ROBERT MERLEVESZEDELEM ÉS DICSŐSÉG

Eredeti cím: Le gloire et les périlsFordította: Kamocsay IldikóEurópa Könyvkiadó 2001ISBN: 9630769999

I. fejezet

KEDVES OLVASÓM, emlékirataimnak eme tizenegyedik kötetében La Rochelle ostromáról számolok be- amely Breda ostroma mellett e század első felének leghosszabb és legnevezetesebb ostroma volt.Tétje - hogy Richelieu-t idézzem - kolosszalísszimo. A protestánsok, vagy ahogyan akkoriban neveztékőket: a hugenották létrehoztak egyfajta államot az államban, és örökösen lázadást szítva dacoltakFranciaország királyával.La Rochelle-t, a hugenotta hatalom fellegvárát bevehetetlennek tartották, hiszen a szárazföld felőlhatalmas erődrendszer védte, a másik oldalról meg az óceán, ahonnan könnyűszerrel utánpótláshozjuttathatták a saját és szövetségeseinek hajói; paradox módon, elsősorban a legkatolikusabbSpanyolországra számíthatott, amely azonban amilyen sokat ígért, olyan keveset tett, és persze aprotestáns Angliára, amely három ízben is beavatkozott a XIII. Lajos és lázadó városa közt dúlóháborúba.Ám hosszú időn át az angol rokonszenv sem nyilvánult meg tettekben, s csak egy világtörténelmiszempontból nézve teljességgel jelentéktelen esemény aktivizálta. Ez az esemény nem más volt, mintegy csók, amely éjszaka csattant el, egy kertben.És hogy ki adta és ki kapta ezt a csókot, azt mindjárt elárulom, kedves olvasóm, pontosabban újraelárulom, hiszen Emlékirataimnak e mostanit megelőző kötetében már beszámoltam az esetről.1625-ben, vagyis abban az esztendőben, amikor a walesi herceg I. Károly néven Anglia trónjára lépett,kegyence, Lord Buckingham Párizsba utazott, hogy megkérje ura számára XIII. Lajos húgának,Henriette-Marie hercegnőnek a kezét. Küldetése sikerrel járt, ám a visszaúton, az éj leple alatt, egyamiens-i kertben oly heves szerelmi ostromot indított Franciaország királynéja ellen, hogy a hölgy csaksegítségért kiáltva tudott kiszabadulni a karjából. Óriási botrány kerekedett az ügyből, és XIII. Lajos úgyhatározott, hogy az arcátlan angol büntetésképpen soha többé nem teheti a lábát francia földre.Bármily megérdemelt volt is a büntetés, Buckingham képtelen volt beletörődni, és hogy bosszút álljon,amiért mindörökre kiűzetett a gyönyörök kertjéből, vagyis Párizsból, ahol az "ördögi szoknyák" kegyeltjevolt, a La Rochelle-i polgárok segítségével és támogatásával se szó, se beszéd elfoglalta Ré szigetét, dea Saint-Martin-deRé-i fellegvárat már nem sikerült bevennie, mert a várba szorult Toiras és a katonáikeményen ellenálltak, majd amikor a Schomberg főparancsnok vezette felmentő sereg is megérkezett, ahódítókat elűzték, s amire visszajutottak a hajóikra, a lord elveszítette emberei felét.Ami engem illet, a végtelenül hosszú, fáradságos ostrom és az éhezés, amelyben Toiras-val és akatonáival együtt nekem is részem volt a Saint-Martin-de-Ré-erődben, annyira kimerített, hogy nem voltmás vágyam, mint visszavonulni orbieu-i birtokomra, a "birodalmamba", hogy ott hétköznapi örömökközepette kapjak új erőre.Sajnos azonban ez a vágyam nem teljesülhetett! Őszintén szólva nem is mertem engedélyt kérni XIII.Lajostól a távozásra, mert azzal, hogy a betolakodók elhagyták a szigetet, a háború még korántsem értvéget. Az angolok még a földünket taposták, amikor a La Rochelle-iek, 1627. szeptember 10-én,hadüzenetet juttattak el hozzánk, miután mi és ők, sokáig és meglehetősen bizarr módon, farkasszemetnéztünk egymással: ők a falaik mögött lapulva, mi a falaik alatt állva, anélkül hogy bármelyik oldalonegyetlen puskalövés is eldördült volna."Mi a csuda ez?, töprengtek magukban az angolok, se nem háború, se nem béke." És igazuk volt, hiszenmindkét fél rettegett egy esetleges polgárháború borzalmaitól.Szegény hugenottáink emlékezetében még elevenen élt fél évszázaddal korábbi üldöztetésük, s ezértrendkívül bizalmatlanok voltak. Elég volt egy szó, a fenyegető látszat, s ők mindjárt végveszélybenérezték magukat. Bár a nantes-i ediktum olyan jogokkal és kiváltságokkal ruházta fel őket, hogyvalóságos állammá válhattak az államban, továbbra is elégedetlenek, nyugtalanok, izgatottak és

gyanakvók voltak. S ami még rosszabb, ők maguk szegték meg a védelmükre hivatott szerződést, amikorelüldözték a béarni katolikus papokat, elfoglalták a király egyes városait és szigeteit, átvizsgálták aBreton szoroson áthaladó hajóit, sőt időnként egy-egy királyi helyőrségen is rajtütöttek, s mindenkitlemészároltak, amint az Négrepelisse-ben is történt, amiért azután a Condé kegyetlen bosszút állt a kisváros lakóin.De továbbra sem volt minden La Rochelle-i a háború híve. Ellenezték a harcot a város elöljárói, a városrendjét és biztonságát féltvén, ellenezték a gazdag polgárok, akik nyugodt életüket féltették, akereskedők, akik a szabad kereskedés nehezen kivívott kiváltságáért aggódtak, és főként ahajótulajdonosok, akik hajóik elvesztésétől tartottak.A lelkészek azonban, köztük a legbefolyásosabb is, Salbert, a háború mellett szálltak síkra, az abszolútigazság letéteményeseinek tekintvén magukat - akárcsak a másik oldalon a Liga-párti katolikusok -, s eztaz igazságot erőszakosan is érvényre kívánták juttatni. A kisemberek pedig, papjaik és Rohan hercegözvegyének befolyása alatt, szintén az ágyúk nyelvén kívántak volna beszélni, hiszen semmit semveszthettek, az életükön kívül, amelyet hitüktől elvakultan semmibe vettek.A Rohan család tagjai - az özvegy hercegné, az uralkodó herceg és öccse ("az ördögi Soubise", amintRichelieu nevezte volt) - arról álmodoztak, hogy önálló hercegséget hoznak létre a francia királyságonbelül, amely magában foglalja La Rochelle-t, a szigeteket és egész Languedocot.Mivel az anyakirályné és a jelenlegi francia királyné is spanyol volt és a pápa híve, Franciaországbanpedig porából feltámadt főnixként éledezett ismét az úgynevezett Szent Liga, amely, ha egyelőre mégnem is túl hangosan, az eretnekség kiirtását követelte, a hugenották újabb üldöztetéstől tartottak.Elfelejtették, hogy a király a legkevésbé sem hagyja magát a két királynétól befolyásoltatni; hogy bárhívő, ájtatos lélek, ellenáll a pápa világi hatalomra való törekvésének; hogy élvezettel töri le túlságosanmohó, kapzsi püspökeinek szarvát; hogy nem habozott fegyverrel űzni ki a pápai csapatokat ValTollinából; s végül, hogy többször is bizonyságát adta, miszerint a legteljesebb mértékben tiszteletbentartja protestáns alattvalói lelkiismereti és vallásszabadságát.Az emberi lélek rejtélyességét mutatja, hogy miközben a La Rochelle-i hugenották fellázadtak Lajos ellen,továbbra is szerették királyukat. Az angolokkal alkudozva, akik a segítségért cserébe szerettek volnanémi francia földhöz jutni, elutasították, hogy bármi olyat tegyenek, amivel "megszegnék a Franciaországkirálya iránti hűségük és alattvalói kötelességük parancsát"; nagyra becsülték ezt a királyt, aki "kiválóuralkodó, s cselekedeteiben páratlanul nyílt és őszinte".Sőt mi több, amikor hírét vették, hogy városuk ostromakor az egyik ágyúgolyójuk Lajostól négy lépésnyirecsapódott be, s porfelhőbe vonta a királyt, közös imádságra gyűltek össze, s úgy kérték az Urat, hogyezentúl is őrizze meg az uralkodót szent gondviselésében. Ágyúkból lőttek rá, de azt azért nem akarták,hogy meghaljon. Bár általában nincs az a különcség vagy logikátlanság, amin az angolok elképednének,ezúttal leesett az álluk a francia király oltalmáért esdő fohásztól. Azt a következtetést vonták le belőle,meglehetős bosszúsan, hogy "a liliom túlságosan a La Rochelle-iek szívéhez nőtt".Az évszázados ragaszkodás más megnyilvánulásai miatt is volt alkalmuk bosszankodni az angoloknak.Amint az ostrom egyre hosszabbra nyúlt, s egyre többen haltak éhen a városban, egy La Rochelle-ipolgárnak az az ötlete támadt, hogy nagy titokban átjut a falakon, átvág az ellenséges vonalakon, és eljutAytrébe, abba a kis mezővárosba, ahol Lajos szálláshelye volt, s tőrt döf a király szívébe.Az illető feltárta tervét Guiton bírónak, aki az első pillanattól a háború elszánt híve volt, s a rettenetesveszteségek ellenére is, melyeket a város elszenvedett, úgy vélte, hogy a királyi hatalom ellen a végsőkigharcolni kell.A gyilkos terv azonban nem volt ínyére. Hithű hugenottaként ragaszkodott a Tízparancsolathoz, amelyszerint a gyilkosság halálos bűn. És képtelen volt egymaga eldönteni, hogy vajon ebben a kivételesesetben megszeghetik-e az isteni törvényt. Így hát kikérte Salbert lelkész úr véleményét is, aki éppolyháborúpárti volt, mint ő, s hallani sem akart megadásról. Mégis, már az első szavak hallatán, aleghevesebb ellenérzésének adott hangot a gyilkos tervet illetően:- Méltatlan, aljas eljárás lenne, az Úr nem ilyen úton-módon kívánja La Rochelle-t megmenteni.Már helyre állt a béke, amikor tudomást szereztem az esetről, amely igencsak növelte a kálvinisták irántimegbecsülésemet, akik sokkal hívebben követik Isten parancsát, mint a Szent Liga fanatikusai, merthogyazoknak semmiféle lelkiismereti problémát sem okozott, hogy kést döfjenek III., majd IV. Henrikbe is. Denem is kell annyira visszamennünk az időben, elég, ha a király öccsének, a Vendőrre-oknak és magánaka királynénak a környezetéhez tartozó összeesküvőkre gondolunk, akik a legteljesebb lelki nyugalommaltervezték el Richelieu meggyilkolását és a király bebörtönzését...Amikor az angolok felett Ré szigetén aratott fényes győzelem után ismét a szárazföldre léptünk, első

gondom az volt, hogy lovat szerezzek magamnak és fegyvernökömnek, Nicolas de Cléracnak. Amieinket, jó kétszáz másikkal együtt, irgalmatlanul leöltük és megettük a fellegvár ostromakor.A La Rochelle-t körülvevő, elsáncolt táborhelyen nemcsak katonák tanyáztak, hanem kereskedők isfelütötték nagy sátraikat, s mindent árultak, ami pénzen megvehető, még szajhákat is, bár ez utóbbiakatcsak a legnagyobb titokban, mert a királyi rendőrség, amelynek tagjai éppoly erkölcsösek voltak, minturuk, nem tűrték ezt a fajta kereskedést. Az ár, amit két lóért kértek, ellentmondott a szokásnak s a józanésznek is, úgyhogy hosszan kellett alkudnom, mire engedtek belőle. Szerencsére a - Hörnerrel együtt -tizenegy svájci lovait megkímélték az ostrom idején, azon egyszerű okból, hogy gazdáik svájciak, s nemszerepelnek a francia lovasság lajstromán. Először és utoljára fordult elő, hogy örültem az Intendatúrabürokratizmusának, hiszen tetemes kiadástól kímélt meg: mivel a svájciakat én fogadtam fel, nekemkellett volna új lovakat vásárolnom nekik, ha az övéiket megesszük.Az új lovamat Acclának neveztem el, annak a lónak az emlékére, amelyet a Ré szigeti fellegvárban felkellett áldoznom, s ettől egy kicsit úgy éreztem, mintha kedves lovam még mindig élne.Amikor annak rendje és módja szerint ismét lovasokká lettünk, mindjárt Aytréba indultam, abba a LaRochelletől délre fekvő mezővároskába, ahol a király szálláshelye volt. Abban a reményben keltem útra,hogy találkozhatom urammal, és szállást találok magamnak és a svájciaknak.Sajnos mindkét reményemben csalatkoznom kellett. A király, amint Berlinghentől megtudtam, a LaRochelle-i öböl legészakibb csücskében fekvő Coureille-be utazott, hogy szemlét tartson ott állomásozócsapatai fölött, és csak másnapra várták vissza. És a király nagy létszámú kísérete minden házat ésviskót elfoglalt már Aytrében. "Egy tűt sem lehet már leejteni", mondta Berlinghen, a király belső inasa.Úgy döntöttem, hogy kissé távolabb próbálok szállást találni, elindultam hát délnek a tengerpartotszegélyező úton, s nem messze Aytrétől találtam is egy falucskát, amelynek előbb a neve bűvölt el:Saint-Jean-des-Sables, utóbb pedig szép, fövenyes tengerpartja s a gyönyörű kilátás, amely a faluból azóceánra nyílt. Vendégfogadót nem találtam, csak egy kocsmát, amelynek cégérén az Arany alma névtündökölt. Ám az ütött-kopott, szegényes viskó láttán, amelyben az említett alma lakozott, úgy éreztem,hogy aranyozása igencsak megkophatott már.A kocsmáros, egy vézna, fakó, ijedt kis ember, rokonszenvvel pillantott ránk, amint az ajtón beléptünk, deamikor az egyetlen üvegezett ablakon kitekintve - a többi ablak ugyanis takarékossági okokból csupánolajos papírral volt befedve - meglátta az utcán a svájciakat is, nagyon megijedt, hogy ez a sok embertalán azért jött, hogy kifossza őt, ezért hát sántikálva elfutott, s az egyik sarokból előszedett egy vénkanócospuskát, amit azután szó nélkül nekünk szegezett, mert a rémülettől nem jött ki hang a torkán.- Jóember! - mondtam neki -, mi valamennyien becsületes emberek vagyunk, a fegyvernököm, jómagamés a kíséretem is, nem elvenni akarunk, hanem adni. Tedd hát vissza a helyére ezt az öreg puskát,amelynek amúgy sem ég a kanóca, és adj nekünk egy palackkal a jóféle aunis-i borból.Ezzel helyet foglaltam az egyik széken - kisvártatva Nicolas is követte a példámat -, és az asztalradobtam egy garast. A jóember nem akart hinni a szemének ekkora kincs láttán, gyorsan felmarkolta azérmét, s a puskáját továbbra is a kezében szorongatva, hívta a feleségét, gondolom, azért, hogy amíg őtávol van, valaki ügyeljen ránk, majd egy csapóajtón át leereszkedett a pincébe, akár egy ördög.Kacsázva közeledett felénk egy szutykos némber, aki kétszer olyan testes volt, mint az ura, karjátösszefonta a melle alatt, mintha azzal akarta volna súlyos keblét alátámasztani. Meglehetős hosszanméregetett minket fekete, apró, szúrósan csillogó szemével. Végül tört franciasággal, az aunis-inyelvjárásban megkérdezte Nicolas-t, ki is volna az "uracs". Ezt a francia szót oc nyelven ferdítik el így,amelyet valamelyest én is beszélek, de Nicolas még inkább, csak épp egy másik nyelvjárását, nem azaunis-it.- Az uracs - közölte Nicolas - Orbieu grófja, a király tanácsosa.A némber ekkor nehézkesen elindult, hozott két poros serleget, letette őket az asztalra, majd egyetlenszó nélkül magunkra hagyott minket.- Gróf úr - szólalt meg Nicolas -, megengedné, hogy elmossam ezt a két serleget a téren lévő kútnál?- Nagyon megköszönném, Nicolas, és mindjárt kérj is elnézést a nevemben Hörnertől, s mondd megneki, hogy tüstént küldetek neki és az embereinek négy palack bort, mert ez a helyiség túl kicsiny, nemférünk el benne valamennyien.Nicolas kiment, s éppen ekkor bukkant elő a kocsmáros feje a pincére nyíló csapóajtóban, hamarosan azegész felsőteste is láthatóvá vált, azután a két keze: egyikben egy palack bort szorongatott, a másikbanmég mindig a kanócos puskáját. A felesége ekkor odalépett hozzá, ellentmondást nem tűrően kiragadtaa kezéből a mordályt, és visszatette a helyére, felbontotta a flaskát, s cseppet sem látszott meglepettnek,amikor Nicolas megjelent a két tisztára mosott serleggel. Úgy látszik, gondoltam, itt az a szokás, hogy a

vendégek, ha szükségesnek látják, maguk mossák el az edényt.Rendeltem az asszonyságtól még négy palack bort a svájciak számára, és letettem az asztalra háromgarast. Ő azonban négyet követelt. Gyorsan átállt a saját eddigi árairól arra, amit én szabtam meg azimént. Amivel azt is bizonyította, hogy kitalálta, nagyvonalúságom mögött valami titkos szándék lappang,vagyis hogy valamit - talán nem is egy valamit - meg akarok tudni tőle. Megtoldottam hát a pénzt még egygarassal, amit a némber villámgyorsan felmarkolt dundi kezével, még mielőtt a férje megnyikkanhatottvolna. Azután igen nyersen hangzó utasítást adott urának a maguk tájszólásában, amire a nyápickocsmáros ismét eltűnt a csapóajtó alatt, mintha ott alul lett volna az igazi helye, a szó szoros és átvittértelmében egyaránt.Az asszonyság megvárta, míg a szerencsétlen flótás visszajön a pincéből, majd kiviszi a bort asvájciaknak, s mihelyt kitette a lábát, minden teketória nélkül leült az asztalunkhoz, s Nicolas-hoz fordulvamegkérdezte oc nyelven, mit szeretne megtudni az uracs. A kérdését Nicolas válaszából értettem csakmeg.- A gróf úr - mondta Nicolas - szeretne kibérelni egy nagy házat Saint-Jean-des-Sables-ban a maga éssvájci kísérete számára.E mondatot előbb franciául mondta el, majd lefordította ocra. Ezt az ügyes megoldást alkalmazta azegész eszmecsere során.Amikor az asszonyság végül megértette, mit akarunk tőle, sűrű "Ájjájáj! Ájjájáj!" kiáltások közepette előbba lábára kezdett panaszkodni, amely csúnyán felpüffedt és nagyon fájt. Csakis ezért ült le, tisztesség neessék, az asztalomhoz.Azután kijelentette, hogy ő is, a férje is igen becsületes emberek, ilyennek ismerik őket egészSaint-Jean-des-Sables-ban, bárkinek szívesen állnak a szolgálatára, ha az alkalom úgy hozza,idegeneknek is, amilyenek mi vagyunk. Másrészről viszont mostanság az ág is húzza őket, s ezért aztszeretné, ha a kért felvilágosításért cserében egy kicsit megkenném a markát. Nicolas-t rendkívüli módfelháborította a némber kapzsisága, aki már eddig is alaposan visszaélt nagylelkűségemmel, és jócskánmegemelte a bor árát. Én meg szigorú, hivatalos képet vágtam, attól tartván, hogy amint megmondom,mennyit vagyok hajlandó fizetni a felvilágosításért, máris többet fog kérni.- Ide hallgass, asszonyság - vetettem oda neki -, nincs alku, öt garast fizetek, hogy kinyisd a szád, egysou-val sem többet.- Elfogadom, uracs - mondta erre, csillogó szemmel s sóvár hangon.Kivettem erszényemből az öt garast, kitettem az asztalra, és ráborítottam a tenyerem.- Beszélj, asszonyság, beszélj, hústorony! És igazat mondj! Különben a svájciak meg én visszajövünkeste, megsütjük a combodat és megdézsmáljuk a borodat!- Uracs - mondta ő -, mi nagyon becsületes emberek vagyunk, és mindig igazat mondunk! Csak egy igaziszíp épültet van Saint-Jean-des-Sables-ban, a Brézolles márkiné háza, de nem hiszem, hogy uraságodlakhatna ottan, mer' a márkinét nappal az ágyúszó zavarta nagyon, iccaka meg a félelem, hogy gyünneka szökött katonák, oszt mindent elrabolnak, ezért aztán mán csomagol is, és megy Nantes-ba, aholszintén szíp háza van nekijje, legalábbis úgy hallottam.Amint ezt mind elmondta, az asszonyság a pénz után nyúlt, s alig húztam el felőle a kezemet, már be isseperte az öt garast. Búcsú nélkül faképnél hagytuk, s amíg egy pillantást vetettem a sarokban fancsaliábrázattal meghúzódó, cingár élete párjára, átsuhant az agyamon, hogy míg a némber rövid ittlétem alattkilenc garast húzott ki belőlem, ez a szerencsétlen flótás csak egyet. S nem mertem volna mérget vennirá, hogy távozásunk után nem szedi el tőle a hústorony azt az egyet is.A szíp épültet valóban szép volt: egy IV. Henrik korabeli, kőből épült, s az ajtók és ablakok körültéglaburkolattal díszített palota. A kaputól jobbra kis harang lógott, amit Nicolas, amiután egy némapillantással felszólítottam rá, hiába rángatott egy jó percen át. Akkor úgy döntöttem, hogy egyszerűenbemegyünk a kapun, de csak mi ketten, Nicolas meg én, Hörner és a svájciak nélkül, nehogy a házúrnője azt higgye, fosztogató horda özönlötte el a házát, amely sem a berendezést, sem a hölgyekerényét nem kíméli.Lovainkkal lassan léptetve jutottunk el a ház főbejáratáig, ahol egyszeriben valami maggiordomó-féletermett előttünk, karddal a kezében, de ősz aggastyán volt ez az ember, alig állt a lábán, önmagát is aligbírta cipelni, nemhogy még a kardot is forgassa. Megmondtam, ki vagyok, de mintha süket lett volna,vagy nehezen összpontosított a mások beszédére, egyáltalán nem figyelt arra, amit mondtam. Viszont alehető legtüzetesebben, tetőtől talpig szemügyre vett.Márpedig én az Aytré úrnőjénél teendő tisztelgő látogatás alkalmából a legszebb ruhámat öltöttemmagamra, úgyhogy a maggiordomo semmi kivetnivalót sem találhatott öltözékemben, sem kétszínű

tollforgóval ékesített kalpagomban, sem hátul felmagasított, velencei csipkegalléromban, semgyöngyökkel díszített, halványkék szaténzekémben, s éppúgy kifogástalannak kellett találnia kardomszépen megmunkált markolatát, a legfinomabb bőrből készült magas szárú csizmámat is, de főként aSzentlélek Lovagrend keresztjét, melyet ez alkalomból az adományozó tiszteletére viseltem.- Uraim - jelentette ki a maggiordomo kissé mekegő hangon -, kérem, szálljanak le a nyeregből éskövessenek.Ekkor előbukkant egy lakáj is, s gondjaiba vette a lovainkat. Vadonatúj s - gondolom - a Brézollesmárkiné színeiben készült libériát viselt. Azért hangsúlyozom, hogy a libéria vadonatúj volt, mert épp eztett rám igen jó benyomást, hiszen azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy e házban nem a Candissegrófné palotájában megismert zsugoriság uralkodik, aki, ahogyan arról Emlékirataimnak előző kötetébenbeszámoltam, La Fléche-ben vendégelt meg, bizonyos szempontból igen fukarul, más szempontbólviszont nagyon is bőkezűen.És valóban, a szalont, ahová a maggiordomo vezetett bennünket, csak nemrégiben kárpitozhattákvilágoskék szövettel, rendezhették be új karosszékekkel, valamint egy óriási és nagyon szépperzsaszőnyeggel, ami így együtt biztos ízlésről és teli pénztárcáról árulkodott, amelyet - a Candissegrófnééval ellentétben - időnként ki is nyitnak.Kisvártatva kinyílt az ajtó, s belépett a ház gondnoknője. Legalábbis én annak véltem a ruházata alapján,amely afféle átmenet volt a parasztasszonyok viselete és a hufándlis szoknya közt, és arra utalt, hogyviselője nem nemes hölgy, mégis eléggé magasra emelkedett a személyzeti ranglétrán: az alsószoknyafölé, de a hufándli alá.Ő is ősz volt már, a szeme azonban elevenen, fürkészőn csillogott, s mint hamarosan kiderült, abeszélőkéje is jól működött.- Uram - mondta, rendkívül udvarias meghajlás után -, de Brézolles márkiné, aki a maggiordomobeszámolója alapján úgy döntött, beengedi kegyelmeteket a házába, szeretne valami közelebbit ismegtudni uraságotokról, kiváltképp nevüket és rangjukat.Előbb elmondtam, én ki vagyok, azután azt is közöltem, hogy a fegyvernököm, Nicolas, akit igennyájasan vett szemügyre, apai neve Clérac, Clérac úrnak, a király muskétáskapitányának az öccse, smaga is a muskétásként szolgál majd, mihelyt az ehhez megkívánt életkort elérte.- Gróf úr - szólalt meg Nicolas, mihelyt a ház gondnoknője magunkra hagyott bennünket -, ha a házúrnőjének haja éppolyan ősz, mint a maggiordomó-é, meg a gondnoknőé, itt-tartózkodásunk nemígérkezik ígéretesnek.Az "ígérkezik ígéretesnek" nem véletlen fordulat volt, Nicolas ugyanis éppúgy rajongott a giochi diparole-ért,[] ahogyan La Surie lovag. [[] Szójátékok. (olasz)]- Ennek semmi jelentősége, Nicolas, hiszen a márkiné már összecsomagolt, s indulásra kész.- Talán meggondolja magát, ha meglátja a gróf urat.- Vagy ha téged meglát, Nicolas. Azt hiszem, megkönnyebbülnék, ha végre a király muskétásai közttudhatnálak, mert a csinos, üde orcád elvonja rólam a hölgyek figyelmét.- Engedelmével, gróf úr, nem inkább kegyelmed vonja el rólam a hölgyek figyelmét, ahogyan Saint-Martinostromakor is történt, amikor Marie-Thérése nem tudott választani az úr és a szolgája közt, ezért inkábbszűzen maradt?- Mit nem mondasz? A leányzó azért döntött az erény mellett, mert a hiányos táplálkozás következtébena végsőkig elgyengült, s mi sem igen pályázhattunk a kegyeire, hiszen ha az éhség-szomjúság el nem ishervasztott, de lehervasztott.Az "elhervasztott-lehervasztott" mosolyt fakasztott Nicolas ajkán, s már folytatta volna kedveskedését,amikor kinyílt az ajtó, s maggiordomó-ját követve megjelent de Brézolles márkiné; hufándlis szoknyája olyszéles volt, hogy csak oldalazva tudott belépni az ajtón, szoknyáját ezenközben két kézzel megemelve.Elindultam felé, minden lépésnél oly mélyen meghajolva, hogy kalpagom a perzsaszőnyeget súrolta,miközben Nicolas, a jobbomon, de féllépésnyire mögöttem, nem is utánozta a mozdulataimat, hanem -utasításom szerint - velem egy időben hajtotta végre őket, akárcsak egy szépen begyakorolt balettben.Szép olvasóm, távol áll tőlem, hogy szerény képességeimmel kérkedjem, mégis szeretném, ha tudná,hogy nem is olyan könnyű egy jól sikerült bókot kivitelezni. Elsősorban is némi kecsesség szükségeltetikhozzá, s a hölgyek e téren előnyben vannak velünk, férfiakkal szemben, hiszen amikor ők meghajolnak,bő hufándlis szoknyájuk csinosan szétterül körülöttük, akár egy virág pártája, s eltakarja lábukesetlegesen ficamos mozdulatát.De még a hölgyeknek is sok gyakorlásra és főleg jó egyensúlyérzékre van szükségük hozzá, hogy abókot szépen hajtsák végre, mert az udvarban köznevetség tárgyává válik az, aki földig hajolván, nem

tud fölegyenesedni.Hozzá kell még tennem mindehhez, hogy a bókolásnak tömérdek válfaja van, egyik sem hasonlít amásikhoz. Meghajolhatunk úgy is egy uralkodó vagy herceg előtt, hogy bár a mozdulat tökéletesentiszteletteljes, a megbecsülés vagy az őszinte alávetettség érzése teljességgel hiányzik belőle. Így hajlokén meg például a király öccse előtt, azóta, hogy a vesztemre tört, s meg akart gyilkoltatni. Viszont ha akirály vagy a bíboros előtt bókolok, mély érzéssel, mondhatni lángoló szeretettel teszem. Chevreusehercegné előtt - akit a király, teljes joggal, csak úgy emleget: "az ördög" - fagyosan bókolok, s ő nyíltmegvetéssel viszonozza köszönésemet. Ugyanakkor a férjét, Chevreuse herceget, őszinte szeretettelüdvözlöm, azért is, mert jó ember, meg azért is, mert féltestvérem. Érzelmeimet ő is viszonozza, smeghajlásom után mindig szívélyesen megölelget.Sajnos Chevreuse hercegének szemernyi tekintélye sincs a felesége előtt, nem is tudja befolyásolnitetteit, elnyomni vagy legalább féken tartani az alattomos intrikák iránti hajlamát, romba dönteni a királyellen szőtt bűnös terveit.Amidőn, harmadszor bókolván, már csak egylépésnyire voltam de Brézolles márkinétól,fölegyenesedtem, ő kecsesen s bűbájos mosoly kíséretében felemelte a karját, oly módon, hogy kézfejeépp az ajkamig érjen. Mosolya arra késztetett, hogy kissé hosszabb csókot nyomjak ujjaira, amint azillemtankönyvek előírják, legalábbis az első találkozás alkalmával. De semmi baj sem történt, s miután amárkiné hellyel kínált bennünket, kecsesen biccentett Nicolas felé is, neki azonban nem nyújtotta csókraa kezét.Amint de Brézolles márkiné kérésének megfelelően letelepedtünk vele szemben, rövid és feleslegesudvariassági fecsegés váltotta fel a csöndet, miközben alamuszi tartózkodással kölcsönösen szemügyrevettük egymást. És mivel bizonyos jelekből arra következtettem, hogy sem én, sem Nicolas nemváltottunk ki a hölgyből ellenérzést, a kastély szépségének, a park kellemességének, kis szalonja ízlésesberendezésének dicsőítése után óvatosan, visszakozásra készen áttértem a márkiné személyét illetőbókokra.Szép szavaimba belepirult, de amikor úgy érezte, nem hallgathatja tovább szó nélkül dicshimnuszomat,mely már-már az udvarlás határát súrolta, kecsesen fölemelte a kezét, mintegy véget vetveáradozásomnak, s kellemes csípősséggel fűszerezett finomsággal így szólott:- Gróf úr, kegyelmed az udvarban él, ahol a hölgyek megkövetelik, hogy az urak jövet és menetelhalmozzák őket túlzó dicséreteikkel, én azonban semmi ilyesmit nem várok el. Özvegy vagyok,gyermektelen, egyedül élek itt a síkvidéken, s csak nagyon kevés emberrel érintkezem. Ők bizonyos jótulajdonságaimat értékelik ugyan, amelyeket azonban kegyelmednek még nem volt módja megismerni.Ezért arra kérem, térjen a lényegre, s árulja el, mit kíván tőlem.Csipetnyi visszautasítás volt ebben, viszont amikor arra utalt, hogy bizonyos jó tulajdonságait még nemvolt módom megismerni, tudatosan vagy tudattalanul jelezte, szívesen venné, ha alaposabban ismegismerném, márpedig ez csak úgy lehetséges, ha egy ideig a közelében élek.Ettől a "még"-től felbátorodva már könnyebb szívvel terjesztettem elő kérésemet. Embereimmel együttvészeltem át a Saint-Martin-de-Ré-i fellegvár ostromát, s amikor a vár felszabadult, s mi ismét aszárazföldre léptünk, a király már elszállásolta egész hadseregét, a közkatonákat éppúgy, mint atiszteket. Mi tehát nem találtunk szálláshelyet magunknak. És miután hírét vettük, hogy de Brézollesmárkiné épp Nantes-ba készül, arra gondoltam, talán nem ellenezné, ha távolléte idejére kibérelném akastélyát. Amiből kettős haszon származnék: nekünk lenne hol laknunk, s ugyanakkor a ház egyfajtahelyőrséggé változnék, és mi megakadályoznánk, hogy a márkiné távollétében kifosszák.De Brézolles márkiné nem válaszolt azonnal, hanem előbb elgondolkozva szemügyre vett, minthanyilvánvaló erényeimet és esetleges hibáimat latolgatná.- Gróf úr- mondta végül -, megengedi, hogy feltegyek kegyelmednek néhány kérdést?- A legteljesebb mértékben állok szolgálatára, asszonyom.- Kicsodák a kíséretéhez tartozó emberek? Katonák?- Egyáltalán nem, asszonyom, svájciak, akiket felfogadtam, s akiknek szolgálatait már régóta igénybeveszem, rendes, becsületes emberek, tiszták, szolgálatkészek és fegyelmezettek. Orbieu-i birtokomon,ha a körülmények úgy hozzák, még a mezőn is hajlandók dolgozni.- Láthatnám őket, gróf úr?- Természetesen, asszonyom. Nicolas, kérlek, sorakoztasd föl a svájciakat a főbejárat előtt!- Egy perc, gróf úr! - mondta Nicolas, s már röpült is, mint a nyíl, amiután tisztelgett, majd meghajolt deBrézolles márkiné előtt, mindkét mozdulatot gyorsan és kecsesen hajtva végre.Amint az ajtó becsukódott mögötte, de Brézolles márkiné felém fordult, s mosolyogva megjegyezte:

- Csinos fegyvernöke van, gróf úr.Megjegyzését hallva előbb a féltékenység szúrt szíven, majd másfajta nyugtalanság kerített hatalmába,hiszen egy nemesember erkölcseit fegyvernöke szépsége alapján szokták megítélni.Hagytam, hogy a gyanú kissé befészkelje magát a márkiné szívébe, majd kitörő őszinteséggel ígyszóltam:- Asszonyom, a szépség csak egyike Nicolas számtalan jó tulajdonságának; de azért a szépségének is jóhasznát veszi, hiszen a gazdájához hasonlóan ő is lelkes híve a gentil sessó-nak.- Abban egy percig sem kételkedtem - mondta erre de Brézolles márkiné, könnyű kis nevetéssel leplezvemegkönnyebbülését. - Házasember kegyelmed, gróf úr?A teringettét!, gondoltam magamban, az egész élettörténetemet el kell mesélnem ahhoz, hogy bérbe adjanekem a házát?- Nem vagyok házas, asszonyom. Ez az egyetlen dolog, amihez nincs bátorságom.- Ó! - mondta ő mosolyogva -, pedig a házasság nem is olyan szörnyű! Bármit mondjanak, akadnak jóházasságok is. Nekem például kiváló férjem volt, akinek legfeljebb azt vethetem a szemére, hogy nemnemzett gyermeket. Ismerte őt? - folytatta. - Schomberg úr seregében szolgált, ő is azok közt volt, akikvisszaszorították hajóikra az angolokat, miután kénytelenek voltak felhagyni a Saint-Martin-de-Ré-ifellegvár ostromával.- Tulajdonképpen megismerhettem volna a férjét, hiszen bent voltam a várban. De őszintén szólva ahosszú ostrom annyira kimerített mindannyiunkat, hogy Schomberg úr utóhadaként szolgáltunk csupán,így hát nem kerültünk kapcsolatba a tisztjeivel.- Hogy visszatérjek de Brézolles márkira - vette vissza a szót a márkiné -, a combján sérült meg, a csatautolsó napján, s miután ellátták a sebét, azonnal ideszállították; a sebesülése olyannyira nem tűntsúlyosnak, hogy már megérkezése estéjén meg akarta tisztelni az ágyamat, ami igencsak meglepte azegész személyzetet.- No de, asszonyom, miként szerezhetett erről tudomást a személyzet?- Nos hát - válaszolta, zavartan lesütvén a szemét -, de Brézolles márki az ilyen pillanatokbanmeglehetősen hangos volt. A viselkedése is szertelen lehetett, mert a sebe felszakadt, ömleni kezdettbelőle a vér, s a vérzést nem lehetett elállítani. Az orvos tehetetlennek bizonyult.Az ördögbe azzal a tehetetlen orvossal!, gondoltam. Ha apám lett volna az ő helyében, biztosan nemtehetetlen, hanem szorítókötést alkalmaz, amihez olyan jól ért, és elállítja azt a vérzést.- Így hát a férjem meghalt - fejezte be a történetet de Brézolles márkiné, s borsószem nagyságúkönnycsepp folyt végig az orcáján.De csak egyetlenegy, mert nyomban azután, hogy a ruhaujjából előhúzott zsebkendővel megtörölte aszemét, felállt, s határozott hangon kijelentette:- Uram, a svájciak már biztosan várnak a lépcsőfeljárónál. Induljunk!A kis szalonból a bejáratig mindvégig mellettem lépdelt, s egyetlen szót sem szólt, így hát engedd megolvasóm, hogy ezt a rövidke szünetet arra használjam fel, hogy leírjam a hölgyet.Termetre inkább kicsi volt, mégsem tetszett alacsonynak, mert a lába korántsem volt rövid, éppellenkezőleg. S mivel alakja kecses volt és a nyaka hosszú, egészében karcsúnak és igen elegánsnaktetszett. Mindamellett egyáltalán nem volt soványnak mondható. Ruhakivágása nem fedett fel sótartókat,és keble is gömbölyded volt. Magas sarkú cipője is megnyújtotta a termetét, csakúgy, mint csodálatosanszép, sűrű, hullámos, barna haja, amely valóságos dicsfényt vont az arca köré. Aranyfényű barna szemeelevenen csillogott, orra enyhén görbült, szépen rajzolt ajka kissé húsos volt, kis fehér fogai és kedves,vidám mosolya azonnal megnyerte mindenki szívét. Viszont az arccsontozata, amely inkábbnégyszögletessé tette az arcát, semmint oválissá, erőteljesen kirajzolódó álla, határozott járása elárulta,hogy a nőies lágyság erős, rendíthetetlen akarattal társul. Esküdni mertem volna rá, hogy a szép hölgybizony két lábbal áll a földön, senkitől sem hagyja becsapni magát, s mindig szem előtt tartja a sajátérdekeit. Ezt bizonyította az az óvatosság és körültekintés is, amellyel kérésemet fogadta, miközbenszavai a legnyájasabbak maradtak.Hörner svájci legényei tökéletes rendben sorakoztak fel a főbejárat előtt, lovaik feje felénk fordult, és azemberek is mind mozdulatlanul álltak, amennyire a lovak hízelkedése és toporzékolása ezt lehetővé tette.Abban a pillanatban, amikor Hörner a kardjával tisztelgett Brézolles márkiné előtt, az emberei, mintegyvarázsütésre, egyszerre emelték meg kalpagjukat, s pontban akkor tették vissza a fejükre, amikor Hörnervisszadugta kardját a hüvelyébe.Ez a ceremónia naponta ismétlődött, amikor reggelente Hörner hívására szemlét tartottam a márfelfegyverzetten lóra pattant svájciak felett, de hálás voltam, hogy a ház úrnőjének is bemutatta a kis

díszszemlét, hogy jó benyomást keltsen, és láthatólag el is érte a célját.De Brézolles márkiné kecses főbólintással válaszolt a tisztelgésre, és láttam, hogy tekintete kedvtelveidőzött egy kissé a tagbaszakadt svájci legényeken. Józan ítélőképességét mégsem veszítette el, samikor visszatértünk a kis szalonba, nagyon is helyénvaló kérdésekkel kezdett ostromolni.- Gróf úr - mondta -, észrevettem, hogy a svájciak csupán egyetlen kardot hordanak a derékszíjukon.Elegendő ez?- Tökéletesen elegendő, asszonyom, tekintve, hogy két-két pisztolyuk is van, amit nem láthatott, mert anyergen lévő pisztolytáskában tartják őket. És mindannyiuknak van még két muskétája is.- Miért kettő?- Hogy ha az egyik csütörtököt mondana, legyen mivel helyettesíteni, asszonyom. De azért is jó, ha kettővan, mert szorult helyzetben egyszerre lehet megtölteni mindkettőt, s ezzel legalább az első támadástűzerejét megnövelni.- Miért csak az elsőét?- Mert később már az is nagy dolog, ha a kettő közül az egyiket van idejük újratölteni. De az is jómegoldás, ha a csapat egyik fele a fegyvereit tölti, amíg a másik fele lő, mert így viszonylag folyamatoslehet a puskatűz.- Egyetlen muskétát sem láttam.- A szekéren vannak, amelyet bizonyára észrevett, az egyéb hadifelszereléssel, többek között a harcipetárdákkal együtt.- A harci petárdák mire jók? Mire használják őket?- Például, hogy berobbantsák velük egy vár kapuját. De egy lovasszázad ellen is sikerrel bevethetők,mert megijesztik és megfutamítják a lovakat.- És gondolja, uram, hogy tizenkét ember, önt is közéjük számítva, vissza tudná verni egy századfosztogató támadását, ha el akarnák foglalnia házamat?- Száz fosztogató, asszonyom! Nekik már a király seregével gyűlne meg a bajuk, amely tizenkétezerkatonát számlál! [Ez a szám hamarosan harmincezerre emelkedett.] Legyen nyugodt, asszonyom,nekünk legfeljebb egy öt-hat katonaszökevényből álló bandával kellene felvennünk a harcot. És hanéhány martalóc idemerészkednék, a svájciak ízekre szednék őket. De még ettől sem kell félnie,asszonyom. Mert ha híre megy, hogy SaintJean-des-Sables-ba egy svájci helyőrség szállásolta bemagát, a fosztogatók messze elkerülik majd ezt a helyet.E szavak hallatán, kifürkészhetetlen arccal, álmodozva szemügyre vett, mintha gondolatban most tenné ahelyére mindazt, amit megtudott rólam, a svájciakról, s mérlegelné a hasznot is, amit ittlétünkből húzhat.- Gróf úr - mondta végül -, fél tizenkettő. Ilyenkor szoktam ebédelni. Velem tartana?- A legnagyobb örömmel, asszonyom. Megkérdezhetem, hogy a meghívás Clérac úrra is kiterjed-e?- Clérac úr házam gondnoknőjével fog ebédelni, aki nem lesz rangján aluli társaság, lévén jó családbólszármazó, nemes hölgy. Szeretnék négyszemközt beszélgetni kegyelmeddel.Eszembe ötlött néhány bók, amivel ilyen esetekben az udvarnál urak és hölgyek egyaránt fizetni szoktak,bár ezt a hamis pénzt senki sem veszi komolyan, s azért is osztogatják oly bőkezűen, mivel semmi értékesincsen.De mivel láttam, hogy de Brézolles márkiné a gondolataiba mélyedt, eltekintettem a sekélyes bókoktól, scsupán röviden mondtam köszönetet a meghívásért.Az étel ízletes volt, kedves olvasóm, a bor kitűnő és sokféle, de az eszmecsere kezdetben csaksemmiségekről folyt, s engem egészen elképesztett, hogy egy egyszerű elszállásoláson ennyi ideig kell ahölgynek gondolkodnia, és egyre idegesebben gondoltam rá, hogy hol az ördögbe fogjuk ezen azéjszakán álomba hajtani a fejünket, én meg az embereim.Az étkezést már-már befejeztük, amikor a beszédtémából is kifogytunk, s egyszeriben semmimondanivalónk sem maradt egymás számára. A csönd azonban annyira meglepte a márkinét, hogygyorsan meg is törte. Felpattant a helyéről, s a szemembe nézve, mintha csak most ébredt volnatudatára a jelenlétemnek, így szólott:- Uram, igen kínosan érzem most magam, mert nem tudom, feltehetnék-e még kegyelmednek néhánykérdést, annyira tapintatlannak tűnnek a szememben.- Tegye csak fel őket, asszonyom! Tegye fel nyugodtan! Minél kíméletlenebbek a kérdések, annálszőrmentébb lesz a válasz, s nagyon vigyázok majd, hogy megtaláljam a helyes egyensúlyt azőszinteség és az elővigyázatosság között.- Uram - mondta mély sóhajjal és némiképp bűnbánó arccal -, hallja hát, mi az, amit tudni szeretnék.Olyan jó kiállású, jó modorú nemesúr kegyelmed, s oly nagy kedvelője a gentil sessó-vak, miközben a

házassággal mégis hadilábon áll, hogy úgy kell gondolnom, bizonyára szoros szálak fűzik egy udvarbélihölgyhöz.Elállt a szavam.- Asszonyom - mondtam, miután ismét képes voltam megszólalni -, ha jól értem, olyan szálakról beszél,melyek szíveket fűznek össze.- Jól érti, uram - válaszolta kissé zavartan de Brézolles márkiné.- Akkor hát, amint megígértem, olyan választ adok önnek, amely egyszerre őszinte és óvatos, demindenekelőtt engedje meg elmondanom, hogy sosem volt még bájosabb gyóntatóm, s eljárását annál iskedvesebbnek ítélem, mivel sem a bűneimet megismerni, sem értük megbüntetni nem áll jogában.Kis rendreutasítás volt ez, amelynek élét azonban jócskán tompította az előadás, valamint a szavakatkísérő nyájas tekintet. De Brézolles márkiné ismét zavartnak látszott egy kissé, de annyira nem, hogy nekívánta volna folytatnia megkezdett eszmecserét. Teringettét!, gondoltam magamban, íme, egy asszony,aki tudja, mit akar, és tűzön-vízen át halad a célja felé!- Nos hát, asszonyom, valóban szoros szálak fűztek egykoron egy magas rangú hölgyhöz, aki azonbankülföldi volt, az udvartól távol élt, és kapcsolatunkról soha senki nem is szerzett tudomást az udvarnál.- És miért volt olyan fontos, hogy az udvarnál senki se tudjon erről a kapcsolatról?- Mert a király, asszonyom, nem szíveli a házasságon kívüli kapcsolatokat, még kevésbé aházasságtörést, főként történelmünknek egy olyan időszakában, amikor a magas rangú dámák kedvencidőtöltése a cselszövés és az összeesküvés, amivel veszélybe sodorják az államot.- Vagyis mostanság szerzetesi életet él, uram? - kérdezte halvány mosollyal.- Korántsem, asszonyom, hogy köntörfalazás nélkül kimondjam - és erről többet nem is kívánok szólni -,egy alacsony rangú nőhöz fűznek gyöngéd szálak, aki odaadó hívem, és aki, ha egyszer férjhez megy,saját házra és szép hozományra számíthat tőlem.- És hűséges kegyelmed ehhez a szerény sorsú nőhöz?- Nem tehetem, asszonyom, mivel nem egy, hanem két leányzóról van szó: az egyik Párizsban él, amásik vidéki birtokomon.- Feltételezem, gróf úr, hogy ez az elrendezés igencsak kedvére való.- Valóban így van, bár e kettősség időnként kisebb kellemetlenségekkel is jár.- És mit szól ehhez a király? És a bíboros?- Ó, asszonyom! A király azt sem tudja, mi fán terem egy szobalány, a bíborost pedig, bár tudja, csaknagyon kevéssé érdekli. Ezek a lányok, akikből tizenkettő egy tucat, túl jelentéktelenek hozzá, hogybármi rosszat forralhatnának az állam ellen.- Az ördögbe is, de szeretném tudni - fakadt ki tréfásan de Brézolles márkiné -, mit szeretnek annyira anemesurak a szobalányokban. Elhunyt férjem is rajongott értük.- Erre csak egy lehetséges válasz létezik, asszonyom. Egy szobalány, helyzeténél fogva, sohasemvitatkozik az urával.- De hát én sem vagyok vitatkozós fajta - jelentette ki hevesen de Brézolles márkiné -, feltéve, hogy aztörténik, amit én akarok...Nem tudván mit válaszolni erre az őszinte (és oly kevéssé meglepő) vallomásra, csészém fenekétbámultam, s mivel még felfedeztem ott egy kortynyi herbateát, felhörpintettem azt is, majd a díszesporceláncsészét az asztalra helyezve feltettem végre azt a kérdést, amely már egy jó órája kikívánkozottbelőlem:- Nos hát, asszonyom, bérbe adja nekünk a házát?- No de gróf úr - mondta felháborodottan -, hogy adnám bérbe a házamat egy kegyelmed fajtájúnemesembernek! Isten őrizzen meg az ilyesmitől! Kegyelmed a vendégem lesz. Csak a svájciak és alovak ellátásáról kell gondoskodnia. Szép melléképületek tartoznak a kastélyomhoz, ahol a svájciakellakhatnak, főzhetnek magukra, anélkül hogy bárkit zavarnának. Kegyelmed pedig, Clérac úrral együtt, akastélyban fog lakni, és nagy örömömre szolgál majd, ha élvezhetem a társaságát.- Ezt úgy értsem, asszonyom - kérdeztem -, hogy nem utazik Nantes-ba?- Ugyan miért utaznék el, ha a kegyelmetek védelmét élvezhetem? Persze, csak ha a jelenlétem nemzavaró... - tette hozzá huncut mosollyal.- Ó, asszonyom! - kiáltottam, a lába elé vetvén magam, s forró csókot leheltem felém nyújtott kezére.Őszintén szólva féltem egy kicsit, hogy a csók hosszabbra sikerült a kelleténél, rövidebbel iskifejezhettem volna hálámat, ám az is tény, hogy ő sem húzta el a kezét oly gyorsan, mint illett volna,nyilván mert mélységes elégedettséggel töltötte el, hogy egy nemesurat ott láthat, ahol szerinte a helyevan: a lábainál.

Ebéd után Nicolas-val együtt megnéztem, miként szállásolták el a svájciakat azokban amelléképületekben, amelyeket de Brézolles márkiné a rendelkezésükre bocsátott. Azután pedig sokáigpihentem abban a szobácskában, amelyet a ház úrnője nyittatott nekem, amíg elő nem készítik azt anagy szobát, ahol majd véglegesen berendezkedhetem, s amely minden szempontból "szebb éskényelmesebb" ennél az átmenetinél.Megköszöntem kedves gondoskodását, s ledőltem a szobácskában lévő ágyra, azzal a szándékkal, hogyalszom egy órát, a testem azonban másként döntött, és csak akkor ébredtem fel, amikor Nicolaskopogtatott az ajtón s jelentette, hogy a márkiné vacsorára vár.Vacsora közben egyetlen említésre érdemes szó sem esett, mégpedig azért nem, mert de Brézollesmárkiné és énközöttem olyan baráti, sőt már-már gyöngéd egyetértés alakult ki, amelynek égisze alattmár néhány szó és tekintet is elegendő a társalgás fenntartásához.Vacsora után de Brézolles márkiné egy nagy szobába vezettetett maggiordomó-jóval, melynek látványamélységes elégedettséggel töltött el, mert szebbnél szebb kárpitokkal és szőnyegekkel, karosszékekkelés faragott bútorokkal volt berendezve, nem is szólva a felséges baldachinos ágyról, amely akkora volt,akár egy királyé. Nem akartam zavarni Nicolas-t, aki már úgy aludt a szomszédos szobában, akár amormota, s egyedül vetkőztem le. És amiután behúztam magam körül a damasztfüggönyöket, elnyúltam,majd kéjesen kiflivé görbültem... Uramisten!, gondoltam, valóban én vagyok az, aki itt fekszem, én, akinéhány hete még a Saint-Martin-de-Ré-i fellegvár poklában szenvedtem, étlen-szomjan, s rémülettelláttam, mint hullanak, akár a legyek, az egészséges, derék emberek, akiket mind jól ismertem?Mégsem tudtam elaludni, most, hogy az élet ismét boldogságos szárnya alá vont, és remélhettem, hogyhamarosan, Odüsszeuszhoz hasonlóan egy kegyes Kirké prédájává is válhatok. Hitemre!, gondoltam,milyen ravasz, agyafúrt kis teremtés a szépségem! És milyen jól játszotta a szerepét, milyenmódszeresen, minden részletre kiterjedő figyelemmel közeledett hozzám, akárcsak egy szabó, akinekegy jóféle kelmét mutatnak, amit hosszan tanulmányoz, dörzsölget, nézeget, tapogat, mielőtt úgydöntene, hogy megvásárolja! És milyen ügyesen kötötte meg a számára oly előnyös alkut, hiszenegyrészről ingyen jutott egy egész kis testőrséghez, amely ezután őrzi a házát, másrészről meg, igen kisráfordítással, elnyerte egy érte mindenre kész lovag szolgálatait, akivel, ha a kedve úgy tartja, mégmagányát is enyhítheti.Beszélgetéseink során a hölgy nem fukarkodott a kedves, epekedő pillantásokkal, amelyek azonban nemjelentettek semmi biztosat a jövőre nézve. De mivel a márkinét kemény fából faragták, nyilvánvaló volt,hogy már eldöntötte, mit akar. Ugyanakkor az is biztos volt, hogy ő mondja meg, mely napon, melyórában s milyen körülmények között történik meg, aminek meg kell történnie. Jobban meggondolva adolgot, már csodáltam az ügyességét, ahogyan ezt a kitűnő vásárt nyélbe ütötte. S néhány nappalkésőbb azt is megértettem, hogy még ügyesebb volt, mint először gondoltam, mert bámulatoseszességgel, anélkül hogy az én érdekeimet a legkevésbé is sértette volna, hihetetlen hasznot húzott azittlétemből.Másnap már hajnalban elindultam a de Brézolles kastélyból, mert tudtam, hogy Lajos korán kel ésnaponta megszemléli a La Rochelle körüli állásainkat. Ha tehát találkozni akartam vele, oda kellettérnem, mire felkel.Csak Nicolas-t vittem magammal, nem akarván megfosztani de Brézolles márkinét a svájciaktól, no megkét lovas könnyebben átvághatott a szekértáboron, mint egy tizenhárom fős csapat.Szeretnék most néhány szót ejteni a fegyvernökömről, Nicolas de Cléracról. Oly nagyon elégedett voltamvele, amilyen kevéssé hajdanán a szegény La Barge-zsal, akinek végtelen fecsegése és javíthatatlanengedetlensége a végsőkig elkeserített. Annyira, hogy amikor Nicolas a szolgálatomba lépett,legelsőbben is szigorúan megparancsoltam, hogy sose nyissa ki kéretlenül a száját, és főleg ne tegyenfel nekem kérdéseket. De amikor rájöttem, hogy új fegyvernököm, La Barge-zsal ellentétben, igentapintatos ifjú, keveset beszél, de annál többet gondolkodik, biztos szemmel ítéli meg az embereket és akörülményeket, s ezáltal sokkal nagyobb szolgálatot tehet nekem, mint korából s állásából következnék,úgy döntöttem, kissé tágabbra eresztem a gyeplőt, s a kísérlet oly jól sikerült, hogy Nicolas lassan,fokozatosan nemcsak barátommá vált, hanem néha még tanácsadómmá is, ahogyan La Surie segítettetanácsaival apámat, veszélyes küldetései során.Amint Lajos, ágyából épp kikelvén, megpillantott, intett, hogy lépjek közelebb, s amikor letérdeltem előtte,csókra nyújtotta a kezét, ami nagy kegynek számított, hiszen nem mindenkit részesített benne.- Sioac - mondta, az "r" betűt lenyelve, amint gyermekkorában tette (a királyi kegy újabb megnyilvánulásavolt ez, amelyet mély megindulással nyugtáztam) -, úgy hallottam, derekasan helytálltál, a svájciakkalegyütt, a csatákban, meg a Saint-Martin-de-Ré-fellegvár ostrománál is. Toiras úr valóságos

dicshimnuszokat zeng róla, milyen bátran verekedtél a sablanceaux-i csatában, meg arról is, milyenügyesen tárgyaltál Bukengannal, [Így ejtették akkoriban Buckingham nevét a franciák.] s ráadásul milyennagy segítségére voltál a fellegvár ostromának legnehezebb pillanataiban. Kiadásaid fejében, melyekre ehadjárat során kényszerültél, ahol olyan jól szolgáltál engem, a kincstárnok kifizet majd nekedhuszonötezer tallért, de ez még nem minden. Hamarosan megtapasztalhatod elégedettségem igencsakáldásos következményeit...A seregnyi udvaronc, akik reggelente ott tolong a király hálószobájában, a trón iránti tiszteletből általábancsöndben volt, néha azonban nem sikerült befogniuk a szájukat, ahogyan most sem, annyira meglepettmindenkit, amit a király a nagy nyilvánosság előtt ígért nekem. Halk mormolás hullámzott a meghajlottgerincek felett, amit Du Hallier testőrkapitány egy atyaian, de egyben fenyegetően is hangzó "No deuraim!" kiáltással fojtott el.Amint engedélyt kaptam Lajostól a távozásra, elhagytam a termet, s talpam mintha nem is érintette volnaa földet. Egy pillanattal később viszont különös szomorúság kerített hatalmába, amit Nicolas is észrevett.De ekkor még egy szót sem szólt, mert az a fajta volt, aki tízszer is megfontolja, mielőtt szóra nyitná aszáját.A királyi palotát elhagyva sikerült félrevonnom Du Hallier-t, és megkérdeznem tőle, hol találom Toirasurat.- A Coureille-csúcson.- És az messze van?- Jó kétmérföldnyire innen. De menlevélre van szükségük, mert át kell vágniuk a táboron, és azt nagyonőrzik. Alhadnagy! - üvöltötte ezután teli torokból.Megszokásból ordított csak, mint katonaember, hiszen az alhadnagy ott állt mellette, készen parancsaivégrehajtására.- Állíts ki, de azonnal - üvöltötte Du Hallier ismét, mintha az alhadnagy vonakodnék végrehajtani aparancsot -, egy menlevelet ennek a két úrnak, Orbieu grófjának és...Csak ekkor vetett egy pillantást Nicolas-ra - hiszen egy fegyvernök az ő szemében épp hogy fölötte álltegy lónak -, s felkiáltott, de ezúttal nem teli torokból és megszokott hangerejéhez mérten ez a kiáltásszinte suttogásnak tűnt...- Ördög vigyen, ha ez nem a kis taknyos Nicolas de Clérac!A "taknyos" egyáltalán nem minősült sértésnek, ha a kapitány szájából hangzott el. Épp ellenkezőleg,szeretetteljes kifejezés volt, sok más hasonlóval egyetemben. Az olvasó talán emlékszik rá, hogy egykorábbi alkalommal "szaros kis főhadnagynak" titulálta Nicolas bátyját. Igaz ugyan, hogy Clérac úr azótaa király muskétás kapitánya lett, így hát ez a korábbi meghatározás, bármily szeretetteljes is, már nemalkalmazható rá. Du Hallier ezután Nicolas-ra vetette magát, óriás karjai közé szorította, paskolta azarcát, püfölte a vállát, olyannyira, hogy szegény Nicolas arca még másnap is vöröslött s a háta sajgott.- Ej! Gyerekeim! - folytatta Du Hallier. - Sikerült szállást találniuk ezen a hatalmas trágyadombon, amivétáborunk változott?- Nem valami jót - válaszoltam, nem akarván alkalmat adni neki, hogy vaskos tréfákkal illethesse azegész hadsereg előtt a kastélyt és szép úrnőjét.Amit minden gonoszság nélkül tett volna, hiszen ennek a nagydarab, üvöltöző katonának, ahogyanMariette mondaná, "vajból volt a szíve".- Kapitány úr -jelentette az alhadnagy tisztes távolból -, itt a két menlevél.- Ördög vigyen! - üvöltötte Du Hallier. - Minek kettő? Egy nem elég?- Engedelmével, kapitány úr - mondta az alhadnagy, s úgy elpirult, mint egy süldő lányka -,engedelmével, kapitány úr, arra gondoltam, hogy ha a tömegben netalán elsodródnának egymástól azurak, azt, amelyiknél nincs menlevél, nyomban letartóztatnák.Du Hallier szemügyre vette az alhadnagyot, mintha még nem döntötte volna el, nevessen-e vagybosszankodjék, majd végül a nevetés mellett döntvén, fejcsóválva megjegyezte:- Nem vagy buta gyerek. Hiszen ha az volnál, nem lehetnél az alhadnagyom.Amire az alhadnagy ismét elpirult, ezúttal örömében, s megint kétlépésnyire húzódott a kapitánytól,mintha ez lett volna az a távolság, melyet a tisztelet, avagy az óvatosság előír.Du Hallier helyesen tette, hogy ellátott bennünket menlevéllel, mert az Aytréből Coureille-be (vagyis a LaRochelle-i öböl legdélibb csücskébe) vezető hosszú úton ötször is kérték tőlünk - pontosan annyiszor,ahányszor a helyes irány felől érdeklődtem.Szép olvasóm, nem szeretném, ha úgy képzelné, hogy a La Rochelle körüli ostromsánc közvetlenül aváros falai alatt húzódott. Meglehetősen messze volt az a várostól: éppen akkora távolságra, hogy a La

Rochelle-i ágyúk ne vehessenek tűz alá bennünket. Ennek következtében a délről, a Coureille-csúcstólinduló s északon az úgynevezett Öböl-főig ívelő ostromsánc három mérföld hosszú volt. [Tizenkétkilométer.] Ami a katonai tábor méreteire is utal.Elhelyezkedésünk következtében a La Rochelle-ieknek is alkalmuk nyit a falaik és a mi vonalaink közötthúzódó senki földjén árkokat ásni, amelyekkel megakadályozhatták, hogy éjszaka előrenyomuljunkágyúinkkal, s tűz alá vegyük a várost.A La Rochelle-iek és a királyi csapatok árkai közt mocsaras mezőféleség húzódott, amelyen - mihelytkitört az éhínség La Rochelle-ben - asszonyok tűntek fel, s előőrseinktől alig kétlépésnyire szedték afűféléket, amiket azután megfőztek. Hagytuk, hadd gyűjtögessenek, a király megtiltotta, hogy tüzeljünkrájuk.Amikor pedig leszállt az éj, a La Rochelle-i vagy más illetőségű nők kapcsolatba léptek ugyanezekkel akatonákkal, s egy darabka kenyérért felkínálták nekik a testüket, miközben a többi katona megtöltöttmuskétával őrködött, attól tartván, hogy a szerelmi felkínálkozás hadicsel csupán. Sem a La Rochelle-i,sem a királyi seregben nem tudtak véget vetni ennek a gyakorlatnak. Az éhség nagy úr, bárha nemugyanarról a fajta éhségről volt szó az egyik és a másik oldalon. Ráadásul az előőrsben csupa kiválókatona szolgált, igen meggondolatlan cselekedet lett volna akár csak a legutolsót is felakasztani közülük.A rendkívül hosszú, árkokból és zárt sáncokból álló ostromlánc mögött épült fel a már említett tábor:hevenyészve felhúzott, szedett-vedett város volt ez, kőházakkal, fából ácsolt barakkokkal és sátrakkal,ahol végül már harmincezer katona élt, de a lakosság lélekszámát kétszeresére duzzasztották azidecsődült kereskedők, kőművesek, patkolókovácsok, vargák, markotányosnők és mosónők, meg aparasztok, akik a házak közti réteken legeltették marháikat, s lesték az alkalmat, hogy jó pénzeneladhassák őket a mészárosoknak. Ezt a zsibvásárt sebtében kikövezett utak hálózták be, melyekettöbbnyire sár borított, hiszen Franciaországnak ezen a vidékén októberben és novemberben szinteszünet nélkül esik az eső, az óceán felől érkező, hideg és heves szél kíséretében.Az úton mindkét irányban nagy a forgalom, taligákkal és hintókkal, lovasokkal és gyalogosokkal van tele,s perpatvaroktól hangos, különösen az útkereszteződésekben, melyeken mindenki elsőként akar átvágni,káromkodás, üvöltés és ostorcsapkodás közepette. Aytrét elhagyva egymás mellett ügettünk, Nicolasmeg én, ám az úton, a nagy tumultusban, amely semmivel sem volt kisebb, mint a párizsi, már csaklépésben haladhattunk, s Nicolas mögém került.Az idő, mint már mondtam, pocsékul szeles volt, a felhős, sötét égből hideg eső permetezett, amely holelállt, hol újra rákezdett. Az út szélén nem is egy lótetemet láttam, édeskés bűzük felkavarta agyomromat; némelyikből már csak a csontvázat hagyták meg a hollók, s ezek, istennek hála, legalábbnem bűzlöttek. Rengeteg holló volt itt, amint a Saint-Martin-de-Ré-i fellegvárban is, az ostrom idején.Mintha a királyság összes hollója itt adott volna találkát egymásnak, idecsalta őket a tetemesnekígérkező konc. A földön nehézkesen jártak, de valami különös arcátlansággal, alig-alig térve ki agyalogosan közlekedők útjából, akik vállukra vetett muskétával igyekeztek kijelölt szolgálati helyükre.Coureille, ahová két hosszú óra múltán érkeztünk meg, rövid katonakabátunk ellenére is teljesenátfagyva a széltől és esőtől, kis falu volt, amelyet a király parancsára Angouléme herceg azonnalelfoglalt, mihelyt csapataink körülzárták La Rochelle-t. Hasonlóképpen elfoglaltuk az "Öböl-fő"-neknevezett pontot is, s így már kezdettől uraltuk északon és délen az öböl két, stratégiailag legfontosabbpontját, lehetetlenné téve, hogy az angol hajók kikössenek. Azt azonban sajnos nem tudtákmegakadályozni, hogy magába az öbölbe fussanak be, s elérjék La Rochelle kikötőjét, mert a franciaflotta, amelynek létrehozásán Richelieu rendkívüli erőfeszítéssel fáradozott, még csak alig néhányhadihajót számlált.Márpedig nyilvánvaló volt, hogy ha La Rochelle továbbra is utánpótlást kaphat a tengeren keresztül,szárazföldi blokádunk értelmetlen. Ekkor született meg, kedves olvasóm, a híres kőgát ötlete, amelyCoureille-től az Öböl-főig ívelt, s nemcsak az ellenséges hajók bejutását, de a hugenotta hajók kifutásátis megakadályozta, és így a La Rochelle-iek falaik közé szorultak. De később szólok még erről ahatalmas vállalkozásról, amely annyi pénzt, munkát és kitartást követelt, s végül, sok részleges kudarcután, teljes sikerrel járt.Coureille-ben Toiras egy nagyon kényelmes kis házban fogadott bennünket, amelynek csodáskandallójában jókora tűz lobogott, nagy örömünkre ebben a szörnyű időben. A lovaink, amelyek a széltőlmég az esőnél is jobban féltek, szintén örülhettek, mert zárt istállóba kerültek, ahol Nicolas felügyeletemellett a lovászok lecsutakolták őket, majd finom zabot és tiszta vizet is kaptak.Az olvasó bizonyára emlékszik rá, hogy Toiras úrral vészeltem át a Saint-Martin-de-Ré-i fellegvárostromát, amit ő oly makacsul és ügyesen védett, hogy Buckingham sosem tehette be oda a lábát.

Nagyon szerettem Toiras-t, nyersesége, rossz modora dacára, ami gyakran elfedte jó tulajdonságait. Jólmegtermett férfiú volt, az arca cserzett, orra nagy, állkapcsa igen erőteljes. De ha nem ingerelték, nemsértették meg a hiúságát, amitől nyomban rettenetes dühbe gurult, őszinte, nagylelkű embernek shűséges barátnak bizonyult.Toiras a legmelegebben üdvözölt, felszólított, hogy költsük el vele együtt az ebédjét, amit finom borral isleöblíthettünk, érdeklődött, sikerült-e megfelelő szállást találnom, majd válaszomat meg sem várva(aminek ezúttal igencsak örültem) saját magáról kezdett beszélni, felháborodottan panaszolván el, milyen"méltatlan", "hálátlan", sőt "aljas" módon bántak el vele, amiután oly hatalmas szolgálatot tett akirályságnak, s megvédte Ré szigetét.- Aytrében Lajos nem győzte dicsérni hősies helytállásomat - mondta -, s azt is megígérte, hogyhamarosan élvezhetem "áldásos következményeit" is. De az istenfáját, hol vannak ezek az "áldásoskövetkezmények"? Az egész világ azt várta, hogy hamarosan Franciaország marsallja leszek! És milettem? Saint-Martin-de-gében tábornagy voltam. És mi vagyok most Coureille-ben? Tábornagy!Ráadásul a pökhendi Bassompierre parancsnoksága alatt! És mindennek tetejébe a király most azzalkecsegtet, hogy ezt a méltóságot is meg kell osztanom majd Du Hallier-val! Jól hallotta! Du Hallier-val!Ezzel a világ barmával, akinek egyetlen haditette az volt, hogy golyót eresztett a fegyvertelen Concinifejébe...- Szerintem jól ki fognak jönni Du Hallier-val. Jó fiú ő!- Nem is ajánlom, hogy rossz fiú legyen, tekintve, hogy ki ő, és ki vagyok én...Elképedve hallgattam ezeket a szavakat, amelyek annyira nem vallottak a Saint-Martin-de-gébenmegismert, heves természetű, de azért mindig udvarias Toiras-ra. Nyilvánvalóan a fejébe szállt a hirtelenjött dicsőség, attól lett ilyen önhitt és kérkedő.- És a legrosszabbat még nem is mondtam! - folytatta. - Újabban divatba jött, hogy lealacsonyítsanak,megalázzanak, egyenesen tagadják, hogy bármiféle hőstettet hajtottam volna végre!- Csak nem?! - kérdeztem.- De igen! Tegnap például felkerestem Marillacot.- A tábornagyot vagy a pecsétőrt?- A pecsétőrt. Bizonyos juttatásokat akartam kémi tőle azoknak a kapitányoknak a számára, akik olyhősiesen harcoltak velem a fellegvárban. Ő azonban kerek perec elutasította a kérésemet."Méltánytalanság lenne másokkal szemben", mondta, és micsoda hangon! De hát ismeri az ilyenálszenteket, mindig az erkölccsel takaróznak! Én nem hagytam annyiban a dolgot, kicsit tűzbe is jöttem,és akkor ez a semmirekellő egyszer csak a szemembe vágta: "Toiras úr, az udvarban már úgy találják,hogy kegyelmed a kelleténél jobban kérkedik hőstetteivel. Hiszen végül is azt, amit kegyelmed Részigetén véghez vitt, ötszáz más ember is véghez vitte volna a kegyelmed helyében." Az istenfáját! Hanem papi személy ez a semmirekellő, belé mártottam volna a kardomat!- Hagyjuk a kardot, Toiras úr! - szóltam közbe nevetve. - Hadd hallom inkább, miként válaszolt erre asértésre!- Ismer engem, gróf úr! Mindjárt kész voltam a válasszal: "Uram, mondtam, szépen is nézne kiFranciaország, ha nem akadna benne akár kétezer ember is, aki megtette volna azt, amit én megtettem.Csak egy a bökkenő: hogy ők megtették volna, én viszont megtettem!..."- Bravó, Toiras úr! Bravissimo! Szellemesen és bölcsen felelt!- Várjon, gróf úr! Még nincs vége! Mert miután így leterítettem ezt a faragatlan tuskót, megadtam neki akegyelemdöfést is!...- Hogyan? Ezzel még nem fejezte be? Hát nem volt ennyi elég?- Nem bizony! Hallgassa csak! "Uram, mondtam neki ezután, olyanok is akadnak ebben a királyságban,ezerszám, akik éppolyan jól tudnák őrizni a pecsétet, mint kegyelmed..."E pillanatban kopogtattak az ajtón. Toiras mennydörgő "Szabad!"-jára egy kapitány lépett be, tisztelgett,és jelentette a tábornagynak, hogy Bassompierre marsall kíván azonnal beszélni vele.Toiras ekkor villámgyorsan búcsút vett tőlünk és lóhalálában elvágtatott, jeléül annak, hogy ha egyminiszterrel kész is ujjat húzni, elöljárója parancsait mindig rohan teljesíteni.Sajnáltam, hogy nem volt módom a pecsétőrt illető második megjegyzését is minősíteni, annál is inkább,mert amilyen helyénvalónak találtam az elsőt, olyan igazságtalannak éreztem ezt a másodikat, Marillacugyanis tehetségesen és bölcsen látta el mindkét feladatát, melyet a király ráruházott: apénzügyminiszteri és a pecsétőri teendőket egyaránt.Sajnos azonban önmagában véve igen tiszteletreméltó mély vallásossága spanyolpárti és pápapártipolitikára sarkallta, mely politika igencsak távol állt a királyétól és a bíborosétól. S mivel Marillac ráadásul

fennhéjázó és másokat becsmérlő ember volt (amint azt a Toiras-nak odavetett megjegyzése isbizonyítja), és több mint magabiztos, hiszen Istentől sugalltnak tekintette a maga vélt igazságát, Richelieufélelmetes ellenségévé változott, annál is inkább, mert a helyére pályázott. S mivel nagyon rosszulismerte Lajost, az anyakirálynét igyekezett felbujtani, hogy "zúzza össze" a bíborost, ami végül azzal azeredménnyel járt, hogy a király őt zúzta össze, az anyakirálynéval együtt. De a későbbiekben részletesenbeszámolok majd erről a tragikus eseményről, amely nem kevesebb volt, mint igazi "palotaforradalom",de amely, istennek hála, elbukott.Visszaúton Saint-Jean-des-Sables-ba már alig fújt a szél, s egy csepp eső sem esett, a forgalom issokkal kisebb volt, mint idefelé jövet, úgyhogy megint egymás mellett lovagolhattunk, Nicolas és én, sválthattunk néhány szót.- Gróf úr - kezdte Nicolas -, megengedné, hogy feltegyek egy kérdést?- Tedd csak fel, Nicolas!- Őfelsége ma reggel kijelentette, hogy igencsak elégedett kegyelmeddel, s kegyelmed hamarosanelégedettsége áldásos jeleit is tapasztalni fogja.- Valóban ezt mondta.- Kérdezhetek még, gróf úr?- Kérdezhetsz.- Toiras úr elbeszéléséből úgy tűnt, hogy a király ugyanezt ígérte neki is. És Toiras úr úgy értelmezte eztaz ígéretet, hogy hamarosan Franciaország marsallja lesz. Téves volt Toiras úr következtetése?- Nem volt téves, Nicolas.- Gróf úr, ha kedve ellenére valók a kérdéseim, csak szóljon, s máris befogom a számat.- Folytasd csak, Nicolas.- Bár a király ugyanazokat a szavakat intézte Toiras úrhoz is, mint kegyelmedhez, nem hinném, hogy aszavai ugyanazt az ígéretet rejtenék.- Hát persze hogy nem! Mihez kezdenék én egy marsallbottal?- Az viszont elképzelhető, gróf úr, hogy orbieu-i grófsága a "herceg" és "pair" címmel járó birtok rangjáraemelkedik.- Folytasd, Nicolas!- Engedelmével folytatom, gróf úr. Amikor a király utalást tett kegyelmed hősiességének "áldásoskövetkezményeire", a gróf úr arca ragyogott az örömtől. Ám kicsivel később, amikor már távozottőfelségétől, szomorúság tükröződött rajta. Toiras úr arca pedig a szomorúságnál is rosszabbrólárulkodott. Kivörösödött a haragtól, amíg a sérelmeit sorolta nagy hangon.- De hol itt a kérdés?- A kérdésem a következő, gróf úr: miért vágott kegyelmed oly keserves arcot egy jó hír hallatán?- Ha annyira kíváncsi vagy rá, hát tudd meg: jobb szerettem volna, ha az ígéret és a kegy gyakorlásaegyütt jár.- Attól tart talán, hogy őfelsége nem tartja meg az ígéretét?- Szó sincs róla. De talán módosítja.- Miért tenne ilyet?- Ez hétpecsétes titok...- Gróf úr, én sose fecsegem ki, amit kegyelmedtől hallok.- Igaz, Nicolas, nemegyszer bizonyságát adtad már, hogy tudsz hallgatni. Tudd meg hát, fiam, az igazat.A király, akár büntet, akár jutalmaz, szereti előbb kissé tantalizálni alattvalóit.- Mit jelent ez a szó, gróf úr: tantalizálni?- Ezt az igét Tantalosz nevéből képezték, akiről bizonyára hallottál.- Sajnos nem hallottam, gróf úr - mondta Nicolas, fülig pirulva.- Hát már mindent elfelejtettél, Nicolas, amire jezsuita tanítóid oktattak? Tantalosz görög király volt, igenszomorú sorsú nagyúr, akit Zeusz a pokolra küldött, ahol egy tiszta vizű tóban kellett ülnie, gyümölcsöktőlroskadozó téli fa alatt. Nem túl nagy büntetés, mondhatnád erre. Csakhogy valahányszor Tantalosz inniakart, a víz eltávolodott az ajkától, s valahányszor enni szeretett volna, a gyümölcsök messze húzódtak akezétől.- Ha jól értem, gróf úr, némiképp tantalizálva érzi magát kegyelmed.- Úgy bizony! Némiképp! A király jutalmat ígért nekem, de sem azt nem árulta el, mi lesz az, sem azt,mikor fogom megkapni. Vajon hány hétig, hónapig, netán évig fogom remélni, hogy az enyém lehet agyümölcs, amely kéznyújtásnyira tőlem himbálódzik?- És azokat is így tantalizálja a király, akiket meg akar büntetni?

- Őket még jobban megkínozza. Íme, egy példa. A Vendóme fivérek, a herceg és a főperjel,összeesküvést szőttek Richelieu meggyilkolására. Az összeesküvők azonban, Istennek legyen hála, nemértek célt; a király ezt követőleg a legszívélyesebben meginvitálta őket a blois-i kastélyba. Mentek is aszegény ördögök! Lajos nyájasan fogadta őket, szép szobát nyittatott nekik, másnap hagyta, haddmulatozzanak udvarbéli barátaikkal, majd éjszaka, amikor már az igazak álmát aludták, egyszer csakzörgettek az ajtajukon. Du Hallier volt az, öt lándzsás testőrrel: "A király nevében, mondta Du Hallier,letartóztatom kegyelmeteket."- Gróf úr - suttogta zavartan Nicolas -, alig merem feltenni a következő kérdésemet: nincs ebben akésleltetésben egy szemernyi gonoszság?- Látszólag van. Valójában a boldogtalan gyermekkorban szőtt, bosszúszomjas álmok megvalósításárólvan szó.- Lajosnak boldogtalan lett volna a gyermekkora? A király fiának!- Nagyon boldogtalan volt, Nicolas! Ezerhatszáztíztől, apja halálának évétől ezerhatszáztizenhétig nemvolt nála szerencsétlenebb ember, hiszen az anyja nem szerette, szüntelenül gúnyolta, megalázta ésmegfosztotta minden hatalomtól. Bizony! Így volt! A régensnő, akit a nyomorult Concini támogatott,egyedül akart uralkodni... Amíg csak az alig tizenhét éves Lajos meglepetésszerűen meg nem gyilkoltattaConcinit s nem száműzte az anyját. Jól hallottad, Nicolas. Lajos nem megkapta, hanem elragadta ahatalmat Medici Máriától. Ezért őrzi ma is oly féltékenyen s gyanakvón ezt a hatalmat. És ezért börtönözbe mindenkit, aki el akarja rabolni tőle. De előbb még gyerekes bosszút is áll rajtuk, amintgyermekkorában az anyján és Concinin szeretett volna...Ekkor az ismét megnövekedett forgalom miatt Nicolas kénytelen volt újra mögém húzódni lovával, sbeszélgetésünk félbeszakadt. Csak Aytré után, a Saint-Jean-des-Sables-ba vezető tengerparti útontudott Nicolas ismét mellém kerülni.- Gróf úr - mondta hosszú csönd után -, végtelenül hálás vagyok,amiért olyan sok mindenre megtanít. A gróf úrral töltött egy év alatt többet tanultam, mint Clermontban, [aclermont-i kollégiumról szó, amely a kitűnően oktató jezsuiták révén vált híressé.] hosszú tanulóéveimsorán. Akkor sem bánhatna jobban velem, ha a fia volnék.Ha megölnének, sem tudnám felidézni, mit válaszoltam erre. Bizonyára valami csúfondáros megjegyzésttettem a jezsuitákkal kapcsolatosan, akik nem örülnének, ha hallanák, milyen lesújtó véleménnyel vanoktatásuk színvonaláról egy hajdani diákjuk.Közben pedig mélységesen meghatott a szavain átsütő őszinte gyermeki szeretet. Gondolataimbamerülve elengedtem lovam kantárját, s a ravaszdi állat mindjárt lelassította lépteit, hiszen alaposankimerült a hosszú úton. A házasságról kezdtem gondolkodni, arról a ketrecről, amelybe olyannyiraszeretett volna már bezárni atyám és jó keresztanyám, [Valójában az édesanyja] Guise hercegné. Előbbiazért, mert szerette volna, ha Orbieu grófja biztosítja családja fennmaradását, utóbbi pedig mert sosemtudott másra gondolni, csak férjre, meg gyerekekre, holott a férje minduntalan megcsalta, a gyermekeipedig csak kimondhatatlan bánatot és keserűséget okoztak neki.Bár amint de Brézolles márkiné előző nap megjegyezte, valóban vannak szilárd alapon: örök szerelmenalapuló házasságok is, amilyen például Schomberg úré és hitveséé. De nem is volt az övékén kívül másházasság, amelyre az udvarnál e tételt bizonyítandó hivatkozhattak volna. Legfeljebb még a Lajosé. ÁmLajos házastársi hűsége sokkal inkább kötelességtudatból, semmint szerelemből fakadt.Ami engem illet, zsenge gyermekkoromtól virágról virágra szálltam, s ezen közben olyan megrögzöttszokásokra és gyönyörűséggel viselt láncokra tettem szert, amelyektől sem erőm, sem kedvem nem voltmegválni. De hát egy nemesember legszentebb feladata mégiscsak az, hogy biztosítsa családjafennmaradását. Hogy az ördögbe lehetne ezt kétségbe vonni? Másrészt viszont hogy ne rettentenevissza bárkit a legkockázatosabb döntés, amelyre egy férfiember élete során kényszerülhet? Hát persze!Ha az Úristen végtelen jóságában - amelyre tán nem is vagyok méltó - megajándékozna egy olyan fiúval,amilyen Nicolas, én lennék a legboldogabb ember a világon! De mi lesz, ha ez a fiú, néztem mindjárt azérem másik oldalát is, épp az ellentettje lesz Nicolas-nak? Ha a balszerencse úgy hozza, hogyalamuszibb lesz a macskánál, szeleburdibb a kenderikénél, engedetlenebb az öszvérnél, gyávább anyúlnál, s olyan kártékony, mint egy egész egércsalád? Vagyis röviden szólva, ha Nicolas egyetlenerényével sem büszkélkedhet, ha híján lesz a szépségnek, értelemnek, a felebaráti szeretetnek,bátorságnak és tapintatnak? És ha előbb még az anyját is rosszul választom meg? Ha valami kispipiskedőnek sikerül eltitkolnia előlem a hibáit, és a tökéletesség jeleként tüntetni fel néhány manírt? Svégül a fiamban fedezem fel mindazt, amit ebben a kényeskedőben gyűlölök és megvetek? Milyenszörnyű lesz akkor ezt a kettős terhet cipelnem életem végezetéig!A lovam gondolataimra érzéketlen volt ugyan, az istálló kellemes illatát viszont már messziről megérezte,

s ügetni kezdett, így hát ismét szorosra kellett fognom a kantárt; tűnődésemnek ezzel vége szakadt,habozásomnak azonban korántsem. Uramatyám!, gondoltam, mekkora kockázatot vállalunk, amikorfejest ugrunk a házasságba! Ráadásul vakon, hiszen szerelmünk tárgyát csupán az együtt töltötthétköznapok során ismerhetjük meg.

II. fejezet

Az előzőkben elmondottak korántsem jelentik azt, hogy történetemet ettől kezdve a mélabús gondolatokuralják majd. A nap már félig eltűnt az óceán nyugati szélén, amikor visszaérkeztünk Brézolles-ba,szürkületkor léptünk be a kastély kék kapuján, s első dolgunk az volt, hogy a svájciak gondjaira bízzuk azesőtől és széltől elgyötört szegény lovainkat, hogy megszárogassák, megkeféljék, megetessék, majdéjszakára, amelyek ezen a tájon már hűvösek, vastag daróctakarókba bugyolálják őket.Az istállóból kijövet a szuszogva és sántikálva közeledő Vignevieille úrba botlottunk, aki egyik kezébenbotot szorongatott, a másikban meg valami napernyőfélét az eső ellen, ami fölvetette azt a kérdést, hogyvajon szükség esetén melyik kezébe fogná a kardját. Közölte velem, hogy de Brézolle márkiné fél óramúlva vacsorára vár, az ő számára pedig igen nagy megtiszteltetés lenne, ha Clérac úr társaságábanvacsorálhatna. Amit szegény Nicolas udvariasan megköszönt, holott nagyon is bánatos volt, hogy megintcsak nem a márkiné társaságában fog vacsorázni, s nem falhatja titkon szemével a szép hölgyet.Az a négyszemközti beszélgetés, amelyet ezen az estén de Brézolles márkinéval folytattam, olymeghökkentő fordulatot vett, hogy kicsit szégyellek is beszámolni róla, félvén, hogy az olvasó kétségbevonja majd szavahihetőségemet. Pedig most is, mint mindenkor, szigorúan ragaszkodom a tényekhez, serre akár meg is esküdnék, ha a bíboros nem köti a lelkemre, hogy sose keverjem a szentet a profánnal.Mivel e beszélgetés nemcsak nehezen hihető, de felidézése kissé illetlennek is tűnhet, el ishallgathatnám az olvasó előtt. Csakhogy az, ami ezen az éjszakán történt, oly nagy mértékbenbefolyásolja majd életem további alakulását, hogy eltitkolásával nemcsak az őszinteség, de a történetérthetősége is csorbát szenvedne.Ha még emlékeznek rá, Vignevieille úr azt mondta, hogy de Brézolles márkiné fél óra múlva várvacsorára, így hát siettem a szobámba, ahol meglepetésemre egy jól öltözött, igen ápolt és udvarias inasttaláltam, amint épp a ruháimat rendezgette, kitisztította a második pár csizmámat és megvetette azágyamat. Közölte, hogy Lucnek hívják, s de Brézolles márkiné rendelte mostantól a szolgálatomra.Ezt igen meglepőnek találtam, hiszen az olyan nagy házaknál, amilyen a márkinéé is volt, a nagylétszámú személyzetből szobalányokra s nem inasokra szokták az ilyesfajta munkát bízni. Végül arra akövetkeztetésre jutottam, hogy de Brézolles márkiné nyilván ama nagy nehezen kicsikart vallomásommiatt döntött így, amelyben elárultam neki a szobalányok iránti vonzódásomat, mert azt óhajtja, hogylegalább az ő házában ne legyek kísértésnek kitéve... Akár téves, akár helyes volt a feltevésem, igencsakmulattatott, s olyan tréfás gondolatokra ihletett, amelyeket nem tartok szükségesnek az olvasó elé tárni.Bár nem volt valami kellemes úgy tisztálkodni, hogy a mosdótálban egy inas cserélgette a vizet,igyekeztem alaposan megmosakodnia hosszú lovaglás után, miközben sóvárogva gondoltamgyermekkorom kis fakádjaira meg a párizsi gőzfürdőkre, ezekre a bűbájos és igazán üdítő helyekre,amelyek őszintén szólva kissé közel álltak a bordélyhoz, lévén az ottani szolgálóleányok fiatal, jókedvűés előzékeny teremtések, akik a fiatalembereknek nem csak a hátát mosták meg. A Szent Egyház ezértbe is záratta ezeket a műintézeteket, aminek következtében a franciák erényesebbek lettek ugyan, depiszkosabbak.Úgy láttam, pazarabb lakoma vár most, mint az előző este. Az asztal ugyanis damasztabrosszal voltmegterítve, rajta aranyozott ezüst étkészlet ragyogott, valamint kristálypoharak. És mintegy határt - ámkönnyen átléphető határt - vonva közém és de Brézolles márkiné közé, leveles ágakra fektetett,bíborszínű, illatos virágok hevertek egy sorban az abroszon.Állva akartam maradni, hogy így fogadjam de Brézolles márkinét, de Vignevieille úr kitartó unszolásáravégül mégiscsak helyet foglaltam. Nyilván tudta, hogy sokáig kell várakoznom, mert úrnője mégkészülődik. Ha a várakozás hosszú volt is, nem túlságosan hosszú, hiszen a márkiné, ahogyan mártapasztalhattam, mindent patikamérlegen adagolt, vagyis csak annyit késlekedett, hogy felcsigázzon, deazért az udvariasság szabályait betartsa.Végül megjelent, csodás hufándlis szoknyában, melyhez az udvarbéli hölgyektől eltérően nemgyöngyökkel, hanem hímzett virágokkal díszített, halványkék felsőrészt viselt. Rendkívül elegáns volt amegjelenése, de visszafogott, ahogyan a biztos ízlés diktálja, amely arckikészítésének finomságában is

megmutatkozott: a márkiné nem kente vastagon magára a piros, ólom- meg ónszínű festéket, mint azoka dámák, akik mintha nem volnának megelégedve azzal az arccal, melyet a Jóistentől kaptak, s egymásikat festenének helyette maguknak. De térjünk vissza de Brézolles márkinéra. Ékszer éppoly kevésvolt rajta, mint festék, csupán egy finoman megmunkált aranyláncot viselt, amely kiemelte telt, fehérnyakának szépségét. Bal kezének gyűrűs ujjára csupán egyetlen gyűrűt húzott, amely oly szép volt, hogynem tűrt volna vetélytársat a többi ujjon. S mindezeken felül de Brézolles márkiné még azzal azadottsággal is rendelkezett, ami a hölgyekben mindig elbűvölt: a hangja mély volt, kedves és dallamos.Fölálltam, s belefogtam abba a bókolássorozatba, amit korunk zsarnoki mód ránk kényszerít. De istennekhála de Brézolles márkiné nem hagyott túl soká hajlongani, odanyújtván nekem ujja hegyét, amire valamicsókfélét leheltem. Röviden szólva e második közös vacsoránkon mindketten olyan alamuszianvisszafogottak voltunk, mintha az Astrée-ből léptünk volna elő, melynek szereplői halálukig sírnivalóanszűzies tisztaságban őrzik meg szenvedélyes szerelmüket.Az étel-ital éppoly kiváló volt, mint előző este, a beszélgetés azonban igencsak akadozott, tekintve, hogyde Brézolles márkiné ki sem nyitotta a száját, csupán aranyfényű barna szemét legeltette rajtamálmodozón, amiből arra kellett következtetnem, hogy ismét valami jó vásárt akar kötni velem, amilyetelőző nap is kötött, amikor egy tizenegy tagú svájci gárdához jutott, két ember élelmezésének fejében.Persze nem szabadna így beszélnem, hiszen az alku számomra is előnyös volt, ha másért nem, hát mertélvezhettem egy bájos hölgy társaságát a Saint-Martin-deRé-i fellegvárban töltött sivár, retteneteshónapok után.Mivel a társnőm oly néma volt, akár egy márványangyal, nehezen tartottam fenn atársalgást, apró kis szalmaszálakat hordtam egybe, remélvén, hogy a beszélgetés tüze egyszer csakbeléjük kap, de mivel de Brézolles márkiné nem nyitotta szóra az ajkát, bár továbbra is bűbájospillantásokat vetett felém, végül én is elhallgattam. És úgy fejeztük be ezt a felséges vacsorát, ahogyanelkezdtük: csak a tekintetünk beszélt, a szánk nem.S mivel a szemünk mohóbbnak bizonyult, mint a szánk, enni is keveset ettünk, az ételt gyorsan elvittékasztalunkról, ami után átmentünk a kis szalonba, ahol már várt bennünket a herbatea, és de Brézollesmárkiné ekkor elküldte az inasát egy ezüstládikáért, amely, mint mondta, szobájában, az ágyfejénél van.Amikor azonban az inas visszatért a ládikával s átnyújtotta úrnőjének, ő hanyagul letette maga mellé akarosszékre, s udvariasan köszönetet mondva, elküldte inasát. Csak ekkor kezdett beszélni, miután mégegyszer hosszan, furcsán szemügyre vett, kortyolta a herbateát, s közben aranyló barna szeme,amelyben színüket váltó fényeket gyújtott a gyertyák lángja, épp az ajkához szorított halványkék csészefölött ragyogott.- Uram - mondta végre, s letette csészéjét -, ha a tekintete nem csap be, azt kell gondolnom, hogyszépnek talál engem...- Asszonyom - mondtam erre mosolyogva (mert úgy éreztem, hogy ügyünk jó irányban halad) -, ha aszemem elárult is, meg biztosan nem csalt. Kétségtelen, hogy a bellissima donna de la creazione [a világlegszebb asszonya. (olasz)] ül velem szemben.- Ez minden, uram? - kérdezte de Brézolles márkiné, huncutul felvonva szemöldökét. - Csupán egyfestmény vagyok kegyelmed számára, amelyet csodálhat? De hiszen akkor éppígy megcsodálhatja alépcső fölött dédanyám portréját is, aki ifjú korában tökéletes szépség volt.- Asszonyom, a kettő között óriási a különbség. Szép őse sajnos mára csak vászon és festék, mígkegyed eleven asszony. És egy eleven asszony, aki olyan szép, mint kegyed, a műélvezetet messzemeghaladó érzelmeket ébreszt bennem.- Ezt nem értem! Kérem, gróf úr, magyarázza meg, hogy kell értenem a szavait! Beszéljen őszintén! Az azagyvaság, amit most összehordott, azt akarja jelenteni talán, hogy megkívánt engem?- Valóban ezt mondtam volna, ha engedélyt ad rá, asszonyom.- De hiszen nincs szüksége az engedélyemre - mondta rövidke nevetéssel -, mert már ki is mondta.- A bátorítása nélkül nem mertem volna megtenni.- Irgalmatlanság lett volna a részemről, ha hagyom, hogy rémülettel eltelve tegye meg vallomását.- Asszonyom, utolsó leheletemig hálás leszek, amiért segített nyilatkoznom.- Nyilatkozat volt tehát, amit hallottam?- Mi más, asszonyom?- És most én mit kezdjek vele?- Valóban: mit kezdjünk vele?- Azt mondtam, uram: én mit kezdjek vele? Ne változtasson a mondatomon, hiszen ez az én a végsőmentsváram.- Az ég szerelmére, asszonyom, nagy óvatlanság volt ezt bevallania nekem! Még szerencse, hogy nem

kegyelmedre bízták a Sain-Martin fellegvár védelmét!- De én nem fellegvár vagyok, uram, csak egy gyönge asszony, akit az előbb említett egyetlen sánc védcsupán.- És miként juthatnék át ezen az egyetlen sáncon?- Uram, ön az imént vallomást tett nekem. Most rajtam a sor, hogy határozzak: elutasítsam, vagymeghajoljak a kívánsága előtt.- De miért ne hajolnék meg, asszonyom, ha egyszer az én kívánságom azonos a kegyedével?- Hát épp ez a kérdés: azonos-e valóban? Mindazonáltal úgy érzem, uram, mintha egy gonosz kis árulómotoszkálna a bensőmben, aki azt óhajtja, hogy segítsem kegyelmedet.- Ó! - kiáltottam. - Egy áruló! Mit mondasz nekem, te édes kis áruló?- Azt mondja, hogy a kegyelmed szobájának, uram, két ajtaja van. Az egyik az, amelyen eddigközlekedett, a másik kulcsra van zárva. Ez az ajtó vezet a várba. De természetesen van kulcsa.- Hol van az a kulcs?- Abban a ládikában, amelyet itt láthat - mondta, megemelve kissé a szoknyáját, hogy láthatóvá váljék akarosszék ülésére helyezett ládika. - Ezt a ládikát netán szórakozottságból itt felejtem ezen akarosszéken, amikor távozom. Az is elképzelhető, hogy távozásom után kegyelmed magához veszi eládikát, azzal a tisztes szándékkal, hogy utánam hozza, s ezért kipróbálja, illik-e a benne lévő kulcs azemlített ajtó zárjába. Természetesen mindezt az a bizonyos arcátlan kis áruló mondja kegyelmednek. Énegy szót sem szólok. Még az is lehet - mondta egy sóhajjal -, hogy a kis kotnyelest megbüntetendőelreteszelem belülről az ajtót, s akkor semmire sem megy kegyelmed a kulccsal...- Az égre kérem, asszonyom! Hiszen ezzel elárulná kis árulóját! És milyen gyalázatos módon! És velemis a legkegyetlenebb játékot űzné, ha az utolsó akadályt legyőzve újabb, immár legyőzhetetlen akadálybaütköznék!...- De hát tudnia kell, uram, hogy a sikeres hadviselés titka a többszörös védelem.- Csakhogy mi nem hadviselő felek vagyunk! Én, épp ellenkezőleg, a legnyájasabb, legmeghittebbkapcsolatra törekszem kegyeddel.- Nos hát, uram, reménykedjék, hogy ilyen is lesz a kapcsolatunk! Én tanácskozom még a bennem lapulókis árulóval, hogy eldöntsem: betoljam-e vagy sem azt a bizonyos reteszt.Ezzel fölállt. Én is fölálltam, s kissé hűvösen meghajoltam.- Asszonyom - mondtam -, legyen minden óhaja szerint...- Uram - mondta, tágra nyílt szemmel -, reménykedhetem angyali jóságában? Hogy nincs neheztelés!Nincs gyűlölködés! Ha a nyílt bátorítás után mégis elzárkóznék kegyelmed elől, ugye nem fog sértőn,bántón viselkedni velem? Ugye, ez lehetetlen? Semmi átkozódás! Semmi fenyegetés! Nem hagyja elszitokszó az ajkát? Nem fogadja meg, elhagyván ezt az átkozott helyet, hogy soha többé nem kívánviszontlátni engem, a gyalázatos, kacér perszónát, akit e sértésért mindörökre meggyűlölt...?- Semmi ilyet nem teszek, asszonyom. Kegyed szabad. Miként vethetném a szemére, hogy élt aszabadságával? Bizonyára szomorúan hagyom el akkor ezt a kastélyt, de keserűség, harag nélkül,hálásan vendégszeretetéért, s a lehetőségért, hogy csodálhattam szépségét, még ha oly elérhetetlenmaradt is a számomra, mint őséé, akinek csak festett képmását nézhetem.E szavak hallatán de Brézolles márkiné álmodozva ismét szemügyre vett, s végül cirógató hangon mégennyit mondott:- Gróf úr, azt már eddig is tudtam, hogy kegyelmed bátor ember, de most már azt is tudom, hogy eszesis, s ami még ennél is több: olyan gyöngéd és érző szívű, hogy nehéz lesz nem megszeretnem. Akegyelmed helyében elfogadnám a kihívást...Ezt mondván fölemelte az asztalon lévő két gyertyatartó egyikét, s elindult az ajtó felé, amelyet az inas aző parancsára sarkig tárva hagyott. Fel akartam állni, hogy segítsek vinni a gyertyatartót, ő azonbankijelentette, hogy egyedül kíván visszatérni lakosztályába, ahol már várja a komornája, aki majd kifűzi aruhaderekát és levetkőzteti. Szeretné, ha várnék egy negyedórácskát, mielőtt magam is visszamennék aszobámba. Ezzel távozott, kezében a gyertyatartóval, s hufándlis szoknyája úgy ringatózott, hogy útrakelő vitorlás hajót juttatott az eszembe. Hitemre! A kis hajó biztosan révbe ér, hiszen oly ügyes akapitánya!...De Brézolles márkiné tehát átlépte a küszöböt s végül egészen eltűnt a szemem elől. Milyen kopár,szomorú és sivár lett egyszerre a kis szalon, minden varázsát elveszítette, egészen elárvult nélküle!Elámultam bámulatos ügyességén, ahogyan a kettőnk játékát irányította: előbb szédítő reményeketébresztett bennem, de csak azért, hogy nyomban ki is oltsa őket, végül ismét felszította a remény lángját,de közben gyötrő kételyeket is ébresztett bennem! Ezáltal én lettem az ostromló fél, holott kezdetben

nyilvánvalóan ő ostromolt engem! A teremtésit!, gondoltam, Machiavelli semmi újat sem talált ki! A gentilsesso ösztönösen tudja régről mindazt, amit ő a saját találmányának gondolt.Ahogy alaposabban végiggondoltam a dolgot, leginkább a márkiné sietsége lepett meg. A teremburáját!Mire föl ez a vágta? Csak egy napja, hogy megismertem, de már megismerkedésünk napján olyanmeghitt egyetértés alakult ki közöttünk, hogy a végkifejlet igazán nem lehetett kétséges. Miért rohanakkor? Miért tesz úgy, mintha égne a ház? Minek ez a rohanás? Minek annyira sietni? Miért ez akapkodás? Mintha de Brézolles márkiné valami menetrendféléhez igazodott volna, amit napról napra,óráról órára, percről percre be akar tartani. Jobb kezembe fogtam a gyertyatartót, a balba meg a ládikát,amely sokkal becsesebbnek tűnt a szememben, mintha arannyal lett volna tele, s hogy kényelmesebbenvihessem, a mellemre szorítottam: ha élőlény, hallhatta volna a szívem hangos dobogását. Amint felfeléhaladtam az első emeletre vezető hosszú lépcsősoron, úgy éreztem, hogy de Brézolles márkinédédanyja - aki mindörökre megőrizte szépségét az aranykeretben - cinkosan mosolyog rám. Nem tudom,valóban mosolygott-e a képen vagy csak a gyertya táncoló lángja űzött játékot a képzeletemmel, de jóelőjelnek tekintettem ezt a mosolyt.És az is eszembe jutott, hogy elég ostoba voltam, amikor azt hittem, túl szép a menyasszony, s nem isörülnék igazán, ha az ostromlott vár falai maguktól leomlanának.A szobámba érve kulcsra zártam az ajtót, majd levetkőztem, de csak félig: lehúztam a csizmámat sledobtam a zekémet, majd kezet mostam, s kiöblítettem a számat. Ezután pedig, meglehetősizgalommal, kivettem a ládikából a kulcsot, nem merem azt mondani, hogy az Édenkert kulcsát, nehogymegbántsam ezzel az Urat, de mindenesetre az egyetlen kis földi paradicsomét, amely a miénk lehet. Ésbelehelyeztem a zárba, amelyben kétszer is elfordult, olyan simán és halkan, hogy bizonyosra vettem, deBrézolles márkiné már megérkezésem után olajoztatta meg, vagy ami még csodásabb, ő maga olajoztafinom kis kezével, nehogy a személyzet meghallja a kulcs csikordulását.Végtelen megkönnyebbülésemre az ajtó lassan elfordult a sarokvasakon, majd amikor becsuktammagam mögött, észrevettem - de ezt már előbb is kitalálhattam volna -, hogy a de Brézolles márkiné felőlioldalon nincs is rajta retesz... Az első akadály leküzdése után tehát nem kellett másodiktól tartanom.Szabad volt az út.Vagy inkább szabaddá tette előttem, s én csak egyszerűen ráléptem erre az útra? Oly keveset tettem agyőzelem érdekében, s az ellenség oly hatékonyan játszott a kezemre! A hölgy egyébként cseppet semijedt meg a jöttömre, hálóingben ült egy kényelmes karosszékben, s meztelen lábát a kandalló tüze felényújtotta.- Barátom - suttogta, rám emelve aranybarna szemét -, milyen soká elmaradt!- Éppen egy negyedórát, asszonyom, ahogyan parancsolta.- Negyedórát? Nekem egy egész évszázadnak tűnt!A meleg fogadtatás mélyen megindított, fél térdre ereszkedtem előtte, meztelen lábát pedig a felhúzotttérdemre fektettem és simogatni kezdtem. Hideg volt valóban, melengettem hát, s nemcsak az ujjaimmal,hanem a leheletemmel is.- Barátom - mondta kisvártatva -, kérem, vigyen az ágyamra. Hirtelen kimerültség tört rám, nem is tudom,mitől.Ez nem lehetett egészen igaz, mert miközben karját a nyakam köré fonta, hogy könnyebbenfölemelhessem, arca az enyémhez közelített, s míg tekintetünk egymásba kapcsolódott, a szeme úgyragyogott, akár a csillag.- Barátom - rebegte bágyadtan, amikor már az ágyán feküdt -, csak a saját gyertyáját oltsa el. Azenyémet helyezze az ágyfejemhez. És kérem, nagyon kérem, húzza össze körülöttünk a függönyöket.Mire való a baldachin, ha a függönyöket nem húzzák be?Szép olvasóm, aki oly figyelmesen olvassa művemet, hogy még emlékeztet is néha Emlékiratomnakegyes mondataira, melyekről én magam megfeledkeztem, kérem, tanúsítsa: valahányszor a baldachinfüggönye összezárul egy pár körül, elbeszélésem mindig félbeszakad. Ez a szabály ellentétes atyámszokásával, aki a Csikóéveinkben a legteljesebb részletességgel számolt be a de Joyeusevicomtesse-szel folytatott szerelmeskedéseiről, amit később, mint nekem elmondotta, igencsak megbánt,habár a hölgy, aki közben öregecske lett és igen ájtatos, sosem haragudott rá ezért.Remélem, szép olvasóm, nem sértem meg a szemérmességét s megbocsátja nekem, hogy ezúttal mégisbeszámolok a történtekről, méghozzá nem a pikantéria kedvéért, hanem csupán azért, mert nagybanbefolyásolták a de Brézolles márkinéhoz fűződő akkori és jövőbeni kapcsolatomat.Két dolog volt, ami a függönyök rejtekén nagyon meglepett. Mindazon nők közül, akikkel addig dolgomakadt, de Brézolles márkiné bizonyult a legártatlanabbnak s a lejáratlanabbnak is a szerelem terén,

kivéve persze magát az aktust, amelyet minden emlős ismer, s amely elengedhetetlen a fajfennmaradásához, de a szerelmeskedés gazdag, szellemdúsan berendezett tárházába a márkiné nemvolt bejáratos.E felfedezés nyomán igencsak rossz véleményt alakítottam ki magamban de Brézolles úr szerelmiképességeit illetően, és nyomban hozzáláttam özvegyének tanítgatásához, mely feladatot előttem mégsenki sem látta el. Meg kell mondjam, kitűnő, tudásvágytól fűtött tanítványnak bizonyult. Ám legnagyobbmeglepetésemre, miközben minden új gyönyörűséget kész volt elsajátítani, a leghatározottabbanelutasította a védekezés minden fajtáját.- No de kedves Barátném - mondtam -, ha nem tesszük meg, amit mondok, azt kockáztatja, hogy anyalesz.- Vállalom a kockázatot.- Asszonyom, csak nem akar házasságon kívüli gyermeket hozni a világra?- Mit érdekel az engem, ha házasságon kívüli lesz! Istennek hála, senkitől sem függök! Saját nagyvagyonnal rendelkezem. S a vagyonom még nagyobb lesz, ha elhunyt férjem családja nem vitatja továbbaz örökségemet. - No de, asszonyom, gondoljon a botrányra!- Nem lesz semmiféle botrány.- Ezt úgy értsem, hogy hozzámegy az első jöttmenthez, csak hogy a gyereknek nevet adjon?- Zavarná talán? - kérdezte, s arcán örömteli meglepetés gyúlt ki.- Hát nem örülnék neki, ha a gyermekemet valami semmirekellő nevelné fel...- Gróf úr, kegyelmed érzelmessé vált! Azt mondta: "a gyermekem". Hiszen még meg sem fogant.- De ha megfogan, mégiscsak lesz valami jogom hozzá!- A legteljesebb mértékben, gróf úr, ha feleségül vesz!- No de asszonyom!- Barátom - mondta erre -, kérem, ne vágjon ilyen rémült képet! Nem követelek jegygyűrűt kegyelmedtől!Sőt, ha most venné a bátorságot, és megkérné a kezem, a leghatározottabban nemet mondanék.- De hát miért?- Mert még nem szeret eléggé. Válasza szavamat szegte.- Úgy gondolja tehát, asszonyom - mondtam kis idő múltán -, hogy eljön az idő, amikor már eléggé fogomszeretni?- Egész biztosan.- Barátném, kegyed aztán biztos magában!- Nem, barátom, én kegyelmedben vagyok biztos. Kiismertem a természetét. Kegyelmed szereti azembereket. És azt is el tudja érni, hogy ők szeressék kegyelmedet. És mihelyt szeretik, kegyelmed mégjobban szereti őket.- Úgy érzi tehát, Barátném, hogy a dolgok eszerint alakulnak majd. Feltehetek kegyednek egy kérdést?Én most azért vagyok itt, mert megkívánt, vagy mert gyermeket szeretne?- A válaszom mindkét kérdésére "igen". Kárhoztat ezért, uram? Tíz éven át vártam egy gyermekre, de amárki nem ajándékozott meg vele. Tudja, milyennek láttam kegyelmedet, amikor belépett a házamba?- Sejtelmem sincs.- Szinte szégyellem kimondani, mert nyilván őrültségnek tartja. Nos hát, kegyelmed úgy jelent meg itt,mint egy missus dominicus. [Isten küldötte. (latin)]- Valóban így érezte, barátném?- Valóban. Annyit imádkoztam, hogy végre találkozzam egy olyan nemesúrral, aki bizonyos jelekkelértésemre adja: méltó rá, hogy a gyermekem atyja legyen. Sajnos hiába imádkoztam. És épp akkor,amikor már felhagytam minden reménnyel, kegyelmed belépett a kapun, akár egy Szent György,nyomában szép fegyvernökével. Hirtelen megvilágosodott az elmém. Imádságaim csodálatos módonmeghallgatásra találtak.Mélyen megindítottak a szavai, mert nemcsak egy gyermekre vágyó asszony álmodozásáról, hanem egybefejezetlen, üres élet fájdalmáról is hírt adtak.- Asszonyom - mondtam a tőlem telhető legnyájasabban -, amit kegyed csodának nevez, az csupán LaRochelle ostroma volt, meg a szükség, hogy embereim és a magam számára szállást találjak. Alegutolsó csaló volnék, ha úgy tennék, mintha az Úr küldött volna kegyelmedhez.- Tudom, hogy nem az Úr parancsára érkezett - mondta de Brézolles márkiné, akit egy cseppet semhozott zavarba földhözragadt megjegyzésem. - De hát ilyesmire nincs is szükség. Elég volt, hogy olyankörülményeket teremtsen, amelyek elkerülhetetlenné tették a találkozásunkat. Ha hívő ember, el kellfogadnia, hogy véletlen nem létezik, és hogy egy veréb sem hull le a fáról a Gondviselés rendelkezése

nélkül.- Valóban így tanultuk - mondtam. - De milyen jelekből következtetett rá, hogy én vagyok a kiválasztott?- O, biztos és vitathatatlan jelekből! - válaszolta. - Emlékezzék csak vissza, milyen mohón vágytammegismerni kegyelmedet, hány tapintatlan, sértő és illetlen kérdést tettem fel, és kegyelmed mindreválaszolt, angyali türelemmel.Uramatyám!, gondoltam, először vagyok Szent György! Egy valóságos angyal! Mily csodás szárnyakkallát el engem a szép hölgy, hogy alkalmas lehessek a nemző szerepére! Ó, igen! Végre megértettem! DeBrézolles márkiné képzelőereje azért munkálkodik a szép körítésen, hogy boldogsága és reménységeiközepette ne kelljen a házasságon kívüli szerelem vétke miatt rettegnie.Mihelyt kellőképpen felvilágosított célja felől, lankadatlan hévvel látott hozzá ismét az elvégzendőfeladathoz, olyannyira, hogy az éjszaka hátralévő részét már csak az élvezetnek szenteltük, nembeszélgettünk többet s szemernyit sem aludtunk.Másnap már virradatkor elindultam Nicolas-val az Aytréba vezető úton, hogy jelen lehessünk a királyfelkelésénél. Az a gyönyörűséges kimerültség járta át egész testemet, amellyel a természet a fajunkfenntartását célzó fáradozásunkért kárpótol. Lazára engedtem lovam nyakán a kantárt s Accla, érezvén,milyen összetört és fáradt vagyok, most lépésben tette meg azt az utat, amelyen előző nap végigügetett.Az éles szemű, ám tapintatos Nicolas szó nélkül kocogott a nyomomban. Nem szunyókáltam, csakgondolataimba mélyedtem. Vajon szeretem-e már de Brézolles márkinét? És ha igen, "eléggé"szeretem-e, amint kifejezte magát? De ráadásul egy olyasfajta érzés is eltöltött, amely még soha azelőtt.Zsenge ifjúkorom óta olyan szerelmekben volt csupán részem, melyek szándékosan terméketlenekmaradtak, s hogy ez a mostani, épp ellenkezőleg, éppen hogy termékenységre tört, eddig ismeretlenfelindultságot váltott ki belőlem, amelyben a meglepetés furcsa örömmel keveredett.Aytrében az udvar nem a megszokott udvar volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy hiányoztak belőle ahölgyek: sokan közülük Párizsban maradtak, mások a tábortól messze találtak maguknak szállást, deengedélyt kaptak, hogy hintóikból távolból csodálhassák a királyi csapatok és az angol hadihajókágyúpárbaját, amikor feltűnt az öbölben az ellenséges flotta, hogy megpróbáljon segítséget nyújtani LaRochelle-nek.Az udvaroncok szinte kivétel nélkül mind fegyvert fogtak Lajos oldalán, ami által a király felkelése olybátűnt, mint valami tiszti gyűlés, ahol nem is illett másról beszélni, mint katonai ügyekről, s átmenetilegsemmilyen személyes kérelem nem hangzott el.Mihelyt a király ágyát körülvevő balusztrád közelébe kerültem, Berlinghen lépett hozzám, s a fülembesúgta, hogy Lajos pillanatnyilag, amint láttam is, Schomberg úrral tárgyal, de mihelyt végzett a marsallal,látni kíván. Vártam hát, le nem véve szemem a királyról, s gyorsan felfedeztem, hogy arckifejezése mostnem unalomról, rosszkedvről, gyanakvásról vagy néma ingerültségről tanúskodik, mint az a Louvre-banmegszokott volt, hanem épp ellenkezőleg, élénk és ragyogó. Örömömre, de némi meglepetésemre isszolgált ez a felfedezés. És most engedje meg az olvasó, hogy elmondjam, milyen nagyszabásúhadvezérnek mutatkozott Lajos La Rochelle ostrománál.Az udvarban mindenki tudta, hogy Lajos sosem volt olyan boldog, mint amikor seregei élén állhatott. Nemmintha harcias vagy hódító természetű lett volna, hanem mert elsőrendűen fontosnak tartotta, hogyatyjához hasonlóan katona-király legyen, és megtartsa egységben azt a királyságot, amelyet IV.Henriknek oly nagy nehézségek árán sikerült az ellenségtől teljes egészében visszahódítania, olyannyira,hogy csak hosszú és rettenetes ostrom után tudott bejutni a saját fővárosába.A régensség ideje alatt, amikor is egyeduralomra törő, őt cseppet sem szerető anyja megfosztottaminden hatalomtól, Lajos bámulatra méltó iparkodással, senkitől sem támogatva tanulta meg már zsengegyermekkorában a katonamesterség minden titkát és fortélyát, s tizenhét éves korára már mindent tudott,habár igazi csatában még nem vett részt soha. De mihelyt magához ragadta a hatalmat, erre is alkalmanyílt, hiszen, mint tudjuk, az ellenség, elsősorban is az anyja, fegyverrel tört minden irányból az országaellen.Gyakran eszembe jutott, hogy Lajosból, ha nem király lesz, nagyszerű tábornagy válhatott volna, annyiraügyelt mindenre, a legapróbb részletekig: az ellátmányra, az ágyúk és puskák karbantartására, alőporraktárakra, a rendelkezésre álló ágyúgolyók mennyiségére, hogy előbb, netán hátrább kell-e asáncokat építeni, s végül de nem utolsósorban mindig gondja volt rá, hogy a katonák pontosan kapjákmeg fizetségüket."A zsold - mondogatta volt Richelieu a maga szép, szónokias módján - a katona lelke, bátorságánakéltetője." Amit a király, prózaiabban, így fogalmazott meg: "Ha nem fizetjük őket rendesen, kereketoldanak."

