ÍRÓK A

VIHARBAN

BARCS IMREBÁLINT GYÖRGYBODÓ BÉLADÉRI IMREFODOR JÓZSEFHORVÁTH BÉLAKASSÁK LAJOS

LAKATOS LÁSZLÓNAGY LAJOSPÁSZTOR ÁRPÁDSZÉP ERNŐSZIRMAI REZSŐZSOLT BÉLA

Írásai

KÁRPÁTI AURÉL ELŐSZAVÁVAL

1 9 4 0

Nyomatott a nyomdászat feltalálásának 500-ikesztendejében a Viktória nyomdában, Budapest,Király-utca 9. — Felelős kiadó: Vietorisz Géza.

NÉMA HEGEDŰ

Előszó helyett álljon itt e jelkép, amelynekjelentése mennél bizonytalanabb, annál jelentő-sebb bizonyossággal illik ma az íróhoz. Az olva-sót nem féltem: hiszen ő rég megszokta, hogy kü-lön találja meg minden szimbólum külön értelmét— önmagában. Ezért inkább Verlaine-re gondolokmost, aki mintha napjaink számára adott vo}na,bölcs tanácsot a híres versben: Szavaidat ne vá«laszd némi tévedés nélkül. Ó, muzsikát, csak mu-zsikát! A többi már irodalom... Ez pedig neméppen veszélytelen dug áru ebben a gyanakvó, há-borús világban. Maradok hát a „néma hegedű-nél”, bár őszintén megvallva, nem is tudom, hogyhonnan ismerem ezt a különös zeneszerszámot.,.Talán messzi gyerekkoromban láttam egyszer,,apám valamelyik muzsikus-barátja kezében, vagycsak álmomban s azóta emlékezem ráf Lehet,nem fontos. Elég az, hogy mostanság egyregyakrabban jut eszembe. Körülbelül mindig, vala-hányszor íráshoz hegyezem a ceruzámat. Némahegedű. Kinek, minek szól, ha úgysem hallja mást

csupán az, aki játszik rajta! Mert, hogy végreeláruljam: ez a leglényegesebb tulajdonsága.Négy húrja alatt nincs zönge-szekrény, ami föl-

2

erősítse hangját. Az egész arra való csak, hogy aművész akkor is játszhassék rajta önmagának?ha játéka pusztán „gyakorlat” marad, mert körü-lötte vad lárma harsog s nincs senki, aki hall-gassa. Néma hegedű, én szeretlek. Ma legkivált,amikor föllapozom ezt a sokszólamú partitúrát,amelynek címe úgy visszhangzik bennem, akáregy Berlioz-szimfóniáé: írók a v i h a r b a n .Jóideje már, hogy magam is csak variációkat ját-szom rajtad, hangtalan hangszerem, mint egykorTartini, a padovai Szent Antal-bazilika „ördögihegedűse” a felvett Corelli-témára, — ha nemis oly virtuóz könnyedséggel és gazdagsággal, deéppúgy a lélekben megbúvó démon sugallatánakengedelmeskedve, művészi alázatban meghajtottfejjel. S míg egyedül hallgatom a beethoveni sü-ketség jelenbe szakadó, szörnyű magányánaktragikus dallamát önmagamban, mint minden író,úgy érzem: magam vagyok az a néma hegedű.Bennem a dal, amelyre ma senkisem figyel, ho-lott „Istentöl és örök.” Bajos erről értelmesebbenszólani betűkön keresztül. A többi a hegedű dolga,ha mindjárt néma is az a hegedű...És most beszéljünk másról.

*

Emlékszel még, elszánt olvasó, a romantikusregény hősére? A melancholikus rajongóra, akiegy hölgyért, egy eszméért, egy fixa ideáért, mittudom én: talán egy semmibe-f oszló álomképérthevül és lelkesedik, pihenés nélkül gázolva ke-

3

resztül száz akadályon. Nem ismer fáradságot,megállást, csüggedést, sohasem mondja: elég.Harcol, küzd, birkózik, nyaktörő sziklák magas-ságába kúszik, vak erdők magányán tévelyeg.Tüske megtépi, akadály buktatja, rohanó ár el-vágás veszedelmével fenyegeti. Semmi: tovább,csak tovább. A messzi cél, mint csalogató lidércaz éjszakában, villózva lebeg előre. Ugy tetszik,csupán karját kell kinyújtania, mindjárt eléri smarkoló keze minduntalan új akadályba ütközik.Liheg és roskadozik. Minden nap megfojt egy ré-met -— hiába. Egyik hőstett csak a másikhoz ve-zet, egyik megoldott feladat a másikat szüli, min-den levágott sárkányfej helyébe hét másik nő,akár a mesében. A cél, az eszme, az ideál újra ésegyformán messze van, a távolság nem változik*A siker küszöbe előtt, az utolsó pillanatban min-dig vakot vet a kocka s minden újuló nap meg-újítja a hajszát. Mégsem esik kétségbe. Derűs,nyugodt, fölényesen mosolygó marad. Talán szen-ved, de nem panaszkodik. Kalapján hetyke-vi-dámsággal leng a strucc-toll, oldalán bizakodvacsörren a könnyű kard, amely minden veszede-lemből kivágja, mintha sejtené, hogy ezer kalan-dos fejezeten túl, egyszer, a regény végén,mégis csak koszorú várja, végleges győzelem,boldog beteljesülés, amely után megkönnyebbül-ten tehet pontot az író és fellélegezhet az olvasó.Emlékszel erre a drága, naiv, felejthetetlen hősre,édes ábrándok ködlovagjára, aki olyan makacsés ádáz küzdelemben hullott el a naturalizmus go-romba, lovagiatlan bunkócsapásai alatt! Ó, hogy-

4

ne emlékeznél, hiszen egy hissé nyilván önma·gadra emlékszel bennük: Dumas három testőré-ben, a halálból is feltámadó, rongyosan bujdosó,álarcos hercegekben, Hugo emigráns óriásaiban,Jókai mindenható hőseiben, a Berend Ivánokbanés Tatrangi Dávidokban, akik előtt semmi sem le-hetetlen. Tudod, hogy sohasem éltek, mégis ér-zed, hogy — voltak. S ha látod, hogy sírjuk be-süppedt, hogy fejfájukra temetői mohát vont alegújabb kor: szívből sajnálod őket. Ne tagadd ésne szegyeid, hogy sajnálod. És azt se, hogy tit-kon reménykedsz feltámadásukban. A kor,amelyben élsz, másnak se kedvez, mint a remény-kedésnek.

Most pedig tekints körül figyelmesebben ésvégy észre valami különös, kísértetszerű jelenésta jelen valóságában. Vedd szemügyre Don Qui-jote hazajáró árnyát a huszadik században. Lásdmeg a romantikus hősi-arckép itt-felejtett, késeimodelljét: magát az írót. A mai írót. Legkivált amai magyar írót. Vess rá egy futó pillan-tást és döbbenj meg a végzetes hasonlóságon.Nézd, hogy küszködik egy távoli, megfoghatatlan,szinte elérhetetlen célért, eszméért, ideálért, álo-mért, mit tudom én: talán semmiért. Nézd,hogy harcol, vergődik, bukik el és kél fel újrameg újra. Megy, fut, rohan hívó lidérce, csalogatóbolygótüze után, tovább, pihenés nélkül, zihálva,fosztó ruhában, értelmetlenség tüskéitől tépetten,napi gondok megaláztatásai közt véresre vertszívvél, egyre csak tovább. Nézd, sziklák maga-sát járja, az Inferno kénköves szakadékait ku-

5

tatja, birkózik betűvel, formával, kiadóval, pénz-zel és kenyérrel, látható és láthatatlan cenzúrá-val, közönnyel és kritikátlansággal. Minden napestéjén úgy roskad ágyába, hogy elfulladt zoko-gással kérdi meg magától: miért, minek? — 5másnap csak kezdi újra csüggedetlen a viadalt,amely pedig reménytelen. Ne hidd, hogy szemétvakság hályogozza: halálos bizonyossággal tudjat

hogy harca hiábavaló, hogy a hasznos gépek éshaszontalan politikák világában tolla már ana-kronisztikus szerszám. Tudja, hogy nincs miértés nincs minek s hogy az utolsó fejezet végéitnem koszorú, de csalódás várja, végső kudarc —a magyar felejtésben. Sőt, azt is tudja, látja, érzi,hogy a jelenben — s mióta tart már ez a jelen! —valami meddő „ellenzékiségbe” szorítottan, sem-mit sem tehet n e m z e t é é r t , mert elvétetetttőle az írott szó hatalmának „uralkodó pálcája”,amely a múlt században még az övé volt. 8 hanetán megfeledkeznék olykor erről: nem késneknyomatékosan fejére olvasni „tévedését”. Mégsehagyja abba az áldatlan küzdelmet. Végzi továbbsziszifuszi munkáját, árva elhagyatottságban;egyedül és míg mások az élet guruló rézgarasairavetik magukat, ő az álom aranypénzét csörgetizsebében. Miért nem töri el tollát? Miért nem cse-réli el „kutyanyelveit” reálisabb és hasznosabbpapírokkal? Miért hisz jobban minden háborúsjelentésnél a fájdalmas, benső parancsnak, ame-lyet Arany János hagyott rá: „Ha későn, hacsonkán, ha senkinek, — írjad!” Miért vallja alegzajlóbb változásban is a maga örök változat-

6

lanságát, mondván: S int ut sunt, aut nons int, — az író legyen olyan, amilyen most, vagyne legyen... Ki érti ezt meg? Ki tud erre fe-lelni?

Azt hiszem: nem is kell rá felelni. Csak meg-állani egy pillanatig és áhítatos, könnyes meg-illetődéssel tekinteni rá, az utolsó, talán az egyet-len hívő emberre, aki még itt él köztünk. Azíróra, aki igazán hisz ebben a meredek szélénimbolygó, kicsi országban. Mert a magyar írómunkája ma a legheroikusabb hitvallás amellett,hogy egyszer itt mégis minden rendbejön, hogyebből a sivár jelenből gazdagabb jövendő virág-zik ki. ö maga lehet az egyéni reménytelenséghalálra-ítélt foglya, de a tolláról elröppenő szó:szabad madár, amely végtelen lehetőség holnapjafélé száll. Valami titkos, szent kötelességet telje-sít itt minden író Balassa Bálint óta, amikor ál-mait betűkbe rögzíti. Amikor ad, egyre csak ad,bőven, pazarolva, önfeláldozó uri gesztussal, egyolyan gonosz és kapzsi korban, amelyben min-denki csak kapni akar.

Romantikus regényhős? Tán valamivel több is:a valóság hőse. Katona, aki nem hagyja el a vár-tát, hová végzete állította. Helyén marad, bár aközöny dermesztő, fagyos hava hull rá, hogy be-lepje és eltemesse, mint a Sipka-szoros ama híresőrállóját. Romantikus hős? Korunk hőse. Haköltő lennék, ódát írnék róla. Vagy még inkább— elégiát.

*

7

Mondom, hogy csak zenében lehet erről értel-mesen beszélni. A kifejezés korlátlan lehetőségé-vel és ellenőrizhetetlenül. Szólj hát, szólj, némahegedű. Halkan, lassan, csendesen. A n d a n t es o s t e n u t o . Én halljam csak s ne tudja más:mit játszom rajtad, miféle új variációt, egy régitémára. Ennyi még megmaradt a szabadságból.Az emberségből. Enmagamból. A magánéletem-ből. Isten bocsássa meg: talán a művészetből is,amely sose került még így ebek harmincadjára...

De elég. Lapozz tovább, eltévedt olvasó. Éspróbáld meg kihallani korunk dörgő viharából —egy percre — az ittfelejtett „néma hegedűk”együttesen is magányos, befelé hangzó lélek·zenéjét.

Budapest, 1940 május.

KÁRPÁTI AURÉL

BÚCSÚ

Írta: BARCS IMRE

Abban a kétemeletes, öreg sárga házban, aDeák Ferenc ucca és a Váci ucca sarkán szület-tem és éltem pár évig, amelynek helyén ma ha-talmas bankpalota áll. Csendes ház volt; a lépcső-ház két bejárata közül az egyik hozzánk, a má-sik Görgey köz jegyzőékhez vezetett. Náluk gya-kori vendég volt Görgey Arthur, aki nagyonszeretett és akit nagyon szerettem. Ha megjöttaz öccséhez, áthívatott, térdére ültetett és mesélt.Magyar hősökről, királyokról és csatákról. Amesék végén mindig kijárt egy darab csokoládéés az intelem: „Derék magyar legyen belőled,kisfiam!...”

Éjfél körül jár az idő. A hold most jött felvörösen valahonnan Szumátra felől. Millió csil-lag ragyog az égen, a tenger nyugodt, sima.Ausztrália felé közeledünk...

A hajó korlátjánál ülök, nézem a vizet és azelmúlt három évtizedre gondolok. Egy kicsit el-számolok és egy kicsit leszámolok önmagammalés mindazzal, ami eddig velem és körülöttem tör-tént. Most nincs bennem harag és nincs bennem

10

gyűlölet. Megpróbálok higgadtan és nyugodtangondolkozni arról, amiért elmentem, vagy amiértel kellett mennem.

— Édes fiam — mondta pár nappal ezelőttegy párszáz újságból álló világkonszern európaiszerkesztője — nincs okod búsulni. Három ide-gen nyelven írsz tűrhetően és egy csomó dolgotfogsz látni. Nem lefelé haladsz, hanem fölfelé...Mit akarsz? ...

Valóban: mit akarok? Megtisztelő megbízástkaptam arra, hogy annak a lapcsoportnak, mely-nek újságjait pármillió ember olvassa, dolgoz-zam. Emberi számítás szerint elmegyek Indiába;

a Távol Keletre, Ausztráliába, az Indiai sziget-világba. Tisztességesen megfizetnek. Szeretekutazni és utálom az unalmas életet. Most alkal-mam lesz rá. Mégis: mit akarok? ...

Le kell számolnom vele, el kell intéznem.„Du musst Lampe vergessen” — írta Kant egydarab cédulára, amikor kedves szolgája meg-halt. Vannak dolgok, amiket egy időre nekem isel kell felejtenem, ha élni és dolgozni akarok. Dea nagy számadást még meg kell csinálni.

Eddig is írtam idegen nyelveken. Írtam is!..Ezentúl magyarul is írok majd talán, ha közbenéttől a lehetőségtől is el nem ütnek. Csak én ésvelem együtt mindazok, akik magyarul írtak, tud-ják, hogy ez mit jelent. A hangomat, az igazihangomat elveszítem. Egy kicsit megnémulok.Mások talán észre sem fogják ezt venni, csak abeavatottak, akik kis párizsi kávéházakban, lon-doni suburbe-ökben, newyorki felhőkarcolókban

JO

11

ütötték fel tanyájukat és mint drága kis bará-tom éppen legutóbb írta a Szajnapart mellől:nomadizálnak... Ó, bizonyára rettenetesen ne-héz felállni a hazai retorta, a rajzasztal vagy akettőskönyv mellől. De a retorta ugyanaz Sang-hajban és az Északi Sarkon, ugyanaz a rajzasz-tal és a kettőskönyv is. Csak a nyelv, az írás, aszó nem ugyanaz!

Megnémulok hát egy kicsit. Számoljunk levele...

És a magyarságom! Leszámolhatok ezzel!Míg otthon voltam, néha nagy volt a kísértés,hogy a nagyhangú ítéletekbe, érthetetlen és értel-metlen szónoki kirohanásokba belemorogjak, vagybeleordítsak egyet. Talán nem volt helyes, hogynem tettem. De ellenállhatatlanul nevetségesnektartottam, hogy olyasmi ellen védekezzek, amiellen védekezni nem lehet. Mert nincs miért.

Mit mesélhettem volna el? Hogy a famíliámvagy százötven esztendeje él — ó, nem Magyar-országon — hanem a mai Budapesten. Hogycsaládom hat generációja segített felépíteni ezta várost. Talán igen szerény munkával, de ez amunka is mindig segítséget jelentett. Mert kö-zülünk soha senkit nem tartott el az állam, devalamennyien igyekeztünk eltartani az államotés azokat, akik belőle élnek. Elmondhattam volna,hogy közöttünk nem volt egyetlen milliomos, deegyetlen koldus sem. Három generáció katona-leveleit őrizzük otthon és egyetlen „bűntett” em-lékét sem. A világháborúban vesztettünk néhányhalottat, néhányan betegen és sebesülten kerül-

12

tek vissza, mások a hadifogságból jöttek megévek múltán, de nem kellett szégyellnünk egyet-len katonaszökevény nevét sem. Apám és mégnéhányan közülünk tönkrementek hadikölcsönön,szorgalmas, hosszú évek munkájával megtakarí-tott állampapírokon, de nem volt köztünk hadi-milliomos egy sem.

Mindezt elmondhattam volna azokban a na-pokban, amikor miligrammra és milimikronnyirahatározták meg, hogy ki miért és milyen mérték-ben lehet, vagy lehetne magyar. De túl nagy volta hangoskodás és túl kevés az értelmes szótbefogadó fül. Akinek szeme volt, az láthatta ésakinek füle, az hallhatta, hogy itt szó, beszéd,érv semmit sem használ. Ezek után már termé-szetesnek tűnt, hogy a döntés szerény személye-met és famíliámat például magyarnak nyilvání-totta, amikor a hozzám közelállók — barátok —semmivel sem rosszabbak, mint jómagam, kép-zeletbeli sárga foltot viselhetnek a lelkükön.

De menyiben érintheti ez magyarságomat?Semennyire! Azt nem 1939-ben adták és 1939-bennem is vehetik el. Egy uralkodó párt, egy ural-kodó eszme hívei megsérthetnek. De a hazámnem sérthet meg soha! Fáj a sértés?... Fáj!Bevallom és nem szégyellem. Fáj, hogy könnyű-nek és méltatlannak találtak az újságírásra és jóltudom, bármiképpen forduljanak is a dolgok:sohasem leszek büszke arra, hogy egy magyarújságírókból álló testület kirekesztett tagjai kö-zül.

Fáj, de tudom, hogy nem mindig azok vol-

13

tak a legrosszabbak, akik elmentek. Vagy akik-nek el kellett menni! Firenze évtizedek óta ve-rekszik Dantenak Ravennában nyugvó csontjai-ért és Machiavelli is megkapta a maga díszsír-helyét. Nem minden távozó Dante, Machiavelli,Kossuth Lajos, Rákóczi! Persze, hogy nem! Debeszéljünk a tömegekről? Az ismeretlen protes-táns réfugiéről, aki megteremtette az egyik ol-dalon az angol, a másikon a német ipart, keres-kedelmet és naggyá tette az országot?

Nem: bűntelenül elmenni nem szégyen! Defájdalmas! Nagyon is az! És vájjon jó lesz-ebárkinek is, hogy elmentem és hogy oly sokanmások elmennek? Legmélyebb meggyőződésemszerint: nem! Elfoglaltam valakinek a helyét?Ugyan! Hiszen a napos oldal fiatalságának ne-gyedannyi tanulással és munkával, mint ameny-nyit én dolgoztam, nem szerény szerkesztőségiposztokat, hanem lényegesen különb pozíciókatosztogatnak!

A lelkiismeretem tiszta. Szeretem és szeret-tem a mesterségemet. Megpróbáltam legjobb hi-tem és tudomásom szerint dolgozni még akkor is,amikor jól tudtam, hogy az igazság esetleg ép-pen a barátaim társaságában nem rokonszenves.De nem féltem a Hatalomtól sem, amely — tá-vol Magyarországtól — jónak tartotta, hogy el-távolítson, mert egyben s másban megoszlott avéleményem a hivatalosan kötelezőtől. Lehet,hogy közben rossz utakon jártam és tévedtem is.De igyekeztem megtalálni és járni az igaz utat...

Kelet felől már hajnalodik.

14

Újra eszembe jutnak Görgey Arthur meg-szokott szavai: „Derék magyar legyen belőled,kisfiam!” Megpróbáltam és úgy érzem, hogy apróbának még nincs vége. Nagy dolgok jönnekEurópában és szent a hitem, hogy a Duna mellőlszáll még hívó szó szerte a világba szóródott ma-gyarokhoz. Talán sorakozóra, talán — riadóra!

Meg fogjuk hallani és el fogunk jönni.Hogy közben mi történik: ki tudhatja?Elutazásom előtti nap délután kimentem

nagyszüleim és szüleim sírjához. Egyszerű em-berek voltak, egyszerű kereszt jelzi nyugvóhe-lyüket. Megálltam a sírok előtt, hosszan, hosszanbámultam, aztán egyszerre oldalt jókora követpillantottam meg. És hirtelen eszembe jutott,amit a sivatagban láttam. Sírokat, amelyekre azidők folyamán kegyes kezek kisebb-nagyobb kö-veket raktak, hogy a holtak háborítatlanul nyu-godhassanak. Hogy vadállat ki ne kaparja, go-nosz haramia fel ne dúlja, szél be ne takarja.

Elgondolkozva fölemeltem a követ és rátet-tem anyám sírjára,

így búcsúztam.És mire felkelt a Nap, elszámoltam és le-

számoltam.

(Az Indiai óceánon, 1939 augusztus.)

JEGYZETEK APÁTOSZRÓL

Írta: BÁLINT GYÖRGY

1.

Gyakori dicsérő jelzőnk valamely előadás-raódra, vagy szövegstílusra, hogy „pátoszmen-tes”. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy bensősé-ges és őszinte, holott az igazi őszinteségnek ésbensőségnek a pátosz éppenséggel nem árt. Eh-hez azonban az kell, hogy a pátosz is igazi le-gyen. Gyakran összetévesztik az igazi pátoszt ahamissal, ami nem is csoda, hiszen az utóbbirendszerint kompromittálja az előbbit. A régi if-júsági előadások, vagy egyes politikusok beszé-dei hamis pátosszal vannak tele. Ez a hamis pá-tosz csakugyan nagyon hangos, sőt olyankor aleghangosabb, amikor teljesen el kellene hallgat-nia. A hamis pátosz ott jelentkezik, ahol az igaziérzések hiányoznak. Nem is pátosz tulajdonkép-pen, hanem a régi magyar esztétika műszavávalélve, dagály, a szavak dagálya, mely az érzések,az élmény apályát leplezi. Nagyszabású és lélek-telen hangosság ez, Kazinczy valamikor így ne-vezte nyelvújítói gúnnyal: „fesz és pöf”.

16

Nehéz volna meghatározni az igazi pátoszt,nehéz, mint általában minden esztétikai meghatá-rozást. A definíciók merev és szűk keretek, me-lyek valami élő és folyton mozgó anyagot szeret-nének körülzárni. Ilyen reménytelen és anyag-szerűtlen kísérletek helyett nézzük inkább a szóeredetét. Ha magyarra akarjuk fordítani görög-ből, valahol a szenvedély és szenvedés között kellértelmét keresnünk. Legelső jelentése kétségkí-vül a szenvedés, a megrázó testi vagy lelki él-mény. Későbbi görög értelme már több, bonyo-lultabb: az élmény és az élmény kifejezése egy-ben- Megszólaló élmény, szenvedés vagy szenve-dély, mely spontán és megrázóan ad jelt magá-ról. Arisztoteles a tragédia egyik legfontosabbelemének tekinti a pátoszt, melyet így ír körül,„romboló és fájdalmat okozó esemény”. Eseménykétségkívül, de előadott, bemutatott, tehát mű-vésziesen feldolgozott esemény. Az esemény stí-lusa és az események előadásának stílusa tehátszorosan összeforr a pátoszban, mely elvontabbés magasabb síkon természetesen inkább pszichi-kai történések kifejezési módja.

2.

Hogy mi a különbség a pátosz és a pátosz-mentesség között, azt talán egy példa mutatja alegjobban. Vegyünk két hasonlótárgyú jelenetet,két magyar elbeszélő költeményből, a Buda halá-lá-ból és a Két szomszéd vár-ból. Mindkettőugyanazt írja le, halálos párviadalt két gyűlöl-

17

ködő ellenfél között. Arany így mondja el Eteleés Buda végső harcát:

Etel is szó nélkül, csak ölű-sívássalRánt ellene szablyát; küzdenek egymással;Messze a viadal késő zaja csattog;Nézi a két tábor fölöttük, alattok.

Ott nem Istenkard által Buda vívik,(Kezében acélja csak acél tudniillik;)Emberül ő harcolt a maga emberségén;Bajnok vala ifjan és bús élete végén.

Harmad szeren amint zúdultanak össze:Etel Buda kardját kiröpíté messze;Odalőn az; testét veszni hagyá hátulMegfutván halálnak mereven arcátul.

Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,Vállközön a kardját belemarta mellig;Arczczal Buda ki volt, a porba merüle,Iszonyú csendesség fagya meg körüle.

Izzó és drámai dolgokat mond el ez a néhánystrófa, de hangjában mégis kevés az izzás és adráma. Kiegyensúlyozottan, hűvösen írja le atestvérgyilkosságot Arany, egyenletesen és köz-vetlen hangon. A tökéletes mesélő hangja ez, azesemény fölé emelkedő nagy elbeszélőé, aki alegtragikusabb pillanat feszültségében még záró-jeles magyarázó mondatot is iktat leírásába, je-lezvén, hogy Istenkardja Buda kezében csak kö-

18

zönséges acél, melynek csodatevő erejére ebbena válságos percben nem számíthat. Nézzük, hogyír le Vörösmarty egy hasonló esetet, a két szom-széd vár megmaradt két vendetta-harcosánakvégső leszámolását:

Megrettent a készületet sejdítve a hiúzkéntFélreszökött Tihamér s a halált kikerülte; utánaKardját másodszor megemelve siet vala Káldor,S hogy diadalra jutand, ébredt bizodalma, de

hónalttA fölemelt kar alatt sérté meg Sámson az űzőt;És sűrűen omlottak ütései; mint az eső jégA vert ház tetején, hangzott szakadatlan az ős

kardEllensége vasán s tagjait megtörte. KifáradtS nem víva már Káldor; sajgó jobbjában az élesKard hatalomtalanul maradott s viadalmátVégzé a győző az acélt torkába merítvén.Elhullott Káldor s habzó hörgéssel akarvánÁtkos imádságot és kérelmet mondani, elhaltA gyászok szerzője s kinyúlt a sági fenyéren.

Nyugtalan, zaklatott leírás ez, az olvasó úgyérzi, maga is részt vesz a harcban, vele történik.Belekapcsolódik az esemény lüktető ritmusába,szubjektív ügyévé válik, mint a zene. Arany le-írása festői és plasztikus — apollói; Vörösmar-ty-é zenei — dionizikus. „Mint az eső jég A vertház tetején, hangzott szakadatlan az ős kard El-lensége vasán” — ebben a mondatban a szavakis kopognak könyörtelen monoton ritmusban,

19

mint a végzet. „Hatalomtalanul maradott”, e kétszó zenéje érezteti az elomlást, az összecsuklást,,a tehetetlenné válást. Arany leírása mindentmegmutat és megmagyaráz, Vörösmarty-é bele-hipnotizálja lelkünket az esemény hangulatába.Arany leírása pátoszmentes, Vörösmarty-é pate-tikus. Arany többnyire csak balladáiban válikpatétikussá, ezekben a kicsiny és mégis hatalmasremekművekben, melyek sokkal közelebb állnaka tragédiához, mint az eposzhoz. Vörösmartymég nagy eposzaiban sem epikus, bármit ír, min-dig sajátosan tragikus költő. Az ilyen pediggyakran találja meg a pátosz hangjait; gyakrab-ban és törvényszerűbben, mint az epikus. Azigazi epikustól alapjában véve idegen a pátosz.Hiszen a megrendülés hangja ez, válsághang,tragikus konfliktusok hangja. Az eposzé más:bölcsebb, közvetlenebb, harmonikusabb, még hafájdalmas eseményeket mond is el. Ilyen az eposzvilága is, mint ahogy egy ismert esztéta jellemzitanulmányában a „Theorie des Romans”-ban:„Tágas e világ, de mégis olyan, mintha az ott-honunk lenne, mert a tűz, mely a lélekben él,egylényegű a csillagokkal. Élesen elválik a Világés az Én, a fény és a tűz, de mégsem lesznekegymástól végkép idegenek, mert a tűz a lelkeminden fénynek és fénybe öltözik minden tűz...A lélek, ha kalandozni indul, nem ismeri meg akeresés igazi kínját és a megtalálás igazi veszé-lyét; nem tudja még, hogy elveszítheti önmagátés önmaga keresésére kell indulnia... A lé-lek még nem fedezte fel magában a mély szaka-

20

dékokat, melyek zuhanásra csábíthatják, vagyfelhajszolhatják úttalan magasságok felé... Azistenség... úgy áll az ember mellett, mint apaa fia mellett és a cselekedet a lélek köntöse, melytökéletesen ráillik”. Ilyen az eposz világa e meg-határozás szerint. Mi szüksége lenne pátoszra eboldog és kiegyensúlyozott világnak, melybennem kiált fel megrendítő ritmusban a lélek szen-vedélyes szenvedése? Ε kiáltás jellegzetesen tra-gikus; abból a korszakból való, mikor a lélek mármegismerte magában a végzetes szakadékokat,mikor az ember bizonytalan harcban áll az iste-nekkel és önmagával. A meghatározás csak a ho-méroszi világra illik tökéletesen, de a történelemkésőbb is teremtett többé-kevésbé epikus korokat,mint ahogy teremtett legalább annyiszor tragi-kusokat is. És mennél tragikusabb egy kor, an-nál gyakrabban szólal meg patetikusan. A szá-nalom és a félelem felkeltésének művészete a tra-gédia, Arisztoteles szerint s még hozzá úgy kellfelkeltenie ezeket a fájó indulatokat, „hogy csu-pán hallgatva is összerázkódjunk”. Az előbb bi-zonytalannak é s nehéznek mondtam a pátoszmeghatározását: itt mindenesetre megkaptuk apátosz szerepének, jelentőségének hiánytalan ösz-szegezését. „Csupán hallgatva is összerázkódunk'*tőle, nemcsak szemléljük, hanem át is éljük, amitelmond, mert lelkünk legmélyén, ama bizonyosszakadékokban érezzük, hogy rólunk van szó tu-lajdonképpen, mindig rólunk van szó, amikor va-lamilyen indulat vagy tett szabálytalansága ésfájdalma kiált fel az ellenséges istenek felé. Sza-

21

bálytalan és fájdalmas tettek és indulatok, ellen-séges istenségek világa a tragédiáé. „Az ő világanem a jelenségeké — írja Babits Mihály Aisz-chyloszról — ő lefelé as a mélységbe, ahol az er-kölcsi dilemmák lakoznak. Megmutatja a legbor-zasztóbbat, a végletest: íme legmélyebb emberiszakadék... Az ember egyedül maradt egy ide-gen világban. Először megdöbben. Aztán kezdikörüljárni önmagát, mint egy szigetet. Aiszchy-lösz: a sorsára rádöbbent ember lírája. Szofok-lesz már nem annyira líra. Ő már kívülről néz éskörüljár s döbbenés helyett csodálkozik. , A tra-gédia a válságok műfaja és a pátosz a válságokhangja. „A szenvedés tanítja megismerésre azembert” — mondja Aiszchylosz és egy mai pesz-szimista filozófus, Giuseppe Rensi ebben látja atragédia lényegét. És akit a fájdalom tanítottmeg gondolkozni és közölni, az nem kerülheti elidőnként a pátoszt. Mert bármit írjon is le, bár-milyen fölötte álljon is az anyagnak, mégis köze*van hozzá, részt vesz benne. Megfigyeli az életet,ez természetes — de közben megrendíti az élet.Az olvasóval ismertet és közöl, de egyben átviszirá a maga megrendülését. Megfigyel és leír a tra-gikus író — de mennyire máskép, mint az epikus.Legtárgyilagosabb szavain is átüt időről időre apátosz, mert maga is összerázkódik attól, amitlát és „csupán hallgatva is” összerázkódik veleegyütt a közönség.

22

3.

És itt közeledünk ennek a fejtegetésnek a lé-nyegéhez: a pátosz apológiájához. Napjaink ol-vasója, aki a tegnap naturalizmusán nevelkedett,sokszor idegenkedve kapja fel a fejét egyes maiírók patetikus hangsúlyaira. A naturalizmus nemismerte a tónus váratlan emelkedéseit,· a fájdal-masan ünnepélyes hangsúlyt, melyet valamelyválság vált ki hirtelen. Nem is ismerhette, hiszennem a meglepő krízisek, nem a megdöbbenésselfelfedezett szakadékok művészete volt. Az előbbidézett esztéta egy újabb tanulmányában sokatfoglalkozik ezzel, miközben a naturalizmus és amélyebb valóságábrázoló módszerek alapvetőkülönbségét vizsgálja.

Polemizál Flaubert-rel, aki szerint a művé-szetet véglegesen elválasztja az élettől az, hogy„csúcsra, tetőpontra van szüksége mindenigazi műalkotásnak, az életnek viszont nin-csenek ilyen tetőpontjai”. Flaubert és álta-lában a naturalizmus igyekezett a lehetőség sze-rint megközelíteni és hűen ábrázolni ezt a „tető-pont és csúcsnélküli” életet, amit az idézett ta-nulmány szerzője nem helyesel. Nem is helyesel-heti, mert az élet tulajdonképpen tele van izgalmicsúcsokkal és a feszültség tetőpontjaival, ha tel-jességében nézzük. Megállapítja, hogy a „nor-mális” élet nagy távlataiban egyáltalában nemeseménytelen. „Az objektív valóságban eltűnik a

23

normális és a nem normális, hamis és szubjek-tív, elvont ellentéte” — írja, majd egy szocioló-gusra hivatkozik, aki „épp a gazdasági válság-ban látja a tőkésrendi gazdálkodás legnormáli-3aJbb törvényszerűségét”. Csak a XIX. századmásodik felének konszolidáltan élő polgárságalátott a válságban rendkívülit. „Flaubert —mondja a tanulmány írója — összetéveszti az éle-tet a jól ellátott polgár életével”. Nyilván e té-vedésből következett Flaubert keserű életutálata§s ragyogó, de reménytelen szarkazmusa. Aki azéletet totálisan látja, annak fel kell ismernie,hogy a válságteória az élet minden vonatkozásá-ban igaz, nemcsak gazdaságiakban, hanem szelle-miekben és lelkiekben egyaránt. Voltak korok —például a kapitalizmus félszázados fénykora —mikor a válság réme időnként eltűnt és úgy lát-szott, hogy sohasem tér vissza« Ez volt a na-turalista irodalom kora, ekkor uralkodott a sza-bályos mindennapok nyugodt sivárságainakszenvtelenhangú epikája. Nem volt már friss ésboldog hangulatú epika, mint a homéroszi, bí-rálta és utálta már az adott világot — de min-denesetre hitt ennek a világnak vasbeton-szabá-lyaiban és végleges elrendezettségében. Termé-szetesen már ekkor sem volt mindenfajta iroda-lom és minden író ennyire és így epikus, márekkor is voltak félelmetes erejű kivételek (pél-dául Dosztojevszkij), de az irodalom uralkodószelleme nagyjából mégis ilyen volt. Ez a szel-lem egy álló, megrekedtnek látszó világot vizs-gált és szomorúan, kegyetlenül összeszorított fog-

24

gal merült bele az apró részletekbe. Görcsös „tár-gyilagosság” volt ez, „természettudósi” magatar-tás. Az ilyen magatartás nem ismerhette a pá»tószt. Nyelve tudatosan és vigyázva mindennapivolt, nemcsak a regényben, hanem a színpadon,sőt néha, amennyire lehetett, még a lírában is..A naturalista regény egyik legnagyobb mestere,Zola, hatalmas regényciklusában talán csak egy-szer találta meg a pátosz hangját: a Germinal-ban: ebben a lelkes és felháborodott bányászre-gényben, mely véletlenül nem a hangtalan min-dennapnak, hanem egy „váratlanul” kirobbanóválságnak drámai beszámolója. Itt feloldódikZola „természettudósi” merevsége, itt hirtelenmegtalálja azt, amit gyakran citált esszéistánkígy határoz meg: „Az élet belső költészete: aküzdő ember költészete , az emberek küzdelem-teli kölcsönhatása egymásra, valóságos gyakorla-tukban”.

Napjaink irodalma egyre jobban megtelik „aküzdő ember költészetével”. Ma már nem is kellnagy távlatból nézni a világot, hogy a válságo-kat észrevegyük — ma már az sem lehet telje-sen naturalista — a szó XIX. századbeli értel-mében — aki mindenáron az akar lenni. Hiszenkorunkban a válság mindennapossá lett — a vál-ság ma az író alapanyaga, melyből alkotásaitformálja. Szakadékok hasítják fel mindenütt azta világot, melyben az író el akar igazodni. Sza-kadékok kívül és belül, objektív és szubjektívszakadékok. Ijesztő hegyvidék, veszedelmes mély-ségekkel és még veszedelmesebb csúcsokkal.

