GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS

SZIGETI VESZEDELEM

Ez a könyv Szigetvár 1566­ban lefolyt török ostromáról szól. A híres küzdelem után majd száz   esztendővel   az   önfeláldozó   várkapitánynak   (ugyancsak   Miklós   nevű)   dédunokája örökítette meg zengzetes sorokban a várvívó és várvédő hősök tetteit, így született meg 1644­ben   a  Szigeti   veszedelem  Gróf  Zrínyi  Miklós   tolla   nyomán,   akiről   jó,   ha   tudjátok,   hogy nemcsak kiváló  költő,  hanem nagy hadvezér  és  politikai   író   is  volt.  –  A régies  elbeszélő költeményt  a  magyar  gyerekek bölcs  mesemondója,  Benedek Elek  ültette  át  mai  nyelvre. Érdekes, izgalmas, nem lehet letenni.

DELFIN KÖNYVEK

Szerkeszti RÓNASZEGI MIKLÓS

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓSSZIGETI VESZEDELEM

Az ifjúság számára átdolgozta BENEDEK ELEK

Benedek Elek szövegét gondozta BENEDEK ANDRÁS

A fedél ESZIK ALAJOS munkája

© Benedek András, 1989

ELSŐ ÉNEK

Trónusáról   az Úr  a  Földre  tekintvén egy szempillantással  átlátta  az egész világot.  Szeme végigröppent   a   Föld   minden   népén,   aztán   megpihent   a   magyarokon.   És   íme,   homloka elborult, látván a magyar nép állhatatlanságát, pártoskodását, testvérnek testvérre fenekedését. Látva látta, hogy az ő szent nevének nincsen tisztelete, ártatlan fia vérének becsülete, jóságos cselekedetnek nincs kelete. Feslett az egykoron tiszta magyar erkölcs, nehéz káromlás fertőzi a levegőt; irigység, gyűlölség, rágalmazás, lopás, emberölés, örök tobzódás mindenütt…

Hogy látta mindezt az Úr haragra gerjedt, rettentő  haragra, hívatta Mihály arkangyalt,  s kemény haragjában parancsot adott neki:

– Nézd, a kemény nyakú, kevély szittyák mely igen elfajzottak a jó magyaroktól. Lábuk alá nyomták a szép keresztény hitet, különb­különb vallásokban élnek, holott nincs nép a földön, kivel több jót tettem, mint tettem ővelök.

Kihoztam Szkítiából,  mely  szűk  volt  nekik.  Hatalmas  karommal   rontottam,  vesztettem minden ellenségüket.

És megtelepítettem őket szép Magyarországban; megáldottam, meghallgattam, segítettem minden dolgukban. Sőt vitéz szívvel is megáldottam őket: tízet kergetett egy jó magyar, s mint a por a szél előtt, eltakarodott az ellenség előlük.

Fiam által  keresztény hitre   térítettem,  szent  királyokkal  megajándékoztam őket.  Adtam nekik   békességet,   tisztességet,   s   lám,   a   háládatlanok,   Istenüket   elárulják,   minden gonoszságban elmerülnek.

Bűnöm, hogy ennyi jót tettem velük, mert íme, keblemen viperát neveltem. Hadd érezzék, hadd tudják meg: én vagyok ama nagy bosszúálló Isten!

Eredj,   arkangyalom,   szállj   le   a   pokolba,   küldj   onnét   egy   haragos   fúriát1  Szulimán császárhoz,  hogy az elfajzott  magyar  ellen költse  fel  haragját.  Adok a  töröknek hatalmat, erőset, hadd rontsa, veszejtse a rossz magyarokat, s törje iga alá addig az ő kemény nyakukat, míg fel nem ismerik, hogy elhagytak engem. Kiáltnak majd hozzám, de én meg nem hallom, szüntelen lesz majd rettentő haragom. Megbüntetem őket harmad­negyed ízig, s hogyha meg nem   juhászodnak,   örök   átkom,   haragom   lesz   rajtuk.   Ám   hogyha   bűneiket   megbánják,   s megtérnek,   halálról   életre   hozom   őket   ismét,   s   haragom   vesszejét,   a   pogány   törököt, darabokra töröm!

Így szólt a haragos Isten. Az arkangyal leborult előtte, s ekképpen könyörgött:– Ó, Uram, mért rontod a jámbor magyarokat a hamisak miatt? Könyörülj meg rajtuk!Felelt az Úr:– Mit akarsz, arkangyal? Rejtett nagy titkaimat akarod vizsgálni? Avagy nem érzed, hogy 

javát akarom, midőn megbüntetem?Elnémult   az  angyal,   sugár   szárnyait  égnek  eresztette,   repült,   repült,   s   addig  meg  nem 

pihent, amíg a pokolba nem szállt. Ottan kiválasztotta a fúriák közül a leggonoszabbat. Alektó fúriát,   kinek  keze­lába  meg  volt  kötözve:   száz   lánc  csörgött   lábán,   száz  bilincs  a  kezén. Minden haja szála  egy­egy kígyó  volt  (hej,  hogy  tekergőztek,  hej,  hogy viaskodtak!),  két szemén csak úgy folyt véres, mérges tajték, s gégéjén omlott ki dohos kénkőpára.

Az arkangyal levette Alektó kezéről­lábáról a bilincset, s mondotta:

1 fúria – gonosz, pusztító szellem

– Hallod­e, Alektó! Isten parancsára jöttem tehozzád. Parancsolja, menj Törökországba, ott is a császár városába. Szálld meg a szívét Szulimán szultánnak, keltsd fel a haragját a magyar nemzetre,  hadd  zúdítsa   reá   rettentő   fegyverét,   szörnyű  nagy erejét,   s   törje,  alázza  meg  a büszke magyarokat.

Hej, hogy örült a fúria ennek a parancsnak! Nosza, szállva szállott nagy Törökországba, éjfélkor érkezett Konstantinápolyba, és ott csak besurrant Szulimán házába.

Ám a gonosz fúria nem a maga képében állott a Szulimán szultán ágya mellé. Fölvette a képét Szulimán apjának, Szélimnek, s így kezdte el ördöngös beszédét:

– Lám, gondtalanul alszol, jó Szulimán fiam, s nem veszed eszedbe, hogy Isten megáldott nagy kegyelmével. Adott neked erőt, jó észt, vitézséget, de te alszol, fiam, s nem látod, hogy micsoda  nagy   felleget   kerget   a   keresztény   világ  nyugat   felől   eléd.   Ébredj,   fiam,   ébredj, hallgass   az   atyádra!   Ha   időt   adsz   nekik,   bizony   elvesztenek   országostul,   mindenestül   a hitetlen ebek, egyesülnek. S pedig egyesülnek. Régen készülődnek. Előzd meg te őket, üss rajtuk   hirtelen.   Kelj   fel,   fiam,   kelj   fel,   kösd   fel   a   kardodat,   indulj   hadaddal   a   tévelygő magyarra. Ne félj, mert a magyart senki sem segíti. A bolond gyaurok2, míg a házuk nem ég, nem bánják, hadd égjen a szomszédnak a háza. Eredj, fiam, eredj!

Így beszélt a gonosz fúria Szulimán szultánnal, s hogy szavának nagyobb legyen a sikere, egy  mérges  kígyót   bocsátott   a   szultán  ágyába.  Kicsúszott   a  kígyó   szép   lassan,   a   szultán vállára; válláról mellére; melléről szívébe; s amerre csúszott, mindent megmérgezett. Kemény szívét  megmérgezte,   lángos   tűzben megégette,   s  haragra  gyújtotta,  szörnyű  nagy haragra, szörnyű kevélységre, aztán eltűnt, mintha fald nyelte volna el.

– Fegyvert! Fegyvert! – kiáltott Szulimán. – Megyek, atyám, megyek! Lovamat megfestem gyaurok   vérében,   városokat,   várakat   hamuvá   égetek,   gyaur   tetemeit   halomba   rakatom   – fegyvert, fegyvert!

Aztán   fölkelt   ágyából   Szulimán,   megparancsolta,   hogy   minden   országából,   s tartományából   táborba   szálljanak   a   vezérek,   válogatott   vitézekkel,   mégpediglen Drinápolyban, májusnak végére.

Szaladtak a csauszok3  szerte az országokba, csak úgy lengett­lobogott  patyolat ruhájuk, Szulimán szultán pedig felült lovára, hívatta vezéreit, és így beszélt hozzájuk:

–  Vezérek   és   basák,   ti   okos   vitézek,   pogány   kereszténynek   a   meghódítói!   Halljátok szavamat! Erős birodalmunk nem tűr henyeséget. Fegyver s erős vitéz! – erre van szükségünk. Fegyverrel győztük le a keresztény világot, mert inkább fizet adót meg harácsot4, semhogy vitéz módon kardot rántson. Ám ha nem is sokan, mégis akadnak, akik ellenünk acsarkodnak, semhogy megvallanák erőtlenségüket. A magyarok ezek, kik vezér nélkül vannak, s mint a törött  hajó  széltől  hányattatnak.  Nem tagadom, köztük, ha egyezség volna,  nagy gondokat adna az az egynéhány magyar, meg is csorbítaná, tán meg is rontaná fényes koronánkat. De reájok szállott Istennek ostora: nincs köztük szeretet; fösvénység, gyűlölség uralkodik rajtuk, fényes koronájuk kezd halványodni. Szemlátomást kedvez nekünk az Isten, minekünk szánta a   magyar   birodalmat.   Ím,   esküszöm   nektek   az   élő   Istenre,   mi   fényes   holdunkra   s   éles fegyveremre,   hogy   éjjel   Mohamed   atyámnak   képében   megjelent   énnékem,   s   mindezt elbeszélte. S ím, itt van levele jó Arszlán vezérnek, azt írja Budáról, nem kell kételkednünk a győzelmünkben. Olvasd, diák, Arszlánnak levelét!

Ott mindjárt a diák fölszóval olvasta:

2 gyaur – hitetlen, nem mohamedán3 csausz – török futár, közrendű katona4 harács – hadisarc

Győzhetetlen   császár!  A   te   rabod,   Arszlán,   ki   a   te   kegyelmedből   budai   fővezér,   fejét  hajtván alázatossággal   írja  néked.  A német  császárnak sehol   sincs  kész  hada,   s  nincs   is  gondja rá. Ugyanígy Miksa is, magyarok királya, eszik, iszik, lakmározik, magyarokkal nem  törődik. A magyarok pedig henyeségben, gyűlölségben élnek, marakodnak, mint az ebek, hadi  tudományban nincs jártas közöttük – itt az idő, győzhetetlen császár, hogy halomba verjed a  büszke magyarokat.

Hallgatták a vezérek az Arszlán levelét nagy figyelemmel, s merthogy látták Szulimánnak nagy elhatározását, mindnyájan helyeslék a hadba indulást.

És felkerekedtek nem sok idő múltán a hadak mind az országokból, s érkezett tengernyi had a nagy Ázsiából, a tengeren túlról. Rengeteg tatár jött, amelynek vezére ifjú Delimán volt, a nagy kánnak5 fia. Huszonötezer vitéz, mind íjász, sok százezer közül kiválogatva: ez volt a tatár had. Bátor s gyors volt e had, vélnéd, halált visz mind a kezében, sem tűz, sem sebes víz vissza nem tarthatja.

Delimánról,   e   hadnak   vezéréről   beszélték,   hogy,   mikor   országot­világot   látni   járt, Galatában meglátta Kumillát, Szulimánnak a leányát, kinek szép haja megdobogtatta Delimán szívét.   Egy   tekintete   a   szép   Kumillának   elvette   Delimánnak   minden   erejét…   Erős   nagy szerelem szállotta meg szívét, nem tudta feledni császár szép leányát. Most ím eljött újra erős reménységgel, de hajh, mire megjött, a császár szép leányát Rusztán bég6 nyerte el…

Halálos  bánat  nehezedett   ifjú  Delimán szerelmes szívére.  Hej,  Rusztán vezér,   jól  őrizd magad Delimántól! Dühös farkasként lesi most halálodat, s ha lehet, kitölti bosszúját rajtad!

De csak vissza a hadakhoz, hadd lám, kik jöttek még szegény magyar ellen!A  tatár  had  után  öt   szerecsen  sereg,  mindegyik   seregben hat­hatezer  ember,  mindenik 

hárommal megverekedni kész. Mindnek lova, mint egy madár, ő maga meg tündér, merthogy mint  a  denevér,  olyan könnyen fordul… Nem viselnek ezek fegyverderekat,  nem fedik  a testüket pajzzsal, sem sűrű páncéllal, s messziről azt hinnéd, hogy üvöltő ördögök. A vezérük Amirasszen. Maga is fekete, lova is szerecsen. Karabul a neve szép, kedves lovának, s hej, de kényesen jár, hej, de kevélyen jár! Azt mondják, hogy Karabulnak a Szél volt az apja nagy Arábiában, és ez hihető is, mert sem szélben, sem lángban nincs az a vidámság, nincs az a gyorsaság, mi Karabulban!

S   jött  Amirasszen  után  három  főkapitány:   az  okos  Olindus,   a   szép  Hamviván  meg   a kegyetlen Demirhám, akinél erősebb nem volt kerek földön:

Mert ez gyökerébül nagy tölgyfát kirántott;Ököllel agyonvert egy nagy elefántot.

És ott volt a hadban Alderán, Demirhám bátyja, ki gondviselője volt a szerecsen hadnak, magyarázója minden álomnak és Mohamed próféta írásának.

A szerecsenek után jöttek a mamelukok, kik nemrégen hódoltak meg Szulimán császárnak. Vezérük Kajer bég. Húszezren voltak, csupa jó lovasok, s noha más­más nemzetbéliek voltak, egyek voltak mégis az okos vezér alatt.

És   jöttek   a   cirkaszok,   mamelukokkal   szomszédos   népek,   ötvenkétezeren,   kik   maguk választottak vezért maguknak a hadverő Ajgás basa képében, s bizony, nemhiába nevezték őt hadverőnek, hej, sok nemzet romlásának volt az okozója.

5 kán – tatár fejedelem6 bég (vagy bej) – török főtiszt

Mint a hangyák vagy széles mezőben a kalangyák,7 mind e hadak ellepték a földet. Nyilak, szablyák, lobogós kopják villannak mindenfelé: rettenet azt látni. Soha ezek oly helyen meg nem fordultak,  amelyet fegyverrel meg ne hódítottak volna, s valamerre jártak a világban, maradt   minden   őutánuk   gyászos   pusztaságban.   Csak   aki   meg   tudná   számlálni   a   tenger homokját,   az   számlálhatná   meg   Szulimánnak   népét.   Aki   muzulmán   csak   hallotta,   hogy Szulimán   haddal   megy   a   keresztényekre,   mindegyik   sietett   Szulimán   után,   hogy gyönyörködjék   a   gyaurok   romlásán.   Lám,   a   szép   Indus   vízén   túl   nem   lakik   török,   sem Szulimánnak   nem   adózik:   mégis   eljött   Atapalik   király,   csak   hogy   lássa   a   keresztények pusztulását.

Ó, jaj! hová omlik majd ez a nagy felhő? Világ melyik szegletére fog ez leszakadni? Kire ez a felhő le fog majd szakadni, rettentőn megérzi az Isten nagy haragját! 

MÁSODIK ÉNEK

Mint hírül vette Arszlán, a budai fővezér, hogy Szulimán szultán készülődik rengeteg sereggel Magyarország ellen, gondolta magában, nem várja meg, amíg a szultán ellepi a magyar földet, ő maga rajtaüt valamelyik váron, elveszi a magyartól. Hej, mekkorát nő majd becsülete! Nagy sebbel­lobbal, Szulimán híre nélkül, sok­sok hadat gyűjtött, s nosza, elindult, hogy megszállja Palotát. Fennen kérkedett az oktalan vezér, hogy így meg úgy, halomba dönti­rontja Palota várát, s elvágja vitéz Turi Györgynek, Palota kapitányának a nyakát.

Hát össze is verődött nagy hamar tízezer szablyás, sok­sok ágyúval, s mindenféle tüzes mesterséggel körülvették Palotát, dörgött az ágyú, hullott a várra a sok tüzes lövedék. Ám vitéz Turi György nem volt az az ember, aki összetett kézzel vesztegeljen a várban. Éjnek éjszakáján kétszáz válogatott vitézzel kirontott, s rajtuk ütött okos merészséggel a törökön.

Dehogy   gondolt   a   török   éjjeli   támadásra!   Békével   aludtak,   hangosan   hortyogtak, mivelhogy este sok erős bort ittak. A tábor szélén, a vár felől vonta fel sátorát Kurt aga,8 a sátor körül háromszáz janicsár9 aludt. Nosza, Turi György rajtuk ütött, s nem telt bele egy­két pillanat, kettőszázötven janicsár a fűbe harapott. Közben nagy nehezen feltápászkodott mély álmából   Kurt   aga,   mezítelen   karddal   kirohant   a   sátorból,   ordított   torka   szakadtából,   de ordíthatott: aludt a tábor, mint a fekete föld. Akkor lóra pattant, hogy hírül vigye Arszlánnak a nagy veszedelmet, de még el sem indulhatott, ott termett Tóth Balázs, sújtott a kardjával, s menten porba hullott Kurt aga nagy feje. Akik felébredtek, halálra ébredtek, s csak úgy ömlött a bor a teli gégékből… Háromszáz janicsár közül tizenöt maradt hírmondónak, akik veszett nyargalással  vágtattak Arszlánhoz,  ki  hogy meghallotta  a hírt,   szinte kettészakadt  szörnyű haragjában.

Hej, egyszeribe megmozdult az alvó tábor! Arszlán vezér nyomán kétezer vitéz száguldott Kurt   aga   sátra   felé,   de   már   száguldhatott,   magyar   vitézt   ott   már   nem   találtak:   rég visszahúzódtak   Palota   várába.   Magyart   nem   találtak,   de   találtak   törököt   eleget:   holtan, sebesülten.

7 kalangya – learatott kévékből rakott kereszt8 aga – török tiszt9 janicsár – gyalogos katona

Mit   tehetett  Arszlán  vezér,   visszatért   a   táborába,   s  megesküdött,   hogy   elevenen   fogja megnyúzatni  Turit:   így adja meg Kurt agának a végtisztességet.  S  ím, amint a szép piros hajnal   eljött,   harmattal   s   ragyogással   ékesítve   a   földet,   trombitát   fújatott  Arszlán,   lovára pattant,   s   ostromnak   indította   haragos   táborát.   Dörgött   az   ágyú   szakadatlanul,   bömbölve repültek a nagy nehéz golyók, s mire a nap fölkelt: földig omlott a More bástyája.

–  Kő kövön ne maradjon! – ordította Arszlán. Szólt az ágyú éjjel­nappal, s hogy jobban szomjúzza a keresztény vért, mindennap ópiumot evett: már reggel részeg volt, nem tudta, mit csinál.

Így száguldott részeg fejjel Arszlán vezér a bástyához, fennhangon szidta, káromolta Turit, de bezzeg megfelelt a káromlásra Turi György ágyúja: kettészakította az Arszlán paripáját. Ha nagy hirtelen el nem kapják onnét a janicsárok, a másik ágyú őt magát szakítja ketté.

No lám, mi lett a részegség jutalma? Gyalázat. Az lett, gyalázat: szégyenszemre elfutott a részeges Arszlán.

Az ő esetéből tanulhat minden vezér. Aki nem akarja, hogy jó hírén csorba essék, s a hada kárt valljon, legyen el bor nélkül. Mert mivel különbözik az oktalan állattól, aki szándékosan megválik az okosságtól? Kinek feje tele van bornak párájával, nem tudja, mi a jó, mi a rossz.

Arszlán részeg volt bortól s ópiumtól, ezért vallott szégyent Turi kapitánytól. Elesett Kurt aga, s az ostrom alatt is kétszáz embert vesztett, ő maga is, a nyavalyás, alig menekült meg. Bortól s ópiumtól füstölgő szemével nem látta, hogy a ledöntött bástyán belül két árok védte Palotát, melyet Turi György nagy hirtelen ásatott.

Tíz napig ostromolta Palotát a részeges Arszlán, s akkor eltakarodott a vár alól, mert hírül hozták: jönnek a magyar hadak!

Ez lőn vége Palota megszállásának, Ez lőn vége Arszlán vezér haragjának. Jó híre marada Turi kapitánynak: Ezután békessége lőn Palotának.

…Szent Iván (június) havának tizedik napján indult  meg Szulimán Konstantinápolyból. Fekete szerecsen ló  volt  alatta,  melynél  szebbet  festeni sem lehetett.  Oly szépen s halkan lépdelt,  mintha nem is érné lába a földet. Véres, nagy szemei ki voltak dülledve, az orrán lángos   szelek   fújtak,   s  mint   vízi   istennek,   tajtékot   vert   a   szája.  A   szél   fésülte   hullámos sörényét. S Szulimán mereven ült a nyergében. Fején vékony fehér patyolat turbán, melyről két csomó kócsagtoll lengedezett alá. Szakálla merő ősz. Az arca halovány. Válláról lefüggött szép aranyhazdia10.  A dolmánya is  abból  a kelméből.  Oldaláról   függött  kemény missziri11 

kard: Musa szultán nyerte azt a görög császártól.Szörnyű méltósággal tekintget kétfelé: látszik, nagy a pondja. Látszik, hogy nagy szívében 

lángot és fegyvert visz: nagy veszedelmet a keresztény világra.Előtte s utána a sok sűrű kopja szinte befödte a földet. Mintha rengeteg erdő vette volna 

körül. S dübörög nyomában rettentő  sok ágyú: reng a föld alattuk. Jönnek a szekerek vég­nem­lesz   sorban,   azokon   golyóbis,   puskapor,   élelem,   ácsszerszám,   kötelek,   deszkák   és vasmacskák: s húzzák mindezeket igáslovak, hosszú nyakú tevék, erős öszvérek, bivalyok, szamarak és ökrök. És jön végezetül hat elefánt is: ezeken emberek. S két mérfölddel a nagy császár előtt megy hatvanhárom hodzsa12, akik pénzt osztogatnak minden nyomorultnak, hogy imádkozzanak Szulimán szultánért, a hatalmas császár nagy diadaláért.

10 hazdia – köpeny11 missziri – egyiptomi12 hodzsa – pap, tanító

Igazat kell írnom, halljátok meg mostan, Noha ellenségünk volt szultán Szulimán, Csak aztot kiveszem, hogy hite volt pogány, Soha nem volt ily úr törökök közt talán.

De talán nélkül is bátran azt mondhatom, Pogányok közt soha nem volt ez földháton Ilyen vitéz és bölcs, ki ennyi harcokon Lett volna győzedelmes, és sok országon.

­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­Nem hajlott mint az ág, mint kőszikla állott, Tenger habjai közt, mert magában szállott, Ha szerencse neki valami jót adott, Nem bízta el magát, föl nem fuvalkodott.

Ilyen úr s ilyen had jöve országunkra, S ily ártalmas felhő szállá le kárunkra, Mely nemcsak magyarnak elég romlására Lett volna; de elég világ rontására.

Drinápolyban gyülekezett Szulimán rengeteg hada, onnét hamar Nándorfehérvárra értek, de   még   Drinápolyból   előreküldte   Petráfot,   Görögország   nagy   beglerbégét13  négyezer janicsárral s huszonötezer kopjással, hogy szállja meg Gyula várát.  Ahogy Gyula alá ért a nagy beglerbég, negyven ágyúval törni kezdte bástyáját s szép fehér kőfalát. Kerecseni László volt Gyula várának a kapitánya, ki azonban gyalázatosan viselte a kapitány nevet: török szóra, török hitre   feladta  a  várat.  Hiszen,  ha  megadta,  meg   is  kapta   jutalmát:  Petraf  Kerecsenit minden vitézével fogságba vetette, s fogságukból soha ki nem szabadultak.

Közben Szulimán császár is megérkezett hatalmas seregével a szép magyar földre, de még nem tudta eldönteni magában, melyik várat szállja meg, Egert vagy Szigetet? Sziget várában a nagy Zrínyi Miklós volt a kapitány, ki annak előtte Horvátország bánja volt. Miksa király őrá bízta Szigetvár védelmét, mert igen nagy híre volt. Sokszor rontotta ő a török erejét, ismerte, rettegte egész Törökország. Ha török s magyar had szemben áll egymással, elég volt mondani: itt van Zrínyi, mint a felhő a szél előtt, úgy futott a török! Isten őneki oly nagy hatalmat adott, hogy az ellenség fövényként omlott előtte. Hű szolgája volt ő Istennek, meg is segélte őt, meg is áldotta minden munkájában.

Egyszer, piros hajnalhasadáskor a nagy Zrínyi Miklós, szokása szerint letérdelt a feszület előtt, s így könyörgött:

„Véghetetlen irgalmasságú szentséges Isten, ki engem megsegítesz minden ügyemben, te vagy   énnékem   győzhetetlen   fegyverem,   pajzsom,   reménységem.   Hallgasd   meg könyörgésemet kegyelmesen. A te irgalmad tisztított meg bűneimtől,  a te kezedből vettem minden világi jót. Te adtál nekem vitéz szívet; a te érdemed, hogy a világ előtt becsületem van.  Az   én  érdemem  nem érhet   annyit,   amennyi   sok   jót   tetőled  kaptam.  Ó,  mert   az  én érdemem annyi a te kegyelmedhez képest, mint amennyi vizet a kis fecske a megmérhetetlen tengerből a szájába vesz.

13 beglerbég – tartománykormányzó

Uram, azt is látod, a pogány töröknek, a hitetlen ebnek, miként vásik foga, mint akar ártani a  keresztényeknek!  Ne engedd,  ó,  Uram,  noha megérdemelnénk,  hogy porig  aláztassunk, hogy ők kérdezzék mitőlünk: Te hol vagy?

Mutasd meg nekik, hogy nagy Isten vagy; hogy tekívüled máshol nincsen Isten. Hogy ki utánad megy, nem jár sötétségben. Ne minékünk adj, Uram, tisztességet, de te szent nevednek örök becsületet.

Uram,   látod  azt   is,  hogy vénülök  immár,   s  nem  lesz  bennem erő,  hogy ellenségeimet leküzdjem,  mint   régen.  Vedd  lelkemet:  hozzád  kívánkozik;  bűnöktől   terhelten  ne  engedd süllyedni – ó, hallgasd meg, Uram, fiad könyörgését!”

Így könyörgött, esedezett Zrínyi Istenhez, s íme, a feszület háromszor hajolt le hozzá.„Meghallgattam   könyörgésedet,   atyai   kedvembe   fogadtam   ügyedet.   Ne   félj,   nemhiába 

haltam meg éretted! Örülj,   jó  szolgám, »mert jól kereskedtél«! Várnak téged az angyalok, Atyám jobbjára állítanak téged, s veled örvendeznek örökkön­örökké. Magamhoz veszem a Te szép lelkedet, de hogy fejedet a dicsőség koronája ékesítse, halljad a szavamat:

Zrínyi!  Te   a   pogánytól  mártíromságot   fogsz   szenvedni,   az   én  nevemben  bátran   fogsz meghalni. Haddal jön Szulimán Magyarországra, legelőször is a te váradra. Mint éhes farkas, lesi a halálodat. De nem fogja látni a te múlásodat, mert a te vitéz kezeid által hal meg ő. És meghal sok­sok ezer török. Akkor száll majd hozzám a te lelked!

Meghalsz, Zrínyi, de György fiad – mint ahogy a főnixmadár14 nemzetségét hamuból költi – feltámasztja s meg is tartja a te híredet!”

HARMADIK ÉNEK

Szulimán   császár   eldöntötte,   hogy   először   Eger   várát   ostromolja,   s   majd   úgy   kerít   sort Szigetvárra, de, lám, Isten Szigetre fordította rettentő haragját.

Íme, elmondom, miért! Éppen megadta a parancsot, hogy a rengeteg had Egernek induljon, amikor  megérkezett  szép haddal  Szulimán  táborába Musztafa boszniai   főbasa.  Kedvelte  a császár   Musztafa   basát,   s   ahogy   megérkezett,   mindjárt   nekiadta   a   részeges   Arszlán vezérségét,   sőt   meghagyta,   hogy   megölné   Arszlánt,   amiért   bolondul   harcba   keveredett. Hiszen nem várta be Arszlán, hogy Musztafa Budára érjen, otthagyta mindenét,  s indult a császár   táborába:   hátha   árva   feje   kegyelmet   találna.   De   bizony   nem   talált   kegyelmet: megtalálta a maga halálát.

Most, hogy a császár Musztafát Budára rendelte, más ember kellett helyébe, ki Boszniába siessen, nehogy kárt tegyenek ott a keresztények. Mehmet basát szemelte ki erre a szultán, s Mehmet   indult   is   azonnal   kétezer   lovassal.   Útközben   tábort   ütött   a   siklósi   vár   mellett, melynek Iszkender bég volt a kapitánya.

Ahogy felvonatta sátrát Mehmet, jött hozzá Iszkender bég, köszönt neki, s így szólt: – Hallod­e, Mehmet basa, tudod­e, hol ütöttél tábort? Tudod­e, hol vonattad fel sátradat? 

Úgy látszik, azt hiszed, békességes helyen. Ne hidd! Nem vagyunk ám a drinápolyi mezőben, de közel Szigetvárhoz, ahol éhes farkasok laknak, akik éjjel­nappal a mezőt járják. Még a külső városban sincs nyugodalmuk tőlük a katonáinknak. A te jövetelednek már rég híre van, s bizony mondom néked, rég lesben áll a nagy Zrínyi Miklós!

14 főnix – mesebeli madár, amely tűzben pusztul el, és a hamuból föltámad

– Csak álljon – vont vállat Mehmet –, éppen az kell nekem.– Uram – mondta Iszkender –, ne kicsinyeld Zrínyit. Mondom, nincs nyugalmunk a Zrínyi 

népétől.   Ha   erre­arra   útja   van   az   embereinknek,   mindjárt   rajtuk   ütnek,   fejüket   elveszik, testüket itt hagyják. Még a várban sincsen biztonságunk, s a félelem miatt már megkábultunk. A szent Mohamedre kérlek, uram, a lovakat hagyd kint a külső városban, magad és vitézeid jertek be a várba. Kevesebb kár, ha elvesznek a lovak, mint hogy elvesszen itt ennyi derék vitéz.

Ám   beszélhetett   Iszkender   Mehmetnek:   nem   hallgatott   rája.   Udvarban   nevelkedett Mehmet,  nem ismerte a keresztényt,  szentül  hitte,  mit az Alkoránban15  olvasott,  hogy egy török négy keresztényt öl meg.

