BRECKENRIDGE VIKOMT, A MEGMENTŐ

GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Stephanie Laurens: Viscount Breckenridge to the Rescue Avon Books, An

Imprint of HaxperCollins Publishers,

New York, 2011

A HarperCollins Kiadó engedélyével.

Fordította: Bozai Ágota

Könyvterv: Maium Stúdió

Szerkesztette: Daróczi Péter

Copyright © 2011 Savdej Management Proprietary Ltd, Hungárián translation

© Bozai Ágota, 2015 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó

előzetes hozzájárulása szükséges.

A regényben kitalált személyek, helyek és események vannak Valós

eseményekkel, helyekkel, valaha élt személyekkel a hasonlóság csak a véletlen

műve lehet.

Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-689-924-0

Megállt, és visszanézett a folyosóra. Még mindig üres volt. így

bizonyosságot nyerve meg akart fordulni, hogy kilessen a sarkon...

Izmos test bukkant fel hirtelen, és a lánynak ütközött.

Heather hátrahőkölt. Erős kéz ragadta meg, szorosan tartotta.

A lány szíve a torkában dobogott. Felnézett, de csak sötétséget látott.

Szólásra nyitotta az ajkát...

És akkor egy tenyér tapadt a szájára. Acélos kar fogta olyan erősen,

hogy moccanni sem tudott.

Felkavarodtak benne az érzések. Erős, meleg férfitestet, kemény

izmokat érzett.

Aztán cifra káromkodás ütötte meg a fülét.

És akkor rájött, hogy ki kapta el.

A pániktól és a rémülettől megfeszült a teste, de aztán a

megkönnyebbülés mindkettőt elsöpörte, és Heather gyengének érezte

magát. Nagyon erős volt a kísértés, hogy belesimuljon a férfi kaijába,

hálásan odabújjon hozzá, de megrémült a saját érzésétől, és a teste újra

megfeszült.

Breckenridge lehajtotta a fejét, hogy a lány szemébe nézhessen, és a

foga között sziszegve megkérdezte: – Mi az ördögöt csinál itt?

PROLÓGUS

1829. február

Csendes volt a kastély. Semmi mozgás. Odakint havas volt a táj; fehér

hótakaró borított völgyet, hegyet, tavat és erdőt.

A fegyverteremben ült, az egyik kedvenc búvóhelyén. A fejét

lehajtva erősen összpontosítva az aznap használt fegyvereket tisztogatta.

Aznap megenyhült az idő, és egy kis csoporttal kimerészkedhetett.

Elegendő friss húst hoztak haza, hogy a kastély lakóinak egy hétig, vagy

még tovább is elég legyen. Ebben némi örömet lelt.

Húst legalább tud szerezni.

Határozott léptek zaját hallotta. Minden elégedettsége szertefoszlott.

És ami a helyébe lépett... képtelen volt megnevezni a düh, csalódottság

és rettegés elegyét.

Az anyja vonult be a terembe.

Csak ült az asztalnál, fel sem emelte a fejét.

Az anyja a középen álló nagy asztalhoz ment, ahol ő ült.

Érezte, hogy figyeli, de sztoikus nyugalommal folytatta a

megtisztított puskák összerakását.

Az anyja törte meg a csendet. Az öklével az asztalra csapva

előrehajolt és rámordult: – Esküdj! Esküdj, hogy megteszed! Esküdj,

hogy elmész délre, elrabolod az egyik Cynster lányt és elhozod ide,

hogy bosszút állhassak.

Nem válaszolt rögtön. A szándékos lassúsággal általában valódi

természetét rejtette el, így jobban tudott uralni másokat. Ám jelen

esetben az anyja úgy mesterkedett, hogy ne kerüljön a befolyása alá, és

ez olyan jól sikerült, hogy ő került fölénybe.

Ez fájt neki.

Sok „ha” visszhangzott a férfi fejében. Ha jobban figyelt volna anyja

zavaros beszédeire, korábban észrevehette volna ezt az összefüggést?

Vajon elég korán ahhoz, hogy közbelépjen, és leállítsa? Az anyja ilyen

volt, ameddig vissza tudott emlékezni, tele sötét gondolatokkal, a lelke

mélyén perzselő bosszúvággyal.

Az apja sohasem látta tisztán a felesége jellemét, mivel az asszony a

férjének mindig a jó arcát mutatta, olyan áthatolhatatlan maszkot, amely

alatt nem látszott a keserűség. Az apja halálakor remélte, hogy az anyja

leikéből elpárolog ez a sötét gyűlölet. Am a méreg még pusztítóbban

bugyogott fel belőle.

Túlságosan megszokta az anyja tombolását, már régen nem figyelt

rá.

Úgy látszott, hogy ennek most ő és mások fizetik meg az árát.

Ám túl késő már megbánni bármit is, semmi értelme tiltakozni.

Felemelte a fejét, és a tekintetük találkozott. Semmiféle érzelmet

nem mutatott, egy pillanatig állta az anyja pillantását, aztán kurtán

bólintott.

– Igen, megteszem. – Kényszerítette magát, hogy kimondja azokat a

szavakat, amelyeket az anyja hallani akart. – Idehozom az egyik Cynster

lányt, hogy bosszút állhass, anyám.

ELSŐ FEJEZET 1829. március

Wadham Gardens, London

Amint betette a lábát Lady Herford szalonjába, Heather Cynster tudta,

hogy legutóbbi terve, miszerint megfelelő férjet talál magának, kudarcra

van ítélve.

Egy távoli sarokban megemelkedett egy nagyon divatos frizurájú,

sötét fej. Éles, gesztenyebarna szempár szegezte Heather Cynstert arra a

helyre, ahol éppen állt.

– A fenébe! – A fogsorát önkéntelenül csikorgatta, miközben

rezzenéstelen arccal mosolygott, mintha nem vette volna észre, hogy a

helyiségben lévő legszebb, döbbenetesen jóképű férfi olyan áthatón néz

rá, és sikerült tovább mozdítania tekintetét.

Breckenridge mellett nem egy, hanem három káprázatosán szép

hölgy volt; nyilvánvalóan mindegyikük a figyelméért versengett.

Heather Cynster őszintén kívánt nekik sok szerencsét, és imádkozott,

hogy Breckenridge térjen észhez, és tegyen úgy, mintha meg sem látta

volna őt.

Mert ő mindenképpen úgy tesz, mintha nem vette volna észre a

férfit.

Inkább a meglepően nagy társaságot nézegette, Lady Herford

vendégeit. Heather eltökélten száműzte Breckenridge-et a tudatából, és

sorra vette a lehetőségeit.

A vendégek többsége idősebb volt nála... legalábbis a hölgyek. Volt,

akit ismert, volt, akit nem, de meglepőnek találta volna, ha a jelenlévők

között lett volna hajadon. Vagy özvegy. Vagy olyan eladósorban levő

lány, mint Heather. Lady Herford estélyei elsődlegesen az előkelő, de

unatkozó matrónáknak szóltak, akik vidámabb társaságra vágynak

annál, amelyet többnyire sokkal idősebb és megfontoltabb férjük

nyújthat. Az ilyen hölgyek nem kimondottan fürgék, de nem is

ártatlanok. Am ezek a hölgyek általában már megajándékozták a

férjüket egy-két örökössel, és a többségük többet élt Heather huszonöt

telénél.

Az egybegyűltek rövid felmérése alapján arra a megállapításra

jutott, hogy az urak többsége is idősebb nála, ami meglehetősen

felbátorította. Legtöbbjük a harmincas éveiben járt, és stílusukból ítélve

– divatos, elegáns, drága ruhák – kitűnő választás volt Lady Herford

estélyét első helyre tenni az előkelő társaság krémjének báltermeiben,

szalonjaiban és ebédlőiben tervezett felfedező körúton.

Évekig ezekben a finom társaságokban kereste a hősét – azt a férfit,

aki szó szerint leveszi a lábáról, és házasságot ígér –, ám arra a

következtetésre jutott, hogy a hőn áhított férfiú nem azokban a körökben

mozog. Az előkelő társaság minden tekintetben teljesen partiképes

agglegényei közül nagyon sokan inkább távol tartották magukat minden

kedves, bájos, fiatal hölgytől, akik a házassági piacon parádéztak.

Inkább olyan eseményeken töltötték az estéiket, mint Lady Herford

estélye, éjszakáikat pedig többek között szerencsejátékokkal és

szoknyavadászattal múlatták.

Heather biztos volt abban, hogy a hőse létezik valahol, de úgy vélte,

minden bizonnyal a férfiak rejtőzködő csoportjához tartozik. Mivel kicsi

volt a valószínűsége, hogy a hős az ő társaságát keresné, ezért a

húgaival, Elizabeth-szel és Angelicával folytatott élénk és hosszas viták

után úgy határozott, hogy neki kell keresnie az illető úr társaságát.

Meg kell találnia, és ha szükséges, akkor levadászni.

Bájosan mosolyogva lépkedett le a lépcsőn a szalonba. Lady Herford

villája viszonylag új építésű épület volt, meglehetős luxussal, Primrose

Hilltől északra, a Mayfair negyedhez elég közel, így kocsival könnyen

meg lehetett közelíteni, ami elég nyomós érv volt, mivel Heather

egyedül érkezett az estélyre. Szerette volna, ha valaki vele tart, de a

húga, Eliza, aki csak egy évvel volt fiatalabb nála, és hasonlóképpen

undorral töltötte el az, hogy a szűkebb társasági körben nyomasztó

hiány mutatkozik hősökből, és aki a cinkosa lehetett volna, de ketten

egyszerre nem színlelhettek fejfájást anélkül, hogy az fel ne tűnt volna

az anyjuknak. Eliza ezért Lady Montague báltermében volt, miközben

Heather elvileg a Dover Streeten a szobájában az ágyat nyomta.

A valóságban azonban Heather nyugodt magabiztosságot mutatva

kecsesen elvegyült a tömegben. Magára vonta a figyelmet, bár úgy tett,

mintha nem venné észre. Érezte, hogy értékelő pillantások, tapasztalt

tekintetek pásztázzák a teste domborulatait jól kiemelő borostyánszínű

selyemruhát, szív alakú dekoltázzsal és kis buggyos ujjal. Azért

választotta ezt a ruhát, mert az este az évszakhoz képest meleg volt, és a

kocsi a bejárat előtt várta; ezért csak egy elegáns sötétzöld és

borostyánsárga Norwich selyemstólát vett fel, amelynek finom rojtjai

csupasz kaiját csiklandozták. Életkora miatt nagyobb szabadságot

élvzett a ruhaválasztásban; bár egyáltalán nem mutatott magából olyan

sokat, mint a jelenlévők némelyike, mégis magára vonta a férfiak

tekintetét.

Az egyik úriember, aki szintén figyelte őt és vonzónak találhatta, a

társainál bátrabbnak bizonyult, kilépett két hölgy közül, és az útjába állt.

Heather megállt, büszkén összevonta a szemöldökét

Az úr mosolygott és kecses, elegáns mozdulattal meghajolt. – Miss

Cynster, ugye?

– Igen, uram. Ön pedig?

– Miles Furlough, kedvesem – felelte, és miközben felegyenesedett,

a tekintetük találkozott. – Először van itt?

– Igen.

Heather körülnézett, igyekezett nagyon magabiztosnak és

határozottnak látszani. Ő akarta kiválasztani, a férfit, nem hagyja, hogy

más válassza őt. – Nagyon élénknek tűnik a társaság – jegyezte meg. A

társalgás egyre hangosabb lett. A tekintetét ismét Miles Furlough-ra

emelve megkérdezte: – Őladysége összejövetelei általában ilyen

élénkek?

Furlough elmosolyodott. Heather nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e

neki ez a mosoly.

– Azt hiszem, előbb-utóbb rá fog jönni... – felelte Furlough, és

hirtelen Heather háta mögé nézett.

Heather mintha figyelmeztetést kapott volna, ugyanis elemi erővel

bizsergett a nyakszirtje tájéka, aztán erős kéz ragadta meg a könyökét.

Perzselő forróság árasztotta el testét az érintéstől, ám helyébe szinte

azonnal szédülés lépett, nem is tudta, mi történik. Még a lélegzete is

elakadt. Nem kellett hátrapillantania, hogy tudja, Timothy Danvers,

azaz Breckenridge vikomtja – Heather végzete – úgy határozott, hogy

nem viselkedik ésszerűen.

– Furlough. – A mély hang a feje fölött harsant, és a megszokott,

zavarba ejtő hatással volt rá.

Heather tudomást sem vett a gerincén végigfutó kellemes

bizsergésről, legalábbis igyekezett nem mutatni – ezt az érzékenységét

sebezhetőségnek tekintette, és határozottan megvetette –, aztán lassan

elfordította a fejét és visszafogott, szolid pillantással a hang irányába

nézett.

– Breckenridge.

Semmi sem volt hangjában, ami arról árulkodott volna, hogy

szívesen fogadta a felbukkanását... sőt éppen ellenkezőleg.

Breckenridge mintha meg sem hallotta volna, hogy a kisasszony

igyekszik megtörni az elbizakodottságát; Heather nem volt biztos

abban, hogy ezt észlelte egyáltalán. Breckenridge egy pillanatra sem

vette le tekintetét Furlough-ról.

– Ha megbocsátasz, öregfiú, van valami, amit meg kell beszélnem

Miss Cynsterrel – szólt, egyenesen Furlough szemébe nézve. –

Remélem, megérted.

Furlough arckifejezése arra utalt, hogy ennek ellenére reméli,

mégsem kell engednie. Ám ebben a környezetben Breckenridge – a ház

asszonyának és a többi hölgynek a nagy kedvence – előnyben volt.

Lehetetlen volt neki nemet mondani. Furlough vonakodva biccentett.

– Természetesen.

Furlough a tekintetét Heatherre emelve mosolygott, kissé

szomorúan.

– Miss Cynster. Bárcsak kevésbé zsúfolt helyen találkozhattunk

volna. Talán majd legközelebb. – Búcsúzásul fejet hajtott, és elvegyült

a tömegben.

Heather bosszúsan felsóhajtott. Am mielőtt összeszedhette volna

érveit, hogy Breckenridge-re zúdítsa, a vikomt még szorosabban

megmarkolta a könyökét, és vezette a tömegen át.

Heather döbbenetében próbált megállni. – Micsoda...

– Ha az önbecsülésnek csak a szikrája megmaradt önben, nem csinál

botrányt, és szépen a bejárathoz sétál.

Vezette, sőt feltűnés nélkül tolta abba az irányba; az ajtó pedig nem

volt messze.

– Eresszen el! – súgta Heather fojtott hangon, de nagy indulattal.

A vikomt felkísérte a lépcsőn. Kihasználva a pillanatot, amikor a

kisasszony egy lépcsőfokkal feljebb volt, közelebb hajolt hozzá, és a

fülébe súgta: – Mi az ördögöt keres itt?

Fogcsikorgatás hallatszott. A szavak felébresztettek benne valamit –

a férfi szándéka nyilvánvalón ez volt –, ugyanis bizonytalan, ösztönös

félelmet érzett.

Mire Heather lerázta magáról ezt a félelmet, Breckenridge

akadálytalanul, és minden sietség nélkül vezette az előcsarnokban

tolongó vendégek között.

– Ne... is fáradjon a válasszal – szólt a vikomt, és már látta a bejárati

ajtót. – Nem érdekel, milyen ostoba dolgot vett a fejébe. Távozik,

kisasszony. Most azonnal.

Épen, sértetlenül, érintetlen szűzként. Breckenridge ezeket a

szavakat nem mondta ki.

– Semmi oka beavatkozni – szólt Heather, elfojtott haraggal a

hangjában.

Breckenridge jól ismerte ezt a hangulatát – Heather mindig ilyen,

amikor a közelében van. Általában úgy reagált volna, hogy nagy ívben

elkerüli, de most nem volt más választása.

– Van fogalma róla, mit tennének velem az unokanővérei – a

fivéreiről nem is beszélve –, ha megtudnák, hogy láttam önt ebben a

bűnbarlangban, és szemet hunytam fölötte?

Heather felmordult, és sikertelenül próbálta kiszabadítani könyökét.

– Ön is ugyanolyan szabados szellemű, mint bármelyikük, és

ugyanolyan durva, kötekedő alak, mint ők. Akár őket is kikísérhetné.

– Egyet talán. De mind a hatot? Szerintem nem. Nem is említve Luc,

Martin és Gyles Chillingworth-öt... és Michael? Nem, várjon... mi van

Caróval és a nagynénikkel... és a lista folytatódik? Az elevenen

megnyúzás kevesebb kínnal járna.

– Túlreagálja a dolgot. Lady Herford háza aligha nevezhető

bűntanyának. – Hátrapillantott a férfira. – Semmi kivetnivaló nincs

abban, ami a szalonban történik.

– Nem a szalonban... ott talán még nem. De nem járt beljebb a

házban. Elhiheti nekem, hogy az bizony bűnbarlang.

– De...

– Nem.

Kiértek a szerencsére néptelen, oszlopos verandára, és a vikomt

végre megengedhette magának, hogy lenézzen a hölgyre. Arcát nézte;

tökéletes ovális forma, finom vonások, haragos, kékesszürke szempár,

sötét szempillák. Annak ellenére, hogy a kisasszony tekintete

meglehetősen dühös volt, volt valami ebben az arcban, ami a régi

időkben háborúkat robbantott volna ki. Életteli arc volt, az érzékiség,

ígéretével.

És még ott volt a karcsú test hatása; inkább nyúlánk volt, mégis

olyan kecsesség áradt belőle, hogy minden mozdulata olyan

gondolatokat ébresztett az emberben, a vikomtban legalábbis,

amelyeket nem illene részletezni.

Azért nem vették körül rögtön a szalonban, mert csak Furlough

volt képes kiszakadni a megpillantása okozta csodálatból, és elég gyors

volt, hogy megelőzzön mindenkit.

Breckenridge arcvonásai megmerevedtek, és erős késztetést érzett,

hogy ökölbe szorítsa a kezét, és eleve kudarcra ítélt megfélemlítési

szándékkal tornyosuljon a kisasszony fölé.

– Ön most hazamegy, kisasszony, és a történetnek ezzel vége.

Heather szeme résnyire szűkült. – Ha erőszakkal próbál

kényszeríteni, sikítok.

Breckenridge elvesztette a csatát, a keze ökölbe szorult. Egyenesen

Heather szemébe nézve kijelentette: – Ha sikolt, kénytelen leszek

behúzni egyet a csinos állába, ön ettől elveszti az eszméletét, én pedig

mindenkinek azt mondom, hogy elájult, majd beteszem egy kocsiba, és

hazaküldőm.

Heather szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Nézte a férfit, de nem

hátrált meg. – Nem tudná megtenni.

A vikomtnak a szeme sem rebbent. – Próbálja ki.

Heather elbizonytalanodott. Ez a baj Breckenridge-dzsel –

egyszerűen képtelenség megállapítani, mi jár a fejében. A görög istenre

hasonlító markáns arca, kiugró arccsont és szögletes áll, rezzenéstelen,

arisztokratikusan higgadt, szinte közönyös, és teljességgel

kifürkészhetetlen volt, mi járhatott a fejében. Olyan elegánsan

élvhajhász nemesember volt, aki nemigen törődik mással, csak a saját

pillanatnyi örömével.

Megjelenésének minden eleme ezt a képet mutatta: a ruházata,

amelynek alig tulajdonított jelentőséget, az öltözék szabása, amely még

jobban kiemelte teste karcsúságát, erős ruganyosságát. A lassú,

vontatott hanghordozásáról Heather azt gondolta, hogy mindez csak a

látszat.

Breckenridge szemébe nézett... és semmi jelét nem látta annak,

hogy nem fogja pontosan megtenni, amit felvázolt, és ami túl kínos

lehetne.

– Hogyan jutott el ide? – tette fel a kérdést a vikomt.

Heather vonakodva intett a Wadham Gardensnél sorban álló kocsik

felé.

– A szüleim kocsijával... és mielőtt kioktatna, milyen illetlen

éjszaka egyedül utazni Londonban, közlöm önnel, hogy a kocsis

évtizedek óta a családom szolgálatában áll.

Breckenridge csak bólintott. – Odakísérem.

És ismét a kisasszony könyöke felé nyúlt.

Heather elrántotta a karját. – Meg ne próbálja!

Kitört belőle a kétségbeesés; biztosra vette, hogy Breckenridge

elmondja a fivéreinek, hogy Lady Herford szalonjában látta, és ez

tönkreteheti a tervét, amely – amíg a márki közbe nem avatkozott –

annyira ígéretesnek tűnt. Dühös pillantást vetett a vicomtra. – Képes

vagyok megtenni ötven lépést segítség nélkül – mondta sértődötten. –

Csak hagyjon már békén!

Azzal a fejét felszegve sarkon fordult, és levonult a lépcsőn, majd

jobbra fordult a járdán arrafelé, ahol szülei kocsija állt a sorban.

Bár kívülről ez nem látszott, de remegett a haragtól. Gyerekesnek

érezte magát, mert dühös volt, dacos... és tehetetlen. Mint mindig,

amikor Breckenridge vikomttal keresztezték egymást az útjaik.

Tudta, hogy a férfi figyeli őt. A düh könnyeit elfojtva egyenes

tartással lépkedett előre.

Breckenridge pedig Lady Herford házának oszlopcsarnokából

figyelte, ahogy élete megrontója a biztonság felé sétál. Fogalma sem

volt, hogy az előkelő társaság hölgyei közül miért éppen Heather

Cynster van rá ilyen hatással. Azt azonban tudta, hogy semmit sem

tehet ellene. Heather huszonöt éves, ő tíz évvel és millió éjszakával

idősebb nála; biztosra vette, hogy Heather legjobb esetben a mindenbe

beleavatkozó unokabátyjának, rosszabb esetben ugyanilyen

nagybácsinak tekinti.

– Pompás – morogta Breckenridge, és nézte a kisasszonyt, ahogy a

kocsi felé lépdel. Amint meggyőződik arról, hogy elindult... ő is

hazasétál. Az éjszaka hűvös levegőjétől talán kitisztul a fejéből ez a

nyugtalanító, felzaklató érzés, amely mindig elfogta, ha Heather

közelében volt; a magány, az üresség és a múló idő gyötrő érzésé.

Az ő élete valahogy értéktelen, vagyis inkább kevesebbet ér... mint

amennyit érhetne. Nem igazán akart Heath- erre gondolni. Voltak

hölgyeK a társaságban, akik egymással versengve igyekeznének

szórakoztatni őt, a kedvére tenni, ám Breckenridge már régen

megtanulta, mennyit ér a mosolyuk, kéjes sóhajtásuk.

Múló, értelmetlen, önámító kapcsolatok.

Egyre inkább úgy érezte, hogy lealacsonyodott, ezek a nők

kihasználták őt.

Nézte, ahogy a holdfény megcsillan Heather aranyszőke haján. Négy

évvel korábban ismerkedtek meg a mostohaanyja, Caroline esküvőjén,

aki Michael Anstruther-Wetherbyhez ment feleségül. Michael

Anstruther-Wetherby a fivére Honoriának, aki a Cynster klán

királynője, rangja szerint St. Ives hercegné. Devil Cynster, Honoria férje

tehát Heather legidősebb unokabátyja.

Bár Breckenridge először azon a derűs napon Hampshire-ben

találkozott először Heatherrel, több mint egy évtizede ismerte a Cynster

unokafivéreket, ugyanazokban a körökben mozogtak, és mielőtt a

Cynster fiúk megházasodtak, nagyon hasonló volt az érdeklődési körük

is.

A háztól balra egy kocsi kiállt a sorból, és elindult. Breckenridge

látta, hogy a kocsis küszködik a lovakkal, aztán arra nézett, amerre

Heather lépdelt.

– Húsz méter? A fenét! – Inkább ötven, gondolta Breckenridge. –

Hol a pokolban van a kocsija?

Alig hagyták el a szavak az ajkát, amikor egy hintó Heather mellé

ért, és lelassított.

A hintó ajtaja hirtelen kivágódott, egy férfi szállt ki gyorsan. Egy

másik férfi a kocsis mellől ugrott le.

A két férfi egy szempillantás alatt átsurrant a járda mellett álló

kocsik között, és megragadták Heathert. Döbbent kiáltását elfojtva a

kocsijukhoz cipelték, és betuszkolták.

– Hé! – Breckenridge kiáltására a kocsisoron egy másik kocsis

figyelt fel.

Ám a férfiak már a hintóba szálltak, és a kocsis a lovak közé csapott.

Breckenridge lerohant a lépcsőn, még mielőtt az üldözés eszébe jutott

volna.

A hintó eltűnt a Wadham Gardens kanyarban. A kocsi az első

keresztutcán jobbra fordulhatott.

Breckenridge elérte a kocsit, amelynek kocsisa döbbenten bámult az

emberrablók után. Felugrott a bakra, és megragadta a gyeplőt.

– Engedje át! A család barátja vagyok. Utánamegyünk.

A kocsis engedelmesen elengedte a gyeplőt.

Breckenridge a hely szűkösségét átkozva kihajtott az útra, aztán a

lovak közé csapott.

– Tartsa nyitva a szemét! Fogalmam sincs, merre mehettek.

– Igenis, uram... őlordsága...

A kocsis bizonytalanságát észlelve Breckenridge megmondta a

nevét.

– Breckenridge vikomt. Ismerem Devilt és Gabrielt. – És a többieket

is, de ez a két név elég.

A kocsis bólintott. – Igenis, uram. – Azzal hátrakiáltott a kocsi

hátulján kapaszkodó lovászfiúnak. – James, te bal ra figyelj, én jobbra.

Ha nem látjuk őket, a következő sarkon ugorj le körülnézni.

Breckenridge a lovakra összpontosított. Szerencsére nem nagyon

volt forgalom. Befordult ugyanabba az utcába, ahová a másik kocsi.

Mindhárman előrenéztek. Több fáklya világította meg a négyes

kereszteződést.

– Ott! – kiáltott James hátulról. – Balra fordultak a nagyobb utcába.

Breckenridge hálát adott James éles szemének; ő maga csak ekkor

vette észre a kocsit. Annyira hajszolta a lovakat, amennyire merte;

elérték a kereszteződést, és befordultak, éppen időben, hogy lássák, a

kocsi a következő téren jobbra fordul.

– Ó! – kiáltott fel a kocsis.

Breckenridge rápillantott. – Mi az?

Éppen az Avenue Roaaxa fordultak be, ami nem messze a Finchley

Roadba torkollik.

A Finchley Road pedig nincs olyan messze Great North Roadtól, és

a kocsi észak felé tartott. Lehet, hogy arrafelé valamelyik házba

mennek, gondolta Breckenridge, bár a kocsi hosszú távolságokra szánt

hintó volt.

A két fekete lovat az Avenue Roadra hajtotta. A kocsis és James is

előrenéztek.

– Azok ők – szólt a kocsis. – De már jóval előttünk járnak.

Mivel a két rekete Cynster-ló volt, Breckenridge nem aggódott

amiatt, hogy mennyivel járnak előttük.

– Nincs semmi baj, amíg látjuk őket.

Mint kiderült, ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Nem a

fekete lovak miatt lassultak le, hanem a vánszorgó állatok miatt,

amelyek a hintó és közéjük került hét másik kocsit húzták. A

terjeszkedő város külvárosának keskeny útjain a Cricklewood előtt és a

Golders Greenen sehol sem volt lehetőség arra, hogy Breckenridge

előzzön. Sikerült szemmel tartani a kocsit, hogy biztosra vehessék, a

Great North Roadra tart, ám mire elérték a High Barnetet, és meglátták

a hosszan elnyúló Barnet Hillt, már nem látták.

Breckenridge magában káromkodva behajtott az egyik

postaállomás, a Barnet Arms udvarára, ahol jól ismerték. Megállította a

kocsit, majd kiadta az utasítást a kocsisnak és Jamesnek: –

Kérdezgessenek a járókelőktől, hátha látta valaki a kocsit, lovat

váltottak, talán tud valaki valamit.

A két férfi lekászálódott, és elindult. Breckenridge a lovászokhoz

fordult, akik rögtön odasiettek megfogni a lovak zabláját.

– Szükségem van egy csézára, és a két legjobb lovukra. Hol van a

fogadós?

Fél órával később búcsút vett a kocsistól és Jamestől. Sok embert

találtak, akik látták a kocsit, amely a Jogar és Korona fogadónál rövid

időre megállt lovakat váltani. A kocsi észak felé folytatta útját a főúton.

– Tessék – szólt Breckenridge, azzal átadta a kocsisnak az

üzenetet, amelyet várakozás közben írt Heather apjának. – A lehető

leghamarabb kézbesítsék ezt Lord Martinnek. Ha valamely okból nem

tudnák átadni neki, akkor Miss Cynster fivérei kezébe jusson. Ha ők

sem elérhetők, akkor St. Ivesnek adják.

Breckenridge tudta, hogy Devil a városban van, de a többiek

hollétével kapcsolatban bizonytalan volt.

– Igenis, őlordsága. – A kocsis átvette az üzenetet, és tisztelgett. –

És sok szerencsét önnek, uram. Remélem, hamar utoléri azokat az

elvetemült gazembereket.

Breckenridge is ezt remélte. Nézte, ahogy a kocsis és James felül a

hintó bakjára. Amint kifordultak a kapun, és elindultak vissza, London

felé, Breckenridge a könnyű csézához sietett. A rudak között két pej ló

táncolt, olyan pompás állatok voltak, hogy a fogadós ritkán adta bérbe.

Két ideges lovász tartotta a lovak fejét.

– Elég tüzesek, uram – figyelmeztette az istállómester. – Régen

nem voltak kint. Sokszor mondtam a gazdának, hogy időnként meg

kellene járatni őket.

– Majd boldogulok velük – felelte Breckenridge, azzal felült az

együléses kocsira. Ezzel a kocsival és a telivér lovakkal gyorsan tud

majd haladni. Kézbe vette a gyeplőt, aztán intett a lovászfiúknak. –

Engedjék el!

A lovászok teljesítették a kérést. Hátraugrottak, ahogy a lovak

hirtelen megindultak.

Breckenridge csak annyira fogta vissza őket, hogy ki tudjon

kanyarodni az udvarból, aztán hagyta, hogy repítsék a kocsit Barnet

Hill felé az északra vezető országúton.

A lovak irányítása egy ideig lekötötte a figyelmét, de amint

felvették a ritmust és sebesen haladtak észak felé, és az úton rajtuk

kívül senki sem járt, a vikomtnak volt ideje, hogy elgondolkodjon a

történteken.

Hálát adott, hogy nem volt fagyos az idő, mert estélyi öltözékben

indult útnak. Gyötörte a gondolat, ha nem ragaszkodott volna ahhoz,

hogy Heather azonnal hagyja el Lady Herford villáját, ha nem engedte

volna, hogy azt az ötven métert egyedül tegye meg a kocsijáig, most

nem volna ismeretlenek fogságában, kitéve annak a

méltánytalanságnak, amelyet talán már el is követtek.

Mindezért természetesen megfizetnek; Breckenridge erről

gondoskodni tog. Ám ez egyáltalán nem csökkentette a rettenetes

bűntudat érzését, hogy Heather az ő közbelépése miatt van veszélyben.

Meg akarta védeni. Ám helyette...

Fogcsikorgatva, feszülten figyelte az utat, és csak száguldott

tovább.

Az elrablói Heathert megkötözve, a száját betömve tartották, amíg a

kihalt úton el nem hagyták Barnetet.

Abban a pillanatban, ahogy Lady Herford villája előtt a kocsiba

tuszkolták, vastag vászondarabbal kötötték be a száját; a kezét is

gyorsan hátrakötötték, majd amikor rugdalni kezdte őket, ugyanezt

tették a lábával.

Nem csak a két férfi ült a kocsiban. Egy magas, erős nő várta őket,

a szájpecket készenlétben tartva. Amint Heathert elnémították, a lábát

összekötözték, a szemközti ülésre ültették a nő mellé. Az egyik férfi azt

mondta, nyugodjon meg, és várjon csendben, majd hamarosan mindent

megtud.

Ez az ígéret, és a tény, hogy meg sem próbálták bántani – sőt ezzel

nem is fenyegették –, arra késztette Heathert, hogy nyugton maradjon.

Sikerült annyira lehiggadnia, hogy felismerie: nincs más választása,

engedelmeskednie kell nekik.

Ettől még tudott gondolkodni, és képzelete sem állt le. De egyikkel

sem jutott túl sokra. Csak annyit tudott, hogy hárman vannak, a kocsis a

bakon, és imndonból észak felé viszik. Elég sok jellegzetes helyet

felismert útközben, ebből tudta, hogy észak felé tartanak. A Great North

Roadon jártak már, amikor a vékonyabb, göndör, egérszürke hajú,

markáns arcú, átlagos magasságú, szikár férfi megszólalt: –

Amennyiben hajlandó okosan viselkedni, eloldozzuk. Hosszú, kihalt

útszakaszon haladunk, és egy ideig nem lassítunk le, úgyhogy senki sem

hallaná, ha kiabálna vagy sikítana, és ha ilyen sebesség mellett sikerülne

is kiugrania a kocsiból, valószínűleg a lábát vagy a nyakát törné. Tehát

ha hajlandó csendben maradni, eloldozhatjuk és elmondjuk, hogyan

állnak a dolgok most, és mi fog történni. Tehát? – nézett rá kérdőn. – Mi

legyen?

A kocsi homályában Heather nem látta a férfi szemét, de a hang

irányába fordította a fejét, és bólintott.

– Okos lány – jegyezte meg a szikár alak. Semmi gúny nem volt

ebben a megjegyzésben. – Mondta, hogy okos vagy.

Kicsoda? Heather nézte a vele szemben ülő szikár férfit, ahogy a

lába felé nyúlt, majd hirtelen megállt a mozdula közben.

Egy pillantást vetett az útitársnőjükre. – Jobb volna, ha maga

oldozná ki a lábát. – Aztán kiegyenesedett, és inkább Heather csuklója

felé nyúlt.

Heather csodálkozva nézett a nőre, aki lekászálódott az ülésről, és a

padlóra térdelt. Heather selyemszoknyája alá nyúlt, és a bokáját rögzítő

lenvászon csíkokat kezdte kioldani.

Heather rájött, hogy az erényére vigyáznak; olyan figyelmesek,

amilyen figyelmességet enged nekik. Nem gondolta volna, hogy az

emberrablók... úriemberként tudnak viselkedni.

Amint a lába szabad volt, a nő visszaült mellé.

– A szájpecket is? – kérdezte az asszony a szikár, férfit.

A férfi Heatherre nézett, és bólintott.

– Azt az utasítást kaptuk, hogy a lehető legnagyobb kényelmet

adjuk meg neki, vagyis ha nem ostobább annál, mint gondoljuk, nincs

szükség rajta tartani.

Heather elfordította a fejét, hogy az asszony hozzáférjen a tarkóján

kötött csomóhoz. Amikor a lenvászon lekerült az arcáról,

megnedvesítette ajkát, megmozgatta állkapcsát, és máris sokkal jobban

érezte magát.

A szikár férfira nézett. – Kicsoda ön, és ki küldte?

A férfi vigyorgott; fehér fogsor villant a félhomályban.

– Kicsit előreszaladt, kisasszony. Jobb, ha azzal kezdem, hogy

elmondom, azért küldtek minket, hogy az egyik Cynster lányt vigyük

el. Több mint egy hete figyeltük önöket, de egyikük sem ment sehová

úgy, hogy mások nem voltak körülötte. Egészen ma éjszakáig – közölte

Szikár. Heather határozta el, hogy így nevezi. A férfi bólintott. – Ezért

hálásak vagyunk önnek. Már kezdtük azt hinni, hogy drasztikusabb

lépéshez kell folyamodnunk, hogy

valamelyikük kíséret nélkül

maradjon. Most azonban itt van, és jobb, ha tudja és észben tartja, hogy

nem tud megszökni tőlünk; minden menekülési kísérlet eleve kudarcra

van ítélve; senki sem fog segíteni önnek, mert olyan történetünk van,

amely igazolja, hogy magunkkal vihettük, és bármit tesz vagy mond,

bármennyire tiltakozik, csak a mi történetünket támasztja alá, azt teszi

hihetőbbé mások előtt.

– Mi ez a történet?

Szikár a csendes magabiztosság megtestesítője volt; nem úgy nézett

ki, mint aki elhamarkodott kijelentéseket tesz.

Heather arra gondolt, sajnálatos módon olyanok rabolták el, akik

tudnak gondolkodni.

Mintha ezt a gyanúját támasztaná alá, Szikár elmosolyodott.

Elégedettség látszott az arcán. – Elég egyszerű mese. A gyámja küldött

minket, hogy vigyük vissza. Ön ugyanis elszökött a bűnös városba,

Londonba, mert el akart menekülni a gyámja által megkövetelt erényes

élettől, a szigorú rendtől. Ezért minket küldött, hogy megtaláljuk és

visszavigyük, és... – hatásszünetet tartva előhúzott a zsebéből egy

összehajtott papírlapot – ez az ő írásos felhatalmazása, hogy tegyünk

meg mindent, amit szükségesnek látunk annak érdekében, hogy

visszaszállítsuk hozzá.

Heather a papírlapot nézte. – Az apám a gyámom, és ő nem adott

senkinek ilyen felhatalmazást.

– Ön nem Miss Cynster, ugye? Ön Miss Wallace, és a gyámja, Sir

Humphrey nagyon aggódik, hogy minél előbb visszakerüljön az

otthonába, ahová tartozik.

– Hol van az otthonom? – Azt remélte, hogy így megtudhatja, hová

akarják vinni, de Szikár csak mosolygott.

– Természetesen ön nagyon jól tudja... nem szükséges ezt

elmondanunk.

Heather elhallgatott. Átgondolta a tervüket, és azon törte a fejét,

hogyan hiúsíthatná meg, de semmi sem volt nála, amellyel

bizonyíthatta volna a személyazonosságát. Egyetlen reménye –

amelynek nem mert hangot adni – az volt, hogy olyan emberrel

találkozik, aki látásból ismeri őt. Sajnálatos módon azonban ennek

lehetősége vidéken, március végén, a londoni társasági szezon kezdetén

meglehetősen csekély volt.

A mellette ülő asszonyra pillantott.

Szikár mintha megsejtette volna a kérdést, rögtön magyarázatot

adott. – Ő Martha – intett az asszony felé. – Természetesen Sir

Humphrey küldte, hogy az illem szerint gardedámja legyen az utazás

során – közölte vigyorogva. – Martha egy pillanatra sem fogja magára

hagyni. Végig önnel lesz, különösen olyan helyzetekben, amikor ezt

számunkra az illem nem teszi lehetővé. Mármint nekem és Cobbinsnak.

Heather úgy ítélte meg, az a legjobb, hogy – mint Szikár említette –

jól viselkedik, így előbb a mellette ülő asszonyhoz fordult, kimondta a

nevét, majd a Szikár mellett ülő alacsonyabb, de erősebb testalkatú

férfira nézett, aki addig csendesen meghúzódott a sarokban.

– Cobbins – szólította meg, majd Szikárra nézett. – Ön pedig?

A férfi mosolygott. – Nevezzen Fletchernek, Miss Wallace.

Heather új jelzőkön gondolkozott, amelyekkel illethetné Fletchert,

de csak bólintott. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, a fejét

megtámasztotta. Érezte, hogy Fletcher tiltakozásra számít, talán arra,

hogy kegyelemért könyörögjön, vagy próbálja elteríteni őket a

céljuktól, de nem látta értelmét, hogy idáig lealacsonyodjon. Annak

nem volna semmi értelme.

Minél tovább gondolkodott azon, amit Fletcher elárult, annál inkább

meggyőződött arról, hogy ennél furcsább: emberrablásról nem

hallott... illetve nem hallott semmilyen emberrablási kísérletről, de

elég furcsának tűnt, hogy ilyen előzékenyen és... figyelmesen

viselkednek vele. Szörnyen nyugodtak és magabiztosak voltak.

Elrablói - Fletcher, Cobbins és Martha nem illenek bele az

emberrablókról általánosan kialakult képbe. Bár nem nemesi

származásúak, de nem is a legalsóbb rétegből valók. Öltözékük tiszta,

rendes, nem feltűnő. Martha akár egy úrihölgy komornája is lehetne,

nyilván olyan hölgyé, aki vidéken él. Cobbins barna ruhájában

visszafogottan inkább a háttérbe olvadt, de ő sem olyan embernek

látszott, aki kétes hírű kocsmákban fordulna meg. Cobbins és Fletcher

is úgy nézett ki, hogy akár egy vagyonos vidéki uraság szolgálatában is

állhatnának.

Akárki küldte is őket Londonba, nagyon jól felkészítette. A tervük

egyszerű volt, és abban a helyzetben, amelyben Heather találta magát,

szinte lehetetlen volt meghiúsítani. Ez természetesen nem jelenti azt,

hogy nem szökik meg – biztos volt benne, hogy valahogy sikerül majd

de előtte minél többet meg kell tudnia erről a furcsa emberrablásról.

Nem azért küldték őket, hogy őt rabolják el; bármelyik Cynster lányt

elvihették volna: Elizát, Angelicát és talán az unokanővéreit, Henriettát

és Maryt is, hiszen ők is „Cynster lányok”.

Fogalma sem volt, milyen céllal tehette ezt bárki, hacsak nem azért,

hogy egyszerűen váltságdíjat követeljen érte, ám akkor miért viszik el

Londonból egy másik férfihoz? Újra átgondolta, és arra a

következtetésre jutott, hogy Fletcher az igazat mondta: a trió a

megbízójához viszi.

Három embert felfogadni, plusz kocsist és fogatot adni... nem arra

utalt, hogy váltságdíj reményében rabolták volna el.

Ám ha nem váltságdíj, mi lehet az ok? Ha úgy szökik meg, hogy

nem tudja meg a választ, ő és a többiek továbbra is veszélyben lesznek.

High Barnetnál lovakat váltottak, aztán átrobogtak Welham Greenen

és Welwynen.

Végül a kocsi lassított; kisvárosba értek. Fletcher előrehajolt, és

kinézett az ablakon.

– Knebworth – jelentette be, majd hátradőlt és átható tekintettel

figyelte Heathert. – Itt fogjuk tölteni az éjszakát. Értelmesen fog

viselkedni, és tartja a száját, különben megkötözzük és előadjuk a

történetünket a fogadósnak.

Ha a családja keresi, és Heather tudta, hogy azt teszik – öreg

kocsisuk, Henry, már biztosan riasztotta az otthoniakat –, és Miss

Wallace néven mutatják be a fogadósnak, sem ő, sem a személyzet nem

tudják majd azonosítani.

Fletcherre pillantva bólintott.

– Jól fogok viselkedni.

Fletcher vigyorgott, de nem diadalmasan, hanem bátorítóan. –

Okosan teszi.

Heather magában felsóhajtott. Az, hogy Fletcher egyáltalán nem volt

öntelt, arra utalt, hogy intelligens. Akármilyen történetet adnak elő, ha

sikítós jelenetet rendezne, elérhetné, hogy hívják a helyi békebírót, hogy

tartsa őrizetben őt, amíg ellenőrzi az általa elmondottakat. Sajnálatos

módon azonban jó hírnevének nagyon sokat ártana, ha nyilvánosan

látnák az elrablóival. Különösen azok után, hogy aznap este megtette az

első lépést a nagyvilági élet felé azzal, hogy betette a lábát Lady

Herford szalonjába.

Ám mindezek ellenére úgy érezte, hogy amíg csendben marad és

eljátssza a szerepet, amelyet neki szántak, nincs veszélyben, amíg oda

nem érnek a megbízójukhoz. Addig is azzal foglalkozik, hogy kiderítse,

mi lehet a nagyon furcsa emberrablás hátterében.

Aztán azon töri a fejét, hogy kitaláljon valami jó megoldást a

szökésre.

MÁSODIK FEJEZET

Három órával később Heather hanyatt feküdt a nem túl kényelmes

ágyban Knebworthben, a Vörös harisnyakötő fogadó emeletén, és a

mennyezetet bámulta. Odakint a hold végre előbukkant a felhők közül,

ezüstös holdfény világított be az ablakon.

– Mi a fenét csináljak? – súgta a kérdést a mennyezet felé, de nem

jött válasz.

Igaza volt, hogy elvetette az ötletet, hogy jelenetet csinál, és

megpróbálja maga mellé állítani a fogadóst. Amint elrablóit

lámpafénynél meglátta, rájött, hogy képességeikről alkotott korábbi

elképzelése nem volt pontos. Különösen Fletcher látszott elég

meggyőzőnek abban a vonatkozásban, hogy önként hagyta el vele

Londont. Amikor a szemébe nézett, kétségtelenül megállapíthatta, hogy

Fletcher nemcsak intelligens, hanem gyors észjárású és ravasz is. Ha

ilyen körülmények között próbálna meggyőzni másokat a rossz

szándékáról, Fletcher minden lehetséges érvet kihasználna, hogy az

állításait megcáfolja. És Fletcher ismer „minden lehetséges érvet”. Ha

túlfeszíti a húrt, a jó hírneve teljesen tönkremegy, és a szabadságát

akkor sem nyeri vissza.

Ez önmagában is elég rossz, ám hamvába holt ötlet volt az is, hogy

bölcsebb dolog volna elmenekülni, amikor még közel vannak

Londonhoz és a családjához, még úgy is, ha nem tudta meg, mi az

elrablásának az oka.

Aztán elvették a ruháit.

A kocsiban, még mielőtt eloldották a kötelékeit, Martha sötét

gyapjúköpönyeget vett elő, és gondosan bebugyolálta vele. Ez volt az

első jele annak, hogy gondoskodni akarnak róla; este már hálás volt a

meleg ruhadarab miatt. Fletcher utasítására összefogta a köpönyeget,

amikor beléptek a fogadóba. Amint a szobába értek, és becsukták

maguk mögött az ajtót, Martha visszakérte a köpönyeget. Aztán azt

javasolta, hogy Heather vegye le a ruháit, mielőtt lefekszik; Heather

gondolkodás nélkül eleget tett a kérésnek, ugyanis nem szokott estélyi

ruhában aludni.

Alváshoz a selyem alsóing és a selyem harisnyája maradt rajta. Sem

a saját öltözéke, sem Martha ruhája nem volt elérhető, ha azt vette volna

a fejébe, hogy kinyitja a zárat, és leszalad lármát csapni. Martha

terjedelmes alsóinge zsebébe rejtette a kulcsot. Selyem alsóingben és

harisnyában aligha tehetné ki a lábát a szobából. Heather bosszúsan

felhorkant. Aztán megint a szoba túlsó végébe, a másik ágy felé

pillantott, amelyben Martha horkolt.

Méghozzá hangosan.

Martha minden ruhája, amelyet egy lapos batyuba kötött, valamint

Heather estélyi ruhája és stólája, az egyszerű úti ruha, amelyet másnapi

viseletre Heathernek szántak, mind Martha alatt volt. Gondosan a

lepedő alá hajtogatta a ruhákat, és rájuk feküdt.

Heather erre az estére fogoly maradt.

Egyrészt hajlott arra, hogy pánikba essen; ennek oka nem

utolsósorban az a felismerés volt, hogy fogvatartói pontosan kitalálták,

milyen lépéseket tegyenek annak érdekében, hogy a menekülésre tett

minden kísérlete eleve meghiúsuljon. Ugyanakkor rádöbbent, hogy a

sors talán így biztosítja, hogy elég hosszú ideig maradjon elrablóival

ahhoz, hogy megtudja, mi van az őt és a Cynster lányok fenyegető

veszély hátterében.

Éppen ezen őrlődött, amikor halk kaparászást hallott az ablakon.

Egy pillanatra megborzongott.

Ahogy az ablak felé nézett, egy árnyékot látott az üveg mögött.

Széles vállú férfi árnyéka volt.

Óvatosan felkelt az ágyból, magára tekerte a takarót, az ablakhoz

ment. Ahogy odaért, kinézett...

És Breckenridge arcát pillantotta meg.

A döbbenettől hirtelen mozdulni sem tudott. Breckenridge volt a

legutolsó ember, akire számított. Ám mégis...

A férfi kétségbeesett arckifejezése, ahogy egyik kezével sürgetőn

jelezte, hogy nyissa fel a tolóablakot, végül cselekvésre késztette

Heathert. Hiszen a szoba az emeleten volt. Úgy látta, hogy Breckenridge

a csatornába kapaszkodott.

Heather felnyúlt, és az ablak reteszével küszködött. Talán számítania

kellett volna arra, hogy Breckenridge meg jelenik Hiszen figyelte,

ahogy a szülei kocsija felé halad. Biztosan látta, hogy elrabolják és

betuszkolják Fletcher kocsijába. Végül sikerült kinyitnia a reteszt, és

válla fölött hátrapillantott az alvó Marthára.

Martha továbbra is horkolt, nem hallotta az ablak felhúzásának zaját.

Breckenridge észrevette a pillantását. – Van ott valaki?

Heather bólintott, aztán az ablakpárkányra hajol – Igen. Nagydarab,

erős szobalány, de mélyen alszik. A ő horkolását hallani.

Breckenridge bólintott. – Rendben. – Aztán elkomorodott. – Honnan

szerezte a... szobalányt?

– Elrablóim, bizonyos Fletcher és Cobbins megbízója azt az utasítást

adta, hogy vigyenek engem hozzá, ám ugyanez a megbízó azt is

feladatai adta nekik, hogy az úton a lehető legnagyobb kényelmet

biztosítsák. Ezért van velem a Martha nevű nő. Ő is a kocsiban volt,

amikor elraboltak.

Bárki bármit gondolt vagy mondott is róla, Breckenridge

nyilvánvalóan nem volt sem ostoba, sem lassú felfogású.

– Az elrablói szobalányt biztosítottak önnek.

Heather bólintott. – Igen. Az a feladata, hogy gondoskodjon rólam.

Fletcher, a vékony, szikár ember... úgy tűnik, ő a vezetőjük. Legalábbis

ezt mondta, amikor bemutatott engem és Marthát a fogadósnak. Miss

Wallace-nek neveznek.

Breckenridge tétovázott, majd rákérdezett: – Van valami oka, hogy

nem mondta meg a fogadósnak az igazi nevét, és nem kérte a segítségét

abban, hogy elkapják Fletchert és társait?

Heather feszülten mosolygott. – Természetesen. – Előadta a Fletcher

által elmondott történetet az állítólagos gyámról, bizonyos Sir

Humphrey-ról, hogy a fedőtörténet szerint ő a bűnös városba, Londonba

szökött, és Fletchemél valami meghatalmazó irat van, amely minden

bizonnyal hamis.

Amikor a történet végére ért, Breckenridge egy ideig nem szólalt

meg.

Heather kipillantott az ablakon, és látta, hogy Breckenridge valóban

a csatornába kapaszkodik, egyik lábával a párkányon támaszkodva.

Magasságát és súlyát figyelembe véve ezt a testhelyzetet ilyen sokáig

tartani figyelemre méltó állóképességre vallott. Ha lett volna kedve

csodálni ezért, megtette volna.

Még furcsábbnak hatott, hogy Heather kezdeti rémületének nyoma

sem maradt. Ahogy a tekintetük találkozott, azt látta, hogy

Breckenridge mélyen a szemébe néz. Aztán megrázta fejét, elengedte a

csatornát, és visszahúzódott. – Jöjjön. Ideje távozni.

Heather nézte a férfit, majd lepillantott a talajra. – Nyilván csak

tréfál.

– Segítek kapaszkodni, a testemmel fedezem, hogy biztonságban

leereszkedhessen a csatornán.

Heather ránézett. Úgy segítene leereszkedni a csatornán, hogy a

testéhez szorítja? Már a gondolattól is megremegett.

– Nincs ruhám... Martha fekszik rajta.

Breckenridge akkor Heather nyakára pillantott, aztán lejjebb, és

meglátta az ágytakarót. – Alatta meztelen?

Feszült volt a hangja. Vagy hitetlenkedő?

– Csak az alsóingem, amely, mint bizonyára el tudja képzelni,

nagyjából olyan, mintha pucér volnék.

Breckenridge behunyta a szemét, aztán újra felnézett. Kissé

elkomorodott a tekintete. – Rendben. Ez esetben menjen ki az ajtón, és

odalent találkozunk...

– Az ajtó be van zárva, Martha a kulccsal alszik, és bár fel tudnám

törni a zárat, gyanítom, hogy ezzel nem csak őt ébreszteném fel... És

gondolja, hogy megkockáztatnám, hogy valamilyen részeg alakkal

találkozzam... ilyen hiányos öltözetben.

Breckenridge ezen elgondolkodott.

– Amúgy még nem mondtam el mindent – jegyezte meg Heather.

Breckenridge szeme összeszűkült, mintha azt gyanítaná, hogy

Heather valami furcsa játékot űz vele. – Mit nem említett?

Heather figyelmen kívül hagyta a férfi rosszalló pillantását, és

elmondta, milyen utasítást kapott Fletcher.

– Vagyis hármunk vagy ötünk közül bárkit elrabolhatott volna.

Breckenridge értedenül ráncolta a homlokát. – Ha váltságdíjat

követelnek, bármelyik lány megteszi.

– Igen, de ha ez a megbízó egyszerűen váltságdíjat akarna, miért

vinnének el Londonból? Miért vállalná ezt a nehézséget? Miért adna

mellém szobalányt? Ennek így semmi értelme.

Breckenridge tétovázott, aztán kijelentette: – A szobalánynak akkor

van értelme, ha azért raboltatták el, hogy házasságra kényszerítsék, és

így rátehessék a kezüket a hozományára.

– Ez igaz. Ám ha ez volna a célja, akkor az utasításának nincs

értelme; ha valaki csak felületesen is tájékozódik, tudhatja, hogy Eliza

és én jelentős vagyont örököltünk, Angelica viszont nem. Ő meg sem

született, amikor a nagynénéink meghaltak, vagyis ő ezekből az

örökségekből kimaradt – mondta Heather, és még jobban az

ablakpárkányra hajolt.

Mivel Breckenridge tudta, hogy a kisasszony majdnem meztelen,

inkább visszahúzódott volna, de nem volt mögötte más, csak a mélység.

Nagy erőfeszítéssel kénytelen volt elviselni a kisasszony meztelen

közelségét.

– Tehát beláthatja – folytatta élete megrontója –, hogy egyik ok sem

állhat elrablásom mögött. – A tekintetük találkozott. – Akármi legyen az

ok, ha van valami esély, hogy kiderítsük, vajon fenyeget-e veszély

engem, Elizát és Angelicát, és talán Henriettát és Maryt is, akkor nekem

Fletcherrel és társaival kell tartanom, amíg a dolgok úgy alakulnak,

hogy a személyemet nem fenyegeti közvetlen veszélyt

Ami azt illeti, az adott pillanatban Heather személyét nagyobb

veszély fenyegette Breckenridge részéről. Ettől a felismeréstől a férfi

összerezzent, és az arckifejezését Heather tévesen értelmezte. A takaró

alól kinyújtotta vékony karját, és egy pillanatra megérintette a férfi

kezét, amely az ablakpárkányt markolta.

– Volna szíves átadni üzenetemet az otthoniaknak, hogy a családom

tudja, nem vagyok közvetlen életveszélyben, és ahogy kiszabadultam,

üzenek nekik?

Breckenridge ránézett. Ezek szerint Heather tényleg azt hiszi, hogy

ő... – Ne legyen ostoba! – mordult rá. – Nem hagyhatom itt az elrablói

fogságában.

Áthatón nézte a kisasszonyt, próbálta felbecsülni, hogy meg merje-e

kockáztatni...

Heather megérezhette ezt a pillantást, mert felegyenesedett, és egy

lépést hátrált.

– Ne is gondoljon arra, hogy magával hurcol... sem most, sem

máskor. Ha egy ujjal is hozzám merészel érni, gyilkost kiáltok.

Hát ez remek. Breckenridge szeme összeszűkült, de elég jól ismerte

a kisasszonyt ahhoz, hogy tudja, ez nem puszta fenyegetés.

Heather rájött, hogy a férfi elfogadta ezt, ezért az arckifejezése

meglágyult. – Tehát ha elvinné az üzenetet...

– Már üzentem a kocsisukkal az apjának. Úgy szólt az üzenet, hogy

önt elragadták, a Great North Roadon északra viszik egy kocsiban, és a

nyomában vagyok. Gyanítom, ha egy napon belül nem hallanak

felőlünk, az unokafivérei a nyomunkba erednek.

Heather összefonta maga előtt a karját, mielőtt feltette volna a

kérdést: – Ez azt jelenti, hogy követni akar?

– Igen – felelte a férfi suttogva. – Magától értetődik, hogy követem.

Nem hagyhatom, hogy ismeretlen helyre hurcolják.

Heather eltűnődve nézte a férfit, aztán megszólalt: – Rendben.

Elmondom, mit tervezek. Kérdezősködöm, és igyekszem mindent

megtudni arról, ki lehet a megbízó, mik az utasításai és az indítékai.

Fletcher, Cobbins és Martha elmondásából talán meg tudom ítélni,

mekkora veszélyben lehetek. Aztán elszököm. Ha még akkor is a

közelben lesz, segíthet nekem.

Azzal elhallgatott, de szemét egy pillanatra sem vette le

Breckenridge-ről, a válaszát várta.

Breckenridge pontosan tudta, mit mondana szíve szerint, de...

Heathernek önszántából kell vele mennie.

– Hát jó – mondta ki nagy nehezen. Gondolkodott még egy ideig,

aztán folytatta: – Üzenek Londonba, aztán követem a kocsijukat, és a

közelben maradok. – Breckenridge rezzenéstelen szemmel nézte a

kisasszonyt. – Minden éjjel találkoznom kell önnel. – Az erősen horkoló

kísérő felé nézett. – Ez nyilván nem ütközhet nehézségbe, akkor sem, ha

hasonló körülmények között kell találkoznunk. Amint megtudta, amit

akart, rögtön távozik velem, és visszakísérem Londonba. Amikor ennek

eljön az ideje, szerzek egy komornát, így minden az illendőség szerint

fog történni.

Heather fontolgatta a hallottakat, majd bólintott. – Ez kitűnő tervnek

hangzik.

Breckenridge erőt vett magán, és nem tett semmilye gúnyos

megjegyzést. A kisasszony sohasem reagált jól a ilyenekre. Bólintott. –

Csukja be az ablakot, és feküdjön vissza. Holnap találkozunk.

Heather óvatosan becsukta az ablakot. Kis ideig még az ablaknál állt,

aztán elfordult és elment onnan.

Breckenridge erőt vett magán, és nem leselkedett, amikor Heather

ledobta magáról az ágytakarót. Lassan, óvatosan elindult lefelé.

Bár gyűlölte, vagy legalábbis erősen nehezményezi a kialakult

helyzetet, ahogy egyik kezét a másik után csúsztatva, lábával óvatosan

kapaszkodva lefelé tartott, el kellett ismernie, hogy azért csodálja a

kisasszonyt a tartásáért.

A család sokat számít.

Kevesen becsülték ezt nála jobban, akinek nem volt élő vérrokona.

Vér szerinti apja, a néhai Camden Sutcliff rendkívül tehetséges

diplomata és ugyanilyen tehetséges nőcsábász volt. Anyja Brunswick

grófné, a férjének két lányt szült, de fiút nem. Brunswick a kezdetektől a

sajátjának ismerte el Breckenridge-et; eleinte megkönnyebbülésből,

mert nagyon vágyott örökösre, ám később őszinte szeretetből.

Brunswick tanította meg Breckenridge-nek, mi a család.

Breckenridge ritkán használta keresztnevét; születésétől fogva nem

Timothynak, hanem Breckenridge-nek szólították, és ő is ezen a néven

gondolt magára, mint Brunswick gróf legidősebb fia. Mert igazából

mindig az volt, Brunswick fia.

Ezért teljes mértékben megértette Heather igényét, hogy megtudja,

ki áll a furcsa emberrablás mögött, amely nem kifejezetten rá, hanem a

húgaira és talán az unokanővéreire is irányulhatott. Breckenridge-nek

két nővére volt, Lady Constance Rafferty és Lady Cordelia Marchmain.

Gyakran utalt rájuk úgy, mint gonosz és csúf nővérekre, bár ölni tudna

bármelyikükért, és annak ellenére, hogy gyakran korholták és

kioktatták, ők is szerették. Valószínűleg ezért csinálták, nem pedig

azért, mert arra számítottak, hogy bármilyen eredményt elérhetnek nála.

A talaj közelébe érve ellendítette lábát a faltól, elengedte a csatornát,

és a kavicsra ugrott. Megvesztegette a fogadóst, hogy elárulja, melyik

szobában van a szép hölgy, és mivel még mindig estélyi öltözéket viselt,

nem volt nehéz azt a látszatot kelteni, hogy nagy szívtipró.

Felegyenesedve állt a hűvös éjszakában; felvázolta macában, mi

mindent kell tennie. A csézát le kell cserélnie egy kevésbé feltűnő

kocsira, de a két szürke lovat egyelőre megtartja. Aztán öltözékére

nézett, és elkomorodott. Azt is le kell cserélnie. Felsóhajtott, és elindult

a közeli kis fogadó felé, ahol szobát bérelt.

Az emeleten Heather az ablaknál állva kifelé nézett. Látta, hogy

Breckenridge elmegy. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Addig aggódott,

hogy esetleg megcsúszott és leesett.

Lehet, hogy nem kedveli Breckenridge-et – egyáltalán nem kedveli –

, és nem tudja elfogadni zsarnoki viselkedését, azt viszont nem akarta,

hogy megsérüljön, különösen azok után, hogy a megmentésére sietett.

Lehet, hogy még nem tartja időszerűnek, hogy Breckenridge

megmentse, de annyira nem ostoba, hogy visszautasítsa a segítségét és a

támogatását. Vagy akár a védelmét. Úgy ítélte meg, hogy Breckenridge

képességei ezen a téren sem lebecsülendők.

Mégis furcsának találta, hogy abban a pillanatban, amint az ablakból

meglátta, magabiztosság töltötte el, és a korábbi felindultsága teljesen

eltűnt.

Vállat vont, és elfordult az ablaktól. Magabiztos volt, eltökélt, és

biztos abban, hogy helyesen döntött; ebben a tudatban ment vissza az

ágyhoz, és lefeküdt. Mosolygott, ahogy eszébe jutott, milyen képet

vágott Breckenridge, amikor azt mutogatta, hogy nyissa ki az ablakot.

Megkönnyebbülten csukta be a szemét, és elaludt.

HARMADIK FEJEZET

Másnap reggel Heather viszonylag korán újra a kocsiban találta magát,

és úton voltak észak felé. Martba egy órával pirkadat után ébredt, és

végre hajlandó volt átadni Heathernek az egyszerű zöld ruhát, amelyet

neki hozott. Visszaadta a selyemstólát is, ám a borostyánszínű estélyi

ruha és a kis retikül Martha hatalmas pakkjába került. Martha

előrelátása a lábbelire nem terjedt ki. Estélyi cipellőben,

gyapjúköpenyben kísérték le Heathert az egyik különterembe.

Reggeli közben Fletcher, Cobbins és a nem túl kedves Martha

jelenlétében Heathernek esélye sem volt a nagyon sürgölődő

felszolgálólányokra nézni, hogy felhívja magára a figyelmüket. Erős

kételyei támadtak, hogy ezek a lányok egyáltalán emlékeznének-e rá.

Evés közben arra gondolt, hogyan viselkedett előző este a kocsiban. Bár

kérdéseket tett fel, nem adott semmi okot elrablóinak arra, hogy olyan

fiatal hölgynek tekintsék, aki nem engedelmeskedik az utasításaiknak.

Nem zokogott szánalmasan, de tudták róla, hogy okos, valaki erre külön

felhívta a figyelmüket, ezért ilyen viselkedésre nem is számítottak tőle.

Bár ellenkezett a meggyőződésével, mire felálltak az asztaltól és a

várakozó kocsihoz kísérték, már elhatározta: úgy viselkedik, hogy

megfeleljen az elvárásaiknak; féltételezett intelligenciája ellenére

viszonylag gyámoltalannak fog látszani. Ismét a menetiránnyal szemben

foglalt helyet és már készen volt a terve: eloszlatja a trió gyanakvás

hogy olyan iskolás lánynak tekintsék, akit haza kell juttatniuk.

Néhány perc alatt, miközben ő, Martha és Cobbin kocsiban várták,

hogy Fletcher elrendezze a dolgokat a fogadóssal, kinézett a kocsi

ablakán és meglátott egy lovászfiút, aki felnyergelt tüzes szürke herélt

ló kantárját tartotta.

Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy feltépje a kocsi ajtaját,

leugorjon, a lóhoz rohanjon, nyeregbe pattanjon és visszavágtasson

Londonba; aztán a késztetés gyorsan elhalt. Nemcsak nagyon

kockázatos volt a terv – hiszen nem volt pénze és poggyásza, megfelelő

ruházatról nem is beszélve –, de elvesztette volna az esélyét, hogy

többet tudjon meg elrablása okáról és hátteréről.

Úgy határozott, hogy kénytelen lesz Breckenridge támaszkodni; meg

kell bíznia abban, hogy követni fogja. Azon tűnődött, vajon

Breckenridge felkelt-e már. Az előkelő társaság legnagyobb nőcsábászai

közé tartozott; ilyen úriemberekről azt tartották, hogy a délelőttöt ritkán

látják; a társasági szezonban pedig szinte soha.

Aztán felszállt Fletcher, becsukta az ajtót, és a kocsi elindult.

Északra fordultak és Heather rájött, hogy Breckenridge-ben megbízni

nem is olyan nehéz.

Nyugodt maradt, tervei szerint elhitetve elrablóival, hogy teljesen

ártalmatlan; egy óra telt el csendben, közben mérföldeket haladtak.

Heather kivárta, míg elég idő telt el, hogy teljesen természetesnek tűnő

kíváncsisággal érdeklődjön: – Nagyon messze van még?

Fletcherre nézett, aki csak vigyorgott. A másik két kísérő Heather

kérdő pillantására csak becsukta a szemét.

Heather ezért megint Fletcherre nézett. – Legalább azt

megmondhatja, mennyi ideig kell még ebben a kocsiban zötykölődnöm.

– Még egy ideig.

Heather szeme tágra nyílt.

– Nem állunk meg teázni?

– Az nem szerepel az útitervünkben.

Heather rémültnek látszott. – De ebédre csak megállunk!

– Igen, de az még odébb van.

Tettetett sértődöttséggel elhallgatott, de a kijelentés azt jelentette,

hogy utána folytalják útjukat. Némi gondolkodás után újabb kérdést tett

fel: – Milyen messzire visznek?

Igyekezett elkeseredett hangot megütni, mintha a gondolat gyötörné.

És valóban gyötörte. Fletcher hosszasabban nézte, de csak annyit

mondott: – Oda fogunk érni.

Heather újabb két mérföldén át hallgatott, aztán nyugtalanul

fészkelődött, majd feltette a kérdést: – A megbízójuk... szóval... az

alkalmazásában állnak?

Fletcher tagadón rázta a fejét.

– Cobbinsszal megbízásra dolgozunk, és mivel Marthát már nagyon

régóta ismerjük, megkértük, tartson velünk.

– Tehát ez a megbízó kereste meg önöket?

Fletcher bólintott.

– Hol találkoztak vele?

Fletcher vigyorgott.

– Glasgow-ban.

Heather és Fletcher tekintete találkozott. A kisasszony ismét

elhallgatott. Lefogadta volna, hogy sem Fletcher, sem Cobbins nem

járt még a határtól északra, és kiejtéséből ítélve Martha tősgyökeres

londoni... vajon ez azt jelenti, hogy a megbízójuk glasgow-i?

Tényleg azt képzelik, hogy át tudják vinni őt a határon?

Heather szerette volna feltenni ezt a kérdést, de Fletcher enyhén

gúnyos mosollyal nézte. Fletcher biztosan tudta, hogy a kisasszony

nem csak úgy kérdezget, ami azt jelenti, hogy semmi hasznosat nem

mond neki. Legalábbis szándékosan nem.

Ám abból, amit addig óvatlanul elárult, Heather tudta, hogy

legalább ebéd utánig van ideje keresztkérdéseket feltenni. Behunyta a

szemét, és úgy határozott, hogy még egy kicsit faggatja Fletchert.

Valójában már csak két válasz hiányzott, hogy mindent megtudjon,

és elszökhessen: ki bérelte fel őket és miért.

Akkor nyitotta ki a szemét, amikor a kocsi már St. Neots házai

között haladt. Az óratorony mutatói megerősítették a tényt, hogy még

csak a délelőtt közepén járnak. Kinyújtózkodott, a vidéket nézte, aztán

Fletcherhez fordult.

– Ön és Cobbins mindig együtt dolgoztak?

Nem erre a kérdésre számított. Néhány pillanat elteltével bólintott.

– Igen. Együtt nőttünk fel.

– Londonban?

Fletcher megint mosolygott.

– Nem. Fenn, északon. De az évek folyamán sokat voltunk

Londonban. Rengeteg munka van ott a magunkfajta úriembereknek.

Heather egy ideig gondolkodott, aztán úgy ítélte meg, hogy nem

árthat, ha megkérdezi: – Talán nem gondolkodott azon, hogy több

pénzt is kaphatna annál, amit a megbízója ígért, ha visszavinne

Londonba...

Fletcher a fejét ingatta. – Nem. Bár nem szívesen utasítok vissza

pénzt, a megbízó becsapása nem tesz jót az üzletmenetnek.

Heather arca grimaszba torzult. – Ezek szerint... a megbízójuk...

olyan jól fizet?

– Annyit fizet, amennyit a munka elvégzéséért kell.

– Tehát vagyonos ember?

Fletcher tétovázott. – Ezt nem mondtam.

Nem, de úgy hiszed, Heather előrehajolt. – Kíváncsi vagyok...

hogyan ütik nyélbe az ilyen megbízásokat. Nyilván nem adnak fel

hirdetést, hogy emberrablást vállalnak.

Fletcher felnevetett. Még Cobbins is elmosolyodott.

– Mi ajánlások alapján dolgozunk – magyarázta Fletcher. – Nem

tudom, ki említett minket neki, de üzenetet küldött a kapcsolatunknak,

és egy fogadóban találkoztunk vele. Elmondta, mi a feladat, mi pedig

vállaltuk. Ilyen egyszerű.

– Tehát nem tudják a nevét? – Ez kicsit direkt volt, de Heather úgy

ítélte meg, hogy megéri kockáztatni.

Fletcher arckifejezésén látszott, hogy erre a kérdésre rögtön

bezárkózik, de Heather továbbra is várakozón tekintett rá, így a férfi

gúnyos mosolya újra megjelent. – Ennek semmi értelme, Miss Wallace,

de ha igazán akarja, megesküszöm – a szívére tette a kezét –, hogy

McKinsey néven mutatkozott be.

Heather értette a célzást. – Nem ez a valódi neve.

– Nem. És mielőtt megkérdezné, közlöm, kisasszony, hogy nem

tudom az igazi nevét... Olyan ember, aki bölcs ember nem is kérdez

ilyesmit.

Heather hátradőlt az ülésen, és csendben maradt.

Tehát a férfi, aki felbérelte őket, hogy elrabolják és vigyék el hozzá,

vagyonos, valahol északon lakik, talán Glasgow-ban, és a Fletcher-

félékben tiszteletet vagy félelmet kelt.

Bár nagyon kíváncsi volt, ki lehet az illető, abban bizt volt, hogy

nem akar találkozni vele.

Délben megálltak ebédre Stretton faluban. Ahogy befordultak egy

fogadó udvarába, Heather észrevette a cégért: Csuhás és kulcsok.

Számtalanszor járt már ilyen messze a Great North Roadon, amikor

unokaöccsét, Richardot feleségét, Catrionát látogatták meg Skóciában,

de nem ismerte fel a falut.

A kocsiból kiszállva Heather kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és

gyorsan körülnézett. Vajon Breckenridge észreveszi, hogy megálltak?

Feltéve, ha tényleg követi őket, és nem maradt le tulságosan.

– Jöjjön – szólt rá Martha, azzal karon ragadta és a fc gadó bejárata

felé vezette. – Rendeljük meg az ebéde amire vágyik, mielőtt Fletcher

meggondolja magát.

Heather engedelmesen vele tartott, de erre a megjegyzésre

visszapillantott. Fletcher és Cobbins is kiszállt a kocsiból, amelyet

szerencsére nem vittek be az udvarba, ha nem az épület mellé állították,

ahol az útról jól látható volt. Fletcher és a hallgatag Cobbins kimentek

az út szélére, és körülnéztek. Beszélgettek, valószínűleg veszekedtek,

mi közben az utat figyelték.

Heather hagyta, hogy Martha bevezesse a csapszék egyik sarkába,

és leült a többi asztaltól fatáblával elválasztott helyre. Fogoly volt a fal

és Martha teste között. Az ajtó felé pillantott. Fletcher és Cobbins még

nem jött be.

Megjelent egy szolgálólány. Martha megkérdezte, milyen ételük

van, majd mindannyiuknak pásztorpitét rendelt.

– És három korsó sört – pillantott Heatherre, majd hozzátette: –

Meg egy almabort.

A lány bólintott, és elment.

– Köszönöm – szólt Heather.

Martha csak mordult egyet.

Heather néhány pillanatig csendben maradt, aztán még mindig az

ajtót figyelve megkérdezte: – Mire vár Fletchert

Vajon ez az a hely, ahol át kell adniuk őt a megbízónak?

– Csak óvatos. Meg akar győződni róla, hogy senki sem követ

minket.

Heather szíve egyre hevesebben vert. Sikerült uralkodnia magán, a

hangján az izgalom nem hallatszott, amikor rákérdezett: – Hogyan

követhetne minket bárki? Ha valaki látta, hogy az utcán elraboltak, már

utolért volna minket, nemde?

Martha bólintott. – Valószínűleg. De mint mondtam, Fletcher

óvatos ember. Kétségtelen, hogy ezért sikerült ilyen sokáig életben

maradnia.

Megérkezett a szolgálólány a tálcával. Egy másik lány a korsókat

hozta. Kettőjüktől Heather nem látta a főbejáratot. Mire letették eléjük a

tányérokat és a korsókat, már éppen figyelmeztetni akarta Marthát, hogy

szólni kellene Fletchernek és Cobbinsnak, mielőtt elhűl az ételük, ám az

ajtó felé pillantva látta, hogy belép Cobbins, majd utána Fletcher.

Felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Almaboros kupáját felemelve

nagyot kortyolt.

Cobbins ült vele szemben. Utána beült Fletcher is, és összenézett

Marthával. – Senki. Úgy tűnik, sikerült meglépnünk.

Martha alig nézett fel a tányérjából, csak bólintott.

Cobbins felemelte villáját, és beletúrt az ételbe. Fletcher követte a

példáját.

Heather is a burgonyát piszkálta a hús tetején, majd a villára szúrt

egy falatot. Az étel meglepően finom volt. Nem tudta, mi vette rá, hogy

percekkel később felnézzen, de az ajtó felé pillantva azt látta, hogy

Breckenridge áll a küszöbön. Breckenridge őt nézte, de rögtön elkapta

tekintetét és körbenézett a helyiségben, mintha azt akarná eldönteni,

hová üljön.

Heather óvatosan figyelte, ahogy Breckenridge elindult az asztalok

között egyenesen feléjük.

Heather felemelte a fejét, amikor Breckenridge eltűnt a Fletcher háta

mögötti asztalnál a fatábla mögött.

Ami biztosan azt jelenti, hogy hall mindent, amit beszélnek.

Heather letette a villát, almaboros kupáját vette kézbe, majd feltette

a kérdést: – Hová visznek?

Fletcher átható, mérlegelő pillantással nézte. – Tovább, északra.

Heather egyenesen Fletcher szemébe nézett. – De milyen messzire?

A Great North Roadon?

Fletcher csak grimaszolt – Mint mondtam, tovább

– Rengeteg hely van innen északra – mondm Heather nagyot

sóhajtva, majd folytatta. – Hol éjszakázunk?

Fletcher előrehajolt, halkabbra fogta a hangját. – Nem tudom, miért

aggódik ennyire, kisasszony, de éjszakára Carlton-on-Trent fogadójában

lesz a ráállásunk – felelte Heather arckifejezését fürkészve. – Van

valam, ellenvetése?

Lehet, hogy ezt Bteckenridge nem hallotta.

– Carlton-on-Trent? – mondta ki a hely nevét Heather, aztán a

fejét ingatta. – Semmi ellenvetésem nincs az ellen, hogy Carlton-

on-Trent fogadójában szálljunk meg.

– Remek – szólt Fletcher, azzal hátradőlt, és a két társára

pillantott. – Egyetek, igyatok, aztán induljunk!

A társai morgolódtak. Heather gyorsan evett meg nehány falatot

kihűlt ételéből. A többiek lefelé nézték a tányérjukba, ezért egyikük

sem vette észre a szomszéd bokszból felálló férfit. Bteckenridge oda

sem pillantott rajuk, úgy sétált ki a fogadóból.

– Gyerünk! – szólt Fletcher, azzal felállt.

A többiek lassan követték.

Heather eljátszotta az engedelmes fogoly szerepét, és hagyta, hogy

Martha és Cobbins kikísérjék. Éppen idejében léptek ki az udvarba,

hogy lássa: Breckenridge szokásos elegáns öltözéke helyett durva

szövetből készült szürke úti ruházatban egyszerű kétfogatúval hajt ki

a fogadó udvarából, és észak felé indul. Heather feltételezte, hogy

Breckenridge úgy döntött, megelőzi őket.

Fletcher észre sem vette a kétkerekű kocsit, hanem egyenesen a

saját kocsisukhoz ment, és vele értekezett. Heather úgy látta, Cobbins

sem vette észre Breckenridge-et; Martha pedig mögötte lépett ki a

fogadóból, ezért legfeljebb a férfi hátát láthatta.

Fletcher kinyitotta a kocsi ajtaját, és betessékelte. Heather elfoglalta

a már megszokott helyét. Miközben a többiek beszálltak, magában

imádkozott; remélte, hogy Fletcher nem vette észre, hogy Breckenridge

követi őket.

Ha elveszti Breckenridge oltalmazó jelenlétét...

Abban a pillanatban rájött, mennyire egyedül érezné magát, félne, ha

nem tudná, milyen közel van a férfi, felismerte a helyzet iróniáját.

Milyen furcsa, hogy a végzete – éppen Breckenridge, akit rendszerint

került, és egyáltalán nem kedvelt – valahogy a megmentője lett.

Breckenridge, a megmentő.

Elfordította fejét, és kinézett az ablakon; a kocsi meglódult, és

kigördült a fogadó udvaráról.

Breckenridge kora este ért Carlton-on-Trentbe. Pokoli tempóban

hajtotta a lovakat, hogy messze megelőzze a kocsit, amelyben Heathert

viszik; a két szürke prüszkölt, befordult az első nagy postafogadóba,

lovászért, istállómesterért kiáltott.

Nem éppen elegáns öltözete ellenére tekintélyt paracsoló hangjára

rögtön siettek hozzá. Leugrott a bakról, első lovász kezébe adta a

gyeplőt, és az istállómesterhez fordult. – A legjobb fogatra van

szükségem; felszerszámozva, útra készen... – mondta, azzal elővette

zsebóráját, megnézte, mennyi az idő. – Egy óra múlva.

- Igenis, uram. És mi legyen a szürkékkel?

Breckenridge megadta a High Barnet-i postaállomás címét, aztán

kisétált a fogadó udvarából a Lombard Streetre.

Első állomása a Child’s Bank helyi fiókja volt; miután készpénzt

vett fel, a bankigazgató útbaigazítása alapján a város legjobb

csizmadiájának műhelyébe ment. Szerencséje volt, mert talált egy

kitűnő lovaglócsizmát, amely éppen illett a lábára. Innen a legjobb

férfiszabónál kisebb izgalmat keltett, amikor azzal állt elő, hogy

inasnak való ruházatot és északi munkásöltözetet kíván vásárolni.

A szabó értetlenül nézte, a segédek is csak bámulták. Breckenridge

türtőztette magát, de így is elég nyersen közölte, hogy az öltözék

jelmezes mulatsághoz szükséges.

A szabó ezután lázasan dolgozni kezdett.

Így is tovább tartott, mint szerette volna. A szabó addig szöszmötölt

a ruhával, míg Breckenridge kifakadt: – A fenébe is, ember! Nem az a

cél, hogy a legtökéletesebben öltözött inas legyek!

A szabó összerezzent. – Nem, nem. Természetesen nem, uram. Ha

nem mozogna, uram, megpróbálom kiszedni a gombostűket... bár

igazán... ilyen váll... Nos, arra gondoltam...

– Semmi szükség, hogy kiemelje a vállamat. Olyan legyen a ruha,

hogy kényelmesen tudjak mozogni benne.

A szabó hátralépett, Breckenridge pedig felemelte a karját. Sem a

kabát, sem az ing nem szakadt el. – Jó. Ez így megteszi.

Rámutatott a másik öltözékre, a térdnadrágra es zakóra, amelyre a

knebworthi fogadóban cserélte estélyi ruházatát. – Azokat csomagolja

be. Ezt magamon hagyom. Most indulnom kell.

A szabó és segédei sietve teljesítették a kérést.

Breckenridge fizetett; busás borravalót adott; hálás volt, hogy nem

hagyták elszabadulni az indulatait.

A ruhacsomagot hóna alá csapva gyorsan visszament a fogadóba.

A Baldockban bérelt kétkerekű elé egy pár fekete ló volt befogva.

Megszemlélte a lovakat, majd fizetett az istállómesternek, az ülés alá

tette csomagját, felült a bakra, és intett az istállófiúknak. – Engedjék el!

Mindkét ló rögtön nekilendült, de azonnal érezték a gyeplőt tartó

erős kezet, és hamar megnyugodtak. Breckenridge kihajtott az utcára, és

elindultak a Great Nort Roadon.

Breckenridge Carlton-on-Trentben, az Öreg harang fogadó ivójában

volt, amikor a Heathert szállító kocsi befordul a fogadó kapuján, és

megállt az udvarban. A helyiség első részében ült egy asztalnál, és egy

pint sört iszogatott. Mint korábban, Heathert most is őrizték. Rögtön a

fogadó bejáratához kísérték, amely az előcsarnokra nyílt.

Az előcsarnokot rekeszfal választotta el az ivótól. Minden ott

kimondott szót hallott, a suttogást is, de onnan senki sem láthatta őt.

Természetesen ő sem láthatta a társaságot, de remélte, Heather

észreveszi, hogy a közelben lehet.

Hallotta, ahogy nyílik a főbejárat, aztán valaki megnyomta a pultra

helyezett csengőt. Hallotta, ahogy a fogadós odasiet, üdvözli a

vendégeit, és gondoskodik a megfelelő elhelyezésükről. Breckenridge

nagyon odafigyeli a szobák elosztására. A hölgyekhez hasonlóan a

férfiak is egy szobában aludtak, de az ő szobájuk az épület másik

szárnyában volt.

Breckenridge hallgatta, ahogy Fletcher próbálta meggyőzni a

fogadóst, hogy a hölgyekhez közelebbi szobát kaphassanak. A fogadós

határozottan kijelentette, hogy csak az a két szobája van, mert sok más

helyiséget használhatatlanná tett a legutóbbi vihar. Fletcher vonakodva,

de beleegyezett, hogy a barátjával elfoglalják a felajánlott szobát.

– Remek – mormogta magában Breckenridge. Lefizette a fogadóst,

hogy biztosítsa: a két férfi jó messze legyen Heather szobájától azon az

éjszakán, őszintén remébe, hogy a kisasszony már kész megszabadulni a

társaságuktól, és visszatérni Londonba vele. Ugyanakkor nem mert

volna fogadni arra, hogy Heather észhez tér.

A társaság a poggyásszal szöszmötölt, majd Heather szólalt meg; a

hangját tisztán lehetett hallani az ivóban. – Nem szoktam hozzá, hogy

egész nap be legyek zárva. Ragaszkodom hozzá, hogy legalább egy

rövid sétát tehessek.

– Addig élne! – mordult Fletcher.

Hangjából Breckenridge rájött, hogy közelebb léptek a csapszékhez.

– Ne gondolja, hogy ilyen könnyen megszökhet tőlünk – szólt

Fletcher megint.

– Jóságos ég! – szólt Heather. Breckenridge a hanghordozásából

tudta, hogy jellegzetes mozdulattal felemelte a fejét. – Mit gondol, hová

menekülhetnék ebben a kietlen pusztaságban?

Cobbins azon a véleményen volt, hogy a kisasszony esetleg

megpróbálhat elkötni egy lovat.

– Persze, estélyi cipellőben – jegyezte meg Heather gúnyosan. –

Nem mondtam, hogy egyedül akarok menni. Martha velem jöhet.

Most Marthán volt a sor, hogy beszálljon a vitába, de Heather

ragaszkodott az érveihez, nem volt hajlandó meghátrálni a heves

szócsatában.

A vitának Fletcher dühtől remegő hangja vetett véget. – Nézze,

szigorú utasítást kaptunk, hogy gondoskodjunk a biztonságáról, ne

engedjük elkószálni, nehogy áldozatul essen az első szoknyavadásznak,

aki erre lovagol és megkívánja önt.

Fél percig tartó csend után Heather szólalt meg: – Ezúton hozom

tudomására, hogy az ostoba szoknyavadászoknak több eszük van annál,

hogy engem kívánjanak meg.

Ez nem igaz, gondolta Breckenridge, ám Fletcher kifakadásában

nem ez volt a meglepő. – Jöjjön, Heather... felfelé.

Heather mintha meghallotta volna a halkan mormolt

figyelmeztetést, vidáman folytatta: – De ahelyett, hogy itt veszekedne

velem, inkább értelmes felnőttként elmondhatná, mik azok a szigorú

utasítások, amelyeket velem kapcsolatban kapott. Akkor talán

megfontolnám, hogyan tudok engedelmeskedni... vagy legalábbis

segíteni magának, hogyan teljesíthesse azokat.

Breckenridge csak pislogott, ahogy ezt a kijelentést hallotta; szinte

megsajnálta Fletchert, amikor a férfi felsóhajtott.

– Hát jó – szólt Fletcher bosszúsan. – Ha mindenáron tudni akarja,

minden ártalomtól és veszélytől meg kell óvnunk. A haja szála sem

görbülhet. Olyan állapotban kell átadnunk, amilyenben az elrablásakor

volt.

Fletcher hangjának változásából Breckenridge szinte látta, ahogy

közelebb lép Heatherhez, fölé magasodik, meg akarja félemlíteni;

elárulhatta volna neki, hogy ez nem fog menni.

– Szóval már beláthatja – folytatta Fletcher halk, de erőszakos

hangon –, teljességgel lehetetlen, hogy sétálgasson.

Heather csak sokatmondóan hümmögött.

Fletcher ettől a padlóra kerül. Mivel nem ő volt a szenvedő alany,

Breckenridge vigyorogvavárta a hatást.

– Ha valóban úgy van, ahogy mondja, és az a parancsa... javítson ki,

ha tévedek... hogy kiváló egészségemben megtartson, amíg át nem ad

megbízójának, akkor, kedves Fletcher, még inkább szükséges, hogy

sétálhassak. Sohasem tett jót nekem, ha egész nap be voltam zárva egy

kocsiba. Tehát ha nem szeretné, hogy legyengüljek, vagy valamilyen

betegséget elkapjak, friss levegőre és könnyű testmozgásra van

szükségem. – Elhallgatott, aztán végtelenül tárgyilagos hangon folytatta:

– Testi egészségemet javítaná egy rövid séta a fogadó mögötti folyó

partján.

Breckenridge hallotta, amint Fletcher a fogát összeszorítva

felmordult.

Néhány feszült pillanat telt el, aztán megszólalt: – Hát jó! Martha,

menj vele. Húsz perc. Hallotta? Egy perccel sem több.

– Köszönöm, Fletcher. Jöjjön, Martha, használjuk ki, amíg világos

van.

Breckenridge hallotta, ahogy Heather és a lassúbb Martha elhagyja a

fogadót a főbejáraton át. A sörét kortyolva várt. Fletcher és Cobbins

felment a lépcsőn. Cobbins morogva, Fletcher vészjóslóan halkan.

Abban a pillanatban, ahogy hallótávolságon kívülre kerültek,

Breckenridge felállt, kilépett az ivóból a hallba. Néhány másodperccel

később kiosont a főbejáraton.

A Trent folyó a fogadó mögött alig száz méterre volt. A part mentén jól

kitaposott ösvény látszott. Heather elindult, és őszintén örült, hogy

lehetősége van friss levegőt szívni, de a sétához ragaszkodás fő oka az

volt, hogy meggyőződjön arról, Breckenridge a közelben van-e.

Amíg nem látja, nem tudhatja, hogy már megérkezett, vagy úton van

még.

Egyvalamit azonban biztosan érzett: Breckenridge valahogy

felbukkan a közelben. Azt mondta, hogy minden éjjel találkozniuk kell.

Heathernek nem voltak illúziói; ha Breckenridge úgy gondolja, hogy

igazi veszélyben van, közbeavatkozik és megmenti, függetlenül attól,

hogy ezért mit kell tennie. Amikor éjjel találkoznak – akárhogy is

sikerül ezt kivitelezni –, valószínűleg megpróbálja rávenni, hogy adja

fel eredeti tervét, és térjen vissza vele Londonba.

Séta közben összefoglalta, mit tudott meg addig; nem eleget, de

néhány lényeges részletet; arra elég, hogy tovább kutasson, és lehetőleg

minél többet megtudjon. Átgondolva sorrendbe rakta a tényeket.

Szórakozottan lépkedett, amikor Martha megszólalt: – Ezt az

egészet nagyon jól viseli.

– Heather ránézett, és látta Martha ravasz tekintetét. Arra

számítottam – folytatta Martha hogy hisztériázni fog... legalább

sírógörcs és könyörgés.

– Nos... – Heather sokatmondó arckifejezéssel nézett. – Elismerem,

az elején legszívesebben jelenetet csináltam volna, de... arra

gondoltam, hogy ezt az egészet inkább kalandként fogom fel – mondta,

mert el kellett terelnie magáról minden gyanút, ezért az egyetlen hihető

magyarázatot adta elő. – Romantikus kaland, amelyben van titokzatos

gazember is, aki talán még ellenállhatatlanul jóképűnek is bizonyulhat.

Martha gyanakodva nézett. – Szóval így állunk... romantikus

figuraként gondol arra az aljas emberre, aki elraboltatta magát, Heather.

– Biztosan tudja, hogy aljas gazember? – kérdezte Heather és nem

kellett aggodalmat színlelnie.

Martha elfintorodott. – Nem igazán tudnám megmondani. Nekem

semmi dolgom nem volt azzal a nyomorulttal. Fletcher és Cobbins

találkozott vele. De aki emberrablást rendel meg, és hideg fejjel

eltervez mindent, nekem elhiheti, kisasszony, hogy akár jóképű, akár

nem, semmiképpen sem olyan, akivel az ember lánya szívesen

találkozna. – Megint Heatherre pillantott. – Biztos, hogy nem akarja

átgondolni a hisztériát?

Heather összevonta a szemöldökét. – Használna valamit?

– Nálam semmit... És Fletcher inkább pofon vágná.

– Nos – felelte Heather a fejét felszegve –, akkor folytatom az

ábrándozást a romantikus hősről, legalábbis addig, amíg az

ellenkezőjéről meg nem győződöm. Hálás lehetne nekem, mert nagyon

megkönnyíteni a dolgát. Martha felmordult. – Amúgy elég messzire

jöttünk – mondta, és megállt. – Lehet, hogy magának testgyakorlásra

van szüksége, de nekem nem... Visszamegyünk.

Heather megállt, teleszívta a tüdejét friss levegővel, és felsóhajtott.

– Hát jó – mondta, azzal sarkon fordult és Martha mellett lépkedve

visszaindult a fogadó felé.

A „szobalány” kicsit magasabb volt Heathernél; derekának mérete

azonban legalább a kétszerese volt; ennek ellenére Martha elég gyorsan

tudott mozogni, és Heather látta, milyen hatalmas karja van. Martha

elég testes volt, de csupa izom. Ha Heather megpróbálna elmenekülni

tőle, előtte cselekvőképtelenné kellene tennie.

Lassan visszasétáltak a fogadóhoz. Martha azért haladt lassan, mert

nem tudott gyorsabban menni, Heather pedig azért, mert nem látott okot

arra, hogy a friss levegőn tett séta idejét lerövidítse.

Elérték a fogadótól a folyóhoz vezető keskeny ösvényt; a Trent már

a hátuk mögött folyt. Felmentek az enyhe emelkedőn a fogadó felé.

Heather felnézett, és meglátta a szürke kőépületet... és meglátta a

magas, széles vállú, sötét hajú férfit is, aki az épület egyik sarka mellett

állt.

Strettonban még a vidéki polgár jellegzetes ruházatát viselte. Most

inkább úgy volt öltözve, mintha a saját inasa volna. Ám Heather rögtön

felismerte. A lelke megkönnyebbült, és majdnem elmosolyodott, ám

időben eszébe jutott, hogy nem szabad.

Oldalra pillantott Marthára, és látta, hogy a szobalány nem vette

észre a férfit.

Ekkor ismét a fogadó felé nézett...

Breckenridge eltűnt. Nem mintha számított volna. Heather már

tudta, hogy a közelben van, és találkozni fognak éjjel. Gondolkozott,

hogy miként adja elő neki, amit megtudott, hogy meg győzze, folytatni

akarja az utazást elrablóival.

Az Öreg harang fogadó nagyon régi volt. A hálószobák ajtaján csak

reteszek és kampók voltak; azokkal lehetett belülről bezárni. Heather

áldotta a fogadóst, hogy nem jutott eszébe modernizálni; amint a fogadó

elcsendesedett éjszakára, és Martba horkolása a padló reccsenését

elnyomta, Heather kireteszelte a szobájuk ajtaját, és kilépett a folyosó

hűvös sötétjébe.

Nem mert gyertyát gynjtani, de a szeme hamar hozzá szokott a

sötéthez; egyetlen gyors pillantással meggyőződött arról, hogy a folyosó

üres. Martba újra elvette a ruháit, de mivel panaszkodott, hogy fázik,

Martha megengedte neki, hogy magán tartsa a selyemsálat és az ágyra

teríthette az útiköpenyét. A folyosón a köpönyegbe burkolózott, amelyet

a derekánál a selyemsállal fogott össze. Bár kilátszott a bokája és a

lábikrája, ez az öltözék jelentős előrelépés volt az előző esti

ágytakaróhoz képest; nem kellett tartam ahhoz, hogy illendően eltakarja

a testét.

Ez pedig igazán helyénvaló, ha Breckenridge-dzsel akar találkozni.

Márpedig találkozni akar vele, mert ezt szabta feltételül, bogy

elrablóinál hagyja, és Heather elég jól ismerte már ahhoz, hogy tudja,

ezt komolyan gondolta. Ráadásul el akart mondani neki mindent, amit

megtudott, és kíváncsi volt, Breckenridge hogyan vélekedik a

helyzetről. Sokat tudott a világról, különösen az előkelő társaságon

kívüli világról, és ez a tudása lényegesen nagyobb volt, mint Heatheré.

Halkan becsukta az ajtót, aztán a lépcső felé fordult. Hosszú

pillanatokig maradt mozdulatlanul; fülelt, nem hall-e valami hangot.

Amikor este ő és Martha felállt az asztaltól Fietcher és Cobbins

mellől az ivóban, Breckenridge, aki az ajtó közelében ült, megelőzte

őket, és előttük lépett ki az ivóból. Már a lépcsőn ment felfelé, amikor

Marthával kiértek az előcsarnokba.

Heather látta, ahogy a lépcsőtől nem messze lévő szobába nyit be.

Breckenridge nem nézett rájuk, becsukta maga mögött az ajtót. Heather

tovább haladt Marthával a folyosón, aztán befordultak a sarkon, és a

szobájukba mentek.

Megállt, és visszanézett a folyosóra. Még mindig üres volt. így

bizonyosságot nyerve meg akart fordulni, hogy kilessen a sarkon...

Izmos test bukkant fel hirtelen, és a lánynak ütközött.

Heather hátrahőkölt. Erős kéz ragadta meg, szorosan tartotta.

A lány szíve a torkában dobogott. Felnézett, de csak sötétséget

látott.

Szólásra nyitotta az ajkát...

És akkor egy tenyér tapadt a szájára. Acélos kar fogta olyan erősen,

hogy moccanni sem tudott.

Felkavarodtak benne az érzések. Erős, meleg férfitestet, kemény

izmokat érzett.

Aztán cifra káromkodás ütötte meg a fülét.

És akkor rájött, hogy ki kapta el. A pániktól és a rémülettől

megfeszült a teste, de aztán a megkönnyebbülés mindkettőt elsöpörte,

és Heather gyengének érezte magát. Nagyon erős volt a kísértés, hogy

belesimuljon a férfi karjába, hálásan odabújjon hozzá, de megrémült a

saját érzésétől, és a teste újra megfeszült.

Breekenridge lehajtotta a fejét, hogy a lány szemébe nézhessen,

és a foga között sziszegve megkérdezte: – Mi az ördögöt csinál itt?

Nem tudott válaszolni, mert Breekenridge tenyere még mindig a

szájára tapadt. Beleharapott.

A férfi elfojtott káromkodással elhúzta a kezét.

Heather dühösen válaszolt: – Természetesen önhöz indultam. Ön

mit keres itt?

– Önért indultam, természetesen.

– Ez nevetséges – jelentette ki Heather, aztán csak legyintett. –

Ekkora távolságon nem történhet semmi bajom!

Breekenridge nem válaszolt, csak a sötétben nézte a kis asszonyt.

Heather látta, hogy a férfi pillantása milyen átható, ezért a szíve

erősebben kezdett dobogni.

Breekenridge őt nézte. Az elemi vágytól a tarkóján felállt a szőr.

Breekenridge hirtelen felemelte a fejét, kihúzta magát, és

hátralépett. – Jöjjön!

Azzal megragadta a könyökénél fogva, és teketóriázás nélkül

vezette végig a folyosón maga előtt. Heatherben forrni kezdett a harag,

mint mindig, amikor Breekenridge a közelében volt. Ha nem lett volna

fontos, hogy csendben maradjanak, megmondta volna neki, mit gondol

az ilyen lovagias bánásmódról. Breekenridge a hálószobája ajtaja előtt

állította meg; szívesen választott volna más helyet, de a szobájánál nem

volt biztonságosabb hely, és az volt a cél, hogy Heather biztonságban

legyen. Lenyomta a kilincset, és kitárta az ajtót. – Befelé!

Ahogy belépett a szobába Heather után, becsukta az ajtót, és

meglátta, mit visel a lány. Elfojtott egy újabb káromkodást.

Heather körülnézett, de az ágyon kívül nem volt más hely, ahová

leülhetett volna. Breekenridge gyorsan ellépett mellette, lerántotta a

takarót az ágyról, és a lepedőre mutatott. – Üljön oda!

Heather szeme összeszűkült, de engedelmeskedett; olyan gőgös

kecsességgel foglalt helyet, mint egy királynő.

Amint leült, Breekenridge rátette a takarót.

Heather kissé csodálkozva nézett rá, de engedelmesen összehúzta

magán a takarót.

Breekenridge nem szólalt meg; ha a lány azt akarja hinni, hogy azért

aggódik, meg ne fázzon, akkor higgye azt. Az ágytakaró legalább

eltakarja a bokáját és lábikráját, és nem vonja el a figyelmét. Ami

igazán nevetséges. Tekintve, hogy addigi életében hány meztelen nőt

látott, miért lehet rá ilyen megmagyarázhatatlan hatással egy boka és

lábikra.

A férfi leült az ágyra, de úgy, hogy köztük kétkönyöknyi hely

maradt. – Mit tudott meg?

Heatner néhány pillanatig figyelte, aztán megszólalt: – Nem annyit,

amennyit szerettem volna, de véletlenül elárulták, hogy megbízójuk

Glasgow-ban bérelte fel őket. Ő fizet mindent és úgy tűnik, elégedettek

a fizetséggel, amelyből azt a következtetést vonom le, hogy ez a

megbízó elég gazdag lehet. Ám nem sikerült kiszednem belőlük további

információt arra nézve, hogy hová visznek. – A takaróba burkolózva

komoran végignézett a szobán. – Ezenkívül csak olyasmit sikerült

megtudnom, ami csak a sejtésemen alapul.

– Miféle sejtésen?

Heather homlokán mélyebbek lettek a ráncok. – Ezek... legalábbis

Fletcher és Cobbins, akik találkoztak a megbízóval, ezt az embert

bizonyos... óvatossággal emlegették.

– Talán tisztelettel?

Heather arca megrándult. – Igen, de inkább fizikai értelemben.

Lehet, hogy ez a megbízó gonosz, veszélyes alak.

Breckenridge néhány pillanatig elgondolkodott. – Glasgow-ban hol

találkoztak?

– Valami fogadóban. Nyilvánvalóan másoknak is dolgoznak. A

megbízójuk egy korábbi ügyfelüktől szerzett tudomást róluk, és az

ottani kapcsolatukon keresztül sikerült elérnie őket.

