A mű eredeti címe: Das Márkus-evangélium.A fordítás a dornachiRudolf Steiner Verlag 1976-os kiadása

alapján készült (GA 139).TARTALOM

ELSŐ ELŐADÁS - 1912. szeptember 15.A régi idők beteljesedése és az új kor kezdete. Hektor - Hamlet.Empedoklész - Faust .........................................................................

A kézirat a Magyar Antropozófiai Társaság könyvtárából a fordító megjelölése nélkül került elő.

A fordítást átdolgozta és a jegyzeteket írta: Drahos Sándor

Lektorálta: dr. Kellner Ágnes

Felelős kiadó:a Magyar Antropozófiai Társaság vezetője: dr. Szilágyi Péter

Magyar Antropozófiai Társaság 1022 Budapest, Bimbó út 3.

Minden jog fenntartva!

Első kiadás ISBN 963 210 599 0

Készült a VÉL Kft. nyomdájában, BudapestenMÁSODIK ELŐADÁS - 1912. szeptember 16.A történelem a belső szellemi folyamatok külső megnyilvánulása. Azótestamentum és az evangéliumok szerkesztésében fellelhető mélyművésziesség és spirituális-drámai erő ................................................... 21

HARMADIK ELŐADÁS - 1912. szeptember 17.A Keresztelő alakjának szellemtudományos háttere. A keresztelésértelme. Illés spirituális bölcsessége. Illés - János - Raffael .................... 35

NEGYEDIK ELŐADÁS - 1912. szeptember 18.Buddha és Szókratész. Az emberiségfejlődés polárisán ellentétes áramlatai és kapcsolódásuk Jézus Krisztushoz... ........................................ ....53

ÖTÖDIK ELŐADÁS - 1912. szeptember 19.Krisna kinyilatkoztatásai. Buddha Krisna utóda. Keresztelő János JézusKrisztus előhírnöke ................................................................................ 69

HATODIK ELŐADÁS - 1912. szeptember 20.Keleti és nyugati világszemlélet. Időtlen és történelmi látásmód. Az Illés-lélek és a tizenkét tanítvány. Péter hitvallása az emberiségfejlődés

csomópontja .......................................................................................... 83

HETEDIK ELŐADÁS - 1912. szeptember 21.A golgotái misztérium: beavatás. Kölcsönös kapcsolat Krisztus lelke és atizenkettő lelke között. Az én erői áthatják az emberi testiséget. SzürosziPerekidész. Empedoklész. Az Empedoklész-lélek felhívása. A Golgotaválasza ................................................................................................... 99

NYOLCADIK ELŐADÁS - 1912. szeptember 22.A golgotái misztérium mélyebb titkai. „A hegyen", „a tengernél" és „aházban" kifejezések okkult jelentősége. A megdicsőülés jelenete. Mózesés Illés. A bethániai megkenetés. A fügefa ..................................................... 113125

KILENCEDIK ELŐADÁS - 1912. szeptember 23. A Márk-evangélium belső szerkezetének mély művésziessége.Krisztus küldetésének háromféle lehetséges értelmezése a golgotái misztérium idejében: a kiválasztotttanítványoké, az óhéber nép vezetőié és arómaiaké..

TIZEDIK ELŐADÁS - 1912. szeptember 24..157Ecce homo. A külső megismerés tagadó magatartása a Krisztus-eseménnyel szemben. A golgotái misztérium megértésének kulcsa. Az érzékfeletti megismerés keresésének szükségessége. A golgotái misztériumigazi megértésének útja a tisztánlátó kutatás ................................................... 139JEGYZETEK.

RUDOLF STEINER ÉLETÉNEK ÁTTEKINTÉSE IDŐRENDBEN 161

RUDOLF STEINER ÖSSZKIADÁS ........................................................... 165

A GENIUS KIADÓ KÖNYVAJÁNLÓJA .................................................. 169

ELSŐ ELŐADÁS

Ismert tény, hogy a Márk-evangélium az alábbi szavakkal kezdődik: „Ez Jézus Krisztus, az Isten Fiaevangéliumának kezdete".

Aki korunkban a Márk-evangélium megértésére törekszik, már ezeknél a legelső szavaknál is háromrejtéllyel áll szemben. Az első e szavakban rejlik: „Ez a kezdete..." Miféle kezdet? Hogyan kell eztértenünk? A második rejtély: „...az evangélium kezdete" . Mi az evangélium szó antropozófiai értelme? Aharmadik pedig az, amiről már gyakran beszéltünk: magának Krisztus Jézusnak az alakja.

Aki komolyan törekszik saját énjének megismerésére és elmélyítésére, annak tisztában kell lennieazzal, hogy az emberiség fejlődik, előrehalad, és ezért ennek vagy annak a dolognak, ennek vagy annak akinyilatkoztatásnak a megértése sem állandó, nemcsak egy bizonyos időszakra vonatkozik, hanem ez amegértés is előrehalad. Ezért aki a „fejlődés", az „előrehaladás" szavakat komolyan veszi, attól azemberiség legmélyebb történései alapjában véve szükségképpen megkövetelik, hogy az időelőrehaladásával azokat mindig jobban, alaposabban, mélyebben tudja megérteni. Olyasvalaminek a meg-értésére, mint a Márk-evangélium, tulajdonképpen csak a mi időnkben jött el bizonyos fordulópont - és eztaz előbb említett három rejtély meg fogja erősíteni - lassan és fokozatosan készült elő az, ami most aMárk-evangélium igazi megértéséhez vezethet. Elvezethet annak megértéséhez, mit jelent az, hogy azevangélium elkezdődik. Miért van ez így?

Csak vissza kell tekintenünk arra, ami a szíveket még aránylag rövid idő előtt betöltötte, és akkorlátjuk, hogy egy ilyen dolog megértési módja mennyire megváltozott, sőt mennyire meg kellett, hogy

változzék. Visszamehetünk a 19. század előtti időkbe, és azt találjuk - a 18-17. századba visszajutva -,hogy mindinkább olyan időszakhoz közeledünk, amelyben azok az emberek, akiknek szellemi életében azevangéliumok egyáltalán szerepet játszottak, a megismerésnek egészen más alapjaiból indulhattak ki, minta mai emberiség. Mit mondhatott a 18. század embere, ha bele akart helyezkedni az emberiség egyetemesfejlődési folyamatába, ha nem tartozott azok közé - és ilyenek az elmúlt századokban igen kevesen voltak-, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak egyik vagy másik beavatással, egyik vagy másik okkultkinyilatkoz-

tatással, ha tehát benne állt az életben, és felvette magába azt, amit a külső exoterikus élet nyújtott? Még akoruk műveltségének tetőfokán álló, legképzettebb emberek sem tudtak az emberiség életéből többetáttekinteni, mint, mondjuk, három évezredet, egyet a keresztény időszámítás előtti időből - de ezt is úgy,hogy már bizonyos módon ködbe veszett -, és nagyjából kettőt a kereszténység megalapítása utániidőszakból. Három évezredet tudtak áttekinteni. Ha ebbe az első évezredbe tekintettek vissza, azemberiség misztikusan homályos előtörténeteként tűnt fel a régi perzsa kor. Ezt, és amit még tudtak,mondjuk a régi Egyiptomról, úgy tekintették, mint ami megelőzte a tulajdonképpeni történelmet, amely agörögökkel kezdődött.

Ez a görögség jelenítette meg bizonyos mértékig a kor műveltségének alapját, és mindazok, akikmélyebben bele akartak látni az emberi életbe, a görögségből indultak ki, és a görögségen belül jelent megminden, ami népük őskorára, az emberiség érdekében kifejtett munkásságra vonatkozik, és amitHomérosz, a görög drámaírók és egyáltalán a görög írók foglaltak írásba. Aztán látták, hogy a görögségfokozatosan hanyatlásnak indult, hogy külsőleg a rómaiság rátelepedett. De csak külsőleg, mert alapjábanvéve a rómaiak csak politikailag győzték le a görögöket, a valóságban a római birodalom görögtudományt, görög kultúrát, görög szellemiséget öltött magára, így azt mondhatjuk: politikailag a rómaiaklegyőzték a görögöket, de szellemileg a görögök győztek a rómaiak fölött. És amíg ez a folyamatvégbement, amikor a görögség szellemileg legyőzte a rómaiságot, amikor száz és ezer csatornán át ömlötta görög kultúra a rómaiságba, amely aztán a világ minden kultúráját elárasztotta, ez alatt a folyamat alattáradt bele a kereszténység ebbe a göröglatin kultúrába. Egyre jobban átjárta, majd lényeges átalakulásonment keresztül, amikor az északi germán népek kezdtek részt venni ennek a görögrómai kultúrának afejlődésében. A görögség, rómaiság és kereszténység egy-beáramlásával telt el az emberiségtörténelmének második évezrede, a 18. század emberének szemében az első keresztény évezred.

Látjuk aztán, hogy a 18. század embere számára hogyan kezdődik a második keresztény évezred - azemberi kultúra harmadik évezrede -, látjuk, hogy noha látszólag minden a régi módon folyik, mégis ebbena harmadik évezredben mennyire másként történik minden, ha a dolgokat mélyebben nézzük. Csak kétszemélyiséget kell kiemelnünk, egy festőt és egy költőt, akik ámbár csak néhány századdal azezredforduló után léptek fel, mégis határozottan jelzik, hogy a második keresztény évezreddel valamilényegesen újdolog kezdődött a nyugati kultúra számára, ami aztán tovább hatott. Ez a két személyiség Giotto ésDante, Giotto, mint festő, Dante, mint költő. Minden, ami következett, ettől a két személyiségtől indult ki,és amit ők nyújtottak, az lett a nyugati kultúra további műveltsége. Ez volt az a három évezred, amitakkoriban át tudtak tekinteni.

Eljött azonban a 19. század. Hogy mi minden történt ebben a században és mi mindennek kellettmegváltoznia, azt csak az tudja áttekinteni, aki mélyebben bele akar nézni a korszak kultúrájánakalakulásába. Az emberek kedélyvilágában, a lelkekben mindez benne van, a megértésig azonban csak igenkevesen jutnak el. A 18. század emberének perspektívája csak a görögségig nyúlt vissza. A görögök előttiidő valami határozatlan, bizonytalan időszak volt. Ami a 19. században történt, amit csak kevesen értettekmeg, és ma még kevésbé érzékelnek, az az, hogy a Kelet igen intenzív módon belekerült a nyugatikultúrába. Ezt kell szem előtt tartanunk, ha meg akarjuk érteni azt az átalakulást, amelyen a 19. századműveltsége keresztülment. Keletnek ez a behatolása alapjában véve mindenre árnyékot és fényt vetett,lassanként belefolyt a műveltségbe, és egyre jobban bele fog folyni. Ez a dolgok új megértését fogjamagával hozni, amelyeket az emberiség eddig egészen másképpen értelmezett.

Ha azokat a személyeket és individualitásokat nézzük, akik a nyugat műveltségére befolyással voltak,és akikben nagyjából mindent meg lehet találni, amit a 19. század kezdetének embere a lelkébenhordozott, ha törődött a szellemi élettel, akkor ezek: Dávid, Homérosz, Dante, Shakespeare, és a

korszakban éppen megjelenő Goethe. Az eljövendő történetírás a 18. és 19. század fordulójáról világosantudni fogja, hogy e kor embereinek szellemi tartalmát ez az öt személyiség határozza meg. Amit azsoltárok igazságainak és érzéseinek nevezhetünk, az sokkal erősebben, mint gondolnánk - a lelkeklegfinomabb rezdüléséig - benne élt abban, ami alapjában véve már Homérosznál megtalálható, amiDaniénál olyan grandiózus alakot öltött, és ami Shakespeare-nél már úgy jutott kifejezésre, ahogy azújabb kor emberében él - ha ez magában Shakespeare-ben nem is volt még meg ilyen formában. Ehhezjárult aztán az emberi léleknek az igazságért való küzdelme, ami Faustban testesült meg, és ami mindenlélekben úgy élt, hogy gyakran mondták: minden igazságért küzdő ember hordoz magában valamit Fausttermészetéből.

Mindehhez hozzájárult egy új perspektíva, amely túlhaladta az említett öt individualitás által átölelt háromévezredet. Európa szellemi életéhez a külső történelem számára egyelőre meg nem állapítható utakon át hozzájárultegy bensőséges Kelet. Nemcsak úgy, hogy az említett költeményekhez társult az, amit a Védák és a Bhagavad Gitaadott, nemcsak úgy, hogy ezeket a költeményeket megismerték, és ez a világgal szemben olyan érzelmi árnyalatokatébresztett fel, amelyek alaposan különböznek a zsoltároktól, a Homérosznál vagy Daniénál található érzelmiárnyalatoktól, hanem megjelent valami, ami titkos utakon át hatolt be, és ami a 19. században egyre láthatóbbá vált.Csak egyetlen névre kell utalnunk, amely a 19. század közepén nagy feltűnést keltett, és azonnal kitűnik, hogy ittvalami keletről titkos utakon betört Európába: Schopenhauer nevére. Mi az, ami Schopenhauernél elsősorbanfeltűnik, ha nem rendszerének elméleti részére, hanem arra tekintünk, ami mint érzés és érzelmi tartalom egészgondolkodását áthatja? Ennek a 19. századi embernek mély rokonsága a keleti árja gondolkodással és lelkibeállítottsággal. Schopenhauernél ott él mindenütt a mondatokban, mondhatnánk az érzések hangsúlyozásában az,amit így nevezhetnénk: az orientális elem nyugaton. És ez átment Eduárd von Hartmannra is a 19. század másodikfelében.

Mint mondtam, mindez titkos utakon hatolt be. Ezeket a titkos utakat egyre jobban meg fogjuk érteni, ha látjuk,hogy valójában a 19. század fejlődése teljes átalakuláson megy keresztül, az egész emberi gondolkodás és érzésegyfajta metamorfózison megy át, éspedig nem egy helyen, hanem az egész Föld szellemi életében. Annakmegértésére, ami nyugaton történt, elegendő, ha vesszük a fáradságot, hogy amit a vallásról, a filozófiáról, a szellemiélet bármely területéről a 19. században írtak, azt összehasonlítjuk azzal, ami a 18. század elejéről származik. Akkorlátni fogjuk, hogy milyen alapvető átalakulás, metamorfózis ment végbe, a legnagyobb világrejtélyek mindenkérdése mennyire lazává vált, az emberiség mennyire új kérdések felvetésére törekedett, egészen új utak felé haladt,és hogy a vallás mindazzal, ami hozzá tartozik, amit korábban az embereknek nyújtott, azt mennyire nem volt képesugyanolyan módon megadni az emberi lelkeknek. Mindenütt kívántak valamit, ami szerintük még rejtettebben vanjelen a vallás alapjaiban.

De nem csak Európában. És éppen az a jellemző, hogy a 19. század fordulóján mindenütt a Földön, ahol műveltemberek éltek, belső indíték hatására elkezdenek másképpen gondolkodni, mint ahogy korábban gondolkodtak. Hapontosabb képet akarunk kapni afelől, ami így előttünk feltárul,akkor meg kell látnunk, hogy a népek, népalakulatok, népi vallások egyetemes közeledése megy végbe, mégpedigúgy, hogy a legkülönbözőbb vallásfelekezetek kezdik egymást csodálatos módon megérteni. Egy jellegzetespéldával szeretnék rámutatni, hogy miről van szó.

A 19. század harmincas éveiben megjelent Angliában egy férfi, aki brah-man volt, s még hozzá abrahmanizmuson belül az általa igaznak tartott helyes irányú védanta tant hirdette: Ram Mohán Roy. 1836-ban haltmeg Londonban, és az ilyen kérdések iránt érdeklődő kortársai nagy részére erős befolyást gyakorolt, és mélybenyomást tett. Az volt nála a figyelemreméltó, hogy egyrészt a hinduizmus meg nem értett reformátora volt,másrészt, hogy amit mondott, azt minden európai, aki korának mintegy a magaslatán állt, meg tudta érteni, hogynem olyan eszméket hirdetett, amelyeket csak a keleti tanok iránt érdeklődők érthettek meg, hanem amelyekrőlelismerték, hogy az egyetemes emberi értelem alapján felfoghatók.

Hogyan lépett fel Ram Mohán Roy? Körülbelül így beszélt: én benne élek a hinduizmusban, ott sok istentimádnak, a legkülönbözőbb isten-alakokat. Ha megkérdezik az embereket, miért imádják ezeket vagy azokat azisteneket, akkor honfitársaim azt felelik: ez egy régi hagyomány, nem tehetünk másképpen, így volt ez apáinknál,nagyapáinknál, és így tovább. És mivel az emberek - mondta Ram Mohán Roy - csak ez alatt a hatás alatt álltak,azért ez az én hazámban a legkirívóbb bálványimádásokhoz vezetett, olyan bálványimádá-sokhoz, amelyeket el kellvetni, amelyek csak szégyent hoznak arra, ami hazám vallásos életének eredeti nagyságát jelenti. Volt ott egykor egyhitvallás, amely a részleges ellentmondásokkal a Védákban maradt fenn, de amelyet az emberi gondolkodás számáraa legtisztább formában Viasa hozott a vé-danta-rendszerbe. Meg akarta ismertetni az emberekkel, ezért fordításokat

készített a különféle érthetetlen szófordulatokból arra a nyelvre, amelyet Indiában meg tudtak érteni Kivonatokat iskészített abból, amit ő a helyes tanításnak tartott, és ezeket terjesztette.

Mi vezette Ram Mohán Roy-t? Felismerni vélte, hogy abban, ami a sok istenen keresztül jutott kifejezésre, amita sok halványban tisztelnek, benne rejlik egy ősi egységes Istenről szóló tiszta tan, egy szellemi Istenről, aki benneél minden dologban, és akit bálványimádáson keresztül megismerni már nem lehet, de akinek újra be kell hatolnia azemberi szívekbe. És amikor aztán ez a hindu brahman kitért a részletekre, arra, amit a helyes védanta-tannak tartott,amit ő az igazi hindu vallásnak tekintett, akkor az embereknek ez nem

1011

úgy tűnt, mintha valami idegen dolgot hallanának, hanem akik jól megértették, úgy érezték, mintha egyészvallást hirdetett volna, amihez alapjában véve bárki eljuthat, ha értelmén keresztül az egységesIstenhez fordul.

Ram Mohán Roy-nak akadtak követői is, Debendranath Tagore és mások. Egyik hindu követője - ezkülönösen érdekes - 1870-ben előadást tartott „Krisztus és a kereszténység" címmel. Rendkívül érdekesegy hindut hallani, amikor Krisztusról és a kereszténységről beszél. A kereszténység igazi misztériumaigencsak távol áll a hindu előadótól, azt egyáltalán nem is érinti. Az előadás egész menetéből látni, hogyaz alapvető tényt nem tudja felfogni, azt ugyanis, hogy a kereszténység nem egy tanító működéséből indulki, hanem a golgotái misztériumból, egy világtörténelmi tényből, a halálból és a feltámadásból. Amitazonban fel tud fogni, és ami világos előtte, az az, hogy Krisztus Jézusban végtelenül jelentőségteljes,minden emberi szív számára fontos lény áll előttünk, olyan lény, aki az egész világtörténelem számáraeszménykép kell, hogy legyen. Rendkívül érdekes, amikor egy hindu Krisztusról beszél, és azt mondja: havalaki elmélyed a kereszténységben, azt kell mondania: ennek a kereszténységnek nyugaton mégfejlődnie kell, mert - így mondja - amit az európaiak, mint kereszténységet hoznak az én hazámba, aztnem tudom az igazi kereszténységnek tekinteni.

Ezekből a példákból láthatjuk, hogy az igazi szellemek már úgyszólván a vallási tételek mögé akartaklátni, nemcsak Európában, hanem a távoli Indiában is - és ezt a Föld sok pontjáról elmondhatjuk -, az igaziszellemek kezdtek megmozdulni, és amihez évszázadokon, évezredeken keresztül ragaszkodtak, aztegészen új nézőpontból kezdték szemügyre venni. A lelkeknek ez a 19. századbeli átalakulása csak azidők folyamán válik majd érthetővé, és csak egy későbbi történetírás fogja majd felismerni, hogy olyanfolyamatok jöttek létre, amelyek látszólag csak kevés embert érintettek, de ezer meg ezer csatornán átáramlottak a szívekbe és lelkekbe, és amelyek ma mindenkinek, aki valamilyen módon részt vesz aszellemi életben, benne élnek a lelkében. A teljes megújulás, minden kérdés teljes átalakulása a régiszemléletekkel szemben el kellett, hogy jöjjön, így mindenütt a világban ma már valóban a kérdéseknagyarányú elmélyülése látható.

A mi szellemi mozgalmunk ezekre a kérdésekre igyekszik feleletet adni. Ez a szellemi mozgalom megvan győződve arról, hogy ezekre a kérdésekre, úgy, ahogy felvetődnek, sem a régi hagyományok, sem amodern természettudomány megállapításaival dolgozó világszemlélet nem tud feleletet adni,hanem ahhoz a szellemtudomány, a szellemi világokban való kutatás szükséges. Más szavakkal: azemberiségnek ma, fejlődésének egész menetét figyelembe véve olyan kérdéseket kell feltennie, amelyekrecsak az érzékfeletti világokban való kutatás tud válaszolni. A nyugati szellemi életből is lassan ésfokozatosan merültek fel azok a dolgok, amelyek a Kelet legszebb hagyományaival egybehangzanak.Tudjuk, és mindig is hangsúlyoztam, hogy a reinkarnáció törvénye magából a nyugati szellemi életbőlkövetkezik, és épp oly kevéssé kell a buddhizmusból valami történelmit átvenni, mint ahogy ma nemszükséges a Püthagorász-tételt sem a történelmi hagyományok alapján kikutatni. Azzal, hogy a modernlélekben felmerült a reinkarnáció eszméje, felépült a híd, ami átível a jellemzett három évezreden -minthogy ezek a reinkarnáció tanát nem tették gondolkodásuk középpontjába -, egészen Buddha alakjáig.A horizont kitágult, kibővült a perspektíva az emberiség fejlődésének irányába, túl a három évezreden, és

ez új kérdéseket vetett fel mindenütt, olyan kérdéseket, amelyeket csak a szellemtudomány útján lehetmegválaszolni.

Tegyük fel mindjárt a kérdést, amelyre ennek az evangéliumnak a kezdete ösztönöz: vajon ez aMárk-evangélium valóban a „Jézus Krisztusról szóló evangélium kezdetét" adja meg? Emlékezzünk arra,hogy közvetlenül a bevezető szavak után nemcsak a régi próféciák jellemzése következik, hanem az is,hogy Keresztelő János meghirdeti Krisztus eljövetelét. A Keresztelő ezt a meghirdetést a következőszavakba foglalja: az idő betelt, az Isten országa leszáll a földi lét fölé. Mit jelent mindez?

Kíséreljük meg, hogy a szellemi kutatás fényében felidézzük azokat az időket, amelyek magukbanhordják a „beteljesedést". Vizsgáljuk meg, mit jelent az, hogy-egy régi idő betelt, és egy új veszi kezdetét.Legkönnyebben úgy érthetjük ezt meg, ha olyasvalamire tekintünk, ami a régebbi időkben történt, és aztánegy olyanra, ami az újabb időkben zajlott le, úgy, hogy a két esemény között mintegy középen a golgotáimisztérium helyezkedik el. Vegyünk tehát valamit, ami a golgotái misztérium előtt történt, és valamit, amiutána, aztán próbáljunk meg elmélyedni a korszakok különbségében, hogy felismerjük, mennyiben telt beegy régi idő, és mennyiben kezdődött el egy új. Igyekezzünk nem absztrakciókba bonyolódni, hanem azttartsuk szemünk előtt, ami konkrét.

Irányítsuk most tekintetünket olyasvalamire, ami az emberiségfejlődés első évezredénekszemléletmódjához tartozik. Ennek az évezrednek legrégebbi

1213

időszakából Homérosz, a görög költő és dalnok alakja emelkedik ki. Alig maradt fenn róla több mint a neve. Arról aszemélyiségről, akinek az emberiség legnagyobb teljesítményeihez tartozó két költeményt tulajdonítják, az Iliászt, ésaz Odüsszeiát, alig tudunk többet, mint a nevét, és még evvel kapcsolatban is súlyos kételyek merültek fel a 19.században. De erre most nem térünk ki. Homérosz úgy áll előttünk, mint olyan jelenség, amelyet annál jobbancsodálunk, minél inkább megismerjük. És elmondhatjuk, hogy annak, aki egyáltalán foglalkozik ilyen dolgokkal, azIliász és az Odüsszeia alakjai sokkal elevenebben állnak lelke előtt, mint a görögség kizárólag politikai alakjai. Alegkülönbözőbb emberek, akik Homéroszban elmélyedtek, arra a véleményre jutottak, hogy az előadás pontossága,az a mód, ahogy leírja a dolgokat, arra enged következtetni, hogy orvos lehetett, mások véleménye szerint szobrász,ismét mások szerint valamilyen kézművesnek kellett lennie. Napóleon a taktikát, a stratégiát bámulta Homéroszleírásaiban, mások úgy vélik, koldus lehetett, aki az országban ide-oda vándorolt. Ha megítélőinek ennyire külön-böző felfogásából más nem is, annyi bizonyára kiderül, hogy Homérosznak egészen egyedülálló individualitásnakkellett lennie.

Alakjai közül most csak egyet ragadjunk ki: Hektort. Nézzük meg Hektor alakját az Iliászban, milyenplasztikusan jelenik meg, milyen kereken, lezártan áll előttünk. Nézzük szülővárosához, Trójához való viszonyát,viszonyát a sereghez, a hadvezetőséghez. Kíséreljük meg lelkünk elé idézni ezt a férfit, a férj mindengyöngédségével, aki az ókori felfogás szerint egészen városán csüng, és aki tévedhetett - gondoljunk Achillesszelvaló viszonyára - úgy, ahogy az csak egy nagy emberrel eshetett meg. Hektor úgy áll előttünk Homérosz leírásában,mint egy nagy személyiség a maga átfogó emberségében. Úgy emelkedik ki az ősi korokból - mert magátólértetődik, hogy amit Homérosz elmond, az saját koránál előbb ment végbe, és így még inkább a múlt homályábavész -, mint Homérosz többi alakja is, kicsit misztikusan a modern ember számára. Most csak erre az alakra utalok.A szkeptikusok és a különböző filológusok kételkednek abban, hogy létezett-e egyáltalán Hektor, mint ahogykételkednek abban is, létezett-e Homérosz. Aki azonban mindent mérlegel, amit pusztán emberileg mérlegelni lehet,arra a meggyőződésre jut, hogy Homérosz csak olyan tényeket mond el, amelyek megtörténtek, és hogy Hektor is éltTrójában, ahogy Achillesz és Homérosz többi alakja is. A földi lét valóságos alakjaiként állnak előttünk, és úgytekintünk vissza rájuk, mint egészen másfajta emberekre, akik ma már csak nehezen érthetők meg, de akika költő révén a legapróbb részletekig lelkünk elé állhatnak. Álljon lelkünk előtt Hektor úgy, mint valóságos ember,mint az egyik legfőbb trójai hadvezér, akit Achillesz legyőzött. Egy ilyen emberben igazán megmutatkozik az, ami akereszténység előtti időkhöz tartozik, akiről felmérhetjük, hogy milyenek voltak annak a kornak az alakjai,

amelyben Krisztus még nem élt.Egy másik személyiségre is szeretném felhívni a figyelmüket, a Kr.e.5. század egyik alakjára, egy nagy

filozófusra, aki életének nagy részét Szicíliában élte le, Empedoklészra. Ő volt az, aki először beszélt a négyelemről, a tűzről, vízről, levegőről és földről, és arról, hogy mindaz, ami az anyagi világban történik, ennek a négyelemnek az összekeveredéséből és szétválásából jön létre, a gyűlöletnek és szeretetnek ezekben az elemekbenműködő princípiuma szerint. Ugyanakkor Szicíliában fontos állami intézményeket hívott életre, bejárta az országot,és az embereket a szellemi élethez vezette. Egyrészt kalandos, másrészt mélyen szellemi életet élt. Ezt kétségbelehet vonni, de a szellemtudomány tudja, hogy ugyanúgy, ahogy Empedoklész Szicíliában élt, mint államférfi,beavatott és mágus, Hektor is élt Trójában, ahogy Homérosz leírta. Empedoklész sajátos beállítottságát egy olyantény jellemzi, amely nem kitalált dolog, hanem igazság: életét úgy fejezte be - hogy egyesüljön mindazzal, amikörülvette -, hogy belevetette magát az Etna tüzébe, és az elégette, így áll előttünk a kereszténység előtti kor e másiknagy alakja.

Vegyük szemügyre a szellemtudomány eszközeivel ezeket az alakokat. Tudjuk jól, hogy az ilyen emberek ismétmeg fognak jelenni, hogy a lelkek visszatérnek. Tekintsünk el a közbeeső inkarnációktól, és keressük meg őketvalamilyen módon a Krisztus utáni időben, akkor megtalálunk valamit az idők változásából, valamit abból, amiérthetővé teszi, hogyan hatott a emberiségfejlődésre a golgotái misztérium. Ha azt állítjuk, hogy az olyan alakok,mint Hektor és Empedoklész újból megjelentek, megkérdezhetjük, hogyan éltek a keresztény időkben az emberekközött? Ezzel éppen a golgotái misztérium hatását, beteljesedését, és az új idő kezdetét tesszük szemléletessé alelkekben. Nekünk, akik komolyan foglalkozunk az antropozófiával, nem kell visszarettennünk az igaziszellemtudomány közléseitől, mert ezeket éppen a külső dolgok igazolhatják.

Még valami egyébre is szeretném tekintetüket ráirányítani, ami a kereszténység utáni időkben végbement. Ittismét mondhatjuk, hogy egy költői alakkal van dolgunk, de ez a „költői alak" egy igazi személyiséghez vezetbennünket vissza, aki benne állt az életben. Arra az alakra irányítom

1415

tekintetüket, akit Shakespeare alkotott meg a Hamletben. Aki Shakespeare fejlődését ismeri - amennyireez külsőleg lehetséges, de elsősorban a szellemtudomány alapján -, az tudja, hogy Shakespeare aHamletben egy valóságosan élő dán királyfit formált meg, kissé átalakítva. Most nem bocsátkozunk beleannak kimutatásába, hogy melyik történelmi személy szolgált mintául Shakespeare költői alakjának,hanem a szellemtudományos eredményre szeretnék rámutatni egy eklatáns példával, hogy lássuk: hogyanbukkant fel ismét az ókor egyik szelleme a kereszténység keletkezése utáni időkben. Az igazi alak, akiShakespeare Hamletjének alapjául szolgál: Hektor. Hamletben ugyanaz a lélek élt, mint Hektorban.Éppen egy ilyen példából érthetjük meg, amelynél eklatáns módon nyilvánul meg az a különbség, ahogy alélek kiéli magát, hogy mi történt a közbeeső időben. A kereszténység előtti időben olyan személyiség állelőttünk, mint Hektor. Bekövetkezik a golgotái misztérium, egy szikra belecsap Hektor leikébe, éslétrehozza benne Hamlet ősképét, akiről Goethe azt mondja: egy lélek, aki semmiféle helyzetnek nemfelel meg, és akinek egyik sem elegendő, akinek van egy feladata, ezt azonban nem tudja betölteni.

Megkérdezhetjük: miért így fejezte ki ezt Shakespeare? Ő ezt nem tudta. Aki azonban aszellemtudomány segítségével beletekint ezekbe az összefüggésekbe, az tudja, milyen erők állnak emögött. A költő a tudattalanban alkot, mert először mintegy előtte áll az alak, amelyet megalkot, és aztánmint valami tabló - amiről azonban semmit sem tud - az egész individualitás, aki hozzá kapcsolódik.Miért emeli ki Shakespeare Hamletnek éppen bizonyos jellemvonásait, és hangsúlyozza azokat különösenélesen, amiket talán egyetlen kortárs szemlélő sem vett volna észre Hamlet alakjában? Mert ő az időhátterében szemlél: érzi, mennyire más lesz egy lélek, amikor a régi életből átmegy az újba. A kételkedő,a szkeptikus Hamlet, aki az élet viszonyaiban nem ismeri ki magát, a késlekedő - ez lett egyelőre acéltudatos Hektorból.

Nézzünk most az újabb kor egy másik alakjára, aki szintén egy költeményben lépett az emberek elé,

amelynek főszereplője, és az emberiségben bizonnyal sokáig fog élni, még akkor is, amikor a szerző úgyfog az utókor előtt állni, mint ahogy ma Homérosz és Shakespeare: az egyikről nem tudnak semmit, amásikról pedig igen keveset. Amit a jegyzetgyűjtők és életrajzírók Goethéről közölnek - ami iránt azemberek annyira érdeklődnek - azt rég a feledés fátyla fogja borítani a könyvnyomtatás és minden másmodern eszköz ellenére, amikor még ott fog állni eleven nagyságában és jellegzetességében a Faust-alak,amelyet Goethe alkotott meg. Ahogy az emberek semmit semtudnak Homéroszról, de Hektorról ás Achilleszről igen sokat, úgy egykor nem sokat fognak tudni Goetheszemélyéről - és ez jó lesz - de Faustról mindig fognak tudni.

Faust, akit Goethe az irodalomban befejezett formában állít elénk, szintén olyan alak, aki reálisszemélyre vezethető vissza. Faust valóban élt a 16. században, természetesen nem úgy, ahogy Goetheábrázolja. De miért ábrázolja Goethe így? Ezt Goethe maga sem tudta. De amikor arra a Faustra tekintett,amelyet a hagyomány megőrzött, amilyennek már gyermekkorától a bábjátékból ismerte, akkor a Faustmögött rejlő erők működtek benne, Faustnak egy előző inkarnációjából: Empedoklész, a görög filozófus.Ez mind belesugárzott Faust alakjába. És azt mondhatnánk: amikor Empedoklész az Etná-ba veti magát,hogy a Föld tűz-elemével egyesüljön ez egy csodálatos átszel-lemülés, csodálatos spiritualizálódása annaka - mondjuk így - kereszténység előtti természet-misztikának, ami Goethe Faustjának utolsó jelentébenténnyé válik, és a dráma befejező tablója lesz: Faust felemelkedik az egek tűz-ele-mébe. Lassan ésfokozatosan hatol be egy új szellemi irányzat abba, amire az emberek mélyebben törekszenek. Azemberiség mélyebb szellemei számára már régóta kezdett érvényre jutni az a tény - anélkül, hogy areinkarnációról és a karmáról valamit is tudtak volna -, hogy amikor egy lelket szemléltek, amely átfogóvolt, és amelyet belső életük alapvető erőiből akartak leírni, azt írták le, ami a korábbi megtestesülésekbőlátragyogott. Ahogy Shakespeare úgy írta le Hamletet, amilyennek ismerjük, noha semmit sem tudott arról,hogy Hektorban és Hamletben ugyanaz a lélek élt, úgy írta le Goethe is Faustot, mintha mögötteEmpedoklész lelke állna, minden különlegességével, mert hiszen Faustban Empedoklész lelke élt.Jellemző azonban, hogy az emberi nem előrehaladása és fejlődése ilyen.

Két jellegzetes alakot emeltem ki, akiken látjuk, hogy az antik nagyságok egy modern kereszténykorszakban lelkűk mélyén úgy meg vannak rendülve, hogy az életben csak nehezen tudnak eligazodni.Minden bennük van, ami korábban bennük volt. Ha például Hamletet engedjük magunkra hatni, érezzük,hogy Hektor egész ereje benne van, de érezzük azt is, hogy ez az erő a kereszténység megjelenése utániidőben nem tud előjönni, egyelőre ellenállásra talál, hogy a leiekre olyasvalami hatott, ami kezdet, mígkorábban azoknál az alakoknál, akikkel a ókorban találkoztunk, egyfajta befejezéssel állunk szemben.Mind Hektor, mind pedig Empedoklész befejeződés. Plasztikus lezártságban állnak előttünk. Annakazonban, ami az emberiségben

1617

hat, új utakat kell találnia az új inkarnációban. Hektornál Hamletben, Empe-doklésznél pedig Faustban.Faust a természet mélységei felé örvénylő minden törekvést, az egész empedoklészi elemet magábanhordja, és csupán e mélyen benne élő lény folytán mondhatja, hogy a Bibliát egy időre a pad alá teszi, ter-mészetbúvár és orvos akar lenni, nem pedig teológus. Olyasvalaki akar lenni, aki szükségét érzi, hogydémonszerű lényekkel érintkezzen, akik a világban barangolni késztetik, bámulatba ejtik, de megértésnélkül hagyják. Itt az empedoklészi elem hat vissza, de ez az elem nem ismeri ki magát abban, amivé azembernek válnia kell, miután egy új korszak vette kezdetét.

Ezzel a fejtegetéssel azt akartam megmutatni, hogy jelentékeny lelkeknél, akik felől bárkitájékozódhat, hatalmas fordulat következik be, és ezt a fordulatot akkor találhatjuk meg, ha amélységekbe hatolunk. És ha feltesszük a kérdést: mi történik egy ilyen individualitás régi és újabbinkarnációi között, akkor mindig azt a feleletet kapjuk, hogy a golgotái misztérium. Az, amit KeresztelőJános hirdetett, amikor azt mondta, hogy a idő betelt, és a szellem országai - vagy a egek országai -átmennek az ember birodalmába. Igen az egek országai hatalmas erővel birtokba vették az ember

országát. És akik ezt csak külsődlegesen tudják szemlélni, nem is tudják megérteni. Ez a birtokba vételolyan hatalmas erővel történt meg, hogy a kiváló, szilárd ókori nagyságoknak elölről kellett kezdeniük afejlődést, úgy, hogy a régi korszak lezárulásáig, a golgotái misztériumig éppen rajtuk lehet a legjobbanészrevenni: itt valami elérte beteljesülését, valami lezárult, ami az embereket kialakult személyiséggétette. Akkor olyasvalami történt, ami szükségessé tette, hogy a lelkek valami újat kezdjenek önmagukkal,hogy minden újjáalakuljon, újra kisarjadjon, és azok a lelkek, akik nagyok voltak, olyan leikekkéntjelenjenek meg, amelyek kicsinyek, mert a lelket át kell alakítaniuk gyermekivé, mert valami új kezdődik.Ez az, amit lelkűnkbe kell vésnünk, ha meg akarjuk érteni azt, amire a Márk-evangélium kezdő szavaiutalnak: „kezdet". Igen, kezdet, ami a lelkeket a legmélyebben megrázza, ami egészen új impulzust hoz azemberiség fejlődésébe: „az evangélium kezdetét".

Mi az evangélium? Az, ami lejön azokból a birodalmakból, amelyeket már gyakran leírtunk, mint amagasabb lények hierarchiájának birodalmait, ahol angyalok és arkangyalok vannak - ami leszáll azon avilágon keresztül, amely az emberek világa fölött helyezkedik el. Itt megkapjuk a perspektívát azevangélium szó mélyebb értelmezésére. Az evangélium egy impulzus, ami alászáll az angyalok és azarkangyalok birodalmán keresztül, ami ezekből abirodalmakból ereszkedik alá, és eljut az emberiséghez. Az elvont fordítások csak kevéssé találják el alényeget. A valóságban már magának az „evangélium" szónak rá kell mutatnia arra, hogy egy bizonyosidőpontban valami elkezd leáramlani a Földre, ami korábban csak ott volt, ahol az angyalok és azarkangyalok vannak. Lejött a Földre, és megrázta a lelkeket, a legerősebbeket a legjobban. És ezt úgyjegyezték fel, hogy kezdet, tehát folytatása is van. Ez azt jelenti, hogy az evangélium folytatódik.Elkezdődött az akkori időkben, és látni fogjuk, hogy az egész emberiségfejlődés folytatása ennek akezdetnek. Amit evangéliumnak nevezhetünk, az ennek az impulzusnak a leáramlása az angyalokbirodalmából.

Nem lehet elég mélyen keresnünk és kutatnunk, hogy az egyes evangéliumokat jellemezhessük, ésfőleg a Márk-evangéliumot lehet csak úgy megérteni, ha az emberiség fejlődését a helyes értelembenfogjuk fel, összes impulzusával együtt, és mindazzal, ami eddigi lefolyása alatt történt. Nem kül-sődlegesen akartam ezt jellemezni, hanem a lelkek útján, és meg akartam mutatni, hogy tulajdonképpencsak a reinkarnáció tényének elismerése állítja elénk annak az impulzusnak a jelentőségét, amelyet aKrisztus-esemény hozott el. Aki a reinkarnáció tényét elismeri, az megérti az olyan lelkek fejlődését, mintHektor és Empedoklész. Éneikül lehet sok szépet mondani, de az felszínes marad. Hogy azonban mindenkülső történés mögött mi volt valójában a Krisztus-impulzus, az tulajdonképpen csak azáltal mutatkozikmeg, hogy szellemi kutatással bevilágítunk az életbe, hogy nemcsak azt ismerjük meg, hogyan folyik le azélet a maga egyes részleteiben, hanem azt is, hogyan folyik le az inkarnációk egymásutánjában. Areinkarnáció eszméjét komolyan kell venni. Úgy kell belehelyezni a történelembe, hogy annak éltetőelemévé váljék, akkor majd kiviláglik a legnagyobb impulzusnak, a golgotái eseménynek a hatása, amielsősorban a lelkekben fog megmutatkozni.

1819

MÁSODIK ELŐADÁS

Ha emlékeznek tegnapi fejtegetéseim fő pontjára és fő céljára, akkor láthatják, hogy az emberi lény amaga legbensőbb valójában egészen másképpen élt a golgotái misztérium előtti és utáni időben. Nemjellemzést adtam, hanem példákat hoztam fel a szellemtudomány alapján, olyan példákat, amelyek a régiés az új idők lelkeit mutatták meg. Ezekből elénk tárult, hogy a korábbi időkből bizonyos lelkek mennyiremegváltozva, metamorfozálódva jelennek meg ismét az új korszakban. Ennek a hatalmas átalakulásnak azoka csak az egész előadássorozat értelméből fog kiviláglani.

Bevezetésképpen legyen szabad rámutatnom valamire, amit hasonló tárgyú fejtegetéseim során már

többször említettem, hogy az emberi én tudatossá válása, teljesen tudatossá válása - aminek kialakulása éskibontakozása a földbolygó missziója - tulajdonképpen csak a golgotái misztériummal kezdődött el. Nemteljesen pontosan, de megközelítő pontossággal fejezzük ki magunkat, ha azt mondjuk, hogy messzirevisszamenve az emberiség fejlődésében azt találjuk, hogy az emberi lelkek tulajdonképpen még nemindividualizálódtak, hanem a csoportlélekbe voltak beágyazva, így azt mondhatjuk: egy Hektor, egyEmpedoklész az egész emberi lélek tipikus csoportlelkiségének képviselői. Hektor Trója leikéből nőtt ki, atrójai nép cso-portlelkének képmása, meghatározott módon specializálódva, de éppen úgy acsoportlélekben gyökerezve, mint Empedoklész. Amikor a kereszténység utáni időben újbólinkarnálódtak, akkor szükségszerűen az én-tudatot kellett kiélniük. A csoportlelkiségből az individuálislélek kiéléséhez való átmenet adja meg a hatalmas indító lökést. Ez okozza azt, hogy azok a lelkek, akikolyan szilárd lezártságban állnak a múltban, mint például Hektor, a kereszténység utáni időben tétovázóemberekként jelennek meg, mintha nem volnának életre valók - mint például Hamlet lelke -, és hogy amásik oldalon egy olyan lélek, mint Empedoklészé, aki a kereszténység utáni időben, a 16. századbanFaust leikeként jelenik meg újból, látszólag kalandor lesz, és sok olyan körülmény közé kerül, amelybőlcsak nehezen tud kikászálódni, és amit a legtöbb kortárs, sőt a egész utókor, félremagyaráz.

Többször is hangsúlyoztam már, hogy ami a golgotái misztérium végbemenetele óta a mai napigmegtörtént, az éppen az említett fejlődés szempont-

21

jából még nem jelent semmi különöset, mivel ez csak a kezdet, és csak a jövőben fognak akereszténységnek tulajdonítható nagy impulzusok kibontakozni. Ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy akereszténység fejlődésének még csak a kezdetén áll. De ha bele akarunk állni ebbe a fejlődésbe, akkormegértésünknek együtt kell haladnia a kereszténység megalapításával kezdődő kinyilatkoztatások,impulzusok folyamatos továbbhaladásával.

Mindenekelőtt meg kell tanulnunk valamit az elkövetkező időben, és nem kell sok látnokság, hogytisztában legyünk vele: valami egészen meghatározott dolgot kell megtanulnunk - és ez jó kezdet akereszténység megértéséhez -, meg kell tanulnunk a Bibliát egészen új módon olvasni. Ennek ma még sokakadálya van, részben az a körülmény, hogy a Biblia értelmezésénél széles körökben még mindig valamiédeskés szentimentalizmust alkalmaznak, hogy a Bibliát nem megismerési könyvként, hanem mindenlehető személyes, lelki probléma megoldására használják. Ha valaki személyes életkörülményeinekjavulását szeretné, akkor belemélyed a Biblia egyik vagy másik fejezetébe, ezt vagy azt magába szívja, éscsak ritkán emelkedik felül a Bibliához fűződő személyes viszonyán. A másik oldalon a tudomány azutóbbi évtizedekben -de tulajdonképpen az egész 19. század folyamán - a Biblia igazi megértését nagyonmegnehezítette, amikor szétszedte, és megállapította, hogy például az Újtestamentumot mindenféle egyébhelyekről szerkesztették össze, sok mindent később fűztek hozzá, és hogy a Ótestamentum is ugyanígy,különböző időkben előkerült részletek egybefűzése. Eszerint a Biblia csupa töredék, amely könnyen azt abenyomást kelti, hogy egyfajta halmazat, amelyet az idők folyamán „varrtak" össze.

Az ilyen tudomány népszerű lesz, sőt, már ma is népszerű. Sok embernek az a véleménye, hogy azÓtestamentum sok különálló részből van összeszőve. De ez zavarólag hat arra, hogy a közeljövőben egyigazi komoly bibliaolvasás kialakuljon. Ha ez bekövetkezik, akkor sok minden, amit antropozófiai szem-pontból a Biblia titkairól el kell majd mondani, még érthetőbb lesz. Meg kell tanulnunk, hogy mindenütt,ahol az Ótestamentumot a szokásos Biblia-kiadványok megszakítják, összefüggő egészet lássunk. Nemszabad, hogy megtévesszenek bennünket azok az ellenvetések, amelyeket az Ótestamentum egysége ellenfelhozhatnak. És nem szabad, hogy az ember a személyes épülése céljából vegye kézbe, hogy ilyen vagyolyan szempontból olvassa, hanem engedje úgy hatni magára, mint egységes egészet. Ha figyelembevesszük azt, amit a szellemtudomány mond róla, ha bizonyos spirituális-művészi érzékkel arra törekszünk, hogy meglássuk, hogyan következnek egymás után a dolgok, milyen

művészien vannak megszerkesztve, hogyan fonódnak egymásba a szálak és hogyan oldódnak aztán szét,akkor rá fogunk jönni, milyen drámai erő rejlik az egész Ótestamentum szerkezetében és felépítésében.Csak ekkor fogjuk a nagyszerű drámai tablót egységként, a maga egészében áttekinteni, és nem fogjuk aztgondolni, hogy a könyv közepén az egyik rész innen, a másik rész onnan származik, hanem akkor azegységes szellemet fogjuk meglátni benne.

Meg fogjuk látni, hogy a történéseket egységes szellem vezérli az első teremtéstörténet idejétőlkezdve a pátriárkák korán át, a bírák, majd a zsidó királyok korán át, míg mindez csodálatos drámaicsúcspontban egybefut a Makkabeusok könyvében, Mattatiás fiaiban, Júdás testvéreiben, akik Szíriakirálya, Antiochusz ellen harcoltak. Ebben nagy belső drámai erő van, és van egy bizonyos kulminációspont a befejezésénél. Meg lehet érezni, hogy nem egyszerű frázis, hogy azt, aki okkult szemléleti móddalrendelkezik, sajátságos érzés fogja el, amikor ott áll a Makkabeus anya hét fia és Mattatiás öt fia. Hét ésöt: egy csodálatos tizenkettes szám, amivel máshol is találkozunk, ahol a fejlődés titkaihoz érünk.Sajátságos érzés foghat el bennünket, amikor a hét Makkabeus-fiú mártírhalált hal, ahogy egyiket a másikután kínpadra vonják - olvassák csak el, milyen belső drámaiság van ebben! - ahogy az első csak utal arra,ami végül a hetediknél kifejezésre jut. A lélek halhatatlanságának kifejezése ez, amikor az utolsó fiú akirálynak odakiáltja: te elvetemült, te semmit sem akarsz tudni lelkem feltámasztójáról! Engedjük, hogyhasson ránk ez a fiúról-fiúra haladó drámai fokozás, és látni fogjuk, milyen erőket tartalmaz a Biblia. Haaz eddigi édeskés-szentimentális szemléletmód helyett ezt a művészi-drámai erőt tartjuk szem előtt, akkora Biblia magától azzá válik számunkra, ami egyúttal vallásos áhítatot is kelt. Ekkor a művészet vallássáválik a Biblián keresztül. És akkor egészen sajátságos megfigyeléseket tehetünk.

Talán többen is emlékeznek arra, amit a Lukács-evangéliummal kapcsolatban elmondtam, hogyKrisztus Jézus grandiózus alakja két lélek összekapcsolódásából jött létre, a két Jézus-gyermek leikéből.Az egyik gyermek nem volt más, mint Zarathustrának, a zaratusztrizmus megalapítójának a lelke, ígytalán szellemi szemük előtt áll az a tény, hogy azt a Jézus-gyermeket, akiről a Máté-evangélium beszél, azújratestesült Zarathustrának kell tekintenünk. Zarathustra lelke élt ebben a Jézus-gyermekben.

2223

Tulajdonképpen milyen ténnyel állunk itt szemben? A zaratusztrizmus megalapítója, az előidők, az ősiperzsa kultúra nagy beavatottja, áthaladva az emberiség fejlődésén, bizonyos ponton újra megjelenik azóhéber népen belül. Az ősperzsaságtól így látunk átmenetet a óhéber nép-elemhez: Zarathustra lelkeútján. Igen, ami külsőleg a világtörténelemben végbemegy, ami az emberi életben történik, az alapjábanvéve csak a belső folyamatoknak, a belső szellemi erőknek a megnyilatkozása, így tehát valójában azt,amit a külső történelem elmond, úgy lehet tanulmányozni, ha a belső szellemiség kifejeződésénektekintjük, olyan tények kifejeződésének, amelyek a szellemiségben működnek.

Állítsuk ezt lelkünk elé: Zarathustra a perzsa elemből átmegy az óhéber elembe. És most vegyükszemügyre az Ótestamentumot - elég, ha csak az Ótestamentum fejezeteinek címeit nézzük. AmitZarathustrára vonatkozóan akkor elmondtam, az a szellemi kutatás eredménye, ez megtalálható, ha aZarathustra-lelket követjük. Most azonban helyezzük szembe ezzel az eredménnyel nemcsak a Bibliát,hanem azt is, amit a külső kutatás megerősít. Az óhéber nép megalapítja a maga országát Palesztinában,majd az eredeti ország kettéválik, előbb asszír, aztán babilóniai fogságba kerül, végül a perzsák igáz-zákle. Mit jelent mindez? A világtörténelmi tényeknek megvan az értelmük. Követik a belső, szellemi-lelkifolyamatokat. Miért történt mindez? Miért vezették az óhéber népeket úgy, hogy Palesztinából a káldeai,az asszír-babilóniai, majd a perzsa elembe jutnak, hogy aztán Nagy Sándor szabadítsa meg őket? Haszárazán csak a tényekre szorítkozunk, azt mondhatjuk: nem más ez, minthogy Zarathustra a perzsaságbólátmegy a zsidó elembe. Megszerezték maguknak a zsidók, hozzá vezették őket, egészen a perzsa uralomalá kerültek, mert Zarathustra hozzájuk akart menni. A külső történelem csodálatos lenyomata ezeknek afolyamatoknak, és aki a dolgot szellemtudományosán szemléli, az tudja, hogy a külső történés csak a testahhoz, hogy Zarathustra a perzsa elemből átmenjen a zsidó elembe. Ez a test körülfogja az óhéber elemet,

és aztán, amikor eléggé körülfogta, Nagy Sándor kiemelte onnan. Ami maradt, az mint környezet,elegendő volt Zarathustra számára. Az ment át az egyik néptörzstől a másikhoz.

