Syndie Maison - Évődő Szerelem

8/16/2019 Syndie Maison - Évődő Szerelem

1/125


2/125

Mi történik, ha két különböző világlátású író egymásútjába akad? Ha egyik nő, másik férfi? Ha egyikromantikus lelkületű, másik kemény ciniku s? Hát bizonyizgalmas, kalandos, fordulatokkal teli, néhol drámai dolgoktörténnek, és állhatatosan bizonyítani szeretnék igazukategymásnak. A befutott, eszes és magabiztos krimi írómeddig mehet el a még kiforratlan, de ösztöneiben és azemberi érzések fontosságában hívő fiatal írónőtanításában? Ki a Mester és ki a tanítvány? Ahogyhaladunk a cselekményben előre, úgy bonyolódnak azérvek és érzések is, hol ennek, hol annak adunk igazat, -míg kiderül, hogy bármennyire izgalmas játék aszembekötősdi, a t iszta és vállalt szerelemben nincs helye.

Syndie Maison frappánsan szórakoztató regénye ezúttal iséletszagú kérdéseket feszeget az örök Vénusz-Mars

játszmák kavalkádjában, és ehhez a legjobb alap, hogynem csak az ellentétek, de az ellenfelek is vonzzákegymást.

Izgalmas leckék kezdőknek és haladóknak

SYNDIE MAISON

Évődő

szerelemKösd be a szemed,Majd én vezetlek!


3/125

© T. Szűcs Györgyi, 2000 (Szembekötősdi), 2014 © Csengőkert Könyvkiadó Kft., 2014

Szerkesztő Kovács Pál

Borítóterv Szabó FerencMűszaki szerkesztő Németh Csongor

ISBN 978-615-5170-76-8

Csengőkert Könyvkiadó Kft. Felelős kiadó Váradi Ferenc

www.csengokert.hu [email protected]

Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., DebrecenFelelős vezető Bördős János, ügyvezető igazgató

1.

N a, na, álljunk csak meg egy percre! – Letícia megálljt jelzett maga elé tartott tenyerével. A heves mozdulattólszerteszét repdestek arca körül a vöröslő fürtök.Meghatározhatatlan színű szeme értetlenül meredt a nagytölgyfa asztal túlsó felén ülő férfira, aki egy ideje már nem jelent számára egyebet a kiadójánál. De volt idő, nem isolyan rég, amikor romantikus szálak kötötték hozzá. Aférfi ötven felé járt, Letícia még nem töltötte be aharmincat, de alig látszott többnek egy idétlen nyakiglábkamaszlánynál. Vékony, lapos és magas volt. Az arca isinkább csak érdekes, mint szép. Tudott nagyon jól kinézni,de ha rossz napja volt – mint ezen a borongós, esős, koratavaszi hétfő délután igen cudar látványt nyújtott,esetlenül hosszú, kinyúlt pulóverében.

– Nem értettem kristálytisztán, mit is mondtál? Azegészet írjam át, vagy csak néhány részletet?

Bernath Willians, az „Aranymadár” kiadó szerkesztőjevolt.

– Nem, Letícia! – sóhajtozott mélységes pátosszal – sajnos, nem erről van szó. – Ez – mondta, és rámutatott az


4/125

asztalon fekvő kéziratra, ám óvakodott annakmegérintésétől – teljességgel elfogadhatatlan.

– Na de miért? – vonta össze hitetlenkedve aszemöldökét a lány. Nagyon nehezen viselte a kudarcokat,főleg annyi összeszokott év után. Még ha ez a húgyagyúfafej megindokolná, hogy miért nem, de egyfolytában csakazt hajtogatja, hogy elfogadhatatlan az írása. Szét semnyitotta, bele sem lapozott. – Elolvastál belőle akáregyetlen szót is? – csökönyösködött kitartóan a lány. Aférfi fémkeretes szemüveg mögé rejtett pillantását leste,nézte ápolt kezét, a kisujján a nagy zöld kövespecsétgyűrűt, tehetetlenségében tovább araszolgatotttekintetével a régi megbeszélések – asztallapokra karcoltmemoárjai mellett – dicstelenül lapuló kéziratára.

A férfi következetesen elutasító maradt. – Sajnálom, Letícia, de olvasatlanul is csak azt tudom

mondani, nem kockáztathatom, hogy egy újabb DickDevons-könyvvel csődbe menjek.

– Mégis, miről beszélsz? – kiáltott fel döbbenten a lány.Még hogy csőd? Ha valaki hasznot húzott az írásaiból, azegyáltalán nem ő volt. Willians egész szép kis summát

zsebelt be a könyveiből. Igaz, elsősorban a romantikusregényeiből, melyeket Bea Fleming néven gyártott. Az újnévvel adódott gondja? De hisz nem maga találta ki!Bernathnak volt a vesszőparipája, hogy krimihez f érfinévkell… már csak a hatás kedvéért is, mert ezeket akönyveket elsősorban férfiak olvassák.

– Ne húzd fel magad, Letícia! Én, amennyire csak tudok,igyekszem tárgyilagos lenni: maradj meg a magad igazi

szakterületén, írj továbbra is Bea Fleming-könyveket, éshagyj fel a krimikkel. Lásd be, nem neked való műfaj.

– Vagyis a suszter maradjon a kaptafája mellett, és neakarjon kenyeret sütni – csapta hátra dacosan fejét a lány.Utálta, ha behatárolták a mozgásterét. Azért, mert évekenát gyártotta azokat a szentimentális fércműveket, amelyeksem gazdaggá, de még sikeressé sem tették – mert írtugyan, de általuk nem érezte írónak magát elvárják tőle,

hogy élete végéig egy szűk kalitkában mozogjon? Miértnem törhet ki, miért tagadja meg tőle ez a rohadék, hog ybizonyítson: másra, többre is képes. Jó ideig megelégedett


5/125

a vállveregető, „Csak így tovább” elismeréssel, melyeketszerény összegű csekkek kísértek, s nem is igen érdekelte,hogy az „Aranymadár” hány példányban adja ki aregényeit, milyen borítót tesz rá, esetleg még a címet ismegváltoztatja. Eleget tett a szerződésben foglaltaknak,megírta és leadta a kéziratát, és kezdte a következőt… Lelkesen, plátói szerelemmel, úgy, ahogy az atermészetéből fakadt. Kislányként is élénk fantáziájú,érzékeny lelkületű gyerek volt. Imádta olvasni, és filmenlátni a megható történeteket, mindig füligbeleszerelmesedett a főhősökbe, s ő maga is megpróbálthasonló meséket kitalálni. Ábrándozott. Csúnyácskakislány lévén mindig nagyobb biztonságban érezte magát

az álmaiban, ahol senki sem bánthatta, nem csúfolták, éskedvére kiélhette romantikus hajlamait. Akadt néhánykamaszkori fellángolása, rövid életűek ugyan, de mély nyomokat hagyóak. Naplót írt, elpusmogta örömét-bánatáta barátnőjének, Olga Gardnernek, aki már jóval korábbanbekerült az irodalom mechanikus gépezetébe.

Nem írt; hanem ügynökösködött. Könyvekkel, majdkésőbb emberekkel. Ő volt az, aki felfedezte Letíciában a

mások szórakoztatására alkalmas írói talentumot, ésbiztatta: próbálkozzon írással. És Olga ajánlotta beBernath Willians kiadójába is, akivel éveken át egész szépsikerrel dolgoztak együtt.

Csakhogy, egyszer csak kezdett minden megváltozni.Valahogy úgy kezdődött a dolog, hogy Letícia elfogadta Mr.Willians meghívását egy „baráti” bájcsevellyel fűszerezettvacsorára. Az este hangulata kellemesen oldott volt, a

vacsora ízletes, a bor könn yű és finom, a zene andalító. Ésa férfi sármja igen ügyesen kendőzte fáradságos küzdelméta lassan közeledő öregséggel szemben. Egyszóval, mire alány feleszmélt, máris benne találta magát egy szerelmesrománc kellős közepében, ahol elég rövid idő alattszembesült a lehangoló ténnyel: a lángoló szenvedélylecsillapodott, és már látta, hogy a főhős nem is ann yiravonzó, mint korábban ítélte. A rózsaszínű köd

megszürkült, és az egész történet igen hétköznapi. Maradtegy minden tekintetben kihasznált ostoba lány, egy


6/125

zsugori, ám kikapcsolódásra vágyó öregedő férfi, akinekráadásul felesége és családja van.

Letíciának egyszeriben megülte gyomrát a romantika,elege lett abból is, hogy mialatt az ideális szerelemrőlírogatja meséit, addig egy hülye téveszmének esettáldozatul. Ezzel együtt nem óhajtotta megadón feltartani akezét, hogy kész, végeztem, és más állás után nézni.Eszébe sem jutott, hogy abbahagyja az írást, csak műfajtváltott. Belevágott valamibe anélkül, hogy előzetesenfelmérte volna a képességeit. Nem töprengett el adetektívregény elméletén, mert nem tartotta azt fontosnak.Kitalált egy izgalmasnak tűnő történetet, és megírta.

Bernath átkeresztelte Bea Fleminget Dick Devonsszá, és

kiadta az első krimijét. Ilyen egyszerűen történt az egész. Az eredmény? Nos, óvatos becslések szerint mérsékelt

siker, ami elsőműves szerző esetében nem jelentkifejezetten bukást. Vagy mégis? Bernath jelenlegihozzáállása a második, hasonló témájú regényéhezigencsak erre enged következtetni. Ha megbukott az elsőkönyvével, miért nem szólt időben, még mielőttbeletemetkezett volna ismét a munkájába? Annak idején

várta, sőt elfogadta volna a kritikát, mert hisz egy kis építő jellegű kritika még senkit sem ölt meg, legfeljebbtanulságot szolgáltathat a felmerülő hibákkiküszöböléséhez.

De hogy most tépje darabokra, tapossa bele a padlóba,azt már nehezen viselte. Legalább egy cseppnyi buzdítástkapna, tanácsot, segítséget, ehelyett marad az elutasítása.

– Miért? – faggatta kitartóan, s közben nyeldeste a

dühét, cafranggá rágta idegességében a száját. Az istenverje már meg, miért nem mond valamit azon kívül, amitegyfolytában szajkóz:

– Ha jótékonysági intézményként működöm, hamarcsődbe jutok. Ezt a kockázatot még érted sem vállalhatom.Értsd meg, Letícia, ha kiadom a könyved, a kritikusokmegköveznek, és utána felakasztanak a farkamnál fogvaaz első lámpavasra…

A lány agyát a tehetetlen düh újabb hulláma érte el. – Jótékonyság? Miféle jótékonyságról beszélsz? Ha jól

sejtem, egész szép összeget zsebeltél be a könyveimből.


7/125

A férfi leütötte cigarettájáról a hamut, ráfújt a parázsra.Próbálta őrizni méltóságteljes, ámbár fölényes nyugalmát.

– Cseppet sem etikus a támadásod. A haszonbólmindketten részesültünk, ám a veszteség egyedül azenyém. Az erkölcsi is, és az anyagi is.

– Ha etikáról beszélgetnénk, akkor itt mélységes csendlenne – pattogott tovább a lány. Már ott tartott, hogykisétál, kirohan, de maradt. Választ várt, követelt amiértjére.

Willians elnyomta a cigarettáját, és hogy időt nyerjen,azonnal másikra gyújtott rá. Ezt követően komótosankihúzta asztala fiókját, ahonnan előhalászott egy sűrűnteleírt vaskos iratköteget.