25

Nemcsak a termelési rend válsága ez már,hiszen a krízis nem is maradhat meg csupán azalapnál. Mindenre átterjedt lassan, még az időreis, erre a látszólag hozzáférhetetlen és felbontha-tatlan közegre. Megváltozott az idő hierarchiájais. mint általában minden hierarchia: megdőlta jelen egyeduralma, az elnyomott múlt, az „el-veszett idő” fellázadt és kavargó, bomlasztó har-cokat vív a prousti epopeiában. Epopeiát mond-tunk és nem drámát, mert a prousti műből méghiányzik a tragikus vonás. Proust még megőrziaz epikusok nyugalmát, éppúgy, mint Joyce is,az időnek ez a furcsán hideg anarchistája, a leg-végső egységnek: a tudatos pillanatnak tervszerűszétrombolója. A küzdelem, mely őket érdekli,inkább magáé az időé, mint az emberé, nem any-nyira a küzdő ember, mint inkább a küzdő időköltészete. Érdeklődésük elsősorban a „jól ellá-tott polgár”-nak szól, sőt Prousté főképp az arisz-tokráciának. Minden szubjektív érzékenységükmellett is sokat megőriztek a „természettudósi”magatartásból és bár radikálisan leszámolnak anaturalizmus ábrázoló módszerével, mégsem tud-nak teljesen elszakadni szemléltető módjától. Nefelejtsük el, hogy főműveik keletkezése túlnyo-móan a háború előtti évekre esik, a nagy natu-ralista kor aránylag szelíd nyugtalanságú alko-nyára. Talán azért is idegen tőlük a pátosz.Szemben áll velük a háború utáni írók világa,mely csaknem mindenütt tragikus. A „NouvelleRevue Française” egyik kritikusa, Roger CailloisLawrence-ről, Malraux-ról és Flaubert-ról szólva

26

megjegyzi, hogy a leírást egyre jobban kiszorít-ják náluk a drámai jelenetek. Hőseiket rendsze-rint döntő pillanatokban mutatják be, amikor bi-zonyos társadalmi kényszerhelyzetek kiváltjákbelőlük a legőszintébb magatartást.

4.

Hogyan írhatnának ezek az írók teljesen pá-tosz nélkül, mikor az élet, melynek áramlásábanélnek, pátosszal van tele? Évről évre, naprólnapra fokozódik az európai ember életének pá-tosza, egyre rendszeresebbé válik körülötte arendkívüli. A normák gondosan és tömören fel-épített rendszere összeomlott és a szellemi terü-let, amelyben élünk, tulajdonképpen vadászterü-let, a vadon szabad törvényeivel. Semmi sem bi-zonyos, semmi sem kényelmes, semmi sem irány-adó. Nincs többé összefoglaló Tekintély és átfogóEretnekség — kisebb-nagyobb részlettekintélyekés alkalmi eretnekségek küzdenek egymással ése tusában gyakran válnak felismerhetetlennékörvonalaik. A szellemi ember belső helyzete alehető legbizonytalanabb: az elveszett törvénye-ket nem találhatja meg többé; magának kell úja-kat kovácsolnia helyettük. „Veszedelmesen él” te-hát, kénytelen-kelletlen teljesítve a nietzschei pa-rancsot „a veszélyt választja hivatásul”, Zara-thustrának tetsző elszántsággal. Akár örömmel,akár szorongva fogadja el ezt az életformát, nemvonhatja ki magát annak önkéntelen pátosza alól.

27

Bármit mondjon is, hangjának belső feszültségelesz, bármit cselekedjen is, valami fájdalmas ün-nepélyesség lesz a mozdulataiban. Különösen, haműködése egy vonalba esik azoknak a küzdelmei-vel, akik a mostoha világrend mélyrétegeibenigyekeznek kiformálni az ember új törvényeit.Mert ezeknek az élete és harca maga a tiszta pá-tosz, a szó legelső görög értelmében, amelynek,mint tudjuk, legalább annyi köze van a szenve-déshez, mint a szenvedélyhez. Életük megrendü-lés és megrendítés egyben. Magatartásuk hősipesszimizmus: önként vállalják az elbukást egykietlen világban, azért, hogy a holnapi világ lak-hatóbb legyen. Tudják, hogy küzdelem és áldo-zat nélkül létük tébolyítóan értelmetlen volna.Egyedül a küzdelem ad tartalmat az életüknek,ez emeli fel a siralmas tengődés fölé. Ők is „a ve-szélyt választják hivatásukul” és Zarathustrakötéltáncosa módján haladnak a mélység fölötta mai embertől a holnap embere felé,

Természetes, hogy ha az író lelki kapcsola-tot érez ezekkel a tragikus küzdőkkel, akkor sok-szor komoran és görögösen csendülnek meg sza-vai, így csendül meg mindgyakrabban a pátoszThomas Mannái, akitől különben régi, békésebbkorszakaiban sem volt idegen, vagy Gidenél, akiminden intellektualizmusa mellett sem akarta el-kerülni a kifejezés dionizikus „csúcspontjait”.Mindkettőjüknél extázissá tud emelkedni a gon-dolat és zeneivé forrni az értelem.

Gyakoribb természetesen a pátosz azoknál azíróknál, akik még közelebb állanak a harcoló

28

emberhez. Gondoljunk például Aragonra, aki egykisváros polgári ünnepségének ironikus, hűvösleírása közben így érzékelteti a munkások várat-lan közeledését: „Itt voltak, akik a követ verikaz utakon, akik a zöldséget cipelik, akik a nagyhúsdarabokat aggatják fel a mészárszékekben...”akik a háztetőkre másznak, mint erőművészek,azok, akiknek szeme mindig sebes a kohók tüzé-től, akiknek karját és nyakát eltorzították a sú-lyos terhek, akik a földet vágják... akik az un-dorító éjszakában a hatalmas ürülékes hordókathordozzák... férfiak és nők, akik ismerik az éh-séget, akiknek elhanyagolt a foga, s akiknekereje gyorsan válik öreges gyengeséggé, fiatalok,akiknek nem volt idejük, hogy észrevegyék fia-talságukat ... S fölöttük, az ünnep lámpáinak fé-nyében nagy, őrült árnyékjeleket vetettek a hin-ták”.

Úgy indul ez a részlet, mint egyszerű felso-rolás, mint epikus „seregszemle” a műfaj homé-roszi vagy aranyjánosi értelmében. De a monda-tok patakzása egyre hevesebb lesz. A szöveg át-veszi a váratlan esemény izgalmának ritmusát,sűrítve érzékelteti a felvonuló emberek egész éle-tét, a jelenet időbeli és térbeli hátterét. Egyszerrejelzi magát a pillanatnyi eseményt és az egész bo-nyolult társadalmi folyamatot, ami előidézte. Ze-nei módszerrel él, éppúgy, mint az antik kórusokbeszámolói.

Vegyünk egy másik példát, Malraux-t, kimint regény hősei, maga is részt vesz a harcban.Szűkszavú, tartózkodó, de szuggesztív pátosz az

29

övé. Gondoljunk csak a Condition Humaine egyikrövid jelenetére, amikor az elfogott Kyotól meg-kérdezi a rendőrfőnök, hogy miért vett részt akínaiak szabadságharcában és ő csak annyit fe-lel: „Par dignité humaine” — „emberi méltóság-ból”. A regény lényege van e pár szóban, egytragikus élet lényege, melytől „csupán hallgatvais összerázkódunk”. Vagy gondoljunk egy másikMalraux-regény, a Temps du mépris csúcspont-jára, a sötétbezárt fogoly kopogó üzenetére,mely lassan-lassan szónoklattá fejlődik, az em-beri méltóságért küzdő ember hitvallásává. ,,Baj-társak, kik körülöttem vagytok a sötétben” —kopogja a fogoly a falon a láthatatlan hallgató-ság felé. Az író is így él korunkban, kopogtatójelekkel fordul a láthatatlan közönség felé, melytalán népes, talán maroknyi és egyre ritkábbanad jelt, hogy megértette az üzenetet. Ezek azüzenő mondatok tartják az íróban a lelket — meg-formálhatja-e őket a hétköznap szenvtelen sza-vaival! Valószínű, hogy a mai író hangja olyanmértékben válik patétikussá, amennyire a sze-repe változik és közlőből üzenővé válik. AldousHuxley regényének, a Vak Sámson-nak legjelen-tékenyebb vonása éppen ez az írói szerepváltozás,mely a befejezésnél válik tudatossá. Huxley, aragyogó és mély cinizmus bűvésze ebben a regé-nyében felfedezi az emberi felelősségérzést ts”társadalmi éthoszt. Fájdalmas út végén jut el avilágszemlélethez. Eléggé meglepő, polgári-mes-sianisztikus szemlélet ez: kissé a Tolsztojéra em-lékeztet, szigorú szelídség-kultuszával és szenve-dést-vállaló pacifizmusával.

30

Bármennyire célttévesztettnek találjuk is ezta neo-keresztény, vagy ha úgy tetszik neo-bud-dhista doktrínát, mégis megrendítően hat őszin-tesége és odaadó lendülete. Megrendítően hat,,mert az utolsó oldalakon teljesen új hangon szólhozzánk Huxley, valami furcsa, félig bölcselkedő,félig átszellemült hangon, mely meglepő mélyrőltör elő, az elegáns és csiszolt szarkazmus rétege-alól. A hős itt teoretizál — de már nem közlő, ha-nem üzenő hangon.

„Addig is itt van a szeretet és a részvét. Ál-landó ostrom alatt. De ők ketten legyenek fárad-hatatlanok ... Évről-évre, lépésről-lépésre halad-ni a megvalósulás felé, ahol már nincs vita, ha-nem csak tapasztalat, csak közvetlen ismeret, ami-lyen a szín, az illat, a zenei hang ismerete. Fok-ról-fokra affelé a tapasztalat felé, hogy már nemsokáig vagyunk teljesen elválasztva egymástól,,hanem a mélyben egyek vagyunk a többi élettel,.a többi létezővel. Békében egyek: Békében — is-mételte Anthony — békében, békében ...

Az óra hetet ütött. Anthony lassan és óva-tosan visszabocsátkozott a fényből a sötéten áta mindennapi élet sugarai és árnyai közé. Végülfelállt és kiment a konyhába, hogy előteremtsenvalami ennivalót. Nem volt sok ideje: nyolckorvan az ülés és jó félóra telik bele, amíg az előadó-teremhez ér. Két tojást tett a tűzre főzni és köz-ben leült, hogy kenyeret és sajtot egyék. Szenve-délytelenül és nyugodt, világos tudattal gondoltarra, ami rá vár. Bármi lesz is, most már tudta,hogy minden jó lesz.”

31

Ε mondatokkal végződik a regény és a be-fejezés tiszta emberi pátoszát cseppet sem za-varja meg a tojás, a sajt és a kenyér, amit a hős,életének ünnepélyes nagy perceiben fogyaszt. Atojás főzés, a kenyérrágcsálás, az egész konyhaiháttér csak őszintébbé teszi a pátoszt — hiszencsak a pátosz valódi, ami az élet apró, de végzet-szerű realitásai között születik. Ilyen pátosz te-szi oly lenyűgözővé Shaw „Szent Johanna”-já-nak, vagy „Barbara őrnagy”-ának befejező je-leneteit is. Nem külső, dekorativ hatások kelle-nek ehhez a pátoszhoz, hanem belső feszültség,nem nagy szavak, hanem tragikusan átélt sza-vak. Az igazi pátosz nem szaval, hanem zenél ésez a zene gyakran halk is tud lenni. Nem a hangereje a fontos, hanem az emelkedettség, amit mö-götte érzünk. Az emberi válságok összefoglalásaez, nyugtalanul és mégis fegyelmezetten. Közlés,mely üzenetté erősödik szinte észrevétlen ünne-pélyességgel. Szükséges napjainkban, szinte kö-telező. De természetesen nem szakadatlanul,egész művekben átvonulóan; az ilyen folyamatospátosz a mai irodalomban a dilettantizmus, azízléstelen érzelmi hangoskodás biztos jele. Elég,ha százoldalanként csak néhány sornyi pátoszttalálunk, de ez aztán elengedhetetlen, mert ez a„csúcs”, a „tetőpont”, melyben a cselekményspontán összefoglalja önmagát. Napjaink lírá-jában, elbeszélő vagy színházi prózájában, sőtesszéiben egyaránt nélkülözhetetlen — tekintetnélkül arra, hogy „politizáló” művek-e, vagy sem,mert a mai író elkerülheti ugyan a „politizálást”,

32

ha akarja, de nem kerülheti el az élet akut vál-ságainak átérzését. így találjuk meg tragikus ko-runk önkéntelen pátoszát azoknál az íróknál is,akik a legjobban kerülik a szó vulgáris értelmé-ben vett „korszerűséget”. Ez a pátosz avatja azúj magyar próza legnagyobb értékeivé Babitsesszéit, ezzel találkozunk gyakran Márainál, IllyésGyulánál és fiatal íróink legjobbjainál, akár po-litizálnak, akár nem. A politikus József Attilalíráját épúgy áthatja, mint sok apolitikus költőét.És végeredményben egy író sem egészen apoli-tikus a pátosz pillanataiban, — mert e dionizi-kusan kitágult pillanatokban akaratlanul is egy-beforr a közösséggel. Mennél tragikusabbra for-dulnak napjaink, annál több lesz a pátosz és ez-zel együtt a politika még a „legsemlegesebb” írá-sokban is. „És hova nagyobb rajtunk a kínzás,annyira buzgóbb a kiáltás is.” — mondta Bor-nemissza Péter a XV. században, egy hasonlóantragikus korban. „Bajtársak, kik körülöttemvagytok a sötétben” — így kezd az író mindenüzenetet. Valamilyen közösséghez szól, szorongvaés ünnepélyesen, még akkor is, ha sejti, hogy nemhallgatja senki.

ELESETT EGY LÓÍrta: BODÓ BÉLA

Az én ifjúkoromban, nem is volt olyan réges-rég, az előző nagyon nagy háború előtt, a ló voltaz, ami most a benzin. A ló jelentette a hajtó-erőt s nem is véletlen, hogy a motorok jelzésemég ma is ez a két betű: H. P. Horse Power,vagyis lóerő. így emlékszik a motor elődjére, azélő lóra, a lóra, amely akkor is lélegzik, ha nyug-szik, nem úgy, mint felülmúlója, a gép, amelyugyan kineveti a lovat, amikor mondjuk 500 HP-és, de halott jószág, ha megáll; mindössze vas,kerék, drót, szög, mágnes és semmi más.

Ma a kölköcskék inkább pléhautót kapnak,vagy játéktankot, mint hintalovat, a ló egy ki-csit kimenőfélben van a divatból, mint sok min-den olyan, ami az én gyerekkoromban nemcsakdivat, de valóság volt és általános valami. Ló-verseny van még, ha nem is a ló miatt, de a pén-zért, amit nyerni kéne holnapi ebédre, vagy az-napi hölgyre, lóverseny van még, de milyen nagyautóversenyek vannak és repülőgép-verseny,száguldás a sztratoszféráig, igen, a ló lassan túl-haladott lesz (még Pegazus formájában is) rész-

34

ben az is már, ha nemcsak Magyarországot néz-zük, — a íó lassan visszavonul a kultúrtörténe-tembe ...

Kultúrtörténetem... Némely műveltség tu-dósok azt állítják, hogy az emberiség fejlődésé-nek egyik lélegzettfοjtóan nagy, felmérhetetlenóriásállomása volt a kerék feltalálása. Közleke-dés a kék expressig, a Zeppelinig, a Piccardgömbig, szállítás a Queen Mary-ig és a százezer-nyi ausztráliai katonáig, pici és monstrum gépekmilliói és mindaz, ami csak e három címszó: köz-lekedés, szállítás, gép körül és ezen túl van, minda keréknek köszönheti, hogy megszületett és mű-ködik s nem lenne, hogy egy cseppnyi példátmondjak csak: olajgond, ha nincs kerék, az egészmai perspektíva összeszűkül és összezsugorodik,ha kihagyjuk az emberi fejlődésből a kerék léte-zését.

Igen, millió dolog közül ami nagyon jót ésnagyon rosszat csinált, a lovat is a kerék szorí-totta ki a legtöbb helyen, a ló szegény immáronpótlék, többnyire csak szegény eszköz. Valamikortalán csak mutatóba lesz, kitömve molyosodásraítélten a múzeumban és mintának az állatkert-ben, miként az előkelő de magányos bölény,amelyre először szintén szüksége volt az ember-nek, — mert vadászni ugyebár kell, — s mivelszüksége volt rá, majdnem kipusztította, majdkésőbb, mikor a bölényből kevés lett, értékesneknyilvánította (csak azért mert kevés volt belőle)és ezért és humanizmusból — ketrecbe zárta.

Ha lovat látok, mindig a húzott kerékre is

35

gondolok, a kerékre, a gyilkosra. Már tudniillika lógyilkosra. Ilyenkor, sokszor máskor is harag-szom a kerékre, amelynek annyi előnye van, mintamennyi bűne, lévén emberi találmány. Igen, akerék hideg találmány, a ló pedig lény és jó lény.Én szánom nagyon a lovat, mert most, ahogy van,körmétől füléig szíves állat, formája is szép úgy,ahogy én nézem. Számomra szép a ló, mint ahogyszámomra vannak csúnya állatok, persze tudom:nem tehetnek róla; csúnya madarak és csúnya,,csúnya bogarak — a ló az szép. Szép a szeme,szép a hosszú feje, még a legszegényebb, legmos-tohább sorsú, gebének leminősített ló is olyannekem, hogy meg kell simogatni.

Nem úgy említem, mint valami nagy új dol-got, mindenki tudja, hogy Amerikában számta-lan helyen van rozsdásodó autótemető. Ide, aszemétre, borítják az ócska autókat, mindenkiláthatott ilyesmit a moziban. Nem interpelláció,feleletet nem vár, mert tudom jól, hogy ugyanki sajnálná a felfordult kerekű, megócskásodott,szemétre dobott, kimúlt autókat. Ezeket a csinál-mányokat, amelyek ló helyett vannak és amelye-ket eldobnak a gödörbe s mert nincs szüksége rámég a bacillusnak sem, tehát még be sem kellfölddel takarni. Ki sajnálná ezeket? Senki, ugyeîDe ha lovakat elmúlt, megócskásodott lovakat,vén páriákat dobnának úgy oda valahová és sze-gény elhalt lábuk mereven fölfelé állna, milyenborzasztó, milyen kegyetlen lenne egy ilyen he-katomba.

A ló jó lény.

36

Valamikor ifiúr koromban, mikor hírlapírókívántam lenni, azt terveztem, hogy írni fogokarról a számomra olyan szörnyűséges, rémségeslátványról, ahogy megcsusszan, elesik és a földönvergődik egy jó ló. Leírást, vagy talán novellát,mások szívéhez is szólót, vagy egyszerűen olyanszentimentális-félét, a látványról és az ostorról,a türelemről, az ütésről, melynek nyoma véresenmegdagad, a néma fájdalomról, amely csak a sze-mekben búsul, az elesettségről, amelyet még a te-hetetlenség is súlyosít, a kényszerű és kelletlensegítségről, a sok mázsányi teherről és a teheregykedvű elviseléséről. Azután írtam, mert ír-nom kellett, sok mindenféléről. Leírást és novel-lát, sokféle látványról, néha elesésről is és ver-gődésről, persze hangfogóval, ahogy kell. ..

Végignézek betűkön, íme... az ostorról nemírtam. Gondolom, nem is írhattam. És a némafájdalomról sem írtam. És elmulasztottam, hogybeszámoljak a kényszerű, kelletlen segítségekről,a terhekről és arról, ahogy viselik a terheket. Ta-lán nem is én voltam az oka, talán a helyzet,vagy helyzetem volt olyan, hogy ügyelni kelletttollra és papirosra, a mondatra, a pontra, a fel-kiáltójelekre, a kérdőjelre. Ügyelni kellett a for-mára, a hangsúlyra és olyan sok mondat megsem született, el nem hangzott, elmondatlan ma-radt és nem írtam meg soha, milyen az, nekemés talán másnak is, milyen is az, amikor elesikegy jó ló.

Igen, kérdőre vonom magamat. Nem írtammeg soha a fájdalmát, talán azért, mert fájda-

37

lom mindig volt bőven más is és azokat is csakitt-ott említhettem meg. Nem beszéltem terhei-ről, mert teher is volt a világban bőven, mázsás,tonnás és hipertonnás és tintámon és tollamonazok is csak ritkán szólalhattak meg. Ostorát semszidhattam, verem a mellemet, miért? Az ostortnem lehet szidni, — miért, miért nem, nem tar-tozik ide, — nem, igazán nem lehet szidni.

Az ostor — ez a kis védekezésem — igen, az.ostor különben sem tehet róla, hogy ő ostor. Ésúgy hiszem, nem is a lovak számára találta ki azostort az ember, úgy vélem, ember találta ki másemberek számára, vagy a fejlődés során úgy ki-találódott, hiszen mi emberek nagyon sokat fej-lődtünk a kőbaltától a gőzkalapácsig, az ostorrais rájöttünk fejlődésünk során. Nagyon is lehet,hogy nem a ló számára találták ki az ostort ésnem azért maradt fenn valóságban és átvitt ér-telemben és nagyon is kiterjesztve.

Az ostort sem szidtam.És nem beszéltem eddig a kantárról sem, a

zabláról sem, erről a hideg és kegyetlen vasról,amit a ló szájába dugnak, hogy legyen mivel rán-gatni úgy, ahogy kell, az embernek.

A rángatásról sem írtam.Szeretném, nagyon szeretném kipótolni egy-

szer, hiszen a ló, szegény bajával és terhével, mos-tani mellőzöttségével és az ostorral, olyan közel-áll hozzánk. Ha megrúgják, neki is fáj, ha nemkap enni, ő is éhes, szomjas, ha nincs víz és fá-zik, ha hideg van. Nincs-e a lónak is szíve? —kérdezhetném Shakespeare Shylokjával —

38

nincs-e? Tüdőgyulladást is kap a ló és talánizomláza is van néha, akárhogy vesszük, így,vagy úgy, a ló szegény, zablával a szájában, vagyűri nyereggel a hátán, a ló, igen, ő is csak em-ber ...

Nekem különben sok mindenem nem volt,többek között lovam sem volt soha. Használni iscsak egyszer használtam mint hajtóeszközt, vagymondjuk húzóerőt, zörgős parasztszekér elé fog-va, amikor valamelyik régi nyílt választásraigyekeztem, menetrendszerűen pontosan Isten-háta mögé, ahol katonaság, szép kakastollascsendőrség, helybéli tűzoltóság és vizet tüzelnikész nyomós fecskendők vigyáztak jól arra, hogyaz akkori nyílt választás rendben menjen. (Nagyon rendben ment: a kormány győzött.)

Az a ló a paraszti szekér előtt más volt, egé-szen más, mint amilyent a városban látni. Ki-csike volt, mint ahogy szótlan gazdája kicsi volt,megfontolt, lassú, nyugodt, mint ahogy gazdájatempós, barnasárga és amellett foltos, mint gaz-dájának öreg gúnyája. Parasztló volt, tulajdo-nosának mindene, meghitt barát és bizalmas, ki-csit családtag, élvén együtt az élet és a. földbir-tokok alján. Ez a ló, akiről tudok egyetmást, megint más.

Ez városi, ez alkalmazott a metropolisban,bérért vonó, fáradtszemű, hajszolt személy.

Ő ló, gazdája pedig autón jár.Aki a bakon ül, nem gazda, csak szegény al-

kalmazott az is. És nem tart össze a lóval, rész-ben mert van tenger gondja magával elég, rész-

39

tel pedig még nem érkezett el ahhoz, hogy tudjaés ezért nem is tudja a lóról, hogy az is csak al-kalmazott. Vagyontárgynak nézi, az is egy ki-csit a ló, igaz. Talán a különbséget is érzékeli,ami van, itten, a ló javára. Persze, nagyon isigaz, a lovat nem küldhetik el állásából télvízidején. Nem is szólhat rá az egyik, vagy másikalgazda: „Móka, vagy Boris, ha nem csináljameg ezt meg ezt, akkor veheti a könyvét és hétvégén kiléphet...” Enni is kell adni a lónak,mert különben fogja magát és kárörvendezve el-pusztul. Ha meg beteg, ápolni kell, még orvostis kell hivatni hozzá, mert időnek előtti halálávalkisebbítheti a magánvagyont.

És a magánvagyonra nagyon vigyáznak, na-gyon.

Ez itt magántulajdon és egyben alkalmazott.Lehet, hogy öreg, vén, (bár szeretem őköt,

nem értek hozzá) fogai nagyok és sárgák, talánfogköve is van és az orra szabályosan gőzöl. Aztmondják, hogy a lónak szomorú a szeme. Nemigaz. Nézem a szemét, nézem, cseppet sem szo-morú. Sőt: közömbös. Gondolom valahol valami-lyen időben elhatározódott, hogy ő húzni fog.Télen didereg úgy fázik, nyáron izzad, oly me-lege van, de folyton húz. Igazán attól függ ezlóéknál, hogy ki milyen istállóban születik. Őfolyton húz... S közömbös.

Beletörődött, vélem, így történt, de mit is«sinálhat ma egy ló az emberek elleni Bizo-nyára eszébe sem jut, hogy őse vad ló volt, sza-bad és teljesen független és a civilizáció oly

40

sok vívmánya közül még a rátartozókat sem is-merte, nem a zablát, nem a kantárt, nem eze-ket a más állat bőréből készült szíjakat, ame-lyekkel rángatják, sem azt a két fekete ellen-zőt, amelyet olyan ügyesen kitaláltak a ló ér-dekében, hogy csak arra lásson, egyedül csakarra, előre, amerre húzni valója, cipekedni kö-telessége van... Még megállna talán, ki tudja„valamelyik kirakat előtt, ahol szép holmik van-nak, vagy ló vágyálmok s minek ugye?

Semmit nem tud, mert csak ló ő.Ugy látszik az emberek mindent elronta-

nak, ami megengedi, hogy elrontsák. Az erőssas nem engedett magához nyúlni, maradt akivolt: sas. Ha az emberi erőszak elfogja, állatkertibörtönbe zárja, akkor is sas. Nem lehet megkor-bácsolni, nem hajlandó kézből enni, rendíthetet-lenül sas, még olyan megalkuvásokra sem haj-landó, hogy cirkuszban fellépjen,, ha szuszogvaés morogva is, ha fújva is, mérgesen, mint mondá-juk, az elfogott oroszlán, vagy a megkorbácsolttigris. Nem, a sas nem lép fel.

De a ló!Elfogták és mivel legyűrték, megtörték, rá-

ültek a hátára.Régi tétel ez, nem új.Vannak, akik összehasonlítják a ló sorsát a

rabszolgáéval. A rabszolgát is a legyűrő hatalomléptette elő szabad és független lényből magán-tulajdonná és fizetés nélküli, csak etetésért al-kalmazottá, úgy mint a lovat. Később, jóval ké-sőbb jöttek a humánus fellángolások és felszaba-

41

dították a rabszolgát. Az utódok, a rabszolga le-származottak nem magántulajdonok többé, sőtha alkalmazottak, még fizetést is kapnak.

Sőt! Így mondják!A lovakra meg törvényt hoztak, humánus

emberi szép törvényt, amely szerint nem szabadőket verni és meghatározottan ennyi meg ennyi.terhet szabad húzniok... Húzniok szabad. Ésegész picit azért lehet őket verni is ...

Egy tudós a másik kontinensen kiszámította,hogy mennyit ér egy ember dollárban, miután azemberi testben van széntől kezdve vason át, ara-nyig minden. Az adatokat elfelejtettem régen,,lehet, talán 15 dollárt ér egy jókarban lévő fel-nőtt a tudós szerint. Azt sem tudom, hogyan gon-dolta. Ennyit ér mindenki, tehát Thomas Mannis, Gide is, Wells is és mondjuk X. Y. is? Mérle-gelni kéne, de fogadjuk el — az egyenlőség nevé-ben, —ennyit érünk valamennyien, ha ép a csont-vázunk és nincsen kő a vesénkben.

Én tudnék egy csomó embert, akik nékemnem érnek semmit. Akikért egy fillért sem adnék,sem életükért, sem halálukért. Olyanok, akiknem kellenének ebbe a világba. Vannak még olya-nok is, akiknél semennyiért sem adnám, ha na-gyon is jelen lennének, beleszólhatnának a dol-gokba, ezt tehetnék, azt tehetnék. Thomas Mannpedig több nekem, mint bármennyi dollár arany-ban, ezüstben, papírban. De a ló, akiről beszélek,csak itt áll a ládáktól görnyedő fáradt kocsi mel-lett, csak ló. Olyan, pontosan olyan, mint a többiló. Van fekete ló, tarka ló, fehér ló, de mind ló.

42

Nem? Se nem rosszindulatú, se nem erőszakos,se nem önző, se nem gyáva.

Milyen?Nem akar más lovakat hatalma alá hajtani,

nem szól bele más ló, vagy lovak dolgába, nin-csenek semmiféle tervei és nincsenek ambíciói,amelyek szükségszerűségükben mások életét za-varják, nincsenek anyagi, vagy területi igényei.Ló ő, úgy, ahogy kell, ahogy mi hagyjuk.

Csak mi nem hagyjuk.Mi egyenlőek vagyunk, — legalább is mond-

juk, — de nem vagyunk egyformák. A lovakegyformák, de furcsa lenne azt mondani, hogyegyenlőek.

Nem is hagyjuk, hogy azok legyenek.Mi hatalmasak vagyunk és többek közt bele-

szóltunk a ló életébe is. Erre kimondtuk, hogykocsihúzó, inátfeszítő, a másikra, hogy paripa.Ez uri ló, hátas ló, finom ló, ez meg húzzon eny-nyi meg ennyi hasznos terhet, ez meg szegényló, paraszt >ló, akit szántani tartanak.

Osztályokba tettük őket, mint magunkat.Ez a ló kiről beszélek, amikor elindult, —

télen volt ez, — elcsúszott a havon.Nem hiszem, hogy általában jó lónak lenni,

de télen bizonyára nagyon rossz. Lám vergődvecsúszott szegény, aztán szomorúan, én is nyögtembelé tehetetlenségemben, elesett.

A ló minden rabsága mellett jó magas dolog,ez nagyon alacsony lett, ahogy elesett. Kínlódvanyújtózott egyik lábával, néhány ere is kidagadtnyakán és fején, erőlködve kapálódzott, riadtan,

43

rémülten, fel-felkapta szép hosszúkás lófejét,minden rángatódzó mozdulata, könyörgést, esen-gést fejezett ki, aztán egy nagy erőfeszítés utánelterült, a feje is a földre hajolt.

Úgy tett szabályosan, mint minden eleső: el-esett.

Egyik algazdája is ott volt, hirtelen sajnálnikezdte. Határozottan tudom és állítom, nem mintlovat, vagy alkalmazottat, mint sorstársát, vagya közös munkában együtt élőt, sajnálni kezdtemint — vagyontárgyat. A másik ló pedig — szé-gyenlem írni ezt, — a másik, amellyel egy mun-kára volt befogva, nézte egy pillanatra az eleset-tet, aztán elfordult tőle két fekete ellenzője kö-zött, közönyösen előre. Vájjon azt gondolta: maneked, holnap nekem. Lehet, hogy a lovak is frá-zisokban gondolkoznak. De az is lehet, — hogyemberek közt élnek a lovak! — az jutott eszébe,milyen jó, milyen ezerszer jó, hogy nem ő esettel, hanem a másik. A lovak emberek közt élnek,lehet, hogy arra gondolt, milyen jó, milyen ezer-szer jó, hogy nem ő terült el egész oldalával afagyos, hideg havon, nem az ő bő és fehéres hasafázik, nem az ő szeme meredt ki, nem őt noszo-gatják, verik és ütlegelik, hogy keljen fel és húz-zon tovább...

Hanem a másikat.Nem kérem, ő húz, mert ő nem esett el, jó

magaviseletű ló ő.Mi meg ott álltunk és néztük az ingyen lát-

ványt.A földön ez a ló rövid ideig kínlódott, aztán

44

felkelt. Hirtelen. Ráállt négy lábára, ahogy szo-kás, kicsit mocskos lett a sáros hótól, kicsit re-megett, hiszen olyan közel volt a halál, nyerítettegyet, vájjon mit mondott?

Hálát és köszönetet rebegett1?Mi meg ott álltunk és az ingyen látvány

után szívesen örültünk, hogy felkelt a ló. Mertha úgy adódik, érzünk mi ám szánalmat és jókis vagyunk mi, nagyon.

Az algazda, mikor felkelt a ló, kicsit meg-veregette.

Megdicsérte, hogy nem halt meg a fuvarkellős közepén. A hideg zablát pedig, hiszenideiglenesen vették ki, újra bedugták a szájába.Azokat a szíjakat is rátették, amikkel rángatják.

Amikor így beöltöztették, a jó ló hátra né-zett, hogy ott van-e a sok láda, amiktől a kocsiis meggörnyedt. Persze, hogy ott volt, meg semmozdult addig.

Hát akkor húzhatnak tovább, úgyeíIgen, lóvezényszó és indulhatunk.Feszül az izom és feszül az istráng, a kere-

kek, a gyilkos kerekek lassan megfordulnak és aládák kövéren és súlyosan mozdulnak együtt akocsival.

Az ostor csettent és elöl fejbólogatva húz akét ló.

Szép fejük ütemesen bólogat, ahogy mennekés húznak előre a télben. Két ló, vagyontárgyak,alkalmazottak, két élő lény, az elmúlás küszö-bén ...

A SZOBROK BESZÉLNEKÍrta: DÉRI IMRE

Az utóbbi hónapokban a harci lárma és adiplomáciai kommünikék elől a klasszikus ma-gyar költészethez menekültem. Húsz év óta nemolvastam verset: a riportert, mint Dickens szá-raz iskolamesterét, jobban izgatta a tények kéz-zelfogható prózája, mint a legszínesebb költőiálom. Hanem egyszerre túl sok tört ránk a té-nyekből; a félelmetes valóság mindent elsöprőáradata szinte elviselhetetlen lett és a propa-ganda-zenekarok millió üstdobra hangszereltmennydörgése elől mégis csak futni kellett a köl-tészet szent ligetének csöndjébe. Kietlen éjszaká-kon szellemi brómot, intellektuális idegcsillapítótkeresve a legfelső könyvespolcok között így ju-tottam el újra diákkorom távoli és tiszta emlé-keihez: a vulkánikus Petőfihez, az olümposziBerzsenyihez, az édesbús Tompához és a többiek-hez, akikkel az érettségi óta nem találkoztam- Averssorok még ott kongtak valahol az emlékeze-tem valamelyik rejtett redőjében, kissé homályo-san és tompán, mint az öregedő ember szív-hangjai; a költőkből számomra is szobrok lettek

46

már, duplaembernagyságú, hideg ércalakok, ame-lyeknek nincs többé kapcsolatuk az élőkkel. El-érte őket a költő-titánok átka: klasszikusokkáváltak, akiket mindenki tisztel, de senki sem ol-vas.

A mi halott költőink szellemét azonban köny-nyű idézni. Szabadítsd meg őket a klasszicitásbilincseitől; töröld le írásaikról a port, amit atiszteletteljes professzori kommentátorok rájukszórtak; pattantsd fel a Remekírók díszkötésénekkriptazárát és szobra piedesztáljáról lelép hozzádaz eleven költő. Úgy bukkan eléd, a maga szel-lemi valóságában, mint egy újonnan felfedezettRubens vagy Correggio, amikor a restaurátor ré-tegenként szedi le a rárakódott piszkot és egy-szerre fellángolnak az eredeti festmény vakítószínei. Mint édes gyermekkori emlékek, úgy csi-lingelnek fel újra a halhatatlan verssorok, — dea szavaknak mennyire más csengésük van, mintvolt évtizedekkel ezelőtt, amikor Petőfi „eget-földet rázó mennydörgéséből” a nebuló csak aszabály és a fegyelem elleni lázadozást érezte kiés Arany mély poéziséből csak az „asszonánc”csengő-bongó virtuozitását. Lehet, hogy akkor ismegcsapott bennünket a szabadságdalok tüze, —de hogyan is hatott volna el az agyvelőnkig atitán szent dühe és extatikus felháborodása azsarnokság ellen! A mi számunkra, akik a libe-rális korszak legszebb éveiben hallottuk előszöra magyar költészet nagyszerű orkeszterét, sza-badság és zsarnokság üres szavak voltak, ame-lyek nem jelentettek semmit. Hiszen a szabadság

47

olyan megszokott és természetes valami volt, minta villanyvilágítás, a zsarnokság pedig őskori ször-nyeteg, mint a múzeumi dinosaurus. A „Vén ci-gány”-t, minden idők egyik legmegrázóbb költőialkotását, szavalgattuk az iskolai ünnepélyeken,'— de hogyan is érthettük volna meg iszonyú éssikoltó sorait, mikor a „homályosabb” képeket atanár úr is azzal intézte el, hogy a verset a költőfélig már delíriumban írta. Holott... holott ak-kor is a világ delirált és nem a költő. Ma bezzegmegértjük kommentár nélkül is a „keselynekszárnyacsattogását” és „Prometheus halhatatlankínját”. Miért is lenne homályos a kép a mostélő generáció számára, amely napról-napra látja,mint láncolják a sziklához az igazság fénycsóváshírnökeit és mint vájják ki egy pogány istenségkeselyűi a Prometheusok szívét, akik a tudástüzét hozzák a gyötrődő emberiségnek. A meta-forát, sajnos, nagyon is értjük.