Ha egy pillantást vetünk arra - természetesen csak egyes pontokat emelhetünk ki -, hogyancsúcsosodott ki az óhéber történelem egész korszaka, a királyok, a próféták, a babiloni fogság és a perzsahódítás időszakán át egészen a Makkabeusok koráig, akkor éppen a zsidó prófétai elem ötlik aszemünkbe.Mert ha a Márk-evangélium megértésére törekszünk, az mindjárt egy Ézsaiás-kijelentéssel kezdődik, mintprófétai megnyilatkozással. Azt mondhatnánk: Illéstől kezdve, akinek újratestesülése Keresztelő János, apróféták csodálatos nagyságban lépnek elénk.

Tekintsünk el egyelőre Illéstől, és Keresztelő Jánosban való újrateste-sülésétől, és nézzük a közbeesőidőben megjelenő prófétákat. Azt kell mondanunk: azzal, amit a szellemtudomány útján nyertünk, ezt azsidó prófétaságot egészen sajátos módon kell szemlélnünk. Miről is beszélünk tulajdonképpen, amikor arégi idők szellemi vezetőit említjük? Az iniciáltakról, a beavatottakról. Tudjuk, hogy ezek a beavatottak amaguk szellemi nagyságához úgy jutottak el, hogy a különböző beavatási fokozatokat átélték, hogy amegismerés útján fokról-fokra felemelkedtek a szellemi látáshoz, ezáltal a világban működő szellemiimpulzusokkal egyesültek, és így azokat bele tudták árasztani a fizikai síkon zajló életbe. Ezért ha aperzsa, az indiai vagy az egyiptomi nép valamely beavatottjával találkozunk, először azt kérdezzük: azillető hogyan emelkedett fel a beavatás létráján ezen a törzsön, ezen a népen belül? Hogyan lett né-pénekvezetője, szellemi irányítója? Ezek a kérdések jogosak, csak akkor nem, ha a prófétákkal állunkszemben. Van egy teozófiai irányzat, amely mindent szívesen egy kalap alá venne, és a régi héberekprófétáiról úgy akar beszélni, mint az egyéb népek beavatottjairól. De ezzel nem tudunk meg semmit.

Vegyül csak elő a Bibliát, amelyről éppen a legújabb történelmi kutatás állapította meg, hogy hűen írjale az eseményeket, és nézzük a prófétákat Illéstől Malakiásig, Ézsaiáson, Jeremiáson, Ezekielen ésDánielen keresztül. Csak bele kell élnünk magunkat abba, amit a Biblia ezekről az alakokról mond, éslátni fogjuk, hogy nem lehet őket az inkarnációk általános sémája alá vonni. Hol van egyáltalán szó arról,hogy a zsidó próféták megtették volna ugyanazt a beavatási utat, amit a többi népek más beavatottjai? Aztolvassuk a Bibliában: felléptek, amikor Istenük hangja lelkűkben megszólalt, és ez a hang képessé tetteőket arra, hogy mást is lássanak, mint a hétköznapi ember. Arra tette őket képessé, hogy népük sorsánakjövendő lefolyásáról és a jövendő világtörténelmi eseményekről hírt adjanak. Ez elemi erővel tört fel apróféták leikéből. A Biblia nem úgy beszél róluk, mintha a beavatási utat végigjárták volna, ahogy a többipróféta, akiknél be lehet bizonyítani, hogy végigélték a beavatást. A zsidó próféták úgy lépnek fel, hogyszellemi látásuk zsenialitásból tör elő, előtör az, amit népüknek, amit az emberiségnek mondaniuk kell.Ilyen az a mód is, ahogy prófétai hangjukra, prófétai adottságukra hivatkoz-

2425

nak. Nézzük csak meg, ahogy egy próféta, ha valamit mondania kell, arról beszél, hogy az Isten közöltevele ezt közvetítői által, vagy hogy a mondanivaló úgy jött, mint közvetlen elemi igazság. Ez arra késztet,hogy feltegyük a kérdést: hogyan viselkednek ezek a zsidó próféták, akiket külsőleg a többi népekbeavatottjai mellé kell állítanunk - ha Illéstől és újratestesülésétől, Keresztelő Jánostól eltekintünk -, halelkűket szellemtudományosán, okkult módon vizsgáljuk? Ekkor valami igen sajátságos dolgot találunk.És ha azt, amit most a szellemtudományos kutatás eredményeként közlök, megpróbálják összehasonlítaniazzal, amit a történelem és a vallásos hagyomány ezekről az alakokról megad, akkor a megerősítést megfogják találni.

Ha a zsidó próféták lelkét követjük, akkor azt találjuk, hogy azok olyan beavatottaknak azújratestesülései, akik más népeknél voltak beavatva, és ott a beavatásnak bizonyos fokaira már eljutottak.Ha tehát a zsidó próféták közül egyet visszafelé követünk, akkor más népekhez jutunk el, ott találunk egybeavatott lelket, aki hosszú ideig ennél a népnél maradt, aztán átment a halál küszöbén, és újratestesült a

zsidó népnél. Minden egyes alakot, Jeremiást, Ézsaiást, Dánielt, és a többeket is - ha lelkűket korábbimegtestesüléseiben meg akarjuk találni - más népeknél kell keresnünk. Valóban olyan ez -ha triviálisanfejezzük ki magunkat -, mint a többi népek beavatottjainak fokozatos gyülekezése a zsidó népnél, aholezek a beavatottak a „próféták" alakjában lépnek fel. így világossá válik, hogy a próféták úgy jelennekmeg, hogy prófétai adottságuk belső világuk elementáris feltörésének látszik. Ez tulajdonképpenvisszaemlékezés arra, amit, mint beavatottak, itt vagy ott megszereztek maguknak. Ami itt megjelenik, aznem mutatja mindig azt a tiszta, világos, harmonikus formát, amellyel a korábbi inkarnációkban jelent-kezett. Mert annak a léleknek, amely korábban egy perzsa, vagy egy egyiptomi testben inkarnálódott,előbb alkalmazkodnia kellett a zsidó nép testiségéhez. Ezért sok minden nem tudott érvényesülni, amikorábban benne volt. Mert nem úgy van, hogy amikor az ember inkarnációról-inkarnációra halad, mindenkorábbi képességét átviszi, hanem azok miatt a nehézségek miatt, amelyeket a testiség idéz elő, akorábban megszerzett tulajdonságok diszhar-monikusan, kaotikusán jelenhetnek meg.

Láthatjuk tehát, hogy a zsidó próféták népüknek olyan szellemi impulzusokat adtak, amelyek gyakranrendezetlen, de grandiózus visszaemlékezések a korábbi inkarnációkra. Ez az a sajátos dolog, amivelezeknél a zsidó prófétáknál találkozunk. És miért történik ez? Azért, mert az egész emberiségfejlődésének keresztül kellett mennie ezen az átmeneti ponton, mert annak, amit elszórtan megszerzett,egy gyújtópontban egyesülnie kellett, és újjá kellett születnie a ótestamentumi nép véréből. Ezért kaphangsúlyt mindenütt az összetartozás - az óhéber nép történelmében jobban, mint bármely más népnél -, anemzedékeken keresztül csörgedező vér. Ez csak törzseknél volt szokásos, de nem olyan népeknél,amelyek már „népekké" váltak. Az ótestamentumi nép egész világtörténelmi missziója a nemzedékekenkeresztül csörgedező vér folytatólagosságán nyugszik. Ezért azt, aki teljes érvénnyel a zsidó népheztartozik, mindig „Ábrahám, Izsák és Jákob fiának" nevezték, vagyis annak az elemnek a fiaként, amelylegelőször Ábrahám, Izsák és Jákob vérében mutatkozott meg. Ebbe a vérbe kellett inkarnálódniuk a többinépek különböző beavatási elemeinek. Az óhéber nép vérében úgy egyesültek a különböző népekbeavatási hatásai, mint különböző oldalakról jövő, és egy középpontban egyesülő sugarak. Azemberiségfejlődés fizikaiságának ezen keresztül kellett mennie. Fontos, hogy ezt az okkult ténytszemügyre vegyük, mert csak akkor értjük meg, hogy egy olyan mű, mint a Márk-evangélium, mindjárt akezdeténél miért az ótestamentumi elemre rakja le az alapját.

Mi történik azonban ezzel a különböző népektől egy központban összegyűjtött beavatási elemmel?Még látni fogjuk, miért történik ez. De ha most az Ótestamentum egész drámai menetét ismét figyelembevesszük, látjuk, hogy a különböző népek beavatási elemének felvétele útján az Ótestamentum fejlődésénbelül lassanként kialakul a halhatatlanság gondolata, amely tetőpontját éppen a Makkabeus-fiúknál éri el.Ha ezt igazi jelentőségében egyszer átlátjuk, akkor kiderül számunkra, hogy milyen volt az emberi tudatviszonya a szellemi világhoz.

Egy dologra szeretném felhívni a figyelmüket. Nézzék meg az Ótestamen-tumnak azokat a helyeit,ahol arról van szó, hogy az isteni elem az emberi életbe belevilágít. Milyen gyakran hangzik el, példáulTóbiásnál, hogy amikor valaminek meg kell történnie, amikor például Tóbiás elküldi fiát, hogy valami-lyen ügyet végrehajtson, akkor látszólag emberi alakban hozzálép Rafael arkangyal. Más helyen amagasabb hierarchiák más érzékfeletti lényei jelennek meg. Itt az isteni-szellemi elem belejátszik azemberek világába, úgy avatkozik bele, hogy az ember az isteni-szellemi elemet világosan, mintegy külsőhatást érzékeli, az szembejön vele a külvilágban. Rafael a Tóbiás könyvében úgy jön szembe azzal, akitvezetni kell, mint ahogy az egyik ember a másikkal kerül szembe, amikor találkoznak. Ha azÓtestamentumot átolvas-

2627

suk, sokszor fogjuk látni, hogy a szellemi világhoz való viszony így van szabályozva. Az Ótestamentumszámos helyen tesz említést ilyesmiről. De felépítésében egészen drámai haladást látunk, és ennek a

drámai haladásnak a csúcspontja végül a hét Makkabeus-fiú mártírhalála, akik belső indíttatásbóllelkűknek az isteni elemmel való egyesüléséről, sőt, az isteni elemben való felébredéséről beszélnek. Alélek halhatatlanságának belső bizonyossága jelenik meg előttünk a Makkabeus-fiúknál, és Judásfivéreinél is, akik még az utolsó időkben is népüket védelmezik Szíria királyával, Antiochusszal szemben.Bensőségesen ragadták meg a szellemi elemet. És a drámai előrehaladás akkor lesz igazán nagy, ha azÓtestamentumban Istennek a csipkebokorban való megjelenésétől - ahol láthatjuk Isten külsődlegesmegjelenésének sajátosságát - eljutunk addig, amíg a Makkabeus-fiúkból fel nem tör az a belső bi-zonyosság, hogy ha itt meghalnak, a bennük élő erő segítségével fel fognak ébredni Isten országában.

Hatalmas haladás ez, ami egységes belső szerkezetet árul el az Ótestamentumban. Az Ótestamentumtud arról, hogy Isten a Földről magához veszi, mintegy elviszi és az isteni világ egyik tagjává teszi aembert, de a Ótestamentum elején szó sincs arról, hogy a emberi léleknek ez a része, amelyet Istenmagához vesz, és az isteni világba helyez, valóban feltámad. De a történések úgy haladnak előre, hogyegyre jobban növekszik annak a tudata, hogy az emberi lélek mégis belenövekszik a szellemi elembe. AJahve vagy Jehova Istenhez viszonyuló passzív magatartás lassanként a lélek mibenlétéről való aktívtudássá válik. Ez lapról-lapra fokozódik az egész Ótestamentumon keresztül. Megszületik ahalhatatlanság gondolata, de csak lassan születik meg, olyan mértékben, ahogy az Ótestamentum előrehalad.

És csodálatosképpen ugyanilyen előrehaladás tapasztalható a prófétáknál is. Láthatjuk, ahogy mindenkövetkező próféta története és ígérete egyre bensőségesebb lesz, ami szintén egy drámai elem csodálatosfokozása. Minél messzebb megyünk vissza a múltba, annál több szó esik olyan dolgokról, amelyek akülső folyamatra vonatkoznak, és minél előbbre jutunk az időben, annál több szó esik a belső erőről, abelső biztonságról, az összetartozás érzéséről, még a prófétáknál is.

így fokozódik ez lassan addig, amíg az Ótestamentum el nem vezet bennünket az Újtestamentumkezdetéig. Mert a Márk-evangélium mindjárt a kezdeténél kijelenti, hogy a Krisztus Jézus alakját teljesena régi próféták értelmében akarja felfogni, hogy mintegy meg lehet érteni Krisztus Jézus meg-jelenését, ha Malakiás, illetve Ézsaiás próféta szavait tartjuk szem előtt: „Lásd, én elküldöm hírnökömetelőtted, ő készítse el az utat számodra. Halljátok a pusztában kiáltó szavát: készítsétek el az Úrnak útját,egyengessétek az Ő ösvényét." Alaphangként vonul ez az Ótestamentum történetén végig, és KrisztusJézus megjelenésére mutat rá. Később pedig ezt mondja a Márk-evangélium, aki olvasni akar, az egészenvilágosan kihallja ezt a szavakból: ahogy a próféták szóltak, úgy szól most ismét valaki: Keresztelő János.És milyen zártan, milyen nagyszerűen áll ott ilyen megvilágításban a Keresztelő alakja: a régi prófétákegy Isten-követről beszéltek, arról beszéltek, hogy az a magányosságban meg fogja mutatni az utat,amelyet Krisztus Jézusnak a világfejlődésen keresztül meg kell tennie.

Aztán tovább halad a Márk-evangélium: „így lépett fel Keresztelő János a magányosságban és hirdettea keresztelést az emberi bűnösség megismerésére" - mert így kell ezeket a szavalat lefordítani, haszakszerűen akarjuk tartalmukat visszaadni. Ezt mondja tehát az evangélium: fordítsátok tekinteteket arégi prófétaságra, amely belehelyezkedett az Istenséghez való új viszonyba, az új halhatatlanság-hitbe, ésnézzetek Keresztelő János alakjára, ahogy fellépett és a fejlődés olyan lehetőségéről beszélt, amellyelmegismerhető a ember bűnössége. Ezzel mindjárt az elején úgy mutat rá Keresztelő Jánosra, mint nagyegyéniségre.

Aztán pedig, ahogy a Márk-evangélium magának Krisztus Jézusnak csodálatos alakját állítja elénk, aztmondhatjuk, hogy ilyen nagyszerű drámai fokozás nincs több a világon! Kérem, hogy lelki tekintetüketirányítsák erre. Mit mond az evangélium? Nagyjából ezt mondja: Nézzétek Keresztelő János alakját, csakakkor értitek meg, ha figyelembe veszitek a régi zsidó prófétákat, akiknek hangja megelevenedett benne.Az egész zsidó nép elment hozzá, hogy megkeresztelkedjen. Sokan voltak tehát, akik felismerték, hogyKeresztelő Jánosból a régi próféták szólnak. Ezt a Márk-evangélium mindjárt az elején kimondja. Látjukmagunk előtt Keresztelő Jánost, látjuk benne megelevenedni a régi prófétaság hangját, látjuk, amint hozzázarándokol a nép, és látjuk, ahogy az emberek felismerik, mint újonnan fellépő prófétát. Ez az első dolog.Aztán magának Krisztus Jézusnak az alakja jelenik meg. Most egyelőre hagyjuk figyelmen kívül azúgynevezett Jordán-keresztelőt és az utána következő megkísértési jelenetet is, és így tekintsünk arra adrámai fokozásra, amellyel éppen a Márk-evangéliumban találkozunk.

2829

Miután Keresztelő Jánost elénk állította, és megmutatta, hogyan állnak az emberek vele ésmissziójával szemben, magát Krisztus Jézust állítja elénk. De hogyan? Először úgy, hogy nem csak azemberek ismerik fel, felismerik más lények is. Ez a fontos. Vannak körülötte olyan emberek, akik megakarnak gyógyulni a démonizmusból, akikben démonok működnek. Ott állnak ezek az emberek, akikbennemcsak emberi lelkek laknak, hanem akiket olyan érzékfeletti lények szálltak meg, amelyek bennükhatnak. Az egyik jelentőségteljes helyen azt olvassuk, hogy ezek a szellemek felismerik Krisztus Jézust.Keresztelő Jánost az emberek ismerik fel, kimennek hozzá és meg-keresztelkednek, Krisztust azérzékfeletti szellemek ismerik fel, úgy, hogy meg kell parancsolnia nekik, hogy ne beszéljenek róla. Őtazok a lények ismerik fel, akik az érzékfeletti világokból valók. Azt olvassuk tehát, hogy itt olyan lény je-lenik meg, akit nemcsak az emberek ismernek fel, hanem felismerik és veszedelmesnek tartják azérzékfeletti lények is. Ez az a grandiózus fokozás, amellyel mindjárt a Márk-evangélium kezdeténtalálkozunk: az egyik oldalon Keresztelő János, akit az emberek felismernek és tisztelnek, a másik oldalonpedig az, akit olyan érzékfeletti lények ismernek fel, akiknek valami tennivalójuk van a Földön.Felismerik és félnek tőle, mert belátják, hogy most távozniuk kell. Ez Krisztus Jézus. Ilyenegyszerűséggel és drámai fokozással sehol máshol nem találkozunk.

Ha ezt tekintetbe vesszük, megérezzük, hogy bizonyos dolgok szükségesek, amelyek egyébkéntlelkünk mellett egyszerűen elsuhannak. Most csak egyetlen ilyen helyre hívom fel a figyelmüket - mivel aMárk-evangélium olyan egyszerű és olyan nagy -, amely a leginkább feltűnhet. Bizonyára emlékeznek,hogy mindjárt az evangélium elején, ott, ahol a tizenkettő kiválasztásáról és a névadásról van szó, kétapostolának a „mennydörgés fiai" nevet adja. Ez nem olyasmi, ami mellett egyszerűen el lehet menni, eztjól meg kell figyelni, ha az evangéliumot meg akarjuk érteni. Miért nevezi őket a mennydörgés fiainak?Mert ahhoz, hogy szolgáivá legyenek, olyan elemet akar beléjük ültetni, amely nem a Földről való, amelya Földön kívülről jön, mert az evangélium az angyalok és arkangyalok birodalmából való, egészen új, éstöbbé már nem csupán az emberekről, hanem az égi, Föld feletti elemről kell beszélni, az énről - ennekhangsúlyozása szükséges. Mennydörgés fiainak nevezi őket, hogy megmutassa: az Övéi is kapcsolatbanállnak a földfeletti elemmel. A miénkhez kapcsolódó legközelebbi világ az elemi világ, és csak ezenkeresztül érthető meg az, ami a mi világunkra hat. Krisztus olyan neveketad tanítványainak, amelyek kifejezik, hogy a mi világunk határos egy érzékfeletti világgal. Az elemi világtulajdonságai szerint ad nekik neveket. Erről van szó ott is, amikor Simont szikla-embernek nevezi, itt isaz érzékfelettire történik utalás, így hirdeti meg az egész evangélium az „Angelium" eljöttét, a szellemivilágból jövő impulzus eljöttét.

Ennek megértéséhez csak helyesen kell olvasnunk, csak tudnunk kell, hogy az evangéliumegyszersmind olyan könyv, amelyből a legmélyebb bölcsességet kell merítenünk. Az egész eddigi haladásabban áll, hogy lelkek individualizálódnak, hogy ezután nem csak a csoportlelkiség kerülő útján, hanemaz individuális lelki elem útján lesz összeköttetésünk az érzékfeletti világgal. És annak, aki úgy lép azemberiség elé, hogy a földi lények körében ismerik fel, de az érzékfeletti lények is felismerik, annakérzékfeletti elemre van szüksége, hogy ezt beleárassza azoknak a leikébe, akik neki szolgálni fognak, ésehhez szüksége van a legjobb ember-kvalitásokra. Azokra az emberekre van szüksége, akik a régi módonlelkűkben már a legtovább jutottak.

Rendkívül érdekes azoknak a lelki fejlődését követni, akiket Krisztus Jézus maga köré gyűjt, akiketelhív tizenkét tanítványául, akik - mondhatnánk - ha a maguk egyszerűségében jönnek elénk, emberilelkek egymástól távol eső inkarnációiban a legnagyszerűbben átélték már azt, amire tegnap utaltam. Azembernek előbb bele kell élnie magát az individualitásba. Eleinte nehezen talál önmagára, amikor abból,ami lelkében a népi elemben gyökerezett, átkerül abba, ami benne individuális, amikor önmagára kelltámaszkodnia. Ilyen volt-a tizenkettő. Ők mélyen gyökereztek egy olyan népiségben, amely önmagátéppen a leggrandiózusabb módon fogta fel, mint népiséget. És mintegy csupasz lélekkel, egyszerű lélekkelálltak ott, amikor Krisztus újra megtalálta őket. Itt az inkarnációk között egészen szabálytalan közbeesőidőkkel állunk szemben. Krisztus tekintete helyesen irányulhatott a tizenkettőre: azok a lelkek jelentekmeg újból, akik a hét Makkabeus-fivérben és Mattatiás öt fiában, Júdás fivéreiben öltöttek testet, belőlüktevődött össze az apostolok kara. Halászokként, és más egyszerű emberekként jelentek meg, de abban az

időben, amikor a zsidó elem kulminációs ponthoz érkezett, át voltak hatva annak tudatával, hogy ez azelem abban az időben a legmagasabb erő volt - de csak erő -, és hogy most individualizáltán jelent meg,amikor Krisztus körül csoportosult.

Képzeljük el, hogy egy teljesen hitetlen ember csak művészileg akarná szemügyre venni azt, hogy azÓtestamentum végén heten és öten megjelen-

3031

nek, és hogy a tizenkettőt aztán ismét megtalálhatja az Újtestamentum kezdetén. Ha ezt pusztán művészi,szerkezetbeli elemnek vesszük, a Biblia egyszerűsége és művészi nagysága megragadhat bennünket,teljesen eltekintve attól, hogy a „Tizenkettő" Mattatiás öt fiából és a Makkabeus anya hét fiából tevődöttössze. Meg kell tanulnunk a Bibliát művészi alkotásként is látni, csak akkor fog felébredni bennünk azérzés az iránt a nagyság iránt, ami a Bibliába, mint műalkotásba bele van építve.

Még egy dologra rá kell mutatnunk. Mattatiás öt fia között van egy, akit már az Ótestamentumban isJúdásnak hívtak. Ő volt az, aki a leghevesebben harcolt népéért, aki lelkében teljesen átadta magátnépének, és akinek sikerült is szövetséget kötnie a rómaiakkal Szíria királya, Antiochusz ellen. Ez aJúdás ugyanaz, akinek később azt a próbát kellett kiállnia, hogy az árulást elkövesse, mivel ő, aki alegbensőségesebben van összekötve a specifikusan, sajátosan ótestamentumi elemmel, nem tudjamindjárt megtalálni az átmenetet a keresztény elemhez, és előbb az árulás kemény megpróbáltatását kellkiállnia. Ha most ismét a tisztán művészi szerkesztést nézzük, egészen bámulatosán áll Júdás,mondhatnánk, grandiózus alakja az Ótestamentum utolsó fejezeteiben, és Júdás alakja aÚjtestamentumban. És figyelemreméltó ebben a szimptomatikus, jellegzetes folyamatban, hogy azÓtestamentum Júdása szövetséget köt a rómaiakkal. Mindazt elővételezi, ami később megtörtént, az utatugyanis, amelyet a kereszténység tett a rómaiakon keresztül, hogy a világba belépjen. Ez, mondhatnánk,a további fejlemény.

Ha ehhez még azt is hozzáfűzöm, amit szintén tudni lehet, amit azonban egy ilyen nagy hallgatóságelőtt mégsem lehet elmondani, akkor látnák, hogy éppen ennek a Júdásnak későbbi újratestesülése általtörténik meg tulajdonképpen a római elemnek a keresztény elemmel való egybeolvadása, és hogy azújratestesült Júdás az első, akinek úgyszólván nagy sikere van a római kereszténység elterjedésében. Azótestamentumi Júdásnak a rómaiakkal való szövetsége tehát profetikus előzménye annak, amit későbbtesz valaki, aki az okkultista számára úgy jelenik meg újból, mint az újratestesült Júdás, akinek előzőlegkeresztül kellett mennie az árulás kemény lelki próbáján. És ami aztán az ő későbbi működése folytán úgyjelentkezik, mint kereszténység a rómaiságban, és egyidejűleg rómaiság a kereszténységben, azlényegében az ótestamentumi Júdás rómaiakkal kötött szövetségének a szellemiségbe áthe-. lyezettmegújulása.

Ha ilyen dolgok állnak előttünk, lassanként arra a belátásra jutunk, hogy szellemi szempontból mindenmástól eltekintve, a legnagyobb műremek, ami valaha is létezett, az maga az emberi fejlődés. Csak megkell, hogy lássuk. Indokolatlan lenne ezt megkövetelni az emberi leiektől? Úgy gondolom, hogy ha valakivalamilyen drámát néz, amelynek átlátható bonyodalma és megoldása van, ha nem is képes a felépítéstáttekinteni, mégis meg tudja látni a drámában az egymásra következő folyamatokat, amelyeket le lehetírni. Nagyjából így működik a külső világtörténelem is. Persze az emberi történelemből nem jön létreműremek, hanem csak a folyamatok, az események egymásutánja. Most azonban az emberiség már annála fordulópontnál van, ahol ennek meg kell történnie: fel kell fogni az események előrehaladó belsőalakulását, bonyodalmukat és megoldásukat az emberi fejlődés folyamán, így ki fog derülni, hogy azemberiség fejlődése értelmében ezen a ponton individuális alakok jelennek meg, impulzusokat adnak,kötnek és oldanak, és csak akkor ismerjük meg, hogy az emberek hogyan helyezkednek el a fejlődésben,ha a történelem menetét így megismerjük.

Ekkor viszont az egész dolog a puszta összefűzöttség állapotából szervezetté emelkedik fel, sőt annál

is több lesz. Valóban mindent a maga helyére kell állítani, és különbséget kell tenni, amit az emberek másterületeken magától értetődőnek tartanak. Mert egyetlen asztronómusnak sem fog az eszébe jutni, hogy aNapot a többi bolygóval egy sorba állítsa, magától értetődő számára, hogy a Napot kiemelje ésszembeállítsa a bolygókkal. Ilyen magától értetődő az emberiség fejlődését áttekintő ember számára, hogyegy ilyen „Nap"-ot helyezzen az emberiség nagy vezetői közé. És amilyen képtelenség lennebolygórendszerünk Napjáról úgy beszélni, mint a Jupiterről, vagy mondjuk, a Marsról, éppen olyanképtelenség Krisztusról úgy beszélni, mint a bódhiszattvákról és az emberiség többi vezetőiről. Ennekolyan magától értetődőnek kell lennie, hogy Krisztusnak minden újratestesülése abszurdumnak tűnjön,olyan valaminek, amit nem lehet mondani, ha a dolgokat egészen egyszerűen magunk elé állítjuk. Az isszükséges azonban, hogy valóban behatoljunk a dolgokba, azokat igazi mivoltukban fogjuk fel, és nevalamilyen dogmának vagy szektahitnek. Ha igazi kozmológiai értelemben beszélünk krisztológiáról,nincs szükség arra, hogy a kereszténységet más vallások elé helyezzük. Ez olyan lenne, mintha valaholegy vallás szent irataiban azt tartalmazná a szöveg, hogy a Nap olyan bolygó, mint a többi, aztán valakimegjelenne, és azt mondaná: a Napot ki kell emelni a bolygók közül, ekkor a többiek

3233

tiltakoznának ez ellen, és azt mondanák: igen, de ez a Nap előnyben részesítése. Pedig egyáltalán nem az,csak magának az igazságnak az elismerése.

így van ez magával a kereszténységgel is. Csupán a valóság elismerése, olyan valóságé, amelyet maminden vallás a földön elfogadhat, ha éppen akarja. És ha más vallások komolyan veszik az összes vallásérvényesülési jogát, és azt nem csupán cégérül használják, akkor nem is botránkozhatnak meg azon, hogya Nyugat nem nemzeti istent fogadott el, hanem olyan Istent, akinek elsősorban nem egy néphez vanköze, hanem kozmikus lény. A hinduk nemzeti isteneikről beszélnek. Magától értetődik, hogy másképpkell beszélniük, mint azoknak, akik nem egy germán nemzeti istent fogadtak el és juttattak érvényre,hanem olyan lényt helyeznek a középpontba, aki nem az ő földjükön inkarnálódott, hanem tőlük távol,egy másik népnél. A keresztény nyugati princípiumnak egy hindu-keletivel való szembeállításáról akkorlehet szó, ha például valaki Wotant Krisna fölé akarná helyezni. Krisztussal azonban egyáltalán nem ez ahelyzet, ő kezdettől fogva nem egyetlen néphez tartozik, hanem azt valósítja meg, ami a legszebb aszellemtudományos princípiumban: elismerni valamit szín, faj, törzs, stb. különbsége nélkül.

Ezeket a dolgokat objektíven kell szemlélnünk. És ha az evangéliumokat úgy ismerjük meg, hogymegtudjuk, mi az alapjuk, akkor fogjuk ezeket a dolgokat valóban megérteni. Amit ma aMárk-evangéliumról, annak magasztos egyszerűségéről és drámai fokozásáról elmondtam, KeresztelőJános személyiségétől Jézus Krisztusig, abból láthatjuk, mit tartalmaz tulajdonképpen ez az evangélium.

HARMADIK ELŐADÁS

A Márk-evangélium kezdete Keresztelő János nagy alakjához vezet. Hogy milyen jelentősszemélyként tünteti fel a Márk-evangélium Keresztelő Jánost, és hogy milyen ellentétbe állítja magávalKrisztus Jézussal, arra már tegnap rámutattam. Ha engedjük, hogy a Márk-evangélium a magaegyszerűségében hasson ránk, akkor azonnal jelentős benyomásunk lesz Keresztelő János alakjáról. Haaztán felfedjük, hogy mi áll ennek a személyiségnek a hátterében, akkor jelenik meg előttünk igazán amaga teljességében. Többször kifejtettem már, hogy Keresztelő Jánost az evangélium értelmében is - mertezt az evangélium világosan kifejezésre juttatja - Illés próféta újratestesü-léseként kell felfognunk. Ezértahhoz, hogy a kereszténység megalapításának és a golgotái misztériumnak mélyebb alapjaitszellemtudományos szempontból megértsük, Keresztelő János alakját éppen annak hátterében kelllátnunk, ami Illés prófétában jelenik meg előttünk. Most csak röviden érintem, hogy miről van szó,

minthogy a Teozófiai Társaság német szekciójának berlini nagygyűlése alkalmából részletesen beszéltemIllés prófétáról.

Amit a szellemtudomány, az okkult kutatás Illés prófétáról mond, azt maga a Biblia is teljes mértékbenmegerősíti, de ha a Bibliában az Illés prófétára vonatkozó fejezeteket a szokásos módon olvassuk,kétségkívül sok minden érthetetlen marad. Csak egy dologra hívom fel a figyelmüket.

Azt olvassuk a Bibliában, hogy Illés mintegy kihívja Akháb király egész kíséretét, és egész népét, akikközött él, szembehelyezkedik ellenfeleivel a Baal-papokkal. Két oltárt állíttat fel, az egyikre a Baal-papokáldozati állatát helyezteti, a másikra saját áldozati állatát, aztán megmutatja, mennyire jelentéktelen az,ami ellenfelei részéről elhangzik, mert a Baal-istenségnél semmi spirituális nagyság nem mutatkozik meg,míg Jahve nagysága és jelentősége azonnal megnyilvánul Illés áldozatánál. Ez az a győzelem, amelyetIllés Akháb hívei fölött arat. Aztán meglepő módon azt olvassuk, hogy Akhábnak van egy szomszédja,Nábot, akinek van egy szőlőhegye, ezt a szőlőhegyet Akháb király meg akarja szerezni, de Nábot nembocsátkozik vele alkuba, mert az, mint atyái öröksége, szent számára. Aztán találunk két eseményt, azegyik azt mondja el, hogy Jezabel, a királyné, Illés ellenségévé válik, és kijelenti, gondoskodni fog arról,hogy Illést éppen úgy megöljék, ahogy az ő győzelmekor a

3435

Baal-papokat megölték. Ez azonban, úgy, ahogy a Biblia elmondja, nem történik meg. Viszont valamimás történik. Nábotot, a király szomszédját meghívják az engesztelés ünnepére, amelyre máselőkelőségek is hivatalosak. Ennek az engesztelő ünnepnek az alkalmából Nábotot Jezabel felbújtásáramegölik.

Azt mondhatjuk tehát: úgy tűnik, a Biblia azt mondja el, hogy Nábotot Jezabel öleti meg, de Jezabelegyáltalán nem azt mondta, hogy Nábotot, hanem hogy Illést akarja megöletni. Ezek a dolgok tehát nemvágnak össze. Az okkult kutatás viszont kimutatja, hogy mi az igazság: Illésben átfogó szellemmel vandolgunk, aki mintegy láthatatlanul jön-megy Akháb országában, és ez a szellem időnként bevonul Nábotleikébe. Áthatja Nábot lelkét, úgy, hogy valójában Nábot Illés fizikai személyisége, és ha Nábotszemélyiségéről kell beszélnünk, Illés fizikai személyiségéről beszélünk. Illés a Biblia értelmébenláthatatlan, Nábot a látható kifejeződése a fizikai világban. Mindezt részletesen elmondtam „Illés próféta aszellemtudomány megvilágításában" című előadásomban.

Ha az Illés-mű egész szellemébe belemélyedünk, és ha Illés szellemét úgy, ahogy a Biblia elénk állítja,hatni engedjük lelkünkre, akkor azt mondhatjuk: Illésben egyszersmind az egész óhéber nép szelleme lépelénk. Mindaz, ami az óhéber népet élettel tölti el és átjárja, Illés szellemében jelenik meg. Úgy for-dulhatunk hozzá, mint az óhéber nép szelleméhez. Ő túlságosan nagy ahhoz -ezt éppen aszellemtudományos kutatás mutatja meg nekünk -, hogy teljesen benne lakhasson földi alakjának,Nábotnak lelkében. Úgy lebegi körül azt, mint valami felhő, de nemcsak Nábotban van jelen, hanemszerteszét jár az egész országban, mintegy természeti elemként, és esőben, napsütésben működik. Eztvilágosan látjuk abból a leírásból, amely mindjárt azzal kezdődik, hogy szárazság, aszály uralkodik, deazáltal, amit Illés a isteniszellemi világhoz való viszonyában tesz, a szárazságot, az aszályt, az országakkori minden ínségét orvosolja. Azt mondhatnánk: ami Illés szellemében működik, azt úgy ismerhetjükmeg a legjobban, ha hatni engedjük magunkra a 104. zsoltárt, ami Jahvét úgy írja le, minttermészet-istenséget, aki mindent áthat. Természetesen nem arról van szó, hogy Illést azonosítjuk ezzel azistenséggel, ő ennek az istenségnek a földi képmása, az a földi képmás, amely egyúttal az óhéber népnéplelke. Egyfajta differenciált Jehova, egyfajta földi Jehova - ahogy ezt az Ótestamentum kifejezi -, ez azIllés-szellem olyan, mint Jehova arculata.

Ha így nézzük, ezt a tényt még az is megvilágítja, hogy ugyanaz a szellem, aki Illés-Nábotban élt,most újra megjelenik Keresztelő Jánosban. Hogyan működik benne? A Biblia, illetve a Márk-evangéliumértelmében mindenekelőtt azáltal hat, ami a keresztelés. Mi valójában a keresztelés? Mi célból hajtja ezt

végre Keresztelő János azokon, akik azt vele végrehajtatják? Itt egy kicsit ki kell térnünk arra, hogy mit isidézett elő ez a keresztelés. János a megkeresztelendőket a vízbe merítette. Ott az történt velük, amirőlgyakran beszéltem már, hogy olyankor történik meg, amikor valaki sokkot kap valamilyen hirtelen halálosveszedelem folytán, például ha vízbe esik, és közel van a fulladáshoz, vagy egy hegyomlásnál kerülhalálos veszedelembe. Ilyenkor az étertest meglazul, részben kiválik a fizikai testből, és ennek az a követ-kezménye, hogy olyasvalami történik, ami az embernél közvetlenül a halála után mindig megtörténik:bizonyos visszatekintés az elmúlt életre. Ez ismert tény, amit olykor a jelenkor materialista gondolkodói isleírnak. Valami hasonló ment végbe a Jordán folyóban is, amikor János keresztelt. A embereket víz alámerítette. Ez a keresztelés nem úgy zajlott le, ahogy az ma szokásos, hanem azt idézte elő, hogy azemberek éterteste meglazult, hogy többet láttak, mint amennyit a mindennapi értelemmel fel tudtak fogni.Látták életüket a szellemben, és hogy hogyan hat a szellemiség az életükre. És azt is látták, amiről aKeresztelő beszélt, hogy a régi idő betelt, és új időnek kell elkezdődnie. Az a tisztánlátó megfigyelés, amita vízbemerülés pillanataiban megtehettek, megmutatta nekik, hogy az emberiség fejlődése fordulóponthozérkezett. Ami az embereknek, a régi időkben, amikor még a csoportlelkiségben éltek, a birtokában volt, azmost elhalóban van, és egészen más viszonyoknak kell eljönniük. Azt látták szabaddá vált étertestükben,hogy az embereknek új impulzusra, új tulajdonságokra van szüksége.

Ezért volt a János-keresztelő egyfajta megismerési tevékenység. „Változtassátok meggondolkodásotokat, ne fordítsátok tekinteteteket csupán hátrafelé, ahová még lehetséges volnavisszatekinteni, hanem valami egyébre nézzetek: az Isten, aki az emberi énben meg tud nyilatkozni,elközelgett, az isteninek az országa elközelgett". Ezt nem csak prédikálta Keresztelő János, ezt meg isismertette velük, amikor őket a Jordánban a keresztségben részesítette. És akik megkeresztelkedtek,ezentúl tudták - saját látnoki megfigyelésükből, még ha az rövid ideig is tartott -, hogy János szavaivilágtörténelmi tényt jelentenek.

3637

Ha ezt az összefüggést szem előtt tartjuk, akkor tűnik elénk Illés szelleme az igazi, helyesmegvilágításban, amely Keresztelő Jánosban is működött. Akkor Illésben a zsidó nép, az ótestamentuminép szelleme áll előttünk. Milyen szellem volt ez? Bizonyos módon már az én szelleme volt, azonbanIllésnél nem úgy jelent meg, mint az egyes ember szelleme, hanem mint az egész nép szelleme.Differenciálatlan szellem volt. Aminek később az egyes emberekben kellett megjelennie, az Illésnél mégaz óhéber nép csoportszelleme volt. Még az érzékfeletti világokban volt az, aminek mint individuálisléleknek, le kellett ereszkednie minden egyes emberi testbe, amikor a Jánosi idő elérkezett. Az még nemvolt benne minden egyes emberben, még nem tudott Illésben úgy élni, hogy behatolhatott volna Nábotegyedi személyiségébe, hanem csak úgy, hogy körüllengte Nábot személyiségét. Csak Illés-Nábotnálpontosabban nyilatkoztatta ki magát, mint ahogy alapjában véve az óhéber nép egyes tagjaibanmegnyilatkozott. Hogy ennek a szellemnek, amely mintegy az emberek felett lebegett, most bele kellettvonulnia az egyedi individualitásba, ez volt az a nagy esemény, amelyet most maga Illés-Jánosmeghirdetett, amikor keresztelés közben kimondta: ami eddig csak az érzékfeletti világban volt, és onnanhatott, azt fel kell vennetek lelketekbe, mint olyan impulzust, amely a mennyek országából az emberiszívig jutott el. Illés szelleme maga mutatja, hogy most megsokszorozódva kell bevonulnia az emberiszívekbe, hogy az emberek lassanként a világtörténelem folyamán Krisztus impulzusát fel tudják venni. AJános-keresztelőnek az az értelme, hogy Illés kész volt előkészíteni a helyet Krisztus számára. Ezttartalmazta a Jánoskeresztelő ténye a Jordánban. „Helyet készítek neki, utat készítek neki az emberekszívébe. Ezentúl nem csak az emberek fölött fogok lebegni, hanem be fogok vonulni az emberi szívekbe,hogy Ő is beköltözhessen."

Ha ez valóban így van, akkor mit kell elvárnunk? Mi sem természetesebb, minthogy KeresztelőJánosban bizonyos módon ismét napfényre jutott az, hogy az ő grandiózus alakjában nemcsak ez az

egyedi személyiség működik, hanem az, ami több ennél, ami auraként körüllebegi ezt a egyedi személyi-séget, de hatékonyságában túlhalad ezen a személyiségen, ami atmoszféraként él azok között, akik közöttKeresztelő János is működik. Ha Illésnél úgy hatott, mint atmoszféra, akkor elvárhatjuk, hogy megintatmoszféraként hasson Keresztelő Jánosnál. Sőt, még mást is elvárhatunk, azt hogy Illésnek ez a szellemilénye, aki most Keresztelő Jánoshoz van kötve, tovább hasson szellemileg akkor is, amikor KeresztelőJános már nincs többé a Földön,amikor eltávozott innen. Mit akar tehát ez a szellemi lény? Az utat akarja készíteni Krisztus számára. Aztmondhatjuk tehát: lehetséges, hogy Keresztelő János eltávozik, mint fizikai személy, spirituális lényeazonban, mint szellemi atmoszféra azon a földön, azon a környéken marad, ahol működött, és éppen ez aszellemi atmoszféra készíti elő a talajt, amelyen Krisztus most művét végrehajthatja. Ezt várhatjuk. Ésamit így elvárhatunk, az legjobban úgy fejezhető ki, ha azt mondjuk: Keresztelő János eltávozott, de az,ami benne Illés-szellem, az itt van, és abban tud Krisztus Jézus a legjobban működni, abba tudja szavait alegjobban beleönteni, abba tudja tetteit legjobban belevésni, abba az atmoszférába, ami itt maradt: azIllés-atmoszférába. Ezt várhatjuk. És mit mond a Márk-evangélium?

Rendkívül jellemző, hogy kétszer is utal arra a Márk-evangélium, amit most elmondtam. Az egyikhelyen ezt mondja: mindjárt János elfogatása után Jézus Galileába ment, és hirdette a mennyekbirodalmának eljövetelét. János tehát börtönben volt, azaz fizikailag akadályoztatva volt működésében, deaz általa megteremtett atmoszférába belépett Krisztus. Másodszor is utal erre a Márk-evangélium, ésegészen grandiózus az, hogy ez másodszor is előfordul. Csak helyesen kell olvasni a Márk-evangéliumot.Ha tovább olvassuk a hatodik fejezetig, halljuk annak leírását, ahogy Heródes király Keresztelő Jánostlefejezteti. De ami nagyon figyelemreméltó: az emberek sok mindenfélét gyanítottak, miután János fizikaiteste nemcsak fogságban volt már, hanem a halál martaléka lett. Némelyeknek úgy tűnt, hogy az acsodaerő, amellyel Jézus Krisztus hatott, onnan származik, hogy talán ő maga Illés vagy egy a prófétákközül. Heródesnek megrémült lelkiismeretétől sajátságos sejtelme van. Amikor hallja, mi mindentcselekedett Krisztus, ezt mondja: „János, akit lefejeztettem, az támadt fel". Heródes érzi, hogy János,amikor mint fizikai személy megszűnt, most van csak igazán jelen. Érzi, hogy atmoszférája, szellemisége- ami nem más, mint Illés szelleme - jelen van. Heródes meggyötört lelkiismerete észreveszi, hogyKeresztelő János, azaz Illés, jelen van.

Aztán különleges utalást találunk arra nézve, hogy Krisztus Jézus egyenesen arra a vidékre ment, aholKeresztelő János működött, mielőtt fizikai halálát lelte. Van egy sajátságos rész, ami nem szabad, hogyelkerülje a figyelmünket. Mert az evangéliumokban a szavak nem pusztán szóvirágok, az evangélistákmég nem írtak hírlapi stílusban! Itt igen jelentős szavakat olvashatunk: azoknak a seregébe lép be JézusKrisztus, akik Keresztelő János tanítványai és követő voltak. Ezt figyelemreméltó módon fejezi ki: „...és

3839

amikor kiment, nagy tömeget látott, és szánalmat érzett irántuk..." Miért szánalmat? Mert elvesztettékmesterüket, mert ott állnak János nélkül, akiről úgy hírlik, hogy fejétől megfosztott holttestét kevésselelőbb, ők tették sírba. Az evangélium azonban még pontosabban is kifejezi ezt: „..mert olyanok voltak,mint a pásztor nélküli nyáj, és elkezdte őket sok mindenre tanítani". Nem lehet világosabban utalni arra atényre, hogy János tanítványairól van szó. Azért tanítja őket, mert Illés szelleme még közöttük működik,ami egyúttal Keresztelő János szelleme is. így a Márk-evangélium ezen a jelentőségteljes helyen ismétdrámai erővel mutat rá arra, hogy abba, amit Illés-János szelleme előkészített, Krisztus Jézus szelleme lépbe. Mindez azonban csak egyetlen körülmény - ha a legfontosabb is - amely köré más jelentős eseményekcsoportosulnak. Még csak egy dologra szeretnék rámutatni.

Többször utaltam rá, hogy ez az Illés-János szellem, impulzusain keresztül tovább hatott avilágtörténelemben. Mivel itt antropozófusok vannak jelen, okkult tényékbe is belemélyedhetünk.Gyakran rámutattam, hogy Illés-János lelke újra megjelent Raffael testében. Ez azokhoz a tényékhez

tartozik, amelyek arra figyelmeztetnek, hogyan mennek végbe a lelkek átalakulásai, éppen a golgotáimisztérium következtében. Minthogy a kereszténység utáni időben egy ilyen léleknek is az egyesszemélyiség közegén keresztül kellett Raffaelben működnie, ezért jelenik meg az, mondhatnánk, ami arégi időkben olyan átfogó, világot átfogó volt, egy olyan nagyon differenciált személyiségben, mintRaffael. Vajon nem lehet-e kiérezni, hogy az, ami Illés-Jánost auraként körüllengte, Raffaelnél ismegvan? Hogy Raffaelnél is valami hasonló van jelen, mint a két másiknál, amiről el lehet mondani: túlnagy ahhoz, hogy az egyes személyiségbe beleférjen, körüllebegi az egyes személyiséget, úgy, hogy azoka kinyilatkoztatások, amelyeket ez a fizikai személyiség megkap, úgy hatnak, mint megvilágosodások?Raffaelnél pedig ez a helyzet.

E tényt illetően van egy figyelemreméltó - bár személyesnek látszó - bizonyíték, olyan bizonyíték,amelynek elemeire már Münchenben rámutattam. A dolgot mégis szeretném elmondani, nem KeresztelőJános személye miatt, hanem hogy az egész Illés-János lényt körüljárjam, és ezért ennek a léleknek aRaffaelben való további fejlődését jelezzem. Aki becsületesen és őszintén el akar mélyedni abban, hogyki volt Raffael, annak egészen sajátos érzésekkel kell viszonyulnia hozzá.

Már felhívtam figyelmüket a modern művészettörténészre, Hermann Grimmre, és elmondtam, hogybizonyos könnyedséggel tudott Michelan-gelóról életrajzot írni, azonban háromszor fogott hozzá, hogy valami életrajzfélét hozzon létre Raffaelről.És mivel Hermann Grimm nem volt átlagos „tudós" - egy ilyen természetesen mindennel el tud bánni -,hanem univerzális ember, aki őszinte volt szívében azzal szemben, amit fel akart fogni, és ki akart kutatni,ezért kellett vállalnia, hogy valahányszor összeállított valamit Raffael életéről, az nem volt Raffael élete.Ezért újból és újból nekilátott, és sohasem volt munkájával megelégedve. Kevéssel halála előtt újbólmegkísérelte - ez hátrahagyott műveiből kiderül -, hogy Raffaelhez közel jusson, és szíve szerint próbáljameg felfogni, és már az új fejtegetés címe is jellemző lett volna: „Raffael, mint világhatalom". Mert úgytűnt számára, hogy ha őszintén közeledünk Raffaelhez, akkor egyáltalán nem lehet őt úgy ábrázolni, hogynem világhatalomként jeleníti meg, hogy nem tekinti át, mindazt, ami a világtörténelemben működik.Egészen természetes, hogy egy modern író, mondhatnánk, bizonyos kényelmetlen érzéssel írja le szavait,ha olyan nyíltan és szabadon akar beszélni, ahogy az evangélisták. Még a legjobb író is átall ilyenesetekben munkához látni, de azok az alakok, akikről írnia kell, mégis gyakran kikényszerítik a megfelelőszavakat. Nagyon figyelemre méltó, ahogy itt Hermann Grimm a kevéssel halála előtt írt tanulmányánakelső fejezeteiben Raffaelről beszél. Úgy ír róla, hogy az ember szívében valóban megsejthet valamit arrólaz alakról, aki valójában Illés-János volt. Ezeket írja:

„Ha Michelangelót egy csoda folytán a halottak közül elhívnák, hogy ismét közöttünk éljen, és hatalálkoznék vele, tiszteletteljesen félreállnék, hogy utat engedjek neki, de ha Raffael jönne velemszemben, mögötte mennék, hátha hallanám szavait. Leonardónál és Michelangelónál arra szorítkozhat azember, hogy elmondja, mik voltak életükben, Raffaelnél abból kell kiindulni, hogy mit jelent ma nekünk.Amazok fölé egy könnyű fátyol terül, Raffael fölé nem. Ő azok közé tartozik, akiknek növekedése mégtávolról sem fejeződött be. Elképzelhető, hogy az eljövendő nemzedékeknek Raffael új talányokat fogfeladni."

Hermann Grimm Raffaelt úgy állítja elénk, mint olyan szellemet, aki évszázadokon, évezredeken áthalad, mint olyan szellemet, aki nem fér bele egyetlen emberbe. De még más szavakat is olvasunk nála,amelyek - ahogy mondtuk - lelkének őszinteségéből és becsületességéből fakadnak. Ezek a szavak minthaazt akarnák kifejezni, hogy Raffaelt körüllengi valami, mint egy nagy aura - ahogy Illés szellemekörüllengte Nábotot. Lehetne-e ezt másképpen kifejezni, mint ahogy Hermann Grimm írja:

4041

„Raffael a világtörténelem polgára. Olyan, mint a négy folyó közül az egyik, amelyek a régi világ hiteszerint a Paradicsomból erednek."

Ezt szinte egy evangélista is írhatta volna, és majdnem így lehetne írni Illésről is. A modernművészettörténész tehát, ha becsületesen és őszintén érez, megsejthet valamit abból, ami a nagyvilágimpulzusok formájában az időkön áthalad. A modern szellemtudomány megértéséhez valóban nemkell más, mint az, hogy közelítsünk az emberek lelki és szellemi szükségleteihez, amelyek teljesvágyakozással arra irányulnak, hogy felfogják, mi az emberiség fejlődésében az igazság.