– Meg akartalak ettől kímélni – sóhajtozott kelletlenül deha most megengeded, felolvasok néhány mondatot.

– Mi a fene ez? – rebbent gyanakodva a lány szeme. – Ez egy kemény kritika „A gyilkosság indítéka” című

Dick Devons-förmedvényről, amiként korábbi regényedetDavid Barrington nevezi – előrehajolt, jó mélyen belenézetta lány meglepődött arcába, majd mindjárt vissza ishúzódott, és belefogott az olvasásba:

„A cselekmény kiforratlan, a szereplők jellemzése lapos, atéma elcsépelt és nevetséges. A szerző nem is kerestekapcsolatát a realitással, becsapta az olvasókat a silánytörténettel, amely olyan, akár egy döglött hal…”

– Olyan büdös? – szólt közbe a lány. Majd szétrobbant adühtől. Azt sem értette, miről beszél Bernath, mert nemakarta elfogadni a durva, sértő hangú bírálatot.

– Olyan unalmas – korrigált a férfi. Úgy döntött, nem

folytatja, ennyi bőven elég a lány önbizalmánakmegnyirbálásához. – Nézd, Letícia, olvashatnám mégoldalakon keresztül, mennyire rosszul közelítetted meg atörténeted lényegét, de felesleges. A lényeg, hogy akönyved akkorát bukott, hogy az a csoda, hogy az épületnem dőlt romba vele együtt a robbanáskor.

– Azért, mert egy hülye firkásznak nem nyerte el atetszését? Miből élnének a kritikusok, ha nem taposnának

minden kiadott könyvet a sárba? – A könyved, Letícia, az első oldaltól az utolsóig rossz –

Bernath már vissza is tolta az asztal fiókját.


8/125

Részéről befejezettnek tekintette a vitát. Győzködés,érvelés egyre megy. Dick Devons megbukott.

– A fenébe is! – lökte el magát az asztaltól a lány ki afene ez a David Barrington, aki úgy ítélkezik mások életefelett, akár az Isten?

– Azt hittem, tudod – felelte a férfi csodálkozva a lánytájékozatlansága felett. – Barrington a legolvasottabb,legsikeresebb krimiírók egyike. Valószínűleg az álnevénismered: ő Jack Gare.

A név lesújtott, célba talált. Egyenesen Letíciaönérzetének közepébe. Gyűlölte azt az alakot. De még jobban Bernathot, aki jócskán megkésett a tapintatoshallgatásával.

– Köszönöm a figyelmességet. Még időben érkezett, csakegy fél évem veszett kárba ezzel a munkával.

– Sajnálom, nem tudtam, mivel foglalkozol – felelteBernath Willians. – Hallgass rám, kérlek! Térj vissza a BeaFleming-könyveidhez, és felejtsd el Dick Devonst.

– Esetleg keressek más kiadót is magamnak? – vágottvissza a nő.

– Én ezt soha nem mondtam. Tudod, mennyire

kedvellek, csodállak, de sajnos itt most nem erről van szó,hogy fogjuk egymás kezét, és szeretlek… Ez munka. Üzlet,ha így jobban érted. És az üzletben nincs helyeérzelmeknek.

– Kapd be! – Letícia már az ajtóban állt, hóna alatt akézirattal.

– Letícia! – kiáltott utána Bernath, és már ugrott is,hogy személyes varázsával kiengesztelje a megbántódott

lányt. Utána kocogott, elkapta a karját. – Figyelj, kicsim,megbeszélhetnénk máshol, másként, békésebb,barátságosabb légkörben is a problémáinkat. A hét végéreszabaddá tudom magam tenni. Mit szólnál egy kellemesvíkendhez?

– És te, egy golyóeltávolításhoz? Ajánlanám, hogyidőben ess túl rajta, hogy még vacsorára feltálalhasd afeleségednek.

– Letícia! – a visszautasított férfi keze lehanyatlott a lánykarjáról. A szavakat kereste. – Ez övön aluli ütés volt – szólt sértődötten nem hinném, hogy ezt érdemiem tőled.


9/125

– Lehet, de biztos vagyok benne, hogy túléled – csapódott be a lány után az ajtó.

Otthon már az ajtóban lerúgta a cipőjét, menet közbenkibújt a ruhájából, az ágyán tornyosodó kupac tetejéredobta, és fölvette ócska, kopott, színehagyott farmerjét,majd egy megbontott, hűtött üveg borral betelepedettíróasztala mellé a magas támlájú székbe. Megtöltöttepoharát borral, és elővette magzati állapotában meghaltkéziratát. Ritkán szokta átolvasni a saját írásait, de ezúttalmegpróbált kívülállóként, az olvasó szemével olvasni egy

teljesen idegen, vadiúj könyvet. Talán a kemény kritikatette, vagy tényleg rossz volt, de alig tízoldalnyi olvasásután kezdte szégyellni magát. Még ha vonakodott isbeismerni, kénytelen volt belátni: eszméletlenül pocsékdolgot tákolt össze. Mindazonáltal kitartóan továbbolvasott, remélve, hogy egy csoda folytán mégis valami jókerekedik ki belőle. Már sötétedett, mikor feladta. Végzetta nyomorulttal! Éhségtől megkordult gyomra emlékeztette

arra a prózai tényre, hogy bizony a mai nap még egyfalatot sem evett. Csak ivott. Az üveg üres, a bor az utolsókortyig elfogyott, míg ő az irományával hadakozott.Kéziratát takaros kis kupaccá igazgatta, ügyelve, hogyegyetlen lap se lógjon ki a sorból, majd az egészet bevágtaa szemetesedénybe. Kész. Ennyi. Meglátogatta akonyháját, ahol kávét főzött, konyakot töltött, belapátoltegy tál metélőhagymával összehaart tojást, és egy újabb

palack bor felbontásával fáradozott éppen, amikormegszólalt az előszoba csengője. Pohárral a kezébennyitott ajtót Olgának, aki hangosan zsörtölődve – mintmindig – gurult be a szűk előszobán át a konyhába. A„gurult” szó a legkifejezőbb a fölös kilókat cipelőnagyhangú nő fürge mozgására. Imádott enni, ez meg islátszott rajta, de toronymagasan, fentről kezelte mind amások véleményét, mind a saját tükörképét. Jól öltözött

volt, ügyesen válogatta össze az egyéniségének leginkábbmegfelelő ruhatárát, a többi nem érdekelte. Lehengerlőközvetlensége volt a vonzereje, és ezt nagyon jól tudta.


10/125

A konyhában végre lefékezett, nekidőlt a pultnak, ésalaposan szemügyre vette Letíciát. Slampos volt, a hajacsapzottan lógott, szeme ezúttal olyan szürke volt, mintodakint a felhős ég, és valami különös bávasággal bámultrá.

– Szentséges ég! – hőkölt hátra megrökönyödötten Olga – , rémes vagy!

– Én vagyok rémes, vagy ahogy kinézek? – ékelődöttLetícia.

Barátnője még egyszer alaposan végigmérte talpától afeje búbjáig.

– A kettőt nehéz lenne szétválasztani – közöltetárgyilagos véleményét. – Mi a fene van veled?

– Csak a szokásos – rándult meg könnyedén a lányválla. – Szívfájdalom, reménytelenség… éppen halotti tortülök. Végeztem Dick Devonsszal.

– Hogy mi? – rázta meg a fejét Olga, de viszonylaghamar kapcsolt. Ja, vagy úgy. Szakmai csömör?

– Az. Szemétbe dobtam. Nyugodjon békében. – Rendben. Az embernek joga van hébe-hóba szemétbe

dobni önmagát. Unalmas lenne folyton remekelnie, de

ettől még nem kell feltétlenül csődtömegnek érezni magad.Márpedig most ez történt, igaz? – kiemelte, Letícia kezébőla poharat. – Elmondanád, mi történt?

– Elveszítettem a kapcsolatot az olvasóimmal. Még apatkányok is felkötnék magukat bánatukban a pincében,ha tudnának olvasni. Még szerencse, hogy analfabéták.

– Kissé elszaladt a fantáziád – Olga a hűtőszekrényberejtette a megbontott üveg bort, és kávét töltött Letícia

csészéjébe. – A fantáziám pillanatnyilag az egyetlen, amivel

bővelkedhetem. – Le merem fogadni, hogy megint Mr. Kihasznál gázolt

bele a romantikus lelkületedbe – jegyezte meg csípősen,éllel a lány. Utálta azt a rohadt szoknyapecért, és örökkévezekelésre váró bűnként tudta saját hülyeségét is, amiértannak idején beprotezsálta hozzá gyermeteg lelkületű

barátnőjét. Na de ki a fene gondolta volna, hogy ez a hülyelány bedől annak az öregedő Don Jüannak? Undorító egypasas. Ha tehetné, Letíciát ráhímeztetné egy falvédőre,


11/125

hogy mindig lássa, tapogathassa, ha megunja fonnyadószépségű feleségét. Ellenszenvéből fakad a ráakasztottgúnyneve is: Mr. Kihasznál. Maguk között csak így nevezteWillianst.

– Csak részben – felelte Letícia, engedelmesenszürcsölgetve a kávéját. – Ezúttal övé csak a tolmácsszerepe volt. A kegyelemdöfést Jack Gare-tól kaptam.

– Jack Gare? – ráncolta össze a homlokát Olga. Arragyanakodott, hogy Letícia még annál is többet ivott, mintami látszik rajta. – Jól vagy? – kérdezte óvatosan.

– Remekül, mint nyaktiló pengéje alól a kosárba gurulófej.

– Megnyugtattál – szaladt gúnyos fintorra Olga szája.Már kezdtem aggódni érted. Megkérdezhetem, mik aterveid? Mármint azon kívül, hogy tökre iszod magadat?

– Hm… – vágott töprengő arcot Letícia. Az első tervem,azt hiszem, hogy leteszek az öngyilkosságról. A többiátgondolására még nem jutott időm. De majd csakkiokoskodok valamit. Például, kitéphetném Jack Garetojásait, és föltálalom neki vacsorára. Egyébként, ugyaneztajánlottam Bernathnak is, ám ő valahogy nem lelkesedett

az ötletért. – Örülök, hogy legalább ajánlottad. De most, mesélj

végre! Mi történt?Letícia elmondta, amit Bernath Willians-től megtudott.

Azt, amit olyan sokáig, olyan tapintatosan elhallgatottelőle.

– David Barrington szemfödelet borított Dick Devonsra.Kész. Eltemetve.

– Figyelj, te ostoba barátnőm! – ölelte át kedveskedve avállát. Már nehogy gallyra vágd magad egy ön- bizalom-túltengésben szenvedő alak kemény hangú kritikája miatt.Ami a hírnevét illeti, okkal lehet nagyképű, okos, éleselme, de ugyanakkor szenilis is. Minden detektívregénytHitchcock szintjén kezel. Gondolj arra, hogy csak dumál,hogy be ne nőjön a szája, és leír, mert imádja olvasni asaját irományait. A világnak nem lesz vége az elkövetkező

néhány évben, és még lesz időd jó krimit is írni. Tanulj, járj nyitott szemmel, olvass szociológiát,börtönjelentéseket. Olvass szennylapokat! De


12/125

mindenekelőtt szabadságold egy időre az agyadat. Utazz elvalahová, keress magadnak egy jóképű fickót, aki jó kanosis, aztán majd meglátjuk. Kereshetnénk egy másik kiadótis, nevet is változtathatsz.

– Hallgatólagosan valami ilyesmi megállapodásra jutottam Bernathtal.

