeirosz területén fekvő államához, hogy egyesült erővel próbálják útját állni Bardülisz hadainak. Makedónia tehát politikailag és gazdaságilag meglehetősen mélyre süllyedt.

Ilyen körülmények között került sor a belső hatalmi viszonyok drasztikus tisztázására. 365-ben, az akkor tizennyolcadik életévét betöltő III. Perdikkasz megölette Ptolemaioszt, s maga vette kezébe a kormányrudat. Azonnal megújította a szövetséget Thébai-jal, s kérésére öccse, az ekkor talán 16-17 esztendős Philipposz, a hazájától annyi éven át hol a dardánok, hol a thébaiak túszaként távol élő fiú, visszatérhetett Makedóniába. III. Perdikkasz kivételesen nem azért hozatta haza Philipposzt, hogy megölesse. Inkább támaszkodni szeretett volna öccsére a sok gond közepette. Mert gond az volt bőven. 364-ben Pelopidasz elesett Thesszáliában, s halálával Thébai északi hegemóniája is megrendült. Makedónia tehát elveszítette egyik támogatóját, miközben az athéni hajóhad Timotheosz irányításával igen eredményesen működött a Therméi-öbölben és környékén. Methóné, Püdna, Poteidaia és Toróné városaiba athéni helyőrség költözött, és ezekből a városokból szervezték az athéni támadásokat egyrészt Makedónia, másrészt a khalkidikéi poliszok területe ellen. A felső-makedóniai Pelagonia fejedelme segítette fegyvereseivel az athéniakat, s ez a tény is élesen rávilágít, mennyire elveszítették Témenosz leszármazottai e vidék feletti ellenőrzést.

A kényszerhelyzet miatt 364 végén vagy 363 elején III. Perdikkasz szövetségre lépett Athénnal. Így akarta elejét venni, hogy további makedón területek kerüljenek az attikai polisz kezébe. 363-ban azonban azt hallotta, hogy a perzsa pénzen felépült thébai flotta kifutott a tengerre, a király tehát szembefordult Athénnal. Mondhatni: elsietett lépés volt ez, mivel Athén megőrizte fölényét a tengeren, s kényszeríteni tudta a makedón uralkodót, hogy 362-ben újból a szövetségesévé váljon. III. Perdikkasz azért titokban katonákat küldött Amphipoliszba, nehogy a nemkívánatos athéni „barátok” bevegyék ezt a fontos várost.

De Makedónia számára nem csupán Athén ambíciói jelentettek visszatérő problémát. A 360-as évek végén újra fenyegetően közeledtek a makedón határok felé a dardánok, miután Bardülisz feldúlta Épeiroszt, s csapatai közel kerültek III. Perdikkasz országához. Ugyanekkor az Axiosz völgyében Agisz király vezetése alatt megerősödött a paión királyság, amely ugyanúgy Makedónia rovására szeretett volna terjeszkedni, mint a Dunától délre elterülő odrüszi thrák birodalom. A szélrózsa minden irányában ellenség; úgy tetszett, ha Makedónia nem képes gyorsan elérni valamilyen látványos sikert, akkor menthetetlenül megsemmisül. 360 végén vagy 359 elején tehát III. Perdikkasz csatát kockáztatott Bardülisz serege ellen. Az eredmény katasztrofális volt. Ő maga és 4000 harcosa holtan maradt a csatatéren. A végítélet fenyegette ekkor Makedóniát. Vajon lesz, aki megfújja a harsonát? Lesz, aki feltámasztja a lovas makedónok országát?

Ezekre a kérdésekre hamarosan megjött a csattanós válasz. A veszélyeztetett trónra szokás szerint több jelölt is akadt. Közülük III. Perdikkasz egyetlen fivére, Philipposz volt a legesélyesebb. Ő ekkor huszonhárom esztendős lehetett, s bátyja uralkodásának vége felé lényegében társuralkodói szerepkört töltött be. Kormányzati tapasztalatai és életkora szinte predesztinálták arra, hogy ő vegye át a kormánypálcát. III. Perdikkasznak azonban volt egy Amüntasz nevű kisfia, akivel elvileg ugyancsak számolni lehetett a trónutódlásnál. A jelek szerint nem mondtak le igényükről Philipposz féltestvérei, III. Amüntasz Gügaiától született fiai, Arkhelaosz, Arrhidaiosz és Menelaosz sem. Végül nem lehetett számításon kívül hagyni a két notórius trónkövetelőt, I. Arkhelaosz még élő fiait, Pauszaniaszt és Argaioszt. Az előbbit a részekre szakadt odrüszi thrák birodalom nyugati felének a királya, Beriszadész, az utóbbit pedig Athén támogatta. A thrák király Makedónia keleti területeire vetette ki hálóját, ezért támogatta Pauszaniaszt, Athén viszont a III. Perdikkasz által Amphipoliszba küldött makedón csapatok eltávolítását akarta elérni, többek között Argaiosz felkarolásával.

A hadsereg Philipposz mellett állt. Valószínűleg azonnal királlyá választották, bár van olyan ókori forrás, amely szerint csak régens lett a gyermek Amüntasz mellett. A leghihetőbb az, hogy már 359-ben ő volt a király, hiszen egyrészt nem tudunk olyasmiről, hogy az állam élén betöltött helyzetében később változás történt volna, másrészt Amüntasz felnőtt korában sem vetett szemet a trónra. Nyilván ez utóbbi ténynek köszönhette, hogy életben maradt, sőt Philipposz a lányát is hozzáadta. Elgondolkodtató viszont, hogy Philipposz fiai közül csak



Alexandroszt nevelték trónörökösnek, a nála valamivel idősebb Arrhidaioszt nem. Ezért lehetséges, hogy Philipposz 357-ig csak régens volt, és emiatt élvezett az ekkor királlyá emelt fejedelem ezt követően született fia előnyt. Ez a variáció persze kizárja a feltételezést, hogy Arrhidaiosz mellőzésének oka gyengeelméjűsége volt. Makedónia új ura tehát II. Philipposz lett. Rá várt a szinte reménytelen feladat: életet kellett lehelnie haldokló hazájába.

Ch. Edson találóan állapítja meg, hogy Makedónia ekkor kezdődő üstökösszerű nagyhatalmi felemelkedése klasszikus példája a külső fenyegetésre adott bátor és sikeres válasznak. A bátor és sikeres válaszhoz mindenekelőtt időre volt szükség. Meg kellett akadályozni, hogy északnyugatról a dardánok, északról a paiónok, keletről az odrüszi thrákok, a tenger felől pedig Athén egyszerre támadjanak a számtalan sebtől vérző országra. Ugyanakkor helyre kellett állítani az állam régen felbomlott egységét. Ilyen feladatok jegyében látott munkához II. Philipposz, az ókor egyik legtehetségesebb politikusa és hadvezére.

Az új király először a külső ellenség által nem támogatott, tehát könnyebben kiiktatható vetélytársakkal számolt le. Féltestvérei közül a legidősebbet, Arkhelaoszt elfogatta és kivégeztette, mire a másik kettő elmenekült az országból. Ezután feleségül vette a felső-makedóniai Elimeia fejedelmének, Derdasznak a húgát, Philát, ami annak a jele volt, hogy Felső- és Alsó-Makedónia ismét közeledni kezd egymáshoz. Ez logikusan következett abból a körülményből, hogy az itt fekvő és valamikor az Argeasz-dinasztiától függő fejedelemségek szeparatizmusát főként a most a dardánok által éppúgy feldúlt molosszosz királyság támogatta. Csakhogy a molosszoszok meggyengülése miatt Felső-Makedónia védtelenné vált a dardánok támadásaival szemben, ezért nem maradt más választása, mint hogy csatlakozzék a rendkívül energikus II. Philipposzhoz. A belső egység tehát szépen megszilárdult, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy Makedónia négyfrontos háborút tudjon viselni. Átmeneti megoldásként II. Philipposz pénzzel és sok-sok, később persze be nem tartott ígérettel rávette a paiónokat és a thrákokat, hogy ne rontsanak rá Makedóniára. Ez a diplomáciai manőver olyan jól sikerült, hogy a thrák király azonnal meggyilkoltatta az udvarában tartózkodó trónkövetelőt, Pauszaniaszt. Veszedelmes külső ellenfélként maradtak tehát a dardánok és az athéniak.

Bardülisz III. Perdikkasz legyőzése és Makedónia egy részének feldúlása után visszavonult hadával, és 359-ben már nem okozott több gondot az országnak. G. T. Griffith és a korszak más jeles kutatói nemigen találják e magatartás nyitját. Valószínűleg olyan eseményekre került sor a dardán királyságban, amelyekről nem tudunk, mégis leköthették az idős Bardülisz energiáját. Ám ha a dardánok nem is voltak aktívak, annál agresszívabb módon viselkedett Athén.

Még ugyanebben az évben athéni hadihajók és 3000 zsoldos hoplita kíséretében Methóné városába érkezett Argaiosz azzal a szándékkal, hogy elragadja Philipposztól a hatalmat. Ez nagy tragédia lett volna Makedóniára nézve, de szerencsére nem következett be. Szerencsére, ám ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a szerencse a törvényszerűség egyfajta megjelenési formája. Azt ugyanis törvényszerűnek kell tekintenünk, hogy II. Philipposz könnyedén elbánt ezzel a már korábban, a Bardülisz kegyéből III. Amüntasz idején bábkirályként önmagát lejáratott trónkövetelővel. Argaiosz nem tudni miért, meg volt győződve arról, hogy az egykori főváros, Aigai lakói mellé fognak állni. Ezért röviddel partraszállása után Methónéból Aigai felé vette útját. Csakhogy Aigai népe a gyorsan tekintélyt szerzett Philipposz pártján állt, Argaiosz tehát nem tehetett mást, mint hogy visszavonuljon Methónébe. Ez annál is tanácsosabb volt, mert időközben az uralkodó összekürtöltette éppen kéznél lévő katonáit, s bár ezek nem voltak valami sokan, nyomban Argaiosz serege ellen vonultak Philipposz oldalán. Makedónia ura azután visszavonulás közben utol is érte, és vad lovasrohammal szétszórta Argaiosz harcosait. Argaiosz valószínűleg nem élte túl az összecsapást, bár erről hallgatnak a források.

II. Philipposz ezután nem kívánta tovább feszíteni a húrt, s kiegyezésre törekedett Athénnal. Erre a kiegyezésre 359 második felében került sor. Athén lemondott a makedón területek elleni további invázióról, a király viszont kivonta Amphipoliszból a még III. Perdikkasz által odaküldött csapatokat. Így újra az a helyzet állt elő, mint III. Amüntasz uralkodása idején, amikor Makedónia hivatalosan elfogadta Athénnak Amphipoliszra támasztott igényét. II. Philipposznak persze esze ágában sem volt végleg lemondani arról, hogy Amphipolisz egyszer makedón birtok legyen, de helyesen mérte fel, hegy ellenfeleit csak egyenként győzheti le, s ehhez nyugalomra van szüksége.

Most már csak a dardán fenyegetéssel kellett számolni, ezért a diplomáciai és katonai sikereken felbuzdult király nagy kedvvel látott hozzá egy igazán ütőképes hadsereg kialakításához. Sok történész szerint a katonai ügyekben rendkívül tájékozott és hozzáértő uralkodó ekkor adott gyalogosainak a kezébe szariszát, vagyis hosszú lándzsát, amely kiváltképp sík terepen vívott harcban volt veszedelmes fegyver. Az újjászerveződő had mégsem a dardánok ellen esett át az igazi tűzkeresztségen. 358 tavaszán ugyanis híre jött, hogy Paionia királya, Agisz elhalálozott. Philipposz csak erre várt. Harci babérokra kiéhezett seregével rátört a paiónok földjére, és egy ütközetben legyőzte az új király, Lüppeiosz harcosait. Lüppeiosz békekötésre kényszerült, s ezután persze



szóba sem kerültek többé az egy évvel korábbi makedón ígéretek. A paiónok csak most sajnálhatták igazán, hogy Agisz idején „beugrottak” Philipposz ígérgetéseinek ahelyett, hogy kihasználták volna országának védtelenségét. Ez immár késő bánat volt. Paionia elindult azon az úton, amelynek néhány év múltán makedón uralom lett a vége.

Most már jöhettek a dardánok! 358 kora nyarán Bardülisz serege Lünkésztiszhez érkezett. (A némileg vitatott kronológiában G. T. Griffith rekonstrukcióját követjük.) A dardánok hadereje 10 000 gyalogost és 500 lovast számlált. Az eléjük siető Philipposznak is 10 000 gyalogos harcosa volt, viszont 600 lovasa. Diodórosz szerint Bardülisz békeajánlattal lépett fel, azon az elvi alapon, hogy mindkét fél fogadja el a kialakult határokat. II. Philipposz ezt elutasította, mivel így állandósult volna a stratégiailag és gazdaságilag egyaránt fontos makedón területek idegen megszállása, másrészt a dardán fenyegetés. Ő végleges és Makedónia számára hasznos megoldásra törekedett. A világ pedig hamarosan megtanulhatta, hogy ha ez az ember valamit egyszer a fejébe vesz, azt meg is valósítja.

A békekísérlet kudarca után megkezdődött az ütközet. Erről a római katonai szakíró, Frontinus így írt Strategematica (Hadicselek) című munkájában:

„Amikor Philippus, a macedonok királya háborút viselt az illyrek (dardánok) ellen, észrevette, hogy az ellenséges had közepe az egész seregből kiválogatott harcosokkal van feltöltve, szárnyai viszont gyengébbek, legbátrabb katonáit hadrendje jobbszárnyán csoportosította, ezekkel megtámadta az ellenség balszárnyát, és az egész arcvonalat szétzilálva döntő győzelmet aratott.”

—(II. 3, 2.)

Diodórosz szerint több mint 7000 dardán harcos maradt holtan a csatatéren. Ha ezt a számot túlzottnak tartják is, abban egyetértenek a történészek, hogy II. Philipposz győzelme megsemmisítő erejű volt, és maga a diadal ténye mérföldkő Makedónia történelmében. A Diodórosznál és Frontinusnál olvasható csataleírás egyértelműen azt tükrözi, hogy Philipposz nem hiába töltötte ifjúsága egy részét Thébaiban, Epameinóndasz közelében. Akárcsak a híres thébai, ő is a támadás fő irányában csoportosította elit egységeit, s az egyik szárnyon elért átütő sikerrel vívta ki a végső győzelmet. Ezt a harcmodort ezután minden nagyobb, Philipposz, majd Nagy Sándor által vezetett csatában megfigyelhetjük. Amint megfigyelhetjük azt is, hogy a thébai találmány makedón alkalmazásában nem a bal-, hanem a jobbszárny játssza általában a főszerepet az ellenség szétzúzásában. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy Philipposz személyesen vezette a jobbszárnyon álló gyalogságot. A példamutató személyes bátorság őt is, fiát is jellemezte. Egy olyan korban, amikor az uralkodó maga testesítette meg az államhatalmat, és egy ország sorsa igen nagy mértékben a király rátermettségétől függött, ez a tartós politikai siker elengedhetetlen záloga volt.

A győzelem eredményeképp Makedónia ura olyan békét köthetett Bardülisszel, amely egyenlő félnek ismerte el őt és országát, a dardán csapatoknak pedig ki kellett vonulniuk a 4. század első felében elfoglalt makedón területekről. A békekötés megpecsételéseként II. Philipposz nőül vette a dardán király leányát, Audatát. Ugyancsak a dardánok feletti győzelem révén teljessé vált a központi hatalom ellenőrzése Felső-Makedónia felett. Ezt 357-ben még azzal is bebizonyítja majd Héraklész előrelátó sarja, hogy megköti negyedik házasságát, ezúttal Neoptolemosz molosszosz király leányával, Olümpiasszal.

Aki nem eléggé jártas a makedón házassági szokásokban, most bizonyára felkapja a fejét, és elcsodálkozik. Talán nem is azon, hogy amikor más embernek olykor egy feleség sem kevés, akkor a makedónok vállalkozó kedvű vezére ilyen gyakorisággal ülte nászait. A politikai indokok bizonyára érthetőbbek. Inkább az lehet különös, hogy a Philával és Audatával kötött első két házasság után az Olümpiasszal megült negyedik menyegzőről ejtettünk szót. Hát a harmadik mikor volt? – kérdezheti az olvasó, s igaza is van. A harmadik esküvőre néhány hónappal a dardánok hercegnőjének nőül vétele után került sor.

A thesszáliai Larissza előkelői baráti viszonyban álltak II. Philipposz elődeivel, s a makedón úgy vélte: most, hogy újból erőre kapott, bizonyos lehet abban, hogy barátságosan fogadják. Ezért röviddel Bardülisz legyőzése után, tehát 358 őszén vagy kora telén egy kisebb haderővel Thesszáliába vonult, ahol ekkor éppen béke honolt a theszszáliai városszövetség és Pherai között, amelynek zsarnokát, Alexandroszt nemrég gyilkolták meg ellenségei. Philipposz bizonyára tájékozódni akart az ottani helyzet felől, annál is inkább, mert a mantineiai csata után Thébai potenciális veszélyt jelentett Thesszáliára, így tehát Makedóniára nézve is. Hogy ezt elkerülje, s a makedónok pozícióit némiképp a II. Alexandrosz előtti állapotba visszahelyezhesse, Philipposz Larisszába vonult, s felújította a jó kapcsolatokat a város arisztokratáival. Egyelőre nem is kívánt ennél többet. Később ő lett Thesszália arkhónja, és az uralma alá került vidék lovasságát ragyogóan használhatta fel Hellasz leigázásában. Most azonban csak az első, kiszámítottan szerény lépést tette meg. S a régi barátok iránti



rokonszenve jeléül újabb házasságot kötött. Egy előkelő larisszai család hölgytagját, Philinnát vette feleségül. Ő ugyan Justinus történetíró szerint saltatrix (táncosnő) és scortum (rima) volt, de ennek az állításnak nem kell hitelt adnunk. Annál kevésbé érdemel komolyabb figyelmet a Nagy Sándor (és atyja) családját állandóan befeketítő író állítása, mivel tudjuk, hogy Philinna fia később III. Philipposz néven Nagy Sándor közvetlen utódja lett. Vagyis megvan II. Philipposz hét asszonya közül a harmadik is.

A király uralkodásának harmadik – ha addig régens volt, akkor első – esztendeje, 357 is jó csillagzat jegyében kezdődött. Kitört a háború Athén és második tengeri szövetségének tagjai között. Ezzel a 359-ben megkötött szerződések közül a paiónok után az athéniakkal aláírtat is meg lehetett szegni. Elérkezett a nagyszerű alkalom, hogy a máshol lekötött Athén orra elől Philipposz elorozza valamennyi makedón király régi vágyálmát, Amphipoliszt. Ez a város a peloponnészoszi háború után függetlenséget élvezett, s Athén hiába próbálta évtizedeken át megszerezni. Mint tudjuk, III. Amüntasz kényszerből elismerte az athéniak igényét erre a poliszra, de III. Perdikkasz helyőrséget küldött oda, hogy legalább a település autonómiája megmaradjon, ha már Makedónia nem tudja megszerezni magának. Ez a helyőrség tehát nem a makedón uralmat képviselte, inkább amolyan alkalmi katonai segítség volt. II. Philipposz az Athénnal 359-ben kötött szerződés értelmében visszavonta katonáit, s van olyan elképzelés, hogy 357-ben a makedón király ismét felajánlotta őket a városnak. Az amphipolisziak, akik viszont akkorra már jobban féltek Makedóniától, mint a gyengülő Athéntól, visszautasították a makedónok „baráti” ajánlkozását. Philipposz nem tűrhette Amphipolisz részéről ezt a „provokációt”, s hadat indított a város ellen.

Amphipolisz most maga küldött követeket Athénba, és kérte, hogy az attikai polisz küldjön megszálló csapatokat. Ezt a kérést Athén nem tudta teljesíteni, így a dél-thrákiai aranybányák kulcsa, a Sztrümón torkolatvidékének stratégiai szempontból legfontosabb városa II. Philipposz kezébe került. Athén csak ezután lépett közbe, akkor is csak diplomáciai úton. Felajánlotta a makedón uralkodónak Püdnát, ha cserébe ő meg átadja Amphipoliszt. De Philipposz visszautasította az alkut. Ő ugyanis jobb megoldást talált. Megtartotta Amphipoliszt, majd erővel elfoglalta Püdnát. Valószínűleg a két sikeres ostrom között került sor a házasságkötésére Olümpiasszal.

Athén igazából csak Püdna makedón meghódítása után mérte fel, mekkora veszélyt jelent számára Philipposz gyors előretörése. De ekkorra már elkésett. Hiába üzent hadat Makedóniának, korábban elszalasztott egy esélyt. A makedón terjeszkedéstől rettegő, már régebben újjáalakult khalkidikéi városszövetség 357 nyarán szövetségre lépett Grabosszal, a Lünkésztisztől északnyugatra élő grabaioi királyával, és ugyancsak felajánlotta az együttműködést Athénnak is. Athén ezt visszautasította, mert még bízott abban, hogy kiegyezhet Philipposszal. Alaposan tévedett. A khalkidikéi városok ezután pedig – nem lévén egyéb választásuk – Philipposszal kezdtek tárgyalni. A ravasz király óriási engedményeket tett nekik, hiszen bizonyos volt abban, hogy amit most ad, azt hamarosan visszaszerzi tőlük. Azt tartotta fontosnak, hogy Athént és a khalkidikéi városokat egyszer és mindenkorra szembefordítsa egymással. Felajánlotta tehát a khalkidikéi szövetségnek Anthemusz területét, valamint az akkor még athéni kézen lévő Poteidaiát. A szerződést megkötötték, és 356-ban Philipposz támadást indított Poteidaia ellen.

Athén a történtek hatására diplomáciai ellentámadásba lendült. Miután az előbb említett Grabosz szövetkezett a paiónok királyával, valamint az egykor Pauszaniasz trónkövetelőt támogató Beriszadész thrák király fiával, Ketriporisszal II. Philipposz ellen, maga Athén is csatlakozott ehhez a szövetséghez. Ismét fenyegetett tehát az, amit Philipposz mindig igyekezett elkerülni, vagyis a többfrontos háború. De Makedónia most már elég erős volt ahhoz, hogy ilyen veszéllyel is szembenézzen. A király villámgyorsan elfoglalta az Amphipolisztól 40 mérföldre keletre fekvő Krénidesz városát, s kedvező stratégiai helyzetet teremtett egy esetleges thrák támadás visszaveréséhez. Erről a településről a geográfus Sztrabón egyébként ezt írta:

„Nagyon sok aranybánya van Krénideszben, ahol most Philippoi városa fekszik, a Pangaiosz hegy közelében; magán a Pangaiosz hegyen is vannak arany- és ezüstbányák, valamint a Sztrümónon túl és innen levő területen Paioniáig, állítólag a szántóvetők a paión földön is találnak aranydarabkákat.”

—(VII. frg. 34.)

Sztrabón írásából kiderül, hogy Krénidesz birtoklása révén a makedón király alaposan meggazdagodott. Ez nem elhanyagolható tényező akkor, amikor itt, keleten a thrákok, valamint a velük szövetkező görögök, jelesül a thaszosziak és neapolisziak támadását kellett kivédeni, s ugyanakkor hadat gyűjteni Poteidaia ostromához és Grabosz támadó népének visszaveréséhez. Az arany, a vállalkozó kedv és a tehetséges uralkodó égisze alatt újjászületett egységes Makedónia mindhárom feladattal megbirkózott. Krénidesz megvédte magát, Philipposz elfoglalta Poteidaiát, a makedón hadművészet egyik legkiválóbb mestere a később igen fordulatos pályát befutó Parmenión pedig legyőzte Grabosz seregét. Eközben a király negyedik felesége 356. július 20. táján fiúnak adott



életet.

Olümpiasz teherbe esésének körülményeiről sok legenda kapott szárnyra az ókorban, azt hitték ugyanis, hogy aki olyan rendkívüli embert hozott a világra, mint Nagy Sándor, az nem termékenyülhetett meg hétköznapi módon. Plutarkhosz ezekről a mendemondákról a következőket írta:

„A menyasszony a nászéjszaka előtti éjszakán azt álmodta, hogy vihar támadt, és villámcsapás érte méhét, amely nagy lánggal lobogott, a láng betöltötte a szobát, majd kialudt. Philipposz később, már a házasság megkötése után, azt álmodta, hogy elzárta felesége méhét, s a pecsét mintha oroszlánt ábrázolt volna. A többi jós, aki az álomlátást megmagyarázta, kijelentette, hogy Philipposznak jobban kell vigyáznia feleségére, de a telmésszoszi Arisztandrosz azt mondta, hogy az asszony teherben van, mert nem szokás pecsétet tenni arra, ami üres, s oroszlánhoz hasonló fiat fog szülni. Egy alkalommal az alvó Olümpiasz mellett egy kígyó nyúlt el, s azt mondják, hogy ez Philipposz szerelmi vágyát nagyon csökkentette, és ezután nem hált gyakran együtt a feleségével, vagy mert félt felesége bűbájosságától, vagy mert azt hitte, hogy feleségének valami felsőbbrendű lénnyel volt bensőséges kapcsolata.”

—(Alexandrosz 2.)

Persze az állítólagos csodák mellett valós történeti események is azt sugallták, hogy az újszülött nagyszerű pályát fog befutni. Plutarkhosz szerint Philipposz éppen akkor kapta a három örömhírt, amikor Poteidaiát elfoglalta: fia született, Parmenión legyőzte az ellenséget, versenylova pedig első lett Olümpiában. A jósok persze azonnal kijelentették, hogy az a gyermek, akinek születése napján három győzelemre került sor, felnőttként maga is legyőzhetetlen lesz. A kisded ezért e jó reménységhez illő nevet kapott. Két királyi elődjéhez hasonlóan őt is Alexandrosznak nevezték el. A szép név jelentése: a férfiak védelmezője.

A világhódító születése véletlenszerűen egybeesett egy másik világrészen történt szörnyű és szerencsétlen eseménnyel. A kis-ázsiai Epheszosz városában ugyanis éppen azon az éjszakán, mikor Olümpiasz világra hozta gyermekét, egy Hérosztratosz nevű őrült felgyújtotta Artemisz messzi földön híres templomát. Az eszelős ember azt tartotta, hogy ha mással nem, hát ezzel a gaztettel írja be nevét a történelembe. A perzsa mágusok persze azt a következtetést vonták le a történtekből, hogy az a nap egykor roppant veszélyt hoz Ázsiára. Nem tévedtek. A 356 júliusában született új csillag fénye néhány évtized múlva valóban átformálta az évszázadokon át perzsa igát nyögő Közel- és Közép-Keletet. De ezt akkor még Makedóniában sem sejtették. Ott örültek a fiúgyermeknek, és készültek az újabb háborúkra, hogy még nagyobbra növeljék Héraklész unokáinak földjét.


19. fejezet - II. philipposz a „közös haza” élénAz újabb háborúk sorozata az úgynevezett „harmadik szent háború” harcaival vette kezdetét. A „szent háborúkat” a görögök a delphoi Apollón-szentély és a köré szerveződött vallási szövetség feletti hegemónia megszerzéséért folytatták. Az első ilyen fegyveres konfliktus Delphoi és a vele szomszédos Krisza között zajlott 595 és 586 között. Az utóbbi település ellenőrizte az északról és a tengerpartról a szent hely felé vezető utakat, és alaposan megkopasztotta az Apollón tiszteletére a hellén világ minden tájáról arra igyekvő zarándokok tömegét. Valószínűleg ez vezetett a közel egy évtizeden át folyó háborúhoz, amely végül Krisza vereségével végződött. A delphoi vallási szövetségben (amphiktüóniában) egyesült északi görögök ugyanis a thesszáliaiak vezetésével összefogtak Krisza ellen, és miután győzelmet arattak fölötte, azt követően kezdték megrendezni négyévente a püthói játékokat. Ez egy olyan sport és művészeti versenysorozat volt, amelyet a teljes jogú görög polgárok részvételével a két olümpiai verseny közötti időszakban bonyolítottak le. Elnevezését onnan nyerte, hogy a hagyomány szerint a jóslatadó Apollón egykor legyőzte a sárkánykígyó Püthónt, aki Gé, a Föld istennője megbízásából őrködött e helyen. Győzelme után Zeusznak ez a fia innen felügyelte a görög világ civilizációs rendjét.

Delphoit a görög kultúrkör szellemi központjának tekintették, az itt nyert jóslatok politikai jelentőségét jól láthattuk könyvünk elején, amikor a korai makedón história vonatkozásában néhány próféciát felidéztünk. Nyilvánvaló tehát, hogy a híres szentély feletti védnöki szerep ellátása vágyott célja volt minden olyan államnak, amely hatalmi körét tágítani igyekezett. Ezen cél jegyében fogott fegyvert szövetségesei élén Athén és Spárta a „második szent háborúban” 457 és 446 között. És mivel egyiküknek sem sikerült tartósan hegemóniája alá vonni Apollón hajlékát, az, mint Erisz almája Trója esetében, megmaradt későbbi viszályok okozójának.

355-ben a már fogatlan oroszlán, a Pelopidasz és Epameinóndasz idején még oly félelmetes hatalmú boiótiai szövetség és annak vezető polisza, Thébai rúgta össze a patkót Phókisz tartománnyal a Delphoi fölötti hegemónia kérdésében. A dolog pikantériája abban rejlett, hogy a 362-es mantineiai összecsapás óta Thébai-jal ellenséges viszonyban lévő Spárta és Athén a boiótiai várossal egyetemben éppúgy tagja volt a delphoi vallási szövetségnek, mint Thesszália Thébai ellenes vezető arisztokratája, a Pheraiban uralkodó Alexandrosz. Ebben a helyzetben Thébai kezdetben kényszerűen óvatos volt. Csak amikor Athén ellen fellázadtak saját szövetségesei, és az általa összetákolt koalíció felbomlott, valamint a pherai Alexandrosz is elhalálozott, bátorodott fel. Nyomására a delphoi vallási szövetség bírságot vetett ki Spártára és az általa támogatott Phókiszra. Ezt a büntetést utóbb kétszeresére emelték a befizetések elmaradása miatt. Ennek hatására Phókisz hadsereggel foglalta el az egyébként sérthetetlenséget élvező Apollón-szentélyt, és az ott őrzött kincseket, amelyeket más államok helyeztek az istenség védnöksége alá, magának foglalta le. Ez a szentségtörés szolgált a „harmadik szent háború” kitörésének okául.

II. Philipposzt az előbb felsorolt események egészen felvillanyozták. Egyébként is jó passzban volt. Fia, Alexandrosz szépen növekedett, és az ennek születése táján elért olümpiai győzelem annyira fellelkesítette, hogy állítólag ekkor adta fia anyjának az Olümpiasz nevet. Többen úgy tudják ugyanis, hogy hitvesét addig Polüxenének hívták, és az új név arra szolgált, hogy a királyt naponta emlékeztesse a dupla dicsőségre: a trónörökös és a sportsiker nagyjából egyidejű megszületésére.