így áll előttünk Keresztelő János, és jó, ha így érezzük át, amikor a Márkevangélium első szavaitolvassuk, és folytatjuk a hatodik fejezettel. A Biblia nem olyan könyv, mint a modern tudományokvalamelyik könyve, amely úgyszólván egészen „világosan" - így mondják - az ember orra elé tolja azt,amit olvasnia kell. A Biblia sok mindent, amit titokteljes tényként hirdetnie kell, a szerkesztés, agrandiózus okkult szerkezeti művésziesség mögé rejt. És így rejt el sok mindent, éppen a KeresztelőJánosra vonatkozó tényeket is. Itt egyvalamire szeretném felhívni a figyelmüket, amit fogadjanak elesetleg csak érzésként, érzésbeli igazságként, amiből azonban láthatják, hogy ha más egyebet értelmiigazságként fogadnak is el: a Bibliában benne van, hogy milyen viszonyban áll Illés szelleme, vagy lelke,Keresztelő János szellemével, vagy leikével. Nézzük meg, miben áll ez, és engedjük, hogy hasson ránk azÓtesta-mentum egyik szakasza, ahol Illésről van szó:

„És felkelvén elmene Sareptába, és amikor a város kapujához érkezett, íme egy özvegyasszony voltott, aki fát szedegetett, és megszólítván azt, monda néki: hozz kérlek egy kevés vizet nekem valamiedényben, hogy igyam.

De amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: hozz kérlek egy falat kenyeretis kezedben.

Az pedig monda: él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecskémvan a vékában, és egy kevés olajam a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, ésmegkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük, és azután meghaljunk.

Monda néki pedig Illés: ne félj, menj el, és cselekedjél a te beszéded szerint, de mindazáltal nékemsüss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide, magadnak és a te fiadnak pedig azután süss.

Mert azt mondja az Úr, Izrael Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj megnem kévésül addig, míg az Úr esőt ad a földnek színére.

És ő elmene, és az Illés beszéde szerint cselekedék, és evek mind ő, mind amaz, mind annak házanépe,naponként.

A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg, az Úrnak beszédeszerint, amelyet szólott Illés által."

Mit olvasunk ebben az Illésről szóló elbeszélésben? Illés és az özvegyasszony párbeszédét, és egyfigyelemreméltó kenyérszaporítást. Azáltal, hogy Illés szelleme jelen van, nincs ínség, nincs kenyérhiány.A kenyér megszaporodik - ezt olvassuk - abban a pillanatban, amikor Illés szelleme kapcsolatba lép azözvegyasszonnyal. Illés szelleme idézi elő, hogy itt a kenyér megszaporodásáról, a kenyérrel valómegajándékozásról olvasunk. Azt mondhatjuk: az Ótestamentumból kiviláglik az a tény, hogy Illésmegjelenése kenyérszaporodást idéz elő.

És most olvassuk el a Márk-evangélium hatodik fejezetét. Ez azt mondja el, hogy Heródes Jánostlefejezteti, Krisztus Jézus János tanítványaihoz megy, és most engedjük hatni lelkünkre ezt a fejezetet:

„És kimenvén Jézus nagy sokaságot láta, és megszáná őket, mert olyanok valának, mint a pásztornélkül való juhok. És kezdé őket sokra tanítani. Mikor pedig immár nagy idő vala, hozzámenvén az őtanítványai mondának: puszta ez a hely, és immár nagy idő van.

Bocsásd el őket, hogy elmenvén a körülfekvő majorokba és falvakba, vegyenek maguknak kenyeret,mert nincs mit enniök.

Ő pedig felelvén monda nekik: adjatok nékik ti enniök. És mondának néki: elmenvén vegyünk-ekétszáz pénz árú kenyeret, hogy enni adjunk nékik?

Ő pedig monda nékik: hány kenyeretek van? Menjetek és nézzétek meg. És megtudván, mondának: öt,és két halunk.

És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld pázsitra.Letelepedének azért szakaszonként, százával és ötvenével.Ő pedig vette vala az öt kenyeret és a két halat, és az égre tekintvén, hálákat ada, és megszegé a

kenyereket, és adá tanítványainak, hogy tegyék azok elé; és a két halat is elosztá mindnyájuk között.Evének azért mindnyájan és megelégedének.

4243

Ismerik a történetet: ez a kenyérszaporítás, ismét Illés-János szelleme által. A Biblia nem úgy beszélvilágosan, ahogy ma a „világos" szót értik, hanem a szerkezetbe helyezi bele azt, amit mondani akar. Ésaki érzésbeli igazságokat értékelni tud, annak érzései megnyugvást találhatnak abban, hogy az egyikhelyen arról van szó, hogy Illés az özvegyhez megy, és a kenyeret megszaporítja, majd aztán ott, ahol azújraszületett Illés a fizikai testét elhagyja, Krisztus Jézus ebben az atmoszférában új formában azt hajtjavégre, amit szintén kenyérszaporításnak kell értelmezni.

Ilyenek a belső fejlemények a Bibliában, ilyenek a belső összefüggések. Arra figyelmeztetnekbennünket, hogy alapjában véve csak az üres tudományosság beszél a „Biblia-töredékek összetűzéséről".Az igazi Biblia-ismeret abban áll, hogy az egész Biblián keresztül felismerjük az egységes szerkesztést,bárki legyen is az egységesen szerkesztő szellem, így áll előttünk KeresztelőJános.

Rendkívül figyelemreméltó, hogy Keresztelő János hogyan kerül bele ismét Krisztus Jézusműködésébe. Kétszer is rámutat az evangélium arra, hogy Krisztus Jézus tulajdonképpen belépKeresztelő János aurájába. Belép oda, ahol úgyszólván a fizikai személyiség egyre inkább háttérbeszorul, és aztán teljesen eltávozik a fizikai síkról. Azután éppen az egyszerű Márk-evangélium mutat rávilágos szavakkal: mennyire más lesz most minden, hogy Krisztus Jézus belépett az Illés-János elembe,ezáltal egy egészen új impulzus jelenik meg a világban.

Ezt akkor értjük meg, ha az egész leírást szemügyre vesszük, attól a pillanattól kezdve, amikorKrisztus Keresztelő János elfogatása után fellép, hogy Isten országáról beszéljen, egyrészt egészen odáig,ahol Jánost Heródes megöleti, majd a későbbi fejezetekben ismét. Ha mindezeket az elbeszéléseketegészen a Heródes-történetig szem előtt tartjuk, azt találjuk, hogy mind azt célozzák - ha igazi jellegüketnézzük -, hogy Krisztus Jézus lényét igazán a szemünk elé tárják. Már tegnap felhívtam a figyelmüketarra, hogyan hat Krisztus Jézus lénye, úgy, hogy nemcsak az emberek ismerik fel, hanem azok aszellemek is, akik a démonoktól űzőiteket megszállták, tehát az érzékfeletti lények is felismerik őt. Ez állmindenekelőtt élesen, markánsan előttünk. Aztán azt látjuk, hogy ami Krisztus Jézusban lakik, mégiscsakmás, mint ami Illés-Nábotban lakott, mivelhogy Illés szelleme nem tudott egészen bevonulni Nábotba.

A Márk-evangélium ezzel azt akarja mondani, hogy Krisztus teljesen behatol a Názáreti Jézusba,teljesen betölti annak földi személyiségét, és általános énként működik benne. Mi az tehát, ami olyanfélelmetes a démonoknak, amikor Krisztus szemben áll velük? Az, hogy ki kell mondaniuk: te vagy az,aki Istent magában hordozza. Hogy felismerik őt, mint isteni hatalmat az emberiségben, aki kényszerítiőket, hogy felismerjék, és távozzanak az emberekből egy olyan hatalom folytán, ami az individuálisszemélyiséget uralja. A Márk-evangélium első fejezetei azért dolgozzák ki olyan alaposan Krisztusalakját, aki bizonyos módon mintegy ellentéte Illés-Nábotnak és Illés Jánosnak is, mert míg az, ami azembert átlelkesíti, az előbbiekbe nem tudott teljesen beköltözni, addig Krisztus Jézusban teljesen bennelakott. Ezért áll Krisztus Jézus - noha benne egy kozmikus princípium él - más emberekkel szemben,azokkal szemben is, akiket gyógyít, teljesen individuálisan, mint egyedi emberi személyiség.

Ma a múltra vonatkozó leírásokat rendszerint sajátságos módon fogják fel. Főleg a maitermészettudósok - a monisták, ahogy nevezik magukat - amikor valamilyen világnézetet képviselnek, azemlített leírásokat egészen sajátos értelemben fogják fel. Ezeknek a derék tudósoknak, deréktermészetfilozófusoknak titokban az a véleményük - mert restellik kifejezésre juttatni -, hogy jobb lettvolna, ha az Úristen rájuk bízta volna a világ megteremtését, mert ők azt jobban rendezték volna be. Egyilyen természettudós esküszik arra, hogy a bölcsesség csak az utóbbi húsz esztendőben szállt le azemberiségre - mások csak az utóbbi öt esztendőre számítják ezt, és a korábbi időszakot babonás kornaktekintik -, és mélyen sajnálja, hogy amikor Krisztus Jézus a Földön járt, még nem létezett moderntermészettudományos gyógyászat a maga sokféle eszközével. Mert mégis okosabb dolog lett volna, ha

mindenkit - mint például Simon anyósát - a mai tudomány eszközeivel lehetett volna meggyógyítani. Az őfelfogásuk szerint ugyanis az lett volna az igazán tökéletes Úristen, aki a modern természettudósokfogalmai szerint használta volna intellektusát, ha nem hagyta volna az embereket olyan sokáig epekedni amodern természettudományosság iránt. Ezért aztán a világ, ahogy azt az Úristen berendezte, kontármunkaahhoz képest, amit egy természettudós tudott volna létrehozni. Ezt ugyan nem mondják ki, restellikkimondani, de írásaikban a sorok között kiolvasható. Azokat a dolgokat, amelyek a materialistatermészettudósokat így körüllengik, egyszer a nevükön kell nevezni. Ha egy ilyen emberrel egyszernégyszemközt lehetne beszélni, talán hallhatnánk ezt a véleményt: tulaj-

4445

donképpen már csak azért sem lehet az ember más, mint ateista, mert látjuk, milyen kevéssé sikerült azÚristennek Krisztus Jézus idejében az embereket a modern természettudomány eszközeivel gyógyítani.

Egy dolgot azonban nem gondolnak meg az emberek, hogy a sokat emlegetett evolúció szótkomolyan és becsületesen kell venni, hogy mindennek fejlődnie kell, ahhoz, hogy a világ eljusson amaga céljához, és hogy nemcsak azt a tervet kell hajszolni, amelyet a mai természettudomány állítana fel,ha a világot ő teremthetné. De mert így gondolkodnak, nem is tudják igazán, hogy az egész emberiszervezet, a finomabb részek összeilleszkedése korábban egészen más volt. Abban az időben az emberiszemélyiségnél semmit sem lehetett volna kezdeni a természettudományos módszerekkel. Az étertestakkor még sokkal hatékonyabb volt, mint ma, sokkal erősebb volt, rajta keresztül egészen másképpenlehetett hatni a fizikai testre. És akkoriban egészen más volt a hatása annak, amikor - mondjuk ki egészennyíltan -„érzésekkel" gyógyítottak, amikor az érzés az egyik emberből a másikba áradt. Amikor azétertest még valóban erősebb volt, és uralkodott a fizikai testen, akkor az, amit pszichikai-spirituálisgyógyszernek nevezünk, egészen másképpen működhetett. Más volt az emberi szervezet, ezértmásképpen kellettgyógyítani.

Ha valaki ezt nem tudja, akkor, mint természettudós így beszél: csodákban többé már nem hiszünk, ésamit ott a gyógyításról elmondanak, azok csodák, és ezeket mellőzni kell. Ha valaki ma felvilágosodottteológus, akkor igen kellemetlen helyzetben van, a dolgokat szeretné megtartani, de tele van modernelőítélettel. Úgy gondolja, hogy így nem lehet gyógyítani, hogy itt „csodák"-ról van szó, és mindenelképzelhető magyarázatot eszel ki a csodák lehető vagy lehetetlen voltáról. Csak egyet nem tud, hogymindaz, ami a Márkevangélium hatodik fejezetéig le van írva, az abban az időben egyáltalán nem voltcsoda, éppoly kevéssé, mint ahogy nem csoda, ha ma valamely gyógyszerrel az emberi szervezet ilyenvagy olyan működését befolyásolni tudjuk. Abban az időben senki nem tartotta csodának, ha valaki egylepráshoz így szólt, miközben kezet kinyújtotta: akarom, tisztulj meg. Krisztus Jézus egész természetiereje ömlött át ilyenkor az illetőre, ez volt a gyógyszer. Ma ez már nem hatna így, mert ma már az emberiétertest és fizikai test összeillesztése egészen más. Abban az időben azonban az orvosok így gyógyítottak.Ezért Krisztus Jézusnál nem különösebben meglepő, hogy a leprásokat részvéttel és kézrátétellelgyógyította. Az akkori időkben ez magától értetődő volt. Amit

ebben a részben ki kell emelni, az egészen más, és ezzel helyesen kell szembenézni.Vessünk ezért egy pillantást arra a módra, ahogy akkoriban, például az orvosokat alacsonyabb, vagy

magasabb fokon kiképezték. A misztériumhelyekhez tartozó iskolákban képezték ki őket, és olyan erőketkaptak, amelyek az érzékfeletti világokból rajtuk keresztül hatottak, úgy, hogy az akkor gyógyító orvosokmintegy az érzékfeletti erők médiumai voltak. A maguk médiumságán keresztül érzékfeletti erőket vittekát a betegekre. Ezeket a misztérium-iskolákban kapták. Amikor egy ilyen orvos a kezét a betegre rátette,akkor nem az ő erői sugároztak ki, hanem az érzékfeletti világból jövő erők. Azt hogy ő csatorna lehetettaz érzékfeletti erők számára, azt a misztérium-iskolákban beavatással idézték elő. Az olyan elbeszélések,hogy egy leprás, vagy lázas beteg ilyen pszichikai folyamatok által meggyógyult, nem tűntek csodának az

akkori emberek számára. Krisztus esetében nem az volt a jelentős dolog, hogy gyógyítás történt, hanemaz, hogy anélkül gyógyított, hogy ezt a misztérium-iskolában tanulta volna, hogy olyasvalaki jelent meg,akinek a magasabb világokból leáradó erő a szívében, a lelkében volt, és hogy ezek az erők személyes,individuális erőkké váltak. Azt a tényt kellett szemléltetni, hogy az idő beteljesedett, hogy ezentúl azember már nem lehet a érzékfeletti erők csatornája, ez megszűnik. Azok is, akiket János a Jordánbanmegkeresztelt, világosan tudták, hogy ez az idő letelt, és amit a jövőben tenni kell, azt az emberi én útjánkell megtenni, azon keresztül, aminek az ember belső, isteni központjába kell beköltöznie. Azt is tudták,hogy most itt áll egy ember a többi ember között, aki önmagából képes megtenni azt, amit mások azoknaka segítségével vittek véghez, akik az érzékfeletti világokban élnek, és akiknek erői hatnak rájuk.

Nem is találjuk meg a Biblia értelmét, ha magát a gyógyítás folyamatát, valami különleges dolognakfogjuk fel. Régen alkonyatkor, amikor egy ilyen gyógyítás végbemehetett, nem volt ez különlegesfolyamat. Krisztus is ilyenkor gyógyított, de az új erőkkel, amelyek ettől kezdve jelen voltak. Ezértmutatnak rá az evangéliumok arra, amit nem lehet kellőképpen hangsúlyozni, hogy Krisztus Jézus hatásaembertől emberig terjedt. Mindenütt ezt hangsúlyozzák. Alig lehet ezt világosabban kifejezni, mint aMárk-evangélium ötödik fejezetében, ahol Krisztus Jézus meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt. Azáltalgyógyítja meg, hogy az megérinti a ruháját -és Krisztus érzi, hogy „erő ment ki" belőle. Az elbeszélésbőlaz derül ki, hogy az asszony közeledik Krisz-

4647

tushoz, megfogja a ruháját, és ehhez Krisztus egyelőre semmi mást nem tesz hozzá. Az asszony cselekszikvalamit: megfogja Krisztus ruháját, és Krisztusból erő árad ki. Mi által? Ebben az esetben nem azáltal,hogy ezt ő árasztotta ki magából, hanem hogy az asszony vonta el azt. És amikor Krisztus ezt észreveszi,hogyan fejezi ki magát? „Leányom, a te hited segített rajtad, menj békével, és gyógyulj megbetegségedből". Ahogy ott áll, csak akkor veszi észre, hogy Isten országa beléje áramlik, és kiárad belőle.Nem úgy áll ott, ahogy a korábbi ördögűzők álltak pácienseikkel szemben. Akkor a beteg akár hitt, akárnem hitt, az erő kiáradt a gyógyítón, mint médiumon keresztül, és átáradt a betegre. Most azonban, amikoraz énen múlik a dolog, és ennek az énnek együtt kell működnie a beteggel, most mindenindividualizálódott. Ezt a tényt kellett kiemelni, nem pedig azt, ami az akkori időkben magától értetődővolt, hogy a leiken keresztül hatni lehet a testre. Azt kellett kiemelni, hogy az énnek a másik énnel kellettkapcsolatba lépnie, amikor az új korszak megkezdődött. Korábban a spiritualitás a magasabb világokbanvolt, az ember felett lebegett, most eljött a mennyek országa, be kell vonulnia az emberek szívébe, és mintközéppontban ott kell laknia. Ez a lényeges. Egy ilyen világnézet számára új módon egyesült a külsőfizikaiság, és a belső moralitás, olyan módon, hogy az a kereszténység megalapításától mostanáig terjedőidő számára csak hit legyen, és mostantól fogva tudás lehessen.

Egy beteg orvosával, gyógyítójával a régi időkben úgy állt szemben, ahogy ismertettem: amisztérium-iskolákban erre kiképzett orvos mágikus erőket hozott le, és ezek az erők átfolytak az orvostestén, és a betegbe áramlottak. Ez nem állt összefüggésben a beteg moralitásával, mert az egészfolyamat még nem érintette az énjét. Akkoriban mindegy volt, hogy milyen a moralitás, mert az erőkmágikusan áradtak le a magasabb világokból. Most új idő érkezett el. A fizikai gyógyulás összefolyt amoralitással, teljesen új módon. Ha ezt tudjuk, akkor megértünk egy másik történetet is.

„Napok múlva pedig ismét beméne Kapernaumba, és meghallak, hogy otthon van.És azonnal összegyülekezének annyira, hogy még az ajtó elébe sem fértek,

és hirdeté nekik az igét.És jövének hozzá egy gutaütöttet hozva, akit négyen emelnek vala.És mivel a sokaság miatt nem férkőzhettek azzal őhozzá, megbonták ama háznak fedelét, ahol ő vala,

és rést törvén leeresztek a nyoszolyát, amelyben a gutaütött feküdt.

Jézus pedig azoknak hitét látván, monda a gutaütöttnek: fiam, megbocsáttatnak neked a te bűneid."

Mit mondott volna egy régi orvos? Mit vártak a farizeusok, az írástudók, amikor gyógyulásnak kellettvégbe mennie? Egy régi orvostól elvárták volna, hogy azt mondja: azok az erők, amelyek beléd és bénulttagjaidba behatolnak, meg fognak téged mozgatni. És mit mond Krisztus? „A te bűneid meg vannakbocsátva" - azaz, a moralitáshoz fordul, amelyben az én részes. Ez olyan beszéd, amit a farizeusokegyáltalán nem értenek meg. Képtelenek megérteni. Istenkáromlást látnak abban, hogy egy ember ígybeszél, mert az ő felfogásuk szerint Istenről csak úgy lehet beszélni, hogy az az érzékfeletti világokbanlakik, onnan hat, és a bűnök csak az érzékfeletti világból bocsáthatók meg. Hogy a bűnökmegbocsátásának köze lehet ahhoz, aki gyógyít, ezt nem tudják megérteni. Ezért mondja Krisztus:

„Mi könnyebb, azt mondanom-é a gutaütöttnek: megbocsáttatnak néked a te bűneid, vagy eztmondanom: kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj?

Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, mondaa gutaütöttnek:

Mondom néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza.Az pedig azonnal fölkele, és felvévén nyoszolyáját, kiméne mindenkinek láttára, úgy hogy mindenki

elálmélkodék, és dicsőíté az Istent ezt mondván: soha nem láttunk ilyet!"

Krisztus a moralitást összeköti a gyógyítás mágikus módjával, és ezzel megadja az átmenetet azén-nélküli állapotból az énnel áthatott állapothoz. Ezt látjuk minden egyes jelenetnél, így kell ezeket adolgokat értelmeznünk, mert így hangzanak el. És most hasonlítsuk össze a szellemtudomány mon-danivalóját mindazzal, amit a Biblia-magyarázatok a „bűnbocsánat"-ról mondanak. A legkülönbözőbbmagyarázatokkal találkozunk, de sehol semmi kielégítővel, mivel nem tudják, mi volt tulajdonképpen agolgotái misztérium.

Azt mondtam, hitre volt szükség. Miért hitre? Mert a moralitás nem jelenik meg a fizikaiságban egyinkarnáción belül. Ha ma szemben állunk egy emberrel, fizikai fogyatkozását tekintve moralitását nemszabad összefüggésbe hoznunk a fizikaisággal a jelenlegi inkarnációban. Csak ha túlmegyünk az egyesinkarnációkon, akkor áll előttünk a karmában a moralitásnak a fizikaisággal való összefüggése. Mivel akarma addig egyáltalán nem, vagy csak

4849

kis mértékben kapott hangsúlyt, ezért azt mondhatjuk: eddig a fizikaiság és a moralitás közöttiösszefüggés csak hit kérdése lehetett. Most viszont, amikor az evangéliumokhoz szellemtudományosmódszerrel közelítünk, ez tudássá válik. Akkor Krisztus úgy áll mellettünk, mint a karma ismerője,amikor rámutat: ezt meggyógyíthatom, mert személyiségéről látom: karmája olyan, hogy most szabadfelállnia és járnia.

Éppen egy ilyen részből látható, hogy a Bibliát csak a modern szellemtudomány eszközeivel lehetmegérteni. Ez a mi feladatunk, hogy megmutassuk, ez a könyv, ez az egész világnak szóló könyv valóbanaz emberiségfejlődés legmélyebb bölcsességét foglalja magában. Ha egyszer majd megértik, mi történikitt kozmikusán a Földön - és ezt éppen ezeknek az előadásoknak a folyamán fogjuk egyre jobbankiemelni, mert a Márk-evangélium megadja ehhez az indítékot -, hogy milyen kozmikus-földi jelentőségevan a golgotái misztériumnak, akkor többé már nem állíthatják, hogy az, amit az evangéliumokratámaszkodva el lehet mondani, bántó lehetne a világ bármely más vallásfelekezetére nézve. Az igaziBiblia-ismeret a tegnapi előadás végén felhozott okok miatt, és főleg azért, mert nem zárkózhat valamelyfelekezet mögé, hanem egyetemesnek kell lennie, a maga belső igazságánál fogva a szellemtudománytalaján fog állni. Egyenlő értéket fog tulajdonítani a világ minden vallásfelekezetének, és a vallásokat kifogja békíteni egymással. Egy ilyen kibékülés kezdeteként jelenik meg az, amit az első előadásban

elmondtam arról a hinduról, aki „Krisztus és a kereszténység" címmel előadást tartott, noha nemzeténekminden előítéletével felruházva, de mégis felekezeten kívüli értelemben tekintett fel Krisztusra. Krisztusalakjának megértésére törekedni, ez lesz a szellemi működés feladata a különböző vallásfelekezetekben.Mert úgy tűnik számomra, hogy a szellemi mozgalom feladata a vallásfelekezetekben való elmélyüléskell, hogy legyen, úgy, hogy az egyes vallások belső mivoltát megértsük és elmélyítsük.

Most is utalhatok arra, amit már többször érintettem: hogyan áll majd a buddhista, aki antropozofus,egy keresztény antropozófussal szemben. A buddhista azt fogja mondani: Gautama Buddha, miutánbódhiszattvából buddhává lett, halála után olyan magasságot ért el, hogy nem kell újra a Földrevisszatérnie. És a keresztény, aki szintén antropozofus, azt fogja erre mondani: ezt én megértem, mertmagam is ezt hiszem a te Buddhádról, ha szívedbe belehelyezkedem, hiszem, amit te hiszel. Azaz: másember vallásának megértése annyi, mint felemelkedni ehhez a valláshoz. Az a keresztény, aki

antropozofus lett, mindent meg tud érteni, amit a másik ember mond. Mit fog ezzel szemben mondani az abuddhista, aki antropozofus lett? Azt fogja mondani: igyekszem megérteni a kereszténység lényegét, hogyKrisztusnál valami másról van szó, mint egyszerű vallásalapítóról, hogy a golgotái misztériumnál egyszemélytelen tettről van szó, arról, hogy nem egy ember, a Názáreti Jézus állt ott, mint vallásalapító,hanem a Krisztus élt benne, meghalt a kereszten, és így a golgotái misztériumot végrehajtotta. És hogy eza golgotái misztérium kozmikus tény, és ez a legfontosabb. Miután vallásod lényegét megértettem, ahogyte az én vallásomét, most nem fogom a dolgot félreérteni, és nem fogom Krisztust úgy tekinteni, mint akiújra inkarnálódni fog, mert nála az a lényeges, ami akkor végbement. Furcsa volna a részemről, ha aztmondanám, hogy a kereszténységet bármiben is meg kellene javítani, hogy ha annak idején KrisztusJézust jobban megértették volna, három év letelte után nem feszítették volna keresztre, hogy egyvallásalapítóval másképpen kellett volna bánni. - Mert éppen az a lényeg, hogy Krisztust keresztrefeszítették. Nem az, hogy azt gondoljuk: itt igazságtalanság történt, és a kereszténységet meg kellenejavítani. Egy antropozofus buddhista sem beszélhetne másképpen, mint hogy ezt mondja: ahogy te az énvallásom lényegét megérted, úgy igyekszem én is a te vallásod lényegét valóban megérteni.

Mi lesz, ha a különböző vallási rendszerek egyes hívei így megértik egymást, amikor a keresztény aztmondja a buddhistának: én úgy hiszek a te Buddhádban, ahogy te - és amikor a buddhista így fog szólni akeresztényhez: én meg tudom érteni a golgotái misztériumot, úgy ahogy te megérted, mi jön el akkor azemberiségre, amikor ez általános lesz? Béke fog jönni az emberekre, a vallások kölcsönös elismerése. Ésennek el kell jönnie. Az antropozófiai mozgalom útján a vallások kölcsönös megértése kell, hogybekövetkezzék. Az antropozófia szelleme ellen való lenne, ha egy keresztény, aki antropozofus lett, aztmondaná a buddhistának: nem igaz, hogy Gautama buddhává válása után nem kell újra testbe költöznie, aXX. században fizikai emberként ismét meg kell jelennie. Akkor a buddhista azt mondaná: arra valóneked a te antropozófiád, hogy gúnyt űzz az én vallásomból? És béke helyett a békétlenséget szítanánk avallások között. De a kereszténynek is így kellene szólnia akkor a buddhistához, aki egy olyankereszténységről beszélne, amelyet helyesbíteni kell: ha azt tudod állítani, hogy a golgotái misztériumhiba, és Krisztusnak újra el kell jönnie fizikai testben, hogy most jobb dolga legyen, akkor nem veszedmagadnak a fáradságot, hogy vallásomat megértsd, akkor

5051

gúnyt űzöl az én vallásomból. Az antropozófia nem arra való, hogy gúnyt űzzön régi vagy új alapításúfelekezetekből, mert különben a kölcsönös kigunyo-lás számára alakulna egy társaság, nem pedig avallások kölcsönös begyen-

Ezt a lelkűnkbe kell vésnünk, hogy az antropozófia szellemet és okkult magját megértsük. Éssemmivel sem értjük meg jobban, mint ha azt az erőt és szeretetet, ami az evangéliumokból árad,kiterjesztjük az összes vallásokra. És hogy ez különösen a Márk-evangéliumra támaszkodva történhetmeg, azt a következő előadások fogják megmutatni.

NEGYEDIK ELŐADÁS

Ma elsősorban két képre szeretném felhívni a figyelmüket, amelyeket az utolsó évezredek emberifejlődéséből kiemelve szellemi szemünk elé állíthatunk. Először is arra, ami nagyjából a keresztényidőszámítás előtti ötödik század közepén és vége felé történt. Mindez ismeretes, de most mégis fordítsukrá lelkünk tekintetét.

Tekintsünk arra, ahogy Buddha Indiában tanítványokat, követőket gyűjtött maga köré. Abból, ami ottBuddha és tanítványai között lejátszódott, nagy, hatalmas mozgalom indult ki, amely keletenévszázadokon át tovább hullámzott, hatalmas hullámokat vetett, és számtalan embernek hozott belsőüdvöt, belső lelki felszabadulást, felemelkedést és emberiség-tudatot. Ha az ott történteket jellemezniakarjuk, akkor a Buddha-tannak és működésnek úgyszólván csak fő irányvonalát kell szemügyre vennünk.

Az élet, ahogyan azt az ember földi megtestesülésében leélheti, szenvedés, amit az idéz elő, hogyinkarnációja következtében alá van vetve a mindig megújuló megtestesülések hajtóerejének. A legfőbbcél, hogy megszabaduljunk az újratestesülés utáni törekvéstől, kioltsunk mindent a leiekből, ami előidézi afizikai inkarnációban való megjelenés vágyát, hogy végül olyan léthez emelkedjünk fel, amelyben a lélektöbbé már nem érez törekvést arra, hogy fizikai érzékekkel, fizikai szervekkel kösse össze létét - vagyis,hogy felemelkedjék a nirvánába.

Ez az a nagy tan, amely Buddha ajkairól elhangzott, hogy az élet szenvedés, és az embernek meg kelltalálnia az eszközöket, a módokat, amelyek segítségével megszabadulhat a szenvedéstől, hogy részeselehessen a nirvánának. Ha a szokásos fogalmakkal határozottan akarjuk kifejezni, hogy milyen impulzusrejlik ebben a Buddha-tanban, akkor nagyjából ezt mondhatnánk: Buddha individualitásának erejével éshatalmával, tanítványai tekintetét a földi létre irányította, és arra törekedett, hogy részvétének végtelengazdagságából megadja nekik az eszközt ahhoz, hogy lelkűket mindazzal, ami benne rejlik, fölvigye aföldiségből az égbe, az emberi gondolkodást, az emberi filozófiát, fölvigye a földiségből a mennyeibe.

Ezt formulaként is kezelhetjük, ha határozottan és igazán jellemezni akarjuk azt az impulzust, amelyeta benáreszi nagy beszédével Buddha elindított.

5253

így látjuk Buddhát, amint tanítványokat gyűjt maga köré, akik hűséggel csüngnek rajta. Mit látunkezeknek a tanítványoknak a lelkében? Mi lesz lassanként a hitvallásuk? Az, hogy az emberi lélek mindentörekvése arra irányuljon, hogy szabaddá váljék az újraszületések vágyától, szabaddá váljék az érzékiléthez való ragaszkodástól, keresse az én tökéletesedését, amennyiben ez az én megszabadítja mindattól,ami őt a érzéki léttel összeköti - hogy azzal kösse össze magát, ami isteni-szellemi eredetévelegybekapcsolja. Ilyen érzések éltek Buddha tanítványaiban: felszabadulni az élet minden kísértése alól,hogy a lelket csak a spiritualitásba belevilágító érzése kösse a világhoz, amit az ember a részvétben él át,egyébként a szellemi tökéletesedésben oldódjon fel, váljon igénytelenné, és lehetőség szerint csak kismértékben kapcsolódjon ahhoz, ami a külső embert a léttel összeköti, így látták ezek aBuddha-tanítványok a világot, így látták életük célját és irányát.

És ha követjük azokat a századokat, amelyekben a buddhizmus elterjedt, és feltesszük a kérdést: mi élta továbbterjedő buddhizmusban, mi élt a hívek lelkében és szívében? - akkor azt felelhetjük, hogy ezek azemberek magas célt tűztek ki maguk elé, de minden gondolkodásuk és érzésük középpontjában Buddhanagy alakja állt. Tekintetük arra irányult, amit ő olyan magával ragadó, jelentős szavakban mondott az életszenvedéseitől való megszabadulásról. Tanítványai és követői szívében, azok minden gondolatában ésérzésében Buddha átfogó, átölelő hatalmas tekintélye élt, századokon keresztül. Mindaz, amit Buddhamondott, tanítványai, követői számára szent volt.

Mi volt az oka annak, hogy tanítványai és követői Buddha szavait mennyei híradásként tisztelték? Mivolt az oka, hogy ezek a tanítványok és követők abban a hitben, abban a tudatban éltek, hogy akkor a

bódhifa alatti eseményben Buddha lelkében felviláglott a világlét igazi megismerése, a Mindenség fénye?Ez a hangulat, ahogy az a Buddha-tanítványok, Buddha-követők szívében élt, a döntő momentum. Enneka hangulatnak a szentsége, a jellege a fontos, ez a maga nemében egyedülálló hangulat. Állítsuk szellemiszemünk elé mindezt, hogy meg tudjuk érteni, mi történt ott, a golgotái misztérium előtt félezer évvel.

És most tekintsünk a világtörténelem egy másik képére. A emberiségfejlődés hosszú idejét tekintvemajdnem egyidejűnek nevezhető az, ami néhány évnyi távolságban van egymástól, száz év nem jöntekintetbe az emberiség evolúciójának sok-sok évezredével szemben. Ezért azt mondhatjuk, hogy ha az akép, amit most akarunk lelkünk elé állítani, száz évvel későbbrehelyezendő is, mégis az emberiség fejlődésére nézve, majdnem egyidejű azzal, amit az előzőkbenecseteltem a Buddha-eseménnyel kapcsolatban.

A keresztény időszámítás előtti ötödik évszázadban egy másik individualitást láthatunk a régiGörögországban, aki ugyancsak tanítványokat és híveket gyűjt maga köré. Ez a tény is eléggé ismeretes.Az utóbbi évszázadok megértéséhez azonban jó ennek a individualitásnak a képét magunk elé idézni:Szókratészt látjuk a régi Görögországban, amint tanítványokat gyűjt maga köré. Ahhoz, hogy Szókratésztebben az összefüggésben megemlíthessük, csak azt kell meggondolnunk, amit a nagy filozófus, Platónrajzolt Szókratészről, és amit a másik nagy filozófus, Arisztotelész is lényegében megerősíteni látszik.Csak arra kell gondolnunk, milyen érzékletesen rajzolta meg Platón Szókratész képét, és akkor aztmondhatjuk: Szókratésztől egy mozgalom indult ki nyugaton. És aki a nyugati kulturális fejlődés egészjellegét szemügyre veszi, rá fog jönni, hogy ebben milyen mélyreható szerepe volt annak, amit„szókratészi elemnek" nevezhetünk. Ha ez a szókratészi elem nyugaton árnyaltabban terjedt is el avilágtörténelem hullámain, mint keleten a buddhista elem, mégis a párhuzam megvonható Szókratész ésBuddha között. Szókratész tanítványait és követőit más módon kell jellemeznünk, mint Buddhatanítványait és követőit. Azt mondhatjuk, mindaz, ami jellegzetesen megkülönbözteti a keletet és anyugatot, szembetűnő, ha ezt a Bud-dha-Szókratész alapkülönbséget szemügyre vesszük.

Szókratész maga köré gyűjti tanítványait. Hogyan viszonylik tanítványaihoz? A tanítványaivalszemben alkalmazott módszerét bábaasszony-művészetnek nevezték, mert amit a tanítványoknak tudniuk,tanulniuk kellett, azt lelkűkből akarta előhozni. Kérdéseit úgy tette fel, hogy a tanítványok belső lelkibeállítottsága mozgásba jött, hogy Szókratész tulajdonképpen önmagából semmit sem vitt át atanítványokba, hanem mindent azokból hozott elő. Az a kissé száraz, józan elem, ami a szókratészivilágnézetet, világnézet-művészetet jellemzi, onnan származik, hogy Szókratész tulajdonképpen mindenegyes tanítvány önállóságára, veleszületett értelmére hagyatkozott, amikor végigment velük Athén utcáin- némileg más módon, de mégis hasonlóan ahhoz, ahogy'Buddha járta az utcákat tanítványaival. Mígazonban Buddha azt hirdette, amit a bódhifa alatt a megvilágosodás neki nyújtott, és míg századokonkeresztül az hatott, amit ő a szellemi világból kapott, és aztán a tanítványokra árasztott úgy, hogy bennüktovább élt az, amit Buddha átélt, addig Szókratész a legkisebb igényt sem támasztotta arra, hogy mint„Szókratész" tovább éljen

5455

tanítványai szívében. Tanítás közben még csak azt sem akarta, hogy bármit átvigyen a tanítvány leikébe,hanem rájuk akarta bízni, hogy ami bennük van, azt önmagukból hozzák elő. Szókratész leikéből semmine menjen át a tanítvány leikébe, egyáltalán semmi.

Nem lehet nagyobb különbséget elgondolni, mint ami Buddha és Szókratész között van. ABuddha-tanítvány lelkében Buddhának egészen benne kellett élnie. A Szókratész-tanítvány lelkében olyankevésnek kellett benne élnie Szókratészből, mint amennyi a most született gyermekben él ésmegnyilatkozik abból, amit a bábaasszony adott hozzá. Úgy kellett a Szókratész-tanítványoknál a szellemielemnek megnyilatkoznia Szókratész szellemi bábasága által, hogy az ember önmagára támaszkodjék,önmagából hozza fel azt, ami magában az emberben van. A Szókratész és Buddha közti különbséget még

a következő szavakkal is lehetne jellemezni: ha egy hang az égből meg akarta volna mondani, mit kellBuddha által a Buddhatanítványoknak kapniuk, akkor az így hangzott volna: gyújtsátok fel magatokbanazt, ami Buddhában élt, hogy Buddha által megtalálhassátok az utat a szellemi létbe. És ha hasonló módonakarnánk jellemezni, amit Szókratész akart, akkor azt kellene mondanunk, hogy Szókratész azt akartaodakiáltani tanítványainak: válj azzá, ami vagy!

Ha ezt a két képet lelkünk elé állítjuk, nem kell-e azt mondanunk: az emberiségfejlődés két áramlataáll itt előttünk, két fejlődési áramlat, amely polárisán ellentétes. Bizonyos módon egymást is érintik, decsak a legszélső végükön. A dolgokat nem szabad egymással összekeverni, differenciáltságukban kellazokat jellemezni, és aztán feltüntetni, hol van mégis lehetséges egység. Ha Buddhát elképzeljük egyiktanítványával, azt mondhatjuk, azon fáradozik - ez kiérezhető Buddha beszédeiből -, hogy alegmagasztosabb szavakkal, a mindig visszatérő ismétlésekkel - és ezek szükségesek, nem szabad őketkihagyni a Buddha-beszédek fordításánál - a tanítvány lelkében lángra gyújtsa azt, ami szükséges ahhoz,hogy fölvezesse a tanítványt a szellemi világokba^ annak segítségével, amit 6 maga élt át a bódhifa alatt.És a szavak úgy vannak kiválasztva, hogy mindegyik szóból kicseng a földtől való eltávolodottság, mintegyfajta égi híradás a szellemi világból, olyan ajkakról, amelyeket a közvetlen benyomás szólaltat meg, amegvilágosodásban megnyilatkozó benyomás, amelyet ezek az ajkak hirdetni akarnak.

És hogyan gondolhatjuk el Szókratészt a maga tanítványaival? Úgy állnak egymással szemben, hogySzókratész azt mondja a tanítványainak, amikor azember Istenhez való viszonyát a mindennapi élet legegyszerűbb értelmi mérlegelésével akarjamegvilágítani: a tanítvány gondolkozzék a logikai összefüggéseknek megfelelően. Mindenütt alegjózanabb, leghétköznapibb tényekre irányítja a tanítványok figyelmét, hogy amit a mindennapilogikával el lehet érni, azt alkalmazza arra, amit a tudással megszerezhet. Csak egyszer nő Szókratészelőttünk olyan magasságba, ahol, mondhatnánk, úgy beszél, mint Buddha beszélt tanítványaihoz. Egyszerjelenik meg így, amikor a halál elé megy, amikor a lélek halhatatlanságáról beszél, közvetlenül halálaelőtt. Ekkor úgy beszél, mint aki a megvilágosodás fokán áll, de úgy is, hogy mindaz, amit mond, csakakkor érthető, ha egész személyes élményét szem előtt tartjuk. Ezért szól ez annyira a szívhez, ezért hatolbele úgy a leiekbe, amikor a platoni beszélgetést a lélek halhatatlanságáról halljuk, amikor Szókratészkörülbelül ezt mondja: nem arra törekedtem-e egész életemben, hogy a filozófia útján elérjem azt, amit,mint emberek kiküzdhetünk, hogy az érzéki világtól szabaddá váljak? És most, amikor lelkem nemsokáramegszabadul minden érzékitől, ne hatoljon-e be vidáman a lelki elembe? Ne hatoljon-e be vidáman abba,amire belsőleg mindig is törekedtem, amikor filozófus módjára éltem?

Aki Platón Phaidon-jában Szókratész beszédének egész lelki beállítottságát fel tudja fogni, azközvetlenül megérzi azt, ami Buddha magasztos tanaiból árad ki, amikor a tanítványai szívéhez beszél. Ésakkor a két személyiség poláris különbözőségére azt kell mondanunk: egy bizonyos ponton úgyemelkednek fel, hogy a poláris különbözőségben is egység mutatkozik meg. Ha tekintetünket Buddháravetjük, azt találjuk, hogy beszédei teljes egészükben olyanok, hogy azt szeretnénk mondani: azt az érzést,amellyel eltölt bennünket Szókratésznek a lélek halhatatlanságáról mondott beszéde, azt érezzük Buddhaösszes beszéde alatt. Most a hangulatra, a lelki felkészültségre gondolok. Azt viszont, ami a legtöbbszókratészi beszéden végigárad, amelyek mindig arra céloznak, hogy az embert saját értelméhez vezessékel, ritkán ugyan, de néha mégis megtaláljuk Buddhánál, néha mégiscsak kicsendül. Formálisan olyasmitérzünk, mintha az egyik szókratészi beszéd helyet cserélt volna, amikor egyszer Buddha tanítványának,Sanának meg akarja magyarázni, hogy nem jó csupán az érzéki létben tartózkodni, és csupán ahhozkapcsolódni, vagy csak sanyargatnia magát és úgy élni, mint a régi önsanyargatók, hanem az a jó, ha aközéputat választja a ember. Ott áll Buddha tanítványával, Sanával szemben, és körülbelül így szól hozzá:„Nézd csak Sana, jól játsz-

5657

hatsz-e a lanton, ha a lant húrjai túlságosan lazán vannak meghúzva"? - „Nem - kell Sanának felelnie -nem fogok a lanton jól játszani, ha a lant húrjai túl lazán vannak meghúzva". - „Nos, hát - mondja BuddhaSanának - jól játszhatsz-e a lanton, ha a lant húrjai túlságosan feszesen vannak meghúzva"? -„Nem - kellSanának felelnie - nem fogok a lanton jól játszani, ha a lant húrjai túlságosan feszesen vannak meghúzva".„Tehát mikor fogsz jól játszani a lanton"? - kérdi Buddha. - „Ha a lant húrjai sem túl lazán, sem túlfeszesen vannak meghúzva" - feleli Sana. „És így van ez az emberrel is - mondja Buddha - az ember nemtud eljutni minden ismerethez, ha túl erősen beleesik a érzéki életbe, és nem tud eljutni akkor sem mindenismerethez, ha önmagát sanyargatva csak visszahúzódik az élettől. A középutat kell megtalálni az emberilélek hangulatára nézve is, mint ahogy a lant húrjainak megfeszítésénél is a középutat kell megtalálni."

Elmondhatjuk: Buddhának a Sanával folytatott beszélgetése éppen olyan jól megállhatnaSzókratésznél is, mert így beszélt Szókratész tanítványaihoz, az értelemre hivatkozva. Amit mostelmondtam, az „szókratészi beszéd", amelyet Buddha tanítványával Sanával folytatott, de az ilyenbeszélgetés Buddhánál olyan ritka, mint amilyen ritka Szókratésznél a „buddhainak" nevezhető beszéd,ahogy halála előtt beszélgetett tanítványaival a lélek halhatatlanságáról.

Mindig hangsúlyozni kell, hogy csak úgy juthatunk el az igazsághoz, ha a dolgokat így jellemezzük. Ajellemzés könnyebb lenne, ha így beszélnénk: az emberiség fejlődése nagy vezetők útján megy előre, ezeka nagy vezetők alapjában véve mindig ugyanazt hirdetik, csak különböző formában, és minden egyesilyen vezető szavai csak ugyanannak az egynek a változatai. Ez igaz, de annyira triviális, amennyire csaklehet. A dolog azon fordul meg, hogy vegyük magunknak a fáradságot a dolgok felismerésére, hogyegységet és differenciáltságot keressünk, hogy a dolgokat különbözőségükben jellemezzük, és csak akülönbözőből keressük meg a magasabb egységet. Ezt a metodikai megjegyzést egyszer meg kelltennünk, mert ez olyan, ami szellemi fejtegetésekre vonatkozóan teljesen megfelel az életnek.

Könnyű azt mondani: minden vallás csak egyet tartalmaz, hogy aztán nekilássunk ennek az egynek ajellemzéséhez, és azt mondjuk: az összes vallásalapító csak az egynek a különböző változatait adja vissza.De ez végtelenül triviális jellemzés, ha mégoly szép szavakba van is öltöztetve. Ezzel épp olyan kevésséjutunk el valamihez, mint ha két olyan alakot, mint Buddha ésSzókratész, már előzetesen csak valami absztrakt egység szerint akarnánk jellemezni, és a poláriskülönbözőséget nem keressük. Mihelyt saját gondolatformáikhoz vezetjük őket vissza, az emberekhamarosan felismerik, hogy miről is van szó. Só, bors, cukor és paprika ott állnak az asztalon, mintízesítők az ételek számára. „Egy"-nek is vehetjük őket, hiszen mind ízesítők. Senki sem fogja azonbanezeket az ízesítőket egyformának minősíteni, és például borsot vagy sót tenni a kávéba cukor helyett.Amit nem lehet a fizikai életben elfogadni, azt a szellemiségben sem kellene elfogadni. Nem kelleneelfogadni, ha azt mondják, hogy Krisna vagy Zarathustra, Orfeusz vagy Hermész alapjában véve az„egy"-nek csak különböző módosulásai. A komoly és igazi jellemzés számára ez annyit ér, mintha amondja valaki, hogy a bors és a só, a cukor és a paprika lényegében egy dolognak, az ételízesítőnekkülönböző változatai. Az a lényeg, hogy az ilyen módszerbeli dolgokat igazán megértsük, és ne fogadjukel a kényelmeset az igaz helyett.

Ha ezt a két alakot, Buddhát és Szókratészt nézzük, akkor az emberi fejlődés áramlatának két poláris,majdnem ellentétes kialakulását látjuk bennük. És ha kettőjüket, ahogy mondtam, magasabb egységbenismét összekötjük, akkor egy harmadikat fűzhetünk hozzájuk, aki szintén nagy individualitás, aki körülugyancsak tanítványok és követők gyülekeznek: Krisztus Jézust. Ha a köréje csoportosuló tanítványok éskövetők közül most csak a legközelebbi tanítványokat, a Tizenkettőt nézzük, akkor a Márk-evangélium isteljesen érthetően mond el valamit a Mesternek a tanítványaihoz fűződő viszonyáról, amit egy másikterületen jellemeztünk éppen Buddhára és Szókratészre vonatkozóan, a lehető legvilágosabban. És mifejezi ki ezt a legjelentősebb, a leghatározottabb, a legtömörebb módon? Az a jelenet, amikor Krisztus asokaság elé lép - ez többször is megtörténik -, amely őt hallgatni akarja, és beszél ehhez a tömeghez. Aevangélium szavai szerint „példázatokban" beszél hozzájuk, vagyis képekben. A világtörténés és azemberiségfejlődés bizonyos nagyjelentőségű tényeiről beszél a tömeg előtt példázatokban, képekben,amiket a Márk-evangélium is népszerűén és egyszerűen ad elő. Azután így folytatja: amikor meghitttanítványaival egyedül volt, akkor ezeket a képeket megmagyarázta. A Márk-evangélium egy sajátospéldát is,bemutat: hogyan szólt Krisztus Jézus a tömeghez képekben, és hogyan fejtette meg azt későbbintim tanítványainak.

„És sokat tanítja vala őket példázatokban, és ezt mondja vala nékik tanításában:

5859

Halljátok: imé a magvető kiméne vetni. És lön vetés közben, hogy némely az út mellé esik, és éljövének az égi madarak és megevék azt.

Némely pedig a köves helyre esek, ahol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala mélyena földben.

Mikor pedig fölkelt a Nap, elsüle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszára-da.

Némely pedig a tövisek közé esek, és felnevekedének a tövisek és megfőj -ták azt, és nem adagyümölcsöt.

Némely pedig a jó földbe esek, és ad vala nevekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz valaharminc annyit, némely hatvan annyit, némely pedig száz annyit.

És monda nékik: akinek füle van a hallásra, hallja.Mikor pedig egyedül vala, megkérdezek őt a körülötte lévők a Tizenkettővel együtt a pédázat felől."

Ő pedig ezt mondja közvetlen tanítványainak:

„A magvető az igét hinti.A útfélen valók pedig azok, akiknek hintik az igét, de mihelyst hallják, azonnal eljő a Sátán, és

elragadja a szívükbe vetett igét.És hasonlóképpen a köves helyre vetettek azok, akik mihelyst hallják az igét, mindjárt örömmel

fogadják, de nincsen őbennök gyökere, hanem ideig valók, azután ha nyomorúság vagy háborúság támadaz ige miatt, azonnal megbotránkoznak.

A tövisek közé vetettek pedig azok, akik az igét hallják, de a világi gondok és a gazdagság csalárdságaés egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az igét, és gyümölcsléién lesz.

A jó földbe vetettek pedig azok, akik hallják az igét és beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némelyharminc annyit, némely hatvan annyit, némely száz annyit."

Itt áll előttünk Krisztus Jézus tanítási módjának tökéletes példája. Buddháról azt mondhatjuk: ő azt,amit az emberek a földön átélnek, felvitte az égbe. Szókratészre gyakran mondták, hogy egész irányzatahelyesen így jellemezhető: ő a filozófiát az égből lehozta a földre, mivel közvetlenül a földiértelemre épített. Világos képet alkothatunk arról, hogyan állt ez a két individualitás tanítványaivalszemben.

Hogyan állt Krisztus Jézus az ő tanítványaival szemben? Ő másképpen szólt a tömeghez, ésmásképpen tanítványaihoz; a tömeget példázatokban tanította, közvetlen tanítványainak pedigmegmagyarázta a példázatokat, vagyis elmondta nekik azt, amit be tudtak látni, amit értelmükkelközvetlenül fel tudtak fogni. Bonyolultabb dolog tehát, ha Krisztus Jézus tanítási módját akarjukjellemezni. Buddha tanítására egy dolog jellemző, ami közös minden tanításában, ezért van csak egyfajtája a Buddhához tartozó tanítványoknak. Szókratész tanítványai is csak egyfélék, mert az egész világSzókratész tanítványa, és maga Szókratész is csak egyféle módon áll tanítványaival szemben. KrisztusJézus kétféleképpen viszonyul tanítványaihoz, másképpen áll szemben közvetlen tanítványaival ésmáshogy a sokasággal szemben. Mi ennek a jelentősége?

Ha meg akarjuk érteni, mi a dolog nyitja, akkor tisztába kell jönnünk az egész fejlődési fordulóponttal,amit a golgotái misztérium jelent. Az a kor, amelyben a régi tisztánlátás általános emberi tulajdonság volt,véget ért. Minél messzebbre megyünk vissza az emberiség fejlődésében, annál inkább olyan időkhözjutunk, amelyekben a régi tisztánlátás még általános emberi tulajdonság volt, amikor az emberek mégbeleláttak a szellemi világokba. Hogyan láttak bele? Úgy, hogy tudattalan imaginációkban, álomszerűképekben meglátták a világ nagy titkait, tehát nem olyan értelmi fogalmak útján, ahogyan ma tisztázzuk a

dolgokat, ha megismeréshez akarunk jutni. A mai tudomány, de az is, amit népszerű gondolkodásnak,józan értelemnek és ítélőképességnek nevezünk, nem létezett azokban a régi időkben. Amikor annakidején az ember szemben állt a külvilággal, úgy állt azzal szemben, hogy látta, de nem bontotta szétfogalmakra, nem rendelkezett logikával, nem gondolkodott kombinatívan. Sőt, a mai embernek mégelképzelni is nehéz ezt, mert ma mindenen gondolkodunk. De a régi ember nem így gondolkodott. El-haladt a dolgok mellett, megnézte őket, belevéste magába a képet, és minden érthető lett számára, amikoraz ébrenlét és az alvás közti közbeeső állapotban a saját álomszerű, imaginatív világába belenézett. Ottképeket látott.