– Köszönöm tanácsodat – mosolygott –, de megbocsáss, nem változtatom meg a táborom helyét. Mit gondolsz, milyen gyalázatos hírrel indulnék Boszniába, ha rettegvén a semmitől, nem mernék itt hálni. De másként is: még a lágy felhők is arra biztatnak, hogy itt háljak ma éjjel. Nézd e felhőket, már esőre állnak: mit gondolsz, ily időben ki indul csatába? Hanem hát Zrínyiről magam is hallottam Konstantinápolyban, az én fülembe is eljutott a híre. Úr Isten, ha lenne oly szerencsém, hogy e mezőn vele megismerkedhetném! Hallottam én, hogy Zrínyi nyughatatlan,   haragszik   is   rá   a   császár.   Azt   is   tudom,   hogy   más   okok   tartóztatják   a bosszújától.  De majd  csak  kelepcébe  kerül,  mint  a   soká   csavargó   róka.  Hej,  ha  ma  éjjel megláthatnám!

– Ne kívánd, jó uram!–  Hiába kívánom! Tudom, hogy nem jön el. Hallod­e, Iszkender, hálj az én sátramban, 

meleg kávé mellett elbeszélgetünk. Azután lefekszünk, virradatig alszunk. Zrínyitől nem kell tartanunk.

–  Hát   jó  – felelte   Iszkender  –,  éjfélig  maradok,  ám aztán neked nyugodalmas éjszakát kívánok, s szép csendesen a várba ballagok.

Bement a sátorba, ott egy legény aranyos bőrszőnyegeket terített a földre, melléje két szép bársonyvánkost, a vánkosokra leültek,  hörpintgették a jó  meleg kávét,  közben sok minden dologról  beszélgettek.  Majd a  legény a vacsorát   is  felszolgálta,  s amikor  annak vége lett, Mehmet parancsára belépett a sátorba egy szép török gyermek. Kezében szép gyöngyházas koboz   tündöklött,   fejét   könnyű   patyolatvég   takarta.   Lebocsátotta   egyik   válláról   szép bársonykaftánját16, s kobzát17 megpengetvén leült, lábát maga alá húzva, s énekelni kezdett:

Miért panaszkodjam, szerencse, ellened? Ha bővíted mindennap én örömömet, Nem szakadsz el tőlem, amint vagyon híred, Hogy állhatatlanságban van minden kedved. s

Kikeletkor áldasz a szép, zöld erdővel, Szerelmes fülemüle éneklésével, Égi madaraknak sok külömbségével, Lassú víz­zúgással, széllengedezésssl.

Nem irigyled tőlem az én jegyesemet, Inkább hozzá segítsz, szeressen engemet; Soha el nem veszed az én víg kedvemet, 

15 Alkorán v. Korán – a mohamedánok szent könyve16 kaftán – köpeny17 koboz – pengetős hangszer

Növeled óránként gyönyörűségemet.

Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet, Szép ciprus árnyékokat, hűvös szeleket, Gyönge tűvel varrott szép sátorernyőket, Szomjúság megoltó jó szagos vizeket.

Ősszel sok gyümölccsel, citrommal, naranccsal, Ajándékozol még szép gránátalmával; Erdőn vadat nem hagysz, mert nékem azokkal Bőven kedveskedel, és jó madarakkal.

Télen is, amikor minden panaszkodik, Akkor az én szívem mégis gyönyörködik; Erős fergetegben szívem nem aggódik, Mert szép lángú tűznél testem melegedik.

Megvan császáromnál a nagy tisztességem, És mindenek között van nagy becsületem; El nem fogyhat soha az én sok értékem, Van jó lovam, éles szablyám, szép szerelmem.

Kötve is vagy, szerencse, az én lábamhoz, Elfutottál volna sokszor gonoszomhoz, Ha szabadon volnál; de hogy bajt rám ne hozz, Megkötve vagy, szerencse, az én lábamhoz.

A koboz még pendült  egyet­kettőt,  s a dalnak,  a büszke,  elbizakodott  Mehmet dalának vége volt. Ám míg Mehmet jó szerencséjével kérkedett, lám, Zrínyi Miklós nem kérkedett azzal,  hanem hírét  hallván Mehmet jövetelének, összehívatta vitézeit,  kiválogatott  közülük nyolcszáz lovast, ezer gyalogost, jó lovára maga is felugrott, aztán így szólt vitézeihez:

– Vitézek! Nincs szükség rá, hogy nektek sokat szóljak, sem arra, hogy bátorságot adjak. Emlékezzetek sok vitézségetekre, jó híretekre, s cselekedjetek most is oly vitézül, mint eddig. Halljátok,   a   pogány   ott   táborozik   Siklósnál   nagy   elbizakodottan,   huszonhat   zászlóval. Fennszóval beszéli, hogy nem fél mitőlünk, s a mi szégyenünkre kinn hál a siklósi mezőn. Hallgassatok   reám,   mind   szót   fogadjatok,   nehogy   elragadjon   a   bátorságotok   –   reám figyeljetek,   s  hadnagyaitokra.   Igaz,  hogy Mehmetnek   tudatlan  a  népe,   s  hogy még  véres kardot a basa sem látott, ám azért mi el ne bizakodjunk, semmit el ne hamarkodjunk. Utánam, vitézek! Kiáltsuk háromszor Urunk Jézus nevét – Isten a vezérünk s a mi kemény pajzsunk!

Ezt  mondta  a  nagy Zrínyi  Miklós,  s  elindultak  a   jó  magyar  vitézek.  Délután  indultak, amikor az óra kettőt ütött, lobogó zászlókkal, fénylő fegyverekkel. Délután indullak, de csak hajnalhasadáskor értek a török táborhoz.

Mély s hosszú völgy mellett feküdt a tábor, ezen a völgyön ment fel Zrínyi, száz lovast hátrahagyva a völgy másik részén. Ez a száz lovas, amint derekasan megvirradott,  csendes ballagással elindult a török tábor felé. Jól látták a törökök a száz lovast, de pécsi vitézeknek vélték,   akik   kísérőül   jönnek   Mehmet   basához,   nem   féltek   hát   tőlük.   Hiszen   ha   pécsi vitézeknek vélték, meg is adták az árát: a száz lovas nagy hirtelen; szélsebesen közibe vágott 

a török tábornak, nagy hamarsággal sok török katonát levágtak, aztán a szélnél is sebesebben visszaszáguldottak Sziget vára felé.

Hej,  volt   rikoltás,  kiáltás  a   török  táborban!  Aki  hallotta,  azt  hihette,  hogy az  ördögök ugatnak a pokolban. Felrezzent  Mehmet basa is.  Fegyveresen,  páncélosán lovára ugrott,  s fennhangon kiáltotta:

–  Ihol18,  vitézek, mit óhajtva vártunk, mert megleshetjük képünket ezeknek az ebeknek vérében.   Itt   az   idő!   Lám,   a   tolvaj   gyaurok   mit   nem   cselekedtek!   A   mi   táborunkba idemerészkedtek. Hisz megadjuk jutalmukat, ahogy megérdemlik, csak száguldjunk gyorsan utánuk!

Azzal Mehmet kirohant dandára élén, kezében pörgetve egy szép tollas dzsidát19, vágtatva vágtatott,  utána a dandár; de a fia, Rézmán, nem hirtelenkedte el a dolgát: lassan ballagott utána ötszáz lovassal. Mialatt pedig Mehmet hiába űzte azt a száz lovast, Zrínyi a vitézeivel előjött a rejtekéből, és merészen eljutott a basa táboráig: senki sem állott ellene. Szorosan egy csoportban   tartotta   vitézeit,   csöndesen   ballagott   a   Mehmet   dandára   után,   ám   Rézmán észrevette a Zrínyi csapatját, szembefordult vele ötszáz lovasával, s közben üzent az apjának, hogy milyen kutyaszorítóba került.

Egy pillanat, s szemben állott, összecsapott Zrínyi s Rézmán csapata. Ím, halljatok csudát, mit nem cselekedett Mehmetnek, hős fia! Legelőször dzsidával leverte jó vitéz Frank Andrást: még le sem esett nyergébül, kiszállott a lelke. Frank András mellett állott zászlóval Csillag György,  ki  szörnyű  erővel  csapott  Rézmán dzsidájához,  de a  kemény somfa dzsidát  nem vághatta át, s ő maga sem állhatta a csapást: erős Rézmán átdöfte a dzsidát a szívén – hanyatt esett zászlóstul jó vitéz Csillag György. És jöttek sorba: jó vitéz Solymosi, Tolnai Dömötör, vitéz Sárkány György, ifjú Jurisics: mindet megölte a nagy erejű Rézmán.

De most meg halljátok, mit művelt jó Farkasics Péter, Zrínyi katonája.Bizony  nem  cselekedett   kevesebbet  Rézmánnál:   sorba   terítette   le  Mehmet  Butal   agát, 

Juszup Oda basát, Kurtot és Ahmetet!De   ki   tudná   megszámlálni   az   iszonyú   vérontást,   amit   ketten   műveltek:   Rézmán   és 

Farkasics.

Mint az eleven tűz, valamerre mennek;Mindenütt holttestek halomban hevernek.

Mindnek   szeme   az   ellenségen,   látván   látja,   ki   az   ellenfele,   török   és   keresztény összekeveredve, haldoklók jajgatnak, élők viaskodnak – s száll az égbe a nagy porral együtt halók jajgatása.

Zrínyi Miklós messziről látta, hogy mit művel a megdühödött Rézmán; látta azt is, hogy már­már futni készül az ő hada: nosza, lovát sarkantyúzva odakiáltott:

– Hová futtok, ti vitézek? Nézzétek, kik űznek titeket! Hát ennyi keresztényt megfutamít egy   török   legényke?   Talán   bizony   Siklós   várába   futtok?   Itt   akarjátok   hagyni   uratokat? Utánam, vitézek! Győzelmet mutatok én annak, aki követ engem!

Nagy   hirtelen   Rézmánra   száguldott,   kinek   kezében   most   kemény   dárda   volt,   s   amint Zrínyihez közelebb jutott, nagy erővel, s merészséggel reá is hajította. Zrínyi kemény, merev pajzsa megtartotta a dárdát, s bár a hegye a pajzsot átdöfte, nem juthatott át a páncélon belől – de már akkor omlott a piros vér a Rézmán vállábul: éles pallosával úgy megvágta Zrínyi.

Vitéz Rézmán nem törődik kiomló vérével, karddal csap most a nagy Zrínyi felé. S íme, már rohan arrafelé Mehmet basa, látva, hogy fia bajba került. Mint mikor magas hegyekből 

18 ihol – íme, lám19 dzsida – lándzsa

szörnyű sebességgel omlik a kőszikla, tör, zúz, messze gördül, semmi meg nem tartja, ledönti a fákat s mindent, ami útját állja: így öl, vág, ront s tör át Mehmet a Zrínyi hadán – de hajh, mire odaér, halva látja fiát!

Ki tudná elmondani, mely nagy a bánat Mehmet basa szívén! Mint a tigris, hogyha kölykét halni látja, a vadász hálóját s magát is szaggatja, Mehmet így szól rettentő dühvel nagy Zrínyi Miklóshoz:

–  Vagy   fiam   mellé   teszel   engemet,   s   fejemet   elviszed,   vagy   én   ontom   ki   véredet,   s elevenen megrágom kemény szívedet!

Míg ezt mondta, már ketté is szakadt a Zrínyi sisakja, úgy csapott rá Mehmet, s hogyha ki nem fordul Mehmet basa kardja, bizony ez lett volna végső órája a nagy Zrínyi Miklósnak. De Isten anyja megtartotta a csapást:  Mehmet kezében a szablyát  kifordította,  s akkor a nagy Zrínyi   Miklós   Mehmetnek   jobb   kezét   egyszerre   csapta   el,   a   kardjával   együtt.   Abban   a pillanatban lovastul a kemény földre zuhant vitéz Mehmet basa. S hogy lezuhant, Zrínyi is a földre ugrott.

– Mehmet basa – mondta –, rosszul toroltad meg a fiad vesztét. Íme, a te lelked is kísérje az övét. De ne félj, nem halsz meg nagy tisztesség nélkül, mert, lám, Zrínyi Miklós kezétől haltál meg.

Mikor látták a törökök a Mehmet halálát, szörnyen megijedtek, zászlóstul együtt futásnak eredtek volna, ám a pécsi Olaj bég torka szakadtából így kiáltott nekik:

– Hát mi az, török vitézek? Meghalt Mehmet basa, mi pedig szaladunk?! Futás torolja meg az ő vitéz vérét?! A világ mely szegletén akarnátok élni? Micsodás emberek elé akartok ti menni, hogyha elszaladtok holt uratok mellől?! Ne lásson az ég soha ilyet, hogy hátát mulassa a török katona.  Inkább haljunk tisztességgel,  semhogy éljünk gyalázattal.  Ha ennyit  mer a szívetek, mennyit mívelhet kezetek?! Vagy győzelemre vezetlek, vagy meghalok dicsőséggel!

Olaj bég dárdát ragadott, s nyomban letaszította lováról Markó Szilát, azután Tóth Bencét, s megsebesítette vállát Cserei Pálnak is. Mindjárt le is fordult a kemény földre Cserei Pál, s nehéz sebében könyörgött Olaj bégnek:

–  Ne  bánts,  vitéz,   rabod   leszek,  ha  nem  is   sokáig.  Ezüst­,   aranypénzt  kaphatsz  értem váltságdíjul, mert én Zrínyi Miklós főembere vagyok.

– Nem kell a pénzed, aranyad, ezüstöd – így felelt Olaj bég –, van énnekem elég, hagyd a gyermekeidnek.   Kegyelmet   kérsz   tőlem?   Hát   Zrínyi   adott­e   a   vitéz   Rézmánnak?   Hát   jó Mehmet basa fejét ki vágta le? Tudd meg hát, Zrínyi ölt meg téged.

–  Jól van – szólott búsan szegény Cserei Pál –, legyen hát ez óra az utolsó órám, de az életemért  életeddel  fizetsz.  Nem kérkedsz sokáig  a halalommal!  Téged sem messze vár  a kegyetlen halál. Pokolba küldi lelkedet egy erős kéz, engem pedig fényes mennyország vár.

Olaj   bég   csak  mosolygott,   csak  nevetett   a  Cserei   beszédén,   aztán   éles   szablyájával   a gégéjét elvágta: életét is, a szavát is kettészakasztotta, s mondta közben:

– Hogy mi lesz az én jövendőm, a jó Isten tudja, te csak menj a mennyországba, én hadd menjek a pokolba.

Ám míg Olaj  bég szörnyű  pusztítást  művelt,  úgy cselekedett  Farkasics  vitéz   is:  hull  a török, amerre ő száguld. Széles, tágas út nyílik előtte, mert fut, ki merre lát, mint, ahogy a kilőtt ágyúgolyó széles csapást vág, míg helyére jut. Csak Rahmat, a nagy óriás nem fut el, sőt bátran   közeledik   szörnyű   nagy   botjával,   gyalog,   nem   lóháton:   vélnéd,   egy   tornyot   látsz közeledni – egyenesen Farkasicsnak. No, Farkasics,  ezt ugyan hiába várod a kardoddal,  a pallosod sem árt neki; ha puskáddal el nem ejted, vagy a súlyával, vagy botjával ledönt.

Puskát ragadott valóban Farkasics, célba vette az óriást, de bezzeg az nem ijedt meg, sőt mondta nagy bátran:

– Félénk eb, hát messziről akarod a halálomat látni? Hozhatsz oltalmadra akár pattantyúst is, nem ártasz te nékem. Tűzzel állj bár ellen a buzogányomnak, ebek, hollók lakmároznak rajtad.

Ahogy ezt kimondta az óriás, eldördült a Farkasics fegyvere, ám az óriás, bár halálos volt a sebe, előbb Farkasicsot félholtan lova mellé leterítette, ő maga is nagy sebével rája esett, s átkozódva lehelte ki lelkét.

Nincs már,  ki szembeszálljon Zrínyi seregével: futnak  a  török vitézek, csupán Olaj bég nem akar elfutni: inkább halni akar! Sisakjának csak a fele van már a fején: a többi eltörött a hadakozásban. Szablyája is eltört, csak fele a kezében, ő maga szinte megfürdik a keresztény vérben.  Száz   lyuk  a  pajzsán,   s  körötte  gomolyognak  a  gyalog  vitézek,  de  mint   ahogy  a sziklának a habok nem árinak, őellene sem lehetnek semmit.

Hogy ezt meglátta a nagy Zrínyi Miklós, szélnél sebesebben odaszáguldott, s nem engedte, hogy bántsák Olaj béget, kinek vitézségét maga is csudálta.

– Add meg magad – így szólt hozzá –, eléggé kimulattad vitézi voltodat. Zrínyi vagyok, ne szégyelld hát a megadásodat.

Olaj bég szíve meglágyult a Zrínyi neve hallatára, a kardját eldobta, aztán térdre esett:– Uram, a te nevedre megadom magamat. Hidd meg, senki másnak meg nem tenném, míg 

a karomat bírom. Olaj bég a nevem, s a szép Pécsen lakom.Most nagy Zrínyi Miklós trombitát fújatott, szép seregét mind összehívatta, mivelhogy a 

nap is lemenőben volt. Vitézeit a basa elhagyott táborába vezette, s gondos, szorgos őrökkel vigyázva ott hált azon éjjel…

NEGYEDIK ÉNEK

Fölkelt a nap, elűzte az éjjelt, csillogó harmattal megvidámította a világot, fényt, ragyogást adott mindennek. És megriadott sok hangos trombita, tombolva robbant sok haragos szavú dob: minden vitéz felült a lovára, s rendben álltak a gyalogok is. Lován ült Zrínyi is, a sereg előtt áll, sisakján a strucctoll szellővel játszódik. Vas fedi a mellét, nagy dárda kezében.

–  Íme, jó vitézek – így szólt Zrínyi Miklós –, mit Istentől vártunk és szívből kívántunk, megadta nékünk: ellenségen tapos a lábunk. Adjunk hálát ezért jó Istenünknek, szolgáljuk őt minden   erőnkkel:   amit   most   cselekedni   hagyott   ezekkel,   talán   megengedi   a   nagyobb ellenséggel. Ám holt társainkat ne hagyjuk itten, temessük el őket érdemük szerint: az lesz nekik utolsó ajándékunk.

Ott  mindjárt  Cserei  Pál   testét   lóra   tették,   s  a   többit   is  mind  felvették  a   földről.  Vitéz Farkasicsot, ki még nem holt meg, gyaloghintóra tették. Csak alig élt szegény: tán egy ép csont sem volt a fejében. A sebesülteket fölszedték a földről, sebeiket bekötözték, jó szóval vigasztalták,   aztán   elindultak   Szigetvár   felé.   Elöl   kétszáz   lovas,   mindegyik   fegyveres   és mindegyik tollas. Páncél, sisak, karvas fénylik rajtok. Mindegyik szívében egy­egy haragos farkas… És mindegyiknek kopja kezében, s a kopjavas végén levágott török fej… Követte a kétszáz lovast kétszáz gyalogos: mind a kétszáz vezeti a rabját. A gyalogosok után ismét hat lovas jön: hat lovas kopjáján hat agának feje. Ezek után vitték a Rézmán fegyverét meg a Kihaja  és  a  Mehmet  basáét.  Fejüket   is  viszik,  de nem közvitézek.  Három hadnagy viszi. Megbecsülik a hőst. És jön Olaj bég… de szomorú szegény! Búsan tekint maga elé szép lova hátáról.  Tizenhárom gyalogos tizenhárom török zászlót  visz, s utánuk a sereg zöme, nagy örömmel lobogtatva a magyar zászlókat. Végezetül cammog húsz nagy nyakú teve: a húsz 

teve hátán Mehmet basa sátra. S mendegél utánuk negyven öszvér, százhúsz bivaly – mind hadizsákmány ez.

Mikor megérkeztek Szigetvár alá, megálltak, és hálából háromszor Istent kiáltottak. Zrínyi leszállt a lováról, bement a templomba, vele a főhadnagyok. Ott ismét hálát adtak Istennek, miközben künn ropogott a puska, dörgött az ágyú s szállott a füst, a diadalkiáltás fel, fel a magasba,  a  magas  egekbe.  A szentegyház  elé   szőnyeget   terítettek,  arra   fektették  a  halott vitézeket. És kijött Zrínyi a szent házból, megállt, s keseredett szívvel így szólt:

– Hogyan is dicsérjelek titeket, meghalt vitézek? Édes hazánkért fogyott el éltetek. Minket dicsőített vitéz véretek. Bárcsak köztetek feküdném, hogy ne irigyelném nagy szerencsétek, amiért most Istennek jobbján ültök. Talán a jó Isten, hosszabb utat s több próbát szánt nekem. Isten   legyen   veletek   mindörökké,   legyen   veletek!   A   fényes   mennyországban   majd viszontlátjuk egymást.

Elbúcsúzván halott vitézeitől a nagy Zrínyi Miklós, hadnagyaival együtt belépett a várba. Jött elébe György, az ő kedves fia. Ragyogott a szeme, ragyogott az arca, hogy meglátta apját.

–  Fiam, édes fiam – mondta Zrínyi  Miklós –,   tanulj   le éntőlem isteni  félelmet.  Tanulj fáradságot s kemény vitézséget, hogy nyomomba léphess!

…Most pedig a szolgák asztalt terítettek, Zrínyi s a vitézek mind letelepedtek. Közéjük ültették a bús Olaj béget is. összecsendülnek az aranyos kupák, sorba köszönti Zrínyi mind a vitézeket, kit csak szóval dicsér, kit meg is jutalmaz. Hej, ez volt a vigasság! Egy horvát vitéz hősi dalt énekelt, egy hajdú táncra fegyveresen perdült. Ki lovát dicsérte; ki erős fegyverét; ki társát, ki magát, ki a nyereségét; mindahányan pedig Zrínyi vitézségét! Csak szegény Olaj bég ült szomorúan. Zrínyi megsajnálta szegényt, s így szólt hozzá:

–  Ne bánkódj, vitéz, enyhüljön bánatod, egyél, igyál velünk. Ha Isten rabságra juttatott, módot ad szabadulásodra is. Miért szomorkodnál? Nincsen reá okod, amiért a szerencse most így játszott veled. Mi tőled telhetett, megcselekedted, Isten akaratját mássá nem tehetted Nem nézlek rabomnak, de a vendégemnek, vitéz Olaj bég!

Bátran szemébe nézett Olaj bég Zrínyinek, s így felelt:–  Ó, nagy hírű vitéz, ki kegyelemmel nézel a legyőzöttekre! Miért szégyellném nálad a 

rabságomat,   ha   a   Török   Birodalom   is   reszket   tőled?   Megcsorbítod   fényes   holdunkat! Vitézségemmel   én   sohasem   kérkedtem:   egyedüli   vitéz   csak   a   nagy   Mindenható.   Ám alázatosan kérem nagyságodat, ne tartson rabságban. Hat mázsa ezüstöt adok váltságdíjul. Hat nemes paripát  adok hozzá.  Vedd jó  néven tőlem, jó  szívvel adom. Nincsen több értékem. Többet nem adhatok.

– Nem kell a pénzed – mondta Zrínyi Miklós –, aranyam, ezüstöm több van, mint neked. De halld meg, Olaj bég, van a törökök közt egy vitéz emberem, jó Radován vajda. Rabságban sínylődik. A Radován szabadsága legyen a váltsága a te rabságodnak.

Nem szólt erre Olaj bég, csak odament nagy Zrínyi Miklóshoz, s kezét megcsókolta, aztán elindult a török táborba…

A török táborban… Hej, mi van ott mostan! Rettentő hírek érkeztek! Száguldottak sebes szélként, s ahogy száguldottak, folyton növekedtek, ezer trombitával hirdették a hős Mehmet halálát. Hogy a török várak sorba mind elvesztek, magyar kézre jutottak. Hogy Gujlirgi basát Zrínyi úgy megverte: hírmondó sem maradt a seregéből.

Szörnyen megütközött e rossz híreken a nagy török császár, ám félelmét leplezte, nem hitte el Mehmetnek a vesztét. Kétségek közt ingadozott, de csakhamar megszűnt a kétsége: jött a gyors lábú Iszlán, ki egyenest Siklóstól menekült, két seb a fején, kopjavas a hátában: hej! kellett­e ennél erősebb bizonyság?

Jött Iszlán, és lihegve szólt:

– Ó, uram, nagy császár, kinek hírneve az Óceán vizéig, az ég magasságáig ér, kívánnám, hogy jobb hírrel jöhetnék. A te vitéz basád, Tajeléri Mehmet, Siklósnál letáborozott. Zrínyi rajtaütött. Elesett a fia, elesett ő maga. Én magam csak alig menekülhettem, de a basát, s fiát bizony  halva   láttam.  A   vitéz   Olaj   bég   a   gyaurok   foglya.   Uram!  A   gyaur   kard  mindent elpusztított.

Ahogy ezt meghallotta Szulimán szultán, mindjárt összehívta vezéreit.– Halljátok, vezérek – mennydörgött a szultán –, megtépáz minket Zrínyi, míg mi máshol 

keressük   az   ellenséget!   Méltók   volnánk   a   csúfságra   mindnyájan,   ha   erről   hallgatnánk. Hagyjuk   békét   most   Egernek,   büntető   pálcánkat   rajta   suhogtassuk,   a   vakmerő   Zrínyin. Meglásd,   te   vakmerő   Zrínyi,   fejeddel   fizetsz   a   vitéz   Mehmetért!   A   hadakat,   amelyek parancsom szerint a Dunán keltek át, hívassátok vissza.

Aztán Szokolovics Mehemetnek, legfőbb s legkedvesebb vezérének megparancsolta, adjon ezer   juhot  a   főpapnak,  hogy azokat  a   főpap megölesse,  s  prédául  dobja a  sasoknak Isten nevében…

Mindjárt levágatott,  meg is nyúzatott  ezer juhot a főpap a nagy puszta közepén, s íme, alighogy ez megtörtént,  még az ég is  elfeketült,  annyi  sas szállt  erről,  arról,  mindenfelől, szállott, szállott mind alább, le a földre, a juhokra – rút, horgas orrukkal tépdesték, szaggatták azokat. És szállott köréjük temérdek holló szörnyű károgással, aztán tolvaj kánya, aztán lopó héja s mindenféle dögevő madár.

Ám halljatok csudát! Jön egy sas, óriási madár,  fekete, mint az ördög, nagy, rettenetes, akár   a   bivaly.  E   rettentő  madár   háromszor  kerülte  meg   a   leölt   juhokat,   gályavitorlaként mozgatva szárnyait, aztán nagy hirtelen, szélnél sebesebben lecsapott, széjjelkergette a többi sasokat, hollókat, héjákat, mind a madarakat. Mikor eltűntek, messzi elrepültek, leszállott a földre,  a  sok dög közt   fel  s  alá   sétált,  de meg nem kóstolta  egynek sem a húsát,  hanem váratlanul felszállt, és eltűnt egy sötét felhőben.

Megijedt   a   főpap:   rossz   jövendőt   jósolt   abból,   amit   látott.   Mondotta   is   mindjárt Szokolovics Mehemetnek:

–  Hallgass   rám,   uram.   Noha   neked   nem   sokat   kell   szólnom,   mert   anélkül   is   érted   a jövendőt. Nem javaslom, hogy Szigetre menjünk. Láttad, hogy az óriás sas mind elűzte az apró sasokat és más madarakat, mégsem ízlelte meg a leölt juhokat. Szulimán szultán haragját jelenti  ez,  hogy nem veheti  be Sziget  várát.  Erővel  hajt  minket  az ostromnak.  De még a császárnak sem jövendölhetek jót,  mert a sas a felhőben eltűnt. Jobb lesz nekünk Egernek indulnunk.

Mehemet a szultán sátrába sietett, jelenteni a főpap jövendölését, de lám, Szulimán nem rettent meg tőle, vagy ha megrettent is, bizony nem mutatta, sőt inkább nevetett, gúnyolódott:

– Hallod­e, Mehemet, bármit mond a főpap, minket meg nem ijeszt. Mi csak cselekedjünk, mint vitéz emberek, a többit hagyjuk az Istenre. S tudod­e, hogy a madarak miért nem ettek? Mert   jobban   ízlene   nekik   a   keresztények   teteme.   Azért   holnap   minden   ember   lova felnyergelve legyen, induljon a tábor, ne félj, lesz ránk gondja a nagy Mohamednek!

Közben   a   szép   nap   csendesen   lenyugodott.   Egészen   besötétedett.   S   íme,   éjféltájban egyszerre mi   történt?  Két   ló   elszabadult,   szörnyű  nyerítéssel  veszettül  nyargaltak  végig a táborban,   a   sátorköteleket   szerteszéjjel   rúgták,   nehéz,   nagy   patáikkal   mindent   eltiportak. Kinek fejét rúgták, kinek meg a hasát, rádöntötték a sátort erre is, arra is. Lett nagy riadalom, szörnyű ordítozás!

– Fegyverbe! Fegyverbe!Az álomból felriadt törökök azt hitték, hogy rajtuk ütöttek a gyaurok.– Hej – mondotta valamelyik –, hogyha itt van Zrínyi, jaj minekünk!

Meghallotta Iszkender Talizmán a Zrínyi nevét, azt hitte, valóban ott van a török táborban, szörnyű rémülettel szaladt, s kiabálta:

– Rajtunk ütött Zrínyi! Itt van, itt. Két szememmel láttam, mindenki szaladjon!Szalad összevissza a megrémült tábor, csak kevesen kapnak a szablyához. Fut az egyik, üt, 

vagdal a másik, a nagy sötétségben nem tudják, ki török, ki magyar. Aki gyaurt kiált,  azt menten levágják, mert gyaurnak vélik – emberek, lovak, sátrak rettentően összekeverednek. Közben Murtuzán basa,  Szokolovics parancsára,  háromezer  lovassal kinyargalt  a  táborból, hadd lássa, mi történt voltaképpen. Ugyanezt cselekedte közben Ajgás basa is, a cserkeszek hadnagya. Más irányba ezerháromszáz lovassal elindult, hogy a tábort körüljárja.

Ahogy Ajgás  a   sötétben  meglátja  Murtuzán  csapatát,  gyaurnak  képzeli,   s  nosza,   rajta! nekivág! Nem szól, nem kérdez, csak üti, vágja nagy haraggal a Murtuzán vitézeit. Nagy erős dárdájával nagy erejű Ajgás sorba veri földre, akibe beleütközik, s egy pillanat, kettő, már szalad is Murtuzán, utána hős Ajgás, s nehéz buzogánnyal földre teríti.