– Örömmel hallom. Jó úton haladsz a kijózanodás felé.

2.

F arkast az állatkertből lopunk, vagy lelövünk egyet a jelmezemhez? Mert ugye most maszkabálba cipelszmagaddal, ahol én leszek a Piroska és a farkas – Letíciafanyalogva cibálta tűzpiros minijének alsó szegélyét, amelyalig ért valamivel lejjebb feneke hajlatánál. – Túl rövid, túlfeltűnő, és ez a szín! Mivel érdemeltem ki, hogy ekkorabüntetést kell elviselnem?

– Fogd már be! – Olga erőszakkal lenyomta afésülködőtükör elé, és kendőt terített a ruha dekoltázsábólkivillanó vállára. A Poéta Klubba akarta magával vinniLetíciát, mert már kezdte megelégelni állandósulólehangoltságát. – Vedd már észre magad! Csinos vagy. Jóka virgácsaid, bár nekem lenne harmad ennyire karcsú aderekam. Esküszöm, ha felkérésre tennéd, akkor semtudnád jobban elcsúfítani magad azzal a sok hosszúcafranggal, amit folyton magadra aggatsz. Megmondtam;ez egyszer bízd rám magad.

A hajkefével nekiesett a dús, vöröslő fürtöknek, keményen hátrafésülte, az arca körül repdeső apró kunkorokat is egymáshoz fegyelmezte, és a tarkó tájánösszekötötte egy fekete bársonyszalaggal. Komolyfoglalatossága mellett folyamatosan beszélt.

Leltárt vont azokról a fazonokról, akikkel Letíciavarhatóan találkozni fog a klubban.

– A Poéta amolyan vízgyűjtő területe a művészvilágnak.Csupa flúgos alak, sznobok, vakok, süketek gyülekezete,

de azért akad köztük néhány normális zseni is.


13/125

Letícia fájdalmasan felszisszent, mert még a fejbőre issajgott Olga kíméletlen – frizuráját formálgató – kezétől.

– Mi a francot keressek én ott? – kérdezte mársokadszor. Még sohasem járt a Poéta Klubban, pedig Olgatöbbször is javasolta: nem ártana megismerkednie akortársaival. Sőt egy ízben Bernath is hívta, deszerencsésen kivédte a komédiát, aminek az ilyen ingyenesinformációgyűjtést eredményező pletykadús fogadásokattartotta. Utálta a feltűnést és a felhajtást.

– Te magad állítottad fel a diagnózisodat. Elszakadtál azélettől, nem találod a kapcsolatot a valósággal. írsz, csakúgy magadtól, ahogy valamit megálmodsz. Bűbájoshölgyecskékről, értük harcolni kész pasasokról, olyanszerelmekről írsz, amilyenről álmodozol. Ideje, hogy levesda rózsaszín szemüveged, és véget vess ennek a gyerekesszentimentalizmusnak. Nyitott szemmel bámulj végre arraa világra, amelyben élsz. Remekül írsz, de nem jólválasztod ki a helyszínt és a kort. Nem a középkorbanélünk, ahol te valahol leragadtál. Lásd be végre, hogy azélet nem romantikus kocsikázás egy vadvirágos réten, és akrimi sem csak vérontásból áll. Bűn, bűnhődés, öröm,

bánat, szex és önmegtartóztatás. Szerelem és gyűlöletmind-mind hétköznapi életünk velejárói. De, hogy erről arealitás hangján tudj írni, feltétlenül ki kell mozdulnod – legalább időnként – az aranykalitkádból.

– Ja, kezdem pedzeni bő lére eresztett szöveged lényegét – szusszant föl Letícia. Végre elengedte Olga a haját. – Tuti, hogy bevonulásomkor minden szem kihullik, éspillanatokon belül ölni, gyilkolni fognak értem, miattam az

egybegyűltek. Féltékenységi rohamok, gyógyíthatatlanerekció, kankór, meg miegymás… Nekem nem is leszegyéb tennivalóm, mint hogy nyitva tartsam a szemem,rögzítsem agyam palatábláján az adatokat, és hazatérvemegírjam életem első igazán életszagú bestsellerét. Tutiraígy lesz.

– Tutira bolond vagy. De nem számít, ettől még abarátnőm maradsz, és csípni foglak még egy jó ideig – már

Letícia sminkjével bíbelődött. Zöld ceruzával körberajzoltaa szemét, ami persze újabb zúgolódásokat vont magaután. Letícia szeme épségét féltette, hogy Olga kiböki azzal


14/125

a kemény ceruzával. És az a sok festék!! Alatta ugyanazmarad, aki eddig is volt: Letícia Faber. Pfuj! Hogy lehetilyen névvel élni? írni meg aztán végképp nem.

– Mit szólnál, hogyha átkeresztelkednék Bea Fleminggé? – Bea Fleming egy szatír! Egy önző bestia, aki gátat vet

igazi éned kibontakozása elé. Úgyhogy felejtsd el! Legalábbma délutánra. Hidd el, semmi bajod nem esne, hakivételesen önmagadat adnád, mutatnád. Letícia, azértelmes, határozott és jópofa nő. Mert ez vagy.

– Elég szűkszavúan jellemeztél. Nem baj, hakiegészítelek néhány szó erejéig? Mondhatnád azt is, hogyLetícia a tökély netovábbja. Elbűvölő, eszes, szellemes ésszórakoztató.

– Köszönöm, nagyon sokat segítettél nekem. És most:voilá! – emelte le barátnője válláról a kendőt. Hölgyem?Sikerül elnyernem a tetszését? – kérdezte tökéletesönelégültséggel, mert a kezei nyomán egy egészen másLetícia kelt életre.

– Na nem! Ez tényleg én lennék? – Letíciaműfelháborodással bámulta a tükörképét. Mi tagadás,sokkal jobb, mint az eredeti. – Szörnyűséges alak vagy,

Olga, de én nagyon imádlak. Munkád maga a tökély. – Kösz – bólintott szerényen Olga – , mindez foglalkozási

ártalom. Felkutatni az értékeket, és kihozni valamit asemmiből. Bocs, nem rád gondoltam. Indulhatunk?

– Esküszöm, úgy festek ebben a vörösben, mint egymatador. Az egybegyűltek azt fogják hinni, bikaviadalraérkeztek.

– Ne aggódj, lesz ott bika bőven, és csakis rajtad múlik,

hogy megvívsz-e valamelyikkel. Úgyhogy – ha nem esiknehezedre – induljunk, mert lemaradunk apartedliosztásról.

Letícia magára terítette a fekete bársonypelerint, ésnéhány fokkal lehiggadt. Már kevésbé látta feltűnő jelenségnek magát.

A tágas helyiség már megtelt lélekben ünneplőbeöltözött, könnyedén mosolygó, tudálékosan társalgó, és


15/125

ide-oda lődörgő emberekkel, amikor a két lánymegérkezett. A nők java derekasan megdolgozott azért,hogy öltözetével felülmúlja a másokét. Volt, aki merészszabású ruhával, csillogó bizsukkal akarta ezt elérni, mígmások épp az ellenkezőjével: a slamposan lógócafrangjaikkal.

A férfiak között is akadt topis hippire emlékeztető,szakadt külsejű alak, de voltak jól szabott öltönyt viselő,ápolt, igazi „úriember”-t formáló fickók is. A PoétaKlubban nem éltek tiltó szabályok, mindenki szabadonviselte magán egyénisége jegyeit.

Letícia az első, kínos bemutatkozások perceiben igennyomorultul érezte magát, míg Olga magával cipelve a

tömegben meg-megállt vele, hogy – „helló, ismerjétek megegymást. Ő Letícia, a barátnőm, mellesleg, van néhányfigyelemre méltó írása” – közszemlére tegye, akár egyvásári portékát. Szerencsére, mindez nem tartott sokáig.Ez a fesztelen légkör tökéletes egységgé gyúrta a klubvalamennyi tagját. írók, költők, zeneszerzők, festők,fotómodellek, mind-mind olyan emberek, akik leginkábbönmagukkal voltak elfoglalva. A társasági formuláknak

eleget tettek néhány udvarias szóval, és máris továbbálltak. Többnyire az italos tálcákat hajkurászták.

– Csak bátran! – Olga e szavakkal hagyta magára, mégegyszer megszorítva a karját, és már sietett is egy távolabbácsorgó, nagyhangú társaság üdvözlésére.

– Miss Tökéletesség! – hallotta Letícia a hangosüdvrivalgást, amelyen Olgát fogadták. Egy cseppnyiméltatlan irigységgel lesett a társaságba elvegyülő

barátnője után. Való igaz. Olga kifogástalanul, méltósággalviselte súlyos kilóit, és mindig ápolt volt. Nevetett, vicceketmesélt, mindenkiről tudott mindent. Szóval, tényleg ráillettez a jelző: Miss Tökéletesség.

Bátor nekigyürkőzéssel rázta le magáról az irigységet.Adva van a lehetőség, hogy bizonyítson, ő sem egészenelveszett ember. Bátran! – ismételte magában Olgabátorító szavát. Nem lehet, hogy kárba vesszen mindaz az

igyekezet és fáradozás, amellyel barátnője eg y más, egyhatározott, kissé vagány, de mindenképpen egy önálló,talpraesett Letíciát igyekezett formálni belőle. Elfordult hát


16/125

Olgától, és megkezdve önálló életét, elvegyült a tömegben.Ha nem is hullottak ki a szemek, amerre ment, mint ahogyazt jósolta, de megfordultak utána. Köszöntötték egy„helló”-val ismerősként, és ő hasonló könnyedséggelviszonozta az üdvözléseket. Nem is olyan nehéz ez. Kezdteélvezni a helyzetet.

– Letícia! – A sok ismeretlen hang közül kivált egyismerős. Bár szívesen eltekintett volna tőle. Egy erős kézragadta meg a vállát, hogy maga elé rántsa,körbepörgesse, és ámulva meresztgesse rá a szemét.Bernath Willians volt a megszólítója. Több hete nemtalálkoztak. – Tényleg te vagy az, Letícia? – kérdezteteljesen feleslegesen, mert hisz nagyon is jól tudta, kinek a

vállát szorongatja. Kockás tweedzakót, zöld szövetnadrágotés magas nyakú garbót viselt. Nyakában vastag aranylánc.Akár egy dilis – gonoszkodott magában Letícia.

– Nem, Bernath, csak a kísértetem – mérte végig, éstekintete megállapodott a kezében tartott whiskyspoháron. Már félig üres volt. Vajon hányadik lehet?

A férfi állhatatosan bámulta tovább. – Csodásán nézel ki – bókolt lenyűgözve a jelenségtől. –

Szeretném hinni, hogy engem akarsz elbűvölni, ezért vagyennyire szép.

Fakó, elcsépelten unalmas bók, de egy könnyed barátipuszit azért megérdemel az igyekezet. Letícia csücsörített,és a férfi arcához nyomta csodás kis grimaszát.

– Szívesen mondanám, hogy így van, de sajnos nemtehetem. Nem emlékszem, hogy meghívtál volna. Csakarra gondoltam, milyen fantasztikusan festenék az új

szerelésemben, ezért fölvettem abban a reményben, hogyholnap viszontlátom magam a Sztármagazin címoldalán.

A férfi gyanút fogott. Mintha egy teljesen más LetíciaFaber állna előtte. Nem az, akinek eddig ismerte. Ez a lányfölényes, magabiztos, kicsit kacér is. Olyan, mint akinagyon biztos lábakon áll. Vajon ki, vagy mi áll erősönbizalma hátterében?