Ötven éves fejjel verset is máskép olvas azember, mint tizenötesztendős korában és ezekena szellemidéző éjszakákon úgy éreztem, hogy ami halhatatlanjainkhoz nemcsak friss művészigyönyörűségért kell elzarándokolni érett aggyalés vergődő szívvel, hanem vateszi válaszért is ko-runk gyötrő problémáira. Hiszen a klasszikusmagyar költészet csodálatosan színes, káprázta-tóan sokrétű zenekarában hangot kapott mindenemberi fájdalom és minden magyar fájdalom is.Valahogyan ez a mi külön bibliánk: a magyarirodalom, amelyben a vívódó lélek minden tépe-íődésére és önmarcangoló kérdésére ott a világos

48

felelet. Csodálatos és megfoghatatlan, hogy ebbena tekintélyimádó korban, amelyben az autoritá-sok ellentmondást nem tűrő megállapításaival.szemben még csak nem is pisszenhetnek a bál-ványdöntő szkeptikusok, milyen kevés keletjevan a mi örök és halhatatlanságukban fémjelzettmagyar tekintélyeinknek! Mily kevesen zarándo-kolnak el a magyar halhatatlanok Pantheonjába,mily kevesen idézik költészetünk örök szellemeit,hogy véleményt kérjenek tőlük mindarról, ami esorsterhes napokban valamennyiünket foglalkoz-tat! Pedig: a mi nagy poétáink között egyetlenegy sincs, akinek a költészetébe ne tört volna beelemi erővel minden magyar sorsprobléma.Klasszikus költőink soha nem ragaszkodtak al'art pour l'art gőgös és hűvös elvéhez; nem vo-nultak vissza költészetük előkelő elefántcsonttor-nyába, ahonnan — mint a művészi klasszicizmusfellegvárából — hűvös részvétlenséggel nézhet-tek volna le a mélységben vergődő magyar vi-lágra. Berzsenyitől Ady Endréig mindegyik nagyköltőnk egynek érezte magát a magyar néppel ésmert a nép sorsa: politika, — hogyne izgattavolna őket ennek a nemzetnek minden egyes pro-blémája! A mi poézisünk igen nagy mértékbenpolitikai költészet és hogy ez mennyire így van,azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nem-zet lelkében korokon és időkön túl ép a politikaitendenciájú versek élnek tovább.

Klasszikus költőink nagy része tudatábanvolt nemcsak művészi, hanem politikai elhivatott-ságának is és a művészi hatásnál is többre be-

49

csülte egy-egy versének politikai ütőerejét. „Énna verset írok” — jegyzi meg Petőfi — „nem amagam mulatságára, hanem azért írom, hogymások okuljanak rajta. Bármily nagy áldozatrais kész vagyok értetek, szentséges elveim.” Ettőlaz állásponttól nem állott nagyon távol Kölcseyés Vörösmarty sem, hogy Ady Endréről, Petőfiután legpolitikusabb költőnkről ne is beszéljünk.A szellemidézést az sem zavarhatja, hogy anemzet nagy problémái, amelyek halhatatlanjain-kat foglalkoztatták, megváltoztak nyolc vagy tízévtized alatt. Csak a szavak változtak meg, de alényeg ugyanaz maradt. Kifejezésekben kicsitszemérmesebbek és kicsit tudálékosabbak lettünk,de az újfajta nomenclatura pontosan ugyanazo-kat a fogalmakat fejezi ki, mint klasszikus köl-tészetünk a maga nyersebb és őszintébb módján.Petőfi még zsarnokságról énekelt, míg a modernpublicista diktatúráról, államszocializmusról be-szél, de e két szó végeredményben ugyanazt a fo-galmat fedi. Nem: a politika lényege háromezerév óta emberi szempontból mitsem változott. Azörök harc változó formák között ugyan, de lénye-gileg mindig ugyanazért a célért folyik: a gyen-gébb verekszik a jogaiért az elnyomásra mindighajlamosabb erősebbel. Dionysos háromezer év-vel ezelőtt ugyanazt a politikai elvet, hogy nemondjam: világnézletet képviselte, mint sok év-századdal később XIV. Lajos, Metternich vagySztálin és Harmodios és Aristogeiton is ugyan-annak a politikai és emberi szemléletnek a védel-mében ragadtak fegyvert, mint a Bastillet meg-

50

ostromló tömeg, Washington telepes-hadserege,a magyar szabadságharcosok, vagy a Ladoga tójegén vérző finnek.

Mindaz, amit mi magyar sorsproblémánaknevezünk, éppenséggel ugyanaz maradt több mintszáz esztendő óta. A századokon át tartó harc,az örök en garde a nemzet fennmaradásáért, afüggetlenségi gondolatért épp úgy csak formá-ban alakult át, de lényegileg nem változott, minta földkérdés vagy a szabadságjogok problémája.Nyugodtan mondhatjuk, hogy a ma nagy kér-dései között nincs egyetlen egy sem, amelyről ami halhatatlanjaink ne gondolkoztak és ne írtakvolna. Csak fel kell tárni újra a magyar költé-szet végtelen és kimeríthetetlen kincsesbányájátés megtaláljuk a magyar halhatatlanok vélemé-nyét mindarról, ami a kilencszáznegyvenes évmagyarját izgatja. A szellemjárás éjféli órájáncsak meg kell kérdezni a szobrokat földreform-ról és zsidókérdésről, élettérről és állami totali-tásról, sajtójogról és liberalizmusról, tekintélyek-ről és demokráciáról, nemzeti függetlenségről ésnemzetközi jogról, diktatúráról és nacionaliz-musról és Kölcseytől Eötvösig, a költő ZrínyitőlAdy Endréig mindegyik felelni fog, pontosan ésszabatosan, meghamisíthatatlanul saját szavaival,amelyeket ott őrzünk könyvtárunk díszkötésesköteteiben.

Mindenki, aki nemzeti irodalmunkat csakvalamennyire is ismeri, tudja, hogy ebben amegállapításban nincs semmi új, semmi meglepő,ha csak az nem, hogy a mi generációnk, amely a

51

költői megnyilatkozásokat az iskolában tanulta,a napi politika zűrzavarában két évtized alattilyen alaposan elfelejtett mindent, amiből vala-mikor felelnie kellett az érettségin. Hányszor ju-tott eszembe az utóbbi évek alatt, amikor szer-kesztők és riporterek kétségbeesett verejtékezésétláttam egy-egy ünnepi szám új körkérdés-ötletekörül: ugyan miért nem kérnek véleményt és vá-laszokat az izzóan mai kérdésekről költészetünkés irodalmunk halhatatlanjaitól? Miért nem za-rándokolnak el a szobrokhoz! Hiszen Petőfi Sán-dor véleménye bizonyára van annyira értékes,,mint X. vagy Y. államtitkár úré és báró EötvösJózsef, aki nemcsak nagy író és nagy költő volt,hanem miniszter is, tehát politikus és államférfi,bizonyára méltó arra, hogy együtt szerepeljenolyan kollégáival, akiknek egyelőre még nincsszobruk és a halhatatlanságra, tehát a fémjelzetttekintélyre még csak jelöltek?

Egy ilyen interjú-sorozat már a negatívu-mainál fogva sem lenne érdektelen. Nálunk azsarnokságnak soha nem volt költője, a szabad-ságnak annál több. Politikusaink és előkelő tár-sadalmi tényezőink között akadtak labancok, dea költők között soha és igazi magyar poéták lant-ján soha nem csendült fel ének, amely a labanc-ságot dicsőítette volna: költészete nálunk csak akurucvilágnak volt, a császári táboroknak soha.Az állami mindenhatóság gondolata se csiholt kiegyetlen rímet sem a magyar költőkből és olycsodálatosan gazdag hazafias költészetünk az élőnépről és a nemzetről dalol: a jogi személyért

52

nem tud lelkesedni. Hogy mai meghatározássaléljünk: a „jobboldali” gondolat nem tudott — debizonyára nem is próbált — betörni a magyarklasszikus költészetbe, amelynek egész levegője,egész beállítottsága — valljuk be, no — „bal-oldali”. Nemcsak azért, mert a magyar költészetaranykora véletlenül időben egybeesik a „balol-dalinak” nevezett európai világszemlélet rene-szánszával. A kuruc költészet a francia forrada-lom előtt termelődött ki, tehát olyan időben, ami-kor a „jobboldali” politikai világszemlélet voltaz uralkodó és a névtelen költők mégis a szabad-ságharcosokat dicsőítették és nem a XIV. Lajos-ban megtestesült államtotalitás gondolatát. Köl-csey, a Himnuszunk költője, liberális volt egy il-liberális kor közepén, Petőfi szélső-radikális de-mokrata esztendőkkel a forradalom előtt.

Mindez azonban csak negatívum; egy eszmeivérvizsgálat érdekes eredménye. A pozitívumokbeszédesebbek. Kezdjük meg a körinterjút talánPetőfinél, akinek a szobrára nemrégiben, a szél-viharos március idusán rakott friss koszorúkat anemzeti kegyelet és idézzük a titán szellemét ta-lán a mai idők egyik legkényesebben aktuális pro-blémájáról, a zsidókérdésről, összegyűjtött műveinegyedik kötetében, 1848 március 20-i keltezéssel,a következőket olvassuk Petőfi Naplójában:

„Az egyetértés, mely eddig kivétel nélküluralkodott a fővárosban, bomlani kezd.*)

*) Teljes szöveget lásd Petőfi összegyűjtött mü-vei IV. kötetében: „Petőfi Naplója.”

53

Idegen származású polgárok, bevádollak ben-neteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt tibontottátok fel! Ε kettő ítéljen felettetek.

Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőr-ségbe maguk közé zsidót nem vesznek, és így őkdobtak először sarat mártius 15.-ének szűz zász-lajára. Avagy nem áll-e azon e jelszó és nemkiáltottátok-e velünk: Szabadság, Egyenlőség,Testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de— most már látjuk — nem igazságszeretetből,,hanem félelemből.

Megszüntetek már félni? Ne szűnjetek meg,mert eljött és még nem múlt el a jutalmazásnakés büntetésnek ideje! Várhattok-e igazságot amagatok részére, ha nem vagytok igazságosakmások iránt?

S miért üldözitek ti a zsidókat? Hogy merí-tek üldözni őket itt minálunk? Hullott-e egycsepp véretek e földre midőn e hazát szereztékvagy oltalmazták? Nem, ti jött-ment emberekvagytok, alig van köztetek olyan, aki be tudnábizonyítani csak azt is, hogy első nagyapja itthalt meg, annál kevésbé, hogy itt született... Le-gyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha márnem szeretitek is e nemzetet... legalább ne pisz-koljátok azt be!

De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gya-lázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne tá-madnának. S aki az igazság mellett szót emel,arra e hamis próféták elég szemtelenek azt kiál-tani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve.Nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő

54

náluk becsületesebb emberek is vannak, kik nema szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tisztaigazság és humanizmus barátai.”

Érdekes és bizonyára szakszerű nyilatkoza-tot tehetne ugyanerről a problémáról báró Eöt-vös József is, aki kultúrkérdésekkel hivatalból issokat foglalkozott és aki a maga politikai mun-kásságát legalább annyira értékelte, mint költőiműveit. Hiszen emlékezünk még mindnyájan„Végrendelet” című költeményére, amit betévekellett megtanulnunk az iskolában:

Ha majdan átfutottamGöröngyös utamatS hová fáradtan érek:A sír nyugalmat ad,Márványszobor helyébeHa fennmarad nevem:Eszméim győzedelmeLegyen emlék jelem.

A költő kívánsága nem egészen teljesült.Szobra ott áll a Dunaparton, de az utókor nemigyekezett győzelemre juttatni az Eötvös-féle esz-méket, tehát azokat a szélsőén liberális gondola-tokat, amelyeket a költő a „XIX. század ural-kodó eszméi” című művében is lefektetett. Azsidókérdéssel egy kisebb munkája foglalkozik:„A zsidók emancipatiója” című röpirat, amely aköltőnek nemcsak politikai, hanem egyúttal iro-dalmi pályakezdését is jelenti: ez a könyvecske,amelyben ezer érvet sorakoztat fel a zsidókegyenjogúsítása mellett, volt Eötvös első műve,

55

amely nyomtatásban megjelent. Eszméinek győ-zedelme helyett tehát mégis a szobor lett a költőemlék jele.

A kérdés egy nyugodtabb korban Ady End-rét is foglalkoztatta. A vates talán megérezte kí-sérteties jövőbelátásával, hogy a „bélyeges sereg”-ből újra kérdés, probléma lesz. A nyilatkozataitt van:

Krisztus szent árnya s Heine ördög-arcaTáncolnak előttünk az úton.Hull-hull a szitok, a röhej, a sugár,Szaladnak a bélyegesekS egy nagy csillag van a homlokukon.

Választott fajzat: messze előtteBitós, szomorú hegyek.S ők mennek rongyoltan, szórtan, bélyegesen.Bús ördögök, szent mordály-égetők,Én veletek megyek.

Véretek, ha idegen is százszor,Mégis az enyém, az enyém,Véres ajkakkal mézes asszonyaitokS nyitott szívvel baráti, hű fiúkÁtöntötték belém.

Büszke kárhozók, eldobhattak százszorA lelkem százszor utánatok oson.örök bolygók, örök riasztgatók,Idők kovászai, megyek én is veletekBélyegesen, csillagosan.

56

Miénk ez a könnyes, nagy ÉletKórágyon és kereszt alattHajrá, hajrá a Jobb felé.Én csúnya, sárga-foltos seregem,Futok veled és megáldalak.

A földreform a másik nagy probléma, amely-ről nyugodtan meg lehetne kérdezni akármelyikpoétánkat, államférfinkat, annál inkább, mert hi-szen a földreform, vagy ha jobban tetszik: a földigazságosabb elosztása nem mai, hanem örök pro-bléma s a Gracchusok idején ugyanolyan izzópolitikai kérdés volt, mint a szabadságharc előttvagy a világháborút megelőző években. „Kié ahon, ha nem miénk?” kérdezi Vörösmarty a múltszázad negyvenes éveiben. Petőfi 1847-ben eztírja:

Oly szép ország, oly virító,Szemet-lelket andalítóÉs oly gazdag! AranysárgánRingatózik rónaságánA kalászok óceánjaS ilyen áldások dacáraEz a nemzet mégis árva,Mégis rongyos, mégis éhesKözel áll az elveszéshez.

Még világosabban, még határozottabban be-szél „A nép nevében” című versében, amelybenmár a fenyegető népi forradalom szélvésze zúg:

57

Még kér a nép, most adjatok neki!Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragadNem hallottátok Dózsa György hírét?

A nemzetközi jogról, amelynek szellemérőlés paragrafusairól annyi szó esik mostanában, aszerződések sérthetetlenségéről a szobrok interv-júolója Bajza Józsefhez fordulhatna, akinek aválaszát a feltett kérdésre a költő „Apoteózis”eímű költeményében találhatja meg:

Csatájok a védelmezettNép jog csatája voltMelyet szent eskü, szent kötésEllen zsarnok tiport.Vad kényt, zsarnok parancsokatLáncot nem türtenek.Szabadság, te szép égi lényÉrted véreztenek.

Lehetséges, hogy a költő jövőbe látó ihletett-eégével a finnek hősi küzdelméről dalolt annyiévtizeddel a karéliai harcok előtt!

Bajza egyébként rajongó híve volt a szabad-«ággondolatnak és épúgy nem tűrte a polgáriezabadság vagy egyenlőség bármiféle korlátozá-sai, mint Petőfi. A falanszterre emlékeztető ál-lamszocializmus semmiféle formáját nem bírta éskeserűen ír az ő korában felbukkanó elméletekről:

58

Jogbitorlás címe: törvény,Rend a zsarnokkény neve,Ember társadalmi léteÉletundorrá leve.Ámde megjön a bosszúnap,Büntetendő vétkeket,Hozván a sanyargatókraKárhozást, enyészetet...

A rabszolga újra nép lesz,Élvező törvényeket,És az ember újra ember,Aminek teremtetett;S a Szabadság templomábanTrónt az Igazság emel,Melyet minden földi féreg,Minden fűszál ünnepel.

Ezen a ponton találkozik másik nagy köl-tőnkkel, Eötvös József báróval, aki az állam ésegyén kérdésében a legszélsőbb liberalizmus ál-láspontját képviselte.

„A korlátok — írja — melyeket az állam azegyesek szabadságának felállít, csak annyibanigazolhatók, amennyiben azok mások szabadsá·gának biztosítására szükségesek. Az államnakfeladata, legalább valóban mívelt népnél, nemmás, mint az, hogy mindenkinek szabadságátbiztosítsa.”

A hangoskodó, magát külsőségekben kiélőálhazafiság, a melldöngető szupernacionalizmusellen hány nagy költőnk hadakozott, hányan til-

59

takoztak a nemzeti hiúság olcsó legyezgetése el-len! „Ne hízelegjünk folyton önmagunknak” —fakadt ki keserűen Zrínyi, a költő. „Nemzetem,vesd ki a mocskot lelkedből, reformáld vétkeidet,öltözzél igazságba!” „Nincs elidegenítőbb, visz-szataszítóbb, mint az üres, bűnös kebelre mázolthazafiság!” — kiáltott fel haragosan Gyulai Pál,akinek különben egész kritikusi pályája kereszteshadjárat volt a „magyarkodók” és — hogy AdyEndre szavát használjuk — a „ködevők” ellen.

A szabadságnak a mi poézisünkben külön fe-jezete van; talán azt mondhatnók: nincs nép,nincs nemzet, amelynek ilyen csodálatos szabad-ság-költészete lenne, mint a magyarnak. Se Cso-konait, se Kölcseyt nem érintette még a negyven-nyolcas forradalom forró levegője, de mindkettődalol a szabadságról, verekszik az állami min-denhatóság gondolata ellen. Kölcseyt, akinek agyakorlati politika iránt rendkívüli érzéke volt,mélységes aggodalommal tölti el már az is, hogy aszomszédságunkban az önkényuralom felüti a fe-jét. „Lehetetlen eltitkolnunk a veszélyt” — írja— „mely bennünket fenyeget, midőn határainkona polgári szabad alkotmány önkényesen tapos-tatott el.” Csokonai így énekel a szabadságról:

Szép szabadság, ó sehol sincsΕ világon oly becses kincs,Mely tenálad nagyobb volna,Mely tégedet kipótolna.Az oly madár igen ritkaMelynek kedves a kalitka.

60

Bár arannyal van befedve,Mégsem telik kedve benne.

Petőfi politikai költészete: szabadság-poézis:ahol felütöd, mindenütt úgy robban ki belőle alelkesedés a szabadságért, mint a tűzhányóból ki-lövellő láva. „Élni csak a szabadság levegőjébenérdemes” írja „meghalni pedig csak a szabadsá-gért”

Egy szentség van a világon,Melyért fegyverünkkelSírunkat megásni méltó,Melyért véreznünk kell.Ez a szentség: a szabadság.Őrültek valánakMindazok, kik más egyébértÉltet áldozának.Békét, békét a világnakDe ne zsarnok kénybőlBékét csupán a szabadságFelszentelt kezéből.

De talán elég is a sok idézetből. Aki el akarzarándokolni a magyar Pantheonba, maga foly-tathatja az interjú-sorozatot költészetünk halha-tatlanjaival; beszélgethet a sajtótörvényről Pető-fivel és Eötvös József báróval, demokráciáról ésliberalizmusról Gyulai Pállal és Vörösmarty Mi-hállyal, az élettérről elgondolkozhat a kuruc köl-tészet egy-egy markáns darabjának olvasásakor.A szellemidézést mindenesetre melegen ajánla-

m

61

nám mindenkinek, aki nemcsak magyarnak vallja,de magyarnak érzi és magyarnak tudja magát,még akkor is, ha „álmosaknak, piszkosaknak,korcsoknak és cifrálkodóknak, magyarkodóknak,ködevőknek, svábokból jött magyaroknak” talánnem lenne magyar... Mindenesetre bátorságot,vigasztalást és jövőbe vetett töretlen hitet fogmeríteni a nagy magyar szellemekkel való tár-salgásból. Ha úgy érzi, hogy nehezen bírja a lelkikínt ebben a fejetetejére állt világban, a Him-nusz és a Szózat költői fognak együtt sírni vele,Eötvös mély filozófiája nyugtatja majd meg ésPetőfi és Ady adják majd vissza a hitét. S haúgy érzi, hogy az úgynevezett koreszmékről al-kotott meggyőződésével szomorú kisebbségben ismaradt, talán megnyugtathatják a magyar köl-tészet bibliájának ezek a sorai:

Megtépve, megcsúfolvaSivatag közepénMagában áll a zászló,Melyet szolgálok énNagy és hosszú vihar volt,Mely rajta ennyit tépe;De bár mint meg van rontva,Még most is látszik csonkaSzárnyán az Isten képe.

És e szent jelnek egyreGyérülnek híveiBálvány elébe mennekTérdet, főt hajtani.

62

Hadd menjenek! Nem méltókEgy sorban állni vélünk:Ha a fecskék ledérekS éghajlatot cserélnek:Mi sasok nem cserélünk.

Miért is cserélnénk 1 A szellemek, amelyek-kel éjféli órán együtt lehetünk, előkelőek, nagy-ságuk téren és időn túl: örök; magyarságuk pe-dig tiszta szívekben él tovább ...

GYERMEK, REGGELLESZ ÚJRA

Írta: FODOR JÓZSEF

1.

Oh, van mért sírni! Háborúk, háborúkGyötrik a földet! s külön jött, új borúkSzálltak reám. Oh, milyen forgatagDúl; életem talpai ingának.

Csak a jótékony, önsirató napokKödje, mi enyhít: ha búba lágyulokJég-kínomból, csöndben sírva belülSorsomban. Mint Isten, oly egyedül.

2.

Az óramutató reszketve suhanS visszaretten; mert ijeszti a vér,

Amit lát. Merre az ég terül, pirosHegy, forró hab, hóval-jegyzett fenyér.

Elborult a nagyságos Föld; a terekIjesztő kiáltásoktól dörgének;Vascsörej kísér érc-szörny talpakat,Mint menny tűz dörömböl, és hegy leszakad!

64

Iszonyút, jég-alélt és béna szívemMár meg se érzi, amin kihagyott

Előbb. Mint vad csudát, nem várt jót tekintPercnyi csöndet, nappal számolt napot!

3.

Ki fogja meg kezed, szegény, ki fogja megΕ nagy világon; oh, szemed, árva gyerekNézéssel futván a roppant őrületekKözött. Mint kik látnak, és mitsem értenek.

Életünk s életem dúlt, keserű, beteg,Napok, jelek rosszat hírlelve rémlenek,S átkot rejtnek dolgok, mint tűzzel-gyűletegFelhők, s volt szirt-erők mint pelyhek rengenek.

4.

Beteg vagyok; zabálva laktam énMindenből, mi suta, vak, buta rém,Mit falkával, íme, rámcsordítottA bősz éj, mely sohse hozott Napot.

Szívemben érve abban, mi közel,Társ és kedves, rút baj körít, ölel,Drága agyamig vet zilált szemet,S testvért szakít, megöli lelkemet!

65

5.

Hol vannak a szavak, mik dalok voltak, dalok!Most csak motyogok, ím, mert tört árnyék

vagyok,S megrendült az agyam és halálra-váltBelsőm. Mint a tél, halott vagyok, zilált.

6.

Vonulok az élet-zavarban,Nyomasztó és nehéz;

Hangok döngnek, jelek lobognak,Harc fojt, őrjít, igéz.

Az egész: forró, vad valóság,Kín, láz, gond, izgalom.

Néha felrázkódok, kiáltván:Tudom, csak álmodom!

De lelkemben ólom-bűvöltség,Hangom álomba hal;

Nincs erő, hogy ebből kitörnék,Ég, föld, tárgy: csupa fal.

Az a gondolat és az érzés;Kinnt tolódva szeg itt

Táj, távlat: és befelé zür, köd,Éjig, őrületig.

Ily borzasztó Rendbe hogy estem!Meresztem szememet;

Égek, sürgők: aztán kifúlvaNézek földet, eget.

66

Nap kél, éj jön; és érthetetlenGömbök; lennt vad csudák:

Egy. rettentő, mozdíthatatlan,Kísérteti világ!

7.

Bolygva lépsz száz úton át,Ormon, völgyön, habi mesgyén:Síró lélek, elveszítvén

Otthonát.

Láz fog, kín, gond, buta vád,Hordasz drága árny-kötelmet;Mint nem értett búd, szerelmed,

Fáj hazád.

Éjen, forrón, havon át,Dolgok közt, mik fojtva csalnak,Poklot róva, kósza csillag

Vadonát.

8.

Ha a próba nyíl: ereszd megRoggyantig-teljét szívednek:

Állsz kínok között.Csüggedt harc a szót ragadni,És vádoló megtagadni; —

Mint fut az időd!

67

Kín-vallottan annyi versben,Mi nem nyílt ki, az a minden,

Nem az, ami jött.Hurcoltja száz üzenetnek,Kimondatlan, sírva nyílsz meg

Az Isten előtt

9.

Borzalmakból, rémületekbőlSzállj ki; s lidérc-lázas szemedbőlZavard, amik elborítottak,S ha mint gyűrt roncsa is magadnak,De a mélyek mélyén ne állj meg,Kelj, mint remélő újra-gyermek.

Borzasztó volt; zavart, hitetlenSzívvel nyögsz; s belsőd egyre retten;Hogy mikor hullsz, őrületekbenFürdve megint, semmivé verten,S forgatva jeges, vak körökben,Alélván, mint kit elhagy Isten.

Iszonyú nyomásból szakadj fel,Ha hideg, dúlt, őrült szemekkel:De ami volt, abból meredj el,Mint csapzott álomra színekkelBetekintő ablak-üveggel; —Gyermek, reggel lesz újra, reggel!

68

10.

Isten követje, ne hagyd magad,Most kikeresett száz bódulat,S hajszolva futsz, dúltan, mint a vad,De nincsen éj, amely fel nem szakad.

Oh, sötét, szomorú, vad és zavartA lelked; jelened zord-köd-takart,S ideged, az őrületig csikart,Már nem bír több nehézséget, vihart!

11.

Ma tört karral súlyt emelnék —Az örömhöz énekelnék.

Kitől jártam idegenben:öröm, öröm, áldj ma engem.

Paradicsom maradéka,Élő Isten ajándéka.

Heved fénnyel fojtva öljön,Bús az élet, nagy a börtön.

Hőben, jóban, oh, hidegszem,Habon hágok, hóba fekszem.

Szívem fészkén kinyúlt karralHív a lélek: jöjj le, angyal!

69

Ha nem jónkért, pelyh-magunkért:Messzibb napra szánt javunkért.

Ne hagyj próbán sírva mennünk,Vak bűnünkké írva bennünk.

De mind mondja: jó ez, áldott,Akik járják e világot.

12.

Mind tisztábban itt a lángbanCsengetem fényes-vidáman

Lelkemet.Megpróbált tűz-szenvedésed,Most hozod a békességet,

Szeretet.

Vágyak, dühök leomolnak,Hiúságok nem rabolnak

Engemet.Vinni, jobbratört hevemmel,Megnyugodva emelem fel

Szememet.

Mi van itt, már látva látom,Megzavaró sok vad álom

Odalett.Ami van még: fagyjak, égjek —Csak tisztába jutni, lélek,

Teveled!

70

13.

Amerre jöttél,Nem villan jó, okos, egész semmisem.

Csak maradj, oh,Égett szívvel, büszke-becsületesen.

Mindent lerontva,Átiramva nagy fiatal éveket;

Csak maradj, oh,Épen hoztad idáig a szívedet.

Hogy átrohantál —Mint vonattal, mi száz tájt szédítve hagy!

Csak maradj, oh,Akit elhoztál: itt van, teljes: te vagy.

Mint révületben,Vágtattál el kába negyven év fölött.

Csak maradj, oh,Itt vagy, élsz, egész, s ehhez van csak közöd.

Mi tovaszállott,Láz volt és köd, zagyva, tarka rémület;

Csak maradj, oh,Jó, vén, ép, hű Magad van itten veled!

MIT MOND AMAGYAR NÉP ?

Írta: HORVÁTH BÉLA

Mostanában igazolnom kell hazámban, hogymagyar vagyok, gyűjtöm hát a keresztleveleket,megyek haza Szent-Király-Szabadjára és Kis-dörgicsáre. Nekem ugyanis nincs állampolgár-sági bizonyítványom, mint a jövevény telepesekfiainak, akik egyre vakmerőbben morognak ráms már-már ők merészelik kétségbe vonni állam-polgársági jogaimat, holott a plundrát alig hogylevetették. S nincs is okom rettegni attól, hogy amatrikulákban kutatva valami furcsa adatot ta-lálnának rólam.

Nagyapám és dédapám keresztleveleibe pil-lantok s szívem egészen elszorul. „Az apa neve,vallása és foglalkozása” — ezt a rovatot össze-vonta a pap s így töltötte ki a sort, egybe írva:„Horváth József római katolikus, kanász.” Ezvolt ő, egy dunántúli pásztor, a püspök úr ka-násza. S emlékezem szegény dédapámra is: hajátmég fonva viselte. Bölcs és hallgatag ember voltő, csodálandó apó, mint a mesebeli Vejnemőjnen,A Gulya-dombon hajtottam vele a barmokat, apüspök barmait. Igen öreg volt már s én mezít-

72

láb mentem utána, mint a szegény magyar pász-torok szegény gyermeke.

Tíz év múlva, mint párisi lakos, az Ambas-sadeur-ben ültem G. K. Chestertonnal, tíz évmúlva legdicsőbb költő-társaim között hangosanhirdettem néma nemzetemet. Mi volt ez a tíz év,majd elmondom józanabb időkben. Most csakannyit mondhatok, hogy égő nyomoromban éslankadatlan munkámban e tíz esztendő alatt ép-pen azokkal kellett a legkeményebben küzdenemaz életemért, akik most bizonyítványt kérnek tő-lem a magyarságomról. Minden eszközt megra-gadtak, hogy visszalökjenek a némaságba, egyévezrede hallgató és szenvedő szegény őseim so-rába. Bizonyítványaimat keresve most is minde-nütt rájuk bukkanok, a szerencsés tolakodókras az elődeimet sanyargató Bach-huszárok nemegy ivadékára.

Sohase beszélnék én származásomról, ha eza pedigrés világ nem kényszerítene rá. De példátkell mutatnom a magam dolgán, példát kell mu-tatnom a néma magyar népről, melynek nevébennagyon sokan beszélnek manapság.

De mit tudnak minderről a hallgatag dunán-túli pásztorok, mit tud a szegény magyar népezekről a sürgölődő lovagokról, akik tanácsokatés világnézeteket akarnak osztogatni nekünk, ho-lott nekünk nincs szükségünk „világnézetre”; mihűséges keresztények és dolgos magyarok aka-runk lenni, mint őseink. „Világnézet” — ez a szóis abból a kelléktárból való, mely a magyar böl-csességnek mindörökre idegen. Ε kelléktárba

73

gyűjtött szavakat nem is lehet magyarra fordí-tani, csak nyelvtani erőszakkal. Ezeket a távolieszméket, ezeket az új szavakat kínálják nekünk,holott nem kell ez nekünk. A magyarság keresz-tény közösségét nem kell megtoldani semmiféleúj „közösségi” eszmével. Mi közösségben éltünka magyar birodalomban már akkor is, amikorEurópa számos népének még állami léte sem volt,hanem csak törzsekben éltek, „vadon és törvény-telenül” (mint Petrarca írta), alkotmány és ál-lami szervezet híján.

Hát kik beszélnek itt a mi nevünkben, kikbeszélnek itt az én hallgatag és bölcs őseim ne-vében? Én tudom, hol van ez a nép, micsodaezeréves bánatban, micsoda mélységben és ma-gányban. Ez a néma nép olykor mégis elküldifiait a kerek világba s leküzdenek e fiak mindenellenkezést. Kiszabadulnak a mélységből s ők szó-lalnak meg a néma nemzetért, a hallgatag és tü-relmes apákért, a magyar örökkévalóságba írvaintelmeiket. Ők a nép küldöttei, valóban ők szól-nak a nép nevében s hasztalanul forgolódnak ahatalom vadászai, a szent és örök Magyarországfiai minden korokon meglátják a rettenetes bes-tiát, melyről Zrínyink is szólott s felkiáltanak anéma magyar nép lelkéből: Ihol a veszedelem,hallj meg engem, élő magyar!

Beszélnem és kiáltanom kell hát a veszélyesidőben. Mint kétségtelen magyar utódnak és ke-resztény költőnek legalább is van annyi jogomerre, mint a hangos eszme-ügynököknek és me-ráni kalózoknak.

74

Vegyék tudomásul mindazok, akik az én né-pem nevében beszélnek, hogy mi már elviseltükaz évszázadokat, elviseltük tíz évszázad igen sokilletéktelen és hívatlan lovagját, de mindenkora mi szavunk szerint kerekedett a jövendő. A minépünk hallgat a mélyben, nem nyüzsög a pia-con, nem kedveli a felvonulásokat, nem zsivajog,de talán éppen ezért írthatatlan. Jusson eszükbe,hogy ezer esztendő alatt három-négy nagyhata-lom áradata pusztult el ennek a kis népnek azellenállásán; ha kellett: türelmén, ha kellett: vi-tézségén. Már nem egy haderőt fojtottak a miőseink a Fertő mocsaraiba s Nádorfehérvár,Eszék, Kőszeg örök emlékezet legyen mindenki-nek, hogy miként takarodtak innen vissza, véresfejjel, a nagy hódításra készülő hadak. A Dunavölgyében minden nép hozzánk igazodott, min-ket nem tudott asszimilálni egyetlen nép sem, de— boldogulva és virulva szabadságban — a mielőkelőségünket követték mindenek, a mi államiszervezetünkben. S ha némely vendégeink és te-lépeseink étvágya nagyon is megnövekedett smár-már koporsóba is zártak volna minket s úgylátszott, hogy az utolsó szögeket verik a koporsófedelébe, mindenkor jött egy vaskesztyűs nemze-dék, mely félrelökte az alattomos gyilkosokat ésMagyarország, a magyar birodalom igézete és pa-rancsolata — elsőszülöttségi jogunknál fogva —még ragyogóbb és erősebb lett a Duna völgyében,mint valaha.

Lassan hát a testtel, ti sürgölődő eszme-osz-togatók! Minket nem lehet nép-csoportokra osz-

75

tani, a magyar nép oszthatatlan egésze mit semtud rólatok és sohasem fogja követni a ti zava-ros eszméiteket. Magyarságot és kereszténységet,nyugalmat és bölcsességet nem tőletek tanul ám,hanem csak az évezrede lelkébe fogadott, a SzentKirály által lelkébe osztott kereszténységnek,szabadságnak és emberségnek engedelmeskedik.

Tiltakozunk hát nemzetünk atomizálása el-len, tiltakozunk magyarságunk megfosztása ellen,tiltakozunk a népcsoportok kreálása ellen. A ma-gyar népet nem szédíti meg a jelszavak hadjá-rata; produkálhatnak neki és „érdekében” külön-böző törvényeket, a magyar nép életalakító ereje,államalkotó készsége bármily kilengést is a magalelkének örök törvénye szerint helyez egyensúly.ba. A pásztor magyar nép, az emberséges, ke-resztény magyar nép Isten lelkes gyermekeiresohasem fogja alkalmazni a „telivér” és „félvér”nevezetet, csak a lovakra. Az állattan e kifeje-zéseit a magyar nép mindenkor meghagyja azok-nak, akik inkább az alsóbbrendű élet, a biológiaitenyészet iránt éreznek vonzalmat, mint az Is-tentől teremtett léleknek Istenhez igyekvő tiszta-sága iránt.

Nem tűrjük, hogy népcsoportok játék- vagyküzdő-terévé süllyesszék Szent István birodalmát.Mi tudjuk, hogy kik magyarok s kik nem, mitudjuk, hogy kik a mi eredendő ellenségeink skik a mi természetes barátaink. A pápától kapottSzent Koronánk tudja, hogy ki magyar s ki nem.Ilyen kérdésre ezentúl is csak a magyar nép sa Szent Korona válaszol majd, nem pedig a má-

76

sutt alkalmas, de nekünk semmiképpen sem kellőtörzsi eszmék. Magyar az, aki magyarnak valljamagát s tettei bebizonyítják. S a tettek bírálatáttessék csak ránk bízni, magyarokra, mink illeté-kesebbek vagyunk etekintetben, mint azok, akik-nek magyarsága — éppen a tulajdon elméleteikezerint — módfelett kétséges. A magyarság nemvér dolga, hanem a szellemé. A keresztény ma-gyarság téphetetlenül őrzi a kereszténység leg-nagyobb, legfelszabadítóbb oktatását, melyet azEgyház így foglalt tételbe: Anima forma corpo-ris. A lélek alakítja a testet s nekünk hiába har-sognak „vérközösségről”, még hozzá éppen azok,akik vénségben igazán messze vannak tőlünk; mijobban tudjuk, hogy mik a magyarság kellékei.

Ezt hirdetem hát a mi nevünkben népcsoport-ként elkülönítetteknek, a magyarság, a mélybenhallgató bölcs és józan magyar nép sohasemfogja megtagadni azoknak a magyarságát, akikvelünk küzdöttek és dolgoztak ennek a hazánakfölemelésén és megtartásán.

A magyar nép még nem szólt a „korszellem”dolgában, de hallgatása és türelme szabadságsze-retete és józan bölcsessége, bátorsága és ártatlankereszténysége most is felemészti majd a kárho-zatos tanokat. Ezt a népet, a szent Magyarorszá-got titokzatos és örök kapcsok fűzik a római egy-házhoz, a Szent Korona által. Ez a nép, az én né-pem, megmentette Európa kereszténységét nemis egyszer és most is megmenti a keresztény sza-badságot még akkor is, ha némelyek éppen a ke-reszténység nevében szeretnék eltörölni. Szent

77

László királyunk, a keresztény hősök és lovagokpéldaképe, a magyar gyalogság védőszentje, meg-tiltotta az átvonulást egy-két hamis keresztes-hadnak a mi hazánkon, mert a szent király jóltudta, hogy ezek a hadak csak nevükben viselika „keresztes” jelzőt, egyébként csak dúltak ésfosztogattak. Így mink is tudjuk, hogy a keresz-ténységet manap is nagyon szívesen ostromoljákkeresztény jelmezben. De mi őrizni fogjuk mé-lyen, hallgatagon és türelmesen s ha kell: heve-sen és igen szívósan a kereszténység, magyarságés emberség megszentelt örökségét. A mi keresz-tény hűségünkön és irthatatlan magyarságunkonmár nem egy téveszme dúlása s nem egy nagy-hatalmi téboly őrjöngése tört meg.

