STUDIA THEOLOGICA BUDAPESTINENSIA 27.

A Pázmány Péter Katolikus EgyetemHittudományi Karának sorozata

A Magyar Katolikus Egyház1945-től 1965-ig

MÁRTON ÁRON KIADÓ

TARTALOMJEGYZÉK

Mészáros István:A „MEGEGYEZÉSEK” KORA (1950, 1957, 1964)Adalékok e megegyezések természetéhez

Szabó CsabaA katolikus egyház (állami) ellenőrzése és korlátozása

Szeghalmi ElemérA katolikus sajtó 1945 után

Olofsson Placid OSBEgy magyar szerzetespap a GULÁG-on

Tarjányi BélaEgy biblikus professzor „karrierje” a szocializmusbanMócsy Imre S.J. élete

Studia Theologica Budapestinensia 27.Series Facultatis Theologicae

Universitatis Catholicaede Petro Pázmány nominatae

Moderator: Péter Erdő

Vol. 26.

Jelen kötet a Pázmány Péter Katolikus Eggyetem Hittudományi Kar STUDIA THEOLOGICA BUDAPESTINENSIA című sorozatának tagja. A sorozat a Teológiai Karon oktatott tudományok köréből közöl monográfiákat magyarul vagy a teológiában jelentős nyugati nyelveken.

Sorozatszerkesztő: Erdő Péter püspök, rektor.

STUDIA THEOLOGICA BUDAPESTINENSIA 27.

A Pázmány Péter Katolikus EgyetemHittudományi Karának sorozata

A Magyar Katolikus Egyház1945-től 1965-ig

Teológiai Tanárok KonferenciájaBudapest, 2001. jan. 29-31.

( Erdő Péter, Tarjányi Béla)

MÁRTON ÁRON KIADÓ

A Magyar Katolikus Egyház 1945-től 1965-igTeológiai Tanárok Konferenciája, 2001. jan. 29-31.(Dr. Erdő Péter, Dr. Tarjányi Béla)

STUDIA THEOLOGICA BUDAPESTINENSIAVol. 26.

Megjelent a Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával

MÁRTON ÁRON KIADÓH-1035 Budapest, Kórház u. 37.Felelős kiadóŰ: Arató László igazgatóNyomdai előkészítés: Márton Áron KiadóHU ISSN 963 Nyomda:

TARTALOMJEGYZÉK

Mészáros István:A „MEGEGYEZÉSEK” KORA (1950, 1957, 1964)Adalékok e megegyezések természetéhez

Szabó CsabaA katolikus egyház (állami) ellenőrzése és korlátozása

Szeghalmi ElemérA katolikus sajtó 1945 után

Olofsson Placid OSBEgy magyar szerzetespap a GULÁG-on

Tarjányi BélaEgy biblikus professzor „karrierje” a szocializmusbanMócsy Imre S.J. élete

Tarjányi Béla

Egy biblikus professzor „karrierje” a szocializmusban

Mócsy Imre S.J. élete

Páter Mócsy, a római Gregoriána Egyetem professzora 1

Mócsy Páter 1944 őszén [a Biblikus Intézetből] átköltözött a Gregoriánára, ahol égető szükség volt Szentírás-tanárra, egyszerre két idős professzor dőlt ki a munkából. Mócsy bevezetést adott az exegézisbe: újszövetségi exegézist és bibliai görögöt. Tanári munkájában a hallgatók becsülték a szaktudását, de ami valósággal elbűvölte őket, az egyrészt baráti, szinte pajtásviszonyt felvevő magatartása volt a hallgatók iránt, ami az akkori, kissé merev, németes, ill. paposan olasz tanári stílussal tudatos ellentétben állt, másrészt az az effektív-emocionális feszültség, amivel a tárgyát tanította, és ami szintén tudatos ellentétben volt az akkor szokásos skolasztikus módszert folytató intellektuális-hideg tanári stílussal.

Az elsőre, a közvetlen viselkedésre példa egy kis eset, amit P. Fejér bányászott ki emlékei közül. A hallgatók moziba mentek, valami új film érkezett, de több mint egy óráig kellett várni, a vetítés nem kezdődött. Ekkor Mócsy kiment az első sorba, és ott személyes varietéprogramot komédiázott nekik. A fiatalok üvöltötték feléje a rajongásukat. A másikra, az előadás érzelmi telítettségére jellemző, hogy egyszer elsírta magát a katedrán. Sírt (azt hiszem, a megtestesülés misztériumáról volt szó), és nem tudott tovább beszélni. Halálos csönd volt a nagy aulában (akkoriban egy auditóriumban 500 hallgató is összejött). Egy hallgatója, aki ezt elmondta, hozzátette, hogy számára is felejthetetlen volt az az óra.

1944-ben a szövetségesek Anzióban is partra szálltak, és júniusban elfoglalták Rómát. Ezekben az években nagy volt a lakosság nyomora. Mócsynak mindig jó viszonya volt egy csomó szegény emberrel, pl. a Biblicum tövében levő autójavító műhely munkásainál mindig megállt egy beszélgetésre. Most anyagilag is segített nagyon sok emberen, meglehetősen fantasztikus utakon. Pl. a saját használatára kapott amerikai cigarettákat eladatta feketén az utcán, és az árát kiosztotta nyomorgó családok között. A cigaretták száma rejtelmes módon nőtt, másoktól is kapott sokat. Előfordult, hogy az egészet elkobozta a rendőrség, és Mócsy-nak nagy nehézsége volt az árának összekoldulásában. Ezt a kiterjedt tevékenységet egyikünk se ismerte egészen, csak akkor ámultunk el, mikor egyik-másik részletével véletlenül találkoztunk

Mócsy Imre „bűne”

Rómába Zakar Andrással érkezett Mindszenty József kinevezett esztergomi érsek. Mócsy Imre ott találkozott vele először. Zakar odasúgta neki: »Nemcsak püspök, de nem is bíboros, hanem prímás. Otthon főmagasságú Úrnak nevezzük.«

A prímás Úr nagy örömmel fogadta, amikor audienciára jelentkezett nála. Megkérdezte tőle, hogy a kalocsai Mócsyak leszármazottja-e? Azt felelte neki, hogy édesapja érseki

1 Alszeghy Zoltán, Emlékezés P. Mócsyra, részlet. in: Anima Una könyvek, 3, Kortárs magyar jezsuiták, 2, 132-133.o.

uradalmi ügyész. Kiderült, hogy Mindszenty és Mócsy apja együtt voltak a királynál. A beszélgetés végén Mócsy páter így szólt: »Főméltóságú Uram, olyan időket élünk, hogy az a legokosabb, ha minden erőnkkel kizárólag vallásos térre korlátozzuk működésünket«. Második találkozásuk akkor volt, amikor Mindszenty kiutazott a bíborért, és ez alkalommal összehívta a magyar papokat.

Montini bíboros arra kérte Mócsyt, hogy vezzesse a magyar ügyeket a Vatikánban, de nem vállalta. A bíboros elcsodálkozott azon, hogy Mócsy nem vállal semmit.

Később Páter Mócsyt rendje hazarendelte Magyarországra. Szegedre került, ahol 1947-től 1949-ig biblikus tanár volt. 1949-ben következett az a közjáték, amit soha meg nem bocsátottak neki.

Mindszenty még szabadlábon volt, de Szegeden már elfoglalták a rendházat. Az ebédlő az alagsorban volt. Egyszer csak a Páter Rektor átad Mócsynak egy sürgönyt, amelyben Páter Borbély utasítja, hogy azonnal menjen fel hozzá Pestre. Mócsy felutazott, felkereste Páter Borbélyt, aki közölte vele, hogy Czapik püspök úr Rómába akarja küldeni. »Egy kicsit rázós ügy – mondta – magára bízom, hogy elvállalja-e vagy sem«. P. Mócsy szívesen vállalkozott rá, mert így legalább viszontláthatta egykori tanártársait és tanítványait.