Ennek tudatában Lajos parancsba adta, hogy a királyság jövője szempontjából döntő fontosságú LaRochelle-i ostrom alatt kiváltképp ne fukarkodjanak a zsolddal: tíz sou-t kapott naponta minden katona,és ha önként részt vett a sáncépítésben (később a gátépítésben) még húsz sou-t ezen felül. Valóságosaranybánya volt ez az ostrom a szegény fickóknak!A pénz folyósításával kapcsolatosan Lajos két nagy jelentőségű döntést hozott. Ezután nem a kapitányokkapják kézhez az összeget, hogy ők osszák szét az emberek között (mert ez a gyakorlat visszaélésekhezvezetett, melyekre fény derült), hanem közvetlenül a katonák, méghozzá azoktól a hadbiztosoktól, akiketfeddhetetlenségük alapján jelöltek ki erre a tisztre. Lajos ezzel az intézkedéssel elejét vette annak, hogya katonák megvessék feletteseiket, hiszen a neheztelő indulat a tisztelet, következésképp a fegyelemrovására ment.Lajos, atyjához hasonlóan, ismerte az embereit. Öreg katonáit a nevükön szólította. És jól ismerte atermészetüket, szokásaikat is. Tudta például, hogy a hadjáratok alatt két kézzel szórják a pénzt, az utolsógarasukat is elköltik haszontalanságokra, hiszen az életük örökös veszélyben forog, így hát élvezniakarják a jelen pillanatot. Hogy a számukra gyászos következménnyel járó pazarlásnak elejét vegye,újabb s az elsőhöz hasonlóan igen célravezető változtatást léptetett életbe: hogy az emberek nekölthessék el egy szempillantás alatt egész havi jövedelmüket, nem havonta kapták a zsoldjukat, mint atisztek, hanem hetente; így jóval kevesebbet költöttek.Lajosa katonák ruházatára is gondolt, amely a tábori élet viszonyai közt gyorsan tönkrement. Amennyirea szívén viselte seregének jó hírnevét, katonáinak testi-lelki egészségét, éppannyira adott arra is, hogyemberei ne járjanak rongyosan, mint a szegény angol katonák, SaintMartin-de-Ré ostromának vége felé.Lajos ennek érdekében is valami újat eszelt ki. Parancsba adta a tíz legnagyobb francia városnak, hogymindegyik ruházzon fel egyet a tíz hadsereg közül. És hogy a költségeket csökkentsék, úgy határozott,hogy a katonaruhák ne finom posztóból, hanem durva darócból készüljenek. Ugyanakkor, nehogy akatonákat megalázza a szerzetesekéhez hasonló viselettel, valami megható és gyermekded tapintattalazt is elrendelte, hogy a daróc "gyapjúszínű" legyen.A szóban legalábbis mindig nyájas bíboros azt mondogatta, hogy egy ilyen nagy hadsereget csak "szelídszigorral" lehet rábírni, hogy kötelességét híven teljesítse. Lajos azonban e téren nem mutatkozottelnézőnek: a felettessel szemben elkövetett háromszori súlyos engedetlenség után mindenkitfelakasztatott. Éppígy kötél járt rablásért, fosztogatásért vagy a nőkön elkövetett erőszakért is.Lajos és a bíboros számára is, magától értetődően, a hadseregbéli fegyelemnek a lélek fegyelmén kellettalapulnia. A katonáknak misét kellett hallgatniuk, s a gyónás is kötelező volt. S mivel a vasárnap az Úrnapja, Lajos nem engedte, hogy ezt a napot gyászba borítsa az ágyúdörgés és a puskaropogás. Eztlátván a hugenották is tiszteletben tartották a vasárnapi pihenőt, nehogy a katolikusoknál rosszabbkeresztényeknek tűnjenek.Ez a nap, amikor szünetelt az ágyúk félelmetes dörgése s a puskagolyók alattomos süvítése,következésképp nem voltak sem sebesültek, sem halottak, kis haladékot jelentett, s nagymegkönnyebbülésére szolgált a mi katonáinknak és a La Rochelle-ieknek egyaránt, így hát már hétfőtőlkezdve másra sem vártak, csak erre. Mivel a hugenották ugyanazt az istent imádták, mint mi, nyilvánsokak lelkében felvetődött a kérdés, hogy miért nem lehet a fegyverszünetet a többi napra is kiterjeszteni.Végül is azok a napok éppúgy az Úréi, mint a vasárnap.A szemérmes és vallásos Lajos szerette volna megakadályozni, hogy katonái a tábor területén élő, olcsóutcalányok szolgálatait igénybe véve csillapítsák vágyukat. Ám ez már, amint nagyapám, Mespech báró,a király egyik szolgája mondta volt: "túl szoros zabla lett volna a szegény állatnak". És legalábbis e térena természet kijátszotta a parancsot.Lajos, miközben a lelkek üdvével foglalkozott, nem feledkezett meg a test egészségéről sem. Csaknemugyanannyi orvos, felcser és patikárius volt a táborban, ahány pap, s a gyógyszerészek bőviben voltakmindenféle orvosságnak, és igencsak sok dolguk akadt, mert ebben az évszakban nagyon rossz az időezen a tengerparton, örökké süvít a viharos szél.Az ostromló sereg létszáma tizenkétezerről lassanként harmincezerre emelkedett. Emberemlékezet ótanem gyűlt még össze ekkora sereg, de ilyen jól ellátott, felszerelt, fegyelmezett és jól fizetett sem. Ezazonban naponta hihetetlenül sok pénzbe került, és épp itt szorított a legjobban a király és Richelieucsizmája. Már kiszámoltam, hogy az ostrom kezdete óta Richelieu egymilliókétszázezer frankotkölcsönzött a saját vagyonából. De bármily nagy volt is ez az előleg, gyorsan elfogyott. Ekkor adókatvetettek ki, elzálogosították a királyi birtokok egy részét, összegereblyéztek minden pénzt, amit csaklehetett. És az ostrom közepe táján, amikor elapadt minden pénzforrás, Lajos a francia püspökökhöz ésérsekekhez fordult, felszólítván őket, hogy járuljanak hozzá a hadviselés költségeihez. Engedje meg az

olvasó, hogy kissé előreugorjak az időben, s beszámoljak erről az esetről. Lajos kíséretében voltam,amikor 1628. május 24-én Fontenay-le-Comte-ba utazott, a döntésre hivatott főpapi ülésre. Amíg csakélek, emlékezni fogok a király és a lila reverendások ütközetére. Rosszul kezdődött a dolog: a királyhárommillió frankot kért. A gyűlés csak kétmilliót szavazott meg...Olvasóm! Aki nem látta, mekkora haragra gerjedt ekkor Lajos, semmit sem látott! Nem akartam hinni sema szememnek, sem a fülemnek: mintha atyját hallottam volna, ama híressé vált alkalommal, amikor asárga földig lehordta a párizsi parlamentet, mert az vonakodott törvénybe iktatnia nantes-i ediktumot.Ugyanolyan népi ihletésű kirohanás volt ez is, a király válogatás nélkül vagdosta a sértéseket afőméltóságok fejéhez...- Kétmillió! - üvöltötte Lajos szikrázó szemmel. - Kétmilliót mondtak! Sokkal többet kérek, vagy semmit!Micsoda szégyen, hogy az egyház és az állam javára nem hajlandók lemondani vagyonukegyharmadáról! Pedig mi nagyobb hasznát látjuk annak a pénznek La Rochelle-nél, mintha kegyelmetekköltenék el a mindennapos lakomáikra! Kétmillió csak egyetlen hónapra elegendő. Még egyszermondom: vagy többet adnak, vagy semmi sem kell!Lajos elhallgatott, de csak azért, hogy levegőt vegyen, azután újra belemarjon a szegény főpapoklábikrájába. És hogy a kemény, könyörtelen harapás még metszőbb fájdalmat okozzon, Lajos gúnnyal ismegtűzdelte szidalmát!- Uraim! - mennydörögte -, mekkora szégyen lesz az egész papságra nézve, ha kitudódik, hogy csakketten voltak, akik nem támogatták La Rochelle ostromát: a hugenották és a francia katolikus papság!...E szörnyű szavak hallatán átsuhant az agyamon, hogy egyedül a király ejthette ki őket büntetlenül,azonosságjelet téve az "egyházfejedelmek" (amint a Biblia említi őket, szintén nem túl hízelgően) és azokközé, akiket éppen ők tekintenek elpusztítandó eretnekeknek.Nem tudtam meg soha, mert látni nem láttam, ki volt az az egy a szidalom hallatán reszkető püspökökközül, aki ekkor meg mert szólalni. Ám kijelentése nemcsak az igazságnak nem felelt meg, de igenügyetlen is volt.- Sire - mondta -, mindössze arról van szó, hogy nincs elég pénzünk!Amire Lajos, a felháborodástól kivörösödve, olyan rettenetes fenyegetést rejtő választ adott, amelyneknyilvánvalóan az volt a célja, hogy a vitának egyszer s mindenkorra véget vessen.- Nyomorognak tehát kegyelmetek! - kiáltotta, rettentő haraggal. - Holott a főpapok és egyháziméltóságok jövedelme évi száz-, huszonöt- vagy harmincezer frank! Kegyelmetekre kell kivetni tizedet ésújabb adókat is, nem a kis papokra...Márpedig ha valóban fordul a kocka, és a püspökök fizetnek a kis plébánosok helyett, a főpapokhárommillió franknál sokkal többet veszítenek. A mienket megelőző században egy gyászos eseménykapcsán már kiderült, hogy egy uralkodó, akkor nevezetesen I. Ferenc, büntetlenül ráteheti a kezét afelső papság összes birtokára, hogy megnövelje az állami bevételeket.- Sire - emelkedett ekkor szólásra a gyűlésen elnöklő érsek -, kegyeskedjék megengedni, hogy újbóltanácskozzunk egymás között, s kiderítsük, vajon erőnket egyesítve eleget tudunk-e tenni felségedkérésének.Lajos megadta az engedélyt, s fél óra múlva az elnök jelentette őfelségének, hogy tekintettel a rendkívülinehézségekre, a katolikus egyház védelmét szolgáló, nemes ügy érdekében a püspökök és érsekekegyhangúlag úgy határoztak, hogy hárommillió frankkal támogatják a hadviselést...Most pedig engedd meg, olvasóm, hogy visszakanyarodjam ismét a nyolc hónappal korábbantörténtekhez, pontosan 1627 októberének ahhoz a pillanatához, amikor Berlinghen utasítása szerint akirályi ágyat övező balusztrád mögött vártam, hogy Lajos befejezze a beszélgetést Schomberg úrral, sazután fogadjon engem.Úgy éreztem, nem valami kellemes társalgás folyik a marsall és őfelsége között: Schombergzavarodottnak és megalázottnak tűnt, a király pedig baljós mosollyal csepülte, de a hangját oly halkrafogva, hogy semmi sem hallatszott a balusztrádon kívül. A dorgálás nem tartott soká, és miután a királyelmondta marsalljának mindazt, amit akart, felé nyújtotta a kezét, amit a szerencsétlen, térdet hajtva,nagy vehemenciával csókolt meg - a felé nyújtott kéz ugyanis azt jelentette, hogy csak szidásbanrészesült, de, istennek hála, nem lett kegyvesztett. Arca még akkor is feldúlt volt, amikor fölegyenesedett,s úgy ment el mellettem, hogy észre sem vett, igyekezvén - nem túl nagy sikerrel - olyan arcot vágni,amelyről a körben állók semmit sem tudnak leolvasni.Berlinghen intésére beljebb kerültem a balusztrádon, és letérdeltem Lajos előtt, aki egy kézmozdulattalmindjárt jelezte, hogy álljak fel.- Sioac - mondta, most is sotto voce -, kevés az időm. Röviden elmondom, miről van szó. Hirtelen

viszálykodás támadt Angouléme herceg és Schomberg meg Bassompierre között. Siess azonnal abíboros úrhoz. Ő majd mindent elmond neked részletesen.Ezzel máris elbocsátott, a legkegyesebb mosoly kíséretében, nehogy a jelenlévők valami rosszragondoljanak. A rövid kihallgatás ugyanis baljós jelnek minősülhetett volna, a beszélgetést lezáró mosolyazonban rácáfolt e feltételezésre, mondhatnám reményre, hiszen udvarunknál annyira elharapódzott arosszmájúság, hogy egy kegyvesztés - kivéve ha rokont vagy barátot sújtott - látszólagos sajnálkozásbaburkolt kárörömöt szült.Amint végre sikerült átverekednem magam a király felkelésére összeverődött tömegen, valaki elkapta ajobb karomat, s amikor megfordultam, Fogacer kanonokot pillantottam meg, aki hórihorgas termetemagasából mosolygott le rám, magasan felhúzva a homlokára hófehér szemöldökét. Kanonokhoz igazánnem illő, fura öltözéket viselt: térdnadrágot és nagy, fekete csizmát, amelynek szára egészen a térdéigért.- Barátom! - kiáltottam -, mit keres kegyelmed itt? És micsoda öltözékben! Talán világi emberré vedlettvissza megint?- Azért vagyok itt - válaszolta azzal a sokat sejtető mosollyal, amelyet olyan szemléletesen írt le atyám azEmlékirataiban -, mert a pápai nuncius is ideutazott, ahogyan egyébként az összes idegen királyságkövete is, hogy figyelemmel kísérjék az ostromot.- Mi a csuda! - jegyeztem meg mosolyogva. - Kegyelmed idegen királyságnak mondja a Vatikánt?- Ó, dehogy, hiszen a Szentatya mindannyiunk atyja, s mivel a katolikusok mind az ő gyermekei, nemtekinthetjük idegennek. De azért a Vatikán, ha nem is idegen állam, mindenesetre tőlünk független...- Tetszik nekem ez a finom megkülönböztetés.- Nekem is. Mert ezért van itt a nuncius, következésképp én is.- Kanonok úr, kegyelmed igazán kitűnő társalgó: mindent oly nagyszerűen meg tud magyarázni. Azt iselárulná, mi célt szolgál csodálatos, térdig érő csizmája?- De hiszen ez nyilvánvaló: a La Rochelle körüli tábor mocsaras vidéken terül el, így hát el kelldöntenünk, csizmában, avagy csizma nélkül kívánjuk-e taposni a sarat. Majd a hangját lehalkítva méghozzátette:- Egyébként, ha majd találkozik egy bizonyos bíbor ruhás illetővel, őt is hasonló öltözékben fogja látni.- Barátom, honnan tudja, hogy épp ehhez az illetőhöz készülök?- Lajos halkan és röviden tudatta kegyelmeddel, milyen küldetés várja. A részleteket majd a bíborruhástól fogja megtudni. Azt hiszem, erről van szó.- Azt is tudja, hol lakik az említett személy? - Természetesen. Pont de Pierre-ben.- Fogalmam sincs, hol van az...- Akarja, hogy elkísérjem? Ó! Gróf úr! Egyszerre milyen tartózkodó! Nyugodjék meg! Csak messzirőlmutatom meg a helyet, nem teszem én be oda a lábam! A nuncius haragudnék és gyanakodnék, hasokak szeme láttára meglátogatnám azt a bizonyos személyt.- Akkor hát szívesen elfogadom az ajánlatát. De nincs hintóm. Lovon érkezett?- Kénytelen voltam, bárha az ilyesmi végképp nem illik egy kanonokhoz.- És hol a lova?- A fegyvernöke gondjaira bíztam, mielőtt bejöttem volna ide. Hadd jegyzem meg mellesleg, hogy akegyelmed Nicolas-ja olyan szép, mint egy szent vagy inkább angyal. Szerencséje van, gróf úr. Mivel urbiet orbi köztudott, mennyire rajong a gentil sessó-ért, Nicolas-ja láttán senki sem gyanúsítja bűnöshajlamokkal.- Kedves kanonokom, szavait hallgatva úgy érzem, mintha némi sajnálkozással emlékeznék régi,mozgalmas életére.- Ó jaj! - sóhajtotta Fogacer, ismét ama széles, sejtelmes mosoly kíséretében -, a "sajnálni" szónak kettősjelentése van. Úgy is érthetjük: sajnáljuk az elkövetett sok bolondságot. Meg úgy is: sajnáljuk, hogyelmúltak azok az idők, amikor elkövethettük őket.- És kegyelmed melyik értelmében használja ezt a szót?- Erről nem nyilatkozom, gróf úr.- Úgy vélem, jobban is teszi. Nem vagyok hivatott meghallgatni a mások vétkeit. Elég nekem a magamsok vétke.- Engedje meg, gróf úr, hogy visszatérjek eredeti témánkhoz. Tehát: megengedi, hogy elkísérjem?- Örömmel.- Nagyon köszönöm, gróf úr. És hálából útközben elmesélem kegyelmednek mindazt, amit Angoulémehercegről tudok.

- Úgy gondolja tehát, hogy megbízatásom vele kapcsolatos?- Gróf úr talán nem úgy gondolja? Fontos szereplője ő az ügynek...- Azt nem tudom, de szeretek jól értesült lenni, így hát szívesen meghallgatom.Hosszú volt az út Aytréből Pont de Pierre-ig, s éppoly hosszú Fogacer-nak Angouléme hercegről szólótörténete is, akiről valóban sokkal többet tudott nálam. De mivel elbeszélésében sok volt a kitérő, mellyelaz olvasó nem tudna mit kezdeni, inkább röviden összefoglalnám a történetet, megőrizve azért azokat aszellemi sziporkákat, tréfákat és szabadszójú megjegyzéseket, melyekkel Fogacer olyannyira szeretteszínesíteni elbeszéléseit.A herceg minden szempontból rendkívüli ember volt, születését és sorsát tekintve is. IX. Károly volt azapja, a Szent Bertalan-éj megrendezője, vagy legalábbis egyike a rendezőknek, anyja pedig a királykedvese, a hugenotta Marie Touchet, aki nem is volt hajlandó katolikus hitre térni. IX. Károly korai halálaután (azt beszélték, hogy a bűntudatba halt bele, amiért oly sok embert lemészároltatott, amit én nemhiszek, tekintve hogy sem a szíve nem volt oly jó, sem a képzelőereje oly nagy, hogy ekkora vérfürdőt eltudott volna képzelni s meg tudott volna bánni), a szép és vakmerő fattyút III. Henrik mértéktelenüldédelgette, kényeztette, majd Franciaország főperjeijévé tette. Ez a méltóság hatalmas jövedelemmeljárt, de istennek hála semmiféle papi kötelezettséggel, hiszen a tejfölösszájú ifjúnak, aki kedvéreröpködött virágról virágra, kisebb gondja is nagyobb volt, mint az egyház.Mindamellett jószívű volt, és amikor Jacques Clément Saint-Cloud-ban meggyilkolta III. Henriket, őkeservesen megsiratta, majd nagy gyámoltalanságában IV. Henrik pártfogását kérte, akit oly vitézülszolgált az arques-i, vitryi és Fontaine Fransaise-i csatában, hogy Henrik Auvergne grófjává tette. Ez acím előbb-utóbb a hercegi és pairi rangot és mesés életet biztosított volna neki, ha a fiúszerencsétlenségére anyja, Marie Touchet IX. Károly halála után nem megy feleségül Francoisd'Entragueshoz.Ez az úr ugyanis azon mélytengeri halak fajtájához tartozott, akik kizárólag a cselszövések zavarosvizében érzik jól magukat. Amíg a kedvező alkalomra várt, nemzett Marie Touchet-val egyleánygyermeket, a szép, barna, soványka Henriette-et, akinek nagy hatalma volt a férfiak felett, s egyszempillantás alatt elcsavarta IV. Henrik fejét is.- Észreveheti - jegyezte meg Fogacer -, hogy ebben a különös családban a királyi szerető rangja anyárólleányra száll...A leányka úgy behálózta Henriket, hogy feltételeket is mert szabni a királynak: csak úgy enged akérésének, ha írásban tesz házassági ígéretet. A szerencsétlen király aláírta az ígérvényt, annyiraelvakította a szerelem. De alig száradt meg a tinta az aláírásán, már feleségül vette Medici Máriát, smivel ezután itt is, ott is állandóan szemrehányásokban volt része, a két paradicsom pokollá változott.Végül Henriette kegyvesztett lett.Az Entragues-klán halálos sértésnek tekintette ezt, Henriette pedig nem nyugodott, amíg meg nemgyőzte atyját, Francois d'Etragues-ot és féltestvérét, Auvergne grófját, hogy a sértésért csak úgyvehetnek elégtételt, ha letaszítják Henriket a trónjáról. Senki sem látott még őrültebb és ostobábbösszeesküvést. Az Entragues-ok végül még a spanyolokkal is szövetkeztek, akik segítséget ígérteknekik. De hát a spanyolok könnyen ígérnek...Ez a nevetséges szalmaláng, amilyen gyorsan lángra kapott, olyan hamar ki is hunyt. Az összeesküvőketleleplezték, letartóztatták, bíróság elé állították és elítélték:Francois d'Etragues-ot és Auvergne grófját halálra, Henriette-et, aki pedig az összeesküvés lelke volt,börtönbüntetésre.Az udvarban senkinek sem volt kétsége afelől, miért volt olyan elnéző éppen ővele a király, és afelől sem,mire számíthat a továbbiakban. Tudta ezt Henriette is, s könnyes levelet küldött Henrikünknek akolostorból, ahová bezárták, könyörögvén a királynak, hogy látogassa meg őt börtönében, mielőtt mégmegölné a bánat és a csillapíthatatlan kín, hogy nélküle kell élnie... Henrik, aki képtelen volt ellenállni anőknek, most is engedett. Jött, látott és legyőzetett.Henriette emelt fővel és repeső szívvel távozott a kolostorból (ahol még nem szentelték apácává); volt ismiért fennhordania az orrát: még azt is elérte, hogy atyjának és féltestvérének halálbüntetésétbörtönbüntetésre változtassák. A két férfi útjai itt szétváltak. Az öreg és beteges Francois d'Entragues-othamarosan szabadon engedték, Auvergne grófját, a vitéz katonát azonban túl veszélyesnek ítélték. Ezérttizenkét évet töltött a börtönben. Jól hallotta, kedves olvasóm, tizenkét évet! A külországokból érkezettelőkelőségek, akiket végigkalauzoltak az erődön, mind a saját szemükkel kívánták látni "a Bastillelegrégibb foglyát".Medici Mária 1616-ban szabadon bocsátotta, mert oly sok főúr támadt hirtelen ellene, hogy szüksége volt

egy vitéz katonára. És ez egyszer jól döntött. Mert a Bastilleban eltöltött tizenkét év elvette Auvergnegrófjának a kedvét mindenfajta ostoba szeleburdiságtól, s tántoríthatatlan hűséggel szolgálta arégensnőt, majd a fiát is, amikor Lajos magához ragadta a hatalmat. 1617-ben a király rábízta egyikseregének parancsnokságát. Kicsivel később hercegi-pairi rangra emelte, és amikor Buckinghammegszállta Ré szigetét, azoknak a fegyveres erőknek a főparancsnokává nevezte ki - arra az időre, amígő maga felépül betegségéből -, amelyeknek La Rochelle-t kellett körbefogniuk.Lajos pontos parancsokat adott, melyeket Angouléme herceg azonnal végre is hajtott. Mihelyt ahelyszínre érkezett, kardcsapás nélkül elfoglalta Coureille-t, a La Rochelle-i öböl legdélibb pontját. Demivel az első fejezetben már említést tettem róla, milyen fontos szerepe volt Coureille, északon pedig azÖböl-fő birtoklásának, majd később térek csak vissza erre a témára, amikor a híres-nevezetes gátépítéséről számolok be, amelyről az egész világ beszélt.- Kedves kanonokom - szakítottam meg ekkor Fogacer elbeszélését -, ha Lajos annyira elégedett voltAngouléme herceggel, miért küldte parancsnoki megbízatással az öccsét is La Rochelle-be, akit pedigoly kevéssé kedvel és becsül?- Két oka volt ennek - válaszolta Fogacer -, az egyik nyilvánvaló, a másik rejtett, ám a király és a bíborosmindkettőt hosszan mérlegelte. Egyrészt az akkor még betegeskedő király így akart eleget tenni öccsekérésének, aki már régóta követelte magának a parancsnoki posztot, bár persze álnokul, porhintésülcsupán, hogy feledtesse a franciákkal s az egész világgal léha életmódját, mókáit, durva tréfáit.A király döntését ravasz számítás diktálta. Egy éve még azt tervezte az öccse, hogy szövetségre lépőellene a Rohan családdal, s La Rochelle-be költözik - ám ha rábízzák a La Rochelle-t ostromló csapatokparancsnokságát, a fejére vonják a hugenotta sasfészek örökös haragját...- A teremtésit! - kiáltottam. - Ördögi csel! Machiavelli sem eszelhetett volna ki jobbat! Vajon kinek azötlete volt? A királyé vagy Richelieu-é?- Nem feltétlenül azé, akire gondol. Lajos nagyon is képes rá, hogy egy ilyen tervet egyedül kieszeljen.Emlékezzék csak, milyen gonosz tréfákat űzött már korábban is ellenségeivel...- De visszatérve a La Rochelle-nél táborozó seregre, Angouléme herceg nem lett volna túl boldog, ha akirály öccse parancsol neki.- Nem bizony. De a terv kiagyalói mindent mesterien intéztek. A király öccse altábornagyi rangot kapott, sAngouléme herceg hatalma csorbítatlan maradt.- És miként állta a sarat a király öccse, aki egyáltalán nem ért a hadviseléshez?- Jól. Sőt túlságosan is jól. Nem sokkal a megérkezése után a La Rochelle-ieknek volt egy kitörésikísérlete, amelyet a király öccse őrült vakmerőséggel vert vissza. Másnap Angouléme herceg rövidenhangot is adott rosszallásának, kijelentvén, hogy Gaston "katonásabban viselkedett, mint ahogyan az egyparancsnoktól elvárható". És a hadsereg tisztjei, akik magatartása és viselt dolgai miatt nem kedvelik akirály öccsét, gúnyosan úgy emlegették egymás közt a "hőstettét", mint "Gaston mókáját", többi rosszhírűtréfája közé sorolva a fölösleges csetepatét.- Nem igazságtalan ez egy kicsit? - kérdeztem. - Mert ha távol marad a harctól, nyilván a gyávasága miattbélyegzik meg.- Ez valóban érdekes kérdés - mondta Fogacer -, de most nincs időnk megvitatni. Megérkeztünk. Ott abíboros háza, erősen őrzik. S amint megígértem, gróf úr, én máris távozom.És még mielőtt megköszönhettem volna, hogy elkísért és hogy ily rövid idő alatt ilyen sok mindenrőlfelvilágosított, már meg is fordult a lovával s lassú ügetéssel távolodott.Csak később döbbentem rá, hogy Fogacer a kelleténél sokkal hosszabb utat választott, hiszen Pont dePierre csupán egy ugrásnyira van Angoulins-től, ettől a tengerparti kis falutól, amely viszont Aytréhoz, akirály szálláshelyéhez van közel, de nincs túl messze Saint-Jean-desSables-tól sem, ahol én laktam.Legalább egy század muskétás [ekkor még nem rendelték ide a bíboros muskétásait, akik egyébkéntcsak ötvenen voltak] tanyázott Richelieu háza körül, amely nagyon szép és nagy volt ugyan, de mégsemerődítmény. Alig indultam el a ház felé, máris előttem termett egy alhadnagy, s kérte a menlevelemet,meg a fegyvernökömét is. De amint zekém ujja felé nyúltam, hogy eleget tegyek a kérésének, azalhadnagy kerekre nyílt szemmel felkiáltott:- Orbieu grófja! Kérem, gróf úr, bocsásson meg! Nem ismertem meg azonnal!- Én viszont azonnal megismertem kegyelmedet, Lamont úr!- Hát emlékszik rám, gróf úr? - kérdezte Lamont, belepirulva az örömbe. - És még a nevemre isemlékszik!- Ahogyan kegyelmed is nyilván emlékszik a rubinköves gyűrűmre.- Ezúttal nem lesz rá szükség, gróf úr - mondta mosolyogva Lamont. - A bíboros úr már várja. De azért

szeretnék egy pillantást vetni, gróf úr, a menlevelére.- Hogyan, Lamont? Még mindig nem tudja biztosan, ki vagyok?- Hogyne tudnám. De a gróf úr biztosan megérti, hogy a parancs az parancs.Sikerült mosolygás és bosszankodás nélkül tudomásul vennem e katonás szigort, s átnyújtottam Nicolass a magam menlevelét. Olyan röpke pillantást vetett rájuk, ami elolvasásukhoz nem, csak lelkiismeretemegnyugtatásához lehetett elég, majd szívélyes mosollyal visszaadta őket.- Tehát itt lakik a bíboros úr! - mondtam, míg visszatettem a menleveleket zekém ujjába.- Itt, gróf úr. Amint az itteni nyelvjárásban mondják, szíp épültet ez. Jean Berne háza, Angoulins uráé, LaRochelle hajdani bírájáé, aki előzékenyen átengedte a bíboros úrnak, ő maga pedig ez időre átköltözött avidéki házába. [Valójában La Rochelle-be ment, azt remélvén, hogy bíróvá választják. Csak a városeleste után költözött át vidéki házába.]- A bíboros úrnak nem lehet oka panaszra - mondtam. - Gyönyörű kilátás nyílik a tengerre.- Ó! Gróf úr! Érdekli is a bíboros urat a kilátás! Nincs neki ideje arra, hogy akár csak egy pillantást isvessen rá. Hajnaltól napnyugtáig, ha ugyan nem éjfélig dolgozik.Amint beléptem a hajdani bíró házába, Charpentier sietett elém, s a legszertartásosabban üdvözölt,hiába mondtam, hogy nyugodtan elhagyhatja a formaságokat, azok után, hogy olyan vitézül harcolt azoldalamon, amikor Fleury en Biére-nél halálos kelepcét állítottak nekem. [Célzás az Orbieu gróf ellenigyilkossági kísérletre, amelyet sikerült ép bőrrel megúsznia. Lásd Liliom és bíbor.]- Gróf úr - mondta -, ezúttal nem kell lehúznia a gyűrűt az ujjáról. A bíboros úr néhány percen belülfogadja.- Hogy szolgál az egészsége? - kérdeztem sotto voce. - Nagyon jól, amióta itt lakik a tengerparton.Sokkal ritkábban tör rá a fejfájás, mint a mi rossz levegőjű Párizsunkban. Ráadásul csaknem minden naplovagol, ha csak a király szálláshelyéig is, ami azért mégis egy kis testgyakorlás, s igen jót tesz neki.- A kedélye? - Kiváló.- Kiváló?- Hát hogyne! Bizonyos személyek távolléte nagyszerű hatással van rá - válaszolta mosolyogvaCharpentier. Nem volt nehéz kitalálnom, kik azok, akiknek a távollétére célzott: az anyakirályné, akirályné, az ördögi szoknyások köre és a király öccse.Gaston, aki mihelyt a bátyja megérkezett, fölöslegesnek érezte magát La Rochelle-nél, s hóbortosbarátaival együtt visszatért Párizsba. De nem louvre-béli lakosztályába költözött - ahol túlságosan isszem előtt lett volna -, hanem egy párizsi palotába, s ezernyi ostobaságot követett el. Joseph atya, aki abíboros számára kémkedett Párizsban, ezt írta róla: "Az iskolás fiú (így emlegették egymás közt Gastont)nagyon rosszul viselkedik. Imádkozzék, hogy megjavuljon."Amint a szobájába léptem, Richelieu baráti pillantást vetett felém, s kezével intett, ami egyrészt üdvözlésvolt, másrészt kérés, hogy várjak, amíg befejezi a levelet, amelyet éppen egyik titkárának diktált.Diktálás közben fel s alá járt hosszú lépteivel a szobában, háta mögött összekulcsolt kézzel, s valóbanegyetlen pillantást sem vetett az ablakok felé, melyekből pedig csodás kilátás nyílt az óceánra. Azöltözéke nem lepett meg, hiszen Fogacer már felkészített rá. Térdnadrágot viselt, s magas szárú csizmát,amely a térdét is takarta, valamint fekete zekét, amelynek egyetlen dísze egy arany mellkereszt volt.Csak ez a kereszt, meg a fején hátul viselt, bíbor színű papi sapka utalt a kilétére.Mint mindig, a bíboros most is olyan volt, mintha skatulyából húzták volna elő: keskeny bajusza, rövidszakálla akkurátusan megnyírva, minden haja szála szépen besimítva a sapka alá, fehér kezén érződötta friss manikűr, s a nyakát körbe vevő nagy gallér is vakítóan fehér volt. Sehol egy folt, sehol egyporszem, s tökéletesre fényesített, magas szárú fekete csizmáján sem látszott a sár nyoma, amiből arrakövetkeztettem, hogy napjában háromszor-négyszer tisztíthatják, hiszen a táborban lehetetlen kikerülni asarat, még ha valaki csak addig érintkezik is a földdel, amíg a lováról leszáll. A bíboros ellenségei, akikminden képzeletet felülmúlóan gyűlölték ezt az embert (annyira, hogy meg is akarták gyilkolni), gúnyoltáktisztaságszeretetéért, amit túlságosan világias, a papi hivatással összeférhetetlen tulajdonságnakminősítettek. De vajon mit mondtak volna akkor, ha a bíboros szutykosan jár?Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Richelieu láthatólag sokkal jobban érzi magát térdnadrágban, mint arangjához illő felséges, bíborszínű reverendában. Ezt nyilván az magyarázta, hogy büszke volt anemességére, s csupán kénytelen-kelletlen választotta a papi hivatást, részben mert a fivére, akinek errea pályára kellett volna lépnie, nem volt hajlandó e lépést megtenni, részben, mert az apja azt kívánta,hogy - mint I. Ferenc óta mindig - a család egy tagja most is válassza a papi hivatást, amely egybentekintélyhez és jövedelemhez is juttatja a vagyon nélküli legkisebb fiút.Amint azonban püspök lett, Richelieu példás törődéssel, szeretettel és odafigyeléssel végezte munkáját,

igyekezvén, szóban és írásban egyaránt, a faragatlan és kicsapongó papokat hivatásuk magasáraemelni. Ráadásul még olyan példát is állított eléjük, amilyenre csak kevés püspök volt képes: a magaszűzies életét.Ahogyan elnéztem a karcsú, magas, egyenes tartású bíborost, amint fel s alá jár a szobában, állátmagasan felszegve, míg csizmája magabiztosan kopog a padlón, nem kis örömömre hirtelen eszembejutott, hogy ennek a nagyúrnak az ősei közt, akikre oly büszke, polgárok is akadtak. Örömömet azmagyarázta, hogy az én ereimben is csörgedezett némi polgári vér, lévén apai dédapám patikárius.Vigyen el az ördög, ha szégyellem ezt a csöppnyi polgári vért! - mondogatta atyám. - Épp ellenkezőleg,hiszen ki tudja, hogy nélküle elfogott volna-e az a tudásszomj, amely végül odavezetett, hogy jó orvosválhatott belőlem. Miközben a korombéli périgord-i nemesurakat, akik hajdan a barátaim voltak, nemérdekelte más, csak a vadászat, a kockajáték, a kardvívás és a labdajátékok. Viszont nagy többségükolvasni is alig tudott, írni pedig még annyira sem. S néhányuknak volt képe azt hangoztatni mentségül,hogy "a tudás kikezdi a bátorságot".- Orbieu uram - mondta Richelieu a tőle megszokott udvariassággal -, köszönöm a türelmét. Végeztem amunkával, legalábbis pillanatnyilag. Kérem, kövessen!És én követtem is egy kisebb dolgozószobába, amely abból a nagy teremből nyílott, ahol a három titkárarótta tollával a sorokat a papiroson. Hűha!, gondoltam magamban, némi önelégültséggel, valóban nagyfontosságú dologról lehet szó, ha Richelieu négyszemközt kíván beszélni velem.Négyszemközti beszélgetést ígért az is, hogy az említett kis dolgozószobában csupán két karosszék állt.Amint helyet foglaltunk, a bíboros jelentőségteljes pillantást vetve rám, megszólalt:- Őfelsége röviden jelezte már kegyelmednek, miről van szó. Veszélyes viszálykodás ütötte fel a fejétegyrészről Angouléme herceg, másrészről Schomberg és Bassompierre között. Aminek oka a következő.A herceg elsőséget követel velük szemben, primo mert ő érkezett ide elsőként mint a La Rochelle-iseregek parancsnoka, altábornagyi rangban, secundo mert már negyven éve fegyverforgató ember, tertiomert vér szerinti királyi herceg, az utolsó élő Valois. Mi a véleménye, gróf úr, ezekről az érvekről?- Hogy csak addig lehetnek nyomósak, amíg a király közbe nem szól. Mert a király szava maga a törvény.- Helyesen mondja, gróf úr! - jelentette ki Richelieu. - Schomberg és Bassompierre mindenesetremorgolódik, és a király nem kívánja maga eldönteni a vitát. Mert azzal elhidegítené magától a főszereplőkegyikét-másikát. Ő pedig szeretné mindhármójuk szeretetét megőrizni. Barátságos megegyezést kíván, skegyelmedre bízza, hogy ezt tető alá hozza.- Monseigneur - válaszoltam azonnal -, természetesen mindent el fogok követni, ha a király így óhajtja,de e feladat nem ígérkezik könnyűnek. Annál is kevésbé, mivel az említett három személy közül kettőmár betöltötte ötvenedik életévét, a harmadik pedig közelít hozzá. Az ő szemükben én csak egytapasztalatlan tacskó vagyok, aki semmit sem konyít a hadviseléshez.- Hogyne értene a hadviseléshez, gróf úr, hiszen harcolt már Sablanceaux-ban is, majd a Saint-Martin-ifellegvárban. Ráadásul kegyelmed is és az atyja is kapcsolatban áll az említett személyekkel. Sioracmárki jó ismerőse, sőt tanácsadója is volt Angouléme-nek, amikor a herceg még csak főperjel volt. AmiSchomberg-t illeti, ő végtelenül hálás kegyelmednek, amiért kegyvesztése idején a segítségére sietett.Bassompierre pedig régi barátja a kegyelmed atyjaurának, s gróf uramhoz is igen közel áll, hiszentitokban feleségül vette a kegyelmed féltestvérét, Conti hercegnét.- A legnagyobb bánatomra! Mert ez a rokonság inkább csak eltávolított bennünket egymástól.- Tudomásom szerint mégis Bassompierre volt az, aki figyelmeztette a Fleury en Biére-i kelepcére.Ez igaz volt, de hogy a bíboros honnan szerzett róla tudomást, annak egyedül Isten a tudója, tekintve,hogy csak és kizárólag atyámnak tettem említést róla.- Bassompierre mindazonáltal a legnagyobb zavarban volt, miközben megmentette az életemet -mondtam. - Mintha csak sajnálta volna, hogy el kell árulnia a maga táborát.- Ami arra enged következtetni - jegyezte meg Richelieu -, hogy a felesége kártékony befolyása ellenéreis megőrzött valamit a kegyelmed iránti barátságából.- Remélem.- Én is remélem! - jelentette ki Richelieu, s felállt. - És tiszta szívemből kívánom, hogy küldetését sikerrelteljesítse. Nagyon fontos, hogy így legyen, mert ha elmérgesedik a viszály hadseregünk vezetői közt,sosem foglaljuk el La Rochelle-t.Minden eddigi megbízatásom közül, beleértve a Toiras és Buckingham közti tárgyalásokat is, ez volt alegkényesebb és legnehezebb. Mert Ré szigetén csak arra kellett rábírnom Toiras-t, hogy ne mondjon akelleténél többet, s abban a hitben ringatnom Buckinghamet, hogy nem is háború, csupán egy gálánslovagi párviadal dúl közöttünk. Ez a mostani ügy azonban, tekintettel a főszereplők rangjára,

önérzetességére és nagyravágyására, megoldhatatlannak tetszett, úgyhogy erősen kételkedtemvállalkozásom sikerében.Borúlátásom azonban átmenetinek bizonyult csupán, s épp amint összeszedtem magam, mit gondol azolvasó, ki érkezett hozzám látogatóba, magas kora ellenére megtéve a hosszú utat Párizstól LaRochelle-ig? Atyám, Siorac márki, s elválaszthatatlan barátja, La Surie lovag. Mivel nem tudták, hollakom, a talpraesett La Surie a nuncius szálláshelyét kereste meg, ahol, amint számított is rá, ott találtaFogacer-t, aki pedig a bíboroshoz hasonlóan - bár alacsonyabb szinten - mindig mindent tudott mindenrőlés mindenkiről, így elkalauzolta őket a Brézolles-kastélyba, holott nem is említettem neki, hogy ott lakom.Fel nem foghatom, hogy lehetnek ennyire jól értesültek ezek a csuhások! Talán Isten kegyelméből...De Brézolles márkinét már első pillantásra elbűvölte atyám nagyúri megjelenése, hófehér haja,udvariassága, szellemének és beszédének fiatalos élénksége, s persze az iránta tanúsított csodálata is.Azonnal felajánlotta neki és La Surie-nek, hogy lakjanak a kastélyban, s a meghívás Margot-ra is kiterjedt- utolsóként említem, bár cseppet sem volt ő elhanyagolható -, a mi kis fatolvajunkra! Margot-ra, akitőlatyám már nem bírt megválni. De Brézolles márkiné jólelkű teremtés volt, s mindjárt megértette, hogy aleányzó Siorac márki idős korát aranyozza be, így hát egyáltalán nem fanyalgott a jelenlétén, inkábbkicsit meghatottan, s egyben mulatva is magában, szobácskát nyittatott Margot-nak, amely atyámszobájából nyílott. Amint leszállt az éj, s magunk közt maradtunk, a márkiné kijelentette:- Barátom, ha biztosítani tudna afelől, hogy ötven év múlva hasonlítani fog az édesapjára, ha akarja, hanem, nyomban feleségül mennék kegyelmedhez...Annyira örültem Siorac márki látogatásának, hogy szokásom ellenére képtelen voltam elaludni szerelmicsatározásaink után, melyeknek de Brézolles márkiné ágyfüggönyei voltak csak tanúi. Tágra nyíltszemmel feküdtem a baldachin mögötti félhomályban, amelyet rózsaszínesre festett az elhamvadásigégő illatos gyertyáknak a függöny szövetén átsejlő fénye, s sokáig tűnődtem azon a nagy szereteten,melyet atyám irántam érez (s én őiránta), és végtelenül hálás voltam, amiért magas kora ellenérevállalkozott erre a hosszú utazásra, csak hogy a segítségemre legyen s tanácsokkal lásson el, ahogyanakkor is tette, amikor megtudtuk, hogy Fleury en Biére-ben kelepcét készülnek állítani nekem.Nagy segítségemre volt akkor, s hirtelen eszembe ötlött, hogy talán most is ő fog kimenteni a bajból,hiszen a viszálykodók közül kettőt sokkal jobban ismer nálam: Angouléme herceget, akinek védelmezőjeés vigasztalója volt III. Henrik meggyilkolásakor, és Bassompierre-t, aki legmeghittebb barátai közétartozott, még féltestvéremmel kötött házassága után is, s atyám, bár tudta, amit tudott, továbbra is sűrűntalálkozott vele.

III. fejezet

Az atyám megérkezését követő napon négyesben reggeliztünk már kora hajnalban, sajnos de Brézollesmárkiné nélkül, aki de Vignevieille úrral megüzente, hogy mivel "álmatlanul töltötte az éjszakát, nem érziolyan jól magát, hogy csatlakozhatnék hozzánk", valójában pedig nyilván nem akart négy úr előtt azékszerei, cicomái nélkül mutatkozni, festetlen arccal, s anélkül, hogy a haját kibodorították s gyöngyökkelékesítették volna.Az "álmatlan éjszakára" való utalás mindenkinek szöget ütött a fejébe. Atyám szeme felcsillant, már-márszóra nyílt a szája, de azután mégsem mondott semmit, Miroul [La Surie lovag beceneve] szájaszögletében pedig halvány mosoly bujkált, de atyám figyelmeztető tekintetére ő sem kérdezett semmit.Nicolas szokása szerint most is hallgatott, s maga volt a szent tudatlanság. Elégedetten állapítottam meg,hogy atyám a megtett hosszú út ellenére élénk és friss, s farkasétvággyal falja a kenyérszeleteket,melyekre Margot, aki egy zsámolyon ült mellette, vastagon kente a friss vajat. Azt is megfigyeltem, hogyaz évek szinte nyomtalanul múltak el Margot fölött. Üde kis arca még mindig olyan szép volt, mint azon atéli napon, amikor nagy nyomorúságában megpróbált tűzifát lopni tőlünk, mely lopást áldottá tették azistenek, hiszen ettől kezdve Margot arany hajának fénye ragyogta be atyám öreg napjait.Az előző napihoz hasonló esős, szeles időben ügettünk együtt a sárban Aytréig, hogy bemutathassamatyámat a királynak, aki igen szívélyesen fogadta őt is, csakúgy, mint La Surie-t.A kihallgatás azonban rövid volt, mert a tábori tisztek is mind beszélni óhajtottak őfelségével. Fogacer ottállt a balusztrád közelében, s amint néhány lépésnyire eltávolodtunk a király ágyától, atyám és ő lelkesenösszeölelkeztek, hiszen csikóéveikben együtt készültek az orvosi hivatásra a montpellier-i egyetemen.A mindent tudó kanonok elárulta, hogy Toiras még mindig Bassompierre tábornagya, de tegnap óta máraz Öböl-főnél, nem Coureille-ben, ahol mostantól fogva Angouléme herceg és Schomberg parancsnokol.

Minekutána atyám és La Surie számára is kiállíttattunk egy-egy menlevelet a mennydörgő Du Hallier-val,ismét meg kellett tennünk a hosszú utat Aytréből Coureille-be, hogy felkeressük Schomberg urat, akiabban a kényelmes kis házban lakott most, melyből Toiras épp hogy kiköltözött.Azért akartam elsőként Schomberg úrral tárgyalni, mert tudtam, hogy nem felejtette el s nem is felejti elsoha, mekkora szolgálatot tettem neki abban az időben, amikor egy aljas feljelentés a fejére vonta Lajosharagját, s kegyvesztetté tette. Tudta azt is, hogy könnyen hasonló sorsra juthattam volna én is, amikorközbenjártam az érdekében, igyekezvén elérni, hogy őfelsége vonja vissza a méltánytalan döntést,hiszen Lajos oly féltékenyen őrzi hatalmát, hogy nem tűri döntései felülvizsgálatát.Szép olvasóm, szeretném, ha a szívébe zárná Schomberg-t, ha másért nem, hát azért, mert urbi et orbiőt tartják a házastársi hűség mintaképének: olyan erény ez, melyet sokan csodálnak, de csak kevesengyakorolnak, kiváltképp az udvarnál.Huszonkilenc éve már annak, hogy Schomberg úr feleségül vette a szép Fransoise d'Épiant-t, s ma isúgy szereti, mint esküvőjük napján. Ötvenkét éves, de cseppet sem emlékeztet egy öregemberre. Magas,vállas, a szeme kék, arca szögletes, s a pocakot hírből sem ismeri. A vonásai nem oly szépek, mint MyLord Duke of Buckinghamé, de arca sokkal férfiasabb, s az udvarbéli pipiskedők szívesen dörgölőznénekehhez az érdes fatörzshöz. Schomberg-t azonban hidegen hagyja a női hízelgés, észre sem veszi azalattomos, sóvár pillantásokat. Istenfélő ember, és szereti a feleségét.Igazán, mélyen hívő, de nem tartozik a pápához húzó ájtatosok közé, akik azt vallják, hogy a szentatyanemcsak szellemi, hanem világi értelemben is a királyok és császárok feljebbvalója, s jogában állmegszabni, kivel lépjenek szövetségre; ezt az álláspontot Lajos hevesen ellenzi, s egy ízben már azzalvádolta meg a püspökeit, hogy "nem igazi franciák".A születési helyét tekintve francia Schomberg szász nemesi családból származott. Apja, a német zsoldoslovasok ezredese, IX. Károly kegyéből lett francia, s könnyű szívvel változtatta át nevében a von-t de-re.Fia, akinek a számára ez a de már a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hiszen mindig is ezt a nevetviselte, teljes mértékben franciának érezte magát, miközben örökölte apjától azokat a szép németerényeket, melyek közül kiemelkedik a körültekintés és a hűség. Atyja halála után a tisztségeit isörökölte: la Marche kormányzója lett és a franciaországi német csapatok marsallja. Az udvarban aztmondogatták, hogy mint ahogyan a királynak soha eszébe sem jutott más belső inast választani, mintBerlinghent, éppúgy az sem jutott eszébe, hogy valaha is nélkülözze Schomberg katonai szolgálatait.Boldog volt, amikor ismét visszanyerte a király kegyét, és egy percig sem haragudott uralkodójára. Éppellenkezőleg. A király végül is igazságot szolgáltatott neki: ezért Schomberg még jobban szerette és mégjobban szolgálta. 1625-ben Lajos, bátorságának, tapasztaltságának, állhatatosságának és hűségénekelismeréseként, Franciaország marsalljává tette. Nagy nap volt Schomberg életében, amikor a király, aLouvre-ban fogadván az újdonsült marsallt, a protokollnak megfelelően "kedves rokonnak" szólította.Amiután alhadnagya jelentette érkezésünket, Schomberg forrón megölelgetett minket, majd asztaláhozültetett valamennyiünket, Nicolas-t is beleértve, hiszen a bátyjával, aki, mint bizonyára emlékeznek rá, akirály muskétáskapitánya, régóta kapcsolatban áll. Apámmal Schomberg most találkozott először;láthatólag mély tiszteletet ébresztett benne, s korántsem csak azért, mert Siroac márki húsz évvelidősebb nála, hanem bár sohasem teszi be a lábát az udvarba, valóságos legendává vált a III., majd IV.Henrik megbízásából végrehajtott veszélyes küldetései révén, amelyekről mindenki tudott, s még inkábba híres Jarnac-vágás okán, amelynek Giacomo halálát követően egyedül ő volt a tudója, amíg csak megnem tanította nekem is, nehogy az udvarbéli krakéler verekedők egy napon a meggyilkolásommalakarják öregbíteni hírnevüket: nagy szolgálatot tett ezzel nekem, hiszen az említett párbajhősökszemében egy ember élete semmivel sem becsesebb egy csirkéénél, az említett híres vágástól azonbaniszonyúan félnek, mert nem öli meg az ellenfelét, hanem - ami sokkal rosszabb - térdhajlatát átvágva egyéletre megnyomorítja. És hogy udvarolhatnának azután az udvar szépeinek fél lábon? Netán mankóval ahónuk alatt?- Marsall úr - mondtam az étkezés végén -, nagy örömömre szolgál, hogy ismét láthatom, de meg kellmondjam, hogy a király megbízásából jöttem, akit rendkívüli mód aggaszt kegyelmed és Angoulemeherceg közti viszálykodás, s szeretné, ha módot találnánk a megszüntetésére. Négyszemközt kívánnainkább beszélni erről, vagy az urak jelenlétében?- Nincs szükség négyszemközti beszélgetésre. A véleményem közismert - válaszolta fagyosanSchomberg. - A táborban mindenki tudja, miként vélekedem. Lajos csak azért tette meg a La Rochelle-iseregek főparancsnokává Angouleme herceget, mert ő maga, épp amint a város falai alá érkezett,súlyosan megbetegedett. Keresni kellett tehát egy vér szerint királyi herceget, aki őt helyettesíti, hogyezzel a világ tudtára adja, mennyire nagy fontosságot tulajdonít ennek a hadjáratnak. De mivel azt reméli,

hogy egy napon a hugenották majd megtérnek a trónhoz, semmiképp sem akarta Condé hercegét állítanihelyetteséül, hiszen a herceg a protestánsok ádáz ellensége, akinek a hugenották sosem bocsátják mega négrepelisse-i mészárlást. Őfelsége ezért inkább megbízta, hogy vegye üldözőbe Rohan herceget, akia languedoci protestánsokat igyekszik rávenni, hogy nyújtsanak segítséget La Rochelle-nek. Ez ahadművelet egyik fél számára sem jelent valódi veszélyt: mivel a Condé nagyon lassú, Rohan hercegpedig gyors, bizonyosra vehető, hogy az előbbi nem éri utol az utóbbit.- De legalább megfuttatja - jegyeztem meg mosolyogva -, így ez az üldözősdi jó elterelő manőver.- Ebben egyetértünk, Siorac úr - mondta Schomberg, kissé már nyájasabban. - De térjünk visszaAngoulémehez. Véleményem szerint mihelyt őfelsége ott van a csapatai élén, ő és csakis ő tekinthetőfőparancsnoknak, így hát Angouléme nem lehet az én felettesem. Mint Franciaország marsallja, sosemállhatok a második helyen, legfeljebb a király után.- Ugyanakkor Angouléme vér szerinti királyi herceg. - De nem öröklésre jogosult, hiszen törvénytelenszületésű. Ráadásul én mint marsall a francia nemesi rangsor felett állok.Ez így igaz, nem is tudtam mit mondani rá, s sejtelmem sem volt, miként folytathatnám az elakadni látszótársalgást, amikor atyám, miután kérdő tekintetet vetett rám, hirtelen közbeszólt:- Marsall úr - mondta -, megengedi, hogy bekapcsolódjam a beszélgetésbe?- Siorac úr - mondta erre Schomberg, mély tisztelettel meghajtva magát -, örömmel meghallgatom avéleményét, bármi legyen is az. Tapasztaltságának és bölcsességének híre hozzám is eljutott.- Tetszeni fog kegyelmednek a véleményem, marsall úr: teljes egészében egyezik a kegyelmedével.Ugyanakkor...- Ugyanakkor? - kérdezte Schomberg, halvány mosollyal.- A király egyikőjüket sem nélkülözheti, sem kegyelmedet, sem Bassompierre urat, sem Angoulémeherceget. Mindhármójukra szüksége van. És ha tetszik, ha nem, az ő kívánságának mindenképp elegetkell tenniük.- Igen, de hogyan? - kérdezte Schomberg, s férfias arcán jól látszott, micsoda küzdelmet vív benneegymással a király iránti hűség, s az aggodalom, hogy vajon milyen áldozatot kíván tőle ez a hűség.Elérkezettnek láttam az időt, hogy visszavegyem a szót atyámtól.- Marsall úr - mondtam -, egyetlen lehetőség van csupán: egyezségre kell jutnunk.- Egyezségre! - kiáltotta Schomberg, karját az égnek emelve. - Éppen ettől féltem! Mert valahányszoreddigi életem során egyezségre, vagyis megalkuvásra kényszerültem, mindig rossz alkut kötöttem...Sosem hittem volna, hogy Schomberg képes egy ilyen gioco di parolé-t [szójáték. (olasz)] kivágni, hiszennem állt szellemes ember hírében az udvarnál. Holott a közvélekedés igencsak téves volt: lévénSchomberg nagydarab, merev és aprólékosan körültekintő, egy kicsit ostobának is gondolták. És havalaki felemlegette az udvar fecsegő szarkáinak azokat az eseteket, amikor a marsall nagyon is éleselméjűnek, finoman szellemesnek mutatkozott, ők azzal vágtak vissza: "Nem, nem, a marsall nem finom,legfeljebb fifikus!" Ami a lekicsinylés nyilvánvaló megnyilvánulása volt.- Ó, marsall úr - mondtam mosolyogva -, nem minden megalkuvás jelent egyben rossz alkut is! Mondjakegy példát? Tegyük fel, hogy a király tökéletesen egyenlőnek nyilvánítja a herceget és kegyelmedet,kijelentvén: felváltva parancsnokolják a coureille-i sereget.- Ez meggondolandó lenne - válaszolta Schomberg. - De még ebben az esetben is a herceg maradna afőparancsnok.- Valóban, hiszen sértő volna, ha megfosztanák e rangtól, csakhogy ez a rang nem több üreskagylóhéjnál, amióta a király is jelen van, s maga áll seregei élén, vagyis vitathatatlanul ő a seregekfőparancsnoka.- És a gyakorlatban miként valósulna meg ez a váltott parancsnokság? - kérdezte óvatosan Schomberg.- Úgy, hogy egyik nap ő a parancsnok, a másik nap kegyelmed.- Ó! - kiáltott fel Schomberg. - Stratégiai szempontból ez igen különös, mondhatni sohasem látottmegoldás lenne- Tökéletesen igaza van, marsall úr - szólalt meg ismét atyám, megint a legjobbkor sietvén asegítségemre. - Mozgóháború esetén valóságos katasztrófához vezetne egy ilyen váltott parancsnoklás,amikor az egyik vezető jobbra húz, a másik meg balra. Itt azonban ostromról van szó, vagyisállóháborúról, a célpont változatlan, a parancsnok naponta változó személye tehát semmiféle zavart semokozna.Felébredt bennem a gyanú, hogy amikor atyám kijelenti, "tökéletesen igaza van, marsall úr" (s immármásodszor tette ezt), titkon, finoman azt sugallja: "egyáltalán nincs igaza, marsall úr".Kedves, unom szavai most is célt értek: atyámnak sikerült meggyőznie Schomberg-t.

- Hitemre! - kiáltotta. - Igaz, amit mond! Majd hirtelen gyanakvó arccal felém fordult:- Gróf úr - kérdezte -, Angouléme herceggel tárgyalt már erről a javaslatról?- Még nem - mondtam. - Kegyelmeddel kívántam elsőként beszélni. Ha elfogadja, beszélek a királlyal, sha ő is elfogadja, közlöm Angouléme herceggel a király parancsát.A király azon nyomban áldását adta tervünkre, még mielőtt Richelieu-vel is megtanácskozta volna adolgot. Őfelsége örömét lelte benne, ha időnként eltitkolhatta a bíboros elől bizonyos kisebb horderejűdöntéseit, miközben a jelentősebbekről mindig beszámolt neki. Ez a titkolózás kényes helyzetbe hozott,hiszen küldetésem részleteiről a bíboros világosított fel. Ezért még ugyanaznap közöltem a történteketCharpentier-val, aki négyszemközt beszámolt Richelieu-nek; amikor pedig, egy nappal később, a király isemlítést tett neki a dologról, a bíboros úgy tett, mintha semmiről sem tudna.Mulattattak ezek a kis gonoszkodások: Lajos és Richelieu viselkedése olyan idős házaspárokéraemlékeztetett, akik bár rendíthetetlen hűséggel ragaszkodnak egymáshoz, néha, mintegy önmagukszórakoztatására, csip-csup dolgokat eltitkolnak egymás elől.Amiután a király elbocsátott, már nem maradt más hátra, mint hogy Angouléme herceggel is tudassam akirálynak - no, nem a parancsát, hanem a kérését...Talán nem árt most emlékeztetnem szép olvasómat, hogy a herceget, aki egyéves volt atyjának, IX.Károlynak halálakor, nagybátyja, III. Henrik nevelte fel, nagy gonddal és szeretettel, ő pedigszázszorosan is viszonozta nagybátyja érzelmeit, olyannyira, hogy amikor Clément tőre lesújtott, shalálosan megsebesítette Henriket, a főperjel - mert Angouléme akkoriban ezt a címet viselte -kimondhatatlanul bánkódott, amikor pedig a király kilehelte lelkét, az akkor tizenhat éves ifjú ájultanzuhant a földre. Atyám és Bellegarde fektette az ágyra, és csak nagy nehezen sikerült ismét eszméletretéríteniük. Ám azután is zavarodott és reményvesztett maradt, kijelentvén, hogy nemcsak a világ legjobbatyját veszítette el, de az egyetlen embert is, aki a védelmezője lehet az udvarnál, és hogy mostantólnincs mit remélnie az élettől. Atyám ekkor a gondjaiba vette, s igyekezett megvigasztalni, magasztalvánneki a navarrai királyt - akit Henrik örököséül jelölt ki a halálos ágyán -, s azt javasolta, hogy szegődjékmost már az ő szolgálatába, míg a főurak, élükön d'Épernon herceggel, éppen megszegték a haldoklóuralkodónak tett ünnepélyes hűségesküjüket, s csapataikkal együtt magára hagyták a navarrait, akinekígy csupán egy parányi árnyékhadserege maradt.A főperjel követte atyám tanácsát, hűségesküt tett IV. Henriknek, s azontúl igen jó bánásmódban voltrésze, amit meg is szolgált: derekasan harcolt uralkodója oldalán. A történet folytatása már nem ilyenderűs, hiszen tizenkét rettentő évet kellett a Bastille-ban eltöltenie Angouléme grófnak - IV. Henriktőlkapta e címet -, mielőtt ismét nyeregbe szállhatott volna, hogy karddal az oldalán szabadonvágtázhasson.Angouléme herceg házába lépvén előbb csak távolról pillantottuk meg őt: tisztjei gyűrűjében állt stanácskozott velük, de korántsem úgy, mint a parancsnokuk, sokkal inkább, mint a barátjuk, aki nyájashangon tanácsokkal látja el embereit.A herceg közepes termetű volt, de igen arányos testalkatú, arca pedig, istennek hála, nem atyjáéra, IX.Károlyéra hasonlított, amely Siorac márki szerint durva és csökönyös volt, hanem anyjáéra, amegindítóan kedves Marie Touchet-éra, akit elég volt látni, hogy megszeressék, mert szinte sugárzottbelőle az emberek iránti szeretet; ezt mintha az anyatejjel szívta volna magába.Ám Angouléme határozott arcvonásait nem lágyította meg a jóság. Épp ellenkezőleg, még erőteljesebbétette őket. S miközben mindenkivel igen nyájas volt, a tekintetében gőg bujkált, ami elárulta, hogytisztában van a rangjával, s senkitől sem tűri el, hogy dacoljon vele.De ami a leginkább megdöbbentett, s úgy hiszem, nem csak engem, az a herceg ragyogó fiatalsága volt,holott már betöltötte ötvenedik életévét. "Mintha konzerválták volna a Bastille-ban töltött évek!... -jegyezte meg La Surie, már hazafelé menet. - Hitemre! Ha a halántéka őszül is egy kissé, s van isnéhány ránc a szeme körül, senki sem mondaná meg, hány éves! Olyannyira nem, hogy aki találkozikvele, azon tépelődhet, vajon egy ifjú vénség vagy egy öreg ifjú áll-e előtte!"Angouléme Saint-Cloud-ból is jól ismerte Siorac márkit, együtt küzdötték végig IV. Henrik hadjáratát, sPárizsban is gyakran találkoztak, a herceg bebörtönzése előtt. De amikor végre kiszabadult börtönéből,atyám már régóta távol élt az udvartól, a Champ Fleur-i utcai palotában vagy Montfort l'Amauryban, aKorhadt Tölgy nevű birtokán töltvén napjait. Így hát Angouléme, atyámat oly sok év után megpillantva,örömteli kiáltást hallatott, majd szó nélkül magához ölelte, s könnyel áztatta a márki orcáját. E jelenetláttán kővé dermedt meglepetésében a jelen lévő tucatnyi nemesúr, annál is inkább, mert koruknál fogvanem ismerhették atyámat.- Ó, Siorac! - mondta végül Angouléme -, hány boldog és boldogtalan emléket ébreszt bennem! És

milyen hálás vagyok kegyelmednek még ma is azért, amit SaintCloud-ban tett értem!Saint-Cloud azonban atyámnak ama szörnyű napot juttatta eszébe, amikor Clément, nevéhez cseppetsem illően, [ Clément név franciául "kegyes"-t jelent. (A ford.)] meggyilkolta III. Henriket, s most az őszeme lábadt könnybe. Mert bár tisztelte, csodálta s derekasan szolgálta IV. Henriket is, elődje irántsokkal mélyebb érzelmeket táplált, amint azt Emlékiratai is elárulják, melynek lapjain csodálatos képetfest a jó királyról, akit később a legenda oly csúnyán befeketített.Közben Angouléme egy kissé elszégyellhette magát, amiért a tisztjei előtt könnyezett, mert néhány kurta,de továbbra is szeretetteljes szó kíséretében elbocsátotta őket, majd felém fordulva mély meghajlássalüdvözölt, s így szólott:- Kegyelmed pedig minden bizonnyal Orbieu grófja! Atyjának hasonmása, de sajnos igen ritkán látjuk azudvarnál, mert örökösen az ország útjait rója a király szolgálatában, hogy összeesküvéseket derítsen felés barátságokat kössön. Nos hát, gróf - tette hozzá, miközben biccentett s egy mosolyt is küldött La Surielovag felé (aki elpirult örömében) -, miféle ügyben jár, milyen üzenetet hozott nekem és kitől?- Természetesen a királytól, nagyjóuram, s az üzenet valójában kérés.- Ó! Kérés! - kiáltotta Angouléme, aki nem volt híján a szellemességnek. - Hitemre! - fűzte hozzámosolyogva - egyvalami mindjárt világos: mivel a király kérésére nem lehet "nem" a válasz, a kérésminden bizonnyal nagyon hasonlít majd egy parancsra...- Egy királyi parancs, ha vér szerinti királyi hercegnek szól, szinte magától értetődően teljesül.- És kegyelmed azért jött hozzám, gróf úr, hogy teljesüljön is?- Csak nagyjóuram beleegyezésével - mondtam, meghajtván magam.- Lássuk hát, miről van szó - mondta kedélyesen Angouléme. - Vágjon bátran a közepébe, gróf úr.Mindenkinél alkalmazkodóbb beszélgetőtársra fel bennem, feltéve hogy a lényeg nem sérül.Elmondtam hát neki azt a tervet, amely szerint neki és Schomberg-nek felváltva kellene parancsnokolnia,azt azonban már nem árultam el, hogy ez a hatalommegosztási terv tőlem származik, a király csakjóváhagyta.Néhány pillanatig tartó csönd után Angouléme fölvetette a fejét, s így szólott:- Miért ne? Mivel ostromról van szó, a felváltott parancsnoklásnak nem lesz különösebb következménye.És Schomberg nem kellemetlen partner. Jó katona, és bár kissé faragatlan, a viselkedése sohasemsértő. Most már csak a lényeg tekintetében kell megegyeznünk.- És mi volna az, nagyjóuram?- Hogy megtarthatom-e főparancsnoki címemet!- A király erről külön nem rendelkezett, de úgy vélem, ez magától értetődő.- Azért örömmel venném, ha őfelsége kegyeskednék ezt kijelenteni.- Meg fogom kérni őfelségét, hogy nyilatkozzék erről a kérdésről.- Ha úgy dönt, ahogyan remélem, szeretném a címmel együtt járó javadalmat is megtartani.- Nézetem szerint ez a kérése is méltánylandó, nagyjóuram. Meg fogom kérni őfelségét, hogy etekintetben is nyilatkozzék.Közben pedig azt gondoltam magamban, hogy ez a "mindenkinél alkalmazkodóbb beszélgetőtárs"nagyon is jól tudja, mit akar, s érdekeit sosem téveszti szem elől. Igaz, hogy mivel ifjúi éveiben a túlzottanis bőkezű III. Henrik rettentő mód elkényeztette, ő lett a földkerekség legköltekezőbb embere. Ezért hátmindig pénzszűkében volt. Atyám mesélte, hogy Saint-Cloud-ban, a nagybátyja meggyilkolását megelőzőeste a főperjel nem kevesebb, mint negyven nemesurat látott vendégül vacsorára. III. Henrik, amidőnBironnal elhaladt az előtt a terem előtt, melyben a lakoma zajlott, cseppet sem haragosan megjegyezte:"Nézze csak, marsall úr! A főperjel kiesz a vagyonomból!"Angouléme, aki épp indulóban volt, hogy - Schomberg úrral együtt - szemlét tartson a coureille-i csapatokfölött, arra azért szakított időt, hogy távozásunk előtt igyon velünk burgundi borából.Maga is felhajtott két kupával, de a bor nem vidámította meg a szívét, ahogyan a latin közmondás tartja,inkább mélabússá tette. Mivel atyám közölte vele, hogy nem időzhet soká La Rochelle-ben, merthamarosan indul Nantes-ba, hogy meglátogassa két másik fiát, Pierre-t és Olivier-t is, akikhajótulajdonosok voltak ott, illetve teherhajón kapitányoskodtak, a herceg így szólt:- Ó! Kedves Sioracom! Milyen szívesen lennék a kegyelmed helyében! Nem is hinné, mennyirebelefáradtam ebbe az ostromba! Annál is inkább, mivel az elsők közt érkeztem ide, s a legtovábbmaradtam. Nem is az eső, a viharok és a fagyos szél zavar, amiben bőségesen van részünk ezen abarátságtalan vidéken. Hanem uraim! Nem emlékszem, hogy életemben valaha is unatkoztam volnaannyira, mint itt!Amire atyám, megakadályozandó, hogy La Surie mosolyra húzódó ajkát valami illetlen megjegyzés

hagyja el, nyíltan megkérdezte:- Unalmas? No de jóuram! Hát a Bastille?...- Ugyan! A Bastille ehhez képest valóságos paradicsom volt! Meglehetősen tágas cellát kaptam, a sajátbútoraimmal berendezve, baldachinos ágy, kandalló, s hozzá egy inas, aki mindezt rendben tartotta, megegy szakács, aki főzött rám. És bár az ablakomat rács fedte, ha kidugtam a fejem, teljes terjedelmébenelém tárult a gyönyörű Párizs, a Saint-Jacques kaputól egészen a Saint-Martin kapuig, s középen aSzajna, a szigeteivel, melyek közt a Notre-Dame de Paris a legnagyobb, távolabb pedig, tőlem jobbra, ottmagasodtak a Louvre tornyai, balra meg, a túlsó parton, a Nesle-palota magas tornya szökött az égbe, sha jobban kihajoltam, még az alant szorgos hangyabolyként nyüzsgő párizsi népet is láthattam.- De közben nem volt mivel elfoglalja magát - jegyeztem meg.- Hogyne lett volna! Voltak könyveim,olvastam. Kockáztam és kártyáztam a parancsnokkal és az őrökkel! Vívtam a börtönigazgatóvívómesterével, az igazgató maga pedig gyakorta meginvitált az asztalához, s még muzsikusokat ishívott a szórakoztatásomra, sétálhattam a bástyasétányon s végül - hogy a legfontosabbat el nefelejtsem - látogatókat is fogadhattam.- Szabad volt látogatókat fogadnia? - kérdeztem csodálkozva.- Igen, de csak a cellámban, és csakis a gentil sesso képviselőit. Férfiakat nem engedtek a közelembe,nehogy valami újabb összeesküvésbe próbáljanak bevonni.- De hát korábban is asszonyszemély volt az, aki összeesküvésre bujtogatta... - vetette közbe atyám.- De az illető akkorra már nem volt veszélyes, tekintve hogy ismét a király ágyába bújt.- És sok hölgylátogatója volt?- Több, mint amennyit kívántam, akár minden nagyra jutott volna egy: a gentil sesso oly irgalmas szívű!Úgy látom, mosolyog, barátom! Nem! Nem! Nagyon téved! A látogatások zöme ártatlan volt, és valóbanirgalmasságból fakadt. A hölgyek cukorkát, marcipánt, mézet hoztak nekem, és mintha egyszeribengyermeknek véltek volna, még búgócsigát és keljfeljancsit is kaptam tőlük ajándékba. Csak néhányuklépte át velem, amint Szent Ágoston oly szépen mondja, "a barátság fénylő küszöbét". Vethetnék-e rájukkövet, én, akit a gyöngédségük oly sok boldogsággal ajándékozott meg? Épp ellenkezőleg. Ha nem aszeretőjük lettem volna, hanem a gyóntatójuk volnék, azt hiszem rendkívül elnéző lennék velük szemben.S mi lehet regényesebb, mint egy cella, a magas sasfészekben, a fél öl [egy méter] vastag falak, a rácsosablakok, a nehéz, vasalt tölgyfa ajtó, az óriás lakatokkal, és a kukucskáló, amely a látogatások idején azudvariasság szabályai szerint mindig zárva maradt? És hogyne bűvölt volna el minden hölgyet asérthetetlen és megközelíthetetlen börtön nyújtotta biztonság, a menedék, amely a haragos férjek és agonosz udvari pletykák ellen egyaránt megóvott?- No de a hölgyeknek végül el is kellett hagyniuk a Bastille-t - jegyezte meg atyám. - Ez a mozzanat semrejtett veszélyt magában?- Ó, szemernyit sem. Úgy távoztak, ahogyan jöttek. Névtelenül. Arcukat álarc fedte, s bérelt hintó vártreájuk. S minthogy Angouléme herceg boldog álmodozásba merülve elhallgatott, atyám szólalt megismét, mosolyogva:- Nagyjóuramat hallgatva az az érzésünk támad, hogy nagy örömmel gondol vissza a Bastille-ban töltöttévekre.- Nyilván a megszépítő messzeség teszi - sóhajtotta Angouléme. - Átélni hosszú volt azokat az éveket.De rövidnek tetszenek, amikor most visszagondolok rájuk, hiszen csak azt őrizte meg belőlük azemlékezetem, ami szép volt: olvasmányaimat, a vívóleckéket, a parancsnok szívélyességét, a kormányzóelőzékenységét és a hölgylátogatók együttérzését. De nyilvánvaló, miért tűnik ma minden olyan szépnek:mert akkor fiatal voltam! Harmincéves.A herceg felocsúdott, mintha álomból ébredt volna hirtelen, az órájára nézett, melyet zekéje ujjából húzottelő, s felpattant helyéről.- Ó! Barátaim! Bocsássanak meg! Most nyomban magukra kell hagynom kegyelmeteket. Várnak acsapataim! Szemlét kell tartanom felettük. Nem hiányzik nekem, hogy Schomberg úr a szememre hányjapontatlanságomat! Isten velük, barátaim! Ha nincs ellenükre, örömmel látnám mihamarább azasztalomnál valamennyiüket!Követtem a tekintetemmel, amíg egy fiatalember fürgeségével és könnyedségével elhagyta a helyiséget.Aytréba tartva, a királyhoz, a hosszú, sáros úton, miközben átvágtunk a katonák zajos tömegén, La Suriemellém léptetett a lovával, s a fülembe súgta:- Gróf úr, már-már vágyom rá, hogy egy napra a Bastille foglya lehessek...- Lovag úr - mondtam erre én nevetve -, a Bastille-ba csak a legbecsesebb értékeket zárják: a királyságaranyát és a legfőbb személyiségeket. Én sem kerülhetek oda soha. De ne sajnálkozz emiatt, Miroul! A

Vén Szoknyavadász eltűrte, hogy foglya hölgylátogatókat fogadjon, de egy percig se hidd, hogy XIII.Lajos és Richelieu is eltűrné: a nagy emberek nem nézik el az olyan gyöngeségeket, amelyekkísértésének ők soha nincsenek kitéve.Lajosnak semmi kifogása sem volt megállapodásunk ellen, s a királyi postával nyomban értesítetteAngouléme-et, hogy megtarthatja címét, járandóságával együtt.Coureille-ben tehát, az öböl déli partján, ettől kezdve minden a legnagyobb rendben volt. Északonazonban, az Öböl-főnél Bassompierre parancsnokolt, és Bassompierre-t egészen más fából faragták,mint a herceget. Délelőtt tíz órakor távoztunk a királytól, és mivel de Brézolles márkiné, de Vignevieilleúrral üzenve, meghívott bennünket ebédre, bár az étkezést már csak némi jóindulattal lehetett ebédneknevezni, tekintve hogy a déli étkezés megszokott ideje tizenegy óra és fél tizenkettő között van, úgydöntöttünk, hogy utána kerítünk sort a semmi jóval sem kecsegtető vizitre, s indulunk útnakBassompierre-hez Saint-Jean-des-Sables-ból.De Brézolles márkiné aprólékos gonddal öltözött föl most is, mint mindig, csodásan felékesítve jelent megaz asztalunknál, és úgy éreztem, rendkívüli mód élvezi a felé sugárzó csodálatot, amely oly nagy ésheves volt, hogy egy tucat udvari hölgy boldogításához is elég lett volna. S a csodálat csak nőtt, amikor ahölgy szóra nyitotta száját, s mint mindig, olyan bájosan, szellemesen s finom kedvességgel beszélt,hogy hallatán minden szív nyomban kitárult. Tartottam tőle, hogy az enyémet nemcsak kitárta, de mindenóvatosságom ellenére be is vette, elfoglalta.Mivel észrevettem, hogy Siorac márkit kissé elfárasztotta a reggeli lovaglás, azt javasoltam, hogy mielőttismét nyeregbe szállnánk, pihenjünk egy órácskát elindulás előtt. Javaslatomat atyám nyombanelfogadta, mert amint sejtettem is, valóban szükségét érezte a pihenésnek, s elfogadta Nicolas és LaSurie is; ez utóbbi egy cinkos kis mosolyt is küldött felém. A néma innuendo [gyanúsítás (olasz)] azonbannyomban alaptalannak minősült, mert de Brézolles márkiné kijelentette, hogy amíg vendégei pihennek,befogatja a hintaját s meglátogatja egy barátnőjét.Ezután ki-ki visszavonult a maga szobájába, és a baldachin függönye mögött, amely jótékonyanmegvédett a fénytől, jólesően elidőztem Jeannette emlékénél, aki valahányszor megosztotta velem azágyat délutáni pihenőm során, megkérdezte, hogy vajon "mozgalmas vagy lustálkodós" pihenésrevágyom-e.Ez a mostani lustálkodós volt ugyan, de az agyam nem pihent, mert a Bassompierre-nél teljesítendőküldetésem erősen aggasztott, s féltem, hogy kudarcot vallok.Tizenkét éves koromban hallottam először Bassompierre-ről, nem is atyámtól, hanem egyikszobalányunktól, aki nála szolgált, mielőtt az én szolgálatomba szegődött volna. Az olvasó bizonyáraemlékszik arra is, hogy ezt a szobalányt Toinonnak hívták, s vele éltem ifjúkorom édenében, s még ma ismegdobban a szívem, ha emlékezetemben fölmerül csinos, nyílt kis arca.Egy napon megkérdeztem Toinontól, nem sajnálja-e, hogy ott kellett hagynia Bassompierre palotáját,amire ő nagy vehemenciával azt felelte, hogy egy cseppet sem, mert abban a palotában, amely mindigjátékkal és nevetéssel volt tele, a személyzet nagyon keveset alhatott, s ez őt igencsak megviselte, mertúgy szeret aludni, akár a mormota.- De azért - fűzte hozzá - Bassompierre úr és a barátai (s köztük volt - micsoda véletlen! - Auvergnegrófja [a későbbi Angouléme herceg] is! ) nagyon kedves emberek, ráadásul csinosak, jókiállásúak, sőttöbb...Elmondtam atyámnak a hallottakat, s ő jót nevetett ezen a "sőt több"-ön, de mindjárt igyekezettmódosítani is azon a képen, amely Toinon szavai alapján kirajzolódhatott bennem Bassompierre-ről.- Fiamuram, ne higgyen a látszatnak. Bassompierre-t valóban nagy szoknyabolondnak ítélheti az ég,vagy még inkább a Pokol, de egyben ő az udvar legműveltebb embere is. Tud görögül és latinul. Négyidegen nyelven is beszél. Könyvtára egyike a leggazdagabbaknak Franciaországban. És bizonyosraveheti, hogy nála a könyvek nem csak arra valók, hogy mutogassák őket. Bassompierre olvasta ismindet. Röviden szólva tehát nagy műveltségű, eleven szellemű, éles eszű ember, aki egy kisigyekezettel bármely téren kamatoztathatná tehetségét a király javára.- Toinon azt mondta, hogy német.- Csak félig, az anyja francia, s igen jó családból való, lévén Brissac marsall unokahúga. Apja valóbanlotaringiai német, s Betsteinnek hívták. Halála után az anya bemutatta fiát IV. Henriknek, s kieszközölteszámára a francia állampolgárságot, amivel együtt a nevét is franciásra változtatta, így lett BetsteinbőlBassompierre.Atyám jóslata bevált, s Bassompierre valóban fényes karriert futott be, amelyet az évek soránvalamennyien nyomon kísérhettünk, s láthattuk mesés fölemelkedését. Tökéletes udvari ember volt, s

mindenkor igyekezett, amint ő maga mondta "annak a híve lenni, aki épp a pap", vagyis egyformaodaadással és hűséggel szolgálta egymást követő uralkodóinkat: IV. Henriket, Medici Máriát és Lajost.És jól szolgálta őket. Hadseregparancsnokként örömmel indult mindig hadjáratra, de diplomáciaiküldetéseit is sikeresen teljesítette Spanyolországban, Svájcban és Angliában egyaránt.Tehetsége és szolgálata nem maradt viszonzás nélkül. 1622-ben Lajos kinevezte Franciaországmarsalljává, s amint ily módon a csúcsra ért, feleségül vette azt a hölgyet, akit a francia királyi udvarbanmindenki másnál jobban csodált: a féltestvéremet, Conti hercegnét. Emberünk akkor azt hitte, hogyhivatalos karrierje és magánélete is boldog révbe ért. Nem sejtette, hogy házassága végzetes lesz aszámára, s közel hozza a Capitoliumot a tarpeji sziklához. [A Capitoliumon állt az római templom, ahováazokat a győztes hadvezéreket kísérték, akik számára a szenátus diadalmenetet rendezett. A Capitoliumközelében lévő tarpeji szikláról pedig a halálraítélteket taszították a mélybe.]- Szép olvasóm, kisegítene zavaromból, amely történetem mesélésekor most elfog?- Kegyelmed, uram, zavarban volna? Cseppet sem látszik. Mi a bökkenő?- A bökkenő az, asszonyom, hogy kénytelen vagyok ismétlésbe bocsátkozni. Ahhoz ugyanis, hogy aBassompierre úrról festett kép teljes legyen, emlékeztetnem kell, ha csak röviden is, olyan mozzanatokra,amelyekről visszaemlékezésem korábbi köteteiben már említést tettem...- És valóban el kell mondania mindent még egyszer? Hát ennyire nem bízik olvasóiemlékezőtehetségében? Úgy gondolja, már elfelejtették a korábban történteket?- Szó sincs róla! De attól tartok, akadhatnak olyanok, akik csak jelen kötetét olvassák emlékirataimnak, akorábbiakat nem, s ezért nem tudják, mi volt a Bassompierre-rel való összekülönbözésem oka.- Ami engem illet, gróf úr, én nagyon is jól emlékszem rá. Kegyelmed figyelmeztette szeretett féltestvéréta veszélyekre, melyeket a fejére zúdít, ha belekeveredik a pokoli démon, Chevreuse hercegné szőttealjas összeesküvésbe! A hercegné azonban, végtelen gőgjében, fittyet hányt a figyelmeztetésre, smegesküdött, hogy soha többé nem kívánja kegyelmedet látni. Bassompierre pedig, feleségül vévén ahercegnét, vele együtt az ördögi szoknyák [Az ördögi szoknyák köréhez tartozott La Valette kisasszony,IV. Henrik törvénytelen leánya, valamint féltestvérem, Conti hercegné és végül, de nem utolsósorbanChevreuse hercegné, "a pokoli démon", amint a király nevezte. (Orbieu gróf feljegyzése)]pártoskodásával is frigyre lépett: osztotta Richelieu iránti gyűlöletüket, a király és minden híve irántimegvetésüket.- Valóban így volt! De ki gondolta volna, hogy Conti hercegné, aki ugyan éles eszű teremtés, deműveletlen és tehetségtelen is, ekkora befolyással bír majd egy olyan emberre, amilyen Bassompierre?Vajon nem azt példázza ez az eset, milyen is "a gyöngék zsarnoksága az erősek felett"?- De bizony, uram, nagyon is! Másrészről viszont az is igaz, hogy ha az erős hagyja, hogyzsarnokoskodjanak felette, talán nem is olyan erős, amilyennek hittük...- Szép olvasóm, csodálom kegyedet. Bármit mondok, kegyed kész szavaimat azonnal a gyengébb nemjavára fordítani.- Hát nem az én kötelességem a gentil sessó-t védeni, amelyhez magam is tartozom? Hiszen kegyelmedis bolondul a gyengébb nemért! Szégyelli talán, hogy annyira szeret bennünket?- Cseppet sem. Ez életem legfőbb gyönyörűsége.- Visszatérve Bassompierre-re, nézetem szerint nincs oka barátságtalan fogadtatástól tartani.Richelieu-nek igaza van. Bassompierre titkon őriz még valamit a kegyelmed iránti baráti érzelemből, azértis figyelmeztette a csapdára, melyet Fleury en Biére-ben állítottak kegyelmednek.- Így van asszonyom! Csakhogy mi módon figyelmeztetett? Még ma is vérzik a szívem, ha rágondolok! ALouvre kihalt lépcsőjén, miközben hol a felfelé, hol a lefelé menő lépcsőket figyelte riadtan, s úgysuttogott, épp csak homályosan utalva a veszélyre, mint aki rettentő nagy zavarban van... mintha márismegbánta volna, hogy elárulta a saját táborát, csak hogy az én életemet megmentse!- Nem számít! A fő, hogy megmentette! Kegyelmed pedig most viszonozhatja a szívességét, ha olyanegyezséget kínál neki, melynek révén Bassompierre elkerülheti a király neheztelését.Mivel Aytréből az Öböl-főig sokkal rövidebb volt az út, mint Aytréből Coureille-be, délutániszunyókálásomból, pontosabban álmodozásomból felébredvén arra gondoltam, hogy előreküldömNicolas-t az Öböl-főhöz, részben, hogy tudassa jövetelünket Bassompierre-rel, részben pedig, hogybátyjánál, de Clérac kapitánynál érdeklődjék, miként állnak a dolgok a tábornak ezen a részén.- Faggassam a bátyámat, gróf úr, Bassompierre úrról? - kérdezte Nicolas, akinek csinos, nyílt arca mostgondterheltnek látszott.- Semmiképp sem, csak hétköznapi és általánosságokra vonatkozó kérdéseket tegyél fel, főleg, ha úgylátod, hogy a bátyád vonakodva válaszol. Az ördögbe is! Végtére nem a bíboros kémei, hanem a király

szolgálatában álló nemesurak vagyunk! De hogy egy helyzetet átlássunk, mindenképp helyes előrepuhatolóznunk. Te nemcsak a fegyvernököm vagy, Nicolas, hanem a bizalmasom, és adott esetben abarátom, tanácsadóm is.- Minden erőmmel azon leszek, hogy feladatomat jól végezzem - mondta erre Nicolas, mélyen meghatva.- Gróf úr, úgy fogok cselekedni, ahogyan meghagyta, és remélem sikerül ügyesen és taktikusanpuhatolóznom.Két óra múlva szobám ablakából láttam, hogy Nicolas vágtázva közeledik, s néhány perc múltán márkopogtatott is az ajtómon, és mivel csillogó szeméből láttam, majd' szétveti a vágy, hogy beszélhessen,megkértem atyámat, aki épp a szobámban tartózkodott, hogy maradjon velünk, s hallgassa meg ő isNicolas beszámolóját.- Gróf úr - kezdte Nicolas, még ziháló hangon -, Bassompierre marsall úr szívesen látja kegyelmedet,Siorac márki úrral együtt, délután öt órakor.- Csak ötkor? - kérdeztem. - Valami dolga van talán addig?- Nem. Nincs semmi dolga.- Semmi...?- Semmi... Gróf úr, elmondanám, amit tőle hallottam.- És egészen pontosan mit jelent, hogy semmit sem csinál?- A táborszernagyaival körbelovagol a táborban, és csípős megjegyzéseket tesz az erődökre éssáncokra, amelyeket még Angouléme herceg építtetett az ostrom kezdetén.- Nem túl udvarias dolog.- Még kevésbé udvariasan bánik a herceg leveleivel.- Láttad, amint kapott egyet?- Nem, csak mesélték, mit szokott tenni ilyenkor. Felbontja a levelet, vet rá egy pillantást, gúnyosanhahotázik, azután összegyűri és zekéje zsebébe dugja. Azt mondják, ha a levél este érkezik, ésgyertyafénynél olvassa, még kegyetlenebbül bánik el vele! Szó nélkül elégeti.- De a tábor biztonságára azért ügyel?- Úgy mondják, kifogástalanul. Tökéletes fegyelmet tart a katonák körében, s éppúgy ügyel a táboronbelüli rendre és tisztaságra is.- Hallottál olyasmit, hogy megpróbált volna kapcsolatba lépni a La Rochelle-i lázadókkal?- Nem próbálkozott ilyesmivel. Sőt őrájuk még csípősebb megjegyzéseket tesz, mint a herceg úrra.Eszeveszett bolondoknak mondja őket: a pénz imádata elvette az eszüket. Amikor Buckingham elfoglaltaRé szigetét, eladták neki az összes húst, amijük volt, mert jó árat fizetett érte, s arra már nem gondoltak,hogy a szárazföld felől elzárták őket a külvilágtól, s hamarosan a tenger felől sem kaphatnak utánpótlást.A kémek szerint puskájuk, ágyújuk, ágyúgolyójuk és puskaporuk van elég, csak épp a lényegrőlfeledkeztek meg: a húsról.- Nicolas - kérdeztem -, miként fogadta Bassompierre érkezésünk hírét?- Nevetett.- Nevetett?- De nem gonoszul vagy megvetően. Épp ellenkezőleg.- Pontosan mit mondott?- "Az ördögbe! Az ördögbe!", kiáltotta. " Lajos végre nyugtalankodik! És a nehéztüzérségét veti beellenem! Sioracot! Orbieu-t! De velük legalább szívesen találkozom! Jöjjenek csak! De ne gondolják,hogy rést üthetnek a bástyámon! Elhatározásom végleges. Elhagyom ezt a helyet. Semmi semmásíthatja meg a döntésemet. Az örökös eső, ez a mocsaras vidék, a jeges szél a közérzetemet iselrontja." Ezzel azután el is bocsátott engem, gróf úr.- Mit gondol a hallottakról, atyámuram? - kérdeztem, miután Nicolas kiment a szobából.- Hogy egészen őszinte legyek, nézetem szerint itt nem elsősorban a Bassompierre és Angoulémeközötti rangvitáról van szó, sokkal inkább arról, hogy Bassompierre a király ellen fordult. Emlékszik, mitmondott egyszer kegyelmednek, még ifjúkorában, de Guise hercegné bálján: "Mindig annak a hívevagyok, aki épp a pap"? Most már nem az. Egy másik egyházközséghez húzza a szíve. És ez az, amibűzlik.- Nos hát, itt az ideje, hogy a helyszínen is körbeszimatoljunk. Az orrunk majd megmondja, valóbandögletes-e a bűz.Nem túl könnyű szívvel vágtunk neki az Öböl-főhöz vezető útnak, annyira gyötört a gondolat, hogyegykori barátunk, akit még ma is a barátunknak tartunk, együtt szövi a hálóját az udvarnál az ördögiszoknyákkal.

Bassompierre, bár örökké elégedetlenkedett és panaszkodott, felettébb kényelmesen lakott az Öböl-főcsúcsánál, egy igen szép házban, ahonnét felséges kilátás nyílt az óceánra. Amikor bebocsátástnyertünk hozzá, nagyon udvariasan fogadott, de távolságtartóan s némi gyanakvással is.Ötvenedik évéhez közeledett, de amint atyám mondogatta volt, aki kedvelte a bibliai kifejezéseket, mégigencsak "örvendezhetett az ő testében", lévén rendkívül jó vágású férfi, karcsú, egyenes tartású, szélesvállú, akinek egész fellépésén érződött, hogy élete során sokféle testgyakorlást végzett, s soha nem volthíján ételnek-italnak. Hat évvel fiatalabb volt Angouléme-nél, mégis kissé idősebbnek látszott, mert aherceg arcvonásait kisimította s szinte gyermekivé varázsolta gondtalan, vidám természete, miközbenBassompierre arcán, bár sokkal inkább sugárzott az értelemtől s a szellemtől, mély nyomott hagyott agőg és a törtetés.Atyám Brézolles-ban elmondta nekem, hogy Bassompierre arckifejezése ifjúkorában még nem volt ilyengőgös és elégedetlen, mint mostanság. E vonások mesés fölemelkedésével egyidejűleg vésődtek reáfokozatosan. La Surie szerint, aki szeretett mindenen csúfolódni, nem is annyira a marsalli kinevezés,mint inkább a féltestvéremmel kötött házasság formálta át Bassompierre ábrázatát. "Hitemre - mondta -,mióta frigyre lépett egy hercegnével, azt képzeli, hogy a puszta érintkezés révén herceggé változott!"Bassompierre Loire-i borral kínált bennünket, majd azonnal magához ragadta a beszélgetés irányítását,amit egy kissé disinvolto-nak [túlságosan fesztelennek, illetlennek. (olasz)] találtam, mivel jól tudta, hogya király küldöttei vagyunk.- Uraim - mondta -, fölöslegesnek tartanám, ha hosszú bevezetőre pazarolnánk az időnket. Tudom, miértvannak itt, kinek a megbízásából, és hogy milyen ügyben szeretnének megállapodásra jutni velem.Engedjék meg, hogy nyíltan elmondjam, miként vélekedem küldetésükről.Ezután szinte szó szerint ugyanazt mondta el, amit korábban már Schomberg-től is hallottunk: mintFranciaország marsallja, nem lehet senkinek az alárendeltje. Ha őfelsége a táborba érkezik, neki éskizárólag neki tartozik a főparancsnok engedelmességgel, ám Angouléme-nek semmiképpen.Mindenre kiterjedő tudásának köszönhetően jogi érveléssel is alá tudta támasztani szavait:"Angouléme-et egyébként - mondotta - nem nevezték ki e posztra, csak parancsot kapott a poszttalkapcsolatos feladatok ellátására, s mivel a parancs ideiglenes érvényű, bármikor visszavonható."- A herceg megőrizhetné a címét - mondtam -; anélkül hogy a főparancsnoki teendőket ténylegesengyakorolná. - Ez is egy megoldás lehet - mondta erre Bassompierre, s mintha parányi fény villant volna aszemében. - És ha Angouléme herceg elfogadja, nagyon helyesen teszi, hiszen semmiféle harcitapasztalattal nem rendelkezik. Azzal kérkedik, hogy negyven éven át katonáskodott! De ebből anegyvenből le kell vonnunk azt a tizenkettőt, mely idő alatt legfeljebb a szeretőinek vezényelhetett...- IV. Henrik alatt azonban mégiscsak harcolt - vetette közbe atyám -, Vitrynél és Fontaine Fransaise-nél.- Mint ahogyan kegyelmed is, kedves márkim - mondta Bassompierre, meghajtván magát -, skegyelmedhez hasonlóan ő is vitéz katonaként, nem pedig csapatok fölött parancsnokolva.- Mindazonáltal a Bastille-ből való kiszabadulása után a régens rábízott egy hadsereget, majd utóbb akirály is - jegyeztem meg.- De mit kezdett vele? Milyen emlékezetes győzelmet aratott a seregével? Melyik fontos várost foglaltael? Lássuk a medvét!Bassompierre-nek igaza volt. Schomberg is elmondhatta volna mindezt a hercegről. De nem tette, s énutólag olyan hálás voltam finom tapintatáért, amennyire visszataszítónak találtam Bassompierre lenézőviselkedését.- Marsall úr - mondtam -, most már tudom, mi az, amit nem akar kegyelmed. Azt azonban még nemtudom, mit óhajt.- Ez utóbbi az előbbiből következik - válaszolta Bassompierre. - Nem ismerem el Angouléme-etfeljebbvalómnak, és ha mégis fölém helyezik, kérni fogom a királytól, hogy távozhassam posztomról, sakkor zokszó nélkül visszatérek majd Párizsba, hogy egyszerű, derék polgárként várjam őfelsége újabbutasítását.Ez a stílus elnémított. Nem a király szolgája beszélt, hanem olyasvalaki, aki már-már egyenrangúnakképzeli magát uralkodójával, olyannyira, hogy tárgyalni óhajt vele, ahelyett hogy engedelmeskednék neki.Az imént hallott szavak értelme világos volt, még ha Bassompierre némiképp kendőzni is próbáltajelentésüket, áldozatnak tüntetvén föl magát, aki azonban bölcsen belenyugszik a sorsába. Mint mondta,"zokszó nélkül" távozik, holott valójában az ostrom kezdete óta mást sem tett, csak panaszkodott. Ésegyáltalán nem tetszett nekem tettetett kedélyessége sem, amikor kijelentette, "egyszerű, derékpolgárként" él Párizsban. Mert valójában mintha azt akarta volna mondani: "Láthatja, mily méltánytalanulbánnak velem! Most kénytelen vagyok lecsatolni a kardomat, és úgy élni, mint egy semmirekellő polgár!"

Olyan pökhendiség áradt szavaiból - amelyet rajtam keresztül nyilván a királynak címzett -, hogy néhánypillanatig képtelen voltam megszólalni. Ez a hang egészen más volt, mint Toiras mennydörgése, akit apillanat hevében meggondolatlan kijelentésekre késztetett haragja, indulata, kérkedő természete, demásnapra már el is felejtette, amit dühében összehordott. Bassompierre hideg fejjel és udvariasan érvelt,minden szavát gondosan mérlegelte, a diplomácia művészetében jártas emberhez illően, aki mindigtöbbet sejtet, mint amennyit mond.Atyám, érezve, hogy a csönd már túl hosszúra nyúlik, ami esetleg Bassompierre sértődését ésrosszallását vonhatja maga után, segítségképpen így szólott sotto voce:- No de akkor most mi a teendő?Amire én úrrá lettem némaságomon, s Bassompierre felé fordulva folytattam a beszélgetést, aztremélvén, hogy a hangom nem árulja el nyugtalanságomat, mellyel iménti szavai eltöltöttek:- Marsall úr, kegyelmed elmondta, mi az, amit nem tud elfogadni. Kegyeskednék most azt is elárulni,milyen körülmények közt hajlandó itt maradni, s lemondani róla, hogy a jövőben Párizsban éljen,egyszerű polgárként?- Kedves grófom - mondta erre Bassompierre -, nincs kétségem afelől, hogy a királytól kapott küldetésétremekül fogja teljesíteni. Rendelkezik az eszes emberek legfontosabb képességével: tudja, mikor jelentegy "nem" "talán"-t, és mikor egyértelmű "nem"-et. Ez pedig felbátorít rá, hogy egészen őszinténbeszéljek. Amit óhajtok, nem más, mint hogy az Öböl-főnél saját hadseregemet irányíthassam, sajáttüzérséggel, s egymagam rendelkezzem az ellátmány és a pénzügyek fölött...- De hiszen ez elképesztő! - kiáltottam fel megdöbbenésemben, hogy Bassompierre a királyéivalnagyjából azonos jogokat követel.- Azért parancsot hajlandó elfogadni? - kérdezte atyám nyájas hangon.- Természetesen - felelte Bassompierre -, a királytól, és csakis a királytól.- Marsall úr - mondtam meghajolva -, hűségesen be fogok számolni követeléseiről őfelségének.- Kedves grófom, ne használjuk a "követelés" szót, mondjunk inkább "kérést": ez sokkal udvariasabbanhangzik.Egy búcsúpohárra is meginvitált minket, amelyet azonban mi elhárítottunk, akkor felállt, s láthatólagszemernyi kétsége sem volt afelől, mit leszünk kénytelenek tenni az adott helyzetben. Atyám, mielőttmeghajtotta volna magát, feltett még egy utolsó kérdést:- Csak egy szóra még, marsall úr. Miként vélekedik erről az ostromról?- Miként vélekedem? - kérdezte szemöldökét felvonva Bassompierre, s kurtán felnevetett. - Mikéntvélekedem? - ismételte meg. - Hát majd kiderül, oly bolondok leszünk-e, hogy elfoglaljuk La Rochelle-t...Abban a pillanatban, hogy elhagytuk az Öböl-főt, heves vihar tört ki, az elfeketült égből jeges eső zúdultalá, vakító villámlás és tompa morajlás kíséretében, melyet szinte azonnal fülsiketítő mennydörgéskövetett. E szörnyű zaj hallatán megérthettük, miért gondolták őseink a villámot isteni büntetésnek. Azviszont már kevésbé érthető, miért egy szegény ártatlan fát hasít ketté, ahelyett hogy egy gazemberresújtana...Most jöttünk rám ilyen kellemetlen is tud lenni a mi divatos csizmánk, túlságosan sok esővíz zúdul berajta a tölcséreken. [A XIII. Lajos korában divatos csizmák felül kiszélesedő szárát joggal neveztéktölcsérnek]Miközben ezt írom, azon is eltűnődöm, mily makacsul őrzi emlékezetünk az apró részleteket, amelyekmost is feltörnek hirtelen emlékezetem mélyéről, talán azért is, mert az utánuk következő események olyhallatlan nagy fontossággal bírtak.Luc, amint az ablakból megpillantotta, hogy az istállóktól a kastély felé igyekszünk, vizesen, mint azöntött ürge, nyomban tüzet csiholt s meggyújtotta a kandallóban a bekészített száraz gallyakat ésfahasábokat, így hát mire a segítségével megszabadultam nedves ruhámtól, a magas, sercegő lángokpuszta látványa is felmelegítette a szívemet. Amikor már anyaszült meztelen voltam, Luc megszárogatott,majd jó erősen végigdörzsölte a testemet s rám adta a levendulától illatos száraz ruhát - a levendulávalde Brézolles márkiné utasítására tömködték tele ruhásládáinkat. Mindezen gondoskodás persze sokkaljobban esett volna, ha egy Jeannette vagy Louison részesít benne. De Luc megható, már-már anyaigondoskodásában sem találhattam semmi kivetnivalót.Igazán meglepő volt ennek az inasnak a kedvessége, annál is inkább, mivel a külseje cseppet semárulkodott gyöngédségről; zömök, sötét bőrű, sötét hajú ember volt, a homloka alacsony, orra nagy,állkapcsa szögletes, a hangja pedig oly durva és erős, hogy csak alig-alig bírta mérsékelni, s ebbéliigyekezetében inkább suttogott, mint beszélt.- Gróf úr - súgta a maga módján sotto voce, ám hangja így is tízölnyire hallatszott -, Vignevieille úr szólt a

konyhán, hogy hozzanak kegyelmednek és atyjának egy-egy pint forralt bort.- Ez igazán nagyon kedves! Mondd meg Vignevieille úrnak, hogy nagyon köszönöm, és kérem,küldessen bortLa Surie úrnak és de Clérac úrnak is, és ha a bor megérkezett, kérd meg ezeket az urakat, Luc, hogyjöjjenek ide a szobámba, hogy együtt kortyolgassuk, hiszen a viszontagságokat is együtt vészeltük át.- Gróf úr - kérdezte Luc olyan hangon, amit ő halknak gondolt -, megkérdezhetem, kik azok az urak,akiket a szobájába kell hívnom?- Hát nem ismered őket? Siorac úr, La Surie úr és de Clérac úr.- Köszönöm, gróf úr - mondta erre Luc, s meghajolt. - Akkor hát jól hallottam.És egy újabb mély meghajlással (olyan pénz volt ez, amivel nem fukarkodott) távozott. Akkor értettemcsak meg, s jót mulattam rajta magamban, hogy abban nem volt biztos, vajon Clérac urat is a szobámbakívánom-e invitálni, aki nemesember ugyan, de címe nincsen, s ami még ennél is rosszabb, fizetettlovász. Talán úgy gondolta, hogy alig valamivel áll csak őfölötte, de az is lehet, hogy alatta áll, hiszenNicolas alkalomadtán a lovamat csutakolja, míg ő engem csutakol. A mindenségit!, gondoltam, a palotákszolgálói közt ugyanolyan ádáz harc dúl az elsőbbségért, mint a hercegek és marsallok között.Leültem a kandalló elé egy karosszékbe, s a tűz felé nyújtottam a már száraz harisnyába és cipőbebújtatott lábamat. Közben egy pillantást vetettem szegény csizmámra is, amely az oldalán feküdt, státongó szárán át beáramolhatott a meleg, hogy belül is kiszáradjon, majd tekintetem a lángokonállapodott meg, melyeknek színe és tánca köztudottan képes lebilincselni a figyelmet. De egyébként is mimást nézhettem volna? Leszállt az éj, s az eső is verte az ablakomat, méghozzá olyan erővel, hogymár-már attól féltem, betöri. De nem volt ez igazi félelem, inkább csak arra szolgált, hogy még jobbanélvezhessem a jelen pillanatot. S noha minden tagom átmelegedett és felfrissült már, nem éreztemtökéletesen boldognak magam, oly erősen nyugtalanított a Bassompierre-rel folytatott beszélgetés, az atávolság, amely egyszeriben elválasztott minket régi, kedves barátunktól, és különösképp utolsómondata, amely szüntelenül ott motoszkált az agyamban - igazi parthus nyíl volt, mellyel távoztunkkorszíven talált bennünket, s mert nem is annyira minket vett célba, mint a királyt, kimondhatatlannyugtalansággal és gyanakvással töltött el, s szörnyű kétségek közé taszított.De a kimondhatatlan végül mégis kimondatott, amikor néhány perccel később "az urak", Nicolas-t isbeleértve, már a jobb és bal oldalamon ültek, ki-ki a maga forralt borral teli kupáját szorongatván. Atanácskozás egy beszédfordulatot érintő kis vitával kezdődött, atyám ugyanis azt állította, hogyBassompierre utolsó mondata így hangzott: "Majd kiderül, oly bolondok leszünk-e, hogy elfoglaljuk LaRochelle-t", míg La Surie kitartott amellett, hogy a mondat valójában nem így hangzott, hanem úgy,ahogy egyébként nyelvtanilag is helyesebb: "Majd kiderül, leszünk-e oly bolondok, hogy elfoglaljuk LaRochelle-t."- Nem tudom - mondtam én erre -, hogy a "leszünk-e oly bolondok" nyelvtanilag helyesebb-e, mint az "olybolondok leszünk-e", mindenesetre Bassompierre apja német volt, s ő maga csak húszéves korában jöttFranciaországba, így hát bármennyire művelt ember is, a kifejezésmódja néha meglehetősen sajátos. IV.Henrik idejében például, mint ahogy emlékezhetnek rá, azt mondogatta: "Annak vagyok a híve, aki épp apap", s nem azt: "A mindenkori pap híve vagyok." De a szavak nem sokat számítanak, a mondat értelmeígy is, úgy is világos.Kínos csönd telepedett ránk, melyet végül atyám tört meg.- Igaza van - mondta -, a szavak nem számítanak. Viszont ha a mondat szó szerinti értelme világos is, amögöttes gondolat egyáltalán nem az.- Valami tréfa lehetett! - mondta La Surie.Amire Nicolas szája szóra nyílt, majd gyorsan bezárult megint, s a fiú szép arca gyermeki mód elpirult.- Nicolas - mondtam -, nem azért vagy itt, hogy a szerájbéli némát alakítsd. Ha van véleményed, ne fojtsdmagadba.- Gróf úr - mondta ekkor Nicolas -, nem voltam ugyan jelen a beszélgetésüknél, hiszen a lovakat őriztem,de úgy gondolom, ha Bassompierre úr kiejtette a száján az említett mondatot, az korántsem tréfa, sokkalinkább gonoszság.Naivan fejezte ki magát, én másként fogalmaztam volna, ugyanakkor éreztem, hogy ez az ifjú emberösztönösen a lényegre tapintott. És La Surie is hasonlóképpen vélekedhetett, mert cseppet sem sértődöttmeg, amiért ellentmondtak neki, hanem őszinte érdeklődéssel kérdezte: - Ha gonoszság, vajon ki ellenirányul?- Természetesen a király ellen, aki nagy előrelátással, pénzt s fáradságot nem kímélve indított ostromotLa Rochelle-nél.

- Valóban - mondtam -, ki ne tudná, hogy őfelsége és a bíboros milyen nagy jelentőséget tulajdonít LaRochelle bevételének, hiszen e fellegvárat IX. Károly óta nem sikerült visszavenni a hugenottáktól? Ha avárost sikerül elfoglalni, egyszer és mindenkorra véget vethetnénk a IV. Henrik halála óta folyamatosantartó lázadásnak.- Bassompierre nem rokonszenvezik titokban a megreformált vallással? - kérdezte atyámtól La Surie.- Nem, nem! A legkevésbé sem! - jelentette ki atyám. - Bassompierre katolikus, ha nem is mélyenvallásos, és így már csak a vallása miatt is kívánnia kellene La Rochelle bevételét, nem pedig olyanokatmondani, hogy majd bolondok leszünk bevenni.- De ki az a "mi"? - kérdezte La Surie. - A katonák? A tisztek? A kapitányok? A parancsnokok?- Ez a "mi" - válaszoltam - csak és kizárólag Bassompierre. Márpedig ha ő úgy gondolja, hogy LaRochelle-t bevenni dőreség, érthető, ha jobban szeretne búcsút venni tőlünk és visszatérni Párizsba,hogy ott "egyszerű polgárként" éljen. És persze együtt lehessen Conti hercegnével meg Chevreusehercegnével, a király és a bíboros ádáz ellenségeivel...- Már-már arra kell gondolnunk, hogy Bassompierre azért állt elő olyan képtelen követelésekkel, mint alényegében független, saját költségvetésű hadsereg, és a többi, hogy a király biztosan elutasítsa. S akkorkérheti őfelségétől, hogy mentse föl tisztéből és visszatérhet Párizsba...Ekkor kopogtattak az ajtón, s engedélyemre Luc lépett be, majd egy mély meghajlás után elfúló hangonközölte: - Gróf úr, Vignevieille úr arra kéri kegyelmedet, kegyeskedjék lejönni az urakkal együtt. DeBrézolles márkiné vacsorára várja kegyelmeteket.Fölálltam. Vendégeim búcsút vettek tőlem, de midőn távoztak, atyámat az ajtóban visszatartottam.- Atyámuram, kérem, egy szóra még!- Hallgatom - mondta erre ő, s behúzta a szoba ajtaját. - Atyámuram, nem tudom, helyes-e, hatovábbadom a királynak Bassompierre sértő szavait.- Úgy véli, nem kellene továbbadnia?- Épp ezt szeretném megtudni. Ha a király úgy érzi, hogy csorba esett a tekintélyén, mindig rettenetesharagra gerjed, s ilyenkor elhamarkodottan s a kelleténél nagyobb erővel sújt le, amint azt Schomberg úresetében is láthattuk. Másrészről viszont Bassompierre kijelentése valóban aggodalomra ad okot. Minthaattól tartana, hogy La Rochelle bevétele túlságosan is megerősítené a király és a bíboros hatalmát. Éppebbéli félelmükben kísérelték meg az összeesküvők, a király öccsének házassága kapcsán, a bíborostés a királyt meggyilkolni. A hidra akkor négy fejét elveszítette: Ornano meghalt a börtönben, aVendome-fivérek tömlöcben sínylődnek, Chalais-t pedig lefejezték. De a hidrának azóta új fejei nőttek,amelyek nem kevésbé félelmetesek.- Fiam - mondta erre Siorac márki -, ha ez a véleménye, ne hagyja, hogy lakatot tegyen a szájára egyolyan barátság, amely az igazat szólva már nem is létezik, csupán árnyéka önmagának. Nem szabadelhallgatnia Bassompierre megjegyzését, de csupán a bíborosnak mondja el. Ő sokkal körültekintőbb,mint Lajos. És minden döntése aprólékos számítás eredménye, melynek során a prók és a kontrák alegnagyobb gonddal méretnek meg. Richelieu majd eldönti, közli-e vagy sem a királlyal Bassompierremegjegyzését, mindenesetre a továbbiakban e megjegyzés ismeretében viszonyulhat a marsallhoz.