Állítsuk magunk elé világosabban a dolgot. Tegyük fel, hogy amikor a régi ember több ezer évvelezelőtt a környező világot szemlélte, feltűnt neki, hogy valamilyen tanító valamit magyaráz atanítványainak. A régi ember odaállt és meghallgatta, milyen szavakat mond a tanító a tanítványoknak. Ésha több

6061

tanítvány volt ott, megfigyelte, hogy az egyik a szavakat igazi buzgalommal szívja magába, a másik isfelveszi azokat, de hamarosan elveti, a harmadikat annyira elfoglalja saját egoizmusa, hogy oda semhallgat. Értelemszerűen ezt a háromféle tanítványt a régi ember nem tudta volna összehasonlítani.Amikor azonban az ébrenlét és az alvás közötti közbeeső állapotban volt, akkor az egész, mint kép, isméta lelke elé állt. Akkor olyasvalamit láthatott, hogy egy magvető megy, szétszórja a magot - ezt, mintimaginatív képet valóban látta -, az egyik magot jó földbe veti, ott az kicsírázik, a másikat rosszabbföldbe veti, a harmadikat köves talajba. Abból, ami a rosszabb földbe került, kevesebb kelt ki, aharmadikból semmi sem. A régi ember ezt nem úgy fejezte volna ki, mint a mai ember, hogy az egyiktanítvány befogadja a szavakat, a másik egyáltalán nem. De a közbeeső állapotokban, az alvás és ébrenlétközött látta a képeket: ott látta a magyarázatot. És más módon sohasem beszélt volna erről. Hamegkérdezték volna, hogyan magyarázza a tanító viszonyát a tanítványaihoz, akkor a tisztánlátó azálomképet mondta volna el. Az volt számára a realitás, de egyúttal a dolog magyarázata is, és így beszéltvolna róla.

Az a sokaság, amely Krisztus Jézust hallgatta, a régi látnokságnak már csak az utolsó maradékávalrendelkezett, de a lelkek még alkalmasak voltak arra, hogy odafigyeljenek, ha a lét és az emberiségkeletkezéséről képekben beszéltek. És Krisztus Jézus így beszélt a sokasághoz, amely még megtartotta arégi tisztánlátás utolsó örökségét, és belevitte megszokott lelki életébe.

És kik voltak a közvetlen tanítványok? Hallottuk, hogyan tevődött össze a Tizenkettő a Makkabeusanya hét fiából, és Mattatiás öt fiából. Hallottuk, hogy az egész óhéber népen át fölemelkedtek ahalhatatlan én erőteljes hangsúlyozásáig. Ők voltak az igazi elsők, akiket Krisztus Jézus kiválaszthatottmagának, hogy arra építsen, ami minden lélekben benne él, úgy él, amilyenné válnia kellene, hogy azemberré levés új kiindulópontja legyen. Amikor a tömegekhez beszélt, arra épített Krisztus, hogymegértik azt, annak segítségével, ami, mint örökség, a régi tisztánlátásból megmaradt. Amikor a tanítvá-nyokhoz beszélt, arra építhetett, hogy ők az elsők, akik valamit meg tudnak érteni abból, amit mi amagasabb világokról az embereknek ma elmondunk. Az idők fordulója hozta tehát magával azt, hogyKrisztus Jézus másképpen beszélt, amikor a tömeghez szólt, és máshogy, amikor azokhoz szólt, akikközvetlen tanítványai voltak. A tömeg közé állítja azokat, akiket, mint a Tizenkettőt magához vont.Krisztus szűkebb tanítványainak az volt a feladata, hogymegértsék, értelemszerűen fogják fel azt, ami a magasabb világokra és az emberiségfejlődés titkairavonatkozik, és ennek az elkövetkezendő időben általános emberi tulajdonsággá kell válnia. A példázatközben - vegyék beszédeit a maguk teljességében - tanítványaihoz, mondhatnánk, szókratészi szavakkalbeszélt, mert amit akkor mondott, azt az egyes lelkekből hozta ki, csakhogy míg Szókratész inkább a földiviszonyokra szorítkozott, mondjuk a mindennapi logikára, addig Krisztus Jézus a szellemi dolgokról

beszélt. De a szellemi dolgokról szókratészi módon beszélt, amikor közvetlen tanítványaihoz szólt.Amikor Buddha beszélt tanítványaihoz, úgy beszélt, hogy a szellemi dolgokat fejtette ki nekik, de úgy

fejtette ki, ahogy azt a megvilágosodás adja meg, ahogy azt csak az emberi léleknek a magasabbvilágokban való tartózkodása adja meg. Amikor Krisztus a tömeghez szólt, úgy beszélt, ahogy azt amindennapi emberi lélek a korábbi időben a magasabb világokban átélte. Úgy beszélt a tömeghez,mondhatnánk, mint valami „népi Buddha", közvetlen tanítványaihoz pedig úgy, mint egy „magasabbSzókratész", mint egy spiritualizált Szókratész. Szókratész az egyéni földi értelmet hozta ki tanítványaileikéből, Krisztus az égi értelmet. Buddha tanítványait az égi értelemben részesítette, Krisztuspéldázataiban a tömegnek a földi megvilágosodást nyújtotta.

Kérem Önöket, tekintsenek erre a három képre: odaát a Ganges földjén Buddha tanítványaival -Szókratész ellenképe; odaát Görögországban Szókratész tanítványaival - Buddha ellenképe; és aztán ez acsodálatos szintézis, ez a csodálatos összekapcsolás 4-5 évszázaddal később. Ott áll lelkűk előtt a leg-nagyobb példák egyikében az emberi fejlődés szabályszerű menete.

Az emberiség fejlődése lépésről-lépésre halad előre. Abból, amit a szellemtudományos megismeréselső fokozataiként az évek folyamán előadtam, egyeseknek sok minden úgy tűnhet, mint valami teória,mint puszta tan. így például biztosan sokan gondolták, hogy csupán elmélet az, hogy az emberi lelket azérzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek együttes működéseként kell felfogni. Kétségkívül vannakemberek, akik gyorsan ítélkeznek. Ugyancsak tapasztaltuk, hogy vannak, aki a vázlatot kész műnektekintőknél is gyorsabban ítélnek. És vannak még másféleképpen ítélkezők is. Jó, ha mint antropozófusokarra is figyelünk, hogyan nem szabad gondolkodni.

Ma reggel valaki egy sajátos gondolkodásmód bájos kis példáját mesélte el nekem. Csak példakénthasználom fel itt, de mint olyan példát, amelyet jól a lelkűnkbe kellene vésnünk, mert nekünk,antropozófusoknak, nemcsak a világ

6263

hibáit kell megismernünk, hanem lelkünket folytonosan tökéletesítenünk kell. Ezért nem személyesokokból, hanem egyetemes szellemi okokból hozom fel példának, amit ma reggel hallottam.

Azt mesélték el nekem, hogy Európa bizonyos részén van egy férfi, aki évekkel ezelőtt valótlandolgokat tett közzé Steiner „Theosophie" c. könyvéről, és egyáltalán Steinernek a szellemi mozgalombanbetöltött szerepéről. Ma valakinek a szemére vetették, hogy az egyik ismerőse - éppen ez a férfi -ilyesmiket kinyomtatott. És mit mondott ez az illető? „Igen, de ez az ismerősöm most elkezdte behatóantanulmányozni dr. Steiner műveit". Évekkel ezelőtt elmondta a véleményét, és most azzal mentegetik,hogy tanulmányozni kezdi a dolgot. Ilyen gondolkodás előfordulhat a mi mozgalmunkban is. Ha majd azelkövetkező időkben egyszer írni fognak erről, fel fogják vetni a kérdést: hogyan létezhetett az, hogyvalakinek eszébe jusson mentségül felhozni azt, hogy egy ismerőse most kezd megismerkedni azzal,amiről évekkel ezelőtt ítélkezett?

Ezek a kérdések az antropozófiai neveléshez tartoznak, és csak akkor jutunk előbbre, ha valóbanáltalános lesz az a felfogás, hogy ilyesmi nem fordulhat elő az antropozófiai mozgalomban, teljesenlehetetlennek kell lennie. Mert a belső becsületességhez tartozik az, hogy ilyen módon ne is lehessengondolkozni. Az igazság megismeréséhez ilyen gondolkodással egyetlen lépést sem lehet tenni, és azantropozófusok kötelessége, hogy az ilyen dolgokat észrevegyék, és ne menjenek el mellettükközömbösen az „általános emberszeretetet" hangoztatva. A magasabb értelmében véve szeretetlenség egyemberrel szemben, ha ilyesmit megbocsátunk neki. Mert ezáltal őt karmikusan arra ítéljük, hogy a halálután lényegtelen, jelentőség nélküli életet éljen. Ha azonban hasonló dolgokra figyelmeztetjük,megkönnyítjük halál utáni létét. Ez a dolog mélyebb jelentősége.

Nem szabad könnyedén venni, ha az ember egy ilyen igazságot egyszerűen elmond: az emberi lélekhárom részből tevődik össze, az érzőiélekből, az értelmi vagy kedélylélekből és a tudati leiekből. Az évekfolyamán kiderülhetett már, hogy egy ilyen dolognak sokkal mélyebb jelentősége is van, mint a lélek

szisztematikus beosztása. Kifejtettük, hogy az Atlantisz utáni időben egymás után kifejlődtek az egyeskultúrák: a régi indiai, az ősperzsa, az egyiptomi-káldeai, a görög-latin és aztán a miénk. Kimutattam aztis, hogy a babiloni-káld-egyiptomi kultúrkorszak lényege abban keresendő, hogy akkor valójában azember érzőlelke ment át sajátos fejlődésen. A görög-latin korban az értel-mi vagy kedélylélek fejlődött, és a mi időnkben a tudati lélek sajátos kultúrája megy végbe, így állunkezzel a három kultúrkorszakkal szemben, így működnek azok az emberi lélek nevelésén és fejlődésén. Aléleknek ez a három része nem kitalált valami, hanem elevenen jelen van, és az egymásra következőidőkben azok egymást követően fejlődnek.

Mindez azonban összefügg egymással. A korábbit a későbbibe mindig át kell vinni, és ennekmegfelelően a korábbiban elő kell készíteni a későbbit. Melyik kultúrkorszakban élt Buddha ésSzókratész? Az Atlantisz utáni negye'dik korszakban. Abban a korszakban, amelyben különösen azértelmi vagy kedélylélek nyilvánul meg. Mind a kettőnek megvan a missziója, a maga feladata.

Buddhának az volt a feladata, hogy az érzőlélek kultúráját a harmadik, vagyis az előző korszakbólátvigye a negyedikbe, és azt megőrizze. Amit Buddha hirdet, amit tanítványai a szívükbe fogadnak, annakaz Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakból - amely az érzőlélek kora - át kell világítania a negyedikkorszakba, az értelmi vagy kedélylélek korszakába. Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakot tehát, azértelmi vagy kedélylélek korát átmelegíti, átizzítja, átvilágítja a buddhai tan azzal, amit a tisztánlátásbóláthatott érzőlélek-korszak létrehozott. Az értelmi vagy kedélylélek-korszak számára az érzőlélek-kultúranagy megőrzője Buddha. Milyen misszió jutott a valamivel később fellépő Szókratésznek?

Szókratész is az értelmi vagy kedélylélek korszakában áll, de ő az egyes ember individualitására épít,arra, ami csak a mi ötödik kultúrkorszakunkban jöhet igazán létre. Neki még absztrakt formában kellett atudati lélek korszakát belevonnia az értelmi vagy kedélylélek korszakába. Buddha megőrzi a korábbit.Azért jelenik meg az, amit hirdet, melegítő, világító fényként. Szókratész azt hozza, ami számára a jövő,ami a tudati lélek korszakát jellemzi, azért tűnik fel az ő idejében józannak, száraznak pusztán azértelemhez szólónak.

Ezért tolódik egybe a negyedik korszakban a harmadik és az ötödik: a harmadikat megőrzi Buddha, azötödiket elővételezi Szókratész. Keletnek és nyugatnak az a feladata, hogy ezt a két különbözőségetképviselje. Keletnek az elmúlt idő nagyságát kell megőriznie, a nyugat pedig egy korábbi időbenelővételezi azt, aminek később kell megjelennie.

Hosszú az út az emberiségfejlődés ősrégi korszakain át - amelyekben Buddha mindig föllépett, mintbódhiszattva -, addig az időig, amikor a bódhiszatt-

6465

va buddhává emelkedett. Hosszú időszak ér véget Buddhával, és valóban úgy ér véget, hogy Buddha leéliutolsó földi inkarnációját, többé nem kell lejönnie a Földre. Hosszú időszak ért véget ekkor, miközben azősrégi időkből áthozta azt, ami az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak érzőlélek-kultúrája volt, és aztújból fölvillantotta. Ha Buddha beszédeit ebből a szempontból olvassák, akkor meg fogják kapni a helyeshangulatot, és akkor az értelmi vagy kedély-leiek eljövetelét egészen másként fogják értékelni. Akkor aBuddha-beszédek alapján ezt fogják mondani: itt minden olyan, hogy közvetlenül az emberi szívhez szól,de közvetlenül mögötte van valami, ami visszahúzódik a szívtől, és egy magasabb világhoz tartozik.Ebből ered az a sajátos, a szokásos értelemben visszatetsző ritmikus mozgás a Buddha-beszédekismétléseiben. Ezeket éppen akkor kezdjük megérteni, amikor a fizikaiból belemegyünk az éteri elembe,az érzéki világ mögötti legközelebbi érzékfelettibe. Aki megérti, hogy mi minden van az étertestben - amia fizikai test mögött van -, az azt is megérti, hogy miért ismétlődik olyan sok minden újból és újbólBuddha beszédeiben. A Buddha-beszédek hangulatának sajátosságát nem szabad elrontani azzal, hogy azismétléseket kiküszöböljük. Az elvontan gondolkodók megtették ezt, és azt hitték, hogy valami jót tesznekazzal, ha csak a tartalmat emelik ki, és elkerülik az ismétléseket. Lényeges ezért, hogy mindent úgy

hagyjunk, ahogy Buddha elmondta.Ha most Szókratészre tekintünk - anélkül a gazdag anyag nélkül, ami azóta a természettudományos és

embertani fejlődés felfedezéseiben összegyűlt -, ha azt nézzük, hogyan tárgyalja Szókratész a mindennapidolgokat, akkor az a mai ember, aki őt előveszi, a természettudományos anyagban mindenütt a szókratészimódszert találja meg: keresik és akarnak is dolgozni vele. Egy hosszú vonal kezdődik Szókratésszel,belenyúlik a mi időnkbe és mindig a tökéletességhez jut el.

Az emberiség fejlődésében van egy áramlat, amely egészen Buddháig terjed és ott véget ér, és van egymásik áramlat, amely Szókratésszel kezdődik, és egy távoli jövőbe mutat. Szókratész és Buddha úgyállnak egymás mellett, mint két üstökös magja - ha szabad ezt a képet használnom -, az üstökös magjakörüli csóva Buddhánál messze a meghatározatlan múltba mutat vissza, míg Szókratésznél messzebelevilágít a határozatlan jövő távlataiba. Két egymástól távol eső üstökös, egymással ellentétes irányban,de egyidejűleg fénylő maggal - ez az a kép, amellyel jelezni szeretném, hogyan áll Szókratész és Buddhaegymás mellett.

Felezer év telik el, és a két áramlat összekapcsolásaként megjelenik valami Krisztus Jézussal. Ezt márjellemeztük, amikor az egyes tényeket vettük szemügyre. Holnap tovább haladunk ebben a jellemzésben,hogy feleletet adjunk arra a kérdésre: mi a missziója Krisztus Jézusnak az emberi lélek szempontjából, haazt helyesen akarjuk jellemezni?

6667

ÖTÖDIK ELŐADÁS

Tegnap megpróbáltuk bizonyos szempontból szemügyre venni a világtörténelemnek azt az időszakát, amelyben agolgotái misztérium megtörtént. Ezt oly módon kíséreltük meg, hogy két jelentőségteljes emberiség-vezetőt,állítottunk szemünk elé, Buddhát és Szókratészt, akik mindketten néhány évszázaddal megelőzték a golgotáimisztériumot. Ennek során kiderült, hogy Buddha egy fejlődési áramlat jelentőségteljes befejeződését jelenti.Buddha a golgotái misztérium előtti ötödik-hatodik században az azóta közismertté vált nagyjelentőségű tanáthirdette, a benáreszi kinyilatkoztatást, amelyben mintegy összefoglalta és megújította azt, ami az emberi lelkekbebeleáradhatott az ősrégi előidók évezredei óta. Ezt úgy hirdette, ahogy hirdetnie kellett fél évezreddel a golgotáimisztérium előtt, és ahogy hirdetnie kellett azoknak a népeknek, akiknek számára ez a tan éppen ebben a formábanvolt a legmegfelelőbb. Hogy Buddha mennyire záróköve egy világáramlatnak, az még jobban szembetűnik, ha nagyelődjét állítjuk lelkünk elé, aki már mintegy az emberiségfejlődés félhomályába vész: Krisnát, a nagy indiai tanítót,aki megint más értelemben végpontja a régi kinyilatkoztatások évezredeinek.

Krisnát néhány évszázaddal előbbre tehetjük Buddhánál, de most nem ez a fontos. A fő dolog az, hogy minélinkább engedjük magunkra hatni azt, amit Krisna és amit Buddha jelent, annál inkább belátjuk, hogy egy bizonyosoldalról nézve Krisnában még ragyogóbb fényben jelenik meg az, amit Buddha hirdet, és Buddhában - ahogy ezmindjárt jellemezni fogom - bizonyos módon véget ér.

Krisna valaminek az összefoglalását jelenti, ami a szellemi fejlődésben az emberiség fejlődésének sok ezer évérerávilágít. Ha elmélyedünk mindabba, amit Krisna kinyilatkoztatásának nevezünk, akkor az emberi szellem-megnyil-vánulás magasztos csúcsaira tekintünk fel, amelyekkel szemben az az érzésünk: arra nézve, ami ebből kicsendül, amiebben megjelenik, egyáltalán alig lehet előrehaladás, emelkedés. Ami ebben a kinyilatkoztatásban megnyilvánul, aza maga nemében a legmagasabb. Természetesen sok mindent Krisna személyében foglalunk össze, amit elődeihirdettek. De itt is úgy van, hogy mindaz, ami lassanként az évezredek és évszázadok folyamán megadatott

69

azoknak, akik az őt megelőző időkben a kinyilatkoztatások hordozói voltak, őbenne, Krisnában ismétmegújulva, egybefoglalva, egy végpontba fogva szólt az ő száján keresztül népéhez. És ha azt a módotnézzük, ahogyan Krisna az isteni-szellemi világról, az isteni-szellemi világnak az emberiséghez valóviszonyáról, a világ-események hatásáról megnyilatkozik, ha azt a szellemiséget nézzük, amelyheznekünk is fel kell emelkednünk, ha be akarunk hatolni a Krisna-tan mélyebb értelmébe, akkor egybizonyos szempontból véve, talán csak egy dolog van a későbbi korok fejlődésének folyamatában, amitvele össze lehet hasonlítani.

Krisna kinyilatkoztatásáról el lehet mondani, hogy az egy bizonyos szempontból titkos tan. Titkos tanazért, mert kevés ember tudja megszerezni azt a belső képességet, amellyel fel tud emelkedni arra aszellemi magasságra, ahol a dolgokat megértheti. Amit Krisna kinyilatkoztatott, azt nem kell külső esz-közökkel bezárni, belakatolni, hogy titkos maradjon, azért marad titkos, mert kevés ember emelkedik felolyan magasságra, hogy azt megérthesse. Az olyan kinyilatkoztatást, mint a Krisnáé, szétoszthatjukaz emberek között, mindenkinek a kezébe adhatjuk, mégis titkos marad, mert az eszköz ahhoz, hogy atitkos tanból ki lehessen bontakoztatni, nem az, hogy az emberek között szétosztjuk, hanem az, hogy alelkek felfejlődjenek, hogy az emberek azzal egyesüljenek. Mert az ilyen dolgok egy bizonyosmagasságban lebegnek, és ezen kívül még olymódon is szólnak, amely egyfajta szellemi magasságotképvisel. Aki az ilyen kinyilatkoztatás szavait olvassa, az távolról sem gondolhatja, hogy azt meg is érti,még ha 20. századbeli tudós is. Teljesen érthető, ha ma sok oldalról azt halljuk, hogy nincs titkostudomány, mindent meg lehet érteni. Mert gyakran azok, akik az ilyen megállapításokat teszik, a szavakbirtokában vannak, és azt hiszik, hogy ezzel mindent birtokolnak. Márpedig egy tan titkossága abbanrejlik, hogy amit birtokolnak, azt nem értik.

Ahogy mondtam, egy dolog van, amit össze lehet hasonlítani a Krisna-tannal, amit össze lehetkapcsolni az ő nevével. Ez három név, és mindaz, ami rajtuk keresztül a nálunk szokásos, hozzánk közelálló fogalmi, filozófiai módon jelenik meg az újkorban: Fichte, Schelling és Hegel. Ennek a háromembernek a tanai valamennyire összehasonlíthatók az emberiség más „titkos tan"-aival. Mert bár Fichte,Schelling és Hegel tanai megszerezhetők, mégsem fogja senki tagadni, hogy azok a szó legtágabbértelmében véve igazi titkos tanítások maradtak. Valóban azok maradtak. Kevesen vannak, akik azokhoza dolgokhoz, amiket ez a három ember írt, bármiként is igazodni akarnának. Bizonyos,

mondhatnánk, filozófiai udvariasságból bizonyos körökben ma ismét beszélnek Hegelről, és ha olyanszavak hangzanak el, mint amiket most mondtam, azt a ellenvetést teszik, hogy hiszen mégis vannak, akikfoglalkoznak Hegellel. De ha aztán átnézzük azt, amit elolvasnak belőle, és amit megértéseként hoz-záfűznek, akkor derül ki csak igazán, hogy számukra Hegel igazi titkos tan maradt. Ami keletről,Krisnától átvilágít hozzánk, az jelenik meg Fichténél, Schellingnél és Hegelnél elvont, fogalmi módon, ésahhoz, hogy valaki a hasonlóságot észrevegye, az emberi léleknek egy egészen meghatározott felépítésérevan szükség. Kertelés nélkül elmondom, hogy mi kell hozzá.

Ha valaki, aki úgy véli magáról, hogy átlagos képzettséggel rendelkezik, kezébe veszi Fichte vagyHegel valamelyik művét, és olvasni kezdi, azt hiszi, hogy abban olyasmit olvas, ami a fogalmi fejlődéshaladását jelenti. A legtöbb ember egyetért abban, hogy nem nagyon tud fölmelegedni, amikor Hegel „Tu-dományos enciklopédiá"-ját kinyitja, és ott a létről és a nemlétről, a létesülés-ről és a jelenlétről olvas.Ilyenkor olyasmit is hallhatunk: itt valaki a legmagasabb fogalmi absztrakciókat kotyvasztja össze, ezlehet szép, de nem melegít fel, szívemnek, lelkemnek nem ad semmit. Sok embert ismertem, aki Hegelnekezt a művét három-négy oldal elolvasása után gyorsan becsukta. Egyvalamit nem szívesen vallanak be azemberek, azt, hogy ha nem tudnak mellette felmelegedni, ha nem tudják átélni azt a küzdelmet, amely apokolból a mennybe vezet, akkor talán a hiba bennük van. Ezt nem szívesen ismerik el. Mert vanlehetőség arra, hogy amit ennél a három embernél „absztrakt foga-lom"-nak neveznek, ott az életküzdelmeit éljék át, és ne csak az élet melegét érezzék, hanem a legszélsőbb hidegségtől a legszélsőbbmelegségig való felemelkedést is. Érezni lehet, hogy ezek a dolgok közvetlenül embervérrel íródtak, ésnem absztrakt fogalmakkal.

Ami Krisnától átfénylik, azt össze lehet hasonlítani a szellemi magaslatokra való emberifelemelkedésnek ezzel az úgynevezett legújabb fejlődési fázisával, csakhogy van egy jelentős különbség.Amit Fichtében, Schellingben és Hegelben, a kereszténység e legérettebb gondolkodóiban látunk, az akereszténység előtti korban Krisnánál lép elénk, úgy ahogy annak akkor meg kellett jelennie. Mert mi ez a

Krisna-kinyilatkoztatás? Olyasvalami, ami soha többé vissza nem jöhetett, amit a maga nagyságában kellelfogadni, mert a maga nemében nem múlható felül. Aki megérti az ilyen dolgokat, az fogalmat alkothatannak a szellemi fénynek az erősségéről, amely átfénylik hozzánk, ha az ember engedi lelkére hatni azt,ami azzal a kultúrával függ össze, amelyből

7071

Krisna kiindult. Csak hagyni kell, hogy a dolgok a helyes értelemben működjenek. Ha az ember engedi,hogy helyes módon hassanak rá az olyan szavak, mint amilyeneket csak példaképpen emelek ki aBhagavad Gitából - ezek Krisna szavai, amikor saját lényére mutat rá - akkor olyan megismerésekhez ésérzésekhez jut el, amelyekről később még beszélni fogok. Krisna ezeket mondja a második énekben:

„Én vagyok a létesülés szelleme, közepe és vége. Minden lényben, ami lett, a legnemesebb mindig énvagyok. A szellemi lények között Visnu vagyok, a csillagok között a Nap, a fények között a Hold, azelemek között a tűz, a helyek között a magas Meru, a vizek között a nagy Világtenger, a folyók között aGangesz, a fák rengetegében Ashvatta. A szó igazi értelmében véve én vagyok az ura az embereknek, ésminden itt élő lénynek, a kígyók között én vagyok az, aki örökké létezik, aki maga a lét alapja."

És ugyanabból a kultúrából válasszunk ki egy másik kinyilatkoztatást, amelyet a Védákban találunk.„A dévák összegyűlnek a Mindenható trónja alatt, és alázatosan kérdezik, ki ő. Akkor ő válaszol - a

Mindenható, tehát ebben az óindiai értelemben a Világisten - : ha volna egy másik olyan, mint én, akkormagamat általa írnám le. Én öröktől fogva voltam, és örökkön örökké leszek. Én vagyok az első őso-kamindennek, ami van nyugaton, keleten, északon és délen; én vagyok az őso-ka mindennek, ami van fenta magasságokban és lent a mélységekben. Én vagyok minden, idősebb, mint bármi, ami van. Én vagyoka királyok királya, az igazság maga, én vagyok a kinyilatkoztatás maga, én vagyok a kinyilatkoztatásősoka, én vagyok a tudás, én vagyok a jámborság és a jog. Mindenható vagyok."

Arra a kérdésre, hogy mi az ősoka mindennek, ennek az ősi forrásműnek a válasza így hangzik:„A világ ősoka a tűz, a Nap és a Hold is, és ez a tiszta Brahman is, ez a víz és a teremtmények

legmagasabbja. Minden pillanat és minden hét, minden hónap és minden év, minden évszázad és mindenévezred, és minden évmillió őbelőle jött elő, minden az ő sugárzó személyéből származott, amelyet senkifelfogni nem tud, sem fent, sem lent, sem köröskörül, sem középen, ott, ahol mi állunk."

Ilyen szavak hangzanak át hozzánk ezekből a régi időkből. Adjuk át magunkat ezeknek a szavaknak.Mit kell ereznünk e szavakkal szemben, ha elfogulatlanul vizsgáljuk azokat? Elhangzanak bizonyosdolgok, látjuk, hogy Krisna mond valamit saját magáról, látjuk, hogy elhangzanak dolgok a Világistenről,és a világ ősokáról. Már az a hang is, amellyel a dolgok kifejezésre jutnak, olyasmit tár fel, amit sohamagasztosabban, soha jelentőségteljesebben nem mondhat el senki. Itt tehát belekerül valami azemberiségfejlődésbe, aminek úgy kell maradnia, amit úgy kell befogadni, ahogy van, ami a végéhez ért.És később bárhol gondolkoztak is ezekről a dolgokról, a későbbi idők módszereivel talán erre vagy arravonatkozóan esetleg világosabban fogalmaztak, módosítottak valamit, de jobban nem mondták el soha.Ha valaki ezeket a dolgokat jobban akarná elmondani, az elbizakodottság lenne.

Nézzük először a Bhagavad Gitának azt a helyét, ahol Krisna úgyszólván saját tulajdon lényét jellemzi.Mit jellemez tulajdonképpen? Egészen különleges, ahogy beszél. Arról beszél, hogy ő a dolgok szelleme,ő az égi szellemek között Visnu, a csillagok közt a Nap, a fények közt a Hold, az elemek közt a tűz, és ígytovább. Ha ezt úgy akarnánk körülírni, hogy egy formulába foglaljuk össze, akkor azt mondhatjuk, hogyKrisna úgy jellemzi magát, mint esszenciát, mint a lényeget mindenben, úgy, hogy ő a lét alapja, ő jelenítimeg a legtisztábbat, a legistenibbet. Ahol tehát a dolgok mögé hatolunk, és azt keressük, mi azok lényege,ott ennek a szakasznak az értelmében a Krisna-lényhez jutunk el. Vegyünk egy bizonyos fajta növénybőltöbb példányt, és keressük meg ennek a fajtának a lényegét, amely nem látható, hanem az egyes látható

növényformákban jut kifejezésre: mi van e mögött, mint esszencia? Krisna! De ezt a lényt nemcsak egylénnyel kell azonosnak gondolnunk, hanem úgy, mint ami abban a formában a legmagasabb, a legtisztább,tehát nemcsak az van előttünk mindenütt, ami maga a lény, hanem ami ebben a lényben mindenütt alegtisztább, a legnemesebb, a legmagasztosabb.

Miről beszél tehát Krisna tulajdonképpen? Nem egyébről, mint arról, amit az ember is saját lényekéntismerhet meg, ha önmagába mélyed. De ez nem az a lény, amelyet a mindennapi életben mutat, hanemamely az ember mindennapi megnyilatkozása és az emberi lelkiség mögött van. Arról az emberi lényrőlbeszél, aki bennünk van, mert az ember igazi lénye egy a minden-seggel. Krisna nem olyanmegismerésről beszél, amely egoisztikusan formálódik ki benne, Krisnában az van, ami az emberben lévőlegmagasabbra

7273

utal, ami azonosnak, egységesnek tekintheti magát azzal, ami minden dolognak a lényegét alkotja.Krisna úgy beszél arról, amit saját korának kultúrája számára szeme előtt tart, ahogy mi beszélünk

ma, ha valami mást tartunk szem előtt. Ha mi ma saját lényünkbe tekintünk, akkor mindenekelőtt az éntpillantjuk meg - ahogy ez a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?" című könyvemben levan írva. Ettől a mindennapi éntől meg kell különböztetnünk a magasabb, az érzékfeletti ént, amely azérzéki létben nem jelenik meg, és nem csak bennünk van, hanem egyidejűleg kiárad minden dologlényegébe. Ha tehát mi a magasabb énünkről beszélünk, az emberben lakó magasabb énről, akkor nemarról beszélünk, amikor köznapi módon azt mondjuk: „én vagyok", ámbár nyelvünkben egyformánhangzik. Krisna szájában azonban nem hangzott volna egyformán. O az emberi lélek lényegéről azakkori felfogás értelmében úgy beszélt, ahogy mi beszélünk ma énünkről.

Miként jöhetett létre, hogy amit Krisna megjelölt az olyan hasonló ahhoz, amit legmagasabbhitvallásként kijelentünk róla? Azért jöhetett ez létre, mert azt a kultúrát, amelyből Krisna származott,megelőzte a korábbi évezredekben az emberiség látnoki, tisztánlátó kultúrája, mert az emberek hozzávoltak szokva ahhoz, hogy ha a dolgok lényegére néztek, mindig a tisztánlátó szemlélethez emelkedtekfel. Egy olyan nyelvet, mint a Bhagavad Gitáé, csak akkor lehet megérteni, ha azt egy régi tisztánlátószemlélet zárókövének tekintjük; ha tisztában vagyunk azzal, hogy abban a pillanatban, amikor az embera régi időkben abba a közbeeső állapotba került, amely emberileg általános volt az alvás és az ébrenlétközött, akkor nem úgy volt benne a dolgokban, mint ahogy az az érzéki szemléletben történik, hogy adolgok itt vannak, és az ember rajtuk kívül van, hanem akkor kiáradt minden lény fölött, benne éreztemagát minden lényben. Akkor egynek érezte magát minden lénnyel, azzal érezte magát egynek, ami adolgok legjava volt, és ami őbenne a legjobb, az volt benne minden dologban. És ha nem indulunk ki egymai ember absztrakt érzéseiből, hanem abból, amit az előbb jellemeztem, ahogy a régi ember észlelt,akkor érthetővé válnak azok a szavak, amelyek a Bhagavad Gitában Krisnától felénk hangzanak. Akkor,ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyennek látta magát a régi tisztánlátás embere, megértjük,hogy olyan volt, amilyet ma is el lehet érni a szellemtudományos iskolázás útján, amikor a emberéterteste szabaddá válik, és úgy érzi, hogy kiáradt, kitágult a fölé, ami mindenben benne van. Hakülönbözött is attól, ami így a szellemtudományos

iskolázás útján elérhető, lényegében ilyen volt a régi idők emberének természetes állapota. Olyanállapotokban, amelyek mintegy maguktól jöttek létre, benne érezte magát a dolgokban. És amikor aztán akinyilatkoztatásokat formába öntötték, amikor azt, amit láttak, szép, magasztos szavakban kifejezésrejuttatták, akkor napvilágra került olyasmi, mint Krisnának az említett kinyilatkoztatásai.

Ezért ezt is mondhatjuk: Krisna azt mondta az ő embereinek: azt akarom szavakban hirdetni, amit alegjobbak láttak közülünk, amikor az érzékfeletti állapotban voltak. Mert az eljövendő idő már nem fogjaígy találni az embereket, és ti magatok sem tudtok többé olyanok lenni, amilyenek az ősatyák voltak. Azt

akarom szavakba önteni, amit az ősatyák láttak, hogy megmaradjon, mert ezt az emberiség természetesállapotként már nem birtokolhatja. -Lényegében az akkor lehetséges szavakba öntötte azt, aminek azemberiség évezredeken át részese volt. Ezek voltak Krisna kinyilatkoztatásai, azért, hogy a későbbi idők ismegkaphassák azt, amit már nem láthatnak.

így foghatjuk fel többi szavait is. Tegyük fel, hogy abban az időben, amikor Krisna kinyilatkoztatásaitmegtette, egy tanítvány odalépett volna egy tudós tanítóhoz, és megkérdezte volna: tudós tanító, monddmeg, mi van a dolgok mögött, amelyeket most csak a szemem lát? - Akkor a tudós tanító azt felelte volna:ezek mögött a dolgok mögött, amelyeket most csak külső, érzéki szemed lát, a szellemiség van, azérzékfeletti. De a régi időkben az emberek ezt az érzékfelettit, természetes állapotukban még látták, és alegközelebbi érzékfeletti világba, amely határos érzéki világunkkal, az éteri világba, beláttak. Ott van azősoka mindennek, ami érzéki. Ott látták az okot. Most csak szavakkal tudom kifejezni: a tűz az, a Nap az,de nem úgy, ahogy a Nap ma megmutatkozik, mert akkor a régi látnokság számára éppen az volt alegláthatatlanabb, amit most a szem lát. A fehér, tüzes Napbolygó volt a sötét, a tér összessége feletthaladva szétterültek a Nap-hatások, a Nap-aura sugárzásai, sokszínű képekben szétfutó, ismét egymásbafutó sugarakban, de olymódon, hogy az, ami így a dolgokba belemerült, egyidejűleg teremtő fény volt. Ésa Holdat is másképp látták, mert ezekben van együttesen a tiszta Brahman.

Mi a tiszta Brahman? Amikor a levegőt beleheljük és kileheljük, a materialista ember azt hiszi, hogy alevegővel csak oxigént lehel be. Ez pedig tévedés. Minden lélegzetvétellel szellemet lehelünk be,szellemet lehelünk ki. Ami a levegőben, mint szellem él, belénk hatol, és aztán kikerül belőlünk, ésamikor

7475

ezt a régi tisztánlátás nézte, nem úgy élte át, mint a materialista, aki azt hiszi, hogy oxigént lehel be. Ezmaterialista előítélet. A régi tisztánlátás tudta, hogy a szellem éteri elemét lehelte be, a Brahman-t, akitőlaz élet ered. Ahogy ma azt hiszik, hogy a levegő oxigénjéből jön az élet, úgy tudta a régi ember, hogy azélet Brahmantól jön, és amennyiben Brahmant magába veszi, él. A legtisztább Brahman az ősoka atulajdonképpeni egyéni életünknek.

És milyen magasságban vannak ezek a fogalmak, amelyekhez ez az ősrégi tiszta bölcsesség, ez azéterhez hasonló, fényhez hasonló bölcsesség felszárnyal? Az emberek ma azt hiszik, hogy ugyancsaktisztán tudnak gondolkodni. És amikor látjuk, hogy mindent tűvel-heggyel összehordanak, amikorelkezdenek valamit magyarázni, akkor nem érzünk nagy tiszteletet a mai gondolkodással, főleg a mailogikus gondolkodással szemben. Ennek alátámasztására egy igazán elvontnak tűnő fejtegetést fogokelőadni, a lehető legegyszerűbb módon.

Tegyük fel, hogy szembejön velünk egy állat, amely sárga és sörénye van, és elnevezzük oroszlánnak.Most elkezdünk kérdezni: mi az oroszlán? A felelet: egy ragadozó állat. Tovább kérdezünk: mi aragadozó állat? Emlősállat. Mi az emlősállat? Élőlény, így haladunk tovább, az egyiket leírjuk amásikkal. A legtöbben azt hiszik, helyén való, ha ily módon mindig tovább kérdeznek. Ha szellemidolgokról beszélünk - a legmagasabb szellemi dolgokról is -, gyakran ugyanígy kérdeznek, mint amikorazt kérdezik, hogy mi az oroszlán, mi a ragadozó állat, és így tovább. És ahol bevezettük, hogy a leadottcédulákra az előadások végén felelek, gyakran ugyanazok a kérdések vannak a cédulákon.Megszámlálhatatlanul találjuk például azt a kérdést: mi az Isten? Vagy: mi a világ kezdete? Vagy: mi avilág vége? Sokan semmi mást nem akarnak tudni, mint hogy mi az Isten, mi a világ kezdte, mi a világvége, teljesen úgy, mintha azt kérdeznék, mi az oroszlán.

Az emberek azt gondolják, hogy ami a mindennapokra érvényes, az érvényes a legmagasabbdolgokra is. Nem gondolnak arra, hogy éppen a legmagasabb dolgokra nézve az a jellemző, hogy nemlehet tovább oly módon kérdezni, mint más egyébre. Mert ha az egyik dologtól a másik felé haladunk,például az oroszlántól a ragadozó állathoz, és így tovább, akkor egyszer mégis csak eljutunk

olyasvalamihez, amit már nem lehet az előbbi módon leírni, ahol már nincs értelme annak a kérdésnek,hogy mi az. Mert ha így kérdezünk, akkor az alany mellé állítmányt akarunk kapni. Mert kell egylegmagasabb lénynek lennie, aki csak önmaga által fogható fel. Az a kérdés, hogy mi az Is-

ten, logikailag teljesen értelmetlen. Mindent fel lehet vezetni a legmagasab-big, de a legmagasabbhoz nemszabad állítmányt hozzá fűzni, mert akkor az a felelet következik, hogy Isten... - és amivel leírnánk, annakmagasabbnak kellene lennie nála. Ez a legfurcsább ellentmondás lenne, ami csak létezik.

Hogy ezt a kérdést ma még mindig felteszik, azt bizonyítja, hogy milyen magas fokon állt az ősrégiidőkben Krisna, amikor azt mondta: a dévák összegyűlnek a Mindenható trónja körül, és alázattalkérdezik, ki ő? Erre azt feleli: „Ha lenne egy másik, aki olyan, mint én, akkor magamat általa írnám le".Ezt azonban nem teszi, nem írja le magát más által, így mi is, mint a dévák, odaadással és áhítattaleljutunk az ősi szent kultúra elé, és megcsodáljuk grandiózus logikus magasságát, amelyet nemgondolkodás nyújtott, hanem a régi látnokság, azáltal, hogy a emberek közvetlenül tudták: ha a okhozérnek el, akkor a kérdezés megszűnik, mert a okokat látják. Csodálattal állunk tehát az előtt, ami így lejönhozzánk ezekből az ősi időkből, mintha a szellemek, akik azt átszármaztatták hozzánk, azt akarták volnamondani: lejártak már azok a kozmikus korszakok, amelyekben az emberek közvetlenül beleláttak aszellemi világokba. A jövőben nem így lesz. Mi azonban regisztrálni akarjuk azt, amihez fel tudunkemelkedni, ami egykor az ember tisztánlátásának megadatott.

így a Bhagavad Gítában és a Védákban megtaláljuk mindazt, amit Krisnában, mint végpontbanfoglalhatunk össze, amit nem lehet túlszárnyalni. Lehet ugyan ismét látni megújult látnokság útján, desohasem lehet bebizonyítani azokkal a képességekkel, amelyeket az emberek azóta szereztek meg. Ezértha az emberi kultúra egészét nézzük, a napi kultúrát, a külső kultúrát az érzéki létben, mindig van ok aztmondani: ebben a kultúrában, ha eltekintünk attól, amit iskolázással megszerzett tisztánlátás útján a napikultúrán belül újból ki lehet küzdeni, az az ősi kinyilatkoztatás, ami Krisnával lezárult, már többé sohasemérhető el. De a fejlődés útján, szellemtudományos iskolázással a lélek újból felemelkedhet, és aztmegszerezheti. Ami egykor normális úton - ha szabad ezt így mondani - megadatott az emberiségnek, az amindennapi életben természetszerűen elérhető állapotokban nincs megadva. Ezért hanyatlottak le ezek azigazságok. Ha akad néhány gondolkodó, mint Fichte, Schelling és Hegel, akik gondolkodásukat a lehetőlegnagyobb tisztaságra emelték, akkor ezek a dolgok, ha nem is olyan életteljesen, nem közvetlenszemélyes színezettel, mint Krisnánál de eszmék formájában ismét elénk állhatnak, de többé sohasem úgy,mint ahogy azt az

7677

emberek a régi látnokság útján felfogták. És a szellemből adódik, ahogy már gyakran elmondtam, hogyaz Atlantisz utáni időkben ez a régi látnokság lassan és fokozatosan elhal.

Ha visszapillantunk az Atlantisz utáni első kultúrkorszakba, a régi indiai időkbe, azt mondhatjuk: abbólnincsenek írott feljegyzések, mert akkor az emberek még beleláttak a szellemi világba. Ami akkor azemberiségnek megnyilatkozott, az csak az Akasha-krónikában található meg újra. Ez magas kinyi-latkoztatás volt, de lassanként az emberiség lejjebb szállt, és az Atlantisz utáni második kultúrkorszakban,az ősperzsa időkben, a kinyilatkoztatások még megvoltak ugyan, de többé már nem eredetitisztaságukban. Még kevésbé tisztán voltak meg, a harmadik kultúrkorszakban, azegyiptomi-káld-babilóni-ai időkben. Itt azonban szem előtt kell tartanunk - ha a viszonyokat a valóságnakmegfelelően akarjuk látni -, hogy ezekből az első kultúrkorszakokból, és nem csak azoknál a népeknél,amelyekről elnevezték őket, feljegyzések nincsenek. Ha a régi indiai kultúráról beszélünk, akkor ez alattolyan kultúrát értünk, amelyből semmi írott feljegyzés nem jött át hozzánk. Az ősperzsa kultúránál szinténez a helyzet. Mert minden írásbeli emlék, amellyel rendelkezünk, csak utóhangja az eredetinek. Csak azegyiptomi-káld-babilóniai kultúrkorszaktól kezdve - tehát a harmadiktól - vannak feljegyzések. Amígtehát az ősperzsa kultúra tartott, addig az indiai kultúrában egy második periódus folyt le, amely

párhuzamosan haladt az ősperzsával, és amikor az egyiptomi-káld-babilóniai kultúra játszódott le, akkorIndiában egy harmadik korszak vette kezdetét. És csak ebben az időben kezdtek el feljegyzéseketkészíteni. Csak ennek a harmadik kultúrkorszaknak a késői időszakából származnak azok a feljegyzések,amelyeket például a Védák tartalmaznak, és amelyek aztán bekerültek a külső életbe. Ezek azok afeljegyzések, amelyek Krisnáról is beszélnek.

Ne gondolja tehát senki, amikor feljegyzésekről beszél, hogy az első indiai kultúrkorszak van a szemeelőtt, mert mindent, ami az iratokban fennmaradt, a régi indiaiak a harmadik kultúrkorszakban jegyeztekfel, mert éppen ebben a korszakban enyésztek el a régi látnokság maradványai. Ebből származik mindaz,amit Krisna személyéről összegyűjthetünk. így a régi indiaiak azt mondják el, amit külsőleg ki lehetkutatni. Ha a dolgokat alapjaiban nézzük, akkor minden megegyezik azzal, amit a külső forrásokbóllehet nyerni. Amikor a harmadik korszak a végén járt, és az emberek eredeti képességüket

elvesztették, akkor megjelent Krisna, hogy megőrizze azt, aminek el kellett tűnnie.Melyik világkorszakról beszél tehát a hagyomány, amikor azt mondja, hogy Krisna a harmadik

világkorszakban jelent meg? Arról, amit egyiptomi-káld-babilóniai korszaknak nevezünk. És éppen abbanjelenik meg ez a Krisnáról szóló indiai-keleti tan, amit jellemzünk. Amikor a tisztánlátás és annak mindenkincse eltűnőben volt, akkor jelent meg Krisna, és tette meg a maga kinyilatkoztatását, hogy ezek akincsek megőrizhetők legyenek a későbbi idők számára. Krisna tehát valami nagynak, valamihatalmasnak a végpontja. És mindaz, amit itt évek óta elmondtunk, tökéletesen megegyezik azzal, amit akelet forrásai is nyújtanak, ha helyesen olvassuk őket. Ilyen értelemben helytelen „nyugati"-ról és„keleti"-ről beszélni, mert nem azon fordul meg a dolog, hogy vajon keleten vagy nyugaton tanítunk ilyenvagy olyan szavakkal, hanem azon, hogy megértéssel beszéljünk arról, amit hirdetnek. És minél jobbanmegértik az emberek azt, amit elmondtunk, annál inkább látni fogják, hogy az egybehangzik a keletiforrásokkal.

így áll tehát Krisna ott, mint valaminek a végpontja. Aztán néhány évszázaddal később jön Buddha.Hogyan lett Buddha ennek a végpontnak a másik pólusa? Hogy viszonylik Buddha Krisnához?

Állítsuk lelkünk elé, amit éppen most Krisna jellemzéseként megadtunk: az ősi idők nagy, hatalmaslátnoki kinyilatkoztatásait olyan szavakba foglalva, hogy a jövendő ezeket a szavakat megérthesse, ésazokban megérezze és felfogja az emberiség régi tisztánlátásának utóhangját, így áll előttünk Krisna. Az őkinyilatkoztatása olyan, hogy az emberek azt elfogadhatják, és így szólhatnak: ebben megtaláljuk azérzéki világ mögötti szellemi világról, az ősokok világáról, a szellemi tényekről szóló bölcsességet. Nagy,hatalmas szavakban él ez Krisna kinyilatkoztatásában. És ha elmélyedünk a Védákban, mindabban, amitKrisna kinyilatkoztatásaként összefoglalhatunk, akkor azt mondhatjuk: ez az a világ, amelyben az emberotthon van, és amely a szemmel látható, kézzel fogható világ mögött van. Te, emberi lélek, ahhoz avilághoz tartozol, amelyről Krisna ad neked hírt.

Hogyan érezhetett a következő évszázadokban maga az emberi lélek? Láthatta, hogy ezek a csodálatosrégi kinyilatkoztatások az emberiség tulajdonképpeni szellemi, mennyei hazájáról beszélnek, aztánkitekintett a körülötte lévő világba. Látott a szemével, hallott a fülével, észlelt a tapintóérzékével, ésgondolkodott a dolgokról az értelmével, amely többé soha

7879

nem hatol be abba a szellemibe, amelyet Krisna hirdetett. És a lélek azt mondhatta magának: itt van arégi idők szent tanítása, amely megismertet bennünket a szellemi hazával, és itt van körülöttünk az avilág, amelyet most meg tudunk ismerni. Nem élünk többé a szellemi hazában, ki vagyunk űzve abból,amiről Krisna, mint a legmagasztosabbról beszél.Aztán jön Buddha. Hogyan beszél ő arról, amiről Krisna beszélt, annak a világnak a magasztosságáról,amelyre az ember most csak feltekinthet? így szól: igen, ti az érzékek világában éltek. Ebbe vitt bebenneteket a vágy, amely inkarnációról inkarnációra űz. Én pedig arról a világról beszélek nektek, amely

ebből a világból kivezet, és visszavezet abba a világba, amelyről Krisna beszélt. És arról az útról beszéleknektek, amely megvált attól a világtól, amely nem Krisna világa. - Buddha tana úgy hangzott a következőszázadokban, mint honvágy Krisna világa után. így lesz Buddha Krisna kései utódja, akinek akkor elkellett jönnie. Ha Buddha magáról Krisnáról beszélt volna, körülbelül ezt mondta volna: azért jöttem,hogy a nagyobbat hirdessem nektek, aki előttem járt. Irányítsátok érzékeiteket hátrafelé, a nálam nagyobbKrisnára, és azt fogjátok látni, amit elérhettek, ha elhagyjátok ezt a világot, amelyet többé már neméreztek igazi szellemi hazátoknak. Megmutatom nektek az érzéki világból való megváltást, visszavezetlekbenneteket Krisnához. -így beszélhetett volna Buddha, csak éppen nem ezeket a szavakat használta. Deezeket mondta kissé más formában, amikor így beszélt: „Abban a világban, amelyben éltek, szenvedés,szenvedés és szenvedés van. A születés szenvedés, az öregség szenvedés, a betegség szenvedés, a halálszenvedés. Távol lenni attól, amit szeretünk, szenvedés, óhajtani azt, amit szeretünk és el nem nyerhetünk,szenvedés." - És a nyolcágú ösvény tanával sem halad túl azon, amit Krisna mond, mert ez az a tan volt,amit Krisna adott. Buddha ezt mondhatta: én utána jöttem annak, aki nagyobb nálam, de meg akarom mu-tatni nektek az utat vissza ahhoz, aki nagyobb, mint én. - Ezek azok a világtörténelmi hangok, amelyek aGangesz földjéről áthangzanak hozzánk.

Menjünk most egy kissé tovább nyugatra. Állítsuk még egyszer lelkünk elé Keresztelő János alakját,és emlékezzünk vissza azokra a szavakra, amelyeket Buddha mondhatott volna: én Krisna után jöttem,mert ő nagyobb, mint én, és meg akarom mutatni nektek a hozzá vezető utat abból a világból, amelybennincs benne az az isteni világ, amelyről ő beszélt. Fordítsátok érzékeiteket vissza! - És most nézzükKeresztelő János alakját. Hogyan beszélt ő? Hogyan fejezte ki magát, hogy fejezte ki azokat a tényeket,amelyeket a szellemi világ-

ból magával hozott? Ő is másvalakire mutatott rá, de ő nem azt mondta, amit Buddha mondhatott volna:én utána jöttem - hanem azt mondta: „Utánam jön az, aki nagyobb nálam." így beszél Keresztelő János.Nem azt mondja, hogy itt a világban szenvedés van, és én ebből elvezetlek titeket valamihez, hanem aztmondja: változtassátok meg nézeteiteket. Ne hátra nézzetek, hanem előre. Amikor a Nagyobb megérkezik,akkor az idő beteljesedik, akkor abba a világba, ahol szenvedés van, bevonul a mennyek országa, akkor alelkek új módon vonulnak be abba, amit, mint a régi idők kinyilatkoztatását elveszítettek.