– Ezek szerint nem tudnak sokat róla?

– Mondtak egy nevet, ám mielőtt izgalomba jönne, el kell

mondanom, hogy Fletcher nyilvánvalóvá tette, ők sem hiszik, hogy ez

volna az igazi neve.

– Mi volt a név?

– McKinsey.

– Skót név... vagyis a megbízó bizonyára skót – jegyezte meg

Breckenridge, és mivel még mindig túlságosan zavarta, hogy Heather az

ő ágyán ül, felállt, és járkálni kezdett a szobában.

Heather felnézett rá. – Nem hiszem, hogy ezt feltételezhetjük.

Lehet, hogy Fletcher azért olyan biztos benne, hogy nem McKinsey az

igazi neve, mert a megbízójuk valójában angol.

Breckenridge arca megrándult. – Ez igaz. Márpedig Glasgow-ban

elég sok angol van.

Heather a takaró alatt kihúzta magát. – Annyi bizonyos, hogy többet

kell megtudnom.

Breckenridge olyan sötét pillantást vetett rá, amely egyáltalán nem

volt biztató. – Már elég távol vagyunk Londontól, és még mindig a

Great North Roadon haladunk. Fogalmunk sincs, milyen messze

akarják vinni, de minden mérfölddel távolabb kerül a családjától és a

biztonságtól.

Heather összeszorította az ajkát, de sikerült higgadtnak maradnia.

Breckenridge eddig belátónak és támogatónak bizonyult. Még egyszer

próbál az eszére hatni, hogy meglássa, mire jut vele. – Bármilyen

furcsán hangzik, szigorú parancsot kaptak, hogy gondoskodjanak a

biztonságomról. Biztonságban, sértetlenül és egészségesen kell

odajutnom. Ezt kihasználva sikerült elérnem, hogy engedjenek sétálni a

folyóparton, tehát úgy látszik, elég komolyan veszik a kapott

utasításokat.

Breckenridge vonakodva bár, de bólintott. – Az ivóban voltam, az

előcsarnoktól csak egy rekeszfal választott el. Mindent hallottam. –

Lassan járkált, a szokásos közönyös arckifejezéssel, aztán hirtelen

Heatherre pillantott. – Elismerem, ez az egész nagyon furcsa.

Heather bólintott. – Valóban az. És Londontól távolodva minden

mérfölddel csökken a váltságdíj követelésének valószínűsége. Így még

mindig nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy megtudjuk, mi áll az egész

mögött. Sem a megbízó személyét, sem a megbízás okát nem ismerjük.

– Megvárta, míg a férfi ismét felé fordul, és a szemébe nézett. – Azt

hiszem, fel kellene tárnunk a tágabb összefüggéseket.

Breckenridge ajka mintha megrándult volna, de csak tovább járkált.

– Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy folytatni akarja a... kutakodását –

jegyezte meg egy kézlegyintéssel.

Heather felkapta a fejét. – Természetesen. Elraboltak, de szobalányt

adtak mellém, és szigorú parancsuk van, hogy gondoskodjanak a

biztonságomról, testi épségemről és az egészségemről. Ezt a parancsot

minden jel szerint tiszteletben tartják. Ráadásul – mutatott rá – ön itt

van. Ha továbbra is követi a társaságot, amikor a szökés szükségessé

válik, majd ön mögé bújhatok. Hiszen elég nagy darab ember.

Breckenridge összevonta a szemöldökét.

Ám mielőtt válaszolhatott volna, Heather folytatta: – Mivel a

fenyegetettség a húgaimra és valószínűleg unokahúgaimra is kiteljed, és

egyelőre kevés információnk van, miként lehetne elhárítani, az a

kötelességem, hogy velük maradjak addig, amíg eleget meg nem tudunk

arról, ki áll az egész mögött, és miért teszi – mondta, majd Breckenridge

szemébe nézve levonta a következtetést. – Meglátásom szerint az

elrablóimmal maradás melletti érvek erősebbek, mint azok, amelyek

ellene szólnak.

Breckenridge járkálás közben a kisasszonyt nézte. Azt akarta

mondani, hogy téved, és az ő meglátása szerint az a legerősebb érv,

hogy gondoskodni kell a teljes biztonságáról, amely csak úgy érhető el,

ha visszaviszi London az apja házába. És számára ez valóban így volt.

Ám Heather számára... Az volt a legrosszabb az egészben, hogy meg

tudta érteni a lány érveit. És aligha vádolhatta azzal, hogy makacs,

akaratos, esztelenül önző nőszemély, amíg Heathert ilyen önzetlen, a

család iránti kötelességtudatb fakadó okok vezették..

Az ő helyzetében ugyanígy érezne.

A férfi végigsimított a haján, aztán rájött, mit csinál, leeresztette a

karját. Heatherre pillantott, aki az ágyán ült, az ő ágytakarójába

burkolózva egyenesen rá nézett, de a büszke fejtartása nem jelentett

nyílt ellenszegülést.

Tudta, ellenszegülés akkor történne, ha nem értene egyet vele, és

megpróbálná erővel eltávolítani. Megtehetné hiszen ő Breckenridge

vikomt, minden joga megvan rá, de Heather örökre meggyűlölné. Ezt

Breckenridge természetesen felvállalta volna, ha biztos abban, hogy

valóba Heather és családja érdekében cselekszik.

Ám a dolgok állása szerint...

– Hát jó – mondta, és Heather szemébe nézett. – Ha ilyen makacsul

ragaszkodik hozzá.

Heather felszegte az állát. – Igen. Ragaszkodom hozzá.

– Ebben az esetben folytatjuk az utunkat. Holnap legalábbis. –

Elkomorodott. – Improvizálnunk kell. – És meg kell bíznia a

kisasszonyban, hogy ezt teszi. – Ha a szava adja, hogy abban a

pillanatban, amint megtudja a megbízója nevét vagy az úti célt, az első

adandó alkalommal elmondja nekem, vagy legalább jelzi, hogy

intézkedéseket tehessek a kiszabadítására. Ha ezt megígéri, akkor

folytatjuk az utazást.

Heather megkönnyebbülten mosolygott. – Megígérem.... Amint

valamit megtudok, jelzek, találkozunk és megbeszéljük.

Breckenridge észrevette a különbséget a kérés és az ígéret között,

de gyanította, hogy ez a legtöbb, amit remélhet. Beleegyezése jeléül

bólintott, majd az ajtó felé mutatott.

Heather felállt, lecsúsztatta magáról az ágytakarót, és az ajtóhoz

lépett.

Breckenridge az arcát nézve intett, hogy álljon meg. Kinyitotta az

ajtót, kikémlelt. A folyosón senki sem volt. Hátranyúlt, karon ragadta a

kisasszonyt, és kihúzta az ajtón. Aztán gyorsan visszakísérte a

szobájához.

Heather kinyitotta az ajtót, és erős horkolás hallatszott. Megfordult,

és suttogva köszönt el: – Jó éjszakát!

Azzal beosont, és halkan becsukta az ajtót.

Breckenridge hátralépett, és a folyosó falának támasztotta a hátát;

várt, hallgatózott. Miután elég idő telt el ahhoz, hogy Heather ágyba

bújhatott, elindult vissza a szobája felé.

Rögtön levetkőzött, és bebújt a takaró alá; még körülvette az a

finom illat, amelyet könnyen felismert.

Az ő illata volt, amely a hajából áradt. Könnyű, finom, érzékien

vibráló női illat, és erről eszébe jutott a harisnyás boka.

Felnyögött, és behunyta a szemét. Nyilván nem alhat sokat.

Ebbe beletörődve, a kalandos utazás gyakorlati részletein való

gondolkodással igyekezett elvonni figyelmét másról. Ki kell találnia

valamit, hogy közel maradhasson Heatherhez úgy, hogy közben az

elrablói számára láthatatlan maradjon. A feltűnés kerülése nem tartozott

azon képességek közé, amelynek gyakorlására sok oka lett volna az

eddigi életében.

Ahogy arra sem volt addig ok és alkalom, hogy megtanulja, nogyan

lehet Heatherrel ésszerűen bánni.

Gondoskodni a biztonságáról, miközben ő a rejtélyt akarta

megoldani, olyan feladat volt, amely korábban nem tapasztalt módon

tette próbára a leleményességét; ám bármennyit is töprengett az

emberrablás történetén, bizonyos értelemben igazat kellett adnia a

lánynak.

Ez nem szokványos emberrablás volt.

NEGYEDIK FEJEZET

Másnap délután egy órakor Breckenridge már Bramham-ben, a Fehér ló

fogadó udvarán felállított egyik kecskelabú asztalnál ült. Vállát az

épület kőfalának támasztva sört iszogatott, és az út másik oldalán, kissé

távolabb álló Vörös oroszlán fogadó udvarának kapuját figyelte.

A Heathert és elrablóit szállító kocsi egy órával korábban fordult be

az udvarra. Miután körbekémlelte a helyet, és meggyőződött arról, hogy

a Vörös oroszlán fogadónak csak egy kijárata van, a másik fogadóba

húzódott, hogy figyelhesse a helyet, és remélte, hogy Fletcherek nem

látják meg. Elég biztos volt abban, hogy addig nem vették észre, mivel

váltogatta az álruháit. Ezen a napon ismét azt az öltözéket vette fel,

amelyet Knebworthben szerzett. A bő kabátban és vászonnadrágban

úgy nézett ki, mint egy szegényebb kereskedő.

Ivott még egy kortyot a sörből. Egyre komolyabb fenntartásai

voltak azzal kapcsolatban, hogy olyan messzi északra mennek. Egész

délelőtt a Great North Roadon haladtak. Bramham majdnem olyan

messze északon volt, mint York. Ám a fenntartásai ellenére egyre

jobban szerette volna megtudni, ki áll a különös lányrablás mögött. Volt

ideje megemészteni mindent, amit Heathertől megtudott és el kellett

ismernie, hogy ez meglehetősen különös talány.

Egy pár ló jelent meg a Vörös oroszlán kapuja alatt, majd egy

második pár, aztán az emberrablók kocsija. A kocsi nehézkesen gördült

ki a fogadó udvaráról, és továbbra észak felé tartott.

Breckenridge letette a kupát, felállt és a Fehér ló fogad udvarába

sétált, ahol a bérelt kocsiját hagyta.

Öt perc múlva már úton volt, és megpillantotta a kocsit maga előtt.

Lassan haladt, eléggé lemaradva ahhoz, hogy a hosszú egyenes

szakaszokon se vehessék észre. Nem mintha bármi jelét adták volna

annak, hogy üldözőkre számítanak. Lehet, hogy egyszer-kétszer

hátranéztek, ám amióta Knebworthnél utolérte őket, mintha nem

aggasztotta volna őket, hogy esetleg üldözők vannak a nyomukban.

Természetesen tudomásuk szerint Lady Herford házától senki sem

üldözte őket; nyilvánvalóan azt feltételezték hogy sikerült észrevétlenül

elmenekülniük És valóban, ha nem látta volna, hogy elragadják

Heathert, a Cynster család csak napok múlva kezdhette volna meg a

keresést. Még el sem kezdődött volna, mert Heather családjának előbb

kérdezősködnie kellett volna, hogy megtudják, melyil irányba vitték

London városából.

Mint Heather rámutatott, ha váltságdíjért rabolták volna el, akkor

nyilván a metropoliszban tartották volna; ott a kavargó tömegben, a

zsúfolt környezetben sokkal könnyebb elrejteni egy hölgyet; ott senki

sem tenne fel furcsa kérdéseket.

Az út elején még a másik kocsival azonos iramban haladt, de ahogy

északabbra jutottak, fokozatosan csökkentette a köztük lévő távolságot.

Erősen nyugtalanította, hogy következetesen északra tartanak, és mi

lehet az úticél valamint az utazás oka.

Heather kivárta, míg ebéd után egy órát utaztak, és csak akkor kezdte

újra faggatni az elrablóit.

Engedelmeskedett nekik, nem akadékoskodott. Azon kívül, hogy a

fogadóban, ahol megálltak ebédre, gyorsan körbenézett, és

Breckenridge-et kereste tekintetével, a nemesi származású, ezért

viszonylag gyámoltalan kisasszony szerepét játszotta.

Bár Breckenridge-et nem látta, biztos volt abban, hogy a közelben

lehet. Hálásan magára vállalta a feladatot, hogy vigyázzon rá, ő pedig

nekifogott, hogy elaltassa elrablóinak gyanakvását és remélte, hogy

ettől beszédesebbek lesznek.

Először nagyot sóhajtott, és kinézett az ablakon.

Fletcher, aki szokásos helyén, vele szemben ült, elgondolkodva

nézett rá. Mintha le akarná olvasni az arcáról, mire gondol.

Heather ismét szembenézett vele, a tekintetük találkozott. – Ha nem

mondják meg, hová megyünk, és a megbízójuk nevét sem, azt legalább

elmondhatnák, milyen a külseje. Gondolom, hogy találkozni fogok vele

a közeljövőben, és a nyugalmam érdekében sokat számítana, ha

tudnám, milyen embernek adnak át.

Fletcher elhúzta a száját. – Nem igazán értem, mit segít magán, ha

tudja, hogy néz ki, de... – Cobbinsra pillantott, aki vállat vont. Fletcher

megint Eleatherre nézett, és visszakérdezett: – Mit akar tudni?

Mindent, amit el tud mondani. Heather szeme tágra nyílt. – Haja

színe?

– Fekete.

– Szeme?

Fletcher tétovázott.

– A színében nem vagyok biztos, de... hideg.

Fekete haj, hideg szem.

– Mennyi idős? Jóképű?

Fletcher elgondolkodott. – Azt mondanám, hogy a harmincas

éveiben jár, de hogy pontosan hány éves, azt nem tudnám megmondani.

Ami pedig azt illeti, hogy jóképű-e... – mondta Fletcher vigyorogva – ...

ön valószínűleg annak tartaná. Az én ízlésem szerint kicsit tagbaszakadt

ember, és nagy orra van.

Heather elkomorodott, mert nem tetszett neki ez a kép

Fletcher azonban évődve folytatta: – Van valami, amire határozottan

emlékszem: sötéten tud nézni. Ördögi a nézése. Fenyegető. Nem olyan

ember, akivel tanácsos lenne ujjat húzni.

– Milyen magas?

– Nagydarab ember. Skót húshegy.

– Tehát skót?

Fletcher tétovázva vállat vont. – Mint mondta, hamarosan találkozik

vele. Szerintünk valami földbirtokos, de hogy a dél-skóciai alföldön

lakik vagy a hegyvidéken, azt nem tudjuk.

Heather még jobban csodálkozott, de nem akarta megzavarni

Fletcher váratlan beszédességét. – Van valami jellegzetessége? Heg a

testén, bicegés, különös hangszín? – Bármi, ami alapján azonosítani

lehetne.

Fletcher ránézett, a tekintetük találkozott. – Úgy vélem, eleget

mondtam ahhoz, hogy az idegei lenyugodjanak.

Heather felsóhajtott, és hátradőlt az ülésen. – Hát jó. – Egyszerre

egy lépés elég.

Fletcher vélekedése ellenére Heather rendkívül nyugtalan volt, amikor a

késő délután a kocsi megállt a Király feje szállónál Barnard Castle-ben.

Már nem a Great North Roadon utaztak. Darlington-nál nyugatra

tértek le a főúíról, és fogalma sem volt, hogy Breckenridge észrevehette-

e az irányváltást.

Az eshetőség, hogy Breckenridge már nincs a nyomában, hogy

megmentse, hirtelen nyomasztani kezdte. Alig tudott másra gondolni.

Mire a kocsi megállt, remegett a nyugtalanságtól, a gyomra görcsbe

rándult.

Miután Cobbins lesegítette a kocsiból, elkeseredettségét nem

mutatva rögtön körülnézett.

– Jöjjön már! – sürgette Martha. – Menjünk be a hídegből!

Heather lassan lépkedett fel a lépcsőn. Egyre kelletlenebbül

mozgott. Aztán a zűrzavarban lódobogásra lett figyelmes. Az utolsó

lépcsőfokon felérve gyorsan megfordulva hátranézett, és meglátta

Breckenridge-et; egyszerű utazónak látszott, kétkerekű kocsin hajtott a

főutcán. Nem nézett feléjük. Heather gyorsan a fogadó ajtaja felé

fordult, hogy a mögötte jövő Martha ne lássa, mennyire

megkönnyebbült.

De mennyire megkönnyebbült!

Sokkal nyugodtabban sétált be az elegáns szálló előcsarnokába; el

kellett ismernie, hogy nagy megnyugvást jelentett Breckenridge

jelenléte. Önkéntelenül megállapította, hogy a férfit, akit annyira került,

már egyáltalán nem gondolja a végzetének. Bár nem tekintette a

megmentőjének, de tudta, hogy számíthat rá, és csak arra törekszik hogy

ő a lehető legnagyobb biztonságban legyen.

Kimondva és kimondatlanul is bízott benne; korábbi ellentéteik

ellenére ez sohasem volt kérdéses.

Heather felemelte a fejét, és mély lélegzetet vett. Magabiztosabbnak

érezte magát, ahogy a pulthoz lépett, ahol Fietcher éppen az

elhelyezésükről tárgyalt. Minél többet megtud arról, hogy pontosan hol

töltik az éjszakát, annál könnyebben tud találkozni Breckenridge-dzsel.

Legközelebb este látta Breckenridge-et, amikor Fletcher mögött, Martha

mellett és Cobbins előtt belépett az éttérembe.

Az ablak mellett a sarokban ült, a fejét lehajtva, a figyelmét

látszólag egy újság olvasására fordítva. Heather és a kísérete iránt

egyáltalán nem mutatott érdeklődést.

Fletcher és Cobbins körbenézett a helyiségben, de nem ismerték fel

Breckenridge-et. Látták, de rögtön megfeledkeztek róla.

Heather ezt lenyűgözőnek találta. Breckenridge újabb ruhában volt,

ezúttal inkább úriember külsejű utazóként jelent meg, ám Heather nem

értette, hogyan lehet nem észrevenni a széles vállát és a jellegzetes

fejtartását. Ő mindig olyannak látta Breckenridge-et, amilyen valójában

volt. Veszélyes és kiszámíthatatlan. Nem olyan ember, akin biztosan el

lehet igazodni vagy figyelmen kívül hagyni.

Amikor a terem másik végébe, egy négy személyre terített asztalhoz

vezették őket, ügyesen arra a helyre ült, ahonnan szeme sarkából

figyelhette Breckenridge-et. Martha mellette ült, Fletcher és Cobbins

pedig szemben, ahonnan látták az ajtót és a szálloda előcsarnokát.

Nem tudhatták, hogy az igazi veszély mögöttük van.

Heather egyre magabiztosabb lett: elhatározta, hogy további

részleteket próbál kiszedni a társaságból a titokzatos megrendelő

kilétére vonatkozóan.

– Azzal az úrral … vacsoráztak, aki felbérelte magukat? – tette fel a

kérdést Fletchernek. Tágra nyílt szemmel, kíváncsian várta a választ.

Fletcher rosszalló pillantást vetett rá. – Egy kocsmában

találkoztunk, de egyikünk sem gondolt az evésre.

– És hogyan érkezett ez az úr a kocsmához?

Fletcher csak pislogott.

Végül Cobbins válaszolt: – Nem tudom... már ott voltunk, amikor

belépett, és előbb távozott. – Lenézett, amint a szolgálólány egy

tányéron pástétomot és főtt paszternákot tett elé. – Ott maradtunk még

egy italra, hogy megünnepeljük a megbízást,

Heather hallgatott, miközben mindannyian nekilátták az ételnek.

Egy perccel később Fletcher felnézett tányérjából, furcsa pillantást

vetett Heatherre, aztán megszólalt: – Nem tudom, miért akar többet

tudni erről az emberről... A végén már mindent tud róla, amikor átadjuk

neki.

– De mikor? – Mivel nem érkezett válasz, Heather Fletcher felé

bökött a villájával. – Látja, pontosan ezért kérdezem. Ha egyszerűen

elmondja, mire számíthatok, akkor nem leszek kíváncsi.

Fletcher felmordult. – Hamarosan megtudja. Addig jobb volna, ha

nem firtatná.

Heather elhallgatott, tányérjára figyelt. Pontosabba arra, hogy

magában összegezze, mit sikerült megtudni a nap folyamán.

Breckenridge természetesen mindent tudni akar, ő pedig készségesen

megosztja vele az újonna szerzett információkat.

A sült halat lassan fogyasztva Fletcher válaszait, hang hordozását

gondolta végig. Aztán Cobbins szavait. Elgondolkodott, vajon mennyit

tudhatnak a megbízójukról. Közben titokban figyelte Fletchert. Az

arckifejezése feszült volt, szinte elgyötört. Heathernek erős kételyei

voltak, hogy aznap este bármi mást hallhatna tőle. Úgy érezte, jobb, ha

nem kérdezi. Ha békén hagyja, nagyobb a valószínűsége hogy holnap

beszédesebb lesz.

Breckenridge túl messze ült, és az ebédlőben túl nagy volt a zaj

ahhoz, hogy kihallgathassa a beszélgetést. És valóban a legkisebb jelét

sem adta annak, hogy hallgatózna; a kérdezősködést teljesen rá hagyta,

bízott abban, hogy később úgyis mindent részletesen elmond. Tehát...

hogy találkozzon vele?

Mintha meghallotta volna ezt a gondolatot, Breckenridge hátratolta

a székét, és felállt. Az újsággal a kezében egy pillanatra ránézett. A

lány elrablói fel sem néztek a tányérjukból.

A pillantásuk találkozott, aztán Breckenridge elfordította a fejét, és

a terem másik végébe nézett. Heather követte tekintetét; a terem végén

üveges ajtót látott. Arra következtetett, hogy az ajtón túl lehet az

étterem különterme. Heather óvatosan végignézett az asztaltársaságán,

akik még mindig nem vettek észre semmit, majd ismét Breckenridge-re

pillantott, aki lassan az ebédlő ajtaja felé haladt. Heather nem mert

bólintani neki, de a tekintetük találkozott, majd a férfi ment tovább.

Néhány pillanat múlva a lépcsőn felfelé haladó lépteit lehetett hallani.

– Még sohasem jártam ezen az úton – szólalt meg Heather, előbb

Marthára, aztán Cobbinsra nézve. – Láttam, hogy az út mentén, a

híddal szemben van egy romos vár. Vannak különleges látnivalók az

úton, amerre holnap elhaladunk?

Martha a fejét ingatta, de kíváncsian nézett a két férfira.

Cobbins megvonta a vállát. – Van néhány régi vár nem messze az

úttól, és egy-két római erőd, de azokat az útról nem lehet látni.

Fletcher felmordult. – Majd meglátja, hogy mit lát. – Azzal

szalvétáját tányérja mellé tette, és hátratolta a székét. – Ideje, hogy

Marthával nyugovóra térjenek, hiszen holnap újabb hosszú útnak

nézünk elébe.

Heather a fejét lehajtva felállt. A kíséretével felment a lépcsőn, és

szobájuk felé indult.

Amikor a szálloda halijában az óra egyet ütött, Heather leosont a

lépcsőn. Hajnali egy óra előtt nem mert kimenni. Marthával közös

szobája ezúttal szomszédos volt azzal a szobával, ahol Fletcher és

Cobbins aludt, ahhoz, hogy a lépcsőhöz jusson, el kellett haladnia az

ajtajuk előtt.

Martha úgy aludt, mint a bunda, és úgy horkolt, mint egy rozmár,

Heather azonban jobban tartott a szikár Fletchertől, sőt a hallgatag

Cobbinstól is. A falhoz simulva ereszkedett le a lépcsőn, óvatosan, hogy

lehetőleg ne reccsenjen a deszka. Leért az előcsarnokba, és az

árnyékban maradva beosont az ebédlőbe. Mivel az ablakokon nem

voltak függönyök, elég fény volt hogy lásson. Lábujjhegyen óvatosan az

üveges ajtóhoz lépett. Belesett az üvegen, és L alakú helyiséget látott. A

különterem közelebbi része sötét volt, ám a távolabbiban kísérteties

fény volt. A hold világított.

Mély lélegzetet vett, majd kinyitotta az ajtó egyik szárnyát, és

beosont. Tágra nyílt szemmel kémlelte az árnyékokat, aztán elengedte

az ajtót, amely halk kattanássa becsukódott.

A lélegzetét visszafojtva a helyiség jobban megvilágítót része felé

indult.

Akkor erős kéz fogta meg a karját.

Heather kis híján felsikoltott, de rögtön a megkönnyebbülés jóleső

érzése töltötte el a felismeréstől, amint Breckenridge közelebb húzta

magához a fal mellé.

– Csitt!

Heather bosszúsan pillantott felfelé. – Ha nem rémisztene halálra,

egy hangot sem hallatnék.

Az arcuk közel volt egymáshoz a sötétben. Aztán Breckenridge

hátralépett. – Jobb lett volna, ha a vállát ütögetem meg?

– Nem, de... – hirtelen elhallgatott, mert Breckenridge egy közeli

asztalról a köpönyegével együtt felkapott egy nagy papírlapot is.

– Mi az? – kérdezte Heather.

– Térkép. Nem vagyok annyira ismerős ezen a vidéken – felelte

Breckenridge, azzal a köpönyeget Heather vállára terítette.

Olyan hosszú volt, hogy a bokájáig ért.

– Köszönöm – dünnyögte a lány kissé meglepetten, hogy

Breckenridge ennyire figyelmes. Eléggé fázott, és korábban kimosta a

selyemharisnyáját.

– Csak fogja össze magán. – A köpönyegen át karon ragadta. – A

sarkon túl biztonságban leszünk.

Heather feltételezte, a figyelmeztetés célja az volt, hogy a köpönyeg

ne akadjon bele a székekbe, ezért engedelmesen összehúzta magán, és

érezte a Breckenridge-hez köthető fenyőillatot.

Az illat annyira elkábította, hogy alig tudott figyelni. Breckenridge

az egyik ablak melletti székhez vezette. A holdfényben jól látták

egymás arcát és a térképet is.

Heather leült, összefogta magán a köpönyeget, elrejtve mindent,

ami elterelhetné a férfi figyelmét.

Breckenridge kihúzta a szemközti széket, az asztalra helyezte a

térképet, és leült.

– Először mondja el, mit tudott meg ma; feltételezem, hogy elért

némi haladást.

Heather bólintott. – Az a férfi, aki ezt az egészet megrendelte, skót;

legalábbis Fletcher és Cobbins így hiszi. Földbirtokosként írják le, de

nem igazán tudom, mi az alapja ennek. Azt mondták, hogy fekete haja

van, hideg tekintete; a szeme színére egyikük sem emlékszik, de

különösen komor, fenyegető a nézése. Erős testalkatú, magas férfi,

akivel nem érdemes ujjat húzni. – Elhallgatott.

– Ez minden? – kérdezte Breckenridge.

– Igen – felelte Heather. – És tudom, hogy több száz, ha nem több

ezer skót földbirtokos van, akire ráillik a leírás. Próbáltam valami

különös ismertetőjegyről érdé lődni, de Fletcher a szavamba vágott.

– Sikerült a szavába vágnia?

– Lehet, hogy tévedek, de úgy vélem, a kérdezősködésem hatására

rájött, milyen keveset tud arról az emberről akinek dolgozik. Azt sem

tudják, hogy hintóval vagy lóháton érkezett a glasgow-i találkozásuk

helyszínére.

Breckenridge az alkarját az asztalra támasztva gondolkodott,

összegezte magában, mit tudtak meg addig. Azt: felemelte a tekintetét,

és Heather szemébe nézett.

– Készen áll arra, hogy elmeneküljön tőlük, és visszatérjen velem

Londonba?

Heather állta a férfi tekintetét, elég hosszú ideig ahhoz, hogy

Breckenridge reménykedni kezdjen, majd nyugod tárgyilagos hangon

azt mondta: – Semmi okot nem adtam nekik arra, hogy gyanítsák, meg

akarok szökni, és fogalmuk sincs arról, hogy ön a közelben van. Egyre

nyugodtabbak és hajlandók válaszolni a kérdéseimre... még Fletcher is

Arra nem volt időm még, hogy Marthát alaposan kikérdezzem, mert

Fletcherre koncentráltam. Úgy tűnik, ő tudja a legtöbbet, és ő a legjobb

megfigyelő.

–És a legveszélyesebb a három közül.

– Igen, tudom, de egyben rendíthetetlen elkötelezettje a

megbízójának, így tőle biztonságban vagyok, legalábbis abban az

értelemben. Abból, amit mondtak, az derült ki, hogy nem fognak

bántani engem, mert nem akarnak ujjat húzni a megbízójukkal. Szóval

jól haladok, de még mindig nem tudtam meg, hogy ki ez a bizonyos

földesúr. És Fletcher elzárkózott attól, hogy bármit is mondjon az

úticélra vonatkozóan. Még csak utalást sem tett rá. Ha azt kiderítjük,

talán megtudhatjuk, hogy ki az a foldesúr.

Breckenridge várt néhány pillanatig. – Meg nem áll készen a

szökésre, ha jól értem.

Heather a szemébe nézett. – Ha megtenném, és később Elizát,

Angelicát, Henriettát vagy Maryt elrabolnák... nem tudnék együtt élni

ezzel a tudattal.

Breckenridge bólintott. – Rendben.

Nem tetszett neki a döntés, de számított rá, és igazából megértette.

A hosszú órák során, amikor a kocsi mögött haladt, elég ideje volt arra,

hogy felmérje a helyzetüket. Már elfogadta, hogy abból az egyszerű

tényből adódóan, miszerint két teljes napig együtt voltak úton,

függetlenül attól, miként végződik ez a kaland, az esküvőjük

elkerülhetetlen.

Ez a felismerés nem nagyon zavarta. Meg kell nősülnie, és örököst

kell nemzenie; a kedves, csúnya nővérei már évek óta zaklatták, hogy

válasszon magának feleséget. Heather nagyon jól beleillik a képbe,

legalábbis azokat a szempontokat figyelembe véve, amelyeket az

előkelő társaság fontosnak tart. Ám megdöbbentette az a tény, hogy

olyan könnyen beletörődött a gondolatba, miszerint ők ketten férj és

feleség, és ezt a fejleményt el tudja fogadni a sorsa alakulásában.

Meglehet, hogy nem szeretik egymást, de ő legalább tisztában van

azzal, hogy milyen kémiai vonzalom van közöttük az ismeretségük

legelejetől. Tudta, hogy a vonzalom szikrája könnyen fellángolhat,

amely elég ahhoz, hogy reményt adjon a közös életük sikerességére.

Az ilyen házasság nem tökéletes, de azért működhet. Természetesen

túl jól ismerte a nőket ahhoz, hogy ezzel előhozakodjon. Egyelőre nem

is említette. Nem lepődött meg túlságosan azon, hogy Heathernek

eszébe se jutott, hogy – legalábbis az előkelő társaság fogalmai szerint –

veszélyes lehet vele lenni.

– Jó – felelte Heather. Láthatóan megnyugodott. Mosolygott.

Kékesszürke szeme ragyogott a holdfénybe amikor a térképre pillantott.

– Mivel ez a bizonyos földbirtokos skót, feltételezem, hogy Skóciába

megyünk. Fletcher annyit mondott, nem tudja, hogy a megbízója a déli

országrészben vagy a Felföldön lakik.

Breckenridge kiterítette a térképet kettőjük közé – A két skót

akcentus nagyon jól megkülönböztethető. Fletcher és Cobbins azt

mondta, hogy Glasgow-ban laktak.

Heather vállat vont. – Nem tudjuk, mennyi ideig. Lehet, hogy nem

sokkal korábban költöztek a városba.

– Ha lehetősége adódik, kérdezzen rá, mennyi ideig dolgoztak a

határ északi oldalán.

– Rendben – felelte Heather, majd rákérdezett: – Elmondja az okát?

Breckenridge a kérdés hallatán elmosolyodott. – Még nem. Szerezze

meg a választ, és akkor talán. – A térképen egy pontra mutatott. - Itt

vagyunk. A hely neve Barnard Castle.

– Mivel ez a bizonyos földesúr skót, feltételezhetjük hogy Fletcher

és társai átvisznek a határon – jegyezte meg Heather, az ujját

végighúzva Anglia északi részén a skót határ közelébe. Számtalan

kisebb összekötő út vezetett északra, Skóciába. – Cobbins említette,

hogy holnap a kocsiból kastélyokat, várakat és római erődöket láthatok

– mondta Heather; a térképet közelebbről szemlélve. – Lehetséges, hogy

ezen az úton maradunk, vagy hamarosan északnak fordulunk?

A térképet tanulmányozták egy ideig, majd Breckenndge felmordult.

– Számos kastély van az út közelében, és legalább két római erőd. Ebből

arra következtethetünk, kisasszony, hogy a kocsi ezen az úton marad

legalább Penrithig.

Heather a férfi arcát fürkészte. – Miért ennyire elégedett ezzel?

– Valahol meg akarok állni, hogy néhány szükséges holmit vegyek

magamnak. – Jobb álruhát, hogy közelebb kerüljön hozzá és

elrablóihoz. Fegyverekre is szüksége volt, legalább egy pisztolyra és

egy tőrre. Némi tétovázás után kijelentette: – Holnap korán indulok.

Semmi ertelme lehetőséget adni nekik, hogy megismerjék az arcomat.

Fogadni mernék, hogy Skócia az úti cél, mégpedig Penrith és Carlisle

érintésével.

Heather a térképet nézte. – Ez látszik a legvalószínűbb útvonalnak.–

Az ujjával a Carlisle-tól északra vezető útvonalát követte: – A nagy

országúton voltunk, amely egyenesen Edinburgh-ba vezet, de letértünk

róla, és Carlisle fele haladunk, tehát nem Edinburgh, hanem Glasgow

lehet a végső céljuk.

Breckenridge bólintott. – Glasgow, vagy attól északabbra levő hely.

Ha ez a fóldesúr Glasgow-ban találkozott velük, talán ott kell átadniuk

önt. – Elhallgatott, aztán folytatta. – Van tudomása arról, hogy a

csaladjának skót ellenségei lennének?

Heather zavartan felnézett, majd a fejét lassan ingatni kezdte. –

Sohasem hallottam ilyesmiről. Amennyire én tudom, sohasem volt

határon túli kapcsolatunk. Richard és Catriona kivételével.

Breckenndge ezen elgondolkodott, aztán ő is a fejét ingatta. – Még

ha Richard össze is különbözött egy skót földesúrral, nem tudom

elképzelni, hogy az a bizonyos földesúr önt és a húgait venné célba. –

Újra Heather arcát figyelte. – A fivérei sohasem említették, hogy valami

problémájuk lett volna Skóciában? Heather homlokán ráncok jelentek

meg. – Nem hallottam tőlük ilyen nehézségekről, de... lehetséges, hogy

Rupert részt vett valami fondorlatos skót csalási ügy felgöngyölítésében.

Vagy Alasdair megszerzett valami értékes tárgyat egy mohó skót

műgyűjtő orra elől.

– Gyanítom, ha valamelyik fivére úgy gondolta volna, hogy a

legkisebb veszély is fenyegeti önt vagy valamelyik húgát, arról már

tudna.

Heather mosolygott. – Ez igaz. Vér folyt volna a Dover Streeten,

amikor megpróbáltak volna elrabolni minket.

Mindketten gondolataikba merülve ültek, aztán Breckenridge a

térképért nyúlt. Összehajtogatta, a zsebébe tette, majd a kezét nyújtotta.

– Jöjjön, visszakísérem a szobájába Marthához.

Heather engedelmesen megfogta Breckenndge kezét és felállt.

– A holnap miatt... ne aggódjon – súgta a férfi, ahogy a különterem

sötétebb részén vezette át. – Carlisle-ban fogok várni, és követem a

kocsijukat. – A félhomályban a tekintetük találkozott. – Nem fogom

elveszíteni.

Heather elmosolyodott. – Nem is feltételeztem önről ilyesmit.

ÖTÖDIK FEJEZET

Heathernek nyugtalan éjszakája volt. Még nem is hajnalodott, amikor

felkelt; a fogadó hátsó udvarára néző ablak elé lépett. A szürke égen

halvány rózsaszín fénycsíkok jelentek meg, amikor Breckenridge az

udvaron felszállt a kétkerekű kocsi bakjára, és elhajtott.

Órák múlva ő is kocsiba szállt. Egyáltalán nem volt jó hangulatban.

Ahogy elhagyták Barnard Castle utolsó hazát, gyötrelmes

bizonytalanság tört rá, hogy másik úton fordulnak északnak, és

Breckenridge elveszíti a nyomukat. Nem zárhatta ki ezt a lehetőséget,

de elhatározta, nem hagyja, hogy ez még jobban idegesítse, ezért

tudatosan mélyére süllyesztette ezeket a sötét gondolatokat, és inkább

arra figyelt, mit tudhat meg elrablói megbízójáról, a titokzatos

földbirtokosról. Fletcher előző napi válaszait átgondolva úgy érezte,

hogy már majdnem mindent megtudott a megbízóról. Eszébe jutott

Breckenridge kérdése, így némi gondolkodás után a vele szemben ülő

Fletcherre nézett. Olyan feltűnően bámulta, hogy a férfi ezt látva

bosszúsan összevonta a szemöldökét. – Mi van?

– Csak arra gondoltam... Szóval feltételezem, hogy a határ felé

közeledünk, tehát a hely ahol átadnak engem ennek a földesúrnak

valahol Skóciában van. Azt mondta Glasgow-ban találkoztak.

Edinburgh-ban már voltam, de Glasgow-ban még soha. Milyen a város?

Fletcher vállat vont.

– Ugyanolyan, mint a többi nagy kikötőváros – felelte, aztán

gondolkodott egy ideig, majd azt mondta: – Olyan mint London... Nem,

inkább Liverpoolra hasonlít.

– Ha jól sejtem, ott él.

– Többnyire – felelte Fletcher, titokzatos képpel elmosolyodott. –

Az évek során több helyen laktunk; oda mentünk, ahol a legjobb volt az

üzlet. Már néhány éve Glasgow-ban van szállásunk, de fontolgatom,

hogy miután átadjuk önt, ideje máshová költözni.

Heather vállat vont, mintha Fletcher tervei egyáltalán nem

érdekelnék, mert valóban így volt. Megkapta a választ, amit

Breckenridge kért, de várnia kellett a legközelebbi találkozásukra, hogy

ennek jelentőségét megérthesse.

Cobbins odahajolt, és felhívta figyelmét a közelben álló várra.

Heather megszemlélte az építményt, aztán megbeszélte az

észrevételeit Cobbinsszal és Marthával. Aztán ismét hátradőlt, és

biztosra vette, hogy helyesen értelmezték Cobbins előző napi

megjegyzését. A Penrithbe vezető úton haladnak, amelynek mentén

várat, kastélyt és római erődöt is lehet látni.

Mit kérdezzen még? Mi mást tudhat meg tőlük?

Fletcher jobban reagált a rövid kérdésekre. Ám akárhogy törte a

fejét, Heather nem tudta jobban megfogalmazni. – Hol találkozunk ezzel

a földbirtokossal? Nem értem, miért ne mondhatná el.

– Nos... – Fletcher hirtelen Marthára pillantott, mintha szavak nélkül

megbeszélnének valamit. Heather a szeme sarkából látta, hogy Martha a

fejét ingatja.

Fletcher ekkor odafordult Heatherhez. – Nos... úgy vélem, ezt még

nem kell tudnia. Majd megtudja, ha ott leszünk.

– De...

Heather sürgette, követelte a választ, könyörgött, hízelgett, de hiába.

Fletcher mosolyát látva olyan érzése támadt, hogy játszanak vele.

Mivel Fletchert hajthatatlannak találta, Marthához fordult. –Nyílván

megérti, ha tudom, hová megyünk, az segítene jobban elviselni.

Martha felmordult. Megigazgatta bő köpönyegét, aztán behunyta a

szemét. – Semmi értelme ezt folytatni. Hamarosan megtudja, hová

visszük. Amúgy magának úgysem számít.

Martha ezután hallgatásba burkolózott. Amikor Heather újra

Fletcherre nézett, látta, hogy ő is becsukta a szemét.

Heather dühösen a sarokba húzódott.

Cobbins szeme nyitva volt, és időnként rápillantott. Heather rájött,

hogy a trió elővigyázatos: legalább egyikük mindig figyeli őt, nehogy

elszökjön. Kizárólag akkor nem tartják szoros megfigyelés alatt, amikor

asztalnál ülnek, és ő be van szorítva a sarokba, illetve éjjel, amikor

Marthával van egy szobába zárva, és elvették a ruháját.

Még két vár mellett haladtak el, és Cobbins mindkét esetben felhívta

rá a figyelmét. Néhány mérföldét haladtak, amikor látott egy útjelző

táblát, amelyen az állt, hogy Penrith hét mérföldre van. Felettébb

megkönnyebbült, a feszültsége is enyhült. Ha Penrithen keresztül

mennek, és át akarnak jutni a határon, mindenképpen áthaladnak

Carlisle településen, ahol Breckenridge várja.

Határozottan megváltozott véleménye a „végzetéről”, és nem hitte,

hogy valaha így fog gondolni rá. Az adott helyzetben Breckenridge a

biztonságot jelentette, és függetlenül attól, mit gondolnak róla mások,

tudta, hogy olyan ember, akire számíthat.

Visszanyerte a magabiztosságát, és ez tartotta benne a lelket.

Mivel mást nem tehetett, átgondolta a határon túli területekről

meglévő ismereteit. Már déltájban járt az idő. Ha ilyen sebességgel

haladnak, nyilván úgy tervezik, hogy a határtól nem messze

éjszakáznak. Nem sok esélye volt annak, hogy még aznap elérhessenek

Glasgow-ba.

Amikor néhány alkalommal Skóciában járt, nem sokkal Carlisle

után letértek a főútról Gretnánál, és a Dumfries-ba vezető úton haladtak

tovább New Galloway-ig, onnan pedig észak felé mentek a Casphairn

Vale-ig, ahol Richard es Catriona lakott. Ismerte azt a vidéket és

Edinburgh-t, ahová egyszer Richard és Catriona társaságában

ellátogatott, azon túl Skócia ködös, hideg és ismeretlen vidék maradt

szamára. Az adott körülmények között az a lehetőség, hogy meglátja

Glasgow városát, sőt a skót felföldre is vihetik, nem igazán nyerte el

tetszését.

Úgy érezte, nem szeretne találkozni azzal a titokzatos

földbirtokossal, aki elraboltatta.

Viszont szerette volna megtudni, hogy kicsoda az illető.

A kocsi begördült Penrithbe, majd északra fordult, a Carlisle felé

vezető főútra.

Heather kissé szédült már az éhségtől, amikor a kocsi végre

megérkezett Plumpton Wallba. A kocsis behajtott egy kis fogadó

udvarára, és kifogta a lovakat

Heather mélyet lélegzett a hűvös levegőből, és körülnézett. Ekkor

Martha sürgette, hogy menjen be a fogadóba. Ahogy Fletchert követve

belépett az ivóba, visszagondolt korábbi megállásaikra, és magában

elismerte, milyen elővigyázatosak voltak elrablói.

Mivel úgy hitték, nincs benne elszántság, és jól kigondolt

fedőtörténetük megakadályozza, hogy nyilvánosan jelenetet rendezzen,

viszonylag jól bántak vele, ám nem is adtak lehetőséget váratlan

eseményekre. Minden megállójuk – Knebworth, Stretton, Carlton-on-

Trent, Bramham, Barnard Castle és Plumpton Wall mind kisváros volt,

ahol nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy olyan emberrel

találkozhatnak, aki felismerheti. Ez volt a tervük egyetlen gyenge

pontja, és lépéseket tettek arra, hogy csökkentsék a veszélyt.

Az előkelő társaság azonban ilyenkor Londonban foglalta el magát;

a társasági szezon elkezdődött, így az esély, hogy ismerőssel

találkozzon, szinte a nullával volt egyenlő, így erre Heather nem is

számított. Az asztalnál egyetlen szót sem szólt; nem látott okot arra,

hogy bármit is kérdezzen.

Amikor egy óra múltán újra beszállt a kocsiba a megszokott helyére,

pontosan tudta, hogy újabb feszült várakozás következik. Amikor

kiértek az útra, és a kocsi észak felé indult, újra végignézte elrablóit, és

rájött, hogy ők legalább annyira feszültek mint ő. Fletcher már nem

lezseren ült, hanem egyenes háttal, éberen; többnyire kifele nézett

komoran, mintha számolgatna. Cobhins keze a combján volt, és Heather

megesküdött volna rá, hogy valamin töpreng.

Oldalra pillantva látta, hogy Martira is nagyon éber.

Heather próbálta elképzelni, mi lehet az oka, hogy mindhárman

ennyire figyelnek. A határ Carlisle után következett... talán azért

izgultak annyira, mert London után a határváros a legnagyobb település,

ahol át kell haladniuk és általában sok katona, hivatalnok, vámtiszt

járkált az utcákon.

Heather kibámult az ablakon, és a többiek feszültsége ellenére ő

nyugodt volt, mert tudta, hogy biztosan átmer nek Carlisle-on.

Breckenridge az árnyékban állt, Carlisle várának külső falánál. A vörös

kőnek támaszkodva figyelte a Penrith fele északra haladó kocsikat.

Mindenkinek el kellett haladni ezen a ponton, aki Carlisle-ba be akart

hajtani. Köpönyegébe burkolózva az elhaladó kocsik utasai nem vették

észre; kivéve azt a személyt, aki kifejezetten őt kereste.

Elégedett volt az előkészületekkel; fel kellett készülni minden

veszélyre, amely a határon túl fenyegetheti. Első szerzeménye egy pár

pisztoly volt; rövid csövű, ezüst pisztolyok, elég kicsik ahhoz, hogy a

kabátzsebében elférjenek A kábát, a térdnadrág, az egyszerű ing és

mellény miatt több szabót kellett felkeresnie, hogy kész ruhákat találjon

a méretében. Szándékosan úgy alakította a megjelenését hogy a holmija

kissé viseltesnek tűnjön. Legutóbbi álcája szerint ügyvédbojtárként

utazott, akinek éppen nincs munkája. Ez az álöltözet lehetővé tette, hogy

közelebb kerüljön Heather három elrablójához, ráadásul ezt nyíltan

megtehesse. Bár Newarkban vásárolt borotvakészletet, aznap reggel

szándékosan nem borotválkozott. Az állát sötét borosta borította. Így

kevésbé látszott kifinomultnak. Egy használt holmikat árúsító boltban

talált hordozható íródobozt és kiegészítőket; jobb keze ujjait bekente

tintával; az volt a szándéka, hogy Fletcher, Cobbins és Martha

magukkal egyenlőnek érezzék, olyan embernek, akivel szemben nem

ösztönösen, bizalmatlanok.

Ha igyekezetét meg lehet ítélni abból, hogy amikor elnyomta

veleszületett kékvérű arroganciáját, és végigsétált a városon, egyáltalán

nem hívta fel a figyelmet magára, akkor kifejezettek sikeresnek

tekinthető. Sikerült megvásárolnia egy ócskán felszerszámozott gebét

úgy, hogy nem keltett feltűnést.

A hátát a falnak vetve nézte tovább a fogatokat; a külső szemlélő a

nyugalom megtestesülésének láthatta, ám valójában egyre nyugtalanabb

lett.

Azt fontolgatta, hogy újabb futárt küld a Cynster családhoz. Több

mint egy órát gondolkodott ezen, ám végül nem tette meg. Elsősorban

azért, mert ha Heather unokatestvérei rögtön elindulnának észak felé,

ami nagyon valószínű, szinte biztosan az ellentkező hatást érnék el, mint

amire eddig ő törekedett, nevezetesen, hogy titkba tartsa Heather

elrablását.

Ha az előkelő társaság tudomást szerezne arról, hogy Fletcherrel és

Cobbinsszal akár egy éjszakát is egy fedél alatt töltött, a jó hírneve

elkerülhetetlenül és örökre elveszne, függetlenül attól, hogy Martha is

vele volt. Breckenridge bármit mondhatna utána, az előkelő társaság

nem fogadná el magyarázatot. Ráadásul túl bonyolult lett volna

elmagyarázni a helyzetet azoknak, akik nem ismerték az egész

történetet, nehéz lett volna elhitetni velük, hogy Heather még az elrablói

kezében van, de biztonságban. És Breckenridge gondoskodik a

biztonságáról.

Ez utóbbi körülményt lett volna nehéz megmagyarázni, különösen

úgy, hogy éppen Skóciába tartanak. Akárhogy is fogalmazott,

akármilyen magyarázatot vázolt fel, az eredmény mindig ugyanaz volt:

feleségül fogja venni.

De mi van akkor, ha Heather nemet mond? Amíg nem tudja, hogyan

dönt Heather, nem volna bölcs dolog bejelentést tenni.

Természetesen az adott helyzetben, miszerint személyét London

leghírhedtebb nőcsábászai között tartják számot Heathert pedig jó

házból való, jól nevelt és gondosan óvótt hölgynek tekintik, nem is volt

más lehetőség, mint a házasság. Különösen azért, mert mindkét család

az előkelő társaság legmagasabb köreihez tartozott. És amíg

Breckenridge úgy érezte, tiltakoznia kellene az ilyen társasági elvárások

ellen, meglepően könnyen elfogadta ezt a sorsot. Gyanította, hogy

ennek oka részben az, hogy Heather „az ismert rossz”, szemben az

ismeretlenekkel.

Miközben ez eszébe jutott, felidéződött minden, ami csak az elmúlt

néhány napban derült ki Heatherről.

Meglepően okos. Határozott és hűséges. Felmérte a körülményeket,

és a helyzetnek megfelelően viselkedett, amikor más hölgyek

tehetetlenül rettegtek volna. Nem lehet azt mondani rá, hogy gyenge az

akarata vagy a jelleme.

Sokkal rosszabb feleséget is kaphatna.

Nyilván egyik család sem emel kifogást. Nem szerelmi házasság

lesz, pedig annak van nagy divatja, de az utóbbi néhány nap történései

alapján Breckenridge biztos volt abban, hogy Heather igent mondana,

ha megkérné a kezet, és házaspárként elég jól kijönnének egymással.

És ez több volt, mint amit az ismeretségi körébe tartozó hölgyekről

elmondhatott.

Meglehet, a szerelmi házasság divatja tombol, ám ő személy szerint

már régen lemondott a szerelemről. Egészen pontosan tizenöt éve. És

gyanította, hogy Heather inkább szerelmi házasságra vágyna, de már

huszonöt éves, és ha ez a szezon is úgy telik el, hogy nem talál férjet

magának, a társaság vénkisasszonynak tekinti. Eddig nem jött el érte a

délceg herceg hófehér paripán. Abból kiindulva, hogy milyen

gyakorlatias gondolkodású, Breckenridge gyanította: ha megkéri a

kezét, és alaposan átgondolja a dolgot, akkor Heather igent mond.

Ám ha mégsem...

Elkomorodott, aztán lerázta magáról ezt a gondolatot. Heather okos,

értelmes nő, és elfogadja a szükségszerű megoldást.

Ám ha mégsem... a parázsból még lehet lobogó láng, olyan vad és

tomboló szenvedély, amellyel Heather minden ellenállását megtörheti.

Amúgy maga a meggyőzés is nagyon élvezetes lehet.

Képzelete éppen a lehetőségek számbavételével volt elfoglalva,

amikor ismerős kocsi bukkant fel. Az árnyékban maradva megvárta,

amíg a kocsi eldübörög előtte; figyelte, ahogy letér a főúttól, és észak

felé folytatja útját. Délután közepe volt, a határ csak tíz mérföldre

volt.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Heathert az elrablói még aznap át

akarják vinni Skóciába.

Elhúzódott a faltól, még néhány pillanatig a kocsit nézte, aztán

elindult a közeli istállóban hagyott kordája felé.

Heatheron hirtelen félelem vett erőt, amikor a kocsi lassan áthaladt a

Sark folyó hídján, és a másik oldalon skót földre ért.

Azzal biztatta magát, hogy Breckenridge biztosan a nyomukban

van, és amikor eljön az ideje, segít neki elszökni.

Néhány mérfölddel korábban a kocsi áthaladt egy főúton, amely

Hawick és Selkirk érintésével Edinburgh-ba vezetett; minden jel arra

utalt, hogy valóban Glasgow-ba tartanak.

A következő néhány mérföldön ismerős volt a táj. Gretna falu

közvetlenül a határon volt; a főúttól balra elszórtan házak

helyezkedtek el. Aztán elhagyták azt az útkereszteződést, amelyen

Vale-be menet néhányszor már elhaladt.

Heather hátradőlt, fejét az ülés kárpitjának támasztotta, és arra

gondolt, hogy már ismeretlen vidéken járnak. Eltűnődött, vajon

mekkora utat tesznek meg aznap. Számtalanszor rákérdezett, de

Fletcher és Martha mindig csak azt válaszolta, hogy majd hamarosan

megtudja.

Heather ebben kételkedett, ám semmi jelét nem adta; hátradőlt,

összehúzta magán a Marthától kapott köpönyeget, mert a tavasz

ellenére Skóciában határozottan hűvösebb volt az idő, mint Dél-

Angliában.

A kocsi lassított. Heather kinézett az ablakon; kis házakat látott, a

Gretnától északra levő falucska kunyhóit. Gretna Green hírhedt

település volt, a szökött szerelmesek itt házasodtak össze a kovács

üllője mellett.

Martha kipillantva megszólalt: – Tehát ez a híres kovácsműhely?

Fletcher is odanézett. – Igen... az. – Aztán Heather felé fordult. –

Megállunk egy kis fogadónál.

Heather azt mondogatta magának, hogy a híres kovácsműhely

közelsége csak véletlen. Gretnában számos fogadó mellett hajtottak el,

de a kis falusi vendégház, amely előtt a kocsi megállt, jobban megfelelt

Fletcher ízlésének.

A Nutberry Moss nevű fogadó régi épület volt. Falai fehérre meszelt

kőből voltak, az ajtó- és ablakkeretek megfeketedtek; fekete gerendák

tartották a sötétszürke palatetőt; a ház teljesen beilleszkedett a

környezetbe.

Fletcher szállt ki a kocsiból elsőként, aztán lesegítette Heathert. A

kisasszony megállt a kocsi lépcsőjén körülnézni, de Breckenridge-et

nem látta. Az út, amely mellett a fogadó állt, nyugat felé vezetett

tovább; nem messze kiért a Dumfriesba tartó szélesebb útra.

Martha lépett Heather mellé, Cobbins leghátul lépkedett, és így

követték Fletchert a fogadóba.

Odabent sokkal melegebb volt. Heather a terem egyik fala mellé

épített kandallóhoz tartotta kezét melegedni, és kíváncsian

körülpillantott. Keskeny lépcső vezetett az emeletre, kettéválasztva az

előcsarnokot. A fogadós akkor lépett ki a terem hátsó részén, a lépcsőtől

balra nyíló lengőajtón, amely a konyhába vezethetett. A kezét

konyharuhába törölve üdvözölte Fletchert. Amikor közölték, hogy

megszállnának éjszakára, a fogadós a lépcső jobb oldalán álló hosszú

pulthoz lépett.

Heather visszafordult a tűz felé, és azon gondolkodott, hogy mi mást

tudhatna meg elrablóitól, amikor Fletcher hangját hallotta.

– Nem tudom, hány napig maradunk. Legalább két éjszakát, de

valószínűleg tovább. Addig maradunk, amíg Sir Humphrey Wallace

megbízottja, bizonyos McKinsey meg nem érkezik, hogy a fiatal

hölgyet tovább kísérje.

Heather szigorú pillantással Martha felé fordult: – Itt fognak átadni?

Itt várjuk a földbirtokost?

Martha vállat vont. – Fletcher azt mondja.

Nem tűnt nagyon közlékenynek.

– De még nincs itt?

– Nincs – felelte Martha, a sálját megigazítva. – Beletelhet néhány

napba, amíg ideér, bárhonnan is jön.

Fletcher még mindig a fogadóssal volt elfoglalva. Heather a

közelben álló Cobbinshoz fordult. – Mikor üzentek neki, hogy

elraboltak, és északra hoznak?

– Knebworthben az esti postával küldtük.

Heather számolt; alig tudta követni a napokat, de... ha McKinsey

valahol Edinburgh-ban vagy Glasgow-ban tartózkodna, már ideérhetett

volna.

Ám mielőtt tovább gondolhatta volna a helyzetet, Fletcher lépett

melléjük. – Szokás szerint két szoba, mindkettő a keleti szárnyban, de

nem egymás mellett. – A poggyászukat cipelő két inasra nézett. –

Cobbins és én a lépcsőhöz közelebbi szobában leszünk.

Heather szeme összeszűkült, ahogy Fletcherre nézett.

– Miért álltunk meg itt?

Fletcher nehezen hihető nyájassággal válaszolt. – Ezt a helyet jelölte

meg McKinsey. Ide kellet, önt hoznunk.

– Miért éppen Gretna Greent választotta?

Fletcher szeme tágra nyílt. –Nem tudom. – felelte, aztán Marthára,

majd ismét Heatherre pillantott. – Van valami sejtésünk – jegyezte meg

vállat vonva –, de igazából nem tudhatjuk. Ezt a helyet jelölte meg,

ezárt ide hoztuk önt. Csak ennyit tudunk.

Heathernek egyáltalán nem tetszett a helyzet alakulása. Fogalma

sem volt, hogy egy olyan helyen, mint Gretna Green mennyire kell

együttműködőnek lenme egy hölgynek. Valami bódítószert adnak neki,

esetleg más módon ráveszik az együttműködésre, hogy biztosan

megköttessen a frigy?

Azt azonban biztosan tudta, hogy a Gretna Greenben az üllő fölött

kötött házasságok törvényesek, és a házasfelekre nézve kötelező

érvenyűek. A szülei is ott kötöttek házasságot.

Nem akadékoskodott, amikor Martha felterelte a lépcsőn a

szobájukba. Már teljesen tisztán latta, mi fog történni. Eljött az ideje,

hogy elhagyja elrablóit, és elmeneküljön. Ha Brcckcnridge megérkezik,

megmondja neki, hogy készen áll a szökésre.

Csakhogy Fletcher azt mondta, még legalább két napig maradnak.

Amikor Martha előtt belépett a szobába, rapillantott a két keskeny ágyra

és az egyetlen kis ablakra, és eszébe jutott, hogy Fletcher általában nem

mond igazat, de úgy vélte, ebben talán nem hazudik. Fletcher nem

őszinte és becsületes, de Heather nem hitte, hogy kitalálna olyan mesét,

miszerint napokig várakozniuk kell. Miért tenné? Nem tudja, hogy a

közelben van Breckenridge, aki megmentheti. Az ő szempontjukból

semmi értelme nem volt hazudni arról, hogy mennyi ideig maradnak

McKinsey érkezésére várva.

Az ajtótól távolabbi ágyra hevert, és azon tűnődött van-e valami

módja annak, hogy kihasználja a helyzetet. Vajon nyomást gyakorolhat-

e Fletcherre, Marthára és Cobbinsra, hogy mondjanak még többet

McKinsey-ről. És ha végül a szökés mellett dönt, lehet-e azt úgy

időzíteni, hogy ő és Breckenridge a közelben maradjanak, hogy lássák

McKinsey megérkezését?

Ha Breckenridge és ő jól megnézi azt a férfit, nagyobb eséllyel

megtudhatják, kicsoda valójában, és ezzel minimálisra csökkenthetik a

húgait és unokahúgait érintő közvetlen fenyegetettséget.

Nagyot sóhajtva úgy gondolta, majd Breckenridge-dzsel

megbeszéli. Felállt, a szoba másik végébe ment, hogy tárgyaljon arról,

milyen ruhát enged a „szobalánya” elővenni a csomagból.

Amikor Heather és elrablói beléptek a csapszékbe, Breckenridge már

ügyvédbojtár álruhájában három helyi férfival ült egy asztalnál és a

fogadós raguját fogyasztották.

A fogadó túl kicsi volt ahhoz, hogy külön ebédlője legyen.

Breckenridge felnézett a tányérjából, és láthatóan meglepte a fiatal

nemes hölgy látványa; mert akármilyen ruhát viselt Heather, a tartása, a

mozdulatai mind az előkelő származásáról árulkodtak Heather ruganyos

léptekkel érkezett a helyiségbe.

A tekintetük egy röpke pillanatra találkozott. Heather szeme csak

megrezzent, amikor meglátta Breckenndge alakját; különben semmi

sem látszott rajta, majd a figyelme a szolgálólányra irányult, aki őt és

három társát az asztalukhoz vezette.

A jelen lévő férfiak közül Breckenridge volt az egyetlen, aki jól

értelmezte Heather merev tartását. Tehát valami felzaklathatta.

Breckenridge a fejét lehajtva a tányérjába nézett. Heather még soha nem

látszott ennyire aggódónak a fogsága során. Nem mintha fogságként

fogta volna fel; inkább úgy tekintett a helyzetre, mint valami

kellemetlenségre. Most viszont valami megváltozott.

Nem igazán tetszett neki az, hogy Fletcher éppen ezt a fogadót

választotta, amely túlságosan közel volt a híres házasságkovácsoló

műhelyhez, de abból kiindulva, hogy a feltételezésük szerint az elrablói

Glasgow-ba viszik, a Nutberry Moss Inn célszerű megállónak tűnt.

Heather aggodalmas arckifejezését látva azonban azon

gondolkodott, hol találkozzon vele éjjel.

Heather a kis terem másik végében ült, háttal a falnak. Martha

robusztus alakja beszorította a sarokba. Az elhelyezkedés egyetlen

előnye az volt, hogy jól látta a pult közelében álló asztalnál helyet

foglaló Breckenridge-et.

Heather feltűnés nélkül nézett abba az irányba, amikor Breckenridge

mondott valamit, mire a három férfi nevetett. A haja kócos volt, így elég

faragatlan ember benyomását keltette, különösen a borostás állával. A

gallérjába szalvétát gyűrt, az asztalra könyökölve a villájával piszkálta a

ragut, és evés közben beszélt. Heather biztosra vette, hogy a nővérei

megbotránkoznának, ha így látnák.

Breckenridge álruhája minden jel szerint hatásos volt. Bár idegen

volt a faluban, és látszott rajta, hogy más, mint a helyiek, mégis jól

beillett a Nutberry Moss fogadó törzsközönségébe, mintha oda tartozna.

Heather megkönnyebbülést érzett abban a pillanatban, amint

meglátta Breckenridge fekete haját. Itt van a közelében, már félretetted

aggodalmait és arra figyelhet, hogy az utolsó információt is begyűjtse,

mielőtt McKinsey érkezése szökésre kényszeríti.

Megérkezett a szolgálólány az ételekkel. Heather nekilátott a

báránysültnek, amelyet paszternákkal és káposztával tálaltak, közben

magában összegezte az utalásokat, amelyeket Fletcher, Cobbins és

Martha véletlenül kimondott.

Amikor Breckenridge-dzsel később találkozik, mindent el kell

mondania, amivel alá tudja támasztani az állítását, miszerint McKinsey

csak napok múlva érkezik, tehát nem szükséges sietve elszökniük a

Nutberry Moss fogadóból. Maradhatnak még néhány napot, és addig

talán más dolgok is kiderülnek.

Bár Fletcher folyton fürkészőn nézett rá, Heather gyanította, ez azért

van, mert arra számít, hisztériázni fog a Gretna Green-i kovácsműhely

közelsége miatt. Ezért a lány a fejét lehajtva ült, viselkedése egyáltalán

nem volt természetes, ám elrablóinak erről fogalmuk sem volt.

Amint rendszerezte magában, amit megtudott, azon kezdett

gondolkodni, mit kérdezhet úgy, hogy a kérdés teljesen ésszerűnek

tűnjön.

Amikor a vacsora véget ért, Martha odafordult Heatherhez. – Nem

tudom, hogy van vele, de én le akarok feküdni. Jöjjön felfelé! Azzal

Martha feltápászkodott a padról. Heather felsóhajtott, és odébb

csusszant a pádon, hogy feladjon es csatlakozzon Marthához. Fletcher

és Cobbins ülve maradt; mindketten még a söröskupájukat szorongatták.

Ahogy Heather elindult Martha nyomában, és az asszonyság nem

láthatta, Breckenridge-dzsel találkozott a tekintetük. Ekkor

Breckenridge hirtelen előrepillantott, az előtér másik oldalára.

Heather követte a férfi tekintetét, meglátta a recepciós pultot, és

mögötte az ajtót, amely talán egy raktárba vezetett.

Utána azt látta, hogy Breckenridge megint őt nézi. De nemcsak ő,

hanem minden férfi, aki a csapszekben ült.

Zavarában a fejét oldalrahajtotta, és a hajaba túrt, mintha csak egy

rakoncátlan tincset igazítana meg. Aztán követte Marthát az ivóból a

lépcső felé.

Breckenridge elégedett volt, hogy Heather megértette, amit jelezni

akart. Újabb italt ajánlott három alkalmi ivócimborájának, akik olyan

kitűnő lehetőséget biztosítottak neki, hogy álcázza magát.

Mind kiitták sörüket, és a kezébe nyomták a kupát, de egyikük

megszólalt: – Azt hittem, cimbora, munka nélkül tengődsz.

– Valóban – felelte Breckenridge vigyorogva. – De szomorú volna,

ha az ember nem engedhetné meg magának, hogy igyon egy-két sört a

cimborákkal... Mi értelme volna a munkának, ha ezt sem tehetnénk

meg?

Mindannyian lelkesen egyetértettek ezzel. Breckenridge a pulthoz

ment, és a csapos újratöltötte a kupákat. A csapszékben tartózkodók

többsége helyi ember volt, és bár feltételezte, hogy ő és Heather csak

egy éjszakát tölt ebben a fogadóban, szükség esetén nem volna nehéz

tovább maradni.

Visszafordult az alkalmi ivócimborái felé. A szeme sarkából látta

Fletchert és Cobbinst, amint halkan beszélgettek. Eljátszott a

gondolattal, hogy odamegy hozzájuk, de ha valóban több éjszakát

töltenek itt, akkor a helyiek által megismert ártalmatlan

ügyvédbojtárként bemutatkozni hasznosabb lehet.

– Tessék – szólt a csapos, amikor az utolsó kupát is a tálcára tette.

– Hálás köszönet – szólt Breckenridge, és időben jutott eszebe, hogy

kifizesse az italt, ne pedig egyszerűen a szobája számlájára írassa. Az

állástalan ügyvédbojtárok valószínűleg nem kapnak hitelt.

Visszavitte a tálcát az asztalhoz, leült, majd mind a négyen

csendben kortyolgatták az italt.

Aztán az egyik férfi előállt egy történettel, miszerint egy helyi

marhakereskedőt a határon feltartóztatták a Gretna Greenben

állomásozó fináncok.

– Be kellett bizonyítania, hogy az összes marha az övé.

A másik ember felmordult. – Szeretném látni, hogyan bizonyítja.

Errefelé mindenki tudja, hogy fent, a hegyekben „találja” az állatait.

Csak bóklásznak, aztán csatlakoznak a csordájához... Legalábbis ő ezt

híreszteli.

Mindenki nevetett, és a helyi élet különböző jelenségeiről

beszélgettek.

Üres kupák mentek, tele tálca jött, többször egymás után. Egy idő

után a Breckenridge mellett ülő férfi az ivó másik végebe, Fletcher és

Cobbins felé mutatott. – Tudja valaki, hogy kik ezek?

Breckenridge a többiekkel együtt ingatta a fejét.

– Nos – szólt a kapatos cimbora – nézzük, akarnak-e csatlakozni

hozzánk. Legyetek barátságosak. – Azzal a kupáját felemelve átszólt a

helyiség másik felébe. - Hé, maguk ketten! Jöjjenek, igyanak velünk

egyet!

Breckenridge látta, ahogy Fletcher és Cobbins egymásra néznek,

néhány szót váltanak, aztán kézbe veszik a söröskupájukat, és a társaság

asztalához húzzák a székükét.

Megtörténtek a bemutatkozások. Mivel a társaságból Breckenridge

volt a legfiatalabb, türelmesen várt. Szerencsére egyik ivócimborája

rámutatott, és azt mondta:

– Ő pedig Timms. Ügyvédbojtár Lunnonból, de sajnos éppen nincs

munkája, ezért felmegy Glasgow-ba, hogy állást találjon magának.

Breckenridge bólintott Fletcher és Cobbins felé, aztán kezet ráztak.

Utána hagyta, hogy Jim, Cyril és Henry vigye a beszélgetést.

Természetesen kíváncsiak voltak, mi szél hozta Fletchert és Cobbinst

erre a vidékre. A kérdésre Fletcher gördülékenyen előadta a történetet,

amelyet Heather már részletesen elmondott Breckenridge-nek. Ha

korábban abban bízott volna, hogy ezt a mesét könnyű cáfolni, Fletcher

magyarázatát hallgatva minden reménye szertefoszlott.

Fletcher pontosan úgy viselkedett, mint egy korosodó földesúr

felbérelt embere.

Breckenridge pedig Timms ügyvédbojtárként bölcsen bólogatott. –

Nagyon sok fiatal lány szökik meg, ha szigorúnak tartják a gyámjukat.

Sok ilyet láttam Londonban. Rengeteg lány kerül így bajba.

Hagyta, hogy a beszélgetés folytatódjon; elégedett volt a szerepével,

azzal, hogy Fletcher már nem nézett rá gondolkodva, hanem teljesen

hétköznapi embernek tartotta a többiekkel együtt.

A csapos végül a pultra csapott, és közölte, hogy záróra van.

– Csak hagyják ott a kupákat, a lányok reggel majd összeszedik.

Letették a kupákat, és nagy nehezen talpra álltak. Breckenridge hálát

adott korábbi kicsapongó életmódj hogy hajnalig szokott inni; így most

megállt a lábán.

Ő, Fletcher és Cobbins kivezették a másik három férfit. A fogadós

megköszönte nekik a segítséget, majd bereteszelte az ajtót, és jó

éjszakát kívánt a vendégeinek.

Breckenridge elindult a lépcső felé. Fletcher követte, Cobbins

küszködött hátul. A lépcső tetején Breckenridge megállt, és

visszapillantott Fletcherre.

– Glasgow-ba tartok, de van egy régi seb az oldalamon – mondta

fájdalmas grimasszal. – Szörnyen hasogat. Valószínűleg azért, mert

egész úton azon a rozoga bricskán döcögtem. – Azzal üdvözlésül intett

nekik, majd elfordult. – Holnap találkozunk. Vagy nem. Mindenesetre

sok szerencsét!

– Magának is! – szólt utána Fletcher.

Breckenridge óvatos léptekkel vonult tovább a szobája felé a

folyosón. Vigyorogva.

Heather lefelé lopakodott a Nutberry Moss fogadó lépcsőjén, a

lépcsőkorlátba kapaszkodott, nehogy elessen, emeleti szobákban nagyon

sötét volt, a lépcsőházban a hallban azonban félhomály uralkodott. Az

utolsó lépcsőfokról óvatosan a kőpadlóra lépett, és arra fordult, ahol a

recepciós pultot sejtette. Megkönnyebbülten észlelte, hogy mögötte az

ajtó résnyire nyitva van, és bent gyertya világít.

Elérte a pultot, becsusszant mögé, majd kinyitotta az ajtót.

Breckenridge a fal melletti keskeny padon ült, és az ajtó nyitására

felnézett. – Csukja be – súgta –, és üljön le.

Heather a szokásos öltözetét viselte; az ágytakarót ezúttal

selyemsáljával rögzítette a derekán.

Breckenridge felállt, és ahogy Heather elfordult az ajtótól, széles

mozdulattal levette köpönyegét a válláról, és a kisasszonyra terítette.

Heather összehúzta magán a köpönyeget, és leült. – Köszönöm.

Meglehetősen hűvös van itt.

– Mit sikerült megtudnia? – kérdezte Breckenridge, és odaült mellé

a padra.

Suttogva beszélt. Heather közelebb hajolt a férfi széles vállához.

Korábban nem is vette észre, de már megtanulta értékelni: Breckenridge

jelenléte megnyugtatóan hat rá.

– Először is válaszolok a kérdésére, miszerint Fletcher és Cobbins

sok időt töltöttek-e Glasgow-ban: Fletcher elmondása szerint ott volt a

bázisuk az utóbbi evekben. – Breckenridge borotválatlan, ám ettől még

férfiasabb ar-cát nézte. – Mire következtet ebből?

Breckenridge nem látszott boldognak, és Heather ezt világosan

érzékelte, mert kezdett átlátni a férfi álarcán.

– Arra következtetek, hogy akit emlegetnek, nem egyszerű

földbirtokos. Ha az illető köznemes volna, tájszólással beszélne, és ha

Fletcher és Cobbins több mint egy évig élt Glasgow-ban, meg tudnák

különböztetni a déli skót tájszólást a felfölditől. - Elhallgatott, majd

folytatta: – Azt mondta Fletcher, nem tudták megállapítani, honnan

származott az a férfi, és ez azt jelenti, hogy megpróbálták azonosítani,

de nem voltak képesek rá.

– Igen, ez igaz. De mit jelent?

– Azt jelenti, hogy nem egyszerű köznemessel van dolgunk. –

Heatherre pillantott. – Skóciának kitűnő iskolái vannak Edinburgh-ban

és más városokban. Ha ez a földesúr nemesember fia, ilyen iskolába

küldhették. Lehet, hogy angolok tanították, hogy ne beszéljen

tájszólással, így kulturáltabb ember benyomását kelti. A tanulmányaim

során nekem is volt dolgom néhány skót fiatalemberrel, akik úgy

beszélnek, mintha Etonban tanultak volna.

Heather arca elkomorodott. – Ha jól értem, nem egyszerű

földbirtokos, hanem valószínűleg az arisztokrácia tagja?

Breckenridge bólintott. – Pontosan így értelmezem.

Heather felsóhajtott. – Idejön értem, hogy átvegyen mint valami

csomagot. – Érezte Breckenridge feszültségét ezért gyorsan folytatta: –

Fletcher és Martha szerint még legalább két napig nem várható. Úgy

tűnik, legalább ennyi időbe telik, mire ideér, bár az elrablásomról szóló

üzenetet Knebworthből az esti postával elküldték neki. Ha még nincs itt,

és még két napig nem lesz itt...

Figyelte, ahogy Breckenridge elvégzi ugyanazt a számítást, amit ő,

és nagyon furcsa képet vág.

– Felföldi. Egészen biztosan hegylakó. Edinburgh-ba két nap alatt

eljutott volna az üzenet. Nem tudom elképzelni, hogy ez a földesúr,

akárki legyen is, elindította volna az emberrablást úgy, hogy ő közben

elutazik valahová. Biztosan várja az üzenetet, és ha megkapja,

nyilvánvalóan cselekszik.

Breckenridge újra Heatherre nézett. – Nincs más logikus

magyarázat a késedelemre. Egészen biztosan felföldi – mondta enyhe

undorral. – Egy felföldi nemesúr. Milyen régi sérelme lehet, hogy

bosszút akar állni a Cynster családon?

Heather családi elbeszélésekből tudta, hogy néhai nagybátyja,

Sebastian és régen halott nagyapja, Sylvester többször is az angol

korona érdekében jártak el skót ügyekben. Lassan bólintott. – Valami

ilyesmiről lehet szó; hallottam, hogy a skótoknak hosszú az

emlékezetük, különösen a háborúk és az erdőirtások tekintetében.

– Valóban – folytatta Breckenridge. – Azonban az a tény, hogy

Skócia települései közül éppen ide hozatta önt, és azt az utasítást adta,

hogy itt kell megvárnia, semmi jót nem jelenthet.

Heatherre pillantott, aki sápadtnak és kissé zavartnak látszott.

A helyzet valóban lényegesen rosszabb volt, mint amire számított.

Ha ez a fóldesúr skót nemesember, akkor amíg Breckenridge skót

földön van, hiába Brunswick grófságának örököse, nehéz dolga lesz az

ellenséggel. A skótok érthető módon jobban odafigyelnek a saját

nemeseikre, és minden alkalmat megragadnak, hogy borsot törjenek az

arrogáns angolok orra alá. A diákéveiben volt dolga néhány skót

nemessel, akik hajlamosak voltak haragot tartani, és a harcot sem adják

fel. Breckenridge becsülte a kitartásukat, kivéve abban az esetben, ha

Heather is érintett.

Számára Heather biztonsága volt a legfőbb szempont.

– Azt hiszem, jobb volna – mondta, Heather szemébe nézve –, ha

most visszamennénk Londonba..

Heather kidugta a kezét a köpönyeg alól, és megérintette

Breckenridge karját, mintha az érintésben megnyugvást vagy

megerősítést keresett volna.

– Kifejezetten ezt fontolgattam, de...

Breckenridge a fogát csikorgatta.

Heather gyengéden megszorította Breckenridge karját, majd

visszahúzta a kezét. Breckenridge erősen kívánta, hogy Heather keze

simuljon a karjára.

– A skót nemes nem holnap érkezik, és holnaputánra sem várják. –

A tekintetük egymásba fonódott. – Tehát van két napunk, hogy

kihúzzunk valamit Fletcherből és Cobbinsból, amely segít, hogy

megtudjuk, ki ez a titokzatos ember, és... – Felsóhajtott. – Arra

gondoltam, ha nem sokkal az érkezése előtt időzítenénk a szökést, talán

még megpillanthatnánk.

Mivel Breckenridge nem válaszolt azonnal, ismét megérintette a

karját és közelebb hajolva folytatta. – Sikerült minden nehézség nélkül

ilyen messzire jutnunk; Fletcher, Cobbins és Martha nem sejti, hogy ön

meg akar menteni. Szándékosan abba a hitbe ringattam őket, hogy

beletörődtem a sorsomba, és tehetetlen vagyok. Ha van még néhány

napunk, ki tudja, mi mindent tudhatunk meg. Fletcher kezdhet

megnyugodni, csökken az ébersége, és esetleg valamit véletlenül

elmond nekünk.

Breckenridge-nek elég volt Heatherre pillantania, és tudta, nincs

esélye lebeszélni az elhatározásról. És nincs joga utasítani vagy

követelni – olyat nem tud mondani, amit a kisasszony elfogadna –,

ezért a lehetőségei eléggé korlátozottak. Kidolgozott egy tervet,

amellyel megmentheti Heathert úgy, hogy a jó híre ne szenvedjen

csorbát. Ami pedig kettőjük viszonyát illeti, a kimenetele nem lehet

kétséges, és még néhány nap ezen semmit sem változtat. Azért még

nem adta fel.

– Milyen kérdések iránt tudakozódna?

– Arra gondoltam, kiszedem belőlük, hova küldték az üzenetet

Knebworthből. Milyen utasítást kaptak, hogyan lépjenek kapcsolatba a

megbízójukkal. Az üzenetet természetesen másnak küldhették, aki

átadja annak a nemesúrnak. Ha elég óvatos volt, hamis nevet adott meg

nekik, és nyilván nem mondta meg a címét. Tehát a többi kérdésem

arra irányulna, hogy mit tud ez a nemesember a húgaimról, az

unokahúgaimról és rólam. Mit mondott rólunk Fletchernek és

Cobbinsnak? Nyilvánvalóan eleget mondott rólam ahhoz, hogy

megtaláljanak, de mit tudnak még? – Összenéztek. – A válasz fényt

deríthet arra, hogy kicsoda ez a nemesember. Vajon Londonban

találkoztunk vele? Talán az előkelő társasághoz tartozik? Vagy csak azt

tudja rólunk, amit bárki megtudhat, ha érdeklődik utánunk?

Breckenridge erre csak bólintott. – Nem rossz irány. És igaza van.

Ebből többet megtudhatunk.

Breckenridge magában kiértékelte a helyzetet, és arra a

következtetésre jutott, amelyre korábban. Komoran bólintott. –

Rendben. A következő néhány napot arra használjuk, hogy megtudjuk,

mit lehet még kideríteni – jelentette ki. – Ebben az álruhámban közelebb

tudok kerülni Fletcherhez és Cobbinshoz. Ne feledje, hogy nem ismer

engem. Viselkedjen úgy, ahogy egyszerű hivatalnokkal viselkedne.

Heather elmosolyodott. – Egyszerű hivatalnok?

Breckenridge tudta, hogy Heather már azon gondolkodik, ezt a

remek történetet hogyan fogja később elmesélni. – Van valami, amit ön

megtehet. Kérdezze ki Marthát!

Heatner arcán bosszúság látszott. –Ő nem volt ott amikor a

megbízóval találkoztak.

– De biztosan mindent elmondtak neki a találkozóról és arról a

férfiról. Ha jól ismerem a nőket, márpedig ez vitathatatlan tény, akkor

ez a Martha kialakított valamilyen véleményt erről az úrról, nemcsak

Fletcher és Cobbins beszámolójára alapozva, hanem azt is figyelembe

véve, milyen érzése volt vele kapcsolatban. Éppen ezért én

hitelesebbnek tartom Martha véleményét, mint a férfiakét.

Heather lassan bólintott. – Igen... értem. – Breckenridge szemébe

nézett. – A nők jobb megfigyelők.

Breckenridge legyintett. – Lehetséges.

Heather is jobb megfigyelő volt, de még nem jött rá, hogy a lovagias

segítség egyben azt jelenti, hogy kettőjük elkerülhetetlen sorsa a

házasság. Vajon hogy fog Heather reagálni erre a felismerésre, ha ez a

bekövetkezik?

– Szóval tegye csak fel a kérdéseit és próbálkozzon, hátha szóra

tudja bírni ezt a Marthát. Én arra figyelek, hogy közel kerüljek

Fletcherhez és Cobbinshoz, megbízzanak bennem, és nyíltan

beszéljenek velem. – Egymásra néztek. – Ám ennél is fontosabb, hogy

intézkedéseket teszek a szökésére.

Heather vidáman bólogatott. – Ez jó tervnek tűnik.

Breckenridge valósággal sütkérezett a dicséretben, és megjegyezte,

hogy Heather most először néz rá így. Ennek a kalandnak is vannak

kellemes vonatkozásai. A helyzet lehetővé tette, hogy teljesen más

fényben lássa Heathert, és Breckenridge érezte, hogy a társasági

normáktól elterő módon jelent kihívást számára a kialakult helyzet.

Valahányszor sikerült erőt vennie a vágyán, olyan diadalt érzett,

amelyet régebben nagyon élvezett, de már szinte elfeledett.

Bár elsődleges célja Heather biztonsága volt, hozza hasonlóan az ő

kíváncsisága is egyre nőtt; meg akarta tudni, ki a titokzatos földbirtokos,

és mi vitte rá ilyen furcsa cselekedetre; egyre biztosabb volt abban,

hogy bármit sikerül kiderítenie, a Cynster család nagyon hálás lesz,

feltéve, ha Heather biztonságáról gondoskodik.

Heather észrevette, hogy keze még mindig a férfi karján van.

Gyorsan visszahúzta a kezét a köpönyeg alá.

Nagyon különös volt, hogy mennyire megváltozott a véleménye

Breckenridge-ről. Mindig vonzódott hozza, de melyik hölgy nem? A

pletykák szerint hetvenéves főrendi özvegyek sem voltak közönyösek a

férfi szépségé iránt. Ám ez nem magyarázza, miért érzi erősebbnek ezt a

vonzódást, mint korábban.

Látta a kopottas zakót, az állán a borostát, sokkal durvább

megjelenését. Ha Londonban a kifinomult eleganciájának elbűvölő ereje

volt, amikor alig jobban öltözött egy kétkezi munkásnál, olyan nyers

férfierő áradt belőle, amely sokkal hatásosabbnak bizonyult. .

Heather ismét az a bizsergést érezte, mint mindig, amikor

Breckenridge közelében volt. Egészen eddig azonban sikerült tudomást

sem venni róla.

Nevetséges. Hiszen ő Breckemidge. Arra kell törekednie, hogy ezt

mindig szem előtt tartsa. Meglehet, hogy most a megmentője, de nem

kétséges, hogy később ismét a végzete lesz.

Most úgy bánik vele, mintha egyenlő félként fogadná el, ám amikor

ennek az egésznek vége lesz, nyilván minden visszatér a régi

kerékvágásba, és úgy tekint rá, mintha ostoba fruska volna.

Csak azért, mert egy belső hang arra ösztönözte, hogy csókkal

mondjon köszönetét neki, nem jelenti azt, hogy engednie kell ennek a

késztetésnek.

Mindenképpen ki akart kerülni a férfi varázsos bűvköréből, ezért

felállt. – Jobb, ha most felmegyek. Köszönöm a köpönyeget.

Lecsusztatta a válláról, és rögtön érezte hiányát.

Breckenridge abban a pillanatban nézett fel, amikor Heather

megmozdult. Átvette a ruhadarabot, néhány pillanatig tétovázott, majd

azt súgta: – Találkozzunk itt holnap éjjel.

Heather bólintott. – Rendben.

Elfordult, kiosont az ajtón, mielőtt a vágya eluralkodhatott volna

rajta. A lépcsőn felfelé lopakodva eszébe jutott, hogy az adott

helyzetben nagyon jól viselkedett Breckenridge-dzsel. Ha megcsókolta

volna, és Breckenridge reagál... egyáltalán nem biztos, hogy lett volna

elég ereje visszahúzódni.

Ha őszinte akart lenni magához, meg sem próbálta volna.

És az hová vezetne?

HATODIK FEJEZET

Másnap reggel Breckenridge álruhájában, mint bizonyos Timms, állás

nélküli ügyvédbojtár már a csapszékben volt, egy bögre kávét kortyolt,

és az ablak melletti asztalnál az újságot olvasta, amikor Fletcher és

Cobbins, majd mögöttük Heather és Martha belépett. A számítása

bevált, mert Fletcher a társaságot ugyanahhoz az asztalhoz vezette,

amelynél előző este ültek, tehát közvetlenül az ő asztala mellé.

Felnézett, amikor közeledni látta őket, bólintott Fletchernek és

Cobbinsnak, aztán Heather és Martha iránt semmi figyelmet nem

tanúsítva folytatta Edinburgh híreinek olvasását.

És hallgatózott.

Taktikai okokból nem szólította meg Fletchert és Cobbinst, nem

mutatott nyílt érdeklődést irántuk. Felhős volt az idő, eső szitált, és ha

megbízójukat várják, nem valószínű, hogy tovább indulnak, ami azt

jelentette, hogy valami szórakozást keresnek, és valószínűleg a

kocsmában maradnak.

Feltehetően az egyetlen vendég társaságában, nevezetesen vele. A

másik három szállóvendég már megreggelizett, és útnak indult.

Breckenridge maradásának elég jó indoka volt a régi sérülés, így

aztán olvasta az újságot, itta a kávéját és várt.

A szolgálólány a vendégek asztalához sietett, felvette a rendelést.

Heather zabkását választott. Martha, Fletcher és Cobbins is megmondta,

hogy mit enne.

Heather rögtön a szolgálólány távozása után kijelentette: - Friss

levegőre van szükségem. Rövid séta reggeli után az úton és vissza...

– Nem – mordult rá Fletcher. – Itt nem.

– Martha velem jöhet.

– Kimozdulni ebben a nyirkos időben? – szólalt meg Martha

megbotránkozva. – Köszönöm, kisasszony, de nem dugom ki innen az

orromat.

– Nagyon helyes – állapította meg Fletcher. – Ma nem hagyja el a

fogadó épületét. És holnap sem.

– De miért? – tiltakozott Heather. – Nem valószínű, hogy elszököm

a hegyekbe.

– Ezt nem tudhatjuk, ugye? – reagált Fletcher. – De legalább két

napot kell itt várakoznunk, és nem látom semmi értelmét, hogy a

szükségesnél jobban megismerje a vidéket. Már kibéreltem a

különtermet.

Breckenridge látszólag véletlenül akkor pillantott fel, amikor

Fletcher a fogadó előcsarnokának másik oldalán lévő csukott ajtó felé

intett.

Aztán újra lefelé nézett, ahogy Fletcher folytatta: – Ön és Martha ott

üldögélhetnek, míg a gyámja embere megérkezik önért.

Breckenridge a szeme sarkából látta, hogy Heather áthajol az

asztalon Fletcher felé. Halkan, de indulatosan kijelentette: – Mindketten

tudjuk, hogy nincs semmnéle gyám, és...

– Azt is mindketten tudjuk, hogy semmit sem tehet – felelte

Fletcher ingerülten. – Ha jelenetet rendez, elmondom a fogadósnak a

történetünket, és esküszöm, hogy a különterembe zárjuk. Ön dönt.

Bár Breckenridge már nem nézett feléjük, érezte Heather dühös

tekintetét.

Aztán beállt a súlyos csend, amelyet senki sem tört meg. És

Breckenridge egy pillanatig csodálattal adózott Fletchernek, mert

sikerült rendíthetetlennek maradnia Heather mesterkedéseivel

szemben, amire ő sohasem volt képes, pedig Heather vele még nem is

veszekedett.

A szolgálólány hozta a reggelit.

Breckenridge kért még egy kávét, és továbbra is úgy tett, mint aki

az újság címlapjának híreit olvassa.

Heather és Martha a reggeli elfogyasztása után felállt, és kivonultak

a csapszékből. Breckenridge nem látta, merre ment Heather, de a lépteit

hallotta; a lépcső után meg állt, feltehetőleg azért, hogy kinyissa a

szalon ajtaját, majd újra elindult.

Martha súlyos léptei követték. Néhány másodperccel később a

szalon ajtaja halkan.becsukódott.

Fletcher és Cobbins a kávéjukat kortyolták.

A páros tíz percig mindenféléről beszélgetett, majd Fletcher felállt,

nyújtózott egyet, körülnézett a csapszékben, és Breckenridge-hez

fordult.

Breckenridge felnézett, találkozott a tekintetük.

– Akkor most indul? – kérdezte Fletcher.

Breckenridge tagadón ingatta fejét. – Néhány napig még nem felelte

fájdalmas grimasszal. – Valóságos kínszenvedés visszamászni a bakra.

Kell néhány nap, amíg csillapodik a fájdalom. – Az ablak felé pillantott.

– Ha ilyen időben utaznék, sokat rosszabbodna az állapotom.

– Szóval gyengélkedik? – kérdezte Fletcher.

– Amíg újra nem tudom fogni a gyeplőt.

Fletcher vigyorgott. – Ebben az esetben nem kártyázhatnánk?

Breckenridge mosolygott. – Miért ne?

Elhatározták, hogy huszonegyeseznek, majd később az euchre nevű

játékra váltottak. Breckenridge gondosan ügyelt arra, hogy ne nyerjen

túl gyakran. Ebédidőben számos helyi ember tért be az ivóba. A játékot

felfüggesztették, és két Glasgow-ba tartó utazóval beszélgettek. Aztán a

szolgálólány előjött a konyhából, és bejelentette a menüt: ürüragu vagy

ürüpástétom. Miközben a férfiak az ajánlaton tanakodtak, Fletcher a

lánnyal két adagot a szalonban tartózkodó hölgyeknek küldetett. A lány

teljesítette a kérést, majd visszatért, és ürüpástétomot szolgált fel az

éhes férfiaknak.

Breckenridge türelmesen várt, és gondoskodott arról, hogy Fletcher

és Cobbins három kupa sörrel öblítse le az ételt. Mire a helyiek felálltak,

és dolgukra indultak, az utazók pedig köpönyegükbe burkolózva

távoztak, Fletcher és Cobbins is elég kapatos volt.

Az ablakhoz közeli asztalhoz visszaülve Breckenridge kézbe vette a

pakli kártyát, ám a lapokat egyenként kiejtette az ujjai közül. A vele

szemben ülő Fletcher szinte megbabonázva nézte, ahogy a kártyalapok

egyenként leesnek.

– Mennyi ideig kell még a várakozást elviselniük? – kérdezte

Breatenridge.

Fletcher kényszeredetten mosolygott. – Nem tudom pontosan.

Legalább két napig, amíg a lány gyámja vagy az embere ide nem ér. De

lehet, hogy tovább tart. Attól függ.

– Igazi nemesúr? – kérdezte Breckenridge unottan ásítva. – Vagy

csak így hívatja magát?

– Nagyon is nemes – felelte Cobbins, az asztalra könyökölve. –

Nem mintha mondta volna, de látszott rajta.

– Igazán? – fintorodott el Breckenridge, mintha már nehezen tudna

figyelni. – Hogyan lehet ránézésre megállapítani valakiről, hogy nemes

ember?

Fletcher felnevetett. – Nem ránézésre, hanem a hangjából. Ahogy

beszélt. Ahogy parancsolni szokott. A nemesek úgy viselkednek, mintha

az egész világnak tudnia kellene, hogy kicsodák.

– És persze látható jelei is voltak – szólalt meg Cobbins akadozó

nyelvvel. – Termetes kurafi – jegyezte meg Breckenridge-re pillantva. –

Elég magas vagy, cimbora, de az a nemesúr még nálad is magasabb.

Súlyosabb is. És nem jár, hanem vonul.

Breckenridge felhorkant. – Lehet, hogy csak nagyon el van telve

magától.

– Ugyan! – Fletcher hátradőlt székén, és behunyta a szemét. – Az

arca, mint a kőszikla, a szeme, mint a jég. – Látványosan

megborzongott. – Ahogy Cobbins mondja, van a nemesekben valami,

amiről fel lehet ismemi őket.

Breckenridge nézte a párost. Mindkettőjüknek becsukódott a szeme.

Aztán Cobbins halkan horkolni kezdett.

Fletcher az asztaltársára nézett, felsóhajtott, majd újra behunyta a

szemét. – Én is szundítok egyet. Később még kártyázhatunk.

Breckenridge a helyén maradt, amíg meg nem győződött arról, hogy

mindketten alszanak, aztán óvatosan hátratolta a székét, és halkan

kiment – nem kivonult – a helyiségből.

Elrablóinak hirtelen szigorúságát látva, hogy szoros őrizetben tartják,

Heather úgy érezte, a nap hátralévő részét azzal kell töltenie, hogy az

előkelő társaság fiatal höigyeinek jellegzetes, vagyis gyámoltalan

viselkedését utánozza.

Komoly akaraterővel sikerült visszafognia a késztetését, hogy

Marthát faggassa; csak akkor kezdett kérdezősködni, miután addig

szekírozta az idősebb hölgyet, amíg teát nem rendelt. A kis cselédlány

bevitte a tálcát, majd távozott. Végül Heather feladta az ablak mellett

elfoglalt helyét, ahol órákig állt, és nézte az esőt. A szófára ült és teát

töltött mindkettőjüknek.

Martha a karosszékben kényelmesen elhelyezkedve kötögetett,

közben Heathert figyelte, nem nyílt gyanakvással, de látni lehetett, hogy

van valami a kisasszonyban, amivel ő nem tud megbékélni.

Heather töltött egy csésze teát Marthának, aki letette a kötést, és

átvette a csészét.

Heather felsóhajtott, majd hátradőlt a szófán. – Mondja csak,

hogyan akadt össze Fletcherrel és Cobbinsszal? Tudom, hogy évek óta

ismerik egymást, de hogyan találkoztak?

Martha letette a csészét, és megvonta a vállát. – Többnyire

betegápolási feladatokat vállalok. Éppen meghalt az egyik páciensem,

és otthon voltam, amikor Fletcher eljött értem. Már két éve nem láttam,

amióta felment Glasgow-ba. Elmondta, hogy ez a nemesúr azt akarja,

vigyük magát északra, és legyen vele asszonyszemély az illendőség

miatt. Könnyű munkának tűnt a kis vidéki kirándulás. Minden költség

fizetve, plusz jó fizetség.

Heather várt néhány pillanatig, aztán folytatta a kérdezősködést. –

Mit tud erről a nemesúrról? – kérdezte, ám Martha tekintetét látva

szükségesnek érezte, hogy kiegészítse a kérdést: – Mivel hamarosan

találkozom vele, nyilván nincs semmi abban, ha tudom, milyen emberre

számítsak.

– Ha ettől csillapodik a nyugtalansága, elmondhatom, hogy

kifejezetten jóképű, Fletcher szerint is. És nem olyan öreg. Szerintem a

harmincas évei elején járhat.

Heather érdeklődést mutatva nézett az őrzőjére.

– Ne feledje, hogy én nem találkoztam vele. – Martha megitta a

teáját, a csészét a köztük álló alacsony asztalra tette. – De ismerem

Fletchert és Cobbinst, szóval ez a nemesúr... nagy hatalmú. Fletcher és

Cobbins nem ijedősek, de ez a nemesúr mindkettőre elég nagy hatással

volt.

– Ez úgy hangzik, mintha veszélyes ember volna.

– Meglehet, de nem egyszerűen veszélyes, mert különben nem tudta

volna így lenyűgözni Fletchert és Cobbinst.

Heather nagyon figyelte Martha arcát, és próbálta kitalálni, mire

céloz. – Milyennek találták? Tekintélyesnek?

Martha bólintott. – Ez már közelebb van a valósághoz. Nem

félelem, nem is éppen csodálat. Nagy hatással volt rájuk, és óvatosságra

késztette őket. Az biztos, hogy nem akarnak csalódást okozni neki, és

ebben nem a félelem vezérli őket.

Heather ezt meglehetősen kedvezőtlennek ítélte.

– Kétségtelen, hogy finom úr – jegyezte meg Martha, azzal újra

csattogtatni kezdte a kötőtűket.

Heather felvonta a szemöldökét. – Biztosak ebben, vagy csak afféle

feltételezés?

Martha felmordult. – Nem feltételezés, hanem tényként lehet

kezelni. Higgye el nekem, kisasszony, csak egy finom úr gondol arra,

hogy külön szobalányt fogadjon fel, ha elraboltat egy hölgyet.

Heather kénytelen volt elismerni, hogy ez igaz.

Ez pedig azt jelenti, hogy a férfi, aki az elrablását megrendelte,

nyilvánvalóan a felsőbb körökhöz tartozik. Ettől viszont még

veszélyesebb.

– Csak viselkedjen rendesen! Megértette?

Heather meglepetten pillantott Fletcherre. Martha kíséretében éppen

akkor lépett be a csapszékbe vacsorázni. Fletcher meglátta őket, és

felállt a helyi férfiak asztalától. A társaságban volt egy bizonyos vikomt

is, akit a saját nővérei sem ismertek volna fel abban az állapotában.

Fletcher odalépett melléjük, amikor leültek a terem első sarkánál levő

asztalhoz.

Fletcher általában jól artikulált beszéde most kissé zavaros volt,

mivel akadozó nyelvvel beszélt.

Heather csodálkozva nézett. – Miért? – kérdezte, aztán rájött, hogy

hangja nem illik a gyámoltalan kisasszony képbe, ezért szipogva

hozzátette: – Különben is, volt olyan helyzet, amikor nem viselkedtem

rendesen?

Ahogy leült, sértődötten pillantott fel Fletcherre, amiért nem értékeli

őt eléggé.

Fletcher komoran nézett rá. – Csak tartsa lehajtva a fejét, és egyen.

Ne is gondoljon arra, hogy megszólal. Az a férfi állástalan ügyvédbojtár

Nehogy azt képzelje, hogy segít a szökésben.

Azzal átnézett a másik asztalhoz.

A pillantását követve Heather meglátta, hogy Cobbins feláll

tántorogva, és vele együtt Breckenridge is. Heather ártatlan

érdeklődéssel tette fel a kérdést: – Ki ez? Ideül hozzánk?

– Igen, de nem kell tudnia a nevét – mondta Fletcher. – Ez nem

előkelő társasági szalon, nem lesz bemutatkozás. Mint mondtam –

közelebb hajolt, mivel Cóbbins és Breckenridge közeledett –, csak

egyen, és ne beszéljen!

Heather csak bámult, de Martha lehuppant mellé a padra, Fletcher

pedig elfordult, hogy üdvözölje Breckenridge-et.

Fletcher intett Breckenridge-nek, hogy üljön az ő helyére, Marthával

szemben, ő pedig széket húzott az asztalfőhöz Martha és Breckenridge

között. Cobbins a Heatherrel szemközti székre ült.

– Ő Martha – mutatott Fletcher az asszonyra, aki az asztal másik

oldalán bólintott. – Ő pedig a barátunk, Timms, aki éppen Glasgow

városába tart, hogy állást találjon magának.

Heather a fejét engedelmesen lehajtva, szeme sarkából látta, hogy

Breckenridge bólint Martnának, majd rá néz, a szemöldökét felvonja, és

ismét Fletcherre pillant.

– A gyámja azt szeretné, hogy minél kevesebbet tudjon meg a ránk

bízott hölgyről, ha érti, mire gondolok.

– Igen, persze – szólt Breckenridge, és elkapta a lányról a

pillantását, és feléjük tartó szolgálólányra nézett. – Mi a mai menü?

– Tőkehal és paszternák, vagy megint ürühús.

Heather a lanyra pillantott. – Tőkehalat és egy pohár vizet kérek.

A négy asztaltársa sört rendelt.

Heather engedelmeskedett az utasításnak, a fejét lehajtva hallgatta a

társalgást. Azért időnként felpillantott az asztaltársaira.