Ezután hivatta Czapik püspök. Ott volt nála Jánossy és Barankovics. Azt mondták, hogy ők tárgyaltak Kádárral, Révaival és Darvassal az egyház helyzetéről, s hogy olyan dokumentumok és fényképek birtokában vannak, amelyek alapján eljárást lehetne indítani Mindszenty bíboros ellen. Ők azonban nem szeretnék ilyen drasztikusan elintézni az ügyet, hanem el kellene érni, hogy a pápa hívja vissza őt Rómába valamilyen címen. Erről aztán írtak egy »pro memoriát«, amiben mindezt röviden leírták. Barankovics írta alá egyedül, Czapik püspök nem akarta.

Mócsy megkérdezte, miért éppen őt szemelték ki arra, hogy ezt tolmácsolja Rómában. Elmondták neki, hogy Rákosi ajánlotta őt, bizonyára Mindszentyvel való kapcsolata miatt, ami Apor püspök és Kállai jóvoltából elég széles körben ismeretes volt, meg talán azért, mert Mócsy nem úgy nézett ki, mint aki disszidálni akar. És azt is tudták, hogy jó viszonyban van Mater Pascalinával és Páter Leiberrel, akik a pápának müncheni nuncius kora óta állandó munkatársai voltak.2

Mócsy Barankoviccsal ment el az útleveléért, és mindjárt meg is adták. A Nemzeti Bankban viszont nem akartak neki dollárt adni. Ő szerényen megkérte a tisztviselőt, hogy hívja fel Révait – erre mindjárt kiutaltak neki száz dollárt. Két perc alatt minden megvolt.

Akkor még gyorsan elment Páter Alszeghy apjához elbúcsúzni, és megkérdezni, mit üzen a fiának. Ott találkozott egy piarista atyával, aki azt újságolta, hogy az ávósok körülvették a Mária utca 25-öt, és házkutatást tartanak. Hát, gondolta, jó lesz sietni. A Mária utcai házban nem talált portást, hanem egy civil úr állt a kapu előtt. Mondta neki, hogy ott lakik, erre fölengedte. A szobája előtt szintén állt egy ávós. Bement, majd kopogott a szobáját a Páter Provinciális szobájával összekötő ajtón, amiről az ávósok nem tudtak. Páter Borbély elmondta neki, hogy Fráter Litkayt keresik, és megfenyegették őt, hogy ha nem kerül elő, őt viszik el. Videt és Váradit már elvitték, de a harmadik frátert nem találták.

Azután csengettek ebédre. Ahogy vonultak le sorban, odaszólt Mócsynak Páter Zborovszky, a titkár, hogy menjen oda helyette, ahol a házkutatás folyik, mert ő már unja. Mócsy odament. Egyesével szedték ki a kályhából és olvasták a papírokat. Végül az ágyon 2 Velük Mócsy Rómában szinte nap mint nap tárgyalt. Mikor Mater Pascalinához ment, a svájci testőrök mindig tisztelegtek.

Több segélyakciót bonyolított le az ő segítségével, például a San Pastore magyar menekülttábor ügyét. Máter Pascalina volt a pápa nevére érkező adományok szétosztója. Volt külön egy »assistentia pontificia«, egy pápai segélyakció, amit Páter Faller vezetett. Mikor például Mindszenty kapott két autót, Zakar atya azt mondta, hogy kellene valami adomány is. Mócsy erre bement Mater Pascalinához, és előadta a kérést. A Máter csak ezt kérdezte: »Hány vonat menjen?« Mire Mócsy: »Csak két teherautónyi kellene...« – »Ja, akkor csak kakaót, meg ehhez hasonló értékes dolgokat küldök« – válaszolta. Zakar atya csodálkozott is, hogy minden ilyen hamar együtt van.

találtak egy ciliciumot és egy flagellumot. Megkérdezték Mócsyt, hogy ez mi? »Penitenciaeszköz – felelte – amivel a saját és a maguk bűneiért vezeklünk.« A házkutatás végül is nem vezetett eredményre, elmentek Fráter Litkay nélkül, és Páter Borbélyt sem vitték el.

Mócsy pedig hamarosan Rómába utazott. Ott megőrizte inkognitóját, senki nem tudta, hogy megérkezett, csak Páter Leibert értesítette. Ő azt mondta, hogy a pápa most nem ér rá a karácsonyi beszéde miatt, majd később foglalkozik az üggyel. Mócsy előkészítette az anyagot: olaszra fordította az üzenetet, és egy tanulmányt, amit Jánosi és Barankovics írt a magyar egyház helyzetéről, – aztán várakozott. Nem akart sehol sem mutatkozni, de a Szent Péter Templomban összeakadt a germanikus Ammannal, aki bácskai sváb fiú volt. Mócsy úgy nézett a szép piros cingulusára, mintha sohasem látott volna még olyat azelőtt. Később, amikor Mócsy inkognitója megszűnt, Amman megjegyezte, hogy mennyire hasonlít Mócsyra, de ő ugye Magyarországon van? A mise után viszont már ott várta az egész francia kollégium. Nagy ovációval fogadták, azt hitték visszajött tanítani. Ő azonban megmondtam nekik, hogy hamarosan megy vissza Magyarországra. Elment a követségre is, ahol Bélicsi fogadta. Tudomására hozták, hogy küldetésének nincs már aktualitása. 26-án elterjedt a hír, hogy Mindszentyt lefogták. 27-én meghívták Tardinihoz, aki Mindszentyt a keresztény egyház és a magyarság oszlopának nevezte, s arra kérte, hogy ezt mondja el nyugodtan a követségen is. (Mire hazaért, ezt természetesen már itthon is tudták.)

Két nappal később Tardini telefonált Mócsynak, hogy keresse fel fontos és sürgős ügyben. Felháborodva elmondta: az újságok arról írnak, hogy a püspökök annyira megijedtek, hogy egyből megegyeztek az állammal. Arra kérte Mócsyt, mondja meg a magyar püspököknek, hogy nekik is tiltakozniuk kell. Mócsy azt válaszolta, hogy könnyű neki itt tiltakozni, de hogyan tiltakozzon a püspöki kar? A felhozott vádakat tagadja, vagy pedig a magyar demokratikus kormány bíróságának illetékességét egy kardinális fölött? A bíboros azt felelte, hogy nem részletezi, a letartóztatás ellen kell tiltakozni. Mócsy kapott tőle egy levelet is, amely a Magyar Katolikus Egyház érsekeinek és püspökeinek volt címezve.

Mihelyt hazaérkezett Mócsy, Barankovics táviratilag Pestre hívta a püspököket. Hárman jöttek fel: Czapik, Hamvas és Grősz. Mócsy felolvasta nekik Tardini bíboros levelét, ezt a tiltakozó írást, amely nyíltan kiállt Mindszenty határozott, katolikus értékeket védő helytállása mellett. Aztán arra kérte Grősz érseket, hogy sokszorosítsák és terjesszék a levelet. Nagy meglepetésére Czapik azt mondta, hogy mivel a levél a püspöki konferencia tagjainak íródott, úgy döntöttek, hogy nem hozzák nyilvánosságra. Erre Mócsy megjegyezte Grősznek, hogy Tardini határozott felszólítása ellenére eddig még senki sem tiltakozott a bíboros letartóztatása ellen. Ismertette küldetésének tárgyát is – mert Czapik erről sem beszélt –, és hogy Tardini igen komolyan gondolta a tiltakozást. Mócsy azon az állásponton volt, hogy tiltakozni mindenkinek joga van, a püspöki karnak is. Egy kissé élesen fogalmazva azt is megemlítette, hogy a Magyar Püspöki Kar lépéselőnyben van a kormánnyal szemben, hiszen a világ összes püspöke tiltakozott, és hogy a magyarok mindeddig olyan nagy önmérsékletről tettek tanúságot, hogy az már joggal vonhatta magára a Vatikán neheztelését. Kovács Sándor püspök megismételtette Mócsyval ezt a mondatot. Aztán Czapik érsek megkérdezte, hogy mit mondott még Tardini. Erre mindannyiuknak elmondta, amit Czapiknak négyszemközt már megmondott: Czapik érsek urat senki sem bízta meg, hogy tárgyalásokat folytasson az egyház nevében az állammal, és ilyen megbeszéléseket kezdeményezzen. Mócsy annak a véleménynek is hangot adott, hogy ha a levelet egzegetizálják, kiderül, hogy mindenkinek íródott, nemcsak a püspököknek, hiszen ez áll benne: »publice deploremus« – »nyilvános sajnálkozásunkat fejezzük ki« – ez nagyon finom diplomácia tiltakozás.