Mi a keresztény világot megajándékoztukmár egy harangszóval, a harangok déli szavával,mely Hunyadink emlékére zendül meg az egészvilágon minden délben a pogány felett aratottgyőzelem emlékére. A magyar nép ma is elég erősés készséges arra, hogy még egy harangszót zen-dítsen föl a keresztény világnak, híven védel-mezze a Duna áldott völgyében a keresztény sza-badságot.

Ez a magyar nép beszéde, ez egy kereszténymagyar költő szava. Jöhetnek-mehetnek a bódu-lat futárai, jöhetnek-mehetnek az idényenkénthathavonként szaporodó licitálások, a magyarságezentúl is tisztán megőrzi és bölcsen érvényesítiszent hagyományait és sohasem engedi fölosztania nemzet oszthatatlan testét. Ezt üzenem. S di-csekedhetem azzal, hogy a költők üzenete eddig

78

is állandóbbnak és érvényesebbnek bizonyult amagyar történelemben, mint a régen elfeledettmandátum-vadászok csörtetése.

Mi, magyarok, mindenkor magyarként fo-gunk bánni és érintkezni az érdemtelenül üldö-zöttekkel, csak maradjanak ők is hű magyarok aszenvedésben és a megaláztatásban is. Vegyenekpéldát tőlünk. Nekünk itt a szomorúságban márezeréves gyakorlatunk van. Gondolják meg, hogya mi munkánk lesz az, hogy itt senki magyarsá-gát, a mienket se, elvitatni semmi körülményekközött ne engedjük és kipróbált magyarságunkatmegtartsuk egy higgadtabb világnak, mely —legyünk nyugodtak — nincs is oly messze. S bi-zonyára hamarosan meg is jön, csak ne kételked-jünk benne és csak munkálkodjunk érte, lanka-datlanul.

ÍRÓK

A

VIHARBANÍrta: KASSÁK LAJOS

Wer spricht vom SiegenfÜberstehen — ist alles.

(Rilke)

Ma, mikor vér áztatja a földet és félelmek-ben sír a lélek, mindenkinek, akinek esze és ér-kezése van hozzá, az életről kellene beszélnie ahalállal szemben. Nem azért, mert gyáván rette-günk a haláltól, de azért, mert nem utálkoztunkmeg egészen az élettől. Hisszük, hogy érdemeslenne élni, ha külső és belső világunkat olyanegyensúlyállapotba tudnánk hozni, hogy emberimódon megférhetnénk szomszédunk mellett és be-csülésre érdemesnek tartanók önmagunkat

Természetes, hogy ez a cél sem a politiku-sok kétértelmű szónoklataival, sem a nyílt erő-szak eszközeivel be nem érhető. Az ember nema csalásban és rombolásban, hanem az igazság-ban és az építésben képviseli emberségét. Nem agyűlölködés, hanem a kölcsönös segítés törvényeiszerint kell élnünk, különben ellenünk való esz-közzé válik mindaz, amit tudományunkkal fel-fedeztünk, technikai készségünkkel létrehoztunk.

80

Mindjárt fejtegetéseim elején, szinte hálál-kodó szívvel hangsúlyoznom kell, hogy Magyar-ország népe ezideig kívül maradt a végzet véresbábjátékán. Mindegy, hogy az irányító személyekokos belátása folytán, vagy szerencsés véletlen-ből történik így. Minden óráért, amelyben meg-kíméltetik ez a föld és ez a nép, köszönet jár. Debizonyosan nem tudhatjuk, mi vár ránk holnap.Minden körülmények között jogos tehát az aggo-dalmunk s nemcsak a magunk, hanem valameny-nyi társunk nevében szerte a világban.

Mi lesz belőlünk, mindnyájunkból, ha a ké-mikusok mennél biztosabban ölő gázok előállí-tására összpontosítják tudományukat, ha a mér-nökök mindinkább a különböző lövegek és löve-dékek konstruálását tartják feladatuknak, ha azegyetemek egyre kevesebb orvost és szociológustnevelnek, ha a filozófusok a problémák elleple-zésére, a művészek pedig a közösségi életre al-kalmatlan lelkek kiszolgálására vállalkoznak!

Ma, mikor vér áztatja a földet és félelmek-ben sír a lélek, ha a maguk valóságában látnimerjük a dolgokat s ha őszinték merünk lenni ön-magunkhoz, akkor be kell vallanunk, hogy mind-annak a zűrzavarnak, kínszenvedtetésnek és pusz-tulásnak, ami bennünk és körülöttünk történik,nem utolsó sorban mi magunk vagyunk az okai.Nemcsak szenvedő tárgyai, hanem felidéző ala-nyai is vagyunk ennek a pokollá változott világ-nak, ha egyébként nem is, annyiban bizonyosan,hogy hallgattunk, amikor szólnunk kellett volnaés harsogó szavakat zagyváltunk, akkor, mikor

81

átértett rendben, szívós következetességgel csele-kednünk kellett volna.

Nemcsak, hogy nem éltünk társadalmi fele-lősségünk tudatában, de ennél is tunyábbak ésoktalanabbak voltunk, mikor egyszerű tömeg-résszé, jelentéktelen számmá, eszközzé engedtükmagunkat minősíteni nálunknál is felelőtlenebbekkénye-kedvére. Tudomásul vettük, hogy valaholvalakik felelnek értünk, megbíztunk bennük, ho-lott már régtől fogva konok bizalmatlansággalviseltettünk apánkkal, anyánkkal és testvéreink-kel szemben. Hagytuk, hogy valaki, mint egyszínpadi szereplő az ígéret Földje felé tereljenbennünket s aztán azt is hagytuk, hogy valakimás visszatereljen bennünket, miközben vér éskönny sajtolódik bőrünk alól.

Most itt állunk magunkkal tehetetlenül, miemberek, a nagy világban.

Emberek, akik önmaguk ellen elkövetett em-bertelenséggel vádolhatók. Akik hagyták befo-lyásolni magukat s holnap talán végzetesen ma-gukrahagyatottak maradnak. Nem azért, mert ki-mentették lelküket az erőszak karmai közül, ha-nem, mert az erőszak bizonyos idő multán nem-csak ellenfelét, hanem önmagát is elemészti. Kér-dés azonban, hogy azok a milliók, akik a mai zi-vatarok után a szárazon maradnak, mit tudnakkezdeni és egyáltalán mit kezdhetnek önmaguk-kal?

Ma még a szédület, félig az ájulás, félig a vi-tustánc állapotában vergődik a világ, annyira ajelen bajaival küszködik mindenki, hogy alig is

82

gondol valaki a jövővel. Még mindenki a győze-lem lehetőségében bizakodik és azt hiszik, hogy agyőző helyzeti fölényénél fogva és magától ér-tetődő bölcsességgel meg fogja oldani mindazo-kat a problémákat, amelyek rendezetlensége anépeknek egymás ellen fenekedő politikai, gaz-dasági, világszemléleti harcát kirobbantotta ésfehérizzásig hevítette. Aki ennyire a mai körül-mények hatása alá került, megfeledkezik a tegnaptanulságairól és elveszti tájékozódóképességét ajövő irányában.

Azt mondhatnók, lélekben máris magunkra-hagy atottak és tájékozatlanok vagyunk. Semmiészszerű biztosítékát nem látjuk annak, hogy aháború, amely ma még sem méreteiben, sem ak-tivitásában föl nem ismerhető, holnap, vagy hol-napután nem borítja-e lángba az egész világot.Ezideig csupán annyit látunk, hogy a tűz terjedés az ég mind sötétebbre borul fölöttünk. Mind-nyájunk felett az egész földön fajra, nemzetre,osztályra és nemre való tekintet nélkül. Ha azelső világháború alatt a frontok mögötti részekaránylag biztonságban folytathatták társadalom-fenntartó munkájukat, a gyermekek növekedhet-tek, a fegyveres szolgálatra nem kötelezettek ter-melhettek, — a haditechnika fejlettsége mostnemcsak minden talpalatnyi földet, hanem a ten-gereket és a levegőt is egyformán veszélyezteti.Emberek milliói kerültek halálos veszedelembeanélkül, hogy támadó szándékkal, vagy akárcsakvédekezésül fegyvert fognának a kezükbe.

Egyrészt tehát a hódító lelkesedést máris a

83

bizonytalanság félelemérzése váltotta fel, más-részt itt állunk tervek nélkül a harc utáni időkre,holott sejtjük, talán már tudni is véljük, ha szel-lemi megtisztultság és új gazdasági berendezke-dés előkészítése nélkül fejeződik be ez a roppantmérkőzés, akkor a mélységesen óhajtott béke he-lyett csak rövid fegyverszünet következik, amibőlismét az osztályok forrongása és a legyőzöttnemzetek ujabb s minden eddiginél általánosabbés végzetesebb háborúja fog kirobbanni.

Akárkinek akármilyen véleménye legyen isa háború szükségszerű bekövetkezéséről, akárigeneljük, akár tagadjuk, — már ma mulasztha-tatlanul itt az ideje annak, hogy a halál küszöbénaz élet érdekében szóljunk mindazokról a problé-mákról, melyek megoldatlanságuk folytán az ál-talános európai kór csiráit hordják magukban.

Nagy tévedés lenne azt hinni, hogy ezekneka problémáknak megoldása a fegyverek letételeután magától elintéződik, úgy, hogy a győzök rá-diktálják akaratukat a legyőzöttekre, a megalá-zott lélek ebbe belenyugszik s a gazdaság tavaszivirágzásnak indul. Gondoljuk meg, hogy ebben akényszerű játékban mindenki egy kártyára teszifel tétjeit s ebben a mérkőzésben a győztes isvesztes lesz s a legyőzött se semmisíttetik megegyszer és mindenkorra.

Az idősebb generáció tapasztalatból tudja,hogy a fegyverek elhallgatása után az élő töme-gek jajveszékelése fájdalmasabban hangzik majdr

mint ahogyan ma halljuk azt, a felszabadítottindulatokat nem csillapítja le a halálos fáradt-

84

ság, a társtalanul maradottak még társtalanab-bakká lesznek, a csalódottak megcsalatottnak ér-zik magukat. A mérhetetlen terhek alatt nem-csak a test, hanem a lélek is összeroppan.

Emlékszünk még az első világháború társa-dalmi és morális visszahatására, a munkanélkü-liség hatalmas arányaira, a reményüket vesztetttömegek lázongásaira, a generációk egymásvádo-lására, társadalomból és családból való kiszaka-dására, a műhelyek nagy részének csődbejutá-sára, az iskolák elpolitizálódására, a szellemi tu-dományok felhígulására és a művészetek tisztá-talan össze-visszaságára. Ha a mostani háborúután ugyanilyen kaotikus világnak mennénkelébe, ugyanolyan észszerűtlenül, mint tettük azt1919-ben, akkor az elmúlt idők bajainál is súlyo-sebb és teméntelenebb bajok zúdulnának ránk, sami érték véletlenül megkímélő dött a háborúban,elpusztulna a vak lázongások sorozatában.

Még semmi bizonyosat nem tudunk a há-ború kimeneteléről s az emberi együttélés nevé-ben máris meg kell kezdeni a jövő képének esz-mei kialakítását, elő kell készíteni a hadiállapot-ból a béke világába való átszerveződést, a terme-lés új formáit, a közösségi fejlődés morális ke-reteit, általában a test egészséges fejlődésének, alélek egyensúlyállapotának s a szellem kritikaifölényének a lehetőségeit.

Magától értetődik, tőlem, mint elsődlegesenírótól, nem kívánható ennek az előkészítő munká-nak pontos meghatározása és részletes ismerte-tése. Hiszen egy egész világrend fordulópontjá-

85

hoz érkeztünk s talán soha inkább, mint éppenma, a legkiválóbb szakemberek technikai és morá-lis segítségére van szükség ahhoz, hogy a múlt ésjelen időszerűén tanulságos bírálata, a fejlődésmesterségesen összecsomózott szálainak kibogo-zása, a megriadt lélek és felelőtlenné vált szellemerkölcsi megerősítése elkezdődjék. Mindenkinekhelyt kell állnia önmagáért, hogy szolgálatáralehessen a közösségnek, amely szükséges és tisz-teletreméltó mivoltában csak úgy képzelhető el,ha egyedeiben személy szerint benne van szerke-zetének törvénye, hatóerejének forrása.

Az író nem rendelkezhet és nem jósolhat, azilyen tevékenységek távol esnek hivatásától,mindazonáltal egyike azoknak a kiválasztottak-nak, akik harcban és békében egyaránt aktívrésztvevői a társas életnek és felelősséggel tar-toznak mindazért, ami embertelenség történik avilágban. Ők, mint a teremtő szellem képviselői,nem hajthatják fejüket közömbösen álomra ésnem állhatnak azoknak a nyers erőknek a szol-gálatában, melyek feltételnélküli birtoklásra ésmindenáron való győzelemre törnek, örökös te-vékenységre ítéltettek, de tevékenységüknek csakakkor van értéke és értelme, ha egy magasabb-rendű élet csirái fakadnak a magból, amit elve-tettek. Az író tevékenységének értéke és értelmema feltétlenül így hangsúlyozandó, mikor a szel-lem háttérbe szorítása mind kietlenebbé torzítjaelőttünk a tájat, az erőszakos indulatok fölébe-kerekednek a közösség szolidaritásérzésének s azindividuum elveszti termelő erőit és kritikaiszempontjait.

86

Meggyőződésem, hogy a napi politikánakolyan nagymérvű előretörése, olyan hatalmi sze-replése a társadalom életében, mint amilyenheznapjainkban jutott, csak káros következménnyeljárhat mind az egyesek, mind az összesség szá-mára, úgy gazdasági, mint morális életünkben.Elmulaszthatatlan hivatása ma a szellem embe-rének, hogy őrt álljon veszendő értékeink mellett,szószólója legyen a testvéri érzésnek, a józanésznek, hogy mennél kevesebb áldozat árán vé-szelhessük át az időket, melyek kegyetlen meg-próbáltatásokat hoznak mindnyájunkra.

Nem azt mondom, hogy lépjünk ki a harco-lók sorából, hanem hogy harcoljunk hivatásunk-nak megfelelően és tehetségünk legjavával. Havalaki ma biráló tekintettel vizsgálódik maga kö-rül, megdöbbenve eszmélhet rá, hogy a gondolko-dók és írók máris mennyire elsodródtak sajátoshivatásuktól, mennyire erőt vettek rajtuk a pár-toskodó indulatok, énekes madarakból vinnyogódenevérekké lettek, türelmes nevelőkből fölényesidomítókká s akik még állnak a vártán, testvér-telenül elhagyatottak maradtak. Holott tudhat-nók valamennyien, ahol a szellem munkálkodásaennyire értékét veszti, ott sem a politikai hata-lom, sem a gazdasági jólét nem a közösségértvaló. A törvények igazsága és a társadalmi emberszabadsága csak a szellem fényében válik igaz-sággá és általános szabadsággá. Ez az általánosigazság az iskolák növendékeiben, a műhelyekmunkásaiban, a határok földművelőiben, a népes-ség összességében kell, hogy gyökeredzék. Ezek-

87

nek a gyökereknek magját a szellem képviselőivetik el a társadalomban és annál egészségesebbmagot vetnek el, annál termékenyebb talajban,mennél hívebbek maradnak ezek a magvetők hu-mánus mivoltukhoz és hivatásuk szakmai tökéle-tesítéséhez.

Azok az írók, akik nálunk ma a politizáló-dás híveinek vallják magukat, korszerűnek véltokoskodással Petőfit és Adyt állítják példaképül.Közben megfeledkeznek a korszakok politikai,gazdasági és kulturális különbözőségéről. Petőfi,ha a haladás szellemét akarta képviselni, nem istehetett volna mást, minthogy a francia forrada-lom szellemi behatása alatt a polgárosuló világminden energiájával, költői lelkesültségével ésgazdag szókincsével a tizenkilencedik század for-radalmárának módján, ellene feszül a feudaliz-mus dogmáinak és korlátainak. A polgárság fel-szabadulása a feudalizmus nyomása alól nagy-részben a demokráciáért folytatott politikai har-cok megindulásának és érvényre jutásának kö-szönhető. Érthető, hogy a szellem emberei bele-vetették magukat a politikai küzdelembe. Petőfiután jó hosszú idő múltán ezt tette Ady is éshelyesen tette. De ne feledjük, hogy az a korszak,mely Petőfivel kezdődött, Adyval le is záródott.

És gondoljuk csak meg, hogy a szó mai ér-telmezésében Petőfi és Ady, akikre a politikaitülekedések közben mind több hivatkozás törté-nik, mennyire nem voltak jók sem kétarcú poli-tikai vezéreknek, sem politikai frakciók tagjai-nak. Akik hivatkoznak rájuk, értsék is meg, hogy

88

kik voltak ők, miben volt erejük, mit hagytakránk örökségül és mi dokumentálja halhatatlan-ságukat. Semmi egyéb, csak a művészetük. „Kor-szerű” politikai harcaik már rég idejüket múlták,de időt-állón megmaradtak műveik, melyeket leg-szubjektívebb emberi érzéseikből, a szellem kriti-kai fennhatósága alatt formáltak meg.

A hatalmi politika a mi napi küzdelmeinketmegfosztotta ható jelentőségüktől s hiszem, hanegyedszázaddal ezelőtt a politikai harcoktól aszellem fölfrissülését várhattuk, akkor ma a te-remtő géniusz az, amely mintaképül szolgálhatjövőnk alakulásához. S ahogyan helytelen maAdyra hivatkozni, ugyanolyan helytelen ThomasMannt egyszerűen politikus írónak nevezni. Va-lóban Mann, a zárt szemléletű német nagypolgár,hatalmas emberi utat tett meg a politikában, desemmivel sem lett hétköznapibb lélek, kevésbékritikus szellem a művészetében. Nyilt kiállássalvallja a demokráciát, mint emberi életformát, deegyáltalában nem keveredik el a politika zűrza-varában. Ha szót emel a politikában, a politiku-sokkal szemben teszi azt, a szellem tisztaságá-hoz és józanságához appellál, a fórumon ágálokfelelőtlen szájaskodása és hatalmi mámora ellen.Ugyanez a megállapítás vonatkozik például afrancia katolikus írókra, akik nem hallgatnakma, de nem is űznek politikai csatározásokat, ha-nem szolgálják és hirdetik a szellem fennhatósá-gát. Harcolnak az igazság nevében a békéért.

Nem arról van tehát sző, hogy hunyjunk sze-met a világ alakulása, véres-könnyes harcai előtt,

89

hanem, hogy a harcok viharaiban se engedjükmagunkat félrelökni arról a posztról, amely sors-szerűén osztatott ki a számunkra. S mindenek fö-lött ne legyünk hűtlenné önmagunkhoz. De ma-gát a hűtlenség mibenlétét is időszerűén át kellértenünk. Harminc éves írói pályámon nem egy-szer vádoltak meg engem is hűtlenséggel. Valóigazság, hogy volt idő, mikor az írók politizáló-dását követeltem s ma — látszatra — ellene va-gyok két évtizeddel ezelőtt vallott nézetemnek. Deez csak látszat, valójában léniányit sem tértemel az egyenes útvonalból.

Annak idején a „Nyugat” passzív dekaden-ciája ellen íródtak politikai aktivitást követelőcikkeim és úgy gondoltam, ha az írók ki akarnakszabadulni az irodalmárság kátyújából, aktívanbele kell kapcsolódniok a mindennapi élet har-caiba. Nem azért, hogy a politika vezérlői lehes-senek, hanem hogy tapasztalatokban gazdagon ésa harcban megedződve, újból kezdjenek hozzátartalomban jelentős, formában mennél tökélete-sebb műveik megalkotásához. Azóta nagyot for-dult a világ.

Ma azt mondom: az adott viszonyok közöttaz író, művész, ne hagyja magát sodortatni apolitikai áramlatoktól s ha valóban a közösséghasznára akar lenni, térjen meg a MÜ-höz, mintlelkiségének kifejező formájához, harcainak leg-méltóbb fegyveréhez. Ha annak idején az írótpolitikai harcok vállalásával akartam hivatástu-datához visszavezetni, ma ugyanebből a szem-

90

pontból a napi politika zűrzavarából való kivonu-lást kívánom tőle.

Némelyek előtt csakugyan úgy tűnhet, mint-ha ez a két álláspont ellentmondana egymásnak.De vájjon ellentmondó álláspont-e a kertész éle-tében, hogy őszutón betakarja a rózsatőket, ta-vaszelőn pedig kitakarja. A kertész mindkétesetben a rózsatövek kedvező életfeltételeit ipar-kodik megteremteni s ezért cselekedetei nem logi-kátlanok, nem ellentmondók egymásnak, hanemszigorúan logikusak és egyértelműek az idő el-lentmondó változásai közepette. És ki vádolhatnálogikátlansággal a hadsereget, amely olykor ro-hammal, olykor meg egyhelyben állással puhítjaellenfelét!

Én tehát, aki annakidején az író politizáló-dását követeltem, logikus meggyőződéssel ki me-rem mondani, hogy az író ma térjen vissza aMÜ-höz, az alkotó munkához, melynek értelmétés értékét egyre több oldalról támadják s a ha-talmi politika leghangosabb szóvivői jelentős fel-adatnak tartják az alkotó szellem háttérbe szo-rítását, sőt mielőbbi megsemmisítését. S amintláthatjuk, éhez az áldatlan állapothoz a mai hely-zetből következően egyéb megszorítások járulnak.Az új sajtótörvény paragrafusai, a cenzúra meg-szigorítása, a papírhiány és miegyéb már-már le-hetetlenné teszik, hogy az író tollat vegyen a ke-zébe és egyértelmű szavakkal elmondja bensősé-ges érzéseit és kritikus gondolatait. Veszélybenaz író legszemélyesebb ügye és ugyanakkor a kö-zösség szellemi fejlődése is. Kötelessége hát az

91

írónak, hogy síkra szálljon maga és embertársainevében a legcélravezetőbb eszközökkel és azzala tiszta hivatástudattal, melynek képviseletérerendeltetett.

Nézzünk körül az utóbbi esztendők irodalmitermésén szűkebb hazánkban és meg kell döb-bennünk a termelt anyag tartalmi tisztátalansá-gán és megmerevedett formalizmusán. Azok afiatal költők, akik dús ígéretekkel indultak, ke-vés kivétellel csakúgy elosenevészedtek, mint akikszociológusoknak, közgazdászoknak, vagy a szel-lemtudomány művelőinek készültek. Ha adniakarnak valamit abból, amit adhatnának, akkorle kell térniök a tévelygésekbe vezető utakról ésmeg kell térniök önmagukhoz. Világos, hogy sok-kal kényelmesebb halottaink glóriafényében isko-lás készséggel csicseregni, a politika vizein ha-szonélvezettel vitorlázni, mint a szellem fegyve-reivel harcban állni a politika demagógjaival ésaz erőszak megtestesítőivel szemben.

Most nem arról van szó, hogy ki milyen elő-nyös alkut köthet ellenségével, hanem, hogy kimilyen formában adhatja önmagát és milyen mó-don lehet leginkább segítségére a bajbajutott vi-lágnak.

Mikor így szólunk, a szociológia tudós mű-velőjének, a pszichológusnak és pedagógusnak,az orvosnak és mérnöknek, a művésznek és író-nak, általában az alkotó és gyógyító szellem em-berének előtérbe állítására gondolunk. Nem po-litikai hatalmat, hanem szabad működési terüle-tet és tevékenységükhöz méltó megbcsülést igé-

92

nyelünk számukra. Nem akarnak ők senki fölötturalkodni, de uralkodniok kell magukon, hogyszabadok lehessenek. A kormányzásnak azok atényezői pedig, akik nem kiosztott szerepet ját-szanak, hanem felelősségteljes hivatásuk tudatá-ban vannak, máris tudomásul vehetnék, hogynapjainkban a kormányzás művészetének nemutolsó, de majdnem legfontosabb feladata a le-morzsolódott, vagy tévutakra jutott emberi érté-kek utánpótlása, a termelő erők megbecsülése saz ifjúság tudományos és morális előkészítésejövő feladatai vállalására.

Ne hasson merő okvetetlenkedésnek, amit fen-tebb elmondtam és fölényesen ne vesse ellenesenki, hogy ma sokkal égetőbb problémák izgat-ják az embert, sokkal fontosabb kérdésekre kel-lene megadnunk a választ. A problémák, ha még-olyan aktuálisak és súlyosak is önmagukban, avalóság szövevényéből kiszakítottan lényegükbensem fel nem foghatók, sem kategorikusan megnem oldhatók. Nemcsak a múlt, jelen és jövő vo-natkozásait kell összepillantanunk, de a ma jelen-lévő szellemi és anyagi tényezők kölcsönhatásá-val is gondosan számot kell vetnünk, hogy a po-litikai érdekharcokon túl, tisztán álljon előttünka társadalom képe. Mert végső soron a világ maibajai nem politikai, hanem társadalmi jellegűek,gyógyításuk és rendbehozásuk csakis új társa-dalmi morál és új gazdasági organizáció alapjánképzelhető el.

Azok az egyedek, pártok és érdekképvisele-tek, amelyek a háborúra spekuláltak, nemsokára

93

rákényszerülnek annak belátására, hogy a há-ború, mint eddig soha, ezúttal sem töltheti be aMegváltó hivatását s azok az egyedek, pártok ésérdekképviseletek,, amelyek forradalomra speku-lálnak, szintén megbizonyosodnak majd róla,hogy a spontán forradalom ideológiája idejétmúlta. Szellemi fejlődésében az ember mind azegyiken, mind a másikon túljutott már. Sorsá-nak jobbrafordulását nem a vak erők viharzásá-tól, hanem a káros momentumok észszerű kikü-szöbölésétől és a szellem felelősségtudatától re-méli.

S ahogyan hinni lehet, hogy ez a háború,amelynek már se hozsannázói, se nyilt támadást\Tállaló urai nincsenek, a hódító akarat utolsóvéres erőpróbája lesz, ugyanígy hinni lehet, hogyaz indulatok forradalma nélkül is elkezdődhet ajövő szociális építése. Szerencsések azok, akikmár ráeszméltek, hogy az ember nem is győzniakar embertársai fölött, hanem békességben sze-retne élni mellettük. Bennük már megkezdődötta fejlődés folyamata, amely átsegíthet bennün-ket a tömegkategóriából a társadalmi ember álla-potába. A politikai uralom alól a társadalmi de-mokráciába.

Ma, amikor vér áztatja a földet és félelmek-ben sír a lélek, munkások ne tagadjátok megszerszámaitokat, tudósok ne feledkezzetek el azélet alapvető kérdéseiről s ti, írók és művészekne szégyenkezzetek szólni a szabad madarakról,a ragyogó kék égről, az öregek nyugodt bölcses-ségéről és a gyermekek gondtalan nevetéséről.

94

Az én részemről pedig biztatás legyen ez azírás azoknak, akik hisznek az emberségesebb jö-vőben és intelem legyen azoknak, akik nem tud-ják és talán nem is akarják megtalálni helyüketa közösségben. Abban a közösségben, amelynekhite és értelme bennem, bened és őbenne leli ma-gyarázatát és a társadalmi szintézisben fejező-dik ki.

IZLANDI KALANDÍrta: LAKATOS LÁSZLÓ

Sirály szigetnek hívják a nizzaiak azt a kiszátonyt a Quai des États Unis elején, ahová avíz idővel annyi kavicsot hordott, hogy végültényleg valóságos kis sziget lett belőle. A kavi-csok között vannak akkorák, mint egy emberikoponya. Mások nem nagyobbak a galambtojás-nál. De akármilyen legyen is a nagyságuk, vagya formájuk, valamennyi kavics jégszürke. Való-színűleg ezért szokták meg a sirályok, akik nap-hosszat itt tanyáznak, guggolnak, halásznak vagyvégzik repülőgyakorlataikat. Itt, ahol sosincs tél,,a sok jégszürke kavics elhiteti velük, hogy fentélnek valahol a magas Északon és elviselhetővéteszi számukra az örök tavaszt. De lehet, hogynincs így. Talán a sirályok is szeretik ezt a min-dig kék eget, ezt a langyos és barátságos Föld-közi tengert és az sem bántja őket, hogy a szom-széd sétakertben időnként lehull a fáról egy-egyérett narancs, amelynek héja, ahogy a földhözütődik, kicsit megreped. Senki sem hajol le érte.A verebeknek és a hangyáknak hagyják. Az em-ber, ha lába előtt hever a narancs, bemegy a

96

boltba és vesz. Talán azért, hogy ezzel is bonyo-lítsa az életet, amely úgylátszik, még mindig túlegyszerű.

Legkedvesebbek a sirályok délben, amikor aszomszéd Mont Boron-on delet lőnek, egy pilla-natra riadtan felszállnak, összevissza röpködnek— a madár, ha el akar bújni, belebújik a leve-gőbe — azután letelepszenek a tengeri sétaút vas-korlátjára. Szakaszonként elfoglalják helyüket,katonás glédába igazodnak és várnak. Sosemhiába. Jelentkeznek anyák, gyerekek, vénkisasz-szonyok, öregurak, szerelmes párok vagy három-szögek, idegenek és helybeliek. A sirályetetésegyike a legkedvesebb nizzai népszokásoknak,amit hamar eltanul az idegen is. Zacskóban vagyzsebben hoznak nekik fehér kenyérbelet, vagycroissant maradékot. Feldobják a levegőbe és asirályok röptükben kapják el, kecses légtornász-mutatványokat végezve, biztos csőrük sosem té-veszti el a hófehér puha zsákmányt. Amikor elő-ször láttam ezt, meglepett. Mindig úgy tudtam,hogy a sirály halászó madár és a víz alá bukva,maga keresi meg prédáját. Most tudom, hogy ke-nyérosztásra is gyülekezik. Nem hinném, hogylustaságból. Talán inkább azért, mert ez a szépés büszke madár is szereti érezni, hogy szeretikőt. Ezért eszik kézből is.

Lassanként nekem is szokásom lett, hogy ki-járjak a Sirályszigethez. Idővel ez lett a rendesdéli sétám. Gyönyörűség figyelni őket, ahogyhomlokmagasságban röpködnek, szárnyukat kife-szítik, lábukat kis meleg hasuk alá húzzák, okos

97

fekete szemükkel jobbra-balra néznek, csőrüket ki-tátják, kapkodnak, visongnak.

— Izlandban szebbek voltak — mondta mel-lettem valaki.

Puhanézésű, barnaszemű férfi volt. Közép-magas, se nem sovány, se nem kövér, körülbelülaz a fajta, akit a lexikonban mint az európai férfiátlagtípusát szoktak bemutatni. Negyven év kö-rüli lehetett. Félóra múlva együtt ültünk a CaféMasséna terraszán. A napóleoni tábornokok közülMasséna Nizzában született. A város ezért mais hálás neki. Van szobra, tere, utcája, múzeuma.Elneveztek róla kávéházat, drogériát, mészárszé-ket, férfi és női divatárú üzletet, kerékpárjavító,műhelyt és autógarázst. A város becézi híres fiátés oltalma alá helyezte magát. A kávéház előttkötnek ki a nagy borvörös turista car-ok, amelyekvégig a hófehér Corniche-on repítik az embertMentontól Antibesig. Aki a Caffé Masséna ter-raszán ül és aperitifet iszik, az fáradtság nélkültanulja meg, hogy mi a Cote d'Azur és hogy azélet nagyjából tűrhető. Aperitifet viszont Fran-ciaországban az ember a nap minden órájábaniszik. A szó, hogy: étvágygerjesztő, csak felüle-tes embereket téveszt meg. Nemcsak ebéd és va-csora előtt, az ember Franciaországban a nap min-den órájában iszik aperitifet.

— Staak — mutatkozott be.Ügyvéd volt Liége-ből. Körülbelül ezt is vár-

tam tőle. Hogy egy művelt ország, jelen esetbenBelgium, polgára, rendes városban él, foglalko-zása van, nem gazdag, nem szegény, valahogy

98

bírja magát és napját és zsebét rendesen osztottabe.

—Járt már Izlandban?—Nem.—Ott találkoztam először Eddával.Eddig minden vágott. Negyvenéves, egészsé-

ges európai férfi, időnként, ha teheti, utazgat,körülnéz a világban és idegen országban megös-merkedik egy szép lánnyal, ami szintén hozzátar-tozik az utazás örömeihez.

Tényleg lány volt és tényleg szép. Tulajdon-képpen szebb, mint vártam- Staak a legapróléko-sabb részletekig menően írta le nekem Edda szép-ségét. A Masséna terraszán ülve az emlékezés, sza-vain át megfestette portréját. Magas, hajlékony,fiús termet, búzaszőke haj, jégszürke szemek,hosszúkás fej, erős száj, rugalmas lábak és karok,hófehér bőr, kígyózó mozdulatok, lágy hullámzásúhang. Úgylátszik, a kaland nem lehetett régi ke-letű, különben Staak nem emlékeznék rá ilyenpontosan.

— Edda Holm. Göteborgból való.Indiszkréció volt! Göteborg olyan messze van

Nizzától, nem valószínű, hogy valaha is az élet-ben találkozni fogok Holm kisasszonnyal. Demondjuk, hogy Staak hibázott. Az ilyen kis jel-lemhiba is szinte hozzátartozik ahhoz a tökéleteseurópai átlagférfihez, aki Staak. És ki tudja, ta-lán éppen ebben a percben egy másik európai or-szág másik városának másik kávéházában ül egynegyvenéves férfi, aki ugyancsak Edda Holmra

99

emlékszik. Tévedtem. Úgylátszik, igazi szerelemvolt.

Nagyon szerettük egymást... Állt a hajókorlátjánál, etette a sirályokat. Az egyik a kezérerepült, mint egy galamb. Maga nem fogja elhinni,de abban a pillanatban gyűlöltem azt a sirályt.Féltékeny voltam rá. Nem tudom máskép mon-dani, féltékeny. Ha az ember valakit úgy szeret,mint én szerettem Eddát, mindent akar attól anőtől. Nem csak a szépségét, a jóságát is. Igen,akkor tudtam meg, hogy lehet féltékenynek lenniegy madárra is. Fájt, ahogy a sirály a kezén pi-hent. És ő ezt megérezte, mert hirtelen nagy len-dülettel — remek mozdulatai voltak — kinyújtottakarját és vetélytársam elrepült. Milyen boldogvoltam akkor. Milyen hálás Eddának azért, hogyígy megértett engem. Szó nélkül is, csak úgy né-zésből.

A rajz, amit Staakról magamban felvázoltam,mintha kicsit elgörbült volna. A visszaemlékezésszenvedélyessége, az az erő, amellyel azt a kis je-lenetet újra átélte és számomra megelevenítette,hangjának izzó szomorúsága — európai férfi nemígy szeret ezerkilencszáznegyvenben. Egy belgaügyvédnek ma más dolga van.

— Nagyon szerettük egymást.Múlt időben mondta, de ahogyan mondta, érez-

tem, hogy ez a történet még egyáltalában nemérkezett el a végéhez.

— Nagyon jó és nagyon rossz tudott lennihozzám. Én is ő hozzá. Valamikor azért imád-koztam, hogy örökké szeressük egymást. Ma azért,

100

hogy bár tudnám végre elfelejteni. És δ is en-gem.

Tévedtem. Az izlandi kaland nem volt ka-land. Tragédia volt, amely még nem fejeződöttbe. Staak belga ügyvéd pedig egyáltalán nem azaz európai átlagpolgár, akinek első látásra hit-tem. Később, de addig még sok időnek kellett el-múlnia, Léon magyarázta meg nekem, hogy elsőlátásom nem csalt. Staak csak a rendes európaiférfi számtani képlete volt.

Léonnal még aznap este a Prado terraszántalálkoztunk. Szeretem ezt a kávéházat a Rue deFrance sarkán, mert benne van egész Délfran-ciaország. Kávéház, bistro, vendéglő, trafik, uj-ságkioszk. Benne egy percig sem áll meg a for-galom és a Caporal füstjében elkeverednek azösszes európai nyelvek. Mindenki megfordulbenne, gazdag, szegény, helybeli és idegen, ame-rikai turista és középeurópai menekült. Átjáró-ház és menedékhely. Attól az asztaltól, ahol Léon-nal ültünk, jól lehetett látni a túlsó sarkon a dog-bart. Ez egy, a ház falába vágott kút, alacsonymedencével, hogy belőle a kutyák ihassanak.Nizza nagyon meleg város és a délfrancia mindállatbolond. Például, ahogy itt a cicákat pórázonsétáltatják, nyakukba csengős örvet akasztanak,ha elfáradnak, vállon, ölben tovább viszik őket.A Riviérán jó emberek laknak.

Léon a legtökéletesebb francia. Moszkvábanszületett. Apja ezerkilencszáztizenhét őszén szö-

101

kött meg onnan. Léon akkor még kisfiú volt, aligemlékszik már Moszkvára, arra sem igen, hogyvalamikor Lev-nek hívták. Lev AlexandrovitsSmirnovnak. Smirnovék még az első európaiemigrációhoz tartoztak. Az apát a húszas évekelején naturalizálták, a fiú már mint állampolgárszerzett a párisi fakultáson diplomát. Most Niz-zában orvos. Boldog és hálás. A nap minden órá-jában fizikailag élvezi, hogy francia. Az is, avilágon a legkiegyensúlyozottabb ember.

— A nyáron lemegyek Korzikába. Járt márarra! Olyan szépet maga nem tud elgondolni. Azegész sziget csupa piros virág...