Többnyire Breckenridge-re.

Tudta, hogy ő az, bár arcát már sűrű borosta borította, a haja kócos

volt, öltözete zilált, a hangja egészen más volt. Elegáns, lassú, kissé

vontatott hanghordozásáról, gúnyos, szókimondó beszédéről ismerte, de

ez a hang, amit használt... Ha nem nézett volna rá, el tudta volna hinni,

hogy valóban ügyvédbojtár, akit nem sok választ el attól, hogy a főváros

nyomornegyedében éljen.

Ami pedig a témát illeti, amelyet a beszélgetéshez választott...

Heather csodálkozással vegyes rémülettel hallgatta, ahogy

Breckenridge kimerítő részletességgel beszámol a kakasviadalról,

amelyet Fletcher és Cobbins társaságában látott. Marthára pillantva.

Heather látta, hogy ő is nagy figyelemmel hallgatja a gyakran borzalmas

részleteket. A lefejezett csirkékről és cafatokra tépett baromfikról szóló

beszámoló nem tartozott kedvenc társalgási témái közé, és a

borzongását elnyomva próbáit másra gondolni.

Arra a különös tényre gondolt, hogy bár Breckenridge nem úgy néz

ki és nem úgy beszél, ahogy szokott, mégis biztonságban érzi magát a

közelében, már a puszta jelenléte is megnyugtatóan hat rá. És nem

kifejezetten elegáns állapotában olyan furcsán vonzó. Heather mindig

azt hitte, hogy Breckenridge a férfias szépségével hatott rá. De ha nem

azzal, akkor mivel?

Gretna Greenben egy kis fogadó csapszékében gondolkodott ezen,

és igyekezett megoldani a rejtélyt. Mitől van az, hogy Breckenridge

mindig vonzotta a nők figyelmét?

Aztán Fletcher felmordult, és Heather visszazökkent a pillanatba.

Nem hallotta, hogyan sikerült Breckenridge-nek témát váltania, de

Fletcher készségesen válaszolt: – Holnap még biztosan itt leszünk, és

nagy valószínűséggel holnapután is. Azt hittem, jól számoltam a

napokat, de ma reggel rájöttem, hogy egy nappal elszámoltam magam.

Fletcher nyelve néha összeakadt, de nagybn igyekezett figyelni

Breckenridge-re, aki elég szánalmasan nézett ki. – És maga? Elég jól

van ahhoz, hogy holnap útra keljen?

Breckenridge a söröskupát szorongatva lassan ingatni kezdte a fejét.

– Nem. A seb még mindig pokolian fáj. – A kupáját Fletcherre emelte. –

De ez segít.

– Jó kifogás. – Fletcher felemelte a korsót, amelyet a szolgálólány

az asztalon hagyott. – Ne mondja senki, hogy egy sebesülttől

megtagadom a gyógyírt.

Breckenridge idióta módon vigyorgott, amikor Fletcher rá emelte a

kupát. – Ön tudós és igazi úriember.

Fletcher mosolygott, Cobbins viszont harsányan röhögött.

Mindenki eléggé kapatos volt. Még Martha feje is néha lebukott.

Fletcher ezt észrevette, és megbökte Martha karját. – Kísérje fel a

kisasszonyt a szobájukba.

Martha megrázta magát, és Heatherre nézett. – Igaza van. Megyek

lefeküdni.

Azzal nagy nehezen felállt, és intett Heathernek, hogy kövesse.

Heather egy sóhajtást elnyomva végigcsusszant a pádon, és felállt.

Közben Breckenridge-re pillantott, aki éppen Marthát nézte.

Heather magában dühöngve felállt az asztaltól, és hátra sem

pillantva Martha nyomában elhagyta a helyiséget.

Aznap este a fogadó korán elcsendesedett. Heather óvatosan lement a

lépcsőn. A kis raktárban várni Breckenridge-re jobbnak tűnt, mint

Martha horkolását hallgatni.

Főleg a részeg, hangos horkolását.

Amikor leért a hallba, elosont a pult mellett, és óvatosan kinyitotta a

raktár ajtaját. Odabent sötét volt, de a szeme elég gyorsan

alkalmazkodott az éjszakához, és tudta, senki sincs odabent.

Feszült volt, tétovázott; nem akart egyedül maradni a sötétben.

Lehet, hogy még egy óra, mire Breckenridge megjelenik; lehet, hogy

annyira részeg, mint Martha. Nem beszéltek meg időpontot...

Ekkor egy hang jutott el a tudatáig, és gyorsan megfordult;

gyertyafényt látott a csapszékben; a gyertyát tartó embert nem lehetett

látni, de közeledő lépteket hallott. Sötét árnyék osont a lépcsőn,

egyenesen hozzá.

Az ajka mozdult, szólni akart, de erős tenyér tapadt rá. Acélos kar

fogta körül.

Breckenridge felemelte, és magához szorítva becsusszantak a

raktárba. Az ajtót résnyire nyitva hagyta.

Levette a kezét Heafher szájáról, és alig hallhatóan súgta: –

Maradjon csendben!

Heather semmit sem akart mondani; nem volt biztos abban, hogy

akár egyetlen szót is ki tadna mondani. Breckenridge hangjából arra

következtetett, hogy egyáltalán nem ittas.

A szíve hevesen vert, ahogy Breckenridge az ajtón túli mozgásra

figyelt. Minden porcikája megfeszült, ő is hallgatózott. Végül

közvetlenül az ajtó mögül motyogást hallott... A fogadós nyílván az

ivóban ellenőrzött valamit.

Az ajtó alatt gyertyafény szűrődött be.

Vártak csendben, mozdulatlanul, hogy a fogadós befejezze, amit

csinál, és távozik. Heather azon igyekezett, hogy a heves szívverése

lenyugodjon, és meggyőzze magát, hogy biztonságban van

Breckenridge karjában.

A gondolatai kavarogtak, de közben azzal volt elfoglalva, hogy

érezze a férfitest melegét, amely a bőrét bizsergette.

A szokásos öltözetét viselte; vékony alsóingére tekerte az

ágytakarót, selyemsáljával kötötte meg a derekánál. Breckenridge a

köpönyegében érkezett, amely Heather vállára került, védve őt a

hidegtől.

Mielőtt Breckenridge megérintette, a teste megfeszült a rémülettől,

aztán a megkönnyebbüléstől elernyedt. Ám újra megfeszült, ahogy férfi

teste hozzá simult.

Védelmezi, óvja. Heather ezzel biztatta magát, ám beleszédült az

érzésbe, képtelen volt másra figyelni.

Igyekezett visszanyerni a higgadtságát, amikor a fogadós halkan

megszólalt. – Aha!

Fiók csukódásának hangját hallották. Néhány pillanattal később az

ajtó alatt beszűrődő fény megremegett, majd folyamatosan halványodni

kezdett.

– Ne mozduljon!

Heather minden erejével küzdött, hogy erőt vegyen borzongásán, és

ne remegjen. Azt mondogatta magának, hogy Breckenridge talán

minden nőnek így suttogott, akit valaha a karjában tartott.

Várta, hogy elengedje.

Sok pillanat telt el, mire érezte, hogy a férfi szorítása lassan,

fokozatosan enyhül.

De nem engedte el. Megigazgatta a köpönyeget úgy, hogy Heather

testét teljesen betakarja.

– Nem kockáztathatjuk, hogy fényt gyújtsunk – súgta Breckenridge.

Heather a férfi arcvonásait fürkészte a félhomályban. Fekete

szakállal keretezett arc, a szeme nem is látszott.

– Ezt most gyorsan kell csinálnunk.

Heather bólintott. Különben még valami ostobaságba viszi a

kísértés. Magában megjegyezte: nem szabad hagynia, hogy még egyszer

olyan helyzetbe kerüljön, amikor Breckenridge a sötétben

megragadhatja.

– Mint hallotta, az a nemesúr holnaputánig nem érkezik meg. Szinte

bizonyos, hogy felföldi az illető, ami azt jelenti, hogy valamelyik

Cynster lány elrablásának oka nagyon ősi lehet. Ennél is rosszabb, hogy

Fletcher és Cobbins biztosra veszi, hogy a megbízójuk olyan ember, aki

megszokta, hogy hatalma van. Parancsokat osztogat, és elvárja, hogy

azokat pontosan teljesítsék. – A sötétben figyelte Heathert. – Megtudott

valamit Marthától?

Heather köhécselt, mielőtt megsúgta a választ: – Keveset. Az ő

értelmezésében ez a nemesember nagy hatalmú. Fletcher és Cobbins

lenyűgözőnek, parancsolónak találták, és abban Martha is biztos, hogy

ez a titokzatos idegen igazi úriember, mert csak az gondol arra, hogy ha

elraboltat egy hölgyet, szobalányt is rendeljen mellé.

Breckenridge grimaszolt. – Ebben igaza van. – Heather arcát

fürkészte, aztán halkan megjegyezte. – Van egy kis problémánk.

Heathernek minden bizonnyal volt egy kis problémája; nevezetesen

az, hogy alig kapott levegőt, és szédült.

– Abból, amit Martha, Fletcher és Cobbins mondott, az illető

biztosan nemesúr. Nem lesz könnyű szembeszállni vele, különösen nem

a saját terepén.

Az arca, mint a kőszikla, a szeme, mint a jég.

Breckenridge nem felejtette el Fletcher szavait.

– Minden beszámoló arra utal, hogy nem olyan ember, akivel

találkozni szeretnénk. Legalábbis nem Skóciában, ahol kevés a

valószínűsége, hogy bárki is igazolhatná a kilétünket.

Nézte, ahogy Heather szép arca grimaszba torzul. A szeme kissé

tágra nyílt, mintha megilletődött volna. Breckenridge pontosan tudta az

okát. A lány szívverését nem érezte, de túl sok nőt csábított el már

ahhoz, hogy ne is kelljen éreznie. Tudta, hogy Heather is legalább

annyija vonzódik hozzá.

Erre nem kellett bizonyítékot szereznie, de most megkapta... Ez a

tudat ösztönöket élesztett fel benne, amelyeknek Heatherrel

kapcsolatban addig nem engedett.

– De még nincs okunk rá, hogy elmenjünk – súgta Heather. – Azt

mondták, hogy a nemesúr napokig nem fog ideérni, és még semmit nem

tudtunk meg a kilétéről. – Ezt a makacs ábrázatot Breckenridge nagyon

is jól ismerte. – Szóval még nem mehetünk el.

Breckenridge összeszorította az ajkát, nehogy valami ostobaságot

mondjon. Próbált eligazodni az ellentétes késztetések között. Az ösztöne

arra buzdította, hogy óvja a lányt minden veszélytől, és ha mellette

marad, gondoskodni tud a biztonságáról; és már meggyőződött arról,

hogy Fletcher, Cobbins és Martha részéről nem fenyegeti veszély. Sőt

nekik az volt az érdekük, hogy megvédjék a lányt minden

veszedelemtől, legalábbis addig, amíg ez a titokzatos úr át nem veszi

tőlük. Egyelőre tehát biztonságban van.

És ismerte Heather fivéreit, unokabátyjait, az apját, a nagybácsikat.

Nem hibáztatják azért, hogy elment utána, és biztonságban visszaviszi

Londonba, ám hozzá hasonlóan ők is szívesen megtudnák, melyik

nemesúr vetemedett arra, hogy elraboltassa egy rokonukat.

Nem lehet igazságot szolgáltatni, ha valaki nem tudja, ki az

ellenség.

– Hát jó. – Amint megszólalt, Heather vonásai megenyhültek.

Breckenridge arcvonásai viszont megkeményedtek. – De csak egy

napra. Egyetlen napra.

Heather elmosolyodott. – Rendben. Majd kiderül, mit tudhatunk

meg holnap.

A mosolyát látva Breckenridge pislogott, nagy nehezen sikerült

komolyságot mutatnia. – És függetlenül attól, hogy mit tudunk meg,

holnap elszökünk. Megértette?

Suttogva is sikerült parancsként kimondania az utolsó szót.

Heather még szélesebben mosolygott. – Igen, természetesen

értettem. De várjuk ki, mit hoz a holnap.

Breckenridge ekkor Heather szemébe nézett és megállt az idő.

Tudta, hogy ez veszélyes, mintha képtelen lett volna mozdulni,

megtörni az egyre erősebb varázslatot. Heather mosolya lassan

elhalványult; a férfi tekintetét kereste... lélegzete alig hallható volt.

Önkéntelenül lábujjhegyre állt, egyre közelebb...

Aztán egyetlen gyors mozdulattal visszaereszkedett a sarkára. –

Megsebesült? Azt mondta, sérülése van.

Breckenridge megragadta a lehetőséget. – Ezt azért találtam ki,

hogy ne kelljen továbbutaznom. Ürügynek jó, különösen ebben az

időben.

– Remek. Mármint az... hogy nem sérült meg. – Végre sikerült

megszakítania a szemkontaktust, és hátrébb húzódott.

Breckenridge vonakodva elengedte a lányt.

A saját mércéje szerint túlságosan is vonakodva.

Heather egy lépést hátrált, és a köpönyeg redői már nem takarták el

a testét.

– Menjen fel – súgta Breckenridge, az ajtó felé intve. – Megvárom,

amíg feljut, aztán megyek én is.

Heather bólintott, és megfordult. Kinyitotta az ajtót, egy pillanatra

megállt, majd kiosont.

Breckenridge a ruhatár félhomályából figyelte, ahogy a kisasszony

fellopakodik a lépcsőn.

És azon tűnődött, hogy miért nem csókolta meg.

Heather nem tiltakozott volna. Lehet, hogy kicsit nyugtalan volna

tőle, de... ő legalább tudná, hogy milyen érzés. Mert ez a kérdés már

legalább négy éve kísértette.

Hiszen mindenképpen össze kell házasodniuk, ez teljességgel

elkerülhetetlen. A kis kaland után nincs más választásuk. De ha

megcsókolta volna... akkor Heather is tudná, hogy ugyanúgy

gondolkodik, mint ő, és Breckenridge egyelőre nem akarta, hogy

Heather ezt megtudja róla. Biztosra vette, hogy Heathernek fogalma

sincs arról, mit gondol róla. És ha valóban összeházasodnak...

Igazi Cynster lány. Jobb, ha sohasem tudja meg, milyen mély és

ellenállhatatlan vonzalmat érez iránta. Hogy milyen erősnek – és erősen

irritálónak – bizonyult ez a vonzalom. És semmissé tenni lehetedensév.

Ugyanis megpróbálta. Tóbb száz alkalommal.

Soha, egyetlen nő sem tudta átvenni Heather helyét a gondolataiban,

vágyaiban és a szívében. És ez kifejezetten olyan dolog, amelyet

Heathernek sohasem kell megtudnia.

Tehát nincs csók. Még nem. Addig nem, amíg rá nem jön, hogy

esküvőjük már eldöntött tény. Ha ő kezdeményezne csókot, akkor már

nem volna olyan elemi erejű a felismerés.

A lelke tiltakozott erre a korlátozásra, de már régen megtanulta,

hogy a vágyat és a szenvedélyt szoros pórázon tartsa. A maga részéről

kerülte a véletlenszerű felfedezéseket.

Heather már biztosan felért a Marthával közös szobájukba, gondolta

Breckenridge, ezért kilépett az árnyékból, csendben felsurrant a lépcsőn,

és elindult az ágya felé.

– Ezt nem mondhatja komolyan! – Heather a fogadó előcsarnokának

közepén állva Fletchert bámulta. – Tegnap egész nap abban a szobában

voltam, és most azt várná tőlem, hogy még egy egész napot ott

ücsörögjek, és szótlanul nézzem, ahogy Martha kötöget?

Fletcher kimérten bólintott. – És holnap is. Egészen addig, amíg a

nemesúr el nem jön, azt akarom, hogy Martha mindig szemmel tartsa.

Amúgy ez önnek is biztonságosabb.

Heather szeme összeszűkült. – Ha tehetek egy rövid sétát, csendben

fogok ülni. Csak az utcán mennék végig.

– Nem. – Fletcher közelebb lépett hozzá, hogy megfélemlítse.

Martha és Cobbins nézték a jelenetet, de egyiküket sem érdekelte

különösebben. Mindketten egyszerűen várták a végeredményt, amellyel

kapcsolatban nem volt kétségük.

Aznap reggel csak ők négyen és Breckenridge reggelizett a

fogadóban. Breckenridge azonban nem sokkal korábban átment az

ivóba, a fogadós valahol máshol foglalatoskodott, így rajtuk kívül senki

sem volt a közelben, aki hallhatta volna a vitájukat.

Fletcher felemelte a kezét, és a szalon ajtajára mutatott. – Most

pedig szépen besétál, és ott marad egészen vacsoráig. Ha testmozgásra

van szüksége, ott járkálhat kedvére. Ha szórakozás kell, kinézhet az

ablakon, vagy segíthet Marthának számolni a kötésben a szemeket.

Heather már éppen szólni akart, amikor Fletcher az orrára mutatott.

– Ismeri a történetünket. Ha rákényszerít, esküszöm, felhasználom

maga ellen. Megkötözzük és betömjük a száját, aztán ugyanúgy kell

ülnie Marthával.

Heather a homlokát ráncolta; nemcsak Fletcher miatt, hanem azért

is, mert rájött, bár legalább tartania kellene tőle, ha nem egyenesen

rettegni, ő mégsem félt... Egyszerűen nem félt. Gondolataiban Fletcher

csak olyan akadály volt, amelyen előbb-utóbb minden nehézség nélkül

átjutnak. Információforrás, akitől ezt-azt meg lehet tudni, és ha

elszöknek, örökre maguk mögött hagyják. Elszökni Breckenridge-dzsel.

Vajon azért nem fél Fletchertől, mert Breckenridge annyira közel

van?

Nem kellett sokat gondolkodnia ahhoz, hogy felismerje: az adott

helyzetben nincs igazi választási lehetősége.

– Hát jó – felelte, azzal a szalon ajtajához vonult, kinyitotta, és

bement. Legszívesebben becsapta volna maga mögött az ajtót, de nem

tette, mert tudta, hogy Martha nyilván követi.

Heather rögtön az ablakhoz sietett, és kinézett. Londonba már

beköszöntött a tavasz, de itt még küszködött, hogy megtörje a tél

szorítását. A tűlevelűek kivételével minden fa kopár volt. Csípősen

hűvös volt a reggel, a szél kissé vad, de a felhők már elvékonyodtak, a

szitáló eső elállt, és hamarosan a nap is felragyog az égen.

A szalon ajtaja becsukódott mögötte. Hallotta, hogy Martha

lehuppan a karosszékbe.

Heather továbbra is kifelé nézett. – Az út még sáros, de a szélén már

szárad. Sétára tökéletesen alkalmas. Talán ebéd után.

– Felejtse el! – tanácsolta Martba. – Hallotta, mit mondott Fletcher.

Nem mehet ki.

– De miért? – kérdezte Heather hátraperdülve, a karját kitárva. –

Mit gondol, mit csinálnék? Elszöknék? Ha azt akartam volna, már az

első éjjel megpróbálom – mondta, és leengedte a karját. – Előkelő

társaságba tartozó fiatal hölgy vagyok. Tudok zongorázni és a társaság

legjobb táncosaival keringőzni, de halvány fogalmam sincs, hogyan kell

megszökni!

Martha csak nézte és az együttérzésnek a szikrája sem volt benne.

Néhány pillanat múlva megszólalt: – Ma még viselje el. Este beszélek

vele, vagy inkább holnap reggel. Akkor talán megengedi, hogy sétáljon,

de ne feledje, nem ígérhetek semmit.

Heather és Martha tekintete találkozott. Heather úgy érezte, fejet

kell hajtania, amellyel jelezte, hogy elfogadta a béke olajágát. –

Köszönöm.

Az ablak felé visszafordulva azonban elkomorult. Így újabb egész

napot kell elvesztegetnie úgy, hogy szinte semmit sem tudhat meg.

Marthát már kikérdezte, és úgy vélte, semmi újat nem tudhat meg a

„szobalánytól”, és ha tovább puhatolózna, azzal csak gyanút ébresztene,

mert Marthának vág az esze, mint a borotva.

Ha nincs semmi, amit megtudhatna, ha semmit nem tehet...

A gondolat, amely gyötörte – előző éjjel álmaiban is megjelent, és

reggel is vele volt, amikor felébredt újra rátört. Éjjel abban a szűk kis

helyiségben majdnem megcsókolta Breckenridge-et. Nem baleset volt,

nem tévedés... egész idő alatt tudta, hogy meg akarja csókolni, és meg is

tette volna, és szívesen fogadta volna a csókját, ha Breckenridge

hajlandó lett volna rá. Ha a legkisebb jelét adta volna, hogy szívesen

fogadja a közeledését, akkor az ajkához érintette volna ajkát.

Egyetlen dolog állította meg. Nem látta az arcát, nem tudta

leolvasni arckifejezését. Nem nézhetett a szemébe.

Próbálta, de semmiből sem tudta megállapítani, milyen gondolatok járnak Breckenridge fejében. Vonzódik-e hozzá egyáltalán; nem

beszélve arról, hogy hasonlóan érez-e iránta. Heather megállapította,

hogy ez az egész valami lappangó érzéki kíváncsiság lehetett; olyasmi,

amit a kaland során kényszerűen kialakult testi közelségük váltott ki.

Emiatt változott a korábbi feszült, ingerültséggel terhes viszonyuk. Ám

mindentől függetlenül éjjel meg akarta csókolni Breckenridge-et, és

meg is csókolta volna, ha nem tört volna rá... nem a kisasszonyos

érzékenység, nem is az illendőség tisztelete, hanem a szörnyű gondolat,

hogy Breckenridge talán nem akarja megcsókolni őt.

Ettől újra megjelent a félelem... vagy meggyőződés, hogy

Breckenridge őt még gyereklánynak tartja. Olyan fiatal és tapasztalatlan

személynek, akire a magafajta férfi sohasem tud nőként tekinteni,

nemhogy visszaélni a helyzetével. Ezért még kevésbé tartja

lehetségesnek, hogy kölcsönös megegyezésen alapuló szerelmi viszonyt

kezdeményezzen vele.

Komoran a fák felé fordult, és el kellett ismernie, hogy

Breckenridge-dzsel a viselkedése sokat változott az utóbbi – napokban.

Változott, vagy inkább tisztázódott. Korábban az ajkát inkább arra

használta volna, hogy szidalmazza vagy ellentmondjon neki, de most...

majdnem megcsókolta. A gondolat, hogy megcsókolja – megragadja a

pillanatot és kielégítse kíváncsiságát –, hamar a rögeszméjévé vált.

A kényszerképzet ellen a következő néhány órában semmit sem

tudott tenni.

Kétkedőn hümmögött magában, és félretette a témát.

Nagyon határozottan a kinti fákra összpontosított. Gondolatait arra a

másik dologra fordította, amire a csókon kívül gondolni tudott; azt

fontolgatta, milyen lehetőségek vannak, hogy ő és Breckenridge

elszökjön, majd azt követően figyeljék a fogadót, és meglássák azt a

titokzatos urat, ha megérkezik, és a kilétét megállapítsák.

Breckenridge a délelőttöt a fogadón kívül töltötte, kihasználta, hogy ne

legyen Fletcher és Cobbins társaságában, mivel így kívánta biztosítani,

hogy ne gyanakodjanak rá. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, túlságosan

érdeklődik az ügyeik iránt. Ha az a bizonyos nemesúr legalább

másnapig nem várható, akkor Heather biztonságban van a

szobafogságban.

A kései reggeli után a fogadó istállójába ment, és megnézte az öreg

pejlovat, amelyet még Carlisle-ben bérelt az ócska kétkerekűvel együtt. A ló egészen jól bírta; elég messzire tudja vinni Heathert és őt, ha

szökni akarnak.

De merre menjenek? A délelőtt hátralévő részét Gretna Green

faluban és a környékén töltötte; az utak elhelyez kedését figyelte meg,

azt, hogy a terep melyik irányba nyújt fedezéket. Aztán fél mérföldet

gyalogolt a főúton Gretna faluközpontjáig, ahol a vámhivatal volt a

határ közelében.

Metsző szélben tért vissza a fogadóba ebédidőben. A hallban egy

pillanatra megállt, a szalon ajtaja felé pillantott, de minden csendes volt

odabent.

Elfordult, a csapszékbe sétált. És megint Fletcher és Cobbins mellett

kötött ki. Ebéd közben a helyiek szokásos társasága csatlakozott

hozzájuk, de amikor a tányérokat leszedték, a gazdák visszaindultak a

földekre, a három férfi pedig az ablak melletti asztalhoz telepedett.

Fletcher magával vitte a pakli kártyát, de mintha nem érdekelte

volna a játék. Kézbe vette a lapokat, egyesével leejtette az asztallapra,

aztán újra felszedte.

Breckenridge erre felfigyelt. – Azért aggódik, hogy felbukkan-e

egyáltalán az a nemesúr?

– Hogy mi van? – Fletcher visszazökkent a valóságba. – Nem... El

fog jönni. Csak azt kívánom, bárcsak minél hamarabb itt lenne.

– Holnap, ugye?

– Fletcher vállat vont. – Holnap vagy holnapután. Addigra már

biztosan itt lesz. – Breckenridge-re pillantott. – Egyszerűen nem

szeretek egy helyben ülni és várni. Úgy érzem magam, mint egy béna

kacsa. Az idegeimre megy a tétlenség.

– Meg tudom érteni.

Breckenridge addig csak bűnelkövetőknél találkozott olyan

viselkedéssel, hogy képtelenek voltak elviselni a rájuk kényszerített

elkerülhetetlen egy helyben maradást. Úgy érezték, csapdába kerültek.

A Fletchernél hallgatagabb Cobbinsnál hasonló ingerlékenységet látott.

Ha nem téved, valamikor mindketten törvényszegők voltak. Talán

sohasem kapták el őket, de egyiküknek sem lehetett idegen a helyzet,

hogy üldözők elől kell menekülni.

Breckenridge azt gondolta, ezt a tényt érdemes megjegyezni, mivel

éppen az volt a szándéka, hogy a prédájukat elorozza tőlük. A

beszélgetésből már megtudta, hogy Fletcher kiválóan tud bánni a késsel,

és mindig van nála néhány szúróeszköz. Cobbins pedig nagy verekedő,

aki ha egyszer rámozdul valakire, egészen biztosan ő marad talpon.

– Mondják csak, hogy működik az ilyen üzlet? – kérdezte

Breckenridge székében hátradőlve, mint aki csak el akarja ütni az időt,

csillapítani a páros nyugtalanságát. – Úgy látom, elég jó konstrukció,

hogy elvégzik a munkát, átadják a csomagot, megkapják a pénzt és

mindenki boldog. – A homlokát ráncolta, mintha elgondolkodna. – De

persze előtte meg kell teremteniük a szükséges anyagi eszközöket az

utazáshoz, szálláshoz meg minden ilyesmihez. – Elhallgatott, mert

Fletcher a fejét ingatta.

Aztán Fletcher félretette a kártyacsomagot. – Nem. Ennél azért

jobb. Ne felejtse el – szólt, éles pillantást vetve Breckenridge-re –, hogy

évekig tart, amíg az ember olyan hírnevet szerez magának, amilyent

nekünk sikerült. Az elején nem kapunk ilyen megbízásokat.

Cobbins bólintott. – Mi igazi profik vagyunk.

– Pontosan – jegyezte meg Fletcher, újra Breckenridge-re nézve. –

Szóval profik vagyunk, akiket jól ismernek a szakmában. Ez úgy

működik, hogy előre kifizetnek minket, vagyis megfelelő ellentételezést

kapunk a munkával töltött időre, és eleget ahhoz, hogy minden

költségűnk fedezve legyen, például az utazásunk Londonba és vissza,

valamint a fővárosban való tartózkodásunk, Martha bére és minden más.

– Mindezt előre megkapják? – kérdezte Breckenridge őszintén

meglepődve. Akárki ez a nemesúr, nemcsak gazdag, de hajlandó

komoly pénzt kifizetni azért, hogy valamelyik Cynster lányt

elraboltassa.

– Készpénz az elején – erősítette meg Fletcher. – Különben nem

vállaljuk a munkát.

– Na de... – Breckenridge megborzongott, hátán feláll a szőr,

amikor eszébe jutott ez a kérdés – ...mi garantálja a megbízónak, hogy

végül elvégzik a munkát?

Fletcher elmosolyodott. – Természetesen a jutalmunk. A nemesúrral

együtt kétezer font közeledik felénk.

– Kétezer? – Breckenridge-nek ezúttal nem kellett színlelnie a

döbbenetét.

Fletcher széles mosollyal bólogatott. – Mondtam, hogy ez igazán

kellemes munka – jelentette ki, aztán Breckenridge arcát figyelte.

Cobbinsra nézett, majd visszafordult az asztaltársa felé, és hozzátette. –

Ha megunja a papírmunkát, keressen meg minket. Hasznos lehet

számunkra. Ha valamennyire kicsinosítanánk, a maga külsejével akár

nemesúrnak is elmehetne. A mi szakmánkban az nagyon hasznos.

Breckenridge még mindig nem tudott napirendre térni fölötte, amit

az imént hoztak a tudomására, miszerint a titokzatos felföldi úr mennyi

pénzt hajlandó áldozni Heatherért, de azért valahogy sikerült bólintania.

– Gondolkodni fogok rajta – mondta, majd a fejét csóválva felállt. –

Kétezer! Ez... elképesztő!

Elképesztő és sok mindent elárul, ami a lehető legrosszabbra enged

következtetni.

HETEDIK FEJEZET

– Azt hiszem, most már ideje elszöknöm – jelentette ki Heather, pedig

még le sem ült Breckenridge mellé a keskeny padra a szűk

poggyászraktárban.

Megvárta, amíg olyan késő lett, hogy semmi esélye ne legyen a

fogadós felbukkanásának, mivel szerette volna elkerülni az előző estihez

hasonló incidenst, és végig azért imádkozott, hogy Breckenridge már ott

legyen, és találjon valahol gyertyát, mire ő odaér.

Úgy történt, halvány gyertafény várta. Belépett a szűk helyiségbe,

behúzta maga után az ajtót, Breckenridge felnézett, és Heather érezte a

megnyugtató jelenlétét.

Várt, míg Heather elhelyezkedik, aztán meglebbentette a kezében

tartott köpönyeget, és a kisasszony felé fordulva ráterítette. Nem a

válláról vette le, így nem őrizte meg az illatát, ám Heather hálás volt a

melegért.

– Az a nő sohasem hagyja önnél a ruháit éjszakára?

– Nem. Az a szokása, hogy ellenőrzése alatt tartsa a rá bízott

személyeket.

Breckenridge felmordult, majd Heather szemébe nézett. –

Sajnálattal kell közölnöm, de attól tartok, hogy a szökés nem lesz olyan

könnyű, mint ahogy azt gondoltuk.

Heather a férfi arcát nézte. – Miért?

Breckenridge lenézett az összekulcsolt kezére. – Fletcher és

Cobbins kétezer fontot kap, amikor átadják önt annak a bizonyos úrnak.

– Kétezret? Jóságos ég!

– Én is pontosan erre gondoltam. De... – Heather alig volt képes

felfogni, aztán végül megszólalt: – Az nyilvánvaló, hogy ennek a

nemesúrnak nem kell a fogához vernie a garast. Ezek szerint biztos,

hogy nem váltságdíjért rabokat el, és nem is azért, hogy feleségül

vegyen.

– Legalábbis nem a hozományért.

Heather rápillantott. – Nem hiszem, hogy találkoztam volna ezzel az

úrral, és akkor ugyan miért... Esetleg arra gondol, hogy a családdal való

kapcsolat miatt?

– Ki tudja? De a megbízó okaitól függetlenül most kiderült, hogy

nagyobb problémával nézünk szembe, mint eddig sejtettük – jelentette

ki Breckenridge. – Fletcher és Cobbins nem ügyefogyott bolondok.

Veszélyesek, és nem fogják hagyni, hogy kétezer font csak úgy

kicsússzon a kezük közül azért, mert nem tesznek határozott lépéseket,

hogy visszaszerezzék a pénz biztosítékát... azaz önt.

Heather bólintott, és az arckifejezése megmutatta, hogy megértette

és elfogadta az érvelést, mégsem látszott nagyon aggódónak, amikor

újra Breckenridge arcára figyelt. – És most mi legyen?

Breckenridge csak nézett Heather gyertyafénynői csillogó szemébe,

és a felismerés pörölycsapásként érte. Heather bízik benne. Őszintén

megbízik benne, hogy megvédi és kimenti ebből a helyzetből, elviszi a

veszély közeléből. Természetesen ezt foga tenni, de nem számított arra,

hogy a kisasszony ennyire... elfogadó. Az arca megrándult, és mereven

előrenézett.

– Kitalálunk valamit, hogy elvonjuk Fletcher és Cobbins figyelmét,

és túlságosan sok dolguk legyen ahhoz, hogy észrevegyék az ön

eltűnését. Lehetőleg egy napig ne vegyék észre. Aztán őrültek módjára

fognak üldözni minket.

– Akiket kétezer font hajt.

– Pontosan. De azon felül, hogy a lehető legjobban el kell vonnunk

a figyelmüket, el kell jutnunk a legközelebbi biztonságos helyre.

Heather a homlokát ráncolta. – Ugye, nem menekülhetünk el

egyszerűen úgy, hogy bejelentkezünk egy fogadóba Gretnában?

Breckenridge tagadón rázta a fejét. – Arra gondoltam, hogy

visszaindulunk Londonba, de talán tennénk egy kis kitérőt a Brunswick-

birtokra. – Az apja éppen Baraclough-ban, a grófság egyik birtokán,

Berkshire-ben volt. Amennyiben Heatherrel összeházasodnak, előbb az

apjának szeretné elmondani személyesen. – Csakhogy Fletcher és

Cobbins először a londoni úton keres minket, és nincs biztonságos

menedék, ahova eljuthatnánk, mielőtt utolérnek. – Breckenridge

elhallgatott kis időre, aztán folytatta: – Az is tény, hogy ha visszaérnénk

Angliába, nemesi rangomnak köszönhetően elérhetném, hogy

feltartóztassák őket. Ha azonban nem látjuk, hogy mikor jönnek,

márpedig az eddigiek alapján nem bízhatom abban, hogy észrevesszük

őket, akkor a nemesi címem sem ment meg minket.

Nem menti meg Heathert. Ha Fletcher és Cobbins utoléri őket, őt

legjobb esetben is cselekvésképtelenné te szik, Heathert pedig magukkal

viszik, és gondoskodnak róla, hogy késedelem nélkül átadják titokzatos

niegbízójuknak.

Hasonlóképpen elkerülendő az is, ha felfedi nemesi címét, és a

gardedám nélküli utazásuk kiderül. Biztos volt abban, hogy a Cynster

család kitalál valami magyarázatot a távollétére, például megfázásból

lábadozik, a vikomt távollétét pedig talán senki sem veszi észre. Ha az

előkelő társaság érdeklődne iránta, feltételezhetik, hogy Baraclough-ban

van. Az volt a szándéka, hogy ha a lehetséges házasságkötésüket

megegyezés szerint szűk családi körben tartják, ne olyan legyen, amit az

kényszerített ki, hogy Heathert elrabolták.

Ha felhívják magukra a figyelmet, az véget vetne minden

reménynek, hogy Heather jó hírnevén nem esik folt.

Breckenridge a kezét bámulta. – És azt sem engedhetjük meg, hogy

Skóciában érjenek utól. Abból, amit eddig megtudtunk, azt kell

feltételeznünk, hogy meglehetősen arrogáns és történetesen nagyon

gazdag felföldi a nemesúr. Ha az ő nemesi címét összevetik az

enyémmel, persze nálam nincs semmi, amivel igazolhatnám, és az

állításunkat tanúval sem tudjuk megerősíttetni, akkor ez a nemesúr

jogosan követelné, hogy adják ki önt neki, és magával vinné valahová,

miközben én egy börtöncellából bizonygathatnám az ártatlanságomat.

Ez az eshetőség legrosszabb rémálma volt.

Heather arca elkomorult. – Nincs önnél vizitkártya?

– Van. De nem hiszem, hogy egy ezüst névjegytartó, benne

Breckenridge vikomt névjegye a hasznunkra lehetne. – Egymás

szemébe néztek. – Azt fogiák mondani, hogy loptam.

Heather még komorakban nézett maga elé.

Breckenridge lehajtotta a fejét, és folytatta: – Ezért olyan helyet kell

találnunk, amely biztonságos és ahová egy nap alatt eljuthatunk.

Rengeteget gondolkoztam ezen, de nem találtam ki semmit.

– Casphairn – jegyezte meg Heather magabiztosan.

Breckenridge rögtön felnézett. – Tessék?

– A Casphairn-völgy. Ott lakik Richard, az unokabátyám és a

relesége, Catriona. Az Carlisle-tól egynapi kocsiút.

– Melyik irányba?

– Nyugatra. Átmegyünk Gretnán, aztán nyugatra Annan és

Dumfries felé... – Elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Onnantól nem

tudom biztosan az utat, de át kell menni egy városon, amelynek a neve...

St.John’s of Dalry. Az egyórányira van a völgytől.

– Ha megmutatom a térképen, megtalálja?

Heather bólintott. – Tudom, hogy Richard és Catriona ott van. Nem

szoktak lejönni a szezonra, általában ott maradnak, és idén sem jelezték,

hogy Londonba akarnak utazni.

– Rendben – felelte Breckenridge. Ismerte Richard Cynstert.

Bólintott. – Akkor oda megyünk.

Heather megkönnyebbüléssel fogadta a tervet. A gondolat, hogy

Breckenridge egy cellában senyved, miközben őt elragadja valami

faragatlan felföldi... Az egész teste borzongott, majd határozottan elűzte

magától a gondolatot.

– Tehát hogyan meneküljek el? – fordult Breckenridge-hez. – És

mikor?

Breckenridge elgondolkodott. – Nem holnap, Fletcher szerint a

megbízója csak holnapután érkezik. Így a holnap a miénk,

megtervezhetjük az utat.

Heatherre pillantott, majd felállt. A kisasszony is felállt, majd

Breckenridge szólalt meg. – Először is kerítek egy térképet. Közben

gondolkodjunk azon, hogyan vonhatjuk el Fletcher és Cobbins

figyelmét elég hosszú időre ahhoz, hogy biztonságban elszökhessünk.

Heather bólintott, majd eszébe jutott valami, és lecsúsztatta a férfi

kabátjat a válláról. Máris erezte a hiányát.

– Martha azt mondta, amennyiben holnap jó idő lesz, megpróbálja

rávenni Fletchert, hogy engedjen el minket sétálni, így esélyem lesz

megtudni tőle valamit.

Breckenridge átvette a köpönyeget, és közben Heather szemébe

nézett. – Akármit tesz, ne rombolja le azt a képet, amit kialakítottak

önről. Nem szabad, hogy rájöjjenek, mire képes, és ezért úgy

határozzanak, hogy szorosabb őrizet alatt tartsák.

Heather önkéntelenül elmosolyodott a gondolatra, hogy

Breckenridge nem valami bárgyú és ostoba kisasszonynak tartja. –

Emiatt ne aggódjon.

Breckenridge elégedetten mordult, és kezét az ajtó felé mozdította.

A kilincset fogva megállt. Heather szemébe nézett... elég hosszan

ahhoz, hogy a kisasszony lélegzete elakadjon, és olyan gondolatai

legyenek, amelyeknek a szökéshez egyáltalán nincs közük... aztán

elkomorodott, és elkapta tekintetét. – Függetlenül attól, hogy mit tudunk

meg, holnaputánra mindenképpen ki kell szabadítani önt Fletcher

karmai közül. – Aztán alig hallhatóan tette hozzá: – Akkorra várják a

megbízójukat.

Heather hirtelen jeges borzongást érzett, és azt bizonygatta

magának, hogy ez annak a hatása, hogy már nem melegíti a köpönyeg.

Breckenridge elfujta a gyertyát, aztán kinyitotta az ajtót, kinézett,

majd kilépett. Heather is kiosont a szűk helyiségből, majd még egy

utolsó pillantást vetve a férfira, elindult felfelé a lépcsőn.

Figyelmeztette magát, hogy ebben a helyzetben nem engedhet a

kísértésnek, nem teheti meg, hogy egyszerűen Breckenridge karjába

omlik, és jöjjön, aminek jönnie kell.

Nem délelőtt történt, ahogy Heather remélte, de ebéd után Marthának

végül sikerült meggyőznie Fletchert, hogy mindkettőjüket engedje ki

sétálni. Reggel óta sütött a nap, a fű már nem volt vizes. Fletcher nem

szívesen, de beleegyezett, hogy a mezőn át a közeli füves dombtetőre

sétáljanak.

Martha megnézte magának a kisebb dombot, amelyet elég távolinak

talált, és közölte Fletcherrel, hogy legalább két óráig ne várja őket.

–Üldögélünk kicsit a napon.

Mivel Martha elég vehemensen állt ki a séta mellett, Fletcher

fogcsikorgatva intett, hogy menjenek.

Heather kihasználta a lehetőséget, hogy jobban szemügyre vegye a

környező vidéket. Elhagyták a fogadó mellett álló istállót, majd

délnyugat felé haladtak. A mező többnyire teljesen sík volt; a sövények

nem sűrűek, nem szélesek. Ebben a évszakban, amikor az ágak még

kopárak voltak, alig takarta növényzet a földet. A halvány remény,

amelyet Heather ápolt magában, miszerint a hely közelében

elrejtőzhetnek, hogy megláthassák a megbízót, ha megérkezik, ezzel

szertefoszlott.

A kis domb nem is volt olyan messze. Amikor Heather megállt a

tetején, és dél felé nézett, meglátta a Solway-öböl vizén csillogó

napfényt.

Martha körülnézett, majd letette a táskáját, amelyben a kötése volt,

és kivett a hóna alól egy rongyszőnyeget. A fűre terítette, majd az egyik

végére mutatott. – Üljön oda, és viselkedjen úgy, hogy ne bánjam meg,

amiért kiálltam maga mellett, és kihoztam a friss levegőre.

Heather felidézte Breckehridge figyelmeztetését, hogy ne essen ki a

szerepéből, ezért szó nélkül engedelmeskedett. Martha is leült, és

elővette a kötését.

Bár a friss levegő nagyon kellemes volt, Heather már tíz perc múlva

rémesen unatkozott. Egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy gondolatai

Breckenridge felé kalandozzanak, és ettől óhatatlanul megjelenjenek

azok a zabolátlan gondolatai, amelyek egyre gyakrabban és erősebben

jelentek meg, amikor a közelében volt. Kifejezetten nem kívánatos,

hogy ilyesmire gondoljon, főleg nem Breckenridge-re és arra, hogy

milyen következetesen egy irányba változik a róla kialakult véleménye.

Sokkal könnyebb volt vele érintkezni, kordában tartama a nem éppen

szerencsés vonzódását, amikor még túlságosan jóképű, de beképzelt,

arrogáns, érzéketlen, öntelt kéjencnek tartotta. Most pedig...

Breckenridge ugyanúgy lehet mindez, ám bizonyította, hogy olyan

tulajdonságai vannak, amelyeket Heather csodálatra méltónak tartott. Az

oltalmazó férfiakkal gyakran nehéz bánni; másrészt valószínűleg ott

vannak, amikor az embernek szüksége van rájuk, és a jelenlétük

megnyugtató. Breckenridge – legalábbis Heather számára – meglepő

bizonyságot adott arról, hogy képes a nőket egyenrangú félként kezelni.

Erre egyáltalán nem számított, különösen tőle. Erről eszébe jutott az

aznapi feladatuk: mindkettőjüknek azon kell gondolkodnia, hogyan

menekülhetnének el. Marthára pillantott. A nő mintha elbóbiskolt volna,

de amint Heather tekintetét magán érezte, felpillantott.

Heather a fogadó felé nézett. Az épület jól látszott a mező

túloldalán. Martha félreértelmezte a pillantását, és felnevetett. – Ne

aggódjon. Nem fog iderohanni, hogy visszahurcoljon minket – jegyezte

meg, azzal letette a kötését. – Lefogadnám, hogy tíz percig nézett

minket, de most már látja, hogy semmiféle veszély nem fenyeget –

mutatott a körülöttük elterülő mezőkre. – Semmi esélye, hogy valaki

feljusson ide, és elrabolja.

Nagyot sóhajtva ledőlt a rongyszőnyegre. – Kicsit szundikálok a

napon. Meg se forduljon a fejében, hogy elkóboroljon. Ahogy

megmoccan, felébredek. Nagyon éberen alszom.

Heather csodálkozva nézett az asszonyra, aki minden éjszaka olyan

mélyen aludt, hogy nem vette észre, amikor kiosont a szobából, és azt

sem, amikor visszaért. Sikerült megállnia, hogy ne ingassa a fejét, hátha

Martha figyeli. A tüdejét teleszívta friss levegővel, majd nagyobb

érdeklődéssel nézte az alig egy mérföldre lévő folyótorkolatot. A víz a

lehetséges menekülési út? Nyilván találhatnának egy halászt, aki... De

kis halászhajón utazni nem gyorsabb, mint a szárazföldön, és biztos volt

abban, hogy érdemes a tenger felől megközelíteni Casphairnt. A völgy a

szárazföld belsejében van, annyit biztosan tudott.

Martha horkolása távol tartotta a madarakat, Heather közben a

lehetséges figyelemelterelésen gondolkodott. Valami olyasmi kellene,

amivel le lehet foglalni Fletchert és Cobbinst.

Lépéseket hallott. Rögtön arrafelé fordult, és látta, ahogy

Breckenridge halk léptekkel közeledett. Marthára nézett, majd

udvariasan Heatherre pillantott. – Ez kifejezetten jó helynek tűnik a

levegőzésre. Csatlakozhatom?

Heather rögtön megértette, hogy folytatniuk kell a szerepjátszást.

Bólintott. – Ha óhajtja.

Breckenridge leült a fűre a közelükben. Elővette a térképet a

zsebéből, és kiterítette közöttük, hogy Heather jól lássa. Aztán Gretnára

mutatva halkan megjegyezte: – Úgy gondoltam, megnézem, melyik a

legjobb út Glasgow felé.

Halkan beszélt. Várt, de Martha továbbra is horkolt.

Heather közelebb hajolt, és a mutatóujját végighúzta a Gretnától

Annan érintésével Dumfriesig vezetú út vonalán. Dumfriesnél felemelte

ujját, a tekintetével az északnyugati. irányt kereste.

– Itt – súgta, és rámutatott egy kis falut jelölő pontra.

– Ez itt Casphairn falu – mondta alig hallhatóan. – Innen nyugatra

visz az út, és a Vale nincs egy mérföldre a falutól.

Breckenridge bólintott, közelebb húzta magához a térképet. A

Dumfriestől Carsphaimig vezető utakat tanulmányozta. Gyorsan

Marthára pillantott, majd kijelentette:

– Bár a kocsim rozoga, egy nap alatt odaérhetünk.

Heather bólintott. – Feltéve, hogy szabad utunk van.

– Azt hiszem, az meglesz. De jól ki kell aludnom magamat éjjel.

Heather elfordította fejét Marthától, és azt súgta: – Ma éjjel?

Breckenridge bizonyosra vette, hogy ilyen horkolás nem lehetséges

éber állapotban, ezért megkockáztatta, hogy válaszoljon: – Nem

találkozunk. Az elterelő hadműveleten dolgozom. Holnapra készüljön.

Nem tudom pontosan, hogy mikor indulunk.

Felvette a térképet, felállt, összehajtotta, a zsebébe csúsztatta, majd

udvariasan bólintott, aztán visszasétált a fogadóba. Heather várt egy

kicsit, mielőtt odafordult volna, de amikor már úgy érezte, hogy az út

nagy részét megtette, a fogadó irányába nézett és látta, hogy

Breckenridge az istálló közelében jár.

Amikor már belépett a fogadóba, Heather nagy sóhajt fojtott el

magában, és újra elkomorodott. Vajon mire készül? Es miért nem lesz

aznap éjjel titkos találkozó a ruhatárban, amelyet annyira várt, mert

olyan sokat jelentett neki?

A következő huszonnégy óra olyan hosszúnak tűnt Heather számára,

mintha nem egyetlen nap lett volna. Nyugtalanul aludt, forgolódott,

gyakran felébredt, és azon tűnődött, vajon mit csinál Breckenridge. Az

egyetlen ok, amely miatt lemondhatta a találkozót, nyilvánvalóan az,

hogy nem a fogadóban tölti az éjszakát. Akkor hol az ördögben lehet?

Amikor a hajnal első halvány fénye derengeni kezdett, Heather már

nagyon feszült volt. Ez volt az a nap, amikor Fletcher a nemesúr

érkezését várta. A veszélyes, titokzatos felföldi nemes, aki megrendelte,

hogy rabolják el, és húzzák Gretna Greenbe. Fletcher és Cobbins feltűnő

gonddal készülődött, rendesen megmosakodtak, kiöltöztek. Még Martha

is kicsinosította magát. Hozzájuk képest Heather meglehetősen ziláltnak

látszott a gyűrött ruhájában, de a megjelenése egyáltalán nem szerepelt

az aggodalmak listáján. Breckenridge egyre kevesebbet mutatkozott.

Nem volt lent reggelizni, legalábbis nem akkor, amikor ő és Martha.

Fletcher természetesen ragaszkodott ahhoz, hogy visszavonuljanak a

szalonba, és ott maradjanak, így Heather nem tudhatta, hogy

Breckenridge később megjelent-e, de ebédnél sem csatlakozott

hozzájuk. Nem mert egyenesen rákérdezni, de megkönnyebbülésére

Martha megkérdezte Cobbinst, hol van a barátjuk. Cobbins erre azt

válaszolta, hogy Timms éppen az útját készíti elő, mert igyekszik eljutni

Glasgow-ba.

Ez a hír megnyugtatóan hatott Heatherre. Ők nem a glasgow-i utat

választották. Hamis útirány megadása nagyon bölcs és Breckenridge-re

valló ötlet volt.

Az idő rosszabbra fordult, metsző szél fújt. Amikor tengerészek

léptek a csapszékbe, s mögöttük három mezei munkás, Fletcher utasítást

adott, hogy Martha és ő vonuljanak vissza a szalonba.

Heather nem szívesen, de engedelmeskedett.

Egy óra múlva a szalon ablakánál állt, és a fogadó kavicsos udvarát

nézte. Legszívesebben a körmét rágta volna, de ezzel a szokásával már

évekkel korábban felhagyott. Három embert látott meg, akik gyors

léptekkel, céltudatosan haladtak az úton. Befordultak a fogadó

udvarába, és rögtön a főbejárat felé vették az irányt.

Egyenruhájuk alapján a helyi rendőrség kötelékébe tartozhattak. Az

arckifejezésük azt mutatta, hogy valami gonosztevő nyomában járnak.

Az első rendőr kinyitotta az ajtót, és belépett. A társai szorosan a

nyomában haladtak.

Heather a szalon ajtaja felé indult, fejében a lehetőségek

kavarogtak.

Martha felnézett rá, és a homlokát ráncolta.

Az ajtóhoz érve Heather intett neki, hogy maradjon csendben, majd

némán mondta ki a „rendőrség" szót.

Martha kezéből kiesett a kötés. Elsápadt, aztán felugrott, és elrakta a

kötést.

Heather óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Már elvetette a

gondolatot, hogy a rendőrökre bízza a sorsát, mivel Fletcher története,

amelyet Cobbins és Martha is alátámaszthat, túlságosan hihető volt. De

mi történik?

Martha is az ajtóhoz lépett, és erős kezével Heather csuklóját

szorította.

Heather az ajkára tett ujjával figyelmeztette, hogy maradjon

csendben.

A keskeny résen kikémlelt a fogadó előterébe. Mellette Martha is

kilesett.

A csoportot vezető férfi a lépcső aljánál állt, és halkan beszelt a

fogadóssal. Nyilvánvalóan jól ismerték egymást, ami aligha meglepő

ilyen kis faluban. A másik két rendőr a bejárati ajtónak háttal állt.

A csapszékben ülő törzsvendégek, köztük Fletcher és Cobbins az

asztalon hagyták a söröskupáikat, és a csapszékbe vezető átjáróban

tömörültek.

A fogadós bólintott az első rendőrnek, majd gyorsan a recepciós

pulthoz lépett.

Heather nem látta mit csinál, ám a papírzörgésből arra

következtetett, hogy a vendégkönyvben lapozgat. A rendőrök vezetője a

csapszék bejáratánál csoportosulókra mordult: – Maguk üljenek vissza.

Nincs itt semmi látnivaló. Nincs szükség arra, hogy a munkánkat

zavarják.

Erre lassan megfordultak, és visszamentek a csapszékbe. Fletcher és

Cobbins aggódó pillantásokat vetett a szalon ajtajára, majd a többiekkel

együtt visszavonultak.

A lépcső mellett álló rendőr a társaihoz fordult. – Tartsák szemmel

őket – mutatott a csapszékben levőkre. – Senki sem mehet ki.

A két rendőr bólintott. – Igenis, őrmester.

A fogadós visszament a lépcsőnél várakozó őrmesterhez. Mondott

valamit, de Heather nem hallotta. Az őrmester megfordult, és megfogta

a lépcsőkorlátot.

– Jobb, ha velem jón.

Azzal elindult felfelé a lépcsőn, a fogadós sietett a nyomába.

Abban a pillanatban Heather súgva kérdezte: – Van fogalma arról,

hogy mi ez az egész?

– Nincs – mondta Martha. – De ez egyáltalán nem tetszik nekem.

Nem kellett sokáig várnia, mert néhány perc múlva erős léptek

dübörögtek a lépcsőn. Az őrmester jelent meg újra. Mindkét kezében

egy-egy ezüst gyertyatartó volt. Az utolsó lépcsőfokon megállt, a hozzá

csatlakozó fogadósra nézett. – Mutassa meg, kik azok.

A fogadós bólintott. A rendőrök elléptek az ajtótól, követték a

fogadóst a csapszék bejáratához. A boltív alatt megállva a fogadós két

férfira mutatott. – Ő és ő.

A rendőrök a fogadós mellett benyomultak a csapszékbe.

Heather nagyon fülelt. Hallotta, amint az egyikük azt mondta: –

Jöjjön velünk, uram. Feltennénk néhány kérdést.

Valaki válaszolt, ám Heather a hangot nem ismerte fel.

– Csak egy perc, uram. A többiek maradjanak, ahol vannak.

Heather ekkor Marthára pillantott, és súgva megkérdezte: – Tegnap

éjjel volt más szállóvendég rajtunk kívül a fogadóban?

Martha nem válaszolt.

Heather megint kinézett, és látta, hogy a gyanúja beigazolódott.

Fletcher és Cobbins két rendőr őrizetében lépett ki a csapszékből.

Az őrmester még a lépcső alján állt, a kezében a gyertyatartók.

Fletcher észrevette, de állta az őrmester tekintetét. – Mi a probléma?

– Ez – mutatta fel az őrmester a gyertyatartókat. – Sir Kenneth

Baxter házából tűntek el tegnap éjjel. Az ő házába nem érdemes betörni,

mert ő a helyi békebíró.

Fletcher a homlokát táncolta. – De ezt miért nekünk mondja?

Semmit sem tudunk a betöréstől.

Az őrmester felmordult.

– Ne játssza nekem az ártatlant! Maguk laknak az ötös számú

szobában, ugye? Fletcher szeme sem rebbent, ám Heather az ajtó mögül

is érezte, bogy hirtelen rádöbben szorult helyzetére, erőt vesz rajta a

feszültség, és esélyeit mérlegeli...

Ezt az őrmester és a rendőrök is pontosan látták. Mindketten az

oldalukon lógó botért nyúltak. – Ugyan, ugyan! – korholta az őrmester.

– Semmi értelme tovább nehezíteni a helyzetüket. Kövessenek minket

feltűnés nélkül, és...

Fletcher felemelte a kezét. – Csak hogy tisztázzuk a dolgot: semmi

közünk a gyertyatartók ellopásához. Nyilván valaki a szobánkba tette...

– Mindig ezt mondják.

– De a megbízónk...

– Jöjjenek csak. A törtéhetüket majd elmondhatják a bírónak. Sir

Kenneth nyilván kíváncsian foga hallgatni.

Mielőtt Fletcher bármit mondhatott volna, a rendőrök hátracsavarták

a kezét. Ugyanezt tették Cobbinsszal. Megkötözték, és az ajtó felé

terelték őket. Mielőtt kilépett volna az ajtón, Fletcher metsző pillantást

vetett a szalon ajtaja felé, aztán kivezették.

Cobbins a nyomában haladt, őt a másik rendőr vezette. Az őrmester

még váltott néhány szót a fogadóssal, majd kezében a gyertyatartókkal

elindult kifelé.

Heather becsukta a szalon ajtaját, majd felegyenesedett. Mellette

Martha is gyorsan felállt, szúrós tekintettel nézett Heatherre, és

felmordult: – Hogy a pokolba tudta ezt elintézni? Hiszen egyfolytában

figyeltük.

Heather egyenesen Martha szemébe nézett. – Sehogy.

De tudta, hogy ez nyílván Breckenridge elterelő hadművelete volt.

Éjjel lopta el a gyertyatartókat. És nyílván a bírótól lopott; a helyiek

között ő az egyetlen, akinek a szavára garantáltan azonnal felfigyel a

hatóság.

De most mit csináljon? Várja meg, amíg Breckenridge újra

megjelenik? Vagy menjen el a rendőrségre, és a rendőrök közvetítésével

érje el, hogy beszélhessen a bíróval? Nem.

El tudta képzelni, milyen hatást érne el, ha bejelentené, a rossz arcú

Fletcher és Cobbins elrabolta, fogva tartotta és napokon átutaztatta;

Martha jelenléte ellenére azonnal hatalmas botrány lenne. Olyan

botrány, amit ő valószínűleg nem heverne ki soha, ahogy a Cynster

család sem.

Így marad a terv, hogy elszökjenek a völgy biztonságába, Richard és

Catriona házába. Breckenridge-nek sikerült eltávolítania Fletchert és

Cobbinst. Neki csak annyit kell tennie, hogy megszabaduljon Marthától,

és akkor Breckenridge-dzsel elindulhatnak.

Amikor felnézve a figyelmét ismét a „szobalányára” fordította, azt

látta, hogy Martha a kötését a derekához szorítva még egyszer

körbepillantott a szalonban, és az ajtó felé araszolt, a kilincs után nyúlt.

– Én eltűnök innen.

Mielőtt Heather bármit mondhatott volna, Martha már kiosont,

nyitva hagyva maga után az ajtót. Heather döbbenten követte; csak

annyi időre állt meg, amíg becsukta maga mögött az ajtót.

A fogadós visszatért a csapszékbe, és az ott maradt vendégeknek

részletesen beszámolt a történtekről, hogy a gyertyatartókat Fletcher és

Cobbins poggyászában találták meg.

Martha a termetéhez képest meglepően halkan osont fel a lépcsőn,

és gyorsan felért az emeletre.

Heather döbbenten követte a közös szobájukba.

Martha az ágyra dobta a kötést, aztán a szekrényhez ugrott, és

kivette az úti batyuját. Azt is az ágyra dobta, majd módszeresen

kidobálta belőle Heather holmiját.

– Ezeket visszakapja. Nem jó, ha ilyesmit találnak nálam.

Az ágyat megkerülve Heather visszavette estélyi ruháját, a

retiküljét, a másik ruhát, amelyet az elrablóitól kapott. Az estélyi puha

selyme furcsa érzés volt azok után, hogy napokig durvább szövésű ruhát

viselt.

Martha mormogva, átkozódva rángatta ki saját ruháit a szekrényből,

és a batyuba gyömöszölte.

– Szerencsére kifizették a béremet, mielőtt nekivágtunk ennek az

útnak. Tudtam, hogy túl könnyűnek hangzik ahhoz, hogy igaz legyen.

A halom tetejére dobta a kötését, majd egy pillanatra megállt;

Heatherre nézett, aki csak értetlenül állt az ágy másik oldalán.

– Nem tudom, maga hogy van ezzel, akár itt is maradhat, hogy –

megvárja azt a bizonyos nagyurat, de én elmegyek. Méghozzá most

azonnal.

– Hová?

– Először is vissza a határon túlra, amilyen gyorsan csak tudok.

Aztán Carlisle-ban felszállók a londoni postakocsira... még ma éjjel –

mondta, az ajtóra pillantva. – Minél előbb kijutok erről az átkozott

helyről és Skóciából, annál jobb. Mielőtt a lentiek úgy döntenének, hogy elmondják a zsernyákoknak, hogy mi Fletcher és Cobbins

társaságában voltunk. Egy pillanat alatt bűnsegédekké nyilvánítanak

minket.

– Bűnsegédekké? – Heather megdermedt.

– Bizony. Bűnsegédekké. – Martha elhallgatott, szeme összeszűkült

és még hozzátette: – És az jutott eszembe, hogy ettől a Fletchertől nem

áll távol, hogy ő dobjon fel minket, csak azért, hogy a közelben tartson,

és át tudja adni magát annak a nagyúrnak, ha megérkezik.

Felkapta a batyut az ágyról, és Heatherre nézett. – Mivel egyszer

sem sikított, nem tiltakozott, én a maga helyében gyorsan eltűnnék

innen – jelentette ki, azzal még egyszer körülnézett. – Én mindenesetre

már megyek is.

Azzal a nyitott ajtó felé indult, és csak annyi időre állt meg, hogy

kikémleljen, aztán kiosont.

Heather hallgatta, ahogy léptei elhalnak, aztán az ajtóhoz ugrott, és

bezárta. Majd sietve a szekrényhez lépett, és kivett egy útitáskát. Az

ágyra dobta, gyorsan összeszedte a kevés ruháját, a hajkefét és a fésűt is.

– Hol a fenében van Breckenridge? – morgott hangosan.

Egyik vállára vette poggyászát, a másikra úti köpönyegét, és az ajtó

felé fordult, éppen akkor, amikor az lassan nyílni kezdett.

Heather szíve hevesen vert. Rémülten körülnézett, valami fegyvert

keresett, aztán meglátta a kandalló mellett álló piszkavasat. Óvatosan

felvette, lábujjhegyen az ajtó mögé lépdelt. Magasra emelte a vasat,

ahogy az ajtó jobban kitárult.

Mély lélegzetet vett, felkészült az ütésre, és...

Felismerte a sötét hajáról, magas termetéről.

Elakadt a lélegzete, és erőt vett rajta a bosszúság. – Az ég

szerelmére, legalább kopogjon!

Breckenridge rögtön meglátta a piszkavasat, a táskát és a

köpönyeget.

Elindult befelé, kezdte becsukni maga mögött az ajtót. Heather két

kézzel tolta kifelé. – El kell mennünk innen! Most azonnal! – súgta.

Breckenridge megállt. – Miért? – kérdezte, és körülnézett, mintha

keresne valamit, amiből megértheti Eleather rémületét. – Nem kell

sietni. – Azzal ismét ránézett, majd önelégülten elmosolyodott. – A bíró

nem volt elragadtatva. Fletcher és Cobbins legalább néhány napig

bezárva marad. Lehet, hogy tovább is.

– Igen! És a bűnsegédjükként engem is bezárnak!

–Bűnsegéd?

Heather látta, hogy a veszély tudatosult Breckenridge-ben. Az

önelégült férfi egy pillanat alatt éber harcos lett.

Breckenridge szeme villant, ahogy körülnézett a szobában. – Hol

van Martha?

– Londonba tartott, és nagyon sietett.

– Helyes. – Egymásra néztek. – Csak összecsomagolom a

térképemet és a pisztolyaimat.

Heather két kézzel tolta kifelé, és Breckenridge ezúttal engedett. – A

szobájába. Ha odalent valaki úgy határoz, hogy segít a rendőröknek

elfogni engem, ez az első hely, ahol keresnek.

Breckenridge nem válaszolt, csak elkapta Heather karját, kirántotta

a szobából, és becsukta az ajtót. Aztán elengedte, maga előtt terelte a

folyosón az épület másik szárnyába. A keskeny cselédlépcső melletti

utolsó ajtót nyitotta ki, és sürgetőn betessékelte. Heather mögött a

szobába lépett, és becsukta az ajtót.

Heather oldalra lépett, hogy legyen elég hely Breckenridge-nek, aki

két utazótáskát vett elő a szekrényből, és gyorsan pakolta be a ruháit,

aztán a két pisztolyt, puskaport, golyókat. A másik táskába egy kefét,

egy pár cipőt rakott és a maradék ruhát.

A táska szíját csatolta be éppen, amikor cifrán káromkodott.

Heather éles tekintettel nézte a férfi lehajtott fejét. – Ne merészeljen

káromkodni a jelenlétemben!

Breckenridge nem nézett fel, de Heather látta, hogy az arcizmai

megfeszülnek.

– Nem önnek szólt a káromkodás. Hanem annak, hogy nem

mehetünk a kocsimmal.

Heather pislogott. – Nem?

Breckenridge felnézett rá. – Igaza van. Bármikor eljöhetnek önért.

Fletcher ide fogja küldeni a rendőröket. Ez az egyetlen módja, hogy itt

tartsa. Ha a bricskával megyünk, az utakon kell maradnunk. Ha

rájönnek, hogy ön is elment, átkutatják a fogadót, és csak percek

kérdése, hogy rájöjjenek, én is elmentem a bricskámmal.

Heather fejében kavarogtak a gondolatok. – De azt fogják hinni,

hogy Glasgow-ba ment. Cobbins így tudja.

Breckenridge tagadón ingatta a fejét. – Csak Cobbinsnak és

Fletchernek mondtam. A fogadós úgy tudja, hogy valószínűleg maradok

még néhány napig. – A vállára kanyarította köpönyegét, és a gallérjánál

szorosan megkötötte a zsinórt. – Ha a bricska eltűnik, rájönnek, hogy ön

velem van, és lovasokat küldenek ki minden útra. Még ha nem is jönnek

rá az összefüggésre, akkor is keresni fogják minden közeli városban. És

még ha el is lopnám a fogadó egyik legjobb lovát, a lovasok utolérnének

minket, mielőtt eljuthatnánk Annanba.

Azzal felkapta a táskáit, mindkettőt a vállára vetette, és magához

intette a kisasszonyt, majd karon fogva az ajtóhoz vezette.

Heather az ajtónak támaszkodott, így akadályozva, hogy

Breckenridge kinyissa. – Tehát gyalog menekülünk?

– Először igen. Később bérelhetünk kocsit. Majd megnézzük a

térképet, és annak alapján eldönthetjük, milyen lehetőségeink vannak,

de most mennünk kell. A mezőn vágunk át Annan felé. Sötétedésig

megyünk, aztán felmérjük a helyzetet.

Heather látta Breckenridge arcán a kényszerű határozottságot, és

megadón bólintott.

Aztán elengedte az ajtót, és várt, amíg a férfi kinézett a folyosóra és

meggyőződött arról, hogy biztonságosan kimehetnek, majd kiosont

mellette a cselédlépcső felé. Breckenridge megelőzte, és vezette lefelé.

A lépcső a konyha és a hátsó ajtó között egy kis hallba vezetett.

Amikor a személyzet a vacsora elkészítésével foglalkozott, a konyhában

nagy sürgölődés volt, de úgy osontak ki a hátsó ajtón, hogy senki sem

vette észre őket.

Breckenridge megfogta Heather kezét, és elindultak. Gyors

léptekkel haladtak el az istálló mellett. Heather igyekezett lépést tartani

vele. Az istálló mögött lassítottak, amikor odaértek a mezőhöz.

– Nagyon sík a vidék. Olyan irányban kell haladnunk, hogy az

istálló és a csűr eltakarjon minket azok elől, akik a fogadó épületéből

indulva keresnek minket – magyarázta Breckenridge.

Heather előrenézett. Körülbelül egy mérföldre a magaslaton fasor

húzódott. Breckenridge halkan megjegyezte – Ha eljutunk odáig úgy,

hogy nem látnak meg minket, jó esélyünk van a menekülésre.

Nem engedhették, hogy elfogják őket. Azt még kevésbé, hogy Fletcher

megbízója rájuk találjon.

Amikor elérték a fasort, és semmi jelét nem tapasztaltak annak,

hogy bárki észrevette volna őket, vagyis nem hangzott fel mögöttük

kiáltás, Breckenridge enyhe megkönnyebbülést érzett, de még nem

oldódott benne a feszültség. Ha Heatherrel együtt őt is elkapják, és

megvádolják azzal, hogy bűnrészesként segít valakinek, aki az

igazságszolgáltatás elől menekül, akkor, ha az a nemesúr megérkezik, és

Fletcher elmondja neki, mi történt, nagyon valószínű, hogy Heathert

kiadják a titokzatos úrnak. Ő pedig börtöncellában marad, semmit sem

tud tenni, a nemesúr pedig magával viszi Heathert mint a visszakapott

gyámleányát.

Ha elfogják őket, semmit sem mondhat, ahogy Heather sem adhat

elő semmi olyasmit, amely megváltoztatná az események felvázolt

alakulását.

Ez az egész egy rémálom.

Tovább vánszorogtak a mezőn. Heather szenvtelen arccal ment, a

menekülés zord körülményei ellenére egyetlen panaszos szó sem hagyta

el az ajkát. Az előkelő társaság hölgyeinek többsége ilyen helyzetben

folyamatosan siránkozna és zúgolódna.

Persze Breckenridge mindig tudta, hogy a Cynster lányoknak van

tartásuk, minden értelemben.

Megállapította, hogy Heather a hasonló hölgyeknél sokkal jobb

kondícióban van.

– Tud lovagolni? – csúszott ki a száján a kérdés, mielőtt

meggondolhatta volna, hogy mit mond.

Heather meglepetten nézett fel, hiszen a kérdés minden előzmény

nélkül érte, de bólintott. – Nagyon szeretek lovagolni. Mivel sok időt

töltünk Londonban, nincs annyi alkalmam rá, mint szeretném, de

amikor csak tehetem, nyeregbe ülök. – Felnézett a férfira. – Leginkább

Demon lovait szeretem.

Breckenridge elmosolyodott. – Az övéi a legjobbak.

– Önnek vannak lovai?

A férfi bólintott. – Ez az egyik kifejezett előnye annak, hogy

rokonságban vagyok a családdal.

– Nagyon szeretem az izgalmat, amit lóháton, gyors vágtánál lehet

érezni. Azt hiszem, azt élvezem a legjobban.

Breckenridge csak pislogott. Úgy ítélte meg, hogy a lovaglás nem a

legjobb társalgási téma. Különösen nem Heatherrel. – És mi a helyzet a

tánccal?

– Nagyon szeretek keringőzni. A régebbi táncokat is szeretem, a

francianégyest is. Lehet, hogy manapság kevésbé divatosak, de van

bennük valami... visszafogott erő. Ön is így gondolja?

– Hát...

Hol vannak az ártatlan társalgási témák, amikor szükség volna

rájuk? – Táncolt már gavotte-ot?

– Évekkel ezelőtt. – És még mindig emlékszik rá. Persze rögtön

elképzelte, milyen lehetne azt a táncot Heatherrel lejteni, és ez teljesen

elfoglalta képzeletét.

Más témát keresve körülnézett.

– Kuporodjon le! – szólalt meg hirtelen, és a kezét Heather hátára

tette. Mellette lapulva a kisasszony riadt szemébe nézett. – Lovasok az

úton.

Az Annanba vezető úttal párhuzamosan haladtak, négyszáz

lépésnyire délre, sövények takarásában, ahol az úton járók nem láthatták

őket.

A következő pillanatban Breckenridge arca grimaszba rándult. –

Maradjon így.

A kezét nem vette le Heather hátáról, ő azonban lassan megfordult,

és fejét felemelve kinézett. Látszott rajta, hogy kissé megnyugodott.

– Nem láttak meg minket. Mennek egyenesen tovább.

Heather kihúzta magát. – Rendőrök?

Breckenridge bólintott, majd ismét kinézett, aztán a kezét nyújtotta

Heathernek, és talpra segítette.

A kisasszony felegyenesedett, és nagyot sóhajtott. – Az estélyi

cipőm nem igazán ilyen utakra való.

Amikor Breckenridge lenézett, Heather felemelte a ruhája szegélyét

annyira, hogy megmutassa a sáros, elnyűtt lábbelijét.

A férfinak sikerült megállnia, hogy ne szaladjon ki káromkodás a

száján. – Kilyukadt a talpa?

– Inkább az a probléma, hogy nem vízálló. Nem mezőkön való

járásra tervezték.

Ez eszébe sem jutott. Nyilvánvalóan Fletcher, Cobbins és Martha

sem gondolt erre. Előrenézett. – Rendes cipőt kell szereznünk önnek

Annanban.

Heather elindult. – Tudok menni. Legalábbis egyelőre.

Breckenridge mellé lépett, és a menekülés sürgetőbb részletein

kezdett gondolkodni. Az volt a tervük, hogy kocsival mennek Richard

és Catriona birtokára, de most...

Heather csak később, két mérföld megtétele után szólalt meg újra. –

Kár, hogy nem osonhatunk vissza Gretna környékére. Reméltem, hogy

valahol a közelben megbújhatunk, hogy láthassuk a titokzatos urat, ha

megérkezik.

Breckenridge felmordult. – Én is kacérkodtam ezzel a gondolattal,

de mivel nemcsak a nemesúr, hanem a hatóságok is keresik önt, ez túl

veszélves volna – mondta, majd hozzátette: – Megvizsgáltam a terepet,

búvóhelyet kerestem, de nem találtam olyat, ahol biztonságban

elrejtőzhettünk volna úgy, hogy közben a fogadót is megfigyelhetjük.

Heather bólintott, és lépkedett tovább. Kezdte elfogadni a tényt,

hogy Breckenridge nem olyan arrogánsán önfejű, amilyennek korábban

gondolta. Hiszen igyekezett módot találni arra, hogy megadja neki,

amire vágyott, bár ő maga sohasem volt meggyőződve arról, hogy a

titokzatos úr megpillantása megéri a fáradságot. Ebben valószínűleg

tökéletesen igaza volt, mégis igyekezett Heather kívánságát teljesíteni.

Annak ellenére, hogy nem kapta meg, amit akart, ez a tudat még

nagyobb elégedettséggel töltötte el Heathert.

Egészen naplementéig haladtak. Mielőtt besötétedett volna,

Breckenridge megállt, megnézte a térképet. – Már majdnem

Dornockban lehetünk – jelentette ki. – Háztetőket látok. Az ott biztosan

egy falu.

– Ugye nem tehetjük meg, hogy egyszerűen besétálunk a faluba, és

szállást keresünk? – töprengett hangosan Heather. – Azok a lovasok

nyilván megálltak, és figyelmeztették a falusiakat, tudatták velük, hogy

felbukkanhatunk. Legalábbis azt, hogy én megjelenhetek a környéken.

Breckenridge egyetértőén bólintott. Körbenézett a sík vidéken, majd

megérintette Heather karját, és déli irányba mutatott.

– Van ott egy pajta, elég közel ahhoz, hogy még sötétedés előtt

odaérjünk.

Heather nem válaszolt, csak elindult.

A mező szélén, a legközelebbi tanyaháztól legalább

háromszántónjára álló pajta épnek látszott, és szénával volt tele odabent.

Felmentek a szénapadlásra, ahol a nyár emlékét idézte az illat.

Breckenridge körülnézett. – Idefent melegben és biztonságban

leszünk – jelentette ki, és lenézett a létrára, amelyen felmásztak. – A

létrát éjszakára felhúzom.

Heathernek sikerült elfojtania mosolyát. Ahhoz képest, hogy

Breckenridge arckifejezéséből még mindig csak ritkán sikerült olvasnia,

bizonyos helyzetekben meglehetősen kiszámíthatónak bizonyult.

Heather letette a táskáját, kibújt a köpönyegéből, és a szénahalomra

terítette, majd leült, és kényelmesen elhelyezkedett. Lehúzta megviselt

cipőjét, és a gyengülő fényben nézegette.

– Azt hiszem, nem kockáztathatjuk meg. hogy tüzet gyújtsunk.

Felnézett Breckenridge-re, aki a fejét rázta. – Nem. Túl veszélyes

volna.

Heather bólintott, félretette a cipőt, a köpönyegével szárazra törölte

a lábát, kinyújtóztatta lábujjait, majd a szoknyája alá nyúlva a lábikráját

kezdte masszírozni.

Breckenridge köhécselt. – Élelmünk sincs.

Heather ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is nagy megpróbáltatást

okozna, ha egy éjszaka üres gyomorral aludnánk.

Breckenridge kisvártatva megszólalt: – Elismerem, hogy nagyon

alkalmazkodó. Hisztérikus reakcióra számítottam...

Heafher felkapta a fejét. – És ugyan mit érnék el vele? – Vállat

vont. – Együtt vagyunk ebben a helyzetben, és minden tőlünk telhetőt

megteszünk. Nem várom, hogy csodát tegyen – mondta, azzal hátradőlt

a köpenyegére.

– És amíg ön nem vár csodákat tőlem, azt hiszem, elég jól

elboldogulunk.

Breckenridge arckifejezése most is kiismerhetetlen volt. Heather

összes férfiismerőse közül ő volt képes a legjobban uralkodni az

érzelmein. Breckenridge lassan letette a táskáit Heather holmija mellé,

és visszafordult a létra felé.

– Körbenézek kicsit odakint. Nem megyek messzire, és nem

maradok sokáig.

Heather hanyatt feküdt, és hallotta, ahogy a férfi a pajtában járkál,

aztán kimegy.

Várakozás közben Heather elképzelte, ahogy körbejárja az épületet,

felméri a terepet. A fivérei, unokabátyjai is ilyen védelmező férfiak

voltak, hozzászokott az ilyen viselkedéshez. Breckenridge azonban még

jobban védelmezte, bár ezt próbálta titkolni. Heather ezen

elgondolkodott, majd félhangosan megállapította: – Nem, ez nem igaz.

Úgy állítja be magát, hogy minden lépése ésszerűnek és

igazolhatónak látszódjon. Ő kevésbé feltűnő, de hatékony védelmező.

Ha valamelyik fivére vagy unokatestvére lenne, úgy érezné, hogy

teljesen rátelepedett, fojtogatónak találná ezt a gondoskodást. Akkor

nyafogna, és ellenállna, nem teljesítené parancsait, megszegné a

korlátozásokat. Elvből. Ám mivel Breckenridge racionálisan cselekszik

és figyelembe veszi – legalábbis úgy látszott – a kívánságait, ő is

viselkedhet ésszerűen.

A róla kialakult korábbi véleményét tekintve az a meglátás, hogy

„ésszerűen viselkedik”, kifejezetten ironikusnak hatott.

Mire Breckenridge visszaért, beállt a sötétség, de feljött a hold, így

elég fény volt ahhoz, hogy a pajtában is lehessen látni. Amikor

Breckenridge elérte a létra tetejét, Heather visszahúzta lábára a

papucsát, felállt, és lesimította a szoknyáját.

– Ki kell mennem. Nem megyek messzire, és nem maradok sokáig.

Breckenridge megdermedt. Heather mosollyal nézett rá, bár nem

látta eléggé az arcát ahhoz, hogy pontosan felmérje a hatást.

Ugyanazokat a szavakat használta, mint korábban a férfi. Megbízott

benne, így most neki is bíznia kell benne.

Breckenridge vonakodva lépett oldalt, hogy Heather elérhesse a

létrát. – Sötét van.

– Óvatos leszek. – Heather elindult lefelé, aztán visszanézett. –

Csak maradjon itt.

Amikor leért, a pajta ajtajához ment. A helyiséget az egyik falba

vágott ablakon beszűrődő fény világította meg. Óvatosan kinyitotta az

ajtót, kinézett, majd elosont a pajta sarkához, hogy könnyítsen magán.

Öt perccel később visszaért az ajtóhoz. Breckenridge az ajtó mögött

várta. Heather szigorú tekintettel nézett rá, de a férfi csak becsukta az

ajtót, majd felemelt egy nehéz gerendát, és az ajtóhoz támasztotta.

– Ha valaki megpróbál bejönni, ezt el kell mozdítania, és azt

mindenképpen meghalljuk.

Heather azon tűnődött, vajon Breckenridge az előtt, vagy az után

gondolt a gerendára, hogy követte őt.

A férfi szorosan mögötte haladt, megfogta a kezét, és segített

fellépnie a létrára. Heather óvatosan mászott felfelé, nehogy lába a

szoknyájába akadjon. Amint felért, Breckenridge is felment, aztán

elfordult, és meglepő könnyedséggel felhúzta a hosszú létrát.

Heather újra a köpönyegére telepedett, és nézte a halvány

holdfényben, ahogy Breckenridge igyekszik a létrát elfektetni a

padlástérben. Bár teljesen fel volt öltözve, Heather mégis látta az izmok

játékát. Kétségtelenül jó oka van annak, hogy Breckenridge az előkelő

társaság legkedveltebb élvhajhásza.

Magában mosolyogva elhevert hevenyészett ágyán.

Breckenridge fogta a saját köpönyegét, kirázta, és leterítette a

szalmára, de nem Heather mellé, hanem a táskák másik oldalán.

Miközben a férfi lefeküdt, Heather közelebb húzta magához a táskáját.

Kivette belőle a másik egyszerű ruhát és a selyemestelyit. Remélte,

hogy a selyem segít melegen tartani a testét.

Breckenridge természetesen csak a köpönyegébe burkolózott, mivel

nyilván melege lesz éjszaka. Heather motoszkált; előbb az estélyi ruhát

terítette magára, aztán a másik ruhát, majd lefeküdt, és köpönyegével

betakarózott.

Azt mondogatta magának, hogy elég meleg lesz. Nem valószínű,

hogy fázni fog.

Breckenridge néhány perc múlva megszólalt: – Reggel elindulunk

Annan felé, aztán majd meglátjuk, bejutunk-e a varosba észrevétlenül.

Remélem, kaphatunk ott valami reggelit és önnek cipőt.

– Azt hiszem, egy városban jobb esélyünk van arra, hogy ne hívjuk

fel magunkra a figyelmet, mint egy faluban.

Breckenridge nem válaszolt egy ideig. – Jó éjszakát! – mormogta

végül.

– Jó éjszakát! – mondta Heather, és behunyta szemét. Csend

telepedett rájuk.

Vajon azért hallotta meg a hangokat, mert amint becsukta a szemet,

a hallasa élesebb lett, de tény, hogy valami susogó, mocorgó hang

hallatszott először távolabbról, ám ahogy telt az idő, az óvatos

csoszogás egyre közelebbről hallatszott...

Hirtelen teljesen felébredt, és még nagyobb rémület fogta el, mint

nappal.

Egyetlen gondolat jutott eszébe, az egyetlen biztonságos megoldás,

és a megnyugvás egyetlen módja megdöbbentően merész viselkedést

igényelt. Ám annak érdekében, hogy az egerektől meneküljön, bármire

képes lett volna. Talpra szökkent, felkapta a ruháit, a leterített

köpönyegét, és a táskákon túlra ugrott, ahol Breckenridge feküdt.

A félhomályban azt látta, hogy hanyatt fekszik, a karját a feje alá

téve. Csendben volt, de nem aludt. Heather érezte, hogy őt nézi.

– Mit csinál?

– Közelebb húzódom – mondta Heather, azzal ledobta a ruháit,

megrázta a köpönyegét, és leterítette a férfi mellé.

– Miért?

– Egerek.

Breckenridge.óvatosan tette fel a kérdést: – Fél az egerektől?

Heather bólintott. – Minden rágcsálótól. Nem teszek különbséget

közöttük. – Azzal megperdült, leült köpönyegére, magára húzta ruháit,

és közelebb húzódott a férfihoz. – Ha a maga közelében vagyok, vagy

elkerülnek minket, vagy nagyobb esély van rá, hogy előbb önt kóstolják

meg.

Breckenridge mellkasa rázkódott. Azért küzdött, hogy fel ne

kacagjon.

– Ráadásul – folytatta Heather – fázom.

Eltelt néhány pillanat, majd Breckenridge felsóhajtott, és

megmozdult a szénában. Heather nem tudta pontosan, mit csinált a férfi,

de odasimult az izmos, meleg férfitesthez.

Érzékei mohón felindultak; kellemes döbbenet, élvezetes

meglepetés tört fel, de iszonyú nehezen sikerült elnyomnia az érzéseket,

hiszen Breckenridge ott volt mellette...

Akkor Breckenridge karja mozdult, átfogta a vállát, és magához

húzta.

– Ez nem jelent semmit – hallotta Heather a suttogást.

Vigasztalás, biztonság, melegség... számára az ölelés mindezt

jelentette.

– Tudom – súgta, az érzékei azonban nem hallgattak rá. A keble és

a combja teljesen a férfi testéhez simult, és szaporábban lélegzett. Bár

tudatában volt az érzékiségnek, a férfi testéből áradó melegség

megnyugtatóan hatott rá. A feszültsége lassan, fokozatosan oldódott,

ahogy merészen a férfi mellkasára hajtotta a fejét.

Ez nem jelent semmit. Heather azonban pontosan tudta, mit jelent.

Ez csak a jelen pillanatnak szól, amikor két ember együtt igyekszik

megoldani egy nehéz helyzetet.

Hallgatózott.

A férfi szívének egyenletes dobogása elnyomta a külső zajokat.

Heather arra gondolt, hogy mi okozta, majd halkan megszólalt: –

Szökevények vagyunk, ugye?

– Igen.

– Idegen vidéken, ahol nem tudjuk bizonyítani, kik vagyunk.

– Igen.

– És egy idegen, veszélyes felföldi nemes üldöz minket.

– Aha.

Heather úgy érezte, remegnie kellene a félelemtől. Legalábbis

komolyan aggódni. Ám becsukta a szemét, és ahogy a vállát a férfi karja

fogta át, lassan álomba merült.

Breckenridge ölelte, és a kívántnál sokkal jobban figyel te Heather

feszültségének fokozatos csökkenését... amíg el nem aludt.

A legfondorlatosabb kínzás volt, ahogy a karjában feküdt, lágy

lélegzése borzolta az érzékeit, és karcsú teste hozzá simult.

Miért tette ezt? Heather a közelében alhatott volna, de biztosan nem

kellett volna a karjáoan aludnia. Ezt ő hagy ta, mégpedig gondolkodás

nélkül.

Leginkább az aggasztotta, hogy még ha el is gondolkodott volna

rajta, az eredmény ugyanez lett volna.

Heatherrel kapcsolatban soha, semmilyen helyzetben nem volt

semmiféle kételye, hogy mit kellene tennie.

Védenie kell, gondoskodni á biztonságáról, óvni őt. Négy éve, attól

kezdve, hogy először megpillantotta, csak ez járt a fejében. Ez volt a

döntése. Sem ő, sem Heather nem tehetett semmit, hogy ezen

változtasson. Minden próbálkozásuk elbukott.

Azonban a mögöttes okban sem volt teljesen biztos, ám azt

pontosan tudta, hogy ezt nem is kell tudnia.

Lassan kifújta a levegőt, hallgatózott, nem fenyeget-e behatolás,

néptelen-e a pajta környéke, és várta, hogy elmúljon az éjszaka.

NYOLCADIK FEJEZET

Kora hajnalban indultak útra Annan felé. Felhős idő volt, de a szél már

nem fújt. Heather a cipője állapota miatt hálát adott, hogy legalább nem

esett az eső. Arra ébredt, hogy a saját ruháival és a köpönyegével van

betakarva, és Breckenridge köpenyével is, de a férfi nincs sehol. Akkor

ért vissza a pajtába, amikor Heather lemászott a létrán, és az utolsó

lépcsőfokra ért. Mire ő is kiment, és visszajött, Breckenridge lemászott

a létrán a csomagokkal, mindkettőjük köpönyegével a vállán.

Egymás mellett gyalogoltak nyugat felé. Amikor Dornock ialut

kerülték meg – néhány ház az Annanba vezető út mentén déli irányban

meglátták a Solway-öblöt. A víz szürke volt, de viszonylag nyugodt. A

nap a hátuk mögött kelt fel, rózsaszínre festve a víztükröt. Elhaladtak

Dornock mellett, és éppen meglátták Annan háztetőit, amikor

Breckenridge a karját felemelve megállította. Heather rápillantott, és

látta, hogy a néhány száz méterre északra lévő utat nézi. A tekintetét

követve két lovast vett észre; rendőrök voltak, nyugat felé haladtak

lassan, hogy találkozzanak az ellenkező irányba haladó társaikkal. A

négy rendőr az úton léptetett, körbeálltak, szót váltottak, majd kettesével

elindultak Annan felé.

Heather és Breckenridge éppen az erdőben jártak, fák és sűrű

bokrok között. Tudták, ha nem mozdulnak, nem veszik őket észre.

Mozdulatlanul várták, hogy a négy rendőr elhaladjon. Heather

előrenézett, és megállapította, hogy a háztetőkből ítélve Annan nem

lehet nagy város.

Ahogy a rendőrök elérték a település első házait, Heather lenézett a

cipőjére, majd megszólalt: – Milyen messze van Dumfries?

Breckenridge ránézett. – Légvonalban, és mi eléggé egyenesen

megyünk, tizenkét mérföld.

Heather felszegte a fejét. – Akkor jobb, ha kilépünk. Azzal, hogy

nyomatékot adjon a szavainak, elindult.

Breckenridge tartotta vele a lépést. Heather nagyra értékelte, hogy

nem kérdezett semmit. Ő döntött, szándékosan felmentve Breckenridge-

et a döntés alól, amelynek, legalábbis nyilván így értékelné, hatása lehet

a jó közérzetére.

Breckenridge nem szólalt meg, miközben messze elke rülték

Annant. Egy ideig az öböl partján haladtak. Miután az út északnyugatra

fordult, újra mezőkön haladhattak, nem pedig az úton.

– Megállhatunk valamelyik faluban, hátha kapunk valahol

ennivalót.

Heather elmosolyodott. A férfi hangjából egyértelműen hallható

volt, hogy nem akar kockáztatni, de úgy érzi, kötelessége felajánlani ezt

a lehetőséget.

– Megállhatunk, de kérdés, hogy tanácsos-e – felelte Heather, és

megtorpant egy sövény előtt, amelyen át kellett mászniuk, aztán

Breckenridge szemébe nézett. – Sokkal könnyebb és biztonságosabb, ha

nagyobb városba megyünk, amilyen Dumfries. Onnan feltűnés nélkül

kijuthatunk. Ha kiss faluban állunk meg, és a helyiek nem próbálnak

feltartóztatni, egészen biztosan emlékeznek ránk, és szólnak rólunk a

rendőröknek.

– Ez igaz; ugyanakkor nem szeretném, ha elájulna. Az is elég

feltűnő lenne, ha ölben kellene bevinnem Dumfriesba.

Heather arca megfeszült. – Megígérem, hogy nem ájulok el. El

tudok gyalogolni Dumfriesig élelem nélkül, friss vízhez pedig

hozzájuthatunk.

Számos kis patakon gázoltak át, és ebben az évszakban a legtöbb bő

vizű volt.

– Ha biztos benne... – mondta Breckenridge, és a sövény felé intett.

– Igen – felelte Heather, azzal elindult az odatámasztott létrához.

Magas létra volt, és ahogy húzódzkodni kezdett felfelé, bőrtalpú cipője

megcsúszott a nedves füvön.

Breckenridge a derekánál megragadta, hogy el ne essen.

– A fenébe! – mordult fel a lány. – Segítenie kell feljutnom.

Breckenridge magában átkozta a helyzetet, de egy pillanatig sem

habozott, egyszerűen Heather csípőjére tette a kezét, megragadta, és

felemelte.

Heather felszisszent, de megragadta a létrafokot, és gyorsan

felmászott. A magasban azonban megállt. Lenézett a másik oldalra, és

kisvártatva megszólalt: – A talaj itt lejjebb van, mint odaát.

– Várjon odafent. Ne mozduljon!

Breckenridge felmászott, átlendült Heather mellett, ami az ő hosszú

lábával elég könnyű volt. Aztán lemászott a másik oldalon, a földre

huppant, gyorsan körülnézett, majd megfordult, és intett a

kisasszonynak

– Jöjjön!

Heather elindult lefelé. Az utolsó fokra érve, amely túl messze volt

a talajtól ahhoz, hogy leugorhasson, Breckenridge újra megragadta a

csípőjét, felemelte, és letette a földre.

Amikor elengedte, Heather megtántorodott. Breckenridge a

csuklójánál fogva elkapta, és tartotta, amíg vissza nem nyerte az

egyensúlyát. Közben az arcát nezte.

– Jól érzi magát?

Heather arca kissé kipirult, ám Breckenridge nem tudta

megállapítani, hogy az erőfeszítéstől vagy valami mástól. – Igen,

köszönöm – felelte Heather, azzal nagyot szusszant. – Menjünk.

Breckenridge-nek sikerült elrejtenie a mosolyát, mielőtt Heather

meglátta volna, és engedelmesen elindult a kisasszony mellett. A mező

közepén azonban megszólalt: – Abból gondoltam, hogy elalélhat, mert a

nővéreim biztosan elájultak volna. Amikor annyi idősek voltak, mint ön,

éheztették magukat. Ha reggel nem ettek, ebéd előtt biztosan elájultak.

– A nővérei sokkal idősebbek önnél – jegyezte meg Heather. –

Változnak az idők, és velük a divatok is.

– Tudom... csak azt akartam mondani ezzel, nem azért feltételeztem,

hogy elájulhat, mert gyengének tartom.

Ahogy Heather magához tért a meglepődéséből, kurtán bólintott. –

Értettem.

Azzal ment tovább. Breckenridge lépést tartott vele, és maga is

csodálkozott, miért akarta megnyugtatni a kisasszonyt. Azt mondogatta

magában, az egyetlen célja aznap az volt, hogy biztonságban legyen, és

ezt sokkal könnyebb elérni, ha Heather beszél vele.

Bár életük nagy részét mindketten előkelő társaságban töltötték,

legalább az év egy részében vidéken éltek; ez meg is látszott abban,

ahogy haladtak. Mindkettőjüknek viszonylag könnyű léptei voltak,

gyorsan fogytak a mérföldek Dumfriesig.

Gyaloglás közben Breckenridge-nek bőven volt ideje mélázni a

helyzet iróniáján, amely azt eredményezte, hogy őszintén elismerje Miss

Cynster természetének olyan elemeit, amelyek korábban szinte

kibírhatatlanul zavarták: a céltudatosságát, akaraterejét, önálló

gondolkodását, a magabiztosságot, amely megmutatkozott abban,

ahogyan gondolkodott és cselekedett. Korábban ezeket a

tulajdonságokat nem előnynek, hanem nagy hátránynak tartotta. Most

azonban hálás volt ezekért. Ha más jellem volna, amilyennek ő

korábban szerette volna, a helyzetük sokkal rosszabb lenne. Persze ha

Heather szelíd, engedelmes hölgy lett volna, már Knebworthben

engedte volna, hogy megszöktesse, és egyenesen hazavigye.

Breckenridge elgondolkodott, hogy milyen útra léptek helyette... ám

minden körülményt figyelembe véve nem tudta rossznak megítélni Miss

Cynster kiállását, amikor ragaszkodott hozzá, hogy minél többet

megtudjon erről a titokzatos úrról, aki embereket küldött, hogy rabolják

el őt vagy valamelyik családtagját.

A család védelmezésének ösztöne a vérükben van. Ez közös

bennük. Aligha kifogásolhatna valamit, amit ő maga is szent és

sérthetetlen értéknek tartott.

Azon tűnődött, vajon Heather mikor döoben rá, mi lesz a kalandjuk

következménye. Vajon elfogadja a sorsát? Vagy küzdeni próbál ellene?

Vagy ő is rájön, hogy ennél sokkal rosszabb sors is létezik?

Ahogy előrenézett, újabb sövényt látott. Ez alacsonyabb volt, mint

az előző. Amikor odaértek, előbb Breckenridge mászott fel, aztán

lenyúlt, és felsegítette Heathert.

Amikor leért mellé a földre, nem engedte el a kezét, hanem elindult

Heather rápillantott, és engedelmesen fogta a kezét. Kéz a kézben

gyalogoltak tovább Dumfries felé.

Fletcher és Cobbins durva priccsen ültek a gretnai fogda cellájában.

Magukba roskadva imádkoztak szabadulásért, amikor mély hangot

hallottak.

Mindketten azonnal felkapták fejüket erre a hangra. Kihúzták

magukat, füleltek, de a vastag kőfalon csak szófoszlányok szűrődtek át.

Cobbins egyszer csak Fletcherre pillantott. - Ő az, ugye?

Fletcher lassan bólintott. – Igen. Hála az égnek. – Majd kis idő

múlva hozzátette: – Reméljük, megtalálja a módját, hogy kiszabadítson

minket.

Mintha végszóra történne, hallották, hogy valaki kinyitotta a

cellákhoz vezető folyosó ajtaját. Aztán megint egy hangot hallottak: –

Köszönöm. Nem tart sokáig.

Valaki válaszul mormogott, majd az ajtó csikorogva ismét

becsukódott.

Fletcher és Cobbins talpra ugrott. Megigazgatták a kabátjukat,

hátrasimították a hajukat, a tenyerűket dörzsölték a nadrágjukon.

Könnyed, nyugodt léptek közeledtek, majd megjelent a rács

túloldalán a férfi, akit McKinsey néven ismertek. Megállt a cella előtt.

Még hatalmasabbnak látszott, mint ahogy emlékeztek rá: magas volt,

széles vállú, lenyűgözően erős, az arccsontja kiugró. Lovaglóöltözéket

viselt, csizmát és kordbársony térdnadrágot. Jól szabott kabát takarta

izmos felsőtestét.

Egy pillanatig nézte őket, aztán felvonta fekete szemöldökét. – Nos,

uraim, hol van a csomagom?

Fletcher feszengve toporgott. – A Nutberry Moss nevű fogadóban.

Oda vittük, ahogy rendelte.

McKinsey tagadón ingatta a fejét.

– Nincs ott.

– Elment?

Cobbins arcán őszinte döbbenet látszott, amilyet színlelni nem

lehet.

McKinsey észrevette, és bólintott. – Azonnal eltűnt, miután

magukat olyan szerencsétlen módon letartóztatták. – Hideg tekintetét

Fletcher felé fordította. – Hogyan történhetett ez?

– Nem tudjuk. – Fletcher egészen biztos volt abban, hogy egyetlen

reményük, ha sikerül meggyőzni McKinsey-t az ártatlanságukról. – Mi

nem loptuk el azokat a nyavalyás gyertyatartókat. Mért is tettük volna?

– Felmordult. – Még hogy a szobánkban rejtsünk el ilyen drága holmit!

McKinsey egy ideig nézte, aztán Cobbinsra pillantott. – Hiszek

maguknak. Elég alaposan tájékozódtam a múltjukat illetően, mielőtt

megbízást adtam volna a feladatra, és azt találtam, hogy soha nem

mutattak hajlamot ilyen ostobaságra.

– Pontosan így van, uram – szólt Fletcher, és megengedte magának,

hogy kimutassa ingerültséget; sértésnek vette, hogy közönséges

tolvajnak nézték. – Valaki biztosan odarejtette azt az átkozott holmit.

– Minden bizonnyal – felelte McKinsey. – A kérdés csak az, hogy

kicsoda, és még ennél is fontosabb, hogy vajon miért.

Fletcher bátorkodott a némesúr szemébe nézni. – A rendőrség?

– Nem. Beszéltem a fogadóssal. Az őrmester ott találta a

gyertyatartókat, ahol állítása szerint voltak, vagyis a maguk szobájában,

a poggyászukban. A fogadós pedig nem tud arról, hogy aznap reggel

bárki felment volna a maguk szobájába. A személyzet semmit sem tud.

– És Martha? – kérdezte Cobbins hirtelen McKinsey-re nézve. – A

szobalány akit felbéreltünk, ahogy kérte.

– Ő is eltűnt.

– Ő sem lophatta el a gyertyatartókat – közölte Fletcher. – Nem az ő

stílusa. És hogy megtalálta a bíró házát, ahová éjjel beosont... –

Legyintett. – Egyszerűen képtelenség.

Cobbins bólintott. – Nem olyan asszony, aki cserbenhagyja a társait.

McKinsey nézte őket, aztán megszólalt: – Az, hogy a tolvaj éppen a

bírót lopta meg, szerintem sokat elárul. Ha más lett volna a károsult, a

rendőrök nem cselekedtek volna olyan nagy vehemenciával. Ebből arra

következtetek, hogy a tolvajlás célja kizárólag az volt, hogy magukat

eltávolítsák a helyszínről. Így a csomagot, amelyet nekem őriztek,

könnyen elvihették. Tehát ezt a tervet nagyon gondosan és okosan

eszelték ki. Felmerül a kérdés, hogy ki tudott a lányról, és ki lehetett

olyan eszes, hogy ilyen tervet eszeljen ki, és valósítson meg?

Cobbins Fietcherre nézett. – Timms?

McKinsey összevonta a szemöldökét. – Ki az a Timms?

Fletcher arca elkomorodott. – Állástalan ügyvédbojtár. Az mondta,

Glasgow-ba tart, és megszállt a fogadóban. Ha jól emlékszem, néhány

órával utánunk érkezett.