Mindezek után Páter Mócsy azt mondta egy rendtársának: »Most már azt sem bánom, ha letartóztatnak!« Ez meg is történt, mindjárt másnap. Délután megérkeztek az ávósok, és az

egész rendházat kihallgatták. Vitték a házkutatási, és Mócsy ellen az elfogatási parancsot is. Mócsyt felkísérték a szobájába, ahol engedélyt kért, hogy átöltözzön. Jó meleg ruhát vett magához, mert az Andrássy út 60. január közepén nem valami kellemes hely. Ugyanazok az ávósok jöttek érte, akik előzőleg Liptai frátert keresték, így aztán most is nézték, van-e neki is penitencia-eszköze. A bőröndjében meg is találta az egyik és megkérdezte, hogy mit kell vele csinálni. Mócsy éppen akkor vette le az ingét, erre letérdelt előttük, és keresztet vetve magára elkezdte ostorozni magát a flagellummal. Azt mondta, értük teszi, sőt, biztatta őket, hogy imádkozzanak, még ha nem is nagyon hisznek Istenben. Legalább ennyit mondjanak: »Isten, akiről az a betyár Mócsy beszélt, ha vagy, mutasd meg akaratodat, és adj erőt, hogy megtegyem azt«. Mert minden ember fogékony Isten akaratára, de erő is kell hozzá.

Végül aztán megérkeztek az Andrássy út 60-ba. Egyszerű priccs volt a cellában, a vánkos fából, takaró nem volt. Néhány kihallgatás következett, a végén már azt mondta nekik, hogy nem tud gondolkodni, mert 24 órája nem evett. »Ja – mondták sajnálkozva –, egészen megfeledkeztünk róla, hogy enni adjunk magának«. Másnap reggel aztán kapott sonkát és teát.

A következő kihallgatáson egy magas rangú tiszt egy hatalmas trónuson ülve rátámadt: »Arról miért nem vallott, hogy mi volt a püspökkari konferencián?« Azt felelte: »Azért nem, mert nem kérdezték.« Nekik persze addigra megvolt a kellő információjuk, ami alapján tudták, hogyan bánjanak vele.

Harminchat óra után kiengedték. Ezalatt mindössze egy pofont kapott, a gumibotot csak ijesztésképpen mutogatták neki.

Amikor hazament, éppen le akart feküdni egy kicsit, amikor szólt neki Páter Katona, hogy valaki keresi, és fél órát szeretne vele beszélni. Már akkor sejtette, hogy hosszú lesz az a fél óra... Kilenc és fél év lett belőle.

Nyolc napot ismét az Andrássy út 60-ban töltött, ezalatt elvégezte Szent Ignác kis lelkigyakorlatát. Akkor hivatták Décsihez és közölték vele: úgy kellett intézkedniük, hogy internálják, mert Olaszországban demokráciaellenes tárgyalásokat folytatott és leveleket csempészett az országba.

Tiltakozott, hogy azok a tárgyalások sokkal inkább igyekeztek a demokráciát segíteni, minthogy ellene irányultak volna. A leveleket pedig a határon annak rendje és módja szerint bemutatta. Erre azt mondták, hogy nem az ő dolga a vádak igazságát megállapítani, neki csak tudomásul kell venni azokat. Azzal biztatták, hogy fél évre internálják, de már korábban, április 4-én amnesztiát fog kapni. Azt is megígérték neki, hogy egy szobába kerül másik két teológussal. Ennek nagyon megörült, mert így megalapíthatják az ő kis Úti Boldogasszonyról nevezett kollégiumukat, hiszen »tres faciunt collegium«. Később aztán nemcsak hárman lettek: odagyűjtöttek minden teológust.

Kistarcsára került. ott azt mondták, hogy illegális futárszolgálatot teljesített a Vatikán és a Magyar Püspöki Kar között. Mócsy a jegyzőkönyvben mindenütt szépen mindenütt kihúzta az »illegális« szót és »legális«-ra javította, mivel ő rendes útlevéllel és futárigazolvánnyal rendelkezett.

Öt év múlva vitték Mócsyt ismét az ügyészségre. A jegyzőkönyvek ezúttal is elferdítették a tényeket, végül megérkezett a vádirat, mely szerint politikai izgatásért marasztalják el. 3

Emellett azzal vádolták, hogy akadályozta az állam és az egyház közti jó viszony kialakulását. Erre ő azt felelte, hogy leghőbb vágya volt az állam és az egyház közti jó viszony, de úgy gondolta, még a látszatát is kerülni kell annak, hogy az egyik fél esetleg megfélemlítés hatására köt egyezséget. Márpedig a látszat Mindszenty elfogatása után eléggé ezt mutatta. Mócsy védekezése semmit sem ért. Védőügyvéde így kezdte beszédét: »Mint Rákosi elvtárs

3 „Való igaz, hogy azon a bizonyos konferencián a püspökök eléggé izgatottak voltak, de aligha az én tevékenysége miatt.” (Mócsy I. megjegyzése)

mondotta, a vádlottnak súlyos és példás büntetést kérek. Enyhítő körülményként felhozható őszinte vallomása«. Nem voltak sem tanúk, sem tárgyi bizonyítékok; Mócsy csak a puszta tényeket mondta el, anélkül, hogy bűnösnek ismerte volna el magát. Nem érezte magát bűnösnek azért, mert teljesítette a kötelességét: elhozott egy levelet a Vatikánból, és ismertette Tardini bíboros üzenetét.4 A Püspöki Kar pedig szerinte jobban tette volna, ha tiltakozik Mindszenty letartóztatása ellen, mert így nagyon nyilvánvaló volt a megfélemlítés ténye.

Hiába érvelt, mindegy volt, a hat és fél évet le kellett ülnie. Egyszer kérte, hogy beszélhessen az ügyvédjével. Megkérdezték, hogy képzeli azt, hogy mer ilyet kérni. A vádlottnak magának kell fellebbeznie, ha akar. Erre fellebbezett, kérte, hogy vizsgálják felül a döntésüket, mellyel bűnösségét megállapították. Ezt követően elvitték a Markóba, majd Vácra, onnan a Gyűjtőbe, aztán a Pestvidéki Vasúthoz, majd vissza a Gyűjtőbe. Aközben volt az újabb tárgyalás, amíg a vasútnál volt. Távollétében jóváhagyták az első fokú ítéletet.

Mócsy Páter visszaemlékezéseiből5

Milyen volt a papi élet a börtönben?Kistarcsán az első érában mindenkivel lehetett találkozni. Egy-egy vasárnap 120-130

embert meggyóntatni nem is számított soknak. Ebben az időben csupa jámbor ember volt körülöttünk. Hatvanötben már csak alig egy-kettő akadt, hisz a legtöbb bűnöző volt. Ekkor a gyóntatást mise alatt – B. atya járt be misézni –, meg különféle munkák – kapálás, babpucolás, pokrócrázás – közben végeztük. A gyónás befejeztével a munkának is vége volt. Akadtak a munkavezetők közt is, akik meggyóntak.

Hogyan tudott az atya misézni? Ennek hosszú története van. Engedélyem volt rá. Egy irgalmasnővér hozott minden nap

minden papnak fél deci bort. Egyszer aztán nem hozott. Azt mondta, hogy a helynöknek megtiltották, hogy misebort küldjön. Erre elhatároztuk, hogy szőlőt kérünk csomagban. R. Pista egyszer 5 kiló szőlőt kapott. Egy tálban kipréseltük, szépen megerjedt, és ebből miséztünk. Két évig ment ez így. A végén rájöttek, és mindnyájunkat megbüntettek, de megérte.