Aztán   leszállott   lováról,   Murtuzánt   megkötözte,   a   tábortűzhöz   vezette,   hadd   lássa,   ki légyen ő, talán éppen Zrínyi? Ám mire Ajgás a tűzhöz ért Murtuzán basával, ott volt már Szulimán szultán is. Jelentette neki:

– Hozom Zrínyit, felséges császárom!– Hé, ne bánts – kiáltott Murtuzán –, török vagyok én is!Jól megnézte Ajgás Murtuzán basát.– Te is török volnál? Bizony, nem érdemled meg a török nevet.Azzal   feloldotta   Murtuzán   kezét,   aki   szégyenkezve   állott.   És   elmondta   a   császárnak 

Murtuzán futását, de azt sem hallgatta el, hogy bizony földre vert sok­sok török vitézt, mert gyaurnak vélte.

Nagy  volt  Ajgás   tisztessége,  nagyobb  Murtuzán  gyalázata.  Háromezer   török  halt  meg ekkor éjjel. Maga Ajgás basa ezret vágott le…

ÖTÖDIK ÉNEK

Bizony,   nem   gondolt   a   szörnyű   éjszaka   után   Szulimán   Egerre,   hanem   egész   seregével Szigetvár   ellen   indult.   Jól   tudta   ezt   Zrínyi,   ám   mint   nagy   tornyos   kősziklák   a   magas hegyekben, oly rettenthetetlen volt. Hiába ostromolják viharok a nagy kősziklákat, erejüket vesztve visszahanyatlanak:  így Zrínyit  sem ijesztheti  meg sem gond, sem rettentés – bízik ügye igazában s jó éles kardjában.

Előhívatta a hadnagyokat, vajdákat, s mikor mind együtt voltak, így szólott hozzájuk:– Vitézek, akit nagyon vártunk, a hatalmas császár itt van várunk előtt! Dühös oroszlánként 

hozza   ránk   haragját.   Elveszteni   kíván   roppant   seregével.   Janicsár   számtalan,   lovasság rengeteg:   ebben   bizakodik.   Ám  esztelen,   aki   ettől   s   nem   Istentől   remél.  Magára   zúdítja Istennek   haragját,   mert   nem   benne   bízik.   Sokszor   volt   már   velünk   Istennek   irgalma,   s hajtottuk baromként a vad pogányokat. Nagyobb volt az erőnk, mert Isten velünk volt, erőt adott a kezünknek, bátorságot a szívünknek. Íme, mit tett értünk Siklós vára alatt is. Mint sötét felhő szakadt ránk a tatár, könnyű prédának tartott minket, magyarokat. Avagy nem vér nélkül vertük meg Ulámát, ki seregét nagy dühvel hozta ránk? Hát a Rinya folyó nem meleg­e most is a törökök vérétől? S a budai török nem futott­e előttünk, mint por a szél előtt? Futott, 

mert velünk volt, fegyvereink körül a mi jó Istenünk. S az én életemet vaj' mi tartotta meg, mikor Babocsánál  ellőtték lovamat? S vajon nem láttunk­e csak nemrégen csodát,  amikor Korotna kezünkre került? Arszlán Vahiogli elfutott előlünk. A siklósi mezőn elesett Mehemet, s ővele a fia, el egész tábora, alig volt, aki megvigye a nagy hírt Szulimán szultánnak. Ó, erős vitézek, éltem előbb fogy el, semhogy kimondhatnám Isten nagy kegyelmét! Most sem hágy el, tudom! Az ő szent nevét buzgón dicsérjétek!

Mindenfelől ránk néz az nagy kereszténység, Mi vitéz kezünkön van minden reménység; Soha még mireánk nem jött rút szégyenség; Azért rakva hírünkkel föld, tenger és ég.

Mostan megnövelnünk kell az mi hírünket, Avagy tisztességgel végeznünk éltünket; El nem rontja idő cselekedetünket, Valamíg világ lesz, és lát ember eget.

Az is minekünk nagy tisztességünkre van, Hogy maga ellenségünk szultán Szulimán; Kit mi ha meggyőzünk, mint reménységünk van, Világbíró császárt meggyőztük az harcban.

Harcolni pediglen nem akármi okért Kell, hanem keresztény szerelmes hazánkért, Urunkért, feleségünkért, gyermekeinkért, Magunk tisztességéért és életünkért.

Előbb halva lássa pogány eb testünket, Hogysem elveszessük megszámlált kincsünket, Hogysem ő pórázon hordozzon bennünket, Szabadságunkkal együtt rontván hírünket.

Így szólt nagy lelkesen a nagy Zrínyi Miklós, s így intette tovább a vitézeit:– A török majd azon mesterkedik, hogy megcsaljon minket, hiteget, bolondít, de bolond, 

aki a szavának hitelt ad: a várával együtt elveszti életét.  Nem így járt Amadé, ki Visegrád várát átengedte nekik? Hát vitéz Losonczi? Ő is Temes várát megadta, együgyűn bizakodva, s mit nyert? Magának és seregének éltével fizetett. Nincs mit hinnünk a török császárnak, mert, lám,   nem   tartotta   be   esküjét!   Nem   adta   át   Budát,   noha   megígérte,   a   király   fiának,   sőt megtartotta   csalárdul   magának!   Hogy   hihessünk   neki,   ki   mindig   hazudik?   Itt   kell meghalnunk, vagy győznünk! Ez a hely, ez a vár legyen dicsőségünk – vagy madarak gyomra legyen   a   koporsónk.   Emberek   s   vitézek   legyünk   mindenképpen,   így   marad   meg   hírünk örökkön­örökre.   Esküszöm   seregek   élő   Istenének,  fejem   fennálltáig  veletek   leszek.   Éles szablya most kezetekbe, s ti is esküdjetek, hogy így cselekesztek!

Álltak a vitézek egy szálig szép rendben, s mezítelen szablyát ragadtak kezükbe. S mint mikor szélvihar kiszakad hegyekből, s fenyves erdő között zúgva zúg, búgva búg, s meghajol előtte  az  erdő  minden fája,  a   fának minden ága:   ilyen  nagy zendülés   támadt  a  seregben! Felforrott a haragos vér a vitézek ereiben, egyet kíván valamennyi, hogy a kezét megfesthesse az ellenség vérében!

Hős Farkasics Péter, ki kigyógyult  már nagy sebéből,  amit Rahmattól  kapott,  kirántotta szablyáját, s az egekre nézve így esküdött:

–  Halld meg, igaz Isten, az én szavaimat, és te, vitéz Zrínyi, Farkasics esküjét.  Hogyha életemet hazámért kímélem, véremet, ahol kell, ha vígan nem ontom; hogyha ameddig élek, uramat elhagyom – Isten, üss meg engem bosszuló kövekkel, s a pokolba vesd a lelkem!

Főkapitánya volt Zrínyinek Farkasics. Katonája kétszázharminckettő. Páncél, karvas, sisak mindenik vitézen. S amint a vezérek, ők is úgy esküdtek.

Farkasics után jött Novákovics Iván százötven vitézzel. Hátán tigris bőre, pajzsán sasnak tolla. Törött volt  a  lába.  Ő  is megesküvék. S nyomban jött Dandó a száz vitézével, mind a száz vitéznek szablya a kezében. Miként egy oroszlán, úgy járt ez a Dandó: harag a szívében, tűz lobog szemében.  S most   jött  Orsics István szintén száz vitézzel.  Amikor őt   látod,  azt hiszed, maga a hadisten. Ennél merészebbet, ennél erősebbet anya nem szülhetett!

Száz erős legénnyel jött Szecsődi Máté! Meztelen pallost tart nagy, erős kezében. S hát Alapi Gáspár! Kétszáz szablyása van. Szép darutollakkal ékesíti magát, de ennél ékesebb a vitézsége, az okossága. Íme, itt a kegyetlen Radován Andrián, akit Zrínyi kiváltott az Olaj bég helyébe!  Mikor  a  törökkel  bajba keveredik,  még az oroszlán sem kegyetlenebb nála.  Már hatszáz törököt  küldött  a pokolba.  Elhatározta,  hogy még ezret  küld oda.  Száz seb van a testén: mind csatában kapta. Legutóbb, amikor török fogságba esett.

Utána jön a rettentő testű Stipán Golemi. Bőre vasnál, kőnél keményebb: fegyver nem árt neki. És jönnek ott sorba: deli Bata Péter, haragos Patatics, könnyű testű Papratovics Farkas, mindhárom száz­száz jó legénnyel. Kétszázat vezet Kobács Miklós, merthogy társa, Cserei Pál,   a   harcban   elesett.   Méltán   vezethetne   ezret   is   Kobács,   mert   nem   lehet   nála   hadban furfangosabb.   Ihol,   Balázs   deák   nagy   Győri   Mátyással,   Medvei   Benedek,   nagy   Bika Andrással, aki egy csapással lovat s törököt öl. Ötven legényt vezet Geréczi Bertalan, a többit levágta a vitéz Olaj bég, ő maga is sebes:  a  fejére kapta Siklós vára alatt. Zászlótartó  volt eddig   Juranics,   de   most   vajda   ő   is,   merthogy   a   vajdája   nemrégiben   meghalt,   többször megmutatta hadban vitézségét.

Jön   ifjú   Juranics,   akinél   szebb   ifjat   a   nap   még   nem   látott.   Száz   szablyást   vezet   ő. Ugyanennyit vezet Orostoni Péter, Horvát Radivoj, Bojoni Iván, Guszics András.

És itt jön Deli Vid, a törökök ostora, megfutamítója – legutolsónak jön, vele kétszázötven válogatott   szablyás.   Deli   Vid!   Hej,   ez   ám   a   hatalmas   levente.   Kevés   őt   hasonlítani oroszlánhoz:  hadverő  haragos  hadúrhoz hasonló  ő.  Négyöles  vasdárdát  hordoz,   s  halált   a szemében.  Testét   selyempáncél   fedi,   fejét   nyusztbőr   kápa,   azon   sólyom szárnya   (hej,  de gyönyörű szárny!). Kezén nehéz pajzs. Hát a sarkantyúja?! Amint lép előre, hasítja a földet. Ő volt a szigeti leventék virága: bölcs, erős, gyors és haragos – amikor csak akarja.

Mind e vitézek megesküdtek, hogy Zrínyivel akarnak élni,  halni, hogy őmellőle el nem állnak holtig, hívek lesznek hozzá s az országhoz.

Most meg Zrínyi Miklós végigmustrálván seregét, bejárta a várat, felhúzatta az ágyúkat a bástyákra, fegyvert és puskaport osztogatott mind a vitézeknek. Aztán hozatott mindent, ami kell a várnak: mindenféle hadiszerszámot, eleséget, bort, kenyeret, húst, sót elegendőt, ásót, kapát,   lajtorját,   tűzoltó   fecskendőt,  deszkát,   taligát,   tüzelőt,   salétromot,  kénkövet,  kemény tölgyfa gerendákat… S meghagyta, hogy az ellenséggel senki ne beszéljen: fejével fizet az, akit tetten érnek. Őröket állított a palánkok körül, hogy járják azokat éjjel­nappal.

Mikor mindezeket rendben hitte Zrínyi, leült asztalához, s levelet írt a magyar királynak:

Immár   két   hete,   felséges   királyom,   hogy   a   török   császára   a   kardját   készíti   rám.  Embereimtől hallottam ezt, s tudtára is adtam felségednek. Készültem mindennel, amint tőlem  telhetett,   de   Istennél   van   a   döntés.   Bátran   írhatom   felségednek,   hogy   mindenről  

gondoskodtam, amire Szigetvárnak szüksége lehet, s ha Isten fennmaradást rendelt Szigetnek,  bizony ez a kéz tartja majd meg, mely most ír felségednek. De félek, Isten más véget rendelt e  várnak s e várral együtt a te hű szolgádnak, örömest halok ebben a Szigetben, s csupán arra  kérem, felséges királyom, vegye kegyelmébe a fiaimat. Mostan én örökre búcsúzom te tőled,  felséges királyom, mert már sohasem látom felséged személyét. Kérem azért az ég s a föld  teremtőjét, legyen veled az Úr, felséges királyom!

Ezt   írta  Zrínyi,   aztán   levelét   lepecsételte,   s   hívatta   fiát,  Györgyöt,   akit  megölelt,   akit megcsókolt, s röviden, okosan így szólott hozzá:

–  Fiam,  én   téged  most  utolszor   látlak.  Áldom Istenemet,  hogy hallanod  hagyta  végső beszédemet. Most pedig halld az én intésemet. Íme, uraságban hagylak, lesz mindened dúsan. Tanulj,   édes   fiam,   istenfélelmet   tanulj   éntőlem.   Kemény   vitézséget.   Tanulj   kitartást. Hazádhoz hűséget. Jó cselekedetet. Én már eleget éltem. Láttam jót, s gonoszat. Meg is untam már a hiábavalóságot: mert lám, amit adott a világ egy kézzel – két kézzel azt mindjárt vissza is vette. Nem láttam semmi jót, miben megnyugodhatnék, miben megbízhatnék, csak Isten fiában találtam megnyugvást. Fiam, édes fiam, szolgálj te Őneki, járj azon az úton, amelyet Ő rendelt. A török pogányon ez ad erőt neked, s neki köszönheted jó szerencsédet. Emlékezz, fiam, sok küzdelmemre, kemény sas fia vagy, ne légy gyönge galamb – mondhassák rólad: Zrínyi fia vagy. Imádom az égben érted a jó Istent, hogy szolgálhass néki kedve szerint, s hogy sok idő múltán megláss engem a mennyben. Most e levelet vidd el a királyhoz, hogy készüljön idejében a hadakozáshoz, az ország dolgához…

Mikor mindezt elmondotta Zrínyi, megszólalt György is:– Keményszívű apám, miért kegyetlenkedel? El akarsz kergetni magadtól? Hogy elváljak 

tőled mindörökre? Nem leszek én, a sas fia, így igazi sas, de elfajzott kölyök, ha a halált, mit te  vidám szívvel  keresel,  gyáván elkerülöm. Amely sorsot   rendelt  néked  Isten,  az  legyen enyém is. Ne gyalázd nevedet a bujdosásommal, s hogyha elbujdostatsz, ugyan kinek, minek tartsam megunt életemet? Ez­e a vitézség, amelyre tanítottál? Hát elbújás légyen az én első próbám?   Nagy   apa   rossz   fián   mindenki   nevessen?   Apám,   vagy   azt   engedd,   hogy   veled maradjak, vagy magam kardjával végzem életemet.

Így a fiú. És az apa bólintott.–  Te nagyszívű, bölcs gyermek! Illik hozzád a hevesség, de illik, hogy tüzedet eloltsam. 

Elragad a vakmerő bátorság, ám nem jó a virágot korán leszaggatni, nem okos most néked a halált  kívánni,  most, mikor senkinek azzal nem használnál.  Nem mienk a lélek,  hanem az Istené. Fiam, tartsd meg magad nagyobb feladatra, szegény romlott hazánknak javára. Én itt végzem a napomat: Isten úgy rendelte. Amikor kell, édes fiam, kövesd a példámat.

HATODIK ÉNEK

Közben Szulimán szultán megérkezett Harsányhoz. Tábort vert, de nem pihent. Folyton azon tépelődött, hogyan álljon bosszút Zrínyin. Két követet küldött hozzá – az okos Halul bég volt az egyik, a vad Demirhám, a szerecsen hadak kapitánya a másik – azzal az üzenettel, hogy Zrínyi adja át a várat őneki. Mondom, az okos Halul bég volt az egyik követ, aki igen okos volt a beszédben, mint a kevert méz, oly szépen, édesen folyt a szava, ellenben Demirhám 

semmit sem tudott a követséghez, csupán ijesztésből küldte őt a szultán. Vakmerő, kegyetlen volt ez a Demirhám, kinek igazsága a szablyában fészkelt.

Elindult hát Halul és Demirhám, s mikor Szigetvár kapujához egy ágyúlövésnyíre jutottak, a  lovukról   leszállottak,  s a  lovat,   fegyvert  szolgáiknál  hagyták.  Várta  Zrínyi  Miklós őket, összehívta vezéreit a vár piacára, ott fogadta Halult és Demirhámot, ki nemigen becsülte meg Zrínyit, s vezéreit, ám Halul, az okos, a bölcs Halul két kezét mellére tette, fejét alázatosan meghajtotta, és így szólt:

– Ó, Jézus hitén valóknak szép csillaga, híres vitézeknek híres hadnagya! Mely ország ne ismerné, s mely világrész tagadná a te vitézségedet? Hol a meleg hajnal pirosan feltetszik; hol a sötét este tengerbe enyészik; hol az északtenger magában küszködik: híred mindenütt ott van, s mint a nap, úgy tündöklik. Nagy vitézségedet mi csudának tartjuk. Urunk, a szultán is szeret hallani a te jó híredről, tetteidről, s ha hitedet nem is, téged nagyra becsül. Azért küld általunk néked barátságot, s hogy ez a barátság állandó is legyen, az a kívánsága: add át neki Sziget várát. Ne bízzál magadban, ó, Zrínyi! Az erőtlen haragja haszontalan harag, s esztelen, aki lehetetlenre vállalkozik. Szép váradat a nagy török császár nem azért kívánja, hogy avval növelje a gazdagságát. Ugyan miért kívánna egy kicsiny kővárat, aki az egész világ ura? De tudnod kell Isten akaratját:  minekünk adja ő a szép aranyalmát,  s meg is fényesíti,  mint a fényes napot, tündöklő holdunkat. Megindult tehát a nagy török császár, ne is gondolj arra, hogy feltartóztasd Isten követét. Lám, a bölcs Thamma a császártól még időben békességet kért, eszesen megalázta magát, s nagy Perzsia továbbra is övé. Íme, hogyha bölcs vagy, jót tehetsz magadnak, nem vonod magadra a szultán haragját: hajts fejet, add fel a váradat. Ó, nem  ingyen   kéri   váradat   a   szultán,   ne  gondold   azt,   Zrínyi!  Bármit   kérsz   tőle,   megadja. Kérhetnél vezérséget, de tudom, azt nem kérsz, mert a mi hitünkhöz nem vonzódik a szíved, kérj hát tőle sok pénzt, rengeteg kincset, tudom, nem sajnálja. Vagy kérd ezt a várat, hogyha oly nagyon szereted.  Neked adja bizton, csupán azt kívánja,  hogy hada bejöjjön Szigetvár kapuján,  s  valamelyik  hadnagya az ő  nevében adja át  néked.  Ám ha ellenállsz,  elveszted váradat, el a szolgáidat, s ez semmi: jó híreddel életed is itt temetődik el e vár hamujában. Ha valaki hízelkedő szóval biztat: ne higgy néki, Zrínyi, meglásd, az lesz az első, aki elárul téged. Ugyan   ki   tartja   majd   vitézségnek,   Zrínyi,   hogy   egynéhány   vitéz   vakmerőn   szembeszáll százezer emberrel? Vagy tán köt az esküd, mit békés időben királyodnak tettél? Ne bántson azért a lelkiismereted: senki sem tartozik megtenni a lehetetlent. Te okos horvát bán, bízol a németben? Hamar segítséget küld néked, azt hiszed? A német, ki téged a föld alá kíván, maga kárán   megsegít   majd?   Nem   ismered   a   német   barátságát,   s   főként   a   magyarhoz   gonosz indulatát? Gyűlöli a német a magyar katonát, s ha tán ezt nem tudnád, mondok ezer példát. De ha hozna is tán segítséget néked, nem siet majd vele, s amire meghozná, török kézben lesz Szigetvár.   Uram,   hogy   egy   szóval   megmondjam:   való   igaz,   nagy   dolgokat   cselekedtél; országos   hadakat   legyőztél;   kővárakat   ostromoltál,   le   is   romboltál,   jó   híred   most   áll   a legmagasabban,   feljebb   nem   viheted,   nincsen   arra   hely   már:   azon   mesterkedj,   hogy megőrizzed. Ne bízzál abban, hogy legyőzheted Szulimán szultán rettentő nagy hadát. Íme, ezt üzente a nagy császár, merthogy szeret téged. Szavát ha megveted, milliónyi emberével támad reád.

Végezvén   beszédjét   az   okos   Halul   bég,   zúgtak,   zsibolyogtak   az   erős   vitézek,   Zrínyi katonái.   Megunták   erősen   a   hosszú,   hasztalan   beszédet.   De   íme,   elhallgatott   a   zúgás, zsibolygás, mert most Zrínyi beszélt. Előbb megnézte a vitézeit, úgy fordította szemét a török követre, s kezdte a beszédét komoly méltósággal:

–  Jó   követ,   okosan   elmondtad   minekünk   urad   üzenetét,   elmondtad   minékünk   az   ő szeretetét, el az ő jóindulatát, amit irántunk érez. Bizony, csodálom az ő szeretetét, mert nem igyekeztem, hogy kiérdemelhessem. Mondom, hogy én azon sohsem igyekeztem, sőt inkább, 

ahol csak lehetett, ártottam őneki, tehetségem szerint. Röviden felelek barátságomról is: török barátja   én   sohasem   lehetek,   amíg   azt   látom,   hogy   árt   a   kereszténynek.   Ám   ha   kell   a barátságom, elnyerheti talán: ne kívánja se magyarét, se más keresztényét. Sziget várát kéred? Tudnod kell, jó követ, hogy Szigetvárért már sokat szenvedtem, hideget, meleget, gonoszt, veszedelmet eltűrtem, s hogy megvédhessük, életünk vesztésével bizony nem törődünk. Sem az életünkkel, sem a kincseinkkel, sem a mulandó világi hírünkkel. Hogyha nem hiszi ezt a nagy török császár,  jöjjön egész seregével,  majd meglátja,  mire képes, aki Istenben bízik! Ámha   bűneinkért   megbüntet   az   Isten,   s   kezetekbe   adja   életünket:   örömest   meghalunk. Örömest elhagyjuk várunkat a fényes mennyországért. Ez az üzenetem Szulimán szultánnak.

Nem tűrhette Demirhám szó nélkül Zrínyi kemény válaszát.– Ó, te, ki megveted a háború veszedelmét, s azt hiszed, üstökön fogtad a szerencsét – így 

szólott Demirhám –, ihol, háború, béke az én kebelemben: most válassz magadnak. Mi kell, háború vagy béke? Válassz e kettő közül, míg van rá időd.

Hej,  megzendültek,   felzúdultak  Zrínyi  vitézei  Demirhám szavára,  zengett,   zúgott  a  vár haragos szavaktól: fegyvert! fegyvert! fegyvert! Fegyverrel, ne szóval vesszen el Szigetvár!

–  Jó   –   felelt  Demirhám  –,   halálos   fegyverre  hílak  hát   bennetek,  mert,   látom,   az   élet unalmas néktek.

Azzal megfordult Halul és Demirhám, s visszasiettek a török táborba, a nagy császár elé. Elmondották Zrínyi üzenetét. Rettentő haragra gerjedett a császár, haj de rettentőre! Magához rendelte Szokolovics basát, legfőbb vezérét, és megparancsolta:

– Fújasd a készülőt, Szokolovics Mehemet!Fújják a készülőt, harsognak a kürtök, peregnek a dobok, megmozdul a tábor, a rengeteg 

tábor.   Elöl   Ozmán   basa,  a  nagy   Ázsiának   híres   beglerbégje,   vele   Ali   Kurtog,   vízen   és szárazon főágyúmestere – ők mennek előre  kétezer   janicsárral.  Azért  mennek előre,  hogy körülfogják Sziget területét, nézzék, hol lehetne a szultán szállóhelye, aztán megy maga is, holnap, szép hajnalban.

Megindult  hát  Ozmán,   tízezer   szablyással,   az  ágyúmester   is   janicsárjaival  –   látják  ezt Szigetben, megkondul a harang. Hogy ezt hallja Zrínyi, mindjárt kibocsát egy lovas­csapatot, hogy nézzenek körül, hozzanak hírt neki a török szándékáról. Ahogy kint termettek, kezükbe akadt egy török katona. Elfogták, bevitték, s az elmondta a basa szándékát.

Nosza, Zrínyi a kapukat mindjárt megnyittatta, ezerkétszáz szablyással gyorsan kivágtatott, s rohantak egyenest a török felé. Egy nagy malomnál szállott meg Ozmán, ahol lassú zúgással folydogált az Almás. Túl az Almás vizén Ali Kurt állt meg. Nézték, szemlélgették, mi móddal ártsanak   a   szigeti   várnak.   A   török   katonák   lustán   heverésztek,   a   lovak   szabadon, szertelegelésztek, bizony nem gondolták a török vitézek, hogy rajtuk ütnek a magyar vitézek. Amellett egy halom is volt a vár meg a török tábor között, s nem is látták a törökök Zrínyit, s vitézeit, míg a halom tetejére fel nem száguldottak.

Ám amint Zrínyi sisakja a halom tetején megcsillant, meglátta azt egy Dervis nevű török, s kiáltotta torkaszakadtából :

– Itt a gyaur!Hiszen nem kiáltott többet: mérges gyíkként csapott reá Dandó, hónaljáig vágta rettentő 

szablyáját: egyszerre szakadt meg élte és szava.Hej,   támadt   egyszerre   szörnyű   kiáltozás,   rettentő   futkosás   a   török   táborban!   Ki   lovát 

kergette,   ki   meg   rája   ugrott,   ki   meg   gyáván   elbújt   a   berekben.   Nem   csoda.   Ozmán   is megrettent. Mint amikor a hangyákat megbolygatják, s azok ijedt sietséggel ide s oda futnak, felragadják, viszik a nagy tojásokat, úgy kapdostak, lótottak­futottak a török vitézek.

De íme, már köztük Zrínyi Miklós! S ott látod mindenütt, ahol legsűrűbben gomolyog a török.  Egy pillanat,  kettő,  s  a   legsűrűbb gomoly  hirtelen  elszéled a  Zrínyi  kezétől!  Talán 

Herkules20  bánt  így a sárkányokkal, vagy az erős Sámson21  a filiszteusokkal, ahogy Zrínyi bánt a török katonákkal: hullottak előtte, halomra hullottak. Villog, suhan a Zrínyi fringiája, és hullanak sorba a legjobb vitézek. Ramadán, Juszpu, Nuh, a perzsa Asszagur, Torlak, Dedo, a nagy testű Halul. Nem használt a bűvölő szer Murtuzánoglinak, sem szent ereklye Balukbas Jahiának: mind föld alá tette a Zrínyi fringiája.

És Deli Vid! Nézd, százat ver le szörnyű dárdájával, ruhája csupa vér, s mint oroszlán, úgy jár a törökök közt egyedül, magában!

Nem harc ez, nem viadal, csak iszonyú vérontás, mert a török fut eszeveszetten, ki gyalog, ki lovon, futnak a berekbe, ottan rejtőzködnek. A java, virága elesett egy szálig, íme, Kara Illant  megölte  Radován, Turluk Oda basa,  szerecsen Gisdaris a földet harapják:   jó  Novák fegyvere döntötte a porba őket.

Ott a janicsársereg az Almás­patakon túl, de mi haszna? Nem jöhetnek át. Nyakig érő a víz, a fegyver megázik, mire átjőnek. Hiába ordítoz Ozmán basa rájok: Árulók, árulók! – nem jöhetnek. Jőne Ali Kurt is, de hiába próbál: elmerülne a ló a nagy süppedékben, megáznék a fegyver a víz mélységében.

Mindegy! Noha már sötétlett, vitéz janicsárok gázolják a vizet, magasan feltartva kezükben a puskát. Hasztalan bátorság! Elébük vágtat halálhozó Zrínyi, övig gázol az Almás vizébe, vágja keményen a janicsárokat.

– Hová indultatok, ti nyomorult ebek? – így kiáltott rájuk. – Nem láttátok, hogy hozzátok megyek?

Hol az  ég  megdörren,  hamar mennykő  esik:  Zrínyi  hogy mennydörgött,  mindjárt   rájok esett a janicsárokra. Immár el is esett a vitéz Kurt aga, utána Tojgon is – a Zrínyi kezétől. Kettétörnek a damaszkuszi  kardok,  hullanak a fejek:  mintha  csak nád között   járna Zrínyi Miklós,   úgy   hull   a   sok   török.   Hull   és   sebesedik.   Halmok   vannak   már   előtte   török holttestekből,  megtódult  ezektől  az Almás vize is. Minden csöpp víz fekete vér.  Futnak a törökök. Fut a vezérük is.

Hogy ezt   látta  Zrínyi,  a  seregét   szépen összegyűjtötte,  s   lassan elindult  Szigetvár   felé. Megy Zrínyi Sziget felé, de nem megy Deli Vid! Mit gondolt, mit nem, átalvágott a vízen a törökök mögé, halált visz magával, amerre elhalad.

De  ím, elébe áll  a szerecsen Hamviván, aki Deli Videt megismerte,  ráhajította  dárdáját szörnyű nagy erővel: középen találta el a Deli Vid pajzsát. Szörnyű nagy erővel zuhant rá  a dárda, de az már felelt is rája még nagyobb erővel: fegyvertelen zuhant Hamviván a földre. Lezuhant a földre, de talpra állott menten, s futott Vid elől szélnél sebesebben. Ámde Vid nem hagyja, fut Hamviván után, s hirtelen eléri.

–  Látszik   –   kiáltott   rá   –,   álnok   szerecsen   vagy,   többet   bízol   a   lábadban,   mint   a fegyveredben. De nem használ néked a futás, mert most a szívedet ez a vas megszaggatja! – S dárdát hajított rá rettentő erővel, de olyan erővel, hogy a magas ég sem látta annak mását.

Jaj, neked, jaj, ifjú Hamviván! Hiába tartottad fel acélos pajzsodat, öveden hiába volt nagy kerek kő: pajzsot is, követ is porrá tört a dárda. Nemcsak porrá törte, testét is átverte – holtan esett hanyatt – s Deli Vid dárdája földbe szegezte. Akkor a lábával Hamvivánra lépett, s így hallatta szavát kegyetlen Deli Vid, hangosan, hogy hallja minden török vitéz:

–  Íme,  nektek   adom  a   szép  Sziget   várát   s   hozzá   Pannóniát22,   ám  elébb   mérd   meg   a hosszúságát, mégpedig hanyatt, te szerecsen kölyök!

20 Herkules – a görög mondák nagy erejű hőse21 Sámson – nagy erejű bibliai hős22 Pannónia – az egész Dunántúl latinos neve

Mint az oroszlán, ha megöli prédáját, kegyetlenül nézi kínlódását, vérben gyönyörködik, így állott Deli Vid a holt Hamviván fölött. Mint nagy sugár tölgyszál, kezében dárdája, úgy állott kevélyen. Messziről is látszott, mint egyenes kőfal.