– És ott maradt?

Fletcher bólintott.

– Mintha valami régi sebe lett volna, háborús sérülés, és az

gyötörte.

– Azt mondta, azért vannak fájdalmai, mert olyan sokat ült a rozoga

bricskáján – jegyezte meg Cobbins. – Ami azt illeti, tényleg elég rozoga

volt.

– Szóval később érkezett, és még a fogadóban volt, amikor magukat

letartóztatták? – kérdezte McKinsey.

– Abban nem vagyunk biztosak, hogy ott volt-e még – jelentette ki

Fletcher, gyors pillantást váltva Cobbinsszal. – Azt mondta,

előkészületeket tesz a távozásra, mivel rövid szakaszonként akarta

megtenni az utat Glasgow-ig. Már eleget időzött a fogadóban, és menni

akart.

– Hogy néz ki az az ember?

– Nem olyan magas, mit ön – közölte Fletcher. - Nem olyan nagy

termetű. A szeme barna.

– Mogyoróbarna – Igazította ki Cobbins. – A haja sötét. Úgy

öltözött, ahogy a hivatalnokok szoktak: sötét ruházat, teljesen

szokványos ruhadarabok. Mindig kicsit ziláltnak látszott, mintha

elvesztette volna a borotváját meg a hajkeféjét.

Fletcher egyetértőn bólintott.

– Hogyan beszélt? – tette fel a kérdést McKinsey.

Fletcher vállat vont.

– Ahogy egy londoni ügyvédbojtár. – McKinsey-re nézett. – Most,

hogy belegondolok, nem volt akcentusa. Kicsit olyan volt...

McKinsey hátborzongató mosollyal nézett rá. – Kicsit olyan, mint

én? – Aztán mintha csak magának mondaná, halkan megjegyezte. –

Őszintén remélem, hogy nem. – Majd hangosan rákérdezett: – Ez a

Timms megismerkedett a lánnyal?

Fletcher a fejét ingatta. – Nem láttam ilyesmit. Azt tudta, hogy

velünk van. Biccentett néha üdvözlésül. De elhitte a történetünket, és

távol tartotta magát tőle – felelte, és Cobbinsra pillantott.

– Láttam, hogy megállt mellette, és beszélt vele... – jegyezte meg

Cobbins elgondolkodva. – Tegnapelőtt, ha jól emlékszem, akkor...

amikor a lány meg Martha rövid sétára mentek. Figyeltük őket... a

fogadóból. Timms kint sétált. Megállt a lány mellett, és leült. Megnézte

a térképét. De Martha is ott volt végig mellettük.

– És éjszaka?

– Martha érti a dolgát – közölte Fletcher. – Mindig magához vette a

ruhákat, a lányét és a magáét, és azokra feküdt-, szóval, ha a lány el

akart volna szökni, majdnem meztelenül mehetett volna. És mindig

közös szobában aludtak.

– Értem – szólt McKinsey némi hallgatás után, és bólintott. –

Rendben. Megvan, mit kell tennünk. Beszélek a bíróval és

elmagyarázom, hogy azzal bíztam meg magukat, hogy egy csomagot

kézbesítsenek nekem, és az a csomag a fogadóban volt, amikor valaki

ellopta azt a két gyertyatartót, eldugta a maguk szobájában, és értesítette

a rendőröket. Amint magukat letartóztatták, az én csomagomat valaki

ellopta. – Fletcher szemébe nézett. – Biztos vagyok benne, hogy a bíró

meg fogja érteni, különösen így, hogy visszakapta a gyertyatartóit, és

nincs bizonyíték arra, hogy maguk kerten lopták el. Sőt az én hiányzó

csomagom a bizonyíték arra, hogy maguk ártatlanok a tolvajlás

bűnében.

Fletcher és Cobbins bólintott. Egyikük sem mert megjegyzést tenni.

McKinsey csak mosolygott. – Cserében azért, hogy segítek

kiszabadítani magukat, uraim, és azért a fizetségért, amit a fogadóban

hagyok maguknak, sajnálatos módon nem azt a fizetséget, amit akkor

kaptak volna, ha teljesítették volna a megbízatást, és átadják a

csomagomat, de elget althoz, hogy az adott körülmények mellett ne

legyen okuk panaszra, tegyék meg nekem azt a szívességet, hogy

azonnal elhagyják Gretnát, átmennek vissza Angliába és elfelejtik, hogy

ez az epizód valaha megtörtént. A felejtés kifejezetten érdekükben áll.

Nem érdekel, melyik városba mennek, de nyomatékosan azt kérem,

hogy tartsák magukat távol Skóciától... egy teljes évig.

Elég kifinomult fenyegetés villant McKinsey szemében ahhoz, hogy

Fletcher és Cobbins egyszerre bólintson. Fletcher köhécselt, majd

megszólalt. – Ez tisztességes ajánlatnak hangzik.

– Valóban rendkívül tisztességes ajánlat.

– És a csomag... a lány?

McKinsey jeges pillantása megállapodott Fletcheren, majd halkan

megjegyezte: – Levadászom a csomagomat. Nem hiszem, hogy ehhez

bármilyen segítségre volna szükségem.

Fletcher nagyot nyelt, aztán bólintott. – Rendben. Természetesen.

McKinsey még egyszer a szemébe nézett, aztán elfordult. – Most

búcsúzom, uraim. Gondoskodom, hogy bocsássák magukat szabadon,

de ez nem azonnal fog megtörténni. Üljenek nyugodtan, és ma este már

szabadok lesznek.

Fletcher és Cobbins hallották a férfi távolodó lépteit, a folyosón az

ajtó csapódását.

Amikor újra csend lett, Fletcher lassan Cobbins felé fordult. – Elég

félelmetes alak.

Cobbins bólintott, visszaült a priccsre. – Nem tudom, te mit

gondolsz, de én örülök, hogy többet nem találkozunk vele.

A férfi, akit Fletcher és Cobbins bizonyos McKinsey néven ismert,

örült, hogy álnevet használt.

Miután beszélt a bíróval, aki elég jól felismerte vagyonosságát

ahhoz, hogy készségesen eleget tegyen kérésének, hogy az ismeretlen úr

megbízottait vádemelés nélkül szabadon engedjék, McKinsey visszatért,

hogy „megjutalmazza” a rendőröket. Aztán felbérelje őket, hogy

keressék az elveszett „csomagját”, és gondoskodjanak arról, hogy

Fletcher és Cobbins a fogdában maradjon estig. Akkorra ő már úton

lesz.

Kedvenc pej lován lovagolt, vissza a főúton Gretna Greenbe a

Nutberry Moss fogadóba. A rendőrök, akiknek a nyelve rögtön

megoldódott a szétosztott bőkezű adománytól, elmondták, hogy az

idősebb nő Fletcher és Cobbins bűnsegédje lehetett, ő már előző este

átmenekült a határon Angliába, és nem tartották érdemesnek üldözni. A

lányról azonban semmit sem tadtak. Az a lány biztosan megszökött

egyedül, vagy ami valószínűbb, de sokkal rosszabb, hogy valami

nagyképű fráterrel, aki ügyvédboj tárnak adta ki magát. Kifejezetten

nem tetszett neki a dolgok alakulása.

Ám már régen megtanulta, hogy sodródni kell az árral, elfogadni,

amit a sors az útjába vet, vállalni minden nehézséget, és túlélni. Régóta

az a hitvallása, hogy mindenből a legjobbat kell kihozni.

Ez esetben ez azt jelentette, hogy megtudja, hová ment a lány, majd

kövesse és megmentse. Helyrehozza a dolgokat, amennyire tudja,

legalább a kisasszony vonatkozásában. A családja már teljesen más

lapra tartozik, azon még nem kell gondolkodnia.

Előbb azonban meg kell találnia a lányt. Aztán megszabadulni attól

a nagyképű alaktól.

A Nutberry Moss fogadó udvarában rámosolygott a fiatal fiúra, aki

futva igyekezett megfogni a kantárt. Leszállt a lóról, és a lovász

gondjaira bízta.

– Egy órát maradok, nem többet. Csak járasd meg kicsit.

A lovászfiú megsimogatta Hercules sörényét, és nagy csodálattal

vezette el a pompás lovat. A herélt ló azért kapta ezt a nevet, mert

elbírta a gazdája súlyát a hátán. Belépett a fogadóba. Fletcher és

Cobbins csodálkozott volna, ha látja, milyen hatással volt a fogadósra.

Nem kellett megfélemlítenie, ezért nem tette.

– Trimms? – forgatta a fogadós a vendégkönyv lapjait. – Igen,

nagyuram. Azon a napon jött, amikor az emberei, csak később.

– És mikor távozott?

A fogadós a fejét vakarta. – Nem tudnám pontosan megmondani,

nagyuram. A lányok azt mondják, hogy a holmija eltűnt, de itt van a

bricskája lóval az istállóban. Nem szólt, hogy már továbbindul... Azt

mondta, még mindig fáj a sebe. Két éjszakára ki van fizetve a szobája.

– Értem. – Gondolkodott egy ideig, majd megszólalt: – Fletchert és

Cobbinst még ma kiengedik. Visszajönnek a poggyászukért. – Zsebéből

előhúzott egy lepecsételt erszényt. – Szóltam nekik, hogy ezt itt hagyom

magánál. Adja át nekik. – A fogadós bólintott, átvette az erszényt, a pult

alá dugta. – Addig is szeretném látni a szobáikat, és benéznék Timms

szobájába is.

– A nők az egyes szobában laktak, a folyosó végén balra. Fletcher

és Cobbins az ötösben, rögtön a lépcsőnél, Timms pedig a nyolcasban a

folyosó végén.

Az úr mosolygott. – Köszönöm. Csak körülnézek. Aztán nem

zavarom.

– Egyáltalán nem zavar, nagyuram. Szóljon, ha szüksége van

valamire.

Az úr felment a lépcsőn, és előbb a nők szobáját nézte meg. Nem

maradt ott semmi személyes holmi, még hajtűk sem az asztalon. Ezek

szerint a lánynak volt ideje összepakolni.

Fletcher és Cobbins szobájában látta, hogy a táskák a szekrényben

maradtak. Aztán bedugta a fejét Timms szobájába és azt látta, hogy a

szekrény nyitva van, de üres. Az ágy melletti éjjeliszekrényen hagyott

íródobozon kívül személyes holminak nyoma sem volt.

Az íródobozhoz lépett, és felnyitotta a fedelét. Néhány sárguló ív

pergamen volt benne, régi tollhegyek, tollszárak és egy üveg tinta. Az

egész úgy nézett ki, mintha évek óta nem használták volna. Még egyszer

alaposan körülnézett a szobában, majd távozott.

A folyosóra lépve behúzta maga mögött az ajtót, és elgondolkodva

nézte a folyosó végén levő keskeny cselédlépcsőt. Amikor korábban

megjelent a fogadóban, a fogadós elmondta, milyen események vezettek

Fletcher és Cobbins letartóztatásához. A két nő a szalonban maradt,

legalábbis mindenki így tudja. Csak sokkal később, amikor az egyik

szolgálólány furcsállta, hogy nem csengettek délutáni teáért, benézett, és

akkor vette észre, hogy nincsenek ott.

A szalon ajtaja nyitva volt, amikor belépett. Feltételezte, hogy a két

nő odabent volt, amikor a rendőrök megérkeztek. Mindent hallhattak,

sőt talán láthattak is. Martha nyilvánvalóan felfogta, milyen

következményei lesznek a társai letartóztatásának. Ez megmagyarázza a

gyors szökését. És Martha persze magára hagyta a lányt. Ám ha Timms

állt a gyertyatartós trükk mögött, vajon ő hol le hetett? Aznap reggeli

után sem a fogadós, sem a személyzet nem látta.

A folyosón a nők szobájáig visszanézve szinte biztosra vette, hogy

Timms ott volt a saját szobájában; igyekezett nem mutatkozni, amikor a

rendőrök elvitték Fletchert és Cobbinst. Aztán megint a cselédlépcsőt

nézte. Ha az oda vezet, ahová gondolja...

Mint gyanította, a cselédlépcső kis hallba vezetett, amelyből a

konyha és a fogadó hátsó ajtaja nyílt. Neki is sikerült elosonnia a

konyha nyitott ajtaja előtt, és kijutnia a hátsó ajtón úgy, hogy senki sem

vette észre.

Tehát így jutott ki Timms. Ezért nem vette észre a fogadós sem.

Kilépett az ajtón, onnan a fogadó udvarán nézett végig, amely az

épület mellett volt. Ha Timms és a lány erre mentek. .. miért nem vitte

el a bricskáját?

Az udvaron át az istállóba ment. A fiatal lovászfiú, az istállószolga

és két inas Herculest csodálták. A lovászfiú rögtön odasietett hozzá.

– Máris kivezessem, nagyuram?

A férfi mosolygott.

– Nem. Még ne. Csak meg akartam nézni Timms úr bricskáját.

A fiú készségesen megmutatta.

A bricska valóban olyan rozoga volt, amilyennek Cobbins leírta.

Ami pedig a gebét illeti... Ha Timms és a lány útnak indultak volna

ezzel a bricskával, a rendőrök egészen biztosan elfogták volna őket,

ugyanis végigjárták az utakat, Fletcher és Cobbins bűntársai után

kutatva.

Azt mondta Fletchernek és Cobbinsnak, hogy személyesen

gondoskodik a lány kereséséről, de nem látott okot arra, hogy ebbe a

rendőröket ne vonja be. Ugyanazt a történetet adta elő, amelyet

Fletchernek, ezzel magyarázta a lány fogva tartását, és igénybe vette a

rendőrök segítségét, hogy figyeljék az utakat, és ha megtalálják,

tartóztassák fel a lányt.

Minden jelentés arról szólt, hogy a Gretna Greenből kivezető

főutakat végigjáró lovasok nem látták a lányt, pedig a rendőrök jó

személyleírást kaptak.

Kezdte csodálni Timms intelligenciáját.

Köszönetét mondott az istállófiúnak, előre jelezte, hogy néhány perc

múlva visszatér Herculesért, majd kilépett az istállóból és visszanézett a

fogadóra.

Aztán a sík mezőt szemlélte, és meglátta az öböl vizének

csillogását.

Ha Timms elég okos volt ahhoz, hogy előre lássa, milyen

veszélyekkel járhat, ha a bricskát használja, akkor nyilván pontosan

tudta, hogy ha a mezőn bármely irányban elindul, majdnem biztosan

meglátják a fogadóból; ha nem a földszintről, az emeletről egészen

biztosan.

Szinte bármely irányba, kivéve egyet.

Visszafordult, a magas istállót nézte. Attól nem lehetett látni a

mögötte elterülő mezőt.

Megkerülte az istállót, átvágott mögötte a füves részen.

Egészen a kerítéshez, amely a mezőre vezetett.

Igazi felföldi volt; a legtöbb élőlény nyomát sziklákon is tudta

követni.

Egy férfi és egy nő puha, nedves földben hagyott nyomai után

menni megalázóan könnyű feladat volt.

Ám a csizma lenyomata meglehetősen nyugtalanította. Egy ideig

nézte, csak nézte, aztán rájött, hogy miért. Aztán mellé lépett, és

összehasonlította a két nyomot. És érezte, hogy a csodálkozásba

bosszúság vegyül.

Timms – akárki legyen, márpedig egyre erősödött a gyanúja, hogy

nem állástalan ügyvédbojtár – rendkívül finom lovaglócsizmát visel.

Felegyenesedett, végignézett a mezőn. A domb körüli fák felé

mehettek, és ha azon túljutottak, nyilván a mezőn maradtak.

Elég könnyen követi a nyomukat, mert már tudja, merre mentek. És

mivel a folyótorkolat délre van, valamint az út és a part között csak

egyetlen keskeny foldsáv húzódik, haladhat az út mentén, és csak

időnként kell ellenőriznie a nyomokat.

Nem lesz nehéz megtalálni őket.

Megfordult, és feszes léptekkel visszaindult az istálló felé. Az

ajtóhoz közeledve a lováért kiáltott.

KILENCEDIK FEJEZET

Breckenridge és Heather kora délután értek be Dumfriesba. Az első,

amit Breckenridge meglátott, miközben kéz a kézben haladtak az

üzletekkel zsúfolt főutca felé, két rendőr, akik az egyik nagy

kereszteződésben álldogáltak.

Nem volt nehéz elkerülni őket, de arra emlékeztette, hogy

óvatosnak kell lenniük. Két üzlet között egy sikátorból előlépve

csatlakoztak a főutca forgatagához.

– Nagyon jól tettük, hogy Dumfriesig jöttünk – szólt Heather, a

köpönyegét összehúzva magán. – Annanban nem lett volna akkora

zsúfoltság, hogy kockáztathattuk volna a főutcán megjelenést.

Breckenridge felmordult.

Heather felnézett rá. – Vannak még?

Breckenridge átlátott a fejek fölött. – Az utcán nem látok egyet sem,

de gyanítom, hogy a következő kereszteződésnél ott lesznek – felelte. –

Ha a tömegben maradunk, biztonságban vagyunk. Ha egyenruhásokat

látunk közeledni, gyorsan eltűnünk egy mellékutcában.

Dumfriesban szerencsére sok mellékutca volt.

– Erről jut eszembe – szólalt meg, és kézen fogva kivezette Heathert

a tömegből egy szűk utcába, amelynek egyik háza fölött a Régi városfal

taverna cégére lengett.

Breckenridge az ajtó előtt megállt, és a kisasszonyra nézett.

– Előbb ennünk kell valamit. Aztán önnek kell cipőt szereznünk.

Heather bepillantott az ajtó melletti üvegablakon. – Ez jó helynek

látszik.

Breckenridge benyitott, és eszébe jutott, hogy pillanatnyilag

nemelőkelők, ezért belépett, maga mögött húzva Heathert. Sarokasztalt

választott, ahol nem láthapák meg őket, ha valaki benéz.

Egy szolgálólány sietett hozzájuk. – Választhatnak, mit akarnak

enni. Ebédről maradt ürüpástétomot vagy a vacsorára készült

őzpástétomot, amit a szakács most vett ki a sütőből.

Mindketten őzpástétomot választottak. Breckenridge sört rendelt

magának, Heathernek pedig vizet. Amikor a szolgálólány elment,

halkan odasúgta az asztaltársának: – Az ilyen helyeken nincs tea vagy

bor.

Heather vállat vont, és mosolyogva körülnézett. – Az igazat

megvallva még sohasem voltam ilyen helyen.

Breckenridge megint felmordult, mire Heather olyan pillantást

vetett rá, amely egyértelműen jelezte, szerinte nagy szüksége volna a

társalgási modora javítására. Úgy tett, mintha nem venné észre. Nem

mondhatta meg, mit érzett Heather megjegyzésétől, még kevésbé azt,

mit érzett egyre erősebben az elmúlt órákban.

Heathernek fájt a lába. Nem sántított, de amióta a város kövezett

útjain haladtak, óvatosabban lépdelt. Egy szót sem szólt, nem

panaszkodott, de ettől Breckenridge még jobban érezte, amit érzett. És

Heather bármit is bizonygatott, biztosan rosszul van már az éhségtől. A

nők nem bírják olyan hosszú ideig étel nélkül, mint a férfiak; különösen

az olyan nők, akiknek testén nincs zsírréteg.

Breckenridge azzal próbálta meggyőzni magát, hogy aggodalmában,

miszerint Heather nem jutott élelemhez miatta, egyszerűen az a félelme

jelenik meg, hogy a kisasszony ájultan zuhanhat a lába elé... de nagyon

jól tudta, hogy nem erről van szó. Vagy nem egyszerűen erről.

Tulajdonképpen azt nem volt képes eldönteni, hogy a kisasszony melyik

szükségletét elégítse ki előbb: a lábának szerezzen kényelmet vagy az

éhségét csillapítsa. Az étkezés nyert, egyszerűen azért, mert meglátta a

kis tavernát és az biztonságosnak látszott.

A biztonság – Heather biztonsága – volt Breckenridge legfőbb

aggodalma.

Az őzpástétom meglepően ízletesnek bizonyult.

Breckenridge társalgási képessége – Heather tudta, hogy van neki –

továbbra sem mutatkozott, de már látott férfitól ilyen viselkedést. A

fivérei és unokabátyái voltak ilyenek, amikor lekötötte őket az, hogy megvédjék a hölgyet, akit bármely okból a gondjaikra bíztak. Fogalma

sem volt azonban, hogy társalgásában miért éppen a morgásnak kell

dominálnia, de nagyon szórakoztatónak találta, hogy Breckenridge

minden jel szerint képtelen volt szokásos csipkelődő stílusát bevetni.

Bevallottan hálás is volt érte. Hálás volt a védelemért és a

gondoskodásért, és ezt sohasem gondolta volna.

Amikor a tányérjuk és kupájuk kiürült, Breckenridge némi pénzt

hagyott az asztalon, majd kikísérte a kisasz- szonyt a helyiségből. Amint

kiléptek az ajtón, megfogta a kezét, mintha ehhez joga volna. Heather a

biztonságotnyújtó férfitenyérbe simította ujjait, és úgy döntött, hogy

emiatt most nem tiltakozik.

Visszatértek a főutca forgatagába, és a cipész műhelyét keresték,

amelyhez az utat a taverna szolgálólánya magyarázta el nekik.

Breckenridge szorosan Heather mellett haladt, a testével védte a

tömegben. Ha a Bond Streeten tennék ugyanezt, Miss Cynster biztosan

felháborodna. Itt azonban, távol az otthonától, Heather meglehetősen

megnyugtatónak és kellemesnek találta Breckenridge jelenlétét, ahogy a

cipész kirakatát nézték.

Nagyon jól tudta, hogy ilyen férfiakban a védelem gyakran

acsarkodó birtoklási vágyba csap át, ám az adott körülmények között

felvállalta ezt a kockázatot.

– Az a bokacipő megteszi – mutatott a lábbelire, amely nehezebb

volt, mint addig viselt bármely lábbelije, de csak az látszott elég

kicsinek ahhoz, hogy a lábára passzoljon. – Menjünk be!

Benyitott, és az ajtó fölötti csengő csilingelt, amikor belépett a

boltba. Breckenridge előbb körülnézett odakint, aztán követte. Le kellett

hajtania a fejét, hogy beférjen az ajtón.

Az üzlet hátsó részén a suszter – apró termetű, szikár ember, az

orrán szemüveg – felnézett az érkezésükre.

Heather mosolygott. – Egy pár strapabíró cipőre volna szükségem –

mutatott a kirakat felé. – Felpróbálhatnám azt?

A cipész kilépett a pult mögül, a kezét egy rongyba törölve bólintott

Breckenridge felé, majd a kirakathoz lépett, – Jó szeme van – szólalt

meg, azzal megfordult, kezében a cipővel. – Szép darab. Jó cipő.

Tudom, mert én csináltam.

– A méret miatt aggódom – szólt Heather és körülnézett, hová

ülhetne.

– Üljön a padra – mutatott a cipész a fal mellett álló padra. –

Meglátjuk, hogy illik-e a lábára.

Heather leült, lehúzta a cipőjét, és gyorsan a szoknyája mögé

rejtette. Ha a cipész meglátja... Úgy gondolta, ritka jelenség lehet, hogy

elnyűtt londoni báli cipellőt viselő hölgyek térnek be az üzletébe.

Breckenridge megértette. A kezét nyújtotta, majd elvette a cipésztől

a pár lábbelit. – Majd én segítek a hölgynek.

Azzal letérdelt, hogy a háta eltakarja Heather lábát a cipész elől.

Letette az együk cipőt, a másikat kézbe vette, és a kisasszony lábáért

nyúlt. Amikor megfogta a vékony selyemharisnyába bújtatott karcsú

bokáját, Heather összerezzent az érintéstől.

Ahogy Breckenridge is.

Heather elpirult, és kissé pihegve szólalt meg: – Ne feledje, hogy

csiklandós vagyok.

Breckenridge ránézett, és tudta, hogy a hölgy hazudik.

Nem csiklandós, de érzékeny, különösen, ha ő érinti meg a szinte

mezítelen lábát.

Breckenridge erőt vett magán, és a kezében tartott cipőt felhúzta

Heather lábára. – Kényelmes?

Heather a férfi szemébe nézve válaszolt: – Igen. Felpróbálom a

másikat is.

Breckenridge megkérte, álljon fel, és emelje fel kicsit a szoknyája

szegélyét, hogy befűzhesse a lábbelit. Aztán az elnyúlt topánt felkapta, a

háta mögé rejtette, felállt és hátralépett.

Heather három lépést tett az üzletben.

Miközben a cipész másfelé figyelt, Breckenridge az egyik táskába

rejtette a topánt. Heather megfordult, megvárta, amíg visszazárja a

táskát, aztán visszasétált. Összenéztek.

– Milyen?

Heather bólintott. – Jó lesz.

A cipész, aki korábban nehezményezte, hogy nem segíthet egy fiatal

hölgynek cipőt próbálni, rögtön elmosolyodott.

Miközben Breckenridge alkudott a cipőre és fizetett, Heather sétált,

láthatóan azért, hogy betörje a lábbelit, a valóságban azonban azért,

hogy csillapítsa az érzékek viharát, amelyet Breckenridge érintése

kavart benne.

Még mindig érezte nagy tenyerének melegét, amely az egész testét

végigbizsergette.

Tudta, hogy nevetséges, de nem gondolta volna, .hogy a lába ilyen

érzékeny tud lenni. Méghozzá ilyen illetlen módon?

Ezen a felfedezésén gondolkodott, amikor Bxeckenridge kikísérte

az üzletből a délutáni nyüzsgésbe.

Amint újra elindultak, Breckenridge súgva megkérdezte: – Abban a

Martha nevű asszonyban nem volt annyi jó érzés, hogy vastagabb

harisnyát adjon?

Heather bólintott. – De igen. Csakhogy olyan durva volt, hogy képtelen voltam viselni. Sértette a bőrömet.

Breckenridge behunyta a szemét. Látta, ahogy a legfinomabb

selyemharisnya a combra simul... És tudta, hogy nem ezt a képet kell

maga előtt látnia.

Kinyitotta a szemét, előrenézett, majd egy sikátorba terelte

Heathert.

– Két rendőr, és felénk tartanak. Kerülőt kell tennünk.

Az utcán, amelyre kiértek, piaci asztalok voltak felállítva, és az

árusok mindenféle friss portékát kínáltak. Breckenridge csak ügyelte,

ahogy Heather almát, szárított gyümölcsöt, egy magvas cipót és egy

zacskó diót választott. Breckenridge látott egy árust, aki birkabőrből

készült víztömlőket árult. Hozzácsapott egyet a poggyászukhoz. Aztán

folytatták útjukat, éberen figyelve, látnak-e rendőröket.

Végül a Buccleuch Streetre értek.

– Le kell lépnünk a járdáról – intett Breckenridge az utca másik

oldalára, egy kávéház felé. – Menjünk be, nézzük meg a térképet, és

találjuk ki, merre folytassuk az utunkat.

Átkeltek az úton, beléptek a kávéházba, amely szerencsére gyéren

volt megvilágítva. Heather ment elöl, és a fal melletti egyik asztalhoz

ült.

Pincérlány sietett hozzájuk. Breckenridge kávét rendelt, Heather

némi tanakodás után egy csésze teát két fánkkal.

Ahogy a lány elment, Breckenridge összevonta a szemöldökét. –

Még mindig éhes?

Heather vállat vont. – Biztos vagyok benne, hogy a fánkjuk nagyon

finom. – Hirtelen aggodalom fogta el, aztán Breckenridge-re nézett. –

Van elég pénzünk, ugye? Úgy értem önnek.

Breckenridge kis híján felkacagott az aggodalom hallatán. –

Rengeteg. Carlisleban felvettem készpénzt. A pénz miatt nem kell

aggódnunk.

– Jó. – Heather Breckenridge szemébe nézett az asztal fölött. –

Amúgy is van elég aggódnivalónk.

Breckenridge bólintott – Milyen a cipő?

– Elég jó. Igaza volt a cipésznek.

– Rendben. Tehát... – Kabátja belső zsebéből elővette a térképet,

kihajtogatta, hogy csak a szükséges rész látszódjon. – Itt vagyunk –

mutatott Dumfriesra. – Carsphairn pedig itt van. Azt kell eldöntenünk,

hogyan jussunk oda.

A pincérlány hozta a kávét, Heather teáját és két fánkot. Tíz percig

nem szóltak, de miután Breckenridge megitta a kávéját, újra a térképet

tanulmányozta.

– Finom a fánk – jegyezte meg Heather.

Breckenridge kezdte megszeretni benne, hogy ilyen nagyra értékeli

az élet apró örömeit.

Vajon hogyan reagál az élet sokkal intenzívebb örömeire? –

gondolta, aztán kényszerítette magát, hogy a térképre figyeljen.

– Előbb vegyük sorra, milyen lehetőségeink vannak. Bérelhetünk

könnyű bricskát, mehetünk kocsival. Ez a legnyilvánvalóbb módja,

hogy eljussunk oda.

Heather evett egy újabb falat fánkot. – Lovakat bérelhetünk, és

mehetünk lóháton. Akkor nem kell a főúton maradnunk, átvághatunk a

mezőkön. Mehetünk például erre. – Az ujját végighúzta egy kisebb

úton, amely a hegyeken át vezetett. – Ez az út rövidebbnek látszik, de

hosszabb ideig tart, mert a hegyek között kanyarog. Előnye azonban,

hogy szinte biztosan nem járnak arra rendőrök, és ebben az évszakban

kicsi az esélye, hogy a hágók járhatatlanok legyenek.

Heather ivott egy kortyot, majd felsóhajtott. – De ugye nem

kockáztathatjuk, hogy kocsit vagy lovat béreljünk?

Breckenridge elgondolkodott. – Eszembe jutott, de nem hiszem,

hogy meg tudnánk tenni az utat úgy, hogy ne hagyjunk magunk után

nyomot. A rendőrség nyilván minden béristállót értesített. És

feltételeznünk kell, hogy a titokzatos úr is a nyomunkban jár. Mostanra

már biztosan megérkezett Gretnába. Nem feltételezhetjük azt, hogy

megszabadultunk tőle, ellenőriz minden lehetséges helyet, ahonnan

lovat vagy kocsit bérelhetnénk.

Heather gyorsan rábólintott. – Ha nem bérelhetünk lovat, akkor

gyalog kell mennünk.

Breckenridge tétovázott, aztán halkan rákérdezett: – Hajlandó?

Természetesen képes rá, gondolta, és megegyezte magában, hogy

Breckenridge nagyon jól tud bánni a nőkkel, mivel annyira figyelmes.

Mosolyogva bólintott. – Elég sokat gyalogolok, ha otthon vagyok.

Meglehet, ezek a hegyek magasabbak, de meg tudok birkózni a tereppel.

Breckenridge ránézett, majd azt mondta: – Ha tud és hajlandó

gyalogolni, akkor a biztonságosabb megoldást szeretném választani.

Meg akarok tenni mindent, ami csak lehetséges, hogy elkerüljük a

rendőröket és azt a bizonyos nagyurat is, ha minket keresne. Kevésbé

fontos az, hogy mikor érünk a völgybe, mint az, hogy biztonságban

legyünk.

Heather ismét bólintott. – Egyetértek. Számunkra a kevésbé

valószínű útvonal a legjobb választás.

Breckenridge a térképért nyúlt. - Akkor a kisebb utakon megyünk –

jelentette ki, majd megnézte a térképet, és mutatta az irányt. – A

Glasgow-ba vezető úton kell elindulnunk. Az út, amelyre rá akarunk

térni, a városon kívül két mérföldre kezdődik.

Heather elnézett Breckenridge mellett, a kirakaton át az utcát

szemlélte.

– Kezd sötétedni. Indulnunk kell.

Jött a pincérlány, és fizettek.

– Melyik út vezet Glasgow-ba? – kérdezte Breckenridge.

A lány jobbra mutatott. – Menjenek végig az utcán, át a folyó

hidján, aztán forduljanak jobbra. Nem lehet el téveszteni.

Breckenridge megköszönte a tájékoztatást, és borravalót hagyott az

asztalon; annyit, amennyit egy állástalan ügyvédbojtár megengedhet

magának.

A lány meghajolt, és kikísérte őket.

Az utcára lépve Breckenridge két rendőrt látott sétálni, de

szerencsére éppen háttal voltak nekik, távolodtak a hídtól és a folyótól.

– Jöjjön! – szólt Breckenridge, és megfogta Heather kezét. Aztán a

sálra nézett, amelyet a vállára terített. – Megtenné, hogy a fejére köti azt

a sálat? Úgy kevésbé lesz felismerhető.

Heather elengedte Breckenridge kezét, és megtette, amire kérte.

Aztán egyszerre nyúltak egymás kezéért. Egymás mellett, kéz a

kézben egyenletes léptekkel haladtak. Ellenálltak a késztetésnek, hogy

siessenek végig az úton, át a hídon, és minél előbb hagyják el Dumfries

városát.

A magát McKinsey-nek nevező felföldi egy órával később lovagolt be

Dumfriesba. Az első dolog, amire felfigyelt, ahogy Herculest vezette a

főutca felé, az volt, hogy sok rendőr járt az utcákon.

A rendőrök egy lányt kerestek. Ő azonban egy párt. Közvetlenül a

várostól délkeletre megtalálta a nyomukat; látta, hol tértek rá a városba

vezető útra. Fontolgatta, hogy megossza a rendőrökkel a gyanúját, de

végül úgy határozott, hogy nem teszi. Az itteni rendőrök minden

bizonnyal nem tudják, hogy ő kezdeményezte a keresést, ezért

részletesen el kellene magyaráznia a helyzetet, ám ennél is fontosabb,

hogy meg akarta találni a lányt és a szélhámost, aki vele van, hogy a

maga módján elbánhasson vele. Letért a főútról a Globe fogadó

udvarába; Herculest bekötötte az istállóba, és gyalog indult az utcákon a

keresésre.

Amikor kérdezősködött, az emberek általában örömmel válaszoltak.

Csak annyit kellett tennie, hogy kis tájszólással beszéljen. Megtalálta a

pajtát, ahol a menekülő pár az éjszakát töltötte. Folyamatosan követte

őket, és némiképp meglepte, hogy nem álltak meg Annanban sem enni.

Abból, amit megtudott arról, hogyan hagyták el a Gretna Green-i

fogadót, nyilván nem volt náluk semmi élelem. Ami azt jelenti, hogy

mostanra biztosan szédelegnek az éhségtől.

Mire Dumfriesba értek, az evés első teendőik közé tartozhatott.

Mivel piacnap volt, a városban nyilván egész nap nagy volt a forgalom,

ezért könnyen elvegyülhettek a tömegben, elkerülhették az utcákon

járőröző rendőröket. Úgy tippelte, hogy a páros legalább három órával

előtte érkezett a városba. A főutca végéről indulva kérdezősködött öccse

és kedvese felől. Azt mondta, hiányoznak neki, és szeretné utolérni

őket.

A főutcától nem messze, a Régi városfal tavernában sikerrel járt. A

felszolgáló nem tudta megmondani, merre ment a pár, de azt elmondta,

hogy a főutcán a cipészhez irányította őket. Ott megtudta, hogy cipőt

vásároltak, de nem tudta eldönteni, hogy a strapabíró lábbeli vásárlása

jelent-e valamit. A cipész a kérdésre vállat vont.

– Az volt az egyetlen darab az ő méretében, ezért választotta. –

Aztán az öreg elmosolyodott. – Az biztos, hogy a fivére túl régen él

Londonban. A londoni árat mondtam neki, és a szeme sem rebbent.

Csak elővette a pénzt, és kifizette a cipőt. Nem igazán skót tulajdonság,

ugye?

– Nem – mondta a titokzatos úr, azzal az ajtóhoz sétált. – Majd

megemlítem neki. Túl sokáig volt távol.

Kilépett az üzletből, és a könnyed arckifejezése hamar eltűnt. Sok

pénzük van, és sem a felszolgálólány, sem a cipész nem vitatta, hogy

testvérek. Pedig mindketten elég közelről látták ezt a Timmst.

A cipész nem tudta, melyik úton ment tovább a pár, de azt

észrevette, hogy észak felé indultak.

Több mint egy órával később, miután a főutcán és az Edinburgh felé

vezető úton is benézett minden lehetséges helyre, ahol járhattak, vagy

láthatták őket, visszaindult a városközpont felé. Vajon úgy érezték, elég

biztonságban vannak, hogy úgy döntsenek, Dumfriesban töltsék az

éjszakát?

Az utcán járkáló rendőrök, valamint az addigi óvatosságuk miatt

ebben erősen kételkedett.

Megállt a főutca végén, és a lenyugvó nap irányába nézett a

Buccleuch Streeten egészen a hídig. Eszébe jutott, hogy Fletcher azt

mondta, Timms munkát keres Glasgow-ban. Persze Fletcher is elhitte,

hogy Timms állástalan ügyvédbojtár, de mi van akkor, ha tényleg

Glasgow-ba tartott, mielőtt elvonta a figyelmét ez a Cynster lány?

Felsóhajtott, aztán elindult lefelé a Buccleuch Streeten; megállt

minden üzletnél, az öccse és kedvese iránt kérdezősködött. A kávéházi

pincérlány emlékezett rájuk.

Alig tudott hinni a szerencséjének. Nemcsak véletlenül meghallotta,

amint eldöntötték, hogy gyalog mennek, de később megkérdezték,

melyik út visz Glasgow-ba.

Elbűvölő mosolyával és néhány pénzérmével köszönte meg a

lánynak a tájékoztatást, majd kávét és egy szelet gyömbéres tortát

rendelt.

Miközben evett és ivott, mérlegelte a lehetőségeit. Már alkonyodott;

hamarosan leszáll az éjszaka. Ha most elindul, azt kockáztatja, hogy

nem veszi észre őket, elmegy mellettük a sötétben. Ha úgy haladnak

tovább, mint az előző éjszaka, nyilván találnak egy pajtát vagy elhagyott

tanyaházat, ahol az éjszakát töltik, és majd korán reggel továbbindulnak.

Ismerte a glasgow-i utat. Ismerte a Dumfries és Thornhill között elterülő

nagy sík területet. Hercules hátán másnap könnyen utolérheti őket. Lesz

lehetősége a távolból figyelni őket, hogy mi van közöttük, és eldönteni,

mit tegyen.

És azt meg is tegye.

Addig jobb, ha ő és Hercules kényelmesen tölti az éjszakát, és

reggel frissen indulnak útnak.

Miután a döntése megszületett, felállt, pénzt hagyott az asztalon,

majd elindult vissza a Globe fogadóba.

TIZEDIK FEJEZET

A fény halványult a nyugati égen; Heather és Breckenridge alkonyatban

gyalogolt be Gribton faluba.

A dumfriesi hídtól kétmérföldnyire északra tértek le a glasgow-i

főútról, arra az ösvényre, amelyet kiválasztottak. Breckenridge térképe

elég részletes volt, ezért biztosak voltak abban, hogy nem tévednek el,

de minél messzebb akartak kerülni Dumfriestól, mielőtt szállást

keresnek éjszakára.

Az út hágókon át, hegyek között vezet. Kis szerencsével másnap

eljuthatnak akár a völgyig is, de éjjel valahol meg kell pihenniük.

Nem maradt más, csak Gribton falu. Ahogy haladtak a szárazföld

belseje felé, a terep változott; a folyó torkolatánál, az öböl mentén szinte

teljesen sík volt, széles mezőkkel, legelőkkel; távolabb azonban sűrű

bozótos erdők voltak A nap éppen leereszkedett a horizont mögött,

amikor meglátták Gribton háztetőit. Nem kockáztatták, hogy folytassák

útjukat a következő faluig; letértek az útról az öt házból álló faluba

vezető ösvényre.

Breckenridge az út közepén, a házak között megállt.

– Melyik legyen?

Kéz a kézben álltak. Heather megszemlélte a házakat. –

Próbálkozzunk a középsőben.

Tiszta, fehérre meszelt falú, palatetős ház volt. Két fa között állt az

út mentén. Ez látszott a legtehetősebbek lakhelyének.

Breckenridge bekopogott a zöldre festett ajtón.

Az ajtót nyitó nő bosszúsan nézett rájuk, de rossz kedvét rögtön

megmagyarázta a mögötte megjelenő lármás gyereksereg. Próbálta

visszaterelni őket, nem sok sikerrel. Előbb Breckenridge-re, aztán

Heatherre nézett. – Tessék!

Breckenridge udvariasan bólintott. – Asszonyom, tudna szállást

adni nekünk éjszakára? A hegyekbe tartunk. Szívesen fizetünk a

szobáért, ha el tud helyezni minket.

Az asszony tanakodott, majd a háta mögött nyüzsgő gyerekseregre

nézett, és felsóhajtott. – Nekem nincs helyem. De... – kifelé mutatott –,

ha bekopognak az utolsó házba, az öreg Cartwrighték valószínűleg

tudnak helyet adni. A fiuk és a menyük néhány hónapja elköltözött

Glasgow-ba. Van szabad szobájuk, és a pénzre is szükségük van.

Breckenridge és Heather is mosolygott. – Köszönjük – mondták

egyszerre.

Az asszony bezavarta a gyerekeket, és becsukta az ajtót.

Visszatértek az útra, elindúltak az utolsó ház felé. Mielőtt a

közelébe értek volna, Breckenridge megállt, és Heather felé fordult.

– Nem számíthatunk arra, hogy egynél több szobát kapunk, és

emiatt azt kell hinniük, hogy házasok vagyunk.

Még ha sikerülne is egy másik szobát kivenniük egy másik házban,

nem hagyhatja Heathert egyedül egy külön épületben, mivel a titokzatos

úr valószínűleg a nyomukban van.

Kissé megkönnyebbült, amikor Heather egyszerűen csak vállat

vont. – Akkor majd igyekszünk elhitetni velük, hogy házasok vagyunk,

és ha közvetlenül rákérdeznek, akkor hazudunk.

Azzal a kisujjáról lehúzta a pecsétgyűrűt, és felemelte Heather

kezét.

– Ezt viselje – mondta, azzal bal keze gyűrűsujjára húzta a gyűrűt. –

Ha szerencsénk van, meg sem kérdezik.

Heather maga elé tartotta a kezét, mintha a gyűrűt csodálná, majd

megfordította, hogy a karika látsszon. – Rendben.

Breckenridge nem egészen így képzelte, hogy gyűrűt húzzon az

ujjára, de...

Kézen fogva a ház előtti sövényben nyíló kertkapuhoz, majd az

ajtóhoz vezette.

Ezúttal magas, szikár, öreg férfi nyitott ajtót. Amikor Breckenridge

szállást kért, az öregember hátrafordult: – Emma!

Az asszony, aki az ajtóhoz sietett, alacsony és kerekded volt. A

kérésüket hallva kedvesen elmosolyodott. – Jöjjenek be!

Az öregember intett, beljebb tessékelte őket; Breckenridge

előreengedte Heathert, majd követte a házba.

– Erre – mutatta az utat az asszony. – Mrs. Cartwright vagyok, ő

pedig – intett hátra – természetesen Cartwright.

Heather hálás volt Breckenridge-nek, hogy előre gondolkodott, és

az ujjára húzta gyűrűjét. Követték Mrs. Cartwright-ot a konyhán át a ház

hátsó részében nyíló ajtóhoz.

Mrs. Cartwright kinyitotta az ajtót, majd hátralépett, hogy

beengedje őket.

– Akkor építettük a házhoz ezt a szobát, amikor a fiunk megnősült.

Hozok gyertyát, hogy lássanak, és letehessék a csomagjaikat.

Heather belépett a kis szobába. Csak egy ablak volt a szoba másik

végében, de függöny lógott előtte. A helyiség nagy részét az ágy

foglalta el, és elég széles volt két embernek. A közelebbi sarokban apró

komód állt, és csak szűk hely maradt az ágy és a fal között.

– Tessék – szólt Mrs. Cartwright, a tenyerével a gyertyalángot

védve.

Heather átvette tőle a gyertyatartót. – Köszönöm.

A sarokban álló kis komódra tette.

Breckenridge, aki az ágy lábánál állt, leemelte a válláról a két

táskát, aztán levetette a köpönyegét.

Heather a saját táskáját a komód mellé helyezte, kioldotta a

kendőjét, kibújt a köpönyegéből. Aztán megfordult, amikor Mrs.

Cartwright szólt hozzá. – A lepedők ki vannak szellőztette, és két takaró

van. Mindig rendben tartom a szobát, hátha a fiunk és a felesége

váratlanul látogatóba jön.

– Köszönöm. Biztosan nagyon kényelmes lesz. – Sokkal

kényelmesebb, mint egy szénapadlás. Heather mosolygott. – Napok óta

úton vagyunk. Hálásak vagyunk, amiért szállást ad nekünk.

– Igazán semmiség. Örülünk, hogy szállást adhatunk. – Mrs.

Cartwright élénkkék szemével Breckenridge-re nézett. – Vacsoráztak

már? Mi már teáztunk, de van leves és kenyér, ha óhajtják.

– Köszönjük – szólt Breckenridge. – Az nagyon jólesne.

Dumfriesban ebédeltünk, de annak már jó ideje.

– Tudom, hogy a legények szeretnek enni – jegyezte meg Mrs.

Cartwright, azzal megpaskolta Breckenridge kajját, és kisietett. – Csak

visszateszem a levest a tűzhelyre.

Heather visszafojtotta a nevetését, ahogy lehajolt elfujni a gyertyát.

Breckenridge kissé csodálkozott, hogy „legénynek” nevezték, de

követte Mrs. Cartwrightot a konyhába, ahol a nehéz kondért feltette

helyette a tűzhely fölött lógó kampóra.

Kérés nélkül leguggolt, felszította a parazsat, megrakta a tüzet.

Mrs. Cartwright hálásan mosolygott rá, aztán Heatherhez fordult. –

Jöjjön, kedvesem, megmutatom a kis helyiséget.

A „kis helyiség” valóban kicsi fürdőszoba volt, a hátsó tornácról

nyílt. A fürdőben szivattyú volt, amely, mint Mrs. Cartwright

tájékoztatta, a kinti kútból húzta a vizet.

– Víz bőven van, bár jéghideg – szólt Mrs. Cartwright, azzal az

egyik polcról tiszta törülközőt vett le. – Használja ezt a törülközőt,

kedvesem. – A mosdóállványra tette, és körülnézett. – A fiam építette

nekünk, amikor a feleségével itt élt.

– Bizonyára nagyon hiányzik – jegyezte meg Heather.

Mrs. Cartwright felsóhajtott. – Igen, nagyon hiányzik, de nem

tarthatjuk vissza a fiatalokat attól, hogy a saját életüket éljék, ugye? Az

nem volna helyes.

Elindult a konyha felé. Heather követte, majd elnézést kért, és

visszament, hogy a „szükségét” elvégezze. Miután arcot és kezet

mosott, tisztának érezte magát. A külseje legalább rendben, volt. Kis

tükör lógott a mosdó fölött, így sikerült valamennyire rendbe hoznia

teljesen szétzilálódott frizuráját. Ha a londoni szobalánya látná, biztosan

elájulna.

Határozottan jobban érezte magát, amikor visszament a konyhába,

Breckenridge, a Cartwright házaspár társaságába. Breckenndge és

Cartwright úr a földekről és a gazdálkodásról beszélgettek.

Mrs. Cartwright két tányérba levest mert, fél cipót és vajat tett az

asztalra, majd Breckenridge-et és Heathert asztalhoz hívta, hogy

fogyasszanak.

Mindketten leültek, és jó étvággyal ettek. Cartwright úr pipát vett

elő, csendesen pöfékelt, miközben Mrs. Cartwright mindenféle

hírrebtraktálta a vendégeket, milyen termést remél a szilvafáról, és

húsvétkor a fia és a menye talán visszatérnek néhány napra.

Furcsa módon megnyugtató, kellemes félóra volt, és arra

emlékeztette őket, hogy a menekülésük és a titokzatos úr jelentette

fenyegetettség ellenére az élet megy tovább.

Mire Heather kitörölte a tányérját egy darab kenyérrel, sokkal

nyugodtabb és elégedettebb volt. A Cartwright házaspár korán

nyugovóra tért. Jó éjszakát kívántak Breckenridge-nek és Heathernek,

és ott hagyták őket a konyhában. Egyetlen égő gyertya maradt közöttük.

Heather a pislákoló lángot nézte, majd felsóhajtott. – Le kellene

feküdnünk. De előbb kihasználom a lehetőséget, hogy rendesen

megmosakodjak.

Breckenridge felé tolta a gyertyát. – Menjen csak előre.

Heather felállt; a gyertyával előbb kis szobájukba ment,

köpönyegéért és sáljáért, aztán kiment a furdőházba, ahol meztelenre

vetkőzött, megmosakodott, megtörülközött, aztán fogvacogva

visszavette magára az alsóingét, a testére tekerte a sálat, és a

köpönyegébe burkolózott. Tiszta lábát a cipőbe csúsztatva felnyalábolta

a ruháját és sietett vissza a konyhán keresztül a kis szobájukba. Menet

közben szólt: – Ott hagytam a gyertyát. Van itt egy másik. Rögtön

meggyújtom.

Breckenridge nézte, ahogy Heather elsietett mellette. Arra gondolt,

hogy szinte biztosan nem sok ruha van rajta a köpönyeg alatt.

Ettől egyáltalán nem lesz könnyebb éjszakája; megpróbál elaludni,

miközben hálótársa maga a megtestesült kísértés. Azon nem igazán

kívánt gondolkozni, hogy kéjvágyó elméje számára miért lett Heather

maga a megtestesült kísértés.

Felállt, a fürdőházba vonult, nem sietett, rászánta az időt a

tisztálkodásra, abban a reményben, hogy mire visszaér a szobába,

Heather már alszik. Megszemlélte a szakállát, és megjegyezte, hogy

reggel feltétlenül elő kell keresnie a borotváját. Az sem lenne rossz

ötlet, ha megmosná a csapzott haját.

Végül úgy érezte, tovább nem halogathatja az elkerülhetetlent, ezért

fogta a gyertyát, és elindult a konyha felé. Amikor benyitott a

szobájukba, azt látta, hogy Heather bevackolta magát a fal mellé, úgy,

hogy az ágy felét szabadon hagyta.

Az oldalán feküdt, a takaró alatt jól látszott csípője, válla nagyon

nőies domborulata. A haja kibontva terült el a párnán.

Az ágy melletti szekrénykén égve hagyta a gyertyát. A feje

mozdult, ránézett a férfira, ahogy az ajtóban megállt.

A várakozása nem is lehetett volna kifejezőbb.

Breckenridge lassan mozdult, de a gondolatai sebesen kavarogtak.

Belépett a szobába, behúzta maga mögött az ajtót. Előző éjjel a pajtában

nem sokat aludt, és ezen az éjszakán, ha lehetséges, aludni akart, itlíüjta

a gyertyáját, az ágy mellé lépett, letette a még égő gyertya mellé. Nem

nézett Heatherre, hanem visszalépett az ágy végéhez, és lehúzta a

csizmáját. Az ajtó mellé állította, majd felegyenesedett, körülnézett, hol

van elég hely, majd lehajolt a köpönyegéért.

– Mit csinál?

Breckenridge megrázta a köpönyegét, és leterítette a padlóra. – A

padlón alszom.

A szeme sarkából látta, hogy Heather rögtön felült. Ösztönösen

behunyta a szemét, aztán szeme sarkából az ágy felé lesett. Szerencsére

Heather a keble elé fogta a takarót, ahogy felült. Úgy tűnt, hogy a takaró

alatt nincs más rajta, mint a könnyű alsóing.

A gyertyafény megcsillant az aranygyűrűjén. Az ő gyűrűje. A

látvány egy pillanatra megigézte. Azt mondta magának, hogy az a

gyűrű, és minden, ami vele jár, hamarosan valósággá válik.

Ahogy az várható volt, Heather szigorúan nézett rá.

– Ne legyen nevetséges! – Egy ideig tétovázott, majd megszólalt. –

Tudom, hogy az ágy más, mint a széna egy pajtában. Együtt vagyunk

ebben a helyzetben, és nincs olyan ok, amely akadályozná, hogy ketten

aludjunk ebben

Dehogy nincs! Elfogta a kísértés, hogy elmondja neki, mi az ok,

illetve konkrétan rámutasson, de úgy érezte, hogy semmi értelme ilyen

tényekkel előhozakodni.

Kijelenteni például, hogy már nem bízik magában, hogy képes

illendő távolságot tartani azok után, ami aznap történt köztük. Semmi

szükség arra, hogy még tovább feszítse a búrt.

És a saját vágyai mellett Heatber hasonló késztetéseit is féken kell

tartania. Vonzódik hozzá, ahogy a nők többsége. És a hozzá hasonló

fiatal, hajadon hölgyek a legrosszabbak, mivel általában a nemiség

istenének tekintik. Ez egyszerűen tény, és ezzel küszködött egész felnőtt

férfi életében. És a saját kárán tanulta meg, hogy ez a fajta imádat

semmit sem jelent neki.

Ebben a vonatkozásban kevésbé bízott Heatherben, mint

önmagában.

És bár elég furcsa volt, hogy nem bízott magában, miszerint

Heathert képes lesz kartávolságon kívül tartani – bár nagyon szűzies,

teljesen tapasztalatlan, inkább lelkes, mint jártas volt, és számtalan jelét

adta annak, hogy éppen ellentéte azoknak a kifinomult hölgyeknek,

akiknek az ágyát időnként jelenlétével megtisztelte –, ezzel a kérdéssel

pillanatnyilag nem kívánt foglalkozni.

És ezen a helyen bizonyosan nem.

A fejét lassan tordította az ágy felé, és az arckifejezése közömbös

volt, amikor megszólalt: – A padlón fogok aludni, mert az adott

helyzetben nem hiányzik, hogy a kapcsolatunkat tovább bonyolítsuk.

Amikor Breckenridge ilyen komoly volt, az emberek többsége úgy

érezte, ez az utolsó szava.

Heather szeme összeszűkült, de állta Breckenridge tekintetét.

– Értem – jelentette ki éles hangon. – Értem, hogy konokul

védelmező, tisztességes akar lenni. Ám ha nem vette volna észre, elég

hideg lett, és mivel itt nincs fűtés, annyira reszketek, hogy nem tudok

aludni, vagyis ha valóban óvni, védeni akar, és tisztességesen viselkedni

velem, akkor feküdjön ide – mutatott maga mellé az ágyba – és

melengessen. – Azzal felemelte a mutatóujját. – Ráadásul, ha jobban

megnézi, az ágy és a fal közötti távolság sokkal kisebb, mint a válla

szélessége. Ha ott próbál aludni... megtörténhet, hogy forgolódás

közben beveri a fejét az ágy aljába, és elájul. És akkor kifog megvédeni

engem attól az átkozott nagyúrtól, ha ön eszméletlenül hever?

Breckenridge csípőre tett kézzel nézett rá. Az, hogy Heather

manipulálni próbálja, nem okozott meglepetést. A gyűrű még mindig

csillogott a gyertyafényben, és mintha ez a kis jelenség gúnyolódott

volna vele.

– Én...

Heather felemelte a kezét, és a gyűrű ismét villant. – Még nem

fejeztem be.

Heather nem tudta, mivel nyerhetné meg ezt a vitát. A gondolat,

hogy Breckenridge inkább a hideg padlón aludna, mint mellette az ágy

kényelmében, végtelenül sértő volt rá nézve. Dühös volt miatta, és

bizonyos szinten nem igazán értette. Ha partnerek és egyenlők, ha

együtt vannak ebben az egészben, akkor egy ágyban kell aludniuk.

És pontosan tudta, hogy Breckenridge kifogásai mögött milyen

megfontolások vannak. Egyetlen oka lehetett annak, hogy nem tett

eleget a felszólításnak.

– Ne gondolja, hogy kompromittál azzal, ha mehettem alszik az

ágyban. Azt se gondolja, hogy ez a tény bármilyen mértékben hatással

lesz a jövőmre.

Breckenridge többnyire kifürkészhetetlen arcán Heather pillanatnyi

zavarodottság jeleit látta.

– Igen. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ilyen utazás után

az esély, hogy máshoz férjhez mehetek, gyakorlatilag a nullával

egyenlő.

De már az utazás előtt ez volt a helyzet. Mert az egyetlen férfi,

akihez hozzáment volna feleségül, sohasem látta meg benne a nőt, akit

feleségül vehet. Most ott áll előtte, és szinte biztos, hogy még mindig túl

fiatal hölgynek tartja. Ezt bizonyítja a vita is.

Akármi történjen, most már sohasem házasodhatnak össze.

Breckenridge csak azért kérheti meg a kezét, mert a becsület parancsa, a

körülmények arra kötelezik, ám ilyen okból ő sosem fogadna el

házassági ajánlatot. Anyja, húgai, nagynénjei, és minden ismerőse

megérti, högy ilyen megfontolásból tett ajánlatot nem fogadhat el.

Ha egy férfi arra kényszerül, hogy házassági ajánlatot tegyen neki,

azt ő nem fogadhatja el. Az, hogy Breckenridge-et rákényszerítsek,

hogy elvegye őt... az elképzelhetetlen.

– Ugyanolyan jól ismerem az előkelő társaságot, mint ön – folytatta

Heather nyugodtan, de határozottan. – Huszonöt éves vagyok. Néhány

hónap múlva a társaság elkönyveli, hogy nem keltem el a házassági

piacon, és ennyi. Már eldöntöttem, mihez kezdek életem hátralévő

részével... Az utazás következményei nem fogják lényegesen

befolyásolni a terveimet.

Breckenridge néhány pillanatig nem szólalt meg. – Mik a tervei?

Mintha nem hitte volna, hogy valóban vannak tervei.

Heather ajka mosolyra húzódott. – Szeretem a gyerekeket, és

tudom, hogy Catriona a saját gyerekein kívül is sok kicsiről

gondoskodik. Már gondoltam rá, hogy ezen a nyáron ellátogatok a Vale-

be, és egy ideig ott maradok. Megtapasztalom, mit csinál Catriona a

segítőivel, aztán hazamegyek Somersetbe, és kiderítem, mit tehetek ott.

Tudja, mindent elterveztem. Ez az utazás csak néhány hónappal hozta

előre a terveim megvalósítását. Az, hogy elrablásomnak és az önnel

való szökésemnek milyen megítélése lesz a társaságban, a legkevésbé

sem lesz hatással rám. Tudni sem fogom, mit gondol és mond rólam az

előkelő társaság.

Breckenridge szemébe nézett, és bár arckifejezéséből most sem

tudott kiolvasni semmit, úgy ítélte meg, hogy a teljes őszinteség a

legjobb az adott helyzetben, ezért hozzátette: – Pontosan tudom, hogy a

társaság ezek után jogosan követelheti, hogy házasodjunk össze, mert

ezt tartják az egyetlen elfogadható következménynek, de nem vagyok

hajlandó elfogadni a társadalom által diktált házasságot. Sohasem

mennék feleségül olyan férfihoz, aki csak azért akarna feleségül venni,

hogy megmentse a becsületét, és valószínűleg az enyémet is. –

Elhallgatott. Még mindig állta Breckenridge rezzenéstelen tekintetét,

pontosabban a barna szempár bűvkörébe került.

Felsóhajtott. – Remélem, így minden világos, és most már érti, hogy

ennek az utazásnak egyetlen mozzanata sem változtat a jövőmön, a

legcsekélyebb mértékben sem. Az sem számít, hogy mellém fekszik az

ágyban. Tehát fogja be a száját – villant a tekintete dacosan –, és

feküdjön már le!

Kirohanását – egyértelmű hadüzenetét – azzal zárta le, hogy szúrós

tekintettel nézett a férfira, majd magára húzta a takarót, a fal felé

fordult, és behunyta a szemét.

Breckenridge csak állt, és az érzelmeivel küzdött. Sértve érezte

magát. Dühös volt. Legszívesebben megrázta volna a kisasszonyt, hogy

a csodálatos terveiből, a gondos mérlegelésből kifelejtette őt.

Majdnem engedett az erős késztetésnek, hogy járkáljon a szobában,

a fejét fogva üvöltsön Heatherrel, ha az kell. A kezét ökölbe szorította,

ádázul nézett maga elé, ám a civilizált, kifinomult, a társadalmi

elvárások szerint élő úriemberhez méltón gyorsan átértékelte a

helyzetet.

Nyilvánvalóan tévedett, amikor azt gondolta, hogy Heather nem

fogja fel, milyen következményekkel jár az elrablása, és az,hogy ő részt

vesz megmentésében. Ám nem ez volt, amit nem vett észre, hanem azt,

hogy ő máshogy vélekedhet.

Halkan az ágy mellé lépett. Nézte a fekvő Heathert, újra mérlegelte

a helyzetet, megkérdőjelezte a következtetéseit, rendíthetetlen

meggyőződését, hogy össze kell házasodniuk. Azt, hogy az volna a

kaland egyetlen helyes végkimenetele.

Ez a meggyőződése, ez a bizonyosság, ez a megdönthetetlen hit a

legkisebb mértékben nem változott; Heather érvei egyáltalán nem

rengették meg. Úgy találta, lényegesen nagyobb kihívással kell

szembenéznie, mint gondolta.

Az egyszerű igazság – amit Heather nem volt hajlandó felismerni –

az volt, hogy a kaland után, mivel ő Breckenridge, Heather pedig

Cynster, nem marad más választása, mint feleségül venni. Nem

egyszerűen azért, mert a társaság különben felzúdul és képletesen a fejét

követelik, nem is azért, mert meg akart nősülni, és Heather sok

szempontból ideális feleség lehetne, hanem azért, mert minden egyéb

megfontolás mellett olyan terepen találta magát, amelyen – mint régen

megfogadta – nem akart járni többé, de Heatherrel természetesen sétált

rajta, és a házasság most már... elkerülhetetlen. És nem is akarja

elkerülni.

Azt, hogy összeházasodnak, előre eldöntöttnek tekintette.

És a benne rejlő harcos nem volt hajlandó ezt feladni.

Lenézett rá; látta a szőke haj arany ragyogását. Eddig csak azért

tartotta vissza magát a testiségtől, mert előre látta: ha enged az ösztönei

egyre erősebb sürgetésének, és elcsábítja, azt hozva fel mentségére,

hogy a társaság úgyis azt diktálja, házasodjanak össze, akkor Heather

később úgy érezhetné, hogy kihasználta a helyzetét. Azt gondolná róla,

hogy csalárdul magához kötné, a maga előnyére fordítaná a társasági

életben tanúsított viszonylagos naivitását, és így biztosítaná a

házasságukat. Vagyis minden úgy alakulna, ahogy ő akarta, függetlenül

attól, hogy Heather mit gondolt vagy érzett.

Breckenridge arra gondolt, hogy ha elcsábítaná és magáévá tenné,

Heather haragudna, amiért ráerőltette az akaratát. Mert az egy dolog,

hogy ő úgy látja, a társaság kényszeríti őket házasságra, teljesen más

dolog azonban, ha úgy látja, hogy férfiként ő is aktívan igyekszik a

házasságra kényszeríteni. Mivel azt feltételezte, hogy Heather nem fogja

fel a társadalmi következményeket, ez az érvelés teljesen megalapozott

volt.

De felfogta, mérlegelte és inkább azt vette a fejébe, hogy egyáltalán

nem megy férjhez: sem hozzá, sem más férfihoz.

Ez megváltoztatja és teljesen más megvilágításba helyezi a dolgot.

Nézte a lányt, és felmérte az új állapotot.

Ha a Vale-be érnek, és ragaszkodik az álláspontjához, vagyis nem

hajlandó feleségül menni hozzá, nem hajlandó megfelelni a társasági

elvárásoknak, akkor, ha most elcsábítja, nem feltétlenül jut olyan

előnyhöz, amellyel meg tudná változtatni a dolog kimenetelét

Ismerte a Cynster család minden tagját és tudta, ha Heather toppant

a kecses lábával, és kijelenti, hogy a bizalmas testi kapcsolat ellenére

sem hajlandó feleségül menni hozzá, bár a Cynster család minden férfi

tagja, már csak a férfiösszetartás miatt is az ő oldalán állna, a nők

viszont Heather pártját fognák. Márpedig a Cynster hölgyek nagyon

félelmetes erőt képviselnek. Gyanította, ha bármi kényszerről volna szó,

ők kerekednének felül. A Cynster-klánban a családi ügyekben mindig az

övék a végső, döntő szó.

Az elcsábítás tehát nem javítana esélyein, legalábbis nem úgy, mint

szeretné, de ha elcsábítja, akkor van még egy adu a kezében. Nem

véletlenül ismerik őt az előkelő társaság legnagyobb kéjenceként.

Márpedig Heather vonzódik hozzá. Kétség sem fért hozzá, hogy ez

a vonzalom ugyanolyan, mint a legtöbb fiatal lány iránta való rajongása:

az ünnepelt, tapasztalt férfit csodálják benne. Ám ez megfelelő

kiindulópont. És tárgyilagosan nézve a helyzetet, ugyan mi

vesztenivalója van? A dolgok jelenlegi állása szerint az egyetlen mód,

hogy elnyerje a lány kezét, ha meggyőzi, önként ajánlja neki, hogy a

felesége akar lenni.

Még egyszer alaposan áttekintette a lehetőségeket, de semmi sem

változott. Egyetlen más lehetőség sem merült fel benne.

Elfogadta az új célt; nézte, mennyi hely maradt a lány mellett,

lerázta magáról a köpönyegét, kioldotta a nyakravalóját. Heatherre

pillantva tudta, hogy minden idegszálával figyel a neszekre. Előrehajolt,

kigombolta a nadrágját derékban, aztán elfújta a gyertyát, és lehúzta

magáról a nadrágot.

Egy szál alsóingben elhúzta az ablakot takaró függönyt, hogy a

halvány holdfény beáradjon a kis szobába, aztán felemelte a takarót.

Ahogy sejtette, Heather a lepedő alatt feküdt. A lepedő fölé feküdt, azt

hagyva sorompónak közöttük. Nem mintha az meggátolhatna bármit is.

A fejét a párnára hajtva próbált ellazulni.

A mennyezetet bámulva várta, hogy a sors mindkettőjükre

lesújtson.

Heather nem tudta, vajon diadalmasan mosolyogjon, vagy egyszerűen

könyvelje el, hogy a férfi elismerte az igazát. A matrac szélét

megmarkolva tartotta magát, miközben a férfi elhelyezkedett. Aztán

rájött, hogy továbbra is szorítania keli a matracot, hogy el ne mozduljon,

mert akkor Breckenridge felé gurul. Ettől függetlenül rögtön érezte a

kellemesebb melegséget.

Arra biztatta magát, hogy már aludnia kell. ezért behunyta szemét.

Várta, hogy a vágyai csillapodjanak.

Várta, hogy megnyugodjon.

Ám ez nem következett be. Túlságosan feszült volt ahhoz, hogy

átadhassa magát az álomnak.

A bőre bizsergett, minden idegszálával éberen figyelt. Az elméje

nem volt hajlandó figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy

Breckenridge levetkőzött, mielőtt mellé feküdt volna.

Látott már meztelen férfit; fiatalabb unokaöccseit és barátait, ahogy

úsztak, amikor azt hitték, sem ő, sem a húgai nincsenek a közelben.

Az ösztöne figyelmeztette, hogy amit akkor látott, lényegesen

különbözhet attól, ami az ágyban van.

Nem számít. Breckenridge nem neki való.

Komoly elhatározással becsukta a szemét, mozdulatlanul feküdt, és

aludni akart.

Bár ébren maradt, álomképek jelentek meg előtte. Felzaklató,

kísértő gondolatok arról, hogy milyen lehet vele...

Élete várható alakulását tekintve valószínűleg soha nem kerül más

férfival ágyba. Nem megy férjhez, nem lesz szüksége a szüzességére,

amelynek még birtokában van. Soha nem adja azt ajándékba férfinak,

akkor pedig mi értelme tartogatni?

Vajon tényleg veszni engedi a lehetőséget, hogy az előkelő társaság

első számú kéjence szeretkezzen vele?

Különösen úgy, hogy az alternatíva nem más, mint hogy élete

végéig megkeseredett aggszűz marad?

Különösen úgy, hogy tudta, Breckenridge legalább annyira

vonzódik hozzá, mint viszont? Soha nem kedvelték egymást igazán,

tehát mi más lehet ez, mint puszta kéjvágy?

És nem gondolta már olyan arrogánsnak, érzéketlennek,

távolságtartónak, ridegnek és hajthatatlannak az utóbbi napok történései

után.

Komoly vonzereje volt, hogy rövid, szenvedélyes viszonyuk legyen,

mielőtt megadja magát az élete végéig tartó kényszerű magánynak.

Természetesen nőként neki kell megtennie az első lépést, és

Breckenridge-et ismerve biztosan kényszeríteni fogja, hogy kimondja,

mit akar, talán még könyörgésre is kényszeríti... A gondolatra

megborzongott. Annyira nem ártatlan, vagy legalábbis nem annyira

naiv. Ha Breckenridge kívánja őt, akkor talán neki kellene könyörögni.

Ez az elgondolás nagyon tetszett neki.

De hogyan valósítsa meg?

Nem kívánt hosszú perceket a megállapítás, hogy ez olyan kérdés,

amelynek a megoldása annál bonyolultabb, minél többet gondolkodik

rajta az ember.

Tehát első lépésként elengedte a matracot. Átfordult, és bár semmi

mást nem tett, Breckenridge testéhez gördült.

Breckenridge hanyatt feküdt, így Heather keze a férfi mellére került.

Ingben volt, és a lepedő fölött feküdt, nem alatta, ahogy ő.

Lassan Heather felé fordította a fejét, és felvonta a szemöldökét.

Heather köhécselt. – Én...

Mivel nem talált megfelelő szavakat, egyik tenyerét a szakállas

férfiarcra tette, aztán az ajkát az ajkához érintette.

A csók szenvedélyes, céltudatos és határozott volt.

Még kevésbé volt bizonytalan Breckenridge testének reakciója,

amely elemi erővel hatott Heatherre.

Szenvedély.

Féktelen és könyörtelen.

Egy szédítő pillanatra kiszakította Heathert a világból, és csak

forgott...

Aztán Breckenridge véget vetett a szédületnek. Kegyetlenül,

vasakarattal visszafogta szenvedélye hevét és háborgó vágyát, de nem

szakította meg a csókot.

Ugyanazzal az acélos, ellenállhatatlan akarattal átvette az irányítást.

És lassan csókolta Heathert. ígéretes, visszafogott csókok voltak,

amelyek vágyról, szenvedélyről, szerelemről és beteljesülésről

beszéltek, és Heathernek tantaluszi kínokat okoztak. Megbabonázták.

Akaratos vágyra késztették.

Valósággal fájt.

Aztán Breckenridge felemelkedett, átgördült, és Heather már

hanyatt feküdt.

Érezte a férfitest közelségét, az izmos mellkasát a keblétől alig

néhány centire.

Breckenridge kihasználta a helyzetet, ahogy felkészült, hogy játékra

csábítsa, hogy megtanítsa, hogyan kell még meghittebben érintkezni, és

tudta, hogy Heather ilyet soha egyetlen férfival nem élhetett át. Soha

nem volt még szeretője, de őt szeretőjének fogadja. Ő pedig elfogadja az

elfogadást, és lassan magáévá teszi.

A csípője Heather csípőjéhez feszült; nem volt más köztük, csak a

gyűrött lepedő. Heather kipirult, pihegett, amikor Breckenridge végre

felemelte a fejét.

Megvárta, amíg Heather kinyitja a szemét, és mélyen a szemébe

nézett.

– Tudod te, mit csinálsz?

Heather megnyalta az ajkát. – És te?

– Én már jártam ezen az úton.

– De nem velem.

Ez tagadhatatlan tény volt. Még sohasem csábított el nőt úgy, hogy

komoly szándékai lettek volna. Még sohasem fárasztotta ki magát

annyira, ahogy ezen az éjszakán tervezte.

– Ezzel eljutottam a következő kérdésemhez.

– Nem is tudtam, hogy a kérdezgetés ilyen nagy szerepet játszik a

játékodban.

– Én pedig azt nem tudtam, hogy egyáltalán akarsz ilyet játszani –

mondta a férfi, és a szemébe nézett. – Még mindig nem tudom, hogy

akarsz-e.

Heather nem fordította el a tekintetét. – Azt hittem, elég világosan

kifejeztem a kívánságomat.

– Mondd el szavakkal!

Heather mély lélegzetet vett, és közben a keble Breckenridge

mellkasához ért, de nem húzódott el; hagyta, hogy a kerek melle

csábítóan érjen hozzá a férfi ingéhez.

Breckenridge-nek nagy önuralomra volt szüksége, hogy erre ne

reagáljon.

– Azt akarom, hogy szeretkezz velem. – Nagyon tisztán, tudatosan

ejtette ki a szavakat. – Azt akarom, hogy legyél a szeretőm. – És ha ez

nem lett volna elég, hozzátette. – Az egyetlen szeretőm.

Breckenridge képtelen volt uralkodni magán, és elmosolyodott. Ő

lesz Heather egyetlen szeretője, ez a szándéka és a célja. Ám ezt a

pozíciót örökre akarja, nem csak egyetlen éjszakára.

– Ha engedelmeskedem a kívánságodnak – mondta –, úgy fogjuk

csinálni, ahogy én akarom. Semmi követelés, semmi irányítás. Aláveted

magadat az akaratomnak.

Heather megvonta a vállát. – Ebben neked van tapasztalatod.

– Pontosan. Tehát egyetértesz?

Heather a szemébe nézett; nyilván érezte, hogy van valami a kérés

mögött, amit ő nem ért. De elég hamar meg fogja érteni.

Felsóhajtott, és bólintott. – Rendben. Ahogy te akarod.

Breckenridge még célzatosabban mosolygott, aztán Heather fölé

tornyosult, és lassan a testére ereszkedett. Csak a lepedő jelentett

akadályt közöttük, az választotta el a keblét a férfi izmos mellkasától.

Heather teste kissé megfeszült, de szeme tágra nyílt, a távolba

révedt, és Breckenridge érezte, hogy szíve hirtelen hevesebben ver, és

ebből tudta, hogy nem fogja meggondolni magát, ezért maga felé húzta,

és megcsókolta.

Szenvedélyesebben, mint előtte. Izgatóbban, talán egy leheletnyi

sürgetéssel. Minden érzéki tudományát bevetette amit valaha

kitapasztalt: simogatott itt és ott, és dédelgette azokat a pontokat, ahol

Heather a legérzékenyebb volt, amelyek a legerősebben felébresztik

alvó szenvedélyét.

És a szenvedélyek a megigézésre meg is jelentek. Breckenridge

lassan, állhatatosan ébresztgette őket, egészen addig, amíg elemi erővel

fel nem törtek.

Breckenridge nem sietett, minden oka megvolt rá, hogy ne siessen,

amíg Heather teste ösztönösen emelkedett, vággyal hullámzott alatta.

Heather lélegzete is elállt, amikor a férfi nyelvét érezte a nyakán,

ahogyan finoman nyalogatta, majd csókolta. Úgy tűnt, pontosan tudta,

hol csókolja, hol érintse. És hogyan érintse.

És Heather nem is remélt mást.

Megsimogatta Breckenridge arcát, aztán visszacsúsztatta az ujjait a

hajába, és gyengéden belemarkolt, amikor a férfi nyelve végigment a

kulcscsontján.

Breckenridge egyáltalán nem éreztette vele, hogy észleli, milyen

érzelmi vihart kavart benne a csókja, amely annyira elsodorta.

Heather valóban sodródott; a lüktető szenvedély tengerébe jutott, és

ez a szenvedély nem hasonlított semmihez, amiről addig álmodott. Ez

az érzéki élmény már önmagában elég volt ahhoz, hogy függővé váljon,

vágyódjon rá. Ezek után nem is olyan nehéz kijelenteni, hogy a

szeretőjének akarja a férfit. Kimond bármit, amit csak kér, hogy még

egyszer megízlelhesse ezt a mámorító gyönyört.

Lassan kinyitotta a szemét, és nézte, ahogy Breckenridge a fogai

közé vette az alsóing szalagát, és addig húzta, amíg a kis masni ki nem

bomlott, közben a szakálla finoman dörzsölte a bőrét. Heather lélegzete

elakadt, a teste megfeszült, a keblét a férfi ajkához érintette. A szeme

lecsukódott, amikor érezte, hogy megborzongott a gyönyörűségtől, a

férfi pedig haladt előre, érintésével a vágy újabb hullámát indítva el. És

akkor lassan, elkerülhetétlenül újabb felfedezések következtek.

A saját teste. Nem is tudta, hogy a bőre ilyen érzékeny tud lenni,

hogy az érzékelése ennyire kifinomulhat az izgalomtól. Sohasem

gondolta volna, hogy Breckenridge ajkának finom játékától a

mellbimbói úgy megkeményednek, hogy valóságos fájdalmat érez.

A fájdalom rögtön a gyönyörűség tengerébe fulladt, ahogy

Breckenridge a nyelvével megnedvesítette, majd forró ajka közé szívta a

mellbimbóját. Lassan, gyengéden szopogatta, aztán egyre

erőteljesebben.

Heather nem kapott levegőt, a teste megint megfeszült.

Breckenridge rögtön elengedte a keblét... és Heather rögtön

folytatást akart.

A férfi fejét megragadva akarta irányítani, ám az arc átsiklott a

másik kebelre.

Breckenridge megérezte Heather tétovázását, tudta az okát, és

nekifogott, hogy megismételje a hosszú folyamatot: szoktatni akarta

Heather érzékeit, hogy megtudja, milyen gyönyörűséget képes adni neki

az ajkával, a nyelvével, a szájával, ahogy a keblét kényezteti.

Breckenridge nem gondolta volna, hogy Heather keble ennyire le

tudja kötni a figyelmét, ennyire belefeledkezik. Arra számított,

fegyelmeznie kell magát, hogy lassabban haladjon, ám a lány testét

felfedezni önmagában is váratlanul lenyűgöző gyönyör volt. Heather

keble nem volt nagy, de a formája tökéletes. Breckenridge ezt pontosan

tudta, mert sokat látott. A lehető legalaposabban ismerte a női bájakat.

Heather a szépek között is szép volt.

A saját értékrendje szerint a legszebb.

Nem olyan volt, mint amilyenre számított, de a felfedezés elég erős

volt ahhoz, hogy teljes mértékben az ösztöneire figyeljen.

És Heatherre.

Miközben lejjebb csúszott az ágyban a takaró alá, hogy folytassa a

tanítást és a tanulást, érezte, hogy a testében a vágy fokozatosan

erősödik.

Még nem követelőző, kényszerítő vágy, de azért határozottan

megmutatkozott.

Akarta Heathert. Mindig is akarta. Ahogy a redőzött alsóing alatt

tapogatózott, elkellett fogadnia ezt a vágyat. Csak az számított, hogy

már a karjában van meztelenül.

Elhúzódott, mert látni akarta, nézni, aztán Heather mellé simult, a

szabad kezével a keblét simogatta, dédelgette.

Érezte, hogy Heather nézi, miközben ő a testét gyengéden birtokba

vette. Aztán erőteljesebben markolta meg a mellét.

Heather moccanni akart, de a férfi nem engedte. Azt akarta, hogy

úgy maradjon, és nézhesse, élvezhesse testének szépségét a

holdvilágnál.

Gyönyörködhessen benne, amíg be nem telik a látványával.

Az ajak érzékibb, mint a kéz; Breckenridge érintésekkel szokott

előbb érintkezni, simogatással, de ösztönösen tudta, ha Heatherrel

egyszerű érintéssel kezdi, az túl szokványos, azzal nem okozna altkora

meglepetést neki.

Legalábbis nem annyira, amennyire ő akarta.

Annyira akarta megigézni, hogy Heathert az érzékei tökéletesen

alárendeljék neki. Engedje vezetni macát, ahogy abban megállapodtak.

Lehajolt hozzá, megcsókolta, az ajkát a gyönyör újra hosszú játékra

csábította, a keze megtalálta a merev mellbimbót, és azt dörzsölte.

Hallotta Heather gyönyörtől terhes sóhajtását, kéjes, halk nyöszörgését,

amit nagyon próbált visszatartani.

És elégedett volt.

Megszűnt a veszély, hogy Heather megfázhat. Amikor

Breckenridge végre felemelte a fejét, elengedte a lány keblét, és lejjebb

mozdult az ágyban, Heather felhevülten pihegve várta a következő

leckét.

Előbb az ajak és nyelv, az érintés később jöhet.

Breckenridge ehhez az alapelvhez ragaszkodott, ahogy nyaldosva

haladt egyre lejjebb és lejjebb, és váratlanul a köldököt harapdálta, mire

Heather meglepetésében halkan felnevetett.

Breckenridge felnézett. – Csiklandós vagy?

– Nem... csak a szakállad.

– Bizony.

A dörzsölő érzés az érzéki fegyvertár hasznos kiegészítője.

Lenézett oda, ahol az alsóing áttetsző redői alig takarták a

combtőnél látszó göndör barnaságot.

Breckenridge érezte az izgatott várakozást, és hagyta, hogy

megmaradjon ez a feszültség, nem igyekezett fel oldani, és lassan

másfelé fordította figyelmét: a hosszú combra.

Kinyújtotta a kezét, megérintette Heather lábfejét, végighúzta ujját

lassan a lábujjakon, a lábikrán, körözött a térden, és haladt tovább, alig

érintve a belső comb érzékeny bőrét, és egy ujjnyira állt meg a

megbabonázó göndörségtől, és a mögötte rejlő sokkal forróbb

finomságtól.

Heather lélegzete újra elakadt a tehetetlen várakozásban, miközben

Breckenridge megismételte a másik láb ráérős simogatását a talptól a

comb tövéig. Ám Breckenridge ezúttal tovább húzta az ujját, és tudta,

hogy Heather ezt az érintést tüzes vonalnak érzi a csípőjén, a derekán, a

mellén, aztán felemeli kezét, és az arcát a két keze közé fogva csókolja

újra.

Méghozzá sokkal nagyobb szenvedéllyel, mint amit addig mutatott.

Kicsit arra a szenvedélyre emlékeztetett, amelyet Heather engedett

szabadon magában azzal az első, bátor csókkal.

Mint minden nőnél, akit valaha ágika vitt, Breckenridge itt is

magabiztosan irányított, követelte, majd szította, táplálta a vágyát, izzó

szenvedélyét.

Megvárta, amíg Heather vágya lángra lobban, hogy teste

kétségbeesett akarással feszüljön a testének.

Akkor érezte, hogy Heather keze a derekára csúszik, az ing alá,

hogy felemelje. Az érintése elvonta Breckenridge figyelmét annyira,

hogy Heather el tudott húzódni a csókból. – Meg akarlak érinteni.

Meztelenül.

Ennyit arról, hogy nincs semmi követelés. Breckenridge tétovázott,

de Heather nagyon határozott volt, megmarkolta az inget, rángatta,

felfelé húzta.

Breckenridge oldalra fordult, megragadta az ing szegélyét, és félig

ülve átrángatta a fején.

Felszisszent, ahogy Heather keze a mellkasára simult.

Miközben küszködött, hogy kiszabadítsa karját az ingből, Heather a

tenyerével simogatta.

Csak támaszkodott mozdulatlanul, és hagyta, hogy Heather tegye,

ami jólesik neki.

Heather megérezte a hallgatólagos beleegyezést, és alig

észrevehetően elmosolyodott, ahogy megérintette, simogatta,

kitapintotta az izmokat, ujjaival körbejárta a mellbimbót, majd még

feljebb csúsztatva a tenyerét az erős vállat simogatta.

Breckenridge az arcát akarta látni. És bár annyi nő nézett már rá

ennél kéjesebben, Heather csodálata végtelenül jóleső érzés volt.

És Heather teljes súlyával nekitámaszkodva az ágyra nyomta.

Breckenridge hagyta magát, mert olyan érzéki kíváncsiság tombolt

benne, amelyhez hasonlót még soha nem tapasztalt; azon gondolkodott,

vajon a szűz leány mit fog tenni ezután. Szerencsére a gyűrött lepedő

elválasztotta altestüket, különben Heather valószínűleg nem lett volna

képes olyan következetesen arra összpontosítani, hogy viszonozza a

kapott gyönyört.

A szándéka olyan újdonság volt Breckenridge számára, hogy

hagyta, Heather fölé kerüljön, és adja át magát neki, hogy csókolja,

olyan incselkedőn és kihívón, ahogy meri.

Ám miközben Breckenridge minden érzéke zsongott, és a

gyönyörűség ígéretében tobzódott, és hagyta, hogy Heather szabadon,

vadul csókolja, a tudata mélyén feljegyezte, miszerint kevés ilyen bátor

és elszánt nőt ismer.

Többségük csak hanyatt feküdt, és hagyta, hogy szeresse őket,

kevesen igyekeztek szabadon viszontszeretni. És élvezni a szeretést.

Márpedig ahogy Heather visszahúzódott a csókból, érzéki tekintete azt

mutatta, hogy kifejezetten élvezi.

Kétségkívül szűz volt, de Breckenridge-nek erős kételyei voltak

afelől, hogy minden szűz ennyire odaadó volna.

Utánozta, amit a férfi tett vele. Apró, finom nyalogatással haladt a

mellbimbóig, csókolta, beszívta... és gyengéden megharapta. Heather

éppen a másik mellbimbóra akart áttérni, amikor Breckenridge felemelte

a kezét, és Heather arcát a két tenyere közé fogta.

Mielőtt megállíthatta volna, Heather újra harapott, és Breckenridge

megvonaglott, kemény lett, mint a vas.

Magához húzta Heather fejét, és izzó vággyal csókolta, jelezve,

hogy mostantól újra ő diktálja az ütemet. Egyik tenyerét lecsúsztatta a

lány meztelen hátán, egészen a tomporáig.

A két ruganyos félgömböt simogatta, tapogatta egyre lejjebb. Várt,

hogy Heather szinte követelje, aztán letépte róla az összegyűrt selymet,

lemeztelenítette csípőjét, tomporát, karcsú combját.

A lábikrán bújtatta át az alsóinget, aztán Heather fölé került, és a

selyem teljesen lecsúszott. Közben egyetlen pillanatra sem szakította

meg a csókolózást.

Aztán magához vonta, hogy a gyönyörű két kicsi kebel az ő szőrös

mellkasához préselődjön, magához szorította, és egyre nagyobb

szenvedéllyel birtokolta az ajkát.

Heather keze kissé bizonytalanul felemelkedett, és gyengéden

megsimogatta a borostás arcot.

Ettől az érintéstől Breckenridge önuralma kis híján megingott.

Olyan egyszerű, ártatlan vágy volt ebben az érintésben, amelyet a

tapasztalt nőcsábász felismert, és amire mérhetetlenül vágyakozott.

Mohón kívánta.

De voltak tervei, kitűzte magának a célt.

Lenyomta Heathert az ágyra, sikerült ellenállnia az egyre erősebb

késztetésnek, hogy egyszerűen tépje ki a lepedőt testük közül, és

ágaskodó hímtagját nyomja a combok közötti forróságba. Hirtelen

megszakította a csókot, lefelé csusszant az agyban, erős kézzel

megragadta és széttárta Heather combját, aztán az ölébe hajtotta a fejét.

Előbb a göndör pihékhez érintette az ajkát, majd Heather halk,

gyönyörűséges, a döbbent felismeréstől remegő sóhajára lejjebb hatolt.

Finoman irányított, apró mozdulatokkal dédelgette. Heather érezte,

hogy a szíve hevesen dobog, hogy menten belehal. Alig kapott levegőt,

markolta a lepedőt, mintha így akarta volna lehorgonyozni örvénylő

érzékeit. Alig tudta elhinni, hogy Breckenridge ilyet tesz... ám nagyon

vágyott érezni, megismerni, megtapasztalni mindent.

Ő kezdeményezte, ő akarta, és a várakozásaival ellentétben attól a

pillanattól fogva, hogy megcsókolta Breckenridge ajkát, a legcsekélyebb

aggály sem merült fel. Egyáltalán nem érzett félelmet, szégyent. Ez az

egész, ahogy ott fekszenek egymás mellett felhevülten, meztelenül az

agyban, hogy Breckenridge őt akarja, a testében gyönyörködik és

gyönyört akar – teljesen természetesnek és helyénvalónak tűnt.

Breckenridge pedig az érzékek feltartóztathatatlan zuhatagával

viaskodva értőn, nagy tapasztalattal édes remegést idézett elő a testében,

és Heather el akarta érni a férfit, hogy megérinthesse, de az ujjaival csak

a hajába tudott beletúrni. Breckenridge nyelvének hegye a göndör pihék

alatt körözött, Heather teste megfeszült, el akart húzódni, de

Breckenridge megelőzte, erős karjával lefogta derekát, és

mozdulatlanságban tartotta, miközben még féktelenebbül nyalogatta és

simogatta. Heather úgy érezte, lángnyelvek csapnak ki a bőréből, és ez

még... még... még tovább erősödik, és egyre érzékenyebbé válik.

A lángok felcsaptak, és nyomukban felperzselődött minden gátlás,

intelem, tilalom, és Heather pihegve a következő érintést várta;

szemérmetlenül vágyott a következő nyalogatásra, kéjjel, mohón remélt

valamit...

Breckenridge addig juttatta el, kényeztette és szorította, amennyire

Heather még bírta. Abban a pillanatban, amikor az ösztön azt súgta,

eljött az idő, sürgető mámor vett rajta erőt. Szélesebbre tárta Heather

combját, közelebb nyomult, és nyelvét beljebb tolta...

Heather megremegett. Breckenridge az utolsó pillanatban eszmélt,

és a tenyerével fojtotta el a kéj kitörő hangját.

Heather testét megfeszítette a gyönyör édes lüktetése.

Breckenridge hosszan élvezte nyelvén az édes ambróziát, aztán két

ujját tolta be a még lüktető hüvelybe, mozgatta előre-hátra, ahogy

Heather fölé emelkedett.

Heather ajkát olyan szenvedéllyel csókolta, hogy levegő után

kapkodva kapaszkodott belé, sóvárgó vággyal, mohón, türelmetlenül.

Breckenridge visszahúzódott a heves ölelésből. Az ujjait mozgatta

odabent, előkészítette a terepet.

Vele is forgott a világ. – Hamarosan, drágám – suttogta.

Heather felkapta a fejét. – Most!

És megtalálta a kemény, lüktető falloszt, amely kitöltötte a tenyerét.

A finom ujjak simogatva végigtapogatták a férfi ágaskodó nemi

szervét.

Breckenridge megragadta Heather kezét, és ugyanazzal a

mozdulattal kihúzta ujjait a szűk résből, és a falloszát oda illesztette.

Benyomult, de csak egyujjnyira.

Hallotta Heather sóhaját. A szabad kezével megragadta a fejet, és

magához rántotta egy minden korábbinál szenvedélyesebb csókhoz.

Megragadta a csípőjét, leszorította, mélyebben belényomult, elkapta

a heves vágy kényszere. Visszahúzódott, aztán nagy erővel átnyomult a

szűzhártyán.

Még mélyebbre hatolt, kényszerítette Heathert, hogy teljesen

magába fogadja.

És akkor érezte, hogy az önuralom teljesen elhagyja, ahogy a

sürgető vágy és szenvedély elszabadult.

Breckenridge lassan akart haladni, meg szerette volna mutatni

Heathernek a szerelem gyönyörűségének minden apró finomságát, de

Heather sürgette és az önuralom reménye szertefoszlott.

Előtört belőle az ősi ösztön, és újra beléhatolt keményen, követelte

és elvette a gyönyört. A finomságnak halvány jele sem maradt.

Lehullott az álarc, nem volt menekvés a szenvedély, a szükség, a

feltámadt vágy elől, és engedett a nőiség ősi követelésének, amelynek

nem lehet ellenállni. Heather vele mozgott, vonaglott alatta, a csípőjét

fel- emelte, hogy magába fogadja teljesen. Őt is magával ragadta a

tomboló szenvedély; megigézte, rabszolgájává tette a sürgető vágy.

Elfogta, csapdába ejtette a megsemmisítő testi szerelem.

Érezte a férfi keménységét a testében. Minden erős behatolás

kitöltötte, minden könyörtelenül mély lökéssel őt akarta.

Heather nem tudott másról, csak a férfitest diktálta ritmusról. Ez

volt számára, semmi más. Abban a pillanatban semmi sem számított,

csak az, hogy magaba fogadja, ölelje, az övé legyen.

Kifulladva, a gyönyörtől és szenvedélytől szédülve, mintha valami

örvény húzná egyre magasabbra, belékapaszkodott örömmel, vággyal,

akarással...

Breckenridge beleveszett a pillanat varázsába. Életében először

teljesen az igézet hatása alá került. Aztán Heather teste megemelkedett

alatta, újra a csúcsra ért, ezúttal is felzokogott, és halkan a férfi nevét

nyögte. A körmeivel végigszántott Breckenridge hátán, a hüvelye

erősen lüktetett... és Breckenridge próbálta elfojtani a kéj kiáltását,

ahogy az orgazmus átszáguldott a testén.

A kielégülés nagy hulláma olyan erős volt, hogy alig kapott levegőt.

Félig Heatherre hanyatlott; túl kimerült volt ahhoz, hogy

megmozduljon.

Aztán fokozatosan az érzékek újra működni kezdtek, hogy érezze,

Heather simogatja, és az érintése megnyugtató.

Ám mielőtt megmozdulhatott volna, Heather feléje fordította a fejét,

elsöpörte arcából a nedves hajtincseket, es az ajkát a borostás archoz

érintette. – Köszönöm – sóhajtotta. – Ez... izgalmas volt. És... nagyon

finom.

Breckenridge majdnem méltatlankodott. Finom? Olyan heves

szeretkezés volt. hogy majdnem belepusztult, és Heather erről csak azt

tudja mondani, hogy „finom”?

Heather hanyatt dőlt, és teljesen elernyedt az ágyban.

Néhány pillanattal később Breckenridge odafordult felé. Nézte

Heather arcát, amelyen elégedett boldogság látszott.

Aztán sikerült elég erőt összeszednie ahhoz, hogy felemelkedjen

Heather testéről. Hanyatt fordult mellette, a mennyezetet bámulta, de ott

nem volt semmiféle útmutatás.

Hosszú szerelmi élete során először fordult elő, hogy úgy érezte...

hogy minden tekintetben meztelen. Bizonytalan. Nem találta a finom

modorú, önelégült énjét.

Pedig ő volt az, aki elvileg tapasztalt volt ebben, ismerte a

szeretkezés minden árnyalatát. Aki mindig tudta, mit kell tenni.

Tétovázott, majd engedett a késztetésnek, és kinyújtotta a kezét.

Magához vonta Heathert, feje alatt karja volt a párna.

Heather sóhajtva, édesen nyöszörgött, és végre elernyedt

Breckenridge mellett.

Breckenridge homlokon csókolta. – Aludj.

Heather nem szólalt meg, csak a keze mozdult, Breckenridge arcát

simogatta.

Breckenridge a kielégültségen kívül megmagyarázhatatlan

elégedettséget érzett. Behunyta szemét, és mély álomba merült.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Másnap reggel Heather arra ébredt, hogy Breckenridge már felkelt az

ágyból, és nincs a szobában. Ásított, nyújtózkodott, és érezte, hogy az

izmai nem szokták meg a... számára szokatlan éjszakai tevékenységet.

Az a tevékenység legvadabb álmait, legerotikusabb fantáziálásait is

felülmúlta. Mosoly áradt szét arcán, a testében még kavargóit a jóleső

érzés.

Aztán eszébe jutott valami, felemelte a takarót, és a lepedőt nézte...

– Hála az égnek! – sóhajtott fel. Vérzett kicsit, de az alsóing ott volt

alatta összegyűrve, és felfogta azt a néhány cseppet.

Megkönnyebbülten kászálódott ki a takarók alól, és gyorsan

felöltözött, de alsóing nélkül. Kilesett az ajtón, és Mrs. Cartwrightot

pillantotta meg, aki éppen kis halakat sütött serpenyőben. Háttal állt

Heathernek, a sercegés minden hangot elnyomott. Az ablakon kinézve a

hátsó verandára vezető ajtót látta, azon túl a fürdőkamra ajtaját, amely

félig nyitva volt. Kiosont a hálószobából, gyorsan kijutott a házból, be a

fürdőkamrába; becsukta az ajtót és bereteszelte, aztán megnyugodva

nekifogott a mosakodásnak.

Reggelizés közben is jó kedve volt, mivel a Cartwright házaspárral

és Breckenridge-dzsel ült az asztalnál. Breckenridge kintről lépett be,

amikor Mrs. Cartwright szólt neki. Minden jel arra utalt, hogy fát

vágott, ezzel segített az idős párnak. Heather úgy érezte, sikerült

segíteni nekik azzal, hogy megszálltak náluk.

Amikor a nap magasabbra hágott, kéz a kézben sétáltak ki

Gribtonból, hátukon vitték a táskáikat. Ahogy visszaértek a Dunscore és

Kirkland felé tartó útra, Breckenridge, akinek az arca egész reggel

kifürkészhetetlen volt, megállt, és elővette a zsebóráját.

Megnézte, mennyi az idő, aztán visszatette a zsebébe.

– Még csak kilenc óra van. – Határozottan fogta meg Heather kezét,

és elindult. – Még egyszer megnéztem a térképet. Lehet, hogy estére

elérünk a völgybe, vagy legalább a közelébe, ha megállás nélkül

megyünk, ám nagyon valószínű, hogy nehezebb, hegyű terepen kell

haladnunk, es az lényegesen lelassít minket. – Heatherre pillantott. –

Meglehet, hogy ma éjszakára is szállást kell találnunk valahol.

Heather mosolyogva, vidáman bólintott.

– Biztosan lesz valami kis falu vagy tanyaház. Ugyanúgy, mint az

elmúlt éjszakán.

Ugyanúgy, mint az elmúlt éjszakán.

Heather mosolya szélesedett. Szótlan meghittségben haladtak

egymás mellett, a nap sütött rájuk. Gyönyörű tavaszi idő volt; madarak

daloltak, méhek zümmögtek az ösvény melletti bokrok között. Minden

frissnek, harmatosnak, ígéretesnek látszott. Heather csodálta a látványt,

és érezte, hogy szíve csordultig telt hasonló fényességgel.

Legszívesebben szökdécselt, táncolt volna, ám a mellette lépdelő

férfi iránti tiszteletből egyenletes léptekkel haladt. Breckenridge régen

megtanulta, hogy alkalmazkodjon az útitársához, az ő lépteihez

igazította a tempót. Egyenletesen haladtak áz előttük magasodó hegyek

fele.

Természetesen lehetetlen volt, hogy Heather ne gondoljon az éjjel

történtekre. Az érzésre, a testi élményre. A meghittségre, a

meghatározhatatlan lelki és testi kapcsolatra, a pillanat varázsára, az

örömteli összebujasra utána.

Hála Breckenridge-nek, hogy felnyitotta a szemét. El sem tudta

hinni, hogy tudatosan kerülte ezt a tevékenységet annyi éven át, ezért

nem is élvezhette annak kifejezett előnyeit. És erős kétely támadt benne,

hogy él-e más férfi a világon, aki eleget tud tenni korábbi és újabb

elvárásainak.

Úgy gondolta, ha tudta volna, milyen ez, Breckenridge-et már

évekkel korábban letámadta volna.

Erre a gondolatra elmosolyodott, ám éppen ezzel mindig az

elkerülhetetlenhez jutott vissza. A leírhatatlan gyönyör ellenére tudta,

hogy tervezett életútja nem változott. Sohasem fogadna el olyan férjet,

akit a társasági illem kényszerít rá, akármilyen hihetetlenül jó szerető is.

Az éjszaka eseményei még tovább árnyalták Breekenridge-ről alkotott

véleményét, és remélheti, hogy Breekenridge-nek is megváltozott a róla

kialakított véleménye, ám az nem változott, hogy a jövőben külön

utakon járnak.

Talán a közvetlen jövőjük változott. A következő néhány nap.

Azon kívül, hogy elvesztette a szüzességét, valami határozottan más

lett. Talán ez a változás mindig bekövetkezik, ha egy férfi és egy nő

bizalmas viszonyba kerül egymással. Nem tudta volna megmondani az

okát, de sokkal közelebb érezte magához Breckenridge-et, és

feíszabadultabb volt a társaságában. Több szempontból is.

Elgondolkodott a lehetőségeken, hogy ez mihez vezethet, és ment

tovább.

Breckenridge a szeme sarkából figyelte Heathert. Látta derűs,

nyugodt, de tűnődő arckifejezését. Szerette volna megtudni, mire

gondol. Bármilyen tapasztalt volt is a nőkkel, már régen megtanulta, ne

próbálja megjósolni, hogyan működik a gondolkodásuk, mivel mindig

tudtak meglepetést okozni, es biztos volt abban, hogy e vonatkozásban

Heather sem más, mint a többiek.

Az is lehet, hogy rosszabb, akkor pedig Isten irgalmazzon neki.