így beszélt Krisna utódja Buddha, és így Krisztus Jézus előfutára, Keresztelő János. Tehát mindenmegfordult, így áll előttünk a két esemény között eltelt hat évszázad: ismét két üstökös a magvával. Azegyik Krisna, mint mindaz, ami visszafelé mutat, és Buddha, aki az embereket visszafelé vezeti; a másiküstökös előre mutat: Krisztus, és az, aki magát a ő előfutárának mondja. Buddhát a legjobb értelembenKrisna utódjának tekinthetjük, Keresztelő Jánost pedig Krisztus Jézus előfutárának - így ebben aformulában fejeződik ki a legegyszerűbben az, ami az emberiség fejlődésének ebben a korszakában, agolgotái misztérium idejében, végbement, így kell látnunk a dolgokat, akkor megértjük őket.

,- Ez nem érint egy felekezetet sem, ne azonosítsák ezzel vagy azzal a vallással. Hiszen ezekvilágtörténelmi tények, egész egyszerűen világtörténelmi tények. És senki, aki a gyökerükig lát, nemmondhatja el másképpen, és nem is fogja valaha is másként elmondani. Mert elveszünk ezzel bármit is azemberiség kinyilatkoztatásából? Különös, ha itt vagy ott azt mondják, hogy mi a kereszténységetmagasabb fokra helyezzük, mint a többi vallást. Vajon az-e a lényeg, hogy „magasabb" vagy „mélyebb"?Nem a lehető legelvontabb szavak ezek, hogy „magasabb", „mélyebb", „nagyobb" vagy „kisebb"?Mondunk-e itt valami olyasmit, ami kisebb dicsérete volna Krisnának, mint amit azok mondanak, akik őtmagasabbra helyezik Krisztusnál? Mi lemondunk arról, ami „magas" vagy „kevésbé magas", és adolgokat a maguk igazságában akarjuk jellemezni. Nem azon múlik a dolog, hogy vajon mi akereszténységet magasabbra vagy alacsonyabbra helyezzük, hanem azon, hogy valaki azt mondja nekünk,hogy a kereszténység dolgait nem igaz módon jellemezzük. Gyűjtsék össze azt, ami Krisnáról szól, éskérdezzék meg maguktól, vajon mond-e más magasabbat, mint mi, amikor Krisnáról beszélünk? Mindenegyéb csak üres

8081

szócsata. De az igazság a felszínre kerül, ha működik az igazságérzet, ami adolgok lényegéig hatol.

Most, amikor a legegyszerűbb és leggrandiózusabb evangéliumot jellemezzük, alkalmunk nyílik arra,hogy Krisztusnak egész kozmikus-földi helyzetéről beszéljünk. Ezért kellett belemennünk annaknagyszerűségébe, ami a befejezéséhez ért, akkor, amikor az emberiség jövőjének új hajnala elérkezett.

HATODIK ELŐADÁS

Tegnap megkíséreltem, hogy képet adjak Krisna kinyilatkoztatásáról és arról, hogy az milyenviszonyban van az emberiségfejlődésben később megjelenő krisztusi kinyilatkoztatással. Nevezetesenrámutattam arra, hogy Krisna kinyilatkoztatása az emberiség egyik hosszú fejlődési áramlatánakvégpontja, az emberiségfejlődés tisztánlátó, primitív látnoki korszakának végpontja. Ha ebből aszempontból még egyszer lelkünk elé állítjuk azt, amit tegnap Krisna kinyilatkoztatásának ebből azösszefoglaló végpont-jellegéből leszűrhettünk, akkor azt mondhatjuk, hogy ennek a kinyilatkoztatásnak azeredménye benne él az emberiségfejlődésben, de végponthoz jutott el, nem lehet magasabbra emelni.Bizonyos tanokat, amelyek akkor jelentek meg, az egész eljövendő fejlődés folyamán úgy kell elfogadni,ahogy akkor nyilatkoztatták ki őket.

Tekintsünk bele ennek a kinyilatkoztatásnak a sajátosságába. Ezt a kinyilatkoztatást úgy tekinthetjük,mint amely nem számol a tulajdonképpeni emberi értelemben vett idővel, az időfolyamattal. Mindaz, aminem számol az idővel, mint reális faktorral, benne van Krisna tanában. Hogy kell ezt érteni?

Minden tavasszal látjuk, hogy a növények kikelnek a földből, felnőnek, érnek, termést hoznak, aztánmagjukat elhullajtják, és ezekből a magvakból, ha ismét a földbe kerülnek, a következő évben hasonlónövények bontakoznak ki, és újból magvakat termelnek, így ismétlődik ez a folyamat évről-évre. Ha olyanidőszakokat veszünk tekintetbe, amelyeket az ember így áttekint, akkor azt kell mondanunk: itt egy igaziismétlődéssel állunk szemben. A gyöngyvirág, a kankalin, a jácint minden évben egyforma. Lényegükminden évben ugyanazon a módon, ugyanolyan formában ismétlődik meg bennük. Bizonyos módon mégaz állatoknál is ezt találjuk. Mert ha az egyes állatokat nézzük, az oroszlán-fajt, a hiéna-fajt vagy az egyesmajom-fajtákat, akkor azt találjuk, hogy bizonyos módon az, amivé egy ilyen lénynek válnia kell, mindjárta kezdettől fogva adott. Ezért nem jogos, ha az állatoknál nevelésről beszélünk. Értelmetlen emberekújabban kezdenek az állatoknál is mindenféle nevelési, pedagógiai fogalmakat alkalmazni, de ezt nemtekinthetjük a fő dolognak, és egy igazi jellemzésnél nem is vehető figyelembe.

Az ismétlődést akkor is bizonyítva látjuk, ha kisebb időszakokat veszünk tekintetbe: tavasz, nyár, ősz,tél szabályos ismétlődésben jelennek meg

8283

évszázadokon keresztül. Csak ha igen nagy időszakokat nézünk, amelyeket az ember már nem tudáttekinteni, akkor kell az idő fogalmával számolni, akkor látnánk, hogy ott a dolgok másképpen folynakle. így például beszélhetnénk arról, hogy amilyen módon a Nap felkel és lenyugszik, ez egy igen távolijövőben meg fog változni. De ezek olyan területek, amelyek csak akkor nyilatkoznak meg számunkra, haa szellemtudomány területére lépünk. Az ember most meg tudja figyelni, hogy például az asztronómiaiterületen is érvényes az ismétlődés, ugyanannak vagy hasonlónak a ismétlődése, ahogyan anövényformák évenkénti visszatérésében ez sajátosan előttünk áll. Ennél az ismétlődésnél az időneknincs igazán jelentősége. Az idő igazi értelemben véve nem reálisan ható tényező.

Másképp áll a dolog, ha az egyes emberi életeket nézzük. A emberi életet is - ahogy önök is tudják eztmindnyájan - egymásra következő, ismétlődő szakaszokra osztjuk. Megkülönböztetünk egy ilyen

szakaszt a születéstől a fogváltásig, azaz körülbelül 7 éves korig, aztán egyet 7 és 14 éves kor között, anemi érésig, majd 21 éves korig, és így tovább. Röviden: az emberi élet során hétéves szakaszokatkülönböztetünk meg. Mondhatjuk ugyan, hogy ezekben a hétéves szakaszokban bizonyos dolgokmegismétlődnek, de a puszta ismétlődésnél sokkal szembeszökőbb valami egyéb: az előrehaladóváltozás, maga a haladás, ami végbement. Mert az ember egészen más a második hétéves időszakban,mint az elsőben, és ismét más a harmadikban. Nem mondhatjuk azt, hogy ahogy a növény a növénybenismétlődik, úgy ismétlődik a második hétéves időszakban az első hétéves időszak embere, és így tovább.Itt azt látjuk, hogy a haladásban az idő reális szerepet játszik, jelent valamit.

És ha azt látjuk, hogy ami az egyes emberre ily módon jelentőséggel bír, az az egész emberiségrealkalmazható, akkor azt mondhatjuk: az egész emberiségben az egymásra következő fejlődésmegnyilvánul az egyik korszakban is és a másikban is. Nem is kell messzebbre mennünk, elég, ha azAtlantisz utáni időszakban maradunk. Az Atlantisz utáni időben az első kultúrkorszak, az óindiai, amásodik az ősperzsa, a harmadik az egyiptomi-káld-babilóniai, a negyedik a görög-latin, és az ötödik ajelenlegi, a mi korszakunk, amelyet még további két korszak fog követni, mielőtt egy nagy katasztrófabekövetkezik. A fejlődésnek ebben a folyamatában az egymásra következő szakaszok sok olyat mutatnakfel, amit össze lehet hasonlítani az egyformaságok ismétlődésével, ahogy például évről-évre anövényvilágban ezt megfigyelhetjük, látjuk, hogy az ilyen időszakok úgy folynak le, hogy a korszakokkezdetén bi-

zonyos kinyilatkoztatások érkeznek az emberiséghez, mint a szellemi életnek valamiféle áramlata, ami azemberiség impulzusaként jelenik meg, ahogy a növényvilág is minden tavasszal kap egy impulzust. Látjukaztán, hogy erre az első impulzusra épül fel a többi, termést hoz, majd elhal, amikor az időszak letelik -ahogy a növények is elhalnak, amikor az idő téliesre fordul. Ugyanakkor az egymásra következőidőszakokban megmutatkozik valami, ami az egyes emberek előrehaladásához hasonlít, és amiről aztmondhatjuk, hogy szerepet játszik benne az idő, reális faktornak bizonyul. Nem az történik, hogy amásodik, az ősperzsa korszakban a magokat ugyanúgy hintik el, mint az elsőben, vagy a harmadikbanismét az van, ami az elsőben volt, hanem az impulzusok mindig mások, mindig fokozódnak, mindig újak -ahogy az emberi életben is az egyes hétéves szakaszoknak megvan a különbözősége, fejlődése.

Ami az idők folyamán eljutott az emberiséghez, az úgy jutott el hozzá, hogy lassan és fokozatosantárultak fel az ember előtt a tudás összességét kitevő dolgok. Nem minden népnek van érzéke minden irántegyazon időben, így azt látjuk, hogy abban a fejlődési áramlatban, amely éppen a golgotái misztériummalvégződött, bizonyos értelemben hiányzott az érzék az idő, mint reális tényező iránt. A időnek reálistényezőként való felfogásához alapjában véve az egész keleti megismerésben hiányzott az érzék, akeletnek főleg az egyformaság ismétlődéshez volt érzéke. Ezért mindazt, ami az egyformaság megismét-lődésében jut érvényre, a keleti megismerés grandiózus mértékben fogja fel.

Mi jön tekintetbe, amikor az egymást követő kultúrkorszakokban a hasonlónak a megismétlődésétvesszük szemügyre? Szolgáljon például a növény. Látjuk, hogy tavasszal a növények előbújnak a földből,létrejönnek. Látjuk, hogy nőnek, fejlődnek, eljutnak egy bizonyos csúcspontra, aztán elhalnak, és amikorelhalnak, már magukban hordozzák egy új növény csíráját. A létesülés három fokozatával állunk tehátszemben: keletkezés, növekedés-virulás és elhalás - és az elhalásban ott van egy hasonlónak a magja. Eztaz ismétlődési princípiumot, amelynél nem annyira az idő, mint inkább az ismétlődés játszik szerepet, alegjobban a hármas szám alapján érthetjük meg. A hármas szám szerint ismétlődő létesülés értelme főleg akeleti bölcsesség előtt tárult fel, az előtt a bölcsesség előtt, amely a kereszténységet megelőzte. És azidőtlenséghez, az ismétlődő történésekhez való egyoldalú hajlandóságban rejlik ennek a régivilágszemléletnek a nagysága. Ahol ez kiteljesedik, ott mindenütt találkozunk a hármasságokkal, amialapjában véve látnoki kifejeződése annak, ami a keletkezés, elmúlás és újra megalkotás mögött van:Brahma, Siva

8485

és Visnu. Ez a hármasság az alapja mindenütt az alkotó hatalmaknak. Abban az időben, amely aKrisna-kinyilatkoztatást megelőzte, tisztánlátás útján ezt a hármasságot ismerték meg, és elneveztékBrahmanak, Visnunak és Sivának. Ennek a hármasságnak a képe mindenütt megvan, ahol az idővel nemszámolnak másként, mint a hasonló dolgok egymásra következő ismétlődésével. Ahhoz, hogy megértsükaz új időket, tudnunk kell, hogy az emberiség megkapta a történelmi látás képességét, amellyel az időthozzáveszi a fejlődéshez, vagyis az időt reális tényezőként fogja fel. Ez azonban főleg a nyugat számáravolt fenntartva: történelmi érzéket fejleszteni ki, a történelmet a maga igazságában áttekinteni. A kelet és anyugat fejlődési áramlata abban különbözik, hogy a kelet történelmietlenül - de a legnemesebbtökéletességben - szemléli a világot, míg a nyugat egy impulzus hatására kezdi azt történelmilegszemlélni. A történelmi szemléletre való ösztönzés az óhéber világszemléletből indul ki, ez adja meg azelső lökést a történelmi világszemlélethez.

Nézzük most, hogy tulajdonképpen mi a lényeges a keleti világszemléletben. Ott mindig az ismétlődővilágkorszakokról van szó. Elmondják nekünk, mi történik az első világkorszak kezdetén és annakvégén, aztán halljuk a második korszak kezdetét, annak a végét, majd a harmadik korszak kezdetét ésvégét. És a világlétesülés titkát Krisna korszakáig helyesen a következőképpen mondják el: amikor aharmadik világkorszak régi kultúrája kiszikkadt, kiszáradt, amikor a régi kultúra a maga őszébe és telébefordult, akkor megjelent Vasúdévá és Devaki fiaként Krisna, hogy egybefogja a jövő számára, vagyis anegyedik korszak számára azt, amit mint csírát, mint új magot át lehet vinni a harmadik korszakból anegyedikbe. Az egyes világkorszakok olyanok, mint az egymást követő évek a növény növekedéseszempontjából. Időciklusok, amelyek tartalma megismétli önmagát - ez a keleti világnézet lényege.

Ezt a világnézetet a maga legmélyebb struktúrájában, a maga időtlenségében hasonlítsuk össze azzal,ami mindjárt az Ótestamentumban tárul elénk. Ez jelentős különbséget mutat fel a keleti bölcsességgelszemben. Ebben egy folytatólagos, reális idővonalat látunk megjelenni. A Genezissel, a teremtésselkezdődik, és az emberiség történetéhez kapcsolódik. Folyamatos haladást látunk a hét teremtési naponát, majd a pátriárkák korán át, Ábrahámon, Izsákon és Jákobon keresztül - csupa létesülés, csupatörténelem. Hol ismétlődik bármi is? A első teremtési nap nem ismétlődik elvont módon a másodikban,nem ismétlődnek a pátriárkák a prófétákban, a bírák kora sem a

királyok korszakában. Aztán jön a fogság ideje. Az egész drámai előrehaladás mindenütt oda vezet, aholaz idő olyan reális szerepet játszik, mint az emberi életben. Az egész Ótestamentumon keresztül az idő atörténés reális tényezője, eltekintve attól, ami megismétlődik. A haladás az, ami sajátos elemkéntmegjelenik az Ótestamentum elbeszéléseiben. A Ótestamentum a történelmi tárgyalásmód első nagypéldája, így vette át a nyugat az örökséget a történelmi szemléleti módhoz.

Az ember csak lassan és fokozatosan tanulja meg azt, amit a idők folyamán, mint kinyilatkoztatástmegkapott. Ezért elmondhatjuk, hogy éppen akkor, amikor bizonyos értelemben új kinyilatkoztatásokjönnek, mindig az előbbibe való visszaesés következik be. A teozófiai mozgalommal nagy, és jelentősdolog nyilatkozott meg, csakhogy éppen az a különös dolog történt, hogy mindjárt a kezdeténél fogva nemhatotta át eléggé a történelmi szemléleti mód. Erről főleg akkor győződhetünk meg, ha egy pillantástvetünk egy különben kitűnő és hasznos könyvre: Sinnet „Ezoterikus buddhizmus" című művére. Azok afejezetek, amelyeket történelem hat át, a nyugati lélek számára teljesen elfogadhatók. De van egy másikelem is, amelyet „történelmietlen" elemnek nevezhetünk, az a különleges elem, amelyben szó van kisebbés nagyobb ciklusokról, körökben és fajokon keresztül történő előrehaladásról. De itt mindig úgy vanbeállítva a dolog, mintha az ismétlődés volna a legfőbb: az első körre a második következik, az egyikfőfajra a másik fő-faj, az egyik alfajra a másik alfaj, és így tovább. Egyfajta kerék forgásába kerülünk, amilegfőbb értékként az ismétlődést hangsúlyozza. Ez visszaesés abban a gondolkodásmódba, amelyet azemberiség már leküzdött.

A nyugati kultúrához szabott gondolkodásmód a történelmi. És mi a következménye a nyugati kultúrae történelmi elemének? Az, hogy megismerje a földi létesülések gyújtópontját. A kelet úgy tekinti alétesülést, mint a növényi folyamatot, amely minden évben megismétlődik. Minden korszakban ezthirdették az egyes nagy beavatottak, és megismételték azt, ami korábban már megvolt, de legalábbis azthangsúlyozták, amit a korszakok megismételtek. Főleg arra tették a hangsúlyt, elvont módon, hogyminden csak sajátos kialakulása annak, ami korszakról korszakra továbbfejlődik. Az volt a sajátos céljuk,hogy a hasonlót, ami továbbfejlődik, úgy ábrázolják, mint ahogy a növényben azt vesszük tekintetbe, amiformaként nyilatkozik meg, anélkül, hogy az éveket megkülönböztetnénk. Csak egy bizonyos esetben

figyelhetjük meg, hogy a növény életében is különböznek egymástól az egyes esztendők.

8687

Amikor az ember egy liliomot vagy szőlőlevelet akar leírni, nem tartja fontosnak, hogy vajon ez anövény a 1857-es vagy 1867-es évben nőtt-e, mert a liliomok hasonlóak, ugyanannak a liliomfajtának akifejeződései. Csak ahol, hogy úgy mondjam, a növény növekedésénél az általánosan ismétlődő„apol-lóni" átmegy a „dionüzosziba", ott tulajdonít különös értéket annak, hogy az egyes „évjáratok"különböznek egymástól: a boroknál. Ott fontosnak tartja a különbségtételt, de egyébként nem szoktamondani: ez a 1890-es vagy 1895-ösliliomforma.

így a keletet bizonyos tekintetben nem érdekelte - bár az összehasonlítást nem szabad erőltetni - hogya bódhiszattva harmadik korszakban való megtestesülését megkülönböztesse a második, vagy az elsőkorszakban történt megtestesülésétől. Ez a „egy"-nek a megtestesülése. A keleti szemléletnek, ésáltalában a kereszténység előtti idők szemléletének történelmietlenségét - az Ótestamentumot kivéve - azadja, hogy a tekintet erre a „Egy"-re irányul, az egyformaság elvont kiélezésére. A történelmi szemléletetaz Ótestamentum készíti elő, és az Újtestamentum nagyobb tökéletességgel folytatja. Itt azon fordul mega dolog, hogy a létesülés egész menetét egy egésznek tekintsük. Itt a figyelmünket nemcsak arra kellirányítani, ami az egyes ciklusokban megismétlődik, hanem arra is, ami minden létesülés gyújtópontja.És akkor jogosan mondhatjuk: egyszerűen dőreség arról beszélni, hogy nincs ilyen gyújtópont.

Ebben kell, hogy a földkerekség különböző népei a történelmi létesülést illetően egy véleményrejussanak. Meg kell érteniük, hogy a reális történelmi emberszemlélethez ez valóban feltétlenül szükséges.Ha valaki nem fanatikus vagy felekezeti, hanem helyesen értelmezett kereszténységet visz keletre, és atöbbi keleti vallás mellett akar érvényesülni, még ma is előfordulhat, hogy ezt hallja: nektek csak egyistenetek van, aki csak egyszer öltött testet Palesztinában, nekünk azonban sok isteni megtestesülésünkvan, ebben tehát előttetek járunk. A keleti ember szempontjából ez egy magától értetődő felelet, amiazzal a sajátos adottságával függ össze, amellyel az Egy megismétlődését nézi. A nyugati embernekazonban tudnia kell, hogy az egésznek van egy súlypontja. Ha tehát valaki Krisztus többszörimegtestesüléséről beszél, az ugyanolyan hiba, mintha azt mondaná: azt az ostobaságot beszélik, hogy amérlegnek csak egy alátámasztó pontja van, az egyik oldalon van a súly, a másikon a teher, támasszukalá tehát a mérleget két-három-négy ponton. Ez azonban értelmetlenség, a mérlegnek csak egyalátámasztó pontja lehet. Ha az egész létesülést meg akarjuk érteni, akkor ezt az egy támpontot, ezt asúlypontot kell

megkeresnünk, és nem kell azt hinnünk, hogy jobban járunk, ha Krisztus egymást követő megtestesüléseitkeressük. E tekintetben a földkerekség népeinek, nemzeteinek egyet kell érteniük abban, hogy atörténelem folyamán a történelmi gondolkodásmódnak, az olyan történelmi felfogásnak, amely magasabbszempontból emberhez méltó, el kell jönnie.

Lassan ment végbe, hogy az ember fejlődését történelmileg szemléljük, úgy is mondhatnánk, hogy aprimitív állapotból indult ki. Látjuk, hogy ezt elsőként az Ótestamentum sejteti, annak folytonoshangsúlyozásával, ahogyan az ótestamentumi nép kialakul: Ábrahám, Izsák és Jákob vére csörgedezik azegymást követő nemzedékeken át, és ami kifejlődik, az alapjában véve a vér leszármazásának, a vértovábbvitelének egyik formája. Ahogy az egyes ember az életszakaszok egymásutánjában haladást mutatfel, úgy, hogy ebben az idő játszik szerepet, éppen így mutat haladást az egész ótestamentumi nép. És ha apontos részletekbe behatolunk, az ótestamentumi nép nemzedékeinek ezt a folyamatát valóban úgytekinthetjük, mint az egyes ember életét, ahogy természetszerűen fejlődik, ahogy kifejleszti magábanmindazt, ami az emberben fizikai adottságai szerint kifejleszthető. Az Ótestamentum azt mondja el, amiazáltal történhet meg, hogy az atyában lévő átmegy a fiúra, onnan a következőre, és így tovább, és aztmondja el, ami a hitvalláshoz való hűségben létre jöhetett azáltal, hogy az utódok mindig szilárdan

kitartottak azok mellett, akikkel vérrokonok voltak. Ami az egyes ember természetes életében a vérenkeresztül jelentőségteljesen végbemegy, az jut érvényre az ótestamentumi nép egészében. És ahogy azegyes emberben egy bizonyos időben úgyszólván főleg a lelki elem kerül felszínre, ahogy ez a lelki elemjelentős szerepet játszik, úgy tükröződik ez - és ez különlegesen érdekes - az Ótestamentum történetifejlődésében.

Nézzük a gyermeket. Látjuk, hogy nála a természetesség van túlsúlyban, egyelőre a test szükségletei atúlnyomóak. A lelkiség még a testben rejlik, az még egyáltalán nem akar előtörni. A test jólétét a külvilágkellemes benyomásai idézik elő, de a külvilág kellemetlen, kínos hatásai szintén kifejezésre jutnak agyermek lelki megnyilvánulásaiban. Azután az ember felnő. Azáltal, ami benne természetszerűenkifejlődik, lassanként a lelkiség veszi át a vezetést, és egy olyan életkorba lépünk - ez egyénenkéntkülönböző, de általában a húszas években következik be -, amelyben az ember igazából azt hozza kimagából, ami lelkileg benne van. Ekkor az, ami tisztán testi fájdalom, ami szükséglet, háttérbe kerül, éselsősorban a lelki konfiguráció lép előtérbe.

8889

Aztán az az idő következik el, amikor az ember alkalmasabbá válik arra, hogy a benne lévő lelkiségetjobban háttérbe szorítsa. Ez ismét az egyik embernél hosszabb, a másiknál rövidebb ideig tart; talán vanolyan ember is, aki egész életén át megtartja ezt a sajátos lelkiséget. De lehet másként is, ha az ember ahúszas éveiben gyakran igazából ki is mutatja azt, ami ő maga, ekkor úgy érezheti, mintha a világ csakarra a sajátos lelkiségre várt volna, amivel ő rendelkezik. Különösen akkor tör ez elő, ha valakinek erősszellemi adottságai vannak, például, ha valaki különleges filozófiai adottsággal rendelkezik. Ekkor úgylátszik, mintha a világ csak arra várt volna, hogy ő előjöjjön, és felállítsa a helyes filozófiai rendszert, merterre csak az ő lelkisége alkalmas. De emellett a helyes és a jó is érvényesülhet. Aztán eljön az az idő,amikor az ember arra kezd figyelni, amit a világ más embereken keresztül nyújthat, amikor más embertszólaltat meg magán keresztül, amikor felveszi magábaazt, amit mások alkottak.Az Ótestamentum úgy ábrázolja az óhéber népet, mint amilyen az egyes ember. Látjuk, mi mindenfejlődik ki ennek a népnek a faji sajátosságai útján Ábrahám, Izsák és Jákob idejében, és hogy mindenattól függ, hogy ennek a népnek éppen ilyen vérbeli és faji sajátosságai vannak. És ha figyelemmelkísérik, amit az Ótestamentum elmond, akkor azt fogják látni, hogy egy meghatározott ideig bizonyosfaji tulajdonságok úgy jelennek meg az Otesta-mentumban, mint amelyek impulzust adnak, aztán jön egyolyan idő, amikor ez a nép megformálja a maga lelkét, ami olyan, mint az egyes ember lelkisége a húszasévekben. Ez akkor történik meg, amikor Illés próféta fellép, mert Illés próféta úgy jelenik meg, mint azegész héber nép sajátos lelkisége. Aztán jön a többi próféta, akikről néhány nappal ezelőtt elmondtam,hogy más népek különböző fokozatú beavatottai, akik az Ótestamentum népében gyülekeztek. Itt ennek anépnek a lelke arra hallgat, amit más népek lelkei kellett, hogy elmondjanak neki. Mint valami nagyharmóniában, nagy szimfóniában egyesül az, ami Illésből maradt, és amit a más népekből származólelkek az óhéber népben megtestesült prófétákon keresztül mondani akarnak, így érik meg testileg azóhéber nép, és bizonyos módon elhal, miközben hitébe, hitvallásába csak a szellemiséget veszi fel, azt,ami szellemi marad. Ezt nagyszerűen fejezi ki a Makkabeusok története. Azt mondhatjuk: aMakka-beusok történetében jelenik meg az Ótestamentum megöregedett népe, amely lassanként pihenőretér, de az emberi lélek örökkévalóságáról való tudatát a Makkabeus-fiakon keresztül közvetlenülkinyilatkoztatja. Az egyes

ember örökkévalósága jelenik meg a nép tudataként. És most, amikor a nép testileg tönkremegy, minthaez a lélek, mint lélek-mag egy egészen új alakban megmaradna. Hol van ez a lélek?

Ez az Illés-lélek, ami egyszersmind az ótestamentumi nép lelke, bevonul Keresztelő Jánosba, és benneél. Amikor János fogságba kerül, és Heródes lefejezteti, mi történik ezzel a lélekkel? Már rámutattunk

erre. Ez a lélek önállóvá válik, elhagyja a testet, de mint aura továbbra is hat, és ennek az aurának aterületére lép be Krisztus Jézus. De hol van Illés lelke, Keresztelő János lelke? Erre a Márk-evangéliumelég világosan rámutat. A keresztelő lelke, Illés lelke a Tizenkettőnek a csoportlelke lesz, tovább él aTizenkettőben. Rendkívül jelentős az a művészi előadásmód, amellyel a Márkevangélium megérezteti -mielőtt Keresztelő János haláláról szólna -, milyen Krisztus Jézus tanítási módszere, amikor a sokasághozbeszél, és amikor az egyes tanítványokhoz szól. Erről már beszéltünk. Ez azonban megváltozik, amikor azIllés-lélek, Keresztelő János lelke szabaddá válik, és a Tizenkettőben csoportjelekként tovább él. Azevangélium utal erre. Mert ettől kezdve Krisztus a Tizenkettővel szemben magasabb igényekkel lép fel.Mert nagyon figyelemreméltó, hogy mit kell megérteniük, és mi az, amit - mivel nem értik - később aszemükre vet. Olvassanak utána, hogy pontosan mi van a könyvben!

A dolog egyik oldalára már rámutattam. Kenyérszaporításról van szó, amikor Illés a sareptaiözvegyhez megy, és amikor Keresztelő János meghal, és az Illés-lélek szabaddá válik, ismét egykenyérszaporítás történik. Most azonban Krisztus éppen tanítványaitól követeli meg, hogy ennek akenyérszaporításnak az értelmét jól megértsék. Korábban nem beszél hozzájuk ilyen szavakkal. Akkorazonban, amikor meg kell érteniük, mi lesz Keresztelő János sorsa, miután Heródes lefejeztette, és mitörténik az ötezer emberrel a hét kenyér által, amikor a maradékot hét kosárral gyűjtik össze, akkor ígyszól hozzájuk:

„Mégsem látjátok-é be, és nem értitek-é? Mégis kemény-é a szívetek? Szemeitek lévén nem láttok-é,és füleitek lévén nem hallotok-é, és nem em-lékeztek-é?

Mikor az öt kenyeret megszegtem az ötezernek, hány kosárral hoztatok el darabokkal tele?Mondanának neki: tizenkettőt.

Mikor pedig a hetet a négyezernek, hány kosárral hoztatok el darabokkal tele? Azok pedigmondanának: hetet.

9091

És monda nékik: hogy nem értitek hát?"

Azt a súlyos szemrehányást teszi nekik, hogy ezeknek a kinyilatkoztatásoknak a tartalmát nem tudjákmegérteni. Miért? Mert azoknak ez az értelme: most lett szabaddá Illés lelke, ő él bennetek, és lassankéntméltónak kell mutatkoznotok arra, hogy értelmetekkel az ő leikébe behatoljatok, hogy magasabb dolgokatis meg tudjatok érteni, mint amiket korábban megértettetek. Amikor Krisztus Jézus a sokasághoz szólt,akkor példázatokban beszélt, képekben, mert ezek az emberek még azoknak az utódai voltak, akikimagi-nációkban, az imaginatív megismerésben látták az érzékfelettit. A sokasághoz tehát úgy kellettbeszélnie, ahogy a régi tisztánlátók beszéltek. Tanait szók-ratesziesen, azaz a mindennapi értelem szerintazoknak tudta kifejteni, akik mint tanítványai, az ótestamentumi népből származtak. Nekik a példázatokatfeltárhatta, kifejthette, beszélhetett az új értelemhez, ahhoz, ami az emberiség számára megszokottá vált arégi tisztánlátás kihunyta után. Azáltal azonban, hogy Illés szelleme, mint csoportlélek a Tizenkettőhözcsatlakozott, mint közös aura áthatotta őket, azáltal magasabb értelemben lettek tisztánlátók, azazlegalábbis azzá válhattak, amit mint egyes emberek nem tudtak elérni. Együttesen viszont, mint aTizenkettő, Illés-János szellemétől megvilágosítva, látni tudtak. Erre akarta őket Krisztus ránevelni.

Mire akarta őket Krisztus ránevelni? Mit is jelent hát tulajdonképpen az egész elbeszélés akenyérszaporításról, amikor az egyik alkalommal az öt kenyér szétosztása az ötezer között történik megés a maradék darabok 12 kosarat töltenek meg, a másik alkalommal pedig hét kenyér szétosztása anégyezer között, és a maradékok 7 kosarat töltenek meg? Valljuk meg, hogy a bibliamagyarázók körébenmindig különleges volt ez a rész. Ma megegyeznek abban, hogy az emberek vittek magukkal kenyeret, ésamikor soronként elrendezték őket, akkor elővették a maguk kenyérdarabocskáit. Ez az, amiben ma mégazok is egyetértenek, akik az evangélium szövegéhez szilárdan ragaszkodnak. Mindenesetre, ha a

dolgokat ebben a különleges megvilágításban szemléljük, akkor azok egy külső díszletté, külsőszertartássá silányulnak. Akkor viszont miért kellett az egész dolgot elmondani? A másik oldalon ter-mészetesen fekete mágiára sem szabad gondolni, mert öt, illetve hét kenyérből bőséges mennyiségűkenyér elővarázsolása fekete mágia lenne. Nem lehet szó fekete mágiáról, de olyan eseményről sem,amely igen megfelelőnek látszik a filiszterek előtt, tehát mintha az emberek kenyeret hoztak volna

magukkal, és azt kirakták volna. Itt valami egészen rendkívüli dologról van szó. A különbözőevangéliumok magyarázatánál már elmondtam, és az evangélium is eléggé érthetően mutat rá arra, hogymiről van szó.

„És az apostolok összegyülekezének Jézushoz, és elbeszélének néki mindent, azt is, amiketcselekedtek, azt is, amiket tanítottak vala.

Ő pedig monda nékik: jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre, és pihenjetek meg egykevéssé."

Figyeljük meg jól a szöveget: Krisztus Jézus az apostolokat egy magányos helyre küldi, hogy kissékipihenjék magukat, azaz olyan állapotba kerüljenek, amelyben az ember éppen akkor kerül, hamagányba vonul. És mit látnak ott? Mit látnak egy másfajta állapotban? Egy újfajta tisztánlátáshoz jutnak,azáltal, hogy Illés-János szelleme kiterjeszkedik rájuk. Eddig Krisztus megmagyarázta nekik apéldázatokat, most egy újfajta tisztánlátáshoz juttatja őket. És mit látnak? Átfogó képekben látják azemberiség fejlődését, látják a jövőt, látják, hogy a jövő emberei fokozatosan eljutnak ahhoz, amit aKrisztus-impulzus hoz. Ami itt úgy szerepel, mint a kétszeri kenyérszaporítás, azt látták a tanítványok aszellemiségben. Ez egy tisztánlátó folyamat. És mint tisztánlátó folyamat olyan, mint más tisztánlátófolyamatok: elsuhan, ha az ember nincs hozzászokva. Azért nem értik meg a tanítványok olyan sokáig.

Főképpen ez az, ami a következő előadásokban intenzíven fog bennünket foglalkoztatni: aMárk-evangélium a legtöbb esetben láthatóvá teszi, hogy ami az érzéki létről elhangzik, azt a tisztánlátópillanatok visszaadják, és hogy az evangéliumot csak akkor értjük meg, ha azt a szellemi kutatásnézőpontjából fogjuk fel. Tegyük fel, hogy a szóban forgó időben ott állunk János lefejezése után, ésengedjük magunkra hatni a Krisztus-impulzust, ami megjelent a világban. A külső érzékelés számáraKrisztus úgy jelenik meg, mint magára maradt személyiség, aki nem tud sokat tenni. A jelenlegiértelemben iskolázott tisztánlátó tekintet számára megjelenik az idő! Krisztus nemcsak azokhoz jön, akikakkor Palesztinában voltak, hanem azokhoz is, akik majd a következő nemzedékekben születnek meg.Azok mind köréje gyülekeznek, és amit nekik adhat, azt ezrek és ezrek számára adja. így látják őt azapostolok, így látja a Tizenkettő. Látják, hogyan hat az akkori időkből kiindulva évezredeken át, hogyanviszi bele ezt az impulzust a jövőbe, és hogyan gyűlnek oda a jövő emberei is. Ezt látják az apostolok. Ezolyan folyamat, amelyben szellemileg sajátos módon össze vannak kötve Krisztussal.

9293

Különösen azt kell észrevennünk, hogy a szellemiség ettől kezdve a Márkevangéliumot mennyireáthatja. Hogy ez mennyire sajátságos, és hogy ez az evangéliumban csak egyre nő, ezzel fogunk akövetkező előadásokban foglalkozni. Most azonban egy olyan jelenetre hívom fel a figyelmüket, ame-lyet csak a szellemtudományos kutatás tud érthetővé tenni. Ez az a jelenet, amely az előbb idézettjelenet után ment végbe.

„És elméne Jézus és az ő tanítványai Cezarea Filippi falvaiba, és útközben megkérdezé az őtanítványait, mondván nékik: kinek mondanak engem az emberek?

Ők pedig felelének: Keresztelő Jánosnak, és némelyek Illésnek, némelyekpedig egynek a próféták közül.

És ő monda nékik: ti pedig kinek mondotok engem? Felelvén pedig Péter, monda néki: te vagy a

Krisztus. És rajok parancsola, hogy senkinek se szóljanak felőle.És kezdé őket tanítani, hogy az Ember fiának sokat kell szenvedni és megvettetni a vénektől és a

főpapoktól és írástudóktól, és megöletni, és harmadnapra feltámadni.És ezt nyilván mondja vala. Péter pedig magához vonván őt, kezdé dorgálni.És ő megfordulván és az ő tanítványaira tekintvén megfeddé Pétert, mondván: távozz tőlem Sátán,

mert nem gondolsz az Isten dolgaival, hanem csak a emberi dolgokra."

Azt mondhatnánk: kemény dió ez az evangélium kutatói számára! Mert mit is mond itt azevangélium? Ha valaki nem akar belemélyedni a szellemi kutatásba, akkor mindez olyan, hogy nemlehet megérteni. Krisztus kérdezi a tanítványokat: mit mondanak az emberek, ki vagyok én? És ők aztfelelik: némelyek azt mondják, te vagy a Keresztelő János. De hát Keresztelő Jánost kevéssel előbblefejezték, és Krisztus már tanított, amikor Keresztelő János még élt. Vajon az emberek nyilvánvalóértelmetlenséget beszélnek, amikor Krisztust Keresztelő Jánosnak tartják, és Keresztelő János még aFöldön van? Ha azt mondják, hogy ő Illés, vagy valamelyik másik próféta, az még hagyján. Mostazonban Péter azt mondja: te vagy a Krisztus, azaz valami egészen nagyszabású dolgot mond, amitbenne csak a legszentebb jelenthet ki. És néhány sorral lejjebb azt mondja neki: távozz tőlem Sátán, mertnem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra. Elhiheti-e valaki, hogy

miután Péter ezeket a nagyjelentőségű szavakat kimondta, Krisztus őt Sátánnak becsmérli? Vagy meglehet érteni azt, amit korábban mond: és rájuk parancsola, hogy senkinek se szóljanak felőle? Vagyishogy ne mondják el senkinek, hogy Péter őt Krisztusnak tartja.

A továbbiakban azt olvassuk: „És kezdé őket tanítani, hogy az Ember fiának sokat kell szenvedni,megvettetni, és megöletni, és harmadnapra feltámadni. És ezt nyilván mondja vala." Majd amikor Péterdorgálni kezdi, őt Sátánnak nevezi. És a legkülönösebb ami még benne rejlik a szövegben, hogy „ElméneJézus és az ő tanítványai Cezarea Filippi falvaiba..."stb. Mindig arról van szó, hogy a tanítványokbeszélnek hozzá, aztán azt halljuk: „és ő tanítani kezdé őket". Majd később: „megfordult, és atanítványaira tekintvén megfeddé Pétert". Először azt olvassuk, hogy beszélt hozzájuk és tanította őket.Vajon úgy tette ezt, hogy háttal volt fordulva feléjük? Mert az következik utána, hogy megfordult és atanítványaira tekintett. Hátat fordított nekik és a levegőbe beszélt?

Látjuk, hogy az érthetetlenségek egész tömkelege van ebben az egyetlen részben. Csak azon lehetcsodálkozni, hogy az ilyen dolgokat elfogadják, anélkül, hogy igazi, valódi reális magyarázatotkeresnének. Nézzék át az evangélium-magyarázatokat: vagy elsuhannak az ilyen helyek mellett, vagy alegfurcsább dolgokkal állnak elő. Viták és eszmecserék is voltak, mindenesetre kevesen állítják, hogy azilyen eszmecseréktől okosabbak lettek.

Ami elhangzott, abból mindenesetre egyvalamit szögezzünk le és állítsunk lelkünk elé. Miutánrámutattunk arra, hogy Keresztelő János halála után, amikor az Illés-János lélek, mint csoportjelekátmegy a tanítványokba, végbemegy az első igazi „csoda", amelyről azonban egyre inkább látni fogjuk,hogy kell érteni. Itt találunk egy teljesen érthetetlen mondatot, amely így szól: Krisztus beszél atanítványaihoz és kérdezi őket, mit gondolnak az emberek, mi történik most? Mert a kérdést így is fellehet tenni. Az embereknek ugyanis mindenekelőtt az volt a fontos, hogy honnan indulnak ki a hatások,amelyek most végbemennek. Erre azt felelik a tanítványok: az emberek azt gondolják, hogy KeresztelőJános, vagy Illés, vagy valamelyik másik próféta kísért - ha ezt a triviális szót szabad használnunk - ésezáltal történnek azok a hatások, amelyeket az emberek megfigyeltek. De ti mit gondoltok, hogy a dolgokhonnan származnak - kérdezi Krisztus. Erre mondja Péter: onnan származnak, hogy te vagy a Krisztus.Ezzel a Márk-evangélium értelmében Péter a maga felismerésével önmagát, mintegy csoportként állítjaaz emberiségfej-

9495

lődésbe. Mert mit mondott ezzel valójában? Nézzük meg közelebbről, mit mondott.A korábban lefolyt időkben az emberiség nagy vezetői a beavatottak voltak, akiket a szent

misztériumokban a beavatás utolsó aktusáig vezettek. Ők voltak azok, akik eljutottak a halál küszöbéig,belemerültek az elemekbe, és három napig testükön kívül tartózkodtak. Ez alatt a három nap alatt azérzékfeletti világokban voltak, és amikor felébresztették őket, az érzékfeletti világ hírnökei, követei lettek.Ők voltak mindig az emberiség nagy vezetői, akik ilyen módon lettek beavatottakká.

Péter most azt mondja: „Te vagy a Krisztus", vagyis: te olyan vezető vagy, aki nem ment át amisztériumokon, aki a kozmoszból jött, és most emberiségvezető. Történelmileg most a Föld síkjárahelyeződött az, ami egyébként más módon a beavatásnál ment végbe. Roppant nagy dolog volt, amit Péterezzel kijelentett. Mit kellett erre neki mondani? Azt, hogy ez olyasmi, amit nem szabad a tömeg közévinni, és amiről a legszentebb, legrégebbi törvények azt mondják, hogy misztériumnak kell maradnia.Nem szabad a misztériumokról beszélni - ebben a pillanatban ezt kellett Péternek válaszolni.

Az emberiség fejlődésének további értelme azonban a következő: a golgotái misztériummal az, amiegyébként csak a misztériumok mélyén játszódott le kikerült a világtörténelem színpadára. Azáltal, ami aGolgotán történt -háromnapos tartózkodás a sírban, majd a felébredés - történelmileg a Föld színpadárakerült az, ami egyébként a misztériumok mélyén ment végbe. Más szavakkal: most eljött az az időpont,amikor a szent törvényt - hogy erről hallgatni kell - át kell törni. Az emberek felállították a törvényeket,amelyek szerint a misztériumokról hallgatni kell, most azonban a misztériumoknak - éppen a golgotáimisztérium által - nyilvánvalókká kell válniuk. Egy elhatározás van Krisztus lelkében. A legnagyobbvilágtörténelmi elhatározás ez, amit maga elé tűzött, és amiről eddig az emberi törvények szerint hallgatnikellett, és ennek most mindenki szeme előtt, a világtörténelem előtt kell lejátszódnia.

Gondoljuk el Krisztusban a világtörténelmi gondolkodás egy pillanatát: itt én az egészemberiségfejlődésre tekintek, az a maga törvényeivel megtiltja nekem, hogy a halálról, a feltámadásról, afelébredésről és a beavatás szent misztériumáról beszéljek. Nem. Engem az istenek azért küldtek le aFöldre, hogy ezt kinyilatkoztassam. Nem igazodhatok az után, amit az emberek mondanak, ahhoz kelligazodnom, amit az istenek mondanak. - A misztériumok nyilvánossá tételének elhatározása készül előebben a pillanatban. Krisztus-nak el kell vetnie leikéből a határozatlanságot, ami abból származhatna, hogy azt akarná megtartani, amitaz emberi parancsok hoztak létre. „Távozz tőlem határozatlanság, és növekedjél bennem elszántság, hogyodaállítsam az egész emberiség elé azt, ami eddig a misztériumok mélyén volt." Saját elhatározásbólmondja Krisztus, amikor vissza kell utasítania, ami határozatlanná tehetné: „Távozz tőlem!" - és ebben apillanatban eltökéli, hogy végrehajtja azt, amire Istene leküldte őt a Földre.

Ebben a részben a világtörténelem legnagyobb monológjával állunk szemben, ami valaha az egészföldfejlődés során végbement: az Isten monológjával a misztériumok nyilvánossá tételéről. Nem csoda,hogy az Isten monológja az emberi értelem számára nem közvetlenül érthető, hogy mélyre kell merül-nünk, ha csak némileg is érdemessé akarjuk tenni magunkat, hogy Istennek e monológját megértsük,amellyel az istenek tette egy lépéssel tovább halad.

9697

HETEDIK ELŐADÁS

Kétségtelenül az lenne a legjobb, ha azoknál a fejtegetéseknél, amelyeket az egyik vagy másikevangéliumhoz magyarázatul hozzá akarunk fűzni, teljesen eltekintenénk a többi evangéliumtól, mert ígyjönne létre az egyes evangéliumok alaphangjának legtisztább és legjobb megértése. Ha viszont az egyikevangéliumról valamilyen fénysugarat nem vetítünk a többire, könnyen félreértést okozhatunk, így éppenazt lehetne félreérteni, amit tegnap a „világtörténelem legnagyobb monológjának" neveztem, ha ezt valaki

nem pontosan, hanem felületesen, összevetné például azzal, amit a Máté evangéliumra támaszkodva ahasonló helyekről berni előadásaimban mondtam. Egy ilyen szempontból létrejött ellenvetés mélyebblogikai értelemben tulajdonképpen ugyanolyan lenne, mintha valahol azt olvasnánk: itt, ezen a pódiumonállt egyszer egy ember, és tőle balra volt egy rózsacsokor, más alkalommal meg azt olvashatnánk, hogyezen a pódiumon állt egyszer egy ember, és tőle jobbra volt egy rózsacsokor. Most valaki, aki nem voltjelen, azt mondhatná, hogy ez nem felel meg a valóságnak, mert egyszer balra, máskor jobbra volt arózsacsokor. A dolog azon fordul meg, hogy az illető, aki megfigyelte, hol állt, mert így mindkét állításhelyes lehet, így kell nézni az evangéliumokat is. Krisztus Jézusnak nem valamiféle elvont életrajzávalállunk szemben, hanem a külső és okkult tények gazdag világával, amelyeket az evangéliumok előadnak.

Ennek a szempontnak a megvilágítására nézzük most azt, amit tegnap a „világtörténelem legnagyobbmonológjának" neveztem, az Isten monológjának. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ami ebben afolyamatban lejátszódott, az kifejezetten Krisztus Jézus és a legbensőbb tanítványai között ment végbe.Egy ilyen fejtegetésnél viszont azt a tényt is számításba kell venni, amit tegnap mondtam, hogytulajdonképpen Illés szelleme, amikor Keresztelő János fizikai testétől elvált, a tanítványokcsoportlelkeként működött. Ami akkor végbement, az nemcsak úgy játszódott le, hogy azt egyszerűen,külsődleges módon lehetne elbeszélni, hanem sokkal komplikáltabban. Krisztus lelke és a Tizenkettő lelkeközött mély, belső kölcsönhatás volt. Krisztus lelkében az akkori idők számára jelentőségteljes, sokoldalúfolyamatok mentek végbe. De mindaz, ami lelkében végbement, mint valami tükörkép, mint egyfajtareflex,

99

a tanítványok lelkében még egyszer lejátszódott, csakhogy tizenkét részre osztva. A Tizenkettő közültehát mindegyik, mint valami tükörképben, átélte annak egy részét, ami Krisztus lelkében végbement -de mindegyik valamimást.

Ami Krisztus Jézus lelkében végbement, az úgy ment végbe, mint valami harmónia, ami a Tizenkettőmindegyikének a lelkében körülbelül úgy tükröződött, mint az, amit tizenkét hangszer közül az egyiknyújthat. Ezért minden egyes esemény, amely az egyik tanítványra, vagy közülük többre vonatkozik, kétoldalról vázolható. Lehet úgy előadni, ahogy ez az esemény Krisztus Jézus lelkében megy végbe, tehátpéldául azt, amit tegnap Krisztus nagy világtörténelmi monológjaként ábrázoltam, úgy is elő lehet adni,ahogy ott lejátszódott. Ekkor a tegnapi előadásomban mondottak a helyesek. De ez egy bizonyostükörképben, Péter lelkében is lejátszódott. Péterben ugyanez a lelki élmény játszódik le, de mígKrisztusnál az egész emberi mivoltot magában foglalja, Péternél úgy megy végbe, hogy az emberi mivoltegy tizenketted részét éli át, a Krisztus-szellem egy tizenkettedét, vagyis a állatöv egy jegyét. Ezért ha eztKrisztus Jézusra vonatkoztatva adjuk elő, másképpen kellelmondani.

így kell beszélnünk, ha ezt a Márk-evangélium értelmében mondjuk el, mert a Márk-evangélium amarkáns dolgokat írja le, és főképpen azt, ami magának Krisztus Jézusnak a lelkében ment végbe. AMáté-evangélium viszont arról beszél, ami inkább Péter lelkében játszódik le, és amit ehhez Krisztushozzáadhat. Ha az evangéliumot pontosan olvassuk, akkor rájöhetünk, hogy a Máté evangéliumbanjelentős szavak utalnak Péterre. Mert miért mondja Krisztus a következő szavakat: „Boldog vagy, Simon,Jónás fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám". Más szavakkal:valamit Péter lelke is érzett abból, amit Krisztus Jézus lelke érzett, és amikor Péter lelke érzi, hogy az őmestere Krisztus, akkor egy pillanatra lelkében átéli a magasabb ént, birtokába kerül az, amit így átél -aztán úgyszólván ismét visszaesik. Mégis, akkor el tudott jutni ahhoz a megismeréshez, amely más céllalés más szándékkal Krisztus lelkében játszódott le. És mert képes volt erre, ezért ruházta rá Krisztus akulcshatalmat, amelyről a Máté-evangélium magyarázatánál beszéltünk. A Márk-evangéliumban ezzel

szemben csupán azokat a szavakat emeltük ki erőteljesen, amelyek megmutatják, hogy eltekintve attól,ami Péterben játszódott le, ez az esemény egyidejűleg, párhuzamosan ment végbe, mint az Istenmonológja.

így kell néznünk ezeket a dolgokat, és akkor azt is érezzük, hogyan jár el Krisztus az övéivel, hogyanvezeti őket fokról-fokra, és miután Illés-János szelleme rájuk telepedett, most tovább vezetheti őket aszellemi titkok megértésében, mint ahogy eddig tehette. És csak ekkor érezzük meg, mi a jelentőségeannak, hogy az a rész, amelyet tegnap az Isten monológjának neveztünk, az úgynevezett „megdicsőülés"vagy „színeváltozás" jelenethez kapcsolódik. Ez ismét a Márk-evangélium egyik drámaiszerkesztésmódja. Hogy megvilágítsuk ezt a megdicsőülést, néhány dologra rá kell mutatnunk azevangélium megértése érdekében. Mindenekelőtt a következőkre.

A Márk-evangéliumban, de a többi evangéliumban is, többször olvashatjuk Krisztus Jézusnak azokat aszavait, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, hogy az írástudók és főpapok elfogják és megöletik,de három nap múlva feltámad. Az evangélium mindenütt világosan rámutat arra, hogy az apostolok ezt abeszédfordulatot a szenvedő, meghaló és feltámadó Emberfiáról egyelőre nem értik, hogy éppen ennekmegértésénél vannak nehézségeik. Miért találkozunk ezzel a sajátságos ténnyel? Miért jelennek meg atanítványoknál éppen a golgotái misztérium megértésével kapcsolatban nehézségek? Mi is valójában ez agolgotái misztérium? Már említettük, hogy nem egyéb, mint a beavatásnak a misztériumok mélyéről avilágtörténelem színpadára való kihozatala. Természetesen mélyreható különbség van a golgotáimisztérium és az egyéb beavatások között. A különbség a következőkben rejlik.