A magánélet sikereit politikai eredmények egészítették ki. 355 tavaszán Paioniát végleg makedón uralom alá hajtotta, majd egy évvel később bevette az Athénnal szövetségben álló Methónét. E város a Therméi-öböl stratégiai szempontból fontos részét ellenőrizte – eladdig Makedónia rovására. Ezentúl Philipposz használhatta ki birtoklásának előnyeit. A király azonban nagy árat fizetett ezért a győzelemért. Egy nyílvessző ugyanis elvette jobb szeme világát. A férfias harcból Nagy Sándor atyja mindig is példamutató bátorsággal vette ki részét. Ez illett egy igazi makedón királyhoz, aki mintha tudatában lett volna annak, milyen mintát kell adnia nagyra hivatott gyermekének. Kicsit előreszaladva az események menetében megemlíthetjük, hogy 344-ben kulcscsontja tört el Illíriában, míg 339-ben a thrák triballoszok fegyvere nyomán egyik lábára megsántult, és keze is maradandó sérülést szenvedett. A győzelem minden esetben gyógyírt jelentett sebeire. Az átmeneti fájdalmat jól elviselte, olykor még tréfálkozni is volt kedve. Amikor udvari orvosa kulcscsontjának naponkénti kezelését követően a honoráriumot is rendszeresen követelte tőle, azt mondta neki, hogy vegyen a kincstárból amennyit csak akar, úgyis kezében van a kulcs. A neves athéni szónok, Démoszthenész, aki elkeseredett ellensége volt, kevesebb humorérzékkel figyelte az önmaga teste csonkulása révén is országa területét növelő király pályafutását. A koszorú címen ismert beszédében fröcsögő gyűlölettel mondta:


II. philipposz a „közös haza” élén

„...Philipposz, aki ellen küzdelmünk folyt, az uralomért és hatalomért kiüttette a fél szemét, eltörette a válla percét, megbénítatta kezét-lábát, s testének bármely részét akarná is elragadni a sors, még azt is odaadja, csak hogy a megmaradttal dicsőség és hírnév közepett élhessen.”1

Dmémoszthenész egészen világosan látta a helyzetet. A szinte természetfeletti energiát mozgósító Philipposz többre tartotta teste egészségénél állama javát. Így aztán mivel Hellasz északi részén vitathatatlanná tette hegemóniáját, idejét látta délre tekinteni. A Delphoi körüli fegyveres konfliktusban jó lehetőséget látott arra, hogy a görög anyaország centrális vidékein is befolyást szerezzen. I. Arkhelaosz sikeres és II. Alexandrosz kevésbé gyümölcsöző kísérletei után most ő gondolta, hogy Thesszália törékeny belső politikai egyensúlyának zavarait a maga javára használja ki. Philinna nőül vételével az első lépést már korábban megtette. Amikor 353-ban a „harmadik szent háború” harcai Thesszáliára is kiterjedtek, kétségkívül eljött az ő ideje is.

Larissza városa, Makedónia ősi szövetségese háborúba keveredett a másik thesszáliai hatalmi központtal, Pherai-jal. Ennek új zsarnoka, Lükophrón a phókiszi Onomarkhoszhoz fordult támogatásért. Mi sem természetesebb, mint hogy Larissza meg Philipposz segítségéért folyamodott. Nem kellett kétszer kérnie. A király nagyhamar szövetségre lépett egykori túsztartói hazájával, Thébai-jal, és hadával bevonult Thesszáliába. Meglepetésére azonban egy sokkal jobb minőségű ellenséges sereggel találta magát szemközt, mint korábbi ellenfelei hadinépei voltak. Onomarkhosz jól felszerelt és fegyelmezett katonái két ízben is vereséget mértek rá. A második kudarc kiváltképpen fájó volt. Ekkor egy dombokkal szegélyezett síkságra csalták a makedónokat, majd a magaslatokon ügyesen elhelyezett nyílvető katapultákkal iszonyú vereséget okoztak a zömmel gyalogosokból összetevődött csapatoknak.

„Okos ember s saját kárán tanul” – tartják, és azt még legelvakultabb ellenségei sem állíthatták Philipposzról, hogy buta lett volna. Levonta a tanulságokat, és „rugalmasan elszakadt” az ellenféltől. A közel egyéves harci szünet alatt gyalogságát 20 ezer főre duzzasztotta, thesszáliai koalíciós partnereitől pedig lovas haderőt kért. Lovasság tekintetében nem akadt párjuk Hellaszban a thesszáliaiaknak, és amikor 352-ben velük együtt már 3 ezer lovas állt Philipposz rendelkezésére, a király joggal gondolhatta azt, hogy megérett a visszavágás ideje. A kelet-thesszáliai Krokion-síkságon csapott össze Onomarkhosz és Pherai urának egyesített haderejével. Utóbbi ugyancsak 20 ezer gyalogost számlált, ám lovassága mindössze 500 főre rúgott. Ezúttal Philipposz választotta meg előnyösen a csata színhelyét. A tágas harcmezőn jól kihasználta a lovas fölényből adódó lehetőségeket, és a makedón hadtörténetben először vívott olyan ütközetet, amely a hatékony lovasroham révén az ő javára dőlt el. Ettől kezdve ez vált a makedón győzelmek sémájává, és előbb majd a vele szembenálló görögök ellen Khairóneiánál, utóbb fia, Alexandrosz hadijelvényei alatt a perzsák elleni nagy csaták során ezt a tényező döntött a makedónok mellett.

A Krokion-síkságon született meg igazán a makedón nagyhatalom. Pherai behódolt, és ezután egész Thesszália Philipposz lábai előtt hevert. A tartomány városai elismerték őt fővezérüknek, és megtisztelték a „Thesszália arkhónja” címmel. Ő pedig szokása szerint egy újabb házassággal pecsételte meg politikai győzelmét. Nőül vette az egykori pherai zsarnok; Iaszón unokahúgát, Nikészipoliszt. Később e hölgy szülte leányukat, akit a fegyveres diadalra emlékező király Thesszaloniké (thesszáliai győzelem) névvel ajándékozott meg. Több modern történész nem véletlenül gondolja úgy, hogy a makedón dinasztián belüli névadás aktuális politikai megfontolásokat követett.

A Krokion-síkság nemcsak több ezer phókiszi harcos, de vezérük, Onomarkhosz temetője is lett. Philipposz előtt nyitva állt az út Közép-Görögország és az egész Hellasz feletti hegemónia felé. Ez az út azonban a Thermopülai-szoroson át vezetett, az egyetlen olyan hadiúton keresztül, amelyen sereg masírozhatott. A gyorsaságáról ismert Philipposz nem is habozott sokáig, és egy határozott, mintegy 140 km-es távolságot befogó manőverrel ide vezette hadinépét. A görögöknek azonban már a perzsa háborúk idejéből megvoltak a megfelelő tapasztalataik. Onomarkhosz öccse, Phaüllosz vezérletével phókiszi sereg zárta le a szoros bejáratát, és csakhamar Athén, Spárta és az akhájok is tekintélyes haderőt küldtek a helyszínre.

Philipposz sohasem pazarolta idejét és energiáját megoldhatatlan feladatokra. Tudta, hogy a közép-görögországi területek egyszer úgyis érett gyümölcsként hullanak az ölébe. Amilyen gyorsan Thermopülaihoz vonult, éppoly sebesen el is hagyta a barátságtalan vidéket. Egyik fő erénye a kiszámíthatatlanság volt, most ezt kamatoztatta. Ellenségei számára teljesen váratlanul a dél-thrákiai Kherszonészosz ellen vonult, és azzal fenyegetett, hogy ellenőrzése alá veszi az Égei-, a Márvány- és a Fekete-tengert összekötő tengerszorosokat. Ez a körülmény azután teljesen felkorbácsolta a belpolitikai viharokat azokban az államokban, elsősorban Athénban, amelyek a Fekete-tenger irányából érkező gabonaszállítmányokból fedezték élelmiszer szükségleteik jelentékeny hányadát. A félelmek egyelőre nem igazolódtak, mert a hiperaktív királyt egy betegség hosszabb kényszerpihenőre ítélte.

11 Gyomlay Gyula fordítása.



Betegsége alatt némiképpen módosultak Philipposznak a közeljövőre vonatkozó elképzelései. Volt ideje elmélkedni azon, hogyan helyezze sorrendbe az előtte álló feladatokat. Úgy döntött, hogy hagyja a görögöket kimerülni az egymás elleni harcokban a „szent háború” eléggé lagymatagon csordogáló küzdelmei közepette. Küszködjön csak egymással Thébai és Phókisz meg a többiek. Ő addig is, amíg rájuk sort kerít, teljesen bebiztosítja országa határait északon. Így azután felépülését követően a Khalkidiké városai ellen fordult. Ezekkel – emlékezhetünk rá – korábban szövetségben állt Athén ellenében, ám mostanra többségüket a Makedónia terjeszkedése által keltett rémület fogta járma alá. 349-ben vezérhatalmuk, Olünthosz városa menedéket adott Philipposz lázongó féltestvéreinek, Arrhidaiosznak és Menelaosznak. E gesztus célja nyilvánvalóan az volt, hogy idővel a trónkövetelők révén ingassák meg Philipposz uralmát. A provokáció felgyorsította az eseményeket. A makedón csapatok egyre-másra foglalták el és rombolták le az engedetlen városokat. 348-ban erre a sorsra jutott Arisztotelész szülővárosa, Sztageira, majd maga Olünthosz is. Arrhidaiosz és Menelaosz életükkel fizettek az árulásért.

Ezek az események újjáélesztették az aggodalmakat Athénban. Ki vagy mi fogja most már megállítani a makedónokat, ha azok valóban elszánják magukat a Kherszonészosz meghódítására? Ezért az attikai nagyváros kétségbeesetten törekedett arra, hogy valamilyen békés megegyezésre jusson Philipposszal, és véget vessen a már évek óta tartó ellenségeskedéseknek, melyekben mindig a rövidebbet húzta. Népes békedelegáció utazott Pellába, amelynek az intranzigens módon makedónellenes Démoszthenész éppúgy tagja volt, mint az ellenkező magatartásáról nevezetes Aiszkhinész és Philokratész. Philipposz igen jó szándékúan fogadta őket. Megígérte, hogy ha nemcsak békét, de szövetséget is kötnek vele, akkor jóindulatát a város mindig is élvezni fogja, és a tárgyalások ideje alatt semmiképpen sem támadja meg a Kherszonészoszt. Ezeket a feltételeket vitte az athéni követség visszatérése után a népgyűlés elé. Athénban olyan álláspont alakult ki, hogy a békét Philipposz feltételei szerint meg kell kötni, és ebbe Démoszthenész is belement azzal a kikötéssel, hogy annak záradékába Athén összes szövetségesét bele kell venni, így a várossal baráti viszonyt fenntartó és stratégiai szempontból igen fontos dél-thesszáliai Haloszt, mely a Thermopülai felé vezető utat őrizte, valamint Phókisz tartományt, amely Athén megközelítési útvonalainak védelme szempontjából is jelentőséggel bírt. Az Athénban tartózkodó makedón követek viszont – esetleg tisztában léve uruk távolabbi terveivel – a két említett szövetségest ki akarták venni a megegyezésből. Álláspontjuknak végül megnyerték a makedónbarát politikusokat, és az ismét Philipposz udvarába érkező attikai követek ilyen értelemben szentesítették a szerződést.

A diplomáciai eseményeknek voltak tragikus és olykor humoros vonzataik egyaránt. Az előbbiek a görög függetlenség híveit érintették. Az éberségükben elaltatott athéniak és szövetségeseik a 346-ban megkötött és a szakirodalomban az egyik athéni követről philokratészi-nak nevezett béke után még észbe sem kaphattak, és máris a makedón király kezére jutott Halosz, majd a Thermopülai-szoros is. Phókisz sem tudott ellenállni a makedón hadnak, és a „harmadik szent háború” azzal ért véget, hogy Philipposz megszerezte a hegemóniát a delphoi vallási szövetség fölött. A sportszerető és mint neve mutatja, lókedvelő király nyilván nagy élvezettel töltötte be a 346 őszén rendezett püthói játékok elnöki tisztét.

Az események mélyén olykor megcsillanó humort Plutarkhosz Démoszthenészről készített életrajza érzékelteti. Ebben olvashatjuk a következőt:

„ ... mikor tíztagú görög követség érkezett Makedóniába, bár Philipposz mindnyájukat meghallgatta, a legkimerítőbben Démoszthenész szavaira válaszolt. Viszont Démoszthenészt nem látta vendégül ugyanolyan figyelmesen, mint a többieket, hanem főként Philokratészt és Aiszkhinészt tüntette ki társaságával. Amikor aztán ez a kettő magasztalta Philipposzt, mint aki mindenkinél hatásosabban tud szónokolni, s hogy a legszebb férfi, és jobban tud inni, mint bárki más, Démoszthenész gúnyosan megjegyezte: az első tulajdonsággal dicsekedhetik egy szofista, a másodikkal egy asszony, a harmadik pedig a szivacs jellegzetessége, de egy uralkodónak egyik sem válik dicsőségére.”

—(Démoszthenész 16.)

Ha esetleg elméletileg igazat is lehetne adni Démoszthenésznek, a gyakorlat akkor is megcáfolta. Mert bizony minden alkalmankénti mértéktelensége ellenére Philipposz olyan király volt, akire büszke lehetett népe. De még az athéniak közül sem mindenki osztotta kitűnő szónokuk véleményét. Nem kevesen voltak olyanok, akik Hellaszt a görögség közös hazájának, koiné patrisz-ának tekintették, és arra vágytak, hogy ez a haza összefogjon egy alkalmas személy hegemóniája alatt csakúgy, mint egykor azt Agamemnón vezérletével a mükénéi görögök tették Trója ellen vonulva. Egy ilyen összefogásban látta már régóta a görögséget sújtó gazdasági-politikai válság megoldását az athéni szónok, Iszokratész. Elképzelése szerint egy olyan fejedelmi férfiúnak kell vállalnia a közös haza vezetését, aki a következő követelményeknek egyaránt megfelel: démotikosz, vagyis a nép barátja, politikosz, tehát igazi államférfiként irányít, sztratégikosz, azaz háborús fenyegetés idején helyes tanácsokkal segít a vész elhárításában, végül pedig türannikosz, fejedelmi mindezen dolgok végrehajtása tekintetében.



Iszokratész előbb Euagorasz ciprusi királyt, majd a szürakuszai türannoszt, Dionüszioszt nézte ki erre a szerepre. A 340-es évektől kezdve azonban Philipposzba fektette bizalmát. Úgy látta, hogy a makedón király képes lehet egy ideális hegemónia megvalósítására. Azt is kifejtette, hogy mit ért egy ilyen hegemónián. Először is nem lehet despotikus, elnyomó jellegű, hanem éppen ellenkezőleg a többi állam számára jóakaratúnak kell lennie. Másodszor pedig a városállamok külső és belső szabadságát tiszteletben kell tartania, vagyis kerülnie kell a beavatkozást és a jogsértést a városok autonómiája vonatkozásában.

Érdekes hogy Iszokratész a jövőre nézvést fejtette ki Philipposszal kapcsolatos várakozásait, kijelentve, hogy ha

„...valóban méltó utóda vagy Héraklésznek, akkor tedd meg ezt, és mindenki a legnagyobb hálára lesz kötelezve irántad: a görögök azokért a jótéteményeidért, amelyeket velük szemben tanúsítasz, a makedónok pedig azért, hogy törvényes királyuk, nem pedig önkényuralkodójuk leszel, a többi nemzet azért, hogy megszabadulva a barbár despotizmustól, a hellének vezetése alá kerülnek, azután pedig az egész emberiséget boldogítod a hellén kultúrával.”2

A filozófus Szpeuszipposz, Platón unokaöccse csak annyiban tért el Iszokratésztől, hogy szerinte Philipposz ősei már eddig is számos szolgálatot tettek Athénnak, és ezen nincs semmi csodálkozni való, hiszen a makedón királyok athéni polgároknak tekintendők. Ő tehát már a múlt vonatkozásában is felfedezte a makedón uralkodó család jótéteményeit. Álláspontját azzal indokolta, hogy Héraklész, az Argeasz dinasztia mitikus ősatyja egykoron beavatást kívánt nyerni az eleusziszi misztériumokba. Mivel azonban ez csak athéni polgárt illethetett meg, egy Püliosz nevezetű polgár adoptálta őt. Következésképpen Héraklész leszármazottai is athéni polgárok, s mint ilyenek már eddig is számos alkalommal adták jelét jóindulatuknak. Szpeuszipposz afelől sem hagyott kétséget, hogy Philipposztól elődeihez méltó magatartást vár ebben a tekintetben is.

A makedón királynak aligha lehettek ellenére ezek a várakozások. Arisztotelész, fia nevelője is hasonló gondolatokat forgatott elméjében a görögök egyesítéséről valamiféle laza szövetségben. Az egység elsődleges célja meglehetősen világos lehetett előtte: elég erősnek lenni ahhoz, hogy Perzsia gazdagságát a hellének javára megszerezze. A hellének, de persze alapvetően a maga számára. Iszokratésznek szép illúziói voltak az ideális uralkodóról meg az általa gyakorolt hegemóniáról. Philipposz azonban reálpolitikus volt. Elsősorban a maga és országa erejében bízott. Ezért azt akarta növelni, mielőtt egy keleti kalandba belebocsátkoznék.

A Fekete-tenger környéki tengerszorosok meg Thrákia földje különös erővel csábították, mivel ezek a területek stratégiai biztonságot adhattak egy kelet felé hódító állam számára. Ezért a 340-es évek végén egészen a Duna torkolatvidékéig bekebelezte Thrákiát, és 341-ben feleségül vette a thrákokhoz etnikailag közel álló és néki behódolt geták királyának leányát, Médát. 340-ben pedig ostromot indított a Márvány-tenger északi partján fekvő Perinthosz és a Boszporusz nyugati oldalán álló Büzantion ellen. Ha a tengerszorosokat hatalmába keríti, a görög anyaország nagy része teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ezt sokat belátták Athénban, főként olyanok, akik nem bíztak sem Philipposz jóakaratában, sem pedig egy általa kialakított ideális hegemóniában, sőt, inkább elkerülték volna egy ilyen bekövetkeztét. Mivel ezek a politikusok jobban befolyásolták a közvéleményt mint Philipposz hívei, Athén megszegte a „philokratészi béke” előírásait, és hadihajókat vezényelt a fenyegetett városok védelmére. Példáját más poliszok is követték, és noha a makedónok Perinthosz és Büzantion ostrománál új típusú nyílhajító gépeket vetettek be, mégis félbe kellett hagyniuk vállalkozásukat. Philipposz számára bebizonyosodott, hogy a „közös haza” fogalma nem mindenkinek jelenti azt Hellaszban, mint Iszokratésznek. Ez azonban nem szegte kedvét. Ahogy évekkel korábban a thermopülai kudarc után északra vitte hadát, úgy most északról vonult sietve dél felé. Elhatározta, hogy most már egyértelművé teszi, ki az úr a „közös hazá”-ban.

22 Borzsák István fordítása.


20. fejezet - „Ármány és szerelem”338 augusztusában a renitens görögök megkapták az utolsó leckét. A makedón ármádia elözönlötte Közép-Görögországot, és az a Thébai, amelyik a „szent háborúban” még Philipposz szövetségeseként harcolt, valamint Athén, amely csak néhány éve írta alá a „philokratészi” békét, most ellenállásra készülődött. Kisebb hellén államok erőivel kiegészülve egy 35 ezres hadsereg sorakozott fel a boiótiai Khairóneia közelében elnyúló síkságon, készen arra, hogy a makedón hegemóniától féltett görög szabadságot végső leheletéig megvédelmezze. A tét nagy volt. Mert ha a makedónellenes koalíció győz, akkor Makedónia nagyhatalmi helyzete semmivé foszlik, és Athén, Thébai-jal szövetségben éppúgy élére állhat a Perzsiával szembenálló hellénségnek, ahogyan azt másfél évszázaddal korábban tette. Ha viszont Philipposz nyer csatát, akkor már csak rajta áll, mennyire teljesíti be a vele szimpatizáló görögök reményeit, és miképpen osztja meg velük az elkerülhetetlen perzsa háború remélt zsákmányát. Khairóneiánál valóban elkezdődött a jövő, de hogy miképpen folytatódik, az is ott dőlt el.

A találékony király eddig csak Onomarkhosz zsoldoshadától szenvedett vereséget, és most, amikor ismét jól felszerelt és fegyelmezett phalanx-harcosokkal kellett megküzdenie, alaposan megdolgoztatta elméjét, hogyan vívhatja ki a győzelmet. Végül rájött a megoldásra. Nem ő, akitől ellenségei a legjobban tartanak, fogja kivitelezni a halálos csapást, hanem fia, az ekkor tizennyolc esztendős Alexandrosz. Őt tette meg a támadó feladatra kiszemelt bal szárny parancsnokává, és mellé osztotta be kipróbált hadvezéreit, hogy azok aktív támogatásával tanuljon bele a győzni tudás művészetébe. Alexandrosz alá rendelte a körülbelül kétezer főnyi lovasságot, és a harmincezer makedón gyalogosból is több ezret. Ezzel a csoportosítással kellett a trónörökösnek áttörni a thébai hopliták olyan sziklaszilárd csatarendjén, amelyen még a spártaiak ereje is megtört Leuktránál és Mantineiánál. Hogy fia dolgát megkönnyítse, és a rendkívül tömör ellenséges arcvonalat fellazítsa, Philipposz maga állt a gyalogos jobb szárny élére. Amikor pedig az ütközet kezdetét vette, a vele szemben felsorakozott athéni phalanx legnagyobb döbbenetére visszavonulót fúvatott. Az athéniak nem vették észre a cselt, és nagy lendülettel követték a rendezetten hátráló makedónokat. Emiatt azonban elszakadtak a kisebb görög városoknak a centrumban felállított harcosaitól, és mivel eközben Alexandrosz meg visszanyomta a thébai erőket, a makedónellenes sereg arcvonala darabokra töredezett. A görög csatarend egységének megbomlását látva a trónörökös megkezdte a thébaiak bekerítését. Ekkor érkezett el Philipposz nagy pillanata. Hirtelen megállította hátráló katonáit, és az üldözéstől kifulladt athéniakra vetette magát. Az összecsapás mindkét szárnyon teljes makedón sikerrel zárult. Hellasz és a keleti világ sorsa eldőlt.

Nem véletlen, hogy a csata után túlcsordult a király öröme. Plutarkhosz az ütközetben Philipposz ellen harcoló, majd bőrét sebes meneküléssel mentő Démoszthenész életrajzában ezt így festette le.:

„Philipposz nem bírt magával a győzelem feletti örömében. Gúnyt űzött az elesettek holttestéből, részegre itta magát, és hangosan elszavalta a Démoszthenész által előterjesztett (a hadüzenetről szóló) népgyűlési javaslat kezdő sorát:

Démoszthenész fia, Démoszthenész, a Paiania-beli így szólt: Közben lábával verte a versmérték ütemét. De midőn kijózanodott, és rágondolt az őt fenyegető nagy veszélyre, megdöbbenéssel eszmélt rá Démoszthenész szónoki erejére, aki őt arra kényszerítette, hogy egyetlen nap néhány órája alatt kockára vesse királyi hatalmát és testi épségét.”

—(Démoszthenész 20.)

Athén rettegve várta a király bosszújának beteljesülését, de Philipposz haragja hamar elpárolgott. Arra gondolt, az athéni flotta szolgálatai nélkül nem hódíthatja meg Ázsiát, és azt is észbe vette, mennyire kockázatos volna egy ellenséges Athénnal a háta mögött a másik kontinensen hadakozni. Ezért megelégedett azzal, hogy az attikai nagyvárost megfossza annak dél-thrákiai birtokaitól, viszont hozzájárult ahhoz, hogy megtartsa uralmát Szamosz, Lémnosz, Imbrosz és Szkürosz szigetei felett, valamint protektorárusát Déloszon. A hazaengedett athéni hadifoglyokat nagytekintélyű hadvezére, Antipatrosz és a trónörökös kísérte el, és a meghunyászkodott athéniak azonnal szövetségre léptek a makedónokkal. Ráadásul polgárjogot adományoztak Philipposznak és Antipatrosznak, és így a Szpeuszipposz említett levelében a makedón uralkodók athéni mivoltáról foglaltakat a maguk módján hitelesítették.

Thébai nem úszta meg ilyen könnyen. Fellegvárát makedón csapatok szállták meg, makedónellenes politikusai pedig halállal lakoltak. Ezt követően Philipposz támogatásával a görög anyaország meghatározó területein makedónbarát kormányzatok jutottak hatalomra. Újjászervezte a phókiszi ligát, hogy így ellensúlyozza a megbízhatatlan boiót szövetséget, megszállta Korinthoszt, és a saját híveit emelte Megara, valamint Troizén


„Ármány és szerelem”

városa élére. Az addig is az ő pártján állást foglaló Argosz, Messzéné és Arkadia tartomány területi juttatásban részesült.

Mindezen történések politikai gyümölcseképpen 338 őszén Korinthoszban összgörög kongresszus ült össze, amely meghirdette a közbékét. Ez a közbéke persze a makedón hegemóniába való általános beletörődést jelentette. A 337 elején megrendezett újabb korinthoszi tanácskozás, amelyen Spárta kivételével minden valamit is számító hellén politikai alakulat részt vett, azután meghirdette a Perzsia elleni összgörög háborút. Az egyesített hadak fővezérévé természetesen Philipposzt választották.

A látványos katonai és politikai sikerekben sütkérező uralkodó, aki ekkoriban negyvenes éveinek közepe táján járt, joggal érezhette úgy, hogy megérdemel egy kis örömöt. Eddig mindig politikai haszon motiválta nősüléseit, most talán megérdemel egy szerelmi házasságot. Noha sok modern történész megpróbál valamilyen politikai indokot felfedezni abban, hogy az alsó-makedóniai előkelő, Attalosz Kleopatra nevű unokahúgát vette nőül, valószínűbb, hogy ezúttal valóban szerelmes érzések vezették újabb nászra a királyt. Egy hamarosan megszületett leánygyermek igazolta az elnyűhetetlen férfi állandóan megújuló életerejét. Ez az energia változatlanul érvényesült a politikában is. 336-ban az új rokon, Attalosz és a hűséges Parmenión vezetésével tízezer gyalogos és ezer lovas kelt át parancsát követve Kis-Ázsiába, hogy hídfőállást építsenek ki a majd odaérkező inváziós had részére. Ki gondolta volna, hogy az a sereg csak két év késéssel indulhat útnak? Pedig ez történt. A szerelem édes mézét a sötét ármány keserítette meg. Olümpiasztól született leánya, Kleopatra esküvőjén orgyilkos fegyvere végzett minden idők egyik legnagyobb fejedelmével.

A nagy mű, Ázsia meghódítása és a makedón világbirodalom kialakítása fiára, Alexandroszra, a történelem Nagy Sándorára maradt. II. Philipposznak pedig a modern történettudomány azon felismerése jutott, hogy az ő érdemei semmiben sem maradtak el örököse eredményei mögött. Ha ő nincs, vagy ha kevesebb tehetséggel rendelkezik, fia sem indulhatott volna a keleti világ leigázására.


21. fejezet - Arisztotelész tanítványaSzázhatvan három-evezősoros hadihajó gyűrűjében lassan haladtak előre a makedón szállítógályák. Lovak, öszvérek, katonák, szolganépek zsúfolódtak össze bennük festői rendetlenségben. De a hadihajókon feszes rend honolt. Az őrszemek éberen lesték, nem bukkan-e fel valahol a perzsák négyszáz járművet számláló flottája, hogy a Kis-Ázsia felé úszó expedíciós sereget a tenger fenekére süllyessze. Ám a tavaszi szél borzolta égei vizeken nem leselkedett veszély Nagy Sándor, vagy amint akkor nevezték, Alexandrosz király hadinépére.

A távolban már felsejlettek a trójai partok. Az élen haladó gálya fedélzetén, közel a hajó előrecsapódó orrához, amely a víz színe alatt fenyegetően kimeredő érccsőrben végződött, magányos férfi állt. Délceg testét vértezet borította, sisakja aranyos taréján két nagy fehér toll lengedezett. Jobbja lándzsát markolt, türelmetlen pillantása a fokozatosan kirajzolódó szárazföldet kutatta. Időszámításunk kezdete előtt a 334. esztendő májusát írták ekkor.

Három évszázaddal később az itteni történéseket közreadó szicíliai történetíró, Diodórosz így jellemezte ezt az évet:

„Amikor Athénban Ktésziklész volt az arkhón, a rómaiak pedig Gaius Sulpiciust és Lucius Papiriust választották consullá.”

Diodórosz csak a szokást követte, midőn az athéni első arkhón és a római consulok megnevezése révén pontosította, mikor is kezdődött Nagy Sándor hadjárata a Perzsa Birodalom megdöntésére. Ha csak egy kicsit engedett volna költői hajlamának, még ezt is hozzáírhatta volna: „És amikor Alexandrosz kétévi uralkodás után elindult, hogy meghódítsa a világot.”

A lándzsát markoló Alexandrosz nyugtalanul fürkészte a tájat. A zsákmányára éhes vad nyugtalansága volt ez. Huszonkét évvel ezelőtt, amikor megszületett, győzhetetlenséget álmodtak neki.

A kis-ázsiai part még olyan messze volt, hogy a hajókról nem lehetett látni, vajon Parmenión serege várja-e őket, a biztonságos hídfő készen áll-e az expedíciós had partraszállásához. Az ifjú királyt kellemes melegség bizsergette meg, amikor az öreg harcos képét felidézte. Milyen jó, hogy az a katona, aki már az ő születése idején sikert sikerre halmozott, még most is szolgálja Makedóniát. Mintha két esztendővel ezelőtt orgyilkos fegyver által lesújtott atyja, Philipposz gondoskodása mutatkozna meg ebben is. Hiszen Philipposz döntött úgy, hogy leigázzák Perzsiát, és ő rendelte el, hogy tízezer gyalogossal és ezer lovassal Parmenión hatoljon be az ellenség földjére. (Annak idején nagy derültséget keltett, ahogyan Philipposz az athéniakon gúnyolódott. Miután az athéniak alkalmatlan hadvezéreik, az évente választott tíz sztratégosz miatt egyre-másra veszítettek csatát, többek között a makedónok ellen is, az öreg király megjegyezte:

„Gratulálnom kell az athéniaknak jó szerencséjük miatt, ha minden évben képesek tíz embert találni arra, hogy sztratégoszokká válasszák őket. Nekem oly sok év alatt mindössze egyetlen hadvezért sikerült találnom, Parmeniónt.”

Amennyire lesújtó volt a kritika, annyira kitüntető a dicséret. Mert Philipposz valóban ritkán dicsért.)

Most, hogy Philipposzra gondolt, Alexandrosz előtt végigperegtek ifjúkora eseményei. Mennyit edzette testét a későbbi csatákra első nevelője, anyja, Olümpiasz épeiroszi rokona, a szigorú Leónidasz felügyelete alatt. Mintha bizony Leónidasz azt tűzte volna ki céljául, hogy királyi neveltje az ő híres spártai névrokonához hasonló hős legyen egykor. Ha ez volt a célja, nem sült fel vele. Még a szigorú Philipposz is sírva fakadt örömében, amikor a kölyök Alexandrosz megfékezte Bukephalaszt, azt a thesszáliai mént, amelyet a király legjobb lovászai sem tudtak megülni. Nem is tudhattak, hiszen még azt sem vették észre, hogy az állatot saját ide-oda mozgó árnyékának látványa vadítja meg. Bezzeg az éles szemű trónörökös figyelmét nem kerülte el a dolog. Megragadta a ló kantárszíját, szembe fordította a nappal a nyugtalan paripát, majd a hátára pattant, és alaposan megfuttatta. Philipposz azonnal neki ajándékozta a lovat, őt pedig megcsókolta, és e szavakkal bocsátotta el:

„Fiam, keress magadhoz méltóbb királyságot, szűk neked Makedónia.”