Rosszabb, mert Breckenridge tudni akarta – valószínűleg szüksége

is volt rá, hogy tudja mire gondol. Számára azt, hogy elcsábította

Heathert, megalapozta a jogát, hogy amint véget ér az utazás, megkérje

a kezét. Még ha Heather nem is jött rá, de azzal, hogy szeretkeztek,

felbontotta köztük az egyensúlyt. Visszafordíthatatlanul.

Más dolgokat is megváltoztatott. Maga a gondolat elég volt ahhoz,

hogy az egyik ilyen dolog újra megmoccanjon.

Küzdött, hogy ne fogja erősebben Heather kezét. Azt akarta, hogy

hagyjon alá a birtoklási vágy, amely az együtt töltött éjszaka után egyre

nőtt benne. Arra figyelmeztette magát, hogy maradjon nyugton, és ne

hívja fel magára Heather figyelmét szükségtelenül.

Ha pontos képe volna arról, mit gondol most róla, kitalálná a tervét,

és nem lenne hajlandó együttműködni vele. Ezért rendkívül fontos volt,

hogy elrejtse az igazi érzéséit – olyan érzelmeket, amelyeket

nyugtalanítóan erősnek talált – Heather elől.

Egyenletes, magabiztos léptekkel haladt, közben folyamatosan

figyelt, a tekintetével pásztázta a vidéket, és az éjszaka okozta

változásokkal küzdött.

Azzal, hogy átlépett a testi szerelem küszöbén, nem várt olyasmit,

amit ne tapasztalt volna már vagy ezerszer. De csak a pillanat felzaklató

vibrálására, döbbenetes intenzitására tudott koncentrálni. És az érzéknek

hullámaira, amelyek átcsaptak rajta.

Az együtdéttel kapcsolatos erős érzelmek teljesen új tapasztalatot

jelentettek számára.

Elég nyugtalanító, de ezek mellett a nem is olyan rejtett

sebezhetőség érzése nagyon zavarta. Idegesség. Ez az egyetlen szó,

amely megfelelően leírja, amit érzett. Az előző éjszaka történtek kőbe

vésték, mit akar tenni; Heather az a hölgy, akit a feleségének akar... és

ha vele lenni olyan érzés, amit meg soha egyetlen szeretőjével sem

tapasztalt, ez könnyen lehet azért, mert gondolatban már elhatározta,

hogy az övé lesz.

Heather azért különleges, mert a felesége lesz. Érthető, hogy ezek

után fontosabbnak érzi, és határozottan vágyik rá, hogy feleségül vegye.

Az elmúlt éjjel történtek után nem is lehetett más választása.

Olyan részhez értek, ahol az ösvényt szinte teljesen elmosta egy kis

patak. Az út együk oldalán fatörzseket fektettek le, hogy könnyebb

legyen gyalog átkelni az ingoványos részen. Breckenridge lépett a fákra

először, majd Heather kezét szorosabban fogva haladt előre. Heather a

másik kezével a szoknyáját fogva követte. Breckenridge kihasználta,

amikor Heather csak a lépéseire figyelt, és az arckifejezését fürkészte.

Amikor a fatörzsekről végre ismét szilárd talajra jutott, segítette az

utolsó lépését, megtartotta, hogy el ne essen. A tekintetük egy pillanatra

találkozott.

Aztán megfordult, és egymás kezét fogva folytatták útjukat.

Breckenridge nem tudta kitalálni, mit gondol Heather, de az ajkán a

kis mosoly, az örömtől csillogó, elégedett, bátorító szemvillanás azt

sugallta, hogy nem volna ellenére megismételni az előző éjszakai

hancúrozást.

Mivel szilárdan eltökélte, hogy Heather a felesége lesz, ám komoly

kétségei támadtak, hogy Heather megváltoztatta az elképzelését a saját

jövőjével kapcsolatban, Breckenridge szamára, nyilvánvaló volt, hogy

még hathatósabb érvekkel kell előhozakodnia. Természetesen rajta

múlik, hogy kihasználjon minden adódó lehetőséget, megragadjon

minden alkalmat, hogy megváltoztassa Heather makacs elhatározását, és

minél jobban magához kösse szenvedéllyel, kéjjel, vággyal.

Ezt a lehetőséget nagyon érdekesnek, csábítónak és addigi

kapcsolatukat tekintve kívánatosnak ítélte,

A lehetőségeit mérlegelve határozott léptekkel haladt.

Felkelt már a nap, amikor a magát McKinsey-nek nevező férfi

kilovagolt Dumfiriesból, és elindult észak felé a glasgow-i úton.

Biztosra vette, hogy megtalálja a Cynster lányt és kísérőjét. Néhány

óra múlva meglátja őket, és ha ez bekövetkezik. Jó néhány órát töltött az

éjszakából azzal, hogy átgondolja, mi a legjobb, amit tehet. Mivel egyre

nagyobb bizonyosságot szerzett, hogy a lány kísérője nem állástalan

ügyvédbojtár, és soha nem is volt az, úgy döntött, hogy az a

legbölcsebb, ha előbb megfigyeli őket.

Az úton számos hosszú, nyílt szakasz volt. Ha meglátja őket,

könnyű lesz a távolból figyelni, úgy, hogy ne vegyék észre.

Ha látja, hogyan viselkednek egymással, és képet alkot a

kapcsolatuk természetéről, tudni fogja, mit tegyen. Le hetséges, hogy a

történteket a maga hasznára tudja fordítani, sőt a helyzet talán segíti is

az ügyét.

A fejében kavarogtak a lehetőségek, ahogy lovagolt az úton, közben

Hercules patáinak egyenletes dobogását hallotta.

Függetlenül attól, hogy mi történt, az első és legfontosabb feladata

az volt, hogy megmentse Heather Cynstert.

Meg kell bizonyosodnia róla, hogy sértetlen, hogy a jövője – vele

vagy mással – biztosított, és meglesz az a kényelme, ami akkor volna,

ha nem lett volna kénytelen elraboltatni őt.

Micsoda fordulat, bár nyilván nem ez volt az eredeti szándéka. De a

dolgok állása nem tette lehetővé, hogy másképpen cselekedjen.

Bosszúsan felsóhajott, és lovagolt tovább.

Amikor Heather és Breckenridge Kirkland kozeleoe ért, a nap már

magasan járt, és megálltak egy patak pártján a Dumfriesban vásárolt

élelemből falatozni.

Kövekre ültek a csobogó víz fölött, ettek és visszanéztek a hullámzó

dombokra. Bár egy ideje felfelé haladtak, a zöld dombok eltakarták

előlük a kilátást déli irányba. A látványból azt feltételezhették volna,

hogy rajtuk kívül nincs más élőlény a környéken.

Heather az egyik táskából almát vett elő. Eszébe iutott az

öregasszony, akitől a dumfriesi piacon vették. És Dumfries olyan

távolinak tűnt, huszonnégy óránál sokkal távolibbnak. Ami köztük az

éjszaka történt, mintha kettéosztotta volna az életét „akkor” és „most”

részekre.

Heather önkéntelenül elmosolyodott, mert Breckenridge éppen

kenyeret falatozott kemény sajttal, és tekintete a mezőket pásztázta.

Szakálla elrejtette szigorú, arisztokratikus vonásait, és furcsa módon

emberibb volt, hogy férfiszépsége nem tűnt fel annyira.

Természetesen valahányszor odanézett, Heather megállapította,

hogy igazán gyönyörű. Mert látta az éjjel úgy, hogy a holdfény

megvilágította a meztelen testét. Jelenlegi külseje csak egy másik,

kitalált ember személyisége. Amint visszaérnek a civilizációba,

leborotválja a szakállár’ megszokott ruháit hordja, és újra Breckenridge

lesz, az előkelő társaság kedvence.

Addig azonban ebben az állapotában Heather a magáénak tudhatja.

Ő az egyetlen, aki tudja, milyen volt vele Breckenridge az utazás során.

Azon kívül, hogy a test gyönyöreibe bevezette, másképpen viselkedett

vele, mint Londonban.

Előrenézett, arcát a nap felé emelte. Érezte, ahogy az enyhe szellő

simogatja az arcát Behunyta szemét. Élvezte az elet minden apró

örömét.

Sohasem felejti el ezt a pillanatot, ahogy ott állt karnyújtásnyira tőle

a londoni nőcsábász, állástalan ügyvédbojtár álruhájában.

Az ajka mosolyra húzódott. Már elhatározta, mit csinál éjjel.

Biztosan meg kell állniuk éjszakára egy háznál vagy pajtában.

Akárhogy is, mindenképpen újra akarja tapasztalni azokat a

gyönyöröket, amelyekben az elmúlt ejjel része volt, és ha lehetséges,

még egy kicsit tágítani tapasztalatainak horizontját

Amint visszaérnek a civilizációba, a viszonyuk úgyis véget ér; ha

nem is azonnal, de nagyon hamar. Fogalma sem volt, mennyi ideig

tarthat, mennyi ideig lesz képes fenntartani Breckenridge érdeklődését –

mert köztudott volt, hogy a szeretőire elég hamar ráunt vagyis igazan az

áll leginkább érdekében, hogy a lehető legtöbbet kapja tőle a rövid idő

alatt, amit együtt tölthetnek.

Amíg Breckenridge csak az övé.

A napon üldögélt a férfi mellett, és átengedte magát a képzeletének.

Breckenridge látta a lány arcán az örömet, majd újra az ösvényre

nézett, és vonakodva megállapította, hogy bár úgy tűnik, teljesen

egyedül vannak a vidékén, ez nem így van. Máshol, máskor,

biztonságosabb helyzetben elfogta volna. a kísértés, hogy kihasználja a

pillanatot, megragadja az alkalmat, hogy elősegítse új tervének

megvalósulását, de, Heather biztonsága elnyomta a késztetést, hogy

próbálja : magához kötni.

Ráadásul még nem békélt meg a gondolattal, hogy miközben az

éjjel mindent megtett, hogy Heathert magához kösse, őmaga

visszavonhatatlanul kötődött Heatherhez.bar olyan módon, amit nem

értett teljesen.

Újra Heatherre pillantott, és nagy önuralom kellett hozzá, hogy

levegye róla a tekintetét. Elfordult, felkapta a hátitáskákat, és felállt.

Heather ránézett, és az ajkán megjelent az a furcsa kis mosoly. És

Breckenridge-nek hirtelen eszébe jutott, hogy fogalma sincs, mennyit

látott, mennyit következtetett ki Heather.

A kezét nyújtotta. – Mennünk kell. Még nagy utat kell megtennünk,

ha holnapra a völgybe akarunk érni.

Heather bólintott, és a kezét nyújtva hagyta, hogy felsegítse. –

Köszönöm.

Breckenridge várt, amíg Heather lesimította szoknyáját, majd átadta

neki a csomagját.

– A következő kanyar után rátérünk egy nagyobb útra. Kirkland

nyugat felé van.

Heather csak bólintott, majd a kezét nyújtotta a férfinak.

Breckenridge szorosan fogta a kezét, az ujjaik összefonódtak, és

elvezette a patak mentén vissza az ösvényre.

Kéz a kézben, könnyű léptekkel – láthatóan elégedetten – egymás

mellett haladtak Kirkland felé.

A McKinsey álnevet viselő férfi átkozódott magában, miközben

lovagolt vissza Dumfriesba a glasgow-i úton.

Ha minden úgy történt volna, ahogy eredetileg eltervezte, akkor már

majdnem hazaért volna Heather Cynsterrel. A birtoka, és mindenki, aki

a birtokon él, ismét biztonságban lehetne. De így kénytelen volt

megállítani minden észak felé haladó utazót, hogy érdeklődjön a pár

után. Kénytelen volt megállni minden kis háznál, pajtában, kocsmánál,

minden lehetséges pihenőhelynél, és ellenőrizni, nem látta-e őket valaki.

Egészen Thornhillig nem akadt a nyomukra, ami azt jelentette, hogy

megálltak valahol, megelőzte őket, vagy letértek az útról és másfelé

mentek.

Arról fogalma sem volt, hogy merre.

Nem állt szándékában, hogy felhívja magára a figyelmet azzal, hogy

az úton kérdezősködik, de nem volt más választása. Thornhilltól délre

nem volt sok leágazás, és a legtöbb elején volt kunyhó vagy tanyaház.

Délben mindenki a mezőn dolgozott, ezért könnyű yolt érdeklődni, hogy

látták-e a fivérét és a kedvesét.

Miután egy megkérdezett kisbirtokostól újabb tagadó választ kapott,

nyeregbe szállt, Herculest vágtára fogta, miközben arra gondolt, vajon a

Cynster lány megéri-e a fáradságot.

Ha nem szökött volna meg valami ügyvédbojtárral...

Lemondó sóhajtással lovagolt tovább. Akármilyen érveket hozott

fel, egyszerűen nem hagyhatta, hogy az esztelen nőszemély elszökjön,

és baja essen. Teljesen az ő felelőssége, hogy nem a családja

biztonságában van Londonban, hanem a pusztaságban. Az ő hibája. Az,

hogy Heather Cynstert esetleg veszély fenyegeti, tagadhatatlanul és

kizárólag az ő fondorlatos tervének nem kívánt következménye.

Ezért az ő felelőssége, hogy ezt helyrehozza.

Megsarkantyúzta Herculest, és gyorsabb vágtára fogta.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Breckenridge, oldalán Heatherrel késő délután ért egy kis faluba,

amelynek a neve a térképe szerint Craigdarroch volt. Ki nem mondott

egyetértésben, egymással egyetlen szót sem váltva megálltak, és

megszemlélték az ösvénytől kicsit távolabb álló három kis házat.

– Gondolom, nincs egy nagyobb falu a következő kanyar után –

szólt Heather, a közeli kanyar felé intve az ösvényen.

– A térkép szerint nincs. Elég messze van a következő település,

vagyis nem kockáztathatjuk, hogy tovább menjünk. – Breckenridge az

égre nézett. – Hamarosan lemegy a nap.

Kirkland falu után szélesebb úton haladtak, amely a hegyeken át

Thornhill és New Galloway településeket köti össze. Az út kanyargós

volt, bár nagy emelkedőkkel nem kellett megbirkózniuk. A terep

azonban lassította haladásukat, így semmi esélye sem volt, hogy még

aznap elérhetik a völgyet. Körülbelül egy órával korábban hagyták el

Moniaive falut, és a kiválasztott útvonalról letértek a sokkal keskenyebb

útra, amelyen Craigdarrochba jutottak.

Breckenridge azt remélte, ha a hegyeken átvezető kevésbé

nyilvánvaló utat választják, az üldözők elvesztik a nyomukat.

Heather odafordult hozzá. – Próbálkozzunk az utolsó háznál. Úgy

látom, hozzáépítettek egy hatsó szobát.

Breckenridge a jelzett irányba nézett, és bólintott. Megfogta Heather

kezét, együtt mentek a kis utca végén álló, fehérre meszelt falú ház felé.

A verandánál megálltak. Breckenridge megigazította vállán a poggyászt,

majd bekopogott.

Kis idő múlva egy asszony nyitott ajtót. Riadt volt a tekintete,

amikor meglátta a magas férfit, beljebb csukta az ajtót, és a keskeny

résen kiszólt: – Mi van?

Mielőtt Breckenridge válaszolhatott volna, Heather lépett elő,

kihúzta a kezét a férfi tenyeréből, és megrántotta az inge ujját... Talán

figyelmeztetni akarta?

– Csak érdeklődünk, asszonyom, hogy volna-e esetleg egy szobája,

amit ki tudna adni éjszakára. Úton vagyunk, a családomhoz megyünk,

de az út nehezebb volt, mint gondoltuk, így szállásra volna szükségünk

ma éjszakára.

Breckenridge látta, hogy az asszony lepillantott Heather bal kezére,

amelynek gyűrűsujján pecsétgyűrűje csillogott – és inkább nem szólt.

A nő nézte Heather gyűrött ruháját, a naptól kissé vörös bőrét, aztán

lényegesen óvatosabban az ajtaja előtt álló férfira nézett. Alaposan,

tetőtől talpig végigmérte, majd ismét Heatherre pillantott. – A te

embered?

– Igen. Az enyém.

A nevezett férfiúnak sikerült megállnia, hogy ne nézzen kérdőn

Heatherre. A szeme sarkából látta, hogy mintha figyelmeztetné az

asszonyt, ne tegyen rá kedvezőtlen megjegyzést.

Nem emlékezett, mikor fordult elő legutóbb, hogy egy nő nem a

lehető legkedvezőbben gondolt rá, de sejtette, hogy az asszony nem

bízik a magas, erős férfiakban. Lehajtotta a fejét, igyekezett kisebbnek,

kevésbé félelmetesnek látszani, és halkan megszólalt: – Szívesen vágok

fát, asszonyom. Ezzel segítettem annak a házaspárnak is, akiknél tegnap

éjjel Gribtonban megszálltunk. A pénz mellett, persze.

Az asszony megint Heatherre nézett, aztán bólintott, és egy lépést

hátrált. Szélesebbre tárta az ajtót, beengedte őket.

– Mrs. Croft a nevem. Özvegy vagyok, tudják, óvatosnak kell

lennem. De nem utasítom el a pénzt, és a favágás is jól jönne.

Heather körülnézett a házban. A hátsó falon ajtó vezetett a

hozzátoldott konyhához. Középen asztal állt. A bejárattól jobbra lévő

ajtó nyilván a ház hálószobájába nyílt. A kandalló a hátsó falra volt

építve, és a kémény mögött eltűnő szűk lépcső vezetett az emeletre.

Mrs. Croft becsukta az ajtót, helyére tolta a reteszt, és a lépcső felé

mutatott. – A vendégszoba odafont van. Nézzék meg, pakolják le a

holmijukat. A mosdó odakint van hátul, a konyhából lehet kijutni. –

Breckenridge-re nézett, majd a pillantása Heather arcán állapodott meg.

Aztán bólintott, mintha döntésre jutott volna. – Időben jöttek. Éppen

főzni készültem. Ha akarják, rendes vacsorát és jó reggelit tudok adni a

szoba mellé.

– Köszönjük – mosolygott Heather őszinte megkönnyebbüléssel. –

Az nagyon jó volna.

Eszébe jutott, mennyit fizettek a Cartwright házaspárnak, és

ugyanazt az összeget ajánlotta fel.

Mrs. Croft arca felragyogott.

– Az nagyon is elég lesz... ha biztosan rá tudnak szánni ennyi pénzt.

Breckenridge lehajtott fejjel állt az egyik alacsony gerenda alatt.

– Tisztességes ár – jegyezte meg dörmögve. – És ha akarja,

elkezdhetem a favágást, mielőtt besötétedik.

A kandallóban már kisebb tűz égett.

Mrs. Croft a ládára pillantott. Félig volt hasábokkal. Nem nézett

Breckenridge szemébe, csak legyintett.

– Reggel is ráér. Ha Gribtonból jöttek idáig, akkor egész nap

gyalogoltak, és már kezd sötétedni.

És persze, ha reggel vág fát, akkor tele lesz a láda, amikor

elmennek.

Breckenridge még jobban lehajtotta a fejét. – Akkor reggel.

Heather kénytelen volt összeszorítani az ajkát, hogy el ne

mosolyodjon. Breckenridge olyan... más volt. Nagyon igyekezett

ártatlannak és ártalmatlannak látszani.

– Akkor most felmegyünk.

Mrs. Croft bólintott. – Csengetek, ha a tányérok az asztalon vannak.

Heather elindult felfelé a lépcsőn. A fordulóban visszanézett

Breckenridge-re, aki éppen oldalra fordult, hogy elférjen. Heather

sohasem gondolt bele, milyen nehézségekkel jár, ha az ember ennyire

magas és széles vállú. A lépcső tetején egy ajtóhoz ért.

Kinyitotta az ajtót, belépett a kicsi, de tiszta és rendes szobába. Az

ablakok a ház mögötti rétre néztek. A szoba a konyha fölé épült, a ház

eredeti teteje és a megemelt párkány közé; a szoba padlója a konyha

mennyezete volt.

A helyiség közepét fakeretes ágy foglalta el, de volt elég hely, hogy

beférjen egy kis komód, és az ajtó mögé egy mosdótál.

Heather a komódhoz ment, letette mellé a csomagját. Megfordult,

Breckenridge-re nézett, aki becsukta az ajtót, és a kéménykürtőt

megérintve állt. – Ha odalent ég a tűz, elég meleg lesz itt.

Azzal lecsúsztatta a hátáról a poggyászát, és a mosdótál melletti

sarokba lépett. Amint felegyenesedett, kopogás hallatszott az ajtón.

Mrs. Croft érkezett. – Hoztam egy kancsó meleg vizet, mert arra

gondoltam, szívesen használnák a mosdótálat.

Heather az ajtóhoz sietett, kinyitotta, és mosolyogva fogadta a

szállásadójukat. – Köszönöm. Nagyon kedves.

Mrs. Croft átadta a kancsót, a csíkos kötényébe törölte kezét, és

rögtön elfordult. – Szívesen.

Heather nézte, ahogy lemegy a lépcsőn, aztán Breckenridge-nek

nyújtotta a nehéz kancsót. Breckenridge a mosdóállványra tette.

Heather az ajtót becsukva halkan megjegyezte: – Nem tudom, mi

történhetett vele.

Breckenridge öntött a mosdótálba a még gőzölgő vízből. –

Valószínűleg verte a férje.

Heather arra gondolt, hogy Breckenridge abból jutott erre a

következtetésre, hogy Mrs. Croft miként reagált rá. Tehát ezért

igyekeztél minél ártalmatlanabbnak tűnni. Ezt gondolta, de nem mondta

ki.

Miután Heather lemosta az út porát az arcáról, és megtörölte a

mosdóállvány melletti törülközővel, az ágyhoz lépett és megszemlélte.

Felhajtotta a takarót, megnézte a lepedőt, és a matracra ült, a

keménységét és ruganyosságát próbálgatva.

– A lepedő frissen mosott, az ágy pedig – jelentette ki cipőjét

lehúzva, végigdőlve az ágyon – elég kényelmes.

Breckenridge megfordult, és Heathert nézte, aki a szemét behunyva

hevert, és meglepően elégedett sóhajt hallatott.

Hanyatt feküdt, viszonylagos kényelemben, a vacsora ígéretével, és

semmi más tennivalójanem volt. Megengedhette magának, hogy arra

gondoljon, miben lesz még része.

Breckenridge megcsodálta a látványt, és mintha bűvös erő vonzaná,

feltartóztathatatlanul elindult az ágy felé. Nagy kísértést érzett, hogy az

ujjaival végigsimítson a finom arcon...

De mégsem volna bölcs dolog. Tudta, mire vezetne a legártatlanabb

érintés, ráadásul Heather egész nap gyalogolt. Jobb, ha hagyja kicsit

szusszanni, mielőtt a terve következő lépését megvalósítaná.

Az volt a terve, hogy Heather legyen a felesége.

És amikor eljön az ideje, nem vitatkozik, hanem boldogan

beleegyezik.

Meglehet, ez egy kicsit munkás feladat, ám ő ebben a munkában

igazán kiváló. Nem szükséges sietni, sürgetni, erőltetni a dolgot, hiszen

bőven van ideje. Vonakodva elfordult, leült az ágy szélére, aztán

közelebb húzta az egyik táskát. Elővette a térképet, és kiterítette.

Az útvonalat tanulmányozta, közben lentről időnként lábos

zörgését, a kályha ajtajának csukódását lehetett hallani. A térképen

próbálta megbecsülni a távolságot, a terepviszonyokat és az időt. Ám

hiába akart teljesen összpontosítani, akaratlanul is figyelte Heather

légzésének ritmusát, és tudta, hogy nem alszik.

– Már majdnem felértünk a hágóra, innen nem sokat kell felfelé

mennünk. Egy-két órát talán, és onnantól már lefelé megyünk. Ha a

völgy ott van, ahol mondtad, holnap mindenképpen odaérünk, de lehet,

addigra már késő délután lesz.

– Hmmm.

Breckenridge úgy gondolta, semmi szüksége nincs arra, hogy azzal

kínozza magát, mire gondolhat Heather.

A térképet nézte, és újabb zörgést, csörömpölést hallott odalentről.

Mrs. Croft jutott eszébe, és az ijedtsége, amit a szemében látott.

Korábban is látott már ilyesmit, és tudta, hogy általában mit jelent. És

valahányszor ilyen reakciót látott, mindig azon tűnődött, hogyan képes

megütni egy férfi egy nőt. A gondolat, hogy nőt ütnek, rosszulléttel

töltötte el. Tudatában volt saját erejének, elég gyakran verekedett

hasonló terméül férfiakkal, hogy tudja, milyen erős egy ütése egy

férfira. És egy nőre? Még a gondolata is egyszerűen érthetetlen volt

számára.

Nem mintha nem ismert volna olyan nőket, akik csak a boszorkány

kategóriába sorolhatók – erről az a nő jutott hirtelen eszébe, aki a

szerelem valódi művészetét tanította meg neki –, ám bármilyen

büntetést érdemelnek, ő mindig azon a véleményen volt, hogy a

büntetést a sorsra hagyja.

Tapasztalata szerint a sors általában megtalálta a gonosztettek

elkövetőit, mégpedig gyakran olyan páratlan módon, amelyre emberi

beavatkozás nem volna képes.

A gondolatai nem engedelmeskedtek az akaratának, mert folyton –

visszatértek az ágyon hanyatt fekvő nőre. Ő és a magafajták –

függetlenül attól, hogy ismerte a legrosszabbakat, a sok unott matrónát,

akik hamis mosollyal az ágyukba próbálták csalni őt – a saját társadalmi

osztályába tartozó nők voltak, és természetes, ösztönösen is oltalmazta

őket. Képtelen lett volna bármelyikükre is kezet emelni, mivel a

hozzájuk fűződő viszonya mélyen a neveltetésében gyökerezett.

Ami azonban Heathert illeti... érezte, hogy még ha csak

határozottabban gondol rá, valami érzelem kavarog benne. Valami

acélos, rideg keménység.

Sohasem emelne kezet rá, de megölne bárkit, aki bántani akarná.

Ezt ő maga is rejtélyesnek találta – magában és a hozzá

hasonlókban, mint a Cynster család és a rokonságuk –, amelyre soha

nem tudott racionális magyarázatot. Soha nem tudnának erőszakosak

lenni az asszonyaikkal, de tétovázás nélkül erőszakkal reagálnának az

asszonyaikat fenyegető veszélyre.

Már évek óta tudta, hogy ez a hajlam benne is megvan. Ám csak

Heatherrel kapcsolatban mutatkozott teljesen ez a némiképp

nyugtalanító tulajdonság, amely nem érzelem, hanem inkább vele

született hajlamnak lehetne nevezni.

Sajnálatos módon az a tudat, hogy ez az érzés teljesen természetes a

hozzá hasonló férfiaknál, nem könnyítette meg a késztetések kordában

tartását.

Besüppedt mögötte az ágy. Azt hitte, Heather fordul meg,

helyezkedik, hogy kényelmesebben szundíthasson, de a matrac ekkor

közvetlenül a háta mögött süppedt be és már ott is volt, hozzásimult,

hátához, keblének lágy halma a gerinc két oldalához nyomódott,

lapockamagasságban, ahogy mögötte térdelt és kezét előrecsúsztatva

átölelte. Nem gondolkodott; egyik kezével ösztönösen elengedte a

térképet és a kíváncsi kezet a mellkasához szorította.

– Mit csinálsz?

Breckenridge felemelte a fejét. – Azon vagyok, hogy arra

csábítsalak, használjuk ki élvezetesen az időt, amíg Mrs. Croft a

vacsorához csenget. – Meleg leheletét az ajka finom érintése követte. –

Hatásos?

Heather nem gondolta, hogy szavakkal válaszol. Ösztönösen,

hirtelen elhatározásból cselekedett, és fogalma sem volt, hogy

Breckenridge hajlandó-e játszani. Úgy gondolta, ha ez az utolsó szabad

estéje, akkor a lehető legtöbbet kell kihoznia belőle. Fogalma sem volt,

hogy amikor Vale-be érnek, hajlandó lesz-e a viszonyt fenntartani vele,

és ha mégis, az szükségszerűen véget ér, ha visszatér Londonba, amint

őt biztonságban tudja Richard és Catriona házában.

Breckenridge megmerevedett. Nem a döbbenettől, hanem... Heather

a következő pillanatban már hanyatt feküdt, fölötte a férfi, aki a

matracon támaszkodott kétoldalt a teste mellett. Breckenridge csillogó

barna szemével őt nézte.

– Pontosan mire gondoltál?

Nyilvánvalóan működik a csábítás. – Arra gondoltam, hogy... –

Nem volt biztos abban, hogy a férfi szemébe nézve ki tudja-e mondani

hangosan. – Nyilván sokszor volt olyan titkos találkád társasági bálokon

és szalonokban... amikor csak rövid ideig-lehettetek együtt, és nagy volt

a veszély, hogy rajtakapnak. – Ők sohasem fognak így találkozni, de ha

tudni akarja, ez a megfelelő pillanat, hogy rákérdezzen. Nagyon merész

mozdulattal végighúzta az ujját a férfi ajkán. – Van egy óránk, azt

hiszem, de mivel Mrs. Croft odalent van, nem csaphatunk nagy zajt...

Breckenridge nem válaszolt, ezért csak nézte, és kissé kihívó módon

felvonta a szemöldökét.

– Mit tudnál tenni?

Breckenridge fontolóra vette a kérdést; Heather látta a szemében,

hogy sorra veszi, mit válaszolhatna.

– Az első megfontolandó dolog, hogy a hölgy és én ilyen

helyzetben magától értetődően nem vetkőznénk le.

Heather nem értette, hogy ez a gondolat miért indította el az

izgalom hullámait a testében, hiszen határozottan tudta, hogy szeretne

meztelenül lenni vele. Az ajkát biggyesztve megjegyezte: – Nem

hiszem, hogy ez a jelen helyzetre vonatkozik. Rengeteg időnk lesz

felöltözni, mielőtt Mrs. Croft csenget.

Breckenridge arckifejezése kissé leereszkedőnek, kioktatónak tűnt.

– Azt hittem, megtörtént esetek érdekelnek... És egyáltalán nem

szükséges, hogy olyan gyors legyen.

Heather testében újabb bizsergéshullám indult el, és oldalra

billentette fejét. – Ha ragaszkodsz hozzá... Szóval?

– Szóval minden bizonnyal ágy sem volna a közelünkben... és ha

találnánk is megfelelő hálószobát, nem használnánk ki az ágy

lehetőségeit.

Heather felvonta a szemöldökét. – Gondolom. Tehát...

Breckenridge legördült az ágyról, elkapta a lány egyik kezét, és

húzta maga után. Heather lekászálódott a matracról, és Breckenridge

magához vonta.

– Kezdjük az elején... az ajtónál.

Azzal az ajtóhoz vezette, majd megfordult, az arcát a két tenyere

közé fogta, aztán az ajkát az ajkára tapasztotta.

Nem volt ebben a csókban semmi udvariasság, semmi tétovázás,

csak vágy.

Heather ugyanolyan mohó, merész és kéjsóvár volt. Egyetlen

társaságbeli hölgy sem lenne ilyen közvetlen és őszinte.

Úgy csókolta Heather ajkát, ahogy akarta, és Heather örömmel

megadta magát.

Nem volt nehéz feléleszteni a sürgető vágyat, amely minden ilyen

pillanatot áthat, és a tilalom érzése bizsereg benne.

Éppen a tilalom az, ami a legjobban fokozta az izgalmat, és

cselekvésre csábított.

Breckenridge nagyon jól ismerte az elméletet és a gyakorlatot is, de

Heatherrel minden másnak és újnak tűnt.

A járt utat, amely általában unalmas volt, most frissnek,

izgalmasnak, lenyűgözőnek érezte.

Mert Breckenridge egyáltalán nem unatkozott, amikor Heather

kitárta a kabátját, a kezét a széles mellkasára tette, és megmarkolta az

inget, mintha le akarná tépni róla.

Breckenridge mérlegelte a helyzetet, és rögtön rájött, hogy csak egy

lehetőségük van. Az ágy az egyetlen használható bútordarab, de hogyan

lehetne a legjobban kihasználni? Hogyan segíthetné a legjobban saját

vágyai megvalósulását úgy, hogy Heather vágya vigye előre?

Megadta magát férfiösztönének, és hagyta, hogy magától

mutatkozzon meg a válasz.

Heathert a karjába kapta, az ágyhoz ment, leült vele, és az ölébe

vette.

Heather mocorgott, és hevesen viszonozta a csókot.

Breckenridge egyik kezével Heather testét tartotta, szabad kezét

felfedezőútra küldte csókolózás közben. Mintha megszűnt volna létezni

körülöttük a világ.

Amint Heather teljesen belefeledkezett a csókolózásba,

Breckenridge a kezét lecsúsztatta a lány keblére.

És ezzel megosztotta a figyelmét.

Tapogatta a feszes keblet, majd finoman megmarkolta, szorította...

és teljesen birtokba vette.

Ha rajta múlt volna, a vacsoráról megfeledkezve lemezteleníti a

keblét, és csókolja, kényezteti, amíg csak kedvük tartja. De Heather

kezdeményezte ezt a játékot, és ő hajlandó, képes, és elég tapasztalt

ahhoz, hogy mindenben eleget tegyen neki.

Így addig markolta Heather keblét, amíg a lány nyugtalanul

moccant, megkönnyebbülésre vágyott.

Ami nem lesz. Még nem.

A keblét elengedve a keze lejjebb csúszott, egészen addig, míg a

szoknyákon át gyakorlott mozdulattal Heather combja közé nem hatolt.

Heather lélegzete elakadt, ahogy az ujjak mélyebben simogattak, és

szégyentelenül megemelte a csípőjét... Ez az átkozott férfiember túl

sokat tud.

Halkan nyöszörögve próbált visszahúzódni a csókból, de

Breckenridge nem engedte. A perzselő érintések csapdájában tartotta, és

Heather képtelen volt kiszakítani az érzékeit belőle. De muszáj volt...

Az ujjak eltávolodtak. Mielőtt azonban tiltakozhatott volna,

Breckenridge ujjai a lábikráját simogatták Heather felsóhajtott, és várt.

Breckenridge megadta neki mindazt, amire vágyott: a szenvedélyt

és a gyönyört. És már csak azt akarta, hogy ott... és akkor egy ujj

mélyen belécsúszott, és ő ettől az érzéstől darabokra hullt.

Amikor újra magához tért, érezte, hogy Breckenridge keze mozog

combja között, két ujj simogatja, szítja a szenvedély tüzét. Közben

valahogy a keze a sötét hajra csúszott, és ujjai tétován a fekete fürtökkel

játszadoztak Amikor felemelte a tekintetét, azt látta, hogy Breckenridge

nem a szemébe néz.

Látta, hogy derékig feltűrte már rajta a szoknyát, és a figyelme a

kezére irányul, amely a szélesre tárt combja közt mozog...

Megborzongott, behunyta szemét.

– Akarod azt, ami ezután jön?

– Igen. – Nem volt kérdéses a válasz. Kinyitotta a szemét, és a férfi

szemébe nézett. – Az egészet akarom. Magamban akarlak... érezni

akarlak bent. Érezni, ahogy magadévá teszel.

Most Breckenridge-en volt a sor, hogy megborzongjon, és behunyja

a szemét. – Hogyan is?

Kihúzta az ujjait a comb közötti forróságból, lesimította a szoknyát,

felállt, Heathert a karjában tartva, majd az ágy felé fordult vele. – Így.

Hasra fordította az ágytakarón, aztán megmarkolta a csípőjét, és

felfelé húzta maga felé. – Térdelj!

Heather engedelmesen feltérdelt, és hátrapillantott. – Hogyan...

Breckenridge megcsókolta, majd elengedte, lefelé nyomta a vállát,

közben a karcsú bokák közé lépett.

Heather felsóhajtott, előrehajolt, és négykézlábra ereszkedett.

– Úgy bizony.

Breckenridge felhajtotta á szoknyát, egyik keze a lány fenekét

markolta, a másikkal megoldotta a nadrágját.

Ujjait még egyszer a comb közé csúsztatta, simogatta a vágytól

duzzadt, forró redőket, majd elhúzódott, és a következő mozdulattal

hímvesszőjét a nyíláshoz illesztette, és lassan, de feltartóztathatatlanul

behatolt.

Heather erre sóhajszerű nyöszörgéssel reagált.

– Hang nélkül! – figyelmeztette Breckenridge. És Heather csípőjét

markolva lassan kihúzta magát, majd újra tőrig belé nyomult. Igyekezett

minél tovább nyújtani minden pillanatot, egészen addig, amíg pattanásig

feszült a vágy, és tovább már nem lehetett feszíteni.

Figyelt minden elfojtott, nyöszörgő sóhajra, amit kiváltott belőle, és

felkészült, hogy a végén előre kell nyúlnia, hogy elfojtsa a sikoltást.

Ugyanis elhatározta, úgy csinálja, hogy Heather felsikoltson a

gyönyörűségtől.

Lehetőleg a nevét akarja sikoltani.

Minden lassú behatolással, ahogy a nyílás kitágulva befogadta,

Breckenridge érezte, hogy valami felfokozódik benne, amelyet addig

sohasem tapasztalt.

Azt vette észre, hogy a gyönyörben gyönyörködött. Nemcsak abban

a gyönyörben, amit ő adott, nemcsak abban, amit Heather nyíltan

kimutatott; kiváltképp azt a gyönyört élvezte, amit Heather pompás

testének birtoklásával érzett.

Mert Heather tudja, hogy'valahogy új és erős függőséget okoz az

aktus, amit annyiszor átélt már, de még soha nem érezte ennyire benne

magát.

Ahogy Heather várta a gyorsuló behatolásokat, kissé oldalra

fordította fejét, a szemét behunyja, az érzéki gyönyör látszott az arcán...

és ettől a látványtól Breckenridge lélegzete is elakadt.

Egyre gyorsabban és erőteljesebben mozogtak együtt, hogy elérjék

a csúcsot.

Párosodásuk izgató hangjai vették körül őket: ziháltak,

felsóhajtottak és elfojtott, önkéntelen nyögések hagyták el Heather

ajkát.

Sodorta magával őket a szenvedély, űzte csak tovább.

Őrjítő volt a vágy, és még, még akarták. Nagyon közel jutottak a

végső kielégüléshez, de még nem érték el...

Ahogy mélyen beléhatolt, Heather csupasz tompora feszült az

ágyékán, és Breckenridge a kezét előrecsúsztatta, egyik tenyerét

Heather ajkára szorította, a másikkal a feszes keblet markolta, közben

még mélyebbre, még keményebben hatolt be a nedves forróságba.

Heather felkiáltott és a hüvelye összerándult, aztán Breckenridge

követte őt az elvakító elragadtatásba, amelytől Heather egész testében

remegett, ahogy elértek a csúcsra.

Leírhatatlan boldogság légüres terében lebegtek.

Breckenridge Heatherre zuhant, de annyi lélekjelenlét volt benne,

hogy ne nehezedjen rá teljes súlyával.

Mindketten levegő után kapkodtak, tehetetlenül, gyengén.

Végül Breckenridge-nek sikerült erőt gyűjtenie, megmozdult,

kibontakozott a szeretkező pozícióból, majd hanyatt fordult.

Kisvártatva Heather is ezt tette, így feküdtek egymás mellett.

– Ez... csodálatos volt – suttogta Heather.

Breckenridge mosolygott, és ismét a mennyezetet nézte. Küldetés

teljesítve, kitűzött cél elérve. Holnap eljutnak a völgybe, Richard és

Catriona házához. Ott vendégként az illendőség miatt nem látogathatja

Heather ágyút, így a házasság felé hajtó impulzust most kell megadnia

neki.

És ha Heather később tovább akarna játszani, a legnagyobb

örömmel áll rendelkezésére.

Elszundítottak, a csengő hangjára ébredtek.

Kibontakoztak az ölelésből, lekászálódtak az ágyról, gyorsan

megmosakodtak, megigazították a ruhájukat, majd elindultak a keskeny

lépcsőn. Amikor leértek, Mrs. Croft éppen a tányérokat tette a

konyhaasztalra.

A finoman illatozó ragutól megjött Heather étvágya. Mrs. Croft

főztjét dicsérve helyet foglalt azon a széken, ahová az özvegy ültette.

Mrs. Croft a férfira pillantott, mi közben leült, majd a ház asszonyaként

rövid asztali áldást mondott. Hosszú pillanatokig nem lehetett más

hangot hallani, mint a kanalak koppanását a bádogtányérokon.

Heather megfigyelte, hogy Breckenridge az asztalnál is összehúzta

magát, igyekezett minél jelentéktelenebbnek, kevésbé erőteljesnek

látszani. A tányérjába nézett, és csak annyit szólt, hogy megdicsérje a

ragut.

Ettől Mrs. Croft láthatóan megnyugodott.

Heather, miután jóllakott, alkalmas beszédtémát keresett. A nyitott

ajtón át látta, hogy a szobában Mrs. Croft karosszéke mellett kosár áll,

benne varrnivalóval.

– Jól látom, hogy varrást vállal?

Mrs. Croft rápillantott. – Igen. Van néhány nemesi ház a környéken.

Régebben varrónő voltam, mielőtt hozzámentem Crofthoz, szóval most

megint ebből élek.

– Ha elmosogattunk, segíthetek, ha szeretné.

Ez volt az egyetlen gyakorlati dolog, amelyben Heather jeleskedett,

ugyanis remekül tudott bánni a varrótűvel.

Mrs. Croft lassan bólintott. – Ha van kedve, nekem nincs ellenemre.

– A kosárnyi varrnivaló felé intett. – Minél hamarabb végeznem kell.

Heather furcsán meghitt estét töltött a kandalló mellett;

ruhaszegélyeket varrt fel, felfeslett varrásokat hozott helyre.

Breckenridge felajánlotta Mrs. Croftnak, hogy elmosogatja a tányérokat

és a fazekat, így a ház asszonya és Heather rögtön nekifoghatott a

varrásnak.

Breckenridge később benézett a szobába, és megkérdezte az

özvegyet, merre találja a fejszét és a farakást.

– Holnap reggel korán felkelek, és megtöltöm fával a ládát, mielőtt

elmegyünk.

Addigra Mrs. Croft már nagyjából megbékélt vele, elmúlt a félelme.

Készségesen felállt, és megmutatott mindent, majd visszaült Heather

mellé a székre.

Breckenridge követte az özvegyet a nappaliba. Egy ideig figyelte

Heather arcát, ahogy apró öltésekkel varrt egy férfiinget. Meglepően

háziasnak látszott.

Az arcára komolyságot erőltetve mocorgott, ezzel felkeltette az

özvegy és Heather figyelmét. – Akkor felmegyek. Jó éjszakát!

A bólintása egyszerre szólt Mrs, Croftnak és Heathernek.

Felment a lépcsőn, és megint mosolygott a kandalló előtt látott

képen.

Heather varrás közben különös megelégedettséget érzett. Talán

azért, mert a saját kezével valami hasznosat tehetett, vagy a tudattól,

hogy ha végez, felmegy, és Breckenridge várja a kényelmes ágyban, de

olyan boldog volt, hogy azt logikusan semmivel sem tudta magyarázni.

Egy idő után kiürült a varrókosár.

– Nahát! – szólt Mrs. Croft a szépen összehajtogatott vászonneműt

nézve, mintha csodálkozna, hogy ilyen sokat sikerült elvégezniük. –

Meg kell mondanom, fiatalasszony, magának fürge ujjal vannak. Igazán

köszönöm a...

Az özvegy nem fejezte be a mondatot, ezért Heather kérdőn nézett

rá.

Mrs. Croft óvatosan rákérdezett: – Az embere... jó ember, ugye?

– Nagyon jó ember – felelte Heather, és a hangjában nem volt

semmi tétovázás.

– Hát igen, nekem is volt egy jó emberem... Croft egyszerű favágó

volt, de nagyon jószívű. – Mrs. Croft ajka megrándult. – De aki előtte

volt a féljem... az aljas gazember volt. Csupa mosoly, mézesmázosság,

de nagyon sötét lelke volt. Szóval felismerem a gonoszt, de felismerem

a jót is, ha látom. Az embere pokolian jóképű, de angyali lelke van. Ha

van egy kis esze, vele marad, és nem hagyja elmenni.

Heather mosolygott, de nem tudta rávenni magát, hogy hazudjon.

Az volt a szándéka, hogy ugyanolyan magától értetődően vesz búcsút

Breckenridge-től, ahogy kétségtelenül a férfi vet véget a viszonyuknak.

– Köszönöm – felelte alig hallhatóan. – Azt hiszem, jobb, ha most

felmegyek hozzá.

Mrs. Croft bólintott. – Reggel találkozunk.

Heather fogta a gyertyát, amelyet az özvegy a kezébe adott, és a

lángot tenyerével gondosan eltakarva indult felfelé a lépcsőn.

A szoba ajtaja félig nyitva volt. Kitárta, belépett. A gyertya remegő

lángjánál látta, hogy Breckenridge elnyújtózva fekszik a takaró alatt.

Nem aludt. Odafordította a fejét, nézte, ahogy becsukja az ajtót, és a

komódhoz viszi a gyertyát. Letette, és az ágy felé fordult.

– Mrs. Croft meg van győződve arról, hogy jó szíved van.

Breckenridge mosolyogva felnézett a mennyezetre.

Heather gyorsan levetkőzött, azon tűnődött, vajon magán hagyja-e

az alsóinget, aztán kibújt belőle, elfujta a gyertyát és bebújt a takaró alá,

amelyet Breckenridge előzékenyen felemelt neki.

Azt tapasztalta, amit várt – és remélt –, hogy Breckenridge is

meztelenre vetkőzött. Hozzásimulva felsóhajtott, ahogy a férfitest

melegét érezte. Az, hogy bőrük közvetlenül érintkezett, egyrészt

megnyugtató volt, másrészt azonban kísértés. Hallotta Breckenridge

elégedett nevetését, aztán a férfi átölelte a vállát, közelebb vonta

magához. És Heather az izmos karra hajtva a fejét megnyugodott az

ölelésben.

Mennyország. Egészen biztos volt benne, ez maga a mennyország.

Breckenridge megcsókolta a homlokát. – Aludj. Hosszú nap áll

előttünk.

Heather néhány pillanatig fontolgatta ezt a parancsot, aztán a fejét

oldalra fordítva a férfi szemébe nézett. – Nem vagyok álmos. Szívesen

szereznék még tapasztalatot.

Érintőlegesen csodálkozott magán, hogy milyen könnyen képes volt

ilyen illetlen kérésnek hangot adni, de Breckenridge-dzsel biztonságban

érezte magát, magabiz tos volt a kapcsolatban, amelyben ilyen nyíltság

elfogadható, sőt természetes, amely jelentéktelenné tette az illemet,

miszerint a szenvedélyre csak burkoltan szabad utalni. Breckenridge

szemébe nézve kétsége sem volt afelől, hogy a kérésnek boldogan tenne

eleget.

Sápadt holdfény világította meg Heather arcát. Breckenridge látta a

vágyakozást a tekintetében, a feltételezést, hogy készségesen eleget

kíván tenni a kérésnek.

Breckenridge megsimogatta Heather arcát, aztán megcsókolta.

Most ő csókolta meg hirtelen, nem adott Heathernek semmi esélyt

kételyre vagy vitára.

A szeretés fokozatosan teljesedett ki; tartotta a ritmust a vágy

fokozódásával. Breckenridge küzdött, hogy visszafogja a mohó akarást

és gátlástalan gyönyört adjon.

Ha Heather tudni akarta, hogy milyen, akkor megmutatja neki.

Az érzéki gyönyörök birodalmába vezette, ahol érintések, intim

felfedezések alkották ezt a világot, amelyben kéjes meglepetések várták.

Végigvezette az élvezet csillogó ösvényein, ahol érzékeiket elárasztotta

a test öröme, és Heather beleszédült az örvénybe.

Breckenridge érzékei már hozzászoktak ehhez, hogy ne szédüljön,

ám ő is azon kapta magát, hogy elragadja a csoda.

Gyönyörű, fénylő, ragyogó csoda, amelyet minden erotikus

simogatás, minden vágyott érintés csak tovább fokoz. Amikor

Breckenridge felemelkedett, maga alá fordította, és a csípőjével szélesre

tárta Heather combját, minden erejével küzdenie kellett a késztetés

ellen, hogy engedje szabadjára magát, de megvolt a saját titkos terve, és

a lelke mélyén tudta, hogy ennek így kell lennie.

Elárasztotta az új érzés, amelyet Heather idézett fel benne, és az

vezette a kezét minden mozdulatra, minden érzelemmel teli érintésre.

Ilyen érzelmet még sohasem tapasztalt, de most nagyon akarta.

Mintha a szerelem bizsergető, még több gyönyörűséggel kecsegtető

játékát színesítené, hogy Heathert még nagyobb ámulatba ejtse. És

megtartsa magának.

Ezen az éjszakán mindketten sokat tanultak.

Cinikus, tapasztalt szeretőként is meglátta és elismerte az újat

magában, és egyáltalán nem bánta.

Ajkuk összetapadt, ahogy Breckenridge lassan behatolt a lányba.

Heather forró és nedves volt, befogadta, csípőjét megemelte. Kész

volt rá, akarta és vágyta.

Odaadó, megadó, behódoló volt.

És követelő.

Ami ezután következett, maga volt a nirvána, a gyönyörön túli

gyönyör. Szinte felfoghatatlan.

Heather vakon követte, ahová Breckenridge vezette. Már nem

önmaga volt, eggyé vált a szenvedéllyel, a vágy elárasztotta, ahogy a

férfit befogadta, és összetapadva osztoztak a leírhatatlan kéjben.

Együtt mozogtak a szenvedélytől és forró vágytól hajtva.

Amennyiben Heather képes lett volna rá, elemezte volna ezt az

elemi kötődést, de a tudatát teljesen uralta a sze retkezés eget rengető

gyönyörűsége.

Breckenridge hallotta Heather artikulálatlan nyögdécselését,

miközben a könyökére támaszkodva izmos karjával kalitkába zárta. A

női test engedte, hogy kitöltse a merev férfiasság, és egyre mélyebben

hatoljon bele.

Heather még lélegezni is elfelejtett. Semmi sem számított, csak az

érzéki érintkezés és a testi gyönyör, amelybe mindketten

belefeledkeztek.

Breckenridge még sohasem tapasztalt ilyen önfeledtséget. Általában

nem teljesen adta bele magát a szeretkezésbe, mindig figyelt a

környezetére is, de ezen az éjjelen nem.

Legalább annyira elvarázsolta az élmény, amennyire Heathert.

Olyan meghitt harmóniában mozogtak együtt, amilyet nem ismert,

sohasem tapasztalt, amilyenről nem is álmodott.

A takaró alatt a két testet a forró, heves és izgató szenvedély vitte a

beteljesedés felé.

Féktelen, gátlástalan simogatások fokozták a kéjt, de már annyira,

hogy szinte fájt a szenvedély.

És aztán hirtelen a vágy beteljesedett. Görcsösen vonaglottak, de

nem engedték el egymást. És a kéj a csúcsra juttatta őket, amikor a férfi

még egyszer előrelendült.

Fény sziporkázott ragyogón, leírhatatlan gyönyörűség hullámzott

végig a testükön.

És darabokra hullottak.

Elvesztették a kapcsolatukat a valósággal.

Belevesztek az ürességbe, ahonnan az eksztázis kiragadta őket.

Lebegtek lassan vissza a valóságba, amely addigra már

megváltozott.

Breckenridge lehajtott fejjel Heather fölött maradt, az izmai

remegtek.

És abban a pillanatban tudta. Mintha megvilágosodása lett volna.

Heather zihálásából és pihegéséből tudta a belső igazságot.

Az volt a célja, hogy Heathert elragadja a hév, az érzéki gyönyör,

hogy vágyjon rá, még többet akarjon belőle, így amikor megkéri a

kezét, és felajánlja, hogy ebben bármikor része lehet, akkor igent mond.

A szenvedélyből akart kötelet szőni, amellyel maga mellett tarthatja

örökre.

Csapdába akarta ejteni. Nem állt szándékában, hogy rá is hatással^

legyen a varázs.

Mégis így történt.

És miközben erre gondolt, a kielégültség érzése teljesen átjárta a

testét és a lelkét. Olyan teljes nyugalmat érzett, amely addig számára

ismeretlen volt.

Ellenállásra nem volt semmi esély.

Elfojtott nyögéssel felemelkedett a lányról, de még Heather

karjában maradt.

Ott van az ő helye.

Ott kell lennie.

Aztán a szemét lehunyva megadta magát.

A hold már fent járt az égen, amikor McKinsey Hercules hátán odaért

Kirklandbe. A menekülő pár nyomára New Bridge-nél bukkant rá. Ott

tértek le a glasgow-i útról, és mivel nagyon későn talalt a nyomukra,

szerencsésnek találta, hogy az ösvényről, amelyet a menekülők

választottak, csak kevés út ágazott el a vidéken. Komolyabb

időveszteség nélkül meg tud győződni arról, merre és mennyit haladtak.

Kemény tempót diktált magának, és mivel a férfi és a Cynster lány

gyalogol, nem lehetnek nagyon messzire előtte, ám a sötétedés lassításra

kényszerítette.

Már túl sötét volt ahhoz, hogy tovább lovagoljon.

Megállt, körülnézett az úton, fényt látott egy házban, amelyet

fogadónak gondolt. Sóhajt elfojtva poroszkált tovább.

Azt tervezte, hogy kivesz egy szobát a fogadóban, és hajnalban

tovább követi a nyomukat. Körül kell néznie, meggyőződni arról, hogy

valóban errefelé jöttek, áthaladtak Kirklanden, és továbbmentek. Miután

reggel elvesztette a nyomukat, már nem bocsátkozik semmilyen

feltételezésbe azt illetően, hogy merre mehetnek.

De szerette volna tudni az okát.

Tudta, hogy Heather Cynster jó híre ezek után jóvátehetetlenül

besározódik. Amint erről megbizonyosodott, az anyja kívánsága

teljesül, ami azt jelenti, hogy az övéi újra biztonságban lesznek, pedig

ezt nem így akarta elérni.

A legjobb tervek is gyakran kudarcot vallanak.

Különösen azok, amelyek nőkkel is kapcsolatosak.

Igazán nem akart annak az ostoba lánynak semmi rosszat, de

függetlenül attól, mi történt közte és a társaságában lévő férfi között, a

szándékai változatlanok. Követi őket, utoléri és gondoskodik róla, hogy

Heather Cynster biztonságban legyen a helyzetet kihasználó kurafival

vagy vele.

Ahogy a kisasszony akarja.

A fogadó közelébe érve fáradtan felsóhajtott, és megfogadta, hogy

másnap így vagy úgy, de jóváteszi legutóbbi bűneit. Megtalálja a

menekülő párt, és megtudja, mit tervezett a sors Heather Cynster és az ő

számára

TIZENHARMADIK FEJEZET

Nem sokkal napkelte után búcsút mondtak Mrs. Croftnak. Heather a

hajnali félhomályban arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Szinte

azonnal meghallotta a jellegzetes hangot, ahogy a fahasábokat aprította

valaki egyenletes ütemben.

Mire felkelt, megmosakodott, felöltözött, bevetette az ágyat,

összecsomagolta a holmijukat, és lement a lépcsőn, Mrs. Croft már a

konyhában szorgoskodott, Breckenridge egy széken ülve a gőzölgő

kávét kortyolgatta.

Heather vidáman jó reggelt kívánt, és leült a másik székre, és rögtön

megállapította magában, hogy Breckenridge egy hétre elegendő fát

aprított Mrs. Croftnak.

Jó hangulatban búcsúztak el az özvegytől. Heather is helyeselte a

nagy borravalót, amelyet Breckenridge a szobában a mosdótál mellett

hagyott.

Elindultak Craigdarrochból, és könnyen lépdeltek a reggeli friss

levegőn. Jó időnek ígérkezett, bár a közeli hegycsúcsok még ködbe

burkolóztak.

Breckenridge megint kézen fogta Heathert, aki nem tartotta

fontosnak megjegyezni, hogy az út viszonylag sima, és nem valószínű,

hogy eleshet.

Igazából nem tudta, miért ragaszkodott ehhez Breckenridge, bár a

kívánságának nem adott hangot, csak megfogta a kezét. Heather

egyáltalán nem akarta kerülni az érintkezést. Gyaloglás közben is jó volt

érezni a férfi meghitt közelségét.

Alig kétszáz lépést haladtak, amikor eszébe jutott, hogy a kézfogást

birtoklásként is lehet értelmezni. Aztán rögtön zavarba jött a saját

gondolatától, mert úgy ítélte meg, hogy a Breckenridge-hez hasonló

férfiaknál elég nagy az esélye, hogy ez az önkéntelen vagy szándékos

gesztus annak a jele, hogy férfi módjára a magáénak tekinti őt.

Egyáltalán nem zavarta a gondolat, hogy Breckenridge a magáénak

tekinti. Furcsállotta azonban, hogy semmi ellentmondást nem lát abban,

hogy ő, aki kifejezetten ellenszenvesnek találta a birtoklóan védelmező,

vagyis arrogánsán fölényes férfiakat – amilyenek a fivérei és az

unokatestvérei voltak –, Breckenridge-től viszont nem viszolyog.

Furcsa, de valahogy jó érzés volt.

A bőséges reggeli után egyenletes léptekkel haladtak. Mint

Breckenridge jelezte, az ösvény még mérföldeken át emelkedett;

hegygerinceken, erdőkben kanyargóit. Aztán felértek egy hegytetőre,

megálltak, és látták, hogy az ösvény finoman lejt a völgybe, iávolabb

újabb hegyvonulat látszott a horizonton.

Heather előremutatott. – Azok ott a Vale mögötti hegyek, de innen

nem látjuk a kastélyt.

Breckenridge bólintott. Miközben Heather a táj ismerős pontjait

igyekezett mutatni, visszanézett az ösvényre... és megdermedt.

Ahol álltak, onnan nem látta a reggel óta megtett út nagy részét,

csak Moniaive környékét. Látta azonban azt a lovast, aki határozottan az

ő nyomukat követte.

Pontosabban a férfi ugyanazon a keskeny ösvényen lovagolt, ahol

korábban ők elhaladtak, és addig nem találkoztak senkivel sem az úton.

Breckenridge visszafordult, és megfogta Heather kezét. – Induljunk!

Heather kíváncsian nézett rá, de készségesen engedelmeskedett.

Ha ő látja a lovast, akkor a lovas is láthatta őket. Breckenridge úgy

ítélte meg, jobb, ha minél gyorsabban elindulnak a völgybe. Heatherrel

nem mehetett olyan gyorsan, ahogy egyedül haladt volna, de jó ütemet

diktált, és azt tartani tudták. Közben Heather többször is fürkészőn

nézett rá. Végül aztán rákérdezett. Mi az? Mit láttál?

Breckenridge fontolóra vette, hogy nem válaszol, esetleg hazudik...

de inkább az igazat válaszolta: – Egy lovast.

Heather szeme tágra nyílt. – Gondolod, hogy ő az a bizonyos

nemesúr?

Breckenridge csak húzta magával. – Messze mögöttünk van... ha jól

láttam, Moniaive-nál. És nem tudnám megmondani, hogy kicsoda az a

lovas. Az biztos, hogy a ló pompás állat. A férfi sötét hajú és nagy

termetű.

– És elég vagyonos ahhoz, hogy jó lova legyen.

Breckenridge bólintott, és haladt tovább, amennyire Heather bírta a

tempót. – Igen, de figyelembe kell venni azt is, hogy elhaladtunk

néhány nemesi birtok mellett. Lehet, hogy az a férfi csak egy helyi

földbirtokos, és éppen hazafelé tart. Azonban nem szeretnék ilyen

elhagyatott úton találkozni vele.

Szótlanul lépdeltek egy darabig, majd Heather megszólalt: – Mi van

akkor, ha...

– Nem. Nem keresünk leshelyet, ahonnan láthatjuk, amint elhalad,

mert megvan az esélye annak, hogy valóban ő az emberünk. –

Odapillantott Heatherre. – Az a legfontosabb, hogy biztonságban eljuss

a völgybe.

Breckenridge pedig nem hagyja, hogy a cél elérését egy gazember

meghiúsítsa.

A kabátzsebében volt az egyik pisztoly, amelyet korábban vásárolt.

Meg volt töltve, de ha megcélozza az üldözőjüket... annak sok

következménye lehet. Mi van akkor, ha a lovasnak is van pisztolya vagy

esetleg puskája?

Ha csak róla lett volna szó, késztetést érzett volna, hogy pontosan

azt tegye, amit Heather javasol, de mivel a kisasszony is vele volt, nem

engedhetett meg magának semmi olyan lépést, amelyben a legkisebb

esélye is lehetett volna annak, hogy Heathert védelem nélkül hagyja.

Nem kockáztathatta, hogy összecsapjon a lovassal, hátha valóban ő a

gonosz úr, mert volt rá esély, hogy Breckenridge marad alul a

küzdelemben..

Nem szívesen gondolt arra, hogy szégyen a futás, de...

Heatherre pillantott. – Szólj, ha túl gyors ez a tempó, de nem fogunk

pihenőt tartani. Menet közben is tudunk enni.

Heather először csak szótlanul nézte, aztán némiképp Breckenridge

meglepetésére – mert tiltakozást, de legalábbis valami csípős

megjegyzést várt – csak bólintott. – Rendben – mondta, majd

hozzátette: – Még egy ideig tudom tartam ezt a tempót.

Mentek tovább, és Breckenridge Heather kezét még határozottabban

szorította.

Heather erős késztetést érzett, hogy újra előhozakodjon a

javaslatával, de Breckenridge szemébe nézett, és megértette, hogy a

biztonsága a fő szempont. Ám ahelyett, hogy megpróbálta volna

elrejteni előle a lehetséges veszélyt, ahelyett, hogy kitalált volna valami

mesét, hogy miért kell sietniük – mert fivérei biztosan ezt tették volna –,

értelmes felnőttnek tekintette, és megosztotta vele a valós aggodalmait.

Már csak ezért is kötelességének érezte, hogy igyekezzen

megkönnyíteni a dolgát, és engedelmesen teljesítette Breckenridge

kéréseit.

Még nem gondolt erre, de nyilvánvalóan az, hogy meghittségben

voltak, megváltoztatta Breckenridge hozzá való viszonyulását; már nem

úgy báni vele, mintha oktondi iskolás lány volna.

Emiatt egyáltalán nem panaszkodott; elfogadta azt a női

bölcsességet, amit Lady Osbaldestone és Heather nagynénje, Helena, az

özvegy St. Ives hercegné vallott és hirdetett, miszerint ha egy olyan

férfi, mint Breckenridge, ilyen módon javít viselkedésén, altkor

feltétlenül meg kell jutalmazni.

Öt lépés után hirtelen megállt. Breckenridge tekintete villámokat

szórt, annyira dühös volt. Heather hozzá lépett, a két keze közé fogta

arcát, lábujjhegyre állt, és megcsókolta. Heather magában mosolyogva

megszakította a csókot, és amikor kinyitotta szemét, Breckenridge

értetlenül nézett rá. – Ezt miért kaptam?

Heather önfeledten mosolygott. – Csak köszönetképpen.

Azzal a keze után nyúlt, és elindult az úton.

Két lépés után Breckenridge is mellette volt. Heather arcát nézte...

érezte tekintetét – majd hümmögve előrefigyelt.

Ujjait Heather ujjal közé visszacsúsztatva lépdelt. Heather pedig

belső, ragyogó örömmel, még mindig mosolyogva elhatározta, hogy

tartja az iramot.

Körülbelül egy mérföld után látták meg az első földcsuszamlást. A

hegygerinctől az út meredekebb volt, a felszínét a tavaszi esők okozta

átfolyások szabdalták.

– Óvatosan!

Breckenridge megállította Heathert, és a kavicsos omladékot

vizsgálta, amely a hegyről lezúdulva betemette az ösvényt. Járt már

omladékos helyen a hegyvidéki kirándulásai során, ezért tudta, mit kell

tenni.

– Kövesd a lábnyomaimat! – mondta, és Heather kezét el nem

engedve lépdelt tovább.

Egy-két apró megcsúszást leszámítva komolyabb probléma nélkül

szilárd talajra értek a másik oldalon. Heather szuszogva nézett vissza.

– Ez lelassítja a lovat, ugye?

Breckenridge bólintott. – Nagyon óvatosnak kell lennie, de nem

olyan mély, hogy egy ló ne jutna át. A ló persze ilyen omladékon nem

szívesen megy át, tehát minden attól függ, hogy milyen jó a lovas és a

ló.

– Vagyis hogy megbízik-e a gazdájában a ló – jegyezte meg

Heather, azzal intett Breckenridge-nek. – Menjünk!

A második földcsuszamlás alig fél mérföldre volt. Újabb kavicsos

omladék, de az előzőnél nagyobb.

Amint azon is átértek, Breckenridge sokkal nyugodtabb és

magabiztosabb lett.

– Ha még mindig követ bennünket, ez biztosan lelassítja.

Újra nekiindultak, és könnyed léptekkel haladtak. A talaj még

rosszabb lett, ezért valószínűtlenné vált, hogy egy lovas haladni tudjon

rajta, legalábbis, ha félti a lovát.

Fecskék és pacsirták szálltak a magasban, az erdő mélyéről kakukk

szólt. Az ösvény fák között vezetett. Dús bokrok nőttek az út mentén,

ahogy mélyebbre ereszkedtek a völgybe. Breckenridge döbbször is

visszapillantott, de a kanyargó ösvény elrejtette előle esetleges

üldözőjüket.

Útelágazáshoz értek. Az ösvény szélesebb útba torkollott, el kellett

dönteniük, hogy jobbra vagy balra mennek. Megálltak, mindkét irányt

szemügyre vették. A fákkal és bokrokkal szegélyezett út mindkét

irányba egyformának látszott.

– Azt hiszem, jobbra kell mennünk – szólalt meg Heather. – Ha jól

emlékszem, nem messze egy kis tó van az út másik oldalán.

Breckenridge elővette a térképet, megnézte és bólintott. – Valóban.

Jó ütemben haladtak, a lóval néha járhatatlan ösvény biztosan

lelassítja a lovast, ha még mindig követi őket. Ám Breckenridge

ébersége fokozódott, ahogy kiértek a szélesebb, sima útra. A kis tó,

amelyre Heather emlékezett, hamarosan látszott a fák között. Az az út a

tó partján vezetett északnyugat felé. Folyton le kellett gyűrnie a

késztetését, hogy hátranézzen. Hiszen messziről meghallhatja, ha lovas

közeledik, és akkor elég idejük lesz elbújni. Ahol sűrű bokrok

szegélyezik az utat, könnyen találhatnak maguknak megfelelő

búvóhelyet.

Bár fogalma sem volt, hogy a lovas követi-e őket, nem fordult

vissza az ösvényen, de ösztönösen továbbra is élénken pásztázta a

környéket. Soha nem érzett ilyen nyugtalanságot, nem volt még ilyen...

oltalmazóan éber. Miközben bölcsen belátta, hogy ez annak tudható be,

hogy Heather lépdel mellette – akit már nem hivatalosan a

menyasszonyának tekint –, aki veszélyben van, nem akart az ezzel járó

következményekkel foglalkozni.

Csak azt akarta, hogy biztonságban érjen a völgybe.

Heather gyors tempóban lépdelt Breckenridge mellett, amennyire a

lába bírta. Azon tűnődött, vajon Breckenridge azt hiszi-e, hogy ő nem

vette észre, milyen feszültség van a férfiban. Az arca kifürkészhetetlen

maradt, de komor lett, az arcvonásai markánsabbá váltak.

Csakis a veszélyre figyelt, amely fenyegetheti őket.

Heather azonban nem érzett félelmet, amit nyilván érzett volna, ha

egyedül menekül. Ő is pontosan tudatában volt a veszélynek, ám

Breckenridge mellett tisztán tudott gondolkodni. Ha az üldözőjük

valóban utoléri őket, akkor szüksége lesz az eszére, hogy

kitaláljonvalamit, hogy megszabaduljanak tőle, és Breckenridge ne

tegyen semmilyen, valószínűleg szükségtelenül vakmerő lépést.

Azzal kapcsolatban, hogy Breckenridge ilyen kísérletet tesz – ha

megítélése szerint a helyzet azt kívánja Heathernek a legkisebb kétsége

sem volt.

Heather természetesen tudatában volt a helyzet iróniájának.

Pontosan emlékezett rá, mi vitte egy héttel korábban azon a sorsszerű

éjszakán Lady Herford szalonjába.

Hőst keresett.

És talált.

Breckenridge nem olyan hős volt, akit keresett, de azért

természetesen hős.

Nem mintha az ő hőse volna, akire eredetileg vágyott. Csak

ideiglenesen az övé, nem egy életre. Amint biztonságban lesz a

völgyben, elválnak útjaik, és véget ér ez a kapcsolat.

A jelenlegi körülmények között azonban nagyra értékeli a hőst, aki

a rendelkezésére áll.

Elhagyták a hosszú, keskeny tavat. Szó nélkül lépdeltek egymás

mellett. Az út kiért a fák közül a nyílt mezőre.

Egyre kevésbé volt lankás a táj, már majdnem sík terepen haladtak.

Előttük a fák között előbb két háztetőt láttak az út másik oldalán.

– Az ott biztosan Knockgray – szólalt meg Heather, és

nekiiramodott. – Onnan már nagyon közel van a völgy bejárata.

Breckenridge hátrapillantott, és amint az árnyékba értek, újra

hátranézett. Nem hallott közeledő lódobogást, ám mintha megérzett

volna valamit.

A fák között nem látott semmit a nyílt mező szélén. Előrenézett,

csak lépdelt tovább éberen. Már nincs messze a biztonság.

Gyors léptekkel érték el az apró falut. Egy mezei munkás és a

felesége egy házikó kertjében dolgozott. Felnéztek, ahogy elhaladtak,

aztán folytatták a fáradságos munkájukat.

– Erre – mutatott Heather balra, majd a lejtőre vezető keskeny útra

lépett. A lejtő alján az ösvény kikövezett úthoz ért. – Ott!

Breckenridge a távolba nézett, és meglátott valamit, ami első

pillantásra újabb ösvénynek tűnt, de az első pár lépés után rájött, hogy

nem ösvény, hanem bekötőút, amelyet terméskőből rakott fal

szegélyezett. Minél lejjebb ereszkedtek, minél távolabb volt mögöttük

Knockgray, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy a szemközti bekötőút egy

magánbirtok bejárata. A kőfallal körbezárt terület sokkal gondozottabb,

mint azok, amelyek mellett addig elhaladtak.

– Ez az út Ayrba vezet – közölte Heather vidáman, ahogy a

kereszteződéshez értek. – Carsphairn falu arra van – mutatott jobbra. –

Ayr messze van, jóval a falun túl. Balra pedig New Galloway-be lehet

jutni.

Breckenridge bólintott, gondolatban megielölte pozíciójukat a

térképen. Heather kezét egy pillanatra sem engedve el átvezette az úton.

– Milyen messze van a ház?

Még mindig az akármelyik pillanatban bekövetkező veszély töltötte

ki a tudatát.

– A Carsphairn-kastély. Körülbelül két mérföld.

Breckenridge a bekötőút elejéről visszanézett az útra, amely olyan

egyenes volt, hogy egészen a hegytetőig látszott, ahol az a Knockgray-

en át vezető úttal találkozott.

Heather megszorította a kezét. – Nem kell annyira aggódnod.

Majdnem megérkeztünk.

Egymásra néztek. – Két mérföld akkor is két mérföld.

Heather mosolyogva indult el. – Az igaz, de Catrionát mindenki

ismeri, tudják, mire képes. El nem tudom képzelni, hogy az ő birtokán

bárki ártó szándékkal merne követni minket.

Breckenridge megállt. – Catriona... pontosan kicsoda és mire képes?

– Lady Catriona... Azt hiszem, aki nem érti meg őt, boszorkánynak

nevezné. – Összenéztek. – Nagy hatalmú boszorkánynak.

– És akik megértik? Ők mit mondanak róla?

– Azt, hogy ő a Vale minden lakójának biztonságot és jólétet ad.

– Mi nem vagyunk a Vale lakói.

– Családtag vagyok, te pedig engem védelmezel. Hidd el, ezért a

védelmébe fog venni minket.

Breckenridge nem vitatkozott, ám egyáltalán nem volt szándékában

megfeledkezni az éberségéről csak azért, mert valami állítólagos

boszorkány két mérföldre lakik. Talán figyeli őket, és nem tudni, hogy

hajlandó lesz-e a segítségükre lenni.

Egyenesen nyugat felé haladtak negyed mérföldön át, majd a

kövezett kocsiút egy alacsony dombot megkerülve dél felé vezetett. A

kanyar után már nem láthatja meg őket senki, aki a nyomukban jár.

Breckenridge elengedte Heather kezét, megfordult, és hagyta, hogy

a kisasszony egyedül menjen. Ösztönére hallgatva az utat kémlelte

egészen a knockgray-i kereszteződésig...

A sötét hajú, erős testalkatú férfi ott ült pej lován az ösvény

legmagasabb pontján, és őket figyelte.

Breckenridge-nek nem kellett alaposabban megnéznie, hogy minden

kétség nélkül tudja: az a férfi valóban őket követte, mivel ugyanaz a

lovas volt, akit korában látott. És a lovas tartása kifejezetten felkeltette

az érdeklődését.

Szinte biztos volt abban, hogy ez a titokzatos úr állt Heather

elrablása mögött.

Beleillett a képbe. Nemcsak testi adottságai miatt, hanem minden

más tekintetben is. A mozdulatlanságában volt valami fenyegetés,

megfoghatatlan vadság, amit Breckenridge rögtön, minden nehézség

nélkül felismert, bármilyen nagy volt a távolság közöttük.

Az a férfi született harcos, akárcsak ő. Méltó ellenfél, akivel épeszű

ember nem akaszkodik össze.

Breckenridge csípőre tett kézzel állt és várt, ám a lovas nem

mozdult. Patthelyzet alakult ki, és ezt Breckenridge végül elfogadta.

A férfi, akárki is volt, nem volt hajlandó a Vale területére lépni.

És bár Breckenridge biztos volt abban, hogy ez a férfi az

ellenségük, nem tehette meg, hogy magára hagyja Heathert, és a

nyomába eredjen. Még ha lett volna lova, akkor sem lett volna hajlandó

elhagyni Heathert, pedig a kastély menedékétől már csak alig két

mérföldre voltak.

Mire a kastélyba érnek, és ha Richard és ő rögtön kilovagolnak, a

lovas addigra már régen eltűnik.

Egy percig nézte a lovast, aztán Breckenridge megfordult, és

továbbment, követte Heathert a völgybe.

A férfi, akinek valódi neve nem McKinsey volt, a hegytetőn állította

meg a lovát, és lenézett az útra. Látta a férfit, aki megállt és hosszan

visszanézett rá, harcos módjára, kihívón. Az utolsó pillanatban, mielőtt

eltűntek a kanyar mögött, a férfi megfogta a nő kezét.

Heather Cynster. Nem ismerte, de most, hogy meglátta, kissé

megkönnyebbült, hogy a sors küldött valakit – egy másik harcost – a

megmentésére. Elég nehéz természetű nőszemély lehetett, és ezt abból

látta, hogy Heather Cynster még ilyen körülmények között is

magabiztos tudott maradni, a fejét büszkén tartotta. Intelligens, bátor nő

lehet... és szabad akaratú.

Egy zsémbes, házsártos nő megkeserítené az életét. Még nehezebb

volna a helyzete, mint így. Nagyon is lehetséges, hogy szerencsésen

megmenekült tőle, és ezért hálával tartozik annak a nemes harcosnak,

aki elhódította tőle.

Miután látta a férfit, egészen biztos volt abban, hogy nem kell

aggódnia a Cynster lány jövője miatt, a biztonságáról nem is beszélve.

Az volt a legfőbb aggodalma, amiért kötelességének érezte követni őket,

ám nyilvánvaló volt, hogy az úriember, aki olyan védelmezőn lépkedett

mellette, a kezébe vette Heather Cynster jövőjét és biztonságát is.

Timms, az állástalan ügyvédbojtár, aki úgy hivatalnok, ahogy ő. Bár

a köztük lévő távolság túl nagy volt ahhoz, felismerhesse, de a

tartásából és a mozgásából is tudta.

Heather Cynster védelmezője ugyanolyan nemes ember, mint ő.

Erre akár meg is esküdött volna.

És az illető neve egészen biztosan nem Timms.

Késztetést érzett, hogy megforduljon, hazalovagoljon, és

teljesítettnek tekintse a Heather Cynster iránti nemesi kötelezettségét,

ám egy nyitott kérdés még maradt. Miért választották azt az utat?

Az út nyugat felé vezetett, a következő hegyvonulat, a Rhinns of

Kells irányába, a völgy másik oldalára. Ám azok a hegyek sokkal

meredekebbek voltak, mint amelyen a pár gyalogosan átkelt, tehát

nyilván nem a hegyen túlra mennek.

Hercules megérezte gazdája bizonytalanságát, és a fejét felszegve

néhány lépést tett előre. A lovas lecsillapította a pompás állatot, aztán

újra lenézett, majd meglátta a kőfalakat, amelyek bekötőutat jeleztek.

Nyilván egy kastélyba vezető út lehet.

Bár a környéket nagyjából ismerte, nem tudta, kinek a birtoka... de

sejtése volt.

Megrántotta Hercules kantárját, és folytatta útját az úton vissza

Knockgray felé.

A következő fogadóban rövid kérdezősködéssel megtudhatja a

szükséges részleteket. Ettől a gondolattól teljesen megnyugodott.

Carsphairn falutól nem messze, déli irányban kis ösvény

csatlakozott az útba. A falu közepén állt egy kis fogadó.

Leszállt a nyeregből, Hercuiest kikötötte a fogadó udvarában, és

bement.

A pulthoz lépett, és egy pint sört rendelt. Elég volt néhány

megjegyzés az időjárásról, az ígérkező termésről kissé erősebb

tájszólással, és érezte, hogy elfogadták, ezért nyugodtan feltehette a

kérdést: – Az imént elhaladtam egy birtok bejárata előtt – intett a dél

felé vezető útra. – Nem tudom, kié lehet?

A pult mellett ülő öregember bólintott. – Az biztosan a Vale volt.

– Vale?

Az öreg összenézett a csapossal aztán vállat vont. – Vale o’

Casphairn. A ladyé meg a férjéé. Cynsternek hívják az embert. Jó ember

– jegyezte meg a csapos poharat törölgetve. – Időnként benéz ide.

A férfi bólintott, és ejtette a témát. Inkább az Ayrbe vezető út

állapotáról érdeklődött. Nem mintha arra akart volna menni, de ezt a

kocsmabelieknek nem kell tudniuk.

A csapszékben maradt, lassan iszogatta a sörét, és teljesen

megkönnyebbült. Elég alaposan tanulmányozta a Cynster-klán

viszonyait ahhoz, hogy eszébe jusson, Richard Cynster valóban valami

dél-skóciai boszorkányt vett feleségül, és úgy tűnik, hogy az asszony

Vale of Casphairn úrnője.

Nem csoda, hogy Heather Cynster és védelmezője a kastély felé

tart. Bizonyára már oda is értek. Es ez azt jelenti, hogy biztonságban

vannak a Cynster-klánnál.

Üres korsóját a pultra téve elköszönt az öregtől és a csapostól. Bár a

terve teljes kudarcba fulladt, furcsa módon gondtalannak érezte magát.

Nem úgy történtek a dolgok, ahogy eltervezte, még kevésbé úgy, hogy a

javát szolgálnák, mégis valamiért elégedett volt, hogy a sors

kegyelméből sikerült a katasztrófát elkerülnie. Olyan katasztrófától

menekült meg, amellyel nem lett volna könnyű együtt élni, és

megkeserítette volna élete hátralévő napjait.

Kint Hercules nyergébe szállt, majd az útra Kiérve elengedte a

gyeplőt és hagyta, hogy a ló kedvére vágtasson.

Előrehajolt a nyeregben, a lobogó sörénybe kapaszkodott, a szél

fütyült az arca mellett, és élvezte az izgalmat.

A szabadságot.

Bármilyen csalóka is ez a szabadság, kiélvezi, amennyire csak

tudja.

Édes otthon.

Ettől a gondolattól a lelke dalra fakadt.

Ugyanakkor azonban kellemetlen emlékeztető volt, bogv mi várja

ott: káosz és katasztrófa, amelyet neki kellett volna elhárítani.

Az ő feladata helyrehozni bármilyen eszközzel, bármilyen módon.

Megtesz mindent, amit megtehet. Nincs más választása. De ezzel

majd holnap kell foglalkozni. Ma még szabad.

A délután mar estébe fordult, a nap a hegyek mögé ereszkedett, nyúltak

az árnyak, hűvösödött a levegő, amikor Heather és Breckenridge

felkaptatott az utolsó emelkedőn a Casphairn-kastély széles első

udvarába.

A kastély hatalmas kőepület volt, három tornya emelkedett az ég

felé. A sötétszürke épület szabálytalan alakú volt, mégis valahogy

egységesnek tűnt a folyó partján emelkedő kis dombon. A folyó és a ház

között elterülő lankán kert terült el. Breckenridge a kastély mögötti

melléképületekre pillantott, ahol a gazdaság szükséges kellékeit

tárolhatták.

Az udvar közepére sem értek, amikor hirtelen kinyílt a bejárati ajtó,

és három gyerek rohant ki.

– Heather!

– Mama, papa... Heather van itt!

Breckenridge erőt vett magán, nehogy láthatóan összerezzenjen. A

völgy csendjét és nyugalmát zavarta, meg az eles hangú visítás. Ám

amikor Heatherre pillantott, látta, milyen mosoly árad szét az arcán,

ahogym karját kitárta. Úgy határozott, bármit megbocsát, ami

Heathernek ilyen örömet okoz...

A két nagyobb gyerek Heatherre ugrott. Breckenridge

megtámasztotta a hátát, hogy hanyatt ne essen, ám Heather ezt mintha

észre sem vette volna, olyan önfeledten ölelte őket.

– Lucilla! – szólt Heather, megcsókolva a vörös hajú fejecskét, majd

megölelte a fekete hajú fiúcskát. – Marcus.

Aztán a legfiatalabbra fordította a figyelmét. Lehajolt, hogy a

kislány, aki addigra odaért hozzá, a nyaka köré fonhassa a karját.

– És Annabelle!

Újabb vad ölelés és csók után Heather felegyenesedett, és az ajtó

felé pillantott, mivel éppen akkor lépett ki a házból Richard, és nagy

léptekkel feléjük tartott.

– Itthon van édesanyátok? – kérdezte a gyerekeket, de Richardot

figyelve.

– Igen, de a gyerekszobában volt Calvinnal és Carterrel – jelentette

Lucilla. – Ha jól gondolom, éppen most szalad le a lépcsőn.

Breckenridge a magas, fekete hajú férfit nézte, aki a kavicson

lépdelt feléjük. Ismerte Richardot, és Richard is őt, de a helyzet így is

elég furcsa volt.

Richard kék szeme gyorsan végigmérte Heathert, aztán megölelte és

körbeforgatta.

– Nagyon aggódtunk miattad, te ütődött nőszemély. Éppen ideje

volt, hogy felbukkanj.

– Hidd el, hogy olyan gyorsan jöttünk, ahogy csak tudtunk – felelte

Heather.

Richard kibontakozott az ölelésből, és miután láthatóan

meggyőződött arról, hogy az unokahúgának nincs semmi baja,

megnyugodott és eleresztette, majd a tekintetét Breckenridge felé

fordította. Néhány pillanatnyi tétovázás után Richard bólintott, és a

kezét nyújtotta. – Breckenridge.

– Richard – szólt Breckenridge, és kezet ráztak. – Gondolom,

hallottad...

– Heather! Éppen idejében! – szólt egy női hang megkönnyebbülve.

A ház felé pillantva Breckenridge gyönyörű hölgyet látott. Könnyed

léptekkel tartott feléjük; szoknyája, sálja lengett a lágy szélben. A

napfényben ragyogó, rézvörös haját laza kontyba fogta a feje tetején.

Richard boszorkányos felesége magasabb volt az átlagosnál, sudár,

inkább telt, mint karcsú. Breckenridge csak egyszer találkozott

Catrionával, még Caro esküvőjén. Most is nyugalom, magabiztosság és

derűs határozottság áradt belőle.

Heatherhez érve Catriona megölelte sógornőjét, és arcon csókolta.

Heather viszonozta az ölelést és a csókot. – Csak ide jöhettünk.

Remélem, nem bánod, hogy...

– Ugyan már! Hálát adunk az égnek, hogy biztonságban, épen,

egészségben ideértetek.

Catriona az élénkzöld szemével ekkor Breckenridge-re pillantott.

Tényleg olyan nézése volt, mint keveseknek. Breckenridge

elgondolkodott, mit lát benne, aztán ragyogó mosoly áradt szét az arcán,

és kezet nyújtott. – Breckenridge, ha Richard még nem mondta volna,

nagy hálával tartozunk önnek, hogy megmentette Heathert, és

biztonságban hozzánk kísérte.

Határozott elégedettség hallatszott Catriona hangjából.

Breckenridge ezt figyelmen kívül hagyva megfogta a hölgy kezét és –

hosszú napok óta először – szokásos társasági modorával kézcsókra

hajolt.

– Catriona. Őszintén örülök, hogy viszontláthatom. Bár talán

szerencsésebb lett volna, ha erre más körülmények között került volna

sor.

A kastély úrnője elmosolyodott. – Valóban. De legalább itt vannak

– mondta, azzal megfordult, és könnyed mozdulattal terelte a

gyermekeit, Heathert, Breckenridge-et és a férjét a ház felé. – Menjünk

be, mielőtt besötétedik, és feltámad a hűvös szél.

Breckenridge és Richard sereghajtónak maradt; a gyerekek

szökdécseltek elöl, és egymás szavába vágva kérdezgették Heathert. így

Breckenridge megragadta az alkalmat, és megjegyezte: – Azért tartott

ilyen sokáig az út, mert Gretna Greentől gyalog kellett jönnünk.

Richard komor tekintettel pillantott rá. – Az egész történet érdekel.

Beléptek az ajtón a többiek után. Breckenridge még sohasem

tapasztalt ahhoz fogható szívélyes vendéglátást, amelyben részük volt.

Előkerült Mrs. Broom, a házvezetőnő. Üdvözölte Heathert, majd

kedvesen megpaskolta Breckenridge arcát, és megköszönte neki a

gáláns lánymentést.

Jött egy idősebb férfi sétapálcával, és egy fiatal lakájt utasított, hogy

zárja be az ajtót, majd mosolygott, amikor Heather felé fordult, és

megfogta a ráncos öreg kezet.

– McArdle... örülök, hogy újra látom! Jól van?

– Jól, már amennyire jól lehetek, kisasszony. Köszönöm a kedves

kérdését.

Folytatódtak az üdvözlések, aztán Richard félrevont egy marcona

férfit, bizonyos Hendersont, hogy üzenetet küldjön délre, a családnak.

Közben Catriona utasításokat osztogatott McArdle-nek és Mrs.

Broomnak a vendégek elhelyezését illetően. Az egyre nagyobb

hangzavarban a szakácsnő biztosította Breckenridge-et, hogy azt készít

vacsorára, amit ő és Heather kíván, és javasolta, hogy addig is

fogyasszanak egy kis süteményt.

Breckenridge magában hálát adott, amikor a beszélgetést meghalló

Catriona egyetértését fejezte ki.

A lépcsőn magas, elegáns, őszülő hajú hölgy lépdelt lefelé, két

fekete hajú fiúcskát terelve. A fiúk előbb egyenesen Heather felé

indultak; aki egyiket a másik után felvette, megcsókolta, majd az anyjuk

szoknyájába kapaszkodtak, de rögtön elengedték, és a testvéreikhez

rohantak.

Breckenridge hirtelen ráeszmélt, hogy a fekete hajú kis ördögöket

kísérő idősebb hölgy őt nézi. Feléje fordult, a szemébe nézett.

Catrionához hasonlóan a hölgy is elmosolyodott.

– Algaria – tájékoztatta Richard, aki abban a pillanatban visszalépett

mellé.

– Ő is boszorkány?

Richard bólintott. – Ő volt Catriona tanítója. Most a gyerekekre

vigyáz, és ha úgy gondolja, hogy Catriona nem figyel, Lucillát tanítja a

boszorkánytudományra.

Breckenridge a kislányra nézett. – Ő a...

– Ő a Vale következő boszorkánya. Minden jel szerint ez a dolgok

rendje. – Richard a felesége közelében álló lányát nézte, alig titkolt

büszkeséggel. – Algaria szerint azért lettek ikreink, hogy Catrionának

legyen lánya, aki a következő lady lehet, nekem pedig legyen fiam, akit

a lady védelmezőjének nevelhetek. Úgy tűnik, nekem ez a feladatom.

Ám mivel Lucilla is ugyanúgy Cynster, mint Marcus, fogalmam sincs,

hogyan fogadja el a fivére védelmét.

A Cynster lányok akaratosságára emlékezve Breckenridge a ház

urára pillantott. – Mielőtt elküldenéd azt az üzenetet, azt hiszem, el kell

mondanom, hogy mi történt.

– Valóban – szólt Catriona, aki éppen akkor kiadta az utolsó

utasítást, és idejében fordult feléjük, hogy meghallja Breckenridge

szavait. – De vonuljunk vissza... talán a könyvtárba.

Richard bólintott. Catriona felküldte a gyerekeket az emeletre

Algariával, Heather, Catriona, Richard és Breckenridge a kastély egyik

szárnyának kényelmes helyiségébe vonultak. A hölgyek a kandalló

előtti szófán foglaltak helyet. Breckenridge a kandalló melletti egyik

nagy karosszékbe ült. A könyvtárszoba minden jel szerint Richard

birodalma volt.

Amint Richard leült a másik karosszékbe, szobalány sietett be,

tálcán hozta a beígért ételeket. Catriona teát töltött, Heather és

Breckenridge nekiestek a vajas süteménynek, aztán szilvalekvárt faltak

és sonkás szendvicset.

Breckenridge a szeme sarkából látta, hogy Catriona jelez

Richardnak, nyilvánvalóan azt mutatva, hogy várjon a

keresztkérdésekkel, amíg Breckenridge és Heather befejezi az evést.

Hosszú percekig nem szólaltak meg, aztán Heather letette a

tányérját, a teáscsészéért nyúlt, majd elégedett sóhajjal dőlt hátra. –

Nem ehettünk ennyit, mióta elhagytuk Gretna Greent.

Catriona átható tekintettel nézte Heathert. – Gretna Greenből

jöttetek?

Heather bólintott. – Oda vittek az elrablóim. De az elején kellene

kezdenem...

És az elején kezdte.

Breckenridge is hátradőlt, és hagyta, hogy Heather adja elő a

történetet a saját szavaival, attól a pillanattól kezdve, hogy Lady

Herford szalonjába lépett.

Heather ezért őszintén hálás volt. Túl jól ismerte az unokatestvéreit,

köztük Richardot is, hogy felismerje: a tőle szokatlanul rideg fogadtatás

oka nem Heather, hanem Breckenridge. Heather gondoskodott róla,

hogy Breckenridge-et semmiféle szemrehányás ne érhesse, hiszen

nagyon is tisztában volt vele, mennyire megértő és segítőkész.

Heather úgy érezte, hálával tartozik neki a rendíthetetlen

támogatásért. Komoly kétségei voltak, hogy más férfi megtette volna

azt, amit ő, és teljesítette volna azt a kérését, hogy á lehető legtöbbet

igyekezzen megtudni az elrablása körülményeiről, hogy megvédhesse

húgait és unokahúgait az esetleges veszélytől.

Breckenridge nem vitatkozott; mindent megtett, hogy szavatolja a

biztonságát, így nyugodtan játszhatta az elrabolt kisasszony szerepét,

abban a biztos tudatban, hogy ha valami veszély fenyegeti,

Breckenridge a közelben van álruhában, és hajlandó elmenekíteni.

Mindent, amit tett, érte tette; minden szabályt, amit megszegett, érte

szegte meg. Nem hibáztathatják őt azért, ami történt.

És Breckenridge javára legyen írva, hogy csak akkor szólt közbe,

amikor olyan részletekkel kellett kiegészíteni a történetet, amelyekről

Heather nem tudhatott, például miként talált rá a Knebworthi

fogadóban. Richard a homlokát ráncolta, amikor ahhoz a részhez értek,

hogy miért nem szökött meg Breckenridge-dzsel már a legelső éjszakán,

de amikor elmondták az okot, nem volt semmi megjegyzése.

Heather és Breckenridge pontos részletességgel mondták el az

elrablás és az azt követő üldözés történetét. Breckenridge csodálta,

milyen tisztán és nyíltan beszél Heather a történtekről. Amikor egy

pillantást vetett Catriona és Richard arcára, meggyőződött arról, hogy

ők is felismerték: a veszélyek ellenére Heathernek különösebb sérülés

nélkül sikerült átélnie a megpróbáltatást, vagyis nincs maradandó

félelem benne. Nemcsak a szavaiból, hanem a bosszús arckifejezéséből

is látszott, mennyire nehezményezi, hogy nem sikerült kideríteniük a

titokzatos úr kilétét, nem tudtak meg róla semmit, de mindennél jobban

foglalkoztatja, hogy vajon mi lehetett az elrablásának a valódi oka.

Természetesen nagyon gondosan kerülte azt a témát, hogy útközben

milyen bizalmas viszonyba kerültek. Gondja volt rá, hogy visszaadja a

pecsétgyűrűt, mielőtt a kastélyba értek. Breckenridge mégis érezte

Richard gyanakvó pillantásait, ám ezt Richard leplezni igyekezett.

Szándékában volt a lehető leghamarabb beszélni Richarddal, és tisztázni

a helyzetet, de ezt nem a hölgyek jelenlétében kívánta megtenni.

És amíg nem tudja Catriona szándékait, őt sem akarta a bizalmába

avatni.

Ettől függetlenül érezte, hogy Richard kezdeti feszültsége

lényegesen csillapodott, ahogy Heather beszámolt mindenről, ami az

úton történt, és amit ő a védelmében tett.

Heather a helyzet komolyságát nem fogta fel, de Richard igen.

Ennek bizonysága volt, hogy Richard időnként elismerő pillantást vetett

rá.

Heather a történet végére ért: – És elgyalogoltunk a Vale-be.

Breckenridge végre egyenesen Richard szemébe nézett. – Az a

lovas... Vale határáig követett minket.

– Tessék? – nézett rá Heather csodálkozva. – Nem láttam.

– Az utolsó faluból... Knockgray a neve? – Richard bólintott,

Breckenridge pedig folytatta: – A lefelé vezető út legmagasabb pontján

állt. Hátranéztem, mielőtt beértünk a kanyarba. Nyugodtan ült a lován.

Hatalmas állat volt, gyönyörű pej. Vártam, de nem mozdult. Aztán

utolértem Heathert, és jöttünk tovább. Nyilvánvalóan nem követett.

Catriona a fejét ingatva visszatért a valóságba. – Nem tette be a

lábát Vale-be. Tudtam volna.

Breckenridge tétovázott, majd megjegyezte: – Ez arra utal, hogy

ismeri a helyet.

Richard elkomorult – Nem feltétlenül. Gyakran előfordul, hogy

rossz szándékú emberek nem mernek belépni a Vale-be.

Heather, aki még mindig nem tudott napirendre térni azon, hogy

Breckenridge nem szólt neki a lovasról, hálás volt Catriona

varázserejéért. Ha a lovas akkor úgy dönt, hogy rájuk támad...

Breckenridge-nek pisztoly volt a zsebében, vagyis minden bizonnyal

biztonságban lettek volna.

Richard nyugodtan felállt. – Az lesz a legjobb, ha most rögtön futárt

küldök délre.

Heather felnézett. – Küldhetek üzenetet én is a szüleimnek?

– Kétségtelenül az volna a legjobb – jegyezte meg Richard. Azzal a

helység másik végében az ablaknál álló íróasztala felé intett.

Miközben Richard és Heather az asztalnál ülve az üzenetüket írták –

Heather a szüleinek, Richard pedig a féltestvérének, Devilnek, aki a

család feje volt Breckenridge a kandallónál ülve a Vale-ről kérdezte

Catrionát. Kíváncsi volt, és Catriona örömmel világosította fel, mert

Breckenridge hiányosságának tekintette, hogy semmit sem tud a Vale-

ről. A férfit ez nem bántotta meg, sőt furcsa módon sokkal nyugodtabb

volt, mint várta.

Megkönnyebbült.

A helyzet iróniája akkor jutott eszébe, amikor a leveleket elküldték

a futárral és Catriona felkísérte Heathert, hogy valami ruhát találjon

neki, és megfürödhessen. Így Breckenridge és Richard maradt a

könyvtárszobában, mivel azonban Heatherhez volt kötve, a

megkönnyebbülése nyilvánvalóan csak tévedés volt. Mielőtt esélye lett

volna összeszedni gondolatait, hogy megfelelő szavakat találjon a téma

felhozatalához, Richard, miután becsukta az ajtót a hölgyek után, és tett

egy kitérőt egy-egy pohár whiskyért, visszatért a kandallóhoz. Átadta az

italt, amelyre mindkettőjüknek nagy szüksége volt, aztán a szemébe

nézett, és kijelentette: – Nagyra értékelem és elfogadom, hogy mindent

úgy kellett tenned, ahogy tetted. Elég jól ismerem Heathert ahhoz, hogy

tudjam, nem igazán hagyott neked más választást. Ezek után a

körülmények ismeretében mi lesz?

Breckenridge állta Richard tekintetét. – Azt hiszem, az esküvő

teljesen helyénvaló.

Richard felsóhajtott. – Tehát hajlandó vagy feleségül venni?

Akár harcolna is azért, hogy feleségül vehesse, de nem látta

szükségét annak, hogy ezt elismerje.

– Úgy érzem, hogy ebben az ügyben a legfontosabb cél Heather jó

hírének megőrzése. Szerintem alapvető fontosságú, hogy a

menyasszonyom legyen; ha nem makulátlan a hírneve, nem tudja

elfoglalni azt a társadalmi pozíciót, amely megilleti.

Richard bólintott. – Ebben egyetlen Cynster sem vitázna veled.

– Remek. – Breckenridge elhallgatott, ivott egy kortyot a finom

italból. – A társaság szempontjából a helyzet a következő: meg kell

nősülnöm, mégpedig elég hamar, hiszen Heather már huszonöt éves. Ha

ez a szezon is úgy telik el, hogy nem megy férjhez, úgy tekintik, hogy

nem kelt el. Javaslom, terjesszük azt, hogy már ismertük egymást, és

például Lady Osbaldestone megemlítette, hogy szerinte illenénk

egymáshoz, vagyis mindkettőnk helyzete meg oldható lenne egyetlen

ceremóniával. Következésképpen Heather és szülei nem hozzám,

Baraclough-ba jöttek látogatóba, hanem úgy állapodtunk meg, hogy itt

találkozunk. Te és Catriona ügyeltek az illendőségre, és eldönthetjük, el

tudjuk-e fogadni egymást a házasságban.

– Miért nincs itt Martin, vagy legalább Celia?

– Azért, mert Celiának két másik lányukat kell kísérnie a bálokra és

más társasági eseményekre, és ha Heatherrel együtt hirtelen eltűnne a

társaságból, az nemkívánatos szóbeszédre adhatna okot, amelyet az

adott helyzetben mindkét család igyekszik elkerülni.

Richard ezen elgondolkodott, aztán megjegyezte:

– Úgy értesültem, a családnak eddig sikerült titokban tartania, hogy

Heather eltűnt. Celia és a hölgyek kitaláltak valamit, hogy Heather

fertőző betegségben szenved, nehogy a barátnőinek eszükbe jusson

meglátogatni.

Breckenridge bólintott. – Ez így jó lesz. Ha kiderül rólunk az

igazság, nyilván nagyon romantikusnak találják a történetet.

Richard ivott egy kortyot, majd Breckenridge-re pillantott. – Csak

két apróság. Először is köztudott, hogy a Cynsterek szerelemből

házasodnak.

Breckenridge megborzongott.

– A jelen eset kivétel. Mivel Heather huszonöt éves, és még nem

találkozott az igaz szerelemmel, úgy határozott, hogy a vikomt

feleségének lenni jobb választás, mintha vénlány marad.

Richard bólintott.

– Ésszerű magyarázat. A másik apróság, hogy miért itt

találkoztatok, nem pedig Baraclough-ban?

Breckenridge elmosolyodott. – Azért, mert Baraclough nagyon

közel van Londonhoz, és bárki betoppanhatott volna váratlanul apámhoz

látogatóba. A Vale azonban nagyon messze van, az előkelő társaság

nem jut el ide.

Richard vigyorgott. – Értem. – Elgondolkodott, majd bólintott. –

Elfogadható magyarázat.

– Mi az elfogadható magyarázat?

Mindketten felnéztek, ahogy Catriona a szemöldökét összevonva

közeledett feléjük.