Szeme kigyulladt.— Fekete lányok... És fiúk! Bátrak, oko-

sak. Ragyog az eszük, mint a nap.— Nem lesz lent túl meleg a nyáron?— kér-

deztem.— Imádom a meleget!Mosolygott, az orra kitágult. Előre magába

szívta azt a boldog forróságot.Staak ment el mellettünk az utcán. Köszönt

és Léon ösmerősként fogadta a köszönését. Léon-nal összenéztünk. Mintha mind a ketten beszélniakartunk volna a liégei ügyvédről, csak éppen,hogy az egyik várta, hogy a másik kezdje el.Jött a rikkancs az Écho de Paris mai számával.Az összes fővárosi lapok közül ez érkezik elsőnekNizzába. Címoldalon hozta az öreg Chamberlainbeszédét a White Hallban. Elolvastuk.

102

Sem a tengert, sem a sirályokat nem lehetmegunni. Másnap délben megint kint voltam.Staak is. Kis, gömbölyded, barna asszonyka jöttvele. Szeme-szája mosolygott, a kicsi asszonyúszott a jókedvben.

— A feleségem.Mme. Staak elővett egy szelet puha fehér

kenyeret, igazságosan egyforma morzsákra törte,a madaraknak szórta. Staak megnyomta a könyö-kömet, odébbhúzott. Sejtettem, hogy miért.

— Könyörgök, nehogy véletlenül elszólja ma-gát.

— Mit gondol!Együtt maradtunk, hárman lassan lesétál-

tunk a Quai des États Union. Ott vannak a híresnizzai halkocsmák. Mme. Staak megnézte a kira-katba tett étlapokat, a legolcsóbb vendéglő ter-rasszára ültünk. Nem választottunk rosszul. Agazda szolgált ki ujjasban, saját termésű hőred'oeuvre-1 hozott, a zöldséget, salátákat úgy tá-lalta, ahogy most tépte ki a földből. Egész kony-hakertet tett elénk. Aztán jöttek a csigák, osztri-gák, mouleok, kétféle fehér hal, merlan és colin.Amikor már nem tudtunk szuszogni, hozták azürüt és a főzeléket. A sajtot és a gyümölcsöt, da-tolyát, francia banánokat és narancsokat — mégrajtuk volt a levél — már igazán csak virtusbólettük meg. Fehér bordeauxit ittunk. Kutyák ésmacskák jöttek az asztalhoz, felágaskodtak, el-kérték a maradékokat. Nem kaptak össze, ezen azáldott vidéken a kutya és a macska jóban van-nak egymással. Minden ízlett, az étel, az ital, a

103

napfény, a tengerpart. ízlett az, hogy Nizzábanvagyunk. Asztal fölött Staakékat néztem.

Itt ül ez a kedves kis barna feleség. Más em-ber milyen boldog lenne vele. De ez itt most biz-tosan arra a szőke északi sellőre gondol.

Mindkettőjüket sajnáltam.Hozták a számlát. Ha az ember francia ven-

déglőben evett, kötelesség csodálkozni azon, hogymilyen olcsón és jól élt. Tényleg, az egész lako-dalom, osztriga, hal, hús, banánok, bordeauxi aligkerült fillérekbe. A Riviéra a világ legolcsóbbhelye, csak az ember ki kell, hogy ösmerje magát.

— Ez is hozzátartozik a demokráciához. Azolcsóság egyik faj ta ja a demokráciának — ma-gyarázta Staak.

Az ügyvéd előadott. Közhelyeket mondott, denem buta közhelyeket és olyan frissen és. meg-győzően, mintha az egész világon csak ő eszméltvolna rájuk. Tristan ebédután közgazdaságot ma-gyaráz. Louise — Mme. Staak keresztneve — el-volt ragadtatva az ura bölcsességétől. Csillogószemmel helyeselt, a szemével tapsolt. Az ügyvédegy pillanatig szünetet tartott. Kezük és térdükösszeért az asztal alatt. Mintha nászúton lettekvolna.

A férj megérezhette, mit gondolok. Tüzeslendülettel vetette rá magát a demokrácia és azolcsóság iker problémájára. Ereztem, Edda előlakar menekülni. Fáradhatatlan volt. Kihúzta töl-tőtollat, számokat írt, műveleteket végzett, kikal-kulálta, hogy az ebédünk mibe került volna Arne-

104

rikában, Kínában, Délafrikában, Spanyolország-ban, Törökországban.

— Bocsásson meg — szóltam közbe — öntúlságosan megkönyíti a feladatát. Leegyszerű-síti. Ha olcsóság nélkül nincs demokrácia, akkordemokrácia csak azokban a boldog és bőségesországokban képzelhető el, ahol a föld évenkéntkétszer terem, ahol minden egyes rög, mindenegyes faág az ember helyett dolgozik. De ez márgeopolitika és így ...

— Nincs igaza! Szabad forgalommal és gaz-dálkodással az ember úr lehet a természet fölött«Egyáltalán: a civilizáció az ember győzelme a ter-mészet fölött. így például... Valamikor sokatutaztam... Alig jártam földön amelyet a ter-mészet mostohában látott volna el, mint...

Szája vonaglott. Amitől féltem, bekövetke-zett. A sellő erősebb volt nála, a tragédia f onto-sabb a közgazdaságnál.

— Izlandot.Ki kellett mondania.— És mégis az az olcsóság ott, az a fogyas2f-

tásban és forgalomban is kifejezésre jutó társa-dalmi igazságosság, ami...

Az ördög most sem kegyelmezett neki.— Izlandban van!Nagy szünetet tartott, mint aki rettenetesen

elfáradt. Louise fölemelte poharát:— Drágám, elfelejtettünk inni Edda egész-

ségére.Benfentesen mosolygott. Jósággal, megbo-

csájtással.

105

— Hát a felesége tudja! — kérdeztem.Már kettesben voltunk, az Óvárosban csava-

rogtunk, fel-alá jártunk a mólón. Dereglyéket lát-tunk és apéritif-hirdetéseket.

— Megtudta.— Ësî... Megbocsájtott magának?— Mert azt hiszi, hogy már vége... Sze-

gény.Egy kis matrózbár elé ültünk. Staak rákö-

nyökölt a bádogasztalra.— Tudom, mit gondol... De téved. Ez nem

háromszög. Eddát előbb ismertem, mint LouisetŐ volt a régebbi, az első... Az igazi.

— Dehát... Ha ön akkor még szabad volt...— Eddát nem lehet elvenni. Eddával nem

lehet élni.Mélyet sóhajtott.— Edda nélkül sem.Mindent elmondott. Olyan volt, mintha se-

bet ütött volna magán és a vér ömlene belőle.Első találkozás a hajón, utána Kopenhága.

— Ösmeri a Palacet? ... Igen, a városházá-val szemközt... Akkor már együtt laktunk.Enyém lett... ökör vagyok. Mikor volt Eddaigazán az enyém? Egy nő sem igazán a férfié, alegforróbb bensőség pillanatában sem. Hát mégEdda...

Minden szerelmi történet közös. Minden sze-relmi történet már megtörtént egyszer máshol is,Staak még sem volt unalmas. Mert őszintén be-

106

szélt, a valóságnak olyan mindent lenyűgöző ere-jével, hogy láttam Eddát. Láttam, amint hozzá-bújva, félig nyitott szájjal alszik, hallottam a lé-legzetét, a szemébe néztem, amint másnap reggela boldogság kábulatában ébred, nyújtózik, könyö-kével Staak bordájába ütközik... Végre felül azágyban, lábát lelógatja.

— Én húztam rá a papucsot. A száját is énmostam neki.

Láttam állni Eddát a fürdőszobában, hófe-hér bőrén langyos vízcseppek, a tükör előtt ki-nyitja száját, mint egy gyerek, Staak pasztátnyom ki a fogkefére. Harmadnap közösen akar-tak meghalni.

— Gyávák voltunk. Arra ítéltük magunkat,hogy tovább éljünk... A veronál már felodódotta pohárban, kiszálltam az ágyból, mezítláb a mos-dóhoz mentem, kiöntöttem... Ne higyje, hogy bevoltunk rúgva. Utána ittunk. Egy egész üvegsvéd Caloricot.

Louiset egy év múlva vette el.— Szeretem. Persze, nem úgy, mint Eddát.

Az nem jöhet mégegyszer, az a szerelem. Leg-alább az én életemben nem. De azért nagyon jóljártam Louiseval. Igazán nem választhattamvolna jobbat... Ha már Eddával nem marad-hattunk együtt... Nem! Engedje meg, hogy maén fizessek.

Elkísértem a Boulevard Victor Hugóra aszállodájáig. Azt hittem, aggastyán lépked mel-lettem, olyan fáradt volt. Az arca lógott, mintegy rongy.

107

A Prado bárja élmény. Ahogy a polcon szá-zával és megint százával egymás mellett állnakaz üvegek. Micsoda meggyőző színű italok.Dzsinnek bűvös palackjai! Ugyan. Itt nem kellirodalmi hasonlat. Itt nem kell sem segítség,sem magyarázat. Ezek az üvegek azért remekek,mert bennük az italok kitűnőek.

Armagnac-kel kezdtük. Louise márkája volt.A férje, Léon és én ültünk még az este az asz-talnál. Nem randevú volt. Nizzában randevú nél-kül is muszáj találkozniuk az embereknek. Ké-sőbb Calvadost hozattunk. Amikor elfogyott,Staak rendelni akart.

— Garçon! Van Caloricjuk?— Nem ösmerem.A pincér türelmetlen lett. Léon, mint hely-

beli közbeszólt.— Hozzon Raspailt.A pincér a polchoz ment.— Lehet Raspaillal is ünnepelni Eddát!Léon majdnem kiabált. Olyan dühös volt.Most nem tudtam, mit csináljak. Vesszek

össze Staakkal, bánom is én, akár a felesége előtt.Mit komédiázik nekem! Mért súg a fülembe.Mért hazudja, hogy kitüntet bizalmával engem,csak engem, amikor mindenki tudja. Hordjam le,vagy inkább szegy éljem magam, hogy eddig nemtudtam Eddát. Mert Eddát úgylátszik, tudni kell.Edda hozátartozik az általános műveltséghez. Fo-gadjunk, hogy ha itt a Pradóban megkérdezem a

108

török köztársaság elnökének nevét, három embernem tud rá felelni. De Eddát biztosan mindenkitudja. A gyerekek a fogkefe jelenetből vizsgáz-nak az iskolában.

— Még egy Raspailt? — kérdezte Léon, ami-kor Staakék elmentek (karonfogva mentek haza)— vagy térjünk vissza a Calvadoshoz?

— Maga, Léon, nm szereti a Marc-t? Tudja,melyiket gondolom...

— A bretagneit... Garçon! Két Marc de laBretagnet.

A Marc olyan volt, mint egy bretagnei rét.Minden fű, virág, gyökér szaga benne volt.

— Maga mikor tudta meg Eddát? — kérdez-tem.

— Amikor megszületett. Ott szülte előttem...Átmutatott a túlsó oldalra, a Lorraine-re.

Nizzában minden kávéházzal szemben van egymásik kávéház.

— Annál az asztalnál találta ki. Én voltamEdda bábája.

— Csak nem akarja azt mondani, hogy Eddanines?

— Sosem is volt és sosem is lesz.— Szóval... Legalább figyelmeztetett volnaí

Mért nem figyelmeztetett mingyárt, hogy ez azember őrült.

— Staak? ... Olyan józan, mint egy ló.— Egy ember, aki viszonyt folytat egy kép-

zeletbeli nővel. Kitalál egy tragédiát.— Nem okosabb, mint résztvenni az igazi-

109

ban? Vagy maga nem olvas újságot? Nem tudja,hogy milyen világot élünk?

— Ha azt akarja mondani, hogy a világ meg-őrült ...

— És egy ravasz ügyvéd, egy okos polgár anagy általános őrületből belemenekül egy kelle-mes és olcsó magánőrületbe. Monsieur Staak ön-állósította magát.

Nem tudtam elhinni. Ahogy Staak az Eddatragédiájáról beszámolt. Úgy élt minden. Minthavelük utaztam volna hajón, mintha ültem volnaaz ágyúk szélén.

Léon leintett.— Éppen ez az. Az emberek ma ilyen pon-

tosan csak arra emlékeznek, ami nincs. Ami van,azt szeretik elfelejteni. Amin különben igazánnem lehet csodálkozni.

— Nem. Ezen tényleg nem lehet csodálkozni.— Staak ravasz szélhámos... Ne kapjon a

zsebéhez. Nem azért találta ki azt a mesét, hogymagától vagy másoktól pénzt csaljon ki. Ez azember önmagát csalja meg. Ami mindig a leg-nehezebb ... Tudja, drágám, mi van ma? — Egy civilizáció válsága. Új népvándorlás.

Kezdtem mondani, amit százszor leírtam azújságba és közben alig szégyelltem magam. DeLéon nem átlagos újságolvasó.

— Népvándorlás? Földrengés! Benne élünkegy százéves földrengésben. Vagy még annál iscifrább valamiben. Honnan tudja olyan biztosan,hogy csak a civilizáció van válságban. Hátha azegész természet... Visszaugrottunk a bronz- és

110

a jégkorszak mögé. Holnap tanúi leszünk annaka nagy kozmikus drámának, amikor a hüllők ma-darakká és emlősökké válnak. Amikor átalakul-tak melegvérűekké. De mondjuk, hogy ténylegcsak egy új népvándorlási korszak szakadt ránk.Akkor is, micsoda ravaszság kell ahhoz, hogyvalaki ebben a nagy földindulásban átmentsenegy, a tizenkilencedik század minden komfortjá-val fölszerelt szerelmi regényt. Szenvedni egyszőke vámpert! Tudok néhány száz millió embert,aki boldogan cserélne vele. Aki álmodni sem merilyen szerencsét. Megveszni egy nőért! Tudja miez, a mai világban! Főnyeremény.

Verte az asztalt.— Holdfény szonáta! Langyos fürdő. Szem-

telenség, ma így élni.— És az asszony! Mit szól hozzál— Boldog. Meg van rá minden oka. Az ura

szeretője nem kerül egy fillérbe sem. Louise rémtakarékos.

Cigarettát hozott.— Óvatos kaland. Egyik sem kockáztat sem-

mit.— Legföljebb Staak azt, hogy egy szép na-

pon tényleg beleőrül.— Attól ne tartson. Ez egy okos őrült. Nem

egy őrült őrült.— Na, de akárhogyan is van... Ez az em-

ber belemenekült egy betegségbe.— De melyikbe! Miféle betegséget válasz-

tott! Talán kétoldali tüdőgyulladást!... Na lássa.És az sem olyan biztos, hogy betegségbe mené-

111

kült. Az őrület ma nem betegség. Ma ez a ren-des. A normális.

— Lehet.Kimentünk a Promenade des Anglaisre. Néz-

tem a végtelen pálmasort. Minden nap mást sze-retek és mást csodálok ezekben a pálmákban. Maazt szeretem bennük, hogy olyan egyszerűen áll-nak a helyükön, mintha csak almafák lennének.

— Nem ülünk le? — kérdezte Léon, amikora nagy fehér öblös székekhez értünk.

Leültünk. A Promenade-on már egy lélek sem,volt. Senkisem hajolt a korlát fölé, hogy nézze atengert. Közönség nélkül a hullámok csak ma-gáknak játszottak. Léon Staakról beszélt. Azőrült Staakról és az őrült világról. Szembeállí-totta őket egymással, mint két boxolót a ringben.

— Annyi őrült van ma. Ne csodálja. Az őrü-let ragályos, mint az influenza.

Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy va-lami banalitást mondjak.

— Az őrület gyakran találkozik a zsenivel.— Nem.Léon nem fogadta el.— Nézze a nagy orosz írókat — mondtam.— Nem ösmerem őket.— Szmirnov! Maga nem ismeri az orosz író-

kat?— Egyik-másik a kezemben volt, de egyi-

kükkel sem jutottam előbbre. Elösmerem a tehet-ségüket, de számomra zavarosok és nyugtalaní-tók. Nem értem őket. Ehhez én...

112

Vidáman vert a combjára.— Túlságosan francia vagyok.

Reggel a konyhában álltam és hálóingbenkávét főztem. Kopogtattak. Staak volt.

— Bocsásson meg, hogy csak így ...— Maga bocsásson meg, hogy ilyen korán

jöttem.

— Nem akar beljebb?...— Csak egy percre ugrottam fel. Különben

nem bánom...Bementünk a szobába.— Mit mondott rólam Szmirnov, amikor teg-

nap este hazamentünk a Pradóból.— Semmit... Nemsokára mi is hazamen-

tünk.Staak a zsebébe nyúlt— Idenézzen.Levelet vett elö, a borítékon a címzés még

friss, az új két és fél frankos zöld bélyeg voltrajta. És a cím. Mlle. Edda Holm, Göteborg. Utcaés házszám.

— Az ember nem ír levelet olyan nőnek, akinincs.

Visszatette a borítékot a zsebébe.— Akarja látni az ő leveleit is? Amiket ő

ír nekem.Hiába akartam visszatartani, a másik zse-

béből egész csomó borítékot vett ki.— Lássa! Göteborgi postabélyeg. Hát most

113

tudhatja, hogy ki beszélt igazat. Szmirnov vagyén.

Eltette a borítékokat.—Mingyárt búcsúzom is.—Elutaznak?Tulajdonképpen »sajnáltam.— Talán nem jól teszem, hogy hazamegyek,

de muszáj. Az irodám sürget.— Hát akkor1? Miért ne lenne helyes, hogy

hazamegy?—Nem tudom.A fülemhez hajolt.— Valami rossz előérzésem van... Eljön

Liége-be. Eddig még egyszer sem tette meg. Demost... Biztos érzésem van, hogy valamire ké-szül. Ö még nem adta fel a játszmát. Még min-dig nem tudja megbocsátani, hogy Louiset vet-tem el. Valamit forral...

—Ugyan. Maga képzelődik.— Nem, nem. Eddig mindig pontosan meg-

éreztem, hogy mit fog csinálni. Én ösmeremEddát.

Kívülről megtapogatta a zsebét.— Ezért írtam neki ezt a megnyugtató leve-

let. Sietek feladni, hogy még idejében kapja meg.Mielőtt bajt csinálna.

—Már mi bajt csinálhatna! Kedves Staak...— Azt, hogy ő mire képes... Azt csak én

tudom.Legyintett.— Na, mindegy... Ugye a főposta a Place

114

Wilsonon van? És hogy jutok innen a Place-Wilsonra?

— Kimegy az Avenue de la Victoirera,,megy a Place Masséna irányában, a Galeries La-fayettenél befordul a...

—Már tudom... Köszönöm, ne kísérjen ki.Semmi zavar vagy dúltság. Inkább valami

átszellemült, megnyugtató valami — szeretném,ha nem értenének félre — irigylésreméltó boldog-talanság volt az arcán.

— Na, Léon, úgylátszik, most az egyszermégis maga tévedett.

Jóízű kacagással felelt. Ilyen szélesen, ilyenszívből csak a Földközi tenger mellett tudnaknevetni. És a vállamra csapott. Léon ha nagyonnevet: üt. Úgy hiszem, mert ilyenkor a kezévelis nevet.

— Megint valaki, aki bedőlt a levél-trükk-nekí Érdekes, mentől silányabb egy trükk, annálinkább dőlnek be neki.

— Engedjen meg...! Tulajdon szememmelláttam.

— Mit?! Mit látott? Egy borítékot Mlle.Holm címével.

— Azt akarja mondani, hogy nem adja felíHogy össze fogja tépni...

— Mért? Mért tépné össze? Hogy sajátmaga rontsa el a játékát? Ennél sokkal ravaszabb.Ő fel fogja adni és a levél meg fog érkezni Göte-borgba.

115

— És ki fogja átvenni?— Senki. Az égvilágon senki. Szegény le-

vélhordó lejárja a lábát abban az uccában, ame-lyiknek a nevét barátunk találomra a borítékraírta. Először azt fogja hinni, hogy csak a ház-szám téves, aztán végül...

— Visszaküldi.— Kinek? Látott maga feladót a borítékon!— Tényleg nem láttam.— Na lássa, annyi esze van a csibésznek,

hogy ne írjon feladót a borítékra. A levelet meg-semmisítik, mint végleg kikézbesíthetetlent. Errevan szabály, amely az egész világon érvényes.Nem fog visszajönni. Eddától nem jöhet levél.Eddának csak írni lehet...

— Lássa most megfogtam! Én láttam...Nekem megmutatta...

Megint kaptam egyet a vállamra.— Azokat a leveleket, amiket Louise ír neki.— Szóval a felesége írja...— És egy göteborgi ösmerősük ott postára

adja. Mert Göteborg, az tényleg van. Nagyonszép város, úgy mondják. Sajnos, sosem jártamott.

— Hogy képes az asszony erre?— Hallja! Aki úgy szereti a férjét, mint ő.

És akit úgy szeret a férje, mint őt.— Olyan jó házasság?— Imádják egymást.

Megint a Prado előtt ültünk. Dél volt, hoz-

116

ták a Paris Soirt. A harmadik oldalon állt, hogyAlbert Staak ügyvédet Liégeben egy külvárosiszállodában átlőtt halántékkal holtan találták. Ahelyszíni szemle a nyomozás szempontjából ered-ménytelen maradt. De a rendőrség az elhunyt la-kásán házkutatást tartott és az ott lefoglalt leve-lek alapján megállapítottnak veszi, hogy StaakotEdda Holm göteborgi lakos ölte meg. Indító ok:szerelmi féltékenység. A tudósítás a mai korlá-tolt újságpapír mennyiséget tekintve terjedel-mes volt. És Staak arcképét is hozták.

De Léon most nem nevetett és nem ütött.Csak éppen a Paris Soir szép lassan kicsúszott akezéből.

— Még egy Pernodt !— kérdezte Léon.Másnap délben volt és a Savoy terraszán ül-

tünk. Léon indítványozta, hogy menjünk a Sa-voyba. Nem mondta, hogy mért, de én tudtam.Amióta ez történt, nem tud bemenni a Pradoba,ahol utoljára ültünk szegény Staakkal. Szégyellmagát.

Tíz perccel azután, hogy lejjebb a partonfelrepültek a sirályok, hozták a Paris Soirt. Nemmertünk egymás szemébe nézni, amikor fellapoz-tuk. Staak megint a harmadik oldalra került.Utolsó levelét közölték. Alig pár szó volt. „Ugye megmondtam, hogy meg fog ölni.”A liégi rendőrségnek szólt és Staak egy órá-val öngyilkossága előtt adta fel.

— Egy őrülttel kevesebb — mondtam csen-

117

desen magam elé, de azért nem akartam bántaniStaak emlékét.

A pincér hozta a Pernodt.— Egy okossal. Egy bölccsel — javított ki

Léon.Lassan fölemelte a poharat.— Nem olyan sok marad belőlük, miután

most ez is elment.

A GOROMBA EMBERÍrta: NAGY LAJOS

A goromba ember az egész életét mind-máig átgorombáskodta. Szép időt töltött így el,mert már hatvan éves. Dús haja még mindigcsodálatosan fekete, viszont lábai kissé márrogyadoznak, nehézkesen cipelik terhüket, a hor-dónyi nagy fejet s a hosszú és pocakos törzset.Állása már régen nincs, ami vagyonkája volt,azt felélte, valami kisebb családi járadékból élszerényen. Lehet, hogy azt is a gorombaságávalharcolta ki magának. Nőtlen, legénylakást tart,gazdasszony dolgozik rá. Nemrégen új gazdasz-szonyt fogadott fel, mert a régi, aki húsz eszten-deig szolgálta, férjhez ment.

Csak úgy a keresztnevén Erzsinek szólítottaa goromba ember ezt a nőt, pedig az is már ötvenfelé jár és a haja ősz, hallja Erzsi, hej Erzsi,halló, ízé, — így kezdte, bármit akart neki mon-dani, azután szidta, leckéztette, reggeltől estig,már amikor otthon volt, különben jól megfértvele. Ez az Erzsi nyugodt kedélyű, egészséges nő,végtelenül türelmes, de ha kellett, ő is tudott go-rombáskodni. A goromba emberrel pedig kellett,

119

legalább is Erzsi így érezte. De meg véleményeis volt Erzsinek a helyzetről s azt tartotta, hogyminden gorombaságot nem szabad szó nélkül el-tűrni, néha tehát, már csak azért is, hogy föl-eszméltesse a goromba embert, oda kell neki mon-dani egyetmást. Érintkezésük aztán nagyjábólúgy folyt, hogy a goromba ember beszélt, beszélt,fel-felüvöltött, nagyokat hördült, forgott a szeme,csikorgatta a fogát, durva szavakat mondott,maga ostoba tehén, maga barom, magát már ré-gen ki kellett volna rúgnom. — Erzsi meg mind-ezt közönyösen hallgatta s úgy félóránként kö-vette csak el az eszméltetést: ha én tehén vagyok,akkor maga meg ökör; ha nem tetszik, pukkad-jon meg; nagyon szép, nagyon finom, majd egy-szer fölveszik gramafonba és eljátszák a kiállítá-son. Ilyen replikák után vagy még jobban üvöl-tött, vagy hökkenve elhallgatott, nagyokat fújt,a levegőbe zongorázott tömzsi ujjaival, — dehamarosan egészen megnyugodva végezte továbba dolgát, öltözést, vetkőzést, haszontalan olvasga-tást, levélfirkát, esetleg fogta a kalapját s elmenthazulról.

Hát ez az áldott kedélyű Erzsi, aki ennyirejól megfért a goromba emberrel, ez hagyta el őt.Nem egészen simán, mert nem egykönnyen akadtutódja. A jelentkezők egyrésze egy-két perc alattkiismerte a goromba embert, jaj, Isten mentsenaz ilyen vadállattól, s valami ürügyet mormolva,akármit, hogy a szeme nem bírja a bordó tapé-tát, nem vállalta a helyet, sietett el, ki a lakásból.Mások meg alkalmatlanoknak látszottak, nem

120

kellettek neki. Az egyiket például szívdobogósgyengeidegzetűnek nézte s az ilyenektől ösztönö-sen irtózott. A másiknak meg a megbízhatóságá-ban kételkedett. Nemcsak úgy a szemeállása után,ami alaptalan gyanakvás lett volna, hanem mertaz illető, egy testes, telt és piros képű nő, egy-részt minduntalan az erkölcsével dicsekedett, ho-lott az ő erkölcsére fütyült a goromba ember,másrészt meg azt ismételgette, hogy az ő kezeáltal el nem veszhet egy gombostű sem a lakás-ban, mert ő a máséhoz hozzá nem nyúlna a vi-lágért sem, ott is, ahol legutóbb volt... s ekkornegyedóráig mesélt arról, hogy ezt is elvihettevolna, azt is eltehette volna, de hát ő... szóvalelárulta, hogy szüntelenül azon jár az esze, holmit lehetne elcsórni.

Kérlelte tehát a goromba ember Erzsit, hogyvárjon még, ne menjen el addig, míg nem akadhelyébe más, megfelelő gazdasszony. Mert kérniis tudott, könyörögni, szinte még azt is gorombány

mert ugyancsak nem takarékoskodott a nagy sza-vakkal, hanem ilyeneket mondott:

— Hallgasson rám, az istenért, nagyon ké?rem magát, ne tegyen tönkre, ne akarja, hogy ittpusztuljak el tehetetlenül.

Így történt, hogy Erzsi a felmondásának le-járta után még jónéhány hétig megmaradt a gaz-dájánál. Nem akarta tehát őt tönkretenni. Nemgyűlölte a goromba embert, sőt inkább szerette.Szerette és ha valaki megkérdezte volna tőle,miért, így felelt volna: mert ha goromba is, azértnem rossz ember.

121

No, valami különösen jó sem volt a gorombaember, bár még mindig különb volt az olyan fi-nom, becsületes, korrekt embereknél, akik ígyszólnak: tartozom tehát magának négy fillérrel,tessék! Akik csak egy pengőn felül teszik vitássá,,h°gy jár-e az tőlük másnak. Akik senkinek egykemény szót nem mondanak, de ha a hajléktalancsuparongy embertársuk nyöszörög nekik egy kissegítségért, nyugodtan, szinte gyengéden adjáktudomására, hogy sajnos, ők nem tehetik, merthát ők amúgy is túlságosan igénybe vannak véve,meg hát... ejnye, igazán sajnálom, maga elké-sett, barátom, éppen a múlt héten ajándékoztamel az elhasznált — frakkomat.

Erzsi megvárta, amíg a goromba embervégre is megállapodott egy özvegy asszonnyal,akinek nemrégen halt meg az ura, vagyon, nyug-díj nem maradt utána és az asszony kénytelen ,volt olyan keresetet vállalni, amilyen éppen kí-nálkozott. Negyven éves volt ez az asszony, Tóth-nénak hívták, volt egy kislánya is, Piroska, nyolcéves. Ezt aggódva közölte a goromba emberrel,hogy nem baj-e, elvállalja-e őt így, a gorombaember csak legyintett a kezével: tőlem itt lehet,nekem mindegy, hogy gyereke van, legföljebbmagának baj. Erősnek, egészségesnek látszott eza Tóthné, értelmesnek is, hát hogy ilyen sorsrajutott öregedésére, ja, nem lehet mindenki ma-gánzó. Nyájas arca, szomorú tekintetű szemecsak egy villanásnyira akasztotta meg a gorombaembert, de aztán valami más teendőjére gondoltmár s megállapodtak.

122

— Most aztán már mehet a fenébe, —mondta ez után Erzsinek. — Mehet és férjhez-mehet a vén fejével, maga ostoba... Jó, jó, neköszönjön nekem semmit, csak menjen már, mertnincs időm tovább csevegni... Azért... hej,Erzsi! Ha valamire szüksége lesz, vagy valamibajba kerül, csak jöjjön el, remélem, ennyi eszemagától is van.

Így búcsúzott Erzsitől. Nem tudott, talánnem is akart szebben. Marhaság, elég ez!... Ésígy bánt ő másokkal is. A házmesterrel, aki ka-put nyitott neki. „Mi az, talán megint bepálinká-zott, azért aludt el?” A postással, aki a leveleithordta: „Mért kezdi maga a negyedik emeleten?Hogy én itt lenn lessem, amíg végigjárja azegész házat!” A szavak szerint ugyan nincs eb-ben semmi gorombaság, de ahogyan ezt mondtaa goromba ember! Hajjaj. Leste a postást az elő-szobában, aztán hirtelen kinyitotta az ajtót ésfelordított: Mé-ért kezdi maga a negyedik eme-leten? Mint egy oroszlán, mielőtt ráveti magát azáldozatára. De még látványnak is goromba voltilyenkor. Tekintetéből düh és fenyegetés villo-gott, sörényes nagy fejét megrázta, az arca el-torzult, a karja megrándult, mintha meg akarnáragadni a rémült levélhordót, hogy azonnal meg-fojtsa. És hogy a levélhordó megrémült, ez csakolaj volt a tűzre, a goromba ember indulata min-dig fellángolt, ha az áldozat reszketve lapultalája ennek az indulatnak. A szomszédok riadtandugták ki ajtón, ablakon a fejüket. A szende ha-risnyakereskedőné az első emeleten már arról áb-

123

rándozott, hogy ezt a vad embert meg kelleneszelídíteni s ha csak tíz évvel fiatalabb lenne, ő...feláldozná magát. Még hozzá az is kiderült, hogya levélhordó tévesen máshová adott be a gorombaembernek címzett leveleket. Olyan zavarokat csi-nál ez a mulya postás, hogy az borzasztó, fel kel-lene jelenteni — ajánlotta Tóthné.

— Mi nem jelentünk fel senkit! — mondtaa goromba ember megvetően.

Azután elment hazulról. Tóthné köszöntneki, szépen, szelíden, engesztelőén. Nem viszo-nozta a köszönését, még csak a fejét sem biccen-tette meg. Tóthné elmerengett. Istenem, hová ke-rültem, nem lesz itt maradásom.

A goromba ember bement egy trafikba. Csakúgy betoppant, fölvágta a fejét, odalépett a pult-hoz és vezényelte: Két kubát! Ismeretlen voltebben a trafikban, meglepődve bámult rá a tra-fikos és enyhe reszketéssel tolta eléje a szivarosskatulyát. Nem tudott hamarjában mit mondani,de összeszedte magát s míg az üzlet lebonyoló-dott, kigondolta, hogy mit fog cselekedni. Amikoraztán a goromba ember, zsebretéve a szivarokat,kifelé indult, a trafikos meghajolt és igen erő-teljesen, tehát célzatosan így köszönt: alázatosszolgája. A goromba ember megállt és visszafor-dult. Kivételesen, mert máskor nem törődött atehetetlen lázadókkal. És csak úgy odavetette amegrovó kérdést:

— Magának ez fontos!A trafikos nem kérdést várt, nem készült te-

hát a feleletre s csak ennyit makogott:

124

— Hát... kérem...A goromba ember már fölébe került:— Mi a fontos magának? Az, hogy eladjon?

vagy hogy köszönjenek a vevői.— Kérem... mégis csak ...— Szóval, ha majd egy bomba belecsap a

boltjába s magát a cigarettáival együtt ezerfeléröpíti, akkor az lesz a fontos, hogy a pilóta előbbköszönt-e, jónapot kívánok! ... No látja!

Ezzel a goromba ember újra diadalt aratva,kisétált a boltból.

Elment a kávéházba. Mert kávéházba is járt,bár rendszertelenül. Ezelőtt gyakran naponkéntkétszer-háromszor, később azonban, az úgyneve-zett fecsegés eltiltása óta, ritkán. Hogy ne beszél-jen hangosan és fesztelenül bármiről és bárkiről,ezt nem bírta. Inkább otthon maradt, néha napo-kon át ki nem mozdult a lakásából. Utolsó fény-korát azokban a hetekben élte, melyek alatt lezaj-lott a német-lengyel háború. Akkor még böm-bölő, üvöltő, kávéházi csillárokat remegtető ma-gyarázatokkal kísérte az eseményeket:

— Mit rotyogsz te, vagy is mit fecsegsz? —ugrott neki a törzsasztalnál Verőnek, a hírlapíró-nak. — Hogy a németek hat hét alatt végezneka lengyelekkel? Hülye! Már elfelejtetted kilenc-száztizennégyet, amikor minden rohanás elakadt?Várd meg, amíg elkezdődik az őszi esőzés és meg-jelenik a terepen az a híres· lengyel sár. Amelya köldökükig ér majd a motoroknak.

— Lehet, — próbált Verő lassan vissza-vonulni.

125

De a goromba ember csak úgy ráförmedt,mintha ellentmondott volna neki:

— Mi az, hogy lehet? Lehet, hogy esik majdaz eső? Ha az csak lehet, akkor az is lehet, hogynem esik. Hogy egész ősszel, egész télen nemesik, hogy havazni sem fog. Nem lehet, hanembiztos.

És azután a goromba ember megmagyaráztaa társaságnak az egész hadihelyzetet, egyszer-smind megmutatta, hogy merre, hová fejlődnekaz események. A jelenlevők áhítattal hallgatták,nem mertek vele vitába kezdeni. De helyeselnisem volt veszélytelen, mert a helyeslő is megkap-hatta a magáét. Amikor például a goromba em-ber azt mondta, hogy a politikai ellentétek azegyes államok közt csak a felszín, a most meg-indult világfolyamatnak mélyebb, társadalomtör-téneti értelme van, a kis Blau sietve jelentke-zett:

— Pont így gondolom én is.A goromba ember végtelen megvetéssel né-

zett rá:— Csakhogy maga rosszul gondolja.— Miért gondolom én rosszul”? — merészelt

okvtetlenkedni a kis Blau.— Azért, mert maga hülye. Maga csak rosz-

szul gondolhatja.— De kérem, én ugyanazt gondolom, amit

ön.— Nem, barátom. Majd én megmondom,

hogy maga hogyan gondolja. Maga úgy gon-dolja, hogy az angolok győznek, igen hamar, le-

126

hetőleg két hónap alatt, hogy magának ne kell-jen sokáig drukkolnia, azután minden rendbenlesz, Bánffy Dezső lesz a miniszterelnök, a Nép-színházban megint százszor adják a Bob-herceget,Fedák Sárival a címszerepben s Kozarek Ferenclesz a hóhér, maga megint ezer koronát kereshavonként, nem pengőt, hanem koronát s estén-ként konflison döcög haza a Mandl-mulatóból.Maga így gondolja.

A társaság tagjai az erősebbel azonosítottákmagukat — idejében csatlakoztak a győzőhöz —s jól mulattak a kis Blau vergődésén. Az erősebb,szóval a goromba ember, kihasználta az alkal-mat s úgy eljátszott a kis Blauval, mint macska;az egérrel. Újra és újra rávetette magát, cibálta,tépte, marta. Maga a kis Blau is nevetett kínjá-ban. Édes tépés, hasonlatos a csiklandozáshoz...Általában a goromba embert élvezték a barátai,az ismerősei. Aki csak hallgatóként szerepelt avitáiban, az persze könnyen mulatott, aki megáldozatul esett, az mazochista gyönyörrel álltaindulatát, szavai verését, logikájának éles met-széseit. Nem szabad megsértődni, — ez volt ahallgatólagos, de néha megbeszélt megállapodás.Eszes ember, nagyszerű ember, szellemes, őszinte,békebeli goromba, sunyi rosszindulat, ármányko-dás, besúgás, névtelen följelentés, hóhérkézre-juttatás nélkül, mindent el kell tőle viselni. Na-gyon mulatságos, nagyon érdekes, valósággal cir-kuszi akrobata, különc, a világ legkedvesebbőrültje, arany szíve van.