A későbbi ókori romantikus hagyomány alaposan kiszínezte Alexandrosz életrajzát, így gyermekkorát is. A Plutarkhosznál olvasható mendemondákról,EriE amelyek a trónörökös születését kísérték, már szó esett. A több tudós által Kr.u. 300 körülre datált Pszeudo-Kalliszthenész-i mű a varázsló Nektaneboszt, Egyiptom utolsó fáraóját tette meg természetes atyjának, aki a mese szerint Ammon isten alakját öltve ejtette teherbe Olümpiaszt.


Arisztotelész tanítványa

A képzelet a Bukaphalasz történetet is feldúsította. Azt írták, hogy ez a paripa még a szárnyas Pégaszoszt is felülmúlta szépségben, és a delphoi jósda Apollón nevében megjósolta: az lesz a világ ura, aki meglovagolja ezt a csodás állatot. Philipposz és fia attól a Héraklésztól származott, aki számos dicső tette között még Diomédész thrák király emberevő lovait is megfékezte. A Bukhephalasz epizód, akár a Plutarkhosznál olvasható reálisabb változatát, akár a Pszeudo-Kalliszthenésznél található fantáziadúsabbat tekintjük, egyértelmű jelzés arra, hogy Alexandrosz jövője messze túlmutat Makedónián. Az isteni őshöz méltó módon egy fél világ istenként tisztelt ura lesz.

Arisztotelész is azt sugallta neki, hogy nem szabad megelégednie Makedónia kormányzásával. Alexandrosz már elmúlt tizenhárom esztendős, amikor ez a kiváló bölcselő kézbe vette a trónörökös szellemi fejlődésének irányítását. Tőle tanulta meg, hogy a görögök képesek lennének megalkotni a világ legerősebb államát, ha egyetlen politikai szerveződésbe tömörülnének. Philipposzra és őrá is hatott ez az elgondolás. Így alakult ki bennük a közvetlen cél: Makedónia fegyveres ereje kényszerítse a görögséget a megkívánt egységbe. Arisztotelész hatására mélyült el Alexandroszban a vágy, hogy életsorsában utánozza az Iliasz rövid életű, de hosszan tartó hírnevet szerzett hősét, Akhilleuszt. A keleti hadjáratra a görög bölcs kommentárjaival ellátott példányát vitte magával a homéroszi műnek, amely már gyermekkorában felkeltette érdeklődését. Egyik első tanítója, Lüszimakhosz mesélte el neki a trójai háború izgalmas történetét, és azután ő és játszótársai gyakran ostromolták képzeletükben a keleti várost. Felnőtté válva legjobb barátjához, Héphaisztiónhoz éppoly szoros kapcsolat fűzte, mint Akhilleuszt a mitikus Patrokloszhoz. Akhilleusz a mondai hagyomány szerint anyai ágon őse volt, de ő tetteiben is a legbátrabb hérósz rokona kívánt lenni. Akhilleusz iránti rajongása annyira közismertté vált, hogy évekkel később a renitens Athén úgy akarta visszanyerni jóindulatát, hogy a hozzá elindított követségbe beválasztották az egyetlen olyan athéni polgárt, akit Akhilleusznak hívtak.


22. fejezet - A görögség egyesítése a hódításraPhilipposz is, Alexandrosz is ismerték a szónok Iszokratésznek a megállapítását:

„A hellén műveltség folytán a hellén elnevezés már nem is a származást, hanem a lelkialkatot jelöli; helléneknek most már nem a vérrokonság kapcsolataiban élő személyeket nevezik, hanem azokat, akik műveltségünknek részesei.”1

Arisztotelész idézett véleménye az egységes görög állam erejéről, és ez a megállapítás, amely kitágítja a hellénség fogalmát mindazokra, akik önként vagy kényszer hatására részeseivé váltak a görög civilizációnak, jó ideológiai fegyver lehetett a makedón király és fia kezében. Egyesíteni a görögöket, és azután velük meghódítani, hellénizálni a világot. A cél egyre világosabban rajzolódott ki előttük, és ők ehhez szabták politikai lépéseiket. Így azután már nemcsak Makedónia, de maga Európa is szűknek bizonyult számukra.

Az Egyiptomtól Kis-Ázsián keresztül Indiáig terjedő óriási Perzsa Birodalmat ekkor már súlyos belső ellentétek gyengítették. III. Artaxerxészt, aki vérrel és vassal rendet teremtett a belső árulástól és az alávetett népek lázadásaitól gyengített államban, 338-ban vagy 337-ben méreg ölte meg. Rövid, zavaros átmeneti időszak után az egykori II. Artaxerxész unokaöccse került a trónusra III. Dareiosz néven. Perzsia a trónváltás kárvallottjaként éppen akkor gyengült meg, amikor a makedón erőszak útján egyesített görögség ereje szárba szökött.

Ám mint tudjuk, Philipposz orgyilkosság áldozata lett. Egy Pauszaniasz nevezetű testőr gyilkolta meg leánya, Kleopatra esküvőjén. Az ókorban később sokat írtak erről a merényletről. Olümpiaszt, a háttérbe szorított feleséget keresték a gyilkos tett sugalmazói között, azután Felső-Makedónia elégedetlen arisztokratáit, végül magát a perzsa uralkodót. De alighanem Arisztotelésznek volt igaza, aki Politika című művében sokkal kézenfekvőbben közli a tényt: Pauszaniasz személyes okokból végzett a királlyal.

Alexandrosz előtt húszesztendős korában tárulkozott ki a hatalom. A sereggyűlés a nagy tekintélyű Parmenión és a nem kevésbé befolyásos Antipatrosz határozott indítványára őt juttatta a trónra. És ő haladéktalanul munkához látott: megkerülve a Tempé-völgyet a nyugtalan Thesszáliába vonult seregével, és a váratlan támadástól meglepett theszszálokkal elismertette a jogát arra, hogy atyja arkhóni tisztségét örökölje. Ezután megszállta a Thermopülai-szorost, és katonai demonstrációt kezdett Közép-Görögországban. Thébai ekkor lemondott a lázadásról, Athén pedig kifejezte szövetségesi hűségét. 336–335 telén hasonló katonai felvonulást rendezett Thrákiában és Illíriában, hogy perzsiai hadjárata előtt ott se hagyjon kétséget afelől, ki az úr.

335 nyarán terjedt el az a hír, hogy Alexandrosz vereséget szenvedett Illíriában, sőt ő maga is meghalt. Athénban felbátorodtak Makedónia ellenségei. Démoszthenész, aki Dareiosztól nem kevés pénzt kapott, saját költségén fegyvereket küldött az ismét forrongó Thébaiba. A fiatal király haláláról szóló mendemondák oka a hírközlés korabeli nehézkessége volt. A hegyes-völgyes Illíriában folyó nehéz harcok közepette Alexandrosz nem tekintette fontosnak, hogy a távolabbi vidékekkel való hírközlésre is gondot fordítson. (Később nem követte el ezt a hibát. Perzsiai hadjáratának érdekes eseményei Arisztotelész révén váltak ismertté a közvélemény előtt.) A hírközlés jelentőségét saját kárán kellett megtanulnia: mikorra Antipatrosz értesítése elérkezett hozzá a gyülekező politikai felhőkről, addigra Thébai már ellenségei kezén volt.

De talán nem is baj, hogy így történt. Legalább alkalmat kapott arra, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsa a lázadás fő fészkét. Alig két hét alatt seregével Thébai falai alatt termett. A felkelő város vezetői annyira az előző hírek befolyása alatt voltak, hogy egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek. A nyugtalan lakosoknak azt mondták, hogy az ostromló sereg egy másik Alexandroszé, a felső-makedóniai Lünkésztisz tartomány fejedelmi családjából származó hasonnevű hadvezéré. Alaposan rájuk cáfoltak az események, mivel ez a valódi Alexandrosz hadinépe volt, amely a vezér kiválóságához méltó gyorsasággal rohanta le a várost, rombolta le építményeit, és gyilkolta le vagy ejtette rabszolgasorba lakóit. Alexandrosz csak a papoknak, a makedónok vendégbarátainak és Pindarosz, a híres kardalköltő leszármazottainak hagyta meg szabadságát.

Amikor 334-ben útnak indult, hogy seregével átkeljen Kis-Ázsiába, Antipatroszra bízta az uralma alatt álló európai területeket. Tizenkétezer gyalogos és ezerötszáz lovas élén mint Európa sztratégoszának, neki kellett biztosítania a sikeres hódításhoz elengedhetetlenül szükséges nyugodt hátországot. Ő maga pedig éppúgy, mint

11 Borzsák István fordítása.


A görögség egyesítése a hódításra

egykor a mitikus Agamemnón, összgörög hadát a tengerre vezette. Maga mellé vette Arisztotelész másodunokaöccsét, a történetíró Kalliszthenészt, hogy annak híradása nyomán kerüljenek Athénba, majd onnan Arisztotelész közvetítésével szerte Hellaszba a hadjárat fontos mozzanatai. Hadd érezze Hellasz, hogy érte és miatta folyik a küzdelem. Most már tudta, milyen fontos a propaganda, mennyit ér a gyors és hatékony információ. Értesült is róla egyhamar minden görög, hogy a király Élaiuszban, a thrákiai Kherszonészosz eme ősi városában felkereste a monda szerint Trójában elsőként elesett akháj hős, Próteszilaosz állítólagos sírját, és áldozatot mutatott be emlékének. Azután gyorsan terjedt a hír, hogy Alexandrosz flottája a Görögországra törő Xerxész perzsa hajóhadának egykori útját választva, csak persze ellenkező irányban, közeledik az ellenséges partok felé.

Alexandrosz hajói előtt lassan feltárult Kis-Ázsia földje. A király arra gondolt, hogy Poszeidón, a háborgó tengerek istene csakúgy, mint a vizek mélyén lakozó Néreiszek, e varázserejű tengeri tündérek kedvezően fogadták áldozatát. Annak idején viharok tépázták meg Xerxész hajóit, és most százötven év után ő, Alexandrosz úgy állhat bosszút a görög szentélyek pusztítóinak utódain, hogy sima víztükrön hajózhat célja felé. Holnapra tudni fogja Hellasz, hogy kedvező jelekkel indult el a hadak útján.

A vezérgálya recsegve a partra csusszant. Alexandrosz felemelte marokra fogott lándzsáját, majd hangos diadalordítással belevágta a nedves homokba. Hangja megsokszorozódott, amint a hajók fedélzetén tolongó katonák átvették vezérük kiáltását. Mindenki tudta, mit jelent a király mozdulata. Ázsia, mint lándzsával megnyert föld, az övé, és jaj annak, aki vitatni merészelné jogát e területre.

A lándzsa nyele még mindig remegett, pedig a kiáltás már régen elhalt. Alexandrosz hátranyújtotta sisakját apródjának. Kissé balra hajló fején izzadságcseppek hullottak alá. Göndör haja homlokához tapadt, máskor enyhén sápadt arcát vörös pír öntötte el. Kinyújtotta jobbját, és e jelre katonák ezrei özönlötték el a partot.


23. fejezet - Alexandrosz hadinépeA Kis-Ázsia északnyugati csücskében partra szálló inváziós sereg létszámáról sokféle adatot őrzött meg az ókori történetírás. Legmegbízhatóbbnak a szicíliai Diodórosz közlései tűnnek, ezért a továbbiakban ezekre támaszkodva vázoljuk Nagy Sándor hadinépének összetételét. A makedón gyalogosok száma összesen 12 ezer volt, míg a szövetséges görög városokból 7 ezer hoplita gyűlt össze. Ezekhez 5 ezer zsoldos, 7 ezer thrák és illír, valamint ezer íjász és agrianosz dárdavető csatlakozott. Ez összesen 32 ezer főnyi gyaloghadat jelentett. Ennek tagjai közül a hosszú lándzsás thrákok a mai Bulgária, a nehéz páncélzatú illírek a későbbi modern Jugoszlávia területéről érkeztek. A Sztrümón (mai bulgáriai Sztruma) felső folyása közelében laktak a nagyon jó könnyűgyalogos harci erőt jelentő agrianoszok. Ők egyébként az illírekhez közel álló paión népcsoporthoz tartoztak. A paiónok zömmel az Axiosz (mai Vardar) középső szakasza mentén éltek, és elsősorban lovasságukkal segítették az őket leigázó makedónok háborús erőfeszítéseit. 334-ben lovas felderítőkkel képviseltették magukat a hadjáratban, akiknek száma a hasonló feladatot ellátó thrák lovasokkal együtt összesen 900 volt. A lovasság fő erejét a makedónok 1800 és a thesszáliaiak ugyanennyi harcosa tette ki. Hozzájuk tartozott még 600 lovas katona a görög anyaországból. Így összesen 5100 lovas kelt át a tengeren.

A partra szálló egységekhez hamarosan csatlakoztak a már Kis-Ázsia földjén állomásozó makedón csapatok. Ezekkel a had 48 100 katonára (42 ezer gyalogosra és 6100 lovasra) duzzadt fel. A kísérők, vagyis hajcsárok, fegyverhordozók, hordárok és szolgák számarányát ma általában egy a háromhoz arányban becsülik. Így ezekkel együtt – amennyiben valóban egy kísérő jutott három harcosra – körülbelül 65 ezer ember vonult Trója közelében, több mint a mitikus hagyomány szerint annak idején. Nagy Sándor már ebben felülmúlta Agamemnónt.

Nem a szerző költői képzelete a felelős azért, hogy a mitikus és történetileg hiteles hadjáratok között párhuzamot vonunk. Alexandrosz maga törekedett arra, hogy megfeleljen annak a szerepnek, amelyet Iszokratész, az általunk már említett athéni szónok, régebben még atyjának szánt. Erről tanúskodik Plutarkhosz híradása:

„[Alexandrosz] Ilionban szállt partra, és itt áldozott Athénénak, a hősöknek pedig italáldozatot mutatott be. Akhilleusz sírkövét megkente olajjal; hagyományos szokás szerint társaival mezítelenül versenyt futott a síremlék körül, majd a síremléket megkoszorúzta, s boldognak mondta Akhilleuszt, hogy életében hű barátra, halála után pedig tetteinek nagy dalnokára talált.”

—(Alexandrosz 15.)

Húsz napon át tartott az út, amíg Alexandrosz serege a mai Theszszaloniki közelében fekvő Thermé városából eljutott Ilionig, vagyis Trójáig. Induláskor harminc napra elegendő élelmet vett magához a had, és miután elérte első célját, még tíz napra elegendő készlettel rendelkezett. Nyilvánvaló, hogy az élelmet és poggyászt (sátrakat, függőágyakat, egyéb felszereléseket) részben hajókon, nagyobb részt azonban szárazföldön szállították. Számítaniuk kellett ugyanis arra, hogy előbb-utóbb olyan területre érkeznek, ahol hajóikat nem használhatják, és emiatt kizárólag szárazföldi szállításra kell berendezkedniük. Ez egyébként nem volt szokatlan a makedónok számára. Már Philipposz hozzászoktatta őket ahhoz, hogy hadjáratok alkalmával nagyobb terhet cipeljenek. Amikor a 350-es években újjászervezte országa hadseregét, elsősorban a harcosok tunyaságán akart változtatni. Ennek érdekében megtiltotta, hogy a katonák vonulás közben kocsira üljenek, sőt igyekezett általában minél kevesebb kocsit magával vinni. A kocsik számát azért is csökkentette, mert e járművek csak viszonylag jó utakon tudtak a kívánt sebességgel közlekedni, de erősen emelkedő vagy lejtő terepen, avagy éppen mocsaras, sáros vidékeken inkább fékezték, semmint segítették a haladást. A király azt is elrendelte, hogy egy lovas csak egyetlen lovászt tarthasson maga mellett, míg tíz gyalogos legfeljebb egy csatlós szolgálataira tarthatott igényt. Ez a szolga vitte a kézimalmokat, köteleket, sátorkarókat. Ha hosszabb út állt a sereg előtt, a harcosoknak harminc napra elegendő lisztet kellett cipelniük a vállukon. Bár természetesen használtak teherhordó állatokat, maga a katonák és kísérőik által szolgáltatott „szállítókapacitás” igen jelentékeny volt, aminek következtében egyrészt a harcosok megedződtek, másrészt a sereg is mozgékonyabbá vált. Még egy előnye volt ennek a szisztémának, mégpedig az, hogy ha kevesebb állatról kellett gondoskodni, akkor természetesen eleve kisebb mennyiségű takarmányt kellett magukkal vinniük. Voltak tehát seregében olyan hagyományok, amelyekre a hadba vonuló Alexandrosz bátran támaszkodhatott.

Az amerikai D. W. Engels kutatásai alapján az expedíciós sereg által igénybe vett állatok száma, az emberek és állatok élelmiszer-szükséglete, valamint az összes szükséges dolgot magával cipelő had vonulási sebessége a


Alexandrosz hadinépe

következőképpen becsülhető meg. A harci mének száma feltehetőleg megegyezett a lovasság létszámával, tehát 6100-ra tehető. Mivel ezeknek bármikor harcra kész állapotban kellett lenniük, nyilvánvalóan nem hordattak velük terhet, hanem azt teherhordó állatok: lovak és öszvérek vitték. (Egyiptom elfoglalása után tevéket is felhasználtak erre a célra.) Egy állat szállítókapacitása körülbelül 250 libra (1 libra = 453,6 gr) volt, de ebből 10 librát nyomott az ő napi gabonaadagja. Ismeretes, hogy a római legiókban használatos nyolcszemélyes sátor, amelyet állatok szállítottak, 40 librát nyomott. Ebből tehát egy ló vagy egy öszvér hatot tudott vinni. A hat nyolcszemélyes sátor durván ötven ember befogadására volt alkalmas. Így mintegy 50 katonára lehet egy teherhordó állatot számítani. Ha ezt az arányt a Trója közelében gyülekező, körülbelül 65 ezer reguláris és irreguláris harcosra, kísérőkre is érvényesnek tekintjük, akkor fel kell tételeznünk, hogy a teherhordó négylábúak 1300-an voltak, azaz a 65 ezer ember ötvened részét tették ki.

De természetesen nemcsak felszerelést, hanem élelmiszert is kellett szállítani. Egy ember napi élelmiszerszükségletét nagyjából 3, míg egy állatét 20 librára lehet taksálni. Ez az ember esetében teljes egészében gabonát jelent, míg az állatoknál fele-fele arányban gabonát, illetve egyéb takarmányt. (Itt most tételezzük fel, hogy a vizet – ember esetében 0,5 gallon, azaz 4,543 liternek a fele, állatnál 8 gallon a napi fejadag – menet közben szerzik be, tehát nem kell magukkal vinni.) Ebben az esetben a 65 ezer ember 195 ezer, a harci mének 122 ezer, míg a teherhordó állatok 26 ezer libra ételt fogyasztanak el naponta, ami összesen 343 ezer libra. Ezt a hatalmas mennyiséget élelmiszerszállító állatok hordták. Ezek „kapacitása”, ha leszámítjuk a saját maguk élelmezéséhez szükséges 20 librát, egyenként 230 libra volt. Ha tehát tudni akarjuk az élelmiszer-szállításhoz szükséges állatok számát, akkor a 343 ezret el kell osztanunk 230-cal. A végeredmény: 1492. Ennyi állat vitte tehát az élelmiszert – elméletben. Mert ez csak egynapi adag szállításához szükséges mennyiség, márpedig tudjuk, hogy mindig több napra elegendő élelmiszert kellett a sereggel vinni. Ez a meggondolás arra késztet, hogy az élelmiszer-szállító állatok számát az előbb megadott többszörösének tekintsük. Még akkor is ezt kell tennünk, ha figyelembe vesszük azt, hogy az emberek is vittek magukkal némi élelmiszert, olykor pedig hajón is szállítottak. Mindezt megfontolva, az előbbi fejtegetések szerzője szerint körülbelül 20 ezer állatot vettek igénybe a makedónok élelmiszerük szállítására.

További számítások azt vizsgálják, mennyi az az élelem, amennyit a sereg állatok igénybevétele nélkül képes lehetett magával vinni. Az ilyen számítások azért nem haszontalanok, mert bizonyos speciális esetekben előfordult, hogy a katonák és kísérőik csak magukra számíthattak. Nos, a harcosok teljes poggyásza körülbelül 80 librát nyomott (könynyebbé teszi a megértést, ha a librát megfelezzük, és az eredményt kg-nak számítjuk; 80 librát tehát 40 kg-nak). Ebből a fegyverzet súlya 50, míg az élelmiszeré 30 libra lehetett. Ez volt a maximális súly, amely mellett még menetelni tudtak az emberek. Ha úgy számolunk, hogy Alexandrosz 65 ezer embere fejenként 30 libra élelmiszert volt képes szállítani, akkor a hadinép élelmiszer-szállító kapacitását 1 950 000 librára (884 520 kg-ra) tehetjük.

A hatalmas tömegű ember és állat tehát nem kevés szilárd táplálékot igényelt, és akkor még nem is szóltunk az ivóvízről, feltételezve, hogy az helyben fellelhető, tehát nem kell cipelni. Pedig alkalmanként annak beszerzése és tárolása is a seregre hárult. Ilyen körülmények között különösen nagy jelentősége volt az útvonal és a hadmozdulatok időpontja megválasztásának. A cél az volt, hogy lehetőleg vízzel jól ellátott és dúsan termő vidékeken vonuljanak át, hogy minél kevésbé szoruljanak a magukkal hozott élelemre. Mindezt figyelembe véve teljesen érthető, hogy a makedón sereg tavasszal, valószínűleg április végén indult útnak. Így májusig kitartott a magukkal vitt élelem. Ekkorra érkeztek ellenséges területre, ahol a gabonát már be lehetett takarítani és el lehetett fogyasztani. Megfigyelhető, hogy Alexandrosz mindig figyelembe vette az aratás idejét, és ahhoz igazította mind útirányát, mind pedig a vonulási időt. Annak megítélésében, hogy melyik területen mikor kezdődik a betakarítás, pontos információi voltak. Dél-Thrákia és a kis-ázsiai tengerpart vonatkozásában nyugodtan támaszkodhatott Xerxész 480-as hadjáratának tanulságaira, míg a Tigris és az Euphratész vidékét illetően Xenophón leírása nyújtott neki felvilágosítást. Xenophón ugyanis – mint arról már beszámoltunk – azoknak a görög zsoldosoknak volt egyik parancsnoka, akik 401–400-ban a perzsa királyi herceg, az ifjabb Kürosz oldalán részt vettek a II. Artaxerxész elleni lázadásban. A felkelés bukása után igen viszontagságos úton jutottak ki Ázsia belsejéből, és e visszavonulás hadművészeti és egyéb tanulságait Xenophón később lejegyezte Anabaszisz című munkájában.

Induláskor Alexandrosz serege minden bizonnyal csak gabonát vitt magával, tekintettel arra, hogy a dél-thrák tengerpart, amelyen végigvonult, bővében volt víznek és legelőterületnek. Takarmány és víz jutott tehát mindenkinek. Más volt a helyzet a gabonával. Ezt, ha nem vitték volna magukkal, az útjukba eső városoktól kellett volna beszerezni. Ám ezek szövetséges vagy éppen makedón uralom alatt álló települések voltak, a saját lakosságuk ellátásához is csak szerény készletekkel rendelkeztek, és ennek egy részéről lemondani súlyos terhet jelentett volna számukra. Az aratás viszont legkorábban júniusban kezdődött, és a lábon álló, még eléggé fejletlen termést szintén nem lehetett levágni e barátságos érzelmű lakosság nagy kára nélkül. Helyes elgondolás



volt tehát az, hogy a szükséges gabonakészletet a sereg magával vitte. Miután tizennyolc napon át vonultak, és közben két napot pihentek, húsz nap alatt érték el Szésztoszt. Ez a város a Hellészpontosz európai oldalán feküdt, szemben Abüdosszal, azzal a kis-ázsiai várossal, amelynek tengerparti síkságán egykor Xerxész tartott hadiszemlét Európára törő katonái felett. Hála a gondos előkészületeknek, még mindig rendelkeztek tíz napra elegendő gabonával. Ez azért volt fontos, mert így elegendő idejük maradt arra, hogy átkeljenek a trójai partokhoz, ott biztonságos hídfőt alakítsanak ki, felkészüljenek egy esetleges perzsa ellentámadás kivédésére, egyáltalán megvessék lábukat az ellenség földjén. Azután, ha már mindenről gondoskodtak, feltölthették élelmiszerkészletüket a meghódított föld terméséből.

Mivel később nem akarjuk megszakítani a harci események mozgalmas sorát azzal, hogy ellátási és egyéb, a hadjárat szempontjából fontos, de az olvasó számára talán kevésbé izgalmas kérdésekkel foglalkozunk, most ejtünk szót arról, hogy milyen sebességgel mozgott ez a hatalmas had. Ha az ármádia gyorsaságát vizsgáljuk, először is különbséget kell tennünk az egész sereg és annak alkalmanként önállóan tevékenykedő kisebb része között, azután figyelembe kell vennünk az éghajlati körülményeket és az útviszonyokat. Ideális viszonyok, vagyis gyors haladást lehetővé tevő út és mérsékelt éghajlat esetén volt példa arra, hogy Alexandrosz hadának kisebb könnyűfegyverzetű csapatai naponta akár 50 mérföldet is megtettek (1 mérföld = 1609,33 m). Hasonló körülmények között az egész sereg maximum 19,5 mérföld napi teljesítményre volt képes, míg átlag mozgási sebessége rövidebb távon 14, hosszabb szakaszokon 13 mérföld lehetett naponta.

Persze, sohasem beszélhetünk folyamatos haladásról. Hiszen napközben is pihenőt kellett tartani, és néhány egymást követő vonulási nap után, minden ötödik vagy hetedik napot követően, egy pihenőnapot kellett közbeiktatni. Voltak további nehézségek is, amelyek a hadinép és az állatok sokaságából adódtak. Igen hosszú volt a menetelő csapatok hadoszlopa. Ha Alexandrosz seregének személyi állományát 65 ezer főben állapítjuk meg (a kis-ázsiai partraszállástól kezdve ez a szám érvényes), és feltételezzük, hogy egymás mellett tíz ember menetelt, a harci mének számát hatezernek vesszük, és úgy számolunk, hogy ezek közül öt lépkedett egymás mellett, valamint számolunk azzal, hogy az emberek és lovak által alkotott sorok között helyet kellett hagyni a teher- és élelmiszer-szállító állatoknak is, akkor a hadoszlop hosszát 16,5 mérföldnyire becsülhetjük. Ez azt jelentette, hogy például a sereg elejének éjfél előtt öt órával el kellett érnie a táborhelyet, ha azt akarták, hogy a had vége éjfélre a pihenőhelyre jusson. Ugyanis három mérföldes óránkénti menetsebességet feltételezve a gyalogosok esetében, öt óra kellett ahhoz, hogy a leghátul haladók is a táborba érjenek. És ez az öt óra, természetesen, napközben megtartott pihenő esetére is érvényes, amennyiben a pihenőidőt biztonságos körülmények között akarták eltölteni.

Hasonlóan időigényes dolog volt elindítani a sereget. Vegyünk például egy olyan helyzetet alapul, amikor először az emberek, majd a harci mének indulnak útnak, legvégül a teher- és élelmiszer-szállító állatok. Az emberek tízesével, a harci mének ötösével haladnak egymás mellett. Ekkor 6500 sor keletkezik az emberekből és 1200 a lovakból. Ha az első sor indulását egy másodperccel követi a másodiké, és ez így megy végig, akkor a legutolsó sor körülbelül két órával az első után tud csak elindulni. És akkor még nem ejtettünk szót az egyéb állatokról, amelyek csak ezután kerekedhettek fel. Ha a „gyors” indulás ennyi időt vett igénybe, nagyobb fantázia nélkül is elképzelhetjük, mennyi ideig tarthatott egy olyan menetoszlop elindítása, amely a teherhordásra és élelmiszer-szállításra alkalmazott állatokat a harcosok sorai közötti hézagokba rendezte.

Ha a megállás és az elindulás ennyire időigényes volt, természetesen jól ki kellett használni azt az időt, amikor folyamatosan haladtak. Ennek előmozdítása érdekében útépítő csapatok serénykedtek a hadmenet előtt. Ilyen feladattal megbízott segéderőket később a rómaiak is alkalmaztak. Tevékenységüket szemléletesen ismerteti Flavius Josephus zsidó történetíró, aki az i. sz. 66-tól 70-ig tartó úgynevezett zsidó háború eseményeit feljegyezve így ír:

„Utánuk következtek az útépítők, akiknek feladata volt a kisebb dombok lehordása, a hadiút hepehupás szakaszainak elegyengetése, az útba eső bozót eltávolítása, hogy a hadsereget a nehéz menetelés ki ne fárassza.”1

Ha az olvasó alaposabban elmélyül az általunk közölt adatokban, felmerülhet benne a kérdés: hát a lovasság nem a lován ülve vett részt a hadmenetben? Mert ha igen, akkor nem hatvanötezer a gyalogló emberek száma, hanem annál hatezerrel kevesebb. Nos, nem követtünk el hibát. A hosszabb menetek alkalmával ugyanis a lovak megkímélése elsőrendű cél volt. Így a harci méneket mindenféle tehertől mentesítették, nehogy lesántuljanak. Nem alkalmazták ez idő tájt a patkót, amelyet nem ismertek. Ha kemény, egyenetlen talajon kellett huzamosabb időn keresztül haladni, akkor fonadékból vagy vasból készült saruszerű alkalmatosságot húztak a lovak lábára, így védték azokat a sérüléstől. A lovak tehát nem cipelték lovasaikat a hosszú úton. Ez a katonáknak is jobb volt

11 Révay József fordítása.



így. Kengyel és nyereg nélkül, mivel ezeket még ekkor nem használták, kényelmetlen lett volna több órán át a lovak hátán zötykölődni.

A kis-ázsiai partraszállás után a Márvány-tengerbe ömlő Granikosz volt a célpont, mivel híre jött annak, hogy a közeli perzsa tartományok helytartói annak túlsó partján vonták össze seregeiket. Alexandrosz, miután végzett kultikus teendőivel, és kellőképpen gondoskodott arról, hogy mindennek híre Görögországba is eljusson, azonnal parancsot adott az indulásra. A Parmenión alá rendelt makedón, szövetséges és zsoldos gyalogosok, a Parmenión fia, Philótasz vezette makedón lovasok, a Kallasz vezérelte thesszáliaiak és mind a többiek oszloprendbe álltak, és megindultak első győzelmük színhelye felé.