Richard nem az esküvő elkerülhetetlenségét említette – amit

Richard és Catriona bizonyára már megbeszélt egymással –, hanem azt,

hogy Breckenridge hajlandó feleségül venni Heathert, és milyen

történetet fognak előadni a Londonból való eltűnésre, így megvédve a jó

hírét.

Richard magyarázata után Catriona Breckenridge-re nézett. –

Megbeszélte ezt Heatherrel?

Breckenridge a zavarát azzal igyekezett leplezni, hogy poharát

megemelte. – Nem. Még nem.

– Nos – szólt Catriona a homlokát ráncolva – Javaslom, hogy tegye

meg. Előbb azonban jobban teszi, ha visszavonul a szobába, amelyet

Henderson előkészített önnek, és szokásos úri öltözetet ölt. – A férfiak

alakját mérte végig a tekintetével. – Richard kölcsönöz néhány

ruhadarabot – jelentette ki, azzal felállt.

Az illem szerint Breckenridge is felállt, és letette a poharát.

Catriona közben folytatta: – Hamarosan vacsoraidő. Minden mást

ráérünk később megbeszélni.

Valahogy sikerült mindkét férfit kiterelnie a könyvtárszobából. A

hallban azt a feladatot adta Richardnak, hogy keressen a ruhatárában

Breckenridge-re illő ruhákat, majd Henderson gondjaira bízta

Breckenridge-et, azzal, hogy menjen fel a szobájába, ahol forró fürdő

várja.

Catriona kezét csípőre téve állt a lépcső alján, és nézte, ahogy

Breckenridge elindul felfelé. Aztán lassan elmosolyodott, a fejét ingatta,

és elsietett a többi feladatát teljesíteni.

Richard ruhákat akart válogatni Breckenridge-nek a saját ruhatárából,

ám rendkívül pedáns inasa, Worboys kijelentette, hogy kizárólag ő

képes megfelelő öltözéket válogatni olyan úriembereknek, mint

Breckenridge, így kisajátította magának a feladatot. Richard ezt rá is

bízta, majd elkísérte az inasát Breckenridge szobájába, bemutatta neki,

és a gondjaira bízta. Aztán visszament a nagy hálószobába, amelyet

boszorkány hitvesével osztott meg, és azt látta, hogy a felesége már

felöltözött vacsorához. Éppen a hosszú vörös haját fésülte.

Richard erőt vett magán, elfordította a tekintetét a látványtól,

amelyet mindig elbűvölőnek talált, becsukta maga mögött az ajtót,

kizárt minden olyasmit, ami elvonhatná figyelmét, és eszébe jutott, mit

akart kérdezni. Felesége szemébe nézett a tükörben. – Mi volt ez az

egész?

Nem kellett elmagyaráznia, mire gondol. Catriona pontosan tudta. A

„minden más”, ami ráér. Richardnak fogalma sem volt, mit értett ezen,

de abban biztos volt, hogy neki mi az álláspontja.

Legalábbis úgy gondolta.

Catriona ismét a hajfürtjeire figyelt, amelyeket éppen fésült. –

Neked is feltűnt, milyen buzgón bizonygatta Heather, milyen nagyon

igyekezett meggyőzni téged, engem, és közvetve a családot is, hogy

Breckenridge egyáltalán nem hibáztatható azért, amiért ilyen hosszúra

nyúlt a távolléte?

Richard megállt a felesége mögött, a tükörből nézte az arcát, és

vállat vont. – Szerintem érthető. Hiszen Heather nem szokott hazudni,

nem is szépíti az igazságot. Nyilván szörnyű bűntudata volna, ha

Breckenridge fejére olvasnánk bármit is, ha rá lennénk dühösek azért,

ami tulajdonképpen nem az ő hibája.

– De nem is Heather hibája – jegyezte meg Catriona. A hangiában

Richard érezte a rosszallást. – Ha valaki hibáztatható, az az emberrabló

csapat és még inkább az a titokzatos úr.

Richard oldalra billentette a fejét. – Ez mind igaz, de a társaság

nyilván nem így ítéli meg.

– Lehetséges, de eltértünk a tárgytól. – Catriona letette a hajkefét, és

hátrasimította a haját, hogy a szokásos kontyba feltűzze. – Felettébb

érdekesnek találom a történetüket. Először is azért, mert Heather nagyon

hangsúlyozta, hogy ami történt, az teljes mértékben az ő döntésének

következménye, nem pedig Breckenridge elhatározása volt, másodszor

pedig azért, mert Breckenridge nemcsak elfogadta a döntéseit, hanem

elfogadta azt is, hogy Heathernek joga van dönteni. És úgy tűnik, hogy

zokszó nélkül és önzetlenül segítette. Ezt rendkívül érdekesnek találom.

Szerinted?

Richard a homlokát ráncolva gondolkodott, mielőtt válaszolt volna:

– Nem igazán tudom, mi mást tehetett volna. Hiszen Heather ízig-vérig

Cynster, és mivel húgait és talán Henriettát és Maryt is veszélyben

érezte, lehetetlen volt az útjáról letéríteni.

Catriona a férje szemébe nézett, kedvesen mosolygott rá, mintha

tekintetével azt mondta volna, mindez nagyon ésszerű, de nem vett

észre valami nagyon nyilvánvaló dolgot.

– Mondd csak... mi ez-a Breckenridge?

Nem „ki”, hanem „mi”. Richard felfigyelt erre. Pontosan tudta, mire

gondol. – Nem tudhatjuk, mi történt valójában, mennyit vitatkoztak. De

még mindig úgy gondolom, hogy Breckenridge semmivel sem tudta

volna eltéríteni Heathert a szándékától.

Catriona megvonta a vállát. – Lehet. Gyanítom, hogy ezt már

sohasem fogjuk megtudni, és nem tudom, hogy van-e még jelentősége.

Richard a felesége arcát nézte. Nem látszott rajta az a derűs

magabiztosság, amelyet katasztrófa közeli helyzetekben is képes volt

mutatni, hanem inkább boldognak tűnt, mint aki őszintén elégedett a

helyzettel.

Richard nem volt biztos abban, hogy Catriona jól látta-e, amit látott,

hogy mire számított, ezért rákérdezett: – Ugye, te is tisztában vagy

azzal, hogy össze kell házasodniuk?

Catriona csak mosolygott. – Ugye, te is tisztában vagy azzal, hogy a

Lady vezette őket ide?

Richard kihúzta magát. – A Lady? – Boszorkány hitvese nem

hivatkozott az istennőre, ha nem volt rá jó oka, és Richard régen

megtanulta, hogy ilyenkor elővigyázatos legyen. – Ő is részt vett ebben?

– Természetesen. Hová máshová küldene egy szerelmes párt,

akiknek tisztázniuk kell, hányadán állnak? – Catriona megfordult, és a

férjére nézett. – Ha valakinek, neked tudnod kell, hogy a Vale, ez a

völgy éppen olyan szerelmeseknek való, akik nem látják a nyilvánvalót,

és nem fogták fel, hogy minek kell bekövetkeznie.

Richard tétovázott, de nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: –

Egymásnak vannak teremtve?

Catriona ismét a fejét ingatta. – Igazán jobban kellene figyelned.

Még én is tudom, hogy egymásnak vannak teremtve, pedig csak kétszer

láttam őket együtt. – A kezét nyújtotta. – Most pedig itt vannak, és

minden világos.

– Valóban?

– Természetesen! Tehát az a szerepünk, hogy itt tartsuk őket, amíg

ezt ők is be nem látják. – Azzal felállt. – Nem hiszem, hogy túl sokáig

tartana. Heather sosem volt vak, és kétlem, hogy Breckenridge az volna.

Sőt a hírneve alapján joggal feltételezhető, ha nőkről van szó, többet lát,

mint a férfiak többsége.

Ez nem menti meg, gondolta Richard, de nem mondta ki.

Catriona lesimította a ruháját, majd megperdült, és háttal állt

Richardnak. – Fűzz be, kérlek... és jó volna, ha aztán hamar átöltöznél.

Bármelyik pillanatban megkongathatják a gongot, és nekünk a

szalonban kell lennünk, mire ők leérnek, mert látni akarom az arcukat.

Mivel Richard semmit sem tudott volna szólni a terv ellen, félretette

a kétségeit, és engedelmesen befűzte a ruhát.

Nem igazán tartotta lényegesnek, hogy a Lady hozzájárult-e a

történtekhez, ha Heather és Breckenridge az oltár előtt köt ki. Meg volt

győződve arról, hogy ennek elősegítése a család iránti kötelessége. És

az már senkit sem érdekel, ez hogyan következett be.

Elkötötte Catriona fűzőjét, aztán megfordult, hogy levetkőzzön és

felvegye az estélyi öltözéket, amelyet Worboys készített ki neki, és

közben az járt az eszében, amit Breckenridge-nek mondott. Nem tartotta

magát jövőbelátónak, de úgy tűnt, mintha figyelmeztetés lett volna.

A Cynsterek szerelemből házasodnak.

Ha jól értelmezte a Lady érdeklődését Heather és Breckenridge

iránt, és egészen biztos volt abban, hogy igen, akkor őt érte a

megtiszteltetés és a mérhetetlen öröm, hogy üdvözölje Breckenridge-et -

az előkelő társaság legkedveltebb kéjencét – a nős férfiak klubjában.

Somolyogva felvette a frakkját, megigazgatta az ujját, majd követte

Catrionát az ajtóhoz.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Órákkal később Breckenridge a kezét a tarkóján összekulcsolva,

kinyújtózva feküdt a frissen vasalt lenvászon lepedőn. Végre újra abban

a gyönyörűségben lehetett része, hogy olyan ágyban fekhet, amelyben

teljes hosszában elfér. Felsóhajtott, miközben Morpheust várta.

Gondolatai a nemrég véget ért vacsorán jártak. A ház népével a

nagy teremben vacsoráztak, amely évszázadok alatt nem sokat

változhatott, mivel a család és a vendégek a terem végében, emelvényen

álló asztalnál ettek, a ház vidám, csevegő népe pedig külön asztaloknál.

Ahogy a jelenetre gondolt, önkéntelenül elmosolyodott, mert eszébe

jutott a kedvesség, a szeretet, a vidám hangulat, történetek elbeszélése

az asztal körül, a gyöngyöző kacaj. Még idegenként is úgy érezte, része

a társaságnak, magával ragadta a vidámság. Saját családjában, a

Brunswick-házban is hasonló volt a hangulat, de a Vale-ben a vidámság

és a család öröme sokkal jobban megnyilvánult.

Érdekes volt az este.

Méghozzá több okból is.

Felidézte a rengeteg beszélgetést, megvizsgálta a rejtett jelentéseket

az elhangzott mondatokban. Bár egyáltalán nem volt meglepődve azon,

hogy Richard sokkal barátságosabb volt vele, valahogy megérezte, hogy

vendéglátója... valamiféle szimpátiát érez iránta.

Ami meglehetősen harcsának tűnt. Vajon Richard azért sajnálja,

hogy kénytelen szoknyavadász szabadságát feláldozni, és a házasság

igájába hajtani fejét egy Cynster lánynyal? Ez egyszerűen nem lehet

igaz. Minden Cynster férfi a háza hercegnőjének tekintette Cynster

unokahúgait. Richard és a többiek a Cynster lányok férjeit nem

szánalmasnak tekintik, hanem megtiszteltetésnek, ha valaki benősülhet a

családba.

Attól, hogy Richard együttérzéssel nézett rá, Breckenridge

feszengeni kezdett. Ehhez a nyugtalansághoz hozzájárult az is, hogy

Catriona olyan szeretettel fogadta el, mintha máris a családba tartozna.

Tudhatta, hogy neki és Heathernek össze kell házasodniuk, ám

egyáltalán nem látta jelét annak, hogy Catriona rosszallná a társasági

elvárások miatt kikényszerített házasságot. Catriona már több mint

kilenc éve Richard felesége volt, így a Cynster-klánba tartozik. Nehéz

elhinni, hogy ő még nem fertőződött meg a Cynsterek szerelemből

házasodnak hitvallással.

Főleg a titokzatos Ladyvel való kapcsolata miatt.

Az igazsághoz közelebb járt Catriona burkolt figyelmeztetése, hogy

ha Heathert a társasági elvárásokra emlékeztetik, akkor megmakacsolja

magát.

Már a puszta gondolattól érezte, hogy az izmai megfeszülnek, ezért

akart ellazulni.

Próbálta elűzni a nyugtalanító gondolatot, de a lehetőség, hogy talán

kénytelen lesz elengedni a lányt, rémlátomásként nyomasztotta... és az

elszántsága egyre szilárdabb lett. Nem akarta elengedni, el sem tudta

képzelni, hogyan élhetne tovább, ha a legrosszabb bekövetkezne.

Hogyan találkozhatnának társaságban, és hogyan tehetnének úgy,

mintha semmi sem történt volna. Megpróbálhatna mellébeszélni,

színlelni, de ez nem az ő stílusa. A gondolat, hogy visszaálljon közöttük

a korábbi állapot, vagy megengedje, hogy Heather újra nagybácsiként

tekintsen rá, nevetségesnek tűnt.

Aludni akart, ezért inkább a jóra koncentrált, hogy milyen lesz, ha

összeházasodnak. Londonban a Brunswick-házat használnák, de úgy

tervezte, a kötelező időn túl inkább Baraclough-ban lennének. Az apja

ezt kifejezetten szeretné, ahogy ő is.

Valójában azonban arra vágyott, hogy családot alapítson, és olyan

házat építhessen, amilyenben Richard lakik. Richard nyilvánvalóan

nagyon nyugodtan, gondtalanul él, és ha ez az élet megfelelő számára,

akkor őt is elégedettséggel töltené el.

Még sohasem gondolt erre, de ezt akarja. Ezt az utat akarja követni

élete hátralévő részében.

Ebben az egyetlen akadály az, hogyan vegye rá Heathert, hogy lássa

be, szerelmi vallomás nélkül is feleségül kell mennie hozzá. Ebben

szerencsére az ő oldalán állt az előkelő társaság.

Behunyta a szemét, és próbált elaludni.

Könnyű lett volna, hiszen az ágy nagyon kényelmes volt, a kőfalak

pedig olyan vastagok, hogy semmilyen hang nem zavarta.

Mégis forgolódott. Felült, felrázta a párnát, visszafeküdt.

Aztán csak feküdt hanyatt, és a mennyezetet bámulta. Késztetést

érzett, hogy felkeljen, megkeresse a zsebóráját és megnézze, mennyi

ideje fekszik; hosszú óráknak érezte, de a szobába bevilágító holdsugár

megtett útja alapján még egy óra sem telt el.

Tudta, milyen tevékenység garantálna nyugodt álmot, ám az úri

becsület bonyolult szabályai megtiltották, hogy felkeresse Heather ágyát

Richard házában.

Ráadásul azt sem tudta, hol van a szobája.

A zár kattanására kapta fel a fejét. Teste minden izma megfeszült.

Heather halkan nyitotta az ajtót, és láthatóan megkönnyebbült,

amikor észlelte, hogy a zsanérok nem nyikorognak. Sejtette, hogy

melyik toronyban, melyik szárnyban lehet Breckenridge, de fogalma

sem volt, hogy valóban megtalálta.

Várnia kellett, amíg az egész ház elcsendesedik, és a látása

alkalmazkodik a sötétséghez, de azt el sem tudta volna képzelni, hogy

az ágyában egyedül töltse az éjszakát.

Ez az éjszaka, vagy ha nagyon szerencsés, a holnapi éjszaka az

utolsó esélye, hogy Breckenridge karjában aludjon. Nem látott okot

arra, hogy ezt a lehetőséget elszalassza. Ha Breckenridge úgy dönt,

hogy távozik, Heather elhatározta, hogy nem ragaszkodik hozzá, nem

kérlek, hanem azzal az okos, beletörődő gyakorlatiassággal búcsúzik

tőle, amit nyilván a szeretőinél már megszokott.

Hiszen ők is csak szeretők. A körülmények hozták össze, és a

körülmények fogják elválasztani őket. Heather akkor is tudta, hogy ez

lesz, amikor elcsábította. Nem volt olyan ostoba, hogy azt higgye,

Breckenridge két nap alatt beleszeretett.

Két heves, mozgalmas éjszaka alatt.

Az ajtó végre annyira kinyílt, hogy beléphetett a szobába, és a

holdfényben megpillanthatta az ágyat.

Ott volt.

Heather úgy érezte, hogy a szíve rögtön kiugrik a helyéről.

Breckenridge hanyatt fekve ezüstös fényben furdött. Ahogy

könyökre támaszkodott, hogy megnézze, ki jött, a takaró lecsúszott a

csupasz mellkasáról.

Heather szája kiszáradt, a légzése lelassult.

Aztán eszébe jutott, hogy mit akar, és nézegetni később is lesz ideje.

Megfordulva halkan becsukta az ajtót, aztán lábujjhegyen az ágyhoz

lopakodott.

Breckenridge figyelte, ahogy megáll az ágy mellett, és csak akkor

tette fel a kérdést: – Mit keresel itt?

Heather válasz helyett megoldotta a köntöse övét, majd hagyna

lecsúszni a válláról. Meztelen testéről a selyem a földre omlott.

– Ugye nem akarsz vitatkozni?

Breckenridge tekintete a kerek keblekre tévedt. Pillanatnyi tétovázás

után súgta a választ: – Nem, persze hogy nem – azzal felemelte a

takarót.

Heather bebújt mellé, és a férfi testéhez simult. A lélegzete is elállt,

olyan jóleső érzés volt, ahogy a bőrük érintkezett. Breckenridge teste

sokkal forróbb volt, mint az övé. És olyan férfias.

Breckenridge átölelte, és Heather felemelte kissé a fejét, hogy az

ajkuk minél előbb találkozhasson. Heather a csók ellenére is úgy érezte,

hogy Breckenridge valahogy visszafogja magát, távolságot tart, mintha

valamin gondolkozna.

Aztán a figyelme visszatért, közelebb nyomult, egyik kezét a lány

keblére tette.

És megint új táncot járt a testük, az érzékek finom, kéjes keringőjét,

ahogy egymásra préselődtek. Heather teste megfeszült, nyugtalan volt,

kért és esdekelt, ám Breckenridge nem engedett. Ő irányított.

Hibátlanul, nagy tapasztalattal vezényelte a tökéletes mozgást, amely –

pontosan, ahogy Heather akarta – felkészítette az érzékeit, másfajta

gyönyörök előtt nyitott ajtót, még tovább vezette... a szenvedélybe.

Olyan erős vágyba, amely szinte fájt.

Breckenridge karjában úgy érezte, az éles vágy kiszakítja a világból.

Nem érzékelt mást a férfitest ölelésében, csak őt és a gyönyört.

Heather készségesen átadta magát neki, élvezte a gyönyört,

amelyben Breckenridge oly bőkezűen részesítette.

A gyönyörűség egyre csak fokozódott, és félő volt, hogy magával

ragadja, ám Heathernek is voltak tervei. Küzdött a kéj hullámai ellen, és

sikerült annyit mondania: – Nem. Most én...

Hosszú percekig tartó heves viaskodás árán sikerült csak

meggyőznie, hogy komolyan gondolja, most nem hagyja gyönyörbe

elringatni magát. Breckenridge végül engedett, hanyatt feküdt, és

hagyta, hogy Heather simogassa, kényeztesse.

Heather arra gondolt, talán soha többé nem lesz lehetősége erre, és

minden férfi közül csak vele akarta megtapasztalni ezt.

Megtapasztalni, hogy mi okoz neki gyönyört, milyen simogatások,

milyen érintések fokozzák az izgalmát. Tudni akarta, hol vannak azok a

pontok, amelyek a legérzékenyebbek ajka lágy csábítására.

Heather gyorsan és jól tanult. Azokban, a heves mozdulatokban

Breckenridge teste az övé volt, megadta magát az akaratának. Az övé

volt, hogy felfedezze, megismerje és élvezze.

Breckenridge próbálkozott, hogy ne engedje ki a kezéből teljesen az

irányítást. Heather selymes haját simogatta, tűrte és hagyta, hogy a nő

birtokolja, amit addig csak ritkán engedett.

Minden logikának ellentmondott, hogy a sok szeretője közül éppen

az ártatlan, tapasztalatlan Heathernek engedte meg, hogy cinkosként

segítsen kielégíteni erotikus fantáziáit. Heather azon kevesek közé

tartozott, akik kétségbe vonták az irányítását, akiknél az a fenyegető

veszély, hogy előhozzák belőle a nyers, elemi ösztöneit.

Minden izma megfeszült, úgy feküdt hanyatt, és a fogát

összeszorítva tartotta magát...

Egészen addig, amíg, mint az előre látható volt, Heather kicsit

tovább ment. Abban a pillanatban, hogy a finom ujjak lágy tapintását

megérezte a herezacskóján, a tudata riadót fújt, és ez a belső

figyelmeztetés sikoltássá erősödött, amikor Heather kínzó lassúsággal

végighúzta ajka forró kemencéjét erekcióján, aztán feje előrebillent...

Mielőtt Heather csóktól duzzadt ajka mélyebben érinthette volna,

Breckenridge felrántotta testét, hanyatt fordította, újra maga alá gyűrte,

ajkát az ajkára tapasztotta. És visszavette az irányítást.

Felülkerekedett, ő parancsolt.

Amint biztos volt abban, hogy Heatherrel már forog a világ, amint a

kecses kéz elernyedve felhagyott a kíváncsi tapogatózással, lejjebb

csúszott az ágyban, megragadta Heather combját, szélesre tárta, és a

nyelvével kezdte felfedezni a nőiesség rejtett titkait.

Heather megadta neki ezt az esélyt, mert az volt a szándéka, hogy a

jegyesség ideje alatt minden lehetséges módon még jobban magához

kösse.

Komoly tapasztalatával arra koncentrált, hogy az érzékek

birodalmába juttassa Heathert, ahol még sohasem járt, és jutalma az

önkéntelen sikoltás volt, ahogy a kéj szétáradt benne.

Breckenridge-nek nem volt szándékában szűk marokkal mérni az

éjszaka örömeit. Tudta, hogy az elemi férfi-ösztön éledt fel benne, amit

Heather ébresztett fel olyan könnyen.

Amikor a becsúsztatott ujjak finom mozgásával együtt Heather teste

újra megfeszült, képtelen volt tovább visszafogni magát. Fölé

helyezkedett, és lassan behatolt a lányba.

Élvezte, ahogy Heather befogadta mélyen a testébe, combja

ölelésébe szorította. Hozzá tapadt, erősen körbefonta, megragadta és

még közelebb nyomult. A lélegzése szaggatott lett, mint a zokogás,

szavak nélkül sürgette még, és Breckenridge alámerült ebben a

gyönyörűségben.

Kért, követelt. Mindent.

A gyönyör minden sóhaját, nyöszörgését, kiáltását akarta. És

Heather megadta fenntartások nélkül, gátlásoktól mentesen.

Breckenridge felismerte ezt az önfeledt odaadást, és drága

ajándékként megbecsülte.

Behunyta a szemét, Breckenridge ezúttal teljesen elengedte magát,

és követte Heathert egy olyan világba, ahol a gyönyör és a kéj hosszú,

lassú hullámokban árad, összecsap a fejük fölött, és lehúzza őket a

mélybe.

Egymás karjában feküdtek az ágyban, és átadták magukat az élvezet

utáni édes álomnak.

Breckenridge nem sokkal később felébredt, és valahogy sikerült

kibontakoznia az ölelésből, hogy legördüljön Heatherről. Heather

tiltakozva visszabújt, és hozzá simult.

Breckenridge azt gondolta, hogy Heather bizonyára így szereti, és

próbált újra elaludni, ám akkor eszébe jutott, hogy korábban miért

hánykolódott az ágyban.

A megvilágosodás gyakran jön ilyen pillanatokban, az ébrenlét

határán.

Azért nem tudott elaludni, mert Heather nem volt a karjában.

Ez teljesen nyilvánvaló.

Elmosolyodott, és lélekben megnyugodva végre elaludt.

Heather gyönyörre ébredt, olyan édes érzésre, amelytől még a lábujjai is

bizseregtek.

Képtelen volt ellenállni, nem akart elhúzódni tőle. Hagyta, hogy

Breckenridge magáévá tegye, mélyen beléhatoljon.

Heather megborzongott a kéjes izgalomtól.

És akkor Breckenridge a mennyországba ringatta vissza. Heather

mélyen magában tartotta, és gyönyörűségét lelte benne.

Ahogy a beteljesülés hulláma átcsapott fölöttük, és csak feküdtek

kimerültén, Heather a saját heves szívdobogását hallotta, és

belekapaszkodott az érzésbe.

A közelségbe.

A meghittségbe.

A leírhatatlan gyönyörbe, ahogy egyesült a testük.

Heather semmiféle megbánást nem érzett azért, hogy Breckenridge

szeretője lett.

Csak azt sajnálta, hogy hamarosan véget ér. Letelik az együtt

tölthető idő, és elveszíti a lehetőséget, hogy ilyen hihetetlen kapcsolatuk

legyen.

A szemét behunyva érezte, hogy Breckenridge kicsusszan belőle, és

a férfitest elnehezült a hátán.

Hosszú pillanatokig feküdt szótlanul a férfisúly alatt, amíg

szívverésük lelassult, a légzésük egyenletesre nyugodott, és

visszasodródtak a valóságba, a hajnali ragyogásba, az új reggelt

köszöntő pacsirták dalolásához.

Breckenridge keze gyengéden Heather keblére simult.

Heather érezte, hogy helyezkedik, aztán a férfi mély, reszelős

hangon szólalt meg: – Szembe kell néznünk a tényekkel.

Heather próbált magához térni, összeszedni a gondolatait. – Miféle

tényekkel?

– Össze kell házasodnunk.

Heather hirtelen elhúzódott Breckenridge-től, és a szemébe nézett. –

Tessék?

Arra gondolt, hogy talán nem hallotta jól.

Ám Breckenridge teljesen komoly volt. – Nincs más lehetőség...

össze kell házasodnunk, és kész.

– Tessék?

Heather elhúzódott, az arcán döbbenet és rémület látszott.

Breckenridge erős késztetést érzett, hogy visszadöntse az ágyra, és maga

mellett tartsa. Aztán erőt vett magán, és mozdulatlanul fekve nyugodt,

tárgyilagos hangon szólt: – Nem lehetsz ennyire naiv. Ismered a

világunkat, tudod a szabályokat. Mivel kettesben voltunk távol elég

sokáig, ennek törvényszerűen házasság a vége.

Heather szemében – Breckenridge megesküdött volna – meglepődés

látszott. Aztán a tekintete elsötétült, érzelmek kavarogtak benne.

– Nem. – Kikászálódott az ágyból, kapkodva felvette a köntösét. –

Ez az eredménye annak, hogy kettesben hagytalak Richarddal, hogy

beszélgethessetek.

Breckenridge felülni készült, Heather pedig vádlón mutatott rá. –

Ne! Ne is próbáld tagadni! Richard megmondta, hogy meg kell kérned a

kezemet, de...

– Nem mondott ilyet. – Breckenridge a legjobb szándéka ellenére is

elfojtott indulattal beszélt. – Igen, megkérdezte, mit gondolok erről, és

azt mondtam neki, hogy feleségül veszlek, de csak ennyit beszéltünk

erről.

Heather a köntös övét megkötve nézte. – Meglehet, Richard nem

utasított, de nagy tapasztalata van abban, hogy az embert megfélemlítse.

Ezek mind ilyenek.

– Senki sem félemlített meg...

– Egyikőtök sem fogja fel, hogy nem akarok férjhez menni... Sem

hozzád, sem máshoz! Igen, elcsábítottalak, de ez nem jelenti azt, hogy

elvárom, hogy megkérd a kezemet, és egészen biztosan nem azért

tettem, hogy összeházasodjunk!

Miért nem? Breckenridge nem mondta ki a nyilvánvaló kérdést.

Felhúzta térdét a takaró alatt, előrehajolt, és arra gondolt, hogy egy

hirtelen mozdulattal elkaphatja Heathert.

De Heather egy lépést tett hátrafelé. Kihúzta magát, és oldalra

hajtotta a fejét. – Nagyra értékelem, hogy jelen körülmények között úgy

érzed, becsületbeli kötelességed...

– Ennek semmi köze a becsülethez.

– ...felajánlani a védelmet, amit neved jelent, hogy meg akarsz óvni

a botránytól, de mint már mondtam, szakítottam a házasság

gondolatával, megvan a magam élete, az elképzelt jövőm. Minden el

van rendezve, és mivel ehhez nem kell visszatérnem Londonba, és az

előkelő társaságban sem kell megfordulnom, semmilyen botránynak

nincs jelentősége, így nem kell felelősséget vállalnod értem.

– A családod ezt nyilván nem így gondolja...

Heather felszegte az állát. – Meglehet, de a családom nem én

vagyok. Szóval köszönöm a kedves ajánlatodat, de nem fogadhatom el –

mondta, azzal elfordult.

– A fenébe, gyere vissza azonnal!

– Miért? Hogy megpróbálhass erővel rábírni, fogadjam el az

ajánlatodat? Köszönöm, nem.

– Értelmes felnőttként kell ezt megbeszélnünk.

– Nincs mit megbeszélni. Nem megyek feleségül olyan férfihoz,

akit a becsület és kötelesség kényszerít az oltárhoz.

– Senki sem kényszerít engem, hogy...

– Heather már az ajtóhoz ért, de visszafordult. – Nem akarsz

feleségül venni, és ezt te is jól tudod. Valld be!

Breckenridge nem válaszolt rögtön. Szólni sem tadott.

– Látod? – csillant meg Heather szeme. – Nem akarsz feleségül

venni engem, én nem akarok feleségül menni hozzád, így nincs semmi

ok, amiért össze kellene házasodnunk, vagyis nem fogunk

összeházasodni és kész.

Felrántotta az ajtót, kirohant, aztán kattant a kilincs.

Breckenridge az ajtót bámulta. – De feleségül akarlak venni –

mondta halkan, szinte csak magának.

Heather nem tért vissza, és Breckenridge arra gondolt, miért is

remélte, hogy visszajön. Nagyot sóhajtott, aztán hangosan kimondta: –

És most mi lesz?

Nem meglepő, hogy nem jött válasz.

Komor hangulatban lerúgta magáról a takarót, és felkelt. Egy

gondolat kavargott a fejében. Heather tudja, mi a jövője. És ő tudja a

sajátját?

Ha Heather jövője megvalósul, akkor az a jövő, amit előző éjjel ő

képzelt magának, amely már kezdett alakulni a tudatában, hogy milyen

lenne a közös életük...

Dühösen felkapta magára a ruháit.

Heather ilyen könnyen nem szabadulhat meg tőle.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A nagyteremben, a főasztalnál találta Heathert, aki éppen zabkását

reggelizett. Két másik asztalnál férfiak reggeliztek, vidáman

beszélgettek a napi várható teendőkről, de az emelvényen álló asztalnál

csak ők ketten voltak.

Breckenridge egy széket húzott ki magának, és leült Heather mellé.

Rögtön egy szolgálólány jelent meg mellette, és azt kérdezte, kér-e

zabkását. Breckenridge-nek valahogy sikerült rámosolyognia, és kért

zab kását. Amint a lányka hallótávolságon kívülre került, megszólította

Heathert. – Te is tudod, hogy rendeznünk kell ezt a dolgot.

Heather rápillantott dühösen.

Ám mielőtt Breckenridge megítélhette volna a hangulatát, elkapta a

tekintetét. – Úgy érted, hogy meg kell szerveznünk az esküvőt?

– Nincs más választásunk.

Abban a pillanatban visszajött a cselédlány egy tál gőzölgő kásával.

Breckenridge megköszönte, és az asztalon álló csuporból mézet

csorgatott a zabkására.

– A helyzet egyszerű. Ha esetleg elkerülte volna a figyelmedet: az

általános vélekedés engem a londoni társaság legnagyobb kéjencének

tart. Nem az alapozta meg a hírnevemet, mert a White’s klubban

kártyáztam. – Halkan beszélt, de valahogy nem találta a szokásos

nyugodt, meggyőző hangot. – Mivel ilyen vagyok, minden finom úri

kisasszony, akivel akár csak egy éjszakát is eltöltők kettesben,

megrontottnak számít, és a házasság az egyetlen elfogadható megoldás,

hogy hírneve makulátlan maradjon. És mielőtt kezdenél érvelni,

abszolút nincs jelentősége, hogy a kettesben töltött éjszakát én

kezdeményeztem vagy sem, csak az számít, hogy történt-e bármi,

amivel vétettünk a szemérem, illetve elsősorban az illem ellen. –

Oldalra pillantott Heatherre, aki a tányérjába nézett, de figyelt. –

Vegyük hozzá azt, hogy Cynster hercegnő vagy, és akkor nem lehet

kérdéses, hogy házasságunk egyenesen kötelező.

Heather éles pillantást vetett rá. – A társasági etikett szerint.

Breckenridge ezt a megjegyzést válaszra sem méltatta. Hiszen

Heather is pontosan tudta, mi a valóság.

A zabkása meglepően finom volt. Miután egy falatot lenyelt,

ugyanazon a halk, feszült hangon folytatta: – Mivel semmi esélyünk

elkerülni a házasságot, nem látom akadályát, hogy összeházasodjunk.

Nekem a nővéreim adták utasításba, hogy találjak magamnak feleséget,

te pedig szabad és független vagy. – Amint kimondta, egészen biztosan

tudta: ha lenne másik férfi az életében, akihez vonzódik, sohasem

engedte volna, hogy elcsábítsa. – Ráadásul a családjaink ugyanazokban

a körökben mozognak, vagyis mindenki nagyon jól fogadná, ha egy pár

lennénk. Mindezeket figyelembe véve nincs semmiféle akadály, semmi

nehézség. Oltár elé állhatunk.

– Egy akadály mégiscsak van – szólt Heather, a kanalat letéve.

Elment az étvágya. Breckenridge szemébe nézett. – Az, hogy egyáltalán

nem érdekel, mit szól a társaság. Nem érdekel a véleményük.

Nem kellett megjátszania magát, egyre dühösebben beszélt. – Értsd

meg, én kifejezetten a házasság ellen vagyok. Legalábbis a magam

vonatkozásában. Nem akarok férjhez menni hozzád. – Legjobb

igyekezete ellenére a hazugság a torkán ragadt. – Ilyen körülmények

között nincs szándékomban férjhez menni sem hozzád, sem más

férfihoz csak azért, mert a társaság azt mondja, hogy ezt kellene

tennem!

Nemcsak a hangja volt bizonytalan, hanem forgott vele a világ és

szédült. Amikör Breckenridge először olyan merészen kijelentette, hogy

össze kellene házasodniuk, annyira meglepte, hogy minden erejét össze

kellett szednie, nehogy elárulja magát. Mert abban a pillanatban, amikor

Breckenridge megemlítette házasságuk lehetőségét...

Düh fojtogatta. Magára legalább annyira dühös volt, mint

Breckenridge-re. Hogyan hagyhatta, hogy a dolgok idáig fajuljanak?

Vajon titkon azt remélte, azért imádkozott, hogy néhány szenvedélyes

éjszaka után Breckenridge ráébred, hogy szerelmes belé?

– Nem érdekel a házasság olyan férfival, aki nem akar engem

feleségül venni.

Breckenridge arca vészjóslóan elkomorult.

Heather felszegte a fejét. – Mivel feltett szándékom vidéken

maradni, így elkerülni a társaságot, nem látok okot, hogy meg akarjak

felelni a társaság elvárásainak. Ez az én életem, és úgy élek, ahogy

akarok.

Breckenridge figyelmesen hallgatta – ez volt az egyik tulajdonsága,

amit Heather szeretett benne, hogy úgy tudott figyelni rá, mintha rajtuk

kívül senki sem volna a világon.

Heather kizárta tudatából a figyelmét elterelő gondolatokat.

Ragaszkodnia kell a Breckenridge iránti haraghoz akkor is, ha hirtelen

olyan eshetőség jelent meg előtte, amit képzelni sem mert volna, és

legnagyobb döbbenetére azzal kecsegtette, amire annyira vágyott.

Breckenridge minden jel szerint felajánlotta neki mindazt, amit az ő

bolondos szíve kívánt. Csak egyetlen, nagyon fontos elem hiányzott

belőle, ami nélkül az egész nem működik

Férjül akarja. Tényleg mindig erre vágyott? A lelke mélyén

motoszkált benne a gyanú, hogy a korábbi ingerült viselkedése a

viszonzatlan figyelem miatti keserűsége volt. Nem számít, hogy a szíve

mekkorát dobbant Breckenridge merész kijelentésére, nem számít, hogy

milyen nagyon igyekezett rózsaszínre festeni lehetséges jövőjüket, nem

számít, mennyire vágyott arra a jövőre, ahogy a hegyeken át a Vale felé

gyalogoltak, de képtelen hozzámenni, ha szerelemről említés sem esett.

A szívét és elhatározását megkeményítve az asztalra könyökölt,

Breckenridge szemébe nézett, és közelebb hajolt hozzá. – Milyen

úrihölgy volnék, ha készségesen feleségül mennék egy olyan férfihoz,

akit én magam kényszerítettem házasságra? Szerinted hogyan érezném

magam?

Breckenridge a homlokát ráncolta. – Nem kell készségesnek lenned

annyira, hogy ugrándozz az örömtől, csak annyira, hogy legalább

fogadd el: ennek így kell lennie.

– Nem.

– Nincs más választásunk.

– De igen! – jelentette ki Heather.

Breckenridge szemöldökét összevonva, kissé fölényesen állta

tekintetét.

Heather bosszúsan fújt egyet. – Képtelen vagy tisztán gondolkodni!

A fenébe Breckenridge-dzsel! Azt hitte, hogy azok ellenére, ami

köztük megesett, túl fiatalnak tartja magához, és ha tisztességes kiutat

kínál neki, eléggé ragaszkodik a megszokott élvezetekhez, hogy

elismerje, ők ketten nem illenek össze, és megragadja a lehetőséget,

hogy folytassa kéjenc életét.

Még egyszer próbálközott. – Te nem akarsz feleségül venni

engem... Én nem akarok feleségül menni hozzád. És nincs ok arra, hogy

összeházasodjunk, mert én az otthontalan gyermekek megsegítésének

fogom szentelni az életemet, és ahhoz nincs szükségem férjre, sem az

előkelő társaság által elismert makulátlan hírnévre.

Nem mehet feleségül. Különösen hozzá nem.

Ha hozzámenne, Breckenridge összetörné a szívét, ebben teljesen

biztos volt. Összetörné a szívét, mert nem szeretné viszont.

Legszívesebben felsikoltott volna. Az egyetlen kiút ebből a

nyomorult helyzetből az, ha nemet mond. Ehhez kell ragaszkodnia,

akármit is mond Breckenridge.

– Nem fogom meggondolni magamat. Végül majd te is rájössz, és

visszamész Londonba, mert ott várnak a finom hölgyek.

Breckenridge arca eltorzult. Heather ezzel az elevenébe talált.

– Igen, oda tartozol Londonba, a báltermek és budoárok világába.

Nem a te érdekedet szolgálná, ha a házasság kötelékével hozzám lennél

bilincselve. Ha a becsület miatt tettél nekem házassági ajánlatot,

feloldalak minden kötelezettséged alól. – Mély lélegzetet vett. – Nem

akarok mindenáron férjhez menni, és nem hagynám, bárki fegyverrel

kényszerítsen arra, hogy feleségül vegyél.

Felállt. – Nem helyes, hogy összeházasodjunk. Fogadd el ezt... –

Megvárta, amíg Breckenridge is felállt, aztán folytatta: – Amikor

kedved tartja, elmehetsz. Nem tartalak vissza, ahogy nem fordulok el a

saját életemtől sem azért, mert a társaság szerint ezt kellene tennünk.

Kurta biccentéssel elfordult, indulni készült.

Breckenridge megragadta a karját, és megállította. Látta, hogy

Heather szeme tágra nyílik a csodálkozástól, és most is erősen kellett

türtőztetnie magát, hogy elnyomja belső énjét, aki pontosan tudta, hogy

ez a nő az övé meg- másíthatatlanul, és nem tartotta vissza semmi, hogy

ezt nyíltan kijelentse. Ahhoz, hogy az arcán ne jelenjen meg düh,

minden önuralmára szüksége volt, ezért nem maradt ereje megcáfolni

Heather érveit.

Nem engedhette meg magának, hogy akár egy pillanatra is

elfeledkezzen arról, hogy Cynster lány áll előtte, vagyis egyáltalán nem

lassú észjárású. Egyetlen elszólás is elég ahhoz, hogy gondolkodni

kezdjen.

Vagy valami fondorlatot kieszeljen.

Mégis képtelen volt elengedni.

– Ha összeházasodunk... ugyanúgy folytathatod a... hivatásodat. Az

én vagyonom biztosíték arra, hogy sokkal hatékonyabban...

– Nem.

– Ha feleségül jönnél hozzám, sokkal sikeresebb lehetnél.

– Talán. – Heather egyenesen a férfi szemébe nézett. – De ez sem

indok arra, hogy feleségül menjek hozzád.

Az önuralom ellenére Breckenridge érezte, hogy egyre dühösebb

lesz. – Miért nem?

Heather csak nézte, majd halkan azt felelte: – Ha nem tudod a

választ, az annak a bizonyítéka, hogy nem szabad összeházasodnunk.

– Mi ez? Valami titkos próbatétel?

Heather szeme szikrákat szórt az ingerült hangra, és kirántotta a

karját a szorításból. – A délelőttöt Catrionával töltöm. Ebédnél

találkozunk.

Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.

Breckenridge nem mozdult, csak figyelte, ahogy elmegy. Bosszús

volt. Persze, valami titkos próbatétel. Úgy tűnik, a neki szánt kihívás az

volt, hogy használja ki a társaság szabta kényszereket, és vonszolja az

oltár elé... Primitív énjének még tetszett is ez a gondolat.

Élvezte. Ízlelgette.

Megfogadta, hogy így lesz. Ha kell, szenvedéllyel és kötelességgel

köti magához Heathert, és feleségül veszi, bármilyen makacs és akaratos

is.

Ráadásul – és ebben rejlik az igazi kihívás – mindezt úgy kell

megtennie, hogy ne szóljon arról, hogy mit érez valójában iránta.

Titkolja azokat az érzéseket, amelyeket megtapasztalni nem volt

szándékában, és amelyeket nem hagyhat napvilágra kerülni.

Még egy nőcsábász kéjenc életében is vannak olyan dolgok,

amelyeken elmélkedni túl veszélyes.

Heather a kőlépcsőn a kastély tömlöcébe ment le. Nem tudta biztosan,

hogy a pince szolgált-e tömlöcként valaha, de most Catriona műhelye

volt. Tudta, hogy a sógornőjét ott találja, és éppen készítette az egyik

orvosságát.

A megfeketedett, vastag gerendákról csokorba kötött

gyógynövények lógtak, a tűzhelyen tűz lobogott, a meleg légáramlat

illatfelhőket sodort felé. A nagy helyiségben magasan voltak a kis

ablakok, és olajlámpások világítottak Algaria néha Catrionával

dolgozott, de az utóbbi időben gyakrabban volt a gyerekszobában. Régi

bűneiért vezekelt azzal, hogy Richard és Catriona gyermekeire

vigyázott, különösen Lucillára, aki valamikor a Vale következő jó

boszorkánya lesz.

Közben a Vale jelenlegi jó boszorkánya az egyik nagy asztal mellett

állva tört valamit egy mozsárban. Felpillantott, amikor Heather megállt

az asztal másik oldalán, és rámosolygott. – Gondoltam, hogy lejössz.

Heather egy széket húzott az asztalhoz, és leült. – Breckenridge

noszogat, hogy menjek hozzá feleségül.

Catriona összevonta a szemöldökét. – Mire számítottál? Útitársak

voltatok... meddig is? Tizenegy napig?

Heather gondolkodott, számolta a napokat. – Nem. Nem együtt

utaztunk, amíg meg nem szöktünk a többiektől, tehát csak három napig

voltunk együtt. – Az arca grimaszba torzult. – Nem mintha ez valamit is

számítana.

– Három nap, három éjszaka – jegyezte meg Catriona, és Ismét

Heatherre pillantott. – Tudhattad volna, hogy Breckenridge megteszi,

amit a becsület követel.

Heather nem látott okot arra, hogy mellébeszéljen. – Egyáltalán

nincs szándékomban feleségül menni hozzá.

– Breckenridge elég nehéz eset. – Catriona megnézte, hogy sikerült-

e apróra őrölnie a mozsár tartalmát, aztán újra kézbe vette a

mozsártörőt. – Ha úgy érzed, hogy nem tudnál együtt élni vele, én

volnék az utolsó, aki azt állítanám, hogy teljesen értem az előkelő

társaság minden szokását, de a te életedet és Breckenridge életét

figyelembe véve, ha jól érzékelem, elfogadható alternatíva, ha egy

másik úriemberhez mennél feleségül, aki korban közelebb áll hozzád,

aki kevésbé temperamentumos, kellemes modorú, és aki hajlandó

szemet hunyni afölött, hogy elraboltak, és mi lett a következménye,

vagyis egy ideig kettesben voltál a társaság első számú szívtiprójával.

Tehát ha nem kell Breckenridge, akkor olyan férjet kellene találnod, aki

hajlandó feleségül venni téged, feltehetően a rangodért és a

hozományodért, így megmentve a jó híredét – jegyezte meg Catriona

fanyar mosollyal. – Köztünk legyen szólva, sohasem értettem igazán,

hogyan és miért képes a házasság helyrehozni egy különben

helyrehozhatatlanul tönkrement reputációt.

Heather alig hallotta meg Catriona utóbbi megjegyezését, mivel

túlságosan elborzadt a gondolattól, amelyet Catriona korábbi szavai

keltettek benne.

– Nem... szóval... – igyekezett erőt meríteni valahonnan, hogy

határozottabb legyen. – Bár valóban nincs szándékomban feleségül

menni Breckenridge-hez, a gondolat, hogy valami nyámnyila alakhoz

menjek, aki hajlandó elnézni nekem azt, hogy... – Catrionára nézett. –

Nos, az sokkal rosszabb.

– Azt hittem, konkrétan gondolsz valakire.

– Nem! Nem erről van szó. – Heather felsóhajtott. – Az igazság az...

szóval arra jutottam, hogy a házasság nem való nekem.

Catriona felnézett. – Valóban?

Heather bólintott. – Eliza, én és Angelica is, de ő három évvel

fiatalabb, régóta kerestük... a megfelelő úriembert.

Catriona elmosolyodott. – Kerestétek az ideális férfit?

– Igen! Pontosan. Tudtuk, mit akarunk... milyennek kell lennie.

De...

Ekkor valahogy akaratlanul Breckenridge jelent meg a tudatában, de

nem úgy, ahogy gyakran látta a társaságban, hanem ahogy kézen fogva

gyalogoltak a hegyekben, hűt keresett eddig? Milyen férfira várt?

Olyan férfira, aki szereti.

Ebben a vonatkozásban Breckenridge nem felel meg.

Valahogy sikerült kiűznie fejéből ezt a képet, összeszedte magát,

bár ehhez már nagyobb önfegyelemre volt szüksége, és Catrionára

figyelt.

– Nyilvánvaló, hogy nem találok nekem való férfit, ezek után

különösen nem, ezért elhatároztam, ha a sors ilyen egyértelműen

kifejezte, hogy nem találhatok szerelmet, akkor az életemet inkább

annak akarom szentelni, hogy segítsem az otthontalan gyerekeket,

akiknek nincs meg az, ami nekünk megvolt. Hárman vagyunk testvérek,

és mellettünk az egész család. Arra gondoltam, vajon itt maradhatnék-e,

hogy tanuljak tőled. Tudom, hogy te egy seregnyi gyerekről

gondoskodsz. Szívesen maradnék északon egy ideig, esetleg nyárig,

ameddig elül az elrablásommal kapcsolatos botrány. Addig nagyon

sokat tanulhatok tőled és a segítőidtől, aztán hazamehetek Somersetbe,

és hasonló házat hozhatok létre.

– Értem – szólt Catriona homlokát ráncolva, azzal belenyúlt egy

szattyánbőr szütyőbe, kivett egy maroknyi száraz növényt, és a leveleket

a mozsárba szórta. Aztán fogta a mozsártörőt, és Heatherre nézett. – Ez

nagyon nemes ambíció és a világért sem szeretnélek lebeszélni róla.

Azonban ne feledd, hogy számomra a gyerekekről való gondoskodás

csak egy tevékenység a sok közül. Én vagyok a környék jó boszorkánya,

a Vale Ladyje, és ez a hivatásom, ennek a feladatnak kell megfelelnem.

Ennek része az, hogy az elárvult gyerekekről gondoskodom. –

Elhallgatott, és Heather szemébe nézett. – De ez csak az egyik része az

életemnek.

Heather elgondolkodott. – Ezt nem egészen értem.

– Ezzel azt akarom mondani, hogy mielőtt az életedhez ilyen

másodlagos feladatot rendelsz, a lényegre kell figyelned... Vagyis

először meg kell határoznod, mi az életed célja, és gondoskodnod kell

róla, hogy megvalósítsd.

– De nem lehet az életem célja az, hogy árva gyerekekről

gondoskodjam?

Catriona a munkát félbeszakítva felemelte a fejét, és Heatherre

nézett. A zöld szempár a lelke mélyére látott.

Heather rezzenéstelenül állta Catriona tekintetét.

– Nem ezt látom, nem ezt érzem benned – mondta Catriona.

Heather kérdőn nézett rá, és Catriona sajnálkozva a fejét rázta. – A

te sorsod egy férfi sorsával fonódik össze.

– Látod azt a férfit?

– Látom, de nem az arcát, hanem a... kisugárzását. A belső lényét.

– És a sorsom az övével van összefonódva?

– A Lady szerint a sorsod az, hogy egy férfival élj. Ha nem

Breckenridge az, akkor valaki hozzá hasonló. – Catriona bólintott. –

Olyan férfi, mint az unokabátyáid. A Lady tudja, és elég jól felismerem

az ilyeneket.

– Tehát... az a sorsom, hogy végül megtaláljam az én hősömet?

– Igen. Csak annyit kell tenned, hogy... – Catriona összevonta a

szemöldökét. – Az a szó jut eszembe, hogy „lásd”, ami annyit jelent,

hogy fel kell ismerned.

Heather ezen elgondolkodott. Catriona ritkán mondott próféciát, de

amit mondott, az meglepően pontosan valóra vált.

– Talán... miután megtanulom tőled, hogyan kell a gyerekekről

gondoskodni, és visszamegyek Somersetbe... – Elhallhatott, mert

Catriona a fejét ingatta. – Nem így lesz?

– A Lady szerint az a terved, hogy megtanulj gyerekekről

gondoskodni, csak a figyelmed elterelése... legalábbis jelenleg. –

Catriona oldalra hajtotta a fejét, mintha valami távoli hangra figyelne. –

Úgy gondolja, hogy ezzel csak el akarod kerülni a sorsodat.

Catriona újra Heatherre nézett, arcát figyelte, majd fanyar mosollyal

megjegyezte: - Gyanítom, hogy nem szívesen hallod, amit mondani

fogok, de az ösztönöm azt súgja, hogy alaposabban szemügyre kellene

venned Breckenridge vikomtot.

– Nem szeret engem. Csak azért akar feleségül venni, mert úgy érzi,

ezt diktálja a becsület.

– Biztos vagy ebben?

– Csak azt tudom mondani, amit mondott...

– Azt mondta, hogy nem szeret?

– Nem, de...

– Semmi olyat nem mondott, amiből arra következtethetsz, hogy

szeret?

Heather bólintott, mire Catriona elmosolyodott. – Meg kell

mondanom, ez semmit sem jelent. Akárki a te hősöd, egészen biztosan

olyan, mint az unokabátyáid, és a férfiakból szerelmi vallomást kihúzni

sohasem könnyű. Kifejezetten gyűlölik kimutatni legbensőbb érzéseiket,

sőt azt sem ismerik el, hogy van ilyen belső érzésük, nem mintha

tehetnének róla...

Catriona elhallgatott, és mintha megdöbbent volna. – Mi az? – Az

ajka mosolyra görbült. – Csak eszembe jutott, hogy annak alapján, amit

a Breckenridge-hez hasonló férfiakról mondtam, a kialakult

körülmények alapján... nem gondolod, hogy ha szeret, kihasználná a

helyzetet, hogy feleségül vehessen úgy, hogy ne kelljen szerelmet

vallania neked?

Heathernek gondolkodnia sem kellett a válaszon. – Olyan

fondorlatos, és úgy tud manipulálni, mint az unokabátyáim – felelte

ingerülten. – Tényleg alaposabban meg kell ismernem.

Catriona bólintott. – Közben ne feledd, hogy ilyen férfi szerelméért,

és ezt a fivéreid és unokatestvéreid feleségeivel együtt tanúsíthatom,

hogy nagyon is megéri küzdeni.

Heather csak hümmögött. – Bárcsak lehetne valami bizonyosságom,

hogy a csillogó felszín alatt megtalálhatom az én hősömet...

– A szerelemben nincs semmire garancia. És egy olyan férfival,

mint ő, fel kell készülnöd, hogy kitárod a szívedet, mielőtt esélyed volna

meglátni, mi van az ő szívében – figyelmeztette Catriona. – Csak egy

észrevétel, amely hasznodra lehet: Breckenridge hedonista, állandóan az

élvezeteket hajszolja. Ennek következménye az, ha küzd egy célért,

biztos lehetsz abban, hogy azt őszintén, teljes szívéből akarja. Különben

nem lenne képes rá, hogy bármit tegyen érte.

Annak alapján, amit Heather addig megtudott róla, ez nagyon is

igaznak hangzott.

Csak ült és gondolkodott ezen. Catriona folytatta a munkát,

szorgosan őrölte a száraz növényeket.

Percek teltek el, mire Heather végiggondolta mindazt, amit Catriona

megosztott vele, és úgy érezte, valami lecsillapodott benne, és elfogadja

a helyzetet. Tehát... a keresés még ném ért véget. És Breckenridge-nek

sem mondta ki az utolsó szót.

Felnézett, és Catriona megértő pillantásával találkozott. – Sok

mindent kell végiggondolni?

Heather bólintott. – Igen... és köszönöm, hogy olvasol bennem.

Tudom, hogy nem mindenkinek teszed meg.

Catriona ragyogó mosollyal nézte. – Kérésre tettem.

Heather felkelt a székről. Catriona társasága, ha éppen ő a Lady,

kissé fárasztó tud lenni. – Felmegyek, és meglátogatom a gyerekeket...

– Várj! – Catriona belenézett a mozsárba, és félretette. – Végre

készen van. – Zöld szemében csodálkozás látszott, aztán a fejét ingatta.

– Valami okból ezt neked kell adnom. – A köténye zsebébe nyúlt, kivett

egy aranyláncot, amelyre kerek, lila gyöngyök voltak felfűzve, a

függője pedig egy rózsaszín kő volt.

Megkerülte az asztalt, felemelte a láncot, majd Heather mellé érve a

nyakába akasztotta. Heather a hatszögletűre csiszolt kristályt nézegette.

– Valami írás van... a kristálylapokon.

– Olyan ősi nyelv, hogy még Algaria sem tudja, mit jelent.

Heather felpillantott. – Ez annyira régi?

Catriona bólintott. – Anyámé volt, előtte az ő anyjáé. Viseltem,

amíg hozzá nem mentem Richardhoz. – Ruhája dekoltázsába nyúlva

kiemelte a nyakékét, amely a másikhoz hasonló aranylánc volt, de a

gyöngyök rózsaszínűek, a függő pedig lila.

– Richard ezt adta nekem. Az ő anyjáé volt, és ez még régebbi. – A

lila kristályra mutatott. – Ez ametiszt, amely az értelmet jelképezi. –

Azzal visszaejtette a függőt keble közé, és a Heather nyakában lógó lánc

függőjére mutatott. – Az pedig rózsakvarc, és a szerelem rezgését

hordozza magában.

Heather a láncot nézegetve a kis lila gyöngyöket megérintette. –

Ezek is ametisztek?

– Igen. A te nyakéked a szerelem és az értelem összeolvadását

jelképezi, de a szerelem az erősebb. Megfelelő talizmán egy olyan fiatal

hölgynek, aki szeretne a hőse szívébe látni.

– Köszönöm. Bizonyára nagyon értékes. – Felpillantott. – Biztos

vagy benne, hogy...

– Igen – felelte Catriona mosolyogva. – A Lady biztosított, helyesen

teszem, hogy átadom neked. Addig kell viselned, amíg megtalálod, és

magadhoz nem kötöd a te hősödet. Utána tovább kell adnod előbb

Elizának, majd Angelicának. – Catriona elhallgatott, összevonta a

szemöldökét. – Utána pedig Henrietta és végül Mary kapja, aki majd

visszaadja az én Lucillámnak. – A szeme tágra nyílt. – Úgy tűnik, a

Lady máris meglehetősen sok ember sorsára gondol.

Heather a ruhája alá rejtette a függőt. – El kell ismernem,

megnyugtató a tudat, hogy a Lady mellettem áll.

Catriona mosolygott. – Tudtam, hogy át kell adnom neked, azért

vettem magamhoz ma reggel. De a többiekről nem tudtam. Gondolom, a

prófécia, hogy Lucilla is megtalálja az igazit, a jutalmam volt azért,

hogy érted azt tettem, amit tennem kellett.

Heather a nyakéket nézegette. – Biztosan nagyon nehéz lehet

odaadni másnak, ami a nagymamádé volt.

– Igen és nem. – Catriona fogta a mozsarat, és a polcra tette. – Az

évek folyamán megtanultam, hogy ne tegyek fel kérdéseket, csak

higgyek és engedelmeskedjem.

Heather megfordult, és kifelé indult. – A gyerekszobába megyek.

Üzensz valamit?

– Csak mondd meg az ikreknek, hogy ne veszekedjenek. – Catriona

felnézett. – Amúgy az olyan férfi, aki túl könnyen vall szerelmet, gyanút

ébreszt az emberben, vajon komolyan gondolja-e, és ennek az

ellenkezője is igaz.

Heather a homlokát ráncolva elgondolkodott, majd bólintott. Búcsút

intett, és elindult felfelé a lépcsőn.

Délelőtt Breckenridge ellovagolt a kastély bekötőútján, ahol előző nap

megállt, és nézte a férfit, akiről biztosan tudta, hogy ő áll Heather

elrablása mögött.

– Lovon ült, az út legmagasabb pontján – mutatott a Knockgray-ből

kivezető útra. – Csak nézett minket... Nem vettem észre olyan

szándékot, hogy közelebb akarna jutni hozzánk. – Richardra nézett, aki

fekete lovon ült mellette. – Catriona valamivel elriasztja az illetéktelen

behatolókat?

Richard felmordult. – Nem kérdeztem meg tőle, de gyanítom, hogy

akik rossz szándékkal közelednek, mostanság furcsa módon nehézséget

okoz, hogy átlépjék a birtokhatárt. Ez nem mindig volt így, de az évek

során egyre erősebb lett.

Amikor kiértek az Ayrbe vezető útra, Richard felfelé mutatott. –

Nézzük meg, hátha látjuk a nyomát.

Felvágtattak az úton, a meredek tetején lassítottak. Richard a

nyeregből lehajolva a talajt vizsgálta, és elmosolyodott. – Szép nagy ló

lehet – jelentette ki, azzal megfordította a lovát, és ügetésben haladtak

az úton a falu házai mellett. A kis falu végére érve a nyomokat még

látták. Richard elégedetten mosolygott. – Remek. Ez az ösvény

Carsphairn mellett ér vissza az útra. Ha szerencsénk van, a helyiek

látták azt a lovast.

Breckenridge mellé léptette pej lovát. – Olyan nagynak látszott,

hogy nem lehet nehéz megtudni, azt a férfit látták-e.

– Milyen termetű volt?

Breckenridge ekkor alaposan szemügyre vette Richardot és a lova

magasságát.

– Ha a lova nagyobb, mint a tiéd, mert hatalmasnak tűnt, akkor

néhány hüvelykkel magasabb nálad, és lényegesen szélesebb a válla.

– Nagy testű a gazember, de így legalább feltűnő, és könnyebb a

nyomára bukkanni. Milyen színű a haja?

– Távolról feketének láttam.

Egymás fejére pillantottak. Breckenridge haja sötétbarna volt,

Richardé hollófekete. De távolról meglátni a különbséget... Richard

összevonta a szemöldökét. – Tehát sötét haja volt.

Nem telt sok időbe, mire kiértek az Ayrbe vezető útra. Az utak

találkozása előtt tiszta ház állt. A tornácon hintaszékben ülő öregember

integetve üdvözölte őket.

– Szép napunk van, Cynster úr.

– Valóban, Cribbs – felelte Richard, azzal ágaskodó fekete lovát

visszafogva érdeklődött. – Nem látott tegnap délután erre jól megtermett

embert nagy testű lovon?

– Négy óra tájban – tette hozzá Breckenridge.

Cribbs máris bólogatott. – Nem lehetett nem észrevenni, olyan nagy

volt. Valami úrféle lehetett. Szép pej ló volt alatta.

– Ő lehet az, akit keresünk. Látta, hogy merre ment?

– A falu felé – mutatott Cribbs Carsphairn irányába.

– Köszönöm.

Richard és Breckenridge egyszerre üdvözölték, aztán mentek

tovább. A templomhoz érve Richard megállította a lovát.

– Csak egy ivó van, a Greystones.

Breckenridge követte Richardot a tiszta, alacsony mennyezetű,

fehérré meszelt falú házhoz, amely az út mentén állt. A kocsma mögötti

kavicsos udvarban leszálltak a nyeregből, a lovakat a korláthoz kötötték,

Richard ment elöl, amikor a hátsó ajtón beléptek az épületbe.

Mindkettőjüknek le kellett hajolniuk, hogy az alacsony szemöldökfa

alatt beférjenek. Odabent felegyenesedve Breckenridge kellemes ivóban

találta magát.

A fal sötét faburkolat volt, a helyiségben asztalok és székek álltak,

az egyik fal mellett hosszú pult. A kandallóban égett a tűz, és az útra

néző ablakon beáradt a napfény. A hosszú, keskeny helyiségben

kellemes meleg és jó hangulat volt.

– Cynster uram, mivel kínálhatom? – szólt a csapos, és Richard

mellett Breckenridge-re nézett. Mosolyogva üdvözölte a vendéget. – És

a barátját?

– Két sörrel, Henry... és azt kérem, hogy figyeljen rám.

Richard mosolyogva a pulthoz lépett, és rákönyökölt. Breckenridge

mellé állt, a vendégeket nézte. Négy fura vénember, akik odabent

ücsörögtek, söröztek és figyelték az utat. Richarddal éppen ilyen

alakokat kerestek.

A csapos habzó sörrel teli két kupát tett eléjük. Breckenridge a pult

felé fordulva elvette az italt. Belekortyolt, és Richardra pillantott.

Richard már várta ezt a pillantást. Breckenridge vigyorgott, szó nélkül

Richardra emelte a kupát.

– Ez a titkos helyed?

Richard vállat vont. – Nem, csak sohasem láttam szükségesnek,

hogy említést tegyek róla a kastélyban. Legalábbis akkor, ha hölgyek is

hallhatták.

A csapos éppen kivitte a négy pint sört, amelyet Richard a négy

idősebb embernek küldött. Mind a négyen megköszönték az italt, aztán

hálásan belekortyoitak.

Henry, a csapos szorgalmasan letörölte a pultot. – Miben segíthetek,

uram?

– Tegnap délután egy nagydarab ember járt erre hatalmas lovon –

mondta Richard, és odafordult a másik négy emberhez. – Látta valaki?

– Jó hírrel szolgálhatok, uram – felelte Henry. – Be is jött egy pint

sörre.

– Bizony – szólt az egyik idős férfi –, és a kastély felől

kérdezősködött. Tudni akarta, mi van a bekötőút végén.

Henry bólintott. – Pontosan így volt. Nagyon jóképű úriember volt.

– Nálam is magasabb és szélesebb vállú? – kérdezte Breckenridge.

Henry és a négy vendég alaposan szemügyre vették Breckenridge-

et.

– Úgy lehetett – felelte az egyik öreg. – Jóképű férfi volt, de nem

olyan jóképű, mint maga, uram.

Erre mindenki felnevetett, Breckenridge kedélyesen megemelte a

poharát.

– Felföldi volt? – kérdezősködött Richard.

– Egészen biztosan felföldi! – felelte az egyik törzsvendég.

A többiek bólintottak.

– Még sohasem láttam errefelé – közölte Henry. – Azt mondta,

hogy átutazóban van.

– Észak felé lovagolt – jegyezte meg az ablakhoz legközelebb ülő

öreg. – És az a ló valami bámulatos volt.

– Közelebbről hogy nézett ki? – tette fel Richard a kérdést

Henrynek.

– Fekete haja volt... mint a magáé, uram. A szeme... – Henry

elhallgatott. – Az igazat megvallva, ha nem lett volna olyan jóképű, a

szemétől kirázott volna a hideg.

Breckenridge letette korsóját. – Hogyhogy?

– Halvány savószínű volt a szeme... Olyan hideg és fakó, mint a jég,

ahogy télen befagy a patak.

– Az arca milyen volt? – kérdezte Richard.

Henry a többiekre nézett. – Nagyon olyan, amilyennek az ember

egy urat elképzel, mondanám.

– Simára borotvált. A ruhája,is nagyon jó. A csizmája különösképp.

Akárhogy fogalmazták meg a kérdéseket, nem tudtak meg többet a

lovasról.

Rendeltek még egy kört, majd Breckenridge és Richard búcsút vett

az öt férfitól, és kiléptek a kocsmából a hátsó udvarba.

Miközben kesztyűiket húzták fel, a kocsma mögötti emelkedőre

pillantottak.

– Nem tudtunk meg többet róla, mint amit eddig is tudtunk. Csak

megerősítették, hogy nemes ember. Ebben nyilván nem tévedtek.

– A szeme színe – jegyezte meg Breckenridge. – Megtudtuk, hogy a

szeme színe a legfeltűnőbb. A termete, valamint az, hogy nemesúr, nem

elég ahhoz, hogy név szerint tudjuk, kicsoda, de elég ahhoz, hogy

felismerjük, ha újra Heather vagy a többi lány után kutat.

– Az igaz. – Richard megragadta a lova kantárját, és nyeregbe szállt.

Breckenridge lassan ült fel a lovára, közben a lehetőségeket vette

számba. – Elképzelhető, hogy a férfi, aki itt megállt, az volt, aminek

mondta magát, vagyis felföldi nemesúr, aki éppen észak felé tartott.

Talán csak egyszerűen kíváncsi volt ránk, mert előtte jártunk.

– Ezt te sem hiszed el – jegyezte meg Richard, tüzes fekete lovát

visszafogva.

– Nem – ismerte el Breckenridge. – Mert nem tagadható, mennyire

hasonlóak a leírások, amelyeket Heather és én egymástól függetlenül

kaptunk róla Fletchertől és Cobbinstól, és amelyeket most hallottunk

Kilovagolt az útra. Richard mellé ért, és a hátasaikat könnyű vágtára

fogva elindultak vissza a Vale felé.

– Hogyan haladnak az esküvői előkészületek? – kérdezte Richard,

amint kiértek a faluból.

– Sehogy. – Breckenridge hallotta saját hangjában a feszültséget, de

nern számított, hogy Richard is hallja. – Valami egészen ostoba

elképzelést vett a fejébe, miszerint nem kell feleségül vennem, mert

nem megy férjhez, hanem árvaházat akar vezetni valahol vidéken,

vagyis teljesen mindegy a hímeve az előkelő társaságban.

– Értem – bólintott Richard. – Tehát makacs kisasszonyt játszik.

– Játszik? – Breckenridge dühös pillantást vetett rá. – Ő a két lábon

járó makacsság. Már próbáltam lebeszélni róla. Kétszer is.

– Igazán nem szívesen világosítalak fel, de nem a szavak

késztethetik a véleménye megváltoztatására.

Breckenridge mordult. – Azt is megpróbáltam... de eddig csak azt

értem el vele, hogy...

Még erősebben, érzem, hogy kötődöm hozzá.

Richard kíváncsian pillantott rá. – Mit?

– Átkozott legyek, ha tudom.

Richard vigyorgott. – Akárhogy is, vigasztaljon a tudat, hogy a

végeredmény megéri.

Breckenridge éles pillantást vetett Richardra, és leplezetlen

elégedettséget látott az arcán. Nem tudta megállni, hogy meg ne

kérdezze: – Neked mit kellett tenned?

Richard még szélesebben mosolygott. – Ugyanazt, amit

mindannyiunknak: leborulni a lába elé, örök szerelmet esküdni, és

komolyan is gondolni.

Neked könnyű. Nem mondta ki ezeket a szavakat, mert rögtön tudta,

hogy nem igaz. Richard nagyon hasonló volt hozzá, a születése

körülményeit tekintve is. Richard születése botrány lett volna, de

Richard apjának hitvese, Helena hercegné nem sokkal a születése után a

magáénak ismerte el, miután Richard szülőanyja gyermekágyban

meghalt. Márpedig épeszű ember nem mondott ellent Helena

hercegnének.

Breckenridge is félrelépésből született, de őt az apja vállalta fel a

születésétől fogva.

Richard és ő az előkelő társaságban lettek férfivá, mögöttük állt a

vagyon, megvolt minden előjoguk, amelyek a nemeseknek jártak. Ám

gyanította, hogy hozzá hasonlóan Richardot is foglalkoztatja az a

kérdés, hogy hol van a helye a világban.

Richardnak meg kellett találnia a helyét, és ebben sikerrel is járt, a

Vale-be került. Nem lehetett könnyű, bár Breckenridge még alig egy

napot töltött a birtokon, érezte, hogy Catriona irányít, ám Richard

megküzdött a saját helyéért, és nyilvánvalóan meg is találta a hitvese

oldalán.

Breckenridge helyzete kicsit más volt. Ha az apja meghal, ő lesz

Brunswick grófja. Bár a grófi címmel járó kötelességek egy részét már

felvállalta, és a birtok vezetésének napi ügyeit ő intézte, mégis kételyei

voltak, hogy meg tud-e felelni, ha eljön az idő. Valami okból tudta,

hogy ha Heather mellette lesz, akkor minden rendben lesz.

Richard mellett lovagolva Breckenridge befordult a Vale

bekötőútjára, és egyenletes tempóban haladt a kastély felé. Közben

elemezni próbálta, miért van annyira meggyőződve arról, hogy Heather

kell neki ahhoz, hogy a jövőbeli élete sikeres legyen, de arra jutott, hogy

fogalma sincs. Lehet, hogy Richardnak igaza van.

Breckenridge-nek több vesztenivalója van, mint Heather tudhatná,

de talán az is megteszi, ha engedményeket tesz, és eleget fed fel ahhoz,

hogy fenntartsa Heather kíváncsiságát és érdeklődését.

Emellett sokkal erőteljesebb és hatékonyabb fellépésre van szükség

a viszonyukban, amelyről Heather minden jel szerint azt képzeli, hogy

Breckenridge véget akarna vetni neki.

Breckenridge az ebédlőasztalnál találkozott Heatherrel. Üres volt

mellette a szék, ezért elfoglalta, Richard és Catriona legidősebb

gyerekei – az ikrek, Lucilla és Marcus – is csatlakozott a társasághoz a

nagyteremben a főasztalnál, és velük szembe ültek.

Breckenridge hamar rájött, hogy a nyolcéves ikrek elhatározták,

hogy társalgást igyekeznek kezdeményezni. Széles témakörből

merítettek; férfi hajviselet (összehasonlították Richard stílusát az

övével), a báránysült eredete az állat megnevezésével, Algaria

pitypangbora és találgatás, hogy lesz-e alkalmuk a közeljövőben

Londonba látogatni.

Utóbbi témát alaposan és olyan ártatlan kíváncsisággal adták elő,

amely sem őt, sem Heathert nem tévesztette meg.

Egymásra pillantottak, aztán mindketten sürgősen igyekeztek

elterelni a figyelmüket, bármi másról beszéltek, csak arról nem, amely a

legjobban foglalkoztatta őket.

Elég volt egy pillantást vetni a teremre, és világossá vált, hogy

szinte mindenki arra számít, hogy az eljegyzést bármelyik pillanatban

bejelenthetik. Bár ez a várakozás csak fokozta Breckenridge

bosszúságát, a lappangó ingerültséget, hogy még nem sikerült Heather

beleegyezését megszereznie az esküvőhöz, ám az adott körülmények

között inkább nem szólt.

Azt fontolgatta, hogy nem szóban próbálja előmozdítani ügyét, ám

azon kívül, hogy túlságosan nagy figyelem irányult rájuk, be kellett

látnia, hogy nem tudja megjósolni, miként viselkedne Heather. Bármely

más hölggyel, akivel viszonya volt, megtette volna tétovázás nélkül, de

Heatherrel nem; mégpedig nem azért, mert nem egyszerűen az volt a

célja, hogy folytatódjon a viszonyuk. Még sohasem udvarolt nőnek.

Bármennyire tapasztalt volt a csábítás terén, nyugtalanítóan hatott rá a

felismerés, hogy az udvarlás nem olyan könnyű, mint a csábítás.

Amikor már mindenki jóllakott – Algaria pedig a délutáni tanórákra

szólította az izgága ikreket, és kiterelte őket a teremből Breckenridge az

asztal alatt diszkréten megrángatta Heather ruhája ujját. Közelebb hajolt

hozzá, és azt súgta: – Beszélnünk kell.

Heather kis ideig nézte, majd bólintott. – Rendben.

Breckenridge megenyhült. – Tudsz olyan helyet, ahol nyugodtan

beszélgethetünk? Ahol nem hallják, és ha lehetséges, senki sem lát

minket?

Heather a homlokát ráncolta. – Nem könnyű olyan helyet találni,

hogy ne lássanak a házból, de ha a gyógyfüves kertbe megyünk, elég

messze leszünk mindenkitől. Nem hallhatnak minket, észrevétlenül nem

közelíthetnek meg.

Breckenridge bólintott, és hátrahúzta a székét.

Heather ment elöl, és mintha meg sem látta volna Richard kérdő

pillantását, Catriona vigyázó tekintetét.

A gyógyfüves kert természetesen nagy volt, a kastély és a kis folyó

közötti széles lankát foglalta el. A szabálytalan alakú ágyásokban

néhány növény már kiszabadult a tél szorításából. A lejtő alján áradt a

folyó, a sziklákon hömpölygőt.

Breckenridge zsebre tett kézzel követte Heathert a zöldellő kertbe.

A madárhangokat elnyomta a virágokon rajzó méhek zümmögése.

Magasan járt a nap, fényben fürödtek a növények, és az illatorgia

szédítő volt.

Heather tovább vezette az egyik ágyás alatti mélyedésbe, ahol a

folyó meredek partja kanyarodott, és kőfallal kerítették le. A fal

körívében farönköket tettek padnak. Heather a szoknyáját felemelve a

farönk egyik végéhez lépett, és leült. Breckenridge megállt. Amikor

felnézett, azt látta, hogy Heather a szemöldökét összevonva néz rá. Nem

tulajdonított nagy jelentőséget ennek, inkább leült mellé.

– Jó választás – jegyezte meg Breckenridge, azzal hátradőlt, vállát a

falnak támasztotta, és Heatherre figyelt. – Rendeznünk kell ezt a

helyzetet... és ne mondd, hogy már rendeztük, mert nem így van. –

Elhallgatott, és erősen próbálkozott, hogy legalább tompítsa a hangjában

vibráló feszültséget.

Heather behunyta a szemét, élvezte a napfény melegét.

– Hamarosan te is úgy fogod látni, mint én. Csak hagyj magadnak

elég időt.

Nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy Breckenridge meg tudja állni

fogcsikorgatás nélkül. – Nem fogom meggondolni magamat, és a

feltételezéseddel ellentétben nincs korlátlan időnk. Úgy tudom, a szüleid

már úton vannak, tehát rendezni kell ezt a helyzetet, mielőtt

megérkeznek.

A szülei említésére Heather hirtelen feléje fordult, és döbbenten

nézte. – Megírtam nekik, hogy teljesen jól vagyok és nem szükséges

elutazniuk.

– Meglehet, hogy ez nem győzi meg őket, azonban értelmesen,

átgondoltan meg kell beszélnünk a házasságunk lehetőségét. Lehet,

hogy jegygyűrű nélkül képzeled a jövődet, lehet, hogy vonz az elképzelt

életmód, ám a realitások talaján, a mi világunkban ez nem lehetőség

számodra.

Tehát Catriona szólt neki róla. A rózsakvarc súlyát érezte, és eszébe

jutott, amit Catriona mondott. Ezért nem ellenezte olyan vehemensen a

házasság lehetőségét.

– Hát jó. Akkor érvelj mellette. – Ha nagyon figyel, akkor talán

fogalmat alkothat, mi rejlik a szavak mögött, a gyakran

kifürkészhetetlen arc mit takar, és Breckenridge mit érez valójában

iránta. – Úgy értem, a nyilvánvaló társasági elvárásokhoz kapcsolódó

érveket hagyjuk.

– Ez nehéz lesz, mivel az érveim a nyilvánvaló társasági

elvárásokon alapulnak.

– De legalább megpróbálhatnál szélesebb alapot találni.

A szeme sarkából látta, hogy Breckenridge felnéz az égre, mintha

isteni segítséget kéme, és alig tudta türtőztetni magát, hogy el ne

mosolyodjon.

Breckenridge lehajtotta a fejét. – Hát jó... próbálkozzunk tágabb

perspektívával. Te az átlagosnál csinosabb Cynster lány vagy jó

családból, jó kapcsolatokkal, jó hozománnyal.

Heather oldalra hajtotta fejét. – Ez nagyon kedves öntől, uram.

– Még ne köszönj semmit. Makacs vagy, nagyon akaratos, vitatkozó

és néha ostoba módon makacs. Magam sem értem, mi okból, de az

utóbbi néhány napban, amikor közös célunk volt, meglepően jól

összecsiszolódtunk. Ezt úgy értelmezem, hogy ha összeházasodnánk, és

együtt vállalnánk apám birtokának vezetését, ismét lenne közös célunk,

amely elég ahhoz, hogy a házasságunk sikeres legyen.

Breckenridge tudott meglepetést okozni. Hátradőlt, hosszú lábát

előrenyújtotta, hogy a csizmája Heather szoknyájának szegélyéhez ért.

A kifinomult londoni élvhajhász mintaképének látszott, mert

természetesen az is volt.

És maga a rejtély.

A hegyeken való átkelésük során Heather rájött, hogy akármit is

akar láttatni magából Breckenridge, a felszín alatt mindig van valami

még vonzóbb.

– Megosztanád velem a birtok vezetésének felelősségét?

Nem számított arra, hogy Breckenridge ilyesmiről beszél vele.

– Ha szeretnél részt venni benne. – A lány szemébe nézett, és az

arcát figyelte. – A birtokon és környékén is vannak megmenteni való

gyerekek, akikről gondoskodhatsz.

Heather csak hümmögött. – Szóval én Baraclough-ban maradnék,

vezetném a háztartást, míg te a fővárosban múlatod az időt?

Breckenridge egy falevelet söpört le a nadrágiáról. – Minden

ellenkező híreszteléssel ellentétben manapság már nem töltök olyan sok

időt a fővárosban, hanem többnyire Baraclough-ban tartózkodom.

– Rendben – bólintott Heather. – Ez megfontolandó. Mi mással

tudnál rábeszélni a házasságra?

Breckenridge türtőztette magát, nem mosolyodott el. Sejtette, hogy

Heathernek is vonzó lehetőség egy nagybirtok vezetése. A szervezés a

vérében volt.

– Ha jól emlékszem, említettem, hogy a nővéreim kifejezetten

utasításba adták, most már meg kell nősülnöm. Nem meglepő, hogy

nővéreim unszolása mögött az a nagyobb célkitűzés van, miszerint

kívánatos volna már örököst nemzenem, vagyis az utódlásról

gondoskodnom. Szóba sem jöhet, hogy a birtok valaha visszaszálljon a

koronára, vagyis ha óhajtod, a jövendőbeli grófné szerepedet úgy is

tekintheted, mint megakadályozni, hogy György király újabb birtokhoz

jusson.

Heather a szemébe nézett. – Ilyen találékony megfogalmazást még

nem hallottam arra, hogy valaki gyereket akar.

– Pedig én akarok.. És te?

Heather előrenézett. – Természetesen én is akarok – mondta, aztán

hozzátette: – Az igazat megvallva nem is tudnám elképzelni, hogy ne

akarjak gyereket.

– Akkor ebben megegyeztünk.

– Ne éld bele magad annyira, mert még nem győztél meg, hogy

össze kellene házasodnunk.

Breckenridge tétovázott egy kicsit, aztán megszólalt:

– Talán itt az ideje, hogy alaposabban megnézzük, mi okod van a

visszautasításra. – Nézte a lány arcát. – Ugye nem azért tétovázol... nem

tudok jobb kifejezést rá, mert „szokatlan” a származásom?

Úgy érezte, nem azért kérdezi, mert Heatherről feltételezné, hogy

ezt felróná neki, hanem azért, mert kitűnő ürügynek tartotta, hogy

szimpátiát keltsen maga iránt. Ám amint a szavak elhagyták ajkát, rájött,

hogy a lelke mélyén izgatja a származása kérdése, hogy olyannak

lássák, amilyen, és így is elfogadják.

Ezt a gondolatot rögtön eloszlatta Heather pillantása. – Ne

bolondozz! – szólt a homlokát ráncolva. – Ez meg sem fordult a

fejemben. Miért gondoltam volna ilyesmire? Nem mintha nem volnál

olyan jó származású, mint én, és te vagy Brunswick örököse. – A

kastélyra mutatott. – És gondolj csak Richardra.

Heathert igazán meglepte, hogy Breckenridge egyál talán ezt

képzelte róla, de talán csak megemlített egy ilyen okot, ami számára

nagyon is érzékeny téma volt.

– Te túl idős, tapasztalt és nagyvilági vagy ahhoz, hogy másképpen

ítéljenek meg, nem pedig a tetteid és a viselkedésed szerint. – Aztán újra

a folyót nézte. – Bármenynyire nehezemre esik beismerni, védelmeztél,

és nagyon tisztességesen viselkedtél a kalandunk során, szóval nagyon

közel voltál ahhoz, hogy az úriemberek mintaképe legyél.

– Közel voltam hozzá?

– Túl sokat vitatkoztál, és önfejű vagy.

– Te aztán tudsz beszélni.

– Igen, tudok – jelentette ki Heather. – Meglehet, nagy tapasztalatod

van nők elcsábításában, de ha van valami, amiben én szakértő vagyok,

hogy milyenek az arrogánsán arisztokratikus úriemberek, és hogyan

viselkednek. Születésemtől kezdve a mintapéldányaival voltam

körülvéve... és rajtad pontosan fel lehet ismerni, hogy közéjük tartozol.

Nem lepődött meg túlságosan, hogy Breckenridge nem szólalt meg

rögtön, nem sietett további érveket felhozni, ám ez az állapot

természetesen nem tartott sokáig.

– Értem. Ezek szerint nem a születésem a probléma, és

nyilvánvalóan nem vagy teljesen elutasító a személyem és a társadalmi

pozícióm vonatkozásában.

Heather bosszúsan Breckenridge felé pillantott.

– Tehát... – szólalt meg, és a hangja lágyabb lett – ... mi győzhetne

meg, hogy feleségül gyere hozzám, és a hitvesem legyél?

Heather újra a folyót nézte, és halkan felsóhajtott.

Arra gondolt, vajon miért foglalkozik ezzel. Ha Breckenridge

tényleg nem tudja... talán meg kellene mondania neki.

– Hát jó. Ha annyira akarod tudni, elmondom az okaimat. – Még

sohasem fogalmazta meg mindegyiket, ám ha Catrionának igaza van, és

valóban Breckenridge lehet az ő hőse, akkor illik megpróbálnia.

– Régi elhatározásom, hogy csak akkor megyek féijhez, ha teljesül

egy nélkülözhetetlen feltétel, vagyis az igazi, kölcsönös vonzalom. –

Catriona szavai jutottak eszébe, ezért nem a férfiak számára ijesztőbb

szót használta. – Olyan vonzalom, amely elég erős ahhoz, hogy éveken

át kitartson, elég erős ahhoz, hogy útmutatást adjon, elég mély és szilárd

ahhoz, hogy a közös életet erre a vonzalomra lehessen alapozni.

Szenvedélyt és nevetést akarok, egyenlő társ akarok lenni, legalábbis

gyakorlati szinten, és valami mélyebb, személyes kapcsolatra vágyom.

Csak olyan férjet szeretnék, aki akar engem, akinek kellek, aki tudja,

hogy olyan szerepet töltök be mellette, mint senki más. – Elhallgatott,

majd sikerült rávennie magát a folytatásra. – De ennél is jobban akarom

azt, hogy ezt a mély vonzalmat én kapjam, Heather Cynster. Nem azért,

mert vagyonos örökösnő vagyok, akit egyesek az átlagosnál

csinosabbnak tartanak – pillantott Breckenridge felé –, hanem

önmagamért. – Megérintette a nyakában lógó függőt. – Azt akarom,

hogy aki feleségül vesz, azért akarjon, mert rám van szüksége, azért

kelljek neki, aki, és nem azért, ami vagyok. – Hirtelen felismerte a

párhuzamot. – A születéseddel kapcsolatos kutatásod fényében biztosan

megérted, mennyire fontos nekem, hogy önmagamért értékeljenek,

Breckenridge azon gondolkodott, hogyan hagyta, hogy Heather

ilyen zsákutcába szorítsa. Mert természetesen értette, amit mondott, sőt

Heather szavai mélyen érintették. Érezte, hogy igazi énje reagál, és a

válasz könnyen tör elő, mintha erős kényszert érezne, hogy kielégítse

Heather vágyát.

Hogy kimondja a szót, amelyet nem volt szándékában kimondani,

feltárni a bizonyosságot, amire vágyott, az esküt, hogy mindig ő lesz a

figyelme középpontjában. A beismerés már a nyelve hegyén volt.

Fogalma sem volt, hogy ilyen hatása lehet a beszélgetésnek, hogy a

válaszai tovább erősítik e a hajlandóságát. Igyekezett módot találni rá,

hogy kerülhesse érzelmei felkavarodását. Ám... Heather azt akarja, hogy

szerelmet valljon neki.

Pedig megesküdött, hogy ezt a szót soha többé nem mondja ki, soha

többé nem nyitja meg a szívét ekkora fájdalomra....

Soha többé nem fordulhat elő.

Érezte, hogy Heather arra vár, hogy kimondja.

Breckenridge-nek olyan sejtése támadt, hogy Heather tudja, de

legalább gyanítja azt, amit ő maga igyekezett nem észrevenni.

Amikor egyértelművé vált, hogy nem szólal meg, Heather

elfogadta, aztán visszafordult a folyó felé.

– Tekintet nélkül bármilyen érvre, amit elém társz, különleges

vonzalom nélkül nem vagyok hajlandó férjhez menni.

Kinyilatkoztatás és kihívás volt.

Breckenridge izmai megfeszültek, aztán ismét ellazult – Ez az

úgynevezett vonzalom...

Az a férfi akarta ezt mondani, aki már a magáénak tudta Heathert.

Aki Heather hajthatatlanságát cselekvésre hívó harsonaszónak

tekintette.

Ám más eszközök is voltak a fegyvertárában, amelyeket

előszeretettel használt az előkelő társaságban.

– Hallgatlak... – szólt Heather, a szemöldökét összevonva.

– Talán... – szólalt meg Breckenridge, és nőcsábász személyiségét

elővéve közelebb hajolt. – Talán megtaníthatnál, mi is az, amire

szükséged van. – Heather ajkára pillantott. – Mindig jó tanulónak

tartottak, és hajlandó vagyok tanulni, minden igyekezetemmel arra

törekedni, hogy elsajátítsam azt, amire vágysz.

Breckenridge felnézett, és látta, hogy Heather csak rá figyel.

Magában mosolygott. – Ha megesküszöm, hogy mindent

megteszek, hogy megfeleljek elvárásaidnak, nem fogadnál el olyannak,

amilyen vagyok, hogy olyanná alakíts, amilyennek kívánsz?

Azzal szemébe nézve, ellenállva a késztetésnek, hogy a tekintete

lejjebb csússzon Heather ajkára. – Ha akarnád, megszelídíthetnéd a

társaság első számú fenegyerekét, rajongó rabszolgáddá tehetnéd. De

dolgoznod kellene rajta, időt rászánni, hogy oktass. Biztosan tudod,

arrogánsán feledékeny vagyok, tehát magától értetődően minden sokkal

könnyebb volna, ha összeházasodnánk. Hiszen amit érdemes, azt nem

lehet könnyen, gyorsan elérni. Amennyiben kész vagyok szabad kezet

adni neked, hogy olyanná alakíts, amilyenné akarsz, hajlandó volnál

eljegyezni magadat velem?

Heather fontolgatta a kérdést, ez látszott a szemében. Végigvette az

érveit, a gondolatai azon az ösvényen haladtak, amelyet Breckenridge

jelölt ki neki.

– És gondolj csak bele – suttogta, még mindig a szemébe nézve

milyen rangot vívsz ki magadnak azzal a hölgyek között, hogy rabul

ejtettél engem.

Heather élesen nézett Breckenridge-re. – Igazán nagyon kedves

vagy, de ez nem fog menni.

Breckenridge csodálkozva nézte. Már majdnem megvolt, hiszen

figyelt rá, követte a gondolatmenetét...

Heather a fejét ingatta. – Nagyon sok „ha” és „de” volt ebben, és

egyik sem változtat semmin. – Breckenridge-re pillantott, a szeme

összeszűkült. – Ugye nem gondoltad, hogy elbájolsz a házassági

ajánlatoddal?

De igen.

Breckenridge a.hátát a falnak támasztotta, és felnézett az égre.

Kevés nő volt érzéketlen a meggyőző bájára, de Heather közéjük

tartozott. Magában átkozódva gyorsan számba vette a lehetőségeit.

– Nézd, nem folytathatjuk ezt így, hogy semmit sem döntöttünk el.

– Éppen ellenkezőleg. Nincs semmi, amiben döntenünk kéne. Olyan

ajánlatot tettél, amit az úri becsület diktált, én pedig ezt elutasítottam.

– Ezzel még nincs vége.

– De igen. És ha csak azt tudod ismételni, amit eddig mondtál, ne

fáraszd magad, mert azt hiszem, ebben az esetben nincs miről

beszélnünk.

Próbált felállni, de Breckenridge keze erősen a karjára fonódott.

– Nem. Csak maradj ülve, és hallgass meg!

A birtokló mozdulatra Heather megperdült, dühösen nézett rá.

– Azért, hogy erőszakkal vegyél rá a házasságra?

Lerázta magáról Breckenridge kezét, és talpra ugrott.

Breckenridge is felállt, szembefordult vele, elállta az útját.

– Heather...

– Nem! – Dühösen a férfi mellkasára bökött. – Most neked is meg

keli hallgatnod engem. És jól figyelj! Ha nem érzel olyan vonzalmat

irántam, amelyet a leendő férjemtől elvárok, akkor nem megyek hozzád

feleségül.

Breckenridge arca komoly volt, és ha kismértékben is, de

megmutatkozott a bosszúsága. Egyre csak nézte Heathert.

– A fenébe is! Csak ennyit adhatok... csak ennyit ajánlhatok neked.

– Bármennyit adhatnál... ha igazán akarnád!

Breckenridge közelebb húzódott Heatherhez. – Össze kell

házasodnunk. Ez elkerülhetetlen. Valami egyezségre kell jutnunk, hogy

elindulhassanak a házassági előkészületek, ami azt jelenti, hogy félre

kell tenned az ábrándos elképzeléseidet, hogy visszatérj a valóság

talajára. Át kell gondolnod ésszerűen, és aztán meg kell mondanod, mit

adhatok neked, mit tehetek azért, hogy a feleségem legyél.

Heather érezte, hogy elönti a harag, mert kezdte gyanítani, hogy

Catrionának igaza lehet: Breckenridge valóban úgy érez, ahogy kívánta

tőle. Sőt talán tudja is, hogy így érez iránta – ezt bizonyítják kedves

szavai, jól megfogadmazott érvei, ám valamely kifürkészhetetlen okból

semmilyen módon nem akarja kinyilvánítani ezt.

Vagyis nehéz lesz. De ha bármilyen esély van, hogy Breckenridge –

bármilyen arrogáns, bosszantó és irritáló – valóban az a férfi, akit neki

szánt a sors, és ő az esélye, hogy megragadja azt a fényes jövőt,

amelyről mindig álmodott, akkor ugyanígy nem szabad, hogy feladja, és

egyszerűen elsétáljon tőle.

Ilyen férfi szerelméért nagyon megéri küzdeni.

Catriona szavai csengtek fülében.

Lábujjhegyre állt, a szemébe nézett és egyszerűen azt mondta: –

Egyetlen jó okot mondj, miért kellene ezt tennem.

Breckenridge még jobban összeszorította ajkát, nem engedett a

késztetésnek, nem adott hangot a mindent megoldó válasznak...

Aztán képes volt visszanyerni önuralmát, és azt felelte: – Azért kell

összeházasodnunk, mert ez az egyetlen elfogadható megoldás.

Heather érezte, hogy megmásíthatatlan és ellenállhatatlan akarata

ellen kell küzdenie.

Érezte, hogy benne is feltör a makacsság.

Érezte, hogy kirobban belőle az indulat.

Aztán csak legyintett, sarkon fordult, és elviharzott a kerten át.

Breckenridge nézte, ahogy távolodik. Hallotta, ahogy a kavics

csikorog a lába alatt, és minden lépésében érezte a dühöt.

Kimondott és kimondatlan szavak visszhangoztak gondolataiban.

Azért kell összeházasodnunk, mert ez az egyetlen elfogadható

megoldás... nekem.

Ha elég őszinte és bátor lett volna, hogy kimondja ezt az utolsó szót,

akitor Heather annyiban hagyta volna? Ez elég lett volna neki?

Bolondok reménye. Ha arról a bizonyos „vonzalomról” van szó,

Heather, mint hasonlóan gondolkodó nőtársai is, a teljességet akarják.

Ha csak halvány utalást tett volna arra, hogy érez valami ilyesmit iránta,

nem nyugodott volna addig, amíg el nem éri, hogy térdre ereszkedjen

előtte, és úgy valljon szereimet.

Ezt pedig ő sohasem fogja megtenni.

Soha többé nem bízik nőben annyira, hogy ezt megtegye.

Heather elérte a kastély ajtaját, és eltűnt.

Breckenridge egy ideig gondolkodott még a benne kavargó zavaros

érzésekről, aztán elindult az istállók felé.

Catriona az ablak előtt állt a toronyszobában, közvetlenül a Richarddal

közös hálószobájuk alatt, és karba font kézzel figyelte, ahogy

Breckenridge az istálló felé tart.

– Ez ígéretesnek tűnik – jegyezte meg.

– Valóban – bólintott a mellette álló Algaria. – Eddig nem voltam

biztos benne, de most...

– Én sem voltam biztos benne – jegyezte meg Catriona. – Nem

mintha Heather volna a legjobb neki, vagy Breckenridge a legjobb

Heathernek, de a mostani jelenet után nem lehet semmi kétség.

Catriona ezt a szobát szalonnak használta, és Algaria gyakran hozta

ide Lucillát és Marcust tanórákra. Az idősebb ikrek törökülésben ültek a

padlón, faleveleket rendezgettek, a növények neveit tanulták, amelyeket

anyjuk és a Vale népe különböző betegségek gyógyítására használt.

– Akárhogy is van – fordult Algaria az ikrek felé, hogy megnézze,

minden rendben van-e –, én már az elejétől sejtettem, hogy az úr...

nagyon visszafogottan viselkedik.

Catriona bólintott.

– Ezért nem voltam benne biztos. Olyan nyíltnak, olyan elbűvölően

könnyednek látszik, ám a lelkében vastag, áthatolhatatlan falak vannak.

Algaria bólintott. – Ha azt akarja, hogy Heather a felesége legyen,

saját magának kell lerombolni azokat a falakat!

– Vagy legalább az ajtót kell kinyitnia – mondta Catriona. – Csak

annyit tehetünk, hogy hiszünk... és figyeljük, mi fog történni.

TIZENHATODIK FEJEZET

Tíz órával később Heather baldachinos ágyban feküdt abban a

szobában, ahol a kastélyban szokott lakni. A nyakában lógó láncot

megérintve a baldachint nézte.

Ilyenkor már a kastély minden lakója mélyen aludt. Ha az a

szándéka, hogy Breckenridge-hez menjen, már biztonságosan eljuthat a

szobájába.

Kellemes sötétség vette körül, de nem mozdult, csak feküdt és

felfelé bámult. Gondolkodott, mindent újragondolt. Tervezett.

Breckenridge kérésére ő felfedte az álláspontját, és közölte vele, mit

vár el attól a férfitól, akinek a kérésére igent mondana. Felvállalta

legmélyebb érzéseit, és felfedte neki az álmait... és mi volt a válasza?

Hallgatás. Aztán próbálta elbűvölni.

Amikor ennek nem volt hatása, visszatért a kemény érvekhez.

Megadta Breckenridge-nek a lehetőséget, hogy feltálja a

legmélyebb érzéseit – halvány utalás is elég lett volna –, de ő inkább

megmakacsolta magát, és nem mondott semmit.

Nem vallott szerelmet.

Beszélgetésük után Breckenridge egész este mereven viselkedett,

udvariasan távolságtartó volt vele. Ha nem csillogott volna hév a

szemében, Heather azt gondolhatta volna, hogy visszaállt az eredeti

állapot, ismét úgy bánik vele, ahogy az elmúlt évek során Londonban,

és az éjszakák soha nem történtek volna meg... ám az izzó pillantások

elárulták, hogy ez nem igaz.

Nem vallott a vonzalmáról, mégis tántoríthatatlanul ragaszkodott

ahhoz, hogy feleségül vegye.

Ami előtt Heather teljesen értetlenül állt.

Vajon az, hogy nem volt hajlandó a „vonzalmát” megvallani neki,

azt jelenti, hogy vonzalmat érez iránta, de jellegzetes férfi módjára

mindent megtesz, hogy ezt az érzelmet elrejtse?

Vagy azért nem hajlandó reményt adni neki, mert valóban nem érez

semmiféle vonzalmat iránta, csak kéjvágyat, amiről feltételezhetően

mindent tud? Ezt felismerte, és túl becsületes ahhoz, hogy színlelje a

tőle elvárt „vonzalmat” csak azért, hogy megnyerje a beleegyezését a

házassághoz?

Az utóbbi esetben aligha hibáztathatná. És ha ez a helyzet áll fenn,

akkor nem mehet hozzá feleségül.

Ez pedig azt jelenti, hogy nem szabad felkelnie, és a folyosón az

ágyába lopódzni.

Vágyhat további tapasztalatokra, hogy elég emléket tároljon az

előtte álló magányos évekre, de ha most Breckenridge ágyába oson,

azzal csak azt a hitét erősítené, hogy ha kitartó, végül a lány megadja

magát, és igent mond, a felesége lesz anélkül, hogy a „vonzalom”

bevallása elhangzott volna.

Ebben nem érhet el sikert Breckenridge, akárhogy próbálkozik.

Sajnálatos módon azonban volt másik tényező is.

Mi van akkor, ha teherbe esett?

Akkor a házasság elkerülhetetlen. Ráadásul Breckenridge-nek

örökösre van szüksége. Az egyetlen fordulat, amely arra kenyszerítené,

hogy félretegye a „vonzalom” megváltásának kívánalmát az, ha áldott

állapotba kerül. Akkor mindenképpen feleségül kellene mennie hozzá.

Lehet, hogy Breckenridge sejti ezt.

Mivel olyan kitartóan akarja feleségül venni, ehhez folyamodna, ha

továbbra is visszautasítaná, és akkor sohasem, tudja meg, mi volt a

lehetséges ok – igazi „vonzalom” vagy egyszerűen a becsület és a

kéjvágy amiért feleségül vette.

Tehát nincs több szerelmeskedés.

Legalábbis addig nem, amíg bizonyságot nem szerez, hogy

Breckenridge igazán szereti.

Heather nem felt ezt a szót használni, mégis ahogv rágondolt,

szívszorító vágyat ébresztett benne, és ez a vágy egyre erősebb lett az

elmúlt napok során.

Üresség keletkezett benne, és azért imádkozott, hogy egyszer töltse

be ezt az űrt egy társ, szerető vagy férj.

Felült, felrázta a párnát, és oldalra fordulva feküdt vissza.

Nem olyan érzés, mint amikor Breckenridge karja volt a feje alatt.

Egyáltalán nem olyan megnyugtató.

De így biztonságosabb.

Ráadásul elképzelhető, hogy az önmegtartóztatás erősíti az érzéseit.

Teljesen más kérdés azonban, hogy felismeri-e ezeket az érzéseket.

Heather nem jön.