Már estére fordult az idő, amikor még min-

127

dig ott ült a kávéházban, a Café-Rimini-ben,ugyanannál az asztalnál. A társaság tagjai el-mentek, mások érkeztek a helyükbe, szóval azasztaltársak cserélődtek, egy-egy kis időre egye-dül maradt a goromba ember; akkor nagyokatásított, szétnézett a kávéházon, a gyáván szo-rongó embereken, s rettentően unta az egészet, akávéházat és vendégeit, de azontúl és kívül avárost, az egész világot. Fölemelte az eléje tettesti lapot, egyiket, majd a másikat, megnézte arikító címeket, valamit a szövegből is olvasott,,majd letette, eltolta magától, fájdalmasan tekin-tett az ég felé, nyögött egyet és megcsóválta afejét. Jaj, senki sem ült mellette, senkit sem zúz-hatott pozdorjává, tehetetlenül kellett tűrnie azeseményeket és az eseményekről szóló híreket, ahírek hangját s a hangban megnyilvánuló fenn-héjázó hetykeséget. Senkire, távoli szörnyű tet-tesekre nem förmedhetett rá, hogy: maga hülye,maga barom, maga gazember, látja micsoda för-telmes butaság megint amit mondott? Még csakVerő, vagy a kis Blau sem voltak jelen, gonosz-tevő-pótléknak. Ó, ó, a goromba ember behunytaa szemét, a feje előrehanyatlott s egy-két percreelaludt. Az arca gyermeki szelíddé simult ki sarról álmodott, hogy valami tündérvilágban jár,ahol éppen az ő közvetlen közelében valaki becsü-leteset cselekszik, egy másik okosat mond s őutolérhetetlen udvariassággal, fuvolahangon, nemgyőzi elismerését osztogatni.

Fölriadt, megint ásított, az órára nézett,ideje volt, hogy megvacsorázzon:

128

— Pincér! — ezt már rekedt remegésselüvöltötte s máris hozzátette: — Mozogjon, mo-zogjon, maga ártatlan spicli, ne úgy mint a laj-hár! ... Mi az a Rimini-kotlett? Micsoda marha-ság az? ... Jó, jó, a kávéház nevéről hívják úgy,azt hiszi, hogy én ezt nem tudom? Azt kérdeztem,hogy mi az? Marha, borjú, disznó vagy mifélehúsból van, hogyan van elkészítve, mi vanhozzá?... Ez az? Vigye vissza a fenébe. Etessemeg a gazdájával, nekem ilyen piszkot ne adja-nak. Mi van még?

No lám, végre is megkapta azt, amivel meg-elégedhetett. De hát így járt ő csaknem mindig,mindent kigorombáskodott magának. Felületesítélkező már-már azt is hihette róla, hogy ő csakaféle műgoromba, hogy tudatosan űzi a gorom-báskodást, mert hasznosnak tapasztalta. Az em-berek mindenütt megijedtek tőle s igyekeztek ki-engesztelni őt, a kedvében jártak, ő meg csak úgyfejedelmi fejbiccentésekkel, rendben van-nal,elég, elmehet s ilyenfélékkel osztogatta kegyeselismeréseit, szóval még azokat is gorombán.

Persze még a goromba ember sem gorombás-kodott mindenkivel, ösztönösen, kitűnően válo-gatta meg, hogy kivel lehet, kivel nem. Aki ha-talmas volt, oly kép en, hogy a látszatot élete áránis védelmeznie kellett, vagy aki olyképpen voltgazdag, hogy hasznát vehette s kénytelen is volthasznát venni, hát azzal egyszerűen nem gorom-báskodott; nem ordított rá, nem hülyézte le, nemmondta a kijelentéseire, hogy azok baromságok.Célszerű goromba ember volt, a rosszhiszeműek

129

azt is gondolhatták róla, hogy olyan őrült, akiegyáltalában nem hajlandó a tüzeskályhát meg-ölelni. Akivel semmiképpen sem lehetett s nemis lett volna ajánlatos gorombáskodni, ajjaj, an-nak még udvarolni is tudott a goromba ember.No, nem úgy, mint ahogy általában szokás, áhí-tattal hallgatni, bólogatni, mindent ráhagyni s aviccein bambán röhögni, nem meghunyászkodva,szemtelen bókokat mondva, szerkesztő úrnakbárgyú cikkeit dicsérve, miniszter úrnak a kol-dusrendeletét helyeselve, nem, hanem inkább va-lami fene tárgyilagossággal. Nem szorongott,nem dadogott és még ilyen helyzetekben is tu-dott határozott lenni. Nem, kérem, nekem más anézetem, — mondta még ilyenkor is és valamimeglepő nyugalommal, rezdületlen szemmel, csak-nem kedvesen mosolyogva nézett arra, akinekiszonytatóan szerette volna a szemébe köpni, csak-úgy a sokperces gyöngédség befejezéséül: magahülye!

Olyan nagy üzemben azonban, mint az ő go-rombáskodása volt több évtizeden át, megesett,hogy elvétette a dolgot s nem jól mérte fel, hogyez vagy az a valaki meghódol-e neki s állj a-e go-rombaságait. Ritkán, de megesett. Akadt ember,aki az első felhördülésre, vagy emberölő tekin-tetre megsértődve felsóhajtott, majd felállt és el-távozott, így adva kifejezést annak a hirtelen keltelhatározásának, hogy ő ilyen goromba ember-rel többé nem ül egy asztalhoz. Hát az ilyen alak-tól aztán vérig sértődött. Ha senki mástól nem,de az ilyentől igen. Szemét apróra hunyorítva

130

mélységes fájdalommal nézett a távozó után sszeretett volna... szerette volna kiengesztelni,,de úgy, hogy utána futva még valami éktelen go-rombaságot vágott volna a fejéhez. Az ilyen esetöt-hat percre egészen megzavarta, gondolatai azidétlen fráter körül keringtek s nem állhatta meg,hogy tompa, bánatos hangon így ne szóljon:

— Idegbajos ember. Furcsa... Nem értem.Egyszer meg kettesben beszélgetett a go-

romba ember egy másikkal, egy ismerősével, akitáldozatul óhajtott, annál is inkább, mert előzőlegórákat töltött egyedül. Ez a másik az első fel-hördülésre meglepődve nézett a goromba emberszemébe, majd fölkapta a súlyos kávéházi gyufa-tartót s elkezdett kiabálni:

— Hallja! Úgy a fejéhez vágom ezt a gyufa-tartót, hogy lefordul a székről. Micsoda hang eztVelem nem lehet így beszélni.

A goromba ember meghökkent. De nem túl-ságosan. Mindig el volt rá készülve, hogy ilyenalak is akadhat. Inkább a gyakorlati oldalárólfogta fel legelsőbben is a helyzetet:

— Legalább ne kiabáljon így, nagyon kérem.Hogy ne hallja mindenki, — kérte, lihegve a sza-vakat, inkább jótékony szelidítőként.

Az ellenfél sápadt volt és reszketett az arcá-nak minden vonala. Szelíd, szabályos ember voltez az illető, túlságos halkan beszélt mindig, alig-ha hihette volna róla bárki, hogy ilyen dühvellép fel. A gyufatartót eleresztette, de még továbbis gyötrő izgalom remegtette minden porcikáját,igen nagy vágy küzdhetett benne a riadozással

131

nyilvánvalóvá vált, hogy képes lenne a gorombaembert fejbe vágni, de akár őt, akárki mást, haúgy véli, hogy azt kell tennie, agyon is ütni. Agoromba embernek ilyesmire persze sohasem volthajlama. Látván, hogy kivel-mivel került szembe,elhallgatott. Nem, nem, nem engedek, nem reti-rálok, erőlködött magában az ellenfél és még min-dig remegett. A goromba ember nézte őt és hall-gatott. Nem sok idő múlva újra beszélni kezdett.Folytatta ugyanazt a témát, melyet abbahagy-tak. A haragos, durva szavak ontására is hama-rosan módot talált: ugyanolyan hévvel, mint avitázó ellenfelét szokta, ordítva, bömbölve, fog-csikorgatva gorombaságokkal halmozta el — ajelen nem levőket. Féligmeddig már megint csakkielégülve indult éjféltájban hazafelé. Az eszeszázfelé kalandozott, ezer szemtelenségével a vi-lágnak elégedetlenkedett, az imént lezajlott esetrecsak itt-ott gondolt egy-egy villanásnyira. Nemtetszett neki a dolog, az bizonyos, de nem szé-gyelte magát, nem képzelgett megtorlásról, in-kább csodálkozott és méltatlankodott. Sz.. osalak. Hülye. Nem érti a dolgot! Igazságtalan, te-hát barom.

Az Andrássy úton hazafelé menet találkozottVerővel, aki a szerkesztőségből a kávéházba lo-holt. A goromba ember már álmos volt, néha öt-hat lépést is behunyt szemmel tett meg, nagy fejeféloldalt a vállára hanyatlott. Verőnek könnyűvolt az egész emberből valami elernyedést ki-ereznie, élni akart az alkalommal:

— No, mit szólsz a sárhoz? — kérdezte gú-

132

nyos vigyorral, miután erre a tárgyra szeptem-ber óta nem térhettek vissza, nem volt rá alkal-muk.

A goromba ember egy pillanat alatt éber lett.Értette a kérdést, hiszen éleseszű volt.

— Szóval én ostobaságot mondtam, te pedigokos voltál! Te eltaláltad ... szarva közt a tőgyét.

— El is találtam.— Miért találtad el, te barom! Azt mondtad,

hogy a németek néhány hét alatt végeznek Len-gyelországgal.

— Igen. Hogy négy hét alatt...A goromba ember megállt, ráncolta a homlo-

kát és felordított:— Hazudsz! Hat hetet mondtál.— Hát hat hetet. Nem mindegy az!— Nem, mert most először is arról van szó,

hogy én emlékszem jobban arra, amit te mond-tál. Azután jön a dolog érdeme. Te néhány hétrebecsülted mialatt a németek legyőzik a lengyele-ket. A győzelem megtörtént négy hét alatt. Ésmost te azt hiszed, hogy te okos voltál, te jól lát-tad, hogy mi fog történni, hogyan és mennyi idő-alatt. Te ezt hiszed. Holott csak a vak világbanlocsogtál, csak járt a szád, mert sejtelmed semvolt sem az egyik, sem a másik fél erejéről, fo-galmad sem volt arról, hogy micsoda előre nemlátott eshetőségek bukkanhatnak föl. Te tudtadelőre, akarod most állítani, holott maga Brau-chitsch úr is azt felelte volna a kérdésre, meddigtart majd a lengyel hadjárat, hogy azt hiszem,nem tovább öt-hat hétnél. De te bemondtad előre.

133

Mintha csak a baccarat asztal mellett jósoltadvolna meg, hogy a következő ütés a banké éscsakugyan a banké lett volna. Nem barátom, tevalamit rotyogtál és véletlenül az történt, amitrotyogtál, vak tyúk szemet talált.

És így tovább, szünet nélkül, kérlelhetetlenül,egészen a kapuig, ameddig Verő mint lapulókutya elkísérte a goromba embert. No de körül-belül ez volt az utolsó eset, hogy háborús vitábabocsátkozott. Visszavonult ettől a témától és visz-szavonult a kávéháztól. Ha ő nem ordíthat sza-badon, ha ő nem mondhatja meg nyíltan, hogySolutus egy szadista gazember, hogy az a Mastixegy gonosz pojáca, hogy a derék csuroszák vala-mennyien hülyék, mert fejjel mentek neki a fal-nak, hogy az egésznek még csak a kezdetén va-gyunk, hogy a folytatás és a vég... hát akkor αmeg nem adja ugyan magát, de visszavonul a la-kásába, leszamarazza Platónt, legyilkosgazembe-rezi Tamerlánt, ráripakodik... Tóthnéra, arra,aki éppen a közelében van. Különben is a maiesemények, a világesemények, ízléstelenség rólukbeszélni.

Hanem szegény Tóthné! Most már, úgy kéthónap óta, mindennek ő issza meg a levét. Napo-kon keresztül ki sem mozdult lakásáról a gorombaember. Legföljebb kétszer egy héten ellátogatottegy ismerős családhoz s ott töltötte az estét. Ka-bosék, ez az ismerős család. Az asszony rokona agoromba embernek, másodunokatestvére. Jó-módúak ezek a Kabosék, bár a jövedelmük azutolsó évben erősen megcsappant s emiatt nagyon

134

gondterhesek. Aggódva néznek a jövőbe, ugyanmi lesz velük, mi vár még rájuk? Még jó, hogynincsenek magukra kettesben, hanem van nálukegy kis rokongyerek, a hat éves Gyurika is vankét áldott jó cselédjük, a szobalány, meg Zsófi,a szakácsnő. A szobalány pajkos kis proletárlány,de nincs vele semmi baj, Zsófi meg vidám öre-gedő asszony, ami ritkaság. Ez a Zsófi olyan jó-kat tud mondani, de még inkább nevetni, hogyöröm nézni, kész mulatság hallgatni. Ebben a kü-lönös, vidékies környezetben csodajól érzi magáta goromba ember. Már vidám arccal lép be ide,veszélyt nem érezve, minden jóra felkészülve.Megérkezés ez számára hosszú utazás után a„helyszínről” és a „korból”. Ilyenkor látja őmaga is, hogy — nem is harcos lélek. Nincs a,zsebében revolver, nincs a szívében kegyetlen kí-vánság, nincs a noteszében feketelista. Te ugyangorombáskodással intéznél el minden világvi-szályt, — mondta neki nevetve a háziasszony.Természetes! — csapott az asztalra a gorombaember, ugyancsak nevetve. Fölvonulnának, kér-lek, az ellenséges seregek. Fölállanának egymás-sal szemben, mindegyik sereg kiküldené...

— A leggorombább emberét, — próbálta aháziasszony folytatni.

— Nem! — tiltakozott a goromba ember. —Az őszinte embereit! És azok egymás szemébemondanák az egymásról való véleményüket. Ésamelyik fél nem állná tovább, az lenne a vesztes.

Kaboséknál nem gorombáskodik a gorombaember. Beéri a pótlékkal, azzal, hogy távollevők-

135

ről mond retteneteseket. Távollevőket szid, ócsá-rol, cáfol, sérteget, sőt in effige akasztat is, per-sze a realitás hallgatólagos elengedésével. Mond-tam már róla, hogy békebeli goromba ember,afféle ittmaradt bölény. Ordít, csikorgatja a fo-gát, rázza az öklét, de — itt már csaknem egészentudatosan, mulattatni akarja a társaságot. Ami-kor a goromba ember vacsorára hivatalos, akkormindig maga Zsófi szolgál fel. Hallani akarja agoromba embert. Az asztalról leszedett tányérok-kal megáll a félig nyitott ajtóban, hogy végigélvezhesse egy-egy kitörését s zötyöghessen a ne-vetéstől, de úgy, hogy a tányérok sorsa bizony-talanná váljék a kezében. Megesik, hogy a go-romba ember ilyenkor odaveti:

—Mit vigyorog maga, mint a fakutya?Zsófi erre még jobban nevet, a könnyei is ki-

csordulnak s ha kevés a tányér és megteheti,akkor az egyik kezével a homlokára mutat, ígyfejezve ki nézetét a goromba emberről.

— Szemtelen egy perszóna, — állapítja mega goromba ember, de szinte elégedetten.

A kis Gyuri is kacag a tréfás jeleneteken ésha a goromba ember ellene mer fordulni, akkorleugrik a székéről, odafut a goromba emberhez salaposan öklözi a gyomrát.

A goromba ember fejét ingatva, kezének uj-jait csodálkozón ki-kitárva távozik e különös es-tékről, tipeg az utcán hazafelé, de azért szétnéz,nem akad-e valami, valaki, amibe és akibe belelehetne kötni. Ha nincs más, jó akármi, a rendőr

136

is. így esik meg, hogy a forgalmi rendőrre is rá-ripakodik:

— Miért nem csavarja már el azt a lámpát?A rendőr abban a hitben, ,hogy valami na-

gyon nagy úr a goromba ember, talán a minisz-ter, sietve engedelmeskedik, elpirul s rosszalónnéz még jóidéig utána.

Odahaza Tóthné ébren várja, bármilyen ké-sőn érkezik is haza. Hogy ezt így csinálja, eza rossz szokása megvan ,Tóthnénak is, a — go-romba embernek is. A goromba embert annyiraelfoglalja szakadatlan harca a világgal, minden-nel és mindenkivel, még fiúnak a kínos tapoga-tásával is, hogy a múlt sötétjében hol rejtőzik hátaz és ki az, akivel az ő legrégibb harca folyt smost már folyik befejezhetetlenül, a győzelem,örök reménytelenségével, annyira vár szakadatla-nul látható és láthatatlan ellenfeleket, hogy aTóthné haszontalanul önmarcangoló cselekede-tére nem is eszmél rá. Egyszer ugyan dohogottvalamit, hogy engem nem muszáj ébren várni, doazután csak hagyta Tóthnét, hogy csináljon amitakar. Tóthné sem szól, nem kísérli meg tisztázniaz ügyet, pedig ő azért nem fekszik le, mert agoromba ember... no , hát hogyan is érkeznemásképpen haza, mint szörnyű ajtócsapkodással,úgy, hogy fölveri a házat s a fölriadó szívdobo-gást kap miatta. Bizony, mostanában sok bajavan a goromba emberrel Tóthnénak, de annak isvele. Három hónapja már, hogy Tóthné szolgá-latba lépett. ,Már az első nap goromba volt hozzáa goromba ember, úgy szólt hozzá, mint más go-

137

romba ember a kutyájához. Tóthné csak állt ta-nácstalanul, nem mert, nem tudott felelni s las-san kisomfordált a szobából. A gazdája az ajkátösszeszorítva nézett utána s ilyesmit gondolt: na,jól nézünk ki!

Mivel a goromba ember éppen ebben az idő-ben vonult vissza a más eszközökkel harcoló, nekinem való világtól, csaknem mindig otthon tar-tózkodott tehát s reggeltől estig Tóthnét marta,majd hogy szét nem tépte. Ha csöndesen szólt ishozzá és Tóthné illedelmesen Jelelt, akkor is egy-kettőre elkövetkezett a pillanat, amikor a go-romba embernek ellenállhatatlanul fel kellett or-dítania. Kezdődött tehát csöndesen: .

— Ezeket a könyveket ne rámolja el, hagyjaaz asztalon így nyitva, ahogy vannak.

— Igenis, kérem, — mondta erre Tóthné.A goromba ember már akkor egy mélyet lé-

lekzett. Mert miért mondja ez az asszony, ez aszolgalélek, hogy igenis kérem. Ő nem kívánilyen feleletet, neki mondják így: rendben van.

Később:— Csukja már be azt ,az ablakot, mert egé-

szen kihűl a szoba. Nem érzi!Tóthné becsukja az ablakot.Kis idő múltán:— Csináljon nekem egy teát.Tóthné kimegy, vizet tesz fel. De csakhamar

bejön:— Hogyan tetszik szeretni a teát!Ezt már alig bírja:— Mi az, hogy hogyan? Folyékonyan!

138

— Világosan vagy sötéten?Most aztán már az ég felé tekint a goromba

ember, mintegy segítségért esdekelve. Szörnyű-ség: világosan, vagy sötéten és hogy szeretni!Hogyan tetszik szeretni!

— Hát nem mindegy az?! — üvölti a go-romba ember.

És egyelőre megbánva hogy nem türtőztettemagát, recsegi tovább magyarázatul:

— Undok melegvíz, szereti a nyavalya.Azért kell, mert meg vagyok hűlve. Hogyanlehet ilyen szamárságot kérdezni Î

Tóthné megint kimegy, de jobban szeretnemár vissza sem térni. Nem adni be a teát sem vi-lágosan, sem sötéten, csináljon ez a rettentő em-ber amit akar, össze kellene pakolni és elmenni,vinni a kislányt, oda ahol a part szakad, elpusz-tulni, mindegy. Odakünn Piroska riadtan néz azanyjára, hallotta a szörnyű hangot s tudja, hogyaz anyjának fáj. Hová lehetne menni ezzel a sze-gény kis leánnyal, ebben a borzalmas világban,ebben a nagy kiszolgáltatottságban, a végtelennyomorúságban, mely a földet elborítja.

Mégis csak beadja a teát. A goromba embernem csitult el, nem, hanem folytatja:

— Hogyan tetszik szeretni... Maga talánszereti? Jó meleg sárga víz, békának való. Haszereti, csináljon magának, de annyit, hogy öntsetele vele a fürdőkádat, üljön bele és kurutyoljon.Ha úgy tetszik szeretni.

Tóthné hallgat. Kimegy. A goromba ember

139

utána néz és kínjában felnyög. Ezzel jól bevásá-roltam, — gondolja.

A goromba ember a napokban megint ráor-dított Tóthnéra. Tóthné elsápadt és csak állt te-hetetlenül, megsemmisülve. No most! Mi leszmár? — várakozott a goromba ember felcsillanóreménységgel. Talán a végső kétségbeesés kivetibelőle a szót. De Tóthné azután megint csak hangnélkül, ahogy szokott, kiment a konyhába. A go-romba embernek még eszébe jutott valami, ordí-tozni kezdett: Tóthné! Tó-óthné-é!

Tóthné nem jött. Ez süket is, — lihegte agoromba ember. Vagy... makacskodik. Meg-rázta sörényes fejét, fölállt és kirohant Tóthné-hoz. Benyitott a konyhába... Hát ott ült Tóthnéa kis széken, az asztalra borulva és a válla rán-gásáról látszott, hogy csendesen sír. Piroska mö-götte állt, egészen hozzátapadva kis testével s avállát simogatta. Kezét elkapta, amint a gorombaember megjelent s tágra meresztett szemmel bá-mult rá. A goromba ember állt, figyelte Tóthnétés várt. ,Hadd sírjon, sírja ki magát. Később meg-szólalt, halkan, kissé zavartan:

— Mit sír?Nem volt önmagával megelégedve, a szelíd

szót kissé durvábbra akarta fordítani:— Itatja az egereket?

Várt tovább, tanácstalanul. Majd szétnézett,elkerülve a kislány tekintetét, mintha más tanúiis lennének a jelenetnek és azok előtt magyaráz-kodna:

— Sír. Nem értem.

140

Később, jobban összeszedve magát:— Mondja, Tóthné! Hát maga ilyen mafla?

Maga nem bírja el, ha az ember... hangosan be-szél? Érdekes. Különös igényei vannak.

Kis töprengés után:— Talán majd suttogni fogok magának.És suttogva folytatja, egész kis színpadi je-

lenetet játszva meg:— Édeskedves Tóthné, legyen olyan szíves

és szíveskedjen nekem egy kis teácskát csinálni...bocsásson meg, nem tudok hangosan beszélni,mert rekedt vagyok.

Tóthné abbahagyva a sírást, felemeli egykicsit a fejét, de a tekintetét a falra mereszti:

— Elsején elmegyek.A goromba embernek kesernyés mosoly vo-

naglik a szája körül:— Úgy. És hová!Tóthné ránt egyet a vállán, hogy azt még

nem tudja, akárhová.— Maga nem megy el elsején. Hová a fe-

nébe menne? Ezzel a... gyerekkel? Van állása.Miből akar megélni!

Tóthné a tenyerébe temeti az arcát:— Én elmegyek.— Elég volt. Velem ne gorombáskodjon. Itt

marad.A goromba ember sarkon fordul, visszamegy

a szobájába. Föl-alá jár, nagyokat fúj, majd meg-áll az ablaknál, kinéz az utcára, mi az a baromott, majdnem nekiment az autónak, veri az ablak-fát. Tóthnéra már csak ennyi jut:

141

— Annyi esze sincs, mint egy tyúknak.Néhány nap múlva a goromba ember megint

Kaboséknál vacsorázott. A kelleténél többet hall-gatott, a mindenkori élvezői ilyen esetben aztmondhatják róla, hogy nincs diszponálva. Zsófivárt, várt, hozta az ételt, vitte a tányért, de egy-ezer csak, ahogy tekintete találkozott a gorombaemberével, elkezdett nevetni. Mert hát neki, hatöbb nem adódik, ennyi is elég. A goromba em-ber elfordult tőle, de amikor a szakácsnő kiment,megjegyezte:

— Jó pofa ez a Zsófi. Szemtelen, mint apiaci légy. Egy rendes, normális ember... Hanekem ilyen gazdasszonyom lenne!

— Szeretnéd? Átengedhetem, hívd el! —mondta a háziasszony, csak úgy évődésnekszánva.

— Csakugyan? — kapott a szón a gorombaember.

—Igen. Hát... akarod?— Hogyne akarnám. Te! A jóisten is meg-

áld érte.— Bár nem értelek. Hisz azt mondtad, hogy

nagyon jó .gazdasszonyod van, meg vagy veleelégedve.

A goromba ember belevágott kezével a leve-gőbe:

—A munkájával. De nem vele.—Mi bajod vele?A goromba ember mohón akart felelni, de el-

akadt, kereste a szót, szinte fuldokolt, végül or-mótlanul felordított:

142

— Szörnyeteg! Valóságos szörnyeteg! Meg-öl. Egy hét alatt tíz évet rabolt el az életemből.

— De hát mit csinál?— Semmit, — felelte a goromba ember tár-

gyilagosan, meglepően. — Szelíd. Jámbor. Sem-mit sem csinál, csak angyal. Egy finomlelkű nő.A mennykő csapjon az ilyenbe, valahol egy van...Nem bír el! Nem szabad vele gorombáskodnom.Mert ő hallgat és csöndben emésztődik. Sír. Ki-megy és odakünn a konyhában sír. A gyerekeelőtt úgy tüntet fel, mintha én lennék a hóhér.Annyi esze persze nincs, hogy visszagorombás-kodna. Nem, ő finom, ővele finoman kell bánni.

Ezen már maga is elkezdett kacagni. Fino-man! — kacagott, a szeméből törülte a könnyeket,.a hasa rengett.

— Angyal, a szelíd angyalok legborzalma-sabb fajtájából... És nem lehet elküldeni! Nohallod, a mai viszonyok közt! Gyereke van, mon-dom, és elpusztul mind a kettő, ha tőlem elmen-nek. De nem csak hogy el nem küldhetem, de fel-mondott és nem hagyhatom elmenni. A foglyavagyok. Nekem kell eltartani, táplálni és elvi-selni, azt az érzékeny lelkecskéjét. Érted, hogymi ez! Terror alatt tart. Halkan kell beszélnemhozzá, fuvoláznom kell, nem szabad ráordítanom,nem tudok neki már egy hét óta értelmes szótmondani, elakad bennem a gondolat is ... Kény-telen vagyok megint naponként elmenni hazul-ról, kávéházba járni. De még így is a sírba visz,lassú lélekmérgezéssel... Töröm a fejem, töröm

143

hogy mit tudnék vele csinálni, hol lehetne elhe-lyezni.

— Talán nálam, — ajánlotta a háziasszony.— Megteszed?— Szívesen, ha ezzel a kedvedben járok.— De adj neki, kérlek, tíz pengővel többet,

hogy meg tudjam neki indokolni, miért célszerű,hogy hozzád jöjjön. Különben megint bánatbaesik és sír. Megint én leszek a... különítményes...

Ezen az éjszakán tele boldog reménységgelballagott hazafelé a goromba ember. A kis szobafolyosóra nyíló ablaka sötét volt, tehát Tóthnénem várta ébren. Alszik, — vélte a goromba em-ber. Öt percig piszkálta azután kulcsával a zárt,hogy valahogyan zaj nélkül nyissa ki az ajtót.Nyitotta, csukta az ajtót zaj nélkül és lábujjhe-gyen lépegetett. Őnagysága, az angyal, nehogyfölriadjon, mert dobogni kezd a szívecskéje ésakkor elsején elmegy. Sikerült is a goromba em-bernek a szobaajtóba úgy beleütköznie, minthabomba vágott volna a lakásba. Odabenn óvatosanvetkőzött, rettentően vigyázva, szinte lélekzeniis alig mert, mintha kis gyerek lenne és a mamamár elaludt volna, jaj, föl ne ébredjen, mert meg-szid!

Lefeküdt. Egyedül volt, senki a közelben,már megint senki, aki mondana valami hülyesé-get s torkára lehetne forrasztani a szót. Békes-ség, türelem, alkalmazkodás, köszönés, nyájasmosoly, ahelyett, hogy azt mondanák egymásnak:pukkadj meg! — mindebből ered azután, hogy

144

végül is felrobbantják egymást. Mert ők maguksem bírják, a barmok.

Órákig töprengett, hánykolódott, rugdalt azágyban a goromba ember, azaz... legalább négy-óráig. Akkor elaludt. És rögtön megkezdte a hor-kolást. Mert persze hogy horkolva aludt. Horkolt,de úgy, mint ahogy az elefánt trombitál. Horko-lásától zúgott a szoba, rezegtek a tárgyak, talánmég a falak is. Ez a horkolás áttörhetett a fala-kon, megrémíthette a szomszédokat, az egész há-zat, aki felébredt rá, azt hihette, hogy jaj, a lég-védelmi sziréna riasztó jelét hallja...

LANDERER ÉSHECKENAST

Írta: PÁSZTOR ÁRPAD

LANDERER LAJOS

Most, amikor az új sajtótörvényjavaslat készül,amikor új szabályokat kovácsolnak a gondolat ésa szó számára, nem árt visszagondolni a magyarsajtó egy régi, ismert és tulajdonképpen mégiselfelejtett munkására: Landerer Lajosra.

A Vasárnapi Újság egy régi évfolyamában la-pozgattam a minap, ott találtam rá Landerer arc-képére.

Gyermekkorunk emlékei közé tartozik Doly-nay Hasznos Mulattató-jának történelmi arckép-csarnoka. Nagyszakállú, vastag szemöldökű, bo-zontos hajú régi magyarok, kezükben vasfejű,szöges buzogány, szemükben éles villám... Ezaz emlék merült fel váratlanul bennem, mikormost megtaláltam Landerer Lajos arcképét. Atörténelmi arcképcsarnok hőseinek a feje, — va-lami rendkívüliség és rendellenesség is van benne,magas homloka oly ferdén húzódik hátra és egyferde síkra vetíti ezzel az egész szemtol-szembenéző fejet.

146

Pedig Lander er Lajos nem volt hős, — nyom-dász volt.

A nagy „füskuti Landerer nyomdász család”tizenegyedik sarja, aki a nyomdász mesterségetfolytatta.

Kezdődik a nagy Landerer Jánossal, aki a tö-rök hódoltság után, 39 évvel, 1727-ben alapít Bu-dán nyomdát s végződik Landerer Lajossal, akia Hatvani-uccában a tizenkét pont és a TalpraMagyar! nyomdásza. A két időpont között elmú-lott 121 évben két Landerer lány: Katalin ésAnna is vezette a nyomdát. Mihályt, mert Marti-novicsoknak nyomtatott, tíz évre börtönbe vetik,— Pozsony, Kassa, Buda, Pest, mind fészke a.Landerer nyomdáknak s nyomdájuk révén a Lan-dererék egy fejezete a magyar művelődéstörténet-nek.

Landerer Lajos, a mi emlékeink, Petőfi, Jó-kai, Irányi és Irinyi Landerere, az újjászületésszázadának mesgyéjén, 1800-ban született. Szüleinyomdászok, a gyerek a rendes polgári iskoláz-tatás rendjét végzi, majd katona és kadéti rang-ban van egy magyar gyalogezredben, amikor reá-száll a nyomda.

Katonából, kadétből nyomdász lesz.De Landererről lévén szó, ez természetes.Húsz éves, érzésben még vidám, hetyke kadet,,

de foglalkozása a kereskedő-iparosé. A családitradíció, a nyomdászipar szeretete felülkerekedik,de a kadét sem hal meg soha.

Vidám, egyenesen nekivágó fiú ez a Lande-rer Lajos, szereti a cigányt, a nótát, a szépasz-

147

szonyt, hetyke és bizakodó és ez vállalkozóváteszi az iparost is.

A pesti Landerer-nyomdának csak négy mun-kása (2 szedő, 1 nyomtató, 1 könyvrakó) van, dea fiatal Lajos Pozsonyból lehozatja a kézisajtó-kat, 1824-ben már kilenc sajtója van. Néhány évés a Trattner-Károlyi Nyomda, az egyetlen em-lítésreméltó konkurrens, messze elmaradt s min-denki a Landerer színes nyomtatványairól beszél.A fiatal főnök beutazza Németországot, Hollan-diát és magával hozza a congréve, guiloch és iris-nyomást, — az illatszerészek szappanjaikat, par-főmjeiket Landerer-féle színes papírba göngyö-lik, a gyógyszerészek csak Landerernél rendelnekszínes csomagoló nyomtatványt és a NemzetiSzínház legelső színlapját nemzeti színben Lan-derer Lajosnál nyomatja.

Egész Pest — néhány tízezer lakosával —Landerer színes nyomásáról beszél.

Hiába!... Halad és változik a világ... Apolitikába is új levegő csap.

Habár a Habsburgok szurony- és rendelet-kordonnal tartják lezárva az ország határát, hogya francia Voltaire és Rousseau eszméi ne hatol-hassanak át, habár azt hiszik, hogy Napóleon-nal Robespeierre dogmáit is leverték, a haladásés liberalizmus bacillusai nem respektálják a szu-ronyokat és valami mozog a levegőben!

Igaz, hogy Kulcsár és Méhes urak iparkod-nak hírlapot csinálni, igaz, hogy az osztrák el-nyomó és beamter-levegőn belül Schedel úr, akritikus és Vörösmarty a költő megindította az

148

Athenaeumot s Bajza a Kritikai lapokban igye-kezett felrázni a tespedő magyart, addig nemmozdult meg valójában semmi, míg egy KossuthLajos nevű fiatal újságíró nem adta ki az Or-szággyűlési és Törvényhatósági Tudósítások-at.

Egyszerre megértette az ország közvélemé-nye, hogy az, ami az országgyűlésen történik,nem egy kis társaság magánügye, hanem mindenegyes verítékező magyar legszemélyesebb érdeke.Megértették és megérezték, hogy a cenzúra bi-lincs s Kölcsey kimondta, hogy „más Constitu-tionális országokban is a közvélekedés szabad ki-jelentése tartja fenn az ősi alkotmányt.”

A cenzúra és a sajtó szabadságának kérdésea nemzeti szabadság kérdése lett és maradt1848-ig... És az ma is!

Lander er Lajosnak önkéntelenül is szerepjutott ebben a szellemi szabadságharcban.

A nyomdában társa lett Heckenast Gusztávs a Landerer és Heckenast cég nyomdája a leg-modernebb lett.

Heckenast volt az okos kereskedő és Lande-rer a népszerű „árvízi” hős.

Mert a 38-as nagy árvíz idején a nyomdászLanderer csodákat művelt. Egykorú krónikásírja:

„Landerer Lajos volt az, akit e szomorú na-pok alatt a legveszélyesebb pontokon lehetettlátni és a legszorongatottabbaknak segítségethozni ott, hol az embertömeg egymásba fonódvacsüggött a háztetőkön, ott, hol egyes házormokmagaslatán egész családok előtt tárult fel a bi-

149

zonyos halál torka, ő nem ismerve sem akadályt,sem veszélyt, düledező falakat megmászott ésúszó háztetőkről mentette meg számos felebarát-ját.”

Pest városa ezért díszpolgárának választotta.A katona, a hős, így bukkant fel újra Lande-

rerben ... De jött a társ, a hűvös, okos Hecke-nast és Landererben mindinkább elhalkult a ka-dét,

A levegőben a szabadság vágya reszketett,Kossuthot az elszenvedett börtönbüntetés már-tírrá avatta s Landerer és Heckenast kiadásábanmegjelent a Pesti Hirlap és ezzel megkezdődötta liberalizmus igazi nagy háborúja.

Landerer is belesodródott.Az udvari „cancellaria” megengedte Lande-

rer Lajosnak, hogy politikai lapot indíthasson,amire Landerer és Heckenast már rég vágyott,mert gépeit nem használta ki eléggé és a nyom-dába befektetett tőkét hasznosítani kellett.

De ki legyen a szerkesztő? — ez volt a kér-dés.

Ferenczy József „A magyar hírlapirodalomtörténete” című művében a kérdésre így felelt:

„Landerer a lap szerkesztését Kossuthnakajánlotta fel. Kossuth elfogadta az ajánlatot scímül a Pesti Hirlap elnevezést határozta meg.Landerer jól számított, mert Kossuthnál lapjá-nak nagyobb elterjedést senki se szerezhetettvolna. De Landerer számításán kívül más körül-mények is hozzájárultak, hogy Kossuth szerkesz-tővé lett. Jól tudta a kormány, hogy engedékeny-

150

ségéről meggyőzőbb bizonyítékot nem nyújthat amagyarnak, mintha Kossuthnak ad engedélythírlapszerkesztésre, akit az előbbi kormány bör-tönnel némított el.”

Az egyre növekvő demokratikus világáram-lat és a külpolitikai helyzet kényszerítette a Habs-burgokat erre.

Landerer (és Heckenast) a modern magyarhírlapkiadás és hírlapírás alapját vetették megezzel. 1840 december 31-én szerződött KossuthLajos Landerer Lajossal. Kossuth teljes függet-lenséget kötött ki magának, de Landerer kikö-tötte, „hogy a belső érdemüknél fogva közlésreméltó s illedelmes hangú oly cikkeket is tartozikfelvenni a szerkesztő, amelyek véleményével nemegyeznek meg, hogy a más véleményt kizáró egy-oldalúság a hírlap életének akadályául ne szol-gáljon. De a szerkesztőnek szabadság adatik ilycikkeket jegyzetekkel kísérni, vagy esetleg különcáfoló cikkeket kiadni.”

Kossuth fizetése 2500 előfizetőig 1200 pengőforint, minden száz előfizető után 50 forinttaltöbb! Tehát olyan fizetési megállapodás, amelyarányban van az egyéni munka sikerével s nem-csak a kiadó hasznát nézi. Mindenesetre Lande-rer liberális közgazdasági felfogására vall.