IV. fejezet

Atyám másnap nem óhajtott elkísérni a királyhoz, és a bíboroshoz, úgy ítélvén meg, hogy mivel amarsallok megbékítésével engem bíztak meg, küldetésem eredményéről is kizárólag én tartozombeszámolni az uralkodónak és miniszterének. Hálásan megköszöntem a segítségét, melyet kényesfeladatom végrehajtásában nyújtott, ő azonban nagylelkűen elhárította a köszönetet, mondván, hogy nemvolt ő több ötödik keréknél, s nélküle is siker koronázta volna vállalkozásomat.Atyám döntését legjobban La Surie fájlalta, aki nagyon szerette volna ismét látni a királyt, pontosabbanazt szerette volna, ha a király látja őt, mert nyilván úgy vélte, az istentől felkent uralkodó egyetlenpillantása az eddiginél is nagyobb méltósággal ruházza fel.Atyám a reggelinél - amely elég későn volt ahhoz, hogy de Brézolles márkiné is jelen lehessen -, miutánkifejezte háláját és köszönetét a szíves vendéglátásért, bejelentette, amit velem már előző este közölt,hogy tudniillik máris indul Nantes-ba, két féltestvéremhez, Pierre és Olivier de Siorachoz.Nagy meglepetésemre és bosszúságomra de Brézolles márkiné ekkor megkérdezte atyámtól, lehetségesvolna-e, hogy hintaja atyámék hintaját kövesse Nantes-ig, s így a kíséret őt is megvédhetné a hosszúúton, hiszen nem tudna most hasonlóan erős kíséretet verbuválni, tekintve hogy minden épkézláb férfi La

Rochell ostrománál segédkezik. Siorac márki vállalkozott rá, hogy biztosítja a hölgy védelmét, s nekemnem kis erőfeszítésembe került eltitkolni a márkiné hirtelen és megmagyarázhatatlan távozása miattiszomorúságomat; főleg a bejelentés váratlansága bántott, hiszen úgy éreztem, hogy tekintettel a köztünklévő gyöngéd viszonyra, elsőként kellett volna értesülnöm elutazásáról.De ennyi tanú előtt nem volt lehetőség a magyarázkodásra, így hát Nicolas kíséretében, csüggedtenelindultam a sötét ég alatt, melyből finom, ám nagyon hideg eső permetezett, Aytréba, ahol megtudtam,hogy a király a szokásosnál is korábban kelt fel, s már útnak is indult Coureille-be, hogy bizonyosmunkálatokat felügyeljen. Nem bosszankodtam emiatt, épp ellenkezőleg, hiszen távolléte lehetőségetkínált rá, hogy Richelieu-t keressem fel elsőként, s beszámolóm végén neki idézzem Bassompierreaggasztó szavait, rábízván, amint már mondtam, hogy továbbadja-e őket Lajosnak vagy sem.Amikor először jártam a bíboros Pont de Pierre-i házában - ahonnét oly szép, de, mint tudjuk, kevéssécsodált kilátás nyílik az óceánra - csak ötvenfős testőrség vette körül, melynek tagjait 1626szeptemberében verbuválta a király parancsára, hogy megvédjék őt az összeesküvők gyilkosmerényleteitől.Mostanra azonban már a király háromszáz muskétásával is kiegészült a bíborosi testőrség, s az őrökgyanakvó, éber arckifejezése arról árulkodott, hogy valami küszöbönálló támadásra számítanak. Nemkevesebbszer, mint háromszor kérték el a menlevelünket, amíg átengedtek a Richelieu házát körülvevőellenőrzési pontokon. És Nicolas-tól, már hazafelé tartva, azt is megtudtam, hogy miután az istállóbakísérték, az őrök tetőtől talpig megmotozták, még lovaink nyergét is végigtapogatták.- Ilyenek a katonák! - mondta Nicolas. - Hol restek, hol túlbuzgók.- Nicolas - szóltam rá tettetett szigorral -, vedd tudomásul, hogy gyalázatos kijelentésedet el fogomismételni egy bizonyos muskétáskapitánynak.- De hiszen épp tőle hallottam ezt a mondást - mondta Nicolas, miközben szájának csupán egyik sarkahúzódott mosolyra.Amire elnevettem magam, s nyomban azután ő is, és ezzel az örömteli nevetéskoncerttel adtunk hálát jóegyetértésünkért. Csak az aggasztott, hogy Nicolas egy napon, méghozzá nem is túl sokára, elhagyengem és beáll a király muskétásai közé, ahol fivére védőszárnyai alatt olyan szép karrier vár rá, amilyetmeg is érdemel. De milyen nagy bánat lesz az nekem, aki talán sohasem találok újabb Nicolas-ra!Később megtudtam, mi volt a Richelieu háza körüli megszigorított őrizet oka. A bíboros kémeket küldöttLa Rochelle-be, akiket akkoriban visszhangnak hívtak. És néhányuknak sikerült elhitetniük a LaRochelle-iekkel, hogy az ő javukra kémkednek. Amikor pedig így a bizalmukba férkőztek, megtudták,hogy három-négyszáz angol katona készül egy éjszaka könnyű, gyors, evezőkkel és vitorlával isfelszerelt hajókkal megközelíteni a Pont de Pierre-hez legközelebbi partszakaszt, azzal a céllal, hogyelrabolják a bíborost, miután a testőrségét lekaszabolták.Amíg vártam, hogy bebocsátást nyerjek Richelieu-höz, alkalmam nyílt egy kis négyszemköztibeszélgetésre Charpentier-val, akit rendkívüli mód szerettem és tiszteltem, amióta Fleury en Biére-ben aző segítségével vágtam ki magam a kelepcéből.- Jaj, gróf úr! - mondta Charpentier, amikor a bíboros hogyléte felől érdeklődtem -, a bíboros úr úgy van,ahogy az olyan ember lehet, aki nem reggeltől estig, hanem reggeltől reggelig dolgozik...- Hogy értsem ezt? Hát már nem is alszik?- Egyhuzamban legfeljebb ha három-négy órát, oly rettentően sok a munkája. Tudja, gróf úr, hogyMalherbe nemrégiben verset írt róla?- Nem tudtam.- A költemény így kezdődik:Munkálkodsz szüntelen, Nagy lélek, műveden- Malherbe itt van?- Tegnapelőtt érkezett, és nem bánta meg, hogy eljött. Már két költeményt is írt, bár köztudottan lassandolgozik, egyet a királyhoz, egyet pedig a bíboroshoz.- És a királyhoz szóló hogy hangzik?- Szórj villámot, Lajos, és oroszlán gyanánt mérj utolsó csapást az utolsó lázadókra. Bocsásson meg,gróf úr, de tovább nem tudom.- Nos hát - mondtam -, remekbe szabott sorok ezek. És költőnk egészsége hogy szolgál?- Jaj, még rosszabbul, mint Héroard doktoré, aki maga sincs valami jó bőrben. A tábor, mint kegyelmed istudja, valóságos mocsár, ami nem tesz jót az idős embereknek. Ha nem tévedek, Malherbe márbetöltötte a hetvenedik életévét, Héroard doktor pedig a hetvenhetediket. A tűz mellett kellene ülniük,papucsban, herbateát kortyolgatva.

- Barátom - mondtam -, leírná nekem az idézett két költeményt? Szeretném megtanulni őket, hogy majdgyermekeimnek és unokáimnak is elszavalhassam.Gyermekeim és unokáim említésére némi rossz érzés töltött el, hiszen egyelőre még meg semházasodtam. "Harmincévesen!", mondogatta atyám, de amilyen udvarias ember volt, ennél többet nem ismondott. Ám ez a "Harmincévesen!" erősen nyomta a szívemet, a gyermekkoromban oly sokat hallottatyai intelemmel együtt: "Egy nemesember legfőbb kötelessége, hogy családja fennmaradásátbiztosítsa."Charpentier megígérte, hogy teljesíti a kérésemet, majd így folytatta:- Tudja, gróf úr, nem Malherbe az egyetlen híres ember, aki itt tartózkodik...- Charpentier! Ne beszélj rébuszokban! Mondd meg azonnal, ki a másik!- Descartes.- Descartes? Ki az a Descartes?- Azok szerint, akik már hallották beszélni, az új Arisztotelész.- És mit írt, amivel kiérdemelte ezt a rangot?- Még semmit sem tett közzé.- Ó! - kiáltottam nevetve -, mily szokatlan fordulat: a dicsőség megelőzi a művet! És milyen minőségébenvan itt ez a Descartes? Mint katona?- Igen, katona, de nincs rangfokozata, nem tartozik egyik hadsereghez sem, se zsoldja, se beosztása.Egy rozzant házikóban lakik, amiben nincs is más, csak egy nagy kályha, meg egy kis szolgálólány,mindkettő arra szolgál, hogy őt melegítse.- Nagyszerű! Végre egy filozófus, akinek megvan a magához való esze! És a kályhán és aszolgálóleánykán kívül mivel foglalkozik?- Gondolkodik. Gyakran körbejárja a tábort. Figyelmesen nézegeti az árkokat, erődöket, sáncokat, sigencsak érdekli annak a gátnak a terve, amit Coureille és az Öbölfő közt készülnek építeni, hogy ígylezárják az öblöt, s megakadályozzák, hogy az angolok a tengerről utánpótlást szállíthassanak a LaRochelle-ieknek.- A te Descartes-od tehát valami mérnökember féle?- Nem, nem mérnök, de kiválóan ért a matematikához. Azt mondja, azokat a törvényeket kutatja, amelyekaz emberi szellemet irányítják.- Hűha! - mondtam -, ez a dolog úgy hangzik, mint ami az ördögtől való!- Az ördögtől, gróf úr?- A matematika saját, belső törvényei még csak hagyján! De minden más világi tudományvonatkozásában anyaszentegyházunk ragaszkodik hozzá, hogy csakis az ő véleménye lehet a mérvadó.Megismétlem tehát: ez a Descartes kénszagot áraszt.- Dehogyis, gróf úr! Sőt, azt mondják, saját kútfejéből sikerült feltárnia Isten létének egy újabbbizonyítékát.- Még rosszabb! Az ájtatos hívők, akik igen félelmetes emberek, azt fogják mondani, hogy Isten léte csakkinyilatkoztatás révén bizonyítható, s nincs annál nagyobb arcátlanság, mint ha a mi szegényes, emberiértelmünkkel próbálunk bizonyságot szerezni róla.De Chaprentier erre már semmit sem mondhatott, mert ebben a pillanatban megjelent az előszobában deLamont úr, és közölte, hogy őeminenciája vár abban a kis kék dolgozószobában, ahol elsőbeszélgetésünkkor is fogadott.A bíboros karosszékben ült, fejét egy párnán nyugtatva, s a szemét mintha éppen beléptemkor nyitottavolna ki, szempillájával sűrűn verdesett, amitől is úgy éreztem, hogy talán szundíthatott egy keveset.Nem volt egyedül. Ott aludt a térdén a macskája.Olyan fehér volt a bundája, mint a karmeliták öltözéke, s hozzájuk hasonlóan a csöndet is nagy becsbentartotta: sem nem nyávogott, sem nem dorombolt soha. Richelieu néma engedélyével, melyről senki semtudta, mikor és hogyan sikerült elnyernie, a rövid pihenők idején szabad volt felugrania a bíboros térdére,ahol is teljes hosszában elnyúlt, s a fejét gazdája felé fordítva, figyelmesen és némán nézte őt.A bíborost pedig mintha meglepte volna, hogy egy gyönge pillanatában engedélyezte ezt a testikapcsolatot, s a világért sem merészkedett volna ennél tovább, vagyis sohasem simogatta meg amacskát, hozzá sem ért, csak selymes szőrű teste mellett nyugtatta hosszú, fehér kezét. Az állatcsalhatatlan ösztönnel mégis megérezte, ha Richelieu csak félig is kinyitotta a szemét, s ilyenkor az őszeme is kinyílt nyomban, hogy figyelme egyetlen tárgyára néma pillantást vessen. Ez a pillantás csuparejtély volt, olyan rejtély, amelynek titkát csak az ő fajtája ismeri.Ám amint beléptem, s Richelieu beszélni kezdett, a macska ismét kéjesen lehunyta szemét, s én meg

voltam győződve róla, hogy ugyanolyan élvezettel hallgatja gazdája hangját, amilyennel az imént azálomba merült bíboros szabályos lélegzetvételét figyelte.Első pillantásra úgy találtam, hogy a bíboros lefogyott, arca fáradtnak tűnt, de mihelyt egészen kinyitottaa szemét, s hátát a szék támlájának vetette, éreztem, amint a tekintetébe, hangjába s kiegyenesedettfelsőtestébe is visszatér az erő.- Gróf úr - mondta -, nyugodtan mellőzheti a kalaplengetést és hajlongást! Térjünk a tárgyra.Én mégis nagy tisztelettel üdvözöltem őt, jól tudván, hogy sértőnek találná, ha a tiszteletadástelmulasztanám, még ha az ő parancsára tenném is, mert szerette megkapni azt, ami neki: az állammásodik emberének dukál.Államot mondok, nem királyságot, hiszen a királyságban a király után az anyakirályné, a királyné és akirály öccse következik, Richelieu pedig sehol sincsen. A rang és a hatalom nem jár karöltve. És aztmondanám, hogy lényegében ez a fonása minden zavargásnak és lázongásnak. Mert a rang sajnos nemmindig áll arányban az államügyek intézéséhez szükséges szellemmel, műveltséggel, szorgalommal,szakértelemmel és buzgalommal. A ranggal bírókat pedig felháborítja, hogy a hatalom nem az őkezükben van, hanem egy olyan kisnemesi család sarjának a kezében, akit a rangja legfeljebb egyínséges vidéki püspökségre jogosítana fel. És mivel a ranggal bírók a királyba nem köthetnek bele, a"semmirekellő bíboros" iránt táplálnak halálos, keserű gyűlöletet, amely azonban mind ez idáig nemtudott ártani neki, mert oly rosszul kifundált s gyatrán kivitelezett gyilkossági terveket szőnek, hogy ezeketeddig nem volt nehéz meghiúsítani, de sajnos - lévén a kiagyalók büntethetetlenek - csírájukban elfojtanisem lehetett őket. Mert hogy is lehetne perbe fogni a királynét, a király öccsét vagy az anyakirálynét? Arang százszor szent dolog, s még a király számára is lényegében sérthetetlen.- Gróf úr, foglaljon helyet - mondta a bíboros -, és máris mondja el, mi a helyzet Bassompierre-rel.Már szóra nyitottam a szám, de többet nem tehettem, mert ebben a pillanatban kopogtak az ajtón, smiután Richelieu ingerült hangon engedélyt adott a belépésre, de Lamont úr tűnt fel a küszöbön, aki,félvén, hogy a bíboros leteremti, amiért parancsa ellenére zavarni merészelte, nyomban jelentetteharsány hangon:- Őfelsége a király!Richelieu nem várt élénkséggel pattant fel székéről, akár egy rugó, s hirtelen mozdulatára a macskalepottyant az öléből, háttal lefelé, ám a levegőben megfordult, s már a talpára esve érkezett a földre,azután nyugodt méltósággal behúzódott a bíboros karosszéke alá, s amire a király belépett, márláthatatlanná vált. Kalpaglengetésben és hajlongásban nem volt hiány, midőn a király belépett,nyomában egy inassal, aki újabb karosszéket hozott a kék dolgozószobába, amely egyszeriben, mihelytLajos is helyet foglalt benne, túl kicsinynek tűnt.- Azt hittem, Coureille-ben van, Sire - mondta Richelieu.A király elmondta, hogy útközben kapta a hírt, miszerint az esőzés megrongálta azt az építményt, melyetszeretett volna megtekinteni. Ezért visszafordult, s ekkor újabb üzenet érkezett, amelyből arról értesült,hogy mivel nem találtam Aytréban, a bíboroshoz indultam. S mivel mielőbb meg akarta tudni, mitvégeztem Bassompierrerel, egyenest Pont de Pierre-be sietett.- Orbieu úr épp most érkezett - mondta Richelieu. - Még bele sem fogott beszámolójába.- De mielőtt belevágna, szeretnék néhány szót váltani eminenciáddal a Coureille és az Öböl-fő közöttigátról, amely rendkívüli mód foglalkoztat. Maradjon, Orbieu. Tudom, hogy titoktartó.Őszintén szólva csak fél füllel hallgattam beszélgetésüket, mert a gát tervét ekkor még merőfantazmagóriának tartottam. Helyette inkább a királyt mustráltam aggódva, mert tudtam, hogy korábbanbetegeskedett, ám ahogy jobban szemügyre vettem, meg is nyugodtam. Huszonhat éves volt ekkor, ésorcája még őrizte gyermeki kerekdedségét, s telt ajka duzzogó kifejezést kölcsönzött neki. Orra egyenes,szeme fekete, tűnődő, gyanakvó és mindig bánatos, homlokát egészen a szemöldökéig eltakarta a haja.Ez a gesztenyebarna, dús és hullámos haj széles fürtökben omlott a vállára. Nem láttam az arcán ráncot,de a leghalványabb mosolyt sem.Lajos egyszerre tűnt fiatalabbnak és érettebbnek is a koránál, s érzésem szerint éppen a komolyságagátolta, hogy gömbölydedsége és látszólagos kedvessége miatt nőiesnek tűnjék. Mondom, látszólagos,mert Lajos, atyjához hasonlóan, könnyen dühbe gurult, s ilyenkor a szeme villámokat szórt, arca eltorzults a hangja rekedtre változott.Úgy láttam, hogy most jó egészségben van, s ez pillanatnyilag valóban így is volt, tekintve, hogy reggeltőlestig nyeregben ült és vadászott, nem törődött sem a széllel, sem a hideggel, bőségesen evett és sokativott. Időnként súlyos, csaknem halálos kimenetelű bélbántalmak kínozták. A jó Héroard doktor, akiimádta és kezelte, atyám szerint többet ártott neki, mint használt, hashajtót adott, ha hasmenése volt, és

a legkisebb nátha is elég volt hozzá, hogy eret vágjon rajta. Lajos ez idő tájt súlyos melankóliától isszenvedett, amit nyilván az magyarázott, hogy kilencévesen elveszítette imádott atyját, s azután egykérges szívű anya nevelte, akitől mákszemnyi szeretetet sem kapott, és aki szüntelenül megalázta,megszégyenítette, mélyen megvetette, s pórázon akarta tartani, hogy az idők végezetéig egyedülbirtokolhassa azt a hatalmat, amit annyira szeretett, s oly rosszul gyakorolt.Amint a kettejük különbeszélgetése véget ért, Lajos felém fordult, s kegyesen rám mosolyogva ígyszólott:- Nos hát, Orbieu, beszéljen nekünk erről a kiváló Bassompierre-ről! Mit mond? Mit akar? Meddigmerészkedik vakmerőségében?A király megjelenése a számomra, hogy úgy mondjam, rajtaütésszerű volt, hiszen, mint már említettem,eredetileg úgy terveztem, hogy elsőként a bíborossal közlöm Bassompierre arcátlan megjegyzését, srábízom, tovább adja-e a királynak vagy sem. De mivel most őfelsége kérdezett, nem tehettem meg,hogy a beszélgetés végét eltitkolom előle, mert még gyanússá válnék a szemében, ha később egyharmadik személytől szerezne tudomást róla.Így hát pontról pontra beszámoltam a királynak és miniszterének a Bassompierre-rel folytatottbeszélgetésemről, s Lajos, aki a nyilvánosság előtt mindig óvatos, gyanakvó és hallgatag volt, ám híveikörében heves érzelmeinek is szabad folyást engedett, gyakran indulatos szavakra ragadtatva magát,most is többször félbeszakított. Akkor is hangot adott felháborodásának, amikor közöltem: Bassompierresaját tüzérséggel és ellátmánnyal rendelkező hadsereget kíván, melynek költségvetését is ő határozzameg.- És mit gondol, Orbieu, Bassompierre úr hajlandó lenne azért parancsot elfogadni a királytól, ha ez akérése teljesülne?- Hajlandó lenne, Sire.- Ó, micsoda nagylelkűség! Gyönyörű! Meg vagyok hatva! Hitemre! Sosem hallottam nagyobbszemtelenséget! Saját, független hadsereg! És még mit akar? Connétable nem akar lenni? Vagy atávollétemben régens, amíg a hadjárat miatt nem tartózkodhatom Párizsban? Kedves rokon - fordultekkor Richelieu-höz -, mit gondol erről az őrültről?- Azt, hogy valóban őrült - válaszolta Richelieu, akit láthatólag inkább mulattatott, mint felháborított azeset -, a házassága megzavarta az elméjét. Nagyon rosszul tette, hogy feleségül vette Conti hercegnét,aki a királyság legmagasabb rangú személyiségének képzeli magát. Ez a betegség a feleségről a férjre isátragadt: álmaiban már alkirálynak látja magát.- Nos hát, kedves rokon - mondta Lajos, rövid csönd után -, mit tegyünk?- Azt tesszük, Sire, amit felséged határoz - mondta Richelieu, mélyen meghajtván magát.- Bíboros úr - mondta erre Lajos türelmetlen arccal -, kérem, válaszoljon! A véleményét kérdeztem.- Sietek kifejteni, Sire - mondta erre Richelieu, s ujjait összefonva a mellén a legmélyebb alázattalmeghajolt. Valójában cseppet sem sietett, egy pillanatra elnémult s a szemét is lehunyta. Tudtam, hogyhamarosan valóságos kis szónoklatot fogunk hallani tőle, melyben tökéletes helyzetelemzést fog adni,számba véve minden prót és kontrát, a legapróbb részletességgel indokolva valamennyit, egyetlenkörülményről vagy következményről sem feledkezve meg, végül pedig a királyra bízza, hogy tetszéseszerint válasszon a két lehetőség közül - s a király minden bizonnyal a mellé teszi le majd a voksát,amelyet minisztere is választana, bár érvelés közben egyik megoldást sem részesíti nyíltan előnyben.- Sire - kezdte Richelieu -, primo feltételezzük, hogy felséged teljesíti Bassompierre elképesztő kérését,secundo pedig, hogy elutasítja. Nézzük, milyen előnyök, illetve hátrányok származnának egyikből ésmásikból!- Folytassa, kedves rokon - mondta Lajos, s rendkívül figyelmes arckifejezéssel hátradőlt akarosszékben.- Primo, Bassompierre egy úgynevezett független hadsereg fölött parancsnokolhat. Milyen hátrányokkaljárna ez felségedre nézve? Semmilyenekkel. Hiszen Bassompierre hadserege felséged hadserege. Azezredeseket felséged nevezi ki. Bassompierre-nek lesznek ugyan ágyúi, de az ágyúgolyókat felségedszállítja neki. A pénzügyek felett ő diszponál, de kitől kapja a pénzt? Megint csak felségedtől. Van-evalószínűsége annak, hogy ilyen körülmények között Bassompierre lázadni próbál felséged ellen vagybárminémű kellemetlenséget okoz felségednek?Richelieu itt elhallgatott, s szemét a királyra függesztette, oly mélységes alázattal, mint aki szentül hiszi,hogy iménti érvelése csak akkor állja meg a helyét, ha ura jóváhagyja.- Folytassa, kedves rokon - mondta a király.- Secundo - folytatta hát Richelieu. - Bassompierre-nek a független hadseregre vonatkozó kérése

elutasíttatik. Ez esetben azt kívánja majd, hogy felséged mentse fel parancsnoki tisztéből, s ha már egykérését nem teljesítette felséged, nem teheti meg, hogy a másodikat is elutasítja. És akkor emberünkvisszatér Párizsba, hogy szemünktől és fülünktől távol "egyszerű polgárként" éljen, valójában pedig azördögi szoknyák bűvkörébe és hálójába kerüljön megint. Nagy veszélyt rejtene ez magában, hiszen amígmi itt vagyunk a világ végén, s figyelmünket az ostrom köti le, tisztelt barátaink, Lotaringia és Szavojahercege, valamint a német császár, az ostrom kezdete óta ármánykodnak felséged ellen, aztfontolgatván, nem használhatnák-e ki felséged távollétét arra, hogy bizonyos területekre rátegyék akezüket, s talán az is felötlik bennük, hogy megnyerjék maguknak Bassompierre-t, katonát, fegyvert éspénzt adjanak neki, hogy zavart okozzon határainkon, de talán még, ki tudja?, Párizsban is.- Meggondolom - mondta Lajos, bár úgy éreztem, már határozott, csak nem akarja túl gyorsankinyilvánítani döntését. - Orbieu úr, nincs semmi, amit még hozzátenne beszámolójához?Már nem haboztam, hiszen Richelieu nemcsak engem, hanem láthatólag a királyt is meggyőzte, hogyigen veszélyes volna, ha hagyná most Bassompierre-t a posztjáról távozni.- Sire - mondtam -, mielőtt búcsút vettünk volna a marsalltól, atyám megkérdezte tőle, miként vélekedikaz ostromról, s ő e kérdésre egy tréfás mondással válaszolt.- Mit mondott? - kérdezte gyanakodva a király.- Sire, szó szerint idézem: "Majd kiderül, leszünk-e oly bolondok, hogy elfoglaljuk La Rochelle-t."A király elsápadt.- Áruló szavak! - kiáltotta.- Inkább csak szurkálódók - mondta mosolyogva Richelieu. - Felséged is tudja, mennyire kedveli amarsall a paradoxonokat és a szellemeskedő kiszólásokat, melyek gyakran kétes ízlésre vallanak.Megengedi, Sire, hogy elmondjam, amit gondolok?- Hallgatom.- Süllyessze el, Sire, emlékezete mélyére ezt a csúfondáros kis megjegyzést. Onnan, alkalomadtán, majdbármikor előhúzhatja.- Megnyugtathatom - mondta erre Lajos fogcsikorgatva -, hogy élni fogok az alkalommal.Már csak tudatnom kellett Bassompierre-rel, hogy kérése meghallgatásra talált, s a király elfogadtaköveteléseit. Nem tűnt túl elégedettnek e megdöbbentő hír hallatán, s úgy éreztem, jobban örült volna, haelutasítják s ő távozhat az ostrom színhelyéről. Most viszont kénytelen lesz saját hadvezériképességeivel hozzájárulni a győzelemhez, a király és a bíboros dicsőségét növelvén ezzel, ami pedigellenkezik azon összeesküvők érdekeivel, akik közé jelenleg ő is tartozik. Ha még mindig olyan jó barátoklettünk volna, mint egykor, biztosan elmondom neki, hogy ostoba tréfájával magára vonta a királyharagját, s hogy megjegyzését sem a király, sem a bíboros nem felejti el egykönnyen, s mostantól fogvagyanússá vált a szemükben.De hűvös és távolságtartó viselkedése elvette a kedvem tőle, hogy figyelmeztessem a veszélyre, annál isinkább, mivel meggyőződésem volt, hogy Bassompierre már csak szirénei énekét hallja, minden másszóra megsüketült.A visszafelé úton elgondolkodtam a parancsnokok közti viszály megszüntetését célzó küldetésemen,amit bár nagy nehézségek árán, de végül sikerült teljesítenem. Elégedett is lehettem volna, mégsemvoltam az, mert a jövő szorongással töltött el: még ha be is vesszük La Rochelle-t, az összeesküvéstnem sikerült csírájában elfojtanunk, hiszen a saját fülemmel hallhattam, hogy Franciaország egyikmarsallja, még ha burkoltan is, de a király hadainak vereségét kívánja.Nicolas egy rozoga istállóban didergett, és nagyon örült, amikor végre elindulhattunk hazafelé. Lovainkmeg-megcsúsztak a sárban, s most is szemerkélt az a hideg eső, amely jóformán megérkezésünk ótaegyfolytában hullott. Az ég, ha egyáltalán beszélhettünk még égről, nem volt más, mint egy alacsony,sötét födő, amelyen egyetlen világos folt sem látszott, hogy egyáltalán még reménykedhettünk volna anap létezésében. De meg kell mondanom, kedves olvasóm, hogy gondolataim még az égnél issötétebbek voltak. Lelkemben minden fény kihunyt, amióta megtudtam - és mily váratlanul! -, hogy deBrézolles márkiné már másnap Nantes-ba utazik. Csak abból a bánatból és keserűségből értettem meg,ami e hír hallatán eltöltött, milyen erős vonzalom ébredt bennem iránta, ráadásul ily rövid idő alatt, holottszerettem volna azt hinni, hogy csak egy kis kalandról van szó, olyanról, amilyenről atyám is többszörbeszámolt Emlékirataiban. Az efféle fellángolásokat a pillanat szüli, s ki is hunynak, mihelyt a pillanatelmúlt, s csak halovány emlék marad belőlük, melyek ha néha-néha felmerülnek, kellemes érzéstébresztenek, s egy parányi sajnálkozást.Nicolas némán ügetett mellettem, csalhatatlan ösztönnel megérezve, hogy ez most nem az a pillanat,amikor beszélnie kell. Lefogadtam volna, hogy ő is tud de Brézolles márkiné tervezett távozásáról; ha

máshonnan nem, hát a lovászoktól, akik már előkészítették úrnőjük hintaját a hosszú útra, újrapatkolták alovakat, kicserélték az elhasználódott tengelyeket és a zötyögő kerekeket, amint azt egy hosszú utazáselőtt szokás.A vacsora rendkívül ízletes volt, én azonban alig éreztem az ízeket, s nagy erőfeszítésembe került, hogyderűsen csevegjek, miközben a bánat mardosott, atyám pedig csak alig-alig vett részt a társalgásban,tekintve hogy minden gyermeke közül engem, a törvénytelen fiát szeretett a legjobban, s most keserűszívvel vált meg tőlem, attól félvén, amint azt egy gyönge pillanatában La Surienek meg is vallotta aminap (mert általában nem panaszkodott), hogy soha többé nem lát, hiszen az ostrom hosszúra nyúlhat,őt pedig hajlott kora miatt bármikor elragadhatja a halál.Hármunk közül de Brézolles márkiné maradt a leginkább ura érzelmeinek. Ridegséggel ésérzéketlenséggel vádolhattam volna, ha nem veszem észre, hogy testének reszketésétől időnkéntmegrezzennek a fülönfüggői, miközben szép arca nyugodt és derűs maradt. A vacsora végeztével atyám,fáradtságára hivatkozva, nem óhajtotta mindennapos herbateáját a kis szalonban elfogyasztani, s a márkiszemhunyorítását elértvén La Surie is hasonlóképpen nyilatkozott, így hát kettesben maradtam deBrézolles márkinéval, aki még megvárta, amíg parancsára az inasa is távozik, s csak azután fogott bele atársalgásba, amely mindkettőnk számára kényelmetlennek ígérkezett.- Barátom - mondta nyájasan -, látom, hogy haragszik rám, s azt is tudom, miért. Sosem említettemkegyelmednek, miért oly rendkívülien fontos számomra, hogy mihamarább Nantes-ba utazzam. Az időtájt, amidőn kegyelmed, végtelen örömömre, belépett ebbe a házba, lemondtam az utazásról, hiszen azostrom miatt lehetetlen volt olyan kíséretet verbuválni, amely egy ilyen hosszú és veszélyes utazáshozelengedhetetlen. Amikor azonban atyja megemlítette, hogy épp Nantes-ba készül, a kegyelmedféltestvéreit meglátogatni, én, aki mindig hirtelen döntök, oly mesésnek találtam e nem várt lehetőséget,hogy az ő társaságában utazhatom, katonák kíséretében, hogy azon melegében megkértem, haddindulhassak útnak vele, s csak később ébredtem tudatára, hogy elsőbben is kegyelmednek kellett volnaszólnom, s egyben megmagyaráznom távozásom okát.- Asszonyom - mondtam én erre, kissé ünnepélyesen -, oly nagylelkűen befogadott engem a házába, sannyi jelét adta nagyrabecsülésének, hogy nagyon is illetlen dolog volna, ha ezek után szemrehányásttennék asszonyomnak, vagy ne adj' isten magyarázatot követelnék, miért is kell oly sietve Nantes-bautaznia.- A "nagyrabecsülés" talán nem a legmegfelelőbb szó arra, gróf úr, amit kegyelmed iránt érzek - mondtade Brézolles márkiné gyöngéd s egyben ingerkedő kis mosoly kíséretében -, bár érzelmeim tárházában anagyrabecsülésnek is helye van. A magyarázatot pedig mindjárt meghallja. Mivel önként tárom fel az okotkegyelmed előtt, remélem, megértően fogadja, s egyelőre csupán arra kérem, kegyeskedjékvégighallgatni.- Asszonyom - mondtam, mosolyától már meglehetősen elgyöngülve -, minden körülmények köztalázatos szolgája vagyok és maradok. Szívesen meghallgatom, és ha módomban áll, a segítségére isleszek.- Barátom, odaadása mélyen meghat, hiszen neheztelhetne is rám, s higgye el, nagylelkűségét nemfelejtem el soha. Van egy palotám Nantes-ban, melyet a férjem után örököltem. Többnyire ott lakom, scsak a nyarat töltöm Saint-Jean-des-Sables-ban. Ám miután de Brézolles márki elhalálozott, amiben -mint tudja - túlzott vérmességének éppúgy szerepe volt, mint sebesülésének, az iratait rendezgetvefelfedeztem a házassági szerződésünket, amelyet korunk átkos szokásának megfelelően nem én írtamalá, hanem atyám. És amint elolvastam e szerződést, oly fortélyos és aljas záradékra bukkantam, amelyférjem halála esetén megfoszt nantes-i palotámtól, mivel az visszaszáll egykori férjem családjára.Azonnal írtam a nantes-i bíráknak, s perorvoslatot kértem e méltánytalanságra. Sajnos, amint aztmindenki tudja, a panaszos fél számára rendkívül hátrányos - mondhatnám végzetesen hátrányos -, hanincs a helyszínen, hiszen a bírákat igazán csak élőszóval lehet ösztönözni, hogy egészen finomanfejezzem ki magam...- Nagyon köszönöm, asszonyom. Most már értem, miért oly fontos Nantes-ba utaznia. Feltehetnék mégnéhány kérdést? Ismerem némiképp a törvényeinket, s ha részletesebben is beavatna az ügybe, talán asegítségére lehetnék.- Barátom - mondta erre de Brézolles márkiné egy mély sóhajjal s epedő arckifejezéssel -, bocsássonmeg, de ennél többet most nem mondanék a szerződésről. Ingoványos talajra tévednénk, s a részletezéstúl sok időnket rabolná el, márpedig nincs sok időnk, s ami mégis maradt, nagyon drága, úgyhogytanácsosabb volna másfajta szavaknak szentelnünk.Ezzel felállt karszékéből, s halk reszkető hangon így szólott:

- Negyedóra múlva, barátom, az ágyamban leszek, s remélem, felkeres.Távoztában ringott körülötte hufándlis szoknyája, s ő jól tudta, hogy követem a tekintetemmel, egészen aszalon ajtajáig, amelyen kissé oldalazva lépett ki, szoknyáját két kézzel felhúzván. E mozdulatát mindigéber szemekkel figyeltem, oly végtelenül kecsesnek találtam, s most, amikor utoljára láthattam, nagyfelindultságom ellenére sem mulasztottam el.De Brézolles márkiné magamra hagyott tehát, ám összezavarodott gondolataimat nem hagyta el. Nemmintha gyanakodtam volna, hogy nantes-i utazásának nem az a valódi oka, amit előttem feltárt: aházassági szerződésekben a legutolsó vessző is csapdát rejtett, s a nyomukban oly ádáz örökösödésiviták támadtak, hogy de Brézolles márkiné esete mindennaposnak volt mondható, így hát eszembe semjutott utazása indokát kétségbe vonni. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a márkiné, aki a számára nagyonelőnyös megállapodást kötött énvelem is, mindig szem előtt tartja az érdekeit, így hát foggal-körömmelfog küzdeni most is, hogy elérje, amit akar.Az azonban meglepett, hogy - ha a tőle megszokott nyájassággal utasított is el - nem volt hajlandórészletesebben nyilatkozni arról a bizonyos baljós záradékról. Természetesebbnek tartottam volna, haelmond mindent, hiszen ez az ügy oly fontos volt neki, elutasítását pedig némiképp barátságtalannakéreztem, s sehogy sem tudtam megérteni, miért e titkolózás.Később, sokkal később értettem csak meg, amikor végre megtudtam, mit rejt ez a záradék, és sok más,nagy fontosságú dologról is értesültem, amelyeket de Brézolles márkiné akkor szintén elhallgatott előlem,hogy valójában milyen ügyesen és óvatosan járt el, hiszen minden bizonnyal rosszul fogadtam volna eközléseket, s hirtelen felindulásomban tán ki is vetettem volna őt a szívemből.Mint minden férfit, engem is arra tanítottak már kisgyermekkoromtól, hogy egy férfinak nem illik sírnia, sez a tilalom oly mélyen bevésődött az agyamba, hogy ma már ha akarnék sem tudnék könnyezni. Akönnyeim mindazonáltal nem apadtak el, csak éppen megrekednek a torkomban, s nem juthatnak el aszememig. De a torkomban rekedt könnyek sem kevésbé kínzók s fájdalmasak, minthavégigcsorognának az orcámon. Olyannyira, hogy ezen az utolsó éjszakán, amelyet de Brézolles márkinémellett tölthettem, többször is úgy éreztem, mintha satuba fognák a torkomat.Különösnek tűnhet, hogy szomorúan is lehet enyelegni, márpedig lehet, mintha a test és a fej más-máslogikát követne. A gyönyör sem kisebb ilyenkor, mint máskor, de amikor a vihar szüneteiben beállt acsönd, mindketten gondolataink prédájává váltunk megint, s az a tudat, hogy hamarosan kiűzetünk kisföldi paradicsomunkból, méghozzá minden bizonnyal hosszú időre, szavunkat szegte, de Brézollesmárkiné is csak némán könnyezett, én pedig szörnyen elszorult torokkal törülgettem a könnyeit.Szerettük ezt az ágyat, amelynek az egyik oldalán selyemből, a másikon tafotából varrt rózsaszínfüggönyein átderengett a remegő gyertyafény, épp annyira, hogy láthassam de Brézolles márkiné bájosorcáját és a női testet, melyről a költő oly szépen mondja: Ó, női hús, te gyönyörű, Te édes, sima, drágatest. [Villon. Szabó Lőrinc fordítása. (A ford.)]Amint szívesen mondogattuk is, ha a sóhajok helyét a szavak vették át, és mindig úgy éreztük - ezen azéjszakán még inkább -, hogy a baldachin megvéd a sötét külvilágtól, mintha egyenesen Noé bárkájánringatóztunk volna, az egyetlen emberpár, melynek a Mindenható parancsa szerint az a küldetése, hogyújra benépesítse a földet, ha a majd a vízözön lehúzódik megint a szárazföldről.Másnap, amint épp Luc segítségével öltözködtem, kopogtattak szobám ajtaján, s jól tudván, hogy ebbenaz órában senki más nem kereshet, csak atyám, nyomban engedélyt adtam a belépésre.- Fiam - kérdezte -, indulásom előtt válthatnék néhány szót kegyelmeddel?- Nagy örömömre szolgálna, atyámuram - válaszoltam, meghajolván. Intésemre Luc magunkra hagyottbennünket.- Fiam - kérdezte ekkor atyám -, feltehetek egy egészen személyes jellegű kérdést?- Tegye csak fel, atyám - válaszoltam bátorítóan.- Nem szeretném, ha kérdésemet sértőnek találná - folytatta atyám -, így hát döntse el kegyelmed, kész-eválaszolni reá.- Kérdezzen csak, atyám - unszoltam mosolyogva.- Fiam - mondta rövid csönd után -, táplál kegyelmed gyöngéd érzelmeket de Brézolles márkiné iránt?- Azt hiszem - feleltem, továbbra is mosolyogva -, így is fogalmazhatunk.- Ebben az esetben elmondhatjuk, hogy az érzelem kölcsönös: a hölgy szerelmes kegyelmedbe.- Honnan tudja, atyám? Hiszen a hölgy leplezi érzéseit.- Onnan, hogy az asztalnál - ebédkor éppúgy, mint a vacsoránál - egyetlen pillantást sem vetettfiamuramra.- És ez érzelmei bizonyítéka volna?

- Éppannyira, mintha le sem vette volna a szemét kegyelmedről: épp abbéli félelme, hogy elárulja magát,árulta el.- Atyám, kitűnő ez a gioco di parole. Feltétlenül el kell mondania Miroulnak is.Ezen aztán jót nevettünk, s a nevetés oldotta kissé beszélgetésünk rejtett feszültségét.- Nem titkolom - folytatta atyám -, hogy a lehető legjobb véleménnyel vagyok de Brézolles márkinéról.- Én is.- Tudja, miért utazik Nantes-ba?- Hogy megszerezze az örökségét, amely elhunyt férje után jár neki, de amitől férje családja meg akarjafosztani.- És meg is fogja szerezni - mondta atyám -, lévén a feje oly kemény, amilyen lágy a szíve.És mivel erre semmit sem mondtam, folytatta: - Fiam, visszatetszőnek találta szavaimat?- Korántsem, atyám. Miért sértenének engem a de Brézolles márkinét magasztaló szavak?Szemügyre vettem atyámat, s tekintetemben benne ragyogott az iránta táplált minden szeretetem, majdévődve megkérdeztem:- Atyámuram, értelmezhetem-e úgy a szavait, hogy szívesen venné, ha de Brézolles márkiné egykor amenye lenne? Tulajdonképpen miért is ne? A hölgy fiatal, szép, jó családból való, és amint az iméntmondta, a feje oly kemény, amilyen lágy a szíve. Ráadásul, ha jól értettem, még az elhunyt férje utániörökséget leszámítva sem szegény.- De hát kegyelmed sem az. És élvezi a király kegyét, s minden reménye megvan rá, hogy grófságahamarosan hercegséggé változik. Így hát kölcsönösen jó partinak számítanak. Akkor hát mi tartja visszakegyelmedet?- Nem "mi", hanem "ki": de Brézolles márkiné. Azt mondta, csak akkor óhajt a feleségem lenni, ha márbiztos lehet benne, hogy igazán szeretem.- Mit akarhat ez jelenteni? - kérdezte atyám, magasan felvonva szemöldökét.- Azt, hogy a hölgy óvatos, s ami engem illet, én sem akarom elsietni a dolgot. Még új ez az érzelem. Időtakarok hagyni rá, hogy kiteljesedjék és megérjen.Amit mondtam, igaz volt, ám az igazságnak csak a felét árultam el, hiszen szerettem volna még, igen,mindenekfelett azt szerettem volna, ha de Brézolles márkiné felvilágosít némely dolog felől, amitmindeddig eltitkolt előlem, és míg ezekről nem tudtam, nem táplálhattam iránta oly tökéletes bizalmat,amilyen a megszülető szerelemhez szükséges.De Brézolles márkiné nem vitt magával mást a hintajában, csak de Vignevieille urat és két komornát, soly derűs arccal, az udvariasság szabályait a legpontosabban betartva vettünk búcsút egymástól, hogy aleggyanakvóbb jezsuita sem találhatott volna benne kivetnivalót. Atyámtól és La Surie-től nagyölelkezések közepette búcsúztam, miközben szokványos szavakat váltottunk, erőltetetten mosolyogtunk,s úgy téttönk, mintha nagyon is vidámak volnánk. Margot, mielőtt beszállt volna atyám hintajába, nagyotbókolt előttem, én pedig megpaskoltam üde orcáját, de meg nem csókoltam, tudván, milyen féltékenyatyám a kedvesére.Atyám svájci kísérői - a két saját katonáját, Pisseboeuföt és Poussevent-t, valamint a kocsist, Lachaise-tnem számolva - tizenöt fős kíséretet biztosítottak a két hintónak és a szekérnek, amelyre a poggyászt, apuskákat, a petárdákat és a lőszert rakták. A menetet négy igásló zárta, melyeket egyelőre még nemfogtak be, atyám ugyanis azt vallotta, hogy egy befogott ló naponta legfeljebb tizenkét mérföldet tehetmeg egyvégtében, s még ennél is kevesebbet, ha az út emelkedik vagy nehezen járható.Amint az én svájci kísérőim kitárták a kapukat, majd díszsorfalat állva fölsorakoztak a kikövezett út kétoldalán, a menet elindult, s ekkor a kastély szinte minden ablakából inasok, lakájok és szobalányoknézték az útra kelőket, némelyek sírtak, féltvén úrnőjüket, a népes kíséret ellenére is, a hosszú úton ráleselkedő veszélyektől.- Nos hát, gróf úr - mondta Nicolas, hogy kizökkentsen lehangoltságomból -, most mindketten egyedülmaradtunk.- Hogyhogy "mindketten", Nicolas? Csak nem estél szerelembe valamelyik szobalánnyal?- Sajnos, gróf úr, épp annak a két komornának az egyike volt a kedvesem, akiket a márkiné magával vittNantes-ba.- Szomorú ez neked is, neki is. Remélem, elővigyázatos voltál, ahogyan meghagytam.- Az voltam, gróf úr.- Jól tetted. Nagy hiba volna, ha szegényke teherbe esne, s a boldog szerelemből csak a bánat maradnaneki. Közben az járt a fejemben, hogy bezzeg de Brézolles márkiné nem volt hajlandó az említettóvintézkedéseket megtenni, mert az volt minden vágya, hogy anya lehessen, s még azt sem kívánta,

hogy vegyem feleségül: viselkedése még most is elképesztett.- Szeretted azt a lányt, Nicolas? - kérdeztem, látva, hogy szép arcát egészen feldúlta a bánat.- Hitemre! Nagyon szerettem, és ha nemes hölgy volna, tüstént feleségül is venném.- Akkor hát neked is nagy a bánatod!- Nagy bizony, gróf úr, és mivel most először fordult elő, hogy nemcsak a testemmel, hanem a szívemmelis szerettem, nem tudom, mitévő legyek.Azután félig komolyan, félig tréfásan még hozzátette: - Lehet, hogy sírni fogok?- Nem! Nem! Nyergeld fel a lovainkat, Nicolas! Egy sebes vágta Aytréig jót fog tenni, s még jobb lenne,ha a királytól valami olyan megbízást kapnánk, ami napközben lefoglal. Éjszaka azután sírhatunk...De nekem még ez sem sikerült: a vendéglátóm távozását követő éjszakán csak nehezen tudtam elaludni,s gondolataim egyre csak de Brézolles márkiné körül forogtak, fájdalmasan.Kár, hogy az egyébként igen előrelátó bíboros történetírót nem hozott magával, aki híven beszámoltvolna a híres-nevezetes gát építéséről, amelyet Coureille és az Öböl-fő közé vontak, hogy lezárják azöblöt, s megakadályozzák, hogy az angol flotta hajói befuthassanak a kikötőbe, segítséget és utánpótlástbiztosítva a La Rochelleieknek. Megálmodói úgy tervezték, hogy a gát mintegy a várfalakmeghosszabbításaként a tenger felől is elzárja s ezáltal éhhalálra ítéli a lázadó várost.Igaz ugyan, hogy a helyszínre érkezett Malherbe, ő azonban ékesszólását kizárólag a király, a királyné,az anyakirályné, a bíboros, sőt Conti hercegné dicsőítésének szentelte. Homérosz példája nyomán, akiaz Iliász-ban számolt be Trója ostromáról, a mi udvari költőnk is önmagához méltatlannak ítélte volna, haprózában szól a harci cselekményekről, köztük ennek a hatalmas gátnak az építéséről, amely egészEurópa csodálatát kivívta, és amelyet munkások ezrei építettek éjjel és nappal.Mivel tehát történetíró nem volt a helyszínen, s Malherbe sem vállalkozott erre a szerepre, még azt semtudjuk pontosan, mikor helyezték az első köveket az iszapba. Egyesek azt állítják, hogy a gátat 1627decemberében kezdték építeni, s négy hónappal később, 1628 márciusában fejezték be. Mások, sköztük én is, úgy emlékeznek, hogy 1627 novemberében öntötték az első puttony követ az öbölbe. Bárfél év múlva sem volt még készen a gát, májusban mégis elég erősnek bizonyult ahhoz, hogymeghiúsítsa az angolok első betörési kísérletét.Az atyám és de Brézolles márkiné távozását követő reggelen, mint mindennap, Aytréba indultam, hogyjelen legyek a király felkelésénél; őfelségét azonban ágyban találtam, megfázott, a nátha a torkát és azorrát támadta meg, de istennek hála, lázat nem okozott, amint Héroard doktor megállapította, aki éppakkor mérte meg a pulzusát, amikor beléptem a balusztrád mögé.- Sire - mondta Héroard -, két napig ágyban kell pihennie.- És diétát is előír? - kérdezte keserves ábrázattal Lajos, aki, mint minden Bourbon, nagyon szeretettenni.- Nem, felség. A húsok táplálják a vért, a vér pedig meggyógyítja a náthát. Volt széklete, Sire?- Berlinghen, mutassa meg! - parancsolta Lajos. Berlinghen megmutatta, és Héroard doktor oly elégedettarcot vágott, mint egy magister, aki jó osztályzatot ad tanítványának.- Nagyon jó! Nagyszerű, Sire! - mondta, s elismerően bólogatott.És Lajoson látszott a megkönnyebbülés, hogy ezúttal nem kell elszenvednie a Héroard által alkalmazottkét leggyakoribb gyógymódot, az undok purgálást és a beöntést. - Viszont folyik az orrom - jegyezte megmogorván.- Hadd folyjon, Sire! - mondta ünnepélyesen Héroard. - Nagyon jó az: megtisztul magától.- De hát itt mindenki megfázik! - mondta méltatlankodva Lajos. - Szörnyű ez a vidék. Örökké esik, jegesszél fúj, és rettentő hideg van.- Az óceán okozza, Sire. De az is igaz, hogy nyáron sincs túl nagy hőség.- Ó, Sioac! - mondta a király. - Hát végre itt vagy!- Esedezem, felség, bocsássa meg távolmaradásomat! Siorac márki ma reggel indult tovább Nantes-ba.Ha akadt olyan érzelem, amelyet Lajos tökéletesen megértett, hát a fiúnak atyja iránti szeretete volt az.Kilencéves volt, amikor jó Henrik királyunkat meggyilkolták, és ez volt a legnagyobb megrázkódtatás, amiLajost életében érte.- Sioac - mondta a király -, atyád iránti szeretetből megbocsátok. És adja az ég, hogy még sokáig olyanegészséges legyen, amilyennek legutóbb láttam.- Bár hallgatná meg az ég felségedet! - mondtam erre, mélyen meghatottan.- Sioac - folytatta a király -, tegnap nem tudtam megnézni a gátat, és holnap sem fogok tudni odamenni,ezért azt szeretném, ha te lovagolnál el az Öböl-főhöz, és megnéznéd, hogyan haladnak a munkálatok,valamint azt is szeretném, ha elmondanád, mi a véleményed magáról a gátról, mert engem kétségek

gyötörnek vele kapcsolatban.- Megkérdezhetem, Sire, hogy kétségei a munka menetére vagy magára a gátra vonatkoznak?- Magára a gátra. Úgy vélem, a gát önmagában jó ötlet, de tartok tőle, hogy elég egy kicsit erősebb vihar,és romba dől az, amit annyi fáradság és pénz árán építettünk fel.- Sire, minden parancsát a legnagyobb odaadással végrehajtom. Mindazonáltal emlékeztetném, hogy énnem vagyok sem tengerész, sem mérnök, sem kőműves.- Viszont jó a szimatod, Sioac, és a tanácsaidban még sohasem csalatkoztam. Indulj máris azÖböl-főhöz. Schomberg majd megmutatja neked az építkezést.Ezzel elbocsátott, és bár rendkívül hízelgőnek találtam, hogy egy ilyen nagy vadász a szimatomat dicséri,a megbízatás nemcsak hogy meghaladta képességeimet, de rendkívül kényesnek is ígérkezett.Köztudomású volt, hogy a bíboros sokkal inkább bízott a gátban, mint a király, a bíborosnak ugyanis azvolt a véleménye, hogy az a vállalkozás, ami ilyen nehézkesen indul, végül biztosan sikerrel jár, feltévehogy hisznek benne, s fáradságot nem kímélve munkálkodnak érte. Így hát bármit súg is a "szimatom" agát tartósságáról, biztos lehetek benne, hogy megállapításom csak az egyik félnek fog tetszeni.Az óriás termetű Schomberg tárt karokkal fogadott az Öböl-főnél, de nagy bánatomra ezek a karok összeis zárultak mögöttem, Schomberg úgy megölelgetett, hogy majd' megfúltam, s közben hatalmasakatsózott a hátamra, ami egy medvét is megviselt volna. Ráadásul mindezt Nicolas-nak is el kellettszenvednie, aki alig állta meg fintorgás nélkül a túláradó érzelmeknek eme kitörését, majd Schombergnyomban az asztalához invitált bennünket, hogy együtt fogyasszuk el vele a pecsenyéjét: egy illatozó sültbáránycombot, amelynek felvágásához maga látott hozzá mindjárt.Ebben a pillanatban a tiszthelyettes Nicolas bátyja, Clérac kapitány érkezését jelentette, aki a királyparancsát hozta. Ő volt az egyetlen, aki megúszta ölelgetés nélkül, a marsall ugyanis a báránycombbalvolt elfoglalva, s csak felszólította a kapitányt, hogy üljön le közénk. Amiután végzett a szeleteléssel,Schomberg kérte a tányérunkat, amit hierarchikus sorrendben nyújtottunk felé, először én, utánam Clérackapitány, végül Nicolas, de ami az adagot illeti, ő sem járt rosszabbul a többieknél.Csöndben lenyeltük az első falatot, s utána küldtünk néhány kortyot a loire-i borból, mivel úgy találtukhelyesnek, ha előbb az állati testet lakatjuk jól, majd miután első éhünket csillapítottuk - ami persze nemjelenti azt, hogy további éhségünkről megfeledkeztünk volna -, áttértünk a beszédre, amely kizárólag azember sajátja.- No lássuk, Clérac! Mi szél hozta erre? - kérdezte Schomberg.- Marsall úr - válaszolta Clérac -, két üzenetet hoztam a királytól. Az egyik kegyelmednek szól és írásosüzenet, a másikat szóban kell átadnom Orbieu grófjának.- Engedelmével, gróf úr - mondta Schomberg -, lássuk előbb a király levelét.Bár Clérac, aki a marsall balján ült, megtehette volna, hogy egyszerűen csak átnyújtja a levelet, őazonban fölállt, haptákba vágta magát, s karját mereven előrenyújtva, egy főbólintás kíséretében adta átSchomberg-nek a király levelét. S azután állva várta a további parancsot.- Az ördögbe is! Üljön le, Clérac! - szólt rá Schomberg, bár igencsak rossz néven vette volna, ha akapitány nem áll fel, s így nem adja meg a tiszteletet a királynak s őneki is.Clérac feszessége azonnal felengedett, visszaült a helyére, de nem nyúlt az ételhez, szemét mélytisztelettel Schomberg-re függesztette, amíg a marsall fontoskodó s egyben aggodalmas arckifejezésselfeltörte a királyi pecsétet, hiszen Lajos levelének felbontása mindenkit rettegéssel töltött el: a királygyakrabban szidott, mint dicsért.Most azonban, mihelyt végigfutott a levélen, Schomberg arca kigyúlt az örömtől, s csaknem diadalmashangon kiáltotta:- Uraim! Hallják csak, mit ír a király! Azt kérdezi, hogy vajon tegnap én vagy Angouléme hercegparancsnokolt-e az Öböl-főnél!Ekkor Schomberg harsány nevetésben tört ki, mi pedig csak néztünk rá, elképedve, s nem értettük, mi azoka ennek a nagy jókedvnek.- És ki parancsnokolt tegnap, uraim, az Öböl-főnél? - kérdezte Schomberg, még mindig hahotázva. - Kimás, uraim, mint Angouléme herceg?!Clérac, Nicolas és én döbbent pillantásokat váltottunk, de igyekeztünk elfojtani mosolyunkat, nehogymegsértsük a ház urát, de továbbra sem értettünk semmit.- Marsall úr - szólaltam meg végül -, mi történt tegnap az Öböl-főnél, ami miatt a király tudni óhajtja, kiparancsnokolt ezen a napon?- Hogyan? Hát nem tudják?! - kiáltotta Schomberg mosolyogva. - Elmondom, nem titok. Ma estére már azegész tábor tudni fog róla. Tegnap éjjel a La Rochelle-iek kitörtek a városból. Rajtunk ütöttek, két

századunkat szétverték, vagy egy tucat foglyot ejtettek, és ami ennél is rosszabb, elraboltak ötöt-hatot asáncok közt legelésző marhák közül is. Azért mondom, hogy "ami ennél is rosszabb", mert a jóhugenották kereskedő népség, így hát a foglyainkat váltságdíj fejében biztosan elengedik, de a marhákatnem adják vissza. Már le is vágták őket. És ma reggel a nagydarab húsokkal sétálgattak vidáman abástyákon. Szegény Angouléme! - mondta végezetül. - Már majdnem sajnálom! Gróf úr, nézete szerintmit tesz majd vele Lajos? Visszaküldi Párizsba?- Azt nem teheti, marsall úr! Ha visszaküldi őt Párizsba, az ördögi szoknyák túlságosan is örülnének,hogy egy vér szerinti királyi herceg kerül a hálójukba. A herceg véleményem szerint megússza egykemény dorgálással és része lesz a királyi duzzogásban.- Királyi duzzogás? - kérdezte Schomberg, nem is titkolván csalódottságát, hiszen nyilvánvalóan sokkalnagyobb büntetésre számított. - Duzzogás? És mit jelent ez? Egy kis duzzogás egy oly súlyos hibáért,amilyen az éberség hiánya?- Ó! Marsall úr! Nem lesz azt könnyű átvészelnie a hercegnek! Tíz-tizennégy napon át Lajos szóra éspillantásra sem méltatja majd! És ha a szerencsétlen próbálna szólni hozzá, úgy tesz majd, mintha nemhallaná. Ami mélységesen megalázó dolog, hiszen így az egész udvar számára láthatatlanná éshalhatatlanná válik a herceg.- Ezt nagyszerűen elmagyarázta, gróf úr! Előfordult már, hogy kegyelmedet sújtotta duzzogásával akirály?- Igen, de az, hogy úgy mondjam, csak duzzogásocska volt! S csupán egy napig tartott! A bíboros, akibizonyos volt ártatlanságomban, kegyeskedett közbenjárni az érdekemben, így hát a király már másnapismét felém fordította szemét, szavát és fülét.Schomberg zekéje ujjába rejtette őfelsége levelét, majd kivehetetlen szavakat mormolt, miközben vettmagának újabb két szelet sültet, s oly nagy lendülettel látott hozzá, mintha így akarna vigasztalódni acsalódásért. Egy szót sem mert szólni senki, magamban viszont furcsának találtam, hogy Schomberg-tsokkal jobban bántja Angouléme viszonylag enyhe büntetése, minta hadseregét ért csapás. Mert hiábacsak minden második nap ő a főparancsnok, a hadsereg mindennap az övé is. És bár a La Rochelle-iekcsak parányi győzelmet arattak, harci szellemüket s a végső győzelembe vetett reményüket növeli ez akis siker.Amidőn első éhünk utána másodikat is csillapítottuk, második szomjunkról már nem is beszélve,Schomberg megtörte végre a csöndet, s mivel ekkorra már fölülkerekedett a jobbik énje, megpróbáltatárgyilagosabban elemezni a történteket.- A herceg tulajdonképpen nem tehetségtelen ember - állapította meg. - Bátor és ért a hadviseléshez, decsak a IV. Henrik-féléhez: őrült lovasroham az ellenséges gyalogság pikái ellen. Ostromot viszont nemtud irányítani, mert túlságosan könnyelmű, hiányzik belőle a módszeresség, nem kedveli a fáradságosmunkát, amit a katonái is megéreznek, s nyomban ők is lazítanak. Olyannyira, hogy amikor rajtam a sor,s én veszem át a parancsnokságot, mindig újra meg kell szilárdítanom a fegyelmet s fokozni azéberséget.E méltányosnak szánt szavak után, miközben ügyesen - s egyébként jogosan - feldicsérte önmagát,visszatért Schomberg jókedve, s már vidáman nyelte a húst és a bort, majd Clérac kapitányhoz fordult, sazon a jó kedélyű, katonás hangon szólalt meg, amelyet a tisztek számára tartogatott, mondom, "tisztek"s nem "tisztjei", hiszen a királyi muskétások kizárólag őfelsége fennhatósága alá tartoztak:- Nos hát, Clérac! Hol az ördögbe van az a szóbeli üzenet, amit Orbieu grófjának kell átadnod? Lenyeltedtalán? Vagy négyszemközt kell tudatnod a gróf úrral?- Az üzenet korántsem titkos, marsall úr - válaszolta Clérac. - Az öcsémre, Nicolas-ra vonatkozik. A királyúgy határozott, hogy a várakozási idő letelt, s az öcsém e hónap végén csatlakozhat a muskétásokhoz.De mivel őfelsége arra is gondolt, hogy Orbieu grófja az ostrom idején talán nehezen talál új lovásztmagának, Nicolas-ra bízza, akar-e a gróf úrnál szolgálni az ostrom végéig.- Én nagyon örülnék neki, ha Nicolas is egyetért.- Hát hogyne értenék egyet, gróf úr? - mondta Nicolas, s szép, ifjú orcája belepirult az örömbe.- Minden jó, ha jó a vége! - jelentette ki Schomberg, bár nyilvánvalóan nem bánta volna, ha a dolgokmásként alakulnak, legalábbis Angouléme büntetését illetően. - Gróf úr - mondta s fölállt -, ha meg akarjatekinteni a gátat, ideje elindulnunk, mert a nap, ha egyáltalán beszélhetünk napról, korán lenyugszikezekben a téli hónapokban.

V. fejezet

Schomberg szállásáról kilépve valóban nem láttuk a napot, csak az alacsony, fekete ég borult fölénk, súgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenék, s a heves szél majd' ledöntött a lábunkról. A viharos esőfagyos volt, s a szél miatt nem függőlegesen hullott, hanem rézsútosan, ami miatt kénytelenek voltunkhátat fordítani neki, mert a tűhegyes jégcseppek egyébként az arcunkat verték, olyannyira, hogy alélegzetünk is elállt.- A mindenit! - kiáltotta Schomberg. - Hintón megyünk! Ha most lóra szállunk, úgy elázunk, mint az öntöttürgék! Elég baj, hogy szegény katonáinknak ilyen időben kell dolgozniuk a gátépítésen.De mihelyt a hintó útnak indult, a szélrohamok máris úgy rázták, akár egy szilvafát, és a befogott lovaklépésben is alig tudtak haladni, pedig az ostromsáncon vezető utat jó hat láb mélyen a földbe vájták,hogy védve legyen a La Rochelle-iek golyóitól. Aminek nagyon örültem, tekintve hogy így nemcsak alövegektől, hanem, legalábbis valamennyire, a viharos széllökésektől is védve voltunk, amelyekegyébként oly erősek voltak, hogy minden bizonnyal a sárba borították volna a hintót, lovastul.Végre elértük az öböl felső csücskét, az Öböl-főtől északra, s amikor kiszálltunk a hintóból, olyan hevesszélviharban találtuk magunkat, hogy Schomberg épp csak hátrakiáltott, hogy kövessük, s már rohant isegy faház felé, amelyet vastag kötelekkel rögzítettek, s minden kötél vége habarccsal volt odaerősítve aföldbe levert cölöpökhöz. Amíg a menedék felé futottam, két ilyen kötelet is láttam, de nyilván több is volt,hiszen legalább négy szükségeltetett ahhoz, hogy a házikót ne ragadja el a vihar.Amikor végre becsukódott mögöttünk az ajtó, először nem láttam mást, csak egy kályhát, egy nagy,durván kifaragott székekkel körülvett asztalt, s azon tömérdek kockás papírlapot, melyeket a négysarkukon kavicsokkal rögzítettek. Két ember volt csak a házikóban, egyszerűen, melegen öltözve, akiketSchomberg mindjárt be is mutatott: egyikük Métezeau volt, a mérnök, másikuk Thiriot úr, a munkavezető.- Gróf úr - mondta Schomberg -, ez a két úr válaszol majd minden kérdésére. Egyikük a gát tervétkészítette, másikukat pedig a kivitelezéssel bízta meg a király.- Marsall úr - mondta erre Métezeau, aki sovány, ősz emberke volt, de gördülékeny, szabatos beszédébőlés érces hangjából ítélve igen energikus férfiú lehetett -, a terveket valóban én készítettem, de azóta isnapról napra javítok rajtuk a munkavezető úr tanácsait követve.- Ó! Munkavezető! - szólalt meg most a másik férfi, aki zömök volt, az arca pedig olyan vörös, akár asonka. - Milyen nagy szó! Valójában kőműves vagyok, ráadásul olyan kőműves, aki most nem is végezkőművesmunkát, tekintve hogy szabad kövekből építkezünk.- Mik azok a szabad kövek? - kérdeztem.- Olyan kövek, amelyeket nem habarccsal tapasztunk össze, csak a súlyuk tartja egyensúlyban őket, napersze, ha megfelelően illeszkednek.- És miért nem használnak habarcsot?- Mert csak apály idején dolgozhatunk, amikor az öböl mélye szárazfölddé változik. A dagály pedigelmosná a habarcsot, amelynek nem lenne ideje kiszáradni.- Tehát nem használnak kötőanyagot?- Csak iszapot, gróf úr.- És az iszapot nem viszi el az ár?- Csak részben, de marad is, ráadásul az iszap sokkal olcsóbb és hozzáférhetőbb is, mint a habarcs.Néhány sziklától eltekintve, nincs is más itt, csak iszap, csupán le kell hajolni érte.- Aytréban azt beszélik, hogy kegyelmetek éjjel-nappal dolgoznak.- Nagyon hízelgő, hogy ezt beszélik rólunk - mondta a mérnök, Métezeau halvány mosollyal -, de azigazság az, hogy csak apálykor dolgozhatunk, vagyis mindössze napi hat órán át. Csak olyankordolgozunk éjszaka, ha naplemente után áll be az apály.- Tehát mindössze napi hat órát dolgoznak! - jegyezte meg Schomberg a hangjában némiméltatlankodással, ami nem kerülte el sem Métezeau, sem Thiriot figyelmét, s utóbbi arca bíborvörösséváltozott.- Nem tehetünk mást, marsall úr! - mondta Métezeau, továbbra is nyugodt, udvarias hangon. - A dagályhat órán át tart, s víz alatt nem dolgozhatunk.- Hadd tegyem hozzá, marsall úr - szólt közbe Thiriot, némileg kevésbé nyájasan, mint Métezeau -, hogyez a munka rettentő nehéz, napi hat óránál hosszabb ideig senki sem bírná.- Métezeau úr - mondtam én, mivel kellemetlenül érintettek Schomberg cseppet sem helyénvaló szavai -,ha jól értem, a gát kőből épül. Nem arról volt szó, hogy fából építik?- Valóban így tervezte egy olasz mérnök, Pompeo Tagone - válaszolta kissé gúnyosan Métezeau -, s azötlet korántsem volt eredeti: amit javasolt, egy egyszerű cölöpgát lett volna.

- Mi az a cölöpgát?- Egyfajta tengeri bástya, amellyel a horgonyzó hajókat szokták védeni, nehogy éjszaka közéjük tévedjens kárt tegyen bennük egy halászhajó vagy bárka. A cölöpgát leszerelt, régi hajókból, gerendákból, öregárbocokból készül, amelyeket vasláncok és kötelek tartanak egyben. Régi találmány, amelyet mindentengerész ismer; egy ilyen cölöpgát tart, ameddig tart: elég ha a horgonyzás idejére épen marad.- Ez azt jelenti, hogy a vihar a vasláncokat is szét tudja tépni?Métezeau naivnak ítélhette a kérdésemet, mert csak nehezen fojtott el egy mosolyt, de azután rendkívülkészségesen válaszolt.- A háborgó tenger a vasláncot éppúgy széttépheti, mint a kenderkötelet.- Sőt könnyebben - szólt közbe Thiriot -, mert a kenderkötél rugalmas, míg a lánc nem az.Úgy láttam, ezzel nem ért egyet Métezeau, de nem szólt egy szót sem: úgy éreztem, nem akarellentmondani Thiriot-nak a marsall előtt.- És mi történt, miután Tagone felépítette ezt a cölöpgátat?- Szemre nagyon tetszetős volt, de csak egy hétig csodálhattuk, mert a nyolcadik napon, dagálykor, avihar szétrombolta.- És őfelsége akkor hazaküldte Pompeo Tagonét - mondta Thiriot -, miután kifizetett neki tízezer tallért.Sose fizettek meg még ilyen jól egy mérnököt, aki kudarcot vallott.- Thiriot úr - szólt rá szigorúan Schomberg -, ne bírálja a királyt!- Marsall úr - mondta Thiriot, s megint vérvörös lett -, eszembe sem jutott őfelségét bírálni...- Métezeau úr- vettem vissza gyorsan a szót -, mekkora gátat készülnek építeni?- Az alapja nyolc öl [egy öl két méter] széles lesz, a teteje pedig négy öl széles. Fontos, hogy ne élbenvégződjék, hanem felül is lapos legyen. Gúla formájú lesz tehát, két oldala lejtős, így a hullámok kisebberővel ütköznek neki, mintha az oldalai függőlegesek volnának. Az alapba helyenként lyukakat fúrtunk,hogy az ár egy része átfolyjék rajta. Ez a vízmennyiséget is csökkenti, következésképpen az oldalakhozcsapódó hullámok erejét is. A gát közepén szűk, mindössze harminc öl széles bejáratot hagyunk,részben az árapálynak, részben a hadihajóknak.- Uram - mondtam -, ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy a bejárat egyik oldalán húzódik majd az ittépülő, s Coureille-től induló gátszakasz, a másik pedig az öböl túlpartján, s az Öböl-főtől indul.- Így van, gróf úr. Egyébként, mivel az ég kivilágosodott és az eső is elállt, ha óhajtják, megtekinthetik azÖböl-főtől induló gátszakaszt is.Én bólintottam, Schomberg marsall azonban kijelentette, hogy ismeri a túlsó szakaszt, s szívesebbenmaradna a barakkban. Métezeau úr ekkor felajánlotta, hogy hozat forralt bort, s ezt a javaslatát a marsallvégre kegyesen elfogadta.Újra kabátba bújtunk, s kalapot tettünk a fejünkre, de istennek hála, amikor kiléptünk az ajtón, nemfogadott olyan viharos szél, amilyenre számítottunk: hidegen fújt ugyan, de már nem volt olyanelviselhetetlenül heves, mint az imént.- Javul az idő - mondta Thiriot. - De a javulás nem tart soká. Csak egy kis szélcsend két vihar között. Grófúr, parancsoljon, fogja ezt a messzelátót. Ezzel jobban látja a túlparton folyó munkálatokat.Hálás voltam, amiért kölcsönadja a messzelátóját, s köszönetemet egy mosollyal is megtoldottam, amit őigen meleg mosollyal viszonzott. Ebben a nagydarab emberben finom lélek lakozott, azt is észrevette,mennyire nem volt ínyemre Schomberg mogorva megjegyzése.Az előbb még koromfekete ég most sötétszürkére váltott, és e szürke háttérből élesen kiváltak acoureille-i gátszakasz fehér kövei, de a katonák, vagy inkább munkások csak a fehér színen ide-odamozgó sötét foltoknak látszottak.- Métezeau úr - kérdeztem -, ha már a coureille-i építkezést nem szemlélhetjük meg a helyszínen, talán ittközelebb mehetnénk a parthoz, hogy láthassuk az embereket munka közben?!Hogy elbeszélésem érthetőbb legyen, talán hasznos lesz elmondanom, hogy a nagy sáncút Coureillevégénél ketté ágazott, a jobb oldali ág felfutott arra a kis magaslatra, ahol a barakk állt, melyből épp mostbújtunk elő, a másik ág pedig a tengerhez vezetett. Így hát amikor visszamentünk gyalog azútelágazásig, amelyen néhány perce hintóval hajtottunk át, egy földbe és a sziklába vájt lapos kisplatóhoz értünk. A plató elég széles volt hozzá, hogy a köveket szállító szekerek elférjenek rajta; aköveket azután sietve halomba rakták a katonák, hogy a következő szekérnek is legyen helye. A kocsikolyan sűrűn követték egymást, hogy őrszemet kellett állítani az útkereszteződésbe, s intésére a jobboldali úton védett helyre húzódtak a megrakott szekerek, amíg az üresek elhajtottak.Szép olvasóm, a szüreteken minden bizonnyal látott már puttonyt: ez egy nagy, hosszúkás kosár,amelyet vállszíjakkal a hátukra erősítenek az emberek. Az a fajta puttony, amelyben követ hordanak s

nem szőlőt, természetesen sokkal teherbíróbb, ahogyan a vállszíj, no meg azoknak a válla és háta is,akik a követ cipelik.A rakodás a következőképpen zajlott. A kőhordó (persze sokan voltak, de állandóan váltották egymást) avállára szíjazott üres puttonnyal háttal odaállt a maga csapatának rakodói elé, akik a köveket a puttonybahelyezték, méghozzá nagyon óvatosan, nehogy a hirtelen lezúduló kő súlya alatt fölöslegesen ésfájdalmasan megrázkódjék a kőhordó teste, aki ekkor már minden izmát megfeszítve állt, nehogyösszerogyjon a teher alatt. Ezután a kőhordó lassú, imbolygó léptekkel elindult a már elkészültgátszakaszra fektetett deszkákon, s elért az újabb "rakodókhoz", akik valójában már "lerakodók" voltak:kiemelték a puttonyból a köveket, és a megfelelő helyre rakták őket, pontosan követve a kőművesekutasítását.- Azt hiszem - mondta Nicolas sotto voce -, szívesebben lennék rakodó, mint kőhordó.- Semmit sem nyerne vele, lovász úr - mondta erre Thiriot. - Egy ember ugyanis csak tíz percig lehetkőhordó. Azután rakodó lesz és így tovább. A munkát ötös csoportokban végzik: ketten rakodnak, kettenlerakodnak és egy cipel. És ne higgye, hogy rakodni olyan könnyű! Nehezek ezek a kövek, és alaposanmegviseli a kezet, ha hat órán át egyfolytában emelgetni kell őket.- A katonák mind önként vállalkoztak erre a kimerítő munkára? - kérdeztem.- Igen, gróf úr - válaszolta Thiriot -, ezek itt valamennyien önkéntesek. És, amint látja, derekasandolgoznak.- Senki sem lopja itt a napot - jegyezte meg Métezeau, aki láthatólag még mindig neheztelt Schombergmegjegyzése miatt.- Jól fizetik őket?- Nagyon is! Minden egyes puttonyért pénzre váltható egy kőkorong.- És hogyan váltja be az intendáns?- Egy korong egy garas.- És miért nem kapnak mindjárt egy-egy szépen csengő garast?- Hogy a tolvajlást elkerüljük, gróf úr. A korong semmit sem ér, ha az illető katona nem szerepel azintendáns listáján, az önkéntesek között. Így hát a gátépítőtől ellopott korong nyomban akasztófárajuttatja a tolvajt.- Előfordult ilyen?- Kétszer-háromszor. Amíg a tolvajok föl nem fogták, hogy a lopás mindenképp kiderül.- Az apály hat órája alatt hány puttony követ bír elcipelni egy ember?- Huszat. Annál többet semmiképp.- Az húsz garas naponta! Ehhez jön még a napi zsold, vagyis hat garas. Az ördögbe is! Az napi fél tallér!Valóságos vagyon!- Bizony, valóságos vagyon! De milyen áron! Ezek az emberek úgy dolgoznak, akár a rabszolgák,szélben, hidegben, esőben! Mások könnyebb módját is ismerik a meggazdagodásnak a mi világunkban...- jegyezte meg Thiriot.Schomberg, ha hallja, bizonyára szigorúan letorkolja Thiriot-t e megjegyzéséért, istentelennek tartvánminden bírálatot, amely a királyságban uralkodó állapotokra vonatkozik, hiszen ebben az országbanLajos a király, s ez a király tette őt marsallá.- Gróf úr - szólalt meg Métezeau -, az ég újra elsötétült. Megint vihar közeledik. Ha mindent látott, amitlátni kívánt, térjünk vissza a barakkba, ahol a forralt bor vár ránk.Elfogadtam a javaslatát, s amint beléptem a kis faházba, szinte a lélegzetem is elállt a melegtől,miközben a lábam és a kezem még hideg volt, mint a jég. Schomberg az asztalnál ült, hátát a kályha feléfordítván, amelynek duruzsolásától máris új erőre kapott. A marsall két kezébe fogta a kupát, s óvatosankortyolta a bort, amely nyilván túl fonó volt, s égette a nyelvét.- Métezeau úr - mondtam, miután én is ittam a mindenkibe lelket öntő italból -, jól láttam, hogy az öböl-főigátszakasz nem pontosan olyan, mint a coureille-i?- Bizony, jól látta, gróf úr - válaszolta Métezeau -, és az eltérés nem véletlen. Thiriot úr és jómagamterveztük ilyennek. A két gátszakasz vége nem pontosan egymással szemben helyezkedik el, ezáltalnehezebb a köztük hagyott, harminc öl széles csatornába bejutni. A tengerről érkező s az öbölbe tartóhajóknak s alakú kanyart kell leírniuk, ami még csendes időben is nagyon nehéz, hiszen villámgyorsankell átállítania vitorlaköteleket, s egy nagy hadihajónak sem elég helye, sem elég ideje nem lesz, mégkedvező szélben sem, hogy végrehajtsa ezt a manővert ágyútűz alatt.- A gáton tehát ágyúk is lesznek?- Természetesen, gróf úr. Ezenfelül a tenger felőli oldalon a bejárat mindkét csücskénél, a tengerbe nyúló

végponttól nem messze, móló fut majd, a gátra merőlegesen. Ezen a két mólón szintén ágyúkat állítunkmajd fel, amelyek oldalirányból lőhetik a csatorna felé kanyarodó hadihajókat. Ráadásul terveink szerint agátat, a tenger felőli oldalon, ötös kötésű fapalánkok védik majd, amelyek szintén komoly akadálytjelentenek az ellenséges flottának.- Miből készülnek a palánkok?- Az iszapba mélyesztett nagy cölöpökből, amelyeket láncok fognak össze.- És nem rombolhatja le a vihar ezeket a palánkokat?- Nem, gróf úr, mégpedig azért nem, mert a cölöpök közt megfelelő hézagokat hagyunk, amelyekenátáramolhat a víz. Ezek a palánkok egyben a hullámok erejét is megtörik, s így a gátat is védik. Marsall úr- fordult Schomberg-hez -, üres a kupája. Megengedi, hogy újratöltsem?Schomberg megengedte, s én is, nem mintha kívántam volna még egy kupa bort, csak nem akartam,hogy a marsall egyedül igyon, s ez tovább fokozza rosszkedvét. Már így is elég mogorva volt: Schombergláthatólag nem hitt benne, hogy a gát bármiféle haszonnal járhat. Nem szerette sem a mérnököket, sema kőműveseket, sem az építőket, akik mindenféle műszaki trükkökkel akarják elrabolni a győzelmet akatonáktól és parancsnokaiktól. Arra panaszkodott alamuszi mód, hogy a gátépítés haszontalan munka,kidobott pénz, hiszen véleménye szerint a La Rochelle-iek elleni háborút katonákkal kell megnyerni, nempedig halomba hordott kövekkel.Amiután a második kupa bort is felhajtottam, szemügyre vettem Métezeau, majd Thiriot urat; igencsakkikívánkozott belőlem egy kérdés, amelyet azonban Schomberg jelenlétében nem mertem feltenni, attóltartván, hogy a választ majd szétkürtöli a táborban. Ahogy a csönd egyre hosszabbra nyúlt, Thiriot, aki akét úr közül az érzékenyebb volt, elértette a pillantásomat és hallgatásom okát, s Schomberg-hez fordult:- Marsall úr, a barakk felső szintjének ablakából jól látszik az egész építkezés. Nem kívánna egypillantást vetni rá?- Köszönöm, de elégszer láttam már - morogta Schomberg a kupájába.Ő utána persze nekem ajánlották fel, hogy tekintsem meg a kilátást, amit én mindjárt elfogadtam. Így hátMétezeau, Thiriot és jómagam elindultunk fölfelé a falépcsőn, amely erősen recsegett a súlyunk alatt,ezért lábujjhegyen, egyetlen szó nélkül lépdeltünk, mintha a csönd csökkentette volna a súlyunkat.- Uraim - mondtam, miután egy röpke pillantást vetettem az ablak felé -, nagyon örülök, hogynégyszemközt beszélhetek kegyelmetekkel, mert szeretnék egy olyan kényes kérdést feltenni, melyre aválaszt egyedül én akarom hallani. De elöljáróban szeretném elmondani, hogy semmiféle a priorielőítélettel nem viseltetem a gáttal szemben, épp ellenkezőleg, nagyszerűnek találom a tervet éppúgy,mint a kivitelezést. Hallják hát a kérdésemet. Ám mielőtt megfogalmaznám, még egyszer szeretnémbiztosítani kegyelmeteket, hogy nem ellenséges szemmel nézek a művükre. A legnagyobbjóhiszeműséggel teszem fel a kérdésemet: valóban a hasznunkra lehet ez a gát?Meglehetősen hosszú csönd követte kérdésemet, miközben Métezeau és Thiriot össze-összenézett.Végül Métezeau válaszolt, méghozzá némi ünnepélyességgel:- Gróf úr, többféle választ is adhatnánk a kérdésére, de az első és legfontosabb, amit mondhatok, akövetkező: amióta Buckingham elfoglalta Ré szigetét, ahonnét azután oly nehéz volt kiűznünk azangolokat, a bíboros úr időt s fáradságot nem kímélve azon munkálkodik, hogy a király erős tengerihaderővel rendelkezzék. Ám jelen pillanatban flottánk még mindig nem annyira erős, hogy a nyílttengeren a győzelem reményében ütközhetnék meg az angol flottával, ha az utánpótlást kívánna hozni aLa Rochelle-ieknek. Viszont ugyanez a flotta, ha a gát és az ott elhelyezett ágyúk is segítik, súlyoscsapást mérhet a betolakodókra. Ezzel egy időben, amint azt a gróf úr is tudja, Bassompierre úr aLajos-erőd szomszédságában épít kikötőt, melyet mi Új Kikötőnek nevezünk. Ott horgonyozhat majd afrancia flotta, vagyis elég közel ahhoz, hogy öblünk védelmére siessen, mihelyt az angol vitorlákfeltűnnek a breton szorosban. Kegyeskedjék tehát, gróf úr, úgy tekinteni ezt a gátat, mint egyfajtaerődítményt, amely tűzereje révén hathatós támogatást nyújthat a mozgó haderőnek.Bármily értelmes ember volt is Métezeau úr, meghökkentett volna ezzel az érveléssel, ha nem ismerek ráRichelieu bíboros fordulataira és meggyőző erejére. S amikor Thiriot is kifejtette a véleményét, ugyanezta nyilvánvaló hatást fedeztem fel az ő okfejtésében is.- Gróf úr - mondta -, másfajta válasz is adható a kegyelmed kérdésére, s én most ezt szeretném kifejteni,a legteljesebb őszinteséggel. A gát - hacsak valami gravissime vihar nem jön közbe - hat hónap alattkészül el. Ha az angolok korábban támadnak, nem sok hasznát vesszük. De ha csak májusban, akkornagyon is jó szolgálatot fog tenni. Márpedig a bíboros úr úgy véli, hogy az angolok, akik most éppenpénzszűkében vannak, tavasz előtt nem tudnak kiállítani egy erős hadiflottát.- Köszönöm, uraim, a válaszokat - mondtam. - Feltehetnék még egy kérdést, amit ugyan a végére

tartogattam, de azért felettébb fontos: egy hevesebb vihar tönkre tudja tenni a gátat, akár befejezéseelőtt, akár utána?- Fennáll a veszélye - válaszolta Métezeau -, főleg a téli hónapokban, ezért hát arra kérjük Istent, óvjameg a gátunkat, hiszen egyedül csak ez a gát hozhatja meg a győzelmet királyunknak.A visszaúton, a hintóban, Schomberg rosszkedvűbbnek tűnt, mint valaha. Mogorva hallgatásba merült,majd hosszú csönd után így szólt hozzám:- Ha nem esik úgy, mintha dézsából öntenék, a király nap mint nap ellátogat a gátra. És minden irántérdeklődik, tájékozottabb bárkinél. Néha együtt dolgozik a kőművesekkel, együtt rakják a köveket.Úgyhogy nem értem, mi az ördögnek bízta meg kegyelmedet, hogy szintén nézzen széjjel?- Marsall úr - mondtam erre halvány mosollyal, s közben a szegény Thiriot-ra gondoltam -, bírálja talán akirályt?- Ó, dehogy! Dehogy! - kiáltotta Schomberg, s durva vonású, cserzett ábrázata, nagy bajusza és busaszemöldöke dacára egyszeriben úgy festett, mint egy fülön csípett kisiskolás. - Én csak egy ostobakatona vagyok, őfelsége pedig mindig tudja, mit csinál.A király öreg szolgájának alázata némiképp meghatott, s igyekeztem mindjárt gyógyírt találni az iméntiszúrásra. - Marsall úr - mondtam -, csak tréfáltam. Természetesnek találom, hogy aggasztja ez avállalkozás, hiszen kegyelmed az állam egyik legfőbb pillére.Ez a kiskanálnyi méz nyomban megtette hatását, s már sokkal barátságosabban nézett rám, mint a napfolyamán bármikor. Olyannyira, hogy rövid hallgatás után tétovázva megszólalt:- Barátom, annyi mindent mondanak erről az átkozott gátról! Ki ellene szól, ki mellette. Kegyelmed mikéntvélekedik róla?Szememet a hintó mennyezetére emeltem - amely egy férfi hintajához illően bőrrel volt bevonva, nempedig rózsaszín szaténnal, mint Guise hercegnéé -, vállamat vonogattam, szétnyitottam, majdösszezártam a kezem, a bizonytalanságomat érzékeltetve mindeme jelbeszéddel, a velem szemben ülőNicolas nagy derültségére, akinek a szemében már akkor cinkos fény villant, amikor meghallotta amarsall bárdolatlan és naiv kérdését, mindazonáltal üde, fiatal arcáról, a marsallra való tekintettel, csupánfigyelem és tisztelet sugárzott.- Mit is válaszolhatnék kegyelmednek, marsall úr? - kérdeztem végül. - Annyi apró tényt és részletetkellett a mai napon emlékezetembe vésnem! Ezeket majd megrostálom és elrendezem, hogy alaposmegfontolás után végül véleményt alkothassak erről a gátról. A véleményemet természetesen előszörőfelségével fogom közölni. De mihelyt ez megtörtént, kegyelmeddel is mihamarább tudatom majd.Szavaimnak volt némi éle, de oly baráti és udvarias formába csomagoltam rosszallásomat, hogy amarsall vastag bőréről lepergett a sértés, még csak meg sem horzsolta. És amikor az Öböl-főnél a hintajabeállt a kocsiszínbe, jó barátokként váltunk el egymástól, s búcsúzóul megint úgy megölelgetett, hogymajd' megfúltam. Igencsak örültünk, Nicolas is, én is, amikor végre megint a saját lovainkon ülhettünk,még ha ezek a szegény jószágok nem is védhettek meg bennünket sem a viharos széltől, sem afelfröccsenő sártól.- Gróf úr - kérdezte Nicolas, akinek arca csakúgy fénylett az esőtől -, hogyhogy nem hintón utazott ide,holott kegyelmed a király tanácsosa?- Mert a sáncút olyan zsúfolt, hogy csupán a király, a bíboros, a marsallok és a herceg közlekedhet rajtahintóval.- Ez esetben azt kívánom, bárcsak hercegi rangra emelné a király a gróf urat, még mielőtt én amuskétásai közé állnék!- Ámen - mondtam én erre, ahogyan mindig, ha ez a lehetőség fölrémlett bennem.Ez idő tájt reménykedtem is, meg nem is, mert a lelkem legmélyén úgy éreztem, hogy Lajos ezúttal túlsokáig tantalizál.Nem találtam a királyt Aytréban - mint Du Hallier-tól megtudtam, azt a kikötőt ment megtekinteni, amelyetBassompierre építtetett a Lajos-erőd mellett. Megkértem Du Hallier-t, akit a király nemrégiben nevezett kitáborszernaggyá, s Bassompierre parancsnoksága alá rendelt, hogy adja át üzenetemet a királynak.- Táborszernagy úr - mondtam, hogy új címének használatával örömöt szerezzek neki (pirospozsgás, teltarca nyomban fel is derült), szíveskedjék megmondani őfelségének, hogy írásos beszámolót készítek aküldetésem során tapasztaltakról, s e beszámolót holnap átnyújtom neki, még ha az egész éjszakátmunkával kell töltenem is. A mondat befejezése mosolyt fakasztott Nicolas arcán. De csak akkorlegyintettem nyakon emiatt, amikor már mindketten nyeregbe szálltunk.- Az ördögbe is, Nicolas! - mondtam. - Hát nem tudod, hogy az udvarnál nem elég helyesen cselekedni,de szét is kell kürtölni, méghozzá jó hangosan, hogy milyen helyesen cselekszünk?

Brézolles-ban, késő este, örömmel időztem megint a kis szalonban, ahol annyi szép estén átszürcsölgettem de Brézolles márkinéval a herbateát. Érkezésem tiszteletére illatos gyertyák égtek acsillárokban és a tartókban, ráadásul a hatalmas kandallóban is nagy, fénylő tűz lobogott. Az azonbanmeglepett, hogy Luc nem sietett elém, hogy lehúzza sáros csizmámat és tiszta cipőbe bújtassa a lábam,így hát hangosan szólítottam, amire egy szőke szobaleány bukkant elő, s nyájas, de korántsem félénkhangon közölte, hogy Perrette-nek hívják, s de Brézolles márkiné mostantól fogva őt bízta meg aszemélyem körüli szolgálattal s szobám rendben tartásával.Elámultam, s miközben a leányka lehúzta a csizmámat, oly nagy testi erőről és ügyességről tévetanúságot, amit nem vártam volna tőle, megkérdeztem, hol a csudában van Luc. A leány rám vetetteégkék szemét, s egy mély sóhajjal kijelentette, hogy sejtelme sincs, egész nap nem látta a kastélyban.Ezután keresett a szobámban egy tiszta cipőt, amiben már bátran járkálhattam a szőnyegeken. Ekkorkérettem de Bazimont asszonyt, mert szerettem volna négyszemközt beszélni vele. Perrette mélyenbókolt, ezenközben fölfedve előttem a sok csodát, melyeket mély ruhakivágása látni engedett. Azutánkecsesen fölegyenesedett, s ráadásként még egy bűbájos pillantást vetve rám, elindult az ajtó felé,csípőjét riszálva, amiben nemcsak nekem, hanem nyilvánvalóan neki is öröme telhetett, hisz' tudniakellett, hogy követem a tekintetemmel.Hogy őszinte legyek, kedves olvasóm, ezt a már-már gépiesnek mondható pillantást leszámítva, epillanatban nem tudtam, mit higgyek s mit gondoljak. Perrette olybá tűnt, mint de Brézolles márkinébúcsúajándéka, aki mintha így akarta volna biztosítani, hogy azért a távozása után se éljek úgy, mint egyaszkéta szerzetes a cellájában. De ha a szobalány a márkiné nagylelkűségének bizonyítéka volt, hát aztkell mondjam, hogy amit az egyik kezével adott, a másikkal elvette, s az, amit elvett - a hitemet, hogyszeret - százszorta több volt a vigaszomul szánt ajándéknál.Hiába törtem a fejem, nem találtam magyarázatot: miképp lehetséges, hogy de Brézolles márkiné, aki olygyanakodva figyelte a gentil sesso iránti heves odaadásomat, hogy szobalány helyett inast rendelt aszemélyes szolgálatomra, most egyszeriben ennyire közömbössé vált irántam, és egy ilyen tűzről pattantleánykát állított Luc helyére, amilyen Perrette.Efféle tétova, kusza, zűrzavaros gondolatok és érzések kavarogtak bennem, amikor felhangzottak deBazimont asszony apró, szabályos léptei. A nevében szereplő "de" egy földbirtoknak volt köszönhető,melyet egy élet takarékoskodása árán vásárolt a férje: elterjedt gyakorlat volt ez, amit a mi kedvesnemeseink a nem nemesi létből való "kimosakodásnak" neveznek gonoszul. De Bazimont asszonymindazonáltal nem mert túl messzire menni nemességének fitogtatásában, mert - mint már említettem -olyan szoknyát viselt, amilyet a pórnép; ez a szoknya azonban olyan bő volt, hogy már-márhufándlisszoknyának tetszett, de azért nem volt egészen az: de Brézolles márkiné szemet hunyt ecsalafintaság fölött, melyet nyilvánvalóan a hiúság sugallt, mert bizonyára nem akarta megbántani ahölgyet, aki hosszú évek óta nagy odaadással és szeretettel szolgálta.De Bazimont asszony oly gyorsan közeledett felém, amilyen gyorsan kora és lába engedte, majd egyfélmeghajlást produkált, mert a térde többet nem engedélyezett, s közölte, hogy készséggel állszolgálatomra. Egy kis apród kísérte, akinek a vállára támaszkodott, így hát megkértem, hogy foglaljonhelyet, amit ő előbb zavartan elutasított, utóbb azonban nagy hálálkodások közepette eleget tett afelszólításnak. A haja ősz volt, a szeme azonban elevenen s jóságosan csillogott, szelleme sokkalfürgébb volt, mint a lába, a szíve pedig tele jóindulattal és hálával, amit nem is rejtett véka alá, hanemnyíltan kimutatta örömét, amiért hellyel kínáltam.- Asszonyom - mondtam -, de Brézolles márkinéval úgy állapodtam meg, hogy itt-tartózkodásom idejénfedezem svájci kísérőim ellátását, de mivel csupán Vignevieille urat és két komornáját vitte magávalNantes-ba, nem pedig teljes személyzetét, amely most kizárólag az én szolgálatomra áll, úgy tartanámméltányosnak, ha én fizetném az ő bérüket is. Legalábbis addig, amíg itt vagyok. S a hónap végéig,engedelmével, máris kifizetném ezt az összeget.- Gróf úr - mondta erre de Bazimont asszony -, ehhez nem az én jóváhagyásom kell, hanem az úrnőmé.Azonnal írok neki Nantes-ba, hogy megtudjam, miként vélekedik az ajánlatról.- Nos hát, tegye ezt, asszonyom (láthatólag nagyon jólesett neki, hogy már másodszor szólítom"asszonyom"-nak), de amíg a válaszra várunk, a lovászom a rendelkezésére bocsátja a pénzt, csakmondja meg, mekkora összegről van szó.Amit ő, hálás köszönettel, elfogadott.- Asszonyom - folytattam -, volna még egy kérdésem. Mi az oka annak, hogy de Brézolles márkinétávoztával Perrette vette át Luc helyét? De Brézolles márkiné rendelkezett így?- Korántsem, gróf úr. De hát az úrnőm, aki most Nantes-ban van, nem láthatta előre, hogy Luc

megbetegszik, márpedig ma reggelre erősen belázasodott, köhög és nagyon gyönge.- Szegény Luc! Gondoskodott az ápolásáról, asszonyom?- Természetesen, gróf úr - válaszolta méltóságteljesen de Bazimont asszony -, a mi házunknál nem dívikaz a szokás, mint más nagy házaknál, hogy ha egy szolga megbetegszik, minden további nélkül azutcára tesszük. Ha Brézolles-ban bárki beteg lesz, legyen akár a legutolsó istállófiú, biztosra veheti, hogya márkiné azonnal orvost hív hozzá, s állja a doktor s az előírt gyógyszerek költségeit. Így van ez Lucesetében is.- És mit mondott az orvos?- Szavamra - mondta de Bazimont asszony -, egy szót sem értettem a latin beszédéből.- És mit csinált ez a doktor?- Eret vágott rajta, és diétát rendelt el.- Mindkettő alaposan legyengíti a beteget - mondtam, amint azt atyámtól oly sokszor hallottam. -Asszonyom, látni szeretném Lucöt.- No de gróf úr, még én magam sem merek belépni a szegény fiú szobájába, annyira félek, hogy abetegség rám is átragad.- Asszonyomnak nem is kell betennie oda a lábát. Egyedül megyek be. Csak arra kérem, vezessenhozzá.- Gróf úr, őszintén szólva félek, hogy de Brézolles márkiné megharagszik rám, hiszen a lelkemre kötötte,hogy vigyázzak kegyelmedre.- Ez igazán nagyon kedves volt tőle - mondtam, s csak nehezen sikerült lepleznem ujjongó örömömet,ami szavai hallatán eltöltött. - Ugyanakkor - folytattam -, úgy érzem, hogy de Brézolles márkinétávollétében nemcsak a kastély biztonságáért tartozom felelősséggel, hanem mindenért, ami e házbantörténik, ezért arra kérem, asszonyom, tegye meg, amire kértem.- Gróf úr - mondta de Bazimont asszony, láthatólag igen elégedetten, amiért ilyen finoman kérlelem,ahelyett hogy parancsolnék neki -, a legnagyobb készséggel teljesítem minden kérését.Ezzel nagy nehezen fölállt karszékéből, szólt az apródnak, hogy fogjon egy gyertyát, majd a fiú válláratámaszkodva végigtipegett az első emeleti folyosón, azután fölkapaszkodott a második szintre, ahol aszemélyzeti szobák sorakoztak. Hármunk lépteinek zajára jobbról is, balról is kinyílt néhány ajtó, s bájosszobalánykák kukucskáltak ki rajtuk, ám de Bazimont asszony inkább anyás, semmint fenyegetőhangjára: "Sipirc, lányok! Sipirc!", egy szempillantás alatt el is tűntek, de bármibe lefogadtam volna, hogyha az ajtók be is zárultak, a leánykák reájuk tapasztott füllel hallgatóztak.De Bazimont asszony kopogtatott a folyosó legvégén lévő szoba ajtaján, majd választ sem várvabenyitott s betessékelte az apródot meg engem, ő azonban megállt a küszöbön, s csipkés zsebkendőjéta szájára szorította.A szobácska tiszta volt, de meglehetősen hideg, nem lobogott tűz a kályhában, mert nem is volt kályha,amiben loboghatott volna. Úgy láttam, hogy Luc arca kissé pirosabb, mint máskor, s amikormegtapogattam a homlokát, forrónak találtam, de tagjai nem reszkettek. Kértem, hogy takarózzék ki, samikor anyaszült meztelenül feküdt előttem, azt is nyugtáztam, méghozzá nagy megkönnyebbüléssel,hogy nincsenek pestises mirigyduzzanatai.- Jól van, Luc, nem nagy a baj.- Úgy hiszi, gróf úr? - kérdezte Luc, aki azt hitte, hogy nagy beteg, sőt, talán a halálán van.- Nem hiszem, hanem látom! Éhes vagy?- Egy kicsit bizony éhes vagyok, gróf úr, de az orvos utasítására semmit sem ehetek.- És szomjas is vagy?- Hát, szívesen innék, gróf úr.- Fázol? - kérdeztem még, látva, hogy az ágyán csak egy lópokróc van.- Egy kissé, gróf úr. Nagy a cúg itt, mert a szobám ablaka betört.- Asszonyom - fordultam ekkor a hölgyhöz -, Lucnek minden reggel és este egy nagy tányérzöldséglevest kell kapnia; máris jöhet az első.- No de hát az orvos megtiltotta! - mondta de Bazimont asszony.- Ne törődjünk most ezzel a tilalommal - mondtam szigorúan. - Luc ezen felül kapjon naponta háromszorforró herbateát is. És estére feltétlenül kell neki még egy takaró, s már a mai napon meg kell csináltatniaa betört ablakot is, ha más nincs, hát kartonpapírt tegyenek bele.- No de hát Luc törte be - mondta de Bazimont asszony, az igazságosztó hangján -, csak önmagáraharagudhat, ha most fázik.- Már eléggé megbűnhődött. Minden bűnre van bocsánat, asszonyom!- Gróf úr - mondta erre

magakelletően de Bazimont asszony -, nem szeretném, ha irgalmatlannak gondolna.- Kedves barátném - mondtam a lehető legnyájasabb hangon -, ennek épp az ellenkezőjét gondolom.A Luc és az apród jelenlétében elhangzott "kedves barátném" végtelen gyönyörűséggel töltötte el deBazimont asszonyt.- Mindjárt hozok Lucnek a "jezsuita por"-ból is - folytattam -, amely csökkenti majd a lázát, és ha mégholnap is beteg lesz, elküldetek a nagytiszteletű Fogacer orvosdoktorért, aki egyben a párizsiNotre-Dame kanonokja.- Egy kanonok! - kiáltott fel de Bazimont asszony. - És ráadásul orvos! De hát ő biztosan nagyon sokatkér!- Téved, asszonyom! Nem ismeri Fogacer kanonokot. Ő legfeljebb imádságot kér a gyógyításért cserébe.- Ó! Azt kaphat, amennyit csak óhajt! - mondta erre de Bazimont asszony. - Egy kanonok! És még orvosis! Ebben a pillanatban fedeztem csak fel de Bazimont asszony majdnem-hufándlisszoknyája mögöttPerrette üde, huncut kis arcát.- Mit csinálsz te itt, Perrette? - mennydörögtem.- Ha egyszer kegyelmedet szolgálom, gróf úr - mondta, s cseppet sem látszott megszeppentnek (hiszenmár felmérte, mit engedhet meg magának velem szemben) -, úgy tartottam jónak, ha követem, hátha ahasznára lehetek.- És mindenbe beleütheted az orrod! Rendben van, ha már itt vagy, Perrette, tényleg hasznossá tehetedmagad. Eredj nyomban a szobámba. Az ágyfejemnél, a fiókban találsz egy kis fehér dobozt. Ki ne nyisd!Abban van a híres "jezsuita por", amit igen drágán vesztegetnek. Ha csak két-három szemet elhullajtasz,holnap hajnalban én magam akasztalak föl. Ugyanott találsz egy kiskanalat és egy kupát is, töltsd televízzel, és hozz ide mindent, de gyorsan!- Tényleg felakasztana, gróf úr? - kérdezte Perrette, panaszos fintorok kíséretében.- Tedd, amit mondtak, és ne kellesd itt magad, te arcátlan! - teremtette le de Bazimont asszony. - Szedda lábad! Vagy akkora pofont kapsz, hogy még menyasszonykorodban is megemlegeted.Perrette erre eltűnt, mint kisegér a lyukban, de Bazimont asszony pedig fejcsóválva így szólott:- Nem tudom, helyesen tettem-e, gróf úr, hogy ezt a leányt rendeltem a szolgálatára. Fürge, odaadó,igaz, és nem fél a munkától, de nagyon szemtelen.- Semmi baj, asszonyom. Helyesen cselekedett. Perrette jól el fogja látni a feladatát. A szemtelenségétmeg majd én kordában tartom.Egy perc múlva már vissza is jött Perrette a vízzel teli kupával, a kiskanállal és a "jezsuita porral",amelyből adtam néhány szemet Lucnek, s ő úgy nyelte le őket, mintha a szentséget venné magához.Amint szép olvasóm tudja, ha olvasta Emlékiratom előző kötetét, ezt a port a kínafa kérgéből készítik azamerikai indiánok, majd az ő példájukat követve a jezsuiták is, s rendelkezik azzal a csodástulajdonsággal, hogy a legmagasabb lázat is lenyomja. A gyors gyógyulás reményében hagytam hátmagára Lucöt, azután pedig Nicolas-val kettesben megvacsoráztam, némán, szinte egyetlen szót semejtve, annyira lefoglalta gondolataimat a gát, a hosszú tél, a háború bizonytalan kimenetele, orbieu-ibirtokom, de Brézolles márkiné, és bizony - Isten bocsássa meg! - Perrette szemtelensége is...Még az esti herbateát sem ittam meg, mert szerettem volna mihamarább ágyban lenni. Ám alig értem felaz emeletre, előttem termett Perrette, aki mintha a semmiből bukkant volna elő, s kinyitotta előttemszobám ajtaját.- Mit csinálsz itt, Perrette? - kérdeztem.- Az egyik fontos feladatomat jöttem elvégezni, gróf úr: segítek levetkőzni kegyelmednek.Amit meg is tett, a lobogó tűz előtt, s a zárt ajtó mögött, és ügyessége elárulta, hogy jól ismeri a férfiruhadarabokat. De az ő ügyessége egészen más volt, mint Lucé. Perrette keze gyöngéd volt, finom,már-már cirógató. Úgy egy fejjel alacsonyabb volt nálam, s amint kedves, epedő arccal feltekintett rám, atekintetemet lefelé vonzotta, s arra késztette, hogy elidőzzön szép szemén, üde arcán és dús keblén,amit a ruhakivágás látni engedett.Amikor már anyaszült meztelenül álltam, kijelentette, hogy a kandalló tüzétől alaposan megizzadtam, ígyhát egy törülközővel, fentről lefelé haladva, dörzsölgetni kezdte a testemet. Erőteljesen s mégis finomandörzsölt, ami rendkívül jólesett, s közben még csacsogott is kedvesen, egyfolytában dicsért, amiért olyanszép tiszta vagyok - a legtöbb férfi, mint mondta, piszkos -, s éppúgy magasztalta arányos termetemet,csinos orcámat, bőröm finomságát s tagjaim izmosságát. Ha csak egy pillanattal is tovább simogat méghangjával és kezével, teljesen elgyengülök, hogy mást ne mondjak. Én azonban hirtelen összeszedtemmagam, s közöltem vele, hogy túlságosan álmos vagyok a további cirógatáshoz, megköszöntem anyájasságát és elbocsátottam; az ajtó bezárult mögötte, s én elégedetten, de nem túl boldogan nyúltam

el az ágyamban, s az egész, álmatlanul töltött éjszakán át azon töprengtem, vajon helyesen tettem-e,hogy a testi kínt vállalva ellenálltam a kísértésnek.Mindazonáltal nem szeretném, ha nagyra becsült, szép olvasóm azt hinné, hogy alamuszi mód olyanerényekkel kívánok büszkélkedni, melyekkel nem rendelkezem. Mert őszintén szólva nem az erényességvolt az oka annak, hogy kielégítetlenségre ítéltem magamat is, Perretteet is ezen az éjszakán. Sokkalinkább az óvatosság, vagy mondhatnám: kizárólag az óvatosság késztetett erre a szomorú lépésre,hiszen a leányzó nemcsak fecsegő fajta volt, de igen dicsekvő is, s tilalmam ellenére nyilvánvalóanrészletesen beszámolt volna kalandunkról a személyzetnek; a hír eljutott volna de Bazimont asszonyfüléhez, akitől de Brézolles márkiné is hamarosan tudomást szerzett volna a történtekről, s halálosanmegharagudott volna rám árulásomért.Mivel nem óhajtottam a kísértés kínját még egyszer kiállni, elhatároztam, megkérem de Bazimontasszonyt, hogy amíg Luc lábadozik, adjon mellém egy másik inast, anélkül persze, hogy Perrette-re egyszóval is panaszkodnék, sőt, úgy határoztam, hogy inkább nagyon is megdicsérem, s döntésemet azzalindokolom, hogy nem szívesen mutatkozom egy nő előtt ruhátlanul. De Bazimont asszony igendicséretesnek tartotta szemérmességemet, olyan hízelgő véleményt formálva rólam, amit korántsemérdemeltem meg, és Francois-t, ezt a nagydarab, síkvidéki fiút rendelte mellém inasnak, aki durva ujjaivalkorántsem tudta olyan finoman gombolgatni a ruhámat, mint elődje, pedig hát Perrette nyilván mégsokkal finomabban is tudta volna, ha hagyom. Ha már ebben a dologban ilyen erényes voltam, úgyhatároztam, hogy egy másiban nem leszek az. Vagyis nem készítek írásos beszámolót a királynak agáton látottakról, hiszen ezt nem kérte tőlem, no meg attól is tartottam, hogy a bíboros esetleg nemnézné jó szemmel, hogy utánzom őt. Így hát csupán rendeztem a gondolataimat, összegeztemmagamban, amit láttam, és azt is, amit e vállalkozásról gondolok.Amint ez megtörtént, úgy-ahogy sikerült álomba merülnöm, de még álmomban is nyomasztott a gondolat,hogy amikor majd, akár évek múlva is, felrémlik az emlékezetemben Perrette neve vagy üde arcocskája,azt a keserű megbánást fogom érezni, melyet egy-egy az elszalasztott lehetőség tudata ébresztbennünk.Amikor másnap megjelentem Aytréban, a király fölkelésénél, őfelsége lovasfutárt küldött Pont dePierre-be, arra kérvén a bíborost, hogy induljon hozzá nyomban, s amíg rá várt, elköltötte a reggelijét,amely egy nagy bögre tejből és egy tucat, igen, jól hallották, egy tucat, friss vajjal megkent, hatalmaskenyérszeletből állt. Héroard doktor, aki oly gyöngének s betegnek látszott, hogy úgy éreztem, alig áll alábán, szótlanul nézte, amint Lajos mohón befalta ezt az óriásokra méretezett reggelit. Atyám bezzeg, haő Lajos udvari orvosa, megfékezte volna a király falánkságát, tekintve hogy szegény Lajos nehezenemésztett, s gyakran voltak fájdalmas bélbántalmai. Minden betegségének, amelytől élete soránszenvedett, gyomorgyengesége volt az oka, s atyám szerint az önmérséklet sokat javított volna azállapotán, s talán az életét is meghosszabbíthatta volna.Amidőn a bíboros megjelent, a király gyorsan s nyersen véget vetett a szertartásos üdvözlésnek, sbezárkózott Richelieu-vel meg velem az egyik szomszédos kis dolgozószobába, melynek kandallójábannagy tűz lobogott. Jólesett a meleg, hiszen most, január közepén hidegebb volt, mint valaha, bár nemhavazott, csak viharos, fagyos szél fújt és csaknem mindig esett az eső, s ettől az egész tábor, amint mármondtam is, olyan volt, akár egy kietlen mocsár, s fölötte a sötét ég, amelyen a legparányibb rés semtámadt, hogy áttörhessen a napfény, s ha néha mégis, hát olyan vékony, sápadt kis napsugár derengettcsak elő, ami nem melegíthette föl sem a lelkünket, sem a testünket.Azt hittem, a király azonnal megadja nekem a szót, hiszen azért hívatta a bíborost, hogy ő ismeghallgassa a beszámolómat. De nem így történt. Tekintetét a földre szegezte, s igen rosszkedvűnek slehangoltnak tűnt.Nyílt titok volt: a király nem szerette sem Aytrét, sem Aunis-t, sem a partvidéket. Azt mondogatta, hogy ezegy "szörnyű hely", hogy itt örökké csak a sarat tapossa az ember, hogy a klíma elviselhetetlen, a levegőnyirkos és egészségtelen, hogy nem bírja már tovább, hogy megöli őt ez a vidék...Azt már nem mondta, de nyilvánvaló volt, hogy Párizs után vágyakozik, hiányzott neki a Louvre, széptermeivel, a Szajnára nyíló ablakok és a gitárja is, a rajzolás, a zeneszerzés, és mindenekfelett avadászat, a csodás királyi vadászatok a fontainebleau-i meg a rambouillet-i erdőben, vagy a pecq-ivadaskertben, amelyben nemcsak nyúlban, de szarvasban is bővelkedett.Rosszkedve csípőssé tette. Mindenkinek mindenért szemrehányást tett, a legkisebb hiba miatt isleteremtette a marsalljait, a környezetében mindenkit leszidott, s még a bíborosra is képeket vágott.Amiután ezzel a nyugtalanító csönddel sújtotta a bíborost és engem, Lajos egyszer csak megszólalt,jobban mondva durván rám rivallt:

- Mire vár, Orbieu? Beszéljen már!Ez a felszólítás éppen arra volt jó, hogy az ajkamra fagyassza a szót. Fagyosan "Orbieu"-nek nevezett,nem pedig "Sioac"-nak, ahogyan gyermekkorában szólított, s még ma is, ha jókedvében volt. Aszememre hányta, hogy nem beszélek, holott nem adott engedélyt, hogy megszólaljak.Ekkor Richelieu anélkül, hogy rám nézett volna, egy kis sóhajt hallatott, mintha így akarta volna atudtomra adni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szenved a király rosszkedvétől, s aprót bólintott is,hogy beszédre bátorítson.- Mi a csuda! Kedves rokon! - szólt rá csípősen Lajos. - Remeg a feje! Talán bizony túl öreg vagy túlbeteg hozzá, hogy továbbra is jelen legyen La Rochelle ostrománál?- Korántsem, Sire - válaszolta Richelieu, angyali alázattal. - Istennek hála, tűrhetően vagyok. És ha azostrom tíz évig tartana is, akár a trójai, mindvégig kitartanék, ha felséged úgy parancsolná.Lajos erre egy szót sem szólt, hanem felém fordulva gúnyosan megkérdezte:- Hát maga, Orbieu, azért jött, hogy nézzük, vagy azért, hogy meghallgassuk?- Hogy meghallgassanak, Sire. És ha engedélyt ad rá, elmondanám, mit gondolok a Coureille-től azÖböl-főig ívelő gátról, melyet felséged építtet.- Mindent tudok arról a gátról - mondta Lajos gunyorosan. - Magam is dolgoztam rajta. Most csak azértnem vagyok ott, mert nagyon rosszra fordult az idő. Nem azt várom kegyelmedtől, Orbieu, hogy mutassabe nekem a gátat. Hanem azt akarom megtudni, hogy véleménye szerint a hasznunkra lehet-e ez a gátvagy sem. És kérem, fogja minél rövidebbre.- Röviden azt mondhatom, Sire, hogy ez a kitűnően megtervezett és kivitelezett gát két fő veszélynek vankitéve. Az első az, hogy az angolok talán már tavasz előtt támadnak, addig ugyanis nem készül el a gát.- Szólhatok egy szót, Sire? - kérdezte alázatosan Richelieu.- Hallgatom.- Bármiben lefogadom, Sire, hogy az angolok nem támadnak tavasz előtt. Három okból sem. Primo: azangolok két legfőbb erénye a vakmerőség és a kitartás. Secundo: a legfőbb hibájuk viszont a lassúság.Tertio: pillanatnyilag nincs egy fityingjük sem, és időbe telik, amíg annyi pénzt össze tudnak szedni,amennyi egy új hadiflotta felállításához kell.- Halljam, Orbieu, mi a másik veszély?- A tél közepén járunk, Sire, és egy erősebb vihar bármely pillanatban lerombolhatja, részben vagy akáregészen is, a gátat. Megengedné azonban, Sire, hogy ezzel kapcsolatban egy mondást idézzek, amelytudomásom szerint felséged atyjától származik?- Valami szellemes mondás? - kérdezte Lajos, némi gyanakvással. - Sok ilyet tulajdonítanak neki,alaptalanul. Kitől hallotta?- Sire, ez egy maxima. És Siorac márkitól hallottam, aki viszont a saját fülével hallotta felséged atyjától.- A forrás megbízhatónak tűnik. Folytassa.- Sullyben, amikor valaki bírálta a haditervét, felséged atyja így torkolta le az illetőt: "Igaza van, csakhogya háborúban sok mindent a véletlenre kell bíznunk."- De csak isten a tudója, hogy a gát esetében nem bízunk-e túl sok mindent a véletlenre.Majd - talán mert emlékezetébe idéztem az atyját, aki félistenként tisztelt példaképe volt -, sokkalszelídebb hangon folytatta:- Köszönöm, Sioac. Jól tettem, hogy bíztam az ítéletében.Ezután ismét a földre szegezte a tekintetét, s mélyen elgondolkodott. Én meg azon töprengtem, vajon mijárhat a fejében. Atyja talán, akit mindenben utánozni próbált, csak a kicsapongásokban nem követte?Vagy az anyja, aki gonosz mostohaként bánt vele, örökké csak csepülte, lépten-nyomon megalázta ésigyekezett szárnyát szegni? És akinek a számlájára írható talán, hogy Lajos oly kevéssé kedveli a gentilsessó-t, mely az ő irányában, már zsenge gyermekkorától, íl cattivo sessó-nak [a gonosz nem (olasz)]mutatkozott, s megfosztotta őt attól a képességtől, hogy az emberiség kedvesebb fele iránt gyöngédérzelmeket tápláljon, olyannyira, hogy végül már csak a hitvesi szerelemre, egészen pontosan - haviöt-hat alkalommal - a dinasztikus kötelezettség ellátására korlátozódtak eme érzelmei, ám ebben azaktusban sem lelke, sem teste nem talált örömet. De hát, hogy őszinték legyünk, melyik király tápláltvolna gyöngéd érzelmeket egy olyan királyné iránt, aki titkon a meggyilkolására szövetkezett, hogyazután nőül mehessen az öccséhez?Richelieu még mindig lesütött szemmel ült, de éppúgy nem volt szüksége a szemére, mint amacskájának, hogy megérezze ura hangulatának a változását: a királyi rosszkedv e pillanatban enyhülnilátszott, de azért még nem múlt el nyomtalanul a vihar. Amint a király a földre szegezte a tekintetét, abíboros nyomban kinyitotta a szemét, s cinkos pillantást vetett rám. Tekintetéből azt olvastam ki, hogy

roppant elégedett azzal, amit a gátról mondtam. Mert amikor a király a helyre, az időjárásrapanaszkodott, vagy arra, hogy nincs itt semmi szórakozása, Richelieu érezte, hogy az uralkodó valójábanazon tanakodik, ne vessen-e véget a gátépítésnek - amely rengeteg erőt és pénzt emészt fel -, s amiennél is rosszabb, ne hagyjon-e itt csapot-papot s ne térjen-e vissza Párizsba.- Kedves rokon - mondta végül a király, végre felocsúdván tűnődéséből -, ma reggel levelet kaptam azözvegy Rohan hercegnétől; szeretném, ha elolvasná.- Sire - mondtam én -, mivel e levél tartalma nem tartozik rám, kegyeskednék elbocsátani?- Maradj csak, Sioac - mondta a király, ismét a megszokott nyájassággal -, Tanácsom tagja vagy, smiután a bíboros úr kifejtette véleményét, a tiédet is hallani akarom.Ezzel kihúzta zekéje zsebéből a hercegné levelét, átnyújtotta a bíborosnak, aki előbb gyorsan átfutotta,azután még egyszer elolvasta, ezúttal lassabban, hogy minden szava az emlékezetébe vésődjék.- Nos hát, kedves rokon, mi a véleménye? - kérdezteLajos, türelmetlenül, de már nem olyan epésen, ahogyan a beszélgetés kezdetén szólt hozzánk.- Sire, Rohan hercegné kérése, melyet levelében felséged elé terjeszt, igen különös, hogy azt nemondjam, arcátlan. Veszi a bátorságot, hogy arra kérje felségedet, hadd távozhassanak városukból anők és gyermekek, hogy ne kelljen tovább elszenvedniük az ostrom gyötrelmeit. E kérelemmelkapcsolatban engedtessék meg a következő megjegyzéseket tennem: primo, Rohan herceg özvegyenemcsak családja, de saját meggyőződése okán is szerepel felséged ezerhatszázhuszonhét augusztustizenötödikén aláírt nyilatkozatában, amelyet felséged maga fogalmazott, s melyből, engedelmével, mostidéznék: "Soubise és minden francia, aki az angolok pártjára állt vagy ezután csatlakozik hozzájuk, őketsegíti, illetve támogatja, lázadónak minősül, királya árulójának, hitszegőnek, s vétkesnek felségárulásbűnében. "- Hogyan, kedves rokon? - kérdezte a király. - Eminenciád betéve tudja a nyilatkozatomat?- Igen, Sire, méghozzá azért, mert ez a nyilatkozat rendkívüli fontosságú. Ez teszi jogilag megalapozottá,tehát legitimmé a lázadók elleni hadjáratát. Ebben a nyilatkozatban három felségárulóról esik szó:Soubise-ról név szerint; de implicite Rohan hercegről is, aki e pillanatban is azzal van elfoglalva, hogyfellázítsa felséged ellen a languedoci hugenottákat; és végül, de nem utolsósorban, az özvegy Rohanhercegnéről, aki La Rochelle falai közt a lázadás lelke. Két fiával együtt tehát elsősorban ő a felelős aháborúért, amelyet a La Rochelle-iek robbantottak ki, mivel ők nyitottak elsőként tüzet, s ágyúzták afelséged nevét viselő erődöt. Vajon miért nem gondolt Rohan hercegné az első végzetes ágyúlövéseldördülése előtt a La Rochelle-i asszonyokra s gyermekekre, akik hat hosszú hónapja őmiattakénytelenek elszenvedni az ostrom minden kínját? És most azt merészeli kérni, hogy ugyanezeket azasszonyokat és gyermekeket felséged engedje távoznia városból, s még ezt sem keresztényikönyörületből kéri, sokkal inkább azért, hogy La Rochelle megszabaduljon a sok éhes szájtól, s azontúl,felséged segítségének hála, vég nélkül folytatódhassék az ostrom!- Kedves rokon - mondta a király -, úgy véli tehát, hogy kerek perec el kell utasítanunk Rohan hercegnékérését?- Nem, Sire, azért nem kerek perec. Atyjaura azt szokta volt mondani, hogy egy kanál mézzel többetelérhetünk, mint egy hordó ecettel.- De honnan vegyük a mézet, ha egyszer a hölgy kérését elutasítjuk?- Ó, Sire, adódik az magától! Azt válaszoljuk neki, hogy háborús törvényeink tiltják, hogy távozniengedjük La Rochelle-ből az asszonyokat és gyermekeket, hiszen így ellenségünket szabadítanánk megsok fölösleges szájtól. Viszont neki egyedül készek vagyunk menlevelet adni, hogy szabadonelhagyhassa az ostromlott várost, s bármelyik, tetszése szerint kiválasztott kastélyba vonulhasson vissza.- A mindenségit! A mindenségit! Kedves rokon! -kiáltotta a király. - Ez igen! És gondolja - tette hozzákétkedő arccal -, hogy Rohan hercegné elfogadja az ajánlatunkat?- Nyilvánvalóan nem, Sire. A hölgy igen gőgös. La Rochelle Vesta-szüzének képzeli magát, aki a lángotőrzi. Nem fog lemondani történelmi küldetéséről. De mindenütt el fogja mesélni felséged nagylelkűajánlatát, bár nyilván csak azért, hogy az elutasítással kérkedjék. Viszont ezek után már senki semmondhatja La Rochelleben, hogy felséged irgalmatlannak mutatkozott. A hercegné elutasítása feledtetnifogja a felségedét.- Sioac - fordult ekkor hozzám Lajos -, neked mi a véleményed erről a tervről?- Az, hogy kitűnő, Sire.- Hajlandó lennél te elvinni az üzenetet Rohan hercegnének?- Ha felséged parancsot ad rá, természetesen.- Akkor hát parancsot adok rá. A következőképpen fogunk eljárni - mondta Lajos, most már gyorsan,

cselekvésre készen. - Marillac kancellár ír La Rochelle polgármesterének és a városi elöljáróságnak,hogy engedélyezzék, hogy te és lovászod beléphessen a városba, ahol azután átadhatod Rohanhercegnének szóbeli üzenetemet.- Szóbeli üzenet lesz, Sire?- Úgy bizony. Ha levelet küldenék, az elöljárók s maga a polgármester is megpróbálnák elfogni. Bár nemtudom, meg mernének-e motozni, mindenesetre, ha szóbeli üzenetet küldök, a gondolataidat nem tudjákelolvasni.- De meglehet, hogy faggatni fognak az üzenet tartalmáról.- Akkor azt mondod nekik, hogy tudomásod szerint szeretetemről és együttérzésemről biztosítomrokonomat, Rohan hercegnét, s a hercegné, ha úgy találja jónak, majd ismerteti az üzenetet a városelöljáróival.Amikor ismét Saint-Jean-des-Sables-ba értünk, Nicolas-nak és nekem rendkívüli, s már csak azért ismeglepő élményben volt részünk, mert nem sokkal előtte váratlanul jobbra fordult az idő. Az egymásratornyosuló fekete felhőket, amelyek már hetek óta valóságos kupolát vontak a fejünk fölé, s teljeseneltakarták szemünk elől a napot, örökös alkonyatot varázsolva körénk, épp az esti szürkületkor hirtelenszétkergette egy heves szélroham, amely azonban nyilván nagyon magasan, a felső légrétegbenfújhatott, mert idelent semmit sem éreztünk belőle. Csaknem ugyanekkor, mintegy a kellemes hatástbetetőzendő, a derült égen felragyogott a hold, amely most sokkal fényesebbnek tetszett, mint máskor,de nagyobbnak és hozzánk közelibbnek is.Nicolas is, én is, visszafogtuk a lovunkat, hogy gyönyörködjünk ebben a természeti tüneményben, ésvégül a sáncút mindkét oldalán leállt a forgalom, mintha a kocsisokat, lovasokat és gyalogos katonákategyaránt megigézte volna ez a már-már természetfeletti, felséges látvány, s mozdulatlanná válvabámulták mind ezt a szép, kerek holdat, amely oly erős fényt árasztott, hogy olvasni lehetett volnamellette, akár világos nappal.Ám ami ezután történt, akkora rémülettel töltött el valamennyiünket, hogy ki-ki odahagyva lovát,rakományát, futott, hogy a legközelebbi sáncárok mélyén keressen menedéket. Egy széles, ha nem isfekete, de mindenesetre igen sötét, mondjuk szénszínű folt jelent meg ugyanis a hold felső peremén,majd gyorsan továbbterjedt, s már szinte az egészet eltakarta. Azért mondom, hogy "szinte", mert körbea karimán különös, vöröslő fény ragyogott, mintha a holdat lángra lobbantotta volna a ráborulószörnyeteg. Ekkor rémült kiáltások, jajgatás, imádság és a legszörnyűbb jóslatok hangzottak mindenfelől,az árkok legmélyéről. Ha a hold lángra lobbant, és úgy látszott, hogy ez történt, a nap is mindenbizonnyal elég, és a föld jeges sötétségbe borul: elérkezik a világ vége, s vele együtt az emberi fajtörténete is véget ér.Az őrület azonban nem tartott soká, mert a hold lassanként előbukkant a sötét árny mögül, smegjelenése megnyugtathatta volna a lelkeket, ha nem támad ugyanekkor heves szél, s a nyomábanrettenetes vihar. Amikor végre, az esőtől és a villámlástól vakon, megérkeztünkSaint-Jean-des-Sables-ba, hallottuk, előbb, mintsem láttuk is volna, hogy hatalmas hullámok ostromoljáka partot. Nicolas és én, rendkívül elővigyázatlanul, egészen közel merészkedtünk a tengerhez, hogyebben a látványban is részünk legyen, lovaink azonban megrémültek, hirtelen félfordulatot tettek - amitőlis majdnem leestem a nyeregből, mert elengedtem Acclám gyeplőjét -, s elvágtattak a homokos partról abiztonságosabb szárazföldre; jó okuk volt rá: ösztönükkel hamarább érzékelték, mini mi, annak ahatalmas hullámnak a közeledtét, amely előbb hátulról ütközött a lábuknak, s egészen a hasukigfölcsapott, azután, a partról visszaverődve, néhány lépésnyi hátrálásra kényszerítene, de hál' istenneknem borította fel őket. A veszély elmúltával nem megsarkantyúzni, inkább visszafogni kellett a két lovat,mert úgy vágtattak, akár az őrültek, a brézolles-i kastélyig.Az istállóban óriási volt a felfordulás, nemcsak a hold fogyatkozása, hanem a szélvihar és a villámlásmiatt is. A lovak nyugtalanok, izgatottak voltak, nyerítettek s időnként nagyokat rúgtak a köztük lévőválaszfalakba; svájci kísérőink ide-oda rohangáltak, megerősítették a köteleket, a zárakat, s betömködtékszalmával a falon legfelül, a tető alatt hagyott nyílásokat, amelyek a szellőzést biztosították. Gondjaikrabíztuk két lovunkat, s hamarosan küldettem egy inassal Hörnernek öt üveggel a Loire-i boromból, hogy újerőre kapjanak a nagy ijedség, hideg és sok munka után.A kastélyban, ahol végre menedékre találtunk, átázva, mint az öntött ürgék, s a kimerültségtől tántorogva,az inasok rohangáltak, mint az istállóban a svájciak, hogy jól bezárják vagy megerősítsék az ajtókat,ablakokat és a külső ablakdeszkákat, a szobalányok pedig (duzzogva, amiért az inasok munkáját bíztákrájuk), fahasábokat hordtak a kandallókba; de Bazimont asszony, az egyetlen ember, aki a nagyfelfordulásban sem veszítette el nyugalmát, közölte, hogy egy jó órám van még a vacsoráig, mivel a

nagytiszteletű doktor Fogacer kanonok úr (egyetlen címét sem hagyta el) épp most vizsgálja Luc-öt, s őnemcsak vacsorára, de éjszakára is meginvitálta, mert nem engedheti, hogy éjnek évadján útnak induljonhazafelé ebben a nagy viharban.A vihar egyébként éppoly gyorsan csendesült is, ahogyan kitört. De Bazimont asszony azonban továbbrais ragaszkodott hozzá, hogy Fogacer kanonok úr töltse a kastélyban az éjszakát. Valóságos rajongássalbeszélt róla, s az intendánsnőtől búcsút véve arra gondoltam, milyen szerencse, hogy Fogacer nemszereti a nőket - legalábbis testi mivoltukban -, mert oly bámulatos ügyességgel tudja levenni őket alábukról, hogy - amióta egyházi emberré lett - kétszeresen is elkárhoznék miattuk. De Bazimont asszonymég azt is közölte, hogy Francois most nem tud a segítségemre lenni a vetkőzésben-öltözésben, sem azágymelegítők elhelyezésében, mert az ablakdeszkák kijavításával van elfoglalva, amihez egyedül ő ért akastélyban. Mindamellett megígérte, hogy küldeni fog valakit, akinek a szolgálatával minden bizonnyalelégedett leszek.Amikor végre a szobámba értem, nem volt kedvem az inasra várni, inkább nekiláttam magam atűzrakásnak. Azután eszembe jutott, hogy a csizmámat is nyugodtan lehúzhatnám egyedül, hiszen televan hideg vízzel, s a művelet olyan könnyen ment, hogy egészen meglepődtem, hiszen azelőtt sohasemcsináltam.El is tűnődtem rajta, hogy - kivéve egy lovászt, aki ránk segíti a páncélunkat, illetve egy szobalányt, aki ahölgyeink keblét megemelő ruhaderekat hátulról befűzi - semmi szükségünk sincs a személyzetünkre.Még tovább fűzve ezt a gondolatot, amely addig a napig fel sem ötlött bennem (hiszen a megszokásvakká teszi az embert), oda jutottam, hogy a személyzetet kizárólag a rangunk követeli meg. Hiszen nema személyzet létszáma alapján ítélik-e meg egy ház rangját?Ekkor felrémlett az emlékezetemben az a jelenet, amelynek kisgyermekkoromban voltam a tanúja, haGuise hercegné néhanapján megengedte, hogy jelen legyek, amikor a toalettjét végzi. Egyszermegszámoltam, hányan sürgölődnek ilyenkor körülötte: nem kevesebb, mint nyolc komorna állt aszolgálatára. Az első a hajtűit adogatta a fodrásznő kezébe, a harmadik az arckikészítéshez szükségesfehér ón- és ólomfestéket fogta, a negyedik a sütővasat, amellyel a frufruját bodorították, az ötödik aszépségflastromos dobozkát tartotta s ő tapasztotta fel a flastromokat a hercegné arcára, a hatodikőfensége lábápolója volt, aki lábujja körmeit vágta le, a hetedik kenőcsökkel ápolta a hercegnő kacsóit, anyolcadik, s egyben utolsó pedig arra várt, hogy a frizurakészítés, kencézés s egyéb szépítési műveletekvégeztével átnyújthassa a hercegnének az ékszereit.Amint sikerrel végrehajtottam ezt a haditettet, tudniillik, hogy egyedül levetkőztem, akár a legutolsókoldus, kopogtattak az ajtón, s mivel azt hittem, az inas érkezik, akit az intendánsnő megígért, úgy, ahogyvoltam, anyaszült meztelenül mentem ajtót nyitni, s Perrette-tel találtam szemközt magam, aki ott állt aküszöbön, kék szeműen, szőke hajúan, üdén, a természet egyéb adományaival bőségesen megáldva.- No de Perrette - hebegtem -, mit keresel itt?- Jaj, gróf úr - mondta szemrehányóan -, hát egyedül vetkőzött le? - S úgy láttam, hogy ez a rangomhoznem illő viselkedés sokkal jobban megdöbbenti, mint a meztelenségem.- Hogy a csudába ne vetkőztem volna le - kérdeztem, s közben magam is meglepődtem, hogy egyszobalánynak magyarázkodom -, amikor majd megfagytam az átázott ruhámban, és a csizmámból öntenilehetett a vizet! Halálra fáztam volna különben!- Bocsássa meg, gróf úr, a késlekedésemet - mondta Perrette -, de az egész ház a feje tetején áll. Azinasok fel s alá rohangálnak és próbálják betömni a nyílásokat, de Bazimont asszony úgy vélte, tánmegbocsátja, ha ez egyszer a gróf úr elvei ellen cselekszik, és egy szobalányt küld, hogy segítsenlevetkőznie.Bizonyosra vettem, hogy Perrette szó szerint ismételte, amit de Bazimont asszonytól hallott, mert "a grófúr elvei ellen cselekszik" kifejezés nemigen tartozhatott a szótárába, habár nagyon is helyesen beszéltfranciául, hiszen egészen fiatal korától jó házaknál szolgált, ahol a hölgyektől eltanulta a szép beszédet,a szokásokat és az előítéleteket is.- A gróf úr még mindig csurom víz - jelentette ki -, ha megengedi, szárazra dörzsölném a tűznél.Amit meg is tett, méghozzá oly ügyesen és erőteljesen, hogy elképzelni sem lehetett volna nagyobbélvezetet. Amikor megdicsértem, megjegyezte:- És mégis olyan kevéssé tetszettem a gróf úrnak, hogy elcsapott az elvei miatt.- Ördögbe az elvekkel! Megmondom én, mi az igazság, Perrette. Azért nem akartam, hogy te maradj aszobalányom, mert túlságosan is tetszel.Mozdulatlanná dermedt, a kezében megállt az a kis bársonypárnácska, amivel eddig dörzsölgetett, samíg így bámult rám, kék szemében öröm szikrázott.

- Túlságosan tetszem? - kérdezte, fölvonva szemöldökét. - Hogyhogy túlságosan?- Mert attól féltem, ha a dolog megtörténik, elfecseged a legjobb barátnődnek, ő meg továbbmondja azegész személyzetnek.- Saját magamnál nincs jobb barátnőm - mondta Perrette -, és még önmagamnak sem mondok elmindent... Amire harsány nevetésre fakadtam, olyan éles eszűnek és ravaszdinak találtam ezt a huncutfehérnépet.- Úgy értsem, hogy neked is van okod a titoktartásra?- Van bizony, gróf úr - mondta erre, kis fintor kíséretében -, ugyanis egy nantes-i matróz menyasszonyavagyok.- Miféle menyasszonya?- Hát... előbb volt a nászéjszaka, mint a lakodalom. De másképpen nem volt hajlandó eljegyezni, tekintvehogy nincs egy árva fityingem sem.- De legalább elkötelezte magát?- Igen, gróf úr, az eset után, tanúk előtt.- És nem estél teherbe?- Nem, hála a gondviselésnek.- És nem félsz most velem megkísérteni újból a gondviselést?- Ó, attól egyáltalán nem félek! - válaszolta nevetve. - A gróf úrral nem fenyeget veszély.- Hát ezt meg honnan veszed? - Franchon mondta.- Franchon? Ki az a Franchon?- Hát az a szobalány, akit de Brézolles márkiné magával vitt Nantes-ba.- És mit mondott neked?- Hogy Nicolas megtanította neki bizonyos füvek használatát, Nicolas pedig kegyelmedtől szerezte atudományát.- Franchon tehát elfecsegte neked, a legjobb barátnőjének, a titkát.- Neki nincs vőlegénye.- Hát te szereted a tiédet?- Őszintén szólva, nem nagyon. Heves természetű, többet iszik a kelleténél, szoknyabolond, és szórja apénzt ész nélkül. De másokkal összevetve azért megjárja.- Miért akarsz hozzámenni, ha nem is szereted?- Ki akarna az én koromban leány maradni, ráadásul olyan lány, akit mindenki megvet? És mi másválasztása lehet egy olyan szegény lánynak, mint én, akinek a micsodáján kívül semmije sincs? A férjemlegalább nem lesz túlságosan a terhemre: minden két hónapból egyet a tengeren tölt.Amint a dörzsölgetés befejeződött, leültem a tűz elé a karosszékembe, és egy hosszú percen át némán,gondolataimba merülten bámultam a táncoló lángokat. Most láttam Perrette-et életemben másodszor,összesen ha tíz percet beszéltem vele, és máris mindent tudtam az életéről, miközben de Brézollesmárkiné távozásakor eltitkolta előlem a per valódi okát éppúgy, mint azt, hogy milyen ütőkártya van akezében, ami miatt biztosra veszi a győzelmét. Szégyenkezve bár, de világosan láttam a helyzetet: ahölgy, akit szerettem, titkolózott előttem, és sokkal kevesebbet tudtam róla, mint a szobalányáról. Demégis szerettem, és talán feleségül is veszem, ha ezekről a kis titkokról végre lehull a lepel. Ugyanakkorvégtelenül boldogtalanná tett, hogy egyelőre még nem alakult ki közöttünk az a tökéletes bizalom, amelya bontakozó szerelmet nagyra növesztheti s tartóssá teheti.Perrette jövője, melyet panaszkodás nélkül tárt elém, szomorúsággal töltött el. Közelebbről láthattammost, mint Orbieu-ben, egy leányka sorsát, akinek hiába minden erénye, ha nincs hozzá se pénze, serangja.- Gróf úr - mondta -, egy kicsit fázom. Megengedi, hogy közelebb menjek a tűzhöz, s leüljek arra a kisszékre, amit most nem használ?- Barátném - mondtam csöndesen -, nem akarlak elzavarni, de ugyan miért maradnál itt?- Node, gróf úr - mondta erre meglepetten -, nem akarja, hogy felöltöztessem a vacsorához?- Ja? Elfelejtettem. Ülj le, Perrette.Leült a kis székre, a lábamhoz, s kisvártatva, megérezvén, mennyire meghatott szomorú sorsa, lassan atérdemre hajtotta a fejét.A holdfogyatkozást követő nap estéjén, január huszonkettedikén, az egyik visszhangnak sikerültkiszöknie La Rochelle-ből s bejutnia a király táborába. Senki sem tudta, kicsoda, így hát, mivel nem voltmenlevele, de Bellec kapitány mindjárt fel is lógatta volna, ha a szerencsétlen nem hivatkozik rám, s nemállítja, hogy én igazolni tudom a kilétét. Épp akkor vezették hozzám, amikor Nicolas-val együtt nyeregbe

szálltunk, s már indultunk volna Pont de Pierre-be; tényleg felismertem: egy Pottieux nevű borbély volt,akinek a szolgálatait háromszor-négyszer igénybe vettem, amióta a táborban élek.A fickónak olyan agyafúrt, alamuszi, álnok képe volt, hogy akkor is hazugságnak tűnt minden szava, haéppen igazat mondott.- Gróf úr - mondta Bellec, aki ügyesen beszélt s szerette is hallani a hangját -, attól, hogy ez a borbélynéhányszor levágta a kegyelmed szakállát, én még nyugodtan levághatom az ő fejét. Menlevél nélkülröppent ki a hugenotta darázsfészekből.- Kedves kapitányom, Pottieux nem darázs, hanem poloska. És egy poloska fejét levágni igen helytelen,kiváltképp ha a bíboros úr bogárgyűjteményének a része.- Hogy értsem ezt? - kérdezte Bellec, aki Richelieu nevének említésére kissé elbátortalanodott.- Úgy, hogy ez a bogárka igen szépen zümmög, s zümmögése felettébb érdekli a bíboros urat, hiszensenki mást nem enged be a szobájába, amikor őt hallgatja.- De talán a hugenottáknak is zümmög valamit ez a bogárka arról, amit a mi táborunkban látott és hallott!

VI. fejezet

- Amivel szintén a bíboros úr kedvében jár, merthogy álhíreket terjeszt!- Túl bonyolult ez nekem, gróf úr - mondta erre Bellec, aki szerette, ha mindig az övé az utolsó szó. -Átvenné tőlem ezt a személyt, s vállalná, hogy személyesen adja át a bíboros úrnak?- Kapitány úr, bár nem feladatom, úgy vélem, a királynak teszek szolgálatot, ha kérését teljesítem.Hajlandó vagyok hát átvenni a foglyot, s egyben felmenteni kegyelmedet vele kapcsolatban mindenfelelősség alól.Bár udvarias szavaim némi csipkelődést rejtettek, Bellec úgy tett, mintha nem vette volna észre, hálásköszönetet mondott és megkért, hogy majd küldjem vissza a csapatához azt a lovat, amelyre Pottieux-trákötözték. Láthatólag megkönnyebbült, hogy megszabadult hirtelen terhessé vált zsákmányától.- Nicolas - mondtam mindjárt -, oldozd el ennek a szerencsétlennek a kezét.- No de gróf úr! És mi lesz, ha megszökik? - kérdezte Nicolas.- Hogy én megszököm? - kérdezett vissza Pottieux epésen. - És mindjárt ez után a szaros kis kapitányután szaladok, s megkérem szépen, hogy akasszon fel? Engem! Fölakasztani! Az ördögbe is! Szépenmeghálálják, amiért ezer veszélyt vállalva fáradozom a király szolgálatában! Én ugyan nem vagyokkapitány, nem ülök magas lovon, de több szolgálatot teszek a királynak, mint egy ilyen páváskodónagyszájú. Ebben a táborban száz kapitány közt jó, ha húsz akad, aki nem csak dísznek való. De melyikhadsereg tud meglenni kémek nélkül? Én és a társaim, hogy úgy mondjam, a király szeme és fülevagyunk.- Kegyelmed valóban ezer veszélyt vállal - mondtam gunyorosan. - De úgy tudom, jól meg is fizetik érte.- A bíboros igen, a hugenották viszont egyáltalán nem. Nincs náluk fukarabb népség. Ezért hát biztosraveheti, gróf úr, hogy én is fukaron mérem nekik a híreket.Egyébként is hűségesen szolgálom a királyomat, de közben persze az érdekeimről sem feledkezemmeg. Nicolas egy pillantást vetett felém, s tudtam, hogy hozzám hasonlóan ő is úgy gondolja, hogyPottieux a világ legpimaszabb és legszégyentelenebb árulója, s csak azért lenne kár fölakasztani, mert abíboros hasznát veszi.Pont de Pierre-ben, alighogy Charpentier fülébe súgtam emberünk nevét, máris a jól ismert kisdolgozószobában találtam magam, ahová a bíboros széket hozatott nekem, úgy vélvén, hogy tekintettel aRohan hercegnével kapcsolatos megbízatásomra, nem árt meghallgatnom, amit Pottieux a La Rochelle-iállapotokról mesél. És valóban sok hasznos értesülést hallottam ettől az értelmes és ravasz fickótól,akinek nemcsak hogy sok mondandója volt, de azt olyan világosan, színesen és elegáns stílusban adtaelő, hogy egészen elképedtem. Meglepetésemet csökkentette, amikor később megtudtam, hogy ajezsuitáknál tanult, s kiváló diák volt, de azután szerencsétlenségére egy lopási ügy miatt kicsapták enagyhírű intézményből. Ezért nem folytathatta tanulmányait, amint pedig tervezte, a montpellier-iorvosiskolában, s nem válhatott borbélyfelcserré. Megmaradt hát borbélynak, ami nem valamijövedelmező foglalkozás, így hát kémkedéssel egészítette ki a jövedelmét, mely mesterséghez kiválóanértett, mert nemcsak jó megfigyelő volt, hanem nagyszerű előadó is. Élvezetesen tudta elmesélni, amitkiszimatolt és kilesett.- Monseigneur - kezdett bele a mondókájába -, mielőtt beszámolnék a tegnap és ma reggel történtekről,engedje meg, hogy nagy általánosságban jellemezzem a La Rochelle-i helyzetet. Az élelem

vonatkozásában azt mondhatom, hogy már felütötte fejét az ínség, de persze nem egyenlő mértékbensújt mindenkit. Felettébb árulkodó, amit az utcákon sétálva látunk. Egyesek - a leggazdagabbak - még jóerőben vannak. Mások - a kevésbé gazdagok - már lesoványodtak kissé. Aki pedig szegény, az csont ésbőr. De még ez utóbbiak sem veszítették el a győzelembe vetett hitüket. Lázas türelmetlenséggel várjákaz angol flottát, amelynek várakozásuk szerint április közepén kell feltűnnie a breton szorosban. De etekintetben a vélemények némiképp megoszlanak. Bizonyára tudja, monseigneur, hogy a múlt héten egykis őrnaszádnak sikerült az éjszaka leple alatt befutnia La Rochelle kikötőjébe, néhány hordó liszttel,borsóval és szalonnával. Mámoros örömmel köszöntötték a jöttét, kongtak a harangok, harsogtak azimák és a megszállott papok prédikációikban azt bizonygatták a híveknek, hogy a hajó érkezésekétségbevonhatatlan jele annak, hogy az Úr nem hagyta el őket. De hát valójában mekkora segítségetjelent egy ilyen kis hajó rakománya egy huszonötezer lakost számláló városnak?- Fel tudta mérni, hogy körülbelül hány angol katona szolgála helyőrségben? - kérdezte a bíboros.- Igen, monseigneur: nem kevesebb, mint hatszáz. És mondhatom, hogy nagyban hozzájárulnak a városvédelméhez. Nem mintha a hugenottáknak nem volna helyén a szívük, de az angolok tapasztaltsága,fegyelme és hidegvére például szolgál nekik. Ott élnek köztük, némán, nem reményvesztettek, detúlzottan vakmerő reményeket sem táplálnak. Közben pedig mindig szem előtt tartják az érdekeiket.Nemrégiben zsoldjuk felemelését kérték, és mivel a város elöljárói nem teljesítették a követelésüket, aszolgálat megtagadásával fenyegetőznek.- A szolgálat megtagadásával? - kérdezte Richelieu meglepetten. - A háború kellős közepén? És hogyképzelik ezt?- Úgy, hogy nem vesznek részt csatában, s őrségben sem állnak.- És mit szóltak ehhez az elöljárók?- Jó hugenottákhoz illően alkudozni kezdtek. No de az angolokat sem kell félteni. Végül a La Rochelle-iekhajlandóknak mutatkoztak kifizetni nekik ötezer fontnyi zsold-előleget. Érzésem szerint az angoloknaknem kellene ennyire veszkődniük a pénz után. Ha az ostrom nem ér véget, mind meggebednek, a sírbanmeg mindegy, gazdagok-e vagy ki van a seggük.Ez a katonák közt dívó trágárság, ha Párizsban, a Louvre-ban, a király környezetében hangzik el, nyilvánbíborosi feddést vont volna maga után. Most azonban, ostrom idején, amikor maga is kardot kötött spáncélban járta körbe napjában legalább egyszer-kétszer a tábort, Richelieu inkább elnézte aszabadszájúságot, csak az istenkáromlást és a feslettséget nem tűrte.- És mit esznek az emberek? - kérdezte Richelieu.- Liszt már alig van, így többnyire szalmával kevert búzából sütnek kenyeret, amely meglehetősenízetlen. Az öbölben persze van hal bőven, de a királyi gályák éjjelnappal a gáton innen cirkálnak, selsüllyesztik vagy elfogják a La Rochelle-i halászhajókat. Akadnak, akik apály idején gyalog indulnakkagylót, garnélarákot meg kerek páncélú rákot gyűjteni, vagy kisebb halakat próbálnak fogni a tócsákban.De bármily lelkesen gyűjtögetnek is, túl nagy zsákmányra nem számíthatnak.- Mit gondolsz, Pottieux - kérdezte a bíboros -, képesek a La Rochelle-iek májusig kitartani?- Képesek, Monseigneur. Sajnos, azt hiszem, képesek! Ha éheznek is, kitartásuk töretlen! A papság és anép azért olyan eltökélt, mert a hitükért harcolnak, a kereskedők és a hajótulajdonosok úgyszintén, nomeg ők a kiváltságaikat is szeretnék megőrizni, melyeknek a gazdagságukat köszönhetik...Richelieu a gazdag La Rochelle-i polgárokat sértő megjegyzést hallván nem helyeselt nyíltan, de atekintetében apró fény villant, amely azt jelezte, hogy egyetért a megállapítással.- Pottieux - folytatta -, hadd hallom most már, miféle meghökkentő események történtek tegnap és mareggel La Rochelle-ben!- Már mondom is, monseigneur.- De ne feledd a megállapodásunkat! A híreidből a királynak jusson a legjobb falat, a lázadóknak megcsak a morzsák!- Nem felejtem el, monseigneur.- Folytasd.- Este kilenc órakor holdfogyatkozás volt, monseigneur.- Hogy ezt megtudd, fölösleges volt La Rochelle-be menned. Én is láttam a holdfogyatkozást, ha ugyanvalóban az volt.- De nem annyira a hold fogyatkozása volt meglepő, monseigneur, sokkal inkább az, ahogyan a LaRochelleiek fogadták. Halálosan megrémültek. Nem tudom, honnan vagy kitől vették, de meg voltakgyőződve róla, hogy ez a csoda pusztulásuk előjele. A papok hiába próbálták eloszlatni ezt a babonáselőérzetet, hasztalan érveltek azzal, hogy a sötét szörnyeteget, amely fel akarta falni a holdat, végül

levetette magáról a hold, s Isten világossága győzött az ördögi sötétség felett... Most az egyszer nemigenhitt senki szegény papoknak. A babonás tengerészek, akik irányt vesztettek a pokoli sötétségben, pánifélelmet ébresztettek a La Rochelle-iekben, beszámolván nekik arról, amit látni véltek: az ördög a holdradobta fekete palástját. És ha a Sátán már a közelben ólálkodik, további szörnyűségek is várhatók: a LaRochelle-ieknek a legrosszabbtól kell tartaniuk. Ez a rettegésben töltött éjszaka olyan volt, mint egylidércnyomásos álom, annál is inkább, mert a holdfogyatkozást tomboló vihar követte, s az egész éjszakaháborgó tenger óriás hullámokat vetett.- Folytasd - mondta Richelieu.- Másnap, monseigneur, vagyis ma reggel, nem kelt fel a nap. Sűrű köd borult a városra, a kikötőre és azöbölre. Kéznyújtásnyira sem lehetett látni. A munkába igyekvő La Rochelle-iek lámpással indultak útnak,és mivel a lámpás fényét félölnyi távolságról már látni lehetett, ám az embert, aki vitte, csak nagyonhomályosan, olybá tűnt, mintha szellemek járnának-kelnének. Ekkor már senki sem mert megszólalni,mert ez a sötét, sűrű köd igazolta a szemükben a holdfogyatkozáskor szárnyra kelt vészterhes jóslatokat,és csaknem mindenki bizonyosra vette, hogy városuk és életük elveszett, La Rochelle kapui ördögivarázslattal maguktól kinyílnak, s betörnek rajtuk a királyi hordák, melyeket a Sátán maga küld, hogyelözönöljék a várost, megöljék a férfiakat, megerőszakolják a lányokat, és felgyújtsák a templomokat s aházakat...- Mit csináltál te, amíg ez a sűrű köd a városra borult? - kérdezte Richelieu.- Én is lámpással jártam az utcán, monseigneur. És igyekeztem eljutni a kikötőbe, hogy megnézzem,mekkora kárt tett a hajókban az éjszakai vihar.- Hogy nézhettél volna meg bármit is abban a nagy ködben? - kérdezte a bíboros ingerülen.- Amint épp a kikötő felé igyekeztem, monseigneur, heves szél támadt hirtelen; azt reméltem, hogy ezszétzavarja a ködöt, és így is történt; a köd oly gyorsan és tökéletesen feloszlott, mintha függönyt húztakvolna szét hirtelen. Ekkor megpillantottam a hajókat, s láttam, hogy nem esett bennük kár. Körülöttempedig nagy kiabálás hallatszott, de ez már nem jajveszékelés volt, hanem örömujjongás: messzebbretekintve láttam, hogy az éjszakai vihar hatalmas rést ütött a gáton... A kiabálás fülsiketítővé vált. Egyesektáncra perdültek örömükben, mások, s egyre többen, zsoltárokat kezdtek énekelni, így mondvánköszönetet a Teremtőnek. És az ékesszólók már fennen hangoztatták, hogy félreértették aholdfogyatkozás, a vihar és a köd jelentését, hiszen ezek mind, épp ellenkezőleg, kedvező előjelekvoltak, s a La Rochelleiek küszöbönálló győzelmét hirdették. Az Úr lerombolja a dölyfös gátat, melyet apápisták emeltek, amint Bábel tornyát is lerombolta, és a királyi csapatok felhagynak istentelenmesterkedésükkel, s az Úr haragjától űzetve szétszóratnak.- Pottieux - mondta a bíboros, kifürkészhetetlen arccal -, kímélj meg a költői leírásoktól. Eddig semmi újatsem hallottam tőled. Mihelyt a köd felszállt, őfelsége is megtekintette a gáton keletkezett rést, de ez alátvány cseppet sem ingatta meg elhatározásában. Parancsot adott, hogy kettőzzék meg a munkások ésszekerek számát. A kárt tíz napon belül kijavítják, de az öböl-fői gátszakaszon ezalatt is változatlanlendülettel folytatódik a munka. Kérsz egy menlevelet, hogy közelebbről is megnézd a megsérült gátonfolyó munkálatokat?- Jaj, dehogy, monseigneur! - mondta rémülten Pottieux. - Ha a La Rochelle-iek tudomást szereznénekróla, mindjárt gyanússá válnék a szemükben. Inkább majd elmondom nekik, amit az imént nagyjóuramtólhallottam, azzal, hogy "a bíboros úr környezetében" beszélték. Valamire azonban fel szeretném hívni afigyelmét, monseigneur. Nem szülne jó vért, ha csak kétségbeejtő dolgokat tudatnék a várban lévőkkel.Annyira vágynak valami vigasztalóra, hogy nem fognak hitelt adni a "besúgásomnak", ha nem villantok felelőttük legalább egy halvány reménysugarat. Monseigneur, bocsásson meg, de én értem amesterségemet, és tudom, hogy ha most nem lepem meg őket valami jó hírrel, minden hitelemetelveszítem.Furcsának találtam, hogy Pottieux épp attól az embertől koldul a hugenották számára kedvező híreket,akinek végképp nem áll érdekében az ellenséget bármi módon bátorítani. De akkor még nem tudtam,mily bámulatos ügyességgel mozog a bíboros a kémek világában, akiket a legnagyobb gonddal válogatki, majd végtelen figyelemmel hallgat meg, kiszűrve a hamis állítások közül azt, ami igaz, s a valószínűekközül azt, ami hamis, és ha a beszámolót hitelt érdemlőnek találja, bőségesen megjutalmazza a hírhozót.- Nos hát - mondta rövid gondolkodás után Richelieu -, mondd azt nekik, hogy őfelsége annyira irtózik azitteni szélviharoktól, hidegtől s az örökös esőtől, hogy szíves örömest elhagyná ezt a vidéket, ha nemtartaná itt a kötelességtudat.Fura egy reménysugár volt ez, hiszen Richelieu közlése nem tartalmazott semmi újdonságot (a táborbanmindenki tudta, mennyire szenved a király a rossz időtől), és nem is kecsegtetett túl sokkal, hiszen az is

köztudott volt, hogy a király sokkal kötelességtudóbb annál, semhogy némi kényelmetlenség miattfelhagyjon az ostrommal.Ó, kedves olvasóm, a jövő csukott könyv mindannyiunk számára, s még egy bíboros sem leshet bele.Hogy is gondolhatta volna Richelieu, e szavakat besúgójának szájába adva, hogy az, ami azostromlottaknak szánt gyönge, remegő kis reménysugár volt, alig egy hónap múlva kétségbeejtővalósággá válik?A La Rochelle-t körülvevő magas falak ellenére sem volt oly nehéz egyik táborból a másikba átjutni, mintbárki gondolhatta volna. A visszhangoknak - s mindkét oldalon akadt belőlük elég - megvolt a maguksaját átjáróhelye, tudták azt is, melyik a legkedvezőbb időpont az átcsusszanásra, s hogy mely markokatkell megkenni ahhoz, hogy a kapu kinyíljék. A lovas futár viszont minden nehézség és ravaszkodásnélkül, rendszeresen közlekedhetett a város és a tábor között. Így aztán az ostrom alatt mindvégigmegmaradt az összeköttetés a lázadók és a király hívei közt. Az ostrom első pillanatától ez volt akívánsága mindkét félnek, főként azért, hogy a király kiválthassa a La Rochelle-iek fogságába esettkatonáit.A La Rochelle-iek, részben, mert kereskedő vérük erre ösztönözte őket, részben, mert nehezen etették avárban rekedt sok fölösleges szájat, meglehetősen magasan szabták meg a taksát: egy lovas katonáértszáz fontot követeltek, míg egy királyi futárért néha háromszázat is. De egy egyszerű katona váltságdíjais elérhette a kétszáz fontot, ha kitudódott, hogy vitézül harcol (az értesülést fesztelen csevegés közbenravaszkodták ki az őrök a gyanútlan foglyokból).Ha valaki fogságba esett, a király két hadbiztos kíséretében a várba küldte valamelyik emberét, hogy azillető kiváltásáról tárgyaljon, s a hugenották gyakran hosszan és hevesen alkudoztak az árucikk értékéről.Ám a La Rochelle-iek, igen bölcsen, csak a kishalakat engedték ki a hálójukból. Manassés de Pastáborszernagyot például, amiután abban a megtiszteltetésben és szerencsében volt részük, hogy foglyulejthették, a coureille-i toronyba zárták, s elképesztően magas váltságdíj fejében sem engedték volnaszabadon. Túlságosan is becses fogoly volt. Ugyanakkor emberségesen bántak vele, s azt ismegengedték, hogy a király egyik inasa naponta élelmet vigyen neki ints muros. És ami ennél iskülönösebb: de Pas marsall őrei oly rendkívülien erkölcsös emberek voltak, hogy legnagyobb ínségükbensem dézsmálták meg soha az ízletes ételeket, amelyeket a rab az orruk előtt fogyasztott el.Manassés de Pas úr annyira csodálta ezt a ritka - főleg ily körülmények közt ritka! - becsületességet,hogy látván, mint soványodnak úgyszólván napról napra őrei, miközben ő, a semmittevéstől is, egyrekövérebb, úgy határozott, megosztja velük az ételét. Ám egyik őrének még az is lelkiismereti problémátokozott, hogy ételt fogadjon el az ellenségtől, s a gyóntatójától kért tanácsot, vajon nem árulja-e ezzel azügyüket. A pap azonban kijelentette, hogy nemcsak elfogadhatja, de egyenesen kötelessége elfogadni azajándékot, mert Isten nem ok nélkül lágyította meg a bebörtönzött pápista szívét, s sugallta neki e jócselekedetet. Az elutasítás nemcsak a fogollyal szemben lenne sértő és méltánytalan, hanem az isteniakarat ellen való is.A levélbéli üzenetet, amelyet La Rochelle polgármesterének és az elöljáróknak küldött a király, abebocsáttatásomat kérvén a városba, hogy látogatást tehessek kedves rokonánál, Rohan hercegözvegyénél, a polgármester s az özvegy is kedvezően fogadta, bár nyilván még a hercegné sem örült akérésnek, s kitűzték belépésem napját és óráját: január ötödikén, délelőtt tizenegy órakor kellmegjelennem lovászommal a Tasdon erődnél, egy dobos nyomában, aki a szokásnak megfelelőendobpergéssel jelzi jöttömet.Január ötödikének reggelére ébredvén, majd szétvetett a türelmetlenség és a kíváncsiság amagondolatra, hogy hamarosan beléphetek "a hugenotta darázsfészekbe", amint Bellec nevezte a várost, sintra muros találkozhatom azokkal a franciákkal, akik sajnos most az ellenségeink, ahogyan mi is az őellenségeik voltunk a gyalázatos Szent Bertalan-éjen. Hozzám mégis igen közel álltak ezek az emberek,nagyapám, Mespech báró s atyám, Siorac márki révén is, aki, amint az köztudott, III. Henrik sürgetőkérésére végül beadta a derekát, s áttért a katolikus hitre, különben nem lehetett volna a király orvosa, stitkos küldetéseket sem teljesíthetett volna uralkodója megbízásából, de áldozatát igen nagynak érezte,annál is inkább, mivel ezután fiait és leányait is abban a vallásban kellett fölnevelnie, amelyet LaBoétie-hez hasonlóan "végtelen sok bűntől fertőzöttnek" ítélt.Nicolas izgatottabb volt, mint egy zsák egér, a gondolatra, hogy velem együtt hamarosan La Rochellefalai mögött találja magát, s míg segített felöltöznöm, az engedélyemet kérte, hogy feltehessen néhánykérdést.- Kérdezz csak, Nicolas, kérdezz!- Gróf úr, elképzelhető, hogy ha becsukódnak mögöttünk a kapuk, a La Rochelle-iek fogságba vetnek

bennünket?- Hová gondolsz! Eszükbe sem jutna ilyesmi! Tárgyalásban, hadviselésben egyaránt kínosanbecsületesek.- De hát Soubise többször is megszegte a királynak adott szavát.- Az egészen más. Soubise egy család nyugtalan és nagyra törő legifjabb sarja. Kelekótyaságameglehetősen gyermeteg cselekedetekre sarkallja, például Londonban hercegnek adta ki magát, holottnem az. La Rochelle-ben pedig nem adnak túl sokat a véleményére, egyébként is beteg mostanság s azágyat nyomja. A hatalom a polgármester, a városi elöljárók és a lelkipásztorok kezében van. De azértSoubise anyjának, az özvegy Rohan hercegnének erkölcsi befolyása sem elhanyagolható, különösenmost, hogy idősebbik fia, Rohan herceg, Languedocban tart terepszemlét, s igyekszik fellázítani a királyellen az ottani hugenottákat.- Sikerrel járhat?- Amíg ez az ostrom tart, semmiképpen. Rohan hercegnek nincs sem elég pénze, sem elég katonája,viszont Condé herceggel az élén egy egész királyi hadsereg van a nyomában. Ráadásul a nagyhugenotta városok is mind bölcsen kivárják, miként végződik La Rochelle ostroma, s csak azutándöntenek, csatlakoznak-e hozzá.- A gróf úr találkozott már Rohan herceggel?- Igen, egyszer. Rendkívül gőgös ember. Igaz ugyan, hogy igen jó családból való, az egész királyságbannincs jobb család az övénél. Amikor még csak vicomte volt és IV. Henrik hadseregének tábornoka, egyjelmondatot ötlött ki magának, amely mindennél jobban jellemzi őt: "A királyságig nem emelkedhetem, Ahercegségig le nem ereszkedem, Rohan vagyok. " De azért leereszkedett a hercegségig, amikor IV.Henrik hercegi címet adományozott neki...- Nem lehet fiatal ember, ha már IV. Henrik idejében hadat viselt.- Negyvenkilenc éves. Ez pedig nézetem szerint a legjobb kor a katonáskodáshoz. Ha elesik, arragondolhat, mielőtt a lelkét kilehelné, hogy már eleget élt...- Gróf úr, még egy utolsó kérdés. A király "kedves rokonának" mondja a hercegnét. Ez csak valamiudvariassági formula?- Korántsem. A hercegné, házassága révén, rokonságba került a navarrai királynéval, akinek, mint azt teis tudod, IV. Henrik a fia volt, XIII. Lajos pedig az unokája. Befejezted a kérdezősködést, Nicolas?- Gróf úr, bocsánatot kérek, amiért igénybe vettem a türelmét. Legfeljebb annyit kérdeznék még,kívánja-e, hogy a mai ünnepélyes alkalomra a nyakába akasszam a Szentlélek lovagrend keresztjét?- Nem, Nicolas. Nem lehet.- Megkérdezhetem, gróf úr, hogy miért nem?- Mert ez az érdemrend királyi és katolikus egyszerre. A király nem is adományozza oda a protestánshercegeknek: Sullynak és Rohannak. Ami őket nagyon elkeseríti. Olyannyira, hogy Sully, a magaidejében kreált magának egy teljesen egyedi érdemrendet, amelyen IV. Henrik képmása volt látható,körülötte pedig nem is tudom, hány háborús kitüntetés, s ezt a cizellált arannyal és gyöngyökkel ékesítettérdemrendet viselte ünnepi alkalmakkor. Láthatod, hogy a nagy embereknek is megvannak a magukgyöngeségei.- És miként fogadta IV. Henrik a hiúságnak ezt a furcsa megnyilvánulását?- Csúfondárosan, ami azonban csupán egy kis gunyoros szemvillanásban nyilvánult meg.- Tehát biztos, hogy a gróf úr nem kívánja viselni a Szentlélek rend keresztjét mai pompás öltözékén?...- Biztos! Le kell küzdenem a hiúságomat! Félek, még megsérteném Rohan hercegnét, aki, amilyen jóanya, bizonyára bánatos, amiért a fia nem kaphatja meg ezt az érdemrendet.- Már nagyon öreg lehet a hercegné, ha a fia negyvenkilenc éves!- Nagyon öreg? Micsoda arcátlan beszéd ez, Nicolas? Egy hercegnének nincs kora! És csakis széplehet, lévén hercegné, s mindenki köteles őt szépnek is találni.- Nem fogok megfeledkezni róla - mondta Nicolas.A dobosa Tasdon erődtől kőhajításnyira várt bennünket, vagyis annak az erődnek a közelében, amelyenát majd be kell jutnom a városba. A nap most kivételesen ragyogóan sütött, és szikrákat vetett a királyidobos selymesen csillogó egyenruháján. Sosem értettem, miért öltöztetik ilyen feltűnő ruhábadobosainkat, ha csak azért nem, hogy már messziről felismerjék őket, s ne lőjenek rájuk, amikor azellenséges falakhoz közelednek, hogy bebocsátást kérjenek egy követ számára.Van olyan dobpergés, amely harciasan rohamra buzdít. Van, amelyik, mintha meg akarná süketíteni akivégzése előtt álló katonaszökevényt. Egy-egy hős halálát siratva halkan, bánatosan pereg a dob.Amikor azonban az én érkezésemet jelezte, oly vidáman s barátian pergett, hogy úgy éreztem,

megszünteti, legalábbis egy percre, a két tábor közti ellenségességet.Kis idő múlva, amit én most nagyon is hosszúnak éreztem, hiszen közeledtünkre a lőrésekből mindjárttucatnyi muskéta szegeződött rám, feltűnt Sanceaux kapitány, akinek durva vonású, pirospozsgás, kerekábrázata semmi jót sem ígért. A fal tetejéről leszólva, s címem említése nélkül (holott nyilván tisztábanvolt vele) megkérdezte, ki az ördög vagyok, s miért akarok bemenni a városba.- Kapitány - válaszoltam -, Orbieu grófja vagyok. La Rochelle elöljárói hozzájárultak, hogy a mai napon,pontosan tizenegy órakor belépjek a városba.- És mi célból? - kérdezte Sanceaux.- Hogy találkozzam Rohan hercegnével, aki kész fogadni.- És mi mondanivalója van neki?- A királytól hozok üzenetet.- Leeresztek egy kötelet, annak a végére rákötheti a levelet.- Ez lehetetlen, kapitány. Szóbeli üzenetet hoztam.- Ez esetben - mondta erre rettentő barátságtalanul -, adja át nekem azt az üzenetet.- Kapitány úr, úgy illik, hogy elsőként Rohan hercegné értesüljön az üzenetről. Ő majd eldönti, közli-e atartalmát a polgármesterrel, a város elöljáróival és kegyelmeddel.- Ha nem mondja el azonnal, miről van szó, nem engedem be a városba -jelentette ki Sanceaux. - Nemtűrhetem, hogy olyan titkos tárgyalásokat folytassanak, amelyek tartalmáról nekem nincs tudomásom.- Kapitány úr, nem tárgyalni jöttem, csupán egy üzenetet hoztam, melyet a király a rokonának küld. Apolgármester és az elöljárók tudnak a dologról, és hozzájárultak az üzenet továbbításához.- Háború van - mondta Sanceaux. - És én vagyok a Tasdon erőd parancsnoka, így hát mindaddig nemnyitom ki a kapu, amíg meg nem tudom, miről van szó.- Kapitány úr - folytattam, angyali türelemmel és végtelen udvariassággal -, kívánja, hogy elismételjem,amit az imént mondtam? A király küldötte vagyok, s a polgármester és városuk elöljárói hozzájárultak,hogy átadjam őfelsége szóbeli üzenetét Rohan hercegnének.Ekkor egy másik férfi jelent meg a bástyán, odalépett Sanceaux-hoz, és súgott neki valamit. AmireSanceaux eltűnt, az illető meg szó nélkül csak barátságosan intett, amiből arra következtettem, hogyvégre hajlandók beengedni a városba. Nicolas ekkor mellém léptetett a lovával, s felém hajolva a fülembesúgta:- Rettentően buta ember ez a Sanceaux.- Rosszabb annál, Nicolas! - mondtam erre, én is sotto voce. - Ez az úr egy igazi fontoskodó, márpedigaz igen kártékony emberfajta, mert féltékenyen őrzi előjogait, minden semmiségen megsértődik, s ezértaztán ostoba döntéseivel is csak kárt okoz.Alighogy ezt kimondtam, a Tasdon erőd kapuja felséges lassúsággal kitárult, s amint intra muros találtukmagunkat, lovasok egész csoportja vett körül bennünket, de cseppet sem mutatkoztak ellenségesnek.Néhányan közülük a La Rochelle-iek tömegét igyekeztek távol tartani tőlünk, akik szerették volnamegtudni, mi szél hozott minket a városba, s talán már a közeli békében reménykedtek. A bámészkodókegyike, akit jómódú polgárnak néztem, mélyen meghajolt előttem, majd kifogástalan udvariassággalmegkérdezte:- Uram, azért jött, hogy tárgyaljon velünk?Amire én mély kalapemelintés után így válaszoltam:- Nem, uram, nincs fölhatalmazásom rá, hogy tárgyaljak. Azért jöttem, hogy találkozzam Rohanhercegnével, s átadjam neki a király üzenetét.Ekkor egy durvább hang harsant fel a percről percre növekvő tömegből:- Uram! Ha a hercegnének csak egy haja szála is meggörbül, felkoncoljuk kegyelmedet!E durva fenyegetés nyomban heves tiltakozást váltott ki a La Rochelle-iek többségéből. De magam semhagyhattam válasz nélkül, így hát fölegyenesedvén a kengyelben, jó hangosan kijelentettem:- Uram, nem azért jöttem, hogy látogatásom nyomán bárkinek is bántódása essék. A legkevésbé Rohanhercegnének, akit mélységesen tisztelek s bátorságáért is nagyra becsülök.Az elismerés moraja futott át a tömegen, s egy ősz, szakállas férfiú lépett oda hozzám, majd csöndesenígy szólott:- Gróf úr, a városi elöljáróság egyik titkára vagyok. Én vettem rá Sanceaux kapitányt, hogy bocsássa bekegyelmedet a városunkba. Engedelmével nyomban Rohan hercegné palotájához vezetem.S már el is indult előttem, ami nem volt veszélytelen dolog, tekintve, hogy a lovam, Accla ideges kancavolt, s meg is haraphatta volna. Nicolas lova követte az enyémet, s utánunk tódultak a lovas katonák és atömeg.

Útközben nagy érdeklődéssel tekingettem körbe-körbe. A város, melyet most láttam először, nagyonszép volt, tele pompás épületekkel. Mindamellett magán viselte a tüzes ágyúgolyók nyomait, melyekkelaz ostrom kezdete óta bombáztuk: láttam néhány olyan házat, amelynek a teteje beroskadt, s olyanokatis, amelyek teljesen kiégtek, nyilván akkor, amikor a berendezésük tüzet fogott. A körém gyűlő LaRochelle-iek igazolták Pottieux beszámolóját: az éhezés a szegényebbeken már ugyancsak meglátszott,ám az ő arcukról is eltökéltség és erő sugárzott.Egy csodálatosan szép palotához [a Marsan-palotáról van szó] érvén az elöljárósági titkár felém fordult sközölte, hogy megérkeztünk. Leszálltam a lovamról, s jó hangosan, hogy körülöttem mindenki hallja, ígyszóltam:- Uram, nem lenne illendő, ha karddal az oldalamon lépnék be egy oly magas rangú hölgyhöz, amilyenRohan hercegné. Megtenné, hogy látogatásom idején magánál tartja a kardomat s éppúgy a lovászométis?Őszintén szólva nem annyira az illendőség miatt oldottam le a kardomat, mint inkább azért, hogymegnyugtassam a La Rochelle-ieket, akik annyira szerették hercegnéjüket, hogy minden józan belátásdacára is aggódtak volna érte, ha fegyveresen lépek be hozzá.Tisztában voltam szeretetük okával is. Végtelenül hálásak voltak neki, amiért La Rochelle-ben maradt,velük együtt vállalva az ínséget s minden veszélyt, ahelyett hogy visszavonult volna valamelyiklanguedoci kastélyába, ahol a korához illő békés nyugalomban tölthette volna napjait. Végre megjelent aháznagy, végtelen lassúsággal ereszkedve le a lépcsőn. Amilyen sovány volt, olyan hallgatag is, s énsem azt nem tudtam eldönteni, hogy vajon az éhezéstől soványodott-e le ennyire, sem azt, hogyhallgatagsága ellenszenvének jele-e, ami egyébként indokolt lett volna, hiszen mi mást láthatott bennünk,mint városa ostromlóit. Igaz ugyan, hogy nevünket, rangunkat ismerte, s nem kellett mást tennie, minthogy hangosan és jól érthetően bejelentsen minket, miután bevezetett a Rohan palota dísztermébe, ahola hercegné várt ránk: egyenes derékkal ült egy nagy karosszékben, amely dús aranyozása s finommegmunkálása miatt már-már trónnak tűnt. Jobbján és balján, egy-egy támla nélküli széken, a gentilsesso két képviselője foglalt helyet; egyikük negyvenéves tehetett, míg másikuk, aki a sors kegye folytánépp Nicolas-val szemközt ült, gyönyörű, fiatal leány volt. Olyan mély bókolással s széles kalaplengetésselüdvözöltük a hölgyeket, amilyen ily magas rangú személyiségeket megilletnek, s a tiszteletadást anemüknek kijáró hódolattal is megtetéztük, ami - érzésem szerint - egyikük figyelmét sem kerülte el.A hercegné egy kecses főbólintással üdvözölt, kezét azonban nem nyújtotta csókra, jeléül annak, hogyazért mégiscsak városa és vallása ellenségeinek táborához tartozom.Bár ekkoriban már legalább hetvenéves lehetett, haja hófehér, arcán, nyakán petyhüdt a bőr, arca mégmindig igen kellemes volt s szép szeméből erő és kedvesség sugárzott.Párizsban azt beszélték, hogy Rohan hercegné nagyon hűséges volt a férjéhez, amíg a herceg élt, denagyon hűtlen volt az emlékéhez, amiután a herceg elhalálozott. Meglehet azonban, hogy színtisztarágalom volt e szóbeszéd, ha ugyan a rágalom lehet színtiszta. A hercegné túl gőgös, túl jó protestáns éshírnevére túlságosan is féltékeny volt ahhoz, hogy szerelmi históriákba keveredjék. A gonoszszóbeszédnek nyilván az adott tápot, hogy Rohan hercegné kedvelte a férfiakat, s gyermekiártatlanságában nem is gondolt rá, hogy ezt - amint udvarbéli hölgyeink teszik - titkolnia kellene.- Gróf - mondta mély, dallamos hangon -, jobb szerettem volna kedves vendégként s vidámabbkörülmények közt üdvözölni itt kegyelmedet. Ám az Úr, mindannyiunk bánatára, így büntet minketvétkeinkért, s senki sem tudhatja, milyen sorsot szán az ő népének: elveszejti-e vagy megmenti.Jobbomon - folytatta minden átmenet nélkül - a leányom, Anne ül, bal oldalamon pedig kedves rokonom,de Foliange kisasszony, aki balszerencséjére épp a háború kirobbanásának pillanatában látogatott elhozzám, s falaink között rekedt, ami nagy méltánytalanság vele szemben, hiszen ő nem a megreformáltvallás híve, így a megpróbáltatások közepette, melyeket velünk együtt kell elszenvednie, a hitből semmeríthet vigasztalást.Ekkor Anne de Rohant, majd de Foliange kisasszonyt is üdvözöltem, s ez utóbbit jól szemügyre isvettem, amitől azonban a hölgy cseppet sem jött zavarba, mert attól a pillanattól, hogy beléptünk, Nicolaskötötte le minden figyelmét, így hát semmi másról, sem rokonairól, sem énrólam nem vett tudomást. S azén Nicolas-m éppoly kitartóan nézte a hölgyet, mint az őt, s a látvány olyannyira rabul ejtette, hogybizonyára meglepődik, ha figyelmeztetem, miszerint a Rohan-palotában van, a királyság egyiklegmagasabb rangú hölgyének a társaságában, aki ugyan, végtelen naivságában, nem vette észre aszeme előtt zajló néma közjátékot.- Gróf úr - folytatta Rohan hercegné -, haladéktalanul térjünk a tárgyra. Hajlandó Lajos teljesíteni abbélikérésemet, hogy engedje szabadon eltávozni a városból a nőket és a gyermekeket?

- Asszonyom - válaszoltam -, a királyt mint jó keresztényt mélyen megindította e kérés, s hosszantanakodott, miként kell fogadnia. Hiszen egyrészről a nők és a gyermekek nem viselnek fegyvert, így hátfelvetődik a kérdés, jogos és emberséges-e, ha mégis el kell viselniük egy gyilkos s hosszúnak ígérkezőostrom minden viszontagságát. Másrészről viszont a La Rochelle-iek voltak azok, akik e háborútkirobbantották, segítvén az angolokat Ré szigetének elfoglalásában, s szövetkezvén is velük abból acélból, hogy La Rochelle-t és Aunis-t kivonják Franciaország királyának fennhatósága alól. Szabadjonemlékeztetnem asszonyomat, hogy Lajos ezerhatszázhuszonhét augusztusában ezért kinyilvánította,hogy mindenki, aki a pártütésben részt vett "lázadónak minősül, királya árulójának, hitszegőnek svétkesnek felségárulás bűnében". De mégsem támadt azon nyomban rájuk. Asszonyom is tudja, hogy aLa Rochelle-iek lőtték ágyújukkal elsőként a király hadait, ők robbantották ki a háborút, ugyanők tehát,akik most asszonyaik és gyermekeik életéért aggódnak. Végezetül hadd emlékeztessem asszonyomat aBiblia szavaira, melyek szerint a gyermekek hetedíziglen is bűnhődnek atyáik vétkeiért.- Uram - mondta erre a hercegné, láthatólag megrökönyödve, sőt felháborodva, amiért egy pápista aBibliára mer hivatkozni egy protestáns ellenében -, csakis az Úr határozhat a vétkes atyának ésleszármazottainak büntetése felől.- Magam is azt hiszem, asszonyom, de a jelen helyzetben, mielőtt az ostrom kegyelmedék vagy a mijavunkra eldőlne, miként fürkészhetnénk ki az Úr akaratát?Rohan hercegnét láthatólag zavarba hozta ez a bibliai utalás, mert végképp nem számított rá, hogy akirály elutasító válaszát épp a Szent Könyvből vett idézettel indoklom majd, melyet ők, protestánsokcitálnak unos-untalan. Nyilvánvalóan számított kérése elutasítására, melyet talán épp azért fogalmazottmeg úgy, ahogy, hogy biztosan elutasíttassék, s azt hitte, a háborúval indoklom majd cinikusan a királydöntését, hiszen az ostromlóknak igazán nem érdekük, hogy az ostromlottakat megszabadítsák a"felesleges szájaktól", s így egyedül Lajost lehet majd okolni, aki nem akarja, hogy a nőktől ésgyermekektől megszabadult város sokáig dacoljon az ostromlókkal.De bár logikai szempontból ez az érvelés is tökéletes lett volna, nem akartam hozzá folyamodni, mertnem szerettem volna, ha királyomat bárki irgalmatlannak mondja. A szenvedélyes természetű Rohanhercegné azonban egyáltalán nem vette észre ezt a finom különbségtételt, s amint elsőmegdöbbenéséből magához tért, megvető hangon így szólott:- Micsoda? Asszonyok és gyermekek ellen háborúzni!? Micsoda szörnyű kegyetlenség!- Asszonyom - mondtam erre én -, minden ostrom ezzel jár! Amikor asszonyom tisztelt fia megostromolegy-egy katolikus várost Languedocban, bármily kegyes szívű is, ugyanerre a kegyetlenségrekényszerül.Ez a megjegyzés Rohan hercegné elevenjébe talált, két okból is. Először, mert nem lehetett mit mondanirá, másodszor pedig, mert idősebbik fiát vette célba, akit minden gyermekénél jobban szeretett. Anneviszont halvány kis mosollyal félrefordította a fejét, amiből arra következtettem, hogy nem kedveli annyiraaz uralkodó herceget, amennyire azt ennek a nagy családnak a törvényei és szokásai megkövetelnék.- Gróf úr - mondta Rohan hercegné, s szemében olyan fény villant, melyet ezúttal nem mondanéknyájasnak -, szavaiból azt veszem ki, hogy a király elutasította kérésemet, beszélgetésünk ezért avégéhez közelít.Nem azt mondta: "beszélgetésünk véget ért", s nem is igyekezett túl gyorsan megszabadulni tőlünk, talánmert napjainak szomorú egyhangúságát megtörte kissé a két fiatal nemesúr látogatása.- Asszonyom -mondtam -, kegyeskedjék még tovább is meghallgatni, mert a király olyan ajánlatot kíván tenni, az énközvetítésemmel, amely asszonyomat érinti.E szavak hallatán kissé megenyhült, s mielőtt kérésemre igen-t mondott volna, hívta a háznagyot, smegkérte, csúsztasson párnát a karosszék támlája s az ő háta közé, amely, mint mondotta, nagyon fáj.Amíg ez a művelet zajlott, egy pillantást vetettem de Foliange kisasszony és Nicolas felé. Tekintetük olyszorosan összefonódott, hogy el sem tudtam képzelni, miként fordítják el majd egymásról, haNicolas-nak, velem együtt, el kell hagynia ezt a varázslatos helyet. Foliange kisasszony minden bizonnyalazt remélte, hogy egyszer csak itt terem egy jó tündér, s varázsgyűrűjével egy szempillantás alattláthatatlanná varázsolja őt, s így észrevétlenül felülhet ő is Nicolas lovára, s elvágtathatnak együtt, aháborútól messzire, a boldogságnak ama gyönyörűséges birodalmába, melyről tekintetük máris beszélt.- Gróf úr- mondta Rohan hercegné, ismét korábbi nyájasságával -, kegyelmed oly udvarias s jóvágásúnemesúr, hogy elhallgatnánk az idők végéig, ha nem szólítanának a kötelességeim, hiszen a városelöljárói pontban délben ellátogatnak hozzám. De addig még van időnk. Kérem, gróf úr, beszéljen!- A király nem felejtette el, hogy asszonyom rokona, s igencsak fájlalja, hogy asszonyom nagy ínségben sezernyi veszély közepette kénytelen élni. Ezért hát szerény személyemen keresztül tudatja, hogy ha a

veszedelem és nyomorúság már asszonyom életét fenyegetné, kész menlevelet adni, mellyel átkelhettáborunkon, visszavonulhat egy tetszése szerinti kastélyba, s ott élhet, távol a háború zajától.- Gróf úr - mondta erre Rohan hercegné -, kérem, mondjon köszönetet a nevemben a királynak jóságáért.De én már akkor döntöttem, amikor e nagy megpróbáltatás kezdetét vette: a végsőkig osztozni kívánok aLa Rochelle-iek sorsában, velük maradok mindvégig, ha az Úr úgy akarja, mindhalálig...Őszintén szólva, úgy éreztem, hogy a hercegné valamiféle görög sorstragédiát játszik. De háta hősiességmindig színpadias egy kissé...Ezután elbocsátott, de kegyes jóindulattal. És Rohan hercegné döntésében volt valami felséges, hiszenennek az asszonynak a tettei sosem cáfoltak rá a szavára.Elköszöntem a leányától, valamint de Foliange kisasszonytól is, méghozzá nemcsak mély tisztelettel, demély meghatottsággal is, meglehetős szomorúnak érezvén magam, amiért a sors máris megfoszt ekedves nők jelenlététől, mondhatnám leválaszt, mint csecsszopót anyja kebeléről, erről a nyájastársaságról, amely nélkül az életünk kietlen sivatag csupán, s ridegen visszaküld a katonák táborába.Szegény Nicolas-m szinte megvakult, amidőn el kellett szakítania tekintetét attól a szép szempártól,amely egy rövidke időre beragyogta ifjú életét, tántorogva-támolyogva lépdelt a lépcsőn, s ha nem fogomjó erősen a karját, tán össze is esik. Örültem, hogy az előcsarnokban ismét találkozhattam GillesArnaud-val, s a kardomat, melyet visszaszolgáltatott, végtelen lassúsággal csatoltam fel, mert szerettemvolna néhány kérdést feltenni neki. Gilles Arnaud szikár kis ember volt, de a szeme elevenen csillogott sajka ínyencről árulkodott. Úgy éreztem, örül, hogy négyszemközt beszélhet velem, távol polgártársaiszemétől és fülétől.- Uram - mondtam sotte voce -, segítene megfejtenem egy rejtélyt, amellyel egymagam nem boldogulok?Miért nem akart beengedni engem Sanceaux kapitány a Tasdon erődbe? Talán nem értesítették jöttömrőla városi elöljárók? Nem kapott parancsot a bebocsátásomra?- Hogyne kapott volna! De azt nem mondtuk meg neki, hogy kegyelmed Rohan hercegnét akarjameglátogatni, s mivel Sanceaux rosszhiszemű, gyanakvó ember, mindjárt arra gondolt, hogy talán titkostárgyalás van készülőben, s úgy vélte, neki ezt kötelessége csírájában elfojtani. Ha nem vagyok ottéppen, egészen véletlenül, az erődben, biztos, hogy nem nyitja ki a kaput kegyelmednek.- De hiszen - mondtam erre elképedve - ez a legsúlyosabb fegyelemsértés lett volna a kapitány részéről!Talán egy katona joga, hogy háború s béke felől határozzon?- Hitemre, nem!Ez a "hitemre" elárulta a titkár hugenotta voltát, s engem mélyen elérzékenyített, hiszen nagyatyámhasználta sűrűn ezt a kifejezést, s atyám is, amíg el nem hagyta a megreformált vallást, s vele együtt eztaz eretnek szagú kiszólást is.- Hitemre, nem! - ismételte meg a titkár -, de amint nyilván a gróf úr is tudja, városunk lakossága kéttáborra szakadt, az egyik tábor tárgyalni szeretne, a másik mereven elutasít mindenfajta tárgyalást, s ezutóbbiak közé tartozik Sanceaux is.Őszintén szólva valóban tudtam a La Rochelle-iek megosztottságáról, azt azonban nem sejtettem, hogya nézetek különbözősége ilyen komoly feszültséget okoz. Fontos értesülés volt ez, melyet el israktároztam mindjárt az emlékezetemben.- Uram - mondtam -, még egy utolsó kérdésem volna. Miként lehetséges, hogy a király egyik udvaritanácsosa beléphet városukba anélkül, hogy az elöljáróság találkozni kívánna vele?- Azért nem keresték a találkozást, uram, nehogy azzal gyanúsítsák őket, hogy titkos tárgyalásokatfolytatnak az ellenséggel.- Meg kell tehát várnunk, uram, amíg minden La Rochelle-i helyesli a tárgyalás megkezdését? -kérdeztem. - Mert az azt jelenti, hogy nem tárgyalunk soha.- Én is ettől félek! - mondta sotto voce Gilles Arnaud, s szomorúan rázta a fejét. - Mert amíg várunk,minden Isten adta nappal erőtlenebbek leszünk, s nem tudhatjuk, hány napot ád még nekünk Isten.Hiszek én is, mint bárki más, buzgón gyakorlom a vallásomat, éneklem a zsoltárokat és imádkozom, de atemplomból kilépve, a gyomrom éppoly üres, mint beléptemkor volt. A zsoltárok, bármily szépek is, nempótolják a kenyeret.A Rohan-palota kapuja előtt egész kis tömeg verődött össze a lovainkat őrző katonák körül, s az őrizetnagyon is indokolt volt, lévén a lovaink oly szépek, csillogó szőrűek, hogy könnyen vágyat ébreszthettekbárkiben, méghozzá nem éppen a lovagi erkölcs szerinti vágyakat, ha értik, mire gondolok.Nicolas is, én is nyeregbe szálltunk, s amikor elindultunk a Tasdon-kapu felé, a tömeg követettbennünket, de egyetlen fenyegető mozdulat vagy becsmérlő szó nélkül, épp ellenkezőleg, minthasajnálták volna, hogy a szabadság és a jólét velünk együtt érkező fuvallata oly gyorsan távozik tőlük. Már

csak alig néhány lépésnyire voltunk a Tasdon-kaputól, amikor egy férfiú, aki jócskán kimagaslott atömegből, megemelte előttem a kalpagját s dörgő hangon megkérdezte:- Gróf úr, a hercegné itt hagy bennünket?Kérdése nagy felindulást váltott ki a tömegből, mely felindulás egyszerre aggodalmas és panaszosmormolásban nyilvánult meg.Ekkor visszafogtam Acclám kantárját, én is levettem a kalpagomat, s miután meglengettem körbe atömeg felé, ami annyira meglepte a La Rochelle-ieket, hogy egyszerre mind elhallgattak, jó hangosankijelentettem, hogy mindenki hallja:- Őfelsége aggódik kedves rokona, Rohan hercegné egészségéért, ezért arra az esetre, ha a dolgok mégrosszabbra fordulnának, felajánlotta néki, hogy vonuljon vissza valamelyik kastélyába. Ám Rohanhercegné az ajánlatot a leghatározottabban elutasította, mert kegyelmetekkel kíván maradni az ostromvégezetéig.E szavak hallatán a tömeg örömujjongásban tört ki, egyesek kurjongattak, mások boldogságukban nembírták visszafojtani könnyeiket. Megint mások azt kiáltozták: "Nagyon köszönjük, gróf úr!", s hálálkodásuknem is lepett meg túlságosan, hiszen ahhoz, hogy a hercegné úgy határozhasson, a La Rochelle-iekkelmarad, fel kellett ajánlanom, hogy szabadon távozhat. A jókedv ragályos, kis híján rám is átragadt, sazon kaptam magam, hogy már-már örülök, amiért szeretetük tárgya nem hagyja el ezeket ajóembereket.Mindazonáltal jónak láttam, ha mihamarább távozom a tett színhelyéről, még mielőtt a tömegbőlvalakinek eszébe jut a nők és gyermekek szabadon bocsátása felől is érdeklődni, mert azután már semuram, sem énirántam nem viseltetnének ilyen jó szívvel. Szerencsére Sanceaux kapitány - talán mertbosszantotta, hogy a La Rochelle-iek olyan szíves fogadtatásban részesítenek - oly gyorsan éskészségesen nyitotta ki előttem a Tasdon erőd kapuját, amilyen elszántan zárva tartotta, amikorideérkeztem.Összeszorult a szívem, amikor a kapu nagy zajjal becsukódott mögöttem. Én magam egyszeribenszabad lettem ugyan, de a szegény La Rochelle-iek ott maradtak, a saját falaik alkotta csapdában, tüzeságyúgolyóinknak kitéve, s ha egyelőre még nem is éheztek, be kellett érniük a szűkös fejadaggal, és napmint nap csalódottan kellett megállapítaniuk, hogy csak nem tűnnek fel a breton szorosban az angol flottavitorlái, nem érkezik meg a felmentő sereg.- Jaj, Nicolas - mondtam, amikor lovaink már SaintJean-des-Sables közelében jártak -, egyre csakhallgatsz. Mondd meg végre, mit gondolsz a látottakról?- A hugenottákról, gróf úr? - kérdezte Nicolas, mintha álomból ébredt volna.- Igen, mondjuk a hugenottákról! - mondtam mosolyogva. - Nem utolsó téma. Beszéljünk a hugenottákról.

- Sose láttam még ennyit együtt - mondta Nicolas -, de úgy találtam, hogy rendes, becsületes emberek, séppúgy franciák, mint jómagam.- Hitemre így van! Ők szívesen használják ezt a kifejezést. De azért ne felejtsük el, hogy bizonymegszegték a nantes-i ediktumot, és elűzték a katolikus papokat La Rochelle-ből, elfoglalták atemplomokat, leverték róluk a legszebb díszeket, és idestova már tizennyolc éve lázonganak, itt is, ott is,a királyi hatalom ellen...Nem sikerült Nicolas-t társalgásra bírnom, annyira belemerült gondolataiba, s a Brézolles kastélyig márnem is szólt egy szót sem.Már meg volt terítve ebédhez, s de Bazimont asszony mosolyogva megjegyezte, hogy tányérunk sóvárogutánunk. Farkaséhesen neki is láttunk mindjárt a felséges lakomának, s felfaltunk mindent, az utolsómorzsáig. Utána pedig de Bazimont asszony forró és jó cukros herbateát hozatott nekünk, amit általábancsak vacsora után szoktunk inni, most azonban az asszonyság úgy ítélte meg, jól fog esni ebben a hidegszeles időben, annál is inkább, mert Rohan hercegnénél nyilván nem volt befűtve, hiszen honnan isvenné a fát? a városokban nincsen erdő. Mindezekkel a megjegyzésekkel, amelyeket a tényleg jólesőherbateával együtt tálalt fel de Bazimont asszony, intendánsnőnk Rohan hercegnére igyekezett terelni aszót, aki mohó kíváncsiságának tárgya volt. Mindent megtettem hát, hogy kíváncsiságát kielégítsem(anélkül persze, hogy küldetésemről túl sokat elárultam volna), olyan jóindulatúnak, figyelmesnek találtamezt az asszonyt, aki valósággal dédelgetett minket. A társalgás után, igencsak felvidámodva s büszkén,elvonult, hogy a hallottakat följegyezze naplójába, amelyet, mint elárulta, már negyven éve vezet, dehallani sem akart róla, hogy beleolvassak, mert - mint azt szintén bevallotta - helyesírása sok kívánnivalót hagy maga után.- Biztosan nem többet - mondtam én erre -, mint keresztanyámé, de Guise hercegnéé.

- Talán így van - mondta ő, mély meghajlással -, de keresztanyja esetében ez mit sem számít. Ő ugyanishercegné...De Bazimont asszony ezzel magunkra hagyott bennünket, s távoztával a beszélgetés is véget ért aszobában, csupán a kortyolás neszei hallatszottak, amint a herbatea lecsúszott a nyeldeklőnkön, agondolataiba mélyedt Nicolas ugyanis továbbra is néma volt, mint a sír.- Te vagy az, Nicolas? - kérdeztem végül. - Vagy csak a szellemed? Kiürült porhüvelyed? Netán akísérteted? Micsoda dolog ez? Nem szólsz egy szót sem! Rám sem nézel! Meg sem moccansz! Rohanhercegnénél a szíveddel együtt az eszed, a nyelved, a füled és az emlékezőtehetséged is elrabolták?Miféle gonosz angyal volt az, Nicolas, aki ellopta a tisztességtudásodat, jókedvedet, vidám, könnyednevetésedet, mohó kíváncsiságodat? És hová tűnt gazdád iránti szereteted, akinek egyszerre ilylehangoló társa lettél...?- Jaj! Gróf úr! - mondta erre Nicolas, akit a szemrehányás végre felébresztett álmodozásából. - Sohasemlesz oka kételkedni a szeretetemben! De pillanatnyilag én vagyok a világ legboldogtalanabb embere!- Legboldogtalanabb vagy legszerelmesebb, Nicolas?- Sajnos egyik is, másik is - válaszolta Nicolas, s könnybe lábadt a szeme -, mert egyik a másikbólkövetkezik.- Boldogtalan volnál? - kérdeztem, szemöldököm ráncolva -, vajon miért boldogtalan az a nemes ifjú, akitjó fél órán át bámult elragadtatottan egy bájos, ifjú leány, amint azt veled tette de Foliange kisasszony,aki nemcsak nagyon szép, de ráadásul királyságunk egyik legelőkelőbb családjával áll rokonságban?- Épp ez a baj! - mondta Nicolas. - De Foliange kisasszony túlságosan is felettem áll...- Hogyhogy? - kérdeztem. - Hát nem jó családból való nemes ifjú vagy-é, a király muskétáskapitányánaköccse, a király tanácsosának lovásza, s amint az ostrom véget ér, a király muskétása?- Igen, gróf úr! És a zsoldomból leszek kénytelen élni! És mennyi egy muskétás zsoldja? Miként érhetnébe de Foliange kisasszony ily szerény jövedelemmel?- Miért ne érhetné be? Figyelj rám, Nicolas. És rejtsd el jól emlékezeted mélyére a bölcsességnek amagyöngyszemét, melyet most mindjárt elébed pottyantok.- Elrejtem, gróf úr - mondta erre halovány mosollyal Nicolas.- Primo: tegyük fel, hogy de Foliange kisasszony Rohan hercegnének egy szegény rokona. Ebben azesetben, lévén maga is szegény, nem esik majd nehezére, hogy veled is szegénységben éljen.- Szörnyű lenne, ha miattam szegénységben élne egy ilyen gyönyörű, előkelő leány!- Ugyan már! A szerelem boldoggá teheti a szegénységet, míg a gazdagság a szerelmet soha...- Gróf úr, ez a csodálatra méltó bölcsesség kegyelmed leleménye?- Már nem is tudom. De mit számít az? A bölcsesség mindenkié. Secundo: tegyük fel most, Nicolas, hogyde Foliange kisasszony Rohan hercegnének egy gazdag rokona. Ez esetben nagyon jól jön majd avagyona, hiszen a rokonsága segítheti az előmeneteledet.- Viszont ha a kisasszony gazdag, nem valószínű, hogy a szülei elfogadnak engem vejüknek. Nyilvánrangosabb, gazdagabb férjet szánnak a leányuknak.- Akkor tegyük fel, e végső aggályodat is eloszlatandó, hogy a kisasszony szülei már meghaltak.- No de gróf úr!- Miért? Hiszen ez is egy lehetőség! Miért ne számolhatnánk vele, persze anélkül, hogy kívánnánk?Ebben az esetben de Foliange kisasszony szabadon választhat.- És engem fog választani?- Ez nyilvánvaló. Nem láttad, hogy majd felfalt a szemével?- Tényleg egyfolytában engem nézett, méghozzá nagyon is nyájasan.- És te is egyfolytában őt nézted, Nicolas.- Én is, gróf úr? - kérdezte rémülten. - Egek! Illetlenül viselkedtem talán?- Nem voltál illetlen, mivel a hercegnét annyira lefoglalta a velem folytatott beszélgetés, hogy nem vettészre semmit.- Hál' istennek! És most mit tegyek, gróf úr? Írjak a hölgynek?- Ugyan! Eszedbe ne jusson! Nagyfokú udvariatlanság lenne, ha írnál egy ilyen magas rangú hölgynek,akit alig ismersz.- De hát akkor mit tegyek?- Semmit, Nicolas. Várj.- Várjak? - kérdezte Nicolas kétségbeesett ábrázattal. - Várj. És ne nyugtalankodj. Vésd jól az eszedbe,Nicolas: amit a nő akar, Isten is azt akarja. És ha de Foliange kisasszony akar téged, meg is szerez, élvevagy halva. A gentil sesso makacssága semmin sem törik meg.

- Tekintsem úgy ezt a mondást, gróf úr, mint bölcsességének egy újabb gyöngyszemét?- Tekintsd,Nicolas, és rejtsd el ezt is emlékezeted mélyére. Nem az az erősebb nem, Nicolas, amelyet annakhisznek.Amint az utolsó korty herbateát is lenyeltük, már indultunk is a lovainkért, és szegény Acclám nyilvánnem értette, minek csutakolták s szárogatták meg oly finoman, ha nyomban ez után ismét ki kell mennieaz esőbe és a hideg szélbe. Ez utóbbitól még jobban félt, mint az előbbitől, és attól is irtózott, hogy amocsárrá változott tábor útjain a sárban csúszkáljon.Aytréban a kapukat zárva találtuk, s a tiszthelyettestől megtudtuk, hogy a király átköltözött Surgéres-be,ebbe az Aytrétől ötmérföldnyire fekvő nagy mezővárosba, amely valamivel szélvédettebb hely, s aholőfelsége kényelmesebben is lakhat, mint Aytréban, mivel Surgéres grófja átengedte neki a tizennegyedikszázadban épült, gyönyörű kastélyát.Ekkor Pont de Pierre-be vettem az utam, ahol Charpentier komoran fogadott, s bevezetett a bíborosdolgozószobájába. Richelieu lesütött szemmel s bánatos arccal ült az asztalánál, lúdtollat tartott akezében, de nem írt. A macskája mozdulatlanul gubbasztott az asztalon, két, gondosan elrendezettirathalom között, tekintetét gazdájára függesztve, s biztosra vettem, hogy érzi, most nem szabadmegmozdulnia s simogatást sem remélhet.József atyán kívül de Guron úr volt még jelen, egy kövér, gutaütéses arcú nemesúr, szintén odaadó hívea ház urának. Richelieu fölemelte tekintetét s intett, hogy foglaljak helyet mellette egy zsámolyon. Azutánmegint gondolataiba merült, melyek igencsak keserűek lehettek, mert a homlokát erősen ráncolta,összeszorította az ajkát, s úgy tűnt, sírással küszködik. A csöndet végtelenül hosszúnak éreztem. S amígtartott, de Guron úr, József atya és jómagam zavart, kétségbeesett pillantásokat váltottunk titokban,hiszen nem volt nehéz kitalálnunk, hogy ha a mindig erős, szilárd akaratú bíboros ennyire magábaroskadt, olyan nagy baj van, amely az egész királyságot fenyegeti.- Uraim - szólalt meg végre Richelieu -, kegyelmetek mindhárman oly hűségesen szolgálnak engem,hogy azt kívántam, elsőkként értesüljenek, természetesen mint hétpecsétes titokról, ama hírről, amelykimondhatatlan rémülettel és fájdalommal tölt el. Ráadásul kegyelmetek olyan emberek, akiknek atanácsára adni lehet, így hát nem azért osztom meg kegyelmetekkel a bánatomat, hogy sajnáljanak érte,hanem hogy elmondják a véleményüket egy olyan eseményről, amely nemcsak megrendítheti, de le isdöntheti az állam tartóoszlopát.Elszorult a torka, s kellett egy kis idő, amíg újra lélegzethez jutott s beszélni tudott.- Uraim - folytatta fojtott, mély hangon s alig hallhatóan -: a király távozik.Egyikünk sem értette, vagy nem akarta érteni, mit jelent ez. Hosszú csönd állt be, melyet végül Józsefatya tört meg, aki sokkal bizalmasabb viszonyban volt Richelieu-vel, mint Guron vagy én, s így vettemagának a bátorságot, hogy feltegye a mindannyiunk ajkát égető kérdést:- Hová megy a király, monseigneur?- A király itt hagyja a tábort, és visszatér Párizsba - suttogta Richelieu.Mindhárman elképedtünk, s egyikünk sem merte szavakba foglalni, amit gondol.- Uraim - folytatta Richelieu, sápadt, elgyötört arccal -, látom, kegyelmetek is tisztában vannak e döntéssúlyos következményeivel. Ha a király visszatér Párizsba, s miniszteri kötelességemnek eleget téve én isvele megyek, a hadsereg nyomban felbomlik. A tisztek és a közkatonák is azonnal szedik majd asátorfájukat. Az ostrom véget ér, a háborút elveszítjük. Hadseregünket a külföld megvetésével sújtjamajd, Franciaországban pedig a protestáns Languedoc valamennyi városa fellázad ismét a király ellen!Márpedig akkor tizennyolc éven át hiába küzdöttünk, hogy térdre kényszerítsük őket, mindenerőfeszítésünk kárba vész, s tán mindörökre.Ez a sötét kép, amit elénk festett, Richelieu egyik legfőbb politikai erényéről árulkodott: amaképességéről, hogy nemcsak logikai úton tudja kikövetkeztetni a jövőt, hanem a jelen tényeiből kiindulvamaga elé is tudja varázsolni, méghozzá olyan pontosan, színesen és hatásosan, hogy amit a képzeleteelőrevetít, végtelenül hihetőnek tetszik, olyannyira, hogy egy szempillantás alatt hitelt adtam neki én is. Sekkor még inkább elámultam Lajos tervezett lépésén, hiszen tudtam, mennyire lelkiismeretes éskötelességtudó a mi királyunk.- Monseigneur - szólaltam meg végül én is -, nyilván őfelsége is tisztában van döntésekövetkezményeivel. Vajon miért döntött mégis így?- Mindent megtettem - mondta Richelieu -, hogy döntését megmásítsam. De mintha falba ütköztem volna.Végül a király, mintha megunta volna szónoklataimat és intelmeimet, távozott Aytréből, s amint tudják, atőlünk ötmérföldnyire fekvő Surgéres-be költözött, ami igen rossz előjel, tekintve hogy Surgéres már egylépés a Párizs felé vezető úton.

- Úgy érzem, monseigneur - szólalt meg József atya -, okosabb volna, ha belenyugodnék e tervbe,mielőtt még jobban magára haragítja a királyt.- Már most is nagyon haragszik rám - mondta bánatosan Richelieu. - Írtam neki Surgéres-be, s arrakértem, engedje meg, hogy a táborban maradjak az után is, hogy ő visszatért Párizsba, s megpróbáljamútját állni hadaink szétszéledésének. Ő azonban, a legridegebben, csupán annyit válaszolt erre, hogy haő elment, "engem annyiba sem vesznek majd itt, mint egy kuktát..."Amint e szavakat kimondta, két borsószem nagyságú könnycsepp gördült le az arcán. Nem előszörláttam Richelieu-t sírni, és tudtam, hogy ez a vasakaratú ember, ha túl heves érzelem dúl benne, nemtudja magába fojtani bánatát. A király és minisztere közt néha-néha kirobbant kisebb-nagyobb vitákról istudomásom volt. De hogy Richelieu-t, az állam egyik legfőbb pillérét, akiről Malherbe oly szépen írja:"Nagy lélek, műveden munkálkodsz szüntelen", "kuktaként" aposztrofálta, ez igazán komisz dolog voltLajostól.- Monseigneur - kérdezte Guron rövid csönd után -, megindokolta őfelsége az elhatározását?- Meg. Azt mondta, hogy képtelen tovább elviselni Aunis szörnyű időjárását, az itteni örökös szelet, és fél,hogy végleg megrendül az egészsége. De ehhez a félelméhez még egy másik is társul, amelyvéleményem szerint az előbbinél is szorongatóbb. Héroard doktor, aki születése óta, vagyis márhuszonhét éve őrködik az egészsége felett, hamarosan itt hagyja.- Héroard doktor itt hagyja! - kiáltotta felháborodottan József atya. - Miért nem parancsolja meg neki,hogy maradjon?- Sajnos Héroard most egy másik úrnak kénytelen engedelmeskedni - mondta Richelieu. - Haldoklik. Máralig tud felkelni betegágyából, s az ő kezelése és gondoskodása nélkül a király elveszettnek érzi magát.Nagy szomorúsággal töltött el ez a hír. Nagyon szerettem és becsültem Héroard-t, habár atyám, amontpellier-i orvosiskola odaadó híveként sotto voce mindig élesen bírálta gyógymódját, az örökösérvágást és purgálást, melyekről úgy vélte, többet ártanak, mint használnak. De érzésem szerint nem ezvolt a döntő. Lajos nemcsak szerette orvosát, de bízott is benne, méghozzá annyira, hogy azt hitte,Héroard doktor minden bajából ki tudja gyógyítani, bárha eddigi nyavalyáiból sokkal inkább ifjúságasegített kilábalni, semmint az alkalmazott gyógykezelés. A hit, mint minden téren, itt is csodát tett.- Uraim - folytatta Richelieu rövid csönd után -, szívesen venném a tanácsukat, hogy mit tegyünk akirályságot fenyegető jelen körülmények között?- Monseigneur - mondta József atya -, ha a király nagyjóuram kívánsága s egyben a saját lelkiismereteellen cselekszik, mely utóbbi bizonyára furdalni fogja, ezért is nagyuramra haragszik majd. Nézetemszerint az lenne a leghelyesebb, ha nagyjóuram elmenne most Surgéres-be, s szöges ellentétben azzal,amit eddig mondott, arra igyekeznék rávenni a királyt, hogy térjen vissza Párizsba, hiszen királyságunkszámára semmi sem lehet fontosabb az ő egészségénél.Bár eszembe sem jutott volna hangosan kimondani - mert a kapucinus József atya ki nem állhatta ajezsuitákat, túlságosan világiasnak ítélvén őket -, úgy éreztem, hogy körmönfont okoskodása ajezsuitákéval rokon.- Hát kegyelmed mit gondol, Orbieu? - fordult hozzám a bíboros.- Hogy József atya minden szava aranyat ér, de azt is, hogy amennyiben sikerül távozásra bírnia akirályt, egyszersmind azt is el kell érnie, hogy nagyjóuramat tegye meg a hadsereg, a tábor és akörnyező települések teljhatalmú urává.- Guron úr? - kérdezte most a harmadik meghívottat is Richelieu.- Egyetértek, csak annyit fűznék hozzá, hogy nagyjóuram megbízatása kinevezéssel, ne pedig egyszerűparanccsal történjék, mert a parancs túl könnyen visszavonható.- Köszönöm, uraim - mondta Richelieu, s felállt. Nem tudom, maguktól száradtak-e fel, vagy észrevétlenülletörölte őket, mindenesetre derűs s kissé gőgös arcán nyoma sem volt már az iménti könnyeknek.- Alszom egyet a jó tanácsokra, uraim - folytatta -, az éjszaka is jó tanácsadó, s reggelre meghozomdöntésemet. Talán jó hadvezér válhat belőlem - tette még hozzá, s szemében röpke fény villant fel -,feltéve hogy találok egy megfelelő üstöt, amelyben kedvemre főzhetek...A leghalványabb mosolyt sem engedélyezvén magunknak, a megszokott hajlongások kíséretében kifeléindultunk, de amint az ajtóhoz értem, Richelieu visszahívott.- Orbieu úr, megkérhetem, hogy maradjon?Amint az ajtó becsukódott Guron és József atya mögött, a bíboros erélyes hangon így szólott hozzám:- Orbieu úr, kérem, legyen itt nálam holnap pontban kilenc órakor! Magammal viszem a hintómonSurgéresbe, hogy beszámolhasson a királynak a Rohan hercegnénél tett látogatásáról.- Itt leszek, monseigneur - mondtam én, ismételt meghajlással.

Visszatértem Nicolas-hoz, a lovamhoz és az esőhöz - a szakadatlanul ömlő esőhöz. És útközben hárommegállapítást tettem magamban, melyeket a bíboros módszere szerint sorakoztattam fel, szépen egymásutánban.Primo: József atya azért állt elő simulékony, ravasz tervével, mert, jól ismervén Richelieu-t, tudta, hogy abíboros éppen ezt várja tőle. Secundo: a bíboros azért visz engem Surgéres-be, hogy elfogadhatóürügye legyen, amivel felkeresni a királyt. Tertio: nem "alszik egyet" a kapott jó tanácsra, hanem márisdöntött.

VII. fejezet

Nicolas másnap igencsak elkeseredett, amikor a bíboros Pont de Pierre-i házához érve közöltem vele: ittkell őriznie egyedül a lovainkat, mert a bíboros hintaján utazom a királyhoz Surgéres-be.- Ugyan! Nicolas! - mondtam neki. - Ne légy már oly bús! Hiszen ha beszélgetni támad kedved, itt vannaka bíboros testőrei, akikkel kedvedre diskurálhatsz.- Én?! - kiáltott fel Nicolas tettetett gőggel és pöffeszkedéssel (ami egyébként cseppet sem volt jellemzőrá). Én, a király jövendő muskétása, hogy ereszkedhetnék le a bíboros testőreihez, akik talán nem isnemes emberek?!- Nicolas - mondtam én erre, úgy tévén, mintha komolyan vettem volna a szavait -, csak és kizárólag aszolgálat tesz nemessé. A cím egymagában semmi, ha nem érdemeljük ki nap mint nap, vállalvafáradságot és veszélyt a király szolgálatában.- Gróf úr - mondta Nicolas -, mély tisztelettel, bölcsességének ezt a gyöngyszemét is emlékezetemmélyére rejtem.- Szemtelen vagy, Nicolas! Nem is tudom, miért nem náspángollak el nyomban!- Elég bosszúság nekem már az is, gróf úr, hogy nem mehetek kegyelmeddel Surgéres-be. Olyancsodálatos volt eddig, hogy mindenüvé magával vitt, s én ifjú korom s alacsony rangom ellenére olygyakran láthattam a királyt! Lesz mit mesélnem a gyermekeimnek.- A gyermekeidnek! Nocsak! Nem gondolod, hogy kicsit elébe vágsz a dolgoknak? Nem leszel te egyedüla távollétemben: egy szép arc, amely a gondolataidat beragyogja, végig veled lesz...- Tényleg mindig rágondolok - vallotta be Nicolas. - De a gondolat nemcsak édes, hanem keserű is. Mertmit ér az egész, ha mindig csak képzeletben láthatom?- No, no, Nicolas! Melegítsd fel a szívedet a remény tüzénél! Türelem! Semmi sem fenyegeti azÉdenkertet! A szép hölgy még nem mondta ki a végső szót! És ha egy hölgy szívében feltámad aszerelem, minden akadályt legyőz.S mert sokkal inkább atyja voltam, mint gazdája, a karomba szorítottam Nicolas-t, s jól megölelgettem,amit ő könnyes szemmel viszonzott.A bíboros nagyon röviden üdvözölt, a Surgéres felé tartó, döcögő hintóban pedig már egy szót sem szólthozzám, de nem is imádkozott. Nem mintha nem lett volna paphoz illően ájtatos, csak éppen felmentéstkapott a pápától a rendszeres breviáriumolvasás alól, ami naponta egy órát elrabolt volna az idejéből.Csöndben meghúztam magam a sarokban, akár egér a lyukban. Csak néha vetettem egy-egy pillantástillusztris útitársamra, akinek mozdulatlan profilja élesen rajzolódott ki a hintó ablaka előtt. Richelieunegyvenkét éves volt ekkor, s az ilyen korú embert minálunk már aggastyánnak tekintik. Ám ő igenéleterős aggastyán volt. Magas homlokát látni engedte hátrafésült haja, amely két oldalt a fülét eltakartaugyan, de hátul csak a tarkójáig ért, nem úgy, mint a királyé, akinek fürtjei a vállát verték. Szép, eleven,mélyen ülő szeme igen beszédes volt, az orra hosszú, közép tájt meggörbült, kiugró arccsontja alatt azorcája beesett, álla, melyet a kis bajusz s a hegyes állszakáll háromszögletűvé varázsolt, merészenelőreugrott. A bíborosi sapkát egészen hátulra tolva viselte, s gyanítani lehetett, hogy valami módon odavan erősítve a fejére, mert az aunis-i szél sem sodorta le soha. A bíboros, ha a tábort járta, páncélt,térdnadrágot s hosszú szárú csizmát viselt. Most azonban, amikor a tábortól öt mérföldnyire lévőSurgéres-be készült, a királyhoz, sem páncél nem volt rajta, sem kardot nem kötött, csak a magas szárúcsizmáját vette fel, ami nélkül nem lehetett útnak indulni ebben a nagy sárban. Tán mondanom sem kell,hogy a papi kenetességnek nyoma sem látszott rajta. Redős homloka, összezárt ajka, robbanásra készmozdulatlansága viszont feszült gondolkodásról árulkodott: Richelieu láthatólag patikamérlegen latolgattaaz összes prót és kontrát, amelyek ebben a nehéz helyzetben felmerülhettek.Annyira magába zárkózott, hogy egészen meghökkentem, amikor egy jó fél órányi kínos zötykölődésután egyszer csak meghallottam a hangját. Őszintén szólva nem is voltam biztos benne, hogy hozzám

szólt, vagy hogy valamiféle választ vár tőlem. De arra sem gondolhattam, hogy csupán hangosangondolkodik, mivel ez nem volt szokása, s ráadásul ezúttal nem is annyira a lényéből, mintsem papimivoltából fakadó szerény alázattal beszélt.- Egy nulla voltam - mondta halkan, de jól kivehetően -, amely csak akkor ér valamit, ha egy másik számáll előtte, ám ha a királynak úgy tetszik, hogy magamra hagyjon, nulla maradok ugyan továbbra is, demár minden érték nélkül.E keserű, megalázottságról tanúskodó szavak elárulták, hogy Richelieu igencsak szívére vette a királyisértést, amikor is Lajos azt vetette oda neki, hogy nélküle itt annyit nyom majd a latban, mint egy kukta, selhatároztam, hogy megvigasztalom.- Monseigneur - mondtam -, megenged egy megjegyzést, amely nem emberekre vonatkozik, hanemkizárólag matematikai természetű?- A matematikához is ért, Orbieu úr? - kérdezte a bíboros, s mintha meglepte volna, hogy megzavartam agondolatait.- Annyira nem, mint Descartes úr, de zsenge ifjúkoromban elsajátítottam e tudomány alapjait. Ám ahhoz,amit mondandó vagyok, nem kell tudósnak lenni.- Hallgatom.- Igaz ugyan, hogy a nullának nincsen értéke, ha nem áll előtte egy másik szám, viszont az is igaz, hogyaz a bizonyos szám igen csekély értékű a nulla nélkül.Csönd támadt, méghozzá olyan vészterhes csönd, hogy a legszívesebben leharaptam volna a nyelvemetmeggondolatlan beszédemért.- Orbieu úr - szólalt meg végül Richelieu, halovány mosollyal -, mivel megállapítása kizárólagmatematikai természetű, nem is sérthetett meg vele senkit. Mindazonáltal nem örülnék, hamegismételné.- Már el is temettem magamban, monseigneur, s legyen örök feledés osztályrésze. Ám ha rövidkeéletében csak egy kicsit is felvidította volna nagyjóuramat, annak igen örülnék.- Akkor hát örüljön, Orbieu - mondta erre a bíboros, kifürkészhetetlen arccal.Ezután nem túlságosan papos mozdulattal előrenyújtotta s a melegítő palackra tette csizmás lábát,kényelmesen behúzódott a sarokba, s fejét a mellére hajtva lehunyta a szemét. Ami persze nem aztjelentette, hogy aludni kíván, csak azt, hogy véget vetett a beszélgetésünknek, hiszen még oly sokvégiggondolni és eldönteni valója volt, mielőtt megérkeznénk Surgéres-be.A térképem szerint Surgéres mindössze öt mérföldre van a parttól, ám azt nem vettem számításba, hogyaz út kanyarog, így hát jó három órába tellett, mire elértük a városkát, s feltűntek a felséges kastélybástyái. Messziről úgy tetszett, igen erős s nagyon jó állapotban van, az elmúlt három évszázad alattmintha egyetlen köve-cserepe sem rongálódott volna meg. Épp hogy csak patinássá vált, de kövei nemfeketültek el úgy, ahogyan a legtöbb régi épületünkön, melyek ezáltal búbánatos és lehangoló látványtnyújtanak. A surgéres-i kastély, bár mint fellegvár bevehetetlennek tűnt (ha a bent lévők elegendőfegyverrel s élelemmel rendelkeznek), s hatalmas méretei is erődnek mutatták, mégis nyájas ésbarátságos volt, minden bizonnyal parkjának, szép sétányainak, s évszázados gesztenye- ésdiófasorainak köszönhetően. E kastély láttán, melyet a sok fa és kő megóvott a széltől, megértettem, mivonzotta ide a királyt.Őfelségét magától értetődően protestáns alattvalóitól is megóvták, méghozzá nemcsak a tornyok és alőrésekkel teli, magas falak, hanem a francia gárdisták, a svájci gárdisták és a királyi muskétásokkülönítménye is, melyek sorra állították meg, bár nagyon udvariasan, a hintónkat, hogy megállapítsák abent ülők kilétét, mintha egyik sem bízhatott volna a másik két csapat buzgalmában és éberségében.A külső gárda, amint az udvarnál nevezték (hogy legalább közös szóval jelöljék az egymástól olyannyirakülönböző két egységet) állított meg negyedszer és utoljára a kastély első árokfolyosójának a bejárataelőtt. De a "megállított" kifejezés nem egészen pontos, hiszen a bíboros lovai már annyira megszokták agyakori ellenőrzést, hogy ha megláttak egy egyenruhát, bármilyent - most is más volt minden alakulaté -,maguktól megálltak. S maguktól tudták azt is, hogy a felvonóhídon lassan, lépésben kell átkocogniuk (bárlibériás kocsisunk, azt hiszem, szeretett volna gyorsan túljutnia hídon), majd a díszudvaron szépenkörbeügetni, s a földszinti díszterem előtt megállni.E pillanatban megjelent a belső gárda néhány tagja, s üdvözlésképpen felsorakozott előttünk, de ők márnem vizsgálták át a hintót, hiszen jöttünket az első kaputól folyamatos dobszó jelezte.A díszterembe lépve nem láttam mást, csak Zorzi nunciust. Érkezésünkre felállt, s a két bíboros - egynagy király minisztere s a pápa követe - kimért léptekkel indult el egymás felé (ha bármelyikük csak egykicsit is szaporábban lépdel, mint a másik, az annak elismerése lett volna, hogy a lassabban lépdelő

rangban fölötte áll), majd kölcsönös tisztelettel s színlelt barátsággal üdvözölték egymást, hiszen anuncius lelke legmélyén gallikónnak és spanyolellenesnek tartotta Richelieu-t, Richelieu pedig, Lajoshozhasonlóan, igencsak neheztelt a pápára, amiért Val Teltinában segédkezet nyújtott a Habsburgoknak.Zorzit Fogacer kísérte, aki - amíg a bíborosok üdvözölték egymást - titkon szeretetteljes pillantást küldöttfelém, majd amiután az üdvözlés befejeződött, ő és az ura visszaültek a helyükre. Karszékeik éppszemben álltak azokkal, melyekben mi foglaltunk helyet Richelieu-vet. Ily módon a két fél feltűnés nélkülkölcsönösen szemügyre vehette egymást.A fekete hajú, barna bőrű monseigneur Zorzi kedves és agyafúrt olasz volt, ugyanakkor olyan ideges,türelmetlen, szenvedélyes, hogy pillanatról pillanatra változó érzéseit úgy olvashatta le bárki mozgékonyés kifejező arcáról, mint egy nyitott könyv lapjairól: igencsak furcsa volt ez egy diplomata esetében, akitőlazt várnánk, hogy az arca minden körülmények között kifürkészhetetlen maradjon. Ám monseigneurZorzinak nem vált kárára ez a mindent eláruló arc, sőt jó szolgálatot tett neki, mert gyermekien naivnakhitték miatta, s ez olyan bizalmas vallomásokra késztette beszélgetőpartnereit, amelyeket a gyanakvóóvatosság csírájában fojtott volna el.A nuncius nyilvánvalóan királyi audienciára várt, s nagyon elkeseredett, amikor megpillantotta Richelieu-t,attól tartván, hogy őeminenciáját, aki bizonyára fontos államügyekben jár, előbb fogadja majd a király,mint őt. Ekkor azonban megjelent Berlinghen, fontoskodva szaporázva lépteit, mint mindig, ha a királyüzenetét hozta, meghajolt monseigneur Zorzi előtt, s közölte vele, hogy őfelsége máris fogadja adolgozószobájában. Zorzi arca felderült, majd ismét elborult, mert nyilván eszébe jutott, hogy Lajosfeltehetőleg rövidre fogja majd a beszélgetést, mert szeretne mielőbb találkozni Richelieu-vet. De anuncius arcjátéka ezzel még nem ért véget, s amikor magunkra hagyott bennünket, arca ismételégedettségtől sugárzott: bizonyára úgy tervezte, hogy az audiencia után itt marad a teremben, s akkorláthatja, milyen képpel távozik majd Richelieu a királytól, s így megtudhatja, igaz-e a hír, miszerint aminiszter kegyvesztett lett.Zorzi jól sejtette, az audiencia valóban nem volt hosszú, s amiután visszatért a nagyterembe, ahonnétegyelőre esze ágában sem volt távozni, Berlinghen minket szólított; a király egy kis dolgozószobábanfogadott bennünket, melynek kandallójában nagy tűz lobogott, végtelen örömünkre, hiszen a hosszú útona parázzsal fűtött lábmelegítők ellenére is alaposan átfagytunk a hintóban.Lajos derűsnek, csaknem jókedvűnek látszott, s mint ilyenkor szokta, rendkívül udvariasan fogadottbennünket, és azon nyomban megkért, hogy számoljak be a Rohan hercegnénél tett látogatásomról.Beszámolómat a lehető legrövidebbre fogtam, a nők és gyermekek szabad elvonulásával kapcsolatbanazt az érvet emelvén ki, miszerint a La Rochelle-ieknek az első ágyúlövés leadása előtt kellett volna arájuk váró éhségre és nyomorúságra gondolniuk. Lajos nagyon elégedett volt, hogy sikerült ahugenottákra hárítanom azt a felelősséget, melyet ők őrá akartak hárítani, urbi et orbi irgalmatlannakkiáltván ki az uralkodót, holott nyilvánvalóan nem volt az, hiszen mindenkor igen emberséges feltételeketszabott az újra engedelmességet fogadó lázadó városoknak.Egy cseppet sem bántotta, hogy a hercegné elutasította a királyi menlevelet, mellyel elhagyhatta volna LaRochelle-t, hogy visszavonuljon egy tetszése szerinti kastélyba. Oly kevéssé lepődött meg azelutasításon, hogy felébredt bennem a gyanú: ajánlatával csupán nagylelkűségét kívánta bizonyítani,amelyet a hugenották éppen elvitatni próbáltak.- Vagyis kedves rokonom, Rohan hercegné hősiesen kitart - mondta -, annyira vágyik rá, hogy ő lehessenaz új Jeanne d'Arc! Csak épp azt felejti el, hogy Jeanne d'Arc a királyáért s nem a királya ellen ragadottkardot! Így hát kétlem, hogy Rohan hercegné valaha is bevonulhat a történelembe. Akkor hát rendben isvolnánk. Kedves rokon! - fordult most már a bíboroshoz -, beszéljünk végre a saját ügyeinkről!- Sire - mondtam én, hevesen remélve, hogy őfelsége elutasítja a kérésemet -, megengedi, hogytávozzam?- Maradjon, Sioac - mondta erre Lajos -, kegyelmed tanácsom tagja, s ebbéli minőségében most ahasznomra lehet.Meglehetősen hosszú csönd állt be ezután, miközben a királynak és miniszterének csak a tekintetebeszélt. Szemükből mély, de ellentmondásos érzelmek voltak kiolvashatók, hiszen Lajos egyszerre voltura és tanítványa Richelieu-nek, a bíboros meg magistere és alattvalója a királynak. Hogyne támadtakvolna nézeteltérések, néha még viták is ebből az ellentmondásos helyzetből? Olyan viták, amelyekszakítással is végződhettek volna, ha nem táplál ugyanakkor mindkét szereplő mély tiszteletet és mégmélyebb szeretetet a másik iránt, amely általában rejtve maradt, ám most például, az elválás előttipillanatban hirtelen a felszínre tört s teljes mélységében megmutatkozott. Híven elmondom, mi történt.Mivel Lajos, miután gyorsan végzett Rohan hercegnével, nem szólalt meg, Richelieu úgy határozott,

persze már lendületet véve is visszavonulásra készen, hogy átveszi a szót.- Határozott, felség, a Párizsba való visszatérése ügyében?- Még habozok - válaszolta Lajos -, úgy érzem a döntés súlyos következményekkel jár majd.- Sire, felséges atyja azt mondotta volt: egy háborúban, bármiként döntsünk is, mindig sok mindentbízunk a véletlenre.- Tudom - mondta erre Lajos -, mondogatom is magamban nap mint nap. Mégis habozok. Nem szívesenhagyom itt egyedül.- Sire - mondta Richelieu -, esedezve kérem, ne habozzék tovább! Az egészsége forog kockán. Ésfelséged egészsége királyságunk legbecsesebb kincse...- De távozásom vajon nem ítéli-e kudarcra egész vállalkozásomat? - kérdezte a király.- Én itt maradok, Sire, és mindent megteszek, hogy e vállalkozás sikerrel járjon.- De miként tudja majd engedelmességre bírni a marsallokat? Angouléme dölyfös, Schomberg civakodó,Bassompierre-nek pedig az egész ostrom nincs ínyére.- Talán, Sire, ha kinevez engem a hadak és a tábor főparancsnokává, mondom: talán mindezenkiválóságok szívesebben engedelmeskednek majd nekem, mint egymásnak. Papi mivoltom miattkevésbé sértőnek érzik majd az engedelmességet.- De lesz elég ereje mindezt nélkülem véghez vinni?- Minden képességemet latba vetem, Sire - jelentette ki Richelieu, halkan, ünnepélyesen. - Tisztábanvagyok a feladat nehézségével. Semmivel sem tartom többre magam másoknál - jegyezte meg, sszerényen lesütötte a szemét. - Egy nulla vagyok, amelynek csak akkor van értéke, ha egy másik számáll előtte, ám e másik szám nélkül semmit sem érek...Elámultam, hallván, hogy Richelieu szó szerint elismétli azt a mondatot, amit a hintóban hallottam tőle, sráeszméltem, hogy akkor csak kipróbálta rajtam a királynak szánt, szerénykedő kijelentés hatását, hogyaz én reakciómból következtethessen rá, miként fogadja majd a király. Nem kellett csalódnia.- Kedves rokon - mondta Lajos -, tisztában vagyok vele, hogy az utánam következő nullák rendkívüli módmegsokszorozzák erőmet.- A világon semmi sem tehetne boldogabbá, Sire - mondta a bíboros, őszinte felindultsággal -, mintfelséged iménti szavai, még ha úgy is érzem, hogy nagy jóságában jócskán eltúlozza érdemeimet.- Kedves rokon - mondta erre Lajos, aki láthatólag szeretett volna véget vetni a bíboros alázatosságirohamának -, úgy véli, képes lesz egyedül is fenntartani az ostromot?- Felséged tudja - mondta a bíboros, egyszer-e már nagyon magabiztosan -, hogy sohasem fogokreménytelen vállalkozásba. És mivel ez az ostrom oly nagy jelentőségű felséged királysága számára, éjtnappallá téve, fáradságot nem kímélve fogok munkálkodni a sikerért. De nagyon szomorú leszek, amiértezentúl nem láthatom naponta felségedet - tette hozzá mélységes megindulással, amelyet sokkalőszintébbnek éreztem, mint az iménti alázatoskodást.- Nagyjóuram is hiányozni fog nekem - mondta Lajos, visszafogottan.- Sire, naponta küldök majd jelentést felségednek, méghozzá olyan részleteset, hogy módja legyenlépésről lépésre nyomon követni az ostrom menetét s mindenről kifejteni a véleményét.Ekkor hosszú, súlyos csönd telepedett ránk, mintha mindkét fél csak ebben a pillanatban eszmélt volnará, hogy a már egy hete tervezgetett elválás most válik valósággá.- Sire - mondta Richelieu halk, el-elfúló hangon -, saját érdekeimet figyelmen kívül hagyva maradok ehelyen. Azt a megoldást választom, amely felséged számára a legkedvezőbb, az én számomra viszont alegveszélyesebb. Hiszen jól tudom, hogy távollétemet kihasználva, sokan a vesztemre törnek majd, studjuk, mire képes az udvari intrika azokkal szemben, akik nincsenek jelen, hogy megvédhessékmagukat...- Kedves rokon - mondta erre Lajos nagyon határozottan -, ha az udvarnál bárki nyíltan vagy burkoltantámadni merészeli kegyelmedet, azonnal nagyjóuram védelmére kelek s a párbajsegédje leszek.Ezt az utolsó kijelentést különösen pikánsnak éreztem, hiszen éppen a király tiltotta meg anemesuraknak a párbajozást, mégsem kételkedtem ígérete őszinteségében.A visszaúton, Pont de Pierre felé, a bíboros egyetlen szót sem szólt, és arcáról is lehetetlen volt bármitleolvasni. Pedig hát jó oka volt rá, hogy megindult legyen, s arra is, hogy elégedett. Őfelsége önmagaszabta mindössze hathetesre a távolmaradását. Megtette őt Angouléme és a marsallok felettesévé, sráadásul arról is biztosította, hogy ha az udvarnál a távollétében bárki támadni merné, személyesen kel avédelmére. Azt hiszem, a király akkor hatódott meg a legjobban, amikor a bíboros kijelentette: "jól tudom,hogy távollétemet kihasználva, sokan a vesztemre törnek majd".Másnap, pontban délben, tanácskozásra gyűltek össze Aytréban a király tanácsosai, a bíboros,

Angouléme herceg, Franciaország marsalljai és a táborszernagyok. Lajos lenyűgöző fenséggel sellentmondást nem tűrően beszélt. És a jelenlévők közül egy sem merte szóra nyitni a száját, még alázadozó természetűek sem, amikor a király végül közölte: hat hétre távozik, s távollétének idejéreRichelieu bíborost nevezi ki a hadak főparancsnokává, valamint Aunis és a környező tartományokteljhatalmú urává. Az is igaz ugyan, hogy ideje sem lett volna senkinek a száját kinyitni, mert a király,alighogy mondandójának végére ért, bezárta az ülést és távozott.Amint az ülésteremből kilépett, Berlinghen futott oda hozzá, s jelentette, hogy Héroard doktor, akinekállapota hirtelen rosszabbra fordult, minden bizonnyal utolsó óráit éli, s az orvosok szerint nem éri meg azestét. Bár Richelieu mindent megtett, hogy visszatartsa, Lajos azonnal elindult, hogy meglátogassa ahaldoklót. Megkért, hogy kísérjem el, mert nyilván emlékezett rá, hogy atyám együtt tanult Héroarddoktorral a montpellier-i orvosiskolán, s hogy én is nagyra becsülöm orvosát, bár inkább csak azért anagy szeretetért, melyet már a gyermek király iránt is táplált, akit az anyja olyannyira elhanyagolt ssohasem szeretett.A Héroard-t körülvevő orvosok nem engedték a királyt a haldokló közelébe, nehogy a kór átragadjon rá.Szegény Héroard-t, akit már egy hete nem láttam, rendkívül sápadtnak, soványnak s kimerültnektaláltam, szinte csak árnyéka volt önmagának. Tekintete azonban még mindig élénken ragyogott, s mégelevenebb fény gyúlt benne, amikor megpillantotta a királyt, akihez úgyszólván anyai szeretettelragaszkodott, amióta csak Lajos világra jött anyjának szeretettelen méhéből, s huszonhét éven átfáradhatatlanul gondozta, egyszer kérvén csak pihenőt, amikor néhány napra visszavonult kisuradalmába.Lajos szemügyre vette orvosát, s oly sápadtnak és soványnak találta, hogy nem is merte megkérdezni,hogy érzi magát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy rosszul. És mivel nem tudta, mit mondjon, végülmegkérdezte, hogy szenved-e.Amire halvány mosoly futott át Héroard arcán, s így válaszolt:- Sire, minden halál kínhalál.Többet nem is bírt mondani. Levegő után kapkodott, majd teste megfeszült, s egy végső görcs utánélettelenül visszahullott az ágyra. A királyt visszatessékelték a hintajába, s csak amikor már bent ült,eredtek el a könnyei. Lefogadom, hogy addig azért tartotta vissza őket, mert méltatlannak találta volnaönmagához, hogy mások előtt sírjon. Amint a hintó elindult, Lajos félrefordult s letörölte a könnyeit,azután megpróbált beszélni is, nyilván abban bízva, hogy beszéd közben visszanyerheti lelke fölöttiuralmát.- Orbieu úr - kérdezte, határozottnak szánt hangon -, emlékszik rá, mit válaszolt Héroard doktor akérdésemre?- Emlékszem, Sire: "minden halál kínhalál ".- Ez valami közmondás, Orbieu úr?- Nem, Sire. Francois Villon írta, akit Héroard doktor szívesen idézett életében.- Tudja tovább is, Orbieu úr? - Tudom, Sire.- Citálná nekem?- Mert minden halál kínhalál. A haldokló görcs martaléka, Epéje föl, szívébe száll. Izzad - s ki tudja, mit! -zihál... [ Vas István fordítása. (A ford.)]- Szívbe markoló memento mori - mondta a király. Orbieu úr, vesse papírra nekem ezeket a sorokat!Szeretném magamnál tartani őket.- Úgy lesz, Sire.Lajos hosszú csönd után folytatta:- Azt hiszem, Héroard doktor már nagyon öreg volt.- Valóban, Sire. Hetvenhét éves volt.- Hetvenhét év! Milyen magas kor!...Megértettem, mit jelentett az arcán tükröződő s szívébe hasító bánat. "Én nem fogom megérni ezt a kort."És bizonyosra vettem, hogy gondolatai ezután visszakanyarodtak önmagához, s egyre gyakrabbanjelentkező és napról napra súlyosbodó rosszulléteire céloz, amikor egy mély sóhajjal még hozzátette:- Szegény Héroard. Még nagy szükségem lett volna rá...Alighogy betettem a lábam a kastélyba, Nicolas és de Bazimont asszony mindjárt észrevette rajtam, hogyszomorú vagyok. Nicolas mégsem merte megkérdezni, mi sújtott le ennyire, Bazimont asszony azonban,aki egyrészt túlságosan kíváncsi volt, másrészt egy kicsit mintha az anyám lett volna, nem állta megfaggatózás nélkül. Én pedig olyan hálás voltam neki kedves, odaadó gondoskodásáért, hogy kész voltam

kielégíteni a kíváncsiságát.- Istenem! - kiáltott fel. - Héroard doktor meghalt! A király orvosa! Kiváló orvos-tudós lehetett, haegyenesen az uralkodó egészsége felett őrködhetett! És most meghalt! Nem különös, hogy a nagyorvosok is meghalnak? Pedig ők mindenre tudnak orvosságot!...A hölgy naivitása nevetésre ingerelte Nicolas-mat, szigorú szempillantásomra azonban elfojtotta a szájaszögletében bujkáló mosolyt.- Nagyon idős volt már - mondtam -, és belefáradt a sok munkába.Luc, aki viszont szerencsésen felépült betegségéből, jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Bazimontasszony pedig a tőle megszokott tapintattal magunkra hagyott bennünket, majdnem-hufándlisszoknyájának heves susogása közepette, mely szoknya - mint szép olvasóm bizonyára emlékszik rá -élete nagy elégtétele volt.Amint kettesben maradtunk az asztalnál, s nagy bánatosan eszegettük a sültet, Nicolas sotto vocemegkérdezte, hogy vajon Héroard tényleg olyan kiváló orvos volt-e, amint az udvarnál beszélik.- Atyám szerint - válaszoltam - a montpellier-i orvosiskola egyik magiszterének, Rondelet-nek anyomdokain haladt. Úgy hitte, hogy minden baj a telítettségből fakad, következésképp kiürítéssel:beöntéssel, purgálással és érvágással gyógyítható. S persze nem szabad megfeledkezni a diétáról sem.Mindezek együttvéve azután alaposan legyengítik a szervezetet.- Tehát nem is volt jó orvos?- De az volt, Nicolas. Bizonyos értelemben az volt. Nagyon szerette Lajost, odaadó híve volttestestül-lelkestül, s már azzal is nagy szolgálatot tett neki, hogy kordában tartotta a falánkságát, rávette,hogy ne vadásszon végkimerülésig, s este korán feküdjék le, a lázrohamait pedig kininnel csillapította.Ráadásul Lajos nagyon bízott benne, s a bizalom, mint tudjuk, fél gyógyulás. Héroard nélkül Lajos mostnagyon elveszettnek érezheti magát. S véleményem szerint orvosának eltűnése nagyban hozzájárul,hogy néhány hétre visszatér Párizsba. S fővárosában minden bizonnyal egy új s híres Aszklépiosz utánnéz majd.Amint befejeztük a vacsorát, Luc és az inasok nyomban leszedték a terítékeket s az abroszt az asztalról,s mint minden este, átmentünk egy kellemesen berendezett kis szobába, ahová Luc már bevitte acsészéket, melyekből a herbateát isszuk majd. Ekkor megjelent de Bazimont asszony, aki hófehér hajátidőközben szépen megfésülte, s elküldte az inast, hogy maga szolgáljon ki bennünket. Őszintén szólvama este szívesen elhagytam volna ezt a kis szertartást, de nem akartam Bazimont asszonyt megfosztaniaz élvezettől, hogy cseverészhessen egy kicsit - amint mondogatta volt - "az ő nemesuraival".Megkértem, hogy üljön le közénk, amit ő előbb, szokásához híven, elutasított, majd végül, hosszaskérlelés után, elfogadta az invitálást, s én biztosra vehettem, hogy így lesz, hiszen már eleve nem két,hanem három csészét hozatott be az inassal.- Gróf úr - mondta, amikor már mindhárman letelepedtünk -, ma reggel levelet kaptam de Brézollesmárkinétól, s engedje meg, hogy átadjam úrnőm köszönetét, amiért rendbe hozatta a park félig leomlottkőkerítését. Kegyelmed újjáépíttette Hörner kapitány és a svájciak segedelmével, s még a homok, amész, a kő és a szállítás költségét is kegyelmed állta.- Ez a legkevesebb, amit tehettem, asszonyom - mondtam én, kis főbólintással -, hiszen hónapok ótaélvezem már úrnőjének vendégszeretetét. A svájciak meg egyenesen örültek, hogy végre csinálhatnakvalamit, ha már harcolni nem harcolhatnak, bármily nagy kedvük lenne is hozzá, hiszen nem a királykatonái, hanem engem szolgálnak, következésképpen de Brézolles márkinét is, s vigyáznak embereinekés otthonának biztonságára.Szavaim annyira elbűvölték Bazimont asszonyt, hogy kénytelen volt letenni csészéjét a csészealjra, úgyremegett a keze felindultságában.- Gróf úr - mondta, s a szeme megtelt könnyel -, feltétlenül beszámolok de Brézolles márkinénak ekijelentéséről, s bizonyosra veszem, hogy hozzám hasonlóan ő is igen hálás lesz azért a nagyvonalúgondoskodásáért, melyben kegyelmed a házát és személyzetét részesíti.Mivel de Brézolles márkiné Nantes-ba való távozása óta egy sort sem írt nekem, óvatosságból én semmertem őnéki írni, és még Bazimont asszonynak is csak ritkán beszéltem róla, félvén, hogy ha szavaimnem is, de hangom és szemem többet árulna el az iránta táplált érzelmeimről, mint szeretném. Ezúttalazonban egészen természetesnek tűnt, hogy érdeklődjem felőle, így hát áthágtam a magam felállítottaszabályt.- Megkérdezhetem, asszonyom, hogy áll a per, melyet de Brézolles márkiné indított férjének rokonaiellen, akik meg akarják fosztani nantes-i házától? Írt valamit erről a levelében'? És helyénvalónak tartaná,ha beszámolna nekem arról, amit úrnője a tudomására hozott?