– Hogy kerültél ide? – kérdezte.

– Taxival, ha ezt kérdezted – vonogatta nyeglén a vállát alány. – Gondoltam, a nevem már feljogosít némiszemlélődésre. Mellesleg, egy barátommal jöttem – jó


17/125

alaposan megnyomta a „barátom” szót, nem minthaféltékennyé akarta volna tenni Bernathot. Annak márvége. A románcot is lezárta, sőt azzal is tisztában volt,hogy a férfit sem zavarja túlzottan, hogy nélküle nem dőlössze a világ, de örömét lelte az apró kis bosszantásában.Lássa ez a vén fafej, hogy van barátja, akinek a kedvéérthajlandó tűzvörösbe is öltözni.

– Rég láttalak – próbált társalgást kezdeményezni a férfidolgozol valamin?

– Igen is, meg nem is – tért ki az egyenes válasz elől alány. – Amint azt mondani szokás, téma után kutatok.Valami iszonyatosan nagyot akarok írni, és ehhez gyűjtökadatokat. Ígérem, bestseller lesz.

– Ami természetesen Bea Fleming lesz. – Lehetséges. Talán… Ki tudja… – még egy utolsó

bájmosolyt röppentett Bernath felé, és továbbállt.Átfúrta magát a tömegen, bement a nagyteremből nyíló

szomszédos kiállítóterembe, ahol a falakon festményeklógtak, középen talapzatokon bronz- és gipszszobrok,fafaragványok álltak. Inkább dekoráció, mint kortársalkotók munkái. Elég furcsák, elvont alakzatok. Sorjában

végignézte a szobrokat, aztán a festményeket vetteszemügyre. Csendélet: Piros lóval – olvasta a rikító színűmázolmány alatt a mű címét. A piros ló valahol ott, a képalján legelészett, kábé olyan nívósán, ahogyan azthároméves unokaöccse pacsmagolná. Ma ez a menő – vontegyet a vállán, és továbblépett. A következő sem nyerte el atetszését: James MC. Neill Whistler: Tengerpart. Mattszínek, leegyszerűsített formák, felismerhetetlen emberi

alakokkal. Próbálta megérteni, több jóindulattal értelmeznia modem művészetet, de csak odáig jutott el, hogy a sajátkezdetleges próbálkozásait zsugorította még parányibbá.Amennyiben ezek a képek festmények, úgy az ő képei csakéjjeliedények. Na, mindegy. Ettől még nem tesz le arról,hogy néha-néha, ha kedve szottyan rá, és az ideje ismegengedi, ne festegessen, csak úgy a saját kedvtelésére,minden kiállítási szándék nélkül, úgy, ahogy azt eddig is

tette. – Üdvözlöm, hogy van?


18/125

Megrezzent. A mély fekvésű hang a válla fölött,közvetlenül a füle mellett zavarta meg műélvezetében.Megfordult. Magas, sportos, olaszos típusú, sötét hajú,szénfekete szemű, negyven körüli férfi állt mögötte. Kezétfarmernadrágjába süllyesztette. Arcáról sugárzott a

határozottság, a fölényes erő, de ugyanakkor volt rajtavalami fiatalos derű is.

És természetesen piszok jóképű volt. Valami olyasmimacsó fickó, akit a nők többsége szívesen felíratnareceptre a magánorvosával, ha ez egyáltalán lehetségesvolna.

– Jól vagyok – küldött felé egy sugárzó mosolyt a lány. – És maga?

– Hogy tetszik? – Nem a kérdésre válaszolt, ehelyetttovább kérdezett. Nyilván itt így szokás – tért napirendre efurcsaság felett a lány. Már csak azt kellene kitalálnia,hogy mit válaszoljon. Bizonytalanul megvonta a vállát.

– Hááát… ízlések és pofonok különbözőek – döntöttdiplomatikusan az arany középút mellett – és persze akritikusok is.

A férfi derűsen nevetett.

– Amikor MC. Whistler 1865-ben közszemlérebocsátotta ezt a remekművét, egy kritikus azzal vádolta,hogy egy vödör festéket lódított a közönség arcába. Mire aművész rágalmazási pert indított, amit aztán meg is nyert.Kárpótlásul negyedpenny kártérítést kapott.

Letíciából kibuggyant a nevetés. – A sztori jó, ám az összeg pocsék. – A festék árát minden bizonnyal fedezte. Nem láttam

még, először jár itt? – váltott témát a férfi. A lány bólintott,és tovább siklott a következő képhez. A férfi követte. – Kemény dózis egy első betérőnek. De ha megszokja a helyatmoszféráját, úgy érzi majd magát, mint BeverleyHillsben.

– Mit tippel, ott hogy érezném magam? – Mint a mesebeli királylány, aki elveszítette az

üvegcipőjét.

– Szakállas mese – nevetett rá a lány és pontatlan. Azillető hölgy Hamupipőke volt. Ami pedig engem illet, nemszokásom elhagyni az üvegcipőmet, ugyanis ilyennel nem


19/125

rendelkezem – közben már az olasz festő képét nézte, akimeglehetősen érdekes módon ábrázolta a női szépséget. Ahosszú nyak, a stilizált arcvonások valamiképpen az ősiafrikai maszkokat idézték a lányban.

– Fogadok, hogy ettől sincs különösebben elragadtatva – ugratta a férfi.

– Szeretem élethűen látni a dolgokat. Márpedig, ezt anői arcot látva nehezen tudom elképzelni róla, hogy élőembert mintáz.

– Szemlélete ablakot nyit a lelkébe – jegyezte meg a férfi. – Tagadni sem tudná a romantikus beállítottságát. Nemsokat tűnődik elvont dolgokon. Ami gondolkozásra késztet,az már nem is lehet szép.

– Talán mert azon a véleményen vagyok, hogy amitagyon kell magyaráznunk, hogy az elképzelésünket másokszámára is egyértelműsíthessük, arról jobb hallgatnunk. Aművészet nem öncélú, nem a magunk szórakoztatásáraalkotunk, hanem másoknak. Másokért.

– Ah! – a férfi még tüzetesebben megnézte magának ezta különös teremtést. Alig észlelhető gúnyos mosolyleúszott a szája szegletébe, de Letícia észrevette. – Tipikus

női gondolkozás – fejtette ki a véleményét a hallottakról aférfi. Az egysíkú, fantáziátlan emberek filozófiája.

– Az érzések előtérbe helyezése még nem feltétlenül jelent fantáziátlanságot – vágott vissza élesen Letícia.

– Elképesztő, hogy működik egy női ag y – a férfi a fejétcsóválta, nevetett, s közben le sem vette a szemétpartnernője arcáról. Mintha lyukat akarna fúrni aszemével, hogy belelásson a fejébe. A nézése rendkívül

célratörő volt, de nem ellenséges. Inkább kíváncsi, és egycseppet kötekedő.

– Ha jól sejtem, magától távol áll mindaz, ami magaszerint romantikus – mérte végig fölényesen a lány.

– Én a magam módján élek meg mindent – vont vállat aférfi. – És igaza van, mi sem áll távolabb tőlem, mint aszentimentális lelki élet.

– És, ha nem tévedek, a nőket valami egészen más

kategóriába sorolja. Szereti azt hinni, hogy üresfejűek, éscsak lelkizők.


20/125

– Nem én mondtam – hahotázott a férfi, egyre jobbanélvezve a kemény szócsatát – de, ha maga mondja, lehetbenne igazság. A hölgyek valóban eltérőek a férfiaktól, ésez így van rendjén. Csak valahogy azzal nem értek egyet,hogy az érzelgősségük mellett tehetetlenek is. Mindentakarnak: karriert, gyereket, jó férjet, akit a maguk ízléseszerint formálhatnak, vagyis illuzionisták.

– Ezek után jobban teszem, ha nem kérdezem meg,hogy felőlem mit gondol.

– Azt, hogy elemző, kemény és okos. Egyszóvalveszélyes.

– Különös formája a bóknak. – Általában nem szoktam bókolni. Hogy szép, azt

nyilván tudja. Feltételezem, hogy elég sokszor hallhatta.Elég, ha azt mondom, hogy öntudatos? Márpedig azöntudatos nők a világ legszörnyűbb teremtményei.

– Förtelmesen cinikus – Letícia feje már lángolt. Nem isértette, miért nem fordít hátat ennek a durva, modortalanalaknak, aki, íme most is készen állt a visszavágásra.

– A cinizmus az örök szenvedélyem, de azért remélem,kedvel engem?

– Nehéz lehet magával szemben bárkinek elérni, hogy nea magáé legyen az utolsó szó.

– Szinte lehetetlen. De előfordulhat. Letícia a dühét nyelte, és válasz nélkül hagyta. Vissza

akart menni a nagyterembe, a tömegbe. El akarta veszítenia szeme elől ezt a hülye, öntelt alakot, aki viszont nemakart köddé válni. Élvezte a játékot, mert szerette ahölgyeket egy kicsit bosszantani. Nem volt ő gonosz, csak

hát ilyen volt a természete. Ám, tudott kompromisszumotis kötni, ha a helyzet megkívánta.

– Sajnálom, igyekszem erőt venni a természetemen, denem mindig sikerül – lépegetett a lány után. – Igazán nemakartam megbántani, sem pedig untatni.

– Nem tesz semmit. Joga van véleményt alkotni – felelteLetícia. Nyilván a modortalansága hozzátartozik azimidzséhez. És, amint mondta, meg kell szoknom a hely

atmoszféráját. Úgyhogy, ezt teszem. – Tetszik nekem, nem adja fel egykönnyen. – A férfi

csípte az ilyen típusú nőket. Na, nem azért, amit a szeme


21/125

látott rajta, hanem inkább az önérzetességéért. Pereg anyelve, mégsem közönséges. Érdekelte, kiféle, miféle, mivelfoglalkozik, kivel van itt? – Mondana magáról valamit?Mondjuk azt, hogy mivel tölti az idejét, mikor éppen nem afestményeket tanulmányozza. Nyilván, nem

háziasszonykodik. Nem látok az ujján gyűrűt. A barátjával jött el, vagy egyedül? Várjon, kitalálom – hadartafolyamatosan a fejében tornyosodó gondolatait. – Magafotómodell! – bökött ujjával Letíciára. – Esetleg manöken?

Letícia megtorpant, megdöbbent. Nem is tudta hirteleneldönteni, hogy hízelgőnek tartsa a férfi találgatását, vagykiakadjon tőle. Még soha senki sem feltételezte róla, hogya megjelenésével kovácsol előnyt magának. Ezek szerint,Olga tökéletes munkát végzett. Mégis. Az apró kis örömét,amit a hiúsága lobbantott lángra, rögvest a bosszúságaváltotta fel. íme a férfi elmélete az üres fejű nőkről.Szándékosan korlátolt a véleménye arról, hogy mire képesegy kicsit is csinos megjelenésű nő. Lehet fotómodell,manöken, esetleg valakinek a barátnője.

– Azon csodálkoznék, ha valami egyéb elfoglaltság ismegfordult volna a fejében – biggyesztette le a száját. – Egy

csinos nő mi egyébbel kereshetné a kenyerét, mint a magamutogatással?

– Egy szóval sem mondtam, hogy olyan észbontóancsinosnak találom – hűtötte le gyorsan a férfi. – Méghagömbölydedebb volna, de túlságosan vékony az énízlésemhez. Csak hát a manökenek mind ilyenek. Magasakés soványak, ezért tippeltem ekként. Ám, ha nemmanöken, elárulná, mégis mivel foglalkozik?