Később aztán olyan szobaparancsnokot kaptunk, aki mindent figyelt és jelentett. Azt mondtam neki, hogy legyen nagyon szigorú, de ne goromba. Mivelünk lehet beszélni, rendesen megcsináljuk, amit mond. Azt is közöltem vele, hogy itt egy engedélyezett teológiai főiskola is működik, úgyhogy amikor tanítás folyik, csendnek kell lennie. A tanítás megkezdése előtt szintén csendet kell tartani, ezalatt sakkozunk majd. A többieknek pedig megmondtam, hogy ebben a csendes egy órában megkezdhetik a koncelebrálást. Körülülték az asztalt. Az asztal mögött volt egy kis asztal, arra tettem a sakktáblát és leültem szemben a koncelebrálókkal, a szobaparancsnok meg háttal nekik. Én sakkoztam vele, ők meg miséztek. Így ment ez, amíg ki nem szabadultunk. Én rendszerint még ébresztő előtt miséztem. Akkorra már a szőlő behozatalát is megtiltották, úgyhogy azt kértük, hogy a lekvárba rejtve juttassanak hozzánk szőlőszemeket. Ez is kiderült, és attól kezdve lekvárt is tilos volt behozni.

Amikor Rómában voltam, hallottam egy afrikai bíboros esetét, aki szintén börtönben volt. Neki megengedték a misézést, de a nagy meleg miatt nem tudta megtartani a bort. 4 Erről az egész históriáról olyan mítoszokat költöttek az első öt év és tizenegy hónap alatt – míg az első érában a börtönben

voltam –, hogy már magamnak is el kellett gondolkodnom, mik is voltak az egésznek a valós történelmi alapjai. A küldetésemről két változatot hallottam:

– az első szerint, mikor Mócsy elment a pápához, az kezébe adta a püspököknek szóló levelet. Ő elolvasta és visszaadta, mondván, hogy már a fejében van az egész, felesleges elvinnie. Egy társam pedig azt kérdezte tőlem:

– »Igaz, hogy vegytintával írták a hátadra a püspököknek szóló üzenetet?« – A Grősz-per során kiderült, hogy egy barokk dívány melletti fotelbe volt belevarrva, nem kellett azt a hátamra írni.

5 Fiatalok kérésére hangszalagra mondta Mócsy Páter.

Engedélyt kért Rómából, hogy mazsolaszemeket feleresszen vízzel, megvárja, amíg megduzzad, kipréseli, s azzal misézik. Róma megadta neki erre az engedélyt. Erre tőlünk is kiment a »drót«, hogy a süteményekbe mazsolát kérünk. A mazsola 24 óra alatt megdagadt, utána már ki lehetett préselni. Később ezzel a módszerrel miséztek a börtönben is.

Egyik napról a másikra az ÁVÓ átvette az internálótábor vezetését. Addig minden nap kiírtuk a papi szoba ajtajára, hogy »szentmise van«, később azonban csak hetente egyszer-kétszer, mert fogytán volt a bor. Ettől függetlenül mindenki misézett minden nap.

Egyszer jött egy ÁVÓ-s őrmester, hogy ő is be akar jönni a szentmisére, mert valamikor ő is ministráns volt.

Hogyan volt az: teológiai főiskola a börtönben?Kistarcsán alapítottunk egy teológiai főiskolát, ahová egymás után szállingóztak a

lebukott teológusok. Úgy kezdődött, hogy egy napon hivatták az esztergomi és a csanádi teológusokat, meg engem. Rögtön tudtam, hogy Hamvas püspök érkezett meg, hiszen ő volt a csanádi püspök, az esztergomi helynök, nekem meg főnököm és régi ismerősöm.

A parancsnok megkérdezte, hogy meg vagyunk-e elégedve? Azt feleltem: »Igen, a körülményekhez képest.« Erre kifakadt: »Hát egész nap misézhetnek, mi kell még maguknak?« – »Az rendben van, hogy misézhetünk – válaszoltam –, de vannak köztünk teológusok is, akiknek tanulniuk kellene, csakhogy idegen nyelvű tankönyvek kellenének, azokat pedig nem engedik be.« Erre nem tudott mit mondani, csak azt, hogy a szabály, az szabály. De Hamvas püspök, aki hallotta mindet, így szólt az alezredeshez: »Altábornagy úr! Ha mégis megengedné valamiképpen, akkor mi nagyon örülnénk...« Erre a megszólításra a parancsnok úgy kihúzta magát, mintha máris előléptették volna, és nagylelkűen kiadta az engedélyt, azzal a feltétellel, hogy a püspök igazolja, hogy ezek a könyvek szigorúan teológiai szakkönyvek. Én gyorsan megköszöntem, és már szaladtam is, hogy összeírjam a szükséges könyveket, mintegy 70 darabot. Amikor megérkeztek, már új parancsnokunk volt. Kérdezte, hogy mi ez a könyvtárnyi kötet? Mondtam neki, hogy amikor a Hamvas püspök úr itt járt belügyminiszteri engedéllyel, akkor kaptunk engedélyt a könyvek beszerzésére. Ezzel nem hazudtam, csak épp nem mondtam meg, hogy kitől kaptuk az engedélyt.

Három évig ebből a 70 könyvből éltünk. Ami könyv meg hiányzott, azt pótolta a velünk levő papok tapasztalata. Az egyik teológus két év teológiával ment ki 56-ban, s mindjárt fel is szentelték, pedig csak azt kértem, hogy számítsák be neki. A másik Amerikába ment, kettő pedig váci egyházmegyés. Másik kettő meg maszek szakmunkás lett. Egyikük nemrég kapott kiváló dolgozói elismerést – ő építész –, a másik meg a vízvezetékszerelő szakmája mellett, teológiai doktor.

Az egyik házkutatásnál megtalálták nálam a vizsgaeredményeket: papírlapok, rajtuk különféle nevek, keresztbe-hosszába. Itt a tanároké, ott a növendékeké, amott pedig egy jelzés, hogy 20/5, vagy 82/5. Ez azt jelentette, hogy hány óra volt egy-egy tantárgyból, és hogy hányasra felelt belőle az illető. Az ávósok megkérdezték, hogy miféle titkosírás ez. Azt feleltem: »Vigyázzanak, mert ez olyan rendkívül fontos okmány, amilyen a történelemben még nem volt!«

Hogy került Atya a vasúthoz?Amikor kikerültem a börtönből, unokabátyám, Mócsy János akadémikus, megkérdezte,

hogy milyen állást szeretnék, mert van tudományos munka az Akadémián, vagy pedig az Állatorvosi Főiskolán egyszerű fizikai munka. Mondom neki, hogy a fizikai dolgozóké a hatalom, márpedig mindig rám fogták, hogy a hatalom pártján állok, azért is azt választom. Könyvtári főmunkaerő lettem. Munkám: központi fűtés, szén-salak hordás, takarítás. Aztán 3-

4 nap múlva mondja Karcsi bácsi: »Te, hallod, amikor a te unokatestvéred megmondta, hogy ki voltál, megijedtem, hogy mit kezdek veled!? De te úgy fogod azt a vödröt, mintha mindig ezt csináltad volna!«

Akkoriban mindig igen jó viszonyban voltam az egyetemi tanárokkal (tegeződtünk). A disszertációikat én dolgoztam ki: tejgazdaságról, véralvadásról.

Végül aztán mégis kidobtak. Egyszer jöttek vagy heten megvizsgálni az Állatorvosi Főiskola könyvtárát. A Parlament könyvtárosa, aki szintén köztük volt, megkérdezte az unokabátyámat: »Hogy lehet az, hogy a legintelligensebb, a legtöbb iskolát végzett ember fizikai dolgozó? Jöjjön át a parlamentbe, jobb állást fogok neki adni!« Harmadnap jön az unokabátyám, odaad egy cédulát: »Ezennel el vagy bocsátva, félórán belül hagyd el az intézetet. Fellebbezni nem érdemes. 5 óra után gyere el hozzám!« Öt órakor aztán elmondta: »Jött két ember – rögtön látta, hogy ezek belügyesek –, s azt mondták, hogy az államtitkár azt üzeni: nem tud állást adni, el van bocsátva«.