24. fejezet - Granikosz: a bátrakat a szerencse is segítiAmennyire tudatos volt a makedón hadvezetés, annyira tétovázó, határozatlan a perzsáké. III. Dareiosz lekicsinyellte a birodalmára leselkedő veszélyt. Nemtörődömségét bizonyítja, hogy túlerejű flottájának sem adott határozott parancsot arra, hogy próbálja megakadályozni a makedónok átkelését Európából Ázsiába. A part menti tartományok helytartói, a szatrapák pedig nem bánták, ha a nagykirály rájuk bízza a betolakodók megsemmisítését. Ez a saját helyi hatalmuk erősödésének, a központi királyi akarattól való függetlenedésüknek lehetett a záloga. Az már más kérdés, hogy vajon alkalmasak voltak-e ennek a feladatnak a megoldására, Azt az alkalmat mindenesetre elszalasztották, hogy bármit is tehessenek Alexandrosz főerői partraszállásának megakadályozására. Így hát összevonták hadaikat, és tanácskozásra gyűltek, hogy a közeljövő teendőit meghatározzák.

A perzsa haditanács résztvevői közül több főember nevét ismerjük. Ott volt Arszitész, Phrügia, Szpithridatész, Lüdia és Iónia, Arszamenész, Kilikia helytartója, a rhodoszi születésű Memnón, a perzsa szolgálatban álló görög zsoldosok parancsnoka, valamint Mitrobuzanész, Kappadókia szatrapája, Mithridatész, a király veje és Arbupalész, a király fia. A rhodoszi Memnón egy sikerrel kecsegtető javaslattal állt elő. Azt ajánlotta, hogy engedjék Alexandroszt minél messzebbre behatolni Ázsia földjére, és eközben pusztítsák el, égessék fel a lábon álló termést. Amikor pedig a kiéhezett és elgyengült makedónok már képtelenek lesznek továbbhaladni, akkor csapjanak le rájuk. Addig is küldjenek egy tengeri és szárazföldi haderőt a görög anyaországba, hogy ott a makedónellenes államokkal összefogva, véget vessenek a királya által magára hagyott Makedónia uralmának. A történetíró Diodórosz helyesen vélekedett úgy, hogy ez a lehető legészszerűbb indítvány volt, amit csak az adott helyzetben el lehetett képzelni. A perzsa főemberek között azonban korántsem aratott akkora sikert, mint őnála. Ezek méltóságukon alulinak tartották azt, hogy kitérjenek a mihamarabbi megütközés elől. Kiváltképp Arszitész ellenezte a „felperzselt föld” taktikáját, amit meg is érthetünk, ha meggondoljuk, hogy ennek legelőször az ő tartománya, az ő birtokai estek volna áldozatul. Azt viszont ő sem tartotta rossz ötletnek, hogy adandó alkalommal sereget küldjenek Görögországba.

Ilyen előzmények után került sor Alexandrosz világhódító útjának első nagy ütközetére 334 májusának végén. A perzsa sereg a Granikosz torkolatától tíz kilométerre délre, a folyó keleti partján húzódó magaslatokon foglalt állást, készen arra, hogy a felvonuló ellenséges had útját elzárja, A makedónok óvatos lassúsággal közeledtek a folyam nyugati partvonalához. A király úgy rendelkezett, hogy a nehézfegyverzetű gyalogosok, vagyis a hopliták phalanxba tömörüljenek, a menet két szárnyát lovasok fedezzék, míg a felszerelést szállító osztagok maradjanak leghátul. A menetbiztosítást így oldotta meg. Aligha tévedünk, ha mindezt a Xenophóntól tanultaknak tulajdonítjuk, hiszen ő közel hét évtizeddel ezelőtt tapasztalhatta, mennyire veszélyes tud lenni a terep egyenetlenségeit kihasználó és váratlanul a legkülönbözőbb irányokból felbukkanó perzsa lovasság a nehézkesen haladó görög nehézfegyverzetűekre.

Már közel volt a sereg a Granikoszhoz, amikor a Hégelokhosz parancsnoksága alatt kiküldött lándzsás lovas és könnyűfegyverzetű gyalogos felderítők jelentették: a folyó túlsó partján harcra készen felsorakozott a perzsa had. Az ezután bekövetkező eseményeket Diodórosz, Plutarkhosz és Arrianosz is leírta. Az utóbbit még nem ismeri az olvasó. Ő az i. sz. 2. században Hadrianus és Antoninus Pius császárok uralkodása alatt jelentős katonai tisztségeket is betöltött. Mint gyakorlatilag és elméletileg kiválóan képzett katona, idősebb korában nem kis érdeklődéssel foglalkozott Nagy Sándor hadjáratával. Olvasta a király kíséretében lévő tudósnak, Arisztobulosznak az emlékiratait és a testőrök egyikének, a később nagy karriert elért Ptolemaiosznak a visszaemlékezéseit. Ezek alapján Anabaszisz Alexandrou (Alexandrosz hadjárata) című munkájában remek harcászati elemzést adott a nevezetesebb ütközetekről. Ami a granikoszi csatát illeti, ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy az késő délután kezdődött. Ez azért érdekes, mert Diodórosz szerint viszont hajnalban vette kezdetét a küzdelem. Mi a továbbiakban Arrianoszt követjük az események taglalásában.

Az ellenség harckészültségének hírére Alexandrosz csatára határozta el magát. Parmenión óvatosságra intette az ifjú királyt. Azt javasolta neki, hogy aznap már ne kockáztassák meg a támadást. Várják meg inkább a másnapi kora reggelt, és akkor hirtelen rohammal keljenek át a vízen, még mielőtt az ellenség harcrendbe sorakozhatna. Alexandrosz azonban nem volt hajlandó várni, hanem ő is kialakította hadrendjét.

A makedón király „hagyományosan” állította fel arcvonalát, ami azt jelenti, hogy egyik szárnyának védekező-, a másiknak támadófeladatot adott. Mint már korábban említettük, ezt a taktikát még a thébai Epameinóndasz


Granikosz: a bátrakat a szerencse is segíti

dolgozta ki, és Khairóneiánál a görögök is így harcoltak a makedónok ellen. Ott persze Philipposz sem küzdött másként. A támadással megbízott és ezért megerősített hellén jobbszárny ellen saját, ugyancsak erős balszárnyát küldte harcba a trónörökös vezetésével. Hogy Philipposz átvette Epameinóndasz taktikai alapelvét, miszerint már csata előtt ki kell jelölni a támadás fő irányát, és ott kell megpróbálni erőfölényt kialakítani, tehát az úgynevezett támadó szárnyon, az szinte természetes volt. Ő páratlanul fogékony alkatnak mutatkozott a hadművészeti újítások iránt. Alexandrosznak már ő tanította, mi az előnye a védekező és a támadó szárny megkülönböztetésének. Az is kiváltképp hatásos volt, ha csatánként váltogatták, melyik szárny támad és melyik védekezik. Alexandrosz a nagy ütközetekben azonban ragaszkodott a jobbszárny elsőbbségéhez. Ezúttal is ennek jelölte feladatul az áttörést.

Mivel szerette a veszélyes helyzeteket, a jobbszárny élére saját maga állt, míg a balszárny parancsnokául az ekkor még vitathatatlan tekintélyű Parmeniónt jelölte ki. A támadó jobbszárny vezető erejét a hetairoszok adták. Ez – mint tudjuk – egy arisztokratákból álló nehézlovasság volt, amelynek tagjai a király közvetlen környezetéhez tartoztak. Nevüket is ezért kapták, hiszen a hetairosz társat, barátot jelentett.

A hetairoszok testét sisak és bronzpáncélzat védte, támadófegyverként kardot és lándzsát használtak. Parmenión két daliás fia közül Philótasz állt a hetairoszok élén, míg Nikanór a király gyalogságból álló közvetlen testőrségét irányította. A hetairosz nehézlovasság mellett a könnyűgyalogság fejfödött fel: íjászok és agrianosz dárdavetők. Paión és makedón közepes fegyverzetű lovasság követte őket. Ezt a fajta lovasnépet lándzsahordozó avagy szariszophorosz lovasságnak is nevezték, mivel támadófegyverük a thrákoktól átvett nehéz lándzsa, a négy-öt, egyesek szerint hat-méter hosszú szarisza volt. Kicsiny pajzsot, sisakot és fémlapokkal kirakott bőrzekét használtak testük védelmére. Vezérük ez alkalommal Amüntasz és Szókratész volt. Ezután következett a testőri feladatot is ellátó, közepes fegyverzetű gyalogság, Nikanór hadinépe. Ők eredetileg a hetairoszok fegyverhordozói lehettek, erre utalhat elnevezésük: hüpaszpisztészek, ami magyarul pajzshordozókat jelent. Csak könnyű páncélzatot viseltek, akárcsak a phalanx úgynevezett nehézgyalogsága. Támadófegyverük tekintetében – használható ókori forrás híján – bizonytalanságban vannak a történészek. Korábban feltételezték, hogy rövidebb dárdát használtak a kard mellett, mostanság azonban az a vélemény terjedt el, hogy ők is szariszával harcoltak. Ha ez utóbbi nézet helytálló, akkor azt mondhatjuk róluk, hogy a phalanxba tömörült gyalogságtól abban különböztek, hogy egy kisebb, mozgékonyabb csapatot alkottak. Ez az egység általában a támadó szárny része volt, és azt kapta feladatul, hogy a könnyűgyalogság fegyverei által megzavart, majd a hetairoszok és más lovasok rohamától átszakított ellenséges arcvonalba nyomuljon be, és tegye teljessé a támadó szárny áttörési manőverét.

A makedón hadrend közepén sorakozott fel a nagy phalanx. Ennek tagjai voltak a pezetairoszok, vagyis az úgynevezett „gyalogos társak”. Nevüket onnan nyerték, hogy szabad, kisebb birtokkal rendelkező makedónok voltak, akik a kapott föld fejében katonáskodtak. Valószínű, hogy a legkiválóbbak felvételt nyertek a király közvetlen harctéri környezetéhez tartozó hüpaszpisztészek soraiba. Szemben a lovon harcoló hetairoszokkal, az uralkodó „társaival” ők, mint alacsonyabb rangúak, gyalogosan küzdöttek. Ez a gyakorlat tükröződött elnevezésükben. Könnyű védőfelszerelésük miatt, amely bőrvértből, kis kerek pajzsból, lábvértből, kerek nemez süvegből állt, igazán nem is tekinthetők nehézgyalogságnak. Támadófegyverük a rövid kard és a szarisza volt. Ez utóbbit két kézre fogva használták. Ezért nem is viselhettek nagyobb pajzsot, csak olyan könnyebbet, amelyet a bal karjukra fűzhettek.

A pezetairoszok szabályszerű phalanxa a következő kisebb részekből tevődött össze: az alapegység egy 16 emberből álló egyenes oszlop volt, amelyet lokhosznak neveztek. Tizenhat lokhosz tett ki egy szüntagmát (256 fő), és tizenhat szüntagma egy kis phalanxot (4096 fő). Az úgynevezett nagy phalanx négy kis phalanxból állt, és összesen 16 384 harcost számlált. Természetesen a katonák számától és a választott taktikától függően kevesebb vagy több kis phalanxot helyeztek el a hadrendben. A Granikosz folyó nyugati partján hat kis phalanx sorakozott, vezéreik szerint a következőképpen: Perdikkasz, Koinosz, Amüntasz, Philipposz, Meleagrosz, Kraterosz csapatai. A felsorolt phalanx-parancsnokok kiváló katonák, egyikük-másikuk nagyszerű politikus is volt. (Alexandrosz halálát követően Perdikkasz például birodalmi kormányzó lett, míg Kraterosz a világhódító királlyá választott, talán nem egészen épeszű féltestvérének, Philipposz Arridaiosznak a gyámja.) Ezek a tapasztalt harcosok irányították a phalanxot, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a támadó szárny rohama révén már áttört és megingatott ellenséges arcvonalat szétmorzsolja.

A had Parmenión vezette balszárnyán csoportosultak Kallasz theszszáliai lovasai, az Agathón által irányított thrák lovasok, egy másik Philipposz parancsnoksága alatt pedig a görög szövetségesek által kiállított lovasság harcosai. E balszárnyi mozgékony lovas haderőnek kellett megóvnia a falanxot az ellenség esetleges oldalirányú támadásától. Mint a védekező szárnyat alkotó csapatok, csak akkor rohamozták meg az ellenséget, ha már a támadó szárny és a phalanx elvégezte feladatát. Ilyen esetben ők fejezték be az ellenfél hadrendjének bekerítését.



Így nézett ki a makedón arcvonal. E mögött gyalogos zsoldosok álltak fel tartalékként, majd leghátul őrség vette körül a hevenyészve felállított tábort. Összesen 35–40 000 harcos gyűlt össze Alexandrosz hadijelvényei alatt, és nagyjából ennyien voltak a szatrapák seregében is. Ott körülbelül 20 ezer lovas és 20 ezer görög zsoldos állt harcra készen. A lovasok a part mentén tömörültek, és mögöttük sorakozott fel a zsoldosok phalanxa. A mintegy tízméternyire a folyó fölé magasodó part három és fél kilométer hosszú szakaszát tartotta megszállva ez a had. Vezérei nevét már ismerjük a fentebb említett haditanácsból.

Felsorakozott hát a két sereg, és azután kezdetét vette az ütközet. A támadást a makedón jobbszárny kezdte el, Arrianosz szerint a következőképp:

„Alexandrosz... lovával az élre ugratva buzdította a kíséretet, hogy kövessék őt, és legyenek bátor férfiak, s megparancsolta, hogy az elővédlovasság meg a paiónok Amüntasznak, Arrabaiosz fiának vezetésével vágjanak neki a folyónak, úgyszintén egy gyalogosztag is, előttük Szókratész csapata, melyet Ptolemaiosz, Philipposz fia vezényelt. Ez a csapat volt aznap éppen az egész lovasság vezetője. Önmaga a jobb szárny élén trombitaharsogás és... rivalgás közepette lépett a mederbe, az arcvonalat a folyáshoz képest mindig keresztben tartva, hogy kigázolás közben a perzsák a szárnyakon rá ne támadhassanak, sőt inkább hogy ő maga lehetőleg zárt rendben vegye fel velük az érintkezést. A perzsák ott, ahol Amüntaszék és Szókratészék partot értek, maguk is felülről támadásra indultak, részben a parttól távolabb, a magasból hajítva dárdáikat, részben az alacsonyabb partrészen egészen a vízig lenyomulva. A lovasok között nagy volt a küzdelem, egyfelől, hogy kijussanak a partra, másfelől, hogy a kijutást megakadályozzák, a perzsák tömegével szórták a gerelyeket, a makedónok lándzsával küzdöttek. Az első összecsapásnál azonban a makedónok vereséget szenvedtek, részint, mert számra kevesebben voltak, részint, mert míg ők bizonytalan és lejjebb fekvő helyről, a folyóból védekeztek, a perzsák a magas partfalról harcoltak, és különben is a perzsa lovasság színe-virága állt ott, közöttük küzdött Memnón is fiaival.”

—(Arrianosz I. 14-15.1)

A támadó szárny rohamát tehát szariszophorosz és paión lovasság nyitotta meg, kiegészítve a könnyűgyalogság egy osztagával. Ez a támadás véráldozattal járt, mivel a perzsák legértékesebb harci erejüket vetették be a kedvezőtlen pozícióban küzdő közepes fegyverzetű lovasok és könnyűfegyverzetű gyalogosok ellen. Az akció végső célja azonban nem is a perzsa hadsorok átszakítása, sokkal inkább hadrendjük megzavarása, a megtámadott seregrész erejének lekötése volt. Ezt sikerült is elérni, aminek haszna később mutatkozott meg. A lassan visszahúzódó szariszophoroszok mögött ugyanis felfejlődött a hetairosz lovasság, a makedón sereg legütőképesebb része, és Alexandrosz személyes irányításával nekirontott az előző közelharctól már némileg megtépázott perzsa lovasnépnek. A kiélezett küzdelemben a makedónok lassan teret nyertek. Jellemző a harc hevére, hogy Alexandrosznak még a lándzsája is eltörött. Új lándzsát kapott testőrétől, és ami ezután következett, az annyira lélegzetelállítóan izgalmas, hogy a szót ismét átadjuk Arrianosznak:

„Amint ezt [az új lándzsát] átvette, észrevette, hogy Mithridatész, Dareiosz veje messzire a többiek elé lovagol, és egy lovas éket visz magával. Erre ő is a többiek elé rúgtat, és lándzsáját Mithridatész arcába döfve azt leveti lováról. Közben Rhoiszakész is Alexandrosznak ront és kardjával fejére sújt. A sisak egy részét le is törte, de a sisak mégis felfogta a csapást, és Alexandrosz, lándzsáját mellvértjén keresztül a mellébe ütve, őt is megölte. Szpithridatész hátulról már felemelte kardját Alexandroszra, de Kleitosz, Drópidész fia megelőzte őt, a vállára sújtott, és azt karjával és kardjával együtt levágta. Eközben a lovasok, akiket Alexandrosz megelőzött, a folyóparton utolérték őt, és csatlakoztak az Alexandrosszal levőkhöz.”

—(Arrianosz I. 14-15.2)

Az ifjú király mindjárt első keleti csatájában közvetlen életveszélybe került. De ha igaz a mondás: „bátrakat a szerencse segíti”, akkor ebben az esetben tökéletesen igazolódott helyessége. A hetairoszok lendületes támadással kijutottak a túlsó partra, és a vezérei javát elveszített bal szárnyi perzsa lovasság egyre hátrább szorult, majd megfutamodott. A makedón támadó szárny tehát teljesítette feladatát, áttörte az ellenség vele szemben álló seregtestét. A többi már rutinszerűen történt. Az előnyomuló hüpaszpisztészek és pezetairoszok beékelődtek a megroppant perzsa arcvonalba, amelynek szétzúzását a könnyűlovasság bal szárnya fejezte be.

A perzsa hadvezetés gyengeségét jól mutatja az a körülmény, hogy amíg a makedón sereg különböző részei





között harc közben sem szakadt meg az összeköttetés, és így zavartalanul együtt tudtak működni, addig a harcoló perzsa lovasság és a mögötte felálló görög zsoldoshad között semmiféle együttműködés nem alakult ki. A zsoldosok phalanxa egyáltalán nem tett kísérletet arra, hogy az előtte álló perzsa lovasságnak segítséget nyújtson. Ennek az a gyászos következménye lett, hogy a makedónok akadálytalanul bekeríthették őket gyalogos és lovas csapataikkal, majd nagy részüket le is mészárolták. Mindössze kétezer zsoldos maradt életben. Ezekkel szemben Alexandrosz könyörtelen volt, mivel meg akarta mutatni, miképp jár el azokkal a hellénekkel, akik népüket elárulva perzsa szolgálatba álltak. Megbilincseltette őket, majd mindannyiukat Makedóniába küldte kényszermunkára.

A makedónok így nyerték meg a granikoszi csatát. Nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek, amely vezérei közül elveszítette Szpithridatészt, Mithridatészt, Mitrobuzanészt és Arbupalészt, míg Arszitész Phrügiába menekült, ahol hamarosan öngyilkosságot követett el. Ezzel szemben a makedónok mindössze huszonöt hetairoszt, hatvan egyéb lovast és harminc gyalogost veszítettek. Legalábbis Arrianosz ezeket az adatokat adja meg. Ha a makedón veszteségek ennél nagyobbak voltak is, minden bizonnyal nem lehettek jelentékenyek.

A makedón győzelem legfőbb tényezője abban rejlett, hogy taktikájuk és haditechnikájuk tökéletesen harmonizált egymással. Minden egyes fegyvernem ugyanis a saját technikai lehetőségeihez leginkább illő taktikai feladatot kapta. A nagy lökőerejű nehézlovasság a szariszophoroszokkal és más közepes fegyverzetű lovasokkal együtt a támadó csapatok legütőképesebb részét alkotta. Pörölyszerű rohamuk jelentette a fő csapást az ellenség hadrendjére. Ők szakították át az ellenséges arcvonalat, amelyet előzőleg a könnyűfegyverzetű gyalogosok és lovasok megbontottak egységében. Az általuk nyitott rést az ugyancsak gyors mozgású hüpaszpisztészek tágították szélesebbre. Velük ellentétben a phalanx nem vett részt a gyors támadásban. Ez nem is illett taktikai lehetőségeihez, mivel a gyalogosok mértani rendje egy nagyobb sebességű roham során könnyen felborulhatott volna. Ezt a kockázatot a marathóni csatában – 490-ben – Miltiadész vállalta ugyan, de ott sajátos körülmények voltak: ki kellett használni a perzsa lovasság távollétét. Mivel azonban a phalanx kevésbé a gyors akcióra, mint inkább a lassú, de hatékony hadmozdulatra volt alkalmas, a makedónok taktikájában ennek megfelelő szerepet kapott. Akkor kellett elérnie az ellenség centrumát, amikor annak egyik szárnya a makedón támadóalakulatok csapásának hatására már szétzilálódott, és a támadó ék már kijutott az ellenség hátába. Ilyenkor a phalanx könnyen áttörte a már megrendült és hátulról is veszélyeztetett ellenséges had centrumát. A mozgékony makedón, thrák és thesszáliai könnyűlovasság a védekező szárnyon arra ügyelt, nehogy a szemben álló fél a phalanx hátába kerüljön. Az ellenfél hadrendjével csak akkor kezdett harci érintkezést, amikor már a phalanx is áttörte annak arcvonalát. Gyors támadással ekkor betetőzhették az addig elért harcászati sikereket. Más volt persze a helyzet akkor, ha az ellenség olyan erővel rendelkezett, amelyik eredményesen harcolt az egész arcvonalon, és a makedón védekező szárnyat valóban védekezésre kényszerítette. Ilyenkor a védő szárny lovassága elhárító harcot folytatott, és a tartalékban felálló erőkre támaszkodott. Granikosznál azonban nem így alakulták a dolgok, és a perzsák felmorzsolását éppen ennek a könnyűlovasságnak az akciója tette teljessé.

Taktika és technika harmóniája mellett igen fontos volt a seregrészek együttműködésének magas színvonala. A makedón hadban olyan parancsnoki kar szolgált, amely csaták hosszú sorában edzette magát, és a hadművészetben nagy jártasságra tett szert. A siker záloga tehát nem csupán egyetlen ember, a király alkalmassága és vitathatatlan elhivatottsága volt, hanem nagyra hivatott és egymással kitűnően együttműködő „szakemberek” közös tevékenysége. Alexandrosz sokszor megsebesült, de azt, hogy nem kerülte az életveszélyt, menti az a körülmény, hogy tudhatta, seregét nélküle is győzelemre vezetik vezérei.

Persze, azért az ő jelenléte és személyes példaadása hatalmas hajtóerőt jelentett katonái számára. Ilyen vonatkozásban tökéletes mása volt atyjának.

Alexandrosz sebesüléseit is feljegyezte a történelem. A granikoszi csatában a fején érte sérülés, amikor Rhoiszakész váratlanul rátámadt. Egy esztendő múlva az isszoszi ütközetben combját érte döfés, míg újabb egy év után Gaza ostroma közben nyílvessző fúródott a vállába. Ilyen királynak a seregében senki sem hátrálhatott meg a veszedelmek elől. Hiszen ha a király sem kímélte magát, hogyan kímélhették volna magukat harcosai?

A sereg nagyra becsülte fővezérét, és ez a megbecsülés, a harci morált erősítendő, kölcsönös volt. Alexandrosz nem mindennapi módon fejezte ki tiszteletét a granikoszi hősi halottak iránt. Lüszipposszal, a korszak egyik legkiválóbb szobrászával elkészíttette az elesett hetairoszok szobrát, és e bronz emlékműveket a makedóniai Dion városában állíttatta fel. Az összes meghalt harcos családjának adómentességet adott, és minden személyes szolgáltatási kötelezettség alól felmentette őket.

Természetesen nem maradhatott el a görög hátország lelkesítését célzó propaganda sem. A győzelmi hírek mellett háromszáz perzsa fegyverzetet küldött Athénba, hogy áldozati ajándékként ajánlja fel a város névadó istennőjének.



Az áldozati ajándék felirata kész politikai proklamáció volt. Egyrészt megbélyegezte a lakedaimóniakat, vagyis a spártaiakat, akik hajdani vitézségüket meghazudtolva távol maradtak a görög koalíciótól, másrészt hangsúlyozta azt, hogy a győzelem a hellének összefogása révén következett be:

„Alexandrosz, Philipposz fia és az összes hellének, kivéve a lakedaimóniakat, zsákmányolták ezt az Ázsiában lakó barbároktól.”


25. fejezet - A gordioszi csomóA granikoszi győzelem után Alexandrosz nem sajnálta az energiát arra, hogy a sikert méltóképp megörökítse az utókor számára. De túlságosan sok időt azért nem töltött el ezzel, mivel apjától a gyorsaságot is megtanulta. Annak idején joggal derült Makedónia Parmenión egyik mondásán. Az történt ugyanis, hogy Philipposz a sátrában aludt, noha magasan járt már a nap, és a rá váró görög küldöttek hangosan méltatlankodtak a király udvariatlansága miatt. Ekkor mondta a zúgolódóknak az őrt álló Parmenión: ..Philipposz most alszik, mert ébren volt akkor, amikor ti aludtatok.” Az elmés katona fején találta a szöget arra célozván, hogy amikor gyorsnak kellett lenni, Philipposz ebben is alaposan lepipálta ellenségeit. Alexandrosz nemcsak bátorságában, hanem ebben is követte atyját. Így hát hamarosan továbbvonult seregével a fényes granikoszi diadal után.

A makedón hadinép útirányát illetően ma is folyik a történészek vitája. Igen nagy a valószínűsége azonban annak, hogy a jól tájékozott király azt az utat választotta dél felé, amelyen régebben már sikeresen végigvonult Xerxész perzsa király és azután az athéni Xenophón is. Ez pedig a Trójától délre, Adramüttionig húzódó tengerparti út volt, amely a Szkamandrosz-folyó árterületén futott végig. Az út mentén gazdag termőterületek, bőséges ivóvízkészletek álltak rendelkezésre. Még aratás idejére ide kellett érniük, ha a termést biztonságosan meg akarták szerezni. Nagy hajtóerőt jelentett e tekintetben az, hogy lassan elfogyott a Therméből magukkal hozott harminc napra elegendő gabona.

Az említett út mellett több körülmény szólt. Először is viszonylag sík területen húzódott, ami a menetelő sereg és a teherhordó állatok, valamint az ostromgépeket szállító szekerek miatt korántsem volt közömbös. Másodszor pedig igen lényeges volt az, hogy több fontos tengerparti város szegélyezte: Szigeion, Asszosz, Antandrosz, Adramüttion, hogy csak néhányat említsünk közülük. A városokból be lehetett szerezni a hiányzó iparcikkeket. Azonkívül termőföldeket is csak a városok környékén találhattak. E települések lakosságának körülbelül 90 százaléka foglalkozott földműveléssel az úgynevezett khórán, vagyis a városok polgárainak birtokában lévő területen.

Ennek megfelelően a poliszok közvetlen közelében volt aratni való, távolabb viszont már nem, hiszen a távolabbra eső földeket nemigen művelték. Ezért is fontos volt a felvonuló had számára a városok érintése.

De a kis-ázsiai tengerpart településeinek megszerzése még egy szempontból lényeges volt. Így ugyanis meg lehetett fosztani szárazföldi bázisaitól az Égei-tengeren cirkáló perzsa hajóhadat. És éppen a legjobbkor! A makedónok ugyanis tavasszal, április végén indulhattak útnak Therméből. Nyilvánvalóan úgy tervezték útjukat és hadműveleteiket, hogy aratás előtt nem sokkal már biztonságosan megvethessék lábukat az ellenség földjén. A perzsa flotta parancsnokságának hasonlóan kellett gondolkodnia. Ha fogytán lévő élelmiszer-készleteivel nem kockáztatta meg májusban a makedónok átkelésének megakadályozását, úgy nyilván arra számított, hogy júniusban feltölti készleteit a kis-ázsiai tengerpart városaiból, és ezután lendül támadásba. A négyszáz gályát számláló perzsa hajóhad napi szükséglete körülbelül százhúsz tonna gabona volt, tekintve, hogy hajónként kétszáz embert, összesen tehát nyolcvanezer főt kell számolnunk, akiknek napi fejadaga 3 libra, vagyis körülbelül másfél kg lehetett. Minél délebbre szorultak vissza a perzsa flotta bázisai, annál nagyabb és hosszabb ideig tartó utat kellett e hajóhadnak megtennie ahhoz, hogy a makedónok hadműveleteit zavarni tudja. Márpedig a perzsa tengeri haderő hatósugara – már csak az élelmezési gondok miatt is – korlátozott volt. Asszosz, Adramüttion és több más nyugat-kis-ázsiai kikötőváros makedón kézre kerülése tehát a tengeri fölény eldöntése szempontjából sem volt közömbös.

Dacára az előbb felsorolt körülményeknek, több kutató azt gondolja, hogy a makedón hadinép előbb a Trójától keletre fekvő Daszküleion városához vonult, és onnan majdnem egyenes útvonalon dél felé haladva jutott el Szardeiszig, az egykori lüd fővárosig. (Az általunk közölt térkép is ezt az útvonalat mutatja.) E mellett csupán az szólt, hogy igen rövid és könnyen járható volt. Akár ezen, akár a másik úton haladt Alexandrosz serege, annyi bizonyos, hogy rövid időn belül elérte Szardeiszt, és az is biztos, hogy előbb-utóbb elfoglalta a tengerpart városait is.

A gazdag Szardeisz megszerzése volt az első „anyagi” sikere a hadjáratnak. Lüdia helytartója, a Granikosznál elesett Szpithridatész utóda, Mithrinész hiánytalanul átadta kincstárát a hódítónak. Alexandrosz igencsak nagy pénzszűkében volt, és mivel nem tartotta célszerűnek, hogy a perzsa uralom alól felszabadított görög lakosságú városokat terhelje újabb adókkal, kihasznált minden zsákmányolási lehetőséget. A király pénzügyi nehézségei már trónra lépése óta nyomasztóak voltak, és persze a hadjárat előkészületei csak növelték a gondokat. Amikor megkezdte országlását, a kincstárban mindössze hatvan talanton árválkodott, és ez jóval kevesebb volt a körülbelül ötszáz talantonra rúgó adósságoknál. Már az első háborús készülődések nyolcszáz talantont


A gordioszi csomó

igényeltek, és a király kénytelen volt minden tartalékát mozgósítani ahhoz, hogy 334-ben egyáltalán elindulhasson Kis-Ázsia felé. Thébai engedetlen polgárainak rabszolgaként történő eladása ugyan javított valamit a helyzeten, meg a hadizsákmány sem volt jelentéktelen, amit görögországi büntető hadjárata idején megszerzett, mégis induláskor még mindig kétszáz talanton adóssága volt, miközben a hadikincstár készlete mindössze hetven talantont tett ki. Ez a summa a harcosoknak járó zsold fedezetét mindössze két hétre biztosította.