Aztán vette el Hamviván fegyverét. Magára öltötte arannyal vert ingét. Ám ezt már szó nélkül nem tűrhette Kamber, a szerecsen vitéz, és felordított:

–  Haj,  szégyen  tetemén!  Vitézek vagytok? Már  az  első  napon  ilyen  szégyent  vallunk? Nézitek, tűritek, amit ez a gyaur művel? Holttestét kifosztja, táncol, tombol rajta! Hol van a ti dicsekvő szívetek? S a vitézségetek? Lám, a nagy Meneth kán ezt megjövendölte, mikor ezt a fiát török hadba küldte. Könnyek közt búcsúzott: „Vigyázz, fiam, vigyázz, ne bízd magadat a török barátságára, sok jó vitéz, sok nép csalatkozott abban.” Mondta énnekem is, búcsúzván a nagy kán: „Vigyázz a fiamra, Kamber, édes szolgám!” Hát hogyha ő  meghalt,  hadd halok meg én is. Hadd lássa Meneth kán az én hűségemet, nagy igaz szívemet, noha immár későn!

Nem szólt többet Kamber, szolgája kezéből kirántotta a dárdát, úgy rontott Deli Vidnek. S ím, megmozdult szavára minden török vitéz. Körülveszik Deli Videt, de úgy körülveszik: sem égen, sem földön semmi reménysége a két kezén kívül. Csakhogy Deli Vid, mint kőszikla a habok között,  áll  a hadfelhőben, áll  rettenthetetlenül.  Süvít  feje fölött  a nyíl,  zúg a dárda, csattog a fringia. És rárohan Kamber, mint a sívó ördög, szíriai nádat hajít rá keményen, de – hajh, eltört a nád, ott hever a földön. Ott van Kurt aga is. Sebet ejtett rajta jó éles tőrével, de a fejét   alig  megvérezte.   Ibrahim vág hosszú  éles   szablyájával:  eltörött   a  pajzson.  Kopjával ütötte oldalba Ali Kurt: észre sem is vette.

Most a vitéz Kamber ismét szablyát rántott, ütötte keményen Deli Vid sisakját. Deli Vid hirtelen dárdát hajított rá, de Kamber elugrott, s a dárda mást talált: Zizim agát érte a melle közepén. Meghalt Zizim menten. Akkor meg Deli Vid kirántá szablyáját, a haragos Kurt agát megölte egy csapással, a másikkal Kambert.

Az ura mellé dőlt a hűséges Kamber, ott szállott el élte, ott hűlt ki a teste.Nála nem szült anya még hívebbet!Aztán utat vágott szablyájával Deli, s ballagott csendesen Almás vize mellé. Csupa vér s 

por volt a ruhája. Senki sem akadt már, aki kardot rántson rája. Nem mentek utána, sőt inkább örültek,   hogy   távozik.   Ám  ő   elgondolkozva   indult   a   víz   felé:   szégyennek   tartotta,   hogy elhagyta  a  csatateret.  Háromszor  állott  meg  az  Almás  patakban:  vaj'  visszamenjen­e?  De Zrínyit meglátta, hogy már készülődik, s várakoznak rája. Átgázolt a vízen, azon fegyveresen, s jó Zrínyivel együtt visszament a várba.

Volt  öröm odabenn!  Háromezer   lovas  veszett  el  a  harcban.  Ötszáz   janicsár   fekszik  az Almás­patakban. Háromezer lovas és ötszáz janicsár… De a legnagyobb török kár Hamviván veszte volt. Ifjú Hamviváné, vitéz Hamviváné, Meneth kán fiáé…

HETEDIK ÉNEK

Elindult útjára a szép hajnal szekere. Nagy volt az öröm a szigeti várban, de nagyobb a harag s a bánat a szultán táborában. Szétnyargalt a hír szélnél sebesebben: megverte Zrínyi Ozmán basát, elesett a csatában az ifjú Hamviván; elesett Murtuzán basa kedves fia és sok­sok török vitéz. Ozmán basa seregének színe, virága. Haj, mikor ezt hallotta a vad Demirhám, nagy bánatnak, szörnyű haragnak eresztette szívét! Ruháját szaggatta, s vadul kiabálta:

–  Hamviván! Hamviván! Meneth kán nagy fia!  Miért   is  hagytalak  el  magamtól,  gyaur kardja prédájának miért engedtelek? Nem ezt ígértem én az én barátomnak, a te jó atyádnak! De ki tudta, hogy elmégy esztelen, hírem s tudtom nélkül! Hamvivánnak lelke, légy irgalmas nekem! Megbosszulom a halálodat. Esküszöm Mohamednek, hogy hóhérod lelkét megeszi ez a vas! Bosszút állok, bosszút az egész Szigeten, s akárhol találok, minden keresztényen!

Indult a császárhoz, s mondotta fennszóval:– Míg mi itt heverünk, hatalmas nagy császár, hadadat megverte a szigetvári bán. Megölték 

Hamvivánt,   Murtuzán   fiát,   s   meggyalázták   Ozmánt!   Császárom,   vagy   eressz   el   engem, egyedül  magamban,  vagy  indulj  a   táboroddal   te  magad  is,  s   törd meg a hitetlen,  pogány gyaurokat.

Jól   ismerte   Szulimán  Demirhám  dühös   természetét,   féktelen   indulatát,   nem  merte   hát megriogatni, hanem mondta:

– Indulok. Demirhám, ne menj te egymagad. Állj csak bosszút Hamvivánért, én is bosszút állok, rettenetes bosszút, megtorlóm szörnyen a nagy gyalázatot, ami hadamon esett!

Indult is mindjárt a nagy török császár, s még aznap Szigetvár alá ért rengeteg hadával.Állott pedig Zrínyi Miklós Szigetvár bástyáján. Látta onnét az iszonyú porfelleget, mely 

felkerekedett a nagy sereg nyomán, szállt az égbe, szállt a földre: ég, föld elsötétült. S mintha hegy mozdult volna meg a sík mező felett, rengett a föld; s mintha látnád tenger hullámzását, lobogott a szélben a sok vörös zászló. És megszállott a vár körül a világrontó tábor, fehérlett mindenütt  sok számtalan sátor. Maga a szultán, miután körös­körül megnézte a várat,  egy halmon túl verette fel hatalmas nagy sátrát, s hogy ez megtörtént: az egész tábor háromszor egymás   után   Allaht   kiáltott,   hogy   ég,   föld   megzendült   bele.   Fegyvert   ragadtak   mind   a janicsárok, a nagy császár tiszteletére kilőtték fegyverüket a levegőégbe, s mikor elszállott füstje a kilőtt fegyvereknek, mind az ágyúk megdördültek: vélnéd, leszakad rád a magas ég, s a föld ropogott, repedezett, mint a jég – Sziget bástyája is megremegett.

Ahogy  eldördültek  mind  a   török  ágyúk,   s   elszállott   sok   száz  ágyú   sűrű   vastag   füstje, megparancsolta Zrínyi is a pattantyúsoknak, hogy ők is ágyúból köszöntsék a török tábort. Csontos Pál pattantyús legott egy ágyú gyújtólikához tette a kanócot; dördült az ágyú, repült a golyóbis a török tábor felé, s rettenetes halált vitt a tábor közé. Elsőnek a janicsár aga fejét vitte el, s utána egy sorban harminckilenc török harapott a fűbe.

– Ihol! – kiáltott nagy örömmel Csontos Pál pattantyús – jól repült az üdvözlő pohár. Aki még nem ivott, adok én annak is. Nem jöttök Szigetbe, álnok török ebek, míg nem isztok Zrínyi Miklós jó egészségéért!

Újra eldördült Csontos Pál ágyúja, most meg elszaggatta Ajgás basa lovát, s a pécsi vár kapitányát magát. Rajtuk kívül huszonhármat küldött a másvilágra. De már a harmadik lövést nem merték megvárni, sietett ki­ki a szállására, úgy siettek, hogy némelyik meg sem találta nagy ijedtében.

Nagy kár esett a törökben e két lövéssel, de hajh, sokkal nagyobb esett Szigetvárban! Jó Farkasics  Péter,   régi   sebeiben  végéhez  közeleg,  készíti   nagy  lelkét   Isten   színe  elé.  Mi  a testének kínja a lelkének kínjához, hogy őneki nem a hadban, de ágyban kell meghalnia!

– Kegyetlen végzet! – nyög fel jó Farkasics. – Amitől szívemben mindig is rettegtem, azt kellett   megérnem:   dicsőség   nélkül   küldöm   lelkemet   az   égbe.   Ó,   százszor   boldogok,   kik hazátokért   vitéz   módra   haltok.  Lám,   engem  a   szerencse   azért   kedvelt   eddig,   hogy   most ágyban haljak!

„Miért   hogy   nem   haltam   meg   nagy   Dragut   kezétől,   vagy   a   kegyetlen   Akomat   éles fegyverétől? Miért  hogy meg kell  halnom dicsőség nélkül!  Mikor húsz nyílvessző  sebezte testemet;   mikor   földre   döntött   a   Gyáfer   dzsidája;   mikor   fejbe   ütött   Rahmat   szörnyű buzogánya, megmaradt az életem, s most megy el – ágyamból! De legyen meg Isten akaratja: olykor keményen sújtja szolgáját, csak azért, hogy az egekben szebben koronázza, sok s nagy szenvedéseiért bőven jutalmazza.

Így nyögte el panaszát nagy erejű, bátor szívű jó Farkasics Péter, aztán fordult társaihoz, s így búcsúzott tőlük:

– Vitéz barátaim, én most meghalok! Szerencsét kívánok nektek az Istentől, kihez érettetek majd imádkozom. Vitézek legyetek! Most Isten hozzátok!

E szókkal lehelte ki tiszta lelkét Farkasics Péter, s a nagy Zrínyi Miklós imígy siratta el:– Ó, forgandó szerencse, átkozott, kegyetlen! Miért ragadtad el e vitézt, miért oly hirtelen? 

Ó, élet, milyen hamar elmúlsz a világból! Ó, élet, rövid élet, milyen gyorsan röpülsz! Akkor szűnsz meg, mikor legjobban kellenél! Mint harmat a nap előtt, mint hó a tűz előtt, álom az ember előtt, a füst a szél előtt, úgy tűnsz el előttünk! Lám, haszontalan csúszik rút kígyó a réten4  s  nem bántja  a  vénség:  elveti  bőrét,   s  megfiatalodik.  Ellenben  az  ember,  kit   Isten teremtett  maga   formájára,  nem újul  meg,  hogyha  ütött   az  órája:  megy  a  halálba.  A  föld megvénhedik, szépségét elveszti,  de újra megújul,  ha jön a kikelet,  leszentül a nap az este jöttével, de reggelre ismét kihozza szekerét. Csak az ember, a nyomorult ember, aki meg nem ifjodik. „Örök folyásban van a friss forrású ér, emberben pedig soha nem újul a vér. Víz, tűz, föld és nagy ég tartanak sokáig: Ember, ezek ura, csak egy szempillantásig. Kőfalak, nagy tornyok,   sok   száz   esztendeig:   Ember,   aki   csinálta   ezeket   –   óráig.”   Csak   egy   van,   ami megmarad a koporsó után: a jó cselekedet. Megmutatja magát világfogytával is! Megújul a le vitéz  neved   is,   jó  Farkasics  Péter,  noha a  nehéz   föld  befödi   testedet.  Legyőzted  a  halált cselekedeteddel: Istennek a jobbján lesz a helyed.

Így siratta el a nagy Zrínyi Miklós kedves jó  emberét,  vitéz katonáját.  Hogy eltemette, fordult ismét minden gondja a szigeti várra. Körös­körül meg volt szállva a vár, de nem remeg a nagy Zrínyi szíve! Inkább remeg a szultáné, s nehéz gondokban őszül feje. Hogyha őszül, nem ok nélkül  őszül,  gondját folyton szaporítja a nagy Zrínyi Miklós. Íme, most is, mint, ahogy a rettenetes oroszlán, kiront barlangjából. Emberölő dárda a kezében, strucctoll a fején – utána ötszáz vitéz.

De megáll egy pillanatra, hátraszól a vitézeknek:– Halljátok, mit mondok, ti erős vitézek! Első nap, első harc: meg kell rettentenünk a török 

ebeket. Ma megismertetjük a török császárral, hogy szívünk, kezünk, fegyverünk mi csodás! Halljátok hát, ti erős vitézek, emberek legyelek!

Kevés szóval nagy bátorságot adott Zrínyi vitéz seregének, amely alig várta, hogy mennél hamarább szembekerüljön a törökkel. Hogyha várta, nemhiába várta: közel a várhoz, éppen 

sáncásáshoz készülődött Ali Kurt. Nem messze tőle Rusztán, a császár veje táborozott ötezer janicsárral.  Golemi Stipán,  Zrínyi hadnagya indította  a csatát  száz gyaloggal:  e kis csapat nagy   bátran   megtámadta   a   sáncásókat,   nagy  hirtelen   számos   török   esett   el,  mert   a   száz gyalogosból egy sem sütötte el puskáját hiába.

Ám a janicsárok hirtelen rendbe verődnek, állanak tömör falként, lövésre, vágásra kész a fegyverük,   s   indul  menten  Resep   aga  derék   sereggel  Golemi  maroknyi   csapatjára.  Nagy hirtelen kisütik fegyverüket, nagy hirtelen, nagy esztelen. Bizony, meg nem ijedt ettől a tűztől vitéz Golemi, mint tölgy a szél előtt, úgy állott a janicsárok előtt. Miközben a török kisütötte fegyverét, megszemlélte Golemi az agát, s kétélű pallosával úgy vágott fejére, hogy az két vállára esik. Feje után ő maga is leesett a földre. Azt hinnéd, megelégült ezzel jó Golemi? Megölte Abast is, megölte Benadirt, de még Musztafát is.

Hogy   ezt   látta   a   császár   veje,   nyomban   indult   ötezer   janicsárral.   Egyenesen   Golemi Stipánnak rontott,  csakhogy ott  van már  Zrínyi   is négyszáz jó  szablyával.  S lám, most  is bebizonyult, hogy akit Isten meg akar tartani, megmarad az százezer közül is: ötezer janicsár fegyvere dördült el,  s Zrínyi seregében semmi kárt  nem tett!  Oszlott­foszlott  ötezer puska füstje. Zrínyi kis csapatjára nagy rivalkodással rácsapott Rusztán bég, s kerekedett rettentő harc, haragos, kegyetlen. A nagy Horvát Radivoj az első, aki pogány vért ontott: Pervisz Oda basa kegyetlen halállal hullott le a földre. Nagy Radivoj után jött Juranics Lőrinc: szablyával levágta   Akhomár   barjaktárt23,   ki   a   török   zászlót   fennen   lobogtatta.   Zrínyi   előtt   immár tizenöten   feküsznek,   valamennyi   holtan:   vérben   gázolva   török   testek   fölött.   De   ihol   jön Arszlán, Rusztán öccse,  aki Zrínyit  megismerte,  nagy merészen dárdával rámegy,  de lám, Zrínyi pajzsán eltörött a dárda, s ledöndült a földre. Most meg kardot rántott nagy hirtelen Arszlán,   kétszer   csap  vele   a  Zrínyi   pajzsára,  mindkétszer  hiába,  de  már  nem vár  Zrínyi harmadik csapásra: szablyájával Arszlánhoz csap, s kettévágja mellét. Mint a szép viola, csak meghalványodik  Arszlán,   s  hanyatt  esett  Zrínyi   lába  elé… Megnyitott  melléből  piros  vér folydogál, élet a halállal küzd most testében, végre győz a halál, s a szép ifjú Arszlán lassan kiszenvedett.

Látta   jól  ezt  Szanzák Benadir,  s  mégsem ijedt  meg! Hegyes   tőrét  kezébe markolta,  és rohant Zrínyinek. Így kezdte beszédjét:

– Kibújtál likadbul, hamis, álnok róka! Nem térsz már vissza, bár futáshoz termett a lábad, s meg vagy rakva ésszel.  Ez legyen az utolsó  órád,  álnok tested koporsója!  De micsodás kínnal öljelek meg téged? Kevés lesz rágnom eleven szívedet, vagy az ebeket jóltartanom vele, Arszlán haláláért. Ihol, a hóhérod! – s hozzá szúr mérgesen éles szablyájával, de Zrínyi elugrik, s így vág vissza neki:

– Talán jobb csapás ez, az én kezemből, mert keményebb és jobb embertől való!Amikor ezt mondta, suhint a szablyája; derekába vágta a szájas Benadirnak. Már a földön 

hever, s lelke torkán hörög. Estében iszonyúan zörög a fegyvere. Íme, dicsekedő, földre vagy fektetve, fel sem is kelsz onnét.

Látván vitéz  urát,  Deli  Vid  sem henyélt:  hever  előtte   is   sok­sok  török vitéz:  Kajradin Kajrakát, Huszain, Musztafa, mind híres vitézek. Aztán jönnek sorba a magyarok: Józsa Pál, Penezics   Ábrahám,  Tamburás   Istók,  Dandó   Iván,  mind  kemény  vitézek,   halálosztogatók. Bomlik már a török sereg, aranyos zászlajuk Juranics kezében, már­már futamodnak, akkor megérkezik szerecsen Demirhám. Látja a zászlót Tamburás kezében, messziről kiáltja: 

– Nem való, gyaur eb, néked e szép zászló! S mindjárt ott is termett, suhintott a kardja. Hát mi történt! Jó Tamburás; elejtette a zászlót, 

ő   is   kardot   rántott.   Demirhámhoz  vágott.   De   Demirhám  felfogta   a   csapást,   s   visszaadta mindjárt: halálos csapás volt. Ahogy megölte Tamburást, leszállott lováról, a zászlót felvette, 

23 barjaktár – zászlótartó

aztán ismét lóra ugrott, s a zászlót átadta egy török vitéznek. Most meg dzsidát vett kezébe, s mint a mérges sárkány, úgy rugaszkodott Vidre. Döng a pajzs a rettentő ütéstől, de el is tört rajta   Demirhám   dzsidája.   Most   meg   pallos   villan,   Deli   Vid   pallosa:   kettészelte   fejét Demirhám lovának, földre került  a kán, de csak szempillantásra,  már  ront is Deli Vidnek, mintha nem is látna máshol ellenséget. Bátran szemébe néz.

– Mit készülsz oly soká? – kiált rá Deli Vid. – Vártalak, míg a lovad alól cihelődöl. Máshol is van dolgom, nemcsak veled, vitéz!

– Nem ismerlek ugyan, de ha jól szemléllek, Deli Vid a neved – válaszolt Demirhám –, aki Hamvivánnak életét elvetted. De légy akárki, nem lesz már több gondod, bosszul a kardom Hamvivánért, ezt a kis időt hát ne sokalld!

–  Én vagyok Deli Vid –  így válaszolt az –, de minek karattyolsz,  minek nyelveskedel? Bizony, kezem miatt halt meg Hamviván. Bizony, kezem miatt halsz meg te is mostan.

Ahogy ezt hallotta, megvadult Demirhám, kezébe ragadta damaszkuszi kardját, s ördögi haraggal rontott Deli Vidnek.

Mint két  dühös líbiai  oroszlán, ha a sivatagban összetalálkoznak,  s körmüket próbálják egymás szőrös hátán: úgy tett a két vitéz Szigetvár határán! Demirhám nagyobb haragban, s dühösségben, Deli Vid bátrabb, igaz hitben. Nem enged egymásnak sem Demir, sem Deli. A kardok   szikráznak.   Testükön   merő   vas.   Messziről   ragyog.   Két   csapással   darabokra   törte Demir a Deli pajzsát. Deli Vid eltörte Demirhám sisakját, s megsértette homlokát.

Míg tart  a szörnyű  viaskodás, futva fut a török sereg Zrínyi Miklós előtt.  Elöl  Benadir serege, utána Arszláné, a gazdátlan sereg. És fut már Rusztán is, nem gondol arra, hogy öccsét megbosszulja. Futva fut a török, és Zrínyi a nyomában. Suhognak a kardok a törökök hátán.

Űzte, űzte. de okosan űzte a futó sereget, mert messziről látta, hogy jön ezer lovas – vezeti Delimán, a tatár kán fia. Mint oroszlánkölyök jött a Zrínyi hadára. Hogy látta e sokaságot, elszéledt seregét összeterelte Zrínyi… leszállott az este.

Félbeszakadt  a  nagy csata,  de  íme, Demir  Deli  Viddel  még most   is  harcol.  Villognak, csattognak, szikráznak a szablyák, de nem ártanak egymásnak Demirhám, Deli Vid… Végre, mikor a sötétség ráborult a földre, megszólalt Demirhám:

– Hallod­e, Deli Vid! Mint a vakok, nagy bolondul törjük itt magunkat, de hiába törjük. Nem   jobb   lesz­e,   ha   nappal   harcolunk?   Nem   titkolhatja   el   az   irigy   sötétség   a   mi   nagy munkánkat, mert látja azt az ég, meglátja Szigetvár, a török sereg, hogy micsodás bosszút áll terajtad   Demirhám.   Esküdj   meg   hát   nékem   a   te   Istenedre,   én   is   megesküszöm   a   nagy Mohamedre: te is visszatérsz, én is visszatérek, mihelyt mindkettőnknek módunk rá!

– Magam is szeretnék visszatérni ide – válaszolt Deli Vid –, de én nem mondhatom, mikor jöhetek!  Hogy   tegye  kockára  életét   egy  ember  egy  egész   sereg  ellen?  Ha   tudnám,  hogy Demirhám lesz egymaga az én ellenfelem, hidd el, őelőle nem bújnék fal közé, hanem erdőn­mezőn, mindenütt megvárnám.

Mondotta Demirhám:– Ne féltsd az életedet mástól. Szulimán szultántól levelet hozok majd, amelyben kijelenti 

igaz török hitére, hogy maga Demirhám lesz az ellenfeled.Ott mindjárt megalkudtak a halálos bajvívásra, aztán elváltak egymástól,  mint két erdei, 

kegyetlen bika, kik szarvokkal egymásnak nem árthattak…

NYOLCADIK ÉNEK

Ihol jön szárnyas lovon szép piros hajnal, 

Mosódik zablája fehér tajtékjával, Az a ló fekete volt, de szebb Pegazusnál24, Orra likjábul tűz, szeméből jön halál.

Kis fejér patyolat magának fejében, De az ő orcája van nagy fényességben, Ő maga öltözött arany páncél­ingben, Két szál ében dzsida van fényes kezében:

Minden kis verejték, mely lóról csöppenik, Szép gyönge harmattá a földön változik; Előtte sötétség nagy futással oszlik, Körülötte az ég messziről tündöklik.

Ifjú orcával mindent megvidámít, Ő földből virágot szépségével indít, Ő fülemilében keserves torkot nyit, Ő forrást, ő folyót, erdőt, mezőt, újít.

Hogy megjelent a szép piros Hajnal Szigetvára fölölt, búsan felsóhajtott:– Mennyi holttest! Ki tette ezt vajon? Döghalál vagy sárkány lehelete volt? Mérges Python 

sárkány,   kit  Apolló25  megölt,   tán   ismét   fölébredt,   s   a  magyarok   szép   földjét   pusztulásba döntötte? Ha ez történt – folytatta a Hajnal –, leszállok az égből, megmentem a magyart két hegyes dárdámmal a sárkány mérgétől.

Most jobban körültekintett a szép piros Hajnal, s így folytatta:– Nini, tábort látok! Hitetlen török! Ő van ott. A mérges sárkánynál jobban gyűlölöm. Haj, 

hitetlen ebek, ha erőm volna hozzá,  haragos kedvemben mind elvesztenélek! De nini, úgy látom,   nemigen   örülnek,   sőt   sűrű   sírással   égre   üvöltenek.   Ó,   Isten,   ne   is   adj   szerencsét ezeknek, magyarok kezétől vesszenek el! Áldott légy, jó Zrínyi, hogy így halomba raktad a hitetlen testeket.  Tetőled vár hazád minden jót,  nagy vitéz,  ne óvjad életedet szép magyar hazádért!

Így beszélt a szép piros Hajnal, s ezalatt a szultán gondokba merülten ült a táborában. Nagy búsulásban volt a hatalmas császár, mert, lám, Zrínyi már két alkalommal megmutatta erejét.

„Mit várjak már tovább – kesergett magában a nagy török császár –, kiben bízhatom én, kinek hihetek  én? Megcsalt  az atyám lelke:  diadalt   ígért.  Ha csak ő  csalt  volna,  de még Mohamed is hazudott énnekem. Azt hazudta, kezemben lesz a szép aranyalma, s az egész világot a muzulmán birtokolja. S ihol, meg is győztem az egész világot, ahol a nap felkelt, ahol a nap lement, kardomtól rettegett tenger, föld, magas ég – hányadrésze ennek ez a kis szarkafészek? Engem,  világbíró  császárt   legyőz  Zrínyi  Miklós,  bár  minden erőmmel  őreá rontottam.  Rettentő   seregem,  vitéz   janicsárság,   elvész   a   kezétől.  Van­e  vitézebb  kerek   e világon vitéz Demirhámnál, s lám, ő sem árthatott a szigeti bánnak. Az ifjú Hamviván Almás partján fekszik, s a nagyeszű Rusztán futva fut előle! Haragos Delimán, a tatár kán fia? Azt hittük róla, hogy üvöltő oroszlán, s ím, ha Zrínyit látja, elvész bátorsága, nem siet harcolni, ahol Zrínyi harcol! Hej, hej, Zrínyi Miklós, hogyha te nem volnál, nagy volna Szulimán, mint valaha Nagy Sándor – hej, csak te ne volnál!”

24 Pegazus – görög mondabeli ló25 Python sárkány, Apolló – görög mondabeli alakok

Így törte a szívét a nagy török császár, aztán küldött a főbbekért. Gyűljenek tanácsba, vajon mit   mondanak.   Ott   mindjárt   Szokolovics   Mehemet   a   főbbeket   összegyűjtötte   a   császár sátorában, renddel leültette, ám a császár nem ült most hozzájuk, nehogy meglássák a színe változását. Meghúzódott egy rejtek­sátorban, onnét nézte titkon fő­fő embereit.

Mikor mind leültek, Szokolovics Mehemet így beszélt hozzájuk:– Hadverő bölcs fejedelmek, világ határaitól való beglerbégek, ti basák, ti bégek, ti okos 

vezérek! A hatalmas császár, kinek a hold szolgál, kinek birtoka terjedelmes szárazon és vízen – élni kíván a tanácsotokkal. Azt kívánja hallani tőletek, mi módon kelljen elvészni Szigetnek, kár   s   török  vér  nélkül,   s  hogy nagy  hírének  ne  ártson  az  az   idő   hosszúsága.  Ám azt   is megparancsolta,  emlékeztesselek,  hogy a  legvitézebb gyaurral  van dolgunk,  akit  Szulimán szultán  méltónak   ítélt,  hogy ő  maga   legyen az  ellensége.  Senkit  hát   a  vakmerőség el  ne ragadjon, mert Zrínyi Miklós az ellenség, ki ellen káros az oktalan sietség.

Végezvén a szavát Szokolovics Mehemet, Rusztán, a császár veje, kezdett beszédbe, mert ő ült a főpap mellett. Méltósággal fordította szemét a többiekre.

– Itt, hol a világ virágja együtt van, mind bátor szívű, mind hadviselt férfi; itt, hol a nagy császár személy szerint jelen van, ilyen nagy tanácsban gyenge az én eszem. Ki okos erővel a világot   legyőzte,   az   én   tanácsomra   nincs   annak   szüksége.   De   minthogy   parancsol,   nem titkolom el,  amit  elmém gondol.  Oly  helyen  vagyunk  mi,   ahol  a   titkolás  ártalmára   lehet nekünk s császárunknak. Jól  tudja mindenki,  Zrínyi híre tengeren túl   is fülünkbe érkezett. Nem   tudom,   igaz­e   vitézsége,   de   a   népek   között   nagy   annak   a   híre.   Márpedig   hír   sok mindenre   képes.   Hírrel   vesztenek,   hírrel   nyernek   hatalmas   császárok.   És   mi,   lám,   ezt semminek   gondoltuk.   Sziget   várát   megközelítettük   vakmerőn,   sánc   nélkül.   Napvilágon vittünk alája seregeket, nem állítván sem istrázsát26, sem titkos kémeket. Vakmerőségünkért. meg is fizettünk. Oktalan harcokban hullattuk vérünket, s török holttesteket forgat az Almás vize.  Ki ne csodálná  oktalanságunkat? Nem kell­e nevetni Ali Kurton, ki kétezer szablyát Szigetvár alá vitt? Hát Ozmán basának az volt­e a tisztje, hogy megszállja Szigetvárt tízezer lovassal? Nem azért, küldték őt! Hanem hogy prédáljon, s ne engedjen vinni élelmet a várba. Látjátok, hova vitte őt a vakmerőség? Almás vize két oldalán tábort ütött, s nem jutott eszébe, hogy hidat verjen rá. El is vesztette seregének nagy részét. Azt hitték, hogy Szigetvárba csak úgy beszáguldnak, s lám, elveszett Murtuzán basának négy fia, s Hamvivánt is megölte Deli Vid dzsidája. Kétségbeesettekkel nem szabad játszani, kerülni kell ővelük a harcot, mert ezek semmitől   sem  félnek,   s  mint  dühös  ördögök,  mindenre  készek.  De hát   ez  már  megesett. Okuljunk a káron.  Tartsunk vigyázó  őrséget a táborunk szélén, a várat  meg vegyük körül sánccal, akkor majd nem tudnak kijönni, mi meg bemehetünk kár nélkül, hamarost. Rontsuk le  ágyúkkal  Szigetvár  bástyáit,   szárasszuk  ki   a  vizesárkokat.  Lapát  és  golyóbis:   erre  van szükségünk!

Ezt mondván, Rusztán bég visszaült helyére, de ím talpra ugrott a tatár Delimán. Tele volt a szíve méreggel, haraggal.

–  Vitézek, szeretném – így kezdte beszédét –, ha tíz ország választana el innét,  és nem hallanám, amit Rusztán beszélt. Nem ilyen tanáccsal győzte meg a világot a hős muzulmán vér.  Miféle   tanács  ez? Veszteg ülve vegyük be a  várat?  Legjobb,  ha elbújunk,  kardunkat elvetjük, hadd vesszen a hírünk – kapál a kezünkbe! Így ront gyaurokat a nagy török császár? Így vesz meg várakat? Ásóval szereznek hírt  a  törökök? Nem rókák, nem borzok szállása Szigetvár, hogy ásóval ki lehessen vájni. Ki a fegyvertől fél, ám az bújjon el. Szablyáját vesse el, aki fut, mint a szél. De a mi szívünket, amely fegyverben bízik, földet ásni nem lát a fényes nap. Ha Ozmán bolondul elvesztette seregét, talán mi vallottuk ennek kárát? Övé a gyalázat. S mert hátat mutatott tegnap a bölcsesség, azt hiszitek talán, mind hátat mutatunk? Hát Rusztán 

26 istrázsa – őr

béget ki szabadította meg a Zrínyi kardjától? Nem tulajdonítom ezt magam érdemének, de lám, Zrínyi kész volt a táborig űzni Rusztán béget s embereit, de megtorpant, hogy Delimánt meglátta. Ugye tud szaladni a szigeti bán is? Nem ásó, nem kapa a mi győzedelmünk, hanem rettenetes acélos fegyverünk. Ezzel Sziget várát hamar porrá tesszük, s növekedik hírünk. Ne kérdjetek,  hol  megyek én Szigetvárba.  Hogyha Zrínyi  kijön,  én  a  nyomában bemegyek  a várba!