Erre aztán az egyik ismerősöm üzent, hogy menjek el a vasúthoz. Elmentem. Ott is megkérdezte a szolgálati főnök, hogy mit akarok, irodát, vagy segédmunkásként dolgozni? Mondtam, hogy segédmunkásként. Bevezettek a fém-raktárba. Ott aztán hamarosan megtudták, hogy tudok számolni, így rám bízták a bárcák elszámolását is. Később aztán, amikor a raktár főnöke nem volt ott (Salgó elvtárs), akkor mindig az Imre bácsit kérték (sokszor a minisztériumból is). Volt egy öreg, nagy leninista Marci bácsi, a vételező. Egyszer azt mondja nekem: »Hallja, Dokikám! Tudja – mert szoktam ám én gondolkodni is –, maga nem idevaló, mert látom azt, hogy az újak, amikor ide bejönnek, mindnek időbe telik, míg betanul ebbe, maga meg kettőt fordul, és mindjárt tudja. Tudja hová való maga? Oda, ahol a vállalatvezetőnk van az ő hat elemijével. Akkor nem kéne maga mellé állítani valakit, aki az oszlopokat összeadja. De ezt hogy tudja maga csinálni? Kiadja az anyagot és mindjárt el is számolja!?«.

Hogyan lett Atya jezsuita?Ötödik gimnáziumban határoztam el, hogy elmegyek jezsuitának. Anyám nagyon ellene

volt, azt mondta, hogy én vagyok a legboldogtalanabb gyereke, mert mi konviktusban voltunk, három háznyira a lakásunktól. Sok gyerek volt otthon, öt fiú és öt lány. Szüleink gondolkodtak, hogy a lányokat küldjék zárdába, vagy a fiúkat kollégiumba. Végül az utóbbi mellett döntöttek. Mikor hazamentem, mindig igazságot akartam tenni a tíz között. Azt mondták rólam, hogy olyan veszekedős leszek, mint a két nagybátyám, nem leszek boldog.

Apám, annyit mondott, hogy majd érettségi után visszatérünk rá. És egy kis tragédia történt. Elmondtam a gyóntatómnak, hogy jezsuita akarok lenni, ő meg elmondta a tanároknak az ebédnél. Az osztályfőnököm egyszer kihív a memoriterből, mert tudta, hogy jó fejem van, de nem tanulok. Biztos a bukás, és még egyszer kihívott, és akkor sem tudtam. Erre így szólt: »Ez egy hálátlan ember. Volna esze és nem tanul. Én mondom, hogy nem viszi semmire. Majd szólok a provinciálisnak, ha ez belép, én kilépek!« Az osztálytársaim csak néztek, így tudták meg a dolgot. Kicsit haragudtam is rá.

Miért nem lett Mócsy Páterből professzor? 6

A pályázat

A biblikusokkal és spirituálisokkal mindig kerestem a kapcsolatot, az elsőkkel a szakmám miatt, az utóbbiakkal, mint mondani szoktam, azért, hogy vén koromra ragadjon már rám valami lelkiség. (Szegeden Magyar Károly, Pákay László, Budapesten Papp Imre, Király Pacifik, Egerben Kovács Gábor és Maksa János volt, akiket gyakran látogattam, míg 6 Mócsy Páter saját elbeszélése

ezt meg nem tiltották.) Papp Imre egyszer azt mondja: – Épp most jöttem a temetésről... – Aztán a fejéhez kap: – Te nem pályáznád meg a biblikus tanszéket? Épp most temettük az ószövetségi professzort.

– Majd megérdeklődöm – mondtam. P. Kollár a hozzá intézett ilyen irányú kérdésemre csak ennyit mondott:

– Megpályázhatja. Legalább kigyógyul a naivitásából. Egészen biztosan nem nevezik ki!Mikor megjelent az Új Emberben a pályázati felhívás, bementem az Akadémiára és a

dékánátusban Sz. dékán urat kérettem. A titkár azt felelte, épp Egerben van békegyűlésen, de milyen ügyben keresem?

– Az Új Emberben megjelent pályázat ügyében.A jelenlévő Artner Edgár professzor, aki akkor még nem ismert, megkérdezte:– Ön most hol működik? – A MÁV Északi Osztószertárában segédmunkás vagyok.Erre egy jót nevetett, a titkár úr pedig azt mondta, hogy a prodékán úrral, Radó Polikárp

professzorral beszélhetek.– Az is jó – mondom –, mint volt innsbruckiak majd megértjük egymást. – A titkár a

prodékánt nem találta, de közben Artner professzornál »leesett a tantusz«. Megkérdezte:– Ön nem jezsuita?– De igen.Erre bevezet a titkári előszobából a dékáni nagy terembe. Leültet, és azt mondja:– Tudja, én P. Banghának jó barátja voltam. Mindig azt mondtam, hogy félig jezsuita

vagyok. Csak azt nem tudtuk megállapítani, hogy melyik felem jezsuita. Én azt mondtam, hogy a jobbik. – De tudja, megmondom magának, nem fognak most szerzetest kinevezni.

– Most nem is szerzetes jelentkezik, hanem egy munkáskáder, ilyen még úgysem volt a Hittudományi Akadémián.

Ezen jót nevet. – De hol működött azelőtt?– A szegedi rendi és egyházmegyeközi szemináriumban biblikumot, a Gergely

Egyetemen újszövetséget és biblikus teológiát adtam elő. A biblikus licenciátust Rómában már 1941-ben megszereztem, aztán a kandidátusi fokozatot 1942-ben, majd Gregoriána-i tanár koromban védtem meg a biblikus doktori disszertációt az Istituto Biblico-n.

– Hát ez nagyszerű! Sz. azt mondta, hogy Közép-Európában ő az egyetlen, aki ezeket a fokozatokat megszerezte.

– Valóban, ő volt az első. – Mindegy nekem, ez elegendő ok, hogy Önt támogassam.

A meghívás ígérete

Sz. professzort néhány nap múlva a lakásán látogattam meg. (Az ő lakására azelőtt is jártam. Ő középiskolás korában a kalocsai jezsuiták gimnáziumába járt. Rómában biblikus kollégám volt. Azt is mondta, hogy én vagyok az egyetlen magyar jezsuita, akivel barátkozik. Sőt egy kétes értékű dicséretet is mondott, amit a többieknek el is mondtam: »Te nem is vagy jezsuita...«)

– Képzeld, ahogy megérkeztem Egerből – mondta Sz. professzor –, másnap a dékánátuson várt a Póli (R. P.) meg a B. (B. professzor), és azt mondták:

– No Bandi (Sz. A.) ülj le!– Miért, miért? – kérdem, de csak mondják, hogy üljek csak le. Aztán meg belép Artner

Edgár professzor, és nekem ront:

– No Bandi, megbuktál, jelentkezett a »második«.– Mikor aztán megmondták, hogy Mócsy Imre is jelentkezik a biblikus tanszékre, akkor

rögtön azt mondtam, hogy akkor más már szóba se jöhet. Akkor nem lehet pályázatról szó, téged csak meghívni lehet. Éppen most készülök az ÁEH-ba, ahol előadom, hogy vonjuk vissza a pályázatot, és hívjunk meg téged a tanszékre.

Pár nap múlva vacsorára hívott, hogy megbeszéljük, mit intézett az ÁEH-ban.– Kifejtettem írásban is, hogy külpolitikailag milyen nagy jelentősége lenne, ha téged

meghívnánk, mert téged külföldön sokfelé ismernek. Ők ezt helyeselték, és azt mondták, hogy utána kell nézni annak is, hogy belpolitikailag milyen hatása lenne a meghívásnak. Főleg Mindszentyhez való »viszonyulásod« érdekli őket. Mindenesetre azt mondták, hogy vonjam vissza a pályázatot, a meghívásról még beszélhetünk azután.

Egészen optimista voltam. A »reálpolitikusok« naivnak tartottak. A tanárok közt volt, aki bizalmatlankodott, hogy miért megy egyedül Sz. A. az ÁEH-ba, neki azt mondták az ÁEH-n, az lesz a tanár, akit a dékán úr akar (mikor én még szóba se kerültem). Sz. pedig G.-t akarja.