- Nagyon is, gróf úr. Annál is inkább, mivel de Brézolles márkiné a levelében azt írja, hogy rendkívüli módbízik a kegyelmed ítéletében, így hát, ha Nantes-ban volna, állandóan tanácskoznék a gróf úrral.- És hogy áll a per?- Egyelőre döntetlenre áll: úrnőm lepénzelte a bírákat. Elhunyt férje rokonai ugyanezt tették. Úrnőm latbavetette minden befolyását. Elhunyt férjének családja szintúgy. S amint írja, a per kimenetele igencsakkétséges lenne, ha nem volna kezében egy olyan ütőkártya, amelyet a megfelelő pillanatban majdelőránthat, s biztosan nyerhet vele.- S azt nem árulta el, mi ez az ütőkártya?- Nem, s ráadásul levelének egyik megjegyzéséből egy szót sem értek. Épp ezért el is ismételnémkegyelmednek ezt a mondatot. Így hangzik: a kegyelmed atyja és kegyelmed is, gróf úr, az azt követőnapon érkezett Brézolles-ba, hogy ő Nantes-ba utazott. Így hát sohasem találkozott kegyelmeddel.Az igazságnak ilyetén elferdítése őszintén szólva engem igen kevéssé lepett meg. Azonnal kiéreztembelőle az óvatosságot, s mélyen Bazimont asszony szemébe nézve, jelentőségteljesen kijelentettem:- Asszonyom, ha úrnője ezt állítja, nyilván jó oka van rá. És igen rossz szolgálatot tenne neki, ha állításátmegcáfolná.- Eszembe sem jutna ilyesmi, gróf úr! - kiáltotta Bazimont asszony, s mélyen elpirult. - Tiszta szívembőlszeretem de Brézolles márkinét, és inkább vízbe ugornék, semmint hogy neki ártsak.Bazimont asszony ezt mondván rendkívül feldúltnak tűnt, s látszott rajta, hogy közel áll a síráshoz,úgyhogy nem is hagytam magára, amíg meg nem nyugtattam. Nicolas, aki fültanúja volt e furcsabeszélgetésnek, s nagyon is jól értette, miről van szó, volt olyan illemtudó, hogy mélyen hallgatott, s mégakkor sem szólt egy szót sem, amikor a szobám ajtajában búcsút vett tőlem.Csak akkor nyitottam ki az ajtót, amikor már elment, jól tudván, kit találok majd a szobában, a kandallótüze előtt melegedve, melyet nekem rakott, s amelyről nem mondhatom, hogy "Vesta-szűzként" őrizte,hiszen nyilvánvalóan az ő rendeltetése egészen más volt, de énrám legalább igen gyöngéden vigyázott.Szép olvasóm, meg kell mondjam, igen örvendetes és megnyugtató volt a számomra, hogy Perrette nemfecsegett, ki sem nyitotta a száját, míg levetkőztetett. Túl sok minden kavargott a fejemben s aszívemben is ahhoz, hogy megszólaljak. Lassan kezdtem megérteni vagy inkább megsejteni, miértdatálta későbbre de Brézolles márkiné a kastélyba való megérkezésemet, s miért figyelmeztetteburkoltan Bazimont asszonyt, atyámat és engem, mit kell mondanunk, ha a perében tanúkéntmeghallgatnának. Elképesztett ennek a szoknyás Machiavellinek a ravaszsága, aki soha semmit sem tettalapos ok nélkül, de megdöbbenésem nem csökkentette iránta érzett szerelmemet, melynek tüzét atávollét nemhogy kioltotta volna, inkább még jobban felszította.A király csak annyi időre tért vissza Aytréba, hogy közölje tanácsával és a marsallokkal, miszerintegészsége érdekében hat hetet Párizsban fog tölteni. De mihelyt ezt bejelentette, s távolléte idejérekinevezte Richelieu-t hadai főparancsnokává, már nem volt más gondja, mint hogy mihamarább elhagyjaezt az esős, szeles, viharos tájékot. A szegény Héroard február nyolcadikán tekintett fel utoljára ágyánakmennyezetére, s február tizedikén Lajos már távozott is Aytréből.Csodák csodája, ezen a napon nem esett, s még a nap is kisütött, ha nem is melegen. Lajos lóhátonindult Aytréből Surgéres-be (a Párizsba vezető út első állomására), előtte és utána hadseregnek is beillő,erős kísérettel, hogy ott elbúcsúzzék a bíborostól. A hintaja egyelőre üresen haladt utána, s egy másiküres hintó követte: Richelieu-é.Később megtudtam, hogy Richelieu-t ezen a, napon a szokásosnál is jobban kínozta az aranyere, így hátnem lehetett túl kellemes lóra ülnie: de eltitkolta a fájdalmát, nehogy megmosolyodják, épp akkor, amikorkinevezik a királyi hadak főparancsnokává. Tán mondanom sem kell, hogy legközelebbi barátai, így deGuron úr és jómagam is, mögötte lovagoltunk, s nyomunkban a bíboros lovas muskétásai ügettek.Richelieu hintaja mögött egy másikat is felfedeztem, amelyre Zorzi nuncius címere volt ráfestve. Előzőnap urbi et orbi kijelentette, hogy - lévén a Szentszék franciaországi nagykövete - mindig ott kell lennie,ahol a király van. Amire de Guron úr sotto voce megjegyezte, hogy a nuncius számára ezúttal igenkellemes kötelesség követni a királyt, hiszen teljes szívéből gyűlölte Aytrét, és nem volt más vágya, minthogy ismét élvezhesse párizsi lakása minden kényelmét, kellemességét s talán gyönyörűségét is.Fogacer-nak is vele kellett tartania, mert a nuncius, aki egyébként kitűnő egészségnek örvendett,egyetlen dologtól rettegett csak: hogy egykor jobblétre kell szenderülnie, bár azt remélte, hogy mint papiszemélynek, ott is kiváltságos helyzetben lesz része. Mindamellett osztozott az egyszerű halandókgyöngeségében, s ő is legalább annyira hitt az orvosságok, mint az imádság erejében, így hátragaszkodott hozzá, hogy orvosa mindig mellette legyen.Végezetül még csak annyit Zorzi úrról, hogy sokkal később megtudtam: alighogy a király megérkezett a

fővárosba, a nuncius audienciát kért, és hihetetlen arcátlansággal (amelyet látszólagos naivitása ésszókimondó természete jól leplezett) azt javasolta őfelségének, hogy "kössön békét az angolokkal,hiszen "a Habsburgok pillanatnyilag sokkal nagyobb veszélyt jelentenek Franciaország számára".A Franciaország érdekeire való hivatkozás kissé komikus volt, hiszen a spanyolországi Habsburgoksokkal inkább Itáliára jelentettek ekkoriban veszélyt, melyet felerészben el is foglaltak, s már a közeli, demég szabad Velencét valamint a pápai államot fenyegették...Lajos akár ki is gúnyolhatta volna Zorzit, aki úgy tesz, mintha Franciaországot féltené, holott valójábancsak Itáliáért aggódik. Ehelyett igen szárazon, a rá jellemző stílusban csak ennyit mondott: "Mivel azangolok támadtak meg engem, békét kérni is nekik kell elsőként. Ez így méltányos és igazságos. Mástnem mondhatok."E zárójelbe tett megjegyzés után engedd meg, olvasóm, hogy visszatérjek az Aytréből Surgéres-bevezető útnak ama pontjához, ahol a megállapodásnak megfelelően búcsút vett egymástól a távozó és amaradó. Mindkét fél szívét szomorúság és szorongás töltötte el: a király bölcs mentorát veszítette el,Richelieu pedig nagyhatalmú védelmezőjét. Továbbra is tudatában volt annak, milyen veszélyesek azudvari intrikák a távollévőkre nézve.Amikor a búcsú pillanata elérkezett, a bíboros a királyhoz léptetett lován, Lajos pedig könnyes szemmelnyújtotta feléje kezét, s ziháló hangon kijelentette, hogy nyugodt lélekkel távozik, tudván, hogy a bíborosfolytatni fogja az ostromot, s a marsalloktól sem kell tartania, hiszen ezek az urak tisztában vannak vele,mily keservesen megbűnhődnek a király visszatértekor, ha nem engedelmeskednek a kinevezett fővezérparancsainak. Richelieu pedig biztosította a királyt, hogy naponta részletesen beszámol majd az ostromfejleményeiről, és a terveken csak akkor változtat, kivéve persze a vészhelyzetet, ha a király errekifejezett utasítást ad.A királyon nagy felindultságában ismét úrrá lett a dadogás, amelyből, amint az olvasó is tudja, csakkeserves erőfeszítés árán sikerült kigyógyulni gyermekkorában. Nyilvánvalóan ez volt az oka, hogy atervezettnél rövidebbre fogta a Richelieu-vel való beszélgetést, de igencsak bánkódott emiatt, Richelieupedig még inkább, s miután kezet csókolt királyának, gyorsan távozott, majd leszállt a lováról, a gyeplőtodadobta a lovászának, beszállt a hintajába, de még nem adott parancsot kocsisának, hogy csapjon alovak közé, mert tudta, hogy de Guron úr és én is vele tartunk Aytréba.Én magam is sokat reméltem az őfelségétől való búcsúzástól, reményeim azonban meghiúsultak Acclaviselkedése miatt: épp a döntő pillanatban hátrálni, ficánkolni kezdett, s ezer módon kimutatta, mennyirenem tetszik neki a király heréltje. Olyannyira, hogy alig tudtam vele Lajos közelébe jutni, s még királyomkezét sem sikerült megcsókolnom, holott a karját hosszan felém nyújtva kínálta a kezét csókra.De Guron úrnak több szerencséje volt. Ő egy csúf, kövér kancán ült, melynek annyi esze sem volt, hogymakrancoskodjék, így hát Guronnak sikerült "fejtől-lábtól" a király lovához állítania. Őfelsége a válláratette a kezét, s így nyugodtan beszélhetett vele. Lajos ekkorra visszanyerte lélekjelenlétét s már nemdadogott, bár a szeme még könnyben úszott.Közben sikerült megnyugtatnom Acclámat, arra azonban nem tudtam rászánni magam, hogy távozzamis, mert nagyon szerettem volna hallani, mit mond Guron úrnak a király, miután a bíborossal afelindultsága, velem meg a megbokrosodott ló miatt nem tudott szót váltani.- De Guron úr - mondta Lajos halkan, de azért jól hallhatóan -, a szívem annyira elszorult, hogy nem istudtam szavakba önteni, mennyire fájlalom, hogy el kell hagynom a bíboros urat. Kérem, mondja megneki, hogy ha szeret, vigyáz magára, s többé nem keresi fel azokat a veszélyes helyeket, melyeket eddignaponta végigjárt. Vegye tekintetbe, milyen szörnyű helyzetbe kerülnék, ha őt el veszíteném! ...Ezután, nem túl nagy sikerrel, megpróbált elfojtani egy sóhajt, majd így folytatta:- Tudom, mily sokan igyekeznek majd még nehezebbé tenni a terhet, amelyet a bíboros úrnak mostantólcipelnie kell. Én viszont sosem felejtem el, mekkora szolgálatot tesz nekem azzal, hogy itt marad. Tudom,ha nem engem kellene helyettesítenie, semmiképp sem maradna, hiszen tengernyi munka s ezernyikelepce várja. Hamarosan visszatérek, még annál is hamarább, mint ígértem. Türelmetlenül várom, hogyújra itt lehessek... Mondja ezt el neki, kérem. Isten áldja.Lajos ezzel megfordította a lovát, majd nem messze a beszélgetés helyszínétől leszállt róla, lovászánakdobta a kantárt, s anélkül, hogy visszanézett volna, beült a hintajába, amely gyorsan tovarobogott,nyomában a kíséretével, s a menetet záró lovasok hamarosan el is takarták szemem elől a királyi hintót.Kissé félrehúzódtam, hogy ne nyeljem a port, amelyet a királyi muskétások, a francia testőrség és asvájci gárda lovai vertek föl, s jó félórát kellett várnom, mire az egész menet elvonult. Ekkorvisszalovagoltam Nicolas-hoz, Acclámról leszállva szó nélkül odadobtam neki a gyeplőt, és a bíboroshintajához léptem, melynek hágcsóját az inas gyorsan lehajtotta, majd kitárta nekem a hintó ajtaját, hogy

nyomban be is csukja utánam, aztán oly sietve ugrott föl a bakra, mintha attól félt volna, hogy otthagyjuk.Richelieu csukott szemmel ült, álla a mellére esett, de nem aludt, amint pedig talán szerette volna deGuron úrral és velem elhitetni, hiszen láttam, hogy az ölében görcsösen összefont két kezével sem tudjamegakadályozni, hogy a melle egy-egy mély sóhajtáskor megemelkedjék. Önmagába zárkózott,gondolatai és szörnyű félelmei közé, hiszen arra ítéltetett, hogy egy nagy hadseregnek és néhányfennhéjázó marsallnak parancsoljon, méghozzá a király támaszt nyújtó jelenléte nélkül.Már említettem, hogy Lajos magistere és alattvalója volt egy személyben. De a meghatározás nem teljes,ha nem teszem hozzá, hogy bizonyos mértékig apja helyett apja is volt, oly nyilvánvalóanmegmutatkozott az idősebbnek a fiatalabb iránti féltő gondja és rossz egészségi állapota miatti állandóaggódása. A hozzájuk közel állók szerint barátság fűzte össze a két embert, valójában azonban ennéltöbbről volt szó, olyasfajta gyöngédségről, amelynek ugyan nem adták tanújelét eszmecseréik közben,mert a király felséges volta lehetetlenné tette, hogy bármi módon kimutassák érzelmeiket, viszont nagyonis jól láthatóvá vált, amikor kölcsönös nagy fájdalmukra el kellett válniuk egymástól. Ilyenkor levelek útjánérintkeztek, s megfeledkezhettek a köztük lévő nyomasztó rangkülönbségről.De Guron úr és én, élvén az alkalommal, hogy a bíboros szeme csukva van, szemügyre vettük beesett,fáradt arcát, s gondterhelt pillantásokat váltottunk egymással, arra gondolván, hogy az emberfelettimunka, Aunis szörnyű időjárása, az elválás fájdalmával is megtetézve, alááshatja a bíboros egészségét.Richelieu, mintha megérezte volna magán a tekintetünket, hirtelen kinyitotta a szemét: nehezen tudottszabadulni kínzó gondjaitól, melyekkel eddig egyedül nézett farkasszemet, s láthatólag időbe tellett, amígráeszmélt, hogy itt van, ebben a hintóban, Guronnal és velem, miközben a király, ura és védelmezője, akirályi hintó kerekeinek minden egyes gördülésével távolabb kerül tőle.Bár tudta, hogy Lajos csak azért fogta rövidre beszélgetésüket, mert gyermekkori dadogása ismétjelentkezett, Richelieu vigasztalan volt, s mert hirtelen eszébe jutott, hogy látta, amint Lajos lelkiegyensúlyát visszanyervén, hosszasabban diskurált de Guron úrral, hozzá fordulva így szólott:- De Guron úr, kegyelmed az egyetlen, akinek módjában állt búcsúzáskor hosszabban beszélgetnieőfelségével. Elismételné nekem a szavait, legalábbis a reám vonatkozókat?- Bíboros úr - válaszolta erre Guron -, csak arra vártam, hogy nagyjóuram felocsúdjék elmélkedéséből.Nagy örömömre szolgál elismételnem a király szavait, amelyek valóban mind eminenciádra vonatkoztak,hiszen nagyuramnak minden bizonnyal éppoly boldogság lesz hallani őket, mint nékem elmondani.Mint szép olvasóm is bizonyára észrevette, de Guron úr elméje sokkal finomabb volt, s kifejezésmódjasokkal elegánsabb, mint azt külső megjelenése sejteni engedte. Ráadásul kiváló emlékezőtehetséggel ismegáldotta az ég, mert szó szerint, híven ismételte el a király szavait, amelyeket saját fülemmelhallottam, s az imént le is jegyeztem.A király szavai úgy hatottak Richelieu-re, mintha friss harmatcseppeket permeteztek volna lázashomlokára. Kétszer is elismételtette magának, amit a király mondott, s többször is megkérdezte Gurontól,nem felejtett-e ki semmit, s nem tévedett-e, valóban e szavakat használta a király...Mielőtt azonban Guron minden kérdésére válaszolhatott volna, a hintó hirtelen megállt, s egy pillanattalkésőbb bekopogtatott a hintó ablakán az a katona, aki a sok ló vontatta hintó első lován ült eddig, s azvolt a tiszte, hogy az egész fogatot a megfelelő irányba hajtsa. Guron úr kinyitotta az ablakot, s a katonaekkor kissé zavartan így szólott:- Eminenciás uram, valami baj van hintajának jobb első kerekével, s engedelmével a kocsis kicserélné,mert attól tart, hogy még eltörik. Megengedné, eminenciád, hogy levegyük és felszereljük helyette azegyik pótkereket?- Mennyi időt venne igénybe a csere? - kérdezte Richelieu.- Félórát, eminenciás uram.- Ki kell szállnunk a hintóból?- Nem, eminenciás uram. Olyan erős támasztóékeink vannak, hogy akár dzsigget lehetne táncolniahintóban, akkor is megtartanák.- Kezdjenek hozzá! - mondta Richelieu, aki nem tegezte az embereit, minddel igen udvariasan bánt, denem is mosolygott rájuk: még az iménti megjegyzés sem csalt mosolyt az arcára, hogy tudniillik akárdzsigget is táncolhatna hintajában.Amiközben a kocsis, az első lovon ülő őrszem és az inas munkához látott, Richelieu odaszólt de Guronúrnak: - Guron úr, az ülése mögött talál egy írókészletet. Vegye elő, kérem, de óvatosan, mert a tintatartótele van. És szíveskedjék a lehető legpontosabban leírni nekem őfelsége üzenetét.Jól ismertem ezt az írókészletet, hiszen Charpentier és a bíboros más titkárai gyakran használták, amikoruruk leveleket diktált nekik a hintóban, hogy a hosszú utakon elkerülhetetlen pihenőket is kihasználják.

Amikor Guron végzett, átnyújtotta az irományt a bíborosnak, aki óvatosan a mutató- és hüvelykujja közéfogta a papírlapot, elolvasta, azután lebegtette egy darabig, hogy a tinta mihamarább megszáradjon,majd ismét elolvasta, a szeme megtelt könnyel felindultságában, végül négy rétbe hajtogatta a lapot, sreverendájának belső zsebébe rejtette.- Guron úr - kérdezte rövid csönd után -, van még papír az írókészletben?- Még kettőt láttam, monseigneur.- Egy is elég lesz. Megtenné most, Guron úr, hogy leírja, amit diktálok? Egy levél lesz, őfelségének.- Megtisztel, monseigneur - mondtá erre Guron.- Elkészült, Guron úr?- Készen állok, monseigneur.Richelieu egy pillanatra behunyta a szemét, majd újra kinyitotta és diktálni kezdte lassan a királynakszóló levelet, miközben figyelte, miként szánt Guron tolla a papíron, nehogy a diktálás túl sebes legyen:"Sire, nem állhatom meg, hogy ne juttassam kifejezésre, minő fájdalom nekem, hogy egy időre el kellválnom felségedtől... Bánatom nagyobb, mint valaha is képzelni tudtam volna... Jóakaratának tanújelei,melyekben részeltetni kegyes volt, s szeretetének megnyilvánulása, melyet részben közvetlenül,búcsúbeszélgetésünkkor, részben Guron úr közvetítésével hozott tudomásomra, még nagyobb bánattaltölti el szívemet, hogy el kellett válnom felségedtől, aki a legjobb úr ezen a világon..."Amiután Guron úr végzett a munkával, átnyújtotta az írókészletet a bíborosnak, aki aláírta a levelet.Ezután, éppúgy, mint az imént, mutató- és hüvelykujja közé fogta ezt a papírlapot is, rázogatta, azutánnégybe hajtotta, s bedugta reverendája belső zsebébe.Én mindvégig némán, lesütött szemmel ültem, s amikor Richelieu diktált, a levél minden szavátigyekeztem mélyen az emlékezetembe vésni. Azután a hintóban, egész úton, kitartóan ismételgettemmagamban, nehogy elfelejtsem, s Brézolles-ban, amint a szobámba értem, első dolgom volt papírravetni, hogy kis házi archívumom számára megőrizhessem. Azért tartottam fontosnak megőrizni e levelet,mert nagyon meghatónak találtam. Meg azért is, mert csattanós cáfolata volt azoknak a hónaprólhónapra felröppenő udvari pletykáknak, melyek valóságnak tüntetvén fel a fecsegők vágyait azthíresztelték, hogy a király meggyűlölte a bíborost, s Richelieu kegyvesztése küszöbönáll...Továbbra is járt a mindkét oldalon szigorúan ellenőrzött posta a királyi tábor és La Rochelle, valamint LaRochelle és a királyi tábor között. Brézolles-ba visszatértemkor mégis meglepett, amikor az estiherbateánál Bazimont asszony átnyújtott nekem egy levelet, amely "a hugenotta darázsfészekből"érkezett. A király cenzorai felnyitották a pecsétjét, majd újra lezárták, most már a liliomos pecséttel,annak jeleként, hogy átadható a címzettnek.Engedélyt kértem Bazimont asszonytól, hogy tüstént megismerkedhessem a levél tartalmával, s kissétávolabb húzódva elolvastam, majd még egyszer átfutottam, s meglepetésem sorról sorra nőtt. Íme alevél szó szerinti másolata:Orbieu grófjának Brézolles kastély Saint-Jean-des-SablesGróf úr,La Rochelle-ben, kedves védelmezőmnél, Rohan hercegnénél tett látogatása alkalmával bizonyára nemkerülte el a figyelmét, hogy némi érdeklődéssel vettem szemügyre a kegyelmed kedves lovászát, Nicolasde Clérac urat. Ha hozzájárul, gróf úr, őhozzá fordulnék, a kegyelmed közvetítésével.Az itteni helyzet napról napra romlik: egy hete Rohan hercegné kénytelen volt feláldozni két lovát, hogyhúshoz jussunk, s ami még ennél is rosszabb, a szakácsa átszökött a király táborába. Hagyott maga utánegy levelet, amelyben közli, azt sem bánja, ha elfogják: akasszák fel inkább a király katonái, mint hogyéhen haljon La Rochelle-ben.E nagy nyomorúságban, melyben nekem is részem van, felötlött bennem, mivel amúgy is Clérac úr töltibe minden gondolatomat, amióta megpillantottam, hogy talán ő kimenthetne szorult helyzetemből, hafeleségül venne. Bátorkodtam megemlíteni ezt Rohan hercegnének, aki volt oly jó és kijelentette, maga isméltánytalannak tartja, hogy katolikus létemre osztoznom kell a protestánsok mérhetetlenszenvedésében, melyet ők az ostrom során hitükért vállalnak. Azt is hozzátette, hogy amennyiben Cléracúr hozzá fordulna kérésével, egy saját kezűleg írott levélben, ő atyám és anyám képviselőjekéntbeleegyezését adná frigyünkhöz, lévén nekem is ez a kívánságom. Azt is megígérte, közbenjár majd azérdekemben a városi elöljáróknál, hogy engedjenek távozni La Rochelle-ből, feltéve hogy bebocsátástnyerhetek a királyi táborba.Mindehhez szeretném még hozzátenni, gróf úr, hogy bár Rohan hercegnének csupán távoli rokonavagyok, mégsem mondhatom szegény rokonnak magam. Mint elhunyt szüleim egyetlen örököse,harmincezer frankos évjáradék kizárólagos haszonélvezője vagyok. Nem lennék tehát de Clérac úr

terhére, s választott nemes hivatásának gyakorlásában sem kívánnám gátolni.Őszintén óhajtom, hogy a kegyelmednek írott, talán naiv levelem, s de Clérac úr iránti érzelmeim,valamint jelenlegi sanyarú körülményeim nem keltenek visszatetszést nagyjóuramban, s maradok a grófúr odaadó és alázatos szolgálóleánya.Henriette de FoliangeDe Foliange kisasszony levelét zekém ujjába rejtettem, s visszaülve a herbatea mellé, gondolataimbamélyedtem, ami korántsem kerülte el Bazimont asszony figyelmét, s annyira felcsigázta a kíváncsiságát,hogy már-már kész lett volna a jómodort is sutba dobni. De még habozott. A hosszú csönd azonbanelviselhetetlenné vált a számára, s amint fogyott a tea csészénkből, mind közelebb hozva azt a pillanatot,amikor jó éjszakát kívánva visszavonulunk, egyszer csak átlépte a Rubicont, s remegő hangonmegkérdezte:- Gróf úr, úgy látom, nagyon elmélázott. Rossz hírt kapott talán?Amire én kedvesen rámosolyogtam, s kis főbólintással így feleltem:- Épp ellenkezőleg, asszonyom, nagyon is jó híreket kaptam, de mivel ezek egy harmadik személytérintenek, nem árulhatom el, mi áll a levélben mindaddig, amíg ez a harmadik személy nem értesül alevél tartalmáról, s úgy nem dönt, hogy nyilvánosságra hozható.Ezt hallván Bazimont asszony igen mulatságos arcot vágott. Úgy festett, mint egy nagy macska, amelyelé letettek egy tál tejet, de épp csak a bajszát márthatta bele, máris elvették előle. Nicolas is csaknehezen fojtotta el a mosolyát a hölgy fintorát látva, s persze sejtelme sem volt róla, hogy éppen ő aszóban forgó harmadik személy, akivel tudatnom kell majd a nagy fontosságú híreket, melyek egészéletét megváltoztathatják.Kegyetlenség lett volna nyomban azután magára hagynom Bazimont asszonyt, hogy kíváncsisága miattígy az orrára koppintottam. Így hát kértem még egy csésze herbateát, amit ő rendkívüli örömmel töltött ki,megértvén, hogy az esti beszélgetés még nem ért véget.Biztos voltam benne, hogy intendánsnői posztja s tömérdek munkája ellenére igencsak unatkozik ebbena nagy házban, amióta nélkülöznie kell a jókedvű és eleven de Brézolles márkiné, de különösen amaggiordomo társaságát, aki bármily kopasz és reszketeg is, azért nap mint nap udvarias bókokkalhalmozta el, most viszont más öröme sincsen, mint hogy esténként "az ő nemesurainak" a hazatértétvárja. Mivel nem szerettem volna csalódást okozni neki, elmeséltem, miként vett búcsút egymástól akirály és a bíboros - persze csak annyit mondtam, amennyit szükségesnek láttam -, hogy mindenkinekelmesélhesse, milyen nagy egyetértésben és végtelen fájdalommal búcsúzott el ez a két férfiú, akik olyszorosan összetartoznak, mint egy kéz ujjai. Majd az utolsó csepp teát is kihörpintvén, magára hagytamBazimont asszonyt, s elindultam Nicolas-val az emeletre vezető lépcsőn, megkérvén, hogy jöjjön öt percmúlva a szobámba, mert híreim vannak a számára.A szobámba lépve szokás szerint ott találtam Perretteet: a kis széken ült, a tűz előtt, amit nekem rakott.Fölpattant s elém sietett, szépen bókolt, én meg a karomba kaptam, magamhoz szorítottam, smegdicsértem, amiért olyan jó illata van. Elmondta, hogy tetőtől talpig lemosakodott a mosdótálamban,azután megszárítkozott a tűznél, ami igazán nagy gyönyörűségére szolgált. Ismét megdicsértem, s abókhoz ezúttal azt is hozzáfűztem, hogy atyámnak az a véleménye, hogy a víz és szappan jobban véd abetegségektől, mint a világ összes pirulája, labdacsa és kenőcse. És ez egyaránt vonatkozik férfire ésnőre. Ami engem illet, egy jó illatú szobalány sokkal inkább a kedvemre való, mint udvarunk sok hölgye,akiket néven is nevezhetnék, s akik bőven locsolják magukra a szagos vizet, miközben azzal kérkednek,hogy még a kezüket sem mosták meg két hete. [Margot királyné, aki 1615-ben halt meg.]- Perrette - mondtam -, de Clérac úr hamarosan bejön hozzám. Beszélgetésünk idejére bújj el azárnyékszékben. Ne üss zajt, és ne hallgatózz az ajtónál - tettem még hozzá mosolyogva.- Sose hallgatóztam! - kiáltotta felháborodottan Perrette. - És nem is fogok, soha!- Tudom - mondtam. - Tökéletesen megbízom benned, Perrette.Ettől földerült, rám mosolygott, eltűnt a mellékhelyiségben, s becsukta maga mögött az ajtót. Átsuhant azagyamon, hogy esetleg levetkőzhetnék, amíg Cléracra várok, mert kissé fájt a lábam az egész nap viseltcsizmában. De azután mégsem vetkőztem le, attól tartván, hogy a neglizsé nem illenék ünnepélyesnekígérkező beszélgetésünkhöz.Amint az öt perc letelt, Nicolas katonás pontossággal megjelent, kopogtatott az ajtón, s szintén tetőtőltalpig felöltözve lépett be, amin nem volt semmi csodálkoznivaló, tekintve hogy mindig kifogástalanöltözékben jelent meg előttem.- Nicolas - mondtam -, foglalj helyet a tűznél. A levél, amelyet az imént kaptam, bár nekem címezték,neked szól, így hát át is adom, hiszen csak te, egyedül te válaszolhatsz a levélben feltett kérdésre.

Nicolas átvette a felé nyújtott levelet, s amíg ő az üzenetet olvasta, én az ő ifjúi arcáról olvashattam alevél kiváltotta heves érzelmeket: a meglepetést, az örömöt és a zavarodottságot. Végül leengedte apapírlapot, s a tűzbe bámult, mintha a lángokból akarná kiolvasni a kérdésre adandó választ.Én egy hosszú pillanatig szótlan maradtam, mert láttam, hogy nehezen jut elhatározásra, s helyesebbnekvéltem, ha csak akkor nyújtok neki segítséget, ha erre megkér.- Gróf úr - szólalt meg végül -, nem különös, hogy egy ilyen jó házból való leány, akit féltő gonddalneveltek...?- Úgy bizony! - vágtam közbe. - Féltő gonddal nevelték! S nevelőnőjétől megtanulhatta, hogy süsse le aszemét, ha férfit lát, minden közeledési kísérletet utasítson el, sose nézzen férfiember szemébe, s ha azír neki, tépje szét a levelét. Ha pedig szegényke borzongana ágyában az ifjú ember szavairaemlékezvén, már másnap gyónja meg sietve nagy vétkét a plébánosának.- A gróf úr csúfolódik.- Én csak azt a nevelést gúnyolom ki, amit te olyannyira magasztalsz. De Foliange kisasszony szabademberként viselkedett, amikor vette magának a bátorságot, és elsőként írt neked. Vagyis levetkőzteszemérmességét.- Gróf úr, én egy percig sem állítottam, hogy de Foliange kisasszony szemérmetlen.- De elítéled az eljárását.- Nos hát - mondta erre Nicolas s mélyen elpirult -, annyi bizonyos, hogy az eljárása nem mindennapos.- A körülmények sem mindennaposak.- Mit ért ezen, gróf úr?- Egy jó házból való leány arra ítéltetett, hogy haljon éhen egy olyan vallásért, amely ráadásul nem is azövé.- Sajnálom őt, tiszta szívemből! - kiáltotta Nicolas szenvedélyesen. - Éjszaka gyakorta felriadok, skönnyek közt gondolok rá, mi mindent kell kiállnia!- Akkor most igazán boldog lehetsz, hogy téged választott megmentőjéül: te lehetsz az, aki kimenti agyehennából.A kétségektől és bánattól gyötört Nicolas erre nem tudott mit mondani. Boldogtalansága szánalmatébresztett bennem, s látván, hogy fiatal és tapasztalatlan lévén, egyedül képtelen lesz kievickélniellentmondásos érzései és gondolatai szövevényéből, a vállára tettem a kezem, s így szólottam:- Nicolas, akarod, hogy segítsek kibogozni az összekuszálódott szálakat?- Jaj, gróf úr, boldoggá tenne!- Emlékezz vissza rá, Nicolas, hogy azt tanácsoltam, ne írj de Foliange kisasszonynak, amikor elsőhevületedben még ez volt a terved.- Emlékszem, gróf úr.- De akkor nem mondtam meg, miért tanácsolom ezt. Hát most elárulom. Az után, hogy Rohanhercegnénél oly simogató pillantásokat váltottatok egymással, az illem azt diktálta volna, hogy ha írsz,mindjárt kérd is meg a kezét. Ezt azonban nem tehetted volna meg, tekintve, hogy csupán a királyimuskétások soványka zsoldját tudtad volna megélhetésed forrásaként említeni.- Én meg is értettem, gróf úr, hogy nem állhatok elő ezzel a kéréssel, hiszen ő oly magasan fölöttem áll.- És azt hiszed, de Foliange kisasszony nem találta ki, hogy csak azért nem teszed fel azt a kérdést,amelyre pillantásaitok feljogosítottak volna, mert szűkös anyagi helyzeted megbénít? És nem mondtam-eazt is, még ugyanazon a délelőttön, hogy egy hölgy szerelme, ha igazán erős, minden akadályt legyőz?Nos hát, ez történt! De Foliange kisasszony legyőzte az akadályokat! Írt neked! És felszólított, hogy kérdmeg a kezét, s még azt is tudatta veled, hogy harmincezer frankos évjáradéka van.- Épp ezt a harmincezer frankos évjáradékot nem tudom sehogy sem megemészteni, gróf úr. Mi azördögnek kellett megemlítenie?- Miért hallgatott volna róla? Hol itt a baj? A kisasszony szerelmes beléd, és jó női ösztöne azt súgta,hozza a tudomásodra, hogy nem lesz kolonc a nyakadon.- De miért kellett megemlítenie azt a harmincezer frankot? Ezzel mindent elrontott! Olyan, mintha megakarna vásárolni, s ezért a becsület azt diktálja, hogy utasítsam el.- A becsület! - kiáltottam. - Micsoda zagyvaság! Megsértett vele, hogy elárulta, milyen gazdag? Én éppenhogy meghatónak találom a vallomását. Micsoda bizonyítékát adta a szerelmének, amikor mindenfegyvert bevet, csak hogy megkérd a kezét!- De hát csak egyszer találkoztunk és alig negyedórán át nézhettük egymást! Nem is ismer! És én semismerem őt!- Szegény Nicolas-m, ha meg akarod várni az ostrom végét, hogy jobban megismerhesd, nem ismered

meg soha. Mert addigra eltűnik a föld színéről. De neked legalább meglesz az a vigaszod, hogyimádkozhatsz a sírja fölött.- Micsoda szörnyűség! - kiáltotta Nicolas, s felpattant székéről. - A sírja fölött! Milyen kegyetlen, gróf úr!És Nicolas arcát a kezébe rejtve keservesen zokogott. Akkor a karomba szorítottam, megöleltem, sközben arra gondoltam, hogy talán tényleg kegyetlenség volt a La Rochelle-i temetőt emlegetni, csakhogy a tudatára ébresszem, milyen következményekkel jár, ha a "becsület" nevében elutasítja a hölgykérését.- Gróf úr - mondta máris, ziháló hangon -, úgy érzem, igaza van, s mindent mérlegre téve, azt hiszem, azegyetlen tisztességes lépés, amit tehetek, ha megkérem de Foliange kisasszony kezét.Kacagnom kellett volna, ha a körülmények megengedik. A felemlegetett sír megtette hatását. Nicolasbecsülete máris új küzdőteret talált magának...Visszaültem a helyemre. Nicolas is leült, felszárította a könnyeit, egy rövid ideig hallgatott, azutánrémülten felkiáltott:- Van még egy nagy gond, gróf úr! Hogy írhatnék de Foliange kisasszonynak? Annyira rossz ahelyesírásom! Elképedtem, milyen nagy gyerek ez a Nicolas. És megint nagy kedvem lett volnacsúfolódni. De szegény fiút már úgyis annyira megviselte ez a beszélgetés, hogy nem akartam továbbkínozni.- Szerencsére az én enyém annál jobb, így hát majd feljavítja a tiédet.- Akkor hát tüstént meg is írjuk a levelet? De erre már tényleg kitört belőlem a kacagás.- A levél úgyis csak holnap menne el, Nicolas, most pedig, amint IV. Henrik mondotta volt, "az ágyam mársóvárog utánam". A levelet holnap írjuk meg.Nicolas hálálkodva indult kifelé, s annyira támolygott a boldogságtól, hogy távoztában nekiment azajtónak.Másnap reggel Nicolas és én, nekigyürkőztünk a nehéz feladatnak, hogy olyan ügyes levelet írjunk deFoliange kisasszonynak, amely teljesíti a kérését, de nem sérti az érzékenységét. Amint Nicolas mondta,valóban nem volt "mindennapos" egy jó házból való leány részéről, még ha árva is, hogy ő tegyenházassági ajánlatot egy ifjú embernek, amire a hölgy időközben szintén ráeszmélhetett, s talán márszégyelli vakmerő lépését, így hát ha most olyan levelet küldünk neki, ami nem a tetszése szerint való,talán elutasítja Nicolas-t, holott ő bátorította lánykérésre.Nicolas, akit tegnap óta a legőrültebb szerelem emésztett, s egész éjjel le sem hunyta a szemét, hangotakart adni a levélben határtalan rajongásának. Én azonban óva intettem a túl heves és gyors szerelmiostromtól, s attól is, hogy a házasságra bevégezett tényként tekintsen, hiszen de Foliange kisasszonynakmég mindig módjában állt nemet mondani.Nicolas elég értelmes volt hozzá, hogy belássa, igazam van, s ezután összedugtuk a fejünket, hogyírjunk egy sem tüzes, sem fagyos levelet. Nicolas nagyon ügyesen rátalált a de Foliange kisasszonyérzékenységét leginkább kímélő formára. Bár valójában a hölgy kérte meg az ő kezét, most fordított ahelyzeten, s a legalázatosabban esedezett a kisasszony kezéért (melyet már a magáénak tudhatott), sazzal érvelt, hogy szüksége van egy írásos "igen"-re, mert csak ennek a birtokában kérheti meg abíborost, állítson ki menlevelet de Foliange kisasszony számára, amellyel bejuthat a királyi táborba.

VIII. fejezet

A Gondviselés személyesen őrködhetett a két fiatal bimbózó szerelme felett, mert egy hónappal későbbez a levél, amelyen a kettejük sorsa múlott, már nem juthatott volna el a címzetthez, tekintve hogy abíboros a tábor és La Rochelle közötti mindenfajta levelezésnek véget vetett, úgy ítélvén meg, hogy aszigorú cenzúra ellenére is kiszivároghatnak a haderőnkre vonatkozó adatok, hiszen a legártatlanabbnaktűnő levél is tartalmazhat rejtjeles üzenetet.Istennek hála azonban ekkor még fennállt az összeköttetés köztünk és La Rochelle között, s egy héttel alevél elküldése után Nicolas már meg is kapta de Foliange kisasszony válaszát, aki a helyzet udvariasátfordítását burkoltan elfogadva, kegyeskedett a lánykérésre igent mondani. A levéllel azonnal abíboroshoz siettem, hogy megkérjem, állítson ki menlevelet a hölgy számára. Előbb csak egyunott-szórakozott pillantást vetett a levélre, s savanyú arccal (leghűségesebb szolgáit sem igen tűntette kikedvesebb arckifejezéssel) megkérdezte:- Orbieu úr - s felsóhajtott -, tényleg ezzel is nekem kell foglalkoznom?- Csak azért, bíboros úr, mert a kisasszony Rohan hercegné rokona, s ráadásul katolikus. Köteles

lenne-e hát meghalnia mások vallásáért?A két érv közül én a másodikat éreztem nyomósabbnak, Richelieu azonban - bíboros létére - az elsőt.- Ha a hölgy Rohan hercegné rokona, s a hercegné hozzájárult, hogy elhagyja La Rochelle-t, akkor ez azügy, Orbieu úr, politikai ügy, nekem ki kell kérnem a király véleményét, hiszen őfelsége a rokonánaktekinti a hercegnét, s amint kegyelmed is jól tudja, óvatosan bánik vele, már a háborút követő időretekintve. Jobb lesz tehát, ha a menlevelet őfelsége állítja kis nem én. Úgy nagyobb a súlya. De Foliangekisasszony levelének egy másolatát már holnap Párizsba küldöm, a magam megjegyzéseivel együtt.Lajos jól ismerte Nicolas-t, hiszen valahányszor jelen voltam a Louvre-ban őfelsége felkelésénél,lovászom is ott állt mellettem. És ha az olvasó nem veszi zokon az. őszinteségemet, hát azt is elárulom,hogy a király gyakran felejtette a szemét a szép Nicolas-n. Azok kedvéért, akik emlékirataimnak többikötetét nem olvasták, azt is elmondom, hogy Lajos, akit az anyja megvetett és megalázott, feleségepedig a halálára szövetkezve elárult, hogy feleségül mehessen az öccséhez, nem szerette a nőket. ÁmLajosnak nemcsak szeretője, de kegyence sem volt, ami az udvar szemérmetlen szóhasználatábanférfiszeretőt jelentett.Az élvezeten túl, melyet Nicolas szépsége szerzett neki, egyéb oka is volt őfelségének, hogy a fiútkegyeiben részesítse: Nicolas az én lovászom volt, s egy másik hűséges hívének, de Clérac úrnak, akirályi muskétások kapitányának az öccse. Végül pedig, amint láthattuk, a király igyekezett jóindulatúnakmutatkozni Rohan hercegnével szemben. Ezért hát sokkal többet tett annál, mint hogy kiállította amenlevelet de Foliange kisasszonynak, melynek birtokában beléphetett a királyi táborba. Őfelsége tudta,hogy Nicolas a gazdag örökösnőhöz viszonyítva szegény rokon csupán, lovaggá tette hát, és tízezerfrankot adományozott neki. Végezetül úgy határozott, hogy az esküvőre akkor kerül majd sor, ha ővisszatért La Rochelle-be, méghozzá nagy pompával, az ő költségére, Surgéres szép, román koritemplomában.Ez utóbbi döntése, amely az esküvőt hat héttel elhalasztotta, elkeserítette volna a szerelmeseket, ha amenlevél nem lép érvénybe már a kiállításának napján. Ezért hát de Foliange kisasszony, aki nagyonszerette volna már elhagyni La Rochelle-t, újabb levelet írt nekünk, amelyben azt tudakolta, hol lakhatnaaddig, amíg az esküvői szertartás de Clérac lovag hitvesésévé nem teszi. Ekkor úgy határoztam, hogy azesti herbateánál Bazimont asszony elé tárom a két fiatal szerelmi történetét.Ez a történet önmagában is elég regényes volt, így hát igyekeztem minden költői túlzás nélkül, a lehetőlegegyszerűbben előadni. De hiába volt minden igyekezetem: alighogy elbeszélésem végére értem,Bazimont asszony könnyekben tört ki, nyilván mert saját esküvőjének boldog napja s szeretett férjénekhalála ötlött fel emlékezetében.A könnyzápor, istennek hála, nem tartott soká, s Bazimont asszony nyomban utána kijelentette, hogyrendkívüli mód örül Nicolas boldogságának, hiszen lovászom "szegény férjére" emlékezteti (bárfelteszem, hogy minden férfi de Bazimont úrra emlékeztette), s engedélyt kért, hogy néhány percrevisszavonulhasson, s rendbe tegye arcát, mert a könnyek egészen feldúlták. Amikor az engedélytmegadtam, majdnem-hufándlisszoknyáját már-már fiatalasszonyosan ringatva távozott, ami mosolyrafakasztotta Nicolas-t, bár közben, lévén a sírás ragadós, az ő szemében is könnyek ragyogtak.Amikor Bazimont asszony csodásan megfésülködve és felfrissített arccal visszatért körünkbe, azt iselmondtam neki, hogy de Foliange kisasszony lakhelyet keres arra az időre, amíg föl nem csendülesküvőjén a nászdal, mire Bazimont asszony - amint azt vártam is - nyomban fölajánlotta, hogy szobátnyittat a kastélyban a kisasszonynak. Még azt is hozzátette - de ehhez persze még de Brézolles márkinéjóváhagyása is szükségeltetett -, hogy a fiatal házasok az esküvő után is a kastélyban maradhatnak, ígyNicolas könnyebben elláthatja majd mellettem lovászi teendőit.Minthogy a boldogság sosem jár magában, szép, derült idő volt azon a februári délutánon, amikorNicolas, de Clérac úr és én megálltunk lovainkkal az azonos nevű erődhöz kapcsolódó Tasdon-kapuelőtt, arra várva, hogy de Foliange kisasszony megjelenjen.Közös döntésünk eredményeként mindhárman egyszerű öltözéket viseltünk, s őfelsége egyik dobosahaladt előttünk, hogy érkezésünket jelezze, nehogy a Tasdon erőd hugenottái, különösen a harapóskedvű Sanceaux kapitány, megjelenésünket rosszra magyarázza; az olvasó talán emlékszik még rá,hogy az önhitt Sanceaux kapitány, ostobaságában és túlzott gyanakvásában kis híján megakadályozta,hogy bejussunk a városba, s meglátogassuk Rohan hercegnét.Ugyanakkor a dobpergésben van valami harcias és fenyegető, így hát amikor az ostromlottaklátótávolságába értünk, akik a lőrések mögül lesték közeledésünket, a fal tövéből mély kalapemelintésselköszöntöttük őket, ami viszont már a legbékésebb udvariassági gesztus. Mégis hosszú percek teltek elanélkül, hogy a nagy, vasalt ajtó akár csak megnyikordult volna, s mi már-már a kudarctól tartva némán s

kővé dermedve vártunk.Végül, anélkül, hogy a kulcs csikordulását hallottuk volna, mert a zár nyilván jól meg volt olajozva, a kapukét hatalmas szárnya rettenetes lassúsággal szétnyelt, s a kitáruló kapuszárnyak közt feltűnt de Foliangekisasszony, aki amazon módra ült egy fehér poroszkáló kancán. A ló előbb visszahőkölt a mi lovainktól,úgyhogy gyorsan arrébb vittük őket, s akkor végre a fehér kanca, melynek kantárját lovasa erős kézzelfogta, átjutott a kapun, maga mögött hagyva a lassú halálra ítélt várost.Visszafordultam a még nyitott kapu felé, s pillantásom a négyes sorokba rendeződött La Rochelle-ikatonákra esett; előbb azt hittem, minket akarnak követni, ám ez abszurd ötlet volt, hiszen háttal álltaknekünk. Kisvártatva azonban ismét hátrapillantván, megértettem, hogy élezetlen hegyű lándzsáikkalcsont-bőr férfiak és asszonyok egy csoportját igyekeznek visszatartani, akik szerettek volna anyomunkban kitörni a kapun, amelyet a katonák igyekeztek újra bezárni.A kavarodásban, lökdösődésben volt valami nevetséges, annyira gyengék és soványak voltak a kitörnikészülő emberek és az őket visszatartó katonák is, s ezutóbbiak érzésem szerint csak lándzsáiknakköszönhetően kerekedtek végül fölül, lándzsáiknak, melyet elgyöngült karjukkal alig bírtak előrenyújtani.A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy ez az incidens a legteljesebb csöndben játszódott le. Azegész összetűzés alatt sem katonai vezényszó, sem - a másik oldalról - szitkozódás nem hallatszott.Csak este értettem meg, amikor az eseményt fölelevenítettem magamban, mi volt a csönd oka: sem akatonáknak, sem a lázadóknak nem volt már erejük kiabálni.Nicolas és én jobbról-balról közrefogtuk de Foliange kisasszonyt, de Clérac kapitány pedig az élenhaladva nyitott utat előttünk. Előbb lassú ügetésre fogta a lovát, ám amikor, hátrapillantván, látta, hogy deFoliange kisasszony poroszkáló kancája nem bírja az iramot, visszafogta lovát, így aztáncsigalassúsággal tettük meg a Tasdon erődtől a Brézolles kastélyig vezető utat, és közben egyikünk semszólt egy árva szót sem.Mivel én lovagoltam de Foliange kisasszony balján, szemügyre vehettem őt, hiszen épp felém fordulva ülta lován, mindkét lábát a ló bal oldalán lógatva lefelé, s már csak azért is kedvemre mustrálhattam, mert őmaga lesütött szemmel ült, némán, tekintetét a ló sörényén nyugtatva. Nem volt olyan sovány, mint azokaz emberek, akik az imént megpróbáltak kitörni La Rochelle-ből, hiszen Rohan hercegnénél nyilván jutottnémi étel az asztalra. Viszont nagyon sápadtnak és betegesnek találtam, annál is inkább, mivel széparcán nyoma sem volt a festéknek, melyben a La Rochelle-iek éppúgy hiányt szenvedtek, mint mindenmás, az életet kellemessé tévő dologban.Félúton észrevettem, hogy Nicolas-t igencsak elkeseríti, amiért hölgyének csak a nyakszirtjét láthatja, akitesthelyzete folytán arcát mindvégig felém fordította. Ekkor visszafogtam Acclámat, s intettemNicolas-nak, hogy cseréljen velem helyet. Amit ő azonnal meg is tett, minden bizonnyal nemcsakönmagának, hanem de Foliange kisasszonynak is örömet szerezve ezzel, aki ugyan továbbra ishallgatott, ám biztosra veszem, hogy tekintetét ezután már fel-felemelte a ló sörényéről, nem bírvánellenállni a balján lovagoló Nicolas szerelmes, vágyódó pillantásának. Ez azonban a kanca óvatosporoszkálását nem befolyásolta: engedelmesen, bár lassú s imbolygó léptekkel követte de Clérac úrlovát.Amint a tábor területére értünk, az egyszerű járókelők s a katonák egyaránt lelkes ünneplésbenrészesítették a három lovagtól kísért de Foliange kisasszonyt, aki csodaszépen mutatott fehér kancáján,s ráadásul azt is tudta mindenki, mi szél hozta mifelénk. Kisvártatva már valóságos, katonákból,kereskedőkből, inasokból összeverődött menet vonult mögöttünk, s valamennyien minket dicsőítettek,mintha egy új Jeanne d'Arcot mentettünk volna meg a hugenották máglyájától. A város kapujában deClérac úr megállította a menetet, s udvarias beszédet intézett a nyomunkban tolongókhoz, megkérvénőket, hogy ki-ki térjen haza a saját fészkére, mert de Foliange kisasszonynak a sok megpróbáltatás utánnyugalomra és pihenésre van szüksége. Nagy megkönnyebbülésünkre de Clérac úrnak sikerültmeggyőznie követőinket, hogy forduljanak vissza, ugyanis már attól féltünk, hogy kitudódik, hol fog laknide Foliange kisasszony, s akkor a brézolles-i kastély előtt fog tolongani és zajongani a sok ember.Bazimont asszony "kisasszonyként" üdvözölte Henriette de Foliange-t, amint azt a hölgy rangjamegkövetelte, s azt sem tudta, hová legyen örömében, amikor a kisasszony válaszképpen"asszonyomozta" őt, s azon nyomban szívébe zárta vendégét, aki, bár a hercegné rokona, s ráadásul olyszép, mint a hajnal, nem gőgös s nem is kényeskedő. Megkérdezte, szeretné-e megtekinteni a szobáját,melyet elkészíttetett a számára. Amire de Foliange kisasszony habozás nélkül, bár vakmerőségébe kissébelepirulva azt kérdezte gyönge hangon:- Asszonyom, meg tudná mondani nekem, mikor szolgálják fel a vacsorát?Ez a gyermeteg kérdés más körülmények közt mosolyt csalt volna arcunkra, most azonban azt

tudatosította bennünk, mily hosszú időn át kellett éheznie Henriette de Foliange-nak, s ezért valósággalszíven döfött minket, ám a legjobban mindenek közül mégiscsak Bazimont asszonyt rendítette meg, akikönnyes szemmel s egy mély sóhajjal így szólott:- Gróf úr, engedelmével, megsürgetem a vacsorát. Mondhatom Lucnek, hogy hozzon még egy terítéket,de Clérac úr számára?Természetesen egyetértettem a javaslattal, s de Clérac úr némi udvarias vonakodás után elfogadta ameghívást. E vacsorainvitálás, melyet Bazimont asszony némiképp kierőszakolt, mulattatott, s máskorNicolas is megmosolyogta volna a hölgyet, hiszen tudtuk jól, mennyire rajong Bazimont asszony "az őnemesuraiért", akiknek társaságát ím most még a király egy szép muskétáskapitányával is sikerültkiegészítenie. Ám Nicolas agyában most egészen másfajta gondolatok keringtek, s egyre csak azongyötrődött, hogy de Foliange kisasszony szinte pillantásra sem méltatja: olyan képesség ez, melyet agentil sesso képviselői már gyermekkorukban elsajátítanak, az erősnek mondott nemhez tartozók viszontsosincsenek igazán a birtokában.Amióta de Vignevieille úr az úrnőjével Nantes-ba utazott, Luc időnként a maggiordomo szerepét isbetöltötte, így hát most ő jelentette be de Guron urat, aki a bíboros üdvözletét hozta de Foliangekisasszonynak.Amint az olvasó bizonyára emlékszik rá, de Guron úr Richelieu egyik legodaadóbb híve volt, s a király,mielőtt Párizsba indult volna, vele üzente meg a bíboros úrnak, mennyire elszomorítja, hogy el kellválniuk.Pocakos, nagy, kövér ember volt de Guron, s egy olyan hatalmas, tohonya lovon járt, amelynek "ahhozsem volt elég esze, hogy makrancoskodjék." Guron úrnak azonban annál inkább megvolt a magáhozvaló esze. A jó modornak sem volt híján, mert minden nehézkessége dacára fürgén, s mélyen bókolt deFoliange kisasszony előtt, majd - a rangkülönbségnek megfelelően - kevésbé mélyen Bazimont asszonyelőtt is. Azután pedig átnyújtotta szép vendégünknek Richelieu levelét, akinek orcája kipirult örömében észavarában, miközben olvasta.Tán mondanom sem kell, hogy igen nagy udvariatlanságnak éreztem volna, ha nem hívom meg mostmár de Guron urat is az asztalunkhoz, azok után, hogy ily hosszú utat tett meg lóháton Pont de Pierre-tőlSaint-Jeandes-Sables-ig. Nem sokat kérette magát, hiszen az udvar "nagyevői" közt tartották számon(amint egyébként Lajost is...). De alighogy az étel az asztalunkra került, mégis éppen ő volt az, akielrontotta a vacsora hangulatát, de Foliange kisasszonyhoz fordulva ugyanis drámai hangon így szólott:- Hölgyem, a bíboros úr tanácskozott az orvosával, hogy megtudakolja, mi a teendő, ha valaki hosszúidőn át éhezett, s az orvos azt tanácsolja a kisasszonynak, hogy legalább egy héten át csak nagyonkeveset egyék, vagyis távolról sem annyit, amennyit képes volna elfogyasztani, mert ha most hirtelen túlsok ételt vesz magához, az akár az életébe is kerülhet.De Foliange kisasszony elsápadt e szavak hallatán, s alig bírta visszafojtania könnyeit, annyiraelkeserítette, hogy a hosszú hónapokig tartó koplalás után még most sem csillapíthatja az étvágyát. Mitöbbiek pedig valamennyien éreztük, hogy igencsak visszatetsző volna, ha kedvünkre lakmároznánk,miközben a hölgy csupán annyit ehet, mint egy böjtölő szerzetes. Így hát, anélkül hogy összebeszéltünkvolna, mi is csak nagyon keveset vettünk minden ételből, hogy ezzel az önkéntes áldozattal támogassukaz ő nagyon is kényszerű mértékletességét.Megfigyeltem, hogy nagyon hosszan rágott minden egyes falatot, hogy minél több ízt és aromátszopogathasson ki belőle, no meg nyilván azért is, hogy rövidke boldogsága ezáltal egy kissé továbbtartson. A tökéletes csöndben elköltött vacsora végeztével halvány pír jelent meg az arcán. Elhalóhangon köszönetet mondott nekem, majd megkérte de Bazimont asszonyt, aki anyás gondoskodássalmindvégig a széke mögött állt, hogy kísérje a szobájába. Az asztaltól fölállván kért még egy kis szeletkenyeret, hogy - mint mondotta -, éjszaka apránként elrágcsálhassa, ha nagyon fájna a gyomra. Amiutána kenyeret magához vette, kézfejével megsimogatta Nicolas arcát, de egyetlen szót sem szólt hozzá.Mind a négyen felálltunk, ő pedig bizonyára bókolt volna, ha nem tart tőle, hogy közben egyensúlyátveszti, hiszen még járni is csak úgy tudott, hogy szorosan de Bazimont asszonyba karolt.Amiután de Foliange kisasszony visszavonult, mi sem időztünk túl soká az asztalnál, hiszen de Clérac úrszeretett volna mihamarább visszatérni a muskétásaihoz, de Guron úr pedig az ágyába, lévén hétalvó;Nicolas és én is igyekeztünk vissza "a saját fészkünkre", amint azt de Clérac úr a minket követőtömegnek javasolta oly bölcsen.Perrette segített levetkőznöm, s amikor már anyaszült meztelen voltam, s épp az arcom és a kezemmostam a mosdótálban, kopogtattak az ajtómon. Intettem Perrettenek, hogy bújjon az ágyfüggöny mögé,amit azután sebtében össze is húztam, majd zordonan megkérdeztem, ki kopog, amit egyébként nem

volt túl nehéz kitalálnom.- Gróf úr - hallatszott Nicolas hangja -, én vagyok, és a bocsánatáért esedezem, amiért ilyen kései óránzavarni merészelem, de volna egy kérdésem, amely egész éjjel ébren tartana s gyötörne, ha nem kapnékrá választ.- Isten őrizzen meg attól, Nicolas - mondtam én erre -, máris beengedlek.Belebújtam a köntösömbe, és sietve ajtót nyitottam. Nicolas belépett: sápadt volt és feldúlt, s amikorszemöldököm felvonva némán néztem rá, megkérdezte:- Gróf úr, gondolja, hogy meg fog halni?- De Foliange kisasszony?- Ő.- Hogy jut ilyesmi az eszedbe?- Annyira sápadt! Egy szót sem szól. Támolyog.- Mindezek a betegség tünetei, de az ő betegsége jól ismert és gyógyítható. Úgy hívják: éhség. És hacsillapul, a kisasszony hamarosan jó egészségnek örvend megint. Megnyugodtál?- Nem egészen, gróf úr. Félek, hogy egyáltalán nem szeret. A vacsora egész ideje alatt szinte tudomástsem vett rólam.- Nagyon is tudomást vett. Amikor fölkelt az asztaltól, megsimogatta az arcodat. És még kedvesebbnekmutatkozott volna irányodban, ha nem gyötri az éhség. Egyelőre egy kenyérdarabka is jobban érdekli,mint te, Nicolas: még az ágyába is azt vitte magával. De az a kenyérke nem igazi vetélytársad neked,Nicolas. Csak arra jó, hogy elropogtassa. Most már megnyugodtál?- Még mindig nem egészen, gróf úr. A király úgy döntött, hogy akkor rendezi meg az esküvőnket, havisszatér La Rochelle-be, vagyis hat hét múlva. És hat hét az negyvenkét nap. És negyvenkét nap, grófúr, rettenetesen hosszú.- Gondolj arra, hogy negyvenkét nap ugyanannyi álmodozással teli éjszakát is jelent. És mi lehetcsodásabb egy álomnál, melynek beteljesülése karnyújtásnyira van tőlünk?- És mi lesz akkor, gróf úr, ha a király nem tér vissza Párizsból?- Szégyellje magát, lovag úr! Kételkedik a királyában? Amit Lajos megígér, azt, istennek hála, mindig megis tartja. Nicolas, vár az ágyad. Eredj, ne várjon hiába!Megöleltem, és mivel még ezután sem akart elindulni, hanem helyette hosszas hálálkodásba fogott,nyájasan kipenderítettem, s bezártam az ajtót mögötte, majd ledobtam köntösömet s bebújtam azágyfüggöny mögé, ahol Perrette várt rám. Puha volt és gömbölyded a karomban, s amikor csókolgatnikezdtem, éreztem, hogy orcája könnytől nedves.- Te sírsz, Perrette?- Engedelmével, gróf úr, sírok.- Mit vagy kit siratsz?- A szegény kisasszonyt, aki oly szép s oly nagyon gyönge. De a kegyelmed szegény lovászát is, akitolyan szomorú ebben az állapotban látni. És hogy egész őszinte legyek, gróf úr, saját magamat issiratom.- Magadat?- Ha az ostrom véget ér, a gróf úr elhagy minket, és én nagyon magányos leszek.- Én is sajnálni fogom, ha majd egyszer el kell válnom tőled - mondtam rövid csönd után. - De neengedjük, hogy a holnap bánata megmételyezze a jelen boldogságát, annál is kevésbé, mert ez azostrom még soká fog tartani. Hetek, hónapok hosszú láncolata áll még előttünk, kis barátném.Ugyanígy nyilatkozott másnap a bíboros is, csak persze sokkal fennköltebb stílusban, azon amegbeszélésen, amelyen Angouléme herceg, a két marsall: Schomberg és Bassompierre, valamint deGuron úr, József atya és jómagam voltunk jelen, bár mi hárman csupán csöndes megfigyelőként -legalábbis amíg a három hadfi a körünkben volt, akikkel azért nem feltétlenül közöltünk mindent, amitgondoltunk.- Uraim - fordult Richelieu a herceghez és a marsallokhoz -, jól tudják, hogy főparancsnokként, mertőfelsége ezt a tisztet ruházta rám távozásakor, nekem kell folytatnom az ostromot La Rochelle ellen, ablokád eszközével, ám adott esetben "tűzzel, vassal, rohammal" is. Mielőtt őfelsége Párizsba indultvolna, fölvetettem neki a lehetőséget, hogy esetleg megrohamozhatnánk a várost, s ő úgy nyilatkozott,hogy kedvező alkalom esetén a roham igen kívánatos lenne, tekintve hogy La Rochelle hosszúhónapokig tartó blokádja a kincstárt s katonáink erejét egyaránt elapasztja. Miként vélekedik erről,monseigneur? - kérdezte, elsőként Angouléme herceghez fordulva.- Egy roham tényleg célszerű lenne, feltéve hogy kivitelezhető - válaszolta Angouléme herceg, aki a

józan eszén kívül különösebb szellemi képességekkel nem dicsekedhetett.- Hát Schomberg úr - kérdezte Richelieu -, kegyelmed miként vélekedik?De mindjárt félbe is szakította magát, mert eszébe jutott, hogy Schomberg csak 1625-ben lett marsall,Bassompierre viszont már három évvel korábban, így hát ez utóbbi felé fordulva, mély tisztelettelkiigazította magát:- Bocsásson meg, Bassompierre úr, megfeledkeztem az elsőbbségéről.- Nem tesz semmit - válaszolta kedélyesen Bassompierre, bár sem el nem felejtette, sem meg nembocsátotta volna soha, ha rangelsőségét figyelmen kívül hagyják, lévén természeténél fogva gőgösember, aki ráadásul képességeit tekintve is magasan Schomberg fölé helyezte magát.Ebből nem is csinált titkot, s valahányszor az udvari méregkeverők visszamondták nekem egynémelysértő megjegyzését, nyilván abban a reményben, hogy én majd továbbadom őket Schomberg-nek, amitpersze sosem tettem, mindig az járt az eszemben, hogy míg őt tehetsége valóban Schomberg fölé emeli,addig Schomberg-t az őfelsége iránti sziklaszilárd hűsége emeli őfölé, hiszen Bassompierrementhetetlenül az ördögi szoknyák bűvkörébe került. De most nem is beszélek erről többet, hiszenemlékiratom előző kötetében részletesen beszámoltam a király és a bíboros ellen szőtt összeesküvésről.- Miként vélekedik, Bassompierre úr, egy esetleges rohamról? - kérdezte a bíboros.Bassompierre oly hosszan hallgatott, hogy már-már úgy tetszett, egyáltalán nem is akar válaszolni.Hosszú hallgatása azonban csak az arcátlanság határát súroló gonoszkodás volt, amit néha még a királyitanácsban is megengedett magának, s olyankor is hallgatott, mint a csuka, amikor őfelsége a véleményétkérte. Ám Lajossal ellentétben, akit ez a hallgatás annyira kihozott a sodrából, hogy mindannyiszor hevesszemrehányást tett érte, a bíborosnak szempillája sem rebbent, s látszólag angyali türelemmel várta,hogy Bassompierre kegyeskedjék végre válaszolni neki.- Bíboros úr -jelentette ki végül Bassompierre, oly közönyös hangon, mintha ez az ügy a legcsekélyebbmértékben sem érintené -, egy roham arra mindenképp jó lehet, hogy a hadakat (nem úgy mondta,"őfelsége hadait", ahogyan az ő helyében mindenki más mondta volna) felrázza tétlenségükből.Csakhogy őszintén szólva nem nehéz megjósolni, hogy egy ilyen roham óhatatlanul kudarccal végződikmajd.Angouléme herceg elképedve hallgatta a marsallt, s mivel idős korára is megőrizte ifjontilobbanékonyságát, felkiáltott:- Ki mondhatná meg előre, hogy egy roham sikerrel vagy kudarccal végződik-e?Bassompierre, pillantásra, s válaszra sem méltatva a herceget, Richelieu-höz fordult, s így szólott:- Bíboros úr, hallotta a véleményemet.- Köszönöm, hogy elmondta, marsall úr - mondta Richelieu, semmi jelét sem adva, mekkora ellenérzéstváltott ki belőle a Bassompierre-nek Angouléme irányában tanúsított megvető viselkedése.Én magam tisztában voltam vele, hogy a kudarc megjósolásával Bassompierre nem vállalt túl nagykockázatot. Ha a roham sikerrel jár, a győzelem mámorában mindenki elfelejti majd borúlátó jóslatát, haviszont tényleg kudarccal végződik, azzal dicsekedhet, hogy lám, ő megmondta előre...Amikor később ezt az elképzelésemet megosztottam de Guron úrral, ő kifakadt:- De micsoda arcátlanság volt kudarcot jósolni Richelieu jelenlétében annak a rohamnak, amelyet éppmaga a bíboros javasolt!- És még arcátlanabbnak találhatjuk a megjegyzését - mondta József atya -, ha azt is figyelembevesszük, hogy Bassompierre őfelsége egyik katonai vezetője itt, miközben jóslata arról árulkodik,mennyire nem lenne ínyére, ha a királynak sikerülne bevennie La Rochelle-t. Emlékeznek, mit merészeltmondani az ostrom kezdetén? "Majd meglátjuk, leszünk-e elég bolondok elfoglalni La Rochelle-t."Bassompierre tisztában van vele, hogy ennek a hugenotta erődítménynek az elfoglalása óriásivisszhangot verne Európa-szerte, s akkora dicsőséget hozna a királynak és Richelieu-nek, hogy semFranciaországban, sem külföldön nem lelnének többé szövetségesre azok, akik ellenük szőnekösszeesküvést.De térjünk vissza eredeti témánkhoz, kedves olvasóm. A megbeszélést folytatandó, a bíborosSchomberg-hez fordult, s őt kérte meg, fejtené ki véleményét a tervezett rohamról.Bár Schomberg valóban egyszerű s kissé faragatlan ember volt, ám igen éles elméjű is, ellentétbenazzal, amit Bassompierre gondolt róla. És válaszában megtalálta a módját, hogy elégtételt adjonAngouléme hercegnek, méghozzá anélkül, hogy nyíltan ledorongolja Bassompierre-t.- Bíboros úr, jelen esetben, amint azt monseigneur Angouléme is mondotta, az egyetlen ésszerű kérdés,amelyet fel kell tennünk magunknak, hogy vajon kivitelezhető-e ez a roham. És hogy ezt megtudjuk,primo ki kell puhatolnunk, hol van az ellenséges erődítmény leggyengébb vagy legkevésbé őrzött pontja.

Secundo módot kell találnunk rá, hogy felrobbanthassunk mondjuk egy kapurostélyt vagy egy hatalmas,vasalt kaput. Ehhez pedig harci petárdákra és a petárdarobbantásban jártas szakemberekre vanszükségünk. De sem egyik, sem másik nem áll rendelkezésünkre, hiszen az ostrom kezdetén még úgyterveztük, hogy az idő és az éhínség végez majd La Rochelle-lel.- Ezt a hiányosságot azonnal pótolnunk kell - mondta a bíboros. - Kérem, mondja meg, hol szerezhetünkbe petárdákat, s hol találunk megfelelő szakembereket!- Petárdát Saintes-ben gyártanak - válaszolta Schomberg. - Hozzáértő embereket pedig főként Párizsbantalálhatunk.- Intézkedni fogok - mondta erre a bíboros, s fölállt. - Uraim, köszönöm, hogy kifejtették becsesvéleményüket. A három ember felállt, s kölcsönös, hosszú kalapemelintgetések után távozott. ElsőkéntAngouléme herceg, nem azért, mert herceg volt - hiszen a marsallok és Franciaország főnemesei köztnem volt rangbéli különbség -, hanem mert vér szerinti királyi herceg, még ha fattyú is.- Uraim - mondta Richelieu, amint becsukódott az ajtó hadseregünk vezetői mögött -, kérem, maradjanak:szeretnék még valamit a kegyelmetek tudomására hozni. Nyilvánvalóan kockázatos rohamot indítani egyolyan erődített város ellen, amilyen La Rochelle, csakhogy van valami, amiről marsalljainknak, kiváltképpBassompierre úrnak nem kell tudnia: gravissimo helyzet alakult ki: Milánó kormányzója ostrom alá vetteCasalt.Szép olvasóm, most félbehagyom elbeszélésemet, s közvetlenül asszonyomhoz fordulok, méghozzáelsősorban azért, mert bár mélységesen csodálom a bíborost s tisztelem de Guront és József atyát is, epillanatban szükségem van arra bájra és kedvességre, amely szép olvasómból árad. Mert be kellvallanom, hogy ezen a tanácskozáson a gentil sessó-nak csupa ellensége volt jelen. A bíboros szerint anők "furcsa állatok", József atya démonok megtestesülését látja bennük, akiknek ősanyja miatt kiűzettünka paradicsomból, de Guron úr pedig, ha választhat akár a legcsinosabb leányzó és a báránysült között,biztosan az utóbbit választja. Ezért hát most idehúzom a karosszékemet szép olvasóm széke mellé, s afüléhez hajolva elsőként avatom be asszonyomat az említett ügy rejtelmeibe.Az a város, amelyet Richelieu "Casal"-ként említett, nem francia, hanem itáliai, Piemont déli részéntalálható, és a neve valójában Casale. De hát asszonyom is ismeri azt a szörnyűséges francia szokást,hogy nálunk minden idegen szót "franciásítanak". Így lett például minálunk Buckhingham elegáns,hangzatos nevéből a semmitmondó, kisszerű és orrhangon ejtendő Bukengan. De visszatérve Casaléra,ez a város Monferrato fővárosa (amit nálunk persze szintén elferdítve, Monferrá-nak mondanak), sMantovához hasonlóan Mantuai Gonzaga birtoka. Ez a Gonzaga pedig, akinek itáliai herceg létére,"liliom van a szívébe vésve", nagyon szereti a franciákat, s a franciák viszontszeretik s támogatják is őt. Sszegény hercegnek szüksége is van a támogatásra, mert birtokát csupa ellenség veszi körül: a szavojaiherceg meg a Milánó tartományban berendezkedett spanyolok.Casal (így mondom-írom én is, jobb meggyőződésem ellenére, a bíboros írásmódját és kiejtését követve)stratégiai szempontból igen fontos hely, mert itt lehet átkelni a Pón, vagyis ez a Milánó tartománybejárata, s a spanyolok azért vették ostrom alá, nehogy Milánó egyszer a franciák kezére kerüljön.Ragyogó példája ez, szép olvasóm, a világtörténelemben gyakran előforduló képtelenségnek: hogy egyesetleges támadásnak elejét vegyék, vállalják egy sokkal nagyobb pusztítással járó, biztos háborúkockázatát.- Láthatják, uraim - folytatta a bíboros -, Spanyolország "lecsapott az alkalomra" (Richelieu kedvelte ezt akifejezést), hogy hadseregünk La Rochelle ostromával van elfoglalva, s megtámadta Casalt, a Pólegfontosabb városát, melyet barátunk és szövetségesünk, a mantuai herceg zsoldjában álló franciahelyőrség véd. Természetesen további segítséget is nyújtunk neki, de korántsem akkorát, amekkorátszeretnénk, hiszen haderőnk nagy része itt van lekötve, La Rochelle-nél. Épp ezért gondoltam rá, hogytalán megkísérelhetnénk rohammal bevenni La Rochelle-t, s ha sikerrel járunk, felszabaduló haderőnketoda vezényelhetnénk, ahol most a legnagyobb szükség van rá: Itáliába.- Szabadna kérdeznem valamit? - kérdezte József atya, amiután a bíboros, mondandója végeztével,elhallgatott.- Természetesen, József atya - válaszolta Richelieu.- Lefogadom, bíboros úr, hogy tüstént embereket küld Saintes-be, petárdákat vásárolni, másokat megPárizsba, petárdásokért. De mit csinálunk mi ezalatt?- Keressük a La Rochelle-i erőd leggyengébb és legkevésbé őrzött pontját, s ebben kegyelmetek is asegítségemre lehetnek.- Miként segíthetnénk mi, bíboros úr? - kérdezte de Guron. - Hiszen semmilyen posztot sem töltünk beőfelsége hadseregében.

- Az a feladat, amit kegyelmeteknek szánnék, nem katonai természetű - válaszolta Richelieu. - Sokkatolikus La Rochelle-i él most a falakon kívül, ott űzve szerény mesterségét. Keressék meg őket, sügyesen szedjék ki belőlük, hol vannak azok a pontok, melyeken át be lehet jutnia városba. Nekikismerniük kell ezeket, mert meggyőződésem, hogy bár az első ágyúlövéskor kiűzték őket a városból,titokban visszajárnak, hogy a bent rekedtekkel üzleteljenek. Nekem is megvannak a magam forrásai,ahonnan értesüléseket meríthetek, de ezek a források, melyek felkutatására kegyelmeteket kérem,éppoly fontosak.Miután mindannyian megígértük, hogy kérésének eleget teszünk, elbocsátott bennünket, s alighogyCharpentier becsukta mögöttünk az ajtót, úgy merült bele egy hatalmas iratkötegbe, mint a nehéz kő avízbe. Éjfél előtt biztosan nem jut a végére, de ez sem akadályozza meg benne, hogy holnap márhajnalban fölkeljen, kimenjen a gátra, s buzdítsa az építőket, amint minden nap tette, kivéve avasárnapot, hiszen akkor szünetelt a munka és a harc, mindkét oldalon. Hiszen mi is, a hugenották iskeresztények vagyunk... és szeretnünk kell felebarátainkat. A bíboros istállójában, míg átvettük alovainkat, de Guron urat és József atyát is meghívtam a brézolles-i kastélyba; de Guron nyombanelfogadta a meghívást, mert Pont de Pierre-ben a szállás ugyan kellemes volt, de a koszt igen rossz,József atya viszont kerek perec elutasított, mondván, hogy este még tömérdek dolga van, s vacsoráranem is eszik mást, csak egy darabka kenyeret. Közben Idom nevű öszvérkancáját simogatta, akiláthatólag az egyetlen lény volt, akihez szívbéli érzelmek fűzték: vakargatta a homlokát, a pofáját, skedves szavakat súgott nagy fülébe. Idom hálás lehetett a becézésért, mert - mint József atya mondta -sosem szeszélyeskedett, makacskodott, amint pedig az fajtájának szokása. Pedig a kapucinusszerzetescsuhájában, csak amazon mód tudott ülni rajta, s ráadásul nyereg nélkül, így hát Idom egyetlenfardobással könnyedén levethette volna a hátáról. Bár az is igaz, hogy a sovány, könnyű József atya nemjelentett túl nagy terhet számára. Amint Fogacer mondogatta volt: "Ha József atya meghal, könnyenmegszabadul a testétől, s szépen kettesben marad a lelkével."De Bazimont asszony gondjaira bíztam Guron urat, aki egészen odavolt a gyönyörűségtől, hogy egyik"kedves nemesurát" viszontláthatja, Loire-i borral kínálta, s hozzá finom falatokat is felszolgált, amelyeknem sokáig álltak érintetlenül a tányérján. És amikor közöltem vele, hogy vacsora előtt ellátogatokHörnerhez és az embereihez, s megnézem, hogy haladnak a park körüli fal építésével, nekik is küldetettöt flaskával ugyanabból a borból, hogy szomjukat csillapítsa s köszönetet mondjon úrnője nevében amunkájukért. Nicolas engedélyt kért, hogy elkísérhessen, és én rábólintottam, hiszen majd meghalt azunalomtól, amíg várt rám, oly hosszan időztem a bíborosnál.Hörner olyan katonás, germán udvariassággal fogadott, amilyet hajdanán a parancsnokával szembentanúsíthatott, s látható élvezettel mutatta meg azokat a falszakaszokat, melyeket a svájciak emeltek.- Natürlich, Herr Graf [természetesen, gróf úr (német)] - mondta -, a falakon így is át lehet mászni, deesetleg csapdákat állíthatnánk a belső oldalon, arra az esetre, ha valami önhitt, ostoba alakmegpróbálkoznék a bejutással. De még kevesebb költséggel járna, ha vásárolnának néhány németdogot, melyeket nappal láncon lehetne tartani, éjszaka viszont szabadon engednének a parkban.- Ezt jó ötletnek tartom, Herr Hörner, csak mondja meg, hol lehet ilyen kutyára szert tenni; a falhoz pedigszívből gratulálok. Mintha kőművesek csinálták volna!- Az egyik emberem kőműves volt - mondta Hörner -, ő mondta meg a többieknek, mit hogyan kellcsinálni.- Akkor hát gratulálok neki is, és a többieknek is, akik ilyen jól eltanulták tőle a mesterséget. Havalamelyikük megsérülne munka közben, kérem, Herr Hörner, küldje hozzám azonnal, hogy Fogacerkanonok úr, az orvosdoktor kezelhesse és elláthassa, nehogy a seb elfertőződjék. A Loire-i bort pedigkegyelmednek és az embereinek küldi de Bazimont asszony, így fejezvén ki háláját a szép falért.- Gróf úr - szólalt meg Nicolas, amiután búcsút vettünk ezektől a derék emberektől -, megengedne egymegjegyzést?- Miért ne, lovag úr? Feltéve persze, hogy illedelmes megjegyzésről van szó.- Csak azt szeretném mondani, hogy nagyon sok pénzt áldozott a gróf úr kőre, homokra, mészre - smindezt egy olyan falhoz, amelyet, ha az ostrom véget ér, talán nem is lát soha többé.- Sejtettem, hogy a megjegyzésed illetlen lesz.- No de, gróf úr, megkérdezhetem, hogy miért?- Mert egy arcátlan kérdést rejt magában.- Miféle kérdést, gróf úr?- Nos hát, a megjegyzéseddel valójában azt szeretnéd kipuhatolni, vajon a háború után is találkoznikívánok-e de Brézolles márkinéval; mert ha őt látom, természetesen a falat is látom.

- Gróf úr, higgye el, ártatlan vagyok! Nem szándékoztam beleártani magam a magánéletébe.- Felmentem a gyanú alól, lovag úr. No de mi másért találkoznék a háború után de Brézolles márkinéval,mint hogy feleségül vegyem?- Szeretném figyelmeztetni, gróf úr, hogy kegyelmed említette először a házasságot.- De a te iménti megjegyzésedben, ha burkoltan is, már benne foglaltatott. Kedves lovagom, csak mert temásra sem gondolsz s másról sem álmodsz, mint a házasságról, még nem kell kiházasítanod az egészvilágot.- Gróf úr, az elnézését kérem.- Megkapod.- Máris elhallgatok. Csak még azt engedje meg elmondanom, gróf úr, hogy az a házasság, amelyet magaa gróf úr hozott szóba, nekem is és mindenki másnak is nagy örömére szolgálna.- Nicolas, elég sokat fecsegsz, amikor hallgatsz. Mégis megbocsátom ezt a megjegyzésedet, feltévehogy tényleg az utolsó volt.- Az utolsó volt, gróf úr.A kastély felé tartva megállapítottam magamban, hogy a tejfölösszájú Nicolas-nak nagyon fölvágták anyelvét, s valahogy sokkal bátrabb lett, amióta bizonyos lehet benne, hogy de Foliange kisasszony afelesége lesz. De hogy is haragudhattam volna rá ezért, amikor oly nagyon szeretett s annyiraragaszkodott hozzám, mintha az apja volnék, holott csak alig tizenkét évvel voltam idősebb nála.Bazimont asszony csak a megérkezésemre várt, s máris intézkedett, hogy tálaljanak; ma is emlékszem,mily sebesen foglalta el de Guron úr a helyét az asztalnál. Ám alighogy leült, mindjárt fel is kellett állnia,mert megjelent de Foliange kisasszony, és bókolt előttünk; s bár ez a bók őszintén szólva csak halványutánzata volt egy igazinak, nagy haladásról árulkodott, hiszen az előző napon a kisasszony még annyiragyönge lábakon állt, hogy meg sem merte kísérelni a meghajlást. De ma már mindenképpen jobbszínben volt, arca sem volt olyan sápadt, részben mert visszanyerte a saját hitét, hogy túl van alegrosszabbon s élni fog, részben pedig mert de Bazimont asszony nemcsak anyai szeretetévelajándékozta meg, de az arcfestékeivel is, amelyek színt adtak az orcájának és megújult életörömötlelkének. Nicolas-t úgy ültettem az asztalhoz, hogy épp a hölggyel szemben legyen, s így akisasszonynak ne kelljen sem jobbra, sem balra tekingetnie, ha lopva egy pillantást kívánna vetni rá. Amiaz étkezés során néhányszor meg is történt. Be kell vallanom, imádom látni, amint a hölgyek arcán aszemérem és a hódítás vágya küzd egymással.Alig láttunk neki a levesnek, megjelent Fogacer, akiért a délelőtt folyamán elküldettem Hörner egyiksvájciját; szerettem volna ugyanis, ha tisztes távolból ugyan, de orvosi szemmel megnézi de Foliangekisasszonyt, beszél hozzá és beszélteti, ha szükségesnek látja. Előző este de Foliange kisasszonyegyetlen szót sem szólt, most azonban hosszan beszélt, s mi a legteljesebb csöndben hallgattuk kedveshangját, előbb kíváncsian, majd mind nagyobb megrendüléssel, hiszen a várbéli szörnyűmegpróbáltatásáról számolt be nekünk.- Az éhség érzete még kellemes is lehet - mondta -, ha tudjuk, hogy hamarosan valami finom étellelcsillapíthatjuk, viszont megalázó és kínzó, ha nem is reménykedhetünk, hogy módunk lesz kielégítésére.- És miért érezte megalázónak? - kérdezte Fogacer.- Mert reggeltől estig másra sem gondol, másról sem álmodozik az ember, csak az evésről. Egész nap,és gyakran még éjszaka is, ha gyomrunk szédítő üressége fölver álmunkból, fölidézzük magunkbanazoknak a finom ételeknek hosszú sorát, melyeket életünkben ettünk, a gyermekkori jó meleg tejtől éslekváros kenyértől az ízletes, ropogós sültekig, melyeket élvezettel fogyasztottunk, mielőtt La Rochellekapui bezárultak volna mögöttünk. Olyan ez, mint valami szörnyű lidércnyomás, mert ahogyan a testgyöngül s tagjainkat egyre nehezebbnek érezzük, minden hirtelen mozdulat heves szívdobogást okoz, sközben mindinkább elveszítjük a lelkünk feletti uralmat is, s olyanokká válunk, mint azok a szegény kóborkutyák, amelyek orrukkal túrják a szemetet valami élelem után. S mindehhez még a halálfélelem is társul,amely erőink hanyatlásával egyre fokozódik.De Foliange kisasszony közel állt a síráshoz, amíg e szörnyű gyötrelmeket felidézte. Végül mégis sikerültúrrá lenni a könnyein, annyira félt, hogy lemossák arcáról a festéket, s a festékkel együtt egész megújultéletét is eltüntetik.Én magam csak nehezen tudtam elaludni ezen az éjszakán, mert eszembe jutottak a Ré szigetiSaint-Martin fellegvárban töltött, végtelenül hosszú, keserves napok, ahol is Buckingham seregénekostromát kellett kiállnunk. Nem mintha akár Nicolas, akár a svájciak vagy én magam az éhezésnek abbaa végső stádiumába jutottunk volna, amelyről de Foliange kisasszony beszélt. A fejadagunkat szigorúanmérték ugyan, s ha le is adtunk néhány fontot a testsúlyunkból, egy percig sem kellett arra gondolnunk,

hogy meg vannak számlálva a napjaink. Az is felötlött bennem, hogy ha La Rochelle-ben egy előkelőcsalád is odáig jutott, hogy a parádés lovait kell leölnie, mert másképp nem juthat élelemhez, milyenhelyzetben lehetnek a szegények, vagy akár azok, akik nem elég gazdagok hozzá, hogy vásároljanak azitt-ott még fellelhető élelmiszerből, amelyért a visszhangjaink szerint elképesztő árat kérnek?Ama estét követő reggelen, melyen de Foliange kisaszszony, az éhezők szenvedését ecsetelve olymélyen megindított mindannyiunkat, Pont de Pierre-be indultam Nicolas-val, hogy szokás szerintmeglátogassuk a bíborost.Richelieu azonban nem volt otthon. Még nem tért vissza a gátról, amelyet, mint tudjuk, minden reggelmegtekintett, puszta jelenlétével ösztönözve az építőket.A távollétében Charpentier leültetett bennünket egy kis szalonban, ahol nagy tűz lobogott, hiszen igenhideg, szeles volt az idő: ott ült már de Guron úr és József atya is, s az utóbbi, örömét nem is palástolva,nyomban közölte velem, hogy sikerült egy La Rochelle-i katolikus bizalmába férkőznie, aki azostromlottakkal üzletel, s így nyilván tudja, melyek a város kevéssé őrzött pontjai. Az efféle kereskedőkélete kétszeresen veszélyben forog: felakaszthatják őket a királyi táborban, vagy lelőhetik a falakat őrzőmuskétások. József atya derűs és ingerkedő hangulatban volt, s nem is igyekezett véka alá rejteni azt anyilvánvaló tényt, hogy sikerrel járt ott, ahol de Guron úr és én is kudarcot vallottunk, sőt az okokat issietett elém tárni, méghozzá látható élvezettel.- Uraim - mondta -, be kell látniuk, hogy egy szerény öszvéren ülő, sovány kapucinustól nem ijed megegy zavarosban halászó kis kereskedő, míg a kegyelmetek fenséges, harcias figurája bizonyárarémülettel tölti el. Isten őrizzen meg tőle, hogy ezt hibájukul rójam fel. Kegyelmetek így szolgálják akirályt. De látván kegyelmeteket azokon a hatalmas lovakon, fényes öltözékben, óriás csizmákban,oldalukon karddal, arról már nem is beszélve, ami a szemek elől rejtve van, mégis mindenki tud róluk,vagyis a nyeregtáskákban lapuló pisztolyokról - melyik az a törvényt kijátszó nyomorult, aki bízni merkegyelmetekben, hiszen az efféle uraságoktól csak azt várhatja, hogy nem egyszer, hanem háromszorakasztatják fel?- Nos hát, hogy hívják azt a jómadarat? - vágott közbe, kissé ingerülten, de Guron.Később bevallotta nekem, hogy bár nagy csodálója József atyának, néha érez egy kis dölyföt nagyalázatossága mögött.- Bartoloccinak hívják - válaszolta József atya. - Olasz, aki törve beszéli a franciát, vagy ha úgy tetszik:francia szavakkal tűzdeli az olasz beszédét.- És mit tud a La Rochelle-i kapukról?- Az egyik kapu közelében dolgozott mint szalinár.- Szalinár? - kérdezte de Guron úr. - Hát az meg mi az ördög?- Hogyan? De Guron úr! Kegyelmed nem tudja? - álmélkodott József atya, akit láthatólag még mindignem hagyott cserben ingerkedő kedve.- A szalinár - szóltam gyorsan közbe, mert éreztem, hogy de Guron urat kezdi már komolyan bőszíteni azingerkedés - a szaunát őrző munkás. Ő nyitja-zárja a zsilipeket, ő kaparja le s halmozza kupacokba a sótés így tovább. Nos hát, atyám - folytattam, most már sürgetőleg -, mi is van ezzel a szalinárral?Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s Charpentier közölte, hogy a bíboros hazatért, már adolgozóasztalánál ül és vár minket. Észrevettem, hogy a gáton fújó heves széltől kipirult a máskor sápadtarca.- Uraim, megtalálták az emberünket?- Megtaláltuk - mondta József atya, akinek nagylelkűsége meghatotta de Guron urat.- Őszintén szólva - mondta Guron -, Orbieu úr és jómagam csak kerestük, ám József atya volt az, akimegtalálta.- Hol van? - kérdezte az atyához fordulva a bíboros. - A gárdisták termében, s egy muskétás van vele.- Hogy hívják?- Bartolocci.- Beszél franciául?- Olaszul beszél, s a beszédét néhány francia szóval tűzdeli.- Mit csinál a táborban?- Csempészkedik-kereskedik.- Vagyis egy kisstílű áruló - jelentette ki Richelieu. - Vagy egy tucat ilyet felakasztottunk már az ostromkezdete óta. Másból nem tud megélni? Nincs mestersége?- Volt neki, monseigneur. De elvesztette a munkáját. A szalinákban dolgozott, de La Rochelle lemondottezekről a sós mocsarakról: a szivattyúk, amelyek a tengervizet ide szippantották, túl gyakran romlottak el.

És miután nem törődtek velük tovább, a szalinák elmocsarasodtak.- Ebből még nem derül ki a számomra, melyik a városfal leggyengébben őrzött pontja.- Bartolocci ezt személyesen szeretné elmondani eminenciádnak, monseigneur, cserébe pedigmenlevelet kér, hogy ne tartóztassák le sem a táborban, sem a tábor kijáratánál.- Velem nem lehet alkudozni - mondta erre Richelieu, holott reggeltől estig mást sem tett, csakalkudozott, méghozzá zavarba ejtő ügyességgel. - De azért vezessék ide, szeretném megnézni ésmeghallgatni ezt az embert.József atya ekkor maga indult Bartolocciért, akinek a külsejéről a legkevesebb, amit mondhatunk, hogynem volt előnyös: összenőtt szemöldöke egyetlen vastag, fekete vonalat képezett az orra fölött,beárnyékolva apró, ravaszul csillogó, gesztenyebarna szemét. Szája széles volt, ajka vaskos és vörös,fogai feketék, álla erősen előreugrott. Röviden: Bartolocci a legaljasabb, legálnokabb éslegvisszataszítóbb lény volt, akit valaha láttam.- Bartolocci - mondta Richelieu -, ha jól értem, kegyelmet kérsz és egy menlevelet.- Vostra Eminenza - válaszolta Bartolocci, félig lehunyt szemmel, gyanakvó pillantással térdet hajtván abíboros előtt -, ha az említett "menlevél", amint io hiszem, una salvacondotto, akkor tényleg ez az, amitkérek, col vostro permesso, Vostra Eminenza.- És te mit adsz érte cserébe? - kérdezte Richelieu, kifürkészhetetlen arccal.- Una informazione molto importante - válaszolta Bartolocci -, mihelyt Vostra Eminenza átadja nekem asalvacondottó-t.- Honnan tudhatom, hogy tényleg fontos-e az az információ, ha nem árulod el előre?- Vostra Eminenza - mondta erre Bartolocci -, facciamo l'ipotesi che nem találja úgy, hogy azinformazione elég importante, allora nem ad mást solamente la grazia. Facciamo l'ipotesi che azinformazioné-t molto importanté-nak találja. Akkor megkapom a graziá-t is meg a salvacondottó-t is.A bíboros magasan felvonta a szemöldökét, mintha meglepte vagy egyenesen szórakoztatta volna, hogy- ellentétben azzal, amit alig öt perce mondott - itt alkudozik egy kajmánnal. Másrészről viszont azt isészre kellett vennie, hogy embere cseppet sem ostoba, s az értesülés, amit kaphat tőle, talán megér egykegyelmet, ami neki nem sokba kerül, és egy menlevelet is, ami még kevesebbe kerül.- Áll az alku - mondta egyszerűen. - Hallgatlak.- Vostra Eminenza, il punto piti debole delta fortificazione [az erődítmény leggyengébb pontja. (olasz)] aMaubec-kapu.Kedves olvasóm, ismételten szeretném emlékeztetni rá, hogy a királyi csapatok egyetlen lövészárka semhúzódott százötven ölnél közelebb a városfalakhoz, mégpedig azért nem, mert legfeljebb ilyen messzirehordanak az ellenséges muskéták, így hát az első vonalban sem kell ellenséges tűztől tartani. A királyiseregben a szerencsétlen montaubani ostrom óta vezették be ezt a kötelező távolságot, ahol is az elsősáncvonal az ellenséghez túl közel húzódott, s egy bástyáról kilőtt hugenotta golyó fejen találta Mainehercegét, aki a helyszínen szörnyethalt.Köztünk és La Rochelle között tehát egy széles földsáv húzódott, amely egyik félhez sem tartozott, demivel messziről is jól belátható volt, lehetetlenné tette, hogy az ostromlottak kitörjenek a várból s rajtunküssenek.Egy hóbortos ötlettől hajtva, ezen a senki földjén, amelyet bármikor tűz alá vehettek az ellenségesmuskétások, itt rendezett hamvazószerdán egyfajta hajtóvadászatot Toiras: ráeresztette a kutyákat egynyúlra. E bravura (hőstett) a bíboros heves rosszallását váltotta ki: két héten át a legkomorabbarckifejezését öltötte magára, ha Toiras-val találkozott.De térjünk vissza a mi olasz kereskedőnkhöz s a Maubec-kapura vonatkozó megállapításához, melyszerint az erődítmény leggyengébb pontja éppen ez a kapu. Itt terül el, magyarázta a maga francia-olaszkeveréknyelvén, az a sós mocsár, ahol hajdan szalinárként dolgozott, s amely mára már nem szalina,csak közönséges mocsár, de azért a területet egykor behálózó és a kis sós vizű öblöket négyzet alakbankörülfogó ösvények megvannak: e négyzetek egy-egy oldala nem hosszabb öt ölnél, s az öblöcskék igensekélyek, hogy a víz minél gyorsabban elpárologjon. Ezek az ösvények, magyarázta Bartolocci,valóságos labirintust képeznek, s csakis rajtuk lehet a város faláig eljutni anélkül, hogy eltévednénk, segyre csak körben járnánk vagy elsüllyednénk az iszapban. S mivel a La Rochelle-iek úgy vélik, hogyezen a labirintuson át a király katonái sosem tudnának elvergődni a Maubec-kapuig, nem is igen őrzik aterületet, ezért a hajdani szalinárok éjszakánként itt osonnak be a városba, hogy portékájukat eladják abent rekedt lakosoknak, akik az akasztófát is kockáztatják, csak hogy élelemhez jussanak, mert - amintRohan hercegné szakácsa is mondta - "inkább lógnak, semmint éhen halnak".- Bartolocci - mondta Richelieu, már élénk érdeklődéssel -, ha jól értem, csak egy szalinár kalauzolhat el

minket a Maubec-kapuhoz.- Certamente, Vostra Eminenza.- A kérdés most már csak az: hajlandó vagy-e te vállalkozni a kísérő szerepére?- Ma certo! - jelentette ki lelkesen Bartolocci -, ma si, Vostra Eminenza! Ma si, per I'amor de Dio! [ Háthogyne! Természetesen, eminenciás uram, természetesen, Isten nevében! (olasz)]- Akkor hát megkapod a kegyelmet is, meg a menlevelet is - mondta a bíboros. - De mielőtt a rohamidőpontját kitűzném, sötét éjjel terepszemlét tartasz az egyik tisztemmel a Maubec-kapunál.Erre az utasításra Bartolocci lesütötte a szemét, s zavartan hallgatott. Hallgatása megdöbbentett. Hiszenoly lelkesen vállalkozott rá, hogy a kísérőnk lesz, amikor rohamot indítunk a város ellen, most meg egyegyszenű felderítés megrettenti, amely pedig sokkal kisebb kockázattal jár.- Nos hát, Bartolocci? - kérdezte Richelieu nyers hangon, s oly szigorú pillantást vetvén emberünkre,amiből meg kellett értenie, hogy ha a parancs teljesítése elől kitér, nincs alku.- Vostra Eminenza - mondta végül Bartolocci -, ha meglesz a ricognizione del terreno, [a terepszemle(olasz)] megkapom a graziá-t és a salvacondottó-t?- Megkapod - mondta Richelieu.Bartolocci fölemelte a fejét, és őszintének, nyíltnak szánt pillantást vetett a bíborosra.- Allora - mondta -, sono d'accordo por la recognizione, Vostra Eminenza. [Akkor hát kész vagyok aterepszemlére, eminenciás uram. (olasz)]- Charpentier - mondta a bíboros, aki szeretett volna mihamarább véget vetni a beszélgetésnek -, vezesdhaza il signor Bartoloccit.Amint az ajtó becsukódott a szalinár mögött, egy mély sóhajjal megjegyezte:- Sajnos a háború éppúgy, mint a politika, néha meglehetősen nemtelen eszközök használatárakényszerít bennünket. Ez a szalinár például semmivel sem bizalomgerjesztőbb, egy mérges kígyónál.Mégis elképzelhető, hogy igazat mond, és meg kell ragadnunk a kínálkozó lehetőséget. Ám nemszeretném a terepszemlét a királyi hadsereg valamelyik tisztjére bízni. Bátor emberek ugyan, de mintminden katona, szívesen dicsekednek a hőstetteikkel. Márpedig nyilvánvaló, hogy mindennél fontosabbteljes titokban tartani a tervünket. Uraim, ismernek olyan embert, akit megbízhatnánk a terepszemlével?- Bármelyikünket! - jelentette ki nyomban József atya, aki oly jól ismerte a bíborost, hogy kitalálta agondolatát, még mielőtt szavakba öntötte volna.- Miért ne? - mondta de Guron úr is.- Tényleg, miért ne? - visszhangoztam én is.- Köszönöm, uraim - mondta erre Richelieu. - Melyikük vállalkoznék önként e feladatra?Három kéz emelkedett a magasba. Richelieu sorra belenézett a szemükbe. Azután lehunyta szemét,majd rövid gondolkodás után ismét felnyitotta, s így szólott:- Orbieu urat választom: ő a legfiatalabb hármójuk közül.Ami valójában azt jelentette, hogy József atya gyönge fizikuma, de Guron úr pedig - kövér, pocakosember lévén - nehézkessége miatt nem alkalmas a feladatra. Így esett hát, hogy amióta a királyszolgálatában állok, most először nem diplomáciai, hanem katonai küldetéssel bíztak meg.A következő napok és éjszakák során mélységes aggodalommal készültem az éjjeli terepszemlére,amikor majd lámpás nélkül kell átvergődnöm egy mocsáron, hiszen a hugenotta muskétások aleghaloványabb fényre is felfigyelnének.