Jellemző Alexandrosz elszántságára, hogy mindezen nehézségek dacára meg sem fordult fejében a háborús tervek feladása. Amikor már nem volt mit elvenni az állam pénzéből, költött a magáéból. Barátaival szemben a súlyos helyzet ellenére is igen bőkezű volt, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy bizton számíthatott hűségükre. Mindezt jól szemlélteti a következő történet, amelyet Plutarkhosz ad elő:

„...mielőtt hajóra szállt, utánajárt barátai viszonyainak, s az egyiknek földbirtokot, a másiknak falut, a harmadiknak egy város vagy kikötő adójövedelmét ajándékozta. Mikor már a királyi javakat és birtokokat úgyszólván mind szétosztotta és elajándékozta, Perdikkasz megkérdezte tőle: »Magadnak, királyom, mit hagytál?« És amikor Alexandrosz azt felelte, hogy a reményt: »Akkor tehát – folytatta Perdikkasz – ezt választjuk osztályrészül mi is, akik hadba szállunk veled.« Ezzel Perdikkasz lemondott a neki kiosztott javakról, s barátai közül is néhányan ugyanezt tették. De Alexandrosz szívesen adományozott azoknak, aki ajándékait elfogadták, és így makedóniai vagyona legnagyobb részét bőkezűen szétosztogatta. Ilyen lelkes hangulatban és ilyen előkészületek után kelt át a Hellészpontoszon.”


Mint valami egyszerű zsoldosvezér, lándzsájára bízta Alexandrosz is, hogy új vagyont szerezzen magának. Az első „gyümölcs” Szardeiszben érett be számára. Innen Epheszoszba irányította hadát. Az úgynevezett „királyi utat” vette igénybe, amelyet még I. Dareiosz építtetett. Ez kötötte össze Szardeiszt Epheszosszal, és azután 2683 kilométer hosszan húzódott kelet felé, egészen Szúszáig, a perzsa nagykirály székvárosáig. Epheszoszban – mint tudjuk – éppen huszonkét esztendővel ezt megelőzően történt, hogy egy Hérosztratosz nevű őrült felgyújtotta Artemisz istennő gyönyörű templomát. A dolog azon az éjszakán történt, amikor Alexandrosz megszületett. Mondogatták is később tréfálkozva az emberek: Artemisz nem volt otthon, mivel mint a szülést elősegítő istenség, éppen Olümpiasz ágyánál serénykedett. Már csak e hagyomány miatt is, Alexandrosz úgy érezte, kötelessége vállalni az ekkor újjáépítés alatt álló templom építési költségeit. Megígérte tehát az epheszosziaknak, hogy megtéríti nekik eddigi és jövőbeli kiadásaikat, és csak annyit kér tőlük, hogy az ő nevét is örökítsék meg a szentély feliratán. Az epheszosziak azonban nem akarták másnak átengedni azt a tisztességet, hogy ők állítsák helyre Artemisz lakóhelyét. Később, amikor Alexandroszt egyiptomi hadjárata után már isteni tiszteletben is részesítettek, frappánsan megjegyezte Epheszosz egyik polgára: nem volna illő, hogy egy isten (azaz Alexandrosz) építsen templomot egy másik istenségnek.

Epheszoszt követően a Maiandrosz melletti Magnészia, azután Trallesz városa is makedón kézbe került. A következő állomás Milétosz volt. A legnagyobb kis-ázsiai ión város erősen felkészült az ellenállásra. Ide fészkelték be ugyanis magukat azok a perzsák, akik a rhodoszi születésű Memnón, a kiváló zsoldosvezér irányítása alatt el tudtak menekülni a Granikosz mellől. Bízva a polisz szilárd erődítményeiben, elszántan készülődtek a visszavágásra.

Az első makedón rohamok hatástalannak bizonyultak, mivel a védők nagyon sok hajítófegyverrel rendelkeztek, és ezek birtokában könnyen visszaűzték a falak megmászására indultakat. Megváltozott viszont a helyzet, amikor a király parancsára bevetették az ostromgépeket. Faltörő kosok, kőhajító katapulták kezdték törni a falakat egyre több irányból. Ugyanis Alexandrosz flottája is felvonult, és a tenger felől támogatta a szárazföldi ostromot. Végül a beszakadt falrészeken a támadók erőteljes rohammal benyomultak a városba. A milétosziak azonnal behódoltak. Követeik zöld olajággal, a béke jelképével vonultak Alexandrosz elé, aki – noha haragudott rájuk az ellenállás miatt – nem akarta a kis-ázsiai görögök felszabadítását büntetőintézkedésekkel zavarni. Az anyaországi görögség, amelynek hűsége nagyon is fontos volt a számára, könnyen csak a zsarnokot láthatta volna benne a felszabadító helyett. Márpedig ő ez utóbbinak akart látszani.

A várost megszálló makedónok sok perzsát megöltek, míg az életben hagyottakat összegyűjtötték, és később rabszolgának adták el. Memnón viszont, a király nagy bosszúságára, el tudott menekülni. Milétosz lakói fellélegeztek, miután tapasztalták Alexandrosz nagylelkűségét, és barátságos lélekkel intettek búcsút a gyorsan továbbvonuló makedón seregnek.

Alexandrosznak most már arra kellett gondolnia, hogy itt az ősz, és nemsokára téli ellátási és szállásgondokkal fog megküzdeni. Ez a küzdelem semmivel sem kívánt kevesebb figyelmet, mint a fegyveres harc. Persze, ő


A gordioszi csomó

ebben is helytállt. Először is útnak engedte hajóit, evezzenek csak vissza a barátságos hazai vizekre. Csupán néhány gályát hagyott a sereg mellett. Ezeken szállították a nagyobb ostromgépeket. Azután Halikarnasszosz ellen indult, hogy még a zord idő beállta előtt a maga számára biztosítsa ezt a stratégiai szempontból igen fontos kariai kikötőt. Halikarnasszoszban ismét a régi ellenség, Memnón irányította az ellenállást, ám semmivel sem nagyobb sikerrel, mint Milétoszban. Két hét alatt Alexandroszé lett a város.

Halikarnasszosz megszerzése után a király megosztotta hadát, hogy a sereg különböző részei könnyebben gondoskodhassanak téli ellátásukról. Hajói nagy részét is ezért engedte haza, mivel a legénység élelmezése túlságosan nagy terhet jelentett volna. Kariában háromezer görög zsoldos gyalogost és kétszáz lovast hagyott. Parmeniónt hetairosz és thesszáliai lovasokkal, szövetséges csapatokkal és a teherszállító osztag hordáraival és állataival Phrügiába küldte, míg ő maga Lükiába és Pamphüliába vonult, hogy elfoglalja a tengerparti városokat.

Az egész makedón hadnak mintegy háromnegyed része, körülbelül harmincnégyezer harcos haladt Alexandrosszal Lükia és Pamphülia szűk folyóvölgyein keresztül. Az itt fekvő városok el tudták látni élelemmel a megfogyatkozott létszámú sereget, amely Piszidia völgyein át idővel észak felé fordult. Kelainai városának citadelláját a király egyik legtehetségesebb vezére, Antigonosz szállta meg ezerötszáz főnyi katonasággal. Antigonosz félszemű volt, akárcsak II. Philipposz, ezért Monophthalmosznak (Félszemű) nevezték. Most fontos feladatot kapott, hiszen innen kellett felügyelnie a délre, Pamphülia felé, a nyugatra, a Hermosz és a Maiandrosz irányába futó, valamint az északra, Gordionhoz vezető utakra. A király úgy döntött, hogy a telet a phrügiai Gordionban tölti hadinépe vele maradt részével.

Alexandrosz római életrajzírója, az i. sz. 1. századi Curtius Rufus örökítette meg a gordioni tartózkodás azóta szállóigévé lett epizódját:

„Nagy Sándor, amint hatalmába kerítette a várost, bevonult a főisten templomába. Itt szemébe ötlött egy szekér, melyet köztudomás szerint Gordiosz, Midasz atyja használt egykor. A szekér faragása szemernyit sem különbözött az olcsóbb fajta, széltében-hoszszában elterjedt szekerekétől. De szembetűnő volt rajta a számtalan, egymásba gabalyodott, rejtélyesen összebogozott csomóval befont járom. Amikor a városlakók elbeszélték, hogy a jóshely jövendölése szerint az lesz Ázsia ura, aki megoldozza a kibogozhatatlan köteleket, Nagy Sándort heves sóvárgás fogta el, hogy teljesítse a jóslatot. A királyt phrügiaiak és makedónok tömege vette körül: az előbbiek feszülten várakoztak, az utóbbiak izgatottan bizakodtak a király vakmerőségében. A gyeplőszíj ugyanis oly sűrűn össze volt bogozva, hogy hiába törték a fejüket, hiába nézegették, nem tudták kisütni, hol kezdődik és hol végződik a csomózás. Nagy Sándor nekiveselkedett, hogy kibogozza, de némi aggodalom élt benne, nehogy baljós előjellé váljék meddő vállalkozása. Sokáig hasztalan viaskodott a rejtett csomókkal, végül kijelentette: »– Nem számít, hogyan bomlanak szét!« És kardjával széjjelszabdalva minden egyes gyeplőszárat, vagy kijátszotta a jóslatot, vagy beteljesítette.”

—(Curtius III, 1.14.)

333 júliusának végéig maradhatott a fősereg Gordionban. Minden bizonnyal csak ezután indult útnak, tekintettel arra, hogy ekkor volt itt az aratás ideje. A két tartomány, Phrügia és Kappadokia, amelyeken Alexandrosz átvonult, sztyeppés vidék. Kiválóan alkalmas a legeltetésre, de gabonát csak a folyamok közvetlen környékén termesztettek. Legokosabbnak az tűnt, ha akkorra érik el a folyam menti városokat és falvakat, amikorra azok lakosai már befejezték az aratást, azaz a makedónok különösebb fáradság nélkül juthatnak a szükséges élelemhez. Így a fősereg a zsákmányolt élelmiszerrel kitartva érkezett Tarszoszhoz. Ez nagyjából szeptember első hetére esett.

A menetelés körülbelül egy hónapnyi ideje alatt sok minden történt keleten és nyugaton egyaránt. III. Dareiosz most már komolyan vette a birodalmára leselkedő veszélyt, és Babilónban vonta össze haderejét. Memnón is alkalmat kapott arra, hogy valóra váltsa régi tervét. Föníciai hadihajókkal és katonasággal ellátva megszállta Kósz, Khiosz és Leszbosz szigetét, s nemcsak a makedónok európai összeköttetéseit zavarta meg ezáltal, hanem azzal is fenyegetett, hogy Görögországban felkelést robbant ki Alexandrosz ellen.

A király azonban odafigyelt ezekre az eseményekre. A Hellészpontosznál gyülekező hajóhada élére Amphotéroszt állította, és megparancsolta neki, hogy a Hegelokhosz alá rendelt szárazföldi csapatokkal együttműködve foglalja vissza az ellenség kezére került szigeteket. E célra még ötszáz talantont is kiutalt nekik. Antipatrosznak pedig, aki Makedóniát és a görög anyaországot felügyelte, hatszáz talantont küldött, hogy annak felhasználásával gondoskodjon a hátország nyugalmáról. Lám, a király, akinek egy évvel ezelőtt még csak a remény ígért gazdagságot, most, hála hódításainak, már bőséges pénzkészlettel rendelkezett. Az intézkedések hatása nem is maradt el: Görögország nyugodt maradt, Memnón pedig elesett a harcok során. Az Égei-tenger


A gordioszi csomó

három szigete ismét Alexandroszé volt.

Memnón halálának hírére Dareiosz elindult hatalmas hadával Kilikia felé. Miután dugába dőlt az a terve, hegy Alexandrosz háta mögött magához csábítsa a görögöket, elhatározta, hogy amint lehet, megütközik ellenségével. Perzsa szokás szerint magával vitte anyját, feleségét, ágyasait, gyermekeit, rokonait. Szemet kápráztató látványt nyújthatott a pompás sereg. Hogy ebben a látványban nekünk is részünk legyen némiképp, idézzük fel Curtius Rufus leírását:

„Ősi hagyomány a perzsáknál, hogy csak napkelte után kelnek útra. Amikor már teljesen megvirradt, kürtjel harsant a királyi sátorból. A sátor tetején, ahol mindenki jól láthatta, a kristályüvegen át feltündökölt a nap képe. A menetoszlop így alakult: ezüstoltárokon elöl vitték a tüzet, mely a perzsák szemében szent és örök. Mellette mágusok ősi himnuszt zengtek. A mágusokat háromszázhatvanöt, bíborköpenybe öltözött ifjú kísérte, a kerek esztendő napjainak száma szerint, mert a perzsák is ugyanennyi napra osztották föl az évet. Mögöttük fehér paripák vontatták a főisten szent szekerét, őket a Nap lovának mondott óriási mén követte. A vezérlovakat aranyló gallyak és fehér takarók díszítették. Nem messze mögöttük tíz gazdag arany- és ezüstveretű kocsi gördült, utánuk tizenkét néptörzs egy-egy lovasa léptetett más-más fegyverzetben és sajátos viseletben.”

—(Curtius III. 4.)

Mi most csak a menet elejének látványából kaptunk ízelítőt, de elégedjünk meg ennyivel. A perzsa sereg látványnak és haderőnek egyaránt impozáns lehetett. Szemben a makedónokkal, akik Parmenión hadinépének a fősereghez történt csatlakozása után most körülbelül 45 ezren voltak, az ő tömegük létszámban alaposan felülmúlta az ellenségét. Aki a görög-perzsa háborúk történetét már tanulmányozta, tudhatja, hogy a perzsa seregek nagyságát az ókori történetírók mindig eltúlozták. Jelen esetben Diodórosz négyszázezer gyalogosról és százezer lovas katonáról ír, ezzel is bizonyítva, hogy az ókori források akár Xerxész 5. századi hadinépét, akár III. Dareiosz 4. századi seregét roppant nagynak képzelték el. A görög, illetve a makedón hadhoz képest persze ezek nagyok is voltak, de azért nem ennyire. Arrianosz, aki pedig általában megbízható adatokat közöl, hatszázezerre teszi a perzsák, valamint a velük harcoló többi nép harcosainak számát. Ezekkel a becslésekkel nem tudunk mit kezdeni. Reálisabban látjuk az esélyeket, ha azt feltételezzük, hogy a perzsák körülbelül háromszorosan múlták felül a makedón had létszámát.

Körülbelül hét héten keresztül vonult Dareiosz serege északnyugati irányban, míg végül elérkezett Szokhoi városához. Már csak öt nap járásnyira voltak Kilikiától és az ellenségtől, amely már több mint egy hónapja egy helyben állomásozott. Dareiosz meg volt győződve arról, hogy Alexandrosz fél megütközni vele. Mi más magyarázhatná az addig igen aktív makedón sereg passzivitását?

Más oka volt ennek. Mégpedig az, hogy Tarszosz Kis-Ázsia legforróbb vidéke. Itt az évi átlaghőmérséklet eléri a 45 fokot. Az éghajlathoz hozzá nem szokott európait itt könnyen utolérheti a malária, a forró égöv betegsége. Tarszosz a malária tartós előfordulási helyeit feltüntető orvosi térkép szerint a veszélyzóna északi határánál fekszik. Nos, Alexandrosz is beleesett e betegségbe. Felhevült és nyilván már lázas testtel beleugrott a Küdnosz folyóba, amely keresztülfolyik a városon. De ahelyett, hogy egészségesen lehűtötte volna az úszással fáradt tagjait, egyszerre hideglelés és merevgörcs fogta el. Fuldokolni kezdett, és szolgái alig tudták kiemelni a vízből. A királyt azonnal sátrába vitték, és hamarosan orvosok állták körül. Minden elképzelhető ápolást megadtak neki, s miközben ő magas lázban feküdt napokon át, és vívódott a halállal, a sereg lélegzetét visszafogva imádkozott életéért. A kisportolt test helytállt a betegség elleni csatában is. A válságos napok elmúltak, és Alexandrosz csakhamar lábadozni kezdett. Kivágta magát a kór szorításából éppúgy, ahogyan hónapokkal ezelőtt kettévágta a gordiuszi csomót is. Katonái pedig ezután még jobban meg voltak győződve legyőzhetetlen mivoltáról, mint addig bármikor. Most már semmit sem kívántak inkább, mint minél hamarabb megmérkőzni a perzsák seregével.


26. fejezet - Az isszoszi csataKépzeljük magunk elé a hídként előrenyúló kis-ázsiai félszigetet, amely az ázsiai kontinensből kiugorva elválasztja egymástól a Fekete- és Földközi-tengert. A „híd” déli pillére a szíriai partvidék, amellyel az Isszoszi-öblöt zárja közre. Ez az öböl a Földközi-tenger legkeletibb beszögellése. Szűk partját az Amanosz hegylánc ölelte körül, amely elválasztotta a tengermelléket a tőle keletre húzódó Asszíriai-síkságtól. Az öböl körül félkörben elnyúló, szűk parti síkságot a Pinarosz folyó vágta ketté. A ravasz Alexandrosz ide akarta becsalni Dareioszt. Itt aztán tényleg nem volt elegendő tér ahhoz, hogy a perzsák igazán hasznát vegyék számbeli fölényüknek.

E célkitűzés jegyében a makedón király – noha katonái égtek a harci vágytól – nem siettette a fejleményeket. Támadjon Dareiosz, ha akar. Egyelőre a Tarszosztól nyugatra fekvő kikötőt, Szoloit akarta megszerezni. A várost gyors támadással be is vette, majd beváltva gyógyulásáért tett fogadalmát, áldozatot mutatott be a gyógyítás istenének, Aszklépiosznak. Ezt követően fáklyás váltófutást, különféle sport- és irodalmi versenyeket rendeztetett, hogy – mint maga mondta – ezzel is kimutassa, mennyire lenézi a barbárokat. A pénzüket viszont nem vetette meg. A település lakóira kétszáz talanton összegű adót vetett ki. Szoloi elfoglalásával Kilikia legfontosabb kikötői makedón kézre jutottak, így Alexandrosz komoly stratégiai előnyhöz jutott Dareioszhoz viszonyítva. Ő ugyanis e kikötők birtokában sokkal könnyebben gondoskodhatott serege élelmiszer-ellátásáról, mint a perzsa nagykirály saját hadinépéről. A makedón uralkodó jól tudta, hogy ellensége vagy mihamarabb támadni kényszerül, vagy visszavonul. Ennek tudatában ismét kelet felé fordult. Elfoglalta Mallosz városát, és ezáltal is bebiztosította magának a tengerparti utat. Parmeniónt pedig előreküldte Isszoszhoz, hogy alaposan vizsgálja meg, az öböl partján fekvő város környéke valóban olyan alkalmas-e a csatára, mint amilyennek látszik.

Parmenión megnyugtató híradása nyomán Isszoszhoz vonult az egész makedón sereg. Az ifjú király és az idős hadvezér hamar megegyeztek abban, hogy ennél jobb helyet nem is választhattak volna. Ezért úgy határoztak, hogy az Amanosz-hegylánc déli átjárójánál foglalnak állást. Miközben a makedónok megszállták a tengerpartot az Asszíriai-síksággal összekötő, úgynevezett Szíriai-szorost, a türelmét vesztő Dareiosz felkerekedett seregével. Ő hadinépével eddig a síkságon tanyázott, görög zsoldosokkal egészítette ki a seregét, és várta Alexandroszt. Egy szolgálatában álló makedón férfi, Amüntasz hiába mondta az egyre türelmetlenebb nagykirálynak, hogy várjon csak nyugodtan, hiszen neki csak a széles síkságon érdemes megütközni a számban gyengébb és ezáltal kedvező terepen bekeríthető ellenséggel. Dareiosz attól tartott, hogy Alexandrosz megszökik előle. Plutarkhosz szerint Amüntasz a király ilyen aggodalmára így válaszolt: „Ettől, király, semmit ne félj! Alexandrosz ellened fog vonulni, sőt lehet, hogy már útban is van.” De Dareiosz nem hitt neki. Pedig a frissen érkezett görög zsoldosok is óvták attól, hogy az Isszoszi-öböl partjára merészkedjék. Inkább vonuljon vissza Mezopotámiába – tanácsolták. Mindhiába. Dareiosz legértékesebb kincseit katonai kísérettel Damaszkuszba küldte, majd hadát elindította az Amanoszi-szoros felé. Azt mondogatta, hogy abban az odúban [értsd a szűk isszoszi partot] fogja gyáva ellenfelét elpusztítani, ahol az meghúzta magát.

A „gyáva ellenfél” negyvenegy kilométernyire állt déli irányban, és éppen azt fontolgatta, hogy mégis kivonul a széles síkságra, amikor megkapta az első híreket: a perzsák északról benyomultak a tengermellékre, és elfoglalták Isszoszt. Később azután köztudottá lett, hogy a vérszomjas ázsiaiak a városban talált makedón sebesültek kezét megperzselték, majd levágták. A megcsonkított szerencsétleneket azután végigvezették a perzsa táboron, hadd lássák, mennyien vannak ők, és ha visszatérnek Alexandroszhoz, mindezt mondják is el neki. Dareiosz egyébként meg volt győződve arról, hogy a makedón király elmenekült előle.

A makedón király azonban nem menekült sehova. Örvendezett szerencséjének, hogy mégis ott ütközhet meg az ellenséggel, ahol eredetileg is tervezte. Visszafordította hadát észak felé, és megindult a Pinarosz déli partjához. Dareiosz menekülő parasztoktól tudta meg legelőször, hogy közelednek a makedónok. Gyors intézkedéseket hozott, és ezek arra utalnak, hogy ő sem volt rossz hadvezér. Igen bölcsen elrendelte, egy nagyobb lovas-gyalogos haderő keljen át a Pinarosz déli partjára, hogy míg azok elővédharcokat folytatnak az esetleg előretörő ellenséggel, azalatt ő nyugodtan rendezhesse csatára seregét. Arcvonala centrumába görög zsoldosokat állított, helyesen úgy vélve, hogy azok majd sikeresen vehetik fel a harcot a makedón phalanxszal szemben. Támogatásukra perzsa nehézfegyverzetűek csatlakoztak hozzájuk. A centrumban azután nem is fért el több csapat a terep szűk volta miatt. Miután a perzsa arcvonal bal szárnya a tengerparttal párhuzamos hegyláncra támaszkodott, az ide rendelt perzsa nehézgyalogságot és kisegítő erőket részben a folyó mentén, részben azonban a csatateret keletről koszorúzó hegyvonulat oldalt kiugró alacsonyabb lejtőin állította fel. Így e katonaság egy része olyan pozíciót foglalt el, amely lehetővé tette elvileg a hadrendbe álló ellenség


Az isszoszi csata

hátbatámadását. Amikor mindezzel végzett, és úgy érezte, kellőképp felkészült a csatára, visszahívta a Pinarosz túloldalára küldött csapatokat. Visszaözönlő lovasait serege jobbszárnyára parancsolta, mivel ott a sík terület némi mozgásteret adott lovas manőverek számára is. Egyéb megoldás híján hadinépe többi alakulatát arcvonala mögött állította föl.

A perzsák felé közeledő Alexandrosz, mihelyt szélesebb terepre jutott, hadrendbe bontakoztatta hadinépét. Előbb gyalogságát rendezte csatasorba. Támadó jobbszárnyára, amely a hegylánc közelében menetelt, Nikanór hüpaszpisztészeit, valamint Koinosz és Perdikkasz phalanxát vezényelte. Ez az elit gyalogság lényegében a támadó alakulatok könnyűfegyverzetű lovas és gyalogos, valamint hetairosz csapatait kötötte össze a centrummal, amelynek valójában maguk is részei voltak. Őket a balszárny felé haladva újabb phalanxok követték, Kraterosz, Meleagrosz, Ptolemaiosz és Amüntasz parancsnoksága alatt. E négy phalanx főparancsnoka a bátor Kraterosz volt. (Ő később is igen közel állt a király szívéhez, többek között azért, mert egy vadászaton élete kockáztatásával leszúrta azt az oroszlánt, amelyik Alexandroszra támadt. Ezt a történetet szoborcsoport is megörökítette, amelyet Delphoiban, Apollón temploma közelében állítottak fel. Ez az úgynevezett „Kraterosz emlékmű”, amelynek maradványai ma is láthatók.) Kraterosz derékhadát Parmenión követte a balszárnnyal. Alexandrosz a szövetséges csapatokat küldte ide, hiszen ez a szárny feladata szerint csak védekezett, míg a lovasság legerősebb csapatait, a hetairoszokat, a szariszophoroszokat és a thesszáliaiakat maga mellé vette a jobb szárny élére.

Ez volt a makedón had felállása, amely azonban hamarosan megváltozott. Alexandrosz figyelmét nem kerülte el, hogy Dareiosz jelentékeny számú lovasságot csoportosított Parmenión arcvonalával szemben. Ezért a thesszáliai lovasoknak megparancsolta, hogy rejtve, az arcvonal mögött, nehogy az ellenség észrevegye, vonuljanak át jobbról a balszárnyra, és csatlakozzanak Parmenión alárendeltjeihez. Ezáltal a makedónok védekező szárnya jelentékenyen megerősödött anélkül, hogy erre az ellenség felfigyelt volna. A jobb szárny elé, ahogy egyre közelebb kerültek az ellenséghez, elővédet vezényelt. Könnyűlovasság vágtatott elő Prótomakhosz vezetésével, azután paiónok, akik Arisztónnak engedelmeskedtek, és őket gyalogos íjászok követték Antiokhosz vezérletével. De Alexandrosz aligha érdemelte volna ki az utókortól a Nagy Sándor nevet, ha nem veszi észre azt, hogy a hegyek lábánál ellenséges csapatok tűntek fel. Természetesen ezt is meglátta, és megtette a szükséges ellenlépéseket. Lovasokat, agrianoszokat és íjászokat sorakoztatott fel, háttal a tengernek, hogy megakadályozza az ellenség lejutását a síkságra. Ez az Attalosz irányítása alá tartozó különítmény azonban nem elégedett meg a perzsák szemmel tartásával. Mivel a makedón hadművészet egyik szerves eleme az önálló parancsnoki tevékenység elismerése és ösztönzése volt, Attalosz a saját szakállára megtámadta a csatatér szélén elhelyezkedő perzsákat, és a hegylánc lejtőiről a csúcsok felé űzte őket. Ennek a sikernek Alexandrosz nagyon megörült, mivel így a megvert ellenség féken tartására háromszáz lovast is elegendőnek látott, ezeket ki is küldte a hegylánc aljához, ugyanakkor Attalosz haderejét vissza tudta hívni és a jobbszárny megerősítésére felhasználni. A csata még el sem kezdődött tehát, de a makedónok máris sikereket mondhattak magukénak.

Azután, amint az ütközet kezdetét vette, ezek a sikerek megsokszorozódtak. A makedón jobbszárny, szokása szerint, heves rohammal rátámadt az ellenségre, és sem a folyó vizének sodrása, sem a perzsák kemény ellenállása nem tudta feltartóztatni rohamát. A makedón támadás sebességét fokozta a katonák elszántságán kívül a perzsa nyilaktól való félelem is. Tudták, hogy minél hamarabb közelharcra kényszerítik az ellenfelet, annál kevésbé kell tartani nyílvesszőik halált osztó záporától. Maga Alexandrosz sem maradt ki az ember ember elleni küzdelemből. A harc éppen olyan élvezetet nyújtott számára, mint pihenés közben a vidám borozgatások. Felvillanyozta őt, felszabadította hatalmas energiáit. Harc közben ez az energia egyértelműen a saját javára és az ellenség kárára mutatkozott meg. A lakomák borozgatásai már nem mindig hoztak ilyen „pozitív” eredményt. Évek múltán Kleitosz, dajkája fia, a kitűnő katona, aki Granikosznál éppen az ő életét mentette meg, Alexandrosz részeg agresszivitásának esik majd áldozatul, Most azonban perzsa áldozatok hullanak a király és bátor lovasainak csapásai alatt.

A makedón jobbszárny sikeres rohama eredményeképp a perzsák bal szárnya lassan hátrálni kezdett. Ugyanakkor azonban az Alexandroszéktól balra küzdő phalanx egyre szorongatottabb helyzetbe került. Mivel a makedónok támadó szárnya túlságosan gyorsan tört előre, rés nyílt közte, és a csak lassabban előrenyomuló phalanx között. Ez utóbbi harcosai igen nagy erőfeszítések árán küzdötték le a meredek folyópart és a rendületlenül támadó görög zsoldosok okozta nehézségeket. Ez a görög zsoldoshad nem véletlenül került a perzsa nehézgyalogság színe-virágával együtt a hadrend közepére. Maga Dareiosz is itt foglalt állást egyébként, hiszen a perzsa királyok mindig is arcvonaluk közepéről irányították csatázó hadinépüket. A kiélezett gyalogharc során a makedónok komoly veszteségeket szenvedtek.

A hadihelyzet azonban csak átmenetileg vált kritikussá a makedón sereg számára. Amikor ugyanis a perzsa balszárny futásnak eredt, Alexandrosz azonnal oldalba támadta a perzsa és görög zsoldos nehézgyalogságot. Kegyetlen „aprítás” kezdődött itt, amely csak egyféle eredménnyel végződhetett: a perzsa arcvonal


Az isszoszi csata

összeomlásával. Az események menetét már az sem tudta megfordítani, hogy Parmeniónnal szemben a túlsó szárnyon átmenetileg a perzsák nyertek tért. Lovasaik nagy tömege ugyanis átkelt a Pinaroszon, és rázúdult Parmenión csapataira. Most látta csak mindenki, milyen előrelátó volt Alexandrosz. A támadás nem törte át a makedón hadrendet, mivel előszáguldottak a rejtve odairányított thesszáliai lovasok, és megállították az ellenséget. A kegyetlen lovascsatának végül az vetett véget, hogy középen és a jobbszárnyon eldőlt a küzdelem. Dareiosz és a körülötte harcolók elmenekültek, Alexandrosz pedig gyorsan balszárnya megsegítésére indult. Ezzel azután egy csapásra menekülők zavarodott tömegévé változott a nemrég még áttörhetetlennek hitt perzsa harcrend.

Csak amikor már Parmenión egységeit sem fenyegette semmi veszély, adta ki Alexandrosz a parancsot az ellenség üldözésére. Noha ő maga is könnyebb combsérülést szenvedett, ezzel mit sem törődve, ezer lovasa élén vágtatott neki a kétségbeesett futással életét mentő hatalmas tömegnek. Ez utóbbi olyan vak rémülettel rohant a menedéket kínáló hegyek felé, hogy még ez a maroknyi üldöző sereg is hullahegyeket hagyhatott maga mögött.

Dareiosz egyike volt azoknak, akik elsőként eredtek futásnak. Curtius Rufus szerint a harci szekere elé fogott lovakat lándzsák sebezték meg, mire az állatok vadul ágaskodni kezdtek, és a nagykirályt majdnem kiborították kocsijából. Erre ő tartalék paripájára pattant, és királyi jelvényeit elhajítva, azon hegyszoros felé hajszolta lovát, amelyen néhány nappal ezelőtt még abban a tudatban vezette át hadát, hogy a „gyáva Alexandrosz” nem meri vállalni az összecsapást. Arrianosz némiképp eltérően adja elő az eseményeket. Ő úgy tudja, hogy Dareiosz harci szekerén menekült el a csatatérről, és csak akkor váltott át lóra, amikor a nehéz terepen a kocsi nem tudott továbbmenni. Ptolemaiosz, Egyiptom későbbi ura, ekkor Alexandrosz testőreinek egyike, emlékirataiban azt írja, hogy Dareiosz üldözése közben egy szoroshoz ért, amelyen csak úgy tudott átkelni, hogy végig holttesteken járt. Ez a közlés jól jellemzi, mekkora vérengzést műveltek a makedónok a menekülő ellenség sorai között, és hogy a perzsák mennyire képtelenek voltak a védekezésre. Végül Dareiosz és a többi megfutamodó életét a leszálló éjszaka mentette meg.