Breckenridge hanyatt feküdt, a mennyezetet nézte, amikor

rádöbbent erre a felismerésre. Nem igazán tudta, hogy örüljön vagy

aggódjon.

A végén az aggodalom győzött.

Hogyan győzze meg ezt a makacs nőszemélyt, hogy feleségül

menjen hozzá, ha kerüli őt? Különösen éjszaka, amikor meggyőző érvei

a legerősebbek?

Talán ő menjen hozzá?

Öt egész percig tusakodott magában ezzel az érzéssel, aztán

vonakodva bár, de arra az elhatározásra jutott, ha Heather nem jön,

akkor ő sem megy hozzá. Ha felkeresné szobájában, az olyan vágyról

árulkodna, amit nagyon is igyekezett elrejteni. Az, hogy egy éjszakát

sem bír ki nélküle, túlságosan árulkodó jel volna.

Ráadásul ha Heather nem akar az ő karjában aludni...

Ez a gondolat gyorsan visszavezette arra a kérdésre, hogy Heather

miért nem osont be hozzá.

Minden önteltség nélkül tudta, hogy Heather ugyanúgy élvezte

együttléteiket, mint ő, és ha kitart is az elhatározása mellett, hogy nem

megy feleségül hozzá, miért tagadná meg magától a gyönyört, amelyben

aztán sokáig nem lehet része?

Miért kellene ilyen hamar véget vetni a kapcsolatuknak?

Így bünteti azért, hogy nem vallotta be a „vonzalmat'’? Vagy így

akarja rávenni, hogy valljon szerelmet?

Vagy mindkettő egyszerre?

Minél többet gondolkodott ezen, annál inkább meggyőződésévé

vált, hogy a válasz valahol a kettő között van.

Az oldalára fordult, magára húzta a takarót, és behunyta a szemét.

Ami jó az egyiknek, az jó a másiknak is.

Másnap ugyanolyan lármás reggelizésben volt része, amilyenre Heather

a korábbi látogatásairól emlékezett.

Sajnálatos módon azonban a zsongás, az evőeszközök csörrenése

csak súlyosbította lüktető fejfájását. Nem aludt jól, és pontosan tudta, ki

a hibás ezért.

Breckenridge az asztal másik végén, Richard mellett ült. Heather a

teáját kortyolva sötét pillantásokat vetett rá, ám Breckenridge mintha

meg sem látta volna.

Az erősödő düh egyáltalán nem tett jót a fejfájásának.

Amikor a reggeli véget ért, az asztal közepénél Catriona felállt, és

Heatherre nézett. – Szükségem van valakire, aki elvisz egy kosarat az

egyik tanyára egy fiatal anyának. A kisbabája még csak két hónapos.

Meg tudod tenni?

Hosszú séta a friss tavaszi levegőn... éppen erre volt szüksége.

Bólintott. – Ha megmondod, merre találom a házát, örömmel elviszem a

kosarat.

Catriona ekkor Lucilla és Marcus felé pillantott, akik Heathertől

jobbra ültek. – Elkísérnétek Heathert?

– Örömmel! – ugrott fel Marcus az asztaltól.

Catriona mosolygott. – A Mitchell család tanyája.

– Ismerjük az utat – jelentette ki Lucilla. Aztán Heatherre nézve

hozzátette: – Nem hagyjuk, hogy eltévedj.

Heather érezte, hogy azon a reggelen először elmosolyodik. –

Köszönöm. Rátok bízom magamat – felelte, majd kérdőn nézett

Catrionára.

– Megan Mitchell, a kicsi neve Callum. Ha bármi furcsát láttok –

szólt, és Lucillára is nézett mindenképpen azonnal mondjátok el nekem,

ha visszaértek.

– Igenis, mama. – Lucilla megkerülte az asztalt, kézen fogta

Heathert, majd lepillantott. – Látom, hogy gyalogláshoz alkalmas cipő

van rajtad. Akkor rögtön mehetünk is a kosárért. A szakács elkészíti.

– Rendben.

Heather hagyta, hogy Lucilla elvonszolja az asztaltól, közben vidám

pillantást váltott Catrionával, és teljesen megadta magát az ikreknek,

akik kiterelték a teremből. Közben úgy tett, mintha nem venné észre,

hogy Breckenridge egyre komorabb tekintettel nézi.

Abban a pillanatban, amikor Heather eltűnt a konyhába vezető

boltív alatt, Breckenridge hirtelen nem volt annyira kíváncsi Richardnak

az ígérkező termésről szóló értekezésére, hanem a szavába vágott: –

Milyen messze van ide a Mitchell-tanya?

Richard derűsen felelt: – Körülbelül másfél mérföldre van, beljebb a

völgyben.

Catriona éppen ekkor haladt el mellettük, és meghallotta a kérdést.

– Aggodalomra semmi ok. Teljes biztonságban lesznek, ahogy

mindenki a völgyben. Ha valami veszély fenyegetne, azt rögtön tudnám.

Azzal tovább ment.

Richard sokatmondó pillantást vetett rá.

– Ha jól értelmezem a helyzetet, ma délelőtt nem érsz rá.

Breckenridge csak morgott valamit, de Richardnak nem volt

szüksége más válaszra.

Néhány pillanatig gondolkodott, majd felállt az asztaltól,

fejbólintással búcsúzott Richardtól, aki mosolygott, de bölcsen nem

szólalt meg, amikor Breckenridge elhagyta a nagytermet és elindult a

kastély főbejárata felé.

Megkerülte az épületet a gyógyfüves kerten át, ahol senki sem látta

meg, de ő észrevette, hogy Marcus kiszalad a hátsó ajtón, utána Lucilla

szökdécselt. Heather lépett ki utolsónak a karján kosárral.

Breckenridge vonakodva, de elvetette a gondolatot, hogy a kosár

súlyát ürügynek használva a segítségét felajánlja, és a csapathoz

csatlakozzon. A helyzetet tekintve nagyon jól tudta, hogy ez a pillanat

nem alkalmas arra, hogy rákényszerítse a társaságát, de arra sem volt

képes, hogy tétlenül nézze, ahogy gyakorlatilag kíséret nélkül sétál.

Lehet, hogy tökéletesen biztonságban van, de ő mégsem volt

hajlandó hagyni, hogy ezt kockáztassa.

Amint Heather és a gyerekek elég távol értek, elindult utánuk

lassan, mindén fedezéket kihasználva.

Heather félórás kellemes folyóparti sétával egy enyhe emelkedőn érte el

a kis fennsíkot, ahol a Mitchell család tanyája állt.

A meszelt falú házat sütötte a nap, csillogott a zöldre festett ajtó

melletti ablakokon. Az egyik ablak résnyíre nyitva volt és ahogy

Heather a házhoz közeledett, gyereksírásra lett figyelmes.

Az ajtó előtt megállt, tétovázott, aztán bekopogott.

Sápadt arc jelent meg az ablakban, meglátta őt, és azt, ahogy Lucilla

és Marcus kergetőzve szalad ki a fák közül. Aztán az arc hirtelen eltűnt

az ablakból.

Fél perccel később nyílt az ajtó, elgyötört arcú fiatal nő lépett ki, a

szoknyáját lesimítva. – Tessék?

Heather mosolygott. – Megan Mitchell?

A nő bólintott. – Igen, kisasszony.

– Hoztam valamit a kastélyból – mutatott Heather a karján lógó

kosárra. Úgy látta, hogy Megan Mitchell fiatalabb nála.

A fiatal anya a kosárra pillantott. – A Lady küldte?

– Igen. Úgy gondolja, maga hasznát veheti ezeknek. – Heather látta

a megkönnyebbülést Megan arcán, ahogy észrevette a cipót. –

Bejöhetek? – Lucihára és Marcusra pillantott, akik vidáman játszottak a

ház előtti füves területen. – Ha a gyermek... Callumnak hívják, ugye?

Szóval, ha nyűgös, jobb, ha a két gyerek odakint marad. – Azzal

visszafordult Megan felé. – Közben talán segíthetnék, foglalkozhatnék

kicsit Callummal, amíg maga a dolgait intézi.

Megan láthatóan megkönnyebbült. – Köszönöm, kisasszony.

Nagyon kedves. De nem akarnám terhelni...

– Nem terhel. Örömmel segítek. – Ahogy Megan hátralépett,

belépett a küszöbön.

A szűkösség ellenére mindenhol rend volt. A kicsi nyűgösen

sírdogált, apró öklével hadonászott.

– Tessék – adta át a kosarat Heather. – Pakolja ki, én addig

szórakoztatom a fiúcskát.

Megan átvette a kosarat, és az asztalra tette. Heather magán érezte

az anya tekintetét, ahogy a mózeskosárhoz ment, és Callum fölé hajolt

gügyögve.

A gyermek szeme tágra nyílt. A pisze orrával, rózsaszín arcával

olyan volt, mint egy játék baba.

– A sógornőimnek, unokahúgaimnak, az unokabátyáim feleségeinek

is segítettem a gyerekek körüli teendőkben – magyarázta Heather, de

közben nem nézett Meganre. Miután kellően összebarátkozott a

kisfiúval, óvatosan a karjába vette. – Elég sok rokonom van, és

biztosíthatom, hogy többségük jóval durcásabb volt, mint ez a kicsi fiú.

Callum az arcát nézte, mintha nagyon csodálkozna a szokatlan hang

hallatán.

Megan látta, hogy Heather kezében milyen jól áll a kis Callum,

ezért megnyugodott, és a kosárral kezdett foglalkozni. Fürgén

kirakodott belőle mindent a konyhában.

– Kérem, adja át hálás köszönetemet a Ladynek és a szakácsnőnek

is. Sokat segít, hogy nem kell cipót sütnöm.

– Átadom – mondta Heather, közben a karjában ringatta a kicsit.

Csendben volt, még mindig tágra nyílt szemmel nézte Heather mézszínű

haját.

Néhány perc elteltével Megan szólalt meg: – Kisasszony, tudja,

hogy ez mire való?

Heather megfordult, és egy kis fiolát látott Megan kezében.

Orvosságnak látszott. A kicsit ringatva odasétált hozzá. A fiolában

valami szirup volt. – Ki tudná nyitni nekem?

Megan eleget tett a kérésnek, majd Heather az ujját a fiola

pereméhez érintve megkóstolta annak tartalmát.

– Tudom. Kaporeszencia szirupban. – Mosolygott. – Catriona, a

Lady igazán előrelátó. Arra az időre szánta, amikor a bélgörcsök jönnek.

– Megan csodálkozó arckifejezéséből arra következtetett, hogy nem

tudja, mi vár rá, ezért elmagyarázta neki.

Megan állítattal nézte a fiolát. – A Lady valóságos csoda. Kérem,

adja át neki hálás köszönetemet.

Heather oldalra hajtotta a fejét, és lenézett Callumra, aki ébren volt,

de elcsendesedett. – Úgy látszik, megnyugodott.

– Igen... szereti, ahogy a kisasszony ringatja – mondta Megan, azzal

letette az üres kosarat az ajtó mellé.

Heather fel sem pillantva szólt: - Ha szeretne valamilyen munkát

elvégezni, szívesen vigyázok a gyerekre.

– Ha biztos benne, hogy…

Heather elmosolyodott. – Igen. Itt nem leszünk útban?

– Nem. A mosást kell befejeznem, és ha fel tudnám tenni az edényt

a tűzre, az nagyszerű volna.

Heather a napfényben állt az ablak előtt, ahogy a kicsit ringatta, és

arra gondolt, mit erezne, ha az övé volna.

Természetesen, ha ezt a gondolatot végigkövette volna a logikus

következtetésig, az ő gyerekének sötét haja es mogyoróbarna szeme

lehetne. El sem tudta képzelni, hogy más férfitól legyen gyereke, és

tudta, hogy ez nagyon sok mindent elárul. Breckenridge említette, hogy

akar gyereket, és Heather rögtön elképzelte, hogy az ő gyerekét ringatja.

Akarta ezt az álmot, de ez csak része volt a nagyobb egésznek

Annak, amiben közösen részük lehet, ha... Breckenridge szereti

annyira, hogy ezt ki is mondja.

Éjszaka, amikor álmatlanul feküdt, már végiggondolta a döntését.

Olyan érzés volt, mint amikor kiutat próbál találni egy folyton változó,

csalóka útvesztőből, és minden fordulónál újabb kétségek bukkannak

elő. Azon tűnődött, hogy talán el tudná fogadni a házassági ajánlatot

úgy is, ha Breckenridge nem vallana nyíltan szerelmet.

Teljesen értelmetlen színlelni, hogy közömbös a számára, és nem

szerelmes belé. Máskülönben nem töltene olyan sok órát azzal, hogy

gondolkodik.

Vajon feleségül mehet hozzá úgy is, hogy nem tudja biztosan,

Breckenridge szereti őt?

Akárhogy is forgatta a dolgokat, a válasz mindig ugyanaz maradt.

Éppen azért, mert szereti, nem kockáztathatja, hogy úgy menjen

hozzá feleségül, hogy nem kapja meg azt a megerősítést.

Mert megerősítés nélkül állandó félelemben élne, sohasem lehetne

biztos abban, hogy Breckenridge nem töri össze a szívét azzal, hogy

más hölgyekhez fordul.

Nem volt vak és ostoba. Tudta, hogy Breckenridge nem véletlenül

szerezte hírnevét.

Ám más nagy nőcsábászok is meg tudtak változni, hiszen sok olyan

urat ismert, aki az erény mintaképe lett, miután megházasodott.

Viszont mindegyikük tagadhatatlanul szerelmes volt.

Csak a szerelem lehet garancia arra, hogy Breckenridge örökre az

övé lesz.

És neki még többre volt szüksége.

Tehát muszáj hallania azt a szót, mert szerelmi vallomás nélkül nem

megy, vagy legalább más módon kell közölnie ugyanazt. Nem baj, ha

nem mondja ki, csak tudassa valahogy

Hiszen a szavakat könnyű kimondani és elfelejteni.

A tettek hangosabban beszélnek...

Van olyan tett, olyan egyértelmű utalás, amely kimutatja, hogy

szereti, amely helyettesíti a kimondott szót?

Van esély arra, hogy meggyőződjön, hogy meggyőzze magát

Breckenridge szerelméről, anélkül, hogy vallomásra kényszerítené?

Nem jutott rögtön eszébe a válasz, de ha megbizonyosodik arról,

hogy ő az igazi, akkor is, ha soha nem vall szerelmet neki, vajon a

szerelem bebiztosítása nem éri meg a kockázatot?

Catriona figyelmeztette, hogy ha el akarja nyerni Breckenridge

szívét, azzal talán a saját szívét kell kockáztatnia. Vajon mit értett ezen?

Ha nem marad más, vajon hajlandó-e kockáztatni a szívét, hogy

biztosítsa azt a jövőt, amelyre úgy vágyik?

Mi van akkor, ha mindent kockáztat, és semmit sem nyer? Mi van

akkor, ha nem nyer viszonzást a szerelme, ha nem lesz férje, ha nem

kapja meg azt az életet, amelyre vágyott? Ez a valódi kockázat.

– Nahát! – lépett hozzá Megan. – Készen vagyok a délelőtti

munkákkal, és a kicsikém békésen alszik! – Mosolyogva nyúlt a

gyermek után.

Heather Megan arcát nézte, ahogy sugárzott róla az anyai szeretet,

miközben alvó kisfiát nézte. – Most magára hagyom a kicsivel.

Megan felnézett, és elmosolyodott. – Köszönöm, kisasszony.

Megkönnyítette a napomat... Segítő kézre volt szükségem, és maga jött.

– Köszönje a Ladynek. – Azzal Heather búcsút intett, felemelte a

kosarat és kilépett az ajtón.

Odakint ragyogott a nap. Megállt a tornácon, behunyta a szemét,

hallgatta a madárhangot, a bogarak zsongását, az árnyékban játszó

Lucilla és Marcus kacagását.

Béke és nyugalom a különben gondolatokkal teli napon.

Sóhajtva elindult vissza az ösvényen a fák közé. – Gyertek,

gyerekek! Ideje visszamenni!

Marcus felkiáltott, majd elsőként elindult az ösvényen, a nyomában

Lucilla loholt kiabálva.

Heather felnevetett. Sokkal könnyebben haladt az üres kosárral a

karján.

A fák közötti félhomályba lépett be, amikor egy gyorsan eltűnő

árnyék vonta magára a figyelmét. A mozdulat elég volt ahhoz, hogy

megpillantsa. A megpillantás elég volt ahhoz, hogy kitalálja.

Dühösen letért az ösvényről, áthatolt az alacsony bozótoson, és egy

fa mellett állt meg.

– Mi az ördögöt keresel itt?

Breckenridge kinyitotta a szemét, mert egy pillanattal korábban

bosszúsan behunyta. – Mit gondolsz, mit keresek itt? – Ha nem tudja a

választ, visszadobja a kérdést. Közben eszébe jutott: – Azt teszem, amit

azóta, amióta kiléptem Lady Herford szalonjából: vigyázok rád.

Heather szeme összeszűkült, az arcán harag és elkeseredettség

látszott.

– Eszedbe jutott valaha, hogy ha őladysége szalonjában lett volna

benned annyi jó érzés, hogy úgy teszel, mintha nem vettél volna észre,

ahelyett, hogy úgy döntöttél volna, hogy „megóvsz” és nem vonszoltál

volna ki, hogy hazaküldj, akkor ez az egész nem történt volna meg?

Breckenridge-et elfogta némi bűntudat, de sokkal mélyebb félelem

fojtotta belé a szót. Mereven nézett k, maga elé, aztán színtelen hangon

megszólalt: – Valóban azt szeretnéd, hogy mindez bárcsak ne történt

volna meg?

– Felejtsd el, hogy ezt mondtam – legyintett Heather, mintha ezzel

eltörölhetné a korábbi megjegyzését. – Nem az a lényeg. Hanem az,

hogy itt nincs semmiféle veszély. Nem szükséges követned. Itt a

völgyben nincs szükségem testőrre – mutatott körbe. – Itt nincs semmi

kockázat!

– Ebben nem lehetsz biztos – mondta Breckenridge, és érezte, hogy

Heather bosszúsága átragadt rá. – Nem tudhatod, hogy Fletcher és

Cobbins nem követett-e, és csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy

ismét elraboljanak.

– Tessék? – pislogott Heather, és az ösvény irányába nézett. –

Lucilla és Marcus előreszaladtak...

– Visszaszívom, amit mondtam. – Nagyot sóhajtott, majd nagy

nehezen kimondta: – Nincs közvetlen veszély.

Heather összevonta a szemöldökét. – Hogyan lehetsz ilyen biztos

ebben? Az imént mondtad, hogy...

– Tudom, mit mondtam. – Azzal könyéken ragadta, hogy térjenek

vissza az ösvényre. – Richard lovasokat küldött ki, hogy járják be a

birtok határát, de nem találtak semmi nyomot, hogy bárki belépett

volna. A völgy minden lakóját megkértük, hogy figyeljenek, de eddig

senki sem látott ólálkodó idegent. – Kiértek az útra, Breckenridge

elengedte Heather karját. Körbenézett, közben a homlokát ráncolta. –

Bármennyire nem akarok foglalkozni azzal, hogy milyen boszorkányos

képességei vannak Catrionának, azt mondja, hogy jelenleg nem

fenyegeti veszély a Vale-t, és mivel mindenki úgy gondolja, ha veszély

volna, ő azt tudná... – Vállat vont.

Lépteit Heather lépteihez igazította, ahogy a kisasszony visszanézett

az ösvényen, és úgy érezte, muszáj elismernie: – Nem valószínű, hogy

veszélyben volnál itt, de ha már ilyen messze sikerült eljutnunk

biztonságban, nem kell felesleges kockázatot vállalni.

Nem akart Heather szemébe nézni, inkább megacélozta magát a

következő ütközetre.

Amikor Breckenridge nem volt hajlandó a szemébe nézni, Heather

próbálta rendszerezni és értelmezni az érzéseit. Igyekezett eldönteni,

hogy mit érez. Kiértek a fák közül a folyópartra. Az ikrek megálltak

köveket dobálni a tóba. Ahogy visszanéztek, meglátták Breckenridge-et

és Heathert, integettek, aztán elszaladtak

A folyó melletti ösvényen lépkedve Heathemek önkéntelenül eszébe

jutott, mennyire élvezte az utat, amikor a gyerekek társaságát leszámítva

egyedül volt. Ám önkéntelenül azon is csodálkozott, miért érzett

ugyanilyen elégedettséget, amikor Breckenridge volt mellette.

A kezét sem fogta meg, ám a kapcsolat létezett és tagadhatatlan

volt.

Bár Heather dühös volt rá, amiért titkokban „vigyázott rá”, mégsem

tagadhatta maga előtt, hogy jólesik a gondoskodás és a figyelem

Breckenridge részéről. És hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem

becsülte sokra, amikor olyan figyelmesen vigyázott rá, nehogy az

emberrablók továbbra is veszélyt jelenthessenek. Breckenridge mint

erős és védelmező férfi mellett Heather biztonságban érezte magát.

Ez az érzés azonban elmúlik, ha visszatért Londonba.

A gondolattól kínzó fájdalom hasított belé.

– Akár kezdhetnél leszokni arról, hogy kövess, hiszen hamarosan

visszatérsz Londonba – jegyezte meg, majd azt látta, hogy a

kifürkészhetetlen szempár őt nézi. Az elmúlt hosszú éjszaka magányos

óráinak gondolatai villantak belé akaratlanul. – Hiszen már nem tart itt

semmi. Mikor szándékozol távozni?

Breckenridge arckifejezése olyan higgadt és szenvtelen volt, mint

mindig.

Nem értelmezte félre Heather dacos kihívását, nem kerülte el

figyelmét a szemében villanó makacs büszkeség. Ám ebből az

érzelemből már mindkettőjüknek elege volt.

– Ha eldöntöm, tudatni fogom veled. – Határozottan szólt, a szeme

sem rebbent. – Ebben teljesen biztos lehetsz.

Heather a szemöldökét felvonva előrenézett.

Breckenridge arra figyelt, ne fenyegetőn lépdeljen mellette,

elnyomja a késztetést, hogy megálljon, átölelje, és egyértelműen,

minden kétséget kizáróan kifejezze szándékát, hogy sohasem engedi el

Heathert. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Heather fejében egyáltalán

megfordult ilyen gondolat, még kevésbé az, hogy ennek hangot is adott.

Ám a civilizált énje túlságosan tapasztalt volt ahhoz, hogy ilyen

meggondolatlan érzésnek engedjen. Heather tartózkodott attól, hogy úgy

tegyen, mintha soha nem történt volna meg a... Óvatosan kell haladni,

időt hagyni neki, hogy meggondolja magát. Nem alkalmas a pillanat

arra, hogy nyomást gyakoroljon rá. Még nem.

Ahogy a kastély felé sétáltak, Breckenridge terveket szőtt, a

korábbiakhoz nem hasonlító hódítás következő lépését.

Olyan hódításba kezdett, amelyben nem akart alul maradni, amit

semmiképpen sem veszíthet el.

Ebéd után Breckenridge beült Richardhoz a könyvtárszobába.

Felfedezték, hogy mindketten rajongnak a műlegyes horgászatért. A

csalikészítés olyan időtöltés volt számukra, amely iránt nagyon

lelkesedtek.

A könyvtár egyik sarkában a keskeny asztal két oldalán ültek.

Horgokat, gyöngyöket és tollakat tartalmazó apró dobozok hevertek az

asztal tetején, különböző kiegészítőkkel.

Richard satuval tartotta a csalit, amelyen éppen dolgozott.

Breckenridge inkább egyszerű fogót használt.

Megnyugtató csendben dolgoztak, az alkotásba merülve. A

sarokban hosszú állóóra tiktakolt.

Breckenridge az utolsó csomót kötötte a csalin, majd meghúzta a

zsinór végét, és félretette a kész darabot.

Újabb horgot választott, kezdte összeválogatni a különböző tollakat

és gyöngyöket, mielőtt megszólalt: – Úgy érzem, ezt muszáj

megkérdeznem. Mielőtt igent mondtak volna leendő férjüknek, minden

Cynster hölgy ilyen irracionálisán viselkedett, mint Heather?

Richard nem nézett fel, de higgadtan felelt: – Többnyire feszült,

csipkelődő, és rögtön lehord, ha nem tetszik neki, amit mondasz vagy

teszel?

– Pontosan.

– Akkor igen. – Richard oldalra hajtotta a fejét, és megvizsgálta a

kész csalit. – Úgy tűnik, ez családi betegség azoknál is, akik nem a

Cynster nevet viselik.

Breckenridge csak hümmögött, amikor Richard folytatta: – Van

valami családi bölcsesség, nemcsak azzal kapcsolatban, hogy

szerelemből mennek férjhez, hanem valami olyasmi is, hogy ehhez

konkrétan mi kell. Közös bennük, hogy a fejükbe vették, miszerint a

szerelem nem lehet elég szilárd és erős, ha nem vallják meg nyíltan

nekik, függetlenül attól, hogy különben mennyire szeretik őket.

Kivette a kész csalit, majd a homlokát ráncolva megjegyezte: –

Mintha azt gondolnák, hogy ha nem adnánk hangot az érzéseinknek,

nem is tudnánk, hogy mit érzünk. – Felhorkant. – Mintha nem vettük

volna észre, hogy az életünk hirtelen megváltozott, minden körülöttük

forog.

Breckenridge a bólogatáslval jelezte férfias egyetértését.

– Sajnálatos módon – folytatta Richard újabb csalit választva –

hiábavaló azt várni tőlük, hogy a családi vonásoktól eltérően

viselkedjenek.

Csend állt be, mindketten a munkára figyeltek. Richard teljes

figyelmével a következő csalin dolgozott, Breckenridge pedig Richard

szavait a Heather viselkedésében tapasztaltakkal egyeztette.

Teljesen igaznak tűnt, hogy érzelmeinek nyílt és egyértelmű

megváltását várja el tőle. Egy pillanat alatt felismerte, milyen

ellenérzései vannak azzal kapcsolatban, hogy ilyen vallomást tegyen.

Sebezhetőnek erezné magát, ha beismerné, hogy Heather érzelmileg

olyan fontos a jövője és a boldogsága szempontjából, és ott van az az

egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy mit tapasztalt a szerelemben,

valahányszor volt olyan ostoba, hogy kimondta azt a bizonyos szót.

Egész lénye megborzongott a gondolattól.

Makacs, akaratos, hajthatatlan.

Mégis muszáj rávenni, hogy feleségül menjen hozzá.

Miközben ujjaival alakította és csomózta a csalit, a gondolatai a

téma körül forogtak. Biztosan van valami megoldás.

Meg kell találnia a módját, hogy kielégítse Heather igényét úgy,

hogy ne kelljen érzelgős kijelentést tennie. Nem várta, hogy Heather

viszonzásul hasonló kijelentést tegyen; talán örülne annak, ha Heather

hasonló hévvel viszonozná az érzéseit, de ezt tudatosan nem akarta

remélni.

Azon kívül, hogy elnyerje beleegyezését, nincs más elvárása vele

szemben. Mivel Heather is akar gyereket, további. kikötések

szükségtelenek.

Ám így is maradt a lényeges kérdés: hogyan nyilvánítsa ki, hogy

szereti pontosan úgy, ahogy Heather szeretné... És a gondolattól is

elszorult a torka.

Híres meggyőzőereje nem lesz elég, kimondott vallomás szóba sem

jöhet. Ha olyan ostoba volna, hogy megpróbálná, a félresikerült kísérlet

csak felbosszantaná Heathert, azt gondolhatná, hogy nem őszinte, hogy

soha nem lesz méltó hozzá, és egyáltalán nem áll szándékában

megfelelni az elvárásainak. Onnan pedig már nincs továbblépés...

Breckenridge nézte a félig kész csalit, és közben körvonalazódott a

fejében az egyetlen előrelépési lehetőség, a valódi megoldás.

TIZENHETEDIK FEJZET

Amint a kastélybeliek visszavonultak éjszakára, a folyosókon már

egyetlen gyertya sem égett, és már elég idő telt el, Breckenridge

kinyitotta szobája ajtaját és kilépett a lépcsőház sötétségébe. Becsukta

az ajtót, és várta, hogy a szeme hozzászokjon a homályhoz. A kastély

keskeny folyosóin szerencsére nem voltak bútorok, így nem fenyegette

az a veszély, hogy valamibe beleütközik.

Remélte, hogy nem téved el, ég amint megtalálta a lépcsőt, egy

emelettel lejjebb ment, majd elindult a galérián, amely – mint Richard

inasa, Worboys volt szíves közölni – Heather hálószobájába vezetett.

Amikor volt olyan merész és megkérdezte, hogy Heather melyik

szobában lakik, Worboys készségesen válaszolt. Ez megerősítette

Breckenridge azon sejtését, hogy az egész háznép lelkesen támogatta a

házasság intézményét. Mivel jelen esetben a céljaik – hogy Heather és ő

mielőbb összeházasodjanak – tökéletesen egybeestek, magában

mosolyogva elfogadta Worboys segítségét.

Muszáj valahogy dűlőre jutnia Heatherrel, hogy végre igent

mondjon neki. Ennek érdekében meg kell győznie, milyen mélyek az

érzései, és mivel képtelen volt kimondani az elvárt szavakat, a

kommunikációnak egyetlen lehetséges formája maradt.

Ebben szerencsére remekül teljesített. Bár ezt a tehetségét korábban

nem használta ilyen célra, eléggé biztosnak érezte, hogy tapasztalata és

képessége megfelelő eszköz annak közlésére, amit Heather tőle kíván.

Arra sem látott okot, hogy még egy éjszakát egyedül töltsön. Abból,

amit Richard megosztott vele, és amit ő maga is tapasztalt, azt a

következtetést vonta le, hogy a távolságtartás nem segítheti elő az ügyét.

Elérte a Heather szobájához vezető folyosót, és befordult a sarkon...

Összeütköztek.

Breckenridge elkapta Heathert. Tudta, hogy ő az, mivel rögtön

felismerte a teste nőies vonalait.

Heather megint selyemköntöst viselt, de alatta semmi mást.

Breckenridge megragadta a felső karját, és erősen tartotta. – A

szobádba! – mondta türelmetlenül, és próbálta visszafordítani.

– Nem. – Heather két kezével a férfi mellkasának feszülve ellenállt.

– A te szobádba. Neked nagyobb az ágyad.

Breckenridge belátta, ez valóban praktikus szempont. Bólintott,

kézen fogta Heathert. Minden lépés fokozta az édes várakozást, ahogy

visszavezette a folyosókon át a szobájához.

Lenyomta a kilincset, kitárta az ajtót, és beterelte Heathert.

Eltervezte, nem hagy időt neki beszélni, kérdezni, választ várni.

Vitatkozni. A szavaknak nem sok hasznát veszi, ezért jobb, ha kerül

minden szóbeli érintkezést.

Breckenridge megfordult, becsukta az ajtót.

Aztán visszafordult...

És ott volt előtte Heather.

És Heather közelebb lépett hozzá. A keze végigsiklott az izmos

mellkason, az erős vállon, a nyaka köré fonódott és lábujjhegyre állva

nyújtózkodott. A szeme lecsukódott, ahogy húzta maga felé

Breckenridge fejét, hogy az ajkát az ajkára szorítsa.

És megcsókolja.

Úgy csókolja, hogy egyértelművé legyen: minden vitát, minden

kérdést mellőzni akar.

Úgy csókolta, hogy Breckenridge beleszédült... forgott vele a világ.

Mámoros volt a vágytól, amit Heather ígért. Csillapítani,

kielégíteni.

És Heather ajka szavak nélkül ígérte, hogy készséggel eleget tesz

mindennek, amit csak kíván, semmilyen vágya nem maradhat

beteljesületlen.

A megtestesült csábító. Szirén, amilyet még nem látott a világ.

Heather. ajka gyönyörre kínálkozott, a nyelve ingerelte, kihívóan

szólította fel vágya megvallására. Akarata kinyilvánítására.

Közelebb húzódott hozzá, a keble a mellkasához simult, csípője a

férfi combjához ért, feszes hasához nyomódott a duzzadó merevség az

édes szenvedély, a kísértő hév és a fékezetlen gyönyör ígéretével.

Egyik kezével Heather fejét simogatta, és mielőtt belegondolt volna,

viszonozta a csókot.

Ha Heather ad, ő elfogadja.

Méghozzá örömmel.

A másik kezével derekát átfogva erősen magához rántotta, és érezte

az izmok megfeszülését, aztán Heather rögtön felengedett, és átadta

magát az élvezeteknek. Behódolt.

Breckenridge pedig finoman átvette az irányítást, ő kezdte diktálni a

csók szabályait, hogy kiélvezze az ajkak minden örömét, miközben

ösztönösen felbecsülte és megtervezte az előjáték ritmusát, a következő

táncot koreografálta, és azon tűnődött, mi lehet Heather terve.

Mert nyilvánvalóan volt valami terve.

Hasonlóképpen az is nyilvánvaló, hogy az ő tervéhez sem

szükségesek szavak.

Ám amikor ajkuk összeforrt és a vágy kavargott, örvénylett bennük,

Heather egyik keze a tarkójáról a hajára csúszott, a másik keze pedig a

válláról lekúszott a mellkasán, be az ing résén a bőréhez, nem maradt

hely gondolatnak a fejében. Képtelen volt feltenni a kérdést, mi is a

célja ezzel Heathernek.

Kétségtelen, hogy később majd megtudja. Egyelőre...

Heather tökéletes felvezetést adott, hogy megmutassa és bizonyítsa

mindazt, amit felmutatni és bizonyítani akart. Azt szerette volna, hogy

lássa, tudja és megértse mindazt, amit képtelen kimondani.

Amit iránta érez.

Ami betölti szívét.

Nem is kívánhatott volna jobb alkalmat és helyszínt.

Csak annyit kell tennie, hogy kihasználja a pillanatot és a lendületet.

Heather tudta, hogy Breckenridge tervez valamit. Miközben reagált

a merész kihívásra, engedett a csóknak, tudta, hogy valami jár a fejében.

Mert Breckenridge egyáltalán nem lepődött meg, amikor

összeütköztek a folyosón, hiszen éppen az ő szobájába igyekezett.

Ő is éppen ilyen előjátékban gondolkodott... beleadta magát a

csókba, hagyta, hogy Breckenridge vezesse oda, ahová akarja. Kíváncsi

volt, mit fog tenni, hova juttatja, az okára pedig még ennél is kíváncsibb

volt.

Éppen ezért hagyta el a szobáját, és indult el hozzá. Próbálta szóban

biztatni, próbálkozott az önmegtartóztatással. Egyik megoldás sem

vezetett a kívánt eredményre. Ezért elhatározta, hogy még egy utolsó,

sokkal kockázatosabb lépésre szánja el magát.

Breckenridge ajka parancsoló, nyelve követelőző lett. Heather

nyíltan reagált, nem volt benne semmi visszafogottság. Nyelvük játéka

tovább fokozta a vágyat, hogy felszítsák a testüket és lelkűket perzselő

szenvedélyt. Heather hevesen csókolta, ahogy a testébe a férfitesttel

egybefonódott.

És szavak nélkül teljesen világossá tette, ha szükséges, könyörög,

sőt esdekel érte.

Semmit sem titkolt. Ösztönösen reagált, ahogy Breckenridge

nyelvével még mélyebbre hatolt, ahogy kihívóan még többet követelt, és

Heather testét elöntötte a forróság. Ujjaival Breckenridge hajába

markolt, miközben a mohó nyelve provokálva nyomult, és az ereiben

hevesen lüktetett a vér, pezsgett a kéjes vágytól.

Ismerős, lassan kialakuló érzés.

Egyik tenyerét a férfi erős mellkasára tette, a szíve fölé. És a

csípőjét kihívó mozdulattal hozzá dörzsölte.

Szavak nélkül biztatta. Vérlázítóan ingerelte.

Szándékosan provokálta.

Ajkával, nyelvével, testével, kezével igyekezett nyilvánvalóvá tenni

akaratát, kívánságát, vágyát, és a következő pillanatban Heather

megérezte, miért vonakodik Breckenridge kimondani az érzelmeit

előtte.

Ám nem tehette meg, hogy nem próbálkozik, nem nyilvánítja ki a

vágyát, nem fedi fel teljes egészében. Catriona figyelmeztette, hogy

talán saját szívét kell kockáztatnia azért, hogy megszerezze magának

Breckenridge szívét. Akarja őt... vele akarja leélni az életét... ezért

érdemes kockázatot vállalni.

Magában fohászkodott, imádkozott, hogy Breckenridge ne okozzon

csalódást neki, ne forduljon el az ő kétségbeesett vágyától. Ismerje fel,

ne hagyja figyelmen kívül.

Ne csak vele éljen, hanem feleljen meg neki.

Őszintén hitte, hogy ami kettőjük között kialakult, az nemcsak a

testi kielégülésről szólt, hanem többet jelent neki és Breckenridge-nek

is.

Hitte, ha megteszi a merész lépést, és ő tárja fel előbb a szívét,

Breckenridge követi példáját, és ő is kockáztat, bár kisebb mértékben,

mint ő, hiszen akkor már tudni,fogja, hogy szereti.

Hitte, ha kockáztat, és megmutatja neki, hogy feltétel nélkül és

fenntartás nélkül szereti, Breckenridge viszonozza az érzést és kimutatja

legalább annyira, hogy tudhassa, ő is hasonló vonzalmat érez, és a

fenntartásai ellenére ugyanúgy szereti.

Egy bizonyos ponton meg kell győznie, hogy férfi létére engedje át

neki az irányítást.

De ez a pont még nem érkezett el.

Nem, mert éppen forró gyönyörrel árasztotta el ajkát, és lassan az

ágy felé terelte.

És Heather lába a matrachoz ért. Ekkor az erős kéz megragadta a

derekát, egyenesen tartotta, ám közben mohóbb vággyal csókolta.

Öt akarta.

Heather testén az érzéki vágy éles érzése futott át. Nyomában

mintha szétterjedt volna ez a kéjvágy, rögtön megsemmisítve

elhatározását, felperzselte az akaratát...

Hirtelen kétségbeesésében elhúzódott, megszakítva a csókot.– Ne...

Breckenridge nemcsak testtel hódított, hanem értelem és érzelem is

vegyült a csábításba. Ha hagyja, hogy most levegye a lábáról, ha hagyja,

hogy belesüppedjen a szenvedélybe, a gyönyörbe, talán sohasem lesz

annyi lélekjelenléte és akarata, hogy átvegye az irányítást, és megtegye,

amiért jött. Breckenridge szemébe nézett.

Aztán lassan, megfontoltan megnyalta az ajkát. Látta Breckenridge

tekintetét. – Előbb én. – A szavak szinte perzseltek. – Most rajtam a sor.

Én diktálok.

Breckenridge tapasztalt volt ezen a téren, és legalábbis Heatherrel

mindig tudatosan, megfontoltan viselkedett. Az irányítást olyan

könnyeden gyakorolta, annyira uralta a test és a szenvedély birodalmát,

hogy Heather nem hitte: Breckenridge felismeri, hogy éppen az

irányítás, ahogyan csinálja, majd pontosan tükrözi, mit érez iránta.

Teljességgel elfogadta, hogy Breckenridge vezesse, de addig nem,

amíg nem nyilatkozott meg, amíg nem tette meg szavak nélküli

vallomását. Megragadta a kabáthajtókát, lerángatta a férfi válláról, aztán

előbb az egyik, majd a másik karja szabadult ki a kabátból.

Breckenridge a karját hátranyújtva hagyta, hogy a ruhadarab a

földre hulljon. – Csak addig, amíg rám kerül a sor.

Heather ekkor Breckenridge nyakravalójáért nyúlt, és a tekintetük

egy pillanatra találkozott. Visszafojtott szenvedélyt látott a szemében.

– Osztozhatunk, de előbb én...

Azzal fürgén kioldotta Breckenridge egyszerű nyakkendőcsomóját.

Breckenridge nem reagált rögtön, csak akkor, amikor sikerült

kiszabadítani a nyakravalót. – Ha ragaszkodsz hozzá...

– Igen.

Elszántsága teljes erővel visszatért. Miután a nyakravalót a kabát

után küldte, nekiesett a mellénynek.

Az utolsó gombnál felnézett.

– Ahhoz, hogy megtehessem, amit akarok, nekem kell irányítani.

– Valóban?

Heather bólintott, majd a mellényt rángatta, és Breckenridge hagyta,

hogy levetkőztesse. – Mit szándékozol tenni?

– Nem árulom el. – Azzal finom ujjaival sietve gombolgatta az

ingét. – Inkább megmutatom.

– Valóban? – szólalt meg Breckenridge rekedt hangon. Nem kérdés

volt, inkább kijelentés.

Heather nem reagált, hanem felemeltg Breckenridge egyik kezét,

kigombolta a mandzsettát, majd ugyanezt tette a másik

mandzsettagombbal.

– A társaság első számú kéjencének... te... megmutatod. .. Pontosan

mit is?

Heather gyorsan megtalálta, és kigombolta a nadrág gombját. –

Olyat mutatok neked, amit még soha egyetlen úrihölgy sem tett veled.

Szemrebbenés nélkül benyúlt a résen, megtalálta és végigsimította a

merev hímvesszőt, és merészen a tenyerébe vette.

– Olyat teszek veled, amit még egyetlen úrihölgy sem tett.

Szeretkezni fog vele.

Eszébe jutott, hogy nem ok nélkül alakult úgy a szeretkezés

szabálya, ahogy alakult. Ezt az okot kihasználhatja. A testek

párbeszédét felhasználhatja arra, hogy közölje, amit szavakkal kellene

mondania, és a választ is ugyanezen a nyelven kérheti.

Ez merész lépés, sőt vakmerő, ám ha beválik... Ügy hajlandó egy

próbát tenni.

Breckenridge hirtelen mély lélegzetet vett. Heather érezte az izmok

feszülését, az ujjai tapogattak...

Breckenridge szeme lecsukódott, a kezével simogatta Heather hátát.

Heather határozottan a markában tartva a férfiasságát, még közelebb

húzódott az izmos férfimellkashoz. Aztán lábujjhegyre állt, ajkát az

állkapocs melletti érzékeny felületre szorította, aztán lejjebb haladt a

nyaka tövéhez. Heather érezte a vágy forróságát a férfi bőre alatt, a kéj

mohó vágyakozását.

A férfi tartotta, ölelte, de nem sürgette, nem irányította, inkább

várta, hogy mit tesz, mit akar Heather.

Heather pedig magában mosolyogva nekilátott, hogy teljesítse, amit

elhatározott. Lassú, simogató mozdulattal húzta el kezét a hímvesszőről,

mivel mindkét kezére szüksége volt, hogy megfelelően kifejezze

imádatát a széles mellkas izmai iránt.

Heather érezte rajta, hogy csodálkozik, de átengedi magát annak,

amit vele tesz, letépi magáról az inget, és hagyja leesni a padlóra.

Aztán a férfikéz rögtön visszasimult a hátára.

Heather lágyan a férfi mellbimbóját harapdálta. Hallotta, hogy

Breckenridge lélegzete elakadt, érezte, ahogy vágy árad a férfiból.

– Mit csinálsz?

Heather felnézett. Breckenridge szemében vad szenvedély izzott.

– Azt, amit kívánok, amit akarok... amit tennem kell.

Heather nem érezte az éjszaka hidegét, csak az egyre forrósodó

vágyat, a szenvedély tüzét.

Breckenridge arcát fogva csókolta újra, nyíltan követelőn, és

meglepődött, hogy a férfi engedi. Ezen annyira felbátorodott, hogy még

többet követelt magának.

Amikor az ajkuk szétvált, mindketten ziháltak a szenvedély hevétől.

Egymás szemébe néztek. Heather érezte, milyen önfegyelmet

kényszerített magára Breckenridge, amikor végre sikerült megszólalnia:

– Nagyon jó vagy.

Breckenridge válasza egv mordulás volt: – Egyelőre.

Heather érzékelte a burkolt figyelmeztetést, és nem adott esélyt

neki, hogy visszavegye a kezdeményezést. A keze csúszott lefelé a

mellkason, a has kőkemény izmain, és annál is lejjebb, a nadrágot

megragadva és egyre lejjebb tolva.

Heather kibújt az ölelésből, leguggolva tolta a nadrágot lefelé. Látta,

ahogy a comb izmai megfeszülnek. Figyelmen kívül hagyta, hogy

Breckenridge hirtelen erősen megszorította a vállát; lehúzta az egyik

zokni szárát, majd jelezte, hogy emelje fel a lábát, hogy

megszabadíthassa a cipőtől, zoknitól, nadrágszártól. Miután a másik

lábon is megismételte a műveletet, hozzá simulva felcsúsztatta a kezét,

és felnézett Breckenridge szemébe.

Breckenridge gyönyörű teste teljesen meztelen volt, a hold halvány

fénye világította meg. Abban a pillanatban egy görög istennél is

szebbnek és erősebbnek látszott.

Mielőtt Breckenridge moccanhatott volna, a lány keze még feljebb

siklott, egészen a tompor ívéig.

Guggolásból lassan térdre ereszkedett előtte, a tekintetét lefelé

mozdítva nézte a férfitestet, egészen odáig, ahol büszkén meredezett a

férfiassága az arca előtt. A kezét előrecsúsztatta, két tenyerébe zárta a

forró falloszt.

Ajkát a meredező férfiasság csúcsához érintette, és átadta magát az

első tapasztalásnak.

Azt akarta, hogy a szájával, az ajkával, a nyelvével elégítse ki

minden vágyát, árassza el végtelen gyönyörrel.

Mélyen a szájába vette, gyengéden szopogatta, majd nyelvével

lassan simogatni kezdte. Érezte, hogy Breckenridge egész testében

megmered, a keze tapogatózik, amíg megtalálta a fejét. Ujjai a

mézszőke hajzuhatagba markoltak, erősen fogta.

És Heather a kéj gyönyörűségével ajándékozta meg.

Minden figyelmét annak szentelte, hogy akaratát az utolsó részletig

megvalósítsa, a szándékát elfogadtassa vele. Átadja üzenetét. Szavak

nélküli vallomását.

Felfogta, hogy Breckenridge szobájában vannak, az ágya végénél

térdel, de mintha elvesztette volna a külvilággal a kapcsolatát... Nem

akart tudni másról, csak szeretni akarta.

Érzéki nyelven tárni elé a szerelmét.

Breckenridge majdnem felnyögött, de sikerült türtőztetnie magát,

amikor Heather még mélyebben a szájába vette, aztán pajzán nyelvével

a gyönyör kínjait hozta.

Olyan kéjben részesítette, amelyet Breckenridge alig ismert, hiszen

kevés nő volt, akinek eddig megengedte. Heather ajka maga volt a

mennyország, a földi paradicsom.

A fejét magasra emelte, hogy lélegezni tudjon, és közben

lepillantott Heatherre. Érezte, hogy valami megmozdul benne.

Felerősödik.

Érezte Heather határozottságát, megingathatatlan akaratát.

Az ajka mozgásából, ahogy magába szívta, ahogy a nyelve gyengéd

erőszakkal végigsimogatta, megértette, mi vezette erre.

Nem az, hogy valami újat próbáljon ki.

Nem felfedezés ez, hanem átgondolt imádat.

Elszabadult és korlátok közé szorított szenvedély. Szándék volt

benne arra, hogy...

És Heather még mélyebben bekapta, olyan mélyen, hogy a torkához

ért az érzékeny makkja. Minden gondolata eltűnt, ahogy Heather még

erősebben szopogatta, és a nyelvével simogatta.

Ahogy az ujjaival közben a herezacskóját simogatta, majd a

markába fogta, miközben játszott...

Elgyötört hangon hördült fel: – Elég!

Breckenridge szokásos higgadtsága, hűvös nyugalma eltűnt.

Heather kínzó lassúsággal mozgatta a nyelvét.

Breckenridge önuralma megingott, ahogy a heréi keményedni

kezdtek.

Kis híján elkáromkodta magát, de az utolsó pillanatban sikerült a

hüvelykujját Heather ajka közé dugni, kiszabadítani lüktető hímtagját a

forró nedvességből. Aztán megragadta Heather vállát, és felrántotta a

karjába.

Égető, perzselő, elszabadult szenvedélyű csókba...

Breckenridge alig tudott már uralkodni magán, és egy pillanatra,

amikor érezte, hogy a gyengéd kéz a mellkasának feszül, majdnem

megadta magát. Tizenöt év után először engedte szabadon belső énjét,

hagyta, hogy férfiösztön lénye azt tegye, amit akar, kielégítse a vágyát.

Egyszerűen magáévá akarta tenni Heathert, birtokba venni, hogy ne

is gondoljon színlelésre, titkolózásra.

De egyszerűen képtelen volt rá. Túl veszélyesnek érezte.

A tudata még ebben a rendkívüli helyzetben is önvédelemre

buzdította.

Heather lángoló fáklya volt, amely a józanságba visszavezette.

Visszanyerte az önuralmát. Visszatalált oda, ahol szándéka szerint

lehetett. Ahogy akarta.

Heather viszonozta a csókot és várta, hogy amikor Breckenridge

visszaveszi az irányítást, amikor újra olyan hévvel és abszolút

tekintéllyel vezeti majd, akkor látni engedi... De Breckenridge

felegyenesedett.

Heather arra gondolt, hogy új kihívással szembesíti, ellentmond

neki, de tudta, hogy nem volna ereje hozzá. Inkább elfogadta, hogy azon

a ponton teljesen át kell adnia az irányítást. Ha Breckenridge így akarja

őt, akkor teljesítenie kell ezt a vágyát.

A vágy pedig forró, izzó szenvedély volt.

A férfi keze végigsimított a keblén. Ha üzenni akart ezzel, hogy mi

következik, az üzenet a birtoklásról szólt.

Ujjai a rózsakvarc függőre találtak, néhány pillanatig játszottak

vele, majd a figyelme másfelé fordult.

Az ajka Heather ajkától egy pillanatra sem vált el; ellenállhatatlan

és követelő volt a csók. Parancsoló, ahogy keze a női testen siklott, a

selymen át tapintott, aztán lerántotta róla, hagyta, hogy a köntös a földre

hulljon, majd forró ajkával és nyelvével Heather meztelen bőrét

felfedezte.

Ha a vágy láng, akkor megégette.

Ha a szenvedély korbács, akkor korbácsolta.

Ha a vágy vihar, ezt a vihart szabadította Heather testére.

És egyszer csak letérdelt elé, szétterpesztette a lány combját, és

ajkát a nőiességére tapasztotta.

És élvezte mohón.

Heather a férfi hajába markolva nem tehetett mást, felkiáltott a

gyönyörűségtől. A szemét behunyva alig volt képes megbirkózni

érzéseivel; a magasban lebegett, az tán a mélybe süllyedt, még

erősebben, mint valaha, közben a kéj mámorító hullámai elárasztották a

testét.

Breckenridge nyelve olyan hatással volt rá, hogy Heather világa

alapjaiban megremegett.

Tapasztalta már így, de akkor ágyban voltak, nem meztelenül a

holdfényben.

Sohasem volt még ennyire tiszta számára, hogy Breckenridge úgy

teszi a magáévá, ahogy akarja. Nem volt még ilyen felismerése soha.

A szemét lehunyva, fejét hátravetve zokogott a gyönyörtől, ahogy

Breckenridge az érzékeit rengette, és nem volt semmi ellenvetése.

Ez felbátorította, hogy átadja magát a gyönyörűségnek, hagyja,

hogy Breckenridge azt tegye, amit akar... mert ez is a szerelemhez

tartozik.

Elfogadni olyannak, amilyen, méghozzá feltétel nélkül.

A szenvedély erejét ő vezényli, a vágy az ő fegyvere. És nyelve

gyorsuló mozdulataival juttatta a csúcs közelébe, aztán benyomult, hogy

Heathert magával ragadja a kéj.

Halk, rövid sikoly szakadt ki belőle, és Breckenridge ott volt,

ringatta, csókolta, és Heather saját nektárját érezte a nyelvén.

Az ajkáról nyalta, miközben Breckenridge együk kezét a combja

közé fúrta, erőteljes mozdulattal belé hatolt.

A kéj hulláma pedig egyre csak áradt.

Amikor végre csillapodni kezdett, Breckenridge a karjába vette, az

ágyhoz vitte. A matracra térdelve az ágytakaróra fektette, majd mellé

feküdt, és elnyújtózott mellette. Egyik kezét a hasára tette, ahogy fölé

hajolt.

És újra bevezette a gyönyörök kertjébe.

Hosszabb úton. Olyan úton, ahol lassan, de biztosan lehetett

haladni... míg a gyönyör utolsó cseppjét is megszerezték, és csak akkor

léptek tovább.

Bár lassabb volt ez az út, határozottan áthatóbb érzést adott. Minden

pillanat, minden szívdobbanás tiszta érzelem volt.

Breckenndge ölelte és csókolta, Heather viszonozta a csókot és

ölelést. A meztelen testük egymáshoz tapadt, a végtagjaik

összegabalyodtak. Az érzés lassú, forró hullámokban terjedt, majd egyre

nőtt, és sodorta őket tovább.

A kezük egymás testét kutatta, a gyönyör volt az egyetlen céljuk:

adni, kapni, osztozni rajta.

Nézni, ahogy a másik remeg, zihál, sóhajt.

És ugyanazt viszonozni.

Együtt járták be a szenvedély útjait. Előbb Breckenridge volt a

vezető, aztán Heather. Még sohasem voltak együtt így, nem osztoztak

ilyen élményben. Nem volt harc az elsőbbségért, igazi társak voltak,

könnyen adták át a kezdeményezést, magától értetődőn, szavaktól

mentes vággyal.

Az érzés kitágult, a végletekig fokozódott. Minden érintésnek súlya

és jelentése volt.

Minden simogatás többet jelentett. Nem mondták ki, mit éreznek,

mégis mindent olyan valóságosnak éreztek.

Heather magába szívta ezt az élményt; soha nem tapasztalt

élénksége elvarázsolta, ízlelte a gyönyört, amit Breckenridge arcán

látott. Ő is ugyanilyen elragadtatottan élvezte ezt a bőséget.

Ez az ő közös lényük.

Breckenridge tudta, a lelke mélyén érezte, hogy Heather az övé.

Megengedte magának, hogy ne irányítson, csak kövesse az utat és

fenntartás nélkül reagáljon, ahogy férfiénje kívánja; szenvedélyének

vadságát kordában tartotta ez az erősebb akarat.

Az, hogy képes legyen osztozni ebben Heatherrel.

Az asszonyával. A hölgyével. Egyetlen és igaz szerelmével.

Még sohasem követte ezt az utat, ám máris érezte, mennyire

veszélyes. Ha ezen az úton kell haladnia, hogy magához kösse Heathert,

akkor tétovázás nélkül elfogadja ezt a kockázatot.

Nem volt szükségük szavakra, ami nagyon is helyénvaló volt, mert

nem voltak szavai. Ezt semmivel sem tudta volna kifejezni.

Ezt a közelséget, az igazi összetartozást.

Amikor széttárta Heather combját, és közé akart nyomulni, Heather

nyöszörögve ellenállt, a kezét Breckenridge vállára tette, úgy tartotta

vissza. És Breckenridge lassú ritmusra váltott, engedelmesen hanyatt

feküdt.

Hagyta, hogy Heather legyen felül, széttett lábbal ő üljön rá a

holdfényben meztelenül, és befogadja magába.

Meglovagolja.

Lassú tánc; felemelkedett, majd visszacsússzant, közben minden

izmával simogatott.

A gyönyörűség forrása.

A nyakában lógó furcsa függő a keble közé lógott; olyan volt, mint

egy pogány istennő. Breckenridge a csípőjét fogta, de nem irányította.

Hagyta, hogy Heather diktálja a tempót.

Megbabonázta a látvány.

Elvarázsolta Heather, ahogy rajta mozgott és... gyengéden szerette.

Érezte a szándékát abból, ahogy csak rá figyel, ahogy

rendíthetetlenül neki akar gyönyört szerezni.

Ez a felismerés érzelmek, sürgető késztetések lavináját indította el

Breckenridge testében.

Erőlködve igyekezett visszafogni magát, hogy Heathernek elég

ideje legyen.

Mintha megérezte volna Breckenridge szándékát, megrázta fejét,

mézszínű haja a vállára omlott. – Menjünk el... együtt... Most!

Rekedtes parancsszavára Breckenridge még erősebben szorította, a

teste megvonaglott Heather alatt. Felfelé nyomult, közben Heather

mélyebben ereszkedett rá.

Hirtelen történt minden. Heather felnyögött, Breckenridge csuklóját

szorította, a feje hátrahanyatlott, úgy követte a férfi diktálta erős, lüktető

ritmust.

Breckenridge zihálva félig felült, a kezére támaszkodva Heather

mellét csókolta.

Nem engedte el, hanem szorította, nyalta és a csípője követte az

egyre gyorsuló ritmust.

Még mélyebbre nyomult, és Heather egyszer csak felsikoltott, mert

elsodorták a gyönyör hullámai. A kéj szinte belemart Breckenridge

leikébe. Még többet és többet akart... a végső beteljesedést.

A legnagyobb boldogságot, amely életében először elérhető

közelségbe került.

Átfordította, szélesebbre tárta a combjait és egyetlen erős lökéssel a

forróságba nyomult.

És hívta Heathert.

És Heather vele tartott.

Tapadt hozzá, belezuhant a vágyuk tomboló tüzébe.

A szenvedélybe, a mohó lángolásba, a lihegő, tudat nélküli,

marcangoló vágyba.

Nem gyengéd odaadás volt, hanem tomboló, vakmerő harc, egy

tökéletes harmónia kétségbeesett keresése.

Együtt érték el.

És szárnyaltak a szenvedély tüzén, a vágy lángjain át.

A valóság darabokra hullott, és a réseken beszivárgott az

elragadtatás.

Heather felsikoltott.

Breckenridge felnyögött.

A beteljesülés mágával ragadta, betöltötte, elpusztította és

feltámasztotta őket.

Nem egyszerű tiszteletadás volt, hanem igazi imádat, önfeledt

lebomlás egy hatalmas istenség, egy náluk sokkal hatalmasabb erő előtt.

Behódoltak valaminek, ahogy még sohasem, és amely összekötötte

őket.

Egy olyan erőnek, amely az első érintéstől a másik felé mutatott és

azt mondta: ő az.

Ez az erő áradt szét bennük, aztán kirobbant és elborította őket.

Megtartotta és egybeolvasztotta őket.

Ők lettek az erő.

Szívükben fénylett, elárasztotta érzékeiket, megvilágosította

lelkűket.

A pillanat aztán halványodott és elmúlt.

Felejtés szállt rájuk, ahogy behunyták szemüket, érezték, hogy az a

csodás pillanat tovaszállt...

Hagyták, hogy lebegjenek a megnyugtató sötétben, ahol a

kielégültség tartotta őket a felszínen, és az ismerős világ csak egy

szívdobbanásnyira volt.

Körülzárta őket az éj.

Kimerülten aludtak el.

Az éjszaka hűvöse végül visszahúzta Breckenridge-et a világba.

Vonakodva tért vissza a valóságba. Elhúzódott Heathertől, a teste

melegségétől, és mellé hanyatlott. Eszébe jutott, hogy alattuk van a

takaró. Minden erejét összeszedve lekászálódott az ágyról,

kiszabadította a takarót Heather teste alól, aztán visszabújt mellé és

magukra húzta a takarót.

Heather mormogott valamit, és felé fordult, aztán tovább aludt.

Breckenridge a sötétben nézte az arcát, de a nyugodt vonásaiból

semmit nem olvashatott ki.

Nem akart belegondolni, mi történt kettőjük között, milyen

mélység, milyen összefonódás... milyen kinyilatkoztatásban volt részük.

Messze meghaladták a szokásos, szokványos érzéseket, valami más

dimenziót értek el, másik világba jutottak.

Abban egészen biztos volt, hogy? ezt Heather is felismerte és

megtapasztalta. Tudja, hogy együtt voltak ott.

Ami azt jelenti, hogy most már minden rendben lesz, nem lesz több

kibúvó, elfogadja őt, végre igent mond, a felesége lesz.

Behunyta a szemét, és önkéntelenül is elmosolyodott. Aztán mély

álomba merült.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

– Heather! – Breckenridge a nagyterem egyik boltíve alól lépett ki, és

elindult a kastély belsejébe vezető folyosón érkező Heather felé. A

kiáltásra Heather megállt, megfordult és elmosolyodott.

A látványtól Breckenridge-ben megmozdult valami. Nem

emlékezett rá, hogy valaha is ennyire feszült lett volna, ilyen mértékű

nyugtalanságot érzett volna.

Mosolyt erőltetett arcára, ahogy közeledett felé a lány. Rajtuk kívül

senki sem volt a folyosón.

Nem volt alkalmuk beszélni reggel, ezért az éjszakáról egyetlen szót

sem váltottak egymással. Breckenridge időben felébredt, de nem kelt

fel; csak kábultan feküdt, és az alvó Heathert nézte. Mire Heather

megmoccant, nyújtózkodott, mint egy macska, kinyitotta a szemét és

elmosolyodott, túl késő volt bármire, mert sietnie kellett vissza a

szobájába, mielőtt a ház népe, de főleg az ikrek felébrednek.

Reggelinél, ahol mindenki jelen volt, nem hozakodhatott elő a

házassággal, bármennyire biztos volt abban, hogy Heather már igent

mond neki. Az elmúlt éjszaka után hogyan tudna nemet mondani?

Olyan szenvedélyes volt, és olyan jól összeillettek, mint ha női

tükörképe lett volna neki. Minden, amit tett, minden, amit ő érzett, hogy

mellette egyszerűen önmaga lehetett.

Rémisztő szabadság. Minden erejével megragadta, de utána a hűvös

reggelen a szívét a sebezhetőség kínja mardosta. Félt, hogy túl sokat

árult el magáról, bár egyetlen szót sem mondott.

Heather nyilván észrevette kinyilatkoztatását. Az igazat. Az ajka

mosolyra görbült, amikor megállt előtte, és belenézett a kékesszürke

szemébe.

Heather állta pillantását, és a szíve repesett. Ez a pillanat örömteli

várakozásban feszült.

Amióta elhagyta Breckenridge szobáját, minden percét azzal

töltötte, hogy találgatta, mit fog mondani, hogyan kén meg a kezét. Már

nem volt szükség szerelmi vallomásra, csak egy szóra, egy érintésre...

egy utalásra, hogy miben volt együtt részük elmúlt éjszaka. Egyetlen

szó, egyetlen pillantás elég, hogy elismerje a valóságot. Aztán tovább

léphetnek az új életükbe.

Erősen fegyelmeznie kellett magát, hogy kordában tartsa izgatott

várakozását, ne ugráljon a türelmetlenségtől. Mivel Breckenridge nem

szólalt meg, gyorsan megjegyezte: – Algariához kell mennem a

gyógyfüves kertbe. Már tegnap elígérkeztem, hogy segítek neki, és

igazán szüksége van rám.

Valami megváltozott a szinte kifürkészhetetlen arckifejezésében.

Ahogy bólintott, a mozdulat erősen emlékeztetett elegáns gesztusaira.

– Természetesen. Menj csak. Nem tartalak fel. – Tétovázott, majd

szinte mellékesen hozzátette: – Arra gondoltam, visszamehetnénk a

fővárosba. Be kell jelentenünk eljegyzésünket, és muszáj

szembenéznünk az elkerülhetetlen felhajtással.

Elhallgatott. Heather válaszát várta, de a lány nem válaszolt.

Mély lélegzetet vett, és folytatta: – Meg kell fogalmaznom a

bejelentést, amelyet a Gazette-ben megjelentetünk. Talán előre kellene

küldenünk, hogy előkészítsük a terepet. Írnunk kell a családunknak,

mert nekik is fel kell készülniük.

Elhallgatott, várt.

Heather arca megmerevedett, hogy leplezze a benne tomboló dühöt.

Legszívesebben felsikoltott volna.

Mit kell tennie, hogy Breckenridge végre beismerje, hogy szereti?

Mert szereti. A tegnap éjszaka után Heather ebben egészen bizonyos

volt...

Szó szerint megrendült. Úgy érezte, megmozdul alatta a föld, bár

szilárd kőpadlón állt.

Breckenridge a szerelem művészetének elismert mestere... Lehet,

hogy a múlt éjszaka csak tettetés volt, színlelés, amit azért rendezett,

hogy kielégítse az ő vágyát. Tudta, hogy mit akar látni benne,

egyszerűen megadta neki, bár nem volt őszinte?

Vajon az elmúlt éjszaka is csak egy volt a sok hódítás közül, bár

más céllal?

Ő tett vallomást először... ő vallott szerelmet szavak nélkül.

Breckenridge megtévesztette volna.

Soha nem érzett fájdalom hasított belé. Breckenridge szemébe

nézett, erősödött benne az elkeseredés. Keresett valamit, de nem látott

semmit.

A szerelem leghalványabb csillanását sem, amit látni remélt.

Ez nem jelenti azt, hogy ez az átkozott ember nem érez szerelmet

iránta, hiszen mindig is nagyon jól tudta leplezni érzelmeit, am az

elmúlt éjszaka célja az volt, hogy meggyőzze, bátorítsa és megengedje,

hogy egyetlen szóval, bármilyen halvány utalással jelezze neki, hogy

szereti.

Ha nem szereti... Ezt a lehetőséget már megfontolta. Vallomás

nélkül nem léphet tovább.

Breckenridge rá nem jellemző módon nyugtalan lett, és feszengett.

– Gondolkozz rajta, és majd tudasd velem, mit gondolsz.

Elfordult, és menni készült.

– Nem... várj. – Breckenridge visszafordult, Heather felszegte fejét.

– Még nem fogadtam el a házassági ajánlatot... Ami azt illeti, nem is

kérted meg a kezemet olyan szavakkal, amelyeket elfogadhatónak

találnék.

Breckenridge tekintete megkeményedett. Heather mély lélegzetet

vett, és igyekezett tisztán megfogalmazni a lehetőségeket.

– Pontosan tudod, mit akarok. Amíg nem kapom meg a

bizonyosságot, amelyet mindenképpen szükségesnek tartok, nem

megyek férjhez. Különösen hozzád nem.

Nem várta meg, hogy Breckenridge mit gondol erről. Sarkon

fordult, azzal elment a folyosón, és az oldalajtón át kilépett a szabadba.

Breckenridge földbe gyökerezett lábbal nézte, ahogy távolodik.

Érezte, hogy mellkasa összeszorul, és alig kapott levegőt. Éjszaka

megtette, amit Heather akart, feltárta előtte a szívét... és még ez sem

elég neki?

Különösen hozzád nem. Úgy érezte, mintha hasba rúgták volna,

mert már hallotta ezt a három szót.

Legutóbb tizenöt évvel ezelőtt Helen Maitland nevetve mondta ki.

Egy káromkodást fojtott el magában, azzal megfordult, és elsétált.

Pontosan úgy, ahogy tizenöt évvel korábban tette.

Úgy hagyta ott Helen Maitlandot, hogy vissza sem nézett. Heather

Cynster teljesen más.

Más nő.

Teljesen más lánykérés.

Kilovagolt Richarddal, és remélte, hogy a friss levegő és a

testmozgás elűzi nyugtalanító, kavargó gondolatait, de nem volt

szerencséje.

Breckenridge a kastély istállóját elhagyva a kövezett hátsó udvarban

járt éppen, aztán eszébe jutott a gyógyfüves kert, és arra vette az irányt.

A kastély falának árnyékában állt meg, és azonnal meglátta

Heathert, amint metszőollóval vágott valami növényt. Alaposabban

végignézve a kerten hálát adott a szerencséjének, mert Algaria nem volt

ott.

Elindult lefelé a kanyargó ösvényen. Heather éppen nem arra nézett,

nem látta meg.

Rendíthetetlensége ellenére nem fog csak úgy elsétálni.

Bármennyire szerette volna figyelmen kívül hagyni Heather

ragaszkodását ahhoz a „bizonysághoz” , bármennyire is igyekezett azt

női csökönyösségként betudni, azzal nem jutott sehová.

Tudod, mit akarok.

Tehát konkrétan megmondta, mégis ezzel szorította sarokba.

Tudnia kell, hogy szerelmi vallomás a társasági hölgyek

kedvencétől egyszerűen nem várható el. Ha nem számítja Maitland

kisasszonyt, amiről Heather nyilvánvalóan nem tud, ha csak azt veszi,

hogy milyen viszonyai és kalandjai voltak az előkelő társaság férjezett

hölgyeivel – amelyekről Heather hallott ezt-azt –, nagyon határozott

véleménye alakult ki a szerelem jelentőségét illetően.

Nevezetesen az, hogy egyáltalán nem szabad bízni benne. Számára

a szerelem szónak semmi értéke nem volt.

Vagy ha volt is, egyáltalán nemkívánatos jelentés. Egy hozzá

hasonló hírnevű férfiútól egyetlen társasági hölgy sem hinné el az örök

szerelemről szóló vallomást.

Ráadásul Heather éjjel mindenben követte őt. Okos és figyelmes

volt, nyilván észrevette, milyen alapvető igazságot tárt fel előtte, így

azzal legalább biztosan tisztában van. Nyilván érzi, milyen mély érzései

vannak iránta, meg kell értenie elkötelezettsége igazi természetét.

Minden kétséget kizáróan feltárta a szívét, és Heather bizonyára

érzékelte és megértette ezt.

A maga részéről Heather is feltárta a legmélyebb érzéseit. Ha ő

észrevette, és Heather éjszakai cselekedeteit a vele kapcsolatos igaz

érzések megnyilvánulásának értelmezte, akkor teljesen kizárt, hogy ne

tudja, hogyan reagált az ő szótlan vallomására. A nők sokkal

érzékenyebbek az ilyen finomságokra, és néha a tettek sokkgl többet

számi tanak, mint a szavak.

A dolgoknak ez a része le van zárva. Kész. Mit tehet még, hogy

meggyőzze?

Különösen hozzád nem,.

Úgy gondolta, ez a hírnevére való utalás, de ebben a vonatkozásban

fogalma sem volt, mire gondol.

Az olyan hölgyekhez, mint Heather Cynster, külön értelmező szótár

kell.

Valahogy rá kell vennie, adja be a derekát és mondjon igent, vagyis

meg kell találnia a módját, hogy Heather bizonyosságot szerezzen úgy,

ahogy ő szükségesnek látja.

Vágyis először ki kell mondania, amit a lány hallani akar.

Heather meghallotta közeledő lépteit, felé pillantott, aztán

megfordult; egyik kezében növények, a másikban éles metsző olló.

Breckenridge két lépésre állt meg.

Heather összevonta a szemöldökét.

Breckenridge tétovázott, majd leült az ágyást övező kőfalra.

Heather folytatta a munkáját. – Gondolom, nem csak azért jöttél,

hogy a napon üldögélj.

– Nem, de ez is vonzó lehetőség.

Heather majdnem elmosolyodott, de uralkodott magán. – Ne próbálj

elbájolni. Nem fog menni.

Breckenridge látványosan felsóhajtott.

Heather úgy gondolta, nem fogja megkönnyíteni a dolgát.

– Amikor legutóbb itt beszélgettünk, szinte minden szokásos témát

érintettünk, amely a házasságról szóló döntésben fontos tényező lehet –

mondta nyugodt hangon, mintha ez mindennapos beszédtéma lenne

neki. – Szóba került a státus, a vagyon, a birtok, a gyerekek, valamint a

jelenlegi helyzetem, hogy én fogom örökölni a Brunswick-grófságot és

milyen szerepet tölthetné! be mellettem. Ehhez jön természetesen a

társasági rang, amely egy vikomt feleségeként jár neked. Amikor

Londonban időzünk, számtalan alkalmad lesz, hogy társaságba járj.

Feltéve persze, hogy azt szeretnéd.

Heather leplezetlen csodálkozással nézett. – Miből gondolod, hogy

ez fontos nekem?

Breckenridge-nek mintha komorabb lett volna a tekintete.

– Úgy gondoltam, ez olyasmi, amit szeretnél.

Heather bosszús pillantással nézett rá, majd folytatta a növények

gyűjtését.

Rövid hallgatás után Breckenridge folytatta: – Fel kell újíttatnod a

ház berendezését. Illetve két ház berendezését. A londoni házat és a

Baraclough-kastélyt. Anyám egy évtizede meghalt, Constance és

Cordelia már régebben férjnél van, ők nem laknak a házban, vagyis

mindkét helyen elkel a női gondosság. Szabad kezet...

Heather bosszúsan hirtelen felé fordult. – Miért mondod ezt nekem?

Breckenridge összevonta a szemöldökét. – Próbálom azt mondani,

amit hallani akarsz. – Azt látva, hogy Heather még bosszúsabban néz rá,

kissé feszülten megjegyezte: – Közeljárok hozzá?

– Nem!

Breckenridge felállt, Heather megperdült, és szembe fordult vele.

– Mi a csodát akarsz hallani tőkem? – Breckenridge kitárta a karját.

– Az ég szerelmére! Áruld el, és kimondom!

Heather éppen ettől félt, közben a haragja egyre nőtt, és ezt

Breckenridge provokálta ki.

Csupa olyasmit mondott neki, amit nem volt szükséges hallania, és

semmi olyasmit, amit igen. Egyre jobban rettegett attól, hogy taktikai

hibát követett el éjjel, mert Breckenridge nyilvánvalóan helyesen

értelmezte az ő szótlan kitárulkozását, és most már tudja, hogy szereti,

és azt hiszi, ezzel minden el van intézve...

Úgy is lenne, ha nem volna olyan tapasztalt kéjenc, hogy jobban

belegondolva vele kapcsolatban nem lenet. teljes bizonyosság, hogy az

éjszaka törtintek nem pusztán azt jelentik, hogy Breckenridge azt

mondta, amit szerinte hallani akart.

Most pedig azt gondolja, hogy a bizonyos szó kimondása nélkül is

feleségül megy hozzá.

Nem volt könnyű rezzenéstelenül a szemébe nézni, mivel minden

érzéke arra emlékeztette, ami éjszaka, történt köztük.

– Ha nem tudod...

– Nem tudom.

Kimondottan ellenségesen nézett rá. – Ha megmondom, akkor már

nem számít.

Breckenridge tekintete megvillant. – Ha nem vagy hajlandó

megmondani, mit akarsz, hogyan adhatnám meg neked?

– Nem akarom, hanem szükségem van rá.

– Mire is?

A szívedre. Milyen bolond vagy! A szíved kell.

Olyan közel álltak egymáshoz, hogy az orruk szinte összeért.

Heather kényszerítette magát, hogy kimondja: – Megmondtam már.

Ahhoz, hogy feleségül menjek hozzád, nekem igazi... vonzalom kell. –

Minden erejét össze kellett szednie, hogy kimondja a „vonzalom” szót,

de semmi értelme nem volt Breckenridge-et azzal zaklatni, hogy

szerelmet valljon neki. Lehet, hogy megteszi, de azzal csak azt erősítené

meg, hogy nem gondolja komolyan.

Ha csak azért mondja ki, mert eldöntötte, hogy mindkettőjük

hírneve miatt összeházasodniuk szükséges, azt tette volna, amit tegnap

éjszaka tett, aztán reggel követelné, hogy döntse el, mikor tartják az

esküvőt. Nem kellett gondolkodnia azon, hogy a válasz: igen.

Ha elég nagy nyomást gyakorolnak rá, képes kimondani akár a

szerelem szót is, csak azért, hogy igent mondjon neki.

Minél jobban kényszeríti, annál kisebb a valószínűsége, hogy ez a

dolog jól sül el. De muszáj volt megpróbálnia.

– És azt akartam, hogy ezt a mély vonzalmat szabadon, önként

vallják meg nekem. Nem azért, mert ragaszkodom hozzá, nem a nevem

és a hírnevem miatt, hanem saját magamért.

Breckenridge mintha elsápadt volna. Heather mély lélegzetet vett,

és befejezte a mondanivalóját: – Ezt akarom, és ha...

– Úgy gondoltam, éppen arról szólt a tegnap éjszaka.

Breckenridge határozott, tárgyilagos hangjára Heather szemébe

nézett, de ő rendíthetetlen határozottságon túl semmit sem látott benne.

– Úgy gondoltam – folytatta Breckenridge ugyanazon a lehetetlenül

szenvtelen hangon hogy a tegnap éjszaka a te igazi vonzalmadról szólt.

Úgy gondoltam, azzal, amit tettünk, kinyilvánítottuk a véleményünket a

témáról, ha nem is tettünk konkrétan vallomást. Úgy gondoltam, a

tegnap éjjel arról szólt, hogy megvizsgáljuk egymás iránti vonzalmunk

mélységét és ezzel az oltárhoz egy lépéssel közelebb kerüljünk.

Heather elkeseredetten fürkészte Breckenridge tekintetét, próbálta

meggyőzni magát, hogy nem a legrosszabb félelmei beteljesedését látta.

Breckenridge tudta. Felismerte, mit csinált ő, és előre megfontoltan

– ugyanolyan higgadt tervezéssel, ahogy ő a vitához állt – megadta neki,

amire vágyott. Nem ragadta magával a szenvedély, nem hatódott meg a

szavak nélküli vallomásától, hanem ugyanolyan céltudatos volt, mint ő

abban, hogy a szeretkezéssel akarta közölni azt, amiről feltételezte,

hogy hallani akar. Azzal a szándékkal indult hozzá éjjel, hogy ezt tegye.

Heather megkapta a választ, amit kicsikart belőle, de most semmi

oka nem volt, hogy elhiggye azt, hogy komolyan gondolta. Inkább csak

arról lehet szó, nogy kihasznál ta a lehetőséget, amit ő felkínált neki,

mivel ezt tartotta a legbiztosabbnak a célja elérésére.

Breckenridge hangja halkabb lett: – Azt akarod mondani, hogy a

tegnap éjjel nem volt igazi a vonzódásod?

Heather zavartan elkapta a tekintetét, és megvonta a vállát.

– A tegnap éjszaka... csak egy éjszaka volt, nemde? – Tétován

Breckenridge-re pillantott, majd gyorsan folytatta: – Elismerem... kicsit

intenzívebb volt, de...

Mi történt vele, hogy hagyta úgy kitárni a szívét? Fájt belegondolni,

hogy Breckenridge szándékosan akart szeretkezni vele, azzal a céllal,

hogy így győzze meg, legyen a felesége, bár nyilvánvalóan nem

szereti... Ez a gondolat pengeként hasított a szívébe.

Mély lélegzetet vett, és szemérmetlenül hazudott: – Nem vettem

észre, hogy valami nagyon különleges lett volna. Legalábbis részemről.

A bejelentést csend követte.

Heather képtelen volt Breckenridge-re nézni. Nem mert. Ha ránézett

volna, Breckenridge meglátta volna a benne kavargó ellentmondásos

érzelmeket.

– Értem...

Volt valami Breckenridge hangjában, amit még sohasem hallott.

A szemébe akart nézni, de nem tette. Lényének túlságosan

sebezhető, túlságosan védtelen része nem engedte.

Breckenridge határozott, teljesen természetes hangon kijelentette: –

Bocsáss meg, eszembe jutott, hogy dolgom van.

Azzal sarkon fordult, és mielőtt Heather rápillanthatott volna,

elindult vissza az ösvényen a kastély hátsó része felé.

Máskor is szenvedett már el visszautasítást.

De nem emlékezett arra, hogy bármelyik úgy fájt volna, mint ez.

Tehát a tegnap éjjel neki semmi különöset nem jelentett. Amit a

szíve kitárásának vélt, és a lelke felfedésének szánt, Heather Cynsternek

semmit sem jelentett.

Nagy erőfeszítésbe telt türtőztetni magát, hogy ne káromkodjon, és

bele ne rúgjon valamibe.

És ez jól is volt így, mert az erőfeszítés elvonta a figyelmét.

Több esze volt annál, mintsem ilyen zaklatott állapotban ismeretlen

lóra üljön. Elment az istálló mellett a két kerítés közötti csapáson.

Egyre gyorsabban, dühös léptekkel haladt. Csak akkor állt meg,

amikor a kastély tornyaiból már nem láthatta senki. Zihálva lehajtotta a

fejét, és behunyta a szemét.

Azt hitte, Heather szereti.

Pedig nem.

A felső körök legnagyobb szívtipróját valami okból nem lehet

szeretni.

Talán éppen azért, mert ő a felső körök legnagyobb szívtiprója... de

ez azért alakult így, mert Helen Maitland nem szerette. – Azt vette a

fejébe, hogy megmutatja Helen Maitlandnek, hogy olyan nemes szerető

lesz, akinek a hölgyek könyörögnek a kegyért, hogy megtisztelje az

ágyukat...

És közben valahogy szerethetetlenné tette magát. Maga sem tudta,

hogyan, de ha tudta volna, próbált volna változtatni rajta.

Már nem. Túl késő. Bármit is gondol a szenvedélyes éjszakáról,

Heather Cynster nem adja neki a szívét.

A gyógynövényes kertben Heather úgy állt, ahogy Breckenridge hagyta.

Nem mozdult, tekintete arra a pontra irányult, ahol eltűnt a szeme elől.

Elment.

Egyszerűen sarkon fordult, és elment, mert rájött, hogy a taktikája

nem működik, ezért felhagyott vele, és valami más módot keres arra,

hogy házasságra kényszerítse.

Meglehet.

Visszagondolt a beszélgetésük minden szavára, de a következtetése

változatlan maradt. Az elmúlt éjszaka szándékosan azt a módszert

választotta, amelyet ő is kigondolt, hogy bebizonyítsa az iránta érzett

szerelmét, ám Brecken- ridge szándéka pusztán az volt, hogy közölje:

tudja, mit akar megtudni tőle. És miközben ő őszintén szerette,

Breckenridge nem szereti őt igazán.

Azért akarja feleségül venni, mert a fejébe vette, hogy ez a helyes,

és úgy találja, hogy ez nagyon is megfelel neki.

Mindazok után, amit most megtudott róla, Breckenridge kénytelen

lesz átgondolni a helyzetét.

Ami őt illeti... bele kell törődnie, hogy Breckenridge-dzsel nincs

közös jövője.

A sors nem akarja, hogy együtt legyenek.

Breckenridge végre megértette, mit jelent, ha az ember elveszíti a szívét.

Képtelen volt gondolkodni, alig tudta fenntartani a látszatot, a

kedélyes felszínességet, hogy minden rendben van. Mert nem volt

rendben.

Ezt nem hagyhatja annyiban. Heathert nem, veszítheti el. Úgy

érezte, muszáj még egy lépést tennie, még egyszer próbálkoznia, hogy

rávegye...

Ha Heather nem is szereti, ő szereti Heathert.

Tudta. Elméje mélyén mindig is gyanította, de már nem lehetett

elrejteni a múlt éjszaka után, amikor úgy hitte, minden kételyt kizáró

módon meggyőződött arról, hogy Heather szereti – repesett a szíve,

annyira örült, hogy a fellegekben járt –, és végre rájött, mit akar kezdeni

az életével.

Megmásíthatatlanul felismerte, hogy amit Heather iránt érez,

sohasem érezte, és soha többé nem fogja érezni más nő iránt. Heather az

egyetlen hölgy, akit valaha is képes szeretni.

És ha a szerelemért érdemes harcolni, akkor a szerelem esélye egy

olyan férfinak, mint ő, meg értékesebb.

Ez a felismerés hajtotta, hogy folytassa tovább.

Az ebédnél megint mindenki jelen volt a nagyteremben. Nem

Heather mellett ült, az ikrek és Algaria választották el őket egymástól.

Sem Heather, sem ő nem próbálkozott sem szóval, sem pillantással. Ha

mások furcsának is találták, hogy kerülik egymást, ennek senki sem adta

jelét.

Az étkezés végeztével, amikor mindenki felállt, Breckenridge

követte Heathert. Az alagsorba vezető lépcső előtt egy falmélyedésnél

érte utol.

A lépteit hallva Heather megállt, és szembenézett vele.

Breckenridge elhatározta, hogy rövidre fogja a mondandóját. –

Kilovaglok Richarddal. – Ebéd közben hallotta, hogy Heather

megbeszélte Algariával, segít a délelőtt gyűjtött növények

feldolgozásában. – Mielőtt elmegyek, meg akartam mondani neked,

hogy elegem van abból, hogy kerülgetjük életünk valóságát. – Képtelen

volt uralkodni az arcvonásain, és így még keményebb, komorabb lett. –

Adtam neked időt, hogy hozzászokj kettőnk valóságához. Annyi időt

adtam, amennyit megengedhettünk magunknak. A tények azonban nem

változtak, ezek pedig azt diktálják, hogy össze kell házasodnunk. – Állta

Heather dühös pillantását. – El kell fogadnod, el kell ismerned, hogy

nincs más választás; határozd el magadat, és kezdd el tervezni, hogy

elmegyünk Londonba. Nem rejtőzködhetünk itt örökre.

Heather a férfi szemébe nézett, amelyből semmit sem lehetett

kiolvasni... a végtelen elszántságon kívül.

A dühe gejzírként tört fel, és már éppen valamivel vissza akart

vágni...

– Breckenridge!

Richard szólította a hallból.

Mindketten a hang felé fordultak.

Heather ránézett.

Breekenridge egy lépést távolodva kurtán bólintott.

– Ha visszajövök, megkereslek. És nekifoghatunk, hogy meghozzuk

a szükséges döntéseket.

Azzal elsétált.

Heather nézte, ahogy végigvonul a folyosón. És érezte, hogy a dühe

elcsendesül.

Érezte, hogy a lelkében hideg üresség támad.

És azon gondolkodott, vajon Breckenridge-dzsei való kapcsolatát

hogyan rontotta el ilyen borzasztóan. Ettől a gondolattól a szíve

összeszorult.

Úgy tűnt, végre látja Breckenridge igazi arcát, hogy milyen

kitartóan, mennyire eltántoríthatatlanul igyekszik jegygyűrűt húzni az

ujjara, akár van szerelem, akár nincs.

A szerelem – az ő „őszinte vonzalma” – Breckenridge számára

egyszerűen a cél érdekében bevetendő eszköz volt.

Miután Breckenridge távozott, Heather lement Catriona műhelyébe.

Algaria vele volt, de csak annyi ideig, hogy megmutassa, mit kell

csinálni azokkal a növényekkel, amilyeket aznap reggel gyűjtött.

Meghagyta neki, hogy kösse kis csokrokba a páfrányleveleket, azzal

sietett vissza az ikrek tanulását felügyelni.

A hűvös, békés műhelyben Heather adagokra osztotta, összekötözte

a szálakat. Csak a kezére figyelt, de a gondolatai egészen máshol jártak.

Felidézte saját érveit, a beszélgetéseiket, próbálta megértem, újra

megvizsgálni abban az elkeseredett reményben, hogy elmulasztott

észrevenni vagy félreértelmezett valamit... de nem.

Minden szavukban, minden cselekedetük mögött egy tény

változatlan maradt. Szereti ezt a férfit – és mivel szereti, muszáj minden

kétséget kizáróan megbizonyosodni arról, hogy a szerelme viszonzást

kap.

Igen, ez a szükség érzelmi eredetű, mivel a félelem és egy álom

táplálja.

A félelem attól, hogy ha a szerelméről való megbizonyosodás nélkül

férjéül fogadja, akkor egyszer majd, ha már nem köti a szerelem,

félrelép. Elhagyja. Elfordul tőle es azokhoz a hölgyekhez pártol, akik

folyton az ágyukba igyekeznek csábítani.

Ez a félelem elég valós és erős volt ahhoz, hogy próbáljon

szembeszállni vele, ám az álma a lelke részévé vált, és ezt egy pillanatig

sem kívánta tagadni. Számára a házasság társas együttlétet jelentett,

amelyben mindkét fél elkötelezi magát a másik mellett, ezért szabad a

másikat korlátlanul szeretni, visszafogottságtól és gátlásoktól mentesen.

Ilyen házasság nem jöhet létre, ha a pár nem kötelezi el magát

nyíltan és őszintén ezen eszmény mellett.

Ilyen házasságot nem lehet csak az egyik fél elkötelezettségére

alapozni, míg a másik kihúzza magát a fogadalom alól.

Mindkét félnek bele kell adnia magát, különben a házasság nem

lehet tartós.

Tisztázta az elképzeléseit, és megerősítette a döntését. Két órával

később meghallotta Breckenridge lépteit, ahogy csizmája koppant a

kövezeten, majd a lépcsőn lefelé haladt.

Heather nem nézett fel, amikor a férfi megjelent az ajtóban, hanem

tovább kötözte a gyógynövényeket.

Breckenridge belépett a nyitott ajtón. Heather a munkaasztal túlsó

oldalán állt, és jelét sem adta annak, hogy tadná, ott van a férfi, de

persze tudta.

Breckenridge is megállt. Tudta, hogy kockázatos, amire készül. Az

utolsó elkeseredett próbálkozás, hogy eljegyezzék egymást, és Heather a

felesége legyen, de nem tudta, mi mást tehetne.

Nem tetszett neki Heather merev arckifejezése, mivel ez nem adott

okot reményre.

Ritkán érezte ennyire nyomorultul magát, még sohasem volt ilyen

elkeseredett és ennyire bizonytalan.

Ellenállt az erős késztetésnek, hogy végigsimítson a haján, majd

megszólalt: – Tehát... mikor indulunk?

Ez inkább parancsnak hangzott.

Heather nyugodtan dolgozott tovább. – Nem érdekel, mikor indulsz.

A magam részéről úgy döntöttem, hogy még egy ideig itt maradok.

– Heather...

– Nem. Figyelj! És kérlek, ne mondd meg nekem, mit tehetek és mit

nem. Arra kértél, hogy határozzak. Megtettem... Elhatároztam, hogy

nem megyek hozzád feleségül.

Breckenridge csak állt, próbálta felfogni a szavak jelentését, a

bennük lévő elszántságot, és úgy érezte, mintha kést döftek volna a

szívébe.

Heather még egy utolsó, elkeseredett lépésre szánta el magát, hiszen

a Breckenrídge-hez hasonló férfiakban nagy a birtoklási vágy,

legalábbis olyan nők iránt, akiket szeretnek. – Ezért egyáltalán nem kell

törődnöd azzal, mit szólnak az előkelő körökben. Ha később a házasság

szükségessé válik számomra, mivel örökösnő vagyok, jó családból

származom, és eléggé vonzó vagyok, biztosan találok egy úriembert, aki

hajlandó elnézni nekem ezt a kalandot, főleg úgy, hogy a családom már

biztosan kitalált valami történetet, amellyel a távollétemet magyarázzák.

Ezek után te is beláthatod, hogy nyugodt lelkiismerettel távozhatsz. –

Elhallgatott, várt, de Breckenridge nem szólalt meg. Ezért

kényszeredetten rávette magát, hogy megerősítse: – Tehát nincs semmi

okod, hogy tovább maradj... semmi sem tart itt.

Breckenridge megborzongott. Csontig hatolt ez a hidegség,

beléfagyott a szó.

Nem látott, nem hallott, a lelke sajgott a kijelentéstől, hogy ha

Heathernek férjhez kell mennie, inkább más férfi felesége lesz, de az

övé nem.

Hiszen az előbb éppen ezt tette nyilvánvalóvá, és nem lehet azokat a

szavakat másképpen értelmezni.

Ekkora fájdalomtól kis híján térdre rogyott.

Felsóhajtott, és arra gondolt, hogy érzett-e valaha ilyen fájdalmat. A

büszkeségéhez ragaszkodva kényszerítette magát, hogy ne

gondolkozzon.

Ne gondoljon arra, amit remélt, és amit álmodni is alig mert...

Hozzászokhatott volna már ahhoz, hogy a nők kihasználják, csak a

rövid gyönyörért vannak vele, együttléteikben nincs igazi érzés. Heather

is úgy bánt vele, mint előtte számtalan más nő. Ezért nem hibáztathatja.

Nem okolhatja Heathert azért, hogy nem szereti úgy, ahogy őt

szereti. El kell mennie innen, mielőtt teljesen szétesik. Mi is történt?

Igen. Az a briliáns ötlete támadt, hogy ultimátumot ad Heathernek, és ő

erre válaszolt.

És csak egy utat hagyott neki.

Egy utat, amelyen elindulhat. Egyedül.

– Hát jó – mondta kimérten. – Ha ez a kívánságod, ám legyen. –

Mozdítani próbálta a lábát. Nagy megkönnyebbülésére az izmai

engedelmeskedtek. – Intézkedem, a holnapi indulásról.

Nem kellett hozzátennie, hogy egyedül megy.

Mindazok ellenére, ami közöttük történt, és dacolva a józan ésszel,

Breckenridge megállt, várt, remélt, fohászkodott, hogy Heather lássa be

a hibáját, és a döntését vonja vissza...

– Valószínűleg így lesz a legjobb.

A remény meghalt.

Kényszeredetten felsóhajtott, aztán elindult felfelé a lépcsőn.

Heather hallgatta a távolodó lépteit.

Arra gondolt, vajon ezek után érez-e valaha melegséget, mivel

hideg borzongás futott végig rajta.

Breckenridge tényleg elmegy. Visszatér a fővárosba, és ott folytatja,

ahol abbahagyta.

Otthagyja őt egyedül a fájdalommal... és ő ezt akarta tőle. Így lesz a

legjobb, ugye?

Ha volt valami kétsége az iránt, hogy Breckenridge-et teljes

szívéből szereti, már tudta, hogy csak a szerelem olyan erős, hogy ilyen

bénító fájdalmat okozzon.

De minden érvet ismert. Tudta, hogy ez a házasság nem

működhetne soha, és igazából nem volt más választás számára.

Számukra.

Még érezte az erős késztetést, hogy utánaszaladjon, és azt mondja,

meggondolta magát, mindezek ellenére feleségül megy hozza... de nem.

Ha az esküvő után más nőhöz fordulna, azt nem bírná ki, abba biztosan

belehalna.

Mély keserűséget érzett, sírni tudott volna.

Azt mondogatta magának, hogy a zokogás és a borzongás nem nagy

ár azért, hogy megmenekül attól, ami különben a biztos romlásba vinné.

Teljes szívéből szerette szerelemmel, és ha Breckenridge nem

viszonozza ezt a szerelmet, ha ő így is beleegyezne a házasságba, és

bekövetkezne az elkerülhetetlen, a teste talán nem halna bele, de a lelke

biztosan.

A fájdalom, a kín, a düh és az elkeseredés ellenére jól döntött.

Tudta, hogy ez a helyes. Jobb, ha így ér véget.

Késő délután valahol a skót felföldön a nemesúr belovagolt a

várudvarba.

Egyedül érkezett, de örült, hogy hazatért.

Leugrott Hercules nyergéből, mosolyogva fogadta a fiatal lovászfiú

üdvözlését, és átadta neki a lovat.

– Jól csutakold le, és tegyél eléje egy nagy adag zabot. Sok

mérföldön át jól szolgált. A nyeregtáskákat add oda Mulley-nek.

– Igenis, mylord.

Még egyszer gyengéden megpaskolta hátasa nyakát, aztán

megfordult és a kastély felé vette az irányt. Határozott léptekkel haladt

fel a kőlépcsőn; felnézett a masszív, vasalt ajtó fölé, ahol a családja

címere volt kőpajzsba vésve.

A becsület mindenek felett

A mottó már alig volt olvasható, de remélte, hogy ez nem valami

baljós előjel.

Benyomta a nehéz ajtót, átlépte a küszöböt; és újra érezte a rá

nehezedő felelősség súlyát.

Nem mintha az a veszély fenyegette volna, hogy erről a teherről

megfeledkezik a távolléte alatt.

Az anyja lépteit hallotta, ahogy futott lefelé a toronyból. A nemesúr

megállt a nagyterem bejáratánál, üdvözölte komornyikját, néhány szót

váltott vele, amikor az anyja gyors léptekkel haladt felé a nagyteremben.

– Hol van?

Próbált fia mögé lesni, mintha Heather Cynstert az előtérben hagyta

volna.

A nemesúr elindult a terem végében álló baldachinos emelvény felé.

– Nincs itt. De a kívánsága beteljesülhetett, anyám.

Őszintén remélte, hogy nem így történt, de...

Miután a nagyasszony meggyőződött arról, hogy fia valóban nem

hozott magával foglyot, feltette a kérdést: – Ezt hogy érted? Mi történt?

Az úr fellépett az emelvényre, megkerülte a hosszú tölgyfa asztalt,

és a középen álló súlyos faragott széknél állt meg.

– Mint mondtam, az emberek, akiket felbéreltem, hogy elrabolják,

felhozták Gretnába. Ott tartották fogva, ahogy utasításba adtam nekik. –

Kihúzta a széket, leült és hátradőlt.

Az anyja az asztaltól néhány lépésre állt meg. – Igen, igen... ezért

mentél délre. De mi történt, amikor odaértél?

– Mire odaértem, a lány elszökött. – A házvezetőnőhöz fordult

mosolyogva, amikor az tálcával a kezében fellépett az emelvényre. –

Köszönöm, Mrs. Mack. Megmentette az életemet.

– Uram, hiszen több mint egy hétig távol volt. – Azzal egy kupa

sört, egy tál ragut és ropogós cipót tett elé. – Ha ezt elfogyasztja...

legalább vacsoráig nem éhezik meg.

Az úr megtörve bólintott. A fiairól akarta kérdezni, mégsem tette,

mivel az anyja alig tudta türtőztetni magát, hogy fel ne sikítson.

– Elszökött? – kérdezte dühtől fröcsögő hangon, ahogy Mrs. Mack

halló távolságon kívül került.

Az úr bólintott. – Igen, de nem egyedül. Egy férfival.

Nem látta semmi értelmét, hogy hangot adjon azon meglátásának,

hogy a férfi legalább úriember volt, ha nem vele egyenrangú

nemesember.

A nagyasszony kihúzta magát. A szemében tiszta káröröm csillant.

– Egy férfival? – kérdezett vissza. – Tehát az esztelen perszóna

becsülete odalett?

Az úr bólintott. – Nagyon valószínű. – Ha szerencséje van, az

esztelen perszóna éppen az oltár előtt áll. – Ráadásul mire megszökött,

már tíz napot töltött az emberrablók társaságában, illő kíséret nélkül,

legalábbis Londonban elterjedt ez a hír. Ez bőven elég ahhoz, hogy

jóvátehetetlenül tönkremenjen a jó híre. – Az anyjára nézett, a homlokát

ráncolta. – Ugye, ezt akarta? Nem feltétlenül szükséges felhozni ide a

lányt, ha így is szenved... Ugye, ez volt a célja?

– Nem! – jelentette ki a nagyasszony határozottan. – Azt akarom,

hogy szenvedjen! – meredt rá. – Ti, férfiak ezt sohasem érthetitek meg!

Ebben történetesen igaza volt.

– Azon kívül, hogy nem lehet tanúja a szégyenének és az előkelő

körökből való kirekesztésének, kis szerencsével elért mindent, amit

akart, anyám.

A nagyasszony felmordult. – Nem lesz botrány. Az átkozott

családja biztosan kitalált valami magyarázatot a távollétére.

– Néhány napra nyilvánvalóan lehetséges. De több mint egy hétre?

Ez mindig nehéz, a társasági szezonban pedig különösen az. Biztosan

voltak meghívásai, némelyiket el is fogadta. Ha ugyanazokat a

kifogásokat ismételgetik, hamar elkopik az indok. Kérdések lesznek,

gyanú fogalmazódik meg – mondta az úr. – Lehet, hogy mostanra már

el is tűnt a fold színéről.

Ezzel kapcsolatban erős kételyei voltak, ugyanis lelki szeme előtt a

Heather Cynstert a család birtokára kísérő férfi képe lebegett. Furcsának

tűnt, hogy ilyen bizalommal van egy idegen angol iránt, ám az a helyzet,

amellyel kénytelen volt szembenézni, furcsa szövetségeseket hozott.

Hátralökte a székét, és felállt, úgy nézett le az emelvény előtt álló

anyjára. – Amíg nem szerzünk bizonyosságot arról, hogy a jó híre

mégsem ment tönkre, az alkunk függőben marad.

Azzal elindult a lakótornya felé.

– Várj! – kiáltott a nagyasszony, a fia után sietett, és megragadta a

karját. – Szerezhetnél egy másikat. – Mivel az úr nem lassított, hadarva

folytatta. – Hozz ide egy másikat, és visszaadom a kelyhedet. Ugye,

minél előbb a kezedben akarod fogni?

Az úr megállt, az anyjára nézett. – Szíves figyelmébe ajánlom, hogy

egy Cynster lányt már tönkretettem: Éppen ezért a megállapodásunkat

teljesítettnek tekintem. – Aztán halkan, de határozottan kijelentette: –

Amíg ellenkező hírt nem kapunk, nem teszek lépéseket egy másik

Cynster lány ellen.

Alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, ahogy kirántotta a

karját az anyja szorításából, és elsétált. Ami Heather Cynstert illeti, lesz,

ami lesz. Közben minden idejét annak szentelheti, hogy a kastély összes

zugát átkutatja a kehely után, amelyet az anyja elrejtett előle.