Ahogy befejezte Delimán haragos beszédét, ismét felállt Rusztán, de Delimán kiment: nem méltatta meghallgatásra a nagy császár vejét. Ám nem is szólhatott, felugrott Demirhám, noha messze volt még, hogy sorra kerüljön, s haraggal kiáltotta:

–  Én sem kapálni jöttem Sziget vára alá! Bezzeg hasznos tanács, hogy üljünk henyélve! Aki nem törődik vitézi hírével, cselekedjék csak így. Delimán tanácsát magam is követem. Ezt a gyalázatot tovább nem hallgatom.

Ennyit mondott jó Demirhám kán, s kifordult az ajtón.Eszi a méreg Rusztán béget, hogy, lám, ezek a tanácsát nevetik, s feljajdul keményen:–  Ó,  balga ember! Nem ember,  de oktalan dühös állat!  Eredj,  vedd be Szigetvárt  vitéz 

szablyáddal, döntsd le a bástyáit haragos torkoddal. Látom már, hogy veszőben a dolgunk. De mit   törődöm   én   mások   esztelenségével.   Jobb   lesz   veszteg   ülnöm   sátram   kerevetén,   s csodálkoznom ezeknek a nagy vitézségén.

Ő is kilépett a sátorból szörnyű haraggal, s hogy kilépett – Petráf emelkedett szóra, Petráf, aki Gyula várát bevette. A vezérek ránéztek, várták a szavait.

– Hallgassatok ide! Kis dolgokat is nagyra növel az egyetértés. Erőtlen jókedvet magasra emeli.   De   földre   veri   le  az  egyenetlenség   a   legnagyobbakat,   legerősebbeket.   Nagy birodalmak,  híres  nemzetek vesztek el  emiatt!  Asszírok,  görögök emiatt  vesztek el!  Így  a rómaiak. Így sok keresztény nép. A mi birodalmunk oly nagy és hatalmas, hogy nem árthat neki semmi külső  erő  – de összeomlik,  ha közéférkőzik a rút  széthúzás.  El  ne feledjétek, császárunk   dicsősége,   tisztességünk   mirajtunk   múlik.   Ami   pedig   Sziget   bevételét   illeti, hogyha táborunknak nem lesz kerítése, bizony elveszti táborát a császár. Hiszen az ember a farkas ellen házat épít, ugye? A juhász is eső ellen kalibába bújik? Miért volna hát szégyen ellenségünk ellen sánccal  védekeznünk? Lám, mindannyiszor  harcolnunk kellett  Zrínyivel, valahányszor néki kedve kerekedett.  Sokszor tíz­húsz ember olyan lármát csapott,  hogy az egész tábor megbolydult miatta. Nem mondom én, hogy harcra ne menjünk. Nem mondom én, hogy itten heverjünk. Bizony, elvesztettük jó hírünknek nagy részét. Azon mesterkedjünk, hogy visszaszerezzük. Ha Zrínyi kijön a várából, mi se maradjunk a sáncban. De oktalanul ne induljunk   ellene,  hanem   rendben,   ésszel,   okos   fővel.  Ez   az  én   tanácsom.  Ki   jobbat   tud, mondja, azért nem haragszom, örömest hallom más ember tanácsát.

Mind,   akik   jelen   voltak,   helybenhagyták   Petráf   tanácsát,   jónak   találták,   hasznosnak találták,  s  fejet  hajtván  a  főpapnak, eloszlottak,  ment ki­ki a maga sátrába. De nem ment Delimán, forrott a haragja, bement a szultánhoz.

–  Világrontó  császár  –  így kezdte Delimán –,  hallgasd meg, miért   jöttem elődbe. A te tanácsodban csuda dolgok esnek: sok van, aki inkább nyugodalmat kíván, semhogy kardot vonjon.   Uram,   vedd   eszedbe:   ne   fogadd   meg   ezt   a   tanácsot.   Sokan   nem   törődnek   a gyalázatjukkal,  csak hogy az életüket  hosszúra nyújthassák. Gondolkoztam én az ellenség dolgán,   s   íme,   ezt   gondoltam:   aki   elveszti   Zrínyit   és   még   hat   hadnagyát   –   mindnyájan elvesztek.  Engedd  meg  hát,  Uram,  hogy  hatan  közülünk  Zrínyit  s  hadnagyait   bajvívásra hívjuk.  Hiszem  Istent,  hogy  kezedbe  adjuk  Zrínyit   s  Sziget  várát.  Hogyha pedig  el  nem pusztulnak, bizony sok búsulást okoznak minékünk, mert nagy híre van az ő erejüknek, s attól a te katonáid erősen rettegnek. Én magamra vállalom azt a tolvaj Zrínyit, elveszem a fejét, s 

lábad elé teszem. Más is akad a te seregedben, aki nem irtózik a halálos bajvívástól. Ihol, hős Demirhám, tudom, el nem bújik. Ídriz Jagatár sem.

A nagy török császár megörült a vitéz Delimánnak, e szép ifjú hős bátor nagy szívének, s így válaszolt:

–  Ó, te vitéz virág, kit méltán csodálhat az egész török világ. Nagy öröm énnekem a te vitéz szíved. Tartsd nagyobb dologra vitézi életedet. Mit szólna a világ, ha most eresztenélek halálos bajra? Nem szánod apádat, kinek egy fia vagy? Ki lesz vénségében, erőtlenségében istápja, ha meghalsz?

– Uram – kiáltott Delimán –, ne törődj te velem, hadd szenvedjek halált, hadd szerezzek jó hírt! Vas van a mi erős kezünkben is, piros vér folyik a mi sebünkből is, ha ott lesz a vasunk, meglásd, messzi lesz Zrínyinek Szigetvár. nem bújhat ott többet!

–  Legyen  –  mondta  Szulimán  –,  nem mondok  ellent  az  akaratodnak,  de  várjunk   jobb alkalomra. Most ágyúkkal essünk Szigetnek. Annak most a helye. Ám ha ezzel sem árthatunk, akkor lesz keletje vitézi kezednek. Most az egész világ megnevetne, ha oktalan elvesztenénk legjobb vitézeinket. Ne kétkedj hát bennem. Szeretem híredet. Eljön az ideje. Vitéz szívednek bízd rám egyik részét.

KILENCEDIK ÉNEK

Ássák már a  sáncokat Sziget vára körül. Éjjel­nappal ágyúkkal lövik a vár bástyáját. Zrínyi Miklós nem mozdul a várból, bár vitéz Deli Vid minduntalan kéri, engedje kirontani.

– Aki a szerencsét meg nem zabolázza – felelte Zrínyi –, azt végtére is veszélyre ragadja. Eddig velünk tartott a szerencse, győzelmet adott Isten kegyelméből, de mivel forgandó, hátat is fordíthat, s veszélyt hozhat. Ne hidd, hogy hiába vesztegelek én itten. Hadd higgye a török, hogy félünk tőle. Bízzák el magukat. Akkor aztán rajtok ütnénk, alaposan megtépáznánk őket. Közben a királynak üzenhetnénk talán, hogy küldjön minekünk hamar segítséget.

Deli Vid legottan felajánlotta magát:– Uram, ha akarod, szívesen hullatom véremet teérted. Éjjel, avagy nappal elindulok. Jól 

tudok én a törökök nyelvén, átvágok rajtok, ha ravaszsággal nem, hát majd a kardommal.– Édes vitéz szolgám – válaszolta Zrínyi –, nem kétkedem én a vitézségedben, de néked 

nem szabad elhagyni a várat, őrizzed csak velem.Míg   így  beszélgetett  Zrínyi  Deli   Vidd   el,   szólton   szólott  Ali  Kurt   ágyúja.  Radivoj   s 

Juranics álltak a kapun, az őrség rendje éppen rajtuk volt. Egyszer csak megszólalt az erős Radivoj:

–  Hallod­e, Juranics,  nagy gondokban látom a mi jó  urunkat:  hogy s mint adjon hírt  a királyunknak.   Ismerem   jól  a  kalauzságot,   könnyen   átjuthatnék   a   török   táboron,  a  szép holdvilágon.   De   bizony   nappal   is   megcselekedhetném   két   erős   kezemmel…   Megyek,   s elmondom ezt neki.

Juranics szívét felgyújtotta e beszéd.– Mit mondasz, Radivoj, itt hagynál engemet? Itt hagynád társadat? Egymagadat szánnád e 

nagy veszedelemre? Nem úgy viseltem én magamat a minap, hogy kételkedhetnél bennem? Megöltem a zászlóst Demirhám láttára. Életével együtt a zászlaját elvettem. Nem ez volt az első próbám, nagyobbat is cselekedtem veled.

Feleli jó Radivoj:–  Úgy hozzon meg Isten szerencsésen,  hogy  terólad sohasem gondoltam vitézhez nem 

méltót. De én úgy gondoltam: ha elfordul tőlem a szerencse, s élve, avagy halva török kézre jutnék, maradj te életben. Hadd legyen, ki holttestemet eltemesse, vagy sarcon kiváltson a rabságból.

– Hasztalan hitegetsz – mondotta Juranics –, veled megyek.Nem szólt  már  Radivoj.  Némán   indultak   el  Zrínyi   elé,   aki  még  most   is  Deli  Viddel 

társalgott.Radivoj szólt elsőnek:– Uram, ne csudáljad, hogy ketten jöttünk. A bástyákról láttuk az ellenséget. Megterhelték 

a   fejüket   tegnap   sok   itallal.  Alszanak,   henyélnek.   Itt   a   jó   alkalom.   Átmennénk  ketten   a táboron, hírt vihetnénk a királynak Bécsbe, hogy micsoda ellenség vesz körül bennünket. Jól ismerem e föld minden zegét­zugát Szigetvár körül, a sok vadászat tanított meg erre. Ad az Isten jó szerencsét átlopóznunk a török táborán.

Hogy ezt meghallotta Zrínyi Miklós, megölelte őket, s könnyes szemmel felkiáltott:– Ó, hatalmas Isten, ki vezetsz harcokat, nem áldhatlak eléggé téged! Halljátok, Radivoj s 

Juranics   vitézek,   amit   én   ígérek   Isten   előtt:   ha   szerencsésen   ezt   véghezviszitek,   s ellenségeimtől   megszabadulhatok,   egy   gazdag   türkiszes   kard   lesz   tied,   Radivoj,   melyet Mehmet, basától nyertem, lóra való félékkel egyetemben; neked, Juranics, szép aranysisakot adok, melyet Gyáfer a varasdi mezőn éltével együtt elhagyott. S ehhez hat­hatszáz aranyat.

Ám Radivoj és Juranics így válaszoltak:– Ó, hatalmas vitéz, Szigetnek nagyura, becsüljük ajándékodat, de fordítsd inkább másra. 

Minket nem az ajándék serkent. A jó hírnév buzdít; amelyet irigy idő tőlünk el nem vehet. Csak jó egészségben maradj, jó uram!

Zrínyi eleresztette a két vitézt. Mikor kimentek, utánuk ment Deli. Ott levette magáról azt az oroszlánbőrt, melyet Abdus Elám testéről vett el (életével együtt), s odaadta Radivojnak. Akkor levetette vörös atlasz, arannyal vert ingét, melyet levont Hamviván testéről – s adta Juranicsnak.

– Viseljétek szerencsével – mondotta Deli Vid. S íme, jöttek más vitézek is, kardot adott az egyik, sisakot a másik.

Így indult  el  a  két  vitéz.  Akkor indultak el,  amikor  ember,  állat  csendesen lenyugszik. Kimentek a kapun, s menték, mendegéltek a nagy sötétségben. Bizakodtak és reménykedtek.

Még nem is jártak messzire a vártól, sok törököt láttak a gyepűn heverve. Gondolkoztak, vajon merre forduljanak, ahol a török inkább nem vehetné észre őket. Hasonlók voltak két farkashoz, akik mindenfelé barmot néznek, lesnek, s végül, hol legtöbb van, arrafelé tartanak.

–  Hallod – szólt suttogva társának Radivoj –, vigyázz a nyomunkra. Én utat csinálok, te csak kövess engem. Itt fekszenek a részeg törökök.

Alighogy ezt súgta, le is vágta már a kevély Perviz nyakát, ki a magyar vitézt semmire becsülte. Aztán kettévágta Rézmánnak a mellét (borral elegy fröccsent ki a vére); s ez lett sorsa   Zádé   bégnek,   Kajtásznak   s   Resepnek   is.   S   amerre   csak   mentek,   földet,   sátrat megfestettek a törökök vérével.

Már két táboron vágták ál magukat, s mégsem vették észre a részeg törökök, milyen nagy kárt tett bennük Radivoj s Juranics. S most érkeztek a harmadik táborba. Elkerülték az apró sátrakat, egyenesen arra tartottak, hol a főpap feküdt. Juranics lassan az ágyához ment, két kézzel emelte rettentő szablyáját, úgy csapott le a főpap nyakára. Legördült a feje a szép zöld pázsitra. Gyilkost kiáltott a főpap inasa, de már suhant a Radivoj kardja: nem kiált ez többet.

A  főpap  mellett   aranyos  állványon   feküdt   az  Alkorán,   egy  bársonyvánkoson.  Fölvette Juranics.

– Legyen bizonyság, hogy itt jártunk – mondotta.Ám akkor Radivoj azt mondta társának: – Ami szándékunk volt, azt végrehajtottuk. Utat vágtunk a török táborban. Ne játsszunk a 

szerencsével tovább. A többi sátrat mind elkerülték, végre kikerültek, jobb kézről elhagyták Almás vize partját, 

s nem nézték az utat: bátran mentek tovább!Nem messze a tábortól háromezer tatár járta az őrséget, ott volt a vezérük, Idriz is. Ezek az 

őrök észrevették a két vitéz vajdát; s: kimiszi! kimiszi! (ki vagy?!) kiáltással rohantak utánuk. Mert bizony futott most már a két vitéz, neki az erdőnek, ahogy csak futhattak. Radivoj már el is jutott az erdőbe, de Juranics kívül rekedt, körülvették a tatárok.

– Juranics! Juranics! – kiáltott Radivoj, hogy nem látta társát.Hej, de kiálthatott, választ nem Juranics, csak az erdő adott!– Juranics! Juranics! – kiabált Radivoj. –, hol hagytalak téged? Micsoda ebeknek adtalak 

prédául? Hol keresselek már és hol találjalak? Micsoda föld hátán nyomozzalak téged?De nemcsak kiabált, vissza is ment, Juranicsnak hátha nyomát találná. Nyomát nem találta, 

de hallott kiáltást, éktelen kiáltást, s látta is már Juranicsot a tatárok között.Mit  tegyen? Mit  használ   társának,  ha ő   is  odamegy? Biztosan elvész.  Az oldalán szép 

aranyos  kézíj   volt,  melyet   azon  éjjel   zsákmányolt   a   töröktől:   gyorsan  kiragadta  nyíllal   a puzdrából27, a füléhez vonta – s röpült a nyíl, Sabaszut mellébe röpült egyenesen. Halva esett le társának ölébe, akit meg a bal fülén a másik nyíl találta.

Már hat tatár feküdt Juranics körül, de íme, jön már Idriz: szeme láttára esik el két tatár. Kirántja szablyáját, s Juranicsra kiált:

– Mindnyájokért most te fizetsz!De már ott Radivoj.–  Engem, engem öljetek meg! – kiabál  Radivoj  –,  ne a  társamat!  Én voltam az oka a 

többiek halálának. Ez semmit sem tett! Mit is árthat egy gyermek ekkora seregnek?De nem hallgat a kegyetlen talár Radivoj szavára. Suhan a szablya, s hanyatt borul Juranics 

a földre.Mint   egy   szép   virágszál,   melyet   kegyetlenül   lekaszálnak,   elhullott   Juranics…   S   mint 

szörnyű   leopárd,   ha   elveszti   kölkét,   és  mérgét,   fogát,   körmét   a   vadász   ellen   fordítja,   az ellenségre úgy megy Radivoj. Csak Irdizt nézi. Sok száz fegyverütéssel mit sem törődik.

Bosszút liheg. Már meg is találta a kegyetlen Irdizt, s derékba szakasztotta egy kemény csapással, hajh, de 

ő maga is sok sebe miatt a földre zuhant.Akkor éjjel Deli Vid a külső palotában, Zrínyi háza előtt,  páncélban, sisakban leült egy 

ablakba,   s   ott   ültében   mély   álomba   esett.   Egyszerre   csak   felugrott,   szaladt   Zrínyihez,   s könnybe borult szemmel jelentette:

– Uram, halljad, elveszett Radivoj, elveszett Juranics!Csudálkozva hallgatta ezt Zrínyi.– De hát miért sírsz, mint egy kisleány? Nem illik hozzád. S hol hallottad a két erős vajda 

halálát?Deli Vid nem tarthatta vissza sírását, s úgy felelt:– Ne csodáld, hogy keservesen sírok. Nem mindig bír magával szívünk, ha elveszti, amit a 

sors ígért. Leültem az elébb egy ablakfülkébe, s alighogy lehunytam már fáradt szememet, álmomban szembejött velem a vitéz Radivoj. Fegyveresen láttam, mint amikor elment, de sok súlyos sebben és bő vérhullásban. Szólottam hozzája: Ki bánt így el veled, ó, te vitéz vajda? Nem  így vár téged a mi urunk, reménykedik Zrínyi serege is, hogy majd segítséget hozol 

27 puzdra – tegez, nyílvesszők tartója

Szigetbe. Nem felelt sokáig, csak nézett rám búsan, szomorú szemével. Végül megszólalt: – Míg Isten akarta, éltem én, Deli Vid, de lám, most hitünkért meghaltam. Juraniccsal együtt. Íme, a lelkemet látod csupán, testem a töröknél. Ne irtózzál tőlem, Deli Vid! Velem leszel te is nemsokára, mert néked is, uradnak is mártíromság lesz  a  jutalma. A vitézségről meg ne feledkezzél, ne rettenj meg a pogány töröktől, én erőért imádkozom néked az egek urához.

–  Ezt mondta, és eltűnt előlem. Mint egy könnyű árnyék a levegőégben. Hiába futottam utána, hogy megöleljem, kezem háromszor is a semmibe nyúlt.

Alighogy Deli Vid ezt elmondta, szörnyű lárma zúgott fel a török táborból. Hej, volt nagy zendülés, volt nagy kavarodás, amikor észrevették, hogy két vitéz mi kárt tett bennük. Már hozták is a tatár katonák vezérük holttestét. Fényes zászlajukat földre fordították, rettenetes zajjal urukat siratták, fegyverét és lovát utánahozták. S tenger nép hullámzott a főpap sátránál, s   csudálkoztak,   szörnyülködtek,   hogy   mit   művelt   két   szál   magyar   vitéz.   Vitték   a   hírt   a császárnak, de az nem mert kijönni. A sátorban siratta főpapját, bölcs Mehemnetet…

Aztán a főpapot is, a tatár vezért is egy helyre vitték, testüket núbiai balzsammal bekenték, s leeresztették mindkettőt egy nem mély gödörbe.

Sírjuk fölött kiáltoztak a hodzsák, biztatták a sereget, ne essék kétségbe. Üvöltött a sok dervis28, hívták a prófétát: segítse a népét!

TIZEDIK ÉNEK

Vándorló s kegyetlen a szerencse, nem szokott egyformán lépni: vidám arcot ölt néha, máskor meg háborgót. Semminek sem örül úgy, mint a változásnak. Éjjel és nappal, minden órában változik.

Állandó csupán az állhatatlanságban – legfőképpen a háború idején.Lám, a szerencse eddig vidám kedvvel mulatta magát Szigetnek, de, hajh, megváltoztatta a 

járását.   Mindent,   amit   csak   tudott:   veszedelmet,   háborút,   ártalmas   bút   Szigetre   zúdított. Megbánta első ajándékát, méreggel teli kúttá váltózott.

Bátor   szívekkel   játszani   szokott   a   szerencse,  de   őket  nem  félemlíti  meg:  mint   a  hajó kormánya tusakodik, küzd a tajtékos habokkal, úgy küzd a bátor szív a forgó szerencsével. A félénkek szíve lágyul, kisebbedik a balszerencsében. Nem úgy, aki egyre bátrabb lesz, ha a veszedelmet növekedni látja.

Íme, megégett Sziget városa. Íme, ledöntötték az ágyúk egy bástyát. Készül az ostromra sok százezer ember. Látja mindezt Zrínyi – s nő a bátorsága.

Mint sivító  ördögök, várják a harci jelt a vitéz törökök. Kívánják, szomjazzák a Zrínyi Miklós vérét.  Az övével együtt  a többi vitézét.  Külső város, belső város a török kezében. Önként hagyta el ezt a szigeti bán. Így találta jónak.

Hadd legyen a várban egész erejével. Ezt akarja megtartani végsőkig.Kezdődik az ostrom.Megzendülnek a trombiták, pufognak a dobok, lovasok, gyalogok rohanva rohannak.Kezdődik az ostrom.Itt a vitéz Demirhám, nyomában hatezer janicsár,  a ledűlt bástyának vezeti seregét.  Ott 

meg Delimán, az erős, a nagyszívű Delimán, ő a kapura megy nyolcezer talárral. Amott Ajgás 

28 dervis – török szerzetes

basa.  Háromezer  arnóta29,  kétezer  karamán30,  háromezer  cserkesz – mind az ő  nyomában. Lajtorjákat visznek: rengeteg létrát.

A vár piacán állott Zrínyi. Aranyos dárda a kezében, mögötte a vitézei, lelkesen hallgatták biztató szavait… És ott áll már a ledöntött bástyán Radován Andrián száz gyalog vitézzel. A kapunál Bot Péter áll: száz éles kard villog háta mögött. És Deli Vid! Azon a bástyán áll, hová Ajgás basa létrákat készít. A szomszédos bástyán áll Novákovics Iván. Így várják a törökök ostromát: karddal, bátor szívvel.

S íme, egyszerre kiömlik a sáncból a rettentő sereg: ki csákányt, ki baltát, ki szablyát visz az oldalán, ki meg hirtelen halált: puskát a hátán! A mély árok vize nem állja útjukat, csak a térdükig   ér:   jóval   előbb   leeresztették.   Ami   sár   maradt,   azt   is   lenyomtatták   szalmával, vesszővel. Mehetnek előre, nincs akadály. S jön legelöl Demir, dárda jobb kezében, pajzs a bal kezében, sisakján sólyomtoll leng, mellén páncél ragyog: halált s veszedelmet hoz ez most Szigetnek! Bátran indul az ároknak, a társai hullanak mellőle, de nem gondol velük. Mellette, fölötte sűrűn jár  a  golyó  – ő nem törődik vele. Kézzel, szemmel, haragos torokkal biztatja társait, s rohan mind előbbre, s mikor a ledöntött bástyához ér, ahol a nyitott fal Radovánt mutatja, mint  a mérges sárkány, mely a prédát közel látván, készíti a körmét, torkát, élesíti szörnyű   fogát,  úszik  a  méregben  –  és   felfújja  magát:   így  Demirhám,  ballag,  kegyetlenül hallgat, fojtogatja a méreg a torkát, egy szót sem szól, csak bömböl magában, s dárdájával átveri Poki Gergelyt. Meghanyatlott Poki Gergely, kicsorgó vérével elszállott a lelke; de meg is volt hamar az ő temetése: kétszáz megölt török fedte be a testét! Mert Radován egymaga negyven janicsárt rakott rá halomba. Medvei Benedek levágta Testoglint, azután Operkát és még   tíz   muzulmánt.   Ki­ki   megtalálja   méltó   ellenfelét.   Orostoni   Péter   levágja   Szaladint, viszont Orostonit megöli Demirhám. Benadir, Ramadán, Huszain, mind derék vitézek s mind halál fiai. De haláluk már meg van bosszulva: Huszár, Balázs és Gerdei lelke égbe szállott. De áll   még   Radován,   nehéz   dárdájával   halált   osztogat.   Mind   feléje   törnek   a   java   vitézek. Ahmedán aga jut hozzá elsőnek. Rákiált keményen:

– Ismered­e, gyaur, a vitéz Ahmedánt, aki a testedet föld alá fekteti?Két kézzel vág Radovánnak, de Radován pajzsa felveszi a csapást, s csak ennyit mond:–  Én pedig Radován vajda vagyok – és reá  csap kegyetlenül.  Ahmedán aga földre dől. 

Holtan dől a földre.Hát Demirhám? Nézd! Hullanak előtte a magyar vitézek. Elesett már Haszanovics. Követte 

Penezícs. Halva fekszik előtte Hajdú Mátyás, mellette Nagy Máté. Amerre lép, halál  jár a nyomán. Ezt cselekszi Radován vajda is. Pirim, Buluk basa s tíz más török fetreng a vérében Radován kezétől.

Összekeveredett  török és keresztény, kegyetlenül  vagdalkoznak,  s azt hinnéd messziről, leszakadott az ég: ki félholt eleven kiáltja a társát, ki rettentőn jajgat földre döntve, átok és szidalom, jajgatás, üvöltés összekavarodik.

Ott fekszik a holtak között vitéz Szlamenovics, noha még eleven. Eltörött a lába. Átkozza a puskát: ez okozta vesztét. De ha lába eltörött is, megvan még a karja, a két erős karja. Terhát agát lerántja magához, a dárdáját mellébe taszítja: holtan dűl le mellé! De az ő perce is meg van már számolva. Jön Demirhám, gyengülő karjával csapást mér rá is. Hej, mit gondolsz, derék vitéz? Nagyobb erő kell ám Demirhámnak! Íme, a csapást elhárítja, s Szlamenovics fejét levágja…

Ott fölötte találkozik össze Demirhám s Radován! Mint két oroszlán a préda fölött, úgy csap össze a két erős vitéz, haragos láng a szívükben, kemény fegyver a kezükben. Elsőnek Demirhám csap szablyával  Radovánhoz,  de kivédi  ez  pajzsával,  s  mindjárt  vissza   is  vág. 

29 arnóta – albán30 karamán – kis-ázsiai

Hajh,   eltörik   a   szablyája,   ott   áll   fegyvertelen,   s   tehetetlenül   várhatja,   hogy  Demirhám  a sisakját kettévágja. Ám Radován, bár szédül a feje, nem ijed meg, befödi magát pajzsával, úgy jut Demirhám kardja alá, s nagy hirtelen oldalba ragadja. Használná a kardját, de nem használhatja, szabadulna Radovántól, de nem szabadulhat, mit tehet Demirhám? Birokra kel Radovánnal. Hányják, dobják egymást ide­oda. Vigyáznak erősen, meg ne botoljanak.

Demirhám Radovánt magához szorítja, így tesz Radován is ővele.Mint mikor a medve mézet szagol, s utána másztában leesik a fáról, s körmével, fogával 

tépi a fa héját szörnyű haragjában, de hiába tépi: így járnak most ezek egymás körül, halálos haragban. Mint a hótól dagadt vízár, úgy megdagadt Demirhám haragja, de dagadhat: nem enged Radován. De készülj a halálra, jó Radován vajda! Fonják immár a kegyetlen Párkák31 

életed fonalát. Utolsó fonalát. Mihaszna a nagy erőd – hátad mögé került a kegyetlen halál. Hátulról csap rád egy nagy nehéz dárda. A Durak dárdája.

Ledőlt szegény vajda a fekete földre… Ledűlt, de magával rántotta Demirhámot. Félholtan is marja ellenségét, míg a lelke el nem hagyja szegényt.

Láttál­e ledőlni büszke tölgyóriást? Így dőlt le Radován. Így fekszik ő holtan Demir alatt…Felszökkent a rettentő Demirhám, s tovább tört, rontott előre, halált osztogatva. Már nem 

állják útját,  szaladnak a vajdátlan vitézek, futnak ide­oda, mint kicsiny gyermekek. De jön Dandó   száz   szablyással,   a   futókat  megállítja,   s  újabb  gondot   szerez  Demirhámnak!  Száz szablyás! Mit gondolsz, jó Dandó? Kevés ez. Ha nem hoz Zrínyi nagyobbat, elvész Sziget: kétezer török van már a bástyán belül. A dőlt bástyán belül. Sok ezer ütést fog fel a Dandó pajzsa; számtalan törököt fektet halomba, óriásként gázol a török vérében, de ím, Delimán már a kapuhoz jutott, kezében akkora dárda, akár egy hajóárboc. Bot Péter fogadja a rettentő vitézt, s nagy merészen megnyitja a kaput, úgy áll elébe a nagy Delimánnak.

Megvetetted a törököt,  na most lásd, Bot Péter, kivel állasz szembe. Íme, már  levágott előtted Delimán tizenkét jó vitézt.

Tizenkét, jó vitézt egymaga Delimán. De Bot Péter nem marad adósa. Íme, ledőlt előtte sebesülten Murtuzán. Utána Pehliván, Bihir és Sábán is. S nézd Badankovicsot, hogy gázol a vérben!  Most   éppen  Embrulah   következik   sorra,   kedves   fia   Nezér  Cselebinek.  Fegyvere aranyos.  Fejében   a  kápa   skófiummal32  varrva.  Cifrált   janicsárpuska  mind   a  két   kezében. Kemény bagdadi kard az övén. Szerető szolgája volt ő a múzsáknak. Tudós ember volt, és művész. Gyönyörűen játszott kobzon és gitáron. Ó, szegény Embrulah, miért nem kerülted el a szigeti várat! Lám, reád tör Badankovics, ki medvénél kegyetlenebb, rád tör nagy erővel. Cifrált janicsárpuskádat hiába lőtted ki: nem találta el a horvát leventét. Ő meg téged kikap a társaid közül, mint a saskeselyű a hattyúmadarat, hóna alatt visz, mint gyenge prédát…

Fut már Badankovics, fut már Embruláhhal, aki gyönge hangon segítségért kiált… De fut Delimán   is  Bandakovics  után,   aki  hogy  ezt   látja,   szablyája  élével   elvágja   torkát   a   török ifjúnak, akinek szép énekétől a mezők és a ligetek oly sokszor zengettek…

Most megállott Badankovics, s úgy várta Delimánt. Hiszen ha megállt, halálára állt meg. Mint a sebes mennykő, úgy röpült reá Delimán dárdája.