De a lap sokkal jobban sikerült, mint ahogya kormány szerette volna! A Pesti Hírlap a füg-getlen Magyarország gondolatát nem évekkel, deévtizedekkel lökte előre, Kossuth cikkei felrázták,megforgatták a közvéleményt, a lapnak néhányév alatt hatezer előfizetője lett, Dessewffy Aurél

151

Világ című ellenlapban, Széchenyi István Keletnépe című művében indított háborút KossuthPesti Hírlapja ellen, — az izgalmas politikai há-ború révén a politikából eddig kizárt tömegek isfeleszméltek, mert az újságok megtanították azolvasókat, hogy a politika mindenkié és LandererBécsből ösztönzést kapott, hogy szakítson Kos-suth-tal, aki túlon-túl hatalmas lett.

A szakítás egy jelentéktelen költségszámlamiatt következett be. Kossuth a pozsonyi diétáratudósítónak Vahot Imrét küldte fel, de néhamaga is felutazott. A költségek megtérítésétkérte Landerertől. Landerer a költségszámla ki-fizetését megtagadta, mire Kossuth szakítottvele.

Így győzött Landereren át a bécsi kéz.Ám azért ne nehezteljünk Landererre, vagy

Heckenastra. Landerer nyomdász volt, nem po-litikus, Heckenast pedig kereskedő, — mit ellen-kezzenek a hatalommal!... Ez nem fizeti ki ma-gát.

Az átlagos kereskedői szellem magávalhozza, hogy minden hatalom előtt meghajlik...így történt 1848 március 15-én is Landereréknál.Csakhogy akkor a hatalom nem Bécs, hanem apesti nép volt.

Se Landerernek, se Heckenastnak a szabadsajtó első nyomtatványához szíve szerint közenem volt.

Bár erről ellentétes nézetek vannak.Fischer Petőfi élete című művében így ír:„Petőfi, Jókai, Vasváry zászlósán léptek

152

Landerer nyomdájába, mögöttük a nép, mirerLanderer így szólalt meg:

— Uraim! Én jelenleg nem tekintem ma-gam a nyomda tulajdonosának, rendelkezzeneküzletemmel tetszésük szerint.

Vidács, a márciusi ifjak egyike erre így szó-lalt meg:

— E gépet lefoglalom a nép nevében.— Uraim! ... — szólt Landerer — tudják-e

önök, mekkora felelősséget vetettek rám a kíván-ságukkal s meggondolták-e azt a következményt,mely úgy önökre, mint rám háramlik?...

— Meggondoltuk... — felelték.Landerer a látszólag kényszerített cselek-

mény fölött mély hazafias örömet érzett szívé-ben.”

Ezt írja Fischer, aki nem volt ott... És Fi-scher, aki nem volt ott, még azt is írja, hogymivel a nyomdászok nem merték kiszedni a ti-zenkét pontot és a Nemzeti dalt, az ifjúság gya-korlatlan kezével maga szedte ki.

Ezzel ellentétben Prohászka Ferenc nyom-dász, aki ott volt, a Typographia 1885-ik évének40-ik számában leírja, hogy mikor a márciusi if-jak követelésükkel a nyomdába törtek, Landererminden felelősséget elhárított magáról, de Win-ter Zsigmond szedő kiszedte a magyar sajtósza-badság első két termékét, Poldini L, az első Ma-gyarországon működő gépmester, két kerékhajtóleánnyal kinyomatta.

Landerernek különben is nehéz napjai követ-keztek.

153

Nekünk, ma élő embereknek nem kell bőveb-ben magyarázni, hogy minden tömegmozgalom,akár progresszív, akár reakcionárius kezek moz-gatják, munkabéremeléssel és általános drágulás-sal jár.

1848 március 15-ike után a nyomdászok, mi-után a sajtó felszabadult, rögtön emeltek.

A processzus akkor se volt más, mint ma.„Hogy a nyomdafőnökök által követett zsarolás”»nak véget vessenek, a nyomdászok összejöttek ajózsefvárosi Wilhelm-vendéglőben és Kocsi Sán-dor és Neumann Lajos felszólalása után a fentidézett Prohászka Ferencet és Kiss Ferencetküldték ultimátumokkal a leghatalmasabb nyom-dászhoz, Landererhez.

Hatvani-uccai nyomdája földszinti irodájá-ban fogadta a küldöttséget Landerer s meghall-gatta a követeléseket:

„Hó helyett heti fizetés, — 1000 betű szedé-séért 10—12 pengő krajcár, — „vacatok” szedé-séért ugyanannyi, mint tömött dolgokért, —munkaidő utáni ünnep és vasárnap külön díja-zás, — a nyomási díj kölcsönös egyezkedéstárgya.”

— Ej!... Ej!... — csóválta a fejét Lande-rer — ez csak egy-kettőnek lehet a kívánsága.

Prohászka erre kitárta az ajtót s odakint ál-lott vasrámákkal fölfegyverkezve az egésznyomdaszemélyzet.

Nem így láttuk gyermekkorunkban márciusidusának lázában a „Landerer és Heckenast”nyomdát, de ma közelebb vagyunk ezekhez az él-

154

ményekhez, mint évtizedekkel ezelőtt. Mindeznem kisebbíti azonban se Landerer, se Heckenastkultúrhistóriai jelentőségét.

Jó és derék polgárok voltak, szakmájukbana legkiválóbbak... Nem történelmi hősök, demesterségüknél, helyzetüknél fogva az eseményeka történelem magasságába emelték őket s míg azapró mellékkörülmények a valóság színében meg-változnak: — nevük: a Landerer és Heckenastnév a márciusi legendával örökké megmarad.

Landerer a szabadságharc leveretése után iskitűnő, derék nyomdász marad s 1854-ben halmeg nehéz betegség után.

Nyomdásztársa, Szabó József így emlékezikmeg róla:

„Püskuti Landerer Lajos ügyes és tanultnyomdász, jó főnök, nyílt, egyenes, bátor jellem,minden szépért, jóért, lelkesülni tudó férfi volt,alárendeltjeinek őszinte, teljes tiszteletét és sze-retetét bírva s temetésén, Váczon a többi nyom-dák is a távolság dacára is küldöttségileg voltakképviselve. Landerer Lajossal kihalt a híres csa-lád azon ága, melynek kilenc férfi és két nő tagjaBudán 108, Pozsonyban 95, Pesten 78, Kassánmintegy 30 évig terjesztette a műveltséget és iro-dalmat.”

155

II.

HECKENAST GUSZTÁV

A Nemzeti Múzeum könyvtárában böngész-tem nemrég. Régi magyar irodalmi munkákat né-zegettem és azt láttam, hogy a legtöbb HeckenastGusztáv kiadása és nyomatott is Pesten Heeke-nast Gusztávnál, Egyetem ucca 4. szám, ahol maa Franklin Társaság van.

És érdekelni kezdett a híres nyomdász éskönyvkiadó Heckenast Gusztáv élete, böngészés-ből kutatás lett és néhány napi tanulmányozásután egy érdekes ember és pálya ismeretével let-tem gazdagabb.

Heckenast Gusztáv

A magyar könyvkiadás hőskorából maradtránk emlékül ez a név, — nézzük meg közelebb-ről, hogy ki és milyen volt az, akit így hívtak.

1832-ben 22 éves és váratlanul, szinte máról-holnapra a legtekintélyesebb pesti könyvkeres-kedő és kiadó, a Wigand Ottó cég gazdája. Wi-gandnak ugyanis politikai okokból menekülniekell, el akarják fogni és utolsó intézkedése az,hogy a váci-uccai üzlet első emeleti irodájába telj-hatalommal üljön be a fiatal kassai rokon: He-ckenast Gusztáv.

A három másik nagy pesti könyvkiadó cég:

156

Hartleben, Eggenberger és Kilián gúnyos kétke-déssel fogadja.

— Hogy akar velünk versenyezni ez a fiatalgyerek! ... Tönkreteszi, amit Wigand épített.

De Heckenast Gusztáv rácáfolt a gúnyoló-dókra, a kételkedőkre.

A kassai evangélikus német pap, HeckenastMihály huszonkét éves fia 1832-ben olyan mun-kálkodást kezdett meg a magyar könyvkereske-dés és kiadás terén, amelyet azóta is alig múltfelül valaki.

Középiskoláinkban — legalább az én időm-ben — magyar művelődéstörténetet alig tanítot-tak s a gyermekfantázia magasan repdesett, ami-kor 1848 március 15-ikéről tanulva azt olvasta,hogy a Nemzeti dalt „Landerer és Heckenast”kézisajtóján nyomták ki, amikor Vörösmarty ésArany első kiadásain „Heckenast” nevét látta, —valami különösnek, nagynak, rendkívülinek láttaHeckenastot.

A gyermeki fantáziáról leszállva a hétköznapmérlegelő szürkeségébe, meg kell állapítani, hogyHeckenast Gusztáv, ha véletlenül egy fűszer- ésgyarmatáru üzletbe kerül, éppen olyan nagystílűf üszerkereskedő lesz, mint amilyen kiváló könyv-kiadó és könyvkereskedő lett. Nagyszerű üzletiés kereskedői érzéke volt, a helyzeteket kitűnőenkihasználta, alkalmazkodni tudott minden korhoaés kormányzathoz, 1848-ban nemzeti és forra-dalmi, 1849 után kifelé összmonarchista, befelébúsuló és 1867 után közös-ügyes. Mindez pedigcsak azért, mert a legjobb kereskedő és üzletem-

157

ber. Már mindent tudott, mindent megcsinált éskifejlesztett, ami ma a magyar könyvkereskede-lemben megvan.

Külső megjelenése tekintélyt parancsoló,tiszteletreméltó.

Nyílt, nyugodt és hidegszemű. Teli szakállköríti állát, haja simán hátrafésült, homloka ma-gas, orra szépvonalú, szabályos, bajusza, fülecsak széppé és szebbé teszi a fejet, amely lehetneegy Dürer-korabeli patrícius és lehetne a kassaievangélikusok német lelkészének a feje.

Igazi szép férfifej. És nincs benne semmi aromantikus könnyelműségéből, a művész önkívü-letéből.

Könyvkereskedő és kiadó, — de nem jóbarát.Nem az az eddig meg nem született kiadói

csoda, aki az írókat keblére öleli és mondja: —Gyertek! Gyertek! Enyém csak a kiadás, tietekminden jövedelem!

Heckenast Gusztáv is csak könyvkereskedőés kiadó.

Ha nincs bent az üzletben, fent ül íróasztalaelőtt az elsőemeleti irodában. Hiador (JámborPál) az akkori idők divatos költője, így ír róla:

„A negyvennyolcadiki idők előtt a fiatalírók divatos kiadója Heckenast Gusztáv volt.Magas, halvány, csinos alak. Soha költőibb arcúkönyvárust nem láttam. Musset Alfréd nem le-hetett finomabb. Bágyadt fény lángolt szemében,csak midőn ajkát beszédre nyitá, akkor árulta elaz üzlet emberét.”

Valóban! A bágyadtfényű szem energikusan

158

sugárzott, mikor üzletről volt szó. Stílust, erede-tiséget adott szakmájának s hogy rendszerességetteremtsen a „könyvészetiben, megcsinálja azelső magyar bibliográfiát.

A jó íróknak utánajárt. Vörösmarty, a hir-telen feltűnt báró Eötvös József, Jókai, AranyJános, az ő emberei voltak. Wigand révén mű-ködési tere Nyugat-Európába is átnyúlik s nagyüzleti élelmességével és energiájával teljesen afelélénkülő magyar szellem mellé állott. Nem po-litikai, de üzleti érzéke vezette ebben!

S így a magyar irodalomnak lett katasztró-fája, mikor 1838-ban a nagy árvíz Heckenast üz-letét is elöntötte és tönkretette raktárát, kiadvá-nyait. Amire se addig, se azontúl nem volt példa,az írók siettek a könyvkiadó segítségére s báróEötvös József kezdeményezésére Heckenast fel-segítésére kiadják az Árvízkönyv-et, „mely nagy-szabású irodalmi vállalat jövedelme HeckenastGusztáv kiadó-könyvárus urnák baráti ajándékulfelajánltatott.”

Heckenast az átázott könyveket megszárí-totta a napon; szélben és a Városligetben pony-ván kiárusította, a jobb állapotban maradt 8000kötetből pedig megalapította „az első magyarkölcsönző-könyvtárat.”

Ezt csak azért említem fel, hogy lássuk ésméltányoljuk Heckenast életrevalóságát.

Ebből az ügyességből és élelmességből fa-kadt, ami különben minden könyvkiadónak kö-telessége volna, hogy könyveket venni, olvasnitanította az országot.

159

Raktáron levő, de el nem fogyott kiadásai-ból gyűjteményes vállalatokat állított össze sigyekezett minél népszerűbb lenni. Vasárnapikönyvtár — Magyar ember könyvtára — Falusikönyvtár — Magyar remekírók gyémánt kiadása— Kis nemzeti múzeum — mind Heckenast ki-találások és alkotások, ügynökei voltak, akik be-járták az országot s könyvkiadói szempontból,ami a terjesztési élelmességét illeti s a mai rek-lámvilágot is túlszárnyalja, szinte klasszikus Ka-zinczy Gáborral folytatott levelezése.

Heckenast azt ajánlotta, hogy Kazinczy Fe-renc összegyűjtött műveit háromféle kiadásbanjelenteti meg. Az első, legszebb kiadás ára 40 fo-rint volna s a nyolc kötet velin-papíron jelennékmeg s minden előfizető díszes tokban egy ezüstKazinczy-emlékérmet kapna, ezenkívül mindenelőfizető nevét ez első kötet első oldalán nyom-tatva találná, — a második kiadás bronzéremmelugyanígy 20 forint volna. Äz első kiadáshoz 300,a másodikhoz 200 előfizető volna szükséges, —míg a rendes könyvkereskedői forgalomba,700—800 kötet kerülne tíz forintjával.

Heckenast Gusztáv tehát jóval megelőztekorát s nálunk először jutott eszébe az úgyneve-zett amatőrkiadás, a szerző beleírt neve helyetta sokkal értékesebb előfizetőnevével!

Heckenast is érezte, hogy igazi könyvkiadócsak az lehet és valódi haszonnal csak az dolgoz-

160

hat, akinek saját nyomdája is van. Heckenast ahideg logika és biztos számítás embere volt. Aző idejében Pesten és Budán mindössze háromnyomda volt csak. Budán az egyetemi, Pesten aTrattner-Károlyi és a Landerer.

1840-ben tehát társasviszonyba lépett Lan-derer Lajossal, akinek a Hatvani uccai Horvát-házban volt nyomdája. A ház ma is megvan aKossuth Lajos ucca és Szép ucca sarkán. Az eu-rópai látókörű és bátor perspektivájú új társ ki-selejtezte a nyomda régi, faalkotmányú kézisaj-tóit, gyorssajtókat, vas-kézisajtókat állít be, foly-ton és egyre gyarapítja nyomdáját, minden év-ben új gépeket vásárol, a régieket a vidéki nyom-dáknak adja el s így csaknem az egész országnyomdaiparát felfrissíti.

A sok gépet ki kell használni, hasznosítani,— a szabad vállalkozó áramlat és szellem bentvolt a korban s a Landerer és Heckenast cégegész sereg napi- és időszaki lapot alapít. Ezekközött a legnevezetesebb Kossuth Lajos PestiHírlap-ja, mely 1841-ben indult meg s a Fran-kenburg alapította Életképek, mely Jókaival ésPetőfivel lett naggyá!

*

1848 március 15!A krónika feljegyzi, hogy a nép a márciusi

ifjak vezetésével benyomul a Landerer és Hecke-nast-nyomdába s ott felszólítják a szedőket, hogya felszabadult sajtó első termékeit: a 12 pontot

161

és a Nemzeti dal-t nyomják ki. Heckenast akkornem volt az üzletben s a márciusi ifjakat Lan-derer fogadta.

A március 15-iki eseményekkel, amennyibena Landerer és Heckenast-nyomdával függnekössze, Landerer Lajosról szóló megemlékezésem-ben számolok be.

Mindenesetre érdekes és jellemző Hecke-nastra, hogy az izgalmas és túlfeszült márciusiestéken „kíséret nélkül sohase ment el otthonról”s mikor besúgták neki, hogy egy szedője, HruszkaJános azt mondta rá: „az öreget macskazenévelkellene megtisztelni!” — gyertyákat erősített la-kása uccai frontjára, hogy a macskazenélőket fel-ismerhesse a sötétben. Hruszkát később el is bo-csátotta.

Az objektiv szemlélődés gyertyavilága ígyoszlatja szét a csapongó fantáziát.

*

Csodálatos módon az írók, akiknek műveitkiadta, alig emlékeznek meg róla s így a vele valóközvetlen érintkezésről kevés adat áll rendelke-zésünkre. Petőfinek egyetlen műve sem jelentmeg Heckenastnál, mert a költő szabad és rap-szodikus természete nem tűrte a kiadói gúzsba-kötöttséget s Heckenast viszont nem kedvelte aszabadosságot. Az életképek révén mégis össze-köttetésben volt Petőfivel, aki 1848 július 14-énegy Arany Jánoshoz írott levelében nem a leg-kedvesebben emlékezik meg Heckenastról:

162

„Nekem a napokban 208 pengő forintos vál-tót kell kifizetnem — írja. — Mentem Heckenast-hoz, hogy az Életképek szerkesztéséért előlegesenfelvegyek 200 pengőt, de a silány fráter nemadott többet száz pengőnél, aszongya, hogy nincspénze...”

Heckenastra vonatkozó adatokat találunkmég Arany és Tompa levelezésében is és innentudjuk meg, hogy Heckenastnak milyen szerző-dése volt a Toldi költőjével.

1856 október 8-án írja Hanváról TompaAranynak:

„Heckenast összes költeményeimet kéri; oda-adom ... János! Mit gondolsz, mit kérjek összeskölteményeimért? Hidd el, én magam sem tudom,tán te jobban hozzávethetsz.”

Arany október végefelé felel:„A felszólítás, melyet Heckenasttól kaptál,

szinte beillik borostyánágnak, mit győzelmi ko-szorúba fonhatsz. Heckenast jól számít: ő tudja,hogy neked közönséged van s verseidnek jó ke-letet remél. Heckenast olyan ember, akivel gent-leman-módra lehet bánni, — ha a maga hasznátnem feledi ki a számításból, ez természetes...Engem mindig pontosan fizet, — s amely órábanmegszorulok, van pénz nála. Hogy mit kérhetnélverseidért, azt kategórice meg nem mondhatom,az függ a kiadási körülményektől: egy kiadás-es hány példányban? Bizonyos évekre-e vagy míga kiadás elfogy? Mindez és hasonlók sokat mó-dosíthatnak a dolgon. Tudod, hogy én két köte-temért (de csak ha az első kiadás el nem fogy

163

mert ha ma elfogy, a második már új alkuramegy) 800 forintot kapok, egy év alatt, részle-tekben (300 a munka megjelenésekor, 300 félév s200 egy év múlva) : 2000 példányban. Ebből szá-míthatsz a magadéra...”

Érdekes Petőfi kirobbanása s Arany dicsé-rete. Nemcsak Heckenastra, de a két költőre isjellemző.

*

Méltóságos szépségű férfi, tekintély, — le-gendás szerencséjű kereskedő. Boldogtalan férj.

Kétszer nősül. Első felesége Bajza Lenke, azírónő. A kiadó Heckenast beleszeret a híres költőtehetséges lányába és feleségül veszi... Nem-sokára elválnak.

Beniczkyné Bajza Lenke még csak tegnap élt,Heckenast tegnapelőtt...

Szakadó fátylakat bolygatni kegyeletlenség,— elégedjünk meg egyik életrajzírója sokat sej-tető körmondatával:

„Váljon föllelte-e ő nagyszerű sikerei, a vi-lág előtt élvezett tekintélye, hatalma és méltótiszteltetésének közepette ama földi boldogságát,melyet nem a külső fény, nem a világ tiszteletes nem a pénz puszta birtoka ád sokat halandónakkisebb-nagyobb mértékben, de egészen egyikéneksem! Okunk van sejteni, hogy nem; mert hiány-zani látszik életéből a legnagyobb földi boldog-ság, a családi szentély minden földi vagyonnálédesebb és drágább boldogsága.”

164

Másodszor is megnősült. Jurenák vaskeres-kedő leányát veszi el. Erről a házasságáról nincsföljegyezni való. S a világ előtt élvezett tekin-tély?

Kellemetlen tűszurás érte ezt a tekintélyt is.Benkő Gyula, a magyar könyvkereskedők

nesztora, mesélte nekem a következő eddig megnem írt adatot. Heckenast volt Vörösmarty elsőkiadója, de miután Vörösmarty meghalt s a kö-zönség nem kívánta, elfogyott műveit elfelejtetteújra kiadni.

Deák Ferenc volt a Vörösmarty-gyermekekgyámja s nemcsak a nemzeti irodalom, de gyá-moltjai szempontjából is illendőnek és jövedelme-zőnek vélte, hogy a nagy költő művei újra meg-jelenjenek. Csengery Antallal és Gyulai Pállalközösen elhatározta tehát, hogy a magyar kiadókközött pályázatot hirdetnek egy teljes Vörös-marty-kiadásra.

Heckenasthoz nem is fordultak. De Hecke-nast jelentkezett. Egy ötlettel! Az ezüst- és bronz-érem Heckenastjára ismerünk ebben. Kijelentette,hogy tíz százalékkal többet ajánl a legjobb aján-latnál.

A puritán Deák azzal utasította vissza, hogyaz ilyen ajánlat nem kereskedőhöz méltó.

*

Newyorki antikvárius kóborlásaimban azAstor Place szomszédságában Himfy szerelmeiegy második kiadására bukkantam. 1871-ben je-

165

lent meg, kiadója Heckenast Gusztáv. A könyvutolsó három oldalán és a külső borítéklapon hir-detések ... Heckenast kiadványai. Jókai Mórmunkái, Jósika Miklós regényei, Kisfaludy Ká-roly, Horváth Mihály művei, az első magyar Ro-binson, a híres Boldogháza, Bánk bán, GrarayJános — és ezeken kívül Arany János, Tompa —1873-ig ezerötven kiadvány.

Óriási munka és óriási eredmények.Hatalmas kereskedői tehetség, amely nem

elégszik meg saját területével, hanem ahol jóeredménjrt sejt, átcsap más· mezőkre is. Borpincé-ket bérel és borkereskedő, 1849-ben ócskarezet vá-sárol abban a hitben, hogy a magyar kormányrézpénzt akar majd veretni, házakat vesz és ad el,gyönyörű birtoka, kastélya van Pilis-Maróthon.

És itt álljunk meg egy pillanatra.Heckenast nemcsak pénzt gyűjtött, de sze-

retett is szépen élni.Művészhajlandóságai voltak. Zongorázott,

festett, személyes barátság — talán az egyetlen!— fűzte Volkmann Róberthez, akinek 49 művét őadta ki.

A magánéletét szépséggel akarta körülvenni,de a valódi belső hév hiányzott belőle, igazán fel-olvadni nem tudott.

Formákra adó, formákat betartó, pedáns ésrideg evangélikus német lelkész fia volt!

166

Életének még egy nagy alkotása van.1873 április 1-én Heckenast közreműködésé-

vel megalakult a Franklin-Társulat. Heckenastvállalatát, amely akkor már mai helyén, az Egye-tem ucca 4-ik számú házában volt, a leendőFranklinnak adta át 800.000 forintért, akkorszinte hihetetlen összegért. Ebben persze bent-foglaltatott minden berendezés, a ház s talán száznémetnyelvű kiadványon kívül minden kiadvány.És egy sereg tankönyv, amely kiadványok fel-virágoztatása szintén Heckenast érdeme s ma islegnagyobb erőssége a Franklin-Társulatnak.

Egy esztendeig még ő vezette az új rész-vénytársaságot, majd 1874-ben Pozsonyba költö-zik, ahol pompás, újonnan épült palotája várja sa földszinten csak úgy, időtöltésül, üzlet is: „Gus-tav Heckenast's Verlags-Comptoir”. Azontúl azév legszebb részét Pilis-Maróthon töltötte el.

1878 április 10-én halt meg.Végigböngésztem az akkori napilapokat. Rö-

vid, elismerő nekrológok, de hiányzik belőlük az,amit semmiféle elismerés sem pótol: a szeretet.

És, úgy látszik, ez hiányzott egész életéből is.Óriási és jelentős munkát végzett, bátor vál-

lalkozó, kihasználó és kezdeményező volt, de íróitnem tudta megtartani. Jókai, Arany elpártoltaktőle s aki Wigand Ottó romantikus távozásávalkezdte s akinek irodájában az egész magyar meg-újhodás, az elnyomatás és kiegyezések csaknemminden írója megfordult, aki a hírlapírás nagylehetőségeinek utat nyitott, egészen csendesen,mint jó, alkalmazkodó polgár halt meg.

167

Körülötte bolygott minden irodalmi fény sés ma is beragyogja Heckenast nevét.

De nem szabad lekicsinyelni az ő tulajdonérdemeit sem. A magyar könyvkereskedelem,könyvkiadás és nyomdászat csaknem egész len-dületét neki köszönheti. Utat vágott és irányt je-lölt. Mert tudott modern lenni és európai magas-latra emelte szakmáját.

Az 1848 előtti időkből, a március 15-ike le-gendáiból és az abszolutizmus árnyából kiemelveis egész embert mutat.

AZ EMIGRÁNSÍrta: SZÉP ERNŐ

Az a szegény Jancsi az is úgy járt itten,A hibás vallásba rakta a jóisten.Nem lehet Őhozzá felszaladni liften:Mit tettél énvelem, mit tettél te Isten.

Hát aztán elérte Jancsit az ítélet;Nem, nem kell itt néki az a csúfos élet,Hová vándoroljon, hová a csodába,Fut ő is Parisba, zughotelszobába.

Minden hontalannak hontalan hónábaOda vitte Jancsit a szabadság csábja:Majd fotót csinálok, vagy a bagage-t hordomÉs hordom a sorsom akármilyen zordon.

Válni kellett, válni egy kis édes lánytólKedves pajtásoktól, Banditól, Kálmántól,A vasárnap esti rikkancscsapta zajtól,Ahol csókot kapott, minden kapualjtól.

A Citadellától, a Lánchídtól, Vártól,Bizalmas pincértől, a szigeti nyártól,Hazai bagótól, kenyértől, almától,Az édesanyjának árva sírhalmától.

169

Hosszú vonat húzta sötét éjszakába,Jancsink behunyt szemmel spekulált magábaHogy-mint csinálja, hogy lelke ne epedjen,A szíve, a szíve hogy meg ne repedjen.

Majd szép lassan minden emlékét elejti,Az édes rossz hazát el, el, elfelejtiNincs Balaton, nincsen délibábos róna,Petőfi, Rákóczi mintha mese vóna.

Messziről kerül majd minden honfitársat,Egy párisi copain bár akadna, bárcsak!Nem levelez, nem néz majd magyar újságot,,,Se örömöt nem lát se szomorúságot.

Akár meghalt volna halálos halállal,De feltámadt és most más világot vállal;Aki fiatal még az mit nem remélhet:Uj élet pitymallik, a francia élet.

Így próbálta Jancsi Parisban a léteit,A padon hált néha és nem látott ételt,Sebaj, minden nyomor csak orvosság annakAkinek sebei a lélekben vannak.

Bírta három hétig, bírta már hat hétig,Azt hitte így fogja bírni majd mindétig;Egyszer-másszor szúrást érzett a szívtájon,Ó, ki érne rá hogy avval szóba álljon.

Hát egy tavasznap a Potin előtt lép el,Tömve az a nagy bolt csemegével s néppel;

170

Megállott; minek is talált oda állni:Függ az ajtófélfán egy nagy rúd szalámi.

Szép havas szalámi, elsőrangú, drága,Körbe-körbe futja nemzetiszín spárga,Cédula is vagyon közepe tájt rajta:Salami hongrois, a szegedi fajta.

Mereszti a szemét Jancsi, de mereszti,Az a rúd szalámi tovább nem ereszti;JBódulatból ébredt és most újra bódul,Körülnéz mint aki segítséget kódul.

Harmadnap így áll a Prûnier-vel szembe,Oda ilyen Jancsi sohase megyén be;Pufók földiepret lát porcellán tálon:Eper, levelével, márciusi álom.

Piros a fehéren, bújva, bújva zöldbe,Jancsi két cipője leragad a földbe.Nem föld az ha flaszter, az se Pest mert Paris,Franciául hadar a fán a madár is.

S ezen mód áll az én büszke emigránsom,Hogy egy Café mélyén billiárdot lásson;Nem a játék vonzza, á nem, szó sincs róla:A zöld asztal s piros meg fehér golyója.

Filléres bistro-ban az abrosz pecsétes,Nem baj ha egy könnycsepp társul a pecséthez,Jancsi pottyantotta, Jancsi, mikor azt aGyűrött pesti lapot végig elolvasta.

171

Itt van, Jancsi is a többi sorsán osztoz,Szalad magyar lapért reggel a kiosque-hozS este hogy hazai sorstársait lássaLohol messzi magyar kocsmába, gulyásra.

Nem lehet szerezni francia barátot,Etranger az ember mindörökre, látod,S egy párisi nőcske, ugye kedves JánosHa szorul is melléd, az az üdv hiányos.

Tudod már a nyelvét, gusztussát és elvét,Nincs olyan nótája hogy ne énekelnéd.Jaj de hiányzik egy magyar szó: az édes,Kit a boldog fiú nyög a kedveséhez.

Rádiója mellett Jancsi cigányt hallgat.Éjszaka, altában, magyarul szavalgat,Csapkod, hörög, ordít; felriad az árva,Gondol a sötétben az öngyilkosságra.

Betegség ez, az hát; biz én nem is sejtemVirusa hol fészkel, vérben vagy agysejtben;Belé lehet halni, meg lehet maradni,Lelógatott fővel a sírhoz haladni.

Nehezen nevetni, sose pityeredni,Csak mint a liptai túró, keseredni,Fakulni, fonnyadni, míg jő-megy esztendő,Mint a bazárban az el nem kelt nyakkendő.

NÉHÁNY SZÓKÉT LELKIÁLLAPOTRÓL

Írta: SZIRMAI REZSŐ

A hiábavalóság tudata szinte kicsavarja atollat a kezemből. Minek írni, minek szóim? Ahazugság és a legalantasabb ösztönök dagályá-ban, amely országunkon túl elöntötte a félvilá-got és háborút zúdított rá, olyan a jóindulatú szó,az értelmes hang, mint a feldúlt óceánon egyet ι encsepp olaj. Volt jég-korszak, volt vas-korszak,bronz-korszak és sok egyéb korszak. Ez a mienk,ez a hazug propaganda korszaka. Amerre jársz,szerte a világban, hallgatsz, figyelsz, vagy nemis figyelsz, mindenfelől valamely torz eszme pro-pagandáját mondják, írják, éneklik, szavalják,csicsergik, üvöltik, festik, játszák, bombázzák afüledbe, a szemedbe, a szívedbe, mint egyetlenigazságot. Torz eszmék, ocsmány érzések, mániá-kus gondolatok propagandájával van teli a világ,amelyben úgy ülnek az áldozatok, mint a pokoltölcséreiben az elkárhozottak. Mire jó a propa-ganda vad orchesterében a lelkiismeret sóhaja?Aki meghallja, az rokonlelkű úgyis. Aki pedigmár elmerült a különböző téveszmék hullámaiban,az amúgy is menthetetlen mindaddig, amíg va-

173

lami titkos és megsejthetetlen erő le nem vezetimajd ezeket a szennyes hullámokat az idő medré-ben. És mégis. Az ember néha mégis szükségétérzi annak, hogy megszólaljon. De ezt is oly hal-kan teszi, mintha nem valaki mást, csak önmagátakarná megerősíteni a kísértések ellen. Minthaönmagát kellene meggyőzni a szüntelen propa-ganda tanácsainak haszontalanságáról. „Te hősvagy, — mondják a propaganda millió hangjai-val, — öld meg azt, aki nálad gyengébb!” „Jo-god van elvenni, amire másnak szüksége van, hamagadnak is szüksége van rá!” „Tiszteld börtön-őrödet, hogy hosszú életű légy a földön!” És mi-közben a propaganda más ilyen s hasonló elveketkalapácsol szüntelenül az ember fülébe, az állan-dóan ismétlődő hazugságok zajától szinte telje-sen elszédülten már nem annyira feleletül, mintinkább a maga megerősítéséül ezt suttogja ma-gában az ember, ugyancsak szinte mániákusanmár: „Hazugság! hazugság! hazugság!” De eztis csak befelé motyogja. Minek is kiáltsa? Ahiábavalóság tudata megbénítja a nyelvet. Olyanez, mintha az ember állna az Északi Sark bor-zasztó jégmezején, végeérhetetlen hóviharban ésmagányosan és eszelősen kiáltozni kezdetié: nya-rat! meleget! napot! Csak az lehetne az eredmény,hogy e kiáltozásra felfigyel egy jegesmedve, oda-ugrik és kettéharapja. A jégkorszakban küzdenia jég ellen! a vaskorszakban undorodni a vastól!a propaganda korszakában magányos hangoklélekvesztőjén szembeszállni a propaganda iszo-nyú hullámaival? Az ember csak teng-leng, ta-

174

nácstalanul és rimánkodik: Uram, múljék el tő~lem ez a keserű kor! Uram, védj meg a propa-gandától, e legújabb pestistől! Mást mit lehet smit érdemes tenni? Mégis van két dolog, amit so-kan élesztenek szívükben s így készülnek annakelmúlására, ami van s annak befogadására, amilesz: a bosszút ápolják a világ különböző tájainsokan a szívükben és a legtöbben semmi mástnem csinálnak, csak lelkük és idegzetük teljesösszeomlásával várnak, várnak, várnak. Akikbosszút melengetnek szívükben, azok a jövendőmegrontói lesznek. Akik pedig elhamvadt lélek-kel, üres letargiával csak várni tudnak, azok mégakkor is várni fognak, amikor már megérkezettaz, amire vártak. Különböző propagandák mcno-mániáival szembeszállni meg sem próbálhatok.De az elbuktatottak lelkének e kettős veszedel-méről — a bosszú aktivitásáról és a várakozáspasszivitásáról — szeretnék szólni néhány szót.

*

Nem csodálható, hogy a bosszúállás vágyaég számtalan lélek mélyén. Végre is, amerre csaknézünk, háború, vagy háborúra való készülődésfolyik. Ilyen korszakban a bosszú bacillusaí sza-badon garázdálkodhatnak. S ha most ehhez méghozzávesszük azt, hogy — szerte a világon —hány békében élő országot dúlt fel a titkos, vagynyílt polgárháború, hány családi otthont robban-tott fel az egyik, vagy másik politikai irányzatgyőzelme, akkor könnyen érthetővé válik az, hogy

175

a bosszú lángja egyre több lélekben ég. Oh, Iste-nem, hány embert ért az utóbbi évtizedekben meg-aláztatás! hányat szégyenítettek meg! hánynakegzisztenciáját roppantották szét! hányat sújtottváratlan és megdöbbentő igazságtalanság! Smindezen embereknek javarésze egyszerű lélek,akik nem tudnak ellenállni az ösztönöknek, ame-lyek között az egyik legalantasabb s legostobább ra bosszú. Mert ha minden megszégyenített ésmegalázott olyan nagy lélek volna, mint II. Fri-gyes porosz király, aki közel két évszázaddal ez-előtt ezt írta Voltairenek: „A hosszú sötét és epésindulata nem való emberhez, kinek léte egy pil-lanat; kölcsönösen el kell felejtenünk sérelmein-ket és beérni azzal a boldogsággal, amelyet termé-szetünk megadhat...” — ha minden megszégye-nített és megalázott ilyen nagy lélek volna, nemkellene félteni a jövőt a préritűzként terjedőbosszúállás szellemétől. De, sajnos, egyre többrejtekéből a végtelennek hallani fogvicsorgatást.Egyre több lélekben kelnek fel sötét felhők.Egyre több szemet árnyékol el a gyűlölet. A bosz-szú, ugrásra kész vadállatként, egyre több szívbozótjában búvik el. S én e kegyetlen készülődésellen, amely az emberi tudatban, sokszor a tudatalatt is egyre hangosabban zajlik, szeretném fel-emelni szavamat.