IX. fejezet

Mindössze százötven öl [háromszáz méter] lehetett a távolság csapataink első lövészárka és a LaRochelle-i városfal között: egy ilyen rövid utat világos nappal néhány perc alatt megtehetünk, ám ezúttalaz elmocsarasodott szabna kuszán kanyargó ösvényein csak nagyon lassan, tapogatózva haladhatunkmajd, s a séta még így is nyaktörő mutatványnak ígérkezik. Ugyancsak elkelne egy tájoló, melyneksegítségével biztosan haladhatnánk a fal irányában, azután meg, ha a terepszemlével végeztünk, vissza,a lövészárokhoz. De sajnos nemcsak hogy kanyargós lesz az út, amely a hajdani, nem szabályosnégyzet alakú szalinaöblök körül vezet, de ráadásul ahhoz, hogy a tájolóra pillantsunk, tüzet kellenecsiholnunk, s még ha a kabátunk szárnya mögé rejtjük is eközben a kovakövet, a felvillanó rövidke fénytis biztosan észrevennék a La Rochelle-i őrök. Ez pedig küldetésünk kudarcát jelentené. Ha felhívjukmagunkra a figyelmet, vagy a muskétások golyói szántják fel a senki földjét, vagy az őrök kitörnek avárból, és foglyul ejtenek bennünket.

Bartolocci azt állította, hogy sötét éjszaka is kiismeri magát a labirintusban, és elvezet minket a városfaláig. Nekem tehát csak követnem kell őt - de miként tudom majd követni, ha nem látom? Megteheti,hogy ott hagy engem a labirintus kellős közepén, azután visszatér a táborunkba, és azt mondja, hogyeltévedtem. Egyáltalán: bízhatom-e ebben a semmirekellőben, aki oly gyorsan ráállt, hogy apetárdásainkat elvezeti a Maubec-kapuhoz, viszont egy egyszerű terepszemléhez láthatólag nemigen fűlta foga?A bíboros azt mondta, hogy Bartolocciban csak annyira bízik, mint egy mérges kígyóban. Én magam iserősen kételkedtem benne, hogy ez a szalinár el tud vagy el akar vezetni bennünket a hugenotta erődleggyengébb pontjához. A gyanú már akkor feltámadt bennem, amikor a fickó, a bíborossal alkudozva,mindenáron meg akarta szerezni a graziá-t és a salvacondottó-t, [kegyelmet és menlevelet. (olasz)] decsak üres ígéreteket adott volna cserébe.Minél inkább a tudatára ébredtem a terepszemle nehézségeinek, annál inkább éreztem azt is, hogy a főveszélyt nem is a hugenották, hanem Bartolocci jelenti számomra. Így hát végül elhatároztam, hogymegteszem a szükséges óvintézkedéseket, mielőtt nekivágnék ezzel a gazfickóval a mocsárnak.Elhatározásom, s az intézkedések hatására, melyeket Hörnerrel együtt hoztunk, s amelyeknekmibenlétét a későbbiekben látni fogják, olyannyira visszanyertem biztonságérzetemet s lelkiegyensúlyomat, hogy már türelmetlenül vártam a kalandot, pedig még hosszú napok választottak el tőle.Mindenképp várni kellett ugyanis újholdig, amikor is a holdsarló még olyan vékonyka, hogy úgyszólvánnem is látszik, s lehetőleg olyan vastag felhőtakaró borítja az eget, hogy egyetlen csillag sem ragyog, amiazt jelentette, hogy az orrunk hegyéig sem látunk majd. Nicolas nagyon szeretett volna elkísérni azéjszakai felderítő útra, s mivel finom célzásai süket fülekre találtak öltöztetés közben, nyílt támadásbalendült.- Nicolas - mondtam -, ellovagolsz velem Bartolocci viskójáig, és ott őrzöd a lovainkat, amíg vissza nemjövök.- Gróf úr, Hörner egyik svájcija is őrizhetné a kegyelmed lovát!- Jól hallottam? - kérdeztem szigorúan. - Talán nem te vagy a lovászom? Áthárítanád a kötelességedetvalaki másra?- De igen, én vagyok a gróf úr lovásza. És híven teljesítem minden parancsát.- Hallottad a parancsomat. Nem változtatok rajta! Nicolas erre a szemöldökéig elvörösödött, és olyszörnyen szégyellte magát, hogy megsajnáltam.- Nicolas - mondtam ezért, magyarázatképpen -, Bartolocci és én egymás mögött haladunk majd avaksötét éjszakában: ő, aki ismeri az utat, elöl fog menni, én meg, aki nem ismerem, a nyomábanlépkedem majd. Mire lenne jó, ha te meg, aki szintén nem ismered az utat, ott botorkálnál mögöttem? Kéttudatlan ember nem tesz ki egy tudót.- De mi lesz, gróf úr, ha az a semmirekellő váratlanul leszúrja kegyelmedet és elszelel?- És ha így lenne, te mit tehetnél? Vaktában rohannál utána? És elsüllyednél a mocsárban, belefulladnálaz iszapba? Sokra mennék vele!- De legalább lesz fegyver a gróf úrnál?- Persze hogy lesz. Páncélinget viselek majd a zekém alatt, a zeke zsebében meg két megtöltöttpisztolyt, az övemben pedig tőrt. Ráadásul szükségem van még egy jó ölnyi hosszú kenderkötélre is.- Hogyhogy, gróf úr? Ha a terepszemle véget ér, nyomban fel is akasztja azt a nyomorultat?- Miket beszélsz! Csúnya dolgokat képzelsz te, Nicolas! Csak szerezd meg azt a kötelet. Később majdelmondom, mire kell.- Megszerzem, gróf úr. Megbocsátja még egyszer utoljára a erőszakoskodásomat?- Tiszta szívemből megbocsátok neked, Nicolas. De most már ne kérlelj, mert semmiképp sem tudokeleget tenni a kérésednek.Azután, látva, hogy a szegény fiú mennyire elcsüggedt, megkérdeztem:- Udvarolsz-e de Foliange kisasszonynak?E név említésére felcsillant a szeme, de nyomban ki is hunyt benne a fény.- Sajnos csak alig-alig, gróf úr! És mindig csak de Bazimont asszony jelenlétében, aki egymaga felér atörök szultán összes janicsárjával! Épp hogy csak de Foliange kisasszony egészsége felőlérdeklődhetem. Minden más tilos: mosolyok, pillantások, tréfás szavak, bókok, s persze azok asemmiségek is, melyeket a szerelmesek mondanak egymásnak.- És mit csinál, mit mond a szép hölgy, amikor találkoztok?- Semmit sem mond. Ki sem nyitja a száját.- Hogyan? Még lopva sem pillantgat rád? Nem verdes a szempillájával? Semmi sóhaj? Semmi pirulás?

- Elpirulni szokott, gróf úr, méghozzá mindig kétszer: amikor találkozunk s amikor elválunk.- De hát ennyi elég is! Szeret téged! Minden más csak annak a képmutató tartózkodásnak akövetkezménye, melyet a szemérem nevében kötelezően előírnak a fiatal leányok számára. Nem kellszomorkodnod miatta. Ebédnél szemügyre vettem a leánykát, s úgy találtam, hogy már egészen jószínben van.- Jó színben van? - kiáltott fel nagy hévvel Nicolas. - Az isten szerelmére, gróf úr! Olyan gyönyörű, hogyegy angyal is elkárhozna tőle!- Nicolas, úgy látom, már teljesen elfelejtetted a jó atyák tanításait. Az angyaloknak nincs nemük,következésképpen Éva lányai nem taszíthatják kárhozatba őket...De hiába volt minden igyekezetem, mert egy kínai mandarint is előbb sikerült volna megmosolyogtatnom,mint Nicolas-t. Lovászom tele volt feszültséggel, komoran jött-ment és vigasztalhatatlanul szomorúnaklátszott. Amióta de Foliange kisasszony megérkezett, nem érdekelte őt sem az ostrom, sem a gát!Tantaloszi kínokat állt ki: a szép gyümölcs kéznyújtásnyira volt tőle, mégsem szakíthatta le.Hát igen, gondoltam: ilyen az ember! Mindnek megvan a maga álma, terve, gondja! Az én szegényNicolas-m izgatottan várja, hogy a király végre visszatérjen La Rochelle-be, s megtarthassák az esküvőt.Én meg tűkön ülve várom hosszú napokon és éjszakákon át az újholdat, amikor elég sötét lesz hozzá,hogy küldetésemet végrehajtsam.De persze ebben a földi életben semmi sem biztos, csak a halál: hosszúnak ígérkező várakozásomnakegyszer csak vége szakadt. Amikor reggel, a Nicolas-val folytatott beszélgetés után, elindultam akastélyból, olyan sűrű, ragacsos, sötét köd fogott körül, hogy alig tudtam kivenni a lépcső alján imbolygóhatalmas, sötét árnyakat, s csak feltételeztem, hogy Hörner lehet ott, Nicolas, meg a felnyergelt lovaink.- Herr Graf! - mondta Hörner, s a hangja tompán szólt, és mintha nagyon messziről érkezett volna -, hama is ellátogat a bíboros úrhoz Pont de Pierre-be, nagyon vigyázzon az úton: előbb ütközik nekiembernek-állatnak, mint hogy megpillantaná.Igaza volt. De szerencsére a szekerek, lovasok és gyalogosok annyira féltek az összeütközéstől, hogymindenki csigalassúsággal haladt. A közeledő árnyak óriásinak tűntek. Viszont sokkal kisebb volt a zaj,mint máskor, mintha a neszeket elnyelő vastag köd mindent kócba csomagolt volna.Pont de Pierre-ben nem találtam mást, csak Charpentier-t, aki közölte, hogy a bíboros, az időjárássaldacolva, kiment a gátra, mert attól tartott, hogy ha nem látják, abbahagyják a munkát. De utasításokathagyott nekem. Ha a sűrű köd éjszakáig sem oszlik fel, nem kell újholdig várnom, hanem márismegejthetem a terepszemlét Bartoloccival, aki a parancsa szerint este kilenc órakor vár engem és deClérac urat a kunyhójában. De Clérac kísér el bennünket a Maubec-kapuhoz legközelebb esőlövészárokig, hogy jövet is, menet is könnyen átléphessünk a tábor határán.Sietve búcsút vettem Charpentier-től, s kifelé menet megsimogattam a bíboros macskájának nyakát: úgyéreztem, ha nem is haragudott érte, de erősen meglepte ez a bizalmaskodás. Azután nehézkesen,úgyszólván tapogatózva elindultam a nagy ködben vissza, Brézolles-ba, majd nyomban magamhozrendeltem Hörnert, hogy küldetésemről tanácskozzam vele: tökéletesen megbíztam a titoktartásában, smég elevenen élt emlékezetemben, milyen ügyesen segített kivágnom magam a Fleury en Biére-icsapdából; Hörner "ismerte a hadakozás minden csínját-bínját", amint IV. Henrik mondta volt.Hörner a maga megszokott, merev udvariasságával először is engedélyt kért, hogy adhasson néhánytanácsot.- Erlauben Sie mir, Herr Graf, Ihnen einen Rat zu geben. [ Engedje meg, gróf úr, hogy adjakkegyelmednek egy tanácsot. (német)]Amiután az engedélyt megadtam, nem egy tanácsot kaptam tőle, hanem sokat, s mind nagyon okostanács volt. Primo: az öltözékem legyen sötét vagy egyenesen fekete, s ne viseljek magamon semmilyenfénylő tárgyat. Secundo: ne a tölcsérszárú csizmámat viseljem, mert a mocsárban tele lesz vízzel ésiszappal. Tertio, vegyek fel magas szárú, a térdnél hermetikusan zárt csizmát, amelyben ugyankényelmetlenebb a járás, viszont elkerülöm, hogy a sár fölülről a csizmába zúduljon. Quarto: tőle kért deClérac lovag úr (már nem nevezte másként Nicolas-t) a számomra egy két öl hosszúságú kötelet, amibőlő arra következtetett, hogy nyilván magamhoz akarom kötni a sötétben előttem haladó szalinárt, nehogyelveszítsem, pontosabban: nehogy ő elveszítsen engem.- Olyan csizmát húzok, amilyet javasolt, Herr Hörnermondtam -, és a kötelet is használni fogom. Egyéb jótanácsa nincsen?Amire Hörner, rövid gondolkodás után, még így szólott:- Herr Graf, ha ez a szalinár olyan, amilyennek leírta, helyesnek tartanám, ha a kunyhójába lépve alovásza tetőtől talpig megmotozná. Így biztos lehet majd benne, hogy nincs nála kés, mellyel leszúrhatja

kegyelmedet.- Nagyon köszönöm, Herr Hörner, azt hiszem, ennyi elég is lesz.- Herr Graf - mondta még Hörner -, darf ich eine aradere Frage stellen?[ [] Gróf úr, feltehetnék még egykérdést? (német)]- Természetesen.- A szalinár viskójához feltehetőleg nem tartozik istálló.- Nyilván nem.- Akkor hát a lovag úr a szabad ég alatt őrzi majd a kegyelmed és a saját lovát, amíg a gróf úr aterepszemlét végzi. Das ist sehr gefalrlicht.[ Ez nagyon veszélyes. (német)] Úgy hallottam, hogy bár afegyelem meglehetősen erős a táborban, éjszakánként mégis előfordul, hogy elkötnek egy-egy lovat -akár erőszakkal is.- Ez valóban így van - mondtam, s mosolyogtam magamban, mert már tudtam, hová akar Hörnerkilyukadni. - Nekem itt az a feladatom, Herr Graf- mondta Hörner ünnepélyesen, s feszesen kihúztamagát -, hogy a kegyelmed személyének és javainak biztonsága felett őrködjem. - Éjszaka tehátNicolas-t akarja őrizni?- És a kegyelmetek lovait is, Herr Graf. - Mi módon?- Az legyen az én gondom, Herr Graf. Négy ember elég is lesz. Én és három svájci.- Nagyon köszönöm, Herr Hörner. Akkor hát együtt indulunk útnak este, pontban nyolc órakor.De Clérac kapitány valamivel nyolc óra előtt érkezett meg Brézolles-ba, mögötte ott ügetett öszvérhátonJózsef atya: ő volt az egyetlen, aki elvezethetett bennünket Bartolocci kunyhójához. Így hát Hörnerrel, asvájciakkal és Nicolas-val együtt, már nyolcan voltunk. De Bazimont asszony rendkívüli mód örült, hogyennyi jóvágású nemesember gyűlt össze körülötte, s indulás előtt meg is invitált bennünket egy"búcsúpohárra", amelyet mindenki örömmel elfogadott, kivéve József atyát, aki csak vizet kért. S mivel aBrézolles-i kastélyban forrásból tört fel a víz, friss és nagyon jóízű volt, az atya látható élvezettelkortyolgatta, olyannyira, hogy már-már arra gondoltam, néha bizony ő is a torkosság bűnébe esik... Hatudatában lett volna ennek, szigorú lelkiismerete biztosan furdalni kezdi. Szerencsére azonban sohasemvette észre, mekkora élvezetét leli a mindennapi élet apró örömeiben, például abban, ahogyan simogatjas becézgeti az öszvérét, vagy jó étvággyal elfogyasztja szűkös vacsoráját, s esti imája után - melyekközül egyet sem mulasztott el soha - máris az igazak álmát alussza.Végre útnak indultunk a koromsötét éjszakában, amelyben József atya a csodával határos módon,tökéletesen tájékozódott. A legmeglepőbb nem is az volt, hogy Bartolocci háza egy bűzös, roskatag,kémény nélküli viskó volt, hanem az, hogy meg tudta vásárolni, amint pedig állította. Őszintén szólvanemigen hittem el egyetlen szavát sem. Szörnyen megrémült, amikor egyszerre öten léptünk be hozzá,de Clérac úr, Hörner, Nicolas, József atya és jómagam - a két svájci a lovakra vigyázott odakint -, ésrémülete még nagyobb lett, amikor megpillantotta a kezemben a kötelet: azt hihette, hogy fel akarjukakasztani, s nem is kérdezte, miért, nyilván sok okot talált érdemtelen életében, amelyekkel mind-mindkiérdemelte az akasztófát. József atya azonban irgalmasan eloszlatta az aggodalmát, megmagyarázvánneki, milyen célt szolgál majd a kötél. Azután még hozzátette, hogy meg fogjuk motozni, hogymegbizonyosodjunk róla, nincs-e nála fegyver. Amire Bartolocci, mintegy erkölcsi felháborodással,felkiáltott:- Fegyver, énnálam! De hát nekem nincs fegyverem! Esküszöm Isten szent nevére!- Ne esküdj! - intette le szigorúan József atya. - Halálos bűnt követ el, aki Isten nevére esküszik!- Akkor hát - mondta Bartolocci, s feszesen kihúzta magát -, a becsületemre esküszöm, hogy nincs nálamfegyver!Uramisten!, gondoltam. A becsületére esküszik! Bartolocci és a becsület!- No de hát hogy van ez, Bartolocci? - kérdeztem. - Egyszerre kitűnően beszélsz franciául! Hová tűntolasszal kevert, tört franciaságod, amelyet a bíboros jelenlétében használtál?- Amikor egy nagyúrral beszélünk, gróf úr, jobb, ha a valóságosnál ostobábbnak mutatjuk magunkat.Egyébként pedig arra gondoltam, hogy mivel a bíboros úr beszél olaszul, örülni fog, ha olaszul szólokhozzá.- És hol tanultál meg ilyen jól franciául?- Jobb napokat is láttam én, gróf úr: a jezsuiták neveltje voltam.- Büszkék lehetnek a tanítványukra! - kiáltott fel József atya, aki nem kedvelte a jezsuitákat, úgy ítélvénmeg, hogy túlságosan világi életet élnek, túl mohón zsebelik be az adományokat, teszik rá kezüket azörökségekre, és éppily kapzsi módon kereskednek a híres porukkal. [kininnel]- A jezsuiták tanítványa! - álmélkodott de Clérac úr is. - Akiből szalinár lett, sőt a zavarosban halászó

kereskedő! Úgy látom, van itt néhány kérdés, amelyet tisztáznunk kell...- Hosszú történet az enyém - válaszolta Bartolocci, bűnbánóan lehajtván a fejét, s én a fogamatcsikorgattam, olyan alamuszi volt ez a töredelmes főhajtás.- Nicolas - mondtam, hogy véget vessünk a színjátéknak -, motozd meg!Nicolas kissé zavartan Bartoloccihoz lépett, s félénken megtapogatta a hátát, a mellét, a két karját s alábát is, térdig, azután felém fordulva magabiztosan kijelentette, hogy a szalinárnál valóban nincsfegyver. Nekem nagyon nem tetszett ez a magabiztosság, s megkérdeztem Hörnerntől, miként vélekedika Nicolas-féle motozásról.- Sehr schlecht [Nagyon rossz. (német)] - mondta megvetően.Amire a szegény Nicolas a haja tövéig elpirult. Én azonban most nem voltam elnéző kedvemben, sharagosan így szóltam:- Nicolas, nem motoztad meg tetőtől talpig Bartoloccit. - Én azt hiszem, gróf úr, hogy megmotoztam -védekezett Nicolas.- Nem! Úgy motoztad meg, ahogyan a Louvre őrsége ezerhatszáztízben Ravaillacot motozta meg. Ésmásnap IV. Henrik halott volt. Tőrszúrás végzett vele. Ez a következménye a hanyag motozásnak!- És mit mulasztottam el megnézni, gróf úr? - kérdezte Nicolas remegő hangon.- A térdhajlatát.Amire a szegény Nicolas megint csak mélyen elpirult, s a legszívesebben a föld alá bújt volnaszégyenében. Azonnal térdre ereszkedett Bartolocci előtt, aki egy kissé elsápadt, s tapogatni kezdte aszalinár mocskos csizmáját, amely olyan vastag bőrből készült, hogy lehetetlen volt kitapogatni,elrejtettek-e benne valamit. Tanácstalanul felpillantott rám. De mivel én egy szót sem szóltam, Hörnerrenézett, aki azonban szintén fagyosan fogadta a segélykérő pillantást. Végül Nicolas a bátyjára emelteesdeklő tekintetét. A vér nem válik vízzé. De Clérac kapitány, dörgedelmes hangon ugyan, de azértmegadta a kért tanácsot:- Te zöldfülű! Mit csinálsz, ha van valami a csizmádban, ami töri a lábad?- Leveszem a csizmát, és megnézem, mi az.- Hát akkor most mire vársz, te kelekótya?Nicolas, amilyen lassan szülte meg az ötletet, olyan gyors volt most a kivitelezésben. Lehajolt,megragadta Bartolocci jobb lábán a csizmát, s olyan magasra emelte, hogy a szalinár hátrabukfencezettarra a szalmazsákra, amely a fekhelyéül szolgált. Ebben a testhelyzetben már gyerekjáték volt lehúzni alábbeliket, s Nicolas ügyesen végre is hajtotta a feladatot.- Fúj, de büdös! - kiáltotta, de azért bátran beledugta a kezét mindkettőbe, s a ballábasban - lévénBartolocci balkezes -, a szár belsejében felfedezett egy bevarrt tokot, amelyből előhúzott egy méretes, jólkiélezett és kihegyezett kést.- Bartolocci! - kiáltottam. - Hazudtál nekem! Igenis van nálad fegyver! Amit ráadásul el is rejtettél!- Gróf úr - mondta erre Bartolocci, sápadtan, de azért nem túlságosan feldúltan -, ez nem fegyver! Ezcsak egy kés, amivel az osztrigákat nyitom fel!- Tréfálsz? Egy osztriganyitogató kés nem ilyen hosszú s nem is ilyen éles! Mi a véleménye róla, Hörner?- Ez egy hasfelmetsző kés - mondta Hörner.- Gróf úr - mondta Bartolocci -, minden szalinár ilyen kést hord magánál. Enélkül egyikünk sem lehetnehosszú életű.- De ezzel sem leszel te hosszú életű. Bartolocci, el kell vennem tőled ezt a fegyvert, legalábbis aterepszemle idejére.Ezzel megragadtam a kést a hegyénél, meglengettem a vállam fölött, majd elhajítottam. Rezegve beleállta viskó legfölső gerendájába, és én egyszeriben nagyra nőttem - amint azt vártam is - Bartolocciszemében, hiszen nyilván álmában sem gondolta volna, hogy egy nemesúr ismeri a késhajítás fortélyát,amelyet én zsenge gyermekkoromban tanultam meg La Surie lovagtól.A lovakat hát Hörnerre, a svájciakra és Nicolas-ra bíztam, én magam pedig elindultam a vaksötétéjszakában az első lövészárok felé; tőlem balra de Clérac kapitány haladt, jobbra pedig Bartolocci, aderekára tekert kötéllel, melynek végét a markomban szorítottam. Fura mód, amíg de Clérac a királyisereg lövészárkai közt vezetett, melyeket mindenkinél jobban ismert, fájó gondolataim egyre csak deBrézolles márkiné körül forogtak. Hét hónap telt el azóta, hogy Nantes-ba utazott, s mit nem adtam volnaérte, ha viszontláthatom!Utóbb igen meghökkentőnek találtam, hogy egy ilyen életveszélyes kaland közepette csak ő járt afejemben. Bár az is igaz, hogy míg előbb fájdalmas volt rágondolnom, utóbb erőt merítettem azemlékéből. A szerelmesekre jellemző babonás megérzés kerített ugyanis hatalmába, s úgy véltem, ha a

jelen megpróbáltatásain sikerül úrrá lennem, az ég azzal jutalmaz majd, hogy viszontláthatomkedvesemet.De álmodozásaim közepette is éberen figyeltem az utat, s tudatában voltam vállalkozásunkveszélyességének. Abban a kellemes meglepetésben volt részem, hogy éppen Du Hallier-ba botlottunkaz első lövészároknál: ellenőrizte, hogy az őrök a helyükön vannak-e és nyitva tartják-e a szemüket.Ellenőrző útja sokak számára végzetes is lehetett. A kötelességmulasztókra botozás várt, a visszaesőkrepedig halál.A titoktartás oly tökéletes volt, hogy még Du Hallier sem tudott a küldetésünkről, csak az árokparancsnoka. A fülembe súgta a jelszót, amely visszafelé jövet megóv tőle, hogy az őr muskétatűzzelfogadjon. És hogy is felejthettem volna el a jelszót, királynénk nevét?Elszorult a szívem, amikor a lehető leggyalázatosabb kísérettel kiléptem a lövészárokból: Bartoloccihaladt előttem, a derekára tekert kötéllel, melynek végét erősen szorítottam a markomban. Istennek hála,most, hogy elvettük a kését, nem vághatta el alattomban a kötelet. Ám amikor elértünk ahhoz a ponthoz,ahol a mocsár kezdődött, s ő lelassította lépteit, nekem pedig ettől kezdve szorosan a nyomában kellettlépdelnem a sós mocsárban kanyargó ösvényt követve, ismét nagy veszélyben éreztem magam.Kísérőm tudta, hogy ott vagyok a háta mögött, elég lett volna egy rúgás, és én máris a földre zuhanok, őpedig azt tesz velem, amit akar.Megfeszítettem hát a kötelet, mintha Acclám gyeplője lett volna. És valahányszor a semmirekellő megállt,megragadtam a zekém ujjába rejtett pisztolyok egyikét, s a csövét a tarkójához nyomva a fülébe súgtam:- Ne feledd, Bartolocci, hogy te ember vagy, nem ló! Ha rúgni próbálsz, kilyukasztom a tarkódat, sgyorsabban a pokolra juttatlak, mint gondolnád.- De én egyáltalán nem szeretnék a pokolra jutni - mondta panaszos hangon Bartolocci. - Jó katolikusvagyok, minden vasárnap misét hallgatok és imádkozom Istenhez.- Akkor most nagyon vigyázz, hogy a tetteid összhangban álljanak az imáiddal! És ha megszenteltföldben szeretnél majdanán nyugodni, ne próbálj elárulni, mert akkor itt fogsz az iszapban rohadni azidők végezetéig!Később eszméltem csak rá, hogy az a félelmetes gondolat, miszerint ha nem megszentelt földbe temetik,nem támadhat fel a végítélet napján, nagyban hozzájárult, hogy a minden hájjal megkent szalinár nemtért le a hűség útjáról.Az olvasó még bizonyára emlékszik rá, hogy az első lövészárok százötven ölnyire volt a La Rochelle-ivárosfaltól. Csak egy kis séta világos nappal, feltéve hogy a sétáló láthatatlanná tud válni, s így nemveszik észre az ellenséges őrszemek. Nekem viszont, aki vakon lépdeltem a sötétben, egy kötélbekapaszkodva, miközben a hátát sem láttam annak, akinek a kötelet a derekára erősítettem, valóságospokoljárás volt ez a rövid út, hiszen szüntelenül attól féltem, hogy lecsúszik a lábam az ösvényről, sbelesüppedek az iszapba, melyből a kísérőm minden bizonnyal nem sietett volna kihúzni.Megpróbáltam számolni a kanyarokat, melyeket leírtunk. De gyorsan be kellett látnom, hogy akkoraerőfeszítésembe kerül a kötélbe kapaszkodva követnem vezetőm lépteit, hogy képtelenség egyúttal azörökké változókanyargó útvonalat is az emlékezetembe vésnem. Hadd mondjam el, hogy a mocsárémelyítő bűzt lehelt, melyet mélységes undorral lélegeztem be, annál is inkább, mert úgy éreztem,egyenesen a halál szaga árad felém. Végtelenül hosszúnak éreztem azt az időt, amíg a kanyargómocsári ösvényen haladtam, s a szívem elszorult ama rettentő gondolatra, hogy mindörökre ennek abűznek a foglyává válhatok.Bartolocci megtorpant előttem, oly váratlanul, hogy beleütköztem.- Az ég szerelmére, uram - suttogta a fülembe -, meg ne lökjön! Egy gödör peremén állok! Tele van vízzelvagy inkább iszappal. Nem mehetünk tovább.- Jól jönne az neked! Egy szavadat sem hiszem! Bartolocci számíthatott rá, hogy kétkedéssel fogadommajd a szavait, mert a kezembe nyomott egy nagy követ. - Gróf úr - suttogta -, kérem, dobja be szépenezt a követ a gödörbe, s hallgassa a zajt, amit üt!Hallottam, amint a kő puhán a sárba toccsan, majd egy pillanattal később valami szívó hangot is. A kőlassan süllyedt az iszapban.- Milyen széles ez a gödör? - suttogtam, a számat szinte a fülére tapasztva.- Egyölnyi.- Akkor egy deszkapallón át lehet menni rajta. - Igen, így szoktunk eljutni a falig.- Szoktunk? Kik?- Mi, akik élelmet hordtunk a várban lakóknak. - És mi van a gödör túlsó partján?- Egy huszonöt lépés hosszúságú folyosó, melyet egy kapurostély zár le.

- És a kapurostélyon túl mi van?- A Maubec-kapu.- Hogy lehet átjutnia kapurostélyon?- Azon sehogy. De a kosarakat át lehetett tuszkolni a rostély rácsain. A La Rochelle-iek köteleket dobtakát nekünk. Azokra kötöztük a kosarakat, bennük volt az élelem, azután meg a pénz.- Bartolocci, miért beszélsz múlt időben?- Mert sajnos mindez már a múlté! A hugenották kiszimatolták, mit művelünk, és véget vetettek akereskedésnek: a folyosón farkasvermeket ástak. Öt társunk bele is esett a csapdába. Én még, istennekhála, nem jutottam túl a gödrön. De hallottam a társaim fájdalmas kiáltozását, azután a kapurostélyon átleadott muskétalövéseket is, melyekkel a hugenották végeztek velük. Hasra vágódtam a gödör innensőpartján, s meg sem moccantam, amíg el nem ült minden zaj. Azután egész testemben reszketve indultamvisszafelé.- Akkor most ugyanezt tesszük mi is, a reszketést leszámítva. Nincs értelme tovább itt időznünk.Visszafelé mintha gyorsabban haladtunk volna, mint oda, talán mert egy kicsit hozzászoktam, hogyvakon lépdeljek a mocsári labirintusban. Meg talán azért is, mert a biztonság, a saját megszokott világomfelé igyekeztem. Az egyetlen, amitől még tarthattam, hogy hiába tudom a jelszót, lőni fognak ránk, ha asaját vonalainkhoz érünk. Mihelyt az őrséget elég közel tudtam már magunkhoz, sotto voce suttogtamAusztriai Anna nevét, és szerencsére meghallották a hangomat. Visszakísértük Bartoloccit akunyhójához, ahol is Clérac tüzet csiholt, gyertyát gyújtott, s amikor megpillantott engem, aki tetőtől talpigcsupa sár voltam, felkiáltott:- Uramisten! Gróf úr! Hogy néz ki?!Nicolas azonnal nekilátott, hogy megtisztítson a mocsoktól, ami azonban csak Perrette-nek sikerültigazán, Brézolles-ban: minden ruhámtól megszabadított s végre lemosakodhattam. De hiába öblítettemát kétszer-háromszor is az orromat vízzel, nem sikerült megszabadulnom attól a dögletes szagtól, amelya mocsári séta során ivódott belém. E naptól fogva, valahányszor a pokolra gondoltam, nem lobogólángokat láttam magam előtt, ahogyan a poklot általában lefestik, hanem egy iszappal teli, sötétlő gödröt.És a nyájas olvasó elhiheti nekem, hogy ez a látvány nem kevésbé félelmetes. Mielőtt elváltam volnaBartoloccitól, szigorúan meghagytam neki, hogy egy szót se szóljon senkinek közös kalandunkról, még agyóntatójának sem. Én sem árultam el semmit sem József atyának, sem de Clérac úrnak: úgy döntöttem,hogy kizárólag a bíborosnak számolok be mindarról, amit tapasztaltam.Beszámolómra másnap zárt ajtók mögött került sor Pont de Pierre-ben: a bíboros nagy figyelemmelhallgatott, s amikor mentegetőztem a sok részlet miatt, amelyekkel traktálom, így válaszolt:- Mondjon csak el mindent! Ne hallgasson el egyetlen részletet sem, amely megragadt azemlékezetében! Sosem tudhatjuk, nem a leglényegtelenebbnek tűnő momentum bizonyul-e végül alegfontosabbnak.Bár tökéletesen megbízott a titkáraiban - a legnagyobb gonddal választotta ki őket, s már régótaszolgálták -, egyiket sem szólította be a dolgozószobájába, hogy lejegyezzék a hallottakat, hanem őmaga jegyzett le mindent, s időnként kezének beszédes mozdulatával kért, hogy beszéljek lassabban,hogy papírra vethessen valamely körülményt, amely felkeltette a figyelmét.Amikor végeztem, egy hosszú percen át gondterhelten, tűnődve hallgatott. Azután pedig, jól emlékszem,az első kérdés, amit feltett, így hangzott:- Mit gondol, Orbieu úr, képes lenne most már egyedül is eljutnia mocsári útvesztőn át a kapurostély előttigödörig?- Sajnos ez teljesen kizárt, bíboros úr - válaszoltam.S magyarázatképpen elmondtam mindazt, amit az olvasó már tud.- Bartoloccira tehát továbbra is szükségünk van - mondta a bíboros -, s ez nagy baj, mert nyilvánvalóan avilág egyik legnagyobb gazemberével van dolgunk.Richelieu ismét hosszan hallgatott, s miután a probléma minden vonatkozását végiggondolta, a tőlemegszokott módszerességgel és aprólékossággal, egyetlen részletről sem feledkezvén meg, felvázolta atervét:- Először is a petárdásoknak, Bartolocci vezetésével, szerencsésen el kell vergődniük a mocsárbéliútvesztőn át a gödörig. A második lépés: a pallók segítségével, melyeket a petárdákkal együtt magukkalvisznek, át kell jutniuk a gödör fölött. A harmadik lépés: a folyosón végigmenve, a csapdákat kikerülvemeg kell közelíteniük a kapurostélyt. A negyedik lépés: el kell helyezniük a petárdákat, melyekkelfelrobbantják a kapurostélyt. Az ötödik lépés: miután meggyújtották a kanócokat, sietve vissza kellhúzódniuk a robbanás elől a gödör innenső oldalára. A hatodik lépés: a robbanás után, feltéve hogy a

kapurostély eléggé megrongálódott, s az út szabaddá vált, ismét át kell kelniük a gödrön, végigmenniük afolyosón, és petárdákkal berobbantaniuk a Maubec-kaput. A hetedik lépés: villámgyorsan vissza kellvonulniuk, a deszkapallókat a gödör fölött hagyva, hogy rohamra induló katonáink átkelhessenek rajtuk.Ezután a bíboros lehunyta a szemét, de szinte azonnal ki is nyitotta ismét. Elmosolyodott: mosolyaelképesztett, hiszen a bíboros sohasem tréfálkozott, és nem is tűrte, hogy mások a jelenlétébentréfálkozzanak.- Ha a Maubec-kapu, amint Bartolocci mondta, il punto le piú debole de la fortificazione, [az erődítményleggyengébb pontja. (olasz)] milyen lehet a többi?Kijelentését hallván úgy véltem, hogy a számba vett tömérdek nehézség miatt lemond a tervéről. Vagyismég mindig nem ismertem eléggé, nem tudtam, hogy eltökéltségét semmi sem ingathatja meg. Másnapismét szóba hozta az ügyet, s kifejtette, hogy elképzelése szerint Bartoloccin kívül még két katonának isa petárdások előtt kell haladnia: ők félötös cölöpöket szúrnak majd le, valahányszor az olaszelkanyarodik jobbra, avagy balra. Ezek a cölöpök, mondta, olyanok lesznek, mutatis mutandis,[megváltoztatva a megváltoztatandót. (latin)] mint Ariadné fonala, s a tájékozódás érdekében csak annyitkell tenni, hogy a legelső petárdás a sötétben vízszintesen kinyújtja a karját a cölöpök magasságában.József atya is jelen volt e beszélgetésünkkor, s a bíboros megkérte, értesítse Bartoloccit, hogy újholdkorszámítunk rá, amely a kalendárium szerint a március tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjszakánköszönt be, amikor is elég sötét lesz ahhoz, hogy tervünket megvalósítsuk. Talán hiba volt jó előreértesíteni a gazembert, mert március kilencedikén eltűnt: a salvacondotto nélkül is sikerült kijutnia atáborunkból, s olyan biztonságos búvóhelyet talált, hogy bár tűvé tettük érte az egész vidéket, soha többénem bukkantunk rá.E csapás után biztosra vettem, hogy Richelieu most már feladja tervét, hiszen vajmi kevés reményünkmaradt a sikerre. De nem így történt. Talán mert szerette volna mihamarább bevenni La Rochelle-t, hogyazután Casal segítségére siethessen, vagy mert a király egyre többet betegeskedett, s attól tartott, hogyvégleg felhagy az ostrommal.Véleményem szerint a bíboros terve semmi kívánnivalót sem hagyott maga után. Két kis csoportraosztotta a petárdásokat, akiknek, ha sikerül elérniük és felrobbantaniuk a Maubec-kapu rostélyát, abíboros testőrsége siet a segítségükre, nyomában tízezer katonával, akik fölött Richelieu személyesenparancsnokol majd.Sajnos azonban a petárdások eltévedtek a labirintusban, egyre csak körben jártak, és folytonvisszatértek kiindulási pontjukhoz. Már hajnalodott, a terv kudarcba fulladt. Ki kellett adnia parancsot avisszavonulásra, és a tízezer ember visszavonult a szálláshelyére.Március tizenharmadikának éjjelén Richelieu újabb kísérletet tett, ezúttal a Tasdon-kapu ellen intézetttámadást, amelyről az a hír járta, hogy nem őrzik túl erősen, ám észrevették közeledő katonáinkat, s a LaRochelle-i lőrésekből nyomban olyan muskétatűz zúdult rájuk, hogy kénytelenek voltak meghátrálni.Április nyolcadikán, szintén az éjszaka leple alatt, Richelieu újból próbálkozott, a korábbival azonoshaderővel; a városfalak közelébe vontatta az ágyúkat, melyek irgalmatlan bombázásba fogtak, de nemsikerült jelentőst kárt okozniuk: az ágyúgolyók épp csak lehorzsolták a hatalmas kövekből szilárdanmegépített falakat. A La Rochelle-iek nyomban viszonozták a tüzet, s gyorsan lőtávolságon kívülre kellettmenekítenünk az ágyúinkat, nehogy megsemmisítsék őket. A bátor hugenották lőszerrel láthatólagjobban el voltak látva, mint élelemmel.Mivel a franciák szeretnek mindig mindent kritizálni, most is sokan bírálták a táborban Richelieupróbálkozásait, s éppen azok, akik korábban azt kifogásolták, hogy a bíboros meg sem kísérli rohammalbevenni a várost. A rágalmazók bosszúságára azonban az legalább nyilvánvalóvá vált, hogy LaRochelle-t valóban nem lehet rohammal bevenni, csak az idő, az éhség adhatja a kezünkre a várost.Richelieu ettől kezdve még nagyobb hévvel ösztökélte a gátépítést, újabb és újabb holland hadihajókatvásárolt, tengerészeket hozatott Bretagne-ból és Normandiából, hogy e hajóknak legénysége is legyen, svégül olyan flotta álljon a király rendelkezésére, amely szembeszállhat az angol flottával, kémei ugyanisazt jelentették, hogy az angolok, a Ré szigetén elszenvedett vereség ellenére, újabb hadjáratrakészülnek, hogy segítsenek La Rochelle-nek kiállni ezt a hosszú-hosszú ostromot.Lajos 1628. április 3-án, ígéretéhez híven, elindult Párizsból, és huszonegy nap múlva megérkezett atáborba. A posta sokkal gyorsabban tette meg ezt az utat.Csakhogy a királyi menetben ott vonultak - a minisztereken és a legfőbb tisztségviselőkön kívül - amuskétások, a svájci és a francia gárdisták, az udvartartás egy része. Igen, csak egy része, mert akirálynét és hölgyeit a király, azzal az ürüggyel, hogy nem akarja kitenni őket a táborban pusztítójárványoknak, nem volt hajlandó magával hozni. Valójában attól tartott, hogy az ördögi szoknyák

mesterkedései még jobban felszítanák a féltékenykedő marsallok viszályát. A zötykölődő hintók és poroslovasok végeláthatatlan hömpölygését a menet hosszúsága is lassította, s az is sok időt vett igénybe,amíg a pihenők során a rengeteg embert elszállásolták és beszerezték számukra a szükséges élelmet.Ráadásul a húsvét is útközben köszöntött rájuk, s a mélyen vallásos, keresztényi kötelességének mindiga legszigorúbban eleget tévő Lajos három napig Niort-ban maradt, hogy ott töltse a húsvéti ünnepeket,misét hallgasson és meggyónjon.A táborba való visszatérése újra lelket öntött mindazokba, akiket a hosszúra nyúlt ostrom már annyirakimerített, hogy a legszívesebben feladták volna a harcot, ha ezáltal nem ejtettek volna foltotbecsületükön. Őfelségének hangos és fényes fogadtatásban volt része, hogy a La Rochelle-iek ismegtudják: ha a várost nem is sikerült rohammal bevenni, az ostrom kérlelhetetlenül folytatódik.Örömtüzek gyúltak az ostromsánc teljes hosszában, s az ott felállított muskéták és ágyúk, valamint ahajókon lévő ütegek fülsiketítő üdvlövéseket adtak le.Most azonban engedd meg, kedves olvasóm, hogy kissé visszakanyarodjak az időben. A király a"diplomáciai postával" üzenetet küldött a bíborosnak Niort-ból, jelezvén érkezését. Jelen voltam, amikor alevél megérkezett, s amikor a bíboros feltörte a pecsétjét, átfutotta az üzenetet, röviden közölte velem, miáll benne. Belepirult a boldogságba, majd elsápadt, azután összeszedte magát, leült s némaságbaburkolózott. Nyilván végtelen megkönnyebbülésére szolgált az a gondolat, hogy a király pusztajelenlétével, vagy - a bíboros kifejezésével élve - "egyetlen királyi szavával" mily nagy segítséget nyújtmajd neki emberfeletti munkájához. Richelieu délután hat órakor elbocsátott, s nem kért meg rá, hogytartsam titokban a király érkezését; visszatértem Nicolas-hoz s a lovainkhoz, nyeregbe szálltam, de egyszót sem szóltam lovászomnak a hallottakról. Pedig nehéz volt magamba fojtanom a hírt, miszerint akirály hamarosan megérkezik, hiszen tudtam, hogy ez - érthető okból - végtelen örömére szolgál majd.Mégsem tudattam vele az örömhírt, mert úgy éreztem, helyesebb, ha de Foliange kisasszony és őegyszerre szereznek tudomást róla, s együtt örülnek majd neki. Nagy örömömre szolgált, hogy énközölhetem velük, hogy boldogságuk a küszöbön áll, hiszen mindkettőjüket nagyon szerettem, bárpersze különböző módon. Amikor már együtt ültem velük az asztalnál, azon tépelődtem, vajon azonnalközöljem-e velük a király visszatérésének a hírét - hiszen Lajos, amint az olvasó bizonyára emlékszik rá,a táborba való visszatérésének napjára tűzte ki az esküvőjüket -, vagy várjak a vacsora végéig. Végül,alapos megfontolás után, a második lehetőség mellett döntöttem, úgy vélvén, hogy helyesebb, ha deFoliange kisasszony csak az után kezd ájuldozni az örömtől, ha már megvacsorázott. Mert, istennekhála, amióta köztünk élt, jó étvággyal, sokat evett, s már nem látszottak rajta az éhezés nyomai. Asápadt, beesett arcú, sovány leányka, akinek ideérkezésekor egy meghajláshoz sem volt elég ereje, akifakó, elhaló hangon beszélt, s csak de Bazimont asszony karjába kapaszkodva tudott fölmenni a lépcsőn,visszaváltozott olyanná, amilyen a La Rochelle-i megpróbáltatások előtt lehetett: de Foliange kisasszonynagyon szép leány volt, a dereka karcsú, ám gömbölyded mindenütt, ahol egy leánynak gömbölyűnekkell lennie, arca ismét nevetős, a tekintete üde, ínyencre valló szája és hegyes fogacskái arról árulkodtak,hogy bizony, ha teheti, habzsolja majd az életet; ráadásul annak is nagyon örült, hogy ebben akastélyban mindenki szereti: Nicolas szerelemmel, de Bazimont asszony anyai gyöngédséggel, én megfélig-meddig atyai érzelemmel; félig-meddig, hiszen csak tíz évvel voltam idősebb nála, s a nők iránticsodálatomat és sóvárgásomat csak lelkiismeretem ostorcsapásai tudták színtiszta gyöngédséggéváltoztatni. Az ördögbe is, gondoltam, csak nem fogom én is, ahogyan a Biblia mondja, "megkívánnifelebarátom feleségét", főleg, ha ez a felebarátom a lovászom?! Hogy őszinte legyek, az imént említett"színtiszta gyöngédség" némiképp képmutató kifejezés arra, amit de Foliange kisasszony iránt éreztem.Mert be kell vallanom, hogy a tiltott érzékiség is feltámadt bennem iránta, ami pedig nehezenegyeztethető össze az apai érzelmekkel.- Kisasszony - mondtam, amikor már a sajttal is végeztünk -, kérem, kegyeskedjék meghallgatni. Olyanújságot szeretnék közölni, amely - ha érzelmei nem változtak de Clérac lovag úr iránt - boldoggá fogyjatenni kegyedet, s hasonlóképpen őt is.De Foliange kisasszony elpirult e szavak hallatán, egy pillantást vetett Nicolas-ra, majd egy másikat rám,de mélyen hallgatott.A csönd zavarba ejtett: úgy éreztem, hogy én az ő helyében feltétlenül kijelentettem volna, miszerintérzelmeim Nicolas irányában változatlanok. Ő viszont lesütött szemmel csak hallgatott. Ekkor némiaggodalommal azon tűnődtem, helyes-e folytatnom beszámolómat, hiszen, ha a hír a kisasszonynak nemszerez olyan örömet, mint vártam, szegény Nicolas-t a legmélyebb kétségbeesésbe taszítom.Kétségek közt hányódva szemöldököm magasan felvontam, s kérdő pillantást vetettem de Bazimontasszonyra, aki szokása szerint de Foliange kisasszony mögött állt, s gyöngéd pillantásokkal kísérte

minden mozdulatát. Azonnal elértette a pillantásomat, s "igen"-t bólintott, miközben a mohó várakozásarckifejezésével bátorított a folytatásra.- Őfelsége - mondtam - levelet küldött Niort-ból a bíboros úrnak, melyben jelezte, hogy néhány nap múlvamegérkezik táborunkba.- Istennek legyen hála érte! - kiáltott fel Nicolas boldogan, s örömében félig felemelkedett ültéből, majd,félvén, hogy nemtetszéssel fogadom szertelenségét, gyorsan visszaült a helyére.De Foliange kisasszony szeme megtelt könnyel, és sírásba fúló, rekedt hangon engedélyt kért tőlem,hogy távozhasson az asztaltól, amikor pedig az engedélyt megadtam, felpattant, s a szobájába vezetőlépcsőhöz sietett, de Bazimont asszonnyal a nyomában, aki távoztában egy pillantást vetett felém,mellyel mintha azt mondta volna: "Ne aggódjanak! Semmi baj!"- De hát mi ez? - kérdezte tőlem Nicolas oly nagy zavarban, hogy belesajdult a szívem.- Semmi olyasmi, kedves Nicolas-m, ami ne volna jó előjel a számodra!- Az ördög vigyen el, ha értek valamit a viselkedéséből! - kiáltotta Nicolas, még mindig feldúlva. - Sír!Menekül előlem!- Nicolas - mondtam erre én -, nem előled menekül! Csak menekül.- De miért menekül, ráadásul zokogva?- Azért zokog, mert boldog. Menekülni meg részben azért menekül, hogy ne lásd a könnyeit, részbenpedig, mert fél, hogy a könnyektől elmaszatolódik arcán a festék!- Szentséges isten! - kiáltotta Nicolas -, ki gondol egy ilyen pillanatban az arcfestékére?- Minden nő. És nem mi követeljük-e tőlük, hogy minden körülmények közt szépek legyenek?Később sem tudtam rájönni, hogy ez az érvelés olyan jó volt-e, mint amilyennek a pillanat hevébentaláltam. Nicolas-ra mindenesetre egyáltalán nem volt hatással, s ő is engedélyt kért, hogy felállhassonaz asztaltól, amikor pedig az engedélyt megkapta, járni kezdett föl s alá a szobában, mint egy eszelős.- Gróf úr - mondta, megállván előttem -, gondolja, hogy bekopogtathatnék most de Foliange kisasszonyajtaján?Amire én elvörösödtem haragomban.- Nicolas - kérdeztem -, elment az eszed? Meg akarsz látogatni egy hölgyet a szobájában, aki erre semmeg nem kért, sem engedélyt nem adott? Egy faragatlan tuskó a konyháról sem viselkedne ilyenotrombán! Mindent elveszítenél, Nicolas! Sose bocsátaná meg neked a tapintatlanságodat!- De hát akkor mit csináljak, gróf úr? - Semmit se csinálj! Várj!- Várjak? - kérdezte Nicolas, elfúló hangon. - De hát mire várjak?- Hogy de Bazimont asszony megvigasztalja a leánykát, amiért olyan boldog.- Meg kell vigasztalni, amiért boldog? - kérdezte méltatlankodva Nicolas. - A bíboros úrnak igaza van. Anők tényleg furcsa állatok!- Nicolas, ez a nem túl keresztényi mondat egy egyházi ember szájából, aki lemondott a gentil sessó-ról,még bocsánatos. Te viszont nem mondtál le róla, s tisztelned kell azt, akit szeretsz.- Tudom. De azért mégiscsak egy nő volt, aki leszakította a tiltott gyümölcsöt.- Persze, mert Ádám majd' meghalt ezért a gyümölcsért, de nem volt bátorsága hozzá, hogy leszakítsa.Éva csak szerelemből tette, amit tett.- Hogyhogy? Nekem ezt egészen másként tanították!- Nekem is. De a nők nagy szívét ismerve, úgy gondolom, hogy nem történhetett másként.- A gróf úr csúfolódik.- Hát hogyisne! És hálásnak kellene lenned, amiért felvidítalak, amíg várakozol.- De ez a várakozás elviselhetetlen, gróf úr! Meddig tarthat még?- Már megmondtam. Amíg de Bazimont asszonynak sikerül lecsillapítania hölgyedet, majd a hölgynekfriss vízzel megmosnia a szemét, megfésülködnie és rendbe hoznia a festéket az arcán.Erre Nicolas a háta mögött összekulcsolt kézzel, leszegett fejjel, keserű arccal folytatta a járkálást.Azután hirtelen megállt, s mintha újabb kétely hasított volna a szívébe, megkérdezte:- És ha a király mégsem tér vissza La Rochelle-be, mert belefáradt a soha véget nem érő ostromba?- Megígérte. Tehát visszajön. Mernél kételkedni a szavában?- És ha már elfelejtette az ígéretét, miszerint össze fog adni engem de Foliange kisasszonnyal?- Hogy képzeled? A király soha semmit sem felejt el. Majd, mintha eddigi túlzott türelmességemegyszerre kihozott volna a sodromból, kissé kegyetlenül még hozzátettem:- De ha véletlenül mégis elfelejtette volna, senkinek sincs joga emlékeztetni az ígéretére!- Egek! - kiáltott fel Nicolas. - Lehetséges volna? Hiszen ez a halálomat jelentené!- Könyörgök, Nicolas, ne sírj! Látom már Hermészt, az istenek küldöncét, amint egy madár

könnyedségével röppen lefelé a lépcsőn s egyenesen felénk tart!- Hermészt? Miféle Hermészt? [A görög mitológia üzenetvivő istene.] Én csak Perrette-et látom!- Ez is bizonyítja, hogy Hermész, adott esetben, akár egy szobalány alakját is magára öltheti. Mit akarszmondani nekünk, Perrette?- Gróf úr - válaszolta erre Perrette, kecses meghajlással -, de Bazimont asszony üzeni kegyelmednek ésde Clérac lovag úrnak, hogy szíveskedjenek mindketten de Foliange kisasszony szobájába fáradni.- Uramisten! - kiáltotta Nicolas, s úgy elsápadt, hogy jó erősen kellett szorítanom a karját, nehogyelvágódjék...A király április huszonnegyedikén érkezett meg a táborba, és - végtelen megkönnyebbülésemre -korántsem felejtette el abbéli ígéretét, miszerint visszatértekor összeházasítja Nicolas-t és de Foliangekisasszonyt, sőt az esküvőre azon nyomban sort is kerített volna, ha nem okoz gondot megfelelő ruháttalálnia menyasszony számára. A menyasszonyi ruha beszerzése valószínűleg megoldhatatlanproblémát jelentett volna egy katonai táborban, ha de Bazimont asszony nem ajánlja fel a sajátját,amelyre úgy emlékezett, mint a világ legszebb menyasszonyi ruhájára. Nicolas is, én is, titkon jótmosolyogtunk az ajánlat hallatán, tekintetbe véve a hölgy telt idomai és de Foliange kisasszony karcsútermete közti különbséget. Ám amikor a leányka felpróbálta a ruhát, kitűnt, hogy harminc évvel korábbande Bazimont asszony éppoly nádszál kisasszony volt, mint most Nicolas-m ifjú mátkája. Csak néhánykisebb igazításra volt szükség, melyekre véleményem szerint két nap alatt sort lehetett volna keríteni, ámvégül négyet vett igénybe, oly aprólékos gonddal végezték hölgyeink. Pedig még a varrásban járatosszobalányok is segédkeztek nekik. Amíg ezen előkészületek zajlottak, szegény Nicolas egy sarokbanvárakozott, megállapítván magában, hogy egy vőlegényre ilyenkor körülbelül akkora szükség van, mintegy hereméhre a kaptárban.Lajos annak rendje s módja szerint intézte a dolgot, a szertartásra nemcsak az én elválaszthatatlan jóbarátaim, Toiras-t és Schomberg marsall kaptak meghívást, hanem a muskétások is, hiszen Nicolaselvileg már közéjük tartozott, s engem már csak az ostrom végéig szolgál. S a király meghívtaBassompierre marsallt is, aki előbb elfogadta, majd - az utolsó pillanatban - betegségére hivatkozvalemondta a meghívást. Büszke lehetett az ügyességére: úgy utasította el a királyt, hogy látszólag igentmondott neki. Elszomorított az eljárása, amely azt bizonyította, hogy az ördögi szoknyák még ilyen nagytávolságról is a befolyásuk alatt tartják.Az esküvőre, amint már jó előre elhatároztatott, a Surgéres-ben lévő román kori templomban került sor.Szerintem, bár e téren nem vagyok szakértő, meglehetősen furcsa templom ez: harangtornyát nyolc, fentgúlaszerűen összefutó oszlop tartja. A misét Fogacer kanonok celebrálta. Homiliája sok egyéb erényemellett rövidségével is kitűnt, s igen elegáns volt: előbb Lajost dicsőítette, majd Rohan hercegnét, akikieszközölte a La Rochelle-i elöljáróknál, hogy de Foliange kisasszony elhagyhassa a várost.De Bazimont asszony a szertartást elejétől a végéig végigpityeregte, amit meglepőnek találtam volna,lévén az esküvő vidám esemény, ha Perrette-től már korábban nem értesülök róla, hogy a hölgy nagyonszeret esküvőkre járni, még olyan emberek esküvőjére is elmegy, akiket alig vagy egyáltalán nem ismer,s valamennyi szertartást végigkönnyezi.A fiatal házasok ettől fogva abban a szobában laktak, amely korábban de Foliange kisasszony foglalt el,mert ez nagyobb volt Nicolas hajdani szobájánál s a tájolása is kedvezőbb, hiszen ablakai délre néztek.Lovászom továbbra is kötelességtudóan, bár kissé lagymatagabbul szolgált engem, mint korábban.Legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Sokkal kevesebbet is beszélt, s kevesebbet kérdezett, amibenannak bizonyítékát láttam, hogy valóban a házasság teszi férfivá az embert.Két okom is volt rá, hogy 1628 áprilisának harmincadik napját jól az emlékezetembe véssem. Az első:ezen a napon tudatták velünk intra muros tevékenykedő kémeink, hogy Jean Guitont, a város hajdanitengernagyát választották meg La Rochelle polgármesterévé, ezt a kemény, makacs embert, aki inkábbmeghal, semmint hogy tárgyaljon.A második ok egy viaszpecsétes levél volt, amelyet ezen a napon kézbesítettek nekem. Nantes-bólérkezett, s a két fivérem, Pierre és Olivier de Siorac küldte. De amikor felnyitottam, megértettem, hogy őkketten csak a közvetítő szerepét töltötték be, mert a levél nekem szólt, s más írta, nem a fivéreim. Pierre(ő írta a kísérőlevelet) tudatta velem, hogy a küldemény nem postán érkezett hozzájuk, hanem egy angolkereskedelmi hajó hozta Nantes-ba (mivel Franciaország és Anglia hivatalosan nem állt hadbanegymással, a két ország közti kereskedelem zavartalanul folytatódott), s a borítékon az ő nevük állt. Deamikor a levelet elolvasták, megértették, hogy a címzettje valójában én vagyok, mert a megszólítás ezvolt: "Én kedves francia pacsirtám", márpedig ezzel a becéző fordulattal atyámat szokta volt Lady Markbyilletni, majd húsz évvel később, amikor a bíboros megbízásából Londonban jártam, engem is. Lady

Markby tökéletesen írt és beszélt franciául, és csak tréfaképpen használta ezt a régieskedő fordulatot.Lady Markby nagy segítségemre volt londoni küldetésem során, hiszen mindenki másnál jobban ismeri ahappy few-t, azaz a boldog keveseket, akik Angliát kormányozzák. És készségesen megosztotta velem aBuckinghamre meg az angol szövetség létrehozásán Londonban munkálkodó La Rochelle-i küldöttekrevonatkozó tudását.Nagyon előkelő hölgy volt a lady, ugyanakkor szabadszájú s valaha éppoly szabados erkölcsű is; afrancia nagyurakhoz hasonlóan neki is megvolt a saját külön politikája, nem támogatta a Károlyét, akinekegyébként nem is volt saját politikája, mert mindenben Buckingham elképzeléseit követte. "Steenie" (ezvolt az az édeskés, szerelmi becenév, melyen a király a kegyencét emlegette, s Lady Markby is,gunyorosan) azt tehette, amit csak akart, s Károly a kisujját sem merte mozdítani anélkül, hogy veletanácskozott volna.Mivel a lady nagyon szerette a férfiakat, nem lepett meg, hogy némi ellenszenvvel viseltetett a férfinemazon képviselői iránt akik nem tápláltak gyöngéd érzelmeket a gentil sesso irányában. Ám aBuckinghammel szembeni heves ellenérzése már hazafias természetű volt. Gyakran idézte ezzelKapcsolatban a Parlament egyik tagjának, egy bizonyos Mister Coke-rak a kijelentését, aki egy ízben ígyfakadt ki a Parlamentben:"Lord Buckingham az oka minden nyomorúságunknak, országunkban közveszedelemnek tekinthető ezaz ember."Londoni tartózkodásom idején nem kerülte el a figyelmemet, hogy Lady Markby, ez a bájos, előzékeny,vagy ahogyan az anagolok mondják: buxom [élveteg (angol)] özvegy, ugyanolyan érzelmekkel viseltetikirántam is, mint hajdan atyám iránt, és szíves örömest felfalta volna kis fehér fogaival "az ő kedvesfrancia pacsirtáját", ha a korkülönbség miatt jóízlése nem tiltakozik ellene. Ezért hát csak bölcs mentoromlett, s például világosan elmagyarázta, miért ítélik meg a különböző angol társadalmi osztályokkülönbözőképpen Buckinghamet. Levelében újra kitért erre a témára, s ha lehet, még szemléletesebbmagyarázattal szolgált.Ahogyan szép olvasóm csüng, amint írta volt, az én ajkamon, úgy csüngök én, ha szabad magam ígykifejeznem, asszonyom tekintetén, s mihelyt felfedezem benne a fáradtság leghalványabb jelét, mindenigyekezetemmel azon vagyok, hogy ismét felcsigázzam az érdeklődését. Ezért nem idézem most teljesterjedelmében Lady Markby levelét, csak a lényegét ismertetem röviden, közelebb húzvánkarosszékemet, hogy úgy mondjam, asszonyoméhoz, aki így közlésemet bizonyosan érdekesnek fogjatalálni.Amint az szokás, Lady Markby is három osztályt különböztet meg az angol társadalomban; ezek: anemesség, a middle class [középosztály (angol)] és a köznép; s a lady elmagyarázta, miért viszonyulnakmind ellenségesen, bárha más-más okból s különböző mértékben, Buckinghamhez.A nemesek, az ország legfőbb urai, kivéve a megalkuvókat, gőgösen tekintenek le a kisnemesiszármazású Buckinghamre, és felháborítja őket, hogy felettébb kétes eszközökkel szerezte megmagának a pairi rangot, viszont cseppet sem kifogásolják a Franciaország elleni hadjáratot, már csakazért sem, mert nekik semmibe sem kerül az adókból finanszírozott hadviselés. Épp ellenkezőleg,nagyon is helyeslik a franciaellenes politikát, amint például Carlisle gróf mondotta volt: "A La Rochelle-ilázadás olyan, mint valami lázas betegség, amely nélkül Franciaország túlságosan is életerős volna skomoly veszélyt jelentene szomszédaira nézve."A middle class, amint azt Mister Coke parlamenti kifakadása is mutatja, szívből gyűlölte Buckinghamet:elege volt belőle, hogy a Franciaország elleni kockázatos hadjáratok költségeit újabb és újabb adókkivetésével fedezi, miközben megszegi a törvényeket, és semmibe veszi a Parlament jogait.A köznép pedig nemcsak az adók, de a katonáskodás terhét is viselte: erővel sorozták be afiatalembereket katonának vagy tengerésznek, elszakítva őket családjuktól, s lehetetlenné téve, hogyfolytassák mesterségüket. Ezenfelül mindannyian tudták, hogy a Ré sziget elleni támadás alatt atengernagyi hajó szalonját Ausztriai Anna portréja díszítette: vagyis Buckingham csak azért háborúzott afrancia királlyal, hogy elégtételt vegyen, amiért elkergették annak az "átkozott és ráadásul pápista" nőneka közeléből. S az utolsó csepp a pohárban az a gyémánt karkötő volt, amelyet I. Károly ajándékozottBuckinghamnek, hogy megvigasztalja a Ré szigeténél elszenvedett, egész Angliára szégyent hozó s olysok angol életét követelő vereségért. "Hallatlan! - háborogtak az emberek -, neki gyémánt, nekünk a sír!"Lady Markby azután a maga szokásos eleven stílusában azt is elmagyarázta, hogy miért csak hosszú éskemény alkudozás után jutottak egyezségre az angolok és a La Rochelle-iek."Amit most mondandó vagyok, én kedves francia pacsirtám, oly meghökkentő, hogy én magam is alighittem el, amikor először hallottam. Hogy bizonyosak lehessenek afelől, hogy a La Rochelle-iek nem

szegik meg adott szavukat (ez az aljas ötlet, amelyet még leírni is szégyellek, nyilvánvalóanBuckinghamtől származott), az angol tárgyalófél azt követelte, hogy a La Rochelle-iek adjanak át nekiktúszul néhány gyermeket, a legrangosabb La Rochelle-i családok sarjait, akiket nyomban Angliábavinnének...Én kedves francia pacsirtám, nem úgy érzi-e, mintha egy mesét hallgatna, az emberevő óriásokról? A LaRochelle-iek felháborodottan elutasították ezt az alávaló javaslatot.De tisztelt követeink második követelése sem tetszett nekik jobban: azt merészelték kérni, hogy LaRochelle, ha a szükség úgy diktálja - de ki dönti el, mikor diktálja úgy a szükség? -, beengedi kikötőjébeaz angol flottát. Ám azután ki dönti el majd, hogy a hajók mikor távozzanak?, kérdezték a LaRochelle-iek. Jó üzlet vajon az egyik szolgaságot egy másikkal váltani fel?A La Rochelle-iek nemcsak hogy elutasították e második követelést, de egyenesen ragaszkodtak hozzá,hogy az Angliával kötendő szerződés szövegébe kerüljön be, miszerint ők semmi olyat nem tesznek,amivel "megszegnék a Franciaország királya iránti hűségük és alattvalói kötelességük parancsát", hiszenLajos "kiváló uralkodó, s cselekedeteiben páratlanul nyílt és őszinte".Ez a követelés, én kedves francia pacsirtám (bocsásson meg e gyermeteg becézésért, hiszenkegyelmed oly büszke férfiúi erényeire), nagyon nem volt ínyére az angol tárgyalófélnek, mert azt akövetkeztetést vonta le belőle, hogy a La Rochelle-iek szívébe kitörölhetetlenül bevésetett a liliom, s ígyaz ő városukkal nem is történhet meg soha, ami Calais-val megesett, hogy tudniillik angol birtokkáváltozott a francia partokon.Ezután az angolok nagy hirtelen úgy határoztak, hogy a segítséget egy hajórakomány élelmiszerrekorlátozzák, melyet a királyi blokádon áttörve juttatnak el majd La Rochelle-be: a hajó gabonát visz,kétszersültet, marhahúst, sózott disznóhúst, sajtot és sört. Hadd jegyzem meg mellesleg, igenkülönösnek találom, hogy sört szállítanak azoknak, akiknek oly kitűnő a boruk...A segítséget Károly januárban ígérte meg, s azt is közölte, hogy a rakomány hat héttel később, azazfebruár közepén érkezik majd meg La Rochelle-be. No de én francia pacsirtám! Már április végén járunk,és biztosra veszem, hogy nem látott még angol vitorlákat feltűnni a látóhatáron. Ha a késlekedés okátkérdezné, ezt felelném. [Mint láttuk, ugyanígy vélekedett Richelieu is.] Nekünk angoloknak van egy nagyerényünk: a kitartás. De van egy nagy hibánk is: a lassúság. És mivel a hiba az erényből fakad, nem isigyekszünk kijavítani. Igazából annyira biztosra vesszük, hogy képesek leszünk végrehajtani, amitelterveztünk, hogy sohasem sietjük el a dolgot.Én kedves francia pacsirtám, végezetül millió csókot küldök kegyelmednek, főleg azért, mert nagyonszeretem gróf uramat, de azért is, mert itt senkit nem ajándékozhatok meg csókjaimmal, annyiraelfásultam és megundorodtam attól, ami ebben a szerencsétlen országban történik.Lady Markby"

X. fejezet

Május ötödikén, egy vakmerő kitörés során, a várbéliek foglyul ejtették de Bressac márkit, a franciatestőrség kapitányát, s nyomban váltságdíjat követeltek érte. Mivel a La Rochelle-iek engem márismertek, hiszen jártam a városukban a Rohan hercegnénél tett látogatásomkor (mely látogatás olyszerencsés fordulatot hozott Nicolas életébe), őfelsége engem bízott meg, hogy tárgyaljak azostromlottakkal; a követelt váltságdíj összege ugyanis olyan nagy volt, hogy Lajos úgy vélte, rá kell vennia városi elöljáróságot, hogy engedjenek belőle. Amit sikerült is elérnem, bár csak igen hosszú, keményalkudozás után. A tárgyalás ints muros egy házikóban zajlott, ahová úgyszólván eldugtak nyombanazután, hogy beléptem a Tasdon-kapun, miközben a lovászom és a jöttömet jelző királyi dobos a falonkívül maradt.Tisztában voltam vele, hogy azért bújtatnak el ily sietve, nehogy a nép jöttömre azt remélje, hogykezdetét veszi végre a béketárgyalás, melyet La Rochelle éhező kisemberei már nyíltan, hangosanköveteltek. Azt is gyanítottam, hogy elszigetelésemmel a városi elöljáróság két legyet ütött egy csapásra:azt is megakadályozták, hogy láthassam az éhezéstől csontvázzá aszott La Rochelle-ieket.És valóban nem láttam egyet sem azok közül a csupa csont-bőr szerencsétlenek közül, akikrőlvisszhangjaink beszámolói szóltak. A két városi tanácsos, akiket az elöljáróság küldött, hogy a váltságdíjösszegéről tárgyaljanak velem, nem volt ugyan kövér, de túlságosan sovány sem, és elég erősnekmutatkoztak hozzá, hogy foggal-körömmel védjék városuk érdekeit.Mégis közel jártunk már a megegyezéshez, amikor a tárgyalásokat félbeszakította egy olyan esemény,

amelyre számítottunk ugyan, mégis valamennyiünket meglepte, hogy valóban bekövetkezett.Május tizenegyedikén, csütörtökön délután, amint épp a Tasdon-kapu felé tartottam az újabb sreményeim szerint utolsó tárgyalási fordulóra, hirtelen fülsiketítő lárma hallatszott: La Rochelle összesharangja egyszerre megkondult, mintha valami örömteli eseményt jelzett volna. S még jobbanmegdöbbentem, amikor ennek a vidám csinnadrattának, amely igen különösen hangzott egy ilyen balsorssújtotta városban, hirtelen, minden átmenet nélkül vége szakadt. Csak később tudtam meg, miért: aharangozókat annyira kimerítette az éhezés, hogy nem volt erejük tovább húzni a harangkötelet.Bármennyire meglepett is e vidám, majd hirtelen megszakadt harangozás, folytattam utamat aTasdon-kapuhoz, s ott parancsot adtam a királyi dobosnak (aki pompázatos öltözékén a király színeitviselte), hogy szálljon le a lováról, s doboljon ébresztőt, ez volt ugyanis a megbeszélt jel, amelyrebeengedték ints muros a tárgyalásra érkezőket. De a magas falak lőrései mögött lapuló katonáknak nemvolt szükségük az ébresztőre, tucatnyi muskéta meredt ránk, s szívesen lepuffantottak volna - ha szabadmagam így kifejeznem - többször is, ha Sanceaux kapitány parancsot ad rá.Sanceaux kapitány a világ legarcátlanabb és legbutább embere volt. Amikor először jelentem meg aTasdon-kapunál, hogy meglátogassam Rohan hercegnét, előbb kerek perec megtagadta, hogy kinyissaelőttem a kaput, mondván, hogy a városi elöljáróságtól nem kapott rá írásos parancsot. Szerencsére épparra járt egy városi tanácsos, s meghallván ezt az ostoba kifogást, a városi elöljáróság nevébenmegparancsolta neki, hogy engedjen be.Ezen a napon, vagyis május tizenegyedikén, miközben a La Rochelle-i várfal lőrésein át hugenottakatonák muskétái szegeződtek ránk, Sanceaux ismét megtagadta, hogy kinyissa a kaput, méghozzá akorábbinál is arcátlanabb módon.- Uram! - kiáltotta ez a tuskó (a címemet nem kegyeskedett az "uram"-hoz hozzábiggyeszteni) -, tűnjön elinnen, de nyomban! Szedje a lábát, sátánfajzat, ha nem akarja, hogy a muskétásaim szitává lőjék,istennek hála, nincs többé miről tárgyalnunk magával! Megérkezett az angol flotta! Néhány ágyúlövésselromba dönti a dölyfös gátjukat, ahogyan Bábel tornyát döntötte romba hajdan az Úr! És egy héten belülbehúzott farokkal fognak maguk, pápisták, eltakarodni innét...E szavak nyomán fenyegető moraj hallatszott a bástyák felől, s tisztában voltam vele, hogy a hugenottákujja már viszket a muskéták ravaszán, s e derék emberek, akik már győztesnek hiszik magukat, szívesenmegtettek volna bennünket minden katolikus bűn engesztelő áldozatává. A legrosszabbra számíthattunkvolna, ha érdemben válaszolok a kapitány pimaszságaira, úgy döntöttem hát, ez nem az a pillanat,amikor magas lóról kell beszélnünk, helyesebb az arcátlan szavakra és viselkedésre halkan és higgadtanreagálni.- Uram - mondtam hát Sanceaux-nak nyugodtan, udvariasan -, hallottam az üzenetét, s szó szerint átfogom adni királyomnak.Erre harsány hahota harsant fel a lőréseit mögül, ami azonban engem cseppet sem érdekelt. Bár akkormég nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, miért, de bizonyosra vettem, hogy a legmegfelelőbbválaszt sikerült megtalálnom, hiszen ezt a faragatlan tuskót rendkívüli mód felvidámította a gondolat,hogy pimasz szavait az én számból hallja majd viszont a király, s e nagy öröme mellett elhalványult az azélvezet, amelyet a meggyilkolásom szerzett volna neki. S teli pofával röhögve, ostoba jókedve tetőfokán,trágár mozdulatot tett a karjával s még odakiáltott nekem:- Adja csak át, uram, adja csak át!A nevetés felhangosodott. Én meg intettem a dobosnak, hogy szálljon nyeregbe, majd mindannyianmegfordítottuk lovainkat, s lassú ügetésbe fogtunk, mert nem akartam, hogy távozásunk menekülésnekhasson.- Gróf úr - kérdezte Nicolas, amikor már a muskéták lőtávolságán kívül értünk -, kegyelmed szerint közeljártunk hozzá, hogy lelőjenek?- Ha a pimaszkodásra annak rendje és módja szerint megfelelek, minden bizonnyal lelőttek volna.- De hát ez a háborús törvények megszegése!- Törődik is Sanceaux a törvényekkel!- És gondolja, gróf úr, hogy mindhármunkat megöltek volna?- Persze! Miért fosztották volna meg magukat ettől az élvezettől?- Jaj, gróf úr! - kiáltotta ujjongó örömmel Nicolas -, eleshettem volna, szemtől szembe az ellenséggel! Hátnem csodálatos?- De, nagyon is. És még csodálatosabb, hogy egy fiatal özvegyet hagytál volna hátra, aki élete végéignem vigasztalódna meg, és a lelkét is kisírná utánad.- Erre nem is gondoltam.

- Akkor hát gondolj rá, és azt is vésd az eszedbe, hogy nem az a bátorság, ha értelmetlenül hagyjuklemészárolni magunkat, anélkül hogy ezzel ügyünknek a legcsekélyebb mértékben is használnánk.Ezzel megsarkantyúztam a lovam, s előrevágtattam, magam mögött hagyva a feldúlt Nicolas-t. De kitudja?, gondoltam, talán okult a leckéből, s ha most megtanulja, milyen fontos dolog az óvatosság,egyszer még, harc közben, ez az óvatosság megmentheti az életét.Lassú ügetéssel értem be a táborba; a nyavalyás Sanceaux-tól hallott hírt még nem vettem készpénznek,de azért meglehetősen felkavart. Ám a királyi vonalak közelébe érve fülemet ágyúszó ütötte meg, amelymesszebbről hallatszott, semhogy a La Rochelle-i ütegek ágyúitól származhatott volna. Leszálltam a lóról- Nicolas és a dobos úgyszintén -, s Acclámat a kantárjánál fogva vezetve folytattam az utat sáncainkfelé.- Gróf úr, kérem a jelszót! - mondta az őr, holott jól ismert engem.- Saint-Germain - válaszoltam azonnal.Nem a szentről volt szó, hanem Saint-Germain-en Laye-ről, ahol Lajos felnőtt.A shiboleth-et [jelszó (héber)] hallván, az őr széles mosollyal nyomban beengedett a sáncba. A mosolyaa szó szoros értelmében "széles" volt, lévén a szája oly nagy, hogy a mosolytól kétszer olyan szélesrehúzódott, mint más mosolygó szájak; a vörös hajú, kék szemű, szeplős őr arca igazán színpompásnakvolt mondható.- Tiszthelyettes - kérdeztem -, tudja, mit jelentett az iménti három ágyúlövés?- Gróf úr - válaszolta ő -, a három lövés egy jel első fele volt csupán. Meg kell várnom a második felétahhoz, hogy megmondhassam, mit jelent.- És a teljes jel mit fog jelenteni?- Bocsásson meg, gróf úr - mondta erre, a legszélesebb mosolyával. - De akár teljes, akár nem teljes,nem árulhatom el, mit jelent. Katonai titok.Alighogy a mondatot befejezte, fekete füstoszlop emelkedett fel a láthatáron, sötétre festve a délutáninaptól beragyogott eget.- Tiszthelyettes - kérdeztem -, mit gondol, honnan száll fel ez a fekete füst?- Ré szigetéről, gróf úr, egészpontosan a Prée erődből, a tábor legdélibb csücskéből. És azágyúlövéseket is a mieink adták le, méghozzá Grouinből, amely a tábor legészakibb pontja, s ahonnét jóllátszik a breton szoros.- A jel tehát most már teljes - mondtam mosolyogva -, s úgy gondolom, azt jelenti, hogy a jó szélbendagadó vitorlákkal közeledik a breton szoroson át La Rochelle felé egy hajóraj.- Gróf úr, ez így igaz, de kérem, ne feledje, hogy én egy szót sem szóltam.- Tényleg nem szólt. De én kitaláltam...- Gróf úr - folytatta izgatottan -, engedje meg, hogy távozzam. Azonnal értesítenem kell de Belleckapitányt a kettős jeladásról.- Itt várom. Én is szeretnék találkozni de Bellec ún al.- Gróf úr - lelkendezett a vörös tiszthelyettes, miközben széles szája széles mosolyra húzódott -, hát nemcsodálatos, hogy éppen én jelenthetek egy ilyen fontos hírt?- Ez valóban csodálatos. Lesz mit mesélnie az unokáinak. Itt várom. De siessen!Ez utóbbi kérés teljesen fölösleges volt. A tiszthelyettes futásnak eredt a sáncárokban, s úgyszólván egyszempillantás alatt megtette oda-vissza az utat, vissza már a bütykös de Bellec kapitány kíséretében.Azért nevezem de Bellecet bütykösnek, mert sem az arcán, sem a nyakán, sem teste többi részén nemvolt szemernyi zsír sem, így hát úgy festett, mintha az Úr egy sor tengerészcsomóból rakta volna össze.Cancale-ból származott, s egyfajta francia-breton keveréknyelven beszélt, ráadásul úgy, hogy közbenalig nyitotta ki a száját, mintha attól félt volna, hogy beszüremkedik rajta a tengeri köd.- Gróf úr - jelentette, s én ismét csak meglepődtem, hogy mennyi szót el tud nyelni az alig-alig kinyitottszája -, az English-ek a parttól néhány kötélhossznyira vannak. Az én feladatom haladéktalanul értesítenia bíboros urat Pont de Pierre-ben, de mivel a kegyelmed lova már fel van kantározva és gyors, mint avillám, megkérem, értesítse kegyelmed a bíboros urat, mert én sok értékes időt veszítenék, amíg a sajátlovamat előhoznám az istállóból és felnyergelném.- Szívesen átvállalom ezt a feladatot, de Bellec úr - mondtam nyomban -, s okvetlenül megmondom abíboros úrnak, hogy kegyelmed észlelte elsőként a jeladást. Segítene a dobosomnak visszatérni aszolgálati helyére?Nicolas és én, Pont de Pierre-be menet, jó ütemben vághattunk át a táboron, jeléül annak, hogy az angolflotta érkezésének a híre még nem terjedt el. Ám amint Charpentier beengedett a bíborosdolgozószobájába, már első pillantásra láttam, hogy Richelieu tud róla, mert vértben volt, nem

mondhatom, hogy tetőtől talpig, hiszen sisakot nem viselt, csak a nyakszirtjére tolt kis bíborosi sapkát,amelyet nyilvánvalóan vékony szalagokkal erősített fel, de e szalagokat elrejtette "Jeanne d'Arc-frizurája",mely épp hogy a tarkóját fedte. A páncél lemezei felül könyökmagasságig értek, alul pedig combközépig.De közben bíborosi öltözékét is viselte, a páncél alatt és felett, bár első pillantásra nehéz volt megfejteni,hogyan, csak az látszott, hogy a ruha alját felhajtotta és az övéhez csomózta, hogy ne zavarja járásközben, ami által láthatóvá vált a papok esetében máskor láthatatlan térdnadrág és puha bőrből készült,térdig érő csizmája. Hosszú, vékony kardot is kötött, amely a bal oldalán lógott, a nyakát pedig ezúttalnem csipkegallér övezte, hanem egybefüggő, zárt, zsinórral rögzített fehér gallér, amelynek nyilván azvolt a rendeltetése, hogy óvja a nyakát, nehogy a vért kidörzsölje.Ez az egyszerre főpapi és hadvezéri öltözet mulatságos is lehetett volna, amelyet titkon megmosolyog akülső szemlélő. De nem volt mulatságos, lévén a bíboros karcsú és izmos, tekintete parancsoló, sasorra,keményen összezárt szája erélyt sugárzó; őszintén szólva úgy találtam, hogy bár örömét igyekszikpalástolni, így, vértbe öltözötten, elégedettebb, mint valaha, hiszen alacsony származása dacára nemkevesebbet ért el, mint hogy - a király távollétében - ő lett a francia seregek főparancsnoka.- Orbieu úr - mondta Richelieu, pattogó, határozott hangon -, a legjobbkor érkezett. Épp indulóbanvagyok az Öböl-főhöz, ahonnét lövetni fogok minden vitorlásra, amelynek nincs keresnivalója a bretonszorosban. Szíveskedjék Surgéres-be sietni, s értesíteni a királyt a betolakodók érkezéséről. Surgéres túlmessze van ahhoz, hogy őfelsége láthatta volna a Pré erődből felszálló füstöt, illetve hallhatta volna agrouin-i csúcson felállított ágyúink lövését. És kegyelmednek, Orbieu úr, mindenki másnál könnyebb leszőfelsége közelébe jutnia, hiszen surgéres-i környezete jól ismeri kegyelmedet.Bár május tizenegyedikét írtunk már, és sütött a nap, heves, kellemetlen szél csapott az arcunkba,amikor a bíboros házából kiléptünk. Richelieu meglepő ügyességgel pattant nyeregbe, s már indult isügetésben az Öböl-fő felé, testőrei és muskétásai kíséretében, miközben én meg Nicolas, aki csaknehezen tudott a nyomomban maradni, lóhalálában vágtattunk Surgéres-be. Acclám a zablátólmegszabadulva valósággal megtáltosodott, annyira utálta, amikor lassú ügetésre kényszerült a nagy,piszkos, nehézkes és esetlen harci mének között. Szép, finom fülét vidáman hegyezte, s magától váltottügetésből vágtába, és mivel a hátszél is segítette, kevesebb, mint három óra alatt Surgéres-be értünk.Lajost az asztalánál ülve találtam, épp vajat kent egy kenyérszeletre, s nem tudtam volna megmondani,ebédel, vacsorázik vagy csak uzsonnázik-e. Mihelyt meglátott, letette a kenyeret a tányérjára, smegkérdezte:- Mi újság van, Orbieu?- Sire, egy angol flotta tűnt fel a breton szorosban.- Soupite - mondta a király nyugodt hangon, a felindultság érzékelhető jele nélkül -, hozd a vértemet,nyergeld fel a lovamat, és szólj Cléracnak, hogy a trombitás fújjon nyergelj!-t.Ezzel visszatért a vajas kenyeréhez, az utolsó morzsáig megette, majd amikor az inasai megjelentek apáncéljával, felállt, s kifürkészhetetlen arccal hagyta, hogy ráadják. Kisvártatva felém fordult, s némielégedettséggel így szólott:- Akkor hát jól tettem, hogy Franciaország egyik marsalljának véleményét figyelmen kívül hagyva, azöböl-fői tüzérséget kiegészítettem kilenc újabb ágyúval. Az angolok az Öböl-fő közelébe sem juthatnak,nem hogy behajózhatnának az öbölbe... Készen állok, angol urak! - mondta, amiután a vértjétrácsatolták. - A breton szorosban még megtűrjük őket, de ha közelebb merészkednek La Rochelle-hez,végük van. Már kiadtam a parancsot. Orbieu, kérem, kísérjen el az Öböl-főhöz. Talán valami feladatotbízok ott kegyelmedre.- Parancsára, Sire - mondtam erre röviden, jól tudván, hogy Lajos sem a hosszú mondatokat, sem akörmönfont bókokat nem kedveli.Hiába igyekezett oly nagyon de Bellec úr a hadititkot megtartani, a hír gyorsan szárnyra kelt, s a tábor,amely alig egy órája még békésen készült egy újabb, unalmas egyhangúságban telő ostromnapra, harcizajtól volt hangos. És amilyen gyors vágtában tehettük meg az utat Surgéres-ből Pont de Pierre-be, olyanlassan vánszorogtunk most az ostromsánc útjain. Ezért a tervezettnél sokkal később érkeztünk azÖböl-főhöz, de a sötétség beállta előtt még megpillanthattuk az angol flottát, amely ágyúink lőtávolságánkívül horgonyzott.Az Öböl-főhöz érve Lajos leszállt a lováról, s lement a partra, hogy messzelátójával szemügyre vegye azangol flottát meg a miénket. Elégedett lehetett a hajóinkkal, s Richelieu-vel is, aki pénzt és fáradságotnem kímélve fölállította a flottát. Hajórajunk négy kisebb egységre oszlott, az egyik ott horgonyzottelőttünk, az Öböl-főnél (amely, nevéhez méltón, valóban "feje" volt az öbölnek, s ő szabta meg, ki juthatát a breton szoroson), a másik az öböl túlpartján, a coureille-i csúcsnál horgonyzott, a harmadik és

negyedik pedig a kettő között helyezkedett el, így hát az ellenség nem hatolhatott be az öbölbe anélkül,hogy bele ne ütközött volna a négy egység valamelyikébe.Flottánk sem nagyságát, sem minőségét tekintve nem volt középszerű, ellentétben azokkal a lekicsinylőjelentésekkel, melyeket a La Rochelle-iek küldtek az angoloknak. A sokat tapasztalt, hozzáértőtengernagyok vasfegyelmet tartottak a hajókon, melyeken rátermett breton és normand tengerészekszolgáltak, akik jó ellátást és magas zsoldot kaptak.Ítélje meg az olvasó maga, milyen volt a fegyelem: ha egy matróz először szökött meg valami cafkakedvéért a hajóról, büntetésképpen "megmerítették", id est egy kötél végére kötözve végighúzták a jegesvízben a hajó körül, hogy - amint mondták - "lehűtsék". Ha pedig visszaeső volt az illető, felakasztottákhajója legmagasabb vitorlarúdjára, hogy az egész királyi flotta legénysége lássa végvonaglását, s okuljonnyomorúságos halálából.- Orbieu úr - mondta Lajos, s a messzelátót félretéve hosszan dörzsölte a szemhéját -, mit gondol, hányerődünk és sáncunk van az öböl két oldalán?- Vagy egy tucat, Sire - mondtam -, jó sokat építettek ideérkezésünk óta.- Tizenhét van, Orbieu úr, tizenhét! Eggyel sem kevesebb! Ezért azután úgy gondolom, hogy ha azellenséges tengernagynak abba az angol agyába csak szemernyi józan ész is szorult, nem fog támadni.- Engedelmével, osztom felséged véleményét - mondta a bíboros, s térdet hajtott Lajos előtt.Csak az imént érkezett, mert előbb megállt a gátnál, s parancsot adott, hogy sokszorozzák meg azépítők, és a kőszállító szekerek számát is. Amikor fölegyenesedett, végigmustráltam, s úgy találtam,hogy igen elegánsan fest, s nagyon jó színben van. Lovaglás közben a szél pirosra csípte máskor sápadtarcát. Sovány teste a páncélban erőteljesebbnek tűnt, piros ruhájának a vért alól előbukkanó szárnyailobogtak az öböl-fői szélben, s ettől maga a bíboros is mintha röpült volna, holott valójában erősenmegvetette ő a lábát annak a királyságnak a földjén, melyet minden erejével védelmezett.- Ó, bíboros úr, hát itt van végre! - mondta Lajos, azon az egyszerre fensőbbséges és szeretetteljeshangon, melyen gyakran szólott Richelieu-höz, így juttatván kifejezésre egyrészt, hogy nehéz meglenniehűséges szolgája nélkül, másrészt, hogy e hűséges emberének azért nem volna tanácsos elfelejtenie,hogy - amint IV. Henrik mondotta volt - "a király a gazda". - Bíboros úr - folytatta azután -, volna szíveselmagyarázni Orbieu úrnak, miért gondoljuk úgy, hogy az angolok nem fognak megtámadni minket?Őszintén szólva a király nem azért kérte ezt, mintha oly nagyon óhajtotta volna, hogy az okok atudomásomra jussanak: sokkal inkább azért, legalábbis én úgy hiszem, mert ő maga szerette volna újrahallani ezeket az okokat, annyira örült annak a hatalmas erődítményrendszernek, amely elzárta atengertől La Rochelle-t, s lehetetlenné tette, hogy bármely irányból segítséget kaphasson.- Sire - mondta Richelieu -, nem állítom, hogy az angolflotta nem fog támadni. Csak azt állítom: mindenoka megvan rá, hogy ne tegye. Lord Denbigh, a hajóraj parancsnoka, csupán sógora, Lord Buckinghamjóvoltából lord és tengernagy. Ez a szegény újsütetű lord nem is konyít a háborúzáshoz s még kevésbé atengerészethez! Vissza fogja rettenteni az az eshetőség, hogy a saját életén felül még királya hajóraját iselveszítheti. És a kapitányok sem igen fogják támadásra buzdítani. Annyi akadály állja útjukat, s akkoratűzerő fogadja őket az öbölben, hogy első pillantásra is látniuk kell, nagyon nehezen tudnának bejutni, skijönni még nehezebb volna.Ezután Richelieu rövid szünetet tartott, s amikor a csönd segítségével ismét magára vonta uralkodójafigyelmét, folytatta:- Másrészről viszont, Sire, ha Lord Denbigh nem bölcs és megfontolt, hanem őrült és vakmerő,előfordulhat, hogy jó csillagában bízva semmibe veszi az imént emlitett, számtalan akadályt, s mégistámadni fog. Ebben az esetben, Sire, felséged egyik hajójáról szeretném figyelni a tengeri csatát, hogyokuljak belőle, s a látottak alapján szervezzem át felséged flottáját.- Én viszont - mondta erre Lajos hevesen - azt parancsolom, kedves rokon, s Isten nevében esdve kéremis rá, hogy kerülje el a veszélyes helyeket. Irántam való odaadó szeretetét azzal mutathatja ki legjobban,hogy vigyáz magára, mert, amint jól tudja, hiszen oly sokszor mondtam már: ha bíboros uramatelveszíteném, úgy érezném, hogy magam is elvesztem.- O, Sire! - kiáltotta Richelieu.De ennél többet nem mondhatott, mert Lajos hátat fordított neki, s nagy léptekkel távozott, nyilván mertmélységes zavarral töltötte el saját vallomása. Egy pillantást vetettem a bíborosra, s látván, hogy akönnyeivel küszködik és gazdája hálájának és szeretetének megnyilvánulása hallatán szinte reszket aboldogságtól, tapintatosan magára hagytam és követtem a királyt, de őhozzá sem akartam egészenközel kerülni, hiszen ő is a felindulásával küzdött.Később, jobban belegondolva, csodálatosnak és nagylelkűnek éreztem, kedves olvasóm, a király

tiszteletnyilvánítását miniszterének töretlen hűsége és hatalmas munkája előtt! És minő szavakkal tetteezt!: "Ha bíboros uramat elveszíteném, úgy érezném, hogy én magam is elvesztem." Ezt a megható, fiúiszeretetről tanúskodó mondatot, melyet épp alázatossága tett oly csodálatra méltóvá, mindörökreemlékezetembe véstem, s azért írom le - méghozzá kétszer is -, mert kikezdhetetlen cáfolata az ördögiszoknyák sugallta udvari rágalomnak, melyet a Louvre folyosóin hallhattunk gyakorta, s amely szerint akirály csupán "egy ütődött, akit egy zsarnok irányít".Az olvasó bizonyára emlékszik még de Bressac márkira, akinek a váltságdíjáról a király megbízásából éntárgyaltam a hugenottákkal, de a tárgyalás félbeszakadt, amikor az angol flotta feltűnt a bretonszorosban, mert Sanceaux az addigiaknál is arcátlanabbnak mutatkozott, megrészegülvén a gondolatra,hogy a tengerek királynője hamarosan felszabadítja La Rochelle-t.Az említett flotta azonban egyheti várakozás után elhajózott, anélkül hogy csatába bocsátkozott volna -ami parancsnokának józan ítélőképességéről tanúskodott -, s akkor a tárgyalások folytatódtak, és miutánsikerült megállapodnom a városi elöljárókkal a váltságdíj összegéről, de Bressac márki végre kiszabadultLa Rochelle falai közül, és oly végtelenül hálás volt nekem, hogy majd' megfojtott az ölelésével, s örökbarátságot fogadott, mely ígérete szerint még Akhilleusz és Patroklosz vagy Oresztész és Püladészbarátságánál is nagyszerűbb és megbonthatatlanabb lesz. Megsemmisülve, összezúzva kerültem ki azöleléséből, lévén Bressac valóságos óriás, a válla hihetetlenül izmos, két lába egy-egy oszlop, szakállalborított arca pedig mint egy vademberé. De a nyers külső érzékeny, szerető szívet takart.Atyja kényszer hatására tért át a megreformált vallásról a katolikusra, és bár ő maga jó katolikus volt, amegreformált vallás iránt valami fiúi szeretetfélét táplált, amely kezdetben meglepte, később pedig,amikor az okát is megtudták, mélyen meghatotta fogvatartóit.Az óriás termetű márkit három asszony is szerette: az anyja, a nővére és a hitvese, s amint hírét vették,hogy fogságba esett, anélkül hogy egymás közt megbeszélték volna, mindhárman élelmiszercsomagokatküldtek neki. A küldeményeket a La Rochelle-iek felnyitották és átkutatták, de csak azért, hogymegbizonyosodjanak róla, nincs bennük sem kötél, sem reszelő, sem tőr, majd az élelmet hiánytalanulátadták a címzettnek, és sohasem dézsmálták meg a finomságokat. Ugyanezt tették a Manassés de Pastáborszernagynak küldött ételekkel is (akit azóta, magas váltságdíj fejében, szabadon engedtek). Ésahogyan a marsallt, éppúgy de Bressac márkit is csodálattal töltötte el az éhezők végtelenbecsületessége, s ő is megosztotta ételét őrzőivel.De ne higgye, kedves olvasóm, hogy de Bressac márkit, a testőrkapitányt, akiért oly magas váltságdíjatköveteltek, valamiféle barátságtalan, berácsozott ablakú börtönben tartották fogva. Két őrével egymegüresedett kis házban lakott, melynek lakói éhen haltak, mint oly sokan mások is ebben aszerencsétlen városban, ahol az éhínség több tucat ember életét követelte naponta - s ez a szám akövetkező hónapokban szörnyű mód megnőtt.Őrei, akiket de Bressac márki beszámolójában csak Pierre-nek és Paulnak nevezett, tudatában voltak,hogy a márkinak köszönhetik az életüket, és igaz barátságot tápláltak iránta, kivitték sétálni a városba ésa kikötőbe is, hogy friss levegőt szippanthasson. Még istentiszteletre is elvitték, mert a márki kijelentette,nem lát különbséget a katolikus s a megreformált vallás temploma közt, hiszen ugyanazt az istentimádják mindkettőben. Ám utóbb, a királyi táborba visszatérve, Fogacer tanácsára letagadta, hogy ilyetmondott volna, a kanonok ugyanis jól ismerte az udvari farizeusokat, s azt is tudta, milymegveszekedetten szimatolnak eretnekséget mindenütt.- Akkor is ugyanazt az istent imádják - mondta Bressac gyermeki naivitással.- Persze - válaszolta erre Fogacer, megszokott gunyoros mosolyával -, csak nem ugyanúgy: mi a mitemplomainkban felségesen, ők az övéikben förtelmesen...De Bressac márki Brézolles közelében talált szállást magának, s így a következő hetekben gyakranmeglátogatott, mondhatnám odaszokott hozzánk, oly szívesen fogadták a többiek: Nicolas és deBazimont asszony is; intendánsnőnk sosem látott még ilyen hatalmas, széles vállú, izmos férfit, s egynap még azt is kijelentette, hogy a márki "nagyon szép ember", akit órákig el tudna nézni.- Tényleg, anyám? - kérdezte az ifjú de Clérac asszony, apró fintor kíséretében. - A márki valóban igen jócsaládból való, érdekesen mesél, de hogy szép volna? Anyám tényleg szépnek találja?Nemes lélekre vallott, hogy de Clérac asszony, született Henriette de Foliange, Rohan hercegné rokona,"anyám"-nak szólította de Bazimont asszonyt, akinek elhunyt férje úgy jutott nemességhez, hogy vásároltegy birtokot, s családnévként fölvette a birtok nevét. Meghatónak találtam a fiatalasszony hálájának ememegnyilvánulását, hiszen ideérkezésekor olyan volt, mint egy fészkéből kiesett madárfióka, akit deBazimont asszony a védőszárnyai alá vett.- De hát valóban szép embernek találja, asszonyom, Bressac márkit? - kérdezte Nicolas is, jól tudván,

mennyire szereti de Bazimont asszony, ha incselkednek vele, feltéve persze, hogy szeretetből teszik.- Valóban - válaszolta de Bazimont asszony, s úgy elpirult, mint egy ifjú apáca -, persze nem annyiraszép, mint kegyelmed, lovag úr, s annyira sem, mint Orbieu grófja. De a maga módján de Bressac márkiis nagyon szép ember.- A maga nagyon sajátos módján... - incselkedett tovább Nicolas.Amire mindhárman nevetésben törtünk ki, s gyöngédséggel eltelve figyeltük de Bazimont asszonyt, akiismét elpirult, de most az örömtől, amiért ennyire szeretik.Mielőtt asztalhoz ültünk volna, hogy elfogyasszuk a kitűnő ebédet vagy vacsorát, általában felhívtam aszobámba de Bressac márkit, s megkértem, meséljen La Rochelle-i fogságáról. Hasznosak voltak aszámomra ezek az együttlétek, de kínosak is, tekintve hogy de Bressac márki, amint helyet foglalt nálam,nyomban előhúzta térdnadrágjából hosszú szárú agyagpipáját, megtömte dohánnyal, tüzet csiholt,azután nagy elégedetten pöfékelt, én viszont sosem értettem, mi jó van abban, hogy valaki a szájábaszív egy csomó füstöt, csak azért, hogy nyomban utána ki is fújja. Az udvariasság határain belül a lehetőlegtávolabb húztam karosszékemet az övétől, és titkon félig nyitva hagytam az ablakot, hogy a füstkiszállhasson.Hogy a továbbiak érthetőek legyenek, engedje meg az olvasó, hogy néhány nappal visszakanyarodjak azidőben, s szóljak néhány szót Lord Denbigh flottájáról. Május tizenegyedikén tűnt fel a La Rochelle-iöbölben, s május tizenkilencedikén távozott, hogy úgy mondjam lábujjhegyen, anélkül hogy csatábabocsátkozott volna, mindössze néhány ágyúgolyót lőtt ki, teljesen fölöslegesen, meg a cölöpgátra egypetárdát, amely azonban túl korán felrobbant, s az őt szállító dereglyét, meg a rajta lévő szegényangolokat röpítette a levegőbe.De Bressac márki nap mint nap folyamatosan értesült őreitől azokról a reményekről és illúziókról,melyeket a La Rochelle-iek az angol segítségről tápláltak, de még az illúziók okáról is, végül pedig akeserves csalódásról, e tekintetben hát senki sem volt tájékozottabb nála a királyi táborban, ezért igenfontos értesülésekhez juttatott engem és Richelieu-t is, aki megkért, számoljak be neki minden olyanrészletről, amely a király számára érdekes lehet.Jól emlékszem, mennyire hangsúlyozta de Bressac márki, hogy nem érthetjük meg a La Rochelle-iekérzéseit, ha nem vesszük figyelembe, mily szenvedélyesen hisznek ügyük igazában, s abban, hogy az Úrmegoltalmazza őket, megszabadítja városukat a gonoszoktól, méghozzá az angolok segítségével, akikjelen esetben az ő természetes szövetségeseik, s akiket egyenesen az ég küld megmentésükre. "Angliakirályának segítsége - mondta Rohan hercegné - Isten után az egyetlen menedékünk."A La Rochelle-iek nagy hite, folytatta de Bressac márki, és az angol segítségbe vetett már-már vallásosreménysége sajnálatos módon odavezetett, hogy alábecsülik azt a védelmi rendszert, melyet a mieinképítettek a La Rochelle-i öbölbe, hogy elzárják az öböl bejáratát az angol flotta elől. Sokat vitatkoztam,igen baráti hangon, őreimmel, mesélte, de nem sikerült megingatnom a meggyőződésüket.- Még a gátat illetően sem? - kérdeztem meglepetten. - Főleg a gátat illetően nem! Örökös gúnyolódásuktárgya ez a gát! "A vihar máris alaposan kikezdte, mondogatják. Meglátja, márki úr, nem sokáig tartja mármagát. Mi, La Rochelle-iek, akiknek a családjában a tengerészmesterség apáról fiúra száll, jól ismerjük atengert! Mi aztán tudjuk, hogy ha az idő viharosra fordul, semmi sem tud ellenállni a hullámoktámadásának, melyek oly magasak, akár egy ház!"- Tényleg elképzelhető - jegyeztem meg -, hogy a gát egyik napról a másikra összeomlik. Csak az akérdés, mikor. Még mielőtt az angolok megérkeznének? Mert akkor az angol flotta bejuthat az öbölbe.Vagy csak akkor omlik össze, amikor a városban már elfogyott minden élelem?- Megértheti, gróf úr, hogy fogvatartóim előtt nem ejthettem ki a "megadás" szót - folytatta a márki -,amely a leggyűlöltebb, legszégyenletesebb szó La Rochelle-ben, s az ottaniak ezért úgyszólván töröltéka szótárukból.- De miként fogadták őrei a kegyelmed józan érveit?- Teli szájjal hahotázva, s a bíboros iránti végtelen megvetéssel. "Játszadozzék csak Richelieu, mondják,építsen kis kavicskupacokat az öbölben. De mi jól ismerjük ezt az öblöt. És tudjuk, mi lesz ennek akőhalomnak a sorsa: egy szempillantás alatt lerombolja és szétszórja a vihar."- És a cölöpgátról miként vélekednek? - vetettem közbe.- "Nevetséges tákolmány, márki úr!, mondták az őreim, néhány bot a fövenypartba szúrva! Elég néhánygyújtóhajó, melyet az angolok apálykor, mi meg dagálykor küldünk rá, és máris vége!"Elképesztettek ezek a kijelentések. "Az angol gyújtóhajók még csak rendben volnának, gondoltammagamban, de vajon miként képzelik, hogy a La Rochelle-i gyújtóhajók elérhetnek a cölöpgátig, amikoraz a kőgát túloldalán húzódik?"

Persze e gondolatomat elhallgattam őreim előtt.- Mindenesetre - mondtam - mielőtt az angol flotta a cölöpgátat megtámadhatná, előbb a francia királyhadihajóival kell megütköznie.Nagy nevetés követte e megjegyzésemet.- A márki úr bizonyára tréfál: a tengerek királynőjének jó, ha fél fogára elég ez a vacak kis hajóraj.Ez a megjegyzés is elképesztett (amelyet pedig többször is volt alkalmam hallani, amikor őrizet mellettsétálhattam a városban és a kikötőben). A La Rochelle-iek láthatólag nem tudták, vagy a városielöljáróság nem akarta, hogy tudják, miszerint a "vacak kis hajóraj" csupán néhány őrnaszád volt, a nagykirályi flotta részben Brouage-nál, részben a király által nemrégiben épített Lajos-erődnél horgonyzott,teljesen felfegyverezve, készen rá, hogy bármikor a "vacak kis hajóraj" segítségére siessen, amint azmeg is történt, amikor Ré szigetének ágyúi jelezték, hogy az angol vitorlák feltűntek a breton szorosban.Hadd mondom el, kedves olvasóm, erősen kétlem, hogy a polgármester, Guiton és a városi elöljáróság isilyen képtelenül bizakodó volt, s ennyire rosszul ítélte meg a dolgok állását. Inkább azt hiszem, éppen őkfestették a valóságosnál rózsásabbra a helyzetet, így öntvén lelket és reményt La Rochelle lakóiba, hogyátvészelhessék az éhínség szörnyűséges idejét. A hibát, méghozzá végzetes hibát, ott követték el, hogyaz angolokat is megtévesztették, s hogy a segítségüket elnyerjék, a nagy porhintés közepette arról isbiztosították őket, hogy a La Rochelle-nél horgonyzó francia flotta "szánalmas".- Sokan úgy tartják Franciaországban - folytatta de Bressac márki -, s Angliában is, és főleg Angliában,ahol Károly király a sárga földig lehordta a hazatérő tengernagyot, hogy Lord Denbigh gyáván viselkedett,hiszen egy egész hetet eltöltött a La Rochelle-i öbölben, s még csak kísérletet sem tett rá, hogy aszállítmányt a városba juttassa. Én magam a legkevésbé sem értek egyet ezzel a vélekedéssel. Azugyan nyilvánvaló esztelenség volt Buckingham részéről, hogy a tengerészethez mit sem értő Denbigh-ttette meg a flotta főparancsnokává. De a lordnak volt több tanácsadója is, méghozzá nemcsak a hajókkapitányai, hanem egy vérbeli tengerész is: Sir Henry Palmer, akit lesújtott az a látvány, amely a LaRochelle-i öbölben fogadta őket: először is egy félelmetes haderejű csatahajóraj, egy cölöpgát, amelyetéppoly nehéz megkerülni, mint lerombolni s egy, minden ellenkező híreszteléssel szemben szilárdan állóés ágyúkkal jól felszerelt magas kőgát. És mintha mindez még nem volna elég, mindkét partján azöbölnek - ahol az említett akadályok közt kell az esetleges behatolónak lavíroznia - kiserődök és zártsáncok húzódnak, melyeknek ütegei alig várják, hogy tüzet nyithassanak az ellenségre. Károly királyhajóskapitányai pedig, látván, hogy kétszeres túlerővel állnak szemben, fennhangon kinyilvánították,miszerint őrültség lenne őfelségének egy egész flottáját feláldozni azért, hogy alig egyhavi élelemhezjuttassák a La Rochelle-ieket...Nem szeretném, ha az olvasó azt hinné, az angolok könnyű szívvel távoztak, így, dolguk végezetlen. Devégül is május tizenkilencedikének estéjén felvonták vitorláikat s elhajóztak a breton szoroson át a sajátszigetük felé.Később Lady Markbytől, Sir Henry Palmer bizalmas, jó barátjától megtudtam: Palmer az elsők közt volt,akik lebeszélték róla Lord Denbigh-t, hogy behatoljon abba a veszélyes és félelmetes kelepcébe, amivé aLa Rochelle-i öböl változott, hiszen még ha bejutnia sikerül is valamiképp, kijönni már bizonyosan nemtud. Azt is a ladytől tudom, hogy aznap este, amikor az angol flotta felvonta a horgonyt, Sir Henry Palmera tengernagyi hajó bástyájáról nézte, nagyon rosszkedvűen, amint a láthatáron mind kisebbrezsugorodnak a szerencsétlen város tornyai és bástyái, s La Rochelle ott marad, az éhínség szabadprédájául vetve, miközben náluk minden hajófenék tele van a sok s immár fölösleges élelemmel, amelyeta városban rekedteknek szántak.Szép olvasóm, az angoloknak eme próbálkozása kapcsán most elmesélek egy apró és képtelen esetet,amely azonban oly gyászos következményekkel járt, hogy még ma is, amint emlékiratomat írvavisszagondolok rá, a felháborodástól és haragtól elszorul a szívem, a torkom, s alig tudom a könnyeimetvisszatartani.Íme, ezt történt. Lord Denbigh, amikor a kapitányok és az altengernagy érveit meghallgatván úgy döntött,hogy nem próbál áttörni az öböl nagyszabású védelmi rendszerén, levelet írt a polgármesternek,Guitonnak és a városi elöljáróknak, melyet egy bátor La Rochelle-i tengerésznek, aki épp a hajójánszolgált, ezer nehézséget és veszélyt legyőzve - parányi lélekvesztőjén az éj leple alatt átevickélve azakadályokon - sikerült eljuttatnia a címzettekhez. A levelet elsőként Guiton olvasta el, majd ismertette atartalmát az elöljárókkal, miután megeskette őket a Bibliára, hogy hallgatni fognak róla, mint a sír. LordDenbigh megüzente a La Rochelle-ieknek, hogy lehetetlenség bejutni az öbölbe, következésképpen azélelmiszert sem tudják eljuttatni hozzájuk. Ezért arra buzdította őket, kezdjenek tárgyalásokat a franciakirállyal: "Ha megegyezésre tudnak jutni vele, írta, ne utasítsák el, mentsék az életüket, s jó lenne, ha a

megegyezés megszületnék, amíg itt vagyunk. Abban a végső ínségben, amelybe tudomásunk szerintjutottak, s figyelembe véve, hogy a mi részünkről mily kevés segítségre számíthatnak, ha nehéz szívvelis, de nem tanácsolhatok mást."Amiután Guiton magához tért első döbbenetéből és kétségbeeséséből, azt javasolta az elöljáróknak,hogy tartsanak két vasat a tűzbe: menesszenek követeket az angliai Károlyhoz, s kérjék meg, hogyküldjön egy erősebb flottát a város megsegítésére, s ugyanakkor kezdjenek nagy titokban tárgyalásokata francia királlyal.Néhány nappal az imént elbeszélt események előtt La Rochelle-nek egy korábbi polgármestere, az öregés sokat betegeskedő Paul Yvon úgy határozott, hogy visszavonul, s engedélyt kért az elöljáróságtól aváros elhagyására, a királytól meg menlevelet, hogy átléphesse a francia vonalakat s visszavonulhassonlaleu-i birtokára, ahol békében és jólétben élhet. Guiton felkérte Paul Yvont, hogy tudakolja megRichelieu-től, milyen feltételek mellett lenne hajlandó tárgyalni a király. Abban állapodtak meg, hogy ha afeltételek elfogadhatatlanok, Yvon visszatér a városba, s élőszóban tudatja mibenlétüket, haelfogadhatók, egy királyi dobos jelenik meg majd a Tasdon-kapunál, ha pedig nagyon jók, Lajos a doboshelyett trombitást küld.Lajos és a bíboros örömmel fogadta a kezdeményezést, ám furcsa mód végül nem dobost vagytrombitást küldtek a Tasdon-kapuhoz, hanem egyszerre mindkettőt, dobost is, meg trombitást is. Talánígy akarták a városi elöljáróság tudomására hozni, hogy a feltételek ugyan egyelőre csak elfogadhatók,de közös erővel jókká is tehetők. Mindenesetre május hatodikán, kedden, megjelent egy dobosunk ésegy trombitásunk a Tasdon-kapunál, az egyik verte a dobját, a másik fújta a trombitáját. És ekkor színrelépett - homokszem a nagy gépezetben - a világ legostobább hencegője: Sanceaux, aki a dobolást éstrombitálást hallván azt kérdezte magában, vajon nem azt jelzi-e ez a zenebona, hogy a városi elöljárókvalami titkos tárgyalásba kezdtek az ellenséggel... Lopva! Az ő háta mögött! A Tasdon-kapu felkentőrének tudta nélkül!.. A saját becses személyét ért sérelem annyira felbőszítette, hogy őrült haragjábankikapta a muskétát egyik katonája kezéből, célzott és lőtt: szétlőtte a dobot, amire a királyi dobos éstrombitás fejvesztve menekült. Ezzel Sanceaux a felségárulás vétkét követte el. Az épp hogy csakelkezdődött tárgyalások nyomban félbe is szakadtak, mert az elöljárók nem merték sem megbüntetni,sem elcsapni Sanceaux-t, hiszen azzal leleplezték volna magukat, s titkos tárgyalásukról tudomástszereztek volna a La Rochelle-i papok és a gazdagok is, akiknek még bőven volt élelmük, így hát eszükágában sem volt tárgyalni. Guiton és a tanácsosai zord hallgatásba burkolóztak, s elfogadták a késztényt: az ostrom még hat hónapig folytatódott, aminek gyászos következményeként a városlakosságának több mint a fele éhen halt. Lefogadom, hogy a történelemben nem volt még egy,Sanceaux-hoz fogható fajankó, aki ostoba felfuvalkodottságában ennyi ember halálát okozta volna.Két héttel azután, hogy a muskétagolyó átlyukasztotta a királyi dobot, az én személyes sorsom váratlanés olyannyira kedvező fordulatot vett, hogy egy rövid időre még az ostromról és a vele járó mindennyomorúságról is megfeledkeztem; bűn volt persze a feledés, de könnyen bűnbe estem, amikor végreodahagyhattam a mocsaras, szeles tengerpartot, hogy nyájasabb vidékek felé vegyem utam.Amint ezen a reggelen megérkeztem Richelieu szálláshelyére, Charpentier azonnal elkapott, és egyszempillantás alatt bent találtam magam a bíboros dolgozószobájában, ami nyilvánvalóan mutatta, hogyőeminenciája sürgősen látni kívánt. S valóban, alighogy beléptem, a bíboros a rá jellemző eleven,energikus hangon így szólott: - Orbieu úr, kérem, foglaljon helyet.Majd, meg sem várva, hogy leüljek, máris folytatta:- Orbieu úr, őfelsége azt kívánja, hogy már holnap utazzék Nantes-ba.- Nantes-ba? - kérdeztem, igyekezve leplezni örömömet. - Bíboros úr, természetesen mindenkor állokőfelsége rendelkezésére.- Orbieu úr - folytatta Richelieu, miközben egy olyan kézmozdulatot tett hódolatteli mondatomra, minthaegy legyet hessentene el -, hallott már egy bizonyos La Luthumiére báróról?- Hallottam, bíboros úr: a Louvre-ban valaki egyszer úgy emlegette: a "kalóz báró".- Ez is csak az udvarban megszokott ostobaságok egyike - mondta Richelieu. - La Luthumiére nem kalóz.Cherburg kormányzója, aki engedélyt kapott a királytól, hogy megtámadhassa az ellenséges hajókat éselkobozhassa rakományukat. Vagyis hivatalosan elismert királyi kalóz. Amint egyébként a fivérei is,Orbieu úr.- Hogyan? - kérdeztem döbbenten. - A fivéreim kalózkodással foglalkoznak?- Háborús időben a tengeri kereskedelem helyett, bizony, azzal szoktak. És hozzá kell tennem, hogy afivérei kiválóan végzik a munkájukat, de hát nekik csak három, felfegyverzett háromárbocosuk van, ezértnem juthatnak olyan nagy zsákmányhoz, mint La Luthumiére, aki egy egész flottával rendelkezik. De

hogy most már a tárgyra térjek: amikor kémeink jelentették, hogy az angol hajóraj elindult Plymouth felé,La Luthumiére úr kihasználta az alkalmat, hogy az említett armada hajóit messze sodorta egymástól avihar, s megtámadta a la Manche-on a magukra maradt hajókat. A támadás minden képzeletetfelülmúlóan jól sikerült: három angol hadihajót elsüllyesztett, négyet pedig elfoglalt, de mivel nem éreztemagát biztonságban ezzel a sok hajóval Cherbourg-ban, áthozta őket Nantes-ba.Richelieu elhallgatott, s szemét félig lehunyva a macskája hátára tette a kezét, de nyomban vissza ishúzta, mintha őt magát is meglepte volna, mennyire szeretné megsimogatni.- Orbieu úr - folytatta -, hogy megvilágítsam küldetése lényegét, szeretném olyan körülményekre isfelhívni a figyelmét, melyekről talán nem tud, vagy nem eleget. A mi derék angoljainknak, akik oly sietvehagyták el cseppet sem vendégszerető partjainkat (e szavak közben halvány mosoly suhant át sovány, afáradtságtól beesett arcán), Buckingham gyermeteg terve szerint húsz hadihajóval kellett volna útnakindulniuk - mint kegyelmed is tudja, a hadihajók, méretüknél, legénységük létszámánál s a rajtukelhelyezhető ágyúk nagy számánál fogva, minden flotta gerincét képezik. Ám az angolok szigetük összeskikötőjében nem találtak csak tizennégy útnak indítható hajót. Nekünk majdnem kétszer ennyi van,hiszen La Rochelle-nél huszonnégy hadihajónk vesztegel. És ráadásul még La Luthumiére-nek sikerülthárom angol hadihajót elsüllyesztenie, négy másikat meg elfoglalnia. Aminek következtében az angolflotta hét hajóra zsugorodott, s ezeknek kellett volna felvenniük a harcot a mi huszonnégy hadihajónkkal.Mi azonban még ennél is többet szeretnénk. Sejti már, Orbieu úr, hová akarok kilyukadni?- Bíboros úr - mondtam én azonnal -, ha a király flottája La Luthumiére úr négy hadihajójával isgazdagodnék, akkor már huszonnyolc hadihajót számlálhatna.- A kérdés csak az - folytatta Richelieu -, miként szerezhetné meg a király La Luthumiére úr négyhadihajóját? Az engedély, melyet királyi kalózként birtokol, feljogosítja a prédaszerzésre. S amint nyilvánkegyelmed is tudja, minden, amit zsákmányol, őt illeti: a hajó, a legénység, az ágyúk, a lőszer s a hajórakományát képező minden romlandó és tartós árucikk. Ám az elkobzott javak tulajdonba vételétalkalmanként jóvá kell hagynia egy, a királyi törvényszék alá tartozó bíróságnak. A kérdésesfolyamodványt, sok hasonlóval együtt, nekem kellett aláíratnom a királlyal. Őfelsége pedig nem óhajtottigazságtalanul és méltánytalanul eljárni olyasvalakivel szemben, aki őt mindenkor híven szolgálta. Arra anégy hadihajóra azonban mégiscsak nagy szükségünk van, ha az angolokkal szemben olyan fölényreakarunk szert tenni, hogy La Rochelle megsegítésére kísérletet se merjenek többé tenni. Lát valamimódot, Orbieu úr, e hajók megszerzésére?Tisztában voltam vele, hogy a bíboros olyan kérdést tett föl nekem - akárcsak Szókratész atanítványainak -, amelyre ő már tudja a választ, s a kérdve kifejtő módszert csupán azért alkalmazza,hogy magamtól találjak rá a megoldásra, hiszen akkor nyilvánvalóan még lelkesebben látok hozzá afeladat végrehajtásához.- Bíboros úr - mondtam -, ha őfelsége kormányának rendelkezésére áll a szükséges összeg, s LaLuthumiére úr hajlandó üzletet kötni, nyilvánvalóan az a megoldás, ha megvásároljuk tőle a hadihajókat.- Így van, Orbieu úr. Őfelségének már sikerült a francia püspökökből hárommilliót kipréselnie, denyilvánvalóan rá tudja venni őket, hogy adjanak még egy milliócskát.Mellékesen megvallom az olvasónak, hogy igen mulatságosnak találtam a bíboros szájából a "kipréselni"szót püspökeivel kapcsolatban...- Egymillió nagy pénz - folytatta Richelieu -, de én kegyelmedre bízom, milyen ajánlatot tesz Luthumiéreúrnak.Akkor hát, gondoltam, alkudoznom kell! És egy kalózzal kell alkudoznom! Egy kalóz pedig nem holmigyerkőc, akitől könnyű elvenni a vajas kenyerét!- Bíboros úr - mondtam -, elképzelhető, hogy La Luthumiére úr olyan büszke a négy angol hadihajójára,amely kalózkodásának eddigi legnagyobb fogása, hogy semmi áron sem lesz hajlandó megválnizsákmányától. Ez esetben felajánlhatom neki, hogy az ostrom idejére adja bérbe őket a királynak?- Orbieu úr - mondta erre Richelieu, s átható tekintete felvillant -, úgy látom, kegyelmed most énvelemalkuszik.- Szó sincs róla, bíboros úr - mondtam én, végtelen tisztelettel -, csak arra gondoltam, hogy a hajókmegvásárlása talán akadályba ütközik, viszont a bérbevételük megoldható, így ezt a lehetőséget végsőmegoldásként tartalékolnám.- Mint végső megoldást én is el tudom fogadni - mondta nyomban Richelieu -, ám a bérbevétel összegenem haladhatja meg a százezer frankot.- Bíboros úr, bátorkodhatnék még egy kérdést feltenni eminenciádnak?- Bátorkodjék, Orbieu úr.