– Letícia! – Olga a legmegfelelőbb pillanatban bukkantfel a tömegben. Belekarolt a barátnőjébe, és ismerőskéntüdvözölte a férfit is. – Hogy s mint? Úgy tudtam,Hollywoodban forgat.

– Csak a jövő héten megyek. – Látom, már sikerült megismerkedniük – Olga ide-oda

pillantgatott Letícia és a férfi között. – Igen – húzta el a szót a férfi. Megismertük egymás

ízlését, már ami a festészetet érinti, eltérő élet- szemléletét,és itt valahogy elakadtunk. Most már a nevét is tudom ahölgynek: Letícia.


22/125

– Letícia a barátnőm. Talán hallott már Bea Flemingről – kezdeményezte a tökéletes bemutatást Olga, mert fogalmasem volt arról, hogy mit és menynyit tudhatnakegymásról.

A férfi közönyösen vállat vont.

– Kellett volna? – Nem. Nem kellett volna.Letícia Olga ruháját cibálta. Nem! Ne leplezze le ez előtt

a fickó előtt. Semmi kedve kitenni magát újabb gúnyosmegjegyzéseinek. Mert mi másként is reagálhatna BeaFleming munkásságára?

A férfi, mintha megérezte volna a nő titkos jelbeszédébőlkisugárzó feszültséget. Azonnal és készségesen

felajánlotta, hogy hoz valamit a büféből. – Mit kérnek a hölgyek? – fordult először Letíciához, aki

legszívesebben egy jó nagy adag önbizalmat rendelt volna,mert valahogy ez fokozatosan fogyatkozott nála, de hajlotta megalkuvásra, és bort kért, akárcsak Olga.

– Roppant kedves ember. Csoda, hogy az önteltsége elféra bőrében – nézett hosszan a tömegben elvegyülő férfiután. – Mindig ilyen?

– Különböző fokozatai vannak az „ilyenségének”. Nemtudom, nálad hányas sebességbe kapcsolt – feleltetűnődve Olga.

– Kétszázba. Biztosan lombikban nevelték, és nem voltgyerekszobája.

– Meglehet. De most annál nagyobb palotávalrendelkezik. Hja… jaj… Ez a nagyság átka. A sok pénzzelegyütt jár az önbizalom-túltengés.

– Mégis, ki ez a fickó? Valami filmsztár? – Azt hittem, bemutatkoztatok egymásnak – döbbent

meg Olga. – Hová gondolsz? – rázta a fejét Letícia. – Nem volt rá

időnk, csak eszmei vitákkal édesítettük az együttlétperceit.

– Ah, értem. Hát akkor, felkészültél? – tréfálkozott Olga.Mármint elég erős vagy egy megrázó erejű sokk

elviseléséhez? – Oké – sóhajtott Letícia ne kímélj! – Ő David Barrington.


23/125

3.

L etícia bevonulása a Hudson Panzióba keltett némi

feltűnést. A portás és a hallban lézengők alaposanmegbámulták vállára akasztott rajztábláját, azösszecsukható lábakat és a rajzeszközöket tartalmazó,hosszúkás dobozt. Mindezeken felül, két kisebb bőröndképezte a poggyászát.

– „Amatőr művészlélek” – súgta az egyik pultot támasztóvendég fülébe a portás, amikor a lány elárulta a nevét. Természetesen, a Letícia Faber névre – jó előre lefoglalt – második emeleti szoba már beköltözésre készen várta alakóját. Letíciának nem is árulta a nevét. Természetesen, aLetícia Faber névre – jó előre lefoglalt – második emeletiszoba már beköltözésre készen várta a lakóját. Letíciánaknem is volt egyéb teendője, minthogy beírja nevét avendégkönyvbe, és kövesse a csomagjaival a lift felékocogó londinert.

Hosszú-hosszú vívódás előzte meg a lány elhatározását,melynek gyökerei arra az emlékezetes két hónappalkorábbi Poéta Klubban történő látogatására nyúltakvissza, ahol találkozott David Barringtonnal.

Mire Barrington visszatért hozzájuk az itallal, addigraLetícia, úgy-ahogy túltette magát az ismerősen csengő névokozta sokkon, és amikor Olga segítő közreműködésévelátestek a hivatalos bemutatkozás rövid szertartásán,Letícia már hideg közönnyel kezelte a férfi nevét. Legalábbannyira érdektelenül reagált a nevére, mint BarringtonBea Flemingére.

Megeshet, hogy a férfit sértette a közönye, taláncsalódott volt, amiért nem ugrott elragadtatottan anyakába, nem hajolt földig a nagysága előtt, és nem láttafeje fölött ragyogni a fényességes glóriát. De az islehetséges, hogy egyszerűen csak értelmesebbbeszélgetőpartnert remélt Olga Gardnerben, akit márkorábban ismert. Lényeg, hogy Letícia egyszeribenháttérbe szorult. Olga tett ugyan néhány szavas említést amunkásságáról (még jó, hogy Dick Devonsról egy szót sem


24/125

ejtett), elmondta, hogy romantikus regényeket ír, és azírásai elég keresettek bizonyos olvasók körében. MireBarrington mindössze annyit fűzött hozzá, hogy sohasemvesz a kezébe rózsaszínű lányregényeket, így nem tudvéleményt nyilvánítani felőlük. De biztosan tűrhetőek, hamég nem döntötte anyagi csődbe a kiadóját.

Pökhendi és nagyképű, lekezelő bírálat. Megalázó, porigsújtó. Poharát megemelve, természetesen Olga Gardnerszemélyének közbeiktatásával elmondta kurta,gyerekeknek kijáró mosollyal kísért köszöntőjét:

– Igyunk a kis pártfogoltja sikeres jövőjére! – és már el isfordult Letíciától, mintha ott sem lenne. Levegőnek nézte.

Letícia dühös kis csomókat nyeldesett. „Sikeres jövő?!Igaz. Mi értelme lenne a múltjára koccintani? Bea Flemingés az az agyhalott Dick Devons…

Nem léteznek, mintha sosem lettek volna. Mellőzöttentoporgott Olga mellett, hallgatta csevegésüket. Barrington,új sikerkönyvének várható megfilmesítéséről beszélt.Letícia pedig az alkalmat leste, hogy eltűnhessen aközelükből, és amikor ezt megtette, bizonyosra vette, hogyegyikőjüknek sem tűnt fel a távozása.

A következő heteket a Jack Gare-könyvek olvasásávaltöltötte. Feszengve, ellenségesen, hibát, unalmat keresvebennük, fogott bele az olvasásukba, de már az elsőoldalaknál kénytelen volt belátni: az írások tökéletesek.Mindvégig magas szinten tartották az érdeklődését,izgalmasak, fordulatosak voltak. Kettő nem akadt akönyvei között, amelyik hasonlított volna a másikra. Mind-mind önálló remekmű volt, frappáns végkifejlettel.

Letícia restelkedett, nemcsak ellenséges hozzáállásamiatt, de azért is, amiért korábban nem olvasott JackGare-től semmit. Ha csak egyetlen könyvét is a kezébevette volna, sohasem lett volna bátorsága Dick Devonsdilettáns személyét életre kelteni. Sokat tanult Barringtonkönyveiből, de még többet akart tanulni. Tőle… Mibőlmeríti az ötleteit, mitől annyira életszagúak? Hogyan éri el,hogy az olvasásuk közben az ember azt érzi, hogy mindaz

a sok kaland, izgalom vele történik meg? Kezdte csodálni,tisztelni Jack Gare-t, de David Barringtont gyűlölte. A


25/125

nagyképűségéért, a mérhetetlen fölényessége és acinizmusa miatt.

Bernath Willians egyre-másra sürgette: Mikor várhattőle újabb Bea Fleming-könyvet? Olga is noszogatta:Ragadjon már végre tollat a kezébe, emberelje meg magát,és írjon.

Letícia nem ragadott tollat. Más tervei voltak. Adatokatgyűjtött: David Barringtonról. Tudta, mikor tér visszaHollywoodból, és tudta, hol él. Látta a Westchester fölémagasodó dombon épült – palotának is beillő – házát. „Anagy Barrington szerény hajléka” – ironizált magában alehengerlő pompát csodálva.

Szobát foglalt magának a Hudson Panzióba, és most itt

van. Íme megérkezett.

A férfi, miután a teraszon elfogyasztotta szerényreggelijét, és átlapozta a reggeli lapokat, kényelmesenhátradőlt a fonott karosszékben. Lustán, a semmittevéskellemes ernyedtségével szemlélődött. Végre egyedül. Már

nem is emlékszik, mikor volt igazából magában, amikornem kellett senkivel sem szót váltania, udvariaskodnia,vitatkozni, veszekedni, hogy ezt meg azt nem így írta le.Nem jó a jelenet; átírták a forgatókönyvet. Az elmúlthetekben annyi volt a jövés-menés, lökdösődés fárasztó,kimerítő hagyott a háta mögött. Átmeneti kis pihenő után ismét vissza kell térnie Hollywoodba, de addigháborítatlanul akarja élvezni a nyugalmat, a csendet.

Egy kicsit dolgoznia is kellene. Új téma tolong azagyában, szép csendesen jegyzetelget. Kerülni fogja avárost, be sem teszi a lábát a klubba, ha teheti, kitér azemberek útjából, még a telefont is kihúzza, hogy senki sezavarhassa.

Minden hosszasabb távollét után ugyanazt az örömötérezte. Otthonába hazatérve szokott ráébredni, hogymilyen nagy szüksége van olykor a magány fényűzésére.

Annak öröme, hogy magában lehet, nem is annyira lelki,mint inkább testi élvezetet jelentett a számára. Felüdítettea csend és az egyedüllét. Nézni a kertet, a repdeső


26/125

madarakat, hosszú, kimerítő sétákat tenni kutyájával akertje mögött hosszan elnyúló erdőben, lemenni a Hudsonpartjára, bámulni a hajókat, az óceán kékségét, éslegfeljebb néhány szót váltani a kertben szöszmötölő öregkertésszel. Háza személyzete ismerte és tiszteletbentartotta elvárásait. Észrevétlenül tették a dolgukat, nemzavarták olyan felesleges kérdésekkel, mint például: mikerüljön az asztalra, sohasem hallotta a porszívózümmögését, nem látott tollseprűvel matatószobalányokat, mégis mindig pedáns rend volt

Az egyetlen szentélye, sok-sok remekművénekszülőszobája, a dolgozószoba okozott időnként gondot. Idea távollétében senki sem tehette be a lábát, ajtaját kulcsra

zárta, a kulcsot pedig magánál hordta, mert nem akarta,hogy rendcsinálás ürügyével tönkretegyék a gondosanmegszervezett rendetlenségét.

Szobája tele volt a korábbi kézirataival, jegyzetekkel,szerteszét dobált, összegyúrt papírokkal. Amikor már nemfért el tőlük, ő maga szabadult meg fölösleges kacatjaitól.Elvileg takarítani is az ő jelenlétében lehetett, csakhogy,amikor ő ott tartózkodott, akkor dolgozott. Márpedig,

ilyenkor még a légynek is haptákba kellett vágnia magát,hogy zümmögésével se zavarja.