A pályázat

Hosszú ideig nem jött válasz vagy döntés. Utóbb jutott csak eszembe: arra vártak, hogy én menjek vizitelni az ÁEH-hoz, de ez akkor eszem ágában sem volt. Ha eszembe jutott volna is, komikusnak tűnt volna számomra, hogy ilyen »pofavizittel« hívassam meg magam, mikor már kijelentették, hogy nem pályázattal, hanem meghívással akarják általam betöltetni a tanszéket. Végül aztán Sz. A. hívatott. Tovább már nem várhat, mondta, kiírják a pályázatot, én is jelentkezzem. Arra is figyelmeztetett, hogy ha megválasztanak, le kell vizitelnem a tanároknál és a püspököknél, és egy vacsorát kell adnom a professzor kollégáknak. Így beadtam a pályázatot Grősz érsek úrnak címezve 28 melléklettel.

Egyhangúan első helyen jelöltek a katedrára – de az ÁEH megtagadta az engedélyt. (Megint olyanok döntöttek, akik nem is láttak, csak »hírből« ismertek. Utóbb gondoltam arra, hogy talán az ÁEH-nál is le kellett volna vizitelnem, de ezt Sz. A. dékán nem javasolta, pedig minden egyébre kioktatott.

Vendégeskedéseim a dékánátus fogadásain

Felszolgálás – Ettől kezdve lettem gyakori vendég a Központi Szemináriumban és a dékánátus fogadásain.

Ha nem zártkörű vacsoráról volt szó, ahol mindenkit asztalhoz ültettek, akkor én mindig a titkárnak és a könyvtárosnak segítettem a felszolgálásban. Fogtam egy tálca szendvicset vagy pogácsát, néha bort vagy feketét, és kínáltam, aki elém került. Valaki tréfásan megjegyezte: »Megfigyeltem, mennyire vigyázol, hogy ne téveszd el a precedenciát: egy püspök, egy ÁEH-s, egy professzor, egy prelátus.«

A titkár úr örült is a segítségnek, többször reklamált is, ha valami miatt elmaradtam. Esty Miklós egy kínáláskor megjegyezte: »Ugye, Páter, azért jobb volt, amikor a Gregoriánán a bíborosokat kínálta?«

»Mit keres itt ez a Mócsy?«

Ameddig ez így névtelenül történt, nem volt semmi baj. De mikor P. J. professzor lett a dékán, engem csupa jóakaratból felerőszakolt a főasztalhoz, bemutatott az ÁEH-soknak, és leültetett. Horváth János, az akkori ÁEH elnök is jelen volt éppen. Utóbb hallottam, hogy feddőleg megkérdezte P. professzortól: »Mit keres itt ez a Mócsy?« Ő nem merte azt

mondani, hogy egy kicsit több közöm van a teológiához, mint a sok ÁEH-snak vagy Estynek vagy Cavalliernek, és van olyan jogcímem, mint a protestáns teológiai tanároknak, hogy engem is meghívjanak.

Hanem attól kezdve nem hívogattak meg.

Lelkipásztorkodás az egri főegyházmegyében

Erk és Tarnaörs – Maradtam tehát a Művészettörténeti Dokumentációs Központnál tudományos kutató, előbb havi 48, később havi 72 órás munkával. Aztán K. F. – aki közben tartományfőnök lett – Erkre küldött, hogy »biblikus munkával« töltsem fennmaradó időmet. Le is küldettem a szegedi jezsuita főiskola könyvtárából a biblikus könyvek szánalmas maradékát Erkre, de azokból komoly biblikus munka nem születhetett. Mégis megírtam »Az Evangélium kritikája« c. könyvemet. Azonkívül, mint azt az 1961 február 6-tól február 7-én reggelig tartó házkutatás alkalmával lefoglalt írásaim jegyzőkönyvéből látom, már kész volt »A keresztség misztériuma és az evangéliumi tanácsok«, »A mulandóság és az örök élet« és a »Magnum mysterium et ineffabile sacramentum« c. füzetem, mely utóbbit Brezanóczy Pál apostoli kormányzó kérésére írtam. Ezüstmiséje alkalmából akart papoknak tríduumot adni, s valami »modern« dolgot kért, olyasmiről, hogy »Krisztus ma«. Erre írtam az Egyházról, már akkor a II. Vatikáni Zsinat szellemében, mint misztériumról és szentségről. 1961 februárjában kész volt az »Ecce nova facio« írásom is, mert annak egyik főforrását is az 1961-ben lefoglalt könyvek jegyzékében látom (Przywara: Vier Predigten). Itt írtam még az »Élet és örökélet a Bibliában« (1960), a »Mi a Biblia« (1961) c. írásomat, és részben itt írtam az »Ante orationem praepara animam tuam« (1962), a »Szent Pál élete és levelei« (1963), és a »Mária és az egyház« (1963) c. könyveimet. Komolyabb biblikus munkákat Budapesten írtam: »Bibliai protológia» (Teremtéstörténet és az ősszülők története, 1963), az »Énekek éneke« (1963) és »Bibliai őstörténet, Gen 4-11« (1964).

Rövidebb dolgozatokat is írtam, részben papi koronákra, részben más alkalmakra. Egyik-másikra már csak a házkutatási és lefoglalási jegyzőkönyvek alapján emlékszem: »Az imádság a papi életben«, »Az Eucharisztia és a papi lelkiség«, »Felajánlás és engesztelés«, »Az erkölcsi rossz problémája«, »Jámbor gondolatok az analógia entis tanával kapcsolatban«, »Istent minden dologban megtalálni«, »Istennel minden dologban egyesülni«, »A bűnbánatról«, »Az én Istenemről«, »Önátadás és kereszt«, »Gondolatok a bibliai teremtéstörténetek katekétikai és homiletikai feldolgozásához« stb.

Amikor később a II. Vatikáni Zsinat dekrétumait elolvastam, akkor azt mondtam, hogy nem is sokat változott a régi teológia. (Ha a régi szempont az újban ismét szerepel, az a régi tekintélyét emeli.)7

Közben a lelkipásztori munkában is kisegítettem. Erre a szomszéd faluban, Tarnaörsön nagyobb szükség volt. Gyakran mentem át kerékpárral a plébánoshoz, végül hosszabb időre nála telepedtem le. Brezanóczy helynök, majd apostoli kormányzó úr általános joghatóságot adott az egri főegyházmegyére, Tarnaörsre pedig még a házasságkötésnél való hivatalos asszisztálásra is. A szomszéd plébániákon is kisegítettem, főként a húsvéti gyóntatásokban, az elsőáldozási és bérmálási előkészületeknél. Az ÁEH Heves megyei főmegbízottja, Borray úr mindezt hallgatólagosan tudomásul vette.

A kispapok vizsgáztatása

Amikor a Központi Szemináriumból eltávolítottak valami 60 kispapot, akkor engem is megkérdeztek, hogy meghallgatnám-e a vizsgájukat. Megmondtam, hogy én csak doktrinális

7 Erről van egy börtönélményem. A tárgyaláson az ügyész leszól hozzám a tízórai szünetben: »Most olvasom a maga művét. Tudja, hogy VI. Pál pápa is úgy beszél, mint amit maga írt?« – Erre azt válaszoltam neki: »A pápák is a teológusoktól tanulnak, minthogy én is azoktól tanultam.«

véleményt adok, mert a teológiai vizsgák jogi jelleget a püspöktől kaphatnak. De adok mindenkinek írást, milyen anyag melyik részéből vizsgázott nálam, és milyen minősítésre tartanám érdemesnek. Ez jó lesz, ha majd visszamennek a szemináriumba. Egy bizonyíték a püspök előtt, hogy nem lettek hűtlenek hivatásukhoz.

Így is történt. Több püspökségen elismerték a vizsgákat, egyik helyen csak azt a vizsgát kellett megismételni, amely elégséges minősítést nyert, de a szemináriumi tanárok előtti vizsgán jobb jegyet is kaptak.