Aki a különböző misztériumokban beavatáshoz jutott, az bizonyos mértékig ugyanazon ment keresztül:elvezették a szenvedéshez, egy háromnapos, mondhatnánk „látszólagos" halálhoz, amelyben szellemetestén kívül a szellemi világokban tartózkodott, majd szellemét ismét visszahozták a testébe, úgyhogyszelleme a testben emlékezni tudott arra, amit a szellemi világokban átélt. Ezáltal, mint a szellemi világokkövete, síkra szállhatott a szellemi világ titkaiért. Azt mondhatjuk tehát: a beavatás halál-élmény, ha nemis abba a halálba vezet, amely a szellemet teljesen elválasztja a fizikai testtől, hanem abba a halálba, amelyegy időre választja el tőle. A testen kívül való tartózkodás, és a fizikai testbe való visszatérés, s ezáltal azisteni titkok hirdetőjévé-válás, ez a beavatás. Ez gondos előkészítés után ment végbe, miután az emberlelkének erőit úgy összesűrítette, hogy az három nap alatt életben tudott maradni, fizikai testének, mintműszernek használata nélkül. E harmadfél nap leteltével azonban fizikai testével egyesülnie kellett. Egymagasabb világba

100101

való behatolást kellett tehát végrehajtania a megszokott történelmi eseményektől eltávolodva.Belső lényegében másként, de külső megjelenésében hasonlóan ment végbe a golgotái misztérium.

Az események, amelyek Krisztus Jézusnak a názáreti Jézus testében való tartózkodása alatt lejátszódtak,oda vezettek, hogy most a fizikai halál valóban beállt a názáreti Jézus fizikai teste számára, hogyKrisztus szelleme a három napon át a fizikai testen kívül tartózkodott, de utána visszatért, és most nem afizikai testbe, hanem a megsűrűsödött étertestbe. Az étertest annyira megsűrűsödött, hogy a tanítványokészlelni tudták, ahogy az evangéliumok leírják, úgy, hogy Krisztus járni tudott és látható volt a golgotáiesemények után is. Ezzel pedig a beavatás, mint történelmi tény, az emberek szeme elé tárult, amelyegyébként a misztériumok mélyén ment végbe: egyszeri eseményként állt az egész emberiség előtt. Ezzelbizonyos módon a beavatás kikerült a misztériumokból, és ezt Krisztus egyedül vitte végbe, mindenkiszeme láttára. Éppen ezáltal zárult le a régi világ, és jött el az új időkkezdete.

A prófétákról szóló ismertetésből láthatták, hogy a prófétaság szelleme, és az, amit ezen keresztül azóhéber nép megkapott, más volt, mint a többi népek beavatásának szelleme. A többi népnek voltakvezetőik, akik beavatottak voltak, és úgy kapták a beavatást, ahogy ismertettem. Az óhéber népnél nem

ez volt a helyzet. Ott nem találunk olyan beavatásokat, mint a többi népnél, hanem a szellem elementáriselőretörésével találkozunk azoknál, akik, mint próféták megjelennek, valami olyasmivel találkozunk, amibennük, mint a szellemiség lángelméje jelent meg. És hogy ez megtörténhessen, a középső prófétákbanazok a lelkek jelennek meg az óhéber népben, akik korábbi inkarnációikban más népek beavatottjaivoltak, azért, hogy, amit az óhéber népnek adnak, azt a beavatásaikra való emlékezésként éljék át. Aszellemi élet ezáltal másképpen hatott az ótestamentumi népnél, mint a többinél, ezeknél a szertartásokáltal, a beavatás által hatott, az ótestamentumi népnél pedig olyan adományok útján, amelyeket éppenazok oltottak beléje, akik, mint próféták a nép között működtek.

Prófétáinak ez a működése készítette elő az óhéber népet arra, hogy átélje azt az egyedülállóbeavatást, amely most nem egy embernek a beavatása, hanem egy kozmikus individualitás beavatásavolt. Ha ezt követően továbbra is beavatásról akarunk beszélni, az tulajdonképpen már nem helyes, ígykészült elő az óhéber nép annak befogadására, aminek a régi beavatás helyére

kellett lépnie, hogy a helyes módon tekinthessen a golgotái misztériumra. Ezzel az is világossá válik,hogy az ótestamentumi néphez tartozó apostolok eleinte nem értik azokat a szavakat, amelyek a beavatástjellemzik. Krisztus Jézus a beavatásról beszél, és úgy fejezi ki magát, hogy ezt mondja: a halál feléközeledik, három napig a sírban lesz, azután feltámad. Ez a beavatás leírása. Ha a beavatás leírásátmásképpen mondta volna el a tanítványoknak, akkor azok megértették volna őt, mivel azonban ez abeszédmód nem volt otthonos az ótestamentumi népnél, ezért eleinte nem értette meg ezt a leírási módot aTizenkettő, így joggal mutat rá az evangélium arra, hogy az apostolok csodálkoznak, és nem tudják, mirőlbeszél Krisztus Jézus, amikor az Emberfia szenvedéseiről, haláláról és feltámadásáról szól.

Ezek a szavak tehát az eseményeket történelmi hűséggel adják elő. Amikor a régi beavatott átéltebeavatását, az történt vele, hogy amíg testén kívül tartózkodott, egy magasabb világban volt, nem amegszokott érzéki lét világában. A testen kívül egy magasabb lét törvényeivel egyesült. Amikor aztánismét visszatért fizikai testébe, akkor az, amit a szellemi világban testétől mentesen átélt, emlékezés voltszámára. Ezt kellett mondania: úgy emlékszem testetlen állapotom élményeire, mint ahogy egyébként azember arra emlékszik, amit tegnap és tegnapelőtt élt át. így azokról tanúbizonyságot tehetett. lényegébennem jutottak a beavatottak többhöz, mint ahhoz, hogy lelkűkben úgy hordozzák a szellemi világokravonatkozó titkokat, mint ahogy az emberi lélek a tegnapi élményeit emlékként magában hordozza. Ésahogy a lélek egyesült azzal, amit emlékében megőriz, úgy hordozták a beavatottak magukban aspirituális világok titkait, úgy egyesültek azokkal.

Miért volt ez így? Mert a golgotái misztérium idején az ember teste a földön egyáltalán nem voltalkalmas arra, hogy énjébe beengedje a mennyek országát, vagyis az érzékfeletti világokat. A lelkekegyáltalán nem tudtak az igazi énhez eljutni, nem tudtak az énnel egyesülni. Csak ha az ember túl tudotttekinteni önmagán, vagy a látnokság segítségével megsejtett valamit -ahogy ez a régi időkben volt -, ha„kiálmodott" valamit önmagából, vagy a beavatás segítségével kilépett énjéből, akkor tudott azérzékfeletti világokba bejutni. De az énen belül nem jutott megértéshez, nem jutott ítélő erőhöz amagasabb világokra vonatkozóan. Egykor valóban így volt ez. Mindazokkal az erőkkel, amelyek az énheztartoznak, a golgotái misztérium előtt nem tudott az ember a szellemi világokkal egyesülni.

102103

Ez volt az a titok, amelynek világossá kellett válnia az emberek előtt a János-keresztelő következtében,hogy most eljött az az idő, amikor a mennyek országa bele kell, hogy világítson az énbe, egészen a földiénig kell hatolnia. A különböző korokban mindig újból és újból rámutattak, hogy régen nem tudott feljutniaz érzékfeletti világokba az, amit az ember átélhetett, mint saját lelkiségét. A régi időkben diszharmóniavolt a tulajdonképpeni emberi hazának, a szellemi világnak az átélése és a között, ami az emberi bensőbenlejátszódott. Az emberi benső el volt választva a szellemi világoktól, csak kivételes állapotokban tudott azember azzal egyesülni. Mi történt akkor, ha a későbbi én minden hatalma, minden impulzusa, amelynek

később az emberben kellett laknia, mégis betöltötte az embereket, esetleg beavatás néven vagy egy későb-bi inkarnációban egy korábbi inkarnáció beavatására nem emlékezve, hogyha ez az emberi testiségnekmég meg nem felelő én mint erő nyomul be a testbe? Ami akkor történt, arra mindig rámutattak: ha azemberi testiséget meghaladó erőnek a kereszténység előtti időkben nem volt megfelelő helye az emberiénben, akkor áttörte azt, ami az énnek volt szánva.

Azok az emberek tehát, akik az érzékfeletti világból olyasmit hordoznak magukban, ami akereszténység előtti időben mintegy már arra emlékeztet, amivé később a énnek válnia kell, azok ezzelaz én-erővel széttörik testiségüket, mert az én túlságosan erős volt a kereszténység előtti idők számára.Bizonyos individualitásoknál utalást találhatunk erre: ha ez az én-erő jelen van, csak úgy tartózkodhatbennük, ha a test valamilyen módon megsérült, vagy megsebezhető, ha van egy hely, ahol könnyen meglehet sebezni, és ami aztán meg is sérül. Ekkor az ember valaminek a következtében jobban ki voltszolgáltatva a környezetnek, mint ahogy egyébként testisége folytán lenne. Gondoljunk csak arra, hogyAchillesz a sarkán volt sebezhető, Sigefriednek, Ödipusznak szintén volt sebezhető része, ahol az énereje a testiséget áttörte. Itt a sebezhetőségre történik utalás, arra, hogy az én a maga emberfeletti ere-jéhez, nagyságához csak egy széttört testet találhat.

Amit ez tulajdonképpen jelent, csak akkor áll teljes jelentőségében előttünk, ha más módonfogalmazzuk meg. Tegyük fel, hogy valaki a kereszténység előtti időkben - ehhez nem kelletttudatosnak lennie - mindazokkal az impulzusokkal, mindazokkal az erőkkel telítődött volna,amelyeknek később az ént kellett áthatniuk, és ezzel az én-feletti erővel, ezzel a emberfeletti erővelmerült volna bele testébe. Ekkor ezt a testet szét kellett volna törnie, és nem úgy tekintenie, mintamilyen a test akkor, amikor egy gyenge én - vagyis egy

gyenge benső - van benne. A régi idők emberének, akinek az én egész hatalma kellett volna ahhoz, hogytestéből kiléphessen, másképpen nézett volna a testre. A magasabb én hatására egy széttört testet látottvolna, mindenféle sebekkel borítva, mert a régi időkben csak a gyenge én - vagy a gyenge benső -hatottaúgy át a testet, hogy az épségben maradhatott.

Amit most elmondtam, azt már a régi próféták is kinyilvánították, körülbelül a következőképpen: azember, aki az én minden erejét egyesíti magában, és szemben áll egy emberi testtel, azt átszúrva,lyukakkal borítva, megsebezve látja. Mert az én magasabb ereje, amely a régi időkben még nem lakhatottaz emberi bensőben, átlyukasztja, áttöri, összeszurkálja a testet. Ez olyan impulzus, amely azért halad átaz emberiség fejlődésén, mert a luciferi és ahrimáni befolyás miatt a kereszténység előtti időben az emberaz énnek csak csekélyebb mennyiségét kellett, hogy megkapja, mint amit az teljes mértékben magábanfoglal. És mivel a test nem az én egész ereje, hanem annak csak kisebb mennyisége számára alkalmas,ezért szétmorzsolódik. Ezért kellett ennek a testiségnek - nem azért, mert a kereszténység előtti időbentörtént, hanem azért, mert Krisztus Jézussal a teljes én vonult be a testiségbe - nem csak egy sebbel, mintmás, magasabb ént hordozó individualitásoknál, hanem öt sebbel megmutatkoznia. Öt sebbel, amelyekazért voltak szükségesek, mert a Krisztus-lény túlterjedt az ember teljes énjének testi formáján, atestiségre kiszabott formán. E túlterjedés miatt kellett a világtörténelem fizikai színterén a keresztnekfelemelkednie, amely a Krisztus-testet olyan formában hordozta, amilyen az akkor lenne, ha egyszer egypillanatban az emberi mivolt összessége - amelyből az ember egy nagy részt a luciferi és ahrimáni hatáskövetkeztében elveszített - egy emberben jelenne meg.

Ez mély misztérium, amely a szellemtudományból kiindulva, éppen a golgotái képet állítja elénk. Ésaki megérti, hogy mi az emberiség, az ember mivolta, hogy mi a földi én, és a földi énnek a test emberiformájához való viszonya, az tudja, hogy a földi énnek az emberi testtel való tökéletes áthatottsága nemtörténhet úgy, ahogy az a földi embernél normális. Ez csak úgy történhet, hogy amikor az ember kilépönmagából, és önmagára tekint, ezt kérdezheti: milyennek kellene lennie ennek a testnek, ha az én teljesereje beléje hatolna - és azt öt sebbel látná. Magából az emberi természetből, és annak földi mivoltábólkövetkezik a kereszt alakja a Golgotán Krisztussal és az ő sebeivel. A golgotái misztérium az emberitermészet szemléléséből is adódhat, egészen a képi megjelenésig - amennyit erről tudni lehet. A sajátságosaz, hogy van

104105

lehetőség arra, hogy ne csak a tisztánlátásban láthassuk meg - ahol természetesnek számít - hogyan áll fela kereszt a Golgotán, hogyan megy végbe a keresztrefeszítés, és mi ennek a történelmi eseménynek azigazsága. Van lehetőség arra is, hogy a golgotái misztérium által az emberi értelemmel annyira közelednitudjunk ehhez a misztériumhoz, hogy ha ezt az értelmet elég finoman, elég élesen használjuk, átváltozikimaginációvá. Átalakul képzeletté, de ez igazságot tartalmaz, és ennek segítségével, ha megértjük, ki-csoda Krisztus és hogyan viszonylik az emberi testhez, ez a képzelet úgy formálódik, hogy létrejön agolgotái kép. Ilyen vezetésben részesültek a régi keresztény festők, akik nem voltak mind látók, hanem agolgotái misztérium ismeretének ereje vezette őket egészen a golgotái képig, így meg tudták festeni. Azemberiségfejlődésnek éppen ezen a nagy fordulópontján kapta meg az ember én-lelke a tisztánlátáshelyébe a megértést, a Krisztus-lény, vagyis az emberi ős-én megértését.

A tisztánlátás lehetővé teszi, hogy a golgotái misztériumot testen kívüli állapotban is lássuk. Hogyan?Ha a golgotái misztériumhoz való viszony a testen belül létrejött, akkor ma is lehetőség van arra, hogy amagasabb világokban a golgotái misztériumot, és az emberi fejlődés e nagy csomópontjának teljesmegerősítését meglássuk. De a golgotái misztérium megértése is lehetséges, és azok a szavak, amelyeketmost mondtam, a megértés lehetőségét igyekeztek elősegíteni. Természetesen hosszan kell meditálni,hosszan kell elgondolkodni azon, amit mondtam. És ha valakinek az az érzése, hogy ami mostelhangzott, az nem érthető, azt jogosnak tekinthetjük, mert magától értetődik, hogy ami az emberi lelketelvezetheti a Földön végbement legnagyobb, legjelentősebb, legmagasabb rendű esemény megértéséhez,az a legnehezebb dolgok közé tartozik. A tanítványokat bizonyos módon el kellett vezetni ehhez, azokközül pedig, akik lassanként az emberiségfejlődés új megértéséhez kellett, hogy eljussanak, Péter, Jakabés János bizonyultak a leghasználhatób-baknak.

Helyes dolog, ha a legkülönbözőbb oldalakról nézzük azt a jelentős időszakot, amely akkor, agolgotái misztérium idején lezajlott. Éppen ezért hálásak lehetnek, hogy ma reggel Michael Bauertől egyelőadást hallhattak arról, hogyan látta Hegel ezt az időszakot. Mindaz ugyanis, amire az emberi felfogásképes, mintegy összetömörült, hogy az akkor végbement legjelentősebb tényt megértse, miután az előzőévszázadokban megérlelődött, és a további fejlődés során lassan előkészült erre. Ez a Föld különbözőhelyein ment végbe, nem-

csak Palesztinában, ahol a golgotái misztérium lezajlott, hanem, ha helyesen járunk el, a Föld máspontjain is követhetjük. Csak ott nem a golgotái esemény játszódott le, hanem az emberiség hanyatlását ésismételt felemelkedését követhetjük, felemelkedését a golgotái misztérium következtében. Követhető,ahogy ez a nyugati világban elterjedt. Különösen a hanyatlást figyelhetjük meg, és érdekes, hogy ez ahanyatlás hogyan ment végbe.

Nézzük meg még egyszer a görögséget, tekintsünk arra, hogy a golgotái események előtt félezer évvelmilyen események játszódtak le ott. Odaát keleten, ahol Krisna fellépett, bizonyos módon előzményeivoltak ennek a kornak. A régi tisztánlátás hanyatlásának korszakát úgyszólván előbb élték át. Van valamisajátos ebben a kultúrában, például éppen Indiában. Míg közvetlenül az Atlantisz utáni korban Indiában azelső nagy kulturális virágzás létrejött, és a szellemi világba való betekintés a legtisztább módon - azemberi lélek számára legtisztább módon - még megvolt, és a risiknél összekapcsolódott a látottakelőadásának csodálatos lehetőségével, úgy, hogy az a későbbi korszakokra is hatni tudott, majd eltűnt,addig az, ami tulajdonképpen tisztánlátás volt, a harmadik korszak végére már kialudt. De Krisna éstanítványai csodálatos módon szavakba öntötték, és megőrizték azokat a tényeket, amelyeket látni lehetett,úgy, hogy az emberek számára most már írásban is megvolt az, amit korábban elődeik láttak.

Indiában tulajdonképpen sohasem jött létre az, ami például Görögországban. Ha az indiai világotvalóban szemügyre vesszük, azt mondhatjuk: a régi tisztánlátás kialudt ugyan, de az egykor látottakatcsodás szavakba öntik azok, akik között Krisna a legjelentősebb. Ez azután meg is maradt a vádakban. Akielmélyed ennek szavaiban, a lelkében átélheti e régi kor utóhangját. De nem jön létre az, ami példáulSzókratésznél vagy a többi filozófusnál létrejött. Amit mi nyugati értelemnek, nyugati ítélőerőneknevezünk, az nem jött létre az indiai lelkekben. Amiről ma kimagasló értelemben akkor beszélünk, amikoraz én sajátos ősi erejéről beszélünk, az Indiában egyáltalán nem jött létre. Ezért amikor a régi tisztánlátás

kialudt, azonnal valami egyéb jelent meg: a jóga felé való törekvés, iskolázás által feljutni azokba avilágokba, amelyek természetszerűen elvesztek. A jóga mesterséges tisztánlátássá válik, és azonnal a régitisztánlátás helyébe lép a jóga-filozófia, anélkül, hogy a kettő között az lenne, ami például a tisztán értelmigörög filozófiában megjelenik. Ez az indiaiak számára egyáltalán nem történik meg, ez a közbeeső fáziskimarad. És ha a védanta-filozófiát nézzük, azt mondhatjuk: nem úgy jut kifejezésre, mint

106107

ahogy a nyugati világnézetek tanítanak, nem eszmék hatják át, nem az értelem, hanem mintegy amagasabb világokból lehozzák azt, és emberi szavakba öntik. Ez a sajátossága: nem emberifogalmakkal vívták ki, nem gondolkodással érték el, mint amilyen a szókratészi vagy a platonifilozófia, hanem tisztánlátással szerezték meg.

Nehéz ezekben a dolgokban tisztán látni, de van lehetőség ma is ennek a különbségnek az átélésére.Vegyünk bármely filozófiai könyvet a kezünkbe, amely a nyugati filozófiai rendszerek valamelyikétfoglalja magában. Hogyan jött létre az, amit ma filozófiának nevezünk? Ha betekintünk valakinek aműhelyébe, akit komoly filozófusnak tarthatunk, azt láthatjuk, hogy a logikus ítélő erő, a logikusgondolkodás erőfeszítésével jutott el a rendszeréhez. Minden lassan, egymás után alakult ki. És akik ígyfilozófiát hoztak létre, nem is tudják megérteni, hogy amit ők fogalomról fogalomra szőnek, azt bizonyosvonatkozásban tisztánlátással is látni lehet, hogy az a látó előtt állhat. Ezért olyan nehéz a látónakmegértetnie, hogy bizonyos filozófiákat, amelyeket szerzőik „arcuk verítékével" gondolatról gondolatrahoznak létre, ő, hogy úgy mondjam, egy csapásra látnokian áttekint, és nem kell az összes gondolatilépést egyenként megtennie. Ilyen egyidejűleg látott fogalmak a védanta-filozófia fogalmai. Ezeket nemaz európai filozófusok mintájára az „arcuk verejtékével" szereztek meg, hanem tisztánlátással. A régitisztánlátás absztrakt fogalmakká higított maradékai, vagy az érzékfeletti világban való kutatásnak a jógaáltal kiküzdött első, még vékony eredményei.

A nyugatabbra lakó emberek azonban máson mentek keresztül. Ott az em-beriségfejlődésegyedülálló, fontos belső történéseit látjuk. Nézzük a kereszténység előtti hatodik évszázadegyik nevezetes filozófusát, szüroszi Phereküdészt. Csodálatos filozófus! Olyasvalaki, akit a maifilozófusok nem ismernek el filozófusnak. Vannak olyan filozófiai könyvek, amelyekben ezt ki isjelentik, így írnak például: „mindez gyerekes ábrázolásmód, gyerekes szimbólumok, gyerekes észseniális" - így mondja az egyik szerző, aki fölényesen néz le erre a régi filozófusra. Tehát a keresztényidőszámítás előtt félezer évvel Szüroszban egy csodálatraméltó gondolkodó bukkant fel. Mindenesetremásként fogalmazott, mint a többi gondolkodó, akiket később filozófusoknak neveztek. SzürosziPhereküdész azt mondja, például, hogy annak, amit a világban látunk, három alapja van: Kronosz, Zeuszés Khton. Kronosztól származik a légnemű, tűzszerű és vízszerű elem, és mindazzal, ami ebből a háromhatalomból származik, egyfajta kígyólény, Ophioneusz kél harcra. Ha mindazt,

amit Phereküdész leír tisztánlátás nélkül, de némi fantáziával követjük, akkor előttünk állhat Kronosz,nem mint az elvont tovább hömpölygő idő, hanem mint lény, mint igazi valóságos látható lény.Hasonlóképpen Zeusz is, aki a végtelen éteriség, egy önmagában élettel teli, mindent magában hordozólény. Khton pedig az a lény, aki a mennyeit földivé teszi, aki a térben egymástól távoli dolgokatösszevonja a Földbolygóban, hogy földi lét legyen. Mindez földi módon játszódik le, amibe ellenségeselemként egy bizonyos kígyólény keveredik bele. Szüroszi Phereküdész szavainak megértéséhezszellemtudományra van szükségünk, mert ő a régi látnokság utolsó képviselője. Látja az okokat az érzékivilág mögött, és látnoki képességével leírja ezeket. Akik csak fogalmakkal dolgoznak, azoknak eztermészetesen nem tetszik. Phereküdész látja a jó istenek eleven munkáját, és az ellenséges hatalmakbeavatkozását, akiket úgy ír le, ahogyan látnoki módon látja őket. Látja, hogy születnek meg Kronoszból,a reális időből az egyes elemek.

Szüroszi Phereküdészben tehát olyan filozófus áll előttünk, aki leikével belelát abba a világba, amelyet

a tisztánlátó tudat feltár, és ezt leírja. Olyan leírás ez, amelynek utána lehet járni. Ő így áll még a nyugativilágban, a kereszténység előtti hatodik században. Thalész, Anaximenész és Hérak-leitosz, akik csaknemkortársai, más másképpen állnak ott. Itt valóban két világ ér össze. De mi megy végbe lelkűkben? Kialudt,lebénult bennük a régi tisztánlátó tudat, legfeljebb csak a szellemi világok utáni sóvárgás van meg bennük.Mit élnek ők át ott, ahol a szüroszi bölcsnél még megvolt a régi látásnak egy maradéka, ahol az mégbelelátott az okok elementáris világába? Ez bezárult előttük, ők már nem látnak bele ebbe a világba.Mintha éppen ez a világ akart volna elzárkózni előlük, mintha félig még itt lenne számukra, de mégiseltűnik előlük, úgy, hogy elvont fogalmak kerülnek a régi tisztánlátás helyére, amelyek az énheztartoznak. Ez megy végbe lelkűkben. Ez egy rendkívül figyelemreméltó állapot a nyugati lelkekben. Ez aza lelkiállapot, amely az értelem, az ítélő erő megszerzését akarja elérni, azt, ami éppen az énjellemvonásává kell, hogy váljon. Egyes lelkeknél láthatjuk ezt, például amikor Hérakleitosz az elevenenlobogó tüzet, úgyszólván még a helyes tisztánlátás utolsó felcsillanásával az összes dolgok atyjánaknevezi, vagy amikor Thalész a vizet tartja ős-oknak, de nem a fizikai-érzéki vizet, ahogy Hérakleitosz sema fizikai-érzéki tüzet gondolja. Félig még látnak valamit az elementáris világból, bár már elvonul előlük,és így kénytelenek elvont fogalmakat használni, így bepillanthatunk ezekbe a lelkekbe, és megértjük,hogy egészen a mi

108109

időnkig utólag valami még felcsendülhetett ezeknek a lelkeknek a hangulatából.Bárcsak kortársaink ne siklanának el olyan könnyedén sok dolog fölött. Könnyedén átsiklanak például,

Nietzschének egy mondata fölött, amely mélyen megragadhatja, megrázhatja az embert. Ez a „Filozófia agörögök tragikus korszakában" című hátrahagyott írásában olvasható, amelyben Thalészt, Anaximenészt,Anaximandroszt, Hérakleitoszt és Empedoklészt ismerteti. Mindjárt az elején - ezt együtt kell vele érezni -megérzett valamit abból, ami ezeknek a első magányos görög gondolkodóknak a lelkében végbement.Olvassák el Nietzschénél ezt a részt, ahol ezt mondja: mi mehetett végbe ezeknek a hérosz-alakoknak alelkében, akiknek át kellett élniük a átmenetet a eleven szemlélés korszakából - amiről Nietzsche nemtudott már, de megsejtette -, amikor a régi élettel-teljességet a lelkekben felváltották az elvont, száraz,józan fogalmak, amikor a „lét", ez a józan, száraz, elvont hideg fogalom lépett annak az elevenségnek ahelyére, amellyel a tisztánlátó tudat rendelkezett. Nietzsche érzi: mintha a vére megfagyna annak, aki azélet világából átkerül a fogalmak világába, amikor Thalész vagy Hérakleitosz fogalmakat alkottak a„lét"-ről és a „létesülés"-ről, úgy, hogy az ember úgy érzi, hogy a meleg életből átkerül a fogalmakjégbirodalmába.

Helyezkedjünk bele abba a korba, amelyben ezek az emberek éltek, érezzük meg, hogyan álltak agolgotái misztérium közeledténél. Úgy éljük bele magunkat ezekbe az emberekbe, hogy érezni tudjukbennük a régi idők tompa utóhangját. Úgy állnak ott, hogy meg kell elégedniük azzal, ami absztrakt ítélőerőként él az emberi énben, holott ez korábban nem volt meg benne. És míg a fogalmak világa akövetkező időkben egyre gazdagabb és gazdagabb lett, eljöttének kezdetén a görög filozófusok csak alegegyszerűbb fogalmakat tudták megragadni. Hogy gyötrődnek a fogalmakkal, az elvolt „lét" fogalmá-val, hogyan gyötrődnek, például az eleuziszi iskola filozófusai ezzel az elvont fogalommal, ígykészülnek elő az én tulajdonképpeni elvont tulajdonságai.

Képzeljünk el egy olyan lelket, aki itt áll nyugaton, aki a nyugat missziójára van felkészítve, de mégmagában hordozza a régi tisztánlátásra vonatkozó legerősebb utóhangokat. Indiában ezek az utóhangokmár régen elnémultak, nyugaton még megvannak. A lélek hajtóereje bele akar hatolni az elemi világba,de a tudat nem képes rá. Olyan hangulat, amilyen a Buddha-hangulat, ezekben a lelkekben már nemjelenhetett meg. A Buddha-hangulat azt mondta volna: mi, emberek ki vagyunk helyezve a szenvedésvilágába, tehát meg

kell, hogy szabadítsuk magunkat tőle. Nem. A nyugati lelkek meg akartak érteni valamit abból, amielőttük volt. Ami mögöttük volt, abba nem tudtak behatolni, előttük pedig csak a hideg, jeges fogalmak

voltak. Képzeljünk el egy olyan lelket, mint szüroszi Phereküdész. Ő volt az utolsó, aki még bele tudottlátni abba, ami az elemi világban él. És gondoljunk el egyet a másik fajta lelkek közül: ez a lélek nemképes látni, hogy az elemek elevenen megszületnek Kronoszból, Nem képes látni, hogy a kígyólény,Ophioneus harcra kél a magasabb istenek ellen, de képben rögzíti, hogy valami hat az érzéki világra. Nemlát fel Kronoszig, de azt látja, ami az érzéki világban lenyomatként végbemegy: a tüzet, a vizet, a levegőtés földet. Ez a lélek nem látja, hogy az alsó istenek megvívnak a magasabb istenekkel, hogy a kígyóisten,Lucifer fellázad, de azt látja, hogy harmónia és diszharmónia, barátság és ellenségeskedés van. Aszeretetet és gyűlöletet látja, mint elvont fogalmakat, a tüzet, vizet, levegőt és földet, mint elvontelemeket. Ami most nyomul be a leiekbe, azt látja, de amit a korábbi nemzedék látott, az el van takarvaelőle.

Gondoljunk el egy olyan lelket, amely még teljesen benne áll abban, ami a korábbi időkben elevenvolt, de abba belelátni már nem tud, csak a külső képmást tudja megragadni, és sajátos missziójakövetkeztében nála el volt fedve az, ami az embereket azelőtt boldogította, az én új világából pedig nincsegyebe pár fogalomnál, amelyekhez ragaszkodnia kell - ekkor előttünk áll Empedoklész lelke. Mert így állelőttünk Empedoklész lelke, ha annak leg-bensőbb mivoltát meg akarjuk érteni. Majdnem kortársa aszüroszi bölcsnek, alig háromnegyed évszázaddal él később, de lelke egészen más. Ennek a léleknek végrekellett hajtania az átkelést a Rubiconon, a régi tisztánlátástól az én elvont megértéséhez. Látjuk, hogy ittkét világ ütközik össze, látjuk, hogy az én feldereng, és beteljesedése felé halad, látjuk a régi görögfilozófusok lelkét, akik arra voltak ítélve, hogy felvegyék magukba azt, amit most értelemnek, logikánaknevezünk, látjuk, hogy lelkűkből a régi kinyilatkoztatások eltávoztak. És ezekbe a lelkekbe bele kellettömlenie az új impulzusnak, a golgotái impulzusnak.

Ilyenek voltak a lelkek, amikor az új impulzus megjelent. De sóvárogniuk kellett egy új tartalomért,mert csak ekkor juthattak megértéshez. Az indiai gondolkodás számára nincs ilyen átmenet, mint amelyeta magányos görög gondolkodóknál találunk. Ezért van az, hogy az ind filozófia, amely mindjárt ajóga-tanba fordult át, alig mutat lehetőséget arra, hogy a golgotái misztériumhoz átmenetet találjon. Agörög filozófia úgy készül elő, hogy sóvárog a

110111

golgotái misztérium után. Nézzék meg a gnózist, mennyire kívánja filozófiájában a golgotáimisztériumot. A golgotái misztérium filozófiája görög talajon keletkezik, mert a görög lelkek legjobbjaisóvárogtak a golgotái impulzusfelvétele után.

Jóakarat kell ahhoz, hogy valaki megértse azt, ami az emberiség fejlődésében történt. Ekkor, azt lehetmondani, hogy az ember megérez valamit abból, amit úgy lehet nevezni, hogy kiáltás és visszakiáltás aföldi talajon. Görögország felé nézünk, aztán messzebbre Szicília felé, olyan lelkekbe, amelyek közülmessze kimagaslik Empedoklész, és egy csodálatos kiáltást hallunk. Hogyan jellemezhetjük ezt a kiáltást,hogyan szólalnak meg az ilyen lelkek? Ha belenézzünk Empedoklész leikébe, akkor körülbelül így.történelmileg tudok a beavatásról, történelmileg tudom, hogy a beavatás az emberi lelkeket az érzékfelettivilágokba vitte fel. Most azonban egy új korszak következett el. A beavatás többé már nem sajátítható elközvetlenül, az emberi lélek egy másik állapotba került. Új impulzusra van szükségünk, amely behatol azénbe. Hol vagy, te impulzus, amely a régi beavatás helyére léphetsz, amely az új én elé állítja majdugyanazt a titkot, amelyet a régi tisztánlátás tartalmazott, és amelyet mi már nem élhetünk át? És errefelel a másik kiáltás, amely a Golgotáról jön: mivel az isteneknek engedelmeskedtem, és nem azembereknek, kihozhattam a misztériumok titkait, és azokat az egész emberiség elé állítottam, hogy azegész emberiség előtt álljon az, ami addig csak a misztériumok mélyén élt.

Nyugaton a világ rejtélyének új megoldására irányuló kérdést látjuk, például Európa déli részén a

görög lelkekben. És feleletként - de amelyet csak nyugaton lehet megérteni - jelenik meg számunkra azIsten nagy monológja, amelyről előző előadásomban beszéltem, és amelyről a következőben továbbfogok beszélni.

NYOLCADIK ELŐADÁS

Tudjuk, hogy a Márk-evangéliumban az említett nagy világtörténelmi monológ után az un.megdicsőülés, az Úr színeváltozásának jelenete következik. Többször említettem már, hogy a háromtanítvány számára (Péter, Jakab és János), akiket Jézus Krisztus magával vitt a „hegyre", ahol azárváltozási jelenet végbemegy, ez egyfajta magasabb beavatást jelent. Ekkor még mélyebben bevezetiőket azokba a titkokba, amelyeket folytatólagosan átad nekik, hogy az emberiséget vezessék és irányítsák.

Tudjuk, hogy ez a jelenet - ez különböző előadásaimból is kitűnik - a titkok egész sorát tartalmazza.Már az is arra mutat, hogy valamilyen titokteljes dologgal állunk szemben, hogy „hegy"-ről van szó. Ahegy okkult értelemben azt jelenti, hogy akiket a hegyre vezetnek, azokat a lét bizonyos titkaiba vezetikbe. A Márk-evangéliumban rendkívül erősen érezzük ezt egy bizonyos szempontból, ami már azevangélium helyes olvasásakor is feltűnhet. Csak éppen helyesen kell az evangéliumot olvasni.

Itt rá kell mutatnom a Márk-evangélium 3. fejezetének 7-24 verseire, de szigorúan vévetulajdonképpen csak a 22. versig, és ha érzéssel áthatott megértéssel olvassuk a szöveget, akkor ezvalamire fel fogja hívni a figyelmünket. Már gyakran kiemeltem azt, hogy a „hegyre vezetés"-nek, a„hegyre kísérés"-nek okkult jelentése van. De az említett fejezetben háromszoros utalás találunk, nemcsakhegyre kísérést, hanem ha a három verset közelebbről megnézzük, akkor először azt halljuk „És Jézusvisszavonult az ő tanítványaival a tenger mellé..." (7. vers). Először a tenger melletti jelenet áll előttünk.Azután a 13. versben azt halljuk: „És Ő felment a hegyre, és magához hívta azokat, akiket akart vala". Ésegy harmadikat hallunk a 20-21. versekben: „És Ő hazament és ismét egybegyűle a sokaság, annyira,hogy még nem is ehetnének. Amint az övéi hallják, eljövének, hogy megfogják őt, mert azt mondják vala,hogy magán kívül van".

Az evangélium tehát három helyre hívja fel a figyelmünket: a tengerre, a hegyre és a házra. Ahogyan a„hegy"-ről tudjuk, hogy okkult értelemben mindig valami fontosra utal, ugyanígy van ez a másik kétkifejezésnél is. Ha az okkult írásokban a „hegyre vitel"-ről, és „hazavitel"-ről van szó, akkor az utóbbihozugyancsak okkult jelentés kapcsolódik. Hogy az evangéliumok így

112113

értelmezik ezt, azt egy bizonyos körülmény igazolja. Emlékezzenek arra, hogy nemcsak aMárk-evangéliumban, hanem a többi evangéliumban is bizonyos jelenetek, bizonyos megnyilvánulások a„tenger"-hez fűződnek, így amikor a tanítványok a tengeren vannak, és Krisztus megjelenik nekik, eleintekísértetnek vélik, aztán meggyőződnek róla, hogy valóságosan ő jön hozzájuk (6, 45-52). Azevangéliumokban máshol is van szó olyan eseményről, amely a tengeren vagy a tenger útján megy végbe.A „hegyen" választja ki először a tizenkettőt, azaz megbízza őket az okkult küldetéssel. Ez okkult neveléstis jelent. Az okkult megdicsőülés ugyancsak a hegyen megy végbe. Amikor „otthon" van, övéi „magánkívül" levőnek mondják. Itt van a harmadik kifejezés is, és mind a három a legnagyobb, legátfogóbbjelentőséggel.

Ha meg akarjuk érteni, hogy mit jelent ebben az összefüggésben a „tenger mellett", akkor emlékeznünkkell valamire, amit már gyakran megvilágítottam. Elmondtam, hogy Atlantisz utáni föld-korszakunkataz un. atlantiszi korszak előzte meg, és abban a levegőt még sűrű ködmasszák hatották át, úgy hogy az

emberek szemléletmódja következtében - minthogy más fizikai körülmények között éltek -, a lelki élet isegészen más volt, és hogy ebben a korban az emberek még rendelkeztek egyfajta régi tisztánlátással. Ezazonban össze volt kötve a fizikai testnek egy egészen másfajta létéhez, a ködmasszába valóbeágyazottsághoz. Mindebből régi örökségként visszamaradt valami az emberiségben. Amikor valakitaz Atlantisz utáni korban okkult körülmények közé vezettek, úgy, hogy ezekhez közel került, mint Jézustanítványai, akkor az az ember, sokkal intenzívebben megérezte a környezet, a természet körülményeit.Azt lehet mondani: a természeti viszonyok robusztussága folytán, amelyek között a mai ember él, márnem számít annyira, hogy vajon a tengeren utazik-e, tó mellett tartózkodik-e, egy hegyre megy fel, vagyotthon van. Ahogyan a szem lát, ahogyan az értelem gondolkodik, ez nem függ annyira attól, hogy holvan az ember. De ha a finomabb látás megkezdődik, ha az ember a spirituális világ-viszonyokbafelemelkedik, akkor a szokásos ember

mivolta durvának bizonyul.Ha az ember azokban az időkben, amikor tisztánlátó tudata megkezdődik, a tengeren utazik, ahol a

körülmények egészen mások, és akkor is, ha a tengerparton áll, a tisztánlátó tudat egészen másra vanhangolva, mint a síkságon. A síkságon úgyszólván a legnagyobb erőfeszítésre van szükség, hogy atisztánlátó erőket egyáltalán elő lehessen hozni. A tenger könnyebben engedi a tisztánlátó erőkkibontakozását, de csak azokat az erőket, amelyek valami

egészen meghatározott dologra vonatkoznak, nem mindenre. Mert abban is különbség van, hogy atisztánlátó tudat a síkságon tevékenykedik-e, vagy fönt a hegyen. A magaslatokon a tisztánlátó, szenzitívtudat ismét valami másra van ráhangolva, mint a síkságon. És nagyon különböző, hogy ez a tó mellett jönlétre, vagy fent a hegyen.

A tó mellett - mindezt természetesen vonatkoztatni lehet a városra is, de ott nagy erőkre van szükség;amit most mondok, az főleg arra érvényes, ami többé-kevésbé magától adódik - a víznél, aködmasszákban a tisztánlátó tudat főleg imaginációk átélésére alkalmas, mindarra, ami imaginatív, ésannak alkalmazására, amit ez a tudat már elért.

A hegyen a híg levegőben az oxigén és a nitrogén másfajta eloszlásánál a tisztánlátó tudat inkább arraalkalmas, hogy inspirációkat éljen át, új tisztánlátó erőket hozzon létre. Ezért az a kifejezés, hogy a„hegyre felkapaszkodni", nemcsak szimbolikus értelmű, hanem azt is jelenti, hogy a hegyi viszonyokkedvezően befolyásolják a lehetőséget új akaraterők képzésére. És a „tóra menni" kifejezés sem csakszimbolikus jelentésű, hanem azért használják, mert a tóval való érintkezés következtében az okkultlátást, az okkult erők alkalmazását kedvezően befolyásolja.

A legnehezebb feladatuk akkor van az okkult erőknek, ha az ember otthon van, a saját házában,mindegy, hogy egyedül van-e otthon, vagy a hozzátartozók jelen vannak. Mert amíg egy olyan embernél,aki sokáig tenger mellett élt, aránylag könnyű elhinni - ha minden egybevág -, hogy a testiség fátyolán átimaginációt élt át, és könnyebb elhinni egy olyan embernél is, aki a hegyekben élt, hogy magasabbraemelkedik, addig az olyan embernél, aki odahaza van, csak azt érzi a többi, hogy testén kívül van, hogy„nincs magánál". Nem mintha az okkult erőket nem fejleszthetné ki, hanem mert nem illeszkedik bele akörnyezetbe, a környezet szempontjából nem látszik olyan természetesnek, mint a többi esetben, atengeren vagy a hegyen.

Ezért roppant mély értelmű, és teljesen az okkult természeti viszonyoknak megfelelő, hogy azevangélium pontosan betartja azt, amit elmondtunk. Ezt egészen szakszerű módon tartja be. Ezért mindigazt látjuk, hogy bizonyos erők jönnek működésbe, gyógyító erők vagy látó erők bontakoznak ki, olyanerők, amelyek már megvannak, ha arról van szó, hogy egy esemény a tó mellett játszódik le. Ezért jelenikmeg Krisztus Jézus az övéinek a tavon. Csakhogy azok reálisan benne állnak az egész eseményben, mertKrisztus Jézus ki tudja vetíteni magát, a tanítványok látják őt, mégsem fizikai testben

115

114

van előttük. Mivel azonban a hely különbözősége egy ilyen élménynél semmit sem jelent, azért vanegyidejűleg „mellettük" a tavon. Ugyanilyen okból, ahol az apostolok lelkierejének továbbfejlődésérőlvan szó, a „hegy" szót találjuk, és a tizenkettő kiválasztásánál is, ahol Krisztus Jézus lelkűket arra jelöliki, hogy Illés csoportszellemét felvegyék, hegyről van szó. így a megdicsőülés is ahegyen megy végbe.

Vegyük most szemügyre ebből a szempontból a megdicsőülés jelenetét. Arra, hogy a golgotáimisztérium mélyebb titkaiba betekinthessenek, három tanítvány, Péter, Jakab és János bizonyultképesnek. És a tisztánlátó szemek számára, amelyek e három tanítványnál megnyílnak, megjelenik -szellemi lényében megvilágosodva - az egyik oldalon Illés, a másikon Mózes, és középen KrisztusJézus, de most abban az alakban, amelyben spirituális lényként megismerhető - erre imaginatív módonutal az evangélium. Azalábbiakat olvashatjuk:

„És a ruhája fényes lön, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő a földön nem fehéríthet.És megjelenek nékik Mózes Illéssel együtt, és beszélnek vala Jézussal" (9, 2-4).

Az Isten nagy monológja után egy megbeszélés, egy megbeszélés hármasban. Csodálatos drámaifejlemény! Az evangéliumok mindenütt tele vannak ilyen művészi fokozásokkal, nagyszerűen vannakmegszerkesztve. Miután az előbb az Isten monológját hallottuk, utána egy megbeszélés hármasban. Ésmilyen megbeszélés! Először látjuk Krisztus Jézus két oldalán Illést és Mózest. Mire utal Illés ésMózes megjelenése?

Mózes alakja már eléggé ismerős lehet arról az okkult oldalról is, amelyről gyakran megvilágítottam.Tudjuk, hogy a világtörténelmi bölcsesség az ősi időkből a golgotái misztérium idejéhez valóátmenethez Mózes személyét választotta. A Lukács-evangéliumról szóló fejtegetéseimből tudják, hogyabban a Jézus-alakban, akiről a Máté-evangélium beszél tulajdonképpen az ismét inkarnálódottZarathustrát kell látnunk. De azt is tudjuk, hogy Zarathust-ra, abban a vonatkozásban, ami őbenne volt,gondoskodott arról, hogy ez a későbbi megjelenése elő legyen készítve. Gyakran rámutattam, hogyZara-thustra éterteste sajátos okkult folyamatok útján elvált tőle, aztán átszármazott Mózesre, úgyhogyMózesben Zarathustra étertestének erői működtek, így amikor Illés és Mózes Krisztus Jézus mellettmegjelenik, azok az erők állnak előttünk, amelyek a kultúra ősi formáitól átvezetnek mindahhoz, amit

Krisztus Jézusban és a golgotái misztériumban az emberiségnek meg kellett kapnia.De Mózes más formában is átmeneti alak. Tudjuk, hogy Mózes nemcsak Zarathustra étertestét

hordozta magában, amellyel a Zarathustra-böl-csességet is megkapta, és amely aztán bennemegnyilvánulhatott, hanem azt is tudjuk, hogy bizonyos módon más népek titkaiba is be volt avatva.Sajátos beavatási jelenetet kell látnunk abban, amikor Jethróval, a midianiták papjával találkozott - erről isbeszéltünk már. Mindez megtalálható az Ótestamentum-ban. Világosan elmondja, hogyan megy el Mózesehhez a magányos paphoz, és megismeri nemcsak a zsidóság beavatási titkait, hanem a többi népét is, ésazokat is beleviszi saját lényébe, ami még azzal is megerősödött, hogy Zarathustra étertestét hordoztamagában, így rajta keresztül az összes környező világ beavatási titkai eljutottak a zsidó néphez. Mózestehát egy alacsonyabb fokon mindazt előkészítette, aminek Krisztus Jézus által kellett végbemennie. Ezvolt az egyik áramlat, aminek a golgotái misztériumhoz kellett vezetnie.

A másik áramlat az volt - ezt már szintén említettem -, ami most már természetes módon,természetszerűen magában a zsidó népben élt. Mózes volt az, aki azt az áramlatot, amely nemzedékekenkeresztül Ábrahám, Izsák, és Jákob útján leáramlott, a világban meglévő másikkal összekötötte, máramennyire az ő idejében ez lehetséges volt. De emellett mindig érintetlenül kellett maradnia annak, ami azóhéber nép természetével olyan szorosan össze volt kötve. Mire volt ez a nép kiválasztva? Arra, hogyelőkészítse azt a kort, amelyet megkíséreltünk képben lelkünk elé állítani, amikor például a görögökre, ésaz előbbiekben még egyszer Empedokleszre rámutattunk. Úgy utaltunk erre a korra, mint amelyben azemberek régi tisztánlátó képessége eltűnik, amikor elveszítik a szellemi világba való betekintésképességét, és amelyben felbukkan az az ítélő erő, amely az én sajátja, felbukkan az önmagára utalt én.

Az óhéber nép arra volt kiválasztva, hogy ehhez az énhez odavezesse azt, ami az ember természetilényéből a vér-organizáción át hozzá eljuttatható. Ebben a népben kellett egyszerűen kiélnie magátmindannak, ami az emberi fizikai organizáción keresztül kiélhető. Az intellektus viszont a fizikai orga-nizációhoz van kötve. Az óhéber nép fizikai organizációjából kellett meríteni azt, ami az embernek éppenazt a képességét táplálhatja, amely az intellektu-alitáshoz van kötve. A többi népek útján annak kellett aföldi organizációba

116117

belefénylenie, ami a beavatással, vagyis kívülről jöhetett be. Ami a vérszerinti kapcsolatból a sajátemberi természeten keresztül tudott felemelkedni, annak kellett az óheber népből felemelkednie. Azértügyeltek olyan szigorúan arra, hogy a vérségi összefüggés folyamatos legyen, és a nép minden egyestagja magában hordja azokat a képességeket, amelyek Ábrahám, Izsák és Jákob óta a vérbencsörgedeztek. Az óheber nép vérének meg kellett kapnia a megfelelő szerveket, és ez csak azátöröklésen keresztül történhetett.

Már rámutattam arra, mire utal az Ótestamentum azzal, hogy Ábrahám feláldozza Izsákot, és hogy azáldozatra végül is nem került sor. Ez arra utal, hogy ezt a népet maga az Isten választotta ki arra, hogy azemberiségnek szentelje, és hogy ezzel az emberiség énje külső fizikai edényt kapjon. Hogy ezt a fizikaiedényt a zsidó nép útján az Isten adta az emberiségnek, ezt azzal fejezi ki a Biblia, hogy Ábrahám felakarta áldozni a fiát. Izsákkal azonban Ábrahám azt az organizációt áldozta volna fel, amely azemberiségnek az intellektualitás fizikai alapját kellett, hogy megadja. Ezt visszakapta, és ezzel Istentőlajándékként visszakapta az egész organizációt is. Ez a grandiózus Izsák visszaadásában (l.Móz. 22,1-19).Ez ugyanakkor arra is utal, hogy az egyik oldalon az a szellemi áramlat van jelen, amelyet a megdicsőülésjelenténél Mózes imaginációja juttat kifejezésre, mindazt tehát, aminek éppen a zsidó nép útján kell agolgotái misztériumhoz hozzááramlania. Mit fejez ki Illés imaginációja? Ebben hűen tükröződik az,hogyan egyesül mindaz az isteni kinyilatkoztatás, ami a zsidó népben él, azzal, ami a golgotái misztériumáltal megtörténik. Mózes 4. könyvének 25. fejezete elmondja, hogyan csábítják Izraelt bálvány-imádásra,de egy férfi megmenti. Egy férfi határozottsága, elszántsága idézi elő, hogy az izraeliták népe, az óhebernép nem merül bele teljesen a bálvány-imádásba. Ki ez a férfi? Az, akiről Mózes 4. könyve elmondja,hogy volt ereje odalépni a óheber nép elé, amelyet a környező népek bálványimádásába való elmerülésfenyegetett, és megvédte azt a Istent, aki Mózesen keresztül kinyilatkoztatta magát - egy erős lélek.Ezt az Istenért való síkraszállást a „buzgólkodni" igével fordítják, de nem rossz értelemben, hanemegyszerűen „erővel síkraszállni" jelentésben. Mózes 4. könyvének 25. versében (10-12) a következőketolvassuk:

„Akkor szóla az Úr Mózesnek mondván:Fineás Eleázár fia, Áron pap unokája elfordította az én haragomat Izrael

fiaitól,mivelhogy az én bosszúmat megállotta ő közöttük; ezért nem pusztítom ki bosszúmban Izrael fiait.Mondd azért: imé én az én szövetségemet, a békesség szövetségét adom ő néki."

így szólt Jahve Mózeshez. Az óheber titkos tan szerint is éppen ezen a helyen valami rendkívüljelentőségteljes dolgot kell látnunk, amit az újabb okkult kutatás is megerősít. Tudjuk, hogy Árontól haladlefelé azoknak a sora, akik a régi Izrael főpapi méltóságát képviselik, akikben tehát tovább él annak azesszenciája, amit az emberiség a zsidó nép útján kapott. A világtörténelemnek azon a helyén, amelyre ez arész utal, az óheber titkos tan szerint - és az újabb okkult kutatás szerint is -, nem kevesebbre találunkutalást, mint arra, hogy Jahve közli Mózessel, hogy ő Fineásban, Eleázár fiában, Áron unokájában egykülönleges papot ad át az óheber népnek, aki érte síkraszáll, és aki vele kapcsolatban van. És ez a titkos

tudomány, valamint az újabb okkult kutatás azt mondja, hogy Fineás testében ugyanaz a lélek élt, akikésőbb Illésben lakott. Ez az a folytatólagos vonal, amelyet bizonyos pontokkal kapcsolatban márérintettünk, íme Áron unokájában, Fineásban van az a lélek, aki itt működik, aztán újra látjukIllés-Nábotban majd Keresztelő Jánosban, és tudjuk, hogy hogyan teszi meg későbbi útját azemberiségfejlődésben. Ez a lélek jelent meg imaginációban az egyik oldalon, a másikban magánakMózesnek a lelke.