– Tönkretetted a világ nagy gyönyörűségét – kiáltott Delimán –, én meg életedet veszem el érette!

Rálépett a testre, kihúzta belőle dárdáját, s a nagy dárda nyomán patakban folyt a vér, a Badankovics vére.

Eközben Bot Péter  ugyancsak megbánta vakmerőséget.  Nem merte megvárni Delimánt, visszafutott a várba, vitte az embereit is. Mire visszavitte, a kapuhoz érkezett Delimán. Elesett 

31 Párkák – az élet fonalát fonó és elvágó istennők a görög mondákban32 kápa skófium – arannyal hímzett csuklya

mellette számtalan tatár, de nem gondolt ezzel. Nem félt ő sem, sőt a veszedelem még jobban növelte szíve bátorságát.

A kapu fölött volt egy kis fatorony, azt Ali Kurt ágyúval lerombolta. Épp Delimán előtt omlott le a torony, a toronnyal együtt sok jó magyar vitéz. Ki hanyatt,  ki talpra, ki arcára esett; kit nehéz gerenda csapott agyon; kit saját fegyvere szúrt mellbe; kit a rettentő esés ölt meg. Húszan álltak a kis  tornyon csak,  s kettő  maradt életben.  Szvilojevics  Antal volt  az egyik, Klizurics Miklós a másik, akik talpra estek. Klizurics, mikor látta, hogy sok ezer török közé esett, mint a dühös erdei vad, ha véletlenül vadászok közé keveredik, s kemény szívvel megy a fegyver ellen, bár jól tudja, hogy az lesz a halála: így ez a vitéz is pajzsát feje fölé tartva, arra rohant, ahol a legtöbb fegyvert látta. Bal kezében pajzs, jobb kezében pallos – így ment a halálba. A másik ellenben gyors lábában bízik, futásnak ered, kapdos a bástyához, erőlködik,   hogy   fölmásszon   rá.   De   megkésett   szegény.   Ott   terem   Delimán,   a   lábát megragadja, visszarántja, s vele omlik a fal is.

– Azt hitted, gyorsabb vagy énnálam, hitvány eb! – kiáltott Delimán, s legott megölte.A kapu mellett állt Badankovics Milos s másfelől Hervoics. Mint két magas tölgyszál, úgy 

állottak ott. Kiváltak messziről a többiek közül. Ezek esztelenül – mit gondoltak, mit nem, a kis   kaput   megnyitották.   Úgy   okoskodtak,   hogy   csak   keveset   eresztenek   be,   a   többit kiszorítják,  ezeket  meg itt  bent  levágják.  Így gondolták, de nem  így történt,  mert egymás fején, hátán tódult be a török. Hej, megijedett Hervoics! Nagy gyorsan a kapunak dőlt, betette, bezárta.  Bizony, ha bezárta,  be is  zárta az oroszlánt a bárányok közé.  Mondjam, vagy ne mondjam,   ki   volt   az   oroszlán?   Delimán,   a   tatár   király,   vitézek   vitéze!   Hogy   meglátta Badankovics Milos, nekiveselkedett, s rohant Delimánnak, már messziről kiáltva:

–  Nem Krím ez, Delimán! Nem a hazád földje. Sziget várában vagy, itt lesz a halálod. Megfizeted most az öcsém halálát. Ihol ez a dárda!

Mint a könnyű menyét, elugrott Delimán, s Daust basa mellét járta át a dárda.–  Illőbb,   hogy   te   kísérd   öcsédnek   a   lelkét   –   válaszolt   Delimán.   –   A   pokolban   még 

utolérheted.Suhant a kardja, nagy kardja, s Badankovics holtan rogyott össze. 

Kilenc   tatárt   ölt   meg   Hervoics   mellette,   de   Delimán   őt   is   megölte   kardjával,   azimi kardjával…

S most egyedül állott  Delimán a várban. Aki társa bejött,  egy szálig elesett.  És a szíve mégsem rendült meg, mint a török táborban állott volna! Sem szaván, sem kezén, sem bátor személyén   nem   látszott   félelem.   Ment   előre,   egyenest,   mereven,   tiporta,   gázolta,   ölte kegyetlenül, ki elébe állott.

Futnak mind előle. Mint a lángot, úgy kerülik. S hogy egyedül maradt, nem is veszi észre, csak rohan a futók után, üt, vág kegyetlenül.

Ám amikor meghallották ezt a vár piacán, hogy Delimán bennrekedt a várban, s egy szál karddal öldököl,  Alapi Gáspár meg Stipán vajda nyomban elébe siettek.  Csak ekkor vette észre   Delimán,   hogy   egyedül  maradt   –  mit   tehetett,  mérgesen   megfordult,   de  most   sem szaladt,  csak   lassan  ballagott.  Nyomában  mindenütt  a  fegyveres   tömeg.  Egyik  utána   lőtt, másik meg felülről tüzet s vizet hányt rá. Hej, hányszor megfordult! Szégyellte, hogy hátat kell mutatnia! Vissza­visszafordult, lépett is egyet­kettőt, de végül is győzött az esze, ment a kapu felé. Ott leütötte a nagy vaslakatot rettentő öklével, kirúgta lábával a nagy, nehéz kaput, így ment ki a várból, át a felvont hídon…

Míg ez történt, Ajgás basa létrát támasztott annak a bástyának, ahol Deli Vid állott. Közben sok ezer janicsár tört a bástya felé: csak úgy záporoztak a lövések. Ám a hozzáértő Csontos 

Pál  most   sem aludt!  Bőven   felelt  nekik  porral  és  ágyúval,   szurkos  koszorúkkal  és   tüzes labdákkal.  Háromezer   török hullt   rakásra  itt,  de hiába hullt  el  –  nem jutottak  a  bástyára. Ellenben, ahol Demirhám haladt előre, mindig csak előre, közben rontott, bontott, vesztette a népet, Dandó körül fogyott az ember, reménysége foszladozott… Ne félj, Dandó, ne félj, jön már Zrínyi Miklós, nyomában két csapat. Vaskemény kezében tündöklik a dárda.

Reszkettél­e, Demirhám, mint a nyárfalevél, amikor ezt megláttad? Te magad mondottad a török császárnak, hogy reszkettél, mint a nyárfalevél, s hogy arcodból lefutott a vér. Te magad mondottad a harc után.

Egymaga száz törököt vert le Zrínyí Miklós nehéz dárdájával. Ott fekszik előtte Balbozán és Bilal; Réz, Kurt, Ali, Behludi, Szal, Kaszum; Szulfikár, Sziausz, Pirkuh, Porka Alfal. Mint vízi óriás, úgy gázolt a vérben. Fetreng a sok sebesült török. Futva fut a többi. Ki utat nem talál,   a   bástyáról   ugrik,   s   Demirhám   hiába   küszködik   magában,   elragadja   a   futó   áradat. Kiálthatja: megállj!, nincsen foganatja. Futnak a törökök, s mint tűz előtt a nád, úgy hullnak, pusztulnak   s   szaladva   szaladnak.   Pornál   s   füstnél   nem   látsz   itt   egyebet,   kavarogva, kóvályogva rohan a szél vele, s jajgatva omlik le a szaladó pogány.

Láttad­e a Halált   falra festett  képen? Milyen rettenetesen hordozza kaszáját?  Mint fű  a kasza előtt, hullanak halomba a futó törökök.

Zrínyi, ő, Zrínyi ad az egész seregnek szívet, bátorságot, ő ad hatalmat. Őmellette soha senki kárt nem vallott. Őmellette mindenki szívesen harcol!

…A kölykeihez hű nőstény oroszlán, ha a támadást elűzte, visszatér barlangjába – így tért vissza Zrínyi is az ő szép várába, az ő fiaihoz, az ő vitézeihez.

Azok   pedig   viháncolnak   körülötte,   mint   az   oroszlánkölykök.   Vigasságban   vannak, hízelkednek neki. Dicsérik az Istent. A seregek megbontó Istenét.

TIZENEGYEDIK ÉNEK

Veszedelembe hajszolja a bosszúság még az állhatatos szívet is, nemhogy a határozatlant. Ha mentes lehetne ettől némely ember, jobbat nem kívánhatna Istentől. Példa rá Delimán, kinek, hogy megtért a harcból fáradtan, aludt vértől, portól mocskosan, a szíve még jobban égett a bosszúságtól: szégyellte, hogy kifutott Szigetvárból.

„Mit  mond majd  most  nékem Rusztán  bég –  emésztődött  magában  –,  ha  meghallja   a szégyenemet? Mit tart felőlem a császár, ha megtudja? Hej, elvesztettem minden jó híremet, mert az ellenséget nem vártam be! Látták a hátamat. Látták szégyenemet. Hogyan kívánhatom tovább   életemet?   Most   lesz   csak   mezeje   az   irigyeimnek!   Most   nyílik   meg   nyelvük   a gyalázásomra. Hiszen nem futottam én a gyaurok előtt – de hát egy hadi felhőt csak meg nem tarthattam. Vitézségemről jó példát mutattam, úgy jöttem ki onnét.  Vértót, holt testhalmot, füstölgő üszögöt hagytam magam után.”

Így   emésztődött   magában   Delimán,   s   íme,   gonosz   csillaga   éppen   akkor   hozta   elébe Rusztán béget, aki nagy kevélyen így szólott hozzája:

– Azt hittem, Delimán, hogy kötözve hozod Zrínyi Miklóst, mint ahogy megfogadtad. Úgy tetszik, hogy szándékosan elszalasztottad ezt. Jól van, hős Delimán! Hazudtam tehát, s igazat te mondtál: levágtad a gyaurokat egyetlen csapással. Csak azt bánom, hogy hamarább futottál ki, mint amilyen lassan Szigetbe ballagtál.

Tűz nem lángol, puska nem durran, villám nem villámlik oly szörnyű hirtelen, mint, ahogy haragra gyúl a Delimán szíve. Haragra gyúlt, a kardjához kapott – védjed magad, Rusztán! Kardot rántott Rusztán bég is, védte magát, de Delimán úgy rácsapott háromszor, hogy holtan terült el a nagy császár veje.

– Nesze, holt eb, a krími béggel csúfolódtál!Lett a táborban szörnyű riadalom! Kiabáltak, ordítoztak, összevissza szaladgáltak, Delimán 

azonban ügyet sem vetett erre, békével belépett a sátorába.Maga a császár is kijött a sátrából, hadd lássa, mi történt. Megölték a vejét!– Ki tette ezt?! – mennydörög.–  Ó,   felséges   császár   –   szól   Kaszim   kapidzsi   (a   főajtónálló).   –   Mi   haszna,   hogy   te 

császárunk vagy. Lám, Rusztán bég, dicső vejed, meghalt ártatlanul. Megölte Delimán, aki nem fél   sem Istentől,  sem tetőled,  ó,  hatalmas  császár!  Ez a  kevély   tatár,  hogy gyalázott minket a minap is a  tanácsban, s mi hiába panaszkodtunk néked. Íme, ez a vége: vejedet megölte. Felséges császár, azt mondom én néked: uraság, kegyelem mind haszontalanok, ha oszlopuk nem a becsület s a félelem. Rossz jövendőt mondok a te fejedre is, ha büntetlenül él tovább Delimán.

Még többet is akart szólni a főajtónálló, de közben Demirhám odaérkezett, leintette nagy kemény intéssel a főajtónállót, s így szólt:

– Győzhetetlen császár, jusson eszedbe, kicsoda Delimán. Ne feledd, hogy ő is nagy úr és nagy vitéz a maga földjén. Ne feledd, ha ugyanaz is a bűn, nem ugyanaz a büntetés országló embernek. Más mértékkel mérjed az ő büntetését. Néhol a büntetés ártalmasabb, mintsem a gyenge megintés.

Felelt a császár:–  Rossz  tanácsot  adtál  énnekem,  Demirhám.  Nincs  szebb s   jobb az   igazságnál,   amely 

egyforma mértékkel mér minden embernek. S mit gondolsz, mit használ nékem a császárság, ha büntetésem csak a nyomorultakra száll? Hát én megmutatom, hogy mi az igazság! Delimán nagy bűnét büntetlenül nem hagyom!

Ahogy látta  Demirhám a császár  nagy dühét,  nem mert  szólni   többet,  gyorsan elsietett kedves barátjához, a nagy Delimánhoz. Elmondotta, amit a császár mondott.

Delimán mosolyogva hallgatta a Demirhám szavait. Mosolyogva, de a mosolyába lángot, mérget kevert.

– Hát kinek tart engem ez a megaggott, esztelen császár? Rabja vagyok talán, mint a többi muzulmán? Avagy talán a nyelves Rusztánnak néz engem? Majd meglátja, nem vagyok az. Úr  vagyok én, kán vagyok, akárcsak ő  maga, a nagy török császár!  Hát   jöjjön, fogjon el engemet,  s vitézi  fejemet vegye büntetésül.  Fojtson meg, ha mer.  Bizony, csuda tragédiát készít elméjében a megaggott császár, amin majd nevethet a nagy Zrínyi Miklós!

Így szólt Delimán, s gyorsan fegyverbe öltözött, kezébe vette rettenetes dárdáját, de közben belépett  Ajgás  is,  Halul  is,  e két   jó  barátja,  hogy enyhítsék haragját,  csendesítsék a szíve háborgását.

– Ó, hatalmas Delimán – így szólt Ajgás basa –, jól ismerjük mi a te vitézségedet! Tudjuk, hogy előtted nincsen lehetetlen. Kardod előtt, tudjuk, erőtlen mindenki. De ne adja Isten, hogy éppen   az   rontson   reánk,   hogy   az   vonjon   kardot   miellenünk,   aki   után   mennünk   kellene. Mondd, mit  akarsz cselekedni? Meg akarod fertőzni  a kezedet   törökök vérével? Semmivé tenni tán a nagy Mohamed hitét? Gyönyörűséget akarsz a gyaurnak szerezni? Ne tedd, az Istenre kérlek. Nincs haszna itt a kegyetlenségnek. Térj ki a haragos császár szeme elől, míg haragja elmúlik, míg le nem csendesedik. Nem tartja azt senki félelemnek, sőt okosságnak. Itt leszünk  mi,   a   te   barátaid,   s  megleljük   a  módját   visszatérésednek.  Majd   titkon  megbújsz valamelyik városban, míg hírt nem adunk néked.

Meglágyult  e  szép szavakra  a  vitéz  Delimán,  haragja   lecsitult,   s  mindjárt  útra  készült. Elbúcsúzott a jó barátoktól, felült a lovára (Dumán volt a neve), s egy hű emberével elindult azonnal.

Hát elment Delimán.Csakhogy Demirhám nem tud nyugodni,  szíve nyughatatlan  elméje  háborog,   folyton Deli Vidre gondol. Deli  Vidre,  akinek megígérte,  esküvel  ígérte,  hogy visszatér,  amint  lehet,  a megkezdett   s   félbeszakadt   párviadalra.   Mindmáig   nem   lehetett.   Hol   ez,   hol   az   volt   az akadálya. De már nem vár tovább. Furdalja a szívét, nincsen nyugodalma, amíg Deli Viddel nem áll újra szembe. S merthogy meg is kapta már az engedélyt a török császártól, átadta egy követnek, s nyomban útnak eresztette. Szóval is megmondta:

– Hallod­e, te követ, mondd meg Deli Vidnek, nem feledtem el őt. Itt a hitlevél, ne féljen senkitől,  jöhet a mezőre, csak engem talál ott.  Rajtam mutassa meg, van­e vitézsége. Ő is meglátja, mit tud Demir keze.

Ment a követ Sziget várához, már jó messziről integetett,  hogy követségben jár. Ahogy odaért a vár alá, nyílt a kapu, beeresztették, s hogy belépett,  megkérdezte: merre van Deli Vid? Mindjárt megmutatták, eléje vezették. Tisztelettel fejet hajtott.

–  Deli Vid, Demirhám hozzád küldött engem. Azt üzeni, hogyha te vitéz vagy, jöjj ki a mezőre: ott van a te helyed. Megismered ottan a Demirhám kezét, mert halálos bajra jön ő te ellened. Nem lesz ott néked senki más ellenséged, csak maga Demirhám, íme, a hitlevél.

– Várj! – szólt Deli Vid, s arca, szeme lángolt. Ment nyomban Zrínyihez, s esedezve kérte: eressze ki a harcra. Le kell számolnia a vad Demirhámmal.

Mondotta a nagy bán:– Nem örömest teszem, legjobbik vitézem, de vissza sem tartlak. Eredj hát, Deli Vid. Jó 

hírrel térj vissza.Mint egy saskeselyű, melynek orra, körme horgas, úgy jött ki urától a vitéz Deli Vid. Teste 

körül csillog mindenütt a fényes vas s fejében a sisakja is haragosan tollas…– Eredj az uradhoz – így szólt a követnek. – Mondd meg neki, mi van Deli Vid kezében. 

(Dárda volt kezében.) Várjon reám, közel a patakhoz, ahol először vívtunk.Elment   a   követ,   megvitte   urának   az   üzenetet,   annak   pedig   csuda   gondok   támadtak 

szívében.  Fohászkodott   a   nagy  Mohamedhez,   ötven   tinót   vágatott   a   szegényeknek,   hogy szerencsét   kérjenek   Istentől.   Sok   pénzt   adott   a   derviseknek   és   mindenfelé   a   szegény embereknek. Istentelenebbet nem látott a nagy ég, amilyen Demirhám volt, s lám, hogy közel jutott a veszedelemhez, meglágyult a keménysége. Késő, Demirhám, késő! Most teszel jót, mikor előtted a forgandó szerencse? Jót tegyen az ember mindenkor egyformán, ha Istentől jutalomra számít!

Mialatt a két vitéz harcra készült, Zrínyi Miklós sem maradt tétlen. Készült ő is, nehogy tőrbe ejtsék legjobbik vitézét. Nem bízott a pogányban. Ismerte a csalárdságát.

Íme, megnyílt a vár kapuja. Indul Deli Vid, a kapuig Zrínyi elkíséri, s ott kétszáz szablyást ad melléje, hadd kísérjék, hátha a török csalárdságot forral.

Mint gálya a tengeren, melynek sok vitorlája lebeg a lebegő égben, úgy megy a szablyások előtt a vitéz Deli Vid: forgószél forgatja rengeteg strucctollát a Deli Vid sisakján, s a nagy nehéz dárda csillog a kezében.

Jön másfelől Demirhám is, tüzes méreg a szívében. Utána nagy sereg szpáhi33 és gyumlia34, ezer­ezer ember, és kétezer szerecsen, kiknek a vezére vitéz Amirasszen. Maga a császár is, a nagy török császár, ott áll egy dombtetőn, onnét tekint alá. Onnét nézi, várja, mit művel most 

33 szpáhi – lovas katona34 gyumlia – zsoldos lovasok

a szerecsen s a keresztény vitéz, ő már Deli Videt halottnak tekinti: elhitette vele a kevély Demirhám, hogy föld alá teszi a Deli Vid fejét.

Jöttek a vitézek, mind közelebb jöttek, s Demirhám szólott elsőnek. Nem szó volt ez, de kiáltás, haragos kiáltás, gúnyoló leszólás.

– Egészséggel, Deli Vid, horvát levente! Miért jössz ilyen későn?Mondotta Deli Vid:–  Nem   jöttem   én   későn.   Most   üzentél,   hát   most   jöttem.   De   tán   Isten   megsegít,   és 

megbánod, hogy kihíttál engem.Azt felelte erre a kevély Demirhám:– Hallod­e, Deli Vid, nem tudod, mit beszélsz. Talán bizony holtnak vélsz engemet? Látom 

a kezeden, látom a lábadon, nagyon félsz tőlem. Méltán félhetsz, vitéz! Lelked pokolra jut.Mondta most Deli Vid:–  Pogány eb, nem pokol az én lakóhelyem. De elég a szóból. Nem disputálni jöttem én 

veled. Azért jöttem, hogy kiderüljön, mire jutunk mi ketten.Ezt mondván Deli Vid, nagy hirtelen reá rugaszkodott, hogy alatta a föld megreszketett. 

Mint a villám, villant a dárdája, zúgott a levegő  – hej, ha talál ez a dárda! De Demirhám gyorsan félreugrott, de nem oly gyorsan, mint a sebes dárda, mert a páncélt megtépte. Csak egy szempillanat,   íme,  Demirhám kitépi  páncéljából  Deli  Vid  dárdáját,   s  már   repült   is  a magáé, de nem tett kárt Deli Vidben: megakadt a pajzsban.

Kardot ránt most mindkettő. Hej, hogy hányják a tüzes szikrákat! Néha összemennek, néha eltávoznak, mint ágyúból kilőtt tüzes golyók, ha a levegőben összetalálkoznak – ilyen a két vitéz. Lángot fúj Demirhám, Deli Vidnek nem hagy nyugtot, de Vid sem alszik, forgatja a kardot,   villámot   cikázik   minden   fordultában.   Más   fogást   kezd   most   Demirhám:   talpra emelkedik, magasra nyújtózik, s úgy csap Deli Vid re. Mintha mennykő csapott volna Deli Vid fejére, porrá törölt a sisakja, csakhogy le nem esett, de a karja már hanyatlik…

Hej, lett öröm a török seregben! Azt hiszik, vége Deli Vidnek. Ujjong a törökség, búsul a magyarság, de öröm is, bánat is korai volt: íme, megéledett Deli Vid, megragadta szablyáját, s kettévágja  Demirhám pajzsát.  Ezzel  a  csapással  megsérti  oldalát,  második csapással eltöri sisakját, s most már nem hagy nyugtot, folyvást megismétli nehéz csapásait – nézzed, nézzed, hogy remegnek a törökök: vége Demirhámnak!

Bizony, ez lesz a végső órája a nagy Demirhámnak, hogyha megtartaná hitét a muzulmán. De nem tartja meg sem hitét, sem szavát. Most is megszegte esküjét!

Mert Amirasszen, mikor látta,  hogy Demirhám lankad,  így kiált  nagy felszóval  a török seregnek:

– Nem fogja a szégyen vitéz szíveteket, hogy ennyi seregért teszünk fel egy lelket? Hová lett  régi emberségünk? Vagy nem győzzük a gyaur ebeket? Alig van százunknak egy­egy ellenségünk, mégis nézzük a csúfos bajvívást, s többre becsüljük magunknál ezt az ebet! Ne lássák meg soha Szigetet ez ebek, akik Deli Viddel harcot nézni jöttek. Vágjuk le egy szálig, vissza ne térjenek, a mi szégyenünkkel ne kérkedhessenek!

Ezt   mondotta   Amirasszen,   s   azzal   megfordította   jó   Karabul   lovát,   utána   a   kétezer szerecsen, s Deli Videt hátul megtaszítá.

Hogy látta ezt a hős Deli Vid – mit gondoltok –, megfélemlett? Bal kézzel megkapta a Karabul fékszárát, jobbikkal a kardját magasra emelte, s kettévágta Amirasszen nyakát – feje nélkül zuhant le a földre.

– Pogány eb, a hitedet megszegted – kiáltott Deli Vid –, de megver az Isten: kezembe adja még az életedet!

Nem felelt Demirhám, nem is felelhetett, mert maga is összekeveredett a szerecsenekkel. S mit   is   felelhetett!  Szégyellette  ezt  a  dolgot.  Nem az ő  műve volt.  Nem kedvéből   történt. 

Kiabál a katonáknak, de azok nem hallják: immár összegabalyodtak a kétszáz vitézzel, akik Delivel jöttek.

Mikor Amirasszen leesett a földre, Deli Vid a Karabulra ugrott, s kegyetlenül osztogatta a halált.   Hulltak   a   törökök,   hulltak   a   magyarok,   de   Deli   Vid   sérthetetlen,   nincs,   ki   vele szembeszálljon, a kardja elé álljon.

Látta Zrínyi, mit művelt a csalárd török, nosza gyorsan, ötszáz karddal kirohant a várból. Fergetegként rohant, s amint látták száguldását, rettentő rémület szállt a törökökre. Szaladtak előtte fejvesztetten. Senki sem gondolt társára, csakis magára.

És Deli Vid? Már a kardját nem használja, oly szorosra szorult a török seregben. Látja, nincsen menekvése, elsodorja az áradat. De hirtelen nagyot gondol: leveszi a sisakot egy török fejéről, azt tollastul a fejébe csapja, s együtt szalad a török sereggel. Futva fut a török sereg, nyomában a nagy bán,  mint  vitorlás  gálya  a  nehéz  árbocát,  úgy viszi  dárdáját,   s   folyton kiabálja:

– Deli Vid! Deli Vid!Nincs felelet.Deli Vid nem hallja.– Hol vagy, édes szolgám, Deli Vid, hol vagy te? Élsz­e? Vagy meghaltál? Felelj, hogyha 

élesz!Nincs felelet. Deli Vid nem hallja ura kiáltását. S íme, a nagy bán szeme könnyel telik, 

száguld, jobbra­balra üt, vág kegyetlenül, s folyton kiabálja:– Deli Vid! Deli Vid!Nincs felelet rá.Most már elhitte Deli Vid halálát. S mert ezt hitte, szíve nagy keserűségében a futó török 

után rohant, egymaga közéje keveredett.  De ki  tudná   leírni,  mily rettenetes  harcot kezdett Zrínyi? Ki tudná leírni, miként hullott a pogány előtte? Mint a szalma a tűz előtt, oly hirtelen hullott.

A főajtónálló  volt  a legelső,  akit földre döntött  halálos csapással. Követte  őt Balbazán, Pirkuh és Kahrina.

Kegyetlen halálként járt a holttestek között! Gázolt a vérben. Senki sem mert elébe állni, bajvívóra sehol sem talált. De íme, mégis akadt egy: Olind bég a neve. Ez szégyelli a futását, a nagy bánnak fordul, összecsap ővele, de halva dől a földre, Zrínyi pedig továbbrohan nagy kegyetlenül.   És   levágja   Hajdárt,   Mussát,  Bajazetet,   nagy   testű  Murtuzánt,  nagy   fegyverű Pehepet. Végül elcsapja Ajgás basa fejét is – nagy sötét felhővel befedi életét…

TIZENKETTEDIK ÉNEK

Felzendült a török tábor a pusztulás láttán, amit Zrínyi művelt. Elesett Olind, Idriz, Ajgás basa és sok­sok kapitány. Török, tatár, szerecsen seregek vezér nélkül maradtak. Nem esett el, de bujdosik a tatár Delimán – ki tudja, merre jár. Sóhajtás, suttogás zúg át a táboron, siratják a vezéreket, s nagy gond nehezedik a szívükre: látják a pusztulást, a nagy veszedelmet. S mikor leszáll az est, összegyűlnek törökök, tatárok, geták, szerecsenek, háborog a lelkük, indulatos szókat szólnak a császárról.

– Ugyan – szólt Deriel –, hát vakká kell lennünk? Bekössük szemünket a magunk vesztére? Tisztesség­e vajon, ha bolondok vagyunk, s vérünk hullásával tiszteljük a gyaurt? A császár megaggott,  megkötötte magát,  erővel be akarja venni Szigetvárt akkor is, még ha egyetlen török sem marad életben.

Vezéreket, basákat, kemény vitézeket Zrínyi kardja levágta. Sok ezer muzulmán fekszik mellettük,  hollók és keresztény ebek prédájául.  Megmozdult­e ezen a nagy császár  szíve? Hullatott­e könnyet a legjobb vitézekért? Nem hullatott, de még jobban megkegyetlenedett – nem is bánja a mi elvesztünket. Lám, a magyar király nagy haddal jő, miközben Szulimán szultán   a   sátrában   üldögél.  Elfelejtenénk  minden  kárunkat,   csak   előttünk   látnánk   a  vitéz Delimánt, sem magyartól, sem némettől szívünk nem rettegne. De ki tiltja nekünk, hogy ne hozzuk vissza?

Mind, akik ott  egybesereglettek,  megválasztották követül  Derielt,  hogy  induljon tízezer emberrel, s akárhol találja, hozza el Delimánt. Ám hogy meghallotta a nagy török császár, mire   készülődnek   az   ő   táborában,   okos   szívében   igen   megkeseredett,   látván,   hogy   a méltóságát rontják a közrendek. 

„Lám, lám – kesergett magában a szultán –, milyen forgandó a nép indulatja. Jókedvet mutat ma, ha állapotja jó, s holnap már a kedve haragra változik. Mit neki méltóság! Lába alá nyomja. Íme, mit forral énellenem. Visszahívja Ruszlán bég gyilkosát!”

De lassankint elnyomta haragját, lelke háborgását a nagyeszű császár.„Jobb lesz, ha nem tusakodom velük – mondotta magában. – Magam küldök Delimánért, s 

a méltóságon így nem esik csorba.”Ezt  gondolta  a  nagy császár,   s  ezt   is  cselekedte.  Ferhát  béget  szemelte  ki,  őt  küldötte 

Delimánért, s a nagy zenebona szépen lecsendesült.

Delimán Nándorfehérvárban járt,  erre húzta a szíve,  mert   itt  volt  Kumilla,  a császár  szép leánya,   aki   szerelem  nélkül   lett  Rusztán  hitvese…  Kumilla   járt   elméjében   folyton  a  bús Delimánnak. Az ő  szeme volt a csillag, mely bujdosó útjában vezette.  Ha fülemile sírását hallgatta, a maga bánatát az övéhez hasonlította. Ha látta a derült, ragyogó szép eget: Kumillát látta ő. Szebb ennél Kumilla! Pataknak, folyónak, ha látta folyását, az ő szeméből is folytak a bús   könnyek.   Gyönge   szellők,   hogyha   fújtak   a   faágak   között,   megdobbant   a   szíve, nyugtalanul.

„Kumilla! Kumilla! – sóhajtozott magában. – Szívem óhajtását, sűrű sóhajtását miért nem hallod meg? Sírásomtól miért nem lágyulsz meg? Nem látod­e bús szememnek könnyét? Ez a fényes nap és ez a derült ég nálad nélkül nékem csak sűrű vak sötétség. A mezőnek ékessége szívemnek keserűsége. Tengelic éneke, pintyőke sírása nálad nélkül bagoly huhogása. Hej, csak szép szemeid vigasztalnak engem! Vagy talán gyűlölsz, szép Kumilla,  mert a kezem véres Rusztán bég vérétől? Ne bánd, Kumilla, hogy én őt megöltem, szépségedet e holt ebtől megszabadítottam. Íme, megyek hozzád, állj bosszút rajtam. A te kezedtől nyerjem el a halált. De nem, nem lehet, hogy oly kegyes szívben kegyetlenség lakjék!”

Így   emésztődött   Delimán,   mígnem   megérkezett   Nándorfehérvárba.   Megérezte   szép Kumilla  Delimánnak  jöttét,  nem volt  nyugalma,   leste,  várta,  s  ahogy megpillantotta,  nem tudta rejteni szíve édes titkát. 