- Minden jel arra mutat, hogy La Luthumiére úr kemény tárgyalófél lesz. Kecsegtethetem azzal, hogyszolgálatainak elismeréseképpen a király esetleg főnemesi rangra emeli?- Kecsegtetheti, de azt is hozza a tudomására, hogy a döntés és a végrehajtás közt esetleg több hónap iseltelhet. De hát Orbieu uram személyes tapasztalatából is tudhatja - fűzte még hozzá mosolyogva abíboros -, hogy Isten malmai minálunk lassan őrölnek.Én is elmosolyodtam ezen a részben kaján, részben ígéretes megjegyzésen, majd mélyen meghajoltama bíboros előtt, de inkább hagytam volna magam darabokra szaggatni, mint hogy egy szóval isérdeklődjem, vajon tudomása szerint az én számomra mit őrölnek azok a malmok.Június tizenötödikén, szép, napfényes időben indultam Nantes-ba, Clérac úrnak és tizenötmuskétásának, Nicolas-nak, és a tizenegy svájcinak kíséretében; a muskétások szekérre raktáksátoraikat, s a svájciak is hoztak magukkal egy szekeret. Mint mindig, most is úgy döntöttem, hogyfelváltva veszem igénybe a lovamat meg a hintót, mert így kevésbé fáradságos a hosszú utazás, s mivelkedvelem az embereim társaságát, ha a hintóba ültem, hol de Clérac urat, hol Nicolas-t invitáltam magammellé.Hat napig tartott az út La Rochelle-ből Nantes-ba, s ahogy távolodtunk Saint-Jean-des-Sables-tól,szegény Nicolas-m egyre bánatosabb és hallgatagabb lett. A harmadik napon azután nem bírta tovább.- Gróf úr - mondta -, ha már kettesben ülünk itt a hintóban, feltehetnék kegyelmednek egy kérdést?- Tedd csak fel, Nicolas.- Mikor érkezünk Nantes-ba?- Gondolom, három nap múlva.- Vagyis az utazás hat napot vesz igénybe, és visszafelé is ugyanannyit, ami összesen tizenkét nap.- Így van.- Feltehetnék még egy kérdést, gróf úr?- Feltehetsz, Nicolas.- Hány napig maradunk Nantes-ban?- Ezt sajnos nem tudom: attól az úriembertől függ, akivel tárgyalnom kell.Erre Nicolas, bárha igyekezett uralkodni magán, oly kétségbeesett arcot vágott, hogy megsajnáltam, sRichelieu példáját követve feltettem neki egy olyan kérdést, amelyre tudtam a választ.- Ellenedre van talán, Nicolas, ez a hosszú kiruccanás?- Gróf úr - mondta erre illemtudóan Nicolas -, hogy is lehetne ellenemre, amikor a kegyelmedszolgálatában állok? És ráadásul úgy látom, hogy a gróf úrnak nagyon is kedvére van ez a nantes-iutazás.- Mi sem természetesebb ennél, Nicolas, hiszen a fivéreim ott élnek - mondtam én, kissé alamuszian -, snagy örömömre szolgál, hogy viszontláthatom őket.- És mást nem is óhajt a gróf úr látni?- Dehogynem. Azon leszek, hogy megismerkedjem de Brézolles márkinéval.- No de gróf úr - mondta erre Nicolas, aki nem akart hinni a fülének -, hiszen már ismeri a grófnét!- Honnan az ördögből veszed ezt, Nicolas? Két nappal azelőtt távozott a kastélyából, hogy de Bazimontasszony volt kedves befogadni oda minket.Nicolas elképedve felém fordult, s hitetlenkedve, fürkészve bámult rám. Igaz persze, hogy amikor néhányhónapja de Bazimont asszony megmutatta nekem úrnője levelét, amelyből tudomást szereztem a grófnéváltozatáról, én is meglepődtem. Csakhogy az én megdöbbenésem nem tartott soká. Mert ismerve deBrézolles márkiné ravasz észjárását, hogy ne mondjam machiavellizmusát, nem volt nehéz kitalálnom,hogy jó oka van a tények ilyetén elferdítésére. És amikor jobban utánagondoltam, még csodáltam is,milyen nagy befolyással bír a személyzetére, amelynek támogatása vagy legalábbis hallgatása nélkül atörténteknek ez a merőben új változata nem állhatott volna meg a lábán.- Tehát sohasem találkoztunk de Brézolles márkinéval? - kérdezte Nicolas, továbbra is nagy szemeketmeresztve.- Nem találkoztunk vele, még csak nem is láttuk. Te talán másképp gondoltad, Nicolas? - kérdeztemszemrehányóan.- Másképp gondoltam, gróf úr, de most, hallva kegyelmedet, kezdem azt hinni, hogy tévedtem.- Valóban tévedtél. És tudod, miért? Mert összekevered a kétféle igazságot.- Hát kétféle igazság van, gróf úr?- Bizony, Nicolas, mindig. Mindig kétféle igazság létezik.- Szabad megkérdeznem, miben különböznek egymástól?- Az egyik a tényeken alapszik, Nicolas. A másik haszonelvű. És jelen körülmények között csak ezt az

utóbbit vehetjük figyelembe.- Tehát sohasem találkoztam de Brézolles márkinéval, még csak nem is láttam őt?- Mint ahogyan én sem, Nicolas! És mivel nagy hálára kötelezett azzal, hogy amikor de Bazimontasszony a távollétében befogadott a kastélyba, ő egy levélben áldását adta e döntésre, ha Nantes-banleszek, igyekszem majd megismerkedni vele, hogy kifejezzem köszönetemet.- A gróf úr valóban nagy hálával tartozik a hölgynek - mondta erre Nicolas, aki nem volt híján aszellemességnek, amióta levetkőzte zsenge ifjúkori naivitását.Ezután csönd támadt: angyal röpült át a hintón - talán éppen a meggyalázott igazság angyala.Szárnycsapása arcon legyintett, s ekkor egy kis lelkifurdalással Nicolashoz fordultam, s szeretetteljeshangon így szólottam:- Nicolas, mivel nemcsak a lovászom vagy, hanem a tanítványom s egy kicsit a fiam is (e szavak hallatánelpirult örömében), szeretném a tudtodra adni, hogy egy becsületes ember a tényeken alapuló igazságotsokkal nagyobb becsben tartja, mint a haszonelvűt, s ha csak lehet, az előbbihez tartja magát. Ámvannak olyan esetek, amikor a közérdek vagy bizonyos magántermészetű érdekek azt követelik, hogy ahaszonelvű igazság előtt hajtsunk fejet.- Megértettem, gróf úr - mondta Nicolas -, és hálásan köszönöm, hogy megtanította ezt nekem.Ez volt a leghosszabb eszmecsere, melyet utazásunk alatt Nicolas-val folytattam, amikor éppen ő ültmellettem a hintóban, nem a bátyja. Mindkettőnknek jó - bár homlokegyenest különböző - oka voltugyanis a hallgatásra. Nicolas-t a hintó minden zökkenése arra figyelmeztette, hogy egyre távolabbkerülünk Brézolles-tól, miközben engem a kerék minden egyes fordulata közelebb vitt Nantes-hoz, aholreményeim szerint a boldogság várt rám.A Sioracok hál' istennek épp nem vadásztak angol hajókra a tengeren, hanem a SzentPéter-székesegyház tőszomszédságában álló - a kikötői kocsmárosné, Antoinette szavaival élve - "szípés gazdag palotájukban" tartózkodtak.És amíg Hörner kapitány és de Clérac úr - az egyik a svájciakkal, a másik a muskétásokkal - Nanteskormányzóját kérte meg, hogy a király parancsára szállásolja el embereiket, nekem és Nicolas-nak aköztiszteletben álló "Siorac urak", a két hajótulajdonos és kalóz ajánlotta fel, hosszas ölelkezés után,legtestvéribb vendégszeretetét arra az időre, amíg jó városukban tartózkodunk.Amint vacsorához ültünk - ízletes halételt tálaltak fel, melyet jó loire-i borral öntöztünk -, érdeklődtem,merre lakik La Luthumiére úr, akivel, amint azt fivéreimnek elmondtam, másnap feltétlenül találkoznomkell.- Hát bizony a báróval mostanság nehezebb találkozni, mint akár a tartomány kormányzójával! - mondtaerre Pierre, akinek jobban forgott a nyelve, mint a fivéréé. - Rettentően büszke az angoloktól elkobzottnégy csatahajójára, s állandóan a szárazdokkban van, ahol átfestik őket, így hát bajos őt becserkészni.- Jobb is, ha egy kalóz nem hagyja magát becserkészni - jegyezte meg Olivier, s csak a szememosolygott.- Ráadásul - folytatta Pierre - a címerét is ráfesteti a hadihajók orrára.- Ráfesteti a címerét? Így szokta?- Dehogy - mondta Olivier. - Annál is kevésbé, mivel ezt a címert ő maga kreálta, hiszen tudomásomszerint az apjának nem volt címere.- Egyszer mindent el kell kezdeni - mondta erre Pierre, aki túl jó ember volt ahhoz, hogy bárkire is rosszatmondjon. - A mi Siorac nagyapánk is akkor alkotta meg azt a címert, amelyre mindannyian oly büszkékvagyunk, amikor bárói rangra emelkedett.- Elkeserít, hogy La Luthumiére úr ilyen nehezen elérhető - jegyeztem meg -, ugyanis azért jöttem, hogya király parancsára találkozzam vele.- Ez még királyi parancsra sem lesz könnyű - mondta Olivier -, mert az illető úr nemcsak hogy Cherbourgkormányzója, de most már egy nyolc hajóból álló hadiflotta tulajdonosa is - négy hajója Cherbourg-ban,másik négy itt, Nantes-ban horgonyoz -, s ettől a báró a tengerek urának képzeli magát...Olivier-nek e megjegyzés közben megint csak a szeme mosolygott, de önuralma s nyugodt kedélye mostsem hagyta el.- Egy módon lehet csak a közelébe férkőzni - vágott közbe Pierre -: a felesége révén.- A felesége révén? - kérdeztem meglepetten.- Úgy bizony! - válaszolta Pierre, s teli szájjal nevetett. - Ugyanis amíg La Luthumiére erős kézzel irányítjahadihajóit, kapitányait, a legénységet és Cherbourg városát, odahaza a felesége irányítja őt.- Vagyis igaz a mondás - mondtam -: amit a nő akar, Isten is azt akarja.- Ezért hát holnap öltsd magadra, kedves grófom, a legelegánsabb zekédet, húzz magas szárú csizmát,

tégy a fejedre tolldíszes kalpagot, s ne feledkezz meg a Szentlélek lovagrend keresztjéről sem, azutánígy jelenj meg a bárónénál szép lovászod kíséretében, tizenegy óra tájt, vagyis amikor a hölgy márvégzett reggeli toalettjével. S amiután hosszan bókoltál a bárónénak, mondom: hosszan! ne fukarkodj abókokkal!, említsd meg, hogy a király azért küldött mint tanácsának tagját Nantes-ba, hogy a férjéveltalálkozz, s elmondd neki, mily nagy kegyben áll őfelségénél.- És miért kellene ilyesmit mondanom?- Hogy a hölgy szavaidból arra következtessen - vette át a szót fivérétől Pierre -, hogy Lajos, vitézitetteinek elismeréseként, főnemesi rangra kívánja emelni a férjét. A hölgy már nem éri be a bárónéicímmel, s ég a vágytól, hogy mielőbb márkiné lehessen, mint legjobb barátnője, de Brézolles márkiné.- Micsoda? Ők ketten jó barátnők?- Meghitt és elválaszthatatlan barátnők. Olyannyira, hogy valahányszor a La Luthumiére házaspárNantes-ba jön, nem a kormányzónál laknak, amint a protokoll megkívánná, hanem de Brézolles márkinépalotájában, amely a miénkkel éppen szomszédos."Uramisten, gondoltam, hát ilyen közel van hozzám!" A szívem hevesen kalapált, a kezem remegett,annyira, hogy gyorsan az asztal alá dugtam. Gondolom, el is sápadhattam, de a fivéreim egy kisséfukarkodtak a gyertyával, s ezért olyan gyenge fény világított az asztalnál, hogy a sápadtságomatbiztosan nem vették észre. Vártam egy kicsit, hogy visszanyerjem a hangomat, s közben egyre csak aztismételgettem magamban: "Ó, haszonelvű igazság, ne hagyj cserben, segíts meg engem!"- Akkor hát két legyet üthetek egy csapásra - szólaltam meg végre, már természetes, derűs hangon. -Találkozhatom La Luthumiére bárónéval, s egyben de Brézolles márkinéval is megismerkedhetem.- Hogyan? - kérdezte Olivier. - Saint-Jean-des-Sablesban, a kastélyában laktok, és még csak nem isismeritek?- Nem ismerjük. Két nappal azelőtt utazott el Nantes-ba, hogy kastélyának intendánsnője, de Bazimontasszony, befogadott minket. De a márkiné később levélben jóváhagyta ezt a döntést, mert nyilván úgygondolta, hogy a háza nagyobb biztonságban lesz a rablóktól és fosztogatóktól, ha az ostrom idején énés a svájciak ott lakunk.E beszélgetés után aludni tértünk. Az éjszaka mindig hosszú a reménykedőnek, de azért nem annyira,mint a reményvesztettnek. Reggel tíz órakor azután nem bírtam tovább, s elküldtem Nicolas-t deBrézolles márkinéhoz egy levélkével, amelyben ez állt:"Asszonyom,de Bazimont asszony nyájasságának hála ama kiváltságban van részem, hogy asszonyom távollétében,ámbár tudtával, Saint-Jean-des-Sables-i szép kastélyának vendége lehetek, s határtalan örömömreszolgálna, ha fogadni méltóztatnék, hogy személyesen is kifejezhessem hálámat csodásvendégszeretetéért.Maradok alázatos szolgájaOrbieu grófja"Nicolas úgy indult útnak, akár a kilőtt nyíl, én mégis szörnyen hosszúnak éreztem az időt, amígvisszatért, holott valójában mindössze tíz percig volt távol, s amikor leteremtettem a késlekedésért, ezt atényt nem is mulasztotta el megemlíteni.- Gróf úr - mesélte azután -, amikor a főkapu kinyílt, egy lakáj fogadott, akinek megmondtam a nevem ésa tisztem, s kértem, hogy beszélhessek a maggiordomóval. Az jött is, de nagyon lassan, mert, mint a grófúr is tudja, de Vignevieille úr nemcsak kopasz, hanem reszketeg és beteges is, aprókat lép, miközben -teljesen fölöslegesen - egy kard lóg a balján, jobb kezével meg hosszú botra támaszkodik...- Elég a meséből, te arcátlan! - kiáltottam. - Térj a tárgyra! Beszélj!- De hiszen mást sem teszek, csak beszélek! - mondta erre Nicolas, oly ártatlan mosollyal, hogy azangyalok is nyomban maguk közé fogadták volna. - De Vignevieille úr mindenesetre úgy tett, gróf úr,mintha nem ismerne, s rezzenéstelen arccal átvette a levelet, s indult, hogy átadja az úrnőjének, de olycsigalassúsággal, hogy attól féltem, ítéletnapig kell várnom, amíg visszatér. De nem így történt! Mertegyszer csak látom ám, hogy az a bájos szobaleány jön könnyű léptekkel lefelé az ívesen kanyarodónagy lépcsőn, csinos s meglehetősen kurta ruhácskában, akit - a szó bibliai értelmében - ismertem, ám őis úgy tett, mintha sose látott volna, vagyis azt hiszem, gróf úr, hogy abban a palotában a haszonelvűigazságnak igen sok híve lakik...- Beszélj! Beszélj már, te sátánfajzat! vagy összetöröm a csontjaidat! - kiáltottam, haragomban márreszketve. - Mit mondott a szobalány?- Gróf úr, de Brézolles márkiné fél tizenkettőre várja ebédre, s nagy megtiszteltetésnek tekinti, hogymegismerheti. A La Luthumiére házaspárral ezúttal nem találkozhat, legalábbis ma nem, mert

ugyanebben az időben Nantes kormányzójához hivatalosak ebédre.

XI. fejezet

Nagyon hosszúnak éreztem azt az időt, amely Nicolas közlése - hogy tudniillik de Brézolles márkiné féltizenkettőre vár ebédre - és ama pillanat közt eltelt, hogy szépen megmosakodva, megborotválkozva scsodásan kiöltözve végre kopogtathattam kedvesem ajtaján.A lakáj azonnal ajtót nyitott, mintha mögötte állt és várt volna minket, s de Vignevieille úr sem lehetett túlmessze, mert máris előttem termett, mélyen meghajolt, mintha még sosem látott volna, nagy komolyanmegkérdezte a nevem és a címem, majd közölte, hogy a márkiné, aki ma reggel egy kissé gyengélkedik,az első emeleten, egy kisebb szobában fogad ebédre. A lovászom pedig, tette hozzá, nagyonmegtisztelné, ha ővele ebédelne a földszinten; Nicolas udvariasan elfogadta a meghívást, amelyvalójában mélyen elkeserítette, hiszen a gazdájához hasonlóan igencsak kedvelte a gentil sessotársaságát, s még egy szobalánnyal is szívesebben költötte volna el az ebédjét, mint Vignevieille úrral,miközben persze nyilván egész életében a hitvesi hűség szobra lesz.Az asztal valóban egy kisebb szobában volt megterítve, ahová be is vezetett de Vignevieille úr-e névtökéletesen illett a viselőjéhez, [A Vignevieille név "öreg szőlőt" jelent. (A ford.)] hiszen a szegény öregúgy festett, mint egy kiszáradt szőlővenyige, amelyen már nincs sem levél, sem gyümölcs. Bár deBrézolles márkiné még nem érkezett meg, de valamiképpen máris a szobába varázsolta az aprólékosgonddal, csinosan megterített asztal, amely az ő jó ízléséről árulkodott.De Vignevieille úr nyájasan megkért, hogy foglaljak helyet, én azonban inkább állva akartam vámi széphölgyemre, hogy közben szemügyre vehessem a kis szoba berendezését, a csecsebecséket, melyekmind szíven ütöttek, hiszen láthatólag de Brézolles márkiné válogatta össze őket.Azután végre a ház úrnője is megjelent, s attól fogva már semmi mást nem láttam, csak őt; jelenlétemelegséggel, szépséggel és gyöngédséggel töltötte be a kis szobát. Gépies meghajlásokkal s illedelmesszavakkal üdvözöltük egymást, s csak a tekintetünk árulkodott arról a felindulásról, amely a hosszútávollét után mindkettőnkön úrrá lett.Úgy találtam, hogy de Brézolles márkiné, ha nem is hízott meg, de valahogy kivirult, keble duzzadóbbnaktűnt, mint korábban, arcáról pedig addig sohasem látott, nyugodt megelégedettség sugárzott. A szemeazonban most is aranyszínű volt, s elevenen, nevetősen vagy gyöngéden csillogott, orra finom vonalú, aszájáról pedig köteteket tudnék írni, de akkor sem tudnám érzékeltetni azt a végtelen boldogságot,mellyel a látványa eltöltött. Bocsásd meg, olvasóm, hogy ily hosszan magasztalom kedvesemet, cserébemegígérem, hogy szó nélkül hallgatlak végig, ha egyszer te áradozol a tiédről.A de Brézolles márkiné szép arcát beragyogó derű gyanakvóvá is tehetett volna, ha a tekintete, márbeléptekor, nem árulja el világosan, hogy derűje énnekem szól.Egyáltalán nem emlékszem, mi volt ebédre, bár nyilván a legfinomabb falatokat tették elém, de hát deBrézolles márkiné jelenlétében a legvacakabb spártai löttyöt is felségesnek találtam volna. Egy szót semszóltam, csak faltam őt a szememmel, ő meg viszonozta minden pillantásomat, s nagykiéhezettségünkben nem tudtunk betelni egymás látványával.De, amint már mondottam, de Brézolles márkinéval való kapcsolatomnak volt még néhány homályospontja, s mindaddig nem bízhattam rá magam teljesen érzelmeim sodrására, amíg fény nem derül ezekreis. Nem volt szükség rá, hogy magam kezdjek kérdezni, mert a márkiné kiérezte hallgatásomból aneheztelést és a gyanakvást, s kérés nélkül is nekilátott, hogy rejtélyes viselkedését megmagyarázza.- Barátom - mondta -, érzem, hogy némi magyarázatot vár tőlem. Kérem, hallgasson végig türelemmel,és meg fogja látni, hogy sokkal inkább a sajnálatra szolgáltam rá, semmint a rosszallásra. Nagyonfiatalon mentem nőül de Brézolles márkihoz, aki, amint kegyelmed is tudja, tízévi házasélet után semtudott gyermekkel megajándékozni, ám engem tett felelőssé meddő házasságunkért. Kezdetben hittem isneki, de azután, látva, hogy a számtalan szobalány közül, akiket elcsábított, egy sem esett teherbe,rádöbbentem, méghozzá végtelen szomorúsággal, hogy ő az, aki meddő, vagyis sohasem ismerhetemmeg az anyaság örömét. A többit már tudja. A Ré szigeti csatában de Brézolles márki megsebesült acombján, de e sérüléséből, úgy vélem, felépülhetett volna, ha nem akarja azon nyomban férfiúiképességeit fitogtatni. Ám ő alighogy hazatért, rám vetette magát, s szokása szerint vadállati üvöltésekközepette tett a magáévá, melyeket az egész személyzet hallhatott, hiszen zengett tőlük a ház. Azt istudja, hogy ezután mi történt: felnyílt a sebe. A vérzést nem tudták elállítani, s ő meghalt, miközben egyorvos szemrehányást tett neki vétkes szertelenségéért, egy pap pedig, az Úr nevében, megbocsátotta

vétkeit.Eltemettük őt, s két nappal később, igen, jól hallotta: két nappal később megjelent kegyelmed aBrézolles-i kastély kapuja előtt, mint egy missus dominicus, akit az Úr, imádságaimat meghallgatván,azért küldött, hogy anyává tegyen. Tudom, hogy ezt kegyelmed meglehetősen bizarrnak találja,számomra azonban a csoda ékes bizonyítéka az a tény, hogy rövid együttlétünk alatt nyomban teherbeestem. Mivel a házasságon kívül született gyermek botránykő az emberek szemében, úgy döntöttem,elhitetem az orvossal és a pappal is, hogy a gyermeket de Brézolles márki nemzette, amit könnyenmegtehettem, hisz oly kevés idő telt el a halála és teherbe esésem között. E hazugság nyomán, melyetaz óvatosság szült, nem büntetés, hanem áldás fakadt...Mindenki hitt nekem. Méghozzá igen egyszerű okból: házunk szinte még mindig visszhangzott elhunytférjem vad, diadalittas kiáltásaitól, melyeket a szerelmi gyönyör pillanataiban hallatott.- Miért nem mondta el mindezt már korábban nekem, asszonyom? - kérdeztem, haloványszemrehányással.- A kegyelmed hibája volt, barátom, hogy nem beszélhettem - válaszolta de Brézolles márkiné, olyelbűvölő tekintet és mosoly kíséretében, amely arra késztetett, hogy nyomban higgyek neki.- Az én hibám?- Bizony, uram. Emlékezzék csak rá: amikor együttlétünk során átadtam magam gyöngédsége mindenmegnyilvánulásának - mindez annyira új és gyönyörűséges volt nekem! -, de bizonyos óvintézkedésekrőlhallani sem akartam, kegyelmed így kiáltott fel: "No de barátném, képes lenne házasságon kívüligyermeket hozni a világra?" És nyomban azzal gyanúsított, hogy majd hozzámegyek az elsőjöttmenthez, csak hogy a gyermeknek neve legyen. És midőn megkérdeztem, hogy vajon ellenérelenne-e, ha mindez valóban így történnék, ezt válaszolta: "Nagyon is, nem szeretném, ha egysemmirekellő nevelné fel a gyermekemet!"- Valóban ezt mondtam.- Ó, barátom, nem is sejti, mennyire szíven ütött ez a "gyermekem" szó, a kegyelmed szájából! Ésmennyire szerettem kegyelmedet, amiért kimondta! Hát nem volt ez valóban csodálatos? A gyermek mégmeg sem fogant, s kegyelmed máris a sajátjának érezte! Az örömteli fényt azonban némi fenyegetőárnyék homályosította el. Attól féltem, hogy atyai érzelmei zátonyra futtatják a tervemet, melyet avédelmemre kovácsoltam. Ezért is titkoltam el kegyelmed elől, hogy a gyermeke megfogant.- Bocsásson meg, barátném. De nem ez volt az egyetlen titka előttem. Brézolles-ból távozván azt semárulta el, mit rejt házassági szerződésüknek ama bizonyos "aljas záradéka", amelyre hivatkozva a férjecsaládja magának követeli a nantes-i palotát.- No de, barátom, ha beszélek erről a záradékról, kegyelmed nyomban azt gyanította volna, hogy csakisazért engedtem kegyelmednek, hogy teherbe essek, amit azután fegyverként használhatok férjemcsaládjának aljas ármánykodásával szemben.- Hát nem így volt?- Egyáltalán nem! Amikor odaadtam magam kegyelmednek, még nem ismertem ezt a záradékot, hiszena házassági szerződést, a szokásnak megfelelően, atyám írta alá.- És most már elárulja végre, barátném, mi áll ebben a záradékban?- Szívesen elárulom, kertelés nélkül: ha a fiukkal kötött házasságom sajnálatos módon gyermekáldásnélkül maradna, a nantes-i palota, vagyis vagyonunknak az a része, melyet a férjem hozott aházasságunkba, de Brézolles márki esetleges halála után visszaszáll apósomra és anyósomra.- Meglehetősen szokatlan szerződés, amelyet atyjaurának is gyanúsnak kellett volna találnia... És miértgondolták férje szülei, hogy házasságuk terméketlen lesz?- Jó okuk volt rá, hogy ezt gondolják! Csak sokkal később tudtam meg, egy szobalánytól, aki, miutánapósomék elbocsátották, egy véletlen folytán éppen hozzám szegődött el: szóval tőle tudtam meg, hogyde Brézolles úr tizenöt éves korától huszonöt éves koráig - ekkor vett engem feleségül - atyja kastélyánakminden szobalányával hancúrozott, de soha egyikük sem esett tőle teherbe. Erről pedig apósoméknaktudniuk kellett.- Alávaló emberek, valóban! Nem volt elég, hogy tudták, a fiuk sosem fogja anyai örömökkelmegajándékozni a menyüket, de még arra is volt gondjuk, hogy gyermekük halála esetén megfosszákasszonyomat vagyonának attól a részétől, amely pedig házassága folytán jogosan megilletné. Mit tett,barátném, e fenyegető körülmények között?- Azonnal Nantes-ba utaztam - és a Gondviselés itt is a segítségemre sietett, hiszen atyjaura és erőskísérete nélkül nem indulhattam volna útnak. S még elindulásom előtt írásos igazolást kértem azorvosunktól, amelyben hippokratészi esküjéhez híven tanúsítja, miszerint de Brézolles márki megvallotta

neki: a velem való utolsó szerelmi együttléte közben nyílt fel a sebe, s ez sodorta válságos állapotba. Sugyanez az orvos tanúsította azt is, hogy férjem halála után megvizsgálván megállapította, hogy teherbeestem az elhunyttól.- S ellenfelei miként reagáltak erre?- Egy kémet küldtek a La Rochelle-i táborba. Aki felderítette, hogy kegyelmed Brézolles-ban szállt meg,de azt már nem tudta kinyomozni, pontosan mikortól, s esetleges kapcsolatunk bizonyítékául sem tudottmást felhozni, mint a kegyelmed vonzó külsejét. Válaszul én kijelentettem, hogy nem is ismeremkegyelmedet, hiszen de Bazimont asszony csak elutazásom után biztosított szállást a gróf úrnakkastélyomban.- Nem volt túlságosan kockázatos ez a kijelentése, asszonyom? Mi történik, ha személyzetének valamelytagja elárulja?- A személyzetem erősen kötődik hozzám, s erre jó oka van. És semmit sem nyertek volna vele, ha a pertelveszítem, hiszen ismerik apósomat és anyósomat, s tudják, hogy ők a világ legfukarabb emberei. A pertis a fukarságuk miatt veszítették végül el. Lepénzelték ugyan, amint kell, a bírákat, de nem voltak eléggébőkezűek, miközben én annyit fizettem nekik, hogy akkor is megnyertem volna a pert, ha az igazság nemaz én oldalamon áll. Ez a palota most már az enyém, s enyém a gyermek is, akinek kegyelmed az apja.- Barátném - mondtam, mély felindultsággal -, nagyon köszönöm, hogy eloszlatott minden homályt, amelyboldogságomat beárnyékolta. De térjünk vissza a gyermekre, aki asszonyomat oly boldoggá teszi: nemgondolja, hogy ideje volna elárulnia, fiú-e vagy kislány?- Fiú, és biztosíthatom, hogy nincs párja széles e világon.Meghatottan nevettem a kedves anyai dicsekvésen. - És mi a keresztneve?- Emmanuel.- Tudja-e, barátném, hogy az Emmanuel héber szó, s azt jelenti: "Velünk az isten"?- Nem tudtam. Azért választottam ezt a nevet, mert a második fele az igazi apja nevét rejti.- Ez nagyonmegható. Láthatnám a gyermeket?- Természetesen, de előbb meg kell vámunk, hogy a személyzet leszedje az asztalt.Megrázott egy kis ezüstcsengettyűt, amire egyszerre három inas is a szobába lépett, egy szempillantásalatt leszedte az asztalt, s már el is tűnt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy gyanítottam, jól begyakoroltműsorszám volt.- Barátom - mondta a márkiné s fölállt -, kérem, kövessen.Egy másik ajtóhoz vezetett, amely a kis szobából egy tágasabb szobába nyílott, s belépve megkért, hogycsukjam be az ajtót magam mögött. Megdöbbenve álltam: a szoba pontos mása volt a brézolles-inak:ugyanazok a szőnyegek, baldachinok, függönyök és bútorok.- Nem akartam - mondta a márkiné -, hogy ha Brézolles-ból Nantes-ba jövök, megváltozzanak körülöttema fészkem díszletei. Íme a fia, uram - folytatta, s kézen fogva a bölcsőhöz vezetett.Megvallom, olvasóm, hogy eddig a napig, sok más férfihoz hasonlóan, nekem sem szerzett különösebbörömet a csecsemők látványa, sőt elviselhetetlen, bűzlő bőgőmasináknak tartottam őket. Azzal perszetisztában voltam, hogy az enyémet nyilván egészen más szemmel nézem majd: ha üvölt, arra gondolok,milyen erős a tüdeje, ha pedig a pólyába piszkít, örvendezek, milyen jó az emésztése. Őszintén szólvaekkor még nemigen látszott a fiamon, hogy egykor majd szép és deli fiatalember válik belőle: lehunytszemmel feküdt, arca kövérkés volt és püffedt, feje búbján alig néhány hajszál meredezett, a testébőlpedig semmi sem látszott, annyira be volt bagyulálva. De akkor is az én fiam volt, s én hosszan, némánnéztem, ahogy alszik, ökölbe zárt kézzel (és milyen parányiak voltak azok a kezek!), s annyiraelérzékenyültem, hogy a szívem majd' kiugrott a mellkasomból.- Menjünk most már - suttogta de Brézolles márkiné -, mert megérzi, hogy itt vagyunk, és felébred.És hirtelen a karomba vetette magát, s összecsókolta az arcomat, méghozzá oly gyorsan, hogy aligtudtam a száját utolérni, hogy visszacsókolhassam. S bármily furcsa, e pillanatban Homérosz szavaijutottak eszembe, az Odüsszeiá-ból, melyek oly egyszerűen és szépen írják le azt a jelenetet, amikorOdüsszeusz húszévi távollét után ismét rátalál Pénelopéra: "...örömmel érkeztek meg a régen elárvulthitvesi ágyhoz." [ Devecseri Gábor fordítása.]La Luthumiére úr oly magasan hordta az orrát - a tengerek urának és Cherbourg alkirályának gondolvánmagát -, hogy igen nehéz lett volna találkozni vele, ha de Brézolles márkinénak nem támad az az ötlete,hogy másnap együtt hívja meg ebédre a vendégeit és engem. Ám az illető úr még az asztalnál is fagyosvolt, mint a jég, s oly távolságtartónak mutatkozott, hogy talán nem is nyílik alkalmam a vele valónégyszemközti beszélgetésre, ha nem célzok rá, miszerint a hőstettei elismeréseként a királynakszándékában áll őt főnemesi rangra emelni.

La Luthumiére báróné erre igencsak hegyezte csinos kis fülét, s olyan pillantásokat vetett a férjére,melyekből nem volt nehéz kitalálnom, hogy annak idején a hölgy csáklyázta meg a kalóz úr hajóját, scipelte az oltár elé, nem pedig megfordítva. A hölgy egyébként csinos, formás nőszemély volt, arca nemtúl szép, de igen kifejező, szeme lázasan csillogott, s kicsiny szája hatalmas étvágyról tanúskodott:alighanem képes lett volna felfalnia világ összes férfiját. Kisnemesi családból származott, s bárónéváemelkedett, amikor sikerült megkaparintania La Luthumiére urat, hatalmas vagyonával együtt (amely nemcsak hadihajókból állt). De ennél is magasabbra tört: márkiné szeretett volna lenni. Leánykori neveCharlotte du Bec Crespin volt, s a férje ezért nevezte el "Charlotte"-nak azt a harangot, amelyetkétezer-hatszázhatvan frankért vásárolt a templomuknak; jó oka volt e névadásra: az egyetlen harang,amelynek szavára valaha is hallgatott, a felesége volt.Azok az inkább csábító, mint parancsoló pillantások, melyeket Charlotte a férjére vetett, megtettékhatásukat. Miután a sajttal is végeztünk - gyümölcs nem volt -, a két hölgy, cinkos pillantásokat váltva,magunkra hagyott bennünket, s La Luthumiére akkor kihúzott csizmaszárából egy rövid pipát, megtömte,azután megkérdezte, mit óhajtok tőle. Egészében úgy viselkedett, mint egy király, aki kegyeskedikfogadni egy követet.La Luthumiére az igazat szólva nem volt visszataszító külsejű ember: arca szögletes, naptól cserzett,válla széles, szögletes, az orra nagy, álla előreugró, szeme égszínkék. És amikor a társalgás végrebeindult, mintha levetette volna páncélját, s már egyáltalán nem mutatkozott sem udvariatlannak, sembarátságtalannak, s gyors, egyértelmű választ adott minden kérdésemre.- Báró úr - mondtam, igyekezvén alkalmazkodni a beszédmódjához -, egyszerű feladattal bízott meg akirály, így hát röviden elmondom, miről van szó: szeretné megvásárolni azt a négy hadihajót, melyet azangoloktól zsákmányolt kegyelmed.- Szó sem lehet róla - mondta nyomban La Luthumiére. - Nem eladók.Azután, érezvén, hogy kurta válasza kissé nyersen hangzott, igyekezett szépíteni az elutasításon.- Ha őfelsége, akinek alázatos szolgája vagyok (azért nem annyira alázatos, gondoltam magamban) nemrendelkezne kellő számú hadihajóval, természetesen más lenne a helyzet. De hát az angoloknak márcsak hét hajójuk van, őfelségének meg huszonnégy. Így hát őfelségének nincs szüksége az enyémekre.- De legalább bérbe adná őket az ostrom idejére?- Bérbe adni! Hogy attól fogva egy tengernagy parancsolgasson nekem? Szó sem lehet róla!- Biztosra veszem, hogy érdemeit minden mód tekintetbe vennék.- Nem is az a baj - mondta erre La Luthumiére úr, továbbra is nagyon határozott hangon -, hanem hogy akirályi flotta hajói és a kalózhajók egészen más harcmodort alkalmaznak. A hajóraj felfejlődik, s szépencsatarendbe áll. Az ellenséges hajóraj szintúgy. S azután a két flotta megütközik. A kalózok azonbanmásképpen csatáznak!- Elmagyarázná, báró úr, hogyan?- Gróf úr, a kalóz tulajdonképpen vadászik. Egyedül vagy - amint én is - falkában. De mindig vadászik, ésravaszsággal, fortéllyal keríti be a nyájtól elkóborolt jószágot, hogy azután lecsapjon rá. Ha a kiszemeltpréda túl nagy, a kalóz belemar, elmenekül, azután visszatér s ismét belemar, s addig gyötri-fárasztjaáldozatát, míg az fel nem vonja a fehér zászlót, illetve el nem süllyeszti a hajóját. Veszélyes mesterségez, gróf úr, de egyben az egyetlen, amihez értünk, s amit szeretünk. De hogy egy flotta részeként csakparancsra induljunk, s amíg a parancs el nem hangzik, mozdulatlanul várjuk az ellenséget, ez nem a miharcmodorunk.Igencsak meglepett, hogy La Luthumiére úr, akiről azt gondoltam, hogy sokkal inkább a tettek, mint aszavak embere, egyszeriben ilyen ékesszólóvá vált. De hát a legtöbb ember így van ezzel, ha sajátszeretett és nagyrabecsült munkájáról beszél.- Báró úr - mondtam -, megértettem az indokait, s a király elé fogom terjeszteni őket. De nem tudna akétszeres elutasításon, hogy tudniillik a hajókat sem eladni, sem bérbe adni nem hajlandó őfelségének,valami engedménnyel finomítani, amely tanúsítaná, hogy kegyelmed a király hűséges híve és odaadószolgája?- Azt hiszem, az utolsó alkalommal is mindenki másnál nagyobb szolgálatot tettem a királynak -válaszolta erre La Luthumiére kérkedőn. - Kell-e emlékeztetnem rá, hogy három angol hajótsüllyesztettem el, négyet meg elkoboztam? És ha az angolok visszajönnek - és biztosan visszajönnek,amilyen vakmerőek és konokok -, hogy megpróbáljanak segítséget nyújtani a La Rochelle-ieknek, megintmegteszem majd, ami rajtam áll. A sarkukban leszek, jövet is, menet is. És ezzel legalább akkoraszolgálatot teszek a királynak, mint a kőgát, a cölöpgát, a part menti ütegek és Franciaország összestengernagya...

Az engedmény nem volt túl nagy, de azzal vigasztaltam magam, hogy úgy tálalhatom a bíborosnak,mintha La Luthumiére elkötelezte volna magát, miszerint egy újabb ellenséges támadás esetén harcbaszáll az oldalunkon, s "kárt tesz" az angol flottában, amint tengerészeink mondják. Meg kell mondjam,hogy La Luthumiére vélekedését megalapozottnak találtam, s beszélgetésünk során az ismeggyőződésemmé vált, hogy olyan kutya ő, akit jobb nem megkötni, inkább hagyni kell, haddvadásszon szabadon, a maga módján.Végre búcsút vehettem tőle. Küldetésem ezzel véget is ért, így hát, a bíboros kérésének megfelelően,már aznap vissza kellett volna indulnom La Rochelle-be. Ez azonban azt jelentette volna, hogy már nemtalálkozhatom négyszemközt de Brézolles márkinéval, így hát amikor La Luthumiére úrral együttátmentem a hölgyekhez a szalonba, mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy csak holnap után utazomel, lehetőséget adva kedvesemnek, hogy másnap délelőtt levelet küldjön, s meghívjon ebédre, melyetkettesben költünk majd el, tekintve, hogy a La Luthumiére házaspár egy barátjához hivatalos, akiNantestól néhány mérföldnyire, Lignében lakik.De Brézolles márkiné ezen a napon is "gyengélkedhetett", mert ugyanabban a kis szobában ebédeltünk,mint az első alkalommal. Ismét ízletesnél ízletesebb ételeket tálaltak fel, mi azonban alig ettünk valamit,mert egyéb örömökre voltunk kiéhezve, bár tudtuk, hogy együttlétünket a bánat árnyékolja majd be,hiszen másnap már kora hajnalban vissza kell indulnom La Rochelle-be. És azután az ördög tudja,milyen soká nem láthatjuk egymást, vagyis hogy mikorra sikerül a királynak bevennie La Rochelle-t.Amiután szenvedélyünk elcsitult, abban leltem gyönyörűségemet, hogy néztem a kedvesemet, beszéltemhozzá vagy nem is beszéltem; csodálatos volt nézni őt az ágyfejünknél égő illatos gyertyák fényénél,amely a baldachin összehúzott függönyein derengett át, s meghitten, lágyan világította meg szép arcát.- Úgy érzem - mondotta, szorosan hozzám simulva -, hogy mi ketten egy test, egy lélek vagyunk, így hát,ha kegyelmed elmegy, semmivé válok.- Semmivé? - kérdeztem. - De hiszen asszonyom a fiam anyja; idehallom a gyermek halk szuszogását.És a kedvesem is, akinek örök hűséget fogadtam!- Valóban? - kérdezte, s hangjában némi nyugtalanság remegett. - Emlékszik, hogy amikor Brézolles-bólútnak indultam, azt mondtam kegyelmednek: ha megkérné a kezem, nemet mondanék?- Nagyon is jól emlékszem, barátném, s amikor kegyetlensége oka felől faggattam, azt válaszolta, hogymég nem szeretem asszonyomat eléggé. Megkérdezhetem, hogy megítélése szerint ma már eléggészeretem-e?- Nem, uram. Ezt csak akkor mondhatjuk majd el, ha Brézolles-ba visszatérve lemond Perrette-ről, aki atávollétemben megédesítette az éjszakáit.Váratlan ütés volt. A mindenit!, gondoltam, tényleg bolond voltam, hogy azt hittem, a szobalánnyal valókapcsolatom elkerüli az éber de Bazimont asszony figyelmét, s nem számol be róla nyomban úrnőjének.- Asszonyom - mondtam, rövid hallgatás után -, nem megédesítette, csak elviselhetővé tette azéjszakáimat. Alighogy e szavakat kimondtam, mindjárt el is szégyelltem magam: nem szabad lett volnaennyire lekicsinyelnem Perrette szerepét, csak hogy de Brézolles márkinét megnyugtassam, ráadásulamit mondtam, nem is volt egészen igaz.- Számomra az is elviselhetetlen, ha csak elviselhetővé tette az éjszakáit, uram - mondta erre deBrézolles márkiné halk, de nagyon határozott hangon. - Nem tudnék hűséges hitvese lenni egy olyanférfinak, aki énhozzám nem hűséges. Következésképpen arra kérem, barátom (s a hangja, bár továbbrais gyöngéd volt, hirtelen parancsolóvá változott), hogy mondjon le Perrette-ről, akinek egy kis járadékotfolyósítok majd, mihelyt elhagyta a házamat, mert nem akarom őt továbbra is kitenni a kegyelmedcsáberejének.- Minden úgy lesz, ahogyan kívánja, barátném - mondtam. - De vajon az én vágyam is hasonlóképpenteljesülhet-e?- Barátom, hát még mindig kételkedik benne? Boldogan leszek a felesége, és ezerszer jobban fogomszeretni, mint bármely más asszony a világon. Mihelyt ez a förtelmes háború véget ér, a szerelemszárnyán szálljon hozzám!Másnap hajnalban már a hintómban zötykölődtem a francia országúton, előttem de Clérac úr muskétásai,mögöttem Hörner kapitány és a svájciak. Nicolas mellettem ült, s alig fért a bőrébe örömében, hogy hatnap és hat éjszaka múltán végre újra szép, ifjú hitvese mellett lehet, én meg lehunytam a szemem,nehogy nagy izgatottságában beszélgetni próbáljon velem, s az egész hosszú úton de Brézollesmárkinéra gondoltam.Kielégítő magyarázatát adta addigi titkolózásának, így hát minden fenntartásom, amely érzelmeimnekútját állta, megszűnt, s átadta a helyét a csodálatnak. Bámulatos ügyességről és bátorságról tett

tanúbizonyságot: gazdagabb lett egy vágyva-vágyott gyermekkel -, aki éppen a kellő időben születettahhoz, hogy a perét is megnyerje, így hát megtarthatta nantes-i palotáját s végül még egy férjre is szerttett.Perrette nyilván sosem ámította magát azzal, hogy szerelmi kalandunk akár egy nappal is tovább tarthatLa Rochelle ostrománál, s én sem hitegettem semmi ilyesmivel. De bár a kettőnk kapcsolatát nyilvánössze sem lehetett hasonlítani azzal, amely de Brézolles márkinéhoz fűzött, nem vagyok biztos benne,hogy egy tisztán testi kapcsolat semmibe vehető, főleg ha annyi báj és kedvesség ragyogja be, mint amiénket. Nem örültem, hogy szakítanom kell Perrette-tel, főleg azért nem, mert féltem, túl nagyszenvedést okozok neki, hiszen gyermeki naivitással és nagy jóhiszeműséggel ragaszkodott hozzám,olyannyira, hogy már előre gyötört a bűntudat közelgő bejelentésem miatt, miszerint nem oszthatja megtöbbé velem ágyamat és álmomat. S be kell vallanom, hogy a szakítás nemcsak őt érintette fájdalmasan,hanem engem is, hiszen ha Perrette kiröppen az ágyamból, oly egyedül maradok benne, a női testmelege nélkül, mint egy szerzetes a cellájában.Már a La Rochelle-i táborba való visszaérkezésem másnapján fölkerekedtem Nicolas-val, s indultamPont de Pierre-be, a bíboroshoz. De csak Charpentier-t találtam ott, és néhány szolgát, akik Charpentierfelügyelete mellett éppen iratokat rakodtak a ládákba. Megtudtam tőle, hogy a bíboros, aki nagyonszenvedett a Pont de Pierre-i esőtől és viharos, hideg széltől, átköltözött a La Sauzaie-i kastélyba, amelytávolabb fekszik a tengerparttól, s ezért nincs annyira kitéve a rossz időjárásnak. És amikor nagyaggodalommal őeminenciája egészségi állapota felől érdeklődtem, Charpentier széles mosollyal ígyfelelt:- Az angolok siralmas kudarca óta őeminenciája tíz évet fiatalodott. Néha azon kapom, hogy egy kis daltdúdolt, igaz, csak szöveg nélkül. Sőt esténként frimerót játszik a marsallokkal...- Micsoda? - kiáltottam fel. - A bíboros kártyázik?- Bizony! És a játék hevében néha még esküdözik is, bár csak illendően.- Miket mond?- Például, ha a játszma kezd izgalmassá válni, ilyeneket: "Hitemre mondom!", vagy "Úribecsületszavamra!", vagy "Bíborosi becsületszavamra!" És amikor egy nyertes játszma után, ha,mondjuk, négy különböző színű királya volt, kiteríti a kártyáit, önfeledten nevet, annyira örül, ha nem is apénznek, hanem annak, hogy nyert.- És hogy áll az ostrom?- A La Rochelle-ieket az éhezés már túlságosan legyöngítette ahhoz, hogy kitöréssel próbálkozzanak, ésa bíboros szerint nincs értelme támadást intézni ellenük, amely esetleg sok jó emberünk életébe kerülne.Úgy gondolja, mostantól már elég, ha várunk: La Rochelle úgy hull majd a királyi csapatok ölébe, mint azérett gyümölcs.- Legalább megkezdődtek a tárgyalások?- Próbálkozni próbálkoztunk, de nem nagy sikerrel. A király azt találta ki, hogy hírnököt küld ki, a színeitmutató csodás öltözékben, nyomában három trombitással, hogy az egyik városkapu előtt olvassa felőfelsége felhívását, amelyben közkegyelmet ígér minden La Rochelle-i polgárnak, aki fejet hajt "legfőbb,természettől rendelt ura előtt". Viszont a konok lázadókat azzal fenyegeti, hogy "a legnagyobb szigorral"fog lesújtani rájuk.- És miként fogadta a bíboros - kérdeztem mosolyogva -, hogy a király meg akarja fenyegetni a LaRochelleieket?- Nem tudom - mondta erre Charpentier, holott nyilvánvalóan tudta.A polgármester, Guiton, a La Rochelle-ieket ellenállásra buzdítandó, elhíresztelte, hogy ha a városmegadja magát, "minden férfit felakasztanak, minden asszonyt s fiatal leányt megerőszakolnak, s aházakat kifosztják". A királyi fenyegetés is az ő malmára hajtotta a vizet.- És mi történt a pompásan felöltöztetett királyi hírnökkel? - kérdeztem.- A La Rochelle-iek, a polgármester parancsára, megfenyegették bástyáik magasából, hogy lelövik, ha felmeri olvasni a királyi proklamációt. Így hát elállt a szándékától, letette a földre a papírlapot, visszaszállt anyeregbe, s méltóságteljesen távozott.Jót nevettem az eseten. De közben észrevettem, hogy Charpentier állig begombolkozott, attól tartván,hogy máris túl sokat mondott. Hallgatásából megértettem, hogy némi nézeteltérés támadhatott őfelségeés minisztere között a királyi proklamációt illetően. De nem nyugtalankodtam túlságosan emiatt. Lajos ésRichelieu időnként összekülönbözött, még össze is vitatkozott, ami azonban nem kezdte ki mély ésalapvető egyetértésüket.Megkértem Charpentier-t, szóljon a bíboros testőrparancsnokának, aki épp a legtitkosabb iratok

becsomagolását felügyelte, hogy adja mellém egy emberét, aki elkísérne a La Sauzaie-i kastélyba.Kérésemnek nyomban eleget téve, egy Lameuniére nevű muskétást rendelt mellém, aki készségesen, denémán teljesítette megbízatását.A király muskétásaitól eltérően, akik valamennyien nemesifjak voltak, a bíboros testőrei nemdicsekedhettek mind nemesi származással. Ezért nem is voltak oly kérkedők és hetvenkedők, mint akirályi muskétások, hanem csöndesen, szerényen teljesítették kötelességüket, olyannyira, hogy bár akirályi testőrök lenézően viselkedtek velük nem nemesi származásuk miatt, hallgatagságukért bizonyosfokig tisztelték őket. Muskétás muskétásra - álljon a király vagy a bíboros szolgálatában - sosem emeltfegyvert: az ilyesmi főbenjáró bűnnek minősült volna, amely azonnali halálbüntetést von mindkét félfejére.A La Sauzaie-i kastélyba érve úgy találtam, hogy a bíboros sosem volt még boldogabb és vidámabb, mintmost. Miután az angol flotta meg sem kísérelt bejutni a La Rochelle-i öbölbe, mert visszarettentették azakadályok, az erős védelmi rendszer, s még a cölöpgátat sem tudván lerombolni, egy hét elteltéveldolgavégezetlen távozott, Richelieu-nek minden oka megvolt az örömre: az angolok kudarca igazolta agát létjogosultságát, a gátét, amelynek a király kezdeti ellenérzésével is dacoló bíboros, a szellemi atyja,majd szorgalmas kivitelezője volt.Igaz ugyan, hogy amikor a gát kezdett alakot ölteni, Richelieu elnyerte a király támogatását is a nagytervhez. Lajos szerette a kézzelfogható dolgokat, remek kézügyességgel áldotta meg az ég:gyermekkorában nagy várat épített homokból és kövekből, s most szintúgy munkához látott, nem félt,hogy összevizezi, besározza magát, s maga mutatta meg a gátépítő katonáknak, miként illesszékegymáshoz a köveket. És a gátépítést irányító mérnökök szerint - akik pedig nem udvaroncok voltak -remekül értette a dolgát.- Nos hát, Orbieu - kérdezte a bíboros olyan jókedvűen, amilyennek még sohasem láttam -, mi jót hozottnekünk Nantes-ból?- Sajnos, nagyjóuram, La Luthumiére nem hajlandó sem eladni, sem bérbe adni a hadihajóit. Viszontmegígérte, hogy ha az angolok újra az öböl közelébe merészkednének, jövet is, menet is a sarkukbanlesz.- S meg is tartja az ígéretét?- Azt hiszem, meg. Nagyon szeretné, ha a király főnemesi rangra emelné.- Mi a csuda? Ez az ember dúsgazdag, saját hadiflottája van. Ennyi nem elég neki?- Neki elég volna. A hitvesének viszont nem. A báróné minden vágya, hogy márkiné lehessen.- A nők - idézte saját magát Richelieu - különös állatok.Semmivel sem különösebbek, gondoltam, mint egy bizonyos kis luconi püspök, aki addig hízelgett ahatalmasoknak, amíg bíboros nem lett.- Majd megemlítem a királynak, mire vágyik a hölgy - folytatta mosolyogva Richelieu. Végül is: Suacuique voluptas. [Mindenki másban leli örömét. (latin)] Én például az angol flotta kudarcában lelekvégtelen örömöt: ebbe a hatalmas csapásba belekábult a király minden ellensége, az országon belüliekis, akik nagyon örülnének a vereségünknek, és most mélységesen elkeserítette őket a diadalmunk.Gondoljon csak bele, Orbieu, hogy szomorkodhat az udvar, a megtestesült ördög [Chevreuse hercegné]és az ördögi szoknyák is mind! Buckingham már másodszor vall kudarcot! Hát csoda, hogy az ember amennyben érzi magát?...Magát Richelieu-t is meglepte szokatlan bőbeszédűsége. Összeszedte hát magát, leült, s már azon ahatározott, pattogó hangon szólalt meg, amelyen utasításokat szokott osztogatni:- Orbieu úr, újabb megbízatásom volna a kegyelmed számára. Tegnap kiszökött a városból a LaRochelle-i büntetőbíróság két bírája. Minden különösebb nehézség nélkül elértek a Beaulieu erődig, aholis felfedték magukat, s hűségnyilatkozatot tettek a királynak. Most pedig itt vannak nálam. Nagyon fontosemberek. Szeretném, ha magával vinné az urakat a Brézolles-i kastélyba, ahol, amint hallom, kegyelmedaz úr. Ott pedig, ha lehetséges, tartsa őket jól. De ne faggassa őket túl keményen, mert mint bírákatnyilván sértené őket a szerepek hirtelen fölcserélődése. Csak hallgassa, barátian, mit mondanak, sbiztosan sok mondanivalójuk lesz a kegyelmed számára. Kémeim szerint a városi elöljárók és a LeRochelle-i bírák között pattanásig feszült a helyzet, s szeretnék minél többet megtudni e viszályról.Ezzel Richelieu elbocsátott, rám bízva, hogy titkárai segítségével indítsam útnak a két bírót, akik nyilvánnagyon meglepőnek, de éppannyira megtisztelőnek is találták, hogy a bíborosi hintón utazhatnakBrézolles-ba, miközben Nicolas és én előttük lovagolva nyitottunk utat a hintónak. In petto [magamban(olasz)] eltűnődtem, vajon kitől "hallotta" a bíboros, hogy Brézolles-ban én vagyok "az úr". Nyilvánvalóannem csak a király ellenségei után kémkedett. Richelieu őfelsége legodaadóbb hívein is rajta tartotta a

szemét, hogy nyomban észrevehesse, ha odaadásuk gyengülne...Úgy döntöttem, hogy előreküldöm Nicolas-t, s értesítem de Bazimont asszonyt, hogy két ebédvendéggelérkezem, akiknek a bíboros kölcsönadta a hintaját, s akiket, ha lehetséges, szeretnék a Brézolles-ikastélyban vendégül látni egy ideig, de legalábbis addig, amíg a király határoz a sorsuk felől.Nem tudom, mit mondott Nicolas Hörner kapitánynak, mindenesetre jöttünkre a Brézolles-i kastélykapujának mindkét szárnya sarkig ki volt tárva, s a svájciak díszsorfalat álltak, ha nem is a vendégek, dea bíborosi hintó tiszteletére. A foglyokat ugyan nem állt szándékomban ekkora tiszteletadássalköszönteni, de azért nem szidtam össze Nicolas-t, úgy vélvén, hogy vendégeimből nyájassággal többetkiszedhetek, mint nyerseséggel.Érkeztünkre megjelent de Bazimont asszony a lépcsőfeljáró tetején, gyönyörűen megfésülködve scsodásan kiöltözve, s fogadta a vendégeket, majd intésemre megkérte őket, helyezzék magukatkényelembe a kisszalonban, én meg karon fogtam intendánsnőnket (e bizalmas gesztus nagy örömmeltöltötte el), félrevontam s megkérdeztem, lehetséges volna-e, hogy a bíboros kérésének eleget téveelszállásoljuk a kastélyban a két férfiút. Előbb habozott, s temérdek bók s udvarias fordulat után végülmégiscsak megkérdezte, kik ezek az urak.- A La Rochelle-i bíróság nagytekintélyű tagjai.- Micsoda?! - kiáltott fel, halálra rémülten. - Hugenották? Itt, hugenották! Mit fognak mondani rólunkSaint-Jean-des-Sables-ban?- Asszonyom - kérdeztem vissza, fenyegető komolysággal -, ki vethetné a szemére, ha engedelmeskedikőfelsége parancsának? És ki vallhatja magát Saint-Jeandes-Sables-ban jobb katolikusnak a bíborosúrnál?- Természetesen senki, gróf úr - mondta erre zavartan de Bazimont asszony. - Egyébként is kegyelmedparancsol e házban, s őszintén szólva tiszta szívemből kívánom, hogy mindig is kegyelmedparancsoljon...E kívánságra, amely kérdés is volt egyben, természetesen nem reagáltam.- Asszonyom - mondtam megint, jól tudván, hogy képtelen betelni ezzel a megszólítással -, megtenné,hogy amíg a személyzet elkészíti vendégeink szobáját, Loire-i bort és némi harapnivalót hozat nekik ésnekünk Luckel? Köszönöm, asszonyom.Ezzel udvariasan el is bocsátottam, s ő egy kecses bók után, majdnem-hufándlisszoknyáját ringatvatávozott: hiúsága kielégült, kíváncsisága viszont nem.Beléptem a kisszalonba, ahol ott ült egymás mellett, merev testtartással, a két szakállas, feketébeöltözött, szigorú bíró. Nem nyúltak sem az ételhez, sem az italhoz, mintha attól féltek volna, hogy apápista eleség megfekszi hugenotta gyomrukat. Jóságos ég!, gondoltam, ezektől a zord bíró uraktólnehéz lesz megtudni, mi a helyzet La Rochelle-ben.- Uraim - mondtam -, még nem tudom, kit tisztelhetek kegyelmetekben, de remélem, hamarosan eláruljáknekem. S hogy tudják, ki az, aki válaszukra vár, engedjék meg, hogy elsőként én mutatkozzam be.Orbieu grófja vagyok, a király első kamarása s tanácsának tagja.Az olvasó figyelmét bizonyára nem kerülte el, hogy a Szentlélek lovagrendről nem tettem említést,mégpedig azért nem, mert - amint azt gyermekkoromban atyámtól hallottam - a hugenották nem hiszneka Szentháromságban.- Gróf úr - szólalt meg ekkor méltóságteljesen a magasabb s dúsabb szakállt viselő férfiú, aki érzésemszerint a két bíró közül az idősebb lehetett -, Pandin des Martes vagyok, a La Rochelle-i büntetőbíróságbírája.- Én pedig Ferriéres vagyok - vette át a szót a kollégája -, s barátomhoz hasonlóan szintén a LaRochelle-i bíróság bírája.- Uraim - mondtam én erre, miközben igyekeztem jól emlékezetembe vésni a nevüket, hogy szükségesetén bármikor előáshassam -, őfelségét mélyen érintette a hűségnyilatkozatuk, de szeretné azt ismegtudni, mi késztette kegyelmeteket rá, hogy ezer veszéllyel dacolva elhagyják La Rochelle-t s nálakeressenek menedéket.- Gróf úr - válaszolta Pandin des Martes -, ha Ferriéres úr megengedi, én szólanék mindkettőnk nevében,s Ferriéres úr majd kijavít, ha úgy találja, hogy valamiben tévedtem.- Biztos vagyok benne, hogy erre nem kerül sor - mondta Ferriéres -, hiszen tudom, mit fog mondanibarátom, s véleményét a bírói karnak szinte valamennyi tagja osztja.Egy pillantást vetettem Ferriéres úrra, s arcáról azt olvastam le, hogy nagyon is közbe fog szólni, hiszenmint bíró szívesen nyilvánít véleményt...- Röviden - folytatta Pandin des Martes -: sohasem helyeseltük, hogy Soubise úr békeidőben is lázongott

a király ellen, elfoglalta egy-egy városát, majd, amikor a király a helyszínen termett, elmenekült, de csakazért, hogy mihelyt az uralkodó hátat fordít, egy újabb várost foglaljon el. Nem támogattuk az Angliávalkötött hitszegő szerződést sem, s nem néztük jó szemmel a segítséget, melyet La Rochelle Részigetének elfoglalásakor nyújtott az angoloknak.- Mely segítség nagy volt ugyan, de nem önzetlen - szólt közbe Ferriéres -, hiszen a megállapodás,amelynek keretében igen drágán adtunk el élelmiszert az angoloknak, előnyös volt La Rochelle számára,viszont később, amikor az ostrom megkezdődött, ugyanez az élelem már nagyon hiányzott a városnak.- Természetesen mi is tiszteljük és nagyra tartjuk a tekintélyes és kiváló Rohan családot, mindazonáltalkénytelenek vagyunk megállapítani, hogy ezt a háborút az ő becsvágyuk robbantotta ki. Nyilvánvaló,hogy Rohan herceg és az öccse, Soubise önálló hercegséget akar létrehozni, amely magában foglalnáAunis-t, a szigeteket és Languedocot. És azt is megfigyelhetjük, miként osztotta ki ez a híres családtagjai közt a szerepeket: Soubise Londonban van, s eget-földet megmozgat, hogy I. Károly siessen újra aLa Rochelle-iek segítségére. Rohan herceg a protestáns Languedocot járja kis seregével, s a hugenottavárosokat igyekszik fellázítania király ellen. A hercegné pedig La Rochelle-ben maradt, ami nem kisbátorságra vall, így buzdítván La Rochelle lakóit, hogy tartsanak ki mindvégig, vagyis halálukig.- Mindamellett - vetettem közbe - nem Rohan hercegné az egyetlen ember La Rochelle-ben, aki amegadásnak még a gondolatát is elutasítja.- Ez így igaz - mondta Ferriéres -, de nem is hinné, gróf úr, mily kevesen vannak az ilyenek. Nem tartsoká felsorolnom őket: a polgármester, Guiton, az a tizenkét tanácsos, aki elenyésző, de megbízhatótöbbséggel támogatja őt a városi elöljáróságban, s végül, de nem utolsósorban a nyolc lelkipásztorunk.- Ez tényleg nem sok - mondtam meglepetten.- Csakhogy e kevesek teljhatalommal bírnak - vette vissza a szót Pandin des Martes -: a lelkipásztorok atúlvilági, a polgármester és a tizenkét tanácsos pedig az e világi hatalom birtokosai.- A papok mit mondanak?- Ó, a papok! - vágott közbe Ferriéres. - Nyilván tudja, hogy ők minden téren az abszolút igazságletéteményesei. És ennek az abszolút igazságnak a nevében azt hangoztatják, hogy Isten végülgyőzelemre viszi ügyüket. A nantes-i ediktum teljes vallás- és lelkiismereti szabadságot biztosít nekik, őkazonban, ha csak tehetik, erőszakoskodnak másokkal, úgy gondolván, hogy a tolerancia csak őket illeti,s kiűzik városaikból a katolikus papokat, ahogyan korábban Pau-ból, az ostrom kezdetén pedig LaRochelle-ből is. Gróf úr - tette még hozzá Ferriéres -, én ugyan a megreformált vallás híve vagyok, de haméltányosan akarom megítélni a helyzetet, azt kell mondjam: elsőként a mi jó La Rochelle-i polgárainkszegték meg, méghozzá nagy lelki nyugalommal, azt a nantes-i ediktumot, amely az ő védelmükreszületett.- Kétlem, hogy a lelkipásztorok - jegyeztem meg - még sokáig meg tudják és le tudják győzni azokat azembereket, akiket az éhhalál fenyeget, s a városháza előtt összeverődve, amint hallottuk, azt kiáltozzák:"Békét vagy kenyeret!" Igaz a hír, uraim?- Igaz - felelte Pandin des Martes -, de hát mit tehetnek ezek a csontvázzá soványodott s az éhségtőltámolygó emberek Guiton katonái ellen, akik lefelé fordított lándzsáikkal mindig gyorsan szétzavarjákőket.- Guitonnak katonái vannak? - kérdeztem. - Ő tehát egyben a hadsereg feje is?- Hadvezérré nyilvánította saját magát, amiután polgármesterré választották - folytatta Pandin des Martes-, hogy ő legyen isten után az első a fedélzeten. És most mint a város teljhatalmú ura büntetlenülmegsértheti a város intézményes rendjét.Tudván, mekkora becsben tartják a hugenották városaik sajátos intézményi rendszerét, megértettem,mily súlyos vádat fogalmazott meg a bíró a polgármesterrel szemben, de nem volt időm rá, hogy arészletek felől is érdeklődjem, mert ebben a pillanatban Luc jött be óvatos léptekkel a kisszalonba,engedélyt kért, hogy beszélhessen, s amikor megkapta, a tisztelettől vagy a rémülettől elfúló hangon - arémülettől, hiszen úgy félt a hugenottáktól, akár a pestistől, egy pillantást sem mert rájuk vetni -megkérdezte:- Gróf úr, de Bazimont asszony kérdezteti, hogy kegyelmed is az urakkal kíván-e vacsorázni?- Uraim - mondtam erre én s felálltam -, üljünk asztalhoz!S amíg a bírák méltóságteljes lassúsággal, egyetlen szó nélkül felálltak, megállapítottam, hogy szintehozzá sem nyúltak a borhoz és a hozzá felszolgált harapnivalóhoz. Milyen kellemes meglepetés volt aszámomra, amikor a nagy szalonba érve, ahol de Bazimont asszony asztalt teríttetett, megpillantottamFogacer kanonokot! A két bíró megremegett papi öltözéke láttán, s úgy visszahúzódtak csigaházukba,mint akik soha többé egy szót sem kívánnak szólni...

- Uraim - mondta Fogacer a maga sajátos, gunyoros-kedves mosolyával, szemöldökét magasan felvonva- kérem, ne ijedjenek meg az öltözékemtől. A nevem Fogacer, s igaz ugyan, hogy kanonok vagyok, deegyben orvosdoktor is, s őfelsége nem azért küldött kegyelmetekhez, hogy a lelkükkel foglalkozzam,amelynek - hitem szerint - nincs szüksége ápolásra, hanem hogy testi porhüvelyüket vegyem szemügyre,s megállapítsam, menynyire viselte meg az éhezés, melyet az ostrom alatt kellett elszenvedniük.Ezt mondván köszöntötte a két urat. A bírák kissé meglepődtek, hogy egy "pápista" ily kedvesen szólhozzájuk, de meg is nyugodtak, olyannyira, hogy - bár továbbra sem szóltak egy szót sem - udvariasmeghajlással üdvözölték Fogacer-t. Miután a béke, legalábbis a mi kis körünkben, helyreállt pápisták éshugenották között, igyekeztem úgy alakítani az ülésrendet, hogy mindenki elégedett legyenasztalszomszédjával. A csinos és fiatal Cléracnét Ferriéres úr jobbjára ültettem, mert jegygyűrűjét látvaúgy gondoltam, hogy merevsége és komolysága ellenére sem érzéketlen a gentil sesso bájaira.Intésemre, melyet már aggódva várt, Nicolas tündökletes hitvese balján foglalhatott helyet, akit vacsoraközben mindvégig majd felfalt a pillantásával, mert a tizennégy pokoli nappal és éjszaka után, mellyelnantes-i utazásunk megrabolta a boldogságát, még mindig nem tudott betelni - és talán nem is tud soha -a látásával.Nicolas mellé Fogacer-t ültettem, aki bár mindörökre szakított istentagadó és pederaszta múltjával, acsinos fiatalembereket továbbra is szerette, bárha csak plátóian. Fogacer és énközém a kettősmegtiszteltetéstől haló-piruló de Bazimont asszony került, bal oldalamra pedig Papdin des Martes úr, akita két bíró közül az idősebbnek néztem, s így mindenképp az asztalfőn volt a helye. Amint mindenkitleültettem, körbenéztem a művemen, s anélkül hogy Teremtő Atyánkhoz mertem volna hasonlítanimagam, úgy éreztem, elégedett lehetek azzal, amit alkottam, hiszen e mellett az asztal mellett egészenbiztosan, mindenki szeretni fogyja legalább a legközelebbi felebarátját.Alighogy helyet foglaltunk, Fogacer megkérdezte a bíráktól, sokat éheztek-e La Rochelle-ben, mert haigen, tanácsosabb most csak módjával enniük: ha egyszerre túl sok élelem jut a gyomorba, súlyosbetegséget okozhat.- Rosszul táplálkoztunk ugyan - mondta Papdin des Martes -, de nem éheztünk, mégpedig azért nem,mert csak egymagunkról kellett gondoskodnunk: még mielőtt az ostrom kezdetét vette volna, mindkettenelküldtük a családunkat aunisi házunkba, hogy megkíméljük szeretteinket az ostrom borzalmaitól.Láttam, hogy de Bazimont asszonyt megdöbbentették e szavak. Mivel a Saint-Jean-des-Sables-i papmeggyőzte róla, hogy minden hugenotta lázadó, ura és királya árulója, ádáz ellensége szentatyánknak, apápának, igencsak meglepte, hogy a hugenották ezenközben emberek is, sőt láthatólag derék férjek ésjó családapák.- Uraim - szólalt meg, most először intézve szavait a bírákhoz -, bizonyára türelmetlenül várják, hogyviszontláthassák a családjukat.- Nagyon türelmetlenül! - mondta Ferriéres -, és mindkettőnk vidéki háza oly közel van a királyi táborhoz,hogy másra sem tudunk gondolni, csak a családunkra. De hát a döntés őfelsége kezében van, és bár azuralkodónk elleni lázadást sohasem helyeseltük, mégiscsak La Rochelle-ben maradtunk az ostromidején, tehát bizonyos mértékig részesei voltunk a belháborúnak.Meghatott ez a szigorú lelkiismeretről tanúskodó aggályosság, s a pillanat hevében lelkesenkijelentettem:- Uraim, mindent el fogok követni, hogy a király megbocsásson kegyelmeteknek s mihamarábbviszontláthassák szeretteiket.A helyeslés moraja futott végig az asztal körül, és láttam, hogy ez a bíráknak, bárha ők egyetlen szót semszóltak, nagyon jólesett.Bár ezt a rövid beszélgetést leszámítva, meg a felindult szavakat, melyeket kiváltott, csak udvariassemmiségekről esett szó az asztalnál, mégis - nem tudom, miért - olyan kedves, szívet melengetőemléket őrzök e vacsoráról, hogy még ma is, ha visszagondolok rá, öröm tölti el a lelkemet. S ha mostutólag próbálom megfejteni a talányt, nem találok más magyarázatot, mint hogy azon az estén,Brézolles-ban, csupa szerető szívű és jóakaratú ember ült az asztalnál.Másnap, mihelyt a vendégeim megebédeltek, beinvitáltam őket a kisszalonba, hogy a beleegyezésükkelott folytassuk beszélgetésünket, ahol az előző napon félbehagytuk, vagyis annál a nézetem szerint nagyfontosságú vádnál, miszerint a polgármester, Guiton, erőszakosan a befolyása alá vonja La Rochelleintézményeit.- Gróf úr - mondta Pandin des Martes -, hogy jobban megértse Guiton és a bíróság közötti konfliktust,emlékeztetnem kell rá, hogy Franciaország azon városaiban, ahol van parlament, a bíróság csak kisebbbűnesetekkel foglalkozik, melyek olyan, enyhébb büntetéseket vonnak maguk után, amilyen az

ostorozás, a pellengér vagy a meghatározott ideig tartó gályarabság. Ám azok a súlyosabbbűncselekmények, amelyeket akár halállal vagy életfogytiglani gályarabsággal is büntetni lehet, aparlament hatáskörébe tartoznak. Ugyanakkor, magától értetődően, azokban a városokban, amelyekneknincs parlamentjük, s ilyen La Rochelle is, a súlyos bűncselekményt elkövetők felett is a bíróság ítélkezik.Erre készültünk mi is, amikor nemrégiben egy La Rochelle-i katona, valami jelentéktelen nézeteltérésmiatt meggyilkolt egy saintonge-i nemesembert. Amint az esetről tudomást szereztünk, a bűnvádi tanácsülnöke, Raphael Colin, nyomban letartóztatta a katonát, börtönbe zárta és épp elindította ügyében avizsgálatot, amikor levelet kapott Guitontól, melyben a polgármester illetéktelennek mondta bíróságunkata per lefolytatására, azzal az ürüggyel, hogy a vádlott katona, s ezért csak a haditanács ítélkezhet felette,amelynek - mint főparancsnok - ő az elnöke.- No de - kérdeztem - az áldozat is a hadsereg kötelékébe tartozott?- Egyáltalán nem - válaszolta Ferriéres. - Ergo az ügyben a bíróságnak kellett eljárnia, így hát e testületegyhangúlag úgy határozott, hogy Raphael Colin utasítsa vissza az illetéktelenség vádját. Amit ő meg istett.- És hogy fogadta ezt Guiton?- Nagyon rosszul. Erőszakot alkalmazott velünk szemben. Egy tucat emberével betört börtönünk kapuján,s magával vitte, majd a városi elöljáróság fogdájába zárta a katonát, s nyomban ítélkezett is felette.- S változtatott ez valamit a szegény ördög sorsán? - kérdeztem.- A világon semmit - válaszolta Pandin des Martes. - Ilyen bűnre nincs bocsánat. A haditanács kötél általihalálra ítélte. A mi bíróságunk ugyanezt tette volna.In petto eltűnődtem, hogy vajon mire volt jó a nagy cirkusz, ha a végeredményen semmit sem változtatott.De a bírák gondterhelt s mélységes felháborodásról árulkodó arcát látva megértettem, hogy súlyossérelemként könyvelték el azt, ami történt: a százszor szent intézményen esett gyalázat, először, amikorbíróságukat illetéktelennek nyilvánították, másodszor, amikor erőszakot alkalmaztak vele szemben...- És mit tettek erre kegyelmetek?- Titokban lefolytattunk egy pert Guiton és a cinkosai ellen, s nyilvános megkövetésre ítéltük őket,melynek az audiencateremben, kötéllel a nyakukon s mezítláb kell eleget tenniük. Ezt követőleg pedig,miután megkövették Istent, a királyt és az igazságszolgáltatást, három évre távozniuk kell LaRochelle-ből.Még szép tőlük, gondoltam, hogy az igazságszolgáltatást csak a harmadik helyre tették, Isten és a királyután. - De hát - mondtam - az ítéletet nem lehetett végrehajtani, hiszen Guiton egy egész hadsereg fölöttparancsnokol.- Mivel ítéletünk nyilvánvalóan végrehajthatatlan - mondta erre Pandin des Martes -, felfüggesztve s alegteljesebb titokban kell maradnia, amíg csak, ha már a király fölszabadította La Rochelle-t,végrehajthatóvá nem válik.Legalább van néhány La Rochelle-i, aki örülni fog, ha a király bejut végre La Rochelle falai közé...!- Uraim - kérdeztem -, elmondanák, mi volt az az esemény, amely végül távozásra bírta kegyelmeteket?- Guiton nagyon megharagudott, amiért Raphael Colin szembe mert szállni vele, ezért hát összeesküvésvádjával letartóztatta, s a saját börtönükbe záratta. Börtönbe vetette a bűnvádi tanács ülnökét!Elképzelheti, uram, a bíróság felháborodását és halálos aggodalmát. Mert ha Guiton tanácsosai kutatnikezdenek Colin iratai közt, nyilvánvalóan megtalálják a polgármestert és cinkostársait megszégyenítőtitkos ítéletet, melyet a bíróság elnöke hirdetett ki... Ferriéres úr és jómagam ezért még aznapmegkíséreltünk kijutni La Rochelle-ből, és sikerrel is jártunk. Így hát, nagy megelégedésemre, a vártnál istöbb értesüléshez jutottam az elképesztő La Rochelle-i belviszályról. Micsoda ostoba önteltség egypolgármester részéről, hogy erőnek erejével elvesz egy ügyet a bíróságtól, hogy egyedül ő ítélkezhesséka fogoly felett s küldhesse bitófára a nyomorultat! És micsoda gyermeteg játék egy bírói kar részérőltitkos perben háromévi száműzetésre ítélni egy polgármestert, aki pillanatnyilag teljhatalommal bír avárosukban! "Istenem, gondoltam magamban, milyen bolondok, gyermetegek és kicsinyesek azemberek, még a halál torkában is!" Igaz ugyan, hogy a városi elöljáróságnak meg a bíróságnak is maradtmég ereje az ilyesfajta játszadozáshoz, hiszen őket nem sújtotta annyira az éhínség, mint a népet, amelyaz utcán kiabálta elgyengült hangon: "Kenyeret vagy békét!", s tántorogva hátrált a szuronyok elől.Egy pillantást vetettem az órámra, s búcsút vettem vendégeimtől, biztosítván őket, miszerint mindentőlem telhetőt el fogok követni, hogy elnyerjék a király kegyelmét, s azt is megígértem nekik, hogyhamarosan találkozhatnak Annisban a családjukkal. Nicolas felnyergelte a lovainkat, s elindultunk a LaSauzaie-i kastélyba. Ám ott Charpentier közölte, hogy Richelieu Surgéres-ben van, a királynál, amire úgydöntöttem, hogy utána megyek, remélvén, hogy így nemcsak a bíboros, hanem a király is hallhatja a

beszámolómat, de egyébként is nagyon vágytam már rá, hogy láthassam őfelségét, meg arra is, hogy őlásson engem, hiszen aggódtam egy kicsit, hogy még elfelejti ígéretét, melyet a Ré szigeti csata utánmintegy mellékesen vetett oda nekem. Köztudott, hogy az udvarnál könnyebben feledkeznek meg atávollévőkről, mint bárhol másutt a világon...A tábortól Surgéres-ig eljutni nem sétalovaglás, és az út, amely hosszú, kanyargós és sok helyüttmeredeken emelkedik, igencsak meg tud viselni egy kényes, finom poroszkáló kancát. Ezért hát nemsarkalltam gyors vágtára Acclámat, inkább - amennyire lehetett - visszafogtam, hiszen délután még avisszautat is meg kellett tennie. Amit ő a csodával határos módon magától megértett, mert kitűnőemlékezőtehetségének köszönhetően felismerte az utat, s szép lassan ügetett, sőt meredekebbútszakaszhoz érve, lépésben haladt.Elismerem, hogy Acclám egy kicsit makrancos, például nem bírja elviselni, ha Nicolas lova szorosanmellette lépdel, mert mélységes megvetést táplál a herélt iránt, s ennek tanújelét is adja. Viszont engem,a gazdáját, mennyire szeret! Micsoda nyerítéssel fogad, valahányszor belépek reggel az istállóba, ésútközben is milyen ékesszólóan beszél hozzám, ha némán is, két finom fülével, melyek szépen rajzolt,mozgékony hegyét elbűvölőnek találom.Bármily nagy erőfeszítést kíván is tőle az éjszakába nyúló út Surgéres-be és vissza, szívesen vállalkozikrá, mert a király muskétásainak istállójában úgy bánnak vele, mint egy királynővel: amint megérkezik,megitatják, megetetik, lecsutakolják, vakarják, megszárítják, s ki tudja, még mennyi jóleső dolgotművelnek vele. És mennyi bókot kap a lovászoktól, akik a farát simogatva ilyeneket mondanak: "Ateremtésit, de szép kanca!", vagy: "A fenébe is, de szép vagy, kislány!" És ő persze mindent megért, sfejének kacér mozdulataival válaszol is a bókokra.Mindig is nagyon fájlaltam, hogy szép lovaink oly rövid életűek, csak ritkán érik meg huszadik életévüket,így hát a lovas, ami a lovait illeti, kétszer-háromszor is megözvegyül életében, pedig hát mi sem élünk túlsokáig. Emlékszem, amikor Siorac nagyapám azt mondotta, hogy ha az Úr egykor befogadja őt amennyországba, szívesebben találkozna ott néhány szép lovával, mint jó néhány emberrel...A király is, a bíboros is olyan kíváncsi volt, mi zajlik La Rochelle falai mögött, hogy amint megmondtam anevem az ajtónállónak, szinte nyomban bebocsátást nyertem. A királyt jó színben találtam, hiszen a nyárbeköszöntével sokat vadászott Surgéres-ben, s a vadászat volt a mindene. A bíboros arca viszont fáradtvolt, a szeme karikás, s ezen nem csodálkoztam, hiszen olyan betegség kínozta, amelyből sosem tudottkigyógyulni: mindennapos, emberfeletti munkája.Részletesen beszámoltam a királynak és Richelieu-nek a két bíróval folytatott beszélgetésemről, semmisem hallgattam el, de nem is toldottam meg semmivel a hallottakat, még a két férfiú személyérevonatkozó kedvező ítéletemmel sem. Erre azonban nem is volt szükség: elbeszélésem elárultarokonszenvemet.- Köszönöm, Sioac - mondta Lajos -, kegyelmed minden megbízatását kitűnően teljesíti. Bíboros úr, mi avéleménye?- Az, hogy Orbieu úr nagy általánosságban megerősítette, bizonyos pontokon pedig kiegészítette LaRochelle-i kémeim beszámolóit. Nyilvánvalóvá vált, Sire, hogy Guiton fokozatosan megszerezte ateljhatalmat La Rochelle fölött. A katonai irányítást is magához ragadta, s immár egyedül parancsol a LaRochelle-i seregnek. A bíróságtól elorozta az igazságszolgáltatás jogát, s híveiből felállított egy katonaitanácsot, amelynek persze szintén ő az elnöke. Eltörölte azt az udvariassági rendszabályt, mely szerint avárosi elöljáróság tanácsülésein elsőként az előző polgármester - jelen esetben a köztiszteletnekörvendő Jean Godefroy - szólalhat fel őutána, ami miatt Jean Godefroy, jogos felháborodásában, többénem hajlandó megjelenni a tanács ülésein.De Guiton még ennél is tovább ment: felállított egy úgynevezett Különleges bizottságot, amelynek az afeladata, hogy üldözzön és elítéljen mindenkit, aki rosszat mer mondani a városi elöljáróságra vagy apolgármesterre. Végül pedig, mivel tudatában van annak, hogy zsarnok módjára cselekszik, s ezért fél,hogy meggyilkolják, pretoriánus testőrséggel vette körül magát: alabárdosai mindenüvé elkísérik, bárhovamegy is. És ez a zsarnoki uralom mindössze nyolc lelkipásztoron és tizenkét képviselőn nyugszik, melyutóbbiak csak igen csekély többséget biztosítanak számára az elöljárói testületben. Soha még ilyenkevés - és nyilvánvalóan jól táplált - ember nem kergetett még, ráadásul teljesen fölöslegesen, éhhalálbaegy egész várost.- Bíboros úr - kérdezte Lajos -, gondolja, hogy La Rochelle lakói, akik ily rettenetes körülmények közöttkényszerülnek élni, sokáig kitarthatnak még?- Sire, kitarthatnak, ha az a maroknyi ember, aki a nyakukon ül, táplálni tudja bennük a reményt, hogy azangol segítség, melyet Buckingham és Károly király megígért, hamarosan megérkezik, s városuk

felszabadul...

XII. fejezet

Ha jól emlékszem, augusztus vége felé jártunk, amikor egy veszedelmesen őszinte levelet kaptam (kitőlmástól, mint Lady Markbytól?), amely azonban nem volt aláírva, s még csak nem is az ő kezétőlszármazott, de azért nyomban tudtam, kitől jött, részben mert a megszólítás így hangzott: "Én kedvesfrancia pacsirtám", részben pedig mert teherhajón érkezett Londonból, nantes-i fivéreim címére. Ők fel isbontották, hiszen a levél látszólag nekik szólt, de a madaras megszólítás láttán mindjárt tudták, hogy furaangol barátnőm írta, s nyomban továbbították nekem. Kedves olvasóm, íme a levél, teljes terjedelmében.Nem vinne rá a lélek, hogy megkurtítsam vagy bármivel megtoldjam ezt a gyilkos kis szatírát.Én kedves francia pacsirtám,Úgy fel vagyok háborodva az itteni állapotokon, hogy ki kell öntsem végre a mérgemet, s ki másrazúdíthatnám, mint kegyelmedre? Tombol az értelmetlenség, a színtiszta őrület. És a szegény Carolus[Károly, az angol király] semmit sem lát, mert vak, semmit sem tesz, mert gyönge. Igaz ugyan, hogyjószívű, de mit ér a jóság értelem és erős akarat nélkül? Tudja-e, mit mondott róla egy oxfordi professzor:"Annyi esze van, mint egy szatócsnak; arra elég, hogy a vevőktől megkérdezze: "Mit parancsolnak?""De persze a legnagyobb baj az, hogy Carolus átadta a trónját, jogarát, királyságát és a becsületét isSteenienek, [Buckingham] aki azt csinál országunkban, amit akar, holott minden, amit akar és amit tesz,ellentétes királyságunk érdekeivel. Bizonyára emlékszik rá, én kedves pacsirtám, hogy a "Steenie" az az.émelygős becenév, amellyel - gyöngeségében és gyöngédségében - a mi szegény Carolusunk adottkegyencének, akinek igazi nevét ki sem ejtem, mert három szótagjától felfordul a gyomrom...Ha úgy érzi, hogy túlzok, hallgassa meg, mit művelt ez az ember. Ha Steenie öregbítette volna a király ésa királyság hírnevét, sosem osztoznék honfitársaim elsöprő többségének engesztelhetetlen gyűlöletében.Ám miközben önmagát istenként imádja, s azt hiszi, senki sem tud ellenállni neki, sem asszony, semkirályság, valójában semmi más nem ösztökéli, csak szalmaláng felbuzdulása, a szeszély és a ripőkség.Oly minősíthetetlenül viselkedett Spanyolországban - éjnek évadján behatolt az infánsnő zárt kertjébe -,hogy ezzel zátonyra futtatta az említett infánsnő és Carolus tervezett házasságát. Miután a történtekértkiutasították Madridból, ugyancsak megneheztelt a spanyolokra, s bosszúból megszervezte a Cadixelleni esztelen hadjáratot, de részt már nem vett benne; az eredmény: elvesztettük harminc hadihajónkatés hétezer katonánkat... S amíg ez a katasztrófa zajlott, Steenie Párizsban élte a világát, a kegyelmetekáltal csak "ördögi szoknyáknak" nevezett imádóitól körüldongva és azon munkálkodva, hogy elnyerje awalesi herceg számára Henriette Mária hercegnő kezét.Ez, én kedves francia pacsirtám, sikerült is neki, de ismerjük a folytatást: a lopott csók az amiens-ikertben, majd ennek következtében a Franciaországból való örökös kiutasítás, Ré szigeténekelfoglalása, majd amiután Toiras és Schomberg visszafoglalta a szigetet, a szánalmas hazatérés,melynek során Buckingham elveszítette csapatai felét.De mintha ez a vereség nem lett volna elég, rávette I. Károlyt, hogy nyújtson segítséget a királya ellenfellázadt La Rochelle-nek, s júniusban, mint kegyelmed is tudja, újabb hajórajt indított útnak, azzal acéllal, hogy élelmet szállítson az ostromlott városba: újabb kudarcba fulladt vállalkozás!Cadix! Ré szigete! La Rochelle! S azt hiszi, hogy e három katasztrófa után, melyekről az egész világtudomást szerzett - azután, hogy gyalázatot hozott Angliára, kiürítette a kincstárt, s ami mindennélrosszabb: fiaink ezreinek a halálát okozta - Steenie felhagyott esztelen politikájával? A kudarcot nem az őerszénye bánta, hiszen Carolus gyémántos karpereccel vigasztalta meg a Ré szigeténél elszenvedettvereségért! Az esztelen hadjáratok során odaveszett angolok ezrei pedig még kevésbé érdekelték.Dehogy hagyta abba mesterkedését, sőt! Carolus jó szívét és tájékozatlanságát kihasználva, egy újabbLa Rochelle-i mentőakciót is kieszközölt, s amikor az angol flotta dolgavégezetlen visszatértPortsmouthba, a király igencsak méltatlankodott: "Mi okuk lehetett híveimnek rá, hogy magukra hagyjákazt a szerencsétlen várost? A hajóim talán csak rémisztgetésre valók, nem arra, hogy vállalják a csatakockázatát?" Szegény, tudatlan király! De hát a hajók kapitányai közül, akik mind ellenezték ezt a tervet,ugyan melyik férkőzhetett volna őfelsége közelébe, hogy elmagyarázza neki, a La Rochelle-i öböl olyankelepcévé változott, amelyben "kockáztatni" már nem is lehet, csak mindenestül odaveszni?Steenie-nk most Portsmouthban buzgólkodik, s próbál egy harmadik hajórajt is felállítani, amely majdfelszabadítja La Rochelle-t, ám eközben seregnyi nehézséggel kell megküzdenie, melyek olyanok, mint alernai hidrafejek: ha egyet levágnak, újabb nő a helyére.

A sok nehézség persze mind a gyűlöletből fakad, amelyet az imént engesztelhetetlennek mondtam, smelyet egy egész nép táplál a király kegyence iránt.Bármit tesz Portsmouthban, rosszakaratba, renyheségbe, lassúságba, illetve nyílt vagy burkoltengedetlenségbe ütközik.A második hadjáratban megsebesült katonákkal vannak még mindig tele a hajók: mit tegyünk? holhelyezzük el őket? ki ápolja a sérülteket? A királyi tengerészet felcserei biztosan nem, mivel ők már kisem mozdulnak a kikötői kocsmákból, s csak a sört vedelik.A Páratlan legénysége újra meg újra fellázad. A lázadásokat ugyan durván elfojtják, de ez csak aszökevények számát növeli. Mivel nem maradt már ember, aki az ágyúkat kezelje, erőszakkal rekrutáltakLondonban fiatalembereket, s Portsmouthba akarták hurcolni őket, ám útközben sorra megszöktek, mertőreik enyhén szólva is nem túl éberen vigyáztak rájuk... Azok, akik túlélték a cadixi, a Ré szigeti vagy aLord Denbigh vezette hadjáratot, mindenütt elhíresztelték, hogy La Rochellenek segítséget nyújtanibiztos halál. S a hajóskapitányok nemhogy csitítanák, de bátorítják e szóbeszédet.Az egy pennyért árusított gúnyiratok világgá kürtölték, hogy a parlament tiltakozó intelme Steenie-t teszifelelősé a királyságot sújtó minden bajért és csapásért.A szegények templomaiban a papok arról beszélnek hallgatóságuknak, miként rombolta le az ÚrSzodomát és Gomorrát. Amire a hívek, a szentbeszédet félbeszakítva, ütemesen kiáltozzák: "Charles!George! Charles! George!", úgy, hogy a papnak meg kell kérnie a beadle-t [templomszolga (angol)],csillapítsa le a kedélyeket, melyeket egyébként ő maga korbácsolt fel.És most már, én kedves francia pacsirtám, túlvagyunk a kiabáláson és átkozódáson, s eljutottunk agyilkosságig. Steenie köréhez tartozott egy bizonyos Lamb doktor is, aki talán valójában nem is voltdoktor, s bizonyára ártatlan bárány sem. Látnoknak, varázslónak, csillagjósnak mondta magát. Vagyisazzal kérkedett, hogy rejtélyes képességek birtokában van, melyek előbb kíváncsivá tették, majdmegrémítették a jónépet, hiszen az ördög kezét látták mindeme mesterkedésben.Lamb doktort kétszer-háromszor együtt látták Steenie-vel, s úgy vélték, tanácsokkal látja el a herceget.Ennyi elég is volt hozzá, hogy a nép szabadjára eressze képzeletét, s máris elterjedt a szóbeszéd, hogySteenie Lambtól nyeri a varázserőt, amellyel képes a befolyása alá vonni a királyt. Ettől kezdve már csakúgy emlegették: "a herceg démona", és tömegével jelentek meg a gúnyiratok, amelyek minden rossz okátbenne vélték fölfedezni:Ki irányítja az országot? - A király! Ki irányítja a királyt? - A herceg! Ki irányítja a herceget? - Az ördög!Kegyelmed is nyilván úgy véli, én kedves francia pacsirtám, hogy akiről azt hiszik, maga az ördög, sráadásul még sanda tekintetű, torz külsejű is, annak nem tanácsos Portsmouth kikötőjében sétálnia atömegben, amely a szomorúsággal és méltatlankodással elegy dühvel bámulja, miként hozzák rendbe skészítik fel egy újabb hadjáratra a hajókat. A tömegből valaki fölismerte Lamb doktort, s felkiáltott: "Dehiszen ez Lamb! A herceg démona!" Lamb erre rettenetesen megijedt s menekülni próbált. Üldözőbevették, nyakon csípték, addig ütötték, amíg a földre nem került, azután körbefogták az ájtatos emberek sagyonkövezték. Micsoda élvezet, nemdebár, úgy ütni-verni valakit, hogy közben nem kell lelkifurdalástéreznünk?De még ez a gyilkosság sem csillapította le a kedélyeket. Épp ellenkezőleg, még jobban felizgatta ajónépet, s arra ösztökélte, hogy "továbbra is tegye a dolgát". Ezt a vágyat fogalmazta meg, ha nem istehetségesen, de pontosan és helytállóan egy ismeretlen népi költő ama kupléjában, amelyet Portsmouthházfalaira firkáltak, titokban sokszorosítottak és szájról szájra adtak, s amely így egy szempillantás alattaz egész várost bejárta.A kuplé így hangzik:Tehet Charles és George, amit akar. Amint doktor Lamb, George is meghal.E dalocska, amelyből csakúgy áradt a Portsmouth utcáin végigsüvöltő gyűlölet, megrémítette Steeniebarátait, s azt tanácsolták lordunknak, viseljen páncélinget a zekéje alatt. Ám ő hősködésből,hencegésből nem volt hajlandó megfogadni a tanácsot. De az is lehet, hogy attól félt, a páncélingkövérítené, márpedig karcsú, deli termetére mindennél büszkébb volt. Quem Jupiter vult perdere, priusdementat. [Akit Jupiter el akar veszejteni, elsőbben is az eszétől fosztja meg. (latin közmondás)]Én, asszony lévén, nem vagyok vérszomjas. A szememben minden gyilkosság egyformán aljas, rút éselítélendő. De hogy egész őszinte legyek: ha Steenie elhagyná ezt az árnyékvilágot, minden angol,köztük én is, megkönnyebbült sóhajt küldene az ég felé, s hálaéneket zengene, megköszönvén aTeremtőnek hogy e teremtményét magához szólította.Én kedves francia pacsirtám, bocsásson meg, amiért e levelemmel olyannyira igénybe vettem a türelmét,de úgy gondolom, hasznos értesülésekhez is jutott általa, hiszen bizonyosra veszem, éppoly hő

kívánsága, mint nekem, hogy országaink megbéküljenek egymással, s olyan jó barátokká váljanak, mintegykor voltak. Kedves pacsirtám, milliószor csókolom, s maradok hűséges híve.Kora délután érkezett ez a levél, s én nyomban felnyergeltettem a lovam, és már nyargaltam is a LaSauzaie-i kastélyba, a bíboroshoz. Szerencsére otthon találtam. Charpentier fülébe súgtam, hogyAngliára vonatkozó, egészen friss értesülésekkel sieretnék a bíboros úrnak szolgálni, amit meghallvánRichelieu azonnal fogadott, mert nyilván emlékezett rá, hogy 1627-ben engem küldött Londonba, hogykipuhatoljam Buckinghamnek Ré szigetével kapcsolatos terveit.- Bíboros úr - kezdtem, a hajlongások és kalapemelintések után, melyeket ő mindig rövidre szabott -,levelet kaptam Angliából, Lady Markbytől, amely nagyon érdekes képet fest a portsmouthi helyzetről. Detalán bevezetőül el kell mondanom, bíboros úr, ki is ez a Lady Markby.- Fölösleges, jól emlékszem rá - mondta nyomban a bíboros -: Lady Markby a kegyelmed atyjának volt jóbaráthéja, utóbb pedig a kegyelmed barátnéja lett, ezerhatszázhuszonhétben őnála lakott Londonban, ésa hölgy nagyban hozzájárult, hogy oly sikeresen tudott eleget tenni Lajostól kapott küldetésének.Néhány pillanatra elnémultam, csodálattal adózva félelmetes emlékezőtehetségének, amelyet a bíboros,hogy úgy mondjam, karban is tartott, s naponta kívülről megtanult egy oldalnyi latin szöveget, méghozzánem egyházi latin szövegeket, hanem olyan politikus íróktól valókat, amilyen Titus Livius, Cézár vagyCicero, akiket a bíboros minden más szerzőnél többre becsült.- Nos hát - mondta -, Orbieu úr, felolvasná ezt a levelet?- Máris kezdem; bíboros úr: "Én kedves francia pacsirtám..."- Pacsirta? - kérdezte a bíboros, magasan fölvonván szemöldökét.- Eminenciás uram, ez egy becenév, amelyet Lady Markby hajdanán atyámnak adott, majd későbbátruházott énrám. Az angolok imádják az ilyen abszurdan tréfás fordulatokat, melyeket mulatságosnaktalálnak, de egyben a szeretetüket is kifejezi azok iránt, akiket illetnek velük.- Folytassa, Orbieu úr - mondta Richelieu, a leghalványabb mosoly nélkül.Folytattam, s a bíboros mindvégig feszült figyelemmel hallgatott.- Nyilvánvalóan van némi nőies túlzás Lady Markby közléseiben - mondta, amikor befejeztem -,ugyanakkor tisztánlátónak mutatkozik, amikor azt állítja, a nép Lamb meggyilkolása után arra készül,hogy "továbbra is tegye a dolgát". Mikor kelt ez a levél, Orbieu úr?- A lady nem írt rá dátumot, bíboros úr, s bizonyára beletelt néhány napba, amíg kézhez kaptam, hiszenelőbb nantes-i fivéreimhez érkezett meg, akiknek címezték.- Ez megmagyarázza - mondta Richelieu -, hogy Lady Markby miért nem számolt be bizonyos fontoseseményekről ebben a levelében. Orbieu úr - folytatta -, ezerhatszázhuszonhétben hallott valamitLondonban arról, milyen a viszony Henriette Mária királyné és Bukengan között?- A lehető legrosszabb, eminenciás uram. Bukengan a legalábbvaló módon üldözte és gyötörte akirálynét, azért is, mert francia, azért is, mert katolikus, s azért is, mert asszony. Gonosz tréfákat űzöttvele, nem volt olyan aljasság, amit el ne követett volna ellene, sem olyan epés rágalom, amivel nepróbálta volna beszennyezni. S végül sikerült is összeveszejtenie őt Károly királlyal.- Ez magyarázza hát, Orbieu úr - mondta Richelieu olyan élveteg arckifejezéssel, ami nem volt jellemzőrá -, hogy Henriette Mária elsőként tudatta Lajossal Londonból az örömteli hírt, melyet egyenesen afeldúlt Károlytól kapott, hogy tudniillik Bukengant meggyilkolták Portsmouthban.- A herceget meggyilkolták? - kérdeztem elképedve. - Orbieu úr, hát nem mondtam-e, hogy Lady Markbyigen tisztánlátónak mutatkozik levelében, s íme előérzete gyorsan be is igazolódott. Bukengantaugusztus huszonharmadikán döfte szíven egy John Felton nevű, állományon kívüli tiszt. Henriette Máriaegy szolgája hozta meg a hírt, akinek a legnagyobb titokban sikerült átjutnia a La Manche-on s elérnie atáborunkat. Mindazonáltal Lady Markby levele igen figyelemreméltó, méghozzá több szempontból.- Bíboros úr - kérdeztem ekkor -, gondolja, most, hogy Buckingham nincs többé, az angol hadjáratoknakis vége?Richelieu-t mélységesen megdöbbentette, hogy kérdést mertem intézni hozzá, s egy pillanatig nem istudott megszólalni. A csönd éppannyira megszégyenítő volt a számomra, mintha leteremtett volna.Egyszeriben úgy éreztem, hogy Nicolas színvonalára süllyedtem, akit oly sokszor megdorgáltamtapintatlanságáért.- Ezt a kérdést nyilván őfelsége is fel fogja tenni nekem - mondta végül Richelieu. - S érzésem szerint aválasz, amelyet adhatunk rá: nem. Károly a Bukengan iránti kegyelettől vezérelve folytatni fogja ahadjáratot: újabb támadást fog indítani ellenünk, habár a sikerben már egyetlen angol sem bízik.Ismét hallgatott egy darabig, majd megkérdezte: - Orbieu úr, hogy ejtik angolul Bukengan nevét?- Bákinghem, eminenciás uram.