Ezen a bizonyos napon is azzal töltötte a délelőttjét,hogy a jegyzeteit lapozgatta, válogatta, a fölösleggelmegtömte a szemétkosarát, majd gomolygó füst felhőbeburkolózva, újabb üres lapokat írt tele. Elszaladt felette azidő, akkor rezzent csak fel, amikor a háta mögött négyetütött az óra. Ekkor kinyújtóztatta elernyedt izmait,

beleásított a tenyerébe, majd felállt, bezárta szobájaajtaját, zsebre vágta a kulcsát, kiballagott a teraszon át akertbe, és valahonnan előfüttyentette Rexet, hogykutyájára bízva a menetirányt, sétára induljon, csak úgylazán, lezserül, kopott farmerban, könyékig feltúrt,kifakult fekete pamutingben, és mezítlábas saruban.

A kutya viháncolva indult, ezúttal nem az erdő felé,hanem a kerti kapun ki a lankás domboldal irányába.

Mérsékelten meleg, napsütéses délután volt, fent amagasban leheletvékony fátyolfelhők kísérgették alátóhatár széle felé tartó napot. A kutya lesunyt fejjel,


27/125

szaglászva követett egy – a fákkal szegélyezett kis tisztásonvégighúzódó – hosszanti vakondok- furatot. Izgatottan túrtbele a friss földkupacba, prüszkölt, kapart, és gazdájanem zavarta elmélyült tevékenységében. O is elvolt a magagondolataival, helye-sebben azzal, hogy kiszellőztesse afejét, és megszabaduljon a gondolataitól. Jó nagyokatszippantott az üde levegőből, bámészkodott, és élvezte acsendet. Amint tekintete kissé távolabb siklott,megpillantott egy festőállvány előtt ülő nőt. Khakiszínűsortjából hosszú kamaszlábak nyúltak ki, bő fehér ingeslamposan lógott rajta, és a feje… a haja valósággallángolt. Csaknem derékig érő, egy ágba font copfjakibomlott, rakoncátlan fürtök röpködtek a fonat körül. A

lány láthatóan ügyet sem vetett rá, töretlen nyugalommalfestegetett.

Barrington két lépést tett, aztán megállt. Ismerősnektalálta a mozdulatot, a hosszú lábakat. És ezt az irdatlansok vörös hajat. Ha ezt az ember egyszer meglátja, rögtönbeissza magát a bőrébe. Kitörölhetetlenül, végérvényesen.Hát persze, hogy ismeri: Bea Fleming?! A valódi nevekiesett a fejéből, de ez megmaradt. Vagy mégsem? Mit

keresne Bea Fleming itt a háza közelében, festőállványelőtt, ecsettel a kezében? Ha már itt van, csak megnézimagának közelebbről. Odament hozzá.

– Jó napot! – köszönt rá.A lány riadtan megpördült. A megszólaló hang mély volt,

férfias, ismerős, és nagyon is jól tudta, kié. Mégis, egészügyesen adta a „meglepettet”. Mintha fel sem fognáegészen, hogy ki, vagy mi zavarta meg a munkájában.

– Úristen! – kapott a szívéhez de megijesztett. – Csak azt lehet megijeszteni, aki hagyja magát. Ilyesmit

magáról nem feltételezek. – Persze, hogy ő az. Nagyszemek, most szürkéskékek, kissé túlméretezett szélesszáj, és keskeny orr… a tövénél néhány szeplő. – Nocsak!Micsoda meglepetés! A kis mesemondó.

A lány meglepetésében leeresztette a karját, az ecsetet iselejtette, a homlokát ráncolta, zavarodottan pislogott,

mintha e lelkes üdvözlés okát keresné. – Azt ne mondja, hogy nem ismer meg! Barrington.

David Barrington.


28/125

– Barrington? – gyötörte emlékezetét a lány. – Ismernemillene? – Phu… Nehéz volt, de talán sikerült a visszavágás.Hasonló közönnyel reagált, mint ahogyan a férfi kéthónappal korábban a Bea Flemingre.

Barringtont meglepte ez a hetyke pimaszság. Egy percig

sem volt kétséges előtte a lány kiléte, és arra is mérgetmert volna inni, hogy ő legalább annyira felismerte. Sőt! Talán még az is megeshet, hogy nem annyira „véletlen” atalálkozásuk. De, vajon miért játszadozik vele, mi azördögöt akar, és mire fel adja a fölényes festőművészt? Aménkűbe! Mi ez? Kihívás, társasjáték? Igazánbarátságosan üdvözölte, és a fene tudja miért, még örültis, hogy meglátta. Az elmúlt hetek túlfűtött, erőltetettudvariassági formulák közé préselt társalgásai után,valósággal áhítozott egy kis könnyed csevegésre ezzel a kisromantikus lelkületű mesemondóval. Közönye, azérdektelensége gyomorszájon vágta.

– Igaza van – mondta sértődötten. Valóban nem írja előtörvény, hogy az embernek feltétlenül emlékeznie kellmindenkire, akivel már kezet rázott valamikor. Az énmemóriám jobb, lám, én nem felejtettem el, hogy már

találkoztam, nem is olyan régen Bea Fleminggel. Ám, hameg akarja őrizni az inkognitóját, tudomásul veszem, ésmár itt sem vagyok. Fordult, indult, de a lány hangjamegállította.

– Bocsásson meg. Én… én igazán… csak olyanváratlanul ért. Persze, hogy emlékszem már – nyekkent ahangja. Az ördögbe! Csaknem elszúrta. Azért jött ide, azértkerülgeti már napok óta a házát, mert kereste a

találkozást. Beszélni akar Barringtonnal, és a hülyeségévelelérte, hogy dolgavégezetlenül térhet haza, ha csak… – , aPoétában találkoztunk. Maga Jack Gare – mondta, mintakinek tényleg most kattant az agya.

A férfi megfordult, és elégedetten felnevetett. A kisálszent hazudozó! Na persze, előfordulhat, hogy a„művésznevére” emlékszik csak, akárcsak ő. Készen állt abékepipa elszívására, de nem bírta megállni, hogy be ne

vallja: bizony ő sem emlékszik a valódi nevére. Letíciaelárulta, és ezzel leomlott a fal közöttük. Régi ismerősök


29/125

voltak, akiknek nem kellett keresniük a témát. Jött azmagától is.

– Letícia – ismételte a lány nevét a férfi – , ugyeszólíthatom így? Régi szokásához híven nemigen várt jóváhagyásra. Újabb kérdésekkel árasztotta el: – Mi szélhozta errefelé? Unalom, szerelmi bánat, vagy csömör anagyvárostól?

Mindenből egy kevés – akarta mondani Letícia – , de mégidőben észbe kapott. Kicsit megrökönyödötten, mű – felháborodva ráncolta össze a szemöldökét.

– Kíváncsiság? – nézett értetlenül a férfira. – Vajonmiféle kíváncsiság? Engedélyeztem magamnak néhány hétszabadságot, és szeretek szép tájakat látni, festeni. Ennyi

az egész. – Gondolom, a helykiválasztást megelőzte némi

környezettanulmány – firtatta tovább, célzatosan a férfi,mert nagyon fúrta az oldalát Letícia felbukkanásának igazioka.

– Ez természetes – felelte a lány. – Azt hiszem, mindenkifeltérképezi előbb a terepet, ahová pihenni akar menni – végigmérte a férfi lezser öltözékét, és naivan megkérdezte:

– Szintén pihen? – Persze. Az otthonomban – felelte Barrington. – Vagy

nem tudta, hogy alig ötven méterre a házamtól verttanyát? Látja? – emelte fel a karját, és a szemközti fákközül elővillanó épület felé mutatott: – Ott lakom.

Letícia ámuldozott, a világért sem árulta volna eltájékozottságát. Néhány közhely a szép kertről, amitidefelé jövet megcsodált, a patinás épületről, s közben

tovább festegetett. Fehér inge tele volt foltokkal: zölddel,sárgával. A kezét, a tenyerét abban tisztogatta, és azecsetet is. Néhány festékpötty az arcára is jutott.

Davidnek nagyon kedvére való volt a látvány. A lánymaszatosan… igazán bájos.

– Megengedi, hogy megnézzem az alkotását? – kérdeztekedveskedő, gyerekeknek kijáró hangon. Ám, amikorközelebb lépett az állványhoz, néhány fokkal lejjebb adta a

fölényességét. A lefestett táj megszólalásig hasonlított azeredetihez. A színek természetesek voltak, az árnyalatoktökéletesek. Csupa olyan szín, amelyet annyira


30/125

természetesnek vett a környezetében, hogy fel sem tűnteddig, milyen igazából a sárga, a zöldnek hányféleárnyalata létezik, és milyen kék az égbolt. Feltekintett amagasba, s látta, minden igaz.

– Miért rózsaszín árnyalatú ez a felhő – mutatott akészülő festmény napközeli kis felhőjére.

– Nézze meg az eredetit – tanácsolta a lány – a napsugarai rávetődnek, és megszínesítik.

– Hm… – David az állát vakargatta – ezért szólnak hát aromantikus könyvek szivárványos égboltról, bíborvörösnaplementéről. Azt hittem, mindez csak afféle költőitúlzás.

– Maga nem szokott felnézni az égboltra? – De igen – vont vállat a férfi de én azt kémlelem, hogy

lesz-e eső, meg ilyesmi… Őszintén szólva, én a napotnapnak, és nem tüzes korongnak látom, a holdnak nemlátom a sápadt arcát, csak foltokat rajta. Az éjszaka sötét,és nem fekete lepel… Egyszóval, az én képzeletemmegtorpan a realitásnál. De maga, Letícia… hogy ismondjam, elég ügyes. Ha írni is ilyen színesen ír, mintahogy fest, az már valami.

A lány nevetett. – Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést nem is lehetne

kipréselni magából, úgyhogy köszönöm. – Azt még elárulhatná, hogy melyik foglalatosságot

könyveli el jótéteményként a másik mellett? Az írást vagy afestést?

– A kettő kiegészíti egymást, de természetesen az írásbólélek. De a szépség, amit megpróbálok az ecsettel

megörökíteni, a gondolataimat is serkenti. Amit látok,hallok, az mind valaminek az asszociációja. Maga nem ígyvan ezzel?

– Ha tudnám, miről beszél, talán felelni is tudnék. Desajnos, nem értem. Azt akarja elhitetni velem, hogy akülső érzékszervei rugóként mozgatják a belsőket? Mindigis érdekelt, mi motiválhatja az embereket könnyfakasztótörténetek megírására.

– Bármi – mosolygott Letícia. – Egy elejtett szó, egy szépvirág, egy zenei hangfoszlány. Amikor maga zenét hallgat,mi történik a lelkében?


31/125

– A lelkemben? Az hol van? Én a fülemmel hallok, és aszememmel látok.

Letícia gyanakodva nézett a férfi arcára. Kezdte sejteni,hogy ismét csak magát hozza. Ugratja, s közben élvezi,hogy bosszanthatja.

– Hát biztos, hogy nem egy romantikus alkat – mondtaki a véleményét.

– Immunis vagyok vele szemben. – Beoltották emberi érzések ellen? – Nekem is fáj a lábam, ha megütöm. – Még mindig őrizgeti a cinizmusát. – Ó, hogyne! Része az életemnek. Hozzátartozik a

munkámhoz.

– Nem is próbál időnként magánember lenni? Miért? – Talán, mert óvatos vagyok, de az is lehet, hogy nem

tudom, hogy kell magánemberként élni. De a kérdéseit,esküszöm, élvezem. Kérem, ne hagyja abba, hátha sikerülvalahonnan mélyről kiásnunk a lelkemet, ami után olyanállhatatosan kutat.

– A szó, hogy szeretet, mit juttat eszébe? – kérdezte aférfi.

– Az anyámat, akit már régen elveszítettem. Ésmagának?