A megdicsőülésnél, az átváltozásnál tehát a hegyen valóban az áll előttünk, ami ott egybeáramlott. Azegész földfejlődés szellemisége áramlik egybe, az, ami a zsidó véren át felbuzog a maga esszenciájában, alevitaságban, mert Fineásnak, Eleázár fiának, Áron unokájának a lelke áll előttünk, aztán Mózes állelőttünk, és a golgotái misztérium végrehajtója áll előttünk. Imaginatív megismerésben annak kellett ahárom beavatandó tanítvány, Péter, Jakab és János előtt megjelennie, hogy hogyan folytak egybe az erők aspirituális áramlások. És amikor tegnap megkíséreltem valamit úgy ábrázolni, mint valami kiáltást, amiGörögországból áthangzott Palesztinába, és azt a kiáltást, ami feleletként visszazeng, akkor az mégis csaktöbb volt, mint a tényeknek puszta „képletes lefestése". Elő kellett készíteni a három tanítványt a nagyvilágtörténelmi beszélgetésre, amely aztán valóban megtörtént. Péternek, Jakabnak és Jánosnak be kellettavatódnia abba, amit e három lélek együtt megbeszélt, akik közül az egyik az ótestamentumi népheztartozik, a másik

118119

sok mindent hord magában, ahogy a Mózes-lélekről tudjuk, míg a harmadik, mint kozmikus Istenség,összeköti magát a Földdel. Ezt kellett a tanítványoknak látniuk.

Tudjuk, hogy ezt nem tudták azonnal befogadni a szívükbe, nem mindjárt értették meg amondottakat. De ez sok mindennel így van, amit az ember az okkult síkon él át, átéli imaginatív módon,de nem érti, és gyakran csak a következő inkarnációban érti meg, akkor viszont annál jobban megérti,minél inkább egybevág saját értelme azzal, amit korábban látott. Érzéseinkkel azonban felfoghatjuk:fent a hegyen a három világhatalom, lent a három ember, akiknek be kellett avatódniuk ezekbe a nagykozmikus titkokba. Mindezekből az az érzés támadhat lelkűnkben, hogy az evangélium, ha helyesenértjük meg, ha helyesen hatni engedjük magunkra a drámai fokozásokat és a művészi szerkezetet is,amely mindenütt okkult tényeket fejez ki, arra a nagy fordulatra mutat rá, amely a golgotái misztériumidején végbement.

Az evangélium, ha azt az okkult kutatás megvilágítja, igen érthető nyelven beszél. Fontos, hogy azemberek egyre jobban és jobban megtanulják, hogy az evangélium egyes helyeinél valóban mindig tudnikell, hogy azok mire vonatkoznak, hogy itt vagy ott éppen mi a lényeges, csak akkor találja meg azember azt a pontot, ami az egyik vagy a másik elbeszélés szempontjából különösen fontos. Érdekes,hogy éppen az evangéliumok legfontosabb részeinél a szokásos teológiai és filozófiai magyarázatoktulajdonképpen mindig abból a sajátos nézőpontból indulnak ki, amelyből az az ember indul ki, aki alovat nem úgy állítja a kocsi elé, ahogyan rendesen szokták, hanem fordítva. Ezt a köznyelv úgy fejeziki, hogy „a lovat a farkánál fogva zablázzák fel". Ez történik sok magyarázónál és kommentátornál, akinem veszi észre,hogy miről van szó.

Mivel fejtegetéseink során igen jelentős, azért felhívom a figyelmüket a Márk-evangélium egyikhelyére, amelyet a 14. fejezet 3-9 verseiben találhatnak meg.

„Mikor pedig Bethániában a poklos Simon házánál vala, amint asztalhoz űle, egy asszony méné oda,akinél alabástrom edény vala valódi és igen drága nárdus olajjal, és eltörvén az alabástom edényt,kitölté azt az ő fejére.

Némelyek pedig háborognak vala magok között és mondának: mire való volt az olajnak ez a tékozlása?Mert el lehetett volna azt adni háromszáz pénznél is többért, és odaadni a szegényeknek. És

zúgolódnak vala ellene.Jézus pedig monda: hagyjatok békét neki, miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett én velem.Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velők, de én nem

leszek mindig veletek.Ő ami tőle telt, azt tévé: előre megkente az én testemet a temetésre.Bizony mondom nektek: valahol csak prédikálják ezt az evangéliumot az egész világon, amit ez az

asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére."

Az volna a helyes, ha az emberek mindig bevallanák, hogy egy ilyen rész valami egészen feltűnőttartalmaz, és a legtöbben, ha becsületesek, be kellene, hogy vallják, hogy szimpatizálnak azokkal, akikveszekednek az olaj eltékoz-lása miatt, hogy szükségtelen valakinek a fejére önteni, és a legtöbbenvalóban úgy hiszik, hogy jobb lett volna az olajat háromszáz dénárért eladni, és a pénzt a szegényeknekadni. És ha becsületesek, talán keménynek találják Krisztustól, hogy azt mondja: okosabb hagyni, hogykedve szerint cselekedjék, mint a háromszáz dénárt a szegényeknek adni az olaj áráért. Itt azt kell monda-nunk, hogy valaminek lennie kell a háttérben, ha az egész elbeszélést nem akarjuk visszatetszőnek találni.Az evangélium még többet is mond, még csak nem is udvarias ezen a helyen. Mert ha elég sokan vannakolyanok, akik bevallják, hogy valóban jobb lett volna a háromszáz dénárt, amit érte kapni lehetett volna, aszegényeknek adni, akkor az evangélium azt akarja mondani, hogy akik így vélekednek, úgygondolkodnak, mint bizonyos más emberek. Mert az evangélium így folytatja:

„Akkor Júdás, az Iskariotes, egy a tizenkettő közül, elméne a főpapokhoz, hogy őt azonnal elárulja.Azok pedig, amint meghallak, örvendezének, és Ígérek, hogy pénzt adnak neki. Ő pedig keresi vala, mi

módon árulhatná el őt jó alkalommal". (14, 10-11.)

Iskarioti Júdás ugyanis különösen megbotránkozott az olaj kiöntésén! Akik az olaj kiöntésénmegbotránkoztak, Júdás példájához csatlakoztak. Az evangélium tehát egyáltalán nem udvarias, mertkijelenti, hogy azok, akik az

120121

olaj kiöntésén megbotránkoztak, éppen olyanok, mint Iskarioti Júdás, aki aztán az Urat 30 ezüstpénzérteladta. Tehát ezt akarja mondani: látjátok, ilyenek azok, akik az olajat 300 dénárért el akarják adni, mertJúdás a pénzen csüng. Az evangéliumon nem volna szabad semmiképpen sem szépíteni, mert a szépítésmegakadályozza az objektív, helyes magyarázatot. Meg kell találni a fordulópontot, és még több példátis fogunk találni, amelyek megmutatják, hogy az evangélium ragaszkodik ahhoz, hogy a mellékeseseményeket néha kissé visszatetszőén ábrázolja, amikor a fő eseménynek különleges fénybenkell kiemelkednie.

Mi a fordulópont ezen a helyen? Az, hogy az evangélium azt akarja kifejezni: nemcsak az érzéki létaz, amit az embernek néznie kell, nemcsak az van, aminek az érzéki létben értéke és jelentősége van,hanem az érzékfeletti világ az, amit az embernek mindenek felett magába kell fogadnia, és fontos, hogylássa azt is, aminek az érzéki létben már nincs jelentősége. Krisztus Jézus testének, amelynek temetésutáni bebalzsamozását itt az asszony csak elővételezte, nincs jelentősége, ha a lélek elhagyta, de tennikell valamit annak érdekében, aminek az érzéki lét túloldalán értéke és jelentősége van. Ezt erőteljesenki kell emelni. Ezért ennek a kiemeléséhez éppen olyasvalami alkalmas, amiről még a természetes

emberi tudat is úgy hiszi, hogy a legnagyobb értéke van az érzéki létben.Az evangélium arra válaszol itt egy különleges példával, hogy néha valamit el kell vonnunk az érzéki

léttől, hogy a szellemnek adjuk, annak adjuk, amibe az én bevonul, amikor szabaddá válik a testtől. Egyeléggé kegyelet nélkülinek látszó példát választ erre: hogy a szegényektől vonják el azt, amit aszellemnek adnak, amit az énnek adnak, amikor testetlenné válik. Ez nem arra tekint, ami a földi létetértékessé teszi, hanem arra, ami az énbe behatolhat, és ami az énből kisugározhat. Ez áll itt különlegeserővel. Ezért kapcsolatos ez Iskarioti Júdással, aki az árulást elköveti, mert az ő szíve különösen hajlikaz érzéki lét felé, mert azok közé vegyül, akiket az evangélium itt kevéssé udvarias formában az igazizsugoriknak nevez, noha erős dolog, amire itt utal. Júdás csak azzal törődik, aminek az érzéki létbenjelentősége van, éppen úgy, mint azok, akik azt hiszik, hogy amit háromszáz dénárért kapnának, aztöbbet jelent, mint az, ami az érzéki léten túlterjed.

Mindenütt a lényegesre kell rámutatni és nem a lényegtelenre. Az evangéliumnak mindenüttmeglesz a hitele, ha a spiritualitás értékét megismerik. Ahol a szellemiséget helyesen ismerik meg, ottez a példa találóan fog

hatni. Ezért ahol az érzékfelettinek az énre vonatkozó értékét ki akarják emelni, ott mindenütt úgy fognakaz olaj eltékozlásáról beszélni, mint aminek nincs jelentősége.

Az evangélium egy másik sajátságos helye, ahol a művészi módszert ismét fel lehet ismerni, amely azemberiségfejlődés okkult tényeit rejti magában, ugyancsak rejtélyes a magyarázók számára:

„És másnap, mikor kimentek vala, megéhezek.És meglátván messziről egy fügefát, amely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta, de

odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála, mert nem vala fügeérésnek ideje.Akkor felelvén Jézus monda a fügefának: soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. És hallak az ő

tanítványai." (11,12-14.)

Mindenkinek, aki helyesen gondolkodik, fel kellene tennie a kérdést: mégis csak furcsa egy Istentől,hogy odamegy egy fügefához, fügét keres, de nem talál, s még hozzá az okát is megadja az evangélium,hogy miért, mert kifejezetten kijelenti: „nem vala fügeérésnek ideje". Tehát abban az időben, amikor nincsfüge, odamegy a fügefához, fügét keres, nem talál, és aztán így szól: „soha örökké ne egyék gyümölcsötrólad senki". Nézzük most az ehhez a történethez rendszerint adott magyarázatokat, miután a szövegszárazon és ridegen annyit mond, hogy Krisztus Jézus különösképpen éhséget érez, egy fügefához megy,olyan évadban, amikor nem nő füge, fügét nem talál, és aztán a fát megátkozza, hogy soha ne nőjön rajtafüge. Mit jelent ezek szerint a fügefa, és miért mondja el ezt a történetet az evangélium?

Aki okkult írásokat tud olvasni, a „fügefában" ugyanazt fogja felismerni, amiről Buddhánál van szó,aki a „bodhifa" alatt ült, és ott kapta a megvilágosodást a benáreszi beszédhez. A „bodhifa alatt" ugyanaztjelenti, mint „a fügefa alatt". Világtörténelmi szempontból az emberi tisztánlátásra vonatkozóan Buddhaidejében még a „füge ideje" volt, vagyis - ahogy az Buddhával történt - az ember a megvilágosodást abodhifa alatt, vagyis a fügefa alatt kapta. Most már nem. Ezt kellett a tanítványoknak megtanulniuk. Mostaz a világtörténelmi tény következett be, hogy többé már nem az alatt a fa alatt voltak a gyümölcsök, aholBuddha megvilágosodott.

Ami az egész emberiségben történt, az tükröződött vissza akkor Krisztus lelkében. Ha a szicíliaiEmpedoklészben az emberiség reprezentánsát látjuk,

122123

sok ember reprezentánsát, akik hasonlóképpen éheztek, mivel lelkűk nem találta meg azt, amivelkorábban rendelkezett, és az absztrakt énnel kellett megelégednie, akkor beszélhetünk az éhezőEmpedoklészről, beszélhetünk a „szellem utáni éhség"-ről, amit az eljövendő kor minden embere érzett.És az emberiség egész éhsége ránehezedett Krisztus Jézus lelkére, mielőtt eljött a

golgotái misztérium.A tanítványoknak részt kellett venniük ebben a titokban, és tudniuk kellett róla. Krisztus elvezeti őket

a fügefához, és elmondja nekik a bodhifa titkát. Mivel ez jelentéktelen volt, nem említette, hogy Buddhaa fügefa gyümölcsét még megtalálta. De most már többé nem a „füge" ideje van, amit Buddha abenáreszi beszéd idejében a bódhifáról kapott, hanem Krisztusnak meg kellett állapítania, hogy azon afán, amelyről leáradt a benáreszi fény, az örökkévalóságig többé soha megismerési gyümölcsök nemfognak teremni, hanem azok most már majd a golgotái misztériumból jönnek.

Milyen tény áll előttünk? Az a tény, hogy Krisztus Jézus tanítványaival Bethániából Jeruzsálembemegy, és hogy ez alkalommal a tanítványokban egy különlegesen erős érzést, egy különlegesen nagy erőthoz létre, amely lelkűkben tisztánlátó erőket hív életre, úgyhogy főleg az imaginációra váltak hajlamossá.A tanítványokban látnoki, imaginatív erők ébrednek fel, tisztánlátással látják a bodhifát, a fügefát, ésKrisztus Jézus létrehozza bennük a megismerést, hogy a bódhifáról többé nem jöhetnek a megismerésgyümölcsei, mivel a füge ideje, vagyis a régi megismerés ideje már lejárt. Az a fa az örökkévalóságigszáraz lesz, egy új fának kell jönnie, annak a fának, amely a kereszt halott fája, és amelyen nem a régigyümölcsök teremnek, hanem azok, amelyek a golgotái misztériumból fakadnak, ami a golgotáikereszttel, mint szimbólummal össze van kötve. A világtörténelemnek azon a helyén, ahol Buddhát láttuka bodhifa alatt ülve, megjelent a Golgota képe, ahol egy másik fa, a kereszt fája emelkedett fel, amelyen amagát feláldozó Istenember gyümölcse függött, hogy kiáradjon belőle a most már tovább fejlődő fának újmegismerése, ami az örökkévalóságig hordozza a maga gyümölcseit.

KILENCEDIK ELŐADÁS

Ezekben az előadásokban ismételten rámutattam arra, hogy az embereknek az evangéliumokhoz valóviszonyában a jövőben bizonyos fellendülést hoz majd az, hogy meg fogják látni a művésziszerkesztésmódot, és belátják, hogy az evangéliumokban megjelenő világtörténelmi impulzusok okkulthátterét csak akkor fogják helyes megvilágításban látni, ha ezt a művészi szerkesztésmódot felismerik.Ebben a vonatkozásban az evangéliumirodalom és az evangélium-művészet alapjában véve az emberiségegész történelmi fejlődésmenetébe ugyanolyan módon illeszkedik bele, ahogyan erre már több résznél isutaltunk.

Rámutattunk azokra a magányos görög alakokra, akik lelkűkben megérezték a régi tisztánlátáskialvását, fokozatos eltűnését, amelyet fel kellett cserélniük azzal, amiből a ember énjének ki kellemelkednie, a jelenlegi tudatot, az absztrakt fogalmi életet, az absztrakt fogalmakat. Még másra isutaltunk, ami bizonyos módon éppen a görög kultúrán belül olyasvalamit mutat, mint az emberiségkultúrájának lezáródása, mint olyan pont, ameddig ez az emberiség-kultúra eljutott, hogy aztán egy másikponttól újra lángra lobbanjon. Ez a görög művészet. Mi az oka annak, hogy nemcsak a reneszánszidejében keresték lelkűkkel az európai emberek a görögök földjét, vagyis a szépség országát, és hogy azemberi forma csodálatos kialakításában az emberiségfejlődés eszményét látták, hanem hogy még aklasszikus korban is olyan szellemek, mint Goethe, ezt a „görögök földjét", ezt a szép formák országátlelkűkkel éppen úgy keresték. Ennek az az oka, hogy Görögországban a szépség, amely a közvetlenszemlélet számára valóban megszólal a külső formában, mintegy befejeződött, tetőfokára ért.

Ez az, ami a belső lezártság formájában a görög szépségben, a görög művészetben elénk tárul. A görögművészeti remekek szerkesztésében feltétlenül azonnal meglátható az, amit ennek a kompozíciónak adniakell. Ez szembeötlően benne van az érzéki létben. A görög művészet nagysága abban áll, hogy egészenkilépett a külső megjelenítésbe. Azt lehetne mondani: az evangélium művészete is ebben jelent egyfajta újkezdetet, olyan új kezdetet, amelyet máig nem értettek meg kellőképpen. Belső kompozíció, művésziszálak belső egybefonódása, amelyek egyúttal okkult szálak is - ez jelenik meg

124

125

különösképpen az evangéliumokban is. Ezért olyan fontos, amit az előzőkben hangsúlyoztam:mindenütt meglátni azt a tulajdonképpeni pontot, amelyet valamely leírásnál, valamely elbeszélésénélszem előtt tartanak.

Éppen a Márk-evangéliumban, ha nem is annyira a szavakban, mint inkább az előadás egész formájábanaz csendül ki, amit így lehet összefoglalni: Krisztus úgy jelenik meg, mint kozmikus, egyszersmind földiés földfeletti jelenség, és a golgotái misztérium, mint földi és földfeletti tény. Még egyebet is hangsúlyozazonban, és itt tárul elénk a finom művésziesség, különösen az evangélium végén. Hangsúlyozza, hogykozmikus impulzus világított be a földi körülményekbe, és a földi lényeknek, a földi embereknekmegértéssel kell közeledniük ehhez az impulzushoz. Talán sehol sem kap olyan erős hangsúlyt, mintéppen a Márk-evangéliumban, hogy annak megértéséhez, ami akkor a kozmoszból a földi létbebevilágított, a földfejlődés egész további szakasza szükséges, hogy ez a megértés semmiképpen sem voltlehetséges abban az időben, amelyben a golgotái misztérium közvetlenül megtörtént. Azt a tényt, hogy amegértés még hiányzott, hogy a megértés akkor csak az első impulzust kapta meg, és csak lassankéntjöhet létre az emberiség további fejlődése folyamán, ezt éppen a Márk-evangélium művészi szerkesztéseábrázolja, egészen céltudatos módon. Megérezzük ezt a művészi szerkesztést, ha feltesszük a kérdést:hogyan kellett a megértésnek kialakulnia, hogyan közeledhetett a megértés a golgotái misztériumhozabban az időben?

Lényegében a megértés háromféle módja volt lehetséges. Háromféle tényezőből indulhatott ki.Először azokból, akik Krisztus legközelebbi kiválasztott tanítványai voltak. Velük mindenütt úgytalálkozunk az evangéliumban, mint akiket maga az Úr választott ki, és akikre sok mindent rábízott a létmagasabb titkaiból. Tőlük kell tehát elvárnunk a golgotái misztérium legmagasabb rendű megértését.Milyen megértést várhatunk el tőlük? Ezt a Márk-evangélium finoman érzékelteti, minél inkábbközeledik a végéhez. Hogy ezek a kiválasztott tanítványok a megértés magasabb fokával ren-delkezhettek, mint az ótestamentumi nép vezetői, ez világosan kitűnik, ha mindenütt megkeressük azt apontot, ami a leglényegesebb.

Találunk egy beszélgetést, amelyet Krisztus Jézus folytat a szadduceu-sokkal. Ez a beszélgetés alélek halhatatlansága körül forog. Ha valaki az evangéliumot felületesen nézi, nem fog könnyenrájönni, hogy miért éppen ott található ez a szadduceusokkal folytatott beszélgetés, ez ahalhatatlanságra vonatkozó beszélgetés, és aztán a szadduceusok különleges példája, akik azt

mondják: megtörténhet, hogy hét fivér közül az egyik feleségül vesz egy nőt, de meghal, és az asszonyújra férjhez megy a másik fivérhez, és amikor az is meghal, a harmadiknak lesz a felesége - és így tovább,ő maga pedig csak akkor hal meg, amikor már a hetedik fivér is meghalt. És nem értik a szadduceusok,hogyan viselkedjék a hét férfi - ha van halhatatlanság - az egy asz-szonnyal szemben a szellemi életben.Ez az ismert szadduceus ellenvetés, amelyet - ahogy önök közül néhányan tudják - nemcsak a golgotáimisztérium idejében hoztak fel, hanem még némely modern könyvben is, ami azt bizonyítja, hogy azok,akik ilyen könyveket írnak, ma sem értik, hogy miről van szó.

De miért van az evangéliumban ez a beszélgetés? Ha a dolog mélyére tekintünk, akkor éppen KrisztusJézus feleletéből derül ki, hogy a lelkek a halál után mennyeiek lesznek, és a föld feletti világ lényei nemházasodnak, tehát nem számít, ha a szadduceusok által említett eset bekövetkezik, mert ők olyanviszonyra utalnak, ami lényegében csak földi, és semmi jelentősége sincs a szellemi világban. Másszavakkal: Krisztus Jézus földön túli körülményekről beszél, amelyeket meg akar értetni - már amennyirelehet - a földön kívüli élettel kapcsolatban.

Találunk azonban egy másik beszélgetést is, ha egyre inkább a Márkevangélium vége felé közeledünk.Ott Krisztus Jézust megkérdezik a házasság felől. Ez a beszélgetés közte és a zsidó írástudók között folyikle: hogyan lehetséges Mózes törvénye szerint az asszonyt válólevéllel elbocsátani. Mi a lényege annak,amikor Krisztus Jézus így válaszol: Igen, Mózes ezt a törvényt azért adta nektek, mert keményszívűekvagytok, és ilyen törvényekre van szükségetek? Az a lényeg, hogy Krisztus Jézus most minden eddigitőleltérően beszél. Úgy beszél férfi és nő összetartozásáról, amilyen az akkor volt, mielőtt az emberi fejlődésa luciferi hatalmak csábítását átélte volna, azaz, Krisztus Jézus valami kozmikusról beszél, valamiföldöntúliról, a kérdést a földöntúlira irányítja. Az a lényeges itt, hogy Krisztus Jézus azokat abeszélgetéseket, amelyek az érzéki létre vonatkoznak, az érzéki lét viszonyi fölé, a mindennapi földi

fejlődés fölé vezeti. Az a jelentős, hogy már ebben is megmutatja: a földöntúli kozmikus körülményekethozza le megjelenésével a Földre, és a földi lényekkel ezekről a kozmikus körülményekről beszél.

Kiktől remélhető tehát - vagy jobban mondva követelhető meg -, hogy Krisztus Jézus kozmikuskörülményekről szóló beszédeit a legjobban megértsék? Azoktól, akiket először tanítványaiul választott.Az első megértést tehát így jellemezhetjük: Krisztus Jézus kiválasztott tanítványai úgy érthették volna

126127

meg a golgotái misztériumot, ha ennek a világtörténelmi ténynek földön túli jellegét, kozmikus mivoltátfel tudták volna fogni. Ezt el lehetett volna várni azoktól a tanítványoktól, akiket kiválasztott.

A második megértés, amit el lehetett volna várni, az óhéber nép vezetőitől jöhetett volna, azoktól, akikaz írást ismerték, akik a ótestamentumi nép történelmi fejlődésével tisztában voltak. Mit lehetett volnaelvárni tőlük? Az evangélium világosan megmutatja, hogy Krisztus Jézus kozmikus viszonyainakmegértése tőlük nem volt elvárható, de olyan felismerés igen, hogy Krisztus Jézus az óhéber néphez jöttel, és a maga individualitásával ennek a népnek a vérébe született bele, hogy Dávid házának sarja, hogyössze van kötve azzal, ami Dávid útján bekerült a zsidó népbe. Ezzel a megértés második fajtájára, egyalacsonyabb fokú megértésre mutattunk rá. Hogy Krisztus Jézusnak olyan küldetése van, amely az egészzsidó nép küldetésének csúcspontját jelenti, erre a Márk-evangélium vége felé csodálatos utalást találunk,egyre inkább rámutat arra, hogy Dávid fiával állunk szemben. Itt különösen láthatjuk a finom, művésziszerkesztést. Amíg tehát a tanítványoktól a kozmikus hős küldetésének megértése lett volnamegkívánható, addig azoktól, akik magukat a zsidó néphez számítják, az lett volna elvárható, hogyfelismerjék: Dávid küldetésének követe megérkezett. A zsidó népnek meg kellett volna értenie, hogy sajátküldetésének lezárulása és annak új lángra lobbanása jött el.

És honnan kellett volna a megértés harmadik fajtájának jönnie? Itt még kisebb fokú volt a követelés.Figyelemreméltó az a művészi szerkesztés, amellyel ezt a Márk-evangélium elénk állítja. Ez a mégkevesebb a rómaiaktól lett volna elvárható. Mit olvasunk a Márk-evangélium vége felé, amikor KrisztusJézust a főpapok kiszolgáltatják - mi történik ekkor? Most csak a Márkevangéliumról beszélek. Afőpapok még arról kérdezik Krisztus Jézust, vajon a Krisztusról akar-e beszélni, magát a Krisztusnakvallj a-e, amin meg-botránkoznak, mert akkor kozmikus küldetéséről beszélne, vagy pedig arról fog-ebeszélni, hogy ő Dávid nemzetségének a sarja. És min botránkozik meg Pilátus? Csak azon, hogy a„zsidók királyának" mondja magát (15,1-5).

A zsidóknak azt kellett volna megérteniük, hogy Krisztus saját fejlődésük tetőpontját juttatjakifejezésre, a rómaiaknak viszont azt, hogy a zsidó nép fejlődésében Krisztus jelent valamit, ha nem istetőpontot, de valamit, ami egyfajta vezető szerep lehet. Ha a rómaiak ezt megértik, mi történt volnaakkor? Nem más, mint ami egyébként is bekövetkezett, csakhogy nem értették meg. Tudjuk, hogy azsidóság az Alexandrián át vezető kerülő úton terjedt el a nyu-

gati világban. A rómaiaknak azt kellett volna megérteniük, hogy most eljött a zsidó műveltségelterjedésének az ideje. Ez ismét kevesebb, mint az, amit az írástudóknak kellett volna megérteniük. Arómaiak csak a zsidóknak, mint a világ egy részének jelentőségét kellett volna, hogy megértsék. Hogyezt, ami a kor egyik feladata lett volna, nem értették meg, erre utal az, hogy Pilátus egyáltalán nem érti,hogy Krisztus Jézust, mint a zsidók királyát fogják fel, hanem ezt alapjában véve ártatlan dolognakminősíti.

így Krisztus Jézus küldetése iránt háromféle megértést lehetett volna elvárni: először a kiválasztotttanítványok megértését Krisztus kozmikus eleme iránt, másodszor a zsidók megértését az iránt, amimagában a zsidó népben terjedt szét, és harmadszor a rómaiak megértését az iránt, hogy a zsidóknemcsak Palesztinában, hanem a Föld nagy részén is kezdenek elterjedni.

Ez főleg a Márk-evangélium művészi szerkesztésébe van belerejtve, és a feleletet is megadja mind aháromra, egészen világosan.

Az első kérdésnek így kell hangzania: Az apostolok, a kiválasztott tanítványok megfeleltek-e a

megértés tőlük elvárt mértékének? Felismerték-e Krisztus Jézust, mint kozmikus szellemet?Felismerték-e, hogy olyasvalaki jár közöttük, aki nemcsak az, amit egy ember jelent, hanem akit olyanaura vesz körül, amelyen keresztül a kozmikus erők és kozmikus törvények leáradnak a Földre?Megértették ezt?

Hogy Krisztus Jézus tőlük ezt a megértést követelte, arra a evangélium érthetően rámutat. Mertamikor a két tanítvány, Zebedeus fiai hozzá mentek, és kérték, hogy egyikük a jobbján, a másik a baljánüljön, akkor azt mondta:

„Nem tudjátok, mit kértek. Kiihatjátok-e azt a poharat, amit én kiiszom, vagymegkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel és meg fogok keresztelkedni?" (H, 38)

A tanítványok ezt megígérik. Hogy Krisztus Jézus ezt kívánja tőlük, azt ez a rész világosan kimondja.Mi történhetett volna? Két dolog történhetett volna. Az egyik az, hogy a kiválasztott tanítványok mindvalóban átmennek azon, ami a golgotái misztériumként végbement, hogy a kötelék a tanítványok ésKrisztus Jézus között a golgotái misztériumig megmarad. Ez lett volna az egyik dolog, amimegtörténhetett volna. Hogy nem ez történt, azt főleg a Márk-evangéliumból látjuk egészen pontosan.Amikor Krisztus Jézust elfogják, mind elmenekülnek, és Péter, aki megfogadta, hogy semmin sembotránkozik meg, háromszor megtagadja, mielőtt a kakas kétszer kukorékol.

128129

Ez az apostolok szempontjából való ábrázolás. És hogyan ábrázolja az evangélium Krisztusszempontjából azt, ami másképpen történt?

Helyezkedjünk bele Krisztus Jézus leikébe teljes áhítattal - mert ennek így kell lennie -, aki mindvégigmegkísérli, hogy megtartsa azt a köteléket, amely az apostolok leikéhez fűzte. Helyezkedjünk bele -amennyire tehetjük - Krisztus Jézus leikébe a történések további folyamatát illetően. Ez a lélek feltehettemagában a következő világtörténelmi kérdést: véghez vihetem-e, hogy legalább a legkiválasztottabbtanítványok lelke felemelkedjék arra a magasságra, ahol velem mindazt átélik, aminek a golgotáimisztériumig meg kell történnie? Ez előtt a kérdés előtt áll a Krisztus-lélek. Grandiózus pillanat, amikorPétert, Jakabot és Jánost fölviszi az Olajfák hegyére, és meg akar győződni róla, hogy meg tudja-e tartaniőket, a legkiválasztottabbakat. És az úton gyötrődni kezd. Igen, barátaim, gondolja-e, gondolhatja-evalaki, hogy Krisztus félt a haláltól a golgotái misztérium előtt, hogy az elkövetkező események miattizzadt vért? Ez a golgotái misztérium csekély megértését jelentené. Ezt a teológia mondhatja, dekövetkezetes állításnak nem nevezhető.

Miért lett Krisztus szomorú? Természetesen nem a kereszttől rettent vissza. Attól rettent meg, hogyakiket magával visz, kiállják-e a pillanatot, amelyben eldől, hogy vajon lelkűkben vele akarnak-e menni,vajon mindent át akarnak-e élni vele egészen a keresztig. Ennek kell eldőlnie. Ez az a kehely, amelyfeléje közeledik. És egyedül hagyja őket, hogy „ébren" maradjanak, azaz olyan tudatállapotban,amelyben vele együtt átélhetik, amit neki kell átélnie. Aztán imádkozik: „Atyám, vedd el tőlem ezt apoharat, de ne az én akaratom, hanem a tied legyen meg". Ez azt jelenti: ne engedd még azt ismegérnem, hogy egészen egyedül álljak, mint Emberfia, hanem hogy a többiek is velem jöjjenek.Visszatér - és azok alszanak. Nem tudták azt a tudatállapotot megtartani. Újra megteszi a próbát, és azokújból nem tartják meg. És még egyszer megteszi, de azok akkor sem tartják meg. így világossá váltelőtte, hogy ott áll egyedül, hogy azok nem élik át vele együtt, ami még rá vár, amíg eljut a keresztig.Nem múlt el a pohár. Magányosságra, a tettnek lelkileg is magányos végrehajtására volt ítélve.

A világ megkapta a golgotái misztériumot, de abban az időben, amikor végbement, még nem értettemeg ezt az eseményt. Még a legjártasabbak, a legkiválasztottabbak sem tudtak idáig eljutni. Ennyitmondhatunk a megértés első fajtájáról. Milyen csodás művészettel jut ez kifejezésre, ha a mögött, ami

az evangéliumokban rejlik, a tulajdonképpeni okkult hátteret meg tudjuk érezni.Nézzük most a megértés második fajtáját. Kérdezzük meg, hogyan értették meg a zsidóság vezetői azt,

akinek Dávid nemzetségéből az óhéber fejlődés virágaként kellett megjelennie? Az egyik olyan helyet,amelyik rámutat, hogy milyen megértést tanúsított az óhéber nép aziránt, aki Dávid nemzetségébőlszármazott, a Márk-evangélium 10. fejezetében találjuk meg. Ez az a döntő hely, ahol KrisztusJeruzsálemhez közeledik, és az óhéber népnek fel kellett volna ismernie, mint olyan személyt, akiDávidhoz kapcsolódik.

„És Jerikóba érkezének, és mikor ő és az ő tanítványai és nagy sokaság Jerikóból kimennek vala, aTimeus fia, a vak Bartimeus, ott üle az úton, koldulván.

És amikor meghallá, hogy ez a Názáreti Jézus, kezde kiáltani, mondván: Jézus, Dávidnak Fia,könyörülj rajtam!

És sokan feddik vala őt, hogy hallgasson, de ő annál jobban kiáltja vala: Dávidnak Fia, könyörüljrajtam!"

A vak ember kiáltását kifejezetten úgy írja le az evangélium, hogy azt kiáltja: Dávidnak Fia". Tehátcsak neki kell ennek megértéséhez eljutnia.

„Akkor Jézus megállván, monda, hogy hívják elő. És előhívják vala a vakot, mondván néki: Bízzál,kelj föl, hív tégedet.

Az pedig felső ruháját ledobván, és felkelvén Jézushoz méné.És felelvén Jézus monda néki: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? A vak pedig monda néki: Mester,

hogy lássak.Jézus pedig monda néki: Eredj el, a te hited megtartott téged. És azonnal megjött a szemevilága, és

követi vala Jézust az úton." (10,46-52)

Azaz: csak a hit volt az, amit Krisztus Jézus megkívánt. El kell gondolkodni azon, miért mondja el azevangélium a többi elbeszélés között egy vak ember meggyógyítását? Miért áll ez az elbeszélés olyanizoláltan ott? Az evangélium szerkesztéséből volna mit tanulniuk az embereknek. Itt egyáltalán nem agyógyítás a döntő, hanem az, hogy az egész tömegből csak egyetlen egy ember, a vak, kiáltja teljeserejéből: Jézus, Dávidnak Fia! A látók nem ismerik fel őt. A vak, aki fizikailag egyáltalán nem látja, azismeri fel, úgyhogy itt azt

130131

akarja mondani az evangélium, mennyire vakok a többiek, és hogy ennek előbb vaknak kellett lennie,hogy őt megláthassa. A vakságon és nem a gyógyításon van itt a hangsúly. És az is megmutatkozik,hogy Krisztust milyenkevesen értik meg.

A továbbiakban mindenütt megtalálható, amint Krisztus arról beszél, hogyan hatol be a kozmikus azemberi individualitásba. Valóban a kozmikusról beszél, amikor a halhatatlanságot említi - és ismétnagyon fontos, hogy itt éppen ebben az összefüggésben megjelenik az, hogy Krisztus „Dávid Fia" -, hogyIsten az élők Istene és nem a holtaké, ahogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene (12, 26-27), mert Ábrahám,Izsák és Jákob minden utódjában más formában él tovább, mert Isten az ő individualitásukban él. Méginkább rámutat az evangélium erre ott, ahol Krisztus az embert ábrázolja, mi az, ami szunnyad benne, ésfel kell, hogy ébredjen. Ott azt mondja, hogy nem csupán Dávid fizikai fiáról van szó, mert maga Dávid

az „Úrról" beszél és nem a fizikai fiúról (12, 35-37). Az „Úr"-ról az emberi individualitásban, arról,aminek Dávid nemzetségéből kell kisarjadnia, mindenütt erről van szó, amikor a kozmikus Krisztusbefolyása fogyatkozni kezd.

Még egy helyet emelek ki: keressék meg a Márk-evangéliumban, annak vége felé, azt a helyet, amelyetkönnyen figyelmen kívül lehet hagyni, ha nem értjük. Itt arról van szó, hogy Krisztus most ki vanszolgáltatva a világi hatalmaknak, el fogják ítélni, és ehhez okokat keresnek. Előzőleg azt mondja el, mitcselekedett Krisztus a templomban, ahonnan a pénzváltókat kikergette, asztalaikat felforgatta, egészenjelentős dolgokat mondott, és emiatt semmi sem történt vele. Krisztus maga hívja fel erre a figyelmet:mindezt hallottátok, és most, amikor előttetek állok, hamis vádakat kerestek ellenem, egy áruló útján,közönséges eszközökkel fogtatok el, mint olyasvalakit, aki valami súlyos bűnt követett el, de semmit semtettetek, amikor köztetek álltam a templomban. Megrendítő szavak! Mert annak megértéséhez vezetnek,hogy alapjában véve Krisztus mindenütt úgy tevékenykedett, hogy semmit sem lehetett ellene tenni.Szabad-e itt a „miért"-et kérdezni? Valóban úgy hatott, hogy a legnyilvánvalóbb értelemben arra mutatottrá, mekkora fordulópont következik be a világfejlődésben. Ezeket mondta: „az elsők lesznek az utolsók,és az utolsók lesznek az elsők" (9,35). Az Ótestamentum szavait és tanítását szem előtt tartva,rettenetesnek kellett lennie, amit feléjük zúdított - és mégsem történt semmi. Aztán éjnek évadján fogtákel egy áruló segítségével,

és majdnem az a benyomásunk, mintha az elfogásakor harc is lett volna. Megrendítő ez a részlet.„Az ő elárulója pedig jelt ada nékik, mondván: akit megcsókolok majd, ő az, fogjátok meg azt és

vigyétek el biztonsággal.És odajutván, azonnal hozzáméne, és monda: Mester! Mester! És meg-csókolá őt.Azok pedig rátevék kezeiket és megfogák őt.De egy az ott állók közül az ő szablyáját kivonván, a főpap szolgájához csapa, és levágá annak fülét.Jézus pedig felelvén monda nékik: Mint egy rablóra úgy jöttetek-é reám fegyverekkel és botokkal,

hogy megfogjatok engem?!Naponta nálatok valék, a templomban tanítva, és nem fogtatok meg engem, de szükség, hogy az írások

beteljesedjenek." (14, 44-49)

Mi is történt itt tulajdonképpen, hogy előbb nem fogták el, azután okokat kerestek, hogy mint egygyilkost, úgy fogják el? Csak akkor értjük meg az itt történteket, ha a dolgokat okkult mélységeibenvesszük szemügyre. Már említettem, hogy a Márk-evangéliumból világosan kitetszik, hogy okkulttényeket, spirituális tényeket tisztán fizikai tényekkel összeszőve ad elő. És világosan utal arra, hogyKrisztus hatásában nem csupán a Názáreti Jézus személyiségére korlátozódott, hanem azt is elmondja,hogyan hatott a tanítványokra külsőleg, amikor a fizikai testén kívül hozzájuk ment a tengeren, így fizikaitestén kívül - mialatt az talán itt vagy ott tartózkodott -, mindazt, amit cselekedetett, amit impulzuskéntszellemileg kisugárzott, bele tudta helyezni a tanítványok leikébe. És a Márk-evangélium egészenvilágosan rámutat arra, hogyan veszik fel az emberek azt, amit Krisztus fizikai testén kívüli állapotábanprédikál és tanít. Ez a lelkekben él. A lelkek nem értik, de beleélik magukat. Ez a földi és a földfelettiKrisztus individualitásában és a sokaságban.

Krisztus mindenütt össze van kötve egy messzemenő, hatékony aurával. Ez a hatékony aura azértlétezett, mivel azokkal az emberekkel, akiket kiválasztott, a lelkekben össze volt kötve, és ez addig voltmeg, amíg ez a kötelék tartott. A pohár nem múlt el tőle. A kiválasztottak nem mutattak megértést. Akkoraz aura az ember Názáreti Jézustól lassanként visszahúzódott, és egyre idegenebbé vált egymás számáraKrisztus és a Emberfia, a Názáreti Jézus. A Názáreti Jézus élete vége felé mindinkább egyedül volt, egyrelazábban volt vele Krisztus összekapcsolva. Egyre lazábban.

132133

Míg ez a kozmikus elem jelen volt addig, amíg a Getszemáni kertben vért izzadt, míg Krisztus epillanatig teljesen össze volt kötve a Názáreti Jézussal, addig most az emberek értetlensége következtébenez az összefüggés meglazult. És míg korábban a kozmikus Krisztus a templomból a kufárokat kikergette,és hatalmas tanításait hirdette, semmi sem történt, most, amikor a Názáreti Jézus már csak lazakapcsolatban állt Krisztussal, a poroszlók hozzá tudtak férkőzni. A kozmikus elem még jelen van ugyan,de egyre kevésbé van összekötve az Emberfiával. Ez teszi az eseményt olyan megrázóvá. És mivel aháromféle megértés nem jöhetett létre, mi állt végül is az emberek előtt? Mit tudtak elfogni, elítélni, éskeresztre feszíteni? A Emberfiát. És minél inkább ezt tették, annál inkább visszavonult a kozmikus elem,amely fiatal impulzusként a földi létbe lépett. A kozmikus elem visszahúzódott. És ott maradt azEmberfia, akit csak körüllengett az, aminek fiatal kozmikus elemként kellett eljönnie.

Egyik evangélium sem beszél arról, hogy az Emberfia egyedül maradt, és a kozmikus elem csakkörüllengte, csupán a Márk-evangélium. Ezért a Krisztuseseményre, mint kozmikus tényre vonatkozóanegyik evangélium sem juttatja olyan erőteljesen kifejezésre azt, hogy abban a pillanatban, amikor azemberek a maguk értetlenségében erőszakos módon nyúltak az Emberfiához, a kozmikus elemkicsúszik a kezükből. Az a fiatal kozmikus elem, amely attól az időponttól kezdve impulzuskéntbekapcsolódott a Föld fejlődésébe, az kicsúszik a kezükből. Az Emberfia maradt hatalmukban. Ezt aMárk-evangélium világosan hangsúlyozza. Olvassuk el még egyszer ezt a részt, és keressük meg, vajonkihangsúlyozza-e a Márk-evangélium, hogy itt, ahol ezek az események történtek, hogyan viszonyul akozmikus elem az emberihez.

„Jézus pedig felelvén, monda nékik: mint egy rablóra, úgy jöttetek-é reám fegyverekkel ésbotokkal, hogy megfogjatok engem?!

Naponta nálatok valék, a templomban tanítva, és nem fogtatok meg, de szükség, hogy az írásokbeteljesedjenek.

Akkor elhagyván őt, mindnyájan elfutának." (14,48-50)

Ott áll egyedül. Mi van a fiatal, kozmikus elemmel? Gondoljuk el annak az embernek amagányosságát, akit előbb a kozmikus Krisztus hatott át, és aki most úgy áll a poroszlókkal szemben,mint egy gyilkos. És akiknek meg kellett volna érteniük, elmenekültek. „Akkor elhagyván őt,mindnyájan elfutának" -mondja az 50. vers. Aztán a szöveg így folytatódik:„Egy ifjú pedig követé őt, akinek testét csak egy gyolcs ing takarta, És meg-fogák őt.De ő ott hagyva az ingét, meztelenül elszalada tőlük." (14, 51.52)

Ki ez az ifjú? Ki menekül el itt? Ki az, aki Krisztus mellett megjelenik, majdnem ruhátlanul, és aztánmeztelenül elmenekül? A kozmikus impulzus menekül el itt, amely most már csak laza kapcsolatban állaz Emberfiával. Sok minden rejlik ebben a két versben. Ez az új impulzus semmit sem őriz meg abból,amivel a régi idők az embert betöltötték. Ez a Föld fejlődésében egészen mezítelen, új kozmikusimpulzusa. A Názáreti Jézus mellett marad. És újra megtaláljuk. Mert a 16. fejezet így kezdődik:

„Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, és Mária, a Jakab anyja, és Salomé, drágakeneteket vásáriának, hogy elmenvén, megkenjék őt.

És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz ménének napfelkeltekor.És mondják vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nekünk a követ a sírbolt szájáról?És odatekintvén, láták, hogy a kő el van hengerítve, mert felette nagy vala. És bemenvén a sírboltba,

látának egy ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve, és megfélemlének.Az pedig monda nékik: Ne féljetek. A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett, föltámadott,

nincsen itt, íme a hely, ahová őt helyezték." (16, 1-6)

Ez ugyanaz az ifjú. Az evangéliumok művészi szerkesztésében sehol máshol nem találkozunk ezzel azifjúval, aki abban a pillanatban, amikor az Emberfiát elítélik, kisiklik az emberek kezéből, aki újbólmegjelenik, amikor a három nap letelt, és aki attól kezdve, mint a Föld kozmikus princípiuma hat. Seholmásutt az evangéliumokban nem találkozunk ezzel a grandiózus módon megjelenő ifjúval, csak ezen ahelyen. Ez az, amire szükségünk van annak megértéséhez, hogy milyen mély értelemben fejezi ki éppen aMárk-evangélium, hogy kozmikus eseménnyel állunk szemben, hogy a kozmikus Krisztussal állunkszemben. Csak most értjük meg, hogy a Márk-evangélium művészi szerkesztésének is ehhez kellett

igazodnia.Meg kell említenünk, hogy ennek az ifjúnak jelentőségteljes kétszeri megjelenése után a

Márk-evangélium néhány markáns mondattal ér véget. Ezt

134135

meg is értjük, ha azt mondjuk magunkban: alig képzelhető el, hogy valamilyen folytatás még fokozódásthozhatott volna létre, talán a fenségesnek, a magasztosnak a fokozódását, de a Föld fejlődését illetően amegrázónak, a jelentőségteljesnek a fokozódását nem. A Márk-evangélium szerkesztésében ugyanis bennevolt a Isten monológja, a megbeszélés a Föld felett, a hegyen, amelyen a három tanítvány részt vett, deamit nem értett meg, aztán a Getszemáni kertben, a Olajfák hegyén lefolyt jelenet, ahol Krisztusnak bekellett látnia, hogy a kiválasztottak nem tudnak eljutni a megértéshez arra vonatkozóan, ami majdbekövetkezik, hogy egyedül marad, hogy a Emberfia szenved és megfeszítik, annak világtörténelmimagányosságát, akit elhagynak azok, akiket ő maga választott ki, majd lassan elhagyja a kozmikusprincípium is. így, ha megértjük ennek az ifjúnak a misszióját és jelentőségét, aki az emberek kezébőlkisiklik, akkor tudjuk egészen különös mélységgel felfogni ezeket a szavakat: „Én Istenem, én Istenem,miért hagytál el engem?" (15, 34) Aztán az ifjú újra megjelenik, és a Márk-evangélium röviden előadja,hogy szellemi, érzékfeletti lény, és csak az akkori sajátságos körülmények között válik érzéki-légláthatóvá, így mutatja meg magát Mária Magdolnának. „Ezután pedig közülük kettőnek jelenek meg másalakban, útközben, mikor a mezőre mennek vala", (16,12) A fizikai nem tudta volna magát más alakbanmegmutatni. Ezután az evangélium gyorsan befejeződik, rámutatva a jövőre, arra, amit akkor nem tudtakmegérteni, mivel az emberiséget, miután leszállásának legmélyebb pontjára jutott el, a jövőre kellettfigyelmeztetni. Ezt a jövőre való utalást az evangélium úgy készíti elő, hogy a művészi szerkesztést ebbenis teljes mértékben érzékelhetjük. Mit is képzelhetünk el, mint a jövőre való utalást, attól, aki ezt aháromszorosan hiányzó megértést látta, miközben a golgotái misztériumot végre kellett hajtania?Elképzelhetjük, hogy arra utal, hogy az embereknek az idő előrehaladtával egyre több megértést kelltanúsítaniuk az iránt, ami akkor történt.

Akkor tanúsítunk helyes megértést ezzel szemben, ha arra tekintünk, amit abból tapasztalhatunk,amit a Márk-evangélium határozottan kifejez, ha azt mondjuk: minden egyes korszaknak mind több éstöbb megértést kell tanúsítania az iránt, ami akkor történt, amit a golgotái misztérium jelent. Ezért gon-doljuk, hogy azzal, amit itt antropozófiai mozgalomnak nevezünk, valóban betoltunk valamit, amire azevangélium rámutat: újfajta módon megérteni azt, amit Krisztus a világban akart. Hogy azonban ez az újmegértés nehéz, hogy

mindig megvan a lehetőség arra, hogy Krisztust félreértsék, erre már Ő maga is rámutatott:„Ha pedig akkor ezt mondja nektek valaki: íme itt a Krisztus, vagy: íme amott, ne higgyétek.Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és jeleket és csodákat tesznek, hogy elhitessék, ha

lehet még a választottakat is.Ti pedig vigyázzatok; íme előre megmondottam nektek mindent." (13, 21-23)

A golgotái esemény óta eltelt évszázadokban minden korszakban elegendő alkalom volt arra, hogy azilyen szavakat az emberek intelemnek vegyék. Akinek füle van a hallásra, ma is meghallhatja, ahogy aGolgotáról fel-hangzanak a szavak: „Ha pedig akkor ezt mondja nektek valaki: imé itt a Krisztus vagy:imé amott, ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és jeleket és csodákattesznek, hogy elhitessék, ha lehet, még a választottakat is".

Milyen magatartást kell a golgotái misztériummal szemben tanúsítanunk? Abban a kevés jellegzetesmondatban, amelyet a Márk-evangélium még tartalmaz, miután oly megrázóan szólt hozzánk, benne vanaz az egyetlen mondat, amelyben a tanítványokról szó esik, azután, hogy az ifjú által, a kozmikus Krisztus

által új impulzust kaptak, míg előzőleg oly kevés megértést tanúsítottak.„Azok pedig kimenvén, prédikálnak mindenütt, az Úr együtt munkálván velők, és megerősítvén az igét

a jelek által, amelyek követik vala". (16,20)

Az Úr együtt munkált! így teszünk hitvallást a golgotái misztérium értelmében. Nem mintha az Úrvalahol megtestesülhetne fizikai testben, hanem ott, ahol megértik, ott együtt munkál Ő is az érzékfelettivilágból, ha az Ő nevében - nem gőggel, fizikailag odavezetve Őt - munkálkodnak az emberek, ésszellemileg azok között van, akik nevét megértik az igazságban. A Márk-evangélium úgy beszél agolgotái misztériumról, hogy annak helyes megértésével azt is megtaláljuk, hogyan tehetünk eleget neki.Éppen abban, amit úgyszólván csak a Márk-evangélium mond el az ifjúról való nagyszerű elbeszélésében,aki mintegy elszakad Krisztustól a döntő pillanatban, ebben találjuk meg azt az utalást is, hogy hogyankell az evangéliumokat értelmezni. Mivel a kiválasztottak elfutottak, nem is élték át mindazt, ami azutánvégbe-

136137

ment, és amit a Márk-evangélium is elmond. Az evangélium ismét valódi művészettel egy olyan történéstállít középre - olyan világosan, amennyire csak lehet -, amelynél a tanítványok nem voltak jelen, aholsenki sem lehetett szemtanú. És mégis mindent elmond. Ezzel a kérdéssel még találkozunk majd, ésigyekszünk rá feleletet adni, aztán pedig fényt deríteni a másikra.Honnan származik hát a másik, amit a tanítványok nem láttak? A zsidó írások egészen másképpen adjákezt elő, mint az evangéliumok. Honnan származik a híradás - minthogy a golgotái misztérium igazságátilletően azok, akik erről tudósítanak, nem voltak jelen -, arról, amit senki sem láthatott azok közül, akik akereszténység továbbterjedésében munkálkodtak? Ez a kérdés még mélyebbre vezet majd bennünket.

TIZEDIK ELŐADÁS

Láttuk az előzőekben, hogy a kiválasztott tanítványok Krisztus Jézussal való közös együttéléséből egyrész kiesik a Márk-evangéliumban.