- Uramisten! - mondta erre a bíboros -, egyszerűen kiejthetetlenek a szavaik! A politikájuk pedigkövethetetlen! Legalábbis Bukengan idején az volt. Ha véleményt akarunk formálni a lordról - mondtarövid gondolkodás után -, azt mondhatjuk, hogy nemcsak származását tekintve volt jelentéktelen, hanemaz értelem, az erkölcs és a műveltség terén is: hitvány örökséggel érkezett erre a földre, amivel azutánmég rosszul is gazdálkodott. Atyja zavart elméjű volt. Bátyja pedig egyenesen őrült, akitelmegyógyintézetbe is zártak emiatt. Ő pedig értelem és őrület között hányódott, mindenben szélsőségesvolt, s nem tudta megfékezni dühödt szenvedélyét...Ezután a bíboros megkért, hagyjam nála Lady Markby levelét, hogy megmutathassa a királynak, majdudvariasan megköszönte az újabb szolgálatot, amit tettem, s elbocsátott. Már Acclám nyergében ülveigyekeztem jól az emlékezetembe vésni a dühödt gyászbeszédet, amelyet Richelieu Buckingham felettmondott, s Brézolles-ig egyfolytában ismételgettem magamban, hogy amint hazaérek, minden szavátpapírra vessem.Amint az ostrom után visszatértem Párizsba s találkoztam atyámmal, átnyújtottam neki e feljegyzésemet,s megkérdeztem, mit gondol róla.- Nem mondhatjuk - mondta mosolyogva atyám -, hogy a bíboros angyali szelídséggel ítélte volna megBukengant... És érzésem szerint őeminenciája túlságosan is hangsúlyozza Bukengan alacsonyszármazását, ami azért is meglepő, mert tudjuk, hogy Richelieu sem dicsekedhet főnemesi fölmenőkkel.Polgárok voltak ők is, ahogyan egyébként a mi őseink is. És nem tudom, mi ebben a megvetésre méltó.Amit valóban Buckingham szemére vethetünk, kegyelmed már megfogalmazta. Az ő igazi bűne az, hogykicsinyes, személyes bosszúból indított háborút Spanyolország, majd Franciaország ellen. Sok spanyol,francia és sok angol is meghalt az ő sértett hiúsága miatt. És ezeknek a háborúknak senki sem láttahasznát, Anglia sem, hiszen a lord esztelen politikája csak pusztulást és szerencsétlenséget hozott azangolokra. Még szövetségeseinek is kárt okozott: ha a La Rochelle-iek nem bíztak volna az angolsegítségben, már sokkal korábban megbékéltek volna a királlyal, s nem esett volna a városlakosságának kétharmada az éhínség áldozatává. Mindazonáltal elképzelhető, hogy Buckinghamre mégévszázadok múltán is emlékezni fognak, de nem mint tábornokra, tengernagyra vagy miniszterre, haneminkább úgy, mint valami romantikus hősre. Hogy mást ne mondjak: amikor meggyilkolásának híre eljutottPárizsba, az ördögi szoknyák zokogásban törtek ki, Chevreuse hercegné pedig elájult, s alig tudtákmagához téríteni. Sajnos végül sikerrel jártak...- Uram, egy szóra kérném!- Szép olvasóm, mindenkor állok rendelkezésére. Hallgatom.- Uram, atyjaurának ez utóbbi megjegyzése mintha a gentil sesso iránti megvetésről árulkodnék.- Szó sincs róla, asszonyom, a megvetés csupán az ördögi szoknyáknak, ennek az áruló, gyilkosnépségnek szól, de korántsem a női nemnek, melynek családunk minden férfitagja csodálattal adózik.- Nagyon köszönöm, uram. Igazán megnyugtatott. És most feltehetnék néhány kérdést, anélkül hogyelutasításban volna részem, amint az szegény Nicolas-val oly gyakran megesik, s még kegyelmeddel is,amikor a bíborostól merészelt kérdezni valamit?- Szép olvasóm, én sohasem utasítom el a hölgyeket. Oly türelmes és jóakaratú vagyok velük, hogyegészen az arcátlanságig elmehetnek, akkor sem haragszom meg rájuk.- Uram, bár úgy érzem, jóságos szavait sokkal inkább az irónia ihlette, semmint a keresztényi szeretet,mégis hálás vagyok értük. Hallja hát a kérdésemet. Ha jól emlékszem, emlékiratának előző kötetében aztírta, hogy a Ré szigete elleni hadjáratot Buckingham vezette. Ez a vállalkozás ezerhatszázhuszonhétnovemberében elbukott. A második angol támadást Lord Denbigh irányította - egy tengernagy, akiteljességgel alkalmatlan volt e feladatra -, s az angol flotta ezerhatszázhuszonnyolc május tizenötödikénérkezett La Rochelle-hez, majd május huszadikán távozott, dolgavégezetlen. Harmadik alkalommalötszáz vitorláshajó vallott ugyanitt kudarcot, holott az angol flottát ekkor már a "bátor és tapasztalthadvezér", Lord Lindsey irányította. Mivel magyarázható vajon az újabb kudarc?- Engedelmével, asszonyom, lássuk előbb a tényeket. S ezek a következők: huszonhét napi keserveshajóút után, szeptember harmincadikán érkezett meg az angol flotta, s félkör alakban fejlődött föl azÖböl-fő és a Coureille-csúcs között, a francia flottával szemben. Október elsején, reggel, megközelítettea mieinket, s itt is, ott is eldördült néhány lövés, ám az ágyúzás egyik oldalon sem okozott túl nagy kárt.Délutánra meggyengült a szél, s így nehéz volt a hajókkal manőverezni, ezért az angolok vissza ishúzódtak, lőtávolságon kívülre. Október harmadikán, mivel Lindsey rájött, hogy csak akkor veheti fel asiker reményében a küzdelmet a francia flottával, ha előbb harcképtelenné teszi az öböl két felsőcsücskében elhelyezett ütegeket, úgy határozott, hogy két nagy csatahajóval ezeket veszi elsőbben is tűzalá, s ezért az egyiket az Öböl-főhöz, a másikat Coureille-hez vezényelte. És ekkor vettek rossz

fordulatot az események. Lord Lindsey az említett két hadihajó kapitányának makacs és hevesellenállásába ütközött, s képtelen volt rábírni őket, hogy teljesítsék a parancsát. Miért éppen nekik kellekkora kockázatot vállalniuk, s egészen közel merészkedniük a parthoz, kérdezték, miközben a többihajó lőtávolságon kívül marad? A már-már lázadásnak minősíthető ellenállás hatására Lindsey vállalta,hogy maga vezet néhány hajót a partok közelébe, de nem járt sikerrel. Jó néhány angol hajót találat ért,egyik mozgásképtelenné is vált. Ez a hajó soha többé nem tért vissza az angol partokhoz.Ettől fogva Lindsey egyetlen parancsát sem teljesítették. Hiába fenyegette vasraveréssel vagy akárhalállal is ellenszegülő kapitányait, nem engedelmeskedtek, s legénységük egy emberként támogattaőket. És Lindsey megértette, hogy semmit sem tehet. Mert ha a kapitányokat kivégzi, kitör az általános ésnyílt lázadás. Lindsey ekkor kétheti fegyverszünetet kötött a francia sereggel, de még nem ismerte el,hogy a harmadik angol hadivállalkozás is kudarcba fulladt.- Uram, meglep, amit mond. Én azt hittem, az angol tengerészek mind olyan bátrak és tapasztaltak,amilyen Lindsey.- Azok is, asszonyom, ha olyan ügyért harcolnak, amelyben hisznek. De ezúttal miként harcolhattak volnaszívvel-lélekkel, amikor korábban már annyian vesztek oda Cadixnál, Ré szigetén s a második kísérletutáni visszaúton, anélkül hogy ezzel királyuknak vagy hazájuknak szolgálatot tettek volna? És ki más voltmindezen balszerencsés vállalkozások szellemi atyja, mint a király rossz szelleme, Lord Duke ofBuckingham? Gyűlölték őt életében, s halálában talán még inkább. Meggyőződésük volt, hogy "ha vanpokol, s benne ördög, a herceg most az ő társaságát élvezi". Felton máris hőssé vált, úgy vélték, tőrejogosan sújtott le. És a legbotrányosabb az volt, hogy a herceg még halála után is a balsorsukat okozta!Ez az újabb hadjárat is az ő műve volt. Nem Lindsey parancsnokolt, hanem a lord gyűlöletes szelleme. Őküldött annyi angolt értelmetlenül a halálba, ebben az átkozott öbölben, amelyet a francia hajóraj, azelsüllyesztett hajók, a cölöpgát s végül a kőgát bevehetetlenné tett.S volt még valami, amit a tengerészek elviselhetetlennek találtak: Buckingham elképzeléséhez hívenötezer katonát zsúfoltak össze a hajókon, akik fölösleges élősdik voltak csupán, hiszen remény sem voltrá, hogy partra szállhatnak, s megütközhetnek a négyszeres túlerőben lévő, erődök, sáncok oltalmábahúzódott francia sereggel...A katonák jelenléte a végsőkig fokozta a tengerészek elkeseredését: teli volt velük az összes fedélzet,mindent összehánytak és fölzabáltak. Október tizenötödikétől kezdve a kisebb hajók, melyeken márfogytán volt az élelem, az Öböl-főtől tisztes távolságra kalózkodni kezdtek a francia partok mentén, selraboltak két-három vágóállatot a falusiaktól. Hát idáig fajultak a dolgok: a nagy flotta tengerészeikicsinyes portyázásra adták a fejüket, s már nem is gondoltak támadásra...- Ha jól értem a szavait, uram, az angol tengerészek és kapitányok vetettek véget az Anglia ésFranciaország közti háborúnak, s egyben a La Rochelle és miközöttünk dúló testvérgyilkos viszálynak is.És mindezt csupán azzal sikerült elérniük, hogy egyszerűen nem engedelmeskedtek tengernagyukparancsainak.- Valóban így történt, asszonyom. A pápizmustól megszabadult angolok azt a vallásos tiszteletet islevetkőzték, amellyel a franciák uralkodójukat övezik. Büszkék voltak intézményeikre, s elvárták, hogyuralkodójuk is tiszteletben tartsa őket. Ha pedig nem tartotta tiszteletben, "tiltakozó intelmet" intéztekhozzá. És ha egy királyi hadjáratot esztelennek ítéltek, megtagadták az engedelmességet.- Nem a gyakran tévesen értelmezett engedetlenséget nyilvánítja most erénynek, uram?- Asszonyom, modortalan volnék, ha nem engedném meg, hogy levonja beszélgetésünkből avégkövetkeztetést, s így asszonyomé legyen az utolsó szó, amely mindig a hölgyeket illeti. Csakhogy,istennek hála, még nem kell elbúcsúznunk egymástól. A háború ugyan véget ért, de a béke még nem állthelyre. És a békekötéshez a király és a bíboros két, már jól ismert erénye szükségeltetett: ahatározottság és az önmérséklet.Mihelyt Fogacer-tól megtudtam (aki nyilván a nunciustól, Zorzitól hallotta), hogy Lindsey kéthetifegyverszünetet kért és kapott, úgy véltem, hogy e fegyverszünet a békekötés szemérmes bevezetője.És mivel a hír forrását tökéletesen megbízhatónak tartottam (hiszen a nuncius mindig mindenről mindenttudott), elindultam, hogy jelen legyek a király felkelésénél, aki istennek hála, amióta az angol flotta feltűnta breton szorosban, már nem Surgéres-ben lakott (ahová, amint tudják, hosszú lovaglás árán juthattamcsak el), hanem Laleu-ben, [a király itt Bassompierre vendégszeretetét élvezte] nem messze Richelieuszálláshelyétől.Nagy bánatomra hatalmas tömeg fogadott, sok olyan ember is itt tolongott most, akik nem voltak sem akirály, sem a bíboros barátai, s mindeddig a vereségünket kívánták, de amint a legújabb fordulat híre afülükbe jutott (nyilván Londonból értesítették őket, ahogyan egyébként engem is), lóhalálában vágtattak

ide Párizsból, hogy kivehessék részüket a győzelemből. Hogy a legnagyobb hősöket néven is nevezzem:az orléans-i herceg, [Gaston, a király öccse] Bellegarde herceg, valamint Chevreuse herceg, kevésbéjelentős urak kíséretében - egy szempillantással felmértem, hogy lehetetlen lesz Lajos közelébeférkőznöm.Már épp felhagytam minden reménnyel, amikor bal oldalamon hirtelen feltűnt Du Hallier, az óriás termetűkapitány, s én örültem, hogy újra láthatom pirospozsgás, telt képét és vörös szakállát.- Du Hallier - súgtam a fülébe -, hogy vághatnám át magam ezen a temérdek emberen a királyig?- Mi sem egyszerűbb ennél, gróf úr, a király ugyanis megparancsolta, hogy amint megérkezik, nyissakutat kegyelmednek, s vezessem hozzá.- Ó! - kiáltottam örömmel. - Akkor hát minden rendben van!- Még annál is nagyobb rendben van, mint gondolná kegyelmed - mondta erre Du Hallier titokzatosan. -Induljunk! Harcra fel! Engedje meg, gróf úr, hogy karon fogjam, s úgy toljam magam előtt.- Uraim! - kiáltotta harsányan, s hangja elnyomta a görnyedt háttal tolongó udvaroncok zsivaját. - A királyparancsára, engedjenek utat Orbieu grófjának!És a harsány, határozott hang csodát tett: a tömeg úgy nyílt szét, mint hajdanán a Vörös-tenger a zsidókelőtt.- Felség - jelentette Du Hallier -, Orbieu grófja megérkezett!És ekkor következett be az a felejthetetlen esemény, amely megváltoztatta az életemet. Lajos, párnákkalfeltámasztva az ágyában ült, s épp vajaskenyér-darabkákat mártogatott a lágy tojásba. Szemügyre vett,majd felségesen rám mosolygott, ám tekintetében cinkos fény is ragyogott, azután Du Hallier-ra emelte atekintetét, s tettetett haraggal így szólt rá:- Du Hallier, eltévesztette ~ címet!... Uraim - folytatta azután, már Orléans, Bellegarde és Chevreuse feléfordulva -, ez az úr, akit itt látnak, Orbieu hercege, Franciaország pairje. Üdvözöljék tisztelettel, mintkegyelmetekkel egyenrangút.Előbb azt hittem, elájulok, de végül a hiúság segített felülkerekednem gyöngeségemen, letérdeltem akirály ágyfejéhez, s megcsókoltam felém nyújtott kezét, amelynek enyhe lágytojás-szaga volt - a lágytojás azóta is mindig ezt a pillanatot idézi fel emlékezetemben, amikor a király ily kegyes szavakat szólthozzám, melyek még ma is hihetetlen örömmel töltenek el.A hercegek sorra megöleltek, a legőszintébb örömmel Chevreuse herceg, a féltestvérem, akinek nem isvethetek mást a szemére, mint szép és ördögien gonosz hitvesét. Ám őszintén szólva már nem sok időttöltöttek együtt, s ha néha mégis találkoztak, rosszkedvű, sőt haraggal teli volt az együttlétük.A gratuláció végeztével a király közölte, hogy a bíboros vár rám, mert újabb feladattal kíván megbízni.Ezzel már el is bocsátott és visszatért a lágy tojásához. Ismét átvágtam az udvaroncok zajos tömegén,miközben minden tekintet rám szegeződött. Ez azonban nemigen érdekelt, úgy éreztem, a föld felettlebegek.Nicolas, amint elém vezette Acclámat, furcsa mód máris "herceg úrnak" szólított, olyan gyors szárnyakonjárt a hír. Gondolataimba merülve ügettem a bíboros szálláshelye felé, s útközben hirtelen belém hasította felismerés, hogy a király igencsak ügyesen választotta meg a pillanatot, hogy bejelentse, hercegirangra emelt.Két legyet ütött egy csapásra. Egyrészről megjutalmazta egy hűséges emberét a Ré szigetén, majd LaRochellenél tett szolgálataiért, másrészről viszont közvetetten megfeddte a három nagyurat,kijelentésének fültanúit, akik párizsi palotájuk puha rejtekén, a háború viszontagságaitól távol töltöttékidejüket.És a hercegi címen felül, amelyet többnyire csak a legnagyobb famíliák sarjai kapnak meg, az éncsaládom meg korántsem volt ilyen, a király, ifjú korom ellenére, még a pairi címmel is felruházott, amivelaz örökletes hercegi cím birtokosai sem mind dicsekedhettek - ó, egyáltalán nem! -, s amely igen irigyeltméltóság volt, hiszen közmegbecsülést s tekintélyt nyert viselője előtt megnyitotta a Parlamentfelsőházának kapuit. A királyi megbecsülés furcsa paradoxont szült: sok ellenségem támadt hirtelen, de ahatalmam is megnőtt, melynek révén sakkban tarthattam őket.Országunk hagyományának megfelelően a hercegi cím mindig egy egész család jutalma, s bár az éncsaládom, amint már mondottam, nem tartozott a legfényesebbek közé, a királyság védelmezőjekéntmégis kitüntette magát, hiszen nagyapám 1558-ban Guise herceg parancsnoksága alatt harcolt, amikoris a francia hadak visszafoglalták Calais-t az angoloktól, atyám pedig számos titkos és veszélyesküldetést teljesített III. Henrik, majd IV. Henrik megbízásából.Hirtelen örömmel elegy meghatottság lett úrrá rajtam a gondolatra, hogy milyen jó fényt vet címematyámra és fivéreimre is, s szerettem volna, ha a hírvivő nem lóháton, hanem szárnyakon röpíti hozzájuk

a levelemet, hiszen föltettem magamban, hogy mihelyst hazaérek, azonnal megírom nekik a nagyújságot, ahogyan de Brézolles márkinénak is. Úgy terveztem, hogy ez utóbbi levelet példásszerénységgel fogalmazom majd, nehogy a kedvesem azt higgye, oly arcátlan vagyok, hogy a hercegicím birtokában esélyesebbnek gondolom magam a kezére. De azért persze tudtam, cseppet sem leszkedve ellenére, hogy hercegné lehet, s még jobban örül majd annak, hogy a fia így már koragyermekkorától óriási előnyöket élvezhet, bárha a római jogban ismert és elfogadott adoptálást a mijoggyakorlatunk nem alkalmazza.- Foglaljon helyet, Orbieu úr - mondta a bíboros, mihelyt Charpentier bevezetett hozzá. - Íme hát herceglett és pair! Olyan jutalom ez, melyet kegyelmed valóban kiérdemelt! (Talán a néhai Luynes-re célzott, akinem éppen előnyös tulajdonságainak köszönhette káprázatos előmenetelét.) Herceg, mondja megőszintén: nem úgy hitte, hogy Lajos már megfeledkezett ígéretéről, melyet egy éve, Ré szigeténekfelszabadításakor tett kegyelmednek?- Eminenciás uram, ha nem is hittem, de tartottam tőle...- Pedig nem volt mitől tartania! Lajos sohasemmit sem felejt el, sem a jót, sem a rosszat. De akár büntetni, akár jutalmazni készül, szereti némikéséssel tanújelét adni haragjának vagy elégedettségének. A gonosztevők esetében addig halogatja abüntetést, hogy letartóztatásuk előestéjén már azt hiszik, a király megbocsátott nekik. (Ezúttalegyértelműen a Vendóme-fivérekre célzott.) A kegyelmed esetében azonban csak a kedvező alkalomravárt, hogy rangbéli előmenetelét nyilvánosságra hozza, s a három herceg megérkezése, akik mindeddiggyönyöreik kertjében szunyókáltak, éppen kapóra jött neki. És, hitemre, igazi mestervágással élt!Mennyire szerettem volna ott lenni s látni, amint megparancsolja a huszonnegyedik órábanérkezetteknek, hogy öleljék keblükre azt, aki az első órától kezdve ott volt, s az előbbieket burkoltanmegfeddi azáltal, hogy az utóbbit megjutalmazza. De térjünk most át a saját ügyeinkre - folytatta rövidcsönd után Richelieu. - A háborút megnyertük, már csak a békét kell megkötnünk. Legutóbbi londoniküldetése alkalmával találkozott kegyelmed Lord Montaguval?- Találkoztam, Lady Markbynél.- Mi a véleménye róla?- Hajlékony szellemű, ügyes ember, rendkívül szellemes és vitathatatlanul franciabarát.- Tud róla, hogy egy éve, amikor Lotaringiába tartva átutazott Franciaországon, letartóztattuk?- Tudok róla, eminenciás uram, de azt nem tudom, miért.- Azt gyanítottuk, hogy lázadást akar szítani ellenünk Lotaringiában. Letartóztattuk, a Bastille-ba vetettük,de amiután elkoboztuk az iratait - amelyek egyébként megerősítették a gyanúnkat -, igen előzékenyenszabadon engedtük, mert Lajos úgy döntött, követnek s nem titkos ügynöknek tekinti, holotttagadhatatlanul kém volt. Most pedig Lord Lindsey éppen Lord Montagut küldi hozzánk, hogy abékekötésről tárgyaljon velünk. Mivel tudjuk, hogy kegyelmed ismeri őt, s angolul is jól beszél,szeretnénk, ha bölcs és baráti mentora lenne; lássa vendégül Brézolles-ban, s mutassa meg neki atábort és a gátat. Természetesen a király is fogadni fogja. És én is, csak éppen egészen máshangnemben fogok tárgyalni vele, mint őfelsége: a király szigorú lesz, hiszen tudjuk, milyen vakmerőkívánságokkal áll majd elő ez az úr. Én viszont - tette hozzá egy félmosollyal - olyan leszek, mint azolvadt méz, hogy feledtessem a barátságtalan fogadtatást, melyben a király részeltette lordunkat. Ezértkérem kegyelmedet is, hogy a legnagyobb figyelemmel és előzékenységgel bánjon Montaguval.Sem nem láttam, sem nem hallottam még soha ily vidámnak, boldognak és bizakodónak Richelieu-t. Sminden oka megvolt az örömre. A La Rochelle-i győzelem nagyon nagy részben az ő munkájának,ügyességének és kitartásának gyümölcse volt. Lajos pedig, ha egy gyönge pillanatában el is hagytanéhány hétre a tábort, hogy egészsége helyreálljon Párizsban, a távolból éppúgy, mint amikor jelen volt,sziklaszilárdan s odaadó szeretettel támogatta miniszterét, s ez a szeretet oly mélyen gyökeredzett aszívében, hogy még a La Rochelle-i hadszíntértől távol sem irthatta ki onnan semmilyen cselszövés.- Herceg - mondta Richelieu -, kérem keresse meg Charpentier-t, ő majd eligazítja vállalt feladatánakrészleteit illetően.Vállalt?, gondoltam. Én ugyan nem mondtam, hogy vállalom, de persze egy szót sem szóltam, tudván,hogy ez afféle tréfa volt, melyet Richelieu azokkal szemben engedett meg magának, akiket kedvelt.- Nagyuram - mondta Charpentier, amikor beléptem hozzá a szomszédos szobába -, Lord Montaguholnap tíz órakor hagyja el Lord Lindsey tengernagyi hajóját s száll csónakba, amely a francia flottatengernagyi hajójához viszi. Ott, a kötélhágcsó tetején, Valeneay komtur várja majd, s azután együttkötnek ki fél tizenegykor az Öbölfőnél, ahol a bíboros úr kérése szerint kegyelmed üdvözli őt franciaföldön. Őeminenciája azt óhajtja, hogy mutassa meg a lordnak a gátat, a híres-nevezetes gátat, amely atárgyalások legfőbb aduja lesz, majd lássa vendégül Brézolles-ban. Délután kalauzolja el a nagy, katonai

parádéra, amelyet maga őfelsége vezényel, s ahol ötezer gyalogos- és lovas katona vonul majd fel,nyilván tökéletes rendben. A katonai szemle után mutasson meg neki két-három erődöt, melyeketBassompierre marsall jelöl ki, a legjobban őrzöttek közül. Amint ez a tanulságos terepszemle véget ér,kísérje a lordot Brézolles-ba, s fejedelmien lássa vendégül. Másnap reggel tíz órakor kísérje Lajoshoz, s -tekintve, hogy Lord Montagu nem beszél franciául - a bíboros úr azt szeretné, ha kegyelmed tolmácsolnamegbeszélésükön. Ezután küldetése véget ér.Charpentier, mondókáját befejezve, átnyújtott egy papírlapot, amelyre fel is jegyezte feladatom főbbpontjait, s mivel úgy láttam, mintha habozna, megkérdeztem, van-e még valami mondanivalója.- Volna, nagyuram, de mivel az etikettet érinti a dolog, nem tudom, lehetek-e oly bátor, hogy szóbahozom. Félek, még megharagszik rám.- Biztosíthatom, hogy nem - mondtam, bár sejtelmem sem volt, mit akarhat mondani.- Nagyuram bizonyára észrevette, hogy őeminenciája dolgozószobájában három, igencsak különbözőülőalkalmatosság várja a látogatókat: egy karosszék, egy olyan szék, amelynek csak háttámlája van ésegy zsámoly. Megfigyeltem, hogy valahányszor belép a bíboros úrhoz, s ő hellyel kínálja, nagyurammindig a zsámolyra ül.- És ezt rosszul teszem?- Engedelmével, nagyuram, igen. Őeminenciája szobájában, lévén herceg és pair, mától éppúgy akarosszék illeti meg, mint Franciaország marsalljait...- Nagyon köszönöm, Charpentier úr - mondtam nyájasan, miközben mulattatott s meg is hatott, hogyvette a fáradságot s tájékoztatott új keletű kiváltságaimról.De, amikor már a lovamon ültem, hirtelen kitört belőlem a nevetés arra a gondolatra, hogy aleghitványabb herceg is több figyelmességben részesül, mint egy gróf. "Hiúságok hiúsága", amint aPrédikátor könyve oly helyesen mondja.Amint hazaértem, első dolgom volt ími atyámnak, fivéreimnek, anyámnak [Pierre-Emmanuel de Siorac, enaptól már Orbieu hercege, Guise hercegné és Siorac márki házasságon kívül született gyermeke volt.]és de Brézolles márkinénak. A márkinénak szóló levelet - amelyet nem azért hagytam utoljára, mertkevéssé volt fontos a számomra - nagyon nehéz volt megfogalmaznom: amint már említettem, "példásszerénységgel" akartam tudatni kedvesemmel a jó hírt, de nem tudtam, mekkora adag szerénység volnamost példás, vagyis ami még nem túlzott és mesterkélt. Két-három piszkozatot is széttéptem, annyirahamisan csengtek a szavak, melyeket papírra vetettem. Végül úgy döntöttem, hogy a lehető legőszintébbleszek kedvesemhez, s megvallottam neki, mennyire boldog vagyok, hogy a király hercegi-pairi rangraemelt, s hogy tudom, nagyon kell most vigyáznom, nehogy hencegővé, gőgössé és hiúvá váljak, s ígymagam ellen fordítsam környezetemet, barátaimat, rokonaimat, de elsősorban is azokat, akik alegkedvesebbek nekem a világon: a fiamat és azt, aki megajándékozott vele.Késő este, miközben segített levetkőznöm, elmondtam Nicolas-nak, mi lesz a másnapi teendőm, smegkértem, még aznap este szóljon Hörnernek, hogy reggel fél tízre, lecsutakolva, lekefélve ésfelkantározva, álljanak készen a lovaink, mert legalább egy órába telik, amíg eljutunk az Öböl-főhöz, aholfogadnunk kell Lord Montagut.- Nagyuram - mondta Nicolas -, megkérdezhetem, hogy vajon egyedül csak én leszek a kíséretében,amikor a lordot fogadja?- Igen.- Nagyuram, tisztelettel, ez egyáltalán nem helyes. Az angol lord sértőnek találhatja, hogy ilyen kisszámúkísérettel fogadja az angol király küldöttét. És a kegyelmed rangjához sem illik, hogy csupán egyetlenember kísérje.- Szerinted tehát az összes svájcit magammal kellene vinnem?- Nem, nagyuram, azt hiszem elegendő lesz, ha Hörner kapitány és még négy svájci velünk tart, Hörnerlegderekabb négy legénye, s természetesen mind az öten a lehető legszebb öltözékben. E díszesfogadtatással nemcsak az angol lordot tiszteli meg, hanem önmagát és a királyt is.- Elképesztesz, Nicolas. Honnan a nagy tudományod?- A bátyámtól, nagyuram. A király muskétáskapitányának ismernie kell az etikettet, ha nem akar olyanhibát elkövetni, melynek következtében nevetségessé vagy valami még rosszabbá válik.Rövid gondolkodás után igazat adtam a tejfölösszájúnak, annál is inkább, mivel Richelieu is arra kért,hogy a legnagyobb figyelmességet tanúsítsam Lord Montagu iránt. Elküldtem tehát a lovászomat, akitfontosságának tudata őrülten boldoggá tett, hogy adja ki Hörnernek a maga kitalálta utasítást.Amint az ajtó becsukódott mögötte, tudatosodott bennem, hogy a ranglétrán való felemelkedésem elsőnapján már másodszor kapok etikettleckét olyanoktól, akik rangban mélyen alattam állnak, tehát nem

kellene annyira törődniük a formaságokkal. De azután az is eszembe jutott, hogy bármennyire szerény isaz a szerep, melyet a szolgák a ceremóniákban játszanak, nyilván ugyanolyan büszkék rá, mint gazdájuka magáéra. S e hitemben csak megerősített, amikor másnap láttam, micsoda boldogság és büszkeségsugárzik Hörner s a kíséret tagjául választott négy óriás termetű svájci arcáról. Legszebb zekéjükbenfeszítettek mind, csizmájuk tükörfényesen ragyogott, s kardhüvelyük szikrázott a kora reggelinapfényben. Az angol követ fogadásának ünnepi aktusa nemcsak Montagu és az én dicsőségemethirdette. A dicsőségből kíséretem is kivette a részét. De talán még a lovak is átérezték, milyen felemelőesemény részesei, oly gyönyörűek voltak, a szőrük fényesre kefélve, sörényük, farkuk copfba fonva. Márcsak a pántlika hiányzott róluk.A lovak és a rajtuk ülő emberek háromszög alakban sorakoztak föl a kis rakpart előtt, ahol Lord Montagutmajd partra teszi tengernagyi hajónk csónakja. Én egyedül álltam a csoport élén. Mögöttem Hörner ésNicolas, egy vonalban. Mögöttük pedig a négy svájci, mozdulatlanul, mint a cövek, s így négyen is egyegész hadsereg benyomását keltették.Amint ott álltunk, egyszer csak megjelent egy lovas, kötőféken vezetve egy másik lovat, s nagykalapemelintés után közölte, hogy ezt a lovat Bassompierre marsall Lord Montagunak küldi. A legjobbkorérkezett, mert Lord Montagu csónakja épp ebben a pillanatban kötött ki. Nem volt nehéz felismernem,hiszen haj- és bőrszíne egészen más volt, mint az angoloké általában: a haja, szeme, bajusza s a bőre isbarna, olyannyira, hogy Lady Markby, szeretetteljesen, csak úgy emlegette: Il mio bello Italiano. [Az énszép olaszom. (olasz)]Lovamról leszállva elésiettem, de a hivatalos üdvözlésre alig maradt időm, mert a karjába szorított, s úgymegölelt, hogy kis híján megfojtott, ami szintén nem jellemző az angolokra, majd szeretetteljes s dicsőítőszavak áradatát zúdította rám.Lord Montagu látogatásának csupán két epizódját őrizte meg az emlékezetem, igaz ugyan, hogymindkettő importantissimo volt, ahogy Richelieu mondaná: a gát megtekintését és a királynál tettlátogatását.Ekkoriban egész Európa a La Rochelle-i gátról beszélt. És bár minden idegen országból érkezettkövetnek, aki azért jött hozzánk, hogy tisztelegjen Lajos előtt, megmutattuk a gátunkat, mind másképpnyilatkozott róla. A diplomaták elismerő vagy gáncsoskodó véleményét nyilvánvalóan nem a tárgyilagoshelyzetfelmérés ihlette, hanem az, hogy mennyire kívánták seregünk La Rochelle-i győzelmét.Amint az olvasó is jól tudja, a La Rochelle-iek urbi et orbi a legnagyobb megvetéssel nyilatkoztak a gátról,azt állítván, hogy sem egy nagyobb tengeri viharnak, sem az angol flotta támadásának nem tudnaellenállni. De hát mi mást mondhattak volna? Miként vehették volna rá különben az angolokat, hogy asegítségükre siessenek? S ami ennél is nagyobb baj volt: végül maguk is elhitték, hogy a gát semmiresem jó. Amint Ovidius mondja: "Spes quidem falfax, sed tamen apta Dea est." [ A reménység csalókaistennő, de kényelmes dolog bíznunk benne. (latin)]Lord Montagu az első és utolsó angol volt, aki a gátra tehette a lábát. Végigsétált rajta, s én szótlanulhaladtam mellette, mert méltatlannak ítéltem volna, hogy dicshimnuszt zengjek egy ilyen hatalmas, erősés eredeti védelmi rendszerről, amelynek köszönhetően nem is volt szükség rá, hogy felvegyük ésmegnyerjük a harcot az angolokkal szemben, mert a láttán kétszer is meghátráltak s dolguk végezetlentávoztak. Lord Montagu nagyon is jól értette hallgatásomat, s miközben tüzetesen megszemlélte a gátat,ő sem szólt egy szót sem. Amikor pedig befejezte a nézelődést, elmosolyodott, s mert, mint mindenangol, ő is fontosnak tartotta a fair play-t, így szólott:- Milyen kár, hogy Lord Duke of Buckingham nem láthatta ezt a gátat! Nyilván megértette volna, hogymeg sem lehet közelíteni, következésképpen elfoglalni sem.Másnap, pontban tíz órakor, Laleu-be, a király átmeneti rezidenciájára kísértem Lord Montagut. A teremteljesen üres volt, csupán egyetlen karosszék állt benne, az, amelyben Lajos foglalt helyet, kalappal afején. De a kandallóban lobogó nagy tűz némi meleget szolgáltatott az eszmecseréhez, amely Lajosamúgy kifürkészhetetlen arckifejezéséből ítélve igencsak fagyosnak ígérkezett. Lord Montagubevezetésképpen azt hangsúlyozta, menynyire fontos, hogy létrejöjjön a megállapodás XIII. Lajos és I.Károly angol király között. Ezután kis szünetet tartott, nyilván arra várva, hogy a király nyomban reagáljona szavaira. Lajos azonban arra utasította, hogy folytassa, így hozván a lord tudomására, hogy csaklegvégül kíván fölvetéseire pontról pontra válaszolni. Úgy láttam, ez kissé megzavarta Lord Montagut, akielöljáróban szerette volna kipuhatolni, meddig merészkedhet kéréseivel. De nem volt mit tennie, folytatniakellett, s máris előterjesztette. az angoloknak ama kívánságát, hogy már La Rochelle kapitulációja előtt,amelynek bekövetkeztéhez immár kétség sem férhet, az angol helyőrség őfelsége engedélyévelelhagyhassa a várost. A következő kérése az volt, hogy őfelsége adjon kegyelmet Soubise hercegnek.

Harmadjára pedig a La Rochelle-iek számára kért közkegyelmet, valamint vallás- és lelkiismeretiszabadságot.A király arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni, amíg a lord beszélt. Olyan volt az, mint afaragott márvány. Amikor pedig megszólalt, sem hangja, sem arckifejezése nem árulkodott semmiféleindulatról.- Lord Montagu - mondta határozott hangon -, az angol helyőrség a lázadó La Rochelle-iekkel vállvetveharcolt hadaink ellen. Nem részesülhet tehát abban a kegyben, hogy a város kapitulációja előttelhagyhassa La Rochelle-t. Ezek a katonák a foglyaink lesznek, akikkel pontosan úgy bánunk majd,ahogyan Károly király bánik a francia foglyokkal. Ezt a problémát csak egy békés fogolycsere oldhatjameg. A többi kérését viszont igencsak meglepőnek találom, Lord Montagu. Én magam sosem próbáltamsem a diplomácia eszközeivel, sem fegyveresen rávenni az angol királyt, hogy támogassa az üldözöttangol katolikusokat, mert úgy vélem, hogy a maga országában Károly az úr. Ahogyan én is az vagyok azenyémben. Szükségtelen tehát, hogy Károly közbenjárjon nálam a La Rochelle-iek érdekében, skegyelmet próbáljon kieszközölni a számukra. Tudom, mit kell tennem a saját alattvalóimmal...Csodáltam nyers és minden tekintetben jogos visszavágását. S annál is inkább csodáltam, mivelRichelieu nyilvánvalóan nem súghatott neki, hiszen még nem találkozott Montaguval, így hát nemtudhatta, mit mond majd a királynak. Jól az emlékezetembe véstem hát Lajos kemény szavait, hogyadandó alkalommal majd pontosan idézhessem és a képébe vághassam az első semmirekellőudvaroncnak, aki azt merészeli mondani, hogy Lajosnak szemernyi érzéke sincs a politikához. De azért,angolra fordítván e kemény szavakat, igyekeztem kicsit kevésbé nyersen fogalmazni, s barátságoshanghordozásommal is tompítani a szavak élét. Egyébként megfigyeltem, hogy az audiencia vége felémár maga Lajos is kissé barátságosabbá vált. Közölte Lord Montaguval, hogy a bíboros Valeneay-valegyütt a tengernagyi hajón várja ebédre, amelyen Effiat márki és én is jelen leszek, ám ő, legnagyobbsajnálatára, nem lehet velünk, mert halaszthatatlan teendői Surgéres-be szólítják. Lord Montagu ekkorsűrű kalapemelintgetés és hajlongás közepette hálás köszönetet mondott Lajosnak. Én meg azonkaptam magam, hogy in petto mosolygok, jól tudván, hogy az a halaszthatatlan teendő, mely miatt akirály nem ebédelhet velünk, a vadászat...Amikor ismét kettesben maradtunk, Lord Montagu megkérdezte tőlem, ki az az Effiat márki.- A kincstárnokunk - feleltem. - Ő teremti, teremtette s teremti elő ezután is a pénzt az ostromhoz.- És még egyévi ostrom után is képes pénzt előteremteni?- Képes bizony.- Kár, hogy csak egy van belőle - mondta erre nevetve Lord Montagu -, mert ha lenne másik is, szívesenmagammal vinném Angliába, hogy megajándékozzam vele Károly királyt.Elszállásoltam Lord Montagut Brézolles-ban, s amint épp vacsorához ültünk, megérkezett a bíboros egyikinasa, s két üveg bort hozott ajándékba vendégünknek, a legjobb fajtából, valamint olyan gyönyörű körtét,hogy a puszta látványától kicsordult az ember nyála. Montagu annyira elérzékenyült, hogy kis híjánmegölelte az inast. Különösen a körtének örült, mert a hajón töltött közel egy hónap alatt egyáltalán nemjutott gyümölcshöz, s szinte a könnyekig meghatotta, hogy a bíboros gondolt erre. Egy aranyat adott aküldöncnek, akit egészen elképesztett ez a nagyvonalúság; majd megkérte de Bazimont asszonyt, hogyvitesse a szobájába az értékes ajándékot. Amint ez megtörtént, felém fordult, s tiszta szívből felkiáltott:- My dear Duke, your Riseliu is marvellous! How thoughtful! How considerate!Ami lefordítva, kedves olvasóm, annyit tesz: " Kedves hercegem, a kegyelmed Richelieu-je csodálatos!Micsoda figyelmesség! Mennyi finomság!" Én meg magamban hozzátettem: "És milyen ügyesenmegválasztott ajándék!", mert ha a bíboros valami értékesebb ajándékkal kedveskedik, Lord Montagutalán gyanakodott volna, hogy meg akarja vesztegetni, de ki ütközhetne meg egy ilyen szerényajándékon, amely ráadásul bibliai reminiszcenciákat ébreszt egy protestáns lelkében?Egy levélke volt becsúsztatva a körték és a bor közé. Lord Montagu feltörte a pecsétjét, kinyitotta, samikor látta, hogy franciául írták, megkért, fordítsam le neki.Richelieu értesítette, hogy mivel tudomása szerint őlordsága másnap indul vissza postakocsin Angliába,hogy a békekötéssel kapcsolatos újabb, részletes eligazítást kapjon Károlytól, Lajos úgy határozott, hogyMeaux lovagot rendeli mellé kísérőül, akinek útlevelében mindkettejük neve szerepel majd, s így a lordotnem fogják feltartóztatni a postaállomásokon. Ráadásul Meaux lovag, miután elkísérte Saint-Malóig, megis várja ott, amíg visszatér, s így késlekedés és minden akadály nélkül juthat vissza a La Rochelle-itáborba.Lord Montagu nagyon örült a dolgok ilyetén alakulásának. Elárulta nekem, hogy végtelenülmegkönnyebbült, mert idefelé jövet igen sok nehézségbe ütközött, számos kellemetlenségben volt része,

hiszen nem beszéli a nyelvünket, s az angolokat, legalábbis mostanság, nem kedvelik errefelé. A bíboroslevele még arra is kitért, hogy amennyiben Lord Montagu nem tudna az angol pénzzel fizetni franciaföldön, az említett lovag, a kapott parancsnak megfelelően, kölcsönöz majd neki, amennyire csakszüksége lesz. Láthatólag az előrelátás és a figyelmesség esszenciája volt ez a levél.Lord Montagu, a törődéstől mélyen meghatva, farkasétvággyal esett neki "kitűnő francia konyhánkkészítményeinek", és egymaga megivott egy egész üveggel a boromból. De mivel nem volt hozzászokvaehhez az alattomos italhoz, a vacsora végére úgy elálmosodott, hogy engedélyemmel tüsténtvisszavonult. De előbb még mosolyogva megjegyezte:- My dear Duke, I'm afraid I am as drunk as a Lord. [Kedves hercegem, attól félek, úgy berúgtam, mintegy lord. (angol) A "részeg, mint egy lord" afféle szólásmondás Angliában, s Montagu kijelentését azteszi humorossá, hogy e szólást önmagára, vagyis valóban egy lordra alkalmazza.] Amin én jót nevettem,s ő is nevetett. Intettem de Bazimont asszonynak, hogy kísérje fel Lord Montagut az emeletre, s ezt jóltettem, mert vendégünk, mihelyt felállt, de Bazimont asszony bal vállára támaszkodott, s még így is csakapró, tétova léptekkel tudta elhagyni a szobát.Öt perc sem telt bele, s de Bazimont asszony kócosan, kipirult orcával, zihálva tért vissza körünkbe.- Mi történt, asszonyom? Hiszen egészen ki van kelve magából!- Ó, nagyuram! - lihegte. - A lord! ... Az angol lord! (Azt hiszem, ez utóbbi kifejezés pleonazmus volt.)- Mi van vele?- Alighogy a szobája ajtaja kinyílt, megölelt, és összecsókolta az arcomat.- Az ajkát nem? - kérdeztem nagy komolyan.- Nem tudnám megmondani - mondta szemérmesen de Bazimont asszony. - Annyira féltem!- Pedig hát az nem mindegy, asszonyom! Ha csupán az orcáját és a homlokát csókolgatta, azt a szeretetjelének tekinthetjük. Ha viszont az ajkát is, az már a szerelmi gerjedelem jele.- Istenem, hát lehetséges volna ez? - kiáltotta de Bazimont asszony, akinek lelkében láthatólag sokféle stalán egymásnak ellentmondó érzelem dúlt.- Kérem, asszonyom, gondolkodjék. Ha úgy érzi, hogy a vendégem, Lord Montagu, megsértette,elégtételt kell vennem a vakmerőségéért.- Uramisten! - kiáltott fel de Bazimont asszony. - Párbaj! Párbaj, énmiattam! De hiszen ez lehetetlen!- Asszonyom, megismétlem a kérdésemet: úgy érzi, hogy a lord megsértette?- Ezt azért nem mondanám - válaszolta de Bazimont asszony, igyekezvén nagyon őszintén beszélni. - Alord vakmerősége igazából nem is volt visszatetsző. Inkább azzal sértett meg egy kicsit, hogy úgy bántvelem, mint egy szobaleánnyal.- Megértem, asszonyom, hogy az ilyesfajta helyzet megítélése a sértett fél társadalmi állásától is függ.Mindamellett nem érzi hízelgőnek Lord Montagu választását, amely egy buta kis libára is eshetett volna,aki pusztán csak mert húszéves, szebbnek képzeli magát asszonyomnál?- Ha így nézzük - mondta erre de Bazimont asszony -, az eset valóban más színezetet nyer. Nagyuram,nagyon kérem kegyelmedet, valamint Clérac urat és a hitvesét is, hogy ha találkoznak de Brézollesmárkinéval, ne tegyenek említést neki a történtekről. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogyszemérmetlenül viselkedtem.Biztosítottam, hogy hallgatni fogok, s Nicolas úgyszintén. Henriette pedig végtelenül hálás voltintendánsnőnknek, aki oly odaadóan gondozta, amikor kiéhezetten, betegesen lesoványodvamegérkezett hozzánk a La Rochelle-i pokolból. Így hát most fölállt, tiszta szívből megölelte a hölgyet, sfelajánlotta, hogy felkíséri a szobájába.Amint de Bazimont asszony visszavonult, hogy magára maradva kedvére álmodozhasson, Nicolas-val anyomomban én is elindultam, hogy nyugovóra térjek.- Cseppet sem kedvelem ezt az angol lordot - mondta Nicolas, míg segített levetkőznöm.- Ugyan miért? - kérdeztem. - Megbántott talán valamivel?- Úgy vettem észre, hogy vacsora közben túlságosan is megnézte magának Henriette-et.- Nézte vagy bámulta?- Azt azért nem mondanám, hogy bámulta.- És nem érthető, ha nézte? Egy hónapot töltött Lord Lindsey tengernagyi hajóján. Henriette pedig nyilvánkellemesebb látványt nyújt, mint egy rakás torzonborz, piszkos matróz. Nicolas, már egy ilyen semmiségmiatt is kínoz a féltékenység?- Nem is annyira féltékeny voltam, mint inkább meglepett.- Meglepett? És miért lepődtél meg, Nicolas? - kérdeztem, magasan fölvonva szemöldökömet.- Mert úgy tudtam, hogy az angolok nem kedvelik annyira a gentil sessó-t, mint a franciák vagy az

olaszok.- Honnan vetted ezt? Éppúgy kedvelik, csak nem mutatják ki. De azért ne aggódj, Nicolas, Angliát nemfenyegeti a kihalás réme...- De miért nem mutatják ki az érzelmeiket?- Mert protestánsok. El tudnád képzelni a két La Rochelle-i bírát, amint titkon hitveseik szobalányaivalenyelegnek?Nicolas elnevette magát, majd minden átmenet nélkül megint elszomorodott.- Nagyuram - folytatta -, feltehetnék egy kérdést kegyelmednek?- Kérdezz csak, Nicolas.- Közel van az ostrom vége?- Nagyon közel. Ha az angolok békét kötnek velünk, a La Rochelle-iek minden reménye odavész.- Szegény La Rochelle-iek! Mennyi szenvedés, mennyi halott, s mindez semmiért! De én magam miatt isbánatos vagyok.- Mi okod rá, Nicolas?- Tudja azt jól, nagyuram. Ha az ostrom véget ér, el kell hagynom kegyelmedet, hogy a király muskétásaiközé álljak.- Büszke lehetsz rá, hogy ennek a kiváló alakulatnak leszel a tagja.- Büszke is vagyok, nagyuram, de hát mi ketten olyan jól kijöttünk egymással...Gyermeteg kifejezésmódja épp őszinte együgyűsége miatt hatott meg. És most az egyszer, először ésminden bizonnyal utoljára, én sem titkoltam előtte érzéseimet.- Nicolas - mondtam tiszta szívből -, jegyezd meg, amit most mondok. Valaki a helyedre áll majd, desohasem helyettesíthet.Ez a burkolt dicséret könnyekig meghatotta, majd hirtelen elszégyellte magát, s engedélyt kért és kapotta távozásra. Amint az ajtó becsukódott mögötte, egyszeriben én is magányosnak éreztem magam,mintha a fiamtól fosztottak volna meg hosszú időre. Ám amint kimondtam magamban a "fiam" szót,elöntött a boldogság, mert felrémlett az emlékezetemben egy gyermek, aki kis kezét ökölbe szorítvaalszik bölcsőjében. Kimondhatatlanul boldog voltam, ha mondhatom így, hiszen ez a határozó tagadja amondatba foglalt állítást. Kedves olvasóm, bocsásd meg nekem ezt a conceit-et, fáradt vagyok, s mint IV.Henrik mondta volt, "az ágyam már sóvárog utánam".[A conceit angol szó, s azt a finomkodó kifejezésmódot jelenti, amely az Erzsébet kori Angliában és III.Henrik francia király udvarában volt igen elterjedt, jóval korábban, hogy Moliére megírta volna aKényeskedők-et.]

XIII. fejezet

Másnap, már hajnalhasadáskor megérkezett az egyik bíborosi hintó Lord Montaguért, hogy elvigye addiga postaállomásig, ahonnét a hivatalos gyorsfutár postakocsija indul Angliába. A hintóban nemcsak Meauxlovag foglalt helyet, hanem még egy magas, sovány férfiú is, akit nem ismertem.Lord Montagu nehezen ébredt, s alig állt a lábán, annyira fejbe vágta előző este a csalóka és alattomosfrancia bor; de Bazimont asszony beküldte hozzá Lucöt, hogy segítsen felöltöznie, ám ő maga nemmerészkedett a szoba közelébe. A lépcsőfeljáró tetején viszont megjelent a lord búcsúztatására, s egésztestében remegve oly mélyen meghajolt előtte, hogy biztosra vettem, egész hátralévő életében emlékeznifog Lord Montagura. Angolunkat nem hagyta hidegen ez a bók, amely felért egy vallomással. Olytiszteletteljes üdvözléssel válaszolt rá, amilyennel egy hercegnő is elégedett lehetett volna. Amireszegény intendánsnőnk szeme megtelt könnyel. Istenem, gondoltam magamban, milyen szomorú ismegöregedni! A szerelemnek sápadt visszfényét őrizhetjük meg csupán.A fiatal és hencegő modorú Meaux lovag engedélyt kért, hogy indulásuk előtt négyszemköztbeszélhessen velem, majd félrevont. Közölte, hogy az úriember, akivel együtt érkezett, Sir Francis Kirby,a La Rochelle-i angol helyőrség ezredese, aki az előző éjszaka szökött ki a már alig-alig őrzöttTasdon-kapun, s fegyvertelenül odasétált ahhoz a sánchoz, amelyet Bellec katonái strázsáltak, akiknek aparancs értelmében nyomban le kellett volna őt lőniük, mégsem tették, annyira elámultak a termetén és ahidegvérén. Ráadásul, magyarázták az altisztnek, amikor az leteremtette őket a sárga földig, ez azember úgy festett, mint egy egyenruhába bújtatott csontváz, s ők igencsak szégyellték volna megölni eztaz élő halottat. Az is csoda volt, hogy még járni tudott.Amikor Bellec tudomást szerzett az esetről, a bíboroshoz kísérte az ezredest, aki, látva, milyen

állapotban van, zöldséglevest hozatott neki, majd megparancsolta, hogy hozzák el Brézolles-ba, skérjenek meg, hogy viseljem gondját, hiszen nyilván rengeteg értesüléssel szolgálhat a La Rochelle-iekés az angol helyőrség jelenlegi állapotáról. Hívtam de Bazimont asszonyt, hogy támogassa föl SirFrancist a lépcsőn, oly bizonytalannak tűntek a léptei.Intendánsnőnk nagy lelkesedéssel végezte el feladatát, máris buzgott benne az anyai érzés, s örült, hogyegy második angol szenvedését is enyhítheti.Lord Montagu semmit sem kérdezett Sir Francisről, oly tapintatos volt, hogy még csak rá sem nézett.Búcsúzóul azután jól megölelgetett és kijelentette, hogy ha alkalomadtán egyszer meglátogatomAngliában, keleti szőnyeget terít elém a lépcsőfeljáróra... Tehát az angolok is tudnak nagyokat mondani,gondoltam magamban, ha kellőképpen meghatódnak.Végre elindult a hintó, s míg néztem, ahogyan távolodik, arra gondoltam, hogy a nagy távolság miatt egyhónapba is beletelik, míg Lord Montagu visszatérhet az olajággal, amely az országaink közt dúló,értelmetlen háború végét jelzi majd. És ez az egy hónap nagyon hosszú lesz azoknak, akik LaRochelle-ben az éhhalállal küzdenek.Azonnal elküldtem Nicolas-t Fogacer kanonokért, hogy vizsgálja meg s ha szükséges, vegye iskezelésbe az angol ezredest, de legalább az étrendjét írja elő, mert annyit már én is tudtam, hogy egykiéhezett ember számára végzetes lehet, ha egyszerre túl sokat eszik. Igaz ugyan, hogy itt,Brézolles-ban, egy másik fame consumpta [kiéhezett személy (latin)] kapcsán szereztünk már némitapasztalatot, de őszintén szólva Henriette megérkezésekor nem volt olyan csontvázszerű, mint aszegény ezredes, aki az éhezéstől már annyira elgyengült, hogy éhesnek sem érezte magát. Jólemlékszem, hogy az első napon csak nagy nehézségek árán tudtunk belediktálni egy tojást, egy félpohár tejet és egy vékony szelet kenyeret: ez volt az az étrend, amit az első időkre Fogacer előírt.Csak amikor már egy kissé rendbe jött, akkor derült ki, milyen szép ember Sir Francis. Legalább hat lábés három hüvelyk magas, széles vállú, sudár férfi volt, a lába hosszú, arcvonásai pedig oly szabályosakés harmonikusak, akár egy görög szoboré, arcszíne barackszínbe hajló, szeme mélykék, szemöldökegesztenyebarna, haja göndör, szőke; s bár látszott rajta a büszkeség, kedvesen és udvariasan bántmindenkivel, a személyzettel is.Mivel az első napokban még nagyon gyönge volt, együtt ebédeltem vele a szobájából nyíló kishelyiségben, ami kezdetben meglehetősen zavarta vendégünket, mert látta, hogy magam is csak nagyonkeveset eszem a társaságában, hisz őt az orvos, az egészsége érdekében, a legszigorúbb diétára fogta.Amint egy kissé összeszedte magát, s megint erős, határozott hangon tudott beszélni, elmondta, azértszökött ki La Rochelle-ből, hogy audienciát kérjen a francia királytól, és a fegyverszünetre valóhivatkozással megpróbálja rábírni, hogy engedje elvonulni La Rochelle-ből az angol katonákat.- Sir Francis - mondtam én erre -, engedje meg, hogy elsőbben is csodálatomat fejezzem ki, amiért azéjszaka leple alatt, élete kockáztatásával, át mert jönni a vonalainkon, csak hogy kísérletet tegyenkatonái megmentésére. És kérem, bocsássa meg, hogy el kell keserítenem, de sajnos semmi esélyesincs rá, hogy sikerrel járjon. Lord Montagu is mindent megpróbált, de őfelsége leghatározottabbelutasításával találkozott. Királyunk ugyanis hadifoglyoknak tekinti az angol katonákat, s csak akkorhajlandó szabadon bocsátani őket, amikor Károly is elengedi a francia foglyokat.- Ez valóban méltánylandó - mondta szomorúan Sir Francis -, ugyanakkor elkeserítő is, a katonáimranézvést éppúgy, mint énrám, aki a semmiért kockáztattam az életemet. Igaz ugyan - tette hozzá -, hogyha a városban maradok, arra sem lett volna lehetőségem, hogy az életemet kockára tegyem, hiszenelőbb-utóbb éhen haltam volna. My Lord - folytatta azután, angolosítva a címemet, mert a "hercegem"szót nehezen tudta volna kiejteni franciául -, nem tudom, vannak-e még a bíboros úrnak kémei LaRochelle-ben, de véleményem szerint vagy elhagyták már a várost, vagy meghaltak. Mindenesetre a kintlévők el sem tudják képzelni, mi történik a falak mögött. Az ott maga a pokol, My Lord, a pokol, amelyresenki sem számított. Valóban senki sem gondolta volna, hogy a gát ellenáll a viharoknak, s még flottánkszámára is áttörhetetlen akadályt jelent. Azt sem hitte volna senki, hogy az ostrom ily soká fog tartani, éshogy végül kifogyunk minden élelemből. S főleg azt nem képzelte senki emberfia, hogy még a hal, a rákés a kagyló is elfogy az öbölnek a gáton túli részén, annyi ember kutat élelem után azon apartszakaszon! Minden élet kiveszett ott, ahogyan hamarosan La Rochelle-ben is. My Lord - folytatta,reszkető hangon -, tudja, hány lakója volt La Rochelle-nek az ostrom kezdetén?- Úgy tudom, huszonnyolcezer - válaszoltam.- És mit gondol, a polgármester, Guiton gyors népszámlálása szerint mára mennyien maradtak?- Sejtelmem sincs.- Hatezren.

Szentséges isten!, gondoltam, mennyi halott! És milyen értelmetlenül haltak meg!Amint Sir Francis megerősödött annyira, hogy képes volt le-föl járni a lépcsőn, velünk étkezett, s miszerető gondoskodással és csodálattal vettük őt körül. Rá azután illett a mondás, mely szerint "ha a szépszépen szól, még egyszer olyan szép". Annyi türelem és jóság lakozott benne, hogy el kellett tűnődnöm,vajon miért éppen a katonai hivatást választotta. De amikor elmesélte, hogy régi katonatiszti családbólszármazik, megértettem, hogy nem lehetett túl sok választása, ám az is kiderült - ami első hallásraellentmondásnak tetszhet -, hogy a hadseregben sok barátra lelt: nagyon szerette a tisztjeit, altisztjeit ésa katonáit. S egybevetve mindazt, amit megtudtam róla, azzal, amit csak éreztem, elmondhatom, hogy azezredes sztoikus nyugalmú, igazságos ember volt, s ha egyszer döntött, elhatározását semmi semingathatta meg.Magától értetődik, hogy de Bazimont asszony rajongott érte, és az összes szobaleány is, akik a pusztalátására mélyen elpirultak, s ha a lépcsőn összetalálkoztak vele, reszkettek, mint a falevél a szélben,annál is inkább, mivel a személyzet tagjaival nagyon kedvesen és udvariasan bánt.Az ebédet azután is együtt költöttem el vele, a szobája melletti helyiségben, hogy már teljesenvisszanyerte az egészségét, úgy gondolván, hogy négyszemközt több mindent elmond nekem, mint egyegész asztaltársaság füle hallatára.És valóban sokat mesélt ilyenkor a katonáiról, s mindig nagy felindultsággal, keserűen szánakozvasorsukon.- Szégyellem magam - mondta, könnyeivel küszködve -, hogy ilyen állapotba kerültek. Amikor őfelségeparancsára felállítottam a helyőrséget La Rochelle-ben, hogy a francia csapatok támadása esetén aváros segítségére lehessünk, igen szép summa állt rendelkezésemre a katonáim élelmezésére. A pénzazonban gyorsan elfogyott, mert az élelem egyre drágább lett, ahogyan egyre nehezebben s végül mársehogy sem lehetett hozzájutni. Az utolsó marha, amelyet a katonáim részére vásároltam, kétszáz ötvenfontomba került, de ma már iratra muros nincs egyetlen marha, ló, de egyéb négylábú állat sem, legyennagy vagy kicsiny. A La Rochelle-iek mindent megettek: bárányt, kutyát, macskát, patkányt, egeret!- Úgy véli - kérdeztem -, hogy katonái a La Rochelle-iekénél is rosszabb sorsra jutottak?- Feltétlenül! Méghozzá azért, mert nem áll mellettük egy-egy La Rochelle-i feleség! Ezek a csodálatosasszonyok ugyanis elképesztő tettrekészséggel és találékonysággal iparkodnak élelemhez juttatni acsaládjukat. Miközben férjük kitartóan üldözi az utolsó kis halat az apály után visszamaradtpocsolyákban, ők a töltéseken mályvát s mindenféle gazt szednek, melyet azután összevágnak,megfőznek és megcukroznak (istennek hála a város még nem fogyott ki az egyszer finomított cukorból!),s valami levesfélét készítenek belőle. Még kenyeret is sütnek, pontosabban valamit, ami hasonlít akenyérhez, de bogáncsgyökérből készül. Sajnos lassan a gaz is eltűnt a töltésekről, annyian szedték.Akkor a polgármester marhabőrt osztott szét, amiből nagy mennyiség halmozódott föl, a bőröket a LaRochelle-iek üvegdarabokkal megtisztították a szőrtől, azután egy nap és egy éjszaka vízben áztatták,faggyúval megfőzték, azután feldarabolták s feltálalták a családjuknak.- Nem lehettek túl ízletesek ezek az ételek, Sir Francis...- Hát nem. A "komiszkenyérből", amint nevezik, én is ettem, úgy megfekszi a gyomrot, akár a kő, delegalább megtölti, s akkor kevésbé fáj. De hát kegyelmed is szenvedett az éhségtől, My Lord, Réfellegvárában!- Valóban szenvedtem. De kitől tudja?- De Bazimont asszony mesélte egyik este, amikor a szobámba hozta a herbateát.Ó!, gondoltam, in petto mosolyogva, a vasreszeléket egy újabb hatalmas mágnes vonzza magához! Éslefogadom, hogy ha azt mondom a hölgynek, hogy a herbateát egy szobalány is beviheti az ezredesszobájába, ő azt válaszolná, hogy nem engedhet egy könnyen lángra lobbanó kócbabát egy ilyenragyogó tűz közelébe...- Sir Francis - mondtam kitörő őszinteséggel -, Saint-Martin-de-Ré fellegvárában a svájciak is megjómagam is olyan jól el voltunk látva élelemmel, hogy az éhezésnek csak az első stádiumáig jutottunk el:vagyis veszítettünk egy kicsit a testsúlyunkból. A második stádiumot azonban, amikor is elsorvadnak azizmok, a járás bizonytalanná válik, a hang erejét veszti s az ember végül csontvázzá soványodik,istennek hála mi magunk nem tapasztaltuk meg, bár végtelen sajnálatunkra sokan mások igen.- Az éhezésnek valóban vannak fokozatai - mondta Sir Francis -, s a kínszenvedést éppen az okozza,hogy halálunkig a kiéhezettség minden fokát végig kell járnunk.Nem is értem, hogy amikor a pogányok és keresztények megpróbálták leírni a poklot, miért fáradtakannyi szörnyű szenvedés kieszelésével. Hiszen a legnagyobb szenvedés az éhezés, amely az emberiteremtmény teljes leépüléséhez vezet, testi és lelki értelemben egyaránt. Tudja, mit láttam a saját

szememmel La Rochelle-ben? Két asszony az utcán, mindenki szeme láttára, rávetette magát egyikszomszédasszonya tetemére s felfalta a hullát. És senkinek sem volt ereje, de talán hajlandósága sem,megállítani őket.Másnap Sir Francis ismét a katonáiról beszélt - annyira gyötörte őt a sorsuk, hogy szinte szégyelltemagát, amiért neki ilyen jó dolga van minálunk.- Egyik éjszaka nem tudtam elaludni - mesélte -, egyre csak a katonáim jártak a fejemben, s emlékekgyötörtek. Képzeletben újra átéltem egy szörnyű jelenetet, amely azonban sajnos meglehetősenmindennapos volt: tudja, hogy a szabályzat értelmében hajnalban sorakozót fújnak a kaszárnyában. Akatonáknak a trombita hangjára az udvaron kell gyülekezniük, megmosdva, fegyverükkel s mindenfelszerelésükkel együtt, s felsorakozva, vigyázzban állva várniuk, hogy alakulatuk parancsnoka szemléttartson felettük. Azon a reggelen lassan vonszoltam magam a gyülekezőhely felé, nyomomban már csakegyetlen tiszthelyettessel, aki a névsorolvasást tartotta. Az ébresztőt fújó trombitás az egyetlen volt az ötközül, aki még meg tudta fújni a hangszerét, bár ő is csak halkan, s bizonyos hangokat átugorva.Jól emlékszem, hogy azon a reggelen sokáig vártunk az udvaron, tántorogva, miközben a fejünketüresnek, lábunkat meg ólomsúlyúnak éreztük. Végül megjelentek az embereim, támolyogva, zihálva, smivel a puskájukat már nem volt erejük fölemelni, a földön húzták maguk után. Jól hallotta: a földönhúzták maguk után! Amikor végre a szokásos napi ceremónia kezdetét vette, az altiszt halk, fakó hangonolvasta a neveket, ha egy névre senki sem válaszolt, megállt, megismételte a nevet, s ha továbbra iscsak csend volt a válasz, egy D [Dead: meghalt. (angol)] betűt írt az elhangzott név mellé. Amint avégeláthatatlannak tűnő szertartás mégiscsak véget ért, megkérdeztem: "Hány D volt?" Amire ő aztválaszolta: "Harmincegy, Sir." Harmincegy emberem halt meg egyetlen éjszakán! S ez a szám már hónapok óta minden reggel nőtt. Azaltiszt ötlete volt, hogy csupán egy "D"-t ír a "Dead" helyett, talán a rövidség kedvéért, de az is lehet,hogy egyfajta szemérmességből.- Panaszkodtak a katonák?- Alig. Néhány "damn!" röpködött, csúnyább szó csak olyankor, ha minden nyomorúságuk okozója,Buckie [Buckingham] került szóba. De meggyilkolása után már őt sem szidták.Úgy vélték, a pokolra jutott, s ezzel az ügyet lezártnak tekintették. Egyszer, egyetlenegyszer hallottamcsak egy érdekes párbeszédet. Egy kerítés mögött haladtam el, melynek túlsó tövében két katona ült,hátát a palánknak vetve s beszélgetett. Az egyik barna volt, a másik vörös (kiejtéséből ítélve ír). A vörösazt mondta:- Akarod hallani a véleményemet?- Akarja a fene - mondta erre a barna.- Akkor is elmondom - folytatta a vörös -, szerintem jó lenne, ha a franciák támadnának. Úgyhatolhatnának be a városba, mint kés a vajba, amilyen állapotba' mi vagyunk.- És mi hasznod lenne abból, te tökkelütött?- Te vagy a tökkelütött! - vágott vissza a vörös. - Mert igenis lenne hasznom belőle: a franciák legalábbadnának enni!Szó nélkül továbbmentem. Mert mit is mondhattam volna? Igaz ugyan, hogy az ilyen szavakfelháborítóak egy katona szájából, de abban a helyzetben, amelyben mi voltunk, mire jó a képmutatás?Egyébként valamennyiünk fejében megfordult, hogy egy francia támadás megszabadítana minket azéhezés gyötrelmeitől, hiszen egy csapásra hadifoglyokká válnánk...Sir Francis néhány pillanatig hallgatott, majd fakó hangon hozzátette:- Az én fejemben is megfordult. És már ahhoz is túl gyönge voltam, hogy szégyelljem magam érte. Végetvetettem a reggeli sorakozónak, mert oly sokat felemésztett az embereim kevéske megmaradt erejéből,hogy csaknem ugyanannyian maradtak holtan a gyülekezőhelyen, ahányuk neve mellé anévsorolvasáskor odakerült a D betű.Az ágyúkezelőket sem vezényeltem többé a posztjukra, mi haszna lett volna, amikor még az ágyúgolyótsem bírták felemelni. Az őrséget is megszüntettem, mert kétórás posztolás után katonáim elejtettékfegyverüket, s a földre rogytak.Nem vezényeltem többé csapataimnak, hiszen szörnyűnek találtam, hogy egy tábori kórháznakvezényeljek, s szomorúságomat csak tetézte, hogy éreztem, semmi hasznomat sem látja már az a város,amelyet meg kellett volna védenem. A hivatásomtól már előbb búcsút kellett vennem, mint az életemtől.Annak a napnak a reggelén, amelyen el akartam hagyni a várost, elmentem a polgármester, Guitonházához, hogy tudassam vele a szándékomat. Jobbról és balról egy-egy altiszt kísért, hogyelkaphassanak, ha összeesnék.

Vasárnap reggel volt, és meglepett, hogy nem hallom a harangokat, amelyek az istentiszteletre szoktákhívni a La Rochelle-ieket. Csak később tudtam meg, miért nem szóltak: a harangozóknak már nem volterejük meghúzni a köteleket.Az utcákon holttestek hevertek, amelyek azonban, istennek hála, nem bűzlöttek, mert a húst márlefejtették róluk. Guiton kapuja előtt felfedeztem egy petárdát, tőle kétlépésnyire pedig egy élettelenembert, aki nyilván fel akarta robbantani, csak már nem maradt ideje rá: görcsbe rándult kezében még ottszorongatta a tűzkövet.Nem voltam meglepve. Guitont ugyanazért gyűlölték, amiért csodálták: a kitartásáért, megátalkodottmakacsságáért, hogy nem volt hajlandó tárgyalni, s fejet hajtani a király előtt. Olyan halkan sikerült csakkopognom az ajtaján, hogy megkértem a két tiszthelyettest, kopogtassanak ők is. Az ajtó végre kinyílt, smegjelent egy borzasztóan sovány, halálsápadt szobaleány. Közölte, hogy Guiton a reggeliistentiszteleten elájult, hazahozták, s most éppen ápolják, így hát nem fogadhat senkit.- Sir Francis - mondtam, mélyen megindulva történetén -, megkérdezhetem, miként sikerült kinyittatni aTasdon-kaput, hogy kijuthasson a városból?- Csak a Tasdon-kapu helyőrségéig volt nehéz eljutni, majd onnan a francia vonalakig. A kaput kinyittatniazonban gyerekjáték volt. Megmondtam a La Rochelle-i őröknek, hogy ki vagyok, azt is közöltem velük,hogy Guiton haldoklik, én pedig tárgyalni indulok a királyhoz. Erre nyomban kinyitották előttem a kaput,csak a hatalmas kulcsot volt nehéz elfordítaniuk a zárban, annyira legyengültek már.A dantei kép, melyet La Rochelle végnapjairól festett az ezredes, kimondhatatlan rossz érzéssel ésszomorúsággal töltött el. Más dolog kijelenteni: "Ez a város fellázadt királya ellen. Éhhalálra ítéljük", ésegészen más átélni, legalábbis képzeletben, a falak közt pusztító éhínséget.Ráébredünk, milyen méltánytalanul mondja a példabeszéd a farkasról: "Ember embernek farkasa". Sőt,hajlok rá, hogy alaptalanul használjuk az "emberséges" szót a jóság és az együttérzés szinonimájaként.Felteszem, hogy Sir Francis azért mesélte el nekem mindezt, hogy megszabaduljon szörnyű emlékeitől,kibeszélvén őket. Azért is gondolom ezt, mert amikor távozni készülvén búcsút vettem tőle,megköszönte, hogy olyan figyelmesen és együtt érzően végighallgattam, s még azt is hozzátette, hogysohasem felejti el a Brézolles-ban töltött napokat. Hála nekem, s a többieknek is, ismét tudja, micsodaboldogság egy színes és mozgalmas világban élni.Úgy éreztem, hogy ezúttal mindent elmondott, ami a lelkét nyomta, s több újságot nem hallhatok tőle. Aszobámba lépve tüstént megkértem Nicolas-t, nyissa fel az írókészletemet, s azon melegében lediktáltamneki mindazt, amit Sir Francistől hallottam, hogy beszámolómat elvihessem a bíborosnak.Nicolas, a szörnyű történetet írván, mindjobban elérzékenyült. És amikor láttam, hogy a szeme megteltkönnyel, félig tréfásan, félig komolyan megkértem, hogy ha már sírnia kell, ne a papírra hullassa akönnyeit, mert a bíboros, amilyen pedáns, még rossz néven venné.- Nagyuram - mondta erre nagy komolyan Nicolas -, sosem venném magamnak a bátorságot, hogy azengedélye nélkül sírjak.E megjegyzést hallván, eltűnődtem, vajon nem rejtőzött-e benne egy szemernyi gúny is. Most előszörötlött föl bennem, hogy a nagyuraknak kijáró tiszteletbe mindig vegyül egy csipetnyi tiszteletlenség. ÉsIsten a tudója, hányszor tapasztaltam ezt a későbbiekben.Nicolas épp befejezte irományát, amikor Hörner jelentette, hogy a bíboros úr egyik hintaja állt meg abrézolles-i kapu előtt. Mivel fölismerte az ajtóra festett címert, kinyitotta előtte a kaput. A bíboros egyikmuskétása - egy igazi kiskakas, ifjú és hetyke - szállt ki belőle, és közölte, miszerint parancsot kapott,hogy nyomban vigyen engem a La Sauzaie-i kastélyba, mert őeminenciája beszélni szeretne velem.Megkértem Nicolas-t, hogy nyergelje föl a lovát, s kantáron vezetve hozza magával az én Acclámat is azemlített kastélyba, mert nem biztos, hogy a bíborosi hintó hazafelé is a rendelkezésemre áll majd.- Nagyuram! - kiáltott fel erre -, hogy én üljek a herélten, és közben kantáron vezessem Acclát?! HiszenAccla úgy utálja az én lovamat, hogy biztosan nem lesz hajlandó mellette ügetni! Sose érek így LaSauzaie-be!Igaza volt, és az iménti epés megjegyzésem után most hízott a mája - bár igyekezett leplezni örömét -,hogy ezúttal engem kaphatott valami butaságon. Úgy tartom, nem kell megsértődnünk, ha az életapró-cseprő dolgaiban az embereink jobban feltalálják magukat, mint mi. Ez kissé meg is vigasztalja őketa helyzetükből fakadó alárendelt szerepükért.- Tégy, ahogy jónak látod, Nicolas - mondtam derűsen.- De Accla mindenesetre legyen ott a La Sauzaie-i kastély udvarán, ha szükségem lenne rá.- Nagyuram - szólt közbe Hörner, aki egyszerű lélek volt, és nyilván nem vette észre, mi rejlik aNicolas-val való kis pengeváltásom hátterében -, én is elvezethetem Acclát La Sauzaie-ba, ha a lovag úr

mutatja az utat.- Akkor hát csináljuk így! - mondtam, s beszálltam a hintóba.La Sauzaie-ban, mihelyt a tiszthelyettes meglátott, nyomban bevezetett abba a terembe, ahol a bíborosnégy titkára szokás szerint munkájába mélyedt. Intettem, hogy ne álljanak fel, de ők persze felálltak smély meghajlással üdvözöltek. Azután Charpentier, félbehagyván a maga munkáját, átvezetett aszomszédos dolgozószobába, ahol a bíboros tartózkodott. Nyomban átnyújtottam neki a papírlapokat SirFrancis Kirby történetének summázatával.Nagy figyelemmel végigolvasta, majd így szólott:- A szerencsétleneket mintha egy hengerhez kötözték volna, amely úgyszólván matematikaitörvényszerűségeknek engedelmeskedve forog: az ok következménnyel jár, mely következmény, márokká változván, újabb következményeket szül. Lord Montagu közbelépésére az angol flottánál szolgálóLa Rochelle-i kapitányok hűségnyilatkozatot tettek a francia királynak. És mivel a kapitányok apolgármestert, Guitont is értesítették e szándékukról, feltehetőleg hamarosan ő is rászánja magát erre alépésre.Jöjjön, herceg, ez most a legmegfelelőbb időpont, hogy felkeressük őfelségét, hiszen a felkelését kísérőceremónia már befejeződhetett, vagy közel jár a befejezéshez, s ha sietünk, talán mindketten válthatunkvele néhány szót.Ezt a "mindketten"-t nagy megtiszteltetésnek éreztem, s derűs szívvel követtem a bíborost. A LaSauzaie-i kastély nem a Louvre, s egy szempillantás alatt a király lakosztályába értünk.Őfelsége az ágyán ült, s épp kezet mosott egy kis mosdótálban, melyet Berlinghen nyújtott felé. Arca üdevolt és kipihent, hiszen az október az egyik kedvenc hónapja volt, sem túl meleg, sem túl hideg, sráadásul - az öröm csimborasszójaként - az előző napon csodás vadászaton vett részt Surgéres-ben.Mivel Surgéres túl messze esett a tábortól, aytréi lakhelyét pedig nem kedvelte, a király most a bíborosvendégszeretetét élvezte. Ezt már akkor kitaláltam, amikor a La Sauzaie-i kastély udvarára léptem,amelynek egyik felét most a király, másik felét a bíboros muskétásai foglalták el, s mint azt bizonyáragondolják, egyik fél sem örült a szomszédságnak. Olyan megvető, lekicsinylő pillantásokkal méregettékegymást, amelyekből nyilvánvaló volt, hogy ezek az ifjoncok szívesen átvágnák egymás torkát, ha apárbajt nem büntették volna halállal. S amilyen dicsőséges a halál, ha a szívet kard döfi keresztül, olyangyalázatos, ha nyilvános akasztás következtében áll be. Jóságos isten!, gondoltam, milyen fiatalok!milyen szépek! és milyen esztelenek!Lajos megtörülközött, majd bal kezét csókra nyújtotta, előbb a bíborosnak, azután nekem. Amíg ajkamattiszteletteljesen az ujjaira tapasztottam, megállapítottam, hogy ezúttal nincs tojássárgaszaga. Vagyisimádott uralkodómat éppoly titkolt kajánsággal figyeltem, mint Nicolas engem.- Sire - mondta a bíboros -, látogatásunknak kettős oka van. Primo: szeretném, ha betekintene azokba afeljegyzésekbe, amelyeket Orbfeu hercege a Sir Francis Kirby-vel folytatott beszélgetéseiről készített. SirFrancis beszámolója hű képest fest La Rochelle jelenlegi állapotáról.Secundo: szeretnék beszámolni arról a tárgyalásról, amelyet az angol flottánál szolgáló La Rochelle-ihajóskapitányokkal tegnap folytattam felséged nevében.- Lássuk előbb a feljegyzéseket - mondta Lajos.Sokkal lassabban olvasta beszámolómat, mint a bíboros, de éppoly szomorúan és megdöbbenten.- Szegény emberek! - mondta végül. - Mekkora árat fizettek engedetlenségükért! Miért is nem hajtottakfejet, mielőtt még La Rochelle a haldoklók városává változott volna!Az olvasó észreveheti, hogy a vallásos király a "miért is nem" fordulatot használta, nem pedig a "mi azördögért nem"-et, mellyel legtöbb alattvalója élt volna.- Bíboros úr - mondta a király -, lássuk most a secundó-t.- Tegnap kora reggel, Sire, azok a La Rochelle-i kapitányok, akik hajójukat az angol flotta rendelkezésérebocsátották, menlevelet kértek tőlünk, hogy a tábor területére léphessenek s tárgyalhassanak velünk. Kétküldöttük, Gobert és Vincent urak, minden további nélkül megkapták a menlevelet, s hamarosan meg isérkeztek csónakon Lord Lindsey tengernagyi hajójáról a mi tengernagyi hajónkra. Valenway komturmegvendégelte, majd partra tette őket, én pedig elküldtem értük az egyik hintómat, és most itt vannak.- És mit akarnak?- Szeretnék, ha La Rochelle közvetlenül a királyától nyerne kegyelmet, nem pedig egy idegen országuralkodójának a közvetítésével, akit egyébként keserűen emlegetnek.- Megkésett bölcsesség! - mondta Lajos.- Azt állították, hogy La Rochelle-nek még három hónapra elegendő élelmiszere van. Amire énvisszakérdeztem: "Talán három napra?" Vagyis a tárgyalás döcögve indult. A nézetkülönbség tisztázása

érdekében azt javasoltam, engedjenek be La Rochelle falai közé néhány királyi megbízottat, akik majdmegállapítják, mennyi élelem van igazából a városban.- Ezt persze elutasították... - mondta a király.- A leghatározottabban. Azzal érveltek, hogy a küldöttek semmit sem látnának, mert a La Rochelle-iektöbbsége elrejtette élelmiszerkészletét.- Ez esetben vajon honnan tudják, hogy ez az élelmiszer még három hónapra elegendő?- Éppen ezt kérdeztem én is, Sir. Mindazonáltal megígértem neki, hogy kérésüket felséged eléterjesztem.- Ez minden?- Korántsem, Sire. Mielőtt távoztak volna, még felhívták a figyelmemet rá, hogy a La Rochelle-iek nemtüntették el a liliomokat házuk kapujáról és faláról, jeléül annak, hogy a liliomot "mélyen a szívükbevésték", s nyilvánvalóan ez volt az oka az angolok kelletlen, tessék-lássék segítségnyújtásának is.- Mit válaszolt erre, kedves rokon? - kérdezte a király.- Hogy a király, törvényes uralkodójuk, tudja ezt, s épp ez az egyetlen ok, amely miatt kegyelmetremélhetnek.- Nagyon jól mondta. Mindamellett úgy látom, hogy a tárgyalás semmilyen eredményt sem hozott.- Mert nem is hozhatott, Sire, hiszen az angol flotta kötelékében szolgáló, vagyis extra muros lévő LaRochelle-iek nem nyithatják ki előttünk az intra muros vegetáló La Rochelle-iek kapuit. Ez a tárgyalásazonban az események csodás láncolatában olyan, mint egy tragédia második felvonása: az első LordMontagu békekötési kérelme volt. Ami után az angol flotta La Rochelle-i kapitányai már azt gondolták:"Ha az angolok békét kötnek, miért ne köthetnénk mi is?"- Az érdekük feltétlenül ezt diktálja - mondta Lajos. - Ha nem nyernek kegyelmet, hajóikat mindörökreszáműzzük a francia kikötőkből, s ők elvesztik a hazájukat.A "haza" szó igencsak szokatlanul hangzott egy francia király szájából: mintha Lajos elismert volnaönmagán kívül egy másik, a királysággal egyenértékű entitást is.Úgy éreztem, Richelieu-t is meglepte ez a fordulat, de közismert óvatossága nem engedte, hogy erre azingoványos talajra lépjen.- Ha jól értem a szavait - folytatta a király -, hite szerint az események csodás láncolatában az utolsóláncszem az lesz, hogy az extra muros élő La Rochelle-iek példáját követve az iratra muros lévők isbékét fognak kérni.- Meg vagyok győződve róla, Sire, annál is inkább, mivel a polgármester, Guiton, miután azistentiszteleten eszméletét vesztette, már szintén nem hiszi halhatatlannak magát.- Akkor hát, kedves rokon - mondta a király -, már holnapra össze kell hívnunk a Tanácsot, hogyeldöntsük, milyen politikát kövessünk, ha La Rochelle behódolt.Ezzel őfelsége elbocsátott, s én visszatértem Nicolas-hoz, Hörnerhez és Acclához, mely utóbbikedveskedő nyerítéssel fogadott.Nicolas fel volt dúlva, arca kivörösödött a haragtól, s mivel útközben nem tudott olyan közel kerülnihozzám, hogy beszélgethessünk, mert - mint tudják - Acclám ki nem állhatta az ő heréltjét, csakBrézolles-ba érve kérdezhettem meg, mi dühítette fel ennyire.- Nagyuram - válaszolta -, miközben Hörner és én a La Sauzaie-i kastély udvarán várakoztunk a kétlóval, a király két muskétása sértegetni kezdett bennünket.- Micsoda? Sértegetni merészelték a kapitányuk fivérét?- Nemrég állhattak be a muskétások közé. Nem ismertek, s minden bizonnyal a bátyámat sem.- Megmondtad nekik, ki vagy?- Nem, nagyuram, nem akartam a bátyám háta mögé bújni.- És miket mondtak azok a semmirekellők?- Az egyik megkérdezte, "kihez tartozom".Amire azt feleltem:- Orbieu herceghez.- Orbieu herceg? - kérdezte. - Nem ismerek ilyet.Azután a második is megszólalt:- Nagyon szegény lehet az a herceg, ha csak két lovas kíséri.Amire az első még rálicitált:- Vagy ha nem szegény, hát fukar.- Uraim - szólt közbe ekkor Hörner -, nagy ostobaságra vall ítéletet mondani egy nagyúr fölött, akit nem isismernek.

De ezt olyan hangon mennydörögte, hogy a két muskétás haja az égnek állt.- Hörner - mondtam erre én -, ne szóljon ezekhez az urakhoz, akik csak belénk akarnak kötni, nekünkazonban semmi dolgunk velük.Ezzel én is, Hörner is hátat fordítottunk nekik, és a két nyavalyás minden bizonnyal tovább ócsárolt volnaminket, ha nem lép oda hirtelen egy muskétás, aki jól ismert engem, s mindkettejüket karon ragadva ígynem szól hozzájuk: "Uraim, engedelmükkel, húzódjunk félre: valamit mondanom kell kegyelmeteknek."- Ha jól értettelek, kedves Nicolas-m, le kell vonnunk a tanulságot ebből az esetből. Rendben van.Holnapra meg is tesszük.És másnap, amikor a Tanácsba indultam, megparancsoltam Nicolas-nak, hogy hat lovat nyergeltessenfel Hörnerrel, Acclámat is beleértve. Szomorú, gondoltam magamban, hogy az ilyen ostobasemmirekellők véleményét is figyelembe kell venni, akik azt, hogy egy nagyúr jelentős személy-e vagysem, kíséretének nagyságából ítélik meg. Mégis figyelembe vettem, nem akarván Nicolas-t és Hörnert ajövőben ilyen gyalázatos megjegyzéseknek kitenni.Amikor beléptem a La Sauzaie kastély nagytermébe, ahol a Tanács ülésezett, Du Hallier, akit - amintbizonyára emlékeznek rá - táborszernaggyá nevezett ki a király, tudatta velem: a király megtiltotta, hogyegyik tanácsos a másikát kalaplengetéssel köszöntse, mert a későn jövők ezzel megzavarnák az ülést.Így hát nekem is, mint a többieknek, be kellett érnem egy-egy pillantással és biccentéssel.Fura mód azonban, kedves olvasóm, bármily visszafogott is az ilyen üdvözlés, árulkodik az érzelmekről,legyen szó rokonszenvről vagy ellenszenvről: hogy csupán néhány példát említsek, Schomberg és Toirastekintetéből barátság ragyogott felém, s Angouléme hercegéből is rokonszenv, ám a két Marillacpillantása (egyik pecsétőr, másik marsall) mindkettőnek híján volt, s Bassompierre tekintete ismeglehetősen fagyos volt, amióta, bár igyekezett leplezni, teljesen az ördögi szoknyák hálójába került,merthogy az ő szemükben én a bíboros bérence s a király kreatúrája voltam, vagyis olyan ember, akitnyomban börtönbe vetnének, de legalábbis száműznének, ha valami módon sikerülne megszabadulniukLajostól és Richelieu-től.A Tanácsnak e rendkívül fontos üléséről semmit semmondhatok, kedves olvasóm, mivel minden jó tanácsostköt a titoktartás. De annyit azért elárulhatok - a nevekemlítése nélkül -, hogy sokan kifejtették véleményüketarról, mi legyen a sorsa a La Rochelle-ieknek, ha a városmegadja magát.Egyesek azt hangoztatták, hogy a legszörnyűbb büntetést kell kiszabni a lázadókra, amely elrémíti atöbbi protestáns francia várost, s visszarettenti attól, hogy valaha is engedetlenségre vetemedjenek.Mások úgy érveltek, hogy az ostrom, az éhínség, a pusztulás s főleg a lakosság kétharmadánakelvesztése önmagában is elég szörnyű büntetés La Rochelle-nek.Megint mások, szintén inkább a kegyelem felé hajolva, úgy vélték, hogy csupán a megátalkodottan konokpolgármestert, Guitont s az őt támogató maroknyi lelkészt és tanácsost kell szigorúan megbüntetni.Guiton kétszeresen is vétkezett: az övéi és a király ellen is.Lajos, amíg a véleményeket hallgatta, egyetlen arcrezzenésével sem árulta el, melyikkel rokonszenvezikleginkább, majd nyomban megadta a szót a bíborosnak, hogy az ő megszólalása legyen, ha szabadmagam így kifejeznem, a jó szájízhez szükséges utolsó falat.Ami engem illet, szent meggyőződésem volt, hogy Richelieu az irgalom szószólója lesz, méghozzápolitikai okokból, hiszen a "szörnyű büntetés" olyan nagy haragot váltana ki Franciaország többiprotestáns városából, amely újra meg újra fellobbantaná a lázadás hamu alatt parázsló tüzét.Ugyanakkor a bíboros azt is tudta jól, hogy politikai érvekkel csak azokat győzheti meg, akik nemcsakegy-egy tanácsülés alkalmából formálnak véleményt, amikor is a szenvedélyek játsszák a főszerepet,hanem hozzá hasonlóan a jövőbe tekintenek.Richelieu oly ügyesen, meggyőző erővel, világosan és ékesszólóan sorolta a "szörnyű büntetés" mellettszóló érveket, hogy taktikáját már-már ördöginek mondanám, ha nem egy bíborosról volna szó. Azután amegosztott büntetés előnyeiről beszélt, de már sokkal rövidebben. És amikor végül elérkezett azesetleges kegyelem mérlegeléséhez, úgy tett, mintha ugyanolyan súllyal esnék ez is a latba, mint azelőző két lehetőség, ugyanakkor olyan hosszan beszélt a megbocsátásról, hogy már ez önmagábanmegmutatta, melyik megoldás felé hajlik. Közben igyekezett az érzelmekre is hatni, jól tudván, hogy bármindig az értelem győz, az érzelem az, ami meggyőz.Már személyesen a királyhoz is intézte szavait, amit a korábbi érvek felsorakoztatásakor nem tett: nyilvánemlékezett rá, mennyire felzaklatta Lajost Sir Francis Kirby beszámolója az éhínség áldozatává vált La

Rochelle-iekről és angol katonákról. Ugyanakkor őfelsége emberiességéhez és dicsőségszomjához isapellált.- Sire - mondta -, talán sohasem nyílt még egyetlen uralkodó előtt sem ily ragyogó alkalom, hogy azegész világ előtt bizonyítsa irgalmasságát. Ez az az erény, melynek révén a király legközelebb kerülhetIstenhez, aki szintén sokkal gyakrabban mutatkozik meg jótevőnk, mint engesztelhetetlen urunkképében. Minél nagyobb La Rochelle vétke, annál jobban kitűnhet felséged nagylelkűsége:legyőzhetetlen fegyvereinek erejével a város fölé kerekedett, s térdre kényszerítette, ám ezek után arra isképes volt, hogy önmaga fölé kerekedjék, s megbocsásson a bűnösöknek. Ha ez így lesz, La Rochelleneve felséged dicsőségét hirdeti majd az egész világon, hosszú évszázadokon át, mint oly páratlanuralkodóét, aki ha győz, önmérséklettel élvezi diadalmát.- Uraim - mondta a király, végigjáratván tekintetét az egybegyűlteken -, ha valaki még szólni kíván,megteheti.De senki sem emelte fel a kezét, azok közül sem, akik a "szörnyű büntetés" mellett érveltek. Úgy érezték,hogy elvesztették a játszmát. Holott, kedves olvasóm, ellentétben azzal, amit talán gondolsz,Richelieu-nek nem volt eleve nyert ügye, hiszen bár Lajos valóban emberséges király volt, a sértéstnehezen tűrte, s mert IV. Henriktől eltérően nem volt éppen galambepéjű, időnként rettenetes bosszútállt. Korántsem volt tehát fölösleges emlékeztetni rá, hogy a dicsőségére válik, ha kegyelmet gyakorol, studta ezt Richelieu is, aki mindenkinél jobban ismerte urát.Október huszonhetedikén, pénteken, a bíboros a La Sauzaie-i kastélyban fogadta a La Rochelle-iek ötküldöttét, s kerek perec közölte velük: a La Rochelle-iek életét megkímélik, megőrizhetik lelkiismereti ésvallásszabadságukat is, valamint javaikat. A város falait azonban lerombolják, s - ami még fájdalmasabbvolt lakói számára - La Rochelle többé nem szabad város, vagyis polgárai a jövőben kötelesek adótfizetni.Erre azután volt nagy sírás-rívás és fogaknak csikorgatása, de Richelieu hajlíthatatlan maradt.A küldöttek csak öten voltak, ám délutánra, amikor már a királyhoz készültek, isten tudja, miért, mintegyerősítésképpen még hatan csatlakoztak a csoporthoz. Előbb Richelieu és a Tanács néhány tagja fogadtaőket, köztük én is, s csak azután járulhattak a király elé, aki karszékében ült, miközben az udvarifőemberek körülötte álltak.A La Rochelle-i Daniel de La Goutte letérdelt őfelsége elé, s hosszú, dagályos szónoklatba fogott,amelyet meglehetősen visszatetszőnek találtam. A királyt a naphoz hasonlította, amelynek fényétől a LaRochelle-iek meg voltak fosztva, s oly sok időt töltöttek sötét zárkájukban, hogy szemük most káprázik anap tündöklő sugaraitól, s csak alig bírja elviselni ezt a ragyogást... La Goutte azzal zárta szónoklatát,hogy megígérte: a La Rochelle-iek nem felejtik el soha a kegyelmet, amelyben uruk részesítette őket, ésutolsó leheletükig őfelsége legalázatosabb s legodaadóbb alattvalói és szolgái lesznek.Ez a dagályos retorika volt az, amit Lajos mindenekfelett utált. Válasza - melyet azonnal papírra vetettem,mihelyt visszaérkeztem Brézolles-ba - nyers volt, kurta és keresetlenül őszinte.Amikor később beszámoltam róla atyámnak, ő harsány nevetésben tört ki, s azt mondta: "Fiamuram, ez akirály kiköpött apja! Micsoda csattanós válasz! A jó Henrik király sem mondhatta volna szebben!"A válasz pedig így hangzott, kedves olvasóm:- Uraim, adja isten, hogy hálás szavaik a szívükből fakadjanak, s ne csupán a kényszer sugallja őket.Igen leleményesek voltak az engedetlenségben, és sok bűnt elkövettek ellenem. Megbocsátom alázadásukat. Ha jó és hű alattvalóim lesznek, én is jó uralkodójuk leszek. És ha tetteik egybecsengenekazzal, amit az imént ünnepélyesen hangoztattak, én is megtartom ígéretemet...Október harmincegyedikén, kedden, már hajnalban talpon voltam, csakúgy, mint Sir Francis, Nicolas,Hörner és a hintóm kísérőiül rendelt svájciak. Az volt a feladatunk, hogy kora reggel vigyük ki LaRochelle-ből az angol katonákat, még mielőtt csapataink elfoglalnák a várost. Mivel a szegény angoloktöbbsége túl gyönge volt hozzá, hogy a saját lábán járjon, szekerekkel mentünk értük, hogy azokonszállítsuk el őket az Öböl-főhöz, onnét pedig csónakokkal az angol hajókra, mert Sir Francis mindaddignem volt hajlandó a tengernagyi hajó fedélzetére lépni, amíg minden emberét be nem hajózták.Megszámolta őket: hatvannégyen voltak. Sir Francis ragaszkodott hozzá, hogy kísérjem el a tengernagyihajóra; bemutatott Lord Lindseynek ("My Lord Djuk d'Orbiu"), aki nyomban meginvitált ebédre. Amintasztalhoz ültünk, a tengernagy megkérte Sir Francist, mondja el, mi történt azóta, hogy Buckingham LaRochelle-be vezényelte az embereivel.- Egy éve történt - kezdte Sir Francis, fakó hangon -, s az embereim igencsak örültek, hogy aszörnyűséges Ré szigeti hadjárat után elfoglalhatták állomáshelyüket La Rochelle-ben, melynek lakóimegmentőikként fogadták őket. Milyen szép, virágzó s patyolattiszta város volt akkoriban La Rochelle,

jókedvű, dolgos emberek lakták, gyermekek szaladgáltak az utcákon meg a kikötőben, s még ma isemlékszem, hogy reggelente a La Rochelle-i nők énekére ébredtem, akik vidáman sulykolták a ruhát amosókonyhában. Ma már nem hall, My Lord, énekszót La Rochelle-ben. És gyermeket sem lát. Ők haltakmeg elsőkként. Az elnéptelenedett házakban és az utcán csak aszott holttesteket láthat, akiket mársenkinek sincs ereje kivinni a temetőbe. Hatszáz emberemmel érkeztem ide, de az éhség megtizedelteőket, s mára hatvannégyen maradtak, de, fájdalom, közülük is minden bizonnyal sokan meghalnak még,s hullámsírban végzik, mert a segítség túl későn érkezett.Amint az udvariasság engedte, búcsút vettem Lord Lindseytől és Sir Francistől, akik egyszerű szavakkal,visszafogottan, mégis barátian és meghatottan mondtak köszönetet azért, amit tettem. Siettem Lajoshoz,aki kilenc órakor tartott szemlét a beaulieu-i erődnél azon csapatok fölött, melyek elsőként vonulnak beLa Rochelle-be. Először nem is láttam a királyt, csak Schomberg marsallt, aki nagy léptekkel sietett elém- de mekkora léptekkel! -, s megölelt, nem színlelt, hanem őszinte szeretettel.Hadd mondom el újra, szép olvasóm, hogy ha egyetlen szóval akarnám Schomberg-t jellemezni, az a szócsakis a hűség lehet: sziklaszilárdan kitartott hitvese, királya és a barátai mellett. Végtelenül hálás voltnekem, amint olvasóm is tudja, hogy közbenjártam érte a királynál, amikor egy hamis vád miattkegyvesztett lett. Én pedig határtalanul becsültem őt, s még azt is szerettem benne, hogy megőrizte bajorőseinek tréfás kedvét, vidámságát.- Barátom - mondta (s az ő szájából ez nem puszta szó volt) -, ha jól gondolom, hogy Lajost keresi, háttegyen le róla. Szemlét tart, méghozzá úgy, hogy egyenként ellenőrzi az embereket.- Egyenként? De hiszen az rettentő munka lesz! Milyen csapatokról van szó?- Tizennégy századnyi testőr és hat svájci század.Vagyis a királyi hadsereg krémje. Csupa becsületes, lelkiismeretes, fegyelmezett ember, s mind jókeresztény: Lajos ugyanis biztos akar lenni benne, hogy a katonáink nem fogják sanyargatni aszerencsétlen La Rochelle-i túlélőket. Három embert már vissza is küldött a táborba.- Miért? Mit tettek?- Semmit, legfeljebb annyit, hogy csalárd módon be akartak furakodni intra muros, hogy ők is kivehessékrészüket a dicsőségből. Az első egy katona volt, akiről kiderült, hogy Sourdis úr századához tartozik(micsoda memória...): nyomban visszaküldték a parancsnokához, azzal, hogy botoztassa meg. A másikkét illetéktelen személy kapucinus volt, s velük sem bánt Lajos kíméletesebben: "Micsoda, uraim? Előbbakarnak belépni La Rochelle-be, mint a bíboros úr?" -, és ridegen visszaküldte őket a kolostorukba.- Újabb bizonyíték arra nézve, ha ugyan kell erre még bizonyíték, hogy bár felkent királyunk mélyenvallásos, nem szereti, ha a papság beleártja magát az ügyeibe.- És igaza is van - mondta Schomberg. - Én is jó katolikus vagyok, tisztelem a papokat és aszerzeteseket, de az a véleményem, hogy foglalkozzanak a híveikkel meg a szegényeikkel, s ne üssékbele az orrukat a királyság ügyeibe. Az ájtatoskodókat sem szívelem (s nyilvánvalóan közéjük sorolta apecsétőrt, Marillacot is), mert ájtatoskodásuk utálatos hatalomvágyat takar. Ezek az emberek mindigtöbbet akarnak, mint ami jár nekik. Szeretnének mindent maguk alá gyűrni...Meglehetősen óvatlan szavak voltak ezek, még szerencse, hogy csak én hallottam őket, hiszen azájtatosok, akik a legjobb kereszténynek tartották magukat, bosszúszomjas emberek voltak. De nem voltidőm óvatosságra inteni Schomberg-t, mert e pillanatban láttam, hogy a király óriás léptekkel a vezérkarafelé igyekszik, s amint odaért, fülsiketítően peregni kezdtek a dobok. Azért használok többes számot,mert ekkora zajhoz legalább egy tucat dob kellett. Amikor a dobszó elcsendesült, egy óriás termetű altisztvált ki a csoportból, a feszes vigyázzban álló királyi katonák elé lépett, s harsány hangon kihirdette:- A király és a francia gyalogság tárbornagyának parancsára tudtára adatik a La Rochelle-be bevonulókatonáknak, primo: azonnali akasztás terhe mellett szigorúan tilos kilépni a sorból (dobpergés). Secundo:azonnali akasztás terhe mellett szigorúan tilos a házakba behatolni (dobpergés). Tertio: azonnaliakasztás terhe mellett szigorúan tilos mindennemű rablás és fosztogatás (dobpergés). Quarto: azonnaliakasztás terhe mellett szigorúan tilos leányok vagy asszonyok megerőszakolása (dobpergés).- A legrosszabb az egészben - súgta a fülembe Schomberg -, hogy az illető szegény ördögöt háromszorfogják felakasztani: először, mert kilépett a sorból, másodszor, mert bement a házba, harmadszor, mertmegerőszakolt egy lányt.Kötelességszerűen nevettem ezen a nagyon is katonára valló tréfán, majd megkérdeztem Schomberg-t,kit ért az a megtiszteltetés, hogy deli katonáink élén elsőként léphet be a városba.- Engem - válaszolta kissé zavartan Schomberg.- A mindenit! S még csak nem is örül?- Dehogynem örülök, csakhogy...

- Csakhogy?- Bassompierre előbb lett marsall, mint én. Őt illetné ez a megtiszteltetés.- Bassompierre csak fél szívvel vett részt ebben az ostromban. Emlékezzék csak rá, amikor kijelentette:"Majd meglátjuk, leszünk-e elég bolondok elfoglalni La Rochelle-t"! Felségáruló kijelentés volt ez, hiszenőfelsége minden igyekezete arra irányult, hogy elfoglaljuk a várost. Gondolja, hogy a király elfelejtetteBassompierre szemtelen mondatát? Lajos soha semmit sem felejt el: sem a jót, sem a rosszat.- Ezért is lett kegyelmed herceg - mondta erre Schomberg, baráti mosollyal. - Velem tart La Rochelle-be?- Sajnos nem tehetem. Őfelsége nem adott rá parancsot.Ezzel el is kellett válnom Schomberg-től, mert de Clérac úr sietett hozzám, s közölte, hogy Lajos mostazonnal beszélni kíván velem. Bár a király, mint mindig, most is nyugodt és összeszedett volt, láttam -hiszen gyermekkorától ismertem -, hogy csak úgy ragyog a boldogságtól, oly nagy örömét lelte aseregszemlében, bármilyen hosszú és kimerítő volt is. Mert Lajos fegyelmezettsége és hajlíthatatlanságadacára nagyon szerette a katonáit, s nemcsak az ellátásukra ügyelt féltő gonddal, hanem azegészségükre is.Bizonyára sokan óhajtották, hogy bárha a lelki egészségükkel kevesebbet foglalkozna, hiszen Lajos, mintaz köztudott, a legszigorúbban kitiltotta a táborból a szajhákat, akik máskülönben bizonyára szívesenszolgálták volna a katonák felüdülését. "Hitemre! Ez már túl sok!", mondta egyszer nekem egyik katonája."Egy egész év, asszony nélkül! Ha az Úr, azt akarta, hogy magányosan éljünk, minek teremtette Évát?"Lajos igen nyájasan fogadott, és megparancsolta, hogy nyomban csatlakozzam Schomberg-hez, merthalaszthatatlan feladat vár rám La Rochelle-ben.- Íme a parancs - mondta, s átnyújtott egy levelet. - A bíboros úr írta alá, aztán éri is elláttamkézjegyemmel. Szó szerint hajtsa végre, s teljességgel az utasítás szellemében.Ugyan nemigen értettem, mit jelenthet az, hogy az utasítás "szelleme", de mivel, mint tudjuk, a királyhoznem lehet kérdést intézni, távoztam, abban bízva, hogy ha valami nehezen végrehajtható feladatról volnaszó, egy táborszernagyra bízták volna, nem rám. Feltevésem, nagy megkönnyebbülésemre, igazolódottis, amikor elolvastam a levelet. Vissza kellett mennem Schomberg-hez, hogy értesítsem az újabbfordulatról.Hörner felszólította egyik emberét, hogy adja át nekem a lovát, s láttam rajta, hogy nagyon örül, csakúgy,mint Nicolas, hogy az elsők közt lehet, akik bevonulnak La Rochelle-be.- Nagyuram - mondta mosolyogva Nicolas -, Acclája igencsak fog haragudni, ha meglátja, hogy egymásik lovon tér haza.- Majd a brézolles-i kapu előtt leszállok a lóról - mentem bele a játékba -, hogy ne érezhesse meg rajtamaz idegen ló szagát.- Akkor majd a kegyelmed szagát fogja a lovon megérezni - mondta erre Hörner.Ez a tréfa kissé vaskos volt ugyan, de nem torkolltam le Hörnert, nem akarván elrontani afölötti örömét,hogy egy rendkívüli esemény részese lehet: együtt vonulhat be a királyi csapatokkal La Rochelle-be. Az asvájci viszont, akit leszállított a lováról, szomorúan vette tudomásul, hogy vissza kell térnie a hintómonBrézolles-ba, bármily nagy megtiszteltetés lett volna különben az utazás ily pompás körülmények között.Bár a megadás jeleként a Tasdon-kaput sarkig kitárták, Schomberg óvakodott azonnal bevonulni,nyomában húsz századdal; előbb gondosan végigfürkészte messzelátójával a bástyák lőréseit - ezekről abástyákról zúdultak rám kétszer is Sanceaux fenyegető-átkozódó szavai.Mivel egy teremtett lelket sem látott, előreküldte Du Hallier-t öt tiszttel, lóháton, de kard nélkül, hogy járjákbe a várost, s győződjenek meg róla, nem állítottak-e kelepcét nekünk. A hat lovast egy trombitáskövette, aki meg-megállt, s hangszerét megfújván figyelmeztette a város lakóit, miszerint, a parancsnakmegfelelően, muskétájukat, pisztolyukat, kardjukat, lándzsájukat és tőrüket kötelesek voltak avárosházán leadni. Egyúttal azt is hozzátette, hogy akinek nem volt annyi ereje, hogy a városházáigelvergődjék, háza ajtaja elé is kiteheti a birtokában lévő fegyvereket. Ha ez nem történik meg, s akár csakegy tőrt is találnak valakinél, azonnal agyonlövik.A kis tiszti különítmény alig egy óra múlva minden baj nélkül visszatért, és Schomberg kijelentette, hogymost már beléphetek kíséretemmel a városba, hogy teljesítsem küldetésemet. Ő addig elfoglaljacsapataival a város legfőbb pontjait és állásait.Ha Nicolas és Hörner azt hitte, nagy élvezetben lesz részük, ha belépnek La Rochelle kapuján, gyorsanrá kellett jönniük, hogy tévedtek: az utcákat holttestek borították, s a sápadt, beesett arcú túlélők akatonák felé vonszolták magukat, abban a reményben, hogy talán kaphatnak tőlük valami ennivalót. Csaknehezen tudtuk visszafogni lovainkat, melyek a szanaszét heverő testek láttán nyerítettek s hevesenrázták a fejüket, végül le is kellett szállnunk róluk, hogy megnyugodjanak, s azontúl kantáron vezettük

őket.Hadseregünk árkászai máris munkához láttak, s kezdték összeszedni a halottakat, hogy majd elszállítsáks eltemessék őket.Nehéz volt olyan embert találnom, akinek az elméje még viszonylag ép volt, s megértette, mit akarok tőle,s hangja is maradt a válaszoláshoz, hogy eligazítson, merre találom a polgármester, Guiton házát.Amikor végre rábukkantam, kopogtattam az ajtón, melyet egy ősz hajú, bizonytalan léptű szobalánynyitott ki, de csak résnyire, s megkérdezte, ki vagyok.- Orbieu herceg - mutatkoztam be a résen át -, és a király parancsára beszélni óhajtanék Guiton úrral.- Le akarja talán tartóztatni a polgármester urat? - kérdezte elhaló hangon, s reszketett, mint anyárfalevél.- Szó sincs róla, asszonyság - mondtam. - Sem letartóztatni, sem zaklatni nem kívánjuk Guiton urat!Hívja csak ide nyugodtan, asszonyság, de nyomban!Kicsit tovább vártam, mint terveztem, mert Guiton nyilván kissé rendbe hozta magát, mielőtt megjelentvolna előttem. Végül aztán csak felbukkant, kalappal a fején, amelyet tiszteletteljesen megemelintettelőttem. Nagy meglepetésére viszonoztam az üdvözlését. És amikor láttam, hogy bátor ember létéremost igencsak zavart, megkérdeztem, nem óhajtja-e, hogy ülve beszélgessünk, mert a megbeszéléshosszúnak ígérkezik.Látható megkönnyebbüléssel fogadta javaslatomat, majd némán szemügyre vett. Én is jól megnéztemmagamnak őt, és őszintén szólva nem volt kedvem ellenére való, amit láttam. A polgármester inkábbalacsony termetű volt, de soványsága ellenére is - amelynek nyilván az éhezés volt az oka - igen erősneklátszott. És ha sovány volt is, azért nem csupa csont és bőr, jeléül annak, hogy az előrelátó LaRochelle-iek közé tartozott, s komoly élelmiszerkészletet halmozott fel az ostrom kezdetén. Arca cserzettvolt, bőre csaknem olyan sötét, mint egy szaracéné, mint a tengerészeké általában, akik az időjárástólfüggetlenül sok időt töltenek a tengeren. Sasorra nagy volt, állkapcsa szögletes, szeme acélkék,tekintetét nehéz lehetett állni, ha a harag fénye villámlott benne. Természetesen most semmi ilyesmitsem engedhetett meg magának: sztoikus nyugalommal, de kérkedés, hetykeség nélkül várta, hogyelhangozzék a számból a király ítélete.- Uram - mondtam -, a király engem bízott meg, hogy tudassam kegyelmeddel a parancsát. A szokás aztdiktálja, hogy ha a király meglátogatja valamelyik jó városát, a polgármester fogadja őt. A király aztkívánja, hogy holnap tegyen eleget kegyelmed e kötelességének és tartózkodjék itthon.- Nagyuram, úgy lesz, ahogyan őfelsége kívánja - mondta Guiton.- A király azt kívánja, hogy már ma bocsássa el alabárdos testőrségét, amelynek tagjai alabárdjaikatkötelesek a városházán leadni.- Úgy lesz - mondta Guiton.- A király azt kívánja, hogy Raphaél Colin-t, a bűnvádi tanács ülnökét, akit az ostrom idejénigazságtalanul börtönbe vetettek, még ma engedjék szabadon.- Már megtörtént, nagyuram.- A király úgy ítéli meg, hogy a trónja elleni lázadásért egész La Rochelle felelős, nem csak kegyelmedegyedül.Következésképpen javait a király nem koboztatja el, ahogyan a többi La Rochelle-iét sem, letartóztatástólsem kell tartania, s bíróság sem fog ítélkezni kegyelmed fölött. Mindazonáltal a király távozása után hathónapra el kell hagynia La Rochelle-t.- Egyedül engem ítél száműzetésre őfelsége?- Nem. Egy tucat embert sújt még rövid száműzetéssel, köztük két lelkipásztort, Salbert-t és Palinier-t is.Mindössze hat lelkész marad tehát La Rochelle-ben, s ennyi elegendő is a vallásgyakorlatfenntartásához.- Uram - mondta Guiton, rövid csönd után -, kérem, mondja meg őfelségének, hogy halálom napjáighálás leszek végtelen irgalmasságáért, melyet lázadó alattvalói iránt tanúsít. Hályog hullt le a szememről.Már világosan látom, hogy La Rochelle azért nem győzhetett, mert Isten elhagyta. És ma már azt islátom, hogy azért hagyott el bennünket, mert kedve ellenére való volt az idegen országgal kötöttszövetségünk, s törvényes uralkodónk elleni lázadásunk. Azt is világosan látom, hogy Lajos Istensugallatára bocsátott meg ma vétkes gyermekeinek. Ezt sosem felejtem el, nagyuram. Tanultam a kárból,amit vakságom okozott, s mától fogva hű szolgája leszek Is tentől rendelt urunknak.Szavai megráztak. Guitontól távol állt a kegyelmet kérő La Rochelle-i küldöttek dagályos retorikája. Aszívéből fakadt mindaz, amit mondott, még bűnbánatának biblikus megfogalmazásából is alegtökéletesebb őszinteség csendült ki. De szerettem volna, kedves olvasóm, ha az én hitem is olyan

eleven, amilyen ezeké a lelkiismeretes hugenottáké, akik bizonyosra veszik, hogy Isten életük mindencselekedetét figyelemmel kíséri, s ha jót tesznek, megjutalmazza, ha pedig rosszat, megbünteti őket!...Szép olvasóm, szeretném ha Guitont megtartaná jó emlékezetében, ezért mielőtt búcsút vennénk tőle,elmondom, hogy valóban őfelsége hű alattvalójává vált. Olyannyira, hogy néhány évvel később a királyiflotta tengernagya lett, s szívvel-lélekkel szolgálta az uralkodót.Guiton házából kilépve éktelen zsivajt hallottam, s azt is láttam mindjárt, hogy mi okozza: súlyosanmegrakott szekerek tucatjai gördültek be a Tasdon-kapun - és nyilván a többi kapun is -, s az ő kerekeikverték La Rochelle kövezetén azt a pokoli zajt, amelyhez helyenként fülsi ketítő dobpergés is társult, sutána harsány hangú bejelentés következett. Arra szólították föl a La Rochelle-ieket, hogy jöjjenek ki aházukból, mert élelmiszert osztanak nekik, ingyenesen.A király nagylelkűségéről tanúskodott ez a gesztus, de milyen szívszorító látványt nyújtottak a házukbólelőtámolygó csontvázzá soványodott La Rochelle-iek, akik mind annyira szerettek volna elsőkkéntennivalóhoz jutni, hogy összeverekedtek, csakhogy oly gyöngék voltak, hogy igazából nem is tudtákmegütni egymást. Sem arra nem lehetett rávenni őket, hogy várjanak a sorukra, sem arra, hogy ha mármegkapták az adagjukat, ne falják fel egyszerre. Csak nagyon kevesen hallgattak a jó szóra, s ezért soktucat szerencsétlen, aki nagy hirtelen teletömte a gyomrát, másnapra meghalt.

- Egy szóra, uram!- Hallgatom, szép olvasóm.- Nem mondhatnám, hogy emlékiratai mostani tizenegyedik kötetében túl sok figyelmet szentelt volnanekem. Sokkal gyakrabban fordult az "olvasóhoz", úgy általában.- Asszonyom, nem először illet e váddal. De alaptalanul. Hiszen, ha az "olvasóhoz" fordulok,asszonyomhoz is szólok, viszont ha a megszólítás: "szép olvasóm", akkor kizárólag asszonyomhozbeszélek.- Persze, kegyelmed nagyon ügyesen bánik a szavakkal. Ezért is bízza meg a bíboros gyakorta kényesügyek intézésével.- Melyek közül az egyik nem is annyira kényes, mint inkább veszélyes volt. Emlékezzék csak,asszonyom, arra a megbízatásra, amikor a mocsáron kellett átkelnem Bartolocci nyomában.- Megkérdezhetem, uram, hogy megkapta-e a hercegi-pairi rangját igazoló okmányokat is?- Köszönöm az aggodalmát, asszonyom. Igen, megkaptam Marillactól, némi késéssel.- Ennyire nem szíveli kegyelmedet?- Ő az ájtatosok közül való, asszonyom, akik rossz szemmel nézik azt a politikát, melyet én szolgálok: akirály és a bíboros politikáját.- De hiszen a király is mélyen vallásos férfiú!- Asszonyom, Franciaországban egy világ választja el a "vallásosokat" az "ájtatosoktól".- Mi a különbség kettejük között?- A "vallásos" jelző hitbéli meggyőződésre utal, az "ájtatos" viszont politikaira. Ha Marillac úr lett volna aza nagy hatalmú miniszter, aki La Rochelle-nél tanácsokkal láthatja el az uralkodót, minden bizonnyal aztjavasolja neki, hogy tiltsa be a protestáns vallásgyakorlatot, s mindörökre száműzze a lelkészeket LaRochelle-ből.- És sikerült volna meggyőznie a királyt?- Nem, asszonyom. Biztosan nem. A király minden alattvalóját szerette, legyen protestáns vagy katolikus,s leghőbb vágya volt, hogy a hívei is szeressék őt. Ezerhatszázhuszonnyolc november elsején, amikorgyőztesen bevonult La Rochelle-be, a városi előkelőségek térden állva kiáltozták: "Irgalom!", meg azt is:"Éljen a király!"A király ekkor tollforgós kalapját megemelve köszöntötte őket. S ez az üdvözlés minden szívetmeghódított, asszonyom. "De hiszen nekünk azt mondták, hogy mindannyiunkat meg fog öletni! -mondogatták egymás közt a La Rochelle-iek. - Ehelyett milyen szépen köszönt minket!" Már előző estehálatelt szívvel gondolt rá mindenki, amikor első dolga volt élelemhez juttatni a lakosságot, ráadásulgratis pro Deo, hiszen már csak a leggazdagabb polgároknak volt némi pénzük. Amikor rádöbbentek,hogy őfelsége egészen más, mint amilyennek képzelték, máris az őrangyalukat látták benne, akikiragadta őket a halál torkából. Hogy csak egyetlen példát említsek: november elsején, Mindenszenteknapján, körmenet vonult végig La Rochelle utcáin, és az égővörös stólák, gyertyák és a szenteketábrázoló szobrok ellenére (melyeket a hugenották pogány bálványoknak tekintettek) minden LaRochelle-i az ablakban állt, hogy lássa a királyt, hiszen mindannyian emlékeztek rá, hogy két nappalkorábban Lajos nemcsak köszöntötte őket, de siralmas állapotuk láttán még könnyekre is fakadt.

- De azért mégis porig romboltatta a La Rochelle-t körülvevő falakat.- Mi haszna volt La Rochelle népének azokból a falakból? Csak arra szolgáltak, hogy egy éven átelzárják őket a külvilágtól, s így ne juthassanak élelemhez.- De Lajos mégiscsak megfosztotta La Rochelle-t a szabad városnak járó kiváltságoktól, s ezentúlpolgárainak adót kellett fizetniük.- No de ki fizette azt az adót, asszonyom? A gazdag polgárok, akiknek szőlőik s kertjeik voltak Részigetén s csordáik Oléron szigetén!- És mit tett, uram, az angol flotta azon közben, hogy a király és La Rochelle népe egymás kebléreborult?- November huszonnegyedikén felszedte a horgonyt, és a sors iróniája folytán, amelyet még Guiton iscsak Isten útjainak kifürkészhetetlen voltával magyarázhatott, két nappal később, novemberhuszonhatodikán, föltámadt a délnyugati szél, méghozzá olyan erővel, hogy a tomboló tengeri viharhárom darabba szakította a gátat...- Ezt úgy értsem, uram, hogy ha Lord Lindsey még két napot vár, behajózhatott volna az élelemmel LaRochelle-be?- Ezt a vélekedést többször hallottam a későbbiekben, de hát így csupán a szárazföldi emberekvélekedhettek. A tengerészek tudták, hogy szó sem lehetett volna ilyesmiről. A La Rochelle-i öböl adélnyugati szél felé nyitott, s ha ez a szél fölerősödik, lehetetlenné teszi a hajók irányítását. Képesleszakítani a hajót a horgonyáról, eltépheti a hajóköteleket, s akkor az angol flotta recsegve-ropogvanekiütődött volna a francia flotta hajóinak, illetve a cölöpgátnak vagy a kőgátnak.- Mit tehetett ily körülmények között Lord Lindsey?- Sietve útra kellett kelnie, levont vitorlákkal, még mielőtt a szél viharrá erősödött volna, hogy azutánmenedéket találjon a Ré sziget túloldalán, a breton szorosban.De semmi esetre sem támadhatott.- Az angol flotta tehát elindult hazafelé, s úgy hírlik, gyászos volt az útja.- A viharos tengeren tizennégy csatahajót és négyszáz embert veszítettek el. Anglia volt a nagy veszteseennek a háborúnak.- És a francia király a nagy győztese?- Igen, de nem egyedül! Furcsa mód a győztes király és a legyőzött La Rochelle osztozott a dicsőségen.A királyi hadsereget ettől kezdve legyőzhetetlennek tartották. De eközben La Rochelle Európa-szerte ahősiesség és a kitartás jelképe lett.- De hiszen ez a szerencsétlen város lakosságának kétharmadát elveszítette!- Ráadásul újabb hugenották nem telepedhettek le La Rochelle-ben, csak azok élhettek ott, akik ott isszülettek.- Különös döntés.- Ám, amint a későbbiekben kiderült, igen bölcs, hiszen az ostrom során sokkal több férfi halt meg, mintnő, lévén a gentil sesso, szép olvasóm, mestere a túlélésnek, s amiután a béke megköttetett, igen sokvolt a városban az özvegyasszony és a hajadon leány. S mivel szerintükegy házasság megér egy misét, hogy jó Henrik királyunkat idézzem, a királyi helyőrség katonái s tisztjeiközt kerestek férjet maguknak, rangjuk s társadalmi állásuk szerint... Így hát végül kiegyenlítődött LaRochelle-ben ahugenották és katolikusok számaránya.- Remekül döntött hát XIII. Lajos!- Nem, asszonyom, ez az ötlet a bíborostól származott.Nem kedvelte ugyan a szebbik nemet, de elismerte, hogy bizonyos körülmények között képviselői ahasznunkra válhatnak...- Ő is az ostrom egyik nagy győztese volt.- Úgy bizony! És furcsa módon, ő, aki általában oly visszafogott volt, ezúttal mértéktelenül derűlátókijelentésre ragadtatta magát. Ezt mondta: "A La Rochelle-i ostrom vége Franciaország mindennyomorúságának végét is jelenti, s mostantól nyugalom és boldogság vár reánk."- És tévesnek bizonyult e jóslata, uram?- A legtévesebbnek. Ezerhatszázhuszonkilenc május huszadikán hirdették ki az Angliával kötött békét, éstizennyolc hónappal később, ezerhatszázharminc március tizedikén-tizenegyedikén kitört "a nagy udvarivihar": egy nagyszabású, aljas összeesküvés, melyet Marillac sugallt, s az anyakirályné irányított, ésamely megpróbált éket verni a király s a bíboros közé s eltenni láb alól Richelieu-t. Oly halálos rémületlett úrrá a bíboroson, amikor érezte, hogy kegyvesztés fenyegeti, s ennek következtében száműzetés,

netán halál, hogy kis híján elmenekült az országból! Szerencsére végül mégsem tette.De ez már egy másik történet, asszonyom.