Tiltakozom ellene egy magasabbrendű esz-mény nevében is, — ha ilyesmiről még egyáltalánban lehet beszélni, — de még inkább a józan ér-telem és célszerűség nevében. Az emberiesség ne-vében, sajnos, nem tiltakozhatom ellene. Mert a

176

hosszú éppen azért a legaljasabb tulajdonság,mert a legemberibb. Isten teremtményei közül —ritka kivételektől eltekintve — egyetlen élőlény-ben sem fejlődött olyan tökélyre, mint az ember-ben. A kutyában is csak azért villan fel néha abosszúállás szelleme, mert az ember körül él. Amajomban azért, mert az emberrel közös törzsrőlágazott el. De ki látta a legvadabb vadállatot isbosszúból cselekedni? Ki látta, hogy a megbán-tott párduc évek múltán csak azért tépi szét egy-kori ellenfelét, hogy rajta bosszút álljon? Melyikállat hordoz elevenen a szívében évekig bosszútiAz állat vagy meg tudja torolni azonnal a rajtaesett sérelmet, vagy elmenekül és elfelejti. Ritkakivételtől eltekintve az állat csak az ember bosz-szújától szenved, de ő maga nem ismeri a bosszúérzését. Vagy legalább is: nem gyakorolja. Azemberiség nevében tehát nem tiltakozhatom el-lene, minthogy a legemberibb tulajdonság, egyikeazoknak a tulajdonságoknak, amelyek az embertmegkülönböztetik az állattól. Vagy helyesebben:amelynek hiánya az állatot az ember fölé emeli.De tiltakozom a megkínzott sárga, megalázott fe-kete és üldözött fehérfajú emberek között egy-aránt vadul burjánzó bosszúfogadalmak ellen amagasabbrendű eszmény nevében: annak az igaz-ságnak nevében, amelyet az utóbbi évtizedekbengyilkosan ledöftek; annak a jóságnak nevében,amely minden vallás, tehát minden etikus esz-mény mélyén él; annak a szépségnek nevében,amely a lélek számára a legtisztább örömet tudjaszerezni. Tiltakozom a megalázottak és megszé-

177

gyenítettek egyrészében világszerte élő bosszúellen éppen annak az igazságnak nevében, amely-re ők hivatkoznak; annak a jóságnak nevében,amelynek hiánya miatt annyit szenvedtek: tehátannak az isteni eszménynek nevében, amelyet amegalázók és megszégyenítők bemocskoltak, deamely nem lesz tisztább azáltal, ha a megalázot-tak és megszégyenítettek törlik majd belé a bosz-szútól szennyessé vált lelküket. Az igazságot nemlehet bosszúval szolgálni. A jóságot nem lehetgyűlölettel megkörnyékezni. A szépség arcát nemlehet szennyvízzel tisztára mosni. A megalázottakés a megszégyenítettek, akár kínaiak, akár nége-rek, közelebb kerültek a magasabbrendű eszmény-hez a szenvedésük által, mert aki szenved, azjobb és tisztább, mint az, aki miatt szenved. Deaki úgy szenved, hogy szívében bosszút melenget,az nem tarthat számot arra, hogy isteni és em-beri igazságszolgáltatásban részesüljön.

Tiltakozom ellene célszerűségi okból is. Máréppen elég ideje annak, hogy a bosszú egyik irá-nyítója cselekedeteinknek. A szégyen és elnyo-más, a nyomor és megalázás, az igazságtalanságés rettegés alatt emberi emlékezet óta mindig-égett a bosszú. A zsidók a piramisokon, a keresz-tények a római császárok cirkuszaiban, az örmé-nyek a muzulmánok kezei között, a reformátorokaz inkvizíció börtöneiben, a husziták a vérpadonés egyik faj a másik halálos szorításában, egyiknemzet a másik kardja alatt, egyik ember a má-sik fojtogatásában, — oh, mennyi kín és rettegésés bosszúra bosszú! Ki merné mondani, hogy a

178

kielégült bosszú megoldott egyetlen problémát i»az idők során? hogy végetvetett a bosszúállásoksorozatának ! Az emberi lélek és a társadalmak snemzetek történelme hasonló ahhoz az igazság-szolgáltatáshoz, amely valaha az albán hegyekközött dúlt. Valahol egyszer elindult a sérelmekláncolata, egyből kettő lett, kettőből három, há-romból négy és egyre dagadóbb árként rohanmost már a sérelmek folyama át az emberi lelkekés nemzetek történelmén. De hol áll meg ez a fo-lyam, ha folyton tápláljuk! Ha a megszégyenítettbosszút áll és ezzel új megszégyenített keletkezik,aki megint bosszút áll és így tovább és tovább,egyre vadabb gyűlölettel, egyre komplikáltabbjelszavakba burkolva, egyre fejlettebb techniká-val, a végtelenségig! Valahol egyszer meg kellkezdeni a megbékélést, ha nem akarjuk, hogybosszúból bosszú és újra bosszú fakadjon, szaka-datlanul. Aki azt akarja, hogy sohse legyen le-győzött, az ne is akarjon győző lenni. Aki aztakarja, hogy rajta senki se álljon bosszút, az sen-kin se álljon bosszút. Mert egyetlen édes kielé-gülés van: a megbékélés. Az igazságot nem lehetigazságtalansággal helyrehozni. Már pedig abosszú mindig igazságtalan, mert nem vesz szá-mításba okokat, körülményeket, helyzeteket, tit-kokat. És akarjátok-e, hogy a bosszúvágyatokkielégüléséért a gyermekeitek elszenvedjék azok-nak bosszúját, akiken ti bosszút álltok!

Bármilyen mély a sérelem és bárhogyan égeta megalázás: mindig az igazságra kell gondolni.És csakis az igazságra. A bosszú tüzét pedig el

179

kell oltani. Mert az igazság úgyis bosszút fogállni azokon, akik vétettek ellene. De bosszúvalnem lehet igazságot tenni a legbűnösebbek közöttsem.

*

Nem új dolog: az ember vár. Az ember vala-mire mindig vár. Ha visszaemlékezünk életünkeseményeire, csak a szavakra emlékezünk, ame-lyek elhangzottak, a képekre, melyeket láttunk,az eseményekre, melyek megtörténtek, talán azérzelmekre is, melyek felszálltak egykor szívünk-ben. De a várakozásra, mely mindent megelőzött,ki emlékezik1? A várakozás olyan a lelkünk életé-ben, mint a tüdőnkében a levegő, a szívünkébena vér. Ki gondol s még inkább, ki emlékezik alélekzetekre? a szívdobbanásokra? Pedig, ha el-fogy a levegő, meghalunk. Ha szívünkben megálla vér forgása, kialszik életünk. S ha a lelkünkbenmár nem várakozunk semmire, a lélek kihuny.Amíg élünk, várunk. Valamire mindig várunk.A legelső emlék, amely tudatunk mélyén rejteziktalán, szintén egy hosszú várakozással kapcsola-tos: minden ösztönünkkel vártuk bizonyára, hogyaz anyai melegből a világra jöjjünk. S azótamindig várunk. Az élet nem is más, mint egyiramló folyó, amelynek két partján mozdulatla-nul áll az idő és várakozik. Emlékszel? Amikoriskolába jártál, vártad a szünidőt. Amikor a szün-időt élvezted, már alig vártad, hogy megkezdőd-jék az iskola. Nyáron vártad az őszt, mert érettlesz a szőlő, ősszel vártad a telet, mert a tavon

180

befagy a jég, télen vártad a tavaszt, mert széllesz és a mezőn virágok, tavasszal vártad a nya-rat, mert a folyóban fürödni lehet. Vasárnap ahétfőre vártál, mert színházba váltottál jegyet,hétfőn alig bírtad kivárni a szerdát, mert dél-után találkád volt a szerelmeddel, szerdán újraa vasárnapra vártál, mert elutazol. Ha elutaztál,szorongva vártad a hazatérést, ha itthon voltál,az elutazást. Ha vágyad kielégült, új vágyad tá-madt, ha kielégületlen maradt, a régi beteljese-dését vártad örökké. Vártad, hogy elmúljék anap, mert rossz volt, vártad, hogy kezdődjék anap, mert jóval kecsegtetett. Vártad a szerelmet,hogy kezdődjék, a csalódást, hogy elmúljék. Azestét, hogy lásd a holdat, a reggelt, hogy lásd anapot. Valamire mindig megoldást várunk. Akezdetnek beteljesülést, a vég után új dolog kez-detét. Kívül az élet örök. Bennünk a várakozás— amíg élünk — szintén örök. Aki olvassa e so-rokat, álljon meg egy percre, hunyja le szeméts gondolkozzék: mire vár? Ugye mennyi min-denre vár! várt tegnap, vár ma, várni fog hol-nap! Az életünk millió várakozás láncszemébőláll, gyenge, színes buborékok láncából, szivár-ványszínű szappanbuborékok, tele van velük alelkünk, amely ha kiürül, ő maga is megszűnikélni.

Mint mondtam, nem új dolog, közismert do-log: az ember vár. Az ember valamire mindigvár. De a várakozásnak az a fajtája, amit azutóbbi évtizedben a szerencsétlenül járt emberek-nél észlelek, valamilyen egészen más fajtájú vá-

181

rakozás. Ez a várakozás maga a reménytelenség.Mint amikor az ember megvakul és vár, vár, afényre, örökké vár, pedig tudja, hogy számáratöbbé nem kel fel a nap. A meggyalázottak ésmegkínzottak egy részének különös lelkiállapotaez a várakozás. Ül a folyóparton a néger anya,kinek fiát igaztalanul meglincselték és vár. Tán-torog a végtelen mezőn a kínai menekült, akinekotthonát elöntötte a kiáradt folyam és a szaba-dító japán hadsereg, felemeli arcát a holdra ésvár. Fekszik vackán az állásából, a hazájából, azemberségéből kiüldözött ember, körülötte csupabezárt kapu és vár. Milyen furcsa, milyen halá-los várakozás ez! Ha megkérdeznéd, mit vár, va-lami eszelős, választ adna, vagy hallgatna. Tu-lajdonképpen nem vár semmit. A néger anyánaknem támad fel többé meglincselt gyermeke; a ki-vert kínai otthonát örökre elnyelte a világtörté-nelem; a mindenéből, az emberi mivoltából is ki-üldözött lélek gyertyái végleg elaludtak. Vannaksokan, akik csak egyszer tudnak élni. Akiknekházát, ha egyszer lerombolták, nem tudnak újatépíteni. Ezek csak várni tudnak. Minden emberannyiszor él, ahányszor újra tudja kezdeni éle-tét. Vannak, akik tízszer is élnek egyetlen életük-ben. De vannak, akik csak egyszer tudnak élni.Ezeknek lelkében a fény, ha egyszer eloltják,nem tud meggyulladni többé. Az erő, ha szétverik,nem tud újjászületni. S minél hevesebb s minélegyetemesebb katasztrófa érte őket, annál ke-vésbé tudnak megerősödni és hinni a saját ere-jükben. Ezek csak várni tudnak. De nem úgy,

182

ahogy az egészséges lélek tud várni, bízva abban,hogy amire vár, az meg is érkezik, várni hittelés reménnyel és lelkileg megerősödve e várako-zásban. Ezek — szegények — csak azért várnak,mert még élnek, ösztöneik végső és erőtlen kény-szerében, mint ahogy a haldokló is lélekzik még,mert a lélekzet hozzátartozik az élő tüdőhöz. Ezekelsüllyedtek egy letargikus várakozásban, egyalaktalan, tartalmatlan, határozatlan és időtlenvárakozásban, mint a menthetetlen az ő halálosbetegségében. Kérdeznéd csak meg az ilyentől,mire vár? Talán valami olyan választ ad majd,hogy a hold-foltok kitisztulására vár. Próbálnádcsak kiragadni ebből a várakozásból. Feljaj-dulna, mint az eltört lábú ember, ha járni kény-szerítenéd. Ezek lelkükben tulajdonképpen márlemondtak mindenről. A nagy katasztrófa, melyrájuk szakadt, elsodorta amúgy is ingatag lel-küket. Ezek már nem remélnek semmit. Ugy ül-nek a bezárt kapuk előtt, mint éhhalálra ítéltkoldusok, csak sokkal csüggetegebbül és remény-telenebbül. De minthogy még élnek, várakoznak.Ám ez a várakozás nem más, mint az életösztönmaradéka, mely még élő idegrendszerükben pislá-kol. Várnak magáért a várakozásért. Azt hiszem,ha valaki a lelkükhöz nyúlna, nem is éreznékmeg. A lelkük az üldözéstől érzéketlenné vált.Legalább is a jövő számára menthetetlenül érzé-ketlenné. Ezeknek a lelke csak a múltjukban bo-lyong, mint hazajáró kísértet egy összeomlottházban.

Ez az üldözöttek egy másik részének lelki-

183

állapota, amely ellen szintén tiltakozom. Tiltako-zom a letargia ellen, az önbizalom hiánya ellen, abeletörődés ellen, a közömbösség ellen, a hitetlen-ség ellen, a reménytelenség ellen, az érzéketlenség«lien, a tespedtség ellen, az értelmetlen, tartal-matlan és ájult várakozás ellen. Az ellen a vá-rakozás ellen, amely olyan, mint a teljesen le-csavart petróleumlámpa, amely még ég, de csakkormoz és nem világít. Az ellen a várakozás el-len, amely céltalanul és lélektelenül csak ül észokog a feldúlt otthon küszöbén, ahelyett hogyelőkészítené a lelket egy új életre. Mert igenisvárni kell: új életre. És közben erősödni kell. Ké-szülni az új feladatokra. Megtisztulni a régi bű-nöktől. És megszülni az új erényeket. Várni kellvalamire. De várni semmire, — ez a lélek rotha-dása.

Ezért mondom: a bosszú szellemét fojtsák elszívükben a meggyalázottak, bárhol is éljenek aföldön, akár Rodéziában, akár Aszerbeidcsán-ban és a szenvedéstől megtisztult lelkükkel nevárjanak reménytelenül valami imaginárius jó-téteményre, hanem küzdjenek az igazságért. Denecsak a maguk igazságáért, hanem az egyetemesemberi igazságért.

PESTI HÁZKERESZTMETSZETE

Írta: ZSOLT BÉLA

A háromemeletes ház francia kastélystílus-ban, vörös téglából, cserépből, bádogból és nyil-ván jelzálogkölcsönből készült a múlt század má-sodik felében. A vörös téglát színtelenre mostaaz eső, salétrom-himlővel borította az idő, A tetőbarna lejtőjén friss toldások: az új cserép össze-vissza villog, mint az aranyfog a pipás feketeszájból. Délután háromnegyed négy, a pipa ép-pen füstöl: a pesti kémény teljes üzemben van,növeli és tömíti a decemberi ködöt, mely mostvan ránktelepedőben a körúti ház spórherdjeinekés folytonégő cserépkályháinak szurkos füstjétbepréseli a szájunkba, lenyomja a tüdőnkbe, be-maszatolja kormával és az orrunk hegyére illesztcsillámló, fekete szemcsét. A túlméretezett kémé-nyek a ház legmagasabb pontján uralkodnak, atetőpiramis élén és agyonnyomják a csenevésztornyokat, amelyek úgy díszítik a homlokzatjobb és balsarkát, mint a karikatúrákon a meg-csalt férj homlokát a szarvak. Mert karikatúraaz egész ház: tragikomikus francia kastély a kör-úton, Ferneres torzképe a Csikágó peremén,

185

anyagszerűtlenül elrajzoltan, mosdatlanul és nyo-mottan, beszorítva két becsületesen ronda pestibérkaszárnya közé. Olyan az egész, mint amikora vándorszínész elszabott és elhordott főúri kosz-tümjében beül a személyvonat harmadik osztá-lyának utasai közé... A földszinti fronton bol-tok, úri és női divat, festékes, tejcsarnok, férfi-szabó, papírüzlet és mosodafiók. Csak a festékes-nél vannak vásárlók, a többi üzlet üres. Hármanis várnak a f estékes-boltban a kiszolgálásra : kon-junktúra van a festékpiacon! A divatáruház aj-tajának üvegablakára belülről egy középkorú asz-szony nyomja rá az arcát. Az orra körül zsíros,szivárványszínű körlenyomat alakul. Az orr fö-lött rideg, rosszhiszemű és csalódott szemek. Atejcsarnokban kenyérveknik és tejesüvegek mö-gött fehérkabátos férfi tízfilléreseket rak oszlo-pokba, művészi ügyességgel, belepödri a sárga-vonalazott közhivatali makulatúrába, ahogy adohányt szokták a cigarettapapírba. A mosodá-ban meghatározhatatlan korú, sárga, jellegtelenarcú hölgy falinaptárról tépdesi a lapokat. Ugylátszik, nem tartotta számon az időt, nem voltérdemes. Kifutólány a pulton szimpla kemény-gallérokat szortíroz. Hátrább az üvegszekrénygombján fekete női ruha lóg. Látszik a tinta fé-nyéről, hogy frissen festették: valaki meghalt.A férfiszabó boltjában szemüveges, orvostanár-külsejű, ingujjas úr, rendkívül gyorsan döfögetia tűt, a barna posztóba, mögötte a félhomályban,izmos, briganti arcú. kócos legény ide-oda ingatjatörzsét: csíkos nadrágot vasal. Most már a kapu-

186

alj következik, kapualjban egyetlen szag uralko-dik, a szegénységé. Gyerekcipőgyár van a pincé-ben, ahogy a cégtábláról is olvasható. A cégtáb-lán festett kéz kinyújtott ujjal mutatja az utat:elindulok az ujj irányában és nekem egészen ter-mészetes, hogy villanyszerelő küszöbéhez érke-zem. Ez a tévelygés végzetszerű. Sohasem tör-tént meg velem, hogy effajta festett ujj nyománcélba találtam volna. A szerelő azonban meg-mondja, hogy a gyerekcipőgyár hátul balra van,a pincelejáró és a toalett között. Az irányító kéz-nek tehát nincs praktikus rendeltetése, öncélúművészi dekoráció, mint a Pallas Athéné nzobor,amelyet a villanyszerelő műhely ajtaja és a ház-felügyelőlakás bejárója között a fal tövében állí-tottak fel abban az időben, amikor a háziurakmég féltek az istenektől. A homoktégla-szobortalpazata sárga kocka, a kocka közepéből vörho-nyes vascső konyul a vörösmárvány medréébe:Pallas Athéné valamikor közkút volt, most a vicetartja a medencéjében a rongyokat, amelyekkela lépcsőket mossa, Pallas Athéné mellett méltat-lan közelségben a szőnyegporoló, most agyonta-posott, sündisznószínű lábtörlő borul a rudjára.De a kapura nemcsak a gyerekcipőgyár és aszerelő szegezteti a cégtábláját, hanem háromügyvéd és két orvos is. Az ügyvédek közül azegyik vitéz, a másik egy balti állam törvényszékitolmácsa, a harmadiknak két keresztneve van. Akét orvos nevében és szakjában két véglet: Tiha-mér és Samu, szájsebész és bőrgyógyász. Kozme-tikusnő becenevét használja komoly cégtáblán.

187

Kartonpapírra nyomott, ideiglenes tábla, újidegtápszer, bizományi lerakatával kecsegtet.Van a házban társaskör is, szép, pathetikus nevűfelekezeti és osztályjelzővel. Kívülről leszedték atábláját, de a kapualj legsötétebb zugában, azüvegezett házirend, az adófelügyelőség hirdetmé-nye, az ΟΤΙ-orvos címe és a ciánvállalat más-napi szerelését bejelentő nyomtatvány mellettmég ott van a cégére. A házmestertől megtudom,hogy a rendőrség a társaskört tiltott szerencse-játék miatt ideiglenesen felfüggesztette, de a kluboptimista, ma is pontosan fizeti a házbért. Fran-cia kártyák várják a feltámadást a „koporsó-ban”, előkelő kerületi urak járnak a belügyben adolog után. Lakásközvetítő iroda is működik aházban, a jelek szerint nem túlságosan sikereser,mert szinte tendenciózusan, közvetlenül a táblamellett lóg a cédula, amelyen négy kiadó lakásthirdetnek. A sors ironikus játéka, hogy kettő kö-zülük jobbról és balról a lakásközvetítő szomszéd-ságában van.

A háztulajdonos Aréna-úti pék. Két éve örö-költe a házat, perben áll testvéreivel és az egészvilággal, a per befejezéséig nem hajlandó egy újszeget sem kockáztatni. Avult, maszatos és gya-núsan rozoga minden, kivévén a két elpusztítha-tatlan vasangyalt, amely végkép leszerelt gáz-kandelábereket szorongat a lépcsőfeljáratnál. Aháziúr naponként megáll a keramit udvar köze-pén, felnéz a magasba, a lakók szerint azért, hogymeggyőződjék, nem dőlt-e össze tegnapról máraa ház. A házmester ellentétben a szokásos ábrá-

188

zolással, nem micisapkás, rezesorrú, rozmárbaj-szú, pipaszagú és idegenkiejtésű öreg, nalleniválasztékos külsejű, nyúlánk, borotvált, halk ésfanyar úriember. Harmadik generáció, dégéné-rait és fáradt. A nagyapja a múlt század hetve-nes éveiben, ugyanebben a házban még egy ki-képző őrmester recsegő dühével egzecíroztatta afelnőtt lakókat, főkép anyanyelvén, németül, eset-leg mellékesen szlovákul; hatvankét éves korá-ban nyugalomba vonult, házat vett Újpesten ésátadta a kapukulcsot fiának, aki már kizárólagmagyarul ordított és az egyre inkább polgári ön-tudatra ébredt lakókkal való közvetlen háborúhelyett óvatosan csak a gyerekeket üldözte és acselédekkel kapcáskodott. Az apa már a Hungá-ria úton vett házat, amikor 59 éves korában, afia foglalta el a helyét a kapualj-páholyban. Afiú négy polgárit végzett, csak magyarul tud, azErzsébet népakadémia esti nyelvkurzusán lesteel úgy ahogy a nagypapa anyanyelvét. Nem-annyira szociális érzékénél, mint bágyadtságánál,enerváltságánál fogva eltűri, hogy a házirendfeudális kikötése ellenére, a cselédek és a hordá-rok a lépcsőn közlekedhessenek. A gyerekeket sebántja, de különben is kiment a divatból a gye-rekek vad és víg folyosói randalírozása. A gye-rekek ma otthon szomorúak. A koldusokat időn-ként személyesen, ha éppen eszébe jut, üldözi, dea praxisban szabadon közlekedhetnek a házban.A házalóktól csak a kántálás hagyományát ko-bozta el, egyébként respektálja jogukat, hogy la-kásajtónként üzleteket kössenek fényes nadrágok

189

felett. Mondom, fáradt, hanyatló nemzedék, ami-lyenek a veszendőbe menő trónok uralkodói. Ár-nyékkirály, aki még a kamarilláját is rosszul vá-lasztja meg, a vicéje itt maradt orosz fogoly,gyengéd, mélabús volgai vontató, aki mindigvalami súlyos terhet, ládát, vagy zsákot cipel ahátán, de egész nap a hangját sem hallani. Bala-lajkázni sem tud. A házmesterné épp most érke-zik haza: szabónő, a házbeliekre varr, már csakazért is előzékenynek kellene lennie, ha egyébkéntegész rendkívül csinos és decens lényéből nemáradna a jómodor, a jóindulat és az ízlés. Gye-rekük nincs. A hetven éve uralkodó dinasztia ki-halásra van ítélve. A házmesterlakás kétszobás,tiszta, gusztusosán berendezett polgári otthon.Az első szobának iroda jellege van, a városi sza-bályrendelet, a színházi hetilap és a házbérnaplóaz asztalon, az asztal fölött nyitott iratszekrény-ben a bejelentőlapok s laponkint szortírozva afoglalási és árverési jegyzőkönyvek, amelyekettudvalevően a házmesternek is kikézbesítések. Aházmester teljesen ura a ház szociográfiájának,fejből, anélkül, hogy az írásbeli dokumentumokategyszer is elővenné, a statisztikus pontosságávalfelel a kérdéseimre.

— Három lakó békebeli. Öten vannak hátra-lékban, három hónapnál nagyobb bérrel. Ezekellen folyik a kilakoltatási eljárás. Lehetőlegméltányosak vagyunk, a lakók negyven százalékaátlag egy hónappal mindig elmarad, de ezt mármegszoktuk, ezekkel egyelőre várunk. Pontosancsak négyen fizetik a házbért.

190

— Kik azok!— Egy nyugalmazott kúriai bíró, két orvos

és egy magánzónő.— Hány kilakoltatás volt az utolsó tíz év-

ben?— Hét, — vágja ki a házmester kapásból. —

A többiekkel megegyeztünk, vagy fizettek.— Transzferálás!— Ezt bizony nem tudom pontosan, két zon-

goráról tudok, főkép divánokat, foteleket és elő-szobaszekrényeket visznek el adóban.

— Árverés!— A mosoda helyén azelőtt női kalapüzlet

volt. És a harmadik emeleten, abban a lakásban,amelyik most üres, egy tönkrement pék lakott, aztis elárverezték.

— A pék házában elárverezték a péket!— Nyugtalan vidéki ember volt, A konjunk-

túra alatt cukrászdát nyitott és belebukott. Ide akörbe is feljárt játszani. Árverés most is sok vankitűzve, de a legtöbben rendezik valahogy. Pén-zük az nincs, de addig nyaggatják őket, amíg...

— Válóper!— Öten váltak. Most éppen kettő van folya-

matban — mondja hivatalosan.— Ki hagyja ott gyakrabban a lakást!— A férfi. Az egyik, aki éppen most el-

hagyta, elmúlt hatvan éves. Igaz, hogy az asz-szony csak harminchét. És mostohagyerekek van-nak.

— Gyilkosság!— Hála Isten, nem volt. De a harmadik ház-

191

ban ölték meg másfél éve azt a természetelleneshajlamú drogistát. Betörés több is volt. Két évenyáron betörtek a festékeshez, az utca felől. Idénáprilisban ötven kiló sevróbőrt loptak el a cipő-gyárból. Jöttek a detektívek, azt hitték önbetö-rés. Behívtak hozzám egyenként mindenkit. Fél-óra alatt kiderítették, hogy az irodai kisasszonylopkodta a raktárt. Augusztusban egy cseléd fel-törte a fehérneműszekrényt, amíg az urak víken-den voltak. Most négy hete egy albérlő felvittmagával egy nőt és a leány reggel ellógatott egyezüstfogantyús esernyőt és egy gumikabátot azelőszobafogasról. Ez volt minden, öngyilkosságkettő. Egy cseléd, mert meghalt az anyja, falunés egy albérlő, valami jogász, mert sikkasztott.

— Per a lakók között!— Ma már ritka. Az asszonyok még mindig

pocskondiázzák egymást, de nem mennek a já-rásbíróságra, mióta drágább a perköltség.

— Kapupénz-forgalom!— Hát... egyre kevesebb. Mióta a klub szü-

netel, alig valami. Szombaton három pengő kö-rül, de hétköznap legfeljebb öten járnak hazakapuzárás után. Persze mind tizenkettő előtt.

Mustrálom a lakók jegyzékét. A nyugalma-zott kúriai bíró neve mellett gyanúsan penetrán-san húzódik meg az özvegy magánzónőé.

— Ki ez a magánzónő! — kérdem óvatosan.— Főtisztviselő nyugdíjas özvegye.— Hány szobás lakása van?— Négy szobás.— A nyugdíjágból él!

182

A házmester vállat von.—Valószínűleg abból. — Rámnéz, látja,

hogy a válasza nem megnyugtató. Kissé ingerül-ten, de egyúttal védekezően is, így folytatja: —Semmi közöm, hogy miből él! Kérem tessék el-hinni, minden házban van ma ilyen. A Belváros-ban is, a nagyon úri bérházakban is. Valakinekcsak ki kell adni a lakást. Semmi közöm hozzá,hogy nappal ki milyen vendéget fogad.

—Éjjel nincs vendégség a magánzónőnél?—Nincs. Ezt nem tűrném. Felelős vagyok a

lakók élet- és vagyonbiztonságáért.Banktisztviselő, építési vállalkozó, zenetanár,

gyümölcskereskedő, katonatiszt szaklapszerkesztő,pénzügyi tisztviselő, baromfi-exportőr és nyugal-mazott főszolgabíró lakik még a házban. Az eme-letek egyenlőre olyan csendesek a szürkülő dél-utánon, mint vasárnap az iskola, vagy a fegyházfolyosói. A lakások sötétek, csak az ügyvédi iro-dák előszobáiból szitál gyenge fény az oxidáltablakokon. A bőrgyógyász ajtaján most egy fel-gyűrt-galléros úr csenget és besurran. A katona-tisztek udvari szobájának ablakát kitárja egyvastag, fehér kar: a rádióban a koloratúr-énekes-nő éppen Lakmé csengettyűáriáját énekli. Azenetanár lakása ezzel szemben teljesen néma.A tápszerárus ajtaján becsöngetek. Göthös, vé-szes vérszegény, összes, kócos, rosszkedvű asz-szony, akin a tápszer nyilván nem fogott, hara-pósan kiált rám:

— Nem veszünk semmit — és becsapja azajtót.

193

Arra nem is gondol, hogy én akarok táp-szert venni tőle.

Most idősebb hölgy csoszog felfelé a lépcsőn,időnként megáll, a szívére nyomja tenyerét, az-tán a folyosó rácsába kapaszkodva megérkezik anyugalmazott kúriai bíró lakásának előszobaajta-jához; szegény rokon, vagy karácsonyi szegény-gyermek akcióra jön gyűjteni. Az építási vállal-kozó irodája a folyosóra nyílik: két rajzasztalrabarna csomagolópapírt rögzítettek, a falon ábrák,tervel, a kölni dóm és a zsámbéki templom re-produkciói. Az egyik asztalnál borotválatlan fia-talember levelet ír, hátul a homályban a dívá-nyon szőke, fiatal nő alszik. Becsengetek a lakás-közvetítőhöz. Háromszobás, komfortos lakás irántérdeklődöm. A lakásközvetítő jól öltözött, fehér-fejű, kékszemű, patakzóbeszédű, ambiciózus üzlet-ember. Az égési sebekkel és tintafoltokkal telizöld terítővel leborított ebédlőasztalon üzletikönyvek a legragyogóbb urasági lakásokkal Du-nára és hegyekre nyiló kilátásokkal és díszker-tekkel. Rábeszél, hogy vegyek egy családiház-parcellát, közel a fővároshoz, tizenkét perc a vil-lamostól, 29 percre a belvárostól. Amikor kijelen-tem, hogy nem veszek telket, felugrik és mint akimegtalálta a megoldást, harsogva bizonyítgatja:

— Ez való önnek, uram! Háromszobás villa-lakás a Rózsadombon! Komfortos, nyári és téliveranda, etázsfűtés, külön személyzeti toalett.Kert lugassal. Az egész ház össze-vissza két éves.

Két éves? — És már ennyi mindent tud!Úgy lelkesedik a budai villalakásért, mintha

194

holnap reggel ő költözne el a gimnazista fiávalés a konyhakésszerű feleségével az egérszagúbarnafalú, barnaajtós, örökké sötét skatulyábólaz üvegverandás, napos, erdőszéli budai kas-télyba. De a reménytelen környezeten, a háló-szoba össze-vissza horzsolt ágyain, a famosdón,az álló faliórán, az éjjeli szekrényen ketyegő·konyhavekkeren rajta van az életfogytiglani íté-let: a lakásközvetítő ebből a lakásból sohasemtudta magát egészségesebb, levegősebb környe-zetbe elközvetíteni. Tizenkétezer üres lakás vana városban, csak a mesterség fanatikusa tudilyen alaptalanul ragaszkodni, egy kivesző fog-lalkozáshoz, vagy egy mindenből, még találékony-ságából is kikopott pesti kispolgár, akinek márnem jut eszébe semmi...

Amikor megkérdeztem tőle, hogy találta meg-ennél az üzletnél a számítását, tragikus mozdu-lattal széttárja a karját:

— Tavaly még a parcellázásból csurrant va-lami. Az idén meg fogunk dögölni kérem, denemcsak mi, általában.

Lesújtottan, jóslata valószínűségét mérle-gelve, búcsúzom tőle. Harmadik emelet, innenmár csak a mosókonyhákhoz és a padlásra vezetaz út. A házmester felenged a padlásra. A pad-lásnak koporsóformája, magtárszaga van. Ember-magasságban körülhálózzák, de ruha most nem.szárad rajtuk. Egy beteg konyhakredenc, háromleszerelt ablaktábla, a padlás minden bútorzata.A kredenc tetején tarka, óriásmacska ül és go-nosz szemét egy pillanatra sem veszi le rólam.

195

Az egyik kémény törzsén fekete olajfestékkelautógramm: cserépfedősegéd neve, dátummal. Ajobboldali torony favázának támasztva, két be-göngyölt zászló, a nemzetiszínű és a fekete. Afelfüggesztett társaskör fejezte ki velük lelkese-dését és gyászát. Kinézek a padlásablakon. Méglátni a Bazilikát, az Erzsébet híd csúcsát és Bu-dán a lámpasorokat, amint a köd piszkos vattá-jában éppen elcsomagolja őket holnapra. A víz-szintesen futó esőcsatorna mélyén rozsdás száj-harmonika hever a galambpiszokban.

A folyosón lefelé menet elöljárósági szolgá-val találkozom: minden ajtón becsenget, de több-nyire dörömbölni is kell, mert a csengők ritkánműködnek. A lakók kikapcsolják, vagy elront-ják. Jobban félnek a házcsengőtől, mint a tűz-oltósi irénától, vagy a mentődudától. A házi-cseni ő ma elsősorban a részletes, a villany és agázember, a végrehajtó és a rossz hír hangszere.A magánzónő csengője azonban funkciónál: ép-pen egy félszeg, vidékies, papos külsejű férfinyomja meg, a tenyérnyi kémlelőajtón kiszimatolegy orr és a zárban már csikordul is a kulcs.Amikor leérünk a kapu elé, szőke, fekete rókáshölgy olvassa a cégtáblákat. Hirtelen elhatározás-sal, mint aki eltökéli, hogy ha már itt van, — mitörténhetik, — beszerzi tápszerszükségletét, be-lép a kapun s olyan mereven és fölényesen, hogymindenkinek gyanút kell fognia, megindul a lép-csőn felfelé. Besiklik a magánzónő ajtaján, amelycsapdaszerűen, félig nyitva várja. Most idősebbóvónőkülsejű nő fordul be a kapun, kezében két

196

csomag, az egyik hentesáru, tipikus göngyölegé-ben, a másikban faszén. Sürgönyhordó keresi apulykaexportőrt. Egy nyurga, tizennégy éves,matrózruhás iskoláslány denaturáltszeszes üvegetlóbálva, kalap és kabát nélkül kiszalad és ug-rálva átvág a kocsiúton. Őszszakállú, lassú léptű,gyermeteg tekintetű kutyás öregúr érkezik haza,a házmester „alázatos szolgája méltóságos uram'”-mai köszön. A kúriai bíró.

— Sz ... sz... hogy vagy Baráti — stréber-kedik a kutyával a házmester.

— Ilyen ködös időnek örül az influenza —mondja fejcsóválva a kúriai bíró és totyogva el-indul felfelé, miközben a házmester szolgálatké-szen jegyzi meg:

— Bizony kérem, méltóságos uram, minden-ki fekszik a házban!

Magas, nagyon szép, de széles és túlpiros-szájú, prémbundás hölgy belép a kapu csukottszárnya mögé, f eszélyezetlen mozdulattal rendbe-hozza a harisnyakötőjét; elegáns fiatalember aküszöbön, féloldalt az utca felé fordulva, ciga-rettára gyújt, miközben folyik a dialógus:

— Várjon, — mondja a nő izgatottan. —-El fog szédülni, ha megmondom, hogy ki kö-szönt!

— Nem vagyok olyan szédülős természetű,— mondja a fiatalember fölényesen s a nő márkint is van az utcán és én sohasem fogom meg-tudni, hogy ki köszönt a hölgynek.

Diáksapkás, szemüveges, rövidlátó fiú könyv-vel a hóna alatt tisztelettudóan szalutál és meg-

197

kérdi a házmestertől, hogy Deutechék hányadikemeleten laknak. Egy inkaszáns félhangosan át-kozódva, ökölbe szorított kézzel kirohan a kapun.Valahonnan, alighanem a harmadik emeletről,rikácsolás hallatszik, ugyanakkor a közelben va-laki harsogva nevet. Egy ajtót becsapnak, valamiüvegedény a földre esik és csörömpölve eltörik.Kormos napszámos zsák szenet cipel fel a lép-csőn. Most egy kutya felugat, mire jobbról é·balról, alulról és felülről megszólalnak a kutyák.Rendkívül ellenszenves, érdes női hang csördítrájuk:

— Ezt nem lehet kibírni ezekkel a dögökkel!Meg kell őrülni ezektől a dögöktől!

A kutyák nyomban elhallgatnak, behúzzák afarkukat a harapós hangtól. Most hosszú barát-ságtalan csönd következik, csak meghatározhatat-lan távolságból hallani egy elzárhatatlan víz-vezeték ritmikus csöpögését.

A vice felcsavarja a kapualj lámpáit: söté-tebb lesz tőlük, valami pókhálós, elkeserítő gya-núval telt félhomály. A mennyezet nedves, minta vasúti alagutaké, a sárga, piszkos falak a pla-kátokkal, mint egy hatósági épület, bíróság vagyadóhivatal ellenszenves és baljós bejárata.

A másik járdáról mégegyszer felnézek afrancia kastélyra. Gyenge fények gyúlnak ki aiablakokban s mintha attól félnének, hogy célba-veszik őket, nyomban ki is alszanak. A barna fa-spaletták becsapódnak, mint a koporsófedél. Atornyok már teljesen elvesznek a sötétben, de afüst áttör az estén és a ködön. A kémények a fel-

198

függesztett társaskör fekete zászlója helyett islengetik a permanens gyászlobogót. Időnként vö-rös szikra pattan ki a torkukból, mint a hektikásszájából a vér...

TARTALOMJEGYZÉK

KÁRPÁTI AURÉL: Néma hegedű 1

BARCS IMRE: Búcsú 9

BÁLINT GYÖRGY: Jegyzetek a pá-toszról 15

BODÓ BÉLA: Elesett egy ló 33DÉRI IMRE: A szobrok beszélnek 45FODOR JÓZSEF: Gyermek, reggel lesz

újra 63

HORVÁTH BÉLA: Mit mond a magyarnép 71

KASSÁK LAJOS: írók a viharban 79LAKATOS LÁSZLÓ: Izlandi kaland 95NAGY LAJOS: A goromba ember 118

PÁSZTOR ÁRPÁD: Landerer és Hecke-nast 145

SZÉP ERNŐ: Az emigráns 168

SZIRMAI REZSŐ: Néhány szó két lelki-állapotról 172

ZSOLT BÉLA: Pesti ház keresztmetszete 184