Ez a többi evangéliumból is megfelelően kiviláglik. Azokat az eseményeket tehát, amelyek akiszolgáltatástól kezdve végbementek - vagyis Krisztus Jézus bíróság elé állítását, elítélését és keresztrefeszítését - éppen a hozzá legközelebb állók nem élik át vele együtt. Ez ismét olyan vonás az evangélium-ban, amely szándékosan jut kifejezésre. Annak kell kifejezésre jutnia, hogy milyen legyen az ember útja agolgotái misztérium megértéséhez az elkövetkezendő időkben - vagyis a golgotái misztérium után -,hogyan juthatnak el ennek a misztériumnak a megértéséhez. Ezt a megértést ugyanis egészen másképpenkell kiküzdeni, mint az emberiségfejlődés történelmi tényének bármely más megértését. Hogy hogyanlehet ehhez viszonyulni, azt a legjobban abból látjuk meg, ami éppen a mi időnkben érthetőenlejátszódott.

A18. századtól kezdve a legkülönbözőbb szempontokból kiindulva, mondhatnánk, a moderntudatosság egyfajta támpontot keresett a golgotái misztériumban való hite részére. Ez a keresés alegváltozatosabb fázisokon ment keresztül. Még a 18. századba benyúlóan is, alapjában véve kevés kérdésmerült fel azok felől a történelmi dokumentumok felől, amelyek Krisztus Jézus létét megerősíthetik; atörténelmi dokumentumokat abban az értelemben véve, ahogy azokról beszélni szoktak. Azokban azemberi lelkekben, akik ebből a szempontból tekintetbe jönnek, igen elevenen élt az, ami a golgotáimisztériumból hatásként kiindult. Sokkal világosabban látták azt, ami évszázadokon keresztül KrisztusJézus nevéhez hatásként fűződött, semhogy szükségét érezték volna, hogy feltegyék a kérdést:

bizonyítja-e valamilyen dokumentum, hogy Krisztus Jézus itt volt? Azoknak, akik egyáltalán hitet tettekKrisztus Jézusról, az ő létezése egészen magától értetődő volt, és ugyanolyan magától értetődő volt -sokkal inkább, mint ahogy mi hisszük - a Krisztus Jézus emberi és egyszersmind emberfelettiisteni-szellemi lényéhez való ragaszkodás.

A materialista idők azonban egyre inkább elkövetkeztek. És ezzel karöltve belépett azemberiségfejlődésbe az, ami a materialista szemlélettel össze van kötve: ez a szemlélet nem képesfeltekinteni arra, hogy az emberben él valami

138139

egy magasabb individualitásból, egyáltalán nem viseli el, hogy a külső személyiségen túl az emberbenlévő szellemiséghez menjünk vissza. Ha materiálisán nézünk egy embert - a legradikálisabban ez a miidőnkben történik -, akkor az emberek ugyancsak egyformának látszanak, mindegyik két lábon jár,mindegyiknek van feje, orra, arcának bizonyos pontján mindegyiknek van két szeme, a fejük egyrészét haj fedi, és így tovább. És a materialista korszak látja, hogy az emberek ebben a tekintetbenmind „egyformák", miért nézne még valamire, ami a külső ember mögött van? Ez sérti is azt, aki nemmondhatja magáról, hogy az illető inkarnációban olyan jelentős dolog rejlik mögötte,mint a többi emberben.

A materializmus ezt nem fogadja el. így veszett el annak a lehetősége, hogy megértsük: az emberiNázáreti Jézusban benne lehetett Krisztus, és minél inkább előrehaladt a 19. század, annál jobbanelveszett „Krisztus eszméje". A tekintetet mindinkább csupán a Názáreti Jézusra vetették, aki Názáretben,vagy valahol máshol született és úgy élt, mint egy ember, csak éppen szép alapelveket terjesztett, és aztánvalami módon mártírhalált halt. Az ember Jézus lépett egyre inkább Krisztus helyére az elmúltszázadokban, így volt ez magától értetődő a materialista szemlélet számára. Aztán pedig az volt amagától értetődő, hogy a 19. században kifejlődött az, amit úgy nevezhetünk, j hogy „Jézus életénekkutatása". A felvilágosodott teológia sem keresett egyebet, azaz, ahogy Nagy Károlyra vagy Nagy Ottóra,vagy bárki másra vonat- ' kozóan a dátumokat megállapítják, úgy igyekeztek a Názáreti Jézusravonatkozóan is a dátumokat megállapítani.

Csakhogy a Názáreti Jézusra vonatkozóan rendkívül nehéz a dátumokat megállapítani. Mert főforrásként az evangéliumok és Pál levelei állnak rendelkezésünkre. Abban az értelemben azonban,ahogy a tudomány a történelmi forrást felfogja, az evangéliumok forrásműveknek nem tekinthetők.Négy van belőlük, és a külső materialista szemléleti mód számára bizony ellentmondanak egymásnak.Mindenesetre Jézus életének kutatása során mindenféle kiutat kerestek. Egyelőre eltekintünk aJézus-élet kutatásának bizonyos fázisaitól, amelyek, mivel a materialista korszak idejére esnek, és„csodákban" már nem akartak hinni, ezért a csodákat különlegesen magyarázták. Ezek olyan szintűmegfejtések voltak, mint az, amely Krisztus Jézusnak a tengeren való megjelenését azzal magyarázta,hogy nem fizikailag, lábakkal járt a tengeren - már láttuk, hogy itt mi történt - hanem a tanítványok nemismerték a fizikai világrendet. És a Jézus-élet kutatásának bizonyos kinövéseként azt is

halljuk, hogy az apostolok hajón mentek, és odaát a parton ment Krisztus Jézus, és azok, akik a túlsóparton voltak, könnyen tévedhettek, és azt hihették, hogy Krisztus Jézus a vízen megy. Nem is szólva atöbbi különösen racionális kinövésről, hogy a víz borrá változtatásánál valami bor-esszenciát csempésztekbe. Sőt, valaki a János-keresztelőt azzal próbálta magyarázni, hogy egyszerűen egy galamb repült eléppen akkor arra. Ez mind létezik! Mi minden nincs azon a talajon, amit a szigorú, objektív tudománytalajának neveznek. De ezektől a kinövésektől egészen eltekinthetünk.

Nézzük azt a kutatást, amely megpróbálta, mivel az érzékfelettivel nem boldogult, ezt az érzékfelettitmateriálisán szemlélni, és a következőket mondta. Ha Krisztus Jézus esetében nem tudjuk elhinni, hogyvalaki egy ács fiaként született Názáretben, tizenkét évesen a templomban volt, és így tovább, ha minden

érzékfelettitől eltekintünk, és összehozzuk azt, ami a különböző evangéliumokban megegyezik, vagy nemegyezik meg, akkor ebből összeállítható valami olyasmi, mint egyfajta Jézus-életrajz. Ezt különbözőmódokon meg is kísérelték. Mindenesetre, mivel sokan megpróbáltak ilyen életrajzot írni, nem ismaradhatott el, hogy aztán mindegyik másféle legyen. A részletekre most nem térhetünk ki. Olyan időszakis volt a Jézus-élet kutatásában, amikor a Názáreti Jézust, mint valami magasabb rendű embert, mint,mondjuk egy magasabb rendű Szókratészt képzelték el, úgy, ahogy Szókratészt is elképzelhetjük egymagasabb szemlélet alapján.

Ez a Jézus-élet kutatás, amely mindenekelőtt a Názáreti Jézus életrajzát akarta kidolgozni, alapjábanvéve mégis botránkozást váltott ki, mégpedig két dologgal kapcsolatban. Először is magukkal adokumentumokkal szemben. Mert abban az értelemben, ahogy ma a „történelmi dokumentumokról"beszélnek, ahogy a történészek a forrásműveket értékelik, az evangéliumok nem dokumentumok. Ennek asok ellentmondás az oka, és az a mód, ahogy fennmaradtak. A másik ok az, hogy az utóbbi évekbenvalami hozzájárult a Jézus-élet kutatásához, amit olyan emberek találtak meg, akik mégis csakbelehatoltak az evangéliumokban előforduló bizonyos helyekbe, a mindig visszatérő megjegyzésekbe,amelyekről tudjuk, hogy érzékfeletti tényre vonatkoznak. Az utóbbiak, akik a materialista hitbe mabelebonyolódtak, megtalálták ezeket a dolgokat, és nem tudták azokat egyszerűen kibűvészkedni akutatásból, mint ahogy a Jézus-élet kutatás kibűvészkedte. Akkor a másik dologra tértek át, aKrisztus-kutatásra, ami az utóbbi években jelent meg a színtéren, míg a Jézus-élet kutatás csúcspontot értel egy mai professzor által

140141

alkotott szóban, a „názáreti egyszerű ember"-ben. Mert az embereknek kellemes volt az, hízelgettnekik, hogy nem kellett valami magasabb rendű lényt elismerniük az evangéliumokban, jobban tetszetta „názáreti egyszerű ember"-ről beszélni, mint felemelkedni az Istenemberhez.

Aztán mégis megtalálták az Istenembert, és akkor létrejött a Krisztus-kutatás. És ez egészen sajátosvalami. Rendkívül groteszk formában jelenik meg Benjámin Smith „Ecce Deus" című könyvében és másművében is. Úgy jelenik meg, hogy kimutatja: a „Názáreti Jézus egyáltalán nem létezett, ez csak monda.Az evangéliumok azonban hírt adnak egy Krisztus Jézusról. Mi ez a Krisztus Jézus? Nos, egy költöttisten, egy eszménykép. És az embereknek megvan az alapos okuk, hogy a reális „Názáreti Jézust"tagadják, mert az evangéliumok Krisztusról beszélnek, és olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyek amaterialista felfogás szerint egyáltalán nincsenek. Ebből világosan következik, hogy történelmileg nemlétezhetett, hogy költöttnek kell lennie. A kor költészetéből keletkezett, amelyben éppen úgy belehelyezika golgotái misztériumot, így az utóbbi években bizonyos módon „Jézustól" visszatértek „Krisztushoz", deez a Krisztus egyáltalán nem valóság, hanem csak az emberi gondolatban él. Úgyszólván mindez talajnélkül áll itt ezen a területen.

A közönség nagyobbik része természetesen még nem sokat tud azokról a dolgokról, amelyek ittösszejátszanak. De alapjában véve a tudomány talaján a golgotái misztériumra vonatkozóan minden alávan aknázva, sehol sincs már szilárd talaj. A „Jézus-élet kutatás" levitézlett, mert semmit sem tudbizonyítani, és a Krisztus-kutatás egyáltalán nem érdemel komoly megvitatást. A döntő momentum az aroppant hatás, amely abból a lényből indult ki, aki a golgotái misztériummal összefügg. Ha az egész csak„mese", akkor a materialista korszak legalább vallja be, hogy le kell tennie egy költött dolog fi-gyelembevételéről, mert egy materialista korszak nem hiheti el, hogy egy „költött dolog" hordozta volnaa történelem legfontosabb misszióját. Igen, a mi „felvilágosodott" korunk ugyancsak messzire ment azellentmondások halmozásában, és nem tudja, hogy éppen tudományos téren mi is elmondhatjuk: „Uram,bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!" Ez tulajdonképpen érvényes a jelenkor összesJézus- és Krisztus-kutatására, amelyek nem akarnak komolyan és méltóan spirituális talajra helyezkedni.

Már pedig maga az evangélium világosan rámutat arra, ami éppen az említett módon jelentkezett a

mi időnkben. Azok, akik materialisták akarnak lenni, és akik minden áron csak abban akarnak hinni,ami a materialista tu-

datnak az érzéki létben adódik, nem tudják megtalálni az utat Jézus Krisztushoz. Mert azt az utat elvágtaaz, hogy azok, akik Krisztushoz a legközelebb álltak, éppen az alatt az idő alatt hagyták el őt, ami alatt agolgotái misztérium lejátszódott, és csak később találták meg újra. Nem élték át tehát vele együtt azt, amiakkor a fizikai síkon Palesztinában végbement, és valamilyen hitelt érdemlő dokumentumot a másik oldalsem szolgáltatott, ezt tudja mindenki. A Márk-evangélium és a többi evangélium is, ezt a golgotáimisztériumot mégis leírták.

Hogyan jöttek létre ezek a leírások? Ennek szemügyre vétele rendkívül fontos. Nézzük meg ezeket aleírásokat a Márk-evangélium esetében. Ez az evangélium is megfelelő módon rámutat - ha röviden is, dehatározottan -, hogy a feltámadási jelenet után a fehérruhás ifjú - azaz a kozmikus Krisztus -, miután amisztérium végbement, a tanítványoknak újra megmutatta magát, impulzusokat árasztott ki rájuk, ígyaztán azokban a tanítványokban, azokban az apostolokban, mint amilyen, mondjuk Péter is volt, minthogyhatott rájuk a kiárasztott impulzus, később felgyulladt a tisztánlátás, úgyhogy azt, amit fizikai szemmelnem néztek végig, mert elmenekültek, később tisztánlátással szemlélték. Péternek és a többieknek aszeme, akik Krisztus Jézus feltámadása után szintén tanítványai lettek, látnokian felnyílt, úgyhogyszellemi látással láthatták a golgotái misztériumot.

A golgotái misztériumhoz csak a szellemi látás útja vezethet el, noha fizikai síkon ment végbe. Ezt lekell szögeznünk. Ezt az evangélium világosan érezteti, amikor elmondja, hogy a leghivatottabbak a döntőpillanatban elmenekültek, így tehát egy olyan lélekben, amilyen Péter lelke volt, miután megkapta aFeltámadott impulzusát, felviláglott annak emléke, ami a menekülés után történt. Egyébként azonban csakarra emlékezett, aminél az érzéki létben jelen volt. Az a tisztánlátás, ami ott a tanítványokban megjelent, aszokásos emlékezéstől abban különbözik, hogy olyan események jelennek meg - fizikai-érzéki események- amelyek olyanok, mint a szokásos emlékezetben élő események, de amelyeknél az illető nem volt jelen.Gondoljuk el az emlékezés fellobbanását egy olyan lélekben, amilyen Péter lelke volt, aki emlékezettolyan eseményekre, amelyeknél nem volt jelen, így például, emlékezetből tanította azokat, akik őthallgatni akarták, tanította a golgotái misztériumot, amire emlékezett, holott ő maga nem volt jelen azeseményeknél.

így vált tanítássá, kinyilatkoztatássá a golgotái misztérium. Abban az impulzusban azonban, amelyKrisztusból áradt ki olyan tanítványokra, mint

142143

Péter, azok is részesülhettek, akik a tanítványok tanítványai voltak. Péter egyik ilyen tanítványa volt az,aki eredetileg összeállította - először csak szóbelileg - az úgynevezett Márk-evangéliumot, így az azimpulzus, ami magában Péterben érvényre jutott, átment a Márk-lélekbe, úgyhogy maga Márk sajátlelkében látta felvillanni azt, ami Jeruzsálemben, a golgotái misztériumként végbement. Később, egyhosszabb időn át Péter tanítványa volt, aztán egy olyan helyre ment, ahol úgyszólván megkapta azt akülső környezetet, amelyből evangéliumának megadhatta azt a színezetet, amelyre éppen ennek azevangéliumnak volt szüksége.

Eddigi fejtegetéseimből kitűnhetett már - talán később lesz még alkalom mást is elmondani -, hogy alegérthetőbben a Márk-evangélium érezteti meg velünk Krisztus egész harmonikus nagyságát, ésjelentőségét. Krisztus kozmikus nagyságának kiemelésére a Márk-evangélium eredeti szerzőjét éppen aza hely indította, amelyre azt követően került, hogy Péter tanítványa lett. Egyiptomba, Alexandriábakerült, ott élt, olyan időben, amikor a zsidó teozófiai-filozófiai tudomány ott bizonyos magas fokon állt,és így felvehette az akkori pogány gnózis legjobb tanításait. Olyan nézeteket vehetett fel, amelyeket agnosztikusok már akkor is vallottak arról, hogy az ember lénye kiléphet a szellemiségből, és érintkezésbekerülhet Luciferrel és Ahrimánnal. A luciferi és ahrimáni erőknek az emberi leiekbe való bejutásáravonatkozóan mindazt megtanulhatta a pogány gnózisból, amivel megérthette, hogyan származott az

ember a kozmoszból, amikor planétánk újra felépült. De Márk azt is láthatta, éppen, mert Egyiptombanvolt, hogy milyen erős az ellentét az ember eredeti rendeltetése és a között, amivé azután lett.

Ez a leginkább az egyiptomi kultúrában látszik, abban az egyiptomi kultúrában, amely alegmagasabb kinyilatkoztatásokból indul ki, olyan kinyilatkoztatásokból, amelyek azután az egyiptomiépítészetben, főleg a piramisokban és palotákban nyilvánult meg, a szfinx kultúrájában, amely azonbanegyre jobban dekadenciába, romlásba süllyedt, így aztán éppen az egyiptomi kultúra legnagyobb művei- a harmadik kultúrkorszak alatt - egyre inkább lesüllyedtek a fekete mágia legrosszabb szüleményeibe,a spiritualitás legrosszabb kinövéseibe.

Bizonyos vonatkozásban, ha valakinek megvolt hozzá a szellemi szeme, a legmélyebb titkokat mégláthatta abban, amit Egyiptomban műveltek, mert az az eredeti, tiszta Hermész-bölcsességből indult ki,de ehhez inkább olyan lélek kellett, amely a gyökérre tekintett, és nem arra, ami mint romlottság létezett.

Már Mózes idejében messze előrehaladt a romlás, és már Mózesnek ki kellett vonnia azt, ami azegyiptomiságban, mint jó létezett, és amit csak olyan lélek láthatott meg, amilyen a Mózes-lélek volt,hogy ez az ő kerülő útján eljuthasson az utókorra. Aztán szellemi vonatkozásban a romlás tovább haladt.

Hogy hogyan süllyedhetett le az emberiség, hogyan fordulhatott át egészen a materializmusba,nevezetesen a világnézet szempontjából, ez állt elevenen Márk lelke előtt. És éppen olyan valamit élt át,amit bár más formában, de bizonyos módon hasonlóan élhet át ma ismét az ember, mindenesetre csak az,akinek ehhez megvan az érzéke és a beállítottsága. Mert ma tulajdonképpen az egyiptomi kultúraújraéledését éljük át. Gyakran hangsúlyoztam, hogy milyen sajátságosak a kultúrkorszakok egymáshozkapcsolódásai. Azt mondtam, hogy egy nagyobb időszaknak egymásra következő hét kultúrkorszakából anegyedik korszak, a görögséggel és a golgotái misztériummal a középen áll, de a harmadik korszak azegyiptomi-kaldeai kultúrával újra felszínre kerül mai tudományosságunkban, csak szellemiség nélkül. Ami materialista kultúránkban, sőt magukban a külső kultúrjelenségekben is a harmadik kultúrkör-szaknakaz ötödikben való bizonyos feléledését látjuk. Ugyanígy bizonyos vonatkozásban a második a hatodikban,és az első a hetedikben fog újra megjelenni, így ölelik át, így fogják át egymást ezek a korszakok. Ezt márgyakran hangsúlyoztam. Ma azt éljük át, amit akkor egy olyan szellem, mint Márk, igen intenzívenátélhetett.

Fordítsuk tekintetünket a kultúrára - a külvilágnak nincs szüksége arra, hogy ezt így ábrázoljuk, mertnem tudja elviselni -, és ha eltekintünk a legradikálisabb romlást mutató jelenségektől, akkor aztmondhatjuk: minden mechanizálódott, és a valóságban, materialista kultúránkon belül tulajdonképpencsak a mechanikát imádják, ha az emberek nem is nevezik ezt imádatnak, nem is nevezik áhítatnak. Deahogy egykor a lelki erőket a szellemiek felé irányították, ma a gépek felé, a mechanika felé irányítják,azoknak szentelik a figyelmüket, ahogy egykor - valóban mondhatjuk - az isteneknek szentelték, így vanez főleg a tudománnyal, amely egyáltalán nem tudja, hogy egyrészt milyen kevés köze van az igazivalósághoz, másrészt, hogy milyen kevés köze van az igazi logikához.

Bizonyos magasabb szempontból nézve, ma mindenesetre van egy komoly, mélyen intenzív törekvés,és egy mélyen intenzív vágyakozás. Münchenben tartottam egy előadást, amelyben beszéltem korunkvágyakozásáról - főleg arról, ahogy ez a vágyakozás egyes lelkekben kialakult -, de tulajdonképpen a

144145

„hivatalos" tudományban ez a vágyódás nem él, hanem, mondhatnánk, van egy jóllakottmegelégedettség, de sajátos módon a valótlansággal és a logikátlansággal való megelégedettség. Ez atudomány még csak elismerni sem képes azt, hogy mennyire megreked minden logika ellentétében.Mindezt észleljük, mindezt átéljük, és valóban úgy van, hogy az emberiségfejlődésben az egyik pólusona másiknak kell felgyulladnia. Éppen a külső tudománynak ez az elégtelensége, valótlansága,logikátlansága és felfuvalkodottsága, és a hogy még csak nem is sejti, hogy hogyan is áll tulajdonképpen,ez fogja odaállítani az emberi lélek elé lassanként a legnemesebb reakciót, a spiritualitás iránti vágyódást

a mi időnkben.Még sokáig fog tartani, hogy azok, akik mélyen megrekedtek a mai ter-mészetellenességben és

logikátlanságban, gúnyolni fogják a szellemtudományt, kinevetik, vagy veszélyesnek minősítik. De atények belső ereje által teljesen magától fog a másik pólus felgyulladni. És ha azok, akik valamitmegértenek belőle, nem fognak a kompromisszumok betegségébe esni, és tisztán fognak látni, akkormajd gyorsabban fog menni a dolog, mint ahogy most megy. Mert egyre inkább tapasztaljuk, hogyvalamelyik tudós olyasmit mond, amiről azt hiszik, hogy ez „egészen antropozófus" hangzású, akkorebből mindjárt nagy zajt csapnak. Sőt, ha valaki a szószéken úgy prédikál, amiről azt hiszik, hogy„egészen antropozófus" dolog, akkor még nagyobb zajt csapnak. Nem azon fordul meg a dolog, hogyilyen kompromisszumokat kössünk, hanem hogy egészen világosan és valóban belehelyezkedjünk aszellemi életbe, és engedjük, hogy az impulzusaival hasson ránk. Minél inkább értjük, hogy a szellemiélet belső elevenségét fel kell gyújtani, és minél inkább meggyőződésünkké válik, annál inkább tudnifogjuk, hogy csak akkor jogos a jelenkor materialista gondolkodásából valamit is merítenünk, ha annakkezelába van. Ez más, mintha azt akarja valaki bizonyítani, hogy a valóban haladó tudományösszhangban áll a szellemi kutatással. Ezt lépten-nyomon ki lehetmutatni.

Mert ez a tudomány írásos műveinek majdnem minden lapján olyanféle logikai botlásokat tesz, mintamilyenekre humoros módon egyik barátunk többször is felhívta a figyelmet, amikor rámutatottSchlaucherl professzor logikai botlására a „Fliegende Blátter" című vicclapban. A professzor be akarjabizonyítani, hogy minek a következtében hall tulajdonképpen a béka. Ebből a célból egy békát tesz azasztalra, ráüt az asztallapra, mire a béka tovább ugrik. Tehát hallotta az ütést. Aztán kitépi a lábait, majdújra az asztalra csap.A béka nem mozdul, tehát világos, hogy a lábával hallott, mert amikor még volt lába, tovább ugrott, ha azasztalra csaptak, most pedig nem.

A békával végeznek a tudósok is mindenféle kísérleteket, de más területekre vonatkozókövetkeztetéseik pontosan olyanok, mint az elmondott példa, így például a nagyhírű agykutatás is, amiarra hívja fel a figyelmet, hogy ha az agynak ez vagy az a része megvan, rendelkezhet az ember, példáulszóemlékezettel, vagy alkothat ilyen vagy olyan gondolatot. Ha viszont ez a rész nincs meg, nemlehetséges a gondolkodás, vagy elvész a szó-emlékezet. Ez teljesen olyan, mint az említett példában, ahola béka a lábával hall. Ezekben a dolgokban nincs logika, mert annak, hogy az ember agyának egyikrészével tud gondolkodni, vagy nem tud, ha ez a rész hiányzik, ez olyan ok, mint az, hogy a béka nemhall, ha kitépik a lábát. Ez teljesen ugyanaz, csak az emberek nem veszik észre, hogy a következtetésgondolkodási hibán nyugszik, így ki lehetne mutatni az egyik gondolkodási hibát a másik utánmindenben, amit ma szilárd tudományos eredménynek tartanak. De minél több hibát vétenek, annálbüszkébbek lesznek a tudományra, és annál jobban szidják a szellemtudományt.

Ez fogja egyre inkább létrehozni a legnemesebb reakciót, a szellemtudomány iránti vágyakozást. Ezcsak a mi időnkhöz szabott reakciója annak, amit egy olyan léleknek, mint a Márké, át kellett élnie,amikor az ő korában megmutatkozott, mennyire leszállt az emberiség az egykori spirituális magas-ságokból, és mennyire lecsúszott a puszta matériához való ragaszkodáshoz. Ezért értette meg olyanmélyen, hogy a legnagyobb impulzus az érzékfelettiben él, amit aztán tanítója is alátámasztott. AmitPétertől kapott, nem olyasmi volt, ami a golgotái misztérium érzéki hagyományaiból eredhetett, minthavalaki szemmel láthatta volna azt, ami Jeruzsálemben történt, hanem az utólagos látnoki kutatáseredménye volt. Krisztus Jézusra és a golgotái misztériumra vonatkozó összes híradások így jöttek létre.

A golgotái misztérium olyan esemény, amely a fizikai síkon ment végbe, de később csak szellemilátással lehetett észlelni. Kérem, tartsák különösen szem előtt, hogy a golgotái misztérium fizikai-érzékiesemény, amelyhez azonban a megértést a fízikaiságon túli, érzékfeletti utakon kell keresni, a megmaradtdokumentumok ellenére is. Aki ezt nem érti, vitatkozhat azon, mennyiben érvényes az egyik vagy amásik evangélium. Aki viszont ismeri a tényeket, annak ezek a kérdések nem léteznek, mert tudja, hogyaz evangéliumokban mindazon túl, ami a hagyományokból hiányzik, arra kell tekintenünk, amit a

146147

tisztánlátó kutatás még ma is megmutathat. Akkor látjuk, ha a megtörtént esemény igazságát az Akashakrónika adataival alátámasztjuk, hogyan kell az evangéliumot felfognunk, és mit kell az egyes helyekenolvasnunk. Arról kell olvasnunk, ami abban az időben, amikor az emberiség a legmélyebben szállt le azegykori magasságokból, az emberiség elé állt, mint az ember igaziméltósága, igazi lénye.

Az isteni-szellemi hatalmak adták meg az ember külső képét, külső formáját. De ami ebben a külsőformában a régi lemuriai korszaktól kezdve bennünk lakott, az mindig a luciferi erők befolyása alatt állt,aztán a további fejlődés folyamán az ahrimáni erők befolyása alatt is. E befolyások hatására alakult kiazután mindaz, amit az emberek tudománynak, ismereteknek, megértésnek neveznek. Nem csoda, hogyha éppen abban az időben az emberiség elé állhatott volna az ember igazi, érzékfeletti lénye, az embereka legkevésbé sem ismerték volna fel, a legkevésbé sem tudták volna, mivé lett az ember. Az embertudása, megismerése egyre jobban és jobban beleszövődött az érzéki létbe, és ez a megismerés egyrekevésbé tudott elhatolni az emberigazi lényegéhez.

Ez az, amiről szó van, és ezt mérlegelnünk kell, amikor újra odafordulunk az elhagyott Emberfiához,az ember alakjához, aki előttünk áll abban a pillanatban, amikor a Márk-evangélium szerint a kozmikusKrisztus most már lazább összefüggésben áll vele. Akkor mindez ott állt az emberiség előtt: az ember amaga alakjában, ahogy ezt az isteni-szellemi hatalmak az embernek megadták, így állt ott, demegnemesítve, átszellemítve azáltal, hogy Krisztus három évig a Názáreti Jézus testében lakott.Az emberek csak olyan megértéshez tudtak eljutni, amilyen a megértés Lucifer és Ahrimán évezre-deken át tartó befolyása következtében lett. De ott áll az az ember, aki három év alatt kiűzte magából aluciferi és ahrimáni hatásokat. Ott állt a többi ember előtt, megjelenítve azt, ami az ember akkor volt,mielőtt Lucifer és Ahrimán eljött volna. Csak a kozmikus Krisztus impulzusa által lett az ember ismétolyan, mint akkor volt, amikor a szellemi világból kiindulva a fizikai világba került. Ott állt az emberiségszelleme, az Emberfia, azok előtt, akik akkor Jeruzsálemben a bírák és a hóhérok voltak, de úgy állt ott,amilyenné válhatott, miután mindazt, ami lehúzta, kiűzte az emberi természetből. Ott állt az ember,amikor a golgotái misztérium végbement, ott állt embertársai előtt, mint kép, az, aki előtt a többieknekkellett volna állniuk, és akit imádniuk kellett volna: Itt vagyok igazi lényemben, mint legmagasabbeszménykép, itt

vagyok abban az alakban, amelyet magamból létre kell hoznom lelkem legforróbb törekvéseivel. Itt állokaz előtt, ami egyedül tiszteletre méltó és imádatra méltó bennem, itt állok az előtt, ami isteni bennem,akiről az apostolok elmondhatják, ha önismeretre tesznek szert: sehol a nagyvilágban nincs semmi, amitmaradandóságban és nagyságban össze lehetne hasonlítani azzal, ami előttem áll az Emberfiában.

Ezzel az önismerettel kellett volna az emberiségnek rendelkeznie. És mit tett az emberiség?Megköpdöste az Emberfiát, megostorozta és kivitte a keresztre feszítés helyére. Annak elismerése között,hogy itt áll valaki, akivel senki a világon össze nem hasonlítható, és a között, ami történt - itt van a drámaifordulópont. Az ember jelenik meg itt, aki ahelyett, hogy felismerné, porba tiporja saját magát, aki megölimagát, mert nem ismeri önmagát, és aki csak e tanulságon, ezen a kozmikus tanulságon át tudja felvenniaz impulzust, hogy lényét a földfejlődés további perspektívájában lassanként kivívja magának.

Ez volt az a világtörténelmi pillanat, amelyet, ha helyesen akarunk jellemezni, úgy kell jellemeznünk,ahogy azt markáns, hatalmas mondatokban a Márk-evangélium teszi. Mert ezt nemcsak érteni kell, hanemát is kell érezni. Az ember saját lényének ebből a porba tiprásából adódott aztán az, amit a „JézustólKrisztusig" című Karlsruhe-ban tartott ciklusomban, mint fantomot írtam le. Mert azáltal, hogy az embersaját lényét porba tiporta, azáltal változott át „fantommá" az, ami az Istenség külső képmása volt, amimegsokszorozódik, és az emberiség további fejlődésében a lelkekbe hatolhat - ahogy ezt akkorelmondtam.

Ha a dolgokat így nézzük, akkor valóban szembeszökő a nagy különbség a között, amit aMárk-evangélium valóban el akar mondani, és a között, amit abból ma csinálni akarnak. Aki egyevangéliumot megért, és főleg a Márkevangéliumot megérti, az úgy érti meg, hogy az elmondottakatművészi felépítettsége és mély tartalma szerint éli és érzi át, és akkor nála ez az érzés reális belső ténnyé

válik, azzá a reális belső ténnyé, amelynek meg kell lennie, ha az ember Krisztus Jézushoz akarkapcsolódni. A lélek olyan érzésszerű szemléletnek kell, hogy átadja magát, amit a Márk-evangéliumértelmében körülbelül így lehet jellemezni: azok az embertársaim, akik az Emberfiát körülállták, amikorsaját magukat a legmagasabb eszményképben kellett volna meglátniuk, mekkora tévedés rabjai voltak!

Ha valaki úgy igazán materialista korszakunk embere, akkor olyan megjegyzést tehet írásban vagy szóban,amilyet ma sokszor olvashatunk vagy

148149

hallhatunk a monista babonás emberektől, illetve a monista „felvilágosultaktól", hogy még senki semtudott feleletet adni arra, miért olyan az élet, amilyen. Miért szenvedünk? Buddha, Krisztus, Szókratész,Giordano Brúnó ennek a fátyolnak még a csücskét sem tudták fellebbenteni. - Ezt számtalan változatbanhalljuk. Akik ezt leírják, nem veszik észre, hogy magukat sokkal magasabban állóknak vélik, mintBuddha, Krisztus vagy a többiek, és ők ilyen értelemben mindent felfognak. De hogy is lehetne ezmásként egy olyan korban, amikor minden magántanár a történelemben zajló dolgokat jobban érti, ésazokról könyveket ír, amelyeket neki hivatásszerűen meg kell írnia.

Úgy tűnhet, mintha ezek a szavak korunkat mindenáron bírálni akarnák, de ez nem így van. Ezek adolgok lelkünk elé kell, hogy álljanak, mert azáltal, hogy lelkünk elé állítjuk őket, a megfelelőközelségbe kerülünk azzal a hatalmas nagysággal szemben, amit az evangéliumok képviselnek,elsősorban a Márk-evangélium. Mindez azért van, mert az emberek csak lassan jutnak el ehhez amagassághoz, a dolgokat folyton félreértik, és azokat a legszélsőségesebb torzképben látják. Azevangéliumok minden részletükben nagyszerűek, és valójában minden részlet valami rendkívülire tanítmeg bennünket.így a Márk-evangélium utolsó fejezetéből is sokat tanulhatunk. Természetesen még sokáig kellenebeszélnem, ha a Márk-evangélium minden nagy gondolatát fel akarnám tárni. De egy olyan részlet, minta 16. fejezet kezdete, megmutatja, hogy az evangélium írója milyen mélyen hatolt be a lét titkaiba. Ezkülönösen a Márk-evangélium írójára jellemző. Ő tudta - ahogy ezt már elmondtam -, hogy az emberiséga szellemi magasságokból szállt alá a materializmusba, tudta, hogy az emberi felfogóképesség milyenkevéssé volt az ember lényéhez mérve, hogy a golgotái misztérium idején milyen kevéssé voltakhajlamosak az emberek annak megértésére, ami akkor ott végbement. Emlékezzenek arra, amit márgyakran elmondtam a női és férfi elemmel kapcsolatban. Elmondtam, hogy a női elem - nem az egyesindividualitás, az egyes nő, hanem a „nőiség" - nem szállt le egészen a fizikai síkra, míg a férfi elem -ismét nem az egyes individualitás, nem az egyedi lény az inkarnáció-ban, hanem a „férfiúság" - átlépte apontot lefelé, úgyhogy a valóságban az igazi ember mivolta a férfi és a nő között van. Ezért is cserélnemet az ember az egyes inkarnációkban. Ez úgy van, hogy a nő az agy másfajta kialakulása folytán,azáltal a másfajta mód által, ahogy az agyat használni tudja, a szellemi eszméket könnyebben tudjafelfogni. A férfi organizmusa viszont olyan -éppen a külső fizikai testiség következtében -, hogymaterialistábban tud

gondolkodni, mert - ha durván akarjuk kifejezni magunkat - keményebb az agya. A női agy puhább, nemolyan makacs, nem olyan megkeményedett. Ezzel természetesen semmit sem mondtam az egyesszemélyiségről. Ezt senki ne írja se a maga javára, se a maga kárára, mert sok asszonyi testen ugyancsakmakacs fej ül, hogy az ellentétéről ne is beszéljünk. De általánosságban az a helyzet, hogy a női agyatkönnyebb használni, ha arról van szó, hogy valami különleges dolgot kell megérteni, ha egyébkéntmegvan hozzá az akarat. Ezért helyez az evangélium írója először asszonyokat oda, ahol a golgotáimisztérium végbement.

„Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna és Mária, a Jakab anyja és Salomé drága keneteketvásáriának, hogy elmenvén megkenjék Őt." (Márk 16,1)

És nekik jelenik meg először az ifjú, vagyis a kozmikus Krisztus, és csak azután a férfi híveknek. Akompozícióban ilyen részletekig vezet el az okkultizmus, az igazi szellemtudomány, ilyen részletekig azevangéliumok tartalmában - főleg a Márk-evangéliumnál.

Ha így átérezzük azt, ami az evangéliumokból kicsendül, és engedjük, hogy amit érzünk és átélünk, azmegindítson bennünket, csak akkor találjuk meg az utat, amely a golgotái misztériumhoz elvezet. Ésakkor már nem létezik az a kérdés, hogy vajon ezek az evangéliumok külső történeti értelemben igazak-evagy sem. Az ilyen kutatást átengedhetjük azoknak, aki a dologból semmit sem értenek. Akik aszellemtudomány útján az evangéliumok megértéséhez és átéléséhez felküzdik magukat, azok lassankéntmegértik, hogy az evangéliumok egyáltalán nem akarnak „történelmi" dokumentumok lenni, hanem olyanforrásművek, amelyek beleáramlanak a lelkűnkbe. És ha impulzusaikat beleárasztják lelkűnkbe, akkor alelket megragadja az - dokumentumok nélkül -, amit átérez és átél, amikor tekintetét a golgotáimisztériumra irányítja. Ekkor látja, hogy az emberi értelem, az emberi tudás és emberi megismerésmennyire lesüllyedt az ember lényéhez képest, hogy leköpdösi és keresztre feszíti azt a lényt, akit bölcsönismerettel tisztelnie kellett volna, mint legmagasabb eszményt. Akkor ebből az érzésből ki fog indulniaz a hatalmas erő, amellyel felküzdhetjük magunkat ahhoz, ami ezen a golgotái eszményen keresztülfelcsillan és világít mindazok számára, akik átérzik, és akik észlelni akarják. Mert azt, hogy a Földösszefügg a szellemi világokkal, csak akkor

150151

fogják felfogni az emberek a valóságban, ha megértik, hogy a szellemi realitás, Krisztus, mint kozmikusrealitás a Názáreti Jézus testében élt, ha megértik, hogy az emberiség összes eddigi vezetőit Krisztusküldte ki a maga előfutáraként, mint olyanokat, akik az Ő útját egyengetik, hogy az emberek felis-merhessék és megérthessék. Abban a pillanatban azonban, amikor a golgotái misztérium megtörtént, asok előkészítés kevés haszonnal járt, mert a döntő pillanatban minden csődöt mondott. De egyre inkábbeljön az idő, amikor az emberek megértik majd, nemcsak a golgotái misztériumot, hanem a köréjecsoportosuló többi eseményt is, amelyek segítségével maga a golgotái misztérium is egyre érthetőbbéválik.

Az európai népek ma még nem bánják, ha ferdén néznek rájuk azért, mert nem tesznek úgy, mint sokmás nép, amely csak „saját" nemzetéből, fajtájából keletkezett „saját" vallásának tanítását ismeri el igazivallásnak - ahogy ezt például, főleg Indiában látjuk, ahol csak az lehet érvényben, ami saját vérükbőlkeletkezett. Teozófiai téren is gyakran esik szó minden vallás egyenlőségéről, elismeréséről, de avalóságban csak a sajátjukat akarják ráerőszakolni a többire, és azt tekintik a bölcsesség vallásának. Azeurópaiak ezt egyáltalán nem tudják megtenni, mert egyetlen európai népnek sincs márvalamilyen nemzeti istensége, valamilyen saját földjéről származó istensége, mint az ázsiai népeknek.Krisztus Jézus ázsiai eredetű, az európai népek átvették, és hagyták, hogy hasson rájuk. Krisztus Jézuselfogadásában nincs egoiz-mus, és a tények teljes elferdítése lenne, ha az európaiaknak Krisztus Jézusrólvaló nyilatkozatait össze akarnánk hasonlítani azzal a móddal, ahogy a többi népek saját nemzetiistenségükről beszélnek, ahogy például a kínai beszél Confuciusról vagy a hindu Krisnáról, illetveBuddháról.

Krisztusról lehet tisztán objektív történelmi álláspontról beszélni. Ehhez az objektív történelemhezcsak ez a nagyszerű felszólítás tartozik: ember ismerd meg önmagád! Ezt teljesen eltorzították, amíg agolgotái misztérium végbement. De a golgotái misztérium adta meg az emberiségnek a lehetőségetannak az impulzusnak az elnyerésére, hogy eljusson önmagához, amivel kapcsolatban akkoribanmindenfajta külső megismerés csődöt mondott - ahogy ezt láttuk. És így fognak majd - ha helyesenmegértik egymást - a világ összes vallásai lassanként együttműködni, hogy megértsék, mi rejlik agolgotái misztériumban, hogy azt, mint impulzust az emberek számára hozzáférhetővé tegyék.

Ha egyszer majd belátják, hogy amikor Krisztus Jézusról van szó, nem valami egzotikus

vallásfelekezettel állnak szemben, hanem olyasvalamivel, amit az emberiségfejlődés történelmi lényekéntminden egyes vallásfelekezet egyértelműen elfogadhat, csak akkor fognak eljutni a minden vallásbanbenne rejlő igazság- és bölcsesség-mag felfogásához. És amilyen mértékben igazi szellemtudományt mégnem akarnak, olyan mértékben utasítják vissza a golgotái misztérium igazi megértését. Aszellemtudományt olyan mértékben érti meg az ember, amilyen mértékben megérti a golgotáimisztériumot, így az a keresztény, aki a szellemtudományhoz csatlakozik, tulajdonképpen mindenkivelmegértetheti magát a világon. És ha mértéktelen gőgjükben - ami azonban érthető és jogosultnaknevezhető - más vallásrendszerek hívei azt mondják: „a ti istenetek csak egyszer inkarnálódott, mi többetmutatunk fel, tehát ebben mi gazdagabbak vagyunk, mint ti" - akkor a keresztény ember ebben ne akarjonKrisztus Jézusra vonatkozóan vetélkedni, mert akkor nem érti meg a golgotái misztériumot. Az igazságaz, hogy a keresztény ember tényleg mondhatja - annak is, aki a saját vallásalapítójának sok inkarnációjátfel tudja mutatni -: ez igaz, de azok, akiknek sok inkarnációjuk van, nem tudták véghez vinni a golgotáimisztériumot. Más vallások számára ez abban a módban keresendő, ahogy azt a kereszténység előadja.

Más alkalmakkor elmondtam már, hogy ha Buddha életét tanulmányozzuk, addig a pontig jutunk el,amelyet a Márk-evangélium Krisztus megdicsőüléseként ábrázol, amikor Buddha az emberi élet legvégéreérve mintegy fényben feloszlik, ahogy ezt általában elmondják. Ez megfelel az okkult igazságnak.Krisztussal is ez történik, amikor a megdicsőülés jelenete végbemegy, csakhogy nem úgy, hogy eztegyedileg éli át, hanem a hegyen, azon a helyen, ahol a kozmikus történéseknek le kell játszódniuk,Illéssel és Mózessel társalog. Csak ezután a megdicsőülési jelenet után kezdődik a golgotái misztérium.Ez annyira szemléletes a dokumentumokban, hogy a tények tagadása lehetetlennek tűnik, ha felismertükezt Buddha életének a Krisztus életével való összehasonlításából. És az is, amit azokról az érzésekrőlmondtam, amelyek létrejönnek bennünk az Emberfia nagy félreismerésével kapcsolatban, csak magátólértetődő következményei annak, ami megtalálható „A kereszténység, mint misztikus tény" címűkönyvemben is.

Most, a Márk-evangéliumról szóló fejtegetések végén bizonyos vonatkozásban elmondhatom, hogy azta programot, amelyet mozgalmunk kezdetén a kereszténységet illetően kitűztünk magunk elé, részleteibenkiépítettük.

152153

Amikor elkezdtük, az volt a célkitűzésünk, hogy kimutassuk, mennyiben mutatnak a vallások haladást, ésmennyiben csúcsosodhatnak ki a Krisztus-problémában. Megtárgyaltuk az egyes evangéliumokat ésnéhány dolgot a világ jelenségeiből. Megpróbáltunk egyre mélyebbre hatolni az okkult életmélységeibe, és kifejtettük, amit korábban csak jeleztünk. Következetesen igyekeztünk előre jutni, ésalapjában véve nem is tettünk egyebet, minthogy részletesen kiépítettük azt, ami a kiindulásnál világosanés érthetően elhangzott. Nem volt-e ez a legtermészetesebb előrelépés a Krisztus-problémát tekintveKözép-Európa antropozófiai mozgalmán belül? Ha ez megtörtént, akkor valóban nem lehet azt kívánnitőlünk, hogy amikor mások Krisztussal kapcsolatban három évvel ezelőtt a kereszténység értelmébenlehetetlen gondolatokra tértek át, következetes munkánkkal ezekhez a három évvel ezelőtt kitaláltKrisztus-gondolatokhoz csatlakozzunk. Az utóbbi időben gyakran hangsúlyozták, hogy a TeozófiaiTársaság olyan terület legyen, ahol minden vélemény helyet találhat. Minden bizonnyal így kell lennie, dea dolog egészen másképpen fest, ha ugyanazon személyiség egymásra következő különbözővéleményeinek területe akar lenni, ha ugyanaz az ember most valami mást állít, mint négy évvel ezelőtt,és most azt követeli, hogy a Teozófia Társaság ennek a véleménynek a területe legyen. Ez talánlehetséges, de ebben nem szükséges részt venni, és az ember nem eretnek azért, mert ebben nem veszrészt. Közép-Európában azonban még ennél is tovább mennek, és a fehéret feketének, a feketét

fehérnek nevezik!Ünnepélyes pillanat, amikor a tíz év óta programszerűen végrehajtott munkánk végére pontot

teszünk. Szilárdan ki akarunk tartani e mellett a munka mellett, és nem akarunk gyávának mutatkozni, demegértéssel is akarunk lenni másokkal szemben. Világosan át kell látnunk, hogy mit kell tennünk,szilárdan akarunk állni a magunk talaján, és nem akarjuk, hogy bármi is félrevezessen bennünket, az semha a fehéret feketének és a feketét fehérnek nevezik, és az sem ha mindazzal szemben, ami aközép-európai teozófiai mozgalmunkon belül történt, azt állítják, hogy itt vannak fanatikusok és vannakdogmatikusok. Itt mindenki a legjobb erejével igyekszik azt adni, amit adni kell, és mindenki elkötelezveérzi magát, hogy minden autoritásra való tekintet nélkül a legjobbját adja, amikor azokkal szemben, akikegy olyan dogmáról beszélnek, amely alig három éves, Közép-Európa e rettenetes dogmája ellen egyellentábort szeretne megalapítani. Fájdalmas látni, mennyire visszaélnek ma Krisztus nevével. De ezminket is feljogosít arra, hogy még egy ilyen szó

használatában se lássunk mást, mint objektív terminus technikust. Mi csak megjelöljük a vonatkozó tényt,érzelem és kritika nélkül, és maga ez az objektív tény felelős azért, hogy azt ilyen szóval kell megjelölni.

Ezek a tények nem vezethetnek bennünket egyébhez, mint ahhoz, hogy abban az értelembendolgozzunk tovább, amelyet helyesnek ismertünk meg, amely kiállta a próbát, nemcsak az általánosprogramban, amit pedig már a pozitív tényekből vettünk, hanem amely naponta kiállja a próbát, ha azegyes problémákra, az egyes tényekre alkalmazzuk. És amit kiindulási pontunknál mondtunk, annaképpen a megerősítése mutatkozott meg akkor, amikor pályánkat lépésről-lépésre jártuk be a kikutatandódolgok részletein keresztül.

így ott is, ahol a legnagyobbról beszéltünk, nem jöhet létre bennünk más érzés, mint az igazságra valóigazi és valódi törekvés érzése. Olyan dolgok, mint a golgotái misztériumra való tekintés, magukbanhordják a szükséges gyógyító erőt a tévedés elkerülésére, ha azokhoz igazán szellemileg közeledünk, ésannak belátására, hogy csak az igazságra törekvő akarat hiánya akadályozza meg az embereket annak azútnak a követésében, amely a földiben megnyílik a kozmikushoz, ha felmutatjuk a Názáreti Jézusban akozmikus Krisztust. Pedig ha egy olyan könyvet, mint a Márk-evangélium igazán megértünk, világosanmegmutatja magát nekünk.

így az olyan írások, mint a Márk-evangélium, ha felnyílnak az emberi megértés előtt, ha aszellemtudományos, spirituális fejtegetés útján felnyílnak, lassanként mindenkire hatni fognak, és egyrenagyobb megértésre találnak. Ekkor majd egyre inkább meg fogják látni az evangéliumokban azokat aszavakat, amelyeket meg kell találni, még az érzéki látás figyelmen kívül hagyásával is, a golgotáimisztériumra irányuló utólagos tisztánlátó rátekin-téssel. Akik az evangéliumokat írták, tisztánlátószemlélet alapján írtak le utólag fizikai eseményeket. Ezt meg kell érteni, de ehhez annak szükségét is bekell látni, hogy az emberek, mint az események kortársai, Palesztinában nem érthették meg azt, ami akkortörtént, mivel csak maga ez az esemény adhatta meg az impulzust annak megértéséhez. Ennek azeseménynek a megtörténte előtt nem létezhetett olyan ember, aki megérthette volna. Előbb hatnia kellettmagának az eseménynek. Ezért csak utólag lehet megérteni. Mert a golgotái misztérium megértésénekmaga a golgotái misztérium a kulcsa. Krisztusnak először mindazt végre kellett hajtania, amit a golgotáimisztériumig megtett. Csak akkor, azáltal, amit véghez vitt, indulhatott ki belőle

154155

magából a megértés. Akkor tudott lénye útján felgyulladni az ige, amely e^ szersmind az ő valódimivoltának a kifejezője is.

így gyullad fel, tehát azáltal, ami Krisztus volt, az Ős-Ige, amelyet neküi meghirdetett, és amely ismétmegismerhető a tisztánlátó szemléletben, az lg amely a golgotái misztérium igazi mivoltát is hirdeti. Erreaz Igére gondc hatunk, amikor Krisztus szavairól beszélünk, azokról a szavakról, amelyeket maganemcsak kimondott, hanem fel is gyújtott azoknak a lelkében, akik mi tudták érteni, úgy, hogy Krisztus

lényét az emberi lélek erejével ismertet tudták, és le tudták írni.Az emberek fel fogják venni a golgotái misztérium impulzusait, amedd csak fennáll a Föld. Aztán egy

közbeeső idő következik a „Föld" és a „Jupite között. Egy ilyen közbeeső idő mindig azzal vanösszekötve, hogy nemes; maga a bolygó változik meg, hanem minden, ami körülötte van a káoszttorkollik, keresztülmegy egy pralayán. Nemcsak a Föld alakul át a pralayába hanem a Földhöz tartozó Égis. De amit a Föld az Ige útján megkapott, ám Krisztus kimondott és felgyújtott azokban, akik őtfelismerték, és ami továb fog élni azokban akik őt elismerik, az a földi lét igazi esszenciája. És helyimegértést ad nekünk annak a mondásnak az igazsága, amely rámutat arra kozmikus folyamatra, hogy aFöld és a földi aspektus, valamint az égi aspel tus a Földről nézve más lesz, miután a Föld elérte célját. Égés Föld el fogna múlni, de Krisztus beszéde, amely az Égről és a Földről elmondható, meg fc maradni.Amennyiben az evangéliumok helyes megértésre találnak, akkc azok belső impulzusát megérezzük, ésnemcsak a szavak igazságát fogju megérezni, hanem azok erejét is. Ezt az erőt közlik velünk, szilárdanállítana a Földre bennünket, és lehetővé teszik, hogy kitekintsünk a földkereksége túlra - ha teljesmegértéssel felvesszük magunkba ezeket a szavakat:"Ég é Föld elmúlnak, de az én beszédeimsemmiképpen el nem múlnak". (M 24,35) Krisztus szavai sohasem múlnak el, ha Ég és Föld el is fognakmúln Ezt mondhatjuk az okkult megismerés szerint is, mert még akkor is meg fog nak maradni azok azigazságok, amelyek a golgotái misztériumról elhangzói tak. A Márk-evangélium felgyújtja lelkűnkbenannak megismerését, hogy É és Föld elmúlnak, de az, amit megtudhatunk a golgotái misztériumról, el főkísérni bennünket az eljövendő időkbe, akkor is, amikor Ég és Föld ma elmúltak.

156