– Nekem is, de ezenfelül mást is. A szeretetnek sokmegnyilvánulási formája létezik. Olyan is, ami egy férfit ésegy nőt összeköt.

– Á! A szexre gondol. Igaza van, a szexre valóbanszükségünk van.

– A szex túlzott előtérbe helyezése téves megvilágításba

helyezi az igazi szeretet érzését. Szükséges, de nélküle isvirágozhat szerelem. Ezt a szót nem hallotta még? És, hamégis, mit juttat eszébe?

– Egy olyan érzelemátvitelt, amellyel egyik ember amásik énjébe hatolva szét akarja bomlasztani az eredetiénjét. Normális ember kitér előle.

– Ennél azért több is lehet a szerelem. Öröm, lelkesedés,lebegés… A szív megtelik szépséges dallamokkal, úgy

érezzük, miénk a világ. – Ezt mind gyakorlatból tudja? – David ült a lány mellett

a magas fűben, egy fűszálat rágcsált, és roppant jól


32/125

szórakozott. Igen. Ez az! Erezte, hogy erre van szüksége.Ilyen könnyed, semmitmondó csevegésre.

Letícia ingébe törölte az ecsetet. Befejezte a képet. – Nyilván most arra kíváncsi, hogy voltam-e már úgy

istenigazából szerelmes – vetett egy pillantást a férfivigyorgó képére. – A válaszom nem biztos, hogy kielégíti.Voltam szerelmes, nem is egyszer, de nem annyira, hogysajnáljam, amiért véget ért.

– Barát, férj? – Barát… Három… De egyik sem ért föl egy jó könyvvel. – Aha… Szóval nem zengett szívében az angyalok zenéje. – Nem. Valóban nem – Letícia megelégelte az egyoldalú

faggatózást, mert arra időközben rájött, hogy Barringtonsüketelése csak egyetlen célt szolgál, mégpedig azt, hogy őtfaggassa, és bolondot csináljon belőle.

– Meséljen inkább magáról. A munkájáról. – Munka? Az írás a hobbim, a filmezés a munka. Ha

már az asszociációnál tartunk, úgy el kell mondanom,hogy Hollywood számomra a kegyetlen üzletet juttatjaeszembe. Akik ott fejtik ki áldásos tevékenységüket, azokazt gondolják, mindenkinél mindent jobban tudnak, joguk

van mindent átformálni, csakhogy több pénzt sajtoljanakki másnak a munkájából. Csak azért vagyok ott egy-egyforgatásnál, hogy valahogy meggátoljam, hogy afelismerhetetlenségig átváltoztassák, amit én írtam.Fárasztó, kimerítő munka.

– És hogy viszonyul a kritikusokhoz? – Letícia lassan,de céltudatosan közelített a saját problémája felé.

A férfi ajka lefittyedt.

– Velük szemben szembekötősdit játszom. Nem hallok,nem olvasok semmit. Hülye tollforgató majmok, amunkájukhoz tartozik mások megnyomorítása. Figyelmenkívül hagyom őket.

– És ha átkerül a túloldalra? Amikor maga válikkritikussá?

Barrington felszegte az állát. Keményen nézett a lánykihívó tekintetébe. Mit akar tőle? Valóban felkérték

néhányszor kezelő kis krimiírók véleményezésére, de mittudhat erről ez a lány?


33/125

– Mond magának valamit az a név, hogy Dick Devons?Emlékszik rá: „A gyilkosság indítéka.”

– Mi van vele? – kutatott emlékezetében a férfi. Jónéhány fércmű akadt a kezébe, hisz olyan sokanpróbálkoznak, mert azt képzelik: könnyű. De, habelepusztul, akkor sem ugrik be semmi. Ha csak… Gyanúébredezett benne. Letíciára meredt, a lány arca sokmindent elárult. Ó, hát erről van szó! – Csak nem magaírta? – kérdezte óvatosan. És amikor Letícia igent intett afejével, egyszerre mindent értett. Azt, hogy miért éppen aháza közelében ütötte fel a tanyáját. Csak még arra kellfényt derítenie, hogy tulajdonképpen mi a Jóistent akartőle? Megkövesse, amiért megmondta róla a véleményét? Alány erre is megadta a feleletet, amikor rimánkodva,csaknem sírva kérlelte:

– Kérem, segítsen nekem. Nem akarom én leverni fejérőla glóriáját, csak szeretném tudni, mit és hol hibáztam,hogy legközelebb jobbat írjak.

Barrington ledöbbent. Csak nem gondolja komolyan eza kis romantikus meseíró, hogy tanítgatni fogja… Hogyfelfedi előtte a maga fortélyait? Fölállt, leporolta a

nadrágját, és éleset füttyentett a fűben szunyókálókutyájának. Intett: ideje menniük. Letíciához is voltnéhány szava. Először is: ha fél a kritikáktól, nepróbálkozzon írással. Másodszor: ne várja el tőle, hogyemlékezzék a nevezetes műre, de abban biztos lehet, csaka további kudarcainak vette elejét a kritikájával. Ami pediga kérést illeti: nem vagyok kisiskolások tanító bácsija. Azistenadta tehetség a felszínre tör, ha az létezik, a

képességet, hogy éljen vele, mindenkinek magának kellkifejlesztenie. És most, ha megengedi, elbúcsúzom, mert anaplemente nekem a korgó gyomrot juttatja eszembe, és avacsorát, amivel otthon várnak rám.

4.

V érnyomása az ájulás határát súrolta, később pedig apanzió szobájában az agyvérzés kerülgette. Két tenyere


34/125

közé préselve fejét, ki akarta sajtolni belőle minden dühét,tehetetlenségét, a sértődöttségét, és mindazt a sok odanem való érzést, melyek feszítették. Mi szüksége volt erre amegalázó jelenetre? Szidta magát, mert magának kereste abajt. Valósággal kiprovokálta a férfiből a durvaságot. Olgaszavai dübörögtek a fülében: „Barrington éles elme, degoromba, akár a pokróc. És, ha valakire rászáll, azt ízekreszaggatja. Jobb tőle távol tartanod magad.” És ő mégiserővel sajtolta ki belőle az arroganciát. David Barringtonminden volt ezekben a tébolyító percekben (órákban):gorilla, vadember, durva macsó, csak szép és jófiú nem.

Megesik olykor, hogy az indulatok képtelenek ellenállniaz ember lelkében dúló folyamatoknak, és csak a

tettlegesség kényszeríti azokat megadásra. Valami ehhezhasonló ment végbe Letíciában is, amikor egy dühösmozdulattal lesöpörte éjjeliszekrényéről a lámpát, amicsörömpölve, ezernyi darabokra törve szóródott szét apadlón.

Ezt összetörted! Most jobban érzed magad? – tenyerétfékezőn tartotta maga elé, hogy elejét vegye továbbirombolási vágyának. Sikerült. Lassan-lassan

lecsillapodott, összeszedte magát, és sorba rakosgatta agondolatait. Mit tegyen? Csomagoljon-e most rögtön össze,vagy várja meg a reggelt? Az előbbi variáció mellettdöntött, összepakolta a holmiját, de nem ment el, hanemágyba bújt. És reggel kicsomagolt. Csak azért sem adja fel!Hosszú, álmatlan éjszakája szülte ezt az elhatározását.Nem valószínű, hogy Barrington akár egy szót is vált veleaz életben, de nem mond le arról az aprócska örömről,

hogy borsot ne törjön az orra alá.Rajztáblájával ismét elfoglalta háza körüli őrhelyét, s az

előző napok nyugalmával festegetett tovább, s közben kétellentétes dologban reménykedett. Abban, hogy sohatöbbet nem látja a férfit, és abban, hogy Barringtontmegüti a guta, ha mégis meglátja.

Napokon át úgy tűnt, hogy az első variáció lépett életbe.Nem látta a férfit, pedig állhatatosan kerülgette a házát,

fokozatosan szűkítve körülötte a kört. Megközelítette akert hátsó – erdőbe nyúló – részéről, a város felé lejtőszéléről, végül, alig húszméternyire, a szélesre tárt


35/125

kovácsoltvas kaputól, a bejárattal szemben verte fel asátrát, ahonnan szemmel tarthatta az egész kertet, rálátotta terasz egy részére is. Jövő-menő személyzetet látott: akertészt, elvétve a szertelenül rohangáló kutyát, deBarringtont nem.

Eltűnt, felszívódott. Talán máris visszatértHollywoodba? Vagy beköltözött New Yorkba? Kihez?Barátnő!!! Biztosan van barátnője, miért is ne lenne?!

Egy ilyen fickó, aki sem a testi, sem az anyagiadottságokban nem szenved hiányt, nem nélkülöz egyolyan fontos kelléket, mint barátnő. Férfiassága úgy áradbelőle, mint valami kisugárzás, nem sok kétsége maradafelől, hogy nem kell sokáig győzködnie egyetlen nőt sem,akit kiszemel magának, hogy bújjon be az ágyába.Rakoncátlan képzelete elképzelte Barringtont egy széleságyon… valaki mellett. És az a valaki nem ő volt. Dühösenmegrázta a fejét, így védekezve az apró szúrások ellen,amelyek mint kihegyezett nyílvessző vették célba a szívét.A fenébe! Mit csinál? És egyáltalán mi a csudát akar tőle?Még a végén bíróság elé kerül David Barringtonszemélyiségjogainak megsértéséért. Leselkedik utána,

bekukucskál a kertjébe, korlátozza a mozgásában.Elvetette buta vádjait. Csak festeget. Mégpedig

közterületen. Ez talán nem törvénybe ütköző cselekedet?Igaz, időnként úgy érzi, mintha egy idegen, megszállottőrült bújt volna a bőrébe, és irányítja a tetteit. Máregyáltalán nem volt biztos, hogy a jó krimiírás fortélyaitakarja megtanulni Barringtontól. Teljesen eltávolodotteredeti szándékától. Magát David Barringtont akarta. A

vérét… A figyelmét… Az érdeklődését… Az ötödik nap már-már feladta. Belátta, néha célszerű

és hasznos dolog a csendes kapituláció. Véget vet avíkendjének, hazamegy, és valami hasznosabb időtöltésután néz, ami pénzt is hoz a házhoz. Összekalapál egy-kétBea Fleming-könyvet, és sutba vágja egyéb irányú íróiambícióit. Szedelőzködött, amikor surranó autó hangjáracsapta fel a fejét. Hófehér Chevrolet lassított a kocsifeljáró

előtt, és megállt, mielőtt ráhajtott volna.


36/125

David Barrington kidugta a fejét a lehúzott ablakon,rádudált a pakolgató lányra, a fejével is intett, mint aki aztkérdezi: Mi van? Közönyös – Helló! – volt a válasz.

A lány szíve felcsúszott a torkába, ott kalimpált, amikora szeme sarkából meglátta a kivágódó kocsi ajtaján kilépőés felé csörtető férfit, aki már messziről dühöseneleresztette a hangját:

– Nem talál más helyet a művészi ambícióiérvényesítéséhez, mint az én házam környékét? Meddigakarja még feszíteni a húrt? Miért nem megy már hazadolgozni? Szép kis csacsogó patakokról mesélgetni?