– Fáti, édes anyám – mondta dajkájának –, oly sötét gondolatok járnak a fejemben! Itt van Delimán, akihez nincs hasonló sem termetben, sem szépségben! Szeretem férjem gyilkosát? Ó, én boldogtalan, szeretem Delimánt, holott ő talán gyűlöl. Talán azért gyűlöl, mert Ruszláné voltam. S én csak azért szeretem, mert szabaddá tett. Ó, hányszor kívántam életemnek végét, mert az övé voltam. Hányszor fohászkodtam a szent Mohamedhez, hogy szabadítson meg a gyűlölt Rusztántól! Fáti, édes anyám, elvesztem elmémet. Talán evvel együtt megint életemet.

Így kesergett a szép Kumilla, de dajkája kedves szókkal csitította:–  Ó, szép lányom, miért vesztegetnéd el szép ifjúságodat? Mi haszna volna? A jót és a 

szépet mások hasznára rendelte az Isten, s aki nem élt vele, Isten ellenére tett. Nem kell néked futnod vitéz Delimántól,  akiben együtt   lakik  szépség és  vitézség.  Kívánhatsz­e magadnak jobb férjet Allahtól?

Ezt mondotta Fáti, olajat öntve a tűzre, s íme, Kumilla leült asztalához, s írta a levelét, könnyével öntözve minden szavát, sorát:

Vitéz Delimán, csodálkozol majd vakmerőségemen, de ha Isten úgy rendelte, ne csudáld.  Íme, a mentségem: minthogy győzhetetlen kézzel áldott meg téged a kegyelmes Isten, s adott  neked hatalmat minden ellenséged ellen: én is rabul megyek teelődbe, vitéz! Ha gyűlölsz, ha  Ruszlán vétkéből  rám is ragadott valami, ó, ne szánj, Delimán, legyen annyi kegyetlenség  kardodban, hogy miatta haljon meg Kumilla.  De ha leányságomat neked tartották a szép istenasszonykák, vedd jó néven; s ha nem: akkor is tarts rabodnak, parancsolj Kumillának, a  te szolgálódnak.

Ezt írta Kumilla, s egy kis inasával elküldötte a levelet Delimánnak, aki erre így válaszolt:

Látom, jól szolgáltam az én Istenemet, mert ma megláthatom lelkemnek jobb felét. Íme, aki  legyőztem   a   győzedelmeseket,   magam   vagyok   legyőzve.   Szép   Kumilla,   eléd   viszem   rab  fejemet!

Hogy a levelét megírta, s el is küldte, nem habozott sokáig, megtelt szíve nagy örömmel, s elsietett Kumillához.

De hajh, milyen tudatlan is az ember! Bizony elkerülné sok cselekedetét, ha tudná, hogy mit hoz a jövendő. Delimán is elkerülné császár szép leányát…

Mit mondjak az ifjak találkozásáról?  Szerelmes szívek édes szerelméről?  Mint ahogy a borostyán a fával összekapcsolódik; mint ahogy a kígyó az oszlopra rátekeredik; mint ahogy a szőlőlevél   fára   támaszkodik:   úgy   a   két   szerelmes   karja   egymásba   fonódik, összekapcsolódik…

De  íme,  megérkezik  a   császár  követe,   a   ravasz  Ferhát   bég.   Jelentik  a   jöttét,  Delimán fogadja, s Ferhát bég megkezdi hízelgő beszédét:

– Ó, vitéz atyának még vitézebb fia! Ó, Mohamed hitének legszebbik virágja! Aki e földön mindenek ura, a nagy török császár azt üzeni néked: hol van hősi véred? Hol jó híred, neved, amit a gyauron szereztél? Kész vagy tán azokat mind­mind elvesztened? Íme, Sziget vára elesőben. Zrínyi Miklós kétségbeesett.  Tűrheted, hogy ne légy jelen ezen a nagy próbán, s vitéz kezedet ne keverd vérbe? Neked jut e pálmának ága, tied s nem másé lesz a jutalom. Két kézzel adja néked Kumillát, elfelejti Rusztán bég halálát, hiszen az maga játszott az életével. Jó szívvel vár a tábor is téged, nemcsak a tatár, de a szerecsen, a török is. Jöjj hát közénk, ne neheztelj, vár a nagy török császár!

Delimán szíve meglágyult a mézesmázos beszédre. Úgy látta, hogy a császár az ő kardja nélkül semmire sem jut, elvégezte hát magában, hogy visszamegy a török táborba. De nem így a szép szemű Kumilla, aki rosszat sejtve mondta:

– Szerelmem, ne menj a török táborba, egy lépés csak onnét a koporsódig. Vagy maga a császár veszejt el, vagy más módot talál, hogy megfizessen. Olyan vagy talán, mint egy kis cinege, amelyet a síp oly könnyen csalogathat lépre? Hidd nekem, Delimán, szirén35 éneke, amit neked Ferhát beszélt mostan. Elvesztette hadát a nagy török császár Szigetvár alatt, s a te 

35 szirén – tengeri tündér a görög mondákban

elvesztéseddel nyugtatná meg magát. Vagy nem kellett volna őt megbosszantanod, vagy ha megtetted,   el  kéne  kerülnöd.  Nem  felejti,   amit   ellene  vétettél.  Most  hízelkedik,  magához csalogat, hogy bosszút állhasson. De látom, hogy nem félsz a veszedelemtől, semmibe veszed a  forgandó   szerencsét.  De mi   lesz  velem,  én szívem,  én  lelkem? Azt  mondod,  magadnál jobban szeretsz engem. Ennek bizonysága csak egy dolog lehet: őrizd az életed, melytől az enyém függ. Ha ledől a tölgyfa, meghal a borostyán… Most látom, hogy nem a szerelmemért ölted meg Rusztánt, csak kegyetlenségből, s most sem engem kívánsz, de kívánsz gyaur vért. Ám ha csak vért kívánsz, kegyetlen Delimán, hasítsd fel mellemet: van vér abban elég. Igyál, ne szomjazzál, ha vérre szomjazol! Vágd fel a szívemet, kegyetlen Delimán, semhogy holtod után sebeidet nézzem, üres ereidet számlálva szemléljem. Úgysem élném azt túl!

Mit csináljon jó Delimán? Hadba hívja a tisztesség, viszont Kumilláért lánggal ég a szíve. Két erős ellenség hadakozik benne – s győz a tisztesség.

Mondta Kumillának:– Ó, szívem, gyöngyöm! Ó, szemem világa, ó, én jobbik lelkem! Törüld meg arcodat, és ne 

sirass engem. Ne jövendölj rosszat. Ha gyaurtól féltesz, csak félembernek vélsz. Mikor én tanácsot kérhetek szablyámtól, nem félek én sem Zrínyi kardjától, sem Szulimán szultán nagy ravaszságától. Azt hiszed, sohasem láttam Zrínyi Miklóst? Voltam már bent a szigeti várban. Ezreket is kergettem egymagam, mégis még megtartott eddig Mohamed. Homlokunkra van írva a sorsunk. Akárhogy kerüljük halálunkat, utolér az minket; viszont, akit másra választott az Isten, ezer közt is sértetlen marad. Nem visz engem kegyetlenség, nem visz vakmerőség erre a próbára, de húz a tisztesség, a drága tisztesség. S hogy most félsz, szerelmes Kumillám, úgy örülsz majd, ha legyőztem Zrínyit, s hitetlen testét az ebeknek dobtam.

Mit tehetne a szép szemű Kumilla, hogy a szándékától elvonja Delimánt? Semmit. Együtt száll el sűrű sóhajtása a sűrű felhőkkel. S noha látja Delimán jövőjét, útra készül ő is. Sírva térdepel a földre, s könyörög a nagy Istennek:

–  Égnek   ura,   mit   vétettem   ellened,   hogy   ily   kegyetlenül   nehezül   rám   a   kezed? Ártatlanságom indított haragra? Miért nem keresel nagyobb kínt énnekem, hogy meghalnék hirtelen? Mért nincsen fájdalom az én ép testemben, de van a lelkemben rettentő fájdalom. Elveszett szép ifjúságom egy hitvány eb mellett, csak most emelkedtem halálból életre, mikor szert tehettem e vitéz uramra, s íme, most a sors elragadja tőlem. Kérlek, ó, nagy Isten, ha nem védheted meg Zrínyi kardja ellen a vitéz Delimánt, ölj meg előbb engem!

Így könyörgött a szép szemű Kumilla, aztán elindult a vitéz Delimánnal, szerelmes urával. S   ahogy   mentek,   jöttek   eléjük   törökök,   tatárok,   jöttek   nagy   vígan.   Továbbmentek, mendegéltek, egy szép kútforráshoz értek. Ott megállottak, valahányan voltak, tábort vertek. De Kumilla nem vidul fel, foly a könnye szakadatlan; nyugtalan a lelke, szüntelen aggódik szerelmes uráért, vitéz Delimánért. Szüntelen sírástól szomjúság epeszti, tikkasztó szomjúság, úgy vágyik egy üdítő csepp után! Az ura kardján van egy ivópohár, leveszi a kardról, indul a forráshoz. De Delimán nem engedi, maga megy a forráshoz, megmeríti hűs vizével – haj, nem sejti, hogy a pohárból halált iszik, szörnyű halált a szép szemű Kumilla!

Mérges   sárkány   mérge   volt   a   pohárban.   Mert   Delimán   egyszer   egy   sárkánnyal vagdalkozott, s mikor kardját hüvelyébe visszadugta, tudta nélkül egy csepp vér becsöppent az ivó poharába. Mérges volt az a vér. Mérges sárkány vére.

Alighogy megitta Kumilla a vizet, átjárta a méreg gyönyörű szép testét. Betelt a kívánsága: hirtelen halállal halt meg szép Kumilla!

Haj,   mit   tesz   Delimán,   amikor   ezt   látja?   Volna   száz   nyelv   a   szájamban,   el   nem mondhatnám. Elméjének bódultában halomra öldös kegyetlenül tatárt és törököt, saját maga embereit! Majd elhányja a fegyverét, megszaggatja ruháját, tőből rángat ki fákat. Nem kiált, de ordít oroszlán módjára, s öl, ront, szaggat kit ahol ér!

Így jár két nap s két éjjel az erdőn, aztán magához tért. Felszedte fegyverét, köntösét is fölvette, indult a táborba – rettentő bosszút hordozva szívében…

TIZENHARMADIK ÉNEK

Isten vezérli az ember dolgát, ő jelöli ki mindennek a határát. Át nem hághatja senki ezt a határt, ám míg oda nem ért, ne is féljen semmitől. Lám, Zrínyi hány veszélyben forgott, s mindig megtartotta őrző angyala. De hát eljön majd az ő órája is, mikor meg kell halni…

És Deli Vidnek is, kit a török sereg magával sodort, íme, nem esett baja. Előtte, mellette sokat lekaszált a halál, és őt elkerülte. Ott jár­kél most a török táborban, hányan ismerik őt, s nem ismernek rája: Isten elvette a szemeknek látását! Ám majd eljön az ő órája is, ahol vége szakad az életének… De most járhat­kelhet a táborban bátran. Nem jött el még a Deli Vid órája!

Volt Deli Vidnek egy szép felesége a szigeti várban. Szépségénél urához való  hűsége volt csak nagyobb. Török leány volt, kit Deli Vid nagy erős harccal hozott el egy várból. Haisszen volt a török neve, Borbála lett a szent keresztségben. Hogy hiába várta haza urát jó Borbála asszony,   nem   sírt,   nem   jajgatott,   hanem   bátran   felfegyverezte   magát.   Karcsú   testét   ura páncéljába   szorította,   felkötötte  ura  kardját,   s  úgy  ült   a   lovára.  Haját,   fejét   török  módra fátyollal borítva, kiment Szigetvárból, és ment egyenest a török táborba, török nyelven ezt is, azt is megszólította, fordult erre, fordult arra, szemlélődött, vizsgálódott: hátha megtalálná az ő vitéz urát.

Addig járt­kelt, míg a tábor túlsó részére nem ért, s íme, megpillantott egy nagy szerecsent, kinek láthatóan sietős volt  az útja,  de hiába biztatta  a  lovát:  a szerecsen nehéz teste  alatt kifáradott  a   ló,   szakadt  a  hab  róla.  Sejtette  az asszony,  hogy hírvivő   lehet,  gondolta  hát, megállítja, szép szavakkal megszólítja. Meg is szólította, de az nagy sietve azt felelte neki:

–  Ne   tartóztass   fel.  Olyan  hírt  viszek  a   császáromnak,  hogy   egész   életemre  úrrá   tesz jutalmul. Hagyj hát békességben.

–  Ó, mondd meg nekem is – kérte ez hízelkedő szóval –, ne félj, derék vitéz, nem lesz károdra.

– Hát jó – mondta a szerecsen –, amott egy sátorban alszik Deli Vid török ruházatban!Hej, gondolhatod, hogy elváltozott a jó asszony arca, mikor ura nevét említette a pogány! 

Nosza,   lovát  sarkantyúzza,  három ugrásban eléri  a pogányt,  kopjájával  a nyeregből   földre taszította, szablyájával a fejét gyorsan levágta, aztán elvágtatott, mint a sebes szélvész.

Sok török látta, amit az asszony művelt! Hej, támadott szörnyű zenebona – utána! utána! Ó, szegény Borbála, vajon mi lesz veled!

Íme, máris utolértek!Lóról   letaszítják,  aztán körülfogják.  Kérdezik,  honnét   jött?  Miért  ölte  meg a  szerecsen 

vitézt? Nem tudja, mit tegyen, nem tudja, mit szóljon. Végre is megszólal:– Kairóban lakom, onnét jöttem ide – azt hazudja szegény. – Ott ez a szerecsen a bátyámat 

megölte. Azért jöttem, hogy őt megbosszuljam.Hogy ezt mondta a szép asszony, máris akadt, aki a pártjára állt.

–  Jól   tette!   Jól   tette!   –   kiáltották   többen.   Mások   viszont   ellene   voltak.   Civakodtak, veszekedtek, kiabáltak összevissza. Meghallotta a nagy zenebonát Deli Vid (mert nem messze volt a sátra), hej, mindjárt felugrott a gyors Karabulra, odavágtatott szélsebesen, s íme, ott látja   feleségét,  hallja  a sírását,  keserves  sírását!  Gondolhatod,  hogy megijedt,  de  legyőzte ijedtségét, s mondta nagy okosan:

–  Álljatok meg, jó  vitézek, mert ez az én szolgám! Őt keresem már mióta. Lovamat és fegyveremet is ellopta tőlem, adjátok kezembe!

Csakhogy közben odajött egy bíró, aki azt mondta Vidnek:– Hogyha lopott, álljon törvény elé. Ha tied ez a szolga, bizonyítsd be.– Ej – kiáltott Deli Vid nagy nekibúsultában –, pogány ebek: kardomban a törvény, abban 

az igazság!S ahogy ezt kimondotta, derékban kettévágta Malkukot. Aztán sorra került Ábel és Izmail, 

Abaza és Jakut, de még a bíró is – földre terítette, pokolba küldötte, aki csak ellenállott. Így járt Ejuz bég is, aki Borbálát fogta. Akkor aztán megragadta szerelmese kezét, felkapta lovára, a gyors Karabulra. Mint a süvítő  szél, úgy repül Karabul, hogy lába nyoma nem maradt a földön.

Most már felismerték a hős Deli Videt.– Utána! Utána!Vágtatnak   ezeren,   vágtatnak   többen   is,  mind   hiábavaló:   nem  érnek   nyomába,   könnyű 

ködként eltűnt Deli Vid…Ó, micsoda örömmel fogadta a holtnak hitt vitézt Zrínyi! S mely gondosan hallgatta Deli 

Vid szavait! Mert elmondta sorban, mit látott, mit hallott. Mindezt persze tudta a nagy bán, jól látta ő a nagy veszedelmet. Látta, s nem riadt meg, elméje, nagy szíve meg nem zavarodott.

Nem így Szulimán. Háborgott a lelke. Kegyetlen törvényt tett maga vére ellen. Azt mondta magában:

„Sok száz népet s a világ nagy részét lábam alá nyomtam. Talán Mohamed azért hizlalt szerencsével, hogy nagy hírem Zrínyire ragadjon? Azért győztem le egész világot, hogy most ő   győzzön   le?   Halljad,   nagy   Mohamed,   te   magadat   csalod,   ha   elfordulsz   tőlem.   Ha pusztulásba viszem magam s a muzulmánt, kitől nyersz ezután nagy hírt, s tisztességet? Hát, hogyha veszni kell, vesszen el énvelem a török jó híre! Ha elvész Szulimán, vele pusztul a vitézség, a jó hír és a török hold.”

Így háborgott a nagy császár lelke, de győzött az okossága. Hívatta a fővezérét, hogy még egyszer tanácsot üljenek. Szokolovics Mehemet nyomban egybehívta a vezéreket,  leültette őket, kit­kit rendje szerint, ő maga is leült a főhelyre.

A vitéz Delimán ült az első helyen, de ő mélyen hallgatott. Szíve felhőszaporító, a szeme tengerárasztó, széles melle úgy fúj, mint a bányafújó – nem szólt ő senkihez, nem is kérdezték hát. Mellette ült Ali bég, Rusztán bég barátja. Az szólott elsőnek:

–  Adta   volna   Isten,   hogy,   amit   egyszer   okosan   kezdtünk,   vigyük   is   végbe.   De   hát megbomlott a tanácsunk tisztessége. Amit az ész kíván, a nyelv nem mondja ki. Nem meri mondani. Szabadon szólásért lett Rusztánnak vége: várhatok­e más egyebet én is? Számtalan vezérnek miért kellett vesznie? Mert nem adtunk szót Rusztánnak. Miért feküsznek itt holt basák és bégek? Mert egy ember megzavarta egyetértésünket. Pedig jól láttuk, hogy ő maga is mit csinált. Láttuk, hogy fut felénk, s akiket mi oroszlánoknak tartottunk, mint ölyv előtt a tyúkok,  úgy megszelídültek.  Engem is  halállal   fenyeget,  de hadd fenyegessen,  kimondom kereken: nincs immár mit tennünk, mert szerencsét hasztalan építünk a reménység hátán. A bolondságok közt nincs jobb a rövidnél: legyünk túl rajta gyorsan, míg nagyobb kár nem érne. Azért én azt mondom: jobb lesz becsülettel elhagynunk ezt a helyet, semhogy annyi vitézt 

halálba kergessünk. Nagy kárt vallunk, és a várat be se vehessük? Nevettessük ki magunkat az egész világgal? Aki nem tart velünk, hát maradjon itten. Vegye be seregével a szigeti várat.

Noha Delimán gondolatban másfelé járt, míg Ali bég beszélt, mégis észrevette, hogy rá példálózik. Felugrott ültéből, s haragjában így kezdte beszédét:

– A szájadat megnyitottad, Ali bég, de mire nyitottad? Arra, hogy gyalázd a híremet. De fejedre fordul a gyalázat. Ebugatás nem hallik az égbe. Tanácsban első vagy, de vitézségedet még senki sem látta. S miféle tanácsot adtál? Egy kufár sem adhat hitványabbat ennél. Hát futott  Delimán?  Szégyenszemre hátat  mutatott  a  gyaur  ebeknek? Hol volt  Ali  bég akkor, amikor Delimán Szigetvárott gyaurokat kaszabolt? Nem így ismert engem a két Badankovics. De még Hervoics sem! És sok ezer más, kit föld alá tettem, a gyaur seregben. Kérkedsz azzal, hogy félsz tőlem, álnok róka, te? Ne félj, ily rossz vérrel vitéz kezemet nem mocskolom be. Hadd lakjék csak benned silány lelked, bár megérdemelnéd, hogy egy jegenyefán lógjon a tested. Tanács kell? Íme, a tanácsom. Küldje ki a császár meztelen szablyáját, azzal mutassa ki haragját, s öljék meg azt, aki az ostromból kivonja magát. Én megyek elöl, én, s ledöntöm Szigetvár bástyáját rettenetes kézzel, jöjjön bár száz Zrínyi tűzzel­vassal ellenem!

Így beszélt Delimán, s a tanács feloszlott. Szót sem szólt senki. Gyorsan elment ki­ki a maga sátrába.

Bezzeg Demirhám nem találja helyét, mióta megesett rajta a nagy szégyen. Lángot fúj, s nincs nyugalma, míg e szégyent le nem mossa. Amíg Deli Viddel ismét szembe nem száll.

„Hol van jó hírem – háborog magában –, amelyet sok veszedelemben szerzettem? Jobb lett volna elvesznem Vid kardjától, semhogy ilyen meggyalázottan éljek. De látta a világ, nem az én vétkem volt.  Sem magam,  sem lovam,  sem fegyverem nem hibás.  Vagy holló   száll  a mellemre, vagy dicsőség a fejemre, de a harcot Deli Viddel újrakezdem!”

A császárhoz ment, és így szólt:– Hatalmas császár, miért van tisztelete a vitéz embernek? Mert kockára teszi életét az ura 

kedvéért.  Amit  hittel   fogad,  megállja.  Énnekem most  nincsen  becsületem,  mert  Viddel   a harcomat nem fejeztem be. Uram s császárom, miért kell ezt szenvednem? Jobb lett volna Vidtől megöletnem. Lám, Amirasszen a másvilágon látja, hitetlen embernek mi a jutalma. Bár a halálommal hozhatnám helyre,  ami csorba esett  a  tisztességünkön! Ó,  hatalmas császár, eressz bajvívásra. Deli Vid s közöttem halálos a törvény: csak halál ítélhet köztünk!

Ezt  mondta  Demirhám,  de  a  császár  másként  gondolkozott.  Sok gond ült  megvénhedt mellében. Mondta Demirhámnak:

–  Mit akarsz, Demirhám? Gondold meg igazán, van­e  helye most az ilyen bajvívásnak? Azért jöttünk ide, hogy bajvívást nézzünk, s aztán hazamenjünk? Jól tudjuk, vitéz vagy, de kicsiny helyen akarod mutatni a vitézségedet. Kevés haszon, kevés tisztesség származhatok ebből,   s   annál   nagyobb   veszély.   Tudod­e,   hol   van   most   a   vitézség   próbája?   Ott   van Szigetvárnak megtépett bástyája – oda menj, Demirhám!

Nem szólott Demirhám. Kiment a sátorból. Szíve lánggal égett, helyét nem találta. Már tudta,   mit   tesz.   Elvégezte  a  szívében,   meg   is   esküdött   rá:   egyedül   vág   az   ostromnak, egymagában!

Közben a császár magához hívatott hat főembert, s nem többet, mert látta, hiába hirdet tanácsot: immár kétszer is felbomlott Delimán miatt. Sorban ezek elémondták, ki mit gondol jónak.

Az egyik azt mondja:–  Tegyünk még egy próbát Szigetvár ostromával, s ha az sem sikerül, hagyjunk békét a 

szigeti várnak.A másik:

– Nem szükséges, hogy itt maradjunk. Rendeljünk a vár köré tízezer gyalogost, messzibb helyezzünk el még tízezer lovast, hogy a segítséget megakadályozzák.

Harmadik:– Égesse Ali Kurt a várat tüzes szerszámokkal. Az árokból folyassuk le a vizet, ami nem 

folyhat le, töltsük meg gyapjúval.Negyedik:– Legjobb hazamennünk. Miért vesztegessük az időt hiába? Ne várjuk meg az őszt hideg 

esőjével.Ötödik:–  Hagyjunk Pécs várában kétezer gyalogost, s mellé  ezer lovast,  hogy zablában tartsák 

Zrínyit, s vitézeit.A hatodik is a hazamenést tanácsolta.Ám éppen akkor hozták Ali Kurt holttestét! Fejét elszaggatta Csontos Pál ágyúja, a testét is 

alig találták meg. S hogy Ali elesett, kétszáz szablyás kirohant a várból, háromszáz törököt levágtak hirtelen, elvagdalták az ágyúk kerekét, vasékeket vertek a gyújtólikakba.

Hej,  búsult  a  császár,  mikor  ezt  meghallotta!  Meghalt  Ali  Kurt,  az  ágyúk mestere!  A császár  szörnyű  haragja  kétségbeesésre  változik.  Látva   látja,  hogy megmarad  Sziget  az  ő szégyenére. Már­már ő is azt gondolja, jobb lesz hazamenni, noha jól tudja, hogy oroszlán marad mögötte, aki miatt békével nem léphetik majd egyet sem.

De halljad csak, mi történt! A szigeti várból kiröppent egy galamb. Szép fehér galamb. Kanizsai fészekben nevelték: oda igyekezett. Ám útközben észrevette a galambot a sólyom, s nagy   hirtelen,   sebes   szárnycsapással   utánairamodott.   Szegény   fehér   galamb,   merre   is repüljön! Ijedten csavarog a levegőégben. Aztán egyszerre csak, hogy életét mentse, hirtelen beröppen Szulimán sátrába.

Nosza, a testőrök gyorsan megfogták, szárnya alatt levelet találtak, s vitték nagy örömmel Szulimán szultánnak. Hívatta a császár a magyar tolmácsot, kezébe adták a szigeti levelet. Az volt írva kívül szép kerek betűkkel: Adassék e levél a magyar királynak.

Az volt a levélben:

Felséges királyom, ha kérded, mint vagyunk? – közel a halálhoz. Segítség sem hoz már  reménységet  nékünk,  ötszázan  maradtunk,  de  a   sebek  miatt,   koporsóhoz  közel.  Hanem a  pogány   eb   sem kérkedhet   velünk:   kard  alá   fektettük   tábora  hatodát.  Vezéreket,  basáidat  megöltünk, már csak fejetlen láb a mi ellenségünk. Két nap alatt  eljön a mi végső  óránk,  tűzzel megemésztenek. Nem találjuk sehol a helyünket. Kár lenne tűzben vesztenünk életünket,  azt tervezzük, hogy ott kinn végezzük el. Ne gondolj te mást már a segítségünkre, mert látjuk  magunk   is,   hogy   az   lehetetlen.   Hanem   a   pogány   törökben   azért   nagy   kárt   tehetsz,   ha  utánamegy sereged is, magad is. Kárt tehetsz, mert nincsen már vezérük. Csak Szulimán és  néhány tudós főpap, Delimán s Demirhám vakmerő bolondok. Huszonötezer török eb fekszik  itt   tíz  ostrom után.  Többet  mi  nem  írunk,  hanem Isten   tartsa   felségedet   jó   szerencsében,  egészségben.

Mikor meghallotta ezt Szulimán, feldobogott a szíve. Nem gondolt már a hazamenésre. A galambot   elbocsátotta,   hadd   repüljön   szegény.   De   nem   messzi   repült,   mert   a   sólyom leselkedett, megragadta s kegyetlen körmével szerteszét szaggatta.

Szulimán   pedig   tüstént   ostromot   parancsolt.   Megmozdult   a   tábor.   Vittek   tüzet,   vasat, kénkövet, gránátot – közeledik Sziget utolsó órája.

TIZENNEGYEDIK ÉNEK

Volt a török táborban egy öreg tudós ember, Egyiptomból való, a neve: Alderán. Nagy volt a tudománya, nagy volt a hatalma.

Uralkodott   az   alvilág   lakóin;   minden   elemeken;   iszonyú   felhőkön;   égi   planétákon;   a földrengéseken; a villámlásokon; mennyköveken.

Ez az Alderán bement a császárhoz, és ezt mondta neki:–  Tudom, hogy érted, miért jövök hozzád, de értsd meg az okát, mert hasznodra leszek. 

Ellenségeidben szörnyű nagy kárt tehetek. Rettentő lelkeket tartok én láncon, s mikor nekem tetszik, mások kárára szabadon eresztem őket. Hatalmam van a poklokon, a poklok lakóin, s ha   akarom,   megrontom   a   gyaurt   is.   Azért   semmitől   se   tarts,   ne   is   készülődj,   várj   csak nyugodtan,   hozok   én   Szigetre   rettenetes   felhőt,   kénköves   tüzeket.   Reá   szabadítom   az ördögöket. Meglátod majd, hogy mit használ nékik az Istenük, mit használ Jézusuk, ha reájuk török a tudományommal! S ez nem elég: felhozom sírjából a nagy dicső Alit. Ez lesz csak a végük!

S   mert   szörnyű   átkokkal   kísérte   szavát,   elhitte   a   császár,   amit   Alderán   mondott. Elbocsátotta kegyelemben, az meg felült fekete lovára, repülve repült a rengeteg erdőbe, s a rengeteg  erdőben  megállt   egy   tisztáson.  Nagy   titkon  odavitetett   tizenkét   ifjút,   keresztény ifjakat, kik láncolva, fogva voltak a török táborban.

Haj, mit művelt a szörnyű Alderán! Egy nagy késsel elmetszette az ifjak gégéjét, ártatlan vérüket tálba eresztette, s mikor a hold feljött, rézvesszővel kört írt maga körül, egy rettentő nagy kört. Aztán újabb kört vont az első kör körül, ő maga megállott a belső közepén. Ott az ifjak véréből mindenféle csuda alakokat rajzolt, s még ez sem volt elég: négyenként az ifjak testét kerékre csavarta. Akkor elindította mind a kerekeket, világ négy sarkának, pokolbeli lelkek   engeszteléséül.   Elgurultak   a   kerekek   szélnél   sebesebben,   ő   pedig  mondta  haragos szóval:

– Halljátok, siralmas pokolbéli lelkek! Halljátok, rettentő istenek, Plútó és Szerapisz, ti az alvilágnak fő fejedelmei! Belzebub és Hárpád, alvilági folyók kegyvesztette hada, ti mind, kik az égből föld alá estetek! Halljátok, és jöjjetek a földből ki gyorsan! Egyik se maradjon a pokol gyomrában! Íme, eljött az órátok, mikor a keresztet megbosszulhatjátok!

Zengett,  zúgott  a   lég Alderán hangjától,  de a   föld  nem mozdult.  Hej,  szörnyű  haragra gerjedt Alderán! Lábával dobbantott, csak úgy döngött a föld, s rikoltott hozzá:

–  Hát mégsem halljátok, ti nyomorúságos megkínzott lelkek? Azt hiszitek, nyomorultak, nem tudom a szájamat megnyitni, s megnevezni azt, ki az istenségét magas égben hagyta, s itt a földön magára öltötte az ember személyét? Azt hiszitek, elfeledtem hetvenhét nevét annak, ki az égből letaszított titeket? Azt hiszitek, elfeledtem a kínjait annak, ki a vérét ártatlanul hullatta, hogy titeket ingereljen?