Horváth Richárd

Ide tartozik Horváth Richárddal való kapcsolatom története. Azt hiszem, 1957-ben tette fel nekem a kérdést Vernei Kornél, rákosszentmihályi plébános:

– Mit szólnál egy Horváth Richárd és Mócsy Imre találkozóhoz? – Nagyon örülnék – mondtam.– Akkor majd együtt meghívlak benneteket egyszer vacsorára.A meghívás kitolódott 1958-ra, amikor a Hittudományi Akadémiai tanárságra való

meghívásom szóba került. Cavalier József is meg volt híva. Amikor már kezdtünk volna belemelegedni a beszélgetésbe, átveszi az irányítást a plébános e szavakkal:

– Tulajdonképpen azért jöttünk össze, hogy az Imre professzorságát megbeszéljük. – Ez nem felelt meg a valóságnak, különben is szégyelltem volna Richárd előtt, hogy önző célból kerestem volna a vele való kapcsolatot. Ezért kissé ügyetlenül közbeszóltam:

– Ez nem így van, kérlek. Kornél a tanúm rá, hogy ezt a találkozást már régen megbeszéltük, amikor a tanárságról még szó sem lehetett. – Ez a megjegyzésem (talán mert a hangját elutasítónak érezték) befagyasztotta a társalgást. Cavalier ugyan továbbra is igyekezett, de nem sikerült megtalálni a társalgás kezdetén kialakult közvetlen hangnemet. Utóbb mondta valaki, hogy mi lehetett a közbeszólásomról alkotott benyomás: »Ez a kevély jezsuita annyira beképzelt, hogy még a jóakaratú protekciót (vagy a szocialista összeköttetést) is visszautasítja. Azt hiszi, ő már olyan nagy, hogy nincs is ilyesmire szüksége.« Lehet, hogy így volt, de én akkor csak a helyzet sutaságát vettem észre.

G. professzortól elvállaltam a Biblia első három fejezetének kidolgozását kb. 16 íven. Ez tudományos nevén a bibliai protológia [őstörténet], mely magában foglalja a teremtéstörténetet és az ősszülők történetét. K. B. tabáni plébánosnál ebből tartottam szemelvényes felolvasást néhány fiatal papnak. Később K. azt mondta, hogy Horváth Richárd nagyon érdeklődik írásom után, menjek el hozzá Fonyódra ekkor és ekkor. A megadott időben nem tudtam Fonyódra menni, de a legközelebbi alkalommal az Ecclesiában átadtam neki a kéziratot. Körülbelül két hét múlva mentem érte. Nagyon dicsérte, és felajánlotta, hogy kiadja. Mondtam, hogy én (G. professzor kérésére) a Szent István Társulat számára írtam a tanulmányt egy nagyobb munka részeként – bár monográfiának is kiadható lenne. Megkérdem Esty Miklós urat, hogy sor kerül-e egyáltalán a kiadásra.

Akkor legalább néhány részt »a lap« számára adjak át, kérte. Azt, hogy éppen a Katolikus Szóban jelenjen meg tőlem valami, már politikai ténynek gondoltam, ezért elhárítottam:

– Majd ha a könyv megjelent, akkor lehet részleteket közölni belőle – mondtam.Esty Miklósnak jelentettem, hogy a tervezett szentírásos kiadvány reám eső részével kész

vagyok, K. I. professzor is a magáéval, de nem hiszem, hogy G. professzor a maga munkáját elvégezné. Az én munkám mint bibliai protológia monográfiaként is kiadható, volna is rá kiadóm, de kötelességemnek érzem, hogy előbb a Szent István Társulatnak ajánljam fel. Erre őszintén megmondta, hogy Mócsy Imre nem »jó név«, egy munkaközösségben még elcsúszik. De valamit kell csinálni, mert a német püspökök sürgetik (azt hiszem, a papírt ők adták).

Több nevet említettem, akik a munkaközösségben részt vehetnének, de mindegyiküket elutasította. Így a végén abban egyeztünk meg, hogy G. részét K. I.-nal elosztjuk, és G. »szerkesztése alatt« adjuk ki. Minthogy akkor én már újra a MÁV-nál dolgoztam, a kisebb részt vállaltam, a nagyobbat K.I. végezte el. Így jelent meg – amikor én már börtönben voltam – az »Ádámtól Krisztusig« című két kötetes mű, mely a szerzők nevének említése nélkül G. professzornak a cenzori jóváhagyásával (nem szerkesztésével) jelent meg.

De térjünk vissza a kézirathoz.Cavalier Józseffel évenként néhányszor találkoztunk. Néha ő jött ki hozzám a Maros

utcába, illetőleg a Ligetbe, máskor én voltam nála hivatalos ebédre, ilyenkor általában vacsorára is ott tartott.

A Horváth Richárd-féle ajánlat után is meghívott ebédre. Beszélgettünk a Zsinatról (azt hiszem, hogy a Katolikus Szóban ő szerkesztette a zsinati híradásokat), az egyházi helyzetről. Itt megjegyezte, hogy a papokban az a nézet alakult ki, hogy az állam jobban megvédi embereit, mint az egyház. (De lehet, hogy Vatikánt mondott.) Én erre csak egy közmondást idéztem: Isten nem ver bottal. Erre nevetett. Aztán egyszer csak elkezdi:

– Tudod, hogy te már posszibilis vagy.Értettem, mire céloz, de a posszibilis szót a skolasztika filozófia értelmében véve tréfásan

azt feleltem, hogy már régen nem vagyok posszibilis, mert 56 éve aktualizálódtam, és a reális rendbe léptem át a posszibilisből.

– Te csak ne viccelj, tudod jól, mire gondolok. Hanem azt a könyvet, melyet Richárd is elolvasott, át kellene adni kiadásra.

– Azt a könyvet másnak írtam, azért nem adhatom át, de ha akarjátok, itt van az »Evangélium kritikája«, azt kiadhatjátok...

– De legalább egy cikket írj a lapba!– Őszintén mondom neked, hogy nekem gátlásom van azzal kapcsolatban, hogy a lapba

írjak. Itt hagyom az »Evangélium kritikáját«. Ezt kiadhatjátok.Arcáról észrevettem, hogy valami nagy hibát követtem el. Megmondhattam volna, hogy

nekem nem szabad politizálnom. S ha szabadna is, nem volna okos, mert akkor nem tudnék békét hirdetni a békepapok és a nem-békepapok közt, mert Ciceró pro domo sua-nak értelmeznék. Közismert, hogy a Katolikus Szó szép tiszteletdíjat fizet. Én pedig szégyellettem volna, hogy azt mondják: No, ezt is lefizették! Már hallottam is a rosszmájú megjegyzéseket: Mi az, hogy lefizették! Kibújt a szög a zsákból: már a börtönben elkötelezte magát, azért szabadult korábban.

Cavalier, aki máskor vacsorára is ott tartott, most hidegen csak annyit mondott:– Jó, majd elolvasom, a viszontlátásra!Ez a viszontlátás a három évi börtönbüntetésem kitöltése után történt.Az Evangélium kritikája természetesen nem jelent meg. De jobb is, mert még a Zsinat

előtt írtam és a Commissio Biblica 1964-es instructiója előtt. Ezért az evangéliumok keletkezésénél bátortalanul használtam fel a formatörténeti és szerkesztés-történeti módszerek pozitív eredményeit.

A következő börtönből való szabadulásom után valamelyik püspök elvitt a Hittudományi Akadémiára, és ott a szokásos felszolgálás közben Cavalierre bukkantam, aki ettől kezdve nem tágított mellőlem. Sajnálatát fejezte ki, védekezett, másokat kritizált. Megnyugtattam: senkitől sem kívánom, hogy azt tegye, amit én, csak azt szeretném, ha mindenki hűségesen követné saját lelkiismeretét, mint ahogyan én szeretném a magamét.

Felerőszakolt I. érsek úr asztalához, hogy majd bemutat neki, de mondtam, hogy gyermekkorom óta ismerem, ezután két ÁEH-snak mutatott be (egyik, azt hiszem Hartling volt). Végül megkért, hogy kísérjem el a buszmegállóig. Megtettem. Remélem, megértette, hogy »akkor« az én gátlásom nem azt jelentette, hogy mindenki, aki nem úgy tesz, az »gátlástalan«. Hisz maga a szó is, de az egész kontextus mutatja, hogy nem objektív rosszallás volt, hanem bennem volt szubjektív gátlás.