Arrianosz százezer, Curtius és Diodórosz tízezerrel több perzsa halottról ír. Ezek a számok nyilvánvalóan túlzottak, inkább a perzsa veszteség nagy mértékét, semmint valódi adatait jelzik. Érdekesebbek a makedón veszteségekre megadott becslések. Curtius szerint négyezer-ötszázan sebesültek meg, négyszázötvenketten pedig elpusztultak. A Curtiusnál és Arrianosznál található adatok a keleti hadjárat makedón halottjainak és sebesültjeinek számáról a már általunk idézett Engels, amerikai történész szerint azt bizonyítják, hogy kevésbé véres összecsapások esetén a halottak és sebesültek aránya 1:5, míg hevesebb csatározásokat követően 1:12. Ha ezt a mérleget elfogadjuk, akkor az iszszoszi csatát kemény harcként keli értékelnünk, hiszen a sebesültek száma a halottak tízszeresére rúgott.

A viszonylag nagy makedón veszteség egyrészt a centrumban, másrészt a balszárnyon következett be. Ez utóbbi helyen a túlerejű perzsa lovasság támadása és az ellene vívott elhárító küzdelem szedett sok áldozatot, míg az arcvonal közepén a görög zsoldosok okoztak számottevő veszteséget a pezetairoszok phalanxainak. És e veszteségek még komolyabbak lettek volna, ha Alexandrosz nem arat olyan gyors és átütő sikert a jobbszárnyon.

A hatalmas zsákmány persze kárpótlást adott a kiontott vérért. Dareiosz táborában háromezer talanton került a diadalittas győztesek kezébe, és amikor kiderült, hogy Dareiosz még a csata előtt Damaszkuszba küldte kincsei javát, Alexandrosz parancsára Parmenión egy kisebb lovascsapattal azonnal útnak indult a szíriai nagyváros felé. Itt került csak a makedónok kezére az igazi nagy fogás. Csak vert pénzérmékben kétezer-hatszáz talanton, amit ötszáz font (1 font = 327,45 g) súlyú megmunkált ezüst ötvösremek egészített ki. A fogságba ejtettek száma elérte a harmincezret, és nem kevésbé értékes zsákmányt jelentett az a hétezer teherhordó állat sem, amelyet málhástól sikerült az ellenség kezéből kiragadni.

Más, becsesebb kincsek is kerültek Alexandrosz hatalmába. Dareiosz édesanyja, felesége és két hajadon leánya nem tudta elkerülni a fogságot. Őket a lovagias uralkodó nagy figyelmességgel vette körül, és igyekezett mindenféle bántalomtól megkímélni. Hogy a gyönyörű perzsa nők erényének tiszteletben tartása mekkora erőfeszítést követelt a heves vérű királytól, azt csak az jelezte, hogy Alexandrosz olykor az égre nézett, és nagyokat sóhajtott, mondván: „Gyötrelem a szemnek látni ezeket a perzsa nőket.”

Hogy királya ne gyötrődjék túlságosan sokáig, a mindenre gondoló Parmenión a Damaszkuszban foglyul ejtett legszebb nőt ajándékozta Alexandrosznak. Barsziné volt a kiválasztott, aki a nemrég elesett veszélyes ellenség, Memnón özvegyeként élt Szíriában. Ez a perzsa származású, de görög neveltetésű szépség lett a világhódító kedvese.

Parmenión egyébként remekül értett a legyőzött és pacifikált területek kifosztásához, a zsákmány összegyűjtéséhez és biztonságos elszállításához. Nemcsak most, az isszoszi csata után, de két évvel ezt


Az isszoszi csata

követően, a gaugamélai győzelem után is rá hárult ez a feladat. Perzsia elfoglalása után neki kellett a Perszepoliszban, Szúszában és Paszargadaiban összegyűjtött, mintegy 7290 tonna kincset Ekbatanába szállítania. Ehhez húszezer öszvért és ötezer tevét vett igénybe. Mindez arra mutat, hogy Parmenión nagy gyakorlattal rendelkezett a szállítás megszervezésében. Ezen adatok alapján feltételezhető, hogy ő volt a sereg élelmiszer- és fegyverellátásáért, a hadtáp zavartalan működéséért felelős főtiszt.

Az isszoszi győzelemmel Alexandrosz előtt megnyílt az út Perzsia belseje felé. Ha most nem hagy lélegzetvételnyi nyugodalmat sem Dareiosznak, akkor a perzsa uralkodó nyilván nem lesz képes megszervezni a hatékony ellenállást. Sokan gondolkodtak így, de a makedónok királya másként vélekedett. Ő ekkorra már nyilván tisztázta magában azt, hogy nem elégszik meg Perzsa megszerzésével, Ha viszont tovább akart hódítani keleten, ha India mesés gazdagságú vidékei sejlettek fel sóvárgó tekintete előtt, akkor előbb biztosítania kellett hátországát. Nem Görögországot, hanem most már a Közel-Keletet. Nem hagyhat maga mögött ellenséges hajóhadat, sem büszkén dacoló városokat. A Földközi-tenger keleti partvidékén minden nép neki kell, hogy hódoljon. És ha ezt elérte, akkor fordulhat teljes erejével Dareiosz és az utána következő újabb országok és királyok ellen. Ezt vette figyelembe Alexandrosz, amikor tovább indult a még perzsa uralom alatt álló Fönícia és Egyiptom felé.


27. fejezet - Nehézségek Türosz ostrománálAmikor a makedónok kelet helyett délre nyomultak, Dareiosznak ismét megjött az önbizalma. Egy meglehetősen fennhéjázó levélben nagy halom pénzt kínált foglyul esett hozzátartozóiért, és azt tanácsolta a makedón királynak, hogy vonuljon vissza a saját országába. Alexandrosz természetesen visszautasította legyőzött ellenfele ajánlatait. Azt viszont megígérte a nagykirálynak, hogy ha esdekelve megjelenik az ő színe előtt, akkor váltságdíj nélkül is visszakaphatja családját. Miután Dareioszt ez a válasz nem tette igazán elégedetté, a vitás kérdések eldöntése továbbra is a fegyverekre várt.

Büblosz és Szidón csakhamar behódoltak a makedón csapatoknak. Türosz, a legerősebb föníciai város azonban nem akarta falai közé engedni a 332 januárjában oda érkező fegyvereseket. A türoszi polgárság előbb alázatot színlelt, aranykoronát küldött a falakon kívül letáborozó Alexandrosznak, a katonáit pedig ellátta élelemmel. Amikor viszont a király kijelentette, hogy a városban szeretne áldozatot bemutatni isteni ősének, Héraklésznek, megtagadták kérése teljesítését. Mivel a hajóhad ekkor még Küprosz (Ciprus) szigete közelében horgonyzott, a város ostroma nehéz és hosszadalmas feladatnak ígérkezett. Alexandrosz békülékeny hangot ütött meg, és hírvivők útján akarta jobb belátásra bírni Türosz lakóit. Amikor azonban ezeket a követeket a városba érkeztük után – a „nemzetközi joggal” mit sem törődve – legyilkolták, betelt a pohár. A király parancsot adott az ostrom megkezdésére.

Évszázadokkal a most bekövetkező események után Sztrabón így írt az akkor ki tudja hányadik újravirágzását élő városról:

„Türosz... majdnem egészen sziget, és ... egy töltés köti össze a szárazfölddel, amelyet Alexandrosz készíttetett, mikor ostrom alá vette. Két kikötője van; az egyik zárt, a másik, amelyet egyiptominak neveznek, nyitott. Itt állítólag a házak sokemeletesek, úgyhogy még a rómaiaknál is magasabbak, ezért földrengések alkalmával a város majdnem teljesen elpusztult. Nagy csapás érte akkor is, amikor Alexandrosz ostrommal elfoglalta. Mindezen csapások közepette mégis diadalmasan állott, s újból erőre kapott egyrészt a hajózás.... másrészt a bíborfestés révén... Tengeri hatalmuk bizonysága az általuk telepített sok és nagy város.”

—(Sztrabón XVI. 2,23.)

Amint ezt Sztrabón említette, Türosz lényegében egy szigeten feküdt, amelyet mindössze hétszáz méternyi szélességben választott el a tenger a szárazföldtől. Ez kedvező feltételeket nyújtott a védekezésre. Ráadásul a településnek helyet adó sziget közelében a tenger igen mély volt, és ez, valamint a parton meredeken emelkedő bástyák gyakorlatilag lehetetlenné tették mind a gyalogság partra szállítását, mind pedig a faltörő kosok bevetését. De bízhattak a türosziak abban is, hogy egykori gyarmatuk, az ebben az időszakban már tengeri nagyhatalommá növekedett észak-afrikai Karthágó, nem fogja cserbenhagyni őket. Így hát erős önbizalommal néztek a megpróbáltatások elé.

Alexandrosz nagy eréllyel látott az ostrom megszervezéséhez. Azt tervezte, hogy a szárazföld felől egy széles töltést épít a tengeren át, egészen a város erődítményéig. Ám, mint említettük, a tenger vize igen mély volt ezen a szakaszon, ami azzal járt, hogy hatalmas mennyiségű építőanyagot kellett összehordaniuk. De hát Alexandrosz nem lett volna méltó a Nagy melléknévre, ha ezen a „csekélységen” fennakad. Parancsot adott arra, hogy az ősi Türosz, a már régebben romba dőlt és lakóitól elhagyott régi város kőépületeinek maradványait szedjék szét, és hordják össze a tenger partjára. Palaitürosz, az óváros egyébként a 11. században épült, míg az említett szigeten egy évszázaddal később jött létre a most veszélybe került település. A szigetre építkezést és a lakosság nagyobb részének odaköltözését a gyakori ellenséges támadások indokolták. Asszír, majd újbabilóni hódítók jelentek meg a színen, és nem kímélték a nehezen védhető óvárost. Azután lassan el is néptelenedett, és egykori gazdagságát csak impozáns romok hirdették. Eddig! Ekkor ugyanis a romok nagy része elemeire szétszedve hullott a tengerbe, hogy dacolva az elemek haragjával, töltéssé álljon össze. Ugyanakkor karavánok indultak a Libanon-hegységbe, hogy szálfát szerezzenek be az ostromtornyok és újabb gályák építéséhez.

A hét hónapon át tartó ostrom kritikus szakasza kezdődött. A növekvő hosszúságú töltés halálos veszélyt jelentett Türosz lakosságára nézve, ugyanakkor Alexandrosz, ha nem képes művét befejezni, szembenézhet első vereségével. Mindkét fél számára tehát sorsdöntőnek bizonyulhatott, mi lesz a töltéssel. Ennek megfelelően az


Nehézségek Türosz ostrománál

ostromlottak könnyű hajókat bocsátottak vízre, és rajtaütésszerű támadásokkal zavarták a munkát. Igen sok makedónt megöltek, miután nyíl- és dárdazáport zúdítottak a követ cipelő emberekre. A védőknek ezt a kárt okozó tevékenységét látva, Alexandrosz fából két nagy ostromtornyot építtetett, és ezeket felállíttatta a töltés már szilárd részén. Ezekből a tornyokból eredményesen „tűz” alatt tarthatta a túlságosan közel merészkedő ellenséges gályákat.

Nyíl- és kőhajító gépekről szóltunk már Milétosz ostroma kapcsán. Most itt az alkalom arra, hogy kissé részletesebben mutassuk be az ókori „tüzérséget”. A 4. században a hadmérnökök, akik tudták, hogy minél nagyobb erő kell az íj karjainak megfeszítéséhez, annál nagyobb energiát képes kifejteni a fegyver, olyan íjat készítettek, amelynek megfeszítéséhez a közönséges izomerő már nem volt elegendő. Ezzel azt akarták elérni, hogy a fegyver nagy távolságra legyen képes eljuttatni egy nyílvesszőt vagy kődarabot. Az új típusú íj karjait vastag fából faragták ki, és beépítették egy gerendázatba. Ez utóbbit feszítő szekrénynek nevezik, és úgy kell magunk elé képzelnünk, hogy két, egymással párhuzamos, vízszintesen álló gerendát a két végénél és a közép felé haladva összesen négy darab rövidebb gerendával erősítenek össze. A négy rövid, összekötő gerenda három részre osztja a két vízszintes deszka közötti teret. Az íj karjait a két szélső részbe ágyazzák, míg a középső részen, a két íjkar találkozásánál előrenyúlik, merőlegesen a feszítőszekrényre a nyílpályát tartalmazó kilövődeszka. Ennek közepén egy vájat fut végig, ez a nyílpálya, és ebbe helyezik a nyílvesszőt. Az íj húrját egy mozgatható horog húzza hátra egészen addig, amíg az íj karjai teljesen megfeszített helyzetbe hozzák a szerkezetet. A horog mozgatása, és ezáltal a megfeszítés művelete egy motolla, vagyis tekerő segítségével történik. Ez az úgynevezett katapulta, amely háromszázötven méter távolágra is nagy erővel lőtte ki a sokszor méteren felüli hosszúságú nyílvesszőt.

Ha azután ezt a katapultát még nagyobb méretben készítették el, kilövődeszkájának hátsó végét a földre támasztották, íjhúrjának közepére pedig vasgyűrűt erősítettek, akkor kőgolyók kilövésére is alkalmassá vált. Az ilyen kőhajító gép több kilós kőgolyóbisokat volt képes akár nyolcszáz méterre is elhajítani.

Alexandrosz ilyen gépezetekkel rakatta meg ostromtornyait, és ezek segítségével méltán remélhette azt, hogy minden zavaró körülményt elhárít a töltés befejezése elől. A türosziak azonban nem adták fel a játszmát. Egy nagy hajó orrát vastagon bekenték szurokkal és kénnel, farát pedig megrakták kő- és homoknehezékkel. Ezáltal a gálya orra jól felmagasodott, és távol került a víztől. Azután evezősök szálltak a járműre, és hatalmas lendületet adva neki gyors csapásaikkal, nekikormányozták a töltés azon részének, ahol a tornyok álltak. A hajó ágaskodó orra egészen a tornyok közelében meredt előre, amikor az evezősök lángra lobbantották a szurokkal és kénnel bekent részeket. Hatalmas tűz keletkezett. A serénykedő türosziak gyorsan a kísérő ladikokra ugráltak, hogy a lángok elől elmeneküljenek. A tornyok persze nem futhattak el. A lángok hamarosan mindkettőt porig égették. A lezúduló hatalmas és nehéz gerendák, no meg a töltést állandóan ostromló hullámok meglazították az egész építményt, és a tenger egyszer csak áttört a kősziklák között. Nemcsak a tornyok vesztek oda, de összeomlott a töltés is.

Alexandroszt letörték ezek a kudarcok, ám azután újult energiával látott munkához. Még több követ hozatott, még több embert fogott munkára, és okulva a történtekből, az előzőnél lényegesen szélesebb töltés építéséhez kezdett. Önbizalmát és bizakodását hamarosan megnövelte az a körülmény, hogy befutott a kikötőbe a ciprusi és a pártján álló föníciai hajóhad, és ezzel megnőttek manőverezési lehetőségei. Katonáinak száma is gyarapodott, mivel Kleandrosz vezetésével háromezer görög katona csatlakozott hozzá, akik nemrég érkeztek. A türosziak esélyeit az is csökkentette, hogy a karthágóiak megüzenték, saját háborúik annyira lekötik őket, hogy most képtelenek segítséget nyújtani számukra.

A hajók megérkezését követően a türosziak már nem támadhatták kényük-kedvük szerint a töltést építő katonákat. A gát szépen növekedett is, és hamarosan elérte a szigetet. Mivel sokkal szélesebb volt, mint a korábbi, a tornyokat úgy lehetett a közepén felállítani, hogy a tenger felől kétoldalt semmiképp sem tudott hozzáférni az ellenség egyikhez sem. Amikor ezzel végzett, a király általános támadást vezényelt. Részben a töltésről, részben a hajók révén, a tenger felől nyilat és követ kezdtek zúdítani az ostromgépek, majd munkához láttak a töltésre felhúzott faltörő kosok. A ciprusi hajóhad a töltéstől északra, míg a föníciai flotta délre sorakozott fel, majd közeledett a városfalak felé. Maga Alexandrosz makedón hajókkal az egyiptomi kikötő közelében portyázott. Végül többnapos szakadatlan küzdelem után Türosz elesett. A hosszú ostrom fáradalmai és az elszenvedett veszteségek miatt bosszús makedónok nyolcezer embert öltek meg, míg a város életben maradt lakóit, összesen harmincezer férfit, nőt és gyermeket rabszolgának adták el.


28. fejezet - Alexandrosz, az istenAlig ocsúdott fel Alexandrosz a győzelem feletti örömmámorból, újabb levelet kapott Dareiosztól. Ennek az írásnak a hangvétele már sokkal szerényebb és békülékenyebb volt az előzőnél. A perzsa király tízezer talanton váltságdíjat ígért fogságban lévő családtagjaiért, lemondott az Eufráteszen túli területekről, felajánlotta egyik leánya kezét, és cserébe csak azt kérte, hogy ezzel érje be a makedón uralkodó. Ne vágyjon ennél többre, hanem kössön vele barátsági és szövetségi szerződést. Parmenión rá akarta beszélni urát arra, hogy fogadja el Dareiosz feltételeit. Ezt mondta: „Ha én Alexandrosz volnék, elfogadnám”. A makedón király válasza frappáns és lényegretörő volt: „Istenemre, én is, ha Parmenión volnék”.

A válasz megalázó is lehetett volna az ősz vezér számára, de valószínűleg nem tartotta annak. Ismerte és elismerte ura elhivatottságát. Alexandrosz már eddig is többet tett, mint máskor egymást követő nemzedékek egész sora. Meg aztán ha utánagondolt, bizonyára belátta, hogy ifjú királya már bírja is azt, amit Dareiosz a további hódításokról történő lemondás fejében felajánlott. Az Indiára sóvárgó Alexandrosz még csak huszonnégy esztendős volt. Hogy is jelenthette volna ki, hogy beteljesedett élete célja? Annál többre tartotta magát.

A makedón király minden bizonnyal ismerte Arisztotelész véleményét, amely szerint, ha létezne egy mindenki mást erényeivel felülmúló ember, az istenhez lenne hasonló, s az illetőnek kötelessége lenne uralkodni. Alexandrosz joggal gondolhatta, az ő erényeit senki sem múlja felül. Ezzel az érzéssel menetelhetett hódító háborúja újabb állomása, Gaza felé. Természetesen ezt a várost is elfoglalta, és már ott állt a csodás Egyiptom kapujában. Elhivatottsági érzése csak erősödhetett, amikor hírt kapott Görögországból: Poszeidón, a tengerek istene tiszteletére a szokott időben megtartották az iszthmoszi játékokat, az összgörög sportversenyek egyikét, és ott szép határozattal tisztelték meg őt. A Hellasz minden részéből összesereglett hellének úgy döntöttek, hogy aranykoronát küldenek neki dicső tettei elismeréseképpen, és ezt a győzelmi díjat egy tizenöt fennkölt férfiúból álló küldöttség fogja hozzávinni.

332 őszén nyomult be a makedón sereg Egyiptomba. Az ország népe, amely a közelmúltban elbukott perzsaellenes szabadságharcát gyászolta, fellélegzett Alexandrosz megérkezésének hírére. A hangulat annyira egyértelműen a hódító mellett nyilatkozott meg, hogy a perzsa helytartó, Mazakész meg sem kísérelte az ellenállást. A főváros, Memphisz felé közeledő uralkodó elé vonult, és átadta neki a királyi kincstár minden drágaságát. Alexandrosz kegyesen elfogadta a behódolást. Ezután minden figyelmét arra fordította, hogy az őt oly lelkesen fogadó egyiptomiakat megnyugtassa: az ő uralma alatt régi szokásaik szerint és háborítatlanul élhetnek. Amikor Hellaszból útnak indult, görög hérószoknak és isteneknek áldozott, hadd lássák a görögök, értük is harcol. Most egyiptomi istenségeknek mutatta be hódolatát, érezze Egyiptom, tiszteletben tartja az ő hitüket, az ő hagyományaikat is. Egyik legelső tette ezért az volt, hogy Memphiszben áldozatot matatott be Ápisznak, a szent bikának. Memphiszből a Nílus deltájához ment, és attól nyugatra kijelölte a későbbi világváros, Alexandria helyét. De ezután rögtön Ammon isten Sziwa-oázisbeli jóshelyét kereste fel, ugyanannak a politikai megfontolásnak a jegyében, amely már memphiszi tartózkodása idején is meghatározta tetteit.

Alexandrosz egy közel hatszáz kilométeres, rendkívül kockázatos utazást tett a sivatagon keresztül. Az a tény, hogy erre egyáltalán vállalkozott, világosan mutatta, hogy egyéniségében a romantikus elhivatottság érzése és a reálpolitikus hideg számítása édestestvérként jól megfértek egymással. Curtius Rufus sorai jól személtetik azokat a szinte emberfeletti nehézségeket, amelyeket a királynak le kellett gyűrnie zarándokútja alatt. De hát az emberfeletti tettek jól illettek Alexandroszhoz:

„A szinte járhatatlan úton nehezen vergődött keresztül még könnyűfegyverzetű maroknyi csapatával is. Se ég, se föld nem ad vizet arrafelé, terméketlen homok borít be mindent, s amint a nap tüze áthevíti, a talpat égető, izzó talaj tűrhetetlenül felforrósodik. Nemcsak a nagy meleggel és a tikkasztó szárazsággal kellett megbirkózniuk, hanem a süppedő, feneketlenül mély homokkal is, mely kiszalad a talp alól, s így hiába tapossa az ember. Az egyiptomiak még ezeknél cifrább nehézségeket is emlegettek, de Nagy Sándort égető vágy hajtotta, hogy fölkeresse a főisten templomát, mert a halondók rangjával be nem érve, vagy maga is elhitte, vagy csak másokkal akarta elhitetni, hogy ez az isten nemzette őt.”

—(Curtius IV. 7,10.)

Nos, Curtius utolsó mondata nagyon is a probléma lényegét érinti. Istennek hitte-e magát Alexandrosz, vagy nem? Szerintem tisztában volt emberi mivoltával, de azzal is, hogy az emberek közül ő a legkiválóbb. És ezt felfoghatta isteni adományként és egyben – Arisztotelész szellemében – a világuralomra szóló jogosítványként.


Alexandrosz, az isten

Ezzel összhangban áll Plutarkhosz híradása, aki szerint a király Egyiptomban „meghallgatta Pszammón, a filozófus tanításait is, és mondásai közül főként azt helyeselte, hogy minden ember isten uralma alá vettetett, mert mindenki, aki uralkodik és parancsol, isteni eredetű”. Alexandrosz hihette magát az istenek kivételezett kegyeltjének, hiszen óriási hatalmat ajándékozott neki a sors. Kétségtelen, hogy ő volt százada nagy kiválasztottja. Ilyen értelemben tarthatott igényt arra, amit a Sziwa-oázis nyújthatott, annak igazolására, hogy hatalma isteni eredetű. Ez ott konkrétan úgy nyert kifejezést, hogy őt Ammon fiának nyilvánították, ami a helyi tradíciók érvényesülése volt. E hagyomány érvényre juttatásával viszont Alexandrosz biztosíthatta magának az egyiptomi nép hűségét, és lépést tehetett politikusi egyéniségének olyan vallási vonásokkal történő gazdagítására, amelyek nagy keleti tömegek számára is elfogadható uralkodóvá formálhatták őt.

331 elején, a sziwai látogatás időpontjában, még négy év van hátra ahhoz, hogy Alexandrosz kötelezővé tegye alattvalói számára azt, hogy proszkünészisszel, vagyis perzsa módra földre borulva köszöntsék őt. De már ekkor, Egyiptomban megszilárdulhatott sokszínű személyiségének mindhárom politikai és egyben emberi összetevője, amelyek ezután élete végéig jellemezték. A világhódító ugyanis egyszerre volt makedón király, hellén polgár és keleti despota.

Mint makedón király egy katonai demokrácia élén álló fejedelem, ragyogó hadvezér, nagyszerű ivócimbora és hűséges barát volt, aki közvetlen környezetében – mint Alexandrosz – csak első volt az egyenlők között. Azt elfogadta, hogy Egyiptomban Ammon fiaként tiszteljék, de szűkebb körben gúnyolódott rajta. Egyszer, amikor barátaival lakomázott, megdördült az ég, és egyikük megkérdezte: „nem te vagy ez, Zeusz fia?” Ekkor nevetve így válaszolt: „Én nem akarom megijeszteni a barátaimat...” Puritánságát jól jellemzi az, hogy amikor az isszoszi győzelem után kezére került az elmenekült Dareiosz fényűző pompával berendezett sátra, akkor megvetően csak ennyit mondott: „Úgy látszik, neki ez jelentette a királykodást.” Hogy a királykodás mit jelentett Alexandrosz számára, azt tettei mutatták.

A nagyra hivatott uralkodó gondjai, az általa megoldani kívánt problémák azonban alapvetően nem Makedóniához, hanem az egész hellénséghez kapcsolódtak, amely jelentős részben hozzá kötötte sorsát, és tőle várta élete jobbra fordulását. Ő Arisztotelész tanítványa volt, azé a tudósé, akiről maga mondta, hogy „nem kevésbé szerette apjánál, mert apja adta neki az életet, de Arisztotelész arra tanította meg, hogyan kell nemesen élni”. Arisztotelész neveltje volt, amikor a mások által kigúnyolt Diogenésznek, a földi örömöt megvető cinikus filozófusnak ezzel a mondással adott elégtételt: „Ha nem lennék Alexandrosz, Diogenész szeretnék lenni.” És nevelője szellemében járt el akkor is, amikor a lázadó Thébai megbüntetésekor megkímélte a költő Pindarosz leszármazottjait. A helléneket Arisztotelész elmélete alapján kívánta egyesíteni, a hellénség fogalmát pedig Iszokratész nézetei szerint akarta kiterjeszteni. Makedón királyként a hellének 4. századi válságtudata vezérelte tetteit. De végül be kellett látnia: feladata betöltéséhez nem elég csak makedónnak és ugyanakkor hellénnek lennie.

Alexandrosz a görögöket összefogni csak a Perzsia elleni hadjárat jegyében tudta. De a görög-makedón összefogás pusztán a Perzsa Birodalom kirablása révén nem biztosíthatta tartósan a hódításban érdekelt népek életkörülményeinek javulását. A meghódított területeken el kellett terjeszteni a görögök körében kialakult termelési viszonyokat, a keleti emberi és nyersanyagforrásokat hatékonyabbá kellett tenni a görögök tudományos és termelési tapasztalatainak meghonosítása révén. Az új távlatot az jelentette, ha a király az őt kiszolgáló társadalom munkaszervezetét egy soknemzetiségű, Dél-Európán kívül a Keletet is magába foglaló államkolosszusban tömöríti. Egy ilyen állam felett azonban nem lehetett csak erőszakkal uralkodni. Át kellett venni a meghódoltatott és együttműködésre kényszerített népek szokásainak egy részét, hogy egyre inkább az „önkéntes” alávetés domináljon a népeknek az uralkodóhoz fűződő viszonyában. Emiatt a makedón király, aki görög világpolgár is volt egyben, a körülményekhez való alkalmazkodás jegyében felvette a perzsa uralkodók, a keleti despoták vonásait is. A despotává alakulás első lépcsőfokát Alexandrosz a Sziwa-oázisban járta meg.


29. fejezet - GaugamélaEgyiptomban megtörtént a Perzsia feletti hatalomátvétel ideológiai előkészítése. Ezután ismét a fegyverek következtek. Alexandrosz a Dareiosszal történő végső, nagy leszámolás előtt még egy kis időt szakított arra, hogy néhány politikai intézkedéssel biztonságosabbá tegye Ázsia belsejébe vonuló serege hátországát. 331 júniusának közepe táján Türoszba ment, ahol intézkedéseket hozott Szíria és Fönícia közigazgatását illetően. Ez azért is rendkívül fontos volt, mert a Tigrisen túlra tartó hadinép folyamatos ellátását élelemmel és felszereléssel erről a területről kellett biztosítani. De gondolnia kellett Görögországra is, ahol mindig adódott valami ok a nyugtalanságra. III. Agisz spártai királynak sikerült a Peloponnészosz poliszait makedónellenes lázadásra bírni. A perzsák persze pénzzel és katonákkal támogatták őt, s hamarosan Kréta is Agisz befolyása alá került. Alexandrosz nem tűrhette azt, hogy mialatt ő élethalálharcot vív Perzsiában a főhatalomért, Hellasz ellene forrongjon. Egy ügyes gesztussal előbb Athén jóindulatát nyerte meg. Ennek a városnak a vezetői már évek óta kérték, hogy a Granikosznál foglyul ejtett görög zsoldosok közül az athéni származásúakat engedje haza. Most eleget tett ennek a kérésnek. Viszonzásul az athéniak támogatták felhívását, amellyel a görögséget arra szólította fel, hogy segítse a Spárta ellen vonuló Antipatroszt. Hamarosan föníciai és ciprusi hajók indultak Kréta felé, és fegyvereik hatására a sziget visszatért Alexandrosz hűségére. Antipatrosz sem habozott a támadással, és nemsokára legyőzte Agiszt, aki a harcokban életét veszítette. Ezután a makedónok királya nyugodt lélekkel indulhatott újabb sikerei felé.

A makedón sereg augusztus első hetében érkezhetett Thapszakoszhoz, ahhoz a szíriai városhoz, amelynek közelében 401-ben az ifjabb Kürosz kelt át lázadó hadával az Eufráteszen. Dareiosz egy hatezer főnyi lovassereget küldött Mazaiosz vezérletével a folyó keleti partjához, hogy akadályozzák meg a makedónok átkelését. A perzsa nagykirály nem sokkal előbb Babilónban gyülekeztette hadinépét, a makedón expedíciós sereg nagyságát ismét többszörösen felülmúló haderőt, és arra számított, hogy ellenfele, ha mégis átkelne a folyón, majd az Eufrátesz völgyén át fog délre vonulni. Ezért a főerőkkel ezen az útvonalon indult észak felé. Alexandrosz azonban csak részben „igazolta” Dareiosz feltételezését. Ugyanis, ahogy attól a nagykirály is tartott, különösebb erőfeszítés nélkül átjutott az Eufrátesz túlsó partjára. Hidakat veretett a folyón, majd átküldte rajtuk lovasságát. Mazaiosz meg sem várta, amíg az átkelt makedónok megrohamozzák seregét, azonnal megfutamodott. Ezt követően az egész makedón had zavartalanul átkelt a hidakon, majd több napos pihenőt tartva felkészült a további menetelésre.