Rengeteg kérdés. És mind-mind bántó, könyörtelen. Ahangja is durva volt. A férfi a lány megmerevedett arcán

mérte fel, hogy szavainak éle mind oda talált, ahováirányította: Letícia önérzetébe. Apró sajgás, valahol ott,ahol a lelkiismeretét sejtette. Ha tehette volna, ki nemmondott szavakká változtatta volna a szavakat, mertvalami különös hang azt zakatolta a fülébe, hogy avesztesnek látszó fél gyakran erősebb a győztesnél. És ez alány erős. Kitartó és állhatatos. És elsápadt arcát látva,azt is tudja, hogy sebezhető. Ha nem lenne annyira konok,

enyhíthetné sértése mértékét. Nem esne le fejéről a koronája, ha azt mondaná: Pardon, nézze el nekem, nemakartam bántani… Csak hát!!

Beletelt néhány másodpercbe, mire Letícia felvergődtemagát tudatának olyan szintjére, amellyel végretökéletesen meg is értette, amit mondtak neki, és nemcsak azt, ahogyan azt mondták… Ez a luftballon fejű alaknem tesz le arról, hogy újra és újra megalázza, hogy az

önérzetébe gázoljon, és a porba tapossa. Vajon miért?!Rohadjon el a füstölgő lángelméjével – szökött magasrabenne az ellenszegülés dacos lángja. És pusztuljon el őmaga is, ha hagyja magát eltiporni, ha lenyeli asértegetéseit. Elszántan felszegte a fejét, és kihívópimaszsággal nyeglén válaszolt, elvégre ő belevaló nő, akinem nedvesíti be a bugyiját, mert egy önbizalom-túltengésben szenvedő vadember ráripakodik. Forrt benne

a méreg, de a hangjára ügyelt, hogy az a lehetőleghiggadtabb maradjon:


37/125

– Nem látok táblát a közelben, ami arra figyelmeztetne,hogy magánterületen tartózkodom.

– Na és? – bődült rá Barrington. Az iménti röpke kisbűntudata elillant. Van éppen elég bosszúsága e nélkül akis pimasz, nyakigláb lány nélkül is. Nyugalmát akart,csendet és magányt. Be sem akarta tenni a lábát NewYorkba, és már napok óta ott kellett hadakoznia akiadójával. A ménkűbe! Sohasem volt anyagias, de aztnem tűri, hogy átverjék. És erre, minden bosszúságatetejébe, jön ez a lány, akinek pont olyan nagy a füle és aszeme, mint a szája. Leselkedik, kémlel utána,erőszakoskodik, és még felesel is. – Attól, hogy nemraktam ki a táblát, még tudhatja, hogy magánterületen áll.

Arcátlanul egyre közelebb settenkedik, ma a kapum előtt,holnap már azon belül. Tanulmányt készít akörnyezetemről, rólam, és ha nem vetek véget akémkedéseinek, maholnap az ágyamról készültreprodukciót is közszemlére bocsátja. Kiakasztja afolyosóra, a hálószobája falára, vagy mit tudom én, hova!?Magában egy csepp tisztelet sincs!

– Téved – felelte visszafogottan a lány. – Én még a

csavargókat is tisztelem, ha van bennük emberi méltóság.A sikeres embereket még jobban tisztelem, csodálom, decsak akkor, ha a szívük is a helyén van. Amit magárólnem állíthatok.

– Látom, nagyon a szívébe fogadott – morgottBarrington. Néhány oktávval lejjebb szállt a dühe. Jólkiordítozta magát, és megkönnyebbült.

– Mert a vállveregető fölényénél csak az önteltségét

utálom jobban. Maga még csak leplezni sem akarja,mennyire megvet másokat, főleg, ha az a más ráadásul nőis. Maga egy szatír, nőgyűlölő.

– Nem vagyok sem szatír, sem nőgyűlölő, csak a pimaszcsitriket utálom.

– Modortalan és udvariatlan! – Az alkalomhoz illően. – Csak nem attól fél, hogy a konkurencia kilesi fenséges

trükkjeit? Vagy inkább az háborítja fel ennyire, amiértnem esek pofára fényességes neve előtt?


38/125

– Maga, hölgyem, közel sem olyan szórakoztató mintamilyennek képzeli magát.

– De lehetnék, ha érdekelne a személye. – Rossz a szövege! – Magának pedig a cinizmusa ocsmány, úgyhogy

számolgassa csak tovább egyedül a fűszálakat. – vágottvissza a lány. – Viszlát!

Barrington nézte, amint hátára dobja a rajztábláját, ésfelszegett fejjel elindul a városba vezető úton. Mi vanebben a lányban, amitől az ember totál hülyének érzimagát? Ez egy ördög. Vadóc, pimasz, és mégis van bennevalami csodálatra méltó, meghatározhatatlankülönlegesség, ami mássá, beskatulyáz- hatatlanná teszi,

mint általában a többi nő. Ez olyasmi volt, ami sehogyansem illett a dolgok rendjébe. Letícia nem az ő esete. Túlságosan vékony, bár a hosszú lábai nagyon formásak.Azok a lábak nem igyekeztek kihívóak lenni, talán agazdájuk nem is tudja, mennyire szépek. A lába ragadtameg a figyelmét, amikor meglátta abban a piros miniben.A melle kicsi, de telt, szép formájú. Persze, nem ebben abő ingben, amely mindent eltakar rajta. Azon kapta

magát, hogy a mérge elpárolgott, és mosolyog… – Mikor látom? – kiáltott a lány után nevetve. A fejét

csóválgatta, és a tarkóját vakargatta. Nyilván meghibbant.Micsoda lány! Akár egy vad macska. Nyelve kihegyezve,szúrásra készen. Még soha senki nem vagdosott a fejéhezennyi könyörtelenséget. Kemény ellenfél. Ha ugyanellenfél. Ha akarná, miszlikre szaggathatná, és két szeletkenyér között ropogósra süthetné. De ebből nem sok

öröme származna. – Holnap – kiáltott hetykén vissza válla fölött a lány.

Nyurga volt, akár egy sután bukdácsoló kamaszlány. – Még nem fejeztem be a kapuja portréját, úgyhogyfeltétlenül itt leszek.

– Látja, a kapum mindig nyitva áll. Ha úgy gondolja,lépjen csak nyugodtan be rajta. Lefesthetné a vízköpőszobraimat, sőt a lépcsőfeljárómat is. Ne zavartassa

magát. – Remélem, ez nem az a szokványos: „megmutatom a

hálószobámat” duma?


39/125

– Nem. Ne bízza el magát. Mint már említettem, nem azsánerem.

– Megnyugtatott. Akkor számíthat rám. Elfogadom ameghívását.

David a második Bea Fleming-könyvet is átlapozta. Tegnap, New Yorkban akadt meg rajtuk a szeme egykönyvesbolt kirakatában, és rögtön meg is vette. És hamár ott járt, szert tett arra a bizonyos Dick Devons-könyvre is, amivel tulajdonképpen kivívta magának Letíciaállhatatos érdeklődését. Amint belenézett, emlékezett rá.

Bizony, gyöngécske kis iromány volt, méltatlan rá, hogyegy igényes olvasó a kezébe vegye.

Ami azt illeti, Bea Fleminget sem méltatta sokkaltöbbre, de belátta, hogy azért lehet még valami jó, mertnem az ő ízlése szerint való. Hozzávetőlegesen tájékozódottis a könyvek keresettségéről, és megtudta, hogy több ezerpéldányt adtak el a Bea Fleming-könyvekből, tehát szépszámmal vannak, akik szeretik hamis illúziókba kergetni

magukat. Talán egy cseppnyi romantika az ő könyveineksem ártana. Ő, a tárgyilagos: adok-kapok szinten ábrázoljaregényeiben a férfi-nő kapcsolatot, valahogy akként, ahogya magánéletben is éli. Reális beállítottságú ember volt,elfogadta, amit kapott, de sohasem esett túlzásokba.Semmi kifogása sem volt a nők ellen, ha csak a testükrőlvolt szó, de azt vallotta, hogy az ember sok mindentmegoszthat velük: a gondolatát, a hangulatát, egy-két

estét, még az ágyát is anélkül, hogy szorosanösszetartoznának. így szerette élni az életét, ahogy élte:kötetlenül. Nem engedhette, hogy asszonyok zavarják mega nyugalmát, ezért makacsul őrizte elérhetetlenségét. Nemválogatott eszközökben, ha kellett, rideg, modortalan ésgoromba volt, csakhogy lerázza magáról a ráakaszkodónőket.

Letícia, vagy ha úgy tetszik, Bea Fleming, vajon lesz-e

bátorsága a tegnapi heves szócsata után ismétidetolakodni? Azt kiáltotta vissza: „Elfogadom ameghívását”. Egy frászt volt az meghívás! Inkább


40/125

tapintatos figyelmeztetés: tartsa magát távol a portájától.Már kezdte hinni, hogy Letícia feladta, s azóta már biztos,hogy vitorlát bontott, és visszahajózott New Yorkba,amikor szokásos délutáni sétájára indulva Rexszel,megpillantotta. Néhány perccel korábban érkezhetett csak,

mert a festőállványa fölállításával bíbelődött, ugyanazon ahelyen, ahol tegnap is feszegetett.

– Egy kicsit késtem, de remélem, hogy megbocsát ezért – üdvözölte vidáman. Neheztelésnek, sértődöttségnek, demég restelkedésnek sem mutatta jelét. – Elfogyott afestékem, ezért beugrottam a városba, és ha már ott jártam, úgy gondoltam, veszek magának egy labdát, hogyazt rugdossa, ha netán ismét feldühödne – ezzel atarisznyájából elővett, és a meglepett férfi lába elé gurítottegy vadi új futball labdát.

A váratlan gesztus teljesen kizökkentette Davidetszerepéből. Majdhogynem kisfiús zavarral köszönte meg azajándékot.

– Köszönöm, igazán kedves. Nem sejtettem, hogy ,figyelmes is tud lenni.

– Igyekszem. Letícia kifeszítette a félig kész vásznat a

táblára. – Tudja, nehezen viselem, ha elküldenek egyfenékberúgással. És, mint említettem, szeretném befejeznia kapuját. Igazán figyelemre méltó tákolmány, kár lennenem megörökíteni.

David mellé állt, és a vásznat tanulmányozta. Különös,hogy ez a lány mi mindent lát, szinte restelkedett. Apontos vonalvezetés, a tökéletes szimmetriát látva, amit őeddig sosem vett észre a kapun, pedig számtalanszor

lépett ki és be rajta.

– Megengedi? – kérdezte, tőle szokatlan előzékenységgel,és máris nyúlt a mappájáért. Hm… valóban nem csakkémleléssel töltötte a napjait. A rajzok, vázlatok mind-mind gondos és alapos munkára vallottak. A legjobban aza ceruzarajz nyerte el a tetszését, amely oldalnézetbőlábrázolta a kaput, azon túl a kertje egy darabkáját a

vízköpő sárkánnyal, és távolabb az épület sarkával.


41/125

Letícia a szeme sarkából figyelte, és elnyomott egysunyi, elégedett mosolyt. Látta Barrington arcán, hogytetszik neki a rajz.

– A magáé – sandított féloldalasan – persze, nem ingyen. – Ah! – villant a sötét szempár. Sejtette, hová akar

kilyukadni a lány az üzlettel. A fene tudja miért, kezdte aztérezni, hogy nélküle sokkal unalmasabban telnének anapjai. Tetszett Letícia vakmerősége. Ez a lány maga akihívás istenasszonya. Nos, ő nem lesz semmi' jónak semaz elrontója. – Időnként idegesítően szeszélyes vagyok,ezért elfogadom, persze, csak ha meg tudunk egyezni azárában. Mennyire taksálja?

– Tegye csak el, az árban később megegyezünk. Mirevégez a

Documents

Syndie Maison - Évődő Szerelem