Tanítványaim doktorráavatásán az az óhaj: »Tűnj el!«

Véletlen folytán három volt tanítványom (B..., K... és L...) egy napon doktorált, illetőleg együtt avatták őket a Hittudományi Akadémián doktorrá. Természetesen elmentem erre az ünnepélyes aktusra. (Az ilyen aktus annyira nyilvános, hogy nemcsak papnak, vagy katolikusnak nem kell lennie annak, aki odamegy, hanem egyszerűen mindenki, főleg a doktorok ismerősei megjelenhetnek.) Egy pap félrehív a lépcsőházban. (Azt hiszem S...-nak hívták. Nem mutatkozott be, úgy látszik, találkoztam már vele valahol.)

– Közölnöm kell veled, hogy az a kívánság, hogy ne menj el a fogadásra.– Kinek a kívánsága?– Elég az, hogy ez a kívánság.– Eddig is csak akkor mentem el, ha meghívtak, vagy ha a dékán vagy egy püspök

bevezetett. Csak annyit mondj, egyházi vagy állami oldalról fejezték-e ki a kívánságot?– Nem egyházi oldalon.– Hát akkor mit csináljak, ha teszem azt, valamelyik püspök behív?– Ne adj alkalmat arra, hogy behívjanak. Tűnj el!Eltűntem.

A biblikus katedrára »nem is érdemes pályáznom«

G. professzor nyugdíjba vonulása után G. F. professzor és az azidei akadémiai dékán egy papi koronán (Salgótarjánban) szóba hozta az újszövetségi tanszék betöltésének kérdését. És H. F. jezsuita atya útján azt üzente, hogy én is pályázzam meg. Hamarosan ezután, Sz. I. püspök úr valamilyen jubileumi miséje alkalmából a Szent István Bazilikába mentem, és kivetett mivoltom tudatában, egészen hátul, a kapuban egy gyóntatószék mellett álltam meg. A későn érkező G. F. professzor megszólított, hogy nem érdemes pályáznom. Ekkor adtam oda biblikus könyvtáram nagyobb részét Dr. T. B.-nak, és kívántam, őt válasszák akadémiai professzorrá. Ez meg is történt.

Néhány lelkigyakorlatozó zaklatása

Bartos István alezredes az »összeesküvésben való részvételem« nyomozója (1965 elején naponként kihallgatott), mikor arról volt szó, hogy néha magánlakásokon is tartottam négy-ötszemélyes csoportoknak lelkigyakorlatos előadásokat, vagy hasonló politikamentes, de vallásos tárgyú előadásokat, megkérdezte:

– Miért nem tart ilyen előadásokat templomban? Akkor magának semmi baja nem lenne. De ha magánlakásban tartja, akkor Önnél mindjárt gyanakszunk, hogy valami más is van, mint vallásosság!

Ezt annyira megszívleltem, hogy szabadulásom után, minden ilyen természetű meghívást fájó szívvel ugyan, de elutasítottam. Még ha falusi plébánián nyaranta összejött papoknak vagy kispapoknak lelkigyakorlatot adtam is, mindig a templomban adtam az elmélkedés anyagát, és az imamódok magyarázatát. Mégis különféle zaklatásoknak voltak kitéve azok, akik nálam lelkigyakorlatokat végeztek, vagy akiknél lelkigyakorlatokat adtam, pedig ez a

vallásszabadság legelemibb tárgya, és egyúttal az aszketikának is fő törvénye: »Mindenki úgy imádkozzék, ahogy neki legjobban esik.«

Mócsy Imre S.J. élete

Mócsy Imre 1907. november 24-én, Kalocsán született. Apja ügyvéd volt. 1925-ben, a gimnáziumi érettségi után belépett a Jézus Társaságba. A próbaidő és a bölcseleti tanulmányok befejezése után 1933-tól 1938-ig az Innsbrucki Egyetemen teológiát hallgatott és doktorált. 1938-tól 1944-ig a szegedi Hittudományi Főiskolán volt teológiai tanár. Közben két alkalommal egyházi ösztöndíjjal Rómában volt, ahol a Gergely Egyetemen bölcseleti doktorátust, a Pápai Biblikus Intézetben pedig kandidátusi tudományos fokozatot szerezett.

1944 februárjában a Pápai Gergely Egyetem meghívta a teológiai fakultásnak éppen megüresedett újszövetségi tanszékére, melyet 1947-ig töltött be. Közben 1946-ban megvédte doktori disszertációját a római Biblikus Intézetben.

1947-től 1949-ig Szegeden volt a biblikus tudományok tanára.1948-ban „egyházi ügyben” útlevelet kapott, és mint Czapik érsek szóvivője (portavoce)

Rómába utazott. A vatikáni választ 1949-ben hozta haza. 1949. jan. 17-én letartóztatták, és a „Buda-Déli” majd a kistarcsai internáló táborba internálták, ahol előbb az építkezésnél volt vízhordó, majd a „papi szobában” szőnyegszövő.

1953. okt. 15-én Kistarcsán a Budapesti Megyei Bíróság B.III.00265/1953. számú ítéletével izgatás címén kilenc és fél évre ítélte, amely ítélet az azévben már megjelent amnesztia rendelet alapján hat év és négy hónapra harmadoltatott. Büntetése hátralévő részének kitöltésére a Markó utcai és a váci fogház után a budapesti Országos Börtönbe (Kozma u. 13) került, ahol a KÖMI kezelésében lévő mosodában dolgozott, mint felrázó, gőzmángorló és szárító. Itt a pelenkamángorlásnál elfogadták újítását, amellyel naponta néhány munkaórát meg lehetett takarítani.

1954. dec. 22-én feltételesen szabadlábra helyezték.1955. január 4-én az Állatorvosi Főiskolán mint könyvtári főmunkaerőt alkalmazták. Ez

a munkaviszonya „hozzájárulással kilépett” címen 1955. júl. 26-án szűnt meg.1955. aug. 3-tól 1958. márc. 31-ig a MÁV Északi Osztószertárában (Budapest, X.

Kőbányai út 30) fizikai dolgozó volt. 1958. júl. 1-től 1964. jan. 1-ig a Szépművészeti Múzeum dokumentációs központjában

volt tudományos kutató.1964. jan. 2-tól 1965. jan. 16-ig ismét a MÁV Északi Osztószertárban dolgozott.1965. jan. 17-én letartóztatták, és „összeesküvésben való részvétel” címén a Legfelsőbb

Bíróság TBF. IV. 7/65 sz. alatt négy évre ítélte.1968. jan. 16-i szabadulása után jelentkezett régi munkahelyére a MÁV-nál, innen ment

nyugdíjba 1970. októberében. Nyugdíjas korában ádventi, nagyböjti lelkigyakorlatokat és előadásokat tartott mindenütt,

ahová meghívták, de egy alezredes tanácsára csakis templomban. Így a továbbiakban elkerülte az összeesküvés vádját és az újabb letartóztatást (állandó megfigyelése és zaklatása természetesen továbbra is folytatódott).

1980. június 12-én, élete 73., hivatása 55., papságának 44. évében magához szólította az Úr.

Mócsy Imre S.J. írásai

Az Evangélium kritikája (1959) Megjelent: Az evangéliumok hitelessége címmel, Szt. Jeromos Bibliatársulat, 2000.

A keresztség misztériuma és az evangéliumi tanácsokA mulandóság és az örök életMagnum mysterium et ineffabile sacramentumEcce nova facioÉlet és örökélet a Bibliában (1960)Mi a Biblia? (1961) Megjelent: Szt. Jeromos Bibliatársulat, 1998) Ante orationem praepara animam tuam (1962)Szent Pál élete és levelei (1963)Mária és az egyház (1963)Bibliai protológia (Teremtéstörténet és az ősszülők története, 1963)Énekek éneke (1963)Bibliai őstörténet, Gen 4-11 (1964) (Ádámtól Krisztusig, I., Szt. István Társulat, 1980)Nyitott szívvel (Szent István Társulat, 1980)Beadványom

Előadások, tanulmányok:Az imádság a papi életbenAz Eucharisztia és a papi lelkiségFelajánlás és engesztelésAz erkölcsi rossz problémájaJámbor gondolatok az analógia entis tanával kapcsolatban Istent minden dologban megtalálniIstennel minden dologban egyesülniA bűnbánatrólAz én IstenemrőlÖnátadás és keresztGondolatok a bibliai teremtéstörténetek katekétikai és homiletikai feldolgozásához