Most érkezett el a meglepetés Dareiosz számára. A makedónok ahelyett, hogy déli irányban folytatták volna útjukat, egyenesen kelet felé vonultak. Alexandrosz elhatározását könnyen megérthetjük, ha figyelembe vesszük, hogy Mezopotámiát augusztusban érte el. Ez idő tájt már befejeződött az aratás, és a gabona meg a széna biztonságos helyen tárolva halmozódott az Eufrátesz-völgy középső és déli vidékein fekvő, erős falakkal körülvett településein. A városok megművelt földjei között elterülő megműveletlen területek viszont annyira elsivatagosodtak, hogy ott a lovak semmi legelnivalót nem találhattak. Ilyen körülmények között élelmiszert csak hosszadalmas városostromok árán lehetett volna szerezni. Erről azonban jelen esetben szó sem lehetett, mivel a perzsa haderő ellen még ütőképes sereggel is kockázatosnak tűnt felvenni a harcot, nemhogy egy ostromoktól elcsigázott és létszámban megfogyatkozott haddal. Dareiosz katonáit a Tigris folyón cirkáló hajók látták el élelemmel, de a bázisaitól egyre nagyobb távolságra elszakadó Alexandrosznak rá kellett térnie az önellátásra. Ezért inkább Észak-Mezopotámia kisvárosokkal és falvakkal népes földjét választotta vonulása színhelyéül. Itt nem okozott nagyobb nehézséget a már learatott gabona megszerzése, ráadásul a csapadékosabb időjárásnak köszönhetően a lovak számára is elegendő füves terület állt rendelkezésre.

A makedón had a vezére által helyesen kiválasztott útvonalon 276 mérföldet (444,175 km) tett meg, és Moszultól, a mai iraki nagyvárostól északra érte el a Tigrist. Mazaiosznak megint nem volt mersze rátámadni a folyó árjával küszködő makedónokra. Mindössze ezer válogatott lovast küldött a folyóhoz, inkább hogy zavarják, semmint meghiusítsák az átkelést. Alexandrosz ezek ellen az Arisztón vezette paión lovasságot küldte harcba. A paiónok alaposan kitettek magukért. Nemcsak hogy megfutamították az ellenséget, de Arisztón még a perzsa lovascsapat vezérének fejét is királya lábai elé rakta. Ezután a makedón hadat már semmi sem akadályozta abban, hogy átkeljen a Tigris keleti partjára. Innen dél felé indultak a harcosok, hogy a Gaugaméla és Arbéla között húzódó csatamezőn megvívjanak Dareiosz rájuk várakozó hadinépével.

A nagy viadal előtt kisebb „edzőmeccsek” melegítették be a katonákat. Egy ilyen harci játékról számol be Plutarkhosz:


Gaugaméla

„...egyik bizalmas híve mint mulatságos dolgot jelentette neki [Alexandrosznak], hogy a tábort kísérők két részre váltak, mindkét félnek külön-külön vezére van, és az egyiket Alexandrosznak, a másikat pedig Dareiosznak nevezték el. Az ütközet a két csapat között göröngyök dobálásával kezdődött, majd ökölre mentek, s a végén úgy nekitüzesedtek a verekedésnek, hogy kővel-bottal harcoltak egymás ellen, és alig lehetett őket szétválasztani. Midőn Alexandrosz ezt meghallotta, megparancsolta, hogy a vezérek vívjanak párviadalt; Alexandroszt ő fegyverezte fel, Dareioszt pedig Philótasz. A sereg így nézte a párviadalt, mint az elkövetkezendő események előjelét. Erős küzdelem folyt le, amelyben az Alexandrosznak nevezett vezér győzött, s ajándékul tizenkét falut és azt a jogot kapta, hogy perzsa öltözetet viseljen.”


331 szeptemberének végén vonult harcállásba egymással szemben a két hadsereg. Az egyik oldalon Alexandrosz 42 864 gyalogosa és 6580 lovaskatonája, a legnagyobb létszámú makedón hadinép, amely valaha is egyetlen csata megvívására összegyűlt. A másik oldalon ennek a többszöröse. A legszerényebb számítások szerint is körülbelül százezer gyalogos, negyvenezer lovas, kétszáz harci szekér és tizenöt elefánt. És a széles, nyílt terep most egyértelműen a perzsáknak kedvezett. Ellentétben az isszoszi ütközet színhelyével, ezúttal a makedónoknak jelentettek hátrányt a földrajzi viszonyok.

Amikor szeptember 30-án a makedón táborban haditanácsot tartottak, szó esett ezekről a dolgokról. A vezérek meglehetősen nyugtalanok voltak. Tartottak a perzsa harci szekerektől, annál is inkább, mivel a felderítők jelentették, hogy ezek rohama megkönnyítése érdekében az ellenség nagyméretű talajegyengető munkálatokba kezdett. Hátha még azt is tudták volna, amiről csak később értesültek, vagyis hogy a perzsák a makedón lovasság támadásának feltételezett irányában vastüskéket szórtak szét a földön! De a hangulat enélkül is elég rossz volt. Hallgassuk csak Curtius Rufus beszámolóját:

„Parmenión, a hadviselés művészetében legtapasztaltabb hadvezér, úgy vélte, hogy nem ütközetre, hanem fortélyra van most szükség. Késő éjszaka kell rajtaütni az ellenségen; mert hogyan is tömörülhetnének csapatokba az éjjeli zűrzavarban a más-más szokások közt élő, más-más nyelvű katonák, különösen ha álmukból riasztja fel őket a váratlan veszedelem? Fényes nappal viszont a szkithák és a baktriaiak ábrázata első pillantásra elrémít, mert borostás képűek, bozontos üstökűek, magas termetűkkel is kiemelkednek. A katonák megijednének tőlük, inkább csak rémlátásból, mint okkal-joggal. Meg aztán így kevesebb ember is elég ahhoz, hogy e roppant sokaságot bekerítsék, hiszen most nem Kilikia hegyszorosaiban és úttalan ösvényein csapnának össze, hanem a tágas, nyílt rónaságon.”


Több hadvezér támogatta Parmenión tervét. Közöttük a leghangosabb Polüperkhón volt. Ő a felső-makedóniai Tümphaia tartomány elit gyalogos egységének parancsnokaként vett részt a haditanácson. Becsületességének és hűségének már ekkor is híre járt a makedónok között. (A királya halála utáni időszakban azután még magasabb beosztásokat töltött be, és egy ideig Európa sztratégosza is volt az akkorra elhunyt Antipatrosz helyett.) Nos, ő egyenesen a győzelem biztos zálogát látta a közel hetvenesztendős Parmenión elképzelésében. Nem így Alexandrosz, aki egyáltalán nem lelkesedett a gondolatért, hogy a vaksötétben menjen neki az ellenségnek. Rossz látási viszonyok között ugyanis nemcsak az ellenség hadsorai zavarodhattak össze, hanem a sajátjai is. Így nagyon könnyen elveszíthette egyik fő előnyét, azt, amely a seregrészek közötti összehangolt harcászati együttműködésben rejlett. Azonkívül a felderítők jelentései alapján úgy értékelte a helyzetet, hogy a perzsák mintha számítanának egy éjszakai támadásra. A helyzetértékelés helyességét az események alátámasztották.

A perzsa sereg, amely az előző éjszakákon is már megerősítette őrségét és figyelőszolgálatát, a csatára virradó éjjelt teljes harckészültségben töltötte. A király szava ilyen körülmények között jogosan döntött a másnap reggeli csatakezdés mellett.

331. október elsejének reggelén – a pontos dátumot onnan ismerjük, hogy 11 nappal ezt megelőzően holdfogyatkozás volt – a szemben álló királyok azzal a jóleső érzéssel mustrálgathatták hadaikat, hogy minden szükséges előkészületet megtettek a győzelem érdekében. A perzsa seregnek persze nem tett jót az egész éjjel tartó készenlét, a feszültség, amelyben az ellenség éjszakai rohamát várták, idegileg is, fizikailag is igénybe vette a katonákat. De most, hagy a nap feljött, annál hevesebben óhajtották, hogy kezdődjék el végre a harc. Ezúttal az ő haderejük is éppoly részletesen nyomon követhető az utókor számára, mint ahogy azt az eddig leírt csatáknál a makedónok esetében megszoktuk. A szerencsés véletlen az összecsapás után a makedónok kezére juttatta az ütközet előtt a perzsa vezéreknek kiadott felvonulási tervet, és az Arrianosznál teljes egészében olvasható. E terv alapján a perzsa hadrend a következőképp állt fel a csatára: a balszárnyon Perzsia északi


Gaugaméla

vidékeiről verbuvált baktriai, délkeleti tájairól érkező arakhósziai, valamint a Kaszpi-tenger mellékéről hadba hívott szkíta származású daha lovasok csoportosultak. Ezek mellett az arcvonal közepe felé perzsa lovasok és gyalogosok, valamint szúszai és kadusziosz gyalogosok helyezkedtek el. Az utóbbiakat a Kaszpi-tenger nyugati partján toborozták, mivel messze földön keresett íjászok és parittyások voltak. A balszárny előtt száz kaszás harci szekér sorakozott fel.

Ezek a szekerek azt a feladatot kapták, amit a modern korok csatáiban a tankok. Nekik kellett lendületes támadással áttörni a makedónok harcrendjét, és azután mint támadó éknek minél gyorsabban az ellenség hátába kerülniük. Curtius Rufus szemléletesen ábrázolja, milyen félelmetes harci eszköz volt ez a jármű:

„A kocsirúd végén vashegyű lándzsák meredeztek, a járom oldaláról hármasával álltak ki a kardok, a kerekek küllőiről nyílhegyek erdeje szegeződött az ellenségnek, s végezetül sarlókat kovácsoltak a kerekek abroncsaira is, némelyiket hegyével fölfelé, másokat lefelé, a földnek görbítve, hogy mindent lekaszaboljanak, ami a megbokrosodott lovak útjába akad.”


Dareiosz – perzsa szokás szerint – arcvonala közepén helyezkedett el. Körülötte állt testőrsége, amelynek elit alakulatát az „almahordozók” ezerfőnyi gárdája alkotta. Ennek tagjai olyan nemesemberek voltak, akik különleges kitüntetésképpen itt nyertek szolgálatot, és akiknek dárdáját aranyalma díszítette. Természetesen a nagy számú rokonság is a király közvetlen közelében gyülekezett. De voltak itt indusok, Kis-Ázsiából telepített károk és mardianosz íjászok, akik a Perzsa-öböl keleti partjától vonultak idáig. A centrum két szélén, az előbb felsoroltaktól jobbra, illetve balra görög nehézfegyverzetű zsoldosok helyezkedtek el. Dareiosz azt remélte, hogy amilyen higgadtan és magabiztosan néznek szembe az ellenséggel, éppoly szilárdan fogják majd elhárítani a makedón phalanx támadását is. Az egész centrum mögött nagy mélységben babilóniaiak és különféle hegyi népek zsúfolódtak össze, hogy adandó alkalommal mint harcászati tartalékok, ők is szerepet kapjanak, míg a király előtt ötven harci szekér és tizenöt harci elefánt növelte a seregközép biztonságát. Ugyancsak félszáz harci szekér jutott a jobb szárny elé. Itt vegyesen sorakoztak gyalogosok és lovasok. A gyalogság olyan népek fiaiból verbuválódott, amelyek Szíria, Mezopotámia földjén, valamint a mai grúz és örmény területeken éltek. A lovasság méd, parthus, kappadókiai és arméniai lovasokat tömörített.

Szemben a perzsa hadrenddel, amely azt az elgondolást tükrözte, hogy a sereg legszilárdabb pontjának középen kell lennie, a makedónok felállása a támadófeladattal ellátott jobb szárny megerősítését célozta. Itt sorakoztak fel a félelmetes hetairosz lovasság harcias paripái. A legütőképesebb makedón harci egység főparancsnoka Philótasz volt, míg a hetairoszok elit csapatát, az úgynevezett ilé basziliké-t (királyi osztag) az a Kleitosz irányította, aki Granikosznál megmentette Alexandrosz életét. E kiváló harcosok között tartózkodott egyébként maga a király is. A hetairoszoktól jobbra, az arcvonal szélén könnyűgyalogosok gyülekeztek, mégpedig zsoldosok, veteránok, agrianoszok, makedón íjászok. E könnyűgyalogság védelmére a jobb szárny előtt lovascsapatok álltak. Ezek között zsoldosok, könnyűlovasság és paiónok kaptak helyet. A jobbszárny két vonalra tagolása azt a célt szolgálta, hogy a nagyobb létszámú ellenséges sereg esetleges átkaroló hadmozdulatait könnyebben kivédjék.

Ugyancsak biztonsági okokból Alexandrosz könnyűgyalogságot rendelt hetairoszai elé. Agrianoszok, íjászok és hajítódárdások álltak fel harcra készen úgy, hogy egy részük a centrumot alkotó phalanxok elé került. A makedón sereg felállásának kétségkívüli érdekessége volt, hogy a jobbszárnyon csoportosított lovas- és gyalogosalakulatok annyira megnyújtották az arcvonalat, hogy a hetairosz lovasság végül egészen közel került a centrumhoz. Ez olyannyira jellemezte a makedón hadrendet, hogy a hetairosz lovasságot a mellékelt csatavázlat a centrum jobb oldali elemeként jelöli. A makedón arcvonal megnyújtását indokolta az ellenséges hadrend másfél kilométert kitevő hossza. Ezt valamiképpen ellensúlyozni kellett, hacsak nem akartak mindjárt az ütközet elején mindkét szárnyon bekerítésbe kerülni. De volt még egy oka a hetairoszok közép felé történő csoportosulásának. Alexandrosz minden jel szerint már előre azt tervezte, hogy az első adandó alkalommal csapást mér Dareiosz közvetlen környezetére, és vagy megöli, vagy megfutamítja a nagykirályt. Mivel pedig Dareiosz az arcvonal közepén tartózkodott, így a támadás fő iránya nem az ellenség bal szárnya, hanem centruma volt. Ez indokolta tehát, hogy a csapást kivitelezni szándékozó hetairoszok is a seregközép irányába csoportosuljanak.

A hetairoszokat balról a hüpaszpisztészek phalanxa követte. Itt Nikanór parancsnokolt. Ezután sorakoztak fel a nehézgyalogos phalanxok sorrendben Koinosz, Perdikkasz, Meleagrosz, Polüperkhón, Szimmiasz és Kraterosz vezényletével. A centrum bal szélén szövetséges és thesszáliai lovasság fejlődött fel a phalanxok oldalának védelmére. A védekező balszárnyat – szokás szerint – a tapasztalt Parmenión irányította. Alárendeltségébe görög szövetséges és odrüszi thrák, valamint zsoldos lovasság került, amelyet thrák gyalogság egészített ki. Thrákok védelmezték a megerődített tábort is.


Gaugaméla

Alexandrosz nem csekély kockázatot vállalt, amikor úgy döntött, hogy arcvonalát megnyújtja. Ezzel ugyan csökkentette a bekeríttetés veszélyét, de sokat gyengített hadrendje szilárdságán. Ezen a bajon még az sem segített igazán, hogy, mint említettük, lovas és gyalogos csapatokat helyezett el a jobbszárnyi könnyűgyalogság, illetve a hetairosz lovasság előtt. Természetesen őelőtte sem volt ismeretlen ez a probléma. A megoldást abban látta, ha erős tartalékot képez az első vonal mögött, amelyet szükség esetén a leginkább veszélyeztetett helyekre tud irányítani. Ezért mintegy 8200 hüpaszpisztészt csoportosított centruma mögé. Ez az általános tartalék arra is jó volt, hogy adandó alkalommal meghiúsítsa az ellenség bekerítő manőverét, ha az első vonal megnyújtása ehhez nem lenne elegendő.

Ilyen felállásban nézett tehát egymással szembe a két sereg a mindent eldöntő csata küszöbén. Aztán kezdetét vette a küzdelem. Amint a csatasorok közeledtek egymás felé, kiderült, hogy Alexandrosz a hetairoszokkal éppen a Dareioszt körülvevő rengeteg hadinéppel került szemközt. Bár ő valóban ezekre akart csapást mérni, de korántsem szemből, úgy, hogy közben még elefántokkal is meg kelljen küzdenie. De hát a perzsa arcvonal annyira az ő jobbszárnyán túlra húzódott, hogy centruma szinte a makedón seregközép jobb oldalával és a jobbszárnnyal állt szemben. Nagyon gyorsan megmutatkozott, hogy Alexandrosz hiába nyújtotta meg arcvonalát már a csata előtt, ez még mindig nem volt elégséges. A perzsa balszárnnyal ellentétes oldalon ugyanis űr tátongott. Ide már nem jutott makedón katona. Nem lehetett mást tenni, a király megparancsolta serege centrumának és jobbszárnyának, hogy oldalazzon a síkságot jobbról szegélyező dombok felé. Ezzel a manőverrel ki akarta védeni a bekerítést, másrészt ki szerette volna vonni támadó csoportosítását az ellenséges harci szekerek hatósugarából. Megindult a makedón bal szárny is. Lassan nyomult előre, lépcsőzetesen felépített hadrendben, hogy ezzel a felállással ellensúlyozza számbeli hátrányát.

Dareiosz, amikor jelentették neki a makedónok mozdulatait, úgy döntött, hogy balszárnyával ő is oldalazó mozgást végez, ami által fenntartja a makedónokra leselkedő veszélyeket. Ám, hogy a makedón jobbszárny túlságosan közel került a dombos terephez, ahol a harci szekerek már nem érhették volna el katonáit, a perzsa király támadásra szánta el magát. Bal szárnyi szkíta és baktriai lovasságát zúdította a jobbra vonuló ellenségre. Alexandrosz zsoldos lovasokat küldött ezek ellen Menidasz vezérlete alatt. A kialakuló heves közelharcban a nagyobb létszámú támadók lassan hátrálni kényszerítették Menidasz csapatát, mire Arisztón vezetésével paiónok vágtattak előre. Most a baktriaiak és a jól páncélozott szkíták kényszerültek hátrálásra. Ezt látva Dareiosz újabb baktriai lovasosztagokat küldött harcba. Mindkét oldalon rengetegen elestek ebben a vad küzdelemben, de végül is a perzsák támadása összeomlott.

Ekkor indultak meg a kaszás harci szekerek, hogy szétverjék a jobbra kitérő phalanxokat. Most látszott csak igazán, milyen előrelátó volt Alexandrosz, amikor jobbszárnya és centruma egy része elé íjászokat és hajítódárdásokat rendelt. Ezek nyíl- és dárdazáporral fogadták az ellenséget. A makedón és agrianosz könnyűgyalogosok bátran rátámadtak a sebesült lovak miatt irányíthatatlanokká váló kocsikra, leszúrták hajtóikat, megadták a kegyelemdöfést a paripáknak. A makedón hadsorokat végül csak néhány szekér érte el, de ezek sem okoztak számottevő kárt, mivel a katonák rendezetten kitértek előlük, s amikor már túljutottak a gyalogosok rendjén, a lovasság velük is végzett. Az a pár harci kocsi, amelyik még ezt is megúszta, a második sorban felálló hüpaszpisztészek áldozatává vált.

Dareiosz persze lényegesen többet várt harci szekereinek támadásától, s az eredménytelenség következtében, úgy látszik, kezdte elveszíteni türelmét. Erre mutat, hogy mindenáron gyors döntést akart kicsikarni. Mindkét szárnyon rohamra vezényelte erőit, ami a makedón arcvonal bal oldalán hamarosan sikert is hozott. Itt Mazaiosz, a perzsa jobbszárny vezére kihasználta Parmenión seregrészének stratégiai gyengeségeit, amelyek abból eredtek, hogy a folyamatos jobbra húzódás következtében a makedón jobbszárny és a centrum jobb oldala elszakadt az arcvonal balra eső részeitől. Így ezek a csapatok magukra maradtak a túlerejű ellenséggel szemben, és kétségbeesett harcra kényszerültek annak érdekében, hogy elkerüljék a bekerítést. A csata másik forrpontján viszont ellenkező előjelű események követték egymást. Hatalmas tömegű perzsa lovas áradat zúdult a makedón jobbszárnyra, és ennek csapását az Aretész vezette makedón lovas tartaléknak kellett kivédenie. A két lovasság ádáz közelharcát Dareiosz újabb erők bevetésével akarta eldönteni. Serege balszárnyából egy erős lovascsapatot küldött a véres csatározás helyszínére. Ám nem számolt azzal, hogy a manőver révén széles rés támadt centruma és bal szárnya között, ráadásul olyan helyen, amely nem is volt messze az ő harcálláspontjától. Mint rövidesen kiderült, végzetes hibát követett el.

Ideges ellenfelével ellentétben, Alexandrosz higgadtan mozgatta csapatait. Noha már órák óta folytak az összecsapások, főerőit, vagyis a hetairosz lovasságot és a phalanxokat, még egyáltalán nem vetette harcba. Azt a megfelelő pillanatot kereste, amikor ezekkel a csapatokkal a leghatékonyabban támadhat. Ez a pillanat most érkezett el. Meglátva a Dareiosz hadrendjében tátongó hézagot, habozás nélkül odairányította elit csapatait. A többit hadd mesélje el Arrianosz:


Gaugaméla

„A kézitusa csak rövid ideig tartott. Amikor ugyanis Alexandrosz lovasaival együtt megkezdte a rohamot, az ellenséget tömegével is szorongatta és szúrólándzsáival a perzsák arcát célozta; amikor a tömör makedón phalanx is betört az ellenséges vonalakba előremeredező lándzsáival, és a harc minden rettenete az amúgy is félénk Dareiosz szeme elé tárult – ő volt az első, aki hátat fordított és elmenekült. Megrémültek a bekerítést végrehajtó perzsa lovasok is Aretész embereinek heves rohamától. Ezen a szárnyon tehát megkezdődött a perzsák általános menekülése, s az üldöző makedónoknak csak a menekülőket kellett kaszabolniuk.”

—(Arrianosz III. 14.)

A perzsa jobbszárny eközben diadalmasan nyomult előre, mit sem sejtve arról, hagy a nagykirály már szégyenteljesen elhagyta a csatateret. Parmenión vitézül verekedő csapatai között egyre több rés szakadt, és az áttört perzsa egységek lekaszabolták a makedón tábor őrségét. A bekerítést az a manőver akadályozta meg, amelyet a második vonalba helyezett hüpaszpisztészek hajtottak végre. Ők egy fél fordulattal a balszárnyra merőleges arcvonalat alakítottak ki, és harcba bocsátkoztak az ellenséggel. Parmenión időt nyert, és ezt igyekezett kihasználni. Azonnal hírnököt menesztett Alexandroszhoz, és a király gyors segítségét kérte. Az ellenséget üldöző uralkodó nyomban visszafordult, és oldalba kapta Mazaiosz osztagait. A perzsa sereg sorsa beteljesedett.


30. fejezet - A királyok királyaDareiosz kisiklott ugyan üldözői kezéből, de ezzel már csak időt nyert, országát végérvényesen elveszítette. Elveszítette aztán életét is, hiszen Baktria helytartója, Bésszosz megölette. Ez már 330-ban történt. A helytartó azt hitte, ha egykori uralkodója fejével kedveskedik a „királyok királya” sorába lépő új fejedelemnek, akkor őrá fényes jövő vár majd. Tévedett. Alexandrosz alighanem bölcsen járt el, amikor úgy gondolkodott, hogy aki egyszer kezet emelt egy királyra, az máskor is kedvet érezhet hasonló tettre. Ennek megfelelően „jutalmazta” a bűnöst. A leírások szerint két sudár fát egymáshoz hajlíttatott, Bésszosz végtagjait hozzájuk kötöztette, és miután a fákat eleresztették, a szétcsapódó ágak erejétől Bésszosz teste darabokra szakadt.

Dareiosz halála előtt azonban fontos események zajlottak, amelyek megalapozták a következő évek történéseit. Perzsia nagyvárosai egyre-másra makedón kézre jutottak, és óriási hadizsákmánnyal gazdagították Alexandroszt meg a környezetét alkotó makedón arisztokráciát. Arbéla és Babilón után megadta magát Szúsza, és csak ebben a nagyvárosban ötvenezer talantonnyi érték került a hódító markába. A kincsek között volt Anténór híres szoborcsoportja, amely a két zsarnokölőt, Harmodioszt és Arisztogeitont ábrázolta, akik meggyilkolták Hipparkhosz athéni türannoszt 514-ben. A műalkotást még 480-ban az Attikát dúló perzsa király, Xerxész hozatta el Athénból. Most Alexandrosz jóvoltából a zsarnokölők visszatértek tettük színhelyére. Hamarosan azok a görög katonák is követték őket, akik a hadjárat kezdete óta Ázsiában harcoltak. Helyükre a király az újonnan behódolt népek makedón mintára kiképzett harcosait sorozta. Önmagában ez az intézkedés is mutatta, hogy Alexandrosz Perzsia uraként már nem óhajtja egyeztetni elképzeléseit a korinthoszi szövetség görög államaival, hanem végérvényesen a saját útját kívánja járni.

A király énjének harmadik jellemzője, a keleti despota szükségszerűen került előtérbe a gaugamélai győzelem után. Nagy keleti tömegek és hatalmas területek ismerték el Alexandroszt fejedelmüknek, és ő, ha meg akarta könnyíteni a hatalomátvétel folyamatát, a régi helyi hagyományok folytatójaként kellett hogy fellépjen. Ennek jegyében történt, hogy sok esetben meghagyta hivatalában az addigi perzsa helytartót, nem hajtott végre látványos változtatásokat a közigazgatás rendszerében, és megkezdte serege szükséges átszervezését is.

A görög szövetségesek által rendelkezésre bocsátott haderő hazaküldése után az egykor Európában tengerre szálló hadinépéből nagyobbrészt makedónok maradtak vele. Ők igen értékes harci erőt képviseltek, de számuk egyre fogyatkozott. Sokan elestek a csatákban, mások megsebesültek vagy megbetegedtek a viszontagságos hadműveletek közben. A további hódítások tekintetében ezek a katonák azért sem jöhettek túlságosan nagy mértékben számításba, mert a meghódított területek táguló határai között a stratégiailag legfontosabb pontokat ők szállták meg és őrizték. A sereget tehát emiatt is fel kellett frissíteni. De politikai jelentősége is volt annak, hogy az új alattvalók részesei lehettek a további hódításoknak. Így az újabb sikereket a magukénak is érezhették, és ez mindenképpen a belső egyetértés zálogának tűnt. Tekintettel arra, hogy Alexandrosz jelentős létszámú könnyűlovasságot toborzott növekvő birodalma keleti területein, meg kellett változtatnia a seregében addig érvényesülő törzsi, nemzetségi alapon történő belső szervezési formát. A háromszáz lovast magukba foglaló törzsi lovas alakulatok, az ilék helyébe megszervezte a különféle nemzetiségű lovasokat magukba tömörítő és nagyobb létszámú hipparkhiákat. A gyalogság esetében megkezdődött az európai és ázsiai gyalogság közös phalanxban való egyesítése. A királyi testőrséget pedig Alexandrosz megerősítette a nehézfegyverzetű gyalogosok egy új alakulatával, amelynek tagjait ezüsttel bevont pajzsukról argüraszpideszeknek nevezték el. Lassanként hasznosítani kezdték a zsákmányolt elefántokat is. Ezeket Alexandrosz idejében még csak teherhordásra használták, de utódai uralma alatt már harci állatokként is alkalmazták.

A posztjukon maradt perzsa előkelők a királyi udvar tartozékaivá váltak, és állandó jelenlétük hozzájárult ahhoz, hogy ott a perzsa szokások egyre inkább divatba jöttek. Alexandrosz – mint említettük – politikai megfontolásból nem gátolta ezt. Emellett valószínűleg meg is felelt a benne uralkodó nagyrahivatottsági érzésnek az, hogy új környezete nem az egyenlők közötti elsőnek tekintette őt, hanem magasan az ő hétköznapi emberi világuk felett állónak. Ezt nem minden makedón tudta lenyelni. Ők más viszonyhoz szoktak hozzá királyukkal szemben, és sokakból hiányzott a szükséges „diplomáciai érzék” ahhoz, hogy rosszallásukat elrejtsék. Ez összeütközéshez vezetett Alexandrosz és néhány makedón arisztokrata között. A király könyörtelen volt, mivel nem tudta elviselni, hogy bárki is akadályozza világhódító céljait. Márpedig egyes makedón előkelők konzervativizmusa akadálynak tűnt előtte. Philótasz és Parmenión életével fizetett azért, mert magára vonta a nagyúr haragját: 330 szeptemberében Alexandrosz kivégeztette őket.

Még ugyanezen év januárjában – talán uralkodása növekvő keleti jellegét ellensúlyozandó – a király látványos gesztust tett Hellasz felé is. Bevonult Perszepoliszba, a perzsa királyok szent székvárosába, és miután teljesen


A királyok királya

kifosztotta és százhúszezer talanton értékű kincset zsákmányolt, felgyújtatta a települést. Porig égett az egykor Athént dúló Xerxész díszes palotája, magasra csapó lángjaival hirdetve az anyaország görögjeinek, Alexandrosz teljesítette küldetését, bosszút állt őseik másfélszáz évvel korábban elszenvedett sérelmeiért.

A Korinthoszban vállalt misszió beteljesedett, de vajon beteljesült-e az a küldetés is, amelyet sorsa szabott ki rá? Erre a kérdésre Alexandrosz csak nemmel válaszolhatott.


31. fejezet - Ázsia uraMiután 331-ben döntő ütközet során szétverte a perzsa király, III. Dareiosz Kodomannosz hadseregét, és utóbbi fejvesztett meneküléssel hagyta el a gaugamélai harcmezőt, Alexandrosz Ázsia királyának nyilvánította magát. A mindössze öt esztendővel korábban trónra került makedón király Perzsiát jött elfoglalni, amikor 334-ben átkelt Kis-Ázsiába, de most már többre vágyott. az egész ázsiai kontinens feletti uralom lebegett szemei előtt, annak az ismeretlen világnak a birtoklása, amelyről a helléneknek csak megbízhatatlan, a csodákat a valósággal keverő információik voltak. A hét feleséget elfogyasztó, szemét, lábát, karját csaták viharaiban kockára tévő II. Philipposz, az apa természetfeletti energiája lobogott ebben a 25 éves „alig férfiban”, akibe nevelője, Arisztotelész oltotta be a világ igenlését. Talán Alexandrosz volt a história első igazi koszmopolitésze, világpolgára. Nem abban az értelemben, hogy sehol nem volt igazi hazája, hanem éppen ellenkezőleg. Mindenhol hazára lelt, ahol befogadásra érdemes értékre talált. Ázsiát nem a zsákmányra, hanem a civilizációs értékekre áhítozó hódító akarta megkaparintani. Méghozzá nem is a szokott módon. Ő nem szolgákat akart uralni a despoták szokása szerint, hanem befogadó embereket megnyerni a hellén kultúrának úgy, hogy azok tegyék is hozzá saját hozadékukat. A világtörténelem első globalizációját akarta végrehajtani. Hogy terve végül sikerrel járt, azt W. Schubart szép mondatai is bizonyítják a hellénizmus lényegéről: „... a hellénizmus ... a hellénség elterjedése, kisugárzása a világra, saját átitatódása a világgal, az ő világgá válása.”

Ázsia urának lenni tehát Alexandrosz számára azt jelentette, hogy egy tágabb politikai-civilizációs egységbe kell foglalni a kontinens etnikai sokszínűséget mutató népességét. E célok jegyében belső békére törekedett, amely nem ismert etnikai széthúzást, és szigorúan megkövetelte a lokális érdekeknek a központi akarat alá rendelését. Úgy tűnik, kész lett volna kiegyezni Dareiosszal, és esetleg meghagyni őt – persze alárendelt pozícióban – Perzsia királyának. Hiszen Perzsia kisebb, mint Ázsia, és a régi politikai rend fenntartása, a kontinuitás látszata megkönnyíthette volna a tervezett globalizálást. Dareioszt ezért akarta mindenáron utolérni, nem pedig azért, mintha meg akarta volna ölni. És ezért büntette meg Dareiosz gyilkosait, akik keresztülhúzták számítását. Azok, akik vele szemben a helyi ellenállás tüzét szították, legádázabb ellenségeinek számítottak. Velük könyörtelenül számolt le még akkor is, ha Afganisztán vagy Üzbegisztán hegyes, sivatagos vidékein rejtőztek el.