Így mennydörgött Alderán, s íme, egyszerre csak sötét felhők borították el az eget. Lucifer háromszor rázta meg a földet, s a csillagok fényét kioltotta. Égnek, földnek színét eltakarták tigrisek,   sárkányok,  kegyetlen  hiénák,   rettenetes  óriások,   tűzokádó   szörnyetegek.  Ott  volt Tantalosz36 is, akit örök éhségre, örök szomjazásra büntettek a haragvó istenek, merthogy őket megtréfálni  merte.  Ott   az   unokája,  a  kegyetlen   Atreusz,   aki  megölte   öccsének   fiait,   s   a húsukat feltálalta tulajdon atyjuknak. És ott volt Medúza, a kígyóhajú nő, ki a rátekintőt kővé 

36 Tantalosz és a többiek – a görög mondákban szereplő alakok

változtatta. És Eumenidész, a szörnyű fúria, lobogó fáklyákkal. Ott volt Diomédész, a trákok királya,  aki  vendégeit   felfalatta,  megetette  a  paripáival!  S a  kegyetlen  Teromadán  szittya király, az oroszlánjaival, kiket embervéren tartott! Buszirisz a véres oltárokkal: minden évben egy jövevényt áldozott fel Jupiternek, hogy Egyiptom földje, melynek királya volt, gazdagon teremjen! És a kegyetlen Prokrusztész, ki a magas termetű vendégeit rövid ágyba fektette, s testöknek az ágynál hosszabb részét levágatta; az alacsony termetűeket meg hosszúba fektette, s addig nyújtóztatta, amíg meg nem haltak. Ott ugatott a rettentő Szkülla, emberevő asszony. Ott jajgatott Gerüon, a háromtestű óriás, kit Héraklész megölt, s elhajtotta marháit. Mezentius, az istenek megvetője; Phalarisz, aki izzó ércbikába zárta áldozatát.  Ott a hidrák, e sokfejű kígyók s mindenféle szörnyek.

És  köztük  ott   sétált   kevélyen   a   világrettentő   szörnyűséges  Halál,   nagyobb,   irtóztatóbb valamennyi szörnynél: rettentő nagy kaszát tart mindkét kezével. S jöttek seregestül ezerféle lelkek, elöl Plútó, tüzes lova hátán, s Asztragora, a fő­fő boszorkány kénköves taligán.

Mikor mind­mind elé jöttek a föld mélyéből, megszólalt Alderán:– Halljátok a szavamat, ide figyeljetek. Azt kérdem tőletek, hogy ki ejtett csorbát az ördög 

hatalmán? Ki vette el  az ördög fegyverét? Igaz,  hogy az égből   leestetek.  A csillagos eget örökre elvesztettétek. Ám fegyvereteket, szörnyű erőtöket senki el nem vette. S lám, ti mégis eltűrtétek, hogy kivitte közületek a lelkeket a  föltámadt ember37. Nem volt, aki a keresztnek ellent  állott  volna.  Minden nyavalyátok  abból  kerekedett,  hogy világgá   trombitálták:  nem mertek a keresztfára nézni, előtte megállni, elbújtok előle a földnek gyomrába. S most újabb bosszúság száll a fejetekre, mert ím, az ég úgy döntött szégyenetekre, hogy a kereszt jelére fusson az ellenség, s keresztényre szálljon minden hír  s becsület.  Lám, néhány nyomorult keresztény megbújt  Szigetvárban,  s  nincsen másban bizodalmuk,  csak egyedül  benne,  aki keresztfán   függött,  ötszázezren   indultunk  ellenük,  és   a  kereszten  nem  tudunk  erőt   venni. Jöjjetek hát Szigetre, kénkővel és tűzzel, égessétek porrá minden emberével.

Így beszélt Alderán, s a pokolbeli lelkek mind elrepültek Sziget vára felé. De ez sem volt elég Alderánnak. Rákiáltott a földre, hogy hozza Alit elő, a próféta vejét, Szigetvár vesztére.

Hallgat a föld, de Alderán rádobbant keményen, s rettentő haraggal kiabál, sikoltoz:– Hallod, Föld, el akarsz pártolni éntőlem? Kedvemet szegnéd megátalkodással? Nekem, 

Alderánnak, aki, ha akarom, a magas egeket felhőbe takarom. S ha akarom, a felhők leesnek, s tiszta kéken maradnak az egek. Ha akarom, egyetlen szavamra felbolydul a tenger, s egy másikra   lecsendesedik.  Parancsolok a  szeleknek és  minden elemeknek.  Téged  is,  aranyos hold, égből leszállítlak, s néked, koporsóban hagyott árnyék, ne parancsolhatnék? Jer ki, Ali, jer  ki,  a   földnek gyomrából!  Hozd ki  koporsódból  nagy zülfikárodat,  Mohamedtől  kapott halálos kardodat! Ismét meg kell itatnod lovadat a vértóban, mert lám, a gyaurok elfeledtek téged!

Megrendült   most   a   föld,   rettentőt   ordított   s   kétfelé   szakadt.   És   kiszállt   belőle   fehér atlaszban38 a hős, a bölcs Ali. Fején komoran patyolat turbán. Alatta sötét lova. De komoran járatja a lovát a szép holdvilágon, s meglátva Alderánt, haraggal kiáltja:

– Kicsoda zörget fel kínomból engemet, s nagyobb kínra hívja átkozott fejemet? Kicsoda rázott föl koporsómból? A kínzó ördögnél nagyobb kínt tud az ember kitalálni. Mert nagyobb kín   nekem   látni   a   világot.   Mit   akarsz   énvelem,   kegyetlen   Alderán?   Hogy   általam   örülj Szigetvár elestén? Csalatkozol abban, nagyeszű Alderán: nincsen már hatalmam. Nem laknak Szigetben olyan keresztények, kiknek árthatnának pokolbéli lelkek, mert az ő istenük nagyobb Mohamednél. Kedvesebbek az Isten előtt, s bár elesnek ők is, de jaj a töröknek! Készülnek már a kegyetlen Párkák: elszaggatják Szulimán élete fonalát, a fúriák nem menthetik meg őt. 

37 vagyis: Jézus38 atlasz – fényes, sima szövet

Ám azért ott leszek. Nézem, hogy mit művelsz. Nézem, mit használnak az ördögök néked. De kardomat nem vonom ki. Ne várd! Porrá lett a kardom. Isten úgy akarta.

Így szólt Ali, s rettenetes lován a lelkek nyomában repült. Alderán elgondolkozott, igen eltűnődött, s búsan felsóhajtott:

– A keresztényekkel van az igaz Isten!De már röpülnek is az alvilági lelkek rettentő seregben, szörnyű sötétségben. Futkosnak a 

fúriák  iszonyú   fáklyákkal,  vélnéd,  a  világot  gyújtják   fel.  Kegyetlen  hárpiák véres  mérget okádnak.  Asztragora  villámdárdával  beütötte  a  szelek  kapuját,   s  azok kirohannak  rettentő zúgással,   s   száguldanak Szigetvárnak.  Versenyre  hívta  Boreász,  az  északi   szél  Euruszt,  a délkeleti szelet. Sugár szárnyára kél Boreász, s kegyetlen haraggal repül Sziget felé. Aranyos kézíját meghajtja Szivárvány. Mintha lőné nyilát: villámlik erősen. Forgatja nagy kardját a kevély Orion, a szép görög vadász – Szigetre! Szigetre! mind csak azt kiáltja.

Futva   futnak   a   bástyákra   Zrínyi   vitézei,   de   nem   állhatják   a   tüzek   erejét.   Szerteszét száguldanak Vulkánusz lángjai: senkit a bástyához közel nem eresztenek. Ím, a török is tüzes labdákat röpít a várra. Már a külső várat bevették ostrommal: a belső várba szorult Zrínyi ötszázad magával.

De ott sem maradhatnak soká, mert a fejük felett sűrű tűz villámlik. És kíséri Zrínyit a sok ezer lélek. Kísérik, de Zrínyi nem ijed meg tőlük. Szól a vitézeknek:

–  Ne féljetek semmit, ha százennyi ördög nyit ránk dühös szájat,  nem árt a lelkünknek, mert velünk az Isten. Ezek a pokolbéli lelkek az ellenséggel vannak, a mi reménységünk az Istennél van. Vidám szívvel halunk meg érette. Legyen meg az ő szent akaratja!

Így szól Zrínyi, így bátorítja magát és vitézeit. Aztán parancsot ad három fővajdának, hogy álljanak   hadba   a   külső   vár   piacán.   És   rohannak   ezek   bátran   a   törökre.   Hiába   fújnak   a szemökbe  kénesőt   –   vágják   a   törököt.   Fegyver   fegyverrel,   vitéz  vitézzel   összetalálkozik, összekeveredik. Csak jajgatás hallatszik a nagy sötétségben. Hull a török, falkával hull, s nem a keresztény. És száll a tűz, pokol tüze a pogány törökre, nem a keresztényre. Úgy tetszett az Istennek, hogy szerecsent, tatárt, törököt emésszen a pokolnak tüze.

Nézzed Delimánt,  mint bömbölő  oroszlán futkos dühödten. Nagy karbunkulus ragyog a sisakján,   erről   megismerik   a   vak   sötétségben.   De   még   jobban   fényes   szablyájáról. Szablyájánál jobban a bátorságáról. Mint éhfarkas a baromól körül, mellével próbálja: hátha bedűl   a   fal   –   így   jár  Delimán   is  Sziget   vára   körül,   a   falnak   esik  nagy   széles  mellével, bedönteni próbálja.

Demirhám miként egy fúria, forgatja nagy vasát, s folyton azt kiáltja:–  Hol vagy, hej, Deli Vid?! Bújj fal közé, bújj föld alá, megkeres Demirhám, s lelkedet 

kibocsátja rettenetes dárdám!Hallotta Deli Vid, tovább nem tűrhette. Odarugaszkodott, ahol Demirhám kiáltozott.– Hitetlen, hol láttad az én bújásomat? – mennydörgött. – Nem érdemled meg, hogy kardot 

emeljek rád, mert megszegted szavadat, megszegted hitedet, emberségedet!Keservesen felsóhajtott erre a szerecsen:– Hallgass meg, Deli Vid. Mindketten tévedtünk. Sem te el nem bújtál, sem én a hitemen 

nem ejtettem csorbát. Bújásodat velem a harag mondatta. Ha az egész tábor megszegte a hitét, vesztemet gondolván, én vagyok­e vétkes? Láttad­e, hogy valakitől segítséget kértem? De ami megtörtént,  ne  beszéljünk   róla.  Most  van   időnk,  menjünk  a  mezőre.  Elválik,  Deli  Vid   s Demirhám kicsoda. Éljen, kinek Isten s jó kardja engedi.

Nem örömest megy ki most Deli Vid, mert Zrínyitől nincs rá engedélye, s hogy Zrínyire gondol, könny szökik a szemébe.

– Félsz a haláltól? – kérdezi Demirhám.

–  Esztelen  Demirhám, mit  gondolsz felőlem – válaszolt  Deli  Vid.  –  Azt hiszed,   tán a félelem sajtolja könnyemet? Tévedsz. Élet vagy halál: mindegy. Nem hoz gyalázatot fejemre a halál, de sőt öregbíti a jó híremet. De sírok, amikor Zrínyi jut az eszembe. Mert látom, ma elvész az a szép virágszál, a keresztény világnak megvigasztalója. Látom már, nyitva áll az ég előtte, s várják az angyalok. Hozzá képest mit ér a te fejed, szerecsen Demirhám? Véredre szomjaznám? Szomjamat nem oltja. Zrínyi egy csöpp vérével az egész muzulmán hit nem ér fel.

Mosolyog Demirhám, de mást gondol. Érzi már az utolsó óráját. Csoda gondolatok járnak a fejében, csoda jövendőt lát, de nem mutatja, szívét keményíti a halálos párviadalra.

S elindultak ketten. Senki nem követte őket. Szigetvártól messze találtak egy rétet. Szép kerek   rétet.  Mintha  csak   ilyen  harchoz  csinálták  volna.  Ott  Demirhám kirántotta  kardját, dühösen, de Deli Vid még nem nyúlt kardjához. Az égbe tekint, buzgón imádkozik. Ima után ő is kardot rántott, s nézi Demirhámot: hogy fúj tüzet, lángot.

Mint tengeren, ha két gálya egymásba rohan, összecsaptak kegyetlenül. De mind a kettő vigyázott magára, társának vesztére forgatta a kardját. Mind a kettő készebb volt a halálra, semhogy a másiknak   félelmet  mutasson.  Két  kézzel  emelte   föl  Demirhám a kardját,  úgy csapott Deli Vidre, fényes sisakjára.

A sisakról   lecsúszik a kard,  s   íme, patakzik a vér  Deli  oldalából.  De nem retten Deli. Demirhámhoz ugrik, és nagy erővel csap az arcába.

Nem   csapott   hiába:   orra   közepétől   szájáig   hasította   a   fegyver.   Vért   s   mérget   okádik Demirhám, szörnyű haragjában nem vigyáz magára, megismétli nehéz csapásait. Most Deli Vid elkapta a nyakát, elkapta fél kézzel, s másik kezével Demirhám oldalába döfött nem is egyszer. Demirhám vergődik, ordít, s hogy a végét érzi, kirántja magát Deli Vid kezéből, s rettentő  csapást  mér  a nyakára.  De már   tovább nem állhat  a  lábán,  ledöndül  a földre,  ám leestében is üt még egy utolsót.

A földön fekszik már a vitéz Demirhám. Deli Vid áll még: kettészeli a Demirhám mellét. Föld alá szállt a lelke, nagy árnyék borult rá.

Deli Vid sem mehetett tovább! Demirhámhoz közel, ő is elesett. Száll a lelke az égbe, a homok szívja fel a vérét…

TIZENÖTÖDIK ÉNEK

Közeledni látta Zrínyi az utolsó óráját, egybehívta hát a vitézeit. S egybegyűltek mind, akik a harcból visszatértek. Csak Deli Vid nem volt itt…

És szólt Zrínyi:–  Vitézek, látjátok, milyen állapotban vagytok velem együtt. Nemcsak a törökök hoznak 

bajt fejünkre, de az elemek is mind ránk szabadultak. Mint az ötvösmester tűzben az aranyat: mindenképpen  próbára   tesz  bennünket   az   Isten,   s  merthogy   látja   a  mi  hűségünket,   szép koronát készíttetett nekünk. Nem haragszik már ránk. Megbüntetett itt e földön bűneinkért, most mennybe visz bennünket, hol elnyerjük hűségünk jutalmát. Ne irtózzunk a haláltól, mert örökké való örömhöz vezet az a lépcső. Életünket el kell ma vesztenünk, minden hadi próbát le kell pecsételnünk, be kell ma fejeznünk. Vitézül éltünk, haljunk meg vitézül. Mutassunk példát ezzel az egész világnak. Ami tisztességet szerzünk ma nevünknek, megszépíti minden 

tetteinket. Nem hurcol pórázon minket a pogány eb, nem visz láncra verve, diadalmenetben a nagy török császár. Hadd pusztuljon a török végső óránkban is. Hadd lássa, hogy velünk van az   Isten.   A   tűz   miatt   nem   maradhatunk   itt.  Mihelyt   hajnalodik,   rontsunk   ki   a   várból,   s mutassuk meg nekik: vagyunk, akik voltunk!

Ezt mondotta Zrínyi, és a vitézek bólintottak a szavára.Hadisten száll mindegyik szívébe, s villámlik a szemük, mint a gyémánt! S mint mikor az 

erdőt zúgatja kemény szél, hangos zendülés zúg a kicsiny seregben. Várva várja mind az időt, mikor   Isten   elé   bocsáthatja   lelkét.   Elhánynak   magoktól   minden   súlyos   dolgot:   pajzsot, páncélokat,   szablyahüvelyeket,   hadd  borítsák   sebek   a   testüket,   melyeken   át   égbe   száll   a lelkük.

Így   a   jó   vitézek!   Zrínyi   pedig   bement   gazdag   házába,   egy   rakásba   rakott   minden drágaságot.  Mind a drágaságnak fáklyával  alágyújtott,  s  rengeteg sok kincsét  mind füstbe bocsátotta.   Egy   dolmányt   s   egy   mentét   választott   csak   magának:   valamennyi   között   a legragyogóbbat.  Választott  azután két aranyperecet:  vitéz úri karját  ezzel jelezte.  Sisakjára szegzett lengő kócsagtollat, s dolmánya zsebébe tett száz­száz aranyat.

Oh, mely csudadolog, hogy jutalmat szerez Maga hóhérának! Mely kemény vitéz ez!

Hamuvá   lett   a   tenger   kincs.   És   akkor   Zrínyi   leszedette   fegyverét   a   szegről,   a legkedvesebbet valamennyi közül. Felkötötte oldalára. Indult a halálba. Indult bátor szívvel.

Ült pedig az Isten abban a székében, honnan beláthatta a nagy mindenséget. Körötte álltanak a megdicsőült   lelkek;   énekelve  Dávid  zsoltárait.  Gyönyörűen  visszhangzott   az   égi  muzsika fenséges szózata, és vígan kiáltotta a mennyei sereg:

– Szent, szent, szent az Isten!S most az a jó, az az igaz, az a nagy Isten hallgatást parancsol. Int, hogy gyűljön össze 

mennyei  udvara.  És  összegyűlnek  a  mennyei,  gyönyörű   seregek.   Isten  előtt  meghajolnak alázatossággal. És szól az Úr:

– Halljátok, halljátok, ti forgandó egek! Halljátok, híveim, mennybéli seregek! Halld meg föld és világ és ti nagy tengerek, az én szavamat. Ti látjátok nyilván, micsoda vakmerőséggel támad rám Lucifer. Azt hitte a kevély, büntetlenül teheti. Elűztem az égből. Örökre elűztem, de ő zörgölődik vakmerőn, kevélyen. Háborgatni meri híveimet, választott népemet. Lám, a szigetiek énértem harcolnak, az én hitemért már sok vért hullattak, s most igaz hitükből k: akarják vetni  őket.  Lehet­e ezt  megengedni  nékik?  Eltűrhetem­e én,  az   igaz  Isten?  Nem! Nem! Fegyverkezzék mennyei seregem, űzze őket ismét a föld alá, a pokol fenekére! Eredj, te, Gábriel,  a mennyei haddal, űzd el őket a szigeti  vártól.  S ha levetik testi köntösüket a szigeti hősök, lelküket hozzátok az én színem elé: itt van az ő helyük örökkön­örökké.

Így szól az Úr, nem szózattal, de isteni akarattal, ám megértik az angyalok, s íme, repül már sebes szárnyon Gábor angyal, kereszt ragyog a kezében. És repül nyomában a mennyei sereg. Amerre száll,  fénylik az ég, a Szivárvány megnyitja kapuját alázatossággal, s áldást mond reájuk. A Tejút is megcifrázza magát, látván az Istennek sok szép angyalát. A Göncöl szekere   fegyverüket   viszi,   hogy   könnyítse   ezzel   az   angyalok   útját.   A   fegyverhordó   Sas mennyköveket készít a pokol népe ellen. Herkules sóhajtoz, hogy nem mehet velük, de ő nem mozdulhat, rettentő botjával strázsálja39 az eget.

De ím, megállt a mennyei sereg a levegőégben, csak maga Gábriel szállott le Szigetbe. Halálra készülve találta  ott  Zrínyit,  amint  imádkozott.  S leszállott  Gábriel.  Angyali  ruhája 

39 strázsálja – őrzi

bíborral volt fedve. Az egyik kezében pallos lángolt. A másik kezében koszorús pálmaág. S hogy leszállott a sötétes házba, mennyei fényesség áradt szét abban. S magasan föltartva a szép pálmaágat, így szólott Gábriel:

„Oh, seregek urának kedves szolgája, Egész kereszténységnek vitéz virágja, Te voltál Jézusnak megszentelt hadnagya: Ihol az Istennek az ő koronája!

Ezt küldi tenéked az hadverő Isten, De mást készíttetett, az ki lesz fejeden, Fényes csillagokból kötve lesz örökkön, Fogod azt hordozni az magas egekben.

Angyali légiót küldött Isten néked Te segítségedre, kivel meggyőzheted Ezt a nyavalyában zabált ellenséged, Kik pokolból jöttek kevélyen ellened.

Azért vidámítsd meg emberi szívedet, Duplázd meg utolján nagy vitézségedet; Ne lássa vén tolvaj elvágott fejedet, Hanem az föld alá küldd elébb a lelkét.”

Ezt mondja Gábriel, és megvidámította a nagy Zrínyi szívét, aztán leszólította a mennyei hadat. Látta seregestül nem messzi Lucifert, s rászólt nagy haraggal:

„Mit csináltatok itten? Oh, ti nyomorultak! Oh, nagy kínokban is fölfuvalkodottak! Világnak Istenét talán nem látjátok? Mely nagy mennykövekkel fegyverkezett rátok?

El vagyon végezve Isten titkaiban,Hogy kik itt meghalnak mostan Szigetvárban,Mivelünk menjenek Isten országában;Mit vártok reájok hát itten hiában?

Menjetek, átkozottak, az föld gyomrában, Ottan bőnösöket zaklassatok kínban; Fussatok el gyorsan sötét alvilágban, Az a ti helyetek örökös átokban.”

Így szólott Gábriel, s rájok fordította mennyei pallosát s rettentő haragját, mert látta, hogy lassan készülődnek. Az angyalsereg szép fényes szárnyával rácsapott a fekete seregre, s íme, egyszerre forgószélként kavarognak, üvöltenek a sötét felhőkben. Így kárognak a hollók is, ha sas   csap   le   rájuk.   Hanyatt­homlok   száguldanak   a   pokol   fenekére,   csak   Alderán   áll   ott kevélyen. Rettenetes átkok szakadnak szájából – de lám, az angyalok legott elnémítják.

Mind alászálltak a pokolbeli   lelkek,  s bár  éjszaka volt  még,   íme, a sötétből  kihasadt  a hajnal,  a szép piros Hajnal,  fényes­harmatosan. S hogy a piros Hajnal megmutatta magát, 

harcba indult Zrínyi ötszázad magával. Megállt a piacon, s nézte, hogy hol van a pogány. Így jön elő kegyetlenül barlangjából a bömbölő oroszlán. Így fénylik fel az üstökös­csillag, mely szörnyű   jövőt   jósol   egész  országoknak.  Mint   az   üstökös­csillagtól,   úgy   remegnek  Zrínyi látásától a török seregek. Jól tudják, hogy halált hoz rájuk.

Továbbmegy a piacról  Zrínyi:  nem maradhat a rettentő  tűztől.  Lángban áll a belső vár. Nagy lassan kiballag a külső kapuból.

Hol vagytok ti mostan, világrontó népek?Hol vagytok földemésztő szörnyű seregek?Hol török, hol tatár, sötét szerecsenek?Hol vagytok három világról kevert népek?

Íme, előttetek áll most Zrínyi Miklós. Hol, merre van vakmerő Delimán? S hol a sok száz vitéz, kik a szigeti bán vérét szomjúhoztak? Lám, édes ám a vitézség az ember szavában, de nagy s rettenetes halálos percben. Vakmerő Delimán is rettegve nézi a nagy szigeti bánt! S mint a nyárfalevél, úgy reszket Szulimán. Messzi dombról nézi Zrínyi jövetelét, s szíve mégis retteg! Hej, hányszor megbánta Sziget megszállását! Hányszor megátkozta őszbe borult fejéti

Zrínyi nem vesztegel soká. Nem pompára, harcra megy ő – s ötszáz halál követi! Fegyver fegyverrel találkozik itt össze. Vitéz vitézzel viaskodik. Keveredve száll az égbe vér, por és jajgatás:  dárda,  kopja,   szablya   törik.  Hol  Zrínyi   jár:   a  Halál   jár.  Mint   futótűz,  ha  nádba ütközött, mint a sebes vízár, ha hegyből lerontott: ez most Zrínyi Miklós.

Nagy   óriás   Csebák   ledöndül   előtte,   átkozódik   Jakul,   úgy   adja   ki   lelkét.   Mellé   zuhan Csirkin.  A nagy Jakul  zászlóstul  esik el.  És  Mohamed vére,  szerecsen  Zulfikár  –  vérben fetreng ő is. Mint kőeső hull a házra, úgy hull a bán pajzsára száz szablya, száz dzsida – nem tesznek kárt benne.

De   nézzed   Murtuzánt,   mint   a   tüzes   lidérc,   ha   felhőből   leszáll,   s   szikrázik   a   tűztől: Murtuzán basa Zrínyi hadába veti  magát  halálos haraggal.  Szörnyű  bosszút  liheg egyetlen fiáért, akit Zrínyi ölt meg az első csatában. Földre dönti vitéz Bata Pétert. Nyomban három vitézt  küld  a  másvilágra.  Nem elégszik  ezzel,  sokkal   többre  készül.  Összetalálkozik  most Novák Ivánnal,  suhan a két szablya, össze is csapódik. Ó, szegény Murtuzán, fejed porba hullott. Egyetlen fiádat többé nem siratod.

De nem tétlenkedik itten Novákovics Iván: Perviz, Bicsir, Arszlán – mind miatta halnak. S nézzed   Orszics   Istvánt!   A   vitéz   Balbazán   földre   hull   előtte.   S   hullnak   a   törökök, megszámolhatatlan.   Harapják   a   földet,   Allaht   kiáltozván.   Itt   zászló   zászlóval   hull   nagy csapatokban, ott halomba fekszik sok török lovastul. Itt félholtan borul vitéz a vitézre, egyik lovon felül, másik lova alatt.

Némelyik félholtan marja ellenségét, másik vérszopóként vérre szomjúhozik. Némelyiknek lelke sebeken át száll ki, a másik megfullad a nagy szorosságban.

Rakásokban fekszik ló, fegyver és vitéz. A keresztény égre néz holtan is, a török a földbe, mert tudja, hogy neki Isten nem kegyelmez.

Zrínyi  vérben  gázol.  Vérzuhatagokat   indít   a   szablyája.  S   íme,   látja  Delimán,  és   szíve megremeg. Nem ismert ez a szív még soha félelmet!  Látja Zrínyi rettentő  fegyverét,   látja nagy erejét, nagy kegyetlenségét – csoda­e, ha remeg? De lassanként helyre áll a szíve, jó hírére gondol, s így korholja magát:

– Hát nem vagyok­e én most is Delimán, aki Szigetvárra veszedelmet hoztam? Almás vize partján vajon nem én hagytam­e egész holttesthalmot? Állj elő, szívem, vitézségem, mit félsz a gyaurtól?  Noha kevélykedik  isteni erővel,  nem félek Zrínyitől.  Ha vele az Isten,  velem Mohamed van!

Delimán megrázta dárdáját szörnyű nagy haraggal. Ilyennek láthattál bikát az arénában, aki a  palánkon köszörüli  szarvát,  kapál  a   lábával,   fújja  a homokot,  s   látván ellenségét,   fában próbálja   meg   nagy   erejét:   így   tett   Delimán   is,   és   nagy   sebesen,   nagy   mérgesen nekirugaszkodott hatalmas erővel, ráhajította dárdáját, azt hitte, hogy Zrínyit legyűri ezzel. De Isten angyala elvette erejét: a dárda hegye megtompult a pajzson, s leesett a földre. Nem érti Delimán a dárda esését, de már ki is rántja hatalmas szablyáját,  s pozdorjára töri a Zrínyi pajzsát.   De   suhan   már   a   Zrínyi   kardja,   gyorsan   kettévágja   a   Delimán   sisakját,   a   másik csapással felhasítja oldalát – patakként folyik a vére. Lángot fúj Delimán, s végső erejével mellbe  üti  Zrínyit,  de  a   feje  már  hull   is  a  porba:  kettévágta  a  nagy bán szablyája.  Nagy keserűséggel elröpült a lelke, mint a füst, úgy eltűnt. Elszállott a lelke örök éjszakába…

Zrínyi nem áll  meg Delimán halálán,  halmot halomra hány rettentő  kardjával.  Mi az ő kardjának háromszáz pogány fej? Ennyi hullott porba félelmes kardjától.

Mihelyt elesett a vitéz Delimán, szörnyen megfélemlett a nagy török tábor, fut, aki merre lát,   a   legvitézebb   is.  És  velük   fut  Zrínyi.  Összekeveredik  a  vadul   futókkal,   s  vágja  őket kegyetlenül.   Látja   már   Szulimánt,   nincsen   messze   tőle,   s   hogy   a   császárt   meglátja, felfohászkodik Istenhez – és rohanva rohan a nagy császár felé. Villámlik a kardja, mint az ég villáma, reszket a nagy császár, noha sok­sok ezer török fogja körül, de hajh, mindhiába! Utat vág a Zrínyi kardja, foszlik, züllik a nagy sereg, százat öl meg egymás után, még más százat halomra, senki sem áll ellen, nincs egy vitéz, aki szemébe nézzen!

Ihol, a nagy császár lóra kapaszkodik, de már ott van Zrínyi, nincs, aki megvédje!– Vérszopó szelindek, világnak tolvaja, telhetetlen császár – kiáltott rá Zrínyi –, ütött már 

az órád! Számba vette Isten sok s nagy bűneidet, örök kárhozatra kell menned, pogány eb!Azzal derékban kettészakasztotta,  vérét  és életét  a földre borította,  s lelke,  amely testét 

kevélyen   tartotta,   elszállott   belőle,   nagy   átkozódással.   Ez   volt   a   vége   a   nagy   Szulimán császárnak. Ez az ő nagy, híres hatalmának.

Visszanéz most Zrínyi a seregére, s látja, hogyan hullanak kedves vitézei. Megfordul nagy hamar, mint pásztor nyájához, s így beszél hozzájuk messze zengő hangon:

–  Halljátok, vitézek, eddig azért éltünk, ki keresztfán halt meg a szabadságunkért. Most pedig haljunk meg, vitézek, a mi jó hírünkért. Haljunk meg vitézül. Nyitva látom Istennek országát! Felismerem a nagy Isten fiát! Felismerem Istennek angyalát: hervadatlan ágból tart nekünk koronát!

Miközben ezt  mondta  a nagy Zrínyi,  számtalan  sok  török a seregét  körülvette.  S mert karddal  nem mernek hozzá  közeledni,  messziről   lődözik.  Hullnak a vitézek,  de  jaj  nélkül hullanak, mind örömmel halnak. S elesik Zrínyi is. Egy golyó a mellét, egy a homlokát üti… Vitézeivel együtt a földre hanyatlik…

És leszáll azonnal a mennyei sereg. Dicsérik az Istent hangos muzsikával.  Íme, Gábriel angyal  Zrínyi  Miklós   lelkét   felemeli  gyönyörű   szárnyával,   s   száll   vele   az  égbe.   És   visz minden angyal magával egy lelket, Isten színe elé.

S megzendül az égben az angyalok éneke…