Sem neki, sem a leghűségesebb szolgáinak fogalma sem volt róla,

hogy hová rejthette. Valahol a közelben kell lennie, ám a kastély

hatalmas, és az ékkövekkel díszített kehelynek ezernyi rejtekhelye lehet.

Nagyon fontos volt visszaszereznie, mert különben elveszti a kastélyt és

minden földjét, és mindenki, aki tőle függ, ugyanúgy földönfutó lesz.

Otthonuk, munkájuk, örökségük is odalesz. És bár neki úgy is lesz elég

pénze, hogy megéljen, arra nem lesz tehetőssége, hogy a háza népének

segítsen. És ha azt kell látnia, hogy szétszélednek, el kell hagyniuk ezt a

keskeny völgyet és a tavat, az legalább annyira tönkretenné őt, mint

őket.

A kastély az otthona. Itt vannak a gyökerei a felföldön. Ha elveszti a

kastélyt, a földet, a vár népét... ennyi erővel meg is halhat, mert

elveszteni őket rosszabb a halálnál.

A lakótornya lépcsőjéhez ért, és nagy léptekkel elindult felfelé.

Egészen biztos volt abban, hogy csak úgy kerülheti el egy másik

Cynster lány elrablását, és becsületének tönkretételét, ha megtalálja a

kelyhet, amelyet az anyja elrejtett előle, és amelynek hiánya Damoklész

kardjaként lebegett a feje fölött.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Vale fölött az ég a közelgő alkonyattal a rózsaszín és lágy ibolyaszín

árnyalatait vette fel. Catriona a nyugatra néző ablak előtt állt nappali

toronyszobájában, kezét karba fonva és figyelte, ahogy Heather lassan

sétálva távolodik a kastélytól.

Fáradtan lépdelt, mintha valami kiszívta volna belőle az erőt.

– Valami nagyon nincs rendben – szólalt meg Algaria. Ő is ott állt

Catriona mellett, ugyanazt nézte. A homlokát gondterhelten ráncolta. –

Minden olyan jól ment. Mi történhetett köztük?

– Meddő vita. Akármi is történt, ők tették, miattuk van. A kérdés

csak az, hogy most mi lesz.

Halkan beszéltek, mert nagyon is jól tudták, hogy a padlón

társasjátékot játszó Lucilla és Marcus figyel minden szóra.

Odalent Heather elment az istálló mellett a karámok közötti

ösvényen.

Algaria felsóhajtott. – Mindig elcsodálkozom, hogy intelligens

emberek hogyan lehetnek olyan bolondok, ha szerelemről van szó.

Legalábbis addig, amíg a szerelem kínozza őket.

Catriona hümmögött; eszébe jutottak a saját kínjai és félelmei.

Nézte, ahogy Heather megáll a karám kerítésénél, aztán lassan felül a

legfelső kerítésrúdra, és visszanéz a kastélyra.

Catriona a tejét ingatta. – Akármi is történt közöttük, ki kell

békülniük.

Algaria rápillantott. – Biztosan? Nem tévedés?

– Nem. Először nem voltam egészen biztos benne, de most már

igen. Egymásnak teremtette őket a sors. – Gondterhelten csóválta a

fejét, aztán hozzátette: – Bárcsak tudnám, mit tegyek!

– Nem tudod?

– Még nem kaptam útmutatást...

Mögöttük néhány lépésnyire Lucilla és Marcus elmélyülteti játszott.

Marcus kényelmesen, törökülésben ült, a húga következett a

dobásban. Mivel Lucilla nem mozdult, a húga szemébe nézett, majd

halkan felsóhajtott.

És várt.

Vele szemben Lucilla térdelt, a tekintete furcsán a távolba révedt.

Marcus felismerte ezt a nézést.

Nem lepődött meg, amikor a következő pillanatban Lucilla

pislogott, megmoccant, feltápászkodott.

Az ajtó felé intett, és azt súgta: – Gyere! – óvatosan anyját nézve

hozzátette: – Van valami, amit meg kell tennünk.

Marcus nem vitatkozott. Az ő szerepe nem az volt, hogy

vitatkozzon. Anyjuk után Lucilla lesz a következő Lady, Vale

boszorkánya. Tudta a helyét, hogy egyszer majd ő lesz a Lady

oltalmazója.

Szó nélkül követte Lucillát ki a szobából, és halkan becsukta az

ajtót mögöttük.

Heather az üres karám kerítésének legfelső rúdján ült, és a kastély

felé révedt. Nyomorultul érezte magát. Levert volt, csüggedt,

kedélytelen. Amikor reggel felébredt, a szívét remény töltötte be;

várakozás, hogy a közös jövőjük biztos.

Magányosnak, elhagyatottnak érezte magát, mintha a lelke meghalt

volna.

Mit tegyen? Mik a lehetőségei?

Vagy már tényleg itt a vég?

Breckenridge elmegy, ő pedig itt marad. Elválnak egymástól, és

valószínűleg nem találkoznak soha többé.

Ezúttal Catriona és a Lady tévedett. Még a nyakék sem segített.

Caterináról a kastély jutott eszébe. Kezét a rúdon támasztva nézte a

szürke kőépületet. Szeretettel, energiával volt tele a ház, ezt lehetetlen

nem észrevenni. Gondoskodó, segítő légkör vesz körül mindenkit, aki a

falak között él.

Mindez Richard és Catriona szerelmétől lett ilyen. Ebben a házban

nem szűnik soha a nevetés, a vidámság, az élet öröme. A múlt, jelen és

jövő boldogsága. Család, boldogság, egymás között megosztott

feladatok.

Pontosan ez az, amit meg akart teremteni Breckenridge-dzsel.

Beszéltek róla, de ő akkor nem igazán engedte, hogy a gondolat

megformálódjon a tudatában.

De most igen. A szavak emléke és a kastély látványa olyan erős

összhangban volt, hogy azt nem lehetett volna letagadni. Ahogy azt a

felismerést sem, hogy egész életében erről a jövőről álmodott, ez az

álom élt a lelkében és mindig annyira a lénye része volt, hogy még

sohasem volt oka elgondolkodni rajta.

Már nem hagyhatta figyelmen kívül.

Ha engedi, hogy Breckenridge egyedül menjen el a kastélyból, és

kisétáljon az életéből, soha többé nem lesz esélye ezt az álmot

megvalósítani.

Mert az álma csak azzal a férfival válhat valóra, akit szívből szeret.

A jövője nélküle könyörtelenül rideg volna, hiányozna belőle az élet

szikrája.

Erős késztetést érzett, hogy egyszerűen megadja magát az

elkeseredésnek, szabad utat engedjen a mély szomorúságnak, ám.

valahol a tudata mélyén hallotta – szó szerint hallotta – a korholó

hangokat.

Szinte tisztán meg tudta különböztetni a hangokat: Helena

nagynéni, Lady Osbaldestone, Horatia nagynéni, az anyja és még sokan

mások.

Egyszerűen feladod? Tényleg akarod, hogy megvalósuljon az

álmod? Ha igen, mennyit vagy hajlandó kockáztatni érte? Mit vagy

képes feláldozni, hogy valóra váljon? A büszkeségedet? Tényleg

engeded elmenni, és vele együtt afényes jövő ígéretét, és amit

megálmodtál, kicsúszik a kezed közül?

Netán hajlandó vagy harcolni azért, amit akarsz?

Lelki szeme előtt látta a döbbent, várakozástól izgatott arcokat,

nehogy rosszul válaszoljon.

Sokáig ült a kerítésen, a kastélyt nézte, és hagyta, hogy elméje

magába fogadja ezt a belső segítséget.

A tudata fokozatosan kitisztult.

Minden zavaró tényező eltűnt, már tisztán látott, és meglátta igazi

útját. Az egyetlen utat, amelyet úgy követhét, hogy hű marad

önmagához, az álmához, a szándékához, amely sok estével korábban

Lady Herford szalonjába vezette.

Az volt a kezdet, és még nem ért az út végére.

Nem teheti, egyszerűen nem teheti, hogy most feladja, csak azért,

mert a haladás kibírhatatlanul megnehezült. Ha azt akarja, hogy

sikerüljön, akkor küzdenie kell.

A keble között függő rózsakvarc hatással volt az érzékeire.

Catriona azt mondta neki, kockáztatnia kell saját szívét, ha el akarja

nyerni Breckenridge szerelmét. Ártatlanságában azt gondolta, ez azt

jelenti, tanúbizonyságot kell tennie iránta való szerelméről, hogy

viszonzást kaphasson. Am ez túl könnyű volt, nem igazi próbatétel.

Most pedig az igazi próbatétellel kell szembenéznie, hogy

összeszedje a bátorságát, és visszatérjen vele Londonba, igent mondjon

neki, elfogadja a szerelem lehetőségét, és küzdjön tovább, vezesse

szerelemmel, hogy mindkettőjüknek fényes jövőt biztosítson.

Ez az alapvető feladata, a kocka el van vetve.

Teljesen a sorsra kell bíznia magát.

Vagy ebben az esetben a Ladyre.

Nagyot sóhajtott. Egyáltalán nem volt biztos az okokban, de a lelke

mélyén érezte a bizonyosságot, és abba kapaszkodott bele.

És most mi legyen?

Elgondolkodott, hogyan tárhatná Breckenridge elé az elhatározása

megváltozását. Számos lehetőséget megfontolt. És élénk hangokra

figyelt fel.

Lucilla és Marcus jelent meg.

Kiléptek a kastély falának árnyékából, meglátták őt, és felé

mutattak.

Aztán magukkal rángatták a férfit, akinek a kezét két oldalról

megragadták.

Breckenridge.

Az ikrek tovább vonszolták a férfit.

Heather megdöbbent a gondolattól, hogy az ikrek házasságszerzőt

akarnak játszani, és elhatározták, hogy Breckenridge-et odaállítják elé,

és majd mindkettőjüket kioktatják. – Ne!

De beszélniük kell, hogy elmondhassa neki, átgondolta a dolgot,

valahogy meg kell találnia a módját, hogy áthidalja a tátongó

szakadékot, amely köztük keletkezett, de azt nem akarta, hogy rájuk

kényszerítsék a szembesítést.

Azt aligha teheti meg, hogy leugrik a kerítésről, és elfut.

A kis csapat egyre közelebb ért, Breckenridge nyilvánvalóan

vonakodva tartott velük, ám mivel nem volt tapasztalata gyerekekkel,

nyilván fogalma sem volt, hogyan menekülhetne el.

Ráadásul Lucilla folyamatosan csivitelt, nem adva esélyt a

tiltakozásra.

Lucilla és Marcus elérték az ösvényt, és húsz méterre lehettek

onnan, ahol Heather ült. Hirtelen elengedték Breckenridge kezét, és az

ikerpár ragyogó arccal, futva, nevetve, integetve indult meg a lány felé.

Heather csak Breckenridge-et látta... és Breckenridge csak Heathert.

Lelassított, mintha nem volna biztos a szíves fogadtatásban.

Ez a bizonytalanság annyira távol állt megszokott arroganciájától,

hogy Heather szívét megérintette.

Ezek szerint ő is szenved.

Az ikrek már majdnem odaértek hozzá, és mintha az lett volna a

szándékuk, hogy megragadják a kezét.

Sikerült mosolyt erőltetnie arcára, és elengedte a kerítést, aztán

kinyújtotta feléjük a kezét.

Két kicsi kéz ragadta meg a kezét. Heather ösztönösen hátradőlt,

mert arra számított, hogy megfogják és húzzák, de nem tették.

Ezért hátrabillent, és nagyot sikoltott.

Aztán vadul hadonászva hanyatt leesett a kerítésről.

Esés közben hallotta, hogy7 Breckenridge a nevét kiáltja.

Lehuppant a földre, mint egy zsák krumpli.

Mély lélegzetet vett, és gyorsam meggyőződött arról, hogy nem tört

csontja, a kerítés melletti dús fű elég puha volt ahhoz, hogy megvédje a

sérüléstől. Megijedt, de azon kívül nem történt baja. Nagy nehezen

felkönyökölt és két rémült arcot látott benézni a kerítés lécei között.

Végül sikerült megszólalnia: – Semmi bajom.

Amikor Breckenridge odarohant hozzá, Heather szoknyáját

igazgatva felállt, és hangosan kijelentette: – Jól vagyok.

Felegyenesedett, és ismét az ikrekre pillantott, de nem őt nézték.

Döbbenten figyeltek valamit a háta mögött, és tekintetükben egyre

nagyobb rémület látszott...

Heather lassan hátrafordult. És meglátta a hatalmas felföldi bikát,

amely a fejét vészjóslóan leszegve, rettentő szarvait felé irányozva,

gonosz sárga szemével őt bámulva húsz lépésre tőle kaparta a földet.

Kitágult orrlyukán vadul fújtatott.

Miközben Heather a bikát leste, Breckenridge átugrott a kerítésen,

és éppen mellette ért földet.

– Gyorsan!

Azzal megragadta a lányt, felkapta, és átlendítette a kerítésen.

Megbotlott, ahogy Breckenridge elengedte, de rögtön megperdült.

A bika támadásba lendült, a patái alatt rengett a föld, ahogy a kerítés

felé robogott. Breckenridge az egyik karját már átlendítette a kerítés

tetején.

Heather két kézzel ragadta meg inge ujját, és húzta.

– Siess! Gyorsan!

Breckenridge alig jutott feljebb...

És akkor a bika támadott.

A kerítés megremegett és rázkódott.

Breckenridge felnyögött, a szeme tágra nyílt a fájdalomtól.

Heather meglátta, és elállt a lélegzete.

Vérfoltos bikaszarv állt ki a kerítés rúdjai közt.

– Jaj, ne!

A bika hatalmas horkanással visszarántotta a szarvát, és hátrált.

Breckenridge szeme lecsukódott. Kezdte elveszíteni eszméletét.

– Ne!

A bika körözött. Heather felmászott a kerítésre, megragadta

Breckenridge kabátját, és kétségbeesetten rángatta.

– Gyerünk! Át kell jutnod!

Breckenridge hatalmas erőfeszítéssel próbálkozott. Minden izma

remegett, de sikerült felkapaszkodnia a Következő rúdra. Heather

tartotta, húzta, és a döbbenten álló ikrekre nézett.

– Segítsetek!

Marcus tért magához előbb. Odaszaladt hozzájuk, felmászott a

kerítésre Breckenridge másik oldalán, megragadta, és ő is húzta felfelé.

Aztán Lucilla is odaért, de kicsit távolabb felmászott a kerítésre, a

bikára mutatott, és furcsa kis mondókát kezdett énekelni.

Heather a bikára pillantott, és óriási megkönnyebbüléssel azt látta,

hogy az állat Lucillát nézi, és már nem akar támadni.

– Hál’ istennek. Vagy a Ladynek.

Breckenridge ereje rohamosan fogyott. Marcus segítségével is csak

az utolsó előtti kerítesrúdig jutott, aztán átesett a másik oldalra. Heather

a karjába zárta, majd elterült az ösvényen.

És Heather meglátta jobb oldalán a sebet. – Jóságos ég!

A seb erősen vérzett. Heather térdre rogyott, a sebre tapasztotta a

tenyerét, és erősen nyomta. Egy pillantást vetett a férfi arcára, és tudta,

hogy még eszméleténél van.

Gyorsan odafordult az ikrekhez. – Fussatok a házba, hozzátok ide

anyát és Algariát! Mondjátok el nekik, mi történt! Igyekezzetek!

Mielőtt kimondta volna az utolsó szót, már rohantak az ösvényen,

befordultak az istálló sarkánál, és eltűntek a kastélyban

Ekkor újra Breckenridge-re figyelt, az ujjai közt csordogáló vérre.

Két tenyerével is alig tudta eltakarni a sebet. Szüksége volt valamire,

hogy elállítsa a vérzést. Nem volt nála sál, és nem használhatta a kezét,

hogy a nyakkendőt kibontsa. Megragadta a kabátja szárnyát, és a sebre

nyomta, majd talpra ugrott, letépte magáról az alsószoknyáját, és ismét

letérdelt. Összetekerte a fehér alsóneműt, és a rögtönzött kötést erősen a

sebre szorította.

Ahogy a férfi fölé hajolt, látta, hogy a vérzés csillapodott.

Breckenridge arcára nézett, és tudta, hogy még eszméletén van.

Vajon jobb, ha így marad? Érezte a lelkében a hideg borzongást.

Meghalhat.

– Ne érts félre, de hogy merted az életedet kockáztatni? Mégis mit

gondoltál, amikor átugrottál a kerítésen? Biztonságban maradhattál

volna ezen az oldalon, és elég lett volna, ha segítesz átjutni!

Ujjai alatt a fehér anyag vörösödni kezdett.

– Hogyan voltál képes az életedet kockáztatni... te idióta!

Még erősebben szorította a kötést, és felsóhajtott.

Breckenridge köhögött, megmozdította a fejét.

– Ne merészelj meghalni nekem!

– De ha meghalok – szólt alig hallhatóan –, nem kell férjhez

menned sem hozzám, sem máshoz. Halálommal a társasági hölgyek és

urak is lezártnak tekintik az ügyet. Szabad leszel.

– Szabad? – Heathernek eszébe jutottak a korábbi szavak. – Ha

meghalsz? Megmondtam: ne merészeld! Nem engedem. Hogyan

mehetnék feleségül hozzád, ha meghalsz? És hogyan élhetnék nélküled?

Ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkát, Heather rájött, hogy az

igazságot mondta. Semmit sem ér az élete, ha nincs vele Breckenridge.

– Mihez kezdenék az életemmel, ha te meghalsz?

Breckenridge halkan felnyögött, de nyilvánvalóan nem hatotta meg

Heather rémülete.

– Feleségül mész valaki máshoz, ahogy tervezted.

Ez fájt.

– Te vagy az egyetlen, akihez feleségül akarok menni.

A kijelentése félelemből fakadt. Körülnézett, de senkit sem látott. A

segítség még nem érkezett meg.

Heather újra Breckenridge-re nézett, megigazította a rögtönzött

kötést.

– Nemcsak feleségül akarok menni hozzád, hanem vezetni foglak

hátralévő életed minden napján. Ez a legkevesebb, amit tehetek, hogy

visszafizessem neked ezt a borzasztó ijedelmet. Ezúton hozom

tudomásodra, hogy már az incidens előtt elhatároztam, hogy

megmásítom korábbi elhatározásomat, és a feleséged leszek, és addig

hurcollak báltermekbe és szalonokba, hogy két év alatt beleőszülsz.

Breckenridge kétkedve hümmögött, de figyelt. Heather rájött, hogy

az ő beszéde elvonja a figyelmét a fájdalomról. Ezért a képzeletét

szabadon engedve csak beszélt tovább.

– Elhatároztam, hogy a Baraclough-kastély berendezését francia

empír stílusban újítom fel, olyan kecses székekkel, hogy az ember alig

mer leülni rájuk. És ha már a vidéki házadnál... házunknál tartunk, van

egy ötletem a kocsimmal kapcsolatban, amelyet majd nászajándékba

veszel nekem...

És csak mondta a gondolatokat, képeket, amelyekről álmodott, és

pontosan leírta a reményei és vágyai világát. Elmondta, milyennek

képzeli a közös életüket.

Aztán a szavak kezdtek elfogyni, és a szeme könnyes lett a

félelemtől, hogy talán már nincs esélyük élvezni mindazt, amit elképzelt

és kimondott.

– Tehát mindenképpen tilos most meghalnod. – Erőt vett rajta a

félelem, és szinte dühösen mondta ki: – Nem halhatsz meg most, amikor

meggondoltam magamat, és hajlandó vagyok visszamenni veled

Londonba.

Breckenridge megnedvesítette az ajkát, és gyenge hangon kérdezte:

– Velem jössz?

– Igen! – Heather válasza harsányabb lett. – El sem tudom hinni,

hogy olyan bolond voltál, hogy kockáztasd miattam az életedet! Nem

volt semmi szükség arra, hogy? veszélynek tedd ki magadat azért, hogy

engem ments! .

– De igen.

Ez nagyon határozottan hangzott.

Heather dühöt érzett benne. Ez talán jó jel? Vajon a felinduitság

segít életben tartani?

Breckenridge arca megrándult. – Nem lehetsz olyan ostoba, hogy

azt hidd, nem tenném meg, miután egész úton védtelek, elhoztalak ide

biztonságban, és végig vigyáztam rád. Szerinted mást kellett volna

tennem?

Heather nézte az arcát. És akkor lehullt a szeméről a hályog.

– Istenem! – suttogta, de olyan halkan, hogy Breckenridge sem

hallotta. Hirtelen megértette, hogy mit jelentett, amit ő addig teljesen

természetesnek vett.

A hozzá hasonló férfiak önzetlenül, a halálukig védik azokat, akiket

szeretnek. Á felismerés megrázta. Már értette, miért tette mindezt

Breckenridge. Timothy – ugyanis ez volt Breckenridge keresztneve aki

most ott fekszik, alig van eszméleténél, és bizonyosságot akar.

Lenézett a kezére, ahogy a vérrel majdnem teljesen átitatódott,

rögtönzött kötést tartotta, és a megfelelő szavakat kereste, majd halkan

kimondta: – A halálom, sőt a súlyos sérülésem is felmentett volna téged

minden kötelezettség alól, hogy feleségül vegyél, A társaság ezt

elfogadta volna.

Breckenridge megmozdult, láthatóan fájdalmai voltak. Heather

felszisszent, mivel úgy érezte a férfi fájdalmát, mintha az övé volna.

Breckenridge átfogta Heather derekát, és szorosan tartotta.

Olyan szorosan, hogy Heather úgy érezte, így kapaszkodik ebbe a

világba.

Rekedt hangon szólalt meg: – Nyilván úgy gondoltad, hogy miután

évek hosszú során annyit fáradoztam a biztonságodért, hogy

önmagámtól is megmentselek, hirtelen félreállok, és hagyom, hogy

valami nyavalyás bika felnyársaljon! – Felhorkant, az arca a fájdalomtól

eltorzult. De elhatározta, hogy kimondja, ezért folytatta. – Azt hiszed,

hagytam volna, hogy megsérülj, amikor végre megértettem, azért

vágyódtam utánad mindig, mert te vagy az egyetlen nő, akit feleségül

akarok venni. Azt hiszed, félreálltam volna, és hagyom, hogy bajod

essen? – Sértődötten nézett. – Te ezt lehetségesnek tartod? Szerinted

van ebben valami ráció?

Beszélt, csak beszélt, de a hangja gyengült. Heather feszülten figyelt

minden szóra. Breckenridge már az önkívület határán volt,

összefüggéstelen mondatok hagyták el az ajkát. És Heather áhítattal

hallgatta ezeket a szavakat.

– Nem francia empír, hanem masszív angol tölgy. Amilyen színt

csak akarsz... de aranyat nem... azt megtiltom.

Végül tovább ment, mint Heather: – És legalább három gyereket

akarok... nem csak egy örököst és egy tartalékot. Legalább hármat... ha

te is akarod. Két fiú mindenképpen kell, mert az én csúf, gonosz

nővéreim addig gyötörnek, amíg legalább két fiunk nem lesz. De aztán...

annyi lányt, amennyit csak akarsz... ha olyanok lesznek, mint te. Esetleg

olyanok, mint Cordelia... ő a szebbik a két csúf közül.

Szerette a csúf, gonosz nővéreit. Heather könnyes szemmel

hallgatta, ahogy Breckenridge gondolatai egyre csapongóbbak lettek, a

hangja fokozatosan gyengült.

Végül megkapta a szerelmi vallomást. Nem olyan szavakkal,

amelyekre számított, de erősebb és kétségbevonhatatlan vallomás volt.

Breckenridge volt az ő védelmezője; mindig mellette állt

rendíthetetlenül. Egy hozzá hasonló férfitól az ilyen megnyilvánulás

felér azzal, mintha a háztetőről kiáltaná világgá a szerelmét. A szerelem,

amelyről vallomásra akarta bírni, mindig is létezett. Naponta tett

tanúbizonyságot róla, de ő nem vette észre.

Nem látta, mert másra figyelt és mivel egész életében védekezett a

bátyjai és unokabátyjai hasonló viselkedése ellen, nem értékelte, amit

Breckenridge tett érte. Nem fogta fel, hogy ezzel fejezte ki iránta a

valódi érzelmeit.

Csak most értette meg, amikor majdnem az életét áldozta érte.

Szereti... mindig is szerette. Heather már tudta, és visszatekintve az

eltelt évekre, ez teljesen nyilvánvaló volt. Szerette őt azóta, hogy ő

beleszeretett, vagyis amikor meglátták egymást Michael és Caro

esküvőjén Hampshire-ben. Négy éve.

Távol tartotta magát tőle, kerülte, abban a tévhitben, hogy nem őt

érdemli férjéül.

Ebben nagyon tévedett.

Heather abban á pillanatban megértett mindent. Kicsordult a

könnye, és teljes szívéből tudta, hogy mennyire összeillenek. Ezt tudta

és elfogadta.

És rettegett.

Breckenridge hanga már alig volt hallható, csak érelméden szavakat

motyogott.

Heather sírva nézett körül. – Hol vannak már?

A vérzés legalább alábbhagyott, de úgy találta, túl nagy a

vérveszteség.

Előrehajolt, az ajkát Breckenridge ajkához érintette.

– Kapaszkodj belém... és ne engedj el soha. – A hangja remegett, és

majdnem elsírta magát. Kétségbeesetten sóhajtott, és folytatta: –

Nemsokára ideérnek. Azt akarom, hogy tarts ki, maradj velem, mert

nem tudok élni nélküled.

Beszélt hozzá halkan, folyamatosan, mert azt akarta, hogy Timothy

éljen, ám érezte, hogy egyre távolabbra sodródik tőle. Alig észlelte a

lépteket, és képtelen volt levenni a tekintetét Timothy arcáról.

Amikor odaértek hozzájuk, már eszméletlen volt.

Aztán Catriona, Aigaria, Richard és a többiek körülvették őket,

felmérték a helyzetet, átvették az irányítást, gyengéden félreállították

Heathert.

Richard a kezét a vállára tette, felemelte, és elhúzta Breckenridge

mellől. – Hagyd, hogy ápolják...

Heather beletörődve bólintott, de amikor Richard Mrs. Broom

gondjaira bízta, aki azt javasolta, hogy menjen vissza vele a házba,

dacosan rázta a fejét. – Vele maradok:

Látni akarta, egy pillanatra sem hagyta volna magára.

Catriona kötszert hozott, hogy bekössék a sebet, mielőtt

megkockáztatnák, hogy felemelik. Algariával összehangoltan, ügyesen,

gyorsan dolgoztak. Levágták a sérült ruháit, megtisztították a sebet.

Heather mély lélegzetet vett, érezte, hogy ha nehezen is, de tud

uralkodni magán. Mosolyogva köszönetét mondott Mrs. Broomnak,

aztán a földön még mindig mozdulatlanul fekvő Breckenridge felé

mozdult.

Catriona mellett állt meg.

– Segítenem kell. Mondd meg, hogy mit tegyek!

Algaria és Catriona rápillantott, és a lelkébe láttak. Aztán Catriona a

közelben letett balzsamostégelyek felé mutatott. – A kék fedelűt.

Ideiglenes megoldás, de mindent meg kell tennünk, hogy megelőzzük a

seb elfertőződését.

Heather gyorsan felkapta a tégelyt, meglazította a fedelét, a

gyógyítóknak odanyújtotta.

Breckenridge megmentette.

Ezt most viszonozza.

HUSZADIK FEJEZET

Férfiak emelték fel, hordágyon vitték vissza a házba, amikor Heather az

oldalajtón át belépett utánuk a kastélyba. Catriona és Algaria a

gyógyfuves kertbe mentek, további hozzávalókat keresve tinktúrákhoz

és gyógyfőzetekhez. Mrs. Broom és Hendersön előresietett, elkészítette

Breckenridge ágyát.

Amikor Heather az előcsarnokba ért, valaki kis lámpást adott a

kezébe. A hordágy előtt lakáj haladt lámpával, világította az utat.

A főlépcső elég széles volt. A hordágyat a férfiak óvatosan felvitték

a torony felé, amelynek emeletén Breckenridge szobája volt. Mrs.

Broom már várta őket, és a galériáról nyíló egyik ajtó felé mutatott.

– A toronylépcsőn nem tudják felvinni, inkább itt vetettünk neki

ágyat.

Két szobalány lepedőket terített le, párnákat rázott fel egy nagy,

baldachinos ágyban. Henderson és egy inas éppen a kandallóban lobogó

tüzet táplálták.

Richard és a másik három hordágyvivő az ágy mellé tették a

hordágyat, a kandallóhoz közelebb. Előbb a padlóra tették, majd

Richard irányításával óvatosan az ágyba fektették a beteget, Mrs. Broom

segítségévei elhelyezték a takaróra és párnára terített vászonlepedőn.

Amint a másik három férfi fogta a hordágyat és elment, Richard az

ágy mellett ülve a sérültet nézte.

Heather az ágy lábánál állt, le sem vette a szemét Breckenridge

arcáról.

Aztán Catriona viharzott be, mögötte Algaria és másik három

asszony. Catriona rögtön az ágyhoz lépett, Breckenridge vállánál állt

meg. Megszorította Richard kezét, majd elengedte.

– Innentől átvesszük.

Heather látta, hogy Richard a feleségére néz. – Menynyire súlyos az

állapota? Küldessek Caróért és Michaelért?

Catriona nézte Breckenridge-et, majd a kezét a beteg arcához

érintette. Tétovázott, majd felsóhajtva válaszolt:

– Nagyon gyenge. Lehet, hogy nem hal meg, de... azt hiszem, el kell

küldened valakit Caróért.

– Van két nővére is... Constance és Cordelia – jegyezte meg

Heather. – Nagyon... közel állnak egymáshoz. Caro tudni fogja, hol

találja őket.

Richard tekintete megállapodott rajta, aztán bólintott.

– Azonnal elküldök egy lovast Michaelhez. – Azzal bólintott

Catrionának és ellépett mellőle. Heatherhez érve megállt, a vállára tette

kezét, és gyengében megszorította.

– Életben van. És amíg életben van, addig van remény.

Heather bizakodva bólintott, Richard pedig távozott.

Heather mellett a három nő elhelyezett kötést, palackokat,

tégelyeket és mindenféle eszközt. Az ajtónál inas jelent meg

parázstartóval. Catriona meglátta, és a szoba közepére mutatott.

– Tegye oda!

Algaria megállt az ágynál Catrionával szemben, és nézte, ahogy a

ház asszonya Breckenridge szemét vizsgálja. Algaria ekkor Heatherre

pillantott, majd az ágyat megkerülve odalépett hozzá. – Menj, moss

kezet!

Heather meglepődött, aztán lenézett kezére és csak akkor látta, hogy

alvadt vér borítja.

– Menj a szobádba, mosakodj meg alaposan, és vegyél fel valami

meleg, kényelmes ruhát. – Algaria hangja nyugodt és magabiztos volt. –

Aztán menj a konyhába, hogy a szakácsnő megetessen. Miután ettél,

visszajöhetsz ide, és felválthatsz minket. Semmi olyat nem teszünk,

amit nem tettünk már sokszor, ebben nincs szükségünk segítségre. Te

amúgy semmit sem tehetsz, amivel a következő egy órában segíthetnél

neki, de utána... itt kell lenned, mert szüksége lesz rád. Legjobb, ha

addigra olyan jó állapotban vagy, hogy a segítségére lehess.

Algaria lassan, óvatosan beszélt. Heatber megértette, amit mondott,

és nem látta értelmét, hogy vitába szálljon vele. Nehéz szívvel sóhajtott,

és rábólintott.

– Rendben.

Még egy utolsó pillantást vetett az ágyban mozdulatlanul fekvő

férfira, aztán megfordult, és kiment a szobából.

Egy óra múlva tért vissza megmosakodva, jóllakottan, egyszerű

gyapjúruhában, a vállára nagykendőt terítve. Mindkét ruhadarabot egy

segítőkész szolgálólány találta neki. Bár testben felfrissült, de lélekben...

még sohasem érzett ilyen jeges rémületet.

A betegszobába lépve látta, hogy a három idősebb nő komor arccal

összeszedi a lepedőket, Breckenridge ruháit, a véres kötést, aztán

elsiettek.

Heather az ágyhoz lépett. Algaria a kandalló előtt guggolt, újabb

hasábokat tett a tűzre. Az ágy egyik függönye be volt húzva, hogy a

sérültet ne élje a huzat.

Breckenridge hanyatt feküdt mozdulatlanul, az arca sápadt volt.

Catriona az ágy mellett állva karba font kézzel figyelte.

Heather rémült, könyörgő pillantást vetett Catrionára.

– Életben van.

A megkönnyebbüléstől kis híján térdre rogyott.

Catriona nem nézett fel. – Elállítottuk a vérzést, abban sokat

segítettél. A többi szükséges tennivalót megtettük, és a Ladynek legyen

hála, a bika szarva nem tett olyan kárt benne, ami az életét

veszélyeztetné.

– Tehát meg fog gyógyulni?

Catriona tétovázott, majd azt mondta: – A sebe nem halálos. Abból

elég jól felépülhet. A fertőzés a veszélyes. Egyelőre megtettük, amit

tehettünk. A borogatás, amelyet a sebre tettünk, a legerősebb

fertőzésgátló szer, amit ismerek. Naponta kétszer fogjuk cserélni a

kötözésnél. Ám a fertőzés elleni harcban az ereje és az akarata hozhat

fordulatot. – Catriona végre felnézett Heather szemébe. – Csak annyit

tehetünk, hogy várunk, imádkozunk és támogatjuk úgy, ahogy tudjuk.

Heather nagyot sóhajtva bólintott. – Itt leszek.

Catriona néhány pillanatig nézte – ugyanolyan lélekbe látó

tekintettel, mint korábban –, aztán leengedte a kezét, megkerülte az

ágyat, és kecses kézmozdulattal jelezte, hogy Heather foglalja el a

helyét Breckenridge fejénél.

– A csengőzsinór a kandalló mellett van. Ha megmoccan, vagy ha

neked bármire szükséged van, csengess. Ne vonakodj segítséget kérni.

– Vagy tanácsot – szólt Algaria a kandalló elől felállva. Ő is úgy

nézett Heatherre, mintha azt fontolgatná, alkalmas-e a feladatra, majd

bólintott. – Van valami, amit sohasem szabad elfelejteni. A hit a

legfontosabb. Hitet tudunk nekik adni, amikor felébrednek, amikor

lázálmukban keresnek. Hinnünk kell. Muszáj, hogy legyen hitünk. Meg

kell győznünk őket, hogy hiszünk. Csak a mi megingathatatlan hitünk

elég erős ahhoz, hogy ehhez a világhoz kösse őket, hogy ők is

higgyenek.

Heather Algaria szemébe nézett. Vajon az életről vagy a szerelemről

beszél? Vagy mindkettőről?

Meglehet ebben az esetben az élet és a szerelem ugyanaz.

Bólintott. – Megértettem.

– Rendben – felelte Algaria, azzal megfordult, hogy elinduljon

Catriona után, aki addig a párbeszédet figyelte. Algaria még hozzátette:

– Valaki időnként benéz hozzád, hátha van valami változás, vagy

szükséged van valamire. Lehet, hogy ma még nem tér magához, de ha

szabályosan lélegzik, nincs okunk feltételezni, hogy nem úgy történik

minden, ahogy kell.

Heather hálás volt a megnyugtató szavakért, és nézte, ahogy

Catriona után Algaria is kilép a szobából, és becsukja maguk mögött az

ajtót.

Aztán az ágyban fekvő Breckenridge-re nézett.

Az ágy és a kandalló között egyenes támlájú szék állt. Az ágyhoz

húzta, leült, megfogta Breckenridge hideg kezét, és két tenyere között

melengette.

Azt akarta teljes szívéből, hogy éljen.

A lelkében tátongó ürességgel nem törődve erre az egyetlen célra

összpontosította minden belső energiáját.

Élnie kell.

Bármit is kell megtennie érte.

Ő a minden, az egyetlen. Most már tudta és hitte, ésszel és szívvel.

Bármit megtesz azért, hogy éljen, nem hagyja elmenni.

Nem ébredt fel, nem nyerte rassza az eszméletét. Sem az első hosszú

éjszakán, sem a következőn.

Heather csak percekre távozott el az ágya mellől, rövid időre hagyta

el a szobát. Az első éjszakán bemászott az ágyba, mellé feküdt. Egyik

kezével Breckenridge kezét fogva, hátha felébred.

De meg sem mozdult.

A szürke, hideg reggelen az ablakot dühösen verte az eső. Catriona

és Algaria egész nap ki-be járkáltak, a beteg állapotát vizsgálták, kötést

és borogatást cseréltek.

Heather segített, így hárman küzdöttek a férfitest súlyával, meg

tudták mozdítani, levetkőztetni, mosdatni, kitisztítani a sebet, és friss

kötést tenni rá. Keveset beszélt, nem volt mondanivalója.

Miután látta a súlyos sérülést, imádkozott Istenhez, a Ladyhez,

bárkihez, aki hajlandó meghallgatni imáit. Hálás volt, hogy

Breckenridge eddig életben maradt, és még nagyobb elszántsággal

akarta, hogy éljen.

Catriona és Algaria suttogva osztották meg egymással a

tapasztalataikat. Heathernek hallgatóznia sem kellett, hogy tudja, mit

mondtak. Hangjuk, komor arckifejezésük elmondott mindent, amit

tudnia kellett.

Breckenridge szó szerint a halál kapujában feküdt.

Újra eljött az éjszaka, és a férfi ugyanúgy mozdulatlanul feküdt. A

kastély elcsendesedett, és Catriona, mielőtt nyugovóra tért, még egyszer

benézett a beteghez. Megvizsgálta, aztán felsóhajtott. Megfogta Heather

vállát, és megszorította. – Legyen hited.

Azzal elment.

Heather az ágy melletti székre ült, a férfi arcát nézte. Ujjai

akaratlanul a nyakék rózsakvarc függőjét érintették.

Legyen hited. Hinni kell!

És Heathemek volt hite.

Megértette már, mit kért tőle a sors: legyen ereje mindezek ellenére

kitartani.

Megvallani azt, hogy ha Breckenridge meghal vagy elhagyja, ő

akkor is szeretni fogja a halála napjáig.

A szerelem nem jelent aggódást. A szerelem egyszerűen csak van.

A szerelem feltétel nélküli.

A szerelem örök.

Heather pedig hitt a szerelemben.

Szeretni fogja élve és halva is.

És ha lesz még esélye rá, erről meggyőzi Breckenridge-et is.

Ahogy az éjszaka körbezárta, Heather behunyta szemét, és

imádkozott.

Breckenridge érzékei lassan tértek vissza, de nem a szokásos módon.

Úgy érezte, mintha... elszakadt volna magától. Mintha távol volna. Még

a valóság része, de vékony fátyol választotta el a földi világtól.

Lebegett.

Nem érezte a fájdalmat, amely napokig kínozta.

Megszabadult a testétől, amelyben három és fél évtizedig lakott. A

teste a nagy ágyban sebesülten feküdt.

És az ő teste vacogott.

Látott, de nem a szemével. Érzett, de nem tudta, hogyan. Nem tudta,

hogyan érzékeli azt, amit tud.

A hideg és a fájdalom űzte ki a testéből az éjszakába.

A fátyolon túli világba.

Gyengéd csábítást érzett, hogy lebegjen tovább, távol a világtól, a

fájdalomtól, a metsző hidegtől.

Csak annyit kellett tennie, hogy dönt, és úgy határoz, hogy a

világgal való kapcsolata lassan megszűnik, áldott békét és nyugalmat

talál.

A békés nyugalom egyetlen utolsó szívdobbanásnyira volt tőle.

A teste az ágyban mély lélegzetet vett, és arra gondolt, hogy

meghozza ezt a döntést.

Élete utolsó döntését.

Milyen oka lenne még élni?

Mi maradt, ami ebben a világban tartaná?

Ahogy a gondolat megformálódott, megjelent a válasz.

Az apja.

A két kedves, gonosz, csúf nővére.

Heather.

Ez utóbbi gondolatnál azon tűnődött, miért van még mindig a listán.

Hiszen Heather nem szereti, azt mondta, távozzon, menjen el. Akkor

miért maradt meg a kapcsolat vele?

Azt a kapcsolatot furcsa állapotában is érezte. Meg tudta volna

érinteni. Mint valami fénylő zsinór, úgy ragyogott tudatában.

Eleven és valóságos.

Azt hitte, egyedül fekszik vacogva, fájdalomtól elgyötörtén a nagy

ágyban, de az a fénylő zsinór... elvezetett valahová. Valahogy rögzítette

a világhoz, az élethez.

Újabb hívogató, csalogató hangot hallott.

De már meglátta, ami benne volt, elkápráztatta a szépsége, és tudni

akarta, mielőtt megteszi azt a visszavonhatatlan lépést, és hátát fordít a

csodának és örömnek.

A szerelem semmihez sem hasonló gyönyörűségének.

Megnyitotta érzékeit – nem tapintani vagy látni akart, hanem úgy

érzékelni, ahogy abban az állapotban lehet, és rögtön tudta, hol

végződik a fénylő zsinór.

Heather ott ült az ágya mellett, a fejét a takaróra hajtva, és fogta a

kezét. A haja szétterült, mint egy legyező.

Aludt.

Breckenridge rögtön arra gondolt, hogy biztosan nem kényelmes

neki, fel kellene kelnie az ágyból, és lefektetni...

Aztán eszébe jutott, hogy Heather kikosarazta.

Eszébe jutott, hogy mégis kockáztatta érte az életét, azért jutott ide,

mert megmentette Heathert.

Ha életben marad, újra megtenné.

Iránta érzett szerelme lénye elválaszthatatlan része volt, a

legerősebb, a leggyönyörűbb és a legjobb. Többé nem fogja elűzni ezt

az érzést, sem Heathert a szívéből... Inkább a lelkét adná el, mint hogy

elveszítse a szerelmét, Heathert.

Akkor is, ha nem az övé hagyományos értelemben.

Minden értelemben, ami neki számít, Heather mindig az ő védelme

alatt állt. Védelmeznie kell.

Szeretni.

Ránézett, és új távlatból látta a fátyolon keresztül.

Heather azt mondta, nem bánja, ha elmegy... De akkor miért van itt?

Miért tágította az érzékeit és meggyőződött arról, hogy az ágya

mellett virraszt a sötét éjszakában?

Újra ránézett, és látta a könnyek nyomát az arcán.

Minden kétséget kizáróan tudta, hogy miatta sírt. Tudta, hogy

szereti.

Más szavak is felbukkantak a tudatában. Amikor a karámja mellett a

földön heverve annyira fázott, Heather azt mondta, hogy átgondolta, és

feleségül akar menni hozzá. A jövendő életükről beszélt, mindenről,

amit majd együtt tesznek.

Áradtak felé az emlékek.

Heather szereti.

Bár megízlelte a fénylő valóság új dimenzióját, lassan visszatért

oda, ahol korábban volt.

Élet és halál között lebegett.

És ezúttal még sürgetőbben érezte a hívást, hogy induljon végre.

Engedje el az életét, és hagyja el a világot, amelyet addig ismert. Hagyja

el Heathert. Hagyja el a szerelmüket.

Távolról megint az ágyon fekvő testére nézett. A sérülés súlyosnak

látszott. A gyógyfőzetek és kenőcsök ellenére a testi kínoktól vonaglott.

Ha visszatér abba a testbe, napokig tartó szenvedéssel kell

szembenéznie, megnyomorítja a fájdalom.

Furcsa érzékelését ismét Heatherre irányította. Olyannak látta,

amilyen valójában volt: sebezhetőnek, kétségbeesettnek, védtelennek.

És az iránta érzett szerelme tette ilyen védtelenné, mert azzal, hogy

elfogadta a szerelmet, az érzelmeiben védtelen lett.

Ha enged a hívó szónak, akkor Heathert ki öleli és védelmezi? Ki

törődik vele?

Ki szereti?

Nem mehet el. Akármennyire fáj is a maradás, akármi az ára,

egyszerűen nem mehet el Heather mellől, ha csak halvány remény van a

maradásra, hogy vele lehet.

Az a sürgető hang újra felszólította, ezúttal határozottabban. Mennie

vagy maradnia kell, de itt az idő, hogy döntsön.

Nem kellett sokáig gondolkodnia, tudta, mit kell tenni. Egyetlen

szót mondott ki: – Nem.

És rögtön a testében volt.

És marcangolta a kín.

– Égeti a láz – szólt Heather, és aggódva nézett Catrionára. – Mit

tegyünk?

Catriona gondterhelt arckifejezése egyáltalán nem csillapította

Heather gyötrelmét. Breckenridge az első éjszakán és másnap is

jéghideg volt. A harmadik nap reggelén, amikor felkelt mellette, és arcát

nézte, azt látta, hogy már nem annyira sápadt, és a keze meleg volt.

Mivel komoly sérülésekkel még nem volt tapasztalata, azt hitte,

hogy megkezdődött a gyógyulás. Halkan beszélt hozzá, hogy mit

fognak: együtt tenni, ha jobban lesz, közben alig várta, hogy kinyissa a

szemét.

Ám a láz hatására bőre forrósodott, és késő délutánra már attól

kellett tartani, a láz belülről emészti el.

Előbb jeges borogatást tettek a homlokára, aztán jeges vízbe mártott

lepedővel borogatták a testét folyamatosan, de semmi sem használt. Azt

sem sikerült elérniük, hogy ne emelkedjen tovább a láza.

Ugyanis folyamatosan emelkedett.

Catriona karba font kézzel nézett rá, aztán kurtán bólintott. – Jeges

fürdő. Minden mást megpróbáltunk, de hiába. Tehát azt kell tennünk. –

Tétovázva nézett Heatherre. – Kockázatos azzal a sebbel, de ha nem

sikerül levinnünk a lázát, akkor elveszítjük.

– Most? – Ez volt Heather válasza.

Catriona kiadta az utasításokat. Perceken belül megérkezett

Henderson két inassal. Nagy bádogkádat hoztak. Catriona utasításainak

megfelelően a szoba másik végébe állították, a kandallótól távol.

Az első inas öt perccel később egy vödör jéggel tért vissza.

Algaria is megérkezett, és átvette az irányítást. Richard lépett be

Hendersonnal és két másik férfival. Készen álltak, hogy Breckenridge-et

az ágyból a fürdőbe emeljék át.

Catriona kiadta az utasítást: – Be kell meríteni, aztán kiemelni.

Lepedőből rögtönzött hevedert készítettek. Amikor Algaria

bejelentette, hogy a jeges fürdő készen van, a fér- fiák a lepedőre tették

Breckenridge-et, aztán felemelték, és beengedték a vízbe.

Heather a kezét tördelve nézte, és megborzongott.

Amint a férfiak hátraléptek és hagyták, hogy Breckenridge

elmerüljön a jeges vízben, ő a kád mellé lépett, letérdelt és megfogta

Breckenridge kezét.

A kád másik oldalánál Catriona nézte. Néhány perc elteltével

Heather rájött, hogy Catriona csak Breckenridge ajkát figyeli.

Amint lilulni kezdett, Catriona megszólalt: – Kivenni! Most!

Heather hátralépett, a férfiak odaálltak a kádhoz.

Kiemelték Breckenridge-et, lefektették a jéghideg lepedőben a

padlóra tett matracra. Catriona és Algaria gyorsan szárazra cserélte a

kötést.

Éjfél előtt még kétszer be kell meríteniük.

Miután a kastély órái elütötték az éjfélt, és Breckenridge újra az

ágyban feküdt, Heather mellette ült a széken, és nézte, ahogy alszik.

Az ágy másik oldalán a hintaszékben, nagykendővel betakarózva

Catriona is figyelte.

Heather végül összeszedte a bátorságát, és feltette azt a kérdést, ,

amely egész nap gyötörte. – Miért nem ébredt még fel?

Catriona nézte a beteget és halkan válaszolt. – Azt hiszem, azért,

mert nagyon sok vért veszített. Annyit nem, hogy belehaljon, de elég

sokat ahhoz, hogy... az igazsághoz az áll legközelebb, ha azt mondom,

hogy hibernálódjon. A léleknek és a testnek is van védekező

mechanizmusa, vagyis a tudat képes hibernált állapotba küldeni a testet.

Nem igazán eszméletlenségbe, hanem nagyon mély álomba, hogy

jobban gyógyuljon.

Felemelte a kezét, hogy megigazítsa magán a kendőt, és Heatherre

pillantott. – Szerintem nem rossz jel, ha nem ébred fel... még nem. Sőt

éppen annak a jele lehet, hogy a test gyógyul. A láz azt mutálja, hogy a

szervezet felvette a harcot a fertőzéssel.

Heather bólintott. Megnyugtató szavak voltak számára.

Catriona megtapintotta Breckenridge csuklóját, aztán hátradőlt. – A

pulzusa egyenletes. Nem olyan erős, mint szeretném, de gyengülésnek

semmi jele, és jelenleg a testhőmérséklete is normális. Ám azt hiszem,

hogy hajnal előtt újra belázasodik.

Kényelmesen elhelyezkedett a székben, megigazította a vállán a

kendőt. – Javaslom, hogy felváltva aludjunk. Valamelyikünknek ébren

kell lennie, hogy észrevegye, ha a láz ismét felszökik, ahogy szerintem

történni fog, vagy ha remegni kezd. – Behunyta a szemét, kényelmes

testhelyzetet keresett. – Ha vacogni kezd vagy felmegy a láza, azonnal

ébressz fel!

– Rendben. – Heather az ágy fölé hajolt, fogta Breckenridge kezét,

és figyelni fogja egész éjszaka.

Két óra múlva Catriona felébredt, és utasította Heathert, hogy

pihenjen. Heather tudta, hogy jobb, ha nem vitatkozik. A fejét az ágyra

hajtotta, és behunyta a szemét.

Nem sokkal később Catriona felrázta. Heather pislogott, és még

éjszaka volt. Breckenridge keze nagyon forró volt.

– Megint le kell hűtenünk – sürgette Catriona, mutatva, hogy álljon

félre.

Heather engedelmesen utat engedett, ahogy Richard és a többi férfi

visszatért. Friss jeget is töltöttek már a kádba.

Megismételték a korábbi műveletet.

Amint Breckenridge lehűlve visszakerült az ágyba, és Richard meg

a többiek kimentek, Heather visszaroskadt a székbe.

Catriona vele szemben állva újra ellenőrizte Breckenridge pulzusát,

aztán Heatherre nézett. – Visszamegyek az ágyamba. A láza reggelnél

előbb nem fog felszökni. – Felemelte a karját. – Ha remegni kezd, vagy

megint felszökik a láza, gyere értem azonnal.

Heather bólintott. – Megígérem.

Catriona elfordult. – Próbálj szundítani, ha tudsz.

Heather felsóhajtott, ismét megfogta Breckenridge kezét, és

folytatta a virrasztást.

Élete legsötétebb időszakát élte át a következő néhány napban. Bár a

jeges fürdőre többé nem volt szükség, Breckenridge láza időnként

felszökött, és Heathert olyankor mindig rémület fogta el.

Aztán Breckenridge nyugtalan lett, lerúgta magáról a takarót,

mocorgott az ágyban, aztán a fájdalomtól felnyögött.

Heather alig hagyta magára, szinte mindig ott ült mellette. Jutalmát

a harmadik nap vége felé nyerte el, amikor a szavai láthatóan

megnyugtatták a beteget.

Catriona csak hümmögött. – Ahogy gondoltam, gyógyuló

állapotban van – jelentette ki megkönnyebbülten.

Heather a maga részéről nem tudott megnyugodni, látni akarta

Breckenridge szemét, tudni akarta, hogy felismeri-e.

Tudata mélyén ott motoszkált a ki nem mondott félelem, hogy ilyen

sok „hibernált” nap után, amikor visszatér az eszmélete, nem emlékszik

sem rá, sem senki másra.

Félelmei eloszlatására, valahányszor kettesben volt vele, beszélt

neki a múltjukról, jelenükről és jövőjükről. Nem fogta vissza magát,

hagyta, hogy a szíve diktáljon, a szerelem vezesse.

Mindennél jobban megnyugtatták ezek a monológok, amikor

szerelmük ragyogott.

A ház népe kivétel nélkül segített, mindenki a maga módján. A

szakács rendszeresen küldött fel ételt, Algaria gondoskodott róla, hogy a

beteg egyen. Lucilla és Marcus időnként benéztek, hogy érdeklődjenek

Breckenridge vikomt állapotáról, de nem maradtak sokáig. Richard

gyakran meglátogatta és beszélgetett vele. Elmondta, mi történik a

világban.

Catriona volt a legnagyobb segítségre, különösen a hosszú éjszakai

virrasztásokban, bár amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a beteg

állapota javul, a saját ágyában aludt. Időnként benézett megnyugtatni

Heathert.

Egy ilyen látogatás alkalmával, amikor Heather szokásos nelyén, az

ágy mellett ült, és szokása szerint Breckenridge kezét fogta, Catriona

pedig az ágy másik oldalán a hintaszékben ringatózva úgy nézte, hogy

Heather megint azt érezte, a legtitkosabb gondolatait is látja.

Egy idő múlva Catriona rákérdezett: - Elsimítottátok a

nézeteltéréseket, és megállapodtatok a közös jövőben?

Heather nem számított ilyen kérdésre. Közös jövő. Catriona ezt úgy

mondta, mintha nem volna más választási lehetőségük.

– Igen. – Heather elgondolkodott. – Legalábbis... úgy hiszem. –

Mivel Catriona a homlokát ráncolta, folytatta: – Mielőtt a többiek

odafutottak hozzánk, beszéltünk, és mondtunk egymásnak bizonyos

dolgokat. De olyan zűrzavar volt, hogy nem tudom... – Felsóhajtott. –

Nem tudom, mennyire emlékszik abból.

– Ebben az esetben azt javaslom, mondd ki az elhatározásodat

abban a pillanatban, amint felébred, és képes felfogni a szavak

jelentését. – Catriona komolyan a szemébe nézett. – Ez fontos, Heather.

Általában nem mondok ilyesmit senkinek, hiszen nem szabad

befolyásolnunk, de ti ketten egymásnak vagytok teremtve. Ám ahhoz,

hogy ez valóra váljon, tiszta szívedből hinned kell az álmodban. Rá kell

bíznod magad erre az álomra, hogy minden cselekedetedben, minden

szavadban, minden gondolatodban ez vezessen. – Néhány pillanatig

hallgatott, majd Heather szemébe nézve folytatta: – Nem tudom, miért

olyan fontos ez, de azt tudom, hogy fontos. Mert hinned kell, hogy ami

közietek van, beteljesedik, olyan lesz, amilyennek megálmodtátok, hogy

ő is hihessen benne.

Heather megérezte a szavakban rejlő igazságot. Tapasztalta már,

hogy a logika és az ész nem mindig alkalmazható a szerelemben. Talán

a szerelembe vetett hit az egyetlen igazság.

Kockázatosnak tűnhet vakon hinni egy érzelemben, de már nem volt

veszítenivalója. Bólintott. – Úgy lesz.

A válaszától Catriona mintha megnyugodott volna, és

elmosolyodott. – Jó – mondta, aztán felállt, összehúzta magán a kendőt,

és lenézett Breckenridge-re. – Nem hiszem, hogy ma éjszaka gond

lehetne véle. Aludj. Nem fog elhagyni téged.

Azzal sarkon fordult, és az ajtó felé indult.

Heather látta, hogy becsukódik mögötte az ajtó, és végiggondolta a

beszélgetésüket. Az aggódása jelentősen csillapodott. Bebújt Timothy

mellé az ágyba, a párnára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét.

Összefolytak a napok, teljesen elvesztette az időérzékét.

Másnap délután Heather hagyta magát rábeszélni, hogy frissítő

fürdőt vegyen, megmossa a haját, átöltözzön és egyen.

Felfrissülve tért vissza a betegágyhoz, hogy felváltsa Algariát. Bár a

láz csillapodott, és Breckenridge kevésbé elgyötörtnek látszott, rnég

nem nyerte vissza az eszméletét. Catriona és Algaria azonban arra

számított, hogy ez hamarosan bekövetkezik.

Éppen elhelyezkedett a széken, és Algaria a küszöböt lépte át,

amikor lódobogást és kocsikerék csikorgását hallották az udvarból.

– Valaki nagyon sietve jött – pillantott rá Algaria.

Öt perccel később elegáns, karcsú, barna hajú hölgy lépett a

szobába.

Heather elmosolyodott.

– Caro!

Rögtön felállt.

Caroline Anstruther-Wetherby egyenesen az ágyhoz lépett. A

mozdulatlan testet nézve megkerülte a baldachinos ágyat, Heatherhez

lépett, és magához ölelte.

– Drágám! Hallottam, mi történt, és azonnal jöttem – magyarázta,

aztán elengedte az ölelésből Heathert, és ismét Breckenridge-re nézett. –

Hogy van?

– Sokkal jobban, mint volt.

Caro lehajolt, a beteg kezét nézte, amelyet Heather nemrég még a

kezében tartott. Megfogta, gyengéden megsimogatta, mintha azt tudatta

volna Breckenridge-dzsel, hogy megérkezett.

– Mondj el mindent.

– Nekem is.

Heather és Caro megfordult a hangra. Michael Anstruther-Wetherby

közeledett feléjük. Michaellel kötött házassága révén került Caro a

Cynster családba. Michael nővére, Honoria, azaz St. Ives hercegnő,

Devil Cynster hitvese volt a Cynster-klán feje, Devil Cynster pedig

Richard bátyja, azaz Heather legidősebb unokabátyja.

Michael magas, sötét hajú, rendkívül jó kapcsolatokkal rendelkező,

a politikában aktívan részt vevő úriember szívélyesen megölelte

Heathert. Amikor elengedte, megveregette a vállát.

– A bátyáid, apád, Devil és a többiek helyett jöttem. Mivel Caro

mindenképpen azonnal ide akart jönni, és Breckenridge a hírek szerint

gyengélkedik, úgy gondoltuk, jobb, ha a többiek Londonban maradnak,

amíg fel nem tárjuk a valós helyzetet.

Heather megkönnyebbülten behunyta szemét. – Köszönöm.

Szívből jövő köszönet volt. Bátyjai buzgóságát kezelni olyan

erőfeszítést és taktikázást igényelt volna, amelyre az adott helyzetben

nem volt képes. Michaelre mosolygott. – Nagyon hálás vagyok.

Michael visszamosolygott rá. – Gondoltam. Ám azzal a hátránnyal

jár, hogy mindent el kell mondanod. Részletesen. És az elejétől.

– Rendben.

Breckenridge-re pillantott, látta, hogy „alszik”, majd a szoba másik

végében álló szófa és karosszékek felé mutatott.

Amint kényelmesen elhelyezkedtek, eleget tett a kérésnek. Az

elején, Lady Herford házánál kezdte, és mindent elmondott részletesen.

Semmit sem hagyott ki, időrendi sorrendben elmondta, ami történt.

Michael és Caro nagy figyelemmel hallgatták elrablásának különös és

nyugtalanító történetét, az okokat, miért maradt elrablóival, hogy még

többet megtudjon, és milyen nehézségeken ment keresztül ő és

Breckenridge, míg végül viszonylag könnyen elmenekültek. Amikor

eljutott odáig, hogy beértek a Vale-be, és a kastélyban menedéket

találtak, kis időre elhallgatott, lehajtotta a fejét, majd felnézett, és

folytatta. – Breckenridge-dzsel beszéltünk a jövőnkről, de erről inkább

nem mondanék többet, amíg magához nem tér.

Caro és Michael egymásra pillantott, és Heather semmit sem tudott

kiolvasni ebből a pillantásból, de aztán Caro bólintott.

– Rendben. De hogyan sérült meg? Richard azt mondta, felöklelte a

bika.

Erre könnyebb volt válaszolni. Ám miközben felidézte

Breckenridge megsebesülését, Heather hirtelen megdöbbent... Akkor is

megdöbbentőnek találta, de az utána következő események

forgatagában kiment a fejéből. Milyen furcsa, hogy amikor ott ült a

karám felső rúdján, és az ikrek felé nyújtotta a kezét, nem húzták,

hanem lökték. Vajon miben mesterkedtek?

– Hogyan alakult az állapota? – kérdezte Caro.

Heather elmondta, hogy az elején nagyon hideg volt a teste. –

Catriona szerint azért, mert sokkot kapott. Aztán jött a láz.

Michael az ágyra pillantott. – Visszanyerte az eszméletét?

Heather is a szoba másik vége felé fordult. – Catriona azt mondja,

nem eszméletlen, csak mély, gyógyító álomban van. A láz lejjebb ment,

de még nem múlt el. Ő is és Algaria is úgy gondolja, hamarosan teljesen

elmúlik a láz, és akkor felébred.

– Szerencse a szerencsétlenségben, hogy itt volt, amikor ez történt –

mondta Caro, azzal felállt. – Ha nincs ellenedre, kicsit itt maradnék

veled. Üzenetet hoztam édesanyádtól és a húgaidtól.

– Persze – felelte Heather, és ő is felállt.

Michael összenézett a hitvesével, és mosolygott. – Mivel rám itt

nyilvánvalóan nincs szükség, megkeresem Richardot.

Búcsút intett, azzal elindult az ajtó felé. Heather az ágy mellé

vezette Carót.

Aznap éjjel Heather egy széken ült Breckenridge ágya mellett. Az arcát

nézte, meglehetősen komoly vonásait, közben a reményeire és

félelmeire gondolt. Arra, amit este látott mások házasságából, mások

közös életéből.

Mivel egyetlen pillanatra sem akarta őrizetlenül hagyni

Breckenridge-et, a többiek – Caro, Michael, Catriona és Richard – a

szoba másik végében vacsoráztak.

Sokat beszélgettek, sőt nevettek is, és Heather remélte, hogy ezek a

hangok kiszabadítják Breckenridge-et abból az állapotból, amely nem

engedte felébredni.

Breckenridge állapota nem változott, de Heather álláspontja

letisztult.

A családban, amelyben felnőtt, amelyben a házasságok a szerelem

szilárd alapjain álltak, azt hitte, tudja, hogyan működnek ezek a

kapcsolatok. Most azonban, feltehetően azért, mert ő maga is ilyen

szövetségre akart lépni, ilyen egymással mindent megosztó kapcsolatot

akart létesíteni Timothyval, érzékenyebb lett a Michael és Caro. Richard

és Catriona közötti láthatatlan kötelékre. Az adás és elfogadás többnyire

szavakon és észrevételeken túli folyamatára.

Látta, hogy az elfogadást mindig adás előzi meg.

Az pedig feltétel nélküli, nem társul hozzá semmi kikötés. Aki ad,

nem vár viszonzást, ám a párok, akik így mindent megosztanak

egymással, elkerülhetetlenül viszonoznak minden gesztust.

Már megértette, hogy a szerelem, a szeretet minden fölött áll.

Minden más csak másodlagos a feltétel nélküli adáshoz képest.

Megfogta Breckenridge kezét, és halkan kimondta: – Ha visszajössz

hozzám, mindegy, hogy szeretsz-e vagy sem, feleségül megyek hozzád,

és feltétel nélkül szeretni foglak életem utolsó pillanatáig.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, valami megváltozott:

megkönnyebbült és erősebbnek érezte magát.

Tudta, hová tartozik.

Akkor értette meg, ha semmit sem kap cserébe, élete sikerének igazi

mércéje az, hogy megbecsüli a szerelmet, amelyet megtapasztalhatott.

Előrehajolt, fogta Breckenridge kezét, és behunyta a szemét, aztán

Istenhez és a Ladyhez imádkozott. – Ha esélyt adsz nekem, hogy vele

legyen jövőm, örvendek neki, és legjobb tudásommal élem meg. Hű

leszek az eskümhöz, hozzá és az iránta érzett szerelmemhez örökkön-

örökké. Ámen.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Amikor Heather felébredt, már hajnalodott; az égbolt ezüsttel szőtt

rózsapír fénye áradt a szobába. Egy pillanatig eltűnődött, vajon mire

ébredt, aztán Breckenridge-re nézett...

– Felébredtél! – kiáltott. Képtelen volt magában tartani az örömöt.

Breckenridge elmosolyodott, aztán a szeme újra lecsukódott. – Már

egy ideje ébren vagyok, de nem akartalak felkelteni.

A hangja alig hallható suttogás volt.

És Heather rájött, hogy enyhe nyomást érzett a kezén, arra ébredt. A

férfi homlokára tette a kezét. – Nincs lázad. Elmúlt.

Újra az arcára nézett, és mámorító megkönnyebbülést érzett.

– Pihenned kell! – Ez parancs volt, és mindennél fontosabbnak

tartotta, hogy Breckenridge ezt megértse. – Szépen gyógyulsz, napról

napra javulni fog az állapotod. Catriona szerint idővel teljesen felépülsz,

mintha a baleset meg sem történt volna.

Ezt azért mondta, mert Algaria a lelkére kötötte, hogy ne felejtse el

rögtön megnyugtatni a beteget.

Breckenridge feje megmozdult, és Heathgr ezt bólintásnak

értelmezte.

– Rögtön pihenek. De... komolyan gondoltad, amit a karámnál

mondtál? Hogy igazán velem akarod leélni az életedet?

– Igen – felelte Heather, és még szorosabban fogta a kezét. –

Minden egyes szót komolyan gondoltam.

Breckenridge felsóhajtott, de a szemét még nem nyitotta ki. Heather

úgy gondolta, még ahhoz sincs elég ereje.

– Jó. Mert én is komolyan gondoltam minden szót – mondta halkan.

Heather könnyei potyogtak, de közben mosolygott. – Azt is, hogy a

lányaink olyanok is lehetnek, mint Cordelia?

– Ezt hangosan kimonatam?Igen, komolyan gondoltam. De kérlek,

ezt el ne mondd neki! Folyton felhánytorgatná, Constance pedig a

fejemet venné.

Ahogy kimondta az utolsó szót, újra gyógyító álomba merült.

Heathernek eszébe jutott Catriona figyelmeztetése. Aztán eszébe

jutott az esküje. A beteg fölé hajolt, és gyengéden megcsókolta.

– Most aludj, gyógyulj, de még el kell mondanom valamit.

Szeretlek. Életem végéig szeretni foglak. Nem várom el, hogy te is

szeress, az már nem számít. Én feltétel nélkül mindig szeretni foglak. –

Újra megcsókolta, de Breckenridge nem válaszolt.

Heather elhúzódott.

– Most pedig az a dolgod, hogy minél gyorsabban gyógyulj. Hiszen

meg kell szerveznünk az esküvőt.

Tudta, hogy Breckenridge ezt is hallotta, mert a vonásai

meglágyultak.

Breckenridge nem sokkal dél előtt tért magához. Kinyitotta a szemét, és

azt látta, hogy Algaria ül az ágya mellett. Kicsit hátrébb húzta a széket,

és szorgalmasan kötögetett, de mintha megérezte volna pillantását,

felnézett, és bólintott.

– Isten hozta – mondta, azzal letette a kötést, és felállt. – Hogy érzi

magát?

Breckenridge legnagyobb bosszúságára azt tapasztalta, hogy olyan

gyenge, mint az őszi légy, és a seb az oldalán, bár gyógyult, még mindig

fájt minden mozdulatnál.

Henderson segítségével fel tudott kelni, eleget tehetett a természet

hívó szavának, aztán megfürdött. Sikerült annyi ideig egyenesen

megállnia, hogy megborotválkozzon. Algaria pedig átkötözte a sebet.

Catriona, aki már korábban meglátogatta, most Richard egyik

hálóingét hozta.

– Semmi értelme felöltözni – mondta. – Úgysem tudod elhagyni a

szobát, még sokáig feküdnöd kell. Csak akkor kelhetsz fel, amikor

visszanyered az erődet, az pedig nem megy egyik napról a másikra.

Amikor lefeküdt, tudta, hogy Catrionának igaza van. A kezét

megadóan felemelte. – Rendben. Szót fogadok.

Miután ráadták a hálóinget, hagyta, hogy Henderson a frissen

áthúzott ágyba fektesse. Catriona és Algaria a szóba másik végében

beszélgettek. Breckenridge az ajtó felé pillantva megkérdezte: – Hol van

Heather?

Catriona ránézett. – Alszik. Az utóbbi hat napban éjjel-nappal

melletted volt. Mivel már újra beszámítható állapotban vagy, elküldtem

aludni. Vacsorára felébresztem, de előbb nem.

Breckenridge tétován bólintott. Hat nap? Ez nem lehet igaz.

– De mivel már teljesen ébren vagy, felküldöm Carót, hogy

szórakoztasson.

– Caro?

Ha Caro ideért, akkor valószínűleg tényleg eltelt hat nap.

– Tegnap érkezett Michaellel – jegyezte meg Catriona, azzal

visszafordult Algaria felé, valamit mondott neki, majd az ajtó felé

indult.

Algaria visszatért, felkapta a kötését.

– Caro mindjárt itt lesz, de éppen ebédel. Szólok, hogy küldjenek fel

egy tálcát. Mit szeretne?

Breckenridge farkaséhes volt, de tapasztalatból tudta, hogy eleinte

nem tud sokat enni. Húslevest és kenyeret kért. Algaria jóváhagyta a

választását, és elindult, hogy intézkedjen.

Öt perccel azután, hogy az ajtó becsukódott mögötte, kopogás

hallatszott, és Caro lépett be. Halványkék szemével rögtön a férfi

tekintetét kereste. Aztán szélesen elmosolyodott.

– Hála az égnek! Jól vagy!

Breckenridge felemelte a kezét, és a hintaszékre mutatott.

– Isten hozott a betegszobában. Ha jól értem, még egy ideig be

leszek zárva ide.

– Valóban. – Azzal a szoknyáját eligazgatva leült. Élénk tekintete a

férfi arcát fürkészte, és mosolya azt jelentette, hogy elégedett a

látvánnyal. – Sokkal jobban nézel ki. Az ébrenlét határozott javulás az

eszméletlenséghez képest.

Breckenridge visszafeküdt, a fejét a párnára hajtotta.

Caro is hátradőlt a hintaszékben. – Ezúton szeretném közölni veled,

hogy szörnyen hálásnak kell lenned. Azzal, hogy én jöttem ide hozzád,

megmentettelek attól, hogy nővéreid gondoskodását kelljen elviselned.

Amint meghallották a baleseted hírét, Constance és Cordelia rögtön

indulni akart. Minden meggyőzőerőmet be kellett vetnem, hogy

visszatartsam őket.

– Ezért valóban őszinte hálával tartozom neked – felelte fanyar

mosollyal Breckenridge. – Bármennyire szeretem őket, nagyon rá

tudnak az emberre telepedni, és jelenleg nem vagyok abban az

állapotban, hogy megállják a saját lábamon.

Caro megértőn mosolygott. – Megígértem nekik, hogy

folyamatosan beszámolok nekik az állapotodról, és már küldtem is

leveleket, így okkal hihetem, nem fenyeget az a veszély, hogy

bármelyik pillanatban betoppanhatnak.

– Visszagondolva azt gyanítom, hogy te és Michael tartoztok nekem

a múltkori esetért. Amikor a sorsomra hagytatok.

Négy évvel korábban puskával meglőtték, amikor Michael és ő

Carót próbálta védeni.

Caro oldalra billentette a fejét. – Akkor Londonban voltunk, és nem

sokat tehettünk Breckenridge csak hümmögött.

Caro néhány pillanatig nézte, majd megszólalt: – Örülök, hogy

végre választottál. Éppen ideje volt, hogy észhez térj.

Breckenridge összevonta a szemöldökét. – Akkor is, ha ehhez

emberrablás kellett?

Caro bólintott. – Akkor is. – Elhallgatott, majd megkérdezte: – Ő az

igazi, ugye?

Breckenridge állta a tekintetet. – Igen. Határozottan igen. –

Tétovázott kicsit, majd hozzátette. – Nem tudnék élni nélküle.

Caro ragyogó mosollyal nézett rá. – Csodálatos! Ennek így kellett

történnie.

Breckenridge nem igazán volt biztos ebben, hogy ezt akarta hallani,

még hozzá kell szoknia a sebezhetőség és a függőség érzéséhez.

– Sajnálatos módon, valahányszor esküvő közelébe kerülük,

megsebesülök! Mielőtt hozzámentél Michaelhez, meglőttek, és

majdnem belehaltam. Most pedig Heatherrel akarunk összeházasodni, és

felnyársalt egy bika. Azt hiszem, hálát kell adnom az Úrnak, hogy

Constance és Cordelia már férjnél vannak.

Caro felnevetett. – Akkor nyilván azért menekültél meg, mert

sokkal idősebbek nálad. Hiszen kamasz voltál még, amikor férjhez

mentek. – Elhallgatott, majd mosolyogva folytatta: – Tudod, te igazi

védelmező vagy. Igen. És most megtaláltad a hölgyet, akit életed végéig

védelmezned kell. – A mosolya még ragyogóbb lett. – Amint feleségül

veszed, biztonságban leszel.

Breckenridge hümmögött, de meg sem próbált vitatkozni.

Mert Carónak igaza volt.

Heather az a hölgy, akit élete végéig védelmezni akar.

Öt nap múlva felkelt a betegágyból, de a szobát még csak ritkán hagyta

el. Bár újra lejárt a nagyterembe, hogy a ház népével étkezzen, Catriona

és Algaria minden ennél megerőltetőbb testmozgást szigorúan

ellenjavalltak.

Mivel nagyon igyekezett minél előbb visszanyerni szokásos jó

állapotát – hogy Heatherrel összeházasodhassanak visszafogta magát, és

beleegyezett, hogy betartja a szigorú előírásokat.

Ezért a megbeszélést, amelynek Richard, Michael és közte meg

kellett történnie, a betegszobában tartották. Legalább rendesen

felöltözött, mert Caro több ruhát hozott magával neki és Heathemek is.

Bő ingben, nadrágban, selyem házikabátban kényelmesen ült a szófa

egyik végén; Richard a másikon, velük szemben az egyik karosszékben

foglalt helyet Michael.

– Tehát – szólt Michael, határozottan Breckenridge-re nézve –,

pontosan mit is tudunk erről az aljas gazemberről?

Breckenridge arca elkomorult. – Sajnos nem eleget.

Richard fészkelődött. – Azt tudjuk, hogy valami skót. Ennyi

bizonyosnak tűnik.

Breckenridge bólintott. – Magas, fekete hajú, termetes skót.

Különös ismertetőjele a hideg szeme. Szinte biztosan arisztokrata, és

nagy valószínűséggel felföldi nemes.

– És ez az ember rendelte meg, hogy Heathert rabolják el

Londonban és vigyék Gretna Greenbe, ahol ő átvette volna – összegezte

Michael.

– Ami azt illeti, nem egészen így van – felelte Breckenridge. – Azt a

megbízást adta, hogy rabolják el „az egyik Cynstér lányt”, mindegy

volt, hogy melyiket a három közül. Heather szerint ez nagyon fontos

tény.

Richard a homlokát ráncolta. – Miért fontos?

– Azért, mert miközben ő és Eliza jelentős vagyon örökösnői,

Angelica nem. És Heather nem tudta megmondani, vajon Henrietta és

Mary szintén szóba jöhető célpont.

Michael gondterhelten nézett. – Tehát bármi is az indítéka,

valószínűleg nem a pénz vezérli.

Breckenridge bólintott. – És ha figyelembe vesszük, mennyi pénzt

költött az elrablására, azt hiszem, ebből levonhatjuk azt a

következtetést, hogy anyagi javaknak nincs híján.

– Ezek szerint biztosan nem pénzről van szó – pillantott Richard

Breckenridge-re. – Szerinted van jelentősége annak, hogy Gretna Greent

jelölte meg az átadás helyszíneként?

Breckenridge arca megrándult. – Lehetséges, hogy a terv részeként

feleségül akarta venni, ám ugyanúgy lehetséges, hogy más, előttünk

ismeretlen okból volt megfelelő az a helyszín.

Richard bólintott. – Az ember, akit leküldtem Gretnába érdeklődni,

tegnap ért vissza. Senki, még a békebíró sem tud hozzátenni semmit a

személyleíráshoz. Fletchert és Cobbinst a nemesúr szabadította ki; sok

embert fizetett le, hogy kiszabadulhassanak, aztán rögtön visszamentek

délre.

Breckenridge hümmögött. – Nem hiszem, hogy könnyű volna

megtalálni őket. Lefogadom, pénzt kaptak azért, hogy egy ideig ne

mutatkozzanak. Ráadásul nem hiszem, hogy többet tudnának annál,

amennyit most tudunk. Heather szép munkát végzett, mivel kiszedett

belőlük mindent, amit csak lehetett.

Michael bólintott. – Azt kell feltételeznünk, hogy ez az ember elég

okos, és van pénze is, hogy eltüntesse a nyomokat. Tehát mire

jutottunk?

– Arra, hogy igazából fogalmunk sincs, ki lehet, az indítékairól

pedig még kevesebbet tudunk – összegezte Breckenridge, majd

komoran hozzátette: – És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy eleget

tudott a családról ahhoz, hogy személyleírást adjon a lányokról, és azt is

tudta, hogy ne lépjen be a völgybe. Amint meglátta, hogy a birtokra

értünk, rögtön elvonult.

A három férfi hallgatott, összegezték magukban a tényeket.

Végül Richard szólalt meg: – Ebből többet nem tudunk

kikövetkeztetni. Olyan általános személyleírásunk van, amely számos

skót nemesre illik, és a bizonyítékok alapján a pénzt mint indítékot

kizárhatjuk. Ez a férfi okos, gazdag, de ezen túl mást nem tudunk róla.

Breckenridge bólintott. – Azzal kell foglalkoznunk, hogy még két

Cynster lány tartózkodik Londonban, sőt Henriettát és Maryt is

számítva négy lehetséges célszemély van. Mivel Heatherrel kudarcot

vallott, ez a titokzatos úr talán valamelyiküket megpróbálja elrabolni.

– Amíg meg nem tudjuk, mi áll az egész mögött, és nem zárhatjuk

ki teljes bizonyossággal ezt a lehetőséget, addig ezt valós veszélynek

kell tekintenünk – mondta Michael, előbb Breckenridge-re, majd

Richardra nézve. – Amíg az ellenkezőjéről meg nem bizonyosodunk, ezt

nagyon komoly veszélynek kell vennünk.

Richard bólintott. – Már figyelmeztettem Devilt.

– Caro és én holnap elmegyünk – közölte Michael. – Londonban az

első dolgunk az lesz, hogy benézünk a Grosvenor Square-re, és mindent

elmondok Devilnek, amit eddig megtudtunk. Gondoskodni fog róla,

hogy a többi lány megfelelő védelmet kapjon.

Richard összerezzent. – Már látom, ha mi éberen vigyázunk rájuk,

azt a szóban forgó hölgyek nem igazán viselik majd jól.

Breckenridge vállát vont. – Akkor diszkréten kell csinálni.

Szerintem vonjátok be Wolverstone-t. Ő tudja, mit kell tenni.

Richard a fejét rázta. – Logikus ötlet, de nem tehetjük. Ő hozzám

hasonlóan visszahúzódott a kastélyába Northumbriában, és a szép

hölgyeknek sem sikerült kicsalogatni onnan ebben a szezonban.

– Attól még segíthet – jegyezte meg Breckenridge. – És talán

számos hozzá hasonló nős barátja lehet, akik boldogan segítenének.

Michael bólintott. – Az igaz. Fel fogom vetíti neki. – Aztán a két

beszélgetőtársára nézett. – És gondoskodom arról, hogy a helyzet

komolyságát nagyon világossá tegyem. Úgy tűnik, a Cynster lányokat

valamilyen okból támadják.

Két éjszaka telt el. Breckenridge hanyatt feküdt az ágyban, és a

baldachint nézte.

Michael és Caro előző nap elutaztak Heather közelgő eljegyzésének

hírével, és a bejelentéssel, amit a Gazette-ben közzététel céljával

fogalmazott, és amit Heather boldogan jóváhagyott.

Ezen a fronton minden rendben volt.

Nem is kellett kimondania azt a szót, amit nem akart kimondani, és

nem kellett letennie azt az esküt, amit nem akart.

Nem kellett vallomást tennie.

Heather megkímélte ettől, és ezért végtelenül hálás volt neki.

Ha Catriona nem ígértette volna meg vele, hogy nem kel fel az

ágyból, nem hagyja el a szobát másnapig, már úton lett volna Heather

szobájába, hogy a hálájának tanújelét adja.

Aznap este végleg levették róla a kötést, amely az elmúlt hetekben

olyan nagyon korlátozta a mozgását. Catriona apró öltésekkel varrta

össze a sebet, és gyógyító tudománya kivételesnek bizonyult, mivel már

nem érzett semmi fájdalmat. Ám Catriona ragaszkodott hozzá, hogy

másnap reggelig a szobában maradjon. Meg akarta vizsgálni, hogyan

gyógyul kötés nélkül a seb.

Ám holnaptól szabadon járhat a kertben, a közeli földeken.

Lovagolhat is. Részt vehet minden olyan tevékenységben, amelyben a

sérülése addig gátolta.

A tudata azonban, mint az várható volt, egyetlen dologra

koncentrált. Képtelen volt fékezni a képzeletét... és ez egyáltalán nem

vált javára. Hiszen a szavát adta, hogy nem hagyja el a szobát.

Elégedettsége mögött egyre nőtt a nyugtalanság, amelyhez foghatót még

nem tapasztalt. Türelmetlenül várta, hogy folytassa életét, kézen foga

Heathert, és elinduljanak a közös jövő felé.

Talán ez nem is volt meglepő. Amióta visszanyerte az eszméletét,

számtalan órát töltöttek beszélgetéssel és tervezéssel. Gyakran

tréfálkoztak, évődtek, ám lassan finomították elképzeléseiket,

körvonalazták a házasságukat és a közös életüket.

Tudta, hogy aludnia kellene, hogy Catriona nem örülne, ha reggel

karikás szemmel üdvözölné, de a türelmetlenség és a kielégítetlen

kéjvágy ébren tartotta.

Moccant a kilincs, a hang irányába nézett, és déjà vu érzése támadt.

Heather belépett a szobába, és becsukta az ajtót.

Mint korábban, ezúttal is selyemköntös volt rajta.

Mint korábban, most is megállt az ágy mellett, megoldotta széles

övét, és hagyta, hogy a selyemköntös a válláról a földre csússzon és

felfedte... Heather bőrét, kívánatos idomait.

Meglehet, azt ígérte Catrionának, hogy nem kel fel az ágyból, arról

nem volt szó, hogy senki sem bújhat mellé. Széles mosollyal akarta

felemelni a takarót, Heather azonban megelőzte.

Ám abban a pillanatban, amikor meg akart fordulni, Heather a kezét

a vállára nyomta. – Nem. Mozdulatlanul kell hanyatt feküdnöd.

– Kell?

Heather határozottan bólintott.

– Végig.

Miközben ezt mondta, karcsú combját átvetette Breckenridge

csípőjén, és addig mocorgott, amíg lovaglóülésben el nem helyezkedett

rajta. A bőre érintése, a simogatás felébresztette az emlékeket. Arra

kellett figyelnie, hogy hirtelen feltámadt mohó kéjvágyában ne

hadonásszon, ne nagyon mozogjon.

Heather pedig az arcán pajzán mosollyal nézte. - Catriona azt

mondta, ez teljesen rendben van, feltéve, hogy mozdulatlanul fekszel.

Meg sem szabad próbálnod, hogy felülj, semmi olyat nem szabad

tenned, amivel megfeszítenéd a varratokat, mert különben...

Azzal lehajtotta a fejét, és megcsókolta. Amikor visszahúzódott,

Breckenridge nem állta meg, hogy rá ne kérdezzen: – Te beszéltél erről

Catrionával?

Heather elmosolyodott. – Egyszerűen azt kérdeztem tőle, milyen

testmozgást nem szabad végeznie egy férfinak a te állapotodban.

Rögtön megértette, mire gondoltam.

– Azt elhiszem – morogta Breckenridge. – Ez megmagyarázza,

miért akarja feltétlenül megnézni a sebemet reggel...

Heather nem akart társalogni, hanem a csókjával beléfojtotta a szót,

és furcsa örömöt érzett, hogy képes volt erre. Izgatottság fogta el, hogy

Breckenridge visszacsókolta, amikor elfogadta, hogy ő vezet, és éppen a

felső körök legnagyobb kujonja hajlandó engedelmeskedni neki, azt

teszi, amit kér tőle.

Ez Heather pillanata volt, hogy megerősítse szó nélkül – ám olyan

nyelven, amelyet mindketten jól értettek – azt, ami azon a másik

éjszakán történt. Mielőtt túl sokat gondolkodtak, túl sokat beszéltek,

talán túl sokat vártak a másiktól.

Mindez már mögöttük volt, hiszen minden félreértést elsöpört

Breckenridge önzetlen cselekedete és Heather válasza.

Heather elkötelezettsége a jövőjük mellett most sokkal erősebb lett,

hogy át kellett élniük a traumát, amelybe Breckenridge majdnem

belehalt.

Ahogy Heather visszanyomta a párnára, kitárta a szívét és hagyta,

hogy minden, amit érez, kiáradjon belőle. Hagyta, hogy a szerelem

vezesse minden mozdulatában, mert minden arról szól, hogy igazán

szeresse, teljes szívéből.

Szeresse minden lélegzetvételével, minden érintésével, minden

szívdobbanásával.

Lelke minden apró rezdülésével.

Amikor magába fogadta, a testébe zárta, és szenvedéllyel, lángoló

vággyal meglovagolta, gyönyörben részesítette, ennek a valóságnak

fejezte ki hódolatát, ezt engedte szabadon megélni.

Hagyta, hogy betöltse és átjárja.

Breckenridge megragadta Heather csípőjét, miközben rajta lovagolt.

A szeme nyitva volt, de csak Heathert látta, őt érezte. Magával ragadta a

gyönyörű érzés, élvezte a testét.

És szerette.

Breckenridge azt tapasztalta, hogy az érzelmeik olyan erős

áramlattá folytak össze, hogy mindkettőjüket elsodorták.

És ismét elvarázsolta a legodaadóbb szeretkezés, a lelkek

egyesülése. Ám ezúttal készségesen adta magát bele, mert örökre akarta.

Akarta ezt a páratlan lelki közösséget, amelyben mögöttes szándék

nincsen.

Heather hátravetette a fejét, és Breckenridge érezte, hogy a teste

megfeszül, és akkor megértette, mi vezérli őket: nem volt más cél, csak

a mély, odaadó és kitartó szerelem.

Heather kívánta, ragaszkodott hozzá, és ő mellette volt. Együtt

ragadták meg, ízlelték a gyönyört..

Hagyták, hogy kitöltse őket, elárassza érzékeiket, kiterjedjen, míg

az örvény a mélységbe nem rántja őket.

Összecsaptak a fejük fölött a kielégülés aranyló hullámai.

Végül valami távoli partra vetődtek, biztonságban egymás kaijában.

Aztán gyengéd csókokkal kibontakoztak egymás karjából. A

gyönyörűséges, szerelemmel teljes jövő ígéretét szent ereklyeként a

szívükbe zárták. Breckenridge átölelte Heathert, és együtt aludtak el.

– Catriona azt mondja, a kanyaróm mostanra elmúlhatott, így bármikor

visszatérhetünk Londonba, amikor akarunk – szólt Heather, és

felpillantott Breckenridge-re, akivel karon fogva sétált.

Breckenridge a fejét csóválta hitetlenkedve. – Kanyaró! Csodálom,

hogy anyád elhiszi az ilyen történetet.

Aznap reggel Catriona felszabadította minden korlátozás alól, így

Heatherrel elmentek levegőzni a gyógynövényes kertbe. Bár

Breckenridge elég erősnek érezte magát, hálás volt Heathernek a

támogatásért, mert még bizonytalan volt az egyensúlya. Izmainak

szüksége volt még egykét napra, hogy regenerálódjanak.

– Mama és a többiek úgy döntöttek, hogy bár a történeted, miszerint

felutaztunk ide, ahol távol vagyunk a tömegtől, hogy meglássuk, illünk-

e egymáshoz, magyarázatot ad az együttlétünk első szakaszára, de ilyen

hosszú távollétre nem. – Elmosolyodott. – A történet, hogy felhoztál ide

gyógyulni, és gálánsán itt maradtál velem, hogy lábadozásom folyamán

szórakoztass, romantikus fényben tüntet fel téged.

Breckenridge hümmögött, aztán hozzátette: – Gondolom, a kanyaró

fedő történet arra jó volt, hogy a pletykafészkek nem neszelték meg

elszöktetésedet.

– Mama azt mondja, minden rendben van ezen a téren. – Megint

rápillantott magabiztos mosollyal. – És eljegyzésünk híre minden más

gondolatot kiűz a fejükből.

Az igaz.

Amikor hetekkel korábban azon a végzetes éjszakán kiparancsolta

Lady Herford szalonjából Heather, olyan volt... mint egy szárnyát

bontogató pillangó. Az utazásuk alatt és az együtt átélt

megpróbáltatások során gyönyörű, magabiztos, sziporkázó hölgy lett

belőle.

A szeretője. A leendő felesége.

Heather a férfi arcát nézte. – Mi az?

Breckenridge megállt. Elgondolkodott. Aztán mély lélegzetet vett,

és a lány szemébe nézett.

– Heather Cynster, megadtál nekem mindent, amire szükségem van.

Hála neked, szívem minden vágya valóra vált, mindent megkaptam,

amit csak reméltem, és ami egy csodálatos jövőhöz kell. És majdnem

elvesztettem.

Heather egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, de elég bölcs

volt ahhoz, hogy ne szóljon közbe.

Breckenridge felsóhajtott, majd folytatta: – Az, hogy majdnem

meghaltam, sok mindent világossá tett. Amikor az ember élet és halál

között lebeg, könnyű meglátni azt, ami igazán fontos. Az egyik ilyen

fontos dolog, amit végül megértettem, hogy csak a bolondok és gyávák

hagyják a szerelem igazságát kimondatlanul. Csak a gyengék nem

vallják meg a szerelmet.

És mindvégig Heather szemébe nézve gyengéden megcsókolta a

kezét.

– Drága Heather, bár már tudod, hadd mondjam ki az én

igazságomat. Szeretlek. Teljes szívemből szeretlek. És örökké szeretni

foglak, amíg csak élek.

Heather elérzékenyülve mosolygott. – Ez nagyon is helyénvaló. –

Boldogság ragyogott a szemében. – Mert azt tervezem, hogy veled

leszek életem minden hátralévő napján, és lélekben azon túl is. Az

örökkévalóságig a tiéd vagyok.

Breckenridge megszorította a kezét. – Az enyém vagy, és

védelmezlek az örökkévalóságig.

Igen. Egyikük sem mondta ki a szót, ám a levegőben vibrált

közöttük.

A varázslatot csengő kacagás törte meg, és mindketten az ösvény

felé néztek.

Lucilla és Marcus bújt elő, és feléjük futottak. Amikor odaértek,

boldogan szökdécseltek körülöttük.

Heather próbálta kitalálni, hogy az ikrek mitől ilyen izgatottak.

Mintha a benne kavargó érzelmekre reagálnának, és valószínűleg

Breckenridge-re. A jövendő férjére.

– Összeházasodtok! – sikongatott Lucilla.

Heather Lucilla szemébe nézett, és bólintott. – Igen. És azt hiszem,

Londonba kell jönnötök az esküvői szertartásra.

Lucilla a testvérére pillantott. – Látod? Megmondtam. A Lady

sohasem téved, és ha azt teszed, amit mond, a jutalom nem marad él.

– Gondolom, Londonban nagy mulatság lesz – mondta Marcus, és

felnézett Breckenridge-re. Aztán Lucillára pillantott. – Gyere! Menjünk,

mondjuk el anyának és apának!

A gyerekek az ösvényen egymással versenyezve elfutottak.

Heather ott állt Breckenridge mellett, és nézte, ahogy távolodnak.

Eszébe jutott.

– Már meg akartam kérdezni – szólt Breckenridge –, hogyan történt,

hogy hátrafelé estél a kerítésről? Aztán teljesen kiment a fejemből.

– Érdekes, az enyémből is.

Timothy arrafelé nézett, amerre az ikrek távoztak. – Ez talán olyan

kérdés, amelyet nem kell feltenni.

– Egészen biztosan olyan kérdés, amelyet jobb válasz nélkül hagyni

– felelte Heather, azzal belekarolt a férfiba, és elindultak.

Breckenridge egy ideig hallgatott, majd felnézett a kastélyra, és

megjegyezte: – Nagyon furcsállnád tőlem, ha azt javasolnám, hogy

minél hamarabb hagyjuk el a Vale-t és néha meglehetősen idegesítő

rokonaidat?

– Holnap? – pillantott rá Heather.

– Rögtön reggeli után. Ma már késő elindulni.

Heather bólintott. – Valóban. – A fejét ingatta. – Ráadásul ma

éjjelre terveim vannak.

– Valóban?

– Természetesen. – Egymásra néztek szerelemmel és megértéssel. –

Nem gondolod, hogy a vallomás, amelyet néhány perce tettél, megfelelő

választ igényel?

– Kétségtelenül – mondta Breckenridge, aztán hozzátette: – Ki

tudja? Ha megfelelő választ kapok, az talán arra késztet, hogy újra

kimondjam azt a szót.

Heather felnevetett.

– Ez kihívás? Talán olyan kihívás, amellyel meg tudunk birkózni?

– Valóban. – Breckenridge Heather kezét gyengéden az ajkához

emelte. – Életünk minden hátralévő napján.

EPILÓGUS

Egy héttel később a nemesúr, aki megrendelte és megszervezte Heather

Cynster elrablását, belépett a kastélya nagytermébe. Több mint egy óra

volt még ebédig, és arra gondolt, hogy a dolgozószobájában tölti addig

az időt. Am inkább á pohárszéken heverő előző napi Edinburgh

Gazette-et vette kézbe, töltött magának egy kancsóból sört, és elindult

az asztalhoz.

Éppen olvasta a legújabb híreket, amikor dühös sikoltás törte meg a

csendet. A hang forrása szerencsére elég távol volt, így nem vett róla

tudomást. Belegondolt, vajon ezúttal mi bőszítette fel olyan nagyon az

anyját, de feltételezte, hogy ezt úgyis hamar megtudja, ezért inkább

folytatta az olvasást.

Egy perc sem telt bele, amikor meghallotta a lépcsőn lefelé

száguldó lépteket. A nagyasszony berontott a terembe, és amikor a fia

mellé ért, lecsapta az előző napi London Gazette-et az asztalra.

– Nincs tönkretéve! – mutatott a társasági rovat hírére. – Az az

átkozott nőszemély eljegyezte magát Breckenridge-dzsel!

A nemesúr kézbe vette a londoni lapot, és elolvasta a felháborító

hírt. A szokásos udvarias fogalmazású szöveg tudatta, hogy Heather

Cynstert eljegyezte Timothy Danvers, Breckenridge vikomtja.

Emlékeiben kutatott, hogy londoni napjaiból mire emlékszik

Breckenridge-ről, összehasonlította emlékképét azzal a másik képpel,

amikor látta, hogy egy férfi kíséri Heather Cynstert a völgybe... Igen, az

a férfi lehetett Breckenridge, aki teljesen tönkretette a terveit.

– Érdekes – morogta, de rögtön megbánta.

– Érdekes? Nem érdekes... ez borzasztóan dühítő! Ez...

A nemesúr nem hallgatta az anyja dühöngését, inkább a saját

érzéseire figyelt. Újra felidézte benyomásait, hogy mit érzett azzal a

férfival kapcsolatban... És Breckenridge milyen viszonyban volt a

lánnyal. Tulajdonképpen szerencsésnek érezte magát, és nem tudott

haragudni Breckenridge-re azért, hogy a Cynster lányt feleségül veszi.

A kupájáért nyúlt, és magában pohárköszöntőt mondott a párra. Sok

szerencsét kívánt nekik. Ők legalább megúszták ezt a rémálmot.

– Te! – mordult anyja, és a mutatóujjával megbökte a fia karját,

amivel elég hatásosan visszazökkentette a valóságba. Közelebb hajolt

hozzá. – Az lett volna a feladatod, hogy hozd ide, és gondoskodj róla,

hogy a becsülete tönkre legyen téve! De nem ez történt. Most

hozzámegy egész Anglia legjobb partijához! Vele kudarcot vallottál, de

tudod, milyen árat kell fizetned nekem. Nem alkuszom. Tehát mit fogsz

tenni?

A nemesúr nem sietett a válasszal, hanem nagyot kortyolt a sörből.

Az anyja még közelebb hajolt hozzá. – Javíts ki, ha tévedek, drága

gyermekem – mondta gúnnyal és megvetéssel a hangjában –, de kezdesz

kifutni az időből.

Igaza volt, de a nemesúr elhatározta, nem hagyja, hogy anyja lássa

rajta, milyen jeges félelem tört rá a gondolatra, hogy mi a tét. Inkább

ülve közönyösen vállat vont.

– Meg kell elégednie az egyik húgával. Valamelyik Cynster lány

volt az alku tárgya, és erre a célra bármelyikük megfelel.

Amikor azt várták, hogy megtudják, mi történt Heather Cynsterrel,

minden pillanatot arra használt ki, hogy tűvé tegye a kastélyt az

aranykehelyért, amelyet az anyja eldugott. A kehelyre szüksége volt,

hogy megmentsen mindent, ami kedves neki. Az anyja sohasem volt

képes rákényszeríteni a saját akaratát, ahogy az apját sem tudta

befolyásolni. De tudomást szerzett a kehelyről, arról, hogy milyen

fontos neki, és megragadta a kínálkozó lehetőséget.

Most pedig a kezében van az a rendkívül becses tárgy, és eltökélt

szándéka továbbra is magánál tartani, hogy rávegye a fiát, azt tegye,

amit ő akar.

A kívánsága és a szenvedélye beteges volt. A nemesúr pontosan

tudta ezt.

De azt is tudta, hogy nincs más választása, mint teljesíteni a mániás

követelést.

Mégis megengedte magának, hogy azt a visszatérő fantáziáját

dédelgesse, miszerint megmondja az anyjának, hogy tegyen, ahogy

akarja, és legyen átkozott...

Hangos csapódással nyílt a torony egyik ajtaja. Apró lábak

csattogtak a kőpadlón.

A nemesúr felemelte a fejét, letette a kupát, amikor két kócos

fiúcska szaladt be, három spániel loholt mögöttük.

Amikor a fiúk meglátták, az arcukon széles mosoly terült szét.

Láthatták a nagyasszonyt is mellette, de ennek nem adták semmi

jelét. Örvendezve futottak át a termen, felléptek az emelvényre és a

nemesúr elkapta őket, aztán az ölébe ültette mindkét fiút.

Egymás szavába vágva beszéltek, és a vadőrrel, Scanlonnal tett

délelőtti kirándulásuk legérdekesebb pillanatait mesélték el.

Kedves elevenségük eloszlatta azt a jeges borzongást, amelyet

anyjával való szóváltása okozott.

A nagyasszony dühös volt a fiúkra, mert félbeszakították a

beszélgetést, és fiára még dühösebb, mert elfordult tőle, és a kicsikkel

foglalkozott. Csak ők maradtak egymásnak. A nemesúr együtt

nevelkedett az unokatestvérével, Mitchell-lel, de Mitchell és a drága

felesége, Krista már halott. Az öt- és hatéves fiúk maradtak utánuk.

A nemesúr felsóhajtott. Azért küzdött, hogy sikerüljön kordában

tartani a lelkét marcangoló dühöt, hogy a mellette álló asszony a fiúk

jövőjét is veszélyeztetni meri.

A kutyák nyüszítve lapultak, mert jobban megérezték az elfojtott

érzelmeket, mint a kisfiúk. A legöregebb kutya, Gwarr, a nemesúr és az

anyja közé ült, sötét szemét a nagyasszonyra szegezte.

A nagyasszony feszülten egy lépést hátrált.

A nemesúr erőt vett magán, és az anyjára nézett, és a mosoly

lehervadt az arcáról. Nem hagyta, hogy hangjában megjelenjen a

végtelen düh, amelyet az anyja cselszövése váltott ki belőle. Nem

akarta, hogy a fiúk megérezzék, és felzaklassa őket. Az anyja szemébe

nézett, és közönyösen vállat vont.

– Az egyik Cynster lány idehozva, ezzel gyakorlatilag tönkretéve...

ez volt az alkunk. Én tartom az ígéretemet – mondta. – De ön is tartsa

be, asszonyom.

A nagyasszony szeme összeszűkült, az arckifejezése, mint mindig,

komor volt, aztán sarkon fordult, és elvonult.

A nemesúr dühe elszállt. Elgondolkodva megsimogatta Gwarr fejét,

aztán az ölében ülő fiúkra figyelt. Őszinte reménnyel és várakozással

néztek a világba.

Sokat adott volna azért, hogy mindenből a legjobbat kapják az

életben. A nagy faliórára nézve látta, hogy még van fél óra ebédig, aztán

a fiúkhoz fordult: – Kimenjünk megnézni a lovakat?

Később majd elgondolkodik azon, hogy elrabolja Eliza Cynstert.

Előbb azt kell tisztázni, hogy miért kell megtennie.