Ázsia ura az oikumené, vagyis a lakott világ egyharmadát birtokolhatta. Ez nem tűnik irreális elképzelésnek, ha meggondoljuk, milyen volt a hellénség világképe Alexandrosz korában. Mint azt Philippica című művében, amelyet jórészt Nagy Sándor uralkodása idején írt, Theopomposz kifejti, Európa, Ázsia, és Libüé (Afrika) szigetek, amelyeket az Óceán vesz körül. Ázsiát Európától a Tanaisz (Don), Libüétől pedig a Nílus választja el. Ezen folyók felső szakasza és forrásvidéke ismeretlen volt. A három kontinens peremét sivatagnak vagy sztyeppének képzelték, ahol legfeljebb nomádok találhatnak megélhetést. Így Észak-Ázsia területén élnek a nomád szkíták, és Dél-Ázsia nagyobb vidékei sivatagok. Ázsia központi jellegzetességeként – korántsem alaptalanul – a hegyek láncolatát tüntették fel. Ez nyugatról, Kilikia felől India határáig húzódik, és nyugatról keletre a Taurusz, Parnaszszosz, Kaukázus és Hindukush (Paropamiszosz) alkotják. A hegyek láncolatától keletre fekszik India, amelyet az utolsó lakott földnek tudtak. Maga Arisztotelész is úgy vélte, hogy aki átkel a Paropamiszosz utolsó gerincén, az meglátja a „külső tengert”, vagyis az Óceánt. Ezért aztán azt hitték, hogy Ázsia a Hindukushtól keletre már csak egy viszonylag kicsiny félsziget, amely keleti vagy délkeleti irányban nyúlik az Óceánba.

Ilyen körülmények között Alexandrosz például joggal hihette, hogy amikor átkelt az Elburzon, és a Kaszpi-tengertől keletre és nyugatra nomád szkítákat látott, akkor közel került Ázsia és ezzel együtt az oikumené északi határához. Ebben a dimenzióban tehát Ázsia valódi nagyságának töredékére zsugorodott, reálisan meghódítható területnek látszott, és ugyanakkor ismert tájainak jelentősége megnőtt, mivel ezek valóságos arányaiknál nagyobbaknak tűntek. Mindezt átgondolva csodálhatjuk csak igazán Alexandrosz bátorságát és elhivatottság érzését, amellyel Ázsia ura akart lenni. Hiszen egy reálisnak gondolt célt kívánt megvalósítani igen csekély földrajzi ismeretek birtokában.

Néhány dologgal szerencséjére tisztában volt. Tudta azt, hogy Indiát csak akkor hódíthatja meg, ha szilárdan birtokolja az oda vezető utat. A szilárd birtoklás jelentette egyrészt azt, hogy a stratégiai pontokon megerősített településeket hozzon létre, amelyek a hírközlés és utánpótlás bázisaként működtek. Másrészt súlyt fektetett arra, hogy a fő útvonalak biztonságát nagy mélységből, vagyis a messzi hátország felől is szavatolja. Nem kellett ehhez nagy újítónak lennie. Már a perzsa király, Xerxész is hasonlóképpen járt el, amikor 480-as görögországi hadjárata előtt éppen Nagy Sándor királyi ősének, I. Alexandrosznak engedélyezte perzsabarát állama területének alapos megnövelését. Erre volt szüksége a Sztrümón és Axiosz alsó folyása mentén vonuló perzsa inváziós seregnek, mivel ily módon stratégiai védettséget élveztek a makedón főség alatt lévő hátország felől.


Ázsia ura

Az ilyen meggondolások miatt Alexandrosz számára Afganisztán kulcsfontosságú területté vált, és az ottani lokális ellenállás a globalizációs program egyik fő akadálya volt.

A helyi ellenállással Alexandrosznak kiváltképpen azután kellett sorozatosan megküzdenie, hogy még 331 végén elhagyta Szúszát. Ettől kezdve éveken át hegyes-völgyes, sokszor sivatagos tájakon, nem egyszer alig elviselhető természeti körülmények között harcolt, egyaránt viaskodva az élelemhiánnyal és a barátságtalan lakossággal. Előbb a menekülő III. Dareioszt űzte, majd annak gyilkosait. Ez a csatározás már nem nagy, nyílt ütközetek sorozata volt. Az új feladat új katonai taktikát követelt. Megnőtt a felderítés jelentősége, mely az utak állapotát, a terep nehézségeit, az ellenség létszámát és a várható élelmiszerkészleteket fürkészte. A katonáknak fel kellett készülniük a partizán hadviselés elleni küzdelemre és a gyors, meglepetésszerű manőverek végrehajtására. Mindezek miatt Alexandrosz iráni és afganisztáni hadjáratában ritkán mozgatta meg egész hadinépét. Míg főseregét nagyobb bázisokon (Szúsza, Ekbatana stb.) helyezte el, addig a had többi részét kisebb, mozgékony csapatokra osztotta, amelyek rendszerint más és más utakon jutottak előre. Lovasságát, amelybe ázsiai harcosok nagy tömegét olvasztotta, 75-100 főből álló csapatokba szervezte, és ezek élére kipróbált hetairoszokat, vagyis arisztokrata makedón lovas parancsnokokat állított. Egyes osztagokat ázsiai módon harcoló lovas dárdásokkal és íjászokkal töltöttek fel. A gyalogság egy részéből nyolc darab, egyenként ezer fős „kommandós” egységet hozott létre, amelyek különös hatékonysággal hajtottak végre gyors éjszakai manővereket. A megfontolt hadászati tervezés, párosulva az intuitív kivitelezéssel mindenhol meghozta a kívánt eredményt. Így történt ez Afganisztánban is.

330 utolsó hónapjaiban az észak-iráni Meshed közelében készült Alexandrosz arra, hogy miután meghódította Iránt, átlépjen az utolsó akadályon is a vágyott India felé. Terve az volt, hogy a Tedzsen völgyén át, a perzsa uralkodók által épített Királyi Út felhasználásával jut el Baktába (mai Balkh-Wazirabad), amely a mostani Afganisztán nagyobb részét az ókorban magába foglaló Baktria tartomány fővárosa volt. Ez egyébként a történelem folyamán gyakran igénybe vett inváziós útvonal volt, utóbb Dzsingisz kán és Timur Lenk is átvonult rajta. A makedón király minél gyorsabban Afganisztánba akart jutni, mivel Dareiosz gyilkosa, Bésszosz e vidék helytartója volt, és most itt szervezte az ellenállást. Az élelmiszerhiány miatt azonban le kellett tennie erről a szándékáról, és bele kellett törődnie abba, hogy a biztonságot többre tartsa a túlzott kockázatvállalásnál. Ezért inkább délkelet felé vonult a mai iráni-afganisztáni határfolyó, a Heri Rud völgyén át az afganisztáni Herathoz, majd onnan délre a Sistan-tó és Farah vidékére. Ez a táj az ókorban és napjainkban is súlyosan próbára teszi az oda érkezőket. Júniustól szeptemberig erős, olykor hurrikánná fokozódó szél kavarja itt fel a homokot. Ezért már az ókorban is, csakúgy mint manapság a házakat úgy építik fel erre, hogy a hátukat az északnyugati szélnek vessék. Moszkitók, szúnyogok, böglyök és mérges kígyók keserítik az emberek életét, és mindezt még tetézi a Helmand folyó szokatlan viselkedése. Ez a víz ugyanis gyakran váltja medrét, és az erős esőzések után gyakorta két-háromszorosára árad, pusztítva gátat és települést. De a természet, úgy látszik, dacot ébresztett az itt lakókban, ugyanis e körzet az ókorban egyike volt a Közép-Kelet legsűrűbben lakott területeinek. A szorgalmas földművesek munkája nyomán jó termést lehetett itt betakarítani, és ennek most, 330 végén a makedónok lettek a haszonélvezői.

Januárban vagy februárban a makedónok elhagyták Sistan vidékét, és 60 napon át vonultak az arimaszposzok földjén keresztül, akik az Alsó-Helmand völgyében laktak. Itt intenzív földművelés folyt, ami megkönnyítette az inváziós had ellátását. 329 márciusának végén vagy áprilisának elején kezdtek a makedónok átkelni a parapamiszadák területén. Utóbbiak egy hindu törzset alkottak a Ghazni és Hindukush között húzódó felföldön. A mai Kandahartól a Kabul folyó völgyéig 4 hét alatt több mint 520 kilométert tettek meg, és céljuk azt volt, hogy a Hindukushon történő átkelés előtt hozzájussanak a környéken április-május fordulóján betakarított téli búzához és árpához. Az út ezen szakasza különös megpróbáltatásoknak tette ki Alexandrosz seregét. Erről Curtius történetíró megrázó mondatokkal számolt be. Ez i.sz. 1 századi római történetíró számos Nagy Sándor korabeli forrást használt fel lebilincselően érdekes életrajzi művéhez, melyet a nagy hódítóról írt. E műből idézünk:

„A sereg az emberi műveltség legcsekélyebb nyomát is nélkülöző pusztaságban minden elképzelhető rosszat elszenvedett: éhséget, hideget, fáradságot, csüggedést. Sokan elpusztultak a számukra szokatlan hóban-fagyban, sok ember lába lefagyott, s a legtöbbnek a szeme sínylette meg a hideget... Akik szerencsésen elvergődtek valamelyik barbár kunyhójáig, azok hamar magukhoz tértek. De oly sűrű volt a homály, hogy a házakat csak a felszálló füst jelezte. Lakóik még soha nem láttak idegeneket földjükön, s amint váratlanul megpillantották a fegyvereseket, halálra rémülten minden előhordtak, ami csak a kunyhókban akadt, rimánkodva, hogy irgalmazzanak életüknek.”

—(Curtius, VII., 4.)

A nélkülözés után a Kabul élelmiszerben gazdag völgye jó pihenő helynek bizonyult. A makedón had rövidesen


Ázsia ura

új erőre kapott, majd megkezdte az átkelést a Hindukushon. Az átkeléshez a 3550 méter magasan fekvő és 75 km hosszan elnyúló Khawak-hágót vették igénybe. Körülbelül 64 ezer reguláris harcos, 36 ezer főnyi kisegítő személyzet, valamint több mint 12 és fél ezer ló özönlött át a hegység északi lejtőire 16-17 nap leforgása alatt. Mivel a szoros legszűkebb szakaszai három embernyi szélességűek voltak csupán, a gyalogság minden bizonnyal kettes sorokban vonult, míg a harci mének és teherhordó állatok egy-egy sorban haladtak. Tízezer ember hadoszlopa 19 km hosszúra nyúlt így el, és ugyanilyen hosszúnak lehet elképzelni 4224 állat oszlopát. Mai számítás szerint egy emberekből álló ilyen hadoszlop 4 nap alatt kelt át a hágón, és ugyanez érvényes a lovak osztagára is. Eszerint amikor a had első része átkelt a szoroson, még közel két hétig kellett várakoznia a kopár vidéken, amíg a 13. napon útjára induló legutolsó osztag is céljához ért.

Alexandrosz az ismeretlen vidék iránti kíváncsiság, Bésszosz és a vele lévő más renitensek, így a Baktriától északra lévő Szogdiana egyik arisztokratája, Szpitamenész elfogásának vágya és az az óhaj vezette, hogy ha majd Indiába megy, ne legyen békétlen föld a háta mögött. E célok jegyében vezette csapatait a Qonduz folyó völgyébe. Ez termékeny vidék volt, de Bésszosz serege feldúlta, így a makedónok kénytelenek voltak teherhordó állataikat enni, illetve a folyóban halászni. Ezután ért Baktrába, ahol végre pihenőt adhatott katonáinak. Innen, a sivatagos táj legnagyobb oázisától 329 koranyarán indult könnyűfegyverzetű csapataival az Oxosz (Amu-darja) irányába. A fősereget és a poggyászt Baktrában hagyta, közel a jól hajózható Oxoszhoz. A mai afgán-üzbég határnál fekvő Termez volt legközelebbi úti célja, mivel itt a szogdok stratégiai fontosságú erődítményt birtokoltak. Egy 1911-ben megjelent útleírásban O. Olufsen így írt arról a területről, melyet a makedónok akkor bejártak: „A homok átsüt a cipőn, és a szél lehelete, amely a tűzforró homokhegyről az ember arcába fúj, úgy éget, mint a láng. A puskagolyók és fémtárgyak úgy áttüzesednek, hogy lehetetlen megérinteni őket, és az Amu-darja vize július-augusztusban 28 celsius fokra emelkedik... Mindent finom homokszemek borítanak, és a forróság meg a szárazság alig eloltható szomjúságot okoznak.”

Alexandrosz e környéken alapította utóbb Alexandria az Oxosznál néven ismert városát. Miután pacifikálta a vidéket, bőrsátrakból készített tutajokkal átkelt a folyó túlsó partjára. Ott érte őt el a szogd Szpitamenész és a baktriai Dataphernész által hozzá küldött hír, amely szerint Bésszoszt elfogták, és Nautaka városában őrzik. A király ekkor Ptolemaioszt, Lagosz fiát (a későbbi egyiptomi királyt) küldte Bésszoszért. Ez kicsiny lovascsapattal 274 kilométert tett meg négy nap alatt a Serabad völgyén át a mai Üzbegisztán területén, majd elhozta a foglyokat. Bésszoszt – mint írtuk – Alexandrosz kivégeztette. A legközelebbi úti cél Marakanda (Szamarkand) volt, majd az inváziós sereg útja a Jaxartészhez (Szir-darja) vezetett. Itt, a későbbi Leninabadtól (mai Hodzsent Tadzsikisztánban) 4 kilométerre alapította meg Alexandria Eszkhaté városát. Amikor megtudta, hogy a közben hozzá állt Szpitamenész fellázadt a háta mögött, egy kisebb sereget küldött ellene, ő maga pedig a Jaxartészen átkelve a szkítákra támadt. Ezeket legyőzve már azt hihette, hogy elérte a világ északi peremét, ezért értesülve a Szpitamenész ellen küldött erők vereségéről, már nem erőltette a további előnyomulást. Ismét Marakandához vonult, és üldözni kezdte a menekülő Szpitamenészt.

A szogd arisztokrata a sivatagban keresett menedéket, Alexandrosz pedig visszatért Baktrába. Onnan 328 tavaszán újra elindult, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen a lázadásnak. Átkelt az Oxoszon, és hadát öt kisebb egységre osztva egymás után vette be az ellenség hegyi erődjeit. Kelet felé, a mai Bala Morghab irányába (mai afgán-türkmén határvidék) üldözte ellenfelét, akit végül a nomád masszageták gyilkoltak meg. Ezzel aztán úgy érezte, vége is küldetésének ezen a tájon. 327 tavaszán a Salang-hágón keresztül déli irányban átkelt a Hindukushon, és nemsokára maga mögött hagyva Afganisztánt, India felé vette útját.


32. fejezet - Az utolsó évekAz India felé vezető hadi út egyik romantikus állomása volt Alexandrosz első házassága. 327 elején ismerte meg Oxüartész baktriai helytartó leányát, Rhóxanét, és a rá jellemző lobbanékonysággal mindjárt megismerkedésükkor feleségül is vette. Curtius Rufus leírása alapján magunk elé képzelhetjük a helytartónál lakomán vendégeskedő királyt (már közel 29 esztendős!), aki a bemutatkozó szüzek csoportjában szemet vet a kívánatos hajadonra, azután, mivel perzsa nagykirályhoz kissé méltatlan volna az egész, hirtelen makedónná vedlik vissza:

„A szenvedélytől lángoló király megparancsolta, hogy ősi szokás szerint hozzanak be kenyeret, mert a makedónoknál ez volt a házasság szent jelképe, majd kardjával kettészelte, és ő is, Rhóxané is ízlelt belőle egy-egy falatot... Ázsia és Európa uralkodója így vette feleségül a lakoma vigasságára bevezetett Rhóxanét...”

—(Curtius VIII. 4,27.)

Ugyancsak erre az évre esett, hogy Alexandrosz elérte Indiát. Álmai földjén először az Indus és a Hüdaszpész (mai Dzselam) folyók által határolt terület hódolt be neki, ahol Taxilész uralkodott. Másik ellenfele, a Hüdaszpész és a Gangesz közötti vidék ura, Pórosz viszont meg akart küzdeni Alexandrosszal és az őt támogató Taxilésszel. Az újabb nagy ütközet 326-ban zajlott le.

Akárcsak a Granikosznál és Isszosznál lezajlott összecsapások esetében, ezúttal is egy folyó jelentett leküzdendő akadályt Nagy Sándor hadinépe előtt. A Hüdaszpenészen végül egy újszerű megoldással jutottak át. Több napok keresztül színlelték a szándékot, hogy erőszakkal törnek utat maguknak az ellenség hajítófegyverei által vont függönyön, de azután minden alkalommal visszatértek a folyópartra. Az indusok lassacskán hozzászoktak ahhoz, hogy nem kell komolyan venni a makedónok átkelési szándékát. Figyelmük lelankadt, és a makedón király csak erre várt. Már többször bizonyította, hogy nagyon ért a kedvező pillanat kivárásához, és ha az eljött, könyörtelenül lecsap az ellenfélre. Most is ez történt. Egy váratlan éjszakai manőverrel meglepetésszerűen átvitte seregét a túlpartra. A csata előjátékát már megnyerte, és minden reménye adott volt ahhoz, hogy a csata is a javára dőljön el.

A harcra felsorakozott seregek mindegyike körülbelül 35 ezer főt számlált. Csakhogy az indiaiak két szárnyán gyülekező lovasságot harci szekerek erősítették, az arcvonal előtt pedig 100 harci elefánt tolongott. Az utóbbiakat először látták ilyen nagy tömegben a makedónok. A rendkívül tanulékony indiai elefántokat kölyök koruktól kezdve tanították a harci mesterségre. Agyaraikat élesre reszelték, vastag ormányukkal képesek voltak felemelni az ellenséges katonát, hogy a nyakukban ülő hajtó tőrével ledöfhesse. Hátukon fából és bőrből eszkábált tornyocska ringott, amelyből íjászok és hajítódárdások „tüzeltek”. A hatalmas testű állatok élő lánca, amelynek közeit könnyű fegyverzetűek töltötték ki, könyörtelenül rendet vágott az ellenfél hadrendjében. Nem véletlenül nevezi néhány hadtörténész a harci elefántot az ókor tankjának.

A makedón had a szokásos módon állt fel a csatára, és első célja az ellenséges balszárny áttörése volt. A király ezer lovas íjászt vezényelt először támadásra, majd a hetairoszok élén maga is rohamra indult. Mivel célpontjuk az elefántok csatárláncától balra helyezkedett el, ezúttal még nem kellett harcba bocsátkozniuk a félelmetes ormányosokkal. Lovassága többi részét Alexandrosz arra utasította, hogy várja meg az indiai lovasság ellentámadását, és csak annak előrehaladása után vesse magát harcba. Akkor viszont hátulról támadják meg az ellenséget. A több részből összetevődő nagy phalanxnak csak az indiai hadrend általános megingása esetén kellett felvennie a harcérintkezést.

A makedónok lendületes lovasrohama meghozta a kívánt eredményt. A szemből, majd hátulról megtámadott indiai lovasság súlyos veszteségek után az elefántok vonalába húzódott vissza. A phalanxok ekkor lendültek támadásba. Rohamozó hullámaik azonban megtörtek az elefántok vonalán. A felbőszült fenevadak félelmetes erejű ellenlökései nyomán vérbe fulladt a makedón gyalogság akciója. Nagy Sándor azonban gyorsan megtalálta a megoldást. Fejszével és a sarlóhoz hasonló görbe karddal felszerelt osztagokat vezényelt előre. Megparancsolta nekik, hogy semmi mással nem törődve férkőzzenek az elefántok közelébe, és térdük alatt vágják el lábinaikat. A siker nem maradt el. Az elefántok vonala megingott, több sebesült állat rémülten megfordult, és saját csapataira támadt. A keletkezett zűrzavarban azután már könnyen győztek a makedónok. Maga az ellenséges király is fogságba esett.

Alexandrosz győzelmet aratott, és már újabb célokat fontolgatott, amikor serege megtagadta a további harcot. A katonákat elcsigázta a forró, egészségtelen éghajlat, az évtizede tartó szakadatlan küzdelem. Belefáradtak már a


Az utolsó évek

győzelmekbe is. Az ázsiaiak pedig eleve nem szoktak hozzá az ilyen erős igénybevételhez. A rettenthetetlen vezérek közül is többen a halál karjaiban pihentek ekkorra. Parmenión, Philótasz, Kleitosz a király haragjának esett áldozatul, Nikanórt az ellenség fegyvere döfte le. Más volt ez a hadinép, mint amelyik nyolc évvel ezelőtt diadalra éhesen Ázsiára vetette magát. A királynak be kellett látnia, egyelőre fel kell adnia nagyravágyó terveit. Szomorúan hát, de kiadta a parancsot a visszavonulásra.

A szárazon és vízen Perzsia felé induló had 324 végére érte el Babilónt, Alexandrosz ezt az ősi települést tette meg Makedóniától Egyiptomon át Indiáig nyúló óriási birodalma fővárosává. Babilón felé tartva 324 nyarán ünnepelni állt meg a sereg Szúszában. A király úgy döntött, hogy tömeges esküvőt rendez perzsa alattvalói és makedón harcosai között, hadd egyesüljön a régi és az új alattvalók vére. Ő maga, csakúgy mint a harcmezőn, itt is jó példával járt elől. Nőül vette elhunyt ellenfele, Dareiosz leányát, Sztateirát és a régebbi perzsa uralkodó, III. Artaxarxész, Parüszatisz nevű gyermekét. A többiek megelégedtek egy feleséggel. Kilencvenkét hetairosz és tízezer közrendű makedón választott magához való asszonyt, és mindenki, aki új családot alapított, gazdag ajándékot kapott a királytól.

A híres-nevezetes szúszai menyegző volt Alexandrosz kalandos életének utolsó színpompás jelenete. Ő maga 323 tavaszán érkezett Babilónba, az új fővárosba, hogy megpihenjen. A pihenés persze csak azt jelentette, hogy éppen nem folytatott háborút. Mert egyébként követeket fogadott, parancsokat küldött tartományaiba, egy Arábia elleni hadjárat terveit fontolgatta, és amikor megunta a komoly foglalatosságokat, lakomák ivászatain próbálgatta erejét. Ez az önpusztító életmód megálljt parancsolt Alexandrosz szédületes pályájának. Minden idők egyik legnagyobb katonai és politikusi lángelméje 323 júniusában ágynak esett, és még e hónap 10-én meghalt. A harctéri sebesülésektől, a malária rohamaitól, a hadmenetek megerőltetéseitől és a gyakori ivászatok megpróbáltatásaitól 33 éves korára leromlott test megadta magát az egyetlen ellenfélnek, amellyel még Nagy Sándor sem dacolhatott: az elmúlásnak.

Búcsúzzunk halálos ágyán fekvő hősünktől azzal a képpel, amelyet Curtius Rufus festett róla:

„Szinte hihetetlen és hallatlan dolog, hogy abban a testhelyzetben, amelyben a katonákat fogadta, kitartott mindvégig, amíg minden katona végső búcsút nem mondott neki. Amint elbocsátotta népét, mintha élete minden kötelességétől megszabadult volna, kimerülten hátrahanyatlott. Aztán közelebb szólította barátait, mert már a hangja is elgyengült, és gyűrűjét levonva ujjáról, átnyújtotta Perdikkasznak, és megparancsolta, hogy holttestét vitessék Hammón (Ammon) szentélyébe. Amikor megkérdezték, kire hagyja a királyságot, azt válaszolta: arra, aki a legkülönb; egyébiránt már gondoskodott róla, hogy nagyszabású gyászünnepségeket rendezzenek tiszteletére. Ekkor Perdikkasz újabb kérdéssel fordult hozzá: mikor akarja, hogy az isteneket megillető tiszteletben részesítsék. A haldokló azt felelte: akkor, amikor a makedónok boldogok lesznek. Ezek voltak a király utolsó szavai; kevéssel ezután meghalt.”

—(Curtius X. 5,5.)


33. fejezet - Időrendi táblaAz összes évszám időszámításunk előtti időpontot jelöl.

Kb. 12. sz.: megkezdődik a makedón törzsek vándorlása a Pindosz hegységből a Haliakmón folyását követve a tenger felé

Kb. 7. sz. első fele: Makedonisz kialakulása I. Perdikkasz irányításával a mai Nausza környékén

Kb. 7. sz. első fele – 6. sz. közepe: I. Perdikkasz, Argaiosz, I. Philipposz, I. Aeroposz és Alketasz uralma; Pieria és Bottiaia meghódítása

Kb. 540–495: I. Amüntasz uralma

Kb. 510: Amphaxitisz elfoglalása

510: behódolás a perzsáknak

510 után Nyugat-Mügdonia, Anthemusz, Eordaia és Almópia meghódítása

Kb. 500: Alexandrosz Olümpiában igazolja családja hellén eredetét

492–449/448: görög-perzsa háborúk

Kb. 495–452: I. Alexandrosz uralma

486-480: északi irányú hódítás a mai Macedónia területére; az oresztai, elimiótai, tümphaioi, lünkésztai, pelagonesz és a többi, később felső-makedóniainak nevezett nép I. Alexandrosz uralma alá kerülnek

479 után: Kelet-Mügdonia, Krésztónia és Biszaltia elfoglalása

478–477: a déloszi szövetség megalakulása

Kb. 452–413: II. Perdikkasz uralma

431–404: a peloponnészoszi háború

Kb. 413-400/399: I. Arkhelaosz uralma

400/399–398/397: Oresztész uralma, a régens: Aeroposz

398–397–395–394: Oresztész meggyilkolása után Aeroposz uralma

394–393: II. Amüntasz uralma

394–393: II. Amüntasz meggyilkolása és Pauszaniasz uralma

393–370: Pauszaniasz meggyilkolása után III. Amüntasz uralma

370-368: II. Alexandrosz uralma

368–359: III. Perdikkasz uralma

359: II. Philipposz trónra lépése vagy régensi hatalmának kezdete

356: Nagy Sándor születése

334: Csata Granikosznál

333: Ütközet Isszosznál


Időrendi tábla

331: A gaugamélai győzelem

326: Csata a Hüdaszpésznál

324: A szúszai menyegző

323: Nagy Sándor halála

A mitikus és történeti makedón uralkodók kronológiai sorrendben az ősi genealógiával

Héraklész I. Perdikkasz

Argaiosz

Hüllosz I. Philipposz

Kleodaiosz I. Aeroposz

Arisztomakhosz Alketasz

Témenosz I. Amüntasz

Kissziosz I. Alexandrosz

Thesztiosz II. Perdikkasz

Meropsz I. Arkhelaosz

Arisztodamidasz Oresztész

Pheidón II. Aeroposz

Karanosz II. Amüntasz

Koinosz Pauszaniasz

Türimmasz III. Amüntasz

II. Alexandrosz

III. Perdikkasz

II. Philipposz

III. Alexandrosz (Nagy Sándor)


Időrendi tábla


IrodalomAncient Macedonia I-VI. Papers read at the Firts-Sixth International Symposiums held in Thessaloniki, 1968-

1996. -(Institute for Balkan Studies, Thessaloniki 1970-1999.) 1968-1996

Ancient Macedonian Studies on Honor of Charles F. Edson -Thessaloniki 1981

The Theban Hegemony 371–362 B.C. BUCKLER, J. -Cambridge–Massachissetts–London 1980

Cambridge Ancinet History (CAH2), VII -Cambridge 1991

The Hellenism of the Ancient Macedonians DASCALAKIS, Ap. -Thessaloniki 1965

Das klassische Griechenland und die Demokratie DAVIES, J. K. -München 1983

Geschichte Alexanders des Grossen DROYSEN, J. G. -Berlin 1833

Geschichte des Hellenismus DROYSEN, J. G. -Gotha 1877-18782

Der Staat der Griechen II, Der hellenistische Staat EHRENBERG, V. -Leipzig 1958

Philip II and Macedoian Imperialism ELLIS, J. R. -London 1976

Alexander the Great and the Logistics of the Macedonian Army ENGELS, D. W. -Berkeley–Los Angeles–London 1978

Origins of Wat from the Stone Age to Alexander the Great FERRILL, A. -London 1986

Die makedonische Heeresversammlung: Ein Beitrag zum antiken Staatsrecht GRANIER, F. -München 1931

Alexander of Macedon 356–323 B.C.: A Historical Biography GREEN, P. -Harmondsworth 1974

Alexander der Grosse. Die Weltherrschaft einer Idee GREGOR, J. -München 1940

A History of Macedonia I. Historical Geography and Prehistory HAMMOND, N. G. L. -Oxford 1972

Alexander the Great. King, Commander and Statesman HAMMOND, N. G. L. -Bristol 1989

A History of Greece to 322 B.C. HAMMOND, N. G. L. -Oxford 1991

A History of Macedonia II., 550–336 B.C. HAMMOND, N. G. L. GRIFFITH, G. T. -Oxford 1979

Görög történelem a kezdetektől Kr. E. 30-Ig HEGYI, Dolores KERTÉSZ, István NÉMETH, György SARKADY, János -Budapest 2002

The Outbreak of the Peloponnesian War KAGAN, D. -Ithaca–London 1969

Les Anciens Macédoniens, Etude Linguistique et Historique KALLÉRIS, Jean N. -(Athenes) 1988

Schlachten-Atlas zur antiken Kriegsgeschichte KROMAYER, J. VEITH, G. -Leipzig 1922

Antike Schlachtfelder KROMAYER, J. VEITH, G. -Berlin 1924–1931

Alexander der Grosse, ford.: Zentner, P. és Dering, P. LANE, FOX, R. -München 1979

Philip of Macedon LOUKOPOULOS, D. Louisa ed. -Athen 1980

The Athenian Empire MEIGGS, R. -Oxford 1972

The Ten Thousand. A Study in Social Organisation and Action in Xenophon’s Anabasis NUSSBAUM, G. B. -Leiden 1967


Irodalom

Griechische Geschichte SCHULLER, W. -Mümchen 1982

Arms and Armour of the Greeks SNODGRASS, A. M. -Ithaca–New York 1967

HellenisticMilitary and Naval Developmnets TARN, W. W. -Cambridge 1930

Athen und Alexander. Untersuchungen zur Geschichte der Stadt von 338 bis 322 v., Chr. WILL, W. -München 1983

Aexander der Grosse, Geschichte Makedoniens Band 2 WILL, W. -Stuttgart–Berlin–Köln–Mainz 1986

Die Entwicklung des makedonischen Reiches bis zu den Perserkriegen ZAHRNT, M. 1984


Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewMűveik azonban jobbára csak töredékesen maradtak fenn, és ami a legnagyobb baj, a 4. század eleje előtti eseményekre nézve eléggé megbízhatatlanok